Tartalomjegyzék

A KONTINENS TÉRKÉPE ............................................................................................................. 3

ÚTMUTATÓ PARÁZSFÖLDE SÁRKÁNYAIHOZ ............................................................................ 4
Üdvözöllek a Jade-Hegy Akadémián! .................................................................................... 4
Homokszárnyak ...................................................................................................................... 6
Sárszárnyak ............................................................................................................................. 6
Égszárnyak.............................................................................................................................. 7
Tengerszárnyak ....................................................................................................................... 7
Jégszárnyak ............................................................................................................................. 8
Esőszárnyak ............................................................................................................................ 8
Éjszárnyak .............................................................................................................................. 9
A JÁDE-HEGYI JÓSLAT ............................................................................................................ 10
PROLÓGUS – KÉT ÉVVEL KORÁBBAN… .................................................................................. 11
1. RÉSZ – LÁNGOLÓ PIKKELYEK.............................................................................................. 16
1. fejezet................................................................................................................................ 16
2. fejezet................................................................................................................................ 19
3. fejezet................................................................................................................................ 24
4. fejezet................................................................................................................................ 28
5. fejezet................................................................................................................................ 31
2. RÉSZ – LEHETŐSÉG .............................................................................................................. 36
6. fejezet................................................................................................................................ 36
7. fejezet................................................................................................................................ 40
8. fejezet................................................................................................................................ 44
9. fejezet................................................................................................................................ 49
10. fejezet.............................................................................................................................. 52
11. fejezet.............................................................................................................................. 58
3. RÉSZ – AZ ÚJ VESZÉLY ........................................................................................................ 63
12. fejezet.............................................................................................................................. 63
13. fejezet.............................................................................................................................. 67
14. fejezet.............................................................................................................................. 71
15. fejezet.............................................................................................................................. 73
16. fejezet.............................................................................................................................. 78
17. fejezet.............................................................................................................................. 80
18. fejezet.............................................................................................................................. 84
19. fejezet.............................................................................................................................. 87
20 fejezet............................................................................................................................... 90
21. fejezet.............................................................................................................................. 94
EPILÓGUS ................................................................................................................................. 98
A KONTINENS TÉRKÉPE
 ÚTMUTATÓ PARÁZSFÖLDE SÁRKÁNYAIHOZ

Frissítette és Szerkesztette Szélszál az Éjszárnyaktól

Üdvözöllek a Jade-Hegy Akadémián!

Ebben az iskolában az összes többi törzs sárkányaival együtt fogtok tanulni, ezért szerettünk
volna néhány alapvető információt adni nektek, ami hasznos lehet, amíg megismeritek
egymást.

Hat másik sárkánnyal együtt kerültetek egy szárnyscsoportba; a szárnyscsoportokat a

következő oldalon találjátok.

Köszönjük, hogy részesei vagytok ennek az iskolának. Ti vagytok Pyrrhia jövőjének

reményei. Ti vagytok azok a sárkányok, akik tartós békét hozhatnak erre a világra.

A TŰZSZÁRNYAK EREJÉT KÍVÁNJUK NEKTEK!

 JADE SZÁRNYCSOPORT
Jégszárny: Tél
Sárszárny: Umbra
Éjszárny: Holdfigyelő
Esőszárny: Farkinc
Homokszárny: Qibli1
Tengerszárny: Teknőc
Égszárny: Karneol

ARANY SZÁRNYCSOPORT
Jégszárny: Jégcsap
Sárszárny: Gát
Éjszárny: Nagyfarkú
Esőszárny: Tamarilla
Homokszárny: Ónix
Tengerszárny: Csuka
Égszárny: Pislák

EZÜST SZÁRNYCSOPORT
Jégszárny: Changbai2
Sárszárny: Szépia
Éjszárny: Félelemnélküli
Esőszárny: Boto3
Homokszárny: Strucc
Tengerszárny: Aranypart
Égszárny: Rigó

RÉZ SZÁRNYCSOPORT
Jégszárny: Alba
Sárszárny: Lápos
Éjszárny: Gondolatolvasó
Esőszárny: Kókuszdió
Homokszárny: Villásszarvú4
Tengerszárny: Csiga
Égszárny: Vándorsólyom

KVARC SZÁRNYCSOPORT
Jégszárny: Hermelin
Sárszárny: Gőte
Éjszárny: Merészkarom
Esőszárny: Siamang5
Homokszárny: Száraz
Tengerszárny: Barrakuda
Égszárny: Gránát

1
Kutatás eredménye:
1.1. forrás: Mekkában található szent mecset, illetve arabul ’déli’-t jelent.
1.2. forrás: Forró sivatagi szél Észak-Afrikából ered Dél-Európa egyes részeit érinti.
1.3. forrás: Arab eredetű név: Okos, Nagyszerű, Erős. Itt meghagytam eredetiben.
2
Hegység Észak-Nyugat Koreában
3
Amazonasi folyamdelfin egyik elnevezése
4
Villásszarvú antilop Villásszarvú
5
Feketeszőrű-gibbon ami őshonos Dél-Kelet Ázsiában
 Homokszárnyak

Leírás: halvány arany vagy fehér pikkelyek, a sivatagi homok színével megegyező színűek; mérgező,
tüskés farok; villás, fekete nyelvek.

Képességek: hosszú ideig képesek víz nélkül túlélni, a farkuk hegyével mérgezik az ellenséget, mint a
skorpiók, álcázás céljából beássák magukat a sivatagi homokba, tüzet okádnak.

Királynő: a Homokszárny örökösödési háború óta Tövis Királynő

Jáde-hegy tanulói: Száraz, Ónix, Strucc, Villásszarvú, Qibli

Sárszárnyak

Leírás: vastag, páncélozott barna pikkelyek, néha borostyánszínű és aranyszínű aljpikkelyekkel; nagy,
lapos fej, orrlyukakkal a pofa tetején.

Képességek: tüzet tudnak lehelni (ha elég meleg), akár egy órán keresztül is visszatartják a
lélegzetüket, nagy sárpocsolyákba olvadnak bele; általában nagyon erősek.

Királynő: Víztik Királynő

Jáde-hegy tanulói: Lápos, Gőte, Szépia, Gát, Umbra

 Égszárnyak

Leírás: vörös-arany vagy narancssárga pikkelyek; hatalmas szárnyak.

Képességek: erős harcosok és repülők, képes tüzet okádni.

Királynő: Rubina Királynő (bár néhány sárkány még mindig támogatja a Skarlát Királynőt,
aki talán életben van és bujkál)

Jáde-hegy tanulói: Karneol, Pislák, Gránát, Vándorsólyom, Rigó

Tengerszárnyak

Leírás: kék vagy zöld vagy akvamarin színű pikkelyek; hártya a karmaik között; kopoltyúk a
nyakukon; sötétben világító csíkok a farkukon/pofájukon/hasukon

Képességek: tudnak a víz alatt lélegezni, látnak a sötétben, hatalmas hullámokat keltenek egyetlen
erős farkcsapással; kiváló úszók.

Királynő: Korall Királynő

Jáde-hegy tanulói: Aranypart, Barrakuda, Csuka, Csiga, Teknőc

 Jégszárnyak

Leírás: ezüstös pikkelyek, mint a hold, vagy halványkék, mint a jég; bordázott karmok a jégbe
kapaszkodáshoz; villás kék nyelv; a farok ostorvékonyra keskenyedik.

Képességek: ellenáll a fagypont alatti hőmérsékletnek és az erős fénynek, halálos fagyasztó leheletet
fúj ki.

Királynő: Jégszív Királynő

Jáde-hegy tanulói: Alba, Changbai, Hermelin, Jégcsap, Tél

Esőszárnyak

Leírás: a pikkelyek folyamatosan váltakozó színűek, általában élénkek, mint a paradicsommadarak;

felkunkorodó farok.

Képességek: álcázni tudják a pikkelyeiket, hogy beleolvadjanak a környezetükbe, a hajlékony

farkukat mászásra használják; nincs ismert természetes fegyverük.

Királynő: Dicső Királynő

Jáde-hegy tanulói: Boto, Kókuszdió, Farkinc, Siamang, Tamarilla

 Éjszárnyak

Leírás: lilásfekete pikkelyek és elszórtan ezüstös pikkelyek a szárnyuk alján, mint egy csillagokkal
teli éjszakai égbolt; villás fekete nyelvek.

Képességek: tüzet tudnak okádni, eltűnnek a sötét árnyékban, gondolatolvasás, jövőbelátás.

Királynő: Dicső Királynő (lásd a legutóbbi tekercset az Éjszárny kivonulásról és az Esőszárny királyi
kihívásról)

Jáde-hegy tanulói: Nagyfarkú, Félelemnélküli, Merészkarom, Gondolatolvasó, Holdfigyelő

 A JÁDE-HEGYI JÓSLAT

"Óvakodj a sárkányok sötétségétől,

Óvakodj az álmok leselkedőjétől,
Óvakodj az erő és a tűz karmaitól,
Óvakodj attól, aki nem az, akinek látszik.

Valami jön, ami megrázza a földet,

Valami jön, hogy felperzselje a földet.
A Jáde-hegy a mennydörgés és a jég alá fog zuhanni.
Hacsak nem találjuk meg az éjszaka elveszett városát."
 PROLÓGUS – KÉT ÉVVEL KORÁBBAN…
Az Égi Palotában egyetlen sárkány sem volt biztonságban, de a legnagyobb veszélyben messze a
Skarlát Királynő lányai voltak.
Vagy most már lánya volt, egyes számban?
Rubina három napja nem látta a nővérét, Turmalint.
Azóta azóta az éjszaka óta nem, amikor együtt repültek, és magasan a csillagos égbolton, két hold
fényében ragyogva Turmalin azt súgta neki, hogy már majdnem készen áll.
"Ne légy hülye! Még csak tízéves vagy, és ráadásul soha nem leszel készen" - suttogta vissza
Rubina. "Megölte az anyját, plusz mindhárom nővérét és tizenegyünket. Nincs rá mód, hogy
legyőzzük."
"Nem lehet örökké királynő" mondta Turmalin.
"Örökké királynő volt" érvelt Rubina.
"Huszonnégy év hosszú idő, de nem olyan hosszú" mondta Turmalin. "Oázis királynő ennél tovább
volt királynő, és nézd meg, mi történt vele."
"Azt tervezed, hogy egy fosztogatót dobsz Anyára?" kérdezte Rubina. "Mert biztos vagyok benne,
hogy örülne egy kis harapnivalónak, mielőtt megölne téged."
"Ez mindig így lesz" sziszegte Turmalin. Sötét narancssárga szárnyaival elhessegette a felhőket.
"Amíg valamelyikünk ki nem hívja őt és nem nyer. Már csak te és én maradtunk - az Égszárnyak
egyetlen reménye egy tisztességes királynőre. Rubina, ha legyőzöm őt, és királynő leszek, kijuthatunk
ebből a háborúból."
Rubina nem volt ebben olyan biztos. Találkozott Parázzsal, és gyanította, hogy a Homokszárny
nem engedné el ilyen könnyen a szövetségeseit. De ez nem számított - kizárt volt, hogy Turmalin
megnyerjen egy csatát az anyjukkal szemben.
"A prófécia majd elintézi a háborút" érvelt. "A legfényesebb éjszaka négy nap múlva lesz..."
"Igaz." Turmalin megforgatta a szemét. "Majd csak várok egy csomó tojásra, amelyek még ki sem
keltek... hogy megmentsenek minket. Rubina, én nem akarom megvárni, hogy velem történjenek a
dolgok. Én akarom, hogy megtörténjenek."
"Nem akarom nézni, ahogy meghalsz" morogta Rubina.
A nővére egy pillanatig lebegett előtte. Csillagok csillogtak a szemében, Rubina szemét kutatva.
Azon tűnődik, hogy akarom-e a trónt magamnak, gondolta Rubina. Azt hiszi, azért próbálom
lebeszélni róla, mert tervezek valamit. Mintha ennyire ostoba lennék.
"Ne aggódj, még nem teszem meg" ígérte meg Turmalin. "Még néhány hónap gyakorlás, talán. De
azért nagyon erősnek érzem magam. A minap legyőztem Karmazsint egy harcban. Akarod hallani?"
Rubina végighallgatta az egész hosszú adok-kapokot minden egyes mozdulatról, amit Turmalin
tett. Egy órán át szárnyaltak a holdfényben a csúcsok körül. És Turmalin egyszer sem beszélt arról,
hogy elhagyja a palotát.
De aztán eltűnt. És a legnyugtalanítóbb az volt, hogy senki sem említette a hiányát.
Az osztaga még mindig itt volt, edzett és vadászott, mintha semmi különös nem történt volna. Nem
voltak járőrök, akik őt keresték, nem voltak keresőcsapatok, amelyek az erdőket pásztázták, nem
küldtek leveleket a többi királynőnek, hogy megkérdezzék, látták-e (vagy elrabolták-e) az idősebb
Égszárny hercegnőt.
Csak egy csendes eltűnés a semmibe.
Rubina a húgával közös szobában állt, és a takaróhalmokat, a hanyagul félredobott tekercseket, az
ablakon lobogó, aranyrojtos, sárga függönyöket tanulmányozta.
Nem voltak vérfoltok. Semmi jele dulakodásnak. Se egy cetli, amin az állt volna, hogy "Ó,
elugrottam az egyik előőrsre pár napra, hamarosan találkozunk".
Turmalin meggondolta magát és elszökött? Lehet, hogy a Béke Karmait kereste? De Rubina tudta,
hogy nem ez történt. A nagytestvére nem volt az a fajta, aki valaha is elszökne.
Ennél is fontosabb, hogy Skarlát Királynő soha nem engedné, hogy a békemozgalom a lányára
tegye a karmait. Ő találná meg őket, és előbb elpusztítaná őket.
Nehéz karmai lassan összeszorították Rubina belsejét, minden egyes perccel, amíg Turmalin távol
volt, egyre keményebben vájták bele a karmaikat.
Ha rájött, hogy Turmalin azt tervezi, hogy kihívja őt ...
 Mit tett anya?
"Rubina Hercegnő."
Felugrott és megpördült. Az ajtóban álló őr megköszörülte a torkát.
"A királynő kéret a trónterembe" mondta. "Azonnal."
"Kéret?" Rubina visszhangozta.
Az arckifejezése elég világosan elárulta, hogy nem helyesli a kérdést.
Soha ne hagyd, hogy lássák, hogy meg vagy rémülve, ezt mondta Turmalin. Viselkedj úgy, mint egy
királynő, hogy egy nap majd szurkoljanak neked, hogy vágd el anya torkát.
De most Turmalin eltűnt. És talán éppen a királynőhöz méltó viselkedés miatt ölték meg.
"Köszönöm" mondta Rubina, és fejet hajtott az őr felé, miközben elment mellette. A szívverése a
vállán át egészen a szárnyai hegyéig dobolt. Az alagutat túl kicsinek érezte, mintha egy ezeréves
sárkány méretű lenne, nem pedig egy ötéves sárkányfióka.
Bármi is történt Turmalinnal... én leszek a következő?
A trónterem bejáratánál sárkányok kuporogtak, és suttogtak; mindannyian felemelték a fejüket és a
szárnyaikat, amikor a nőstény közeledett. Kíváncsiság csillogott a szemükben. Tudniuk kellett, hogy
Turmalin eltűnt, még ha senki nem is akart beszélni róla. Bizonyára azon tűnődtek, akárcsak Rubina,
hogy vajon Skarlát Királynő úgy döntött-e, hogy megszabadul minden potenciális, fenyegető
örökösétől.
De én nem vagyok fenyegető. Nem!
Rubina lehajtotta hosszú nyakát, amikor belépett a szobába, és pislogott a napfényben, amely
visszaverődött róla. a falakba berakott aranyat. Olyan érzés volt, mintha egy halotti máglyára lépett
volna be; nyomasztó hőség és az udvaroncok tömegéből sugárzó sárkánytűz szaga zárta körül a
pikkelyeit.
Skarlát Királynő nem ölné meg a lányát ennyi sárkány előtt, ugye?
"Á, Rubina." A királynő hangja átcsendült a többiek fölött, és a terem elhallgatott. "Végre. Udvar,
sokan közületek nem ismerik a lányomat, Rubinát, mert távol van kiképzésen, és még ha itt is van,
többnyire csak ül a barlangjában, mint egy álmos denevér. Ha valaha is láttátok, valószínűleg egy
tekercsbe dugta az orrát. De annak ellenére, hogy egyáltalán nem hasonlít rám, valahogy mégis a
lányom".
Kötelességtudó tapsvihar tört ki.
"Nos, most már mindenki itt van! Mármint mindenki, aki fontos. Olyan izgalmas bejelentésem van.
Rubina, ne ólálkodj a fal mellett, mint egy ideges százlábú. Gyere, állj a testvéreid mellé! Azt
akarom, hogy különösen, hogy ezt lássátok."
A tömeg szétvált, hogy átengedje Rubinát, mohó narancssárga és borostyánszínű szemeik
lehámozták a pikkelyeit, ahogy elsuhant mellette. Éppen elég hely volt, hogy beférjen Karmazsin és
Sólyom közé, akik mindketten fölé tornyosultak. A másik két testvére Sólyom másik oldalán állt.
Skarlát összes gyermeke itt volt, kivéve Turmalint.
Karmazsin felhorkant, és egy lépést távolodott tőle, de Sólyom barátságosan bökdösött rá
elismerően. Rubinának mindig az volt az érzése, hogy Sólyom azért volt vidáman kedves hozzá, mert
tudta, hogy hamarosan meghal. Látta már a többi testvérét meghalni Skarlát karmai alatt. Rubina
gyanította, hogy a jókedve abból a biztonságból fakadt, hogy tudta, ő soha nem kaphatja meg a trónt,
ezért nem érdemes megölni.
Az anyjuk mérgező narancsként izzott a trónja tetejéről, és lenézett a teremben a tömött sárkányok
csoportjára. A szeme fölött és a szárnyai mentén élesen csillogó gyémántok ragadták meg a fényt.
Rubinának elakadt a lélegzete a torkában a királynő oldalán álló ormótlan sárkány láttán: Parázs, a
Homokszárny szövetségesük, arca undorral és unalommal eltorzult. Mindenki azt az utasítást kapta,
hogy a szemébe mondják, hogy "Parázs királynő", de Rubina nehezen tudott így gondolni rá. Egyrészt
még nem nyerte meg a háborút... másrészt Rubina világában csak egy királynő volt, aki halálos
karmait minden köré zárta.
A Skarlát Királynő másik oldalán egy magas, furcsán felhalmozott, fekete sziklákból álló, füstölni
látszó kupac állt.
"Végre" mondta Skarlát, és a szemét forgatta, mintha az udvar többi tagját is bevonta volna a
Rubinaval szembeni türelmetlenségébe. Kuncogás kavargott a tömegben.
"Lépjetek már tovább" csattant fel Parázs.
 Skarlát Királynő csettintett a farkával, és szándékos lomhasággal kinyújtóztatta a szárnyait.
Rubinának volt ideje azon tűnődni, hogy az izgalmas bejelentésnek van-e valami köze Turmalinhoz
("Izgalmasan meggyilkoltam egy lányomat! Miért állnék meg itt? Kinek van szüksége lányokra, nem
igaz?").
"Talán mindannyian hallottatok már egy bizonyos... próféciáról" mondta ehelyett Skarlát Királynő.
"Motyogás különleges sárkányoktól, akik a legfényesebb éjszakán kikelnek, és megállítják a háborút.
És talán mindannyian észrevettétek, hogy a legfényesebb éjszaka a mai. Hát nem borzasztóan
izgalmas? Apró kis hősök másznak ki a tojásaikból bármelyik percben! Persze... hacsak nem történik
valami egyszerű szörnyűség."
Oldalpillantást vetett Parázsra, és rosszindulatúan elmosolyodott. "Amit mindannyian nem tudtok,
hogy valaki... megpróbált ellopni egy Égszárny tojást tegnap este." Zihálás futott végig a teremben.
"Tudom" mondta Skarlát Királynő. "Egy undok Jégszárny-tolvaj egészen idáig jutott, és valóban
elmenekült egy tojással - történetesen a legnagyobbal a keltetőben."
A levegő úgy recsegett, mintha bármelyik pillanatban lángba borulhatna. Rubina megpróbálta
elképzelni az Égi Királyságon kívül nevelkedett Égszárnyak életét. A tolvaj nem tervezhette, hogy a
Jégkirályságba viszi. Egy Égszárny ott soha nem élné túl.
Tehát a Béke Karmainak egyik tagja volt? Összegyűjtötték a jóslat fiókáit? Az ellopott tojásban
lévő sárkányfióka megmentene volna mindannyiukat?
"Ó, ne aggódj" mondta az anyja. "Parázs királynő levadászta, megölte, és elpusztította a tojást.
Elvégre nem szeretjük különösebben az apró kis hősöket. Különösen azokat, akik esetleg
megpróbálják megmondani, hogy mit tegyünk. Szóval!" Hirtelen összecsapta a mellső mancsait, és
ezzel a szobában lévő feszültséget úgy elpattintotta, mint egy íjhúrt. "Csak hogy teljesen biztosra
menjünk, Parázs királynőnek és nekem volt egy csodálatos ötletünk. Gondoskodunk róla, hogy a
legfényesebb éjszakán ne keljenek ki Égszárnyak. Még egy sem. Még csak közel sem. Hozzátok be
őket!" kiáltotta.
Rubina zavartan figyelte, ahogy hét őr bevonul, mindegyiküknél egy-egy tojás. Vörös és
narancssárga alakok mozogtak a tojáshéjak vékony felszíne alatt, és látta, hogy három tojáshéjon már
repedések terjednek.
Skarlát Királynő összehúzta a szemét. "Nyolcnak kellene lennie" sziszegte.
"Megtaláljuk, felség" mondta a legmagasabb őr. "Ígérem. Nem jut messzire. És amúgy is egy
szerencsétlen volt."
A királynő melletti kőhalom felől csikorgó hang hallatszott, és az egyik kő egy pillanatra
megremegett, majd lezuhant, és a padlón pattogva Rubina karmai előtt állt meg.
"Jól van" mondta Skarlát Királynő, és felvette a bosszús-de-ez-egy-ünnepség-azért-csak-
meggyilkolok-később-valakit arcát. "Van egy csodálatos sárkány, akit be akarok mutatni nektek, és ez
tökéletes módnak tűnt erre. Oooo, a feszültség!"
Egy türelmetlen füstpamacs röppent ki Parázs orrlyukaiból. "Mindig látványos" motyogta. "Nem
lehet csak úgy hatékonyan megölni valamit, és máris kész."
Skarlát Királynő tudomást sem vett róla. Azzal volt elfoglalva, hogy sziklákat szedjen le a halom
tetejéről, lassan leszedve az ideiglenes építmény tetejét. Újabb kaparászó hang hallatszott a sziklák
belsejéből.
Valami élő van odabent, gondolta Rubina, majd hirtelen egy kis fej bukkant fel a sziklák peremén,
mindössze egy szívdobbanásnyira a királynő karmaitól. Skarlát visszahőkölt, és Rubina megdöbbenve
látta, hogy a szemében félelem villant fel.
Kihúzta a nyakát, hogy jobban lássa. Mitől ijedhetett meg anya? Ő nem fél semmitől.
Úgy nézett ki, mint egy közönséges sárkányfióka - körülbelül egy- vagy talán másfél éves,
szokatlanul fényes, rézvöröses narancssárga pikkelyekkel.
De aztán a sárkányfióka elfordította a fejét, és a szeme találkozott Rubinaéval. A szeme.
Kék volt.
A legfurcsább, leghátborzongatóbb kék, amit Rubina valaha látott, messze túl az ég színén. Mintha
valaki összecsomagolta volna az eget, és tűzbe mártotta volna, amíg belülről meg nem égett.
Ez az, gondolta Rubina. Ez a sárkányfióka úgy nézett ki, mintha belülről égne. Még a pikkelyeiből
is füst szállt fel.
Rubina feje fölött Sólyom és Karmazsin pillantást váltott egymással.
 "Te tudtál erről?" Sólyom halkan morgott a körülöttük suttogó hangok zaja alatt. "Azt hittem,
meghalt. Halottnak kellene lennie."
"Ne kérdőjelezd meg a királynőt" motyogta vissza Karmazsin, a tekintetét előre szegezve, a száját
feszülten mozdulatlanul tartva.
"Ez egy förtelem" sziszegte Sólyom. "Az Égszárny törvény megparancsolja, hogy az ilyen lényeket
már a kikeléskor meg kell ölnünk."
Rubinának most halványan eszébe jutott valami, ami több mint egy évvel ezelőtt történt - egy tojás
kelt ki, benne ikrekkel, és az anya megpróbált megszökni mindkettővel. A palota hetekig felbolydult.
De Rubina csak apró pletykafoszlányokhoz jutott hozzá, általában Turmalinon keresztül, ha
szerencséje volt.
Azt hitte, hogy mind meghaltak... az ikrek és az anya. Lehet, hogy ő az, akiben túl sok a tűz?
A furcsa sárkányfióka visított, és megpróbált felkapaszkodni a sziklafal tetejére, apró szárnyaival
reménykedve csapkodott.
Skarlát megragadta a trónja mellett támasztott hosszú fém jogart, és a közepét a sárkányfióka
mellkasába döfte.
"Le a földre " vicsorította.
A sárkányfióka egy jajgatással hátraesett. Ahogy Skarlát visszahúzta a jogart, Rubina látta, hogy a
jogar kerek hegyén egy pacás, megolvadt folt van, ahol a sárkányfióka pikkelyéhez ért. A szobában
uralkodó hőséghez aggasztó olvadt fémszag társult.
"Felség" szólalt meg egy zömök, rozsdaszínű sárkány a tömeg eleje közelében. Ő volt az egyik
legidősebb sárkány a palotában, és Rubina nagyanyjának tanácsadója volt, amikor az királynő volt.
Valahányszor meglátta Rubinát, mindig furcsa kattogó hangot adott ki a fogaival, megjegyezte, hogy
milyen különös módon hosszú a nyaka, és azt mondta neki, hogy a hosszú élet titka az, hogy minden
nap megeszik egy kecskevesét. Mégsem emlékezett soha a nevére. Ő és Turmaline Vese Leheletnek
hívták.
"Khm" mondta Vese Lehelet fontoskodva, megvárva, hogy a mormogás elüljön, és mindenki
ránézzen. "Felség, kérlek, nyugtass meg minket, hogy ez nem az, aminek látszik."
Skarlát Királynő csillogó, csupa foggal mosolygott rá. "Úgy néz ki, mintha nekem lenne a
legmesésen veszélyes új játékszerem? Mert ez pontosan az." Meglengette az egyik szárnyát a
sárkányfióka irányába. "Íme, az én új és leendő bajnokom!"
A sárkányfióka ismét kidugta a fejét, és mindannyiukat szemügyre vette azokkal a baljós kék
szemekkel. Felnézett Skarlát szárnyára a feje fölött, és utána nyúlt, de a királynő jócskán távol tartotta
a mancsát.
"Felséged a legbölcsebb minden sárkány közül" mondta Vese Lehelet. "Minden gondolatod
zseniális, és minden döntésed minden szempontból tökéletes. De... biztos vagy benne, hogy ez
biztonságos? Életben tartani azt a... azt a szörnyeteget?"
"Ő nem akármilyen szörnyeteg" mondta Skarlát önelégülten. "Ő az én szörnyetegem. És nagyon
hasznos. Tessék, drágám, mutasd meg nekik, mire vagy képes." A királynő kitépte az egyik tojást az
egyik őr karmaiból, és lazán átadta a sárkányfiókának.
Legalábbis... lazának tüntette fel, de Rubina látta, milyen óvatosan kerülte Skarlát, hogy hozzáérjen
a fióka karmaihoz, és milyen gyorsan kapta vissza a mancsait.
A sárkányfióka lenézett a tojásra, amely majdnem negyedakkora volt, mint a saját maga. Kíváncsi
volt az arckifejezése, és egy kicsit örült is, mintha még soha senki nem adott volna neki játékot.
Aztán apró remegések kezdtek végigfutni a tojáshéjon, és az áttetsző fehérség szürkévé kezdett
fakulni, a narancssárga alak odabent megremegett, majd feketévé változott, feketévé, mint a parázs,
feketévé, mint a halott, megégett faforgácsok, mielőtt az egész tojás elsötétült, és már nem lehetett
belelátni.
Csend borult a szobára.
Senki sem szólalt meg. Senki sem tudt beszélni, gondolta Rubina. Úgy érezte, mintha levegőt sem
kapna.
Mintha talán biztonságosabb lenne soha többé nem lélegezni.
A tojás hamuvá morzsolódott a sárkányfióka karmai között.
A sárkányfióka olvashatatlan arckifejezéssel bámult le a karmaira. Meglepődött? Elégedett volt
magával? Tudta, hogy egyetlen egyszerű cselekedetével - pusztán azzal, hogy egy tojást tartott a
kezében - sikerült megrémítenie a teremben lévő összes sárkányt?
 Kissé megdöntötte a fejét, hogy felnézzen a királynőre, és abban a pillanatban Rubina megpillantott
valami ismerőset azokban a furcsa szemekben.
A túl sok tűzzel teli sárkányfióka attól félt, hogy Skarlát megharagszik rá.
Parázs volt az, aki végül megtörte a csendet. "Lenyűgöző" morogta. "Most pedig foglalkozz a
többiekkel, vagy hagyd, hogy én magam zúzzam szét őket."
Skarlát odanyúlt a jogarral, és ledöntötte a sárkányfióka útjában álló sziklafalat. "Menj, érintsd meg
a többi tojást, Tűztincs6" parancsolta.
Tűztincs, gondolta Rubina. A szörnynek neve is van.
Tűztincs a tojásokra pillantott, aztán le a karmaira, majd vissza Skarlát Királynőre. Nagyon
kicsinek tűnt a két királynő mellett.
"De" mondta, és a hangját elnyelte a forró levegő a csöndes szobában. "De én elégettem."
"Te vagy a bajnokom" mondta Skarlát Királynő hidegen. "Azt teszed, amit mondok neked."
Tűztincs egy pillanatig habozott, és körülnézett a körülötte lévő pikkelyek és szárnyak falán,
valamint a barátságtalan, gyanakvó szemeken. Előrelépett, és a tojásokat tartó őrök mind gyorsan a
földre tették őket, félrebukdácsolva az útjából.
Tűztincs egyenként megállt minden egyes tojásnál, és addig fektette rá a karmait, amíg a benne
lévő sárkányfióka meg nem halt.
Ezt bárkivel megtehette volna, döbbent rá Rubina. Valószínűleg egy kifejlett sárkányt is meg tud
ölni, ha csak hozzáér. Ő a leghalálosabb fegyver, amit anya valaha is talált.
A rémület hullámzása végigfutott a pikkelyein.
Ez történt Turmalinnal is?
Nem tudta elszakítani a tekintetét a gyilkos sárkányfiókáról.
A nővérem most egy kupac hamu valahol?
Amikor Tűztincs elérte az utolsó tojást, Rubina végre elszakította a szemét, és a királynő felé
emelte.
Skarlát elégedett, baljós tekintetével figyelte Rubinát. Egy pillantás, ami azt mondta: "Ki merne
most kihívni engem? Te, az én álmodozó lányom? Rajta, próbáld csak meg. Ha csak meggondolod,
most már tudod, kinek a karmai fogják megtalálni a torkodat az éjszaka közepén."
Igaza volt. Skarlátot most már senki sem állíthatta meg. Rubina sosem lesz királynő.
A veszély mindig ott lesz, a trón mögött leselkedő fenyegetés, a füstölgő pikkelyek, amelyek
lesben állnak minden sárkányra, aki csak egy csipetnyi ambíciót is mutat.
Tehát nem fogok, gondolta Rubina. Nem fogok a trónról álmodni. Engedelmes leszek, hűséges,
beletörődő, bármi, amit ő akar, hogy legyek. Bármi, ami életben tart, és minél távolabb tart attól a
szörnyetegtől.
Te nyertél, anya.
A sárkányfióka felemelte a karmait az utolsó füstölgő tojásról, és éhes tekintettel Skarlát Királynő
felé fordult. Rubina is felismerte ezt a tekintetet - a "most már szeretsz?" tekintetet.
"Kitűnő" mondta Skarlát Királynő, és a nyelvét a fogai között csettintette. "Izgalmas bemutató.
Minden, amit reméltem. Ahogy mondod, Parázs királynő, ennyit a jóslatról most már, igaz?
Tűztincs, vissza a helyedre."
Remélem, tudod, hogyan kell irányítani az új bajnokodat, anyám. Mert ő nem csak rám jelent
veszélyt.
A sárkányok tömege hátrált, küzdve, hogy ne kerüljenek Tűztincs útjába, miközben a sárkányfióka
lassan visszasétált a kis sziklaketrecbe.
Ez a sárkány az egész világot elpusztíthatná.

6
Peril - A Sárkányfióka jóslatban a fordító hol Veszélynek, hol Tűztincsnek fordította. Utóbbit hagytam meg,
mert ez szerepelt gyakrabban a regényben.
 1. RÉSZ – LÁNGOLÓ PIKKELYEK
1. fejezet
A Jáde-hegy egyik barlangjában rejtőzött Parázsfölde legveszélyesebb sárkánya.
Aminek nem különösebben örült.
"Csak addig, amíg Rubina el nem tűnik" mormolta Tűztincs, és fel-alá járkált. "Ezt mondta.
Órákkal ezelőtt. Azt mondta, amint biztonságos lesz, értem jön. Ha! Mintha félnem kellene tőle. Én
nem félek senkitől! Három holdra, ez már örökkévalóság. Mennyi időbe telik egy holttest begyűjtése?"
És amúgy is, miért kellene neki bujkálnia? Ezt szerette volna tudni.
Igen, száműzték az Égi Királyságból, de Rubina Királynő nem száműzhette őt a Jáde-hegyről is.
Pannon maga mondta: ez nem az Égi Palota volt. Azt mondta: "Minden jogod megvan hozzá, hogy itt
legyél."
Igaz volt ez?
Tényleg joga volt bárhol is lenni, mindazok után, amit tett?
De ő csak Pannonnal akart lenni. A közelében, körülötte, ugyanazt a levegőt szívni és ugyanazt az
eget nézni. Ez nem volt túl nagy kérés. És ha ez azt jelentette, hogy többé nem bánt senkit, nem ezt
akarta mindenki?
Talán nem. Talán Rubina Királynő azt akarta, hogy Tűztincs szerencsétlen és magányos legyen.
Hát. Tűztincs felsziszegett egy füstszálat, és a barlang bejáratához vonult, kikukucskált. Ha
bármelyik sárkány megpróbálná távol tartani őt Pannontól, leolvasztaná a fejét. Még akkor is, ha az a
sárkány az új Égszárny királynő lenne!
Hacsak Pannon azt mondja, hogy ne tegyem, azt hiszem.
Tűztincs visszatért a kis barlang körbejárásához, és a szárnyával a szűk kőfalakat verdeste.
Volt egy pillanat, hónapokkal ezelőtt, az Égszárnyak káoszba való átmenetében, amikor Tűztincs
azt hitte, hogy a dolgok másképp alakulnak. Miután segített Pannonnak és a többieknek elmenekülni
Skarlát arénájából, visszarepült a palotába, csakhogy Skarlát Királynő és Parázs Királynő eltűnt, és az
egész törzs zűrzavarban volt. Pánikba esett. Ki lesz most a főnök? Mi történt a legyőzhetetlen
királynőjükkel?
A megkönnyebbülés, amikor Rubina Hercegnő megérkezett és átvette a hatalmat... Tűztincs tisztán
emlékezett rá, és sajnálkozva összerezzent idióta, reménykedő egykori énje miatt. Mindenki mással
együtt ő is azt gondolta: Egy új királynő! Egy olyan, aki nem félelmetes! Minden meg fog változni!
Igaz volt: minden megváltozott. Általában jobbra, mindenki számára, kivéve Tűztincset.
Nem volt köszönetnyilvánítás, nem voltak ünnepségek vagy kitüntetések. Idióta reménykedő
korábbi énem reménykedett bennük. Az idióta, reménykedő korábbi önmagam nagyon ostoba volt.
Valójában egyáltalán nem volt semmilyen elismerés, hogy Tűztincs segített a végzet
sárkányfiókáinak legyőzni Skarlát Királynőt. Mármint, a legtöbbet ők tették, de én segítettem. Senki
sem vette észre?
Ehelyett Rubina Királynőként legelső tette az volt, hogy száműzte Tűztincset az Égi Királyságból.
Tűztincs még mindig hallotta, ahogy azt sziszegte: "Soha többé nem akarlak látni" ... és még
mindig érezte azt a furcsa, zuhanó szédülést, amit ez okozott neki, mintha levágták volna a szárnyait.
Addig a pillanatig Rubina mindig is - nem éppen barátságos volt, de nem is ellenséges. Leginkább
csendes volt. Nem állt Tűztincs útjába, udvariasan bólogatott a folyosón, vagy elhagyta a szobát,
amikor Tűztincs jött beszélni Skarláthoz. Őszintén szólva, sosem tűnt túlságosan királynőiesnek.
Akkor honnan jött ez a parancsoló, határozott sárkány?
"De ... miért?" kérdezte Tűztincs, igyekezve figyelmen kívül hagyni a Rubinát körülvevő őrök
arckifejezését.
Miért tűntek olyan elégedettnek?
"Mert gyilkos vagy" válaszolta Rubina, mintha ennek teljesen magától értetődőnek kellett volna
lennie.
 De hát nem vagyunk mindannyian gyilkosok? Tűztincs elgondolkodott. Nem azért tettünk
mindannyian szörnyű dolgokat, mert Skarlát Királynő azt mondta nekünk? Találsz nekem egyetlen
sárkányt, aki szembeszállt vele? Miért csak engem büntetnek az engedelmességért?
Aztán Rubina szemébe nézett, és rájött, hogy ez személyes ügy. Rubina tényleg gyűlölte őt.
Tűztincs ezt soha nem tudta - és még most sem volt biztos benne, hogy miért. Nem voltak mindketten
hűséges Égszárny alattvalók? Nem követték mindketten mindig Skarlát parancsait? Hát Rubina, a
sárkányok közül nem érthette meg mindazt, amit Tűztincs tett?
"Menj el most" mondta Rubina. "Vagy meghalsz. Bármelyik is legyen."
És hogyan akarsz engem rávenni? Tűztincs érezte, hogy tüzes düh dagad a pikkelyei alatt. Most
rögtön meg tudnálak ölni, olyan könnyen, mint a lélegzetvétel. Mindenkit meg tudnék ölni ebben a
barlangban, ha csak a szárnyaimat széttárnám.
Majdnem meg is tette. Nagyon, nagyon szerette volna. Az egyetlen dolog, ami megállította, az az
volt, hogy Pannonra gondolt...
Azt mondta, jót lát benne. Ami valószínűleg azt jelentette, hogy nem akarta, hogy egy nagy csapat
sárkányt gyújtson fel, minden alkalommal, amikor dühös lesz.
Úgy gondolta, hogy több lehet Skarlát Királynő házikedvenc gyilkosánál, és így számára az is lesz.
Nos... megpróbálná.
Bár nehéz volt. A sárkányok szörnyűek tudtak lenni. Néhányuk igazán megérdemelte volna, hogy
felgyújtsák. És nem szerette, ha azt mondták neki, hogy órákig üljön egy barlangban, csak azért, mert
a látványa miatt talán Rubinát feldühítené. Az Égszárnyak királynője éppen a Jáde-hegyre tartott, hogy
elhozza az elhunyt tanítvány, Karneol holttestét. Szóval, igen, valószínűleg nem lenne túl jó kedve, ha
már eleve így kezdené. Tűztincs meg tudta érteni, hogy Pannonnak és a barátainak könnyebb lenne, ha
távol maradna az útból, hogy Rubina látogatása a lehető legsimábban menjen.
De MIÉRT TARTOTT EZ ILYEN SOKÁIG?
Tűztincs ismét a barlang bejáratához lépkedett, és kikukucskált a félhomályos alagútba.
Az alagútban, mélyebben a hegy mélyén, csobogás és nevetés halk hangjai visszhangoztak a
földalatti tóból. A Tengerszárny diákok úgy döntöttek, hogy a tó az ő exkluzív klubhelyiségük, és
most már állandóan ott voltak. Tűztincs mindig óvatosan kerülte őket. Amennyire csak tudta, kerülte
az összes diákot.
Itt mindenki félt tőle, de senki sem vigyázott vele úgy, mint az Égi Királyságban. Csak az
Égszárnyak tudták, hogyan kell széles ösvényt kerülni körülötte. A Skarlát Királynő palotájában élő
sárkányok szakértők voltak abban, hogyan kerüljék el Tűztincset; bárhová ment is, üres tér nyílt
körülötte.
Itt neki kellett óvatosnak lennie. Ő volt a felelős azért, hogy senki ne kerüljön az útjába. Bár
rettegtek tőle, a többi diák folyton elfelejtette, hogy ott van.
De mi van, ha összefut valamelyikükkel? Mi van, ha a farka véletlenül megérinti valakinek a
szárnyát? Hogy nézne rá akkor Pannon?
Azt mondta, megérdemel egy második esélyt... de ha megégeti az egyik tanítványát, tudta, hogy
nem lesz harmadik.
Tűztincs karmai megrándultak és összeszorultak, miközben azokra a fiókákra gondolt, akiket
Pannon itt védelmezett. Vajon jobban szerette őket, mint őt? Muszáj neki - kellene neki - miért ne
tenné? Ők voltak annak a fényes jövőnek az ártatlan szimbólumai, amelyről mindig beszélt. Egyikük
sem gyilkolt még meg - az elméje elzárkózott a számok elől - egy csomó sárkányt.
De egyikük sem mentette meg az életét! És a barátait sem!
Nem számított. Még mindig gyűlölték őt, azok a ragyogó barátok, akik kék, zöld és arany lángként
álltak közte és Pannon között, és gyanakodva lobogtak, valahányszor csak ránézett.
Lent Parázs erődjének homokján, miután megmentette őt, az összes törzs szeme láttára Pannon azt
mondta: "Talán Tűztincs a mi tűzszárnyunk". És egy szürreális pillanatra azt gondolta, talán az vagyok
- talán ez kárpótol mindenért, amit tettem. Talán azzal, hogy megmentettem Pannont, megmentettem a
világot.
Talán most már mindenki megbocsát nekem. Talán most már mindenki szeretni fog.
De nem ez történt.
A háború vége után Tűztincs hónapokig kereste Skarlát Királynőt, szerte a kontinensen.
És bármerre járt, a sárkányok sikoltozva menekültek a látványától. Vagy elájultak. Vagy lándzsákat
és köveket dobáltak rá, meg minden mást, ami éles, hegyes vagy nehéz volt, és amire csak rá tudták
fogni a karmaikat. Egyszer egy döglött krokodil vágta arcon, amelyet a Sárszárny-mocsarak mélyéről
dobtak ki.
Furcsa volt rájönni, hogy az ilyen dolgok jobban tudnak fájni a pikkelyek alatt, mint a kívül.
Furcsa volt felismerni, hogy egy sárkánynak, akinek kívülről nem lehetett fájdalmat okozni,
belülről ennyi rongyos lyuk lehetett.
Tessék! Karmaival a kövön kopogott! A farok durva csúszása! Ő volt az?
Tűztincs majdnem kiugrott a folyosóra - és egy szárnyvillantásnyira került attól, hogy
összeütközzön egy sárkánnyal, aki biztosan nem Pannon volt.
A sötétzöld Tengerszárny sárkányfióka nem sikoltott, nem ájult el, és nem tántorodott hátra
rémületében. Egyszerűen csak megdermedt, és becsukta a szemét, mintha a veszély kötelezően eltűnne
abban a pillanatban, amikor már nem látja.
"Mit csinálsz?" üvöltött fel Tűztincs, és elugrott tőle.
"Hm" mondta halk, rekedtes hangon. "Sétálok? A folyosókon? Vissza a barlangomba?"
Megkockáztatta, hogy kinyitja az egyik szemét, hogy a nőstényre pillantson.
"Hát ez NAGYON OSTOBA dolog volt tőled!" csattant fel.
Egy pillanatig elgondolkodott ezen, aztán mindkét szemét kinyitotta, és békésen nézte Tűztincset.
"Ó" mondta. "Bocsánat."
Milyen különös sárkány. Úgy tűnt, egyáltalán nincs benne tűz. Ez nem a Tengerszárnyak sajátja
volt; Áradat tűzgolyó volt, amely fel-fel és oldalra lángolt mindenre, ami felbosszantotta (ami a
legtöbb dolog volt). A húga pedig, a kis Tengerszárny hercegnő, legalábbis a távolból úgy tűnt, hogy
belülről élénk narancssárga szikrák zápora.
Ez a Tengerszárny, a másrészről egy pocsolya volt. Egy tűz nélküli pocsolya, amely csendesen
belepottyant az előtte lévő sziklákba, és meg sem próbált elszökni.
"Te vagy Tűztincs, ugye? " mondta. "Skarlát Királynő..." Elakadt a szava, talán rájött, hogy nem
lehet jó módon befejezni ezt a mondatot. Bajnok? Fegyver? Hírhedt halálszörny?
"Igen" sziszegte a Tűztincs. "Én vagyok Skarlát Királynő hírhedt halálszörnye."
Furcsa csuklásszerű hangot adott ki, és lehajtotta a fejét. "Á, rendben. Akkor én csak... megyek."
Mit akart volna Pannon, mit tegyen ebben a helyzetben? Talán szerzel itt barátokat - mondta azzal
az önfeledt mágikus módjával, amivel azt gondolta, hogy a világ bármely más sárkányának is olyan
nyitott szíve lehet, mint az övé.
"Ki vagy te?" kérdezte. Hmmm. Ez sokkal fenyegetőbb volt, mint ahogy a fejemben hangzott. "Úgy
értem, ki vagy te?" próbálkozott, és Fényeskés vidámságot adott a hangjába. Most már mániákusan
hangzott. "Nem vagyok hátborzongató" tette hozzá sietve. "Nem akarlak feltenni egy halál-listára vagy
ilyesmi. Nekem nincs is halál-listám! Mármint nem-halál-listám. Várj, nem - hogy tisztázzuk,
egyáltalán nincs semmiféle halál-listám. Egyértelműen kimaradok a gyilkolási ügyekből. Talán nem
kéne kimondanom a gyilkosság szót."
"Az nagyszerű lenne" mondta a Tengerszárny. "Ha nem bánod."
"Csak azt tettem, amit mondtak" mondta sietve. Nem emlékezett arra, hogy más sárkány elég
sokáig állt volna mozdulatlanul ahhoz, hogy ezt hallja tőle, azóta nem, hogy Rubina kidobta az Égi
Palotából. "Azt tettem, amit a királynőm mondott. Nem ezt teszi mindenki? Nem tehetek róla, hogy
milyen vagyok - és hogy mire kényszerített. Ugye?"
Talán az volt az oka, hogy nem tűnt ijedtnek. Nem tűnt izgatottnak ettől a beszélgetéstől, de még
nem futott el sikítva.
Zöld szemű tekintete elgondolkodva vándorolt végig a nőstény füstölgő pikkelyein, egy pillanatra a
saját karmaira tévedt, majd a földre ereszkedett. "Azt hiszem " mondta. "Teknőc."
Tűztincs egy pillanatig töprengett ezen. Ez valamiféle Tengerszárny-kód volt? Teknőcnek nevezte
őt? Ez jó vagy rossz dolog volt?
"Jávorszarvas" próbálkozott, csak hogy lássa, mi fog történni. A hím hunyorogva nézett rá. "Ööö...
úgy értem, a nevem Teknőc."
"Ó!" mondta a nőstény. "Igen. Helló. Köszönöm, hogy nem sikoltoztál, nem ájultál el, és nem
dobtál rám egy krokodilt."
"Gondoltam rá" mondta. "Mármint nem a krokodilra gondoltam. Határozottan nem a
hüllődobálásra gondoltam."
Most rajta volt a sor, hogy összehúzza a szemét a hímre. Talán gúnyt űzött belőle?
"Ha ha?" próbálkozott. "Baráti vicc? Az ilyenek megengedettek?"
 "Miért nem félsz tőlem?" kérdezte a nőstény.
"Én" mondta a férfi. "Én csak... nem te vagy az egyetlen sárkány, akit veszélyes képességekkel
ismerek."
"Tényleg?" kérdezte a nőstény. Mit jelentett ez? Kiről beszélt?
De mielőtt válaszolhatott volna, egy üvöltés gomolygott végig a folyosókon, mint egy gomolygó
füstfelhő. Teknőc kitárta a szárnyait, zöld szemei tágra nyíltak. "Mi volt ez?"
"Valószínűleg Rubina Királynő" mondta Tűztincs. Rubina kiabált Pannonnal? Jól volt Pannon?
Szüksége volt rá, hogy megvédje őt? Visszapillantott az iskolához felfelé vezető tűzgömbök sorára.
"Talán csak szóltak neki, hogy itt vagyok."
"Akarod kideríteni?" kérdezte Teknőc.
Tűztincs a homlokát ráncolva nézett rá. "Hogy szemtől szembe üvölthessenek velem? Az tényleg
szórakoztatóbbnak hangzik."
"Nem úgy értettem, hogy menj el köszönni" tiltakozott Teknőc. "Úgy értem, hallgatózni megyek,
hogy lássam, mi történik, szóval nem akarsz jönni?"
Tűztincs behúzta a szárnyait, erősen elcsábulva. "Ó, nem, nem kellene. Pannon mérges lenne rám.
Azt mondta, hogy itt várjak."
"Nem kell tudnia róla" mondta Teknőc egy vállrándítással. "Ez a lopakodás lényege. És ha nem
kap el, akkor nem csinálsz semmi rosszat, igaz?"
Ez igaznak hangzott. Nagyon is igaznak hangzott! Tényleg, Pannon csak azt akarta, hogy ne
kerüljön Rubina útjába. Tehát ha nem engedte, hogy Rubina meglássa, az lényegében ugyanez volt,
igaz? Elvégre nem mondta kifejezetten, hogy "órákig el kell bújnod egy barlangban, mint egy
engedelmes csiga".
Állj meg egy pillanatra. Gondold végig.
Egyrészt még mindig elég biztos volt benne, hogy Pannon nem helyeselné ezt a tervet. Másrészt
viszont sokkal vonzóbbnak hangzott, mint egy barlangban ülni, és várni, hogy kiszabaduljon.
Harmadrészt, miért ajánlotta fel neki ez a furcsa Tengerszárny, hogy vele lógjon? Talán valami célja
volt? Talán azért, mert ha elkapják őket, ő biztosan sokkal nagyobb bajba kerül, mint Teknőc?
Aztán megint negyedrészt, nem kellett volna igent mondania az első barátságos sárkánynak, akivel
ebben az iskolában találkozott? Pannon tényleg azt akarta, hogy barátokat szerezzen. Tehát bizonyos
értelemben olyasmit tett, amit a hím helyeselne. Ugye?
Hacsak Pannon nem gondolta titokban, hogy túl veszélyes ahhoz, hogy bárki is barátkozzon vele.
Lehet, hogy így gondolja. Valahogy az is volt. Az egyetlen barátját Pannon előtt Skarlát Királynő
megölte, mert túl sokat beszélt Tűztincsnek.
Nos, akkor talán több barátra volt szüksége, hogy néhányuk feláldozható legyen. Ha most bármi
történne Pannonnal, az MINDENNEK A VÉGÉT jelentené. Szó szerint felgyújtaná a világot. Még
csak gondolni sem tudott rá, különben az alagút hamarosan tele lenne dühöngő füsttel.
De ha Pannon és Teknőc a barátai lennének, és aztán Teknőc megöletné magát a Skarlát
Királynővel vagy véletlenül felgyújtja, nos, akkor is túlélné, mert akkor még mindig ott lenne neki
Pannon.
Eszébe jutott, hogy ez elég morbid gondolatmenet egy új barátról.
"Igen" mondta határozottan, amitől a hím megugrott. "Menjünk. Te menj elöl, hogy ne üsselek meg
a farkammal véletlenül. De ne menj túl lassan, mert még véletlenül rád lépek." Ismét bebújt a
barlangba, hogy biztonságban átengedje a hímet.
Teknőc arcán egy "most már érzem, hogy ez egy szörnyű ötlet volt" kifejezés ült, de vitatkozás
nélkül átvette a vezetést, és sikerült elég gyorsan mennie ahhoz, hogy Tűztincs ne bosszankodjon.
Az üvöltés ismét visszhangzott fentről.
Teknőc és Tűztincs együtt - többé-kevésbé - egyenesen felé tartott.

2. fejezet
Az elmúlt héten Karneol testét a Jáde-hegy csúcsához közeli barlangban tartották. Az Égszárnyak
hagyománya szerint halottaikat hét napig az égnek ajánlották, mielőtt elégették volna őket. Egy Jogur
nevű öreg sárkány - az egyetlen az Égi Palotában, aki önként hajlandó volt beszélni Tűztinccsel -
elmondta Tűztincsnek, hogy ez azért volt, hogy a lelkük szabadon repülhessen, és Égszárnyakként
térhessen vissza, ahelyett, hogy másfajta sárkányként térne vissza.
 Az ilyen beszédtől azonban Skarlát Királynő mindig megforgatta a szemét. Hagyta, hogy a törzse
bármilyen rituálét kövessen, ami érdekelte őket, de nem nagyon érdekelte, mi történik a sárkányokkal,
miután meghaltak.
Tűztincs kétszer is meglátogatta a testét, éjszaka, amikor mindenki más aludt. Nem emlékezett rá,
hogy valaha is találkozott volna a vad vörös sárkányfiókával az Égi Királyságban, de hát a legtöbb
Égszárnyat nem ismerte név szerint.
Skarlát Királynő nem szerette, ha Tűztincs megpróbált beszélgetni más sárkányokkal. Őszintén
szólva, a többi sárkánynak sem tetszett.
Tűztincs tehát holdfényben látta a gyászbarlangot - a magas, boltíves tetőt, a halványszürke
sziklából készült, magasra törő, karcsú oszlopokat, a levegőbe nyíló összes ablakot és tetőablakot. És
látta a fehér selyembe bugyolált, megégett sárkányt, amely olyan mozdulatlan és üres volt, mint
bármelyik elszenesedett test, amelyet Tűztincs a Skarlát aréna homokján hagyott.
De nappal még nem látta a barlangot. Nem látta a beáramló napfényt, amely fehér és aranyszínű
volt, és kék égbolt hátterében, vagy a szelet, amely úgy fodrozta a selymet, mintha Karneol lélegzett
volna.
Most tényleg úgy nézett ki, mint egy hely, ahol egy szellem felszabadulhat... egy hely, ahol egy új
Égszárny újjászülethet.
Hacsak a test köré gyűlt dühös sárkányok el nem ijesztették. A pozitívum az volt, hogy legalább a
kiabálás miatt senki sem hallotta, ahogy Teknőc és Tűztincs felfelé osontak a folyosón.
Teknőc egy szikla mögé kuporodott a barlang bejáratához közel. Tűztincs bekukucskált, elég
hosszú ideig ahhoz, hogy legalább egy tucatnyi Égszárnyat lásson a kamrában, és úgy döntött, hogy
hátrébb marad, hogy a fal néhány ívét és néhány oszlopot maga és az őt gyűlölő királynő között
tartson.
"Érzem a hazugságot ebben a történetben" vicsorgott egy Égszárny - nem Rubina, de Tűztincs nem
ismerte fel a hangját. "Először azt mondod, hogy egy erőszakos, vérszomjas bűnözőt rejtegetsz, aztán
mutatsz nekünk egy sárkányfiókat, aki pontosan úgy halt meg, ahogy az a lény öl."
Ó - ez én vagyok, döbbent rá Tűztincs. Én vagyok az erőszakos, vérszomjas bűnöző. Igazságtalan!
Én nem szomjazom vérre. Ha valakit hamuvá kell sütnöm, megteszem, de nem randalírozom és nem
ölök sárkányokat szórakozásból! Hónapok óta nem öltem meg senkit! Vérszomjas TÉNYLEG.
"Tűz volt" szólt közbe Áradat hangja. "Én sem kedvelem Tűztincset jobban, mint te, de ígérem,
hogy nem ő tette ezt Karneollal."
Nagyon támogató, köszönöm, Áradat.
Az ismeretlen Égszárny hitetlenkedve sziszegett. "Mi hangzik valószínűbbnek számodra,"
vicsorgott "hogy Skarlát háziszörnye megölt egy Rubina Királynőhöz hű sárkányt, vagy hogy valami
Sárszárny kitalálta, hogyan kell felrobbantani egy sárkányláng kaktuszt, és véletlenül a mi katonánkat
ölte meg a feltételezett Jégszárny célpontja helyett?".
"Tudni akarom, hol van a Sárszárny." Rubina Királynő hangja olvashatatlan volt az arckifejezése
nélkül. Hideg düh volt ez, vagy bánat, vagy nyugodt, határozott vezetés? Tűztincsnek fogalma sem
volt róla. Ez a királynő annyira különbözött attól az engedelmes lánytól, akit Tűztincs egész életében
látott. Tűztincs egyáltalán nem tudta kiismerni őt.
"Ugye nem hiszel nekik komolyan?" kiáltott fel a másik Égszárny, és a hangja ismét felemelkedett.
"Nézd meg Karneolt! Nézd meg ezeket az égési sérüléseket! Itt és itt, ezek a nyomok még
mancslenyomatnak is tűnnek!"
Tűztincs összegömbölyödött, és eszébe jutott a sárkányfióka súlya, akit az égő barlangból rángatott
ki. Túl késő, túl késő volt megmenteni őt. De ha megtette volna - ha sikerült volna, ha Karneol most
élne-, vajon Rubina megbocsátott volna neki? Vajon Pannon büszke lett volna rá?
Újra a "tűzszárnyainak" nevezte volna, és ez változtatott volna valamit? "Ne nyúlj a testhez"
mondta a királynő élesen.
"Tűztincs kihúzta Karneolt a tűzből" mondta Fényeske a szokásosnál is visszafogottabb hangon.
"Tehát Tűztincs ujjlenyomatait fogod megtalálni rajta - de csak azért, mert meg akarta menteni."
Többszörös ellenséges horkantás. A vitatkozó Égszárny nyilvánvalóan nem az egyetlen volt, aki
gyanakodott az igaz történetre. "Mondd el, mit teszel azért, hogy megtaláld és megbüntesd azt a
Sárszárnyat, aki ezt tette" mondta Rubina Királynő. "Mi a neve?"
"Gát." Ez volt Pannon! Úgy érezte, mintha szárnyakat tárna szét a szívében. Pannon beszélt! Az ő
csodálatos, meleg hangján! "Ő - ő a húgom."
 Olyan, olyan szomorúan hangzott. Tűztincs legszívesebben berontott volna a barlangba, és
szárnyait a hím köré tekerte volna. Nem, az csak még jobban fájna neki. Inkább azt kellene tennie,
hogy az Égszárnyak köré tekeri a szárnyait, akik gonoszak voltak vele. Aztán nézhetné, ahogy a
karmai között égnek.
Na, ez volt az a fajta gondolat, amit valószínűleg nem kellett volna megosztania Pannonnal.
"A húgod? " kérdezte az egyik másik Égszárny. "Ez a szökés egyre kényelmesebbnek tűnik, nem
igaz?"
"Víztik királynő beleegyezett, hogy találkozzon veled" mondta Fényeske kissé kétségbeesetten. "Itt
vagy nála palotájában, amelyik jobban tetszik - most azonnal küldhetünk hozzá egy hírnököt. Segíteni
akar neked igazságot szolgáltatni. Mindannyian ezt akarjuk."
Tűztincs mindig úgy gondolt Pannon lelkére, mint egy fáklyára, amely soha nem alszik ki: egész
éjjel tisztán és igazul ég. Fényeske, a másrészt, a meleg napfény lángja volt - az az idegesítő fajta,
amitől a sárkánynak megfájdul a feje, és amitől legszívesebben felperzselne dolgokat, mert HAGYD
MÁR ABBA A MOSOLYGÁST, A VILÁG SZÜRNYŰ HELY, MENJ MÁR.
(Tűztincs tudta, hogy ez rossz. Fényeske volt az egyetlen Pannon barátai közül, aki megpróbált
kedves lenni Tűztincshez, és Tűztincs mégis naponta le akarta lökni egy szikláról. Néha azt álmodta,
hogy otthagyja Fényeskét Skarlát ketrecében, és elszökik Pannonnal, és a végén a hím odafordul
hozzá, és azt mondja: "Igazad volt, nincs szükségünk senki másra! Felejtsd el az összes mosolygós
Homokszárnyat, bátor Tengeriszárnyat és gyönyörű Esőszárnyat, akiket valaha is ismertünk!" De
akkor, gondolta, nem lenne Pannon, az ő Pannonja, aki annyira szerette a barátait, hogy folyton meg
akart halni értük. Ez egyébként egy olyan terv volt, ami Tűztincs felügyelete alatt soha nem
valósulhatott meg).
"Felség" vágott közbe hirtelen egy új hang. "Valaki közeledik észak felől."
"Víztik királynő?" kérdezte valaki más.
"Nem" mondta az őr. "Narancssárga pikkelyeket látok..." Elakadt, és az ezt követő csendben
Tűztincs érezte, hogy a borzalom elsöprő hulláma lassan, feltartóztathatatlanul feléjük hullámzik, majd
mindenkire, aki hallgatózik, ráomlik.
"Ez a Skarlát Királynő" suttogta Rubina. "Igazad volt. Még mindig életben van."
És biztos azért jön, hogy megöljön téged, gondolta Tűztincs. Mivel nem tenném meg érte.

***

Aznap este volt, miután Tűztincs kiszabadította Skarlátot Parázs furcsa tornyából. Ketten egy tűz
körül kuporogtak a Jégkirályság és a Homokkirályság közötti barátságtalan pusztaságban. Skarlát
rénszarvasdarabkákat szedett ki a fogai közül, Tűztincs pedig próbálta nem bámulni királynője
újonnan eltorzult arcát.
"Holnap hazamegyünk" morogta Skarlát. "Majd kitalálom, hogyan öljük meg azokat a végzet
sárkányfiókáit, veled vagy nélküled."
"Tudnod kéne.." habozott Tűztincs.
"Mit?" Skarlát egy patát vágott felé, és keményen megütötte Tűztincset, közvetlenül a szeme fölött.
"Ne motyogj! Már így is dühös vagyok rád! Nem bírom elviselni, hogy most nem csak idegesítő, de
engedetlen is vagy!"
Tűztincs megdörzsölte a homlokát, és megpróbált visszaemlékezni, miért is gondolta, hogy jó ötlet
Skarlát megmentése. Vagy talán mindig is tudta, hogy rossz ötlet, de mégis úgy érezte, hogy ez az ő
felelőssége. Vagy talán csak arra volt szüksége, hogy Skarlát ne csússzon át az álmain, és ne tegyen
minden éjszakát még rosszabbá, mint a nappalait ahol krokodilok dobáltak rá és sárkányok ordítottak
rá.
"Csak hát most Rubina a királynő" mondta Tűztincs. "És az Égszárnyak nagyon szeretik őt" tette
hozzá kissé bosszúállóan.
Skarlát az egyik szárnyával elutasítóan csapott. "Tudok róla. De Rubina azonnal átfordul, és
visszaadja a trónomat. Ő egy jó lány, ellentétben NÉHÁNY sárkánnyal, akiket említhetnék."
"Nem hiszem, hogy megteszi" mondta Tűztincs. "Már így is sok mindent megváltoztatott. Nem azt
teszi, amit Parázs akar, hogy tegye. Visszavonult a háború minden frontján, mióta elpusztult a Nyári
Palota. Mintha megszilárdítaná a hatalmát, és összegyűjtené a harcosait, hogy megvédje a palotát - és
önmagát. Ráadásul... száműzött engem. Sokkal ijesztőbb, mint gondoltam. Sokkal ijesztőbb, mint
ahogy te gondolod."
Skarlát Tűztincsre meredt, sárga szemei lánggal teltek. Egy hosszú pillanat után azt mondta:
"Parázs is ezt gondolta. Hogy ha megpróbálok visszatérni, Rubina legyőz engem." Hátravetette a fejét,
és furcsa, üreges hahotázással felnevetett. "Rubina, minden sárkányok közül? Ő egy egér."
"Nem az" mondta Tűztincs. Az igazat megvallva Tűztincs nem volt biztos benne, hogy Rubina mi is
volt. De egy része tudta, hogy azért vájja a karmait emiatt, mert bántani akarja Skarlátot. Úgy akarta
bántani, ahogy őt bántották, és el akarta ijeszteni Skarlátot az Égi Palotából.
Igaz, ha Skarlát visszatér az Égi Palotába, akkor Tűztincs is visszatérhetett. Újra lenne otthona. De
nem érné meg, mert akkor Pannon veszélyben lenne. Amint Skarlát visszakapná a seregét, utána
menne, és Tűztincs nem tudná megállítani.
Skarlát öntudatlanul egyik karma a sebhelyes arcához nyúlt, de nem ért hozzá. "Szerinted Rubina
harcolna ellenem?" kérdezte. "Nem tudna győzni. Ellenem nem." De Tűztincs látta a szemében -
Skarlát most már tudta, milyen érzés félni. A méregtámadás nem csak a pikkelyeit olvasztotta meg; az
önbizalmának egy részét is felemésztette. Valószínűleg az az idő sem segített, amit Parázs rémségek
tornyában rekedve töltött.
Tűztincs megvonta a vállát. "Azt hiszem, majd meglátod." Szünetet tartott.
"Nem" mondta Skarlát. "Van egy jobb ötletem." Tűztincsre vicsorgatta a fogait. "Visszatérsz az Égi
Palotába, és megölöd, mielőtt odaérnék."
"Azt nem tehetem!" kiáltott fel Tűztincs. "Még az Égi Palotába sem léphetek be. Rubina azt mondta,
kivégeztet, ha visszamegyek."
"Nem végezhet ki, ha előbb megölöd őt" mondta Skarlát.
"Nos, én nem fogom megölni őt" mondta Tűztincs. "Nem kényszeríthet rá senki. Nem
kényszeríthetsz rá, hogy bárki mást megöljek helyetted. Én már nem vagyok olyan sárkány."
Skarlát szeme összeszűkült. "Ó, tényleg? Azt hiszed, ennyire megváltoztál? Én ismerlek téged.
Szeretsz sárkányokat ölni. Mindig is szeretted. Ez az egyik dolog, amit ki tudok állni benned - semmi
nyafogás, nyögvenyelős bűntudat, ami egy másik sárkánynak esetleg van. Arra születtél, hogy elégesd
az ellenségeidet. És az enyémet is. Főleg az enyéimet."
"Nem kell annak lennem" mondta makacsul Tűztincs. "Pannon szerint az lehetek, aki csak akarok."
A nőstény rögtön tudta, hogy hiba volt őt megemlíteni.
"Ó. Az a SÁRSZÁRNY" vicsorgott Skarlát.
"Nem tetszene neki, ha megölném Rubina Királynőt" mondta Tűztincs. "Egyáltalán nem tetszene
neki, ha ezt tenném."
"De nekem sem tetszene, ha nem tennéd meg" mutatott rá Skarlát.
Tűztincs nem hitt a döbbenet szúrásának, amit ez váltott ki belőle. Miért érdekelte még mindig,
azok után, amit Skarlát tett vele? Miért érezte hirtelen szörnyen elszántnak magát, hogy újra Skarlát
kedvenc házikedvence legyen?
Nem érdekel. Ne érdekeljen!
"Csak még egy sárkányt" dorombolta Skarlát. "Öld meg Rubinát nekem, aztán mehetsz a bosszantó
sárkányod után. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz azok után, hogy nem engedted, hogy megöljem azt
a Homokszárny galacsint."
Tűztincs a karmaival a karmai alatt felperzselt fűkörbe bökött. Ez lehet a módja annak, hogy
Skarlát kedvében járjon, és talán megmentse Pannont is. Vajon megalkudhatná Rubina életét Pannon
életéért? Megígérné Skarlát, hogy életben hagyja?
De egyrészt nem bízhatott abban, hogy Skarlát megtartja a szavát, másrészt Pannonnak ez még
mindig nem tetszene. Még ha csak azért is tette, hogy megvédje, tudta, hogy a hím csalódna benne.
Amikor utoljára látták egymást, még reménykedett... látott egy másik lehetséges jövőt a nőstény
számára. Ő akart az a sárkány lenni számára.
"Nem" mondta a nőstény. "Ez a végső válaszom."
"Akkor használhatatlan vagy számomra" sziszegte Skarlát dühösen.
Másnap reggel Skarlát eltűnt. Tűztincs nem tudta megtalálni, és senki más nem látta hónapokig,
még álmaikban sem... egészen addig, amíg meg nem próbált rávenni egy Jégszárny-tanítványt, hogy
megölje helyette a sárkányokat.

***
 Még mindig más sárkányokat próbál rávenni a gyilkolásra. Valami tehát megrémítette - talán
Tűztincs szavai, vagy talán az, hogy hallotta, mi történt Parázzsal és Duzzoggal.
De ha most erre jött, akkor már nem félt. Vagy talán a dühe végre felülkerekedett a félelmén.
Kit keresett? Tudta, hogy Tűztincs itt van?
"Megyek, szembenézek vele" mondta Rubina, a hangja tiszta és erős volt.
"Nem!" kiáltotta az egyik Égszárny. "Mi fogunk ellene harcolni! Mindannyian!"
"Így van" mondta egy másik. "Ő nem kihívó - nem kell egyedül szembenézned vele."
"Ő egy ellenség" mondta egy harmadik. "És te sokkal jobb királynő vagy, mint ő volt. Mi téged
akarunk, nem őt."
"Egyetértek" mondta Pannon. "A trón most már a tiéd, és ő nem kaphatja vissza. Mindannyian
melletted fogunk harcolni." Hosszú szünet következett. Tűztincs mogorván bökött a mellette lévő
sziklafal repedésébe. Nem tetszett neki az, hogy Pannon hűségesen és támogatóan viselkedik valakivel
szemben, aki nem ő volt. Ez volt az ő különleges Pannon-hangja; ezt használta, amikor azt mondta
Tűztincsnek, hogy mindig lesz helye a Jáde-hegyen, és olyanokat mondott, mint "azt akarom, hogy
maradj". Nem lett volna szabad ezt a hangot AKARVA-AKARATLAN használnia olyan
sárkányokon, akik gyűlölték Tűztincset.
Rubina megköszörülte a torkát. "Köszönöm" mondta. "Ha mindannyian így érzitek, akkor együtt
repülünk ki oda."
Tűztincs karmok kaparászását hallotta a sziklákon. Elképzelte, ahogy a királynő az ég felé pörög.
Egy pillanattal később a barlang visszhangzott a szárnycsapások hangjától, ahogy mindannyian
felszálltak.
Két Égszárny királynő, akik mindketten nagyon nem kedvelnek engem.
El kéne bújnom. Nekem meg futnom kéne. Futnom és elrejtőznöm.
De ha Skarlát odakint volt - és Pannon felé repült... Tűztincs nem hagyhatta, hogy egyedül nézzen
szembe vele.
Skarlát még mindig az ő felelőssége volt.
Beszaladt a barlangba, elszáguldott Teknőc mellett.
"Hová mész?" kiáltotta. "Mi történt a lopakodással?"
"Meg kell védenem Pannont!" kiáltott vissza, és kitárta a szárnyait. Nem hallotta a válaszát a
szárnycsapásoktól, miközben átlőtt az egyik tetőablakon.
Skarlát volt az. Tűztincs azonnal felismerte a szárnyai ívét, és még a távolból is látta a sötét
sebhelyet az arca oldalán. Az egykori Égszárny királynő feléjük verdesett, egész testéből düh és
bosszú sugárzott. Rubina és katonái védekező szárnyba rendeződtek, hogy szembeszálljanak vele.
Tűztincs felpördült a felhők közé, és bizonytalanul lebegett a hegycsúcs felett. Lerepüljön-e, hogy
csatlakozzon a Rubina Királynő és Pannon körüli katonákhoz? Mi van, ha a megjelenése pánikot kelt
bennük, vagy elvonja a figyelmüket a Skarlát elleni harcról? Amíg Pannon nem volt közvetlen
veszélyben, talán meg kellene várnia, hogy mi történik, mielőtt csatlakozik.
Miért volt Skarlát egyáltalán itt? Nem tervezhette, hogy egyedül támadja meg a Jáde-hegyet, ugye?
Ugye?
Talán ennek valami köze volt a diákokhoz, akik elmentek megkeresni őt.
Egy négy sárkányfiókából álló csoport egy héttel ezelőtt indult Skarlát keresésére, rögtön azután,
hogy Karneol meghalt.
Tűztincs tudta Pannontól, hogy egy napig az esőerdőben voltak Dicsővel, aztán elrepültek, hogy
megkeressenek egy Jégszárnyat, amelyet Skarlát állítólag valahol fogva tartott.
De senki sem tudta, hogy megtalálták-e Skarlátot, és Tűztincs valahogy arra számított, hogy ha
igen, akkor mindannyian halottak lesznek.
Ezért volt Skarlát itt?
Vajon a sárkányok tettek valamit, amivel az óvatosságból dühbe gurították? Hirtelen riadalmat
érzett a mellkasában.
Skarlát valamit a karmaiban tartott.
Túl kicsi volt ahhoz, hogy test legyen, biztosan...
Skarlát hirtelen megpördült a levegőben, a vele szemben álló Égszárny katonák falának lángoló
távolságából.
 "Árulók!" kiáltotta. "Mindannyian! Hűtlen gyávák!" Felemelte, amit a kezében tartott, és rájuk
rázta. "Mindenkit elpusztítok, aki szembeszáll velem! Bosszút állok, és visszaszerzem a trónomat! Ez
csak egy a sárkányok közül, akiket megöltem - és ti lesztek a következők!"
Olyan erővel hajította feléjük a tárgyat, amilyen erősen csak tudta, aztán hirtelen megpördült, és
elrepült, hatalmas szárnyai erőteljes csapásokkal emésztették fel a távolságot.
Az egyik Égszárny előrevetette magát, hogy elkapja a tárgyat.
Tűztincs nem tudta visszatartani a kíváncsiságát. Közelebb suhant, miközben az Égiszárny lenézett
a karmai között tartott valamire, majd remegve megfordult, hogy megmutassa Rubinának és a
többieknek.
Fényeske sikítani kezdett, mintha a szívét tépnék ki a mellkasából. Pannon utánanyúlt, hogy
elkapja, mielőtt lezuhant volna az égből.
Az Égszárny az Esőszárnyak Dicső Királynő levágott fejét tartotta a kezében.

3. fejezet
Áradat üvöltésének le kellett volna lapítania a hegyeket, és lyukakat kellett volna hasítania az
égbolton. Skarlát Királynő után lőtt, kék foltként a felhők között.
"Menjetek vele!" Rubina Királynő odakiáltott a katonáinak. Elvette a fejet a kábult Égszárnytól, aki
azt tartotta. "Mindannyian! Menjetek!"
A vörös és narancssárga színben pompázó tömegben engedelmeskedtek, kivéve egyet, aki az utolsó
pillanatban fordult Rubina felé.
"Ha elkapjuk," mondta tétován "akarod-e - akarod-e, hogy mi..."
"Igen, öljétek meg" mondta Rubina. "Nem bánom, hogy ki teszi."
Bólintott, és megpördült, hogy kövesse a többieket.
Menjek velük? Tűztincs elgondolkodott. Biztosan elég sárkány üldözte Skarlátot nélküle is. Amit
igazán szeretett volna, az az volt, hogy gondoskodjon Pannonról. Ismerve, hogy milyen a barátaival...
Tűztincs a féltékenység egy szúrásával, amit azonnal elszégyellt, sejtette, hogy a hím biztosan le van
törve.
Teljesen összetörne, ha az az én fejem lenne?
Ne gondolj már magadra, Tűztincs. Aggódj inkább Pannon miatt.
Félig lecipelte Fényeskét egy lapos, szürke sziklapárkányra, amely szögletesen emelkedett ki az
alattuk elterülő hegyből. Rubina megpillantotta a karmaiban tartott fejet, majd követte.
Szóval ez kínos lesz. De ez egyértelműen vészhelyzet volt. Rubinának egyszerűen meg kellett
birkóznia Tűztincs jelenlétével, és ha nem tetszett neki, az az ő hibája volt, hogy ilyen közel állt
Pannonhoz, amikor az nyilvánvalóan szenvedett, és szüksége volt Tűztincsre.
Tűztincs lezuhant az égből, és egy puffanással landolt Pannon és Fényeske előtt.
Fényeske túlságosan zokogott ahhoz, hogy észrevegye őt, és először úgy tűnt, Pannon sem látja őt.
Barna szemei üresen meredtek a kis Homokszárnyra, mintha az agyát elhamvasztották volna.
Így csak Rubina volt az, aki azonnal reagált, és dühödt sziszegéssel hátrált vissza Tűztincs láttán.
"Mit keresel itt?" kérte számon Rubina. "A hegyeimben?"
"Ők a barátaim" mondta Tűztincs, felemelve az állát. "Nem kényszeríthetsz arra, hogy távol
maradjak a barátaimtól."
"A szörnyeknek nincsenek barátaik" sziszegte Rubina.
Tűztincs oldalra pillantott Pannonra, várva, hogy mondjon valami olyasmit, hogy "ő nem szörny!"
vagy "mi vagyunk a barátai!", de még mindig nem nézett rá.
"Hogy ölhette meg Dicsőt?" kiáltott fel Fényeske. "Dicső elképesztő és elpusztíthatatlan, és
mágikus halálköpése van, plusz Rosszmond és egy egész seregnyi Esőszárny, akik meghalnának érte!
Pannon, kérlek, kérlek, mondd, hogy nem ő az!"
"Talán ez egy trükk" mondta Pannon, és zsibbadtan fordult a Rubina karmaiban lévő fej felé.
Tűztincs számára nem tűnt trükknek. Ez határozottan az Esőszárnyak királynőjének feje volt.
Tűztincs tisztán emlékezett Dicsőre abból az időből, amikor még az Égi Palotában volt, mielőtt
megmérgezte volna Skarlát Királynőt. Arra is emlékezett, ahogy Parázs erődjének homokjánál lefogta
Pannont, miközben Tűztincs kiégette a kígyómarás mérgét a lábából.
Ő volt az, aki tönkretette Skarlát arcát. Akit Skarlát a legjobban gyűlölt.
De te leszel a következő, gondolta, Rubinára pillantva. És aztán ... talán én.
 Vagy talán a többi sárkány a jóslatból. Pannon is rajta volt Skarlát listáján? Ha merészelte... ha a
közelébe merészkedett ... Tűztincs érezte, hogy olvadt láva fodrozódik a pikkelyei alatt, és halk
morgással behúzta a farkát.
Pannon nagy Sárszárny szárnyai megremegtek, amikor megpróbált kinyúlni, hogy megérintse a
levágott fejet. Bárcsak megtehetné érte! Akkor megvizsgálhatná, és elmondhatná neki a szörnyű
igazságot... de egyáltalán nem nyúlhatna hozzá, különben elszenesedett fekete hamuvá válna a karmai
között.
"Nekem úgy néz ki, mint Dicső Királynő" mondta Rubina. "Sajnálom mindkettőtöket."
Fényeske összeomlott, eltakarta az arcát a karmaival, és a szárnyait a feje fölé tartva
összegömbölyödött. Pannon lehunyta a szemét, és lehajtotta a fejét.
"Láthatom?"
Tűztincs és Rubina is felnézett, és Teknőc szállt le az égből. Leszállt, és óvatosan elvette Rubinától
a fejet, minden oldalról tanulmányozva azt.
"Ki vagy te?" kérdezte Rubina. "Ismerted Dicső Királynőt?"
"Nem, soha nem találkoztam vele" mondta. "Korall királynő egyik fia vagyok, és itt tanulok. De
úgy érzem, hogy... nem is tudom, csak... van valami furcsa ebben az egészben."
"Valóban furcsa" értett egyet Tűztincs. "Dicső valószínűleg a legjobban őrzött sárkány volt
Parázsföldén. Hogyan jutott el Skarlát hozzá? Miért ment érte először? Sokkal több értelme lett volna,
ha először Rubinát öli meg; akkor az egész Égszárny sereget magával vihette volna, hogy megtámadja
az esőerdőt."
"Neked Rubina Királynő" vicsorgott a vörös sárkány. "És engem sem olyan könnyű megölni. Nem
számít, ki vagy, vagy mire képesek a karmaid."
Tűztincs visszahunyorgott rá.
Teknőc hunyorított, és a fény felé tartotta a fejet. "Van valami a fülében?" Rubina felé billentette,
annyira, hogy Tűztincs láthatta a sárkány fülébe dugott sárgásfehér villanást.
"Egy üzenet?" Rubina találgatott, és visszavette tőle. "Újabb fenyegetés?"
Teknőc óvatos karmaival benyúlt a hallójáratba, és kicsúsztatott onnan egy kis összetekert
papírdarabot. Ahogy kiemelte, Dicső feje mozogni kezdett.
A pikkelyek hullámozni kezdtek, mintha átfordulnának, smaragdzöldről barnára. A pofa
kiszélesedett, a homlok laposra húzódott, a méregfogak becsúsztak az ínyébe, és eltűntek.
Rubina felsikoltott, és a fejet a földre ejtette, ahol az megpattant és Tűztincs karmai mellett megállt.
Lenézett az arcra, amely most már egészen biztosan Sárszárny volt, és egyáltalán nem Dicső.
Mi a fene az összes holdak nevében...
Pannon megragadta Fényeskét, és majdnem felemelte a földről, ahogy megfordította, hogy nézze
mi történik. "Mi történt?" kiáltotta. "Mi történt Dicsővel?"
"Ki ez?" kérdezte Rubina.
"Mégsem Dicső királynő" mondta Teknőc. "Ez varázslat - valamiféle bűbáj." Felemelte a kitekert
papírdarabot, majd az orrához közelítette, hogy hangosan elolvassa. "Varázsold el ezt a tekercsdarabot
úgy, hogy amelyik sárkány a fülébe dugva viseli, pontosan úgy nézzen ki, mint Dicső az
Esőszárnyaktól."
Hosszú, zavart csend következett.
"Ez nem Dicső" suttogta Fényeske, és kifújta a levegőt. "Pannon! Dicső még mindig él!"
"Él" mondta Pannon. Az egész arca felragyogott a megkönnyebbüléstől. "De figyelmeztetnünk
kell, hogy Skarlát biztosan a nyomába ered." Mély levegőt vett, a szárnyai hulló levelekként szálltak
lefelé. "Vajon ki lehetett ez?" mondta halkan, és a fejére biccentett.
"Skarlát megpróbált becsapni téged?" értetlenkedett Teknőc. "De miért? Úgy értem, előbb-utóbb
rájöttél volna az igazságra, amint hallottál Dicsőről."
"Nem" mondta Tűztincs. "Nem arról volt szó, hogy becsapni őket. Csak meg akarta ijeszteni őket.
Ez a kedvenc módszere."
Rubina sziszegni kezdett, és Tűztincs találkozott a szemével.
Akkor látta meg: az új királynő félt az anyjától - ugyanúgy félt tőle, mint Tűztincs.
De Tűztincs valami mást is megpillantott, valami keserűséget és mélyen Rubinában, aminek
magához Tűztincshez volt köze. Összehajtotta a karmait.
Arra gondolt, hogy Skarlát mindig is rettegett tőle... nem mindazokra a módokra, ahogyan Skarlát
kihasználta őt, hogy megrémítsen másokat.
 Rubina sötétvörös szárnyai úgy nyíltak és csukódtak, mint egy szőnyeg, amelyet lendületesen
dobtak egy testre. "Várj" mondta. "Egy varázslat? Ez nem azt jelenti, hogy Skarlátnak kell, hogy
legyen egy bájolója?"
"Nem" mondta Fényeske, és nyugtalanul nyújtogatta a nyakát. "Nem. Már mindannyian halottak
lennénk, ha ez igaz lenne."
Teknőc a papírdarabot a Sárszárnyú fejére mutatott. "De ... ööö ... mi ez még?"
Rubina hirtelen megpördült, hogy Tűztincsre pillantson. "Tudnod kell. Egy bájoló sárkány dolgozik
neki?"
"Honnan tudnám?" felelte Tűztincs. Argh, annyira KIELÉGÍTŐ lenne, ha egyszerűen
RÁCSAPNÉK ennek a sárkánynak a farkára, és nézném, ahogy lángba borul. "Nem mondott nekem
dolgokat! Én voltam neki - a fegyvere, nem a barátja. A lánya vagy, miért nem tudod?"
"Senki sem állíthat meg egy bájolót" mondta Pannon. "Igaz? Kivéve egy másik bájoló." Váltott egy
pillantást Fényeskével, amely bosszantóan tele volt titkokkal.
Mi volt ez? Ismernek egy bájolót? Miért vannak titkaik, amikről nem tudok? Pannon nem tudja,
hogy bármit elmondhat nekem?
Tűztincs ingerülten csettintett a farkával, és Rubina elugrott tőle, pedig a farka a királynő értékes
pikkelyeinek a közelében sem volt.
"Azt hittem, az Égszárnyaknak nincsenek bájoló sárkányaik" mondta Teknőc. "Már több száz éve
nem, ha valaha is volt."
"Nem csak Égszárnyak" mondta Rubina. "Egyik törzsnek sem. A bájoló sárkányok olyan ritkák -
nem hiszem, hogy Parázsföldén évszázadok óta lett volna egy is."
A következő szünet rendkívül furcsa kínossággal telt. Tűztincs Pannonról Teknőcre és Fényeskére
pillantott, és rájött, hogy mindannyian tudnak valamit, amit ő és Rubina nem.
"Mi?" kérdezte Tűztincs. "Mi az?"
"Hm - az apám" mondta Fényeske gyorsan. "Kőmozgató ... ő egy bájoló."
"Az öreg Éjszárny, aki a hegy alatt lakik?" kérdezte Teknőc. A meglepett hangjából ítélve nem erre
a titokra gondolt. Tűztincs azon tűnődött, vajon később ki tudja-e szedni belőle.
Várj csak, nem. Ez egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekre Pannonnak néha emlékeztetnie
kellett. Úgy látszik, a barátok nem fenyegetőztek azzal, hogy felgyújtják egymást. Legalábbis nem túl
gyakran.
"Igen" ismerte el Fényeske. "Ő készítette az alagutakat, amelyek az esőerdőből az Éjszárnyak
szigetére és a Homok Királyságába vezetnek. De már nem használja az erejét."
"Lehet, hogy muszáj lesz," mondta Rubina "ha egy új bájoló szabadul el, aki Skarlátnak dolgozik,
és ő az egyetlen, aki megállíthatja."
"Lehet, hogy egy másik Éjszárny?" találgatott Teknőc. "Valaki, aki megszökött a vulkanikus
szigetről, és elment Skarlát csapatába?"
Pannon megborzongott. "Az ... nem lenne jó nekünk."
"Én nem félek semmilyen bájolótól" köpött ki Tűztincs. "Lefogadom, hogy meg tudnám állítani a
hímet, nőstényt, akármit. Csak oda kell lopakodnom hozzájjuk, és aztán POW, az agya megolvadt, a
karmai egy rakás hamu! Nincs több hátborzongató bűbáj. Mindenki éljenezzen!" Nekem. Mindenki
éljenezzen nekem. Vagy legalábbis Pannon azt mondja, hogy csodálatos vagyok.
De Pannon nem a "csodálatos vagy" arcát mutatta. Inkább gondterheltnek és aggódónak tűnt.
"De lehet, hogy nem is rossz sárkány" mondta Fényeske. "Ez a bájoló lehet valaki, akit Skarlát
becsapott vagy kényszerített, hogy neki dolgozzon. Nem kellene csak úgy megölnünk őket anélkül,
hogy nem ismerjük a teljes történetet."
"Ezzel határozottan nem értek egyet vele," mondta Rubina, és a farkát Tűztincs felé suhintotta "de
szerintem mindenképpen meg kellene tennünk. A bájoló sárkányok nagyon veszélyesek - és annál
veszélyesebbek, minél többet használják az erejüket. A történelmünk szerint az Égszárny törzs
megölte őket, amint rájöttünk, hogy mik is ők."
"De," Fényeske döbbenten nézett, akárcsak Teknőc. "Úgy érted, amikor még sárkányfiókák voltak?
Még mielőtt bármit is tettek volna?"
"Mielőtt bármit is tehettek volna" mondta Rubina. "Ez a politikánk minden olyan sárkánnyal, aki
túl veszélyes ahhoz, hogy életben maradjon." Összehúzott szemét Tűztincsre csúsztatta, aki már rájött
ennek a beszélgetésnek a lényegére, köszönöm szépen.
"Ó, te jó ég" mondta Fényeske halkan.
 "Ez nem igazságos" tiltakozott Teknőc. "A bájoló sárkányok talán jó dolgokat is tudnak csinálni."
"Ne aggódjunk emiatt addig, amíg nem tudjuk, hogy tényleg van neki" mondta Pannon. "És hogy
ki az. Van már így is elég más, ami miatt aggódnunk kell."
"Mint a szárnycsoportom" mondta Teknőc, lehajtva a fejét. "Szerinted Hold és a többiek
biztonságban vannak? Nem Skarlát után mentek?"
"Elmentek, de nem tudom, mi történt" mondta Fényeske, és aggódva szorította össze a karmait.
"Megpróbáltam álomlátogatni Farkincot és Qiblit tegnap este, de egyikük álmába sem tudtam bejutni.
Azóta sem tudtam, mióta elmentek. Ó, remélem, jól vannak."
"Valószínűleg igen" mondta Tűztincs. "Különben Skarlát a fejüket dobálta volna rád." Azt hitte,
hogy ez nagyon megnyugtató lesz, de valamiért Fényeske ettől még betegebbnek tűnt.
"Valaki visszajön" mondta Pannon, felállt, és széttárta a szárnyait, hogy felhívja magára a
figyelmet.
A sárkányok figyelmét az égen.
Rubina három katonája leszállt, kecsesen ívesen, amíg meg nem pillantották Tűztincset, ekkor
mindannyian verdesni kezdtek, mint a tüzes őrült galambok, míg végül egy dübörgő sorban landoltak
közte és Rubina között.
"Ne gyere a királynőnk közelébe" vicsorgott az egyikük.
"Nem terveztem" vágott vissza Tűztincs. "Tényleg azt hiszed, hogy meg tudnál állítani, ha
megtenném?"
"Tűztincs" mondta Pannon halkan, figyelmeztetően.
BLAH. Nem volt FAIR, hogy ők udvariatlanok lehettek, ő pedig nem gyújthatta fel őket, vagy még
csak vissza sem moroghatott rájuk. De Tűztincs a nyelvébe harapott, hátradőlt, és a szárnyait a
mellkasára hajtotta, ügyelve arra, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el a sziklapárkányon. Pannon
egy kedves, hálás mosolyt küldött neki, amitől majdnem minden rendben volt.
"Ne törődjetek vele" utasította Rubina az őreit. "Mi történt?"
"Megelőztük a Tengerszárnyat, de nem találtuk Skarlátot" mondta a magas, narancssárga katona.
"A többiek még keresik, de vissza akartunk jönni, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy őriznek-e
téged, arra az esetre, ha ez egy trükk lenne".
"Bizonyos értelemben az volt" mondta Rubina, és biccentett a fejével.
"Valakinek el kell kapnia Áradatot" mondta Fényeske. "Meg kell mondanunk neki, hogy ez nem
Dicső."
"Ő" mondta Pannon. "Ő volt valaki, még ha nem is Dicső." Vett egy mély lélegzetet, és felvette a
fejet. Tűztincs azt kívánta, bárcsak hamuvá változtathatná; nem tetszett neki, ahogy a halott barna
szemek bámultak rá. A hamukupacok sokkal rendezettebbek és kevésbé rémisztőek voltak, mint a
kóbor testrészek.
"Várj. Ha rájövünk, hogy ki ő, és honnan jött" mondta Rubina hirtelen "az talán nyomra vezethet
ahhoz, hogy hol rejtőzik Skarlát".
"Igazad van. Vigyük el Víztik királynőhöz." Pannon Rubina felé fordult, és összerezzent, ahogy a
súlyát a sérült lábára helyezte. "Ez a legjobb hely, ahol elkezdhetjük."
A nőstény bólintott, és gyémánt alakú fejét a narancssárga sárkány felé billentette. "Menj, kapd el a
Tengerszárnyat, és mondd meg neki, hogy térjen vissza" parancsolta. "A katonáim oszoljanak szét - a
fele keresse tovább Skarlátot, a másik fele pedig térjen vissza hozzám. Éjfélkor indulunk Víztik
palotájába."
Az összes Égszárny felpördült a levegőbe; a narancssárga katona észak felé indult, míg Rubina
Királynő és a másik kettő dél felé, a Jáde-hegy felé vette az irányt.
"Megpróbálom újra az álomlátogatót" mondta Fényeske Pannonnak.
Odanyúlt, és a farkát az övé köré csavarta, Tűztincs pedig olyan heves féltékenységet érzett, hogy
csodálkozott, hogy nem lángok lövelltek ki a szemgolyóiból.
"Jól vannak. Biztos vagyok benne" mondta Pannon halkan Fényeskének. A nőstény válasz nélkül
megrázta a fejét, és felemelkedett az égbe.
Csak Pannon és Tűztincs maradt a párkányon. Végre. A nőstény mélyen a hím meleg, barna
szemébe nézett... "Szóval, Skarlát elég ijesztő, mi?"
Ó, igen, és Teknőc. A Tengerszárny közelebb húzódott hozzájuk, és kíváncsian rángatta a
szárnyait.
 Tűztincs megpróbált jelentőségteljes pillantást vetni rá, az menj-el-szükségünk-van-egy-kis-
pillanatra fajtából, de úgy tűnt, nem vette észre.
"Igen, az" mondta Pannon sóhajtva.
Miféle sóhaj volt ez? Tűztincs elgondolkodott. Egy "bárcsak kettesben lennék Tűztinccsel" sóhaj
volt? Vagy egy "aggódom a diákjaimért" sóhaj? Pannont ismerve ez lehetett egy "kifogytunk a
kecskékből, pedig nagyon szerettem volna egyet" sóhaj is.
"Mit fogsz csinálni?" kérdezte a nőstény.
"Itt kellene maradnom, és őrizni az akadémiát" mondta elgondolkodva. "De ha Rubina beleegyezik,
hogy elég őrt hagyjon a diákok védelmére, talán elmegyek vele Víztik királynőhöz."
Tűztincsnek nem tetszett ez a terv. Volt egy olyan érzése, hogy nem hívják majd magával
semmilyen diplomáciai küldetésre, főleg nem olyanra, amely más királynők palotáiba való
behatolással jár, és esetleg a nemzeti kincseik véletlen elhamvasztásával vagy bármi mással.
"És mi lesz velem?" kérdezte. "Mit kellene tennem?"
A hím egy bűnbánó mosolyt adott neki, amely gyertyákat gyújtott a szívében. "Amit csak akarsz,
Tűztincs. Ez az egész lényege annak, hogy szabad vagy Skarláttól, nem igaz?"
"De mit akarsz, mit tegyek?" erőltette a nőstény.
"Tűztincs" mondta Pannon, "én nem leszek neked egy új Skarlát. Mostantól neked kell meghoznod
a saját döntéseidet."
Én hozom meg a saját döntéseimet, gondolta mogorván Tűztincs. Azt választom, hogy azt teszem,
amit szerinted tennem kell.
Talán a nyomokból ki tudná találni, mit akar Pannon. Néha, amikor Skarlát Királynő nagyon dühös
volt, hetekig nem beszélt Tűztinccsel, és akkor Tűztincsnek magának kellett kitalálnia, mit rontott el,
és hogyan hozhatná helyre, hogy Skarlát Királynő újra boldog legyen.
Szóval... mit akart Pannon?
A szarvától a farkáig tanulmányozta a hímet. Visszafordult, hogy visszanézzen a Jáde-hegyre, a
szárnyai erősen lengedeztek.
Rendben, elég nyilvánvaló volt: azt akarta, hogy a barátai és az iskolája biztonságban legyenek. És
ennek egyetlen módja az volt, hogy örökre megszabaduljon Skarlát Királynőtől.
Tűztincs élesen szívta be a levegőt. Ez volt az. Pannon sosem mondaná ki hangosan - sosem kérné
meg rá közvetlenül. De valójában azt akarta, hogy találja meg Skarlát Királynőt, és ölje meg helyette.
Talán ő az egyetlen sárkány Parázsföldén, aki képes lenne rá - különösen, ha egy bájoló védi
Skarlátot most.
Szóval bármennyire is nem akarta soha, de soha többé látni Skarlátot, és bármennyire is zavarta a
gondolat, hogy elhagyja Pannont... hogy megkeresse őt, szívszorító volt, de ezt kellett tennie.
Semmi baj, Pannon, gondolta. Nem kell elmondanod nekem. Tudom, hogy mit akarsz, és megteszem
neked. neked.
Megkeresem Skarlát Királynőt.
És gondoskodom róla, hogy soha többé ne bántson téged.

4. fejezet
A terv az volt, hogy az éjszaka közepén eloson. Ez úgy hangzott, mintha egy hős tenné. Egyedül
indulna útnak, bátran, de csendben, anélkül, hogy bárkinek esélyt adna, hogy lebeszélje róla.
Tűztincs el tudta képzelni, hogy bátran repül az éjszakába - és még ennél is jobban el tudta képzelni
a másnap reggeli jelenetet, amikor Pannon rájön, hogy eltűnt, hátraveti a fejét, és felkiált: "Neeeeem!
Tűztincs! Elment, hogy mindannyiunkat megmentsen! Olyan nemes és önfeláldozó! De mihez fogok
kezdeni nélküle? Ó, az az elviselhetetlen fájdalom!!!"
De itt volt a probléma: amikor tovább folytatta ezt a jelenetet a fejében, a következő dolog, ami
történt, hogy Fényeske vagy Áradat vagy Szélszál felbukkant. És akkor valamelyikük mondott valami
olyasmit, hogy "Vagy hé, lehet, hogy azért szökött el, mert valójában mégiscsak gonosz, és Skarláttal
cimborál" és/vagy "Tudtam, hogy nem bízhatunk benne!".
És onnantól kezdve az egész csak lefelé ment a lejtőn.
Tűztincs nem akarta, hogy Pannon azon töprengjen, mire készül valójában. Nem érdekelte, mit
gondolnak róla a többiek, de az egész világon Pannon volt az egyetlen sárkány, aki több jót látott
benne, mint rosszat. Nem akarta, hogy egy pillanatra is elgondolkodjon azon, hogy "Tűztincs tényleg
olyan veszélyes és labilis, mint ahogyan mindenki mondja?".
Így hát nyilvánvalóan el kellett búcsúznia tőle. Ez nyilvánvaló volt. Nem csak arról volt szó, hogy
még egyszer látni akarta őt. Vagy hogy azt remélte, hogy a hím azt mondja neki, hogy ne menjen el.
Nem, nem, egyik sem. A saját érdekében tette, tényleg.
Megvárta, amíg a folyosók elcsendesednek, aztán kisurrant az alvóbarlangjából, amely ugyanolyan
kopár és üres volt, mint aznap, amikor belépett. Az iskolában mindenki másnak osztoznia kellett az
alvóbarlangján - de akkor senki más nem égethette el véletlenül a karomtársait, csak mert az éjszaka
közepén megfordult.
Pannon felajánlott Tűztincsnek egy barlangot, amely közelebb volt a többi diákhoz, de
megkönnyebbültnek tűnt, amikor a nőstény visszautasította. Így az övé inkább az iskolát vezető
sárkányok közelében volt - de még mindig a központi fő barlangon keresztül kellett átmennie, hogy
eljusson Pannonhoz.
Ahol aznap másodszor is majdnem összefutott Teknőccel.
Most komolyan, ha egy sárkányfióka ragaszkodott ahhoz, hogy úgy lötyögjön, mint egy darabos
szikla egy félhomályos barlang közepén, nem a saját hibája volt, ha felgyulladt?
"AAAAH! Miért vagy mindig ÚTBAN?" kérte számon, az utolsó pillanatban hátrálva, hogy ne
lépjen rá a karmaira.
"Azon vagyok?" mondta álmosan, felemelve a fejét. "Általában nem szoktam. Nem is szoktam.
Más sárkányok elég jól megkerülnek vagy átmennek rajtam."
"Nem fogsz örülni, ha átmegyek rajtad" mutatott rá Tűztincs. "Miért nem vagy a saját
alvóbarlangodban?"
Teknőc egy kicsit megborzongott. "Furcsa érzés odabent, most, hogy Umbra elment. És az összes
többi szárnytársam is. Velük kellett volna mennem" motyogta.
"Nem, ha már mind halottak mondta" Tűztincs értelmesen. "Ha Skarlát megölte őket, akkor nyilván
az volt az okosabb döntés, hogy itt maradtál."
A hím gyorsan felült, és Tűztincs lehajtotta a fejét, próbált olvasni az arckifejezéséből. Megijedt
vagy elborzadt?
Szorongás? Bűntudat? A fentiek mindegyike?
"Nem" tiltakozott Teknőc. "Megőrültél? Az még rosszabb lenne! Mi van, ha igazad van, és
meghaltak, és én megmenthettem volna őket?"
"Tényleg? Te?" mondta Tűztincs.
"Nem DÍJAZOM a szkeptikus hangnemedet" mondta, és egy pillanatra úgy hangzott, mint egy
valódi herceg. "Csak azért, mert nem szeretem különösebben a veszélyt vagy a bizonytalanságot
vagy... vagy a testmozgást... nem jelenti azt, hogy nem lehetnék hasznos egy harcban."
Tűztincs szünetet tartott, próbálta kitalálni, hogyan mondhatná el, amit mondani akart a szkeptikus
hangnem nélkül. "IiiiiigaaaAAAZááááN?" próbálkozott, annyi lelkes kíváncsisággal töltve meg a szót,
amennyire csak tudta. "TEEEE?"
Teknőc nevetésben tört ki. "Olyan furcsa vagy" mondta.
"Nem én vagyok az, aki az előcsarnokban alszik" mondta Tűztincs. "Kérve, hogy eltapossák és
megperzseljék."
"Hát, a másik dolog az, hogy Áradat még nem jött vissza" ismerte el. "Valahogy várok rá."
"Ó-ó" mondta Tűztincs. Aggódó pillantást vetett rá, mire ő gyorsan hozzátette: "Úgy értem, ez
valószínűleg nem jelent semmit. Vagyis bármi olyat, ami lefejezéssel jár."
"Van ez a hátborzongató képességed, hogy bármit mondasz, ami a megnyugtató ellentéte" jegyezte
meg ironikusan Teknőc.
"Ez nem volt megnyugtató?" kérdezte a nőstény. "Hm ... mit szólsz ahhoz, hogy biztos vagyok
benne, hogy jól van, mert egy Tengerszárny sárkányfióka, mint ő, soha nem érhetne utol egy olyan
kifejlett Égszárnyat, mint Skarlát. Ó, hacsak nem csapda volt, és Skarlát rajtaütött rajta."
Teknőc ráncolta a pofáját a nőstényre, Tűztincs pedig elmozdította a karmait. "Oké, tudom, akkor
is hallottam. De okos gondolat volt, nem igaz?"
Megfordult, hogy a csillagokat nézze. "Akkor most mit csináljunk?" kérdezte. "Küldjünk még több
sárkányt a keresésére? Mi van, ha Skarlát mindenkit lesből támad? Nem tudjuk, hány sárkány
dolgozhat neki. Mi van, ha ez a terve, és mindenkit megöl, akit Áradat után küldünk?"
"Nem tud engem megölni" mutatott rá Tűztincs. "Szeretném látni, ahogy megpróbálja! Ha!"
 Teknőc furcsa, csillogó pillantást vetett rá. "Igazad van" mondta. "Te és én. Mennünk kéne."
"Ez az, amit én - várj, nem", mondta a nőstény. "Mi? Biztosan meg tud ölni téged."
"Talán nem" mondta. "Különben is, Áradat a húgom. És a szárnycsoportom valahol odakint van"
"Reménykedsz" vágott közbe Tűztincs. "Ööö... úgy értem, IGEN, ott VANNAK."
Teknőc felemelte az egyik szárnyát, hogy csitítsa a nőstényt, és megdöntötte a fejét. "Valaki jön"
suttogta. "Bújj el!" Odarohant a terem közepén álló hatalmas gonghoz, és mögé ugrott.
Tűztincs ijedtében körbe-körbe forgolódott, mire talált egy árnyékos sarkot, ahol egy
cseppkövekből álló kinövés volt, ami mögé elbújhatott. Bebújt a sötétségbe, és hangosan suttogta:
"Miért bújkálunk?".
"SHHHHH" válaszolta Teknőc.
Tűztincs megpróbált visszaemlékezni, mikor bújt el utoljára bárki elől, mielőtt találkozott volna
Teknőccel. Talán a Homok Királyságában, amikor megpróbált Parázs erődjébe lopakodni, hogy
megmentse Skarlátot. De a rejtőzködés általában nem volt az ő problémamegoldása. Miért rejtőzködj,
ha bármikor felgyújthatod a problémádat?
Most hangokat hallott közeledni. Az egyikük Pannonnak tűnt, aki pontosan az a sárkány volt, akit
keresett. Csakhogy most, ha előbukkanna a rejtekhelyéről, a hím azt kérdezné, hogy "hm, mit csináltál
ott hátul?", és az nagyon, nagyon furcsán és talán gyanúsan is nézne ki. ARRRRRGH.
Köszi szépen, Teknőc. Mi van ezzel a sárkánnyal és a hallgatózással?
"Tíz katonának elégnek kell lennie, hogy őrizze ezt a helyet" szólalt meg Rubina hangja. Tűztincs
hallotta, ahogy három karomcsoport belép a barlangba, és közelebb nyomta magát a padlóhoz. "És ha
szerencsénk van, három nap múlva visszatérünk. Nem akarok túl sokáig távol lenni az Égi Palotától.
Van ... valaki, aki vár rám."
"Köszönöm, Rubina Királynő." Szélszál volt az, az Éjszárny könyvtáros.
"Mondott a tanítványod valami mást is, amit tudnunk kell?" kérdezte Rubina. "Az anyám új
szövetségeséről szóló nyugtalanító híreket leszámítva?"
"Nem sokat" mondta Pannon sóhajtva. "Hold a Lehetőségben van, Qiblivel. Fényeske most
Dicsővel álomlátogatáson van, hogy felküldhessen valakit a városba, aki gondoskodik Farkincról."
"Szegény Farkinc" mondta Szélszál halkan.
Óóóó, gondolta Tűztincs. Látta már messziről a pattogó kis Esőszárnyat, de többnyire csak
Pannontól hallott róla. Ha a nőstény megsérült, akkor ő is biztosan feldúlt. És mi történt a másik eltűnt
sárkányfiókával, Téllel? A Jégszárnnyal, aki gyűlölte őt? Tűztincsnek a négy sárkányfióka közül nem
lenne baj, ha ő halott lenne. De Pannonnak persze igen. Felelősnek, védelmezőnek és aggódónak
érezné magát. Jaj, istenem, vajon jól volt? Bárcsak láthatta volna az arcát.
"Még egy utolsó figyelmeztetés, bár tudom, hogy nem fogsz rám hallgatni" mondta Rubina, és
hangos farkcsóválással megállt. "Nem bízhatsz az anyám teremtményében. Kiszámíthatatlan, és nem
ismer mást, csak a gyilkolást. Ha már száműzni nem akarod, legalább egy pillanatra se hagyd
őrizetlenül."
"Tűztincsben megbízhatok" mondta Pannon, és Tűztincs az árnyékában érezte, hogy az egész lelke
tűzgolyóvá változik. "Megmentette az életemet."
"Ráadásul szerelmes Pannonba" tette hozzá Szélszál.
Tűztincs azon tűnődött, vajon észrevenné-e valaki, ha odarepülne, kitépné az Éjszárny nyelvét, és
eltűnne a örökre az éjszakai égbolton.
"Ack!" Mondta Pannon. "Három holdra, Szélszál! Ez nem - ez még csak nem is - mi - nem, nem,
nem, nem. Bízom benne, mert van benne jó, és csak esélyt kell adnunk neki, hogy megmutassa
nekünk."
"Lehet, hogy van benne valahol egy darabka jó" mondta Rubina kétkedve, "de soha nem lesz elég
jó nektek. És ha igaza van, és ha valaha is azt hiszi, hogy nem szereted őt vissza, akkor az összes
barátodat fel fogja gyújtani. Ez az igazság."
"Hm" mondta Szélszál. "Csak hogy tudd, ez egyáltalán nem tetszik nekem."
Tűztincs lehunyta a szemét. Vajon igaz volt? Mi történne, ha Pannon nem szeretné őt? Vagy ha
valaha is megpróbálná elküldeni őt? Szörnyű, lélekszorító gondolat volt. De ugye nem igazán gyújtaná
fel a barátait?
Legalábbis az összest nem.
 Nem, mondta magának szigorúan. Egyiküket sem. Még akkor sem, ha az ő hibájuk, hogy nem
szeret. Oooorgh, de mi van, ha Áradat meggyőzte, hogy szabaduljon meg tőle? Teljesen biztos, hogy
valami ilyesmit tenne. Akkor Tűztincs felgyújthatná csak a legapróbb részét is?
Nem, nem, nem, nem. Mert mindig van rá esély, hogy egy nap még mindig szeretni fog, de biztos,
hogy nem fog, ha lesz egy kis barát-égetés.
"Ne beszéljünk erről" mondta Pannon kínosan. "Felség, itt találkozunk éjfélkor."
"Rendben van, nos" mondta a nőstény. "Figyelmeztettelek." Fenségesen kisöpört a barlangból, a
farka halk, drámai suhogó hangokat adott a kőpadlónak.
"Aggódnom kellene?" Kérdezte Szélszál. "Egy nap majd tűzben ébredek? Mennyire kellene
aggódnom?"
"Egyáltalán nem" mondta Pannon. "Tűztincs nem fog téged felgyújtani."
"Vajon van-e nálam tekercs a szociopatákról?" mormolta Szélszál.
"Hagyd abba." Pannon az egyik lábával toporzékolt. "Megkérem Fényeskét, hogy álomlátogassa
meg Áradatot, hátha megtalálja."
"Rubina Királynő sosem fogja elhinni, hogy Tűztincs megváltozott" kiáltott utána Szélszál. Szünet
következett, ahogy Pannon léptei elhalkultak. "Nem biztos, hogy mi sem fogjuk" tette hozzá magában,
majd Tűztincs hallotta, ahogy a karmai a sziklához kaparnak, ahogy a könyvtár felé siet.
Csend borult a barlangra.
Tűztincs begörbítette a karmait, és mély levegőt vett.
"Bocsánat" mondta Teknőc, és a hangja suttogott az üres térben. Pár pillanattal később a feje
beugrott a sziklák pereme mögé, amelyek mögött rejtőzött. "Egész életemben ezt csináltam, és még
sosem hallottam, hogy bárki bármit is mondott volna rólam."
"Azért, mert unalmas és felejthető vagy" csattant fel Tűztincs.
"Tudom" mondta váratlanul. "Igyekszem az lenni."
"Hát, nekem nincs ilyen lehetőségem" mondta, és széttárta a füstölgő karmait. "ARRRRGH. Ez
igazán jó alkalom lenne egy ellenségekkel teli börtönre."
"Micsoda?" kérdezte Teknőc. "Miért?"
"Mert", mondta Tűztincs, "amikor dühös vagy, hasznos, ha vannak sárkányok a közelben, akiket
felgyújthatsz. anélkül, hogy bajba kerülnél."
A hím megforgatta a szemét. "Valahogy nem hiszem, hogy Pannon és Szélszál örülne, ha bárkit
felgyújtanál, még az ellenségeiket is."
"Ennek semmi értelme" mondta Tűztincs. "Mindenki azt szeretné, ha az ellenségei lángba
borulnának. Azt akarod mondani, hogy az anyád még sosem vidította fel magát azzal, hogy valaki
felgyújt egy rakás rosszfiút a szeme láttára?"
"Hm, nem" mondta Teknőc. "Először is, mi Tengerszárnyak vagyunk, szóval nekünk nincs tüzünk,
emlékszel? Másodszor, anyám leginkább azzal vidította fel magát, hogy tekercseket írt az összes
problémájáról. És harmadszor, a foglyait alkudozási alapként használta, nem pedig játékként."
"A foglyaink egyértelműen Skarlát játékai voltak" mondta Tűztincs.
"És úgy tűnik, te is az voltál."
Tűztincs felhorkant egy lángcsóvát, és hátraugrott. "Nem! Én ennél több voltam! Olyan voltam
neki, mintha a lánya lettem volna!"
"Jól van, jól van" mondta. "Akkor mit fogsz csinálni Rubinával és Pannonnal meg minden
mással?" "Mit tehetnék?" kérdezte a nőstény. "Hallottad a Szélszált. Soha nem fognak bennem bízni.
Pannonnak és nekik igazuk van: nem vagyok elég jó hozzá. Ő végig jó, nem csak apró töredékeiben.
Úgy értem, ha Pannon életének megmentése nem volt elég, akkor mi van még?"
"Egy dolog jut eszembe" mondta. "Fogadok, hogy ettől mindenki megbocsátana neked, még
Rubina is."
"Nos" mondta Tűztincs. "Igen, erre gondoltam."
"Meg kell ölnöd Skarlát Királynőt" mondta. "És én veled tartok."

5. fejezet
A felhők füstszalagokként suhantak el mellettük, szárnyaik verdesése szeletelte és szórta szét őket.
Alattuk a Felhők Karmai hegység úgy lapult, mint egy óriási alvó sárkány hosszú, hosszú gerince,
fekete volt, kivéve ott, ahol a sziklás csúcsokat a holdak fénye tarkította. Tűztincs látta a hegység
keleti peremén végigfutó Szélfark-folyó ezüstös villódzását. Éppen átrepültek a kanyar fölött, ahol az
keletre, majd ismét északra kanyarodott.
Imádott repülni, és nem csak azért, mert Égszárny volt, és minden Égszárny szeretett repülni.
Számára ez több volt ennél. Nem volt semmi más az életében, amit ilyen örömteli, egyszerű módon
szerethetett volna. Fent az égben olyan szélesre tárhatta a szárnyait, amilyen szélesre csak akarta;
csapkodhatott a farkával, merülhetett, szárnyalhatott és pöröghetett, és nem kellett minden végtagját
olyan gondosan maga mellett tartania, hogy minden pillanatban figyelje az oldalát.
Itt fent nem volt mit égetni.
Mindenki és minden biztonságban volt tőle, amíg ő az égben volt. Legalábbis általában ez volt a
helyzet. Általában nem csapkodott a farka körül egy Tengerszárny. Meglehetősen jól tartotta a
távolságot, de a nőstény minden alkalommal megijedt, amikor a szeme sarkából meglátta.
Tűztincs még mindig azt kívánta, bárcsak beszélhetett volna Pannonnal, mielőtt elment. De nem
volt biztos benne, hogy a kihallgatott beszélgetés után már képes lenne a szemébe nézni.
Legalábbis addig nem, amíg nem viszem neki Skarlát Királynő elszenesedett csontjait.
"Hová megyünk?" szólt Teknőc a háta mögül.
A nőstény megfordult a levegőben, hogy hitetlenkedő pillantást vessen rá. "Megölni Skarlát
Királynőt" mondta. "Emlékszel? Volt egy egész beszélgetés néhány órával ezelőtt. Biztos vagyok
benne, hogy ott voltál, mert én azt mondtam, hogy "nem jössz velem", te meg azt, hogy "hogyan
akarsz megállítani?", én meg azt, hogy "tudok egy elég jó módszert", te meg azt, hogy "úgy, hogy
felgyújtasz?". Ez úgy hangzik, mintha levágnám a farkadat, hogy a szárnyaid ellen dolgozzak", én
meg: "Levághatnám a farkadat", te meg: "Menjünk, mielőtt Rubina visszajön..."".
"Rendben" szakította félbe végül Teknőc. "Mindent tudok. Úgy értem, hol fogjuk megölni Skarlát
Királynőt? Hogyan kezdjük el egyáltalán keresni őt? Vagy a nővéremet?"
"Ó." Tűztincs egy hurokszaltót csinált az égen. Hónapokig kereste Skarlátot, miután kiszabadította
Parázs furcsa tornyából, sikertelenül. Mit gondolt, most mi lesz másképp?
"A hegyek?" javasolta. "Talán... körberepülhetnénk őket. Sokat."
"Bocsáss meg, hogy ezt megemlítem" mondta Teknőc, "de az a benyomásom, hogy nem vagy
valami jó tervező".
"Mit kellett nekem valaha is terveznem?" kérdezte Tűztincs. "Tudsz te bármit is az életemről? A
következőképpen zajlott: Felkelek, reggelizek, Skarlát Királynő azt mondja, hogy öljem meg az egyik
foglyát, megölöm azt a foglyot, megvacsorázom, visszaalszom. Elég egyszerű. Nem sok nagy döntést
kellett hozni."
"Tényleg?" kérdezte Teknőc. "Boldog voltál?"
Tűztincs hagyta magát a melegebb légáramlatba ereszkedni, és próbált gondolkodni. Boldog volt?
Így érezte magát akkoriban? Határozottan könnyebb volt, mint a Skarlát Királynő utáni élet (vagy
inkább a Pannonnal való találkozás utáni élet). Az Égi Palotában volt célja. Volt oka, hogy a pikkelyei
olyan halálosak legyenek, amilyenek voltak. Hűséges volt a királynőhöz, és legtöbbször azt hitte, hogy
a királynő is törődik vele. Talán az idő felében. Legalábbis az idő egy részében.
Valószínűleg mondania kellett volna valamit arról, hogy milyen szörnyű volt megölni azt a sok
sárkányt, hogy ez minden este belülről felemésztette és nyomorulttá tette. De nem így történt. Sem
akkor, amikor az történt. Amióta az eszét tudta, Skarlát Királynőnek ölt sárkányokat. Ez csak... ...az
élete.
"Van egy ötletem" mondta Teknőc. "Fogadok, hogy Áradat a víz felé veszi az irányt, ha valahol
megállítják. Megnézhetnénk, hogy van-e valami nyom a folyónál?"
Tűztincs túlságosan el volt foglalva a gondolkodással ahhoz, hogy vitatkozzon vele. Sodródó
spirálban követte a hímet, amíg el nem értek egy sziklás helyre a folyóparton. Teknőc egy
csobbanással landolt a vízben, míg Tűztincs óvatosan a partra ereszkedett. Megpróbált egy olyan
helyet megcélozni, ahol csak sziklák és homok volt, de a farka véletlenül nekicsapódott egy kis
bokornak, amely a víz mellett nőtt. Azonnal lángra lobbant, és majdnem ugyanilyen gyorsan feketére
égett, csontvázkaromként kiálló, fonnyadt ágakkal.
"Ack" mondta Tűztincs, és behúzta a farkát. "Bocsánat."
Teknőc a növényre pislogott, de nem szólt semmit. Beledugta az orrát a folyóba, aztán megrázta, és
mindenhova cseppeket szórt. Néhány eltalálta Tűztincset, és sistergett a pikkelyein.
"Talán nem voltam boldog" bökte ki. A hím megdöbbent, és kissé zavartnak tűnt, mintha
elfelejtette volna, miről beszéltek. A nőstény azonban nem tudta megállni, hogy ne folytassa. "De én
sem voltam mindig annyira aggódó. Csak egy sárkánynak kellett megfelelnem, és ez nem mindig
sikerült, de legalább megértettem, mit kell tennem. Most minden összezavarodott. Azt hiszem -
mármint, mit szeretnél inkább: magányosnak vagy bizonytalannak lenni?"
A Tengerszárny széttárta a szárnyait a víz felszínén, hullámokat küldve minden irányba. "Hát,"
mondta, "én már próbáltam a magányost, úgyhogy talán a bizonytalanságot választanám." Hirtelen
lecsapott, vízesést küldve Tűztincs karmaira, majd felült, és egy karmaira felnyársalt halat lóbált.
"Éhes vagy?"
"Nem, köszönöm" mondta Tűztincs. Fel- és lenézett a folyóra. A holdak közül kettő is fent volt, így
a túlsó parton látta a fák körvonalait, és a vadászó, átrepülő baglyok apró röpteit.
Teknőc úszni kezdett a folyón felfelé, Tűztincs pedig követte őt, a folyóparton járkálva, és kerülve
mindent, ami gyúlékonynak tűnt.
"Talán Lehetőség felé kellene mennünk" mondta Teknőc. "Ott találkozhatunk Holddal és Qiblivel,
és megtudhatjuk, mi történt Téllel és Farkinccal." Az utolsó szóra kissé elcsuklott a hangja, és
Tűztincs éles pillantást vetett rá.
"Mi volt ez?" kérdezte. "Mindjárt elsírod magad?"
"Nem" mondta, és leharapta a hal fejét. "Csak aggódom értük."
"A Lehetőségben nagyobb biztonságban vannak, mint bárhol máshol" mondta Tűztincs. "Ez a
város tele van sárkányokkal, és több mint a felük nem túlságosan kedveli Skarlát Királynőt.
Legalábbis nagyon-nagyon nem szeretik, ha róla kérdezik őket. Hajlamosak dobálni dolgokat. Amit
akkor is megtesznek, ha a legkisebb kosár csigát is felgyújtod - véletlenül, ugye. Őszintén szólva,
szerintem át kellene nevezniük a helyet Szükségtelen erőszakos túlreagálásnak."
A holdfényben nem tudta eldönteni, hogy Teknőc arckifejezése aggódó vagy enyhén szórakozott
volt-e. "Mindenesetre," folytatta, "nem kíséretet keresek. Ha több sárkányt viszek magammal, hogy
szembeszálljak Skarlát Királynővel, az csak még több sárkányt jelentene, hogy megölhesse."
"Szerinted ez fog velem történni?" kérdezte.
"Valószínűleg" mondta a nőstény. "Úgy értem - várj, mi az a megnyugtató dolog, amit
mondhatnék?"
"Ne" mondta Teknőc. "Az elég könnyű. A helyes válasz a nem."
"Ó", mondta a nőstény. "Oké, ez az."
"De Hold és Qibli talán tudják, hol van Skarlát" mutatott rá Teknőc. A közelben békák rikoltozó
kórusa harsogott, de hirtelen abbahagyták, amikor a sárkányok közeledtek. "Rubina azt mondta, hogy
meséltek Fényeskének valamit egy új szövetségeséről, emlékszel?"
Tűztincs a homlokát ráncolta. Hogy lehet Skarlát Királynőnek új szövetségese? Ki volt az, és
honnan jött?
Talán jobban kedveli őt, mint engem?
Bosszankodva kapta magát azon, hogy egy bosszús taposással szikrákat szórt az egyik kőre a lába
alatt. Persze, hogy Skarlát jobban kedveli az új szövetségesét, mint Tűztincset - bárki is volt az,
biztosan beleegyezett, hogy segít neki, amikor Tűztincs nem akart. Továbbá, ami még fontosabb,
Tűztincset már nem érdekelhette. Megszokás volt, hogy azt akarta, Skarlát jobban kedvelje őt, mint
bárki mást, de ez rossz szokás volt, és azt kívánta, bárcsak ki tudná söpörni az agyából.
Az új szövetséges - egy bájoló sárkány volt? Az, aki elvarázsolta a levágott fejet? Ez azt jelentette,
hogy más mágia is leselkedik rájuk?
"Hm... nem tűnik csendesebbnek, mint kellene?" kérdezte Teknőc, megállva a folyó közepén.
Tűztincs is megállt és figyelt. A víz halkan megremegett Teknőc karmai körül, mintha megpróbálná
visszhangozni a fölötte a szélben zizegő levelek hangját.
De nem hallatszott többé a lecsapó baglyok neszezése, sem békák brekegése. Úgy tűnt, mintha még
a rovarok is elhallgattak volna.
Tűztincs lassan megfordult a helyén, a sötét fákat fürkészte, és azt kívánta, bárcsak látna éjjel.
Vajon ezüstös pikkelyek csillogása volt az ott balra?
Vajon csak elképzelte, ahogy egy ág reccsen a karmai alatt? Érezte a füst szagát a levegőben?
És akkor hirtelen felrobbant a folyó.
Teknőc ijedten felüvöltött, amikor három sárkány tört ki a vízből, szinte közvetlenül a karmai alatt.
Megragadták a szárnyát és a farkát, és heves csobbanással leszorították, ami Tűztincs pikkelyein
zúdult le.
 Ugyanebben a pillanatban még két sárkány repült ki az erdőből, kinyújtott karmokkal és kivont
fogakkal. Tűztincs megpördült, hogy szembeforduljon velük, és kitárta a szárnyait.
Próbáljatok megragadni! Csak próbáld meg!
Káprázatos borzongás futott át rajta, mint a villám. Ezek a sárkányok megtámadták őt! Tudta,
teljesen felgyújthatta volna őket anélkül, hogy bajba került volna!
Nem vagyok rossz, Pannon! Csak megvédem magam! Meghajlította a karmait, és megpróbálta
elnyomni a vigyorát.
"Ne érj hozzá!" harsogta Teknőc, és úgy csapkodott, mint egy hánykolódó bálna. "Meg fog ölni!
Tűzpikkelyei vannak!"
A két sárkány épp a nőstény hatósugarán kívülre csúszott és megálltak. A karmaik barázdákat
hagytak a kavicsos homokban, a szárnyaik pedig forró légtakarót vetettek a nőstény irányába.
Így kell elrontani a szórakozásomat, Teknőc!
Bár, igen, rendben, valószínűleg Pannon jóváhagyta, hogy figyelmeztesse őket.
"Igaza van" mondta, és a támadóira sandított. "Én vagyok Tűztincs az Égszárny. Talán már
hallottatok rólam." Az egyik sárkány egy nagy, vörös Égszárny volt, és Tűztincs határozottan látta,
hogy a nőstény megrándul, és hátrál egy lépést. "De ha szeretnéd kideríteni, hogy igazat mond-e,
gyere egy kicsit közelebb, és elvégezhetünk egy szórakoztató kísérletet." Széttárta maga előtt nedves
mellső mancsat, és gonoszul elmosolyodott a belőlük még mindig felszálló gőzpamacsok felett.
"Ez igaz" mondta az Égszárny. "Most már felismerem őt. Maradj hátul, Cirrus."
A másik sárkány, egy szigorú külsejű Jégszárny megvető pillantást vetett Tűztincsre, mintha erősen
kételkedett volna abban, hogy bárki, még egy tűzpikkelyes sárkány is képes lenne felvenni vele a
versenyt.
Óóóó, kérlek, próbáld meg, gondolta Tűztincs, ártatlan arckifejezéssel. "Szóval nem Skarlát az?"
kérdezte az egyik Tengerszárny.
Az Égszárny meglengette a farkát. "Nem, ez Tűztincs, aki lehet, hogy rosszabb."
"Elnézést kérek" - mondta Tűztincs őszintén megsértődve. "Talán nem hallottad. Én most már a
végzet sárkányaival barátkozom. Már nem gyújtok fel más sárkányokat. Hacsak nem provokálnak
engem" tette hozzá, és heves pillantást vetett a Jégszárnyra.
"Ez az egyik pletyka, ami terjed" mondta az Égszárny. "De mindannyian tudjuk, hogy egy sárkány
nem tudja megváltoztatni a pikkelyeit."
"Talán nem, de a véleményemet meg tudom változtatni" - mondta Tűztincs dacosan. "Ellentétben
néhány sárkánnyal, úgy tűnik."
"Nem csak hallottam rólad, kis szörnyeteg," mondta az Égszárny " Én voltam az egyik őr, akit
anyád után küldtek, amikor megpróbált megszökni veled." Egy lépést tett Tűztincs felé, a farkát
csapkodva és gyilkos tekintettel.
"Lavina" mondta halkan az egyik Tengerszárny. "Óvatosan…"
"A legnagyobb bánatom," mondta Lavina, miközben füst gomolygott a szájából és a füléből, "hogy
akkor nem öltünk meg téged. Nem érdekel, hogy Vérnász elmenekült. De ha tudtam volna, hogy
Skarlát életben tart téged…"
"Várj" mondta Cirrus, ezüstfehér szárnyait lobogtatva. "Azt mondtad, Vérnász?"
Lavina ingerült pillantást vetett rá. "Igen. Mi az?"
"Vérnász az Égszárny?" mondta Cirrus. "Nagy, vörös, mogorva kinézetű?"
"Épp most írtad le az Égszárnyak ötven százalékát" mondta a Teknőc tetején ülő Sárszárny. "A
másik fele nagy, narancssárga és mogorva kinézetű."
"Mi köze van neki bármihez is?" kérdezte Cirrus.
"Ő volt ennek a lénynek az anyja" mondta Lavina. "Az, aki nem adta át őt, hogy megöljék."
Cirrus a homlokát ráncolta, mély barázdákat vájva a homlokára. "Ez nem lehet igaz. Vérnásznak
sosem volt fiókája."
"Ha", mormolta Lavina. "Mindannyian azt kívánjuk, bárcsak EZ lenne az igazság."
"Ismerted őt?" kérdezte Tűztincs Cirrust. Megrázta a fejét, de volt valami furcsa az
arckifejezésében.
"Kétlem, hogy találkoztatok volna" mondta az előbb megszólaló Tengerszárny. "Előtted
csatlakozott a Béke Karmaihoz, aztán a földalatti fiókák őrzésére osztották be, mielőtt te hozzánk
jöttél. Miután az őrzők elrejtőztek a tojásokkal együtt, a Béke Karmainak nagy része soha nem látta
őket."
 "De te igen?" Tűztincs újra megkérdezte a Jégszárnyat. Cirrus úgy nézett ki, mintha egy halom
hamu lassan visszaváltozna sárkánnyá a szeme előtt. De vajon boldog volt? Dühös volt? Zavarodott?
Nem tudta megmondani, hogy egyáltalán mit gondol Vérnászról, bár egyértelműen érzett valamit.
"Nem" mondta, és ismét megrázta a fejét, még erőteljesebben. "Nem - vagyis csak hírből."
Tűztincs azon tűnődött, vajon hazudik-e. De honnan ismerhette volna egy Jégszárny az anyját, ha
nem a Béke Karmaiban találkoztak?
"Most már visszatérhetek a fenyegető történethez?" kérdezte Lavina.
"Ó, hadd ugorjak a végére" mondta Tűztincs. "Nem sikerült elkapnod vagy megölnöd az anyámat,
amikor megszökött. Ezért megbüntettek. Aztán felfedezted, hogy még mindig élek, ahelyett, hogy egy
szikláról dobtak volna le, mint a legtöbb tűzpikkelyes sárkányt, és azóta is emiatt forrongsz, ami azért
vicces, mert egész életemben még csak egy gondolatom sem volt rólad".
Lavina egy hosszú pillanatig bámult rá. Tűztincs finoman, lazán megpöccintette a farkát, és egy
nádcsomó lángra lobbant mögötte.
"Hoppá" mondta.
Volt valami nagyon kielégítő abban, ahogy a Tengerszárnyak felsikoltottak, és fel-alá rohangáltak,
a szárnyaikkal vizet fröcskölve a tűzre. Persze Tűztincs tényleg azért tette, hogy lássa Lavina arcán a
tehetetlen düh kifejezését.
"Skarlát szövetségese vagy?" kérdezte lélegzetvisszafojtva az egyik Tengerszárny, amikor a tűz
kialudt. "Hallottuk, hogy nemrég látták nem messze innen. Tudod, hogy hol van?"
"Nem" csattant fel Tűztincs.
"Mi is őt keressük" válaszolta Teknőc, a hangját tompította az arcára húzott Sárszárnyú farka. "Úgy
értem" tette hozzá sietve, "nem azért, hogy csatlakozzunk hozzá. Hogy, öhm, megöljük, meg ilyesmi."
Beszélnünk kell a túlzásba vitt osztozkodásról, Teknőc.
"Ki vagy te?" kérte számon Tűztincs, remélve, hogy megfordíthatja a kockát.
"A Béke Karmaitól vagyunk - a nevem Vízúr" mondta a zöld Tengerszárny, aki a legtöbbet beszélt.
"Észrevettünk titeket miközben repültetek, és már egy ideje követünk titeket. Több csoport is kint van,
akik egy narancssárga Égszárnyat keresnek ma este."
"Mivel nyilvánvalóan nem én vagyok Skarlát" szólalt meg Teknőc elfojtott hangon "van rá esély,
hogy most már fel tudnék állni?"
"Ó! Igen, bocsánat." Vízúr a farkával a másik két sárkány felé suhintott, és intett nekik, hogy
menjenek el. A Sárszárny mogorván leemelte magát Teknőc szárnyáról.
"Honnan tudtad, hogy Skarlát itt van?" kérdezte Teknőc, apró recsegő hangokkal nyújtogatva a
szárnyait és a nyakát. "Látta valaki?"
"Valójában az egyik állítólagos barátodat." Lavina vigyorogva nézett Tűztincsre.
"Áradat megpróbálta üldözőbe venni, de amikor nem messze innen elvesztette Skarlátot, a Béke
Karmaihoz fordult extra segítségért." Vízúr kidüllesztette a mellkasát. "Ha mindannyian keressük,
Skarlát nem jut messzire."
"Áradat veletek van?" bukott ki Teknőcből. "Hol? Láthatjuk őt? Üzenetet hoztunk neki."
"Most épp Skarlátra vadászik Bővízzel és a csapatával" mondta Vízúr gőgösen "de én tudom... de
bármit átadhatok neki, amiről csak szeretnétek, hogy tudjon."
"Rendben, mondd meg neki, hogy Dicső nem halt meg" mondta Teknőc. "Mondd meg neki, hogy
ez egy trükk volt - egy másik sárkány volt. Dicső jól van. Ezt minél hamarabb el kell mondanod neki."
Vízúr és Lavina pillantást cseréltek, és Tűztincs rájött, hogy most már hisznek nekik. Talán
mégsem volt olyan szörnyű Teknőc erdőtűzének megközelítése az információk közléséhez.
"Megyek" mondta a másik Tengerszárny. "Azt hiszem, tudom, hová ment az őrjáratuk." Széttárta a
szárnyait, és egyetlen sima mozdulattal felszállt a vízből, mintha egy kis sziget hirtelen az égbe suhant
volna.
Vízúr figyelte, ahogy elmegy, de Tűztincs látta, hogy a Jégszárny, Cirrus még mindig rajta tartja
csillogó szemeit. "Kíváncsi vagy, hogy a tüzem működik-e a Jégszárny pikkelyein?" kérdezte tőle. "A
válasz igen, a szárnyak, a karmok és az arc ugyanúgy megolvadnak és hamuvá zsugorodnak, mint
bárki másé. Tapasztalatból tudom."
"Nem engedjük ki őket a vadonba" sziszegte Cirrus a többiekre, nem törődve vele. "Azt mondtad,
te magad mondtad - ő még Skarlátnál is veszélyesebb."
"Hűha, nagyon zavaros és mulatságos a helyzet megítélése" mondta Tűztincs. "Nem vagyunk a
foglyaid. Engem még egy seregnyi Jégszárnnyal sem tudnál foglyul ejteni. Még akkor sem, ha
mindegyiküknek olyan arrogáns homloka lenne, mint neked. Valójában nincs olyan világ, amelyben el
kellene döntened, hogy "szabadon engedsz-e" engem. Én már régen elengedtem magam, de azért
köszönöm."
Úgy gondolta, hogy itt valóban figyelemre méltóan nemes önmérsékletet tanúsít. Lényegében azt
kérte, hogy perzseljék le a karmait.
"Nincs okunk visszatartani őket" mondta a Vízúr.
"Főleg, hogy szó szerint nem is lehet" mutatott rá Tűztincs. Talán valami mást kellett volna
felgyújtania, hogy ezt a mondanivalóját érthetővé tegye.
"Hé, itt mindannyian egy oldalon állunk" mondta Teknőc. Lavina felhorkant, apró füstpamacsokat
eregetve a füléből. "Mindannyian el akarjuk kapni Skarlátot."
"És hol fogjátok megkeresni?" kérdezte Cirrus.
"Először Lehetőségbe megyünk" mondta Teknőc.
"Nem mintha bármi közöd lenne hozzá" mondta Tűztincs, és szigorú pillantást vetett Teknőcre.
"Hogy megtaláljuk a barátainkat" tette hozzá Teknőc, mintha a szigorú tekintetek az ő
univerzumában teljesen SEMMIT sem jelentettek volna. "Kérlek, ezt is mondd meg Áradatnak."
"Meg fogjuk" mondta Vízúr. Megbökte Teknőc egyik szárnyát a sajátjával. Ez egyike volt azoknak
az alkalmi dolgoknak, amiket Tűztincs látott sárkányoktól, akiket a törzsük más tagjaival folyton
csináltak - ebben az esetben ez az a fajta érintés volt, amiről úgy sejtette, hogy azt jelenti: "mindketten
Tengerszárnyok vagyunk, úgyhogy végül is összetartunk".
Tűztincset még soha senki nem bökdöste meg így. Eltekintve attól a ténytől, hogy valószínűleg
belehalnának, egyetlen más Égszárny sem akarta soha elismerni, hogy Tűztincs ugyanabba a törzsbe
tartozik. Volt ez a lökéseknek, farokcsóválásoknak és szárnysimogatásoknak egy egész nyelve, amit
Tűztincs nem tudott beszélni - kivéve Pannonnal.
De attól, hogy megpróbált beszélni róla Pannonnal, úgy érezte magát, mint egy sárkány, akinek
nincs nyelve és füle. Mit jelentett az, amikor a hím a szárnyával megsimogatta a nőstény szárnyát,
amikor elhaladt mellette az alagutakban? Azt jelentette, hogy "annyira szeretlek, amennyire te szeretsz
engem, még akkor is, ha a mély, erős érzéseinket nem lehet hangosan kifejezni"? Vagy azt, hogy "ne
aggódj, látom, milyen ideges vagy, de ne feledd, hogy mindig itt vagyok, hogy vigyázzak rád"? Vagy
"ez egy sötét világ, Tűztincs, de te és én megállunk a tűzben, és biztonságban leszünk, mert itt
vagyunk egymásnak"?
Néha aggódott, hogy ez csak annyit jelentett, hogy "Szia".
De nem tudta megkérdezni. Nem hagyhatta, hogy megtudja, hogy még furcsább és zavarodottabb,
mint ahogyan azt a hím gondolta.
"Sok szerencsét" mondta a Vízúr.
"Neked is" mondta Teknőc.
"Remélem, meghalsz" mondta Lavina Tűztincsnek.
"Azt mondanám, hogy ez kölcsönös" mondta Tűztincs "kivéve, hogy egy percen belül el fogom
felejteni, hogy létezel, úgyhogy igazából nem érdekel".
Ezt a zsenialitását a tehetetlen düh újabb kifejezésével jutalmazta. Így van, te önelégült halorrú.
Tanultam néhány dolgot Skarlát Királynőtől, aki úgy tudta elégetni a sárkányokat, hogy hozzá sem ért.
Megvető pillantást vetett Lavinára és Cirrusra, Tűztincs az égbe ugrott, Teknőc nem sokkal
lemaradva tőle mögötte.
Miközben észak felé vette az irányt, arra gondolt, amit Lavinának mondott. "Egy perc alatt
elfelejtem, hogy létezel... Igazából nem is érdekel... ".
Bárcsak igaz lenne.

2. RÉSZ – LEHETŐSÉG
6. fejezet
Két napig repültek észak felé, a Lehetőség felé - két napig szárnyaltak a hegyek felett, két napig
vitatkoztak azon, hogy egyáltalán a Lehetőségbe menjenek-e, bár végül Tűztincs beadta a derekát,
mert nem jutott eszébe jobb mód, hogy Skarlát nyomába eredjen.
 Hamar megtanulta, hogy Teknőcnek feleannyi állóképessége sincs, mint neki a hosszú
repülésekhez. Ez valószínűleg egy Tengerszárny-Égszárny dolog volt. Vagy talán a Teknőc-inkább-
lazítani-akar-mint-edzeni dolog volt. Nevetségesen gyakran kellett pihenniük. A hím talált egy tavat,
és ott lebegett, nyögdécselve a fájó szárnyai miatt, miközben a nőstény egyre szélesebb körökben
suhant, éles szemével a földet fürkészve.
Skarlátnak azonban sehol sem volt nyoma. Egyszer láttak egy másik sárkányszárnyat, akik
valószínűleg a Béke Karmaiból származhattak, a pikkelyük eltérő színéből ítélve, de az messze volt a
távolban. Talán hallottak a folyó melletti találkozásról, mert nem jöttek át Tűztincs után nyomozni.
Tűztincs több Égszárnyat is kiszúrt, amint a hegycsúcsok körül tekeregtek. Azon tűnődött, vajon
Rubina több katonát küldött-e ki, hogy megkeressék Skarlát Királynőt. Rubina trónja veszélyben volt
most, hogy mindenki tudta, az egykori királynő biztosan életben van, és bosszúra szomjazik. Amíg
valaki meg nem öli, Skarlátnak mindig lesznek támogatói az Égi Királyságban. Mi van, ha
valamelyikük úgy dönt, hogy megöli Rubinát az ő nevében?
Fogadok, hogy most azt kívánja, bárcsak kedvesebb lett volna hozzám. Ki lenne jobb testőr nálam?
Igen, veszélyes vagyok; pontosan ez a nagyszerű bennem. Ezért van rám szüksége. A királynő mellett a
helyem, nem pedig száműzve az egész parázsló királyságból.
De akkor, ha Rubinával maradt volna, nem lehetne ott, ahol Pannon.
Szóval ezt az egy dolgot megteszem Rubináért. Megtalálom Skarlát Királynőt, hamuvá változtatom,
mindenhol megváltanak, megkegyelmeznek nekem, és visszavárnak, aztán visszatérek Pannonhoz, mint
egy szeretett Égszárny, aki bárhová mehet, ahová csak akar... és bárkivel lehetek, akivel csak akarok,
mert én is hős leszek.
Tűztincs három hátra-szaltót tett az égen, várva, hogy Teknőc utolérje. Látta a rózsaszínt, homályos
ragyogást a nevetséges fantázia körül, amit a fejében épített, de nem tehetett róla: valahogy még
mindig hitt benne, hogy valóra válhat.
Teknőc felcsapott, kissé lihegve. "Azt hiszem," zihálta, valaki talán... követ minket".
"Tényleg?" Tűztincs a horizontot fürkészte mögöttük. Mostanra már kijutottak a hegyekből, és
átrepültek a sziklás, lejtős dombok felett, amelyek a folyami síkságra, majd északra, a Lehetőséghez
vették az irányt. A város foltja már látszott a távolban - valószínűleg alkonyatra elérhetik. Legalábbis ő
el tudta volna, ha egyedül repül. Egy lihegő Tengerszárnnyal a farkában valószínűleg aludniuk kellett
volna, és reggelre odaértek volna.
Mindenesetre az alattuk és mögöttük elterülő táj viszonylag sík volt a Felhők Karma-hegységéhez
képest, így egy őket követő sárkánynak nehezebb lett volna elrejtőznie.
"Nem látok semmit" mondta a nőstény.
"Az a fákból álló liget ott hátul." Teknőc rámutatott. "Mintha láttam volna egy sárkányt leszállni,
amikor megfordultam."
Tűztincs hunyorgott, próbálta kitalálni, hogy lát-e szárnyakat mozogni az áhított erdő rücskös
rögében. Az egyik módja, hogy kiderítse, persze az lenne, ha felgyújtaná a fákat. Bár nem tűnt úgy,
hogy megérné a fáradságot.
"Narancsszínű sárkány volt az?" kérdezte.
"Neeeem" - mondta Teknőc. "Fekete, azt hiszem."
Tűztincs megvonta a vállát. "Jól van. Mindegy." felvitrolázta magát egy másik áramlatra, hogy
biztonságos távolságban megpördülhessen Teknőctől, és ismét észak felé kezdett repülni.
"Tényleg?" Mondta Teknőc, miközben a szárnyaival verdesett, hogy lépést tartson vele. "Nem
aggódunk emiatt?"
"Miért aggódnánk?" kérdezte szórakozottan Tűztincs. "Amíg nem Skarlát az, kit érdekel? Nem
mintha bárki is árthatna nekünk. Legalábbis nekem. Engem senki sem bánthat. Azt hiszem, nyugodtan
aggódhatsz."
"Ó, köszönöm szépen" mondta Teknőc. "És ez nem igaz - biztos vagyok benne, hogy a sárkányok
árthatnak neked."
"Hogyan?" kérdezte Tűztincs. "Nem, nem tudnak! Jól vagyok, amíg nem hallgatok rájuk! Ők mind
amúgy is mind hülyék! Kit érdekel, hogy mit mond egy rakás Rubina- hátsó-orrú; NEM ENGEM, az
biztos. Úgy értem, gyere ide, és mondd ezt a karmaimmal az orrodban! Ha!"
Furcsa pillantást vetett rá. "Igazából úgy értettem, hogy lándzsával vagy fagyhalállal vagy valami
ilyesmivel."
"Ó" mondta Tűztincs. "Azt hiszem, talán. Az arénában a sárkányoknak sosem volt lándzsájuk."
 "És a szárnyaik meg voltak kötve, így nem tudtak repülni, igaz?" kérdezte Teknőc.
Tűztincs a homlokát ráncolva nézett rá. "Én sem repültem, amíg harcoltunk" mondta. "Nem azért,
hogy könnyebb legyen megölni őket. Hanem azért, hogy ne unatkozzanak és ne szaladjanak el."
"Úgy érted, legyen eszed, és fuss el" mondta Teknőc. Megfordult, hogy ismét hátranézzen.
"Semmi. Akárki is az, még mindig rejtőzködik."
"Vagy hallucináltál" mondta mogorván Tűztincs. "A fagylehelet egyébként nem csinál semmit a
pikkelyeimmel. És lefogadom, hogy egy lándzsa elégne, mielőtt megszúrhatna."
"Akkor nem, ha valaki nagyon erősen megdobna vele" töprengett Teknőc. "Akkor olyan lenne,
mintha, bumm, lándzsát döfnének a szívedbe, és még ha utána lángra is kapna, nos, akkor már túl
késő."
"Ez a beszélgetés szórakoztató" mondta Tűztincs. "Legközelebb beszéljünk arról, hogy milyen
módon halhatsz meg. Van néhány ötletem."
"Vagy ha Skarlátnek van egy bájolója, akkor elvarázsolhat valamit, amivel megölhet téged"
mutatott rá Teknőc. "Akkor semmit sem tehetnél ellene."
"De ha erre képes lenne, Dicső már tényleg halott lenne" érvelt Tűztincs. "És Rubina is. Ők ketten
lennének azok, akikkel kezdené. Én csak a hetedik vagy nyolcadik vagyok a listáján, valószínűleg.
Szóval nem fogok aggódni a képzeletbeli bájoló sárkányok miatt, amíg ezek az illetők nem kezdenek
holtan előkerülni."
Hirtelen elhallgatott, és rájött, hogy Pannon valószínűleg Skarlát első öt helyén áll a
meggyilkolandó listáján. Talán nem kellett volna egyedül hagynom. Talán őt kellene mindig őriznem...
éjjel-nappal... soha nem szabadna elmennem mellőle...
Egy darabig hagyta, hogy ezt elképzelje, mielőtt sóhajtva visszatért a valóságba. Nem, a legjobb
módja annak, hogy megvédje Pannont, pontosan az volt, amit most is tett: Skarlát után ment.
"Hogyan fogod megtalálni a barátaidat a Lehetőségben?" kérdezte Teknőc. "Az egy nagy város.
Tele sárkányokkal, akik irracionálisan negatív érzéseket táplálnak irántam. És túl sok faépület túl
közel egymáshoz. Nekem nem tetszik. Csak hogy tudd, ez egy hülye hely."
"Ezt már említetted" mondta Teknőc, és ismét a válla fölött pillantott át. "Nem pihenhetnénk meg
éjszakára, és reggel, amikor odaérünk, kitaláljuk, hogy mi legyen? A szárnyaim annyira fájnak, hogy
esküszöm, mindjárt leesnek. Még soha nem fájtak ennyire."
Tűztincs a szemével végigkövette az alattuk lévő folyót, egészen a közeli távolban lévő városig.
Olyan közel volt. Akkor viszont miért sietett olyan helyre, ahol egyáltalán nem is akart lenni?
"Rendben" egyezett bele Tűztincs. "Keressünk egy olyan helyet, ahol kevesebb fa és több szikla
van."
A nap már messze a sivatagon túlra süllyedt, amikor leszálltak a folyó közelében, egy olyan helyen,
ahol óriási sziklák fedték egymást félig a vízben, és kisebb vízsesések zúgtak zajosan körülöttük.
Tűztincs igyekezett óvatosnak lenni, de túl sok volt a mohafolt, és ismerős bűntudatot érzett,
amikor némelyik feketére fakult hamuvá gömbölyödött a karmai alatt. Emellett, ahogy letelepedett egy
sziklára, a farka belecsúszott egy közeli kis tócsába, és azonnal megfőzte az ott úszkáló két halat. A
felszínre úsztak, fehér hasuk a lilás ég felé fordult.
"Kész" mondta Tűztincs. "Úgy értem... hé, nézd csak, vacsora."
Teknőc átgázolt a folyón, egyik karommal felnyársalta az egyik halat, és összerezzent. "Jajj. Nem
hiszem, hogy valaha is hozzá tudnék szokni, hogy forró zsákmányt eszem. Olyan furcsa érzés a
számban."
"Soha nem ettem még másképp zsákmányt" mutatott rá Tűztincs. "Mindig fekete és ropogós."
Kicsit olyan, mint azok a fekete kövek, amiket Skarlát Királynő rávett, hogy megegyem, amikor
fiatalabb voltam. A királynő meggyőzte Tűztincset, hogy a tűzpikkelyes állapota miatt minden nap
egy bizonyos fajta fekete követ kell ennie. Ezt csak a hegyekben lehetett megtalálni, és Skarlát
gondoskodott Tűztincs ellátásáról. "Én vagyok az, aki életben tart téged." Mindig ezt mondta.
De ez hazugság volt... egy trükk, hogy Tűztincset az Égi Palotába zárva tartsa, és Skarlát
Királynőtől függésben tartsa.
Bár Tűztincs mindig engedelmeskedett a királynő minden parancsának, Skarlát mégsem bízott
benne.
Mit gondolt, mit fogok tenni? Elfutok? Megpróbálom ellopni a trónt? Csatlakozom a Béke
Karmaihoz? Önállóan gondolkodom?
Tűztincs morgással rázta le magáról ezt a gondolatot.
 Bár ez nem személyes ügy volt, emlékeztetnie kellett magát. Skarlát Királynő mindenkit
manipulált, akivel csak találkozott. akivel kapcsolatba került, nem csak Tűztincset.
"Hát, ez egyszerűen szomorú" mondta Teknőc, és egy perc múlva Tűztincs rájött, hogy még mindig
arról beszél, hogy csak égetett zsákmányt eszik. Előre-hátra görgette a vállát, kinyújtóztatta a nyakát,
és gyötrődő arcot vágott a fájó izmaira. "Meg kellene próbálnod normális módon. Tessék, nyisd ki a
szádat, és én beledobok egy keveset". Újabb halat csípett ki a szikla melletti folyóból.
"Ez őrültségnek hangzik" jegyezte meg Tűztincs. "Miről beszélsz?"
"Tartsd nyitva a szádat, és a hal nem ér hozzá a pikkelyeidhez" mondta, miközben békésen apró
darabokra tépte a halat. "Így nem fog megégni, és tapasztalhatod, milyen íze van; mint a legtöbb
sárkány."
Tűztincs kétkedve tágra nyitotta az állkapcsát. Egy halfej a szemébe csapódott.
"Fúj!" üvöltötte, és a szárnyait kitárva felpattant. "Próbáld meg még egyszer, Tengerszárny!"
"Sajnálom!" jajdult fel. "Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Elhibáztam. Tessék, hadd próbáljam meg
újra!"
A nőstény gyanakodva nézett rá. A hím nem annyira "mélyen megbánónak" tűnt, mint inkább
"próbálta elrejteni a kuncogását".
"Szándékosan csináltad ezt?" kérdezte a nőstény.
"Nem, esküszöm" mondta a hím. "De nem tudok túl jól célozni. Nem sokat gyakoroltam. Adsz még
egy esélyt?"
Halkan morogva Tűztincs ismét kinyitotta a száját.
A következő két darab egyenesen a feje mellett vitorlázott el, de a harmadik végül a fogai között
pattant el, és a nőstény összecsapta az állkapcsát körülötte. Úgy érezte, mintha egy hideg, nyálkás béka
ugrott volna a szájába. Egy pillanatig rágott, ameddig bírta, aztán gyorsan lenyelte.
"Nem" mondta. "Határozottan nem. Borzasztóan sok nem. Ez száz százalékig undorító volt."
Teknőc felnevetett.
"Tévedsz." mondta. "Ez nagyszerű. Így kell a halat enni."
"Blergh" mondta Tűztincs határozottan. Felugrott a következő sziklára, és a part felé vette az
irányt. "Megyek keresek valami olyasmit, ami a hal ellentéte, megperzselem, aztán beborítom a
nyelvemet faszénnel, hogy eltűnjön az az íz a számból. YUUUCK. Te vagy a legrosszabb. Annyira
indokolt lenne, hogy felgyújtsalak, amíg alszol ma este."
"Megjegyeztem" mondta Teknőc derűsen. "Említettem már, hogy a folyó fenekén fogok aludni?
Tudod, ha keresnél." vigyorgott rá a nőstényre.
Tűztincs megállt a folyóparton, és hunyorogva nézett rá. A nőstény persze csak viccelt. Számos
kitűnő oka volt annak, hogy ne gyújtsa fel Teknőcöt, ami felülmúlta a lehetséges előnyöket. De egy
pillanatra elbizonytalanította a felismerés, hogy azzal, hogy a folyóban alszik - akár azzal is, hogy
most éppen a folyóban áll -, a hím meghiúsíthat bármilyen tervet, amit a nőstény mégis kieszel, ha
valaha is fel akarja gyújtani.
Nem mintha megtenném. Valószínűleg. Valószínűleg soha nem lenne rá szükség. És nem is
akarnám, persze, azt sem.
De Pannonon kívül még sosem került olyan helyzetbe, hogy valaki így megállíthatta volna.
Talán tényleg tisztességtelen előnyöm volt a Tengerszárnyak ellen az arénában. Ha a saját
világrészükben harcolnék velük - valahol, ahol a víz alá tudnának menni, hogy elmeneküljenek, vagy
akár magukkal rángathatnának a víz alá...
Nem tetszett neki ez a gondolatmenet. EGYETLEN EGY DOLOG sem tetszett neki.
"Egy perc múlva visszajövök" csattant fel.
"Itt leszek, és bocsánatot kérek a szomorú szárnyaimtól" mondta Teknőc.
Eltaposott, nem törődve a megperzselt fű nyomával, amit a nyomában hagyott, miközben a
partvonalon zsákmány után kutatott. Néhány perc múlva egy nyúl szökött ki előtte egy odúból, és
sikerült elkapnia, majd elfogyasztania.
Visszafelé menet megpillantotta az egyik sziklán fekvő Teknőcöt. A nap már félig lement, meleg
narancssárga fényt vetve sötétzöld pikkelyeire. A Tengerszárny pedig valami furcsát csinált. Egy
pillanatra megállt, hogy megbámulja a hímet. Úgy tűnt, mintha egy kis folyami követ görgetne a
vállán.
"Mit csinálsz?" kérdezte a nőstény, a hím mögé lépve.
A hím felugrott, és lenyűgözően bűnbánónak tűnt. Valami határozottan nem volt rendben.
 "Semmit" mondta Teknőc. "Csak próbálom kiküszöbölni a hátamban lévő görcsöket. Még sosem
repültem ennyit."
"Ezt már pár százszor említetted" mondta Tűztincs. "Láthatnám a követ, amit használsz?"
"Ó, ezt?" mondta a hím. "Csak egy kő, amit a folyóból szedtem fel." Lazán odatartotta, a sima
szürkésfehér kő úgy nézett ki a hálós karmaiban, mint egy sólyomtojás.
"Tényleg segít?" kérdezte a nőstény.
"Uh" mondta Teknőc. "Egy kicsit." Ismét megvonta a vállát. "Mindenesetre. Hú, fáradt vagyok.
Reggel találkozunk!"
Belemerült a vízbe, és eltűnt a felszín alatt, magával vitte a követ.
Tűztincs leült a sziklájára, és a farkát a karmai fölé csapta. Nehéz volt megmondani a növekvő
alkonyatban, de biztos volt benne, hogy Teknőc elmosódott alakja még mindig a víz alatt használta a
követ a pikkelyeire.
Ez furcsa volt, tűnődött. Maradhatott volna itt fent, és beszélgethetett volna még egy kicsit. Azt
hitte, hogy el akarom lopni a kövét? Ez valami tengeri szárnyas titok, amit nem szabad tudnom - a
folyami kövek gyógyíthatják őket, vagy mi?
Ez elég valószínűtlenül hangzott, még annak is, aki úgy nevelkedett, hogy nem sokat tudott más
törzsekről.
Talán csak el akart menekülni a nőstény elől. Talán végre rájött, mint a világ összes többi sárkánya,
hogy Tűztinccsel szörnyű barátkozni.
De hiszen alig néhány perccel korábban még együtt nevetett vele...
Nem számít, gondolta hevesen. Akármi is az, ez így van rendjén. Megtarthatja a titkait, vagy
abbahagyhatja a velem való barátkozást, vagy amit akar.
Bármikor visszamehetek Pannonhoz. Az igazi barátomhoz.
Te sem vagy olyan fontos nekem, Tengerszárny.
Hmph.
Lefeküdt, és lehunyta a szemét, de az alvás még sokáig váratott magára.

7. fejezet
Másnap reggel Teknőc többnyire normális volt. Kicsit ideges volt, de ez lehetett az izgalom is,
hogy ilyen közel van ahhoz, hogy újra megtalálja a szárnycsoportját
A barátait - és akkor valószínűleg leráz engem, döbbent rá Tűztincs. Sejtette, hogy a többiek nem
lennének túlságosan elragadtatva, ha vele tartana. Különösen az a Jégszárny, ha még életben volt és
valahol a közelben volt.
Nos, ha egyedül kellett megtalálnia Skarlátot, az valószínűleg amúgy is jobb volt.
Leült a sziklára, ahol aludt, és figyelte, ahogy Teknőc a reggelije után csobban. Egy kis vízhatlan
tasakot viselt a nyakában, amely ma reggel nehezebbnek tűnt a szokásosnál. Abból, ahogy a
mellkasához dobbant, Tűztincs arra tippelt, hogy az egyik folyami követ tette bele.
Az egyetlen másik kiegészítője egy arany karszalag volt, amelybe három csillogó fekete követ
helyeztek el, valamint három lyukat, ahol úgy tűnt, mintha más köveknek kellett volna lenniük.
Tűztincs észrevette, hogy ha ideges volt, babrált vele, a karmait a lyukakba dugta, és fel-le rángatta a
karszalagot.
"Miért bámulsz rám?" kérdezte Teknőc.
"Nem BÁMULOK" csattant fel Tűztincs. "Ez az én ARCOM."
"Az arcod ma úgy néz ki, mintha gyűlölne engem" jegyezte meg Teknőc. "Emlékeztetnéd rá, hogy
valójában egész kedves vagyok?"
Tűztincs egy pillanatra az arckifejezésére koncentrált, de érezte, hogy a homlokráncolása csak még
mélyebb lesz. "Jól van, most már én is téged bámullak" mondta. "Folytathatnánk már ezt az idegesítő
napot?"
"Ideges vagy, amiért a Lehetőségbe megyünk?" kérdezte Teknőc ravaszul. "Nem kell sokáig ott
lennünk. Talán senki sem fog észrevenni téged."
"Neked tényleg fogalmad sincs, milyen érzés a helyemben lenni" mondta Tűztincs, meggörbítette a
nyakát, és kitárta a szárnyait.
 A felkelő nap belekapott a pikkelyeibe, és élénk narancssárga tükröződésekké szóródott az alatta
lévő vízben. "Engem még soha nem NEM vettek észre. Ez nem jöhet szóba számomra. Képzeld el az
életemet a te életed szó szerinti ellentéteként."
Nem válaszolt. Tűztincs hunyorogva nézett rá, és rájött, hogy a folyó iszapos partjának egy pontját
bámulja.
"Mi az?" kérte számon. "Mi olyan lenyűgöző?"
"Gondolom, ezek a karomlenyomatok nem a tieid" mondta a Teknőc.
Tűztincs beugrott a folyóba, és odacsobogott hozzá, gőzfelhőket eregetve maga körül.
Teknőc nem csapkodott pánikszerűen, ahogy a legtöbb sárkány tenné. Csendesen odébb húzódott,
hogy a nőstény láthassa az iszapot, ahol egyértelműen beágyazódott egy sor mancslenyomat, valamint
a köréjük tekeredő farok.
Valaki állt itt, majd ült itt, nemrégiben. Valaki, aki nagyobb volt Tűztincsnél, szemben a folyóval...
szemben a sziklával, ahol aludt.
"HELLO?" Tűztincs felkiáltott, amitől Teknőc megugrott. "Ha kémkedsz utánunk, gyere már elő!"
Teknőc megdörzsölte a fülét. "Szóval a lopakodás sem az erősséged, ahogy látom."
"Bocsánat" mondta Tűztincs bűnbánat nélkül. "Tudom, hogy ez az egyetlen erősséged. AKÁRKI
IS VAGY, CSAK GYERE ELŐ, ÉS MONDD EL, AMIT MONDANI AKARSZ!"
Nem érkezett válasz. A fák levelei halkan suttogtak, mintha pletykálnának a semmibe kiabáló őrült
rézsárkányról.
Tűztincs megvonta a vállát. "Azt hiszem, elmentek. Talán csak egy pillantást akartak vetni egy
tűzszörnyre. Vagy talán azt hitték, hogy Skarlát vagyok, aztán rájöttek, hogy ki vagyok, és rémülten
elmenekültek! Az is lehet."
"Hmmm" mondta Teknőc, egy árnyalatnyi szkepticizmussal a hangjában. Körbefordult, pásztázta a
fákat, az eget és a folyót, de senkinek sem volt nyoma.
"Van egy tervem a Lehetőséggel kapcsolatban" mondta Tűztincs. "Menjünk." Széttárta a szárnyait,
és lángcsóvaként emelkedett az égbe. A nap már átkúszott a hegycsúcsok fölött, aranyszínű csíkokban
ömlött végig a kanyonokon és a dombokon. Nyugatra Tűztincs tevék sorát látta, amelyek a sivatagban
vágtattak, kisebb alakokkal a hátukon és a sarkuk körül - talán fosztogatók voltak.
Teknőc vízen gázolt fel mellette, a farkából és a szárnyaiból spriccelő permetet szórva rá. A
napfényben drágakőszínű pikkelyei még inkább smaragdnak tűntek, mint valaha. "Jó lenne egy terv"
mondta. "Mondd el a terved."
"Egyszerű. Egyenesen a piac közepébe ugrunk, aztán az összes sárkány elkezd toporogni, és azt
kiabálja, hogy milyen veszélyes vagyok, te pedig azt kiáltod: "Hold és Qibli, találkozzunk a városon
kívül!", és aztán megint elrepülünk." Tűztincs elégedetten bólintott. "Azt hiszem, ez működne."
Teknőc ráncolta a pofáját a nőstényre. "Nekem van egy kicsit kevésbé őrült ötletem" mondta. "Ha
tudsz úszni."
"Bármit meg tudok csinálni" mondta Tűztincs a fejét csóválva. "Volt egy tó ennél a vízesésnél, az
Égi Palotánál, amiben egyszer úsztam. Bár nem szerettem." Furcsa volt vízzel körülvéve lenni.
Bizonyos értelemben olyan volt, mint a repülés, mert nem igazán tudott semmit sem égetni, amíg a víz
alatt volt. De ugyanakkor nyugtalanító is volt. A sárkányoknak nem szabadna a víz alatt lenniük. A
tűznek nem kellene víz alatt lennie.
"Ha beúszunk a városba, senki sem fog észrevenni" mondta Teknőc. "Fel tudjuk majd fedezni
anélkül, hogy feltűnést keltenénk."
"Nem érdekel a figyelem" mondta Tűztincs. "Ha egy sárkány bámulni akar engem, gyűlölni és
szörnyű gondolatokat gondolni arról, hogy mi mindent nem tehet velem, akkor csak rajta."
Megfordult, hogy visszapillantson Teknőcre. Messze alattuk egy mozdulat ragadta meg a tekintetét,
és egyik szárnyát megdöntve lenézett.
Egy fekete sárkány állt azon a sziklán, ahol Tűztincs előző éjjel aludt.
Egy pillanatra lehajtotta a pofáját - a mohát tanulmányozta, amit a nőstény elégetett? - aztán
felemelte a fejét, hogy az eget fürkéssze.
Bár már mérföldekre volt tőle, Tűztincs érezte, hogy a szeme úgy akad meg a pikkelyein, mint a
gonoszul éles horgok.
Nem mozdult. Nem repült utánuk.
Csak bámult, hátborzongatóan és mozdulatlanul, és figyelte, ahogy a nőstény egyre nagyobb
távolságot hagy közöttük, egyre kisebbre és kisebbre zsugorodva.
 Bárki is volt, Tűztincsnek volt egy olyan érzése, hogy még nem végzett vele.
Teknőc egy szaltót tett az égen, hogy megnézze, mit néz. Majdnem elállt alatta a szél, amikor
megpillantotta a sárkányt.
"Igazam volt!" - kiáltotta. "Látod? Követ minket!"
"Nem követ minket" mutatott rá Tűztincs. "Leginkább csak bámul minket. Hátborzongató, de az
igazat megvallva, ha közelebbről próbálná ezt csinálni, akkor valami éles és égető dolgot kellene a
szemgolyóiba szúrnom."
"Rendben" mondta Teknőc. "Köszönöm hogy érzékeltetted. Ismersz bármilyen Éjszárnyat?"
"Szélszál" válaszolta Tűztincs. "És azt a másik bolyhos agyút az iskolában, de ez túl nagy ahhoz,
hogy bármelyikük is legyen."
Teknőc idegesen csapkodott a farkával, és gyorsabban csapkodott a szárnyaival, és most először,
mióta elhagyták a Jáde-hegyet, könnyedén lépést tartott vele. "Hallottam egy pletykát..." kezdte.
"Pletykát?" Tűztincs megkérdezte. "Vagy a sárkányok beszélgetéséről, amit nem lett volna szabad
kihallgatnod?"
"Senki sem mondta, hogy nem állhatok kint az alagútban és nem hallgatózhatok!" mondta Teknőc
védekezően. "Mindegy. Fényeske azt mondta Áradatnak, hogy néhány Éjszárny fogoly megszökött
Tövis erődjéből. Talán ez az egyikük."
"Miért érdekelne minket egy Éjszárny fogoly?" kérdezte Tűztincs.
"Igaz. Talán valaki, aki Skarlátnak dolgozik" mondta Teknőc. "Talán az új szövetségese."
Tűztincs hevesen megpördült az égen. Hogy nem jutott ez eszembe? Mi van, ha ez egy Éjszárny
bájoló? Skarlát parancsára jön utánam? Talán magasabbra kerültem a bosszúlistáján, mint
gondoltam....
A fekete sárkány eltűnt.
"Csodálatos" mondta. "Nem tudtad volna ezt egy kicsit hamarabb megemlíteni? Most már csak
annyit tehetek, hogy SZORONGOK miatta. UTÁLOK aggódni a dolgok miatt."
"Mindjárt itt az ideje, hogy ússzunk" mondta Teknőc vidáman. "Ehelyett aggódhatsz emiatt."
Megdöntötte a szárnyait, és lecsapott a folyó felé.
Tűztincs zavartan követte őt. Ne is gondolj rá! Úgysem tudok most semmit tenni ezzel az
Éjszárnnyal. Meg kell várnom, amíg kicsit közelebb érve megmutatja az arcát, aztán leégethetem, és
akkor minden rendben lesz.
Meghajlította a karmait, érezte a tűzpikkelyek meleg mozdulását, aztán lecsapott közvetlenül
Teknőc mögé.
A folyó hideg volt és rendkívül vizes, és tele volt csapkodó, csúszós dolgokkal. Tűztincsnek EGY
CSEPPET sem tetszett. A csapkodó, csúszós dolgok (feltételezte, hogy a legtöbbjük hal volt) folyton
hozzáértek, aztán meg nem lobbantak. lángra, és ez olyan furcsa volt. Még az az érzés is rendkívül
nyugtalanító volt, ahogy a pikkelyei körül a víz nyomja a bőrét.
Az sem tetszett neki különösebben, hogy a Teknőc hirtelen mennyivel gyorsabban tudott menni,
mint ő. Hatalmas szárnycsapásokkal hajtott előre, kecsesen kormányozva a sodrással, miközben ő ott
fetrengett, vizet szippantott a pofájába, és általában úgy érezte magát, mint egy víziló.
Egy víziló úszott el mellette, derűs gúnnyal szemlélve őt.
Jól van. Nem úgy, mint egy víziló. Mint egy strucc, akit hirtelen az óceán közepére dobtak, mit
szólsz hozzá?
Teknőc messze előttük fenségesen kanyarodott be a folyó kanyarulatába, és egy víz alá merült
sziklára mászott, hogy megvárja őt. Tűztincs feléje csapkodott, végül kavicsot talált a karmai alatt, és
egy pillanatra levegő után kapkodott.
"Nem tudnánk egy kicsit közelebb repülni?" köpte a nőstény.
"Nem, ha azt akarjuk, hogy inkognitóban érkezz." Teknőc az egyre növekvő számú sárkányra
mutatott, amely a feje fölött repült. Az égen villogó szárnyak többnyire vörös, narancssárga vagy
homoksárga színűek voltak, bár Tűztincs a barna és a kék árnyalatait is kiszúrta odafent. "Ne aggódj,
hamarosan beúszunk a Lehetőségbe.
Remélhetőleg senki sem veszi észre a pikkelyeidet a víz alatt, és remélhetőleg a folyóból kiszúrjuk
Holdat és Qiblit."
Visszaugrott a folyóba, és Tűztincsnek nem volt más választása, mint követni őt. A Lehetőség
peremvidéke a folyópart két oldalán terült el. Ezek voltak a városba nemrégiben beköltözött sárkányok
kisebb lakhelyei. Tűztincs elúszott egy Tengerszárny család mellett, akik a sekély vízben viháncoltak,
kék pikkelyeik úgy villogtak, mint a törött égbolt szilánkjai. A két sárkányfióka kiabált és birkózott,
miközben az apjuk figyelte őket, és úgy mosolygott, ahogy Tűztincsre soha, de soha senki nem
mosolygott.
Kicsit lejjebb, a folyó túlsó partján három, Tűztincs korához közeli Sárszárny éppen egy kertben
ültetett. A legnagyobb egy görbe barázdára mutatott, és fensőbbségesen megpaskolta az egyik
testvérét. A bátyja egy répát hajított felé, a harmadik testvér pedig addig kuncogott, hogy majdnem
elesett. Tűztincs csak akkor vette észre, hogy a legkisebb testvérnek hiányzik az egyik karja, amikor a
Sárszárnyak már mögöttük voltak.
Közelebbről szemügyre vette a következő sárkánypárt, amely mellett elhaladtak, és észrevett egy
másik háborús sebet, egy heget, amely majdnem az Égszárnyú farkának hosszában húzódott. De ez a
sárkány is mosolygott, és odahajolt, hogy megmutassa egy kisebb sárkánynak, hogyan kell
megjavítani egy törött ajtókeretet. Éreznie kellett, hogy a nőstény őt bámulja, mert a folyó felé
fordította a fejét, de Tűztincs elmerült, és gyorsabban úszott, és amikor újra felbukkant, egy sziget volt
közöttük.
Újabb szigetek kezdték tarkítani a folyót, ahogy az kiszélesedett, és a sodrás lelassult, néha
vándorló patakokba torkollott, vagy magas nádasok csomóiban kavargott. Tűztincs és Teknőc egy híd
alatt úszott, amely végig tele volt kereskedőbódékkal és a vásárlóknak kiáltozó sárkányokkal. ("A
legfinomabb szőnyegek Lehetőségben!" "Tényleg a legfinomabb szőnyegek Lehetőségben!" "Sült
krokodil eladó!" "Ne edd meg! A krokodilja tegnap az utcán rohadt! Ma reggel sirályokat fogtunk a
levegőben!"))
A következő híd élénk színekben tündökölt, és dübörgő karmoktól remegett, miközben sárkányok
táncoltak a híd hosszában. Tűztincs érezte, ahogy a zene vibrál a vízben körülötte. Ütött ezüstkarikák
lógtak a korlátokról és a híd alatt, mint óriási érmék.
"Telihold-fesztivál” mondta Teknőc, és kidugta a fejét a vízből közvetlenül mellette. "Régebben ez
volt a Homokszárnyak hagyománya, de a háború alatt nem sok idejük maradt rá. Hallottam, hogy
visszatérnek."
Tűztincs a híd alatt lebegett, és figyelte a feje fölött örvénylő sárkányokat, ahogy csapkodnak a
szárnyaikkal és összecsavarják a farkukat. Soha nem táncolt volna ilyen tömegben, ezüstholdakból
álló karpereceket viselve, és addig énekelt, amíg a hangja be nem rekedt. Soha nem festett volna
hatalmas vásznakat egymás mellett más Égszárnyakkal és Homokszárnyakkal, nem mártotta volna a
farkukat ugyanabba a vödörnyi holdfényes fehér és éjkék festékbe, és nem nevetett volna, ahogy a
festék a karmaikra és az orrukra fröccsent.
Még csak négy hónapja járt ebben a városban, hogy Skarlátot keresse, de most valami más volt.
Könnyebbnek és nyitottabbnak érezte, mint korábban. Mintha a háború kezdett volna elolvadni...
mintha a világuk kezdte volna biztonságosabbnak érezni magát Tövis és Rubina alatt, mint Parázs és
Skarlát alatt valaha is volt.
De nem biztonságos. Addig nem, amíg Skarlát Királynő még mindig odakint parázslik a gyűlölettől.
"Holdat itt könnyű lesz kiszúrni" mondta Teknőc, pofáját félig a vízbe temetve, így a hangja a
buborékokon keresztül is felszállt. "Nem sok Éjszárny van errefelé."
Egyetlen Éjszárny sem volt, amit Tűztincs látott volna. Kíváncsi volt, vajon tudnak-e erről a
helyről, és vajon valamelyikük végül úgy dönt-e, hogy idejön. Nem illene a törzsi titokzatosságukhoz,
hogy ennyi más sárkány közé vegyüljenek, mint ez... de a másik lehetőség, hogy talán több
önbecsülést adna nekik, mintha egy Esőszárny-királynő karmai alatt élnének.
Ő maga még sosem járt az esőerdőben. Pannon erősen lebeszélte az ötletről, mondott valamit arról,
hogy mennyi fa van ott, meg erdőtüzek, meg bla-bla-bla-bla. De ez rendben is volt; Tűztincs biztos
volt benne, hogy amúgy sem szeretné magát ennyire beszorítva érezni. Klausztrofóbiásnak hangzott.
Ráadásul tele sárkányokkal, akik láthatatlan pikkelyekkel tudnak lopakodni - ez abszolút
hátborzongatóan hangzott. Arról nem is beszélve, hogy Dicső királynő messze nem volt Tűztincs
legnagyobb rajongója.
A telihold fesztivál dobjai és citerái kezdtek elhalványulni mögöttük, és Tűztincs a távolban
megpillantotta az előttük elterülő nyílt öböl villanásait. Úgy tűnt, hogy a Lehetőségnek ezen a részén
régebbi, nagyobb, masszívabb épületek sorakoznak a nyitott, macskaköves terek körül. A pálmafák
tervezettebbnek tűntek, stratégiai árnyékot vetve. Élénksárga, trombitaszerű virágok nyüzsögtek a
sötétzöld indákon, amelyek mintha mindenütt összegabalyodtak volna.
 "Várj" mondta Teknőc, és olyan hirtelen fordult meg, hogy vizet fröcskölt Tűztincs orrára. A
nőstény hátrált az árral szemben, és mogorván nézett rá.
"Micsoda?" kérdezte a nőstény. "Most már feladhatjuk? Elrepülhetnénk a város fölött - onnan
fentről amúgy is könnyebb kiszúrni egy fekete sárkányt. Nem mintha bárki is feljönne, és
megpróbálna harcolni velem."
"Azt hittem, láttam Qiblit" mondta Teknőc. Széttárta a szárnyait, hogy körbe-körbe lebegjen, és a
nyakát behúzva a vízparton álló sárkányokat kémlelte. "Azok a Homokszárnyak ott, akik a vörös
Égszárnnyal vitatkoznak - nem úgy néz ki az egyikük, mint Qibli?"
Tűztincs rájött, hogy halvány fogalma sincs, hogy néz ki Qibli. Találkozott már vele valaha?
Számára minden Homokszárny nagyjából ugyanúgy nézett ki, kivéve persze Fényeskét, akinek furcsa
színű pikkelyei és örökké vidám arckifejezése volt, ami csak arra volt jó, hogy lekarmolják.
"Uh - persze?"
"Nézzük meg." Teknőc kirohant a folyóból, mielőtt Tűztincs vitatkozhatott volna. Smaragdzöld
farka csúszós, nedves ösvényt hagyott maga mögött a macskaköveken.
A közeli sárkányokat fürkészte, de mind a saját dolgára koncentrált; senki sem figyelte a folyót. És
most már látta a sárkányokat, akiket Teknőc célba vett. A vörös Égszárny állt hátrahajtott szárnyakkal,
fejét arrogánsan csóválta az előtte álló két testes Homokszárnyra, akik közül az egyik fenyegetően
lóbálta a farkát. Mindkét Homokszárny nyakában medál volt, amelyre egy nagy madár képe volt
rányomva. A karmaik körüli köveken több furcsa kinézetű, barnás-zöldes-rózsaszínű, apró tüskékkel
megszórt gömb volt elrendezve.
Tűztincs kicsusszant a vízből, és Teknőc után sietett, fejét lehajtva, szárnyait szorosan behúzva.
"Harmincat mondtál!" hallotta a nagyobb Homokszárny kiáltását. "Ez volt a megállapodás!"
"Szívesen látunk a hegyekbe, és megpróbálhatod magad leszüretelni ezeket" köpte az Égszárny.
"Ez sokkal nehezebb, mint amennyit a te csekély aranyzacskód fedezne."
"Csak vigyük el őket" morogta a hím Homokszárny.
"Nem fog örülni neki, és ezt te is tudod" csattant fel a társa.
Teknőc néhány méterre tőlük megállt, majd visszafordult Tűztincs felé, és megrázta a fejét. Nem
Qibli. Ő is megállt, a legüresebb kőfolton, amit csak talált. Innen a tér zsúfolt lett, szőnyegekre terített
árucikkekkel, ablakládákból kinövő virágokkal, és mindenütt vidáman toporgó sárkányokkal, akik
egyáltalán nem aggódtak amiatt, hogy kinek a pikkelyébe botlanak bele. Veszély bizsergett
közvetlenül Tűztincs karnyújtásnyira; érezte, milyen szörnyű dolgok történhetnek, ha még messzebbre
lép a városba.
Vissza kellett mennie a folyóhoz, ahol nem jelentene akkora veszélyt.
Körülnézett, és óvatosan fordulni kezdett, a farkát biztonságosan behúzva.
Ekkor az egyik Homokszárny valami dühöset mormogott, és megrúgta az egyik gömböt.
Ó, ez egy kaktusz, állapította meg Tűztincs, kiszúrva a gyökereket, ahogy az a köveken keresztül
felé pattant. Láttam már ilyet a hegyekben, azt hiszem.
Felpillantott, és az utolsó dolog, amit Tűztincs látott, az volt, hogy Teknőc zöld szemei kitágultak,
ahogy a gömb a karmaihoz gurult - súrolta a pikkelyeit -, és hatalmas tűzgolyóban robbant fel.

8. fejezet
Veszélybe került, mert a teste úgy döntött, hogy nem fullad meg. Köhögve és szipogva, sűrű fekete
füstfelhőbe burkolózva, amelyet nem volt különösebben élvezetes belélegezni sem, kiugrott a vízből,
ahová a robbanás dobta.
A szeme csípett, és minden homályos és tompa volt, de látta, hogy a parton végig sárkányok
üvöltöznek és sikoltoznak, és még több szállt le a háztetőkről. Legalább három sárkány hempergett a
folyóban, pikkelyükön perzselésnyomokkal. Az egész udvaron apró tüzek pislákoltak a füstben.
Nem égett meg - a pikkelyei nem tudtak égni -, de hihetetlenül éles fájdalomvirágok cikáztak végig
a testén. MI VOLT EZ. MIÉRT FÁJT ENNYIRE. KIT GYÚJTHATOTT VOLNA FEL, HOGY
ABBAHAGYJA.
Olyan hangosan üvöltötte kínját, amilyen hangosan csak tudta, de ez alig okozott karcolást a
körülötte zajló zsibongó káoszban.
Hirtelen egy sárkány galoppozott be mellette a folyóba, és a nőstény sziszegve hátraugrott, mielőtt
felismerte volna Teknőcöt.
 "Te," mondta a fejét rázva "kétségkívül a legkevésbé lopakodó sárkány vagy egész Parázsföldén".
"Ez nem az én hibám volt" vicsorgott a nőstény, és vonaglott a fájdalomtól. Soha semmi sem tudta
még így megsebezni.
Apró fogak marcangolták a pikkelyei alatt! "MINDEN FÁJ, ÉS GYŰLÖLÖM A VILÁGOT."
"Keressünk egy biztonságosabb helyet, mielőtt valaki meglát téged, és összekapcsolja a dolgokat"
mondta Teknőc. Ő észrevette, hogy vércseppek futnak le a vállán és a farka mentén. Belebújt a vízbe,
amíg az a fején kívül mindent el nem takart, és elkezdett úszni a folyón felfelé, vissza a teliholdas
fesztivál hídja felé.
Kínszenvedés volt megmozdulni, de megtette, csapkodott utána, és remélte, hogy a füst elrejti a
rézszínűen csillogó pikkelyeit.
Teknőc végül megállt a tisztább levegőben, az egyik kis sziget iszapos partján, nem messze attól a
helytől, ahol még mindig folyt a fesztiválzene. Lehajolt a partra, és összerezzent, Tűztincs pedig olyan
messzire kúszott fel a sárba, amennyire csak tudott tőle. Az alatta lévő nád és bokrok sötét,
megperzselt rendetlenséggé gömbölyödtek, de túlságosan fájt neki ahhoz, hogy ezzel foglalkozzon.
Azon tűnődött, vajon más sárkányok számára is ilyen érzés-e a lángolás.
"Miért" - morogta. "Mi TÖRTÉNIK."
"Ez egy sárkányláng kaktusz volt" mondta Teknőc. Megcsavarodott, és elkezdett piszkálni valamit,
ami a bal szárnya alá szorult egy kis vértócsában. "Mint az, amelyik az iskolában felrobbant a
történelembarlangban. Fogalmam sincs, miért akarna bárki is venni egyet, most, hogy a háborúnak
vége."
Nem akartak csak egyet venni, emlékezett Tűztincs. Harmincat akartak venni. Bármi is volt az
okuk, úgy gondolta, talán a szemgolyóik kiégetése jobb kedvre derítené.
Teknőc kihúzta a tárgyat a pikkelyéből, és odatartotta Tűztincsnek, hogy megnézze. "Olyan, mint
egy kis tüskegömb" mondta. "A sárkányláng kaktusz maghüvelye. Körülbelül száz darab ragadt rád
belőle, mivel pont a lábad előtt robbant fel. De nem tudom, mit tegyek - nem tudom kihúzni őket a
pikkelyeidből anélkül, hogy megégetném magam -, de nem hagyhatjuk itt őket - ó..." Elakadt a szava,
és a nőstényt bámulta.
"Mi az?" kérdezte Tűztincs. Kezdte magát egy kicsit jobban érezni, talán most, hogy kint volt a
vízből.
"Elégnek" magyarázta Teknőc. "A pikkelyeid elégetik a maghüvelyeket."
Tűztincs kinyújtotta az egyik mellső lábát, és meglátott egy tüskegombócot a karmai közé
ágyazódva, közvetlenül azelőtt, hogy lángra kapott és fekete hamuvá zsugorodott.
"Így van" mondta. "Dögöljetek meg, ti kis szörnynövények! Gyökereitek mindig szomjazzanak, és
magvaitok mind tűzhalált haljanak, amíg örökre ki nem pusztultok! Gyűlöllek benneteket!"
"Jujj" mondta Teknőc. "Neked soha nincsenek enyhe érzéseid, ugye?"
Tűztincs nem volt biztos benne, hogy milyen érzés lehet egy "enyhe" érzés. Megfordult, hogy
lefelé pislogjon a távoli udvarról felszálló fekete füstoszlopra.
"Volt... ööö... láttad, hogy a robbanás... ööö..." Tűztincs elakadt.
"Nem hiszem, hogy bárki is meghalt volna" mondta Teknőc. "Úgy tűnt, hogy a tested elzárta a tűz
legrosszabb részét, és elkapta a legtöbb magcsírát. Láttam más sárkányokat is megsérülni, de senki
sem úgy, mint…"
"Senkit úgy, mint Karneol" fejezte be Tűztincs. Megpróbálta elrejteni a megkönnyebbülést a
hangjában. Bár Pannon biztosan megbocsátana neki egy balesetért. Még akkor is, ha valaki meghalt
volna? Nem igazán az ő hibája lenne, kivéve abban az értelemben, hogy minden az ő hibája volt, mert
ő egy két lábon járó fenyegetés volt az egész univerzumra.
"Különben is" mondta Tűztincs felháborodva, "miféle idióta szór szét egy csomó gyúlékony
kaktuszt az utcán? Bárki felgyújthatott volna véletlenül egyet közülük!"
"Nem egy Tengerszárny" mondta Teknőc elgondolkodva. "Vagy egy Jégszárny. Ó, hé, most már
tudunk még egy dolgot, ami nem tud megölni."
"Nem szabadna megengedni nekik, hogy ilyen dolgokat bárkinek eladjanak" folytatta Tűztincs,
nem törődve vele. Megrándította a farkát, hogy megnézze, nincs-e még több tüske, de úgy tűnt, mind
eltűnt. "Bármelyik sárkánynak eladnának egy kardot, aki arra jár?"
"Um" mondta Teknőc. "Igen?" A mosolya lehervadt az arcáról, ahogy ismét összerezzent. Egy
újabb tüskegombóc csöpögtette a vért a farkán, de nem tudott eléggé elfordulni, hogy elérje.
 "Felgyújthatnám" ajánlotta fel Tűztincs, széttárva a karmait. "De lehet, hogy megégetne egy kicsit.
Nem tudom, hogy az rosszabb lenne-e."
Teknőc egy pillanatig gondolkodott, aztán csoszogott egy lépést a nőstény felé. "Igen. Csináld. Ha
utána egyenesen a folyóba ugrom, nem lesz semmi bajom."
Tűztincs valójában nem számított rá, hogy igent mond. Soha senki nem engedte, hogy bármiben is
segítsen. Még Pannon is általában valahogy csapzott és ideges lett, valahányszor felajánlotta.
Hátrahajtotta a szárnyait, és az egyik karommal tétován előre nyúlt. Teknőc behunyta a szemét,
megdermedt a helyén.
Tűztincs karma könnyedén megérintette a tüskés magcsutkát, és az lángra lobbant. Azonnal látta,
hogy egy sötét, megperzselt folt kezd terjedni ott, ahol a tüskék Teknőc pikkelyét érintették, de csak
egy pillantást vetett rá, mielőtt Teknőc a vízbe ugrott, és leúszott a fenékre.
A nőstény a part mentén lépkedett, és megpróbált hunyorogni a hímre a változó
fényvisszaverődéseken keresztül. Túl sokáig volt egy összebújó zöld csomó a folyó fenekén - a saját
tüdeje is megfájdult a várakozástól. De láthatóan jól volt, határozottan mozgott, és valamivel babrált,
ami fehér-szürkén villogott.
Furcsa.
Végül felbukkant, vizet spriccelt az orrából, és rendkívül elégedettnek tűnt magával. Tűztincs
tekintete egyenesen arra a helyre vetődött, ahol megégette... de ott már nem volt égésnyom. A
pikkelye mindenütt épnek és makulátlannak tűnt, mintha soha sem tűz, sem tüske nem sebezte volna
meg. Még azt sem tudta kitalálni, hogy hol voltak a maghüvelyek.
"Hogy csináltad ezt?" kérdezte. "A víz nem gyógyítja meg a Tengerszárnyakat ilyen gyorsan."
"Nem volt olyan vészes" - mondta Teknőc egy vállrándítással. "Jól vagyok. Ne aggódj."
"Nem aggódom, hanem mélységesen gyanakvó vagyok" tisztázta Tűztincs. "Ez itt nem normális
pikkely viselkedés."
"Teknőc?"
Mindketten felugrottak az égből jövő hangra. Tűztincs rájött, hogy olyannyira figyelte Teknőcöt,
hogy nem tartotta szemmel a közeledő veszélyt - vagy bárkit, aki észrevehette volna, hogy beindította
a kaktuszt. Zseniális, Tűztincs. Ha egy bájoló Éjszárny leselkedik utánad, akkor eléggé megkönnyíted
a dolgát.
De a felettük lévő sárkány egy Homokszárny volt, és Teknőc örömkiáltást adott le, amikor
meglátta. "Qibli!" Teknőc a levegőbe ugrott, és majdnem leborította az égből. Egymás körül suhantak
egy pillanatig, vidám szaltókat vetve a levegőben, és egymás szárnyát csapkodva, ami úgy tűnt,
valamiféle kódja annak, hogy "örülök, hogy látlak". Egy pillanattal később egy kis Éjszárny szállt fel a
robbanás irányából, és Teknőc újabb bambán örvendező hangokat adott ki felé.
Azt hiszem, megtaláltuk a barátait. Tűztincs megrebegtette a farkát, és véletlenül arcon fröcskölte
magát.
Valószínűleg egyébként nekem köszönhetően. Biztos azért jöttek, hogy megnézzék a tüzet. Kíváncsi
vagyok, hogy Teknőc rájön-e erre.
Felállt, és körbe-körbe járkált a sárban. Még mindig fájt az összes hely, ahol a tüskék megszúrták,
de legalább a maghüvelyek eltűntek. Talán el kellene repülnie, mielőtt Teknőc lejönne az ítélkező
barátaival. Talán amúgy sem volt szüksége senki másra, hogy megkeresse Skarlátot.
De már túl késő volt; zöld, fekete és sárga szárnyak ereszkedtek a sziget felé, végig három
sárkányarc, amelyek a barátságostól az óvatoson át az ellenségesig terjedtek.
Ami pont jó, gondolta Tűztincs, és minden tűzzel, amit csak tudott, Qibli szemébe nézett.
Felkészültem arra, hogy én is ellenszenvvel viseltessek irántad. Kit érdekel, hogy mit gondolsz? TE
vagy Parázsfölde legveszélyesebb sárkánya, NEM, NEM GONDOLOM.
"Tűztincs, ez itt Hold és Qibli" mondta Teknőc, és egész hülye kerek arcán úgy sugárzott, mintha
ez lenne a legörömtelibb dolog, ami valaha is történt bármelyikükkel.
Nem emlékezett, hogy korábban bármelyik sárkányt is észrevette volna. Teljesen átlagosnak
tűntek, nem olyanok, akikért érdemes lenne egy egész kontinenst átszelni. Nem úgy, mint a sárkányok,
akikkel sokkal nagyszerűbb lett volna barátkozni, mint vele.
Az Éjszárnynak mindkét szeme sarkában csillogó ezüst pikkely volt, mintha könnycseppek
lennének, és apró barázdák húzódtak a homlokán, mintha örökös fejfájása lenne. Most, hogy mindenki
tudta, hogy az Éjszárnyaknak mégsem volt erejük, Tűztincs biztos volt benne, hogy Hold könnyű
ellenfél lesz az arénában. Elméletileg, persze, ha még mindig lett volna aréna.
 A Homokszárny sem tűnt különösebb fenyegetésnek, eltekintve attól a mérges farkától. Tűztincs
rengeteg olyan harcban vett már részt, ahol az első mozdulata az volt, hogy megragadta a
Homokszárny farkát, hogy leégesse a végén lévő tüskét. Amíg Skarlátnak nem volt szüksége rá, hogy
elhúzza a harcot, a legtöbb Homokszárny legyőzése csak néhány percig tartott.
Kétségtelen, hogy ez az egy elég homályos és ennek megfelelően lassú volt.
"Ebben tévedsz - mondta Hold.
Tűztincs a fekete sárkányra terelte a tekintetét, aki figyelmesen tanulmányozta Tűztincset.
"Micsoda?" kérdezte Tűztincs.
"Qibli valószínűleg az egyik legokosabb sárkány Parázsföldén" válaszolta Hold. "Fogadok, hogy
már öt különböző módot talált ki, hogyan győzhetne le téged itt és most, ha kellene."
Qibli megcsóválta a fejét, és elragadtatottan mosolygott Holdra. "Eddig csak hármat" mondta. "De
köszönöm."
Tűztincs Holdra pislogott, és úgy érezte, mintha kis sárkánylángkaktuszok indulnának el a fejében.
"Te... de.."
"Igen" mondta Hold. "Gondolatolvasó vagyok. Úgyhogy talán nem kéne tovább gondolkodnod
azon, hogy pontosan hogyan is ölnél meg minket, ha szükség lenne rá."
"Tényleg az volt?" mondta Teknőc, tökéletesen meglepettnek tűnt, mintha nem ez lett volna az első
dolog, amit a legtöbb sárkánynak eszébe jutott, amikor a saját törzsükön kívüli sárkányokkal
találkoztak.
(Ugye?)
Tűztincs felkapta a fejét, hogy Teknőcre nézzen. "Azért hoztál el, hogy találkozzam egy
gondolatolvasóval?" mondta. "És nem gondoltad, hogy ezt valamikor korábban is érdemes lett volna
megemlíteni?"
Ez valami teszt volt? Talán végig ez volt a terve ... talán sosem bízott bennem, ahogy Skarlát sem
bízott bennem, és látni akarta, mit talál Hold a fejemben ...
Teknőc megvonta a vállát. "Ez Hold titka. Rajta múlik, kinek mondja el."
"Őszintén szólva nem vagyok teljesen biztos benne, hogy Skarlát Tüzes Végzet Táncoló Majma
miért kerül fel erre a listára" mondta Qibli.
"És emlékeztess, te pontosan miért is vagy Tövis Táncoló Majma?" kérdezte Tűztincs. "Én
legalább hasznos voltam a királynőmnek."
"Megmondtam neki" vágott közbe Hold, egyik szárnyát célzottan kinyitva kettejük között, mielőtt
Qibli nekironthatott volna Tűztincsnek, "mert ez a helyes dolog, és mert nincs mód arra, hogy égtüzet
adjak neki, és azért is, mert remélem, hogy ha tudja, hogy meghallgatom, megpróbál kevésbé zavaró
gondolatai lesznek".
Ez bonyolultan hangzott. Tűztincs összeráncolta az orrát. Hogyan kellene megváltoztatnom a
gondolataimat? Csak úgy megjelennek a fejemben. Eddig még sosem kellett aggódnom amiatt, hogy
MEGZAVARNAK valakit.
"Talán inkább abba kéne hagynod a hallgatózást" mondta Tűztincs.
Hold megrázta a fejét. "Ez nem így működik. De ne aggódj emiatt túlságosan... a gondolataidat
valójában nagyon nehéz meghallani. Legtöbbször csak hőt és lángokat és…" A nőstény
félbeszakította, és egy pillanatra ügyetlenül hátrarántotta a szárnyait. "Különben is, nem olyan tiszta,
mint a legtöbb elme. Tőlem többnyire biztonságban vagy."
"Rettenetesen megnyugtató" mondta Tűztincs. Megpróbálta még több tűzzel feltölteni a fejét,
remélve, hogy kiéget mindent, amit nem akart, hogy Hold lásson, bár valójában ez vagy minden, vagy
semmi volt. Bármit is gondolt már róla Hold, bármilyen gondolatfoszlányokból, amiket hallott, a többi
már nem számított - vagy elviseli Tűztincs egészét úgy, ahogy van, vagy gyűlöli egy kis darabkája
miatt éppúgy, mint az összes többit.
Most már fájt a feje.
"Farkinc jól van?" kérdezte Teknőc. "Hol van?"
"És az ellenséges jégsárkányod?" tette hozzá Tűztincs.
"Tél visszament a Jégkirályságba" mondta Hold és Qiblire pillantott. "Qibli azt hiszi, hogy
visszajön, de én nem vagyok benne olyan biztos. Farkinc ... nos, lábadozik, úgy gondoljuk, de még
mindig nem ébredt fel." Többször gyorsan pislogott. "Annyira örülne, ha itt látna téged" mondta
Teknőcnek szomorú mosollyal.
 "Megtámadott minket egy sárkány, aki Skarlátnak dolgozik" mondta Qibli. Tűztincsre hunyorgott,
majd Holdhoz fordult. "Mit gondolt erről? Meg tudod mondani, hogy ő is Skarlátnak dolgozik?"
"Nem, szerintem nem" mondta Hold, "...deee, most megint arról fantáziál, hogyan ölhetne meg
téged."
"Mert ez DURVA volt" fakadt ki Tűztincs. "Az agyamban turkálni, hogy választ találj egy olyan
kérdésre, amire már többször is válaszoltam. Menj és dugj fel egy hegyi kecskét az orrodba,
Homokszárny! Előbb a szarvakat! Azért keresem Skarlátot, hogy megállítsam, nem azért, hogy
segítsek neki. Miért van ennyi hülye sárkány, aki ezt nem látja?"
"Nos" mondta Qibli, "nem is olyan régen segítettél neki megszökni Parázs erődjéből."
"Az…" Tűztincs hebegett. "Az csak - az - de akkor Parázs volt a rosszfiú! Nem hagyhattam a
királynőmet csapdába esve azon a helyen. Senki sem tenné!"
"A királynőd?" Qibli kihívóan kérdőre vonta. "Rubina most nem a királynőd?"
Tűztincs kihúzta magát, és ránézett a hímre, tudva, hogy Hold biztosan hallja, ahogy a Rubinával
kapcsolatos összes félelme szétoszlik a fejében.
"Nem kell magyarázkodnom neked, homokszippantó. Csak azért vagyunk itt, hogy megtudjuk, mit
tudsz arról, hol van Skarlát". Heves tekintetét Holdra szegezte, és az Éjszárny megrándult. "Akkor a
zavaró gondolataimat örökre kiveszem az életedből. Ez a terv."
"Igaz, meg kell találnunk őt" magyarázta Teknőc. "Megtámadta a Jade Akadémiát!" Hold pislogott,
és Qibli farka reflexszerűen meggörbült, karmai a sárba vájtak.
"Ő nem tett ilyet" mondta Tűztincs, és a szemét forgatta. "Elrepült mellettem, egy levágott fejet
vágott hozzánk, és aztán újra elrepült. Ez nem támadás volt. Inkább hadüzenet volt. Ha valaha is úgy
dönt, hogy tényleg megtámad minket akkor tudni fogod."
"Egy levágott fej?" ismételte Hold riadtan. "Fényeske azt mondta, hogy Skarlát ott volt és
fenyegetőzött... de nem említette a fejet."
"A mi hibánk volt?" kérdezte Qibli azonnal. "Biztos dühös, amiért megszöktünk Jégviharral. Mi
van, ha mi dühítettük fel, hogy előbújjon a rejtekhelyéről?"
"Ez rendkívül valószínűnek tűnik" mondta Tűztincs.
"Elképzelem, hogy már a találkozásunk is feldühítené Skarlát Királynőt. Ha akarná, hogy több
sárkányt is megölne."
"Ha ha!" Teknőc azt mondta, mintha Tűztincs csak viccelt volna, pedig nyilvánvalóan nem.
"Szóval, hol találkoztatok Skarláttal?"
"A hegyeknek azon a részén, ami nincs messze innen" mondta Hold. "De biztos vagyok benne,
hogy nem lenne még mindig ott. Nem értem, hogyan tudnánk segíteni nektek... korábban csak azért
találtuk meg, mert ő az álomlátogatót használta, és nyomokat hagyott hátra."
Tűztincs utálta azt az álomlátogatót. Skarlát MINDIG megjelent az álmaiban, és Tűztincs az esetek
felében még abban sem volt biztos, hogy tényleg létezik-e. Akár az volt, akár nem, mindig kiabálás és
bűntudat és baljós megjegyzések Pannon jövőjéről.
"Tudtam, hogy nem fognak segíteni" mondta Teknőcnek.
"Nos" mondta Teknőc bizonytalanul, "talán, ha megmutatod nekünk egy térképen, hogy hol volt,
legalább elkezdhetnénk keresgélni ott."
Qibli felnézett az égre, ahol a nap a középpont felé kanyargott. "Persze, de most azonnal vissza
kellene mennünk a klinikára. A Dicsőtől érkező sárkányoknak hamarosan meg kell érkezniük."
Tűztincs azon tűnődött, hogy vajon megváltoztatja-e a témát, mert nem bízik benne. Tekintsd az
érzést kölcsönösnek, Homokszárny, gondolta, miközben szúrósan nézte a Quiblit.
"A klinika? Ahol Farkinc van?" Teknőc arca reménykedve felderült, aztán lehanyatlott, ahogy
Tűztincs felé fordult. "De Tűztincs nem mehet be a városba."
Kiterjesztette aranyszínű szárnyait, hogy jelezze: Emlékszel? Halálos tűzpikkelyek ideát?" Tűztincs
véletlenül eltalált egy ágat, ami lángba borult.
Qibli azonnal belecsapott a farkával a folyóba, ami egy hullámot indított el, ami lezúdult az ágra és
Tűztincsre, eláztatva őt és eloltva a tüzet.
Tűztincs fagyosan nézett rá, miközben a víz csöpögött a pofájáról.
"Ne érezd magad rosszul" mondta Hold Teknőcnek.
"Farkinc úgysem tudná, hogy ott vagy."
 Teknőc szárnyai megereszkedtek, és Tűztincsnek egy hirtelen nagyon erős érzése támadt, hogy itt
valami helyeset kell mondani. Ez volt a vállai leersztésében és abban, ahogyan komoran bökdöste
egyik karját a mellette lévő sártócsába.
Valami megnyugtató Farkincról?
Nem ... valami más. Valami, amit nem tudott, nem akarta kimondani, de látta, hogy valahogyan
muszáj volt, és a többiek még egy furcsa pillanatnyi csendet hagytak a beszélgetésben, arra várva,
hogy kimondja.
"Menned kéne" mondta, erőltetve, hogy kimondja a torkában lévő morgáson túl. "Én majd...
megvárlak... itt kint... valahol."
"Tényleg?" Teknőc egy hatalmas mosollyal. "Nem bánod? Hamarosan visszajövünk."
Fogadok. Miután mindannyian titokban beszéltetek rólam, és arról, hogy mit fogtok csinálni
legközelebb, és hogy elrepültök-e nélkülem.
"Persze" mondta Tűztincs, aztán elgondolkodott, hogy ez szarkasztikusan hangzik-e, és újra
megpróbálta: "Biiiztos." Oké, ez még rosszabbul hangzott. "Úgy értem, igen. Rendben. Amúgy is el
akarok menni vadászni a sivatagba."
"Van egy nagy homokkő boltív a várostól nyugatra, magasra nyúlik, hogy gyakorlatilag az egész
Homok Királyságot beláthasd" mondta Hold. "Oda szoktunk Qiblivel járni, hogy megvárjuk Télt,
amikor éppen nem Farkinccal vagy a könyvtárban vagyunk. Találkozzunk ott hátul."
"Télnek még két napja van" mondta Qibli halkan. "Azt mondtuk neki, hogy várunk egy hetet."
"Nem fog jönni" mondta Hold. "Beleláttam az elméjébe, Qibli. Annyira hűséges a családjához és a
törzséhez... Nem hiszem, hogy ezen bármi is változtatna."
Qibli olyan arcot vágott, amit Tűztincs nem értett. "Hold, néha annyira lefoglal, hogy figyeld, mit
gondolnak a sárkányok, hogy nem veszed észre, amit valójában tesznek. Ami sokkal többet elárulhat
arról, hogy milyenek is valójában."
"Ennek... semmi értelme" - mondta a nőstény.
"Hozzak valamit Farkincnak?" kérdezte Teknőc, egyik lábáról a másikra ugrálva, nagyon nem
Teknőc-szerű módon. Tűztincs még soha nem látta, hogy egy jottányival is több energiát fordítana
arra, amit éppen csinált. "Virágokat? Egy hal? Nem, nem szereti a halakat. Nem, nem szereti a halakat.
Kamkvatok?"
Szereti Holdat és Qibli-t, sejtette Tűztincs, de igazából Farkinc miatt van itt.
Egyáltalán miért akart velem utazni? Nélkülem is idejöhetett volna. Azt hitte, hasznos védelem
leszek az út során? Nem kellett volna úgy tennie, mintha a barátom lenne. Unalmas zöld
pocsolyasárkány! Hrrmph.
Tűztincs elkapta Hold tekintetét, és nem tetszett neki, bármilyen titokzatos érzelem is volt benne. -
Szimpátia? Szánalom? Zavarodottság? Bármit is kapott ki Tűztincs agyából, Qiblinek igaza volt - ez
nem azt jelentette, hogy Hold tényleg tudott róla valamit.
Tűztincs leült, és vizsgálgatni kezdte a karmait, mintha rendkívül unalmasnak találná ezeket a
sárkányokat.
Ez egy újabb trükk volt, amit Skarlát megfigyeléséből tanult, bár volt egy olyan érzése, hogy a
szárnyai billentésével nem egészen a megfelelő mértékű megvetést közvetíti.
"Nincs szükséged semmire" mondta Qibli Teknőcnek. "Elég lenne neki, ha csak te is ott lennél.
Talán képes lesz hallani a hangodat."
"Hamarosan találkozunk, Tűztincs!" mondta lelkesen Teknőc.
"Igen, talán" mondta Tűztincs az üres levegőbe, amit elnyomott a szárnycsapkodásuk, ahogy
mindhárman felszálltak, és elindultak a város felé.
Várt egy percet, hogy biztos legyen benne, nem fordulnak vissza, aztán felemelte a fejét, és
figyelte, ahogy feltételezett barátja zöldesen villanó alakja elrepül tőle.

9. fejezet
Tűztincs nem is igazán vette észre, hogy még mindig fájdalmai vannak a tüskegolyóktól, amíg újra
a levegőben nem volt, és nem repült olyan izmokkal, amelyek apró szikrázó fájdalmakkal tiltakoztak.
Összeszorította a fogait, elhatározta, hogy nem vesz tudomást róla, amíg el nem múlik.
A délelőtt hátralévő részét azzal töltötte, hogy kirepült a sivatagba, levadásszon egy sivatagi rókát
(aki egy lyukba menekült, és amúgy is túl aranyos volt ahhoz, hogy megegye), majd a levegőben
elkapott egy nagy fehér madarat, és azt ette meg helyette. Felgyújtott egy magas kaktuszt is, mert az
fölényes pillantást vetett rá, és neki ehhez volt kedve. A sivatag egyik előnye: nem kellett aggódnia az
erdőtüzek miatt, vagy amiatt, hogy véletlenül felperzsel egy Égszárny-veteményest, vagy bármilyen
más okból, amiért a királynő mindig is a palotában tartotta.
A királynő. Még mindig így gondolok rá. Qibli szavai folyton a fejében jártak, ami NAGYON
idegesítő volt, és a következő kaktuszt is csábító gyújtósnak tűntette fel.
"Rubina most már nem a királynőd?" Nos... igen, technikailag, de hogyan esküdhetnél hűséget egy
olyan királynőnek, aki nem is akarja, hogy a királyságában legyél?
Hogyan érezhetne bárki is hűséget egy olyan királynő iránt, aki nyilvánvalóan csak a halálodat
akarja?
Tűztincs kitért, hogy visszarepüljön Lehetőség felé, és meglátott egy csapat tevét nem messze tőle,
délre. Talán egy tevétől jobban érezné magát.
De ahogy közelebb ért, látta, hogy a tevék egy pálmafához vannak kötve, és nyüzsgő fosztogatók
veszik körül őket - legalább tízen, akik sátrakat állítanak fel, és vizet merítenek egy kis oázis
tavacskájából.
Mindannyian örvendetes mozdulatlanságba merevedtek, amikor a nőstény föléjük szállt.
Tanulmányozta eltakart arcukat, amelyről úgy tűnt, mintha többnyire szemek lennének. Rémült
szemek. Soha nem látott még ilyen bamba zsákmányt; mit keresnek a nyílt sivatagban, ahol olyan
könnyű lenne elkapni és megenni őket?
Még soha nem evett fosztogatót. Skarlát Királynő mindig megmentette őket, vagy hagyta, hogy az
arénában harcoljanak velük, vagy hogy különleges lakomákon szolgálják fel őket, amelyekre
Tűztincset soha nem hívták meg, mert bla-bla-bla a vendégek felgyújtása barátságtalan lenne bla-bla-
bla.
Ismét körözött, próbálta eldönteni, mennyire éhes. Miközben ezt tette, észrevett egy fosztogatót,
aki a többiektől elkülönülve ült, egy kicsit feljebb a legközelebbi dűnén. Ez nem nézett fel Tűztincsre.
A vállai lecsüggtek, a feje pedig a kis barna karjaiba volt temetve, így Tűztincs csak a feje tetején lévő
sötét bunda sűrűjét láthatta, a homokszínű ruhát, amely köréje tekeredett, és két kis barna lábat,
amelyek kilógtak belőle.
Szomorúnak tűnt.
Ez nagyon vicces, gondolta Tűztincs. Szomorúak a tevék? A hegyi kecskék is búslakodnak? Van-e
olyan nap, amikor egy sólyom úgy érzi, hogy egyik másik sólyom sem akar vele barátkozni?
Talán fel kéne égetnem a többi fosztogatót, hátha ettől jobban érzi magát.
Egy pillanatig gondolkodott rajta, de volt valami a fosztogató hátának ívében, ami már-már
túlságosan is fájdalmasan ismerős volt, és végül Tűztincs megfordult, és elrepült, magára hagyva a
fosztogatók és a tevék problémáit.
A homokkő boltozatot könnyű volt megtalálni, magasan egy hegycsúcson, a Lehetőségtől nyugatra,
hurokszerűen kiemelkedve a földből, majd vissza a földbe, olyan alakban, mint egy Esőszárny farka.
Tűztincs átrepült a boltív nyílásán, érezte, ahogy a szárnyhegyei kétoldalt súrolják a követ, majd
spirálisan megfordult, hogy a boltív tetején landoljon.
A sivatag elterült előtte, hatalmas és végtelen a forró délutáni napfényben. Amikor megfordult,
látta az egész Lehetőség városát - a folyó deltája körül csoportosuló magasabb építményeket és a folyó
mentén elvonuló kisebbek nyomvonalát. Innen nézve az utcákon kanyargó sárkányok nem tűntek
nagyobbnak a fosztogatóknál, és néha még azt is nehéz volt megállapítani, milyen színű a pikkelyük.
A Lehetőségen túl, a keleti horizonton túl, a Felhők Karmai hegységének csipkézett fogazatú
alakzatai vágtak át. Skarlát valahol ott volt, Tűztincs biztos volt benne. A királynő nem volt az a fajta
sárkány, aki hagyja magát kényelmetlenül érezni valahol olyan furcsa helyeken, mint az esőerdő vagy
a sármocsár. Talán mindenkinél jobban ismerte az Égi Királyságot, és biztosan talált egy helyet, ahol
nem bánta, ha elrejtőzhetett.
Tűztincs szeme egy villanásnyi mozgásra lett figyelmes, és megfordította a fejét, hogy meglássa,
egy sárkány szárnyalt felé a Lehetőség pereméről. Egy nagy, arany-narancs színű Égszárny volt - nem
olyasvalaki, akit felismert volna, bár úgy tűnt, mintha egyenesen felé repülne.
Talán felismert engem onnan lentről. Talán azért jön, hogy ordibáljon velem, hogy hagyjam békén
a drága, gyúlékony városát. Ő az, aki a múltkor is ott volt a csigás kosárral? Vagy talán én perzseltem
meg az egyik rokonát, és ő még mindig morcos emiatt.
Meghajlította a karmait. Hát, ha harcolni akar, én bizonyára kedvet kaptam hozzá.
 Pannon villant be a fejébe, csalódott arccal. Ami frusztráló volt, mert ettől egyrészt hiányzott neki,
másrészt pedig legszívesebben ráordított volna, hogy még nem ölt meg senkit, és nem tudná ezt
értékelni, ahelyett, hogy a következő rosszaságát várja?
És aztán ostobának érezte magát, mert azzal volt elfoglalva, hogy egy képzeletbeli beszélgetés
miatt haragudjon rá, miközben valójában csak azt kívánta, bárcsak ott lenne, hogy bökje meg a
szárnyait, és mondja meg neki, mit tegyen legközelebb.
Az Égszárny határozottan az ívet célozta meg, és őt nézte, de amikor már csak néhány
szárnycsapásnyira volt tőle, hirtelen visszahőkölt egy olyan arckifejezéssel, amit Tűztincs már sokszor
látott - azzal a csodálatos félelem/gyűlölet kombinációval, amit a nőstény arcának puszta látványa is
varázslatosan előidézni látszott.
Csakhogy ezúttal nem a nőstény miatt. Már nem őt nézte, hanem Tűztincsen túlra tekintett.
És bármit is látott, hirtelen megfordult, és olyan gyorsan visszament a Lehetőségbe, ahogy csak
tudott. repülni tudott.
Tűztincs megfordult, és a sivatagi eget fürkészte.
Még két sárkány repült feléje. Ezúttal egy Jégszárny és egy nagy Éjszárny volt az, északnyugat
felől.
Még egy Éjszárny, idekint?
Lehet, hogy az egyik, aki megszökött Tövis börtönéből?
Vagy Skarlát szövetségese?
A napfény úgy szikrázott és táncolt a Jégszárny ezüst pikkelyein, mint száz apró, lángoló hold.
Tűztincs a karmai köré görbítette a farkát, és összehúzott szemmel figyelte a hímet.
Homályosan emlékezett a Jégszárnyakra, akik a Jáde Akadémia nagy előcsarnokában kiabáltak
vele, de kételte, hogy képes lenne kiemelni Télt vagy a nővérét a fehér sárkányok tömegéből. Az arcok
fejben tartása nem tartozott a különleges képességei közé. Mindig elfelejtett arra koncentrálni, hogy
elraktározza a vonásaikat, általában azért, mert ehelyett potenciális harcosként méregette őket.
Többnyire amúgy sem kellett megjegyeznie a sárkányokat, akikkel találkozott, mivel szinte mindet
megölte, akik elég közel kerültek ahhoz, hogy egyáltalán megjegyezze őket.
Azt a pillanatot azonban határozottan látta, amikor a jégsárkány felismerte őt. Azonnal
megváltoztatta a röppályáját, hogy a nőstény irányába száguldjon. És az arca nem éppen egy lelkes
teliholdfesztivált mutatott neki.
"Mit keresel itt?" kiáltott le Tűztincsre, a feje fölött körözve. Az Éjszárny hátramaradt, és a
szárnyait csapkodva lebegett a helyén.
"Mit érdekel téged?" Kiáltott fel Tűztincs. Azonnal morcos lett, ahogy a hím a levegőben maradt,
és arra kényszerítette, hogy felnézzen rá, miközben körbe-körbe repült. Ez volt az alapvető
sárkányetikett, amit még Tűztincs is tudott: ha beszélgetni akarsz valakivel a földön, leszállsz, és a
szemébe nézel.
"Skarlát küldött téged?" szólította meg.
"Ő küldött téged?" csattant vissza. "Utoljára úgy hallottam, hogy a nővéred dolgozott neki, nem
én."
Ez élesen ment be, mint egy Homokszárny tüskéje. Tél összerezzent, és még erősebben ráncolta a
homlokát. "Nem hagyom, hogy bántsd a barátaimat, ha ezért vagy itt."
"Ez vicces" mondta Tűztincs. "Mármint az a rész, amikor azt hiszed, hogy meg tudsz állítani."
Már akkor is tudta, amikor kimondta, hogy Pannon pontosan ezt fogja gondolni. Tudta, hogy
szándékosan provokálja a Jégszárnyat, mert már így is rossz napja volt, és ő csak rontott rajta, és tudta,
hogy meg kellene állnia, és meg kellene magyaráznia mindent, és meg kellene mondania neki, hol
vannak a barátai, de az összes holdra, ha még a leszállást sem bírja elviselni, hogy civilizáltan
beszélgessen, akkor MIÉRT OLYAN NAGY DOLOG, hogy udvariasan viselkedjen? KOMOLYAN!
Mégis, valószínűleg sejthette volna, mi fog történni ezután.
Tél üvöltve megpördült, és egy fagyos leheletet lőtt az egyik szárnyára. Amint azt a Jégszárnyakkal
vívott számos arénacsatában megtanulta, ez lényegében semmit sem ért el azon kívül, hogy néhány
percig zsibbadtnak érezte a pontot, amíg a tűzpikkelyei harcoltak a jéggel.
De ez még mindig durva volt, és nem tetszett neki.
A levegőbe vetette magát, és tüzet lövellt vissza a hímre. Pannon hangja a fejében arra késztette:
balra célozzon, hogy valójában ne bántsa őt... de biztosan nem baj, ha egy kicsit megijeszti.
 A hím félrevetődött, kétségtelenül inkább gratulált magának, amiért ilyen gyorsan mozgott,
minthogy rájött volna, hogy a nőstény szándékosan megkímélte őt. A Jégszárny egy ügyes
farkcsóválással kitért a nőstény alá, majd hirtelen felpördült, hogy megfagyassza Tűztincs a hátsó
lábát, mielőtt ismét hurokszerűen elhúzott volna.
"Ez nem tesz velem semmit, te együgyű sárkány" kiáltotta. "Mit szólnál egy kis karmok közötti
harchoz, vagy ahhoz túl gyáva vagy?"
Akár gyáva volt, akár nem, gyors volt. Szédítő hurkokban suhant körbe a nőstény körül, és minden
egyes napfényt visszaverő pördüléssel egyenesen a koponyájába villantotta a fejfájást. A nőstény a
mellső karmaival csapkodott, félig biztos volt benne, hogy nem fogja elkapni, félig pedig már kezdte
nem érdekelni, hogy elkapja-e, mert ez a sárkány KOMOLYAN KÉRTE.
A levegőben harcolni nehéz volt! Hogyan tudtak a sárkányok egyszerre a levegőben maradni,
támadni és védekezni? Soha nem gyakorolt még az égben lévő ellenféllel szemben. A szárnyai
ügyetlennek és útban lévőnek tűntek.
Miért nem hagyta Skarlát, hogy megtanúljak rendesen harcolni, ha a sárkányok általában így
csinálják? Miért csak olyan foglyok ellen állított ki, akiknek a szárnyai össze voltak kötve?
Tűztincs életében először kezdett elgondolkodni azon, hogy talán nem is ő a legveszélyesebb
sárkány Parázsföldén.
De hát én vagyok! Én vagyok! Csak hozzá kell érnem, és halott!
Várj!
Az ROSSZ lenne.
Az nagyon, nagyon rossz lenne, jutott hirtelen eszébe Tűztincsnek. Ez Pannon egyik Jáde-hegyi
tanítványa volt. Teknőc barátja volt. Bár technikailag ő támadta meg először, mégis tudta, mekkora
bajba kerülne, ha bántaná.
"Állj! " kiáltotta. "Ne akard, hogy megöljelek!"
Nem, ez sem volt a helyes dolog, amit mondott.
Hirtelen behúzta a szárnyait, és a boltív felé repült, megpróbált biztonságos távolságot tartani közte
és Tél között.
De pontosan abban a pillanatban a hím újabb szaltót tett, hogy ismét a nőstény alá csapódjon. És a
két sárkány összeütközött a levegőben.
Tűz és jég, réz és ezüst ... Tél és a biztos halál.

10. fejezet
Tűztincs először csak hideg végtagokat, hideg pikkelyeket, hideg szárnyakat érzett, amelyek az
övébe csapódtak.
A sokktól egy pillanatra elállt a lélegzete, és a döbbenetes szabadesésben összeakadtak.
Aztán Tél sikoltozni kezdett, Tűztincs pedig ellökte magától, és ő a föld felé zuhant, miközben a
pikkelyeiből már füst szállt fel, és olyan keményen és gyorsan zuhant, mint Tűztincs szíve.
Három hold, mit tettem?
"Ó, te jó ég" mondta az Éjszárny a felettük lévő levegőben. Tűztincs megfeledkezett róla.
"Tűzpikkelyek! Ilyet már régen láttam."
"Hívj segítséget!" kiáltott fel Tűztincs. Tél után vetette magát, aki elhibázta a boltívet, és az alatta
lévő kemény sziklára zuhant. Az utolsó pillanatban sikerült széttárnia a szárnyait, így nem volt
zuhanórepülés, de ahogy ezt tette, Tűztincs meglátta a fekete égésnyomok csíkjait, amelyek
szétkenődtek rajtuk. Égett, égett mindenhol, ahol véletlenül hozzáért.
Nehézkesen landolt, és fájdalmában vonaglóan összeesett.
"Sajnálom!" Tűztincs felkiáltott, miközben mellette landolt. "Sajnálom, sajnálom! Csak el akartam
menekülni! Nem akartalak megégetni, tényleg nem akartalak! Azért vagyok itt, hogy segítsek a
barátaidnak megállítani Skarlátot! Ne halj meg, hanem hallgass rám!"
Meg fog halni. Tél meg fog halni, és Pannon soha többé nem fog hozzám szólni. Örökre egyedül
leszek.
Reménytelenül tett egy lépést a hím felé, de nem tehetett semmit - ha megérintette volna, csak
rontott volna a helyzeten. Nem mintha még rosszabbá válhatna. Kivéve, hogy gyorsabban halna meg,
és talán ez lenne a kegyelem.
 Nézz rá! Olyan rossz vagyok, mint amilyennek mindenki hisz. Én vagyok az, aki ezt tette, én és a
szörnyű karmaim.
Tűztincs még sosem sírt; nem volt biztos benne, hogy képes lenne rá. De már korábban is érzett
ehhez hasonló hatalmas ürességet, ami megnyílt benne... amikor Jogur meghalt, amikor először kellett
elhagynia Pannont, amikor megtudta, hogy az anyja meghalt, és ami a legrosszabb volt, amikor látta,
hogy a sárkányharapó vipera belemélyeszti az agyarait Pannon lábába, és azt hitte, hogy a hím meghal,
ő pedig elveszíti őt, és a világ nem éri meg az életet, többé.
Ez az üresség azonban fagyos szeleket üvöltött a sötétségben - üvöltve: "Ez a te hibád, a te hibád, a
te hibád... megérdemled, hogy te legyél Parázsfölde leggyűlöltebb sárkánya... a te hibád, a te hibád...
".
"Hold" zihált Tél. "Mondd meg Holdnak…" Behunyta a szemét, magába roskadva.
"Tél!" kiáltott egy hang az égből. "Tél!"
Természetesen itt voltak, éppen időben, hogy lássák, mit tett Tűztincs - hogy tanúi legyenek a
szörnyűségének. Hátraugrott az útból, amikor Hold, Qibli és Teknőc lezuhantak, és tömegbe verődtek
Tél körül.
"Tél" kiáltotta újra Hold, és Tél mellső mancsait a sajátjaiba fogta. "Ó, ne, ó, ne, ó, ne…"
"Baleset volt!" mondta Tűztincs. "Nem akartam megégetni! Nem akartam!"
"Mik a lehetőségeink?" kérdezte kétségbeesetten Qibli. "Tudom… Tél, fagyaszd meg a
pikkelyeidet! Ez elég ideig elzsibbasztja a sérüléseket ahhoz, hogy a folyóhoz vigyük. Nincs olyan
kaktuszlé, ami gyógyítja az égési sérüléseket? Tél, gyerünk, ne ájulj el! Meg tudjuk ezt oldani!"
Az ezüstsárkány petyhüdten feküdt előttük a sziklákon, és kínjában reszketett. Nem reagált sem
Holdra, sem Qiblire. Tűztincs nem bírta elviselni, hogy ránézzen - a hófehér pikkelyeire nyomot
hagyott fekete égésnyomokra. Túl sok égési sérülésnek kellett lennie ahhoz, hogy túlélje. Valószínűleg
sokkos állapotba került, ha eddig nem esett volna.
Teknőcre sem tudott ránézni. A fejét szorongatta, és Tél farka körül járkált, és tudta, ha a szemébe
nézne, látná, mennyire gyűlölheti most őt.
"Mit tehetünk?" kérdezte Qibli Holdat, és amikor a nőstény nem válaszolt, mert túlságosan sírt,
Tűztincshez pördült. "Mit tehetünk?"
"Nem tudom!" kiáltotta Tűztincs. "Én vagyok a probléma, nem a megoldás!"
"Használd ezt" mondta Teknőc, és a nyakában lévő erszényben kotorászott. A hangja furcsán
hangzott, mintha megcsonkították volna, ahogy kijött a torkán, és az arckifejezése közelebb állt a
rémülethez, mint a dühhöz, most, hogy Tűztincs láthatta. Kirántotta az erszényből a szürkésfehér
folyami követ, és odatartotta. Semmi sem tűnhetett volna közönségesebbnek vagy haszontalanabbnak.
"Mi ez?" Qibli könnyeket pislogva mondta.
"Egy kő nem fog..." kezdte Tűztincs, de elhallgatott, amikor Teknőc félrelökte Qiblit, és a követ
Tél egyik égési sérülésének tetejére helyezte.
Tél fájdalmasan felsikoltott a hirtelen érintésre, és Hold Teknőc karmai felé nyúlt - aztán megállt.
A kő alatt az égés mintha elpárolgott volna.
A feketeség eltűnt, és a pikkelyek ismét ezüstösen és érintetlenül simultak el.
Teknőc megmozdította a követ, óvatosan végigcsúsztatta az égési sérüléseken, végig Tél törzsén és
szárnyain. Úgy tűnt, mintha havat söpörne maga mögött; minden sérülés eltűnt, minden seb
visszahúzódott és eltűnt.
A Jégszárny légzése lassabbá és kevésbé szaggatottá vált. Kinyitotta a szemét, és a szikla haladását
figyelte, arcán a zavarodottság és a csodálkozás maszkja.
Néhány pillanat alatt Tél teljesen meggyógyult.
Mindenki Teknőcre meredt, aki nagyon úgy nézett ki, mintha egy mély óceáni szakadékot szeretne,
ahová elbújhatna. Hátralépett, és ügyetlenül babrálta a követ a mancsában, mintha csak egy furcsa
kinövés lett volna, ami most jelent meg. "Visszakaphatom?" kérdezte.
"Mit" Mondta Hold. Megrázta a fejét, és lekuporodott Tél mellé, egyik karmaival óvatosan
végigsimított a hím törzsén lévő sima pikkelyek egy darabján. "Teknőc, mi... ?" A hangja elhalkult,
elnyelte az arcán végigsöprő hitetlenség.
Tél felült, és csodálkozó arckifejezéssel nyújtotta ki a karmait. Szárnyai óvatosan kitárultak teljes
szélességükre, majd ismét összecsukódtak. Az égési sérülések tényleg eltűntek.
"Teknőc" mondta Qibli óvatosan. "Miért van nálad varázslatos gyógyító kő? Nem, várj...
HOGYAN van neked varázslatos gyógyító köved?"
 Tűztincs nem tudta rendbe tenni a gondolatait. Nem tudta felfogni, hogy Tél túlélte, annak ellenére
amit vele tett. Még csak megkönnyebbülést sem tudott érezni; ez túl hatalmas, furcsa és lehetetlen
volt. Nem volt hely a fejében a Teknőccel kapcsolatos összes új kérdésének. A lehető legközelebb
húzta magához a szárnyait, figyelte, ahogy Tél tökéletesen sértetlen pikkelyei elmozdulnak, és félig-
meddig azt várta, hogy hirtelen úgyis egy halom hamuvá omlik össze.
"Ez egy bájolóval érintkező tárgy" mondta Hold Teknőcnek. "Honnan szerezted… OH." A szemei
hirtelen olyan tágra nyíltak, mint a holdak, amelyekről a nevét kapta.
Qibli egy másodperccel később értette meg. "Nem találtad valahol" mondta megdöbbentő hangon.
"Te csináltad! Megcsináltad! Te egy bájoló sárkány vagy!"
"Ez a te titkod" lehelte Hold. Olyan arckifejezése volt, mint akinek épp most sikerült végre
pontosan betűrendbe raknia egymillió tekercset. "Egy bájoló."
Ezért hiszi azt, hogy elbánik Skarlát Királynővel, döbbent rá Tűztincs.
"Oooorg" mondta Teknőc, és megrázta a szárnyait. "Ezt még senkitől sem hallottam még hangosan
kimondani. Senki más nem tudja. Igazából nem beszélhetnénk másról? Tényleg nem nagy ügy."
"NEM EGY…" Tél hirtelen közbeszólt, majd morgással vágta el magát, és a farkát csapkodta.
"Elmondhattad volna" mondta Tűztincs Teknőcnek. " Nem ezt csinálják a barátok? "
Nem mondta el neki Hold erejét, mert az "az ő titka" volt, de ezt elmondhatta volna neki.
"Gondolkodtam rajta" mondta Teknőc Tűztincsnek. "Mármint, hogy nem is különbözünk annyira,
te és én, nem igaz?"
Nos, nekem sosem volt lehetőségem arra, hogy elrejtsem az "adottságomat", gondolta Tűztincs. Ez
elég nagy különbség. "Szeretne még valaki drámai vallomást tenni?" kérdezte Qibli. "Ki rejteget még
varázslatot, varázserőt? Tél, van valami, amiről tudnunk kellene? Egy titkos Jégszárny képesség,
amivel sárkányokat lehet megölni egy gúnyos mosollyal?"
"Nem. Higgyétek el, semmi különös nincs bennem" morogta Tél.
"Bennem sincs." Qibli körbepillantott Holdra, Tűztincsre és Teknőcre. "Így legalább ketten
vagyunk." "Mikor csináltad ezt a követ?" kérdezte Hold Teknőcöt. "Jól vagy? Mennyire használtad
eddig az erődet?" Megdörzsölte a homlokát, a szárnyai úgy pislákoltak, mint molylepkék a gyertya
körül.
"Ne aggódj, a lelkem rendben van" mondta Teknőc, és a levegőbe intett. "Nem varázsoltam még
nagyon sok mindent. Úgy értem, nyilván nem akartam, hogy bárki észrevegye, hogy képes vagyok
erre."
"De miért?" robbant ki Tél. "Miért rejtegetnéd az erődet? A háború alatt szolgálhattad volna a
törzsedet! A királynődnek szüksége volt rád! Egy ilyen adottsággal könnyedén megnyerhetted volna a
háborút!"
"Nos" mondta Teknőc, és elhúzódott tőle. "Hm. Pontosan?"
"Várj, szóval neked nem lenne bajod" szólt hirtelen Tűztincs Télhez, "ha a királynője fegyverként
használná őt, de a történelem legmegbocsáthatatlanabb bűne lenne, ha az én királynőm engem
használna fegyverként?".
Kínos csend borult a csoportra, mint egy sárkányláng kaktusz, tele bűntudattal-gyanúval-
bizalmatlansággal- ítélkezéssel- felsőbbrendűséggel a tövismagok helyett. Senki sem akart Tűztincs
szemébe nézni, még Teknőc sem.
"Értem" mondta végül Hold Teknőcnek. "Neked kellene eldöntened, hogy mit kezdj a
képességeiddel, nem a királynődnek vagy bárki másnak."
Most gyorsan Tűztincsre pillantott, szinte úgy, mintha farkát dobná ki, hogy Tűztincs megragadja.
Én? gondolta Tűztincs. Ezt is nekem szánta? Soha nem dönthetek el semmit. Ha mégis,
valószínűleg elrontanám, és majdnem vagy tényleg megölnék valakit.
"Az a kő működne Farkincnál?" kérdezte Qibli. "Őt is meg tudnánk gyógyítani?"
Teknőc megrándult. "Megpróbálhatnánk" mondta. "De attól tartok, hogy pikkelyek és izmok
gyógyítására varázsoltam, nem pedig belső szervek vagy csontok gyógyítására - csak segítenie kellett
volna, hogy kevésbé fájjon az egész napos repülés után. Tudom, idióta voltam, hasznosabbá kellett
volna tennem."
"És nyilvánvalóbbá" mondta Tűztincs. "Milyen ostoba dolog elvarázsolni. Úgy néz ki, mint a világ
összes többi köve. Ha egy nap leejted, miközben egy folyó fölé hajolsz, soha többé nem találod meg."
"De a sebhelyeden talán beválik" mondta Teknőc Qiblinek. Odatartotta a követ, és Qibli elugrott
előle.
 "Szó sem lehet róla!" mondta, és a pofáját fogdosta. "Szeretem a sebhelyemet! Ez része annak, aki
vagyok! Vidd innen a varázslatos hülyeségedet!"
"Hé!" szakította félbe hirtelen Tél. "Hol van Ellenségölő?"
"Ki?" kérdezte Hold.
"Egy Éjszárnnyal utaztam" mondta. "Hová ment?"
Tűztincs felpillantott, és észrevette, hogy a nagy Éjszárny már nincs felettük az égen. Próbált
visszaemlékezni, mikor látta utoljára - közvetlenül a harc után? Mielőtt Teknőc és a többiek
megjelentek?
"Uh" mondta. "Talán mondtam neki, hogy menjen segítségért."
"Vagy talán úgy döntött, hogy halott vagyok, és elment, mielőtt ugyanaz történt volna vele"
mondta Tél keserűen. Egy gyors, tekergőző mozdulattal felállt. "Szükségünk volt rá! Segíteni akart
nekünk megtalálni az éjszaka elveszett városát!"
"A mit?" kérdezte Tűztincs.
"Hé" szólt Hold Télhez, és megpróbálta visszalökni a földre. "Talán ne csinálj hirtelen
mozdulatokat, amíg nem vagyunk biztosak benne, hogy jól vagy. Egyébként örülök, hogy
visszajöttél."
"Jól vagyok" mondta Tél, és ismét kinyújtóztatta a szárnyait és a nyakát. "Mintha meg sem történt
volna." Vádló tekintetét Tűztincsre szegezte, aki úgy érezte, mintha apró jégpengék szúrnák a saját
szemgolyóit. "Kivéve, hogy mégis megtörtént. Ez a szörnyeteg megfenyegetett téged, aztán azt
állította, hogy azért van itt, hogy segítsen neked."
"Én nem fenyegettem meg senkit!" tiltakozott Tűztincs. "Nem... úgy értem, nem igazán."
"Azért van itt, hogy segítsen nekünk" mondta egyszerre Teknőc. "Legalábbis azt hiszem."
"Úgy gondolod?" kiáltott fel sértődötten Tűztincs.
"Úgy értem" mondta aggódva, "azt hiszem, azt kívánom, bárcsak ne égetted volna meg Télt, ez
minden..."
"Baleset volt!" Mondta Tűztincs. "Próbáltam elmenekülni előle, és összeütköztünk…"
"Abból, amit láttunk, harcnak tűnt" mondta Qibli vádlóan.
"Óvakodj a hatalom és a tűz karmaitól" mondta Hold halkan. "Talán ő az."
Tűztincs egyik arcról a másikra nézett, a szíve hevesen kalapált. "Miről beszélsz?" kérdezte.
"Holdnak volt egy látomása - egy prófécia" mondta Teknőc.
"Rólam?" Ez nem lehetett jó jel. Ha Hold látomásban látta Tűztincset, amint szörnyű dolgokat tesz,
akkor talán tényleg Tűztincs rossz oldala fog győzni a végén. Talán elkerülhetetlen volt. Talán meg
sem kellett volna próbálnia küzdeni ellene.
De Pannon azt mondta... Pannon hisz bennem... nem tévedhet, ugye?
"Nem kifejezetten rólad" mondta Hold. "Nem láttam sárkányarcot a látomásban. De volt egy sor az
elején…"
"Elnézést" mondta Tél. "Tényleg mindent el fogunk mondani a gonosztevőnek, amit tudunk a
gonosz tervükről?"
"Nekem nincs gonosz tervem!" mondta Tűztincs, és kezdett pánikba esni. "Minden gonoszságom
hirtelen felindulásból van! Teknőc, mondd el nekik, hogy mennyire rosszul tervezek".
"Talán ha tud a jóslatról, akkor másképp tud cselekedni" mondta Hold. "Megtehetjük...
megváltoztathatjuk a jövőt, tudod." Tűztincshez fordult, és azt mondta: "Figyelj.

"Óvakodj a sárkányok sötétségétől,

Óvakodj az álmok leselkedőjétől,
Óvakodj az erő és a tűz karmaitól,
Óvakodj attól, aki nem az, akinek látszik.

Valami jön, ami megrázza a földet,

Valami jön, hogy felperzselje a földet.
A Jáde-hegy a mennydörgés és a jég alá fog zuhanni.
Hacsak nem találjuk meg az éjszaka elveszett városát."
 Tűztincs a nőstényről a többiekre nézett. Hold szeme úgy ragyogott, mintha maguktól a
csillagoktól közvetítene üzenetet. A hangja egészen mély és reszketeg lett, és kifejezetten
hátborzongató volt.
"Nos?" Hold megkérdezte. "Mit gondolsz?"
"Szerinted az első rész rólam szól?" mondta Tűztincs. Teknőc is ezt gondolta? Csak azért tartotta
szemmel, nehogy elkezdje perzselni a földet és hegyeket döngölni? "Én nem leselkedem senki
álmaira. És pontosan az vagyok, aminek látszom kívülről. Továbbá, persze, vannak tűzmancsaim, de
semmiféle erőm nincs. Ha lenne hatalmam, az életem eléggé más lenne, mint most, hidd el."
"A halál is egy hatalom" mondta Tél. "A mancsidban hordozod a halált." Megcsóválta a farkát, és
kemény pillantást vetett Qiblire és Holdra. "Tényleg ez az új szövetségesed? Öt napra elmegyek, és te
egy tömeggyilkossal kezdesz el dolgozni?"
"Elég határozottan távoztál" mutatott rá Qibli. "Azt mondtad, hogy nem jössz vissza, szóval miért
kapnál szavazatot? Ráadásul épp most bukkant fel Teknőccel."
"És én is simán elmehetek megint!" kiáltott fel Tűztincs. Úgy érezte, mintha a tüskék még mindig
ott lennének, a pikkelyei alá vájva. Úgy érezte, mintha egy újabb krokodil vágta volna az arcába. Ha
az, ami Teknőccel volt, a barátság volt, és ez jött vele, akkor a barátok annyira nem érték meg.
"Nekem ez nem kell! Egyikőtökkel sem akarok együtt dolgozni! Meg tudom találni Skarlátot egyedül
is - amúgy is ezt akartam csinálni!"
Az égbe lőtte magát.
"Tűztincs!" Teknőc kiáltott. "Várj!"
Ezt szerette volna, hogy a hím mondja, de ez nem volt elég. Még akkor sem lett volna elég, ha
utolérte volna - ami nem sikerült -, és még akkor sem, ha bocsánatot kért volna a szörnyű barátai
miatt, és megígérte volna, hogy nem hiszi, hogy ő valami eleve elrendelt, baljós rosszfiú.
Amit nem is fog.
Talán ha azt mondaná, hogy otthagyja őket, és csak velem barátkozik...
De ezt sem akarta megtenni.
A nőstény közel sem volt olyan fontos neki, mint a drága szárnycsoportja.
Hát, ez így volt rendjén. Elég időt pazarolt rá. Most már nekiláthatott, hogy megtalálja Skarlát
Királynőt, megölje, és visszamenjen Pannonhoz.
Tűztincs irányt vett a Felhők Karmai hegység felé, egyenesen a Lehetőség fölé emelkedett, és a
szárnyait csapkodva olyan gyorsan repült, ahogy csak tudott.
Nem nézett hátra, hogy megnézze, Teknőc megpróbálja-e követni. Nos, talán egyszer. De nem volt,
úgyhogy nem számított.
Egy idő után azonban, amikor a Lehetőség már jócskán a távolban volt, szárnycsapások hangjára
lett figyelmes a háta mögött. Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy bármelyik alsóbbrendű szárnyas
sárkányfióka is utolérhette volna, de a biztonság kedvéért veszélyes arccal lendült körbe.
"Ó!" szólalt meg a mögötte álló Égszárny, és a szárnyai alatt levegőt fogott, hogy megálljon és
lebegjen. Aztán elmosolyodott. Elmosolyodott. Ilyesmi sosem történt, akkor sem, amikor a sárkányok
először találkoztak vele. MI VOLT EZ AZ EGÉSZ?
"Mit akarsz?" kérte számon Tűztincs. Egészen biztos volt benne, hogy ez volt az az Égszárny, aki a
Lehetőségből repült ki, hogy találkozzon vele, de ismét elszaladt, amint meglátta Telet és
Ellenségölőt. Vajon őt figyelte? Arra várt, hogy elhagyja őket?
"Uh" mondta. "Semmi?"
Tűztincs a levegőben lebegett, és őt vizsgálgatta. Nagydarab volt, sokkal idősebb nála, meleg
narancssárga pikkelyekkel és borostyánszínű szemekkel. Nem látott sebhelyeket, ami szokatlan volt
egy kifejlett Égszárnytól Skarlát uralma alatt. Hatalmas, erőteljes szárnyak, hosszú szarvak halvány
aranyszínű jegyekkel. Az átlagos Égszárnyaknál is gazdagabbnak tűnt; három karmán aranygyűrűk
voltak, a torkát egy fekete, arany tüskékkel díszített nyaklánc övezte, és az egyik mellső lábán végig
kígyóként kanyargott egy karszalag, amelynek egyik végén apró rubinok csillogtak, mint a szemek.
Egyfajta fekete fémhüvelyt is szorosan a mellkasára illesztett, kívülről lakattal, amely talán még több
kincset tartalmazott.
Eléggé biztos volt benne, hogy még soha nem látta ezt a bizonyos Égszárnyat, bár az is lehet, hogy
igen, csak nem emlékezett rá. Talán Skarlát Királynő egyik tábornoka volt? Talán távol volt, hogy a
katonákat felügyelje a háborúban. De akkor biztosan lett volna valahol egy-két háborús sebhelye.
"Te vagy Tűztincs? " kérdezte. "Igaz?"
 "Úgy mondod, mintha tényleg lenne rá esély, hogy valaki más vagyok" mondta Tűztincs.
"Hát", mondta, "mindig van rá esély. Nem igaz?"
Furcsa volt ezt mondani. A nőstény oldalra hajtotta a fejét. "Fogalmam sincs, ki vagy te."
"A nevem" - mondta fontoskodva "Szárnyaló".
"Ó" - mondta Tűztincs. Egy pillanatra elgondolkodott. "Tényleg? Ez... szokatlan."
"Tényleg az?" - kérdezte a hím leereszkedően.
"Hát, igen" mondta Tűztincs. "Nem túl... ööö... törekvő, azt hiszem."
"De ez egy eléggé Égszárny név, nem?" kérdezte.
"Miért?" kérdezte a nőstény. "Nem mintha több fájdalmat kapnánk, mint más sárkányok.
Valószínűleg pont fordítva van, mivel minket arra terveztek, hogy hosszabb távokat repüljünk …"
"Várj" vágott közbe a hím. "Nem, nem, nem. Nem FÁJDALOM. SZÁRNYALÓ, SZ-Á-R-NY-A-
L-Ó, mint a királyság felett magasan repülni.
Ó, te jó ég! Más sárkányok ennyi éven át azt hitték, hogy a nevem Fájdalom?"
"Valószínűleg" mondta Tűztincs.
"Miért te vagy az első sárkány, aki bármit is mond erről?" kérdezte.
Tűztincs egy pillanatra elgondolkodott. "Mert nem vagyok udvarias" mondta végül. "Soha senki
nem tanított meg rá. Nem érdekel, mit gondolnak a sárkányok, mert akkor sem fognak kedvelni, ha
mindre helyes dolgot mondok, helyesen hajolok meg, és mosolygok, amíg a pofám nem fáj, akkor
meg minek törődjek vele?".
"Tudom, mire gondolsz" mondta. "Mindent pontosan ugyanúgy tehetsz és mondhatsz, mint
mindenki más, de ha csak egy dologban különbözöl tőlük, csak az érdekli őket".
"Feltételezem, hogy igen" mondta Tűztincs. "Igazából még sosem próbáltam úgy viselkedni, mint
más sárkányok."
"Hát, ez nem működik" mondta. Valami izzott a szemében, egy régi, régi harag. "Bízz bennem. A
végén mégis száműztek a saját otthonodból."
Tűztincs meglepetten nézett rá. "Téged is száműztek az Égi Királyságból? Mikor? Rubina vagy
Skarlát által? Miért?"
"Ez egy hosszú történet" mondta. "Egyszer majd elmesélem az egészet. De a rövid válasz az -
azért, mert önmagam vagyok. Mert akkoriban nem volt más választásom."
Egy pillanatig Tűztincs nem volt biztos benne, hogy azért érezte-e ismerősnek, mert valóban
ismerte, vagy mert annyira hasonlított rá.
"Nincs szükséged a többi sárkányra" mondta. "Azokra, akikkel az előbb együtt voltál. Ők nem
tudnak megérteni téged. De én segíthetek neked megtalálni, amit keresel."
"Ó, tényleg?" mondta Tűztincs. "Tudod egyáltalán, hogy mi az?"
"Azt hiszem, igen" mondta. Hirtelen végigmérte Tűztincset, és a hegyek felé vette az irányt.
"Kövess!"
Ez nem volt túl meggyőző, de amúgy sem volt Tűztincsnek különösebben más világos terve.
"Nem szeretek követni senkit!" kiáltotta. Egy farkcsóválással megpördült, és felzárkózott, hogy a
hím mellett repüljön. "Hé, miért nem találkoztunk még soha?"
"Kitűnő kérdés" mondta a hím. "Az egyetlen válasz, amire eddig jutottam, az, hogy Skarlát
Királynő jobban szereti, ha a játékait külön tartják egymástól."
"Senkinek sem vagyok a játékszere" sziszegte Tűztincs, és behúzta a karmait. Miért mondták ezt
folyton a sárkányok róla és Skarlátról? "Bárki, aki megpróbál velem játszani, nagyon hamar rájön
erre."
A hím békítően lehajtotta a fejét. "Elnézést kérek. Bevallom, én sem így látom magam. Talán
pontosabb lenne azt mondani, hogy Skarlát nem akarta, hogy a legerősebb barátai összefogjanak
ellene."
Tűztincs elfojtott egy nevetést, és egy kis lángcsóvát küldött az égbe. "Te vagy az egyik
leghatalmasabb barátja? Mire vagy képes? Fizetni az ellenséges sárkányoknak, hogy
elmeneküljenek?"
"Nos" mondta, "kétlem, hogy Skarlát ezt hasznosnak tartaná, de többek között úgy tűnik, hogy az
apja lehetek tüzpikkelyes sárkányfiókáknak."
Tűztincs rápislogott. A hím visszabámult rá, borostyánszínű szemei szinte csillogtak. Úgy tűnt,
mintha arra várna, hogy a nőstény örömében összeessen, vagy örömében sikoltozva rohangáljon, vagy
valami ilyesmi.
 "Ó, tényleg?" mondta Tűztincs. "Rám gondolsz? Ez volt az elképzelésed a szívmelengető
felfedezésről? Te vagy az apám?"
"Igeeen" mondta óvatosan. "Nem tűnsz túl izgatottnak emiatt."
"Miért kellene hinnem neked?" - kérdezte a nőstény. "Hol voltál egész életemben? Miért nem
beszéltél velem eddig soha? Mit akarsz most kiszedni belőlem? Miért döntöttél hirtelen úgy, hogy
megjelensz?"
"Hé, hé, nyugodj meg" - mondta hím.
"Igen, rendben, ez bizony elég lekezelően hangzott ahhoz, hogy az apám legyél" mondta Tűztincs.
"Csináld még egyszer. Mondd, hogy tudod, mi a legjobb nekem. Mondj valamit arról, hogy nem
igazán értem a világot, és azért vagy itt, hogy irányíts, taníts és segíts felnőni, mert egyedül nem
tudnám ezt megtenni".
"Figyelj" mondta. "Nem tudtam, hogy élsz. Általában távol vagyok, és... dolgokat csinálok a
királynőnek... így lemaradtam az egész időről, amikor Vérnász megpróbált megszökni veled és a
testvéreddel. Mire visszatértem, Skarlát Királynő közölte velem, hogy meghaltál. Azt mondta, hogy
Vérnász egyik sárkányfiókája sem élte túl, és hogy Vérnász elment, hogy csatlakozzon a Béke
Karmaihoz. Mindenkinek megtiltották, hogy Vérnászról beszéljen, és nekem fogalmam sem volt
róla... Úgy értem, tudtam, hogy létezel, a tűzpikkelyes sárkányfióka, de azt nem tudtam, hogy a
lányom vagy, egészen néhány nappal ezelőttig".
"Nos" mondta Tűztincs. "Fogadok, hogy ez elég nagy csalódás volt."
"Számomra nem" mondta. "A lányom erős, csodálatos és félelmetes. Ki ne lenne erre büszke?"
Tűztincs valahogy azt kívánta, bárcsak kihagyta volna a félelmeteset ebből a leírásból, de mégis
furcsa érzés volt egy mondatban szerepelni a "büszke" szó közelében.
"Szóval, hogyan jöttél rá?" kérdezte. "Egy... ööö... egy barátom mondta."
"Egy barát?" ismételte Tűztincs. "Bizonyára nem siette el a dolgot."
"Ő sem tudta" tiltakozott Szárnyaló. "A neve Cirrus. A Béke Karmainak tagja. És amikor elmondta
nekem, muszáj volt - mármint, azonnal megkerestelek. Ha hamarabb tudtam volna... - elakadt a szava.
"Mit tettél volna?" kérdezte Tűztincs. "Megmentettél volna az arénából? Elmondtad volna az
igazságot a fekete kövekről? Megakadályoztad volna, hogy Skarlát Királynő felhasználjon engem?
Megakadályoztad volna, hogy Rubina száműzzön engem? Valóban hasznos lehetett valaha is az
életemben? Szerintem nem."
"Most hasznos lehetnék" mondta. "Mindent megváltoztathatok neked."
"Ezt kétlem" mondta Tűztincs. Hurokba fordult, és az első két hegycsúcs közötti rés felé vette az
irányt. A szél a szárnyait csapkodta, megpróbálta letéríteni az útvonaláról, de ő egyenesen maradt, és a
hágón keresztül, és egy mohás völgybe söpört, ahol itt-ott elveszett birkák álltak.
Miközben a birkák riadtan tipródtak, és Szárnyaló utolérte Tűztincset, mozgást vett észre egy
fákból álló csoportban, magasabban a lejtőn.
A lélegzete elakadt a torkában. Ismerte azt a narancssárga színt, ismerte, mintha a félelem és a
félelem vérfürdője söpört volna végig rajta.
Lassú, fenséges szárnycsapásokkal egy csillogó sárkány emelkedett ki a fák közül, és feléjük
vetette magát. Skarlát Királynő volt az.
Tűztincs megtalálta őt - vagy ő találta meg Tűztincset - végre.

11. fejezet
"A királynő az" mondta Tűztincs, megvonva a vállát. "Te fuss. Én megállítom. " Ezért vagyok itt.
Ez az a pillanat, amikor örökre elintézem őt. Végre olyasmire használom a tüzemet, ami Parázsfölde
biztonságosabb hellyé teszi.
"Várj" mondta Szárnyaló. "Mielőtt megtámadod, hallgasd meg őt."
Tűztincs megpördült, és leolvasta az árulást az arcáról, mielőtt az elméje még feldolgozta volna a
szavait.
"Együtt dolgozol vele" morogta. "Szándékosan hoztál hozzá!"
"Nos" mondta a hím, "hogy őszinte legyek, ő is ezt akarta, de te is ezt akartad, nem igaz? Szóval ez
tényleg árulásnak számít? Úgy értem, most mindenki boldog. Szóval... hurrá, én?"
 Skarlát Királynő ekkor egy forró levegővel érkezett, őrülten körözve Tűztincs és Szárnyaló körül.
Tűztincs elfelejtette, milyen csúnya sebhely van az arcán. A királynő soványnak és rongyosnak tűnt,
de még mindig lángolt a dühtől, mint egy hideg láng, amely soha nem akar kialudni.
"Óh ho" szólt Skarlát Szárnyalónak. "Ezt arcot már rég nem láttam."
Az enyémet? gondolta Tűztincs.
"Már kerestelek" kiáltott vissza, és visszacsapott, hogy szem előtt tartsa a királynőt. "Nem
fenyegetheted így a barátaimat, és nem úszhatod meg ennyivel."
"Barátokat?" Skarlát Királynő magas, őszinte nevetésbe kezdett, amely vidáman pattogott a
hegycsúcsokról. "Azt hiszed, hogy Dicső az neked, drágám? Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat
törődik veled. Szerinted sírna bárki is, ha a levágott fejedet a karmai közé ejteném? Ismerd be: senki
sem szeret téged úgy, ahogy vagy, csak én. Ez mindig is így volt és így is lesz."
"Nem, ez nem igaz!" kiáltott fel Tűztincs . "Vannak más sárkányok is, akik szeretnek engem!"
"De nem változtatnának meg mindannyian, ha tehetnék?" Skarlát szánakozva mondta. "Leszednék
a tűzpikkelyeidet, és egy jól tervezett dobozba préselnék a bájos őrültségedet. Én azonban nem.
Szerintem minden porcikád tökéletes."
"Amíg azt teszem, amit te akarsz" mutatott rá Tűztincs. "Abban a pillanatban, hogy saját
gondolatom támad, máris utálsz."
"Ó" mondta Skarlát. "Ez újdonságnak hangzik! Volt már ilyen 'saját gondolatod'? Eddig csak
azokat a Sárszárnyas gondolatait és döntéseit láttam tőled. Ha tényleg van egy sajátod, alig várom,
hogy halljak róla."
"Abbahagynátok végre a vitatkozást?" szólt közbe Tűztincs apja. Szöget döntött lefelé, hogy
leszálljon egy hatalmas sziklákból álló körre. Tűztincs leszállt utána, a legkopárabb sziklát választva,
amit talált, és Skarlát egy pillanattal később csatlakozott hozzájuk.
A három Égszárny egy hosszú pillanatig bámult egymásra. Legalábbis Tűztincs és Skarlát bámult;
Szárnyaló dühítően elégedettnek tűnt magával.
"Okosabb vagyok, mint gondolnád" mondta Skarlát Királynőnek. "Rájöttem. Ennyi éven át
hazudtál nekem, de most már tudom az igazságot."
"Milyen izgalmas számodra" válaszolta lehunyt szemmel, és füstöt sziszegett ki az orrlyukain.
"Ő Vérnász lánya" mondta emelkedett hangon az apja. "Az én lányom." A farka Tűztincsé felé
suhintott, mintha kísértést érzett volna, hogy az övé köré fonja, de az utolsó pillanatban megállt.
"Igen, tudom" mondta Skarlát. "Bizonyára az. De nem érdemelted meg, hogy megtudd. Nem volt
jogod megtenni, amit tettél, és ezért úgy döntöttem, hogy soha nem találkozhatsz azzal a
szörnyeteggel, aki ebből született. Biztos vagyok benne, hogy Parázsfölde minden királynője
egyetértene velem."
"Miért? Mit tett?" kérdezte Tűztincs. A szíve úgy érezte magát, mint egy tábortűz, amit mindjárt
eltaposnak.
Skarlát elvigyorodott. "Szóval még mindig nem mondtad el neki. Imádom. Felháborodottan és
önelégülten viselkedsz, és azt állítod, hogy hazudtam neked! És most mégis itt vagy, és hazudsz a saját
lányodnak. cö cö cö."
"Nem értek vele egyet" mondta Tűztincs Szárnyalónak. "De nem szeretem, ha hazudnak nekem.
Miről beszél?"
"Most... nem alkalmas az idő" - mondta Szárnyaló kínosan. "Majd később elmondok neki
mindent."
"Nem kell elmondanod neki" mondta a királynő. "Majd én előre megyek és megmutatom neki."
Villámgyors mozdulattal hirtelen a szikláról Szárnyaló sziklájára ugrott, a hátára fordította, és a
sziklához szegezte.
"Állj!" kiáltott fel Szárnyaló, és eredménytelenül lökdösődött Skarlát karmai ellen.
Tűztincs szélesre tárt szárnyakkal felemelkedett. Ez az! Meg kell ölnöm őt. Ezzel megmenteném az
apámat.
Ez a megfelelő pillanat. Még Pannon is ezt akarná. És most... Tedd meg most, Tűztincs.
De ... mi volt az igazság, amit Skarlát akart, hogy megtudjon?
És mi van, ha megtámadta a birkózó sárkányokat, és véletlenül az apját is megégeti? És hogyan
ölhetné volna meg a sárkányt, aki életben tartotta, amikor mindenki más a halálát akarta? És mi van,
ha a királynőnek igaza volt? Mi van, ha senki más nem szerette Tűztincset?
Mi van, ha Skarlát megölése nem változtatta meg mindenki véleményét?
 Mi van, ha megint olyan hibát követ el, mint Tél, csakhogy valaki tényleg meghalhat, és akkor még
Pannonnak is gyűlölnie kellene őt, és örökre kidobnák a Jáde-hegyről, és az összes királyság összes
királynője száműzne őt, és nem volt hová mennie, és senki más nem volna a világon?
Nem bánná volna meg, hogy megölné a királynőjét? Nem azt kívánná, bárcsak lenne valaki, aki
életben maradna, aki... aki szereti őt?
Mindezek a gondolatok egyszerre suhantak át a fején, és Tűztincs elég sokáig tétovázott, hogy
rájöjjön, Skarlát nem támadta meg Szárnyalót.
A királynő csupán lefogta Szárnyalót, miközben levágta a rajta lévő aranytüskés nyakláncot. Ahhoz
képest, hogy ilyen nagy, erősnek tűnő Égszárny volt, nyilvánvalóan nem volt valami nagy harcos;
tiltakozott, hangosan, de alig küzdött.
Végül Skarlát Királynőnek sikerült kettészakítania a bőrt, és a nyaklánc a földre csattant, felfedve
egy csíkot, ami egy apró, fehér valamit rejtett zsebébe dugva volt benne.
"Tessék" mondta Skarlát, és elégedetten hátralépett, miközben elégedetten megdobta a fejét.
Szárnyaló mogorván feltápászkodott... de a szeme már nem volt borostyánszínű... és a narancssárga
pikkelyei elváltoztak, összementek és megváltoztatták a színüket, akárcsak a levágott nem-Dicső-fej.
Tűztincs hátraugrott, perzselésnyomokat hagyva a szikla szélén lévő mohán. Ő nem egy Égszárny.
Éjszárny volt? Lehet, hogy ő volt az az Éjszárny, aki korábban követte őt és Teknőcöt?
Ha félig Éjszárny vagyok, talán van valami király képességem, amiről nem tudok. Talán a törzsük
befogadna - fogadok, hogy kedvelnének, ha rájönnének, hogyan használjanak.
De Szárnyaló pikkelyei sem váltak feketévé. Hanem... zölddé váltak.
Nem olyan gazdag, sötétzöld, mint Teknőc pikkelyei; valójában nem olyan zöld színű, amilyet
Tűztincs még soha nem látott egyetlen Tengerszárnyon sem. Szárnyaló most olyan színű volt, mint a
lime-ok és a dzsungelpapagájok, valami jellegtelen sárgás-zöld, ami borzalmasan összeütközött az
alatta lévő mohával. Vékonyabb is volt, mint korábban, keskenyebb vállakkal és kevésbé csillogó
fogakkal. A szárnyai kisebbek voltak, és a farka ... a farka hurokban tekeredett mögé, mint egy
majomé ... vagy mint egy -
"Egy Esőszárny?" mondta Tűztincs. "Komolyan. Az apám egy Esőszárny. Ez valami vicc?"
"Ő nem igazán Esőszárny" mondta Skarlát vigyorogva. "Ezért dobták ki. Akárcsak téged,
tulajdonképpen száműztek a királyságából. Mint apa, mint lánya; egyikőtöket sem akarja senki sehol.
Kivéve persze engem. Nem lenne itt helyénvaló egy kis hála?"
"És akkor mi van, ha én egy Esőszárny vagyok?" Tűztincs apja a királynőhöz fordult. "Amikor
találkoztam Vérnásszal, teljes értékű Égszárny voltam. Ő sosem tudta, hogy más vagyok. A
sárkányfiókáink teljes értékű Égszárnyak lettek volna. Ez így működik."
"Ha" horkantotta Skarlát. "Ezt te nem tudhatod. Én azt mondom, nem véletlen, hogy ez itt úgy
alakult, ahogyan alakult. Az Égszárnyaknak csak más Égszárnyaktól lehet tojásuk, és itt a
bizonyítékod."
"Ez nem bizonyíték" csattant fel. "Az Égszárnyaknak évszázadok óta vannak sárkánytojásaik
tűzpikkelyekkel. Ezt nem foghatod rám! Ennek semmi köze ahhoz - ahhoz, hogy ki vagyok
valójában."
"Hibrid vagyok?" kérdezte Tűztincs, nem egészen követve ezt a beszélgetést. "Hogy lehetek félig
Esőszárny? Egyáltalán nem hasonlítok rájuk." Kinyújtotta a karmait, és megpróbálta akarattal színt
változtatni a pikkelyeit. Amikor semmi sem történt, megérintette elülső agyarait, és azon tűnődött,
vajon titokban tudnak-e mérget lövellni. Nem mintha szüksége lett volna extra fegyverzetre, de azért
elég menő lenne.
"Nem vagy hibrid" mondta az apja, kissé türelmetlenül, tekintve, hogy egy kosárnyi őrültet dobott a
fejére. "Égszárny voltam, amikor találkoztam Vérnásszal, és nemzettelek téged. Neked nem lenne
semmilyen Esőszárny tulajdonságod. Te teljesen Égszárny vagy."
"De miről beszélsz, te Égszárny voltál?" kérdezte Tűztincs. "Attól, hogy narancssárgára változik a
pikkelyed, még nem leszel Égszárny."
"Ha ha ha ha!" Skarlát felnevetett. "Még erre sem képes, jó ég."
"Nem, de másra igen" csattant fel. "Nekem - van egy adottságom, Tűztincs. Nézd!" Felemelte a
szakadt nyakláncot, és a nyakába akasztotta.
A pikkelyei ismét fodrozódtak, ezúttal ismét narancssárgára, és hirtelen Szárnyaló, az Égszárny
ismét Tűztincs előtt állt.
 "Látod?" mondta a mélyebb, erősebb hangján. "Meg tudom változtatni az egész énemet. Most már
egy teljes Égszárny vagyok."
"Szörnyű névvel, amit magadnak adtál" találgatott Tűztincs. "Ez megmagyarázza ezt. Mi az igazi
Mi az igazi neved?"
"Kaméleon" mondta, ledobta a nyakláncot, és visszaváltozott védekező zöld sárkánnyá. "Néhány
sárkány talán azt mondaná, hogy ez kegyetlen irónia volt, míg mások, például egy egész Esőszárny
törzs napokig nevetne és röhögne, amint mindenki rájön, hogy a 'Kaméleon' nevű sárkány az egyetlen
az esőerdőben, aki nem tudja megváltoztatni a pikkelyei színét."
Tűztincset nem különösebben érdekelték a múltból származó zokogós történetek. A fejében
kezdtek összeállni a darabkák.
"Te voltál az, aki elvarázsolta a fejet, hogy úgy nézzen ki, mint Dicső!" mondta Tűztincs. "Te
segítettél Skarlát Királynőnek megijeszteni a barátaimat!"
"Hé, nagyon jól fizet" mondta, és megmutatta a karmain lévő gyűrűket. "Legalábbis régebben igen.
Évek óta több kincsem van, mint bármelyik Esőszárnynak Parázsfölde történetében. Az utóbbi néhány
hónap azonban már nem egészen ilyen volt." Rosszalló pillantást vetett a királynőre.
"Hamarosan visszakapom a királyságomat" mondta Skarlát Királynő. "Bár azt hiszem, tartozol
nekem a díjért, amit néhány napja elvesztettél."
Tűztincs homlokát ráncolva lehunyta a szemét. Ez a beszélgetés elterelte a figyelmét a céljáról:
Skarlát megöléséről.
Már ha ez még mindig a helyes dolog volt. Az volt? Skarlát Királynő nem tűnt olyan félelmetesnek
és szörnyetegnek itt, ebben a csendes völgyben, Tűztincs kedves őrültségéről és az apjáról
beszélgetve.
Emlékezz vissza, milyen szörnyű dolgokat tett. Az a véletlen Sárszárny, akit megölt, hogy
megszerezze azt a fejet.
Pannon és a barátai elfogása, hogy harcoljanak az arénában. Kényszerítette anyámat, hogy
megölje az ikertestvéremet... De életben tartott, amikor a törzsben mindenki más megöletett volna
abban a pillanatban, amint én kikeltem.
És igaza van - soha nem akart megváltoztatni. Úgy szereti a pikkelyeimet, ahogy vannak. Nem
vagyok benne biztos, hogy még Pannon is így gondolja. Emlékezett rá, hogy összerezzent, amikor
megérintette, és arra, hogy gondosan figyelte a szárnyait, amikor valami gyúlékony dolog közelében
volt.
Skarlátnak tényleg meg kellett halnia?
Ó, Pannon, miért nem tudsz itt lenni, hogy megmondd, mi a helyes?
Kinyitotta a szemét, és Kaméleonra nézett, aki a mellkasát körülvevő fémhüvelyt babrálta. Ez volt
Skarlát titokzatos új szövetségese. Tűztincs saját apja - egy kegyvesztett Esőszárny, akinek különös
alakváltó képességei voltak. Ő sem volt annyira félelmetes.
Olyan rossz lenne, ha Skarlát mégis visszakapná a trónját? Mi lenne, ha Rubina beleegyezne, hogy
lemond, és Skarlát beleegyezett, hogy békén hagyja Tűztincs barátait, és Tűztincs beleegyezett, hogy
nem gyújtogat többé sárkányokat (kivéve, ha tényleg megérdemlik), és minden nagyjából visszatér a
normális kerékvágásba?
"Tűztincs" szólalt meg Kaméleon, beletörve a gondolataiba. "Tudom, hogy eddig nem voltam apa
számodra, de ezen változtathatok. Azt hiszem, olyan ajándékot adhatok neked, ami minden, amire
mindig is vágytál."
"Nincs semmi, amit mindig is akartam volna" mondta Tűztincs. A fejében átfutott a kép, ahogy
Pannon a szárnyait a nőstény köré tekeri, és soha többé nem engedi el, de elhessegette magától.
Messze volt még attól, hogy ezt megkapja, vagy megérdemelje, vagy úgy érezze, hogy el tudná
fogadni, még ha Pannon valaha is - Ne gondolj erre, parancsolta magának.
"Ó, tényleg?" Kaméleon előhúzott egy vastag, ezüstös-fekete fémszemekből álló láncot, amelynek
egyik végéről egy fekete medál lógott le. Tűztincs felismerte a fémet, mint olyat, amilyet Skarlát
használt a foglyai szárnyainak és bokáinak összekötésére; a legtöbb sárkánytűzzel szemben
áthatolhatatlan, de Tűztincsével szemben nem. A medál külsejére egy sárkány alakját vésték, széttárt
szárnyakkal és két hurokban görbülő farokkal alatta, aranyrézszínű fémmel berakva, amely úgy
csillogott a napfényben, mint Tűztincs pikkelyei.
Tűztincs egy pillanatig nézte a medált. "Igazad van - mondta. "Egész életemben kétségbeesetten
vágytam egy ronda nyakláncra."
 "Hé" tiltakozott Kaméleon, mire Skarlát Királynő hangosan felnevetett.
"Főleg olyat, ami abban a pillanatban elolvad, amint felveszem" mondta Tűztincs. "Nagyon
köszönöm szóóóval nagyon! A legjobb apa a világon."
"Ez az a fajta szülői szórakozás, amiről lemaradtál" mondta neki Skarlát. "Szívesen."
"Ez nem csak egy nyaklánc" erősködött Kaméleon, nem törődve Skarláttal. "Tűztincs, nem érted,
hogy mit mondok? Hogy, mit tudok tenni? Bárkivé át tudlak változtatni, akivé csak akarod.
Tengerszárnnyá vagy Jégszárnnyá, vagy akár fosztogatóvá is változtathatlak, ha valamiért különösen
fel akarod magad falatni. Sárszárnyat is csinálhatok belőled. Elvehetem a tűzpikkelyeidet. Hát nem
érted? Lehetnél normális. Lehetnél sárkány, aki képes megérinteni más sárkányokat. Nem kell, hogy
az a szörnyeteg legyél, akitől mindenki fél. Meg tudlak változtatni."
Tűztincs bámult rá, és azon tűnődött, vajon a pikkelyei úgy lebegnek-e a felhők közé, ahogyan azt
érezte, hogy talán igen.
"Azt hittem, az erőd csak különleges esetekre való" tűnődött Skarlát. "Valami következményekről
és kockázatokról meg valami blabla."
"Ez egy különleges eset" mondta Kaméleon. "Bármit megtennék a sárkányfiókámért."
"Aww", mondta Skarlát szarkasztikusan. "Milyen ritka és szokatlan szülő." Valami mintha
megütötte volna a lányt, és füstfelhőt szívott be, elfordította a fejét, hogy elgondolkodva nézzen észak
felé.
"Te komolyan beszélsz" mondta Tűztincs az apjának. "Ez tényleg valódi? Ha felveszem azt a
nyakláncot, többé nem leszek önmagam?" Nem tudta eldönteni, hogy mit érez ezzel kapcsolatban.
Egyszerre hangzott dicsőségesen és szörnyen. Nincs többé Tűztincs. Nincs többé Tűztincs. Mindenki
biztonságban lenne tőle örökre. De ki vagyok én a tűzpikkelyeim nélkül?
"Ez csak rajtad múlik" válaszolta. "Ez a bizonyos nyaklánc csak arra van elvarázsolva, hogy
elvegye a tűzpikkelyeidet. Továbbra is te maradsz, ugyanaz a Tűztincs, a saját személyiségeddel és
történelmeddel. De normális Égszárny pikkelyeid lesznek, és bárkit megérinthetsz, akit csak akarsz,
anélkül, hogy bántanád. El tudod képzelni? Egy átlagos sárkány lennél. De ha más varázslatot
szeretnél, ami teljesen mássá változtat, azt is meg tudom csinálni."
Lehetnék Sárszárny. Valaki, akivel Pannon együtt lehet és akit szerethet anélkül, hogy bárki is
gyűlölne érte.
Még azt sem kell tudniuk, hogy korábban Tűztincs voltam.
Kivéve őt - neki tudnia kell, hogy ki vagyok valójában. Először neki kell elmondanom az
átalakulásomról, mint önmagam. Egyelőre lehetnék Tűztincs - biztonságos Tűztincs, nincs tűzpikkely,
nem jelentek veszélyt senkire. És miután beszéltem vele, azzá válhatok, akivé ő akarja. Pannon
dönthet! Elképzelhetné magának a tökéletes sárkányt, és azzá válhatnék. Pontosan olyanná, amilyet ő
akar minden részletében. Akkor viszont szeretnie kellene engem, nem igaz?
Elkezdett a nyakláncért nyúlni, aztán visszahúzódott. "Nem fog működni" mondta. "Az a nyaklánc
megolvad és szétesik, amint a pikkelyeimhez ér."
"Ez a fém vastag és erős" mondta Kaméleon. "És az átalakulás csak egy pillanatig tart. Szerintem
addig tart, amíg a pikkelyeid biztonságban vannak, ha gyorsan felveszed. Egy próbát megér, nem
igaz? És ha nem válik be, akkor majd csinálunk valami mást. De ha működik, ne vedd le - minél
többször veszed fel és le, annál nagyobb az esélye, hogy tönkremegy."
Tűztincs még egyszer utoljára habozott. "Ez nem trükk, ugye? Akkor is önmagam maradok?"
"Természetesen" mondta Kaméleon. "Ahogy én is mindig önmagam vagyok, de minden arcom
egy-egy jobb verziója önmagamnak. Tűztincs leszel, de végre egy olyan Tűztincs, akit a sárkányok
szerethetnek."
És ha ez egy trükk, gondolta Tűztincs, és én eltűnök... vajon olyan nagy veszteség lenne az a világ
számára?
Hiányoznék egyáltalán Pannonnak? Teknőc nem örülne, ha soha többé nem látna?
Kikapta a nyakláncot Kaméleon karmai közül, és a feje fölött, a szarvai fölött leejtette, amíg a
nyakában landolt, a medál pedig egy puffanással a mellkasának csapódott.
Várta, hogy olvadt porrá gömbölyödjön. De nem így történt.
Semmi sem történt.
Valójában semmi. Csak ült ott. Tűztincs pontosan ugyanezt érezte.
Megbökdöste a nyakláncot. Semmi, csak egy nyaklánc lógott a nyakában, hivalkodóan NEM
olvadt el.
 "Hogy érzed magad?" Kérdezte Kaméleon.
Tűztincs felnézett, hogy mindketten rá hunyorogjanak. Kinyújtotta a karmait, hogy megvizsgálja
őket. "Máshogy nézek ki?"
"Nem nagyon" mondta Kaméleon.
"Kevésbé izzó" mondta Skarlát. "Kiábrándítóbb. Sokkal... hétköznapibb." Az utolsó szót úgy köpte
ki, mint egy rohadt körtét, de Tűztincsnek gyönyörűen hangzott.
"Tényleg?" Tűztincs megfordult, és meglátta, hogy egy kis sárga virág nőtt ki a szikla repedéséből,
amelyen ült. Lassan kinyújtotta az egyik karját, egész karja remegett, és megsimogatta a szirmokat.
A virág megingott. A virág Tűztincs karmával meghajolt, visszacsúszott a helyére, és sárgaságát
vidáman lobogtatta a szélben.
A virág élt.
"Láttad ezt?" Tűztincs zihált.
"Ásítoztam" mondta Skarlát.
Tűztincs újra megbökte a virágot, és amikor az még mindig nem lobbant lángra, leugrott a
szikláról. és négykézláb landolt a fűben.
A fű élt!
Tűztincs teljes erőből végigrohant a réten, karmaival a fűbe taposott, szárnyaival ágakat
csapkodott, borostyánfoltokban hempergett, oldalával fáknak ütközött.
Minden élt!
Egy birkát riasztott elő egy barlangban lévő rejtekhelyéről, amely bozontos rémületében bégetve
vágtatott át az útja fölött. Tűztincs örömmel csapott le rá a farkával, amitől az több métert pattant a
fűben. Az felugrott, és tovább futott, Tűztincs arcán pedig egy Jáde-hegy méretű vigyor terült el.
"Nézzétek!" kiáltotta az apjának és a királynőjének. Mellső mancsaival megragadott egy fát, és
addig rázta, amíg egy megalázott mókus ki nem esett belőle. "Bármit meg tudok csinálni!"
"Kivéve, hogy tüzes bosszút álljak az ellenségeimen" mormogta mogorván Skarlát Királynő.
Tűztincs visszaugrott hozzájuk a füvön keresztül, és letelepedett a leggyúlékonyabb lombfolt
tetejére, amit csak talált. És túlélte! Az egész völgyben semmi sem égett! Ez volt a világ legszebb
helye!
"Ne aggódj" mondta a királynőnek, miközben egy kis lángot lehelt a szájából a teljesen normális
sárkánylángból. "Még mindig meg tudjuk csinálni. A bosszúállás, az ellenségek, akármilyen dolog.
Hol akarod kezdeni?"
Skarlát Királynő felült, és ránézett. Aztán Kaméleonra nézett. Mélyen meghajolt, szárnyait
széttárva.
"Szolgálatodra, felség" mondta mosolyogva.
"Van egy nagyszerű ötletem" mondta Skarlát Királynő, és elgondolkodva nézte Tűztincset.
"Akkor mire várunk?" kérdezte Tűztincs. "Menjünk, szerezzük vissza a királyságodat."

3. RÉSZ – AZ ÚJ VESZÉLY
12. fejezet
Azonnal észak felé repültek, miközben a sötétség kezdett elnyúlni az alattuk elterülő hegyeken, és a
csillagok apró szívdobbanásai kezdtek pislákolni az égen. Tűztincs könnyűnek érezte magát,
könnyebbnek, mint azt valaha is gondolta volna. Olyan volt, mint a füst a szélben, mint a
pitypangmagok sodrása. Szabad volt.
Már nincs miért aggódnom.
Csinált egy szaltót a levegőben, felzárkózott az apja mögé - aki ismét Égszárny-alakban volt, mint
Szárnyaló, bár valahogy a szakadt nyaklánca nélkül; ez furcsa volt, később meg kellene kérdeznie,
hogyan csinálta; valószínűleg valami mással varázsolta el, mindegy, nem nagy ügy -, és úgy nekiesett,
hogy a hím oldalra bukott, és egy vicces, eszeveszett csapkodó hurkot kellett csinálnia, hogy
egyenesbe álljon.
Tűztincs nevetett és nevetett. "Ilyet még senkivel sem tudtam csinálni!" kiáltott fel. "Mindig is
szerettem volna valakit a levegőben megtámadni!" Megkerülte a hímet, és az egyik szárnyával
szívélyesen meglökte az egyik szárnyát, újra kibillentve az egyensúlyából. "És ez! Ezt mindig is meg
akartam csinálni!"
"Nem tartogatnád talán a gyengéd indulataidat arra az időre, amikor nem a felhajtóerővel küzdök?"
kérdezte Kaméleon, és kitért az útjából, amikor a nőstény ismét lezuhant rá. "Úgy értem, szeretem,
köszönöm, de az éjszakai repüléshez nekem egy kicsit erőteljes."
"Te vagy a legjobb" mondta Tűztincs. Nem tudta megállni, hogy ne vágja megint oldalba a hímet.
"Ez volt az utolsó alkalom, ígérem!" kiáltotta, miközben a hím megtántorodott. "Mert amikor az Égi
Palotába érünk, rengeteg sárkány lesz, akikkel ezt megtehetjük! Szárnyakat fogok bökdösni, farkat
bökdösni és MINDENKIT megölelni!"
"Nem" mondta élesen Skarlát Királynő. Megpördült, és felsorakozott, hogy Tűztincs mellett
repüljön. "Ezt nem teheted. Addig nem, amíg vissza nem kapom a trónt. Senki sem tudhatja meg, hogy
most már tehetetlen vagy - szükségem van a fenyegetésedre, aminek ugyanolyan hatásosnak kell
lennie, mint a tényleges tüzednek, az elmúlt hét év után. Amint megszereztük a trónt, és megöltem
Rubinát, akkor lehetsz olyan mamlasz, ölelgetős és hülye, amennyire csak akarsz."
"Ó" mondta Tűztincs, és a fénye kissé elhalványult. Remélte, hogy diadalmasan tér vissza, mint
Biztonságos Tűztincs, Hétköznapi Tűztincs, egy közületek, egy rendes Égszárny, aki most már
teljesen egyszerűen a törzs része lehet, legyünk barátok, hurrá!
De Skarlát Királynőnek igaza volt. Szüksége volt Tűztincs segítségére, és Tűztincs végül is ezért
volt itt. "Rendben" mondta Tűztincs egy farkcsóválással. "Úgysem tart sokáig, amíg újra királynő
leszel." "Figyelned kell" mondta a királynő. "Ne csinálj semmi hülyeséget. Pontosan úgy viselkedj,
ahogy mindig is és ne nyúlj semmihez. Sőt, ne is mondj semmit. Csak állj ott, és nézz fenyegetően."
"Meg tudom csinálni!" mondta vidáman Tűztincs. "Most rögtön gyakorlom a fenyegető arcomat.
Rrrrgh. Hrrgrrrmbrrgh. Rrrroarrrrg."
"Úgy beszélsz, mintha egy túlsúlyos grizzly-medvét emésztenél" jegyezte meg Skarlát savanyúan.
"Szerintem tökéletes" mondta Kaméleon.
"Kösz, apa" mondta Tűztincs vigyorogva.
"Fiókák” motyogta Skarlát. "Sosem láttam a vonzerejét."
Az Égi Palota feltűnt előttük, tornyai, tornyai és tornyai hosszú, szálkás karmokként nyúltak át a
felhők között a hegycsúcsok körül. A halványodó napfény egy pillanatra mintha megakadt volna a
királynő szemében, fenyegető csillogást kölcsönözve sárga tekintetének, ahogy a palotát szemlélte.
"Ezért nem jutott ez eddig eszembe" folytatta. "De emlékeznem kellett volna... csak néhány
hónappal az egész katasztrófa előtt történt."
Kaméleon megköszörülte a torkát, mire a királynő rápillantott, valamiféle jelentőségteljes,
kimondatlan üzenetet cserélve.
"Nem lesznek őrök?" kérdezte Kaméleon gyorsan. "Járőrőznek a hegyekben?"
"Nem annyian, mint ahányan lennének, ha Rubina itthon lenne" mondta Skarlát Királynő. "De ő
még mindig vadászik rám, és megpróbálja azonosítani az eltűnt fejet. Ez a tökéletes alkalom, hogy
átvegyem az irányítást... és megszerezzem a szükséges befolyást, hogy így is maradjon."
Két Égszárny hirtelen bukkant elő a ködből, karmaikban szorongatott lándzsákkal és pofájukba
vésett félelmetes vigyorral csapkodtak feléjük.
"Mégis" mondta Kaméleon, um... minden őr problémásnak tűnik, igaz?"
"Nekünk nem" mondta Skarlát Királynő, és diadalmasan dobta a fejét Tűztincs felé. "Menjünk,
drágám."
Drágám! Gondolta Tűztincs elragadtatással, miközben felszállt a királynő mögé. Ez én vagyok.
Tényleg szeret engem!
A két őr felemelte a lándzsáját, amikor meglátták, hogy Skarlát Királynő közeledik - de egy
pillanattal később meglátták Tűztincset, és ő látta, hogy felismerik őt, és látta a félelmet, ami
elborította őket. Az egyik eldobta a lándzsáját, és azonnal farkat fordított, olyan gyorsan menekült
vissza a palotába, amilyen gyorsan csak a szárnyai vitték. A másik egy pillanatig bizonytalanul
lebegett, karomról karomra váltogatta a fegyverét, és úgy suhintott a farkával, mint egy levél, amelyet
éppen le akarnak fújni a fáról. Aztán ő is összeomlott és elmenekült.
Tűztincs nézte, ahogy elmennek, pontosan úgy érezte magát megbántva, magányosnak és meg nem
értettnek, ahogy mindig is érezte magát, és megpróbált a nőstény azon részéhez nyúlni, amely túl vad
és ijesztő volt ahhoz, hogy törődjön vele.
 De ez most más, mondta magának. Minden más lesz, ha egyszer megtudják, hogy normális vagyok.
Talán még barátok is leszünk. Az király lenne; még sosem volt igazi barátom.
Valami piszkálta az elméje sarkát. Ó - az a Tengerszárny. Teknőc. Azt hiszem, afféle barát volt,
eltekintve attól, hogy hazudott nekem.
Rájött, hogy el kellene mondania Skarlát Királynőnek, hogy a Tengerszárnyaknak bájolójuk van.
Ez határozottan olyan dolog volt, amit a királynő tudni akart, ráadásul elég lenyűgöző lenne, ha ő
lenne az a sárkány, aki elmondhatna neki egy ilyen fontos és meglepő titkot.
A királynő felé fordult, de Skarlát már zuhanórepülésben volt, és az egyik torony magasan lévő
nyílását célozta meg. Ez egy olyan helyiség volt, ahol Tűztincs még sosem járt, amennyire emlékezett,
és Skarlát után repült, azon töprengve, hogy mi lehet az.
Ha normális fióka-élete lett volna, talán az ablakokon át beszűrődő apró hangok mormogásából
kitalálhatta volna.
És újra, ha normális fióka-élete lett volna, akkor annak nagy részét itt töltötte volna.
Átrepültek a torony legmagasabb nyílásán, egyenesen egy hatalmas térbe, amely tele volt Égszárny
sárkányfiókákkal.
A fiókamegörző, döbbent rá Tűztincs. Persze, hogy nem engedtek volna be ide. Mindig is az volt a
legnehezebb a palotában való mozgás során, hogy ne kerüljek az ügyetlen, hetyke sárkányfiókák
útjába. Valójában a Tűztinccsel való összeütközés veszélye volt valószínűleg az oka annak, hogy a
legtöbb sárkányfiókát a fiókamegörzőbe tették, amíg nem tudták jobban uralni a végtagjaikat.
A legfiatalabb sárkányfiókák a padlón játszottak, messze Tűztincs alatt, a torony tövéhez közel,
ahol fekete és arany szőnyegek fedték egymást. Játékfegyverek voltak körülöttük szétszórva, tompa
lándzsák és horpadt pajzsok támaszkodtak véletlenszerűen labdákhoz és támadóbábukhoz, valamint
félig megrágott kecskecsontdarabkákkal és egyéb rágcsálnivalókkal halmozott, játék főző eszköznek
tűnő készletekkel.
A szőnyegek fölötti falakon és mászószerkezeteken kissé idősebb sárkányok nyüzsögtek,
szorgalmasan mászkáltak a hamis sziklák mentén, és fokozatosan egyre magasabbra és magasabb
platformokra ugráltak. Néhányan megcsúsztak és leestek, de az alatta lévő párnázott szőnyegek sérülés
nélkül felfogták őket.
A legmagasabb szinteken, közelebb a mennyezethez, volt hely a repülés gyakorlására - hosszabb
terek, amelyeket minden ugrással át kellett szelni, kötelek, amelyeken a repülés közben meg lehetett
kapaszkodni, akadályok, amelyek körül a kitérést lehetett gyakorolni. Itt a legnagyobb sárkányfiókák
feszítették ki szárnyaikat, vörös és narancssárga színben keringtek egymás körül, miközben új
mozdulatokat mutattak be.
Mindannyian olyan boldognak tűntek. Nem csak boldognak - nyugodtnak. Mintha semmi sem
zavarhatná őket, mintha csak egy hely kellene nekik, ahol repülhetnek, és barátok, akikkel együtt
repülhetnek.
Milyen lennék én, ha ebben a fiókamegőrzőben nőttem volna fel? tűnődött Tűztincs. Vajon
lennének barátaim?
Vajon én is így vihognék?
Teknőc emléke visszarántotta, de lerázta magáról. Mióta is ismerte őt, mióta is, négy napja? Ez
aligha számít igazi barátságnak. Valószínűleg örült, hogy elment.
Az itteni falakat nem díszítették olyan sok arany és ékszer, mint a palota többi részét; Tűztincs
azon tűnődött, vajon Skarlát Királynő nem bízik-e abban, hogy a sárkányok távol tartják a mocskos
karmaikat a kincseitől. Ehelyett a helyiség tele volt fénnyel és levegővel az ablakokból és a
tetőablakokból, amelyek többsége - különösen az alsó szinteken - rácsos volt, így egyetlen kúszó vagy
újonnan röpködő sem eshetett ki.
Az egyetlen díszítés egy Skarlát portré volt, amely ötször akkora volt, mint a valódi királynő. Ez
egy hatalmas falsávot borított be, arra kényszerítve a sárkányokat, hogy megtalálják a módját, hogy
átmásszanak rajta vagy átrepüljenek rajta. Skarlát Királynő tökéletes narancssárga pikkelyei,
élénksárga szemei és kaszkádnyi ékszerei az egész fiókamegörző felett ragyogtak, mintha jóváhagyná
a játékukat, miközben a fiatal agyukba is bevésné azt az állandó emlékeztetőt, hogy ő a királynő (és
mindig is az lesz, utalt a kifejezése).
Valójában meglepő volt, hogy Rubina még nem vette le, gondolta Tűztincs. Talán a palotája belső
berendezése nem volt olyan fontos számára, mint az anyjának.
 Nézd, milyen gyönyörű Skarlát, gondolta Tűztincs. Megpillantotta a torzító sebhelyet, amelyet
Dicső hagyott a királynő arcán, és egy kicsit összerezzent a szánalomtól.
Dicső... hogyan jutott el a királynőhöz? Mit csináltam, amikor ez történt? Hogyan vétettem el őt?
Skarlát Királynő a torony csúcsán, egy fából faragott, kanyargós ágon levő ülőhelyre suhant.
Úgy kanyargott a tető fölött, mintha ez lenne a célvonal minden sárkányfióka számára, aki
megpróbál feljutni a csúcsra. Tűztincs maga is rá akart ülni - a szárnyai kezdtek elfáradni -, de eszébe
jutott, hogy neki még mindig csupa tűzpikkelynek kellene lennie, így ehelyett arra kényszerítette
magát, hogy közvetlenül a királynő alatt lebegjen.
Csend lett a fiókamegörzőben - nagyon lassan, mivel több sárkányt túlságosan lefoglalt a játék,
hogy észrevegyék sem az egyre növekvő csendet, sem a fentről bámuló óriássárkányt. Skarlát
Királynő azonban várt, orrából és füléből füst sziszegett.
Ahogy észrevették őt, sok sárkányfióka félelmében felsikoltott. Néhányan közülük a padló
közelében bebújtak bármi alá, amit elértek, arcukat pajzsok, szőnyegek vagy kecskevér foltos lábasok
mögé rejtve, bár remegő farkuk még mindig a szabadba meredt.
A többiek közül néhányan suttogni kezdtek...
"Az ott a sárkány a képen?"
"Ugye nem az az öreg eltűnt királynő?"
"Mi a baj az arcával?"
"Nem úgy néz ki, mint a képen."
"Hogy lehet ilyen olvadozó?"
"Ez nagyon durva. Undorító, mint amikor a Bíboros nyáladzik alvás közben."
"Pofa be!"
"Sokkal undorítóbb ennél."
"Bárcsak az én arcom is ilyen olvadt és ijesztő lenne!"
"Fúj, nem is, ha az lenne, soha nem játszanánk veled."
"De megijednétek tőlem, és akkor bárkihez odalopakodhatnék a sötétben, és örökké rémálmokat
okoznék neki! Király lenne!"
"Fúj. Fogadok, hogy már tükörbe sem tudna nézni."
"Anyukám azt mondta, hogy régebben nagyon ijesztő volt."
"És elég gonosz, nem olyan, mint Rubina Királynő."
"Most már elég gonosznak tűnik, azt hiszem."
"Jobban kéne félnünk?"
Fokozatosan a suttogók is elhallgattak Skarlát Királynő szúrós tekintete alatt.
"Helló, fiókák" sziszegte végül. "Én vagyok a királynőtök - az Égszárnyak Skarlát Királynője.
Visszatértem, hogy elfoglaljam a trónomat, de valamire szükségem van tőletek. Valakire."
"Elnézést" szólalt meg egy kis hang. "Arra gondoltam, hogy talán rossz palotában vagy talán?
Nekünk már van királynőnk. Rubina Királynő, ő szuper-szép."
"Rubina nem a királynőtök" vicsorgott Skarlát. "Ő egy imposztor! Én vagyok a királynőtök!"
"Mi az a nimposzer?" kérdezte egy másik hang.
"Szőrös, fejjel lefelé alszik, és nagyon rágós a farka" mondta egy másik. "Olvadt-arc, asszonyom,
tévedsz, Rubina egyáltalán nem szőrös. És fogadok, hogy a farka sem rágós, de nem néztem meg."
"Ő egy nagyon kedves királynő" hozta fel egy másik sárkányfióka, "és állandóan látogat minket, és
tudja az összes nevünket, és bocsánatot kér, ha valakibe beleütközik, és hoz nekünk nasit, és mi
nagyon szeretjük őt".
"Talán lehetnél valaki másnak a királynője?" javasolta egy kis narancssárga sárkányfióka. "Mert
nekünk már van egy jó királynőnk, de úgy hallottam, hogy néhány Éjszárny talán új királynőt keres?
És mivel ők is kísértetiesek, talán tetszene nekik a kísérteties arcod?"
"Oo, igen" értett egyet néhányan. "Szuper jó kísérteties lenne! Megváltoztathatnák a nevét
Kísértetsszárnyra vagy Rémálomarcra!"
"HAGYJÁTOK EZT ABBA AZONNAL!" harsogta Skarlát Királynő. Tűztincsnek már-már
lehetetlennek tűnt, hogy megőrizze a vonásait. Azt kívánta, bárcsak minden egyes beszélgetésénél,
amit a királynővel folytattak, ott lett volna a szemtelen sárkányok kórusában. Az ablakpárkányon ülve
Kaméleon meg sem próbálta leplezni, hogy a válla remeg a nevetéstől.
"Sheesh" motyogta az egyik kis hang, amikor elcsendesedett. "Csak hasznos javaslatokat tettem,
nem kell rinyálni."
 "Egy Szikla nevű sárkányt keresek" mondta Skarlát Királynő hideg és tiszta, vassal a hangjában
"egy Szikla nevű sárkányt."
Most már tényleg mindenki elhallgatott. Az Égszárny sárkányfiókák nyugtalanul pillantottak körbe,
majd fokozatosan egyik fej a másik után egy kis, sötétvörös, hosszú nyakú sárkány felé fordult, aki
egy földközeli emelvényen kapaszkodott. Nem látszott többnek nyolc-kilenc hónaposnál.
Apró karmaival remegve bámult fel Skarlát Királynőre és Tűztincsre. Tűztincsnek hirtelen már
nem volt kedve nevetni.
Skarlát Királynő arcán komor mosoly terült el.
"Szervusz, kis herceg" mondta. "Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy találkozz a nagymamáddal."

13. fejezet
Szikla Herceg volt messze a legkisebb sárkány, akihez Tűztincs valaha ilyen közel került. Ha nem
tudta volna, hogy a pikkelyeit biztonságosan megérintheti, soha nem mert volna ilyen közel állni
hozzá, bármit is parancsolt volna Skarlát Királynő. Megpróbált barátságosan rákacsintani, de
bizonyára rosszul csinálta - a barátságos kacsintást nem igazán volt alkalma gyakorolni -, mert ettől a
hím csak a szárnyait dobta a feje fölé, és reszketve gömbölyödött össze.
Ez nem tetszett neki. Meg akarta ölelni - most már sárkányokat is meg tudott ölelni! - és elmondani
neki, hogy ne féljen, hogy ő egyáltalán nem félelmetes, már nem. De parancsot kapott, és nem tehette
tönkre Skarlát Királynő tervét, nem, amikor az ilyen jól működött.
Kivonultak a sárkányfiókával a fiókamegörzőből a hosszú, kanyargós alagutakon át, miközben az
Égszárnyak pánikszerűen szétszóródtak előttük. Három őr próbált ellenállni, és szilárdan álltak a
trónterem bejáratánál. De amikor Tűztincs kinyújtott karmaival feléjük lépett, az egyikük egyenesen
elájult a rémülettől, a másik kettő pedig elég hosszú időre elterelte a figyelmüket ahhoz, hogy Skarlát
előreugorjon és megölje őket.
"Sokkal jobb" mondta Skarlát elégedetten, az ajtó mellé lökte a testeket, majd mindhárom őrt
felgyújtotta. Az, aki csak eszméletlen volt, sikoltozva ébredt fel, de a sikolyok nem tartottak sokáig.
Kaméleon beterelte Sziklát a trónterembe, és az alsó látogatói trónra ültette, amelyet Parázs
gyakran használt a szövetségi üléseken. Skarlát Királynő a saját trónjára suhant, a felhők alakjába
faragott magas oszlopra, amely Tűztincs szinte minden róla szóló emlékének középpontjában állt.
Skarlát Királynő, parancsokat osztogatva. Skarlát Királynő, aki szidta Tűztincset, bármilyen új
dologért, amit rosszul csinált. Skarlát Királynő, aki kiválasztotta, ki haljon meg ma Tűztincs karmai
alatt.
A királynő néhány percig bökött a trónján, undorral szaglászott, mintha Rubina nyomát érezné
rajta, aztán fenségesen elhelyezkedett, és a vele szemben lévő nyitott falra meredt. Tűztincs tudta,
hogy onnan fentről a királynő messzire ellát a királyságára, a Felhők Karma-hegyei egészen a távoli
horizontig karcolták az eget.
"Állj a herceg mellé" parancsolta Skarlát Tűztincsnek. "Elég közel ahhoz, hogy elkapd, ha valaki
bejönne." Szikla nyöszörgött, és megpróbálta kisebbé tenni magát.
"Emlékszem, amikor kikeltél" mondta Skarlát Királynő a kis vörös sárkányfiókának. "Olyan volt,
mintha valaki évek óta először ébresztette volna fel Rubinát. Attól tartok, anyád mindig is nagyon-
nagyon unalmas volt. Egyáltalán nem volt benne szikra, persze ezért is hagytam életben. De amikor
először meglátott téged, hirtelen szikrákat szórt. Mintha a pikkelyeidet arannyal vonták volna be, és
zafírokkal a farkadon másztál volna ki. Megértem, hogy egy sárkányt izgatottá tesz egy kincs, de hogy
egy közönséges sárkányfióka ennyire izgatottá tegyen? Nagyon furcsa volt. Te csak átlagos vagy,
ugye, kis unokám? Ezt én is látom."
"Nem" mondta Szikla hirtelen, felült, és kidüllesztette a mellkasát. "Én nem."
A trónterem előtti csarnokból csoszogó és toporzékoló hangok hallatszottak, mintha néhány
sárkány próbálná eloltani az utolsó tüzet. A királynő összeszűkült szemmel figyelte, ahogy egy
élénkvörös pikkelyű sárkány bebújik, és mély meghajlásba veti magát előtte.
"Anyám!" mondta kissé túlságosan is lelkesen.
A királynő mereven tartotta a tekintetét, miközben füst szállt fel az orrlyukaiból.
"Felség!" tette hozzá gyorsan. "Te élsz! Visszatértél! Micsoda, ööö - micsoda dicsőséges nap az
Égi Királyság számára! Mindannyian annyira, annyira, annyira, uh, áldottak, szerencsések és
megkönnyebbültek vagyunk! Igen! Ez izgalmas, tényleg az."
 "Karmazsin" mondta a királynő, és Tűztincs megborzongott. A düh súlya ebben az egyetlen szóban
- Tűztincs remélte, hogy soha nem kell majd így hallania, hogy Skarlát azt mondja, hogy "Tűztincs".
Akár "Csalódásnak" is nevezhette volna a fiát.
"Nagyszerű nap" mondta, a hangja elcsuklott a szavak felett. Zavart pillantást vetett Tűztincsre,
mintha nem számított volna rá, hogy ott látja, ami furcsa volt, mert hol máshol lenne? "Szóval...
nagyszerű."
"Mondd csak, Karmazsin" morogta a királynő. "Pontosan miért engedted meg a húgodnak, hogy
ellopja a trónomat?"
"Ellopni… ő…" dadogta. "Én nem… azt hittük…"
"Tényleg azt hittétek, hogy meghaltam?" Skarlát Királynő felült, és kitárta a szárnyait, hogy az
egész tér fölé magasodjon. "Én?"
"I-i-igen?" próbálkozott, arckifejezése egyértelműen jelezte, hogy nem biztos benne, melyik válasz
miatt halna meg hamarabb.
"Tényleg" mondta a nőstény. "Ó, ne törődj az álmokkal, erről van szó? HÓNAPOKON keresztül
minden éjjel eljöttem hozzád. Elmondtam, hogy hol vagyok. Mondtam, hogy küldj értem egy
hadsereget. Aztán miután megszöktem Parázstól, azt mondtam, hogy találkozzunk. Azt mondtam,
hogy készíts egy tervet, hogy visszaszerezzem a trónomat. Azt mondtam, hogy öld meg a húgodat.
Megtetted ezek közül akár csak egyet is, Karmazsin?"
Juj, gondolta Tűztincs. Eszébe jutottak Skarlát éjszakai látogatásai, tele bűntudattal, dühvel és
elvárásokkal. Eszébe sem jutott, hogy Skarlát Királynő talán arra használja az álomlátogatót, hogy
rajta kívül más sárkányokat is becserkésszen. Szegény Karmazsin.
"De, nem tudtam, hogy valóságos" - tiltakozott gyengén. "Lehet, hogy az én... ööö... tudatalattim
volt."
"Úgy érted, a bűntudatod?" Skarlát csattant fel Királynő. "Kivéve, hogy én meséltem neked az
álomlátogatóról. Végigkövettem minden normális álmodat. Minden éjjel megígérted, hogy azt teszed,
amit parancsolok."
"És aztán felébredtem" mondta szánalmasan, "és őrültségnek tűnt, hogy engedelmeskedjek egy
álomnak..."
"Vagy egy királynőnek, aki nem volt a szemed előtt" találgatott Skarlát. "Mert könnyebb volt
gyávának lenni, és engedelmeskedni a kis egérlányomnak, és remélni, hogy soha nem jövök vissza,
mint hűségesnek lenni az igazi királynődhöz."
"Sajnálom." Karmazsin lehajtotta a fejét, és a szárnyai a padlóra ereszkedtek. "Tudom, hogy meg
fogsz ölni. Vagy inkább azt szeretnéd, hogy megöljem magam?"
"Még nem" mondta Skarlát a farkát csóválva. "Tudni akarom, mit tett tönkre Rubina a
távollétemben. Úgy néz ki, mintha itt bent a falakból feszegette volna ki a kincseimet."
Tűztincs körülnézett, és rájött, hogy a királynőnek igaza van. A trónteremben régebben annyi arany
volt a falakba ágyazva, hogy ha egy fényes napon belépsz, azonnal megfájdul a fejed. Ennek az
aranynak legalább a fele mostanra eltűnt, és csak itt-ott maradtak felhőalakok foszlányai.
"Um" mondta Karmazsin. "Igen, arról."
"Vagy más sárkányok loptak tőlem?" Skarlát Királynő találgatott. "Amint azt hitték, hogy
eltűntem, és tudták, hogy egy gyengébbik van hatalmon - azonnal elkezdték lecsupaszítani a palota
csontjait?"
"Nem, nem" mondta Karmazsin. "Senki sem tette ezt! Rubina volt az. Ő vette el az aranyat, és arra
használta, hogy... ő..."
"Köpd ki" sziszegte a királynő.
"Kórházzá változtatta az arénádat" fakadt ki. "Megkegyelmezett az összes fogolynak, és behozta az
összes orvost és gyógyítót más törzsekből, hogy megtanítsák a mieinket mindenre, amit tudnak, és
helyet csinált a háború összes sebesült katonájának, és mindannyiuknak talált lakhelyet és munkát, és
minderre az aranyat használta fel."
Hosszú csend következett. Skarlát Királynő ki-be csettintett a nyelvével, és résnyire nyitott sárga
szemmel nézte Karmazsint.
"Kedveled őt" mondta hirtelen. "Szerinted Rubina jó királynő."
"Nem!" tiltakozott, és riadtan csapkodott a szárnyaival. "Soha! Te vagy az egyetlen jó királynő! Én
szerettem az arénamunkámat! Itt most teljesen szörnyű! Mindig is szerettük a sok... ööö... harcot!
Annyira hiányoztál nekünk!"
 "Hmmm" mondta a királynő. "Hát, szerencsére a véleményed nem számít. A trón most már újra az
enyém, és Rubina vagy elfogadja ezt, vagy harcol velem és meghal." Oldalpillantást vetett Szikla
Hercegre, és kígyózó vigyor csúszott az arcára. "Mikorra tervezik a szerencsétlen lányom
visszatérését?" kérdezte.
"Holnap reggel" mondta Karmazsin. "Előre küldött egy hírnököt."
"Kitűnő." Skarlát Királynő megkocogtatta a karmait a trón szélén. "Azt hiszem, itt fogom megvárni
őt. Karmazsin, igyekezz hasznosnak lenni, és küldj fel élelmet a konyhából." Habozott, majd morogva
hozzátette: "Talán érdemes megjegyezni minden érintettnek, hogy Szikla Herceg mindent meg fog
kóstolni, mielőtt megeszem."
Ó, gondolta Tűztincs. Attól fél, hogy megmérgezik? Korábban soha nem félt ...
Karmazsin ismét meghajolt, és sietve kibotorkált az ajtón.
Az éjszaka úgy telt, hogy Égszárnyak menetben szaladtak végig a tróntermen, meghajolva,
kaparászva, bocsánatot kérve és dicsérve Skarlát visszatérésének csodáit. De Tűztincs nem tudott nem
arra gondolni, hogy többnek kellene lenniük. A termek csendesebbek voltak, mint ahogyan emlékezett
rájuk, és általános csend honolt a palotában, mintha a sárkányok fele rejtőzködne, várva, hogy valami
megváltozzon.
Várta, hogy Rubina visszatérjen, feltehetően - várta, hogy mi fog történni, és ki fog győzni.
Akik bejöttek, Skarlátra fogadtak, azt remélve, hogy ha azonnal a lábai elé vetik magukat,
biztonságban lesznek, és talán még fel is emelkednek a megújult rendszerében. Tűztincs látta, ahogy
Skarlát Királynő felmérte mindannyiukat, és elraktározta az arcukat az emlékezetében. A legnagyobb
sárkányok közül ötöt jelöltek ki őrségbe, úgy töltötték meg a tróntermet, ahogyan mindig is
megtöltötték.
És mégis... Tűztincs biztos volt benne, hogy nem ő az egyetlen itt, aki azon tűnődött, vajon milyen
mélyre nyúlik valójában az egyes Égszárnyak hűsége.
Legalább én itt vagyok neki, gondolta. Elégedetten nyújtotta ki a karmait, hogy megnézze őket.
Végül is megéri majd a sok gyűlölködő pillantás, amit folyton kapok, mert hamarosan megismerik ezt
az új énemet.
Hamarosan Skarlát Királynő újra hatalmon lesz, biztonságban, és elkezdhetem megváltoztatni
mindenki véleményét rólam.
Mégis volt valami nyugtalanító a pillantásokban, mintha a pikkelyei vékonyabbak lennének most,
hogy nem tűzpikkelyek.
Vagy talán a pillantások voltak mások. Volt bennük valami, ami árulásról és hátbaszúrásról
árulkodott ott, ahol azelőtt csak normális félelem volt.
Furcsa. Talán csak képzelődött.
Jóval éjfél után Skarlát Királynő behúzta a farkát, és elaludt a trónján. Tűztincs apja is aludt már,
nagy narancssárga szárnyai a padlón lengedeztek, Tűztincstől és Sziklatól a trón túlsó oldalán.
A kis herceg azonban nem aludt. A karmait végigsimította az alatta lévő szikla barázdáin, és halkan
énekelt magában. Egyszer csak felült, felnézett az alvó királynőre, majd reménykedve pillantott
Tűztincsre.
"Bocsánat" mondta Tűztincs, remélve, hogy a hangja kedvesnek hangzott, bár a fülének leginkább
csöpögősnek tűnt. "Az a parancsom, hogy egész éjjel ébren kell maradnom. Ami azt jelenti, hogy nem
hagylak megszökni."
Újra lenézett a karmaira. "OKÉ." Még egyszer megbökte a követ, majd ismét a nőstényre emelte
óriási szemeit. Valahogy olyan színűek voltak, mint az aranyhalak, aranyló narancssárga, ami sokkal
szebb volt, mint Skarlát sárga szeme. "Akarsz hallani egy dalt?" suttogta.
"Egy dalt?" mondta Tűztincs. "Tényleg?"
"Magam találtam ki az imént" mondta.
"Rendben, de halkan" mondta Tűztincs. "A királynő nagyon nem szeretné, ha felébresztenénk."
"A Kirá…. - ó, úgy érted, a nagymama" mondta.
Tűztincs elfojtott egy nevetést. Nem hitte, hogy valaha is merte volna valaki Skarlát Királynőt
nagymamának szólítani.
 "Készen állsz?" Szikla Herceg hátracsapta a szárnyait, és teátrálisan kinyújtotta hosszú nyakát. "Te
vagy a közönség, úgyhogy figyelj:

Mi, az ég sárkányai
Repülünk és repülünk és repülünk
Olyan szuper magasra megyünk
Mi vagyunk az ég sárkányai
És tudjuk, hogy anyukám a legjobb
Jobb királynő, mint a többi
Ő jött megmenteni minket ettől a rendetlenségtől
Mi a sárkányok sárkányok sárkányok sárkányok az égből!"

Tűztincs összevonta a szemöldökét. Szikla pimaszul elmosolyodott. "Mit gondolsz?" kérdezte.

"Szerintem talán ne énekeld el azt a dalt a nagymamádnak" javasolta Tűztincs.
"Szerintem talán a – rendetlenség - és a – többi - nem rímel olyan jól" mondta.
"Többség. Tömeg. Mellény! Hmmm. Jó rímfaragó vagyok, anyu szerint."
"Már nem is tűnsz olyan ijedtnek" mondta Tűztincs.
"Igen" felelte egy aprót suhintva sötétvörös farkával. "Mert Karmazsin bácsi azt mondta, hogy
reggel jön a mami, és ő mindent jobbá tesz, bármi is történjék."
Tűztincs azon tűnődött, vajon tényleg össze tud-e omlani a mellkasában hirtelen tátongó szakadék
körül. Ő mindent jobbá tesz. Tűztincs még soha senki iránt nem érzett így. Skarlát Királynő életben
tartotta, célt adott neki, megbecsülte őt... de hogy mindent jobbá tesz? Nem. Tűztincs napjai többnyire
csak rosszabbak lettek, valahányszor találkozott a királynővel.
Akkor miért követed őt? suttogta az agyának egy aprócska része.
Mert mi más választásom van? Tűztincs suttogott vissza. Ki mást kövessek? Senki más nem akar
engem.
"A nagyi elég gonosz" jegyezte meg Szikla, miközben figyelmesen figyelte Tűztincs arcát. "Anyu
azt mondta, hogy az, de én azt hittem, nem lehet az, mert velem soha senki nem gonoszkodik, de aztán
tényleg az volt, láttad?"
"Szerinted mi volt olyan gonosz?" Tűztincs kíváncsian kérdezte.
"Azt mondta, hogy én átlagos vagyok!" Szikla felháborodottan húzta fel magát teljes apró
termetére. "Én! Én soha! Olyan aljas!"
"Mi olyan rossz abban, ha valaki átlagos?" Tűztincs újra kinyitotta és becsukta a karmait, érezte,
ahogy az új titok bizsereg a tenyerén. "Nekem jól hangzik."
"MICSODA?" Szikla hangja elég hangos volt ahhoz, hogy Skarlát Királynő álmában is
megmozduljon, és Tűztincs gyorsan lecsitította. Guggolásba ereszkedett, és dühösen suttogta: "Anyu
azt mondja, különleges vagyok.
Mindenki ezt mondja. Egyszer én leszek Parázsfölde legszebb énekese! Az egész világ összes
sárkányának barátja! Anyu szerint bármire képes vagyok, nagy dolgokra és mindenre!"
"Hűha" mondta Tűztincs. "Minden sárkánnyal barátkozni?"
"Igen" mondta Szikla büszkén. "Gyakorolnom kell a 'nem, nem, hagyj békén' arcomat, különben
mindenki velem akar lenni MINDIIIIIG."
"Ne kívánj egyedül lenni" tanácsolta Tűztincs. "Egyedül szörnyű."
"Igen", mondta. "Valószínűleg. De azért jobb, mint a hétköznapi." Megrázta a fejét. "Te egy furcsa
kis sárkányfióka vagy."
Szikla szeme ismét reménykedő volt. "Szóval... akkor talán most már elmenekülhetünk?" A trón
széléhez oldalazott.
"Nem, nem, bocsánat" intette vissza Tűztincs. "Megvárjuk az anyádat. És akkor már nem lesz
többé királynő - ugye tudod?"
Dúdolta a dalának egy sorát. "Látjuk." Egy pillanatig a trón tetején járkált, mielőtt végül lefeküdt,
majd végre halkan álomba énekelte magát.
Tűztincs nem aludt. Figyelte, ahogy a csillagok lassan kúsznak az éjszakai égbolton; figyelte,
ahogy egy távoli meteor két hold között csíkozódik; figyelte, ahogy a kis herceg lélegzete apró
füstpamacsokban emelkedik és süllyed. Figyelte, ahogy a nap lustán csúszik és terpeszkedik a
hegycsúcsokon, ahogy felkel, és nagyon hamar napfelkelte után meglátta egy sárkányszárny alakjait,
amint teljes sebességgel feléjük repülnek.
Rubina tudja, sejtette Tűztincs. Valaki kiosont, hogy figyelmeztesse.
"Felség" suttogta a királynőnek. "Rubina jön."
Skarlát Királynő egy pillanat alatt felébredt. Végigsimított a karmaival a tüskéin, és meghajlította a
karmait. Meggyőződött róla, hogy az ékszerei tökéletesen állnak. Egy pillanatra karmai a sebhelyes
arca fölött lebegtek, mintha le akarná tépni, de aztán leejtette, és felemelte az állát, dacosan nézett a
közeledő sárkányokra.
Nem telt el sok idő, és máris be is suhantak a nyíláson - Rubina és több őr, mint amennyit Tűztincs
egy pillantás alatt meg tudott volna számolni. De Rubina járt az élen, és olyan futásban ért földet, hogy
majdnem a trónok lábához ért, mielőtt az öt őr az útjába lépett volna.
"Anyu!" kiáltott fel Szikla. Felugrott, és vidáman integetett a szárnyaival.
"Egy lépést se tovább" mondta Skarlát Királynő tiszta jég hangján. "Vagy pontosan tudod, mi fog
történni a drága fiókácskáddal."

14. fejezet
Rubina dermedten állt, reszketett a dühtől. A közte és a trónusok között álló őrök vállai
meggörnyedtek, szárnyuk formájába valamiféle szégyenérzet rajzolódott. De nem rájuk, de még csak
nem is Skarlátra bámult. Dühének teljes erejét Tűztincsre irányította, aki egy lépéssel a herceg mögött
állt.
"Ha hozzáérsz…" Rubina fuldoklott. "Ha mered…"
"Nem teszi, hacsak nem mondom neki" mondta a királynő parancsolóan. "De hidd el, meg fogja
tenni, amint kiadom a parancsot."
Huh, gondolta Tűztincs. Megtenném? Ha még mindig lenne tűzpikkelyem... és Skarlát
megparancsolná, hogy égessem el a herceget...
... mit tennék?
Olyan kicsi még.
És már nem ölök sárkányokat - csengett egy másfajta hang Tűztincs fejében, egyszerre ismerős és
ismeretlen.
Pislogott egyet. Nem is? Miért nem teszem?
"Tudtam" köpte Rubina. "Tudtam, hogy nem lehet benned megbízni, te tűzpikkelyes szörnyeteg".
"Csak parancsot teljesítek" tiltakozott Tűztincs. "Ő volt az első királynő, tudod. És nem száműzött,
vagy kívánt a halálomat, ellentétben néhány sárkánnyal. Nem tudom, miért várod el tőlem, hogy
helyette hozzád legyek hűséges."
"Nem akarom a hűségedet!" kiáltott fel Rubina. "De ez - ártatlan fiókák fenyegetése? Segítesz
neki? Mindezek után? Ez nem éppen az a nagyszerű, békés új sárkány, aki állítólag te vagy, ugye?
Tudtam, hogy hogy hazudsz. Mindig is te voltál az oka mindannak, ami az Égi Királyságban rossz."
"Én?" kiáltott fel döbbenten Tűztincs. Rubina tényleg jobban gyűlölte őt, mint bárki mást; Tűztincs
nem volt csak paranoiás volt. De miért? "Én csak azt teszem, amit mondanak nekem! Mint mindenki
más! Megölöm Skarlát Királynő ellenségeit, ennyi az egész! Mit ártottam én neked valaha is?"
"Elnézést" szólalt meg Skarlát Királynő a trónja tetejéről. "Úgy érzem, hogy eltérünk a témától. Én
vagyok az, aki azért van itt, hogy visszavegye a királyságot."
"Azok a tojások a legfényesebb éjszakán" mondta Rubina a padlóba kapaszkodva. Mögötte
Tűztincs látta, hogy több őre bólogat, homlokát ráncolja, valami szörnyűségre emlékszik, és gyűlöli
Tűztincset érte, miközben Tűztincs maga sem emlékezett rá... vagy tudott? Látta, ahogy a karmai
között fehér tojáshéj feketévé változik, itt, ebben a szobában.
Mit tettem? Mire kényszerített Skarlát?
"És a húgom" sziszegte Rubina. "Emlékszel egyáltalán rá, a több száz sárkány közül, akiket
megöltél?"
Tűztincs egy hosszú pillanatig bámult rá, és az agyát tördelte.
"Nem" mondta végül. "Kire?"
Rubina egy hosszú sikolyt kiáltott dühében, úgy látszik, rosszul tette, amit mondott. De magasan a
felhőtrónusán Skarlát Királynő nevetett.
 "Ó, Rubina" mondta, és megrázta a fejét. "Rubina, te üresfejű hercegnő. Ezt gondoltad ennyi éven
át? Gyűlölted szegény kis bajnokomat azért az egyetlen szörnyű dologért, amit valójában nem tett
meg?"
Hólyagos csend söpört végig a trónteremben. Rubina most az anyjára nézett, és az arckifejezésében
megjelenő dühös vonalak között kezdett eluralkodni a zavarodottság.
"Mi?" mondta végül.
"Tűztincs nem ölte meg Turmalint" mondta Skarlát Királynő légiesen. "Valójában még csak nem is
halt meg."
"Nem halt meg?" kérdezte Rubina. "Hol van?"
"Próbáljunk meg koncentrálni, rendben?" mondta a királynő. "A trónomért jöttem. Köszönöm,
hogy melegen tartottad nekem, de itt az ideje, hogy visszavegyem."
"Anyuci" kiáltotta Szikla. "Anyu, valamit el kell mondanom neked. Mami! Nagymama elég
gonosz." "Tudom, kicsim, ne aggódj" mondta Rubina. Összeszorította az állkapcsát, és az anyjára
szegezte a tekintetét. "Nem kaphatod vissza a trónt. Nem sétálhatsz be csak úgy ide, és követelheted
magadnak, miután hónapokig távol voltál. Egy királynő, aki lemond a trónjáról, örökre lemondott
róla."
"Ó, tényleg?" Mondta Skarlát. "Nem hiszem, hogy ez a kérdés valaha is felmerült volna az Égi
Királyságban. Akkor honnan jött ez a kényelmes szabály?"
Rubina felemelte az állát, a szeme égett.
"Én rendeltem el. Mint királynő."
"Aha. láááátom" - mondta Skarlát. Lehajolt a trónja peremére, és meggörbítette a nyakát, miközben
egy kis lángcsóva kanyargott az orrából. "Akkor királynőként visszavonom a rendeletet. Mit fogsz
tenni ez ügyben?"
"Én vagyok a királynő" mondta Rubina határozottan. "És nem hívhatsz ki ezért. Csak a nővérek, a
leányok …"
"Igen, igen, igen, igen, bla-bla-bla-bla" mondta Skarlát, az egyik mancsával a levegőben
hadonászva. "De kedvesem, te idézheted szabályokat idézhetsz nekem egész nap, és ez nem változtat
egy bizonyos fontos tényen. Nálam van a fiad."
Rubina ismét lenézett Szikla Hercegre. A fióka félénken intett, mire a nőstény egy apró mozdulatot
tett a vállával, ami úgy tűnt, csendes jelzés volt, hogy üljön fel és nézzen bátran, mert ezt tette ezután.
Tűztincs rövid, vad késztetést érzett, hogy felkapja a sárkányfiókát, és az anyja biztonságos
karjaiba dobja. Ezt nem tehetem meg. Az tényleg mindent elrontana a királynőmnek.
De vajon ez lenne a helyes lépés? jött megint az a furcsa suttogás, mintha az elméjét önmaga egy
másik változata kísértené. Egyik karját a fülébe dugta, vakargatta, mintha ki tudná húzni és
megvizsgálni.
"Szóval igazából csak egy kérdés van" mondta Skarlát Királynő azzal az önelégült gúnnyal, amivel
azelőtt Parázsfölde valaha is felmutatott. "Melyiket szeretnéd inkább - a trónt vagy a
sárkányfiókádat?"
"Felség" mondta az egyik sárkány Rubina mögött, és Tűztincsnek egy pillanatba telt, mire rájött,
hogy Rubinához beszél, nem pedig Skarláthoz. "Harcolhatunk. Harcolni fogunk érted. A te támogatóid
többen vannak, mint az övéi, és mi hűségesebbek vagyunk."
"Tudom" mondta Rubina. "De százezer Égszárny még mindig nem tudná megmenteni Sziklát a
következő percben, ha az anyám ráereszti a teremtményét." Tűztincs érezte Rubina keserűségének
szúrását a szoba másik végéből, a megerősítést, hogy Tűztincs ismét mindent elrontott neki.
Csak az vagyok, aki vagyok, gondolta Tűztincs.
Bár valójában már nem vagyok lény. Csak úgy teszek, mintha veszélyes lennék Skarlát Királynő
számára. Szóval valójában egyáltalán nem vagyok az új énem.
De megígértem, hogy hűséges leszek hozzá. Hát nem ez egy fontos részem?
Akkor miért nem voltam az?
Valami remegett Tűztincs agyának sarkában, rázkódott, rángatott, húzott, rángatott és próbált
elszabadulni, de nem tudta belemélyeszteni a fogát... nem emlékezett...
"Rendben" mondta Rubina a Skarlát királynőnek. "Te nyertél. Ha megígéred, hogy Szikla
biztonságban lesz - lemondok a királyságomról."
"Nem!" - robbant fel Rubina egyik katonája előrebukdácsolva. Tűztincs meglepetésére nem
Égszárny volt - hanem Sárszárny, sovány, fáradtnak tűnő, koszfoltos.
 "Tűztincs" mondta, és könyörögve nyújtotta ki a karmait. "Mit csinálsz? Ezt nem akarod.
Senki sem akarja ezt. Mit gondolna Pannon?"
Tűztincs lehajtotta a fejét a hím felé. A dolog a fejében most már tényleg csapkodott, de még
mindig nem volt alakja vagy bármi használható, amit meg tudott volna határozni.
"Pannon?" - visszhangozta. "Ki az?"

15. fejezet
A beállt csendben az egyetlen hang Rubina éles lélegzetvétele volt.
"Ez egy varázslat" mondta. "Mit tettél vele?" Skarlát felé pördült.
Mögötte, az Égszárny-őrök csoportjában, akik most verdestek és suttogtak egymás között, Tűztincs
látta, hogy ketten közülük felszöknek az égbe, és megfordulnak, hogy dél felé repüljenek. Ha
készültek is valamire, nem tudta elképzelni, mi lehet az, ezért úgy döntött, nem kell rámutatnia rájuk a
királynőnek, aki amúgy is eléggé el volt foglalva azzal, hogy Rubinának túlzóan döbbent arckifejezést
adjon.
"Egyáltalán nem csináltam semmit!" Skarlát tiltakozott, és légiesen csapkodott a szárnyaival.
"Tűztincs a leghűségesebb alattvalóm, ahogy mindig is az volt. Ezért ő a bajnokom, te pedig
hamarosan halott leszel."
"Tűztincs soha nem felejtené el csak úgy Pannont" mondta Rubina. "Hogyan törölted ki őt az
agyából?
Miféle szörnyű bájolóval érintkező tárgyra tetted rá a karmaidat?"
"Hé, én nem vagyok elvarázsolva" vágott közbe Tűztincs. "Csak nem tudom, hogy kiről beszélsz.
Nincs túl jó memóriám. Nem kell füstölögni és bosszankodni."
A Skarlát Királynő másik oldalán narancssárga pikkelyek mozdultak meg, és Tűztincsnek eszébe
jutott, hogy az apja ott van, és hallgatja.
Az apja ...
"Pannon az a sárkány, aki megváltoztatott téged" mondta Rubina. "Legalábbis szerinted. Ő az
egyik sárkányfióka a jóslatból, aki véget vetett a háborúnak. Emlékszel még? Az arénában
találkoztatok. Megmentetted az életét a Homok Királyságában, amikor egy sárkányharapó vipera
megharapta. Ő..." Megállt, és lenézett a karmaira. "Ő az egyetlen sárkány, aki hajlandó volt adni neked
egy második esélyt."
"Nos, itt vagyok én" mondta Skarlát simán. "A sárkány, aki megadta neked az első esélyt, és nem
kért második esélyt. Ez minden, amire emlékezned kell. Én vagyok az, aki törődik veled."
Ez igaznak hangzott.
És nem is igaz.
"Várj. Ott van Teknőc!" bukott ki Tűztincsből Ő volt az egyetlen sárkány, aki eszébe jutott, aki
valaha is barátságos volt vele. Nevetett a viccein, még azokon is, amelyeket Tűztincs nem
szándékosan csinált. Erre emlékezett.
És várjunk csak, miért lenne Teknőc a barátja, ha ő tényleg Skarlát veszélyes fegyvere?
Tetszett neki a tűzpikkelyem. De a királynőm nélkül.
"Ki az a Teknőc? " kérdezte az apja feszülten. Felnézett Skarlát Királynőre. "Soha nem említettél
senkit, akit Teknőcnek hívnak."
"AKÁRHOGY IS" mondta Skarlát. "Egy csodálatosan békés hatalomátadás közepén voltunk.
Rubina, kedvesem, mivel nyilvánvalóan nem bízhatok benned többé, kénytelen leszek bezárni téged,
amíg kitalálom, mit csináljak veled. Valamiféle nagyszabású szertartásos kivégzést képzelek el, talán
annak megünneplésére, hogy az arénámat újra arénává alakítom, úgy, ahogy annak lennie kell."
"De Szikla..." kezdte Rubina.
"Nem lesz semmi baja" mondta Skarlát. "Biztonságban a szerető nagymamájánál. Egyelőre.
Legalábbis addig, amíg ez az egész félreértés teljesen tisztázódik, és az erőviszonyok nem kerülnek
vissza oda, ahol lenniük kell. Őrök - tette hozzá parancsolóan -, vigyétek Rubinát a Nagyteremben
lévő börtönbe - abba, ahol Vérnászt tartottuk. Zárjátok be, aztán értesítsétek a palota összes gyáváját,
hogy itt az ideje kijönni, és hűséget esküdni nekem."
Hosszú, rettenetes szünet következett, amely olyan volt, mintha valaki fogna egy sárkányszárnyat,
és kinyújtaná... kinyújtaná... kinyújtaná, csak... kinyújtaná... túl... a hosszan...
 Skarlát veszélyesen sziszegett. "Vagy - mondta - mindannyian végignézhetjük, ahogy ez a kis
herceg halálra ég, és utána minden engedetlen sárkány ebben a teremben."
"Tedd, amit mond." Rubina a mögötte álló katonák felé fordult. "Bármi áron, hogy Szikla
biztonságban legyen. Ti ketten - azt akarom, hogy ti legyetek azok, akik bezárnak engem."
"De felség" kezdte egyikük, majd abbahagyta, amikor Rubina megrázta a fejét.
"Megtörtént" mondta. "Menjünk. Szikla, szeretlek, kicsim. Ne félj. Még mindig meg fogod
változtatni a világot, rendben?"
A sárkányfióka bólintott, szárnyai elhagyottan lengedeztek. Visszanézett Tűztincsre.
"Megölelhetem anyut?" suttogta. "Azt hiszem, szüksége van egy ölelésre."
Tűztincs megrázta a fejét. "Sajnálom, kis barátom."
Szikla figyelte, ahogy Rubina magasra emelt fejjel kisétál a trónteremből, és egy kicsit megrázta a
szárnyait, mintha csak próbálná utánozni a tartását.
"Takarodjatok!" vicsorgott a többi katonára Skarlát. "Nem akarlak többé látni titeket."
Valaki azt mormolta: "Az érzés kölcsönös", miközben a legtöbb Égszárny kivonult. Az egyetlen
Sárszárny gyötrődő pillantást vetett Tűztincsre, miközben követte őket.
"Próbálj meg emlékezni Pannonra" suttogta. "Kérlek."
Hamarosan elmentek, és Tűztincs egyedül maradt az apjával, Skarlát Királynővel és a kis
herceggel. "Ki az a Pannon?" kérdezte a királynőtől. "Emlékeznem kellene rá? Te emlékszel rá?"
Skarlát megvonta a vállát. "Aligha. Valami senki, aki hősnek képzeli magát. Ne aggódj emiatt."
"Nagyon biztosnak tűntek abban, hogy ismerem őt" mondta Tűztincs lassan. "Rubina azt mondta,
hogy megmentettem az életét - de én... nem emlékszem, hogy valaha is megmentettem volna
valakinek az életét. Erre biztosan emlékeznék, nem igaz?"
"Talán összekever téged valaki más sárkánnyal" mondta Skarlát. "Ez a beszélgetés mindig olyan
unalmas. Megyek, körbejárom a palotát, hogy megnézzem, milyen egyéb károkat okozott még a
szörnyű lányom. Karmazsin!"
A vörös sárkány azonnal bedugta a fejét az ajtón, mintha csak egy karmozdulatnyira lebegett volna
tőle. "Igen?"
"Legalább a fogolytornyaim még a helyükön vannak?" kérdezte Skarlát .
"Ööö" mondta a hím. "Ööö..."
"Ezt úgy veszem, hogy nem" mondta. Hatalmas, sértett sóhajt adott ki. "Azoknak az építése
évszázadokig tartott, és zseniálisak voltak. Legalább hét hűtlen árulót kell megölnöm, hogy
felvidítsam magam. Rendben - ti ketten" kaffogott Tűztincsre és Kaméleonra. "Vigyétek ezt a
sárkányfiókát a palotám legmagasabb tornyába, és dugjátok fel a legmagasabb párkányra, amit
találtok. Várjatok! Gyík, tudsz már repülni?"
"Nem Gyíknak hívnak, hanem Sziklának" mondta bátran a herceg. "És ... nem is annyira? Én sokat
gyakorlok! De sokat buktam is."
"Jó" mondta a királynő. "Amíg nem tud elrepülni, addig odafent ragad. Tartsd rajta a szemed, amíg
vissza nem jövök."
Kisöpört a trónteremből Karmazsinnal, Tűztincsnek pedig az a zavarba ejtő benyomása támadt,
hogy a királynő épp most menekült el egy kínos beszélgetés elől.
Kaméleon felkapta Szikla Herceget, és a hátára ültette. "Tartsd magad erősen" mondta. A herceg
kötelességtudóan átvetette a karját és a szárnyait Kaméleon nyaka köré, és beletemette az arcát.
Kirepültek a nyitott falon, és egy pillanatig körbe-körbe szálltak, felmérve a palotát. Tűztincs rájött,
hogy a legmagasabb torony, amit látott, a krematórium kéménye volt - egy hosszú, hosszú torony,
amely az égő testek füstjét szállította olyan magasra és olyan messzire a palota többi részétől,
amennyire csak lehetett. De a tetején ülve a füst és a szagok kellős közepébe kerülnének, és
Tűztincsnek volt egy olyan érzése, hogy ez Szikla számára kissé traumatizáló lehet, ráadásul neki és
Kaméleonnak sem túl szórakoztató.
Így inkább a második legmagasabb tornyot választotta, a palota külső falához közeli őrszemet.
A torony tetején egy kis pavilon állt, amelyben öt-hat sárkány kényelmesen elférhetett. A padlón
lévő sekély lyukat tűzrakónak szánták, hogy ha hideg volt, fűteni lehessen a tornyot, vagy zsákmányt
főzni. A falak minden oldalról nyitottak voltak, de a torony helyzete egyértelműen nyugat felé
irányult, hogy figyelje a Jégszárnyak vagy Homokszárnyak támadásait.
Szikla lecsúszott Kaméleon hátáról, és elkezdte körbejárni a pavilont. "Nincs itt semmi, amivel
játszhatnék" panaszkodott.
 "Használd a fantáziádat" mondta Kaméleon unszimpatikusan.
A herceg felhorkant, a farkával a tűzrakóhely felé suhintott, és egy kis gömbben
összegömbölyödött, a szárnyait kétoldalt kitárva. Ha az volt a szándéka, hogy a duzzogással pontot
tegyen a dolog végére, nem tartott sokáig, mert néhány perc múlva már aludt is.
Tűztincs a torony szélén ült, és lenézett az Égi Palotára. Még mindig nagyon... csendesnek tűnt.
Általában sárkányok repkedtek toronyról toronyra, vagy jöttek be jelentésekkel, vagy vitorláztak ki
üzenetekkel. Általában a palotában nagy volt a nyüzsgés, és szárnycsapások töltötték be a levegőt.
De ma nem. Ma kísérteties csend árasztotta el a felhőket. A hegycsúcsok megfagyottnak tűntek az
időben.
Hol volt mindenki?
Enyhe eső kezdett esni. Tűztincs felpillantott, és látta, hogy sötétebb viharfelhők gomolyognak,
sűrítve a ködöt a palota tornyai körül. A nappali fénynek füstös zöld árnyalata volt, mintha az égbolt is
tudta volna, hogy valami nincs rendben... valami nincs egyensúlyban a lenti világban.
Még az ég is elutasítja az öreg királynőt, gondolta. Az ég maga választja Rubinát.
Megrázta a szárnyait, megpróbálta elűzni a hűtlen gondolatot.
"Hogy érzed magad, lányom?" kérdezte Kaméleon. Tűztincs rápillantott, és azon gondolkodott,
hogy vajon Szárnyalónak szólítsa-e, amíg Égszárny, vagy nem baj, ha csak egy nevet tart a fejében . A
mellkasán lévő hüvelyt babrálta, mintha csak a nőstény tekintetét próbálná elkerülni.
"Nagyszerűen" mondta Tűztincs. Kinyújtotta a szárnyait - a biztonságos, megérinthető szárnyait -,
és egy pillanatra elgondolkodott. Vajon még mindig nagyszerűen érezte magát? Tegnap még olyan
boldog volt. De a színlelés, a Rubina gyűlölete, Szikla lógó szárnyai, és ez a furcsa érzés, hogy lyukak
vannak az agyában - mindez valahogy elhalványította és elhomályosította a boldogságát. "Egy kicsit
aggódtam" ismerte be.
"Ne hallgass a többi sárkányra" mondta Kaméleon. "Lényegében te vagy a palota második
sárkánya. Bárcsak nekem is ekkora hatalmam lett volna a törzsemben. Mindenkit megbánásra
késztetnék minden egyes tiszteletlen pillanatot, minden gúnyos nevetést és undorodó suttogást."
"Miért gúnyolódtak rajtad?" kérdezte Tűztincs. "Azt hittem, hogy az Esőszárnyak mindannyian
lágyak, nyugodtak, barátságosak és mindig álmosak."
"Ha" mondta Kaméleon keserűen. "Amíg nem vagy túlságosan más, persze. De nekem volt egy
problémám, amit a törzs nem értett meg: Nem tudom megváltoztatni a pikkelyeim színét. Láttad az
Esőszárny színemet. Ha Esőszárny vagyok, akkor úgy is maradok. Mindig ugyanaz a zöld - nincs
álcázás, nincsenek extravagáns érzelmi kitörések, nincsenek önimádó, okos különleges effektek. Soha
nem tudnám játszani a kis Esőszárny játékaikat."
"Ó" mondta Tűztincs. "Nem volt más olyan Esőszárny, mint te?"
"Sárkányemlékezet óta nem" mondta. "A gyógyítók azt találgatták, hogy az alvásproblémám miatt
van - mint én magam, sosem tudok néhány percnél, legfeljebb egy óránál tovább aludni egyszerre.
Úgy gondolták, hogy ez befolyásolta a színváltó képességeimet. De ennek ismerete nem segített. Még
mindig mindenki cikizett... aztán suttogott rólam... aztán elkerült. Végül a királynő száműzött,
mondván, hogy mindenkit kellemetlen helyzetbe hozok, és talán van számomra egy jobb törzs valahol
az esőerdőn kívül."
"Jaj" mondta Tűztincs. "Ez... nagyon igazságtalannak tűnik, hogy kidobtak valamiért, amit nem
tudtál befolyásolni."
"Pontosan" mondta. Egy pillanatig merengett, csukott szemmel bámult le a ködbe. Aztán olyan
kacajt eresztett meg, amitől Szikla Herceg álmában is megborzongott. "A tréfa azonban rajtuk múlik,
nem igaz?
Amire én most képes vagyok - az alakváltó képességem -, az sokkal pompásabb álcázás, mint
bármi, amit egy egyszerű Esőszárny képes lenne elérni." Kinyújtotta narancssárga mancsait, hogy
megcsodálhassa, és halkan hümmögött a büszkeségtől.
Tűztincs a szeme sarkából tanulmányozta a hímet, és azt kívánta, bárcsak kitalálna valami okos
taktikát, hogy megtudja, amit tudni akar. De az nem ő volt - se okos, se taktikázó.
"Hogyan működik?" kérdezte végül. Egyenesen nekirugaszkodni a kérdésnek volt az egyetlen mód,
ami eszébe jutott, hogy információhoz jusson. "Hogyan szerezted az alakváltó képességedet?"
Megcsóválta a farkát, és elgondolkodva nézett rá. Tűztincs megpróbálta úgy rendezni az arcát,
hogy mélyen, mérhetetlenül bizalomgerjesztően nézzen.
"Ezt még Skarlát sem tudja" suttogta. Visszapillantott a hercegre, aki mélyen aludt.
 Tűztincsben végigfutott az izgalom remegése. Egy titok! Soha nem lehetett ő az egyetlen sárkány,
aki tudott egy titkot! Ó, elfelejtettem Skarlát Királynőnek elmondani, hogy a Tengerszárnyaknak van
egy bájolóuk! Oké, később, majd eszembe jut, ha legközelebb találkozunk.
"Nekem elmondhatod" suttogta vissza. "Amúgy sincs senki, akinek elmondanám."
"Még Skarlát Királynőnek sem?" kérdezte.
A nőstény megrázta a fejét. "Te vagy az apám" mondta. "Te változtattad meg a pikkelyeimet, és
tettél biztonságossá és normálissá. A hűségem elsősorban neked szól, neki csak másodsorban."
"Hmmm" mondta a hím. "Nagyon érdekes. Erősebb személyiséged van, mint a legtöbb, ööö,
legtöbb sárkánynak, akivel eddig találkoztam."
Kíváncsi volt, mit akart mondani. A legtöbb mit? "Ez az egyik a sok dolog közül, amit a legtöbb
sárkány nem szeret bennem" ismerte el.
"Nekem tetszik" mondta az apja. "Ez valami közös bennünk." Megérintette a mellkasán lévő fém
tokot, egy pillanatig babrált a zárral, mielőtt az kattant volna.
A tokban két dolog volt: egy kis erszény, amely úgy tűnt, tele van érmékkel vagy ékszerekkel, és
egy fekete bőrkötésbe csomagolt tekercs.
Kaméleon óvatosan lerakta őket a közte és Tűztincs között lévő kőre, úgy változtatott helyet, hogy
a hátuk Sziklának háttal álljon, és széttárta a szárnyait, hogy a herceg ne lássa a tárgyakat, ha
felébredne.
Először az erszényt koppintotta meg. "Itt van benne a többi alakom. Minden egyes darab
elvarázsolva valaki mással, az összes gyönyörű arcom, amit akkor veszek fel és le, amikor csak
akarok. Minden törzsnek van egy-egy. Valójában már találkoztál az egyikükkel."
"Tényleg?" mondta Tűztincs, miközben a pikkelyei bizsergettek.
"Cirrus, a Jégszárny" mondta. "Emlékszel rá? Skarlát Királynő kéme a Béke Karmaiban. Tökéletes,
mert olyan kevés Jégszárny van a Karomban, hogy sosem jöttek rá, milyen keveset tudok, vagy hogy
sosem jártam a Jégkirályságban. Hideggé és számítóvá tettem őt, és nem túl beszédes."
"Akkor tudtad meg először, hogy mi van velem" döbbent rá Tűztincs. "Az a beszélgetés
Vérnászról. Ott álltál előttem."
"Igen" mondta. "Skarlát küldött, hogy derítsem ki, tudják-e a Mancsok, hová tűntek azok a
sárkányok - akik ellopták a foglyát. Természetesen nem tudták. A Mancsok szerintem mindig is
feltűnően haszontalanok voltak, leszámítva a jóslat sárkányainak összegyűjtését, és azt, hogy ürügyet
szolgáltattak Cirrusnak a gyilkolás gyakorlására."
Lazán beszélt, de a szavai végigfutott Tűztincs hátán a hideg. Hold, Qibli és Télt kereste. Vajon
megölte volna őket, ha megtalálja őket?
Megölném-e őket most, ha Skarlát Királynő azt mondaná?
Ráncolta a homlokát a karmaira, újra hallotta ezt a visszhangot a fejében: Már nem ölök
sárkányokat.
De miért, de miért, de miért, de miért?
"Aztán követtelek" folytatta Kaméleon, anélkül, hogy észrevette volna, hogy elterelődött a
figyelme. Újra megérintette az erszényt, szeretettel. "Éjszárny alakomban. Az a kedvencem.
Alakváltónak hívom magam - hát nem tökéletes Éjszárny név?"
"Kicsit orrba vágó" vetette fel Tűztincs.
"Pontosan" mondta. "Mint minden Éjszárny név. Elég büszke vagyok erre az alakra."
"És aztán megtaláltál engem" mondta a nőstény. "De még mindig nem értem, hogyan készíted
egyáltalán ezeket a formákat."
Most óvatosan, tiszteletteljesen megérintette a tekercset. "Ezt", suttogta. "Ez a legerősebb varázslat
a világon." Kibontotta a kötést, és lassan feltekerte a tekercset. Miközben ezt tette, Tűztincs láthatta,
hogy a tekercs első harmadán írás van, míg a többi része üres volt.
"Még sosem olvastam el az egészet" mondta. "Még mindig nem szeretek olvasni. Keresnem kellett
valakit, aki megtanít olvasni, hogy egyáltalán megértsem a tekercset. De aztán csak az elejét kellett
elolvasnom, hogy rájöjjek, mire képes."
Kaméleon a végére görgette, ahol úgy tűnt, mintha a tekercs egy részét kitépték volna. "És aztán
meg kellett tanulnom írni" - tette hozzá ironikusan. "Az elég frusztráló volt."
Tűztincs emlékezett rá, hogy Jogur megtanította őt írni és olvasni, bár nem tudott tekercset vagy
bármilyen íróeszközt fogni, így nem sok hasznát vette. El tudta olvasni az utcatáblákat, és szükség
esetén üzeneteket tudott kikaparni a homokból; nagyjából ennyi volt.
 Ó! döbbent rá. Ez most már mind megváltozhat! Tűzpikkelyek nélkül - a világ összes tekercsét el
tudnám olvasni, ha akarnám!
Ez eléggé felvidította. A tekercs felé hajolt, és lelkes figyelmét apjának szentelte. "Ide írom a
varázslatomat" mondta Kaméleon, és a karmával végigsimította a papírt. "Leírom az alakot, amivé át
akarok változni, beleírom a varázslatot ebbe a papírdarabba. Aztán letépem a tekercsnek azt a részét és
elrejtem valamibe - általában egy ékszerbe, például egy nyakláncba vagy karkötőbe."
"Vagy egy fülbe" mondta Tűztincs, és hirtelen eszébe jutott egy levágott fej, amely alakot váltott
előtte.
Hol volt az?
"Ööö… igen" mondta. "De csak egyszer. Nem használom ezt túl gyakran. Elmondtam Skarlát
Királynőnek, hogy korlátozott bájoló erőm van a sárkányok átváltoztatására, és hogy veszélyes, ha
nagyon sokat csinálom. Nem akarom, hogy tudjon a tekercsről."
"Miért nem?" kérdezte Tűztincs. A hím riadtan nézett rá, mire ő gyorsan hozzátette: "Ne aggódj,
akkor sem mondom el neki. De miért segítenél neki ennyit, és miért nem mondanál el neki mindent?"
"Ha tudna erről" mondta, "elvenné tőlem". Újra elkezdte feltekerni a tekercset. "És ha egyszer már
nem lenne rám szüksége, valószínűleg megölne. Különben is, én akarom irányítani, hogy mit csinál ez
a tekercs. Az enyém. Ha Skarlát tudná, hogy korlátlan hatalmam van, sokkal szörnyűbb dolgokra
kényszerítene, mint amit eddig tettem."
Megállt, és Tűztincsre nézett. "Nem vagyok gonosz sárkány, Tűztincs. Szeretem a biztonságot,
hogy van egy királynőm, aki busásan megfizet a szolgálataimért, és szeretem a sok kincs nyújtotta
luxust. De nem fogok senkinek ennyi hatalmat adni, főleg nem Skarlát Királynőnek. Ahhoz túlságosan
okos vagyok."
"Ó" mondta Tűztincs. Kicsit megpördült az agya. Arra célzott, hogy Tűztincs nem is olyan okos?
Vajon gondolkodás nélkül odaadta volna Skarlátnak azt a tekercset? Nem erről szólt a hűség? És ha
nem bízott meg teljesen Skarlátban, akkor miért segített neki egyáltalán?
"Csináltál még valamit a tekerccsel?" kérdezte. "Úgy értem... nem tudtad volna valahogyan
felhasználni a saját kincsed elkészítésére, ahelyett, hogy arra vársz, hogy Skarlát fizessen neked?"
Kaméleon kinyitotta a száját, majd becsukta, és egy pillanatra rápislogott.
"Azt hiszem, megtehetném" mondta lassan. "Skarlát felvett, mielőtt még nagyon messzire jutottam
volna a tekercs használatával… rajtakapott az átalakításon, és választási lehetőséget adott, hogy
elmagyarázom, hogyan csináltam, vagy pedig neki dolgozom. Nyilvánvalóan a B lehetőséget
választottam. És nem akartam semmi olyan kockázatos dolgot tenni, amiről ő rájöhetne.
"Azért nagyon szép életem van" mondta gyorsan. "És neked is, ha egyszer ez a királyság
rendeződik. Mi leszünk a jobb karom sárkányai, és együtt leszünk. Talán segíthetnél nekem okos
felhasználási módokat kitalálni a tekercsre. Jó lesz, hogy végre egy család lettünk."
"Igen" értett egyet Tűztincs. Család - ez valójában csodálatosnak hangzott. Alig volt alkalma
megismerni Vérnászt, mielőtt az anyja meghalt. És ha voltak is más sárkányok, akik rokonai voltak az
Égi Palotában, azok soha nem mutatkoztak be.
De valami új kezdte zavarni. "Várj" mondta. "Ha te vagy az, aki mindvégig segített Skarlát
Királynőnek... akkor ez azt jelenti, hogy te vagy az, aki Farkincot kórházba juttatta?"
Kaméleon egy hosszú pillanatig bámult rá, az állkapocs izmai megfeszültek, és úgy mozogtak, mint
az egymáson átkúszó kis kígyók. Felvette a tekercset és az erszényt, visszazárta őket a mellkasi
tokjába, mielőtt válaszolt volna.
"Arra az Esőszárnyra gondolsz, aki a Jégszárny herceggel utazott?" mondta végül. "Nem halt
meg?"
"Tényleg meg akartad ölni?" mondta Tűztincs megdöbbenve. "Tényleg? Ő csak egy sárkányfióka."
"Ő egy Esőszárny" sziszegte. "Ugyanúgy kinevetne, mint bármelyik törzsbeli, ha találkozna
velem... mielőtt rátaláltam volna az erőmre."
"Hűha", mondta Tűztincs. Megpróbálta elképzelni az apró, élénk színű Esőszárnyat. "Még sosem
találkoztam olyannal, aki utálta volna az Esőszárnyakat. Olyan ártalmatlanok. Olyan, mintha... a
hernyókat utálnám."
"Én sem szeretem rettenetesen a hernyókat" jegyezte meg Kaméleon. "Undorító csúszómászók."
Az összes sárkány közül, gondolta Tűztincs nekem kellene megértenem a dühöt és a bosszút, és azt,
hogy ki akarok csapni, ha valaki bánt engem. Ő az apám, ő pedig egy olyan sárkányfióka, akit nem is
ismerek. Az ő oldalán kellene állnom.
 De mégis... ez ugyanolyan brutálisnak és szükségtelennek tűnt, mint a kis Égszárny herceg
bántalmazásának gondolata. A válla fölött Sziklára pillantott.
Vagy inkább arra a helyre, ahol Szikla volt.
Megpördült, tekintete az üres pavilont tépte szét, de nem tévedett. Az Égszárny herceg eltűnt.

16. fejezet
"Szikla?" Tűztincs felkiáltott. "SZIKLA?"
Kaméleon elborzadtan csapkodta a szárnyait. "Hová tűnt?"
Tűztincs a torony túlsó széléhez rohant. Talán álmában gurult le? Hosszú, hosszú út vezetett lefelé.
Nem ébredt volna fel és kiáltott volna fel? Nem hallották volna meg?
Kétségbeesetten kutatott a csúszós, nedves sziklákon és az alattuk lévő háztetőkön az összetört,
vörös alak után. Aztán a ködben megpillantott egy apró, csapkodó alakot, aki az esőben küzdött.
"Tud repülni!" kiáltotta Tűztincs.
"Az a kis hazug!" kiáltott fel Kaméleon. "Utána!" Leugrott a toronyból, és a sárkányfióka felé
zuhant.
"Tudod" kiáltotta Tűztincs, miközben utolérte, "azt hittem, úgy emlékszem, hogy az Égszárny
fiókák elég fiatalon tudnak repülni. Ez olyan vicces, hogy Skarlát ezt nem tudta, mert ő úgy kerüli a
sárkányfiókákat, mint a pestist." Eső záporozott a szárnyaira, a pofájára és a pikkelyeire, minden
pillanatban egyre erősebben esett.
"Fogd be és kapd el!" kiáltott Kaméleon, amit majdnem elnyomott egy mennydörgés. "Vagy
elveszítjük a palotát, és Skarlát mindkettőnket megöl!"
Nem meri megtenni! gondolta Tűztincs. Na jó, rendben, talán mégis meg meri. De nem teheti, ha
leveszem ezt a nyakláncot, és újra használom a tűzpikkelyeimet!
A medál a mellkasának dobbant, és Tűztincs rájött, hogy biztosan van benne egy darabka abból a
tekercsből. Elvarázsolva, hogy normális legyen. Nem látta, hogy az apja írta volna - sőt, minden
készen állt számára, tehát biztosan már azelőtt megírta, hogy találkoztak volna.
Mert szeret engem. Mert megértette, milyen érzés másnak lenni, és megjósolta a vágyamat, hogy
normális legyek.
Volt azonban valami..., valami, amit rosszul érzett...
Szikla átnézett a válla fölött, és meglátta a két sárkányt, amint feléje száguld. Rémülten visított,
kivetette magát a legközelebbi ablakon, és eltűnt.
Nagy szerencséjére ez az ablak elég nagy volt egy egyéves sárkányfiókénak, de túl kicsi
Tűztincsnek vagy az apja Égszárny alakjának.
Kaméleon csalódottan felüvöltött. "Ismered a palotát!" kiáltotta Tűztincsnek. "Hogy jutunk be
oda?" A farkával a kőfalnak csapkodott.
Tűztincs letörölte az esőt a szeméből, és körülnézett. Az ablak egy fedett bástyán volt, amely a
palota központi bástyájába vezetett - abba a bástyába, ahol a trónterem, a Nagyterem és Rubina
börtöne volt.
"Gyere" mondta a szárnyait csapkodva. Az egyik lehetőség az volt, hogy a trónterem nyitott falán
keresztül megy át, de ha Skarlát Királynő odabent van, a dolgok gyorsan eldurvulnának. Jobb
választás volt, ha felrepül a palota tetejére, és a nyitott tetőn keresztül jut be, ahogy egyszer már
megtette, hogy megmentse Vérnászt... Erősen megrázta a fejét. Kivel csináltam ezt? Miért homályos
az egész?
Ahogy felszálltak a sziklafalra, Tűztincsnek szédítő déjà vu érzése támadt - a vad szabadság, a
rettegés és a remény érzése, ami egyáltalán nem illett a jelenlegi helyzethez. Hátrapillantott, és rájött,
hogy az apján kívül mást várt.
Kit?
Egy pillanattal később felértek a tetejére, és a lyukon át beugrottak a Nagyterembe, amely
ugyanolyan hátborzongató és kihalt volt, mint a palota többi része. Tűztincs látta, hogy egy-két fej
kíváncsian hajol ki a szárnycsapásai hallatán, majd sietve eltűnt. Egy őr állt kedvetlenül a trónterem
mellett, de még csak fel sem nézett, amikor Tűztincs elrepült mellette.
Lent, a csarnok alján Rubina egy fémrács alatt rekedt, a legalacsonyabb börtönben, amit Skarlát ki
tudott találni a legkevésbé kedvelt foglyai számára. Gondolom, valaki megjavította a rácsot, gondolta
Tűztincs, és eszébe jutott, hogy a saját karmai átégették azokat a rácsokat.
 Két Égszárny állt a rács mellett, és kevésbé tűntek őröknek, inkább védelmezőnek. Éppen a feléjük
landoló Tűztincs és Kaméleon felfordulását bámulták, így nem vették észre a kis vörös alakot, amely a
mögöttük lévő folyosóról szökkent be a szobába.
Szikla Herceg Tűztincs előtt érte el a börtön rácsait. Rávetette magát a rács tetejére, és átnyúlt rajta,
anyja egyik mancsát mindkét mancsába szorítva.
"Szikla!" Rubina felkiáltott. "Vissza!"
És hirtelen, egy pillanattal azelőtt, hogy Tűztincs földet ért volna a kőpadlón, Rubina kirohant a
cellájából, félrelökve a keresztbe tett rácsokat, mintha semmiségek lennének.
Mintha valójában nem is lenne bezárva.
Vagy igazából soha nem is volt rögzítve.
Ez az, gondolta Tűztincs. Rubina amúgy sem akart volna ilyen börtönt. És az Égszárnyak, akik
bezárták, hűségesek voltak hozzá - csak úgy tettek, mintha ezt tennék, eléggé ahhoz, hogy Skarlát
elhiggye.
Nem adja fel. Nem ez az egér, akinek az anyja hiszi.
Miben téved még Skarlát?
A két őr széttárta a szárnyait, harci pozícióban álltak Tűztinccsel szemben, amikor Rubina egy
ugrással kiugrott a cellából, és a karjába kapta a fiát.
"Tudtam, hogy meg tudod csinálni" mondta neki. "Te okos, okos, okos kis holdsugár."
"Nem vagyok holdsugár!" tiltakozott a hím, és a mellkasához bújt. "Ma már a világ szupertitkos-
lopakodó-repülő-ügynök-hős vagyok."
"De igen, az vagy" mondta a nőstény.
Hirtelen fülsiketítő üvöltés rázta meg az egész termet. Tűztincs a fülére szorította a karmait, és
öntudatlanul is igyekezett minél kisebbé tenni magát. Ismerős üvöltés volt ez; olyan üvöltés, amely
mindig kiabálást, gúnyt és súlyos büntetést jelentett. Skarlát Királynő persze sosem tudta megütni, de
rengeteg más módot talált arra, hogy megkeserítse Tűztincs életét.
Az Égszárnyak királynője mintha mindenhonnan egyszerre érkezett volna, csapkodó narancssárga
szárnyai betöltötték Tűztincs egész látómezejét.
"NEM!" Skarlát felsikoltott, elszáguldott az őrök mellett, és egyenesen Rubinába és Sziklába
csapódott. Mindhárman bukfenceztek és nekicsapódtak a hátsó falnak, és mielőtt Rubina újra
felállhatott volna, Skarlát megragadta a nyakát, és a kőhöz szorította. Szikla az anyja szárnyába
kapaszkodott, az pedig szorosabbra húzta azt körülötte, és Skarlátra bámult.
"Azt hiszed, hogy olyan okos vagy, szánalmas kislány" sziszegte Skarlát. "De a szereteted ez iránt
a sárkányfióka iránt gyengeség. Miután megöllek, akarod tudni, mit fogok vele tenni? El fogom érni,
hogy féljen tőlem. Olyan hűséges lesz hozzám, hogy elfelejti a nevedet. Minden parancsomnak
engedelmeskedni fog."
"Nem fog" mondta Szikla dacosan.
Skarlát nem törődött vele. "Addig fogom használni, amíg olyan sárkánnyá nem válik, akit te sem
ismernél fel. Mire végzek vele, a saját mancsaival ölne meg téged, ha azt mondanám neki."
"Nem fogom" mondta Szikla ismét, egyszerre felháborodottnak és rémültnek tűnve. "Soha nem
tenném!"
"Ő lesz az én imádnivaló kis fegyverem" mondta Skarlát, "és mindent elfelejt rólad. Én leszek a
mindene."
Én vagyok az egyetlen, aki törődik veled.
Senki sem fog szeretni téged rajtam kívül.
Mindig is szörnyeteg leszel mindenki más számára.
Skarlát szavai egyre hangosabban csengtek Tűztincs fejében. Amit elmomdott - ezt tette velem.
Engedelmessé tett engem. Hűséges lettem hozzá. Elhitette velem, hogy nincs más választásom.
De van.
"Állj!" kiáltott Tűztincs. Előre lépett, és az őrök egy pillanatra meginogtak, mintha azon
gondolkodtak volna, vajon ez-e a megfelelő pillanat, hogy feláldozzák magukat az ő égő pikkelyein.
Ismét előre lépett, és azok szétváltak előtte, szabad utat engedve neki a királyi családtagok kuszasága
felé.
Skarlát Királynő keskeny, sárga szemekkel nézett Tűztincsre. "Mit mondtál?"
"Nem hagyom, hogy bántsd Sziklát" mondta Tűztincs. "Azt sem hagyom, hogy bármit is tegyél
vele. Ez nem helyes. Ő nem a játékszered, és ha nem tudod kiérdemelni egy sárkány hűségét azzal,
hogy jó királynő vagy, akkor egyáltalán nem érdemled meg." A nyakában lévő fekete láncért nyúlt, és
látta, hogy Skarlát szeme kitágul.
"Ne!" Kaméleon felkiáltott. "Ne vedd le!"
Három holdra. El vagyok bűvölve. Ezer nap erejével csapott le Tűztincsre. Van még valami a
bűbájban. Rubinának igaza volt.
Az apám elárult engem.
Tűztincs a letépte a nyakláncot, és éppen akkor ejtette le, amikor a fém sisteregni kezdett.

17. fejezet
Minden visszatért.
Pannon Pannon Pannon Pannon Pannon, énekelte Tűztincs szíve. Hogy felejthette el őt? Hogy
tehette ezt bármelyik varázslat?
Körülnézett a figyelő Égszárnyak körén, narancssárga és vörös fejek leselkedtek az erkélyek fölött,
és szárnycsapások hoztak újabbakat - Rubina és Szikla Skarlát karmai alatt rekedt - az őrök óvatosan
figyelték őt...
Ez lesz belőlem nélküle? Egyenesen visszaváltozom szörnyeteggé?
Kinyújtotta a mancsait. Füstpamacsok kezdtek újra felszállni belőlük.
Nem a tűzpikkelyek tesznek veszélyessé. Még nélkülük is ugyanolyan rossz voltam, mint mindig,
mert hajlandó voltam követni őt.
Tűztincs leeresztette a karmait, és Skarlát felé haladt.
"Maradj távol tőlem" sziszegte Skarlát. "Menj hátrébb! Hallod, amit mondok? Én vagyok a
királynőd, emlékszel? Te vagy a bajnokom. Azt teszed, amit mondok neked."
"Többé már nem" mondta Tűztincs. A sebhelyes exkirálynő felé nyúlt, mire Skarlát sikoltva ugrott
le Rubináról. Narancssárga szárnyai csapkodtak a levegőben, miközben hátrált Tűztincs elől.
"Gondoltál már arra, milyen érzés lehetett?" mondta Tűztincs. "Hogy mit műveltettél velem
azokkal a sárkányokkal? Mert most már vége van. Te vagy az utolsó sárkány, akit megölök."
"Várj" mondta Rubina hirtelen. "Tűztincs, állj meg."
Állj? Skarlát olyan közel volt... és Tűztincsnek végre volt bátorsága megtenni azt, amit már régen
meg kellett volna tennie... és ez volt a megfelelő pillanat, amikor mindenki nézte, hogy szurkoljon
neki...
De Rubina volt az új királynője, és ha Tűztincs be akarta bizonyítani, hogy bízhat benne - ha
egyáltalán valaha is, hogy újra bízni lehet-e benne, akkor azzal kell kezdenie, hogy hallgat rá.
Megállt, széttárva tartotta a szárnyait, hogy Skarlát ne tudjon elszökni. "Igen, felség?" szólt
Rubinahoz.
Döbbent kis szünet következett, amelyet Skarlát morgása és sziszegése tarkított, aztán Rubina
összeszedte magát.
"Ne öld meg" mondta Rubina. "Nem kellene megtenned. Ez az én harcom." Óvatosan maga mögé
húzta Sziklát, odaállította a falhoz, majd felegyenesedett. "Égszárnyak Skarlát Királynője, ezennel
kihívlak egy párbajra a trónért és a királyságért."
Zihálás szóródott szét a teremben, mint falevelek a szélviharban.
"Nem kell ezt tenned" mondta az egyik közeli őr, nagyon bátran, gondolta Tűztincs. Ez azt
jelentette, hogy ő lesz az első, aki lángba borul, ha végül Skarlát győz. "Te vagy az a királynő, akit mi
akarunk, Rubina Királynő. Csak parancsold meg nekünk, hogy öljük meg őt helyetted."
"Vagy nekem" ajánlotta fel Tűztincs. "Parancsold meg nekem, hogy tegyem meg."
Rubina megrázta a fejét. "Én a helyes úton akarom elfoglalni a trónomat, úgy, ahogyan már
korábban is kellett volna, ha nem lettem volna ilyen gyáva. Követni fogom az Égszárny
hagyományait, és ha én győzök, senki sem fogja többé megkérdőjelezni a helyzetemet."
Skarlát kuncogott, füst gomolygott a pofájából. "Amikor győzöl? Milyen izgalmasan mulatságos.
Azok után a kihívók után, akiket megöltem, azt hiszed, hogy egyáltalán van esélyed? Az én egérke
lányom, aki alig tud beszélni egy olyan szobában, ahol több mint két másik sárkány van."
"Derítsük ki" mondta Rubina, és megmozgatta a karmait. "Talán nem az vagyok, akinek gondolsz."
Skarlát Királynő nevetni kezdett. Annyit nevetett és nevetett, hogy Tűztincs nagy kísértést érzett,
hogy felgyújtsa, csak hogy elhallgattassa.
"Jól van" - kiáltotta végül. "Elfogadom a kihívásodat. Gyere ide, lányom!"
 Tűztincs félreállt, hogy a két sárkány szembe tudjon nézni egymással. Rubina találkozott Tűztincs
szemével, és valami egészen új dolog támadt közöttük.
"Megvédem Sziklát" mondta Tűztincs a Rubinának. "Bármi történjék is."
"Köszönöm" mondta Rubina. Csak ennyit kellett mondania. Tűztincs gyanította, hogy ez több volt,
mint amit Skarlát valaha is mondott bármelyiküknek.
"Akkor irány az aréna" morogta Skarlát.
Rubina megrázta a fejét. "Tele van sebesült katonákkal és gyógyító felszerelésekkel. Válassz mást."
Skarlát egy pillanatra elbizonytalanodott, de gyorsan magához tért. Körbepillantott az összegyűlő
tömegre, és Tűztincs azon tűnődött, hogy vajon itt, a Nagyteremben választaná-e a harcot. És akkor
talán Rubina véletlenül pont belém vághatná, én pedig véletlenül elkaphatnám, és WHOOSH nincs
többé Skarlát...
Talán ugyanez a gondolat jutott Skarlát eszébe, mert a nyitott tető felé biccentett, és azt mondta:
"Ott fent".
A két Égszárny királynő szállt fel először, az ég felé szárnyalva, aztán az egész palotának tűnő
épület felemelkedett, hogy kövesse őket, a sárkányok a légtérért versengtek, miközben a harcban a
ringben való helyért versengtek.
Tűztincs nem tudott volna átrepülni egy ilyen tömegen, anélkül nem, hogy valakit komolyan
megsebesített volna. Hátrált a falhoz Szikla mellett.
"Helló" mondta. "Azt hiszem, ma én leszek a harcos bajnok, és suhintok! Suhintok a karmaimmal,
és ROARGH a számmal, és megmentem anyut."
"Talán itt kellene maradnunk" mondta Tűztincs. Nem akarta, hogy szegény kis Sziklának végig
kelljen néznie az anyja halálát, ha minden balul sül el, és Rubina veszít. Valószínűleg az sem lenne a
legjobb érzés, ha végignézné, ahogy az anyja megöli a nagymamáját, még akkor sem, ha saját bőrén
tapasztalta Skarlát gonoszságát.
VNEEEEEEE!” Szikla rákiáltott, amitől a nőstény felugrott. "LÁTNI akarom!"
"Három holdra, nyugodj meg" mondta Tűztincs. "Csak nem akarom, hogy felidegesítselek, és a
veszekedések nagyon, ööö... ...idegesítőek."
"Nem FOGOK feldühödni!" Szikla kiabált. "Azt akarom! hogy LÁSSAM! ANYU MEGÖLI A
NAGYMAMÁT!"
Tűztincsnek el kellett fojtania egy kuncogást.
"Jól van, te vérszomjas kis barbár" mondta. "Várjuk meg, amíg van hely, aztán felmegyünk."
A hím oldalra pillantott rá. "Most már más vagy?"
"Igen" mondta Tűztincs. "Már jobban vagyok."
"Nem rossz sárkány?" kérdezte.
"Hát... remélem, hogy nem vagyok rosszfiú" mondta Tűztincs. "Az előbb el voltam bűvölve."
"Hmmm" mondta Szikla. "Egy varázslat?" Odasompolygott, és felvette a nyakláncot. "Ettől?"
"Igen" mondta Tűztincs. Megfogta a nyakláncot, és a karmai közé szorította, hagyta, hogy
összeolvadjon egy feketedő fémdarabkává.
"Nem magam gondolkodtam. Arra gondoltam, amit valaki más akarta, hogy mást gondoljak. De
most már rendben vagyok." Tétovázott. Most, hogy azt gondolom, amit Pannon akar, hogy gondoljak?
Mi van, ha tényleg eltűnt az életemből? Milyen lennék akkor?
Erről jutott eszébe... megfordult, hogy végigpásztázza a termet, de Kaméleon már elrepült a
többiekkel együtt.
Úgy tűnt, most már elég szabad az út a tetőre. "Felmehetünk" mondta Tűztincs. "Maradj a
közelemben, de ne érj hozzám."
"Miért ne?" kérdezte Szikla, és azonnal a farkáért nyúlt.
A nőstény elhúzta a hím mancsa elől. "Mert nagyon forró vagyok, és megégetheted magad."
"Ó" gúnyolódott a hím. "Nem félek attól, hogy megégetem magam."
"Én igen" mondta Tűztincs. "Légy óvatos - és ne menj közel anyucihoz sem. Most nagyon
elfoglalt, úgyhogy hagyd őt békén."
"Amíg nem NYER!" Szikla énekelt, a levegőbe ugorva.
Ha győz, gondolta Tűztincs, miközben felrepültek, és kirepültek a zuhogó esőbe. Mi történik
Sziklával, ha nem nyer?
A palota teteje egy sziklás hegytetőre nyílt, ahonnan szédítő kilátást engedett a körülöttük lévő
csúcsokra.
 A földbe itt-ott apró, vad kis bozótosbokrok kis fürtjei kapaszkodtak, de többnyire csupa szikla volt
- szürke sziklák hosszú, egymást fedő polcai és óriási kőtojáshoz hasonló szikladarabok.
Skarlát és Rubina a sárkányok tömegének közepén kapálóztak; néhányan a sziklákon álltak, sokan
pedig a levegőben lebegtek, hogy figyelhessenek, de szükség esetén gyorsan el is menekülhessenek.
Az Égi Királyságban nagy káosz lesz, ha Skarlát nyer, gondolta Tűztincs. Legalább az itteni
sárkányok felét meg akarja majd ölni hűtlenség miatt.
Szikla egy sziklához billegett, amely magasabb volt a többinél, és ahonnan rálátása volt a
csatatérre. A rajta lévő sárkányok meglátták, hogy ő és Tűztincs jönnek, és gyorsan eltakarodtak.
Ahogy a karmai a csúszós, nedves sziklán landoltak, Tűztincs látta, hogy már most nem áll jól a
csata Rubina számára. Egy hosszú vágás a nyakán, egy másik pedig a hátán vérzett, és a tócsákat
sűrűvé és vörössé varázsolta a mancsai körül.
Skarlát méreggel sebzett arca mindig is úgy nézett ki, mintha olvadna, de a róla lecsúszó eső most
még rosszabbá tette a látványt. A diadalittas vigyorgás sem segített; teljesen félelmetesnek és egy
kicsit őrültnek tűnt.
Skarlát megpördült, és a farkát Rubina orrára csapta. Rubina fájdalmasan felsikoltott, és
hátraugrott, miközben a szeméből vért és esőt pislogott ki. Megpróbált Skarlát legközelebbi szárnyára
csapni, de elvétette, és megbotlott a csúszós köveken.
Szikla egy kicsit közelebb húzódott Tűztincs melegéhez. "Mami?" - suttogta.
Ez a szegény kis sárkányfióka. Mit tegyek, ha Rubina veszít?
Talán AKKOR én magam is megölhetem Skarlátot. Kétlem, hogy bárki megpróbálna megállítani.
De akkor nem maradna senki, aki az Égszárnyak királynője lehetne, hiszen Skarlát zseniálisan
megszabadult minden örökösétől.
Egy rántás futott végig rajta. Mi lesz Turmalinnal? Ha Skarlát igazat mondott, Turmalin még
mindig életben volt valahol. És egy tartalék örökös most valószínűleg elég hasznos lenne.
Hol lehet Turmalin? Rubina tudná, ha a húga a szokásos Égszárny-börtönök valamelyikében
lenne...
De Tűztincs már tudta; már akkor sejthette, amikor letépte a nyakláncot.
Senki sem tudta, hol van Turmalin, mert Turmalin már nem volt önmaga. Akárcsak Tűztincset, őt
is elvarázsolhatta Kaméleon. Most már bárki lehetett.
Ami azt jelentette, hogy csak Kaméleon és Skarlát tudta volna azonosítani.
Tűztincs összehúzta a szemét, és az Égszárnyak közönségét kutatta. Egy dolog volt Kaméleon
Szárnyaló álruhájában: teljesen elvegyült a törzs többi tagjához. Több percbe is beletelt, mire kiszúrta,
és akkor is csak azért, mert észrevette, hogy a harc helyett őt figyeli a tekintete.
Rámutatott a hímre, majd a mellette lévő sziklára. Gyere ide! Azonnal. Most.
A hím egy pillanatra megingott, aztán lecsapott, hogy leszálljon, a nőstény észrevette, úgy, hogy
Szikla közte és közte maradt. Ó, nagyon bátor vagy, apám. Egy sárkányfióka mögé bújni: klassz.
"Gondolkodtam" mondta gyorsan, mielőtt a nőstény megszólalhatott volna. "Talán ki kellene
próbálnunk egy másik varázslatot. Talán már nem is akarsz Égszárny lenni. Lehetnénk mindketten
Sárszárnyak! Sőt, akár most rögtön megtehetném, és együtt elrepülhetnénk innen; mit gondolsz? Úgy
hallottam, hogy a Sár Királyság... elviselhető. Új életet kezdhetnénk együtt. Nagyon messze attól, aki
megnyeri ezt a harcot."
"Nem akarok új életet" mondta Tűztincs szúrósan. "A saját életemet akarom, minden emlékemmel
együtt, köszönöm szépen."
"Te magad is megfogalmazhatnád a bűbájt" mondta kétségbeesetten, vagy ravaszul: Tűztincs nem
volt benne biztos. Még akkor is nehezen tudta kiismerni a hímet, amikor nem fojtotta el a
mennydörgés és az eső. "Megtehetnénk…"
"Nem" mondta Tűztincs. "Soha többé nem hagyom, hogy megváltoztass. Nem bízhatok benned."
Kicsit megenyhült, de a nőstény elég messze állt attól, hogy sajnálja.
"Most pedig mondd el, mit tettél Turmalinnal" tette hozzá.
"Én?" kérdezte a hím. "Turmalinnal? Én nem - nem is tudom - volt ott - ki az?"
"Nagyon mulatságos" mondta Tűztincs. "Majdnem olyan mulatságos, mintha a füled égne."
"Jól van, jól van, igen, átváltoztattam" mondta. "Túlságosan ambiciózus lett. Skarlát azt akarta,
hogy eltűnjön az útból, de ne haljon meg. Nem tudott megszabadulni az összes örökösétől. Egy
örökösök nélküli királyság örökös veszélyben van... Azt hiszem, ezt minden királynő megtanulta
abból, ami a Sárszárnyakkal történt néhány évszázaddal ezelőtt. Szóval Turmalin még mindig elérhető,
ha Skarlátnak valaha is szüksége lesz rá. Csak ő maga nem tud róla."
Elhallgatott, a harcoló sárkányokat szemlélve, és aggódva dörzsölte meg a pofáját.
"Nem kellene ezt tenned" tört ki Tűztincs. "Nem veheted csak úgy el egy sárkány emlékezetét!
Teljesen mássá változtathatod őket! Ez borzalmas!"
"Azt hittem, hogy pontosan az akarsz lenni, hogy valaki teljesen új sárkánnyá válj" mondta
bosszankodva. "Szeretek más sárkány lenni."
"Igen, de akkor is megmarad az emlékezeted, amikor ezt teszed" mondta Tűztincs. "Tudod, hogy ki
vagy alatta. Turmalin, gondolom, nem tudja."
"Igaz", mondta. "De így biztonságosabb volt. Különben kihívta volna Skarlátot, és holtan végezte
volna, mielőtt tizenegy éves lett volna."
Tűztincs megrázta a fejét, szétszórva a körülötte képződő gőzfelhőt, ahogy az esőcseppek a tüzes
pikkelyeire csapódtak. "Olyan vagy, mint a megbízhatatlanság tizennyolcezer féle fajtája. Tényleg az
apám vagy egyáltalán?"
"Igen" mondta határozottan. "Vérnász nem tudta, ki vagyok - azt hitte, hogy társnak rendeltek ki -,
de én ismertem őt. Kétségtelenül én vagyok az apád."
"Csodálatos" mondta Tűztincs. "Micsoda fantasztikus hír. És hol van Turmalin? Itt van már?" A
hím habozott, majd bólintott.
Ugyanebben a pillanatban Rubina újabb fájdalmas kiáltást adott le, amikor Skarlát a mellkasába
csapódott, és ledöntötte a lábáról. Villámok hasították ketté az eget a harcoló sárkányok felett,
megvilágítva Skarlát kárörvendő arcát, ahogy a lánya felé haladt.
"Miért nem harcol anyuci jobban?" kiáltott fel Szikla. Tűztincs lenézett Szikla elgyötört arcára.
"Tudod mit?" mondta Kaméleonnak. "Jól van. Tartsd meg a titkodat. Nem számít, hogy ki az a
Turmalin, mert Rubinának kell megnyernie ezt a harcot." Az egész Égszárny törzsért, de leginkább
Sziklaért.
"Ó" mondta Kaméleon. "Nem tud."
Tűztincs rábámult. "De igen, képes rá. Persze, hogy tud. Miről beszélsz?"
"Ööö… semmiről" mondta a hím. "Igazad van, persze, hogy tud."
"Csináltál valamit?" kérdezte Tűztincs. "Csináltál valamit Rubinával, mint velem?"
Alattuk Rubina felugrott, és egyik karját Skarlát torkára vágta, de Skarlát elkapta a karját, és
visszarúgta Rubinát egy sziklába. Rubina visszaküzdötte magát a lábára, a szárnyai lecsüngtek, és
elnehezültek az esőtől.
"Nos..." - mondta. "Még ha így is lenne, úgysem működik. Ennek egyáltalán nem szabadna
megtörténnie.
Szóval igazából bármi megtörténhet ezután. Gyakorlatilag olyan, mintha nem csináltam volna
semmit."
"Mit csináltál?" Tűztincs szárnyai kitárultak, meleg esőcseppeket szórva Sziklára. Rémálomszerű
lehetőségek villantak át a fején. Bármit megtehetett volna Rubinával azzal a tekerccsel.
Elvarázsolhatta volna, hogy elaludjon, valahányszor Skarlát megütötte. Megbűvölhette volna, hogy
megvakuljon, amikor Skarlát megpróbálja megütni. Elvarázsolhatta volna, hogy elveszítsen minden
Skarlát elleni küzdelmet.
De ehhez szüksége lett volna egy dologra, amit elvarázsolhat - így működik az bájoló mágia,
emlékezett Tűztincs. Valami, aminek a belsejében elfér egy tekercsdarab.
Vadul bámult lefelé a harcoló királynőkre, próbált kiszúrni valamit Rubinán, ami talán egy
bájolóval érintkező tekercsdarabot rejteget.
Ott van.
Rubinának volt egy apró fülbevalója, amit mintha mindig viselt volna - Tűztincs még soha nem
látta nélküle. Egy könnycsepp alakú medál lógott rajta, Rubinokkal ékesítve, és éppen elég nagy volt
ahhoz, hogy kinyitható legyen, és beleférjen egy papírdarab.
"Várj itt" mondta Tűztincs Sziklának.
"De" tiltakozott Szikla, amikor Túűztincs felemelkedett. "De azt mondtad, hogy ne szakítsam félbe
anyut!"
Tűztincs éppen akkor ugrott a birkózó Égszárnyakra, amikor Skarlát éppen Rubina arcára akart
taposni a mancsaival. De a nőstény hallhatott valamit a szél és a mennydörgés felett, mert az utolsó
pillanatban felnézett, meglátta a feléjük száguldó Tűztincset, és inkább hátraugrott.
 Rubina feltápászkodott, és megfordult, hogy Tűztincsre is ránézzen. "Ne avatkozz bele!" lihegte, és
a vér és az eső csúszott az oldalán. "Ezt nekem kell megnyernem."
Tűztincs megcsúszott előtte. "Tudom.. de ez most nem tisztességes küzdelem. Ne mozdulj!"
Kinyújtotta a kezét, és két karma közé szorította a lógó fülbevaló medálját.
A fém külső része olvadt meg először, beomlott, és Tűztincs megpillantott benne valami fehéret,
mielőtt fekete hamuvá morzsolódott, majd az egész medál a földre hullott.
"Miért csináltad ezt?" kiáltott fel Rubina. "Az egy ajándék volt a nővéremtől… a… nekem van
egy…" Megállt, a mancsai lassan a fejéhez vándoroltak, mintha egy gleccser próbálna kimászni a
szemgödreiből.
Rubina sötétvörös pikkelyei egyszer, kétszer megcsillantak, aztán lágyan sötét narancssárgává
halványultak helyette. A szarvai befelé görbültek, a pofája kissé megnyúlt, és úgy tűnt, egész teste
vastagabb és erősebb lesz. Nem csak ez, hanem az összes sebe is eltűnt.
"Mi a fene... " Rubina elhallgatott, és az újonnan éles karmaira pislogott.
Tűztincs is meglepődött. Nem számított rá, hogy Rubina alatt valami más lesz.
"Sajnálom" dadogta a nőstény. "Te is varázslat alatt voltál. Csak annyit tudok, hogy azért volt
elvarázsolva, hogy megakadályozza, hogy megnyerd ezt a csatát, és én - úgy gondoltam, hogy ez nem
volt tisztességes."
"Turmalin?" mondta Karmazsin, kilépve a bámészkodó Égiszárnyak tömegéből. "De… te nem
vagy halott?"
"Még nem" mondta Skarlát. "De hamarosan az lesz." Pillantást vetett Tűztincsre.
"Ez itt Turmalin?" kiáltott fel Tűztincs.
"De ha én vagyok Turmalin" mondta az átváltozott királynő, "akkor hol ... vagy ki az a ... Rubina?"

18. fejezet
Egy újabb zöldes villám megvilágította az öreg királynő arcán a szörnyű görbe vigyort.
"Nincs Rubina" mondta Skarlát rosszindulatú örömmel. "Én találtam ki őt. Kiderült, hogy ha a
sárkány királynő, senki sem kérdezi meg, hogy melyik sárkányt vallja lányának. Rubinát teljesen én
találtam ki, pontosan úgy, ahogy én akartam. Elvégre mindig is csalódtam a lányaimban, akik
valójában voltak."
Ha elkeseredettebb reakciót remélt, akkor bizonyára csalódnia kellett. Turmalin csak összehúzta a
szemét az anyjára, és felemelte az állát, pontosan olyan arckifejezéssel, mint Rubina Királynőé.
"Felség" szólt Tűztincs Rubina/Turmalinhoz. "Azt tanácsolom, hogy fejezd be Skarlát megölését,
és utána találd ki, mi legyen. Van valaki, aki minden kérdésedre tud válaszolni, ha végeztél."
Turmalin összeszorította az állát. "Jó ötlet." Meglepő gyorsasággal indult Skarlát felé, hirtelen tele
volt minden olyan vadsággal és veszéllyel, amire Tűztincs korábban számított. Két gyors csapással
beletépett Skarlát egyik szárnyába, majd karmait Skarlát vállába, fogait pedig Skarlát nyakába
mélyesztette.
Újabb súlyos mennydörgés dübörgött a sikolyaik fölött. Tűztincs hátrált a harctól, óvatosan a
szirthez igyekezett, ahol Szikla várakozott. A mennydörgés és a sárkányüvöltés alatt elkapott valamit a
tömegben folyó beszélgetésekből.
"De ki az ott? Hová tűnt Rubina?"
"Tűztincs csinált vele valamit?"
"Nem számít… most ő győzött, nem igaz?"
"Emlékszem Turmalinra! Azt hittem, a királynő már régen megölette..."
"Hogy tud egy sárkány csak úgy... így megváltozni? Ki tette ezt a varázslatot? Nekünk nincsenek
bájoló sárkányaink az Égszárny törzsben!"
"Várj, nekem Rubina tetszett. Visszakaphatjuk Rubinát?"
Tűztincs visszamászott a sziklára, és megdöbbent arcot látott Kaméleonon és Sziklán is.
"Bárcsak ne tetted volna ezt" mondta Kaméleon. "Annyira nyilvánosan is. Ez sok kérdést fog
felvetni, és attól tartok, nagyon kellemetlen lesz itt nekem, ha elkezdesz mancsokkal mutogatni."
"Ó, sajnálom" mondta Tűztincs. "Igazad van, hagynom kellett volna Rubinát meghalni, hogy ne
kelljen olyan kínosnak érezned magad."
"Hol van anyuci?" kérdezte Szikla, kinyújtva a kis mancsait. "Azt mondtad, hogy nem vagy rossz
fiú. Te mondtad ezt! Hová tetted őt?" Sírni kezdett. "Vissza akarom kapni a mamit".
 Tűztincs most már tényleg sajnálta. Kétségbeesetten kívánta, bárcsak megölelhetné a fiút, vagy
legalább az egyik mancsát a sajátjába foghatná, ahogy Pannon tette, amikor vigasztalt valakit.
"Semmi baj, kis herceg" mondta, és leguggolt, hogy a szemébe nézzen. "Így kell kinéznie, hogy
megnyerje ezt a harcot, de attól még ő az anyád. Csak nagyobb, keményebb és más színű, ennyi az
egész. Még mindig ugyanúgy szeret téged."
"Hát, lehet, hogy nem" mondta Kaméleon. "Az egy teljesen más személyiség volt, amit én
építettem neki, egy csomó hamis emlékkel benne. Lehet, hogy most mindenkivel szemben másképp
érez, még vele szemben is."
Szikla a karmaiba temette az arcát, és zokogni kezdett.
"ELKÉPESZTŐEN NAGY SEGÍTSÉG" mondta Tűztincs az apjának. "A következő trükkünkhöz
égessük ki egyenként az összes fogadat."
A hím ideges léptekkel eltávolodott tőle. "Csak úgy értem, hogy nem tudom, mi fog történni.
Rubinának egyáltalán nem lett volna szabad kihívnia az anyját, és főleg nem győznie. De már több
mint hét éve viseli ezt a személyiséget. Talán ennyi idő alatt eléggé valóságossá válik ahhoz, hogy úgy
változzon, ahogy egy igazi sárkány tenné. Tehát elég erős lett ahhoz, hogy kiálljon a kihívásért. Már
eddig is ilyen erős voltál - el sem hittem, milyen gyorsan legyőzted a Skarlát Királynő iránti hűséget."
Tűztincs undorodva felhorkant. "Kifejezetten az iránta való hűséget tetted bele a varázslatomba?"
"Természetesen" mondta. "Ez volt a feladatom, még mielőtt megtudtam volna, hogy a lányom
vagy. Távolítsd el a tűzpikkelyeket, add hozzá Skarlát Királynő hűségét, vonj el minden emléket
Pannonról."
"Azt mondanám, hogy te vagy a legrosszabb sárkány, akivel valaha találkoztam" mondta Tűztincs
"de Skarlát még mindig legyőz téged."
Újabb vad sikoly hallatszott a harcosok felől, ami visszaterelte Tűztincs figyelmét a küzdelemre.
Skarlát megpróbálta a karmait Turmalin szemébe süllyeszteni, de Turmalin nyers erővel tartotta
vissza, és borotvaéles hátsó karmaival a hasa alá csapott. Skarlát pikkelyei most inkább vörösek
voltak, mint narancssárgák, vér borította a széttépett szárnyát, vállát és nyakát. Az eső a hátukra
csapott, és a felhők mintha közelebb hajoltak volna, mintha ők is nézni akarnák a harcot.
Hirtelen Skarlát megcsúszott a vizes köveken, és a hátára zuhant; Turmalin azonnal ráugrott, és a
karmait belevájta.
"Nem kellett volna visszajönnöd, anya" mondta. Turmalin felpillantott a várakozó tömegre, és
felkiáltott: "Az Égszárnyakért!".
Aztán egy kegyetlen reccsenéssel eltörte Skarlát Királynő nyakát.
Egy hosszú pillanatig csak az eső zúgása hallatszott, amely sziklákon, pikkelyeken és szárnyakon
csattogott. Aztán valaki azt kiáltotta: "Éljen soká Rubina Királynő!"
"Rubina Királynő!"
"Rubina Királynő!" üvöltötte a tömeg válaszul.
"Úgy látom, a legtöbb sárkány nem értette meg, hogy ki is ő valójában" mondta Kaméleon
fanyarul.
"Ebből is látszik, milyen okosak vagytok" - mondta Tűztincs. "Számukra ő tényleg Rubina. És ha
minden emléke megvan, akkor nem ő tényleg Rubina? Mi más tesz egy sárkányt azzá, aki?"
"Erkölcsi kötelék?" sugallta egy hang a háta mögött. "Egy koherens életfilozófia?"
Tűztincs megpördült. "Teknőc!" - kiáltott fel elragadtatással.
A Tengerszárny előbújt az egyik szikla mögül, idegesen szemlélve a lármás, ünneplő Égszárnyakat.
Rendkívül vizesnek és kissé bágyadtnak tűnt. "Én, ööö... azért jöttem, hogy megmentselek?" mondta.
"Hát, hogy kiderítsem, mi folyik itt egyébként. Úgy hallottam, volt valami varázslat vagy ilyesmi? De
aztán ideértem, és nagyon viharos volt az idő, és nem találtalak, és hirtelen nyolcmillió Égszárny
ömlött ki a hegyekből, és egy nagy harc zajlott, és gondoltam... talán jobb, ha nem állok útba, amíg
véget nem ér. Igaz?"
"Igen, okos gondolkodás. Ha Skarlát győzött volna, lehet, hogy kicsit veszélyes lett volna itt a
helyzet" mondta Tűztincs. "De ne aggódj, megmentettem magam. Nincs több varázslat rajtam." Éles
pillantást vetett Kaméleonra, aki kétségbeesetten bólintott. "Ráadásul úgymond megmentettem a
napot. Epikus volt, és te lemaradtál róla."
"No-no!" hirtelen felnézett Szikla. Az arcán még mindig csíkokban álltak a könnyek, de a
felháborodás áttört a kétségbeesésén. "Szikla tette ezt! Én mentettem meg a napot!"
"Hát, egy kicsit" ismerte el Tűztincs. "De talán nyolcvanöt százalékban én voltam."
 "KILENCVEN-HATVANÖT-NEGYVEN-EGYNÉHÁNY SZÁZALÉKBAN ÉN VOLTAM!"
tiltakozott Szikla.
"Vannak kistestvéreim" mondta Teknőc Tűztincsnek. "Hidd el, ezt a vitát nem fogod megnyerni."
Nem tudta elhinni, hogy Teknőc itt van! Ilyet csak egy barát tenne, nem igaz? Eljön, hogy
megmentse őt egy varázslattól? Egy másik törzs királyságának mélyén, kockáztatva egy veszélyes
királynő haragját?
"Talán mégiscsak kedvelsz engem" mondta Teknőcnek.
"Te bolond vagy" mondta a hím. "Persze, hogy kedvellek, még akkor is, ha ijesztő vagy, ami,
legyünk őszinték, a legtöbbször így van."
"De mi van, ha én vagyok az 'erő és tűz karmai'?" kérdezte Tűztincs. "Nem kellene inkább
'óvakodnod' tőlem, ahelyett, hogy barátkozol velem?"
"Óvakodhatok tőled és kedvelhetlek egyszerre" viccelődött. "Különben is, ha van választásom, azt
hiszem, őszintén szólva, inkább állnék a Hatalom és tűz minden karmai MELLETT."
"Szikla! SZIKLA!" Turmalin ugrott át a tömegen, széttárt szárnyakkal dübörgött át Égszárnyak
tömegén. Leszállt a sziklára, és a karjába kapta Sziklát. "Láttad ezt? Mami nyert!"
A hím aggódva vonaglott, próbálta látni a nőstény arcát. "De hol van a mami?" könyörgött. "Nem
úgy nézel ki, mint a mami. Őt akarom."
Turmalin összerezzent, gyengéden letette, és Tűztincsre nézett. Skarlát vére már majdnem
visszavörösítette a pikkelyeit, de az eső átfolyt a szárnyain és a hátán, és újra láthatóvá tette Turmalin
számára ismeretlen narancssárgáját.
"Tudod, hogyan történt ez?" kérdezte Tűztincstől. "Tudod, hogy ki tudja helyrehozni?"
"Helyrehozni?" kérdezte Tűztincs. A tekintetével felnyársalta Kaméleont, amikor az elkezdett
oldalazni.
"Igen… változtass vissza Rubináná" mondta az új királynő. A háta mögött Kaméleon dühösen rázta
a fejét, és összecsapta a mellső mancsait, mintha könyörögne Tűztincsnek, hogy maradjon csendben.
Tűztincs elpislogta az esőcseppeket. "Te... te újra Rubina akarsz lenni?"
"Rubina vagyok" válaszolta Turmalin. "Emlékszem mindenre, hogy ő voltam. Csak arra van
szükségem, hogy újra úgy nézzek ki, mint ő."
"De nem akarsz önmagad lenni?" kérdezte Tűztincs. "Az igazi, valódi, valódi Turmalin?"
Turmalin egyik szárnyát Szikla köré tette, és megrázta a fejét. "Önmagam leszek. Rubina az
Égszárnyak királynője és Szikla anyja. Most, hogy tudom az igazságot a húgomról - magamról -, még
jobb lehetek mindkettőben."
Ha megmutatom neki, mire képes Kaméleon... egy másik királynőnek adom át a hatalmát. Most
azonnal elrepülhetne, és senki sem tudna többet a tekercséről vagy az alakváltoztatásáról. De ha
hagyom, hogy megtegye, senki sem fogja tudni, mit csinál vele. A végén egy másik szörnyű királynőnek
dolgozhat.
Azt hiszem, ez most azon múlik, kiben bízom jobban... az új királynőmben, aki mindig is gyűlölt
engem... vagy az apámban, aki elárult, amint megismert.
Pannonra gondolt, és a hűségre, és mindenre, amit valaha is mondott a családról, amit a sárkány
alkot, és a sárkányokról, akikben meg kell bíznia, és arról, hogyan lehet a világot mindenki számára
biztonságosabbá tenni.
Tűztincs átugrott a sziklán, és sarokba szorította Kaméleont, mielőtt az el tudott volna indulni. "Ez
az a sárkány, akire szükséged van, felség".

***

A királynő a palota egy csendes könyvtárszobájába vezette őket, amelyet tekercses üvegek,
íróasztalok és fából faragott faszobrok szegélyeztek, amitől Tűztincs nagyon ideges lett, de elég privát
volt ahhoz, hogy ne zavarják meg őket. Szárnyait és farkát szorosan magához húzva tartotta, és nem
törődött apjával, amikor az észrevette, és jelentőségteljes "ebben még mindig tudok segíteni" pillantást
vetett rá.
"Mutasd meg a királynőnek" szólt hozzá Tűztincs.
"Muszáj?" kérdezte a hím.
"Igen" mondta Turmalin.
 "Kérdezzük meg a mancsaimat" - mondta Tűztincs, felemelte őket, és elgondolkodva bólintott
rájuk. "Ó, képzeld, ők is igent mondanak."
Szikla kuncogott. Ő és Teknőc voltak az egyetlenek, akiket még beengedtek a szobába, és
mindketten kíváncsian figyelték, ahogy Kaméleon ismét leoldja a fémhüvelyét.
Ezúttal nem nyúlt az alakokat tartalmazó erszényéért, és Tűztincs úgy döntött, nem mutat rá erre.
Egy titkot meghagyhatott neki, hiszen annyira szerette őket.
De azért elővette a tekercset, és sértett sóhajjal oldotta ki a bőrkötést. Óvatosan letekerte az üres
végét a padló mentén.
"Ezt használom" mondta. "Ez egy bájolóval érintkező tárgy." Turmalin ráhajtotta a fejét. "Honnan
származik?"
"Én... találtam" mondta kitérően. "Csak annyit kell tennem, hogy írok ide egy bűbájt, letépem, és
odaadom neked, hogy viseld, ahogy akarod. Aztán amíg viseled, addig az leszel, amit a varázslat
mond."
Kaméleon kiegyenesítette a vállát, és ravasz oldalpillantást vetett Turmalinra. "Valójában bármit
meg tudok csinálni neked" ajánlotta fel. "A megfelelő árért legyőzhetetlenné tudlak tenni. Olyan
erőssé tudlak tenni, mint tíz sárkány. Talán még gondolatolvasóvá is tudlak tenni. Képzeld el a
lehetőségeket! Mi akartál mindig is lenni?"
"Ne bízz benne" vágott közbe Tűztincs.
"Királynő" mondta Turmalin. "Mind Turmalinként, mind Rubinaként mindig is az akartam lenni.
És meg is tettem, mindenféle furcsa varázslat nélkül." Megkocogtatta a tekercset. "Azt akarom, hogy
ez álljon rajta: Változtasd vissza ezt a sárkányt Rubinavá, az Égszárnyak királynőjévé, minden
emlékével együtt."
"Ennyi?" Kaméleon ingerülten mondta. "Semmi szuperképesség?"
"Ennyi" mondta Turmalin. "Szeretném látni, ahogy megírod. Csináld meg most."
A nőstény a válla fölé hajolt, és feszülten bámulta a lapot, miközben a hím egy kis tintatartóba
mártotta a karmát, és karcos, görbe kézírással írt. Amint végzett, ráfújt a papírra, kitépte az írott részt,
és átadta a királynőnek.
"Nézzétek meg ezt nekem" mondta Turmalin, és odatartotta Tűztincsnek és Teknőcnek, hogy
megvizsgálják.
"Láttad, hogy írtam!" tiltakozott Kaméleon. "Mikor csempésztem volna bele plusz utasításokat?"
Teknőc elvette a papírt, és mindkét oldalát tanulmányozta, közel hozta a szeméhez. Pontosan az állt
rajta, amit Turmalin kért.
"Azt hiszem, ez a lehető legjobb megoldás" - mondta, és visszaadta Turmalinnak. Tűztincs
bólintott. Ha a királynő tényleg ezt akarta, nem fog vitatkozni. Meg tudta érteni.
De ami őt magát illeti, ő maradt Tűztincs, pontosan úgy, ahogy volt. Tűzpikkelyekkel és mindennel
együtt. Nincs több varázslatos rövidítés ahhoz, hogy jobb sárkánnyá váljon, sem Pannon miatt, sem
más okból. Végső soron nem számított, mit gondolnak róla a többi sárkányok; ami számított, az az
volt, hogy megtanulja elfogadni azt a sárkányt, aki volt, és aztán olyan sárkánnyá tegye magát,
amilyen lenni akart - a hosszú, kemény, valódi úton.

19. fejezet
"Ez valahogy nem olyan, mint egy normális Égszárny-parti" mondta Tűztincs Rubina Királynőnek.
"Azért, mert hiányzik belőle az összes vicces, brutális gyilkosság rész" magyarázta Rubina Királynő.
A Nagyterem legfelső szintjén álltak, és lenéztek a táncoló, éneklő Égszárnyak tömegére. Tűztincs
nézte, ahogy ölelkeznek, pörögnek és szárnycsapkodnak egymással, és vágyakozva gondolt a
teliholdfesztiválra, és arra, hogy talán soha az életben nem táncolhat senkivel. Még ha valaha rá is
tudná beszélni Pannont, volt egy olyan érzése, hogy ő az a fajta sárkány, akinek négy bal mancsa van.
"Úgy értem" folytatta Rubina, "gondolj csak arra, hogy Skarlát bulijai általában hogyan szoktak
lezajlani, vagy hogy mire is voltak azok. Igazából jobban fogsz aludni, ha nem tudod" tette hozzá
Teknőcnek.
Ez igaz volt. Tűztincs megborzongott. Partik kivégzésekre, partik izgalmasan véres arénanapokra,
partik Skarlát kikelési napjára vagy Parázs látogatásaira, amelyeken mindenféle sárkányölő szórakozás
szerepelt. Az Égi Királyságban valószínűleg húsz éve nem volt olyan buli, amely ne Skarlát
gladiátorfétise körül forgott volna.
 De az Égszárnyak most pótolták ezt a hiányosságot. Valahogyan körülbelül nyolc zenekarnyi ütős
és vonós hangszer jelent meg a nap folyamán. Most, hogy leszállt az éj, és a vihar elvonult, zene
töltötte meg a palota termeit, amelyek egykor csak az égő sárkányok sikolyaitól visszhangoztak.
Tűztincs lenézett a karmaira. "Felség, én - sajnálom a tojásokat a legfényesebb éjszakán."
"Hagyd abba" mondta Rubina. Közelebb húzta Sziklát a szárnya alá; a fiú ragaszkodott hozzá,
hogy éjfélig fennmaradjon, és sokkal éberebbnek tűnt, mint Teknőc, aki folyton ásított és
támaszkodott. "Figyelj. Te még csak egy sárkányfióka voltál... nem sokkal idősebb, mint Szikla... és
Skarlát volt az egyetlen szülőd, aki valaha is volt. Vagy barátod, vagy bármi más. A többiek közül
senki sem próbált meg igazi sárkánynak látni téged. Láttam egy fegyvert, és ennyi volt. De most... arra
gondolok, mi történhetett volna Sziklával, ha tűzpikkelyekkel születik, vagy ha anyám belevágta volna
a karmait. Sokat gondolok arra, hogy milyen lesz, ha én leszek az anyja. Szóval nem hibáztatlak téged
többé."
"A mindenit" mondta Tűztincs. "Mindazok a dolgok, amiket - úgy értem, ha csak az arénaszámokat
veszed, plusz a véletlenszerű sárkányokat, akiket nem kedvelt, és az összes égetést, és aztán arra
gondolsz…"
"Tűztincs" szakította félbe Teknőc. "Ez lehet, hogy egyike azoknak az eseteknek, amikor a
kevesebb részletezés a legjobb megoldás."
"Tudom, hogy rossz volt" mondta Rubina. "De jóváteheted, amit tettél. Legalábbis
megpróbálhatod. Ha hagyjuk, hogy megpróbáld."
"Ó" mondta Tűztincs. "Naná, hogy megpróbálom. Csak szükségem van még néhány epikus
élethalálharcra, amibe belevethetem magam. Mutass nekem még néhány bajba jutott sárkányt! Vagy
viperaharapást, amivel megküzdhetek! A mókusok pirításában és a vízforralásban is remekül értek,
bármikor, ha bármelyikre szükséged van."
Rubina felnevetett, aztán a sárkányfiókára pillantott, és ismét komolyan nézett.
"Ez mindenkinek nyilvánvaló lehet, aki látta, hogy megmentetted Sziklát" tette hozzá, "de csak
hogy hivatalos legyen: többé nem vagy száműzve. Szívesen látunk téged az egész Égi Királyságban,
és bárhol, ahová Szikla és én megyünk. Ha vissza akarsz költözni a palotába, megteheted."
"Ó" mondta Tűztincs furcsán zavartan. "Köszönöm - majd meggondolom."
Ez lenne az? Ilyen érzés hősnek lenni? Így érzi magát Pannon, Áradat és Fényeske minden nap?
Azt hittem, én sokkal ... másabb leszek. Azt hittem, hirtelen könnyebb lesz jónak lenni - azt hittem,
ez majd magától jön, ha elég jó dolgot teszek, vagy a megfelelő nagy jó dolgot. De még mindig
ugyanolyan zavarosnak érzem magam azzal kapcsolatban, hogy mit tegyek legközelebb... és méééééég
mindig fel akarom gyújtani azt az őrt ott, mert esküszöm, hogy rajtam röhög. Arról nem is beszélve,
hogy egy csomó csodálatosan bosszúálló dolog van, amit Kaméleonnal tehetnék, ami folyton átfut az
agyamon.
Ha már Kaméleonról beszélünk... Tűztincs a homlokát ráncolta az alattuk lévő szinten zajló
zűrzavarra.
"Felség" mondta. "Az nem az egyik őr, akinek szemmel kellett volna tartania Kam - ööö,
Szárnyalót?"
Rubina Királynőnek nem kellett válaszolnia; az őr most szörnyen riadt arckifejezéssel suhant fel
feléjük.
"Sajnálom!" kiáltotta, és a királynő mellett landolt. "Nem tudom, mi történt! Tudom, hogy azt
mondtad, ne engedjünk be vagy ki más sárkányokat, de hirtelen ott volt egy Éjszárny - egy nagyon
nagy! És belülről jött a szobából, és nem tudom, hogy jutott be oda! És egy csapással kiütötte Hárpiát
a farkával, aztán elrepült, és az Égszárny eltűnt! Sajnálom, nagyon-nagyon sajnálom!" Mély, megalázó
meghajlásba vetette magát.
A királynő másik oldalán Teknőc felült, minden álmossága elmúlt. Sokkal aggódóbbnak és sokkal
kevésbé... pocsolyásnak tűnt, mint máskor.
Rubina Királynő kinyújtotta a mancsát, és felemelte az őrt, hogy felálljon. "Nem foglak bántani"
mondta. "Nem számítottunk rá, hogy elszalad, úgyhogy az én hibám, hogy nem tettem több
óvintézkedést. Menj, győződj meg róla, hogy Hárpia jól van."
Az őr arca az orrától a szarvakig csupa megkönnyebbülés volt, miközben meghajolt, és ismét
elrepült.
"Mennyire kell aggódnom?" Rubina Királynő kérdezte Tűztincset. "Mit tudsz arról a sárkányról?"
Tűztincs azt hitte, hogy több idő lesz - idő, hogy mindent elmondjon a királynőjének, idő, hogy
Kaméleon biztonságban érezze magát itt, és kitalálja, mit tegyen vele, és hogyan bánjon a tekerccsel.
Nem gondolta volna, hogy a hím az első adandó alkalommal elmenekül.
Anélkül, hogy elköszönne. Anélkül, hogy egyáltalán gondolna rám, talán.
"Tudom, hogy ő valójában egy Esőszárny" vallotta be. "Bármire használhatná azt a tekercset, de
eddig leginkább csak alakváltásra használta... szerintem azért, mert Esőszárnyként sosem tudta
megváltoztatni a pikkelyei színét. Nem hiszem, hogy egyedül gonosz dolgokat művelne vele - az csak
Skarlát miatt volt -, de igazából nem ismerem őt olyan jól."
"Éjszárny alakja van?" mondta Teknőc. "És Skarlátnak dolgozott? Ő az, aki bántotta Farkincot?"
Tűztincs összerezzent. Miért hagyta magát erről megfeledkezni? Mert ő mindent felajánlott nekem,
amiről azt hittem, hogy akarom. "Igen" ismerte be. "Utálja az Esőszárnyakat, mert száműzték őt az
esőerdőből."
"Akkor nem hagyhatjuk, hogy szabadon kószáljon egy ilyen fegyverrel" mondta Teknőc.
"Azonnal el kellett volna vennem tőle" rázta a fejét Rubina Királynő. "Megpróbáltam jutalmazni az
együttműködését. Rendben, kiküldök egy keresőcsapatot." Látta Teknőc aggódó arckifejezését, és
hozzátette: "Vagy hatot. Hat keresőcsapatot. Ne aggódj, megtaláljuk."
Kiterjesztette a szárnyait, és leszállt a trónterembe, Szikla pedig közvetlenül mögötte repült.
"Nem várhatunk" mondta Teknőc Tűztincsnek. "Azonnal utána kell mennünk."
"Igen", mondta a nőstény. "De Teknőc, még egy dolgot tudnod kell... ő az apám."
"Hűha", mondta a hím. "Neked nem volt szerencséd a szülőkkel."
"De sok szerencse a barátokkal" mondta a nőstény és rámosolygott.
"Te nagy balek" mondta Teknőc. "És még csak meg sem tudlak ütni, hogy elhallgattassalak."
"De megtehetnéd," mondta a nőstény. "Az elég vicces lenne számomra."
A farkával a nőstény felé suhintott, és felemelkedett, átvitorlázott a nyitott tetőn a csillagpettyes
égboltra. Tűztincs követte, érezte, ahogy a hideg szél lángoló szárnyaihoz csapódik. Minden egyes
pillanattal, ahogy távolabb került attól a nyaklánctól, egyre inkább úgy érezte, hogy újra önmaga. Nem
voltak többé nyugtalanító vagy bűntudatos gondolatai Skarlátról; csak tiszta emlékek Pannonról.
Most már visszamehetek a Jáde-hegyre?
Eleget tettem már?
A kérdéseket valahogy kevésbé érezte sürgetőnek, mint korábban. Még mindig nagyon hiányzott
neki Pannon - de fontos dolgai voltak. Mint például megtalálni az apját, a tekercset olyan mancsai
közé juttatni, amelyekben megbízhat, és talán segíteni Teknőcnek és a barátainak megállítani valami
nagy, új, szörnyű próféciát, ha megtennék.
"Ha ő egy Éjszárny, akkor itt fent jól elvegyül" szólt hozzá Teknőc, és frusztráltan csapkodta a
farkát.
Az egyik hold már majdnem telihold volt, de a viharból visszamaradt felhők eltakarták a holdfény
nagy részét a hegycsúcsokról. "Segítségre van szükségünk." Hirtelen dél felé fordult.
"Ó-ó" mondta Tűztincs. "Mondd, hogy nem egy gondolatolvasó és egy Jégszárny keresésére
indulunk, aki talán haragszik ránk."
"Abban a völgyben hagytam őket" mondta Teknőc, és rámutatott.
"Azt mondták, hogy jelezzek, ha szükségem van rájuk." A pikkelyei villogni kezdtek, és Tűztincs
majdnem nekirepült egy sziklának, annyira megijedt. Tudta, hogy a Tengerszárnyak világító pikkelyei
vannak, de még sosem látott sárkányt, aki éjszaka használná őket. Világító spirálok és pókhálós
mancslenyomatokhoz hasonló alakzatok világítottak végig a szárnyai mentén. Valahogy gyönyörű
volt, a maga furcsa, halszerű módján.
Szinte azonnal meglátott egy válaszul felcsapó ikerlángot az alattuk lévő sötét völgyből. Nem
sokkal később három alak emelkedett eléjük - kettő közülük sápadt és kísérteties, az egyik alig
pislákolt árnyékként.
"Megtetted?" Kérdezte Qibli, amint elég közel kerültek ahhoz, hogy beszélhessenek. "Te tényleg...
megmentetted őt?"
"Nem egészen" mondta Tűztincs.
"De nagyon köszönöm a szkeptikus hangnemet" mondta Teknőc.
"Biztonságos a közelében lenni?" kérdezte Tél keményen. "Mit gondolsz?"
Hold felé billentette a fejét. "ÉN" - mondta Tűztincs. Olyan hangosan gondolta a GOMBÁK ÉS
MONGÚZOKAT az Éjszárnyra, mint amilyen hangosan csak tudta, Hold pedig kuncogni kezdett.
 "Ez jó jelnek tűnik" mondta Qibli, és olyan mosolyt adott Holdra, ami Tűztincset arra az Éjszárnyra
emlékeztette, aki mindig követte Dicső királynőt.
"Srácok, nincs időnk egy húzós találkozóra" szakította félbe őket Teknőc. "Skarlát szövetségese
megszökött, és rosszabb a helyzet, mint gondoltuk. Alakváltó, így bármelyik törzs sárkányának
kinézhet. És van nála egy bájolóval érintkező tekercs, amivel bármit el tud varázsolni, amennyire meg
tudjuk állapítani."
Hold olyan hangosan felsikoltott, hogy az visszhangzott a hegyek között. "Egy tekercs?" kiáltotta.
"Tényleg? Biztos vagy benne?"
"Ööö… igen" mondta Teknőc. "Láttuk."
Hold most mélyen izgatottnak tűnt. Tűztincs új érdeklődéssel nézett rá. Vajon az Éjszárny
rejtegetett valamit mindannyiuk elől, még az állítólagos barátai elől is?
"Mit tudtok erről a tekercsről?" kérdezte Tűztincs.
"Semmit!" Mondta Hold. "Fekete bőrborításba volt csomagolva?"
"Igeeen" mondta Teknőc, és bámult rá.
"Talán el kéne mondanod nekünk mindazt a 'semmit', amit tudsz róla" javasolta Tűztincs.
"Én csak... hallottam egyszer egy történetet" mondta Hold "egy régmúltbeli Éjszárny tekercsről,
amit bájoló érintette. Úgy hangzik, mintha ez ugyanaz a tekercs lehetne." Aggódva ficánkolt, és a
farkát rángatta a karmai fölött. "Az rossz lenne. Nagyon, nagyon vissza kellene szereznünk, ha ez
ugyanaz a tekercs. Ezt tudom."
"Reméltem, hogy megpróbálhatnád meghallgatni" mondta Teknőc. "Nemrég szökött meg a
palotából, szóval nem mehetett túl messzire."
"Éjszárny formában van" tette hozzá Tűztincs. "Abban, amelyben alakváltónak nevezi magát."
"Nagyon fincsi" mondta Qibli.
"Pszt" - mondta Hold, és lehunyta a szemét. "Nem hiszem, hogy innen fentről bármit is felfognék."
"Repüljünk a folyó mentén" mondta Tűztincs. "Van egy olyan érzésem, hogy arra ment. Mondott
nekem valamit arról, hogy Sárszárnyak leszünk."
"Ne mozdulj - mondta.

20 fejezet
Az Éjszárny felemelkedett, szárnyait kitárva, és olyan nagy volt, ismeretlen és dühös, hogy
Tűztincs egy pillanatra megijedt, hogy rossz sárkányt szorítottak sarokba.
"Nem, ő az" mondta Hold. "Biztos vagyok benne."
Aztán Tűztincs meglátta a lábánál az alakváltó ékszerekkel teli erszényt, és a mellkasán a tekercset
tartó tokot. Ez határozottan ő volt.
"Apám!" Tűztincs felkiáltott. "Állj! Nem akarlak bántani, de bántani foglak!"
"És mi is fogunk" sziszegte Tél, és a szavai alatt összegyűlt a fagyos lehelet hangja. Kaméleon
megdermedt, de Tűztincs még mindig nem látott rajta ilyen dühös és undorral teli tekintetet. "Ez ő"
mondta Tél Qiblinek és Teknőcnek. "Ez az a sárkány, aki megtámadott minket, és megsebesítette
Farkincot."
Teknőc halkan morogott a torkában, Qibli pedig felemelte mérges farkát, és a karmait a sáros
folyópartba vájta.
"De ez lehetetlen" mondta Hold. "Az én tüzemmel és a te fagyleheleteddel ütöttük le... ennek a
sárkánynak nincsenek sebei, se sérülései, semmi."
"Ez a varázslat miatt van" találgatott Qibli. "Valószínűleg minden alkalommal újonnan és
sérülésmentesen indítja az alakot. Csak le kell vennie, és az összes seb eltűnik - aztán amikor
visszateszi, a tekercs újra Éjszárnnyá változtatja az utasítások szerint. Nincs maradandó sérülés, soha."
"Ez hasznos" mondta Tűztincs. Eszébe jutott, hogy Rubina sérülései hogyan tűntek el, amikor
visszaváltozott Turmalinná. "Valóban?"
Kaméleon egy kis füstpamacsot fújt ki, majd bólintott. Azt kívánta, bárcsak mondana valamit,
ahelyett, hogy csak bámulja őket - különösen őt - azokkal a keskeny fekete szemekkel.
"Figyelj" mondta. "Mi csak a tekercset akarjuk."
"Nem" köpte az Éjszárny, tüskék borzolták végig a hátát.
"Valójában a tekercset és az igazságot akarom" mondta Tél. "Szerintem meg kell fizetnie azért,
amit Farkinccal tett."
 "Szerintem is" - mondta Teknőc.
"Szerintem is", mondta Hold, "de a tekercs a legfontosabb."
"És szerintem elég büntetés lesz, ha elveszik tőle" mondta Tűztincs. Tél hitetlenkedve felhorkant,
és nem törődött vele. "Sajnálom, apám. De nem tarthatod meg, azok után, amit tettél vele. Nem
bízhatunk benned."
"Nem fogok semmi szörnyűséget tenni" mondta. "Csak Skarlát parancsát követtem. Mindent tudsz
erről."
"Nem az ő parancsait követted, amikor Farkincot kórházba juttattad" jegyezte meg Qibli. "Az csak
te voltál."
"És engem választhattál volna helyette, miután megtudtad, hogy családtagok vagyunk" mondta
Tűztincs. "Nem kellett volna elárulnod azzal, hogy elveszed az emlékeimet. Maradhattál volna, és
hűséges lehettél volna Rubina Királynőhöz is, de nyilvánvaló, hogy nem ezt tervezed. Voltak
döntéseid, és eddig nem láttuk, hogy jó döntéseket hoztál volna."
"De ez egy könnyű eset" mondta Hold. "Add ide a tekercset, és elengedünk."
"Vagy nem adod oda a tekercset" mondta Qibli, "és kapsz még egy lángokkal és fagyással teli
arcot. Hű, próbáld meg ezt ötször gyorsan kimondani."
"Akkor is megmarad a kincsed" mondta Tűztincs. És meghagyta neki a tekercsdarabkákat,
amelyeket már elvarázsolt a különböző alakjaival. Így még mindig lehetett Szárnyaló és Alakváltó és
Cirrus és bárki más, amikor nem akart Kaméleon lenni. Tudta, milyen érzés különböző pikkelyek után
vágyakozni, és tudta, mennyire szüksége van rájuk, mint egy Esőszárnynak, akinek nincs pikkelyeinek
álcázó képessége. "Továbbra is nagyszerű életed lesz, bárhogy is döntesz. Csak nem fogsz tudni
bántani senki mást."
Tél ismét sziszegett.
"De ez az enyém" mondta Kaméleon, a mellkasához szorítva a fémhüvelyt. "Én találtam, én
tarthatom meg. Miért lenne a tiétek? Mitől vagytok ti jobbak nálam?"
Tűztincs nem igazán tudta a választ erre a kérdésre. Vajon ő jobb volt az apjánál? Elég jól ismerte
ezeket a többi sárkányt ahhoz, hogy azt mondhassa, hogy azok voltak? Mihez kezdenének egy ilyen
hatalommal?
De egyvalamit tudott: nem hagyhatta Kaméleonra. "Add ide nekünk" mondta. "Kérlek, ne kelljen
harcolnunk érte."
"Vagy tegyétek" mondta Tél. "Készen állok."
"Azt hiszitek, hogy árthattok nekem?" vicsorgott Kaméleon. "De változtattam némileg ezen az
alakon, mióta utoljára találkoztunk, Jégszárny. Az Alakváltó már eddig is olyan erővel rendelkezett,
ami minden sárkányt felülmúlt - de most már olyan pikkelyeim is vannak, amiket nem lehet bántani,
és olyan forró lángok, mint a lányom pikkelyei. Elég szörnyű halált jósolok a legtöbbeteknek."
Tűztincs rosszul érezte magát. Miért nem látta még korábban a hím eme veszélyes, hataloméhes
oldalát? Nem akarta, hogy Teknőccel bármi rossz történjen. Egészen biztos volt benne, hogy még
akkor is képes lenne némi szomorúságra, ha valami történne Téllel.
"De apám" kezdte a nőstény.
"Mi történik?" Kaméleon hirtelen felkiáltott. A mellkasát kapargatta. "Hogy csinálod ezt? Hagyd
abba, ez az enyém!"
Tűztincs döbbenten hátralépett, amikor a tok kioldódott, és elkezdett kicsúszni a tekercs az
ormótlan Éjszárny karmai közül. Kaméleon kétségbeesetten kapaszkodott belé.
"Ne!" üvöltötte. "Nem veheted el!"
A fémhüvely tétovázott, úgy egyensúlyozott a levegőben, mintha ki akarná magát lőni Kaméleon
karmai közül. Aztán hirtelen megpördült, és arcon csapta.
Kaméleon felüvöltött a fájdalomtól, elengedte a tekercset, és hátraesett, a karmaival eltakarva a
pofáját.
Az egyik szeméből vér folyt.
A hüvely még egyszer arcon csapta, olyan erővel, mintha egy hegy ereje lett volna mögötte.
Kaméleon felsikoltott, és Tűztincs sejtette, hogy a pofájában több csont is eltört.
"Elég volt" kiáltotta. Tudta, hogy hamarosan magához tér a sokkból, és összeszedi az erőt, hogy
levegye az Éjszárny alakját, és akkor azonnal meggyógyul. De még mindig több volt, mint szörnyű
volt látni, hogy így szenved. Bármit is tett, a nőstény hitte, hogy volt benne egy rész, amelyik segíteni
akart neki... amelyik családot akart.
 A hüvely egy pillanatig a levegőben lebegett, mintha fontolgatná, hogy hallgasson-e rá, aztán
lassan megpördült, és átlebegett, hogy Teknőc karmaiban landoljon.
"Menjünk" mondta.
Mindannyian széttárták a szárnyaikat, és egyszerre felemelkedtek; Tűztincs kitért, hogy biztosan
távol maradjon a többiektől.
"Az a tekercs az enyém!" üvöltötte Kaméleon, miközben a sötét felhők közé repültek. "Meg foglak
találni titeket! Visszaveszem! Meg fogjátok bánni! Az enyém, az enyém, az enyém!"
Tűztincs balra pillantott, Teknőc elszánt állkapcsára, majd jobbra, Hold idegesen rángatózó
mancsaira.
Most, hogy náluk volt Parázsfölde legveszélyesebb tekercse... mit fognak vele csinálni?

***

Hosszú ideig repültek dél felé, mielőtt elég biztonságosnak érezték volna a megállást; Tűztincs
folyton azt képzelte, hogy hallja az Alakváltó baljós szárnycsapásait, amint követi őket. De hamarosan
a hegyek egy olyan részéhez értek, amely szurdokokkal és meredek szakadékokkal volt cakkos, és az
egyiknek az alján találtak egy barlangot, amely elég mély volt ahhoz, hogy bemásszanak és tüzet
gyújtsanak anélkül, hogy fentről bárki meglátná őket.
Hold valami hegyi macskafélét fogott nekik enni, és a kőfalakhoz húzódtak, miközben hallgatták a
kint újra kezdődő esőt.
Tűztincs éhesen, kapkodva ette meg a saját adagját, a tűz túlsó oldalán tartva magát a többiektől.
Még ha Teknőcnél még mindig ott is volt a nevetséges gyógyító köve, elképzelte, hogy nem venné jó
néven, ha megint megégetné valamelyiküket.
Teknőc óvatosan letette a tekercset a barlang hátsó részén lévő párkány tetejére. Mindenki tovább
nézegette, bár Tűztincs úgy gondolta, hogy Holdnak volt a legérdekesebb kifejezésmódja róla. Mit
jelenthetett az a másik? És az ott? Mire gondolt?
"Nem kellett volna ezt tenned, Teknőc" mondta végül Hold, megtörve a csendet. "Nem kellene
használnod az bájoló erőd, ha tehetsz ellene... talán soha nem is kellene használnod. Nem aggódsz a
lelked miatt? Hogy érzed magad?"
"Kicsit fázom" mondta egy vállrándítással. "De csak egy icipicit gonosznak."
"Komolyan mondom!" tiltakozott, mire Qibli felnevetett. "Olvastam arról, mi történt Albatrosszal."
"Az én gyilkos ősöm, tudom" mondta Teknőc. "De a varázserőm olyan kicsi volt, és pontosan
ugyanúgy érzem magam, mint mindig. Szerintem észre fogod venni, ha elkezdek gyilkossá válni."
Hold a legkevésbé sem tűnt nyugodottnak.
"Nem baj, ha bájolómágiát használsz, ha óvatosan bánsz vele" mondta Tél. "A Jégkirályságban az
bájoló sárkányaink az életüket azzal szokták tölteni, hogy egy olyan varázslatot terveztek, amely az
egész törzs javára válik. Egyszer használták a mágiájukat, valami szépre és hasznosra, és egész
hátralévő életükben jól voltak."
"Huh" mondta Qibli. "Mintha hallottam volna valamit egy bájoló Jégszárny királynőről, aki
egyszer, nagyon-nagyon régen megőrült."
"Ó" mondta Tél, és elmozdította a mancsait. "Talán. De ő - nos, többet használta a mágiáját, mint
kellett volna. Ha a királynőről van szó, akkor gondolom, hogy mindenképpen az volt."
"Most mit kezdjünk ezzel a tekerccsel?" kérdezte Tűztincs. "Visszavigyük a Jáde-hegyre, és adjuk
oda Pannonnak? És a többieknek?" tette hozzá sietve.
"Talán" mondta Teknőc. "De nem vagyok benne biztos, hogy bárkinek is ekkora hatalommal
kellene rendelkeznie, bármennyire is jónak tartjuk. Nem lehet jót tenni a lelküknek."
"Szerintem egy nagyon bölcs és jó sárkány tudná, hogyan kell helyesen használni" ellenkezett
Qibli. "Szerintem Tövis királynőnek kellene adnunk."
"Talán Jégszív királynőnek kellene adnunk!" csattant fel Tél.
"Nem kellene odaadnunk senkinek" mondta Hold. "Már így is valakihez tartozik."
A tűz ropogott a beállt csendben, és felemésztette a fadarabokat, amelyeket találtak, hogy
elégessék.
Most mindenki Holdra figyelt, és Tűztincs azon tűnődött, vajon mit hallhat a fejükben. "Hogy érted
ezt?" kérdezte végül Tél, éppen akkor, amikor Qibli azt mondta: "Ki?".
 "Az bájoló sárkányt, aki ezt készítette" mondta Hold. "Minden erejét abba a tekercsbe tette, hogy a
mágiáját úgy tudja használni, hogy a lelke ne sérüljön. Ami elég okos dolog, nem igaz? Megpróbálta
megvédeni a világot attól, amivé válhat."
"Vagy korlátlan hatalmat adni magának" jegyezte meg Tél.
"De nem tűnik jó ötletnek?" kérdezte Hold. "Ha a mágiája nem változtatja gonosszá, akkor csak jó
dolgokat fog vele tenni, nem igaz?"
"Nem igaz?" ismételte Qibli. "Hold. Azt hittem, azt mondtad, hogy ez valami ősi legenda. Akkor
miért használsz jelen időt?"
"Mert…" - kezdte, majd habozott, és újra belekezdett. "Mert még mindig él."
"Ki?" kérdezte Tél felváltva Qiblit.
"És csapdába esett" mondta, és a szavai hirtelen füstként törtek elő belőle. "A hangját kezdtem
hallani a fejemben, amikor a Jáde-hegyre értem. Valahol a föld alatt rekedt, éhezik és egyedül van, és
csak ki akar jutni, és ez a tekercs az egyetlen dolog, ami segíthet neki ebben. Szóval azt mondtam - azt
mondtam, hogy megkeresem."
"És visszaadod neki?" kérdezte Teknőc, aztán válaszolt magának. "Tulajdonképpen azt hiszem, ez
így fair. Elvégre az ő varázsereje."
"Hold" morogta Tél, a hangja mély és baljóslatú volt. "Ki ő?"
"Nos," mondta, "először is szeretném, ha emlékeznél arra, hogy minden, amit róla tudsz, kétezer
éves, és azokból a történetekből származik, amelyeket az őt legyőző sárkányok meséltek. Nem
ismered őt igazán, még ha azt is hiszed, hogy ismered."
"SÖTÉTŰZŐ?!" üvöltött Tél. "KOMOLYAN MONDOD?"
"Nem kell kiabálni" mondta Qibli, és szintén felállt.
"Ha a Sötétűző csapdába esett, éhezik és egyedül van, akkor pontosan ezt érdemli" mondta Tél.
"Ó, tényleg?" ellenkezett Hold. "Mi van a meg nem értett Éjszárnnyal, akit szabadon engedtél? Ő
sem volt a Jégszárnyak legendás ellensége?"
"Igen, de neki nem voltak szörnyű képességei" mondta Tél.
Hold szárnyai kitárultak, és morgolódva a hátsó lábaira emelkedett. "Szörnyű képességei? Úgy
érted, gondolatolvasás és jövőképek? Az én szörnyű képességeimre gondolsz?"
"És… ööö…" Tél elakadt, Teknőcre pillantva.
"És az én szörnyű erőmre" fejezte be Teknőc.
"Hát" mondta Tűztincs, és megmozgatta a mancsait, "legalább neki nincs meg az enyém."
"Megölte a saját apját" mondta Tél, és ismét az érvei mellé állt. "A mi Jégszárny hercegünket. Nem
retteg tőle az egész törzsed?"
"De igen" ismerte el Hold. "De ők sem ismerik őt."
"És te ismered?" kérdezte Qibli.
A kérdés a levegőben lógott, és Tűztincs most először vette észre, hogy Qibli szemében milyen
intenzív volt, amikor Holdra nézett. Nem tudta pontosan értelmezni, de az volt az érzése, hogy a hím
kérdésének több rétege van. Rétegek, mint például: ha annyira fontos neked, miért nem beszéltél róla
korábban? és egy, amit különösen felismert: Jobban szereted őt, mint engem?
Hold először félrenézett. "Talán" mondta. "Azt hiszem, igen. Nem is tudom."
"Nem hagyhatom, hogy ezzel a tekerccsel kiszabadítsd Sötétűzőt - mondta Tél.
"Amit nem tehetsz, az az, hogy parancsolgatsz nekem" mondta élesen Hold. "Amit ehelyett
megtehetsz, az az, hogy racionális beszélgetést folytatsz velem, és meghallgatsz, és megpróbálsz
lebeszélni róla, ha kell."
"De nem most" mondta Teknőc. "Most mindannyiunknak aludnunk kellene, és majd reggel
megbeszéljük a dolgot. Rendben?"
"Egyetértek" mondta Qibli.
"Rendben" mondta Hold.
"Rendben" mondta Tél.
Tűztincs újra azon kapta magát, hogy azon tűnődik, vajon a barátok talán több gondot okoznak-e,
mint amennyit megérnek. Egészen örült, hogy ő nem keveredett bele ebbe a harcba.
"Majd kint alszom" ajánlotta fel, és felállt.
"Az esőben?" kérdezte Teknőc.
"Nem fog zavarni" mondta Tűztincs. "És azt mondták, hogy nyugtalan alvó vagyok."
 "Ó" mondta Teknőc, idegesen szemlélve a szárnyait. "Ebben az esetben, persze, abszolút, tuti,
nagyszerű terv." Tűztincs rávigyorgott, miközben kilépett a barlangból az esőbe. A szikla tövében volt
egy kissé védett hely, és ott kuporgott, a tekercsre, a vitára és arra a bármi is volt ez a Sötétűzőre
gondolva, amíg végül el nem aludt.
És évek óta először álmai békésen teltek.
Nem a dühös Skarlát Királynő üldözte őt a túl sok ajtóval ellátott, kanyargós folyosókon keresztül.
Senki sem égett a mancsai között. Nem volt tűz, nem volt füst, nem volt halál vagy sikoly.
Csak hosszú, csendes, álomtalan szendergés. "Tűztincs? Tűztincs?"
Arra ébredt fel, hogy valami finoman a vállába bökte, majd Teknőc felkiáltott: "AAAH!", és
hátraugrott, amikor a bot, amivel megbökte, lángra lobbant.
Tűztincs kinyújtózott, ásított. "Na, mit gondoltál, mi fog történni?" kérdezte. Aztán észrevette a két
komoly arcot, amely Teknőc mögött sorakozott fel.
"Hoppá" - mondta.
"Hold eltűnt" mondta Teknőc. "És magával vitte a tekercset is."

21. fejezet
A vihar utáni világ káprázatos volt; a napsugarak megcsillantak az összes új pocsolyán, és az ég
olyan volt, mintha épp most merült volna el egy tóban. Úgy tűnt, mintha több sárkány repült volna,
mint amennyit Tűztincs régen látott - mindenki ki akarta bontogatni a szárnyait a gyönyörű levegőben.
Különösen sok Égszárnyat látott, és bűntudatosan rájött, hogy szólniuk kellett volna Rubina
Királynőnek, hogy a tekercs biztonságban van.
Csakhogy úgy látszik, mégsem volt túlságosan biztonságban.
"Nem tette volna" bosszankodott Tél, miközben dél felé repültek. "Nem tenné." Qibli most az
egyszer hallgatott, mélyen elgondolkodott.
"Uh," mondta Teknőc, "talán ő…"
"Azt hittem, mindannyian beszélni fogunk róla!" kiáltott fel Tél.
"Talán azt gondolta, hogy nem leszel jó hallgatóság" hozta fel Tűztincs. "Úgy értem, még nem
ismerlek túl régóta, és ezt már én is látom."
"Meghallgatom" morogta Tél, "ha van valami, amit érdemes meghallgatni".
"Igen, de szerintem ez nem ugyanaz" rázta a fejét Tűztincs.
"Gyorsabban tudsz repülni, mint mi" mondta hirtelen Qibli. Megcsavarta magát a levegőben, hogy
Tűztincsre nézhessen. "Gyorsabban tudsz repülni, mint ő. Talán el tudod őt kapni."
"Ó, igen" mondta Tűztincs. "Valószínűleg. Ti srácok lassúak vagytok. Olyan, mintha egy trió
banáncsigával repülnék."
"Akkor menj!" mondta vadul Teknőc. "Repülj, amilyen gyorsan csak tudsz! Állítsd meg, mielőtt
kiszabadítja!"
"Hm... rendben" mondta Tűztincs. "Kivéve... hogy csináljam?"
"Csak mondd meg neki, milyen rossz ötlet ez!" mondta Tél.
"Á, oké" mondta Tűztincs. "Szóval, állítsam meg őt... szavakkal."
"Hát persze, csak ne gyújtsd fel" mondta Teknőc. "Ezt tisztázzuk."
"Biztos vagy benne?" mondta Tűztincs. "Nagyon hatékony lenne. Lefogadom, hogy azonnal
megállítaná. Csak egy aprócska darabka a farkából… csak vicceltem, csak vicceltem!"
Nem egészen viccelt, de az arckifejezésekből megállapíthatta, hogy jobb, ha úgy tesz, mintha
viccelt volna.
Nem mintha a tűzpikkelyeit akarta volna használni Holdon, de ha az alternatíva valami nagy, ősi
rémsárkány volt, ami a földből emelkedett ki, akkor nem kellene minden lehetőségnek nyitva állnia?
Qibli azonban közel pánikba esettnek tűnt, Tél pedig a LEGgyanakvóbb, bizalmatlan arcot vágta
rá, és még Teknőc is aggódónak tűnt a terv miatt, szóval: A válasz nyilvánvalóan az volt, hogy
"inkább hagyjuk a rémálomsárkányt elmenekülni, minthogy akár csak egy pikkelyt is bántsunk Hold
pikkelyei közül".
"Ha ragaszkodik hozzá, mondd meg neki, hogy legalább várjon meg minket" könyörgött Qibli.
"Mondd meg neki, hogy ne engedje el egyedül."
"Rendben - mondta Tűztincs, és a szárnyait csapkodva magasabbra emelkedett. "Megpróbálom."
De gyanítom, hogy pont én vagyok a rossz sárkány erre a bizonyos küldetésre.
 "Valahol a Jáde-hegy közelében lesz!" kiáltott utána Qibli. "Biztosan ott van a közelben eltemetve,
ha ott hallhatta őt!"
"Megvan!" Tűztincs visszaszólt.
Meglepődött, amikor délre nem érte utol Holdat. Vagy az Éjszárnynak volt sokkal nagyobb előnye,
mint Tűztincs gondolta, vagy sokkal gyorsabban repült, mint Tűztincs gondolta volna.
Tűztincs csak egyszer állt meg, hogy igyon egy hegyi tóból, és a nap hátralévő részében olyan
gyorsan repült, ahogy csak tudott. Már kimerült volt, amikor az este első csillagai kezdtek
előbukkanni, és látta, hogy a Jáde-hegy kezdte betölteni az eget előtte.
Pannon van odabent, gondolta izgatottan. Ma este láthatom őt. Elmondhatok neki mindent, ami
történt.
De előbb meg kellett állítania Holdat.
Tűztincs lelassított, ahogy egyre közelebb ért a Jáde-hegyhez. Sasszemével pásztázni kezdte a
körülötte lévő csúcsokat, szokatlan mozgásokat keresve.
Egyszer lecsapott, csakhogy egy rendkívül megriadt jávorszarvast fedezett fel; másodszor pedig
majdnem sündisznótüskéket kapott az orrába.
Harmadik próbálkozásra azonban megtalálta a keresett sárkányt.
Hold éppen nem bujkált. Egy füves lejtőn ült egy hegy nyugati oldalán, nem messze a Jáde-
hegytől. A naplemente aranyszínű sugarakat vetett a görnyedt alakjára, és az árnyéka hosszú második
farkaként ferdült fel mögötte a dombon.
Tűztincs körbejárta, és addig tanulmányozta a Hold körüli terepet, amíg meg nem pillantott egy
sziklát, ahol biztonságosan le tudott szállni. Kissé meginogott, ahogy leszállt, és azzal fenyegetett,
hogy a közeli szűk szakadékba zuhan, de a karmaival stabilizálta.
Az Éjszárny nem nézett fel. A tekercs fölé görnyedt, és olyan elmélyülten olvasta, hogy a karmai
összenyomták a kötést, ahol tartotta.
"Um" mondta Tűztincs. "Szóval, helló. Azt az utasítást kaptam, hogy ne gyújtsalak fel. Ha esetleg
aggódnál" tette hozzá sietve.
Hold felemelte a fejét, és Tűztincs észrevette, hogy a szeme tele van könnyel. Sőt, az egész arca
tele volt könnyel; úgy nézett ki, mintha már egy ideje sírna.
"Jujj" mondta Tűztincs. "Megölelnélek, de ..."
"Csak újra hallani akartam őt" mondta Hold. "El akartam mondani neki, hogy megtaláltuk -
beszélni vele, és emlékezni, miért bíztam benne. De aztán elkezdtem olvasni, és ő nyilvánvalóan nem
akarta, és ezt találtam". Elhallgatott, és egyik gyászos karmával megérintette a tekercset.
Tűztincs a papírra hajtotta a fejét. Látta, hogy Hold azon az oldalon van, ahol az írás abbamaradt,
és a tekercs többi része üres volt. De onnan, ahol ő volt, nem tudta elolvasni a betűket, és nem mert
közelebb menni.
"Mi áll rajta?" kérdezte Tűztincs. Amikor Hold válasz helyett a semmibe bámult, hozzátette: "Hé,
én nem vagyok gondolatolvasó. Más szörnyű hatalom ideát, emlékszel?"
"Ne beszélj!" szólt élesen Hold, amitől Tűztincs megugrott. "Ó, nem te" mondta Tűztincsnek. "Ő."
"Ő beszél hozzád most is?" kérdezte Tűztincs. "Ez... hátborzongató."
"Neki is gondot okoz a gondolatolvasás" mondta Hold. "Bár abban egyetért, hogy sokkal kevésbé
pokoli, mióta elmentetek az Égi Palotába."
"... Igen?"
"A sárkány nem egy tárgy!" robbant ki hirtelen Holdból, és ismét a levegőbe beszélt. "Nem kéne,
hogy képes legyél valakit így elvarázsolni! Ez nem helyes. Ne… nem, hagyd abba, nem számít,
milyen rossz volt. Ez." Olyan erővel bökte meg a tekercset, hogy az egy kicsit elszakadt. "Ez a
legkegyetlenebb dolog, amit valaha olvastam."
"Oké, most már tényleg el kell mondanod." Tűztincs viszketett a kíváncsiságtól.
"Így van" mondta Hold. "El fogom mondani neki. Ha a sárkány valami ilyen szörnyűséget tesz, az
valahogy kiiktat minden titoktartáshoz való jogot." Tűztincs felé fordult. "Emlékszel, hogy Tél azt
mondta, hogy Sötétűző megölte az apját, Arktisz herceget?"
"Igen", mondta Tűztincs. "Ez egy kicsit összezavart. Miért volt az apja Jégszárny?"
"Hosszú történet, nem fontos" mondta Hold. "Mármint, kivéve a Jégszárnyak számára.
Mindenesetre a másik pletyka, amit Sötétűzőről hallottam, az volt, hogy valami olyan szörnyűséget
tett, hogy az egész Éjszárny törzset megrémítette, hogy elhagyják a városukat, és elrejtőznek, hogy
soha többé ne találja meg őket, ha valaha is visszatér. Azt hitték, hogy elment, talán meg is halt, de a
biztonság kedvéért mégis kitelepítették az egész törzset, hogy elrejtőzzenek előle."
"Júúúj. És én még azt hittem, hogy a törzsem gyűlöl engem" próbált viccelődni Tűztincs. Kezdett
valami hátborzongatóan csúszós érzés lenni a pikkelyei alatt. Ez a fenyegető sárkány élve eltemette
valahol közvetlenül a mancsai alatt?
"Nos" mondta Hold, "most már tudom, mi volt az. Igen, tudom. Biztos vagyok benne. Ha én látnék
egy sárkányt ilyet csinálni, én is elbújnék."
"IGEN?" mondta türelmetlenül Tűztincs.
Hold lehalkította a hangját. "Az apján használta a mágiáját. Elvarázsolta, mintha Arktisz herceg
nem lenne több, mint egy nyaklánc, egy kő vagy egy darab sajt."
"Óóóó" mondta Tűztincs, és egy pillanatra elvonta a figyelmét egy elvarázsolt sajtdarab gondolata.
"A varázslat itt van" mondta Hold. Széttárta mellső mancsát a tekercsre, és ismét sírni kezdett.
"’Varázsold el a Jégszárny Arktiszt, hogy engedelmeskedjen minden parancsomnak.’ Ez az. Ilyen
egyszerű. Mire vetted rá?" kérte számon. "Rávetted, hogy megölje magát, ugye?"
"Hűha" mondta Tűztincs. "Ez lehetséges? Ez megtörténhet? Teknőc képes lenne erre?"
Hold dühösen megrázta a fejét. Hosszú szünet következett, majd felkiáltott: "Kibelezni?
Komolyan azt mondtad, hogy kibelezni?"
"Ki belezett ki kit?" kérdezte Tűztincs. "Ó, TE JÓ…, az az Arktisz kibelezte magát? Ez sokkal
rosszabb, mint bármi, ami az arénában történt. Ó, te jó ég, Skarlát nagyon örült volna, ha egy önmagát
kibelező sárkányt kapna az arénájában. Egyébként meghalt, említettük már?"
De Hold most a tekercs tetején feküdt, mancsait a fülére szorítva, lehunyt szemmel.
Tűztincs elgondolkodott azon, hogy megpróbálja-e eltávolítani Holdat Sötétűző hangjától, de nem
tudta elképzelni, hogyan tehetné ezt anélkül, hogy vagy hozzá ne érne, vagy ne dobálna rá köveket,
hogy felhívja magára a figyelmét, ami kissé szívtelennek tűnt, tekintve, min ment keresztül Hold.
Ezért úgy döntött, hogy vigyáz rá, és megvárja a többieket. Ez tűnt ésszerű cselekvési tervnek.
Körülnézett, talált egy fát, amely ferdén nőtt ki egy szakadékból, és meggyújtotta az ágait. Ez majd
segít Teknőcnek, Qiblinek és Télnek megtalálni őket.
Úgy érezte, Hold órákig nem mozdult, Tűztincs pedig csak ült és nézte, ahogy nem mozdul. De
végül Tűztincs szárnycsapásokat hallott, és megfordult, hogy meglássa a másik három sárkányt, akik
az egész napos repülés után sokkal rosszabbul néztek ki. Teknőc különösen úgy nézett ki, mint a világ
legboldogtalanabb összenyomott békája.
"Ott van!" Zihált.
"Hold!" Qibli és Tél egyszerre kiáltott fel.
"És nektek is szia" mondta Tűztincs.
Mindketten leszálltak, és odarohantak Holdhoz, de Teknőc előbb Tűztincs sziklájához ért. "Mi
történt?" kérdezte. "Vajon ő…?"
"Nem, nem szabadította ki" mondta Tűztincs. "Nem hiszem, hogy meg fogja tenni. Viszont rossz
híreket kapott, úgyhogy ne cincogj vele flegmán!" kiáltott oda Télhez.
Qibli lekuporodott Hold mellé, és gyengéden betakarta az egyik szárnyával. "Mondd el, mi történt"
mondta. "Most is beszél hozzád?"
"Igen, és nem akarja befogni a száját" mondta a nőstény, felült, és letörölte a könnyeit. "Tél, igazad
volt. Nem szabadíthatjuk ki." Átadta a tekercset Télnek, aki szinte észrevehetetlenül felsóhajtott a
megkönnyebbüléstől. Qibli egy kis lángot fújt ki, hogy mindketten elolvashassák.
"Hűha" mondta Qibli egy pillanat múlva.
"Egyáltalán nem szabadíthatjuk ki, ha más sárkányokat is képes ilyen könnyen irányítani" mondta
Hold. "És azért sem szabadíthatjuk ki, mert ő az a fajta sárkány, aki egyáltalán kitalálta, hogy ezt
tegye." Egy pillanatig hallgatott. "Azt mondja, megígéri, hogy soha többé nem tesz ilyet. Sötétűző,
hogyan bízhatunk benned? Senki sem tudna megállítani téged, ilyen erővel. Ne, hagyd abba, nem
akarok még egy mesebeli látomást látni. Meglesznek a saját látomásaim, köszönöm szépen."
Tél hagyta, hogy a szárnyai lágyan leereszkedjenek, mintha nehéz súlyok lennének, amiket végre
ledobhat. "Akkor mit kezdjünk vele?" Kérdezte Qibli, miközben kivette a tekercset Tél karmai közül.
Megsimította az egyik karját könnyedén végigsimította az üres helyen. "Ma gondolkodtam rajta,
miközben repültünk. Sok jót tehetnénk vele. Használhatnánk a királynőink védelmére.
Elvarázsolhatnék valamit, hogy Tövis soha ne haljon meg, vagy immunissá tehetném a palotáját a
támadásokkal szemben. Hold, gondolj bele - elvarázsolhatnánk valamit, amivel az összes Éjszárny
megszeretné Dicsőt. Te tudod, hányan gyűlölik őt közülük, valószínűleg jobban, mint bárki más, mert
te beleláttál az elméjükbe. De képzeld el, ha helyette mindannyian őt szeretnének? Mi lenne, ha úgy
uralkodhatna, hogy nem lógna rajta a merénylet veszélye?"
"Ő ezt nem akarná" mondta Hold. "Nem akarná az elvarázsolt engedelmességet vagy a hamis
szeretet."
"Mit szólnál legalább tűzálló pikkelyekhez?" mondta Qibli.
Ooooooo, gondolta Tűztincs. Minden barátomnak adhatnánk tűzálló pikkelyeket! Ami azt hiszem,
azt jelenti, hogy Teknőcnek. Teknőc is lehetne tűzálló, és biztonságban lenne tőlem!
Qibli folytatta, közelebb tartva a tekercset. "Vagy valamit, ami figyelmeztethetné Dicsőt, mielőtt
valaki megpróbálná megölni? Nem lenne jó ötlet? És akkor nem kellene a saját erődet használnod,
hogy segíts rajta.
... azt tehetnél velük, amit csak akarsz."
Hold a fejéhez emelte a mancsait. "Tényleg nem szereti ezt a beszélgetést."
"Ha már a királynők mágiával való védelméről van szó" morogta Tél, "akkor Jégszív királynőt is
be kellene vonnunk. Ő is jó királynő."
"És mi van az anyámmal?" szólt közbe Teknőc. "Vagy Rubina Királynővel, Tűztincs miatt?"
"De ha az összes királynőt elvarázsoljuk, hogy soha ne haljanak meg, vagy hogy mágikusan védve
legyenek, vagy bármi - mondta Tűztincs -, akkor ... nem fogunk örökre ugyanazokkal a királynőkkel
maradni? Nem lenne az is rossz?"
"Tövis királynő esetében nem" mondta Qibli makacsul. "Nézzétek, mindhármótoknak megvan ez
az őrült adottsága, és kitaláljátok, hogyan használjátok biztonságosan, nem igaz?"
"Csitt!" Hold suttogta, lehunyva a szemét. "Jól megvoltam nélküled is!"
Qibli értetlenkedő arckifejezéssel tartott szünetet.
"Nem te" magyarázta Tűztincs. "Az őrült sárkány a fejében."
"Szóval, ha rád bízhatom az erődet" mondta Qibli, "akkor nem bízhatnád rám, hogy vigyázzak
erre?
Hogy alaposan átgondoljam a következményeket, és csak jóra használjam?"
"Neked?" Tél vicsorgott. "Egyedül? Csak úgy hagyjuk, hogy elsétálj a világ legerősebb
talizmánjával? Miért neked kellene megkapnod helyettem? Talán nekem kellene vigyáznom rá."
"Vagy talán mindannyian együtt?" Teknőc javasolta, de már senki sem figyelt rá.
"Csak úgy elrepültél, és magunkra hagytál minket a Lehetőségben!" ordított rá Qibli Télre.
"Nagyon gonosz voltál Holdhoz, és még csak bocsánatot sem kértél!"
Tél kinyitotta és becsukta a száját, és furcsán összetört arckifejezéssel nézett Holdra. "Akkor
hogyan bízhatnánk benned?" kérte számon Qibli.
"Én legalább herceg vagyok, és van némi tapasztalatom abban, hogy döntéseket hozzak a törzsem
érdekében!" kiáltott fel Tél.
"Ó, fantasztikus logika!" kiáltott vissza Qibli. "Te királyi családtag vagy, tehát mindig is volt
hatalmad, tehát minden új hatalom, ami jön, neked kell megtartanod?"
"Hagyjátok abba a veszekedést!" kiáltott fel Hold, ismét befogva a fülét. "Mindannyian! Sötétűző,
ne kiabálj velem!" Qibli és Tél túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy egymással ordítsanak, hogy
meghallják őt. Teknőc összegömbölyödött alattuk.
Tűztincs sziklája alatt, a szárnyait maga köré fonva, határozatlannak és aggódónak tűnt.
Harc a hatalomért, gondolta Tűztincs. Mint minden sárkány. De ez nem az ő hatalmuk, hanem
Sötétűzőé, és ők akarják használni, ahogyan Skarlát is használta az enyémet.
De az a tekercs túl veszélyes ahhoz, hogy ebben a világban legyen. Még ha egy jó sárkány
irányította is... még ha nem is változtatta meg azt a jó sárkányt, hogy ekkora hatalma legyen... még ha
valahogy garantálni is tudnánk, hogy soha nem kerül gonosz karmai közé... nem szabadna léteznie.
Nézd meg, hogy a jó sárkányok máris harcolnak érte.
Senki sem lehet a főnöke más varázslatának.
És senki másnak nem szabadna ártania azzal a tekerccsel.
Tűztincs a szikla széléhez oldalazott, leugrott a fűre, végigsietett a felperzselt ösvényen, amit a
harcoló sárkányok felé készített, és megállt közvetlenül Qibli mögött.
A Homokszárny nem vette észre őt. Szélesre lendítette a mancsait, és valamit kiabált Télnek, hogy
legyen óvatos.
Tűztincs pedig kinyújtotta a kezét, és egyenesen a karmai közül emelte ki a tekercset.
 Egy szívdobbanásnyi csend volt, amikor Tűztincs visszarepült a sziklára. Leült, és kinyújtotta a
karmait, a többi sárkány pedig megfordult, és mindannyian nézték, ahogy a tekercs ég, ég, ég, apró
fekete hamuvá ég.
Ahogy a tekercs utolsó darabja is kialudt, Tűztincs lesöpörte a hamut a pikkelyeiről. "Tessék"
mondta. "Ez megoldja a problémát."
Most már semmi sem szabadíthatja fel a Sötétűzőt, és senki sem élhet vissza a hatalmával.
Lenézett, és látta, hogy Teknőc mosolyog rá. Hold arckifejezése is csupa megkönnyebbülés volt,
így a Tél és Qibli arcán megjelenő döbbenet ellenére Tűztincs hirtelen, tiszta villanást érzett, hogy ez
volt a helyes lépés.
Most az egyszer biztos volt benne, és nem azért, mert valaki más mondta meg neki, mi a helyes,
hanem mert a saját csontjaiban érezte.
Én tettem meg. Megmentettem a világot. És Pannon nem is figyelt.
Még ha soha nem is tud róla, akkor is tudni fogom, hogy helyesen cselekedtem.
A felkelő hold felé emelte a fejét, és mély, nyugodt lélegzetet vett. Várj! Miért imbolygott a hold?
Nem a hold volt az. Hanem a föld. A föld rázkódott, egyre erősebben és erősebben, egy földrengés
remegett a hegy minden ereiben. Tűztincs sziklája a szakadékba dőlt, és a levegőbe kellett ugrania,
szárnyait csapkodva, hogy minél messzebb kerüljön a remegő hegyoldaltól.
A többi sárkány is a magasba vetette magát.
"Mi történik?" kiáltott Teknőc. "A Jáde-hegy lezuhan? Ez a jóslat?" Tűztincs megfordult a
levegőben, hogy az akadémia felé nézzen. Pannon.
De a Jáde-hegy nem mozdult. Csak ez a hegy mozdult, és valójában többet tett annál, minthogy
rázkódott és óriási köveket dobált mindenfelé.
Hanem szét is hasadt.
Egy hatalmas repedés jelent meg a földben, és a sötétségből a világ valaha látott legnagyobb
sárkánya emelkedett ki. Szeme sarkában és fekete szárnyai alján ezüstös pikkelyek csillogtak. Bőre
alatt látszottak a csontjai; hosszú volt és ijesztően sovány, keskeny, jóképű arccal, hosszú, csavart
szarvakkal és olyan fekete szemekkel, mint a földalatti barlangok.
Sötétűző teljes terjedelmében kinyújtotta szárnyait, olyan szélesre, mint maga a hegy. Forgatta a
nyakát, minden irányba kitágulva, mint egy sárkány, aki kétezer éve nem tudott fordulni, nyújtózkodni
vagy mozogni.
Aztán rámosolygott Tűztincsre, egy csupa fogakból álló mosolyra, amely valahogy egyszerre volt
fenyegető és bájos.
"Á, így már végtelenül jobb" mondta. "Örülök, hogy végre megismerhetlek, Tűztincs. Köszönöm
szépen a segítségedet."

EPILÓGUS
Szélszál későig dolgozott a könyvtárban - vagy korán volt? Nem volt benne biztos, hogy mennyi ideje
volt bent, hiszen már nem volt szüksége fényre a munkához. De úgy gondolta, még nem kelt fel a nap,
amikor apró lépéseket hallott a terembe lépni.
"Helló?" kérdezte. Megpróbálta fejben végigfutni az összes diákot. Apró mancsok léptei, könnyű - de
nem Farkinc - extra csapkodó hanggal, amikor a padlóhoz érnek. Tengerszárny karomlépések.
"Aranypart?" találgatta.
"Igen, én vagyok az" - mondta a kis Tengerszárny hercegnő. "Miért vagy ébren?" kérdezte.
"Rémálmom volt" mondta, "aztán valami felébresztett. Nem érezted?"
"Mit éreztél?"
Hallotta, ahogy a nőstény átmegy az ablakfalhoz. Úgy hangzott, mintha egyik karját az áttetsző
levelekre tette volna, és egy pillanatig csendben, szótlanul állt volna.
"Valamit, ami megrázta a földet" mondta végül, olyan halkan, hogy a hím azon tűnődött, vajon
hallotta volna-e korábban, amikor még látott.
"Nem vettem észre semmit" mondta.
Egy apró hang - Aranypart szárnyai összerezzentek.
"Olyan érzés volt" mondta, "mintha valaki átcsúszott volna a síromon".