„ANDRÁS KÖNYVE” SZERZÕJÉNEK ÉS MÁS KERESÕKNEK

Vankó Zsuzsa

I STEN , KI VAGY ?
1. rész

Bibliaiskolák Közössége
2002
Kiadja a Bibliaiskolák Közössége
1121 Budapest, Remete u. 16/A
Telefon: (06-1) 391-0181, fax: (06-1) 391-0182,
honlap: www.bibliakiado.hu,
e-mail: bikkiado@freemail.hu
Felelõs kiadó: Czinkota András
ISBN 963 7427 73 2

Szöveggondozás: Magosné Környei Éva

Borítóterv: Füleky Adrienn
Tördelõszerkesztõ: Czinkota András

Nyomtatás: Reménység Alapítvány Nyomdája (Nágocs)

Felelõs vezetõ: Kökéndy Zoltán
 TARTALOM

A KERESÕ EMBER ....................... 5

B. Pascal gondolatai 5
B EVEZETÉS .......................... 7
András könyvérõl 7
Saját keresésem tapasztalatáról 9
E sorozat tervérõl 10
K ICSODA AZ I STEN ? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 12
Alapvetõ kérdés: Teremtõ,
avagy az ember által teremtett Isten? 12
Személytelen lény, vagy személy? 14
A Szentháromság-kérdés 16
Az „élõ”, teremtõ és munkálkodó Isten 19
Az „igaz Isten” 31
Az embert megszólító Isten 35
Az „élõ Istennel” való végsõ találkozás drámája 36
Isten és az ember – a helyes viszony kérdése 37
1. SZ . FÜGGELÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 39
A világmindenség nagysága 39
2. SZ . FÜGGELÉK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 41
Teremtés vagy evolúció? 41
J EGYZETEK . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47
 A KERESÕ EMBER

B. PASCAL GONDOLATAI

„E végtelen térségek örök hallgatása rettegéssel tölt el.”

„Íme ezt látom, ez ejt engem zavarba. Körültekintek, és mindenütt
csak homályt látok, a természet nem tár elém semmit, ami ne in-
dítana kételkedésre és nyugtalanságra. Ha nem látnék benne sem-
mi olyat, ami istenségre utal, a tagadás álláspontjára helyezkednék,
ha pedig mindenütt egy Teremtõ jegyeit fedezném fel, megnyugod-
nék a hitben. De mivel túl sokat látok a tagadáshoz, és túlságosan
keveset a megbizonyosodáshoz, szánalmas helyzetben vagyok…
Nem tudva, mi vagyok, és azt sem, hogy mit cselekedjem, nem is-
merem sem a helyzetemet, sem a kötelességemet. Szívem teljes erõ-
vel törekszik megtudni, hol van az igazság, hogy követhesse…”
„Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt
az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára
hagyott, sötétben tévelygõ embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki
tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is
tudni, olyan rémület vesz rajtam erõt, mint akit álmában félelme-
tes, puszta szigetre tettek ki, s aztán, amikor felébred, fogalma sin-
csen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni.
Mindezt látva elcsodálkozom, hogyan lehetséges, hogy mégsem esik
kétségbe e nyomorúságos helyzete miatt. Mellettem másokat, hoz-
zám hasonlókat látok: megkérdem tõlük, vajon õk többet tudnak-e
nálam, de azt felelik, hogy nem. És lám, mégis e tévelygõ szeren-
csétleneknek elég volt megpillantaniuk maguk körül egy-két szem-
gyönyörködtetõ dolgot, s máris szívvel-lélekkel átadták magukat
nekik. Én azonban nem tudtam rabjukká válni, hanem arra gon-
doltam, mennyivel nagyobb a valószínûsége annak, hogy nemcsak
az van, amit látok, és kutatni kezdtem, vajon Isten nem hagyott-e
magáról valami jelet a világban…”

5
 „Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondol-
kozzék. Ebben rejlik minden méltósága… egyetlen kötelessége az,
hogy helyesen gondolkozzék. A rend pedig azt kívánja, hogy önma-
gán, Teremtõjén és a rendeltetésén kezdje a gondolkodást…”
(Gondolatok, 206., 229., 693., 146. töredék)

6
 B EVEZETÉS

„A NDRÁS KÖNYVÉ ”- RÕL

Közvetlen késztetést adott e kis könyv megírására Nagy Bandó

András sok vitát és vihart kavart könyve, a Fordított teremtés.
Amikor hangot adtam annak a véleményemnek, hogy a könyv
megszólító erejû, vallásos emberek közül többen megütköztek.
Õk azt látták a könyvben, hogy a szerzõ hévvel képvisel valami-
lyen, maga alkotta vallásosságot, és elutasít, olykor pedig ironi-
kusan megkérdõjelez alapvetõ keresztény hittételeket.
Én mást láttam meg a könyvben. Õszinte nyíltsága, pontos
válaszon kívül egyebet elfogadni nem hajlandó, célratörõ rá-
kérdezései, büszkeség és alázat közötti vergõdései, elszánt küz-
delme a kusza és ellentmondásos vallásos információhalmazzal,
a dolgok végére járni akaró határozottsága – ezek tették hiteles-
sé számomra a szerzõ istenkeresését, avagy igazságkeresését.
Találónak éreztem Ördögh Szilveszter hasonlatát a könyvet
ajánló soraiban: „Mint amikor valaki elszántan a fejébe veszi,
hogy gyökerestül kifordít a földbõl egy vénülten göcsörtös, tövises,
fattyúhajtásaival szívósan és rendíthetetlenül élõ és túlélõ akácfát –
ilyennek láttam képzeletben Nagy Bandó András nekifeszülését
a kérdések kérdésének, míg könyvét olvastam.” (8. o.)
Egy humorista viaskodik az emberi lét végsõ kérdéseivel több
mint négyszáz oldalon át, úgy, hogy egy pillanatra sem veszíti el
komolyságát! Ez az, ami megszólító erejû és elgondolkoztató
ebben a könyvben. „Eszmélésem óta vallom: hitrõl és vallásról
vagy õszintén, vagy sehogy… Minden, ami hiten, életen és halálon
kívül foglalkoztatott, csupán életem melléktermékei” – írja Nagy
Bandó András (11. o.). Maga is érzi, hogy ezzel a hozzáállásával
adja a legtöbbet olvasóinak. „Ha ez a kísérlet csak annyi haszon-
nal jár, hogy mások is útkeresésbe fognak, máris megérte… Kérdé-

7
seimre (vállalt) botladozással keresem a válaszokat. Mivel nincs
bizonyosság, a válaszaim is bizonytalanok. Egyre világosabbá vá-
lik számomra is, hogy a kérdések az igazán fontosak.” (115., 305. o.)
Azt is tanúsítja „András könyve”, hogy mennyire magukra
maradnak azok, akik az elérhetõ vallásos felvilágosítások tarka,
ellentmondásos tömkelegét gubancos gombolyagként maguk
elõtt görgetve és bogozásával küszködve világos kérdéseket tesz-
nek fel! Sok ember nem az igazat keresi, amikor kérdez, vagy
amikor egy kérdésre felel, hanem elégséges számára az olyan fe-
lelet, amely – alapvetõ kényelemszeretetének megfelelõen – az
adott pillanatban látszólag megoldja a helyzetet. Az egyenesen
gondolkodó és egyenesen kérdezõ igazságkeresõk többnyire fal-
ba ütköznek: elhárító magatartással találkoznak, vagy csak nem
igazán megfelelõ válaszokat kapnak.
Sajnálatos – elszomorító és szégyellnivaló –, hogy kemény tá-
madások érték a szerzõt keresztény oldalról, pedig meggyõzõ-
déses keresztényeknek úgy kellett volna értékelniük ezt a köny-
vet, mint egy becsületes kihívást. Azzal szembesít ez a mû, ho-
gyan látják a kereszténységet ma sokan, miként vélekednek a
keresztény tanokról, mi minden fogyatékossága van annak,
ahogyan ma a kereszténységet képviseljük, és hogy ennek követ-
keztében is mit látnak jól, mit rosszul, mit nem értenek, mit és
hogyan kérdeznek.
Nagy Bandó András könyve eszembe juttatta Illyés Gyula
megrendítõ vallomását, amelyet egy vele készített interjú során
mondott el 1971-ben: „Isten az emberi életnek, sõt a világ létének
az alapkérdése és alapténye… Ettõl függ az egyedi ember életútjá-
nak indítása és befejezése, de a történelem további menete, az em-
beri jövõ is. Épületet alapozni, tetõ alá hozni és tovább építkezni
csak tervek ismeretében lehet. A megszerkesztett valóság mögött a
Szerkesztõ akaratának számbavétele a legtermészetesebb. Tisztessé-
ges viszony az, amelyben a gyermek nem ismeri az apját?… Egy-
szer valamennyien ott állunk a halál elõtt, és azt vesszük észre,
nincs elég vigaszunk. Nem vagyok ateista, mert az is eleve tagadást
jelent, elzárkózást valami elõl, amirõl senki és semmi nem tud bi-
zonyosat. Kész vagyok Isten befogadására is, mint a dolgok végsõ
értelmének, az egész teremtés befejezõ aktusának a befogadására,
de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Mûveltségem,

8
vagy talán inkább félmûveltségem egyelõre ellenáll, kevés és hiá-
nyos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gõgösebb, hogysem beérné
sovány vigasszal. Még meghódításra vár. Ha a végsõ értelem Isten,
miért nem ismerhetjük meg õt? Miért titkolózik, miért hagy ben-
nünket bizonytalanságban?”1
Amikor elõször olvastam e sorokat, késztetést éreztem vala-
miféle megszólalásra vagy tanúságtételre, mint aki hasonló
módon kérdeztem, kerestem, és meg is találtam valamit. Illyés
Gyula nemsokára meghalt. Fájdalmasan nyilallt belém a kérdés:
Vajon megkapta-e azt a választ és vigaszt, amit keresett? Nagy
Bandó András többször hangsúlyozza könyvében: az élet egyet-
len, gyorsan elillanó lehetõség, amivel nem lehet, nem szabad
hazardírozni. Bizonyos értelemben valóban így van. Könyvének
kihívása nem ütközhet csupán ellenállásba vagy süket csöndbe.
Nem az a szándékom azonban ezzel az írással, hogy apolo-
getikus dialógust folytassak „András könyvével”, még kevésbé
akarnék valamiféle kioktató válasszal jelentkezni. Inkább egy-
szerûen csak hírt adni, beszámolni szeretnék arról, amit én ta-
láltam, ami engem megelégített. De elõbb még a saját keresé-
semrõl kell szólnom röviden.

S AJÁT KERESÉSEM TAPASZTALATÁRÓL

Keresztény környezetben nevelkedtem fel. Középiskolás éveim-

ben mégis hátat akartam fordítani az engem körülvevõ vallási
tradíciónak, szakítani akartam mindennemû vallásossággal.
A tudomány, a tiszta racionalitás vonzott, ezt pedig nem talál-
tam addigi vallási ismereteimben és tapasztalataimban. A végsõ
nagy „nem” kimondása elõtt azonban megállított valami. Az az
egyszerû gondolat merült fel bennem, vajon megbízhatóak-e
az ismereteim vallásról, kereszténységrõl, tudom-e pontosan,
hogy mire akarok nemet mondani. Úgy éreztem, hogy a szelle-
mi becsületesség elkötelez egy elõzetes vizsgálatra. A Bibliával
való intenzívebb ismerkedés következett ezután, amelynek nyo-
mán így fogalmazódott meg bennem az alapvetõ felismerés:
A Bibliában egy gondolatrendszer rejtõzik, mégpedig egy „vasbe-
ton szerkezetû” gondolatrendszer.

9
 Ez a fiatalkori felismerésem és élményem vezetett a továb-
biakban nem csupán ahhoz, hogy igent mondjak a keresztény-
ségre, hanem ahhoz is, hogy megkezdjem teológiai tanulmá-
nyaimat. A bibliai eszmékre és azok belsõ összefüggéseire addig
nyert elsõ, alapvetõ rálátásom megmentett attól, hogy elvesszek
a teológia útvesztõiben. A Biblia „tiszta beszédei”2 nyomán be-
lém ivódott az egészséges, „igen-nem”3 gondolkodás.
Két évvel tanulmányaim befejezése után megbízást kaptam,
hogy keresztény etikát tanítsak. A feladatra való felkészülés so-
rán, a jegyzetkészítésnél a kezdeti élmény befolyásolt: az a vágy
hajtott, hogy mindinkább felfedezzem azt a „vasbeton” szilárd-
ságú gondolatrendszert, amelybõl valamit már megláttam, meg-
sejtettem. Nem csalódtam. Az etika alapjai utáni kutatás vezér-
fonalat adott a kezembe. Bámulatba ejtett a végsõ valóságok
egyszerûsége, következetessége és mélysége, amint az Írásokban
feltárul. Találó az a hasonlat, hogy a bibliai gondolatok meglá-
tása olyan tapasztalat, mint amikor az ember mély kútba tekint,
ami a tekintete elõtt azután folyvást mélyül és tágul. Nincs vég-
állomás, nincs megállás és unalom a kutatásban, ha az ember
valóban megismerni és megérteni akarja a Szentírást.
Hadd zárjam le ezt a szakaszt néhány – keresõket bátorító –
bibliai igével:
„Az Úr letekintett a mennybõl az emberek fiaira, hogy meglássa,
ha van-e értelmes, Istent keresõ?” (Zsolt. 14,2)
„Keressetek és találtok!” (Mt. 7,7)
„Akik engem szorgalmasan keresnek, megtalálnak.” (Péld. 8,17)
„Kerestek engem és megtaláltok, mivelhogy teljes szívetekbõl ke-
restek engem.” (Jer. 29,13)

E SOROZAT TERVÉRÕL

Eredetileg arra gondoltam, hogy azzal az öt alapvetõ, egymással

szorosan összefüggõ kérdéssel foglalkozom egy kis könyvben,
amelyeket „András könyve” is szenvedélyesen vitat. Ezek a kö-
vetkezõk: Kicsoda az Isten? Teremtõ vagy teremtett? – Élet és
halál – Az emberré lett Isten – Az élõ hit – A teremtés, az egyes
ember és a történelem célja. Az idõhiány miatt azonban végül

10
reálisabbnak láttam egy füzetsorozatot tervezni, egyenként fel-
dolgozni e témákat. Bizonyára arra is nagyon törekednem kell
majd, hogy a sorozat tagjai ne maradozzanak el egymástól. Bí-
zom abban, hogy egy-egy rövidebb írás elkészítése könnyebben
megvalósítható lesz. Ebben a füzetben tehát a felsorolt öt téma
közül csak az elsõrõl lesz szó.
Szólhatnék még külön magáról a bibliai iratgyûjteményrõl is,
amelynek az eszméit ismertetni szeretném. Tartalmának a fel-
tárulása tanúskodik azonban róla a leghívebben.4 A kinyilat-
koztatás kérdése, a Biblia ihletéstana és értelmezése egyébként
kétségtelenül alapvetõ téma. Azonkívül itt is jellemzõ az elho-
mályosító emberi túlbonyolítás az egyszerû és nagyszerû isteni
elgondolással, illetve annak valóságával szemben. Mégsem bõ-
vítem a felvázolt témakört ennek a kérdésnek a taglalásával. Az
állhatatos keresõk majd tovább keresnek.

11
 K ICSODA AZ I STEN ?

A LAPVETÕ KÉRDÉS : T EREMTÕ ,

AVAGY AZ EMBER ÁLTAL TEREMTETT I STEN ?

Nem is annyira a „van-e Isten, vagy nincs?” kérdésével küzd az

ember, mint inkább az istenképpel, az „Isten, ki vagy?” kérdés-
sel.5 Kevesen utasítják el valamiféle isten létezésének az eszmé-
jét. De hogy kicsoda Õ, itt már egyrészt a sokféleség, másrészt
a bizonytalanság jellemzõ.
Nagy Bandó András szellemes összegzését idézem a válasz-
tási lehetõségeket illetõen: „Isten tagadása nem megoldás. A Te-
remtõ Istenben hinni nagy feladvány. Istent hinni magunknak?
Talán.” (107. o.) Valóban ez az alapkérdés, hogy létezik-e egy te-
remtõ Isten, vagy az ember által teremtett Isten létezik. Isten te-
remtette az embert, avagy az ember teremtette magának istent?
Nagy Bandó András az általa felállított három lehetõség közül
a harmadikat választja, az „Istent hinni magunknak? Talán”
megoldást. Régi eszme, hogy az ember alkot magának istent
vagy isteneket. Nagy Bandó András igyekszik eredetibbé for-
málni ezt az elgondolást. A „fordított teremtés”-t mindent átfogó
vezérgondolattá teszi, elmélkedése során véges-végig hivatkozik
és épít rá. Az ember és az általa alkotott egyedi, „saját” Isten kö-
zötti viszonyt pedig egyfajta különleges misztikává fejleszti.
Ilyen sorokat olvashatunk könyvében:
„Járok egy úton, melyen születésemtõl kezdõdõen Isten is együtt
jár velem. Nem kell keresnem, megvan… Soha nem hagy magam-
ra, és nélküle én se megyek sehova… Amit alkottam, az mind az
õ mûve… Virtuális ikertestvérek vagyunk, sziámi módon össze-
nõve… Az embernek volt szüksége Istenre, és nem fordítva. Isten
nélkül magányos vagyok. Isten nélkül csak élõlény vagyok… A mi
Istenünknek semmi köze a Kozmoszhoz!… Isten teremtõi va-

12
gyunk. Életünk során pedig Isten – a mi Istenünk – formál minket
olyanná, amilyenné lenni szeretnénk. Egymást alakítjuk. Malom-
kõként csiszolódunk egymáshoz, és miközben dolgunkat tesszük,
létrehozva azt, amire rendeltettünk, egymáshoz idomulunk… Iste-
nünk akaratára adózunk a lelkiismeretünknek. Õ fogja a kezünket,
õ irányítja az értelmünket, õ késztet arra, hogy megtegyük a mások
segítéséhez szükséges lépéseket. Semmirõl sem döntünk nélküle. Õ
a személyes kontroll, a mindenre ható… Most pedig a lelkem leg-
mélyén úgy gondolom, a lélek és az Istenem egyazon jelenség. Az
elsõ sírással lélek száll belém, az utolsó sóhajjal pedig kilehelem
a lelkem. Születésemkor testembe költözik Isten, halálomkor vég-
leg szétszakadunk, és megszûnünk létezni… A lelkiismeret Isten-
hez kötõdésünk tükre. A lelkünk maga az Istenünk… Isten egy zsi-
nórmérték. Etalon… Isten csak az emberrel együtt válik tökéletes-
sé, és az ember is csak Istennel együtt formálódhat teljessé. Egy élet-
re szóló virtuális és megélt szimbiózis…
Ateisták inkább azok, akik görcsös erõfeszítéssel fordulnak szem-
be a bennük meglévõ jóval, amit nevezhetünk személyes istenünk-
nek is. Õk is képesek lennének egyfajta istenségben hinni, egy olyan
titokzatos lényben, amely átemeli õket a tisztességesebb, erkölcsö-
sebb, tehát az alapvetõ törvényeket betartó oldalra, de ez számuk-
ra – épp sorsszerûségük miatt – nem megfelelõ, ezért inkább meg-
tagadják (kitagadják?) a bennük lévõ Istent, a jóra buzdító és
a széphez hozzásegítõ énjüket, hogy azután gátlástalanul hajthas-
sák végre bárminémû aljas cselekedetüket.”6
„Ha jól értem a gondolatmenetét, [Nagy Bandó András sze-
mélyes Istene] voltaképpen nem más, mint az ember önnön
»jóra buzdító és széphez hozzásegítõ énje«” – írja Hankiss
Elemér az „András könyvé”-hez írt elõszavában.7 A könyv szer-
zõje örül annak, hogy ez az istenfelfogás értelmetlenné teszi
a botrányos vallásháborúkat és úgyszintén bármilyen kizáró-
lagossági igényt: az egyénekhez kapcsolódó „saját istenek” kü-
lönbözõsége ugyanis magától értetõdõ dolog, és ez eleve tole-
ranciára, békés egymás mellett élésre kötelez.
Bármilyen lelkesen viszi is végig azonban Nagy Bandó And-
rás az általa kedvelt és részben általa kreált isteneszmét egész
könyvén, mégis mellétesz egy kérdõjelet, és egy „talán”-t, hiszen
a harmadik lehetõséget így fogalmazta meg: „Istent hinni ma-

13
gunknak? Talán.” Ez egyfelõl a realitásérzékét dicséri, másfelõl
alázatra vall.
Valóban óriási kérdés, hatalmas tét: létezik-e egy személyes,
teremtõ, élõ Isten, intelligens erkölcsi lényként, aki a maga kép-
mására teremtette az embert, amint a kereszténység tanítja?
Vagy pedig nincs az embernél magasabb rendû létezõ az egész
világmindenségben, és az ember teremti az istent – bizonyos ér-
telemben a maga képére, bizonyos értelemben pedig a maga
erkölcsi kontrolljaként, mint ezt „András könyve” sugallja? Ez
valóban a kérdések kérdése. Itt dõl el minden.
A továbbiakban nem vitatom Nagy Bandó András Isten-esz-
méjét, annál is inkább, mert maga sem végsõ igazságként vagy
megingathatatlan bizonyosságként terjeszti elénk nézetét. Úgy-
szintén nem foglalkozom más múlt- vagy jelenbeli népszerû is-
tenképekkel sem, hanem ismertetem a Biblia lapjain elénk tárt
istenképet.

S ZEMÉLYTELEN LÉNY, VAGY SZEMÉLY ?

Sokan valamilyen személytelen valóságnak, végsõ gondolatnak

vagy erõnek vélik Istent, meglehetõsen homályos elképzeléssel.
Valószínûleg az a legnagyobb baj, hogy olyannyira keveset fog-
lalkozik az ember az Isten-kérdéssel, hogy az elképzelései is,
meg még a téveszméi is csak ködös bizonytalanságok. Mintha
érdektelen volna számunkra a „ki, vagy mi van mindennek a vé-
gén?” kérdés!
Ha Isten létezik, akkor az embernek mindenképpen köze
van hozzá, vagy úgy, hogy Isten teremtette õt, vagy úgy, hogy az
ember teremti Istent. Isten fogalmától a teremtés eszméje is el-
választhatatlan. Fölösleges hát azon erõlködni, hogy Istent vala-
mi másnak gondoljuk el, mint személyes valóságnak. Az ember
fogalma, de valójában a teremtés fogalma is – amelyekkel az is-
teneszme mindenképpen össze van kötve – maga után vonja
a személyesség feltételezését.
A személytelen istenség népszerû elképzelése valószínûleg
abból származik, hogy az ember érzi, tudja a saját korlátait.
Ezért, ha magánál magasabb rendû végsõ valóságot próbál

14
– a saját fantáziájával – elgondolni, akkor úgy véli, hogy annak
valamilyen személytelen valóságnak kell lennie, amely nincs
alávetve olyan kötöttségeknek, mint õ. Ez azonban csak egy át
nem gondolt, ösztönös, úgy is mondhatnánk, hogy primitív kö-
vetkeztetés. Miért ne létezhetne személyiség, egyéniség az em-
bernél sokkal magasabb rendû formában? Miért kellene rácáfol-
ni Szophoklész klasszikus megállapítására: „Sok van, ami csodá-
latos, de semmi sem csodálatosabb az embernél!” Mi az, ami olyan
csodálatos az emberben? Éppen az, hogy személyiség, egyéni-
ség! Hogy a személytelen magasabb rendû lenne – ez csak fel-
színes vélekedés, vagy megalapozatlan elõítélet.
Isten személyiség, egyéniség voltáról tanúskodik az is, hogy
a bibliai kijelentések szerint az ember Istennel rokon lény.
„Miképpen a ti költõitek közül is mondták némelyek: »Mert az
Õ nemzetsége is vagyunk«” – hagyott jóvá Pál apostol egy találó
megfogalmazást, athéni görögökhöz intézett beszédében.8 Az
ember „Isten képére és hasonlatosságára”9 teremtetett a Biblia
szerint. Ez nem azt jelenti, hogy amolyan „kis istennek” terem-
tetett volna. Az ember céljának, rendeltetésének a meghatározá-
sa ez a kifejezés. Arra azonban mindenképpen utal, hogy Isten
olyan képességekkel teremtette az embert, hogy határtalanul
fejlõdhessen az Õ hasonlatosságára. Amint Jézus is kitûzte
a célt: „Legyetek tökéletesek, amint a ti mennyei Atyátok is tökéle-
tes!” (Mt. 5,48) Az ember tehát mintegy Isten partnerévé, társává,
„barátjává” (Jn. 15,15; Jak. 2,23) nõhet fel. Így kell érteni azt a zsol-
tárigét is, amelyet Jézus idézett, rámutatva arra, hogy akikhez
Isten szól, azok valamiképpen hozzá hasonló „konstrukciójú”
lények. Így hangzik e zsoltárige: „Én mondtam: istenek vagytok
ti, a Felségesnek fiai ti mindnyájan.” (Zsolt. 82,5) Jézus ezt a meg-
jegyzést fûzte hozzá: „Ha azokat isteneknek mondja, akikhez Is-
ten beszéde lõn – és az Írás fel nem bontható –, akkor arról mond-
hatjátok-e ti, akit az Atya megszentelt és elküldött e világra, hogy
»káromlást szólsz«, mivelhogy azt mondtam: Isten Fia vagyok?”
(Jn. 10,35. 36)
Nem kell tehát valamilyen számunkra idegen, tõlünk egé-
szen különbözõ lénynek gondolnunk Istent, még ha – nagyság-
rendileg és szellemi-erkölcsi felsõbbrendûségét tekintve –
mérhetetlen magasságban is van felettünk, amint erre szintén

15
gyakran figyelmeztet az Írás: „Ímé a népek, mint egy csöpp a ve-
derben, és mint egy porszem a mérlegserpenyõben, olyanoknak te-
kintetnek. Ímé a szigeteket mint kis port emeli föl!… Mert nem az
én gondolataim a ti gondolataitok, és nem a ti útjaitok az én út-
jaim – így szól az Úr! Mert amint magasabbak az egek a földnél,
akképpen magasabbak az én útjaim útjaitoknál, és gondolataim
gondolataitoknál!” (Ésa. 40,15; 55,8. 9)

A S ZENTHÁROMSÁG - KÉRDÉS

Sokaknak gondot okoz a „három isteni személy, de mégis csak

egy Isten” eszme, mert a mi logikánk szerint ez elképzelhetet-
len és felfoghatatlan. Isten valami furcsa, misztikus lény kell,
hogy legyen – vonja le a következtetést sok keresztény is. Jézus
azonban nagyon egyszerûen világított rá arra, milyen termé-
szetû a három isteni személy közötti egység, ún. fõpapi imájá-
nak10 ezzel a mondatával: „Hogy mindnyájan egyek legyenek,
amint te énbennem, Atyám, és én tebenned… hogy õk is egyek le-
gyenek mibennünk.” (Jn. 17,21) Eszerint az Atya és a Fiú, illetve
a három isteni személy közötti egység olyan jellegû, hogy embe-
rek által is követhetõ, követhetõ lenne, tehát közöttünk is kívá-
natos lenne a megvalósulása.
Nincs tehát itt semmilyen misztikum. Az isteni személyek
közötti egység titka egyszerûen abban rejlik, hogy „Isten a szere-
tet” (I. Jn. 4,8), abban, hogy Õ a tökéletes önzetlenség, a másikért
és a másokért végzett szolgálat maradéktalan megtestesítõje. Er-
kölcsi természetû egységrõl van szó tehát. Az azonos erkölcs, a
szeretettörvény tökéletes megvalósítása olyan egységet teremt az
Atya, a Fiú és a Szentlélek között, hogy helyénvaló a radikális
hitvallás: egy Istenünk van. Jellembelileg õk teljesen, abszolút
értelemben egyek. Ha egyiket jellemezzük, mindhármat bemu-
tatjuk, ha arról szólunk, hogy egyikük – például a Fiú – hogyan
viszonyul hozzánk, emberekhez, akkor ez érvényes a másik két
személyre, az Atyára és a Szentlélekre is. Emberi fogalmainkat
meghaladja az ilyen egység. Ezért csak az tud megóvni minket
attól, hogy önzõ emberi fogalmainkkal és fantáziánkkal fertõz-
zük meg Istenrõl való gondolkodásunkat, ha Isten határozottan

16
tudomásunkra hozza: végsõ soron egy Istenünk van. Mi, embe-
rek, mindig egyféle isteni magatartással találkozunk, bármelyik
isteni személlyel lépjünk is kapcsolatba.
Ugyanakkor az isteni személyek valóban külön egyéniségek.
Ezt juttatta kifejezésre Jézus azzal, hogy így rendelkezett: „Az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében” kereszteljék meg azokat, akik
követõivé lesznek (Mt. 28,19). A „név” fogalma mindenképpen kü-
lönálló személyiségekre utal. Fõként a Szentlélek önálló sze-
mély voltát szokták kétségbe vonni. Többnyire csak az Atya és
a Fiú megnyilatkozásának, vagy valamilyen személytelen isteni
erõnek, befolyásnak gondolják. Éppen a Szentlélekkel kapcso-
latban tesz azonban Pál apostol olyan kijelentést, amely nem
hagy kétséget a Szentlélek személy volta felõl: „Mert kicsoda
tudja az emberek közül az ember dolgait, hanemha az embernek
lelke, amely õbenne van? Azonképpen az Isten dolgait sem ismeri
senki, hanemha az Istennek Lelke.” (I. Kor. 2,11) Miképpen a mi lel-
kivilágunk személyes és egyéni, hasonlóképpen a Szentlélek is
saját személyiséggel rendelkezik, mivelhogy Õ is olyan tudattal
rendelkezik, amely „tudja minden dolgát”. Hogy „Isten minden
dolga” egyben az Atya és a Fiú „minden dolga” is, ez már ismét
a három isteni személy közötti mély és tökéletes egység titkához
vezet.
Az embernek az jut eszébe: milyen jó, hogy három isteni sze-
mély van, hiszen ezáltal Isten önmagában tudja szemléltetni,
mit jelent a szeretet nagy és örök isteni alapelve, vagy törvénye.
A három isteni személy egymáshoz való viszonya tehát kü-
lönösképpen rávilágít arra, mit jelent ez az állítás: „Isten a szere-
tet.” (I. Jn. 4,8)
Jézus tanítványai közül János, a szeretett tanítvány volt külö-
nösen fogékony arra, hogy felfigyeljen Jézusnak olyan apró,
mellékesnek látszó megjegyzéseire, amelyek az isteni személyek
egymáshoz való viszonyára utaltak. János evangéliuma sok-sok
ilyen, szinte csak elejtettnek látszó, ugyanakkor mélységes tar-
talmat hordozó megjegyzést örökít meg. Vessünk egy pillantást
ezekre:
Jézus örömmel elismerte, hogy mindent az Atyától vett, ta-
nult: „Bizony, bizony mondom néktek, a Fiú semmit sem tehet
önmagától, hanem ha látja cselekedni az Atyát, mert amiket az

17
cselekszik, ugyanazokat hasonlatosképpen a Fiú is cselekszi… Én
semmit sem cselekedhetem magamtól… Az én tudományom nem
az enyém, hanem azé, aki küldött engem… A beszédeket, amelye-
ket én mondok néktek, nem magamtól mondom, hanem az Atya,
aki énbennem lakik, Õ cselekszi e dolgokat… Mert azért szállot-
tam le a mennybõl, hogy ne a magam akaratát cselekedjem, hanem
annak akaratát, aki elküldött engem… De hogy megtudja a világ,
hogy szeretem az Atyát és úgy cselekszem, amint az én Atyám pa-
rancsolta nékem…” (Jn. 5,19. 30; 7,16; 14,10; 6,38; 14,31) Mi, emberek,
szinte képtelenek vagyunk ezt a gondolkodásmódot követni:
hogy valaki ennyire nem félti a saját egyéniségét, ennyire nem
akarja kimutatni, bizonyítani a teljesítményét, ennyire nem ke-
resi a maga dicsõségét! És sehol semmi kényszer: Jézus önként,
örömmel, szeretetbõl engedelmeskedik az Atya akaratának.
Az Atyáról, a közöttük lévõ kapcsolatról ezeket mondta Jé-
zus: „Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat néki, amelye-
ket Õ maga cselekszik.” (Jn. 5,20) „Amiként az Atyának élete van
önmagában, akként adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagá-
ban.” (Jn. 5,26) „Mindaz, ami az Atyáé, az enyém.” (Jn. 16,15) „[Az
az Atya akarata], hogy mindenki úgy tisztelje a Fiút, miként tisz-
telik az Atyát.” (Jn. 5,23) „Azért szeret engem az Atya, mert én lete-
szem az én életemet, hogy újra felvegyem azt. Senki sem veszi azt
el éntõlem, hanem én teszem le azt én magamtól. Van hatalmam
letenni, és van hatalmam ismét felvenni. Ezt a parancsolatot vet-
tem az én Atyámtól.” (Jn. 10,17. 18) Az Atya sem tart tehát vissza
magának semmit, amit féltékenyen õrizne. Nem jelent semmi
nehézséget számára egyenlõvé tenni a Fiút önmagával. Szereti
a Fiút azért is, mert önként osztozik vele az elveszett ember
iránti szeretetében, sõt az értünk való felfoghatatlan áldozatvál-
lalásban is.
A Szentlélekrõl így szólt Jézus: „Amikor eljön amaz, az igaz-
ságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra. Mert
Õ nem magától szól, hanem azokat szólja, amiket hall, és a bekö-
vetkezendõket megjelenti néktek. Õ engem dicsõít majd, mert az
enyémbõl vesz, és megjelenti néktek. Mindaz, ami az Atyáé, az
enyém, azért mondtam, hogy az enyémbõl vesz, és megjelenti nék-
tek.” (Jn. 16,13–15) A Szentléleknek nincsen külön mondanivaló-
ja, és ugyancsak nem keresi a saját dicsõségét, a legkisebb

18
mértékben sem. Az Írás sehol sem szól arról, hogy hozzá
imádkozni, vagy Õt külön megszólítani kellene. A Szentlélek
minden figyelmet a Fiúra irányít (amiképpen a Fiú viszont az
Atyára), azt tekinti feladatának, hogy Krisztus tanításaira emlé-
keztessen, Õt tegye jelenvalóvá, Õt dicsõítse.
Valami egészen más világ ez, mint a miénk, egészen más
gondolkodásmód, a magatartásnak valamilyen egészen más tör-
vénye, mint ami bennünket mozgat! Nem a külsõ megjelenés
vagy a személynek tekintés vonatkozásában kell félnünk az ant-
ropomorf, azaz az emberszabású, emberi fogalmakhoz tapadt
gondolkodástól Istennel kapcsolatban, hanem erkölcsi vonatko-
zásban.
Istennel rokon lények vagyunk ugyan, erkölcsileg azonban
nagyon különbözünk tõle. E tekintetben Õ valóban egészen
más, mint mi.

A Z „ ÉLÕ ”, TEREMTÕ ÉS MUNKÁLKODÓ I STEN

De térjünk vissza a fõ kérdéshez: Isten teremtõ, vagy teremtett

lény? Õ alkotta a Földet, az embert és a kozmoszt, avagy az em-
ber õt? Szédítõ, alapokig ható, felkavaró kérdés!
A Bibliában rendszerint két fontos jelzõ kapcsolódik Isten
nevéhez: Õ „élõ” és „igaz”. Mindkét meghatározás jelentõség-
teljes. Együtt is szerepel a két jelzõ. „Megtértetek Istenhez a bál-
ványoktól, hogy az élõ és igaz Istennek szolgáljatok” – írta Pál
apostol a görögországi, thesszalonikabeli gyülekezet tagjainak
(I. Thess. 4,9).
Az „élõ Isten” kifejezéssel mind az Ó-, mind az Újszövetség-
ben találkozunk. Végig nyomon követhetjük elõfordulásait az
egész Bibliában. Többek között ez is jelzi, hogy ugyanaz az Is-
tene az Ószövetségnek és az Újszövetségnek, Izrael népének és
a keresztény egyháznak.
Az Egyiptomból való kivonulás után a Sínai pusztájában, a
Hóreb hegy lábánál történt az ünnepélyes szövetségkötés Isten
és Izrael népe között a Tízparancsolat kihirdetésével, rendkívüli
természeti jelenségek kíséretében. Évtizedekkel késõbb, amikor
a sok lázongás után végre az ígéret földjének határára érkeztek,

19
így emlékeztette Mózes a népet elkötelezettségére, arra, hogy Is-
ten magasrendû erkölcsi törvényei szerint élõ, tanúságtevõ,
szent néppé kell lenniük: „Mert kicsoda az az összes halandók kö-
zül, aki a tûz közepébõl szóló, élõ Istennek szavát hallotta volna,
mint mi, és életben maradt volna?” (V. Móz. 5,26) Mózes utóda,
Józsué azzal bátorította a népet a honfoglalás során, hogy Isten
„kétség nélküli” segítsége fogja nyilvánvalóvá tenni számukra:
az élõ Isten van közöttük (Józsué 3,10).
Az élõ Isten fogalma tehát azt jelentette, hogy Isten ugyanúgy
Ura a történelemnek, mint ahogy a természeti erõknek is. Ez
azonban nem azt jelenti, hogy mindaz, ami a borzalmas törté-
nelemben zajlik, Isten akarata lenne. Jézus bizonyságot tett ar-
ról, hogy az ún. bûneset óta a bûn szerzõje, Sátán (a héber név
jelentése: Ellenség) „e világ fejedelme” (Jn. 14,30). Isten olyan ér-
telemben a történelem ura, hogy mindent figyelemmel kísér,
s bár tiszteletben tartja és engedi érvényesülni az emberi szabad
választást, bármikor közbeavatkozhat, bármit megtehet az
Õ megmentõ terve és szándéka szerint.
Amikor Dávid Góliáttal állt szemben, vagy amikor a marok-
nyi Júda a hatalmas asszír sereggel nézett szembe, az bátorította
Dávidot és Júda királyát, Ezékiást, hogy Góliát, majd az asszír
hadvezér gyalázkodása és fenyegetése az élõ Isten kihívása volt,
ezért az élõ Isten bizonyosan meg fogja mutatni szabadító hatal-
mát (I. Sám. 17,26; II. Kir. 19,4).
Zsoltáraiban Dávid azt a sóvárgását fejezi ki, hogy az élõ Is-
tennel való találkozás, az Õvele létrejövõ személyes közösség
lelki átélésére vágyakozik. „Szomjúhozik lelkem Istenhez, az élõ
Istenhez. Mikor mehetek el és jelenhetek meg Isten elõtt?… Kíván-
kozik, sõt emésztõdik lelkem az Úr tornácai után, szívem és testem
ujjongnak az élõ Isten felé.” (Zsolt. 42,3; 84,3)
A fogság révén Babilóniába, majd a perzsa királyok szolgála-
tába került Dánielt úgy ismerte meg a babilóniai tartomány fe-
lett uralkodó méd Dárius király, mint az „élõ Isten szolgáját” (Dn.
6,20). Dániel csodálatos szabadulása után pedig így hangzott a
király megrendült, lelkes tanúságtétele: „Õ az élõ Isten, aki meg-
marad örökké. Az õ királysága megdönthetetlen, uralkodása végte-
len. Õ megment, megszabadít, jeleket és csodákat tesz az egész
földön.”11

20
 Az Újszövetségben is azt láthatjuk, hogy kiélezett helyzetek-
ben és kiemelkedõen fontos tanúságtételek alkalmával kerül
Isten neve mellé az „élõ” jelzõ. Péter így tett vallomást a tanít-
ványi csoport nevében is arról, hogy kinek tekinti Mesterét: „Te
vagy a Krisztus (a Messiás),12 az élõ Istennek Fia.” (Mt. 16,16) Jézus
elítéltetése során, miután a hamis tanúk kijelentései nem voltak
elegendõek a halálos ítélet meghozatalához, a fõpap ezzel a be-
vezetéssel szólította fel Jézust arra, hogy saját maga tanúskod-
jék, Messiásnak vallja-e magát: „Az élõ Istenre kényszerítelek,
mondd meg nékünk…” (Mt. 26,63)
Az „élõ Isten” megjelölés mindhárom isteni személyre vonat-
kozik: Jézus egy alkalommal ezt mondta küldetésérõl: „Elkül-
dött engem amaz élõ Atya.” (Jn. 6,57) Pál apostol a Szentlélekrõl is
úgy szól egy ízben, mint „az élõ Isten Lelkérõl” (II. Kor. 3,3).
Az élõ Isten szolgálata különbözik a formai vallásosságtól: az
igaz keresztények „az élõ Isten fiainak” neveztetnek (Rm. 9,26;
Hós. 1,10-et idézve), mert Isten „megtisztította lelkiismeretüket a holt
cselekedetektõl, hogy az élõ Istennek szolgáljanak” (Zsid. 9,14).
A Biblia végén, Jelenések könyvében is arról olvasunk, hogy
a Jézus visszajövetelét megelõzõ „nagy nyomorúság” (7,14) idejé-
re az „élõ Isten pecsétjével” jelölik meg és helyezik védelem alá
Isten szolgáit, Krisztus valódi követõit (7,2).
Maga Isten is sokszor ezzel a bevezetéssel szólt a próféták ál-
tal népéhez: „Élek én – így szól az Úr!” Olyan ez a nyomatéko-
sítás, mint valami abszolút biztosíték. Kétségtelenül betelje-
sedik az, amit Isten kegyelmesen ígér, de ugyanúgy az is, amit
fenyítõ vagy büntetõ ítéletként kihirdet, mert az élõ Isten min-
denkor érvényt szerez szavának, akaratának. Egyes igékben
még ez a nyomatékosítás is tovább fokozott formában szerepel:
„De bizonnyal élek én, és betölti az Úr dicsõsége a földet… Fel-
emelem kezemet az égre, és ezt mondom: Örökké élek én.” (IV. Móz.
14,21; V. Móz. 32,40) Mintegy esküformula tehát ez az „élek én”,
mint amely önmagában elégséges biztosíték. Erre mutat az is,
hogy az utolsónak idézett igében Isten az esküvés emberi fogal-
mához, formájához alkalmazkodva, égre emelt kézzel mondja:
„Örökké élek én.” Isten, „mivelhogy nagyobbra nem esküdhet, ön-
magára esküszik” – mondja Pál apostol (Zsid. 6,13). Az Ószövet-
ségben emberek is használták az „él az Úr” nyomatékosítást

21
szavaik igazságának a biztosítékául. Illés próféta például ezzel
vezeti be súlyos kijelentéseit: „Él az Úr, aki elõtt állok…” (I. Kir.
17,14; 18,15)
Mit jelent az, hogy Isten „élõ Isten”, aki Mózesnek és népé-
nek is az örök „Vagyok”-ként mutatkozott be? (II. Móz. 3,13. 14)
Mindenekelõtt azt jelenti, hogy Isten abszolút független az em-
bertõl, mint önmagában Létezõ. Felette áll a halandó embernek,
már csak azért is, mert Õ örökkön-örökké él, amint a 90. zsoltár
ünnepélyes kezdõ sorai mondják: „Minekelõtte hegyek lettek,
föld és világ formáltaték, öröktõl fogva mindörökké te vagy Isten.”
(2. vers) Övé „egyedül a halhatatlanság” (I. Tim. 6,16). Krisztusnak is
mint isteni személynek, „élete van önmagában” (Jn. 5,26).
Abból a ténybõl, hogy Isten élõ Isten, egyenesen következik,
hogy Õ cselekvõ lény. Teremt, és szüntelenül munkálkodik. „Az
én Atyám mind ez ideig munkálkodik, és én is munkálkodom” –
mondta Jézus (Jn. 5,17). Izraelt gyakran kísértette a környezõ né-
pek bálványimádása. A próféták azzal igyekeztek rádöbbenteni
a népet balgaságára, hogy ismételten rámutattak: bár élõlények-
ként ábrázolják a bálványistenségeket, senki sem nyerhet olyan
bizonyságot, hogy ezek érzékelni vagy cselekedni tudnának.
Korábban talán úgy tûnhetett, hogy az ószövetségi prófétai ira-
toknak ezek a részletei a régmúlthoz tartoznak, a keresztények
számára már nincs különösebb mondanivalójuk. Napjainkra
azonban annyira elhomályosult az élõ, teremtõ, munkálkodó
Isten képe és valósága a kereszténység körében, hogy nagyon is
elevenen szólnak az ezzel kapcsolatos prófétai prédikációk, és
Pál apostol e témába vágó bizonyságtevése is.
Jeremiás próféta például így küzdött népe kijózanodásáért:
„Mert a népek bálványai csupa hiábavalóság, hiszen az erdõ fájá-
ból vágják azt, ácsmester kezei készítik bárddal. Ezüsttel és arany-
nyal megékesítik azt, szegekkel és pörölyökkel megerõsítik, hogy le
ne essék. Olyanok, mint az egyenes pálmafa, és nem beszélnek, vi-
szik-hordják õket, mert mozdulni nem tudnak. Ne féljetek tõlük,
mert nem tehetnek rosszat, de jót tenni se képesek!… De az Úr igaz
Isten, élõ Isten Õ, és örökkévaló király… Hiábavalók azok, ne-
vetségre való munka… Nem ilyen a Jákób része, mint ezek, mert
a mindenség Alkotója Õ… Ha cserélt-é valamely nemzet iste-
neket? Noha azok nem istenek. Az én népem pedig felcserélte az

22
Õ dicsõségét tehetetlenséggel! Álmélkodjatok ezen, ó egek, és bor-
zadjatok, rémüljetek meg nagyon, azt mondja az Úr! Mert kettõs
gonoszságot követett el az én népem: elhagytak engem, az élõ vizek
forrását, hogy kutakat ássanak maguknak, és repedezett kutakat ás-
tak, amelyek nem tartják a vizet.” (Jer. 10,3–5. 10. 15. 16; 2,11–13)
A 115. zsoltárban is erõteljes, világos érveléssel találkozunk:
„A mi Istenünk az égben van, és amit akar, azt mind megcselekszi.
Azoknak bálványa ezüst és arany, emberi kezek munkája. Szájuk
van, de nem szólnak, szemeik vannak, de nem látnak, füleik van-
nak, de nem hallanak, orruk van, de nem szagolnak, kezeik vannak,
de nem tapintanak, lábaik vannak, de nem járnak, nem szólnak az
õ torkukkal… Izrael, te az Úrban bízzál! Az ilyeneknek segítsége
és pajzsa Õ. Áronnak háza, az Úrban bízzál! Az ilyeneknek segít-
sége és pajzsa Õ.” (3–9. vers)
Hasonlóképpen mondja Pál apostol is az Újszövetségben,
hogy csak egyetlen élõ, cselekvõ, teremtõ Isten létezik, az egyéb
„istenek” csak „úgynevezett istenek”: „Mert ha vannak is úgyne-
vezett istenek akár az égben, akár a földön, aminthogy van sok is-
ten és sok úr, mindazáltal nekünk egy Istenünk van, az Atya, aki-
tõl van a mindenség, mi is Õbenne, és egy Urunk, a Jézus Krisztus,
aki által van a mindenség, mi is Õáltala.” (I. Kor. 8,5. 6) Az athéni
Areopaguson így törekedett felvilágosítani a tudományban és
mûvészetekben jártas, de a vallás tekintetében alacsony szinten
álló görögöket: „Isten az, aki teremtette a világot és mindazt, ami
abban van, mivelhogy Õ mennynek és földnek ura, kézzel csinált
templomokban nem lakik. Sem embereknek kezeitõl nem tisztelte-
tik, mintha valami nélkül szûkölködnék, holott Õ ad mindeneknek
életet, leheletet és mindent. Az egész emberi nemzetséget egy vérbõl
teremtette, hogy lakozzanak a földnek egész színén, meghatároz-
ván eleve rendelt idejüket és lakásuknak határait, hogy keressék az
Urat, ha talán kitapogathatnák Õt és megtalálhatnák, jóllehet bi-
zony nincs messze egyikünktõl sem. Mert Õbenne élünk, mozgunk
és vagyunk… E tudatlanságnak az idejét azért elnézvén az Isten,
most parancsolja az embereknek, mindenkinek mindenütt, hogy
megtérjenek.” (Ap. cs. 17,23–30)
Istent tehát az teszi Istenné, hogy Õ a Teremtõ, rajta kívül
csak úgynevezett istenekrõl, ember alkotta istenekrõl lehet szó.
„Hogy megtudjátok, higgyetek nekem, és megértsétek, hogy én va-

23
gyok az, elõttem isten nem alkotott és utánam nem lesz! Én, én
vagyok az Úr, és rajtam kívül nincsen Szabadító!” – közvetíti
Ésaiás próféta Isten üzenetét (43,10). Milyen megindító! Isten erõ-
feszítéseket tesz azért, hogy megértesse velünk – saját javunkra –
az Õ lényével kapcsolatos megkerülhetetlen és abszolút igazságot.
Mi ugyanis – önzéssel fertõzött, tévelygõ gondolkodásra hajló te-
remtményei – nagyon nehezen akarunk e tény elõtt meghajolni.
Isten örökké élõ és teremtõ voltával függ össze egyik legfon-
tosabb, legjellegzetesebb tulajdonsága, amelyrõl Ésaiás próféta
így szól: „Hát nem tudod-é, nem hallottad-é, hogy örökkévaló Is-
ten az Úr, aki teremtette a föld határait? Nem fárad és nem lankad
el, végéremehetetlen bölcsessége!” (40,28) Isten „végéremehetetlen
bölcsessége” – ebben rejlik a teremtés titka. A Bibliában többször
találkozunk azzal a kijelentéssel, hogy Isten „értelmének és böl-
csességének” erejével, a „tudományával” teremtett. „Õ teremtette
a földet az Õ erejével, Õ alkotta a világot bölcsességével, és Õ ter-
jesztette ki az egeket értelmével.” (Jer. 10,12) „Az Úr bölcsességgel
fundálta a földet, erõsítette az eget értelemmel. Az Õ tudománya
által fakadtak ki a mélységbõl a vizek, és a felhõk csepegnek har-
matot.” (Péld. 3, 19. 20) Isten „tõkéje” a teremtéshez tehát „végére-
mehetetlen bölcsessége” volt.
Sokan megütköznek a „semmibõl teremtés” eszméjén. Úgy
gondolják, hogy valaminek – leginkább az anyagnak, vagy a ter-
mészeti törvényeknek, vagy mindkettõnek – létezniük kellett a
teremtés elõtt. Ez a közfelfogás – amely Istent csak a meglévõt
formáló, magasabb rendû lénynek, valamilyen elsõ vagy végsõ
mozgatónak gondolja – tükrözõdik Madách mûvében, Az em-
ber tragédiájában is. Lucifer ezt mondja Istennek, a teremtés
mûvét becsmérelve:

„Mi tessék rajta? Hogy nehány anyag

Más-más tulajdonokkal felruházva,
Miket elõbb, hogysem nyilatkozának,
Nem is sejtettél bennök, úgy lehet,
Vagy, ha igen, másítni nincs erõd,
Néhány golyóba össze-vissza gyúrva,
Most vonzza, ûzi és taszítja egymást,
Néhány féregben öntudatra kél,

24
 Míg minden megtelt, míg minden kihûlt
És megmarad a semleges salak.
Az ember ezt, ha egykor ellesi,
Vegykonyhájában szintén megteszi.”

Ennek a gondolkodásnak az alapján ötvözik sokan a keresz-

tény teremtéshitet a különbözõ evolúciós elméletekkel. Ezt az
utat járja számos teológus is. Egy mai teológiai magyarázat sze-
rint Isten az önfelülmúlás képességével teremtette az anyagot,
így egyformán igaz az, hogy van teremtõ Isten, és az is, hogy lé-
teznek öntörvényû evolúciós folyamatok.
A Biblia azonban – mindezen megoldási kísérletekkel ellen-
tétben – kitart a semmibõl teremtés, a puszta szóval, akarattal
való teremtés eszméjénél. Ez az eszme szintén végigvonul az
egész Szentíráson. Isten szóval teremtette a világot kezdetben,
Isten szavára történtek egyes, csakis teremtõ hatalom közremû-
ködésével magyarázható csodák az Ószövetségben (pl. kenyér,
olaj hatalmas megszaporodása, a leprás Naámán hirtelen gyó-
gyulása stb.), Jézus is egyetlen szóval gyógyított vakokat, béná-
kat, poklosokat, támasztott halottat és szaporított Õ is kenyeret.
Az Újszövetség teremtésrõl szóló masszív, tömör igéi is mind
a semmibõl, puszta szóval való teremtésrõl beszélnek. Például:
„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett,
hogy ami látható, az nem valami foghatóból, meglévõbõl lett.”
(Zsid. 11,2)13 „[Az utolsó idõben] az emberek készakarva nem tud-
ják, hogy a föld vízbõl és víz által állott elõ az Isten szavára.”
(II. Pt. 3,5) Pál apostol klasszikus megfogalmazása szerint Isten
„a holtakat megeleveníti, és azokat, amelyek nincsenek, elõszólítja
mint meglévõket” (Rm. 4,17).
Éppen ezért nem nevetséges primitívség, hogy a Biblia hat-
napos teremtésrõl beszél. Akik a bibliai teremtéseszmét az ön-
törvényû evolúció elképzelésével ötvözik, azok rendszerint kor-
szakoknak értelmezik a teremtés napjait. Ez azonban semmi-
képpen nem magyarázható bele a bibliai híradás szövegébe.14
Másrészt szükségtelen is ez a feltételezés, mert ha Isten a szavá-
val teremtett – ami mögött „végéremehetetlen bölcsessége” áll –,
akkor hat napra sem lett volna szüksége, hat pillanat, vagy egy
pillanat alatt is megvalósíthatta volna, amit akar.

25
 A Tízparancsolat 4. parancsolata15 magyarázza meg, miért
éppen hat nap alatt teremtette Isten a világot: „Megemlékezzél
a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkál-
kodjál, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te
Istenednek szombatja: semmi dolgot se tégy azon, se magad, se fiad,
se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod, se jövevényed,
aki a te kapuidon belül van. Mert hat napon teremtette az Úr az
eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik
napon pedig megnyugodott. Azért megáldotta az Úr a szombat
napját, és megszentelte azt.” (II. Móz. 20,8–11) Isten tehát a saját pél-
daadásával akarta megszabni az ember munka- és pihenésrend-
jét. Olyan fontosnak tartotta ezt, hogy ilyen hatékony módon
akart mintát adni az ember életritmusához. Megjegyzendõ,
hogy a Tízparancsolat 4. parancsolata értelmetlen lenne, ha
a teremtés hat napját nem valóságos napoknak tekintenénk. Ez
is arra mutat tehát, hogy 24 órás napokról van szó Mózes I.
könyve elején, a teremtéstörténetben. Amilyen hat napon át ne-
künk, embereknek kell munkálkodnunk, a hetediken pedig
megpihennünk, olyan hat nap alatt végezte el Isten a teremtés
munkáját.
Isten teremtette tehát a „hét” alapvetõ idõegységét a lelki-testi
pihenõnappal az „emberért”, az ember javáért, amint Jézus
mondta: „Nem az ember lett a szombatért, hanem a szombat az
emberért.” (Mk. 2,27) A heti nyugalomnappal eredetileg a terem-
tés mûvének állított emléket Isten. A hetekre osztás rendszere
megmaradt, de a teremtés emlékünnepérõl és ezzel együtt a Te-
remtõrõl és tiszteletérõl nagyrészt megfeledkezett az emberiség.
A kereszténység körében is megváltozott a heti nyugalomnap
jelentése, teológiai tartalma, döntõen a 4. századtól, a keresz-
ténység államegyházzá válásától fogva. (Részben a zsidóságtól
való elkülönülés szándéka motiválta ezt, részben pedig az egy-
ségre törekvés a késõ Római Birodalomban igen elterjedt „Mith-
ras Sol invictus” kultusszal.) Veszteség érte ezzel a keresztény-
séget. A teremtés emlékünnepének kiiktatása is hozzájárult a
legalapvetõbb hitigazság, a Teremtõ Istenrõl szóló bibliai tanítás
elhomályosulásához.
Isten szóval teremtését roppant egyszerûen és logikusan ér-
telmezte valaki Jézus életében. Nem izraelita volt, hanem egy

26
római százados, aki bizonyára megismerte a zsidók „élõ Isten”-
hitét. Szimpatizánsa lehetett vallásuknak, mert a lakóhelyén lé-
võ zsinagógát is õ építtette. Jézushoz folyamodott beteg szolgá-
ja miatt, aki a bibliai leírás szerint „már halófélben volt”. Nem
személyesen, hanem követek által fordult a Megváltóhoz. Ami-
kor megtudta, hogy Jézus elindult a háza felé, eléje küldte „né-
hány jó barátját, üzenvén néki: Uram, ne fáraszd magad, mert
nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, amiért is magamat sem
tartottam érdemesnek arra, hogy hozzád menjek. Hanem csak szó-
val mondd, és meggyógyul az én szolgám. Mert én is hatalom alá
vetett ember vagyok, és vitézek vannak alattam. Ha az egyiknek
azt mondom: eredj el, elmegy, vagy a másiknak: jöjj, eljön, ha szol-
gámnak szólok: tedd ezt, azt teszi.” (Lk. 7,6–8) Katonaember, pa-
rancsnok vagyok – mondta a százados. – Tudom tehát, hogy mit
jelent, milyen hatalmat képvisel a parancsszó. Ha én egy pa-
rancsszót kimondok, az azonnal végbemegy, mert erre van beál-
lítva, betanítva a hadsereg, a szolgáim. Ha te vagy az Isten Fia,
akkor elég egy szót szólnod, és azonnal megvalósul az akaratod,
bármire vonatkozzék is a parancsszavad.
Jézus jóváhagyóan megdicsérte a századosnak ezt a hitvallá-
sát: „Elcsodálkozott õrajta, és hátrafordulván mondta az Õt köve-
tõ sokaságnak: Mondom néktek, ilyen hitet Izraelben sem talál-
tam! És a küldöttek visszatérvén a házhoz, a beteg szolgát már
egészségben találták.” (Lk. 7,9. 10)
Bizonyára nem tudjuk igazán felfogni, mit jelent e fogalom:
Isten „végéremehetetlen bölcsessége”, amin az Õ teremtõ hatalma
alapszik. Mégis, meg kell feszítenünk értelmi erõinket, hogy va-
lamelyes fogalmat alkossunk róla, és ezáltal helyesen gondol-
kodjunk arról, kicsoda az Isten.
Ésaiás próféta arra biztat, hogy a csillagos eget szemlélve
gondolkodjunk Istenrõl és az általa teremtett mindenségrõl:
„Emeljétek föl a magasba szemeiteket, és lássátok meg, ki teremtet-
te azokat? Õ az, aki kihozza seregüket szám szerint, mindnyáját
nevén szólítja, nagy hatalma és erõssége miatt egyetlen híjuk sin-
csen.” (Ésa. 40,26) Ma, a 21. század elején sokkal többet mond ez
az ige nekünk annál, mint amit a korábbi történelmi korszakok-
ban élt emberek megérthettek e kijelentésbõl. Isten az „ég sere-
gét”, az égitestek sokaságát mind „nevén szólítja” – olvastuk.

27
Tehát név szerint ismeri mindet, ami bizonyára azt is magában
foglalja, hogy mindent tud róluk: méreteiket, anyagukat, funk-
ciójukat, a velük kapcsolatos összes „tudományos” adatot. Nos,
érdemes „beleszédülni” ebbe a gondolatba, figyelembe véve az
égitestek számával kapcsolatos mai tudásunkat. Csak a Tejúton,
a mi galaxisunkban, kb. ötvenmilliárd csillag van, azt pedig
számszerûen meghatározni sem lehet igazán, hogy milyen mér-
hetetlenül sok hasonló galaxis van!16 Legalább százmilliárdszor
százmilliárd égitesttel kell számolni a mai tudomány álláspont-
ja szerint.
Selye János ezt írja: „Nincs egyetlen érzõ ember sem, aki ha
a felhõtlen éjszakai égboltra tekint, meg ne kérdezné önmagától,
mi a rendeltetése a csillogó égitesteknek, és mi az, ami a világmin-
denség rendjét megszabja. Ugyanez a kérdés támad bennünk, ha az
emberi testbe helyezett liliputi világmindenséget kémleljük, vagy
akár csak azt a titkokat firtató emberi szempárt, mely mindunta-
lan összefüggéseket keres e két világ között.”17 Valóban, ha az
emberi lény mikrokozmoszába pillantunk, akkor is csak „meg-
szédülni” lehet. Akik megfelelõ természettudományos képzett-
séggel nem rendelkezünk, ma már nemigen tudjuk követni
e tudomány eredményeit. Hálásak lehetünk azoknak a termé-
szettudósoknak, akik erõfeszítéseket tesznek azért, hogy vala-
miképpen mégis tolmácsolják nekünk a szükséges információ-
kat. Meg kell feszítenünk gondolkodásunkat, hogy ne csupán
felfogjuk, hanem át is gondoljuk például azt, amit az emberi tu-
datról – rá vonatkozó jelenlegi ismereteinkrõl – a következõ idé-
zet mond:
„Az élet és a tudat olyan jelenségek, amelyek egy bizonyos bo-
nyolultsági szint elérésekor jelennek meg. Ezt a bonyolultsági szin-
tet jelenleg nem vagyunk képesek sem elképzelni, sem modellezni.
A létezõ legnagyobb számítógép információtároló és -feldolgozó
képessége az emberi agyénak egyezredtõl tízezred részéig terjed.
A bonyolultság magas szintje szükséges, de semmiképpen nem elég-
séges az olyan összetett hatások megjelenéséhez, mint a »gondolat«,
hiszen tudjuk, hogy még kémiai szinten is fölöttébb különleges kör-
nyezet és biokémiai reakciópartnerek jelenléte szükséges a komplex
mûködések végrehajtásához. Az élet egy számítógépes programhoz
hasonlítható, mely bizonyos komplex biomolekulákon fut… Az

28
emberi agy szerkezete bonyolultabb, mint a természet kémiai és
atomi erõit irányító alaptörvények. Alkotórészeinek a szervezõdési
módja teszi képessé a mûködésre, éppen úgy, mint ahogy a számí-
tógépek állandó huzalozása. Ha ismernénk az agy minden egyes
idegszálának és sejtjének egyéni mûködését, az sem mutathatná
meg, hogyan mûködnek együttesen, éppúgy, mint ahogy az emberi
anatómia nem használható fel az elõrejelzõ szociológia kiindulási
pontjaként. Az ábécé ismerete szükséges, ám távolról sem elegendõ
a Shakespeare által elért összhatás felmutatásához. Nem létezhet-
nek természeti állandókat tartalmazó egyenletekkel leírható törvé-
nyek a gondolatra és a tettre… Az élõ és élettelen rendszerek közti
nyilvánvaló különbség nem az alapvetõ atomi összetevõkben van,
hanem bizonyos bonyolultsági küszöbök elérésében, ahol új, önren-
dezõ elvek léphetnek spontán módon mûködésbe.”18
Eszerint a mi összes – egyébként méltán csodált és nagyra be-
csült – emberi tudományunk nem több, mint kis „morzsák”
szemelgetése, elemezgetése és gyûjtögetése Isten „végéreme-
hetetlen bölcsességébõl”.
Meg kell jegyeznünk itt, hogy a természettudomány ma már
egyáltalán nincs annyira távol a bibliai teremtés-fenntartás esz-
métõl, mint korábban. Nagyjából a 20. század második felétõl
kezdve mind több természettudós helyezkedik arra az állás-
pontra, hogy a különbözõ evolúciós elméleteknek inkább a tart-
hatatlansága lett nyilvánvalóvá, semmint hogy a bizonyosságuk
igazolódott volna. Sõt, nagyrészt eleve spekulatív úton jöttek
létre. Sokan helyezkednek az agnoszticizmus, a biztosan sem-
mit sem tudunk álláspontjára, egyesek pedig a sokatmondó
„terv, program, célszerûség” kifejezéseket kezdik használni, né-
melyek még az „olyan, mintha valaki” formulát is megkockáz-
tatják annak sejtetésére, hogy az isteni teremtés is elképzel-
hetõ.19
A Biblia igen erõteljesen hangsúlyozza, hogy a végtelen böl-
csességû Isten a kezdete mindannak, „ami mennyen és földön
van, ami látható, és ami láthatatlan” (Kol. 1,16). Isten nem dolgo-
zott semmilyen anyagból, bölcsességbõl sem, ami elõtte meglett
volna. Pál apostol csodálattal kiált fel: „Óh, Isten gazdagságának,
bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatat-
lanok az Õ ítéletei és kinyomozhatatlanok az Õ útjai! Mert kicsoda

29
ismerte meg az Úr értelmét? Vagy kicsoda volt néki tanácsosa?
Avagy kicsoda adott elõbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert
Õtõle, Õáltala és Õreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsõség
mindörökké. Ámen.” (Rm. 11,33–36)
Ez az a végsõ határvonal, amely mögé már nem hatolhatunk,
bármilyen „szédítõ” is e „meredély” szélén állni, ahonnan to-
vább már nem léphetünk. Bátorító azonban az a kijelentés Pál
apostol korintusiakhoz írt I. levelében, a szeretet himnusza vé-
gén, hogy az üdvösségre jutott emberek úgy fogják majd ismer-
ni Istent, amint most Õ ismer minket, „felnõtt” látásuk lesz
minden dologról a jelenlegi „gyermeki” ismeretekhez képest
(13,9–12). Tudásunk korlátozott volta tehát nem Isten akarata, ha-
nem jelenlegi helyzetünk és álláspontunk következménye.
Szót kell ejtenünk még arról, hogy a Biblia tanítása szerint
Isten nemcsak megteremtette egykor a világmindenséget és az
embert, hanem fenn is tartja, szüntelen munkálkodással
(Jn. 5,17). A következõ tanulmányfüzetben lesz szó errõl bõveb-
ben, itt csak néhány alapvetõ igét idézve utalok erre: „Ha csak
magára volna gondja, lelkét és lehelését magához vonná, elhervad-
na minden test együtt, és az ember visszatérne a porba.” (Jób 34,14.
15) „Minden Õbenne áll fenn.” (Kol. 1,17) „Õbenne élünk, mozgunk
és vagyunk.” (Ap. cs. 17,28)
E gondolatsor végén Móricz Zsigmondot idézem, aki nagyon
szépen írt arról, milyen nagy szüksége van már a kisgyermeknek
is – és szintúgy a felnõttnek – arra, hogy összkép alakuljon ki
benne a világmindenségrõl, azon belül a maga helyérõl, hogy
tudja: mindez a teremtõ és fenntartó „tenyerén van”:
„Már az én édesanyám tudott nekem beszélni a naprendszerek-
rõl, a kozmikus végtelenségrõl, a felfoghatatlan világberendezésrõl,
és ezzel engem határtalan szédületbe sodort… Látod, fiam –
mondta –, valaki teremtette ezt a világot, úgy, ahogy itt van. Isten
teremtette. Isten az az erõ és akarat, melyik létrehívta és tartja ma
is… És nem fáradt bele, és nem ejti ki a kezébõl… Egy szép nyári
csillagos estén kint ült velem az udvaron, egy kicsi ház elõtt, egy
fátlan udvaron, mert azon a vidéken akkor gyümölcsfa nemigen
volt, néhány akácfa állott az út melletti kerítésnél. Felmutatott az
égre, s megmagyarázta nekem a világ, a kozmosz szerkezetét,
olyanformán, hogy azok az apró csillagok mind olyan égitestek,

30
mint a mienk, a Föld. De azokon túl, megint olyan végtelen távol-
ságban tovább ugyanilyen égitestek vannak… Én beleszédültem
ebbe a mérhetetlenségbe. No most, mondta édesanyám, hogy jött
létre ez az egész végtelen és emberi aggyal felfoghatatlan világ?…
Teremtette az Isten, és fenn is tartja, és nem fárad bele, hogy állan-
dóan fenntartsa… Az én kicsi anyám tehát nekem egy kozmogó-
niai képet adott… A gyermek lelkét ez a csodálatos pillanat el-
ragadta és fölemelte. Különösen, hogy az én tudós és egyszerû édes-
anyám felvett a földrõl egy kis bogarat, s megmagyarázta, hogy
ennek a bogárkának a teste olyan szerkezetû, mint az enyém, s en-
nek a testében talán még parányibb életek találnak lakást… Meg-
éreztette velem a kiterjeszkedõ végtelent fölfelé és lefelé. S mindezt
letette az Isten tenyerére, s ezzel eleresztett engem a Kozmoszban
való életre.” (A kálvinista kereszt, a Sola Scriptura Fõiskola kiadványa, 1999,
65–66., 74–75. o.)

A Z „ IGAZ I STEN ”

Az a meghatározás, hogy Isten „igaz Isten”, egyrészt párja az

„élõ Isten” megjelölésnek. Egyszerûen azt fejezi ki, hogy Õ
az egyetlen valóságos Isten, aki tényleg létezik, és aki teremtõ
hatalmánál fogva tényleg Isten. Másrészt viszont Isten erkölcsi
jellemére utal az „igaz” jelzõ. Jézus ezt mondja már idézett fõ-
papi imájában: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged,
az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn. 17,3)
Az egyedül létezõ, teremtõ és fenntartó Isten a legszorosabb és
legteljesebb értelemben vett igazság megtestesítõje, és erkölcsi-
leg tökéletes lény. Aki megismeri Õt, az minden igazság és
a fizikai-szellemi-lelki-erkölcsi élet forrásához jutott, megnyílt
számára az örök élet lehetõsége. Hatalmas örömhír ez. Ez jut
kifejezésre a 92. zsoltár lelkendezõ záró soraiban: „Hogy hir-
dessék azt, hogy igazságos az Úr, az én kõsziklám, hogy nincsen ha-
misság Õbenne.” (16. vers) Mózes nevezetes énekének mindjárt
a legelején felhangzik ez az örvendezõ hitvallás: „Kõszikla! Cse-
lekedete tökéletes, mert minden útja igazság. Hûséges Isten és nem
csalárd, igaz és egyenes Õ!” (V. Móz. 32,4)
Az Újszövetségben János apostol tanúskodik, szinte megren-

31
dülten, tanítványtársai nevében is arról, hogy milyennek ismer-
ték meg Jézust, az emberré lett Isten Fiát õk, akik három és fél
évig vele jártak, laktak, élete legapróbb mozzanatait is közelrõl
szemlélhették: „Mi láttuk az Õ dicsõségét, aki teljes volt kegye-
lemmel és igazsággal!” (Jn. 1,14) Jézus viszont így felelt Filep nevû
tanítványának, aki földi szolgálata vége felé azt kérte tõle, hogy
mutassa meg neki az Atyát: „Annyi idõ óta veletek vagyok, és
mégsem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az
Atyát.” (Jn. 14,9) A három isteni személy egysége folytán mind
az Atyára, mind a Fiúra, mind a Szentlélekre érvényes az „igaz
Isten” megjelölés. A Szentlelket az „igazság Lelkének” is nevez-
te Jézus (Jn. 14,17; 16,13). Az igazság – a legmagasabb rendû igaz-
ság – pedig azonos a szeretettel, a másokért élés, a másokért
végzett szolgálat következetes alapelvével, illetve annak megva-
lósításával. Az igaz Isten legtömörebb bemutatása vagy megha-
tározása így hangzik: „Isten a szeretet.” (I. Jn. 4.8)
Bár Isten Úrnak és királynak neveztetik – mivelhogy a Szent-
írás csak emberi kifejezéseket használhat –, ez az emberi foga-
lom részben eltérõ tartalmat is hordoz. Isten az elsõ, a fõ, a leg-
nagyobb minden tekintetben, de a nagyság nála mást jelent,
mint az emberek között. Jézus ezt mondta tanítványainak:
„Tudjátok, hogy a pogányok fejedelmei uralkodnak azokon, és
a nagyok hatalmaskodnak rajtuk. De ne így legyen közöttetek,
hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok, és aki
közöttetek elsõ akar lenni, legyen a ti szolgátok. Valamint az em-
bernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy
õ szolgáljon, és adja az õ életét váltságul sokakért.” (Mt. 20,25–28)
„Mert melyik nagyobb, az-é, aki asztalnál ül, vagy aki szolgál?
Nemde aki asztalnál ül? De én tiköztetek olyan vagyok, mint aki
szolgál.” (Lk. 22,27) Isten tehát úgy Úr a világmindenség felett,
hogy Õ „mindenkinek a szolgája”, szüntelenül teremtményeiért
él, munkálkodik. Hatalma tehát nem emberi értelemben vett
hatalom, nem azon alapszik, hogy olyan pozícióban van,
amelynek köszönhetõen mindenki más tõle függ, ezért minden-
kivel azt tehet, amit akar, mindenkit kényszeríthet bármire.
Isten igaz jellemével, szeretetet megtestesítõ lényével eleve ösz-
szeegyeztethetetlen a kényszer: „Ahol az Úr Lelke, ott a szabad-
ság” – mondja ki Pál apostol abszolút érvényû megállapításként

32
(II. Kor. 3,17). Ez a Biblia egyik leghatalmasabb igéje, amely fel-
szabadító örömhír számunkra. A mennyei lények és Isten bûn-
telen teremtményei nem azért követik az Õ szavát, mert valami-
féle iga alatt volnának, hanem – a bibliai kijelentés szerint –
annak alapján, hogy Õ „méltó arra, hogy vegyen dicsõséget, tisz-
tességet és erõt” (Jel. 4,11, vö. 5,12). Szinte megmosolyogtató arra
gondolni: a Földön is ennek kéne összetartania a közösségeket,
hogy akik vezetnek, azok „méltók” erre! Isten hatalma tulajdon-
képpen abban rejlik, hogy „végéremehetetlen bölcsessége” töké-
letes erkölcsi jellemmel társul. A végéremehetetlen bölcsesség-
gel párosult végtelen igazság és szeretet hatalma az Õ hatalma.
Megragadó az Ószövetségben egy részlet, amikor Illés pró-
féta az Istennel való találkozásra várt. Isten legbensõbb, legiga-
zibb lénye nem a természeti erõk egymást követõ monumentá-
lis megnyilatkozásában volt fellelhetõ, hanem csak az utoljára
hallható „halk és szelíd hang” volt az Õ szava, az Õ legsajátabb
lényének megnyilatkozása (I. Kir. 19,11–13).
Jakab apostol így foglalja össze Isten jellemzését: „Minden jó
adomány és minden tökéletes ajándék felülrõl való, a világosságok
Atyjától száll alá, akinél nincs változás, vagy változásnak árnyé-
ka.” (Jak. 1,17) Isten igaz jellemének a változhatatlanságát fejezi
ki az az igei kijelentés is, amely szerint „lehetetlen, hogy az Isten
hazudjék” (Zsid. 6,18), vagy ez a különlegesen sokatmondó ige:
„Ha hitetlenkedünk, Õ hû marad: Õ magát meg nem tagadhatja.”
(II. Tim. 2,13) Eszerint Istent az ember visszás, vele ellentétes és
iránta ellenséges magatartása sem mozdíthatja ki a maga igaz-
ságából, amint a 103. zsoltár mondja: „Nem bûneink szerint
cselekszik velünk, nem fizet nékünk a mi álnokságaink szerint.”
(Zsolt. 103,10)
Ha egyetlen teremtõ és fenntartó Isten van a világmindenség
felett, akkor végtelenül fontos kérdés az, hogy milyen az Õ er-
kölcsi jelleme. Képzeljük el azt a lehetõséget, hogy ez az is-
tenség egy gonosz démon lenne, vagy pedig egy szeszélyes,
kiszámíthatatlan, hol kegyes, hol rosszakaratú kényúr! Az a leg-
messzebbmenõ kijelentés Isten jellemének a változhatatlansá-
gáról, hogy „önmagát meg nem tagadhatja”. Ez az abszolút le-
hetetlenség valójában a világmindenség stabilitásának, az élet
optimizmusának az alapja, és a jövõ reménységéé.

33
 Továbbá ha Isten ilyen, akkor a bûn semmiképpen sem szár-
mazhat tõle, amint olvassuk is a határozott kijelentést az Írás-
ban: „Isten gonoszsággal nem kísérthetõ, Õ maga pedig senkit sem
kísért.” (Jak. 1,13) Ha nem így lenne, a világmindenség már nem
állhatna fenn. A Biblia szerint a bûn lényege az önzés, az
énközéppontúság, amely az Isten lénye által megtestesített és te-
remtett mûveibe is beleépített szeretettörvény negatívja, teljes
ellentéte. Ha Istentõl eredne a bûn, akkor ez azt jelentené, hogy
Isten „meghasonlott” önmagával. Olyan lenne ez, mintha Isten
teremtett volna valamit, aztán pedig belehelyezte volna az azzal
ellentétes, a teremtett munkáit leromboló alapelvet is. Nyilván-
való igazság az, amit Jézus mondott: „Minden ország, amely
magával meghasonlik, elpusztul, és egy város vagy egy háznép sem
állhat meg, amely meghasonlik magával.” (Mt. 12,25)
A világmindenség pedig áll, úgy tûnik, hogy stabilan, éspedig
nem statikus mozdulatlanságban, hanem él, mûködik, alakul,
fejlõdik, hihetetlen pontossággal és érzékenységgel. Errõl szól-
nak a csillagászat mai eredményei, ismeretei. A mi Földünkkel
viszont baj van, rá ennek az ellenkezõje érvényes inkább. En-
nek oka a Biblia szerint az ún. bûneset, és annak kihatásai.
A következõ füzetben bõvebben szólunk errõl. Mindenesetre ez
az állapot is tanúskodik – ha ezúttal egy negatív valóság által is
– arról, hogy Isten abszolút tiszteletben tartja teremtményeinek
szabad választását. Tökéletes erkölcsi jellemébõl viszont az is
következik, hogy tétlenül sem nézi azt, hogy teremtményei ki
legyenek szolgáltatva önpusztító, rossz döntéseik következmé-
nyeinek, ha egy hajszálnyi lehetõség is mutatkozik belátásra bí-
rásukra: arra, hogy „megtérjenek”, önként visszaforduljanak a
rossz útról. Errõl szól az isteni megváltási terv, amelyrõl a har-
madik részben, az emberré lett Istenrõl szóló füzetben lesz
majd szó.
Tekintetbe véve azt, amit az Írás Isten jellemérõl mond, el
kell gondolkodnunk arról, vajon teremthet-e az ember magá-
nak ilyen Istent, akinek az erkölcsi jelleme ennyire ellentétes
a miénkkel, ennyire leleplezi és megítéli természetünk és visel-
kedésünk igazságtalanságait, rútságát, és mindennek a pusztító
következményeit? A klasszikus valláskeletkezési elmélet szerint
az ember kinagyítja vágyait, eszményeit, és Istent formál, mí-

34
toszt teremt belõle magának. Elképzelhetõ-e viszont az, hogy
az ember önmaga tulajdonságaival merõben ellentétes erkölcsi
tulajdonságokkal rendelkezõ Istent teremtsen magának? Az
emberre az jellemzõ, hogy a saját képére, hasonlatosságára alkot
magának isteneket. Emberek a vallási dolgokban is a „saját kí-
vánságaik szerint járnak” és a „saját kívánságaik szerint gyûjtenek
maguknak tanítókat” – az eredendõ önzésbõl következõen ez
a törvényszerû (II. Pt. 3,3; II. Tim. 4,3). Találó Pascal megállapítása,
hogy a kereszténység, a Biblia vallása „az egyetlen, az emberek
belátásával és természetével ellentétes tudomány, az egyetlen,
amely mindenkor fennmaradt az emberek között” (Gondolatok,
604. töredék).

AZ EMBERT MEGSZÓLÍTÓ I STEN

Isten „élõ Isten” és „igaz Isten” voltából következik az is, hogy

Õ szól, beszél. Az élõ Isten legelsõ és legfontosabb cselekvése,
hogy szól, és szavával – mint láttuk – teremt és fenntart. Igaz Is-
ten voltából pedig az következik, hogy értelemmel felruházott,
saját képére teremtett teremtményeivel szabad szeretetkapcso-
latra lép, amely kommunikációt, párbeszédet kíván és feltételez.
Az a tény, hogy „Isten a szeretet” megtestesítõje, meghatározza
Isten viszonyulását az ellene lázadó, bûn útjára tévedt teremt-
ményeihez is. Kétségtelen, hogy õket is megszólítja, azért, hogy
küzdjön megmentésükért, szabadságuk egyidejû tiszteletben
tartása mellett. Az is következik Isten szeretetébõl, hogy a leg-
megfelelõbb, leghatékonyabb módot választja erre.
Íme az isteni kinyilatkoztatás, Isten élõ és igaz Isten voltából
következõ szükségszerûsége. És itt is vagyunk a bibliai iratgyûj-
temény, az Istentõl ihletett emberi beszéd titkánál. Az Írásokban
foglalt prófétai beszédekrõl mondta Jézus: „Nemcsak kenyérrel él
az ember, hanem Isten minden igéjével, amely az Õ szájából szár-
mazik… A beszédek, amelyeket szólok néktek, lélek és élet.” (Mt.
4,4; Jn. 6,63) Milyen szemléletes kifejezésmód: ezek az igék – no-
ha emberi nyelven hangzanak – „Isten szájából származnak”. Pál
apostol ezt írta a görögországi, thesszalonikai gyülekezet tagjai-
nak: „Hálát adunk az Istennek szüntelenül, hogy ti befogadván az

35
Isten általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint embe-
rek beszédét, hanem mint Isten beszédét (aminthogy valósággal az
is), amely munkálkodik is tibennetek, akik hisztek.” (I. Thess. 2,13)
Hogy miképpen lett az Isten szájából származó beszéd emberi
beszéddé, hogyan maradt meg töretlenül Isten beszédének em-
beri beszéd mivolta mellett és ellenére is, ez is az isteni teremtõ
hatalom csodája. Mindazonáltal – a végsõ titkok ellenére is –
emberi logikával jól követhetõ, meggyõzõ magyarázatot ad a
Biblia ihletéstanára vonatkozóan, hogy miképpen gondoskodott
Isten a számunkra végtelenül magas gondolatainak hiteles em-
beri nyelvre fordításáról. Ennek a kifejtése azonban már megha-
ladja e tanulmány kereteit. Végezetül annyit szükséges meg-
jegyeznünk még, hogy Isten igaz voltából következik az a rövid,
tömör megállapítás is, amely Jézusnak az Atyához intézett
imádságában hangzott el: „A Te Igéd igazság.” (Jn. 17,17) Amit Is-
ten mond, az színigaz, amit ígér, az magában hordozza a betel-
jesedést, amiképpen a kicsiny makk magában foglalja a hatal-
mas tölgyet. Használja is a Biblia gyakran ezt a hasonlatot, hogy
Isten beszéde mag, amely életet, teremtõ hatalmat hordoz ma-
gában. „Istenben a szó nem különbözik a szándéktól, mert Õ igaz;
sem a szó a hatásától, mert Õ hatalmas; sem az eszközök az ered-
ménytõl, mert Õ bölcs” – mondta Pascal (Gondolatok, 654. töredék).

A Z „ ÉLÕ I STENNEL ” VALÓ VÉGSÕ TALÁLKOZÁS DRÁMÁJA

Jézus kihallgatásakor a fõpap – amint erre már utaltunk – végül

rárivallt: „Az élõ Istenre kényszerítelek téged, hogy mondd meg né-
künk: te vagy-é a Krisztus, az Istennek Fia?” (Mt. 26,63). Jézus így
válaszolt: „Te mondtad. Sõt, mondom néktek: Mostantól fogva
meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján,
és eljönni az égnek felhõiben.” (64. vers) Jézus tehát azt felelte,
hogy a vitatott kérdés, hogy kicsoda Õ, akkor lesz egyértelmû és
világos mindenki számára, amikor – az emberi történelem drá-
mai végkifejletének legkritikusabb pontján – isteni hatalommal
és dicsõséggel visszatér, megmentõként és ítélõbíróként. Mo-
numentális, a Földön élõ minden ember számára nyilvánvaló
történelmi és kozmikus eseményként szól errõl a történésrõl

36
számos bibliai részlet, mint például a Habakuk próféta könyvé-
bõl való igeszakasz is: „Dicsõsége elborítja az egeket… Megáll és
méregeti a földet, pillant és megrendíti a népeket, az örökkévaló
hegyek szétporlanak, elsüllyednek az örökkévaló halmok… Ki-
szállsz néped szabadítására.” (3,3. 6. 13) A Biblia utolsó könyvében
olvashatjuk ezt a kijelentést: „Ímé eljön a felhõkkel, és minden
szem meglátja Õt.” (Jel. 1,7) Majd hozzáteszi: „És sír õmiatta20
a föld minden nemzetsége.” (Jel. 1,7) Hasonlóképpen szólt Jézus is
nagy prófétikus beszédében arról, miként hat majd dicsõséges
visszajövetele a Föld lakosaira: „Akkor feltetszik az Emberfiának
jele az égen. És akkor sír a föld minden népe, amint meglátják az
Emberfiát eljönni az ég felhõiben nagy hatalommal és dicsõség-
gel.” (Mt. 24,30) Íme, az emberiség végsõ drámai találkozása az
élõ Istennel. Nem is lehet elgondolni másként ezt a találkozást,
mint úgy, hogy kimondhatatlan megrendülést vált ki: sír a Föld
minden népe. Némelyek szabadulásuk, beteljesült reménysé-
gük örömében, mások félelmükben és döbbenetükben. Ez lesz
az emberi történelem drámai fináléja, egy korszak vége, és egy
új korszak kezdete, amikor a Föld visszahelyeztetik Isten ural-
ma alá, Õ pedig újjáteremti és örökségül adja megváltott népé-
nek, az emberiség megmentett maradékának.

I STEN ÉS AZ EMBER – A HELYES VISZONY KÉRDÉSE

Talán sehol sem jut ez megragadóbban és szebben kifejezésre

a Bibliában, mint Jób könyve végén, amikor Isten megszólítja
Jóbot, és õ felel néki. Ennek a részletnek az idézésével szeret-
ném lezárni ezt az ismertetést a Biblia „élõ és igaz Istenrõl” szó-
ló tanításáról:
„Majd felelt az Úr Jóbnak a forgószélbõl, és mondta: Ki az, aki
elhomályosítja az örök rendet tudatlan beszéddel? Nosza, övezd fel
mint férfiú, derekadat, én majd kérdezlek, te meg taníts engem!
Hol voltál, mikor a Földnek alapot vetettem?… Megnyíltak-é né-
ked a halálnak kapui… Ismered-é az ég törvényeit, vagy te határo-
zod-é meg uralmát a Földön?… Ki helyezett bölcsességet a sötét
felhõkbe, vagy a tüneményeknek ki adott értelmet?… Szólt to-
vábbá az Úr Jóbnak, és mondta: Aki pert kezd a Mindenhatóval,
cáfolja meg, és aki az Istennel feddõdik, feleljen néki!

37
 Szólt Jób az Úrnak, és mondta: Ímé, én parányi vagyok, mit fe-
leljek néked? Kezemet a számra teszem. Egyszer szóltam, de már
nem szólok, avagy kétszer, de nem teszem többé!… Tudom, hogy te
mindent megtehetsz, és senki téged el nem fordíthat attól, amit
elgondoltál. Ki az – mondod – aki gáncsolja az örök rendet tudat-
lanul? Megvallom azért, hogy nem értettem, csodadolgok ezek né-
kem, fel nem foghatom. Hallgass hát, kérlek, én hadd beszéljek, én
kérdezlek, te pedig taníts meg engem!” (Jób 38,1–4. 17. 33. 36; 39,34–38;
42,2–4)

38
 1. SZ . FÜGGELÉK

A VILÁGMINDENSÉG NAGYSÁGA

„A Naprendszer jobban rászolgál a »lakóhelyünk« szóra, mint

maga a Föld. Végül is a Nap a mi fõ fény-, meleg- és energiafor-
rásunk. A Nap az a csillag, amelyhez tartozunk, és amely éle-
tünk része. A Naprendszer a világ, amelyben élünk… A Hold
körülbelül 400 000 kilométerre van tõlünk… a Nap–Föld távol-
ság 150 millió kilométer. A fény kicsit több mint nyolc perc alatt
ér el hozzánk a Napról… A Nap több mint százszor nagyobb
a Földnél…
A Tejúton a csillagok milliói ragyognak. Mit jelent ez? Arra
következtethetünk, hogy a csillagok térbeli eloszlása nem
egyenletes, egy lapos korongba sûrûsödnek. A Naprendszerünk
valahol ebben a korongban van… Megbecsülhetjük, hány csil-
lag van a galaxisunkban. Azt kapjuk, hogy nagyságrendileg
ötvenmilliárd…
Fordítsuk távcsövünket a csillagos ég felé. A galaxisunkhoz
tartozó csillagok milliárdjait látjuk. Idõnként azonban látunk
valamit, ami nem csillag, ezek kiterjedt fényfoltok, ködök. Egy
híres és gyönyörû példa az Orion csillagképben látható köd. Er-
rõl és sok más ködrõl kiderült, hogy nagy világító gázfelhõk.
Vannak azonban más ködök is – a legfeltûnõbb az Andromeda-
köd –, melyeket a kis mûszerek korong alakú, fényes területnek
mutatnak. Amikor ezeket az objektumokat igen nagy táv-
csövekkel megvizsgálták, kiderült, hogy nagyszámú, rendkívül
halvány csillagokból állnak, melyek ugyanazt a korong alakú,
spirálkaros elrendezõdést mutatják, mint a mi galaxisunk. Ez
óriási horderejû felfedezés volt!
A mi galaxisunk nem az egyetlen ilyen rendszer. Más, hason-
ló csillagcsoportok is léteznek. Kiderült, hogy az ilyen galaxisok

39
száma meglehetõsen nagy. Minél nagyobb a távcsõ, amit hasz-
nálunk, annál több galaxist lehet látni. Ezek mélyen belenyúl-
nak a térbe. Milyen messze vannak ezek, és hogyan oszlanak
el?… Az összes galaxis távolodik tõlünk és egymástól, minél tá-
volabb vannak, annál nagyobb sebességgel… Az egész univer-
zum tágul, minden galaxis távolodik a szomszédjaitól…
A galaxisok együttesének táguló mozgása alapján következ-
tethetünk arra, mi az a határ, ameddig valaha is láthatunk. Épít-
hetünk nagyobb teleszkópokat, és megpróbálhatunk még távo-
labbi galaxisokat megfigyelni, de ezek a fénysebességhez egyre
közelebb és közelebb esõ sebességgel futnak elõttünk… Ezért
még ha sok galaxis lenne is tõlünk 10 milliárd fényévnél
távolabb… akár végtelen sok is, nem láthatnánk ezeket, olyan
gyorsan távolodnának tõlünk, hogy fényük már nem érhetne el
hozzánk.
Az egyre növekvõ távolságban lévõ galaxisokból álló univer-
zum érdekes problémát vet fel: lehet, hogy végtelen sok galaxis
van végtelen távolságokban szétszóródva. Látni azonban csak
azokat tudjuk, melyek a fénysebességnél megfelelõ mértékben
kisebb sebességgel távolodnak tõlünk. Tehát csak véges számú
galaxis fénye érhet el hozzánk. Bár elképzelhetõ, hogy az uni-
verzum valójában végtelen, de számunkra mindenképpen vé-
ges. Az univerzumnak csak azt a részét vizsgálhatjuk, amelybõl
fényjelek érkezhetnek hozzánk.” (Victor F. Weisskopf: Tudás és csoda,
Gondolat Kiadó, Budapest, 1987, 15–29. o.)

40
 2. SZ . FÜGGELÉK

T EREMTÉS VAGY EVOLÚCIÓ ?

Szemelvénygyûjtemény

„Ne felejtsük el, mi okozza a legélesebb törést a tudomány és

a különbözõ vallások szellemi rendszere között: az az elképze-
lés, hogy az objektív világ térben és idõben szigorúan meghatá-
rozott oksági törvényeknek engedelmeskedik. Ha a tudomány
túllép ezen a szigorú meghatározáson márpedig a relativitás-
elmélet pontosan ezt tette, és a kvantumelmélet minden bizony-
nyal még tovább fog lépni, akkor még egyszer meg kell változnia
a tudomány és a vallásos nézetek közötti kapcsolatnak.” (Werner
Heisenberg: A rész és az egész, Gondolat, Budapest, 1983; 116. o.)
„A természet, amely a tudomány tárgya, egyben szülõanyja is
a tudományt mûvelni képes embereknek: az átfogó megértés
igényére a tudományos elméletek magától értetõdõen nem ad-
hatnak egyetlen és elégséges választ… Az idõ tagadása, azaz egy
megfordítható törvény determinisztikus érvényesülésére való
visszavezetése azt jelenti, hogy lemondunk egy olyan természet-
felfogás lehetõségérõl, mely a természetet úgy határozná meg, mint
amely képes létrehozni az élõlényeket és különösképpen az
embert…
A tudománytörténet nem olyan egyszerû, mint amilyennek
a specializáció felé tartó biológiai evolúciót vélik, finomabb, bo-
nyolultabb, meglepõbb történet annál… Tudományunk még csak
a kezdeteknél tart… Manapság kezdjük felismerni, hogy mit is
jelent a lényegi-belsõ módon aktív világ fogalma, s kezdjük meg-
érteni, mennyire tudatlanok vagyunk még.” (Ilya Prigogine–Isabelle
Stengers: Az Új Szövetség; A tudomány metamorfózisa, Akadémiai Kiadó, Buda-
pest, 1995; 100., 272., 314. o.)

41
 „A fizikai realitásról való felfogásunk sohasem lehet végleges.
Mindig készen kell lennünk e felfogásnak, azaz a fizika sarktéte-
les alapjának megváltoztatására, hogy az észlelt tényeknek a le-
hetõ legtökéletesebb logikával feleljünk meg. És valóban, ha egy
pillantást vetünk a fizika fejlõdésére, úgy azt látjuk, hogy a sark-
tételes alap az idõk folyamán mélyreható változásokon ment
keresztül… Mélységesen meg vagyok arról gyõzõdve, hogy a leg-
tökéletesebb értelem nyilatkozik meg a tapasztalatilag érzékelhetõ
világ jelenségeiben: ezt értem az Isten fogalma alatt; a szokásos
kifejezési mód (Spinoza) szerint tehát pantheista vagyok…
A legszebb, amit megérthetünk, az élet titkának a keresése… az
alázatos igyekezet, hogy a természetben megnyilvánuló értelem
legparányibb részét is megérthessem.” (Albert Einstein: Hogyan látom
a világot?, Gladiátor Kiadó, Budapest, 1994; 150., 128., 16–17. o.)
„A tudomány haladása közben új utakat nyit, ez azonban a ré-
giek felszámolásával jár együtt. És különösképpen így fejlõdik az
anyaggal foglalkozó tudomány: mihelyt felfedtük az atom tit-
kát, le kellett mondanunk azokról az intuitív modellekrõl, ame-
lyek leginkább kielégítették a végleges szintézisre és végsõ igaz-
ságra vágyó szenvedélyünket…
Világosan szólva, nem tudom elhinni, hogy egyedül a vélet-
len és a szükségszerûség lenne felelõs az evolúcióért… A leg-
kisebb baktérium is sokkal bonyolultabb fizikokémiai üzem és
sokkal zseniálisabban mûködõ organizmus, mint egy automati-
kus alumíniumüzem. Ez a megállapítás és egyebek, amik azzal
a hihetetlenül hosszú idõtartammal kapcsolatosak, ami minden
egyes mutáció létrejöttéhez szükséges, ha csak a véletlen törvé-
nyeit vesszük figyelembe, arra az elgondolásra vezetnek, hogy
legalábbis túl korai tagadni a célszerûség létezését a biológiai
mindenségben… Semmi reményünk arra, hogy megmagya-
rázzuk az élet keletkezését és fejlõdését pusztán a véletlen
játékával…
Alapjában véve azt is megkockáztatom, hogy nem ésszerût-
len felfedezni valamiféle terv-et vagy program-ot az élettelen
fizikai világ dolgaiban. Tudjuk, hogy az atomok lényegileg há-
romféle részecskébõl tevõdnek össze: elektronokból, neutronok-
ból és protonokból. Ezek a részecskék a fermionok csoportjába
tartoznak. A fermionok pedig a Pauli-féle kizárási elvnek enge-

42
delmeskednek, mely szerint adott kvantumállapot csak egy
fermiont tartalmazhat. Ha a fermionok nem engedelmeskedné-
nek ennek az elvnek ami megmagyarázatlan marad, akkor ha-
tározatlan számú lehetne adott azonos kvantumállapotban: az
anyag összeomlana az energia olvasztókemencéjében. A kizá-
rási elv biztosítja az atommag struktúráját és az elektronburok
szerkezetét, ami a kémiai elemek azonosságának és különbözõ-
ségének alapja. Az anyagi világ egész felépítése ezen az elven
nyugszik. Vajon ez oksági elv, vagy célszerûségi elv? Nagyon
agyafúrt vagy nagyon jártas kell legyen a gondolkodási kategó-
riákban az, aki ezt meg tudja mondani!” [Alfred Kästler (Nobel-díjas
fizikus): Az a különös anyag, Gondolat, Budapest, 1980; 5., 10–11., 263–265. o.]
„Darwin elmélete nemcsak világjáró útján szerzett megfigyelé-
seinek összesítése és kiszélesítése, hanem nagyon széles körû, merész
és önálló elmélkedések eredménye, amelyben a filozófiának és az
erkölcstannak ugyanúgy szerepe volt, mint ahogyan a lélektan-
nak és az embertannak is… Csodálatos, hogy mennyire különbö-
zõ értékû és megalapozottságú megfigyelésekbõl milyen meggyõzõ
elméletet tudott kialakítani!…
Darwin mûve feszültségekkel terhes társadalomban jelent
meg… Az uralkodó osztály a szabad verseny híve volt, amely-
nek most biológiai szinten is igazolva láthatta jogosságát. A lel-
kiismereti aggályokon segíthetett az a tudat, hogy a nyomor
egyszerûen a természetes kiválasztódás következménye, és
szükségszerû, hogy az uralkodó osztály a létért folyó harc gyõz-
teseként töltse be vezetõ szerepét…
A természetes kiválasztódás másik elõfeltételét, a létért folyó
harcot úgy fogják fel, mint általában az angol szabad versenyes
kapitalizmus gazdasági rendszerének kivetítését a biológia terü-
letére. Aligha véletlen, hogy a szelekció eszméje a legfejlettebb
tõkés országban, Angliában keletkezett…
Darwin a változatlan, célszerû, statikus és teleologikus termé-
szetfelfogást felcserélte egy összetett, dinamikus és oki összefüggése-
ken nyugvó materiális természettudományra. Ez természetesen
kihatott a társadalom gondolkodására is… Marx tisztelete jeléül
elküldte A tõke egy dedikált példányát… A marxizmus viszo-
nyát a darwinizmushoz leghûbben Engels szavai fejezik ki,
amelyeket 1883-ban Marx sírjánál mondott: Ahogyan Darwin

43
felfedezte az evolúció törvényét a szerves természetben, úgy is-
merte fel az evolúció törvényét Marx az emberiség történeté-
ben.” (Géczy Barnabás: Lamarck és Darwin, Magvetõ Kiadó, Budapest, 1982;
97., 124., 125., 134., 140., 141. o.)
„Az ember azt várná, hogy a világ tökéletesen szimmetrikus
lehetett a kezdet kezdetén. Vajon az anyag miért részesült
elõnyben az antianyaggal szemben ilyen csekély mértékben?
Olyan ez, mintha valaki kezdetben valamivel több anyagot tett
volna a fazékba, mint antianyagot… Valóban, a zsidó-keresztény
tradíció olyan módon írja le a világ keletkezését, amely meglepõen
hasonlít a tudományos modellhez. Korábban tudományos szem-
pontból hibásnak tûnt azt mondani, hogy a világosság korábban
jött létre, mint a Nap. A jelenlegi tudományos felfogás valóban
feltételezi, hogy az univerzum kezdetben különbözõ sugárzás-
sal volt telített, már sokkal azelõtt, hogy a Nap teremtésére sor
került…” (Victor F. Weisskopf: A világegyetem eredete; A Természet Világa c.
folyóirat 1985/12.; 541. o.)
„Az élet tanulmányozása közben a magasabb régiókból egy-
re alacsonyabbakba szállunk, míg végül útközben az élet eltû-
nik, és ott állunk üres kézzel. A molekulák és az elektronok élet-
telenek.” (Szent-Györgyi Albert: Internat. Sci. Techn., 1966. június. Idézi: Selye
János: In vivo, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1973; 5. o.)
„A tudomány nem mindenható, a tudomány nem fogja a ha-
lált megakadályozni… A tudomány nem oldja meg azt, ami le-
hetetlen és lehetetlen is fog maradni: a halhatatlanságot… Én
nem tudom, mi az élet.” (Teller Ede nyilatkozata a Kossuth Rádió 1989. okt.
29-i, Vasárnapi újság c. mûsorában)
„Létrehozható-e mesterséges élet?… Ha élõ sejt (például bak-
tériumsejt) elõállítása a cél, akkor csak azt mondhatjuk, hogy
ettõl még rendkívül messze vagyunk… Sok biológus véleménye
szerint azonban erre soha nem fog sor kerülni. Nem azért, mert
elvileg lehetetlen, hanem mert a komplexitás bizonyos fokán túl
az eredmény véletlenszerû, próbálgatással történõ elérésének
valószínûsége gyakorlatilag nullára csökken. A legnagyobb tel-
jesítményû elektronikus számítógépek sem tudják áttekinteni
a sakkjáték összes lehetõségét, márpedig hol van a sakk komp-
lexitása az élõ sejttõl?…
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy egy baktériumsejt teljes

44
szintézise a szerkezet felderítése után biztosan megoldhatatlan,
még a távolabbi jövõben is. Sõt minden bizonnyal az analízis, a
teljes szerkezeti megismerés is reménytelen, hiszen csak a DNS
5 millió bázispárból áll… Nyugodtan állíthatjuk, hogy noha a
megismerésnek semmi elvi korlátja nincsen, és biztosan egyre
jobban meg fogjuk közelíteni a teljes leírást, azt tökéletesen el-
érni soha nem fogjuk…
Az élet keletkezésérõl biztosan csak annyit mondhatunk, hogy
egyszer megtörtént. A genetikai kód egysége és sok más bizonyí-
ték alapján biztosra vehetõ, hogy a földi élet egységes eredetû.”
(Venetianer Pál: Molekuláris biológia: Tegnap, ma, holnap, Magvetõ Kiadó, Buda-
pest, 1978; 106–111. o.)
„Szívesebben hajlok a feltevésre, amely szerint mindenkor
a természet törvényei mûködnek. Ám ha ki is zárjuk a termé-
szetfeletti erõket, még korántsem kézenfekvõ, hogy a fizikai va-
lóságban a tudomány mindenre magyarázattal szolgálhat. Ismét
a régi problémába ütközünk: hol ér véget a magyarázatok lánco-
lata?… Elõbb-utóbb magától értetõdõnek kell elfogadnunk va-
lamit, legyen az Isten, a logika, egy sor törvény vagy világmagya-
rázat. Ily módon a végsõ kérdések mindig kívül maradnak az
empirikus tudomány ahogy többnyire emlegetik hatókörén.
Azt jelenti ez, hogy a lét legmélyebb kérdései megválaszolhatat-
lanok?…
Talán mindig marad valami titok a mindenség mélyén. Még-
sem hiábavaló addig folytatnunk a racionális vizsgálódást, amíg
lehet… Sok gyakorló tudós vallásos. A God and the New Physics
címû könyvem megjelenésekor meglepve tapasztaltam, hány
közeli kollégám hisz valamely hagyományos vallásban… Sok
tudós, bár nem vallásos a szó hagyományos értelmében, beisme-
ri, úgy érzi, van valami a hétköznapok felületi valóságán túl,
valamilyen, a létezésben rejlõ mélyebb értelem. Még a legmeg-
átalkodottabb ateistákban is gyakran megvan a természet tisz-
telete, szinte vallásos áhítathoz hasonló elragadtatást éreznek
mélységei, szépsége és kifinomultsága láttán…
Magam a tudósoknak ahhoz a csoportjához tartozom, akik ha
nem is osztják a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagad-
ják, hogy a világegyetem a vakvéletlen céltalan terméke. Tudomá-
nyos munkásságom során mindinkább arra a felismerésre jutottam,

45
hogy a fizikai valóság oly bámulatos találékonysággal épül fel,
amelyet nem tudok puszta tényként elfogadni. Kell lennie, nekem
úgy tetszik, valami mélyebb magyarázatnak…
Darwin elméletének az az alapja, hogy hasonló egyedek
együttesét vagy csoportját feltételezi, amelyre a kiválasztódás
hat… Az egész okfejtés arra épít, hogy a természet képes válo-
gatni a versengõ fajtársak együttesébõl. Csakhogy a természeti
törvények és a kozmosz kezdeti feltételei esetében nincsenek
versenytársak és nincsen együttes. Mind a törvények, mind
a kezdeti feltételek egyedülállók a világegyetemben… Ha a do-
log úgy áll, hogy az élet megjelenéséhez a világegyetem törvényei-
nek és kezdeti feltételeinek nagy pontosságú összehangoltsága szük-
séges, és ez az összehangoltság valóban létezik, akkor bizony
meggyõzõ érvnek tûnik egy tervezõ feltételezése… Amikor a tudó-
sok kutatásaik közben felteszik a kérdést: Miért bajlódna ezzel
a természet?, vagy Ez meg miért van?, úgy tesznek, mintha ér-
telmet tulajdonítanának a természetnek. Habár e kérdések
rendszerint tréfásan fogalmazódnak meg, mégis van komoly
tartalmuk. A tapasztalat azt mutatja, hogy a természet osztozik
a gazdaságosság, hatékonyság, szépség és matematikai finomságok
iránti érzékünkben… A legtöbb fizikus hisz abban, hogy tudomá-
nyának bonyodalmassága mögött elegáns és átütõ egységesség rej-
tõzik…
Van például egy kimondatlan, de többé-kevésbé egyetemes
vélekedés a fizikusok körében, miszerint mindennek, ami a ter-
mészetben létezik, megvan a maga helye vagy szerepe egy átfo-
góbb rendben, továbbá, hogy a természet nem tékozló, nem ter-
mel fölösleges létezõket, nem önkényes. A fizikai valóság min-
den oldala természetes és logikus módon kapcsolódik a többihez.
Ezért amikor a müonként ismert részecskét felfedezték 1937-
ben, Isidor Rabi fizikus megdöbbent. Ki rendelte ezt? kiáltott
föl.” (Paul Davies: Isten gondolatai egy racionális világ tudományos magyarázata,
Kulturtrade Kiadó, 1995) (Kiemelések a szerkesztõktõl)

46
 J EGYZETEK

1 Hegyi Béla: A dialógus sodrában, Magvetõ Könyvkiadó, Budapest, 1978;

126–127. o.
2 A zsoltáríró Dávid király mondja Isten ihletett próféták által közölt beszédé-
rõl: „Felettébb tiszta a Te beszéded, és a Te szolgád szereti azt.” (Zsolt. 119,140)
3 Jézus mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem nem, ami pedig ezeken
felül van, az a gonosztól van.” (Mt. 5,37)
4 A bibliai igéket Károlyi Gáspár fordításában idézem, amely máig a legszebb,
legjobb fordítás. Némi stilizálást eszközöltem ezen a szövegen. (A régies múlt
idõk javításával, a hebraizmusból eredõ, magyar nyelvben fölösleges „és”-ek
elhagyásával.)
5 A monoteizmus vagy politeizmus, az egyistenhit vagy sokistenhit kérdésével
nem foglalkozom e rövid kis írásban. Csupán utalok arra, hogy rendszerint
a politeista vallásokban is vannak monoteista tendenciák. Az ember a legvég-
sõ gyökeret, a legvégsõ „egy”-et keresi.
6 42., 43., 50., 51., 53., 59., 63, 113., 142., 152., 156., 293. o.
7 7. o.
8 Vsz. Kleantész verssorára hivatkozott Pál.
9 I. Móz. 1,27, vö. Kol. 1,16.
10 Chytareus David (1531–1600) protestáns teológustól származik ez az általá-
nosan használt elnevezés.
11 Új protestáns fordítás szerint.
12 A görög Krisztosz név szó szerinti fordítása a héber Messiás (Felkent) névnek.
13 Pontosított fordítás szerint. Luther egyenesen így fordította e Biblia-vers
végét: „…hogy ami látható, az a semmibõl (aus nichts) lett.”
14 „Nyilvánvaló tehát, hogy a [héber] jom és a jamim alapjelentése »nap« és
»napok«… Elõfordulásainak mintegy 95 százalékában egyértelmûen a szó szerinti
jelentésre utal. Még azokban az esetekben is mindig határozatlan idõtartamra vo-

47
 natkozik, amikor a szövegösszefüggés megengedi az általános jelentést, például a
nyomorúság ideje vagy a bõség ideje. Nagyon nehéz lenne olyan jelentést találni,
ahol a jom-ot ne lehetne szó szerint 24 órás napnak, hanem hosszabb idõszaknak
értelmezni. Amikor a szerzõ nagyon hosszú idõt akart jelezni vele, általában olyan
szót használt, mint az olam (amely korszakot vagy hosszú idõt jelent), vagy a jom
mellé egy melléknevet tett, mint a rab (ami »hosszú«-t jelent), hogy a két szó
együtt – jom rab – »hosszú idõt« jelöljön. Ám a jom-ról magában nyilvánvalóan
sohasem, egyetlen esetben sem bizonyítható, hogy hosszú idõt jelentene, még kevés-
bé olyan használatot, amely földtörténeti korra utalna… Az I. Mózes elsõ fejeze-
tének írója… a fõnevet számnévvel egészítette ki (elsõ nap, második nap stb.), és
minden esetben utalt az idõszak határaira, »este és reggel« meghatározással…
Amikor az Ószövetség a »nap« szóhoz korlátozó számnevet rendel (több mint két-
százszor fordul elõ), jelentése mindig 24 órás nap. Az »este« és a »reggel« szavak
szintén több mint százszor szerepelnek a héberben, és sohasem jelentenek mást,
mint szó szerint: estét és reggelt, egy 24 órás nap kezdetét és végét… »És nevezte
Isten a világosságot nappalnak, és a sötétséget nevezte éjszakának, és lett este és lett
reggel, elsõ nap.« (I. Móz. 1,5) A jom-ot itt úgy határozza meg, mint a világosság
idõszakát a világosság és a sötétség szabályos egymásutánjában, ami azóta sem ma-
radt abba, mivel a Föld forog a tengelye körül. Ez a meghatározás nyilvánvalóan
kizárja a földtörténeti kor értelmezésének lehetõségét.” (Henry M. Morris:
Kreacionizmus, Keresztyén Ismeretterjesztõ Alapítvány, Budapest, 2000;
327–328. o.)
15 A bibliai szöveg szerinti 4. parancsolatról van szó. Sok keresztény 3. paran-
csolatként ismeri ezt, mivel a középkori egyház kihagyta a Tízparancsolatból
a 2. parancsolatot (a „ne csinálj magadnak faragott képet… ne imádd és ne tisz-
teld azokat” parancsolatot), és a római katolikus kátékban így 3. lett az eredeti
4. parancsolatból. Így maradt ez az evangélikus kátékban is, a református ká-
tékban viszont visszahelyezték a 2. parancsolatot a maga helyére, ott tehát a
bibliai szöveg szerinti 4. parancsolat a 4. parancsolat.
16 Lásd az 1. sz. függelékben.
17 Életünk és a stressz, Akadémia Kiadó, Budapest, 1973, 303. o.
18 John D. Barrow: A fizika világképe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, 381. o.
19 Lásd a 2. sz. függelékben az ezzel kapcsolatos szemelvénygyûjteményt.
20 Pontosított fordításban.

48