Az ATP szerkezete

Gál Bertold Sándor

Az ATP, azaz az adenozin-trifoszfát egy nukleotidszármazék, ami a sejten belüli

energiaátvitel legkisebb molekuláris egysége. A molekula szerkezete egy
purinbázisból áll ( ez az adenin), ami egy pentóz szénatomjához kötődik, ezen
pentóz egyik szénatomjához kapcsolódik a három foszfátcsoport.
Az ATP a sejtek legfontosabb energiaraktározó vegyülete, biológiai szerepe az
energia szállítása és tárolása. Az ATP kémiai energiát szállít a sejten belül az
anyagcserefolyamatok során. Az ember szervezetében egyszerre csak nagyjából
250 gramm jelen, de fokozott felhasználását jellemzi az, hogy naponta a
testtömegnek megfelelő mennyiség fogy belőle, ez viszont csak úgy lehetséges,
hogy az ATP folyamatosan újrahasznosul. Fokozott és aktív izommunka esetén
jelentősen nő az ATP mennyisége.
Az energia a foszfát csoportok közötti kötésekben raktározódik. Egy csoport
leszakadásával átlagosan körülbelül 30 kJ energia szabadul fel mólonként.

Az ATP egy adenozinmolekulából és a hozzá kapcsolódó három

foszfátcsoportból épül fel. Ha egy foszfátcsoport leválik, akkor csak két
foszfátcsoportot tartalmazó vegyület keletkezik, ez az adenozin-difoszfát vagyis
az ADP. A foszfátcsoport leszakadásakor felszabadul az ott tárolt energia, ezt a
sejt kémiai folyamatai használják fel. Az ATP legnagyobb része a sejten belül a
mitokondriumban képződik, ehhez ugyanúgy nagy energiabefektetés szükséges,
ezt a cukrok és zsírok lebontása biztosítja.

A sejtmembrán általános ATP-bontó enzime a nátrium-kálium pumpa, amely a

sejtekből nátrium ionokat távolít el, ugyanakkor kálium ionokat transzportál a
sejtekbe, jelentős szerepet játszva ezzel a nyugalmi potenciál kialakításában.
Idegsejtek esetén a nyugalmi potenciál az ingerlékenység alapfeltétele is.
Az izomsejtek jellemző ATP-bontó fehérjéje a miozin, amelynek szerkezete ATP
bontása során megváltozik. Ennek során behúzza az aktinszálakat a
miozinszálak közé, ezzel kiváltva az izomrostok összehúzódását.