NNCL1645-57Dv1.

0
Csernai Zoltán
Illusztrálta: Magyar Mihály

Delfinkaland
Ledobta a szerelőkulcsot, és kibújt az aknából, íróasztalához
vánszorgott, kihúzta a fiókot, és összeválogatta a gyógyszeradagját. A
hűtőszekrényből kivett egy üveg ananászlevet, azzal szedte be a fél
marék, különböző színű tablettát. Megmosakodott, átöltözött. Felvette a
mentőmellényt is, és kint a teraszon a hordóból megtöltötte a haltartó
kannát élő heringekkel.
Amint a csónakkikötő felé tartott, felnézett a dombtetőn a haciendára
és a kórházra. Ha a Kis Háborúk óta nem romlik el Kelet-Honduras
klímája is, azt lehetett volna mondani, hogy festői látványt nyújt a
nyugat felé szélesen kiterjedő Tarabasca-lagúna acélkék, sima víztükre,
hátul alig látszó, szelíd dombvonulatokkal keretezve; fenn a tengerparti
félsziget tetején a hacienda klasszikus stílű sárga kastélyépülete,
mellette a modern, fehér kórházpavilonok s mindenfelé hajladozó,
karcsú törzsű pálmák. A háború óta azonban a színek elszürkültek, a
növényzet sorvadt, az évszakok egybemosódtak, az éghajlat
szélsőségessé vált.
Fenn a hacienda erkélyén világos ruhás alak mozdult.
„Ez Mária — gondolta Pepe. — Nem érdekel. Lejárt a munkaidőm..."
Felrántotta a fájós jobb vállát, és bal kezébe vette át a halas kannát.
Odalent a vízparton teljes szélcsend zsibbadt. A lagúna vize
olajsímán párázott, s amikor Pepe rálépett a stég nyikorgó pallójára,
nem rajzottak szét ijedt kis halcsapatok a vízen. Lemászott a motoros
bárkába. A PALENQUE a doktor egyik régebbi hajója volt, amit
megkapott tőle használatra. Nagy, erős dög, akkora motorral, hogy
nemcsak a Tarabascán, de kint a Karib-tengeren is biztonságosan
hajókázhatott vele. San Juanban járt már, bent a lagúnában pedig
ingajáratban közlekedett a kis halászfalvak és ültetvények között, vitte-
hozta a betegeket a kórházba.
Az időjárást fürkészte. Különös, üvegszerű szélcsend telepedett a
Tarabasca vidékér a lagúna víztükrén apró hullámok se rezzentek. A
madarak hallgattak, a máskor ezerszám rajzó apró halak eltűntek a víz
felszínéről. A békák viszont élénken nyüzsögtek és szokatlan dolgot
műveltek: csapatostul másztak ki a partra, bekúsztak a fűbe, és
csendben meglapultak.
Újra felnézett a dombtetőre. Az emeletes kórházpavilon tetején — a
tv-antenna mellett — lanyhán, mozdulatlanul lógott a nagy, fehér
vöröskeresztes zászló.
— Meg kéne nézni a barométert — dünnyögte. — Hát én bizony most
már nem mászom fel oda! Holnap majd lehozok egyet a garázsba,
egyet meg beszerelek a bárkába is.
Leült és körülnézett a félig nyitott vezetőkabinban. Minden a helyén
volt. Becsatolta magát az ülésbe és indított. Az eredetileg halványkék
színű, de már kissé kopott motoros halk zümmögéssel indult el, aztán
olyan simán gyorsult, mint az álom... Megcélozta az átjáró medersávot,
és negyedik sebességbe kapcsolt.
 A nyugati dombsor fölött magasan állt a nap, kissé homályosan és
elviselhető heve tüzelt át az üvegszerű párarétegen. Az esős évszak
hivatalos kezdete még csak három hét múlva esedékes, ezért is találta
furcsának Pepe ezt a depressziós szélcsendet és a mindössze 28 fokos
meleget.
„Csak nem volt valami atombalhé a közelben?!" — gondolta. De
aztán azzal nyugta meg magát, ha egyszer négy év óta a Kis Háborúk
még mindig nem robbantak át általános Nagy Háborúba, akkor... talán
most sem történt ilyesféle baj.
Az apály már a vége felé járt. A Tarabasca vize még lassan kifelé
folydogált az átjáróban, de félóra múlva leáll majd, és kezdetét veszi a
néhány órás dagály, amely a legjobb időszak a horgászásra kint a
Barrakuda-zátonyon. Ez a víz alatti zátonypad az átjárótól másfél
kilométernyire északkeletre húzódott a Karib-tengerben. A
lépcsőzetesen mélyülő partban tízméteres esésű, 30 méter mély,
hosszú törés volt. Sokféle halat lehetett benne fogni, főleg
barrakudákat, dorádókat, nagy tengeri sügéreket, de néha tekintélyes
kardhalpéldányok is horogra akadtak.
Átrobogott a szoroson, és betájolta a horgászhelyet. Jobb felől
egyszerre csak delfincsapat bukkant fel, és lubickolva, füttyögve a
PALENQUE mellé csatlakoztak.
Pepe fütyülni kezdett nekik: — Ti... ti... tááá — ti... ti... tá...
Ez volt a kölcsönös hívójelük. A tucatnyi állatból összeállt csapatból
eddig csak két példánnyal tudott közelebbi barátságba kerülni. Ez a két
fiatal palackorrú kezdettől fogva egészen közel merészkedett hozzá. A
nagyobbikat elnevezte Mike-nak, párját pedig Marynek... Barátkozásuk
egyébként a tengeri horgászoknál szokványos módon kezdődött: a
horgászat után megmaradt csalihalakat mindig nekik adta.
A két busa fejű kedvenc most is ott bukdácsolt a hajó mellett. Pepe
levette a gázt, és odadobott nekik meg a többieknek néhány heringet,
makrélát az erre a célra tartogatott készletből. A delfinek akrobatikus
bukfencek és vidám füttyögések közepette röptében kapták el a jó
falatokat. Füttyögésükben mintha némi szabályosság jelentkezett volna:
hosszú jelet fütyültek — tááá... tááá... tááá. Ez a kétféle jel volt eddig az
összes szókincs, amit Pepe ki tudott velük alakítani.
Hirtelen elsötétült a vízfenék a hajó alatt, jelezve, hogy már a zátony
mélyebb vize felett jár. Pepe csökkentette a sebességet, és nagy ívben
visszafordult. Megkereste a futball-labda nagyságú fehér bóját, és
mellette lehorgonyzott.
A víz elcsendesült körülötte, a delfincsapat eltűnt. Nem törődött vele,
máskor is ugyanezt tették, nyilván tapintatból, hogy ne zavarják a
horgászatban. Rövidebb-hosszabb idő múlva azután mindig előkerültek,
nehogy a végén kimaradjanak a vacsoraosztásból. Sőt olyan eset is
előfordult már velük, hogy kis idő múlva hirtelen annyi kapása Pepének,
hogy nem győzte csak úgy hajófenékbe dobálni a sok halat, amelyeket
a delfinek a mélyben a horgára hajtottak...
— Most is idecsődíthetnének néhány szép krokodilpofájút! — célzott
Pepe hangosan a barrakudákra, és elővette a felszerelést a
faliszekrényből. Felcsalizta a horgot egy eleven kis heringgel, és
bedobta. Megvárta, amíg a csalétek a fenékre süllyed, aztán a szokott
módon — „mártogatva" — horgászni kezdett.
A várt kapások azonban elmaradtak. Hiába dobta be újra meg újra a
csalit a már jól ismert fenékhasadékok, akadók fölé-mellé: egyetlen
rántást, akadást, húzást sem érzett. Félórai dobálás után felorsózta a
zsinórt, és fáradtan dőlt hátra az ülésben. Hiába, amióta így lerokkant,
már horgászni sem bír úgy, mint azelőtt, amikor órákon át pergetett, és
utána nyomát sem érezte fáradtságnak.
Közben észrevétlenül bealkonyodott, a nap lebukni készült a Batuca-
völgy dombsora mögött. Hajókürt hangja és fényvillanások törték meg a
csendet s az alkony homályát. Kint a tengeren négyéltű parti őrhajó
suhant el, és az azonossági jelet kérte. Pepe a jelzőkürt gombjához
nyúlt, és öt rövid, két hosszú jellel válaszolt. Az őrhajó légpárnás fázisba
váltott át, és pillanatok múlva már nyoma sem látszott.
Erőre kapott, és újra kézbe vette a horgászbotot. Levette az élettelen
csalétket, és új, élőt tett fel. Amikor a dobásra lendített, hirtelen
fényváltozást észlelt, és önkéntelenül a part felé nézett. Nem hitt a
szemének: a Tarabasca-lagúna átjárója — eltűnt. Nem volt a helyén!
Csak egy szélesedő, vastagodó fehér hullámtaréjt látott közeledni,
fölötte sárgásszürke füst vagy porfelhő gomolygott. A fehér-sárga
áradat egyre nőtt, közeledett, és valódiságát erősödő, dübörgő zaj
húzta alá!
„Földrengés?! — villant át benne. — Gondolhattam volna! Kár volt
kijönni! Nem tudtam olvasni a jelekből?! A békákra kellett volna
hallgatni... és figyelmeztetni az embereket, mindenkit a parton!..."
De az elkésett bosszankodás közben villámgyorsan cselekedett is. A
horgászt csapta, becsukta a kabin rekeszeit, és a tokba dugott
haldaraboló machetéért nyúlt. Egyetlen csapással elvágta a műanyag
horgonykötelet, ledobta a kést, aztán indított.
A zúgó-morajló hullámfal talán százötven-kétszáz méternyire
lehetett, és Pepe bízott a PALENQUE erős motorjában, amely eddig
még a legnagyobb viharban sem hagyta cserben. Egy valamivel nem
számolt csupán: a szökőár előtt haladó szívóhatással... Így aztán hiába
kísérte erős, határozott kormánymozdulattal az indítást, a szívás már
elérte, erősebbnek bizonyult a motornál, és a kanyar ívének közepén
felborította a hajót. Pepe csak annyit érzett, hogy a PALENQUE
felborul, és már a víz alatt valami súlyos tárgy zuhan a fejére, aztán
minden elsötétült körülötte.

Amikor magához tért, teljes sötétség vette körül. A PALENQUE

csendesen ringott a tükörsima, sötét vízen. Szájában sós ízeket érzett,
nyelve sajgott és megdagadt. Bal halántéka és a tarkója rettenetesen
fájt. Vastag füles sapkája teljesen átázva, páncélkeményen a fejére
tapadt. Jó ideig félig vakon tapogatózott maga körül a kabinban, és csak
arra tudott gondolni, mégiscsak jó kis teknő ez, úgy tele van tűzdelve
légtartályokkal, hogy felborulva sem süllyedt el, és átvészelte a rázúduló
szökőárt. Igaz, a szénsavbombák feltalálása óta minden tengeri
járművet — bárkáktól az anyahajókig — így csináltak meg, tökéletes
stabilitással, hogy a hirtelen felborulást ne kövesse halálos süllyedés,
mint a habbombás hadviselés első időszakában...
Megvizsgálta a műszerfalat: a világítás és a rádió rendben volt.
Utóbbinál csak az volt a baj, hogy az antenna eltűnt. Letört vagy
elsodródott az áradatban. Megvizsgálta a tájolót is: úgy látta, hogy
nagyjából észak-északkeletre sodorta fel az ár — inkább északra, talán
egészen Kuba alá, a Kajmán-szigetek közelébe... „Mindegy — motyogta
mag —, délnek kell tartani! Majd csak hazatalálok!..."
 Lehámozta a fejéről az átázott sapkát, amelynek — úgy érezte —
tulajdonképpen életben maradását köszönhette. Most már sokkal
jobban érezte magát, kikapcsolta szíjakat is, és bebújt a motorházba.
Már az előbb is gyanús volt neki valami a műszerfalon: az üzemanyag
szintjelzője nem volt sehol! Most aztán megállapította, hogy — egy
csepp üzemanyagja sincs! A felboruláskor az a nehéz valami — fatörzs
vagy valami más roncsdarab —, amely őt fejbe vágta, a motorházat is
behorpasztotta, megrepesztette az üzemanyagtartályt, és az összes
benzin elfolyt.
A felfedezésre olyan szédülés fogta el, hogy csak lassan, hason
csúszva tudott visszamászni a vezetőkabinba. Itt újra becsatolta magát,
a gyógyszerrekeszből összeválogatta a szokásos adagot, és mohón
behabzsolta. Szerencsére a víztartály épségben maradt, és tele volt: a
csapra tapasztotta a száját, és nagy kortyolással tüntette el a keserű
gyógyszerízt.
„Most alszom egyet... már nem lehet messze a hajnal! Reggel
összebarkácsolok egy antennát, és segítséget kérek" — gondolta, majd
ráborult a kormányra, és nyomban elaludt.
Homályos fényekkel, távoli csattanásokkal ébresztette a hajnal.
Körülnézett, és nem kis örömére delfincsapatot látott a közelben.
Heringrajt üldöztek, és nagy füttyögés közben reggeliztek belőlük.
Ő is fütyülni kezdett nekik: „Ti... ti... tááá... ti... ti... tááá..."
Ezek a delfinek azonban furcsa módon reagáltak Pepe füttyjelére.
Azonnal alámerültek, tíz-tizenöt másodperc múlva pedig a PALENQUE
közvetlen közelében bukkantak fel, és szabályosan közrefogták a hajót.
Pepe sóbálvánnyá válva bámulta őket, és nem hitt a szemének-
fülének...
Mert először is — ezek a delfinek
púposak voltak! Ugyanahhoz a
palackorrú fajta tartozhattak, mint a
tarabascabeliek, de kissé
nagyobbnak tűntek, a fejük mögött
egy — csaknem az egész hátukon
végighúzódó — jókora púpot
hordtak!
A fütyülésük pedig... Füttyük
hallatára Pépében azonnal feltámadt
az egykori navigátortiszt, s a púpos
delfinek felől érkező angol nyelvű
morzejeleket automatikusan,
hangosan betűzni kezdte:
— Ki vagy? Mit segíthetünk
neked? — kérdezték a delfinek.
Kis habozás után visszafütyülte
nekik:
— Pepe vagyok a Tarabasca-lagúnából... Elfolyt a benzinem,
vontassatok haza...
— Oké... — fütyülték vissza a púposok.
Pepe harsányan nevetni kezdett, csapkodta a térdét, tapsolt,
hahotázott. Mintha megőrült volna. A púpos delfinek a hajó köré gyűltek,
és félelmetesnek látszó nagy busa fejükkel szabályosan
körbevigyorogták... Ő aztán abbahagyta a cirkuszt, kimászott a
PALENQUE orrára, megkereste és felhúzta a láncot. Egész hosszában
megvolt, de a vontatáshoz rövidnek találta. Visszament a kabinba, és
egy tartalék kötelet szedett elő. Jókora kantárt csinált belőle, a lánchoz
kötötte a végét, és az egészet bedobta a delfineknek. Azok rögtön
megértették, mit kell tenniük. Nyolcan-tízen addig ugrándoztak-
lubickoltak a kantár körül, amíg szépen elhelyezkedtek benne, mellső
uszonyukkal belepaszkodtak, és már fütyülték is:
— Oké... Indulás...
Pepe a delfinek forgolódása közben tisztán megfigyelhette első pár
melluszonyukat, elvnek végén ötujjú, hártyás kezek voltak... Megfogták
a kötélkantárt... és már száguldott is a PALENQUE a delfinfogat mögött.
Vontatás közben volt ideje elgondolkozni a látottakon.
Vajon miféle delfinfajta lehet ez? Púposak... kezük van...
értelmesek... Értik és alkalmazzák a morzejeleket?! Valamikor régen, az
akadémián tantárgy volt a biológia. Sok könyvet is olvasott róluk, de
mint vérbeli horgászt is mindig nagyon érdekelték a delfinek.
Barátjuknak érezte magát, és ahol lehetett, segítette, védte őket,
barátkozott velük.
Heves rántás-akadozás riasztotta fel: a PALENQUE sebessége
lecsökkent, majd a vontatás egészen leállt! Körülnézett. A tenger
felszíne változatlanul csendes volt. Messze elöl, féljobbra, vékony,
halvány partvonal látszott. Vajon az már a hondurasi part? De — hová
tűntek a vontatóim?!
Aztán hátul — északkelet felől — néhány zöldes-ezüstös színű,
jellegzetes alakú hatalmas hát- és farokuszonyt pillantott meg!
Tövükben fehéren tajtékzó vízcsíkok jelezték, hogy az óriási állatok
milyen nagy sebességgel közelednek.
Kardszárnyúak! — döbbent meg Pepe. — Végünk van! Nekik is, de
nekem is!... Aztán habozás nélkül az egyik rekeszbe nyúlt, és kivette a
vadászpuskát. Betöltött egy tár golyós lövedéket, és lövésre emelte a
fegyvert a vészesen közeledő uszonyok felé, amikor azok mintegy
vezényszóra — egyszerre irányt változtattak, kitértek a PALENQUE
elől, majd elsüllyedtek.
Kézben tartott fegyverrel figyelt tovább. A víz elcsendesedett.
Egyszerre csak elöl balra, vagy 150 méternyire, felvágódott egy tizenkét
méteres zöldezüst test, és körülötte szinte forrt a víz a bukdácsoló-
szökellő púpos delfinektől! Most nem fütyültek, hanem valami furcsa,
sziszegés- vagy inkább csattanásszerű hangokat adtak ki magukból.
Ostromgyűrűbe fogták a vergődő, gyengülő fajukbeli óriás ragadozót —
legádázabb ellenségüket —, és valóságos diadaltáncot jártak körülötte.
Furcsa illat csapta meg Pepe orrát a csatatér felől.
A beázott, zárlatos elektromos vezetékek szoktak így bűzleni! —
gondolta, és rögtön ki is találta, mit látott... Ezek a delfinek —
elektromosak!... Minden bizonnyal a púpjukban hordják ezt a
biológiában nem is olyan ritka, mondhatni természetes fegyvert.
Az elektromos halak eddig sem voltak ismeretlenek Pepe előtt. Jó
néhány ilyen rájára lépett már rá a sekély vizű tengerfenék homokjában,
és elektromos angolnát is lőtt szigonypuskával... Tudta, hogy
elektromos harcsák is léteznek, állítólag a San Juan torkolatvidékén is
fogtak már ilyet. De — elektromos delfinek?! Ilyenek aztán nem
léteznek.
— Hál' istennek: léteznek! — kiáltott fel aztán hangosan, amikor elöl
egy óriási, hosszú fehér has billent fel a vízen. — A kardszárnyú
elkábult, vagy talán meg is döglött.
 A púposok visszajöttek a csatatérről, és fütyültek: — Minden oké,
Pepe... Indulás…
— Thank you, boys — fütyülte vissza Pepe, és — maga sem tudta,
miért, egyszerre csak egy dalt kezdett fütyülni.
Elöl jobbra már éles kontúrokkal látszódott a Tarabasca-part, a
jócskán kiszélesedett átjáró, amely nyilván öböllé fogja változtatni a
lagúnát... Sok minden meg fog változni benne és körülötte is —
gondolta Pepe, aztán megpillantotta a kis fehér hajót, egyenesen feléje
tartott a part irányából.
— Thank you, boys... Most menjetek el... Még találkozunk...
A púposok fékezték az iramot, majd egészen leálltak. Aztán ők is
elbúcsúztak:
— Good by, Pepe... Good luck...
Csendben üldögélve várta az UXMALLt, amelyen Mária és Doktor is
rajta volt. Még mindig csak megmentőire tudott gondolni... Vajon milyen
új fajta lehetnek? Miféle hatás, effektus válthatta ki bennük ezt a
csodálatos átalakulást? Elektromos fegyverzet púpjukban... kezek... az
angol nyelv és a morze megtanulása?!... És ekkor eszébe jutott valami.
Régi dolog. Egy térkép...
A víz alatti navigálást tanulták akkoriban, a szénsavbomba-korszak
elején, a négyéltű-kapitányi tanfolyamon, a Mariana-bázison... Ott látta
ezt a térképet, amelyen a Föld valamennyi tengerében a legmélyebb
helyeken, az un. „árkokban" — bekarikázott fekete keresztek voltak... A
hadseregek és az ipar nukleáris hulladékainak „temetői"! Olyan titkos,
tenger alatti lerakodóhelyek, ahová már csaknem fél évszázad óta hét-
nyolc-tízezer méteres mélységekbe süllyesztik el az acél- és betonhéjú
tartályokba, hordókba ágyazott sugárzóanyagokat... Igen — és itt...
Kuba alatt, a Kajmán-árokban — itt is volt fekete kereszt! Vajon ez a
hatás — a kilyukadt, szivárgó atomhulladék sugárhatása — okozott
volna ilyen változást ebben a delfinfajtában?! Vagy valami egészen
más?!

Az UXMALL a PALENQUE mellé siklott, és a Doktor átkiabált:

— Jól van, Péter?
Pepe bólintott, intett, hogy minden rendben van, és vontatókötelet
kért. Kimászott hajó orrára, és felhúzta a púposok vontatókötelét. Csak
a lánc volt meg — a kantárt, úgy látszik, a delfinek elharapták, és
magukkal vitték...
Meg akarják őrizni a titkukat! — gondolta Pepe, és nyomban
elhatározta, hogy ő sem beszél róluk senkinek. Nem árt óvatosnak
lenni, legalábbis egyelőre. Legfeljebb ha nagyon faggatják, azt mondja
majd, hogy éppen idáig tartott ki a benzinje.

Megjelent a KINCSKERESŐ 1987. februári számában