EDWARD FRENKEL

CSÓK ÉS MATEK
A világ rejtett szíve

Fordította
Michaletzky György, Rejtő Lídia és Tusnády Gábor

A fordítást szakmailag ellenőrizte

Stipsicz András
A könyv a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával készült.

A fordítás a következő kiadás alapján készült:

Love and Math. The Heart of Hidden Reality
Basic Books, New York, 2013
Copyright © 2013 by Edward Frenkel
First published in the United States by Basic Books,
A Member of the Perseus Books Group LLC
Hungarian translation © Michaletzky György, Rejtő Lídia,
Tusnády Gábor, Typotex, 2016
Hungarian edition © Typotex, Budapest, 2016
Engedély nélkül semmilyen formában nem másolható!

ISBN 978 963 279 855 4

Témakör: matematika, matematikatörténet

Kedves Olvasó!
Köszönjük, hogy kínálatunkból választott olvasnivalót!
Újabb kiadványainkról és akcióinkról
a www.typotex.hu és a facebook.com/typotexkiado
oldalakon értesülhet.

Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.

Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa
Főszerkesztő: Horváth Balázs
Műszaki szerkesztő: Gerner József
Nyelvi ellenőrzés: Marsi Mónika
Borítóterv: Kiss Barnabás
Elektronikus könyv: Nagy Lajos
Szüleimnek
 Előszó

V an valahol egy rejtett világ. A szépség és elegancia eldugott

univerzuma, amely ezer szállal kötődik a mindennapi
világunkhoz. Ez a matematika világa. És ez legtöbbünknek
láthatatlan. Ez a könyv meghívó ennek a világnak a
felfedezésére.
Nézzük a következő paradoxont: a matematika át- meg
átszövi a mindennapi életünket. Ha vásárolunk valamit online,
vagy keresünk valamit az interneten, vagy GPS alapján
tájékozódunk, akkor mindez valójában matematikai formulák
és algoritmusok segítségével történik. Közben a legtöbb ember
fél a matematikától. Hans Magnus Enzensberger költő szavaival
a matematika „fehér folt a kultúránkban – idegen terület, ahol
csak a kiváltságosok, a kevés beavatott érzi jól magát”. Ahogyan
mondja, igen ritkán „találni olyan embert, aki határozottan
állítaná, hogy elviselhetetlen szenvedés számára a
regényolvasás puszta gondolata, egy festmény vagy egy film
megtekintése”. Ugyanakkor „értelmes, tanult emberek” gyakran
kijelentik, mégpedig „büszkén és kihívóan”, hogy a matek
„tiszta gyötrelem” már-már „rémálom” számukra, ami teljesen
„letöri az embert”.
Hogyan lehetséges ez az ellentmondás? Két fő okot látok.
Először is a matematika sokkal elvontabb, mint a többi
tudomány, így kevésbé megközelíthető. Másodszor, az iskolában
csak igen kis részét tanuljuk a mateknak, annak is a legnagyobb
hányada már több mint egy évezrede ismert. A matematika
hihetetlen sokat fejlődött azóta, de a modern matek kincsei
legtöbbünk elől rejtve vannak.
Mi lenne, ha az iskolában olyan „képzőművészeti órára”
kéne járni, ahol csak azt tanítják, hogyan kell kerítést festeni?
Mi lenne, ha sohasem mutatnák meg Leonardo da Vinci és
Picasso festményeit? Értékelnéd-e akkor a képzőművészetet?
Akarnál-e többet tanulni róla? Kétlem. Valószínűleg azt
mondanád, „az iskolában elvesztegetett idő volt
képzőművészetet tanulni. Ha a kerítésemet valaha is festeni
kell, felveszek majd valakit, aki megcsinálja”. Talán
nevetségesen hangzik, de a matematikát így tanítják, és
legtöbbünk szemében ez olyan, mint azt nézni, hogyan szárad
meg a festék a kerítésen. Míg a nagy mesterek festményei
könnyen elérhetők mindenki számára, a nagy mesterek
matekja legtöbbünk elől el van zárva.
Jóllehet nem csupán a matek szépsége megkapó. Galilei
szerint „a Természet törvényei a matematika nyelvén íródtak”.
A matek a valóság leírásának univerzális módja, segítségével
megfejthetjük, hogyan működik a világ, egy egyetemes nyelv,
amely az igazság alapja. Világunkban, melyet egyre inkább a
tudomány és technológia vezérel, a matematika egyre inkább a
képesség, a haladás és az érték forrásává válik. Így azok, akik
tökéletesen beszélik ezt a nyelvet, a haladás élén állnak.
Általános tévhit a matematikával kapcsolatban, hogy csupán
mint eszköz használható; mondjuk, ha egy biológus kutat,
adatot gyűjt, akkor megpróbál felépíteni egy matematikai
modellt, ami illeszkedik az adataira (ezt talán matematikus
segítségével teszi meg). Bár ez fontos alkalmazási terület, a
matek ennél sokkal többet kínál, olyan felfedezéseket tesz
lehetővé, amelyek új alapokat teremtenek, paradigmákat
döntenek meg, amelyek máshogy el sem képzelhetőek. Például
Albert Einstein nem adatokra próbált egyenleteket illeszteni,
amikor megértette, hogy a tömegvonzás okozza a tér görbületét.
Ilyen adat nem létezett. Abban az időben senki sem tudta
elképzelni, hogy a terünk görbül, mindenki úgy „tudta”, hogy a
világunk nem görbe. De Einstein megértette, hogy ez az
egyetlen út: általánosítani kell a speciális relativitáselméletet
nem inerciális rendszerekre; majd ezt a követelményt zseniális
módon kiegészítette egy másikkal, nevezetesen hogy a
tömegvonzásnak és gyorsulásnak ugyanaz a hatása. Ez magas
szintű intellektuális feladat volt a matematika birodalmában.
Einstein itt egy matematikus, Bernhard Riemann ötven évvel
azelőtti munkájára támaszkodott. Az emberi agy úgy van
felépítve, hogy egyszerűen nem tudunk elképzelni kettőnél több
dimenziós görbült tereket – ilyeneket csak matematikai
módszerrel tudunk leírni. És láss csodát, Einsteinnek igaza volt
– világegyetemünk valóban görbült, sőt még tágul is. Ez a
matematika ereje, erről beszélek.
Sok hasonló példát hozhatnánk, nemcsak a fizikából, hanem
más tudományágakból is (fogunk még néhányról beszélni). A
történelem azt mutatja, hogy a matematikai gondolatok egyre
gyorsabban változtatják a tudományt és technikát. Matematikai
elméletek, melyeket kezdetben elvontnak és ezoterikusnak
tartottak, később nélkülözhetetlenné váltak az
alkalmazásokban. Charles Darwin, akinek a munkája kezdetben
nem matematikán alapult, később ezt írta önéletrajzában:
„Nagyon sajnálom, hogy nem jutottam elég messzire abban a
törekvésemben, hogy legalább valamit megértsek a matematika
fontos elméleteiből; egy újabb érzékre tesznek szert azok, akik
ezzel a tudással vannak megáldva.” Ezt a következő
generációnak szóló, előremutató tanácsnak tartom arról,
hogyan éljünk a matematikában rejlő óriási lehetőségekkel.
Gyermekként még nem figyeltem fel a matematika rejtett
világára. Mint a legtöbb ember, azt gondoltam, hogy a
matematika száraz és unalmas. De szerencsés voltam, a
gimnázium utolsó évében megismertem egy hivatásos
matematikust, aki megnyitotta előttem a matematika mágikus
világát. Megtanultam, hogy a matematikában végtelen sok
lehetőség van, ugyanakkor elegáns és szép, mint a költészet, a
művészet és a zene. Szerelmes lettem a matekba.
Kedves olvasó, ezzel a könyvvel azt akarom elérni nálad,
amit a tanáraim és mentoraim nálam, azaz meg akarom láttatni
veled a matematika erejét és szépségét, képessé szeretnélek
tenni téged, hogy belépj ebbe a varázslatos világba, ahogy én
tettem, még akkor is, ha sohasem használtad a „matek” és
„csók” szavakat ugyanabban a mondatban. A matematika
ugyanúgy bele fog kerülni az életedbe, a bőröd alá, ahogy
nekem, és a világlátásod gyökeresen meg fog változni.

* * *
A matematikai tudás merőben különbözik minden más
tudástól. A fizikai világról alkotott képünk talán mindig torzított
lesz, de a matematikai igazságok sohasem azok. Ezek objektív,
örök és szükségszerű igazságok. Egy matematikai képlet vagy
egy tétel mindenkinek, mindenhol ugyanazt jelenti –
lényegtelen, férfi vagy-e vagy nő, milyen a vallásod vagy a
bőröd színe; és mindenkinek ugyanazt fogja jelenteni ezer év
múlva is. És ami még nagyon fontos, hogy egy csapásra
mindannyiunké. Senki sem szabadalmaztathat egy matematikai
formulát, az mindannyiunk közös értéke. Nincs más a földön,
ami ennyire mély és különleges – mégis mindenki számára
könnyen elérhető. Szinte hihetetlen, hogy a tudásnak ilyen
szinte kifogyhatatlan tárháza létezik. Túl drága ahhoz, hogy
ráhagyjuk a „kiválasztott kevesekre”. Mert mindannyiunké.
A matematika egyik kulcsszerepe az információ elrendezése.
Van Gogh ecsetvonásait is ez különbözteti meg egy puszta
mázolmánytól. Annak köszönhetően, hogy már képesek
vagyunk 3D-ben nyomtatni, megszokott világunk gyökeres
változáson megy át: a fizikai tárgyak szférájából minden
átköltözik az információ hordozóiba. És megfordítva:
hamarosan ugyanolyan könnyen materializálhatjuk az
információt a 3D-nyomtatókon, mint ahogyan most könyv lesz
egy PDF fájlból, avagy az MP3 fájlból muzsika. Ebben a szép új
világban a matematikusok szerepe, ha lehet, még fontosabb
lesz: nekik kell rendben tartaniuk az információt, és megtalálni
hasznosításának módjait.
Ebben a könyvben az egyik legnagyobb gondolatot vázolom,
amely a matematikában az utóbbi ötven évben született: ez a
Langlands-program, amiről sokan úgy gondoljuk, hogy a
matematika nagy egyesített elmélete. Ez nagyon izgalmas
elmélet, amely kapcsolatot sző a matematika látszólag
fényévekre levő ágai: az algebra, a geometria, a számelmélet, a
függvénytan, valamint kvantumfizika között. Ha úgy tekintünk
ezekre a témákra, mint a matematika rejtett világának a
földrészeire, akkor a Langlands-program az az eszköz, amely
átvisz az egyik földrészről a másikra, és vissza is hoz onnan.
A Langlands-programot az 1960-as évek végén Robert
Langlands kezdeményezte, ő az a matematikus, aki
Princetonban Albert Einstein szobájában dolgozott. Ez a
program a szimmetria alapvető matematikai elméletén
alapszik. Ezt az elméletet két évszázaddal korábban egy francia
fiatalember vetette papírra húszéves korában, mielőtt megölték
egy párbajban. Az elméletet később egy újabb lélegzetelállító
felfedezés gazdagította, amely nemcsak a nagy Fermat-tétel
bizonyításához vezetett, de a számokról és egyenletekről való
gondolkodásunkat is forradalmasította. Ezt követte annak
felismerése, hogy a matematikában is van rozetta-kő, és még
mindig tele van rejtélyekkel és metaforákkal. Ezeket az
analógiákat követve, mintha a matematika rejtett
szakadékaiban bolyonganánk, a geometria és a kvantumfizika
birodalmába hatolunk be, rendet és harmóniát teremtünk ott,
ahol addig csak káosz volt.
Ezekről fogok írni, és bemutatom a matematika olyan ritkán
látott oldalait, amelyek lelkesítők, tele vannak ötletekkel és
hihetetlen felismerésekkel. George Cantor, a halmazelmélet
atyja írta: „a matematika lényege a szabadság”. Arra tanít, hogy
a valóságot vizsgáljuk, a tényeket; és kövessük őket, bárhova
vezetnek is. Megszabadít a dogmáktól és előítéletektől, fejleszti
az innovatív képességeinket. Így teremt olyan eszközöket,
amelyekkel feltárhatjuk a dolgok lényegét.
Aztán, hogy ezeket az eszközöket helyes vagy helytelen célok
szolgálatába állítjuk-e, az egészen más kérdés. Például nemrég
gazdasági válsághoz vezetett bizonyos pénzügyi matematikai
egyenletek felelőtlen alkalmazása. Sok döntéshozó, aki
matematikai analfabéta volt, merő mohóságból arrogánsan
hagyatkozott ezekre az egyenletekre, egészen addig, amíg az
egész rendszer majdnem összedőlt. Felhasználták az információ
megszerzéséséhez való aszimmetrikus viszonyukat, blöfföltek
ezekkel az egyenletekkel abban a reményben, hogy mások
úgysem értik. Talán, ha néhányan hamarabb megértették volna
ezeknek az egyenleteknek a feltételeit, nem bolondíthattak
volna minket ilyen sokáig.
Vagy vegyük a következő példát: 1996-ban egy, a kormány
által felkért bizottság az USA-ban megváltoztatta a fogyasztói
árindexet, amely befolyásolja az inflációt és alapja az
adókulcsoknak, a társadalombiztosításnak, az egészségügynek
és sok más indexelt kifizetésnek. Emberek tízmillióinak szóltak
bele az életébe, de sem az új formulát nem tették közzé, sem a
következményeit. És napjainkban az USA gazdaságának a hátsó
kapuin keresztül újra megpróbálták visszacsempészni ezt az
ásatag formulát.[1]
A matematikusok közösségében az ilyen titkos
tanácskozások sokkal ritkábbak. A matematikát úgy kapjuk,
hogy a szigorúsághoz hozzáadjuk az intellektuális teljesség és a
tényekre való támaszkodás szorzatát. Mindannyian
hozzáférünk a matematikai ismeretekhez, a matematika
eszköztárához, és ez megvéd minket attól, hogy néhány
kivételezett hatalmasság önkényes döntésének legyünk az
áldozatai. Ahol nincs matematika, ott szabadság sem lehet.

* * *

A matematika ugyanúgy a kulturális örökségünk része, mint a

képzőművészet, az irodalom és a zene. Emberek lévén, izgat a
vágy, hogy valami újat fedezzünk fel, új értelmet találjunk,
jobban megértsük az univerzumot, amelyben élünk, és
megtaláljuk a helyünket benne. Sajna nem fedezhetünk fel új
földrészeket, mint Kolombusz, vagy léphetünk elsőként a
Holdra. Mit szólnál, ha azt mondanám, nem kell vitorlásra
szállnod, nem kell óceánokat átszelned vagy kirepülnöd az űrbe
ahhoz, hogy felfedezd a világ csodáit? Ezek a csodák itt
fekszenek előttünk, átszőve napjaink tényeivel. Bizonyos
értelemben bennünk rejlenek. Matematika irányítja az
univerzum folyamatait, ott bujkál a formákban és ívekben,
mindennek az alapja a piciny atomoktól a legnagyobb
csillagokig.
Ezzel a könyvvel vendégségbe hívlak ebbe a gazdag és
izgalmas világba. Könyvem olvasásához nincs szükség
semmilyen előismeretre. Ha azt gondolod, hogy a matek nehéz,
hogy nem vagy képes megérteni, de ugyanakkor csábít is,
szeretnél a közelébe kerülni, akkor pontosan neked írtam ezt a
könyvet.
 Mindenki azt gondolja, hogy hosszú éveken át kell
tanulmányoznia a matematikát, hogy megragadja a lényegét.
Néhányan eleve úgy gondolják, hogy a matematika nem értése
velük született rendellenesség. Ezzel nem értek egyet:
mindannyian hallottunk olyan fogalmakról, mint a
Naprendszer, az atomok, az elemi részecskék, a DNS kettős
spirálja; még valami homályos elképzelésünk is van ezekről a
fogalmakról anélkül, hogy hosszú előadásokat hallgattunk
volna végig fizikából vagy biológiából. Senkit nem is lep meg,
hogy ezek a bonyolult konstrukciók a kultúránk és közös
tudatunk részei. Ehhez hasonlóan a matematika alapvető
fogalmait is mindenki megértheti, feltéve, hogy jól mondják el
neki. Az esetek többségében ehhez nem kell éveken át
matematikát tanulni, nagyon sokszor egyenesen eljuthatunk a
dolgok lényegéhez.
A következő a baj: Miközben az egész világ kötetlenül beszél
a bolygókról, az atomokról, a DNS-ről, semmi remény sincs
arra, hogy valaha is beszélne neked valaki a modern
matematika olyan izgalmas tényeiről, mint például a
szimmetriacsoportok, a váratlan számrendszerek – amelyekben
ha kettőhöz kettőt adsz, nem négy az eredmény –, vagy a
Riemann-felületek gyönyörű geometriai formái. Ez pontosan
olyan, mintha folyton egy kiscicát tartanának eléd, mondván,
hogy az a tigris. Pedig a tigris egészen másképpen néz ki. Én
meg fogom mutatni neked teljes pompájában, látni fogod
„észbontó szimmetriáját” – ahogyan azt William Blake olyan
közérthetően mondta.
 Ne érts félre! Attól, hogy elolvasod ezt a könyvet, még nem
válsz matematikussá. Még azt sem mondom, hogy mindenkiből
legyen matematikus. Tudhatod, ha megtanulsz néhány húron
pötyögni, még nagyon kevés dalt fogsz tudni eljátszani a
gitárodon. Nem te leszel a világ legjobb gitárosa, csak egy picit
gazdagabb lesz az életed. Ebben a könyvben megmutatom
neked a modern matematika húrjait, amelyeket eldugtak előled.
És megígérem, hogy gazdagabb lesz az életed.
Egyik tanítómtól, a nagy Israel Gelfandtól hallottam: „Az
emberek azt szokták mondani, hogy nem értik a matematikát,
pedig ez csak azt mutatja, milyen rosszul tanítják nekik a
matematikát. Ha egy iszákostól megkérdezzük, melyik szám
nagyobb, a 2/3 vagy a 3/5, biztosan nem fog tudni válaszolni. De
ha választania kell, hogy két üveg vodkán osztozzon
harmadmagával, vagy három üvegen ötödmagával, kapásból
kivágja: „két üveg háromra, testvér.”
Célom úgy mesélni el mindent, hogy meg is értsd.
Arról is fogok mesélni, mi történt velem azon a helyen, amit
akkoriban Szovjetuniónak neveztek, s ahol egy tökéletesen
elnyomó rendszerben élve, a matematika volt szinte az egyetlen
lehetséges út, amely a szabadságba vezetett. Megtagadták
tőlem, hogy a Moszkvai Állami Egyetemen tanuljak, mert
akkoriban a Szovjetunióban nagyon erős volt a diszkrimináció.
Az orrom előtt csapták be az ajtót. De én nem adtam fel.
Belopakodtam az egyetemre, részt vettem az előadásokon és a
szemináriumokon. Egyedül, csak magamra utalva olvastam a
matekkönyveket, sokszor késő éjszakáig. Végül kifogtam a
rendszeren. Nem engedtek be az ajtón, berepültem hát az
ablakon! Mert ha szerelmes vagy, ki állíthatna meg?
Két ragyogó matematikus vont engem védőszárnyai alá, ők
lettek a mentoraim. Irányításuk alatt matematikai kutatásokba
fogtam. Még csak gimnazista voltam, de máris az ismeretlen
határait feszegettem. Életem legszebb szakasza volt ez,
miközben biztosan tudtam, a Szovjetunióban soha nem lehetek
kutató matematikus.
Várt rám azonban egy nagy meglepetés: a cikkeimet
kicsempészték a Szovjetunióból, híres lettem, és huszonegy
évesen két évre meghívtak a Harvard Egyetemre. Láss csodát,
ekkor jött a peresztrojka, amikor is a Szovjetunió szabadjára
engedte a polgárait. Én pedig ott álltam megint, a Harvard
oktatójaként, akinek még PhD-je sincs, és aki megint homokot
szór a rendszerbe. Rendületlenül folytattam a kutatást, alapvető
eredményekre jutottam a Langlands-programban, és az utóbbi
húsz évben elértem, hogy meghatározó szerepem legyen benne.
Elmondom, milyen fontos eredményekre jutottak briliáns
tudósok, és azt is, ami közben a kulisszák mögött történt velük.
Ám ez a könyv tulajdonképpen a csók regénye. Egyszer
álmodtam egy formuláról, amelytől mindenki szerelmes lesz, ez
a formula lett a A szerelem és a matematika rítusai című filmem
ígérete, amelyről majd mesélek a könyvben. Egyszer
megkérdezte tőlem valaki a filmmel kapcsolatban, hogy
„valóban létezik-e a szerelem képlete”.
A válaszom: „Nálunk minden képletben szerelem bujkál.” A
matematika teszi lehetővé azt az időn túli, mindenen áthatoló
tudást, amely az anyag szívébe hatol, és egyesíti a kultúrákat,
korszakokat és kontinenseket. Van egy álmom: egyszer majd
minden ember megérti ezeknek a képleteknek és egyenleteknek
a mágikus szépségét, és szerelembe esik a valósággal, benne
minden emberrel.
A fordítók előszava
Habent sua fata libelli. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon
öreg pszichiáter, akinek egyszercsak az a kényszerképzete támadt, hogy le
kell fektetnie a 21. század filozófiájának az alapjait. Annyit világosan
látott, hogy nem kerülheti meg Alexander Grothendiecket. Aztán kiderült,
hogy ez a drága ember csak azt akarta bizonyítani, hogy nincs Isten.
Egyszer egy pszichológus arról írt drámát, hogy ő lelőtte Istent. Freud óta
tudjuk, hogy valami alapvető átok telepedett a lélek orvosaira. Mi viszont
keresni kezdtük, ki tudna minket Grothendieckre megtanítani, de csak
annyit értünk el, hogy egyik barátunk felhívta a figyelmünket erre a
könyvre. Mihelyt a kezünkbe került, láttuk, hogy többet kaptunk annál,
mint amit kerestünk, és kedvünk szottyant a könyvet lefordítani. Igen ám,
de nagyon keveset tudunk az algebrai geometriából, ezért megkértük
Stipsicz Andrást, ellenőrizze szakmailag a munkánkat.

Teljesen egyetértünk a szerzővel abban, hogy csekély értelme van még

mindig csupán a nagy görög matematikus, Eukleidész műveit tanítani.
Beleborzong minden magyar ember, amikor Bolyai Jánost emlegetik, de itt
is csak a turáni átok kénköves szaga érvényesül. Az atombombát mindenki
ismeri, sokan meg is tudják csinálni kis konyhájukban. Valamennyi
matematika biztosan kell hozzá, de inkább csak a keverési arányok pontos
beállításához. A kettős spirált ékszerként a nyakunkban hordjuk. Karinthy
révén agykutatásban világhatalom vagyunk. De azt örök homály fedi, hogy
mit csinál a matematikus. Vannak közismert elemi feladatok, köztük még
megoldatlanok is, ezek azonban csak a jéghegy csúcsai. Ebben a könyvben
egy hús-vér fiatalemberrel ismerkedhetünk meg, akinek az eredményei
révén belecseppenhetünk a modern matematika közepébe. Sokan
megkérdezték tőlünk, miért fáradozunk ezzel a szerzővel, aki képes volt
meztelenre vetkőzni egy oktatófilmben. Válaszunk a következő.

Tétel (Anaxagorasz) A legbutább embertől is lehet valamit tanulni.

I. Bizonyítás (Tusnády) Én ezt a tételt Komlóstól tanultam.

II. Bizonyítás (Komlós) Én Surányitól azt tanultam, hogy előadás után

hideg vízben, szappan nélkül kell kezet mosni.

III. Bizonyítás (Surányi) Én Pólyától azt tanultam, hogy nem szükségszerű

az, hogy a matematikát a legbutább emberek tanítsák.

IV. Bizonyítás (Pólya) Én Szókratésztől azt tanultam, hogy a

gondolatoknak csakis a csírái ültethetőek el a lélekben.

V. Bizonyítás (Szókratész) Én Anaxagorasztól azt tanultam, hogy nem

tudok semmit.

A hasonló bizonyítások sora bármeddig folytatható – kérünk téged, kedves

olvasó, te is adj néhányat. Tapasztalatunk szerint nem a matematikusok és a
rendes emberek között tátong igazi szakadék, hanem Giordano Bruno és
VIII. Kelemen között: egy nagyon okos diákunk elutasította kérésünket,
hogy vegyen részt ebben a munkában, mert úgy gondolja, neki ehelyett
cikkeket kell írnia. A nyolcadik kelemenek csakis a részletekben érzik jól
magukat, miközben a giordano brunók máglyára mennek azért a
meggyőződésükért, hogy mindig mindenki mindenért felelős. Érdekes,
hogy még senki sem vette észre a A szerelem és a matematika rítusainak a
kapcsolatát Kafka Kivégzőtelep című novellájával.

Felgyorsult világunkban ennek a könyvnek máris jelentős utóélete van.

Úgy gondoljuk, nekünk az a dolgunk, hogy az eredeti könyvet adjuk a
magyar olvasók kezébe, az új fejleményeket mindenki megkeresheti. Nem
a mi dolgunk az sem, hogy vitát kezdjünk a matematika oktatásában, vagy
általában az oktatásban meglevő különböző irányzatok között, netán békét
teremtsünk. Noha csábító lehetőség új magyarázatokkal kiegészíteni azt,
amit a szerző elmondani jónak látott, ezt mégis akkorra halasztjuk, amikor
esetleg a magunk nevében beszélhetünk.

Műhelytitkaink Tusnády Gábor honlapján olvashatóak az L&M cím alatt.

1. fejezet
Egy varázslatos bestia
Hogyan lesz valakiből matematikus? Ez sokféleképpen megeshet. Hadd
meséljem el, velem hogyan történt.

Talán meg fogsz lepődni, ha megtudod, hogy az iskolában utáltam a

matematikát. Jó, az, hogy „utáltam”, talán kicsit erős. Inkább mondjuk azt,
hogy nem nagyon szerettem. Unalmasnak találtam. Megtettem, amit
elvártak tőlem, de nem értettem, hogy mire jó az egész. A tananyag
céltalannak, érdektelennek tűnt. Ami valóban izgatott, az a fizika volt,
különösen a kvantumfizika. Minden könyvet mohón elolvastam erről a
témáról, ami csak a kezembe került. Oroszországban nőttem fel, ott könnyű
volt ilyen könyveket beszerezni.

Izgatott a kvantumvilág. Ősidőktől kezdve arról álmodoztak a tudósok és

filozófusok, hogy egyszer képesek lesznek megragadni az univerzum
lényegét. Néhányan feltételezték, hogy az anyag picike építőkövekből épül
fel, amiket atomoknak neveztek el. Az atomok létezését a huszadik század
elején bizonyították be, de ugyanakkor arra is rájöttek, hogy az atomok
tovább bonthatók. Minden egyes atomnak középen van egy magja, és
vannak elektronjai, amelyek a mag körül keringenek. A mag protonból és
neutronból áll, ahogyan azt a következő diagram mutatja.1

img01

No de mi van a protonokkal és a neutronokkal? Azok a népszerűsítő

könyvek, amiket elolvastam, azt állították, hogy ezeket is elemi,
„kvarkoknak” nevezett részecskékre lehet bontani.

Szerettem ezt a nevet, különösen születésének körülményei miatt. A

fizikus, aki az új részecskék ötletével előállt – Murray Gell-Mann – a nevet
James Joyce Finnegans Wake (Finnegan ébredése) című könyvéből vette,
amelyben a következő mókás versike található:
Three quarks for Muster Mark!
Sure he hasnʹt got much of a bark
And sure any he has itʹs all beside the mark.

Három quarkot, tartsd a markod!

Ne hallgassuk el Mister Markot,
bizony csúnyán belemart ott.1

Úgy gondoltam, az valóban trendi, hogy egy fizikus valamit egy regény
alapján nevez el. Különösen olyan regény alapján, ami összetett és nehezen
érthető, mint a Finnegan ébredése. Noha még csak tizenhárom éves voltam,
de azt már pontosan tudtam: a tudósoktól elvárható, hogy kizárólag a saját
területükre koncentrálják minden energiájukat, és ne pazarolják azt olyan
csacskaságokra, mint a művészet és a bölcselet. Én sajnos nem ilyen
voltam. Sok barátom volt, szerettem olvasni, és szinte minden érdekelt a
tudományon kívül. Szerettem focizni, órák hosszat kergettem a labdát a
barátaimmal. Ekkor fedeztem fel az impresszionistákat (az ismerkedés egy
nagy kötettel kezdődött, amit apám könyvtárában találtam). Van Gogh volt
a kedvencem. Hatására még festeni is elkezdtem. Sokirányú érdeklődésem
miatt kétkedtem abban, hogy valaha is tudós lesz belőlem. Ezért amikor
megtudtam, hogy van egy Nobel-díjas fizikus, Gell-Mann, akit olyasmi is
érdekel, mint az irodalom (továbbá a nyelvészet, az archeológia és sok
egyéb dolog), nagyon megörültem.

Gell-Mann szerint kétfajta kvark van, az „up” és a „down”, a protonok és

neutronok pedig abban különböznek egymástól, hogy más a kvark-
összetételük. A neutronban két down- és egy up-kvark van, a protonban két
up- és egy down-kvark, ahogyan a képeken látható.2

img02

Mindez meglehetősen világos volt előttem. Ellenben teljesen ködös, hogy

honnan szedték a fizikusok, hogy a neutronok és protonok nem
oszthatatlanok, hanem apró részecskékre bonthatók.

A helyzet az, hogy az 1950-es évek végén aránylag sok elemi részecskét
fedeztek fel, s ezeket hadronoknak nevezték. A neutronok és a protonok
mindketten hadronok, és jelen vannak a hétköznapi életünkben mint az
anyag építőkövei. Ami a többit illeti, senki sem tudta, hogy miért léteznek
(egyáltalán „ki rendelte őket” – ahogyan valaki fogalmazott). Olyan sokféle
hadront fedeztek fel, hogy a neves fizikus, Wolfgang Pauli azzal
viccelődött, hogy a fizikából immár növénytan lett. Elkerülhetetlen volt,
hogy a fizikusok valahogy úrrá legyenek a helyzeten, megtalálják azokat az
elveket, amelyek segítségével értelmezni lehet e részecskék zavarba ejtő
sokféleségét.

Gell-Mann – és tőle függetlenül Yuval Neʹeman – egy új osztályozást

javasolt. Mindketten feltételezték, hogy a hadronokat kisebb csoportokra
oszthatjuk, és ezekben a csoportokban nyolc vagy tíz elem van. Ezeket
nyolcasoknak és tízeseknek nevezték el. Egy-egy csoporton belül a
részecskék hasonlóak voltak.

Azokban a népszerű könyvekben, amiket akkoriban olvastam, ilyesféle

diagramokat találtam:

img03

Itt a protont p, a neutront n jelöli, a további hat hadron furcsa nevére egy-
egy görög betű utal.

Na de miért pont 8 és 10, miért nem 7 vagy 11? Az általam olvasott

könyvekben erre nem találtam kielégítő magyarázatot. Valami misztikus
ideát emlegettek, amit Gell-Mann „nyolcas útnak” nevezett (amivel
Buddha „nemes nyolcas útjára” utalt). De eszükbe sem jutott megmondani,
mi is ez az egész.

Úgy hozta a szerencse, hogy családom egyik barátjától kaptam segítséget.

Kis, ipari városban nőttem fel, a neve Kolomna, lakossága 150 000 fő,
Moszkvától úgy hetven mérföldre található, ami két óra vonatozást
jelentett. Szüleim egy vállalatnál dolgoztak, amely nehézgépeket gyártott.
Kolomna két folyó találkozásánál fekszik, 1177-ben alapították (csupán 30
évvel később, mint Moszkvát). Még mindig van ott néhány templom és fal,
amelyek ezekre az időkre emlékeztetnek. De nem igazán oktatási vagy
intellektuális központ. Csupán egy tanárképző főiskola volt ott abban az
időben, amelyben tanítókat képeztek. Az egyik professzor azonban,
Jevgenyij Jevgenyijevics Petrov, a szüleim barátja volt. Egy napon anyám
hosszú idő után összefutott vele az utcán, és beszélgetni kezdtek. Anyám
szívesen beszélt rólam a barátainak, így ezúttal is szóba kerültem. Hallván,
hogy érdeklődöm a tudományok iránt, Jevgenyij Jevgenyijevics azt
mondta, hogy okvetlenül találkozni akar velem. Megpróbál megtéríteni a
matematikának.

– Jaj ne! – mondta anyám. – Nem szereti a matematikát. Azt hiszi, hogy
unalmas. Kvantumfizikus szeretne lenni.

– Nem baj – válaszolta Jevgenyij Jevgenyijevics –, azt hiszem, tudom,

hogyan győzzem meg.

Megbeszélték, hogy találkozunk. Nem vártam túl sokat a dologtól, de

elmentem Jevgenyij Jevgenyijevics irodájába.

Éppen tizenöt éves voltam, kilencedikbe jártam, ami a gimnázium utolsó

előtti éve. (Egy évvel fiatalabb voltam az osztálytársaimnál, mert a
hatodikat átugrottam.) Jevgenyij Jevgenyijevics akkor a negyvenes éveiben
járt, barátságos volt és közvetlen.

Kiderült, hogy Jevgenyij Jevgenyijevicsnek pontos terve volt arra nézve,

hogyan nyerjen meg a matematikának. Mihelyt beléptem az irodájába, így
fogadott:

– Hallom, érdekel a kvantumfizika. Hallottál Gell-Mannról és az ő nyolcas

útjáról?

– Igen, erről több népszerűsítő könyvben is olvastam.

– De tudod-e, mi volt ennek a modellnek az alapja? Honnan jutott erre az

elképzelésre?

– Nos…

– Hallottál az SU(3) csoportról?

– SU micsoda?
– Hogy képzeled, hogy megértheted a kvarkokat, ha azt sem tudod, mi az
SU(3) csoport?

Levett néhány könyvet a polcról, beléjük lapozott, és formulákat mutatott

oldalakon át. Észrevettem azt az oktett-diagramot is, amit korábban
mutattam, s bár nem volt olyan csinos, mint a népszerűsítő könyvekben, de
szemmel láthatóan itt minden el volt magyarázva.

Noha egy szót sem értettem a formulákból, de az már ott világossá vált
előttem, hogy megadják a választ a kérdésemre. Olyan volt, mintha maga
Isten jelent volna meg előttem. Megbabonázott mindaz, amit láttam és
hallottam, megérintett egy ismeretlen érzés, amit képtelen voltam szavakba
önteni, de éreztem az energiáját. Olyan érzés volt, mint amikor zenét
hallgatunk, vagy megnézünk egy képet, ami felejthetetlen benyomást
gyakorol ránk. Csupán egy „hűha!” tört fel belőlem.

– Biztos azt hitted, hogy az a matematika, amit az iskolában tanítanak

neked – mondta Jevgenyij Jevgenyijevics. – Nem – s a könyv képleteire
mutatott. – Ez a matematika. És ha valóban meg akarod érteni a
kvantumfizikát, ebből kell kiindulnod. Gell-Mann a kvarkokat gyönyörű
matematika alapján jósolta meg. Ez tulajdonképpen matematikai felfedezés
volt.

– De hogyan fogom én ezt az egészet megérteni?

Az egész kicsit ijesztő volt.

– Ne félj. Az első dolog, hogy megtanuld a szimmetriacsoportot. Az a fő

gondolat. A matematika nagy része, de az elméleti fizika is azon alapszik.
Adok neked néhány könyvet. Kezdd el olvasni, és jelöld meg azokat a
mondatokat, amelyeket nem értesz. Hetente találkozhatunk, és
beszélgethetünk ezekről a dolgokról.

Adott egy könyvet a szimmetriacsoportokról, és néhány másikat is,

különböző témákban: valami p-adikus számokról (ezek gyökeresen
különböznek azoktól a számoktól, amiket használunk), meg topológiáról
(ami a geometriai formákat tanulmányozza). Jevgenyij Jevgenyijevicsnek
kiváló ízlése volt: olyan válogatást állított össze számomra, hogy ennek a
varázslatos bestiának – a Matematikának – minden oldalát láthassam, és
lelkesedni tudjak érte.

Az iskolában olyan dolgokat tanultunk, mint a másodfokú egyenletek,

valamennyi kalkulus, euklideszi geometria, trigonometria. Azt hittem, ez
az, amivel a matematika foglalkozik, esetleg elmélyültebben, de megmarad
abban a körben, amit tanultunk. Jevgenyij Jevgenyijevics könyvei azonban
rányitották a figyelmemet egy olyan világra, amelyet addig el sem tudtam
képzelni.

Egy pillanat alatt hívő lett belőlem.

 2. fejezet

A szimmetria lényege

A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a matematika számokkal

foglalkozik. Úgy képzelik el a matematikusokat, mint akik
azzal múlatják az idejüket, hogy megfejtsék a számokat: a nagy
számokat, aztán a még nagyobbakat, és ezeknek mind
fantasztikus neveket adományozzanak. Én is így képzeltem,
legalábbis addig, amíg Jevgenyij Jevgenyijevics be nem vezetett
engem a modern matematika fogalmaiba. Ezek egyike volt a
kulcsa a kvarkok felfedezésének, nevezetesen a szimmetria
fogalma.
Mi a szimmetria? Ezt mindannyian eleve tudjuk, legalábbis
akkor, ha látjuk. Ha arra kérem az embereket, mondjanak
példát szimmetriára, pillangókat mutatnak, hópelyheket, esetleg
az emberi testet.
 K. G. Libbrecht fotója

De máris elakadnak, ha megkérdezem, mit jelent az, hogy

egy tárgy szimmetrikus.
Jevgenyij Jevgenyijevics ezt így magyarázta nekem.
– Nézzük csak ezt a kerek asztalt és ezt a négyzet alakút – és
az irodában álló két asztalára mutatott. – Melyik
szimmetrikusabb?
– Persze, hogy a kerek, ez nem nyivánvaló?
– Na de miért? Ha matematikus vagy, nem fogadhatsz el
„nyilvánvalónak” egy dolgot, meg kell találnod az indoklást.
Meg fogsz lepődni, de a nyilvánvaló dolgok gyakran tévedések.
Látván, hogy összezavarodtam, kisegített.
– Melyik az a tulajdonság, amelyik a kerek asztalt
szimmetrikusabbá teszi?
Kicsit elgondolkoztam, aztán eszembe jutott:
– Azt hiszem, hogy a szimmetriának ahhoz van köze, hogy
egy tárgy alakja és pozíciója változatlan marad, miközben
magát a tárgyat mozgatjuk.
Jevgenyij Jevgenyijevics bólintott.
 – Valóban. Vegyük az összes olyan transzformációt, amelyik
ennek a két asztalnak változatlanul hagyja az alakját és a
helyzetét. A kerek asztal esetében…
Közbeszóltam.
– Minden középpont körüli forgatás jó. Mindig visszakapjuk
ugyanazt a helyzetet. De ha a négyzetes asztalt forgatjuk el,
általában más helyzetbe kerül. Csak a 90 fokos forgatás és
annak többszörösei elfogadhatóak.
– Hajszálpontosan! Ha kimennél egy percre az irodámból, és
én elforgatnám a kerek asztalt, bármekkora szöggel, nem
vennéd észre. De ha a négyzet alakú asztallal tenném ezt,
észrevennéd, kivéve, ha 90, 180 vagy 270 fokkal forgatnék.

Ha a kerek asztalt tetszőleges szöggel elforgatjuk, nem változik a helyzete, de ha egy

négyzet alakú asztalt forgatunk, ez csak akkor igaz, ha a forgatás szöge a 90 fok
többszöröse (mindkét asztalt felülről nézzük)

Így folytatta:
 – Az ilyen transzformációkat szimmetriáknak nevezzük.
Amint látod, a négyzet alakú asztalnak csak négy szimmetriája
van, de a kereknek lényegesen több – konkréten végtelen sok
szimmetriája van. Ezért mondjuk azt, hogy a kerek asztal
szimmetrikusabb.
Ez sok mindent világossá tett.
– Ez könnyen látható megfigyelés – folytatta Jevgenyij
Jevgenyijevics. – Megértéséhez nem kell matematikusnak
lenned. De ha matematikus vagy, felteszed a következő kérdést:
Ha adva van egy tárgy, melyek az összes szimmetriái?
Vegyük a négyzet alakú asztalt. Szimmetriái[1] a következő
forgatások: forgatás 90, 180, 270 és 360 fokkal, az óramutató
járásával ellentétes irányban.[2] Ezt egy matematikus így
mondja: A szimmetriák halmaza négyelemű, ezek rendre a 90,
180, 270 és 360 fokos szögeknek felelnek meg. Ezek mindegyike
egy adott sarkot (amit az ábrán egy körrel jelöltünk meg)
valamelyik másikba viszi át.
 Ezen forgatások egyike, a 360 fokos, speciális: nincsen
semmilyen hatása, azonos a 0 fokos forgatással, amikor
egyáltalán semmit sem csinálunk. Ez különleges szimmetria,
hiszen a vizsgált tárgy egyetlen pontjára sincs hatása, minden
pont ugyanott köt ki, ahol eredetileg volt. Ezt identikus
szimmetriának, röviden identitásnak nevezzük.[3]
Megjegyzem, hogy a 360 foknál nagyobb forgatásoknak
megfeleltethetünk egy velük azonos hatású, 0 és 360 fok közötti
forgatást. Például a 450 fokos forgatás azonos a 90 fokos
forgatással, mert 450 = 360 + 90. Ezért csak 0 és 360 közötti
forgatásokat tekintünk.
 Na most jön a lényeges lépés: ha az adott listából (90°, 180°,
270°, 360°) kettőt egymás után alkalmazunk, az adott lista
valamelyik elemét kapjuk. Ezt az új szimmetriát a két
szimmetria összerakásának, kompozíciójának nevezzük.
Ez természetesen nyilvánvaló: mindkét szimmetria
változatlanul hagyja az asztalt. Így a két szimmetria
kompozíciója is változatlanul hagyja. Következésképpen a
kompozíció eredménye is szimmetria. Ha például először 90
fokkal forgatjuk el az asztalt, aztán 180 fokkal, akkor összesen
270 fokkal forgattuk el.
Nézzük meg, mi történik az asztallal ezen szimmetriák
hatására. Az óramutató járásával ellentétes irányú forgatás
hatására az asztal jobb sarka (amit körrel jelöltem az előző
ábrán) a felső sarokba megy át. Ha a következő lépésben az
asztalt 180 fokkal forgatjuk el, ez a felső sarok az alsó sarokba
megy át. Az eredmény tehát az, hogy a jobb oldali sarok átmegy
az alsó sarokba. Ez a 270 fokos forgatás hatása.
Még egy példa:

90° + 270° = 0°.

Ha 90 fokkal forgatunk, aztán 270 fokkal, 360 fokos forgatást

kapunk. De a 360 fokos forgatás hatása megegyezik a 0 fokos
forgatáséval, ahogyan azt már tárgyaltuk – ez az „identikus
szimmetria”.
Más szavakkal mondva, a 270 fokos forgatás visszacsinálja a
90 fokos forgatást. Ez valójában egy nagyon fontos tulajdonság:
minden szimmetriát visszacsinálhatunk, ami annyit tesz, hogy
minden S szimmetriához létezik egy Sʹ szimmetria, úgy, hogy
ezek kompozíciója az identikus szimmetria. Ezt az Sʹ
szimmetriát az S szimmetria inverzének nevezzük. Láttuk, hogy
a 90 fokos forgatás inverze a 270 fokos forgatás. Hasonlóan, a
180 fokos forgatás inverze a 180 fokos forgatás, azaz saját maga.
Most már látjuk, hogy a négyzet alakú asztal forgatásainak a
halmaza – a (90, 180, 270, 0) fokos forgatás – rengeteg
tulajdonsággal rendelkezik, amelyek összegezik ezeknek a
forgatásoknak a kölcsönhatásait.
Mindenekelőtt bármely két szimmetriát összerakhatunk
(vagyis végrehajthatjuk egyiket a másik után).
Másodszor, van egy speciális szimmetria, az identitás.
Példánkban ez a 0 fokos forgatás. Ha ezt összerakjuk bármelyik
szimmetriával, visszakapjuk azt a szimmetriát. Például

90° + 0° = 90°, 180° + 0° = 180° stb.

Harmadszor, bármely S szimmetriához található egy Sʹ

szimmetria, amellyel összerakva az identitást kapjuk.
Most érkeztünk el a dolog lényegéhez: a négyzet alakú asztal
négy forgatását a fenti három tulajdonság azzá teszi, amit a
matematikusok csoportnak neveznek.
Minden egyéb tárgy szimmetriái csoportot alkotnak,
amelynek általában több eleme van, mint négy, az elemek
száma lehet végtelen is.[4]
Nézzük, mi a helyzet a kerek asztallal. Most, hogy már van a
szimmetriák terén némi tapasztalatunk, kijelenthetjük, hogy a
szimmetriák tetszőleges nagyságú forgatások (nem csupán a 90
fok többszörösei), és egy kör pontjaival jeleníthetjük meg őket.
 A kör minden egyes pontjának megfeleltetünk egy 0 és 360
fok közötti forgatást, amelyik a kerek alakú asztalt az óramutató
járásával ellentétes irányban, ezzel a szöggel forgatja el. Először
is van egy kitüntetett pont, amelyik a 0 fokos forgatásnak felel
meg, ezt megjelöltem az alábbi ábrán, azzal a ponttal együtt,
amelyik a 30 fokos forgatásnak felel meg.

De ne úgy gondoljunk ennek a körnek a pontjaira, mintha a

kerek asztal részei lennének. Minden pont a kerek asztal egy
konkrét forgatását képviseli. Vegyük észre, hogy a kerek
asztalon nincs kitüntetett pont, amely az ábrán a 0 fokos
forgatásnak felel meg.[5]
Vizsgáljuk meg, hogy a kör pontjaira érvényes-e a fenti
három tulajdonság.
Először, a ϕ1 és ϕ2 fokos forgatások kompozíciója a ϕ1 + ϕ2
fokos forgatás. Ha ϕ1 + ϕ2 nagyobb 360 foknál, akkor egyszerűen
levonunk 360 fokot az összegből. Ezt a matematikában modulo
360 összeadásnak nevezik. Például, ha ϕ1 = 195 és ϕ2 = 250,
akkor a két szög összege 445, és a 445 fokos forgatás hatása
ugyanaz, mint a 85 fokosé. Tehát a kerek asztal forgatásainak a
csoportjában

195° + 225° = 85°

érvényes.
Másodszor, van egy speciális pont a körön, amelyet a 0 fokos
forgatásnak feleltettünk meg. Ez a csoportunk identitás eleme.
Harmadszor, az óramutató járásával ellentétes irányú, ϕ
fokos forgatás inverze az óramutató járásával ellentétes irányú,
fokos forgatás, ami ugyanaz, mint az óramutató járásával
megegyező, 360–ϕ fokos forgatás (lásd a rajzot).
 Ezzel leírtuk a kerek asztal forgatásainak a csoportját. Ezt
körcsoportnak fogjuk nevezni. Szemben a négyszögletes asztal
forgatásainak a csoportjával, ennek végtelen sok eleme van,
hiszen 0 és 360 fok között végtelen sok szög van.
Most már biztos elméleti alapokra helyeztük a szimmetriára
vonatkozó intuitív elképzelésünket, és ami több: lett egy
matematikai fogalmunk. Ezt úgy értük el, hogy először
posztuláltuk azt, hogy egy adott tárgy szimmetriája egy olyan
transzformáció, amely megőrzi a tárgyat és tulajdonságait.
Ezután döntő lépést tettünk: vettük az adott tárgy összes
szimmetriáját. Egy négyzet alakú asztal esetében ennek a
halmaznak négy eleme van (a 90 fokos forgatás többszörösei);
egy kerek asztal esetében ez végtelen halmaz (egy kör összes
pontja). Végül megadtuk azt a finomstruktúrát, amellyel a
szimmetriák csoportja mindig rendelkezik: bármely két
szimmetriából összerakhatunk egy újabb szimmetriát, van
identikus szimmetria, és minden szimmetriának van inverze. (A
szimmetriák kompozíciója továbbá asszociatív is, ahogyan azt a
4. jegyzetben említettük.) Ezzel megalkottuk a csoport
matematikai fogalmát.
A szimmetriák csoportja absztrakt objektum, amely
meglehetősen különbözik attól a konkrét tárgytól, amelyből
kiindultunk. Nem érinthetjük meg, nem vehetjük kézbe egy
asztal szimmetriáinak halmazát (noha az asztallal ezt
megtehetjük), de el tudjuk képzelni, lerajzolhatjuk az elemeit,
tanulmányozhatjuk, beszélhetünk róla. E halmaz minden egyes
elemének van egy konkrét jelentése, van benne gondolat, a
konkrét tárgynak valamely partikuláris transzformációját
képviseli, egy szimmetriát.

A matematika az ilyen absztrakt objektumokat és fogalmakat

vizsgálja.

A gyakorlat azt tanítja, hogy a természet törvényeinek

vizsgálatában a szimmetria a lényeges vezérlő elv. Például a
hópehely alakja szabályos hatszög, mert kiderül, hogy ebben az
alakzatban a legalacsonyabb az energia, és ezért a
kristályosodás ebbe kényszeríti a hópelyhet. A hópehely
szimmetriái a 60 fok többszöröseivel végzett forgatások; vagyis
60, 120, 180, 240, 300 és 360 fok (ami ugyanaz, mint a 0 fok).
Továbbá, a hópelyhet meg is „pörgethetjük” bármelyik tengely
körül, amely a felsorolt szögekhez tartozik. Ezek a forgatások és
pördítések mind megőrzik a hópehely alakját és helyzetét, ezért
ezek a hópehely szimmetriái.{2}
 Itt egy fontos kérdés merül fel: a természetben sok olyan
tárgy van, amelyek szimmetriái csak jó közelítésben
érvényesek. A való élet asztalai nem tökéletes körök vagy
négyzetek, egy eleven pillangónak különbözik a háta a hasától,
és az emberi test sem egészen szimmetrikus. De ezekben az
esetekben is sok haszna van annak, ha valamilyen absztrakt,
idealizált verzióra térünk át – veszünk egy tökéletesen kerek
asztalt, vagy papírra vetítjük a pillangót, amelynek már nem
lesz hasa meg háta. Kiaknázzuk ezeknek az absztrakt
tárgyaknak a szimmetriáit, aztán utólag mérlegeljük, mi marad
azokból, ha visszatérünk a való élet tárgyaihoz.
Ez nem jelenti azt, hogy nem értékeljük az aszimmetriát, épp
ellenkezőleg, gyakran ebben találjuk meg a szépség okát. De
maga a szimmetria matematikai fogalma nem esztétikai alapú.
A célja az, hogy a szimmetria legáltalánosabb, következésképp
legabsztraktabb fogalmát találja meg, amely aztán egyöntetűen
alkalmazható különféle területeken, például a geometriában, a
számelméletben, a fizikában, a kémiában, a biológiában és így
tovább. Aztán, ha majd kifejlesztettük ezt az elméletet, már
beszélhetünk a szimmetriasértésről – úgy tekintve az
aszimmetriára, mint ami a semmiből bukkan fel –, ha úgy
tetszik. Például az elemi részecskéknek tömegük keletkezik
azáltal, hogy a mérceszimmetriájukban (amiről majd a 16.
fejezetben lesz szó) szimmetriasértés keletkezik. Ezt a Higgs-
bozon okozza, amelyet nemrég a Genf alatti nagy hadron
ütköztetőben fedeztek fel.[6] A szimmetriasértés ilyen
tanulmányozása a természet legmélyebb titkaiba enged
bepillantást.
Most rátérek a szimmetria elméletének néhány alapvető
tulajdonságára, mert ebből látni fogjuk, mi szükség van
egyáltalán a matematikára.
Az első az univerzalitás. A körcsoport nemcsak a kerek asztal
szimmetriáit írja le, hanem minden más kerek tárgy
szimmetriáit is, egy pohárét, egy palackét, egy oszlopét és így
tovább. Tulajdonképpen amikor azt mondjuk, hogy egy dolog
kerek, akkor pont azt értjük ezen, hogy annak a dolognak a
szimmetriacsoportja a körcsoport. Ez egy nagyon erős
kijelentés: azt jelenti, hogy a tárgyaknak egy nagyon fontos
tulajdonságát („kerek”) jellemezhetjük azzal, hogy megadjuk a
szimmetriacsoportját (a kör). Hasonlóan, az, hogy valami
„négyzet alakú”, azt jelenti, hogy a szimetriacsoportja a már
megismert négyelemű csoport. Más szavakkal, ugyanaz az
absztrakt matematikai objektum (a körcsoport) alkalmazható
rengeteg különböző tárgyra, és egyetlen közös univerzális
tulajdonságra mutat (kerek alak).[7]
A második az objektivitás. A csoport fogalma független
például az interpretációnktól. Ugyanazt jelenti mindenkinek,
aki tanul róla. Természetesen, ha meg akarjuk érteni, meg kell
tanulnunk azt a nyelvet, amelyen róla beszélnek, és ez a
matematika nyelve. De ezt a nyelvet bárki megtanulhatja.
Hasonlóan, ha meg akarod érteni René Descartes „Je pense,
donc je suis” mondatát, értened kell a francia szavakat (legalább
azokat, amelyek ebben a mondatban szerepelnek) – s erre bárki
képes. Ennek a mondatnak azonban, ha egyszer megértettük,
különböző értelmezései lehetségesek. Továbbmenve, az egyes
emberek ezeket az értelmezéseket vagy elfogadják, vagy nem.
Ezzel szemben egy logikailag konzisztens matematikai
kijelentés értelme nem függ annak interpretációjától.[8]
Továbbá, az igazsága szintén objektív. (Általában egy konkrét
kijelentés igazsága függ attól az axiómarendszertől, amelyben
megfogalmaztuk.) Na de ebben az esetben is, maga ez a függés
objektív. Például az a kijelentés, hogy „a kerek asztal
szimmetriáinak a csoportja a kör”, igaz mindenki számára,
bárhol és bármikor. Más szavakkal, a matematikai igazságok
szükségszerűek. Erről majd a 18. fejezetben lesz szó.
A harmadik, az előzővel szorosan összefüggő tulajdonság a
tartósság. Senki sem kételkedik abban, hogy Püthagorasz tétele
a régi görögöknek ugyanazt jelentette, mint nekünk, és minden
okunk megvan feltételezni, hogy a jelentése a jövőben sem fog
megváltozni. Ráadásul mindazok a matematikai kijelentések,
amelyek ebben a könyvben felbukkanak, örökérvényűek.
A tény, hogy ilyen objektív és tartós tudás létezik (és mi
mindannyian megszerezhetjük), nem valamiféle hirtelen csoda
következménye. Azt sugallja, hogy a matematikai fogalmak
abból a világból fakadnak, amelyik független a mi fizikai és
mentális valóságunktól, és amelyre néha úgy hivatkozunk, mint
a matematika plátói világára (erről bővebben majd az utolsó
fejezetben lesz szó). Még nem teljesen értjük ezt a világot, és azt
sem, hogy mi ösztönzi a matematikai felfedezéseket. De
tagadhatatlan, hogy ez a rejtett valóság egyre nagyobb szerepet
kap az életünkben, különösen most, az új számítógépes
technológiák és a 3D-nyomtatás megjelenésével.
A negyedik tulajdonság a matematikának a fizikai világra
kiterjedő érvényessége. Például az elmúlt 50 évben a
kvantumfizika nagyot lépett előre, mert az elemi részecskékre
és kölcsönhatásaikra alkalmazták a szimmetriaelvet. Ebből a
szempontból egy elemi részecske, mondjuk egy elektron vagy
egy kvark, hasonlít a kerek asztalra vagy a hópehelyre,
tulajdonságait nagyban meghatározzák a szimmetriái. (E
szimmetriák egy része egzakt, mások közelítőek.)

A kvarkok felfedezése jó példa arra, hogyan használható fel a

szimmetria az elemi részek kutatásában. A könyvből, amelyet
Jevgenyij Jevgenyijevics adott nekem, kiderült, hogy Gell-Mann
és Neʹeman hadronokra vonatkozó – az előző fejezetben említett
– osztályozása egy szimmetriacsoporton alapul. Ezt a csoportot a
matematikusok korábban már vizsgálták, de nem vettek észre
semmi kapcsolatot a szubatomi világgal vagy más effélével. A
matematikusok ezt a csoportot SU(3)-nak nevezték. Itt az „S” és
az „U” a „special unitary” (speciális unitér) kifejezésre utal. Ez a
csoport nagyon hasonlít a gömb szimmetriáira, amelyekről
majd a 10. fejezetben lesz szó.
Korábban a matematikusok számos reprezentációt
konstruáltak az SU(3) csoportra, ami azt jelenti, hogy megadtak
olyan speciális eseteket, amelyekben SU(3) a szimmetriacsoport.
Gell-Mann és Neʹeman észrevette, hogy sok hasonlóság van e
reprezentációk és a hadronok általuk talált mintázatai között.
Ezt az információt a hadronok osztályozására használták fel.
A matematikában a „reprezentáció” szónak speciális
jelentése van, ami eltér a hétköznapi használattól. Álljunk meg
itt egy kicsit, és vizsgáljuk meg, mit jelent ez a szó a jelen
összefüggésben. Talán hasznos lesz, ha hozok egy példát.
Vegyük a kerek asztal forgatásainak a csoportját, a körcsoportot.
Képzeld el, hogy a kört minden irányban felfújjuk a végtelenbe.
Egy absztrakt matematikai objektumot kapunk, ez a sík. A kör
minden egyes, a középpontja körüli forgatása megforgatja az
egész síkot a kör középpontja körül. Ezzel egy szabályt kaptunk,
mely megmondja, hogyan rendeljük ennek a csoportnak (a sík
szimmetriacsoportjának) az elemeihez a körcsoport valamelyik
elemét. Más szavakkal, a körcsoport minden egyes elemét
reprezentálhatjuk a sík valamely szimmetriájával. Emiatt a
matematikusok ezt az eljárást a körcsoport reprezentációjának
nevezik.
Maga a sík kétdimenziós, mert benne két koordinátatengelye
van, és mert minden pontnak két koordinátája van.
 Ezért azt mondjuk, hogy a forgatások csoportjának
„kétdimenziós reprezentációját” adtuk meg. Ez csupán annyit
jelent, hogy a forgatások csoportjának minden egyes eleme
realizálható a sík valamely szimmetriájával.[9]
Vannak kettőnél magasabb dimenziójú terek is. Például a
körülöttünk lévő tér háromdimenziós. Ez azt jelenti, hogy
három koordinátatengelye van, és a pontjait három
koordinátával, (x, y, z)-vel jellemezhetjük, ahogyan ezt az ábra
mutatja.
 Nem tudjuk elképzelni a négydimenziós teret, de a
matematika univerzális nyelvet ad nekünk, amely lehetővé teszi
számunkra, hogy tetszőleges dimenziójú terekről beszéljünk.
Nevezetesen, a négydimenziós tér pontjait (x, y, z, t)
számnégyesekkel jellemezhetjük, ahogyan a háromdimenziós
tér pontjait az (x, y, z) számhármasokkal. Szóról szóra ugyanígy,
tetszőleges n mellett az n-dimenziós tér pontjait szám n-esekkel
jellemezhetjük. Ha már dolgoztál adatokkal, találkoztál
ilyenekkel, az adatmeződ minden egyes sorában szám n-esek
álltak. Így az adattábládnak minden egyes oszlopa az n-
dimenziós térnek egy pontját reprezentálta. (Magasabb
dimenziós terekről a 10. fejezetben lesz szó.)
Ha valamely csoportnak az elemeit valamilyen egységes
módon[10] előállíthatjuk az n-dimenziós tér valamely
szimmetriájaként, akkor azt mondjuk, hogy megadtuk a csoport
„n-dimenziós reprezentációját”.
Kiderül, hogy egy csoportnak különböző dimenziókban
lehetnek reprezentációi. Annak, hogy az elemi részecskék 8 és
10 elemű családokba csoportosíthatóak, az az oka, hogy az
SU(3)-nak ismertek 8- és 10-dimenziós reprezentációi. Minden,
Gell-Mann és Neʹemen által konstruált oktett (lásd a 24. oldalon)
8 részecskéje egy-egy értelmű megfeleltetésbe hozható egy 8-
dimenziós tér koordinátatengelyeivel, az SU(3) egy
reprezentációjával. Ugyanez elmondható a részecske-tizesekre.
(Viszont a részecskéket nem lehet besorolni 7 vagy 11 elemű
családokba, mert a matematikusok bebizonyították, hogy az
SU(3)-nak nincs 7- vagy 11-dimenziós reprezentációja.)
Kezdetben, merő megszokásból, a részecskéket hasonló
tulajdonságaik alapján csoportosították. Gell-Mann azonban
továbblépett. Feltételezte, hogy a besorolás mögött mélyebb
oknak kell rejlenie. Lényegében azt mondta, hogy ez a séma
azért működik ilyen jól, mert a hadronokat kisebb részecskék
alkotják – ezekből néha három, néha kettő van –, a kvarkok.
Tőle függetlenül George Zweig is ezzel az elképzeléssel állt elő (ő
az új részecskéket „ászoknak” nevezte).
Meglepő javaslat volt ez. Nemcsak azzal a népszerű
feltevéssel ment szembe, miszerint a protonok, a neutronok –
akárcsak a többi hadron – oszthatalan részecskék, de ezeknek
az új részecskéknek az elektron töltésének törtrészével azonos
elektromos töltést is tulajdonított. Elképesztő hipotézis! – ilyen
részecskét addig senki nem látott. Mégis, a kvarkok létezését
hamarosan kísérletileg is igazolták, továbbá az is kiderült, hogy
a töltésük valóban az elektron töltésének a törtrésze!
Mi motiválta Gell-Mannt és Zweiget, amikor megjósolták a
kvarkok létezését? Az SU(3) csoport reprezentációinak
matematikai elmélete. Nevezetesen az, hogy ennek a csoportnak
két különböző háromdimenziós reprezentációja van. (Ezért áll
ott a „3” a csoport nevében.) Gell-Mann és Zweig úgy érezte,
hogy ezek a reprezentációk a fundamentális részecskék két
különböző családjának felelhetnek meg: 3 kvarknak és 3
antikvarknak. Kiderült, hogy az SU(3) csoport 8- és 10-dimenziós
reprezentációi felépíthetőek a 3-dimenziósakból. És ez pontos
tervet ad arra nézve, hogyan állíthatunk elő hadronokat a
kvarkokból – úgy, mintha legóznánk.
Gell-Mann a háromféle kvarkot „up”, „down” és „strange”
kvarknak nevezte.[11] A protonban két up és egy down kvark
van, miközben a neutronban egy up és két down, ahogyan azt a
23. oldalon már megmutattuk. Ezek mindketten ahhoz a
nyolcashoz tartoznak, ami a 24. oldalon látható. Ennek az
oktettnek a többi részecskéje az up és a down mellett a strange
kvarkot is tartalmazza. Egyes nyolcasok olyan részecskéket is
tartalmaznak, amelyek egy kvarkból és egy antikvarkból állnak.
A kvarkok felfedezése jó példa arra az előszóban már
említett szerepre, amit a matematika más tudományokban
betölt. Ezeket a részecskéket nem empírikus adatokra
támaszkodva jósolták meg, hanem matematikai
szimmetriamintázatokból. Ez tiszta elméleti jóslat volt, amit az
SU(3) csoport reprezentációinak szofisztikált matematikai
elmélete alapján tettek. Sok évbe telt, amíg a fizikusok
megtanulták ezt az elméletet (volt is bennük bizonyos
ellenállás), de mára már egy részecskefizikus sem létezhet
nélkülük. Nemcsak a hadronok osztályozását tette lehetővé, de a
kvarkok felfedezésére vezetett, és ezzel gyökeresen
megváltoztatta a fizikai realitásra vonatkozó elképzeléseinket.

Képzeld el: egy látszólag elvont matematikai elmélet képessé tett

bennünket arra, hogy betekintsünk a természet építőköveibe.
Kit ne bűvölne el az anyag e cseppnyi buborékainak mágikus
harmóniája, és ne csodálná a matematika erejét, amely feltárta
az univerzum rejtett összefüggéseit?
Mesélik, hogy amikor Elza, Albert Einstein felesége
meghallotta, hogy a Mount Wilson Obszervatórium
teleszkópjára van szükség ahhoz, hogy meghatározzuk a téridő
alakját, így szólt: „Ó, a férjem elintézi ezt egy boríték
hátoldalán.”
Tény, hogy a fizikusoknak olyan drága és bonyolult
berendezésekre van szükségük, mint a genfi nagy hadron
ütköztető, de olyan elméleti kutatók, mint Einstein vagy Gell-
Mann, a matematika legtisztább és legabsztraktabb ismereteit
használták a köröttünk levő világ titkainak feltárására.
Függetlenül attól, hogy kik vagyunk és miben hiszünk, ebben
a tudásban mindannyian osztozunk. Ez közelebb hoz minket
egymáshoz, és új jelentést ad az univerzum iránti
szeretetünknek.
 3. fejezet

Az ötödik probléma

J evgenyij Jevgenyijevics terve tökéletesen bevált: a matek

elkötelezett híve lettem. Lelkesen tanultam, és minél
mélyebbre merültem bele, annál jobban izgatta a fantáziámat,
és egyre többet akartam tudni róla. Ez történik veled, amikor
szerelmes leszel.
Rendszeresen találkoztam Jevgenyij Jevgenyijeviccsel.
Könyveket adott, és hetente egyszer elmentem hozzá a
pedagógiai főiskolára, ahol tanított, hogy megbeszéljük az
olvasottakat. Jevgenyij Jevgenyijevics focizott, jéghokizott és
röplabdázott, de mint mindenki akkoriban a Szovjetunióban,
szenvedélyesen cigarettázott is. A cigaretta illata még hosszú
ideig egyet jelentett számomra a matematikai problémákkal
való foglalkozással.
Beszélgetéseink gyakran az éjszakába nyúltak. Egyszer az
előadótermet, ahol tartózkodtunk, ránk zárta a portás, mert
eszébe sem jutott, hogy olyan későn még lehet ott valaki. Mi
annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy meg sem
hallottuk, amikor csattant a zár. Szerencsére egy földszinti
teremben ültünk, így ki tudtunk menekülni az ablakon át.
1984-et írtunk, utolsó éves voltam a középiskolában. El
kellett döntenem, melyik egyetemre jelentkezzek. Moszkvában
sok felsőoktatási intézmény volt, de ezek közül csak egyben
oktattak elméleti matematikát: a Moszkvai Állami Egyetemen,
az MGU-n, ahogyan a moszkvaiak nevezték (MGU a
Moszkovszkij Goszudartsztvennij Unyiverszityet, azaz a
Moszkvai Állami Egyetem rövidítése). Híres Mech-Matja, azaz a
Mechanika és Matematika Tanszék volt a Szovjetunió
matematikaoktatásának a zászlóshajója.
A mi felvételi vizsgánk egyáltalán nem hasonlított a SAT-ra,
amit az amerikai diákok tesznek. Ennek a Mech-Maton négy
része volt: írásbeli matek, szóbeli matek, egy irodalomról
készítendő esszé és szóbeli fizika vizsga. Akik, mint én,
kitűnően érettségiztek (még aranyérmet is kaptunk), azokat
automatikusan felvették, ha az első vizsgán ötöst kaptak.
Akkoriban lényegesen többet tudtam a középiskolai
anyagnál, azt vártam, hogy simán átjutok az MGU vizsgáján.
Sajnos túlzottan optimista voltam. Az első figyelmeztetést
egy levelező tanfolyamon kaptam, amelyen részt vettem, és
amit többek között Israel Gelfand szervezett (róla még lesz szó).
Ez az iskola azokat segítette, akik hozzám hasonlóan vidéken
éltek, és így nem volt kapcsolatuk speciális matematikai
iskolával. Havonta kaptunk egy brossúrát, amelyben kifejtették
a speciális iskolákban éppen soron lévő anyagot, és még valami
pluszt hozzátettek. Feladatokat is kitűztek, amelyek nehezebbek
voltak azoknál, amilyenekkel az iskolában találkoztunk.
Olyanok voltak, amilyenekkel várhatóan találkozunk a felvételi
vizsgán. A megoldásokat postán kellett visszaküldenünk. A
javítók (rendszerint a Moszkvai Egyetem első évfolyamosai)
ezeket átolvasták, jegyet adtak rá, és megjegyzéseikkel együtt
visszaküldték nekünk. Három éve voltam résztvevője ennek a
tanfolyamnak, és egy másiknak is, amely inkább fizikai
irányultságú volt. Mindez hasznos volt számomra, noha a
tanfolyamok tematikája közel állt az iskolai tananyaghoz (nem
úgy, mint mindaz, amire Jevgenyij Jevgenyijevics tanított).
A levél, amit a levelező iskolától kaptam, rövid volt: „Ha
jelentkezni akarsz a Moszkvai Egyetemre, nézz be hozzánk,
örömmel adunk tanácsot” – és megadták címként az MGU egyik
szárnyát, valamint a fogadóórák idejét. Nem sokat vártam, két
órai vonatozással bejutottam Moszkvába. A terem hatalmas
volt, szekrényekkel és rengeteg asztallal teli, mindegyik mellett
ült valaki, és írógépen dolgozott vagy javított valamit.
Bemutatkoztam, megmutattam a levélkémet, mire azonnal egy
aprócska fiatal nőhöz vezettek, aki harmincas éveinek az elejét
taposta.
– Mi a neved? – mondta üdvözlésül.
– Eduard Frenkel. (Akkoriban az Edward orosz verzióját
használtam.)
– És jelentkezni szeretnél az MGU-ra?
– Igen.
– Melyik szakra?
– Mech-Mat.
– Értem. – Lesütötte a szemét és megkérdezte:
– Mi a nemzetiséged?
– Orosz – mondtam.
– Valóban? És milyen nemzetiségűek a szüleid?
– Nos… az anyám orosz.
– És az apád?
– Az apám zsidó.
 Bólintott.
Számodra ez a párbeszéd szürreálisnak tűnhet, és most,
ahogy leírom, számomra is az. De 1984 táján – jusson eszedbe
Orwell{3} – senki sem csodálkozott azon, ha megkérdezték tőle,
mi a nemzetisége. A belső használatú útlevelünkben, amit
állandóan magunkkal kellett hordani, volt egy rubrika a
„nemzetiségre”. Közvetlenül a (1) vezetéknevünk, (2) atyai
nevünk, (3) keresztnevünk és (4) születési dátumunk után állt.
Emiatt pjataja grafa „az ötödik sor” volt a neve. A nemzetiséget
megadták a születési anyakönyvi kivonatban is, ahol szerepelt a
szülők nemzetisége is. Ha ez eltért, mint az én esetemben is, a
szülők választhattak, mi legyen a gyerek nemzetisége.
Az ötödik sor szemlátomást csupán arra szolgált, hogy
kiderüljön rólad, zsidó vagy-e, vagy sem. (Más nemzetiség fiait,
akiknek ugyancsak előítélettel és hátrányos
megkülönböztetéssel kellett megküzdeniük – noha nem olyan
mértékben, mint a zsidóknak – a tatárokat és az örményeket
ugyancsak ezzel a módszerrel szúrták ki.) Én az ötödik sorom
szerint orosz voltam, de apám neve elárulta, hogy zsidó vagyok.
Fontos itt megjegyezni, hogy apám családja egyáltalán nem
volt vallásos. Apámat nem nevelték vallásosnak, és ő sem nevelt
engem annak. Maga a vallás ezekben az években gyakorlatilag
nem létezett a Szovjetunióban. Az ortodox keresztény
templomokat megsemmisítették vagy bezárták. A néhány még
létező templomban csak néhány bábuskát (anyókát) lehetett
látni, olyanokat, mint anyai nagyanyám. Ő esetenként elment a
misére az egyetlen templomba, amely a szülővárosomban
megmaradt. Zsinagógából még kevesebb volt. Nálunk egy sem,
és Moszkvában, ahol hivatalosan tízmilló ember élt, egyetlen
zsinagóga létezett.[1] Veszélyes dolog volt templomba vagy
zsinagógába járni, észrevehettek álruhás ügynökök, és bajba
keverhettek. Ha tehát valakire azt mondták, hogy zsidó, azt nem
a vallására értették, hanem „vér szerinti”, etnikai
származására.
Ha nem használtam volna apám nevét, akkor is kiszúrt
volna a felvételi bizottság, mert a felvételi kérelmemben meg
kellett adnom szüleim teljes nevét. A teljes névben szerepel az
apai név, vagyis az apa nevében a pályázó nagyapjának a
keresztneve. Apám apai neve József volt, ami akkoriban a
Szovjetunióban egyértelműen zsidó névnek számított. E
csatornán keresztül mindenképp értesültek volna zsidó
voltomról (ha esetleg a családi nevem nem leplez le). A
rendszert úgy alkották meg, hogy mindenkiről kiderüljön zsidó
volta, aki negyedrészben az.
Miután kiderítette, hogy e szerint a fenti definíció szerint
zsidó vagyok, a nő megkérdezte:
– Azt tudod-e, hogy a zsidókat nem engedik be a Moszkvai
Egyetemre?
– Ez mit jelent?
– Azt, hogy okosabb lenne, ha egyáltalán nem jelentkeznél.
Ne pazarold az idődet. Nem juthatsz be.
Nem tudtam, mit mondjak.
– Ezért küldték nekem ezt a levelet?
– Igen. Én csak segíteni akarok.
Körülnéztem. Világos volt, hogy a teremben mindenki tudta,
miről beszélünk, még ha látszólag nem is figyeltek ránk. Ennek
sokszor meg kellett történnie, és már mindenki
hozzászokhatott. Félrenéztek, mintha menthetetlen beteg
lennék. Kétségbeestem.

Találkoztam korábban is antiszemitizmussal, de csak személyes

szinten, nem hivatalosan. Amikor ötödikes voltam, az
osztálytársaim azt kiabálták rám, hogy jevrej, jevrej (zsidó,
zsidó). Tudtam, fogalmuk sincs, mit beszélnek (amit világosan
mutatott, hogy néhányan összekeverték a jevrej szót, ami zsidót
jelent az evropejec szóval, ami európait jelent) – de biztosan
hallottak antiszemita kijelentéseket a szüleiktől vagy más
felnőttől. (Sajnos az antiszemitizmus mélyen gyökerezik az
orosz kultúrában.) Elég erős voltam, és volt elegendő barátom is
ahhoz, hogy ezek a zsiványok ne verjenek meg, de kellemetlen
tapasztalat volt. Ahhoz túl büszke voltam, hogy szóljak a
tanároknak vagy a szüleimnek, de egyik nap az egyik tanár
meghallotta, mi folyik, és közbelépett. A vége az lett, hogy
ezeket a gyerekeket magához hívatta az igazgató, és ezzel az
egész abbamaradt.
A szüleim hallottak arról, hogy a zsidókat diszkrimináció éri
a felvételi vizsgákon, de nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a
dolognak. Ahol éltünk, kevés zsidó volt, és a szóban forgó esetek
fizikusokat érintettek. A szokásos érvelés szerint zsidók azért
nem lehettek fizikusok, mert a fizika kapcsolódik a nukleáris
kutatásokhoz, így a nemzetbiztonsághoz és az államtitkokhoz; a
kormány azért nem enged hozzáférést zsidóknak ezekhez a
területekhez, mert a zsidók Izraelbe vagy máshová
emigrálhatnak. Ezzel a logikával arra jutottunk, hogy senki sem
törődik azokkal, akik tiszta matekkal foglalkoznak. Nos, mégis
akadt ilyen.
Minden, ami az MGU-n esett beszélgetésemmel kapcsolatban
állt, meglehetősen furcsa volt. És nem csak a dolog kafkai
vonatkozásairól beszélek. Értelmezhetjük úgy, hogy a nő, aki
velem beszélt, más diákokhoz hasonlóan engem is csak
figyelmeztetni akart arra, hogy mit várjak. Valóban igaz lehet
ez? Ne feledjük, hogy 1984-et írtunk, amikor a kommunista párt
és a KGB a Szovjetunióban még mindent az ellenőrzése alatt
tartott. A hivatalos politika szerint minden nemzetiség egyenlő,
amit nyilvánosan kétségbe vonni nagyon veszélyes volt. Ez a nő
mégis egészen nyugodtan beszélt a dologról velem mindenki
füle hallatára, és egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki félne
valamitől.
Mellesleg az MGU felvételi vizsgáit egy hónappal korábban
tartották, mint a többi főiskoláét. Ezért azok a diákok, akiket
nem vettek fel, másutt is próbálkozhattak. Mi érdeke fűződhet
valakinek ahhoz, hogy meggyőzze a diákokat, ne is
próbálkozzanak? Nagyon úgy tűnt, hogy bizonyos
hatalmasságok engem és más zsidó diákot egyszerűen el
akarnak riasztani.
De engem nem lehetett eltántorítani. Miután a dolgot töviről
hegyire megtárgyaltam a szüleimmel, úgy döntöttem, nincs
veszítenivalóm. Jelentkeztem a MGU-ra, és reménykedtem.

Az első vizsgát, az írásbeli matematikát július elejére tűzték ki.

Ebben mindig öt feladat szerepelt. Az ötödik általában gyilkos
és megoldhatatlan volt. Mintha az egész felvételinek egy külön
eleme lenne. Én azonban minden feladatot meg tudtam oldani,
az ötödiket is. Biztos voltam benne, hogy akárki javítja is a
dolgozatomat, a legapróbb hibát is fel fogja nagyítani, ezért
mindent nagyon részletesen leírtam. Ezek után többször is
ellenőriztem minden érvelésemet és számításomat, hogy biztos
lehessek abban, hogy semmi hibát nem követtem el. Minden
tökéletesnek látszott! Jókedvűen utaztam haza a vonattal.
Másnap elmondtam a megoldásomat Jevgenyij
Jevgenyijevicsnek, és ő is jónak találta. Úgy tűnt, a felvételi
egész jól indul számomra.
A következő vizsgám szóbeli matek volt, július 13-án, ami
abban az évben péntekre esett.
Ennek a napnak nagyon sok részletére egészen világosan
emlékszem. A vizsgám ebéd után kezdődött, így anyámmal
együtt utaztunk be reggel Moszkvába a vonattal. Pár perccel a
megadott időpont előtt léptem be az MGU egyik termébe.
Átlagos tanterem volt, benne tizenöt-húsz diák és négy vagy öt
vizsgáztató. A vizsga elején húznunk kellett egy darab papírt
egy nagy halomból a terem bejáratánál álló asztalról.
Mindegyik lapon két kérdés szerepelt, de a lapokat lefelé
fordították. Olyannak tűntek, mint a lottószelvények, ezért
bilétának neveztük – ez volt a belépőjegyünk. Összesen
körülbelül száz kérdést tűztek ki, ezeket persze már ismertük.
Nem igazán érdekelt, mit húzok, elölről-hátulról fújtam az
anyagot. Miután húztunk, le kellett ülnünk valamelyik
asztalhoz, és a papír tiszta oldalán kidolgozni a választ.
Az én lapomon a következő kérdések szerepeltek: (1) a
háromszög belsejébe írt kör és a háromszög területének a
képlete ennek a körnek a sugarával, (2) két függvény
hányadosának a deriváltja (csak a képlet). Tudtam a választ,
akár álmomból felkeltve is.
Leültem, felírtam a lapra néhány képletet, és megpróbáltam
összeszedni a gondolataimat. Ez körülbelül két percet vett
igénybe. Nem volt többre szükségem, készen voltam.
Felemeltem a kezemet. Több szabad vizsgáztató is volt a
teremben, mind arra vártak, hogy valaki felemelje a kezét, de
bizarr módon engem nem vettek észre, mintha nem is léteztem
volna. Átnéztek rajtam. Egy ideig fenn tartottam a kezemet,
minden különösebb hatás nélkül.
Aztán vagy tíz perc múlva mások is jelentkeztek, és a
vizsgáztatók odasiettek hozzájuk. Leültek a diákok mellé, és ott
hallgatták meg a válaszokat. Közel voltak hozzám, mindent
hallottam. A vizsgáztatók nagyon udvariasak voltak, sokszor
bólintottak, vagy kisegítő kérdéseket tettek fel. Semmi
szokatlan. Miután a diák megválaszolta a vizsgacéduláján álló
feladatot (ami általában tíz percig tartott), kapott egy újabb
feladatot. Ezek egyszerűek voltak, és a diákok többsége
megoldotta őket. Ennyi volt az egész!
Az első néhány diák már boldogan távozott, nyilván ötöst
kaptak, és én még mindig ott ültem egyedül. Végül elkaptam az
egyik vizsgáztatót, aki elment mellettem, úgy nézett ki, mint egy
friss PhD-s, és megkérdeztem: „Miért nem foglalkozik velem?”
Félrenézett, és nyugodtan mondta: „Sajnos nekünk nem szabad
veled beszélnünk.”
Körülbelül egy óra múlva két középkorú férfi lépett be a
terembe. Feszes léptekkel a bejárattal szemben álló asztalhoz
tartottak, és jelentkeztek az ott ülő fickónál. Ő bólintott és rám
mutatott. Világossá vált, hogy ők azok, akikre vártam: az
inkvizítoraim.
Az asztalomhoz jöttek és bemutatkoztak. Az egyik sovány
volt és gyors, a másik kissé kövér, nagy bajusszal.
– Rendben – mondta a sovány, mert ő vezette a társalgást. –
Miről van szó? Mi az első kérdés?
– A háromszög belsejébe írt kör és…
Megszakított.
– Mi a kör definíciója?
Meglehetősen agresszív volt, ami éles kontrasztban állt
avval, ahogyan a többi vizsgáztató bánt a diákokkal. Továbbá a
többi vizsgáztató semmit sem kérdezett addig, amíg a diák be
nem fejezte a vizsgacéduláján álló kérdésre adandó válaszát.
Ezt mondtam: – A kör a sík egy adott pontjától adott
távolságra levő pontjainak a halmaza.
Ez volt a standard definíció.
– Rossz! – jelentette ki az emberem örömmel.
Mi lehetett ebben rossz? Kicsit várt, aztán ezt mondta.
– Az összes adott távolságra levő pont halmaza.
Ez nagyon kimérten hangzott – a bajok első jele.
– Rendben – mondta az emberem. – Mi a háromszög
definíciója?
Miután megadtam a választ, egy kicsit elgondolkodott, mibe
tudna belekötni, majd folytatta. – És mi a háromszögbe írható
kör definíciója?
Ebből eljutottunk az érintő definíciójához, majd az
egyeneshez, ami újabb kérdéseket vetett fel, majd Eukleidész
ötödik posztulátumáról kérdezett a párhuzamosok
egyértelműségével kapcsolatban, ami egyáltalán nem szerepelt
a középiskolai anyagban! Olyan dolgokról beszéltünk, amiknek
csekély közük volt a cédulámon álló kérdéshez, és messze
felette álltak mindannak, ami tőlem elvárható volt.
Minden egyes szavamat megkérdőjelezte. Minden egyes
fogalmat definiálnom kellett, és ha a definícióban felbukkant
egy újabb fogalom, azt is definiálnom kellett.
Nem kell mondanom, ha a vezetéknevem Ivanov lett volna,
nem kaptam volna ilyen kérdéseket. Visszatekintve úgy
gondolom, a helyes eljárás az én részemről az lett volna, ha
azonnal tiltakozom, és közlöm a vizsgáztatókkal, hogy túllépték
a hatáskörüket. De ezt könnyű mondani utólag. Tizenhat éves
voltam, és ezek az emberek vagy huszonöt évvel öregebbek
nálam. Ők voltak a Moszkvai Állami Egyetem vizsgabizottsága,
és tőlem azt várták, hogy válaszoljak a kérdéseikre, ahogyan
tudok.
Egyórás faggatózás után áttértünk a második kérdésemre.
Akkorra már a többi diák elment, a terem kiürült. Úgy tűnik,
abban a teremben én voltam az egyetlen, akit „speciális”
eljárásban kellett részesíteni. Azt tippeltem, úgy osztották be a
zsidó diákokat, hogy egyszerre csak egy vagy kettő legyen egy
teremben.
A második kérdésem szerint fel kellett írnom két függvény
hányadosa deriváltjának a képletét. Sem definíciót, sem
bizonyítást nem kellett adnom. A kérdésben explicit benne volt,
hogy csak a képletet kell megadni. De természetesen a
vizsgáztatóim azt várták, hogy az analíziskönyvünk egész
fejezetét felmondjam.
 – Mi a derivált definíciója?
A standard definícióban, amit mondtam, szerepelt a
határérték fogalma.
– Mi a határérték definíciója? – Aztán: – Mi a függvény? – és
az egész körbenjárás újra megkezdődött.

Az MGU felvételi vizsgáin történt etnikai diszkriminációval több

publikáció is foglalkozik. Például Mark Saul a Notices of the
American Mathematical Society folyóiratban közölt
mélyenszántó cikkében[2] az én esetemet használta példaként. A
vizsgámat találóan ahhoz hasonlította, ahogy a Vörös Királynő
faggatta Alice-t az Alice Csodaországban című mesében. Tudtam
a válaszokat, de ebben a játékban, ahol bármit mondtam,
ellenem fordították, esélyem sem volt nyerni.
Egy másik, erről a témáról szóló cikkben[3] George G. Szpiro
ezt írja a Notices-ben:

A zsidókat, vagy olyan pályázókat, akiknek zsidó hangzású

nevük volt, már a bejáratnál különválasztották… A gátakat a
szóbeli vizsgán fektették le. A nem szívesen látott
pályázóknak „gyilkos kérdéseket” adtak, amelyek
megválaszolása nehéz okfejtéseket és fárasztó számolásokat
igényelt. Ezekkel nem a jelentkezők képességeit mérték,
csupán arra szolgáltak, hogy kigyomlálják a
„nemkívánatosakat”. A megalázó, nyíltan tisztességtelen
vizsgáztatások gyakran öt vagy hat órán át tartottak, noha a
törvény három és fél órában maximálta a felhasználható
időt. Akkor is, ha a pályázó válasza helyes volt, mindig
lehetett okot találni arra, hogy elmarasztalják. Egy
 alkalommal arra a kérdésre, hogy „mi a kör definíciója” a
pályázó azt válaszolta, hogy „a sík azon pontjainak a
halmaza, amelyek egy adott ponttól adott távolságra
vannak”. A helyes válasz, mondta a vizsgáztató, „a sík
összes olyan pontja, amelyek egy adott ponttól adott
távolságra vannak”. Egy másik esetben az volt a baj, hogy a
válaszadó nem kötötte ki, hogy az adott távolság ne legyen
nulla. Ha egy egyenlet gyökeire valaki azt mondta, hogy „1
és 2”, ezt arra javították, hogy „1 vagy 2”. (Egy másik
esetben viszont pont az „1 vagy 2” válasz minősült
rossznak.)

De térjünk vissza a vizsgámra. Újabb másfél óra telt el.

Akkor az egyik vizsgáztató ezt mondta:
– Rendben, befejeztük a kérdéseket. Itt egy probléma, oldd
meg!
A feladat nagyon nehéz volt. A megoldáshoz a Sturm-elvet[4]
kellett alkalmazni, amit nem tanultunk az iskolában. Én
azonban ismertem a levelező tanfolyamról, így meg tudtam
oldani a feladatot. Éppen a végső lépéseken dolgoztam, amikor
az egyik vizsgáztató visszajött.
– Készen vagy?
– Majdnem.
Megnézte, amit írtam, nyilván látta, hogy az jó, és már
majdnem készen vagyok.
– Tudod mit? – mondta. – Adok egy másik feladatot.
Nos, ez a második feladat kétszer olyan nehéz volt, mint az
első. Ezt is meg tudtam oldani, de félig sem jutottam, amikor a
vizsgáztató újra félbeszakított.
– Még nem készültél el? – kérdezte. – Na, akkor ezt csináld
meg.
Ha a felvételi egy bokszmérkőzés lett volna, amelyen az
egyik fél éppen a sarokban próbálja összeszedni magát a rá
zúduló ütések után (amelyek egy része övön alul érte), nos
akkor ez volt a halálos csapás. Első ránézésre ártatlannak tűnt a
feladat: adott egy kör és két pont a körön kívül, szerkeszteni
kellett egy kört, amelyik átmegy a két ponton és érinti az adott
kört.
Ám a megoldás nagyon bonyolult. Még egy hivatásos
matematikus sem biztos, hogy kapásból rátalál. Vagy
használunk egy trükköt, amit inverziónak neveznek, vagy
belemegyünk egy hosszadalmas konstrukcióba. Ezek egyikét
sem tanítják a középiskolában, ezért ezt a feladatot nem lett
volna szabad feladni ezen a felvételi vizsgán.
Ismertem az inverziót, és rájöttem, hogy azt kell alkalmazni.
Elkezdtem kidolgozni a megoldást, de pár perc múlva
visszajöttek és leültek mellém. Az egyikük ezt mondta:
– Most beszéltem a felvételi bizottság helyettes vezetőjével
az esetedről. Azt kérdezte, miért pocsékoljuk még mindig az
időnket. – Nézd – és előhúzott egy hivatalosnak látszó
dokumentumot, amit akkor láttam először, és valamilyen
megjegyzések álltak rajta. – A vizsgalapodon az első kérdésre
adott válaszod hiányos volt, még a kör definícióját sem tudtad.
Itt egy mínuszt kellett adnunk. A második kérdésre sem nagyon
tudtad a választ, de rendben, adtunk egy mínusz-pluszt. Aztán
nem fejezted be az első feladatot, sem a másodikat. Na és a
harmadikat? Hát azt egyáltalán nem oldottad meg. Tehát nincs
más választásunk, meg kell buktatnunk.
Az órámra néztem. Több mint négy óra hosszat tartott a
vizsga. Ki voltam merülve.
– Megnézhetem az írásbeli dolgozatomat?
A másik ember odament az asztalhoz, és elhozta a
dolgozatomat. Letette elém. Ahogy lapoztam, úgy éreztem,
mintha egy szürrealista filmben szerepelnék. Minden válasz
helyes volt, minden megoldás helyes volt. De rengeteg a
megjegyzés. Mindet ceruzával írták – gondolom, hogy könnyen
ki lehessen radírozni őket –, de egytől egyig nevetségesek
voltak, mintha valaki csak gúnyt akart volna űzni belőlem. Az
egyikre még mindig emlékszem: a számolások során azt írtam,
hogy √8 >2.” És ott állt a megjegyzés: „nincs bizonyítva.”
Valóban? A többi megjegyzés sem volt jobb ennél. És hogyan
osztályozták ezt a dolgozatot, amelyben minden feladatot
helyesen megoldottam, mind az ötöt? Nem kaptam ötöst, sem
négyest. A jegyem hármas volt, ami az amerikai C orosz
megfelelője. C-t adtak az egészre?
Tudtam, vége mindennek, ebben a rendszerben nem
győzhetek. Azt mondtam: – Rendben van.
Az egyikük megkérdezte: – Akarsz fellebbezni?
Tudtam, hogy van fellebviteli bizottság. De mit érhettem
volna el? Talán kijavítják a hármast négyesre, de mi lesz a
szóbeli vizsgával? Itt az ő szavuk áll szemben az enyémmel. És
ha kijavítják az egészet hármasról négyesre, mit érek vele? Még
egy csomó vizsga volt hátra, megfoghattak azokon is.
Álljon itt az, amit George Szpiro írt a Notices-ben:[5]
 Még ha a pályázó át is ment minden nehézség ellenére mind
az írásbeli, mind a szóbeli vizsgán, akkor is megfoghatták az
orosz irodalomról készített esszéjével, mondván: „nem
dolgozta ki a témát elfogadhatóan”. Nagyon kevés kivétellel
a fellebezéseknek nem volt semmi esélyük. Jobb esetben az
érveket nem fogadták el, rosszabb esetben a felvételizőt
megrótták azért, mert „ellenszegült a vizsgáztatóknak.”

De az igazi kérdés az volt, akarok-e én egyáltalán egy olyan

egyetemen tanulni, amely teljes hatalmát latba vetette annak
érdekében, hogy ne kerüljek be. Azt mondtam: – Nem,
visszavonom a kérelmemet.
Az arcuk felderült. Ha nem fellebbezek, nekik sincs több
gondjuk velem, kisebb a veszélye, hogy miattam bajba
kerülnek.
– Nagyszerű – mondta a beszédesebb –, azonnal
összeszedem az irataidat.
Kimentünk a teremből és beléptünk a liftbe. Becsukódott az
ajtó. Csak kettesben voltunk. A vizsgáztató jókedvű volt. Ezt
mondta: – Nagy voltál. Nagyon meggyőző teljesítmény. Azon
töprengtem: speciális matematikai iskolába jártál?
– Egy kisvárosban nőttem fel, ott nincs speciális iskola.
– Valóban? Netán a szüleid matematikusok?
– Nem, mérnökök.
– Hát ez nagyon érdekes… Most látok először ilyen erős
diákot, aki nem spec-matból jött.
Hihetetlen volt, amit mondott. Ez az ember megbuktatott
engem egy közel öt órán át tartó megalázó, embertelen,
diszkriminatív vizsgán. Úgy éreztem, megölte az álmaimat,
hogy egyszer matematikus leszek. Egy 16 éves diák, akinek
egyetlen bűne az volt, hogy zsidó családban nőtt fel. És most ez
a fickó dicsérget engem, és arra vár, hogy megnyíljak neki?!
De hát mit tehettem volna? Üvöltsek rá, pofozzam meg? Csak
álltam ott, csendben és mereven. Folytatta. – Hadd adjak egy
tanácsot. Menj a Moszkvai Olaj- és Gázipari Főiskolára. Van
alkalmazott matematikus szakjuk, amely egész jó. Felveszik a
hozzád hasonló diákokat.
Kinyílt a lift ajtaja, és egy perc múlva átadta a pályázatom
sovány dossziéját, amelyből furcsán kilógtak az érmeim és
díjaim.
– Sok szerencsét – mondta, de nem voltam képes válaszolni.
Egyetlen vágyam az volt, hogy végre megszabaduljak erről a
helyről.

Végre kinn voltam, az MGU impozáns épületének hatalmas

lépcsőjén. Beszívtam a friss nyári levegőt, és hallottam a
távolból a nagyváros zaját. Sötétedett, és gyakorlatilag nem volt
senki a közelemben. Rögtön felfedeztem a szüleimet, akik egész
idő alatt a lépcsőn vártak rám. Ránéztek az arcomra, a
dossziémra, és tudták, mi történt velem odabent.
 4. fejezet

A Kerozinka

A kkor este, a vizsga után a szüleimmel elég későn értünk

haza. Még mindig sokkos állapotban voltunk, nem hittük
el, ami történt.
Az eset nagyon megrázta a szüleimet. Mindig nagyon közel
álltam hozzájuk, feltétel nélkül szerettek. Sohasem erőltették a
tanulást vagy a pályaválasztást, de bátorítottak, hogy tegyem
azt, amit jónak látok. És természetesen büszkék voltak az
eredményeimre. Nagyon elkeserítette őket, ami a vizsgán
történt, részben annak igazságtalan volta miatt, részben azért,
mert képtelenek voltak bármi módon megvédeni engem.
Harminc évvel korábban, 1954-ben apámnak hasonlóan
szertefoszlott az álma, hogy elméleti fizikus legyen, de más
okból. Sok millió ártatlan emberrel együtt apám apja, a
nagyapám is a sztálini üldöztetések áldozatává vált. 1948-ban
letartóztatták azzal a koholt váddal, hogy fel akarta robbantani
Gorkijban (ma Nizsnyij Novgorod) az autógyárat, ahol ő az
anyagbeszerzők főnöke volt. Ennek a vádnak egyetlen
„bizonyítéka” az volt, hogy találtak nála egy doboz gyufát,
amikor letartóztatták. Kényszermunkára küldték északra egy
szénbányába, amely annak a Gulág szigetvilágnak volt a része,
amelyet Alekszandr Szolzsenyicin és mások évekkel később
olyan plasztikusan leírtak. Elítélték, mint „a nép ellenségét”,
apám pedig „a nép ellenségének a fia” lett.
Apám köteles volt ezt beírni a kérvényébe, amikor a Gorkij
Egyetem fizikus szakára jelentkezett. Annak ellenére, hogy
dicséretekkel fejezte be a középiskolát és így automatikus
felvételében reménykedtek, ő megbukott a felvételi
beszélgetésen, amelynek az egyetlen célja az volt, hogy kiszűrje
„a nép ellenségeit”. Apám kénytelen volt mérnökképző iskolába
menni. (Mint minden rabot, 1956-ban nagyapámat is
rehabilitálták Nyikita Hruscsov parancsára, de ekkor már késő
volt, az igazságtalanságot nem lehetett meg nem történtté
tenni.)
Most, harminc évvel később a fia hasonló tapasztalatokat
szerzett.
De nem volt idő az önsajnálatra. Gyorsan el kellett dönteni,
mit tegyünk, és az első kérdés az volt, hogy hova jelentkezzek
főiskolára. Ezek mindegyikében két héttel később,
augusztusban volt a felvételi vizsga, és csak egy helyre lehetett
jelentkezni.
A következő reggel apám korán kelt, és bement Moszkvába.
Komolyan vette azt, amit az MGU-n a vizsgáztatóm tanácsolt.
Úgy tűnt, a vizsgáztató segíteni akart, mintegy részleges
kompenzációként az engem ért igazságtalanságok miatt.
Egyenesen az Olaj- és Gázipari Főiskola{4} felvételi irodájába
ment. Sikerült találnia valakit, akivel négyszemközt
beszélhetett, és feltárta neki a helyzetünket. Ez az ember azt
mondta, tud arról, hogy az MGU-n antiszemitizmus
tapasztalható, de ilyesmi nem fordul elő az Olaj- és Gázipari
Főiskolán. Azt is mondta, hogy a jelentkezők tudásszintje náluk
nagyon magas, pontosan az olyan esetek miatt, mint az enyém.
A felvételi vizsga nem lesz sétagalopp. De kijelentette: „Ha a
fiad valóban olyan kitűnő, mint mondod, akkor fel fogják venni,
mert itt nincs antiszemita diszkrimináció.”
– Figyelmeztetlek azonban – tette hozzá –, hogy nálunk a
posztgraduális képzést mások végzik mint a graduálist, ezért
arra nincs semmi biztosíték, hogy oda is felveszik.
Erről azonban ráértünk töprengeni öt év múlva, ami akkor
nagyon távolinak tűnt.
Apám több főiskolára is elment, ahol ugyancsak folyt
alkalmazott matematikus képzés, de ezeken a helyeken nem
találta meg azt a légkört, amit az Olaj- és Gázipari Főiskolán.
Ezért, amikor este hazatért és mindent elmesélt anyámnak és
nekem, máris úgy döntött, hogy az Olaj- és Gázipari Főiskolára
jelentkezzek alkalmazott matematikus szakra.
Az intézmény egyike volt annak a tucatnyi főiskolának
Moszkvában, ahol technikusokat képeztek a különféle iparágak
igényeinek kielégítésére. Ilyen volt például a Kohászati Intézet
és Vasútmérnöki Főiskola is (akkoriban a Szovjetunióban a
főiskolák többségét intézetnek nevezték). Tehát az MGU-n
tapasztalható antiszemitizmus „segítette a zsidó származású
matematikus hallgatók elhelyezkedését a gazdasági szférában”
– írja Mark Saul a cikkében.[1] Az Olaj- és Gázipari Főiskola
„gondoskodott a piac igényeinek kielégítéséről, begyűjtötte a jól
felkészült jelentkezőket, kihasználva más egyetemek
antiszemita irányvonalát”. Mark Saul ezt írja:
 Maga a Kerozinka becenév tükrözte a büszkeségüket és
cinizmusukat. A kerozinka kerozint égető primitív fűtőtest,
igen hatékony eszköz a hideg ellen. A diákokat és a
végzetteket hamar elnevezték „kerozintechnikusoknak”, és
az iskola a matematika iránt érdeklődő zsidó diákok
mennyországa lett.
Hogyan vált a Kerozinka a tehetségek gyűjtőhelyévé? Nos,
erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Tudtunk arról, hogy
vannak más intézmények is, amelyek abból éltek, hogy az
MGU nem veszi fel a zsidókat. Azt is tudtuk, hogy ennek a
kirekesztő politikának a bevezetése kezdetben valószínűleg
bizonyos ellenállásba ütközött. Egyes intézeteknek talán
egyszerűbb volt befogadni a zsidókat, mint kirekesztő
politikát folytatni ellenük. De miután kialakult ez a jelenség,
és a Kerozinka a zsidó diákok gyűjtőhelyévé vált, miért
tűrték meg? Azt rebesgették, hogy a titkos rendőrség (KGB)
tervezte ezt így, hogy a zsidó diákok szem előtt legyenek. De
közrejátszhattak ennél jóval pozitívabb indítékok is: az
intézmény adminisztrációja észrevehette a jelenségben
rejlő fejlődési lehetőséget, s ezért konzerválta ezt az
állapotot.

Úgy gondolom, az idézet utolsó mondata egészen pontos. Az

Olaj- és Gázipari Főiskola elnöke (vagy rektora, ahogyan ott
nevezték), Vlagyimir Nyikolajevics Vinogradov okos menedzser
volt, és arról volt híres, hogy vonzotta az olyan professzorokat,
akik képesek voltak megújítani a kutatást és az oktatást – új
tanítási módszert alkalmaztak az osztálytermekben. Azt a
szabályt vezette be, hogy minden vizsga (beleértve a felvételit
is) írásban történjen. Természetesen még mindig maradt
lehetőség a visszaélésre (mint az én esetemben az MGU-n), de
ez az eljárás mégis védelmet nyújtott az olyan megsemmisítő
bukástól, mint amit én éltem át az MGU szóbeli vizsgáján. Nem
lepne meg, ha maga Vingradov döntött volna úgy, hogy nem
diszkriminálja a zsidókat, és ha ez így volt, akkor ez
jólelkűségre, mi több, bátorságra vall a részéről.
Ahogyan reméltük, nem is volt diszkrimináció a felvételi
vizsgán. Felvettek az első vizsgám után (írásbeli matek),
amelyre 5-öst kaptam, vagyis A-t (a kitűnőket azonnal felvették,
ha az első vizsgájukon A-t kaptak). Bizarr módon ez az ötös
nehezen született meg, mert néhány eredményemet hibásan
írták be az automatikus osztályzó rendszerbe,
következésképpen először négyest, azaz B-t kaptam. Órákon át
sorban kellett állni, miközben őrült gondolatok jártak a
fejemben. De mihelyt a fellebbviteli bizottság elé kerültem,
kiderült, hogy a hiba nyilvánvaló, és könnyen korrigálható,
elnézést kértek tőlem, és ezzel a felvételi vizsgám hőstörténete
véget ért.

1984. szeptember 1-jén megkezdődött az új tanév, és

találkoztam az osztálytársaimmal. Évente csak ötven diákot
vettek fel a szakra (szemben az MGU-val, ahol a Mech-Matra
ötszázan kerültek be). Sokan a társaim közül ugyanúgy jártak,
mint én. Ott volt körülöttem néhány igen tehetséges matekos.
Mindenki moszkvai volt kivéve engem, és a kisinyovi Misa
Szmojakot, aki a kollégiumban a szobatársam lett. Akik
Moszkván kívül éltek, csak akkor jöhettek ide, ha kitűnően
zárták a középiskolát, ami szerencsére nekem is sikerült.
 Az osztálytársaim közül sokan a legjobb specmatos{5}
iskolákból jöttek: az 57-es, 179-es, 91-es és 2-es számú iskolából.
Néhányan matematikusok lettek, és ma a világ legjobb
egyetemein professzorok. Köztük a legtehetségesebbek: Pása
Etingof, ma professzor az MIT-n, Gyima Kleinbock, ma
professzor a Brandeis Egyetemen, és Misa Finkelberg, aki ma a
Moszkvai Közgazdasági Főiskolán professzor. Ez a környezet
nagyon lelkesítő volt számomra.
A matematikát magas szinten tanították a Kerozinkán,
néhány alapvető tárgyat, például az analízist, a
funkcionálanalízist és a lineáris algebrát ugyanolyan szinten,
mint az MGU-n. De az elméleti matematika más ágai, mint a
geometria és a topológia, nálunk nem szerepeltek a tanrendben.
A Kerozinka csak alkalmazott matematikát nyújtott, és az
oktatásunk olyan konkrét területeket célzott meg, mint az olaj
és a gáz kitermelése és gyártása. Elég sok kifejezetten
alkalmazott matematikai tárgyunk volt: optimalizálás,
numerikus analízis, valószínűségszámítás és statisztika. Aztán
elég sok szó esett a számítástechnikáról is.
Örültem annak, hogy be kellett járnom ezekre az
alkalmazott matematikai előadásokra. Megtanultam, hogy nincs
éles határvonal a „tiszta” és „alkalmazott” matek között, a
minőségi alkalmazott matematika mindig komoly tiszta
matekon alapult. Mindez ugyan nagyon hasznos volt, de nem
feledkezhettem meg eredeti szerelmemről. Tudtam, találnom
kell egy utat ahhoz, hogy megtanuljam mindazt a tiszta
matematikát, amit a Kerozinkán nem kaptam meg.
 A probléma megoldódott, amikor összebarátkoztam az
évfolyamtársaimmal, különösen azokkal, akik a híres moszkvai
specmatos iskolákba jártak. Kölcsönösen elmeséltük egymásnak
a magunk történetét. Azokat, akik zsidók voltak (már a szerint a
mérce szerint, amit már leírtam), hasonlóan megbuktatták,
ugyanolyan gorombán, mint engem, de azokat az
osztálytársaikat, akik nem voltak zsidók, simán felvették az
MGU-ra. Ezektől mindig tudtuk, mi történik a Mech-Maton,
milyen tárgyak vannak, melyek jók vagy rosszak, és hol vannak
az előadások. Így a második kerozinkás héten az egyik
osztálytársam (ha jól emlékszem, Gyima Kleinbock volt) ezzel
állt elő: „Figyelj, megyünk az MGU-ra Kirillov előadására.
Velünk jössz?”
Kirillov híres matematikus volt, és persze meg akartam
hallgatni az előadásait. De el nem tudtam képzelni, mi módon
lehetséges ez. Az MGU hatalmas épületét szigorúan őrizte a
rendőrség. Csak akkor engedtek be, ha volt speciális
diákigazolványod.
– Semmi gond – mondta az osztálytársam –, átmászunk a
kerítésen.
Ez elég veszélyesen és csábítóan hangzott, így azt
válaszoltam, megyek.

Az épület mellett a kerítés meglehetősen magas volt, közel húsz

lábnyi, de egy helyen volt rajta egy rés, és ott be lehetett mászni.
Na de aztán merre? Besurrantunk az épületbe egy mellékajtón
keresztül, és hosszú folyosókon áthaladva, egy konyhába
jutottunk. Onnan, igyekezve nem nagy feltűnést kelteni, nehogy
az ott dolgozók észrevegyenek, egy kávézóba kerültünk, majd
onnan a főbejárathoz. Lifttel felmentünk a tizennegyedik
emeletre, ahol az előadás volt.
Alekszander Alekszandrovics Kirillov (avagy Szan Szanics,
ahogyan becéztük) karizmatikus előadó és kiváló ember volt,
akit az évek során nagyon jól megismertem. Azt gondolom,
szabályos bevezető előadást tartott a reprezentációelméletbe a
jól ismert könyve alapján. Volt egy szemináriuma is végzett
diákok számára, amire szintén eljártunk.
Hála Kirillov jó szívének, mindenbe bevont bennünket. A fia,
Surik (ma a Stony Brook University professzora) a 179-es számú
specmatos iskolába járt Gyima Kleinbock és Szima Havkin
osztálytársaimmal együtt. Nem kell mondanom, hogy Szan
Szanics tudta, hogy minket nem engedtek be az MGU-ra.
Évekkel később elmondta nekem, hogy semmit sem tudott tenni
az érdekünkben – a közelébe sem engedték a felvételi
bizottságnak, ami tele volt tömve a Kommunista Párt
apparátcsikjaival. Csak annyit tehetett, hogy belopózhattunk az
előadásaira.
Kirillov mindent megtett annak érdekében, hogy a
Kerozinkából jött diákjai jól érezzék magukat az előadásain. Az
első egyetemi évem legszebb emlékei közé tartoznak Kirillov
előadásai vagy szemináriumai. Bejártam Alekszander Rudakov
szemináriumaira is, ami szintén nagy élmény volt.
Mindeközben mindent tanultam, amit csak matematikából
tanulni lehetett a Kerozinkán. Kollégiumban laktam, de
hétvégeken hazajártam, és kéthetente találkoztam Jevgenyij
Jevgenyijeviccsel. Könyveket tanácsolt nekem, én pedig
beszámoltam neki az előrehaladásomról. De ha meg akartam
tartani a lendületemet és ébren akartam tartani az
érdeklődésemet, hamarosan szükségem lett volna egy olyan
témavezetőre, akivel gyakrabban találkozhatok, és akitől kapok
olyan problémákat, amelyeken dolgozhatok. Kívülállónak
éreztem magam. 1986 tavaszán, a második évemben
önelégültség és stagnálás vett erőt rajtam. Minden
összeesküdött ellenem, és kétségeim támadtak afelől, hogy
teljesül-e az álmom, hogy valaha matematikus legyek.
 5. fejezet

A megoldás fonata

M ár kezdtem kétségbeesni, amikor egy óraközi szünetben a

Kerozinkán az egyik legelismertebb professzorunk,
Alekszandr Nyikolajevics Varcsenko jött oda hozzám a folyosón.
Varcsenko a világhírű szovjet matematikus, Vlagyimir Arnold
egyik tanítványa volt, és maga is első osztályú matematikus.
– Szeretnél egy matematikai problémán dolgozni? –
kérdezte.
– Igen, persze – feleltem –, de milyen jellegű problémán? –
kérdeztem, mintha nem lett volna kedvem bármihez.
– Ez a kérdés a munkám során merült fel, és úgy gondolom,
jó probléma egy olyan tehetséges diák számára, amilyen te
vagy. Ennek a területnek a szakértője Dmitrij Boriszovics Fuchs.
– Ő híres matematikus volt, akiről már hallottam. – Már
beszéltem vele, és hajlandó arra, hogy egy diák témavezetője
legyen ezen a területen. Itt a telefonszáma. Hívd fel, majd
megmondja, mit kell tenned.
Nagyon gyakori, hogy egy olyan tapasztalt matematikus,
mint amilyen Varcsenko volt, a munkája során a legkülönfélébb
megoldatlan matematikai problémákba ütközik. Ha Varcsenko
problémája közel állt volna a saját szakterületéhez, maga is
megpróbálhatta volna megoldani. De nincs olyan matematikus,
aki egyedül dolgozik, így a matematikusok gyakran átadják az
ilyen problémákat (amelyeket különben nem tartanak nagyon
nehezeknek) a diákjaiknak. Néha a kérdés kívülesik a
professzor közvetlen érdeklődésén, de azért persze kíváncsi a
megoldásra, ahogyan ez volt a helyzet az én esetemben is. Ezért
fordult Varcsenko Fuchshoz, hogy ő vezesse a kutatásaimat.
Mindent összevéve, az ilyen tranzakció teljesen megszokott a
matematikusok világában.
Szokatlan volt azonban, hogy Fuchs nem tartozott egyik
egyetemhez sem. Mégis évek óta dolgozott azon, hogy enyhítse
a zsidó diákokat ért diszkriminációt azzal, hogy
magánemberként foglalkozott azokkal a tehetséges fiatalokkal,
akiket nem engedtek be az MGU-ra.
Ezen erőfeszítéseinek részeként Fuchs részt vett a „Zsidó
Egyetemként” ismertté vált nem hivatalos esti iskola
munkájában, ahol ő és kollégái tartottak különféle kurzusokat.
Néhány ilyen előadást kezdetben még a Kerozinkán is tartottak,
de ez még azelőtt volt, hogy én odakerültem.
Ezt az iskolát Bella Mucsnyik Szubbotovszkaja szervezte, egy
csupa szív és lélek, bátor nő. Sajnos a KGB felfedezte a dolgot, és
riadót fújt, mert aggasztotta őket, hogy zsidó emberek engedély
nélkül összejönnek. Behívták a KGB-re Szubbotovszkaját, és
kihallgatták. Nem sokkal ezután gyanús körülmények között
elgázolta őt egy teherautó. Sokan úgy vélték, hogy ez egy
hidegvérű gyilkosság volt.[1] Irányítás híján az iskola
hamarosan megszűnt.
Két évvel e tragikus eseményláncolatot követően kerültem a
Kerozinkára. Noha az iskola nem létezett, volt a
professzoroknak egy kis hálózata, akik segítettek az olyan
szerencsétlen kiközösítetteken, mint én. Kiválogatták az
ígéretes diákokat, tanácsokkal, biztatással támogatták, és
néhány esetben teljes körű gondoskodásban részesítették őket.
Ez volt az oka annak, hogy Varcsenko éppen nekem adta a
feladatot a Kerozinkán, és nem keresett magának valakit az
MGU-n, a Mech-Maton, ahol hála a kapcsolatainak, könnyen
talált volna olyan diákot, aki szíves-örömest foglalkozik vele.
Fuchs is ezért volt hajlandó rám áldozni az idejét.
Emiatt nagyon hálás vagyok neki. Visszatekintve biztos
vagyok abban, hogy Fuchs kedvessége és nagyvonalúsága
nélkül sohasem lett volna belőlem matematikus. Hallgattam az
előadásokat a Kerozinkán, ücsörögtem az MGU-n, de mindez
nem volt elegendő. Lehetetlen, hogy egy diák maga kezdjen
kutatásba anélkül, hogy valaki irányítaná a tevékenységét. Egy
témavezető nélkülözhetetlen.
Abban az időben mindössze Fuchs telefonszáma volt a
kezemben, és annyit tudtam, hogy elkezdek egy témában egy
munkát, amit ő irányít. Mindez hihetetlen volt! Még nem
tudtam, mi lesz az egészből, de azt rögtön tudtam, hogy valami
nagy dolog történt velem.
Akkor este összeszedtem minden bátorságomat, felhívtam
Fuch- szot egy fizetős telefonról, és megmondtam, ki vagyok.
– Tudok rólad – mondta Fuchs. – Adok egy cikket, olvasd el.
Másnap találkoztunk. Fuchs olyan volt, mint egy óriás,
egyáltalán nem ilyennek képzeltem. Nagyon lényegretörő volt.
– Tessék – mondta, és kezembe nyomott egy kéziratot. –
Próbáld elolvasni, és mihelyt valamit nem értesz, hívjál.
Úgy éreztem, mintha a Szent Grált kaptam volna meg.
 Egy cikk volt, vagy tizenkét oldalnyi, ő írta néhány éve a
„fonatcsoportokról”. Azon az estén olvasni kezdtem.
Nem volt hiába a hároméves munkám Jevgenyij
Jevgenyijevics- csel meg aztán magamban. Nemcsak
megértettem a cím minden szavát, de arról is volt némi
fogalmam, miről szól a cikk. Úgy döntöttem, egyedül olvasom el
az egészet. Büszkeségből. Elképzeltem, milyen nagy hatással
lesz Fuchsra, amikor bejelentem, hogy mindent megértettem,
egyedül.
Hallottam már a „fonatcsoportokról”. Ezek tipikus példák a
csoportokra, amelyekről a 2. fejezetben volt szó. Jevgenyij
Jevgenyijevics a csoport fogalmát a szimmetriákkal
kapcsolatban vezette be, ezért a csoport elemei egy tárgy
szimmetriái voltak. Például a körcsoport a kör alakú asztal
(vagy tetszőleges kerek tárgy) szimmetriáiból állt, és a négy
forgatás csoportjának elemei a négyzet alakú asztal (vagy
tetszőleges négyzet) szimmetriái voltak. Ha már értjük a
„csoport” fogalmát, kereshetünk más példákat. Kiderül, sok
példa van a csoportra, amelyeknek semmi közük a
szimetriákhoz, amelyek kezdetben a csoport fogalmának
kialakítását motiválták. Ez tipikus. Valamely matematikai
fogalom megteremtését egy adott terület motiválja a matekban
(vagy fizikában, mérnöki tudományokban, vagy egyéb
területen), de aztán az a fogalom egészen máshol lesz nagyon
hasznos és adekvát.
Nagyon sok csoport nem a szimmetriákból származik. Ilyen
a fonatcsoport is.
 Nem ismertem a fonatcsoport olyan gyakorlati
alkalmazásait, mint a titkosírás, a kvantumszámítás és a
biológia, amelyekről később beszélünk. De megszédített
ezeknek a matematikai absztrakcióknak a benső szépsége.
Minden egyes n = 1, 2, 3, … természetes számhoz pontosan
egy fonatcsoport tartozik. Általában Bn-nel jelöljük őket, így n =
1-hez tartozik B1, n = 2-höz tartozik B2 és így tovább.
A Bn csoport leírásához először meg kell adnunk az elemeit,
ahogyan ezt tettük a kerek és négyzet alakú tárgyak forgatási
szimmetriáival. A Bn csoport elemei az n szálú fonatok, ahogyan
azt az alábbi ábra mutatja n = 5 esetén. Képzelj el két merev,
átlátszó lemezt, mindegyiken öt szeggel, és kösd össze az egyik
lemez mindegyik szegét a másik lemez valamelyik szegével.
Mivel a lemezek átlátszóak, látjuk az összes szálat. A szálak
mindegyike szabadon tekereghet a többiek között, de az nincs
megengedve, hogy belegabalyodjon saját magába. Mindegyik
szeget pontosan egy másik szeggel kell összekötnünk.
Az egész dolog – két lemez, szegek és szálak – együttesen
alkot egyetlen fonatot, ahogy egy autó négy kerékből, egy
sebességváltóból, négy ajtóból (és így tovább) áll. Nem az egyes
részletek fontosak, hanem az egész együtt.
 Ezek az n szálú fonatok. Most megmutatjuk, hogy az n szálú
fonatok együtt csoportot alkotnak. Ehhez meg kell adnunk két
fonat kompozícióját. Más szavakkal, minden n szálú fonatokból
álló párhoz meg kell adnunk egy újabb n szálú fonatot, ahogyan
két forgatáshoz megadtunk egy harmadik forgatást azáltal,
hogy a forgatásokat egymás után hajtottuk végre. Aztán
ellenőriznünk kell, hogy ez a kompozíció rendelkezik
mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyeket a 2. fejezetben
felsoroltunk.
 Tegyük fel tehát, hogy adott két fonat. Helyezzük egymás fölé
őket, és állítsuk párba a szegeket úgy, ahogyan azt az ábra
mutatja. Hagyjuk el a közbülső lemezeket, és kössük össze a
felső szálakat az alsó szálakkal a párba állított szegek mentén.
A keletkezett fonat kétszer olyan hosszú, de ez nem
probléma. Megrövidítjük a szálakat úgy, hogy ugyanolyan
hosszúak legyenek, mint az eredetiek, vigyázva arra, hogy
közben ne tekeredjenek tovább. Voila! Kiindultunk két fonatból,
és kaptunk egy újat! Ez két fonat kompozíciójának a szabálya.

Mivel a fonatcsoport nem szimmetriákból származik,

célszerűbb nem úgy gondolni erre a műveletre mint
kompozícióra (ami természetes volt a szimmetriákra), hanem
mint „összeadásra” vagy „szorzásra”, azoknak az eljárásoknak a
mintájára, amelyeket a számokon végzünk. Ebből a
szempontból a fonatok hasonlítanak a számokhoz, mondjuk,
kicsit „szőrös” számok, ha úgy tetszik.
Ha adott két egész szám, összeadhatjuk ezeket, és kapunk
egy harmadik számot. Hasonlóan, két adott fonatból
előállítottunk egy új fonatot a fenti eljárással. Gondolhatunk
erre a műveletre úgy, mint a fonatok „összeadására”.
Most be kell látnunk, hogy ez az összeadás rendelkezik a
csoport összes tulajdonságával (vagyis teljesíti a csoport
axiómáit). Először szükségünk van egy egységelemre (a
forgatások esetében ez a 0 fokkal való forgatás volt). Ez az a
fonat, amelyben a szálak egyenesen lefelé mennek minden
tekergés nélkül, ahogyan az ábra mutatja. Ez bizonyos
értelemben a „triviális” fonat, mivel semmilyen szövés nem
történik benne, ahogyan a 0 fokos forgatás sem forgat
egyáltalán.[2]
 A következő dolog, amire szükségünk van, egy adott b fonat
inverz fonata (a forgatások esetében ez ugyanolyan szögű, de
ellentétes irányú forgatás volt). Ha ezt hozzáadjuk az eredeti
fonathoz, akkor az identikus fonatot kell kapnunk.
Ezen a ponton ki kell térnem egy fontos részletre, amit eddig
a szőnyeg alá sepertem: nem különböztetünk meg két fonatot,
ha egyikből a másikat megkaphatjuk úgy, hogy a szálakat
nyújtjuk, zsugorítjuk, tekergetjük a többi között anélkül, hogy
elvágnánk és újra összekötnénk szálat. Más szavakkal, a
szálaknak ott kell maradniuk a szegükön, nem mozgathatjuk át
az egyik szálat a másikon, de különben rángathatjuk őket,
ahogyan csak tetszik. Gondolj erre úgy, mintha fésülgetnénk a
fonatot. Ha ezt tesszük, ugyanaz a fonat marad (csak szebb!).
Ebben az értelemben egy fonatnak és az egyik síkra vett
tükörképének az összege „ugyanaz”, mint az identikus fonat;
szó szerint nem ugyanaz, de azzá válik, miután megfésüljük a
szálakat.[3]
Ezzel beláttuk, hogy a csoportaxiómák – kompozíció
(összeadás), identitás és inverz – teljesülnek a fonatokra.
Beláttuk, hogy az n szálú fonatok csoportot alkotnak.[4]

Hogy jobban megismerkedjünk a fonatcsoportokkal, nézzük a

legegyszerűbbet, a B2-t, vagyis a kétszálú fonatok csoportját (az
egyszálú B1-ben egyetlen szál van, nincs miről beszélni).[5] Ezek
mindegyikéhez egy N egészet rendelünk. Itt egészen a
természetes számokat értem: 1, 2, 3, …, vagy a zérót, vagy a
negatív számokat: –1, –2, –3, …
Mindenekelőtt az identitáshoz a 0 számot rendeljük. Ha a
felső bal szegből induló szál az alsó jobb szegbe fut a másik szál
mögött, akkor ez a szám legyen 1. Ha megkerüli a másikat,
legyen 2, és így tovább, ahogyan az ábrák mutatják.
 Ha a szál a másik előtt megy el, akkor ez a szám –1 lesz. Ha
úgy kerüli meg a másikat, ahogyan az alábbi ábra mutatja,
akkor ez a szám –2 lesz, és így tovább.

Nevezzük ezt a számot „az átfedések számának”. Ha két

fonatban ez a szám egyenlő, egyikből megkaphatjuk a másikat,
„rázogatva” azt. Más szavakkal, egy fonatot pontosan
meghatároz az átfedési száma. Ezzel kölcsönösen egyértelmű
megfeleltetést kaptunk a kétszálú fonatok és az egészek között.
Itt érdemes megjegyezni valamit, amit mi eleve
biztosítottnak gondolunk: az egészek csoportot alkotnak!
Nevezetesen, van bennük összeadás, „identikus elem” – a 0 –, és
minden N egésznek van inverze, –N. Ezekre a 2. fejezetben
felsorolt tulajdonságok teljesülnek. Valóban, N + 0 = N és N + (-
N) = 0.
Most meg azt kaptuk, hogy a kétszálú fonatok csoportjának
ugyanaz a struktúrája, mint az egészek csoportjának.[6]
 Az egészek csoportjában két számnak, a-nak és b-nek a két
lehetséges sorrendben ugyanaz az összege:

a + b = b + a.

Ez így van a B2 fonatcsoportban is. Azokat a csoportokat,

amelyek rendelkeznek ezzel a tulajdonsággal, „kommutatívnak”
vagy „Abel”-nek nevezik (Niels Henrik Abel norvég
matematikus tiszteletére).
A 3 vagy több szálú fonatcsoportokban a szálak sokkal
komplikáltabb módon tudnak tekeredni egymás körül, mint a
B2 szálai. A szövőminta sokkal bonyolultabb lehet, és az
átfedések már nem írhatók le puszta számokkal (nézd a fenti
példát 5 szállal). A mintázat is számít, amelyben az átfedés
megjelenik. Továbbá az a helyzet, hogy két fonat összege függ a
fonatok sorrendjétől (vagyis attól, hogy a két fonat közül melyik
van felül abban a konstrukcióban, amelyik az összegre vezet).
Más szavakkal, ha n = 3, 4, 5, … a Bn fonatokban általában

a + b ≠ b + a.

Az ilyen csoportokat „nemkommutatívoknak” vagy „nem-abeli”

csoportnak nevezik.

A fonatoknak sok fontos alkalmazása van. Például hatékony és

robusztus titkosírás-algoritmusokhoz használják őket.[7]
További ígéretes irány az axion nevő kvantumrészecskék
komplex fonatain alapuló kvantumszámítógépek tervezése. Az
axionok pályái egymásra szövődnek, és az átfedéseiket „logikai
kapuk” építésére használják a kvantumszámítógépekben.[8]
Vannak biológiai alkalmazások is. Számozhatjuk a táblákon
balról jobbra 1-től n-ig a szegeket az n szálú fonatokban. Kössük
össze az azonos számú szegeket egy-egy szállal. Amit kapunk,
azt a matematikusok „láncnak” nevezik: ez egymás körül
tekeredő hurkok egyesítése.

Az ábrán látható példában egyetlen hurok van. Ezt a

matematikusok „csomónak” nevezik. Általában több zárt szál
jön létre.
A láncok és csomók matematikai elméletét a biológia is
felhasználja: például a DNS és az enzimek kötéseinek a
vizsgálatában.[9] Úgy tekintünk egy DNS-molekulára, mint egy
szálra, és az enzimmolekula egy másik szál. Kiderült, hogy
amikor egymáshoz kötődnek, nagyon nem nyilvánvaló csomók
alakulhatnak ki, ami megváltoztathatja a DNS-t.
Összekapcsolódásuk módja határozza meg az eredményt.
Kiderült, hogy a keletkező láncok matematikai tanulmányozása
új megvilágításba helyezi a DNS rekombinációját.
A matematikában a fonatoknak a geometriai interpretálásuk
miatt is jelentőségük van. Tekintsük a síkon n pont összes
lehetséges elhelyezését. Feltesszük, hogy a pontok különbözőek,
vagyis bármely két pont síkbeli pozíciója eltér. Válasszunk egy
kollekciót; konkrétan tegyük fel, hogy az n pont egy egyenesen
van, és a szomszédosok távolsága egymással egyenlő. Képzeld
azt, hogy a pontok kicsiny bogarak. Bekapcsoljuk a zenét, és a
bogarak sétálni kezdenek a síkon. Ha a függőleges tengelyt
képzeljük időnek, a bogarak pályája olyan lesz, mint egy szál.
Ha a bogarak pozíciója a síkon végig eltérő marad – vagyis a
bogarak nem másznak egymásra –, akkor ezek a szálak
sohasem metszik egymást. Amíg a zene szól, a bogarak
körbetáncolhatják egymást, ahogyan a fonat szálai. De
megparancsoljuk a bogaraknak, hogy mire a zene véget ér, újra
sorba rendeződjenek egy egyenes mentén, egyenlő távolságra
egymástól, esetleg más sorrendben. A bogarak pályája olyan
lesz, mint egy fonat n szállal.
Tehát az n szálú fonat lehet n különböző pont pályája a
síkon.[10]

A feladat, amit Varcsenko adott nekem, és amelyen Fuchs-szal

dolgozni kezdtem, a fonatcsoport egy részével állt kapcsolatban,
amit „kommutátor részcsoportnak” neveznek. Emlékezz csak
arra, hogy a kétszálú fonatokra bevezettük az átfedési számot.
Hasonló mennyiség vezethető be tetszőleges szálszámú
fonatban.[11] Ezt arra használjuk, hogy definiáljuk az n szálú
fonatcsoport Bʹn kommutátor részcsoportját. Ez azokból a
fonatokból áll, amelyek teljes átfedési száma zéró.[12]
Azt a feladatot kaptam, hogy határozzam meg a Bʹn csoport
úgynevezett „Betti-számait”. Ezek a számok a csoportok mély
tulajdonságait tükrözik, amelyek fontosak az alkalmazásokban.
Vegyünk egy hasonlatot. Gondolj egy tetszőleges objektumra,
mondjuk egy házra. Rengeteg jellemzője van, ezek közül
némelyik triviális, mint az emeletek, szobák, ajtók, ablakok stb.
száma, mások kevésbé nyilvánvalók, mint azoknak az
építőelemeknek a száma, amelyek alkotják. Nos, hát ehhez
hasonlóan egy csoporthoz is rengeteg jellemzőt rendelhetünk,
ezek egyike a Betti-szám.[13] Fuchs korábban meghatározta
magának a Bn fonatcsoportnak a Betti-számát. Ezt a cikkét adta
nekem, ebből megtanulhattam a téma alapjait.
Egy hét alatt egyedül el tudtam olvasni ezt a cikket,
esetenként felütve egy-egy könyvet addigra már tetemesre
duzzadt könyvtáramban. Felhívtam Fuchsot.
– Ó, te vagy – mondta. – Csodálkoztam, miért nem hívsz.
Belefogtál a cikk olvasásába?
– Igen, Dmitrij Boriszovics. És be is fejeztem.
– Befejezted? – kérdezte Fuchs meglepetten. – Nos, akkor
okvetlenül találkoznunk kell. Tudni akarom, mire jutottál.
Fuchs azt javasolta, hogy másnap találkozzunk az MGU-n
egy szeminárium után, amelyiken ő részt akart venni. Készülve
a találkozásra újra és újra átolvastam a cikket, és kerestem a
válaszokat azokra a kérdésekre, amelyeket Fuchs feltehet. A
világ egyik legnagyobb matematikusa nem fog velem merő
könyörületből dolgozni. Magasra tették a lécet. Világos volt
előttem, hogy olyan lesz az első találkozásom Fuchs-szal, mint
egy kihallgatás, ezért mindenáron jó benyomást akartam tenni
rá.
A megbeszélt időben találkoztunk, és kerestünk a Mech-Mat
folyosóján egy padot, ahol senki sem zavar bennünket. Ahogy
leültünk, belefogtam, hogy elmondjam Fuchsnak, amit
tanultam a cikkéből. Figyelmesen hallgatott, néha kérdéseket
tett fel. Azt gondolom, meg volt elégedve avval, amit hallott.
Kíváncsi volt arra, mindezt honnan szedtem össze, ezért
mindent elmondtam neki Jevgenyij Jevgenyijevicsről, a
könyveiről, és a Mech-Mat-szemináriumokról. Még az MGU-n
megesett felvételi vizsgámról is beszélgettünk (amiről Fuchs
természetesen tudott).
Nagy szerencsémre jól ment minden. Fuchsot meggyőzte a
tudásom. Azt mondta, készen állok arra, hogy nekilássak
Varcsenko problémájának, és ő segíteni fog nekem.
Aznap este, amikor kiléptem az MGU kapuján,
örömmámorban úsztam. Elkezdhetek dolgozni életem első igazi
matematikai problémáján, és ebben a világ egyik legjobb
matematikusa fog segíteni. Kevesebb mint két év telt el a Mech-
Maton tett felvételi vizsgám óta. Visszakerültem a pályára.
 6. fejezet

A matematikustanonc

E gy matematikai probléma megoldása olyan, mint egy

kirakós játék, csak fogalmunk sincsen arról, hogyan is néz
ki a végeredmény. Előfordulhat, hogy nehéz, lehet könnyű vagy
megoldhatatlan. Ezt sohasem tudhatod, amíg a megoldást meg
nem találod (vagy tapasztalod, hogy nem lehet megtalálni). Ez a
bizonytalanság a matematikuslét legnehezebb része. Más
tudományokban lehet improvizálni, kaphatsz egészen eltérő
eredményeket, még a játék szabályait is megváltoztathatod.
Egyáltalán nincs meghatározva, mit jelent a megoldás. Például
ha azt kérik tőlünk, növeljük egy társaság termelékenységét,
nincs meghatározva, hogyan mérjük a sikert. Ha 20 százalékkal
javítunk, az már elég? És ha tízzel? A matekban mindig
pontosan meg van határozva a probléma, és semmi
bizonytalanságot nem hordoz a megoldás jelentése. Vagy
megoldod a problémát, vagy nem.
Fuchs azt a feladatot adta nekem, hogy határozzam meg a
Bʹn csoportok Betti-számát. Semmi kétértelműség nem volt
abban, mi a feladat. Ez ma mindenkinek, aki ismeri a
matematika nyelvét, ugyanazt jelenti, mint nekem akkor 1986-
ban, amikor először hallottam a problémát, és századokon át
ugyanazt fogja jelenteni.
 Tudtam, hogy Fuchs megoldott egy hasonló problémát, és azt
is tudtam, hogyan oldotta meg. Azzal készültem a feladat
megoldására, hogy újra megoldottam hasonló feladatokat,
amelyekről tudtam, hogy már ismert a megoldásuk. Ebből
intuíciót és gyakorlatot merítettem, és az alkalmazható
módszerek egész eszköztárához jutottam. De a priori nem
tudhattam, hogy ezek közül a módszerek közül melyik fog
működni, vagy melyik úton kell megközelítenem a kérdést – és
azt sem, hogy az megválaszolható-e anélkül, hogy egy
lényegesen új technikát teremtenék, vagy találnék egy, a
korábbiaktól lényegesen eltérő módszert.
Ezzel a bizonytalansággal minden matematikus találkozik.
Tekintsük a matematika egyik leghíresebb problémáját, a nagy
Fermat-tételt, hogy képünk legyen arról, hogyan
boldogulhatunk egy könnyen megfogalmazható, de nehezen
megoldható matematikai kérdéssel. Rögzítsünk egy n
természetes számot, vagyis legyen n az 1, 2, 3, … számsor eleme,
és tekintsük az

xn + yn = zn

egyenletet az x, y, z természetes számok körében.

Ha n = 1, akkor egyenletünk alakja

x + y = z,

aminek végtelen sok megoldása van, hiszen x és y szabadon

megválasztható, és z az összegük. Megjegyzem, hogy itt szerepel
az egészek összege, amiről már volt szó az előző fejezetben.
Ha n = 2, akkor az
 x2 + y2 = z2
egyenletet kapjuk. Ennek is sok megoldása van a természetes
számok körében, például

32 + 42 = 52.

Ezt már kétezer éve tudjuk. Ami ismeretlen volt, az az, hogy
van-e megoldás 2-nél nagyobb n mellett. Ez elég egyszerű, nem
gondolod? Vajon milyen nehéz egy ilyen kérdést
megválaszolni?
Nos, hát kiderült, hogy meglehetősen nehéz. 1637-ben egy
francia matematikus, Pierre Fermat hagyott egy apró
megjegyzést egy régi könyv margóján, hogy ha n nagyobb mint
kettő, akkor az egyenletnek nincs olyan x, y, z megoldása, hogy
azok mind természetes számok legyenek. Más szavakkal, nem
találhatunk olyan x, y, z természetes számokat, melyekre

x3 + y3 = z3,
vagy

x4 + y4 = z4

teljesülne, és így tovább.

Fermat azt írta, hogy talált egy nagyon egyszerű bizonyítást
minden 2-nél nagyobb n-re, „de ez a margó kicsi ahhoz, hogy
ideírjam”. Nagyon sokan, hivatásos matematikusok és
amatőrök próbálkoztak azzal, hogy ezt a „bizonyítást”
reprodukálják, és a kérdés minden idők leghíresebb
matematikai feladatává vált. Díjakat ajánlottak fel. Bizonyítások
százait írták le és publikálták csakis azért, hogy aztán mind
meghiúsuljon. A probléma 350 éven át megoldatlan maradt.
1993-ban Andrew Wiles princetoni matematikus bejelentett
egy új bizonyítást. De ennek a bizonyításnak első látásra semmi
köze sem volt az eredeti kérdéshez. A nagy Fermat-tétel helyett
Wiles az úgynevezett Shimura–Tanijama–Weil-sejtést vette
célba, ami valami egészen más, és sokkal komplikáltabb még
kimondani is. De pár évvel korában Berkeley-ben egy Ken Ribet
nevű matematikus megmutatta, hogy ebből a sejtésből
következik a nagy Fermat-tétel. Ez az, amiért a sejtés
bizonyítása a nagy Fermat-tételt is bizonyítja. Minderről majd
részletesen is szó lesz a 8. fejezetben; most csak az a fontos,
hogy abból, hogy egy kérdés egyszerű, nem feltétlenül
következik az, hogy a válasz is az. Most úgy gondoljuk, hogy
Fermatnak valószínűleg nem volt bizonyítása a tételére. A
matematika teljesen új ágait kellett kidolgozni több generáció
nehéz munkájával ahhoz, hogy megtaláljuk a bizonyítást.[1]
De meg lehet-e mindezt jósolni a teljesen ártatlan

xn + yn = zn

egyenlet láttán? Egyáltalán nem!

Bármilyen matematikai problémával is találkozol, sohasem
tudhatod, mire lesz szükséged a megoldásához. Csak
reménykedhetsz abban és imádkozhatsz azért, hogy találsz egy
szép és elegáns megoldást, és menet közben esetleg felfedezel
valami egészen új dolgot. És természetesen bízol abban, hogy
mindehhez aránylag rövid idő kell, legalábbis 350 évnél
kevesebb. De ebben sohasem lehetsz biztos.
 Az én problémám esetében nekem szerencsém volt; létezett
egy elegáns megoldás, amit elég hamar megtaláltam. Körülbelül
két hónap kellett a dologhoz. De azért nem volt könnyű.
Sohasem az. Számos különböző módszert kipróbáltam.
Ahogyan egymás után csődöt mondtak, egyre idegesebb lettem.
Ez volt az első problémám, ezen múlott, hogy lesz-e belőlem
matematikus. Ez a feladat tesztelte, hogy megvan-e mindenem,
ami kell.
A problémán való töprengés természetesen nem mentett fel
engem az órákra járás kötelme és a vizsgák alól a Kerozinkán,
de ezeken a kötelezettségeimen túl éjjel-nappal a feladaton
dolgoztam – a hétvégeken is. Túl nagy terhet raktam magamra.
Álmatlanság gyötört, életemben először. Az inszomnia, amivel a
problémán dolgozva találkoztam, „matematikusi kutatásaim”
első mellékhatása volt. Hónapokon át szenvedtem tőle, és ettől
kezdve sohasem engedtem meg magamnak azt, hogy ennyire
belegabalyodjak egy feladatba.
Hetente találkoztam Fuchs-szal a Mech-Mat épületében, ahol
beszámoltam a haladásomról, vagy annak hiányáról (addigra
már volt belépőkártyám, és nem kellett a kerítés alatt
mászkálnom). Fuchs mindig támogatott és bátorított, továbbá
minden alkalommal javasolt egy új trükköt vagy új nézőpontot,
amin aztán elgondolkodhattam.

Aztán egy csapásra minden összeállt. Megtaláltam a megoldást,

pontosabban, a megoldás teljes pompájában megjelent előttem.
Próbáltam alkalmazni a Betti-számok meghatározásának azt
a módszerét, amit „spektrális sorozatnak” neveznek, és amit
Fuchs tanított meg nekem. Ha egy jó tündér megadta volna egy
adott n mellett minden m < n -re a Bʹm csoportok Betti-számát,
akkor ez a módszer lehetővé tette volna azt, hogy kiszámoljam
a Bʹn csoport Betti-számát. Ámde nekem nem volt jó tündérem.
Ott állt persze előttem az a lehetőség, hogy ha kitalálom a
helyes megoldást, akkor már van módszerem a bizonyítására.
Könnyű ezt mondani, de ahhoz, hogy kitaláljam ezeket a
számokat, néhány esetben ki kellett számolnom őket, ami egyre
bonyolultabb volt. És hosszú ideig semmilyen mintázatot sem
találtam.
És hirtelen, mint egy varázsütésre, minden világossá vált. A
kirakós játék összeállt, és olyan tisztán láttam a teljes képet,
hogy erre a pillanatra egész életemben emlékezni fogok, és
áldom ezt a percet. A hihetetlen öröm elmosta az álmatlan
éjszakák összes gyötrelmét.
Életemben először volt valamim, ami kizárólag az enyém
volt. Tudtam valami újat mondani az univerzumról. Nem
találtam meg a rák gyógyszerét, de a dolog nem volt
haszontalan, és senki sem vehette el tőlem.
Ha ezt az érzést egyszer megtapasztalod, újra meg újra
érezni akarod. Nekem ez volt az első, és mint az első csók,
nagyon különleges volt. Ettől kezdve jogosan nevezem magam
matematikusnak.
Maga az eredmény teljesen váratlan volt, és sokkal
érdekesebb, mint amire Fuchs-szal számítottunk. Azt kaptam,
hogy minden adott n természetes szám mellett (ez a szálak
száma a fonatban) az n minden egyes osztójához található a Bʹn
csoportnak olyan Betti-száma, amelyik egyenlő annak az
osztónak a híres „Euler-függvényével”.[2]
 Az Euler-függvény a d természetes számhoz a φ(d)
mennyiséget rendeli, ami azoknak az 1 és d közötti egészeknek
a száma, amelyek d-hez relatív prímek, vagyis nincs a d-vel
közös osztójuk (persze az 1-től eltekintve).
Legyen mondjuk d = 6. Akkor 1 d-hez relatív prím, 2 nem
(osztja 6-ot), 3 sem (ez is osztó), 4 sem (4-nek és 6-nak van
nemtriviális közös osztója, a 2), az 5 relatív prím a 6-hoz, a 6
nem az. Tehát 1 és 6 között két, a 6-hoz relatív prím szám van,
az 1 és az 5. Ezt úgy írjuk, hogy φ(6) = 2.
Az Euler-függvénynek sok alkalmazása van. Például
használják az úgynevezett RSA-algoritmusban a hitelkártyák
titkosításában (erről majd a 14. fejezet 7. jegyzetében lesz szó).
A neve a tizennyolcadik századi matematikusra, Leonhard
Eulerre utal.
Az a körülmény, hogy a Betti-számokra talált összefüggésben
felbukkan az Euler-függvény, azt sejttette, hogy van valamilyen
kapcsolat a fonatcsoportok és a számelmélet között. Emiatt az,
amit találtam, az eredeti vonatkozásain túl messzire
vezethetett.
Természetesen nagyon el szerettem volna mondani
Fuchsnak, amit találtam. Már 1986 júniusában jártunk, három
hónappal azután, hogy ő és én először találkoztunk. Akkorra
már Fuchs kiköltözött nyaralni a feleségével és két kicsiny
lányával a Moszkva közelében levő dácsájába. Szerencsémre ez
éppen annak a vasútvonalnak a közelében volt, amelyen én
jártam Moszkvába, így hazafelé könnyen útba ejthettem.
Miután megkínált a szokásos csésze teával, Fuchs
megkérdezte, mi újság.
 – Megoldottam a problémát.
Nem tudtam visszafogni az örömömet, és attól félek, a
bizonyításom kicsit kapkodó volt. De Fuchs mindent gyorsan
megértett így is. Elégedettnek látszott.
– Hát ez nagyszerű – mondta. – Ezt nagyon jól csináltad!
Most azonnal fogj hozzá egy cikk megírásához.
Most írtam először matematikai szakcikket, és meg kellett
tapasztalnom, hogy ez pontosan olyan idegesítő, mint a
probléma megoldása, viszont sokkal kevesebb örömöt ad. A
tudásunk távoli határán új mintázatokat keresni nagyon
megkapó és lelkesítő volt. De ülni az asztalomnál, folyamatosan
fegyelmezni a gondolataimat, hogy be tudjam mutatni őket a
cikkben, egészen más természetű elfoglaltság volt. Később
valaki azt mondta nekem, a cikk írása a büntetésünk azért az
örömért, amit a felfedezés okozott. Engem most büntettek
először.
Megmutattam Fuchsnak a különböző próbálkozásaimat, aki
gondosan elolvasta azokat, elmondta, milyen hibákat vétettem,
és ötleteket adott, hogyan lehetne azokat elkerülni. Mint
mindig, nagyon nagyvonalúan segített. Először odaírtam a
nevét mint társszerzőét, de ő simán elutasította ezt. – Ez a te
cikked – mondta. Végül Fuchs kijelentette, hogy a cikk készen
van, és azt mondta, adjam be a Functional Analysis and
Applications című folyóiratnak, amit a szovjet matematikus
iskola pátriárkája, Israel Mojszejevics Gelfand szerkesztett.
Gelfand, ez a karizmatikus ember akkoriban a hetvenes évei
elején járt, és valódi legenda volt a moszkvai matematikusok
körében. Hetente tartott szemináriumot az MGU főépületének
tizennegyedik emeletén. Ez fontos matematikai és társadalmi
esemény volt már több mint ötven éve, és az egész világ figyelt
rá. Fuchs korábban dolgozott Gelfanddal (közös munkájuk
később „Gelfand–Fuchs-kohomológia” néven vált széles körben
ismertté és nagyra értékeltté), és Gelfand szemináriumán a
legfontosabb hallgatók egyike volt. (Többek között ilyen volt A.
A. Kirillov, aki korábban Gelfand tanítványa volt, és M. I. Grajev,
Gelfand régi munkatársa.)
Ez a szeminárium egyetlen más szemináriumra sem
hasonlított azok közül, amelyeken részt vettem. Egy
szeminárium általában rögzített hosszúságú (a Szovjetunióban
egy vagy másfél óra), és abból áll, hogy valaki előadást tart egy
adott témáról. Esetenként a hallgatóság kérdéseket tesz fel. De
Gelfand szemináriumain nem ez történt. Hétfő esténként
tartotta, és hivatalosan 19:00-kor kezdődött. De a valóságban
sohasem kezdődött el 19:30 előtt, inkább 19:45 és 20:00 között.
Az előadás előtt a szeminárium résztvevői, Gelfandot is
beleértve (aki 19:15 és 19:30 között érkezett), az
előadóteremben és a folyosón sétáltak és beszélgettek
egymással. Ezt nyilván Gelfand akarta így. Az egész inkább egy
társasági összejövetelre emlékeztetett, mintsem szemináriumra.
Azoknak a matematikusoknak a többsége, akik Gelfand
szemináriumára jártak, olyan helyeken dolgozott, amelyeknek
nem volt közük az MGU-hoz. Gelfand szemináriuma volt az
egyetlen hely, ahol egymással találkozhattak, megtudhatták, mi
történik a matematikában, elmondhatták, min dolgoznak
éppen, és kereshettek hozzá társakat. Mivel maga Gelfand zsidó
volt, a szemináriumát „boldog mennyországként” tartották
számon, és sokszor elhangzott a dicséret, hogy ez az „egyetlen
pálya a városban” (vagy a kevesek egyike), ahol a zsidók is
megjelenhettek (noha meg kell jegyezni a tisztesség kedvéért,
hogy sok más szeminárium volt az MGU-n, amelyek
nyilvánosak voltak és olyan emberek vezették őket, akikben
nem volt előítélet egyetlen etnikai csoport iránt sem). Nem
vitás, Gelfand örömmel kihasználta ennek előnyeit.
Az MGU felvételi vizsgáján megtapasztalt antiszemitizmus a
tudományos élet minden részét átjárta a Szovjetunióban.
Korábban, az 1960-as években és az 1970-es évek elején voltak
ugyan „kvóták” a zsidó diákokra, de ők azért csak bejutottak a
Mech-Matra (ez a helyzet azonban romlott az 1970-es években
és az 1980-as évek elején egészen addig, hogy 1984-ben szinte
egyáltalán nem vettek fel senkit).[3] De még ezekben az években
is gyakorlatilag lehetetlen volt ezeknek a diákoknak
továbbképezniük magukat. Zsidók csak úgy szerezhettek
mesterfokozatot, ha előtte három évig dolgoztak valahol
(gyakran a világ végén), és a munkaadójuk javasolta őket a
mesterképzésre. De ha mindezen átküzdötték magukat, és
megszerezték a PhD-jüket, akkor sem kaphattak tudományos
állást Moszkvában (mondjuk az MGU-n). Vagy elmentek
vidékre, vagy beléptek egy ipari kutatóintézetbe, ahol aztán
nem sok közük volt a matematikához. A helyzet, ha lehet, még
rosszabb volt azok számára, akik nem Moszkvában születtek,
mert nem volt propuszkjuk, a moszkvai lakosok pecsétje a belső
használatú útlevelükön, ami szükséges volt ahhoz, hogy valakit
a fővárosban alkalmazzanak.
 Még a legkiemelkedőbb diákok is ilyen eljárásban
részesültek. Vlagyimir Drinfeld, briliáns matematikus és a
Fields-érem tulajdonosa, akiről később több szó esik majd,
rögtön azután mesterképzésbe foghatott a Mech-Maton, hogy
megszerezte alapfokú diplomáját (ami, mint hallottam, nagyon
nehezen volt kivitelezhető), de mert Harkovban, Ukrajnában
született, nem kaphatott moszkvai állást. Tanítania kellett
Ufában, egy ipari városban az Ural-hegységben. Később kutatói
állást kapott Harkovban az Alacsony Hőmérsékleti Fizikai
Intézetben.
Akik Moszkvában maradtak, olyan helyeken kaptak állást,
mint a Földrengéskutató Intézet vagy a Jelátvitelek Intézete.
Napi munkájuk során fárasztó számításokat végeztek azzal a
konkrét iparral kapcsolatban, amelyhez az intézetük tartozott
(noha néhányan még ezeken a területeken is új utakat törtek,
hála sokrétű képességeiknek). Ami igazán izgatta őket, azt csak
szabadidejükben kutathatták.
Magát Gelfandot 1968-ban távolították el az oktatásból,
azután, hogy aláírta kilencvenkilenc matematikus híres levelét,
amelyben Alekszander Jeszenyin-Volpin (Szergej Jeszenyin
költő fia) jogvédő szabadon bocsátását követelték, akit politikai
meggondolásokból tartottak elzárva egy pszichiátriai
intézetben. Olyan ügyesen fogalmazták a levelet, hogy miután
felolvasta a BBC, a világméretű felháborodás hatására a
megszégyenült szovjet vezetés azonnal kiengedte Jeszenyin-
Volpint.[4] De ez nagymértékben felbosszantotta az elvtársakat.
Módot találtak arra, hogy mindenkit megbüntessenek, aki a
levelet aláírta. Nevezetesen, sokakat kirúgtak az oktatói
állásából.[5]
Így Gelfand már nem volt a matematika professzora az
MGU-n, de meg tudta tartani a szemináriumát az MGU
főépületében. Hivatalos munkája az MGU biológiai laborjának a
vezetése volt, amit ő alapított biológiai kutatások végzésére – ez
ugyanis az egyik hobbija volt.{6} Fuchs is ebben a laborban
dolgozott.
Fuchs már korábban sürgetett engem, hogy kezdjek járni
Gelfand szemináriumára, és néhányra el is mentem a tavaszi
félév végén. Ezek a találkozók nagy hatással voltak rám.
Gelfand a szemináriumait nagy szakértelemmel vezette.
Minden részletre figyelemmel volt, és noha a szemináriumok
egy gyakorlatlan szem számára kaotikusnak és irányítás
nélkülinek tűnhettek, hihetetlenül nagy energiát és sok időt
fordított arra, hogy megtervezze és koreografálja a heti
találkozókat.
Három évvel később, amikor Gelfand felkért, hogy beszéljek
az eredményeimről, alkalmam volt közelről látni a
szeminárium belső munkáját. Pillanatnyilag azonban mindezt
egy karrierje elején álló tizenhét éves diák helyzetéből
tehettem.
Sok tekintetben ez a szeminárium egyetlen színész színháza
volt. Hivatalosan ugyan mindig kijelöltek egy előadót a
témában, de ő csak ritkán jutott szóhoz. Gelfand általában más
problémákat vezetett elő, és váratlanul felkért valakit, hogy
menjen ki a táblához és beszéljen róla, holott az illető erre
egyáltalán nem volt felkészülve. De mindig Gelfand volt a
középpontban. Ő és csakis ő irányította a szeminárium folyását,
és abszolút joga volt bármikor megszakítani az előadót
kérdésekkel, ötletekkel és megjegyzésekkel. Még most is hallom,
amikor azt mondja, hogy „Dajtye opregyelenyije” – azaz adja
meg a definíciót –, ez volt ugyanis a kedvenc közbevetése.
Szokása volt az is, hogy hosszú tirádákba kezdjen a
legkülönbözőbb témákban (ezeknek néha semmi közük sem
volt a szóban forgó témához), vicceket, anekdotákat és
mindenféle történeteket meséljen, ami sokszor rendkívül
szórakoztató volt. Ekkor hallottam azt a parabolát, amit
említettem az előszóban: egy részeges ember azt nem tudja,
hogy 2/3 és 3/5 közül melyik nagyobb, de azt igen, hogy mit
válasszon, ha harmadmagával két üveg vagy ötödmagával
három üveg vodkát kaphat. Gelfand egyik különleges képessége
volt úgy „átfogalmazni” mások kérdéseit, hogy a válasz
nyilvánvaló legyen.
Egy másik kedvenc vicce a vezeték nélküli telefonról szólt:
„A huszadik század elején valaki megkérdezte egy partin egy
fizikustól, hogy az hogyan működik. A fizikus azt válaszolta,
hogy az nagyon egyszerű. Ehhez először meg kell értenünk,
hogyan működik a vezetékes telefon: képzeljünk el egy kutyát,
amelyiknek a farka Párizsban van, a feje Londonban.
Meghúzzuk Párizsban a kutya farkát, és az ugatni kezd
Londonban. A vezeték nélküli telefon, mondta a fizikus,
ugyanez kutya nélkül.”
Miután újra elmondta a viccet, és megvárta, hogy elüljön a
nevetés (sokszor olyanoké, akik a viccet már ezerszer hallották),
rátért a matematikai problémára, amiről éppen szó volt. Ha úgy
gondolta, hogy a feladat megoldása gyökeresen új módszereket
igényel, akkor ezt így hozta a tudomásunkra: „Azt akarom
mondani, hogy el kell hagynunk a kutyát.”
Gyakran alkalmazott eszköz volt a szemináriumon a
kontrolnüj szlusatyel, a kontrollhallgató, rendszerint a
hallgatóság valamelyik fiatal tagja, akinek az volt a dolga, hogy
szabályos időközönként megismételje, amit az előadó mondott.
Ha úgy találta, hogy a kontrollhallgató képes követni, akkor
jónak tartotta az előadást. Különben az előadónak le kellett
lassítania és világosabban kellett magyaráznia. Esetenként
azzal szégyenítette meg az előadót, hogy lecserélte a
hallgatóságból valakire. (Persze Gelfand kigúnyolta a
kontrollhallgatót is.) Mindezek nagyon szórakoztatóvá tették a
szemináriumot.
A szemináriumok többsége állandó ütemben haladt, a
hallgatóság udvarias csendben ült (egyesek békésen
szunyókáltak), büszkeségből, udvariasságból vagy félelemből
nem kérdeztek semmit, és emiatt nagyon kevés hasznuk volt az
egészből. Semmi kétség, hogy a váltakozó ritmus és Gelfand
domináns figurája nemcsak ébren tartotta a hallgatóságot (ami
nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy az ülések gyakran
az éjszakába nyúltak), de olyan késztetéseket is adott, amire
más szemináriumok nem voltak képesek. Gelfand rengeteget
követelt az előadóktól. Keményen dolgoztak, és ő is ezt tette.
Bármit mondunk is Gelfand stílusáról, a szemináriumairól
senki sem távozott üres kézzel.
Most úgy gondolom, az ilyen szemináriumok csakis az olyan
totalitariánus társadalmakban működhetnek, mint a
Szovjetunió. Ott az emberek hozzá voltak szokva az olyan
diktatorikus módszerekhez, amilyenekkel Gelfand operált.
Durva, sőt agresszív lehetett az emberekkel. Amit nem hiszem,
hogy Nyugaton sokan eltűrnének. De a Szovjetunióban ez nem
volt szokatlan, senki sem tiltakozott. (Erre egy másik ismert
példa Lev Landau elméleti fizikai szemináriuma.)

Amikor először mentem el a szemináriumra, Gelfand egy fiatal

fizikussal, Vlagyimirov Kazakovval adatta elő az úgynevezett
mátrixmodellekkel kapcsolatos eredményeit. Kazakov teljesen
újszerűen alkalmazta a kvantumfizika módszereit annak
érdekében, hogy a matematikában olyan mély eredményeket
érjen el, amilyeneket a szokásos eszközökkel nem lehetett
megkapni. Gelfandot nagyon érdekelte a kvantumfizika, és az
sokszor szóba került a szemináriumain. Nagyon tetszettek neki
Kazakov eredményei, és híveket akart toborozni azokhoz a
matematikusok körében. Mint sok más meglátása, ez is
termékenynek bizonyult: néhány év múlva ez a módszer
divatos és népszerű lett, és fontos eredményekre vezetett mind
a fizikában, mind a matematikában.
Kazakov azokon az előadásokon csodálatos erőfeszítéseket
tett annak érdekében, hogy megértesse a módszert. Gelfand
sokkal elnézőbb volt vele, mint másokkal, hagyta, hogy
megszakítás nélkül beszéljen tetszőleges ideig.
Miközben ezek az előadások folytak, napvilágot látott egy új
cikk, amit John Harer és Don Zagier írtak, és amelyben
gyönyörű megoldást adtak egy nehéz kombinatorikai
problémára.[6] Zagier arról volt ismert, hogy kezelni tud
látszólag megoldhatatlan feladatokat, és nagyon gyors. Az a hír
járta, hogy ezen a problémán hat hónapig dolgozott, és ő is
nagyon büszke a megoldásra. A következő héten, miközben
Kazakov beszélt a táblánál, Gelfand azt kérte tőle, oldja meg a
Harer–Zagier-problémát a mátrixmodellre vonatkozó
eredményei alapján. Gelfand érezte, hogy Kazakov módszere
alkalmas lehet az ilyen feladatok megoldására, és igaza is volt.
Kazakov nem tudott a Harer–Zagier-cikkről, és magáról a
kérdésről is most hallott először. Csak állt ott a táblánál néhány
percig, aztán felírta egy kvantummezőnek azt a Lagrange-
függvényét, amely a probléma megoldására vezetett.
Mindenki meglepődött a teremben. Csak Gelfand nem.
Ártatlan képpel ezt kérdezte Kazakovtól: – Vologya, hány éve is
dolgozol te ezen a feladaton?
– Nem vagyok benne biztos, Israel Mojszejevics, talán hat
éve.
– Nos, hát neked hat év plusz két perc kellett, Don Zagiernek
hat hónap. Hmmm… Látod, ő mennyivel jobb nálad?
És ez még kedves „tréfa” volt a többihez képest. Vastag
bőrűnek kellett lenned, ha túl akartad élni ezt a környezetet.
Sajnos néhány előadó nagyon a szívére vette az efféle nyilvános
megaláztatást, és ez sok szenvedést okozott nekik. De hozzá kell
tennem a dologhoz, hogy Gelfandnak mindig élesebb volt a
nyelve a már befutott matematikusokkal szemben, és sokkal
szelídebb volt a kezdő matematikusokkal, különösen ha még
hallgatók voltak.
Azt szokta mondani, hogy a szemináriumaira minden
hallgató eljárhat, jöhetnek tehetséges végzettek is, de a
professzorok közül csak a briliánsakat engedi be. Világosan
látta, hogy a rendszer működéséhez arra van szükség, hogy
foglalkozzon az új generációval, és mindig körülvette magát
tehetséges fiatalokkal. Ők fiatalon tartották (még a késő
nyolcvanas éveiben is képes volt a legkorszerűbb kutatásra).
Gyakran középiskolásokat hívott meg a szemináriumra, és az
első sorba ültette őket, hogy lássa, mit értenek. (Természetesen
ezek nem közönséges középiskolások voltak. Sokukból
világhíres matematikus lett.)
Mindent egybevéve, Gelfand nagyon nagyvonalú volt a
diákjaival, rendszeresen, órákon át tanította őket. Ezt kevés
professzor tette meg. Nem volt könnyű a diákjának lenni,
kemény volt a szeretete, és el kellett viselni a rigolyáit. De
valahánnyal beszéltem közülük, mind lojálisak maradtak hozzá,
és úgy érezték, sokkal tartoznak neki.
Én nem voltam Gelfand diákja – „diák-unokája” voltam, mert
a tanítóim közül kettő is, Fuchs és Feigin (aki akkor még nem
lépett be az életembe) legalábbis részben Gelfand tanítványa
volt. Ezért mindig a „Gelfand-iskolához” soroltam magam.
Sokkal később, amikor már mind a ketten az Egyesült
Államokban éltünk, egyszer Gelfand közvetlenül rákérdezett
erre, és amikor igennel válaszoltam, láttam az arcán, hogy
elégedett a válaszommal, és mennyire fontos neki ez a kérdés.
Ez az iskola, amelynek a szeminárium volt a fókusza,
ablakot nyitott a világra. Nemcsak a moszkvai matematikusokra
volt nagy hatással, de az egész világra is. Külföldi
matematikusok csak azért jöttek Moszkvába, hogy
találkozzanak Gelfanddal, és nagy megtiszteltetésnek vették, ha
előadhattak a szemináriumán.
Gelfand elbűvölő és túlméretezett egyénisége nagy szerepet
játszott a szeminárium sikerében. Néhány évvel később
felfigyelt a munkámra, és megkért, hogy adjak elő a
szemináriumon. Órákon át beszélgettünk, nemcsak
matematikáról, hanem minden másról. Nagyon érdekelte a
matematika története és benne az ő feladata. Élénken
emlékszem arra, hogy amikor először látogattam meg a lakásán
(még csak huszonegy éves voltam), közölte velem, hogy úgy
érzi, ő a matematika Mozartja.
– A zeneszerzők többségét egy konkrét darabjuk alapján
ismerjük – mondta. – De Mozart esetében ez nincs így. Őt az
összes műve alapján tartjuk zseniálisnak. – Megállt és folytatta:
– A matematikus munkájára ugyanez érvényes.
Félretéve a kérdéseket, amelyeket egy ilyen önértékelés
felvet, azt hiszem, pontos volt a hasonlat. Noha Gelfand nem
oldott meg híres problémát (mint a nagy Fermat-tétel), de
elgondolásainak a matematika egészére gyakorolt hatása
meghatározó volt. Különleges érzéke volt a szép
matematikához, és világosan látta, melyek azok a területek,
amelyek a legérdekesebbek és legígéretesebbek. Olyan volt,
mint egy orákulum, aki megjósolja, milyen irányban fog
fejlődni a matematika.
Egy egyre jobban szétforgácsolódó és specializálódó
tudományban egyike volt a reneszánsz embereknek, akik össze
tudtak kötni távoli területeket. Személyében megvalósította a
matematika egységét. A többi szemináriumon a matematika
egy-egy szegmensét tanultad meg, de Gelfand szemináriumán
azt tudtad meg, hogyan kapcsolódnak ezek a részek egymáshoz.
Ezért gyűltünk össze minden hétfő este a tizennegyedik emeleti
teremben, és vártuk a mester szavait.

Fuchs azt javasolta, hogy az első cikkemet ennek a

korszakalkotó embernek nyújtsam be. Gelfand folyóirata, a
Functional Analysis and its Application évente négy sovány
kötetben jelent meg, mindegyik száz oldal körüli volt (szegényes
terjedelem egy ilyen újságnak, de a kiadó nem adott többet, így
ezzel kellett gazdálkodni), és az egész világ nagy tiszteletben
tartotta. Lefordították angolra, és a világ sok könyvtára
megrendelte.
Nagyon nehéz volt közzétenni egy cikket ebben az újságban,
részben a terjedelmi korlátok miatt. Kétféle cikk volt: kutatási
beszámolók, ezek hossza tíz-tizenöt oldal lehetett, és teljes
bizonyításokat tartalmaztak, illetve rövid közlemények,
amelyekben csak a tételek szerepeltek bizonyítások nélkül. Ezek
terjedelme maximum két oldal lehetett. Elvileg mindig tartozott
hozzájuk egy hosszabb cikk teljes bizonyításokkal, de a
gyakorlatban ez sokszor elmaradt, mert az ilyen cikkeket nehéz
volt közölni. Az meg szinte lehetetlen volt a Szovjetunióban,
hogy egy matematikus külföldön publikáljon (mindenféle
biztonsági engedélyeket kellett megszerezni, és ez sokszor egy
vagy másfél évig is eltartott). Másrészről a szovjet matematikai
folyóiratok száma a Szovjetunióban a matematikusok számához
képest nagyon kicsi volt. Sajnos ezek többségét különböző
csoportok uralták, és az antiszemitizmus itt is tapintható volt.
 E körülmények hatására speciális szubkultúra alakult ki a
Szovjetunióban a matematikai cikkek írásában, amit aztán
„orosz tradíciónak” neveztek: feszes szöveg, kevés részlettel. A
határokon túl a matematikusok többsége nem vette figyelembe,
hogy ez kényszer hatására történt, nem mi akartuk így.
Ilyen rövid közleményt akart Fuchs íratni velem első cikkem
gyanánt.
Minden egyes cikket, amit beadtak a Functional Analysis and
its Applicationsnak, beleértve a rövid közleményeket is, maga
Gelfand nézett át. Ha megtetszett neki, tovább küldte a szokásos
lektorálási eljárásra. Ezért a cikkem miatt személyesen kellett
találkoznom Israel Mojszejeviccsel. 1986 őszi szemesztere első
szemináriumainak egyike előtt Fuchs bemutatott neki.
Gelfand megrázta a kezemet, mosolygott, és azt mondta: –
Örülök, hogy találkoztunk. Már hallottam rólad.
Meg voltam babonázva. Fogadni mertem volna, hogy látom a
glóriát Gelfand feje körül.
Aztán Gelfand Fuchshoz fordult, és kérte, hogy beszéljen a
cikkemről, mire Fuchs odaadta a kéziratomat. Gelfand lapozni
kezdte. Öt oldalból állt, én gépeltem le gondosan (két ujjal) a
Kerozinkán kölcsönzött gépen, aztán a képleteket kézzel írtam
be.
– Érdekes – mondta Gelfand bátorítóan, aztán Fuchshoz
fordult. – De miért fontos ez?
Fuchs magyarázni kezdett valamit a különböző gyökű n-ed
fokú polinomok diszkriminánsáról, és arról, hogyan
használható az eredményem a diszkrimináns fibrumának
topológiájára, de Gelfand félbeszakította: – Mitya – mondta,
becenevén szólítva Fuchs-ot. – Tudod, hogy az újságnak hány
előfizetője van?
– Nem, Israel Mojszejevics, nem tudom.
– Több mint ezer. – Ami elég nagy szám volt, ha tudjuk,
milyen speciális volt az újság tematikája. – Nem küldhetlek oda
minden egyes előfizetőhöz, hogy elmagyarázd, mire való ez az
eredmény, nem gondolod?
Fuchs bólintott.
– Ezt világosan ki kell fejteni a cikkben, rendben? – mondta
Gelfand közvetlenül Fuchsnak, mintha mindez az ő hibája lett
volna. Aztán mindkettőnkhöz fordulva: – Különben a cikk
számomra elfogadható.
Ezután rám mosolygott, és ment tovább, hogy másokkal is
beszélgessen.
Micsoda pengeváltás! Fuchs megvárta, míg Gelfand
hallótávolságon túlra ér, és ezt mondta: – Ne aggódj! Csak jó
benyomást akart tenni rád. (Amit valóban megtett!) Hozzá kell
tennünk egy bekezdést az elején, aztán valószínűleg közölni
fogja.
Ez volt a legjobb fejlemény. Miután megírtam a bekezdést,
amit Gelfand javasolt, hivatalosan benyújtottam a cikket, és az
hamarosan megjelent.[7] Ezzel befejeződött az első matematikai
munkám. Átléptem a küszöbön, és elindultam az úton, amely a
modern matematika birodalmába vezetett.
Ez az a világ, amelyet meg akarok osztani veled.
7. fejezet
A Nagy Egyesített Elmélet
Az első probléma megoldása volt a belépőm a matematika templomába.
Mintha különös véletlenek irányították volna sorsomat, a következő
probléma, amin Fuchs-szal dolgoztam, a Langlands-program sűrűjébe vitt,
az utóbbi ötven év legizgalmasabb elméletei közé. Majd lesz szó erről a
projektről, de nekem ebben a könyvben nem az a feladatom, hogy saját
élményeimről meséljek. Ízelítőt akarok adni a modern matematikáról,
megmutatni annak eredetiségét, képzelőerejét és mindent gyökeresen
átalakító felfedezéseit. Erre a Langlands-program nagyon is alkalmas lesz.
Szeretek úgy gondolni rá, mint a Matematika Nagy Egyesített Elméletére,
mert feltárja és a centrumba vonzza a matematika különböző ágainak közös
misztikus mintázatait, és ezáltal rámutat azok mély és váratlan
kapcsolataira.

A matematikának sok ága van. Ezek gyakran úgy viselkednek, mintha

különböző kontinensek lennének, és a velük foglalkozó matematikusok
nem is beszélik ugyanazt a nyelvet. Ezért olyan erős az az idea, hogy
„egyesítsük” őket, gyűjtsük egybe az ezekről a szerteágazó területekről
származó elméleteket, és ezáltal vegyük észre, hogy mindegyikben
ugyanarról van szó. Olyan ez, mint amikor hirtelen rádöbbensz arra, hogy
érted valamelyik másik nemzet fiainak a beszédét, a nyelvet, amit éveken át
képtelen voltál megtanulni.

Hasznos úgy gondolni a matematikára, mintha egy nagy kirakós játék

lenne, amelynek végső rajzolatát senki sem ismeri. Azt megtalálni ezrek
közös feladata. Az emberek csoportokra tagozódva dolgoznak, itt az
algebristák foglalkoznak az egyenleteikkel, ott a számelméletesek
vizsgálgatják a számaikat, amott a geométerek különböző alakzatokon törik
a fejüket, és így tovább. Mindegyik csoport ki tud rakni egy pici „szigetet”
ebből a nagy összképből, de a matematika története során senki sem látta,
hogyan lehet ezeket a szigetecskéket összekötni. A legtöbben azon
dolgoznak, hogy valamit még hozzátegyenek valamelyik szigethez. Néha
azonban jön valaki, aki át tud hajózni az egyik szigetről a másikra. Amikor
ez sikerül, feldereng a nagy összkép valamelyik fontos összefüggése, amely
új megvilágításba helyezi ezeket az önálló diszciplinákat.

Ez az, amit Robert Langlands tett, de ő lényegesen többre vágyott, mint

hogy összekösse a szigeteket. Az általa az 1960-as években
kezdeményezett Langlands-program arra keres általános módszert, hogy
tetszőleges két sziget között hidat tudjunk építeni, még ha azoknak nincs is
semmi közük egymáshoz.

img17
Robert Langlands princetoni dolgozószobájában 1999-ben
Fotó: Jeff Mozzochi

Ma Langlands emeritusz professzor Princetonban az Institut for Advanced

Studyban, és abban a szobában dolgozik, ahol korábban Albert Einstein. Ez
a kivételes tehetségű és képzelőerejű ember egy kis faluban született
Vancouver közelében, a szülei tejtermelők voltak. Langlands egyik
meglepő készsége, hogy rengeteg nyelven folyékonyan beszél: angolul,
franciául, németül, oroszul és törökül, noha amikor az egyetemre került,
még csak angolul beszélt.1

Alkalmam volt nemrég közvetlenül is dolgozni Langlands-szal, és gyakran

oroszul beszélgettünk. Egy idő után elküldte nekem azoknak az orosz
szerzőknek a listáját, akiket eredetiben olvasott. Ez a lista oly hosszú volt,
hogy könnyen előfordulhat, ő többet olvasott az anyanyelvemen, mint én.
Azon tűnődöm, hogy ez a kivételes nyelvi képesség biztosan közrejátszott
abban, hogy képes volt összehozni a különböző matematikai kultúrákat.

A Langlands-program kulcsa a szimmetria, ami már ismerős nekünk. Szó

volt a geometriai szimmetriáról, például a kerek asztalt minden forgatás
önmagába viszi. A szimmetriák tanulmányozása elvezetett a csoportok
fogalmához. Aztán láttuk, hogy nemcsak a forgatások alkotnak csoportot,
de a fonatok is és még sok más dolog. Azt is láttuk, hogy a csoportok tették
lehetővé az elemi részecskék osztályozását, és végül a kvarkok
felfedezéséhez vezettek. Azok a csoportok, amelyek megjelennek a
Langlands-programban, a számelméletben bukkantak fel.
Ahhoz, hogy ezt megértsük, beszélnünk kell a számokról, amelyekkel
naponta találkozunk. Mindannyian egy bizonyos évben születtünk, az
otthonunk az utca egy bizonyos száma alatt található, van telefonszámunk,
PIN-kódunk a bankunkban, és így tovább. Ezeknek mindnek van egy közös
tulajdonsága: mindegyikük úgy keletkezik, hogy az 1-et valahányszor
hozzáadjuk önmagához: 1 + 1 egyenlő 2-vel, 1 + 1 + 1 nem más, mint 3,
és így tovább. Ezeket a számokat természetes számoknak nevezzük.

Találkoztunk már a 0-val is, és a negatív számokkal: –1, –2, –3, …

Ahogyan láttuk az 5. fejezetben, ezek a számok az „egészek” név alatt
futnak. Tehát az egész szám vagy természetes szám, vagy 0, vagy egy
természetes szám (–1)-szerese.

Szoktunk találkozni kicsit bonyolultabb számokkal is. Valaminek az ára

dollárban és centben gyakran így van megadva: 2, 59$, ami két dollár és
ötvenkilenc centet jelent. Ezt a számot úgy kapjuk, hogy a 2-höz
hozzáadjuk az 59/100 törtet, amit úgy kapunk, hogy az 1/100-ot
megszorozzuk 59-cel. Maga az 1/100 az a mennyiség, amit ha 100-szor
önmagához adunk, akkor az eredmény 1. Ezeket a számokat racionális
számoknak, vagy törteknek nevezzük.

Jó példa racionális számra az egynegyed, ami matematikailag az 1/4 törtet

jelenti. Általánosabban, bármely két m és n egészből képezhetjük az m/n
törtet. Ha az m és n számoknak van közös osztójuk, mondjuk d (vagyis m =
dmʹ, n = dnʹ), akkor ezzel egyszerűsíthetünk, és m/n helyett mʹ/nʹ-et
kapunk. Például 25/100 ugyanaz, mint 1/4, ezért az amerikaiaknak a
negyeddolláros 25 centet jelent.

Életünk legnagyobb részében racionális számokkal találkozunk. Vannak

azonban más számok is. Például 2 négyzetgyöke, amit így írunk: √2. Ez az
a szám, amelynek a négyzete 2. Matematikailag √2 az egységnyi befogójú,
egyenlő szárú derékszögű háromszög átfogója.

img18

Kiderül, hogy ezt nem tudjuk m/n alakban előállítani, ahol m és n

természetes számok.2 Tudjuk azonban racionális számokkal közelíteni, ha
néhány tizedesre felírjuk: 1, 4142, aztán 1, 41421, majd 1, 414213 és így
tovább. De akárhány tizedes jegyet írunk is ki, a kapott szám csak közelítés
marad – ott állnak az utolsó tizedes mögött a továbbiak. Véges sok
tizedessel nem jutunk el √2 valódi értékéhez.

Mivel a √2 a fenti háromszög átfogója, tudjuk, hogy ez a szám ott van az

ábrán. Csak nincs a racionális számok között.

Sok hasonló szám van, például a √3 vagy 2 köbgyöke. Valami módszert ki

kell dolgoznunk arra, hogy ezeket a számokat hozzá tudjuk adni a
racionális számokhoz. Gondolj a racionális számokra úgy, mintha azok
összesége egy csésze tea lenne. Dobjuk be közéjük a √2-t, és figyeljük meg,
mi történik. Szeretnénk a szorzást az új számok között maradéktalanul
elvégezni, ezért az új számaink közé kell iktatnunk a √2-nek az összes
racionális számmal való szorzatát. Ezek alakja (k/l)√2. De az összeadást is
el akarjuk végezni az új számok körében, ezért közéjük kell vennünk az

imgk01

alakú számokat is. Ezek a számok már „önmagukban teljesek” abban az

értelemben, hogy közöttük az összes szokásos művelet – összeadás,
kivonás, szorzás és osztás – elvégezhető.3 Beletettünk egy kockacukrot a
teába.

Kiderül, hogy ezeknek az új számoknak van egy olyan rejtett

tulajdonságuk, amivel a racionális számok nem rendelkeznek. Ez a
tulajdonság nyit kaput előttünk a számok mágikus világába. Kiderül
ugyanis, hogy ebben az új számrendszerben vannak szimmetriák.

Itt most a „szimmetria” olyan szabályt jelent, amelyik minden számhoz egy
új számot rendel. Más szavakkal, a szimmetria a számrendszer minden
egyes eleméhez egy új számot rendel magán a számrendszeren belül. Azt
mondjuk, hogy a szimmetria olyan szabály, amely mentén a számok
„átmennek” egy másik számba. Ennek a szabálynak harmonizálnia kell az
összeadás, a kivonás, a szorzás és az osztás műveletével. Most még nem
világos, miért fontosak nekünk a szimmetriák a számok körében. Tarts még
ki egy kicsit mellettem, hamarosan kiderül.
A számrendszerünkben ott van az azonosság szimmetriája, amely szerint
minden szám önmagába megy át. Olyan ez, mint a 0 fokos forgatás,
amelyik mindent változatlanul hagy.

Kiderül, hogy a számrendszerünkben van nemtriviális szimmetria is. Annak

érdekében, hogy ezt el tudjam magyarázni, vegyük észre, hogy a √2 az x2 =
2 egyenlet gyöke. Valóban, ha itt x helyére √2-t helyettesítünk, azonosságot
kapunk. Ennek az egyenletnek azonban két gyöke van: √2 és –√2. És már
mind a kettőt belefoglaltuk a számrendszerünkbe, amikor azt
megkonstruáltuk. Felcserélve ezt a két gyököt, egy új szimmetriát kapunk.7

Ha illusztrálni szeretnénk ezt a dolgot a csésze tea analógiával, kicsit

módosítanunk kell rajta. Mondjuk azt, hogy van fehér és barna
kockacukrunk is, mindkettőt bedobjuk a teába, és az egészet jól
összekeverjük. A fehér a √2, a barna a –√2. Ha ezeket egymással
felcseréljük, a csészében semmi sem változik. Így ad szimmetriát a √2 és –
√2 felcserélése.

Ez a csere a racionális számokat nem változtatja meg.4 Ezért az (m/n) +

(k/l)√2 alakú szám a (m/n) – (k/l)√2 számba megy át. Más szavakkal,
egyszerűen megváltoztatjuk a √2 előjelét, és minden mást változatlanul
hagyunk.5

Most már talán te is látod, hogy ebben a számrendszerben a számok

olyanok, mint a pillangók, a (m/n) + (k/l)√2 alakú számok olyanok, mint a
mintázatok a pillangó szárnyain, és amikor a √2-t –√2-re cseréljük, akkor
felcseréljük a pillangó szárnyait.

Általánosabban, tekinthetünk más egyenletet is, mint az x2 = 2 egyenlet,

például vehetjük azt, hogy x3–x + 1 = 0. Ha egy ilyen egyenletnek a gyökei
nem racionálisak (ez a helyzet a fenti példákban), akkor azokat betehetjük a
racionális számok közé. Egyszerre is betehetjük a racionális számok közé
több ilyen egyenlet gyökeit. Ezzel a módszerrel sokféle számrendszert,
vagy ahogyan a matematikusok ezeket nevezik, számtestet kapunk. A „test”
szó arra a tényre utal, hogy ez a számrendszer zárt az összeadásra,
kivonásra, szorzásra és osztásra nézve.
Ugyanúgy, ahogyan a √2 hozzáadásával keletkezett test rendelkezett
szimmetriákkal, az általános számtesteknek is vannak olyan szimmetriái,
amelyek harmonizálnak ezekkel a műveletekkel. Egy adott számtest
szimmetriáit is alkalmazhatjuk egymás után (képezhetjük a
kompozíciójukat), ahogyan ezt a geometriai objektumok szimmetriáival
tettük. Nem meglepő tehát, hogy ezek a szimmetriák csoportot alkotnak.
Ezt a csoportot Évariste Galois francia matematikus tiszteletére a
számtestek Galois-csoportjának nevezzük.6

img19

Galois története egyike a legromantikusabb és legizgalmasabb,

matematikusokról szóló történeteknek. Csodagyerek volt, már nagyon
fiatalon korszakalkotó felfedezéseket tett. Aztán húszéves korában meghalt
párbajban. Többféle elképzelés van arról, mi volt az oka ennek a párbajnak,
ami 1832. május 31-én zajlott le: egyesek szerint egy nő váltotta ki, mások
szerint Galois politikai tevékenysége. Annyi biztos, hogy amikor politikáról
esett szó, Galois nem tűrt megalkuvást, és rövid életében sok embert
felbosszantott.

Szó szerint halála előestéjén történt, hogy a gyergya világította szobában

lázasan dolgozva fogalmazta meg a számok szimmetriáira vonatkozó
elképzeléseit. Lényegében ez egy szerelmeslevél volt, amit az egész
emberiségnek írt, hogy megossza velünk káprázatos felfedezését. Mert
valóban, azok a szimmetriacsoportok, amelyeket Galois felfedezett és az ő
nevét viselik, a világ csodái közé sorolhatók, az egyiptomi piramisok és a
babilóniai függőkertek mellé. A különbség az, hogy nem kell távoli
földrészekre vagy évszázadokba utaznunk, ha meg akarunk ismerkedni
velük. Karnyújtásnyira vannak tőlünk, bármerre járunk. Nemcsak a
szépségük megkapó, de a gyakorlati problémákra való alkalmazhatóságuk
is az.

Sajnos Galois messze megelőzte korát. Annyira radikálisak voltak az

elképzelései, hogy azokat a kortársai nem érthették meg. Cikkeit a Francia
Tudományos Akadémia kétszer utasította vissza, és majdnem ötven évbe
telt, hogy munkái megjelenhettek, és a matematikusok elfogadták azokat.
Ma már azonban ezeket a felismeréseket tekintjük a modern matematika
tartóoszlopainak.
Galois nagy tette az volt, hogy a szimmetriák geometriából ismerős
fogalmát átvitte a számok világába. És ami több ennél, megmutatta a
szimmetriák csodálatos erejét.

Galois előtt a matematikusok arra koncentrálták erőfeszítéseiket, hogy

explicit képletet adjanak olyan egyenleteknek a gyökeire, mint x2 = 1 vagy
x3-x + 1 = 0, amelyeket polinomegyenleteknek nevezünk. Szomorú dolog,
hogy még mindig ezeket tanítják nekünk az iskolában, noha Galois halála
óta majdnem kétszáz év telt el. Elvárják például, hogy fejből tudjuk az

ax2 + bx + c = 0

általános kvadratikus (vagyis másodfokú) egyenlet gyökeit az a, b, c

együtthatók függvényében. Eszem ágában sincs ideírni ezt a képletet, mert
senkiben sem szeretnék kellemetlen emlékeket ébreszteni. Csak arra lesz
szükségünk, hogy van benne négyzetgyök. Hasonló, de bonyolultabb képlet
adja meg az

ax3 + bx2 + cx + d = 0

köbös (harmadfokú) egyenlet gyökeit az a, b, c, d együtthatók

függvényében. Ebben a képletben köbgyök szerepel. A feladat, hogy
polinomegyenleteket gyökvonások (négyzetgyökvonás, köbgyökvonás stb.)
segítségével oldjunk meg, egyre bonyolultabbá válik, ahogyan a polinomok
foka nő.

A másodfokú egyenlet megoldóképletét már a kilencedik században

ismerte al-Hvárizmi perzsa matematikus (maga az „algebra” szó is tőle
származik, mert a könyve címében „al-dzsabr” szerepel). A harmad- és
negyedfokú egyenletek megoldóképletét a tizenhatodik század első felében
találták meg. Természetesen a következő lépés az ötödfokú egyenletek
megoldása lett volna. Galois vette észre, hogy rosszul tették fel a kérdést.
Helyette a gyökök adjungálásával kapott számtest szimmetriacsoportját
(amit a test Galois-csoportjának nevezünk) kell megvizsgálni.

A Galois-csoport leírása sokkal kezelhetőbb feladat, mint az explicit

megoldóképlet megkeresése. Tudunk értelmes állításokat mondani erről a
csoportról anélkül, hogy ismernénk a gyököket. Ezekből aztán fontos
következtetésekre juthatunk a gyökökre nézve. Nevezetesen azt mutatta
meg Galois, hogy akkor és csakis akkor létezik explicit megoldóképlet, ha
ez a csoport rendelkezik egy egyszerű tulajdonsággal, amit a
matematikusok feloldhatóságnak neveznek. Másodfokú, harmadfokú és
negyedfokú egyenletek Galois-csoportja mindig feloldható. Ezért lehet
gyökvonásokkal megadni a megoldóképletet. De Galois megmutatta, hogy
az ötödfokú (és magasabb fokú) egyenletek szimmetriacsoportjai általában
nem feloldhatóak. Ez eleve maga után vonja azt, hogy nem lehet
gyökvonással megadni ezeknek az egyenleteknek a gyökeit.7

Nem foglalkozom ennek a bizonyításnak a részleteivel, de adok néhány

példát Galois-csoportra, hogy lássuk, hogy is néz ki. Láttuk ezt már az x2 =
2 egyenlet esetében. Ennek az egyenletnek két gyöke van, a √2 és –√2,
amelyeket hozzáteszünk a racionális számokhoz. Ezért a keletkező
számtest Galois-csoportjában8 két elem van: az identitás és az a
szimmetria, ami √2 és –√2 felcseréléséből áll.

Legyen a következő példánk egy harmadfokú egyenlet, amelynek az

együtthatói racionálisak, de a gyökei nem azok. Egy új számtestet
konstruálunk úgy, hogy ezeket hozzávesszük a racionális számokhoz. Ez a
művelet ahhoz hasonlítható, mint amikor három különböző komponenst
adunk a teához: egy kockacukrot, néhány csepp tejet és egy kanál mézet.
Ebben a számtestben (a teában az új hozzádott komponensekkel) a
szimmetriák nem változtatják meg az eredeti harmadfokú egyenletet, mert
annak az együtthatói racionálisak, és a szimmetriák nem változtatják meg a
racionális számokat. Tehát a három gyök (a tea három komponensének)
mindegyike csak valamelyik másikba mehet át a szimmetriák szerint. Ezért
tudjuk ennek a számtestnek a szimmetriáit a gyökök permutációival
jellemezni. Vegyük észre, hogy meggondolásunkhoz nem volt szükségünk
a gyökök ismeretére.9

Hasonlóan, annak a számtestnek a szimmetriái, amely úgy áll elő, hogy egy
tetszőleges racionális együtthatójú polinom gyökeit a racionális számokhoz
hozzávesszük, a szimmetriák Galois-csoportjában az elemek
permutációival jellemezhetőek (mégpedig n elem permutációival, ha a
gyökök különbözőek és nem racionálisak, ahol n az egyenlet foka). Így
rengeteg információhoz jutunk a gyökökkel kapcsolatban anélkül, hogy
ismernénk magukat a gyököket.10

Galois munkássága nagyon jó példa arra, hogy mekkora ereje lehet egy
szerencsés matematikai meglátásnak. Galois nem oldotta meg a feladatot
úgy, ahogy előtte mások próbálták, azaz nem adott megoldóképletet a
polinomok gyökeire. Ehelyett hátba támadta a problémát! Újrafogalmazta
azt, meggyűrte és feltekerte, majd egy teljesen új nézőpontból tekintett le
rá. És ezzel gyökeresen megváltoztatta azt a módot, ahogyan az emberek a
számokra és az egyenletekre gondolnak.

150 évvel később Langlands ezt az ötletet lényegesen továbbvitte. 1967-

ben azzal a forradalmi elképzeléssel állt elő, hogy kössük össze a Galois-
csoportokot a matematika egy teljesen távoli területével, a harmonikus
analízissel. Kiderült, hogy ez a két terület, amelyekről azt hittük, hogy
fényévekre van egymástól, szoros kapcsolatban áll. Langlands, aki akkor
még csak harmincéves volt, a nagy matematikusnak, André Weilnek írta
meg a tervét. Ennek a levélnek a másolatait akkoriban széles körben
terjesztették.11 Maga a kísérőlevél realitásérzékről tanúskodik:12

Weil professzor: Válaszul arra a felkérésére, hogy látogassam meg és

beszélgessünk, a mellékelt levelet írtam. Miután megírtam, rádöbbentem,
hogy egyetlen állítás sincs benne, amiben biztos lennék. Ha hajlandó úgy
végigolvasni, mint tiszta spekulációt, nagy örömöt okoz vele – ha nem,
remélem van szemeteskosara.

Ami ezután következett, az egy korszakalkotó elmélet kialakulása, amely

örökre megváltoztatta matematikai gondolkodásmódunkat. Így született
meg a Langlands-program.

Azóta matematikusok több generációja dolgozik a kérdéseken, amelyeket

Langlands vetett fel. Mi lelkesíti őket? Erre a következő fejezet ad választ.
 8. fejezet

Mágikus számok

A mikor először volt szó szimmetriákról, láttuk, hogy van egy

csoport, az SU(3), amelynek a reprezentációi határozzák
meg az elemi részecskék tulajdonságait. A Langlands-program
fókuszában is egy bizonyos csoport reprezentációi állnak, de ez
a számtestek Galois-csoportja, ahogyan azt az előző fejezetben
láttuk. Kiderül, hogy ezek a reprezentációk tartalmazzák a
számtestek „forráskódjait”, bennük a számtestekre vonatkozó
minden lényeges információ megtalálható.
Langlands csodálatos ötlete az volt, hogy ezt az információt
valami egészen más természetű objektumból termelhetjük ki:
az automorf függvényből, amely a matematika távoli ágából, a
harmonikus analízisből ered. A harmonikus analízis gyökerei a
felharmonikusok vizsgálatában találhatóak meg, ezek olyan
hangok, amelyek rezgésszámai egymás többszörösei. Az
általános elmélet az, hogy minden zene bizonyos
felharmonikusok együttes hangzása, ahogyan egy szimfóniában
egyszerre halljuk, amint a különböző hangszerek lejátsszák
mindazt, ami a kottában áll. Matematikailag ez azt jelenti, hogy
a függvényeket a felharmonikusokat leíró függvények, a
szinuszok és koszinuszok összegére bontjuk. Az automorf
függvények ezeknek bonyolultabb változatai. Vannak
módszerek, amelyek alapján ezekkel nagyon hatékonyan lehet
számolni. Langlands meglepő ötlete az volt, hogy az automorf
függvényeket felhasználhatjuk a számelmélet lényegesen
bonyolultabb kérdéseinek a megválaszolásához. Ezáltal
feltárhatjuk a számok rejtett harmóniáit.
Az írtam az előszóban, hogy a matematika alapvető feladata
az információ rendszerezése, vagy ahogyan azt Langlands
mondta, „teremtsen rendet a látszólagos káoszban”.[1]
Langlands ötlete pontosan azért nagyon hatékony, mert abban
segít, hogy szimmetriával és harmóniával teli szabályos
mintázatokat olvassunk ki a számelmélet látszólag kaotikus
adataiból.
Ha a matematika különböző területeire úgy gondolunk,
mintha azok földrészek lennének, akkor a számelmélet Észak-
Amerikának, a harmonikus analízis Európának felel meg. Az
idő múlásával egyre kevesebb időt vesz igénybe, hogy az egyik
földrészről átkeljünk a másikra. Hajóval napokig tartott,
manapság repülővel pár óra. Na, most képzeld el azt, hogy
feltalálsz egy új technikát, amely Észak-Amerika bármely
pontjáról pillanatok alatt átpenderít Európa valamely pontjába.
Ez lenne ekvivalens Langlands felfedezésével.
Most leírok egyet ezek közül a lélegzetelállító kapcsolatok
közül, azt, amelyik a 6. fejezetben ismertetett nagy Fermat-
tételre vezet.
A nagy Fermat-tétel ártatlanul egyszerű állítás. Azt mondja
ki, hogy nincsenek olyan x, y, z természetes számok, amelyek
megoldanák az

xn + yn = zn
egyenletet, ha n legalább 3.
Amint írtam, ezt az eredményt több mint 350 éve, 1637-ben
sejtette meg a francia matematikus. Azt írta egy régi könyv
margójára, amit éppen olvasott, hogy talált egy „valóban
csodálatos” bizonyítást, de a „margó nagyon kicsi ahhoz, hogy
oda leírja”. Képzeld el, ha valaki 350 éve azt írta volna a
Twitterbe, hogy „egy csodálatos bizonyítást találtam, de ahhoz
nem elég százötven karakter” – elnézést, kifutottam a
terjedelemből.
Nem kétséges, hogy Fermat tévedett. 350 év kellett ahhoz,
hogy megtaláljuk a bizonyítást, és az hihetetlenül bonyolult. Két
lépésből áll: először 1986-ban Ken Ribet bebizonyította, hogy a
nagy Fermat-tétel következik az úgynevezett Shimura–
Tanijama–Weil-sejtésből.
(Mondanom kéne talán, hogy a sejtés egy olyan állítás,
amiről azt várjuk, hogy igaz legyen, de nem tudjuk bizonyítani.
Amint megszületik a bizonyítás, a sejtés átalakul tétellé.[2])
Ken Ribet azt mutatta meg, hogy ha lennének olyan x, y, z
számok, amelyek megoldanák Fermat egyenletét, akkor
tudnánk olyan harmadfokú egyenletet konstruálni, amelyiknek
volna olyan tulajdonsága, amit kizár a Shimura–Tanijama–Weil-
sejtés (később majd megmondom, mi lenne ez az egyenlet, és mi
ez a tulajdonság). Ha tudjuk, hogy a Shimura–Tanijama–Weil-
sejtés igaz, akkor ez az egyenlet nem létezhet. De akkor a
Fermat-egyenletet megoldó x, y, z számok sem létezhetnek.[3]
Álljunk meg egy pillanatra, és menjünk még egyszer végig
ennek a bizonyításnak a logikáján. Annak érdekében, hogy
bizonyítsuk a nagy Fermat-tételt, feltesszük, hogy az nem igaz;
vagyis azt tételezzük fel, hogy van olyan x, y, z számhármas,
amelyik megoldja Fermat egyenletét. Aztán eszünkbe jut
ezekből a számokból egy harmadfokú egyenlet, amelynek van
valamilyen kellemetlen tulajdonsága. A Shimura–Tanijama–
Weil-sejtés azt mondja nekünk, hogy ilyen egyenlet nem
létezhet. Na de akkor ezek az x, y, z számok sem létezhetnek.
Tehát mégsem található a Fermat egyenletre megoldás. Vagyis a
nagy Fermat-tétel igaz! A következő folyamatábra mutatja a
bizonyítás lépéseit (a rövidítések: NFT – nagy Fermat-tétel,
STWS – Shimura–Tanijama–Weil-sejtés):

Az ilyen érvelést indirekt bizonyításnak nevezzük. Azzal a

kijelentéssel kezdjük, ami ellentéte a bizonyítani kívánt
állításnak (esetünkben ez az, hogy van olyan x, y, z, ami
megoldása Fermat egyenletének, ez ugyanis az ellentéte annak,
amit bizonyítani akarunk). Ha helyes lépések láncolatával
elérkezünk valamihez, ami nyilvánvalóan téves (ez esetünkben
olyan harmadfokú egyenlet létezése, amit kizár a Shimura–
Tanijama–Weil-sejtés), akkor arra a következtetésre jutunk,
hogy a kiinduló állításunk nem volt igaz. Tehát az az állítás,
amit szándékunkban állt bizonyítani (a nagy Fermat-tétel), igaz.
Hátra van még a nagy Fermat-tételnek a bizonyításához,
hogy igazoljuk a Shimura–Tanijama–Weil-sejtést. Mihelyt ez
világossá vált (1986-ban Ribet munkája nyomán), megindult a
Shimura–Tanijama–Weil-sejtésre adható bizonyítás keresése.
Sok bizonyítás készült az évek során, de ezekről mindig
kiderült, hogy tévesek vagy hiányosak. 1993-ban Andrew Wiles
bejelentette, hogy bizonyította a sejtést, de aztán kiderült, hogy
az ő bizonyítása is hiányos. Egy darabig úgy tűnt, az ő
bizonyítására is úgy fogunk emlékezni, mint a többi híres
elégtelen bizonyításra, amelyekben olyan hiányosságot találtak,
amit nem lehet pótolni.
Szerencsés módon Wiles ki tudta egészíteni a bizonyítását
egy másik matematikus, Richard Taylor segítségével. Ketten
együtt befejezték a bizonyítást.[4] Egy a nagy Fermat-tételről
szóló csodálatos dokumentumfilmben Wiles elérzékenyül,
amikor erről a pillanatról beszél, így el tudjuk képzelni, milyen
embert próbáló munka volt ez számára.

Tehát a Shimura–Tanijama–Weil-sejtés a kulcs a nagy Fermat-

tétel bizonyításához. Maga a sejtés tekinthető a Langlands-
program speciális esetének, ezért kiváló például szolgál arra,
milyen váratlan kapcsolatokat tár fel a Langlands-program.
A Shimura–Tanijama–Weil-sejtés bizonyos egyenletekre
vonatkozó állítás. A matematika nagy része egyenletek
megoldásával foglalkozik. Tudni akarjuk, hogy egy adott
egyenletnek van-e egy adott tartományban megoldása; és ha
igen, hogyan találjuk azt meg. Ha több megoldás van, akkor mi
azoknak a száma? Miért van az, hogy bizonyos egyenleteknek
van gyökük, másoknak nincs?
Az előző fejezetben egyváltozós polinomegyenletekről volt
szó, mint az x2 = 2. A nagy Fermat-tételben olyan egyenlet
szerepel, amelyikben három ismeretlen van: xn + yn = zn. A
Shimura–Tanijama–Weil-sejtésben olyan egyenletek
szerepelnek, amelyekben két ismeretlen van, mint például

y2 + y = x3–x2.

Ennek az egyenletnek a megoldása olyan x, y számpár, amelyre

a bal oldal értéke egyenlő a jobb oldaléval.
De milyen számokat akarunk x és y helyére tenni? Sok
lehetőség van, ezek egyike az, hogy x és y legyenek természetes
számok vagy egészek. További lehetőség, hogy legyenek
racionális számok. Kereshetünk megoldásokat a valós számok
körében, vagy akár a komplex számok között – ezekről majd a
következő fejezetben lesz szó.
Kiderül, hogy van még egy lehetőség, ami kevésbé
nyilvánvaló, de ugyanilyen fontos: kereshetjük az x, y-t
valamilyen fix természetes N szám mellett „modulo N”. Ez azt
jelenti, hogy olyan x, y egészeket keresünk, amelyek mellett a
bal és jobb oldal különbsége osztható N-nel.
Keressük mondjuk a megoldásokat modulo N = 5. Van egy
megoldás: x = 0, y = 0. És van még három másik kevésbé
nyilvánvaló is: ezek egyike x = 0, y = 4, mert ezek mellett a bal
oldal értéke 20, a jobb oldalé 0. A két oldal különbsége 20, ami
osztható 5-tel. Ez valóban megoldás modulo 5. Van még két
másik megoldás: x = 1, y = 0 és x = 1, y = 4.
Beszéltünk már az ilyen jellegű számolásról: a 2. fejezetben
szó volt a kerek asztal forgatásairól. Láttuk, hogy a szögek
összeadását „modulo 360” kell végezni. Ami azt jelenti, hogy ha
két szög összege nagyobb mint 360, akkor ki kell vonnunk abból
360-at, hogy az eredmény 0 és 360 közé kerüljön. Például 450
fokos forgatás azonos a 90 fokos forgatással, mert 450–360 = 90.
Akkor is ezzel az aritmetikával találkozunk, amikor órát
használunk. Ha mondjuk reggel 10-kor kezdünk dolgozni és 8
óra hosszan dolgozunk, meddig tart a munkaidőnk? Nos, 10 + 8
= 18, tehát mondhatjuk azt, hogy „18 óráig”. Ez teljesen
elfogadható lenne Franciaországban, ahol a nap óráit 0 és 24
között számolják (annyiban sántít a példa, hogy
Franciaországban hét óránál nem lehet többet dolgozni). De az
Államokban azt mondjuk, „délután 6-ig”. Hogyan kapunk 6-ot a
18-ból? Kivonunk 12-t: 18–12 = 6.
Tehát ugyanúgy számolunk az órákkal, mint a szögekkel. Az
első esetben „modulo 360” adunk össze, a másodikban „modulo
12”.
Hasonlóan, bármilyen N egész mellett végezhetjük az
összeadást modulo N. Tekintsük a 0 és N–1 közötti egészeket:

{0, 1, 2, … , N − 2, N − 1}.

Ha N = 12, akkor ez a lehetséges órák halmaza. Általában a 12

szerepét N játssza, tehát nem 12 visz vissza 0-ba, hanem N.
 Ezen a halmazon ugyanúgy definiáljuk az összeadást, mint
az órák esetében. Ha veszünk két elemet ebből a halmazból, és
az összegük nagyobb N-nél, akkor kivonunk abból N-et, hogy
visszajussunk ebbe a halmazba. Ezzel a művelettel csoportot
kapunk. Az egységelem a 0: ezt bármely számhoz hozzáadva, az
nem fog megváltozni. Valóban, n + 0 = n. És ha n ennek a
halmaznak tetszőleges eleme, az „additív inverze” N−n, mert n +
(N−n) = N, ami szabályaink szerint ugyanaz, mint a 0.
Legyen mondjuk N = 3. Akkor a halmaz {0, 1, 2}, és az
összeadást modulo 3 végezzük. Például

2 + 2 = 1 modulo 3

ebben a rendszerben, mert ugyan 2 + 2 = 4, de mivel 4 = 3 + 1

modulo 3, a 4 szám egyenlő 1-gyel.
Most már ha azt mondják neked, hogy 2 + 2 = 4, nyugodtan
mondhatod (esetleg leereszkedő mosollyal): „Nos, ez nem
mindig igaz.” És ha azt kérik tőled, magyarázd el, hogyan
gondolod, megmondhatod nekik, hogy „ha az összeadást
modulo 3 végezzük, akkor 2 meg 2 egyenlő 1-gyel.”
Ha veszünk két tetszőleges számot a fenti halmazból, össze is
szorozhatjuk azokat. Előfordulhat, hogy a szorzat nem esik a
halmazba, de az adott számok között mindig találhatunk
pontosan egyet, amelyet a szorzatból kivonva a különbség
osztható lesz N-nel. Azonban általában a {1, 2, …, N−1} halmaz
nem lesz csoport a szorzásra nézve. Van ugyan egységelem, ez
az 1. De nem lesz minden elemnek multiplikatív inverze
modulo N. Ez csak akkor lesz így, ha N prímszám, vagyis olyan
szám, amelyik nem osztható mással, mint 1-gyel és önmagával.
[5]

Az első néhány prímszám: 2, 3, 5, 7, 11, 13, … (Szokás az 1-et

kizárni ebből a listából.) A 2 kivételével a páros számok nem
lehetnek prímek, mert oszthatóak 2-vel, 9 nem prím, mert
osztható 3-mal. Tudjuk, hogy végtelen sok prím van –
akármilyen nagy is egy prímszám, mindig található olyan
prímszám, amelyik még nála is nagyobb.[6] Mivel a prímek
oszthatatlanok, ők a természetes számok világában az elemi
részecskék; minden természetes szám pontosan egyféleképpen
állítható elő prímszámok szorzataként. Például 60 = 2 × 2 × 3 × 5.
Rögzítsünk egy prímszámot. Szokás szerint ezt p-vel jelöljük.
Tekintsük a 0 és p−1 közötti összes egészt:

{0, 1, 2, 3, 4, …, p−2, p−1}.

És tekintsünk ezen a halmazon két műveletet: az összeadást és a

szorzást modulo p.
Már láttuk, hogy ez a halmaz csoportot alkot a modulo p
végzett összeadásra nézve. Ami azonban sokkal
figyelemreméltóbb, az az, hogy ha kihagyjuk a 0 elemet a
halmazból, a visszamaradó 1 és p−1 közötti egészek, vagyis az
{1, 2, …, p−1} számok a modulo p végzett szorzásra nézve is
csoportot alkotnak. Most az 1 az egység (ez világos), és azt
állítom, hogy minden 1 és p−1 közötti egésznek van
multiplikatív inverze.[7]
Például, ha p = 5, akkor azt tapasztaljuk, hogy

2 × 3 = 1 modulo 5,
és

4 × 4 = 1 modulo 5,

tehát 2-nek modulo 5 a 3 a multiplikatív inverze, a 4 viszont

önmaga inverze modulo 5. Kiderül, hogy ez általában is így van.
[8]

A hétköznapi életünkben ahhoz vagyunk szokva, hogy a

számok egészek vagy törtek. Néha használunk olyan számokat,
mint a √2. Most azonban felfedeztünk egy gyökeresen
különböző rendszert: ez a {0, 1, 2, …, p−1} számok véges
halmaza, ahol p prím, ahol van két műveletünk, a modulo p vett
összeadás és szorzás. Ezt p elemű véges testnek nevezik. Ezek a
véges testek nagyon fontos szigetvilágot alkotnak a számok
világában – amelynek létezéséről a legtöbben soha nem
hallottunk.
Noha ez a számrendszer nagyon különbözik a megszokott
számoktól – a racionális számok összességétől –, van egy dolog,
amelyben megegyezik avval, nevezetesen ez is zárt az
összeadás, kivonás, szorzás és osztás műveletére nézve.[9]
Emiatt minden, amit a megszokott számokkal tenni szoktunk,
megtehető ezekben a sokkal elvontabb véges testekben is.
Ma már ezek a számok nem annyira furcsák, miután sok
helyen alkalmazzák őket – például a titkosításban. Amikor
online vásárolunk, és beütjük a bankkártyánk számát, ez a
szám valamely prím modulus mellett vett aritmetika szerint
kódolódik át, ami nagyon hasonlít azokhoz az egyenletekhez,
amilyeneket az imént láttunk (lásd az RSA-kódolást a 14. fejezet
7. jegyzetében).
 Térjünk vissza az

y2 + y = x3−x2

egyenlethez, amit az imént vizsgáltunk. Tekintsük ennek az

egyenletnek a megoldásait különböző p prím modulusok
mellett. Láttuk már, hogy modulo 5 négy megoldás van. De
vegyük észre, hogy ami modulo 5 megoldás, nem feltétlenül lesz
megoldás valamely másik prím (mondjuk p = 7 vagy p = 11)
esetén. Tehát a megoldás függ attól a prímtől, ami szerint a
számolásokat végezzük.
Tegyük fel a következő kérdést: hogyan függ a megoldások
száma attól a p prímtől, amely szerint a számolásainkat
végezzük? Kis p-k mellett meg is kereshetjük a gyököket
(használhatunk számítógépet is), és készíthetünk különböző
táblázatokat.
Egy ideje a matematikusok már tudják, hogy az ilyen p prím
modulusok mellett vett egyenleteknek a megoldása körülbelül
p. Jelöljük a „deficitet” ap-vel, ez az a különbség, amit akkor
kapunk, ha a megoldások várt számából (vagyis p-ből) kivonjuk
az aktuális számukat. Ez azt jelenti, hogy a fenti egyenlet
modulo p melletti megoldásainak a száma p−ap. Adott p mellett
az ap számok lehetnek akár pozitívak, akár negatívak. Például
azt kaptuk, hogy a fenti egyenletnek p = 5 modulus mellett 4
megoldása van. Mivel 4 = 5−1, azt kaptuk, hogy a5 = 1.
Kiszámolhatjuk az ap számokat egy számítógépen.
Véletlennek tűnnek. Nem találunk képletet arra, hogy éppen
mivel egyenlőek. Ami nagyobb baj, maguknak a számoknak a
meghatározása is egyre bonyolultabb lesz.
 Na most mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy
van egy egyszerű szabály, amely egy csapásra megadja az ap
számokat?
Ha most azon kezdenél töprengeni, mire is gondoltam akkor,
amikor egyszerű szabályról beszéltem, vedd az úgynevezett
Fibonacci-számokat:

1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, …

Ezeket a számokat arról az olasz matematikusról nevezték el,

aki 1202-ben publikált könyvében bevezette őket (nem
csekélyebb feladatra, mint a nyulak szaporodására). Mindenütt
felbukkannak a természetben: a virágok szirmaitól a
fenyőtobozok mintázatáig. Sok alkalmazásuk is van, mint
például a „Fibonacci-visszacsatolás” a részvénypiacon.
A Fibonacci-számok definíciója a következő: a sorozat első
két eleme 1-gyel egyenlő. Ettől kezdve minden szám az előtte
álló két Fibonacci szám összege. Például 2 = 1 + 1, 3 = 2 + 1, 5 = 3
+ 2, és így tovább. Ha az n-edik elemet Fn-nel jelöljük, akkor F1 =
1, F2 = 1, és

Fn = F{n-1} + F{n-2}, n > 2.

Elvben ez a szabály lehetővé teszi, hogy tetszőleges n-re

meghatározzuk az Fn számokat. De ennek érdekében minden 1
és n−1 közötti i-re meg kell határoznunk az Fi Fibonacci-
számokat.
Kiderül azonban, hogy ezeket a számokat előállíthatjuk a
következő módon is. Tekintsük a
 q + q(q + q2) + q(q + q2)2 + q(q + q2)3 + q(q + q2)4 + …

sort. Szavakban ez azt jelenti, hogy egy tetszőleges q számot

megszorzunk a belőle képzett q + q2 szám hatványainak az
összegével. Ha elvégezzük a beszorzást, a

q + q2 + 2q3 + 3q4 + 5q5 + 8q6 + 13q7 + …

sort kapjuk. Számoljuk ki például a q3 tag együtthatóját. Ez a tag

csak a q, q(q + q2), és q(q + q2)2 tényezőkből keletkezhet. (Mert a
többi tényezőben csak 3-nál nagyobb hatványai fordulnak elő a
q-nak.) Ezek közül az elsőben nincs q3, és a másik kettőben a q3
pontosan egyszer fordul elő. Ezek összege 2q3. A többi tagot
hasonló módon kapjuk.
Ha megvizsgáljuk ezt a sort, látjuk, hogy minden 1 és 7
közötti n mellett qn együtthatója egyenlő az Fn Fibonacci-
számmal. Például a sorban 13q7 áll és F7 = 13. Kiderül, hogy ez
minden n-re igaz. Emiatt a matematikusok ezt a sort a
Fibonacci-számok generátorfüggvényének nevezik.
Ez a figyelemre méltó függvény lehetővé teszi azt, hogy
kiszámoljuk az n-edik Fibonacci-számot anélkül, hogy a
korábbiakat kiszámolnánk.[10] De ha félretesszük is a
kiszámolás szempontjait, érzékelhetjük azt, hogy ez a
generátorfüggvény hozzátesz valamit a Fibonacci-számokról
alkotott tudásunkhoz: egy önmagára hivatkozó rekurzió helyett
ez a generátorfüggvény egy csapásra tartalmazza az összes
Fibonacci-számot.
Térjünk vissza az ap számokhoz, amelyekkel a harmadfokú
egyenletek valamely prím modulus melletti megoldásainak a
számát határoztuk meg. Gondolj úgy ezekre a számokra,
mintha a Fibonacci-számok lennének (tekintsünk el attól, hogy
ap indexei csak p prímszámok lehetnek, az Fn Fibonacci-számok
indexei pedig tetszőleges n természetes számok).
Szinte hihetelennek tűnik, hogy legyen szabály ezeknek a
számoknak a kiszámolására. Mégis, egy német matematikus,
Martin Eichler talált ilyen szabályt 1954-ben.[11] Tekintsük
ugyanis a következő generátorfüggvényt:

q(1−q)2(1−q11)2(1−q2)2(1−q22)2(1−q3)2(1−q33)2(1−q4)2(1−q44)2…

Szavakban ez azt jelenti, hogy a q-t megszorozzuk az (1−qa)2

tényezők szorzatával, ahol a az n és 11n alakú számokon fut
végig n = 1, 2, 3, … mellett. Emeljünk négyzetre a szokott módon:

(1−q)2 = 1−2q + q2, (1−q11)2 = 1−2q11 + q22, …,

aztán szorozzunk össze mindent. Végtelen sort kapunk, amelyik

így kezdődik:

q−2q2−q3 + 2q4 + q5 + 2q6−2q7−2q9−2q10 + q11−2q12} + 4q13 + …,

ahol a pontok q-nak 13-nál nagyobb kitevőjű hatványait

képviselik. Bár ez a sor végtelen, benne minden tag jól meg van
határozva, mert csak véges sok tagtól függ a fenti szorzatban.
Jelöljük a qm előtt álló együtthatót bm-mel. Tehát b1 = 1, b2 = −2,
b3 = −1, b4 = 2, b5 = 1, stb. Könnyen kiszámolhatjuk ezeket kézzel
is, számítógéppel is.
 Eichler kiemelkedő észrevétele az volt, hogy bp minden p
prímszám mellett egyenlő ap-vel. Más szavakkal, a2 = b2, a3 = b3,
a5 = b5, a7 = b7 és így tovább. A kapott generátorfüggvényben q5
együtthatója 1, tehát b5 = 1.
Ellenőrizzük ezt például p = 5 mellett. Láttuk, hogy a
harmadfokú egyenletünknek modulo p = 5 négy megoldása van.
Ezért a5 = 5−4 = 1, valóban a5 = b5.
Kiindultunk egy problémából, amelynek a komplexitása
végtelennek látszott: meg akartuk számolni az

y2 + y = x3−x2

egyenlet gyökeit modulo p minden p prímszámra. És a

problémával kapcsolatos minden információ összefoglalható
egyetlen sorban:

q(1−q)2(1−q11)2(1−q2)2(1−q22)2(1−q3)2(1−q33)2(1−q4)2(1−q44)2…

Ez a sor a harmadfokú egyenlet prím modulusok melletti

megoldásainak a számára rejt egy titkos kódot minden egyes
prímre.
Hasznos analógia lehet, ha a harmadfokú egyenletre úgy
gondolunk, mintha az egy élőlény lenne, és a gyökök lennének a
tulajdonságai. Tudjuk, hogy az élőlény tulajdonságai mind bele
vannak kódolva az élőlény DNS-ébe. Hasonlóan, a köbös
egyenlet minden tulajdonsága bele van kódolva a
generátorfüggvényébe, amely tekinthető az egyenlet DNS-ének.
Továbbá ezt a függvényt egy nagyon egyszerű szabály
definiálja.
 Ami aztán még fokozza a meglepetésünket, az az a tény,
hogy ha q helyére egynél kisebb pozitív számot helyettesítünk,
a szorzat konvergens, és így egyetlen számot határoz meg.
Kaptunk tehát egy függvényt, amelynek van saját tulajdonsága,
ahogyan a szinusz- és koszinuszfüggvény tulajdonsága az, hogy
periodikusak.
A szinuszfüggvény 2π szerint periodikus, ami azt jelenti,
hogy sin(x + 2π) = sin(x). De az is igaz, hogy sin(x + 4π) = sin(x),
és általában tetszőleges n mellett sin(x + 2nπ) = sin(x). Gondolj
erre úgy, hogy minden egyes n mellett van a számegyenesen egy
szimmetria, amelyben az x pont az x + 2π n pontba megy át. Az
egészek helyére ezzel a számegyenesnek adott szimmetriáiból
álló csoportja lépett. A szinusz perodicitása azt jelenti, hogy ez a
függvény invariáns a szimmetriák ezen csoportjára nézve.
Hasonlóan invariáns a q változóban imént felírt Eichler
generátorfüggvény a szimmetriák valamely csoportjára nézve.
Most azonban q-t nem valósnak kell tekintenünk, hanem
komplex számnak (ezekről a következő fejezetben lesz szó).
Ekkor a q változóra nem úgy kell tekintenünk, mint a
számegyenes valamely elemére, hanem mint az egységkör
valamely pontjára a komplex síkon. Maga a
szimmetriatulajdonság ugyanaz, mint a szinuszfüggvény
esetében: vannak az egységkörnek szimmetriái, és a mi
függvényünk ezekre nézve invariáns.[12] Az ilyen típusú
szimmetriákkal rendelkező függvényeket moduláris formáknak
nevezzük.
Az egységkörnek ez a szimmetriacsoportja nagyon gazdag.
Hogy legyen fogalmunk róla, tekintsük a következő ábrát, ahol
az egységkört végtelen sok háromszögre bontottuk.[13]

A szimmetria úgy hat az egységkörön, hogy felcseréli ezeket

a háromszögeket. Bármely két háromszöghöz pontosan egy
szimmetria tartozik, amelyik azokat felcseréli. Noha az
egységkörnek ezek a szimmetriái meglehetősen bonyolultak,
maga a háromszögek felcserélése megfelel annak, mint amikor
a szimmetriák a [2π m, 2π (m + 1)] intervallumokat mozgatják.
A szinuszfüggvény ezekre szimmetrikus a számegyenesen,
Eichler függvénye pedig az egységkör szimmetriáira nézve
invariáns. Említettem már ennek a fejezetnek az elején, hogy a
szinuszfüggvény a legegyszerűbb példa a „felhangokra”
(alapvető hullámokra), amiket a harmonikus analízis a
számegyenesen használ. Hasonlóan, Eichler függvénye a többi
moduláris formával együtt olyan felhang, amelyet a
harmonikus analízis az egységkörön használ.
Eichler nagyszerű meglátása az volt, hogy egy harmadfokú
egyenlet megoldásainak látszólag véletlen számai egyetlen
generátorfüggvényből számaznak, amelyik rendelkezik egy
tökéletes szimmetriával – feltárva ezeknek a számoknak a
rejtett harmóniáját és rendjét. Hasonlóan a Langlands-program,
mint a sötét mágia egyetlen mozdulata, szabályos mintázatokba
rendezi a korábban elérhetetlen információt, és a számokból,
szimmetriákból és egyenletekből finom tapintású szőttest
varázsol.
Talán csodálkoztál, amikor ennek a könyvnek az elején arról
beszéltem, hogy a matematika valamelyik eredménye lehet
„gyönyörű” vagy „elegáns”. Az a tény, hogy ezek a nagyon
absztrakt fogalmak ilyen kifinomult harmóniába állnak össze,
valóban zavarbaejtő. Utal valamire, ami gazdagon és
misztikusan rejtőzködik előlünk a felszín alatt, és mintha
felemelkedne egy függöny, és meglátnánk hirtelen azt a
valóságot, amit gondosan eltakartak a szemünk elől. Ezek a
modern matematika és a modern világ csodái.
Megkérdezheted persze azt is, hogy túl azon, hogy van
benne veleszületett szépség, és képes kapcsolatot teremteni a
matematika legtávolabbi ágai között, van-e mindennek valami
gyakorlati haszna is? Ez jogos kérdés. Jelenleg egyet sem tudok.
De azokat a p prímekhez tartozó számtestek feletti harmadfokú
egyenleteket, amiket épp most tárgyaltunk (elliptikus
egyenleteknek nevezik őket), széles körben használják a
titkosításban.[14] Ezért nem lepne meg, ha Eichler egyenletének
lenne olyan alkalmazása, mint a titkosító algoritmusok.

A Shimura–Tanijama–Weil-sejtés Eichler eredményének az

általánosítása. Azt állítja, hogy (bizonyos enyhe feltételek
mellett) minden olyan harmadfokú egyenletnek (mint a fenti) a
prím modulusok melletti megoldásainak a számai egy
moduláris forma együtthatói. Mi több, van a moduláris formák
és a harmadfokú egyenletek között egy kölcsönösen egyértelmű
megfeleltetés.
Mit jelent itt a kölcsönösen egyértelmű megfeleltetés?
Tegyük fel, hogy van öt tollunk és öt ceruzánk. Minden egyes
ceruzához hozzá tudunk rendelni a tollak közül egyet úgy, hogy
minden egyes tollhoz pontosan egy ceruza tartozzon. Ezt
nevezik kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésnek.
Ezt sokféleképpen megtehetjük. De tegyük most fel, hogy
ebben a hozzárendelésben minden toll hossza ugyanakkora,
mint a hozzá rendelt ceruza hossza. Akkor a hosszúságot
„invariánsnak” nevezzük, és azt mondjuk, hogy a
hozzárendelésünk megtartja ezt az invariánst. Ha a tollak
hossza különböző, ez a tulajdonság egyértelműen
meghatározza a kölcsönösen egyértelmű megfeleltetést.
Na most, a Shimura–Tanijama–Weil-sejtésben az egyik
oldalon szereplő tárgyak a köbös egyenletek, olyanok, mint
amiről szó volt. Ezek most lehetnek a tollak, és az ap számok a
hozzájuk tartozó invariánsok. (Ezek az invariánsok tényleg
olyanok, mint a tollak hossza, csak belőlük minden p prímhez
tartozik egy.)
 A megfeleltetés másik oldalán vannak a moduláris formák.
Ezek most a ceruzák, és a hozzájuk tartozó bp együtthatók
lesznek az invariánsok (ezek felelnek meg a ceruzák
hosszának).
A Shimura–Tanijama–Weil-sejtés azt mondja, hogy ezek
között az objektumok között van olyan kölcsönönösen
egyértelmű megfeleltetés, amely megtartja ezeket az
invariánsokat:

Ez azt jelenti, hogy minden köbös egyenlethez található egy

olyan moduláris forma, melyre bp = ap teljesül minden p prímre
és megfordítva.[15]
Most már meg tudom mutatni, mi a kapcsolat a Shimura–
Tanijama–Weil-sejtés és a nagy Fermat-tétel között: Fermat
egyenletéből kiindulva meg tudunk konstruálni egy bizonyos
harmadfokú egyenletet.[16] De Ken Ribet megmutatta, hogy ha
prím modulusok mellett tekintjük ezen egyenlet megoldásainak
a számát, ezek a számok egyetlenegy moduláris formának sem
lehetnek az együtthatói, pedig ilyen moduláris formának
léteznie kellene a Shimura–Tanijama–Weil-sejtés szerint. Ha
valaki belátja a sejtést, abból következik, hogy ilyen köbös
egyenlet nem létezhet. Tehát a Fermat-egyenletnek nincs
megoldása.
A Shimura–Tanijama–Weil-sejtés azért meglepő, mert az ap
számok valamilyen harmadfokú egyenlet megoldásaiból
származnak – ami a számelmélet világához tartozik –, a bp
együtthatók pedig a harmonikus analízis világából való
moduláris formákhoz tartoznak. Ez a két világ fényévekre van
egymástól, mégis kiderül, hogy ugyanazt a dolgot írják le!

Tekinthetjük a Shimura–Tanijama–Weil-sejtést a Langlands-

program speciális esetének. Ennek érdekében helyettesítsük a
Shimura–Tanijama–Weil-sejtésben megjelenő köbös
egyenleteket a Galois-csoport egy bizonyos kétdimenziós
reprezentációjával. Ez a reprezentáció természetesen kapható
meg a harmadfokú egyenletekből, és az ap számok közvetlenül
rendelhetőek hozzá a reprezentációkhoz (könnyebben, mint a
harmadfokú egyenletekhez). Ezért a sejtés mint a Galois-csoport
és moduláris formák közti hozzárendelés jelenik meg.
(Emlékeztetek arra a 2. fejezetből, hogy egy csoport
kétdimenziós reprezentációja egy olyan hozzárendelés, amely a
csoport elemeihez a kétdimenziós tér (ami a sík) valamely
szimmetriáját rendeli. Például a 2. fejezetben szó volt a
körcsoport kétdimenziós reprezentációjáról.)
Továbbmenve, a Langlands-program sejtései váratlanul és
mélyrehatóan összekötik a Galois-csoportok n-dimenziós
reprezentációit (amelyek a Shimura–Tanijama–Weil-sejtésben
szereplő köbös egyenletekhez tartozó kétdimenziós
reprezentációk általánosításai) az úgynevezett automorf
függvényekkel (amelyek a moduláris formák általánosításai):

Habár senki sem kételkedik e sejtések igaz voltában, jelenleg

a többségük nincs bizonyítva, annak ellenére, hogy az elmúlt
ötvenöt évben a matematikusok több generációja hatalmas
erőfeszítéseket tett ennek érdekében.

Eltöprenghetsz azon, hogyan juthattak ezek a sejtések először

valakinek az eszébe.
Ez a kérdés valóban a matematikai éleslátásra utal. Az a
képesség, hogy meglássuk azokat a mintázatokat és
kapcsolatokat, amelyeket senki sem vett észre, nem könnyen
alakul ki. Általában hónapok, esetleg évek kemény munkájának
a terméke. Fokról fokra alakul ki egy csiklandozó érzés, amely
valamilyen új jelenségre vagy elméletre mutat, de nem hiszünk
benne. Egyszercsak azt mondod: „Mi történne, ha mégis igaz
lenne?” Kipróbálhatod az elképzeléseidet különböző
próbaszámításokkal. Ezek sokszor nehezek, és tudnod kell
tájékozódni hatalmas és nehéz képletek között. Nagy a tévedés
valószínűsége, és amikor az bekövetkezik, újra elölről
kezdheted az egészet.
 Aztán egyszer csak a nap (hónap, esetleg év) végén rájössz,
hogy rossz volt az eredeti elképzelésed, valami mást kell
keresned. Ezek a bosszankodás és kétségbeesés pillanatai. Úgy
érzed, hogy rengeteg időt elpocsékoltál minden különösebb
eredmény nélkül. Az ilyesmit nehéz megemészteni. De sohasem
adhatod fel. Visszatérsz a rajztábládhoz, gyűjtesz újabb
adatokat, tanulsz a korábbi tévedéseidből, keresel jobb
ötleteket. Aztán láss csodát, valami elkezdődik. Mintha csak
egész nap hiába vergődnél a szörfödön, aztán hopp, elkap egy
hullám, és addig akarsz rajta maradni, ameddig csak lehet. De
az ilyen alkalmakra készen kell állnod. Akkor is, ha az ötlet első
pillantásra őrültségnek tűnik.
A Shimura–Tanijama–Weil-sejtés szükségképpen őrültségnek
kellett tűnjön megfogalmazói számára. Hogy is lehetett volna
másképp? Igaz, a sejtésnek voltak előzményei korábbi
eredményekben, például az általunk már tárgyalt Eichler-féle
generátorfüggvény (amit azután Shimura általánosított). Ezek
az eredmények azt mutatták, hogy bizonyos harmadfokú
egyenletek esetén a modulo p vett megoldások számát egy
moduláris forma együtthatói örökítik. De az a gondolat, hogy ez
bármely harmadfokú egyenletre igaz legyen, abban az időben
botrányosan hangzott. Makacs meggyőződésre vagy inkább
hitre volt szükség ennek a gondolatnak a felvállalásához.
Elsőként Jutaka Tanijama volt képes erre, aki egy a
hallgatóságának feltett kérdés formájában fogalmazta meg
sejtését az 1955 szeptemberében, Tokióban tartott Nemzetközi
Algebrai és Számelméleti Szimpóziumon.
 Örökre csodálom: Vajon mi késztethette őt arra, hogy
higgyen a sejtés realitásában, abban, hogy az nem őrültség?
Honnan vette a bátorságot, hogy sejtésével nyilvánosan
előhozakodjon?
Soha nem tudjuk meg. Nem sokkal nagyszerű felfedezése
után, 1958 novemberében Tanijama öngyilkosságot követett el.
Csak harmincegy éves volt. A tragédiát fokozva, röviddel később
az a nő is eldobta magától az életet, akit Tanijama feleségül
akart venni. A következő búcsúlevelet hagyta maga után:[17]

Megígértük, hogy soha nem hagyjuk el egymást, bárhová

kerüljünk is. Ő elment, ezért most nekem is el kell mennem,
hogy újra egyesülhessünk.

A sejtést Tanijama barátja és kollégája, egy másik japán

matematikus, Goro Shimura fogalmazta meg precízebb
alakban. Shimura élete nagy részében a Princeton University-n
dolgozott, jelenleg az egyetem nyugalmazott professzora. Nagy
eredményeket ért el a matematikában, többek közt a
Langlands-programban. A terület néhány alapvető fogalma az ő
nevét viseli (többek közt az Eichler–Shimura-féle
kongruenciareláció és a Shimura-változók).
Tanijamáról írt esszéjében Shimura meglepő észrevételt
tesz:[18]

Kétség kívül érzelmes ember volt. Különös adottságokkal

rendelkezett. Gyakran követett el hibákat, melyek többnyire
a helyes irányba mutattak. Irigyeltem ezért a képességéért
 és utánozni próbáltam. Hiába. Meglehetősen nehéz dolog
előremutató módon tévedni.

Shimura szerint „szerencsétlen döntés volt, hogy Tanijama

kifejtette a problémát" 1955 szeptemberében, a tokiói
szimpóziumon.[19] Szükség lett volna néhány korrekcióra. Hát
így született meg az a forradalmi gondolat, ami a huszadik
század egyik legjelentősebb eredményére vezetett.
A harmadik ember, akinek a neve a sejtéshez kapcsolódik,
André Weil. Őt már korábban is említettem. Egyike a huszadik
századi matematika óriásainak. Franciaországban született, és
már ismert volt briliáns tudásáról és nehéz természetéről,
amikor a második világháború idején az Államokba jött. Miután
betöltött néhány állást különböző amerikai egyetemeken,
Princetonban telepedett le az Institut for Advanced Studyban,
1958-ban, és ott is maradt 1998-ban, 92 éves korában
bekövetkezett haláláig.
 André Weil, 1981
Fotó: Hermann Landshoff (Shelby White and Leon Levy Archives Center, Institute for
Advanced Study, Princeton)

Weil szerepe különösen jelentős a Langlands-programban,

és nem csak azért, mert Langlands neki írta azt a bizonyos
levelet, amelyben az elképzeléseit először megfogalmazta, vagy
mert szerepel a Shimura–Tanijama–Weil-sejtés nevében. Akkor
látjuk a legjobban a Langlands-programot, ha azt a matematika
„nagy összképének” prizmáján keresztül nézzük. Ezt az
összképet André Weil körvonalazta a nővérének írott levelében.
Ezt a levelet a következő fejezetben ugródeszkaként használjuk,
mely átröpíti a Langlands-programot a geometria birodalmába.
 9. fejezet

A rozetta-kő

A háború alatt, 1940-ben André Weil börtönbe került

Franciaországban azért, mert megtagadta a katonai
szolgálatot. Ahogyan a The Economistban közölt nekrológjában
olvasható:[1]

[Weilt] mélyen megrázta… az a kár, amit az első

világháború okozott Franciaország matematikájában,
amikor „az egyenlőség fogalmának tökéletes félreértése
miatt” vágóhídra küldték az ország fiatal tudósait. Ennek
fényében azt hitte, neki az a feladata, nemcsak magával, de
az egész civilizációval szemben, hogy az életét a
matematikának szentelje. Azzal érvelt, hogy bűn lenne, ha
engedné eltéríteni magát a matematikától. És amikor mások
felvetették, hogy „na de mi lenne, ha mindenki így
gondolkodna…”, azt válaszolta, hogy ez annyira
valószínűtlen, hogy nem is foglalkozik vele.

A börtönben Weil levelet írt a húgának, Simone Weilnek, a híres

filozófusnak és humanistának. Ez a levél figyelemre méltó
dokumentum; benne Weil megkísérli teljesen elemi eszközökkel
(amit még egy filozófus is megérthet – csak viccelek!) bemutatni
a matematika „nagy összképét”, ahogyan ő látta. Ezzel jó példát
mutatott a matematikusoknak. Néha azzal tréfálkozok, hogy jó
lenne börtönbe zárni a vezető matematikusainkat, akkor talán
végre elérnénk, hogy olyan közérthetőek legyenek, mint Weil.
Weil ebben a levélben ír az analógia szerepéről a
matematikában, és ezt azzal az analógiával illusztrálta, ami a
legjobban érdekelte: a számelmélet és a geometria között
fennállóval.
Ez az analógia nagyon fontosnak bizonyult a Langlands-
program kialakulásában. Ahogyan már mondtam, a Langlands-
program a számelméletből ered. Langlands úgy sejtette, hogy a
számelmélet olyan nehéz kérdéseinek a megoldása, mint a prím
modulus melletti gyökök száma, a harmonikus analízis
módszereivel – pontosabban az automorf függvények
segítségével – kapható meg. Ez fantasztikus: először is kapunk
egy új eljárást, amellyel meg tudunk oldani olyan feladatokat,
amilyenekhez korábban hozzá sem tudtunk szagolni.
Másodszor rámutat a matematika különböző ágai közötti mély
kapcsolatokra. Az csak természetes, hogy tudni akarjuk,
egyáltalán mi folyik itt: miért léteznek ezek a kapcsolatok? De
ezt ma még nem egészen értjük. Még a Shimura–Tanijama–
Weil-sejtés megoldásához is rengeteg idő kellett. És ez csak
speciális esete a Langlands-sejtéseknek. Hasonló állítások százai
és ezrei nyitottak még.
Hogyan közelíthetjük meg ezeket a nehéz sejtéseket? Az
egyik út az, hogy egyszerűen csak kitartóan dolgozunk, új
ötleteket és módszereket keresve. Általában ez történik, és
általában eredményes is. Egy másik lehetőség, hogy szélesítsük
magát a Langlands-programot. Mivel az a számelmélet és
harmonikus analízis közös struktúráját keresi, kereshetünk
hasonló szerkezeti egyezéseket a matematika más ágai között is.
És valóban ez utóbbi történt. Fokozatosan vettük észre, hogy
bizonyos misztikus összefüggések a matematika más területein
is fellelhetőek, például a geometriában, de még a
kvantumfizikában is. Mihelyt találunk valamilyen összefüggést
valahol, kereshetünk hasonlókat más területeken is. Mondtam
már, hogy a Langlands-program a matematika Nagy Egyesített
Elmélete. Ezzel azt akartam mondani, hogy található a
matematika ágaiban egy közös matematika feletti elmélet,
amely csak akkor dereng fel, ha ezeket az ágakat
összehasonlításban vizsgáljuk. És hiszek abban, hogy túl a
Langlands-programon ez a tevékenység mutatja meg nekünk a
matematika igazi arcát.
Ma már a Langlands-program szinte áttekinthetetlen. Sokan
dolgoznak rajta különböző témákban: a számelméletben, a
geometriában, a reprezentációelméletben, a matematikai
fizikában. Noha ezek a kutatók különböző területeken
dolgoznak, hasonló jelenségeket tapasztalnak. És ezek a közös
jelenségek tárják fel ezeknek az egymástól jelentősen
különböző területeknek a kapcsolatait hasonlóan ahhoz, mint
amikor kezdjük látni egy kirakós játékban a keresett kép
egészét.
Én a Kac–Moody-algebrákkal kapcsolatos munkámban
találkoztam először a Langlands-programmal. Erről a következő
fejezetekben részletesen írok. Ahogy egyre többet megtanultam
a Langlands-programról, úgy lett előttem világos az, hogy
mennyire általános érvényű az egész matematikában.
 Gondolj úgy a modern matematika különböző ágaira,
mintha azok különböző nyelvek lennének. Mondatokat
írhatunk le ezeken a nyelveken, amelyeknek a jelentése többé-
kevésbé azonos. Ha ezeket a mondatokat egymás mellé tesszük,
az értelmükből visszakövetkeztetve kapunk egy szótárat a
matematika ágai között. André Weil megfelelő keretet adott
nekünk ahhoz, hogy megértsük a számelmélet és a geometria
kapcsolatát, amit tekinthetünk a modern matematika „rozetta-
kövének”.
Az egyik oldalon, a számelméletben vannak különböző
objektumok: racionális számok és más számtestek, amelyeket
az előző fejezetben láttunk, például amikor √2-vel bővítettünk,
és vannak a Galois-csoportok.

img22

A másik oldalon ott vannak az úgynevezett Riemann-

felületek. A legegyszerűbb példa a gömb.[2]
A következő példa a tórusz, egy fánkfelület. Hangsúlyoznom
kell, hogy a felületről van szó, nem arról, ami belül van.

img23

A harmadik példa a dán péksütemény, ami a következő

ábrán látható (de gondolhatsz a perecre is).

img24

A tóruszban egy „lyuk” van, a perecben kettő. Tetszőleges n =

3, 4, 5, … mellett van olyan felület, amelyben n lyuk van. Ezt a
számot a matematikusok a Riemann-felület génuszának
nevezik.{8} Ezeket a felületeket egy német matematikus,
Berhard Riemann tiszteletére nevezzük így. Riemann a
tizenkilencedik században élt, munkássága a matematika sok
ágában volt alapvető. Riemann görbült terekre vonatkozó
elmélete, amit ma Riemann-geometriának nevezünk, Einstein
relativitáselméletének sarokköve. Einstein egyenletei a
gravitációt az úgynevezett Riemann-tenzorral írják le. Ez a
mennyiség fejezi ki a téridő görbületét.
Első látásra a számelméletnek semmi köze sincs a Riemann-
felületekhez. De kiderült, hogy sok hasonlóság van közöttük. Ezt
az magyarázza, hogy a kettő között létezik egy másik
objektumosztály.
Hogy ezt megértsük, tudnunk kell, hogy a Riemann-
felületeket algebrai egyenletekkel lehet megadni. Tekintsük
például az

y2 + y = x3−x2

egyenletet. Mondtuk már, hogy amikor ennek az egyenletnek a

megoldásairól beszélünk, meg kell mondanunk, hogy azok
melyik számrendszerhez tartoznak. Sok lehetséges választás
van, ezek mindegyike a matematika egy-egy ágához vezet.
Az előző fejezetben a megoldásokat prím modulusok mellett
tárgyaltuk, ami az egyik lehetőség. De kereshetjük a
megoldásokat a komplex számok körében is. Ez egy másik
lehetőség, és ez vezet a Riemann-felületekhez.
Az emberek sokszor misztikus tulajdonságokkal ruházzák
fel a komplex számokat, mintha valami hihetetlenül bonyolult
dolgok lennének. A helyzet az, hogy cseppet sem
bonyolultabbak annál, mint amikor a racionális számok körébe
betesszük a 2 négyzetgyökét.
Hadd magyarázzam meg. Az előző fejezetben hozzáadtuk a
racionális számokhoz az x2 = 2 egyenlet gyökeit, amelyeket √2-
vel és −√2-vel jelöltünk. Na most tekintsük az x2 = 2 egyenlet
helyett az x2 = −1 egyenletet. Ez talán sokkal bonyolultabb, mint
az előző? Nem. Nincs ugyan megoldása a racionális számok
körében, de nem ijedünk meg az ilyesmitől. Vegyük most hozzá
ezeket a racionális számokhoz. Jelöljük őket √−1-gyel és −√−1-
gyel. Ezek a számok megoldják az x2 = −1 egyenletet, vagyis

√−12 = -1, (−√−1)2−1.

Csak egy apró eltérés van az előbbi esettől. A √2 nem

racionális, de valós, amikor tehát hozzávesszük a racionális
számokhoz, akkor nem lépünk ki a valós számok birodalmából.
Geometriailag a következő módon gondolhatunk a valós
számokra. Húzzunk egy egyenest, és jelöljünk ki rajta két
pontot. Ezek fogják reprezentálni a 0, 1 számokat. Jelöljük be
azt a pontot túl az 1-en, amelyik ugyanolyan messze van 1-től,
mint 1 a 0-tól. Ez a pont reprezentálja a 2 számot. A többi egész
számot hasonló módon reprezentálhatjuk. Aztán bevezetjük a
racionális számokat úgy, hogy felosztjuk az egészek közötti
szakaszokat. Például 1/2 pontosan félúton van a 0 és 1 között,
7/3 a (2, 3) intervallum 2-höz közelebbi harmadoló pontja, és így
tovább. Intuitív képünk szerint a valós számok az egyenes többi
pontjának felelnek meg.[3]
 imgk05

Emlékeztetlek arra, hogy √2 az egységnyi befogójú

derékszögű háromszög átfogója. Ezért a √2 akkora távolságra
van a 0-tól, mint az átfogó hossza. Hasonlóan jelölhetjük[4] ki
ezen az egyenesen a π számot, amely az 1 átmérőjű kör
kerülete.
Másrészt az x2 = −1 egyenletnek nincs sem racionális, sem
valós gyöke. Mert a valós számok négyzete csak a 0 vagy egy
pozitív szám lehet, tehát nem lehet −1. Tehát, szemben a √2, −√2
számokkal a √−1, −√−1 számok nem valósak. De ez nem baj.
Követhetjük pontosan azt az eljárást, ahogyan a √2, −√2
számokat bevezettük. És hasonló módon számolhatunk velük.
Emlékezz, hogyan érveltünk: kiindultunk abból, hogy az x2 =
2 egyenletnek nincs megoldása a racionális számok körében.
Tehát létrehoztuk a √2 és −√2 számokat, betettük ezeket a
racionális számok közé, és új számrendszert vezettünk be (amit
számtestnek neveztünk el). Most az x2 = −1 egyenletből
indulunk ki, látjuk, hogy nincs gyöke a racionális számok
körében. Tehát létrehozunk két új mennyiséget, és ezeket √−1-
gyel, illetve −√−1-gyel jelöljük, és hozzávesszük őket a racionális
számokhoz. Ez ugyanaz az eljárás! Miért képzeljük azt, hogy itt
valami bonyolultabb dolog történik, mint amikor bevezettük a
√2-t?
A félelem oka tisztán pszichológiai: amíg a √2
reprezentálható az átfogó hosszaként, a √–1 számnak nincs
ilyen reprezentációja. De algebrailag ugyanúgy kezelhetjük a √–
1 számot, mint a √2 számot.
 Azokat a számokat, amelyeket úgy kapunk, hogy a racionális
számokhoz hozzávesszük a √–1 számot, komplex számoknak
nevezzük. Ezeket

r + s√–1

alakban írhatjuk, ahol r és s racionális számok. Hasonlítsuk ezt

a 94. oldalon álló képlethez, amely a √2 bevezetésével
keletkezett számrendszer általános elemét adta meg.
Két ilyen számot úgy adunk össze, hogy külön összeadjuk az
r részüket és külön az s részüket. Össze is szorozhatjuk őket úgy,
hogy felbontjuk a zárójeleket és figyelembe vesszük, hogy √–1 ×
√–1 = –1. Hasonlóan végezhetjük el a kivonást és az osztást.
Végül azzal tesszük teljessé a komplex számok bevezetését,
hogy megengedjük, az r, s számok valósak lehetnek (nem csak
racionálisok). Így megkapjuk a legáltalánosabb komplex
számokat. Megjegyzem, hogy szokás a √–1 számot i-vel
(imaginárius) jelölni, de ezt nem teszem, hogy
hangsúlyozhassam ennek a mennyiségnek az algebrai
tulajdonságát: ez valóban csak a –1 négyzetgyöke, semmivel
sem több vagy kevesebb. Pontosan annyira konkrét, mint a 2
négyzetgyöke. Nincs benne semmi misztikus.
Sokkal valóságosabbnak fogjuk érezni ezeket a számokat, ha
geometriailag reprezentáljuk őket. Ahogyan a valós számokat
reprezentálni tudjuk egy egyenes pontjaival, úgy lehet a
komplex számokat megfeleltetni a sík pontjainak. Ehhez csak az
kell, hogy az r + s√–1 komplex számhoz a sík r, s koordinátájú
pontját rendeljük:[5]
 img25

Térjünk vissza a

y2 + y = x3 – x2

harmadfokú egyenletünkhöz, és keressük a megoldásokat az x,

y komplex számok körében.
Figyelemre méltó tény, hogy az összes megoldás halmaza
azonos az imént megismert tórusszal. Más szavakkal, a tórusz
minden egyes pontjához megfeleltethető pontosan egy x, y
komplex számpár, amelyikre teljesül ez az egyenlet, és
megfordítva.[6]
Ha eddig sohasem hallottál komplex számokról, lehet, hogy
most megfájdult a fejed. Ez teljesen természetes. Már az is épp
elég nehéz, hogy az agyunkat egyetlen komplex szám
befogadására képessé tegyük, itt meg ugye két komplex szám
van, és rögtön egy egyenletben jelennek meg. Az, hogy ezek
kölcsönösen egyértelmű módon megfeleltethetőek egy fánk
felületi pontjainak, a legkisebb mértékben sem nyilvánvaló.
Nem benned van a hiba, ha első hallásra nem érted. Tény, hogy
sok professzionális matematikusnak nehéz pillanatokat okozna,
ha ezt bizonyítania kellene.[7]
Annak érdekében, hogy meggyőződhessünk az algebrai
egyenletek és a geometriai alakzatok kapcsolatáról, tekintsünk
egy egyszerűbb kérdést: Mi történik, ha a megoldásokat a valós
számpárok körében keressük? Tekintsük például a következő
egyenletet:
 x2 + y2 = 1,

és jelöljük ki a síkon azokat a valós számpárokat, amelyek x, y

koordinátái ennek megoldásai. Ezek az origó körüli egységnyi
sugarú kört adják. Hasonló módon az x, y számokra felírt
algebrai egyenletek a sík valamely görbéjét jelentik.[8]
Nos, a komplex számok tekinthetőek a valós számok
dublőreinek (különben minden komplex szám két valós
számnak felel meg), ezért hát ne csodáld, hogy a komplex
számokra vonatkozó algebrai egyenleteknek geometriailag a
Riemann-felületek felelnek meg.
A valós és komplex megoldások mellett kereshetjük az x, y
megoldásokat valamely p prímszám mellett a 0, 1, 2, …, p–2, p–1
véges testben is. Ez hétköznapian azt jelenti, hogy ha a fenti
egyenletbe ebből a halmazból vett számokat helyettesítünk,
akkor a bal és jobb oldalon keletkező egész számok különbsége
osztható p-vel. Az ebből származó objektumot a matematikusok
„véges test feletti görbének” nevezik. Természetesen ezek nem
valódi görbék. Ez az elnevezés onnan származik, hogy ha a
megoldásokat a valós számok között keressük, akkor azokhoz
valóban egy görbe pontjai rendelhetőek a síkon.[9]
Weil mély észrevétele az volt, hogy az itt megjelenő
különböző dolgok közül a lényeg az algebrai egyenletben van.
Attól függően, hogy hol keressük a megoldásokat, kaphatunk
görbét, felületet vagy egy marék pontot. De ezek csupán
megtestesülései egy felfoghatatlan létezőnek, ami maga az
egyenlet, ahogyan Visnunak van tíz megtestesülése a hindu
mitológiában. Bizonyos tekintetben ösztönösen hivatkozik
André Weil a húgához írt levelében a Bhagavad-Gíta[10] szent
hindu szövegre, amelyben valószínűleg először jelenik meg
Visnu megtestesüléseinek tana.[11]Weil költői stílusban ír arról,
hogy mi történik akkor, amikor a két elmélet közötti rejtett
analógia felismerésének vágya konkrét alakot ölt:[12]

És akkor már sehol sincs a két elmélet, eltűnik minden bajos

és gyönyörűséges tükröződésük egymásban, titkos
kedveskedéseik és súlyos vitáik, nekünk sajnos csak
egyetlen elméletünk van, amelynek lenyűgöző szépsége már
nem maradhat titokban előttünk. Semmi sem lehet olyan
termékeny, mint egy törvénytelen kapcsolat, semmi sem
adhat nagyobb gyönyört, mintha valódi ínyenc vagy… Az
élvezetet a képzelet és az érzékek izgalma adja, mihelyt
megszűnik az illúzió, megjelenik a tiszta tudás és
közömbössé válunk; erre a Gitában van néhány tanulságos
sor. Térjünk hát vissza az algebrai függvényekhez.

Mostanra már a Riemann-felületek és véges testek feletti

görbék kapcsolata egészen világossá vált: mindkettő
ugyanahhoz az algebrai egyenlethez tartozik, csak a
megoldásokat egyikben a komplex számok felett, a másikban a
véges testek felett keressük. Ezért „a számelmélet minden
érvelése és állítása szóról szóra lefordítható” a véges testek
feletti görbék nyelvére, ahogyan ezt Weil írta levelében.[13] Weil
elképzelése tehát az volt, hogy az algebrai görbék
közvetíthetnek a számelmélet és Riemann-felületek között.
 Ezzel hidat vagy „kapcsolótáblát” – ahogyan Weil mondta –
kaptunk a számelmélet és a Riemann-felületek között, és ez a
híd a véges testek feletti algebrai görbék elmélete. Más
szavakkal, van három párhuzamos csapásunk vagy oszlopunk:

Számelmélet Véges testek feletti görbék

Riemann-felületek

Weil ezt a következő módon akarta kiaknázni: Vegyünk

valamelyik oszlopban egy állítást, és fogalmazzuk át a másik
kettőre. Ezt írta a húgának:[14]

Az a munkám, hogy értelmezzek egy háromnyelvű szöveget

úgy, hogy mindegyik nyelven csak töredékek állnak a
rendelkezésemre, miközben pontosan tudom, hogy ezeknek
a nyelveknek a belső világa között óriási eltérések vannak,
amelyek teljesen készületlenül érhetnek. Évek hosszú
munkájával a szótárnak csak egy piciny darabját kaptam
meg.

Weil továbbment rozetta-kövének sokkal látványosabb

alkalmazásában: ezeket az állításokat ma Weil-sejtéseknek
nevezzük. Ezeknek a sejtéseknek a bizonyítása[15] nagy hatással
volt a matematika fejlődésére a huszadik század második
felében.

Térjünk vissza a Langlands-programra. Langlands eredeti

elképzelése Weil rozetta-kövének a bal oldali oszlopára
vonatkozott, a számelméletre. Langlands kapcsolatot vélt
felfedezni a számtestek Galois-csoportjának reprezentációja –
ami a számelmélethez tartozó objektum – és az automorf
függvények között, amelyek a harmonikus analízishez
tartoznak és hihetetlenül messze vannak a számelmélettől (és a
rozetta-kő oszlopaitól is). Most megkérdezhetjük, hogy mi
történik ezzel a kapcsolattal, ha a rozetta-kő első oszlopát
valamelyik másikkal helyettesítjük.
Langlands relációját aránylag könnyű a második oszlopra
átfordítanunk, mert ehhez már minden eszköz a
rendelkezésünkre áll. A számtestek Galois-csoportját a véges
testek feletti görbék Galois-csoportjára kell cserélnünk. Ennek
van megfelelője az automorf függvényeket vizsgáló harmonikus
analízisben is. Langlands már az eredeti munkájában használta
a Galois-csoportok reprezentációjának és a középső oszlophoz
tartozó automorf függvényeknek a kapcsolatát.
Az azonban egyáltalán nem világos, hogyan kell ezt a
kapcsolatot a rozetta-kő harmadik oszlopára lefordítani. Ehhez
meg kell találnunk a Galois-csoportok és automorf függvények
hasonmásait a Riemann-felületek elméletében. Amikor
Langlands először megfogalmazta az elképzeléseit, az első már
ismert volt, de a másodikat nagy homály vette körül. Csak az
1980-as években alakultak ki a megfelelő fogalmaink, főként a
briliáns orosz matematikus, Vlagyimir Drinfeld úttörő
munkásságának a hatására. Ezekkel már le lehetett fordítani a
Langlands-relációt a rozetta-kő harmadik oszlopára.
Vegyük sorra először a Galois-csoport geometriai
megfelelőjét. Ez a Riemann-felületek úgynevezett fundamentális
csoportja.
 A fundamentális csoport a topológia legalapvetőbb fogalma,
a topológia pedig a matematikának az az ága, amely a
geometriai formák legszembetűnőbb tulajdonságait vizsgálja
(mint amilyenek a Riemann-felületekben a „lyukak”).
Vegyük például a tóruszt. Válasszunk ki rajta egy pontot –
nevezzük P-nek –, és keressük meg azokat a zárt görbéket,
amelyek ebből a pontból indulnak és ide is térnek vissza. Ezek
közül kettőt látsz az alábbi ábrán.

img26

Hasonlóan, minden Riemann-felület fundamentális

csoportja ezekből a P pontból induló és oda visszatérő zárt
görbékből áll.[16]
Ha adott két útvonal, amelyek egyazon P pontból indulnak
és oda térnek vissza, megkonstruálhatunk egy harmadik
útvonalat: először bejárjuk az első pályát, aztán a másodikat. Ez
egy új pályát ad, amelyik szintén P-ből indul és P-be tér vissza.
Kiderül, hogy a pályák efféle „összeadása” eleget tesz az összes
csoportaxiómának, amelyeket a 2. fejezetben tárgyaltunk. Ezért
ezek a pályák valóban csoportot alkotnak.[17]
Talán észrevetted, hogy a pályák fenti összeadása ugyanaz,
mint a fonatok összeadása az 5. fejezetben. Ez nem véletlen.
Ahogyan azt az 5. fejezetben láttuk, az n szálú fonatokat
elképzelhetjük úgy, mint a sík n különböző pontjából álló
együttesek közötti útvonalakat. Valójában a Bn fonatcsoport
pontosan ennek a térnek a fundamentális csoportja.[18]
 Kiderül, hogy a tórusz fenti ábrán mutatott két útvonala
egymással felcserélhető; ez azt jelenti, hogy ha két különböző
sorrendben adjuk össze őket ebben a térben, a fundamentális
csoportnak ugyanazt az elemét kapjuk.[19] Ebben a csoportban
ezért az elemek azzal jellemezhetőek, hogy hányszor megyünk
végig ezeken a pályákon: mondjuk M-szer az elsőn és N-szer a
másodikon (ha M negatív, akkor az első pályán az ellenkező
irányban megyünk végig –M-szer, és hasonló a hatása negatív
N-nek a másik útvonalon). Mivel az eredeti két pálya kommutál
egymással, annak nincs jelentősége, hogyan keverednek a két
pályán megtett útjaink.
Más Riemann-felületek fundamentális csoportjának a
struktúrája jóval bonyolultabb.[20] A pályák nem mindig
kommutálnak. Így volt ez a fonatoknál is, ahogyan azt az 5.
fejezetben láttuk.

Az már egy ideje ismert volt, hogy mély analógia van a Galois-
csoportok és a fundamentális csoportok között.[21] Ez választ ad
az első kérdésünkre: mi felel meg a rozetta-kő jobb oldali
oszlopában a Galois-csoportnak? Ez a Riemann-felület
fundamentális csoportja.
Az a feladatunk, hogy alkalmazható analógiát találjunk az
automorf függvényekhez, amelyek a Langlands-relációban a bal
oldalon szereplő objektumok. Itt szükség van egy
kvantumugrásra. A jó öreg függvények már nem megfelelőek.
Ezeket a modern matematika sokkal kifinomultabb
objektumaival kell helyettesítenünk. Ezek a kévék, s róluk majd
a 14. fejezetben lesz szó.
 Ezt Vlagyimir Drinfeld javasolta az 1980-as években. Új
értelmezést adott a Langlands-programra, ami alkalmazható a
középső és a jobb oldali oszlopra, amelyekben számtestek és
Riemann-felületek szerepelnek. Ezt geometriai Langlands-
programnak nevezzük. Nevezetesen Drinfeld megtalálta az
automorf függvények analógját Weil rozetta-kövének a jobb
oldalán.

Drinfelddel a Harvard Egyetemen találkoztam 1990 tavaszán.

Nemcsak felkeltette az érdeklődésemet a Langlands-program
iránt, de azt mondta nekem, hogy szerepem van annak
fejlesztésében. Mert meglátta annak a munkának a kapcsolatát
a geometria Langlands-programmal, amit még diákként
végeztem Moszkvában. Ezek az eredmények alapvetőnek
bizonyultak Drinfeld új megközelítésében, nekem viszont
megváltoztatták matematikusi életemet: azóta a Langlands-
program dominál a kutatásaimban.
Térjünk hát vissza Moszkvába, és nézzük meg, mi történt
velem azután, hogy befejeztem az első cikkemet a
fonatcsoportokról.
 10. fejezet

Élet a hurokban

1 986. őszén harmadéves voltam Moszkvában, a Kerozinkán.

Amint befejeztem és leadtam a fonatos cikket, Fuchs
megkérdezte. – És most mit akarsz csinálni?
Meg akartam oldani a következő problémát. Kiderült, hogy
néhány évig Fuchs egy korábbi diákjával, Borisz Feiginnel a Lie-
algebrák reprezentációján dolgozott. Fuchs azt állította, hogy
ezen a területen sok a nyitott kérdés, és szoros a kapcsolat a
kvantumfizikával.
Ez rögtön felkeltette a figyelmemet. Noha Jevgenyij
Jevgenyijevics „megtérített” a matek számára, noha
megbabonázott a matematika, soha sem felejtettem el
gyermekkori vonzalmamat a fizika iránt. Izgatóan hangzott,
hogy a matematika és a kvantumfizika világa valahol
találkozhat.
Fuchs adott egy nyolcvan oldalas tudományos cikket, amit
Feiginnel közösen írt.
– Először arra gondoltam, hogy adok neked egy Lie-
algebrákról szóló könyvet – mondta. – De aztán arra gondoltam,
miért ne adjam oda rögtön ezt a cikket?
A hátizsákomba tettem gondosan a cikket, mely akkor még
nem jelent meg, és hála a szovjet hatóságoknak (akik féltek
attól, hogy az emberek hozzájutnak olyan tiltott művekhez,
mint Szolzsenyicin könyvei vagy a Zsivago doktor), csak nagyon
kevés másolata létezett az egész világon. Eleve nagyon kevesen
látták ezt a cikket – Feigin később azzal viccelődött, hogy
meglehet én vagyok az egyetlen ember a földön, aki az elejétől a
végéig az egészet elolvasta.
A cikket angolul írták, és úgy volt, hogy az Egyesült
Államokban publikálják egy cikkgyűjteményben. De a kiadó
rosszul menedzselte a dolgot, és a kötet megjelenése késett vagy
tizenöt évet. Addigra már az eredmények többségét újra
felfedezték, ezért azután sem nagyon olvasták, hogy megjelent.
Ez a cikk azonban híres lett, Feigin és Fuchs meg is kapta az érte
járó elismerést. Széles körben idézték („moszkvai
különlenyomatként” emlegetve), még új nevet is kapott a Lie-
algebráknak általuk adott reprezentációja – ez volt a Feigin–
Fuchs-reprezentáció.
Amikor elkezdtem olvasni a cikket, rögtön felvetődött
bennem a kérdés, hogy vajon mik ezek a furcsa nevű
objektumok, a „Lie-algebrák”? A cikk elég sok ismeretet
tételezett fel ezen a területen, ezért bementem egy
könyvesboltba, és minden könyvet megvettem a Lie-
algebrákról, amit csak találtam. Amit nem tudtam megvenni,
kikölcsönöztem a Kerozinka könyvtárából. A könyveket
párhuzamosan olvastam a Feigin–Fuchs-cikkel. Ezzel
kialakítottam magamnak egy új munkamódszert. Sohasem
elégszem meg egyetlen forrással; mindent összegyűjtök, amit
csak lehet, és belapátolom.

Ha el akarom magyarázni a Lie-algebrák mibenlétét, előbb

beszélnem kell a „Lie-csoportokról”. Mindkettőt a norvég
matematikusról, Sophus Lie-ről (ejtsd: Lí) nevezték el, aki
felfedezte őket.
A matematikai fogalmak úgy népesítik be a Matematika
Királyságát, ahogyan az állatfajok népesítik be az Állatok
Királyságát: kapcsolódnak egymáshoz, családokat és
részcsaládokat alkotnak, gyakran a különböző fogalmak
párosodnak, és utóduk születik.
A csoport fogalma jó példa. Gondolj a csoportokra, mint a
madarak analogonjára, amelyek az Állatok Királyságában vagy
Állatországban külön osztályt alkotnak. Ezt az osztályt
huszonhárom rendre bontják; a rendeket családokra, a
családokat fajokra. Például az afrikai halászsas az
Accipitriformers rendbe, Accipitridae családba és Haliaeetus
fajba tartozik (ezek mellett a nevek mellett a „Lie-csoport” már
egyáltalán nem is hangzik különösen!). A csoportok hasonlóan
külön osztályt alkotnak, amiben vannak „rendek”, „családok” és
„fajok”.
Például az egyik rendet alkotják a véges csoportok. Ez a rend
minden olyan csoportot tartalmaz, amelynek véges sok eleme
van. A négyzet alakú asztal szimmetriáinak a csoportja, amiről
a 2. fejezetben volt szó, négy elemből áll, tehát ez véges csoport.
Hasonlóan véges az a csoport is, amelyet úgy kapunk, hogy a
racionális számokhoz hozzávesszük egy polinomegyenlet
gyökeit (például a kvadratikus egyenletek esetében ennek két
eleme van). A véges csoportok rendjét további családokra
osztják, ezek egyike a Galois-csoportok családja. Egy másik
család a krisztallografikus csoportokból áll, ezek a különböző
kristályok szimmetriáinak a csoportjai.
 Van a csoportoknak egy másik rendje is, a végtelen
csoportoké. Például az egészek csoportja végtelen, és minden
rögzített n = 2, 3, 4, … mellett végtelen a Bn fonatcsoport (amely
az n szálú fonatokból áll; ilyen fonat végtelen sok van). A kerek
asztal forgatásainak a csoportja, amelyik a kör pontjaiból áll,
ugyancsak végtelen csoport.
Van azonban egy fontos különbség az egészek csoportja és a
körcsoport között. Az egészek csoportja diszkrét; ez azt jelenti,
hogy az elemei semmilyen módon nem állnak össze egy
folytonos geometriai alakzattá. Nem juthatunk át egyik elemből
a másikba folytonos mozgással; egyikről a másikra ugrálunk.
Ezzel szemben a forgások szögét folytonosan változtathatjuk 0-
tól 360-ig. És ezek a forgatások együtt összeállnak egy
geometriai alakzattá: a körré. A matematikusok az ilyen
alakzatokat sokaságoknak nevezik.
Az egészek csoportja és a fonatcsoport a diszkrét végtelen
csoportok családjához tartozik a Matematika Királyságában. A
körcsoport egy másik családhoz tartozik, ez a Lie-csoportok
családja. Egyszerűen fogalmazva, a Lie-csoportok olyan
csoportok, amelyeknek az elemei valamilyen sokaság elemei. Ez
a fogalom tehát a csoport és sokaság fogalmak házasságának a
leszármazottja.
 A következő ábra a különböző csoportok családfáját mutatja
(a szereplőket még nem mind vezettem be, de később sorra
fognak kerülni).
 Sok olyan szimmetria van a természetben, amelyet Lie-
csoportok írnak le, ezért is érdemes azokat tanulmányozni.
Például már szó volt az SU(3) csoportról a 2. fejezetben, amit az
elemi részecskék osztályozására használtak. Ez ugyancsak Lie-
csoport.
Egy másik példa a Lie-csoportokra: egy gömb forgatásai. A
kerek asztal forgatását meghatározza a szöge. De egy gömb
esetében nagyobb szabadságunk van: nemcsak a forgatás
szögét kell meghatároznunk, de annak tengelyét is, ahogyan az
az ábrán látható. A tengely bármely egyenes lehet, amely
átmegy a gömb középpontján.
 A gömb forgatásainak a csoportját a matematikában külön
névvel illetik: ez a háromdimenziós tér speciális ortogonális
csoportja, vagy ahogyan általában rövidítik, SO(3).
Gondolhatunk úgy is a gömb szimmetriáira, mint a
háromdimenziós tér transzformációira, amelybe a gömb bele
van ágyazva. Ezek a transzformációk ortogonálisak, ami azt
jelenti, hogy megőrzik a távolságokat.[1] Ezzel meg is kaptuk az
SO(3) csoport háromdimenziós reprezentációját (ezt a fogalmat
a 2. fejezetben definiáltuk).
Hasonlóan, a kerek asztal forgatásainak a csoportja az SO(2);
ezek a sík speciális ortogonális transzformációi, és a sík
kétdimenziós. Így megkaptuk az SO(2) csoport kétdimenziós
reprezentációját.
Az SO(2), SO(3) csoportok nemcsak csoportok, de sokaságok
is (vagyis geometriai alakzatok). Az SO(2) csoport kör, ami
sokaság. Ezért mondjuk azt, hogy Lie-csoport. Hasonlóan, az
SO(3) csoport elemei egy másik sokaság pontjai, de ezt jóval
trükkösebb módon lehet csak ábrázolni. (Megjegyzem, hogy ez
a sokaság nem a gömb.) Emlékeztetek arra, hogy a gömb
minden forgatása a tengelyével és forgásszögével adható meg.
És a forgatás szöge ugyanaz, mint egy pont a körön. Tehát az
SO(3) csoport elemeit a gömb valamelyik pontja és a kör
valamelyik pontja együtt határozzák meg: a gömbi pont a
forgatás tengelyét adja, ami a körön van, az a szöget.
Talán okosabb, ha előbb veszünk egy egyszerűbb kérdést: mi
SO(3) dimenziója? Mielőtt erre válaszolhatnánk, meg kell
alaposan vizsgálnunk a dimenzió fogalmát. Azt már a 2.
fejezetben megjegyeztem, hogy a minket környező világ
háromdimenziós. Ez azt jelenti, hogy benne minden egyes
pontot három koordinátájával határozhatunk meg: (x, y, z).
Ezzel szemben a sík kétdimenziós, benne minden pontnak két
koordinátája van: (x, y). És az egyenes egydimenziós, benne
minden pontnak csak egy koordinátája van.
De mit jelent a dimenzió egy körön? Csábító a lehetőség,
hogy azt mondjuk, a kör kétdimenziós, mert a síkon szoktuk
lerajzolni, ami kétdimenziós. Van görbülete a körnek, ez kelti
azt az illúziót, mintha kétdimenziós lenne. De a helyzet az, hogy
a görbületének semmi köze a dimenziójához.
A dimenzió a geometriai objektumunkon belüli független
koordináták száma, nem azé a téré, amibe belerakjuk –
esetünkben a kört a síkba ágyazzuk be. Valójában a kört a
háromdimenziós térbe is beágyazhatjuk (gondolj a ritmikus
gimnasztika hurok alakú eszközére, a karikára), vagy
tetszőleges magasabb dimenzióba. Ezeknek a környező
tereknek a dimenziója önmagában lényegtelen a kör
dimenziója szempontjából. Ami számít, az az, hogy a kör
pontjait egyetlen szám határozza meg – a szög. Ez az egyetlen
koordináta a körön belül. Ezért a kör egydimenziós.
De vizsgáljuk meg ezt a kérdést egy másik szemszögből:
vegyünk a körön egy pontot, és nézzük meg, hogy a körön belül
hány pálya megy át ezen a ponton. Világos, hogy egyetlen egy,
pontosan úgy, ahogyan az egyenes pontjain. És csak két irány
van, amelyek mentén elindulhatunk a pontból ezen a pályán:
hátra és előre. A matematikusok azt mondják, hogy a körön a
pontok szabadsági foka egy.
 Vedd észre, hogy észrevétlenül egyre kisebb környezetre
gondolunk a körön, miközben a görbület hatása elvész.
Praktikusan a végén már nem is fogjuk tudni megkülönböztetni
a kör pontjait a kiszemelt ponton átmenő érintő pontjaitól – az
érintő az adott ponton átmenő egyenesek közül a körhöz a
legközelebbi. Ami azt mutatja, hogy a körnek és az egyenesnek
ugyanaz a dimenziója.[2]

Ahogy közeledünk a kör egy adott pontjához, a kör és érintője egyre közelebb
kerülnek egymáshoz.

Hasonlóan, a gömb a három dimenzióba van beágyazva, de

a saját dimenziója kettő. Ennek megfelelően két független
koordináta van a gömbön: a szélesség és a hosszúság. Ezeket jól
ismerjük, mert használjuk őket a Föld pontjainak a
meghatározásához, amelynek a felülete első közelítésben gömb.
Az a hálózat, ami a gömb forgatásait mutató ábrán látható, a
„párhuzamosokból” és a „meridiánokból” áll, amelyek a
szélesség és hosszúság rögzített értékeihez tartoznak. Az a tény,
hogy a gömbön két koordináta van, azt mondja nekünk, hogy a
gömb kétdimenziós.
Mi a helyzet az SO(3) Lie-csoporttal? SO(3) minden pontja a
gömb valamely forgatása, tehát három koordinátánk van: a
forgatás tengelye (amely megadható a gömb azon pontjával,
amelyben a tengely azt döfi) két koordinátával adható meg, és a
harmadik koordinátát a forgatás szöge adja. Tehát az SO(3)
csoport dimenziója három.
Csábító lehet olyan Lie-csoportokra vagy sokaságokra
gondolni, amelyeknek háromnál több dimenziójuk van. A mi
agyunk szerkezete csak három dimenzióig képes befogadni
geometriai formákat és sokaságokat. Még az is nagy
megpróbáltatás, hogy hozzávegyük a terünkhöz az időt
negyedik dimenziónak: egyszerűen nem vagyunk képesek úgy
megélni az időt, ahogyan a teret belakjuk. És mi legyen a
magasabb dimenziókkal? Hogyan fogunk öt-, hat-, netán
százdimenziós sokaságokat analizálni?
Használd ehhez a következő analógiát: a festmények két
dimenzióban jelenítik meg a háromdimenziós tárgyakat. A
festők rájöttek arra, hogy ha két dimenzióra vetítik a
háromdimenziós tárgyakat, hogyan kell a perspektíva
törvényeivel mélységet adni az egyes részleteknek. Hasonlóan
képet alkothatunk a négydimenziós objektumokról azok
háromdimenziós vetületeinek a segítségével.
Egy másik hatékony módszer arra, hogy belelássunk a négy
dimenzióba, ha egy négydimenziós testet háromdimenziós
darabokra „felszeletelünk”. Ez az eljárás ahhoz hasonló, mint
amikor olyan vékony darabokra szeleteljük a kenyeret, hogy
egy-egy szelet már-már kétdimenziósnak látszik.
Ha a negyedik dimenzió az idő, akkor ezt a négydimenziós
„szeletelést” fényképezésnek nevezzük. Valóban, ha
pillanatfelvételeket készítünk egy mozgó emberről, akkor őt a
négydimenziós téridőből háromdimenzióssá szeleteljük (aztán
persze ezeket a szeleteket síkra vetíti a fényképezőgép). Ha
egymás után sok pillanatfelvételt készítünk, akkor a szeleteknek
teljes gyűjteménye keletkezik. Ha ezeket lepergetjük a szemünk
előtt, akkor láthatóvá válik a mozgás. Ami természetesen a mozi
alapötlete.
Már akkor is létrejön valamilyen mozgásélmény, ha a
felvételeket egymásra másoljuk. A huszadik század elején a
művészek érdeklődni kezdtek az ötlet iránt, mert szerették
volna bevonni a negyedik dimenziót a képeikbe, ezáltal növelve
dinamikáját. Mérföldkő ebben az irányban Marcel Duchamp
1912-ben készült Az akt lemegy a lépcsőn No2 című festménye.
 Érdemes megjegyezni, hogy Einstein relativitáselmélete,
amely megmutatta, hogy a tér és az idő elválaszthatatlanok,
körülbelül ezzel egyidőben keletkezett. Ez a fizika
középpontjába helyezte a négydimenziós téridő-kontinuumot.
Ugyanebben az időben a matematikusok, élükön Henri
Poincaréval, egyre mélyebbre ásták magukat a magasabb
dimenziós terek geometriájába, és közben kiléptek az euklideszi
világból.
Duchampot egyaránt izgatta a negyedik dimenzió és a
nemeuklideszi geometria. Amikor E. P. Jouffret Elementary
Treatise on Four-Dimensional Geometry and Introduction to the
Geometry of n dimensions (A négydimenziós geometria elemi
tárgyalása és bevezetés az n-dimenziós tér geometriájába) című
könyvét elolvasta – mely mű ismertette Poincaré korszakalkotó
elképzeléseit –, Duchamp a következő megjegyzést tette:[3]

Az árnyék, amit a 4-dimenziós test a 3-dimenziós világunkra

vet, 3-dimenziós árnyék (lásd Jouffret – Geom. of 4-dim.,
186. oldal utolsó 3 sor)… annak mintájára, ahogyan az
építészek emeletenként ábrázolják egy ház tervét, a 4-
dimenziós alakzat reprezentálható (minden egyes
emeletén) 3-dimenziós metszetekkel. Ezeket a különböző
emeleteket a 4. dimenzió köti össze.

Linda Dalrymple Hendersen[4] művészettörténész szerint

„Duchamp valami édesen bomlasztót talált az új
geometriákban, azoknak sok-sok csábító örök igazságával.”
Henderson szerint a negyedik dimenzió iránti érdeklődés
vezette ennek a kornak a művészeit az absztrakt festészetre.
Tehát a matematika tanította valamire a művészetet:
lehetővé tette a művészeknek, hogy feltárják a rejtett
dimenziókat, és arra ihlette őket, hogy zavarba ejtő
esztétikájukkal kifejezzenek néhány mélységes igazságot a
világunkról. Művészetük élesítette az érzékeinket,
megváltoztatva a kollektív tudatunkat. Ami aztán befolyásolta a
matematikusok következő generációját. Gerald Holton
tudományfilozófus ékesszólóan fejezi ezt ki:[5]

Valójában a kultúrát részeinek kölcsönhatása tartja életben.

A haladás titkos kémiai folyamat, amelyben a
legváltozatosabb komponensek kombinálódhatnak és új
kincseket teremnek. Nagyon remélem, hogy ebben Poincaré
és Duchamp egyetért velem és egymással, miután minden
kétséget kizáróan találkoztak abban a hipertérben, amelyet
mind a ketten, noha különböző módon, de egyaránt
szerettek.

A matematika képessé tesz bennünket arra, hogy érzékeljük

a geometriát minden megtestesülésében, a kölönböző
alakzatokban és formákban. Nyelve univerzális, mely érvényes
minden dimenzióban, akár képesek vagyunk látni azokban
akár nem, és segít abban is, hogy messze meghaladjuk vizuális
képzelőerőnk határait. Ahogyan Charles Darwin írta, a
matematika „extra érzéket” teremt.[6]
Például a négydimenziós teret már nem tudjuk elképzelni,
de képesek vagyunk benne matematikát művelni. Ennek a
térnek a pontjait egyszerűen (x, y, z, t) számnégyesekkel
reprezentáljuk, ahhoz hasonlóan, ahogyan a háromdimenziós
tér pontjait (x, y, z) számhármasokkal. Tovább menve,
tetszőleges n természetes szám mellett az n-dimenziós nem
görbült teret leírhatjuk szám n-esekkel (ezeket úgy
vizsgálhatjuk, mint egy adattömb oszlopait, ahogyan azt a 2.
fejezetben láttuk).
Ideje elárulnom, miért mondom mindig azt, hogy ezek a
terek nem görbültek. Egy egyenes nyilván nem görbült, és a sík
sem az. De egyáltalán nem evidens, hogy úgy kell gondolnunk a
háromdimenziós térre, mint ami nem görbült. (Itt most nem a
háromdimenziós térbe ágyazott görbült sokaságokra gondolok,
például gömbre vagy tóruszra, hanem magára a
háromdimenziós térre.) A dolog oka az, hogy a térnek nincs
görbülete. A görbület definíciója komplikált (Bernhard
Riemann adta meg, a Riemann-felületek megalkotója), és most
nem tárgyalom részletesen, mert csak érintőlegesen van rá
szükségünk. Elég, ha úgy gondolunk a háromdimenziós térre,
mint aminek van három egymásra merőleges, végtelenbe futó
koordinátatengelye, ahogyan a síkban két egymásnak
merőleges koordinátatengely van. Hasonlóan az n-dimenziós
térnek n egymásra merőleges koordinátatengelye van, és a tér
nem görbült.
A fizikusok évszázadokon át úgy gondolták, hogy a tér,
amiben élünk, nem görbült, de ahogyan tárgyaltuk az
előszóban, Einstein megmutatta az általános
relativitáselméletében, hogy a gravitáció meggörbíti a terünket
(ez a görbület kicsi, ezért nem érzékeljük a hétköznapi életben,
de nem zérus). Ezért a terünk valójában görbült
háromdimenziós sokaság.
Ez felveti azt a kérdést, hogyan létezhet egy görbült
háromdimenziós tér anélkül, hogy be lenne ágyazva valamilyen
magasabb dimenziós nem görbült térbe, ahogyan a gömb és
tórusz benne van a nem görbült háromdimenziós térben. Mivel
azt gondoljuk, hogy a mi terünk nem görbült, csak úgy tudunk
elképzelni valami görbült dolgot, hogy az egy nem görbült
térben helyezkedik el. De ez félreértés, következménye annak,
hogy a valóságnak csak egy vékony szegmensét érzékeljük. Az
egész dolog belső iróniája, hogy a terünk ténylegesen görbült! A
matematika kiment minket a kelepcéből: Riemann megmutatta,
hogy a görbült terek mindentől függetlenül léteznek, önálló
objektumokként, anélkül, hogy lenne valamilyen nem görbült
tér, amely tartalmazza őket. Csak arra van szükség, hogy
megadjuk bármely két pont távolságát (úgy, hogy az eleget
tegyen bizonyos tulajdonságoknak); ezt a matematikusok
metrikának nevezik. A matematikusok által definiált metrika és
a görbületi tenzor Einstein általános relativitáselméletének
sarokköve.[7]
A görbült formáknak vagy sokaságoknak tetszés szerinti
dimenziója lehet. Emlékezz vissza arra, hogy a kör definíciója
szerint a sík valamely pontjától egyenlő távolságra levő
pontjainak a halmaza (vagy ahogyan az MGU-beli vizsgáztatóm
ragaszkodott hozzá, az összes ilyen pont!). Hasonlóan, a gömb a
tér valamely pontjától egyenlő távolságra levő pontjainak a
halmaza. Na most akkor definiáljuk a magasabb dimenziós
gömböt – vagy ahogyan egyesek nevezik, hipergömböt – úgy,
mint az n-dimenziós tér valamelyik pontjától egyenlő
távolságra levő pontjainak halmaza. Ez a tulajdonság egy
korlátozást ró az n koordinátára. Ezért az n-dimenziós tér
hipergömbje n-1 dimenziós. Továbbá, vizsgálhatjuk a gömb
forgatásainak Lie-csoportját.[8]Ezt SO(n)-nel jelöljük.
 A Matematika Királyságában érvényes rendszertanban a
Lie-csoportok családját két fajra osztják: a véges dimenziós Lie-
csoportokra (ilyen a körcsoport és SO(3)) és a végtelen
dimenziós Lie-csoportokra. Megjegyzem, hogy a véges
dimenziós Lie-csoportok is végtelenek abban az értelemben,
hogy végtelen sok elemük van. Például a körcsoportnak
végtelen sok eleme van (ezek a kör pontjai). De a dimenziója
egy, mert a pontjai egyetlen számmal adhatóak meg (ez a szög).
A végtelen dimenziós Lie-csoportban végtelen sok számra van
szükségünk ahhoz, hogy egyetlen pontot meghatározzunk. Ezt a
kettős végtelenséget valóban nehéz elképzelni. Ezek a csoportok
azonban jelen vannak a természetben, így hát
tanulmányoznunk kell őket. Most ismertetek ezekre egy példát,
amit hurokcsoportnak neveznek.
Ha meg akarunk ismerkedni ezekkel a csoportokkal, kezdjük
ezt a háromdimenziós hurkokkal. Egyszerűen fogalmazva a
hurok egy zárt görbe, olyan, mint ami a következő ábra bal
oldalán látható. Már találkoztunk vele, amikor a
fonatcsoportokról beszéltem (ott „csomó” volt a neve).[9]
Hangsúlyoznom kell, hogy a nyitott görbék, mint amilyen az
ábra jobb oldalán látható, nem csomók.
 Hasonlóan vizsgálhatunk hurkokat (vagyis zárt görbéket)
bármely M sokaság belsejében. Ezek együtt alkotják M
hurokterét. Ahogyan majd látni fogjuk a 17. fejezetben, ezeknek
a hurkoknak nagy szerepük van a húrelméletben. A szokásos
kvantumfizikában a alapvető objektumok az elemi részecskék,
mint az elektronok és a kvarkok. Ezek pontszerű objektumok
minden belső struktúra nélkül; vagyis zéródimenziósak. A
húrelméletben feltesszük, hogy a természet alapvető
objektumai egydimenziós húrok.[10] Egy zárt húr nem más,
mint egy M sokaságba (a téridőbe) beágyazott hurok. Ezért
létfontosságúak a hurokterek a húrelméletben.
Tekintsük az SO(3) Lie-csoport hurokterét. Az elemei hurkok
SO(3)-ban. Nézzünk meg közelről egy ilyen hurkot. Először is,
hasonlít arra a hurokra, ami az ábrán látható. Maga az SO(3)
háromdimenziós, így kicsiben olyan, mint a nem görbült
háromdimenziós tér. Továbbá a hurok minden egyes pontja
SO(3) valamelyik eleme, ami a gömb forgatása. Most tehát ott
tartunk, hogy tekintenünk kell a gömb forgatásainak valamely
egyetlen paraméterrel leírható kollekcióját. Ezek közül kettőből
létrehozhatunk egy újat úgy, hogy a bennük szereplő
forgatásokat páronként egymás után hajtjuk végre. Ezzel
megadtunk az SO(3)-beli hurkokon egy csoportműveletet. A
keletkező csoportot SO(3) hurokcsoportjának nevezik.[11] Ez jó
példa végtelen dimenziós Lie-csoportra: valóban nem tudjuk
leírni az elemeit véges sok számmal.[12]
Minden Lie-csoportnak (például a hipergömb SO(n)
csoportjának) hurokcsoportja végtelen dimenziós Lie-csoport.
Ezek a csoportok a húrelméletben a szimmetriacsoportok.

A másik fogalom, amit a Feigin–Fuchs-cikkben találtam, a Lie-

algebra volt. Mindegyik Lie-algebra valamilyen szempontból
egy Lie-csoport egyszerűsített verziója.
A „Lie-algebra” kifejezés némi keveredést szokott okozni.
Amikor az „algebra” szót halljuk, akkor általában arra a
masszára gondolunk, amit a gimnáziumban tanultunk a
másodfokú egyenletek megoldása kapcsán. De itt az „algebra”
más összefüggésben szerepel: a „Lie-algebra” szakkifejezés
oszthatatlan részeként olyan matematikai objektumot jelent,
amelynek jól meghatározott tulajdonságai vannak. Neve
ellenére nem alkot valamilyen részhalmazt az algebrák
világában, ahogyan a Lie-csoportokat el tudtuk helyezni a
csoportok családfáján. De sose bánkódj, valahogy csak el fogjuk
viselni ezt a következetlenséget.
Ahhoz, hogy meg tudjam mondani, mi a Lie-algebra, előbb
be kell vezetnem az érintőtér fogalmát. Ne aggódj, nem akarok
eltérni a tárgytól „érintőlegesen”; a magasabb matematika
egyik alapfogalmáról lesz szó, amit „linearizálásnak” neveznek,
és azt jelenti, hogy görbült tereket lineáris, sima terekkel
közelítünk.
Például a körnek egy adott ponthoz tartozó érintőtere az az
egyenes, amelyik átmegy az adott ponton, és az összes egyenes
között, amelyek átmennek az adott ponton, a legközelebb van a
körhöz. Már találkoztunk vele, amikor a kör dimenziójáról volt
szó. Az érintőegyenes éppenhogy csak hozzáér az adott pontban
a körhöz, és nincs más közös pontja avval, miközben a többi
egyenesnek, amelyek átmennek az adott ponton, van még egy
másik közös pontjuk a körrel, ahogyan ez az ábrán is látható.

Hasonlóan közelíthető minden görbe (vagyis egydimenziós

sokaság) egy adott pont közelében egy érintőegyenessel. René
Descartes, aki hatékony módszert dolgozott ki ezeknek az
érintőegyeneseknek a kiszámolására, ezt írja az 1637-ben
publikált Géométrie című könyvében:[13] „Bátorkodom azt
mondani, hogy ez nemcsak a leghasznosabb és legáltalánosabb
feladat a geometriában, amit ismerek, hanem ez az, amit
mindig is szerettem volna megtudni”. Hasonlóan közelíthető
egy gömb egy adott pontban egy érintősíkkal. Gondolj a
labdára, amikor pattogtatod, az éppen csak hozzáér a padlóhoz
egy pontban: ekkor a padló síkja a labda érintője.[14] És egy n-
dimenziós sokaság közelíthető egy adott pontban egy sima n-
dimenziós térrel.
Minden Lie-csoportban van egy különleges pont, amelyik a
csoport identikus eleme. Vesszük ebben a pontban a Lie-csoport
érintőterét – és voilà, ez a Lie-csoport Lie-algebrája. Így minden
Lie-csoportnak van saját Lie-algebrája, ami annak a csoportnak
a kishúga.[15]
Például a körcsoport Lie-csoport, és az identikus elem ebben
a csoportban a kör speciális eleme,[16] amely a 0 szöggel való
forgatásnak felel meg. Az ebben a pontban vett érintőegyenes a
körcsoport Lie-algebrája. Sajnos nem tudjuk lerajzolni az SO(3)
csoportot és annak érintőterét, mert azok háromdimenziósak.
De az érintőterek elmélete olyan jól ki van dolgozva, hogy az
minden dimenzióban működik. Ha képet akarunk kapni
valamelyik részletről, mindig elővehetjük az egy- vagy
kétdimenziót (tehát a kört vagy a gömböt). Ezáltal az
alacsonyabb dimenziós sokaságok a magasabb dimenziós
sokaságok metaforái lesznek. De erre sincs szükség, mert a
matematikai fogalmak átsegítenek vizuális korlátainkon.
Matematikailag egy n-dimenziós Lie-csoport Lie-algebrája egy
n-dimenziós sima tér, amelyet vektortérnek neveznek.[17]
De menjünk tovább. A Lie-csoport művelete átvihető a Lie-
algebrájába: a Lie-algebra bármely két eleméhez
konstruálhatunk egy harmadikat. Ennek az új műveletnek a
tulajdonságait sokkal nehezebb leírni, mint a Lie-csoport
szorzásának a tulajdonságait, és ezekre pillanatnyilag nincs
szükségünk.[18] Egy példa, ami ismerős lesz azok számára, akik
tanultak vektorkalkulust: a háromdimenziós tér vektorainak
vektoriális szorzata.[19] Ha már találkoztál ezzel a művelettel,
elcsodálkozhattál rémisztő tulajdonságain. Na most láss csodát,
ettől lesz a Lie-algebra háromdimenziós tér!
Kiderül, hogy ez az SO(3) Lie-csoport Lie-algebrája. Tehát a
rejtélyes kinézetű vektoriális szorzat a gömbi forgatások
szorzatának az öröksége.
Most, gondolom, azon töprengsz, miért beszélek neked a Lie-
algebrákról, ha egyszer a művelete ilyen rémisztő. Miért nem
elég a Lie-csoport? Ennek az az oka, ahogy amíg a Lie-csoportok
többnyire görbültek (mint a kör), a Lie-algebra nem görbült tér
(olyan, mint az egyenes, a sík stb.). Ez sokkal egyszerűbbé teszi
a Lie-algebrák tanulmányozását a Lie-csoportokénál.
Beszélhetünk például a hurokcsoportok Lie-algebrájáról.[20]
Ezeket a Lie-algebrákat, amelyekre úgy gondolhatunk, mint a
hurokcsoport egyszerűsített verzióira, Kac–Moody-algebráknak
nevezik két matematikus tiszteletére. Victor Kac orosz
származású, emigrált az Egyesült Államokba, most professzor
az MIT-n; Robert Moody angol származású, ő Kanadába
emigrált, és most az Albertai Egyetemen professzor. Egymástól
függetlenül kezdték vizsgálni 1968-ban ezeket az algebrákat.
Azóta a Kac–Moody-algebrák vizsgálata a matematika egyik
legizgalmasabb és leggyorsabban fejlődő területe.[21]

Ezek tehát a Kac–Moody-algebrák, amelyeknek a

tanulmányozását Fuchs javasolta nekem következő kutatási
témámul. Mihelyt tanulmányozni kezdtem őket, világossá vált
előttem, hogy nagyon sokat kell tanulnom ahhoz, hogy
érdemben kutatni kezdhessek ezen a területen. De lelkesített a
dolog.
Fuchs Moszkva északkeleti részében élt, nem messze egy
állomástól, ahol felszállhattam a hazafelé tartó vonatra.
Péntekenként jártam haza, ezért Fuchs azt javasolta, menjek el
hozzá minden pénteken délután 5 órára, és tőle utazzak tovább,
amikor végeztünk. Általában három óra hosszat dolgoztunk
(mialatt még vacsorát is kaptam), aztán még épp elcsíptem az
utolsó vonatot, és éjfél körül értem haza. Ezeknek a
találkozóknak nagy szerepük volt matematikai fejlődésemben.
Hétről hétre összejöttünk 1986 őszi félévében, aztán 1987
tavaszi félévében is.
Végül csak 1987 januárjában fejeztem be a hosszú Feigin–
Fuchs-cikket, és kezdtem úgy érezni, hogy belefoghatok a saját
kutatásomba. Addigra már kerítettem belépőt a Moszkvai
Tudományos Könyvtárba, ahol könyvek és folyóiratok hatalmas
gyűjteményét találtam nemcsak oroszul (ilyenek a Kerozinkán
is voltak), de más nyelveken is. Rendszeresen jártam oda, és
átnéztem vagy egy tucat újságot a Kac–Moody-algebrákról és a
hozzá kapcsolódó témákról szóló cikkek után kutatva.
 Érdekelt az is, hogyan alkalmazzák a kvantumfizikában, ami
természetesen folyamatosan vonzott. Azt említettem már, hogy
a Kac–Moody-algebrák fontos szerepet játszanak a
húrelméletben, de a kétdimenziós kvantumfizika modelljeiben
is megjelennek, mint szimmetriák. Háromdimenziós térben
élünk, ezért a világunkat leíró realisztikus modelleknek
háromdimenziósaknak kell lenniük. Ha az időt is figyelembe
vesszük, négydimenzióba kell átlépnünk. De matematikailag
semmi sem tarthat vissza minket attól, hogy tetszőleges
dimenziójú modelleket építsünk és analizáljunk. A háromnál
alacsonyabb dimenziós modellek egyszerűbbek, és könnyebb
őket megoldani. Aztán amit kapunk, annak segítségével
megtámadhatjuk a három vagy négy dimenziót.
Tulajdonképpen ez egyike a „matematikai fizika” nevű tudo-
mányág fő gondolatainak – tanulmányozni a különböző
dimenziókat, amelyek ugyan közvetlenül nem alkalmazhatóak
a fizikai világunkban, de osztoznak a valódi világunk néhány
lényeges vonásában.
Ezek közül az alacsony dimenziós modellek közül
néhánynak van valódi alkalmazása is. Például egy nagyon
vékony fémlemez tekinthető kétdimenziós rendszernek, ezért
hatékonyan írható le kétdimenziós modellekkel. Híres példa az
úgynevezett Ising-modell, amelyben az egymással
kölcsönhatásban álló részecskék a sík kétdimenziós rácsának
rácspontjaiban ülnek. Ezeknek a Lars Onsager által adott egzakt
megoldása jó bepillantást ad a spontán mágneseződésre vagy
ferromágnesességre. Meghatározó eleme volt Onsager
számításainak egy bizonyos szimmetria, aláhúzva újra a
szimmetriáknak a fizikai rendszerek megértésében betöltött
hatalmas szerepét. Később észrevették, hogy ezt a szimmetriát
az úgynevezett Virasoro-algebra írja le, ami a Kac–Moody-
algebrák közeli rokona.[22] (Ez az algebra volt az igazi tárgya a
Feigin–Fuchs-cikknek, amit tanulmányoztam.) Sok hasonló
modell van, amelyekben a szimmetriák Kac–Moody-algebrákkal
adhatóak meg. Ezért a Kac–Moody-algebrák matematikai
elmélete lényeges szerepet játszik abban, hogy megértsük
ezeket a modelleket.[23]

Járt a Kerozinka könyvtárának a Referatyivnüj zsurnal, a

Referáló folyóirat. Ez a havonta megjelenő újság témák szerint
csoportosítva röviden ismertetett minden új cikket, bármilyen
nyelven írták is azt. Hamar olvasni kezdtem, és nagyon hasznos
volt. Minden hónapban megérkezett az új kötet a világon
megjelent matematikai cikkekről, és én töviről hegyire
végigböngésztem, hogy találjak valami számomra érdekeset. Ha
találtam valamit, akkor kimásoltam az ismertetést és
megszereztem magát a cikket, amikor legközelebb a Moszkvai
Tudományos Könyvtárban jártam. Ezáltal nagyon sok érdekes
dolgot fedeztem fel.
Egy napon, a Referatyivnüj Zsurnalt lapozgatva
rábukkantam egy cikk ismertetésére, amit Minoru Wakimoto
japán matematikus írt, és az újság, ahol megjelent, a
Communications in Mathematical Physics, azok közé a
folyóiratok közé tartozott, amelyeket folyamatosan figyelemmel
kísértem. Maga az ismertetés nem sokat mondott, de a cikk
címe utalt a gömb forgatásainak SO(3) csoportjához tartozó
Kac–Moody-algebrára, ezért felírtam a cikk adatait, és a
Moszkvai Tudományos Könyvtárban tett következő
látogatásomon elolvastam.
Ebben a szerző új realizációt konstruált az SO(3)-hoz tartozó
Kac–Moody-algebrára. Ha el akarom mondani, hogy ezek
micsodák, talán helyesebb, ha a kvantumfizika nyelvét
használom (ami helyénvaló is itt, hiszen a Kac–Moody-algebrák
kvantumfizikai modellek szimmetriáit írják le). A gyakorlatban
használható kvantummodellek, amelyek az elemi részecskék
kölcsönhatásait írják le, meglehetősen bonyolultak. De meg
tudunk konstruálni sokkal egyszerűbb „szabad mező
modelleket”, amelyekben a részecskék között vagy egyáltalán
nincs kölcsönhatás, vagy csak nagyon kis mértékű. Ezekben a
modellekben a kvantummezők nem függnek egymástól –
„szabadok” –, innen ered a név.[24] Gyakran lehetséges ezeken
belül realizálni valamilyen bonyolultabb, tehát érdekesebb
kvantummezőt. Ezek a realizációk teszik hasznossá a szabad
modelleket. Sajnos a Kac–Moody-algebrák esetében az ilyen
szabadmezős realizációkra talált példák sora rövid volt.
Ahogy olvastam Wakimoto cikkét, rögtön észrevettem, hogy
az eredmény interpretálható úgy, mint a legegyszerűbb – az
SO(3) csoporthoz tartozó – Kac–Moody-algebra lehető
legszélesebb szabadmezős reprezentációja. Miután
megértettem ezt, azon kezdtem töprengeni, honnan ered ez a
realizáció. Lehet-e más Kac–Moody-algebrákra általánosítani?
Úgy éreztem, kész vagyok válaszolni ezekre a kérdésekre.
Hogyan tudnám elmondani azt, mit éreztem akkor, amikor
feltárult előttem ez a gyönyörű eredmény, és rájöttem az
erejére? Talán ahhoz hasonlítható ez az érzés, mint amikor egy
hosszú utazás után hirtelen felbukkan egy távoli hegycsúcs.
Visszafojtod a lélegzetedet, átjár a látvány csodálatos szépsége,
és csak annyit tudsz mondani: „Nahát!”. Ez a teljes átélés
pillanata. Még nem vagy fenn, nem is sejted, milyen nehézségek
várnak rád, de a dolog vonzása ellenállhatatlan, és te máris a
csúcson képzeled magad. Az már a tiéd. De van-e erőd és
bátorságod birtokba venni?
 11. fejezet

A csúcs meghódítása

M ire eljött a nyár, már képes voltam megosztani Fuchs-szal

mindazt, amit találtam. Tudtam, hogy neki is akkora
örömöt okoz Wakimoto cikke, mint nekem. Elmentem hozzá a
dácsájába, de amikor megérkeztem, azt mondta, hogy van egy
kis probléma: ugyanarra a napra beszélt meg találkozót velem
és egy korábbi diákjával, Borisz Feiginnel – feledékenységből,
mondta, de ezt én nem hittem el (később Fuchs bevallotta, hogy
valóban szándékos volt a dolog).
Pár hónappal korábban Fuchs már bemutatott Feiginnek. Ez
Gelfand egyik szemináriuma előtt történt, nem sokkal azután,
hogy befejeztem a cikkemet a fonatcsoportokról, és belefogtam
a Feigin–Fuchs-cikk olvasásába. Fuchs kezdeményezésére
megkérdeztem Feigintől, szerinte mit kellene még elolvasnom a
témában. Borisz Lvovics – így szólítottam – harminchárom éves
volt akkor, de máris a moszkvai matematikai iskola egyik
legnagyobb alakjának számított. Farmerjában és kopott
tornacipőjében meglehetősen félszegnek tűnt. Nagy vastag
szemüveg takarta el a szemeit, és a beszélgetés nagy részében
maga elé nézett, kerülve a szemkontaktust. Mondanom sem
kell, én is meg voltam illetődve, hisz kezdő hallgató voltam, ő
pedig híres matematikus. Ezért az egész együttlét egyáltalán
nem volt kellemes. De néha mégis rámvillantott egy-egy
bátorító mosolyt, és ez megtörte a jeget. Érzékelhettem
nagyvonalú kedvességét.
Feigin első tanácsa mégis megrémített: azt mondta, olvassam
el Landau és Lifshitz Statisztikus mechanikáját, ami akkor
kétségbeejtő ötletnek tűnt, részben azért, mert ez a vastag és
súlyos kötet a Kommunista Párt történetére emlékeztetett, amit
tanulmányoznunk kellett az iskolában.
Fel kell hoznom Feigin védelmére, hogy tanácsa hasznos volt
– ez a könyv valóban fontos, és nekem az egész kutatásom
pontosan a könyv témája felé fordult (most már azonban
bevallhatom némi szégyenkezéssel, hogy még mindig nem
olvastam el). De akkoriban ez a lehetőség egyáltalán nem
csábított, és úgy gondolom, hogy ezért nem vezetett semmire
akkori beszélgetésünk. Tény, hogy aztán nem váltottam szót
Feiginnel a szokásos üdvözlésen túl, ha összetalálkoztunk
Gelfand szemináriumán, egészen addig a napig Fuchs
dácsájában.
Nem sokkal megérkezésem után megláttam Feigint, amint
leszáll a biciklijéről. Az üdvözlések és némi csevegés után
leültünk a konyhában egy kerek asztal mellé, és Fuchs
megkérdezte.
– Na, mi újság?
– Nos… találtam ezt az érdekes cikket, amit egy japán
matematikus, Wakimoto írt.
– Hmmm… – fordult Fuchs Feiginhez. – Tudsz erről?
Feigin megrázta a fejét, és Fuchs hozzám fordult.
– Mindig mindenről tud. De jó, hogy nem látta ezt a cikket,
mert így neki is érdekes lesz, amit mondasz.
 Nekifogtam, hogy összefoglaljam nekik Wakimoto munkáját.
Amint az várható volt, mindkettejüket nagyon érdekelte. Most
először beszéltem komolyan matematikáról Feiginnel, és az első
perctől kezdve éreztem, hogy követi azt, amit mondok.
Figyelmesen hallgatott, és feltette a megfelelő kérdéseket.
Világosan látta az egész dolog jelentőségét, és noha a
viselkedése nyugodt és természetes maradt, úgy láttam, tetszik
neki, amiről beszélek. Fuchs többnyire távolabbról figyelt
bennünket, és biztosan örült annak, hogy a titkos terve, hogy
minket összehozzon, jól sült el. Valóban kellemes társalgás volt.
Úgy éreztem, valami fontos ügy kapujában állok.
Úgy látszott, ezt Fuchs is így gondolta. Amikor távozni
készültem, ezt mondta: – Ezt jól csináltad. Bárcsak ez a te cikked
lenne. De úgy gondolom, kész vagy arra, hogy továbbfejleszd.
Hazamentem és folytattam a Wakimoto-cikk által felvetett
kérdések vizsgálatát. Wakimoto nem adott semmilyen
magyarázatot a képleteire. Amit csináltam, az egyfajta
nyomozás volt – meg akartam találni mindazt, ami a formulái
mögött volt.
Néhány nap múlva felderengett az összkép. A
megvilágosodás ritka pillanatában, ahogyan járkáltam a
szobámban, rájöttem, hogy Wakimoto képletei a geometriából
származnak. Ez váratlan felfedezés volt, mert Wakimoto egész
megközelítése algebrai volt – nem utalt semmi a geometriára.
Térjünk vissza a gömb szimmetriáinak SO(3) Lie-
csoportjához és ennek hurokcsoportjához. Amint azt az előző
fejezetben elmondtam, ebben a hurokcsoportban minden elem
az SO(3) csoport elemeinek egy kollekciója, a hurok minden
egyes pontjához az SO(3) csoport valamelyik eleme tartozik. Az
SO(3) csoport elemei a gömbön hatnak, mint annak valamilyen
forgatásai. Ebből következik, hogy az SO(3) hurokcsoportjának
minden eleméhez hozzárendelhető a gömb hurokterének egy
bizonyos szimmetriája.[1]
Rájöttem, hogy ennek alapján meg tudom konstruálni az
SO(3)-hoz tartozó Kac–Moody-algebra reprezentációját. Ezek
még nem vezetnek Wakimoto formuláira. Ennek érdekében
radikálisan át kell írnunk ezeket a formulákat. Gondolj erre úgy,
mintha kifordítanál egy kabátot. Ezt ugyan minden kabáttal
megtehetjük, de az esetek többségében a ruha
használhatatlanná válik – nem mehetünk ki benne az utcára.
De vannak kabátok, amelyeknek mindkét oldaluk hordható.
Ugyanez volt a helyzet Wakimoto képleteivel.
Ezzel az új felfedezéssel a tarsolyomban hozzáláttam, hogy
általánosítsam Wakimoto formuláit más, bonyolultabb Kac–
Moody-algebrákra. Az első, geometriai lépés könnyű volt, mint
az SO(3) esetében. De mihelyt „kifordítottam” a formulát,
teljesen értelmetlenné vált. A keletkező matematika egyszerűen
nem működött. Kicsit játszottam a képletekkel, de nem jutottam
sehova. Kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy az egész
eljárás csakis az SO(3) esetében működik, és nem
általánosítható más Kac–Moody-algebrákra. Lehetetlen volt
eldönteni, hogy egyáltalán megoldható-e a feladat, és ha igen,
elegendőek-e a megoldáshoz a rendelkezésemre álló eszközök.
Nem volt más választásom, mint dolgozni keményen, és
bizakodni.
 Eltelt egy hét, és eljött az ideje, hogy meglátogassam Fuchsot.
Azt terveztem, hogy beszámolok neki a számításaimról, és
tanácsot kérek tőle. Amikor megérkeztem a dácsára, Fuchs azt
mondta, hogy a felesége ügyeket intézni ment Moszkvába, és
neki a lányokkal kell törődnie.
– De tudod, mit? – mondta. – Tegnap itt járt Feigin, és még
mindig nagyon érdekli mindaz, amit egy hete meséltél nekünk.
Miért nem látogatod meg őt? A dácsája mindössze tizenöt
percre van tőlünk. Mondtam neki, hogy átküldelek hozzá, így
hát várni fog.
Megmutatta az irányt, és átmentem Feigin dácsájába.
Feigin valóban várt rám. Melegen üdvözölt, és bemutatott a
feleségének, Innának, valamint három gyermekének: két erőtől
duzzadó fiúnak, Romának és Zsenyának, akik tíz- és
nyolcévesek voltak, és egy tündéri kétéves kislánynak, Lizának.
Akkor abban a pillanatban még fogalmam sem volt arról,
milyen közel kerülök ehhez a csodálatra méltó családhoz az
évek során.
Feigin felesége teával és süteménnyel kínált, és leültünk a
tornácon. Gyönyörű nyári délután volt, a nap sugarai áttörtek a
lombokon, a madarak énekeltek – idillikus vidéki hangulat. De a
beszélgetés hamar Wakimoto konstrukciójára terelődött.
Kiderült, hogy Feigin is gondolkodott a kérdésen, és hasonló
eredményre jutott. A beszélgetés elején gyakorlatilag egymás
mondatait fejeztük be. Nagyon különleges érzés volt:
tökéletesen megértett, és tökéletesen negértettem.
Elkezdtem magyarázni, miért nem sikerült általánosítani a
konstrukciót más Kac–Moody-algebrákra. Feigin figyelmesen
végighallgatott, egy darabig csak nyugodtan ült, gondolkodott,
aztán rámutatott arra a lényeges pontra, amit nem vettem
észre. Ha általánosítani akarjuk Wakimoto konstrukcióját, meg
kell találnunk annak a sokaságnak a megfelelő általánosítását,
amin a szimmetriák hatnak, ami az SO(3) esetében a gömb. Az
SO(3) esetében ez a sokaság gyakorlatilag egyértelműen meg
van határozva. De más csoportok esetében sok választás
lehetséges. Számításaimban abból indultam ki, hogy a gömb
általánosítása az úgynevezett projektív tér. De ez a választás
nem szükségszerű, azért nem vezettek a számításaim sehova
sem, mert az enyém rossz választás volt.
Amint már elmagyaráztam, végül arra volt szükségem, hogy
a formulákat „kifordítsam”. Az egész konstrukció azon a
várakozásomon múlott, hogy a formulák ezután valamilyen
csoda révén értelmesek maradnak. Ez történt Wakimoto
esetében a legegyszerűbb csoportra, az SO(3)-ra. A számításaim
eredménye az, hogy a projektív térre ez nem következik be, de
ez nem jelenti azt, hogy egy jobb konstrukció ne tudna
működni. Feigin azt javasolta, próbálkozzak az úgynevezett
zászlósokasággal.[2]
Az SO(3) csoport zászlósokasága a jól ismert gömb, ezért más
csoportokra ezek a terek tekinthetőek a gömb
általánosításainak. Mivel a zászlósokaságok világa sokkal
gazdagabb és rugalmasabb, mint a projektív tereké, ezért volt
remény arra, hogy Wakimoto konstrukciójának átvitele
működni fog rájuk.
Kezdett sötétedni, ideje volt hazamennem. Megegyeztünk,
hogy egy hét múlva találkozunk, elbúcsúztam Feigin családjától,
és kimentem az állomásra.
Hazaúton a vonaton, egyedül a kocsiban, amelynek nyitva
voltak az ablakai és beáramlott rajtuk a kellemesen meleg
nyáresti levegő, nem tudtam megszabadulni a problémától.
Meg kellett oldanom pontosan ott és pontosan akkor. Elővettem
a tollamat és valamit, amire jegyzetelhettem, és elkezdtem
felírni a zászlósokaságok összefüggéseit. A régi vasúti kocsi
kattogott és rázkódott, nem tudtam rendesen tartani a tollamat,
és a képleteim összevissza ugráltak. Alig tudtam elolvasni, amit
írtam. De a káosz közepén kezdett kialakulni valamilyen
szövedék. Kezdtek a dolgok határozottan jobban viselkedni a
zászlósokaságra, mint a projektív terekre, amelyekkel előző
héten próbálkoztam.
Még néhány sor számolás, és… heuréka! Működött. A „kívül-
belül” formulák pontosan úgy dolgoztak, mint Wakimoto
munkájában. A konstrukció gyönyörűen hagyta magát
általánosítani. Átjárt a boldogság: ez volt az igazi megoldás.
Megcsináltam, megtaláltam a Kac–Moody-algebrák új
szabadmezős realizációját!
A következő reggelen mindent nagyon gondosan
ellenőriztem. Minden stimmelt. Feigin dácsájában nem volt
telefon, ezért nem hívhattam fel, hogy elmondjam neki a jó hírt.
Leírtam mindent levélben, aztán amikor egy hét múlva
találkoztunk, elmondtam neki mindent.

Ezzel kezdődött a közös munkánk. Feigin a tanítóm, mentorom,

tanácsadóm lett, és a barátommá vált. Kezdetben Borisz
Lvovicsnak szólítottam, a régi orosz szokás szerint,
keresztnevét és apai nevét használva. De aztán felajánlotta, sőt
ragaszkodott hozzá, hogy szólítsam Borjának.
Kimondhatatlan szerencsém volt a tanítóimmal. Jevgenyij
Jevgenyijevics megmutatta nekem a matematika szépségét, és
megszerettette azt velem. Az alapok elsajátításában is segített.
Fuchs megmentett a katasztrofális MGU-felvételi után, és
helyére ugratta kisiklott matematikusi pályámat. Átvezetett az
első komoly matematikai munkámon, ami önbizalmat adott, és
felkeltette az érdeklődésemet egy, a fizika és matematika
határán fekvő izgalmas terület iránt. Ennek eredményeként
alkalmassá váltam a nagypályás játékra. Borja volt a legjobb
témavezető, akiről csak álmodhattam fejlődésemnek ezen a
fokán. Olyan volt az egész, mintha valaki folyamatosan
továbblökdösne a matematikai karrierem útján.
Borja Feigin kétségtelenül generációjának egyik legeredetibb
matematikusa az egész világon, egy látnok, akinek a
matematikai érzéke a lehető legmélyebb. Ő irányított engem a
modern matematika csodálatos világában, ami tele van
varázslattal és mindent átható harmóniával.
Most, hogy már nekem is vannak tanítványaim, tudom
igazán értékelni mindazt, amit Borja velem tett (Jevgenyij
Jevgenyijeviccsel és Fuchs-szal egyetemben). Nagyon nehéz
tanítónak lenni! Azt hiszem, nagyban hasonlít a dolog a
gyerekneveléshez. Sokat kell áldoznod, és nem vársz cserében
semmit. De azért a jutalom nem marad el. De hogyan döntsük
el, mi egy adott diák számára a megfelelő téma, mikor, miben,
mennyire kell segíteni, és mikor kell a mélyvízbe lökni, hogy a
saját kárán tanuljon meg úszni? Ez művészet. Erre senki sem
képes másokat megtanítani.
Borja sokat törődött matematikusi fejlődésemmel.
Közvetlenül sohasem mondta meg, mit kell tennem, de azzal,
ahogy beszélt velem és tanított engem, mindig érzékeltetni
tudta, mi a helyes irány. Valahogy mindig elérte, hogy pontosan
tudjam, mit akarok. És a támogatásával mindig biztos lehettem
abban, hogy jó úton járok. Nagyon szerencsés voltam vele mint
tanítóval.

Aztán elkezdődött 1987-ben az őszi félév, és én már negyedéves

voltam a Kerozinkán. Tizenkilenc éves voltam, és a világ kinyílt
előttem. Még mindig a kollégiumban laktam, jártam a várost a
barátokkal és a szerelmeimmel… De azért dolgoztam is.
Akkorra már nem jártam előadásokra, csak a vizsgák előtt pár
napot fordítottam a kötelező anyagra. Mindig A-kat kaptam,
csak marxista politikai gazdaságtanból kaptam B-t
(szégyellhetem magamat).
A legtöbb ember előtt titokban tartottam, hogy „van egy
másik életem” – ami az időm és energiám javát felélte –, a
matematikusi munkám Borjával.
Rendszerint hetente kétszer jöttünk össze. Ő hivatalosan a
Szilárd Testek Fizikai Intézetében dolgozott, de ott keveset
vártak tőle, és hetente csak egyszer kellett bemennie. A hét
többi napján az anyja lakásán dolgozott, amelyik tíz percre volt
az otthonától. Ez közel volt a Kerozinkához is és a
kollégiumomhoz is. Rendszerint itt találkoztunk. Vagy már
reggel ott voltam, vagy közvetlenül ebéd után, aztán estig
dolgoztunk. Akkor megjött Borja édesanyja, adott nekünk
vacsorát, és mi még kilencig, tízig folytattuk a munkát.
Első dolgunk az volt, hogy írjunk egy rövid összefoglalót az
eredményeinkről, és beküldtük a Russian Mathematical Surveys
folyóiratnak. Egy év alatt meg is jelent a cikk, ami aránylag
gyorsnak mondható a matematikai folyóiratok esetében.[3]
Ahogyan ezt magunk mögött tudtuk, Borjával
továbbfejlesztettük az eredményünket. A konstrukciónk nagyon
erőteljes volt, sok irányba lehetett kiterjeszteni. Jobb
reprezentációkat adtunk a Kac–Moody-algebrákra. Arra is
képesek voltunk, hogy szabadmezős realizációkat adjunk a
kétdimenziós kvantummodellekre. Ezzel ki tudtunk számolni
olyan dolgokat, amik korábban kezelhetetlenek voltak, és ez
hamarosan felkeltette a fizikusok érdeklődését a munkánk
iránt.
Nagyszerű idők voltak. Azokon a napokon, amikor nem
találkoztunk, egyedül dolgoztam – hétközben Moszkvában, a
hétvégeken otthon. Továbbra is bejártam a Tudományos
Könyvtárba, és mindent elolvastam, ami könyvben és
folyóiratban kapcsolódott a témánkhoz. Ezen éltem, ezt ettem
és ezt ittam. Mintha alámerültem volna egy gyönyörűséges
párhuzamos univerzumba, és örökre ott akartam maradni,
egyre mélyebbre merülve ebbe az álomba. Minden egyes
felfedezéssel, minden egyes új elmélettel ez a mágikus világ
egyre inkább az igazi otthonommá változott.
De 1988 őszén, amikor elkezdődött az őszi félév és én
ötödéves lettem a Kerozinkán, kinyújtotta utánam karjait a
valóság. Ideje volt foglalkozni a jövőmmel. Noha az évfolyamom
élvonalába tartoztam, nem volt sok esélyem. Az
antiszemitizmus kizárta a továbbtanulást és a végzősökre váró
jobb állásokat. Az, hogy nem volt propuszkom, nem voltam
moszkvai lakos, csak bonyolította a dolgokat. Közeledett az
utolsó ítélet napja.
 12. fejezet

A tudás fája

N oha tudtam, hogy a tudományos pálya sohasem lesz

elérhető számomra, tovább foglalkoztam a matematikával.
Mark Saul így beszél erről a cikkében[1] (becenevemen
hivatkozván rám):

Mi sarkallta Ediket és másokat, hogy kitartsanak, mint a

lazacok, s szembe ússzanak az árral? Tudták, hogy minden
jel szerint az a diszkrimináció, amivel mint egyetemisták
szembesültek, egész tudományos életükben elkíséri őket.
Miért akartak akkor mégis ilyen elszántan, minden
nehézség dacára matematikusok lenni?

Nem vártam semmi mást a munkámért, mint azt az örömöt,

amelyben maga a munkavégzés részesített. A matematikának
akartam szentelni az életemet, egyszerűen azért, mert ez volt
az, amit szerettem csinálni.
A szovjet korszakban a tehetséges fiatalok nem fordíthatták
az üzletre az energiáikat, hiszen a gazdasági életben nem volt
magánszektor. Minden szigorú állami ellenőrzés alatt állt.
Hasonlóan, a kommunista ideológia ellenőrizte az értelmiségi
életet a humán tudományokban, közgazdaságtanban és a
társadalomtudományokban. Minden könyvnek és tudományos
cikknek Marx, Engels vagy Lenin valamelyik idézetével kellett
kezdődnie, és teljes egészében követnie kellett a marxizmus
tanait. Csak úgy lehetett a külföldi filozófiáról írni, ha az
könyörtelen bírálat tárgyává tette a szerző „reakciós, burzsoá
nézeteit”. Akik nem fogadtak szót, azokat megbüntették és
elüldözték. Ugyanez volt érvényes a festészetben, a
szobrászatban, a zenében, az irodalomban és a filmiparban.
Minden, ami akár csak érintőlegesen is bírálta a szocialista
társadalmat, politikát és életstílust – vagy egyszerűen csak eltért
a „szocialista realizmus” vonalától – ki lett cenzúrázva. Azok az
írók, zeneszerzők és filmrendezők, akik merészelték követni
egyéni elképzeléseiket és álmaikat, el lettek utasítva, műveiket
raktárakba zárták vagy megsemmisítették.
A tudomány sok területét is a párt irányította. Például a
genetika hosszú éveken át tiltott volt, mert úgy döntöttek, hogy
nem egyeztethető össze a marxizmus tanításaival. Még a
nyelvészet sem volt biztonságban: miután Sztálin úgy döntött,
hogy ért hozzá (ahogyan a tudomány sok más ágához is nagy
szakértelmet fedezett fel magában), és megírta A nyelvészet
néhány kérdéséről című hírhedt esszéjét, az egész terület arra
redukálódott, hogy ezt a teljesen értelmetlen traktátumot
tanulmányozza. Akik nem fogadtak szót, azokat elnémították.
Ebben a környezetben a matematika és az elméleti fizika a
szabadság oázisa volt. Noha a kommunista apparátcsikok az
élet minden területét az ellenőrzésük alatt szerették volna
tartani, ezek a területek nagyon absztraktak és nehezek voltak a
számukra. Sztálin például sohasem vetemedett arra, hogy
bármilyen kijelentést is tegyen a matematikáról. Másrészt
viszont a szovjet vezetők nagyon jól tudták, hogy ezeknek a
látszólag homályos és elvont tudományoknak nagy jelentőségük
van a nukleáris fegyverek kifejlesztésében, ezért nem akartak
konfliktust ezen a területen. A „Nagy Testvér” eltűrte, sőt
néhány esetben kifejezetten megbecsülte azokat a
matematikusokat és elméleti fizikusokat, akik az atombomba
gyártásán dolgoztak (sokan közülük, tehetem hozzá a
kérdéshez, nem jószántukból).
Tehát: egyrészről a matematika absztrakt és költségmentes,
másrészről hasznot hozott azon a területen, ami a szovjet
vezetőknek a legfontosabb volt – a védelem terén, ami
biztosította a rendszer túlélését. Ebből következik, hogy a
matematikusok nyugodtan kutathattak, és őket nem korlátozták
úgy, mint más tudósokat (amíg nem ütik az orrukat a politikába,
mint a „99-ek levelének aláírói”, akikről már volt szó).
Azt hiszem, ezért választotta olyan sok tehetséges fiatal
hallgató a matematikát foglalkozásnak. Ezen a területen szabad
intellektuális élet létezett.

De túl azon, hogy maradéktalanul szerettem a matematikát,

állásra volt szükségem. Emiatt, miközben titokban Borjával
valódi matematikával foglalkoztam, „hivatalosan” a Kerozinkán
is végeztem bizonyos kutatásokat.
A Kerozinkán a témavezetőm Jakov Iszajevics Kurgin volt, az
Alkalmazott Matematika Tanszék professzora. Hatvanas
éveinek végén járt, és egyike volt legkedveltebb tanárainknak.
Vonzó előadói stílusa és jó humora miatt az óráira sokan
eljártak. Noha harmadéves koromtól kezdve már nem nagyon
jártam előadásokra, de ha csak tehettem, az ő előadásait
valószínűségszámításból és matematikai statisztikából mindig
meghallgattam. Harmadéves koromban kezdtem vele dolgozni.
Jakov Iszajevics nagyon kedves volt hozzám. Ellenőrizte,
hogy jól bánnak-e velem, és valahányszor szükséget láttam
valamiben, mindig ott termett. Például, amikor valami gond
volt a kollégiumi elhelyezésemmel, presztizsét kihasználva a
segítségemre sietett. Jakov Iszajevics ügyes ember volt, aki
tudta, hogyan „boldoguljon a rendszerben”: zsidó származása
ellenére jó állása volt a Kerozinkán, egyetemi tanárként,
laboratóriumvezetőként dolgozott, és széles körű kutatásokat
végzett az olaj kitermelésétől a gyógyszerek fejlesztéséig.
A matematika népszerűsítői közé tartozott, több sikeres
könyvet írt a matematikáról laikusoknak. Az egyiket különösen
szerettem, a Na és akkor mi van? címűt. Ebben más tudósokkal,
mérnökökkel és orvosokkal végzett munkájáról ír. Párbeszédes
formában sok fontos elméleti és alkalmazási kérdést érint
(többnyire a valószínűségszámítás területén, ahol a legtöbb
tapasztalatot szerezte). A cím arra a kíváncsiságra utal, amivel a
matematikus a gyakorlati élet kérdéseit kezeli. Ez a könyv és
törekvése, hogy a matematikai gondolatokat széles körben
ismertté tegye, nagy hatással volt rám.
Jakov Iszajevics éveken át dolgozott orvosokkal, főként
urológusokkal. Ennek eredeti oka személyes jellegű volt. Még
mint Mech-Matos hallgatót besorozták a második
világháborúban, és ott a fagyos lövészárkokban komoly
vesebajt szedett össze. Ez volt a szerencséje, mert így kórházba
került, ami megmentette az életét – évfolyamtársainak
többsége, akikkel együtt vonult be, meghalt a háborúban. De
attól kezdve foglalkoznia kellett a veséjével. A Szovjetunióban
az egészségügyi ellátás ingyenes, de alacsony színvonalú volt.
Aki jó minőségű ellátást akart, annak vagy protekcióra volt
szüksége, vagy hálapénzt kellett fizetnie. De Jakov Iszajevicsnek
volt valamije, amivel kevesen rendelkeztek: matematikus volt.
Képzettségét arra használta, hogy összeismerkedjen Moszkva
legjobb urológusaival.
Ez jó üzlet volt neki, mert valahányszor baj volt a veséjével,
Moszkva legjobb kórházának vezető urológusaitól a lehető
legjobb kezelést kapta. De jó üzlet volt ez az orvosainak is, mert
segített az adataik elemzésében, és gyakran bukkant korábban
ismeretlen jelenségekre. Jakov Iszajevics azt szokta mondani,
hogy az orvosok agya úgy van berendezve, hogy konkrét
betegekkel foglalkozni tudjanak, és képesek legyenek minden
egyes esetben helyesen dönteni. Emiatt nehezen
általánosítanak, nem veszik észre a nagyobb összefüggéseket és
ami azok mögött van. Itt lehet a matematikusnak szerepe, mert
a mi gondolkodásunk egészen más: minket arra neveltek, hogy
keressük és analizáljuk az általános tendenciákat. Jakov
Iszajevics orvosbarátai nagyra értékelték ezt a képességet.
Amikor a diákja lettem, Jakov Iszajevics bevont az orvosi
kutatásaiba. Végül a két, két és fél évig tartó közös munkánkban
három különböző urológiai témán dolgoztunk. Az
eredményeket három fiatal urológus használta fel doktori
disszertációjában. (Oroszországban az orvosok a diploma után
PhD szintű fokozatot is szerezhettek, de ehhez önálló dolgozatot
kellett írniuk, amiben új tudományos eredménynek kellett
lennie.) Így lettem orvosi cikkek, sőt egy szabadalom
társszerzője.
Nagyon jól emlékszem az első projekt kezdetére. Jakov
Iszajeviccsel meglátogattunk egy fiatal urológust, Alekszej
Velikanovot, akinek az apja Moszkva egyik vezető orvosa volt.
Jakov Iszajevics régi barátja (és betege) volt az idősebb
Velikanovnak, aki megkérte, hogy segítsen a fiának. Alekszej
egy nagy papírlapon száz beteg összegyűjtött adatait mutatta,
ezeket a betegeket adenómával operálták (ami a férfiak
időskorban jelentkező, gyakori jóindulatú daganatos
prosztatabetegsége). Az adatok a betegeken végzett különféle
mérések eredményei voltak, tartalmazták például a vérnyomás
műtét előtti és utáni értékeit és hasonlókat. Alekszej azt
remélte, hogy az adatokból ki lehet olvasni, hogy melyek azok
az esetek, amikor a műtét eredményes volt, és ezáltal előre el
lehet dönteni, milyen esetekben érdemes eltávolítani a
daganatot.
Segítségre volt szüksége az adatok elemzésében, és ezt
tőlünk remélte. Ahogy később megtudtam, ez egy tipikus
helyzet volt. Orvosok, mérnökök és egyéb kutatók gyakran úgy
tekintenek a matematikusra, mintha varázspálcája lenne, és egy
csapásra képes lenne előteremteni a kívánt eredményt,
akármilyen adatokat szedtek is össze számára. Ez persze
csacsiság. Ismerünk ugyan néhány jól használható statisztikai
eljárást, de ezek nagyon gyakran teljesen alkalmazhatatlanok,
mert az adatok pontatlanok vagy egészen más típusúak: van
köztük objektív és szubjektív adat (például, hogy hogyan „érzi”
magát a beteg); van kvantitatív adat, mint a vérnyomás vagy a
pulzusszám, és kvalitatív, mint a bizonyos kérdésekre adott
„igen”, „nem” válaszok. Nagyon nehéz vagy eleve lehetetlen
ilyen adatokat belezsúfolni egy statisztikai formulába.
Sokszor előfordul, hogy ha feltesszük a megfelelő kérdést,
rögtön kiderül, hogy az adatok egy része felesleges, akár ki is
lehet dobni. A tapasztalatom szerint általában csak 10-15%-a
használható annak az információnak, amit az orvosok
összegyűjtenek a diagnózis felállításához vagy a megfelelő
kezelés kiderítéséhez. De ha szembesíted őket ezzel a ténnyel,
sohasem fogják elismerni. Kitartanak amellett, hogy minden
adatuk szükséges, és még konkrét szituációkat is elmesélnek,
amikor az egyes adatok használhatóak. Hosszú időre van
szükség, ha meg akarjuk győzni őket arról, hogy még ezekben
az esetekben is csak töredékét használják az információnak.
Persze előfordulhat, hogy elég egyszerűen betáplálni az
adatokat egy jól megválasztott statisztikai programba. De az
orvosokkal végzett munkám lassan meggyőzött arról, hogy
nekik nem erre van szükségük (ezek a programok egyáltalán
nem bonyolultak, akárki képes lefuttatni őket), hanem arra,
hogy megfogalmazzuk a megfelelő kérdéseket, és józan paraszti
ésszel megválaszoljuk azokat. Ez a matematikus „agystruktúra”
lehet igazán hasznos azoknak, akik sohasem kerültek a
matematika közelébe.
Első munkámban ez a megközelítés segített abban, hogy
kigyomláljam az érdektelen adatokat, és ezután találjak néhány
nem nyilvánvaló kapcsolatot vagy korrelációt a visszamaradó
paraméterek között. Ez nem volt könnyű, és több hónap kellett
hozzá, de végül eredményre vezetett. Írtunk egy közös cikket, és
Alekszej felhasználta az eredményeket a doktori dolgozatában.
Jakov Iszajevicset meghívták a nyilvános védésre velem és egy
másik Kerozinka-diákkal, Alekszander Lifschitz-cel, jó
barátommal együtt, aki szintén részt vett a munkában.
Emlékszem, a védésen az egyik orvos megkérdezte, hogy mi
a neve annak a számítógépes programnak, amellyel ezeket az
eredményeket meg lehetett kapni, Jakov Iszajevics azt
válaszolta, hogy „Edward and Alexander”. Ami igaz is volt, mert
nem használtunk számítógépet, helyette minden számolást
kézzel végeztünk vagy számológéppel. A lényeg nem a számolás
volt (az volt a dolog könnyű része) – hanem, hogy a megfelelő
kérdéseket tegyük fel. Egy kiváló sebész, aki jelen volt a
védésen, utóbb tett egy megjegyzést, mely szerint nagyon
impresszív, ahogy a matematika használhatóvá vált az
orvostudomány számára, és várhatóan a jövőben még sokkal
hasznosabb lesz. Az orvosok jól fogadták az eredményeinket, és
Jakov Iszajevics örült ennek.
Nem sokkal ezután Jakov Iszajevics megkért, hogy dolgozzak
egy másik feladaton az urológiában, ami vesedaganatokkal volt
kapcsolatos (egy másik doktori disszertáció), amit szintén
sikeresen meg tudtam csinálni.
A harmadik, és egyben utolsó egészségügyi feladatom volt a
legérdekesebb. Egy fiatal orvosnak, Szergej Arutyunyannak
segítségre volt szüksége az adatai elemzésében, és lelkes
támogatómmá vált. Olyan betegekkel dolgozott, akiknek az
immunrendszere nem fogadta be az átültetett vesét. Ezekben az
esetekben az orvosoknak gyorsan dönteniük kell arról, hogy
küzdjenek-e tovább az új veséért, vagy távolítsák el azt: ha
megtartják az új vesét, a beteg meghalhat, ha viszont
eltávolítják, a betegnek másikra lesz szüksége, amit nagyon
nehéz lesz találni.
Szergej szeretett volna módot találni annak eldöntésére,
hogy a kvantitatív ultrahang-diagnosztika alapú eljárások közül
melyik a statisztikusan legígéretesebb. Azt remélte, hogy
segíteni tudom az adatok elemzésében, és találunk értelmes
objektív kritériumokat a döntéshez, ami más orvosok számára
is hasznos lehet. Azt mondta, hogy erre eddig senki sem volt
képes; az orvosok többsége úgy gondolta, hogy a feladat
megoldhatatlan, és jobbnak látták ad hoc módszerekre
támaszkodni.
Megnéztem az adatokat. Mint a korábbi esetekben, minden
betegre vagy negyven adatot vettek fel. A megbeszéléseinken
kérdésekkel bombáztam Szergejt, hogy kiderítsem, melyek
hasznosak közülük és melyek feleslegesek. De nehezen
haladtunk. Mint az orvosok általában, a válaszai néhány
konkrét esetre támaszkodtak, és ez nem sokat segített.
Úgy döntöttem, hogy más megközelítést választok. Így
gondolkodtam: „Ez az ember ezeket a döntéseket naponta
meghozza, és nyilvánvalóan nagyon érti a dolgát. Mi lenne, ha
megpróbálnék az ő fejével gondolkodni. Még ha keveset tudok
is az orvosi vonatkozásokról, megfigyelhetem a döntési
folyamatot, és ennek alapján felállíthatom a követendő
szabályokat.”
Azt javasoltam, hogy kezdjünk egy játékba.[2] Szergejnek
körülbelül 270 betegről volt adata. Véletlenszerűen
kiválasztottam ezek közül harmincat, és a többit félretettem.
Leültettem Szergejt az egyik sarokba. Az volt a dolga, hogy
tegyen fel a betegekre vonatkozó kérdéseket, amelyekre aztán
én a másik sarokból a meglévő adatok alapján válaszoltam. Azt
terveztem, hogy felismerem a Szergej kérdései mögött
meghúzódó stratégiát (még ha vele ellentétben nem is értettem
pontosan a kérdéseit). Ha például megváltoztatta a kérdéseit
vagy azok sorrendjét, rögtön rákérdeztem az okokra. –
Korábban nem ezt kérdezted. Most miért fontos ez neked?
Szergej ezt válaszolta: – Mert az előző betegnél a vese
térfogata ennyi meg ennyi volt, ami kizárta a jelenlegi
szituációt. De most, ennél a betegnél a térfogat ennyi és ennyi,
ami lehetővé teszi ezt a forgatókönyvet.
Közben jegyzeteltem, és megpróbáltam feldolgozni minden
információt, amennyire az csak lehetséges volt. Még sok év után
is világosan áll előttem a kép: Szergej a szobája sarkában ül a
gondolataiba merülve, cigarettával a kezében (láncdohányos
volt). Izgalmas feladat volt rekonstruálni a gondolatait – mintha
szétszednék egy kirakós játékot, hogy megtaláljam a lényeges
elemeket.
Szergej válaszai nagyon fontos információval szolgáltak.
Maximum három vagy négy kérdéssel mindig eljutott a
diagnózishoz. Ezt összehasonlítottam a beteg kórtörténetével.
Mindig pontos volt a felállított diagnózisa.
Néhány tucat eset után már én is képes voltam felállítani a
diagnózist annak a néhány egyszerű szabálynak a segítségével,
amit Szergej kérdéseiből kikövetkeztettem. További fél tucat
eset után már gyakorlatilag egy szinten álltam vele.
Tulajdonképpen nagyon egyszerű volt Szergej algoritmusa, amit
az esetek többségében követett.
Természetesen nem mindig lehetett hasznát venni az
algoritmusnak. De már az sikernek számított, hogy az esetek
90–95 százalékában hatékony és gyors döntést tudtunk hozni.
Szergej azt mondta, hogy az ultrahangos vizsgálatok
irodalmában nincs ehhez hasonlítható.
Miután befejeztük a „játékot”, felrajzoltam az alábbi döntési
fát. Ennek minden pontjában egy kérdés áll, és két nyíl indul ki
a pontból, amelyek mentén tovább kell haladnunk a kérdésre
kapott válasz alapján. Például az első kérdés a véredény
periferiális rezisztenciájának az indexe az átültetett szerv
belsejében (PR). Ezt a paramétert Szergej maga vezette be a
kutatásai során. Ha ennek az értéke nagyobb, mint 0, 79, akkor
nagyon valószínű volt, hogy a vese kilökődik, és a beteget
azonnal meg kell operálni. Az ábrán ezt a jobb oldali sötét golyó
jelöli. Ha nem, balra megyünk és feltesszük a következő kérdést:
Mekkora a vese térfogata (V)? És így tovább. Minden egyes
beteg adatai egy konkrét útvonalat adnak ezen a diagramon. A
fa véget ér négy vagy kevesebb lépésben (pillanatnyilag nem
fontos nekünk, mit jelent a másik két paraméter, a TP és az
MPI). Az utolsó csúcs adja meg a döntést, a fekete golyó azt
jelenti, hogy „operálj”, a fehér golyó azt, hogy „ne operálj”.
 Lefuttattam az algoritmust annak a 240 betegnek az adatain,
akiket kezdetben félreraktam. Az eredmény figyelemre méltó
volt. Az esetek körölbelül 95 százalékában megadta a pontos
diagnózist.
Ez az algoritmus tükrözi az orvosok gondolkodásmódját a
döntéshozatalkor, és megmutatja, mely paraméterek alapján
születik a döntés. Csak négy ilyen van, ami lényeges csökkenés
az eredeti, negyven elemű listához képest. Például az
algoritmus kiemelte annak a paraméternek a jelentőségét, amit
Szergej vezetett be a vesén áthaladó véráram vizsgálatakor.
Hogy ennek a paraméternek a döntésben ekkora szerepe van,
önmagában is fontos felfedezés volt. Mindez további kutatások
alapja lehetett ezen a területen. Más orvosok alkalmazhatták a
betegeikre, tesztelhették, esetleg továbbfejleszthették, hogy
pontosabb legyen.
Írtunk egy cikket a témáról, ami aztán Szergej doktori
értekezésének az alapja lett, és egy évvel később
szabadalmaztattuk az eljárást.
Büszke voltam a Jakov Iszajeviccsel végzett munkámra, és ő
is büszke volt rám. De minden barátságunk dacára titokban
tartottam előtte „titkos” életemet –, a Fuchs-szal és Feiginnel
végzett munkát és egyebeket – ahogyan másoknak sem
beszéltem erről. Úgy éltem, mintha az alkalmazott matematika
lett volna a párom, és a tiszta matematika a titkos szeretőm.
Amikor eljött az ideje, hogy kerítsek egy állást, Jakov
Iszajevics közölte velem, hogy megpróbál alkalmazni a
laboratóriumában, a Kerozinkán. Ez azt jelentette, hogy egy év
múlva PhD-hallgató lehetek, ami biztosítja a jövőbeli
alkalmazásomat. De ez még egy kicsit odébb volt, sok
akadállyal, közöttük azzal, amire apám már akkor
figyelmeztetett, amikor a Kerozinkára jelentkeztem: ezúttal ott
is szembe kell néznem az antiszemitizmussal.
Jakov Iszajevics természetesen tudatában volt ennek.
Évtizedek óta a Kerozinkán dolgozott, tudta, mi zajlik körülötte.
Őt eleve a rektor, Vinogradov vette fel, akit Jakov Iszajevics
nagyra tartott.
A kinevezésemet várhatóan középszintű bürokraták intézték
volna, nem Vinogradov, és ezek a fickók gondosan bezártak
minden ajtót azok előtt, aki a neve alapján zsidónak tűnt. De
Jakov Iszajevics tudta, mit kell tennie. Annak a félévnek az
elején, amikor sürgőssé vált a kinevezésem, legépelt egy levelet,
melyben leírta, hogy alkalmazni fog a laboratóriumában. A
levelet a táskájába tette, hogy ha véletlenül találkozik
Vinogradovval, kéznél legyen.
Nem kellett soká várni a megfelelő alkalomra. Egy nap
belebotlott Vinogradovba, amikor az épp belépett a
Kerozinkára. Vinogradov megörült a találkozásnak, és
megkérdezte: – Hogy vagy, kedves Jakov Iszajevics?
– Borzasztóan – válaszolta Jakov Iszajevics szomorúan (jó
színész volt).
– Miért, mi történt?
– Nagyszerű dolgokat csináltunk a laborban, de ennek már
vége. Nem tudok tehetséges diákokat felvenni. Itt van például ez
a rendkívüli hallgatóm, akit képtelen vagyok alkalmazni.
Felteszem, Vinogradov meg akarta mutatni Jakov
Iszajevicsnek, ki az úr a háznál – amire persze Jakov Iszajevics
számított is –, ezért azt mondta: – Ne aggódj, majd gondom lesz
rá.
Ekkor előhúzta Jakov Iszajevics a kinevezésemet.
Vinogradovnak nem volt más választása, mint hogy aláírja.
Normális körülmények között ezt a levelet vagy tucat
embernek láttamoznia kellett volna, mielőtt Vinogradov
asztalára kerül: beleszólt a dologba a helyi Komszomol és a
Kommunista Párt titkára, és sok más bürokrata. Biztosan
találtak volna módot arra, hogy elgáncsolják az ügyemet, el sem
jutott volna a kinevezési kérelem Vinogradovhoz. De most már
ott volt a levélen Vinogradov aláírása! Mit tehettek? Ő volt a
főnök, és azt mégsem kockáztathatták, hogy ne fogadjanak szót
neki. Kicsit persze csikorgatták a fogukat, lassították az ügyet,
de a végén csak feladták, és ők is aláírták. Látnod kellett volna
az arcukat, amikor végül erre kényszerültek! Jakov Iszajevics
ismerte a dörgést!
 13. fejezet

A Harvard hív

1 989 márciusában mindezen feszültség és bizonytalanság

közepette kaptam egy levelet az Egyesült Államokból, a
Harvard Egyetem fejlécével.

Kedves dr. Frenkel,

a Matematika Tanszék javaslatára szeretném meghívni Önt

a Harvard Egyetemre 1989 őszén, mint a Harvard Ösztöndíj
nyertesét.

Tisztelettel,

Derek Bok
a Harvard Egyetem elnöke

Természetesen hallottam már a Harvard Egyetemről, de

utólag be kell ismernem, egyáltalán nem voltam tisztában a
tudományos rangjával. De persze nagyon örültem. Ha valakit
meghívnak Amerikába, ráadásul valamilyen ösztöndíj
nyerteseként – az nagy megtiszteltetés. Maga az egyetem elnöke
írt nekem! És doktornak nevezett, noha még a diplomámat sem
szereztem meg. (Utolsó éves voltam a Kerozinkán.)
Hogyan történhetett meg ez? A Borjával végzett munkámnak
híre ment. Az első rövid cikkünk már megjelent, és három
másikon dolgoztunk (mindet angolul írtuk). Lars Brink, egy
svéd fizikus, Moszkvában járván elkérte az egyiket egy könyv
számára, amit éppen szerkesztett. Odaadtuk neki a cikket, és
megkértük, csináltasson nekünk húsz példányt, és ezeket küldje
el olyan fizikusoknak és matematikusoknak, akikről úgy
gondoltuk, érdekelheti őket a munkánk. A címeket a Moszkvai
Tudományos Könyvtárban olvasott folyóiratokból szedtem
össze, és a listát odaadtam Larsnak. Kedvesen megígérte, hogy
mindezt megteszi, mert tudta, hogy nekünk mennyire nehezebb
ilyesmit elintézni. Az a cikk aztán széles körben elterjedt,
különösen azért, mert alkalmazni lehetett a kvantumfizikában.
Mindez sok évvel az internetkorszak előtt történt, de a
tudományos eredmények azért így is gyorsan terjedtek: a
szerzők gépelt példányokat küldtek szét cikkeikből azok
megjelenése előtt (ezeket preprinteknek nevezték). Akik
megkapták, azok lemásolták és továbbküldték kollégáknak, de
sokszor könyvtáraknak is. Az a húsz ember, akinek Lars Brink
elküldte a miénket, nyilván ugyanezt tette.
Közben nagy változások történtek a Szovjetunióban: ez a
peresztrojka ideje volt, amit Mihail Gorbacsov kezdeményezett.
Ennek egyik eredményeként az emberek szabadon utazhattak
külföldre. Korábban olyan matematikusok, mint Feigin és
Fuchs, sok meghívást kaptak ugyan nyugati konferenciákra, de
az utazásokat a kormány szigorúan korlátozta. Mielőtt valaki
beutazási vízumot kérhetett volna valamelyik országba, kérnie
kellett egy kiutazási engedélyt a Szovjetunióból. Nagyon kevés
ilyen engedélyt adtak ki, mert attól féltek, hogy az emberek
nem jönnek vissza (ami általában így is történt). Majdnem
minden kérvényt elutasítottak valamilyen koholt indokkal.
Fuchs egyszer elárulta nekem, hogy már évek óta nem is
próbálkozik.
És 1988-ban hirtelen néhány embert kiengedtek, köztük
Gelfandot. Egy másik tehetséges fiatal matematikus, Szása
Beilinson, aki Borja barátja volt, ugyancsak kiutazott az
Egyesült Államokba, ő egy társszerzőjéhez ment, Joseph
Bersteinhez, aki korábban emigrált, és akkor már a Harvard
Egyetemen tanított.
Közben néhány nyugati tudós észrevette a változásokat, és
megpróbálta kihasználni a lehetőséget arra, hogy
ösztöndíjasokat hívjon meg a Szovjetunióból. Ezek egyike volt
Arthur Jaffe, a híres fizikus, aki a Harvardon a Matematikai
Tanszéket vezette. Úgy döntött, hogy létrehoz egy új ösztöndíjat
tehetséges fiatal orosz kutatók számára. Gelfandnak tiszteletbeli
címe volt a Harvardon, s amikor 1988 őszén kilátogatott oda,
Jaffe a segítségét kérte, hogy meggyőzze Derek Bokot, akit
Gelfand személyesen ismert, hogy biztosítsa a programhoz
szükséges anyagi eszközöket (Landon Clay, aki később a Clay
Mathematical Institute alapítója lett, ugyancsak nyújtott anyagi
támogatást).
Amikor a szükséges keret a rendelkezésre állt, felmerült a
kérdés, hogy kit hívjanak meg, ezért Jaffe körbekérdezte a
matematikusokat. Úgy adódott, hogy engem többen is
megneveztek (köztük Beilinson), így kerültem az első négy közé.
Bok elnök levelét gyorsan követte Jaffe levele, aki megírta az
alkalmazásom részleteit. Vendégoktató leszek, de nem lesz
semmilyen formális kötelezettségem, kivéve, hogy tartanom
kell néhány előadást a saját eredményeimről; a Harvard fizeti
az utazásomat, a lakásomat és a megélhetési költségeimet. Az
egyetlen, amit az egyetem nem tudott megadni, az a szovjet
kiutazási engedély volt. Nagy szerencsémre és meglepetésemre
azonban egy hónap alatt megkaptam az engedélyt.
Arthur Jaffe azt írta, hogy már augusztus végén mehetek, és
maradhatok január végéig, én mégis úgy döntöttem, hogy csak
három hónapot töltök kinn. Miért? Az igazság az, hogy nem állt
szándékomban az USA-ba emigrálni, haza akartam jönni.
Bűntudatom volt amiatt is, hogy feladom azt az állást, amit
Jakov Iszajevics olyan nehezen szerzett meg.
Amikor már megvolt a kiutazási engedélyem, el kellett
mennem Jakov Iszajevicshez és bevallanom neki a titkos
életemet: a munkámat Feiginnel és Fuchs-szal, és a harvardi
meghívást. Természetesen meglepődött. Meg volt győződve
arról, hogy minden energiámmal az orvosi feladaton dolgozok.
Első reakciója elutasító volt.
– És ki fog nekem a laborban dolgozni, ha te a Harvardra
mész? – kérdezte.
Ezen a ponton Jakov Iszajevics felesége, Tamara
Alekszandra, aki mindig melegen fogadott az otthonukban, a
segítségemre sietett:
– Jasa, butaságokat beszélsz – mondta. – Barátunkat a
Harvard Egyetem hívta meg. Ez nagyszerű dolog! Okvetlenül
mennie kell, és ha majd visszajön, folytatja veled a munkát.
Jakov Iszajevics duzzogva engedett.
A nyári hónapok hamar elteltek, és elérkezett az indulásom
napja, 1989. szeptember 15. Moszkvából New Yorkba, a JFK
repülőtérre érkeztem, onnan Bostonba. Jaffe nem tudott a
repülőtéren várni, de küldött elém egy diákot, hogy hazavigyen.
Egy két hálószobás lakásba vitt, amit a Harvard bérelt nekem és
egy másik Harvard ösztöndíjasnak, Nyikolaj Resetyikinnek, aki
pár nappal később érkezett. A Harvard parkban volt a Harvard
lakótelepe, tíz percnyire a Harvard kerttől. Minden új volt és
lelkesítő.
Késő éjjel értem a szállásomra. Megviselt az időeltolódás, így
szinte azonnal elaludtam. A következő nap reggelén a közeli
piacra mentem bevásárolni. Salátakészítésbe fogtam, amikor
észrevettem, hogy nincs otthon só. Senki sem volt a lakásban
rajtam kívül, kénytelen voltam a salátát sótlanul megenni.
Alig fejeztem be a reggelit, megszólalt a csengő. Arthur Jaffe
jött el hozzám. Felajánlotta, hogy autójával körbevisz a
városban. No ez valóban nagy volt, egy huszonegy éves srác és a
Matematika Tanszék vezetője együtt kocsikáznak. Láttam a
Harvard kertet, a Charles folyót, a gyönyörű templomokat és
Boston belvárosának felhőkarcolóit. Kellemes idő volt. Nagyon
tetszett a város.
Hazaúton említettem Arthurnak, hogy sót kell vennem, mire
ő azt válaszolta, hogy akkor elvisz egy bevásárlóközpontba.
Elvitt a Porter téri Star Marketbe, és azt mondta, megvár a
kocsiban.
Első alkalommal voltam bevásárlóközpontban, és ez
megrázó élmény volt. Akkoriban élelmiszerhiány volt
Oroszországban. Szülővárosomban, Kolomnában csak kenyeret,
tejet és néhány zöldséget, például krumplit lehetett vásárolni.
Minden másért Moszkvába kellett utazni, de ott sem volt más,
mint silány felvágott és sajt. Hétvégeken, amikor hazamentem,
mindig vittem élelmiszert a szüleimnek. Ezért a mindenféle
áruval megrakott polcok végtelen sora szinte elképzelhetetlen
volt számomra.
– Hogyan találnak meg itt bármit is? – kérdeztem magamtól.
Végigmentem a polcok mellett, de sót nem láttam sehol. Azt
hiszem, kicsit elkábultam az árubőségtől, és nem vettem észre a
polcok feletti feliratokat. Megkérdeztem az egyik eladót: – hol
van a só? –, de egy szót sem értettem a válaszából. Ahhoz elég jó
volt az angolom, hogy matematikából előadást tartsak, de a
hétköznapi helyzetekben használhatatlan volt. Az erős bostoni
akcentus tovább rontotta a helyzetet.
Már eltelt egy fél óra, és teljesen kétségbeestem, elveszettnek
éreztem magam a bevásárlóközpont labirintusában. Végül
találtam egy csomag sót, ami fokhagymával volt fűszerezve. –
Na ez jó lesz nekem – gondoltam –, meneküljünk innen. –
Fizettem és kimentem. Szegény Arthur már aggódott – mi az
ördögöt csinál ez a srác negyvenöt perce? –, úgyhogy már éppen
keresni kezdett.
– Elvesztem a kapitalista bőségben – mondtam.
Megkezdődött az amerikai beilleszkedésem.
Az őszi félév két másik Harvard-ösztöndíjasa egy héttel
később érkezett: Nyikolaj Resetyikin, akivel közös volt a
lakásunk, és Borisz Tsygan.{9} Mindketten tíz évvel öregebbek
voltak nálam, és már letették névjegyüket a matematikában.
Ismertem az eredményeiket, de sohasem találkoztunk
személyesen. Abban a félévben egy egész életre szóló
barátságot kötöttünk.
 Nyikolaj, vagyis Kolja, ahogyan többnyire becézték,
Szentpétervárról jött. Már nevet szerzett magának azok
egyikeként, akik felfedezték az úgynevezett
kvantumcsoportokat, amelyek a közönséges csoportok
általánosításai. Pontosabban a kvantumcsoportok bizonyos Lie-
csoportok deformációi – amiről már beszéltem. A
kvantumcsoportok ma már legalább annyira elterjedtek a
matematika és fizika sok területén, mint a Lie-csoportok.
Például Kolja és egy másik matematikus, Vlagyimir Turajev arra
használta őket, hogy háromdimenziós sokaságok és csomók
invariánsait konstruálják meg.
Borja Tsygan régóta tanítóm, Boris Feigin munkatársa volt.
Kijevből, Ukrajnából származott, és rögtön az egyetem
befejezése után egy nagy ötlete áttörést hozott a
„nemkommutatív geometriában”. Mint a többi zsidó diák, ő sem
tanulhatott tovább. Egy kijevi gépgyárban kellett dolgoznia,
egész nap dübörgő gépek gyűrűjében. Mindazonáltal ott, abban
az egyáltalán nem ideális környezetben született nagy
felfedezése.
Az emberek hajlamosak azt képzelni, hogy a matematikát
steril körülmények között kell művelni, a képernyőt vagy a
plafont bámulva, valami tökéletes irodában. De az igazság az,
hogy a legjobb ötletek pont akkor támadnak, amikor a
legkevésbé sem várjuk, mondjuk fülsiketítő ipari zajban.

Sétálva a Harvard kertben, belépve a téglából épített

épületekbe, megcsodálva Harvard szobrát, a régi templomok
tornyait, nem csoda, ha megkapott a hely kivételes varázsa, az a
tradíció, amely magát a tudást keresi soha nem szűnő
lelkesedéssel.
A Harvard Matematika Tanszéke a Tudományos Központban
volt elhelyezve, ami egy modern kinézetű épület már a Harvard
kerten kívül. Úgy nézett ki, mint egy óriási ellenséges űrhajó,
amely most éppen Massachusetts állam Cambridge nevű
városkájában állomásozik. A Matematika Tanszék három
emeletet foglalt el benne. Ha ott belépsz, irodákat találsz olyan
szabad terekkel váltakozva, ahol kávézni, beszélgetni lehet
kényelmes fotelekben. Van ott jól megtervezett könyvtár, még
pingpongasztal is. Mindez otthonos légkört teremt, akár éjszaka
is tömérdek embert találsz, fiatalokat, öregeket, akik dolgoznak,
olvasgatnak a könyvtárban, idegesen járkálnak fel és alá, vagy
éppen szelíden szunyókálnak valamelyik díványon… Úgy érzed
magad, hogy ezt a helyet soha nem tudnád elhagyni (ahogyan
azt néhányan nem is teszik).
Maga a tanszék a többi részleghez viszonyítva aránylag kicsi
volt. Nem volt több mint tizenöt oktatója és vagy tíz
posztdoktora, akiket hároméves terminusra alkalmaztak.
Amikor megérkeztem, a tanszéken találtam néhányat korunk
legnagyobb matematikusai közül: Joseph Bernstein, Raul Bott,
Dick Gross, Heisuke Hironaka, David Kazhdan, Barry Mazur,
John Tate és Shing-Tung Yau is ott dolgozott. Találkozni velük,
tanulni tőlük, életre szóló élmény és lehetőség volt számomra.
Kedves emlékeim vannak a karizmatikus Raul Bottról, aki egy
őszülő, barátságos, hatvanas éveiben járó óriás volt.
Megragadta a zakóm gombját, félrevont a folyosó sarkába, és
dörmögő hangján megkérdezte. – Na mi újság, fiatalúr?
 Volt még a tanszéken vagy harminc végzős diák, őket a
középső folyosóról nyíló kicsiny szobákban helyezték el.
A három oroszt – Kolját, Borját és jómagamat – meleg
barátsággal fogadták. Noha mi már az orosz tudósok nagy
kiáramlásának előhírnökei voltunk, Amerikában akkor még
szokatlan jelenségnek számítottunk. Én azonban már egy a
héttel Cambridge-be való megérkezésem után úgy éreztem
magam, mintha ott születtem volna. Minden természetesnek és
klassznak tűnt. Persze megvettem a legmenőbb farmert, és egy
Sony walkmannel a fejemen (ne feledd, még csak 1989-et
írtunk) jártam a várost, a pici fejhallgatóból a legmenőbb
számokat hallgatva. Egy idegen azt gondolhatta volna rólam,
hogy közönséges egyetemi hallgató vagyok. Persze a beszédem
még elárult. Hogy kicsit feljavítsam, mindennap megvettem a
The New York Times-t és el is olvastam, persze szótárral, ami
akár egy óráig is eltartott (mint később kiderült, olyan angol
szavakat tanultam, amiket amúgy a beszélt nyelvben senki sem
használ). És felvettem az éjszakai tévézés elég rossz szokását.
A kedvencem David Letterman show-ja volt (ami akkor
12:35-kor ment az NBC-n). Először egy szót sem értettem belőle.
De világos volt, hogy ez az én műsorom, és nagyon fogom
élvezni, mihelyt megértem, mit mond a vendég. Ami persze
csak segített a tanulásban. Kitartóan meghallgattam minden
egyes adást, és lassan-lassan kezdtem megérteni a vicceket, az
összefüggéseket, és ami mögöttük volt. Ez volt a módszerem
Amerika popkultúrájának megismerésére, amit aztán
nagykanállal fogyasztottam. Ha korán kellett kelnem, videóra
vettem az adást, és a reggelim mellett néztem meg. Olyan volt
nekem a Letterman-show, mint valamilyen vallásos szertartás.

Noha nekünk hármunknak nem voltak kötelezettségeink,

naponta bejártunk, dolgoztunk a témánkon, beszélgettünk az
emberekkel, és eljártunk a szemináriumokra, amelyekből
bőséges volt a kínálat. Az a két professzor, akikkel a legtöbbet
beszélgettem, kivándorolt orosz volt: Joseph Bernstein és David
Kazhdan. Mindketten fantasztikus matematikusok voltak és
Gelfand tanítványai, de tökéletesen különböztek egymástól.
Joseph nyugodt és igénytelen. Amikor valamit kérdezel tőle,
kicsit elgondolkodik, aztán bevallja, hogy nem tudja a választ,
de ennek ellenére elmondja, mit gondol a dologról. A
magyarázatai kristálytiszták, mindig két lábbal a földön állnak,
és észre sem veszed, hogy közben megkapod a választ a
kérdésedre. Mindig azt a benyomást kelti benned, semmi
szükség arra, hogy zseni legyél, ha meg akarod válaszolni a
kérdésedet – ez az, amire a kezdő matematikusoknak olyan
nagy szükségük van.
David viszont olyan, mint a dinamó – kemény, szellemes és
gyors. Enciklopédikus tudásával, lobbanékony és néha
türelmetlen modorával Gelfandra emlékeztet. A
szemináriumokon, amikor nem tetszett neki, amit az előadó
mondott, kiment a táblához, kitépte a krétát a szerencsétlen
kezéből, és ő folytatta az előadást, már ha érdekelte a téma.
Különben elaludt. Nagyon ritkán mondta azt valamire, hogy
nem tudja, ami persze igaz is volt, gyakorlatilag mindent tudott.
Órákon át beszélgettünk, és rengeteget tanultam tőle. Aztán
még közös cikket is írtunk, mintegy jutalomként.
 Aztán, hogy már két hetet eltöltöttem a Harvardon, eljött a
nagy találkozás. A Harvard mellett van valami, amit
kevesebben ismernek és csupán három betű: M, I és T. (No,
persze csak viccelek!) Mindig is nagy rivalizálás volt a Harvard
és az MIT matematikusai között, de ez nem zárta ki
különlegesen szoros kapcsolatukat. Nem szokatlan, hogy egy
Harvard-diák egy MIT-s oktatót választ, vagy fordítva. Átjárnak
egymás óráira.
Szasa Beilinson, Borja Feigin barátja és szerzőtársa az MIT
oktatója volt, és én eljártam az óráira. Az első órán valaki
odasúgta nekem: – Itt van Victor Kac – és pár sorral hátrébb,
egy a negyvenes éveinek közepét taposó, jóképű emberre
mutatott. Hűha! Ez az ember teremtette meg a Kac–Moody-
algebrákat, amelyeket hosszú évek óta vizsgálok, és most itt ül
mögöttem.
Az előadás után bemutattak neki. Victor melegen üdvözölt és
azt mondta, szeretne többet tudni a munkámról. A hideg
futkározott a hátamon, amikor meghívott, hogy adjak elő a heti
szemináriumán. Végül három előadást tartottam, három
egymás utáni pénteken. Életemben először adtam elő angolul,
remélem, álltam a sarat, az emberek intenzíven figyeltek és
rengeteg kérdést tettek fel.
Victor a szárnyai alá vett. Gyakran dolgoztunk a kényelmes
irodájában, matematikáról beszélgettünk, és sokszor meghívott
vacsorára. Majd néhány témában közösen dolgoztunk.

Egy hónappal Harvardra érkezésemet követően feltűnt

Cambridge-ben Borja Feigin is. Szasa Beilinson hívta meg az
MIT-ra, két hónapra. Örültem nagyon, hisz ő volt a tanítóm, és
közel álltunk egymáshoz. Sok folyamatban levő munkánk volt,
és a Cambridge-i együttlét jó alkalom volt ezek folytatására.
Akkor még nem gondoltam, hogy az érkezése válaszút elé állít.
A hír, hogy megnyíltak a Nyugat kapui, és a matematikusok
szabadon látogathatják az Egyesült Államok vagy más országok
egyetemeit, hamar elterjedt a moszkvai matematikusok
körében. Sokan megragadták az alkalmat és átköltöztek
Amerikába. Pályázatokat küldtek különböző egyetemekre,
megkeresték az USA-ban lévő barátaikat, és megkérték őket,
hogy szerezzenek nekik állást. Mivel senki sem tudta, hogy ez a
szerencsés fordulat meddig tart (a legtöbben azt várták, hogy
hamarosan újra bezáródnak a határok), ezért volt némi
kapkodás, és Moszkvában minden beszélgetés előbb-utóbb oda
lyukadt ki, hogy hogyan lehet a leggyorsabban kijutni.
Végül is mi mást várhattunk volna? Ezeknek az embereknek
mind vagy antiszemitizmussal, vagy más hasonló hátrányos
megkülönböztetéssel kellett szembenézniük a Szovjetunióban.
Nem jutottak akadémiai állásokhoz, és csak mellékesen
foglalkozhattak matematikával. A moszkvai matematikai iskola
ugyan nagyon erős volt, de hermetikusan el volt zárva a
nagyvilágtól. Nyugaton a szakmai fejlődésnek olyan lehetőségei
voltak, amelyek egyszerűen nem léteztek a Szovjetunióban. Ki
várhatta volna el ezektől az emberektől, hogy lojálisak legyenek
azzal az országgal, amely megakadályozta őket hivatásuk
gyakorlásában?
Amikor Borja Feigin megérkezett az USA-ba, látta, hogy a
„brain drain” már beindult, és nincs erő, amely megállíthatná.
Oroszországban darabokra hullt a gazdasági élet, mindenütt
élelmiszerhiány volt, és a politikai helyzet egyre
kiszámíthatatlanabbá vált. Amerikában árubőség volt, magas
volt az életszínvonal, és az egyetemi élet kényelmesnek volt
mondható. Hatalmas volt a kontraszt. Hogyan győzhettél volna
meg bárkit is, hogy menjen csak haza, ha már mindezt a saját
bőrén megtapasztalta? A mértékadó matematikusok döntő
többsége elhagyta Oroszországot – gyakorlatilag mindenki, aki
egyáltalán talált állást –, és az egész folymat villámgyorsan
ment végbe.
Borja mégis úgy döntött, hogy visszamegy Moszkvába, annak
ellenére, hogy ott egész életében hátrányos
megkülönböztetésben lesz része, és nem voltak illúziói a
Szovjetunió-beli viszonyokról. Őt a Moszvai Egyetemre még
felvették (1969-ben, amikor jelentkezett, még felvettek néhány
zsidót), de a PhD-jét már nem írhatta ott. Le kellett költöznie
vidékre, Jaroszlavba, ott készíthette el a PhD-jét. Csak nagy
nehézségek árán kapott állást a Szilárdtest-fizikai Intézetben.
Ezt a nagy tülekedést, ahogy mindenki Amerikába igyekezett,
Borja megalázónak tartotta. Úgy érezte, ez a tömeges menekülés
csak ahhoz hasonlítható, mint amikor a patkányok
elmenekülnek a süllyedő hajóról.
Borját nagyon elszomorította, hogy a nagy moszkvai
matematikai iskola a végnapjait élte. Az a szorosan
összekovácsolódott közösség, amelyben addig élt, a szeme
láttára vált semmivé. Tudta, hogy Moszkvában hamarosan
gyakorlatilag egyedül marad, megfosztva élete legnagyobb
örömétől, a közös munkától barátaival és munkatársaival.
 Természetesen ez volt beszélgetéseink fő témája. Borja
szerette volna, ha én is visszamegyek Moszkvába és
megszabadulok a tömeghisztériától, amelynek szerinte a rabja
lettem. Aggódott, hogy az USA-ban nem lesz belőlem rendes
matematikus. Úgy gondolta, a „fogyasztói társadalom”
mindenkiből kiöli a motivációját és a munkaerkölcsöt.
– Figyelj ide, te tehetséges vagy – mondta gyakran –, az a
kötelességed, hogy kibontakoztasd a tehetséged. Keményen kell
dolgoznod, ahogyan azt Moszkvában tetted. Csak azáltal
érheted el azt, amire születtél. Itt, Amerikában ez lehetetlen. Itt
túl nagy a csábítás. Itt az emberek csak az élvezeteknek élnek, a
könnyen szerzett örömöknek. Hogyan is lennél képes itt a
munkádra koncentrálni?
Nem fogadtam el ezt az érvelést, legalábbis nem egészen.
Tudtam, hogy erős bennem a késztetés a matematikai kutatás
iránt. De csak huszonegy éves voltam, és Borja, a tanítóm,
tizenöt évvel idősebb volt nálam. Neki köszönhettem mindazt,
amit a matematikában addig elértem. A szavai egy pillanatra
elbizonytalanítottak: lehet, hogy mégis neki van igaza?
A harvardi meghívás életem fordulópontja volt. Még csak öt
éve buktattak meg az MGU felvételi vizsgáján, ezzel szilánkokra
törve az álmomat, hogy valaha matematikus válik belőlem. A
Harvard a meghívásával rehabilitált, elégtételt adott a moszkvai
kemény évekért. Mozgásban akartam maradni, új
felfedezésekre jutni. A lehető legjobb matematikus szerettem
volna lenni, amit csak képességeim lehetővé tesznek. Úgy
tekintettem a Harvard meghívására, mint egy hosszú utazás
egyik állomására. Tiszta nyereség: Arthur Jaffe és a többiek
megbíztak bennem és adtak egy lehetőséget. Őket sem
hagyhattam cserben.
Cambridge-ben olyan matematikusok vettek körül, mint
Victor Kac, akik bátorítottak és minden lehetséges támogatást
megadtak a munkámhoz. De néhányan máris irígykedve néztek
rám: Miért kap ez a fickó ilyen fiatalon ilyen sokat? Mivel
szolgált rá erre? Meg kellett mutatnom nekik, hogy nem loptam
az eredményeimet, jobb és nagyobb dolgokra is képes vagyok a
matematikában.
A matematikusok kicsiny és zárt közösséget alkotnak, és
mint mindenki más, állandóan azzal foglalkoznak, ki mennyit
ér. Rövid idő alatt a Harvardon épp elegendő történetet
hallottam a csodagyerekekről, akik hamar kiégtek. Sok csípős
megjegyzést hallottam. – Emlékszel ikszipszilonra? Kezdetben
fantasztikus volt. De három éve már semmit sem csinál. Mi
történhetett vele?
Rettegtem attól, hogy három év múlva rólam mondják
ugyanezt, ezért folyamatosan munka- és eredménykényszert
éreztem.
Mindeközben a helyzet a Szovjetunióban tovább romlott, a
kilátások teljesen bizonytalanná váltak. Mindezt látva, a
szüleim állandóan azt hajtogatták a telefonban, nehogy
visszamenjek hozzájuk. Ezekben a napokban nagyon nehéz (és
drága) volt a Szovjetunióból az USA-ba telefonálni. A szülem
attól féltek, hogy lehallgatják a telefonjukat, ezért bementek
Moszkvába és egy postahivatalból hívtak fel. Ezek az utazások
egy egész napot vettek igénybe. De eltökélt szándékuk volt, hogy
bármennyire hiányoztam is nekik, minden eszközt latba vetnek
annak érdekében, hogy meggyőzzenek engem a maradásról.
Tökéletesen meg voltak győződve arról, hogy nekem ez lesz a
legjobb.
Borja is a javamat akarta, de ő erkölcsi alapokról közelítette
meg a dolgot. Az árral szemben úszott, amiért tiszteltem.
Viszont azt is látnom kellett, hogy őt visszahúzta a
viszonylagosan kényelmes moszkvai élet (ami aztán gyorsan
odalett, és ő arra kényszerült, hogy az év egy részét külföldön –
többnyire Japánban – töltse, mert csak így tudta eltartani a
családját). Az én helyzetem egészen más volt: nekem nem volt
hol laknom Moszkvában, még a tartózkodási engedélyem is
csak ideiglenes volt. Igaz, hogy Jakov Iszajevics szerzett nekem
állást a Kerozinkán, de az ottani fizetésem arra sem volt
elegendő, hogy szobát béreljek Moszkvában. Az
antiszemitizmus miatt nem sok esélyem volt arra, hogy oktatói
állást kapok, és a többi álláslehetőség sem volt túl kecsegtető.
November végén Arthur Jaffe az irodájába hívott, és
felajánlotta, hogy május végéig maradhatok a Harvardon.
Gyorsan kellett döntenem, de éppen kétségek közt őrlődtem.
Élveztem a bostoni életet. Úgy éreztem, ott a helyem. A Harvard
és MIT révén Cambridge első osztályú matematikai központ
volt. A világ igazán nagy matematikusai közül többen is ott
dolgoztak, csak kopogtatnom kellett az ajtajukon, és válaszoltak
minden kérdésemre. Rengeteg szemináriumot látogathattam,
ahol minden aktuális felfedezés azonnal szóba került. A
legkiválóbb diákok vettek körül. Ez így együtt a lehető legjobb
környezet volt egy kezdő matematikusnak. Egykor Moszkva is
ilyen hely volt, de most már nem az.
 Életemben először voltam ilyen sokáig egyedül. Hiányzott a
családom, és hiányoztak a barátaim. És Borja, a tanítóm, aki
Cambridge-ben a legközelebb állt hozzám, kitartott amellett,
hogy menjek csak haza decemberben, ahogyan azt eredetileg
terveztem.
Minden reggel riadtan ébredtem. – Na most mit csináljak? –
Most visszatekintve a kérdés triviális volt. De ott annak a sok
ellentétes erőnek az ütközőpontjában nekem nem volt az. Végül
elfogadtam a szüleim tanácsát, és ezt megmondtam Jaffe-nek. A
barátaim, Resetyikin és Tsygan ugyanígy döntöttek.
Borja egyáltalán nem örült ennek, és úgy éreztem, hogy
cserbenhagytam. Sötét és szomorú emlékeim közé tartozik,
amikor december közepén elbúcsúztunk a Logan repülőtéren.
Nem tudtuk, mit hoz a jövendő, azt sem, hogy találkozunk-e
még valaha. Nem fogadtam szót. És féltem attól, hogy ennek
kárát fogom látni.
 14. fejezet

A bölcsesség kévéinek összerakása

A tavaszi szemeszterben több vendégmatematikus is

meglátogatta a Harvardot, köztük Vlagyimir Drinfeld, aki
nemcsak kutatásaim irányát változtatta meg, de sokféleképpen
hatott egész matematikusi pályafutásomra. Mindez a
Langlands-programnak köszönhető.
Már korábban hallottam Drinfeldről. Még csak harminchat
éves volt akkor, de máris legenda. Hat hónappal találkozásunk
előtt kapta meg a Fields-érmet, az egyik leghíresebb
matematikai elismerést, amit sokan a Nobel-díj ekvivalensének
tartunk.
Drinfeld tizenhét évesen közölte első matematikai cikkét, és
húszévesen máris új irányokat talált a Langlands-programban.
Az ukrajnai Harkovból származott, ahol az apja jól ismert
matematikatanár volt. Tanulmányait a Moszkvai Egyetemen
végezte a hetvenes évek elején (a zsidók akkoriban is nehezen
jutottak be az MGU-ba, de egy bizonyos százalék engedélyezve
volt). Mire befejezte tanulmányait, eredményeit már az egész
világ ismerte, ezért folytathatta tanulmányait, ami akkoriban
kivételesnek számított a zsidó diákok körében. Témavezetője
Jurij Ivanovics Manyin volt, egyike a világ legeredetibb és
legnagyobb hatású matematikusainak.
 De még Drinfeld se tudott teljesen megmenekülni az
antiszemitizmus hatásaitól. Miután megszerezte a PhD-jét, nem
kapott állást Moszkvában, és egy vidéki egyetemre kényszerült
Ufába, egy Ural-vidéki ipari központba. Drinfeldnek egyáltalán
nem volt kedve Ufába menni, mert ott nem volt senki a
matematikusok közül, aki jelentett volna neki valamit. Mégis írt
egy cikket egy helybeli matematikussal, Vlagyimir Szokolovval
az integrálható rendszerekről. Azt az integrálható rendszert,
amit létrehoztak, manapság Drinfeld–Szokolov-rendszernek
hívják. Három Ufában eltöltött év után végre sikerült
Drinfeldnek állást szereznie szülővárosában, Harkovban az
Alacsony Hőmérsékletű Fizikai Kutatóintézetben. Ez aránylag
kényelmes állás volt, családjához közel lakhatott, de izoláltan,
kívül rekedt a szovjet matematikus közösségtől, amely
lényegében Moszkvában, egy kisebb részben pedig
Szentpétervárott koncentrálódott.
Mindezek ellenére Drinfeld folyamatosan publikált alapvető
eredményeket a matematika és a fizika területén. Amellett,
hogy a Langlands-programban fontos sejtésekre jutott, és
Szokolovval megalapozta az integrálható rendszerek elméletét,
kidolgozta a kvantumcsoportok általános elméletét (ezt a
területet eredetileg Kolja Resetyikin és társszerzői fedezték fel),
és sok más fontos kérdést is sorra vett. Eredményeinek
együttese lélegzetelállító.
Többen próbáltak Drinfeldnek állást találni Moszkvában.
Úgy hallottam, hogy egy fizikus, Alekszander Belavin szerette
volna bevinni a Moszkva közeli Landau Elméleti Fizikai
Kutatóintézetbe. Annak érdekében, hogy növeljék a siker
esélyét, Belavin és Drinfeld közösen osztályozták a „klasszikus
Yang–Baxter-egyenlet” megoldásait, ami akkoriban sok fizikust
izgatott. Eredményüket Gelfand különleges méltatással közölte
a Functional Analysis and Applications című folyóiratában (azt
hiszem, ez volt a leghosszabb cikk, amit Gelfand valaha közölni
engedett, s ez a tény már önmagában mindent elárul Gelfand
véleményéről). Ez a munka vezette Drinfeldet a
kvantumcsoportok vizsgálatához, amivel aztán a matematika
sok területét forradalmasította. De az állás ügyében mindezzel
semmire sem jutott. Az antiszemitizmus és a tény, hogy
Drinfeldnek nem volt moszkvai propuszkja, halálos
kombinációnak számított. Drinfeld Harkovban maradt, és csak
néha látogatott el Moszkvába.
Drinfeldet 1990-ben hívták meg a Harvardra, s látogatása
akkora szerencsét hozott nekem, mintha a nagy arab herceg,
Szerendip egyik lánya lettem volna. Január végén érkezett. Híre
miatt kezdetben kicsit elfogult voltam a közelében, de ezt ő
nagyon hamar feloldotta. Lágy és megfontolt szavai mindig
tökéletesen érthetőek voltak, ha matematikáról beszélt. Amikor
valamit magyarázott, egyáltalán nem arra törekedett, hogy saját
fontosságát hansúlyozza (ami nagyon sok tanult barátunkra
elmondható – de ők maradjanak névtelenek). Éppen fordítva,
mindent úgy mondott el, hogy rögtön azt éreztem, mintha a
témát már régóta ismerném.
 Vlagyimir Gersonovics Drinfeld

Számomra a legfontosabb mégis az volt, hogy Drinfeld

rögtön megemlítette, hogy nagyon érdekli az, amit Feiginnel
csináltam, mert fel szeretné használni a Langlands-programmal
kapcsolatos munkájában.
Emlékeztetek a 9. fejezetből André Weil rozetta-kövének
három oszlopára:
 Számelmélet Véges testek feletti görbék
Riemann-felületek

Eredetileg Langlands programjában a bal oldali és a középső

oszlop, a számelmélet és a véges testek feletti görbék között
találtak kapcsolatot a Galois-csoportokban és automorf
függvényekben. Maga a Galois-csoport fogalma a bal oldali és a
középső oszlopban is értelmezhető, és az automorf függvények
a matematika egy másik területén, a harmonikus analízisben is
megtalálhatóak.
Drinfeld fellépése előtt senki sem tudta, létezik-e hasonló
kapcsolat a harmadik oszloppal, a Riemann-felületekkel. A
megfelelő eszközöket Drinfeld a nyolcvanas évek elején
dolgozta ki, és egy francia matematikus, Gérard Laumon
folytatta a kutatásait. Együtt rájöttek, hogy van Langlands
programjának olyan geometriai átfogalmazása, amely André
Weil rozetta-kövének középső és jobb oldali oszlopában is
érvényes.
A rozetta-kő bal oldali és középső oszlopával Langlands-
programja a Galois-csoportokat az automorf függvényekkel köti
össze. A feladat tehát az, hogy találjuk meg a Galois-
csoportoknak és az automorf függvényeknek a megfelelőjét a
Riemann-felületek geometriájában. A 9. fejezetben már láttuk,
hogy a Galois-csoportok szerepét a Riemann-felületek
elméletében a fundamentális csoport játssza. De még nem
találtuk meg az automorf függvények geometriai analógonját.
Kiderült, hogy a megfelelő geometriai analógiát nem a
függvények adják, hanem az az általánosításuk, amit a
matematikusok kévének neveznek.
 Annak érdekében, hogy megértsük, mik is ezek, induljunk ki
a számokból. Vannak a természetes számok: 1, 2, 3, …, amelyek
sokféle hasznos dologra alkalmasak. Ezek egyike, hogy mérik a
dimenziót. Ahogy láttuk a 10. fejezetben, a vonal egydimenziós,
a sík kétdimenziós, és minden n természetes számhoz
definiálható az n-dimenziós tér, amit vektortérnek is
mondanak.[1] Most képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a
természetes számokat a vektorterek helyettesítik; vagyis az 1
helyett egy egyenes áll, a 2 helyett egy sík, és így tovább.
Ebben a világban a természetes számok összegét a
vektortereknek az a művelete helyettesíti, amit a
matematikusok a vektorterek direkt összegének mondanak. Ha
adott két vektortér, mindegyik a saját koordináta-rendszerével,
ezekből egy új vektorteret definiálhatunk, amely egybefűzi a
komponensterek koordinátáit, és a dimenziója a dimenziók
összege. Például az egyenesen egy koordináta van, a síkon kettő.
Ezeket egybefűzve háromdimenziós vektorteret kapunk. Ez az,
amelyben élünk.
A természetes számok szorzását a vektorterek esetében egy
új eljárás helyettesíti: két adott vektortérből az úgynevezett
tenzorszorzatukat képezzük. Nem adom meg a pontos
definíciót, mert nekünk most csak az a fontos, hogy a dimenziók
szorzódnak: egy m és egy n dimenziós vektortér
tenzorszorzatának a dimenziója m × n.
Olyan műveleteket kaptunk a vektortereken, amelyek
hasonlóak a természetes számok összeadásához és szorzásához.
De ez az új világ sokkal gazdagabb, mint a természetes számok
világa! Egy természetes számnak egyáltalán nincs belső
struktúrája. A 3 számnak például semmilyen szimmetriája
sincs. De a háromdimenziós térnek van: mint láttuk, az SO(3)
Lie-csoport elemei a háromdimenziós tér forgatásai. Maga a 3
szám puszta árnyéka a 3-dimenziós térnek, és annak csak
egyetlen tulajdonságát tükrözi, a dimenzióját. De ez a szám nem
tükrözi a vektorterek más tulajdonságait, például a
szimmetriákat.
A modern matematikában kialakult egy új világ, amelyben a
számokat vektorterekkel helyettesítjük. Ezek mindegyike
gazdag és teljes életet él, amit nem redukálhatunk összeadásra
és szorzásra. Mi több, a 2-ből az 1-et csak egyféleképpen
vonhatjuk ki. De a vonalat ezerféleképpen ágyazhatjuk be a
síkba.
A számok együttesét a matematikusok halmaznak nevezik, a
vektorterekét kategóriának. A kategóriákban az elemek mellett
egy új tényező jelenik meg, amit morfizmusnak nevezünk: ez az
elemek közötti leképezés.[2] Például egy kategória valamely
elemének önmagával képzett morfizmusai ennek az elemnek az
adott kategóriában megengedett szimmetriái. A
kategóriaelmélet nyelve tehát lehetővé teszi azt, hogy ne csak az
elemekről beszéljünk, hanem arról is, hogyan hatnak egymásra.
Ez az a tulajdonsága a kategóriaelméletnek, amely különösen
alkalmassá teszi arra, hogy a modern számítástechnikában
alkalmazzák.[3] Az olyan programozási nyelvek születése, mint
a Haskell, csak egyike a milliónyi alkalmazásnak.[4]
Elkerülhetetlennek tűnik, hogy a számítógépek új generációja
inkább kategóriákra épüljön, mint halmazokra, és a kategóriák
be fognak gyűrűzni a mindennapi életünkbe, akár
észrevesszük, akár nem.
Az a paradigmaváltás, amely a halmazok helyére a
kategóriákat tette, lett a modern matematika egyik
mozgatóereje. Ezt tükrözi a kategorifikálás elnevezés. Egy új
világot teremtünk, amelyben régi fogalmainkat magasabb
szintre emeljük. Például a számokat a vektorterekkel
helyettesítjük. A következő kérdés az, hogy mi lesz a
függvényekből ebben az új világban.
Annak érdekében, hogy erre a kérdésre megtaláljuk a
választ, vizsgáljuk meg a függvény fogalmát. Tegyük fel, hogy
adott egy geometriai forma, mondjuk egy kör vagy egy fánk
felszíne, legyen ez S. Mint már mondtuk, az ilyen formákat a
matematikusok sokaságnak nevezik. Az S-en értelmezett f
függvény az a hozzárendelés, amely S minden egyes s pontjához
egy valós számot rendel, amit f s-beli értékének mondunk, és
f(s)-sel jelölünk.
Ilyen függvény például a hőmérséklet, amelyben az S
sokaság a mi háromdimenziós terünk, amelyben élünk. Ennek a
térnek minden egyes s pontjához hozzá van rendelve egy szám,
amely az adott pontnak a hőmérséklete. Ez egy olyan szabály,
amely a tér minden egyes pontjához egy valós számot rendel,
tehát függvény. A légnyomás hasonlóan definiál egy függvényt.
Absztraktabb példát kapunk, ha S-nek a kört vesszük. A kör
minden pontját egy szöggel adjuk meg, amit most is φ-vel
jelölünk. Legyen f a szinuszfüggvény. Akkor ennek a
függvénynek a kör φ szöggel jellemzett pontjában felvett értéke
sin(φ). Ha például φ értéke 30 fok (vagy π/6, ha a szögeket
radiánban mérjük), akkor a szinuszfüggvény értéke 1/2. Ha φ =
60 fok (vagy π/3), akkor az érték √3/2, és így tovább.
Na most helyettesítsük a számokat vektorterekkel. Ez azt
jelenti, hogy a függvény helyére az a szabály lép, amely az S
sokaság s pontjaihoz nem számokat rendel, hanem
vektortereket. Ezt az új szabályt kévének nevezzük. Ha a kévét
F-fel jelöljük, akkor az s ponthoz rendelt vektortér jele F(s) lesz.
Ez azt jelenti, hogy a függvény és a kéve között az a
különbség, hogy mit rendelünk az S sokaság pontjaihoz: a
függvények számot rendelnek a pontokhoz, a kévék
vektortereket. Egy adott kévében ezeknek a vektortereknek a
dimenziója eltérő lehet különböző s pontokra. Például az alábbi
ábrán a vektorterek többsége sík (vagyis kétdimenziós
vektortér), de van közöttük egy egyenes is (ami egydimenziós
vektortér). A kévék a függvények kategorifikálásai, ahogyan a
vektorterek a számok kategorifikálásai.
 Noha a kévék alaposabb megismerése könyvembe nem fér
bele, megjegyzem, hogy nem puszta együttesei bizonyos
vektortereknek. A különböző pontokhoz rendelt vektorterek
fibrumai pontos szabályokat követnek.[5]
Nekünk most csak az a fontos, hogy a függvények és kévék
között mély analógia van, amit a nagy francia matematikus,
Alexander Grothendieck fedezett fel.
Grothendieck hatása a modern matematikára teljesen
egyedülálló. Ha valaki megkérdezné, ki a huszadik század
második felének a legnagyobb hatású matematikusa, sokan
közülünk Grothendiecket választaná. Nem csupán megalkotta
szinte egyedül a modern algebrai geometriát, de alapjaiban
változtatta meg azt a módot, ahogyan a matematikára
gondolunk. Erre kiváló példa az a szótár a függvények és kévék
között, amit a Langlands-program geometriai átfogalmazásában
használunk.
Hogy ízelítőt adjak Grothendieck ötleteire, emlékeztetek a 8.
fejezetből a véges testek fogalmára. Minden egyes p prímszám
mellett van egy véges test, amelynek p eleme van: {0, 1, 2, …, p–
1}. Mint láttuk, ezek a számok olyan zárt rendszert alkotnak az
összeadás, kivonás, szorzás és osztás műveletekre, mint a
racionális és a valós számok, ha a műveleteket a p modulus
mellett értelmezzük.
De van ennek a rendszernek egy különleges tulajdonsága.
Ha bármelyik elemének vesszük a p-edik hatványát a
maradékosztályok szabálya szerint, akkor visszakapjuk magát a
számot! Más szavakkal

ap = a modulo p

Ezt az összefüggést az a Pierre Fermat bizonyította, akitől a

nagy Fermat-tétel származik. De ennek a bizonyítása teljesen
elemi. Ez valóban elférne egy könyv margóján. Én ennek a
könyvnek a végére tettem.[6] Azért, hogy ezt az állítást ne
keverjük össze Fermat nagy tételével, a fenti összefüggést kis
Fermat-tételnek nevezik.
Legyen például p = 5. Akkor a véges test {0, 1, 2, 3, 4}.
Emeljük ezek mindegyikét az 5-ödik hatványra. A 0 és az 1
minden hatványa 0, illetve 1, itt tehát nincs semmi meglepetés.
Emeljük a 2-t az 5-ödik hatványra: 32-t kapunk. Na de 32 = 2 + 5
· 6, tehát modulo 5 ez 2, ahogyan ígértük. Vegyük a 3 szám 5-
ödik hatványát: ez 243, ami egyenlő 3 + 5 · 48-cal, vagyis modulo
5 ez 3. Megint visszakaptuk azt a számot, amiből kiindultunk.
Végül nézzük, mi a helyzet a 4-gyel: ennek 5-ödik hatványa
1024, ami 4 modulo 5. Bingó! Bátorítom az olvasót, hogy lássa
be, hogy a3 = a modulo 3, és a7 = a modulo 7 (nagy prímek
esetén szükség lehet zsebszámológépre ahhoz, hogy
ellenőrizzük a kis Fermat-tételt).
Megemlítem, hogy ez az egyenlet az úgynevezett RSA-
algoritmus alapja, amit a számítógépes banki szolgáltatások
használnak.[7]
Az az összefüggés, hogy ap = a több, mint egy csinos
felfedezés – azt jelenti, hogy a p-edik hatványra emelés, vagyis
az a művelet, hogy a-hoz ap-t rendeljük, a szóbanforgó p elemű
véges test identitása. Így akármelyik bővítés egy szimmetriáját
kapjuk. A neve Frobenius-szimmetria, vagy egyszerűen
Frobenius. Belátható, hogy a p elemű véges test bővítésének
Galois-csoportját generálja ez a Frobenius.[8]

Térjünk vissza Grothendieck ötletéhez. Induljunk ki Weil

rozetta-kövének középső oszlopából. A következő lépés az lesz,
hogy véges testek feletti görbéket vizsgálunk, majd
általánosabban, véges testek feletti sokaságokat. Ezeket a
sokaságokat olyan polinomiális egyenletek rendszere definiálja,
mint például az

y2 + y = x3 – x2

egyenlet, amelyről a 9. fejezetben beszéltünk.

Tegyük fel, hogy adott egy kéve egy ilyen sokaságon. Ez
olyan szabály, amely a sokaság minden pontjához egy
vektorteret rendel, de vannak más tulajdonságai is. Olyan a
kéve definíciója, hogy minden szimmetriához, amely érvényes
az adott numerikus rendszer felett – ez esetünkben a véges test
–, hozzátartozik ebben a vektortérben egy szimmetria.
Speciálisan a Frobeniushoz, amely a véges test feletti Galois-
csoport eleme, szükségszerűen tartozik a vektortérben egy
szimmetria (mint egy forgatás vagy nyújtás).
Na most, ha van egy szimmetria egy vektortérben, abból egy
számot állíthatunk elő. Erre van egy standard eljárás. Például,
ha a vektortér egy egyenes, akkor a Frobeniusból kapott
szimmetria egy nyújtás: a tér minden z eleméhez az Az számot
rendeli, ahol A egy adott szám. Ebben az esetben a keresett
szám maga A. Általános esetben azt a számot vesszük, amit a
szimmetria nyomának neveznek.[9] Ha vesszük az F(s) tér
Frobeniusának a nyomát, az s ponthoz rendelt számot kapunk.
A legegyszerűbb eset az, ha a Frobenius hatása a vektortér
identitása. Így a nyoma egyenlő a vektortér dimenziójával.
Ebben az esetben tehát, amikor vesszük a Frobenius nyomát,
akkor a vektortérhez saját dimenzióját rendeljük. Na de, ha a
Frobenius nem az identitás, akkor ez a konstrukció a
vektortérhez egy sokkal általánosabb számot rendel, ami
többnyire még csak nem is természetes szám.
A dolog lényege az, hogy ha a {0, 1, 2, …, p–1} véges test felett
adott egy S sokaság (ez akkor fordul elő, ha Weil rozetta-
kövének a középső oszlopában vagyunk), és adott S-en egy F
kéve, akkor az S minden pontjához hozzá tudunk rendelni egy
számot. Így egy függvényt kapunk az S-en. Ezzel megtaláltuk az
utat ahhoz, hogy Weil rozetta-kövének a középső oszlopában
áttérjünk a kévékről a függvényekre.
 Ezt a lépést Grothendieck kéve–függvény szótárnak nevezte.
Megjegyzem, elég furcsa ez a szótár. Támaszkodva a fenti
eljárásra, a kévékről a függvényekre vivő átmenetet kapunk.
Továbbá, a kévék feletti természetes műveletek párhuzamosak
a függvények feletti természetes műveletekkel. Például, ha
vesszük két kéve direkt összegét, ami a vektorterek direkt
összegéhez hasonlóan definiálható, akkor ezzel párhuzamosan
a függvényekre azok összegét kapjuk.
Ámde nincs természetes út, amely visszavezetne a
függvényekről a kévékre.[10] Könnyen látható, hogy csak néhány
függvényre van ilyen út, de nem mindegyikre. Ha lenne ilyen
megfeleltetés, akkor a kapott kéve egy csomó új információt
hordozna, amivel az eredeti függvény egyáltalán nem
rendelkezik. Ez az információ elvezetne a szóban forgó
függvény rejtett lényegéhez. Nagyon fontos körülmény az, hogy
a Langlands-programban szereplő függvények többsége (ez a
Weil-féle rozetta-kő középső oszlopa) kévékből származik.
Századokon át tanulmányozták a matematikusok a
függvényeket, amelyek a matematikában központi szerepet
játszanak. Ez az a fogalom, amit ösztönösen kapunk a
hőmérsékletből vagy a légnyomásból. De amit az emberek nem
vettek észre Grothendieck előtt, az az, hogy amikor véges testek
feletti sokaságokról beszélünk (például véges testek feletti
görbékről), akkor túlléphetünk a függvényeken, és helyettük
kévékkel dolgozhatunk.
Mondhatnánk, hogy a függvények az ősi matematika
fogalmai, a kévék a modern matematikáé. Grothendieck
megmutatta, hogy a kévék sokféle értelemben alapvetőek, a jó
öreg függvények csak a kévék puszta árnyékai.
Ez a felfedezés nagyban ösztönözte a matematika fejlődését
a huszadik század második felében. Ennek az az oka, hogy a
kévék sokkal elevenebb, képlékenyebb és strukturáltabb
objektumok. Például egy kévének lehetnek szimmetriái. Ha
általánosítjuk a függvényt a kévére, akkor kihasználhatjuk
ezeket a szimmetriákat, és így sokkal többet megtudhatunk,
mint amit eredetileg láttunk a függvényből.

Ami különösen fontos számunkra, az az, hogy a kévék

értelmezhetőek Weil rozetta-kövének középső és jobb oldali
oszlopában is. Ez megnyitja Langlands programjában a középső
oszlopból a jobb oldaliba vezető utat. Vegyünk Riemann-
felületeket, például a gömb vagy a fánk felületét. Ezekre az
automorf függvényeknek, amelyek Weil rozetta-kövének bal
oldali és középső oszlopában jelennek meg, nincs túl sok
értelmük. De a kévéknek van. Ezért mihelyt helyettesítjük a
középső oszlopban a függvényeket kévékkel (amit Grothendieck
szótára alapján megtehetünk), akkor visszakapjuk Weil rozetta-
kövében a középső és a jobb oldali oszlop közötti analógiát.
Összegezzük tehát: Ha átmegyünk Weil rozetta-kövében a
középső oszlopból a jobb oldali oszlopba, akkor valamilyen
módon mind a két oldalon módosítanunk kell az
elképzeléseinket annak érdekében, hogy megtaláljuk a
Langlands-programban megálmodott viszonyokat. Azért van ez
így, mert a Galois-csoport és az automorf függvények
fogalmának nincs közvetlen megfelelője a Riemann-felületek
geometriájában. Először hozzá kell rendelnünk a Galois-
csoporthoz a Riemann-felület fundamentális csoportját, ahogy
azt megtettük a 9. fejezetben. Másodszor, Grothendieck szótára
alapján automorf függvények helyett kévéket tekintünk,
amelyeknek az automorf függvényekkel analóg tulajdonságai
vannak. Ezeket nevezzük automorf kévéknek.
Mindezt az alábbi táblázattal illusztrálom, melyben a három
oszlop a rozetta-kőről származik, és a két sorban a Langlands-
program két oldalának az illető oszlopban érvényes fogalma áll.

Véges testek feletti

Számelmélet Riemann-felületek
görbék
fundamentális
Galois-csoport Galois-csoport
csoport
automorf automorf függvény
automorf kéve
függvény vagy automorf kéve

A kérdés az, hogy hogyan konstruáljuk meg ezeket az

automorf kévéket. Ez azonban nagyon nehéz feladatnak
bizonyult. Az 1980-as évek elején Drinfeld volt az első, aki ilyen
konstrukciót adott a legegyszerűbb esetben (Pierre Deligne
korábbi publikálatlan munkája alapján). Drinfeld ötletét pár
évvel később Gérard Laumon fejlesztette tovább.
Amikor találkoztam Drinfelddel, azt mondta, hogy egy
teljesen új ötlete támadt az automorf kévék konstrukciójára. És
ezt a megálmodott új eljárást egy olyan sejtésre alapozta, amiről
azt remélte, hogy le tudom vezetni a Feiginnel közös, Kac–
Moody-algebrákra vonatkozó eredményemből. El sem tudtam
hinni: az én eredményem hasznos lehet a Langlands-
programban?
 Annak a lehetősége, hogy valami hasznomat vehetik a
Langlands-programban, arra késztetett, hogy mindent
megtanuljak, amit csak tudni lehetett róla. Azon a tavaszon
majdnem minden nap elmentem Drinfeld Harvard-beli
irodájába, és kérdésekkel bombáztam a Langlands-programmal
kapcsolatban, amelyekre ő türelmesen válaszolt. Ezzel
párhuzamosan ő engem a Feiginnel közös munkámról
kérdezett, mert azt remélte, hogy a részletek alkalmazhatóak
lesznek tervezett munkájában. A nap hátralevő részében
mindent felfaltam, amit csak a Harvard könyvtárában a
Langlands-programról találtam. A téma annyira felcsigázott,
hogy esténként igyekeztem olyan gyorsan elaludni, ahogyan
csak tudtam, hogy másnap minél hamarabb még mélyebbre
beáshassam magam a Langlands-programba. Világosan láttam,
hogy ez életem legfontosabb feladata.

Még valami történt ezen a tavaszon, ami engem a Moszkvai

Egyetemen tett felvételi vizsgám kafkai tapasztalataira
emlékeztetett.
Egy napon Victor Kac felhívott Cambridge-i otthonomban, és
közölte velem, hogy valaki meghívta a Moszkvai Egyetem
elnökét (vagy rektorát, ahogy ott hívták), Antony Logunovot,
hogy tartson egy előadást az MIT Fizikai Tanszékén. Kacot és
sok munkatársát felvillanyozta a lehetőség, hogy az MIT
nyilvánosságot ad annak az embernek, aki közvetlenül felelős
azért, hogy az MGU felvételi vizsgáin diszkriminációt
alkalmaznak a zsidó diákokkal szemben.
Logunovnak nagyon nagy hatalma volt: nemcsak az MGU
elnöke volt, hanem ő volt az igazgatója a Nagyenergiás Fizikai
Intézetnek, tagja volt a Szovjetunió Kommunista Pártja
Központi Bizottságának, és még sok egyéb fontos funkciója is
volt. De mi az ördögnek hívta meg őt valaki az MIT-ra?
Mindenesetre Kac és több munkatársa tiltakozott a látogatás
ellen, és el akarták érni, hogy töröljék az előadást. Némi
tárgyalás után a következő kompromisszum született: jöjjön el
Logunov, tartsa meg az előadást, de utána szervezzünk vitát az
MGU-n uralkodó helyzetről, és ott szembesítsük őt a
diszkriminációval. Ez olyasminek tűnt, mint egy lakossági
fórum.
Na most Kac megkért engem, hogy menjek el erre a fórumra,
és mondjam el az én esetemet, mintegy első kézből származó
információként arra nézve, hogy mi történt az MGU-n Logunov
vezetése alatt. Egy kicsit ódzkodtam ettől a feladattól. Biztos
voltam benne, hogy Logunovot elkísérik az „asszisztensei”, akik
mindenről felvételt fognak készíteni. Ne felejtsük, hogy mindez
1990 májusában történt, egy évvel az 1991 augusztusában
megkísérelt puccs előtt, amely elindította a Szovjetunió
összeomlását. És úgy volt, hogy a nyáron hazamegyek. Könnyen
bajba kerülhetek, ha bármit is mondok, ami egy ilyen fontos
szovjet hivatalnokot, mint Logunov, akárcsak kicsit is
megszégyenít. Még azt is megakadályozhatják, hogy elhagyjam
a Szovjetuniót, és visszatérjek a Harvardra. Mégsem
utasíthattam vissza Kac kérését. Ezért azt mondtam Victornak,
hogy elmegyek, és ha kell, elmondom a történetemet. Kac
igyekezett megnyugtatni.
– Ne aggódj, Edik – mondta –, ha ezért börtönbe csuknak, én
majd minden követ megmozgatok, hogy kiszabadítsalak.
 A dolognak hamar híre ment, és a terem, ahol Logunov
tartotta az előadását, zsúfolásig megtelt. Az emberek nem azért
jöttek, hogy bármit is tanuljanak az előadásból. Mindenki tudta,
hogy Logunov gyenge fizikus, aki abból csinált karriert, hogy
megkísérelte megcáfolni Einstein relativitáselméletét. (Csak
ámulok, hogy mi is indíthatta erre.) Mint várható volt, az
előadásnak – az ő „új” gravitációs elméletéről – igen csekély
értelme volt. Mégis sok szempontból egészen szokatlan volt.
Először is Logunov nem tudott angolul, így az előadását oroszul
tartotta, amit egy fekete öltönyös, nyakkendős, magas ember
perfekt angolra szinkrontolmácsolt. Nyugodtan kiírhatta volna
nagy nyomtatott betűkkel a homlokára, hogy „KGB”. Klónjai,
akárcsak a Mátrix című filmben, mindenütt felismerhetők
voltak a hallgatóság soraiban.
Az előadás előtt az egyik MIT-s vendéglátó bemutatta
Logunovot, de nagyon furcsa módon. Kivetítette egy angol cikk
első oldalát, amelyben Logunov a meglehetősen sok társszerző
egyike volt, és egy évtizeddel korábban jelent meg. Talán az volt
a cél, hogy kiderüljön, Logunov nem teljesen idióta, a híre
néhány referált újságbeli publikációnak volt köszönhető. Senkit
sem láttam még, akit így mutattak volna be. Ebből mindenki
eleve megtudhatta, hogy Logunovot az MIT-be nem a
tudományos kiválósága miatt hívták meg.
Az előadás alatt nem volt semmi tiltakozás, noha Kac
kiosztotta a hallgatóság között bizonyos elmarasztaló
dokumentumok fénymásolatait. Ezek között az egyik egy zsidó
vezetéknevű srác egy évtizeddel korábbi egyetemi
bizonyítványa volt. Minden tárgyból A-ja volt, mégis utolsó
egyetemi évében kirúgták az MGU-ról „ tanulmányi
hiányosságok” miatt. Egy rövid megjegyzés a bizonyítványon
tudatta az olvasóval, hogy a diákot a ráállított ügynök
rajtakapta, amint bement egy moszkvai zsinagógába.
Az előadás után átmentünk egy másik terembe, és egy nagy
négyszögletes asztal körül foglaltunk helyet. Logunov az asztal
egyik végén ült, két oldalán a jól vasalt „munkatársakkal”, akik
fordítottak, miközben Kac és a többi vádló az asztal túlsó végén
helyezkedett el. Én Logunov mögött ültem néhány barátommal,
így ő nem vehetett észre.
Először Kac és társai elmondták, hogy sok történetet
hallottak zsidó diákokról, akiket nem vettek fel az MGU-ra.
Megkérdezték Logunovot, hogy neki mint a moszkvai egyetem
rektorának, van-e megjegyzése ehhez. Természetesen simán
letagadott mindent, bármit is mondtak neki. Egyszer csak az
egyik jól vasalt fickó angolul közbeszúrta. – Jó, ha tudják, hogy
Logunov professzor nagyon szerény ember, ő sohasem beszélne
erről. De én fogok. A tény az, hogy ő nagyon sok zsidó ember
karrierjét támogatta.
A másik jól vasalt fickó azt mondta Kacnak és társainak,
hogy: – Vagy kimentek, vagy pofa be. Ha bármilyen konkrét
esetről tudtok, akkor azzal álljatok elő. Különben Logunov
professzor nagyon elfoglalt, és más programja is van.
Ekkor Kac ezt mondta: – Van egy konkrét esetünk, amiről
szívesen beszélünk – és rám mutatott.
Felálltam. Mindenki felém fordult, Logunov és a
„munkatársai” is, arcukon némi aggodalommal. Közvetlenül
Logunov előtt találtam magamat.
 – Nagyon érdekes – mondta Logunov oroszul, amit
lefordítottak angolra, aztán nyugodtan odaszólt a segédeinek
úgy, hogy én is halljam. – Írjátok fel a nevét.
Meg kell mondanom, ettől kicsit megijedtem, de már nem
volt visszaút. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy hat éve
megbuktam a Mech-Mat felvételi vizsgáján.
Aztán röviden összefoglaltam, mi történt ezen a vizsgán.
Csend lett a teremben. Ez egy „konkrét” tanúbizonyság volt,
amit Logunov egyik áldozata tett, és neki nem volt módja
letagadni. Segítői gyorsan nekifogtak a kármentésnek.
– Szóval megbukott az MGU felvételijén. Hová adta be a
jelentkezését ezután? – kérdezte egyikük.
– Az Olaj- és Gázipari Intézetbe mentem – feleltem.
– A Kerozinkára ment – fordította az egyik segédje
Logunovnak, aki rögtön bólintott, mert tudta, hogy ez azon
kevés helyek egyike volt, ahova egyáltalán mehettem.
– Rendben. El tudom képzelni, hogy az Olaj- és Gázipari
Intézetben nem volt olyan szoros a verseny, mint az MGU-n –
mondta az egyik segéd. – Talán ezért került ide, és nem oda.
Ez hazugság volt: pontosan tudtam, hogy akkor a verseny
egyáltalán nem volt erős a Mech-Mat-on azok között, akik nem
voltak a diszkrimináció áldozatai. Elmondtam, hogy olyanokat
is felvettek, akiknek a jegyei közé néhány B és C is becsúszott. A
Kerozinkán viszont valóban szoros volt a verseny. Ezen a
ponton Kac közbeszólt: „Még csak hallgató volt Edward, amikor
olyan alapvető matematikai eredményeket ért el, hogy a
Harvard vendégprofesszornak hívta meg, öt évvel az MGU
sikertelen felvételi vizsgája után. Azt akarja elhitetni velünk,
hogy a Harvard színvonala alacsonyabb, mint az MGU felvételi
vizsgájáé?”
Hosszú csend következett. Aztán Logunov váratlanul
feltámadt.
– Fel vagyok háborodva! – kiáltotta. – Ki fogom vizsgálni az
esetet, és megbüntetem azokat, akik ezt a fiatalembert
megbuktatták. Többé nem engedem meg, hogy ilyesmi
előforduljon az MGU-n.
És perceken át így folytatta.
Mit lehetett volna mondani erre? Senki sem hitte el az
asztalnál, hogy Logunov kitörése őszinte, és szándékában áll
bármit is tenni. Logunov nagyon okos volt. Ezzel a látszólagos
felháborodásával fátylat borított arra a sokkal lényegesebb
kérdésre, hogy több ezer diákot tudatosan buktattak meg csakis
azért, hogy azt a diszkriminációs politikát érvenyesítsék,
amelyet az MGU olyan vezetői írtak elő, mint maga a rektor.
Ezeket az eseteket nyilván nem tálalhattuk ott és akkor, hogy
bizonyítsuk, hogy az MGU-n egy jól átgondolt antiszemita
diszkrimáció zajlott a Mech-Mat felvételi vizsgáin. Noha adott
némi kárpótlást, hogy rosszakaróim egyikével közvetlenül
szembesültem, és ő kénytelen volt beismerni, hogy az
alárendeltjei rosszul bántak velem, mind tudtuk, hogy a valódi
kérdés megválaszolatlan maradt.
Akik meghívták Logunovot, nyilván bosszankodtak amiatt,
hogy a dolog így a visszájára fordult, és arra törekedtek, hogy
olyan gyorsan megszabaduljanak tőle, ahogyan csak lehet.
Véget vetettek a találkozónak és kiseperték őt. Soha többé nem
hívták meg.
 15. fejezet

Nemes keringők

1 990 őszén a Harvard PhD-diákja lettem, amire azért volt

szükség, hogy valami tartósabb állást kaphassak, mint a
vendégprofesszorság. Joseph Berstein vállalta, hogy a hivatalos
témavezetőm legyen. Akkorra már több mint elegendő
anyagom volt a PhD-hez, így Arthur Jaffe elérte a dékánnál,
hogy a szokásos két év helyett egy alatt végezzek. Így aztán nem
hosszú időre „fokoztak le” professzorból egyszerű hallgatóvá.
Valójában a PhD-dolgozatomat abból a témából írtam, amit
abban az évben fejeztem be. Minden akkor kezdődött, amikor
tavasszal Drinfelddel a Langlands-programról beszélgettem.
Álljon itt ezen beszélgetések egyikének forgatókönyve.

HELYSZÍN: Drinfeld szobája a Harvardon

DRINFELD a tábla előtt járkál fel és alá. EDWARD egy széken ül
és jegyzetel. Egy teáscsupor áll előtte az asztalon.

DRINFELD

Tehát a Shimura–Tanijama–Weil-sejtés kapcsolatot teremt a

harmadfokú egyenletek és moduláris formák között, de
Langlands ennél lényegesen messzebbre ment. Olyan
általános reprezentációt képzelt el, amelyben a moduláris
formák szerepét egy Lie-csoport automorf reprezentációja
játssza.

EDWARD

Mi az az automorf reprezentáció?

DRINFELD
(hosszú szünet után)

A precíz de níció most nem fontos. Különben is

elolvashatod valamelyik könyvben. Nekünk most csak annyi
kell, hogy az valamilyen
reprezentációja egy G Lie-csoportnak – mondjuk a gömb
forgatásai által alkotott SO(3) csoportnak.

EDWARD

Rendben. És mihez kapcsolódnak ezek az automorf

reprezentációk?

DRINFELD

No, hát ez a dolog legérdekesebb része: Langlands azt

jósolta, hogy ezeknek valamilyen kapcsolatuk lesz egy másik
Lie-csoport Galois-csoportjával.[1]

EDWARD

Értem. Arra gondolsz, hogy ez nem az eredeti Lie-csoport?

DRINFELD
 Nem! Ez egy új csoport, amit az eredeti Langlands-
duálisának nevezünk.
DRINFELD felírja a táblára azt, hogy LG.

EDWARD

Itt az L Langlandsra utal?

DRINFELD
(megenged magának egy mosolyt)

Langlands eredetileg az úgynevezett L-függvényeket akarta

megérteni, ezért mondta azt, hogy ez az L-csoport…

EDWARD

Szeretném tudni, jól értem-e a dolgot. Ezek szerint minden

egyes G Lie-csoporthoz tartozik egy másik Lie-csoport, és
ennek a jele LG?

DRINFELD

Igen. És megjelenik a Langlands-relációban, amit

sematikusan így ábrázolunk.
DRINFELD a következőt rajzolja a táblára:[2]

EDWARD
 Nem értem… legalábbis most még nem. De kérdezek egy
egyszerűbb dolgot: mi mondjuk az SO(3) duális csoportja?

DRINFELD

Az nagyon könnyű: az SO(3) kettős fedőcsoportja. Láttad a

csuportrükköt?

EDWARD

Csuportrükk? Persze. Emlékszem…

KÉPVÁLTÁS
HELYSZÍN: Harvard-diákok bulija
Egy tucat, húszas évei közepén levő diák beszélget, és sört meg
bort iszik. EDWARD egy diáklánnyal beszélget.

A DIÁKLÁNY

Ezt így kell csinálni.

A diáklány elvesz egy műanyag poharat tele borral, és a jobb

tenyerére helyezi. Aztán forgatja a tenyerét és a karját (úgy,
ahogyan a következő oldalon látható képek sorozata mutatja). Egy
teljes fordulat (360°) után a karjai keresztezik egymást. Az
egészet egy az egyben, megállás nélkül folytatja, közben a pohár
rezdületlen marad tele borral, és a végén – láss csodát – minden
visszatér az eredeti pozíciójába.[3]

EGY MÁSIK DIÁK

 Hallottam, hogy a lippinóknak van egy tradicionális
táncuk, amiben ugyanezt mindkét kézzel megcsinálják.[4]

Gyorsan felkap két poharat tele sörrel, forgatni kezdi azokat, de

bizonytalanok a mozdulatai, és a sör a földön köt ki. Mindenki
nevet.

KÉPVÁLTÁS
HELYSZÍN: Vissza Drinfeld szobájába

DRINFELD

Ez a trükk jól szemlélteti azt a tényt, hogy SO(3)-ban van

egy nemtriviális zárt pálya, amelyen kétszer végighaladva
triviális pályát kapunk.[5]

EDWARD

Nohát, már értem. A trükk első fele keresztezi a karokat, ez

felel meg az SO(3) nemtriviális pályájának.

Felkapja a csuprot az asztalról, és végrehajtja a trükk első felét.

EDWARD

Azt várnád, hogy másodszorra még jobban összetekerednek

a karok, de épphogy nem.

EDWARD befejezi a mozgást.

DRINFELD

Pontosan.[6]
 EDWARD

Mi köze ennek a trükknek Langlands duális csoportjához?

DRINFELD

Az SO(3) csoport duális csoportja az SO(3) kettős fedése.

Ezért…
 EDWARD

Tehát az SO(3) csoport minden elemének a duális

csoportban két elem felel meg.

DRINFELD

Emiatt az új csoportban[7] nincsenek nemtriviális zárt

pályák.

EDWARD

Szóval, ha áttérünk a duális csoportra, akkor

megszabadulunk ettől a furcsa kereszteződéstől?

DRINFELD

Ez pontosan így van.[8] Első ránézésre ez apróságnak tűnhet,

de több van a dologban, ahogyan más az anyag
alkotóelemeinek, például az elektronoknak vagy a
kvarkoknak a viselkedése, és azoké a részecskéké, amelyek
köztük a kapcsolatot hordozzák, például a fotonok.
Általánosabb Lie-csoportokra a különbség az eredeti csoport
és a duálisa között sokkal határozottabb. Valójában nagyon
sok esetben nincs is direkt kapcsolat a duális csoportok
elemei között.

EDWARD

Miért lép fel a duális csoport a Langlands-relációban?

Nekem ez mágikusnak tűnik…

DRINFELD
 Fogalmunk sincsen.
A KÉP ELSÖTÉTÜL

Langlands dualitása párokba rendezi a Lie-csoportokat:

minden egyes G Lie-csoportnak van pontosan egy LG Langlands-
duálisa, aminek a duálisa maga az eredeti G.[9] Éppen elég baj
az, hogy Langlands programjában teljesen távol fekvő dolgokat
kötünk össze (mint a számelmélet és a harmonikus analízis), de
az a tény, hogy a G és az LG duális csoportok ennek a relációnak
az ellentétes oldalán jelennek meg a 203. oldal táblázatában,
teljesen zavarbaejtő.
Szó volt már arról, hogy Langlands programja a matematika
távoli földrészei között teremt kapcsolatot. Csupán a hasonlat
kedvéért mondjuk azt, hogy ez a két földrész Európa és Észak-
Amerika; Európa minden egyes lakosához hozzárendeljük
Észak-Amerika pontosan egy lakosát, és megfordítva. Mi több,
tegyük fel, hogy ebben a párosításban a legtöbb tulajdonságok,
mint a testsúly, a magasság, az életkor pontosan megfelel
egymásnak, ámde a nemek fordítottak: férfiakhoz nőket
rendelünk, és fordítva. Ez lenne olyan, mint a csere Langlands
programjában a duális csoportok között.
Ez a csere Langlands programjának legmisztikusabb eleme.
Rengeteg eljárásunk van a duális csoportok generálására, de
nem tudjuk, mi okozza a cserét magát. Ezért akarjuk Langlands
programját lehetőleg sok szereplőre kiterjeszteni (Weil rozetta-
kövének az alkalmazásával), és kiterjeszteni a relációkat a
kvantumfizikára is, ahogyan a következő fejezetben látni
fogjuk. Egyre több konkrét esetben akarjuk látni, hogyan
működik a program, abban a reményben, hogy közben valaki
majd megérti, miért is működik az egész rendszer.
Térjünk rá Weil rozetta-kövének jobb oldalára, amelyben
Rie- mann-felületek szerepelnek. Ahogyan már láttuk az előző
fejezetben (lásd a 196. oldalon álló diagramot), Langlands
relációja szerint itt az „automorf kévék” játsszák az automorf
függvények szerepét. A helyzet az, hogy ezek az automorf kévék
azon a téren „élnek”, amely a G csoporthoz van hozzárendelve,
és az X feletti G-nyalábok modulusterének nevezik. De
pillanatnyilag nem fontos nekünk, pontosan mi is ez.[10] A
hozzárendelés másik ágán, ahogyan azt a 9. fejezetben láttuk, a
Galois-csoport szerepét ennek a felületnek a fundamentális
csoportja játssza. A 203. oldalon álló diagramból kiolvasható,
hogy a geometriai Langlands-reláció (amit Langlands-
hozzárendelésnek is mondanak) sematikus alakja a következő:

Ez azt jelenti, hogy a fundamentális csoport minden egyes

LG-beli reprezentációjához automorf kévét kell rendelnünk. És
Drinfeldnek egy határozottan új ötlete volt arra, hogyan kell ezt
megcsinálni.

HELYSZÍN: Drinfeld szobája

 DRINFELD

Tehát valamilyen szisztematikus eljárást kell találnunk

ezeknek az automorf kévéknek az előállítására. Azt hiszem, a
Kac–Moody-algebrák reprezentációi alkalmasak erre.

EDWARD

Miért pont azok?

DRINFELD

A Riemann-felületek világában vagyunk. Egy ilyen

felületnek hurkokból álló határa lehet.

DRINFELD egy ábrát rajzol a táblára.

DRINFELD

A Riemann-felületek hurkai kapcsolatot teremtenek a

hurokcsoportokkal, tehát a Kac–Moody-algebrákkal. Ezt a
kapcsolatot felhasználva átalakíthatjuk a Kac–Moody-
algebra reprezentációit a Riemann-felületünk feletti G-
 nyalábok modulusterén értelmezett kévékre. Ugorjuk át a
részleteket. Azt várom, hogy ennek így kell működnie.

A következőt rajzolja a táblára:

DRINFELD

A második nyíl számomra világos, az igazi kérdés az, hogyan

értelmezzük az első nyilat. Feigin mondta nekem, hogy
foglalkoztál a Kac–Moody-algebrák reprezentációjával. Ezt
itt most kamatoztathatnád.

EDWARD

Igen, de akkor a G Kac–Moody-algebra reprezentációjának

„ismernie” kellene valahogy az LG Langlands-duális
csoportját.

DRINFELD

Pontosan.
 EDWARD

Mi módon lehetséges ez?

DRINFELD

Ez neked való kérdés.

A KÉP ELSÖTÉTÜL

Úgy éreztem magam, mint amikor Neo Morpheusszal beszél

a Mátrix című filmben. Az egész nagyon lelkesítő volt ugyan, de
egy picit rémisztő is. Képes leszek én egyáltalán erre?
Ha el akarom magyarázni, hogyan fogtam hozzá a probléma
megoldásához, valamit mondanom kell arról, hogyan lehet
hatékonyan reprezentációkat adni egy Riemann-felület
fundamentális csoportjára. Ehhez viszont
differenciálegyenletekre lesz szükségünk.
A differenciálegyenlet olyan egyenlet, amely kapcsolatot
teremt egy függvény és a deriváltja között. Vegyünk például egy
egyenes úton haladó autót. Az úton egyetlen koordináta van,
legyen ez x. Az autót képviselő pontnak a t időben legyen x(t) a
koordinátája. Lehet például x(t) = t2.
Az autó sebessége egy rövid időtartam alatt megtett út és a
rövid időtartam hányadosa:

Ha az autó állandó sebességgel haladna, mindegy volna,

mekkora a ∆t időköz értéke. De ha változik a sebesség, kisebb
∆t-k pontosabb értéket adnak az autó t pillanatbeli sebességére.
Ha egészen pontos értéket akarunk kapni, akkor venni kell a
fenti hányadosok határértékét, midőn ∆t nullához tart. Ez a
határérték az x(t) függvény deriváltja, és a jele xʹ(t).
Ha például x(t) = t2, akkor xʹ(t) = 2t, és általánosabban, ha x(t)
= tn, akkor xʹ(t) = ntn-1. Egyszerű függvények deriválása nem
nehéz, de most ez nem fontos.
A természet számos törvénye írható le
differenciálegyenletekkel, vagyis olyan egyenletekkel,
amelyekben a függvény mellett a deriváltjai is szerepelnek.
Például differenciálegyenletek Maxwell egyenletei, amelyek az
elektromágnesességet írják le – erről majd a következő
fejezetben beszélünk –, és differenciálegyenletek Einstein
egyenletei is, amelyek a gravitációt írják le. Tulajdonképpen a
matematikai modellek többsége differenciálegyenlet (akár a
fizikában, akár a biológiában, kémiában, netán a pénzpiacon
bukkannak fel). Még a legegyszerűbb, az ember pénzügyeivel
kapcsolatos kérdés is, például a kamatos kamat kiszámítása,
pillanatok alatt differenciálegyenletre vezet.
Tekintsük a következő differenciálegyenletet:

Az x(t) = t2 függvény megoldja ezt az egyenletet. Valóban, xʹ(t) =

2t, és 2x(t)/t = 2t2/t = 2t, emiatt, ha a fenti egyenletben
végrehajtjuk az x(t) = t2 behelyettesítést, az egyenlet mindkét
oldalán 2t-t kapunk. Általában azt is láthatjuk, hogy a
megoldások általános alakja x(t) = Ct2, ahol C a t-től független
konstans (ami constans latinul, innen jön a „C” jel). Például az
x(t) = 5t2 megoldás.
Hasonlóan, az

egyenlet megoldásai az x(t) = Ctn függvények, ahol C tetszőleges

valós szám.
Senki sem tiltja, hogy itt n negatív szám legyen. Az egyenlet
értelmes marad, a Ctn függvény is mindenütt értelmezhető
egyetlen hely, a t = 0 kivételével. Zárjuk ki ezt az értéket a
vizsgálatból. Ha ezt megtesszük, n lehet tetszőleges racionális
szám, vagy tetszőleges valós szám.
Menjünk tovább. Eddig t szerepét az idő játszotta, vagyis
valós szám volt. De most feltesszük, hogy t komplex, vagyis r +
s√–1 alakú, ahol r és s valós számok. Láttuk a 9. fejezetben (és a
127. oldal ábráján), hogy a komplex számokat képzelhetjük a sík
pontjainak, amelyek koordinátái r és s. Ha azonban t komplex,
akkor az x(t) függvény a síkon lesz értelmezve. Persze, mint
tudjuk, ki kell hagyni egy pontot a síkból. Úgy döntöttünk
ugyanis, hogy x(t)-t nem akarjuk definiálni a t = 0 pontban,
vagyis az origóban (amelynek mind a két koordinátája nulla),
így a függvény az egész síkon értelmezve lesz ennek az egy
pontnak a kivételével.
A következő lépés az, hogy bevonjuk a játékba a
fundamentális csoportot. Mint láttuk a 9. fejezetben, a
fundamentális csoport elemei a zárt pályák. Vizsgáljuk meg az
egy pont híja sík fundamentális csoportját. Itt minden zárt
görbéhez hozzá van rendelve egy „forgási szám”: ez azt mutatja
meg, hányszor járjuk körbe az origót, ha végigmegyünk rajta.
Ha a pálya az óramutató járásával ellentétes irányban forog, ez
a szám pozitív, ha pedig az óramutató járása szerint halad,
akkor az előjel negatív.[11] Az ábrán a + 1 és –1 forgási számú
pályák láthatóak.

Az a pálya, amelyik spirális vonalban kétszer megy körbe és

metszi önmagát, hogy visszatérhessen önmagába, +2 vagy –2
forgási számot kap, és így tovább.
Térjünk vissza a differenciálegyenletünkhöz:
ahol n tetszőleges valós szám, és t most már komplex szám. Az
egyenlet egyik megoldása x(t) = tn. Itt azonban egy meglepetés
vár ránk: ha n nem egész, és a függvény értékét valamely zárt
görbe mentén határozzuk meg, amikor visszatérünk a
kiindulóponthoz, nem szükségképpen ugyanazt az eredményt
kapjuk, mint amikor elindultunk. Megszorzódhat egy komplex
számmal. Azt mondjuk ebben az esetben, hogy a megoldás
monodrómián megy át.
Az a kijelentés, hogy egy teljes kör mentén valami
megváltozik, első hallásra ellentmond a szemléletnek, vagy
éppen önellentmondónak tűnik. De minden azon múlik, mit
értünk egy teljes kör megtétele alatt. Miközben haladunk körbe,
figyelemmel lehetünk valami alapvető tulajdonságra, mint
például a térbeli pozíció. De más mennyiségek
megváltozhatnak.
Vegyük a következő példát. Rick találkozik Elzával egy
vacsorán 2010. március 14-én, és rögtön beleszeret. Aztán
máskor is találkoznak. Újra meg újra. Elza lassan megszereti
Ricket, végül is szórakoztató és kedves, elfogadhatóan
gondoskodik róla. A következő, amit megtudunk, hogy Elza
szerelmes, még a Facebookon is közzéteszi, hogy „van párja”, és
Rick ugyanígy. Az idő gyorsan repül, máris újra március 14. van,
találkozásuk első évfordulója. A kalendárium szempontjából –
ha csak a hónapokat és napokat vesszük figyelembe, és
eltekintünk az évektől – Rick és Elza egy teljes kört tettek meg.
De a dolgok megváltoztak. Azon a napon, amikor találkoztak,
Rick máris szerelmes volt, Elza még nem. Egy évvel később
azonban már mind a ketten szerelmesek, Elza esetleg teljesen
odavan, Rick viszont már langyos. Még az is lehet, hogy Rick
már kiszeretett Elzából, és titokban mással jár. Nem tudjuk.
Nekünk most csak annyi a fontos, hogy noha visszatértek
ugyanarra a napra, szerelmi állapotuk már egészen más.
Erre apám azt mondja, hogy ez a példa megtévesztő, mert
azt a látszatot kelti, mintha Rick és Elza ugyanarra az időpontra
térnének vissza, ami ugyebár lehetetlen. De amire én most
fókuszálok, azok különleges jellemzők: mégpedig a hónap és a
nap. Ebből a szempontból 2010. március 14-ről 2011. március
14-re jutva valóban egy teljes kört teszünk meg.
Talán szerencsésebb térbeli zárt görbéket vizsgálnunk. Így
feltehetjük, hogy miközben Rick és Elza együtt voltak,
megkerülték a Földet. Útjuk során a kapcsolatuk fejlődött, és
mire visszatérnek a kiindulási pontra – szülővárosukba –, a
szerelmük megváltozhatott.
Az első esetben időbeli (pontosabban a hónap-nap
kalendáriumbeli) zárt görbével van dolgunk, a második esetben
térbeli zárt görbével. De az eredmény ugyanaz: zárt görbe
mentén egy kapcsolat megváltozhat. Mind a két forgatókönyv
azt a jelenséget illusztrálja, amit a szerelem monodrómiájának
nevezhetünk.
Rick Elza iránti szerelmének a hőfokát matematikailag
jellemezhetjük az x valós számmal, Elzáét meg az y valós
számmal. Akkor szerelmi állapotuk minden pillanatban a sík (x,
y) koordinátájú pontjával jellemezhető. Például első
találkozásukkor ez (1, 0) volt. De ezután ahogyan valamilyen
(térbeli vagy időbeli) zárt görbén mozogtak, ennek a pontnak a
síkbeli pozíciója megváltozhatott. Így szerelmi fejlődésüket egy
újabb görbe tükrözi az xy síkon. A monodrómia egyszerűen e
görbe kezdő és végpontja közötti különbség.
Nézzünk egy kevésbé romantikus példát. Képzeld el, hogy
egy csigalépcsőn haladsz felfelé, és egy teljes fordulatot tettél
meg. Ha csak a mozgásodnak a vízszintes síkra eső vetületét
tekintjük, egy teljes kört tettél meg. De egy alapvető jellemző – a
tengerszint feletti magasságod – megváltozott: felértél a
következő emeletre. Ez is monodrómia. Ezt a példát
összekapcsolhatjuk az elsővel, hiszen a kalendárium is spirál: a
365 nap olyan, mint egy kör a padlón, az évek száma pedig
hasonlítható a tengerszint feletti magassághoz. Amikor egy
adott napról, például 2010. március 14-ről áttérünk a következő
év azonos dátumú napjára, hasonló dolog történik, mint amikor
a csigalépcsőn felmegyünk az első emeletre.
Térjünk vissza a differenciálegyenlet megoldására. Egy
síkbeli zárt görbe hasonlít a pályád padlóra vetett vetületére. A
megoldás értéke hasonlít a csigalépcsőn elfoglalt pozíciód
talajszinttől mért magasságához. Most már talán nem okoz
meglepetést, hogy egy zárt görbe mentén megváltozik a
megoldás értéke, ha visszatérünk a kiindulási pontra.
Ha vesszük ennek a két értéknek a hányadosát, megkapjuk a
pálya menti monodrómiát. Kiderül, hogy ezt a monodrómiát
tekinthetjük a körcsoport elemének.[12] Vegyünk például egy
cukorka-rudat, tudod olyat, amelyiken piros festés fut körbe
spirálisan. Képzeld el, hogy ezt meghajlítod úgy, hogy egy fánkot
kapj belőle. Kövesd most a piros erezetet. Miközben a
cukorkarúdon haladunk, síkunkon egy zárt görbét írunk le. A
piros festés a megoldásunk. Miközben a cukorkarúdon egy
teljes kört megteszünk, valójában a kiindulási ponttól
különböző pontba jutunk. Ez a különbség a megoldás
monodrómiája. A cukorkarúd meghatározott szöggel való
elforgatásának felel meg.
Ha elolvasod a 12. végjegyzetet, láthatod, hogy a + 1 forgási
számú monodrómia a körcsoport 360n fokos forgásának felel
meg. (Ha például n = 1/6, akkor így 360/6 = 60 fokos forgatást
kapunk.) Hasonlóan, ha a forgási szám w, akkor a megfelelő
forgatás 360wn fokos.
Ennek a meggondolásnak az a végeredménye, hogy az egy
pont híja sík zárt görbéinek a monodrómiái a fundamentális
csoportnak a körcsoportbeli reprezentációját adják.[13]
Általánosabban, tetszőleges Riemann-felület (melyből esetleg
kihagyunk néhány pontot) fundamentális csoportjának
reprezentációját kapjuk, ha a felületen értelmezett
differenciálegyenletek monodrómiáit rendeljük a zárt
pályákhoz. Ezek az egyenletek bonyolultabbak lehetnek, de
lokálisan, egy pont kicsiny környezetében hasonló a helyzet,
mint a fenti példában. Ezeknek a bonyolultabb egyenleteknek a
megoldásaihoz tartozó monodrómiák segítségével
reprezentációt konstruálhatunk egy adott Riemann-felület
fundamentális csoportjához a körcsoporttól különböző Lie-
csoportokban. Például reprezentációt találhatunk a
fundamentális csoportra az SO(3) csoportban.
Térjünk vissza arra a problémára, amivel én kerültem
szembe: veszünk egy G Lie-csoportot, és a hozzá tartozó Kac–
Moody-algebrát. Drinfeld azt várta tőlem, hogy kapcsolatot
találjak ennek a Kac–Moody-algebrának a reprezentációi és a
fundamentális csoport LG Langlands-duálisbeli reprezentációi
között.
Az első lépés az, hogy a fundamentális csoport
reprezentációit olyan differenciálegyenletekre cseréljük,
amelyek monodrómiája az LG csoportban van. Ez algebraibbá
teszi a kérdést, és ezáltal közelebb kerülünk a Kac–Moody-
algebrákhoz. Azokat a differenciálegyenleteket, amelyekre itt
szükség van, már korábban bevezette Drinfeld és Szokolov az
egy pont híja síkon, Drinfeld ufai „száműzetése” alatt. Később
ezeket az egyenleteket Beilinson és Drinfeld tetszőleges
Riemann-felületekre általánosította, és az új egyenleteket
„opereknek” nevezte el. Maga az „oper” név formálisan az
operátor szóból származik, de egy orosz szójáték bújik meg
mögötte, mert az orosz szlengben ez rendőrt jelent – olyan, mint
a hekus a magyarban.
A disszertációmban (amit még Moszkvában írtam) a
Borjával végzett munkám alapján az LG Langlands-duális
csoporthoz tartozó operekkel paraméterezett reprezentációt
adtam a G Kac–Moody-algebrájára. Az a tény, hogy e kettő
között van kapcsolat, majdhogynem csodálatosnak mondható: a
G-hez tartozó Kac–Moody-algebra valahogyan „ismeri” a LG

Langlands-duális csoportot, ahogyan azt Drinfeld megjósolta.

Emiatt működött a terve a következő séma szerint:[14]
 Ennek a bizonyítása nagy technikai tudást igényelt. Képes
voltam megmutatni, hogyan jelenik meg a Langlands-duális
csoport, de még most is, több mint húsz évvel később, teljesen
misztikusnak tartom a miértjét. Megoldottam a problémát, de
egyáltalán nem kielégítő, hogy valami csak úgy a semmiből
megjelenik. Azóta a kutatásaimat részben arra fordítom, hogy
valamilyen természetesebb magyarázatot találjak erre az
összefüggésre.
Az ilyesmi gyakran előfordul. Találunk egy tételt, azt mások
is ellenőrzik, az adott területen az új tétel további
eredményekre vezet, de a dolog valódi megértése évekig vagy
évtizedekig is elhúzódhat. Biztos vagyok abban, hogy ha én nem
is találom meg, amit most keresek, a fáklyát átveszik tőlem a
következő generációk, és ők megtalálják a megoldást.
Természetesen azt szeretném, hogy én érjek el először a világ
rejtett szívéhez.
 Beilinson és Drinfeld aztán felhasználták a disszertációm
tételét egy gyönyörű konstrukcióban a geometriai Langlands-
relációra (Weil rozetta-kövének bal oldali oszlopa, lásd a 203.
oldalon). Hihetetlen eredményük új fejezetet nyitott a
Langlands-programban, friss ötletek és észrevételek tömegét
generálva, és az egész területet messzemenően kiterjesztve.
Az itt kapott eredményeimet (amelyeket részben Borjával és
Dennis Gaistgoryval közösen értem el) a Cambridge University
Press által kiadott Langlands Correspondence for Loop Groups
című könyvemben összegeztem.[15] 2007-ben jelent meg,
pontosan húsz évvel azután, hogy egyszer egy éjszakai
vonatúton, Borja dácsájából hazafelé tartva, az első formulákat
feljegyeztem a Kac–Moody-algebrák szabadmezős
realizációjával kapcsolatban. Ez volt az a lépés, amely
megnyitotta az utamat a Langlands-program felé, noha ezt
akkor még egyáltalán nem sejtettem.
Mottóul az alábbi sorokat választottam E. E. Cummingstól,
kedvenc költőmtől:

Koncentrikus geometriái az áttűnéseknek

az algebrák büszke bensejében
az aritmetika vasakaratával ütköznek spirálisan…

Számomra ez költői formában pontosan azt fejezi ki, amit a

Langlands-programban szeretnénk elérni: egységet teremteni a
geometria, az algebra és aritmetika (vagyis számelmélet) között.
Napjaink alkímiája.
Beilinson és Drinfeld munkája lezárt néhány régóta nyitott
kérdést, de újakat is teremtett. Mindig ez történik a
matematikában: minden új eredmény picit fellebbenti az
ismeretlenség fátylát, de ami kiderül, az nem csupán válaszokat
ad, hanem olyan kérdéseket is felvet, amelyekről nem
tudhattunk korábban, olyan irányokat nyit meg, amilyeneket
elképzelni sem tudtunk. Így minden egyes felfedezés új
kihívásokat teremt, és sohasem érezhetünk elégedettséget a
tudomány ösvényein.
1991 májusában részt vettem a Harvard tanévzáró
ünnepségén. Számomra ez kivételes eseménnyé alakult,
ugyanis az ünnepi szónok Shevarnadze volt, a Szovjetunióban
zajló peresztrojka emblematikus szereplőinek egyike. Éppen
lemondott külügyminiszteri posztjáról a balti országok elleni
atrocitások miatt, egy új diktatúra kialakulásának veszélyére
figyelmeztetve.
Viharos időket éltünk. Nem láthattuk előre mindazt, ami
bekövetkezett, az augusztusi puccsot, a Szovjetunió szétesését, a
felmérhetetlen nehézségeket, amelyek az emberekre a
gazdasági reformok során vártak. Azt sem láthattuk akkor,
milyen ellentmondásos szerepe lesz Shevarnadzénak
szülőhazájában, Grúziában, annak első elnökeként. Akkor és
ott, azon a dicsőséges, napsütéses napon meg szerettem volna
köszönni annak az embernek, hogy emberek millióival együtt
engem is megszabadított a kommunizmustól.
Előadása után felmentem hozzá és elmondtam neki, hogy
épp megszereztem a PhD-met a Harvardon, ami nem lett volna
lehetséges a peresztrojka nélkül. Mosolygott, és kedves grúz
akcentusával oroszul válaszolt: – Örülök, hogy ezt hallom. Sok
sikert kívánok a munkádhoz. – Aztán kis szünet után igazi grúz
módra hozzátette: – És boldogságot kívánok a magánéletedben.
A következő nap reggelén Olaszországba repültem. Victor
Kac hívott meg egy konferenciára, amit olasz barátjával,
Corrado de Concinivel szervezett Pisában. Pisából Korzika
szigetére mentem egy másik összejövetelre, onnan meg
Japánba, egy kiotói konferenciára. Ezeken a konferenciákon
azok a fizikusok és matematikusok találkoztak egymással, akik
a Kac–Moody-algebrákkal és annak kvantumfizikai
alkalmazásával foglalkoztak. Előadásokat tartottam az
eredményeimről. A hallgatóság nagy része ekkor hallott először
a Langlands-programról, és lelkesedtek érte. Visszagondolva
nagyon csodálkozom azon, milyen sokat változott a világ azóta.
Ma már a Langlands-program a modern matematika
sarokkövének számít, és a legkülönbözőbb területeken ismert.
Első alkalommal utazhattam szerte a nagyvilágban. Eltérő
kultúrákat fedeztem fel, miközben folyamatosan azt
tapasztaltam, hogy a matematika közös nyelve mindannyiunkat
közelebb hoz egymáshoz. Mindez új és izgalmas volt számomra
– a világot a végtelen lehetőségek kaleidoszkópjának láttam.
16. fejezet
Kvantumdualitás
Láttuk már, hogy Langlands programja a matematika legkülönbözőbb
területein megjelenik a számelmélettől a véges testek feletti görbéken át a
Riemann-felületekig. Még a Kac–Moody-algebrák is bekerültek a pakliba.
A Langlands-program szemüvegén át ugyanazokat a jelenségeket látjuk a
matematika távoli területein. Néha más alakban jelennek meg, de van
néhány dolog (mint a Langlands-duális csoport felbukkanása), ami mindig
felismerhető. Ezek mind egyetlen helyre utalnak, mondhatnánk egy
misztikus rejtett struktúrára, a matematika titkos forráskódjára. Ebben az
értelemben beszélhetünk Langlands programjáról mint a matematika Nagy
Egyesített Elméletéről.

Azt is láttuk már, hogy közben a matematika jól ismert fogalmai – mint a
számok, függvények, egyenletek – összecserélődnek, kitekerednek vagy
éppen szilánkokra törnek. A többségükről kiderül, hogy nem az a szerepük,
mint amit hittünk róluk. A modern matematika alapfogalmai és
elképzelései sokkal mélyebbek és rugalmasabbak: vektorterek,
szimmetriacsoportok, prímosztók maradékosztályai és persze kévék. Ez azt
jelenti, hogy a matematika több annál, mint ami a szemünkbe ötlik első
látásra, és ami a felszín alatt van, azt Langlands-programja tárja fel. Eddig
még csak megkarcolni tudtuk a világ rejtett szívét. Most, mint egy jó
archeológus, egy mozaik darabjaiként összeillesztjük mindazt, amiről eddig
szó esett. A kirakós játék minden egyes darabja új megvilágításba helyezi
mindazt, amit ismerünk, és segít a rejtély feltárásában. És egyre
lenyűgözőbb lesz a feltáruló kép gazdagsága.

Én akkor találtam meg a személyemre szabott kaput ebbe a világba, amikor

Drinfeld kapcsolatot teremtett a Kac–Moody-algebrákra vonatkozó
eredményem és a Langlands-program között. Ez a hatalmas téma és
univerzalitása azóta is izgalomban tart. Késztetést éreztem arra, hogy a
matematika legtávolabbi ágait megtanuljam, ahogyan ezt elmeséltem ebben
a könyvben, hogy követni tudjam a Langlands-program szerteágazó
csapásait. Beutaztam a matematika földrészeit, megismertem az eltérő
kultúrákat és nyelveket.

Mint minden utazót, minden meglepett, amit láttam. És aztán jött a

legnagyobb meglepetés: kiderült, hogy a Langlands-program szorosan
kapcsolódik a kvantumfizikához. A kulcs a dualitás, úgy a fizikában, mint a
matematikában.

Furcsa lehet a fizikában dualitást keresni, de bizonyos értelemben ennek

ismerősnek kéne lennie. Vedd az elektromosságot és a mágnesességet.
Noha ez a két erő látszólag különböző, ugyanazzal a matematikai
formalizmussal tárgyalhatók, amit elektromágnesességnek nevezünk.
Ebben az elméletben dualitás rejlik, az elektromosság és a mágnesesség
felcserélhető. (Erről hamarosan részletesebben is szót ejtünk.) Az 1970-es
években a fizikusok megpróbálták ezt a dualitást az úgynevezett nem-abeli
mérceelmélet keretében általánosítani. Ez az elmélet írja le a magerőket:
ilyen az „erős” kölcsönhatás, amely a kvarkokat egybetartja a protonokban,
neutronokban és egyéb elemi részecskékben; valamint a „gyenge”
kölcsönhatás, amely olyan dolgokért felelős, mint a radioaktivitás.

Minden mérceelmélet alapja egy Lie-csoport, amit mércecsoportnak

nevezünk. Bizonyos értelemben az elektromágnesesség a legegyszerűbb
mérceelmélet, ebben az esetben a mércecsoport régi barátunk, a körcsoport
(tetszőleges kerek tárgy forgatásainak a csoportja). Ez Abel-csoport; vagyis
két elemének a szorzata nem függ az elemek sorrendjétől: a × b = b × a.
De az erős és gyenge kölcsönhatások elméletében a megfelelő
mércecsoport nem-abeli, vagyis a × b ≠ b × a. Ezért ezeket nem-abeli
mérceelméleteknek mondjuk.

Nos, az 1970-es években a fizikusok azt találták, hogy az

elektromágnesességhez hasonló dualitás a nem-abeli mérceelméletben is
megjelenik, de egy meglepő csavarral. Kiderült, hogy ha veszünk egy
mérceelméletet, amelynek a mércecsoportja G, akkor a duális elmélet
megint egy mérceelmélet lesz egy másik mércecsoporttal. És láss csodát,
erről az új csoportról kiderült, hogy nem más, mint a Langlands-duális LG
csoport, ami a Langlands-program alapfogalma!
Tekintsünk erre az alábbi módon: a matematika és a fizika olyan, mint két
különböző bolygó, mondjuk a Föld és a Mars. A Földön összefüggést
fedezünk fel a különböző földrészek között. Ebben a kapcsolatban Európa
minden egyes lakosának megfelel Észak-Amerika egyetlen lakója; a
magasságuk, a súlyuk, az életkoruk pontosan ugyanaz. Viszont a nemük
ellentétes (ez a Lie-csoportról a Lang- lands-duális Lie-csoportra való
áttérésnek felel meg). Egyszer csak, egy szép napon látogató érkezik a
Marsról, és elmondja nekünk, hogy új kapcsolatot fedeztek fel a
kontinenseik között. Mégpedig azt, hogy mindegyik kontinensen minden
egyes marslakó megfeleltethető egy másik kontinens lakosának, akinek a
magassága, a súlya, az életkora pontosan ugyanaz, …a nemük viszont
éppen ellenkező (egyáltalán, ki gondolta volna, hogy a marslakók is
kétneműek, mint mi?). Nem hiszünk a fülünknek: ez azt jelenti, hogy az
általunk, illetve az általuk talált megfeleltetés valahogy kapcsolatban van
egymással. No de miért?

Ahogyan a Langlands-duális csoport felbukkan mind a matematikában,

mind a fizikában, természetes dolog feltételezni, hogy szükségszerűen
létezik kapcsolat a matematikai Langlands-program és a fizikai
elektromágnesesség dualitása között. Ezt azonban majdnem 30 évig senki
sem találta meg.

Az évek során számtalan alkalommal beszéltem erről Edward Wittennel. Ő

a princetoni Institute for Advanced Study professzora, és egyike a
legnagyobb élő elméleti fizikusoknak. Csodálatos képességeinek egyike,
hogy a kvantumfizika szofisztikált aparátusa alapján, a tiszta matematikán
belül meglepő felfedezésekre és sejtésekre jutott. Munkássága a
matematikusok több generációját inspirálta, és ő lett az első fizikus, aki
megkapta a Fields-érmet, ami az egyik legnagyobb elismerés a
matematikusok körében.

img40
Edward Witten

Mint aki nagyon kíváncsi a kvantumdualitás és a Langlands-program

lehetséges összefüggésére, Witten gyakran kérdezgetett engem erről a
témáról. Beszélgettünk a szobámban, amikor ő éppen látogatóban járt a
Harvardon, vagy az MTI-n, vagy az ő szobájában Princetonban, ha éppen
én jártam arra. Ezek a beszélgetések mindig lelkesítően hatottak rám, de
soha nem vittek túl messzire. Világos volt, hogy hiányzik egy lényeges
elem, ami még felfedezésre vár.

A segítséget egy váratlan forrásból kaptuk.

2003 májusában, Rómában egy konferencián,1 e-mailt kaptam egy régi

barátomtól és kollégámtól, Kari Vilonentől. A finn származású Kari az
általam ismert matematikusok közül az egyik legbarátságosabb természetű.
Amikor először jártam a Harvardon, ő és leendő felesége, Martina, elvittek
engem egy sportbárba Bostonban, hogy megnézzünk egy playoff
baseballmeccset, amelyen a Red Socks játszott. Sajnos a Socks vesztett,
ezzel együtt az esemény emlékezetes élmény maradt számomra. Azóta tart
a barátságunk Karival, évekkel később több közös cikket is írtunk (egy
másik matematikussal, Denis Gaitsgoryval együtt). Nevezetesen,
bebizonyítottuk a Langlands-összefüggés egy fontos speciális esetét.

Ebben az e-mailben Kari, aki akkor a Northwestern University professzora

volt, azt írta, hogy kapcsolatba lépett a DARPA-val, s ők anyagi támogatást
biztosítanak a Langlands-program számára.

A DARPA (Defence Advanced Research Project Agency) az amerikai

Védelmi Hivatal kutatói részlege. 1958-ban hozták létre azzal a küldetéssel,
hogy az Egyesült Államok a tudományos és műszaki fejlesztés révén képes
legyen elejét venni az olyan meglepetéseknek, mint amilyet az első
Szputnyik fellövése okozott.

A DARPA weboldalán a következőt találtam:2

A multidiszciplináris megközelítés érdekében az Ügynökség sokféle

szereplőre számít, mind az alkalmazott tudományok, mind az alapkutatások
szakemberei között, és olyan innovatív technológiákat hoz létre, amelyek a
konkrét gyakorlati problémákat alkalmazott kutatások segítségével oldják
meg. A DARPA tudományos vizsgálatai a laboratóriumi gyakorlattól a
teljeskörű műszaki demonstrációig terjednek (…) Mint a Védelmi Hivatal
elsődleges innovációs motorja, a DARPA olyan projektekre vállalkozik,
amelyek véges időn belül eredményre vezetnek, ugyanakkor maradandó,
forradalmi változást hoznak.
Az évek során a DARPA anyagilag számos alkalmazott matematikai és
számítástechnikai kutatást támogatott; például létrehozták az ARPANET-et,
ami az internet alapja. De amennyire én tudom, nem támogattak tiszta
matematikai alapkutatást. De miért is akarnák támogatni a Langlands-
programot?

Ez a terület teljesen absztrakt, nincs közvetlen alkalmazása. Mégis látnunk

kell, hogy bármilyen technológiai előrelépés alapja az alapkutatás. Gyakran
a látszólag legelvontabb és legmeghökkentőbb matematikai vagy fizikai
felfedezés vezetett olyan alkalmazásra, ami aztán a mindennapi életünk
része lett. Gondoljunk például a prímszám modulus szerinti műveletekre.
Első látásra ez annyira elvontnak tűnik, hogy elképzelni sem tudjuk,
hogyan lehetne a gyakorlatban alkalmazni. G. H. Hardy angol matematikus
híres mondása szerint „a magasabb matematika legnagyobb része
használhatatlan”.3 Az élet grimasza, hogy a számelmélet (Hardy
szakterülete) igen sok furcsa eredménye manapság már nélkülözhetetlen
például az online banki kapcsolatokban. Amikor online vásárolunk, akkor a
háttérben modulo N szerinti műveletek történnek (lásd az RSA titkosítási
algoritmust a 14. fejezet 7. végjegyzetében).

A történelem azt mutatja, hogy minden látványos műszaki áttörést

megelőzött – gyakran évszázadokkal – egy tisztán elméleti felfedezés.
Ezért, ha korlátozzuk az alapkutatások támogatását, akkor ezzel a saját
előrehaladásunkat és saját erőforrásainkat korlátozzuk.

A dolognak egy másik oldala is van: egy társadalmat leginkább a

tudományos kutatások és a technikai újítások határoznak meg. Ez saját
kultúránk és jólétünk fontos eleme. Robert Wilsont, a Fermi Nemzeti
Laboratórium (annak idején a világ legnagyobb részecskegyorsítója volt)
első igazgatóját, az Atomenergia Kongresszusi Bizottsága előtti
meghallgatásán 1969-ben megkérdezték, hogy ez a sokmillió dolláros
masina hozzájárul-e az ország biztonságához. A kérdésre a következő
választ adta:4

Csakis hosszú távon, a műszaki fejlődés szemszögéből nézve. Egyébként

ez olyan, mint azt kérdezni, hogy jó festők, szobrászok vagy nagy költők
vagyunk-e. Itt mindazokra a dolgokra gondolok, amelyeket valóban
tisztelünk és becsülünk ebben a hazában. Ebben az értelemben ez az új
tudás rászolgál minden tiszteletre és megbecsülésre, de közvetlenül a haza
védelméhez nincs semmi köze, kivéve azt, hogy ezért is érdemes a
hazánkat megvédeni.

Anthony Tether, aki 2001 és 2009 között volt a DARPA igazgatója,

felismerte az alapkutatások jelentőségét. Kifejezetten felkérte a
programigazgatókat, hogy keressenek egy jó projektet a tiszta matematika
területén. Az egyik programigazgató, Doug Cochran nagyon komolyan
vette a felhívást. Barátja, Ben Mann, a topológia egyik szakértője a
National Science Foundationnél dolgozott akkoriban. Ben egyetemi állását
feladva ment Washingtonba, hogy az NSF Matematikai Tudományok
Részlegének igazgatója legyen.

Amikor Doug egy támogatásra érdemes tiszta matematika programot kért

tőle, Ben a Langlands-programra gondolt. Bár nem az ő szakterülete volt,
mégis átlátta a téma fontosságát az NSF-hez beküldött kutatási pályázatok
alapján. A pályázatok minősége és a tény, hogy ugyanaz az ötlet terjedt el
igen különböző matematikai ágazatokban, nagy hatást gyakorolt rá.

Így Ben javasolta Dougnak, hogy a DARPA támogasson kutatást a

Langlands-programban. Ezért kérték fel Karit, engem és még két
matematikust, hogy írjunk egy pályázatot, amit Doug majd bemutat a
DARPA igazgatójának. Azt várták, hogy az igazgató jóváhagyja a témát, és
így kapunk egy többmilló dolláros kutatási támogatást a témára.

Az igazat megvallva, eleinte kételkedtünk. Járatlan ösvény volt ez: egyetlen

általunk ismert matematikus sem kapott ilyen nagyságrendű támogatást
korábban. Általában a matematikusok viszonylag kis egyéni támogatást
kaptak az NSF-től (utazási támogatást, némi támogatást
doktoranduszoknak, esetleg valamennyi fizetést a nyári hónapokra). A mi
esetünkben tucatnál is több matematikus munkájának koordinálása volt a
cél, annak érdekében, hogy egy hatalmas kutatási területre koncentráljunk.
Mivel a támogatás összege igen nagy, tudtuk, hogy ezzel a közfigyelem
centrumába kerülünk, és valószínűleg kollégáink majd gyanakvóak és
féltékenyek lesznek velünk szemben. Felismertük, hogy ha jelentős
haladást nem érünk el, akkor nevetségessé fogunk válni, és egy ilyen bukás
azt is eredményezheti, hogy a jövőben a DARPA nem támogat tiszta
matematikai kutatásokat.
Félelmeink dacára szerettünk volna jelentős haladást elérni a Langlands-
programban. Továbbá izgalmasnak és vonzónak tűnt, hogy a matematikai
kutatások hagyományos konzervatív támogatási formáit most egy ígéretes
matematikai ágazat igen jelentős támogatásával válthatjuk fel. Egyszerűen
nem tudtunk nemet mondani.

A következő kérdés az volt, hogy mire koncentráljunk a kutatásunkban. A

Langlands-program véleményünk szerint többirányú és a matematika
számos ágára vonatkozik. Ebben az általános témában fél tucat pályázatot
is könnyűszerrel be tudnánk nyújtani. Választanunk kellett, és mi úgy
határoztunk, hogy a szerintünk legnagyobb rejtélyre koncentrálunk, a
Langlands-program és a kvantumfizikai dualitás közötti lehetséges
kapcsolatra.

Egy héttel később Doug bemutatta pályázatunkat a DARPA igazgatójának,

és az mindent összevetve sikeres volt. Az igazgató jóváhagyta programunk
többmillió dolláros kutatási támogatását az elkövetkező három évre.
Amennyire tudom, eddig az időpontig ez volt a legnagyobb összegű
támogatás, amelyet tiszta matematikai kutatásra valaha is adtak.
Természetesen fontos eredményeket vártak tőlünk. Izgalmas, egyben
nyomasztó pillanat volt ez.

Szerencsénkre Ben Mann az NSF-től a DARPA-hoz került

programigazgatónak, és ő lett a mi programunk felelőse. Az első
találkozásunktól kezdve nyilvánvaló volt, hogy egyedül Ben az, aki
alkalmas erre a posztra. Megvolt benne a képzelőerő és a bátorság, hogy
felvállaljon egy igen kétséges, ugyanakkor komoly eredményekkel
kecsegtető programot, megtalálja hozzá a megfelelő embereket, és segítse
őket, hogy a legteljesebben kifejleszthessék elképzeléseiket. Lelkesedése
megfertőzött és energiával töltött fel mindenkit. Nagyon szerencsések
voltunk, hogy Ben állt a kormányrúdnál. Töredékét sem értük volna el az
eredményeinknek az ő vezetése és támogatása nélkül.

Első ténykedésemként küldtem egy e-mailt Edward Wittennek,

beszámoltam neki a támogatásokról, és megkérdeztem, csatlakozna-e
hozzánk. Fizikai és matematikai ismeretei miatt Witten különleges
helyzetben volt, feltétlenül szükségünk volt rá. Első rekciója tartózkodó
volt. Gratulált a támogatáshoz, de világossá tette, hogy jelenleg igen sok
témán dolgozik, és ne számítsunk a részvételére.

Szerencsénkre Peter Goddard-t, egyike azon fizikusoknak, akik az

elektromágneses dualitást felfedezték a nem-abeli mérceelméletben, éppen
akkor nevezték ki a princetoni Institute for Advanced Study igazgatójának.
Újabb kutatásai a Kac–Moody-algebrák reprezentációs elméletéhez
kapcsolódtak, és ezért már több konferencián is összefutottam Peterrel.

Különösen jól emlékszem egyik találkozásunkra. Ez 1991 augusztusában

történt, amikor Kiotóban voltunk a University of Japan-ön rendezett
matematikai és kvantumfizikai konferencián. A konferencia félidején igen
nyugtalanító hírt kaptunk: puccs történt a Szovjetunióban. Úgy tűnt, hogy
az autoriter rendszer visszatér a hatalomba és a peresztrojka vereséget
szenved. Ez azt jelenti, hogy a határok megint le lesznek zárva, és lehet,
hogy évekig nem láthatom a családomat. A szüleim rögtön telefonáltak,
elmondták, mi történt, de hozzátették: ne aggódjak értük, bármi is történik,
ne menjek vissza Oroszországba. Búcsúzkodván felkészültünk a
legrosszabbra. Az sem volt világos, hogy egyáltalán telefonon tudunk-e
majd beszélni a közeljövőben.

Azok a napok nagy izgalomban teltek. Egyik éjszaka a vendégházak közös

társalgójában jó barátommal, a fizikus Fegya Szmirnovval néztük a japán
televízió adását, és próbáltuk kitalálni, mi történhet Moszkvában. Az
épületben mindenki más mélyen aludt. Egyszer csak, úgy hajnali 3 fele
Peter Goddard beállított a társalgóba, kezében egy üveg Glenfiddich
whiskyvel. Megkérdezte tőlünk, hogy mik a legfrissebb hírek, aztán
mindannyian ittunk egy pohárral. Majd ő visszament aludni, de
ragaszkodott hozzá, hogy a maradék ital – együttérzése jelképeként –
maradjon nálunk.

A következő napon, nagy megkönnyebbülésünkre, a puccsot leverték.

Borja Feiginről (aki szintén részt vett a konferencián) és rólam megjelent
egy fénykép az egyik vezető japán újság, a Jomiuri címoldalán, amint
mosolyogva és öklünket rázva ünnepelünk.

Küldtem Peternek egy e-mailt, melyben emlékeztettem őt erre az epizódra,

és elújságoltam neki, hogy elnyertünk egy DARPA kutatási támogatást.
Javasoltam, hogy szervezzünk egy konferenciát az Institute for Advanced
Study-ban, abból a célból, hogy az ott összegyűlt fizikusok és
matematikusok megvitathassák a Langlands-programot és a fizikai dualitás
témáját. Ilyen módon próbáltunk közös alapot találni a rejtély együttes
megoldására.

Peter válasza minden reményünket felülmúlta. A konferencia

megszervezésében teljes támogatásáról biztosított bennünket.

Az intézet tökéletes helyszín az ilyen konferenciák számára. 1930-ban

alapították független kutatási központ gyanánt. Otthont adott Albert
Einsteinnek (aki itt töltötte élete utolsó húsz évét), André Weilnek, John
von Neumann-nak, Kurt Gödelnek, és még sok más kimagasló tudósnak. A
jelenleg itt dolgozók is hasonlóan kiemelkedő tudósok, itt dolgozik maga
Robert Langlands, aki 1972 óta professzor (jelenleg emeritusz), továbbá
Edward Witten. Az intézet két másik fizikusa, Nathan Seiberg és Juan
Maldacena a kvantumfizikához szorosan kapcsolódó témákban folytat
kutatást, az intézet számos matematikusa, például Pierre Deligne és Robert
MacPherson, a Langlands-programhoz kapcsolódó témákon dolgozik.

A Goddard-ral folytatott levelezés eredményeként elterveztünk egy

előzetes találkozót 2003 decemberének elejére. A terv szerint Ben Mann,
Kari Vilonen és én mennénk Princetonba, továbbá Goddard is megígérte,
hogy eljön. Meghívtuk Wittent, Seiberget, MacPhersont és Mark Goreskyt,
aki ugyancsak az intézet matematikusa; ő, Kari és én közösen irányítjuk a
DARPA-kutatást. (Meghívtuk még Langlands-ot, Maldacenat és Deligne-t,
de ők más elfoglaltságuk miatt nem tudtak résztvenni a találkozón.)

Az összejövetel a tervek szerint délelőtt 11-kor kezdődött az intézet

kávézója melletti teremben. Ben, Kari és én már negyed órával a hivatalos
kezdési időpont előtt megérkeztünk. Senki más nem volt ott rajtunk kívül.
Idegesen járkáltam fel és alá, képtelen voltam másra gondolni, mint arra,
hogy eljön-e Witten – ő volt ugyanis az egyetlen meghívott, aki nem jelzett
vissza.

Öt perccel a hivatalos kezdés előtt kinyílt az ajtó –, és megjelent Witten!

Ekkor már éreztem, hogy ebből valami jó dolog fog születni.
Pár perccel később a többi résztvevő is megérkezett. Körbeültünk egy nagy
asztalt. A szokásos üdvözléseket és rövid beszélgetéseket csönd követte.
Minden szem rám szegeződött.

Köszönöm mindannyiotoknak, hogy eljöttetek – kezdtem. – Már egy ideje

ismert, hogy a Langlands-programban és az elektromágneses dualitásban
van valami közös. De annak pontos megértése, hogy mi is történik itt,
számos próbálkozásunk ellenére valahogy mindig kicsúszik a kezünkből.
Úgy gondolom, hogy eljött e rejtély megfejtésének az ideje. Rendelkezésre
állnak a szükséges anyagi források is, hiszen kifejezetten ilyen irányú
kutatás céljára kaptuk a DARPA bőkezű támogatását.

Körben mindenki bólogatott. Peter Goddard közbekérdezett: – Mi a

javaslatod, hogyan induljunk el?

A találkozó előtt Kari, Ben és én különböző szituációkat játszottunk el, így

jól fel voltam készülve.

– Azt javaslom, hogy szervezzünk egy konferenciát itt az intézetben.

Hívjuk meg azokat a fizikusokat, akik a kapcsolódó területeken dolgoznak,
és szervezzünk előadásokat, amelyeket matematikusok tartanak a
Langlands-program jelenlegi állásáról. Majd ezután együtt beszéljük meg a
kvantumfizikával való lehetséges kapcsolatokat.

Ekkor minden szem Wittenre, a kvantumfizikusok vezetőjére szegeződött.

Az ő reakciója döntőnek számított. A magas és tiszteletet parancsoló
külsejű Witten olyan intellektuális erőt sugároz, hogy az ember szinte
megfélemlítve érzi magát a jelenlétében. Amikor beszél, állításai pontosak
és hibátlanok, törhetetlen logikán alapszanak. Ilyen alkalmakkor gyakran
lecsukja a szemét, és fejét is lehajtja. Ezt tette ebben a pillanatban is.

Mindnyájan türelmesen vártunk. Egy percnél kevesebb idő telt el, de

számomra örökkévalóságnak tűnt. Végül Witten megszólalt: – Jó ötletnek
tűnik. Mikorra tervezed ezt a konferenciát?

Ben, Kari és én nem tudtunk nem egymásra nézni. Witten velünk tartott, és
ez nagy győzelmet jelentett számunkra.
Rövid tanácskozás után megegyeztünk egy mindannyiunk számára
megfelelő időpontban, és ez 2004. március 8–10. volt. Ezek után valaki
megkérdezte, kik legyenek a konferencia résztvevői és az előadói.
Felmerült néhány név, és megállapodtunk, hogy a listát később
véglegesítjük, e-mail útján tartjuk a kapcsolatot egymással, és hamarosan
kiküldjük a meghívókat. Ezzel a találkozó befejeződött. Mindez nem vett
igénybe 15 percnél több időt.

Szükségtelen magyarázni, hogy Ben, Kari és én mennyire elégedettek

voltunk. Witten megígérte, hogy segít a szervezésben (ami természetesen
hatalmas vonzerő a meghívottak szemében) és aktívan részt vesz a
konferencián is. Természetesen reméltük, hogy Langlands is részt vesz a
konferencián, ahogy a téma iránt érdeklődő és az intézetben dolgozó többi
fizikus és matematikus is. Első célunkat elértük.

A következő néhány napban elkészítettük a meghívottak végleges listáját,

és egy héttel később elküldtük a meghívásokat. Ez a következőképpen
szólt:

Ezennel meghívjuk Önt egy informális konferenciára, melynek témája a

Langlands-program és a fizika. A konferencia helye a princetoni Institute
for Advanced Study, időpontja 2004. március 8–10. A konferencia célja,
hogy a fizikusoknak bemutassuk a geometriai Langlands-programban elért
legújabb eredményeket, azért, hogy lehetséges kapcsolatot találjunk a
kvantumtérelmélettel. Számos bevezető előadást fognak tartani
matematikusok, és lesz bőségesen idő informális tanácskozásokra is. A
konferencia a DARPA anyagi támogatásával valósul meg.

A hasonló konferenciák résztvevőinek száma általában 50–100 között

mozog. Gyakran megtörténik, hogy az előadók megtartják előadásukat,
aztán a hallgatóság udvariasan hallgat. Néhány résztvevő talán tesz fel
kérdéseket az előadás végén, néhányan esetleg elbeszélgetnek az előadóval
az előadás után. Mi egészen mást képzeltünk el. Olyan dinamikus eseményt
szerettünk volna, amelyen ötleteket gyűjthetünk – nem egy szokványos
konferenciát. Ezért csak körülbelül 20 emberrel számoltunk. Reméltük,
hogy ez a fajta szervezés ösztönzi a résztvevők közötti vitát és kötetlen
párbeszédet.
Már az első találkozónkat is így szerveztük meg 2003 novemberében a
University of Chicago-n. Kis számú matematikus résztvevőt hívtunk meg,
természetesen Drinfeld és Beilinson (akik a University of Chicago
professzorai voltak már néhány éve) a meghívottak között szerepelt. A
konferencia sikeres volt, és bebizonyította, hogy ez a szervezési forma jól
működik.

Elhatároztuk, hogy Kari, Mark Goresky és én fogunk beszélni, továbbá egy

volt doktorandusz diákom, David Ben-Zvi (aki akkor már az austini
University of Texas-on volt professzor) is előad. Négy részre osztottuk fel
az anyagot, és mindegyikünk előadott egy részt. Az előadásokban a
Langlands-program alapelveit kellett elmagyaráznunk fizikusoknak, akik
nem voltak jártasak a témában. Ez bizony nem volt könnyű feladat. A
konferenciára készülvén többet akartam tudni az elektromágneses
dualitásról. Az elektromos erő hatására az elektromos töltésű tárgyak
vonzzák vagy taszítják egymást attól függően, hogy a töltésük azonos vagy
ellentétes előjelű. Például az elektronnak negatív elektromos töltése van, a
protonnak a töltése pozitív (ami ellentétes előjelű). A közöttük lévő
vonzóerő következtében az elektron kering az atommag körül. Az
elektromos erő úgynevezett elektromos mezőt generál. Ezt láthatjuk
működésben villámláskor, amit a nedves és meleg levegő elektromos
mezőn való átáramlása okoz.

img41
Shane Lear fotója (NOAA fényképtár)

A mágneses erő eredete más. Ez egy olyan erő, melyet mágnesek vagy
elektromosan töltött részecskék hoznak létre. A mágnesnek két pólusa van,
északi és déli. Amikor két mágnest ellentétes pólussal helyezünk egymással
szembe, akkor vonzzák, míg az azonos pólusok taszítják egymást. Földünk
egy hatalmas mágnes, ez a mágnes hat az iránytűre. Bármely mágnes
mágneses mezőt hoz létre, amit világosan mutat a következő oldalon
látható ábra.

Az 1860-as években James Clerk Maxwell brit fizikus tökéletes

matematikai elméletet dolgozott ki az elektromos és mágneses mezőkre.
Egy, ma az ő nevével jelzett differenciálegyenlet-rendszerrel írta le ezeket a
mezőket. Gondolhatnánk, hogy ezek hosszú és bonyolult egyenletek,
valójában mégis egyszerűek: összesen négy egyenlet, amelyek meglepően
szimmetrikusak. Kiderült, hogy ha az elméletet vákuum esetén (tehát anyag
jelenléte nélkül) tekintjük, és felcseréljük az elektromos és mágneses
mezőket, az egyenletrendszer nem fog megváltozni.5 Más szavakkal, a két
mező felcserélése az egyenletek szimmetriája. Ezt elektromágneses
dualitásnak nevezik. Azt jelenti, hogy az elektromos mező és a mágneses
mező között szimmetrikus kapcsolat van: mindegyik hat a másikra, de
pontosan ugyanúgy.

img42
Dayna Mason fotója6

Nos, Maxwell gyönyörű egyenletei a klasszikus elektromágnesességet írják

le abban az értelemben, hogy ez az elmélet jól működik nagy távolságok és
alacsony energia esetén. De kis távolságok és nagy energia esetén a két
mező viselkedését az elektromágnesesség kvantumelmélete írja le. A
kvantumelméletben ezek a mezők elemi részecskékből, fotonokból állnak,
melyek más részecskékkel vannak kölcsönhatásban. Ezt az elméletet
kvantumtérelméletnek nevezik.

Hogy a keveredést elkerüljük, hangsúlyozni szeretném, hogy a

kvantumtérelméletnek két különböző jelentése van: tágabb értelemben egy
egyetemes matematikai nyelv, melyet az elemi részecskék viselkedésének
és kölcsönhatásainak leírására használnak; de ugyanakkor jelentheti az
ilyen viselkedések speciális modelljét is – például ebben az értelemben a
kvantum-elektromágnesesség is egy kvantumtérelmélet. Én legtöbbször
ebben az utóbbi értelemben fogom használni a kifejezést.

Bármely ilyen elméletben (vagy modellben) bizonyos részecskék

(elektronok vagy kvarkok) az anyag építőelemei, míg mások (a fotonok) az
erő közvetítői. Minden egyes részecskének különféle jellemzői lehetnek:
jól ismert példa a tömeg vagy az elektromos töltés, kevésbé ismert például
a „spin”. Egy adott kvantumtérelmélet nem más, mint egy recept ezek
összekapcsolására.

A „recept” szó valóban nagyon hasznos analógia: gondoljunk úgy a

kvantumtérelméletre, mintha egy konyhai recept lenne. Ekkor a főzendő
étel hozzávalói a részecskék megfelelői, a hozzávalók elegyítése megfelel a
részecskék kölcsönhatásainak.

Nézzük az orosz céklaleves receptjét, ami nagy kedvenc hazámban. Anyám

készíti a legjobban (természetesen!). Így néz ki (a kép apám műve):

img43

Nyilvánvaló, hogy anyám receptjét titokban tartom. De íme egy recept,

amit az internetről vettem:

8 bögre húslé (marhahúslé vagy zöldségleveslé)

1 font csontos marhalábszár
1 nagy hagyma
4 nagy hámozott cékla
4 megtisztított sárgarépa
1 nagy krumpli, hámozva
2 bögre szeletelt káposzta
3/4 bögre finomra vágott friss kapor
3 leveseskanálnyi borecet
1 bögre tejföl
só
bors

Képzeljük azt, hogy a mi kvantumtérelméletünknek ezek az összetevők

adják a „részecsketartalmát” . Mit jelenthet a dualitás ebben az
összefüggében? Egyszerűen azt jelenti, hogy néhány hozzávalót
(„részecskét”) másikra cserélhetünk, úgy, hogy azért a teljes összetétel
ugyanaz maradjon.

Itt egy minta a dualitás lehetséges működésére:

cékla → sárgarépa
sárgarépa → cékla
hagyma → krumpli
krumpli → hagyma
só → bors
bors → só

A többi összetevő változatlan marad a dualitás során, azaz

húsleves → húsleves
marhalábszár → marhalábszár

és így tovább.

Mivel a kicserélt összetevők mennyisége ugyanaz, a recept változatlan

marad! Ezt jelenti a dualitás.

Ha azonban a céklát például a krumplival cseréljük fel, akkor már egy

másik receptet kapunk, amelyben négy krumpli és egy cékla szerepel. Nem
próbáltam ki, de szerintem rémes íze lehet.

Ebből a példából nyilvánvaló, hogy egy receptben a szimmetria ritka

tulajdonság, és a szimmetria alapján megtudhatunk valamit az ételről. A
sárgarépa és a cékla felcserélhetősége – változatlan eredmény mellett – azt
jelenti, hogy a céklalevesünk e két összetevőt egyensúlyban tartja.

Térjünk vissza a kvantum-elektromágnesességhez. Amikor itt dualitásról

beszélünk, akkor ez azt jelenti, hogy lehetséges úgy felcserélni
részecskéket, hogy közben az elmélet változatlan marad. Elektromágneses
dualitás esetén azt akarjuk, hogy minden „elektromos dologból” „mágneses
dolog” legyen, és megfordítva. Tehát, például egy elektromos töltéssel
rendelkező elektron (ami a levesünkben a cékla lehetséges megfelelője)
felcserélhető legyen egy mágneses részecskével (levesünkben a
sárgarépával).

Ilyen részecske létezése ellentmond mindennapi tapasztalatunknak: egy

mágnesnek mindig két pólusa van, és ezek szétválaszthatatlanok! Ha egy
mágnest kettétörünk, mindkét darabnak megint két pólusa lesz.
Mágneses elemi részecskék, vagyis mágneses monopólusok létezését a
fizikusok az elméletben mégis feltételezik – elsőként éppen Paul Dirac, a
kvantumfizika atyja élt ezzel a feltételezéssel 1931-ben. Megmutatta, hogy
ha megengedjük azt, hogy valami furcsaság történjen a mágneses mezővel
a monopólus pozíciójában (ezt a matematikusok a mágneses mező
„szingularitásának” nevezik), akkor a monopólus mágneses töltést fog
hordozni.

Sajnos a mágneses monopólust még nem fedezték fel kísérletileg, így nem
tudjuk, hogy létezik-e a természetben. Ha nem létezik, akkor
elektromágneses dualitás sem létezik kvantumszinten a természetben.

A kérdés nem eldöntött. Ennek ellenére megpróbálhatunk felépíteni egy

olyan kvantumtérelméletet, amely közelítőleg helyesen írja le a
természetben tapasztalható jelenségeket, s amelyben létezik
elektromágneses dualitás. Visszatérve a konyhai hasonlatunkhoz,
megpróbálunk „kifőzni” új elméleteket, melyek rendelkeznek dualitással.
Kicserélhetjük a hozzávalókat és a szükséges mennyiségeiket a receptben,
némelyiket elhagyhatjuk, másokat hozzátehetünk és így tovább. Egy ilyen
„kísérleti konyha” változatos eredményekhez vezethet. Nem biztos, hogy
„megennénk” képzeletbeli ételeinket. De akár ehető az étel, akár nem,
megálmodott konyhánkban megéri megvizsgálni a tulajdonságait – talán ad
valami ötletet az ehető ételek elkészítéséhez (azaz a világegyetemünket
leírni képes modellhez).

Ez a próbálgatásos „modellépítés” olyan út, amelyen a kvantumfizika az

évtizedek során haladást ért el (ahogy ez a a konyhaművészetben is
történik). A szimmetria igen erős vezérlőelv, melyet felhasználnak az efféle
modellek megalkotására. Minél szimmetrikusabb egy modell, annál
könnyebb a vizsgálata.

Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy kétféle elemi részecske van:

fermion és bozon. A fermionok (elektronok, kvarkok stb.) az anyag
építőelemei, míg a bozonok (például a fotonok) hordozzák az erőt. A
nehezen megfogható Higgs-részecske, melyet nemrégiben a Genf alatti
nagy hadrongyorsítóban találtak meg, szintén bozon.
Van egy alapvető különbség a két részecsketípus között: két fermion nem
lehet azonos állapotban egyidejűleg, míg bármennyi bozon igen. Mivel
viselkedésük alapvetően különböző, a fizikusok sokáig azt feltételezték,
hogy a kvantumtérelmélet bármilyen szimmetriája meg kell őrizzen
valamilyen különbséget a fermionok és a bozonok között – azaz a
természet megtiltja ezek keveredését. Az 1970-es évek közepén több
fizikus mégis felvetett egy először kissé habókosnak tűnő ötletet:
lehetséges egy új típusú szimmetria, melyben a bozon és a fermion
felcserélhető. Ezt elnevezték „szuperszimmetriának”.

Niels Bohr, a kvantummechanika egyik megteremtője mondta Wolfgang

Paulinak: „Egyetértünk abban, hogy az elméleted őrült. A kérdés, ami
elválaszt bennünket, az az, hogy elég őrült-e ahhoz, hogy korrekt legyen.”

Nem tudjuk, létezik-e szuperszimmetria a természetben, de a fogalom

népszerűvé vált. Ennek oka, hogy a hagyományos kvantumtérelmélet sok
bosszantó problémáját sikerült kiküszöbölni a szuperszimmetria
bevezetésével. A szuperszimmetria-elméletek általában elegánsabbak és
könnyebben analizálhatóak.

A kvantum-elektromágnesesség nem szuperszimmetrikus, de van

szuperszimmetrikus kiterjesztése. Hozzáadunk még több részecskét,
bozonokat és fermionokat azért, hogy a kapott elmélet szuperszimmetrikus
legyen.

Fizikusok vizsgálták az elektromágnesesség kiterjesztését a maximális

mennyiségű szuperszimmetriával. Megmutatták, hogy ebben a kiterjesztett
elméletben az elektromágneses dualitás valóban realizálható.

Összefoglalva, nem tudjuk, hogy a kvantum-elektromágneses dualitás

valamely formája létezik-e a valóságban. De azt tudjuk, hogy az elmélet
egy idealizált szuperszimmetrikus kiterjesztésében az elektromágneses
dualitás megjelenik.

Ennek a dualitásnak van egy fontos vonatkozása, amit még nem

említettünk. Az elektromágnesesség kvantumtérelméletének egyik
paramétere az elektron elektromos töltése. Ez negatív, tehát −e, ahol e = 1,
602 ⋅ 10−19 Coulomb. Igen kis szám. Az elektromágnesesség maximálisan
szuperszimmetrikus kiterjesztésének is van egy hasonló paramétere, amit
szintén e-vel jelölünk. Ha végrehajtjuk az elektromágneses dualitást, és
felcserélünk minden elektromost minden mágnesessel, akkor ez egy olyan
elméletet eredményez, ahol az elektron töltése nem marad e, hanem 1/e
lesz.

Ha e kicsi, akkor 1/e nagy lesz. Tehát, ha abból az elméletből indulunk ki,
amelyben az elektron töltése kicsi (és ez a valódi helyzet), akkor a duális
elmélet szerint az elektronnak nagy töltése lesz.

Ez óriási meglepetés! Visszatérve a leveses analógiára, képzeljük e-t a leves

hőfokának. Ekkor a dualitás azt jelentené, hogy ha mondjuk felcseréljük a
sárgarépát a céklával, akkor a hideg céklaleves hirtelen forróvá válna.

Az e ilyen megváltozása valójában kulcsfontosságú az elektromágneses

dualitásnál, és messzemenő következményekkel jár. A kvantumtérelmélet
felépítése olyan, hogy az elmélet akkor kezelhető könnyen, ha a
paraméterek kicsik, mint e. Még azt sem tudjuk a priori, hogy az elmélet
értelmes-e nagy paraméterértékekre. Az elektromágneses dualitás nemcsak
azt mondja, hogy értelmes, de azt is, hogy ekvivalens a kis
paraméterértékek melletti elmélettel. Ez azt jelenti, hogy lehetséges
elméletet konstruálni bármely paraméterértékre. Ez az oka annak, hogy az
ilyenfajta dualitást a kvantumfizika Szent Gráljának tekintik.

A következő kérdésünk az, hogy az elektromágneses dualitás – az

elektromágnesesség és annak szuperszimmetrikus kiterjesztése – mellett
vajon létezik-e a kvantumtérelméletben másfajta dualitás is.

Az elektromos és mágneses erőn kívül még háromféle erő létezik: a

nehézségi erő, amelyet jól ismerünk és értékelünk, továbbá kétféle
nukleáris erő, melyeknek elég egyszerű nevük van: erős és gyenge
kölcsönhatás. Az erős nukleáris kölcsönhatás tartja a kvarkokat az elemi
részecskék, azaz a protonok és a neutronok belsejében. A gyenge
kölcsönhatások különböző átalakulásokat hoznak létre az atomokban és az
elemi részecskékben, például az atomok úgynevezett béta bomlását (ez
elektronok és neutrínók emissziója) és a hidrogénfúziót, amely a csillagokat
látja el energiával.
Ezek igen különböző erők. Kiderült, hogy a gyenge és erős
elektromágneses erők elméletében van valami közös: mindhármat
mérceelméletnek, vagy Yang–Mills-elméletnek nevezzük, két fizikus,
Cheng Ning Yang és Robert Mills tiszteletére, akik 1954-ben közölték
áttörő eredményüket. Már a fejezet elején említettem, hogy a
mérceelméletben létezik egy mércecsoportnak nevezett szimmetriacsoport.
Ez egyben Lie-csoport is, mely utóbbi fogalmat a 10. fejezetben már
tárgyaltuk. Az elektromágnesesség elméletének mércecsoportja az a
csoport, amit már a könyv legelején bevezettem, nevezetesen a körcsoport
(más néven SO(2) vagy U(1)). Ez a legegyszerűbb Lie-csoport, ami egyben
Abel-csoport is. Tudjuk, hogy számos Lie-csoport nemkommutatív csoport,
ilyen az SO(3) csoport, ami a gömb rotációiból áll. Young és Mills ötlete az
volt, hogy megkonstruálták az elektromágnesesség egy olyan
általánosítását, ahol a körcsoportot egy nemkommutatív csoporttal
helyettesítették. Kiderült, hogy a mérceelmélet nemkommutatív
mércecsoportokkal pontosan leírja a gyenge és az erős nukleáris erőket.

A gyenge kölcsönhatások elméletének mércecsoportja az SU(2)-nek

nevezett csoport. Ez épp SO(3) Langlands-duális csoportja, és kétszer
nagyobb nála (ezt a 15. fejezetben tárgyaltuk). Az erős nukleáris erő
mércecsoportja pedig az SU(3)-nak nevezett csoport.7

Tehát a mérceelmélet egységes formátumot ad a négy alapvető erőből

háromnak a leírására (itt az elektromos és a mágneses erőt az
elektromágnesesség részeként egy erőnek tekintjük). A későbbi években
megértették, hogy ez nem csupán három különböző elmélet, hanem egy
egész része: létezik egy Standard Modellnek nevezett elmélet, mely
különböző részekként tartalmazza a három erőt. Így tehát ezt „egységes
elméletnek” nevezzük – ez az, amire Einstein sikertelenül áhítozott élete
utolsó harminc évében (jóllehet akkor még csak két erő, az
elektromágnesesség és a nehézségi erő volt ismeretes).

Már korábban is hosszasan fejtegettük, miért fontos az egyesítés gondolata

a matematikában. Például a Langlands-program egyesített elmélet, abban
az értelemben, hogy jelenségek széles körét írja le különböző matematikai
ágazatokban hasonló módon. Az ötlet, hogy építsünk egyesített elméletet a
lehető legkevesebb alapelvet használva, különösen vonzó a fizikában, és az
is világos, miért. A világegyetem belső működésének lehető legteljesebb
megértésére törekszünk, azt remélve, hogy a végső elmélet – amennyiben
ilyen létezik – egyszerű és elegáns lesz.

Egyszerű és elegáns nem azt jelenti, hogy könnyű. A Maxwell-egyenletek

például mélyértelműek, és bizony komoly erőfeszítést igényel a
megértésük. Mégis egyszerűek abban az értelemben, hogy a lehető
leggazdaságosabban fejezik ki az elektromos és mágneses erők
tulajdonságait. Elegánsak is. Akárcsak Einstein nehézségi erőre vonatkozó
egyenletei, vagy a nemkommutatív mérceelmélet egyenletei, melyeket
Yang és Mills fedezett fel. Az egyesített elmélet mindezt összekötné, mint
egy szimfónia, melyben összefonódnak a különböző hangszerek hangjai.

A Standard Modell egy lépést jelent ebbe az irányba, és kísérleti

megerősítése (beleértve a Higgs-bozon közelmúltbeli felfedezését)
győzelem volt. Ez azonban nem a világegyetem végső elmélete: egy dolgot
nem tartalmaz, nevezetesen a gravitációs erőt, mely épp a legnehezebben
megfogható kölcsönhatástípus. Einstein általános relativitáselmélete jó
értelmezését adja a nehézségi erőnek klasszikus feltételek, vagyis nagy
távolságok mellett, de még mindig nincs olyan, kísérletileg is igazolható
kvantumelmélet, amely a nehézségi erőt kis távolságokon is leírná. Ha csak
a természetben lévő három erőre koncentrálunk, a Standard Modell még
akkor is túl sok megválaszolatlan kérdést hagy, és nem számol egy
hatalmas mennyiségű, a csillagászok által megfigyelt anyagfajtával (amit
„sötét anyagnak” hívnak). Így hát a Standard Modell csupán a végső
szimfónia részleges vázlatának tekinthető.

Egy dolog világos: a végső szimfónia utolsó kottája a matematika nyelvén

lesz megírva. Tény, hogy miután Yang és Mills megírták híres cikküket,
amelyben bevezették a nemkommutatív mérceelméletet, a fizikusok
meglepetten ismerték fel, hogy az elmélethez szükséges matematikai
jelölésmódot a matematikusok már több évtizeddel korábban
kifejlesztették, a fizikával való bármely kapcsolat nélkül. Yang, aki Nobel-
díjat is kapott, a következő szavakkal fejezi ki tiszteletét:8

Ez nem egyszerűen öröm volt. Sokkal több, sokkal mélyebb annál: Végül is
mi lehetne rejtélyesebb, döbbenetesebb annál a felismerésnél, hogy a
fizikai világ strukturája szorosan összefonódik mély matematikai
fogalmakkal, olyan fogalmakkal, melyek pusztán a logikában és a formák
szépségében gyökereznek?

A csodának ugyanezt az érzését fogalmazta meg Albert Einstein, amikor

ezt kérdezték9 tőle: „Hogy lehet az, hogy a matematika, ami
végeredményben az emberi gondolkodás terméke, független a
tapasztalattól, oly csodálatra méltóan illik a valóság tárgyaira?” Azok a
fogalmak, amelyeket Yang és Mills használt a természet erőinek leírására, a
matematikában már korábban is megjelentek, mert természetesek voltak a
geometria paradigmáján belül, segítették a matematikusokat abban, hogy a
téma belső logikáját követve haladjanak. Nagyszerű példa ez arra, amit a
Nobel-díjas fizikus Wigner Jenő „a matematika indokolatlan
hatákonyságának nevezett a természettudományokban”.10 Bár a tudósok
évszázadok óta élvezik ennek a „hatékonyságnak” a gyümölcseit, a
gyökereit még mindig kevéssé értik. Úgy tűnik, hogy a matematikai
igazság objektíven létezik, függetlenül mind a fizikai világtól, mind az
emberi agytól. Kétségtelen, hogy mély kapcsolat van a matematikai
gondolatok világa, valamint a fizikai valóság és a tudat között. Ennek
további vizsgálata szükséges. (Mi a 18. fejezetben fogunk még szólni róla.)

Szükségünk van új ötletekre, ha túl akarunk lépni a Standard Modellen.

Egyik ilyen ötlet a szuperszimmetria. Hogy jelen van-e a mi világunkban,
az komoly vita tárgya lehet. Eddig semmi nyomát sem fedezték fel. A
kísérlet az elmélet végső bírája, tehát ameddig a létét be nem bizonyítják
kísérleti úton, a szuperszimmetria csupán elméleti konstrukció marad,
akármilyen szép és csábító is ez az ötlet. De még ha kiderülne is, hogy a
szuperszimmetria nem létezik a való világban, egy alkalmas matematikai
apparátust ad a kezünkbe, amit új kvantumfizikai modellek építésére
használhatunk fel. Ezek a modellek jól közelítik a valóságos folyamatokat,
de gyakran sokkal könnyebb vizsgálni őket éppen a nagyfokú szimmetria
miatt, amellyel rendelkeznek. Reméljük, hogy az ilyen elméletekből
merített ismeretek elvezetnek a világegyetem reális elméletéhez, tekintet
nélkül arra, hogy szuperszimmetria létezik vagy sem.

Ugyanúgy, ahogy az elektromágnesesség elméletének van maximális

szuperszimmetrikus kiterjesztése, a nemkommutatív mérceelméletnek is
van. Ezeket a szuperszimmetrikus elméleteket úgy kapjuk, hogy még több
részecskét, bozonokat és fermionokat, teszünk be a keverékbe azért, hogy a
legtökéletesebb egyensúlyt elérjük közöttük. Vajon természetes-e a kérdés,
hogy ezek az elméletek rendelkeznek-e az elektromágneses dualitás
analógiájával?

Két fizikus, Claus Montonen és David Olive az 1970-es évek végén

megoldotta ezt a kérdést.11 Peter Goddard (az Institute for Advanced Study
leendő igazgatója) korábbi eredménye alapján12 Jean Nuyts és David Olive
meglepő következtetésre jutottak: igenis létezik elektromágneses dualitás a
szuperszimmetrikus, nemkommutatív mérceelméletekben, de ezek az
elméletek általában nem önduálisak, úgy, ahogyan az elektromágnesesség.
Ahogy már említettük, ha minden elektromost mágnesessel helyettesítünk,
és megfordítva, az elektromágnesességnél visszakapjuk ugyanazt az
elméletet, úgy, hogy az elektron töltése invertálódik. De kiderült, hogy ha
ugyanezt tesszük az általános szuperszimmetrikus mérceelméletben egy G
mércecsoporttal, akkor egy másfajta elméletet kapunk. Ez még mindig
mérceelmélet marad, de egy másik mércecsoporttal (és szintén invertált
paraméterekkel, ami az elektron töltésének a megfelelője).

És mi történik a mércecsoporttal a duális elméletben? Kiderült, hogy ez LG

lesz, azaz épp a G csoport Langlands-duális csoportja.

Goddard, Nuyts és Olive fedezte fel ezt az elektromos és mágneses töltések

részletes mérceelméleti elemzésével, egy G mércecsoportot használva. Az
elektromágnesesség szintén mérceelmélet, ahol a körcsoport a
mércecsoport. Itt mindkét töltés értéke egész szám. Amikor felcseréljük
őket, egészek egy halmazát egészek egy másik halmazára cserélünk. Így az
elmélet ugyanaz marad. De megmutatták, hogy az általános
mérceelméletben az elektromos és mágneses töltések értékei két különböző
halmazban vannak. Legyenek ezek Se és Sm. Matematikailag ezek leírhatók
a G mércecsoporttal (az most nem fontos, hogy pontosan hogyan is történik
ez).13

Kiderült, hogy az elektromágneses dualitást tekintve Se válik Sm-mé és Sm

válik Se-vé. Tehát a kérdés az, hogy létezik-e valamely más Gʹ csoport,
amelynél Se az, ami Sm volt G-nél, és Sm az, ami Se volt G-nél (ez szintén
összeegyeztethető kell legyen további adatokkal, melyeket G és Gʹ határoz
meg). Ilyen Gʹ csoport létezése nem nyilvánvaló, de bebizonyították a
létezését és megadták a szerkezetét is. Nem tudták, hogy Gʹ-t már egy
évtizede Langlands többé-kevésbé hasonlóan megkonstruálta, jóllehet az ő
indíttatása egészen más volt. Ez a Gʹ csoport éppen az LG Langlands-duális
csoport.

Mi épp azt a kérdést szeretnénk megoldani a princetoni konferencián, hogy

az elektromágneses dualitás miért vezet ugyanarra a Langlands-duális
csoportra, amelyet a matematikusok egy teljesen más összefüggésben
fedeztek fel.
 17. fejezet

Feltárjuk a rejtett kapcsolatokat

A vonattal New Yorktól mindössze egy órányira lévő

Princeton tipikus északkeleti kisvárosnak tűnik. Az
Institute for Advanced Study, amit csak az Intézetnek nevezünk,
már a külvárosban van, szó szerint az erdőben. A környezet
rusztikus: a tóban kacsák fürdenek, a sima vízben fák
tükröződnek. Maga az intézet, két- és háromemeletes épületek
csoportja, intellektuális hatást kelt. Csak szürcsölöd a tömény
történelmet, ha a folyosókon vagy a könyvtárakban Einstein és
a többi óriás nyomában lépkedsz.
Ide terveztük 2004-ben a konferenciánkat. A rövid határidő
dacára a decemberben szétküldött meghívók hatása
kifejezetten jónak volt mondható. Vagy húszan lehettünk –
ezért, amikor a tanácskozást megnyitottam, azt javasoltam,
hogy mutatkozzunk be egymásnak. Arra gondoltam, meg kell
csípni az oldalamat, hogy felébredjek: Witten és Langlands ott
ültek közel egymáshoz, ahogyan ott volt Peter Goddard is – és
többen a munkatársaik közül a Természettudományi Karról és
a Matematika Karról. Ott volt David Olive is, a Montonen–Olive-
és a Goddard–Nuyts–Olive-cikkek egyik szerzője. Na és velünk
volt Ben Mann is.
Minden a tervek szerint haladt. Lényegében újra elmondtuk
azt a történetet, amit ebben a könyvben már leírtam: a
Langlands-program számelméleti és a harmonikus analízisbeli
eredetét, az áttérést a véges testek feletti görbékre, aztán a
Riemann-felületekre. Elég sok szó esett a Beilinson–Drinfeld-
konstrukcióról, a Kac–Moody-algebrákra vonatkozó, Feiginnel
közös eredményemről és arról, hogy milyen kapcsolatban
vannak a kétdimenziós kvantummezők elméletével.
Eltérően a többi konferenciától, elég sok közvetlen
megbeszélésre került sor az előadók és a hallgatóság tagjai
között. Intenzív találkozó volt, ahol szinte folyamatos
beszélgetések folytak az előadóteremből a kávézóba menet és
vissza.
Witten végig elemében volt. Az első sorban ült, erősen
figyelt, állandóan kérdéseket tett fel, lefoglalva az előadót. A
harmadik nap reggelén ezt mondta nekem: – Délután beszélni
szeretnék, rájöttem, mi folyik itt.
Ebéd után felvázolta a két terület egyik lehetséges
kapcsolatát. Ez a fizikát és a matematikát összekapcsoló új
elmélet kezdete volt, amit ő a munkatársaival, de sokan mások
is évek óta kerestek.
Mint már szó volt róla, André Weil rozetta-kövének
harmadik oszlopában a Riemann-felületek állnak. Ezek mind
kétdimenziósak. Ahogyan a 10. fejezetben elmondtam, a
gömbfelületen – ami a legegyszerűbb Riemann-felület – két
koordináta van: a hosszúság és szélesség. Ezért kétdimenziós.
Minden más Riemann-felület kétdimenziós, mert minden
pontjának van egy kétdimenziós környezete, ami olyan. mint a
sík pici darabja, ezért leírható két független koordinátával.
 Másrészről a mérceelmélet, amelyben az elektromágneses
dualitást tapasztaljuk, a négydimenziós téridőben van
kidolgozva. Witten azt javasolta, hogy „redukáljuk a dimenziót”
négyről kettőre.
A dimenzió redukciója bevett eljárás a fizikában: úgy
közelítünk egy magasabb dimenziós objektumot, hogy csak
néhány koordinátára koncentrálunk, a többit elhanyagoljuk.
Tegyük fel, hogy repülünk, és az utaskísérő a folyosón állva ad
egy pohár vizet. Tegyük fel, hogy az utaskísérő karja a
repülőgép irányára merőleges irányban mozog. A pohár
sebessége két komponensre bontható: az első a repülőgép
sebességvektora, a második az utaskísérő karjának a sebessége,
amikor átadja a pohár vizet. Na de az első lényegesen nagyobb
a másodiknál, és aki mindezt a földről szemléli, nyugodtan
mondhatja azt, hogy a pohár jó közelítésben a repülőgép
sebességével mozog. Ezáltal a kétdimenziós problémát
egydimenzióssá redukáltuk.
A mi esetünkben a dimenzióredukció a következőt jelenti:
olyan geometriai alakzatot (vagy sokaságot) hozunk létre,
amelyik két Riemann-felület terméke. Itt a „termék” szó azt
jelenti, hogy ebben az új alakzatban a koordináták az eredeti
felületek koordinátái együttesen.
Vegyük például két vonal termékét. Minden vonalon egy
koordináta van, tehát a terméknek két koordinátája lesz.
Esetünkben egy síkot kapunk, itt minden pontnak két
koordinátája van. Ezek a két vonal koordinátái együttesen.
 Hasonlóan, egy vonal és egy kör terméke egy henger, ennek
is két koordinátája van, az első lineáris, a második cirkuláris.
 A termékben a dimenziók összeadódnak. Az előbbi
példákban az eredeti dimenzió mindig 1 volt, a termék tehát
kétdimenziós. De egy vonalnak és egy síknak a terméke már
háromdimenziós: 3 = 1 + 2.
Hasonlóan, két Riemann-felület termékének a dimenziója a
dimenzióik összege, ami négy, mert 2 + 2 = 4. Csak két
dimenzióban tudunk Riemann-felületeket rajzolni (ahogyan ezt
eddig többször megtettük), négyben nem, itt tehát a képzelet
már cserbenhagy minket, marad a matematika, de a módszer
ugyanaz lesz, mint két dimenzióban, ahol még segítettek az
ábrák. Ez a lehetőség jól illusztrálja a matematikai absztrakció
erejét, amiről már volt szó a 10. fejezetben.
Na most tegyük fel, hogy az egyik Riemann-felület – legyen
ez X – jóval kisebb a másiknál, ami Σ. Ebben az esetben a
terméket a második Riemann-felület dominálja, a koordináták
effektív szabadságfoka arra koncentrálódik, a termék
leírásában a Σ felületre vonatkozó elméletre hagyatkozhatunk,
amit a fizikusok „effektív” elméletnek neveznek. Az pedig újra
kétdimenziós. Maga a közelítés fokozatosan egyre jobb lesz,
ahogy X méretét csökkentjük (noha persze X hatása még mindig
jelen lesz a termékben). Ezáltal az X és Σ termékeként keletkező
négydimenziós szuperszimmetrikus mérceelmélet a Σ felületen
definiált kétdimenziós elméletre redukálódik.
A további részletek tisztázása előtt nézzük meg, mit értünk
általában kvantummező-elméleten. Például az
elekromágnesesség esetében az elektromos és a mágneses
mezőt három dimenzióban vizsgáljuk. Az ilyen mezőket a
matematikusok vektormezőknek nevezik. Szemléltető példa
lehet erre a szél: A tér minden pontjában a szél sebességének
minden időpillanatban határozott iránya és nagysága van, amit
a pontból kiinduló, megfelelő irányú és nagyságú szakasszal
szokás megjeleníteni. Ez uóbbit nevezik a matematikusok
vektornak. A tér pontjaihoz rendelt vektorok együttese a
vektormező. Sokszor láthattunk már ilyet, amikor a
meteorológusok a széljárást illusztrálják.
Hasonlóan, egy adott mágneses tér minden pontjában adott
egy irány és egy nagyság, ahogyan azt a 232. oldal ábráján
láthatjuk. Ez tehát ugyancsak vektormező. Más szavakkal,
törvény írja elő, hogy adott pontban mekkora a mágneses tér
ereje. Nem meglepő módon a matematikusok „leképezésről”
beszélnek: a tér pontjait leképezzük egy vektortér elemeire. Ha
pedig a mágneses tér időbeli változására vagyunk kíváncsiak,
akkor a négydimenziós teret képezzük le a háromdimenziós
vektortérbe. (Mint amikor a tévében a széltérképet
animációban látjuk.) Hasonlóan, tetszőleges elektromos mező
leírható a négydimenziós euklideszi térnek a háromdimenziós
vektortérbe történő leképezésével. Az elektromágnesesség ezt a
két hozzárendelést együttesen leíró elmélet.
Az elektromágnesesség klasszikus elméletében a két teret
együttesen az úgynevezett Maxvell-egyenletek írják le,
amelyekre egyetlen megoldás található. Ezzel szemben a
kvantumelméletben az összes lehetséges együttes
hozzárendelést tekintjük. Minden hozzárendelésnek van egy
súlya, és a kvantumkalkulus e súlyok szerinti átlagolást jelent.
Úgy választjuk meg ezeket a súlyokat, hogy a Maxvell-
egyenletek megoldása játssza a domináns szerepet, de a többi
hozzárendelés is szóhoz jusson, ha kisebb jelentőséggel is.
A téridőről valamilyen vektortérbe történő leképezés sok
más kvantummező-elméletben szerepel (például a nem-abeli
mérceelméletben). De nem minden kvantummező-elmélet
támaszkodik vektorokra. Ezek egyikét szigma-modellnek
nevezik. Ebben a téridőhöz görbült geometriai alakzatokat,
vagyis sokaságokat rendelünk. Ezt a sokaságot képsokaságnak
nevezzük. A képsokaság lehet például egy gömb felülete. Noha
kezdetben a szigma-modelleket a négydimenziós téridőben
tanulmányozták, az eredeti tér tetszőleges dimenziójú lehet.
Akárhogyan választjuk is meg a téridő, valamint a képtér
szerepét játszó sokaságot, egy konkrét szigma-modellt kapunk.
Vehetünk a téridő helyett mondjuk valamilyen kétdimenziós
Riemann-felületet, a képsokaság szerepét pedig játszhatja a
SO(3) Lie-csoport. Ebben az esetben a megfelelő szigma-modell
egy Riemann-felület pontjaihoz az SO(3) csoport elemeit
rendeli.
Az alábbi ábra egy ilyen leképezést mutat: bal oldalon
látható egy Riemann-felület, a jobb oldalon a képsokaság, magát
a leképezést a nyíl jelenti; ez adja meg azt a szabályt, amely a
Riemann-felület minden egyes pontjához a képsokaság
valamely pontját rendeli.
 A klasszikus szigma-modellben mindig egyetlen leképezést
vizsgálunk, amely a téridőből a képsokaságba visz, és megoldja
a mozgásegyenletet (ami az elektromágnesesség Maxwell-
egyenletének a megfelelője). Az ilyen leképezéseket
harmonikusoknak nevezik. A kvantum-szigmamodellben
minden lehetséges leképezést számításba veszünk valamilyen
súllyal, ha ki akarunk számolni egy mennyiséget, amilyen
például az úgynevezett korrelációs függvény.

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez: Mi az a kétdimenziós

kvantummező-elmélet, amit dimenzióredukcióval kapunk, ha
azt a négydimenziós szuperszimetrikus Σ × X feletti
mérceelméletre alkalmazzuk, ahol G a mércecsoport és az X
méretét egyre kisebbre vesszük? Kiderül, hogy található egy
olyan M sokaság, amelyet az X Riemann-felület és az eredeti G
mércecsoport határoz meg, és a redukció a Σ-ról M-be vivő
szigma-modell kiterjesztése lesz. Ezt a jelölésünknek is
tükröznie kell, ezért M(X, G)-vel jelöljük.[1]
Már a csoportok esetében is láttuk (a 2. fejezetben), hogy a
fizikusok kemény munkával felfedeztek valamit, ami
egyszerűen ott volt az orruk előtt. Most is ez történt. Ennek a
sokaságnak még a neve is ismert, ez a Hitchin-féle modulustér és
Nigel Hitchin oxfordi matematikus fedezte fel az 1980-as évek
közepén. Azt még megérti az ember, hogy a fizikusokat miért
izgatják ezek a terek – a négydimenziós mérceelmélet
dimenzióredukciójakor tűnnek fel –, de hogy egy
matematikusnak honnan jut ilyesmi az eszébe, az már
egyáltalán nem nyilvánvaló.
Nagy szerencsénkre erről maga Nigel Hitchin részletesen
beszámol,[2] és ez a történet megint jól példázza a fizika és a
matematika összefonódását napjainkban. Az 1970-es évek
végén Hitchin, Drinfeld és két másik matematikus, Michael
Atiyah és Jurij Manyin vizsgálni kezdték az úgynevezett
insztanton-egyenleteket, amivel a fizikusok a mérceelméleteket
vizsgálva találkoztak. Ezeket az insztanton-egyenleteket sima
négydimenziós téridőben írták fel. Négyről háromra történő
dimenzióredukcióval Hitchin az insztanton-egyenletekből a
sima háromdimenziós térbeli monopólus-egyenleteket kapta.
Ezek fizikai szempontból is érdekesek voltak, és kiderült, hogy
speciális struktúrájuk van.
Ezek után természetesen felmerül a kérdés: mi történik, ha a
dimenziót négyről kettőre csökkentjük? Sajnos a fizikusok,
látva, hogy ezeknek az egyenleteknek nincs nemtriviális
megoldásuk a sima kétdimenziós térben (vagyis a síkon),
felhagytak ezeknek az egyenleteknek a vizsgálatával. De
Hitchin észrevette, hogy ezeket az egyenleteket tetszőleges
Riemann-felületen (amilyen a fánk vagy a perec) értelmezni
lehet. A fizikusok ezt azért nem vették észre, mert akkoriban
(az 1980-as évek elején járunk) nem érdekelte őket az ilyen
görbült terekhez tartozó kvantummezők elmélete. Hitchin
azonban látta, hogy a megoldások matematikailag pont ezeken
a tereken tanulmányozhatóak jól. Úgy vezette be az M(X, G)
modulusteret, mint ezeknek az egyenleteknek az X Riemann-
felületen (a G mércecsoport mellett) kapott megoldásainak a
terét.{10} Rájött, hogy ez különleges sokaság, többek között
érvényes benne a „hiper-Kähler-tulajdonság”, amire akkoriban
nagyon kevés példa volt. Aztán más matematikusok léptek a
nyomába.
Tíz évvel később a fizikusok már érzékelni kezdték, hogy az
ilyen sokaságok fontosak lehetnek a kvantumfizikában, de
érdeklődésük csak azután vált komollyá, hogy Witten és
munkatársai dolgozni kezdtek ezen a területen. Épp erről
szeretnék beszélni. (Érdemes megjegyezni, hogy a Hitchin-féle
modulusterek eredetileg André Weil rozetta-kövének a jobb
oldali oszlopában születtek meg, ma már mégis főként a
Langlands-program középső oszlopában alkalmazzák őket, ahol
a Riemann-felületek szerepét véges testek feletti görbék
játsszák.[3])
A matematika és a fizika kölcsönhatása kétirányú folyamat,
mely mind a két oldalt mozgásban tartja. Időnként valamelyik
partner átveszi a vezető szerepet, aminek hatására a másik
területen új kérdések keletkeznek. Így együtt a két terület
nagyon termékeny.

Mindezek után, látva a dolog matematikai és fizikai oldalát,

alkalmazzuk az elektromágneses dualitást a G mércecsoporthoz
tartozó négydimenziós mérceelméletre. Kapjuk a G csoport LG
Langlands-duálisához tartozó mérceelméletet. (Emlékeztetek
arra, hogy ha a dualitást újra alkalmazzuk, az eredeti G
csoportot kapjuk vissza. Más szavakkal az LG csoport
Langlands-duálisa maga a G.) Következésképpen a G-hez és LG-
hez tartozó effektív kétdimenziós szigma-modellek is duálisak
lesznek. A szigma-modellekre ezt a dualitást
tükörszimmetriának nevezik. Maguknak a megfelelő Hitchin-
féle modulustereknek közvetlenül nincs semmi közük
egymáshoz, ezért ez a tükörszimmetria éppen olyan meglepő,
mint négy dimenzióban az eredeti mérceelméletek
elektromágneses dualitása.
A fizikusok részben a húrelmélet miatt kezdtek érdeklődni
az ilyen típusú kétdimenziós szigma-modellek iránt. Ahogyan
már a 10. fejezetben mondtam, a húrelmélet azt tételezi fel,
hogy a természet alapvető építőelemei nem pontszerűek (tehát
nincs belső geometriájuk, vagyis nulla dimenziójúak), hanem
egydimenziós kiterjedt objektumok, amit húroknak nevezünk.
A húrok lehetnek nyitottak vagy zártak. A nyitottaknak két
végpontjuk van, a zártak hurokszerűek, olyasmik, amilyenekkel
már találkoztunk a 10. fejezetben.
 A húrelmélet szerint ezeknek a pici vonalkáknak a téridőbeli
rezgése teremti az elemi részecskéket és azok kölcsönhatásait.
A húrelméletben akkor van szükség a szigma-modellekre, ha
le akarjuk írni ezeknek a vonalkáknak a mozgását. A szokásos
fizikában egy pontszerű részecske mozgása egydimenziós
útvonalra vezet. Ebben az útvonalban az egyes pontok a
részecske különböző időpillanatokhoz tartozó pozíciói.

A mozgó vonalka viszont egy kétdimenziós felületet hoz

létre. Amikor egy hurok mozog, akkor egy adott pillanathoz
tartozó pozíciója ezen a felületen található hurok.
 Maguk a vonalkák közben élik a maguk életét,
„osztódhatnak” vagy újra egyesülhetnek, ahogyan azt az ábra
mutatja. Ez sokféle Riemann-felületre vezet, tetszőlegesen sok
lyukkal (és határoló körrel). Ezt a vonalka világfelületének
nevezik.
Ezt a trajektóriát ábrázolhatjuk az S négydimenziós téridőbe
ágyazott Σ Riemann-felülettel, vagyis egy Σ-ból S-be mutató
leképezéssel. Ezek pontosan az S képterű Σ feletti szigma-
modellek. Most tehát a dolgok a fejük tetejére vannak állítva: az
S téridő itt a képtér szerepét játssza – mint a leképezés
fogadóállomása – nem úgy, ahogyan az a kvantummező-
elméletben, például az elekromágnességben szokásos.
 A húrelméletben először ezekben a szigma-modellekben
számolunk, aztán a kapott eredményeket az összes lehetséges Σ
felületekre összegezve (azaz vesszük a vonalkának az S
téridőben lehetséges összes pályáját)[4], visszakapjuk az S
téridőhöz tartozó fizikát.
Ma még sok baj van ezzel az elmélettel (nevezetesen
lehetnek benne „tahionok”, a fénynél gyorsabban mozgó elemi
részecskék, amelyek létezését Einstein relativitáselmélete
kizárja). Lényegesen jobb a helyzet, ha a húrelmélet
szuperszimmetrikus kiterjesztésére térünk át. Ezzel megkapjuk
a szuperhúrelméletet. Ám a bajok újratermelődnek: ez az
elmélet csak legalább tíz dimenzióban konzisztens
matematikailag, ami nehezen képzelhető el, hiszen a mi
világunk négydimenziós (három a tér, egy az idő dimenziója).
Még az is előfordulhat, hogy van valahol valamilyen picike
hatdimenziós M sokaság, és az a mi négydimenziós világunkkal
együtt adja a fizikai valóságot – csak ez a sokaság olyan kicsi,
hogy a ma rendelkezésünkre álló eszközökkel nem mutatható
ki. Ha ez a helyzet, akkor egy a már tárgyalthoz (négyről kettőre
redukált) hasonló dimenzióredukcióban élünk: a tízdimenziós
elmélet valamiért négydimenzióssá zsugorodik. Azt reméljük,
hogy ebbe az elméletbe beilleszthető a Standard Modell is és a
kvantumgravitáció is. Ezért folyik ma olyan intenzív kutatás a
szuperhúrelméletben.[5]
És már itt is van az újabb kérdés: milyen lehet ez a
hatdimenziós M sokaság?
Hogy e kérdés súlyát érzékeljük, tegyük fel egy pillanatra,
hogy a szuperhúrelmélet nem tíz, hanem hat dimenzióban
konzisztens. Akkor már csak két dimenzió hiányozna,
valamilyen kétdimenziós M sokaságot keresnénk. Ekkor már
nagyon sok választásunk nem lenne: az M Riemann-felület
jellemezhető lenne a génuszával, vagyis a „lyukak” számával.
Továbbá az is kiderül, hogy ennek a sokaságnak van néhány
szükséges tulajdonsága, melyek egyike a Calabi–Yau-feltétel. Ezt
két matematikus fedezte fel, Eugeno Calabi és Shing-Tung Yau
(talán mondanom sem kell, hogy évekkel korábban, mint ahogy
a fizikusoknak eszébe jutott).[6] Ezt a feltételt a Riemann-
felületek körében csak a tórusz elégíti ki. Nos hát, ha M
kétdimenziós lenne, csakis tórusz lehetne.[7] Mindazonáltal,
ahogyan nő M dimenziója, úgy gyarapodik a lehetőségek száma
is. Egyesek szerint hat dimenzióban már 10500 – ez elképesztően
nagy szám. Vajon ezek közül melyikkel állunk szemben, és
hogyan deríthetjük ezt ki? Ma a húrelméletben ez egy
megválaszolatlan kérdés.[8]
Akárhogyan áll a dolog, annyi biztos, hogy a szigma-
modelleknek döntő szerepük van a szuperhúrelméletben, és
tükörszimmetriájuk elvezethet a szuperhúrelmélet
dualitásához.[9] A húrelmélet mellett más alkalmazásuk is van.
A fizikusok sokat foglalkoznak vele, és nem csak azzal a
speciális esetével, amikor az M képtér hatdimenziós.[10]

Nos, amikor Witten 2004-ben a konferenciánkon felszólalt,

először a dimenzióredukciót (négyről kettőre) arra az esetre
alkalmazta, amikor két mérceelmélet (amelyek mércecsoportja
G és LG) elektromágneses dualitását két szigma-modell
tükörszimmetriájára kell redukálni (itt a képterek a Langlands-
duális G, valamint a LG csoportokhoz tartozó Hitchin-féle
modulusterek). Aztán megkérdezte, van-e ennek a
tükörszimmetriának valami kapcsolata a Langlands-
programmal?
Az általa javasolt válasz ígéretesnek tűnt. A kvantummezők
elméletében általában az úgynevezett korrelációs függvényt
vizsgáljuk, amely a részecskék kölcsönhatását írja le; például
megadhatja annak a valószínűségét, hogy egy bizonyos
részecske keletkezik két másik ütközésekor. De az a helyzet,
hogy a kvantummező-elmélet meglehetősen sokoldalú: túl
ezeken a függvényeken, vannak benne sokkal összetettebb
mennyiségek is, amelyek hasonlóak a 14. fejezetben
Grothendieck szótárával kapcsolatban tárgyalt „kévékhez”.
Ezeket a mennyiségeket „D-bránoknak” vagy egyszerűen csak
„bránoknak” nevezik.
A bránok a szuperhúrelméletben bukkantak fel, nevük a
„membrán” csonkítása. Akkor keletkeznek, ha egy nyitott
vonalka mozgását figyeljük az M képsokaságban. Úgy lehet
legegyszerűbben mindkét végpont helyzetét leírni, ha
feltesszük, hogy egyikük az M valamely B1, másikuk pedig
valamely B2 részhalmazában van. Ez az alábbi ábrán látható,
ahol a vékony görbe a vonalka, és a végpontjai a B1, B2
részhalmazokban vannak.

Ezek a B1, B2 részhalmazok (pontosabban részsokaságok)

szerepet játszanak a szuperhúrelméletben és a
hozzákapcsolódó szigma-modellekben. Ezek a részhalmazok a
bránok prototípusai.[11]
Két szigma-modell tükörszimmetriája ezeknek a szigma-
modelleknek a bránjai közötti kapcsolatra vezet. Ezt a
kapcsolatot az 1990-es évek közepén Maxim Kontsevich fedezte
fel, aki „homologikus tükörszimmetriának” nevezte. Ezután
sokat foglalkoztak vele fizikusok is, matematikusok is.
 Witten úgy gondolta akkor ott Princetonban, hogy ez a
homologikus tükörszimmetria felelhet meg a Langlands-
relációnak.
Itt meg kell jegyezni, hogy kétféle szigma-modell van, az
egyiket „A modellnek”, a másikat „B modellnek” nevezik. Az a
két szigma-modell, amiről szó van, különbözik egymástól: ha az
egyik képtere az M(X, G) Hitchin-féle modulustér (ez az A
modell), akkor a másiké M(X, LG) (ez a B modell). Ennek
megfelelően a bránok neve „A-brán” és „B-brán”. A
tükörszimmetria minden M(X, G) feletti A-bránhoz egy M(X, LG)
feletti B-bránt rendel, és fordítva.[12]
Ha meg akarjuk találni a geometriai Langlands-
megfeleltetést, hozzá kell rendelnünk egy kévét az X
fundamentális csoportjának minden egyes LG-beli

reprezentációjához. Körülbelül így gondolta ezt Witten:

Noha sok kérdés maradt nyitva, Witten előadása áttörést

jelentett, megmutatta az ösvényt, melyen végighaladva
kapcsolatot teremthetünk az elekromágneses dualitás és a
Langlands-program között. Egyfelől új ismereteket hozott be a
modern matematikába, amelyekre a matematikusok korábban
nem gondoltak (legalábbis nem a Langlands-programmal
kapcsolatban): a bránok kategóriáit, a Hitchin-féle
modulustereknek a Langlands-programban játszott speciális
szerepét és az automorf kévék kapcsolatát az A-bránokkal.
Másrészt ezek a fogalmak új ötletekkel látták el a fizikusokat a
kvantumfizika továbbfejlesztéséhez.
A következő két évben Witten Anton Kapusztyinnal, az orosz
származású, Caltech-beli fizikussal közösen kidolgozta a terv
részleteit. A cikkük[13] 2006 áprilisában jelent meg (230
oldalon), és nagy feltűnést keltett mind a fizikusok, mind a
matematikusok körében. A cikk első bekezdésében több olyan
dolog is felmerül, amiről ebben a könyvben már volt szó:

A számelméletben a Langlands-program sok klasszikus és

modern elméletet köt össze, és nagy területet ölel át.
Szerepelnek benne véges testek feletti görbék, amelyeket sok
nevezetes munkában vizsgáltak. Ráadásul a Langlands-program
geometriai verziója messzebbre ment, mind a p-
karakterisztikájú véges testek feletti görbék tekintetében, mind
a közönséges komplex Riemann-felületeket illetően. Ebben a
cikkben a komplex Riemann-felületekre vonatkozó Langlands-
programról lesz szó. Megmutatjuk, hogy ezt a programot
tekinthetjük a kvantumfizika egyik fejezetének. A Langlands-
programról nem tételezünk fel semmilyen előzetes ismeretet;
de a szuperszimmetrikus mérceelmélet, az elektromágneses
dualitás, a szigma-modellek, a tükörszimmetria, a bránok és a
topologikus térelmélet ismeretére szükségünk lesz.
Megmutatjuk, hogy a Langlands-program természetes módon
adódik, ha ezeket a fogalmakat a megfelelő keretbe foglaljuk.
Később, még a bevezetésben Kapusztyin és Witten elismerik
az IAS-ban tartott konferenciánk (speciálisan korábbi
tanítványom, David Ben-Zvi előadásának) jelentőségét mint
kutatásaik kiindulópontját.
Aztán a cikkben kidolgozzák annak a tervnek a részleteit,
amit akkor ott Princetonban Witten ismertetett. Nevezetesen,
tisztázzák az A-bránok és B-bránok struktúráját, a köztük levő
tükörszimmetriát, valamint az A-bránok és az automorf kévék
kapcsolatát.
Mielőtt belefognánk eredményeik értelmezésébe, nézzünk
egy egyszerű példát a tükörszimmetriára. Kapusztyin és Witten
cikkükben a Hitchin-féle modulusterek és a megfelelő szigma-
modellek tükörszimmetriáját feltételezik. Helyettesítsük ezeket
a kétdimenziós tórusszal.
Tekinthetjük a tóruszt két kör szorzatának. Az alábbi ábra
hálózata gyöngysorra emlékeztet:
 Itt a gyöngyök szerepét a vertikális körök játsszák, és a
gyöngyöket összekötő láncnak a horizontális körök
feleltethetőek meg. Ezekre gondolhatunk úgy is, mintha a
tórusz belsejében futnának. A matematikusok azt mondják,
hogy a gyöngysor egy „fibrálás”, ebben a „fibrumok (vagy
rostok)” a gyöngyök, amelyek „bázisa” a lánc. Eszerint a tórusz
olyan fibrálás, amelyben a fibrumok is és a bázis is kör.
Jelöljük R1-gyel az alapkör (lánc) sugarát, és R2-vel a
fibrumkörök (gyöngyök) sugarát. Kiderül, hogy a tükörduális
sokaság ugyancsak tórusz, ebben a körök sugara 1/R1 és 1/R2. A
köröknek ez az inverziója ugyanaz, mint az elektromos töltés
inverziója az elektromágneses dualitásban.
Van tehát két tükörszimmetrikus tóruszunk, az egyik legyen
T. Ebben a sugarak R1 és R2. A másik TV, ebben a sugarak 1/R1 és
1/R2. Vegyük észre, hogy ha T báziskörének a sugara (vagyis R1)
nagy, akkor TV báziskörének a sugara (vagyis 1/R1) kicsi, és
megfordítva. A „nagy” és „kicsi” ilyen felcserélése szokásos a
kvantumfizikában.
Tekintsük a T B-bránjait és TV A-bránjait. Ezeket a
tükörszimmetria párokba rendezi, amit jól értünk, és „T-
dualitásnak” nevezünk (T a tóruszból jön).[14]

A T tórusz feletti B-brán tipikus példája a zéróbrán, ami T

valamelyik p pontja. Kiderül, hogy TV duális A-bránja „szét van
kenve” a TV tóruszon. Anélkül, hogy a részletekbe belemennénk
– mert az messzire vezetne –, legyen elég annyi, hogy ez a TV
feletti A-brán maga a TV tórusz, egy kiegészítő struktúrával
együtt: ez a fundamentális csoport körcsoportbeli
reprezentációja (amiről a 15. fejezetben volt szó). Ezt a
reprezentációt a kiindulásul vett p pont T-beli pozíciója
határozza meg: ezzel létrehoztunk egy kölcsönösen egyértelmű
megfeleltetést T zéróbránjai és a TV-n „szétkent” A-bránok
között.
Ez a jelenség hasonlít ahhoz, ami a jelátvitelben használt
Fourier-analízisben történik. Ha vesszük egy pontszerű jel
Fourier-transzformáltját, egy hullámot kapunk, amely „szét van
kenve” az egész egyenesen, ahogyan az a következő ábrán
látható.

A Fourier-transzformációt tetszőleges jelre alkalmazhatjuk,

és van inverze, amely visszaadja az eredeti jelet. Gyakori, hogy
bonyolult jelekből egyszerűeket kapunk, ez az, amiért a Fourier-
transzformációt alkalmazzuk. Hasonlóan, a tükörszimmetria
összetett bránokat egyszerűekbe visz, és megfordítva.
Kiderül, hogy ez a tórikus szimmetria alkalmazható a
Hitchin-féle modulusterek bránjai közötti tükörszimmetria
leírására is. Szükségünk lesz ezeknek a modulustereknek arra a
fontos tulajdonságára, amit maga Hitchin írt le. Nevezetesen, a
Hitchin-féle modulustér fibrálás. Ez azt jelenti, hogy az egész tér
tóruszok gyűjteménye, a bázis minden pontjához
hozzárendelünk egy tóruszt. A legegyszerűbb esetben a bázis is
és a tórikus fibrumok is kétdimenziósak, és a fibrálás olyan,
mint ami az alábbi ábrán látható (megjegyzem, hogy a bázis
különböző pontjaihoz tartozó fibrumok mérete eltérő lehet):
 Gondolhatunk a Hitchin-fibrálásra úgy is, mintha az egy
doboz fánk lenne, annyi eltéréssel, hogy a fánkok a dobozban
nemcsak a rácspontokban ülnek, hanem minden pontban. Tehát
végtelen sok fánkunk van, aminek a rajzfilmbeli Homer
Simpson biztosan örülne!
Kiderül, hogy a Hitchin-féle modulusterek tükörduálisa –
amely a Langlands-duális csoporthoz tartozik – szintén
fánk/tórikus fibrálás az eredeti bázis felett. (Ahogyan a költő
mondja: „Ó fánkok, fánkok! Mire nem vagytok ti képesek?”) Ez
azt jelenti, hogy az alaptér minden egyes pontjához két
különböző tórikus fibrum tartozik, az egyik az A modell felőli
Hitchin-féle modulustér, a másik a B oldali. Továbbá, ezek a
tóruszok egymás tükörduálisai a már tárgyalt értelemben (ha
az egyikben a sugarak R1, R2, akkor a másikban 1/R1, 1/R2).
Ez az észrevétel lehetővé teszi azt, hogy a duális tórikus
fibrumok tükörszimmetriája alapján vizsgáljuk a duális
Hitchin-féle modulusterek közötti tükörszimmetriát.
 Legyen például p az M(X, LG) modulustér valamelyik pontja.
Tekintsük az ebbe koncentrált zéróbránt. Mi lesz ennek a
tükörszimmetrikus A-bránja M(X, G) felett?

img55

A p pont egy tóruszon van, ami M(X, LG)-nek az alaptér b

pontjához tartozó fibruma (az előző oldalon látható ábra bal
oldali tórusza a B modell oldalon). Vegyük a duális tóruszt,
amely M(X, G)-nek a b ponthoz tartozó fibruma (az ábra jobb
oldalán, ami az A modellnek felel meg). Akkor az ezen a
tóruszon „elkent” A-brán lesz az, amit kerestünk. Ez ugyanaz,
mint amit a tóruszoknál kaptunk.
A tükörszimmetria fibrumokkal történő leírását – duális
tórikus fibrálások alkalmazásával – egy sokkal általánosabb
szituációra Andrew Strominger, Shing-Tung Yau és Eric Zaslow
már korábban is javasolták. Ezt ma SYZ-sejtésnek vagy SYZ-
mechanizmusnak nevezzük.[15] Ez a módszer azért hatékony,
mert a tóruszok tükörszimmetriáit már jól megértettük, ami
korántsem mondható el általában a sokaságok (mondjuk a
Hitchin-féle modulusterek) tükörszimmetriáiról. Ezért nagy
hasznunkra lehet, ha sikerül a tóruszokra redukálni. Ennek
persze az az ára, hogy tükörszimmetrikus sokaságokban duális
tórikus fibrálásokat kell találnunk ugyanazon bázis felett (és
esetleg biztosítani kell néhány további technikai feltételt is).
Szerencsénkre ezt meg tudjuk tenni a Hitchin-féle
modulusterek esetében, így termőre tudjuk fordítani a SYZ-
mechanizmust. (A dimenziók általában nagyobbak kettőnél, de
ez nem sok vizet zavar.[16])
Ezt a tükörszimmetriát most arra használjuk, hogy
megkonstruáljuk a Langlands-duális hozzárendelést. Láttuk
már, hogy az M(X, LG) modulustér pontjai nem mások, mint az
X Riemann-felület fundamentális csoportjának LG-beli

reprezentációi (v. ö. ennek a fejezetnek az első végjegyzetével).

Vegyük azt a zéróbránt, ami erre a pontra van koncentrálva. A
SYZ-mechanizmus szerint a duális A-brán szét van kenve a
duális tóruszon (ami az alaptér ugyanazon pontja feletti duális
Hitchin-féle modulustér fibruma).
Kapusztyin és Witten nemcsak részletesen leírták ezeket az
A-bránokat, de azt is megadták, hogyan térjünk át a geometriai
Langlands-relációban az automorf kévékre. Így kapták az
alábbi blokkdiagramot:

img56

Ennek a konstrukciónak lényeges eleme az A-bránok

megjelenése. Kapusztyin és Witten azt javasolták, hogy a
Langlands-relációt két lépésben konstruáljuk meg: először a
tükörszimmetria alapján létrehozunk egy A-bránt.[17] Eddig
csak erről volt szó. De nagyon érdekes a második lépés is: az A-
bránokból automorf kévéket kell konstruálni. Ez volt
Kapusztyin és Witten munkájában az igazi áttörés; előtte nem
ismertük ezt a kapcsolatot. Kapusztyin és Witten azt a sejtést
fogalmazták meg, hogy sokkal általánosabb kapcsolat létezik.
Ebből napjainkra egy teljesen új kutatási terület nőtt ki.
Mindez, ahogyan az apám mondaná, meglehetősen nehéz:
Hitchin-féle modulusterek, tükörszimmetria, A-bránok, B-
bránok, automorf kévék… Már attól is megfájdul az ember feje,
ha mindezt egyszerre fel akarja fogni. Hidd el, még a
specialisták sem ismerik minden csínját-bínját. Nem képzelem,
hogy most mindezt meg fogod tanulni. Csak azt szeretném, hogy
érezd a matematikusok munkájának hangulatát: mi mozgatja
őket, hogyan tanulnak egymástól, milyen ismeretek révén
jutnak el a kulcskérdésekhez.
Hogy kicsit megkönnyítsem a helyzetet, készítettem egy
táblázatot mindarról, amit eddig elmondtam, s ebben újra
megadom Weil rozetta-kövét, ahogyan a 196. oldalon is tettem,
de most kiegészítve egy új oszloppal, amely a kvantumfizikához
tartozik. (Egyesítettem az eredeti táblázat középső és jobb oldali
oszlopát, mert azok elég közel állnak egymáshoz.)

Számelmélet és
görbék/véges X Riemann-felület Kvantumfizika
testek
elektromágneses
Langlands- geometriai Langlands-
dualitás
reláció reláció
tükörszimmetria
X fundamentális X fundamentális
Galois-csoport
csoportja csoportja
a Galois-csoport X fundamentális
M(X, LG) feletti
LG-beli csoportjának LG-beli
zéróbrán
reprezentációja reprezentációja
automorf M(X, G) feletti
automorf kéve
függvények függvények
 Amikor apám meglátta ezt a diagramot, megkérdezte: Mi
újat hozott Kapusztyin és Witten a Langlands-programba? Ez
természetesen fontos kérdés. Először is összekapcsolták a
Langlands-programot a tükörszimmetriával és az
elektromágneses dualitással, ami azért hatékony, mert így a
Langlands-programban a kvantumfizika eszközeit is
alkalmazhatjuk. Másodszor, a Langlands-program
elképzeléseinek átültetése a kvantumfizikába arra késztette a
fizikusokat, hogy új kérdéseket vessenek fel. Ez önmagában is
meglepő felfedezésekre vezetett. Harmadszor, az A-bránok
fogalomköre jól illeszkedik a Langlands-programhoz. Sok A-
brán struktúrája egyszerűbb, mint az automorf kévéké, ami
nagyon bonyolult tud lenni. Emiatt az A-bránok nyelvét
beszélve, a Langlands-program titkainak a közelébe juthatunk.
Mutatok egy konkrét példát ennek az új nyelvezetnek a
működésére. Fel szeretném vázolni Wittennel közös munkámat,
[18] amit 2007-ben fejeztünk be. De előbb beszélnem kell
valamiről, amit eddig a szőnyeg alá sepertem. Azt a látszatot
keltettem, hogy minden Hitchin-féle modulustér sima, mint a
már megszokott tórusz (vagy mint a fenti ábrákon látható
tökéletes alakú fánkok). Ez azonban a fibrumoknak csak egy
részére igaz. Vannak egészen mások: ezek a sima tórusz
degenerációi. Ha ilyenek nem lennének, a SYZ-sejtés jellemzést
adna minden lehetséges Hitchin-féle modulustér közötti
bránról. De a degenerált tóruszok létezése drámaian
elbonyolítja ezt a tükörszimmetriát. A kérdés legizgalmasabb
része éppen az, hogy mi történik az ilyen degenerált tóruszokon
„élő” bránokkal.
 Kapusztyin és Witten a cikkükben csak azt az esetet
vizsgálták, amikor a tükörszimmetria sima tóruszokra
korlátozódik. Nyitva hagyták a degenerált tóruszok esetét. Ezek
közül a Wittennel közös cikkünkben a legegyszerűbb elfajult
esetet, az úgynevezett „orbifold szingularitású” tóruszokat
vizsgáltuk. Ilyen az alábbi ábra összecsippentett tórusza.

img57

Ez egy degenerált fibrum képe, amely akkor keletkezik, ha X

is tórusz és az LG csoport az SO(3) (az ábrát a cikkünkből
vettem). A Hitchin-fibrálás bázisa ebben az esetben a sík.
Három pont kivételével minden ponthoz a szokásos sima tórusz
tartozik. Tehát a síkon a három ponttól eltekintve a szokásos
sima tórusz/fánk a fibrum. De amikor a három pont
valamelyikéhez tartunk, valami összeszorítja a fánkok derekát,
ahogyan az az alábbi ábrán látható, ahol egy olyan utat
mutatok be, amely mentén valamelyik szinguláris pontba
megyünk. Mintha szegény Homer Simpson annyira megörült
volna a doboznyi fánknak, hogy az egyikre rátaposott volna (de
ne aggódj, maradt neki elég).
Ahogyan közeledünk a bázis megjelölt pontjához (ami a
három szinguláris pont egyike), a fánkok egyre karcsúbbak
lesznek, és végül a tórusz dereka egyetlen ponttá zsugorodik. Ez
már nem igazi tórusz, „degeneráltnak” mondjuk.

img58
 Kérdés, mi történik akkor, ha a Hitchin-tér zéróbránja egy
ilyen speciális pontba koncentrálódik, mint amit az ábra mutat,
ahol már egyáltalán nincs a fánknak dereka. A matematikusok
ezt orbifold szingularitásnak nevezik.
Kiderül, hogy ennek a pontnak van egy extra
szimmetriacsoportja. A fenti példában ez ugyanaz, mint amit a
pillangó szimmetriáinál láttunk. Más szavakkal, az identikus
elemből áll és egy másik elemből, ami a pillangószárnyak
felcserélésének felel meg. Ez azt jelenti, hogy az adott pontba
nem egy, hanem két zéróbrán koncentrálódik. A kérdés tehát az,
hogy mik lesznek a megfelelő A-bránok a tükörszimmetrikus
Hitchin-féle modulustérben. (Ebben az esetben G az SU(2)
csoport lesz, amely az SO(3) csoport Langlands-duálisa.)
Amint azt Wittennel a cikkben kifejtjük, a Hitchin-fibrálás
bázisában ülő három speciális pont mindegyikében a
tükörduális oldalon a tórusz olyan lesz, mint amit az alábbi
ábra mutat (ezt az ábrát is a cikkünkből vettem).

img59

Látható, hogy nem sokat változott a helyzet az előbbi

ábrához képest, csak most két ponton lett karcsú a fánkunk.
A megfelelő degenerált fibrum lényegesen különbözik az
előzőtől, mert most a tórusz két helyen is egy pontra van
összehúzva, nem egyben. Ezért ez a degenerált tórusz két
darabra esik szét. A matematikusok azt mondják, hogy két
komponense van. Most már meg tudjuk válaszolni a
kérdésünket: a keresett két A-brán (ami az első degenerált
tórusz szinguláris pontjába koncentrált zéróbrán duálisai)
olyan A-brán lesz, amely valamelyik komponensen „szét van
kenve”.
Amit ebben a speciális esetben láttunk, az történik általában
is. Ha azonos bázis feletti Hitchin-féle modulustereket
vizsgálunk, degenerált fibrumok mindkét oldalon felléphetnek.
De a degeneráció mechanizmusa más lesz: ha a B modell
oldalon orbifold szingularitás van valamilyen belső
szimmetriacsoporttal (mint a pillangócsoport az imént), akkor
az A modell oldalon a fibrumnak több komponense lesz (a fenti
ábrán két komponens). Mégpedig pontosan annyi, ahány eleme
van a B oldal szimmetriacsoportjának. És a szinguláris
pontokhoz tartozó bránok képe ezeken lesz szétkenődve.
A Wittennel közös cikkben részletesen elemeztük ezt a
jelenséget. Kicsit meglepő módon nemcsak a Riemann-felületek
geometriai Langlands-programjában kaptunk új
következményeket, hanem a rozetta-kő középső oszlopában is,
amelyben a véges testek feletti görbék vannak. Ez jól példázza
azt a szituációt, amikor a Langlands-programban az egyik
oszlop fogalmai (esetünkben ez a kvantumfizika) szétterjednek
a többi oszlopra.
Ebben rejlik ezeknek a kapcsolatoknak az ereje. Már
nemcsak három, hanem négy oszlopunk van a rozetta-kövön: a
negyedik a kvantumfizika. Valahányszor ebben az oszlopban új
ötletek keletkeznek, az átterjed a többi oszlopra.

2007 áprilisában kezdtem dolgozni Wittennel ezen a cikken,

amikor Princetonban jártam, és pontosan Halloweenkor, vagyis
október 31-edikén fejeztük be. (Azért emlékszem pontosan a
dátumra, mert miután online feltöltöttem a cikket, egy
Halloween partyra mentem.) Ezalatt a hét hónap alatt
háromszor jártam Princetonban, minden esetben egy hetet
töltöttem ott. Mindig Witten kényelmes irodájában dolgoztunk.
Különben egymástól függetlenül utaztunk, én akkoriban
részben Berkeleyben, részben Párizsban töltöttem az időm, sőt
néhány hétig Rio de Janeiróban is voltam, az ottani
matematikai intézetben. De nem volt jelentősége annak, hogy
éppen merre járok a világban. Az interneten keresztül
folyamatosan tudtunk együtt dolgozni. Néha több levelet is
váltottunk naponta, kérdésekkel bombázva egymást, kicserélve
a kézirat különböző verzióit stb. Azonos keresztnevünknek hála
a tükörszimmetria a leveleinkben is megjelent. Mind „Kedves
Edward”-dal kezdődött „Üdvözöl Edward”-dal végződött.
Ez a munka lehetővé tette számomra, hogy közelről
szemügyre vegyem Wittent. Csodáltam intellektuális erejét és
munkaerkölcsét. Érzékeltem, hogy sokat töpreng azon, hogy
éppen mivel foglalkozzék. Volt már erről szó ebben a könyvben:
vannak kérdések, amelyek megválaszolására 350 évre van
szükség, ezért nem mindegy, mibe vágjuk a fejszénket. Azt
hiszem, Wittennek erős az intuíciója ezen a területen, és jó
ízlése van. Ha egyszer megragadott egy problémát, azt nem
könnyen engedi el, ahogyan ezt Tom Cruise teszi a Collateral
című filmben. Kitartóan és módszeresen dolgozik, nem hagy
semmilyen támadási felületet. Mint mindannyian, néha persze
ő is összezavarodik. De aztán mindig megtalálja a kiutat. Sokat
tanultam tőle.

A Langlands-program és a kvantumfizika kapcsolata gyorsan az

érdeklődés középpontjába került. Fontos szerepet játszottak
ebben azok a konferenciák, amelyeket a Kavli Institute for
Theoretical Physics-ben tartottunk, Santa Barbarában. Ebben
nagy segítségünkre volt David Gross, az intézet Nobel-díjas
igazgatója.
2009 júniusában felkértek, hogy számoljak be az új
fejleményekről a Bourbaki-szemináriumon. A Bourbaki, mint
az egyik legrégebben működő szeminárium, nagy tiszteletnek
örvend a matematikusok körében. Évente háromszor gyűlnek
össze a párizsi Henri Poincaré Intézet matematikusai. A
szemináriumot a második világháború után alapította fiatal
matematikusok ambíciózus csoportja egy nem létező személy
neve alatt: Association des collaborateurs de Nicolas Bourbaki.
Teljesen új, szigorú alapokra akarták helyezni a matematikát
Georg Cantor 19. század végén kidolgozott halmazelméletére
támaszkodva. Ez ugyan csak részben sikerült nekik, de a
kezdeményezés nagy hatással volt a matematika egészére.
André Weil az alapítók egyike volt, később Alexander
Grothendieck játszott nagy szerepet a szeminárium
működtetésében.
A Bourbaki-szeminárium célja, hogy áttekintsék a
legfontosabb eredményeket a matematikában. Az a titkos
bizottság, amelynek tagjai kiválasztják az aktuális témát és
előadót, kezdettől fogva azt a szabályt követi, hogy bizottsági
tag csak ötven évesnél fiatalabb matematikus lehet. A Bourbaki-
mozgalom alapítói úgy gondolták, hogy mindig friss erőre van
szükség – és ez jó gondolat volt. A bizottság felkéri az előadókat,
hogy előadásuk szövegét előre írják le. Ennek példányait aztán
kiosztják a hallgatóságnak. Tekintve, hogy a meghívás nagy
megtiszteltetés, az előadók eleget tesznek a kérésnek.
Az én előadásom címe Mérceelmélet és Langlands-dualitás
volt.[19] Noha több technikai részlet és képlet szerepelt benne,
lényegében ott is azt mondtam el, amit ebben a könyvben.
André Weil rozetta-kövével kezdtem, röviden áttekintve a
három oszlopot, ahogyan itt is tettem. Úgy gondoltam, ha már
Weil volt a szeminárium egyik alapítója, nem árt erről
részletesen beszélni. Ezután tértem rá azokra a legújabb
eredményekre, amelyek megteremtették a kapcsolatot az
elekromágneses dualitás és a Langlands-program között.
Az előadás visszhangja kedvező volt. Örömmel fedeztem fel
a hallgatóság első sorában Jean-Pierre Serre-t, egy újabb
legendát. Az előadás után odajött hozzám. Miután feltett
néhány jól átgondolt, technikai jellegű kérdést, a következőt
mondta:
– Érdekes gondolatnak tartom, hogy Ön Weil rozetta-
kövének negyedik oszlopába a kvantumfizikát helyezi. Tudja,
André Weil nem kedvelte a fizikát. De azt hiszem, ha most itt
lenne, ő is úgy gondolná, hogy a kvantumfizika fontos szerepet
játszik ebben a történetben.
Ennél többet nem is kívánhattam.

Az utóbbi években sok jelentős eredmény született a Langlands-

programban, Weil rozetta-kövének minden oszlopában. Még
nem értünk minden részletet, de egy dolgot nyugodtan
állíthatok: a program kiállta az idő próbáját. Világosan látjuk,
hogy elvezetett a matematika és a fizika legfontosabb
kérdéseihez.
A program magja ma is olyan eleven, mint ötven éve volt,
amikor Langlands megírta André Weilnek szóló levelét. Nem
tudhatjuk, hogy a következő ötven évben megválaszolunk-e
minden kérdést, de abban biztosak lehetünk, hogy ez az újabb
ötven év ugyanolyan izgalmas lesz, mint az első. Talán a könyv
valamelyik olvasója is kedvet kap az e munkában való
részvételhez.

Ez a könyv a Langlands-programról szól. Úgy gondolom, a Lang-

lands-programon keresztül képet kaphatunk a modern
matematikáról: szövevényes fogalmi struktúrájáról,
korszakalkotó felfedezéseiről, megdöbbentő sejtéseiről, mély
tételeiről és különböző területeinek eleven kölcsönhatásáról.
Maga a Langlands-program tartalmazza azt a négy elemet, amit
a 2. fejezetben említettem: általánosság, objektivitás, tartósság
és a fizikai, valóságos világban való érvényesség.
Természetesen a matematikának sok más izgalmas területe
is van. Ezek egy része eljutott a nagyközönséghez, más része
nem. Ahogyan azt David Thoreau írta:[20] „Mind hallottunk már
arról, hogy a matematika költői, csak még nem találkoztunk
magukkal a költőkkel.” Sajnos ezek a szavak ma is érvényesek,
150 évvel keletkezésük után, mert mi, matematikusok, még
mindig rejtegetjük kincseinket. Talán ez a kis könyv
megpendített egy szelíd dallamot.
 18. fejezet

Keressük a szerelem képletét

2 008-ban meghívtak Párizsba, hogy kutassak és előadjak mint

a párizsi Matematikai Kutatási Alap újonnan létrehozott
Chaire d’Excellence díjának nyertese.
Párizs a világ egyik matematikai központja, és persze a
filmvilág fővárosa is. Ott-tartózkodásom alatt kedvet kaptam
arra, hogy filmet készítsek a matematikáról. A népszerű
filmekben a matematikusokat bolondos, szociálisan
beilleszkedésre képtelen, mentális betegség határán levő
emberként ábrázolják, megerősítve azt a közhelyet, mely szerint
a matematikus unalmas és rideg állampolgár. Ez a valóságtól
távol áll. Ki is akarna ilyen életet magának, olyan munkát
végezve, aminek feltehetően semmi máshoz nincs köze?
Amikor 2008-ban visszajöttem Berkeley-be, elfogott a vágy,
hogy művészi energiámat érvényesítsem. Szomszédom, Thomas
Farber, ragyogó író, aki alkotó írást tanít a Berkeley egyetemen.
Megkérdeztem tőle: „Mi lenne, ha írnánk egy szövegkönyvet egy
íróról és egy matematikusról?” Tomnak tetszett az ötlet, és azt
javasolta, hogy a helyszín legyen a dél-franciaországi tengerpart.
Elhatároztuk, hogy a film a következőképp fog kezdődni: az író
és a matematikus egy ragyogó napsütéses napon egy tengerparti
kávéház szomszédos asztalánál ül. Mindketten élvezik a
környezet szépségét, aztán egyszer csak egymásra néznek és
beszélgetni kezdenek. Mi történik ezek után?
Elkezdtünk dolgozni. Ez a folyamat igen hasonló a
matematikusokkal vagy fizikusokkal közös munkámhoz. Mégis
más volt: meg kellett találni a megfelelő szavakat a szereplők
érzéseinek és indulatainak kifejezésére, el kellett jutnunk a
történet lényegéhez. A megszokottnál jóval kevésbé egyértelmű,
kevésbé korlátozott keretek között kellett dolgoznom. Ráadásul
mellettem volt egy nagy író, akire mindig tisztelettel és
csodálattal néztem fel. Szerencsémre Tom nem akarta rám
erőltetni akaratát, vele egyenlőnek tekintett, és szelíden hagyta,
hogy lassan kifejlesszem írói képességeimet. Ugyanúgy, ahogy
mentoraim, akik a matematika világába bevezettek. Tom segített
belépnem az írás világába, és ezért örökre hálás leszek neki.
Az egyik beszélgetés során a matematikus az írónak a
„kéttest-problémáról” beszél. A kifejezés két, csupán egymásra
ható testre (tárgyra) utal – ilyen lehet egy csillag és egy bolygó (a
többi, rájuk ható erőt itt nem vesszük figyelembe). Egyszerű
matematikai képlet írja le jelen-, és jövőbeli pályájukat,
amennyiben ismerjük a közöttük ható vonzóerőt. Ez a kapcsolat
nagyon különbözik két emberi test, például két szerető vagy két
barát egymásra hatásától. Utóbbi esetben ugyanis, még ha van is
megoldása a kéttest-problémának, az nem egyértelmű.
A mi forgatókönyvünk a való világ és az absztrakció
összeütközéséről szól: Richardnak, az írónak ez az irodalom és a
művészet világa; Phillipnek, a matematikusnak ez a tudomány
és matematika világa. Mind a ketten könnyedén mozognak
absztrakt világukban, de hogyan befolyásolja ez a tapasztalat a
való világbeli viselkedésüket? Phillip megpróbál egyezségre
jutni a matematikai igazság (amiben szakértő) és az emberi
igazság (ahol nem szakértő) kettősségében. Megtanulja, hogy ha
az élet problémáihoz a matematikai problémáknál megszokott
módon közelít, akkor az nem mindig segít.
Tom és én felvetettük: látunk-e különbséget és
hasonlatosságot a művészet és a tudomány – azaz a „két
kultúra”, ahogy C. P. Snow nevezte[1] – között e két ember
beszélgetései alapján. Valójában a filmnek metaforikus olvasata
is van: a két szereplő ugyanazon karakter két oldalát, ha úgy
tetszik, a bal és a jobb agyféltekét személyesíti meg. Állandó
versengésben állnak egymással – két kultúra, ami együtt létezik,
egy elmében.
Forgatókönyvünkben a karakterek történeteket mesélnek el
egymásnak múltbeli kapcsolataikról, megtalált és elvesztett
szerelmekről, szakításokról. A nap folyamán számos nővel
találkoznak, így láthatjuk, hogyan használja a két férfi a
szakmája iránti szenvedélyét a csábítás eszközeként.
Természetesen kölcsönösen érdeklődnek egymás iránt,
ugyanakkor a konfliktus is érlelődik közöttük, amely végül egy
váratlan befejezéshez vezet.
Forgatókönyvünknek A kéttest-probléma címet adtuk, és
könyv alakban[2] publikáltuk. Színdarab formájában egy
Berkeley-i színházban elő is adták, a darabot Barbara Olivier
díjnyertes rendező rendezte. Ez volt az első alkalom, hogy a
művészetek földjére merészkedtem, így meglepett és mulattatott
a közönség reakciója. A legtöbb ember például mindazt, ami a
matematikussal történt a darabban, saját élményemnek
tekintette. A kéttest-probléma forgatókönyve természetesen
nagyban támaszkodik saját élettapasztalataimra. Például volt
egy orosz barátnőm Párizsban, és Nataljának, Philippe
forgatókönyvbeli barátnőjének több figyelemre méltó
tulajdonságát ő sugallta. Néhány forgatókönyvbeli jelenet
valóban a szerzők személyes élményei alapján íródott. Ám
íróként főképp az vezetett bennünket, hogy impozáns
karaktereket és lebilincselő történetet alkossunk. Ahogy
körvonalazódott bennünk a mondanivaló, amit a nyilvánosság
elé akarunk tárni, a darab szereplőit át kellett formálnunk.
Ebben a folyamatban a valóságos tapasztalok úgy megszépültek
és eltorzultak, hogy többé már nem is voltak a sajátjaink. Ahogy
annak történnie kellett, A kéttest-probléma főhősei életre keltek,
és a mi életünk művészetté alakult.

Amikor elkezdtünk rendezőt keresni, hogy segítsen A kéttest-

problémából filmet készíteni, úgy hittem, érdemes lenne
rövidfilmben gondolkodni. 2009 áprilisában, mint a Chaire
d’Excellence díjazottja, visszatértem Párizsba. Ekkor
matematikus barátom, Pierre Schapira bemutatott egy fiatal,
tehetséges filmrendezőnek, Reine Graves-nek, aki korábban
modellként dolgozott. Több eredeti, merész kisfilmet rendezett
(melyek egyike Pasolini-díjat kapott a cenzúrázott filmek
fesztiválján Párizsban). A Pierre által szervezett találkozónkon
rögtön megtaláltuk a közös hangot. Javasoltam, hogy dolgozzunk
együtt egy rövidfilmen, ami a matematikáról szól, és Reinének
tetszett az ötlet. Hónapokkal később, amikor erről kérdeztem,
bevallotta, úgy érezte, hogy a matematika a legutolsó terület,
ahol valódi szenvedély lehetséges.[3]
 Ötletek után kutatva, megmutattam Reinének néhány
általam korábban készített fényképet, melyeken emberi testre
digitálisan tetováltam matematikai képleteket. Reinének
megtetszettek a képek, elhatároztuk, hogy filmet készítünk a
képlettetoválás folyamatáról.
A művészi tetoválás Japánból ered. Többször jártam
Japánban (azért, hogy Feiginnel együtt dolgozhassak, aki a
nyarakat a Kiotói Egyetemen tölti), és nagy tisztelője vagyok a
japán kultúrának. Így nem meglepő, hogy Reine és én japán
filmekből merítettünk ihletet. Az egyik ilyen film volt a A
Szerelem és a halál rítusa, mely a neves japán író, Yukio Mishima
novelláján alapszik. Mishima maga rendezte a filmet, és
szerepelt is benne.
A film fekete-fehér, a történet egy egyszerű, stilizált, a japán
No színházra jellemző színtéren bontakozik ki. A filmben nincs
párbeszéd, Wagner Trisztán és Izolda című operája szól a
háttérben. Két szereplő van: Takeyama, egy fiatal katonatiszt, a
császári őrség hadnagya, és felesége, Reiko. A hadnagy barátai
sikertelen puccsot szerveznek (itt a film egy valódi, 1936
februárjában történt eseményre utal, amiről Mishima azt
gondolta, hogy drámai hatással volt a japán történelemre). A
hadnagy azt a feladatot kapta, hogy végezze ki a puccs
elkövetőit, amit ő képtelen végrehajtani, hiszen közeli barátairól
van szó. Az egyetlen kiút számára a rituális öngyilkosság, a
harakiri.
A film, bár mindössze 29 perc, mégis mélyen megérintett.
Éreztem Mishima látásmódjának szigorát és tisztaságát.
Ábrázolása erőteljes, nyers és könyörtelen. Lehet, hogy valaki
nem ért egyet az elgondolásaival (tény, hogy látomása a
szerelem és halál szoros kapcsolatáról számomra nem vonzó),
de nagyon tisztelem az alkotóerejét és rendíthetetlen hitét.
Mishima filmje szembemegy a filmművészet szokásos
szabályaival: néma volt, feliratokat használ a film „fejezetei”
között, amelyekben elmagyarázza, mi történik a következőben.
Színpadias, a jelenetek gondosan meg vannak rendezve, kevés
mozgással. De engem az érzelmek ellentétes áradata fogott meg.
(Ekkor még nem tudtam, milyen sok a hasonlóság a filmbeli
történések és Mishima halála között.)
Talán azért érintett meg ennyire ez a film, mert Reine és én
szintén szokatlan filmet készültünk alkotni, melyben
matematikáról beszélünk úgy, ahogy előttünk még senki.
Éreztem, hogy Mishima megalkotta azt az esztétikai keretet és
nyelvet, amit kerestünk. Felhívtam Reinét.
– Megnéztem Mishima filmjét – mondtam. – Bámulatos.
Nekünk is valami hasonlót kell készítenünk.
– Rendben – mondta ő –, de miről szóljon?
Hirtelen megformálódtak bennem a szavak. Egyszerre
kristálytiszta lett minden.
– Egy matematikus megalkotja a szerelem képletét – kezdtem
bele –, de ugyanakkor felfedezi a képlet másik oldalát is: a képlet
egyformán használható rosszra és jóra. Megérti, hogy el kell
titkolnia a képletet, nehogy rossz szándékú emberek kezére
jusson. Ezért elhatározza, hogy szerelmének testére tetoválja.
– Jónak tűnik. Mit gondolsz, mi legyen a címe?
– Hmmm… mondjuk A szerelem és a matek rítusai.
Így született meg a film alapgondolata.
Lelki szemeinkkel allegóriának láttuk, s ez mutatja, hogy egy
matematikai képlet is lehet szép, akár egy vers, egy festmény
vagy egy zenedarab. Az ötlet vonzó volt, nem az észre akartunk
hatni, hanem a szívre, az intuícióra. Hagyjuk, hogy a nézők
először érezzenek inkább, mintsem értsenek. Arra gondoltunk,
hogy ha hangsúlyozzuk a matematika emberi és szellemi
oldalát, ezzel felébresztjük a néző kíváncsiságát.
A matematikát és a tudományt általában hideg és steril
dologként mutatják be. Az a folyamat azonban, amelynek során
az új matematika megszületik, szenvedélyes keresgélés, mélyen
személyes élmény, ugyanúgy, mint egy műalkotás vagy egy
zenedarab megalkotása. Szeretetet és elhivatottságot kíván, meg
kell harcolnunk az ismeretlennel és önmagunkkal is, ami erős
érzelmeket vált ki. A felfedezett képlet pedig tényleg a testünk
részévé válhat, akárcsak a filmbeli tetoválás.
Filmünkben a matematikus felfedezi a „szerelem képletét”.
Ez természetesen metafora: mi mindig a dolgok teljes
megértésére törekszünk, a végső tisztaságra, a mindenség
megismerésére. A valóságban azonban be kell érnünk a
részleges tudással és a részleges megértéssel. De mi van, ha
valaki mégis képes megtalálni a végső Igazságot: mi van, ha az
kifejezhető egyetlen matematikai képlettel? Ez lenne a szerelem
képlete.
Henry David Thoreau sokatmondóan fogalmaz:[4]

Bármely igazság legvilágosabb és legszebb megfogalmazása

végül is a matematikai forma. Az etika és az aritmetika
szabályait úgy kell egyszerűsítenünk, hogy végül egyetlen
formula fejezze ki mindkettőt.
 Bár egyetlen képlet nem lehet elegendő ahhoz, hogy minden
jelenséget értelmezni tudjunk, az emberiség által felismert
igazságoknak mégis a matematikai képletek a legtisztább,
legsokoldalúbb és leggazdaságosabb kifejezései. Egyetemes
érvényű és pontos tudást hordoznak, nem befolyásolják a
divatok, és ugyanazt jelentik bárki számára. Az igazság, amit
kifejeznek, szükségszerű igazság, rendíthetetlen jele annak a
valóságnak, mely az emberiséget időtlen idők óta kormányozza.
Heinrich Hertz, aki az elektromágneses hullámok létezését
bizonyította, és akinek a nevét a frekvencia mértékegysége őrzi,
csodálatát a következő szavakkal fejezte ki:[5] „Nem kerülhetjük
ki azt az érzést, hogy ezek a matematikai képletek mindentől
függetlenül léteznek, saját intelligenciájuk van, azaz bölcsebbek,
mint mi vagyunk, bölcsebbek, mint azok, akik felfedezték őket.”
Hertz nem állt egyedül ezzel a nézetével. A legtöbb
matematikus úgy hiszi, hogy a matematikai képletek és ötletek
egy sajátos világban léteznek. Robert Langlands írja, hogy a
matematika „gyakran mintegy váratlanul érkezik, egy hang, ami
azt sugalmazza, hogy a matematika, és nem csak az
alapfogalmai, tőlünk függetlenül létezik. Ezt a véleményt nehéz
elfogadni, de a hivatásos matematikusnak nehéz enélkül
léteznie.”[6] Ezt hangoztatta egy másik kiváló matematikus, Jurij
Manyin (Drinfeld témavezetője) is, aki szerint „a Matematika
Hatalmas Kastélyának víziója valahol a Plátói Ideák világában
lebeg, amit (a matematikusok) alázatosan és hűen felfedeznek
(és nem feltalálnak).”[7]
Ebből a nézőpontból nézve a Galois-csoportot a francia zseni
felfedezte és nem kitalálta. A matematika elméleti világának
elvarázsolt kertjében ez a fogalom Galois előtt is létezett, és arra
várt, hogy megtalálják. Ha mondjuk Galois cikke eltűnt volna, és
nem kapta volna meg a jogosan kiérdemelt elismerést a
felfedezéséért, ugyanezt a fogalmat biztosan felfedezte volna
valaki más.
Ennek ellentéteként tekintsük az emberi törekvések más
területét: ha Steve Jobs nem tért volna vissza az Apple-höz, talán
soha nem ismerjük meg az iPodot, iPhone-t és az iPadet. Számos
más technikai újítást is feltaláltak, de semmi okunk feltételezni,
hogy pont ezeket mások is feltalálták volna.
A matematikai fogalmak és gondolatok világára gyakran
mint a matematika plátói világára hivatkoznak, a nagy görög
filozófus Platón után, aki elsőként érvelt amellett, hogy a
matematikai entitások függetlenek a mindennapi valóságtól.[8]
Roger Penrose, híres matematikai fizikus The Road to Reality (Út
a valósághoz) című könyvében írja, hogy a matematika plátói
világába tartozó állítások „pontosan azok, amik objektíven
igazak. Azt mondani, hogy valamely matematikai állítás plátói
értelemben létezik, valójában azt jelenti, hogy objektív
értelemben igaz.” Hasonló módon a matematikai fogalmaknak is
van „plátói létezése, mivel objektív fogalmak”.[9]
Penrose-hoz hasonlóan én is hiszek abban, hogy a
matematika plátói világa független mind a fizikai, mind a
szellemi világtól. Tekintsük például a nagy Fermat-tételt.
Penrose könyvében szónokian fogalmaz: „Vagy azt tételezzük
fel, hogy Fermat állítása mindig is igaz volt, sokkal régebben,
mint Fermat kimondta, vagy azt, hogy a tétel érvényessége
kulturális kérdés attól függően, hogy a matematikusok
közösségének mi a szubjektív véleménye.”[10] A hagyományos
reductio ad absurdum érvelésre támaszkodva Penrose
megmutatja, hogy a szubjektiv érvelés „nyilvánvaló
képtelenségre” vezet, ezzel megerősítve, hogy a matematikai
ismeretek függetlenek bármely emberi tevékenységtől.
Kurt Gödel is, akinek a munkássága – különösen a híres nem-
teljességi tétel – forradalmasította a matematikai logikát, ennek
a véleménynek volt tántoríthatatlan híve. Azt írta, hogy a
matematikai fogalmak „önálló valóságot alkotnak, amit nem mi
hozunk létre és nem változtathatunk meg, csak megérthetjük és
leírhatjuk”.[11] Más szavakkal „a matematika az érzékeléstől
független valóságot ír le, amely az emberi tevékenységtől és
akarattól függetlenül létezik, és amelyet az emberi értelem csak
tükrözhet, és valószínűleg csak nagyon pontatlanul adhat
vissza”.[12]
A matematika plátói világa a fizikai valóságtól függetlenül
létezik. Láttuk például a 16. fejezetben, hogy a mérceelméletet a
matematikusok eredetileg anélkül dolgozták ki, hogy bármiben
is utaltak volna a fizikára. Amint azt is láttuk, hogy ezek közül a
modellek közül tulajdonképpen csak három ír le valódi fizikai
erőt (elektromágneses, gyenge és erős). Ezek három konkrét Lie-
csoportnak felelnek meg (a forgatási csoport, az SU(2), és az
SU(3) az adott sorrendben), noha minden Lie-csoporthoz
hozzárendelhető egy mérceelmélet. A többi Lie-csoporthoz
tartozó mérceelméletek matematikailag tökéletesek, de nincs
kapcsolatuk semmilyen valóságos dologgal. Azt is láttuk, hogy
semmi akadálya annak, hogy matematikailag a mérceelmélettől
eljussunk a szuperszimmetriáig, pedig azt még nem találtuk meg
a valóságban, és elképzelhető, hogy nem is fogjuk. Ugyanez a
helyzet a négytől különböző dimenziójú terekkel. Végtelen sok
példa adható olyan matematikai elméletre, amelynek nincs
közvetlen megfelelője a matematikán kívüli világban.
A Shadows of the Mind (Az értelem árnyékai) című
könyvében Penrose egy háromszögről beszél: a fizikai világ, a
szellemi világ és a matematika plátói világának háromszögéről.
[13] Ezek különböznek egymástól, ugyanakkor szoros
kapcsolatban is állnak. Ma még nem értjük ezeket a
kapcsolatokat, de világos, hogy mind a három világ nagy
hatással van az életünkre. Miközben a fizikai és a szellemi világ
létezését és fontosságát ma már mindenki elfogadja, a többség
vakon megy el a matematika világa mellett. Biztos vagyok
abban, hogy eljön az idő, amikor ez megváltozik, és akkor
ugyanolyan ugrásszerű fejlődés következik be, mint az ipari
forradalom idején.
Véleményem szerint a matematikai tudományok objektív
volta határtalan lehetőségek forrása. Ez a minőség különbözteti
meg a matematikát bármely más tudományterülettől. Hiszem,
hogy ha megértjük mindazt, ami e minőség mögött húzódik,
akkor megvilágosodnak a fizikai valóság és a tudat legmélyebb
összefüggései és kapcsolatai. Más szóval, minél közelebb jutunk
a matematika plátói világához, annál inkább képesek leszünk
megérteni a körülöttünk levő világot és a benne elfoglalt
helyünket.
Szerencsére semmi sem állíthat meg bennünket abban a
törekvésünkben, hogy egyre mélyebbre merüljünk a plátói
valóságban, és hogy integráljuk azt saját életünkbe. Igazán
figyelemre méltó a matematikában rejlő demokrácia: míg a
fizikai és intellektuális világ egyes részeit az emberek eltérően
észlelik, értelmezik, vagy éppen megközelíteni sem tudják, a
matematikai fogalmakat és képleteket azonos módon érzékeljük,
és mindannyiunk számára ugyanazon jelentéssel bírnak.
Senkinek sincs monopóliuma a matematikai ismeretek fölött;
senki sem jelentheti ki, hogy egy matematikai képlet vagy
fogalom az ő tulajdona; senki sem szabadalmaztathat egy
képletet! Albert Einstein például soha nem tudta volna
szabadalmaztatni az E = mc2 képletet. Hiszen ha egy képlet
helyes, akkor a világmindenség egy örök igazságát írja le. Tehát
senki nem tarthatja meg magának: mindannyian osztozunk
rajta.[14] Gazdag vagy szegény, fekete vagy fehér, fiatal vagy öreg
– senki sem veheti el tőlünk ezeket a képleteket. A világon
semmi sem ilyen tökéletes és elegáns, ugyanakkor mindenki
számára elérhető.
Mishimát követve, A szerelem és a matek rítusai című
filmünk puritán díszletének középpontja egy hatalmas, falra
akasztott kalligráfia. Mishima filmjében a kalligráfia felirata
shisei, azaz őszinteség. Filmje az őszinteségről és a becsületről
szólt. A mi filmünk témája az igazság, így természetesen a felirat
is ez lett. Elhatároztuk, hogy nem japánul, hanem oroszul írjuk.
Az igazság szónak oroszul két alakja van. A gyakran használt
pravda tényszerű igazságot jelent, amilyen például egy hír
(Pravda a Szovjetunió Kommunista Pártja hivatalos lapjának a
neve). A másik alak, az isztyina, jelentése mélyebb, filozofikus
igazság. Például az az állítás, hogy egy kerek asztal
szimmetriacsoportja kör, az pravda, de a Langlands-program
állítása (abban az esetben, ha bebizonyítják) már isztyina.
Nyilvánvaló, hogy a filmbeli matematikus az isztyináért áldozza
fel magát.

Filmünkben a matematikai tudás morális vonatkozásait

szerettük volna kifejezni: egy ilyen hatalmas erejű képletnek
lehet egy másik oldala, mely ördögi módon használható.
Gondoljunk csak azokra az elméleti fizikusokra, akik a 20.
század elején megpróbálták megérteni az atom szerkezetét. A
tiszta és nemes tudományos törekvés előre nem látható módon
az atomenergia felfedezéséhez vezetett. Ez sok jót hozott
számunkra, de rombolást és halált is. Hasonlóan, egy
matematikai képlet, amit tudásszomjtól vezetve ismerünk fel,
ártalmas is lehet. Bár a kutatás szabadságát nem szabad
korlátozni, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a
felfedezett képleteket senki ne használhassa ördögi célokra.
Ezért filmünkben a Matematikus a halálra is készen áll, hogy
megvédje képletét az ártó szándékú emberektől. A képlet
elrejtéséhez a tetoválást választja, mely egyben annak
fennmaradását is biztosítja.
Mivel soha nem volt tetoválásom, meg kellett tanulnom az
eljárást. Napjainkban már géppel tetoválnak, de eredetileg
(Japánban) a tetoválást bambusztollal végezték – ami
időigényesebb és fájdalmasabb folyamat. Úgy hallottam, hogy
Japánban még lehet találni olyan tetováló szalonokat, ahol ezt az
ősi technikát alkalmazzák. Ezt mutatjuk be a filmen is.

Nagy kérdés volt, hogy melyik képletre osszuk a „szerelem

képletének” szerepét. Elég bonyolultnak kell lennie (végül is ez a
szerelem képlete), ugyanakkor azonban esztétikailag is tetszetős
kell hogy legyen. Érzékeltetni akartuk, hogy egy képlet
tartalmában és formájában is lehet szép. És persze a saját
képletemet akartam használni.
 Mustrát tartva a lehetséges szerelemformulák között,
bukkantam rá az alábbira:

Ez az (5.7) képlet az Andrej Losevvel és Nyikita

Nyekraszovval 2006-ban írt 100 oldalas cikkünkben, melynek
címe: Insztantonok a topológián túl I.[15]
A képlet szinte kizárja, hogy a filmben felírjam egy táblára és
megpróbáljam elmagyarázni a jelentését. Ezt látván valószínűleg
mindenki kisétálna a moziból. De tetoválásként teljesen más
reakciót vált ki. Kíváncsiságot ébreszt: mindenki meg akarja
tudni, mit is jelent.
És mit jelent? Cikkünk egy sorozat első része volt, amelyet a
kvantumtérelmélet új szemléletmódjáról, az insztantonokról
írtunk. Ezek fontos tulajdonságokkal rendelkező mezők. Bár a
kvantumtérelmélet sikeresen alkalmazható az elemi részecskék
kölcsönhatásainak pontos leírására, azért még sok fontos
jelenség megértése hátravan. Például a Standard Modell szerint
a protonok és neutronok három kvarkot tartalmaznak, melyek
nem választhatók szét. A fizikában ezt a jelenséget
kvarkbezárásnak nevezik. A megfelelő magyarázattal még
adósak vagyunk, és sok fizikus úgy gondolja, hogy a rejtély
kulcsa az insztantonokkal függhet össze. Ugyanakkor a
kvantumtérelmélet hagyományos felfogásában az insztantonok
nehezen megfoghatóak.
A cikkben a kvantumtérelmélet egy új megközelítését
javasoltuk abban a reményben, hogy közelebb visz bennünket
az insztantonok erőteljes hatásainak megértéséhez. A fenti
képlet meglepő azonosságot fejez ki egy kétféleképp kiszámított
korrelációs függvényre.[16] Amikor felfedeztük, még semmit sem
tudtunk arról, hogy hamarosan a szerelem formulájának
szerepét fogja eljátszani.
Oriane Giraud-nak, aki filmünkben a speciális effektusokat
készítette, tetszett a képlet, bár szerinte tetováláshoz túl
bonyolult. Leegyszerűsítettem a képletet, és alább látható a
filmbeli változata.

A filmünk tetoválási jelenete azt a szenvedélyt hivatott

kifejezni, ami a matematikai kutatás sajátja. Míg a Matematikus
a tetoválást készíti, teljesen kizárja a környező világot. A képlet
számára valóban élet és halál kérdése.
A jelenet felvétele sok-sok órát igényelt. Lelkileg is, fizikailag
is fárasztó volt, úgy nekem, mind Kayshonne Insixieng May-nek,
aki Mariko szerepét játszotta a filmben. A forgatás utolsó
napján, éjfél felé fejeztük be a jelenetet. Érzelmes pillanat volt a
körülbelül 30 emberből álló forgatócsoportunknak, tekintve
mindazt, amin a forgatás alatt együtt átmentünk.
2010 áprilisában volt a bemutató. A filmet a Fondation
Sciences Mathématiques de Paris és Párizs egyik legjobb
filmszínháza, a Max Linder Panorama támogatta. Sikerünk volt.
Az első kritika a Le Monde-ban jelent meg, és „pompás
kisfilmnek” nevezte A szerelem és a matek rítusait, mely
„szokatlanul romantikus színben tünteti fel a matematikusokat”.
[17] A New Scientist ezt írta:[18]

Élvezet nézni… Ha Frenkel célja az volt, hogy mind több

embert vonzzon a matematika, akkor gratulálhat magának a
jól végzett munkához. A szerelem képletét, ami valójában a
2006-ban publikált, a kvantumtérelméletről szóló Instantons
beyond topological theory I című cikkében szereplő formula
egyszerűsített változata, hamarosan valószínűleg sokkal
többen fogják megtekinteni – ha nem is értik –, mint ahány
emberhez ez a képlet különben eljutott volna.

A népszerű francia magazin, a Tangente Sup szerint[19] a film

„fejtörést fog okozni mindazoknak, akik úgy gondolják, hogy a
matematika a művészet és költészet abszolút ellentéte.” A cikket
követő mellékletben Hervé Lehning ezt írta:
 Edward Frenkel matematikai kutatásaiban fontos szerepe
van a szimmetriának és a dualitásnak. Ezek a fogalmak
kapcsolódnak a Langlands-programhoz, melynek célja, hogy
kapcsolatot találjon a számelmélet és bizonyos csoportok
reprezentációi között. Ennek a nagyon is absztrakt témának
vannak alkalmazásai, például a kriptográfiában…. Ha a
dualitás fogalma ilyen fontos Edward Frenkelnek, felmerül a
kérdés, vajon lát-e dualitást a szerelem és a matematika
között, mint ahogy a film címe sugallja. Válasza erre a
kérdésre világos. Számára a matematikai kutatás olyan, mint
egy szerelmi történet.

Azóta a filmet bemutatták különféle fesztiválokon

Franciaországban, Spanyolországban és Kaliforniában;
Párizsban, Kyotóban, Madridban, Santa Barbarában, Bilbaóban,
Velencében… A vetítések és az azt követő fórumok hatására
felismertem a „két kultúra” különbségét. Eleinte ez nagyon
megdöbbentett. Matematikai kutatásaimat csak nagyon kevés
ember érti teljesen; talán még egy tucatnál is kevesebben az
egész világon. Továbbá, mivel minden matematikai képlet
objektív igazságot reprezentál, lényegében csak egyféle módon
lehet magyarázni. A matematikai munkásságomat tehát
mindenki, aki olvassa, egyformán fogja fel. Ezzel ellentétben a
filmünket a nagy nyilvánosságnak szántuk: több ezer ember
nézte meg. És természetesen mindenki a maga módján
értelmezte.
Ebből azt tanultam, hogy a néző mindig részese a művészi
alkotásnak; végül is minden a szemlélőben születik. Az
alkotónak nincs hatalma a néző felfogása felett. Természetesen
ebből hasznunk is származik, hiszen amikor megosztjuk
elképzeléseinket, mindannyian gazdagodunk általa.
Filmünkben megpróbáltuk egyesíteni a két kultúrát azáltal,
hogy a matematikáról egy művész érzékenységével szólunk. A
film bevezető képsoraiban Mariko szerelmes verset ír a
Matematikushoz.[20] A verset a film végén a Matematikus a
képlet tetoválásával viszonozza: a képlet szerelmének kifejezése.
Számára ugyanazt a szenvedélyt és érzelmi töltetet jelenti, mint
egy vers, és mi ezzel mutattuk be a matematika és a költészet
közötti párhuzamot. A képlet a Matematikus szerelmi ajándéka,
szenvedélyének, alkotásának, képzeletének szüleménye.
Számára ugyanazt jelenti, mintha szerelmes levelet írt volna a
„nagy Ő”-nek – emlékezzünk csak arra, hogy a fiatal Galois az
egyenleteit közvetlenül a halála előtti éjszakáján írta le.
De ki a nagy Ő? Szimbolikusan úgy képzeltük, hogy a nagy Ő
a Matematikai Igazság megtestesítője (azért is Mariko a neve,
mert mariko japánul igazságot jelent, továbbá ezért került a
falra kalligrafikus betűkkel az isztyina szó). A Matematikus
Mariko iránt érzett szerelme valójában a Matematika és az
Igazság iránti szerelmét jelenti, amiért fel is áldozza magát. De
szerelmének tovább kell élnie és hordoznia a formulát, mintha
közös gyermekük lenne. A Matematikai Igazság ugyanis örök.
Lehet-e a matematika a szerelem nyelve? Néhány
mozilátogató furcsállta a „szerelem képlete” elképzelést. A film
megtekintése után valaki ezt mondta nekem: „Logika és érzések
általában nem férnek meg egymás mellett. Ezért mondjuk, hogy
a szerelem vak. Hogyan lehetséges, hogy a szerelem képlete
működik?” Valóban, az érzelmek és az indulatok gyakran tűnnek
irracionálisnak számunkra (bár a kognitív tudományokkal
foglalkozó tudósok azt mondják, hogy ez az irracionalitás
valójában leírható a matematika segítségével). Ezért nem
hiszem, hogy létezik olyan képlet, ami leírná vagy
megmagyarázná a szerelmet. Amikor a szerelem és matematika
kapcsolatáról beszélek, nem azt akarom mondani, hogy a
szerelem a matematikára redukálható. A lényeg az, hogy a
matematika világa sokkal tágasabb annál, mint ami legtöbbünk
számára hozzáférhető. A matematika művelése többek közt
racionális hátteret és kiegészítő szellemi kapacitást biztosít
számunkra a környező világ és embertársaink szeretetéhez. Egy
matematikai képlet nem magyarázza meg a szerelmet, de
hordozza a szerelem iránti vágyakozást.
Norma Faber[21] egyik versében ez áll:

Ne tedd könnyűvé a szerelmet…

Csak haladjunk lépésről lépésre.

Albert Einstein írta:[22] „Bárki, aki komolyan elkötelezett a

tudományos kutatásban, meggyőződhet arról, hogy a
világmindenség törvényeiben valamiféle szellem nyilvánul meg
– ez a szellem hatalmasabb az embernél, és mi emberek, szerény
erőnkkel, megszégyenítve érezzük magunkat.” Isaac Newton így
fejezte ki érzéseit:[23] „Nekem úgy tűnik, mintha egy
tengerparton játszadozó kisfiú lennék, és azzal szórakoznék,
hogy simább kavicsot vagy egy szokatlan formájú kagylót
találjak, miközben az igazság hatalmas óceánja terül el előttem
felfedezetlenül.”
 Az az álmom, hogy egy napon mindannyian ennek a rejtett
valóságnak a tudatára ébredünk. Talán akkor képesek leszünk
eltekinteni a köztünk meglévő különbségekről, és csupán erre a
mindannyiunkat egyesítő, mély igazságra koncentrálni. Így
mindannyian tengerparton játszadozó kisgyermekké válunk, és
rácsodálkozunk mindarra a kápráztató szépségre és
harmóniára, amit közösen felfedezünk, megosztunk egymással
és megóvunk az utókor számára.
 Epilógus

F öldet ér a gépem Bostonban, a Logan repülőtéren. 2012

januárja van. Az Amerikai Matematikai Társulat és az
Amerikai Matematikai Szövetség rendes évi konferenciájára
érkeztem meghívott előadóként. Ezeket az előadásokat 1896 óta
minden évben megtartotta valaki. Az előadók névsora és az
előadásaik tárgya madártávlati képet ad arról, ami az adott
időszakban a matematikában történt. John von Neumann,
Shiing-Shen Chern, Michael Atiyah, Raoul Bott, Robert
Langlands, Edward Witten és sokan mások adtak elő itt. Nagy
megtiszteltetés belépni ebbe a sorba, ezért kicsit meg is vagyok
illetődve.
Megelevenednek az emlékeim. Először 1989 szeptemberében
érkeztem Bostonba, amikor a Harvardra jöttem, a híres film
címének parafrázisával Moszkvából matekkel. Huszonegy éves
voltam akkor, nem tudtam, mit várjak, mi vár rám. Három
hónappal később már érett emberként búcsúztattam a Loganon
mentoromat, Borisz Feigint, aki akkor visszatért Moszkvába, és
úgy gondoltam, elválásunk talán örökre szól. Szerencsére nem
így történt.
Sokkal tovább maradtam a Harvardon, mint gondoltam:
megszereztem a PhD-met, a Harvard Társaság tagja lettem,
végül megbízott oktató. Öt évvel Bostonba érkezésem után a
szüleimet és a nővérem családját vártam itt, akik akkor
költöztek ki Amerikába. Azóta is Bostonban élnek, ám én 1997-
ben egy csábító ajánlatnak eleget téve átköltöztem Berkeley-be,
hogy a University of California-n dolgozzak.
Gyakran jövök Bostonba, hogy meglátogassam a családomat.
A szüleim a Hynes Convention Center közelében laknak, ahol a
konferenciát rendezik, így most először láthatnak engem
akcióban. Micsoda ajándék, hogy ezt a tapasztalatot
megoszthatom a családommal!
A rendes évi konferenciának több mint 7000 regisztrált
résztvevője van – nagyon valószínű, hogy ez minden idők
legnagyobb matematikai találkozója. Sokan eljönnek közülük az
én előadásomra is, amelynek helyszíne egy óriási bálterem. A
szüleim, a nővérem és a sógorom az első sorban ülnek. A Robert
Langlands-szal és Ngô Bao Châuval közös munkámról beszélek.
Három éve dolgozunk együtt a Langlands-program
kiterjesztésén.[1]
– Mi lenne, ha filmet készítenénk a Langlands-programról? –
kérdezem. – Akkor bizony kínos kérdésekre kéne válaszolnunk:
Mi forog kockán? Kik a szereplők? Mi történik? Mi a konfliktus?
Hogyan oldjuk meg?
A hallgatóság mosolyog. Majd André Weilről beszélek és a
rozetta-kőről. Bejárjuk a metamatika különböző tájait, és látjuk
azok varázslatos összefüggéseit.
A távirányító minden kattintásra új lapot vetít ki az
előadásomból egyszerre négy nagy képernyőre. Ezek
mindegyike egy kis lépést mutat be soha véget nem érő
kalandozásainkból. Felmerülnek az igazság és a szépség örök
kérdései. És ahogyan egyre többet tudunk meg a matematikáról
– erről a rejtett Univerzumról – egyre világosabban látjuk,
milyen keveset tudunk. Mert az út itt nem ér véget.
 Jegyzetek

Előszó
1. Edward Frenkel, Don’t Let Economists and Politicians Hack
Your Math, Slate, February 8, 2013, [Külső hivatkozás]

1. fejezet. Egy varázslatos bestia

1. A kép forrása: Physics World, [Külső hivatkozás]

2. A kép forrása: Horváth Árpád.

2. fejezet. A szimmetria lényege

1. Ebben a gondolatmenetben a „valamely tárgy szimmetriája”
kifejezést olyan transzformáció megjelölésére használjuk,
amely nem változtatja meg a tárgyat. Például, ha
megforgatunk egy asztalt. A „valamely tárgy szimmetriája”
kifejezést nem használjuk annak a tulajdonságnak a
megjelölésére, hogy az adott tárgy szimmetrikus.
2. Ha az óramutató járása szerinti forgatásokat használjuk,
ugyanazokhoz a forgatásokhoz jutunk: az óramutató járása
szerinti 90 fokos forgatás megegyezik az óramutató járásával
ellentétes, 270 fokos forgatással, stb. Megállapodás alapján a
matematikusok rendszerint az óramutató járásával ellentétes
forgatásokat használják, ez azonban csupán választás kérdése.
3. Ez feleslegesnek látszhat, mégsem csupán pedantériáról van
szó. Ha következetesek akarunk lenni, akkor feltétlenül
szükség van erre. Azt mondtuk, hogy a szimmetria olyan
transzformáció, amely megőrzi az adott tárgyat. Az identikus
leképezés is egy ezek közül.
A félreértések elkerülése érdekében hangsúlyozni akarom,
hogy ebben a gondolatmenetben csak az adott szimmetria
végső tulajdonságával törődünk. Az nem számít, hogy menet
közben mi történik az adott tárggyal, csak az számít, hogy az
adott tárgy pontjai végezetül hová kerülnek. Például, ha egy
asztalt 360 fokkal elforgatunk, akkor az asztal összes pontja
végül is a kiinduló helyzetébe fog visszakerülni. Emiatt
számunkra a 360 fokos forgatás ugyanaz a szimmetria, mintha
egyáltalán nem forgattuk volna. Ugyanezen ok miatt, az
óramutató járásával ellentétes, 90 fokos forgatás ugyanaz,
mint az óramutató járásával megegyező, 270 fokos forgatás.
Egy másik példa: tegyük fel, hogy az asztalt a padlón 10 lábbal
eltoljuk valamely irányban, majd visszatoljuk 10 lábbal, vagy
pedig elvisszük egy másik szobába, majd visszahozzuk.
Mindaddig, amíg ugyanabba a helyzetbe kerül vissza, és
minden egyes pontja ugyanazt a helyet foglalja el, mint
kezdetben, az így adódó szimmetriát az identikus
szimmetriával azonosnak tekintjük.

4. Fontos tulajdonsága a szimmetriák kompozíciójának az ún.

asszociativitás: ha adott három szimmetria – S, Sʹ és S” – akkor
ezeket két különböző sorrendben végrehajtva – (S ∘ Sʹ)∘S” és S
∘ (Sʹ ∘ S”) – ugyanaz az eredmény adódik. Ez a tulajdonság a
csoportok definíciójában mint további axióma szerepel. A
könyv fő részében ezt nem említettük külön, mert az ott
 tekintett csoportok esetén ez a tulajdonság nyilvánvalóan
fennáll.

5. Amikor egy négyzet alakú asztal szimmetriáiról beszéltünk,

kényelmes volt számunkra a négy szimmetriát az asztal négy
sarkával azonosítani. Ugyanakkor ez az azonosítás függ attól,
hogy az egyik sarkot hogyan választjuk meg – azt, amelyik az
identikus szimmetriát reprezentálja. Ha ezt már
megválasztottuk, akkor már valóban minden egyes
szimmetriát azonosíthatunk azzal a sarokkal, amelyikbe ezt az
elsőnek megválasztott sarkot átviszi az adott szimmetria.
Ennek hátránya, hogy ha egy másik sarkot választunk ki arra a
szerepre, hogy az identikus szimmetriát reprezentálja, akkor
az előzőtől különböző azonosítást kapunk. Ezért célszerűbb
megkülönböztetni az asztal szimmetriáit és az asztal pontjait.

6. Lásd Sean Carrol, The Particle at the End of the Universe. How
the Hunt for the Higgs Boson Leads Us to the Edge of a New
World, Dutton, 2012.
7. 1872-ben, a nagy hatású erlangeni programjában alkalmazta
kiindulópontként a matematikus Félix Klein azt a gondolatot,
hogy a formákat meghatározzák a szimmetriatulajdonságaik –
eszerint tetszőleges geometria esetén a lényeges
tulajdonságokat egy szimmetriacsoport határozza meg.
Például az euklideszi geometria esetén a szimmetriacsoport az
euklideszi tér összes olyan transzformációjából áll, amely
megőrzi a távolságot. Ezek a transzformációk forgatások és
eltolások kompozíciói. Nem-euklideszi geometriák más
szimmetriacsoportoknak felelnek meg. Ez lehetővé teszi a
lehetséges geometriák osztályozását a hozzájuk tartozó
szimmetriacsoportok osztályozása segítségével.
8. Ez nem azt akarja mondani, hogy egy matematikai állítás
semmilyen vonatkozásban sem lehet interpretáció tárgya:
például az olyan kérdések, hogy egy adott állítás mennyire
fontos, milyen széles körben alkalmazható, mennyire
befolyásolta a matematika fejlődését stb., lehetnek vita tárgyai.
Azonban az állítás értelme – hogy pontosan mit is mond – nem
interpretáció kérdése, feltéve, ha az állítás logikailag
konzisztens. (Az állítás logikai ellentmondás-mentessége nem
vita tárgya, ha egyszer megválasztottuk azt az
axiómarendszert, amelyben az állítást megfogalmaztuk.)
9. Vegyük észre, hogy minden egyes forgatás tetszőleges kör
alakú tárgy – pl. a kerek asztal – szimmetriatranszformációja
is egyben. Ezért elvben beszélhetnénk a forgatáscsoportnak a
sík helyett a kerek asztal szimmetriatranszformációi által
meghatározott reprezentációjáról is. Ugyanakkor a
matematikában a „reprezentáció” fogalmát speciálisan arra az
esetre tartjuk fenn, amikor az adott csoport elemei az n-
dimenziós euklideszi tér szimmetriáihoz vezetnek. Ezek a
szimmetriák szükségszerűen megegyeznek azokkal, amelyeket
a matematikusok lineáris transzformációknak neveznek. A 14.
fejezet 2. jegyzete fejti ki ezt a fogalmat.
10. A forgatáscsoport tetszőleges g eleme esetén az n-dimenziós tér
megfelelő szimmetriáját jelölje Sg. Ez tetszőleges g esetén
szükségképpen lineáris transzformáció, továbbá a következő
tulajdonságoknak kell teljesülniük: először is, a csoport
tetszőleges két eleme, g és h esetén, az Sg ⋅ h szimmetria meg
kell egyezzen az Sg és Sh szimmetriák kompozíciójával.
Másodszor, a csoport egységelemének megfelelő szimmetria a
tér identikus szimmetriája kell legyen.
11. A későbbiekben felfedezték, hogy van még további három kvark
ezek neve c-kvark, t-kvark, illetve b-kvark –, továbbá a
megfelelő antikvarkjaik.

3. fejezet. Az ötödik probléma

1. Marina Roshában is volt egy kicsiny, félhivatalos zsinagóga. A
peresztrojka után javult a helyzet, mivel Moszkában és más
városokban egyre több zsinagóga és zsidó közösségi központ
nyílt meg.
2. Mark Saul, Kerozinka: An episode in the history of Soviet
mathematics, Notices of the American Mathematical Society,
vol. 46., November, 1999, p. 1217–1220. Online elérhetőség:
[Külső tartalom – PDF]

3. George G. Szpiro, Bella Abramovna Subbotovskaya and the

„Jewish People’s University”, Notices of the American
Mathematical Society, vol. 54., November 2007, p. 1326–1330.
Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]
4. Alexander Shen az Entrance examination to the Mech-Mat című
cikkében felsorolt néhány olyan feladatot, melyeket meg
kellett oldaniuk az Moszkvai Állami Egyetemre felvételiző
zsidó hallgatóknak. (Mathematical Intelligencer, vol. 16., No. 4.,
1994, p. 6–10.) Ez a cikk szerepel a You Failed Your Math Test,
Comrade Einstein című könyvben is (szerk. M. Shifman).
(World Scientific, 2005) Ez a könyv a Lomonoszov Egyetem
felvételi vizsgájával kapcsolatosan további cikkeket is
tartalmaz, pl. I. Vardi és A. Vershik cikkét. Online elérhetőség:
[Külső tartalom – PDF].
 A feladatok egy másik listája megtalálható T. Khovanova és A.
Radul, Jewish Problems című könyvében. Online elérhetőség:
[Külső hivatkozás].
5. George G. Szpiro, ibid.

4. fejezet. A Kerozinka
1. Mark Saul, ibid.

5. fejezet. A megoldás fonata

1. A Zsidó Népi Egyetem története és Bella Mucsnyik
Szubbotovszkaja halálának körülményei megtalálhatóak D. B.
Fuchs és mások cikkeiben is. M. Shifman (ed.), You Failed Your
Math Test, Comrade Einstein, World Scientific, 2005.
Lásd még George G. Szpiro, ibid.
2. Ha az identitásfonatot egy másik fonat tetejére helyezzük és
eltávolítjuk a középső lemezt, akkor a fonalak megrövidítése
után visszakapjuk az eredeti fonatot, azaz egy tetszőleges b
fonat és az identitásfonat összeadása megegyezik magával a b
fonattal.

3. Az ábra bemutatja, hogy mi lesz egy fonat és tükörképe

összeadásának eredménye:
Most a fenti kép jobb oldalán szereplő fonatban húzzuk jobb
oldalra azt a fonalat, amelyik a jobb szélső „szögnél” kezdődik
és végződik. Az eredményt a lenti bal oldali fonat mutatja.
Ezután tegyük ugyanezt a harmadik szögnél kezdődő és
végződő fonallal. Ekkor a jobb oldali fonat adódik.

Ezek után húzzuk balra a második szögnél kezdődő és végződő

fonalat. Az így kapott fonatban látszólag keresztezi egymást az
 első és a második fonal. Ez azonban csak látszólagos: a
második fonalat jobbra húzva, eltűnik az átfedés. Ezeket a
mozgásokat mutatja a következő ábra. Az eredményként
kapott fonat, melyet a lenti ábra jobb oldalán láthatunk, nem
más, mint az identitásfonat, melyet már fent láthattunk.
Pontosabban, ahhoz, hogy megkapjuk az identitásfonatot, ki
kell feszítenünk a fonalakat. Szabályaink ezt lehetővé teszik
(meg is kell rövidítenünk a fonalakat, hogy a kapott fonat
ugyanolyan magas legyen, mint az eredeti volt). Vegyük észre,
hogy egyik lépésben sem vágjuk el vagy csomózzuk össze a
fonalakat, és nem engedjük meg, hogy az egyik a másikon
menjen keresztül.

4. Ez jó lehetőség arra, hogy a „definíció” és a „tétel” közötti

különbségre rámutassunk. A második fejezetben definiáltuk a
csoportot. Eszerint a csoport olyan halmaz, melyen egy olyan
műveletet is értelmeztünk (a körülményektől függően szokás
ezt kompozíciónak, összeadásnak vagy szorzásnak nevezni),
amely rendelkezik a következő tulajdonságokkal (vagy
 axiómákkal): a halmaz tartalmaz egy egységelemet (a 2.
fejezetben kifejtett értelemben), továbbá minden elemnek van
inverze, és a művelet eleget tesz a asszociativitás
tulajdonságának, melyet a 2. fejezet 4. jegyzetében már
leírtunk. Ha megadtuk ezt a definíciót, akkor ezzel a csoport
fogalma egyszer és mindenkorra le van rögzítve. Semmiféle
változtatást nem hajthatunk végre rajta.
Ha most adott egy halmaz, akkor megkísérelhetjük
csoportstruktúrával ellátni. Ez azt jelenti, hogy valamilyen
műveletet definiálunk a halmazon, és megmutatjuk, hogy ez a
művelet rendelkezik a fent felsorolt tulajdonságokkal. Ebben a
fejezetben az n fonallal rendelkező összes fonatot tekintettük
(azokat a fonatokat, melyek egymásból csavarással
keletkeznek, azonosnak vettük, amint ezt a könyvben
kifejtettük), és bevezettük két fonat összeadásának műveletét a
megadott szabályok szerint. A tételünk az az állítás, hogy ez a
művelet rendelkezik a fenti tulajdonságokkal. A tétel
bizonyítása ezen tulajdonságok közvetlen ellenőrzése. Az első
két tulajdonságot ellenőriztük már (lásd a fenti 2. és 3.
megjegyzést), az utolsó tulajdonság (az asszociativitás) azonnal
adódik abból, ahogy két fonat összeadását megkonstruáltuk.

5. Mivel szabályaink alapján a fonat saját magával nem

csomózodhat össze, az egyetlen fonálból álló fonat esetén a
fonálnak nincs más lehetősége, mint hogy a fenti lemez
egyetlen szögéből egyenesen menjen a lenti lemez egyetlen
szögéhez. Ugyanakkor akármilyen bonyolult útvonal mentén
haladhat, például akár egy kanyargó hegyi ösvény vagy
kígyózó út mentén is. Azonban – ha szükséges – lerövidítve
elérhetjük, hogy a fonal függőlegesen lefelé tartson. Más
 szavakkal, a B1 csoport egyetlenegy elemet tartalmaz, amely az
egységelem (ez egyben saját maga inverze, és a saját magával
való összeadás eredménye is).
6. Matematikai zsargonnal azt mondhatjuk, hogy a „B2
fonatcsoport izomorf az egészek csoportjával”. Ez azt jelenti,
hogy a két csoport elemei között létezik olyan kölcsönesen
egyértelmű megfeleltetés – minden egyes fonathoz
hozzárendeljük az átfedések számát –, hogy a fonatok
összeadása (a fent leírt értelemben) megfelel az egész számok
szokásos összeadásának. Valóban, két fonatot egymás tetejére
helyezve olyan új fonatot kapunk, melyben az átfedések
száma megegyezik a két kiinduló fonathoz hozzárendelt
számok összegével. Továbbá, az identitásfonat, amelyben
egyetlen átfedés sem fordul elő, a 0 egész számnak felel meg,
végezetül az inverz fonat megfelel annak, hogy az egész szám
ellentettjét vesszük.
7. Lásd David Gerber, Braid group cryptography. Braids:
Introductory Lectures on Braids, configurations and Their
Applications, szerk. A. Jon Berrick, e. a., p. 329–403„ World
Scientific, 2010. Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF].
8. Lásd pl. Graham P. Collins, Computing with Quantum Knots,
Scientific American, April 2006, p. 57–63.
9. De Witt Sumners, Claus Ernst, Sylvia J. Spengler és Nicholas R.
Cozzarelli, Analysis of the mechanism of DNA recombination
using tangles, Quarterly Reviews of Biophysics, vol. 28., August
1995, p. 253–313.
Mariel Vazquez and De Witt Sumners, Tangle analysis of Gin
recombination, Mathematical Proceedings of the Cambridge
 Philosophical Society, vol. 136., 2004, p. 565–582.
10. Valamivel pontosabb állítás – ezt a 9. fejezetben tárgyaljuk
majd –, hogy a Bn fonatcsoport a sík rendezetlen, különböző
pontokat tartalmazó pont n-eseinek fundamentális csoportja. A
sík rendezetlen, különböző pontokat tartalmazó pont n-esei n-
ed fokú polinomok segítségével is megadhatóak – amint azt a
következő hasznos gondolatmenet mutatja. Tekintsünk egy
másodfokú, 1 főegyütthatós polinomot – x2 + a1x + a2 –, ahol
a1 és a2 komplex számok (az „1 főegyütthatós” itt azt jelenti,
hogy a x-ben legmagasabb fokú tag, azaz az x2 együtthatója 1).
Ennek két gyöke van, melyek komplex számok. Megfordítva,
ezek a gyökök egyértelműen meghatározzák a másodfokú, 1
főegyütthatós polinomot. A komplex számokat tekinthetjük
úgy, mint a sík pontjait (lásd 9. fejezet). Ezért a két különböző
gyökkel rendelkező másodfokú, 1 főegyütthatós polinom
ugyanaz, mint a sík különböző pontjait tartalmazó pontpárja.
Ehhez hasonlóan, egy n különböző komplex gyökkel
rendelkező n-ed fokú, 1 főegyütthatós polinom – xn + an − 1xn −
1 + ...a1x + a0 – megegyezik a sík egy n különböző pontból álló
halmazával, a gyökei halmazával. Rögzítsünk egy ilyen
polinomot: (x − 1)(x − 2)...(x − n), melynek gyökei 1, 2, …, n. Az
összes ilyen polinom terében futó görbe, amely az (x − 1)(x −
2)...(x − n) polinomnál kezdődik és végződik, elképzelhető úgy
is, mint n fonalból álló fonat: az egyes fonalak az egyes gyökök
által bejárt utak. Így tehát megállapíthatjuk, hogy a Bn
fonatcsoport nem más, mint a különböző gyökökkel
rendelkező n-ed fokú polinomok fundamentális csoportja (lásd
a 14. fejezetet).
11. A fonalak közötti átfedéshez + 1-et rendelünk, ha a balról lefelé
jövő fonál a jobbról lefelé jövő fonál alatt megy át, és −1-et
rendelünk a fordított esetben. Tekintsük például a következő
oldal ábráján látható fonatot!

Ha összeadjuk ezeket az egyes átfedésekhez tartozó számokat (

+ 1 és −1), megkapjuk a fonat teljes átfedésszámát. Ha
megcsavarjuk a fonalakat, akkor mindig ugyanolyan számú +
1-et adunk hozzá vagy veszünk el, mint ahány −1-et, ezért a
teljes átfedési szám változatlan marad. Ez azt jelenti, hogy a
teljes átfedési szám jól definiált: nem változik meg, ha
megcsavarjuk a fonatot.
12. Vegyük észre, hogy két fonat összeadása esetén a teljes átfedési
szám a két fonat teljes átfedési számának összege lesz. Ezért,
ha olyan fonatokat adunk össze, melyek teljes átfedési száma
0, akkor ismét olyan fonatot kapunk, melynek 0 a teljes
átfedési száma. A Bnʹ kommutátor részcsoport ezekből a
 fonatokból áll. Pontosan is megfogalmazható értelemben ez a
Bn fonatcsoport maximális nem-abeli része.

13. A Betti-számok fogalma a topológiából származik, amely a

geometriai alakzatok lényeges tulajdonságait tanulmányozza
matematikai eszközökkel. Egy adott geometriai alakzat, mint
például a kör vagy a gömb, Betti-számai számsorozatot
alkotnak – b0, b1, b2, … – melyek mindegyike vagy 0, vagy
természetes szám. Például valamely lapos halmaz esetén, mint
pl. az egyenes vagy a sík, b0 = 1, a többi Betti-szám értéke 0.
Általánosan b0 a geometriai alakzat összefüggő
komponenseinek számát adja. Kör esetén b0 = 1, b1 = 1, a többi
Betti-szám értéke 0. Ebben az esetben b1 azt tükrözi vissza,
hogy nemtriviális egydimenziós része van az alakzatnak.
Gömb esetén b0 = 1, b1 = 0, b2 = 1, a többi Betti-szám értéke 0.
Itt b2 értéke azt tükrözi vissza, hogy nemtriviális kétdimenziós
része van az alakzatnak.
A Bn fonatcsoport Betti-számait az n különböző gyökkel
rendelkező n-ed fokú, 1 főegyütthatós polinomok terének Betti-
számaiként definiáljuk. A Bnʹ kommutátor részcsoport Betti-
számait egy ezzel szorosan összefüggő tér Betti-számai adják.
Ez azon n-ed fokú, különböző gyökökkel rendelkező 1
főegyütthatós polinomok halmaza, melyek azzal a további
tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy a diszkriminánsuk (a
gyökök összes különbségei szorzatának négyzete) valamely
rögzített nem nulla értéket vesz fel (pl. feltehetjük, hogy ez az
érték 1). Például, az x2 + a1x + a0 polinom diszkriminánsa
a12 − 4a0. Ehhez hasonló képlet adható tetszőleges n esetén.
A diszkrimináns definíciójából következik, hogy értéke
pontosan akkor 0, ha a polinomnak többszörös gyökei vannak.
 Tehát a diszkrimináns olyan leképezést ad meg, amely a
különböző gyökökkel rendelkező n-ed fokú, 1 főegyütthatós
polinomokat leképezi az origó nélküli komplex síkra. Azaz
ezen tér „fibrálását” kaptuk az origótól megfosztott komplex
sík felett. Bnʹ Betti-számai a fibrumok topológiáját tükrözik
vissza (topologikusan ezek ugyanazok), ugyanakkor Bn Betti-
számai a teljes tér topológiáját tükrözik. Az a vágy, hogy
megértsük a fibrált terek topológiáját, motiválta Varcsenkót,
hogy elsőként ezt a problémát javasolja nekem. A Betti-
számokkal és az ezzel összefüggő homológia és kohomológia
fogalmával kapcsolatos további ismeretekért érdemes az
alábbi bevezető tankönyveket tanulmányozni:
William Fulton, Algebraic Topology: A First Course, Springer,
1995.
Allen Hatcher, Algebric Topology, Cambridge University Press,
2001.

6. fejezet. A matematikustanonc
1. Egyesek azt gondolják, hogy Fermat talán blöffölt, amikor azt a
megjegyzést a margóra feljegyezte. Én nem így gondolom.
Szerintem egyszerűen csak tévedett. Mindegy, hálásaknak kell
lennünk neki – ez a kis, margóra írt megjegyzés határozottan
pozitív hatással volt a matematika fejlődésére.
2. Pontosabban, bebizonyítottam, hogy az n tetszőleges d osztója
esetén a q-adik Betti-szám, ahol q = n(d − 2)/d pontosan ϕ(d),
továbbá, hogy az n − 1 mindegyik d osztója esetén a q-adik
Betti-szám, ahol q = (n − 1)(d − 2)/d pontosan ϕ(d). Bnʹ minden
további Betti-száma 0-val egyenlő.
 1985-ben Mihail Gorbacsov került hatalomra, és nem sokkal ezu
3. útjára indította az új irányvonalat. Ez a peresztrojka. Én
úgy tudom, hogy az a fajta szisztematikus diszkrimináció,
melyben tapasztalatom szerint a zsidó származású jelentkezők
részesültek a Moszkvai Állami Egyetem felvételi vizsgája
során, 1990 körül véget ért.
4. S. Zdravkovska és P. Duren, Golden Years of Moscow
Mathematics, American Mathematical Society, 1993, p. 221.

5. Julij Iljasenko matematikus a The black 20 years at Mech-Mat

című interjújában azt fejtette ki, hogy ez a esemény indította el
a zsidóellenes irányvonalat. Ezt a cikket a Polit.ru weboldal
publikálta 2009. július 28-án. [Külső hivatkozás]

6. Az volt a kérdés, hogy hányféleképpen lehet egy reguláris, 4n

oldalú sokszög éleit párosával összeragasztani úgy, hogy olyan
Riemann-felületet kapjunk, melynek génusza n. A 9. fejezetben
mutatunk erre egy speciális eljárást, amikor a sokszög
átellenes éleit azonosítjuk.
7. Edward Frenkel, Cohomology of the commutator subgroup of
the braid group, Functional Analysis and Applications, vol. 22.,
1988, p. 248–250.

7. fejezet. A Nagy Egyesített Elmélet

1. A Mathematics Newsletter számára Robert Langlands-szal
készített interjú. University of British Columbia (2010). A teljes
változat elérhető az alábbi címen: [Külső tartalom – PDF]

2. Tegyük fel, hogy létezik két olyan m és n egész szám, melyekre

√2 = m/n. Feltehetjük, hogy m és n relatív prímek, azaz nincsen
az 1-től különböző közös osztójuk. Egyébként m = dmʹ és n = dnʹ
adódnék, és ekkor √2 = mʹ/nʹ. Ezt addig lehetne ismételni, ha
szükséges, ameddig két olyan számot nem kapunk, melyek
már relatív prímek.
Tehát tegyük fel, hogy √2 = m/n, ahol m és n relatív prímek.
Négyzetre emelve a √2 = m/n képlet mindkét oldalát kapjuk,
hogy 2 = m2/n2. Mindkét oldalt n2-tel megszorozva kapjuk,
hogy m2 = 2n2. Ebből következik, hogy m páros szám. Ugyanis,
ha páratlan lenne, akkor m2 is az lenne, amely ellentmondana
a fenti képletnek.
Ha most m páros, akkor m = 2p valamely p természetes szám
esetén. Behelyettesítve ezt az előző képletbe, kapjuk, hogy 4p2
= 2n2, ezért n2 = 2p2. Azonban most n szintén páros szám kell
legyen, ugyanazon okfejtés alapján, melynek segítségével
megmutattuk, hogy m páros. Azaz, m és n is páros számok. Ez
azonban ellentmond annak a feltevésnek, hogy relatív prímek.
Tehát ilyen m és n szám nem létezik.
Ez jó példája az „indirekt bizonyításnak”. Azzal az állítással
kezdjük, amelyik éppen ellenkezője annak, amit bizonyítani
próbálunk (ebben az esetben azzal az állítással, hogy √2
racionális szám, ami éppen az ellenkezője annak, amit
bizonyítani akarunk ). Ha ebből hamis állítás következik
(esetünkben az, hogy m és n páros számok, annak ellenére,
hogy feltettük, hogy relatív prímek), akkor arra
következtethetünk, hogy a kiinduló állítás szintén hamis. Tehát
az az állítás, amit be akartunk bizonyítani (azaz, hogy √2 nem
racionális szám), igaz. Ezt az eljárást használjuk majd a 8.
fejezetben is: először akkor, amikor a nagy Fermat-tétel
bizonyítását elemezzük, majd a 6. számú jegyzetben akkor,
amikor Eukleidész bizonyítását közöljük végtelen sok prím
létezésére.
3. Például szorozzuk össze a következő két számot: 1/2 + √2 és 3 –
√2. Egyszerűen felbontjuk a zárójeleket:

Azonban √2 · √2 = 2, ezért ezeket a tagokat összegyűjtve a

következő választ kapjuk:

Ez ismét ugyanilyen alakú szám, ezért ez is az új

számrendszerünk eleme.
4. Az új számrendszerünknek csak olyan szimmetriáit tekintjük,
amelyek kompatibilisek az összeadással és a szorzással,
továbbá, amelyek során a 0 nullába megy, az 1 az 1-be, az
additív inverz az additív inverzbe, a multiplikatív inverz a
multiplikatív inverzbe. Azonban, ha az 1 az 1-be megy, akkor a
2 = 1 + 1 szükségképpen az 1 + 1 = 2-be megy.
Hasonlóképpen, mindegyik természetes szám képe önmaga
lesz, ezért ennek ellentettje is és multiplikatív inverze is. Ezért
tehát az ilyen szimmetria minden racionális számot megőriz.
5. Könnyű ellenőrizni, hogy ez a szimmetria valóban
kompatibilis az összeadással, kivonással, szorzással és
osztással. Tekintsük például az összeadás műveletét. Vegyünk
két különböző számot az új számrendszerünkből:
 ahol x, y, xʹ, yʹ racionális számok. Adjuk össze őket:

Alkalmazhatjuk a tekintett szimmetriát. Ebből

adódik. Adjuk ezeket össze:

Láthatjuk, hogy a kapott szám megegyezik azzal a számmal,

amit a szimmetriának az eredeti összegre való alkalmazásával
kapnánk:

Más szóval, külön is alkalmazhatjuk a két számra a

szimmetriát, és aztán adjuk össze őket. Vagy előbb összeadjuk
őket, és aztán alkalmazzuk a szimmetriát. Az eredmény
ugyanaz lesz. Pontosan ez jelenti azt, hogy a szimmetriánk
kompatibilis az összeadás műveletével. Hasonlóképpen
ellenőrizhető, hogy a szimmetriánk kompatibilis a szorzás, a
kivonás és az osztás műveletével is.
6. Például abban az esetben, amikor a számtestet a racionális
számok √2-vel történő bővítésével kapjuk, a Galois-csoport két
szimmetriából áll: az identitásból, illetve a √2-nek –√2-re való
 cseréléséből. Írjuk le expliciten, hogy mi adódik ezen
szimmetriák kompozíciójából:
I ∘ I = I, I ∘ S = S, S ∘ I = S,
és a legérdekesebb:
S ∘ S = I.
Valóban, ha megcseréljük az √2 és a –√2 számokat, és ezt újra
végrehajtjuk, akkor a nettó végeredmény az identitás lesz:

Ezzel teljesen leírtuk ezen számtest Galois-csoportját: két

elemet tartalmaz – I és S –, és ezek kompozícióját a fenti
formulák definiálják.
7. Néhány évvel korábban, Niels Henrik Abel megmutatta, hogy
létezik olyan ötödfokú egyenlet, amelyet nem lehet megoldani
gyökvonásokkal. (Joseph-Louis Lagrange és Paolo Ruffini is
fontos eredményeket ért el ezen a téren.) Galois bizonyítása
azonban általánosabb volt és újszerűbb elveket tartalmazott.
További részletek találhatóak a Galois-csoportokkal és a
magasabb fokú egyenletek megoldásának gazdag történetével
kapcsolatban Mario Livio, The Equation That Couldn’t Be
Solved című könyvében (Simon és Schuster, 2005).
8. Általánosabban, tekintsük az ax2 + bx + c = 0 másodfokú
egyenletet, melyben a, b, c racionális számok. Ennek x1 és x2
megoldását a következő képlet adja meg:
Ha a b2 − 4ac diszkrimináns nem valamely racionális szám
négyzete, akkor ezek a megoldások nem racionális számok.
Ezért, ha az x1 és x2 számokkal kibővítjük a racionális
számokat, akkor új számtestet kapunk. Ezen számtest
szimmetriacsoportja szintén két elemet tartalmaz: az
identitást és a két megoldás – x1 és x2 – felcseréléséből adódó
szimmetriát. Más szavakkal, ez a szimmetria felcseréli a √b2 –
4ac és –√b2 – 4ac számokat.
A Galois-csoport megadásához azonban nincsen szükség arra,
hogy expliciten megadjuk a megoldásokat. Valóban, mivel a
vizsgált polinom foka 2, ezért tudjuk, hogy két megoldás van,
tehát jelölje őket x1 és x2. Ekkor adódik, hogy
ax2 + bx + c = a(x − x1)(x − x2) .
Felbontva a zárójelet, kapjuk, hogy így tehát
Ugyanakkor , mivel x1 megoldása a
fenti egyenletnek. Ezért, ha a diszkrimináns nem négyzete
valamely racionális számnak, akkor az a számtest, melyet
racionális számok bővítésével kapunk úgy, hogy hozzávesszük
az x1 és x2 számokat, az α + βx1 alakú számokból fog állni,
ahol α és β racionális számok. Az x1 és x2 számokat felcserélő
szimmetria esetén az α + βx1 szám az

értékbe megy át. Ez a szimmetria kompatibilis az összeadással,

stb., mert x1 és x2 ugyanazon racionális együtthatós egyenlet
gyökei. Azt kapjuk tehát, hogy ezen számtest Galois-csoportja
az indentitásból és az x1 és x2 értékeket felcserélő
szimmetriából áll. Még egyszer hangsúlyozom, hogy
 semmiféle információt nem használtunk fel arra vonatkozóan,
hogy az x1 és x2 megoldásokat hogyan lehet felírni a, b, c
segítségével.

9. Szemléltetésül tekintsük például az x3 = 2 egyenletet. Az egyik

megoldás 2 köbgyöke, azaz ∛2. Két további megoldás is van,
ezek komplex számok: ∛2ω és ∛2ω2, ahol

(lásd a 9. fejezet komplex számokról szóló részét). Az a

legkisebb számtest, amely tartalmazza mindhárom megoldást,
ezek négyzeteit is tartalmazza: ∛4 = (∛2)2, ∛4ω és ∛4ω2, illetve
ezek hányadosát: ω és ω2. Úgy tűnik tehát, hogy ezen számtest
megkonstruálásához 8 további számot kell a racionális
számokhoz hozzávenni. Teljesül azonban az alábbi
összefüggés:
1 + ω + ω2 = 0,
amely lehetővé teszi, hogy ω2 értékét kifejezzük 1 és ω
segítségével:
ω2 = −1 − ω .
Ezért tehát:

Tehát ahhoz, hogy megkapjuk a keresett számtestet, csak 5 új

számot kell hozzávenni a racionális számokhoz: az ω, ∛2, ∛2ω,
∛4 és ∛4ω számokat. Ezért az adódó számtest – melyet a x3 = 2
egyenlet felbontási testének nevezük – tetszőleges eleme
felírható hat tag kombinációjaként: racionális szám plusz
racionális számszor ω plusz racionális számszor ∛2 és így
tovább. Vessük össze ezt az x2 = 2 egyenlet felbontási testével,
amelynek elemei két tagot tartalmaznak: racionális szám plusz
racionális számszor √2.
Láttuk, hogy az x2 = 2 egyenlet felbontási testéhez tartozó
Galois-csoport elemei az egyenlet két gyökét – √2 és –√2 –
permutálják. Két ilyen permutáció van, az egyik felcseréli ezt a
két megoldást, a másik az identitás.
Ehhez hasonlóan, tetszőleges racionális együtthatós egyenlet
esetén úgy definiáljuk a hozzá tartozó felbontási testet, hogy a
racionális számokhoz hozzávesszük az egyenlet összes gyökét.
A 4. megjegyzéshez hasonlóan az így kapott számtest
tetszőleges szimmetriája, amely kompatibilis az összeadással
és a szorzással, megőrzi a racionális számokat. Ezért az ilyen
szimmetriák során az egyenlet tetszőleges megoldása egy
másik megoldásba kell hogy átmenjen. Tehát ezen megoldások
permutációit kapjuk. Az x3 = 2 egyenlet esetén a fent felsorolt
három megoldás van. Minden egyes permutáció esetén az első,
∛2 ezen megoldások valamelyikébe megy át, a második, ∛2ω a
megmaradó két megoldás valamelyikébe, végül a harmadik,
∛2ω2 szükségképpen a megmaradó megoldásba megy át
(tetszőleges permutáció kölcsönösen egyértelmű kell legyen
ahhoz, hogy létezzék inverze). Ezért összesen 3 ⋅ 2 = 6
lehetséges permutációja van ezen három megoldásnak. Ezek a
permutációk csoportot alkotnak, és megmutatható, hogy ez a
csoport kölcsösen egyértelmű megfeleltetésben áll az x3 = 2
egyenlet felbontási testének Galois-csoportjával. Azaz a Galois-
csoport explicit leírását kaptuk meg a megoldások
permutációinak formájában.
 A fenti számolásban az egyenlet gyökeit expliciten megadó
képleteket használtunk. De hasonló gondolatmenet
alkalmazható tetszőleges, racionális együtthatós harmadfokú
egyenlet esetén is, nincsen szükség olyan képletre, amely
megadja az együtthatók függvényében a gyököket. Az
eredmény a következő: jelölje x1, x2 és x3 az egyenlet gyökeit.
Tegyük fel, hogy mindegyik irracionális. Ugyanakkor könnyen
látható, hogy az egyenlet diszkriminánsa, azaz
(x1 − x2)2(x1 − x3)2(x2 − x3)2
mindig racionális szám. Megmutatható, hogy ha ennek
négyzetgyöke nem racionális szám, akkor az egyenlet
felbontási testének Galois-csoportja megegyezik ezen gyökök
permutációiból álló csoporttal (ekkor ez 6 elemet tartalmaz).
Ha a diszkrimináns négyzetgyöke racionális, akkor a Galois-
csoport három permutációt tartalmaz: az identitást, az x1 →
x2 → x3 → x1 ciklikus permutációt és ennek inverzét.

10. Például nem nehéz megmutatni, hogy tipikus ötödfokú

egyenlet esetén (n = 5), amikor is 5 gyök van, a Galois-csoport
ezen öt szám permutációinak csoportja. A permutáció ezen
számok kölcsönösen egyértelmű átrendezése. Az alábbi ábra
például egy ilyen átrendezést mutat.
Ilyen permutáció esetén az x1 megoldás az öt lehetőség
akármelyikébe megy át (esetleg saját magába), azaz öt
lehetséges választás van, azután x2 a megmaradó négy
megoldás akármelyikébe, x3 a megmaradó három
valamelyikébe és így tovább. Így összesen 5 ⋅ 4 ⋅ 3 ⋅ 2 ⋅ 1 = 120
permutáció van, tehát a Galois-csoport 120 elemből áll.
 (n elem permutációinak csoportja, melyet n elem
szimmetriacsoportjának is hívnak n!=n ⋅ (n − 1)…2 ⋅ 1 elemből
áll.) Eltérően a másodfokú, harmadfokú és negyedfokú
egyenletek Galois-csoportjától, ez nem feloldható csoport.
Ezért, Galois érvelése alapján, az általános ötödfokú egyenlet
megoldásait nem lehet gyökvonások segítségével felírni.
11. Elérhető az Institute for Advanced Study, Princeton
weboldalán: [Külső tartalom – PDF]

12. Az ábra az Institute for Advanced Study digitális

gyűjteményéből származik: [Külső hivatkozás]

8. fejezet. Mágikus számok

1. Robert Langlands, Is there beauty in mathematical theories?
Lásd: The Many Faces of Beauty, szerk. Vittorio Hösle,
University of Notre Dame Press, 2013. Online elérhetőség:
[Külső tartalom – PDF]
2. A sejtésekről további információk találhatóak a következő
mélyenszántó cikkben: Barry Mazur, Conjectures, Synthése,
vol. 111., 1997, p. 197–210.
3. A nagy Fermat-tétel történetéről további érdekességek
találhatóak az alábbi könyvben: Simon Singh, Fermat’s
Enigma: The Epic Quest to Solve the World’s Greatest
Mathematical Problem, Anchor, 1998.

4. Lásd Andrew Wiles, Modular elliptic curves and Fermat’s last

theorem, Annals of Mathematics, vol. 141., 1995, pp. 443–551.
Richard Taylor és Andrew Wiles, Ring-theoretic properties of
certain Hecke algebras, Annals of Mathematics, vol. 141., 1995,
553–572.
Bebizonyították a Shimura–Taniyama–Weil-sejtést a
legtipikusabb (az ún. szemistabil) esetben, melyről kiderült,
hogy elegendő a nagy Fermat-tétel bizonyításához. Néhány
évvel később, a sejtés kimaradt eseteit C. Breuil, B. Conrad, F.
Diamond és R. Taylor igazolták.
Minthogy bebizonyították, helyesebb lenne a Shimura–
Taniyama–Weil-sejtésre tételként hivatkozni. Valóban, számos
matematikus „modularitási tételnek” nevezi. A régi
megszokások azonban nehezen múlnak el, és néhányan,
hozzám hasonlóan, még mindig a régi nevet használják.
Ironikus, hogy a nagy Fermat-tételre mindig is tételként
hivatkoztak, noha valójában sejtés volt. Kétségkívül ennek oka
Fermat azon kijelentésének tiszteletben tartása, miszerint ő
megtalálta a megoldást.

5. Ha N nem prím, akkor N = xy valamely x és y természetes szám

esetén, melyek értéke 1 és N − 1 közé esik. Ekkor x nem
rendelkezik mod N multiplikatív inverzzel. Más szavakkal,
nem létezik olyan z természetes szám, melynek értéke 1 és N −
1 között van, melyre
xz = 1 modulo N
 Valóban, ha teljesülne a fenti egyenlőség, akkor mindkét oldalt
megszorozva y értékével kapnánk, hogy
xyz = y modulo N
Azonban xy = N, tehát a bal oldal értéke Nz, ami azt jelenti,
hogy y osztható N-nel. Ekkor azonban y nem lehet 1 és N − 1
között.

6. Az Eukleidésznek tulajdonított bizonyítás a következőképpen

szól. Az „indirekt” bizonyítás elvét alkalmazzuk. Ezt már
használtuk ebben a fejezetben, amikor a nagy Fermat-tétel
bizonyításáról esett szó.
Tegyük fel, hogy csak véges sok prím van: p1, p2, …, pN. Vegyük
azt az A számot, melyet úgy kapunk, hogy ezeket
összeszorozzuk és még egyet hozzáadunk: azaz legyen A =
p1p2…pN + 1. Azt állítjuk, hogy A is prím. Indirekt érvelünk: ha
nem prím, akkor az 1-en és saját magán kívül más számmal is
osztható. Azaz A osztható a felsorolt prímek valamelyikével,
mondjuk pi-vel. Ekkor A = 0 modulo pi. Ugyanakkor A
definíciójából adódik, hogy A = 1 modulo pi. Ellentmondásra
jutottunk. Tehát A mégsem osztható saját magán és 1-en kívül
más természetes számmal. Így A is prímszám.
Azonban A nyilvánvalóan nagyobb a p1, p2, …, pN számok
mindegyikénél. Ez ellentmond azon feltevésünknek, hogy csak
a p1, p2, …, pN számok a prímszámok. Tehát az a kiinduló
feltevésünk, hogy csak véges sok prím van, hamis. Tehát
végtelen sok prímszám van.
7. Fejtsük ezt ki részletesebben: az adott számrendszerben egy a
szám multiplikatív inverze olyan b szám, melyre a ⋅ b = 1.
Tehát például a racionális számok esetén a 3/4 racionális szám
inverze 4/3. Abban a számrendszerben, melyet most
 vizsgálunk, az 1 és p − 1 között lévő a természetes szám
inverze az a b természetes szám, amelynek értéke ugyanebbe
a tartományba esik és amelyre
a·b=1 modulo p
Teljesen mindegy, hogy milyen számrendszert tekintünk, a 0
szám, azaz az additív egységelem nem rendelkezik
multiplikatív inverzzel. Ezért zártuk ezt ki.

8. Álljon itt egy bizonyítás. Vegyünk egy a számot, mely 1 és p − 1

közé esik, ahol p prímszám. Szorozzuk meg ezt a számot az
összes olyan b számmal, amely ugyanebbe a tartományba esik,
és vegyük az eredményt modulo p. Az eredményekből
kétoszlopos táblázatot állíthatunk össze: az első oszlop a b
szám, a második pedig a ⋅ b modulo p.
Például, ha p = 5 és a = 2, akkor a táblázat a következőképpen
alakul:

1 2
2 4
3 1
4 3
Azonnal látjuk, hogy az 1, 2, 3, 4 számok mindegyike pontosan
egyszer szerepel a jobb oldali oszlopban. Azaz, amikor 2-vel
szorzunk, ugyanazokat a számokat kapjuk vissza valamilyen
permutált alakban. Például az 1 szám a harmadik sorban
jelenik meg. Ez azt jelenti, hogy ha a 3-at megszorozzuk 2-vel,
akkor 1-et kapunk modulo 5 eredményül. Más szavakkal, 3
lesz a 2 inverze, ha modulo 5 tekintjük az aritmetikát.
Ugyanez teljesül általánosan is: ha a fentihez hasonló
táblázatot készítünk tetszőleges p prím és az 1, 2, …, p − 1
 listából választott a szám esetén, akkor az 1, 2, …, p − 1 számok
mindegyike pontosan egyszer fog szerepelni a jobb oldali
oszlopban.
Bizonyítsuk ezt be, ismét az indirekt bizonyítás módszerét
alkalmazva. Tegyük fel, hogy nem ez az eset. Ekkor az 1, 2, …, p
− 1 számok valamelyike kétszer fordul elő a jobb oldali
oszlopban. Legyen ez a szám n. Ez azt jelenti, hogy az 1, 2, …, p
− 1 számok között két olyan is van – legyenek ezek c1 és c2
(feltehetjük, hogy c1 > c2) –, hogy
a · c1 = a · c2 = n modulo p.
Azonban ekkor
a · c1 – a · c2 = a · (c1 – c2) = 0 modulo p.
Az utolsó képlet szerint a ⋅ (c1 − c2) osztható p-vel. Viszont ez
lehetetlen, mivel p prím, és mind a, mind pedig c1 − c2 az {1, 2,
…, p − 1} halmazból származik.
Következésképp a táblázat jobb oldali oszlopában az 1, 2, …, p
− 1 számok mindegyike csak egyszer jelenhet meg. Azonban
pontosan p − 1 ilyen szám van, és éppen ugyanennyi számú
sor van a táblázatban. Ezért az egyetlen lehetőség az, hogy
mindegyik szám pontosan egyszer szerepeljen. Ekkor azonban
az 1 szám is valahol szerepel a jobb oldali oszlopban. Legyen b
a bal oldali oszlopban ennek megfelelő szám. Ekkor azonban
a·b=1 modulo p
Ezt akartuk bizonyítani.

9. Például eloszthatjuk a 4-et 3-mal az 5 elemű számtestben:

4/3 = 4 · 3–1 = 4 · 2 = 8 modulo 5
= 3 modulo 5
(itt kihasználtuk azt, hogy a 2 lesz a 3 multiplikatív inverze
modulo 5).
 Vegyük észre, hogy tetszőleges olyan a szám esetén, melynek
10.
abszolút értéke kisebb mint 1, teljesül, hogy

amit egyszerűen lehet igazolni, ha mindkét oldalt

megszorozzuk 1 − a-val. Felhasználva ezt az egyenlőséget, és a
helyére q + q2-t helyettesítve felírhatjuk a Fibonacci-számok
q(1 + (q + q2) + (q + q2)2 + (q + q2)3 + …)
generátorfüggvényét

alakban. Ezek után elsőfokú tényezők szorzatára bontva az 1 −

q − q2 mennyiséget, adódik, hogy

Ismét a fenti egyenlőséget használva, most mellett,

kapjuk, hogy a generátorfüggvényben a qn tag együtthatója
(amely éppen Fn):

Ezért tehát olyan zárt formulát találtunk az n-edik Fibonacci-

számra, amely független az előzőektől.
 Megjegyezzük, hogy a fenti képletben szereplő szám, az
ún. aranymetszés. A fenti képletből adódik, hogy az Fn/Fn−1
hányados tart az aranymetszéshez, ahogy n értéke növekszik.
Az aranymetszésről és a Fibonacci-számokról további
részletek találhatók Mario Livio, The Golden Ratio, Broadway,
2003 könyvében.

11. Az eredmény bemutatása Richard Taylor, Modular arithmetic

driven by inherent beauty and human curiosity, The Letter of
the Institute for Advanced Study, Summer 2012, p. 6–8 könyve
alapján történik. Köszönet Ken Ribet-nek hasznos
megjegyzéseiért. André Weil Dirichlet Series and Automorphic
Forms, Springer-Verlag, 1971 könyve szerint az ebben a
fejezetben elemzett harmadfokú egyenletet Robert Fricks
nyomán John Tate vezette be.
12. Ez a csoport egyike az SL2(Z) csoport ún. „kongruencia-
részcsoportjainak”. Ez a csoport az egész számokat tartalmazó
2 × 2-es mátrixokból áll, melyek determinánsa 1, azaz az olyan

imgk37

egész számokból álló elrendezésekből, melyekben ad − bc = 1.

A mátrixok szorzatát a megszokott képlet adja meg:

imgk38

Tetszőleges q komplex számot, mely az egységkör belsejében

van, fel lehet írni e2πτ√–1 alakban, valamely τ komplex szám
mellett, melynek képzetes része pozitív: τ = x + y√–1, ahol y > 0
(lásd a 15. fejezethez tartozó 12. megjegyzést). A q számot
egyértelműen meghatározza τ és megfordítva. Ezért az SL2(Z)
 csoport hatását a q számon leírhatjuk a τ számon vett hatás
segítségével. Ez utóbbit az alábbi képlet adja meg:

imgk39

Az SL2(Z) csoport (pontosabban ennek az I egységmátrixból és

annak −I ellentettjéből álló kételemű részcsoportja szerinti
faktorcsoportja) megegyezik a körlap szimmetriacsoportjával,
ha a körlapot valamely speciális nem-euklideszi metrikával
látjuk el. Ez a Poincaré-féle körlapmodell. A tekintett függvény
„2 súlyú” moduláris forma, ami azt jelenti, hogy invariáns a
SL2(Z) kongruencia-részcsoportjának a körlapon tekintett fenti
hatására, ha ezt a hatást korrigáljuk a (cτ + d)2 tényezővel
való szorzással.
Lásd pl. Henri Darmon, A proof of the full Shimura–Taniyama–
Weil conjecture is announced, Notices of the American
Mathematical Society, vol. 46., December 1999, p. 1397–1401.
Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]

13. Lars Madsen készítette ezt a képet, az ő engedélyével szerepel

itt. Köszönöm, hogy egy igen hasznos beszélgetés során Ian
Agol felhívta rá a figyelmemet.

14. Lásd pl. Neal Koblitz, Elliptic curve cryptosystems, Mathematics

of Computation, vol. 49., 1987, p. 203–209;
I. Blake, G. Seroussi és N. Smart, Elliptic Curves in
Cryptography, Cambridge University Press, 1999.

15. Véges sok p prímszám kivételével igaz ez általánosan is.

További invariáns pár is tartozik a harmadfokú egyenlethez
(az ún konduktor) és a moduláris formához (ún. szint); ezeket
az invariánsokat is megőrzi a közölt megfeleltetés. Például a
 vizsgált harmadfokú egyenlet esetén mindkettő értéke 11.
Megjegyzem, hogy az itt szereplő összes moduláris forma
zérus konstans taggal rendelkezik, a q előtt álló b1 együttható
értéke 1, továbbá a többi bn együttható értékét n > 1 esetén
meghatározza a p prímnek megfelelő bp együttható.

16. Tegyük fel, hogy a, b, c megoldása az an + bn = cn Fermat-féle

egyenletnek, ahol n páratlan prímszám. Ekkor – Yves
Hellegouarch és Gerhard Frey nyomán – tekinthetjük az
y2 = x(x − an)(x + bn)
harmadfokú egyenletet. Ken Ribet (Frey javaslatát és Jean-
Pierre Serre részeredményét követve) bebizonyította, hogy ez
az egyenlet nem tehet eleget a Shimura–Taniyama–Weil-
sejtésnek. Az n = 4 esettel együtt (melyet maga Fermat
bizonyított) ebből már következik a nagy Fermat-tétel.
Valóban, tetszőleges n > 2 szám felírható n = mk szorzat
alakjában, ahol m vagy 4 vagy páratlan prím. Ezért abból, hogy
az ilyen m értékekre nincsen megoldása a Fermat-egyenletnek,
következik, hogy tetszőleges n > 2 esetén sincsen.

17. Goro Shimura, Yutaka Taniyama and his time. Very personal
recollections, Bulletin of London Mathematical Society, vol 21.
1989, p, 193.

18. ibid. p. 190.

19. Lásd az 1. lábjegyzetet a 1302–1303. oldalon Serge Lang, Some
history of the Shimura–Taniyama conjecture, Notices of the
American Mathematical Society, vol. 42., 1995, p. 1301–1307.
cikkben, amely a sejtés gazdag történetét tárgyalja.
Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]
9. fejezet. A rozetta-kő
1. The Economist, August 20, 1998, p. 70.

2. A könyvben szereplő képek a Riemann-felületekről a

Mathematica szoftver felhasználásával készültek, melynek
kódját Stan Wagon kedvesen rendelkezésre bocsátotta.
További részletért lásd az alábbi könyvet: Stan Wagon,
Mathematicain Action: Problem Solving Through Visualization
and Computation, Springer-Verlag, 2010.

3. Ez nem pontos definíció, azonban megfelelő elképzelést ad a

valós számokról. Pontos definíciót úgy kapunk, ha minden
valós számot úgy képzelünk el, mint racionális számok
konvergens sorozatának határértékét (melyet Cauchy-
sorozatnak is neveznek); például a √2 végtelen tizedes tört
kifejtésének csonkításai ilyen sorozatot eredményeznek.
4. Ennek érdekében jelöljünk ki egy pontot a körön, és helyezzük
el a kört az egyenesen úgy, hogy ez a kijelölt pont az egyenest a
0 pontban érintse. Ezek után görgessük a kört jobbra addig,
amíg a kijelölt pont ismét nem érinti az egyenest (ez akkor fog
bekövetkezni, amikor a kör egy teljes fordulatot megtett). A
kör és az egyenes ezen érintkezési pontja felel meg a 2π-nek.

5. A komplex számok (és más számrendszerek) geometriáját

szépen magyarázza Barry Mazur, Imagining Number, Picador,
2004 könyve.

6. Pontosabban, megkapjuk a fánk felületét egyetlen pontot

kivéve. Ez az extra pont felel meg a „végtelen megoldásnak”,
amikor is mind x, mind pedig y végtelenhez tart.
7. Ahhoz, hogy g génusszal rendelkező Riemann-felületet
kapjunk, x-ben 2g + 1-ed fokú polinomot kell az egyenlet jobb
 oldalára írni.
8. Ez a kapcsolat az algebra és a geometria között René Descartes
mélyenszántó meglátása volt, melyet először a La Géometrie
című munkájában írt le. Ez a Discours de la Méthode című,
1637-ben megjelent könyvének függeléke volt. E. T. Bell a
következőt írja Descartes módszeréről: „És most jön
módszerének igazi ereje. Tetszőleges kívánt vagy javasolt
komplexitású egyenletből induljunk ki, és ennek algebrai vagy
analitikai tulajdonságait interpretáljuk geometriailag (...) Tehát
az algebra és az analízis kell hogy vezessenek minket a tér és
geometriája fel nem térképezett tengerén.” (E. T. Bell, Men of
Mathematics, Touchstone, 1986, p. 54.). Megjegyezzük, hogy
Descartes módszere valós együtthatós egyenletek
megoldásaira alkalmazható, ugyanakkor ebben a fejezetben a
véges testek, illetve komplex számok körébe eső megoldások
érdekelnek bennünket.

9. Például a 8. fejezetben megtanultuk, hogy az y2 + y = x3 − x2

harmadfokú egyenletnek négy megoldása van modulo 5. Így
tehát – naivan – az 5 elemű véges test felett az ennek megfelelő
görbe négy pontot tartalmaz. Valójában azonban ennél sokkal
gazdagabb a struktúra, mivel olyan megoldásokat is
tekinthetünk, amelyek az 5 elemű véges test különböző
kiterjesztéseiből veszik fel értéküket; például az x2 = 2
egyenlet megoldásaival kibővített testből. Ezt majd a 14. fejezet
8. megjegyzésében fogjuk elemezni. Ezek a testbővítések
összesen 5n elemet tartalmaznak n = 2, 3, 4, … esetén, tehát
ilyen módon véges testbeli értékű megoldások hierarchiáját
kapjuk.
 A harmadfokú egyenleteknek megfelelő görbéket hívják
„elliptikus görbéknek”.
10. The Bhagavad-gita, Krishna tanácsai háború idején. Fordította
Barbara Stoler Miller, Bantam Classic, 1986.
Érdemes megjegyezni, hogy Weil az 1930-as évek elején két
évet töltött Indiában, és saját bevallása szerint hatott rá a
hindu vallás.
11. Lásd pl. Noel Sheth, Hindu Avatara and Christian Incarnation:
A comparison, Philosophy East and West, vol. 52., No. 1., p. 98–
125.
12. André Weil, Collected Papers, vol. 1., Springer-Verlag, 1979, p.
251. (saját fordítás).
13. Ibid. p. 253. Az az ötlet, hogy ha valamely véges test felett adott
egy görbe, akkor vehetjük a rajta értelmezett racionális
függvényeket. Ezek a függvények két polinom hányadosai.
(Megjegyezzük, hogy az ilyen függvényeknek „pólusuk” –
olyan hely, ahol a függvény értéke nincs definiálva – van
minden olyan pontban, ahol a nevezőben szereplő polinom
értéke nulla.) Kiderül, hogy egy adott görbén értelmezett
racionális függvények halmaza a racionális számok, vagy
ennél általánosabb számtest halmazához hasonló
tulajdonságokkal rendelkezik, hasonlóan a 8. fejezetben
tárgyaltakhoz.
A pontosabb magyarázat érdekében tekintsünk Riemann-
felületen értelmezett racionális függvényeket; az analógia itt
szintén fennáll. Például vegyük a gömböt. Sztereografikus
projekciót alkalmazva ezt a gömböt úgy is tekinthetjük, mint
egy pont és a komplex sík egyesítését (az extra pontot
 tekinthetjük úgy, hogy az reprezentálja a végtelent). Jelölje t = r
+ s√–1 a komplex síkon vett koordinátát. Ekkor minden P(t)
komplex együtthatós polinom a síkon értelmezett függvény.
Ezek a polinomok felelnek meg a számelméletben szereplő
egész számoknak. A gömbön értelmezett racionális függvény
két, közös tényező nélküli polinom P(t)/Q(t) hányadosa. Ezek a
racionális függvények analógok a racionális számokkal,
melyek olyan egész számok m/n hányadosai, melyeknek
nincsen közös osztójuk. Ehhez hasonlóan, általánosabb
Riemann-felületen a racionális függvények analógok az
általánosabb számtestek elemeivel.
Ezen analógia ereje abban rejlik, hogy számos, a számtestekről
szóló eredményhez hasonló eredmény lesz igaz a véges testek
felett tekintett görbék racionális függvényei esetén és
megfordítva is. Néha egyszerűbb észrevenni és/vagy
bizonyítani valamely állítást az egyikre. Ekkor az analógia azt
sugallja nekünk, hogy ehhez hasonló állítás kell hogy igaz
legyen a másikra is. Ez volt az egyik olyan eszköz, melyet Weil
és más matematikusok felhasználtak új eredmények elérésére.

14. Ibid. p. 253. Itt Martin H. Krieger fordítását használom. Lásd

Notices of the American Mathematical Society, vol. 52., 2005, p.
340.

15. Három olyan Weil-sejtés volt, melyet Bernard Dwork,

Alexander Grothendieck és Pierre Deligne bizonyított.
16. Ez a definíció redundáns. Ennek kifejtéséhez tekintsünk a
síkon két görbét – amint azt az alábbi ábra mutatja –, az
egyiket folytonos, a másikat pontozott vonal jelöli. Világos,
hogy az egyiket a másikba át lehet alakítani folytonos
deformációval anélkül, hogy szét kellene szakítani. Ésszerű és
 gazdaságos azt mondani, hogy két olyan zárt görbét, melyet
így egymásba lehet alakítani, egyenlőnek tekintünk. Az
átalakításokat végrehajtva drasztikusan lecsökkentjük a
csoportunk elemeinek számát.
Ez az elv hasonló ahhoz az elvhez, melyet az 5. fejezetben a
fonatcsoport definíciója során használtunk. Ott két fonatot
azonosnak tekintettünk, ha egymásba lehet deformálni (vagy
csavarni) őket anélkül, hogy a fonalakat elvágtuk vagy
egymáson átfűztük volna.

img68

A Riemann-felület fundamentális csoportját tehát úgy

definiáljuk, hogy elemei a P pontban induló és végződő zárt
görbék, azzal a további megkötéssel, hogy azokat a görbéket,
melyeket folytonos deformációval egymásba át lehet vinni,
azonosnak tekintjük.
Jegyezzük meg, hogy ha a Riemann-felület összefüggő, s ezt
hallgatólagosan mindig feltesszük, akkor a P referenciapont
megválasztása lényegtelen: a különböző P
referenciapontokhoz tartozó fundamentális csoportok
kölcsönösen egyértelmű megfeleltetésben vannak egymással
(pontosabban egymással „izomorfak” lesznek).
17. Az egységelem a „konstans” görbe. Ez soha nem hagyja el a
megjelölt P pontot. Valóban, célszerű minden egyes zárt görbét
úgy elképzelni, mint valamely részecske trajektóriáját, amely a
P pontból indul ki és oda tér vissza. A konstans görbe azon
részecske trajektóriája, amely a P pontban marad. Világos,
hogy ha tetszőleges görbét hozzáadunk a konstans görbéhez,
 abban az értelemben, ahogy a könyvben leírtuk, akkor az
eredeti görbét kapjuk vissza.
Egy adott görbe inverz görbéje ugyanaz a görbe lesz, azonban
az ellenkező irányban bejárva. Ennek ellenőrzésére adjuk
össze a görbét és az inverzét. Olyan új görbét kapunk, amely
ugyanazon az úton kétszer megy át, de ellentétes irányban. Ezt
az új „kettős” görbét folytonos deformációval a konstans
görbébe alakíthatjuk át. Először is a két görbe egyikét egy
kicsit csavarjuk meg. Az eredményként kapott görbe egy
pontra húzható össze, amint az alábbi ábra mutatja.

img69

18. Az 5. fejezet 10. jegyzetében megismerttől eltérően a Bn

fonatcsoportot lehet úgy is interpretálni, mint az n különböző
gyökkel rendelkező n-ed fokú 1 főegyütthatós polinomok
terének fundamentális csoportját. A P referenciapontnak az (x
− 1)(x − 2)…(x − n) polinomot választjuk, melynek gyökei 1, 2,
…, n (ezek a fonat „szögei”).

19. Ahhoz, hogy megmutassuk, hogy a két görbe kommutál

egymással, vegyük észre, hogy a tóruszt megkaphatjuk úgy,
hogy egy négyzet (négycsúcsú sokszög) átellenes oldalait
összeragasztjuk. Összeragasztva a két vízszintes oldalt – a1-et
és a1ʹ-t – hengert kapunk. A henger átellenes végein lévő
köröket összeragasztva (ez lesz az első ragasztás
eredményeként a négyzet két függőleges – a2 és a2ʹ – oldalából),
kapjuk a tóruszt. Látjuk, hogy az a1 és a2 oldalak a tórusz két
független zárt görbéjévé alakultak. Vegyük észre, hogy a
tóruszon a négy csúcs ugyanazt a pontot adja, így tehát ezek a
görbék zártak lesznek – a tórusz ugyanazon P pontjából
indulnak és ott végződnek. Továbbá a1 = a1ʹ, mivel
összeragasztottuk őket, és hasonlóan a2 = a2ʹ.

img70

A négyzeten, ha az a1 görbét vesszük, majd az a2 görbét, akkor

ez az egyik csúcsból az átellenes csúcsba visz át minket. Az
eredményként kapott görbe a1 + a2. Azonban ezen csúcsok
között más görbe mentén is haladhatunk: először vesszük az
a2ʹ majd az a1ʹ görbét. Az eredményként kapott görbe a2ʹ + a1ʹ.
A négyzet átellenes oldalait összeragasztva az a1ʹ görbe az a1
lesz, az a2ʹ görbe az a2. Azaz a2ʹ + a1ʹ = a2 + a1.
Vegyük észre, hogy mind a1 + a2, mind pedig a2 + a1
átalakítható a diagonális görbébe, amely két átellenes csúcsot
köt össze egyenes vonallal (a szaggatott nyíl mutatja, hogyan
kell deformálni ezt a két görbét).

img71

Ez azt jelenti, hogy a1 + a2 és a2 + a1 a tórusz fundamentális

csoportjának ugyanazt az elemét eredményezik. Megmutattuk,
hogy
a1 + a2 = a2 + a1 .
Ebből következik, hogy a tórusz fundamentális csoportjának
egyszerű szerkezete van: az elemei felírhatóak M ⋅ a1 + N ⋅ a2
alakban, ahol a1 és a2 a tóruszon az a két kör, melyet a 131.
oldal ábráján mutattunk be, továbbá M és N egész számok. A
fundamentális csoportban az összeadás megegyezik ezen
kifejezések szokásos összeadásával.
20. Pozitív g génusszal (azaz g lyukkal) rendelkező Riemann-
felület fundamentális csoportjának legegyszerűbb leírását
kapjuk, ha ismét elképzeljük, hogy valamely sokszög átellenes
éleinek összeragasztásával megkaphatjuk a felületet – azonban
most 4g csúcsú sokszög esetén. Például ragasszuk össze egy
nyolcszög (azaz 8 csúccsal rendelkező sokszög) átellenes éleit.
Ebben az esetben négy darab átellenes él van, mindegyik
párban azonosítjuk ezeket a oldalakat. A ragasztást nehezebb
elképzelni, mint a tórusz esetében, azonban ismert, hogy ekkor
olyan Riemann-felületet kapunk, melynek génusza 2 (ez az ún.
dán péksütemény felülete).
Ezt a konstrukciót felhasználhatjuk arra, hogy megadjuk egy
általános Riemann-felület fundamentális csoportját, hasonlóan
ahhoz, ahogy ezt a tórusz fundamentális csoportja esetén
tettük. A tórusz esetéhez hasonlóan a g génusszal rendelkező
Riemann-felület fundamentális csoportjában 2g elemet
konstruálunk meg azáltal, hogy a sokszög egymás után
következő, 2g darabszámú oldala mentén tekintjük a görbéket.
(A kimaradó 2g oldal mindegyikét ezek valamelyikével
azonosítottuk.) Jelölje ezeket a1, a2, …, a2g. Ezek generálják a
Riemann-felületünk fundamentális csoportját abban az
értelemben, hogy ezen csoport mindegyik eleme megkapható
úgy, hogy ezeket összeadjuk, akár többször is. Például g = 2
esetén szerepel a következő elem: a3 + 2a1 + 3a2 + a3.
(Jegyezzük meg, hogy ezt nem lehet átírni 2a3 + 2a1 + 3a2
alakba, mivel a3 nem kommutál az a2 és a1 elemekkel, így nem
vihetjük a jobb szélső a3 elemet a bal oldalra.)
Ugyanúgy, ahogyan a tórusz esetén, a sokszög két átellenes
csúcsát ösz- szekötő görbét két különböző módon felírva, az
 alábbi összefüggést kapjuk, amely a tórusz esetében adódó
kommutativitás általánosítása:
a1 + a2 + …a2g−1 + a2g = a2g + a2g−1 + … + a2 + a1 .
Megmutatható, hogy aktuálisan ez az egyetlen összefüggés
ezek között az elemek között. Így pontosan leírtuk a
fundamentális csoportot: az a1, a2, …, a2g elemek generálják a
fenti relációnak eleget téve.

21. Pontosabban kifejtve, tekintsük a Riemann-felületen

értelmezett ösz- szes racionális függvényt – a fenti 13.
megjegyzés értelmében. Ezek analógok a racionális számokkal.
A megfelelő Galois-csoport azon számtest szimmetriacsoportja,
melyet úgy kapunk, hogy valamely polinomegyenlet, például
az x2 = 2 gyökeivel bővítjük a racionális számok testét. Ehhez
hasonlóan, az X Riemann-felületen értelmezett racionális
függvényekhez hozzávehetjük a polinomegyenletek
megoldásait. Kiderül, hogy ennek során egy másik Xʹ Riemann-
felület racionális függvényeit kapjuk, amely „fedi” az X
felületet; azaz létezik egy véges fibrummal rendelkező Xʹ → X
leképezés. Ebben az esetben a Galois-csoport az Xʹ olyan
szimmetriáiból áll, melyek X összes pontját fixen hagyják. Más
szavakkal, ezek a szimmetriák az Xʹ → X leképezés fibrumain
hatnak.
Vegyük észre, hogy ha veszünk az X Riemann-felületen egy
zárt görbét, amely X valamely P pontjából indul és ott
végződik, akkor tekinthetjük a P pont feletti fibrum tetszőleges
pontját, és „követhetjük” ezt az adott görbe mentén. Amikor
visszaérünk, általában a P pont feletti fibrum másik pontjához
jutunk, azaz ezen fibrum egy transzformációját kapjuk. Ez a
monodrómia jelensége, melyet majd a 15. fejezetben elemzünk
 részletesebben. A fibrum ezen transzformációjából
eljuthatunk a Galois-csoport egy eleméhez. Tehát a
fundamentális csoport és a Galois-csoport között találtunk
valamilyen kapcsolatot.

10. fejezet. Élet a hurokban

1. A „speciális” jelző arra utal, hogy ezek a ortogonális
transzformációk megőrzik az irányítást – ezek pontosan a
gömbön vett forgatások. Példa olyan ortogonális
transzformációra, amely nem őrzi meg az irányítást (azaz nem
eleme a SO(3) csoportnak), a valamelyik koordinátasíkra való
tükrözés. Az SO(3) csoport szorosan összefügg az SU(3)
csoporttal (a 3-dimenziós tér speciális unitér csoportja). Ez
utóbbit vizsgáltuk a kvarkokkal kapcsolatban a 2. fejezetben.
Az SU(3) csoport az SO(3) csoporthoz hasonlóan definiálható; a
valós 3-dimenziós teret fel kell cserélni a komplex 3-dimenziós
térre.
2. Még egy másik módon is beláthatjuk, hogy a kör egydimenziós:
emlékezzünk vissza arra, hogy a kört úgy is tekinthetjük, mint
az x2 + y2 = 1 egyenlet valós megoldásait; ezt vettük a 9.
fejezetben. Így tehát a kör a sík azon pontjainak halmaza,
melyek egyetlen egyenletnek tesznek eleget. Ezért dimenziója
megegyezik a sík dimenziója – ami kettő – mínusz az
egyenletek számával, tehát egy.

3. Ez az idézet szerepel Duchamp jegyzetében, melynek címe: A

l’Infinitif, amint azt Gerald Holton, Henri Poincaré, Marcel
Duchamp and innovation in science and art, Leonardo, vol. 34.,
2001, p. 130. idézi.
 Linda Dalrymple Henderson, The fourth Dimension and Non-
4. Euclidean Geomerty in Modern Art, MIT Press, 2013, p. 493.
5. Gerald Holton, ibid. p. 134.

6. Charles Darwin, Autobiographies, Penguin Classics, 2002, p. 30.

7. További részletekért lásd például: Shing-Tung Yau és Steve

Nadis, The Shape of Inner Space, Basic Books, 2010.

8. Kiderül, hogy e csoport dimenziója n(n − 1)/2. Más szavakkal, a

csoport valamely elemének leírásához n(n − 1)/2 független
koordinátára van szükség (n = 3 esetén 3(3 − 1)/2 = 3
koordinátára, amint azt a könyv fő részében láttuk).

9. Matematikailag minden egyes hurkot tekinthetünk úgy is, mint

a kör valamely „leképezését” a háromdimenziós térbe, azaz
olyan szabálynak, amely a kör minden egyes ϕ pontjához a
háromdimenziós tér valamely f(ϕ) pontját rendeli hozzá. Csak
„sima” leképezéseket tekintünk. Durván szólva ez azt jelenti,
hogy a hurokban nincsenek éles szögek vagy sarkok, vagyis
ahhoz hasonló, amilyet a könyv fő részében lévő ábra mutat.
Általánosabban, valamely S sokaságból egy M sokaságba való
leképezés nem más, mint egy olyan szabály, amely az S
minden egyes s pontjához hozzárendel egy pontot az M-ből,
melyet az s képének nevezünk.

10. Lásd például: Brian Greene, The Elegant Universe, Vintage

Books, 2003.
11. Pontosabban, az SO(3)-beli hurok nem más, mint SO(3)
elemeinek valamely {f(ϕ)} gyűjteménye, melyet a ϕ szög
parametrizál (ez utóbbi a körön vett koordináta). Ha adott egy
másik hurok, amely a {g(ϕ)} elemek együttese, akkor tekintsük
 a két forgatás kompozícióját, amely f(ϕ)∘g(ϕ) minden egyes ϕ
esetén. Ekkor egy új {f(ϕ)∘g(ϕ)} elemegyüttest kapunk, amely
egy másik, SO(3)-beli hurok. Tehát SO(3)-ban vett tetszőleges
hurokpár esetén előállíthatunk egy harmadik hurkot. Ez a
hurokcsoport szorzási szabálya. A hurokcsoport egységeleme
az a hurok, amely a SO(3) egységelemére koncentrálódik, azaz
F(ϕ) az SO(3) identitása minden egyes ϕ esetén. Az {f(ϕ)} hurok
inverze az {f(ϕ)−1} hurok. Könnyen megmutatható, hogy az
összes csoportaxióma teljesül. Ezért tehát az SO(3) huroktere
valóban csoport.

12. Ennek igazolására vegyünk egy egyszerűbb példát: a sík

hurokterét. A sík két koordinátával rendelkezik, legyenek ezek
x és y. Ezért a síkon bármely hurok nem más, mint a sík
pontjainak az x(ϕ) és y(ϕ) koordinátákkal rendelkező
gyűjteménye minden olyan ϕ szög esetén, melynek értéke 0 és
360 fok közé esik. (Például, az x(ϕ)=cos(ϕ),y(ϕ)=sin(ϕ) képletek
speciális hurkot adnak meg: ez az 1 sugarú, origó középpontú
kör.) Tehát egy ilyen hurok megadásához (x(ϕ, y(ϕ)) számpárok
végtelen gyűjteményét kell megadnunk, minden egyes ϕ szög
esetén egy párt. Ez az oka annak, hogy a síkon a hurkok tere
végtelen dimenziós. Ugyanezen ok miatt bármely véges
dimenziós sokaság esetén a hurkok tere szintén végtelen
dimenziós.

13. R. E. Langer idézi a René Descartes, The American

Mathematical Monthly, vol. 44., No. 8. October 1937, p. 508.
könyvben.

14. Az érintősík az ezen a ponton átmenő összes sík közül a

gömbhöz legközelebbi sík. Ez csak érinti a gömböt ebben az
egy pontban. Ugyanakkor, ha bármilyen kicsit is elmozdítjuk
 ezt a síkot (úgy, hogy még mindig átmenjen a gömb ugyanazon
rögzített pontján), olyan síkot kapunk, amely már több
pontban metszi a gömböt.

15. Definíció szerint egy adott Lie-csoport Lie-algebrája az a lapos

tér (mint például az egyenes, a sík és így tovább), amelyik a
legközelebb van a Lie-csoporthoz az összes olyan lapos tér
közül, amelyek a Lie-csoport egységelemének megfelelő
ponton mennek át.

16. Egy általános kör nem tartalmaz speciális pontot. Azonban a

„körcsoport” igen: ez a csoport identitáseleme, amely egy
speciális pont a körön. Ahhoz, hogy a kör csoport legyen, ki
kell jelölni ezt a pontot.

17. A vektortér pontosabb definíciója következik.

Ha valamely n-dimenziós lapos térben már megválasztottunk
egy koordináta-rendszert, akkor ezen tér pontjait
azonosíthatjuk valós számokból álló (x1, x2, …, xn) szám n-
esekkel. Az xi számok a pont koordinátái. Ezek között létezik
egy speciális pont: (0, 0, …, 0), melyben mindegyik koordináta
értéke nulla. Ez az origó.
Rögzítsünk le most egy (x1, x2, …, xn) pontot ebben a térben.
Definiáljuk a tér egy szimmetriáját, amely tetszőleges másik
(z1, z2, …, zn) pontot a (z1 + x1, z2 + x2, …, zn + xn) pontba visz
át. Geometriailag ezt a szimmetriát úgy képzelhetjük el, hogy
az n-dimenziós teret eltoljuk azon kijelölt intervallum
irányában, amely az origót és az (x1, x2, …, xn) pontokat köti
össze. Jelölje ezt a vektort <x1, x2, …, xn>. Kölcsönösen
egyértelmű megfeleltetés létezik az n-dimenziós lapos tér
pontjai és a vektorok között. Emiatt a rögzített koordináta-
 rendszerrel rendelkező lapos teret a vektorok terének is
tekinthetjük. Ezért vektortérnek nevezzük.
Hogy vektorokban gondolkodunk és nem pontokban, annak az
az előnye, hogy a vektorokon két természetes művelet is van.
Az első művelet a vektorok összeadása, amely a vektorok terét
csoporttá alakítja. Amint azt a 2. fejezetben kifejtettük, a
szimmetriákat komponálhatjuk egymással, ezért a
szimmetriák csoportot alkotnak. Az előző bekezdésben leírt
eltolásszimmetriák kompozíciója a vektorok következő
összeadásához vezet:
<x1, x2, …, xn > + < y1, y2, …, yn > = < x1 + y1, x2 + y2, …, xn + yn > .
A vektorok csoportjának egységeleme a <0, 0, …, 0> vektor. Az
<x1, x2, …, xn> vektor additív inverze az < − x1, −x2, …, −xn>
vektor.
A második művelet a vektorok valós számmal való szorzása.
Az <x1, x2, …, xn> vektort a k valós számmal szorozva a <kx1,
kx2, …, kxn> vektort kapjuk.
Tehát egy vektortéren két struktúra is létezik: az összeadás,
amely eleget tesz a csoporttulajdonságoknak, és a számmal
való szorzás. Ezek a struktúrák természetes tulajdonságokkal
kell rendelkezzenek.
Ugyanakkor az érintőtér is vektortér, ezért bármely Lie-
algebra is vektortér.
Amit fent leírtunk, az a valós számok feletti vektortér.
Valóban, a vektorok koordinátái valós számok, és vektorokat
valós számokkal szorozhatunk. Ha a valós számokat a fenti
leírásban komplex számokra cseréljük, akkor a komplex
számok feletti vektortér fogalmát kapjuk.
18. A Lie-algebra ezen műveletét rendszerint szögletes zárójellel
jelölik, így ha és egy Lie-algebra (ami egyben vektortér is,
amint azt az előző megjegyzésben kifejtettük) két elemét jelöli,
akkor a rajtuk végrehajtott ezen művelet eredményét
jelöli. Ez a következő tulajdonságokkal rendelkezik:
tetszőleges k
szám esetén, továbbá teljesül az ún. Jacobi-azonosság:

19. A háromdimenziós tér két vektorának – -nak és -nek – a

vektoriális szorzata maga is vektor, melyet × jelöl, és amely
merőleges az és vektorokat tartalmazó síkra, hossza
megegyezik az és vektorok hossza és a köztük lévő szög
szinuszának szorzatával, és az , és × vektorhármas
irányítása pozitív (ez az ún. jobbkéz-szabály segítségével is
kifejezhető).

20. Például, az SO(3) Lie-csoport Lie-algebrája a háromdimenziós

vektortér. Ezért az SO(3) hurokcsoportjának Lie-algebrája ezen
háromdimenziós tér összes hurkából áll. A háromdimenziós
tér vektoriális szorzata Lie-algebra-struktúrát ad ezeken a
hurkokon. Azaz, ha adott két hurok, akkor egy harmadikat is
előállíthatunk, bár szavakkal nem egyszerű leírni, hogy ez
pontosan mi lesz.

21. Pontosabban a Kac–Moody-algebra a hurokcsoport Lie-

algebrájának kibővítése egy egydimenziós térrel. További
részleteket tartalmaz Victor Kac, Infinite-dimensional Lie
Algebras (Third Edition, Cambridge University Press, 1990)
könyve.
22. A Virasoro-algebra szimmetriával rendelkező modelleket konfor
térelméletnek nevezik. Ezeket először Alekszander
Belavin, Alekszander Poljakov és Alekszander Zamolodcsikov
orosz fizikusok vezették be 1984-ben. Nagy hatású munkájuk
Feigin és Fuchs, továbbá Victor Kac eredményein alapultak.
23. Ezek közül a legismertebbek a Wess–Zumino–Witten-modellek.
További részletekért lásd Edward Frenkel és David Ben-Zvi,
Vertex Algebras (Second Edition, American Mathematical
Society, 2004) munkát.
24. Ezen „kvantummezőknek” (angolul quantum fields) semmi
közük sincsen a „számtestekhez” (angolul number fields) vagy
a „véges testekhez” (angolul finite fields), melyeket a korábbi
fejezetekben elemeztünk. Ez egy másik példa a zavaró
matematikai terminológiára, ámbár más nyelveken nem lép
fel ez a zavar: franciául például a „mező” szót használják a
kvantummezőre, és „testet” a számtestre és a véges testre.

11. fejezet. A csúcs meghódítása

1. A pontos konstrukció: tegyük fel, hogy veszünk egy elemet az
SO(3) hurokcsoportjából, amely az SO(3) elemeinek {g(ϕ)}
együttese, melyet a ϕ parametrizál (a körön vett koordináta).
Ugyanakkor a gömb hurokterének eleme a gömb {f(ϕ)}
pontjainak együttese, melyet ϕ paraméterez. Adott {g(ϕ)} és
{f(ϕ)} esetén tekinthetjük a gömb hurokterének egy másik
elemét is mint az {g(ϕ)(f(ϕ))} pontok együttesét. Ez azt jelenti,
hogy alkalmazzuk a g(ϕ) forgatást a gömb f(ϕ) pontjára,
minden egyes ϕ esetén egymástól függetlenül. Tehát láthatjuk,
hogy az SO(3) hurokcsoportjának minden egyes eleme a gömb
hurokcsoportjának egy szimmetriájához vezet.
2. A zászlósokaság tetszőleges pontja több elemből áll: valamely
rögzített n-dimenziós tér egy egyenese, egy sík, amely
tartalmazza ezt a egyenest, egy háromdimenziós tér, amely
tartalmazza a síkot, stb. egészen egy (n − 1)-dimenziós
hipersíkig, amely mindegyiket tartalmazza.
Állítsuk szembe ezt a projektív terekkel, melyeket kezdetben
tanulmányoztam: a projektív tér egy pontja mindössze
egyetlen egyenes az n-dimenziós térben, semmi más.
A legegyszerűbb, n = 2 esetben, amikor a rögzített tér
kétdimenziós, az egyetlen választásunk csak az egyenes
(egyetlen sík van, maga a tér). Ezért ebben az esetben a
zászlósokaság ugyanaz, mint a projektív tér, és kiderül, hogy
egybeeesik a gömbbel. Fontos megjegyezni, hogy az
egyeneseket, a síkokat és így tovább komplex térben (és nem
valós térben) tekintjük, és csak azokat, amelyek átmennek a
rögzített n-dimenziós tér origóján.
A következő példa n = 3, ekkor a háromdimenziós térrel van
dolgunk. Ebben az esetben a projektív tér ezen
háromdimenziós tér öszes egyenesét tartalmazza, azonban a
zászlósokaság párokból áll össze: egy egyenes és egy sík, amely
ezt tartalmazza (csak egyetlen háromdimenziós tér van). Ezért
ebben az esetben különbség van a projetív tér és a
zászlósokaság között. Az egyenest tekinthetjük egy zászló
rúdjának, a síkot pedig a zászló vásznának. Innen származik a
„zászlósokaság” elnevezés.

3. Boris Feigin és Edward Frenkel, A family of representations of

affine Lie-algebras, Russian Mathematical Surveys, vol. 43., No.
5., 1988, p. 221–222.
12. fejezet. A tudás fája
1. Mark Saul, Kerozinka: An episode in the history of Soviet
mathematics, Notices of the American Mathematical Society,
vol. 46., November 1999, p. 1217–1220.

2. Később megtudtam, hogy Gelfand, aki szívspecialistákkal is

együttműködött (ugyanazon ok miatt, amiért Jakov Iszajevics
urológusokkal), szintén sikerrel alkalmazta ezt a megközelítést
az orvosi kutatásban.

14. fejezet. A bölcsesség kévéinek összerakása

1. A vektortér pontos definíciója szerepel a 10. fejezet 17.
jegyzetében.

2. A vektorterek kategóriája esetében valamely V1 vektortérből

egy V2 vektortérbe mutató morfizmusok a V1-ből V2-be képező
lineáris transzformációk. Ezek olyan f leképezések V1-ből V2-
be, melyekre f( + ) = f( ) + f( ) tetszőleges és V1-beli
vektor esetén, továbbá F(k · ) = k f( ) tetszőleges V1-beli
vektor és k szám esetén. Speciálisan, valamely V vektortér
saját magába ható morfizmusai a V-ből saját magába ható
lineáris transzformációk. V szimmetriacsoportja azokból a
morfizmusokból áll, melyeknek van inverzük.

3. Lásd például Benjamin C. Pierce, Basic Category Theory for

Computer Scientists, MIT Press, 1991.
Joseph Goguen, A categorical manifesto, Mathematical
Structures in Computer Science, vol. 1., 1991, p. 49–67.
Steve Awodey, Category Theory, Oxford University Press, 2010.

4. Lásd például [Külső hivatkozás] és az ottani hivatkozásokat.

 Lásd például Masaki Kashiwara és Pierre Schapira, Sheaves on
5. Manifolds, Springer-Verlag, 2010.
6. A modulo valamely p prím szerint vett aritmetika ezen
meglepő tulajdonságának egyszerű magyarázata van, ha a
csoportelmélet szemszögéből nézzük. Tekintsük a véges test
nem nulla elemeit: 1, 2, …, p − 1. A szorzásra nézve csoportot
alkotnak. Valóban, a szorzás műveletének egységeleme az 1
szám: ha egy a elemet 1-gyel megszorzunk, akkor visszakapjuk
a értékét. Minden egyes elemnek van inverze, amint azt a 8.
fejezet 8. jegyzetében megmagyaráztuk: tetszőleges a szám
esetén, mely az {1, 2, …, p − 1} halmazba esik, létezik olyan b
elem, melyre a ⋅ b = 1 modulo p. Ennek a csoportnak p − 1
eleme van. Általánosan igaz tény, amely tetszőleges véges G
csoport esetén teljesül, hogy ha N eleme van, akkor a csoport
tetszőleges elemének az N-edik hatványa megegyezik az
egységelemmel (melyet az 1 jelöl):
aN = 1 .
Ennek bizonyítására tekintsük a G csoport következő elemeit:
1, a, a2, …. Mivel a G csoport véges, ezért ezek az elemek nem
lehetnek mind különbözőek. Kell hogy legyenek ismétlések.
Legyen k az a legkisebb természetes szám, melyre ak vagy 1
vagy aj valamely j = 1, …, k − 1 esetén. Tegyük fel, hogy az
utóbbi eset teljesül. Legyen a−1 az a inverze, azaz a ⋅ a−1 = 1, és
vegyük ennek j-dik hatványát: (a−1)j. Szorozzuk meg az ak = aj
egyenlet mindkét oldalát az (a−1)j mennyiséggel jobbról.
Minden egyes alkalommal, ha a ⋅ a−1 adódik, akkor cseréljük ki
1-re. Az 1-gyel szorozva nem változik meg az eredmény, így az
1 mindig eltávolítható a szorzatból. Láthatjuk tehát, hogy
mindegyik a−1 egyet kitöröl az a-kból. Tehát a bal oldal értéke
ak − j lesz, a jobb oldal pedig 1-gyel egyenlő. Kapjuk, hogy ak − j
= 1. Azonban k − j kisebb mint k, ez pedig ellentmond k
megválasztásának. Következésképpen, a listánkban az első
ismétlődés szüségképpen ak = 1 alakú, így az 1, a, a2, …, ak − 1
elemek mind különbözőek. Ez azt jelenti, hogy k elemből álló
csoportot alkotnak: {1, a, a2, …, ak − 1}. Ez az N elemből álló
eredeti G csoportnak részcsoportja abban az értelemben, hogy
G elemeinek részhalmazából áll, és ezen részhalmaz
tetszőleges két elemének szorzata ismét ennek a
részhalmaznak lesz eleme, a részhalmaz tartalmazza a G
csoport egységelemét, és ez a részhalmaz minden egyes
elemének inverzét is tartalmazza.
Ugyanakkor ismert, hogy tetszőleges részcsoport elemeinek
száma osztója a csoport elemei számának. Ezt az állítást
nevezik Lagrange-tételnek. Az olvasóra hagyom a bizonyítást
(vagy akár Google-n meg lehet keresni). Az {1, a, a2, …, ak − 1}
részcsoportra – amely k elemet tartalmaz – alkalmazva
Lagrange-tételét azt kapjuk, hogy k osztója n-nek, a G csoport
elemei számának. Ezért N = km valamely m természetes szám
esetén. Mivel ak = 1, azt kapjuk, hogy
aN = (ak) ⋅ (ak) ⋅ … ⋅ (ak) = 1 ⋅ 1 ⋅ … ⋅ 1 = 1 .
Pontosan ezt akartuk igazolni.
Térjünk vissza az {1, 2, …, p − 1} csoporthoz, melyen értelmezve
van a szorzás művelete. Ennek p − 1 eleme van. Ez tehát a G
csoportunk, így most N éppen p − 1. Alkalmazzuk az általános
tételt erre a esetre. Azt kapjuk, hogy ap − 1 = 1 modulo p,
tetszőleges a esetén, az {1, 2, …, p − 1} számok közül. Ekkor
azonban
ap = a · ap–1 = a · 1 = a modulo p
 Könnyen látható, hogy ez utóbbi képlet tetszőleges egész a
érték esetén igaz, ha megállapodunk abban, hogy
x=y modulo p
ha x − y = rp valamely r egész szám mellett.
Ez a kis Fermat-tétel állítása. Fermat először egy barátjához írt
levelében fogalmazta meg. Elküldöm majd a bizonyítást – írta
–, de attól félek, túl hosszú.
7. Az eddigiekben modulo valamely p prímszám szerinti
aritmetikát tekintettünk. Ugyanakkor kiderül, hogy a kis
Fermat-tétellel analóg állítás teljesül bármely n természetes
szám mint modulus szerint vett aritmetika esetén. Ahhoz,
hogy ezt megmagyarázzuk, fel kell idéznünk az Euler-féle ϕ-
függvényt, amelyet a 6. fejezetben a fonatcsoport kapcsán már
elemeztünk. (A fonatcsoporttal kapcsolatos vizsgálódásaim
során azt kaptam, hogy a fonatcsoport Betti-számai
kifejezhetőek ezen függvény segítségével.) Emlékeztetek arra,
hogy ϕ(n) azon 1 és n − 1 közé eső természetes számok száma,
amelyek relatív prímek n-nel, azaz amelyeknek nincsen az n-
nel (1-től különböző) közös osztójuk. Például, ha n prím, akkor
mindegyik 1 és n − 1 közé eső szám relatív prím n-nel, és így
ϕ(n)=n − 1.
Az ap − 1 = 1 modulo p képlettel – melyet az előző jegyzetben
bizonyítottunk – analóg képlet a következő:
aϕ(n) = 1 modulo n
Ez tetszőleges n egész szám és tetszőleges olyan a természetes
szám esetén fennáll, amely relatív prím n-nel. Pontosan
ugyanúgy igazolható, mint az előbb: vegyük azon természetes
számok halmazát 1 és n − 1 között, melyek relatív prímek n-
nel. Ebből ϕ(n) darab van. Könnyen megmutatható, hogy a
szorzás műveletével csoportot alkotnak. Ezért Lagrange tétele
alapján a csoport tetszőleges eleme esetén annak ϕ(n)-edik
hatványa az egységelem lesz.
Példaként tekintsük azt az esetet, amikor n két prím szorzata,
azaz n = pq, ahol p és q különböző príszámok. Ebben az
esetben azok a számok, melyek nem relatív prímek n-nel, vagy
p-vel, vagy q val oszthatóak. Az előzőek p ⋅ i alakúak, ahol i =
1, 2, …, q − 1 (ebből q − 1 darab van), az utóbbiak pedig q ⋅ j
alakúak, ahol j = 1, …, p − 1 (ebből p − 1 darab van). Azt kapjuk
tehát, hogy
ϕ(n) = (n − 1)−(q − 1)−(p − 1) = (p − 1)(q − 1) .
Ezért tehát
a(p–1)(q–1) = 1 modulo pq
tetszőleges olyan a szám esetén, amely nem osztható sem p-
vel, sem q-val. Könnyű látni, hogy az
a1+m(p-1)(q-1) = a modulo pq
összefüggés tetszőleges a természetes szám és m egész szám
esetén teljesül.
Ez az egyenlet az egyik legáltalánosabban használt titkosítási
algoritmus, az ún RSA-algoritmus alapja (az elnevezés Ron
Rivest, Adi Shamir és Leonard Adleman nyomán született, akik
1977-ben írták le az algoritmust). Az ötlet lényege, hogy
választunk két prímet – p és q – (különféle algoritmusok
léteznek ezek generálására), és legyen n a szorzatuk. Az n
számot nyilvánosan közöljük, azonban a p és q prímeket nem.
Ezután választunk egy e számot, amely relatív prím (p − 1)(q −
1) értékével. Ezt a számot szintén közzétesszük.
A titkosítási eljárás tetszőleges a számot (pl. egy
hitelkártyaszámot) kicserél ae modulo n értékre.
a → b = ae modulo n
Megmutatható, hogy hatékonyan vissza lehet állítani a értékét
az ae szám ismeretében. Nevezetesen, keresünk egy olyan d
számot 1 és (p − 1)(q − 1) között, melyre
de = 1 modulo (p–1)(q–1)
Más szavakkal,
de = 1 + m(p − 1)(q − 1)
valamely m természetes szám esetén. Ekkor
ade modulo n = a1+m(p-1)(q-1) modulo n
=a modulo n
a fenti képlet alapján.
Ezért, ha adott b = ae, akkor az eredeti a számot a
következőképpen kaphatjuk vissza:
b → bd modulo n
Foglaljuk össze: Az n és az e számokat nyilvánnossá tesszük,
azonban d értékét titokban tartjuk. A titkosítást a következő
képlet adja meg:
a → b = ae modulo n
Ezt bárki meg tudja tenni, mert e és n nyilvánosan elérhetőek.
A visszafejtést a következő képlet írja le
b → bd modulo n
Ezt az ae számra alkalmazva visszakapjuk az eredeti a számot.
De csak azok tudják ezt a műveletet végrehajtani, akik ismerik
d értékét.
A fenti titkosítási eljárás azért jó, mert a kódolt szám
visszafejtését lehetővé tevő d szám megismeréséhez
ismernünk kell (p − 1)(q − 1) értékét. Ehhez azonban tudnunk
kell, hogy mi volt p és q, az n két prímosztója. p és q értéke
azonban titkos. Elegendően nagy n esetén, a prímfaktorizációk
ismert módszereit alkalmazva, sok-sok hónapba kerülne – még
igen gyors számítógépek hálózatával is – p és q értékének
 meghatározása. 2009-ben kutatók egy csoportja több száz igen
gyors számítógépet párhuzamosan használva, képes volt
prímekre bontani egy 232 számjegyű számot: az eljárás két
évet vett igénybe (lásd: [Külső tartalom – PDF]). Ha azonban
valaki előállna valamilyen hatékonyabb módszerrel, melynek
segítségével a természetes számokat prímek szorzatára lehet
bontani (például kvantumszámítógépet használva), akkor
kezében van az az eszköz, melynek segítségével fel lehetne
törni ezt a titkosítási sémát. Ez az oka annak, hogy intenzív
kutatás folyik a számok prímfaktorokra való bontása terén.
8. Láttuk, hogy az x2 = 2 alakú egyenletnek nincs megoldása a
racionális számok között. Ebben az esetben egy új
számrendszert hozhatunk létre a két megoldás, √2 és –√2
hozzávételével. Azt is láttuk, hogy a √2 és a –√2 felcserélése
szimmetriát eredményez a számok ezen új rendszerén.
Hasonlóképpen, tekinthetjük az x változó polinomjai által
megadott egyenleteket is, például az x2 = 2 vagy x3 − x = 1
egyenleteket mint a {0, 1, 2, …, p − 1} véges testben vett
egyenleteket. Ekkor megkérdezhetjük, hogy vajon az adott
egyenlet x-re megoldható-e ezen véges testen belül. Ha nincsen
megoldása, akkor a megoldásokat hozzávehetjük a véges
testhez, ugyanúgy, ahogy a √2 és –√2 értékét hozzávettük a
racionális számokhoz. Ezen a módon új számtesteket
szerkeszthetünk.
Például, ha p = 7, akkor az x2 = 2 egyenletnek két megoldása
van – 3 és 4 –, mert
32 = 9 =2 modulo 7 , 42 = 16=2 modulo 7 .
Jegyezzük meg, hogy a 4 megegyezik a −3-mal a modulo 7 vett
aritmetika szerint, mert 3 + 4 = 0 modulo 7. Tehát ez a két
megoldás egymás ellentettje, ugyanúgy, mint √2 és –√2 is
egymás ellentettjei. Ez nem meglepő: Az x2 = 2 egyenlet
megoldásai mindig egymás ellentettjei kell legyenek, mert ha
a2 = 2, akkor ugyancsak ( − a)2 = ( − 1)2a2 = 2. Ez azt jelenti,
hogy ha p ≠ 2, akkor a véges testben mindig két elem lesz,
melyeknek ugyanaz a négyzete, és ezek egymás ellentettjei (ha
p ≠ 2, akkor p szükségképpen páratlan, és ezért −a nem lehet
egyenlő a-val. Egyébként p értéke megegyezne 2a-val). Ezért az
{1, 2, …, p − 1} véges test elemeinek csak a fele lehet
négyzetszám.
(A híres Gauss-féle reciprocitási elv leírja, hogy mely n számok
négyzetszámok a modulo p vett aritmetikában, és melyek nem
azok. Ez kívül esik könyvünk hatókörén, annyit azonban
megjegyzünk, hogy a válasz csak p modulo 4n vett értékétől
függ. Tehát tudjuk például, hogy n = 2 négyzetszám modulo p
= 7. Ebben az esetben 4n = 8. Tehát minden olyan p prímre n
négyzetszám lesz modulo p, amely p értéke 7 modulo 8,
függetlenül attól, hogy milyen nagy szám p. Megdöbbentő
eredmény.)
Ha p = 5, akkor 12 = 1, 22 = 4, 32 = 4 és 42 = 1 modulo 5. Tehát 1
és 4 négyzetszámok modulo 5, azonban 2 és 3 nem.
Speciálisan, látjuk, hogy az x2 = 2 egyenletnek a {0, 1, 2, 3, 4}
véges testben nincsen megoldása, ugyanúgy, mint ahogyan a
racionális számok esetében sem volt. Ezért egy új
számrendszert hozhatunk létre a {0, 1, 2, 3, 4} véges testnek az
x2 = 2 egyenlet megoldásaival történő kibővítésével. Jelölje
ezeket megint √2 és –√2 (ne feledjük el, hogy ezek nem
ugyanazok a számok, amelyekkel korábban a racionális
számokat bővítettük).
Ezáltal olyan új számtestet kapunk, melynek elemei
 a + b√2
alakúak, ahol a és b értéke a {0, 1, 2, 3, 4} halmazba tartozik.
Mivel két paraméterünk van – a és b –, melyek értékei 0, 1, 2, 3,
4, ezért adódik, hogy az új számtestnek 5 ⋅ 5 = 25 eleme van.
Általában, a {0, 1, …, p − 1} test tetszőleges véges bővítése pm
elemet tartalmaz valamilyen m természetes szám esetén.
Tegyük fel, hogy a {0, 1, 2, …, p − 1} véges számtesthez
hozzávesszük az összes egyváltozós polinomegyenlet gyökeit.
Ekkor egy olyan új számrendszert kapunk, melyet a véges test
algebrai lezárásának nevezünk. Az eredeti véges testnek p
eleme volt. Kiderül, hogy az algebrai lezárásának végtelen sok
eleme van. A következő kérdésünk, hogy mi ezen algebrai
lezárás Galois-csoportja. Ezek az algebrai lezárás olyan
szimmetriái, melyek megőrzik az összeadás és a szorzás
műveletét, és az eredeti számtest p darabszámú elemét saját
magukba viszik át.
Ha a racionális számok testét vesszük kiindulásul, és ennek
algebrai lezárását tekintjük, akkor az ennek megfelelő Galois-
csoport igen bonyolult. A Langlands-program célja részben
éppen az volt, hogy a harmonikus analízis eszközeivel leírja
ezt a Galois-csoportot és ennek reprezentációit.
Ezzel ellentétben a {0, 1, 2, …, p − 1} véges test algebrai
lezártjának Galois-csoportja egészen egyszerűnek bizonyul.
Nevezetesen, a szimmetriák egyikét már ismerjük: ez a
Frobenius-szimmetria, amely a p-edik hatványra való emelés
a → ap művelete. A kis Fermat-tétel alapján a Frobenius
megőrzi az eredeti p elemű véges test mindegyik elemét.
Ugyancsak megőrzi az összeadást és a szorzást is az algebrai
lezárásban:
(a + b)p = ap + bp , (ab)p = apbp .
Ezért a Frobenius a véges test algebrai lezártjának Galois-
csoportjához tartozik.
Jelöljük a Frobeniust F-fel. Nyilvánvaló, hogy a Frobenius
tetszőleges egész hatványa – Fn – is eleme a Galois-csoportnak.
Például az F2 az a művelet, melynek során a p2-dik hatványra
emelünk: a → ap2 = (ap)p. Az Fn szimmetriák, midőn n végigfut
az egész számokon, a Galois-csoportnak részcsoportját
alkotják, melynek neve Weil-csoport, André Weil iránti
tiszteletből. Maga a Galois-csoport a Weil-csoportnak ún. teljes
lezárása, az F egész kitevős hatványain túlmenően még olyan
elemeket is tartalmaz, melyek Fn bizonyos határértékei, midőn
n tart a végtelenbe. Bizonyos értelemben tehát a Frobenius
generálja a Galois-csoportot.
Lássunk egy példát arra, hogy a Frobenius hogyan hat egy
véges test algebrai lezártjának az elemein. Tekintsük a p = 5
esetet, és az algebrai lezárt fenti alakú elemeit:
a + b√2
ahol a és b értéke 0, 1, 2, 3 vagy 4. A számok ezen rendszerének
egy szimmetriája, ha a √2 értékét kicseréljük a –√2-re.
a + b√2 → a – b√2
ahhoz hasonlóan, mint amikor a racionális számokat
bővítettük a √2-vel. Meglepő (és nincsen megfelelője a
racionális számok esetén), hogy ez a felcserélési szimmetria
valójában megegyezik a Frobenius-szimmetriával. Valóban, a
Frobenius alkalmazása a √2-re azt jelenti, hogy az 5-dik
hatványra emeljük. Adódik, hogy
 mivel 4 = −1 modulo 5. Ebből következik, hogy p = 5 esetén a
Frobenius az a + b√2 elemet az a–b√2 elembe viszi át. Ugyanez
teljesül tetszőleges olyan p prímszám esetén, melyre az x2 = 2
egyenletnek nincsen megoldása a {0, 1, 2, …, p − 1} véges
testben.
9. Egy n-dimenziós vektortér tetszőleges szimmetriáját –
helyesebb lineáris transzformációnak nevezni (lásd a 2.
jegyzetet) – mátrix segítségével lehet reprezentálni. Ez nem
más, mint az aij elemek négyzet alakban való elrendezése, ahol
i és j értéke 1 és n között fut, ahol n a vektortér dimenziója. A
mátrix nyoma a mátrix diagonális elemeinek összege, azaz az
aii alakú elemeké, ahol i értéke 1 és n között fut.

10. A jelen szövegösszefüggésben a „visszavezetés” azt jelentené,

hogy egy adott függvény esetén találjunk a sokaság felett egy
olyan kévét, hogy a sokaság minden s pontjához tartozó
fibrumon vett Frobenius nyoma éppen az f függvény s
pontbeli értéke legyen. Tetszőleges szám előállítható egy
vektortér valamely szimmetriájának nyomaként. A nehézség
abban áll, hogy ezeket a vektortereket valahogy koherensen
kellene összeválogatni, hogy teljesüljenek a kéve
tulajdonságai.

15. fejezet. Nemes keringők

1. A Galois-csoport H csoporton vett reprezentációja olyan
szabály, amely a Galois-csoport minden egyes eleméhez
hozzárendeli a H csoport valamely elemét. Eleget kell tegyen
annak a feltételnek, hogy ha a, b a Galois-csoport két eleme és
f(a), f(b) a hozzájuk rendelt H-beli elemek, akkor a Galois-
csoportban vett a ⋅ b szorzat képe a H-ban az f(a)f(b) szorzat
 legyen. Megfelelőbb elnevezés, hogy ez a Galois-csoport egy
homomorfizmusa a H csoportba.
2. Ahhoz, hogy ezt pontosabbá tegyük, idézzük fel a 10. fejezet 17.
jegyzetéből az n-dimenziós vektortér definícióját. Amint azt a
2. fejezetben elemeztük, egy adott csoport n-dimenziós
reprezentációja olyan szabály, amely a csoport minden egyes g
eleméhez az n-dimenziós vektortér egy Sg szimmetriáját
rendeli hozzá. Ez a szabály a következő tulajdonsággal kell
rendelkezzék: A csoport bármely két eleme – g és h – és ezek
csoportbeli gh szorzata esetén az Sgh szimetria megegyezik az
Sg és Sh szimmetriák kompozíciójával. Azt is megköveteljük,
hogy bármely g elem esetén teljesüljön, hogy Sg( + ) = Sg( )
+ Sg( ) és Sg(k· ) = k · Sg( ) tetszőleges , vektorok és k szám
esetén. (Ezeket a szimmetriákat lineáris leképezéseknek
nevezzük; lásd a 14. fejezet 2. jegyzetét.)
Egy n-dimenziós tér összes invertálható lineáris
transzformációinak csoportját általános lineáris csoportnak
nevezik. Azaz az előző bekezdésben szereplő definíció alapján
egy adott Γ csoport n-dimenziós reprezentációja ugyanaz, mint
Γ-nak GL(n)-beli reprezentációja (vagy másképpen egy
homomorfizmus Γ-ból GL(n)-be, lásd az 1. jegyzetet).
Például, a 10. fejezetben beszéltünk az SO(3) csoport
háromdimenziós reprezentációjáról. Az SO(3) csoport minden
egyes eleme a gömb egy forgatása, amelyhez hozzárendeljük a
gömböt tartalmazó háromdimenziós vektortér megfelelő
forgatását (amely maga lineáris transzformáció). Ez SO(3)
reprezentációját adja meg a GL(3) csoportban (vagy
ekvivalensen egy homomorfizmust SO(3)-ból GL(3)-ba).
Intuitíven a rotációt úgy is felfoghatjuk, mint amely a
háromdimenziós vektortéren hat, ezen tér minden egyes
vektorát ezen tér egy másik vektorába forgatja. A Langlands-
reláció (melyet Langlands-megfeleltetésként is ismernek) egyik
oldalán a Galois-csoport n-dimenziós reprezentációját vesszük.
A másik oldalon automorf függvényeink vannak, melyeket fel
lehet használni arra, hogy az n-dimenziós vektortér
szimmetriáinak GL(n) csoportja automorf reprezentációit
építsük fel – ámbár nem a valós számok felett, hanem az ún.
„adélok” felett. Meg sem kísérelem megmagyarázni, hogy ezek
mik, azonban a következő diagram mutatja, hogy a Langlands-
reláció mit takar:

Például, a Galois-csoport kétdimenziós reprezentációi

összefüggenek az GL(2) csoport automorf reprezentációival,
amelyeket a 9. fejezetben elemzett moduláris formákból lehet
megszerkeszteni. Ezen reláció általánosítását kapjuk, ha a
GL(n) csoportot általánosabb Lie-csoportra cseréljük. Ekkor a
reláció jobb oldalán a GL(n) automorf reprezentációja helyett
a G csoport automorf reprezentációját kapjuk. A bal oldalon a
Galois-csoport reprezentációja lesz az LG Langlands-duális
csoportban, nem pedig GL(n)-ben (vagy másképpen a Galois-
csoportnak a LG csoportba ható homomorfizmusai). További
részletekért lásd az összefoglaló cikkemet: Edward Frenkel,
Lectures on the Langlands-program and conformal field theory,
 a Frontiers in Number Theory, Physcis and Geomerty II.
kötetben. Szerk.: P. Cartier, e.a., p. 387–536, Springer-Verlag,
2007. Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]

3. Lásd az alábbi videót: [Külső hivatkozás]

4. Ezen tánc neve „binasuan”. Lásd pl. az alábbi videót: [Külső
hivatkozás]
5. A görbe megszerkesztésével és azzal kapcsolatosan, hogy ha
kétszer megyünk át ezen a görbén, akkor a triviális görbét
kapjuk, lásd például Louis H. Kaufmann könyvét: Knots and
Physics, Theird Edition, p. 419–420., World Scientific, 2001.
6. Más szavakkal, az SO(3) fundamentális csoportja két elemből
áll: az egyik az identitás, a másik pedig ez a görbe, melynek a
négyzete az identitás.

7. Ezen csoport matematikai neve SU(2). A kétdimenziós komplex

vektortér „speciális unitér” transzformációiból áll. Ez a
csoport az SU(3) csoport unokatestvére, melyet a 2. fejezetben
a kvarkokkal kapcsolatban tárgyaltunk, és amelyik a
háromdimenziós komplex vektortér speciális unitér
transzformációiból áll.

8. Pontosabban, a most megszerkesztett zárt görbe (amely a

bögre első teljes körbefordulásának felel meg) felemelése az
SO(3) csoportból a kétszeres fedésébe, az SU(2) csoportba
olyan görbe lesz, amely az SU(2) eltérő pontjaiból indul és
végződik (mindkettőnek ugyanaz a vetülete az SO(3)
csoportban), és így nem lesz zárt görbe SU(2)-ben.

9. Általánosságban ez az összefüggés bonyolultabb, azonban az

egyszerűség kedvéért ebben a könyvben fel fogjuk tenni, hogy
 a duális csoport duális csoportja maga az eredeti csoport.

10. Valamely Riemann-felület principális G-nyalábja (röviden G-

nyaláb) nem más, mint olyan fibrálás a Riemann-felületen,
amelyben minden fibrum a G csoport „komplexifikációjának”
(a csoport definíciójában a valós számokat komplex számokra
cseréljük) másolata. Az X téren tekintett G-nyalábok
modulusterének (pontosabb ezt kupacnak nevezni) pontjai az
X-en értelmezett G-nyalábok ekvivalenciaosztályai.
A tárgyalás egyszerűsítése érdekében ebben a könyvben nem
teszünk különbséget a Lie-csoport és a komplexifikációja
között.

11. A fundamentális csoportban azonosnak tekintjük azokat a zárt

görbéket, amelyek folytonos deformációval átalakíthatóak
egymásba. Mivel a síkon tetszőleges olyan zárt görbe, amely
nem kerüli meg az eltávolított pontot, egyetlen pontra húzható
össze, ezért a fundamentális csoport nemtriviális elemei azok
a zárt görbék, amelyek körbekerülik ezt a pontot (ezeket nem
lehet összehúzni – a síkból eltávolított pont megakadályozza
az öszehúzást).
Könnyen látható, hogy tetszőleges két zárt görbe, amelyek
ugyanazzal a körbejárási számmal rendelkeznek, egymásba
átalakítható. Így a síkból egyetlen pont eltávolításával kapott
halmaz fundamentális csoportja nem más, mint az egészek
csoportja. Vegyük észre, hogy ez a gondolatmenet emlékeztet
az 5. fejezetben, a két fonállal rendelkező fonatok elemzésére,
amikor szintén azt kaptuk, hogy megegyezik az egészek
csoportjával. Ez nem véletlen egybeesés, mivel a sík két
különböző pontjából álló tér topologikusan ekvivalens a síkból
egyetlen pont eltávolításával adódó térrel.
12. A híres Euler-képlet,
eθ√–1 = cos(θ) + sin(θ)√–1
az oka annak, hogy a monodrómia a kör csoportjából veszi fel
értékeit. Más szavakkal, az eθ√–1 komplex szám az
egységsugarú kör azon pontjával reprezentálható, amely a θ
szögnek felel meg, ha a szöget radiánban mérjük.
Emlékezzünk arra, hogy 2π radián egyenlő 360 fokkal. (Ez a
kör teljes körbefordulásának felel meg.) Tehát a radiánban
mért θ szög értéke 360 ⋅ θ/2π fok.
Speciális esete ennek a képletnek a θ = π eset, amikor is
eπ√–1 = –1
Ezt Richard Feynman „az egész matematika egyik
legjelentősebb, szinte elképesztő képletének” nevezte. Jelentős
szerepet játszott Yoko Ogawa The Housekeeper and the
Professor című regényében. (Picador, 2009) Egy másik, nem
kevésbé fontos speciális eset az e2π√–1 = 1.
Ez azt jelenti, hogy ha a komplex sík pontjainak koordinátáját t
jelöli, akkor az egységkör a t = eθ√–1 alakú pontokból áll, ahol θ
értéke 0 és 2π között van. A differenciálegyenlet megoldását
ezen t függvényében adtuk meg. Ahogy az óramutató járásával
ellentétesen mozgunk az egységkörön, az x(t)=tn megoldást a t
= eθ√–1 pontokban számítjuk ki, ahogy a θ szög 0-tól 2π-ig
(radiánokban) nő. Teljes kört megtéve θ értéke 2π lesz. Ezért az
ehhez tartozó érték meghatározásához be kell
helyettesítenünk a t = e2π√–1 értéket az tn függvénybe. Az
eredmény e2πn√–1. A megoldás kiinduló értéket úgy kapjuk
meg, ha a t = 1 értéket helyettesítjük a tn függvénybe,
amelynek értéke 1. Azt kaptuk tehát, hogy amint
végigmegyünk az óramutató járásával ellentétesen bejárt
egységkörön mint zárt görbén, a megoldásunk értékét a e2πn√–1
 számmal meg kell szorozni. Ez tehát az ezen a görbén adódó
monodrómia.
Ez a monodrómia – e2πn√–1 – olyan komplex szám, melyet egy
másik komplex sík egységkörének pontjával lehet
reprezentálni. Ez a pont a 2πn radiánnak felel meg,
másképpen a 360n foknak, és éppen ezt akartuk megmutatni.
Valóban, tetszőleges z komplex számot e2πn√–1 értékkel
szorozni annyit jelent, hogy a z értéknek megfelelő pontot
360n fokkal elforgatjuk. Ha n egész szám, akkor e2πn√–1 = 1,
azaz nem lép fel a monodrómia, azonban ha n nem egész
szám, akkor nemtriviális monodrómiát kapunk.
A félreértés elkerülése érdekében hangsúlyozni akarom, hogy
két különböző komplex sík szerepel itt: az egyik az a komplex
sík, ahol a megoldást definiáltuk – ez a „t sík”. A másik az a sík,
ahol a monodrómiát reprezentáljuk. Ennek semmi köze a t
síkhoz.
Összefoglalva, a megoldásnak + 1 körüljárási számmal
rendelkező, a t-síkon vett zárt görbe mentén tekintett
monodrómiáját egy másik egységkör egy pontja segítségével
szemléltettük. Hasonlóképpen, ha a körüljárási szám w, akkor
az ezen görbe mentén adódó monodrómia e2πwn√–1 lesz, amely
2πnw radiánnal, avagy 360wn fokkal való forgatásnak felel
meg. Tehát a monodrómia a fundamentális csoportnak az
egységkör csoportjában történő reprezentációját eredményezi.
Ezen reprezentáció során a kilyukasztott t sík olyan görbéje,
melynek w a körüljárási száma, a 360wn fokkal történő
elforgatásba megy.

13. Vegyük észre, hogy fontos szerepet játszik az origó eltávolítása

a síkból. Egyébként minden görbe egy pontba húzható lenne,
 és így a fundamentális csoport triviális lenne. Ezért ekkor nem
lehetséges a monodrómia. Szükség is volt arra, hogy ezt a
pontot eltávolítsuk, mert a tn megoldás nincsen értelmezve az
origóban, ha n nem természetes szám vagy 0 (ebben az
esetben nincsen monodrómia).
14. Pontosabban, a fundamentális csoport LG -beli
reprezentációjának nem mindegyike kapható meg operből. A
diagramban azokat adtuk meg, melyekre ez lehetséges. Más
reprezentációk esetén a kérdés még nyitott.
15. Edward Frenkel, Langlands Correspondence for Loop Groups,
Cambridge University Press, 2007. Online elérhetőség: [Külső
tartalom – PDF].

16. fejezet. Kvantumdualitás

1. Az olvasó eltűnődhet azon, hogy vajon mi történt 1991 és 2003
között. Valóban, fő célom ebben a könyvben, hogy a
Langlands-program számomra legérdekesebb vonatkozásairól
számot adjak, továbbá arról, hogy hogyan születtek ezen a
területen a felfedezések, amelyekhez szerencsémre én is
hozzájárulhattam. Nem akarok naprakész beszámolót adni az
életemről. A kíváncsiak számára mégis elmondom, hogy ezek
alatt az évek alatt családomat Oroszországból áthoztam az
USA-ba, a nyugati partra, Berkeley-be, Kaliforniába költöztem,
szerelmes lettem és kiábrándultam, megházasodtam és
elváltam, számos PhD hallgatót neveltem fel, utaztam és
előadásokat tartottam szerte a világon, könyvet és tucatnyi
tudományos cikket írtam. Különböző területeken továbbra is
megpróbálom felfedni a Langlands-program rejtélyeit: a
geometriától az integrálható rendszerekig, a
 kvantumcsoportoktól a fizikáig. Utazásom ezen részének
részleteit egy másik könyv számára őrzöm meg.

2. Lásd [Külső hivatkozás]

3. G. H. Hardy, A Mathematician’s Apology, Cambridge University
Press, 2009, p. 135.
4. Idézet az alábbi szövegből: R. R. Wilson’s Congressional
Testimony, April 17, 1969.
[Külső hivatkozás]
5. Vákuumban a Maxwell-egyenletek a következő alakot öltik:

ahol jelöli az elektromos mezőt és jelöli a mágneses mezőt

(a képletek egyszerűbb formája miatt olyan
mértékegységrendszert választunk, melyben a fénysebesség
pontosan 1). Világos, hogy ha az

cserét megtesszük, akkor a bal oldali egyenletek a jobb oldali

egyenletekké alakulnak és megfordítva. Tehát az egyes
egyenletek külön megváltoznak, az egyenletrendszer azonban
nem.
6. Lásd Dayna Mason „flickr” oldalát: [Külső hivatkozás]
7. Ezt az SU(3) mércecsoportot nem szabad összekeverni a 2.
fejezetben tárgyalt másik SU(3) csoporttal. Ez utóbbit Gell-
Mann és mások használták arra, hogy az elemi részecskéket
 osztályozzák (ezt hívják „ízcsoportnak”). Az SU(3)
mércecsoportnak a kvarkok egy másik jellemzőjéhez van köze,
ezt „színnek” nevezik. Kiderült, hogy mindegyik kvark három
különböző szín egyikével rendelkezik, és az SU(3)
mércecsoport a felelős ezen színek cseréjéért. Ezért a kvarkok
közötti kölcsönhatásokat leíró mérceelméletet kvantum-
színdinamikának nevezik. David Gross, David Politzer és
Frank Wilczek kaptak Nobel-díjat azért a meglepő
felfedezésért, melyet a kvantum-színdinamikában (és más
nem-abeli mérceelméletben) meglévő aszimptotikus
szabadságnak neveznek, és amely segített a kvarkok misztikus
viselkedésének értelmezésében.
8. D. Z. Zhang, C. N. Yang and contemporary mathematics,
Mathematical Intelligencer, vol. 15., No. 4. 1993, p. 13–21.
9. Albert Einstein, Geometry and Experience, Address to the
Prussian Academy of Sciences in Berlin, January 27, 1921,
Fordítás: G. Jeffrey és W. Perrett, Geometry and Experience in
sidelights on Relativity, Methuen, 1923.
10. Eugene Wigner, The unreasonable effectiveness in the natural
sciences, Communication on Pure and Applied Mathematics,
vol. 13., 1960, p. 1–14.
11. C. Montonen és D. Olive, Magnetic monopoles as gauge
particles, Physics Letters B, vol. 72., 1997, p. 117–120.
12. P. Goddard, J. Nuyts és D. Olive, Gauge theories and magnetic
charge, Nuclear Physics B, vol. 125., 1997, p. 1–28.
13. Se a G maximális tóruszának komplex egydimenziós
reprezentációinak halmaza, és Sm a G maximális tóruszának
fundamentális csoportja. Ha G a körcsoport, akkor a
 maximális tórusza saját maga, és ez a két halmaz kölcsönösen
egyértelmű megfeleltetésben van az egész számok halmazával.

17. fejezet. Feltárjuk a rejtett kapcsolatokat

1. Az M(X, G) teret többféleképpen lehet leírni; például valamely
X-en értelmezett differenciálegyenlet-rendszer megoldásainak
halmazaként. (Ezt először Hitchin vizsgálta, további
részletekért lásd a lenti 19. jegyzetet). Ebben a fejezetben a
későbbiekben számunkra hasznos lesz az a leírás, hogy M(X, G)
az S Riemann-felület fundamentális csoportjának a G csoport
komplexifikációiba ható reprezentációinak modulustere (lásd
a 15. fejezet 10. jegyzetét). Ez azt jelenti, hogy M(X, G) minden
egyes pontjához egy ilyenfajta reprezentációt rendelünk.

2. A Hitchin előadásáról szóló videót lásd a Fields Institute

honlapján: [Külső hivatkozás]

3. Itt Ngô Bao Châu friss kutatásaira utalok, melyet a Langlands-

program „fundamentális lemmájának” bizonyításával
kapcsolatosan végzett. Lásd pl. a következő áttekintő cikket:
David Nadler, The geometric nature of the fundamental lemma,
Bulletin of the American Mathematical Society, vol. 49., 2012,
p.1–50.

4. Ne feledjük, hogy a szigma-modellben mindent úgy számolunk

ki, hogy összegzünk a rögzített Σ Riemann-felületnek az S
képsokaságba ható összes leképezése szerint. A húrelméletben
még egy további lépést teszünk: azon túlmenően, hogy
összegzünk a rögzített Σ-ból az S-be ható leképezések szerint,
ahogyan azt a szigma-modellben tesszük, még az összes
lehetséges Σ Riemann-felület szerint is összegzünk (az S
 képsokaság marad végig rögzített – ez a mi téridő-terünk).
Speciálisan, tetszőleges génusszal rendelkező Riemann-
felületek szerint is összegzünk.

5. A szuperhúrok elméletéről továbbiakat is tartalmaz a

következő könyv: Brian Greene, The Elegant Universe, Vintage
Books, 2003, The Fabric of the Cosmos: Space, Time and the
Texture of Reality, Vintage Books, 2005.

6. A Calabi–Yau-sokaságokról és a szuperhúrelméletben betöltött

szerepükről lásd Shing Tung Yau és Steve Nadis, The Shape of
Inner Space, Basic Books, 2010, 6. fejezet.
7. A tórusznak két folytonos paramétere van: lényegében az
ebben a fejezetben tárgyalt R1 és R2 sugarak; a jelen elemzés
során azonban ezektől eltekintünk.
8. Az utóbbi időkben aktívan elemzett lehetséges megoldást adna
az az ötlet, hogy ezen sokaságok mindegyike saját fizikai
törvényekkel rendelkező saját univerzumhoz vezetne,
kiegészítve ezt az antropikus elv egy változatával: ezek közül a
mi világegyetemünket az a tény választja ki, hogy a fizikai
törvényeknek olyanoknak kell lenniük, amelyek lehetővé
teszik, hogy létezzen intelligens élet (így tehát megkérdezhető,
hogy „miért ilyen a mi világegyetemünk?”). Ugyanakkor ez az
elképzelés, szinkronban a „húrelméleti tájképpel” vagy
„multiverzummal”, számos kritikával szembesült mind
tudományos, mind pedig filozófiai alapon.
9. A különböző dimenziójú kvantumtérelméletek számos érdekes
tulajdonságát fedezeték fel és értelmezték ezen elméleteknek a
szuperhúrelméletekhez való kapcsolásával – a
dimenzióredukció, illetve a bránok segítségével. Egy bizonyos
 értelemben a szuperhúrelméletet mint valamely gyárat
használták fel (többnyire szuperszimmetrikus)
kvantumtérelméletek gyártására és elemzésére. Például, ezen
az úton gyönyörű interpretációját lehet kapni négydimenziós
szuperszimmetrikus mérceelmélet elektromágneses
dualitásának. Így, bár még nem tudjuk, hogy vajon a
szuperhúrelmélet leírja-e a világegyetemünk fizikáját (és még
csak nem is értjük teljesen, hogy mi is a szuperhúrelmélet), a
kvantumtérelmélettel kapcsolatban máris sok fontos meglátást
eredményezett. Továbbá számos területen hozzájárult a
matematika fejlődéséhez.
10. Az M(X, G) Hitchin-féle modulustér dimenziója a G csoport
dimenziójának (amely megegyezik az LG dimenziójával) és (g
− 1)-nek a szorzata, ahol g jelöli az X Riemann-felület génuszát.

11. A bránokról továbbiakért lásd: Lisa Randall, Warped Passages:

Unraveling the Mysteries of the Universe’s Hidden Dimensions,
Harper Perennial, 2006, különösen a IV. fejezet.
12. Pontosabban, az M(X, G) tér A-bránjai egy kategória
objektumai. Ezt a fogalmat a 14. fejezetben elemeztük. Az
M(X,LG) tér B-bránjai egy másik kategória objektumai. A
homologikus tükörszimmetria állítása az, hogy ez a két
kategória ekvivalens egymással.

13. Anton Kapustin and Edward Witten, Electric-magnetic duality

and the geometric Langlands-program, Communication in
Number Theory and Physics, vol. 1., 2007, p. 1–236.
14. A T-dualitásról továbbiakért lásd a 6. jegyzetben idézett Yau és
Nadis könyv 7. fejezetét.
15. Az SYZ-sejtésről továbbiakért lásd a 6. jegyzetben idézett Yau
és Nadis könyv 7. fejezetét.
16. Pontosabban mindegyik fibrum n kör szorzata, ahol n páros
természetes szám, így tehát ez a kétdimenziós tórusz n-
dimenziós megfelelője. Jegyezzük meg, hogy a Hitchin-fibrálás
alapterének dimenziója és a tóruszfibrumok dimenziói mindig
megegyeznek egymással.

17. A 15. fejezetben ettől eltérő konstrukciót elemeztünk. Ebben az

automorf kévéket a Kac–Moody-algebrák reprezentációiból
kaptuk. Várható, hogy a két konstrukció összefügg, azonban a
jelen könyv megírásának időpontjáig ez még nem bizonyított.

18. Edward Frenkel and Edward Witten, Geometric endoscopy and

mirror symmetry, Communications in Number Theory and
Physics, vol. 2., 2008, p. 113–283. Online elérhetőség: [Külső
tartalom – PDF]

19. Edward Frenkel, Gauge theory and Langlands duality,

Astérisque, vol. 332., 2010, p. 369–403. Online elérhetőség:
[Külső tartalom – PDF]
20. Henry David Thoreau, A Week in the Concord and Merrimack
Rivers, Penguin Classics, 1998, p. 291.

18. fejezet. Keressük a szerelem rejtett képletét

1. C. P. Snow, The Two Cultures, Cambridge University Press, 1998.
2. Thomas Farber and Edward Frenkel, The Two-Body Problem,
Andrea Youn Arts, 2012. További részletekért lásd: [Külső
hivatkozás]
3. Michael Harris, Further investigation of the mind-body problem,
fejezet egy készülő könyvből. Online elérhetőség: [Külső
tartalom – PDF]
4. Henry David Thoreau, A Week on the Concord and Merrimack
Rivers, Penguin Classics, 1998, p. 291.
5. E. T. Bell, Men of Mathematics, Touchstone, 1986, p. 16.

6. Robert Langlands, Is there beauty in mathematical theories?,

Lásd: The Many Faces of Beauty, szerk. Vittorio Hösle,
University of Notre Dame Press, 2013. Online elérhetőség:
[Külső tartalom – PDF]

7. Yuri I. Manin, Mathematics as Metaphor: Selected Essays,

American Mathematical Society, 2007, p. 4.

8. A filozófusok évszázadokon keresztül megkérdőjelezték a

matematika lételméletét. Azt az álláspontot, melyet ebben a
könyvben képviselek, rendszerint matematikai
platonizmusnak nevezik. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy a
platonizmusnak különböző változatai vannak, emellett a
matematikának más filozófiai interpretációi is vannak. Lásd
például Mark Balagues, Mathematical Platonism, szerk. Bonnie
Gold és Roger Simons Proof and Other Dilemmas: Mathematics
and Philosophy, Mathematics Association of America, p. 179–
204, és az ottani hivatkozások.
9. Roger Penrose, The Road to Reality, Vintage Books, 2004, p. 15.
10. Ibid. pp. 13–14.

11. Kurt Gödel, Collected Works, Volume III, Oxford University

Press, 1995, p. 320.

12. Ibid, p. 323.

13. Roger Penrose, Shadows of the Mind, Oxford University Press,
1994, Section 8.4.7.

14. A határkövet jelentő Gottschalk v. Benson döntésben, 409 U.S.

63(1972) az USA Legfelsőbb Bírósága kijelentette (korábbi
bírósági eseteket idézve): „tudományos igazság vagy annak
matematikai kifejezése nem szabadalmazható felfedezés... Egy
elv, absztraktan egy alapvető igazság, egy eredeti ok, egy
indítóok; ezeket nem lehet szabadalmaztatni, és senki sem
jelentheti ki, hogy ezek felett kizárólagos joga van... Az, aki
felfedez egy eddig még nem ismert természeti jelenséget, nem
rendelkezik azzal a joggal, hogy a törvény által elismerten
kisajátítsa azt.
15. Edward Frenkel, Andrey Losev and Nikita Nekrasov,
Instantons beyond topolical theory I, Journal of the Institute of
Jussieu, vol. 10., 2011, p. 463–565. Itt szerepel egy lábjegyzet,
amely megmagyarázza, hogy az (5.7) képlet miért játszotta a
„szerelem képletének” szerepét a Rites of Love and Math c.
filmben.
16. Tekintsük a gömbön (amit ℂℙ1 jelöl) a szuperszimmetrikus
kvantummechanikai modellt és két megfigyelés – F és ω –
közötti korrelációs függvényt. Elméletünkben ezt a korrelációs
függvényt a képlet bal oldalán szereplő kifejezés definiálja.
Ugyanakkor az elméletünk szerint egy másik kifejezés is van
erre: a jobb oldalon lévő „közbülső állapotok” szerinti összeg.
Elméletünk ellentmondásmentessége megköveteli, hogy a két
oldal egyenlő legyen egymással. És valóban azok is: ez az, amit
a képletünk megfogalmaz.
17. Le Monde Magazine, April 10, 2010, p. 64.
 Laura Spinney, Erotic equations: Love meets mathematics on film
18.
New Scientist, April 2010, p. 6-8. Online elérhetőség: [Külső
hivatkozás]
19. Hervé Lehning, La dualité l’amour et les maths, Tangente Sup.
vol. 56., May-June 2010, p. 6–8. Online elérhetőség: [Külső
hivatkozás]

20. Anna Akhmatova, a 20. század első felének nagy orosz

költőnője költeményét használtuk fel, melynek címe: To the
Many.
21. Norma Farber, A Desperate Thing, The Plowshare Press
Incorporated, 1973, p. 21.
22. Einstein levele Pyllis Wrighthoz. 1936. január 24. Idézi Walter
Isaacson az Einstein: His Life and Universe című könyvében.
Simon & Schuster, 2007, p. 388.

23. David Brewster, Memoirs of the Life, Writings, and Discoveries

of Sir Isaac Newton, vol. 2. Adamant Media Corporation, 2001
(az 1855-ös kiadás – Thomas Constable and Co. – újranyomása),
p. 407.

Epilógus
1. Edward Frenkel, Robert Langlands és Ngô Bao Châu, Formule
des Traces et Fonctorialité: le Début d’un Programme, Annales
des Sciences Mathématiques de Québecv vol. 4., 2010, p. 199–
243. Online elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]
Edward Frenkel, Langlands Program, trace formulas, and their
geometrization, Bulletin of AMS, vol. 50 (2013) 1–65. Online
elérhetőség: [Külső tartalom – PDF]
Lábjegyzetek
1. Ferenczy Győző fordítása
2. Vegyük észre, hogy az asztal pörgetése nem szimmetria,
hiszen fejreállítaná az asztalt – és akkor még nem is
beszéltünk a lábakról. Ha csak négyzetről vagy körről lenne
szó, a pörgetések elfogadható szimmetriák lennének
(nincsenek lábak). Ezeket be kéne vennünk a megfelelő
szimmetriacsoportba.
3. Mindez egy évvel azelőtt történt, hogy Mihail Gorbacsov
hatalomra került, és évekkel azelőtt, hogy elindította a
peresztrojkát. 1984 totalitárius Szovjetuniója pontos
másolata volt Orwell látnoki regényének.
4. Akkoriban ennek Gubkin Petrokémiai és Gázipari főiskola
volt a neve (I.M. Gubkin sok évvel korábban az Olaj- és
Gázipari Minisztériumot vezette). Amikor ott
diákoskodtam, átnevezték Gubkin Olaj- és Gázipari
Főiskolának, később Gubkin Olaj- és Gázipari Egyetem lett
belőle.
5. speciális matematika tagozatos

6. Érdemes megjegyezni, hogy Gelfandot egészen az 1980-as

évek közepéig nem választották meg rendes tagnak a
Szovjetunió Tudományos Akadémiáján, mert az Akadémia
Matematikai Osztályát a Moszkvai Szteklov Matematikai
Intézet igazgatója, Ivan Matvejevics Vinogradov vezette,
akit a „Szovjetunió Vezető Antiszemitájának” neveztek.
 Vinogradov drákói antiszemita politikát vezetett be az
Akadémián és a Szteklov Intézetben, amelyet ötven évig
vezetett.
7. Megjegyzem, hogy itt és az alábbiakban mínusz jellel
jelölöm a negatív számokat, nem kötőjellel. Ez így szokás a
matematikában. Tulajdonképpen nincs olyan nagy
különbség a kettő között, hiszen –N = 0–N.

8. Most mondja a szerkesztőm, hogy a háza közelében levő

német kávézóban a perec génusza 3 (és az íze mennyei).
9. Vera Szerganova, a negyedik Harvard-ösztöndíjas a tavaszi
félévben érkezett.

10. Ezzel összefüggésben Hitchin a nagy német költőt, Goethét

idézi: „Olyanok a matematikusok, mint a franciák, mindent
a maguk nyelvére fordítanak le, amitől az egésznek az
értelme teljesen megváltozik.”
 Glosszárium

Abel-csoport Olyan csoport, amelyben a művelet eredménye

független a tagok sorrendjétől. Ilyen például a körcsoport.

Automorf függvény Speciális, a harmonikus analízisben

felbukkanó függvény.

Automorf kéve Az a kéve, amely Weil rozetta-kövének a jobb

oldalán, a geometrikus Langlands-megfeleltetésben az
automorf függvény szerepét átveszi.

Csoport Egy halmaz, mely olyan művelettel van ellátva, mely

a halmaz két eleméhez egy halmazbeli elemet rendel. (A
műveletet hol kompozíciónak, hol összeadásnak, hol
szorzásnak nevezik.) Például az egész számok halmaza az
összeadás műveletével csoport. A műveletnek a következő
tulajdonságokat kell kielégítenie: létezik egységelem,
inverz, és a művelet asszociatív.

Dimenzió Egy adott objektum pontjainak leírásához

szükséges koordináták száma. Például az egyenes és a kör
egydimenziós, a sík és a gömb felülete kétdimenziós.

Dualitás Két modellnek (vagy elméletnek) olyan kölcsönösen

egyértelmű megfeleltetése, amelyben a paramétereknek és
objektumoknak pontosan megadott ekvivalenciája adott.
Egész szám Olyan szám, mely vagy természetes, vagy 0, vagy
egy természetes szám negatívja.

Elmélet A matematika vagy fizika egy bizonyos ága (például a

számelmélet), vagy egy konkrét modell, mely objektumok
közötti kapcsolatokat ír le (például a mérceelmélet SO(3)
mércecsoporttal).

Fibrálás Legyen M és B két sokaság, f pedig egy leképezés M-

ből B-be. A B tér minden pontjára tekinthetjük M azon
pontjait, melyek f mentén ebbe a kijelölt B-beli pontba
képződnek; az így kapott M-beli halmazt a leképezés
„fibrumának” (vagy „rostjának”) hívjuk. Az M sokaságot a
B „bázistér” feletti fibrálásnak (vagy fibrált nyalábnak)
nevezzük, ha minden fibruma egymással azonosítható (és
minden B-beli pontnak van egy olyan U környezete,
aminek ősképe a fibrum és U direkt szorzatával
azonosítható).

Fundamentális csoport Egy sokaságon egy rögzített pontban

induló és végződő folytonos zárt görbék csoportja.

Függvény Egy halmaz vagy sokaság minden pontjához egy

számot rendelő szabály.

Galois-csoport Egy számtest összeadást és szorzást megőrző

szimmetriáinak csoportja.

Gömb Az a sokaság, melyet a lapos 3-dimenziós térben egy

rögzített ponttól egyenlő távolságra lévő pontok alkotnak.

Halmaz Objektumok egy gyűjteménye, például { 1, 2, …, N

valamilyen N természetes számra.
Harmadfokú egyenlet P(y)=Q(x) alakú egyenlet, ahol P(y)
másodfokú, Q(x) harmadfokú polinom. A könyvben sokat
vizsgálom az y2 + y = x3 – x2 egyenletet.

Harmonikus analízis A matematikának azon ága, mely

függvények harmonikusok összegére (például szinuszok és
koszinuszok összegére) való felbontását vizsgálja.

Hitchin-féle modulustér Olyan tér (vagy sokaság), mely egy

Riemann-felület fundamentális csoportjának valamely Lie-
csoportba mutató reprezentációiból áll.

Hurok Zárt görbe, mint például a körvonal.

Kac–Moody-algebra Adott Lie-csoport hurokcsoportja Lie-

algebrájának az egyenessel vett bővítése.

Kategória Olyan algebrai struktúra, amely „elemekből” és

„morfizmusokból” áll; ez utóbbiak az elemek párjait kötik
össze. Például a vektorterek kategóriát alkotnak, ahogy egy
sokaság kévéi is.

Kéve Olyan szabály, mely egy sokaság minden pontjához egy

vektorteret rendel, és teljesít valamilyen természetes
tulajdonságot.

Komplex szám a + b√–1 alakú szám, ahol a és b valós számok.

(Két szimmetria) kompozícíója Egy objektumnak az a

szimmetriája, amelyet úgy kapunk, hogy azon két
szimmetriát hajtunk végre egymás után.

Kör Olyan sokaság, amelynek egyik lehetséges meghatározása

az, hogy a sík azon pontjainak halmaza, amelyek egy adott
 ponttól egyenlő távolságra vannak.

Körcsoport Tetszőleges kerek tárgy, például egy kerek asztal

forgatásainak a csoportja. Ez a csoport kört alkot, melynek
van egy kitüntetett eleme, a csoport egységeleme. A
körcsoport a legegyszerűbb Lie-csoport.

Kvantumtérelmélet Ez a kifejezés az alábbi két dolog

egyikére vonatkozhat. Elsősorban a fizika azon ágát
jelentheti, mely kvantumrészecskék és -mezők
kölcsönhatását modellező elméleteket vizsgál.
Másodsorban egy ilyen modellt is jelenthet.

Langlands-duális csoport Olyan Lie-csoport, melyet a G Lie-

csoporthoz rendelünk egy bizonyos művelettel. Az
eredményt (G Langlands-duálisát) LG-vel jelöljük.

Langlands-reláció (vagy Langlands-kapcsolat) Egy Galois-

csoport reprezentációjához egy automorf függvényt (vagy
egy automorf reprezentációt) rendelő szabály.

Leképezés egy M halmazból (vagy sokaságból) egy N

halmazba (vagy sokaságba). Olyan szabály, mely M minden
pontjához N egy pontját rendeli hozzá.

Lie-algebra Egy Lie-csoportnak az egységeleménél vett

érintőtere.

Lie-csoport Olyan csoport, ami egyben sokaság is, és a

csoportbeli művelet a sokaságon egy sima leképezést ad.

Megfeleltetés Különböző típusú objektumok közötti

kapcsolat, vagy egy olyan szabály, mely egyik típusú
 objektumokhoz másik típusú objektumokat rendel. Például
a kölcsönösen egyértelmű leképezés egy megfeleltetés.

Mércecsoport (gauge group) Egy adott mérceelméletben

fellépő Lie-csoport, mely többek között meghatározza az
elméletben lévő részecskéket és kölcsönhatásaikat.

Mérceelmélet (gauge theory) Egy bizonyos típusú fizikai

modell, mely bizonyos mezőket és azok kölcsönhatásait írja
le. Minden Lie-csoportra létezik egy ilyen elmélet (vagy
modell). A Lie-csoportot az elmélet mércecsoportjának
hívjuk. Például a körvonal csoportjához tartozó elmélet az
elektromágnesesség.

Moduláris forma Az egységkörlapon értelmezett olyan

függvény, mely speciális transzformációs szabályoknak
tesz eleget a körlap szimmetriacsoportjának bizonyos
részcsoportjára (az úgynevezett moduláris csoportra)
nézve.

Nagy Fermat-tétel Az az állítás, hogy az xn + yn = zn

egyenletnek a természetes számok körében egyetlen 2-nél
nagyobb n-re sincs megoldása.

Nem-abeli csoport Olyan csoport, melyben két elem

szorzatának értéke általában függ a két elem sorrendjétől.
Ilyen csoport például az SO(3) Lie-csoport.

Polinom (egyváltozós) Egy anxn + an–1xn–1 + … + a1x + a0

alakú kifejezés, ahol x egy változót, an, an–1, … , a1, a0 pedig
valós számokat jelöl. Hasonlóan definiálhatók többváltozós
polinomok is.
Polinomiális egyenlet Egy P=0 alakú egyenlet, ahol P egy-
vagy többváltozós polinom.

Prímszám Olyan természetes szám, mely 1-en és önmagán

kívül nem osztható semmilyen természetes számmal.

Reprezentáció (csoporté) Olyan szabály, mely egy adott

csoport minden eleméhez úgy rendeli hozzá egy adott
vektortér egy szimmetriáját, hogy bizonyos természetesen
adódó tulajdonságok teljesüljenek. Általánosabban, egy G
csoport egy H csoportbeli reprezentációja olyan szabály,
mely G minden eleméhez H egy elemét rendeli úgy, hogy
bizonyos természetesen adódó tulajdonságok teljesüljenek.

Shimura–Tanijama–Weil-sejtés Az az állítás, hogy

harmadfokú egyenletek és bizonyos moduláris formák
között egy-egy értelmű megfeleltetés áll fenn. A
megfeleltetett objektumokra teljesül, hogy a harmadfokú
egyenlet megoldásainak száma modulo p (p egy prím) a
moduláris forma együtthatóival egyezik meg.

SO(3) A gömb forgatásainak csoportja.

Sokaság Sima geometrikus alakzat, mint például a körvonal,

a gömbfelület, vagy egy fánk felülete.

Számtest Olyan számrendszer, melyet a racionális számokból

kapunk úgy, hogy véges sok egyváltozós, racionális
együtthatós polinom megoldásait hozzávesszük.

Szimmetria Egy adott objektum olyan transzformációja, mely

megtartja annak alakját és pozícióját.
Szuperszimmetria Olyan szimmetria egy
kvantumtérelméletben, mely felcseréli a bozonokat és a
fermionokat.

Természetes szám Az 1 szám, illetve minden olyan szám,

amely az 1 ismételt összeadásával megkapható.

Véges test Egy p prímszámra a 0 és p – 1 közötti természetes

számok halmaza, illetve ennek olyan bővítései, melyeket
úgy kapunk, hogy hozzávesszük egy egyváltozós polinom
megoldásait.

Véges test feletti görbe Egy véges, p elemű test elemeire

(illetve a test tetszőleges véges bővítésének elemeire) felírt
kétváltozós algebrai egyenletek (például harmadfokú
egyenletek) összes megoldásából álló algebrai objektum.

Vektortér Az n-dimenziós lapos tér vektorainak halmaza,

mely vektorok összeadásával és vektorok számokkal való
szorzásával mint műveletekkel van ellátva. (Ezek a
műveletek természetes tulajdonságokat teljesítenek.)
 Szótár

3D printing 3D-nyomtatás

a
A-brane A-brán
abelian group Abel-csoport
advanced study korszerű kutatás
adversity csapás
advisor témavezető
algebraic closure algebrai lezárás
alas sajnos
alluring felcsigázó
ambient környező
analogous analóg, hasonló
analogy analógia
apt találó
asymmetry aszimmetria
atom atom
audition kihallgatás
authorities hatóságok
automorphic automorf
automorphic funtion automorf függvény
automorphic representation automorf reprezentáció
avatar avatár

b
base bázis
bead gyöngy
B-bran B-brán
Betti number Betti-szám
blueprint terv
borscht borscs
braid group fonatcsoport
brane brán
bundle nyaláb

c
cadre csomó
calculator számológép
categorification kategorifikálás
category kategória
chain smoker láncdohányos
child prodigy csodagyerek
circle kör
circle group körcsoport
classical electromagnetism klasszikus elektromágnesség
compatible harmonizál
complex number komplex szám
composed összerakott
composition kompozíció
computer számítógép
condescending leereszkedő
conjecture sejtés
connoisseur ínyenc
cool menő
cop hekus
correlation function korrelációfüggvény
correspondence korrespondencia,
megfeleltetés, kapcsolat
~ one-to-one ~ kölcsönösen egyértelmű
cross-product keresztszorzat (vektoriális
szorzat)
cryptography titkosírás (kriptográfia)
cubic equation harmadfokú egyenlet
cup trick csupros trükk
curvature görbület
curve görbe
curve over finite field véges test feletti görbe

d
dance keringő
danish pastry dán péksütemény
dash gondolatjel
dazzling káprázatos
D-brane D-brán
deconstructing dekonstruálni
decuplet tízes
definition definíció
delicate nemes
delicious gyönyörűséges
demotion lefokozás
depict ábrázolni
differential equation differenciálegyenlet
dimension dimenzió
dimensional reduction dimenzióredukció
donut fánk
draw vonzás
duality dualitás
~ electromagnetic ~ elektromágneses
down le

e
elated örömmámorban úszó
electromagnetic duality elektromágneses dualitás
electromagnetism elektromágnesség
~ classical ~ klasszikus
~ quantum ~ kvantum
eloquent ékesszóló
emergent felbukkanó
enchanted by megbabonázódott vmitől
endnote lábjegyzet
endurance tartósság
engaging vonzó
equation egyenlet

f
fade in bekapcs
fascinating ígéretes
Fermat’s Last Theorem nagy Fermat-tétel
fiber fibrum (rost)
fiber bundle fibrált nyaláb, v. ö. fibration
Fibonacci retracement Fibonacci-visszacsatolás
fibration fibrálás
field a) (fizikában) mező,
b) (algebrában) test,
c) (geometriában) mező
finite field véges test
flag manifold zászlósokaság
flat lapos, nem görbült
flip pördít
force of attraction vonzóerő
free-field szabad mező
fundamental fundamentális
fundamental group fundamentális csoport
fundamental lemma fundamentális lemma

g
gauge mérce
gauge group mércecsoport
gauge theory mérceelmélet
generating function generátorfüggvény
genus génusz
golden ratio aranymetszés
graduate student doktorandusz (hallgató)
gravity gravitáció, tömegvonzás
group csoport
~ abelian ~ abeli
~ finite ~ véges
~ finite-dimensional ~ véges dimenziós
~ infinite ~ végtelen
~ infinite-dimensional ~ végtelen dimenziós
~ non-Abelian ~ nemkommutatív
~ of permutations ~ permutáció
~ solvable ~ feloldható
guiding vezérlő
gut-wrenching embert próbáló

h
hadron hadron
harmonic harmonikus, felhang
harmonic analysis harmonikus analízis
Harvard University Harvard Egyetem
Higgs boson Higgs-bozon
Hitchin fibration Hitchin-fibrálás
Hitchin moduli space Hitchin-féle modulustér
hole lyuk
homological homologikus
hyphen kötőjel

i
idea elképzelés
int. helyszín
identical symmetry identikus szimmetria
insight ötlet
instanton insztanton
integer egész
inverse symmetry inverz (fordított) szimmetria

k
Kac–Moody-algebra Kac–Moody-algebra
knot csomó

l
Langlands correspondence Langlands-megfeleltetés
Langlands dual group Langlands-duális csoport
Langlands Program Langlands-program
~ geometric ~ geometriai
Langlands relation Langlands-reláció
Large Hadron Collider nagy hadronütköztető
Lie-algebra Lie-algebra
Lie group Lie-csoport
linear transformation lineáris transzformáció
link lánc
literally szó szerint
loop hurok
loop group hurokcsoport
loop space huroktér
love szerelem, szeretet, csók

m
manifold sokaság
map leképezés
Maxwell’s equation Maxwell-egyenlet
math matek, matematika
medical orvosi, egészségügyi
Massachusetts Institute for nem fordítjuk le
Technology
metallurgy kohászat
mileage (to get a lot) nagy hasznunkra van
mirror tükör
mirror symmetry tükörszimmetria
modular arithmetic modulusszámolás
modular form moduláris forma
modulo N modulo N
monodromy monodrómia
monopole monopólus
morphism morfizmus

n
natural number természetes szám
neat finom
neutron neutron
no-brainer triviális
non-abelian group nem-abeli (nemkommutatív)
csoport
non-Euclidean geometry nem-euklideszi geometria
note lábjegyzet
nuclear force magerő
number field számtest
number theory számelmélet
numericak system számrendszer

o
object tárgy, objektum
one-to-one correspondence egy-egy értelmű
megfeleltetés
oper oper
octet nyolcas
online számítógépes
operation művelet
orbifold singularity orbifold szingularitás
overlap number átfedési szám

p
path pálya, útvonal
pattern mintázat
pinched karcsúsított
pineapple ananász
polynomial polinom
polynomial equation polinomegyenlet
 ~ cubic ~ harmadfokú
~ over finite field ~ véges test feletti
~ quadratic ~ másodfokú
~ quintic ~ ötödfokú
posesses rendelkezik
pretzel perec
prime number prímszám
product (1) szorzat
product (2) termék (17. fejezet)
profound mélységes
project feladat
proton proton
puzzle kirakós játék

q
quantum kvantum
quark kvark
quantum computing kvantumszámítás
quantum electromagnetism kvantum-
elektromágnesesség
quantum field theory kvantumtérelmélet
quantum group kvantumcsoport
quantum physics kvantumfizika
quark kvark
quintic kvint

r
rapport támogató
rational number racionális szám
real number valós szám
recombination rekombináció
relativity theory relativitáselmélet
representation reprezentáció
~ automorphic ~ automorf
~ of fundamental group ~ fundamentális csoporté
~ of Galois group ~ Galois-csoporté
~ of Kac–Moody-algebra ~ Kac–Moody-algebráé
~ two-dimensional ~ kétdimenziós
Riemann surface Riemann-felület
Rites of Love and Math A szerelem és a matek rítusai
Rosetta stone rozetta-kő
RSA algorithm RSA-algoritmus
rite szertartás, rítus
round kerek

s
salient szembetűnő, lényeges
scenario szituáció
screenplay forgatókönyv
Séminare Bourbaki Bourbaki-szeminárium
set halmaz
serendipitous szerencsés
shape alak, forma
sheaf kéve
Shimura-Tanijama-Weil Shimura–Tanijama–Weil-
conjecture sejtés
sigma model szigma-modell
slate lista
smooth sima
SO(3) group SO(3) csoport
solicit elkér
solvable feloldható
space-time téridő
spectral sequence spektrális sorozat
sphere gömbfelület
spin spin
split osztódik
splitting field hasítómező
strange furcsa
stress feszültség
string theory húrelmélet
strong force erős kölcsönhatás
SU(2) group SU(2) csoport
subversive bomlasztó
superstring theory szuperhúrelmélet
surface felület
symmetry szimmetria
~ identical ~ identikus
~ inverse ~ inverz
symmetry breaking szimmetriatörés
symmetry group szimmetriacsoport
surface felület
stack kupac
string vonalka, húr
string theory húrelmélet
stunning megdöbbentő

t
T-duality T-dualitás
tachyon tahion
tangent line érintőegyenes
tangent plane érintősík
tangent space érintőtér
target manifold képsokaság
tattoo tetoválás
taxonomy rendszertan
teacher tanító
theorem tétel
theory elmélet
thread szál
tie összeragaszt
topology topológia
toric tórikus
torus tórusz
~ degenerate ~ elfajult
~ mirror dual ~ tükörduális
thread fonal
trace nyom
tumor daganat
turntable kapcsolótábla
two-dimensional quantum kétdimenziós
field theory kvantummezők elmélete

u
ubiquitous mindenütt jelen levő
undergraduate egyetemi hallgató
unification egyesítés
unitary unitér
up fel
upshot zamat, kimenetel

x
winding number forgatási szám
worldsheet világfelület

y
Yang-Mills theory Yang–Mills-elmélet

v
vector vektor
vector field vektormező
vector space vektortér
versatile sokoldalú
viable ígéretes
Virasoro algebra Virasoro-algebra
Visiting Professor vendégoktató
w
weak force gyenge kölcsönhatás
Weil group Weil-csoport
whole number egész szám

z
zero-brane null-brán
 Útmutató az olvasónak

Ebben a könyvben megpróbáltam a matematikai fogalmakat a

lehető legelemibb és intuitív módon bevezetni. Mégis be kell
ismernem, hogy egyes fejezetek (különösen a 8., 14., 15., és 17.
fejezet néhány része) kicsit nehezebbek. Teljesen elfogadható,
ha valaki azokat a részeket, amelyek zavarosak vagy
bonyolultak, első olvasáskor átugorja (ezt én is gyakran
megteszem). Ha később, kicsit már okosabban, visszatérsz
ezekre a részekre, már nem lesznek olyan nehezek. Általában
nincs is szükség erre, enélkül is követni tudod a mese fonalát.
Bizonyos fogalmakat (különösen a későbbi fejezetekben)
nem vezetek be részletesen. Nekem a nagy összkép a fontos, a
részletek közötti logikai kapcsolat, nem maguk a részletek. A
kicsit alaposabb tárgyalást a jegyzetekben találod, a további
olvasmányokra való utalásokat is ott adom meg. Ezek sokszor
hasznosak lehetnek, de nyugodtan ki is hagyhatod őket
(legalábbis az első olvasáskor).
Minden lehetséges módon törekedtem arra, hogy kevés
képletet használjak, ha csak egy mód volt rá, inkább szóban
fejtettem ki az öszefüggéseket. Mégis előfordulnak képletek.
Remélem, nem nagyon ijesztőek, de ha a kedved úgy tartja,
hanyagold ezeket is.
 Álljon itt egy megjegyzés a matematikai terminológiáról:
miközben a könyvet írtam, rá kellett döbbennem, hogy nagyon
sok olyan kifejezés van, amit a matematikusok egész más
értelemben használnak, mint a hétköznapi emberek. Például a
„kapcsolat” a matematikában két különbözö objektum elemei
közötti megfeleltetést („kölcsönösen egyértelmű megfeleltetést”)
jelent, ami egészen más, mint a szó közönséges jelentése. Aztán
itt vannak az olyan szavak, mint „reprezentáció”, „kompozíció”,
„hurok”, „sokaság” és „elmélet”. Amikor ilyesmire bukkantam,
igyekeztem valami magyarázatot adni. Ha csak tehettem, a
kétértelmű elnevezéseket érthetőbbekre cseréltem („Langlands-
relációt” mondok „Langlands-kapcsolat” helyett). Hasznodra
lehet, ha megnézed a Glosszáriumot, ha valamit nem értesz.
A honlapomon (edwardfrenkel.com) frissítéseket és
kiegészítéseket találsz, és kérlek, írj nekem, ha eszedbe jut
valami a könyvről (az e-mail címem megtalálható a
honlapomon). Minden megjegyzést örömmel fogadok.
 Köszönetek

Köszönetet mondok a DARPA-nak és a National Science

Foundationnek, hogy támogatta a könyvben ismertetett
kutatásaimat. Mialatt a könyvemet írtam, a UC Berkeley Miller
Institute for Basic Research in Science Miller professzora
voltam.
Köszönöm a Basik Books szerkesztőinek, T. J. Kellehernek és
Melissa Veronesinek a hozzáértő segítséget.
Könyvem készítése közben a következő emberekkel
beszélgettem a készülő műről: Sara Bershtel, Robert Brazell,
David Eisenbud, Marc Gerald, Masako King, Susan Rabiner,
Sasha Raskin, Philibert Schogt, Margit Schwab, Eric Weinstein
és David Yezzi.
Alex Freedland, Ben Glass, Claude Lavesque, Kayvan
Mashayekh és Corinne Trang a könyv egyes fejezeteit olvasták,
és hasznos tanácsokkal láttak el. Köszönetet mondok Andrea
Youngnak a 15. fejezet teáscsésze-fotóiért.
Külön köszönöm Thomas Farber kiváló szakértői
támogatását. Marie Leveknek pedig hálával tartozom a teljes
kézirat átolvasásáért, továbbá azért, hogy kiszúrta a zavaros
mondataimat. Apám, Vlagyimir Frenkel több verzióban is
végigolvasta a kéziratot, és a tanácsai nagy hasznomra voltak.
 Köszönetet mondok a tanítóimnak, mentoraimnak és
mindenkinek, akik a pályámon segítettek, ahogyan ezt ebben a
könyvben elmeséltem.
De mindezen túl a szüleimet, Lidia és Vlagyimir Frenkelt
illeti a legnagyobb köszönet, mert az ő szeretetüknek
köszönhetem mindazt, amit elértem. Ezt a könyvet nekik
ajánlom.
Kiadja a Typotex Elektronikus Kiadó Kft.
Felelős kiadó: Votisky Zsuzsa

www.typotex.hu
facebook.com/typotexkiado
info@typotex.hu

Elektronikus könyv: Nagy Lajos

Megjelent 2017-ben, Budapesten.

ISBN 978 963 279 855 4

© Minden jog fenntartva!

Felhasznált betűtípus
Noto Serif – SIL Open Font Licence