NAGY MARVEL REGÉNYSOROZAT

Megjelent:

James R. Tuck: Venom: HalálosVédelmező

David Liss: Pókember: Hatalomátvétel

Előkészületben:

Dan Abnett: Bosszúállók:Mindenki uralni akarja a világot

Stuart Moore: Polgárháború
Stuart Moore: X-Men: Sötét Főnix Alex Irvine: X-Men: A
jövendő múlt napjai Neil Kleid: Pókember: Kraven utolsó
vadászata James A. Moore: Bosszúállók: Végtelen
Jesse J. Holland: Black Panther:Who is the Black Panther?
Tess Sharpe: Captain Marvel: Liberation Run Jason Starr:
Ant-Man: Natural Enemy Stefan Petrucha: Deadpool: Paws
Stefan Petrucha: Spider-Man: Forever Young Stuart Moore:
Thanos: Death Sentence

www.szukits.hu
A fordítás az alábbi kiadvány alapján készült: SPIDER-MAN:
HOSTILE TAKEOVER
A NOVEL OF THE MARVEL UNIVERSE
by David Liss
Titan Books

This translatlon of Hostile Takeover, first published in 2018,

is published by arrangement with Titan Publishing Group Ltd
of 144 Southwark Street, London SE1 OUP, England.

Dan Abnett asserts the moral right to be identified as the

author of this work.

FOR MARVEL PUBLISHING

VP Production & Special Ppojects: Jeff Youngquist Assistant
Editor, Special Projects:Caitlin O'Connell Director, Licensed
Publishing: Sven Larsen SVP Print Sales & Marketing:David
Gabriel Editor in Chief:C. B. Cebulski
Chief Creative Officer:Joe Quesada
President Marvel Entertainment: Dan Buckley

FOR MARVEL GAMES

Assistant Creative Manager:lsabel Hsu Executive Producer &
VP:Mike Jones Senior Operations Manager: Becka Mclntosh
Executive Director, Business Development & Product
Strategy: Haluk Mentes Senior Producer & Project Lead: Eric
Monacelli Senior Vice President, Games & lnnovation: Jay
Ong Executive Creative Director: Bill Rosemann Operations
Manager:Chuck Roquemore
Art Director: Tim Tsang
 Spider-Man created by Stan Lee and Steve Ditko.
Marvel's Spider-Man developed by lnsomniac Games.

A történetben megjelenő nevek,helyek és események,

illetve ezek megjelenítése a szerző képzeletének műve.
Mindennemű egyezésük a valósággal,ténylegesen élő vagy
egykor élt személyekkel – eltekintve a szatirikus célzatú
részletektől– csupán a véletlen műve.

INSOMNIAC GAMES
© 2019 MARVEL

Borító:Alexander Lozano
Fordította: OSZLÁNSZKY ZSOLT

ISBN – kötött változat: 978-963-497-524-3

ISBN – kartonált változat: 978-963-497-523-6

Szaklektor: Pusztai Dániel

Lektor: Juhász Ferenc
Tördelőszerkesztő: Szvoboda Gabriella, KARAKTERTAX BT.
Színre bontás: A-Színvonal 2000 Kft.
Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor Nyomta és
kötötte: Generál Nyomda Kft.
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Feleségemnek, Claudiának.
Mikor kimondta a boldogító igent, szegény még nem tudta,
mire is vállalkozik...
1

AZT MONDJÁK, New Yorkban aztán tényleg van minden, ami

igazán remek dolog, még akkor is, ha az történetesen egy
kígyókereskedés.
Vagy lehet, hogy ez sem olyan rossz dolog? Hisz' miért ne
árulhatna valaki mindenféle hüllőket és csúszómászókat, ha
egyszer erre is van kereslet? Lehet, hogy ez testesíti meg
legjobban azt, amit annyira szeretek New Yorkban? –
tűnődött Pókember, ahogy átsuhant egy nyitott, második
emeleti ablakon.
Tulajdonképp a padlón szeretett volna landolni, de aztán
az utolsó pillanatban irányt váltott, és egy villámgyors
szaltóval tapadt a plafonhoz. Onnan bámult le a tucatnyi
tekergőző, vadul sziszegő teremtményre.
A számítógépe segítségével ráállt a segélykérő csatornákra,
és minden olyan adást és üzenetet figyelt, ami olyasféle
esetről – bűntényről, balesetről, rablásról vagy épp
emberfölötti képeségekkel bíró gonosztevőről – szólt, ami
érdekelhette. Ahol közbeavatkozhatott és segíthetett.
Ezenfelül a vicces adásokat is figyelte. Pusztán
magánszorgalomból.
Szombat éjszaka volt, és a barátnője, Mary Jane valami
olyasmit csinált, amit nem akart az orrára kötni, így neki is
szüksége volt egy kis figyelemelterelésre.
Így kerültek a képbe a kígyók.
Én akartam kígyókat, és tessék, meg is kaptam őket!
Nyilván van ebben valahol némi tanulság is... Mondjuk, hogy
mikor az élet lehetőséget kínál, érdemes először egy kicsit
átgondolni, hogy az ember elfogadja-e.
Rendes helyi szokás szerint Steve Überkirály Kígyóboltja
nem holmi pici lyuk volt, ahová egyszerre legfeljebb két
vásárló fért be. Nem, Steve boltja egy régi, többemeletes,
barna kőből épült házban volt, ahol is a tulaj minden
helyiséget másfajta csúszómászónak szentelt.
Akadt itt mérgező marású hüllő, gyík, kígyó, óriáskígyó –
gyakorlatilag minden, amit az ember egy régimódi kaland-
vagy horrorfilmben csak láthatott.
Minden, ami mérgező, minden, ami csúszik és mászik, egy
helyen! Hát nem kényelmes?
A buzgó kígyótolvajnak, aki miatt végülmeglátogatta a
boltot, kétségtelenül az volt.
Majd, ahogy megvizsgálta a széttört ketreceket, ebben már
nem volt annyira biztos.
Az állatok egy része hiányzott. Talán. De erre sem tette
volna a nyakát.
Plusz pokoli fejfájást kapott a szagtól.
Ki a fene gondolta volna, hogy a kígyóknak egyáltalán van
szaguk? A tetejébe ilyen orrfacsaró!
Majd egy alakra lett figyelmes, aki az egyik árnyékos
sarokban lapult. Volt nála valami – talán egy zsák, ami az
adott körülményeket figyelembe véve, feltehetően további
kígyókkal lehetett tele –, és épp annyira volt közel az
ablakhoz, hogy Pókember alaposabban is szemügyre
vehette.
Aztán egyszer csak futásnak eredt. A Hálószövő egy
elképesztő ívű ugrással vetette magát utána, de közben
továbbra is ügyelt rá, hogy a lába nehogy véletlenül is a
padlóhoz érjen.
Még épp időben lendült ki a folyosóra, hogy lássa, ahogy a
kígyótolvaj fölfelé rohan a lépcsőn.
Ki a bánat próbál fölfelé menekülni?
Mondjuk valaki, akinek van terve és előre kidolgozott
menekülési útvonala. Vagy valami vérbeli amatőr.
Pókember elmosolyodott a maszkja alatt.
Akárhogy is, ez remek üldözés lesz! Pont megteszi szombat
esti búfelejtőnek...
 ***

CIVILBEN Peter Parkernek hívták, és nyolc évvel korábban

megcsípte egy radioaktív sugárzásnak kitett pók. Ilyesmi is
csak New Yorkban eshet meg, nem igaz? A különös eset
emberfölötti képességekkel ruházta föl Petert: képes volt
egyetlen ugrással hatalmas távolságokat átszelni, szinte
bármilyen felületen megkapaszkodni, és néhány
másodperccel előre megérezni, ha valamiféle veszély
fenyegette.
A testét a pókcsípés tette sokkal erősebbé, ügyesebbé
ésellenállóbbá, a többiről viszont Peter maga gondoskodott.
Ő tervezte a mostanra ikonikussá vált kék-vörös kosztümjét
is, ami védelmet és anonimitást biztosított a számára, és –
reményei szerint – menőn nézett ki.
És ő volt az is, aki nem csupán megépítette a hálóvetőit, de
a hálófolyadék képletével is előrukkolt. Ez az anyag
levegővel érintkezve elképesztő szakítószilárdságú,
rugalmas molekulaszállá szilárdult, ami akár több tonna
súlyt is képes volt megtartani.
Peter mindig is rajongott a tudományért, és szinte azóta
barkácsolt és épített mindenféle ravasz és ügyes kis
gépezeteket, hogy egyáltalán képes volt járni és beszélni.
Amelyek most, mikor mindenféle gazfickót kellett üldöznie,
nagyon is jól jöttek.
De az élet nem csupán tolvajok hajszolásából és
szuperhősködésből állt. Napközben egy laboratóriumban
dolgozott, ami lehetővé tette, hogy érdekes tudományos
kihívásokkal nézzen szembe, melyek a maguk módján
ugyanolyan fontosak voltak, mint egy tolvaj vagy
szuperbűnöző lekapcsolása. És mint minden hivatás, ez is
több volt heti negyvenórás robotolásnál, úgyhogy emellett
nem is mindig volt könnyű időt szakítnia arra, hogy
Pókember legyen.
Pedig erre is muszáj volt időt találnia, mert, az életének ezt
a részét sem szerette volna elhanyagolni. És nem is tehette
volna. Akkor sem, ha akarja. Pókembernek lenni nem csupán
lehetőség, hanem egyben kötelesség is volt a számára.
Segíteni a városnak és lakóinak minden lehetséges módon.
A tolvajok, rablók és piti bűnözők rettegtek tőle, és
nemegyszer egyedül ő volt ott, hogy segítsen egy
balesetben megsérülteknek, vagy kimentse a lángoló
házban rekedteket. És sajnos egyre többször kellett
szembenéznie magához hasonló, kosztümös, emberfölötti
képességgel rendelkező alakokkal. Olyanokkal, mint Rinó,
Skorpió, Gyík, Rengető vagy épp Elektro... A rosszfiúknak se
szeri, se száma nem volt, és mintha mindennap csak egyre
többen és többen lettek volna.
Peterhez hasonlóan általában ők is véletlenül tettek szert a
képességeikre, igaz, olyan is akadt, aki valamiféle kísérlet
vagy genetikai módosítás eredményeképp tett szert
emberfölötti hatalomra. Ám vele ellentétben ezeknek az
embereknek – bár sokuk esetében az emberi mivoltot csak
igen tágan lehetett értelmezni – eszük ágában sem volt
mások megsegítésére használni a képességeiket.
Valakinek szembe kellett szállnia velük, és ez gyakran
gigászi összecsapásokhoz vezetett, melyek során épületek
dőltek össze, egész utcák néptelenedtek el, megbénult a
forgalom, valami felrobbant, valami kigyulladt... valaki
meghalt.
Nem gondolta volna, hogy ez a kígyótolvajos ügy hasonló
drámai fordulatot vesz majd. Azt hitte, jó kis sztori kerekedik
belőle, amin majd remekül szórakoznak MJ-vel – az egyetlen
emberrel, akiben annyira megbízott, hogy még a titkát,
hogy ő Pókember, is megosztotta vele.
Ez egy eseménytelen estének indult –jutott eszébe, ahogy
átvetette magát a lépcsőkorláton, és faltól falig pattogva
szélsebesen száguldott fölfelé. – De persze gondolhattam
volna, hogy ebben a városban, szokás szerint mindig
történik valami...

***
ÉPPEN időben ért föl a negyedik – legfelső – emeletre, hogy
még lássa, amint a tolvaj beront a folyosó végén nyíló
helyiségbe.
Szó se róla, a fickó jó gyors volt. No, nem emberfölöttien
gyors, épp csak annyira, mint mondjuk egy atléta. És a
folyosói lámpák fényében most először pillantotta meg a
tolvaj arcát.
Fiatal férfi volt, legfeljebb húszéves. Szalmasárgára festette
a haját, és akadt pár szál szőr az orra alatt, amit bajusznak
a legnagyobb jóindulattal sem lehetett volna nevezni.Kerek
babaarca volt, és azok alapján, ahogy kinézett, nyugodtan
viselhetett volna egy FOGALMAM SINCS, MIT MŰVELEK
feliratú pólót.
Ahogy a Hálószövő berobbant a folyosó végi szobába, a
tolvaj épp egy kígyót rántott elő az egyik terráriumból, amit
úgy hajított az üldözője felé, mint valami fegyvert. Egész
ügyes dobás volt; és a kígyó is akkorára nőtt, hogy arra már
nem ártott volna fegyvertartási engedélyt kérni. Karnyi
vastag, háromméteres dög, amit feltehetően a legédesebb
álmából riasztott föl a tolvaj, és most bőszen sziszegve
pörgött a levegőben, egyenesen Pókember felé.
Peter úgy emlékezett, hogy az efféle nagydarab fenevadak
általában nem mérgezők, és még ha azok is, ha valaki jól
fogja meg őket, nem tudnak harapni.
Villámgyorsan mozdult, és a feje mögött ragadta meg a
kígyót, még a levegőben. Majd a sarokba lökte, és
undorodva törölte kesztyűs kezét az egyik fal mellett álló
kanapéba. Nem mintha bármi is rátapadt volna, egyszerűen
csak irtózott a kígyóktól.
A tolvajnak azonban ennyi késlekedés is elég volt, hogy
kinyissa az ablakot és kezdjen kimászni.
Most komolyan?
Pókember utánakapott, de a srác közben már a tűzlétrán
volt, és egyetlen ugrással két emeletet szelt át. Hangos
puffanással csapódott a fém lépcsőkorlátnak – egy fájó
nyögés, majd egy hasonló mutatvány, és már odalent is
volt,az utca szintjén. Egy pillanatra fölnézett, aztán ismét a
vállára kanyarította a kígyókkal teli zsákját, és a folyó felé
iramodott.
Pókember hálóhintázva eredt a nyomába, s miközben a
házak közt suhant, önkéntelenül is elvigyorodott a maszkja
alatt. Ez néha egészen olyan érzés volt, mintha repülne, és
sohasem volt képes megunni.
A maszkjába épített telefon segítségével gyorsan fölhívta
MJ-t. Tudta, hogy jobb nyitómondat is van, mikor az ember a
barátnőjének magyarázkodik, mint, hogy „épp egy
kígyótolvajt üldözök", de szerencséje volt, a barátnője nem
vette föl.
Megint.
Pár másodpercig úgy tűnt, a tolvajnak sikerült kereket
oldania, de aztán ismét kiszúrta a fickót, aki szemlátomást a
manhattani kompállomás felé iparkodott. Ami elég ostoba
dolognak tűnt, tekintve, hogy egy hajón talán megpróbálhat
elbújni, de onnan aztán nincs menekvés. Hacsak nem ugrik
a folyóba.
De Pókember árgus szemei elől nem lehet elrejtőzni!
Még sohasem járt a kompkikötőben – vagy mondjuk
bármelyik hajón –, úgyhogy a maga részéről ez újszerű
élménynek ígérkezett. Kicsit olyannak, mint mondjuk,
megfogni egy kígyót, de azért mégiscsak kevésbé
gyomorforgatónak.
A lelki szemeivel szinte látta, milyen lehet egy ilyen
hatalmas, luxus sétahajó napközben. Nyilván csupa gazdag
turista utazik az ilyeneken, drága ruhákban, a férfiakon igazi
Rolex van, a malomkeréknyi fejfedőben pompázó nők
pedigjutalomfalatkávalkényeztetett ölebeket hoznak
magukkal a kirándulásra.
A valóság persze ennél sokkal hétköznapibb volt: az egész
hely alig volt több egymálló
vakolatú,gyengénkivilágítottépületegyüttesnél,amileginkább
egy régi fedett parkolóra emlékeztette. A hajók bambán
ácsorgó, nyakukat nyújtogató zsiráfoknak tűntek, és a tolvaj
az egyik ilyen bárka, egy algával és rozsdával megfestett
lélekvesztő felé iparkodott.
Aminek nincs leeresztett pallója, úgyhogy ez lesz az út
vége, kígyóbűvölő srác...
Elrugaszkodott a legközelebbi ház tetejéről, és a levegőben
kilőtt hálófonállal ragasztotta oda a tolvajt és a kígyókkal
teli zsákot az egyik kikötőbakhoz.
Tatatatááááááám! Küldetés letudva! Még egy pont a jó
fiúknak!
Épp csak nem én söpröm be érte az elismerést...
Ez volt az egyik olyan dolog, ami az első perctől kezdve
frusztrálta Petert. Elcsípett egy bűnözőt, akinél még a bűnjel
is ott volt, és most szépen hívhatja a rendőröket, akik
beviszik a tolvajt. Övék a dicsőség. Öt percre. Mert a tolvajt
valószínűleg már holnap kiengedik az előzetesből.
A fickó azt fogja hazudni, hogy elraboltam, és a
kikötőbakhoz ragasztottam. Ja, és hogy én dugtam a kezébe
a kígyókkal teli zsákot is, mert én már csak ilyen szadista
állatbarát vagyok.
Több igazi nehézfiú is, akik ennél a tolvajnál sokkal
súlyosabb bűnöket követtek el, már egy órával az után
szabadlábon voltak, hogy ő a tüdejét majd kiköpte, mire
utolérte és hidegre tette őket. Ez a kiábrándító helyzet
nemegyszer szinte fizikai fájdalmat okozott Pókembernek.
Na jó, egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk!
Óvatosan kivette a tolvaj kezéből a zsákot, éskinyitotta.
Vadul tekergő, gyűlölködve sziszegő hüllőkre számított, de a
zsákban nem volt semmi élő.
Először azt hitte, hogy a kígyók nem bírták a gyűrődést, és
belehaltak a nagy üldözés izgalmába, de pár másodperc is
elég volt, hogy megértse, ezek a kígyók sohasem éltek.
A tolvajnál egy gumikígyókkal teli zsák volt.

***
– AZ EDDIGI életem során felhalmozott bölcsesség óva int,
hogy ilyesmivel zaklassalak – sétált oda a kikötőbakhoz
hálózott tolvajhoz –, de ettől azért még megkérdem: mi a
fenének tör be valaki egy hüllőkereskedésbe, hogy egy zsák
gumikígyót lopjon?!
– Te ki vagy? – nyögött föl a betontömbhöz pányvázott
tolvaj.
– Most tényleg ezt fogjuk játszani? – fonta karba a kezét
Pókember.
– Te egy ilyen... egy ilyen... kosztümös hős vagy?
– Akkor azt hiszem, a ki vagy kérdésre adandó válasszal már
nem is bajlódnék.
– Sajnálom, én... tudod, néha kicsit... ideges leszek.
– Ami teljesen érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy épp
betörtél egy hüllőkereskedésbe, és elloptál egy zsáknyi
gumikígyót – bólogatott aFalmászó. – Már csak a miértekre
lennék kíváncsi.
– Én nem...
– Jó, rendben, kezeljük elölről. Üdv, én Pókember
vagyok.
– A... azt hittem, te a Fenegyerek vagy.
– Szerinted úgy nézek ki, mint a Fenegyerek?
– Egy kicsit – nyöszörgött a tolvaj. – De nem
nagyon!Tudod... kicsit kevesebb szarv, kicsit több háló...
– És... khm... mi lenne, ha most te is elárulnád a neved?
– Ööö... Andy vagyok! – mosolyodott el félszegen a fiú.
– Rendben, Andy, akkor most vegyük át még egyszer ezt az
egészet! Miért tör be egy ilyen rendes srác egy
hüllőkereskedésbe, és lop el egy zsáknyi gumikígyót?
– Nekem... szóval nem volt időm ellopni bármi mást –
szabadkozott a fiú. – Mert akkor megjelentél, és
felborítottada tervemet. Úgyhogy technikailag nem
követtem el bűntényt... na, jó, betörtem, de lopni nem
loptam! A zsákbanlevő gumikígyók pedig az enyémek. Én
vettem őket.
Ha ezt most megkérdezem, azt valószínűleg örökké bánni
fogom. Nem nyerek azzal semmit, ha megkérdezem,
úgyhogy inkább nem is kellene. Egyszerűen nem!
– Hm... és... egészen pontosan miért is vittél magaddal egy
egész zsák gumikígyót?
– Hogy a kígyók, amiket a zsákba teszek, ne legyenek
magányosak.
Pókembernek pokoliannehezére esett nem a
tenyerébecsapni, és hangosan kijelenteni, hogy lám, tessék,
igaza volt.
– Volt egy listám – folytatta Andy. – Egy fickó kifejezetten
bizonyos fajta kígyókat keresett.
– Merthogy akármilyen kígyó nem teszi meg – csóváltameg
a fejét a Hálószövő.
– Így van – bólogatott a fiú. – Csakhogy akkor jöttél te, és a
dolgok elbaltázódtak. Úgyhogy nem loptam egy kígyót sem.
Szóval... most akkor ugye nem vagyok igazán bajban?
– Á, dehogy! – legyintett Pókember. – A betörésért és
amagántulajdon rongálásáért kapott büntetést szinte észre
sem fogod venni.
– Ugyan már, Póki! – tiltakozott Andy. – Nem okoztamkomoly
kárt, és amúgy is, kinek kell róla tudnia?
– Mondjuk, annak, akinek a nem annyira komoly kárt
okoztad? Például nekem, akinek máris lelki sérülésekkel kell
számolnia, mert Pókinak szólítottad? Nem, Andy, te
megszegted a törvényt, és ezért én most szépen hívom a
rendőröket. És amíg megérkeznek, te itt maradsz behálózva.
– De hát nem követtem el semmit! – tiltakozott a fiú
hevesen.
– Azt hiszem, a dolognak ezt a részét már túltárgyaltuk.
– Tudtam, hogy nem lett volna szabad elvállalnom. – Andy
szája úgy görbült lefelé, hogy félő volt, mindjárt elsírja
magát. – Igazából nem is az én ötletem volt, hanem a
bátyámé. Azt mondta, hogy könnyű pénz lesz, de
gyanítanom kellett volna, hogy nem mond igazat. Lehet,
hogy csak azért hülyített, hogy ne legyek láb alatt, amíg ő
Skorpiónak melózik.
– Na, most... várjunk csak egy kicsit! – pislogott Pókember
laposakat. – Mintha azt mondtad volna, hogy skorpiónak.
Úgy érted, hogy Skorpiónak? Tudod, nagydarab fickó,
hajlamos a dühkitörésekre... és van neki egy ilyen
mechanikus farka is.
– Igen, ő az! – csillant föl Andy szeme. – Te ismered?
– A cimborád?
– Azt azért nem mondanám, mert bár ez eddig talán
elkerülte a figyelmedet, de én jó fiú vagyok, ő pedig egy
bűnöző. Az efféle dolgok ritkán jelentik egy tartós barátság
alapját. Te viszont alapjában véve nem tűnsz rossz srácnak,
csak egy kicsit... tudod... eltévedtél. Megvezettek. Szóval...
mit szólnál hozzá, ha most elmondanál mindent, amit
Skorpióról tudsz, és ha használható az infó, esetleg
elengedlek?
– De én nem tudok semmit – hümmögött Andy. – Csak
annyit, hogy melyik építési területet használja búvóhelynek.
Ja, és a terveit meg a cuccát is ott tartja.
– Ahhoz képest, hogy semmit sem tudsz; ez nem is olyan
kevés...
– A bátyám, mikor piás, szeret kérkedni – vigyorodott ela
srác. – És ő mindig piás...
Lehet, hogy mégiscsak szerencsém lesz ezzel a félnótás
gyerekkel? Vagy még inkább a részeges bátyjával...
Miután úgy ítélte, hogy ennél többet már nem fog tudni
kiszedni Andyből, egy speciális oldószerrel teli flakont
szedett elő az övéből, és azzal permetezte le a fiút fogva
tartó hálót.
– Na, tűnés!
– Akkor most visszamehetek a boltba, hogy elhozzam a
kígyókat? – nézett rá reménykedve Andy.
– Ne feszítsd túl a húrt! – csóválta meg a fejét
Pókember.
– Jó, értem... nincs több lopás – dünnyögte a fiú
elszontyolodva.
– Mondd csak, mivel foglalkozol, mikor épp nem a bátyád
részeg hülyeségeit hallgatod?
– Hát... agyalok.
– Szerintem te egy rendes kölyök vagy, és most, hogy így
jobban belegondolok, jobb ötletem támadt, mint hogy
átadjalak a zsaruknak. Van egy hely Kis-Tokióban, amit
F.E.A.S.T.-nek¹ {¹F.E.A.S.T.: alapítvány – fedél,
egészségügyi alap, segély, táplálék.} hívnak. Ez egy
olyan hely, ahol a hajléktalanoknak segítenek, és ott mindig
jól jön még egy talpraesett önkéntes. Aki esetleg pár olyan
dolgot is megtanulhat, amiből könnyebben meg lehet élni,
mint a kígyólopásból. Plusz bónusz, még csak börtönbe sem
megy érte. Ha oda mész, azon mindenki nyer... szóval, mit
mondasz?
– Jól hangzik – vigyorodott el Andy. – Szeretek másoknak
segíteni.
– Akkor tipli, mielőtt ideérnek a zsaruk!
Azzal a Falmászó felugrott a levegőbe, és egy hálószál
segítségével máris a legközelebbi épület tetején termett.Ez
a kis közjáték egyszerre volt bosszantó és vicces, de most
már itt volt az ideje, hogy visszatérjen a kőkemény
szuperhős munkához.
Ha elkapom Skorpiót... akkor mégiscsak volt értelme ma
este latexhacukába bújni!
2

A 46. utca és a Kilencedik sugárút sarkán valóban volt egy

építési terület. Pókember egy kicsit azért arra számított,
hogy egy parkolót vagy egy szupermarketet talál majd.
Esetleg egy jókora gödröt a talajban. Ehelyett egy
húszemeletes épület fém csontváza emelkedett a magasba
az orra előtt, úgyhogy a kölyöktől kapott füles eddig
pontosnak bizonyult.
Tett néhány kört, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek
őrök a közelben, de a hely teljesen elhagyatottnak tűnt.
Körülbelül annyira, mint egy építkezési terület a munkaórák
végeztével. Ami persze nem azt jelentette, hogy Andy
hazudott volna, mert ettől még nagyon is elképzelhető volt,
hogy Skorpió itt rendezte be a főhadiszállását. Legalábbis
ideiglenesen.
Amire kész öröm lesz lecsapni!
De előtte még egyszer megpróbálja felhívni MJ-t. Mára
dokkbéli kis közjáték után is próbálta, de csak a hangpostáig
jutott el.
– Megint én vagyok. Csak szerettem volna még egyszer
hallani a hangodat, mielőtt vakmerőn szembenézek a
veszedelemmel. De tudom, hogy most elfoglalt vagy,
úgyhogy semmi gond, minden oké.
Remélte, hogy legalább a hangszínéből kiderül, hogy
tényleg minden rendben – de azért egy kicsit még sincs
rendben.
Miután úgy ítélte, hogy az építkezési terület valóban üres,
az egyik, félig már elkészült emeleten landolt, és ebből a
magaslati pozícióból mérte föl ismét a terepet.
Halmokba hordott vasbeton törmelék. Gépek és
szerszámok. Pár műanyag falú konténer.
Semmi jele, hogy itt bármiféle bűnözői tevékenység folyna,
ugyanakkor minden arra utalt, hogy itt nagyon is
építkeznek.
Ugyan miért épp egy olyan helyen tartaná Skorpió a
holmiját, ahol nap mint nap ezer ember dolgozik? Lehet,
hogy Andy mégiscsak tévedett?
Aztán egyszer csak kellemetlen érzése támadt. Nem a
pókösztöne kezdett tiktakolni, csak a jó öreg valami nagyon
nincs itt rendben megérzés. Merthogy nagyon is
elképzelhető volt, hogy egy tolvaj, csak hogy mentse a
bőrét, elhúzza az orra előtt a mézesmadzagot, és
megpróbálja ráuszítani egy nagyobb halra.
A szövetségiek is szoktak ilyesmit csinálni, csak ott
vádalkunak hívják...
Csakhogy Andy nem olyannak tűnt, aki egy betontömbhöz
hálózvaképes ilyen ravasz módon kihúzni a fejét ahurokból.
És egyébként is, amit mondott, eddig igaznak bizonyult.
Néhány emelettel följebb ismét körülnézett, de semmi
gyanúsat nem talált.
Építkezési terület hitelessége kontra itt bűnözők lapulnak,
egy-nulla.
Lehet, hogy csak az idejét vesztegeti?
Pókember azonban makacs szerzet volt, és nem állt
szándékában úgy távozni, hogy előtte ne nézzen alaposan
körül. Fölkúszott a következő emeletre, és már épp
elkönyvelte volna, hogy itt sincs semmi, mikor...
Zajt hallott.
Olyan volt, mintha apró fémszemcsék hullanának egy
fémlapra, ami mintha pont a feje fölött lett volna. Épp csak
jóval magasabban.
És ott volt az a bizsergő érzés a tarkójában, amit
magában csak pókösztönnek nevezett, és ami,
figyelmeztetvén a veszélyre, már számos alkalommal
mentette meg az életét.
Úgy tűnik, mégiscsak akad itt valami érdekes.
Lassan, szinte hangtalanul kezdett fölfelé kúszni, és ahogy
közeledett a tetőhöz, a pókösztöne már nem is bizsergett,
hanem egyenesen izzó kötőtűket kezdett az agyába
döfködni.
És ekkor megcsörrent a telefonja.
MJ!
Azok után, hogy egész este hívogatta, nem lett volna szép,
ha most, hogy a barátnője végre telefonközelben van, nem
veszi föl. A lány persze megértené. Ha megértésről volt
szó,MJ igazi világbajnoknak számított...
De Peter nagyon szerette volna hallani a hangját.
– Halihó! – suttogta a telefonba, miközben felhúzódzkodott a
tető peremén.
– Ismerem én ezt a mindjárt akció lesz hangodat! – suttogott
vissza MJ azon a kicsit rekedt hangon, amit Peter mindig
olyan szexinek talált. – Minden rendben?
Peter koponyájában mintha rinocéroszok tartottak volna
aerobikórát, ami azt jelentette, hogy a rosszfiúk valószínűleg
rájöttek, hogy itt van, és feltehetően épp most rakják össze
a „Hogyan intézzük el Pókembert?" című táncos-zenés
komédia forgatókönyvét.
No de mikor okozott neki valaha is gondot, hogy egyszerre
bunyózzon és csevegjen?
– Tudod, épp pár piti tolvajt próbálok lefülelni, de félő, hogy
stukker is akad náluk – magyarázta halkan. – Úgyhogy, ha
félúton elhallgatok, nyugi, az nem miattad van! Kivéve, ha
valami oltári sületlenségről van szó, és egyszerűen nem
találok szavakat...
MJ elnevette magát, amitől Petermáris jobb kedvre
derült. Még ennyi idő után is szerette, ahogy a lány nevet.
– Hááát... később is visszahívhatlak– dorombolta.
– No problemo, ez itt rutinakció lesz. És amúgy is
egészeste kerestelek...
– A tizenhat hangüzenetből valahogy rájöttem...
– Ezt kikérem magamnak! Legfeljebb tizenkettő lehetett!
Most hol vagy?
 MJ válaszát azonban fegyverropogás nyelte el.
Pókember azonnal a levegőben volt, és miközben csavart
szaltóval kerülte el a körülötte cikázó golyókat, máris a
támadóit kereste. A pókösztöne, emberfeletti reflexei, és a
nyolcévnyi tapasztalata a városi gerillaharc hogyan ne
lövessük le magunkat témakörében most is nagyon jó
szolgálatot tettek neki.
Még a levegőben volt, mikor már ki is értékelte a
helyzetet.
Négy fegyveres.
Épp csak a fejüket nem emelték föl, pedig akkor
megpillanthatták volna, ahogy ott gubbaszt fölöttük, az
egyik acélgerendához tapadva.
Ez, kérem, szégyenletesen könnyűnek ígérkezik!
– Itt vagy még? – kérdezte MJ.
– Mhm... közben már el is kezdődött a móka.
– Nem muszáj most beszélnünk. Nem akarom, hogy bajod
essék, és ha elterelem a figyelmedet...
– Ugyan már, ezeket csukott szemmel és hátrakötött
kézzel is lenyomom!
Azzal máris a falhoz hálózta az egyik gazfickó pisztolyt
markoló jobbját.
– Egy máris megvan! – vigyorodott el, aztán hangtalanulegy
másik mögött landolt, és egy jókora adag hálófolyadékkal
bizarr graffitiként kente föl a falra a fickót. – Látnod kellene
ezeket az alakokat! Mint a féllábúak a
seggberúgóversenyen! Otthon majd mutatok pár képet...
Azzal az övébe épített kamerával villámgyorsan csinált
néhány felvételt.
– Már alig várom! – jegyezte meg epésen MJ.
Közben a harmadik bűnöző már az egyik keresztgerendához
hálózva himbálózott, mint valami hatalmas, túlérett
gyümölcs.
– Azt azért szívesen megnézném, ahogy a zsaruk majd
megpróbálják leszedni! – vigyorgott Peter a maszkjába.
– Igazán örülök, hogy ilyen jól szórakozol, és félre ne érts,
igazán imádom hallgatni, ahogy elbeszéled az ilyen
verekedéseket, de... most sajnos mennem kell.
– De hát épp új technikai kütyüket használok! –
tiltakozott Peter. – Úgy tudtam, a csajok megőrülnek az
ilyesmiért! Vagy nem?
– Majd szólj, mikor kijátszadoztad magad! – nevetett föl MJ
ingerlőn.
– Egy pillanat... épp most intézem el az utolsó rosszfiút...
Szegényke azt hiszi, ha egy nyílt tetőn behúzott nyakkal
settenkedik, akkor senki sem láthatja! Hát nem ennivaló?
– Harminc másodpercen belül leteszem, tigrisem!
– Nekem csak tízre lesz szükségem! – jelentette ki a
Hálószövő magabiztosan, aztán a kilőtt hálószállal, mint
valami lasszóval kapta el az utolsó fegyverest. – És már
készen is... egy pillanat... majd visszahívlak!
A pókösztöne szupernóvaként lángolt a tudatában – a tízes
skálán ez nyugodtan lehetett volna egy erős nyolcas –, és
érezte, hogy baj van. Igazán nagy baj.
Ezek az alakok csak csalinak voltak itt.
És ő szépen bele is sétált ebbe a csapdába.
3

SKORPIÓ sohasem kápráztatta el Pókembert a

fogdmegjeivel. Bár az is igaz, hogy nem sűrűn használt
efféle segítőket. És ha mégis...
Talán át kellene gondolnia a munkáltatói kötelezettségeit és
a munkafeltételeket... bár a csuda se tudja, hogy működnek
ezek a dolgok bűnözői körökben.
De ez a négy még Skorpió bérenceinek mércéjével mérve is
gyatra volt. Feláldozható.
És valószínűleg épp ez volt a lényeg.
Az, akinek eddig időt nyertek... na, az lesz az, aki kiverte a
pók ösztönömben a biztosítékot! Fogadjunk, hogy Skorpió!
Fogadjunk, hogy a...
Nem Skorpió volt az, ebben egészen biztos lehetett. Ez az
alak körülbelül olyan magas volt, mint ő, hasonlóan izmos
és inas, és könnyű, testhezálló fekete öltözéket viselt.
Semmi páncél meg csicsás köpeny, csak egy fekete
maszk az anonimitás megőrzésére? Ki ez a fickó? Vagy
csaj...
Merthogy a testfelépítése alapján ez a bűnöző akár nő is
lehetett. Bár egyelőre arról is csak a pókösztöne biztosította,
hogy a feketébe öltözött idegen nem jó szándéktól
vezérelve nézett be egy traccspartira.
Gyorsan kilőtt pár hálószálat, s azokkal próbálta elkapni a
feketeruhást, hátha még idejekorán elejét veheti a készülő
összecsapásnak. A háló azonban csak a falat találta el.
Az idegen szemkápráztató fürgeséggel szökkent a
levegőbe, és Peter egy pillanatig úgy érezte, van valami
ismerős a mozgásában. Jó lett volna megállni egy kicsit, és
eltöprengeni rajta, vajon hol látott már ehhez hasonló harci
stílust– mert erősen úgy érezte, hogy már látott –, aztán az
idegen már a nyakán volt.
És ekkor tudatosult benne: a róla szóló hírösszefoglalókban.
Ez az alak pont úgy mozgott, mint ő.
– Ügyes! – biccenttt Pókember elismerően, aztán felfutott az
egyikacélgerendára, onnan átvetette magát egy másikra,
majd egy harmadikra.
A hármas felfutó. Ezt mindig bekajálják!
Ha az ellenség nem képes eldönteni, honnan jön a támadás,
nem is tud hatékonyan védekezni ellene. Ez az alak azonban
mintha előre tudta volna.
Akkor itt az ideje, hogy lekapcsoljam!
Azzal gyors egymásutánban háromadag hálófolyadékot
fröcskölt szerteszét – egyet oda, ahol a fekete ruhás állt,
egyet oda, ahová valószínűleg el fog mozdulni, és egyet,
ahová ő ugrana, hogy kicselezze az ellenséget. Csakhogy
ma este már így is épp elég hálófolyadékot használt el, és ő,
aki mindig is szeretett felkészülni egy lehetséges hosszú és
eseménydús őrjáratra, most egyszer csak azon kapta
magát, hogy nemsokára kifogy a hálófolyadék-tartály.
Egy magára valamit is adó sofőrelőre teletankolja a kocsit,
de ha mégsem, hát akkor sem dől össze a világ... csakhogy
a legtöbb sofőrnek nem kellett napi szinten attól tartania,
hogy lelövik, leszúrják, agyontapossák, áramütéséri,
megfojtják, vagy épp ízekre szaggatják, ha nem
elégelőrelátó.
És amitől igazán a falra tudott volna mászni – no, persze
csak képletesen; mert a szó szoros értelmében már ott
volt–, hogy egyik lövése sem talált. Az idegen úgy ugrált,
táncolt, pördült, cselezett és szaltózott, mintha Pókember
egy önmagáról készültfelvételt nézettvolna.
Aztán ahogy a második sorozata is célt tévesztett, Peter már
azon kezdett töprengeni, tulajdonképp mi a csudának
bajlódik ezzel az alakkal.
Végtére is mit követett el? Birtokháborítás? Nagy ügy, olyat
én is sokat csinálok! És a kis barátai a pisztolyokkal? Lehet,
hogy még fegyvertartási engedélyük is van, és végülis
egyikük sem talált el, úgyhogy ez legfeljebb ijesztgetésnek
menne el, de gyilkossági kísérletnek sajna nem. Ha be is
gyűjtöm őket; pár óra, és már megint szabadlábon vannak.
Másfelől viszont Andy erre a helyre küldte, ahol, mit ad
isten, épp egy rakat fegyveres gazfickóba fut, meg egy
feketébe öltözött alakba, akinek a mozgáskultúrája
riasztóan ismerősnek tűnt.
– Ezzel nem mész át az alkalmasságin, cimbora! – csóválta
meg a fejét Pókember, azzal a levegőbe vetette magát, és
hagyta, hogy az ösztönei vezessék.
Bármire készen állt – a legvadabb akrobatamutatványokat is
beleértve –, ha ezzel lépéshátrányba hozhatja az ellenfelét.
A mulatság már épp elég régóta tartott, hogy úgyérezze,
elérkezett az idő a fekete ruhás behálózására és
kikérdezésére.
A maszkos alak mögött ért földet. Legalábbis ez lett volna a
terv.
Csakhogy a fekete ruhás fickó nem volt sehol.
Nem is csodálom, hogy azok, akikkel verekedni szoktam,
előbb-utóbb bepipulnak rám. Piszok idegesítő, ha az ember
ellenfele soha sincs ott, ahol lennie kellene!
Aztán egyszer csak valaki hátba vágta, ami olyan érzés volt,
mintha egy száguldó teherautó találta volna telibe. Az
ellenfele ennyivel nem elégedett meg, és egy olyan ütés-
rúgás kombináció következett, amitől Pókember
szabályosan átszánkázott a tetőn.
És a fekete maszkos máris ott volt a nyakán, és
megállásnélkül csépelte. Úgy mozgott mint ő, viszont úgy
verekedett, mint aki az ilyesmit az utcán tanulta.
– El a kezekkel az árutól!– morogta Pókember, és amaszkos
arcába fejelt.
Vagy legalábbis próbálta, de ebből csak annyi valósult meg,
hogy a másik hátrahőkölt egy pillanara, hogy óvja az arcát.
A Falmászó máris talpon termett, de mirecélra tarthatta
volna a hálóvetőjét, a másik már megint köddé vált.
Pókember most már számított rá, hogy bármikor és
bárhonnan érkezhet a támadás, de egyszer csak arra lett
figyees, hogy a pókösztöne már nem kattog.
Villámgyorsan körbetáncolt atető peremén, folyton
változtatva a mozgása irányát és sebességét, hogy a lehető
legnehezebb legyen rajtaütni, de pillanatok alatt
nyilvánvalóvávált, hogy ez már csak óvintézkedés, semmi
több.
A fekete ruhás idegen felszívódott.
– Szóval Skorpió sehol, de itt volt helyette ez az alak –
dünnyögte maga elé.
Ez a egész olyan volt, mint valami nagyon fura rajtaütés. A
maszkos idegen úgy mozgott, mint ő, de úgy verekedett,
mint valami utcai bicskás. És elég jól állta a sarat.
Elég jól? Ez a fickó majdnem elkente a számat!
Épp csak az nem volt világos, hogy miért lépett le, mikor
győzelemre állt.
Szóval egy új és fölöttébb veszélyes alak szállt be a
szuperhős bizniszbe... és még csak az sem világos, hogy mit
akar. Ami egy szóban összefoglalva: baj.
Többet kellene tudnia erről a Fekete Álarcosról, és az,aki
ideküldte, mondván, itt van Skorpió búvóhelye, talán többet
is tudna mesélni róla.
Csakhogy ahhoz vissza kell mennie a kikötőbe, és le merte
volna fogadni, hogy mire odaér, Andynek már bottal ütheti a
nyomát. Szerencsére – annak ellenére, hogy sikeresen
felültette – nem volt egy lángelme, és némi szerencsével
talán hagyott valamit – mondjuk egy tárcát vagy
lakáskulcsot– maga után, mely segítségével meg lehet
találni.
És ha semmit sem találok, még mindig visszamehetek a
kígyókereskedésbe, hátha ott akad valami nyom.
Már majdnem a kikötőnél járt, mikor piros-kék szirénák
villogására lett figyelmes.
A rendőrség!
De mi történhetett?
 ***

ANDY meghalt.
Pókember egy rozsdás hajó korlátjáról figyelte a lent
sürgölődő rendőröket. Vagy tucatnyian lehettek, és még
csak a mentőket sem hívták. A fiú körüli hatalmas vértócsa,
és a mellkasán éktelenkedő vérfolt mindezt szükségtelenné
tette.
Egy órája ez a kölyök még élt...
Egy nő járta körbe a helyszínt, és a telefonjával készített
képeket. Egy civil ruhás férfi – talán a halottkém – alaposan
megvizsgálta a tetemet, és minden észrevételét gondosan
le is jegyezte. A rendőrök zseblámpával keresgéltek a
talajon, és néha oda-odavetettek valamit a közelben
ácsorgó bajszos férfinak, aki frízmintás papírpohárból kávét
kortyolt. Méghozzá olyan végtelen unalommal, mintha
minden estéjére jutna egy ilyen gyilkosság.
Talán így is van. És az, hogy pont aközben végeztek a
kölyökkel, míg én a tetőn a maszkos idegennel
pofozkodtam... igen, tényleg felültettek, épp csak nem úgy,
ahogy eddig gondoltam.
És aki emögött áll, annak elég jól kell ismernie ahhoz, hogy
tudja, felfigyelek a kígyókereskedés riasztására,
odamegyek, elkapom Andyt, és kiszedem belőle, amit
amúgy is a tudtomra akartak hozni...
Az a valaki vagy igen jól ismeri őt, vagy egy ideje már
figyeli, hogy merre jár és miféle rendőrségi hívásokra
reagál. Esetleg mindkettő.
Ehhez viszont szemérmetlenül sok pénzre és időre van
szükség.
Peter nem szerette, ha az érzelmek elködösítik a józan
ítélőképességét, de a tényt, hogy Andy holtan hevert
odalent egy vértócsában, akkor sem hagyhatta figyelmen
kívül.
Talán nem volt egy ngyon okos srác, de jószívű volt, és még
előtte állt volna az egész élet. Joga lett volna hülyeségeket
csinálni, és tanulni a hibáiból, de valaki ennek méga
lehetőségét is igen gyorsan elvette tőle.
Csak azért, hogy nekem betartson.
Ez innentől kezdve személyes ügy volt.
És ez egyben azt is jelentette, hogy Pókembernek olyan
információ állt a rendelkezésére, melyre a rendőrség is
igényt tartott volna. Már csak azt kell kitalálnia, hogyan
közölje velük úgy, hogy közben a lehető legmesszebb
legyen mindenféle járőrtől, mert Andyt egy rakás olyan
hálóban találták, amilyet ő szokott használni. Első számú
gyanúsítottként nem sok rendőr állt volna le vele
cseverészni.
Valószínűleg a ballonkabátos, csúnya nyakkendős fickó a
főnök, úgyhogy először talán nála kellene kopogtatni.
Mondjuk, mikor eldobja a papírpoharát. Csak menne már
egy kicsit od...
–Ne mozduljon!
Pókember lassan megfordult és egy sötét hajú, karcsú nővel
találta szemben magát, aki épp egy 38-ast szegezett rá. A
pókösztöne viszont nem jelzett, úgyhogy egyelőre nem volt
veszélyben.
Valószínűleg. Bár láttam én már karón varjút...!
–Ismeri a szabályokat – folytatta a nő. – Úgy tartsa a kezét,
hogy lássam!
–Ne már! – ingatta a fejét Pókember. – Most tényleg muszáj
ezt?
–Tényleg, tekintve, hogy maga most egy gyilkosság
elsőszámú gyanúsítottja.
4

KARCSÚ, harmincas, ázsiai nő volt, bőrdzsekiben, sárga,

legombolt nyakú ingben és farmerben. És bár a pisztolyt
továbbra is rászegezte, nem úgy viselkedett, mint aki
mindenáron le akarná puffantani.
– Mit keres maga itt? –kérdezte a nő.
–Nem én öltem meg a srácot... – kezdte a Hálószövő, de
maga is érezte, hogy ez milyen bénán hangzott.
– Tudom – bólintott a nő. – Hacsak közben nem jött
rá,hogyan tud elrejteni egy pisztolyt a testhezálló spandex
hacukájában, mert az úgy meredezne, mint valami rákos
daganat!
–Egy költő veszett el magában, nyomozó!
– Maga itt ne jópofizzon! – villant meg a nő szeme. –
Inkább kezdjen mesélni!
–És közben nem lehetne esetleg eltenni azt a pisztolyt?
–Hát jó – sóhajtott föl a nő, és leeresztette a fegyvert.–
Amúgy sem hiszem, hogy túl sok hasznát venném maga
ellen. Egy villanás alatt elkapná azokkal a kötelekkel, amiket
a kezéből szokott kilőni.
–Igazából pókhálók – magyarázta a Falmászó. – Szóval mi
lenne, ha civilizáltan intéznénk ezt a dolgot? Én Pókember
vagyok. Önben kit tisztelhetek?
– Yuri Watanabe hadnagy vagyok – mondta a nő
kimérten. –És épp nem új legjobb barátot keresek. Ön
jelenleggyilkossági ügyben érintett, és bár nyilván nem lesz
egyszerű bevinnem az őrsre, de ha körözést kell kiadnom a
közkedvelt Pókember ellen, azzal simán elronthatom a
hetét. Úgyhogy mi lenne, ha megkérném, maga velünk
fáradna, és mindenkinek megspórolnánk egy csomó időt és
kellemetlenséget?
Egyből a tárgyra tér, kőkemény, ugyanakkor alapjában nem
ellenséges. Ezt már szeretem!
És már nem először jutott Peter eszébe, mennyivel többet
érhetne el, ha lenne lehetősége együttműködni a
rendőrséggel.
Már csak azt kellene kitalálnom, hogyan bizonyítsam neki,
értékes szövetséges lehetek.
Ehhez például sokkal ritkábban kell majd megcsillogtatnia
vele született szellemességét, de biztosra vette, ha ügyel
rá, még ezzel is képes lesz megbirkózni.
–Miben tudnék segíteni? – kérdezte.
–Mitől mélyült el ilyen hirtelen a hangja? – vonta föl a
szemöldökét a nő.
–Nem is mélyült el!
–De igen. Az előbb úgy beszélt, mint valami kamasz, most
meg...
– Hé!
–Most meg úgy beszél, mint valami kölyök, aki
telefonbetyárkodik, és direkt próbálja elváltoztatni a
hangját!
–Mit szólna némileg kevesebb kritikához ésvalamivel
több bűnüldözéshez? – fonta karba a kezét kihívóan
Pókember, mire Watanabe hadnagy elmosolyodott.
De csak egy pillanatra, aztán ismét magára öltötte a
rendőrtiszt álarcát.
–Látja odalent azt a lakókocsit? – bökött egy fehér járműre,
ami úgy ötven méterre parkolt a másik civil
ruhásnyomozótól, aki, úgy tűnt, épp valami telefonos
videojátékkal szórakozik. – Az ott az ideiglenes műveleti
főhadiszállás. Ha oda tud jutni anélkül, hogy bárki is
meglátná, szívesen mutatok önnek valamit. Szóval öt perc
múlva odalent!
Azzal megfordult és elsietett.
 ***

LEJUTNI nem jelentett problémát, és ahogy beóvakodott a

vontató nyitott ajtaján, Watanabe hadnagyot egy fél tucat
monitorból álló fal előtt találta, melyek mindegyike mást és
mást mutatott. A vontatónak olyan szaga volt, amiről
Peternek a középiskolai tornaöltözők jutottak az eszébe.
Abban a pillanatban, ahogy belépett, a nő idegesen kapta
oda a fejét, és a keze máris a pisztolytáskája felé nyúlt.
Lehet, hogy szívesen együtt dolgozna velem, sőt lehet,
hogy idővel még meg is kedvelne, de ezt a nőt nem ejtették
afejére.
Első blikkre én se bíznék egy maszkos igazságtevőben,
hiába hajtogatja, hogy ő a jó fiú!
– Mindenkinek szóltam, hogy dolgom van, úgyhogy lesz pár
percünk – kezdte a hadnagy. – De nem sok, úgyhogy
mellőzzük az elmés megjegyzéseket, ha kérhetem!
Lenyomott néhány gombot, mire az egyik képernyő
egypillanatra elsötétült, majd egy fekete-fehér felvételt
kezdett lejátszani, amin Pókember Andyvel beszélt. A
képernyő bal alsó sarkában az időpont is jól látszott.
Peter kicsit feszengett – mindig kényelmetlenül érezte
magát, ha róla készült felvételeket látott. Mintha lett volna
egy olyan szegmense az elméjének, ami sohasem
barátkozott meg azzal, hogy kívülről lássa önmagát.
– Mikor otthagytam, a srácnak még semmi baja nem volt –
intett a képernyő felé Pókember.
– Hallgasson és figyeljen! – emelte föl figyelmeztetőn az
ujját a hadnagy, majd néhány percnyit előretekerte a
felvételt.
Andy az árnyékok közt maradva próbált eloldalogni – nyilván
kerülni szerette volna a biztonsági kamerákat. Aztán
egyszer csak Pókember ért földet mögötte, méghozzá olyan
halkan, hogy a fiú elsőre fel sem figyelt rá.
De hát ilyesmi egyáltalán nem is történt!
Persze ő is tudta, hogyan kell akár tízméteres magasságból
is olyan puhán földet érni, hogy azt legfeljebb a
szeizmográfok érzékelhették. Annak idején, mikor felcsapott
álarcos hősnek, hónapokba telt, mire megtanulta ezt a
trükköt, és azóta is mindig így csapott le a rosszfiúkra.
Mostanra második természetévé vált az ilyen óvatos,
hangtalanmozgás.
A probléma csak az volt, hogy a felvétel nem róla készült.
Viszont a mozdulatsor olyan tökéletes másolata volt az ő
mozgásának, hogy szinte még önmagát is emlékeztetnie
kellett, hogy az ott a felvételen bizony valaki más. Mert elég
volt egy pillantást vetnie a bal alsó sarokban levő órára,
hogy tudja, ő akkor már félúton járt Skorpió búvóhelye felé.
Szent ég! Ez nyilván az a fekete maszkos alak volt!
Már épp készült megszólalni, mikor a felvételen a Pókember-
imposztor jobbjában egy pisztoly jelent meg. Maga a látvány
olyan lehetetlenül groteszknek tűnt, hogy egy pillanatig úgy
érezte, nem jól lát.
Pókember még életében nem használt lőfegyvert, és a
kezében is csak akkor volt ilyesmi, ha épp elszedte valakitől.
Ha tehette, a hálóvetőit használta, mert a pisztolyok
hangosak voltak, és ha valakit lelőttek, az úgy maradt. Egy
sebesültből pedig mindig sokkal nehezebb lett volna bármit
is kiszedni.
Ben bácsit egy pisztollyal lőtték le. Nincs az a pénz,
amiért én bárkire pisztolyt fognék!
Az ál-Pókember nyilván mondott valamit, mert
Andymegperdült, aztán riadtan kezdett hátrálni. Torkolattűz
villant, amitől egy pillanatra az egész felvétel kivilágosodott,
és a következő másodpercben Andy már mozdulatlanul
hevert a földön.
Az imposztor rászánt néhány másodpercet, hogy ellenőrizze
a fiút, majd még három töltényt röpített a mozdulatlan
testbe. Egy pillanatig félrebillent fejjel fülelt, majd
egyenesen a biztonsági kamerára szegezte a tekintetét.
Persze mindig nehéz volt megmondani, hogy egy maszkos
alak pontosan hová is néz, de ez esetben nagyon úgy tűnt,
hogy épp a kamerába.
Aztán kinyújtotta a kezét, kilőtt egy hálószálat, és a
következő pillanatban már nem volt sehol.

***

KELLETT egy kis idő, mire Pókember átgondolta a látottakat.

Ezer és egy dolog futott át az agyán, vadabbnálvadabb
ötletek, amiket csak még vadabbat szorítottak háttérbe.
Dühös volt és szomorú, és nem értette, miért kellett
Andynek meghalnia. Illetve nagyon is értette – valaki
egyértelműen rá akarta kenni a dolgot, de hogy kicsoda...
Közben az agya egy hűvösebb és racionálisabb része – az,
amelyík a tudományosan megalapozott
gondolkodásmódjáért is felelt – igyekezett a legapróbb
részleteket is kielemezni és elraktározni.
De embertelenül nehéz volt hideg fejjel gondolkodni. Andyt
az ő hasonmása ölte meg, és a kölyök úgy halt meg, hogy
azt kellett hinnie, épp az ölte meg, aki egy perccel korábban
még segíteni próbált neki. Ettől maga a bűntény technikai
értelemben véve még nem lett súlyosabb, de morálisan
nagyon is, és Peter csak még eltökéltebben szerettevolna
megtalálni ezt a kéretlen hasonmást.
–Nem én öltem meg – mondta végül. – Én
sohasemtennék ilyet.
–Valóban erősen különbözik minden eddigi
viselkedésimintájától – értett egyet Watanabe. – És a maszk
amúgy isszinte lehetetlenné tenné a személyazonosság
igazolását. A mozgás azonban... azt már sokkal nehezebb
utánozni. Ha alibije van... nos, az most sokat segítene.
Mondjuk, ha ugyanebben az időben egy másik olyan helyen
volt, ahol egy biztonsági kamera felvétele igazolhatná. Bár a
maszk és a személyazonosság problémája sajnos még ekkor
is fennállna.
 – Először is, az ott nem én vagyok – rázta meg a
fejétPókember. – Én sohasem használok fegyvert, és nem
vagyok orgyilkos. Még mikor Jameson és a Hírharsona
vérdíjat tűzött ki a fejemre... még ők is kénytelenek voltak
elismerni, hogy sok minden vagyok, de gyilkos nem!
– Én hiszek önnek –bólintott a hadnagy –, de az én
magánvéleményem nem bizonyító értékű a bíróság előtt.
Pókember közelebb hajolt, majd megkocogtatta a képernyőt.
–Állítsa meg a felvételt, és merevítse ki a képet! Ott! Az
öltözék nincs teljesen rendben. Valóban ügyes másolat, és
százszor jobb bárminél, amit egy jelmezkölcsönzőben kapni,
de a pókjel például más, mint az én öltözékemen, és a ruha
hálószerű mintázata is más.
–Erre már én is fölfigyeltem – bólintott Watanabe hadnagy,
azzal egy másik monitorra mutatott. – Nézze csak meg ezt a
korábbi felvételt! Ezen ön látható, és... kizárt,hogy lett volna
elég ideje ilyen gyorsan átöltözni valami nagyon hasonló, de
mégis különböző maskarába, és visszajönni. Ennek az
egésznek sajnos nem sokértelme van, de azt már kénytelen
voltam megtanulni, ha maszkos igazságosztókról vagy
szuperbűnözőkről van szó, az értelem és logika szavakat
elég gyakran kénytelenek vagyunk sutba vágni...
Pókember nagy levegőt vett, és igyekezett összerendezni a
gondolatait.
Muszáj lesz elmondani neki mindent, és meglátjuk, mit tud
kiokoskodni belőle...
Ahogy beszélni kezdett, a hadnagy a telefonjával rögzítette
a Hálószövő szavait arról, hogy csípte nyakon Andyt, és
aztán miért is ment el az építkezési területre.
– Hát ez igazán érdekes történet – mondta végül a
hadnagy színtelen hangon. – Egy ilyen ügyes hasonmás
éppazon az éjszakán tűnik föl először, mikor felvétel készül
róla, hogy hidegvérrel meggyilkol egy kölyköt. Ahogy már
mondtam, a magafajták esetében nem mindig érdemes
észszerű magyarázatot keresni, de... ez nekem akkor is
bűzlik. Mintha valaki megpróbálná besározni magát. A
fogdmegek meg csak azért voltak ott, hogy feltartsák, amíg
az imposztor ruhát vált, hogy immáron ne Pókembernek
öltözve csapjon össze magával.
Hihetőnek tűnt, épp csak ezeregy újabb kérdést vetett
föl.
–De... miért kellett egyáltalán átöltöznie?
–Lehet, hogy azt akarta, hogy lássa a felvételt – vonta meg
a vállát a hadnagy. – Nyilván arra számított, hogy majd a
hírekben látja, és nem egy rendőrségi monitoron, de...
szerintem ezt mélyütésnek szánták. Valaki tetemre hívja
önt. Most persze megkérdezhetném, hogy vannak-e
ellenségei, de ez ostoba és felesleges kérdés lenne.
– Ha az építkezési területen vannak biztonsági kamerák–
márpedig a legtöbb ilyen helyre felszerelnek párat –, akkor
azok is alátámaszthatják, amit mondtam.
– Én is erre gondoltam – bólintott a nő. – Mi a cím?
Aztán ahogy Pókember megmondta neki, Watanabe
szeme elkerekedett, és letette a telefont.
– Maga most szórakozik velem? Biztos, hogy ez az a
cím?
– Igen, persze. Miért?
– Jó sok fedőcég mögé van ugyan elrejtve, de az az építési
terület is Wilson Fisk tulajdona – sziszegte a nő undorodva. –
A rohadt Vezéré!
5

FISK.
Pókember keze lassan ökölbe szorult, ahogy a harag
fojtogató erővel ragadta torkon.
Fisk sokat szerepelt a hírekben. Mikor először öltötte magára
Pókember jelmezét, Peter meg volt róla győződve – ahogy
az a lapokban is állt –, hogy Wilson Fisk, New York
alvilágának rettegett Vezére a város legbrutálisabb
bűnözője. Igaz, Peter még csak középiskolás volt, de már
akkor ismindent megpróbált, hogy a lehető legokosabban és
legnagyobb felelősséggel használja az új adottságait. A
legnyomósabb érv, amiért ezt tette, egy olyan hiba volt,
amit nem sokkal azután követett el, hogy szert tett
szuperképességeire. Egy olyan esetben, mikor tehetett
volna valami jót – sőt tennie kellett volna –, úgy döntött,
inkább sértetten félreáll. Nyakon csíphetett volna egy piti
bűnözőt, és mégsemtette. És a fickó nem sokkal később
végzett az ő Ben bácsikájával.
Akkor döntötte el, hogy soha többé nem lesz rest
segíteni, ha módjában áll. Hogy mindig tesz valamit, amivel
–ha csak egy kicsit is – jobb hellyé teheti ezt a várost.
Annak idején úgy gondolta, hogy ez a valami a Vezér rács
mögé juttatása lesz. Hónapokat szánt arra az életéből, hogy
tönkretegyea Vezér terveit, megtorpedózza a vállalkozásait,
ellehetetlenítse, és olyan bizonyítékokat szerezzen,amik
előtt a megzsarolt vagy lefizetett körzeti ügyészek sem
hunyhattak már szemet.
És Pókember végül sikerrel is járt, és összegyűjtött adatok,
megszerzett laptopok, fotók és szemtanúk garmadájával
rukkolt elő. Annyi bizonyítékot ásott elő, amivel élete végéig
börtönbe juttathatta Fisket.
Annak idején ez olyan érzés volt, mintha élete legnagyobb
diadalát aratta volna, és csak úgy sugárzott a büszkeségtől,
miközben May nénivel a tévében nézték végig, ahogy a
Vezért bekísérték a rendőrkapitányséigra.
– Tudod, Peter, volt idő, mikor könnyen el tudtam dönteni,
mit is gondoljak erről a Pókemberről – mondta a nagynénje.
– Megvolt róla a véleményem. De most mégis úgy fest, hogy
soha el nem évülő szolgálatot tett New York városának.
May nénitől ez a dicséret a világ minden kincsénél
többet ért. És az érzés, hogy győzött, és olyasmit tett, amire
előtte senki más nem volt képes... Azzal valóban semmi
sem versenyezhetett.
Csakhogy az élet megmutatta, hogy a hírnév
legfeljebbtizenöt percig tart, a győzelem pedig még addig
sem. És aztán jön a visszavágó.
Fisk ügyvédei és PR-osai gőzerővel láttak munkához, és alig
pár nap kellett csak hozzá, hogy áthangolják a
közvéleményt. Hogy ez az egész egy csúf rágalomhadjárat,
amivel Mr. Fisk, az emberbarát és műgyűjtő jó hírét
próbálták bemocskolni. És New York hallgatott rájuk, és
egyre többenérezték úgy, hogy a Vezér tulajdonképp nem is
olyan rossz ember. Pókember viszont egy bűnöző,
mondogatták, egy maszkos csirkefogó, aki becsületes
üzletembereket próbálbörtönbe juttatni, miközben neki
lenne ott a helye!
És közben egyre-másra kélt lábuk a bizonyítékoknak.
Elkeveredtek. Sohasem értek célba. Soha nem is léteztek.
Felvételeket változtattak meg, dokumentumokat
hamisítottak, számítógépes fájlokat töröltek. Szemtanúk
egyszer csak elfelejtették, hogy mit is láttak, és mind több
olyan bizonyíték került elő, melyek tükrében Fisk nem
csupán ártatlan volt, mint a ma született bárány, de
tulajdonképp ő volt ennek a történetnek a szenvedő hőse.
Aki mindenkinek csak jót akart, miközben mindenféle
maszkos-kosztümös bűnözők, akik, mint a terroristák, még
az arcukat is elfedték, mindent elkövettek, hogy
tönkretegyenek egy becsületes embert.
És végül Wilson Fisk az emberek éljenző sorfala közt
távozhatott a bíróságról.
Egy időre elhagyta a várost, sőt az országot is, és az évek
múlásával Pókember egyre inkább abba a hamis illúzióba
próbálta ringatni magát, hogy ha sokat nem is sikerült
elérnie, de még ez is több mint elég volt. Persze senkinek
sem kívánta, hogy egy olyan velejéig gonosz ember,
mintFisk, épp az ő városába tegye át a székhelyét, de úgy
volt vele, hogy legalább a saját hátsó portáját sikerült
kipucolnia. Ha mások és máshol is ugyanezt teszik, akkor
nem lesz baj. Akkor a gonosztevőknek nem lesz hová
rejtőzniük.Tisztában volt vele, hogy ez javarészt önáltatás,
de akkor is...
Aztán egy évvel ezelőtt Fisk visszaköltözött New Yorkba, és
súlyos pénzekért telkeket kezdett fölvásárolni. Majd az
elmaradott városnegyedekbe invesztált, közműveket
fejlesztett és munkahelyeket teremtett. Egy idő után már a
csapból is a Fisk Alapítvány folyt, és szinte másról sem
lehetett hallani. A Vezér semmi pénzt nem sajnált, hogy
népszerűsítse a várost a dolgozni vágyó helyiek és idegenek
szemében,mindenki láthatta, hogy Wilson Fisk megváltozott.
Az újságírók is ezt bizonygatták. Főleg azok; akik Fisk
bértollnokai voltak, és az ő pénzét mosták tisztára a médián
keresztül. Azt állították, hogy Mr. Fisk sohasem volt az a
bűnözővezér, akinek a maszkos, önjelölt igazságtevők
szerették volna beállítani, bár azt ők sem tagadták, hogy
mindig is könyörtelen üzletember volt, aki csak a saját
hasznával törődött.
A nehézségek tanították meg az önzés fontosságára, az
évek és a tapasztalat viszont arra, hogy jót kell tennie, hogy
jól élhessen. Hiszen ha több munkahelyet teremt, azzal a
saját munkásai számát, és hosszú távon a saját profitját
növeli. Ez is csak üzlet, még ha humánus is.
De már nem akart úgy profitot, hogy abból mások ne
részesedhessenek. Hosszú távra tervezett. Legalábbis ezt
állította, és ez volt az, amit egyre többen próbáltak elhinni
és másokkal is elhitetni. Pedig igazság szerint Fisk most is
védelmi pénzeket szedett, embereket raboltatott el,
kábítószerrel kereskedett, és pénzt mosott tisztára.
A régi lemez...
Peter tudta, hogy amiből pénzt lehet csinálni, abban a Vezér
keze is benne van.
Tudta, ha nagyon erősen próbálná, most is be tudná
bizonyítani. Csak azt nem tudta, hogy megérné-e.
Legutóbb nem sok haszna volt.

***

– TUDOM, hogy magának is megvan a saját története azzal

a rohadékkal – mondta Watanabe. – Ez az egyik ok, amiért
hajlok rá, hogy elhiggyem, nem ön a hunyó ebben a
gyilkosságban. Én azóta próbálom elkapni Fisket, hogy
visszajött New Yorkba, de nagyon óvatosan és
körültekintően kell eljárnom. Nagyon sokan vannak a
feletteseim és az ő feletteseik közt, akinek nem áll
érdekében, hogy a Vezér ellen bűnvádi eljárás induljon.
– Fisk mindig is sokat szánt a rendőrök megkenésére.
–Állítólag – biggyesztette le az ajkát Watanabe, de a hangján
érződött; hogy ezzel a kijelentéssel ő sem tud vagy akar
vitába szállni. – Mindenki tudja, hogy azokat a vádakat is
ejtették Fiskkel szemben. Annak idején ön is nagy szerepet
játszott abban, hogy a Vezért bíróság elé állították.Mikor is
volt? Úgy... öt éve?
– Hét.
– Igaz – bólintott a nő. – A kérdés már csak az, hogy
vajon most mit akar a Vezér. Mit nyer azon, ha besározza
Pókember nevét?
– Hogy ezt megtudjuk, előbb el kellene kapnunk az
alteregómat. Fisk mozgatórugóival majd azután is ráérünk
foglalkozni. De lehet, hogy már ez az ál-Pókember is igazi
információs aranybánya lesz. Le tudja kérni az építési
terület biztonsági kameráinakfelvételét?
– A rendőrség természetesen megteheti, de ha a
fenntartó nem megy bele, akkor házkutatási parancsra lesz
szükségünk, és úgy, hogy egyedül a maga becsületszavából
indulhatunk ki, ezt sohasem fogjuk megkapni. És még ha
meg is kapjuk, ahhoz is idő kell, és azalatt Fisk emberei
ezerszer is letörölhetik vagy megváltoztathatják azokat a
felvételeket.
– Már azt sem értem, miért van szüksége Fisknek arra
az építési területre – csóválta meg a fejét Pókember. – Már
úgy értem, miért kell ezt titokban tartani? Végül is mindenki
tudja, hogy telekspekulációval és felvásárlással is
foglalkozik!
– Ebben az építkezésben csak pénz van, de nem akad
semmi nemes ügy, amiből extra hasznot húzhatna. A
luxuslakások építése mégsem mutat annyira jól a város új
fehér lovagjának rezüméjében – legyintett a nő. – Ebből az
átlag városlakónak semmi haszna, úgyhogy nem is verik
nagydobra, hogy Fisknek köze van hozzá.
– És mi sem tudjuk meg belőle, hogy mit akar – bólintott
Pókember. – Már a pénzen kívül.
– Nekem ezaz egész igazi régi vágású bosszúnak tűnik–
vonta meg a vállát Watanabe. – Maga kibabrált vele, és
most ő babrál ki magával. Hét éve nagyon sokat vesztett
Pókember miatt. Maga egy rakás bizonyítékot gyűjtött össze
ellene, de az ügyvédeinek sikerült a javát komolytalan
vádaskodásnak beállítani, amit egy póknak öltözött fickó
nyakába varrtak.
– Szóval azt mondja, hogy megint nincs értelme
megpróbálni elkapni?
– Nem, ezt egyáltalán nem mondom – rázta meg a fejéta
hadnagy. – Ha lett volna valaki a rendszerben, aki segített
volna önnek, és ugyanúgy eltüntetett volna bizonyos
nyomokat és bizonyítékokat, mint annak idején Fisk
emberei, vagy épp idejében információval látta volna el...
nos, akkor lehet, hogy hét éve Wilson Fisk nem távozhatott
volna szabadlábon a bíróságról. Tudom, hogy a kosztümösök
általában magányos alakok, de... lehet, hogy ez esetben
segíthetnénk egymásnak.
Ez volt az, amit Peter hallani szeretett volna. Igazán remek
ötlet volt, de nem akarta, hogy nagyon kétségbeesettnek
tűnjön, aki csak arra várt, hogy Watanabe fölvesse a dolgot.
Úgyhogy inkább hátradőlt, és komótosan összefonta akarját.
– Elképzelhető.
– Általában a Kínai negyedben szoktam járőrözni, de
néha a Pokol Konyhájában is besegítek. Bár az utóbbi időben
ott is felbukkant egy maszkos alak, és az a bohóc általában
nem úgy viselkedik, hogy könnyen közös nevezőre lehessen
vele jutni – magyarázta a hadnagy. – Még az sem kizárt,
hogy valójában Fisk embere, úgyhogy talán jobb is, hogy
nem próbáltam vele egyezkedni. Ezt a gyilkossági ügyet
viszont én kaptam, ami egyben azt is jelenti, hogy én hozom
a döntéseket, kiket vonunk be a nyomozásba, és milyen
módszereket alkalmazunk! És az első dolgom lesz, hogy
Pókembert leveszem a gyanúsítottak listájáról. Máris
elegendő bizonyítékunk van, amik azt támasztják alá, hogy
ezt a szerencsétlen kölyköt egy imposztor ölte meg, és ha
ezzel nem érnek célt, az arra fogja kényszeríteni ezt a kamu
Pókembert, hogy ismét akcióba lépjen!
– És megöljön valaki mást.
– Lehet... de az is lehet, hogy nem –vonta meg a vállát a nő.
– Egyelőre nem tudhatjuk, mennyire rafinált, és hogy
kétszer is megpróbálkozik-e ugyanazzal a forgatókönyvvel.
Plusz azt sem tudhatjuk, nem alkalmaz-eerőszakot
függetlenül attól, hogy mi mit teszünk. A legjobb
megoldásnak egyelőre az tűnik, hogy megpróbáljuk rávenni,
hogy a mi szabályaink szerint játsszon. Inkább, mint hogy
mi kövessük az ő szabályait. És közben mi ketten
megpróbáljuk elkapni, Fisket.
– És mégis hogyan?
– Nem tudom – ismerte be Watanabe. – Ezen még
gondolkodnom kell, de... maga bejuthat egy csomó olyan
helyre is, ahová én nem, és olyan dolgokat is megtudhat,
amit én soha. A maga képességeivel olyan bizonyítékokat
szerezhetünk, amikre én máskülönben sohasem tehetném
rá a kezemet, és cserébe én úgy tálalhatom őket, hogy
abból mindenképp bírósági ügy legyen, amiből magát
viszont ki tudjuk hagyni. De... hadd gondolkodjak ezen még
egy kicsit! És ha nem tetszik az ötletem, még mindig
elküldhet a fenébe. Bár azt hiszem, maga legalább annyira
szeretné rács mögött látni Fisket, mint én!
Azzal kezet nyújtott Pókembernek.
Peter lassan bólintott, és elfogadta a felkínált békejobbot. És
lehet, hogy csak a pillanat varázsa tette, de úgy érezte, itt
és most valami igazán fontos dolgot alapoztak meg.
– Reméljük, ezzel nem rontunk a helyzeten –
mondtacsöndesen.
– Úgy látom – mosolyodott el Watanabe –, magával
igazán szórakoztató lesz együtt dolgozni!

***

MÉG tizenegy óra sem volt, de úgy érezte, sokkal

későbbrejár az idő, és hamarosan a nap is feljön.
Peternek még mindig nem sikerül teljes egészében
feldolgoznia a történteket. Csőbe húzták. Andyt megölték.
És ott volt az imposztor meg Fisk...
A Vezérnek már a gondolatától is felkavarodott a gyomra,
amin épp csak egy keveset enyhített a tudat, hogy
Watanabe hadnagy személyében egy igen hathatós
szövetségesre tett szert.
Remélhetőleg. Már ha sikerül kitalálnunk, hogyan tudjuk a
leghatékonyabban egyesíteni az erőinket.
Peter az East Village-i apartmanjában ücsörgött, egy
szennyes ruhákból, mosatlan tányérokból, könyvhalmokból
és számítógépes alkatrészekből álló útvesztő közepén. A
hely zsúfolt volt és csúnyán lelakott – és egyébként is sokkal
drágább, mint amit hosszú távon megengedhetett
magának. Arról már nem is szólva, hogy a múlt havi
albérleti díjjal még mindig tartozott, a jövő havi pedig...
Ki tudja, hogy azt honnan fogom előteremteni? És
miután megmentem a világot, jöhetek vissza egy
cipősdobozba lakni! Nesze neked szuperhősködés!
Miközben kihámozta magát a Pókember-kosztümből,
igyekezett a megfelelő irányba terelni a dühét. Fisk híres
volt az efféle alattomos húzásairól, és soha senkinek nem
maradt adósa.
Nyilván Pókembernek is meg akar fizetni az elmúlt évekért.
Sőt főleg neki. És mivel egyelőre még nem jött rá, hogyan
ártson az embernek a maszk mögött, megpróbálja
tönkretenni a hírnevét.
Petert persze dühítette a dolog, de az, hogy másoknak
segítsen, a rossz sajtónál és agonosz szóbeszédnél is
fontosabb volt a számára.
Vagy ahogy Ben bácsi szokta volt mondogatni: A nagy erő
nagy felelősséggel jár.
Ez volt az, amivel Peter fikarcnyit sem törődött,
mikoregy este úgy döntött, futni hagy egy piti tolvajt. Egy
olyangazembert, aki később meggyilkolta Ben bácsit.
Azóta mindent megtett, hogy ezek szerint a szavak szerint
éljen, de még mindig nem érezte úgy, hogy akár csak egy
töredékét is sikerült volna levezekelni annak, ami az ő lelkén
szárad.
Megállíthattam volna a tolvajt, de nem tettem.
Megakadályozhattam volna, hogy megölje Ben bácsit, de
nem tettem. Nem segítettem, bár kellett volna. A nagy erő
nemcsak képességeket jelent, hanem gondolkodó elmét is,
ami tudja, mikor és mire kell használnom őket.
És ez bizony azzal is együtt járt, hogy újra meg újra
átgondolta, amit tett. Ízekre szedte, mérlegelte, és próbálta
eldönteni, mi volt jó, mi volt helyes, és mi az, amit
következőleg jobban kell csinálnia.
Vajon mit kellett volna másképp csinálnia ma este,
hogyAndy ne haljon meg? Tudta, hogy azt tette, amit az
adott helyzetben a legbölcsebbnek ítélt, és fogalma sem
lehetett, hogy mindez csak egy nagyobb játszma része, de...
Ha a szálakat Fisk mozgatja, nem hagyhatok rést a
páncélomon!
A Vezér mindenkit megkent, akivel csak kapcsolatba került,
és ezen Peter sem volt képes változtatni. Viszont
megállíthatja, és ismét börtönbe juttathatja.
Már ha mindent megteszek, ami csak módomban áll, és
a csillagok állása is kedvező.
De haladjunk csak sorban...
Most mindennél jobban vágyott rá, hogy láthassa MJ-t. A
lány volt az, aki visszafogta, mikor első dühében valami
meggondolatlan dologra készült, és már a mosolyától sokkal
derűsebb volt. Viszont mivel megint nem vette föl a telefont,
Peter úgy döntött talán itt lenne az ideje elindulni, és
megkeresni a barátnőjét.
Mielőtt beállt volna a zuhany alá, megszagolta a
pókjelmezt.
Por, izzadtság... ó, és egy jókora szakadás is, az én
imádnivaló hasonmásom ajándéka! Amit persze nem lesz
időm megvarrni, és amíg a ruhát kimosom és megszárad...
itt ülhetek az idők végezetéig!
Szerencsére a pókruha majdnem teljesen szagmentesen
zárt, így egyelőre ő lesz az egyedüli, akinek el kell viselnie a
mindfanyarabb aromát.
Aztán önmagát is megszaglászta egy kicsit, és elfintorodott.
Valami bűzlik Dániában... is. Jobb, ha máris indul
alaposan zuhanyozni!

***

MÉG ha alaposan meg is vizsgálta volna magát a tükörben;

akkor sem vette volna észre a háta alsó részére erősített,
alig körömnyi tapaszt. Ahogy az ellenfele szétszakította a
pókruhát, és a bőrére tapasztotta ezt az elmés kis eszközt,
az azon nyomban idomulni kezdett a környezetéhez, és
mostanra a színe és tapintása is pont olyan volt, mint Peter
bőrének. És a zuhany vízsugara alatt sem jött le.
Igaz, ennek is megvoltak a maga korlátai. Pár nap múlva
majd mint valami pörk leszárad és leesik, de addig megállás
nélkül továbbítja majd az adatokat.

***

11:37 volt, és még mindig semmi hír MJ-ről.

Peter tudta, hogy ostobaság aggódnia, de attól még azért
csak aggódott. Ez is a barátnős csomaghoz tartozott, és
ezzel MJ is tisztában volt. Ahogy azzal is, hogy a barátja
gyermekkorában elvesztette a szüleit, és ez egész életére
rajta hagyta a nyomát. Peter Parker még nem volt tíz, mikor
már tudta, hogy a világ nem egy barátságos, rózsaszín hely,
és abiztonság egy igencsak törékeny illúzió.
És aztán a saját ostobasága miatt Ben bácsit is
elveszítette, ez pedig csak még tovább erősítette benne ezt
az érzést. Mindent megtett, hogy titokban tartsa Pókember
személyazonosságát, és ezáltal May nénit, MJ-t és minden
barátját megóvja a neki szánt golyóktól. De a lehetőség
akkor is fennállt, hogy egyszer csak valaki rájön, hogy ki is
rejtőzika maszk alatt, és akkor...
Akkor minden szerette veszélybe kerül, vagy még rosszabb,
akár még meg is...
Érthető volt hát az idegessége. És egyébként is, nagyon
szeretett volna az egyetlen olyan embrrel beszélni, aki
mindkét személyazonosságát ismerte. Szerette volna
elmesélni neki az este történteket, és kikérni a véleményét.
MJ a Washington Square Park közelében bérelt lakást,
amihez neki is volt kulcsa.
Épp csak beugrott, hogy ellenőrizze, a barátnője nem azért
nem veszi-e föl a telefont, mert legendás éjjeli bagoly létére
korán lefeküdt aludni, de mint kiderült, semmi ilyesmiről
nem volt szó.
Úgyhogy gyorsan számba vette a lehetőségeket.
Felhívhatná közös barátjukat, Harry Osbornt, hátha tudja,
hová ment MJ bulizni. Ők hárman évek ótajóban voltak, és
Mary Jane néha olyan dolgokat is elmondott Harrynek, amit
neki nem. Állítólag azért, mert Peter Parker hajlamos a
majrézásra. Amiben tényleg volt némi igazság, bár
őjobbanszeretett erre jogos aggodalomként gondolni.
És az is igaz, ha MJ-nek valakiben meg kell bíznia – már rajta
kívül –, az hadd legyen az eszes, jólelkű, talpraesett Harry.
Akinek amúgy is mindig sokkal több szabadideje volt, mint
neki. Mert neki nem kellett egész nap egy laborban
robotolnia, másodállásban fotóriporterkednie, és
Pókemberként fél éjszaka New York utcáin bűnözőkre
vadászni.
Ezenfelül Harry nagyon gazdag családból származott,
ésolyan, de olyan gazdag apja volt, hogy...
Hogy Harry mindezt egy villanás alatt és gondolkodás nélkül
elcserélné... gyakorlatilag bármire.
A barátja nagyon sokáig mindent elkövetett, hogy ne kelljen
az apja cégének, az Oscorpnak dolgoznia. Egy rövid ideig
még arra is hajlandó volt, hogy az édesanyjával
egyállatvédő programban dolgozzon együtt, de Norman
Osborn ezzel csöppet sem volt elégedett.
Igaz, az az ember nem sok mindennel elégedett ebben az
életben.
Merthogy a nagy Norman Osborn nem csupán tudós és
üzletember volt, de egy ideje már New York polgármestere
is – ami tulajdonképp nem is volt olyan rossz dolog, mert
egyéb teendői miatt így kevesebb ideje jutott a fia életének
megkeserítésére.
Így csak részidős szálka Harry körme alatt, és nem ér rá
mindennap a vérét szívni, és azt hajtogatni, hogy legfőbb
ideje lenne már kezdeni valamit az életével.
 Hiába, annak is megvan a maga hátránya, ha valaki
gazdagnak születik... Persze lehet, hogy én azért nem
tiltakoznék kézzel-lábbal a gazdag család ellen, de... azért
Harryt is megértem.
Ő is olyan volt, aki gyerekkora óta szerette volna
elkápráztatni a környezetét, és mindennél jobban vágyott a
sikerre és elismerésre. Hogy megtalálja helyét a világban,
amisokszor olyan volt, mintha egy viharos óceánon kellett
volna hajóznia, ahol már az életben maradás is elismerésre
méltó tett volt.
De Harry... ugyan mi motiválhat egy olyan gazdag srácot,
aki tudja, bármit is tesz, bárhogy is lesz, az apja mindig
gondoskodni fog majd róla, és ha kell, mindent helyrehoz?
Igen, ez is olyasmi, amit néha azért én is el tudnék viselni...
Ettől függetlenül Harry problémáját is át tudta érezni. A
barátja mostanában egy európai körútra készült, és Peter
nagyon remélte, ha Harrynek sikerül egy kis időt az apjától
távol tölteni, az csak az előnyére válik.
Utazik egy kicsit, átértékel pár dolgot, talán még azt is
sikerül kitalálnia, hogy mit szeretne csinálni ajövőben.
Úgy volt, hogy Harry végiglátogat pár európai Oscorp
létesítményt, bár ez is az apja ötlete volt, nem az övé. De a
barátja még ebbe is belement, csak hogy némi időt egyedül
lehessen, és egy kicsit összeszedhesse magát.

***

HARRY a papírforma szerint valóban otthon volt, ami egyben

azt is bizonyította, hogy tényleg fogalma sem volt, mit is
szeretne, és hogy azt hogyan is érhetné el.
Adott egy jóképű, huszonkét éves fiatalember, aki mellesleg
egy multimilliárdoscégbirodalom egyedüli örököse, és mit
csinál szombat este? Otthon ül egyedül, és orvosi
szaklapokat olvasgat.
Tény, hogy Harry sohasem volt az a partiarc, de ez azért
még tőle is sok!
– Orvosi iskolába készül az úr? – kérdezte Peter, miközben
leült.
Harry apartmanja négyszer akkora volt, mint az övé, és
csupa olyasmivel volt berendezve, amit igazi boltokban
vettek, nem leértékelve a neten, vagy valami kiárusításon.
Ami ellen Peternek igazából nem volt kifogása, mert vérbeli
helyiként szerette a bolhapiacot és a kiárusításokat. Egy
ilyen helyen kifogni valami hasznosat... az olyan
izgalmasvolt, mintha valami kincsvadászaton vett volna
részt.
– Úgy gondolom, okosabb minden lehetőséget mérlegelni –
vonta meg a vállát Harry, miközben egy pohár méregdrága
japán ásványvizet töltött a vendégének.
Miközben Peter belekortyolt az italba, azon tűnődött,
hogy végül is ez az élet sem lehet olyan egyszerű. Ő
javarészt olyasmit tett, amiről úgy gondolta, hogy
helyénvaló. Csupa olyasmit, amiről úgy érezte, hogy meg
kell tennie.
Megtanulni mindent, amit csak lehet. Bölcsen használni
a képességeit. Előteremteni az önálló életvitelhez szükséges
pénzt. Úgy viselkedni, hogy legalább azok ne csalódjanak
benne, akik igazán fontosak voltak a számára.
Ha semmiért nem kellene megdolgoznom, hanem mindent
ezüsttálcán kínálnának nekem lehet, hogy ki is menekülnék
a világból!
– Esetleg valami menő orvosi iskola Európában? –
puhatolózott.
– Esetleg – vonta meg ismét a vállát Harry, aztán
elnevette magát. – És most hagyjuk az udvariassági köröket,
Pete! Sejtem én, hogy miért jöttél, és hidd el, elég régóta
vagyunk már barátok, hogy ne sérts meg egy direkt
kérdéssel. Mert nyilván azt szeretnéd tudni, hol van MJ.
– Nem veszi föl a telefonját – sóhajtott föl Peter. – És már
nagyon késő van, úgyhogy...
– Talán egy olyan idős úrnak, mint te, igen, de MJ-nek még
csak most kezdődik az éjszaka!
– Ezt éppte mondod, aki szombat este mindenféle orvosi
szaklapokat bújik? – vágott vissza Peter.
– Touché – hajtott fejet Harry. – De ha már itt tartunk, te
mivel töltöd a szombat estédet, hogy nem MJ-vel vagy?
Na, tessék! Kell nekem jártatnom a nagy számat?!
Kérdezz, és az orrod a saját piszkodba törültetik!
Peter nagyon sokszor szerette volna már elmondani
Harrynek az igazat, de sohasem tudta rászánni magát. Nem
mintha nem bízott volna a barátjában, mert nagyon is bízott
benne, de...
Mindig oda lyukadt ki, hogy azért nem mondja el neki, mert
nem muszáj. Úgy is lehet Harry Osborn barátja, hogy nem
avatja be a Pókember-titokba.
Amivel egy kicsit még az életét is védem.
Arról nem is beszélve, hogy valahogy mindig attól tartott, ha
elmondja Harrynek, akkor előbb-utóbb Norman Osborn is
tudomást szerez róla. Valahogy. És azt nagyon nem szerette
volna. Mert elég lett volna a legkisebb igazságmorzsákat és
pár óvatlan megjegyzést elejteni, hogy a félelmetesen okos
idősebbik Osborn hamar összerakja a kirakó elemeit.
Peter nem tartotta gonosz embernek Norman Osbornt, de
igazán jónak sem. Ahhoz a polgármester egy kicsit
túlságosan is szerette a hatalmat.
Hiszen mi másért is akarna a világegyik leggazdagabb és
leghatalmasabb vállalatának tulajdonosa a világ egyik
legfontosabb városának polgármesteri székében ülni?
Az egész Norman Osborn egójáról szól. Ha valamit meg
lehet szerezni, Norman Osborn nem tudja megállni, hogy ne
próbáljon meg lecsapni rá. Mert mindig neki kell a
legfontosabbnak, legbefolyásosabbnak... a legjobbnak
lennie.
– Hát ööö... a laborban voltam – füllentett. – Volt pár olyan
kísérlet, amiknél nagyon fontos volt az időzítés...
A munkára hivatkozni – ez mindig bejött. És úgy tűnt, Harry
soha nem is gyanított semmit, főleg mivel számos
alkalommal Peter valóban a laborban volt, és épp egy olyan
kísérletbe merült nyakig, ahol nagyon is fontos volt a jó
időzítés.
Harry, aki maga is egy kutató mellett nőtt föl, nagyon is
megértette az ilyesmit.
– Öregem, úgy élsz, mint valami rocksztár! – bólogatott. – Az
ilyesmivel én hogy versenyezhetnék?
– Ha ennyit szívod a vérem, az csak azt jelentheti, hogy
igenis tudod, hol van MJ, épp csak élvezed, hogy kínozhatsz.
– Hát.. lehet – vigyorgott Harry. – Egy kicsit. Plusz nem
akartam, hogy átmenj tyúkanyóba, mikor megtudod, hogy
épp a Pokol Konyhájában van.
– Hogy hol van?! – kerekedett el Peter szeme. –
Egyedül?!Éjnek évadján?!
– Nyugi, Lancelot! – csitította Harry.– Te is tudod, hogy a
barátnőd tud vigyázni magára.
Tény, ezt Peter is tudta. És ha nem lettek volna emberfölötti
képességei, a barátnője csúnyán el tudta volna látni a baját,
mikor beleolvasott az e-mailjeibe.
MJ évekig tanult különféle harcművészeteket, és
nemegyszer már azt is bebizonyította, hogy nemcsak az
elmélettel van tisztában. Annyira, hogy Peter kifejezetten
sajnálta atolvajt, aki megpróbálja elvenni MJ táskáját.
Ugyanakkorszeretett volna ott lenni, hogy ilyesmi még
véletlenül se történhessen a barátnőjével.
– Riporternek jelentkezett a Hírharsonához, és ez amolyan...
próbamunka – magyarázta Harry. – Ha jól értettem, éjszakai
műszakban dolgozó emberekkel készít interjút... bára
részltekbe engem sem avatott be.
– Érdekesen hangzik – próbálta megőrizni a hidegvérét
Peter. – Lehet, hogy nekem is oda kellene mennem, hogy
megnézzem, tudok-e segíteni neki egy kicsit. Pusztán
szakmai szempontból. Végül is épp csak évek óta dolgozom
a sajtóban...
– Mint fotóriporter – somolygott Harry. – És mégis
mitgondolsz, miben tudnál neki segíteni?
Peter nagy levegőt vett, de mivel hirtelenjében semmi
frappáns nem jutott az eszébe, ennyiben is hagyta a dolgot.
– Nyugi, haver! – nevetett rá ismét Harry. – MJ mondta, hogy
ezt is közöljem veled, ha benéznél, hogy utána érdeklődj.
– Nem közölhette volna egyenesen velem? – húzta el aszáját
Peter.
– De, csak tudta, hogy akkor még a szokásosnál is
többetaggódnál, és ragaszkodnál hozzá, hogy elkísérd. És
lehet,hogy tudott erről a kísérletedről, ahol fontos a
megfelelő időzítés, és nem akarta, hogy úgy érezd,
hanyagolnod kell a munkádat miatta.
Végül Peternek csak sikerült kiimádkoznia Harryből a címet,
ahová MJ ment, aztán beszélgettek még egy kicsit – Peter
próbált ügyelni rá, hogy legalább annyit, hogy az még ne
legyen sértő –, aztán kimentette magát, megegyeztek, hogy
hamarosan megint találkoznak, ésmár ment is.

***

MIVEL nem volt nála a pókruha, kénytelen volt taxit fogni–

ami egy kisebb vagyonba került –, és azzal ment a Harrytől
kapott címre. Ez egy éjjel-nappal nyitva tartó
vegyeskerekedés volt a Pokol Konyhájának kellős közepén,
ahol is MJ épp befejezte a tulajjal – egy Danilo Ocampo
nevezetű, szerény és udvarias férfival – készített interjút.
Ocampo Fülöp-szigeteki bevándorló volt, aki az elmúlt tíz
évben napi tizennyolc órát dolgozott, s annak ellenére, hogy
az üzlete a sajátja volt, még mindig elég nehezen jött ki a
pénzből. A többi interjúalanyhoz hasonlóan ő is egy sorsolás
boldog nyertese volt, ami többek közt azt jelentette, hogy
elfogadható áron egy Fisk lakóparkba költözhet.
MJFisk telekspekulációs manővereiről írt, melyek mintha
egyre több helyi életét fordították volna jobbra.
– Fiskről írsz? – csattant föl Peter. – Te most szórakozol
velem?
Mostanában a csapból is Wilson Fisk folyt. A médiaimádta a
„királyfiból koldus, akiből ismét királyfi lett" történetet, de
Peter tudta, hogy a Vezér sohasem vesztette el a vagyonát,
csak ügyesen eltüntette az adóhatóságok elől. És most egy
csapásra ő lett New York jótevője, aki lakó- és
munkahelyeket teremtett, becsületesen megfizette az
alkalmazottait, és egyre vonzóbb hellyé tette a várost a
befektetők szemében.
Pedig valójában továbbra is csalt és lopott, kábítószerrelés
emberekkel kereskedett, ha kellett, zsarolt, védelmi
pénzeket szedett, és a világ legveszélyesebb bűnözőinek
pénzét mosta tisztára.
A Fisk-módszer: hatalom, befolyás és pénz bármi áron!
– Hogy vállalhattad el, hogy bármi jót is írj arról a dagadt
szemétládáról? – dühöngött Peter.
– Tudom, hogy kicsoda Fisk – mondta MJ halkan. – És azt
is, hogy micsoda. De ez akkor is egy jó sztori, és ha bejön,
akkor a munkát is megkapom a Hírharsonánál, és több
lehetőségem lesz beásni magam Fisk dolgaiba. Még az is
lehet, hogy sikerül olyasmit találnom, amivel
kipukkaszthatom ezt az óriásira fújt PR kampányát!
Peter arra gondolt, amit Watanabe hadnagytól hallott.
Hogy Fisk még mindig telekspekulációval foglalkozik,
legfeljebb fedőszervezetekkel és jótékonysági
rendezvényekkel álcázza a dolgot. Ha MJ cikke nagyot szól,
azzal akár le is ránthatják a leplet erről az új, képmutató
Fiskről. Ugyanakkor Watanabe informátorait is veszélybe
sodorhatja. És ami még rosszabb, MJ is a Vezér
célkeresztjébe kerülhet, amit Peter mindenáron szeretett
volna elkerülni.
Finoman megfogta a lány könyökét, és intett a fejével, hogy
menjenek ki. Amit mondani készült, az talán a vártnál
hevesebb reakciót vált majd ki MJ-ből, és erre a közjátékra
nem feltétlenül a szélesen mosolygó Mr. Ocampo előtt akart
sort keríteni.
– Hidd el, nem akarsz keresztbe tenni Fisknek! –
csóváltameg a fejét Peter, ahogy kiléptek az utcára. – Sőt
még csak azt sem akarod, hogy esetleg azt higgye rólad,
hogy keresztbe akarsz tenni neki! A legjobb lenne, ha azt
sem tudná, hogy a világon vagy! Nem te lennél az első
újságíró, akit a Vezér egyszerűen eltüntet...
– Szóval – villant meg MJ szeme dühösen – te akár
mindennap kockáztathatod az életedet, én viszont nem?!
Akkor most már így működnek a dolgok? Csak mert
ilyenszabályról eddig nem hallottam!
– Nem erről van szó – krákogott Peter. – Épp csak... milenne,
ha momentán valami másról akarnál írni? Mindössze ennyit
szeretnék kérni.
– Mondjuk, valami bolhacirkuszrlól vagy
kutyaszépségversenyről? Esetleg valami új és menő
okostelefon alkalmazásról?
– Ne csináld, MJ!
– Nem, Peter, te ne csináld! – bökött az ujjával a fiú
mellkasába MJ, aki most már olyan dühös volt, hogy attól
még Peter pókösztöne is elkezdett szirénázni. – Azért
jelentkeztem külsősnek, mert így hajlandóak voltak szóba
állni velem, de a célom persze az oknyomozó riporteri állás!
Ha látják, mire vagyok képes, remélhetőleg kapok is rá egy
esélyt! Hidd el, jó vagyok ebben, és nagyon szeretnék ezzel
foglalkozni! Ez olyasmi, amivel tényleg lehet változtatni
azemberek életén! Ha ezt valaki is képes megérteni, az te
vagy,úgyhogy ne kérj tőlem olyasmit, hogy ne próbáljam
meg valóra váltani az álmomat!
– Nem – sóhajtott föl Peter némi hallgatás után –,
ilyettényleg nem kérhetek tőled. És nem is fogok.
Úgy tűnt, ez hatott. MJ hátralépett és rámosolygott.
– Nézd, tudom, hogy aggódsz – bólintott. – Én is szoktam
miattad aggódni, de mostanra megtanultam kezelni a
dolgot. És ezek után majd neked is meg kell.
A pókösztön bizsergése azonban továbbra sem múlt el, és
ahogy fülelni kezdett, Peter cipőtalp csikorgását hallotta.
 – Micsoda ennivaló kis szerelmespár!
Egy férfi állt mögöttük. Az öltözéke alapján bármikor
elmentek volna mellette az utcán – farmer, flaneling,
dzseki–, de... rugós kés volt nála.
– Adjátok ide a tárcátokat! – sziszegte. – Az ékszereket
is!
– Szerintem meg inkább ne menjünk ebbe bele – mosolygott
rá negédesen. – Mi lenne, ha inkább szépen hazamennél, és
átértékelnéd az életedet?
– Te csak ne ugass nekem, te kis...
Eddig jutott, mikor térde az ágyékába robbant, és bár erre
már semmi szükség nem volt, mikor a férfi hörögve
összeesett, a lány még egyszer belerúgott.
– Jobb, ha észben tartod, hogy a bűnözés nem kifizetődő! –
guggolt le mellé MJ, majd fölvette, összecsukta és a
táskájába süllyesztette a rugós kést.
Aztán Peterre mosolygott.
– Még szerencse, hogy itt voltál, hogy megments!
– Ott a pont – tárta szét a kezeit Peter.
6

VOLT egy olyan játék a telefonján, ahol egy zeneszám

ütemére kellett az érintőképernyőn dobolni. Maya viszont
nem hallotta a zenét. Sőt tulajdonképp soha nem hallott
semmit – mégis mindig jobban teljesített ebben a játékban,
mint bárki, akinek nem volt gondja a hallásával. Merthogy
az eredmény nem csupán a hangokon múlt. Voltak egyéb
tényezők is, amik segítették – a színek és formák ritmusa, a
telefon vibrálása... csupa olyasmi, amire azok, akik jól
hallottak, általában messze nem fordítottak akkora
figyelmet. A harc is ezt a mintázatot követte: volt ritmusa,
lüktetése, sokszor előre ki lehetett számítani az ütemét. Ez
is egyfajta zene volt, amit nem hallott, s amitől
lépéshátrányba került. Ugyanakkor a hangok nem is tudták
elterelni a figyelmét, s nem a zajokra ügyelt, hanem a
küzdelem ritmusára.
Egyszerű fekete trikót viselt, és színben-fazonban
ehhezpasszoló rövidnadrágot. Vállig érő fekete haját
lófarokba kötötte, és próbált akkora bőrfelületet szabadon
hagyni, amitől még nem kellett zavarba jönnie. Fontos volt,
hogy a levegő mozgását is érezze, amiből akár csukott
szemmel is következtethet az ellenfél mozdulataira. Ezt
akkor tanulta meg, mikor a táncművészetet tanulmányozta.
Nem kellett hallania a világot, hogy kapcsolatban legyen
vele.
Az ellenfele – akit nem látott – hátulról közelített. Tudta,
hogy a lány nem hallja, így nem is ügyelt rá, hogy csöndben
mozogjon. Ő azonban érezte a levegő mozgását, és a padló
árulkodó rezdüléseit a talpa alatt.
A lány izmai megfeszültek, ahogy arra készült, hogy
elhárítsa a farúd csapását. Sokszor találkozott már ilyen
típusú támadással, minden mozdulatot ezerszer
tanulmányozott és memorizált. Bármire is készült a férfi, ő
majdnem mindent előre ki tudott számítani, és elég nagy
bizonyossággal fel tudott rá készülni. És közben tanult.
Minden új mozdulat, minden új csel egyben új lecke is volt a
számára.
Maya tudta, milyen szögben fog lecsapni a bot. A férfi a jobb
lábára fogja helyezni a testsúlyát, ahogy felemeli a súlyos
eszközt, és lendületet vesz az ütéshez.
A szemből közeledő páros nyilván úgy vélte, közre
tudjákfogni, és miközben magukra terelik a figyelmét, a
társuk hátulról egy villanás alatt végez vele. Maya pedig
meghagyta őket ebbéli hitükben. Az ellenfél megtévesztése
nem először segíti majd győzelemhez.
Ha erre az összecsapásra odakint, az utcán került volna sor,
már rég véget is ért volna. A három férfi eszméletlenül
heverne a földön, vagy olyan fájdalmat éreznének, hogy
nem lenne erejük tovább folytatni a küzdelmet.
Itt, az edzőteremben azért nyújtotta eddig a harcot, mert
Mr. Fisk örömét lelte abban, ahogy a lány felülkerekedett
azellenfelein, akik meg voltak róla győződve, hogy minden
előny az ő oldalukon áll.
Még akkor is, ha Mr. Fisk szemében ő még mindig csak az a
szegény, süket kislány volt, akit felkarolt.
Annyi mindent kapott tőle! Először is megmentette.
Erretényleg nem volt jobb szó. Egy olyan szörnyű
helyzetből, amit Maya minden erejével próbált elfeledni.
Nem ő tette erőssé, de lehetőséget adott neki, hogy ráleljen
a saját belső erejére. Hogy azzá váljon, akivé Maya Lopez
válhatott.
Úgyhogy, ha látványos küzdelmet szeretne, ezt
örömmelmegadhatja neki.
A két szemből támadó ellenfele még közelebb óvakodott.
Náluk is alkarnyi farudak voltak, míg a lánynál az a csejenn
lándzsa, ami egykor az apjáé, azelőtt pedig a nagyapjáé ésa
dédapjáé volt. A fegyvert valamikor az ezerhétszázas évek
végén készítették, és a gondos kezek mind a mai napig
megőrizték.
A lándzsát Mr. Fisktől kapta. Mára nem is maradt több tárgyi
emléke a családjáról. Épp ezért bánt mindig is nagyon
óvatosan a lándzsával – de azért annyira mégsem, hogy ne
lett volna hajlandó használni.
Számos alkalommal küzdött már ezek ellen az emberek–
és hozzájuk hasonlók – ellen, így volt ideje kiismerni őket.
Már nem sok újat tanulhatott tőlük.
Lenny, aki balról közelített, ketrecharcos akart lenni.
Megvolt hozzá az ereje és az önfegyelme, de nem bízott
eléggé önmagában. Jobbról Amal próbálta becserkészni, aki
annak ellenére, hogy majdnem negyven volt, még mindig
remek kondiban tartotta a testét. És amit az évek elvettek
tőle, azt ravaszsággal pótolta.
A hátulról közeledő támadója Nettó volt, akit alapjában véve
kedves fickónak ismert meg, és éppen ezért nem is szívesen
harcolt ellene. Mr. Fisk azonban nagyon is egyértelműen
fogalmazott: Ne fogják vissza magukat!
Nettónak három lánya volt, akik közül ketten
hamarosanfőiskolára mennek. Egy apa, akinek tandijat kell
fizetnie, nem fogja kockáztatni az állását.
Mayának mindhármukat le kellett győznie, mert Mr. Fisk ezt
várta tőle, de egyiküket sem állt szándékában
megsebesíteni. Rendes emberek voltak, akik, ha véletlenül
mégis kárttennének benne – amire nem sok esély volt –,
őszintén sajnálnák. Úgy döntött hát, lefegyverzi őket, de
úgy, hogy közben egyikük se sérüljön meg.
Amal támadást színlelt, majd a másik oldalról cselezett,és
egy magasról indított ütéssel nyitott. Ezt a trükköt már
korábban is alkalmazta, és Maya már a látszattámadásnál
tudta, hogy mire számítson.
Lenny türelme hamarabb elfogyott, és mindenféle
ravaszkodás nélkül, szemtől szemben rontott rá. Maya
felemelte a lándzsáját, és miközben Nettó lesújtani készült
rá hátulról, ő félreperdült Amal támadása elől, aztán egy
villámgyors mozdulattal térdhajlaton találta és a földre
küldte Lennyt. A fiatal férfi még el sem esett, mikor Maya
már fordult is, és a lándzsa nyelével vágta gyomorszájon
Nettót. A nyél végére erősített gumikupakról azt mondta Mr.
Fisknek, hogy a fát akarja védeni vele, pedig legalább
ennyire akarta az ellenfeleit is óvni az ilyen gyakorlatok
során azzal, hogy tompítja az ütések erejét.
Nettó levegőért kapkodva, hörögve roskadt térdre, és
elerőtlenedett ujjai közül kicsúszott a farúd. Maya azonnal
odébb rúgta, hogy a férfi ne érhesse el. Majd Lenny
fegyverével is ugyanezt tette.
Most már csak Amal volt hátra. Egy száznyolcvan centi
magas, százhúsz kilós, csupa izom és tapasztalat hivatásos
bunyós egy sokkal kisebb, huszonkét éves nő ellen. Látta
Amal szemében, hogy fonáknak tartja a helyzetet,
ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy mire képes az
ellenfele.

***

WILSON Fisk a városra – az ő városára – néző hatalmas

panorámaablak előtt állt, és onnan követte figyelemmel a
küzdelmet. A lányt figyelni edzés közben. Ez mindig mosolyt
csalt az arcára.
Persze Maya is csak eszköz volt, ugyanúgy, mint mindenki
más. Maximális hatékonysággal használta, úgy, ahogy a
céljainak épp a leginkább megfelelt, ugyanakkor a maga
módján kedvelte is Maya Lopezt.
Mikor rábukkant a lányra, az nem volt több vad,
kétségbeesett, fegyelmezetlen áldozatnál, aki
menthetetlenül eltévedt a város hasznavehetetlen
jogrendszerében. Ő volt az, aki felkarolta, és fegyverré
formálta. Talán nem a legerősebbé, de mindenképp a
legérdekesebbé.
 A zongora... az volt, ami végül meggyőzte.
Utasította az egyik emberét, hogy tartsa rajta a szemét
Mayán, miután a lány apja meghalt. Maya még csak
tizennégy volt, és ahogy beszippantotta a gyámhatóság
inkompetenciája, rövid idő alatt annyi kegyetlenséggel,
igazságtalansággal és közömbösséggel találkozott, hogy az
a legvadabbés legveszedelmesebb impulzusokat hozta ki
belőle. És bármég bőven kiskorú volt, Fisk nem akart
kockáztatni. Mert mi van, ha rájön az igazságra? Ha bosszút
akar állni? Gondoskodnia kellett róla, hogy a lány a
továbbiakban se jelenthessen problémát.
A megfigyeléssel megbízott embere végül egy videót
mutatott neki, amit a biztonsági kamerák felvételeiből
állított össze. A lány bárkivel ölre ment pár falatért, és mikor
a nevelőapja vagy a mostohatestvérei próbálták
megkörnyékezni, minden próbálkozásnak rövid és
elképesztően kegyetlen módon vetett véget. Ugyanakkor
egy másik süket lánnyal hamarosan összebarátkozott. Ő
jóval kevésbé volt képesmegvédeni magát a körülötte
ólálkodó kétlábú ragadozóktól, és mikor jelnyelven
beszélgettek, Mayában nyoma semvolt semmiféle állati
kegyetlenségnek. Úgy tűnt, akad mégbenne valami emberi,
de a tekintetében izzó, tébollyal határos düh azt jelezte,
hogy már nem sokáig.
– Veszélyes – mondta a megfigyelő. – Talán az volna
alegbiztonságosabb, ha kiiktatnánk.
Aztán Fisk látta azt a felvételt is, mikor a lány zongorázott.
Teljesen lehangolódott, ócska, régi darab volt, és nem egy
billentyű már el is tört, a lány mégis Chopint játszott rajta. A
harmadik zongoraszonátát, egy különösen nehéz darabot –
és a hangszer hibáit leszámítva tökéletesen.
Egy lány, aki süketnek született, és aki virtuóz módon
tudzongorázni.
– Én leszek az új nevelőapja – mondta az emberének.–
Intézze el, hogy engedélyezzék!
Egy hét sem kellett hozzá, hogy minden papírt aláírjanak, és
minden engedélyre pecsétet üssenek.
Miután végre véget értek a kínzatásai, és lehetőséget és
időt kapott, hogy meggyászolja az apját,Maya kinyílt. És
még annál is elképesztőbbnek bizonyult, mint amit Fisk
eredetileg feltételezett róla. Főleg, mikor megtudta, hogyan
is tanult meg a lány zongorázni.
A tévében látott egy zongoristát játszani. Egyszer.
Egyetlenegyszer. És neki ennyi is elég volt, hogy minden
mozdulatát hibátlanul leutánozza.
A lány lett Fisk egyik legféltettebb teremtménye. Azt még
mindig nem döntötte el, hogyan és mire fogja fölhasználni,
de az már most is világos volt, hogy a lányban rejlő
lehetőségek – csakúgy, mint a hűsége – végtelenek.
– Újra! – utasította a küzdő feleket. – Nem láttam, hogy
mindent beleadott volna, Nettó!
– Sajnálom, uram – hajtotta le borotvált fejét a férfi.–
Következőleg már nem fogom vissza magam.
Fisk erre azért nem vett volna mérget. Még ezeka válogatott
gyilkosok is szerették Mayát, és úgy bántak vele, mintha a
kishúguk lett volna. Úgyhogy talán jobb lett
volnaidegenekkel összeereszteni, de az nyilván jóval
alacsonyabb színvonalú küzdelmet jelentene.
Úgyhogy egyelőre megelégedett azzal, hogy tudatta velük,
figyeli őket. Mert lehet, hogy nem akarták igazán bántania
lányt – de a munkájukat még kevésbé akarták elveszteni.
– Te se fogd vissza magad velük szemben! –
figyelmeztette Mayát. – Ők ugyanúgy tudják, hogy az
életben egyetlenellenségünk sem fogja vissza magát.
Maya kurtán biccentett, és máris kezdetét vette a
következőösszecsapás.
A Vezér biztos volt benne, hogy a lány akár harminc
másodperc alatt is legyőzhette volna mindhármukat, mégis
minden küzdelem legalább két percig tartott. Egyrészt, mert
Maya szerette maga meghatározni a küzdelem tempóját,
amit Fisk nagyon is megértett. Másrészt pedig, mert
mindennek ellenére nem szerette volna sem megalázni,
sem komolyan megsebesíteni ezeket az embereket.
Bizonyos szempontból milyen erős, és közben mégis milyen
szentimentálisan gyenge...
Hoang, Fisk egyik titkára lépett be az edzőterembe, és
igyekezett olyan céltudatosan mozogni, mintha nem félne.
Nem jó jel. Senki sem szeret rossz híreket közölni.
Különösen velem.
– Igen? – vonta föl a szemöldökét Fisk.
Hoang nagyot nyelt, majd igyekezett a legsemlegesebb és
egyben leghivatalosabb hangján közölni a hírt.
– A fenébe! – csattant föl Fisk, mire a titkár riadtan hőkölt
hátra.
Tudta, hogy egyetlen ütéssel megölhetné Hoangot, és
látszott, hogy ezzel a titkár is tökéletesen tisztában van. A
Vezér azonban uralkodott magán. Muszáj volt uralkodnia
magán, ha fenn akarta tartani a világ szemében a látszatot,
hogy megváltozott.
Nyilvánosság előtt többé nem jöhetett ki a sodrából, és
azehhez vezető első lépés az volt, hogy a színfalak mögött
sem veszthette el a türelmét.
Az erő egyik legtisztább megjelenési formája, amikor az
ember képes uralkodni magán, és nem használja az erőt.
– Majd intézkedem – mondta fenyegetően halkan, majd
intett a titkárnak, hogy távozhat.
Vajon sejtette Hoang, hogy mindössze egy hajszálon múlt az
élete? Hogy mennyire közel járt hozzá, hogy kijöjjön a
sodrából, és puszta kézzel morzsolja össze?
A régi Wilson Fisk egy pillanatig sem habozott volna, deaz új
Fisknek a sajtóvisszhangra is kellett ügyelnie. A munkahelyi
balesetek, brutalitás és hatalommal való visszaélésnem
vetett volna rá jó fényt, és bár sokszor nehezére esett
elfogadni, de a világban elfoglalt helye megváltozott.
Mire a tekintete visszavándorolt a küzdőtérre, már
Amalés Lenny is a padlón voltak, Nettó azonban Maya háta
mögött állt, aki egy pillanatig Fiskre és Hoangra figyelt.
 Ahogy a pillantásuk találkozott, Nettó elsápadt.
– Nem értem hozzá! – lépett azonnal hátra, és úgy emelte
föl védekezőn a kezeit, mint egy kisgyerek.
– Mit mondtam?! – Fisk olyan volt, mint egy felbőszült bika. –
Hogy ne fogja vissza magát!
– De... elterelődött a figyelme – hadarta kétségbeesetten
Nettó, miközben a falig hátrált. – Nem akartam megüti egy
süket lányt, aki...
Eddig jutott, mikor Fisk odaért, s egyik iszonyú
öklévelszétzúzta a térdét.
A reccsenés gyomorforgató volt – Nettó sikolyai
nemkülönben.

***

Ő ilyen – gondolta Maya. – De egy kicsit mindig jobb és jobb

emberré válik.
Egy pillanatig arra számított, hogy Mr. Fisk félholtra
rugdossa Nettót, és talán volt is idő, mikor ezt tette volna,
de most szinte azonnal sikerült visszanyernie az önuralmát.
Micsoda harag van benne, és mégis milyen sok jót tesz az
emberekért!
Szegény Nettó! Most hetekig nem fog tudni rendesen
járni, és hónapokig nem lesz harcképes. Lehet, hogy soha
többé.
De Maya biztosra vette, hogy Mr. Fisk majd gondoskodik
róla. És Nettó lányai sohasem fogják megtudni, milyen közel
voltak ma ahhoz, hogy elveszítsék az apjukat. És nem is kell
megtudniuk. Mert nem vesztették el. Nem kell mindazon
keresztülmenniük, amin neki kellet.
Őket ettől megkímélte a sors.
Ahogy ezt végiggondolta, eldöntötte, hogy soha többé nem
töpreng ezen. Ugyanabba az elzárt zugba száműzi az efféle
gondolatokat, ahová az összes többit is, amikre jobb volt
nem emlékezni.
Mit mondhatott neki Mr. Hoang? Mi lelte Mr. Fisket?
Előfordult, hogy Mr. Fisk a bizalmába avatta, és olyan is,
mikor nem. Maya nem szerette, ha kihagyják valamiből,
főleg, hogy sohasem árulná el a rábízott titkokat. És
biztosvolt benne, hogy nem sok hasznára lehet Mr. Fisknek,
ha továbbra sem avatja be szinte semmibe.
A férfi azonban elképesztő módon tudta váltogatni az arcait.
Az üzletben kíméletlen volt, a feleségével gyengéd, a
riválisai szenvedésével szemben közömbös, és az
idegenekkel meglepően nagylelkű. A lány biztosra vette,
hogy érte bármire képes lenne, ugyanakkor Nettóval
szemben, aki évek óta megbízható és hűséges alkalmazottja
volt, úgy viselkedett, mint egy... De nem. Ez is olyasmi volt,
amivel kapcsolatban úgy döntött, hogy az elméje egy
félreeső szegletébe száműzi.
Miután visszatért a Fisk Toronyban berendezett szállására,
először zuhanyozni akart, de aztán győzött a kíváncsisága.
Zuhanyozni később is ráér.
Bekapcsolta a laptopját, gyorsan begépelt egy hosszú
jelszót, és már működött is a ritkán használt, titkos program.
Tudta, hogy nem szép – és nem is bölcs – dolog Mr. Fisk után
kémkedni. Ez az ember volt az, aki megmentette, aki új
életet adott neki, de... ő tulajdonképpen csak azért akart
minél többet megtudni, hogy jobban segíthessen neki. És
hogy kielégíthesse a kíváncsiságát. Vagy legalábbis ezzel
nyugtatta magát.
Miért titkol el ennyi mindent előlem? Talán azt gondolja,
hogy még nem állok készen?
Maya tudta, hogy Fisknek van egy sötét oldala is. Egy olyan
arca, amit nem sokan látnak, és még kevesebben élik túl,
hogy beszélhessenek róla. Azzal is tisztában volt, hogy a
férfi sokszor összemossa a helyes és helytelen közti
határokat, hogy a nagyobb jót szolgálhassa.
Ha hagyná, ha beavatna bizonyos dolgokba... sokkal többet
segíthetnék neki Mondjuk, hogy jobb döntéseket hozzon.
Mr. Fisk irodájában három rejtett kamera volt, de a beállított
szögek nem mindig voltak megfelelőek. Nemegyszer
előfordult már, hogy nem látta a beszélgető felek arcát, és
nem tudta leolvasni a szájukról, hogy mit mondanak. Egy
ideje tervezte, hogy újabb mikrokamerákat is telepít, és
akkor ez a problémája megszűnik, de... majd ha lesz rá
lehetősége.
És a több technológiai eszköz egyben nagyobb kockázatot is
jelentett, és Maya nem is akart belegondolni, mi történne,
ha Mr. Fisk rájönne, hogy kémkedik utána.
A férfi most egyedül ült az irodájában, kezében egy pohár
vízzel, és egy felvételt nézett a számítógépén. Maya
ráközelített az egyik kamerával, de a többszörös szűrők
miatt a kép annyira szemcsés volt, hogy kellett egy kis idő,
mire rájött, hogy mit is lát valójában.
Úgy tűnt, egy biztonsági kamera felvétele az, amin két alak
harcolt.
De milyen küzdelem volt ez!
Azok ketten elképesztő távolságokat szeltek át egyetlen
ugrással, s úgy pörögtek és cseleztek – a talajon
ugyanúgy,mint a levegőben –, mintha a fizika törvényei nem
is vonatkoznának rájuk. Az egyik alak tetőtől talpig fekete
öltözéket viselt. A másik pedig...
A másik az az ember volt, aki megölte az apját.
7

KOPOGTATÁS nélkül viharzott be.

Maya, aki még mindig a küzdelem során átizzadt öltözékét
viselte, cseppet sem illett ebbe a hatalmas és minden
vidámságot nélkülöző irodába.
Nyilván arról a bolondról akar beszélni, aki nem volt képes
követni a kapott parancsot – nézett föl Fisk. – Kár, hogy ilyen
lágyszívű. Nekem egy ennél sokkal érzéketlenebb
végrehajtóra lenne szükségem, de... van még idő csiszolni
és finomítani a lányt. És egy napon pontosan olyan lesz,
amilyenné én akarom formálni.
Már nyúlt is, hogy kikapcsolja a monitort, de elkésett vele. A
lány arckifejezése mindennél ékesszólóbban jelezte, hogy
épp eleget látott a felvételből.
– Mi ez? – kérdezte szokatlanul nyersen.
– Kértem már, hogy mielőtt belépsz, kopogj! – ráncolta a
homlokát bosszúsan a Vezér.
A lány lágyszívű volt, de távolról sem puha vagy gyáva. A
szeme sem rebbent Fisk korholása miatt, és úgy kerülte meg
az asztalt és mutatott a képernyőre, mintha tulajdonképpe
az egész hely az övé volna.
– Azért jött Mr. Hoang, hogy emiatt szóljon önnek? –
kérdezte
– Nem érdekes – kapcsolta ki Fisk a monitort, és lassan
szembefordult Mayával.Kíváncsi volt, hogy a lány meddig
mer dacolni vele.
– Számomra nagyon is az! – szűkült keskeny csíkká Maya
szeme, és vádlón bökött a most már üres képernyőre.– Az
a... az a dolog ölte meg az apámat!
– Amiért is végül az igazságszolgáltatás kezére fogjuk adni
Pókembert – bólintott Fisk. – Megígértem, és én be is tartom
az ígéreteimet. Csak ki kell várnunk a megfelelő pillanatot.
Jelen pillanatban túl sok forog kockán, semhogy
megkockáztathatnánk a nyílt háborút egy kosztümös
igazságosztóval. Viszont amint elértük a céljainkat, elég
hatalmunk és befolyásunk lesz, hogy azt tegyük, ami csak
akarunk, és akkor... eltapossuk, mint egy bogarat.
– Kivel harcolt? – biccentett a monitor felé Maya. – Kivolt az
a fekete ruhás alak, aki pont úgy mozgott, mint ő?
Fisk tudta, hogy a lány remek megfigyelő, de még így is
elképesztette, mennyire sok részletet volt képes elraktározni
alig néhány pillanat alatt. Sokszor a legapróbb dolgokból is
képes volt helyes következtetést levonni, és amit
egyszerlátott, azt bármikor felidézni és hibátlanul
leutánozni.
De... ez valami új volt.
Lehet, hogy számára minden kép olyan, mint egy lementett
fotó, amit bármikor elővehet, és a legapróbb részletekig
minden szögből áttanulmányozhat? Elképzelhető, hogy az
évek során ennyire kifinomulttá vált a fotografikus
memóriája?
Fisk felsóhajtott. Ez nem olyasmi volt, amibe be kellene
avatnia a lányt. Szerette volna, ha továbbra is fenn tudja
tartani Maya Pókember iránt érzett gyűlöletét, de az ilyen
szélsőséges érzelmek, főleg mikor ekkora elszántsággal
párosulnak, gyakorta inkább már hátráltatják, mint segítik
az embert.
De ha semmit sem mondok neki, az mindenképp több kárt
okoz, mint amennyi hasznot hajt.
– Csukd be az ajtót, és ülj le! – intett az egyik szék felé.–
Elmondok mindent.

***
MAYA magában elégedetten mosolygott. Kockáztatott, és a
hazardírozása most kifizetődött.
Először tartott tőle, hogy túl sokat mond, amivel elárulhatja
magát, de úgy festett, Mr. Fisk nem fogott gyanút. Főleg,
mivel igen nagyra tartotta a képességét, hogy bármit is
látott, azt hibátlanul megjegyezte, és bármikor képes volt
utánozni.
Amint leült, a férfi bekapcsolta a monitort, lenyomott
néhány billentyűt, és lejátszotta a felvételt. Maya szinte
magába itta a látványt, és a legapróbb részleteket is
megjegyezte. Olyan elmélyülten figyelt és tanult, hogy
néhány percre minden más megszűnt a számára.
Aztán ahogy a felvétel véget ért, Mr. Fisk lassan
megcsóválta a fejét.
– Pókember olyan problémát jelent, amitől csak akkor
fogunk megszabadulni, ha valahogy elérjük, hogy távozzon.
Vagy New Yorkból, vagy...
– Vagy az élők sorából – bólintott a lány. – Én az utóbbi
megoldást választanám. Azok után, amit az apámmal tett...
– Azok után, amit az édesapáddal tett, téged semmiképp
sem hagynálak ki a döntésből, és annak kivitelezéséből –
érintette össze az ujjhegyeit Fisk. – Nyilvánosságra hozzuk a
gaztetteit, pellengérre állítjuk, megalázzuk, és teszünk róla,
hogy megkapja a jogos büntetését, de... csak a megfelelő
időben.
– És ki az a fekete ruhás alak a felvételen? – vonta föl a
szemöldökét Maya. – Aki pont úgy mozog, mint Pókember.
És bár nem mondta ki, de tudta, hogy ő is képes lenne
pontosan úgy mozogni, mint Pókember. Persze megfelelő
eszközök nélkül nem tudna fölmászni egy függőleges falon,
és a kezéből sem tudna hálót lőni, de a mozdulatait, az
ütéseit, rúgásait és hárításait tudná utánozni.
Mikor eljön a leszámolás ideje, ez a maszkos szörnyeteg
hozzá sem fog tudni érni, ő azonban képes lesz végezni
vele. Minden, Pókemberről készült és beszerezhető felvételt
megnézett már, és szinte már jobban ismerte az ellensége
harci stílusát, mint ő maga.
Mostanra eljutott oda, hogy ösztönösen is úgy mozgott, mint
Pókember.
–A feketeruhás olyasvalaki, akit én képeztem ki,
hogyszembe tudjon szállni Pókemberrel – mondta Fisk
csöndesen.
– De... én is azért tanulok és képezem magamat, hogy...
–Ez igaz, de te túlságosan is fontos vagy a számomra,
semhogy kockára tegyem az életedet. Különösen most,
mikor arra van szükségem, hogy itt legyél mellettem. Ez az
ember majd magára tereli Pókember figyelmét, így
közbenmi más dolgokkal foglalkozhatunk.
– És ezekre az ugrásokra hogyan lehetett megtanítani?
Az emberfölötti képességei...
– Számos országban vannak kapcsolataim és
érdekeltségeim – szakította félbe Fisk. – Ezek közül nem
egyben sokkal rugalmasabbak a genetikai és orvosi
kísérletekre vonatkozó törvények, mint az Államokban. Azt
azonban sohasem engedném, hogy rajtad is hasonló
kísérleteket hajtsanak végre, Maya! Ahhoz túlságosan is
fontos vagy nekem! Ezaz ember... ő csak egy eszköz, amit
használunk, és ami idővel elhasználódik.
– Hogy hívják? – nézett rá merőn a lány.
– Ezt nem szeretném elmondani – csóválta meg a fejét Fisk
–, de tudom, hogy ha akarod, úgyis kideríted. Az elszántság,
bár elképesztő hajtóerő, nemegyszer inkább csak teher az
ember számára. A fekete ruhás férfi neve Michael Bingham.
Aztán a monitor felé biccentett.
– Ha elküldöm a dossziéját, és a róla készült felvételeket,
megígéred, hogy ennyiben hagyod a dolgot?
Maya egy hosszú pillanatig a lehetőségeit mérlegelte, aztán
bólintott. Abban azonban ő maga sem volt biztos, hogy ezt
valóban így is gondolja-e. Azonban pillanatnyilag szinte
bármire rábólintott volna, csak hogy többet
megtudhassonerről a titokzatos, feketébe öltözött alakról.
 – Még ma este átküldöm a dossziéját– mondta Fisk.–
Cserébe azt kérem, hogy maradj távol tőle! Az az
emberveszélyes. És amennyire tudom, bár korábban is elég
labilisvolt, a módosítások, amiknek alávetette magát, és a
kiképzése... csak még instabilabbá tették.
– Értem – bólintott Maya.
És ha esetleg visszanézi az erről a beszélgetésről
készült felvételt, Mr. Fisk azt fogja látni, hogy tulajdonképp
nem egyeztem bele semmibe.
– Amíg nem érjük el a céljainkat, addig Pókember Bingham
gondja, nem a tiéd – tette hozzá Fisk hűvösen.
Maya egy bólintással nyugtázta a dolgot, aztán fölállt, hogy
kisétáljon. Az ajtóban azonban megállt egy pillanatra.
– Mitől lett olyan ideges, mikor Mr. Hoang meghozta
ezzel kapcsolatban a hírt?
Fisk szája megvonaglott egy pillanatra, ahogy a visszafojtott
indulattal küzdött.
– Mr. Hoang valami mással kapcsolatban hozott híreket –
mondta, majd mielőtt a lány rákérdezhetett volna, tiltón
emelte föl a mutatóujját. – Egy oroszokkal kötött fontos
megállapodásról volt szó. Semmi olyasmi, ami miatt
aggódnod kellene.
Maya tudta, hogy hazudik. Mikor néhány perccel azután,
hogy befejezték a küzdelmet, bekapcsolta a kis kameráit,
Fisk már ezt a felvételt nézte, és nem holmi orosz
olajmilliárdosok miatt dühöngött.
Ez a Bingham valószínűleg nem csupán a megoldás, de
a probléma része is.
Úgy döntött, előbb gondosan áttanulmányozza a maszkos
férfi dossziéját, aztán eldönti, hogyan tovább. Mertminden
hűsége és elfogultsága ellenére vallotta, a háborúban
minden megengedett.
Főleg, ha azt a háborút Pókember ellen vívják.
8

– TALÁN untat a munka? – kérdezte Theodore Peyton.

– Ébren vagyok! – pattant föl Peter az asztala mellől, és
igyekezett kidörzsölni a szeméből az álmot.
Csak ezután értette meg a célzást, és érezte, ahogy
elvörösödik a szégyentől.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha nem kellene
titokbantartania, hogy ő Pókember!
Minden alkalommal, mikor May néni úgy gondolta, hogy az ő
szeleburdi unokaöccse egy nap még a fejét is elhagyja
valahol, erős késztetést érzett, hogy közölje vele, szó sincs
feledékenységről vagy pontatlanságról, épp csak életeket
mentett, és szuperbűnözőkkel csatázott. Minden
alkalommal, mikor Harry úgy érezte, hogy Peter Parker nem
veszi komolyan a barátságukat, örömmel elmagyarázta
volna neki, hogy épp nem ért rá beülni valahová egy kávéra
meg egy kis beszélgetésre, mert pont New Yorkot próbálta
megmenteni valami kosztümös ámokfutótól.
És most már Peyton is... Nyilván úgy gondolja, hogy tegnap
sokáig buliztam, és most akarom kialudni magam.
Theodore Peyton igazán pedáns ember volt, aki még
vasárnap is öltönyt viselt, és hozzá olyan szorosra kötött
csokornyakkendőt, amivel kenyeret lehetett volna szelni. Sőt
lehet, hogy még fát is.
A magas, szinte kórosan sovány férfi a gondosan
elválasztott és félrefésült hajával, és kis kerek
szemüvegével úgy nézett ki, mint valami tizenkilencedik
századi tanító. És abbólis az a kellemetlenebbik fajta, aki
nádpálcával verte a diákjai fejébe a görög igeragozás
szabályait.
Peyton, Peterhez hasonlóan tudós volt, ezenfelül ő kezelte a
labornak kiutalt összegeket, így mindig aznap derült ki,
hogy maga is fehér köpenyt húz-e, vagy valamelyik
sarokban ücsörög majd, és számlákat meg kimutatásokat
bogarászik. A tudományos munkát a laboratórium vezetője
irányította – az az ember, aki, ha tudományról volt szó, alsó
tagozat óta segített Peternek –, a pénzügyekért azonban
teljes egészében Theodore felelt. És ő bizony nem csupán a
fogához verte a garast, de az utolsó cseppig ki is facsarta az
amúgy is alulfizetett alkalmazottakat.
Peter márbeletörődött, mert imádta a tudományos munkát,
és szerette a főnökét, de sokszor még ő is úgy érezte, hogy
ez azért nem éri meg.
– Biztosra veszem, hogy számos olyan hely van, ahol
szívesebben lennél egy napfényesvasárnap délután, mint
itt– fanyalgott Peyton. – És lehet, hogy ez a fajta munka nem
elég szórakoztató neked, de azért jelezném, hogy az
alvásért itt nem fizetünk.
De nem is órabérben dolgozunk, különben már gazdag
ember lennék! Csak ezen a héten vagy hatvan órát húztam
le idebent!
Igaz, szívesen is jött, és nemcsak a pénz miatt. A munkájuk
fontos volt, de abban ő is egyetértett Peytonnal, hogy most
bárhol máshol szívesebben lett volna.
A laboratórium kicsit úgy nézett ki, mint Peter szobájának
nagyobb és sokkal jobban felszerelt mása. A munkapadok és
számítógép-terminálok közt tucatnyi folyamatbanlevő
projekt és félkész prototípus pihent, és a hely egy kicsit
olyan hangulatot árasztott, amiről az emberek egy őrült
tudós laborjára szoktak asszociálni.
– Vettem az adást, Theodore – biccentett Peter. – Tegnap
éjjel sokáig fönt voltam, de... mindjárt megyek vissza
dolgozni.
– Megint az álmatlanság? – kérdezte Peyton, de a hangjában
szemernyi jókedv vagy együttérzés sem volt.
Peter már épp elégszer használta az álmatlanságot
kifogásképp, hogy a felettese már ne vegye komolyan.
Tulajdonképpen nem is bánta, hogy vasárnap is dolgoznia
kell. Végre megjöttek az új, szintetikus neurális relék
teszteredményei, amiket valakinek mihamarabb át kell
bogarásznia.
Számára ez nem csupán munka volt, hanem egyben
izgalmas kihívás is. Az itt folytatott kutatások emiatt egyre
inkább a figyelem középpontjába kerültek, és számítani
lehetett rá, hogy hamarosan jelentős áttörést érnek el a
teljesen működőképes, neuron vezérlésű végtagprotézisek
terén.
Olyan dolgokra voltak képesek, amikkel korábban senki sem
boldogult, és hamarosan emberek millióinak teheti jobbá és
elviselhetőbbé az életét. Már azzal egy vagyont keresnének,
ha csak a háborús veteránok és a hadsereg megrendelésére
szállítanának.
Pókembernek lenni is ugyanilyen fontos volt – épp
csakmásként. Sohasem vágyott emberfölötti képességekre,
és még kevésbé akart kosztümös igazságosztó lenni.
Ellenben gyermekkora óta szeretett volna kutatóként
dolgozni, és olyan dolgokban részt venni, melyekkel
megváltoztatják a világot.
És bár tény, hogy a nagy erő nagy felelősséget is jelentett,
de vajon a tudomány nem egyfajta hatalom-e? És ha így
van, ez nem azt jelenti-e, hogy ugyanúgy felelősséggel
tartozik az itteni tevékenységéért, mint azokért a dolgokért,
amiket éjszaka művel a házak közt hálóhintázva?
Az esetek többségében szeretett Pókember lenni, és sokszor
csak akkor érezte igazán szabadnak magát, mikor felöltötte
a vörös-kék öltözékét. Ugyanakkor az utóbbi időben egyre
többször érezte úgy, hogy Hálószövőnek lenni nem csupán
része az életének, hanem lassan teljes egészében kitölti azt.
Szinte megállás nélkül gazemberek ellen harcolt, és azok
nemhogy fogytak volna, hanem egyre csak többen lettek.
És még azok is, akiket végre rács mögé juttattam, folyton
visszajönnek...
Tény, hogy az évek alatt számtalan életet mentett már meg,
de például, ha tegnap este otthon marad tévézni, Andy még
mindig élne. Azokról nem is beszélve, akik aközben sérültek
vagy haltak meg, miközben ő Rengetőt, Elektrót vagy éppen
Skorpiót próbálta meg hidegre tenni.
Vajon Pókember megoldja, vagy éppenséggel vonzza a bajt?
Vajon azzal, amit csinálok, nem pont én okozok-e még több
gondot?
– Ha nem érzed úgy, hogy képes vagy megbirkózni a
feladattal – köszörülte meg a torkát Peyton, egy villanás
alatt visszarántva őt a jelenbe –, nyilván találok valaki mást,
aki hajlandó lesz az értékes idejét ennek a fontos feladatnak
szentelni.
– Semmi szükség rá, hogy egy újabb szegény rabszolgát
állítsunk munkába! – legyintett Peter. – Adj egy félórát, és
már kész is leszek az elemzéssel!

***

HARMINC perccel később, mikor besétált Peyton irodájába, a

csokornyakkendős tudóst az egyik monitor előtt
találta.Éppen a mesterséges idegpályák modelljeit
ellenőrizte, immáron sokadszor.
– Már fel is töltöttem az eredményeket – mondta Peter.
Peyton egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, majd egy új
fájlt nyitott meg a számítógépén. Vékony ujjai ide-oda
cikáztak a billentyűzeten, ahogy villámgyorsan ellenőrizte,
majd a jelenleg futtatott modellben integrálta a Peter által
generált adatokat.
A képernyőn animált karok keltek életre, és egy rajzolt
emberi testhez csatlakoztak. A végtagok, a törzs és az agy
közötti információáramlást fénynyilak jelképezték, s néhány
újabb gombnyomás után lassan nyílva és záródva a kezek is
életre keltek.
 – Úgy tűnik, valóban jó munkát végeztél –
hümmögöttPeyton. – Remélem, hogy azért nem nagyon
zavartam meg a délutáni szunyókálásodat...
– A főnök ötletei valóban elképesztőek – bólogatott Peter,
aki már nem is hallotta Peyton piszkálódását. – Ez
ittlenyűgöző!
– Az. És el kell ismernem, te is elég sokat hozzáteszel a
közös munkához, Parker. Jó fejed van, és a képességeid sem
hagynak kívánnivalót maguk után. Nekem az
elkötelezettségeddel vannak problémáim. Soha nem lenne
szabad szem elől tévesztened, hogy mi itt egy magasabb
célt szolgálunk, és nem örülnék, ha ennek a félvállról vett
munka lenne a kerékkötője! Tudod, hogy te vagy saját
magad legnagyobb ellensége?
Tudván, hogy miféle ellenségekre tett szert az elmúlt
éveksorán, Peter azt kívánta, bár így lenne. Mert önmagával
bármikor sokkal szívesebben szembenézett volna, mint
mondjuk, Rinóval.
– Vettem az adást, Ted.
– A nevem Theodore, amint azt te is nagyon jól tudod, és a
szellemesnek szánt megjegyzéseid nem érnek föl hozzám.
És nem árt, ha azt is tudod, hogy a hozzáállásod miatt –
annak ellenére, hogy értékes munkatárs is tudsz lenni – már
rég megszabadultunk volna tőled, ha a laborvezető nem
kedvelne annyira, és nem értékelné az erőfeszítéseidet.
Peter annyira belemerült a számítógépes szimulációba –és
olyan látványosan eresztette el a füle mellett Peyton
monológját –, hogy csak késve figyelt föl rá, hogy valaki más
is belépett a laborba.
Nem először szerette volna már, ha a pókösztöne nemcsak
a veszélyes, de a ciki helyzetekre is figyelmezteti. Akkor
talán úgy intézhette volna, hogy ez a csinos, fiatal nőne
hallja, ahogy Peyton épp a földbe tapossa.
– Á, kiváló! – bólintott Theodore, ahogy észrevette a
nőt.– Peter, a hölgy az új segédasszisztens, Anika Adhikari.
Egyebek mellett a technikai ismeretei is elégségesek, hogy
segítségünkre lehessen az adatfeldolgozásban. Anika, az úr
Peter Parker, korábbi segédasszisztens, jelenleg alkalmazott.
– Ez a te szádból szinte izgalmasan hangzik – vigyorodott el
Peter.
– Üdv! – nyomott el egy gyors mosolyt a lány.
Peyton, mint rendesen, most sem értette a feléje
irányulószarkazmust.
– Peter, kérlek, vezesd körbe Anikát! Hadd ismerkedjen egy
kicsit a laborral, aztán pedig akár neki is állhat feldolgozni
az előbb lefuttatott tesztek eredményeit. Fontos, hogy
mihamarabb a csapat hasznos tagja lehessen!
–Meglesz – biccentett Peter.
És közben úgy kell tennem, mintha nem látnám, milyen
észveszejtően csinos ez a lány...
No, nem mintha a lány kihívóan viselkedett volna –
hosszú, sötét haját laza lófarokba kötötte, és egy régi
farmert meg egy kopott pókemberes pólót viselt. De
bármennyire is próbált átlagosnak és szürkének látszani, a
gyönyörű, szívalakú arcával és hatalmas, barna szemeivel
úgyis egy pillanat alatt meghódított mindenkit.
– Hallottam, hogy Mr. Peyton leszúrt – mondta a lány,
miután kiléptek Peyton irodájából. – Úgy értem, nem
akartam hallgatózni, és tényleg csak véletlenül hallottam,
de... szóval szerintem nem kellett volna így
megszégyeníteni téged.
– Biztos, hogy nem pszichológus vagy? – kacsintott
Peter.
– Megfogtál – nevette el magát a lány. – Én csak...
nemszeretem a kínos helyzeteket. És tudom, hogy a projekt
vezetője igen jó véleménnyel van rólad, de ez a másik...
– Theodore Peyton. De magunk közt csak Theo. De lehetne
Othe is, mert mikor az ember meglátja, rögtön aztgondolj,
hogy Ó, te jó...
– Ez büntetett! – csóválta meg a fejét Anika.
– Ó, ez még csak a bemelegítés volt! – emelte föl védekezőn
a kezét Peter. – Bár tulajdonképp nem is olyan rossz ember
Theo. Épp csak lassan az agyára megy, hogy a lehető
legköltséghatékonyabb munkát végeztessen velünk, és
közben az utolsó csepp kreativitást is kifacsarja belőlünk.
Amiért néha valóban meg tudnám fojtani, de mégsem
teszem, mert tudom, hogy nélküle még a villanyszámlát
sem biztos, hogy ki tudnánk gazdálkodni.
– És ez a remek ember most azt hiszi, hogy lógós vagy–
mosolyodott el a lány. – Értem. Mi lenne, ha megmutatnád a
menő cuccokat, amin dolgoztok?
– Hölgyeim és uraim, a menő cuccok megmutatása
napirendi ponthoz értünk! – hajolt meg színpadiasan Peter. –
Vasárnap lévén ma elég csöndes a labor, de tudnod kell,
hogy a legtöbb nagy horderejű felfedezésre épp hétvégén,
és általában délután vagy este kerül sor! Megadom a
telefonszámomat, ha esetleg egy ilyen pillanatban nem
tudod, mit kellene tenni, és szükséged lenne valakire, aki
segíthet. A főnökről tudnod kell, hogy ő gyakorlatilag itt él,
nem eszik, nem alszik, és olyan munkabírása van, ami
egyszerre lenyűgöző és hátborzongató.Ha itt fogsz dolgozni,
az azt jelenti, hogy nagyon okos vagy, de mikor vele
beszélsz, úgy érzed, hogy nem jó helyen jársz, mert te
tulajdonképp nem is vagy olyan okos, hogy szabad lenne itt
dolgoznod. Azt javaslom, hogy ezt az érzést majd
mihamarabb építsd le magadban, és fogd fel úgy, mint az
itteni beavatási szertartás részét. És Peytonnal ellentétben a
főnök tényleg nagyon jó fej, és szándékosan soha nem
viselkedik úgy, hogy az embernek attól kisebbségi érzése
támadjon.
– Hidd el, már alig várom, hogy találkozzak vele! – csillant
föl Anika szeme. – Legutóbb az elektorenkefalográfiával
kapcsolatos elméletét olyastam, és még mindig nemtudom
elhinni, hogy én kaptam meg az itteni gyakornokiállást.
– Hová jársz egyetemre?
– Az Empire State Universityre.
– Én is oda jártam – vigyorodott el Peter. – Ó, és...
klasszpóló!
– Remélem, érzed a dolog iróniáját! – nevette el magát a
lány. – Szerintem a tudósok az igazi szuperhősök.
– Igen, ott vannak a legjobbak közt – biccentett Peter.–
Egyébként a teakonyha arra van, de előre szeretnélek
figyelmeztetni, hogy a mélyhűtött granola tiltólistán van,
mertPeyton valamiért imádja, és mindig darabra pontosan
tudja, hogy mennyi volt előzőleg a fagyasztóban.
– Nem sok esély van rá, hogy ráfanyalodjak a fagyasztott
granolára, de azért köszönöm a figyelmeztetést...
Miután körbevezette a laborban, az egyik szabad
terminálhoz ültette a lányt, aztán új profilt és jelszót is
létrehoztak neki, majd megmutogatta, mely fájlokkal kell
majd dolgoznia.
– Az alapokkal kezdjük – mondta. – Ma semmi
olyanfeladatot nem kapsz, amitől visszavonulót kellene
fújnod, és közben a munkahelyi szakzsargonba is
beletanulsz. Aztán jöhetnek a menőbb feladatok. És ezt
mindig tartsd szem előtt, mikor valami könnyed szórakozást
tervezel, mondjuk egy vasárnap délutánra...
– Ha nem itt lennék, most épp tanulnék – legyintett
alány. – Ilyen a nagyvárosi élet. És... te? Lefogadom,
hogytegnap este buliztál! Vagy valami szuper randi jött
össze?
Ez volt az a pillanat, mikor meg kellett volna említenie,
hogy barátnője van. De jólesett neki Anika érdeklődése,
ésegyszerűen nem volt szíve rögtön lehűteni a kedélyeket.
– Csak a barátaimmal lógtam – mondta végül.
Bőven lesz még ideje mesélni a lánynak MJ-ről.
Demajd csak később.
9

MJ imádta a pörgős újságírólétet, amit mintha egyenesen

neki találtak volna ki.
A vasárnap javát a cikk megírásával, majd átírásával
töltötte, hogy aztán kora este elküldje a többször is
átfogalmazott irományt Robbie Robertsonnak, a Hírharsona
főszerkesztőjének.
Aztán a főszerkesztő titkárnője telefonált hétfőn reggel,
hogy Mr. Robertson még aznap délután személyesen is
szeretne vele találkozni.
És most, délután kettő óra öt perckor itt állt a főszerkesztő
irodája előtt.
– Egy kis késésben van – jegyezte meg Mr. Robertson
titkárnője –, de nem annyira, mint általában. Ami azt jelenti,
hogy szerencséje van, mert most már tényleg csak percek
kérdése, és itt lesz!
MJnem bánta, hogy egy kicsit várnia kell. Ha még egy félóra
múlva is itt kell ücsörögnie, és egy ócska műanyag pohárból
kell odakozmált és jéghideg kávét iszogatnia, azt már bánni
fogja, de a pár perc egyelőre nagyon is rendben volt. Mert
így máris lehetősége nyílt, hogy egy kicsit magába szívja a
szerkesztőség légkörét. A telefonok egyfolytában csöngtek,
a billentyűzetek egyfolytában kopogtak, az emberek
megállás nélkül beszéltek... majd egy nő rohant át a
sajtószobán, a kezében egy nagy paksaméta papírral,
aminek olyan hangulata volt, mintha egy újságírókról
készültfilm valamelyik jelenetébe csöppent volna.
Pedig tudta, hogy pillanatnyilag semmi különös nem történt,
és ez csak egy szokványos hétfő délután az újság
szerkesztőségében.
Sehol egy szaftos politikai botrány, momentán idegen
inváziós sereg sem tűnt föl a Times Square-en, és a média
sztárjai sem keltettek világméretű felzúdulást.
Ez is csak egy olyan hétfő, mint az összes többi, és mégis
nagyon más. Mert lehet, hogy holnaptól ennek itt már én is
a részese leszek!
Muszáj volt, hogy így gondolja, hiszen egy főszerkesztő
nyilván nem hívatja be csak azért, hogy személyesen
közölje vele, nem alkalmazzák. Úgyhogy biztosan meg
fogjakapni az állást. Meg kell, hogy kapja az állást!És
onnantólkezdve ő New York egyik legfontosabb napilapjánál
leszújságíró!
MJ annak idején a középiskolai újságba, majd pedig
azegyetemi lapba is írt, ami– tekintve, hogy később
zsurnalisztikát tanult – jó ujjgyakorlat volt.Viszont miután
lediplomázott, nem próbált azonnal munkába állnimint
újságíró.
Az élete épp elég zűrös volt akkoriban, elsősorban, mert
Peter barátnője volt. És bár ez bárki más számára
szánalmas kifogásnak tűnhetett volna, de Peternek
segítségre volt szüksége.
Sőt ha egész őszinte akarok lenni, egy teljes munkaidős
menedzserre volt szüksége, hogy a munka és a magánélet
mellett arra is maradjon ideje, hogy majdnem heti
rendszerességgel megmentse a várost.
Pókember barátnőjének lenni, és az első sorból figyelni
ajelmezes hősök világát eleinte lélegzetelállító volt. De most
már többet akart. Saját célokat és eredményeket.
És közben sem hagyta abba az írást, bár éveken át csak
mint szabadúszó külsős dolgozott pár hetilapnak, és
időnként egy-egy fajsúlyosabb tényfeltáró riporttal is
előrukkolt valamelyik felkapottabb online portálon. Azonban
ezek csak apró lépések voltak, amik mind az állandó,
főállású újságírói státus felé vezettek. Mert az online
újságírásból egész elfogadhatóan megélhetett volna, de ő
mindenáron ki akarta venni a részét a szerkesztői munkából,
ahol bármelyik percben beüthetett a mennykő, és akkor...
Akkor Történelmet csinálunk! Előállunk az Igazsággal!
Feltárjuk a Titkokat! És én ott akarok lenni, mikor ez
megtörténik! Nem az első sorból akarom nézni, hanem a
részese akarok lenni!
És az igazat megvallva nem volt könnyű úgy élni
Petermellett, aki mindennap valami nagy és fontos dolgot
tett, hogy közben ő – ha csak a maga módján is – nem
próbálta ugyanezt elérni.
– MJ, ugye?
Ahogy felnézett, egy ismerősnek tűnő, sötét hajú, szigorú
tekintetű nő állt meg előtte, s máris kezet nyújtott.
– Ha megengedi, ezt most elveszem – biccentett a
kávéspohár felé. – Itt mindenki túl elfoglalt ahhoz, hogy
észrevegyék, pénteki kávét isznak, de remélem, ön nem
ivott belőle túl sokat!
MJszó nélkül átadta a poharat, és igyekezett tudomást
sem venni a gyomra háborgááról.
– Nem annyit, mint ihattam volna – kelt ki a fotelből.– De
lehet, hogy ennyit sem kellett volna. Elnézést, de...
találkoztunk már?
– Betty Brant vagyok – mosolyodott el a sötét hajú, csinos
nő. – Én jól emlékszem önre azokból az időkből, mikor Peter
Parker még fotóriporterként dolgozott nekünk. Ön a
felesége, igaz?
– Annyira azért ne szaladjunk előre! – nevette el
magátMJ zavartan. – A barátnője vagyok.
– Robbie nekem is ideadta a cikkét véleményezésre – váltott
Brant könnyedén témát. – Neki nagyon tetszett, de mivel a
városi hírekkel foglalkozó osztály hozzám tartozik, én is
kíváncsi voltam rá. És meg kell mondjam, Robbie-nak igaza
volt.
– Azt a...! – csúszott ki MJ száján. – Hát... köszönöm!
– Munkát fog ajánlani önnek. Én átnéztem a korábbi írásait
is a Wreckerben és a Breakthroughban, és azt hiszem, nem
tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy ön nem fog
megelégedni a kis online portáloknak való írogatással. A
Hírharsonával beléphet a felső ligás újságírás világába,
úgyhogy éljen a lehetőséggel! Annak idején én titkárnőként
és telefonos munkatársként kezdtem, aki a bejövő hívásokat
fogadta, úgyhogy van némi tapasztalatom a kemény és
elkötelezett munka műfajában. Ha kitart az eddigi elvei és
stílusa mellett, úgy hiszem, nem kell hozzá sok idő, hogy
felfigyeljenek önre.
MJérezte, hogy fülig elpirul. Azok után, hogy olyan sok időt
töltött Peter árnyékában, jó volt érezni, hogy végre a saját
érdemei alapján is elismerik.
– Nagyon kedves öntől, hogy ezt mondja!
– Azért nem árt, ha tudja, hogy ezt nem kevés önös
érdekből is mondom! – nevette el magát Betty. – Bár ez a
műfaj tényleg sokat változott azóta, hogy a
Hírharsonánáldolgozom,de ez elsősorban még mindig a
férfiak világa.A korábbi szerkesztőnk, J. Jonah Jameson nem
is nagyon akart változtatni ezen, Mr. Robertsont azonban
más fából faragták. Ennek ellenére nekem még mindig az a
célom, hogy annyi belevaló női újságírót gyűjtsek ide,
ahányat csak lehet!
Udvarias tisztelgésre emelte a kávéspoharat, majd
egykönnyed mozdulattal a kukába ejtette.
– Ha bármire szüksége lenne, csak szóljon!
MJ-nek még elköszönni sem volt ideje, mikor a főszerkesztő
titkárnője már integetett is, hogy Mr. Robertson fogadja.

***

– NAGYON tetszik a cikke! – mondta Robbie Robertson.

Az őszülő halántékú, szemüveges, sötét bőrű férfi a
negyvenes évei elején járhatott, és volt valami a
pillantásában, amitől MJ-nek olyan érzése támadt, hogy a
főszerkesztő már többször is oda-vissza megjárta a hadak
útját.
Aztán Robertson elmosolyodott, és a kemény, tapasztalt
profi helyett hirtelen egy barátságos, középkorú férfi ült vele
szemben.
Az, hogy kinyomtatta MJ cikkét, azt sugallta, hogy ő
mégabban a korban kezdte az újságírói pályafutását, ahol az
információt papíron tárolták. Ami az új, digitális világban
szinte fellengzős luxusnak számított.
Itt-ott aláhúzott pár dolgot, a lapszélekre pedig
megjegyzéseket firkantott. MJ cseppet sem bánta a dolgot,
sőt kifejezetten hálás volt érte, hiszen itt most egy
hozzáértő véleményezte az írását, de azért egy kicsit
megszeppenve látta, hogy majdnem több volt a piros
belejavítás, mint maga a gépelt szöveg.
– Ön, kisasszony, nagyon jól ír – bólintott a szerkesztő–, bár
azért akad néhány sor, ami egy kicsit recseg-ropog, és az
embernek az az érzése, hogy ezekkel máris egyenesena
Pulitzer-díjat szerette volna célba venni. Ami alapjában véve
nem baj, de a stílusnak akkor is egységesnek és érthetőnek
kell maradnia. Ne a díszes szóvirágok szerezzék meg az
embernek az elismerést, hanem maga a történet!
– Tudom, hogy még sokat kell tanulnom... – kezdte, de
Robertson egy legyintéssel elintézte a dolgot.
– Persze. Nekem is. Pedig én már elég régóta vagyok ebben
a szakmában. De olyan újságíró még nem született, akinek
egy túlbuzgó szerkesztő ne tudott volna akár minden egyes
szavába belekötni! Viszont ha nem szereti a kritikát, vagy
hogy megmondják önnek, hogy mit és hogyan kellene és
tudna jobban csinálni, akkor a Hírharsona sajnos nem a
legideálisabb hely az ön számára.
– Értem...
– Az általunk felkínált állás lehetővé tenné, hogy a kiadott
feladatok és megírandó cikkek mellett saját oknyomozó
riporteri munkára is jusson ideje, Miss Watson. Ami azt
hiszem, igazán illene önhöz. Olvastam a netes cikkeit, és
ahogy már említettem, elég régóta vagyok újságíró, hogy
felismerjem a tehetséget.
 Majd egy hosszú, értő pillantást vetett a lányra.
– Ugye Fisket akarja elkapni?
– Vanpár ígéretes nyom, amin elindulhatok – bólintottMJ.
–És biztos vagyok benne, hogy...
– Nézze, itt nagyon sok olyan ember dolgozik, akik Fisk
fejére pályáznak – szakította félbe Robertson. – Olyanok,
akiknek már több a tapasztalata, és az évek során némi
hírnevet is szereztek. Hiteles újságírók. Akik ugyanakkor
azzal is tisztában vannak, hogy egyetlen lapszámot sem
lehet csupa vezércikkel megtölteni, és ahhoz, hogy a lap
talpon maradjon, hirdetőkre és színes cikkecskékre is
szükség van.Divattanácsok,pletykarovat, organikus
tejtermékek reklámjai... egyelőre efféle munkát tudok önnek
kínálni. Én nemhajszolom a Vezért. Az valaki más dolga,
márpedig, ha az ember más feladatát végzi, akkor nincs
ideje a sajátjára.
Ismét ugyanaz a jelentőségteljes pillantás következett.
– Remélem, világosan fogalmaztam.
– Igen – válaszolt MJ, aki értette a játék szabályait, de nem
hagyta magát megfélemlíteni, és állta a férfi pillantását.
Robertson elmosolyodott, mire a lány is megnyugodott egy
kicsit.
– Tegye azt, amire felfogadom, és ha elég jól végzi a
munkáját, idővel a hírlap hierarchiájában is feljebb kerülhet.
A legjobbakkal még ez is megeshet – tette hozzá
mosolyogva, aztán a lány elé tolta a javított cikket. –
Egyelőre még nem ön a legjobb, de máris elég jó, így
elvárom öntől, hogy még jobb legyen, Miss Watson! És ha
kellő mennyiségű időt és energiát fektet ebbe a munkába,
jól és megbízhatóan dolgozik, és még szerencséje is van...
nem látom, miértne lehetne egy nap ön a legjobb.
– Értem – állt föl a székéből MJ. – Köszönöm, uram!
– Szólítson Robbie-nak – mosolyodott el a férfi. – Engem
csak azoknak kell uramnak szólítani, akikkel nagyon
összerúgtam a port. Amire az ön esetében nem került sor.
Úgyhogy azt javaslom, olvassa el a megjegyzéseimet,
tanuljon, amiből lehet, és nyugodtan hagyja figyelmen kívül,
amikor tévedtem. Legyen itt holnap reggel nyolckor,
egyeztessen a titkárnőmmel... és kérem, kifelé menet csukja
be maga mögött az ajtót!
MJmosolyogva csapta a hóna alá a paksaméta papírt,és
kisétált.
Megvan! Megkaptam az állást!
Nem pont azt az állást, amire vágyott, de annak is eljön az
ideje. És teljesen megértette Mr. Robertson...
Robbieálláspontját. Azért vették föl, mert jó újságíró, aki itt
mégjobb lehet, és egy napon... a határ csak a csillagos ég!
Nem fogom elszúrni. Ha színes hírekkel kell kezdeni, hát
azokkal kezdem, és aztán...
Mindent a maga idejében.

***

BETTY Brant kukkantott be Robbie Robertson irodájába.

– Szerintem remekül be fog válni – mondta.
– Mindenki hátán púp lesz, aki addig nem nyugszik, míg ki
nem hozza a maximumot egy cikkből – vigyorodott el a
főszerkesztő. – Úgyhogy igen, szerintem is.
10

NEM sokkal napnyugta előtt érkezett, mindenre elszántan,

és még távcsövet is hozott magával. Tetőtől talpig feketét
viselt, könnyű, kényelmes öltözéket, ami rejt, de harc
közben nem jelent akadályt. Az ujjatlan bőrkesztyűk óvták a
tenyerét és a kézfejét, de nem gátolták az apró, finom
mozdulatokban.
Készülődés közben Maya az álmain töprengett, melyekben
egy kéznyomot viselt az arcán.
Lehetne ez a szimbólumom. Egy jelkép. Mint a pók annak az
átkozott gyilkosnak az esetében.
Aztán gyorsan elhessegette az ötletet, de teljesen nem
tudta kiverni a fejéből.
Egy csomag kesudiót is csomagolt arra az esetre, hagyorsan
magas fehérjetartalmú ételre lenne szüksége, és két palack
vizet is, mert ha nem ivott eleget, mindig elálmosodott, és
azt most nem engedhette meg magának.
Ezzel az alakkal szemben semmiképp.
A távcső segítségével lassan végigpásztázta az épületet, és
a pillantása végül a célpont apartmanjának ablakán
állapodott meg. A Fisktől kapott fájl sajnos nem sok
mindenre tért ki. Tartalmazta Bingham nevét, hogy kik a
legközelebbi élő hozzátartozói, hogy hová járt iskolába... de
ezenfelül gyakorlatilag semmit. Még a címét sem.
Szerencsére Maya jól kiismerte magát a számítógépes
rendszerekben, és egy megnyirbált dokumentum eredeti
változatának visszaállítása mindig sokkal egyszerűbb – és
csöndesebb – mutatvány volt, mint megpróbálni feltúrni a
net szénakazlát a közmondásos tű után kutatva.
Sajnos ez esetben az eredeti dokumentumtól sem lett
sokkal okosabb.
Két órája volt már idekint, és egy-egy másodpercre
megpillantotta az ablak mögött elhaladó férfit; de tényleg
csak villanásokat látott belőle.
Elég abszurd, amit csinálok... Mr. Fisk megkért, hogy ne
bolygassam ezt a dolgot, nekem pedig illene tiszteletben
tartanom a kérését.
Persze a lány is tisztában volt a jótevője hibáival, de bízott
benne, hogy a férfi az ő érdekeit szemelőtt tartva
cselekszik. És lehet, hogy megpróbál titokban tartani
bizonyos dolgokat előtte, de sohasem próbálna ártani neki.
Azt azonban még mindig nem értette, miért van szüksége
valaki másra is, aki képes úgy mozogni, mint Pókember.
Talán nem bízott benne, hogy megbírkózom a feladattal?
Vagy attól tart, hogy nem leszek képes megtenni, amit a
helyzet megkövetel?
Előfordult, hogy Mr. Fisk is bántotta az embereket. Maya épp
aznap délután látogatta meg Nettót a kórházban, és a férfi
állapota kéretlenül is arra emlékeztette, micsoda indulatok
feszülnek Mr. Fiskben.
De engem sohasem kért arra, hogy bárkit is bántsak. Akkor
viszont mire jó ez a sok edzés? Vagy talán úgy gondolja,
hogy még nem állok készen?
Az élet nem valami fekete-fehér kirakós. Az élet szürke. A
dolgok összetettek. És ha Mr. Fisk azt akarja, hogy valakinek
baja essék, akkor nyilván meg is van rá a nyomós oka.
És idővel én lehetnék az a lesújtó jobb kéz, aki ezt
elintézi. Aki megteszi, amit meg kell tenni.
Már csak arra volt szükség, hogy bizonyítson. Hogy
megmutassa Mr. Fisknek, meddig hajlandó elmenni a céljai
szolgálatában.
Igen, lehet, hogy a módszerei néha kíméletlenek, de ezegy
kíméletlen világ. Brutális. Ha valaki, hát Maya nagyonis
tisztában volt ezzel.
És Mr. Fisk jobb hellyé teszi ezt a várost. Élhetőbbé. És
nemcsak a gazdagok és kivételezettek számára. Márpedig
ez egy olyan hősies küldetés, ami megéri, hogy mások is
csatlakozzanak hozzá!
Amit Mr. Fisk tett, nem csupán jó volt, de helyes is, és Maya
készen állt rá, hogy ő is megtegye, amit lehet és kell, hogy
előrébb mozdítsa Mr. Fisk céljait.
És ha közben még Pókembernek is árthatok, csak annál
jobb!
Mr. Fisk nemegyszer megjegyezte már, hogy szerinte
Maya bármire képes, és ebben a süketsége sem fogja
hátráltatni.
És most mégis én ülök a kispadon, miközben valami idegen
teszi azt, ami az én feladatom lenne!
Méghozzá olyan módon, ami szemlátomást felbőszítette
Mr. Fisket.
De akkor miért engedte meg neki?
Ki fogja deríteni, miben mesterkedik ez az alak, és akkor Mr.
Fisk is látni fogja, hogy nincs, amit Maya Lopez ne tenne
meg érte! Bebizonyítja neki, hogy bármit is tud ez a
Bingham nevezetű alak, arra ő is képes – épp csak sokkal
jobban!

***

EGY óra múlva nyílt az apartman ablaka, és a Pókembernek

öltözött Bingham mászott ki rajta.
Hála az Oscorp gyártmányú katonai távcsőnek, Maya úgy
látta a férfit, mintha alig néhány méterre állt volna tőle. Az
öltözék valódinak tűnt, és úgy simult második bőrként
Bingham testéhez; mintha tényleg ő lenne a Hálószövő. A
színek is passzoltak, ugyanakkor akadt néhány apró hiba. A
ruha mintázatát alkotó párhuzamos vonalak túl közel
futottak egymáshoz, bár a lány biztosra vette, hogy a nála
kevésbé aprólékos megfigyelőknek ez nem fog feltűnni.
Lehet, hogy még maga Pókember sem venné észre a
különbséget.
A kérdés már csak az volt, miért nem viselte Binghamezt az
öltözéket, mikor összecsapott a Falmászóval azon az építési
területen?És miért viselte most?
Vajon mire készül?
Figyelte, ahogy az ál-Pókember lemászik a tűzlétrán, majd
gyors léptekkel beleolvad az éjszakába.
Ezt csak egyféleképp fogja megtudni...
A toltjába csúsztatta a távcsövet, aztán nekifutott, és egyik
háztetőről a másikra szökkenve eredt Bingham nyomába.

***

HAMAR rá kellett jönnie, hogy nem is olyan egyszerű

lépésttartani vele. A férfi olyan elképesztő gyorsasággal
mozgott, amire ő legfeljebb akkor lett volna képes, ha kap
két hálóvetőt. Ami tulajdonképp nem is lett volna
kivitelezhetetlen, tekintve, hogy Mr. Fisk laboratóriumaiban
sikerült lemásolni Pókember eszközeit.
Csakhogy Mr. Fisk a hálóvetőket Binghamnek adta, és
nem nekem.
Ezt a gondolatot azonnal a tudata mélyére száműzte. Nem
ez volt a megfelelő hely és idő, hogy a jótevője indítékait
elemezze.
Összpontosítania kell! Mikor semmi sem terelte el a
figyelmét, mindig sokkal jobban teljesített. És most, ha
lépést akart tartani Binghammel, nagyon jól kellett
teljesítenie.
Még New Yorkban sem számíthatott rá, hogy az egymás
mellett álló házak tetői egy magasságban lesznek, ami azt
jelentette, hogy egy olyan embert követni, aki a hálóvetői
segítségével játszi könnyedséggel veszi ezt az akadályt, a
nagyon nehéz kategóriából a szinte lehetetlenbe került át.
Maya a háztető pereméről rugaszkodott el, és bár
mindenerejét és ügyességét beleadta, így is éppen csak
elérte a szemközti épület tűzlétráját. Gyorsan felmászott,
aztán ismét nekiiramodott – csakhogy a túloldalon
ugyanezzel a problémával kellett szembenéznie.
A következő háznak nem volt tűzlétrája a feléje eső oldalon,
így egy ereszcsatornában volt kénytelen megkapaszkodni,
és csak remélhette, hogy a rögzítő hornyok megtartják a
súlyát.
Légkondicionálókon mászott fölfelé, málló vakolatú
téglafalakon próbált fogást találni, és a téglák foghíjait és az
ablakpárkányokat használta kéz- és lábtámasznak.
Szerencsére Bingham nem ment messzire. Néhány tömbbel
odébb volt egy olasz koktélbár, ahol ki is lehetett ülni. A férfi
az egyik falhoz tapadva – ez is olyasmi volt, amire Maya
nem lett volna képes – figyelte a helyet. A lány pedig az
árnyékok közt lapulva őt figyelte.
Egy darabig semmi sem történt, majd az utcán feltűnt egy
koldus, aki épp arra készült, hogy némi apró reményében
betérjen a bárba.
Ez volt az a pillanat, mikor Bingham akcióba lendült.
Elrugaszkodott a faltól, és miközben lefelé száguldott egy
hálószálba kapaszkodva, a másik hálóvetőjével szabályosan
a szemközti épület falához ragasztotta a vendéget.
A teraszon üldögélők riadt sikollyal pattantak föl, és egy nő
fejhangon visítva rázta az öklét Bingham felé.
Az ál-Pókember ismét a magasba szökkent, és egy pillanat
múlva már több háztömbbel odébb járt. Maya pedig ott
loholt a nyomában. Mert bármire is készült Bingham, ő ott
akart lenni, hogy lássa.

***

AZONBAN kiderült, erre az éjszakára ennyi volt. Bingham

jókora kerülővel tért vissza a lakásába, s ugyanazon a hátsó
ablakon mászott be, ahol a lány először látta felbukkanni.
Mi értelme volt ennek az egésznek? Mi a csudát akar
elérni ártatlan járókelők és csövesek terrorizálásával?
Lehet, hogy páran meggondolják magukat, és már nem
fogják hősnek tartani, de most, hogy már nem J. Jonah
Jameson irányította a Hírharsonát, nem is számíthatott
akkora hírverésre.
Jameson volt az egyetlen újságíró, aki hajlandó volt
tetemrehívni Pókembert. Az utódja messze nem lesz ilyen
bátor.
De ha nem Pókember hírnevének megtépázása a cél, akkor
mi? Talán a csöves volt a célpont?
Nem valószínű. Ha ezek a hálóvetők csak egy kicsit is
hasonlítanak az eredetiekre, akkor a koldus néhány óra
múlva kiszabadul a lebomló hálóból. És ha mégsem, majd
jönnek a rendőrök, és kiszabadítják.
Akárminek is volt szemtanúja – Bingham talán csak egy
próbakört tett, és a felszerelését tesztelte –, az csak egy kis
kitérő volt. A lényeg feltehetően majd csak később jön.

***

MAYA előtt két lehetőség állt: a lopva becserkészés, vagy a

nyíltszíni támadás.
Úgy ítélte, kellő mennyiségű információt sikerült
összegyűjtenie, s a legokosabb az lenne, ha hazamenne, és
beszámolna Mr. Fisknek a tapasztalatairól. Lehet, hogy a
férfit még le is nyűgözné az elszántsága, és az, hogy képes
volt lépést tartani valakivel, akinek emberfölötti
tulajdonságok és elképesztő technikai eszközök álltak a
rendelkezésére.
Igen, a legokosabb lenne takarodót fújni.
Szó sem lehet róla!
Ha a becserkészés mellett dönt, akkor meg kell próbálnia
lopva bejutni Bingham apartmanjába, és erre nem látott sok
esélyt. Nem sokkal azután, hogy hazaért, egy pizzafutár
csöngetett be Bingham lakásába, és ez jó eséllyel azt
jelentette, hogy a férfi ma este már nem fog kimozdulni
itthonról.
És bár Maya szerette azt mondogatni, hogy bármit meg tud
tenni, amit egy hibátlan hallással bíró egyén is, esze ágában
sem volt azzal áltatni magát, hogy képes lenne olyan
észrevétlenül betörni valaki lakásába, hogy az illető,
bárotthon van, mégsem veszi észre.
Ami azt jelentette, hogy marad a frontális támadás.
11

KÖZISMERT tény, hogy a pizzára muszáj inni valamit,

úgyhogy a lány egy hatos rekesz SwillCokólával a kezében
kopogtatott be.
Bingham elnyűtt pólóban és mackónadrágban nyitott ajtót.
Nem volt nagydarab férfi, de a szikár, inas testen cseppnyi
súlyfelesleg sem akadt. Alacsony homloka volt, sűrű,
majdnem egybenőtt szemöldökei, lapos orra, ami
szemlátomást többször is eltört már, és vékony, vértelen
ajkai.
A szemei voltak a legriasztóbbak. Apró, halványkék, üres
szemek fátyolos tekintettel, mint akinek nehezére esik
feldolgozni, hogy az ajtóban egy fiatal, ismeretlen nő áll,
kezében némi üdítővel.
Maya barátságosan mosolygott. Nem volt csábításhoz
öltözve, és egyébként is gyűlölte, ha a külsejét kellett
használnia, hogy célt érjen a férfiaknál. Másfelől a
barátságos viselkedésben semmi kivetnivalót nem talált.
– Gondoltam, jól fog esni némi innivaló a pizza után.
A férfi úgy méregette, mintha a gondolatai közben nagyon
más helyen járnának.
– Te valamelyik szomszéd vagy? – húzta résnyire a szemeit.
– Nem kedvelem a szomszédolást. És a minden lében kanál
szomszédokat sem.
– Nem vagyok szomszéd – rázta meg a fejét Maya.
A mosolya nem változott, de legbelül kezdte úgy érezni,
hogy ez a frontális megközelítés talán mégsem volt olyan
remek ötlet. De ha már egyszer belevágott, akár végig is
csinálhatja a dolgot.
– Épp csak arra gondoltam, megszomjazhattál a
nagyhálóhintázás közben.
A mozdulatot nem is látta, csak érezte – a kóla a padlón
landolt, és a következő pillanatban ő már odabent volt,
Bingham lakásában. A férfi egy lecsapó kígyó fürgeségével
rántotta be az ajtón, és nyomta neki a falnak. Nagyon erős
keze volt, és kifejezetten fájt, ahogy megszorította a karját.
Az egyik kólásdoboz szétrepedt, és máris sziszegő-habzó,
cukros lé árasztotta el az előszobát.
Bingham becsapta az ajtót, és ahogy a lányra meredt, a
tekintete már egyáltalán nem volt üres és távolba révedő.
– Ki küldött? – kérdezte halk, hideg hangon.
Maya végre elemében volt. Látta már – ha csak
videofelvételen is –, hogy harcol a férfi, ami nem volt sok –
de épp elég. Ez az alak úgy küzdött, mint valami kocsmai
bunyós, és ahogy lecsapott, Maya azonnal reagált, és
villámgyorsan a férfi mögé csusszant.
Gyilkos erővel Bingham veséjébe térdelt. Az ál-Pókember
megtántorodott és felhördült.
Maya hátralépett és feltartotta a kezét.
– Én csak pár italt hoztam. Nem azért jöttem,
hogybántsalak.
De már eközben is érezte, hogy van valami furcsa ebben az
apartmanban. Sehol egy igazi bútor, csak műanyag holmik.
Pár összecsukható szék és egy asztalka. A pizzásdoboz az
egyik széken pihent. Tévé sehol. Könyvek és újságok dettó.
Semmi, ami segíthetne egy embernek elütni az üres óráit.
Az egyik fal mellett műanyag dobozok sorakoztak –
azegyikben gemkapcsok, a másikban gumigyűrűk, a
harmadikban felbontatlan celofán csomagolásban szállodai
szappanok. És még ezek voltak a legkevésbé furcsa és
nyugtalanító holmik, mert akadt ott szeméttel, cipőfűzőkkel,
vagy épp gombóccá gyűrt papír zsebkendőkkel teli ládika is.
No meg befőttesüvegek, bennük gyanús, sárga színű
folyadékkal. Hogy ez mi lehetett, abba Maya még csak bele
sem akart gondolni.
És volt ott egy olyan doboz is, amiben több száz
döglöttcsótány porosodott.
Nem... semmiképp sem akart a szükségesnél tovább
összezárva lenni egy olyan alakkal, aki halott csótányokat
gyűjt.
Bingham ismét szó nélkül rontott rá, gyorsan éshalálosan.
Az apja gyilkosához hasonlóan ő is hihetetlen képességekkel
rendelkezett, de sokkal közönségesebb stílusban küzdött.
Ütések. Rúgások. Mint valami utcai késelő.
Maya úgy tett, mint aki viszonozni akarja az ütést, de
helyette hátratáncolt. Nem azért jött, hogy bármit is
bizonyítson. És nem is azért, hogy megpróbálja legyőzni ezt
az alakot.
Információért jött, és egyébként is, ha kárt tesz ebben az ál-
Pókemberben, azzal valószínűleg nagyon-nagyon felbőszíti
Mr. Fisket.
– Hagyd abba! – csattant föl. – Én is Mr. Fisknek
dolgozom!
Bingham következő ütése is csak a levegőt találta, és
ekkor végre megállt. És felnevetett.
– Ezt hogy csinálod? – kérdezte, és a viselkedése máris
valamivel oldottabbnak tűnt.
– Gyors vagyok – mondta a lány. – Mindketten azok vagyunk,
nem igaz?
Valójában messze nem volt annyira gyors, mint ez az alak,
de sokkal okosabban harcolt nála. Ha ő is rendelkezne
ugyanazzal a kiképzéssel és felszereléssel, mint Bingham...
már belegondolni is elképesztő volt, mi mindenre lehetne
képes!
Legelőször is bosszút állna az édesapja haláláért. Az,hogy
Pókemberrel végez, a listája legelső helyén szerepelt, de
utána... azzá válhatna, amire Mr. Fisknek csak szüksége van.
Bingham ugyan leeresztette, de továbbra is ökölbe
szorította a kezét.
– Mit is mondtál, hogy hívnak? – kérdezte, majd, mint
akijól végezte dolgát, letelepedett az egyik székre,
elvigyorodott, és vett egy szelet pizzát. – Te is kérsz?
– Nem, köszönöm. – Maya nem tudta volna elképzelni, hogy
olyan ételből egyen, ami akármennyi időt is töltött ennek a
férfinak a lakásában.
Bingham végül lehajolt, maga elé vette az egyik üdítős
dobozt, és olyan lassan forgatta az ujjai közt, hogy a lány
már szinte meg sem lepődött, mikor olvasás közben a férfi
szája is mozogni kezdett.
Talán nem is olyan okos, mint gondoltam.
– Innál valamit? – nézett föl a férfi.
– Nem. Azért jöttem, hogy beszéljünk.
– Te nem is hallasz – mosolyodott el a férfi szélesen.–
Süket vagy! A számról olvasol!
Szóval mikor lehajolt, akkor is ezt kérdezte, épp csak nem
hallottam!
Maya nem csinált belőle titkot, hogy nem hall, és ha az
emberek ezért alulbecsülték... az az ő bajuk volt!Bár azért
jobban örült vona, ha ez az alak nem jön rá.
– Hogy lehet, hogy nem beszélsz olyan furán, mint a
süketek?
– Mert nagyon sokat gyakoroltam, hogy úgy tűnjön,mintha
hallanék – fonta karba a kezeit a lány. – És most, ha nem
bánod, nekem is lenne pár kérdésem.
– Mr. Fisk küldött? – A férfi olyan vehemenciával
marcangolta a pizzaszeletet, mintha épp valami
képzeletbeliellenfélfejéttépnéle.–Mert
akkormegmondhatodneki, az, hogy ideküldi a kis süket
kifutólánykáját, nem volt az alkurésze.
Maya elhúzta a száját. Mindez sokkal egyszerűbben is
mehetne, ha nem lennének ennyire feszültek. Ha mondjuk
mindketten ülnének – de nem úgy tűnt, mintha a férfi hellyel
akarná kínálni. Bár, hogy így jobban belegondolt, nem
biztos, hogy ezek közül a székek közül bármelyikre is
szívesen leülne.
– Tartok tőle, hogy nem a legjobban sikerült a belépőm–
mondta végül.
– Nem is tudom... nekem tetszett, mikor felkentelek a falra –
vonta meg a vállát Bingham.– Vagy amikorberántottalak...
nem, szerintem ez egészen jó nyitás volt. Csak ami utána
jött... az már valóban nem volt annyira vicces.
– Nekem csak némi információra van szükségem...
Mr.Fisk számára.
– Kár, mert nekem meg nem sok mondanivalóm van a
számára – horkant föl a férfi. – Én nem neki dolgozom,süket
lány! Én zsoldos vagyok, akit felbérelnek. Fel-bé-rel-nek!
Érted? Ami azt jelenti, hogy megkér, végezzek el neki
valamit, fizet érte, én pedig megcsinálom. Ha tetszik az alku
és a pénz is jó, akkor megteszem. Ha nem tetszik, amivel
meg akarnak bízni, hát nem teszem meg. Ez így működika
szabadúszó szakmában. De ha akarom, bármire képes
vagyok, úgyhogy az árnak nagyon jónak kell lennie!Tudtad,
hogy én különleges vagyok?
– Nem – mondta Maya lágyan. – Azt tudtam, hogy
lenyűgözően ügyes vagy...
Úgy dobta be ezt a félig befejezett mondatot, mint
valami csalit, s kíváncsi volt, vajon a férfi ráharap-e.
– Nem tudsz te semmit! – legyintett Bingham. – Voltam már
tolvaj és bérgyilkos, kasszafúró és behatoló, emberi dinamó,
csillagközi felfedező és illegális feladatokat végző
kormányügynök... bármit is mondasz, én olyat már
csináltam. Sőt egy csomó olyasmit is, amiről még csak
fogalmad sem lehet! Engem mindezekre kiképeztek!
Mayának olyan érzése támadt, mintha a férfi egy kicsit még
a mellét is kidüllesztette volna.
Tény, hogy a világ valóban fura egy hely, és sok olyasmi
megeshet, amit nehéz elhinni, de azért nem vett volna rá
mérget, hogy ez az alak valaha is járt az űrben. És
egyébként is, mi a bánat az az emberi dinamó?
No, mindegy, egyedül az számít, hogy Mr. Fisk valamiértezt
az alakot bízta meg, úgyhogy a lopással és kasszafúrással
kapcsolatos dolgokat nem tartotta teljesen lehetetlennek.
– Mr. Fisk a ma esti kis akciódra kíváncsi – mondta végül.
– Hidd el, kislány, ha ő nem avatott be a részletekbe, én
sem foglak. – A zsoldos már rég nem mosolygott. – Attól,
hogy csinos vagy és ügyesen mozogsz, még nem biztos,
hogy Fisknek dolgozol.
Maya erre egy névjegykártyát vett elő a tárcájából, és
odanyújtotta a férfinak. Bingham csak egy futó pillantást
vetett rá, aztán sanda vigyorral csóválta meg a fejét.
– Ilyet bárki nyomtathat. De tudod, mit? Hiszek neked.És
tudod, hogy miért?
Mert te egy ilyen emberi dinamó vagy?
De csak a fejét rázta.
– Amiatt, ahogy Fiskről beszélsz – folytatta a zsoldos,
miközben a névjegykártyát gyűrögette. – Az emberekről
sokat elárul, ahogy másokról beszélnek, és abból, ahogy te
beszélsz, kitűnik, hogy minden álló nap örömmel nyalogatod
annak a dagadt szemétládának a talpát. Innen tudom, hogy
tényleg neki dolgozol. Szóval a következőt gondolom,
kedves Különleges Asszisztens... azt, hogy talán mégsem
vagy te olyan különleges, mint azt hinni szeretnéd! Hogya
Vezér messze nem mond el neked annyit a dolgairól, mint
szeretnéd! Lehet, hogy nem merted megkérdezni rólam,
lehet, hogy egyszerűen nem volt hajlandó beszélni rólam,
de akárhogy is volt, nem kaptál elég infót. Ezért úgy
döntöttél, hogy megpróbálkozol nálam, aki simán
feltörölhetné veled a padlót. Szó se róla, bátor húzás volt,
ha nem is különösebben okos.. Szóval ezt gondolom.
Maya rezzenéstelen arccal hallgatta. Ez a Bingham nem volt
különösebben okos, ugyanakkor volt benne valami vadállati
ravaszság, ami igazán veszélyessé tette.
Nem szabad még egyszer alábecsülnöm!
De ha ügyesen játssza ki a kártyáit, talán felhasználhatná a
maga céljaira. Egy olyan embernek, akinek valószínűleg
világéletében azzal kellett szembesülnie, hogy nem elég
okos, nyilván vannak gyenge pontjai, amiket ki lehet
használni.
De csak lassan, óvatosan.
 – Tulajdonképp egész ügyesen összeraktad – bólintott.–
De pusztán azért, mert Mr. Fisk úgy döntött, hogy nem oszt
meg velem minden információt, nem kell neked is
ígytenned. Úgy vélem, mi ketten képesek lehetünk
valamiféle közös nevezőre jutni.
Egyelőre még maga sem tudta, hogy mit is kellene ezalatt
érteni, de a férfi reakciója mindennél ékesszólóbban beszélt.
– Ügyes próbálkozás – horkant föl gúnyosan. – De énsemmi
olyat nem mondok, ami veszélyeztetheti, hogy kifizessenek.
Szükségem van a pénzre a... dolgaimhoz.
– Akkor legalább azt áruld el, hol tanultál meg így mozogni!
– sóhajtott föl Maya. – Hol tanultad meg ilyen jól utánozni
Pókembert?
– Utánozni? – kérdezte megütközve Bingham. –
Nemutánzok én senkit!Én vagyok Pókember!
Maya értetlenül nézett rá, és nem tudta, erre mit is
mondhatna.
– Ezt nézd meg! – húzta föl a férfi a pólóját.
Egy olyan tasak volt a hasára rögzítve, amilyet a harmadik
világ országaiból látogatók szoktak használni, mikor nem
merik az útlevelüket és a személyi papírjaikat a szállásukon
hagyni, vagy a zsebben, esetleg a táskájukban tartani, mert
attól félnek, hogy ellopják.
Bingham egy régi, ragasztószalaggal megerősített fekete-
fehér fotót húzott elő az övtáskájából, kihajtogatta, ésMaya
felé nyújtotta.
A képen a Midtownon áthintázó Pókember látszott,
akiúgy fordult a kamera felé, mintha tudta volna, hogy ott
van.
Sőt a lánynak egy pillanatra olyan érzése támadt, hogy
a maszkos alak nem is a kamerába néz, hanem valahova a
kamera mögé.
Egyenesen őrá.
Zavartan rázta meg a fejét, és visszaadta a képet. Már a
gondolattól is felkavarodott a gyomra, hogy Pókember
bármit is megtudhat róla vagy a terveiről.
Az utolsó pillanatig nem fogja tudni, hogy rá vadászom, és
az én arcom lesz a legutolsó, amit ebben az életben lát
majd!
A fotó hátulján nyomtatott felirat állt, miszerint a
Hírharsonában jelent meg, hat évvel ezelőtt.
Ahogy Bingham elvette a képet, az ujjaik egy pillanatra
összeértek. Maya ismét megborzongott. Volt valami taszító
a férfiban, amitől már az érintése is riasztónak tűnt.
– Látod? – kérdezte a zsoldos.
– Tartok tőle, hogy nem – rázta meg a fejét Maya.
– Senki sem látja – morogta a férfi, aztán zsebre vágta a
fotót. – Csak amikor már túl késő. És számodra hamarosan
már túl késő lesz, süket lány.
Aztán az ajtó felé bökött a fejével.
– És most húzz innen, amíg még megteheted!
Majd hátat fordított a lánynak, és Mayának az az érzése
támadt, hogy a férfi továbbra is beszél hozzá, szándékosan
úgy intézve, hogy ne tudja leolvasni a szájáról.
Egyszerűen nem értette, hogy fogadhatott Mr. Fisk egy ilyen
szélsőséges, kiszámíthatatlan alakot a bizalmába.
Mitől lehet ilyen fontos?
Azt tudta, hogy Mr. Fisk nem az a fajta, aki szeret kockázatot
vállalni, ellenben mindig igyekezett egy sakknagymesterhez
méltó alapossággal előre megtervezni a stratégiáját.
Épp ezért nem értette, minek kellett egy ilyen veszélyesés
kiszámíthatatlan tényezőt is bevonni a játszmába.
A tapasztalat azonban azt mondatta vele, hogy ne
kételkedjen Mr. Fiskben. Korábban is előfordult már, hogy
nem látta át a mentora terveit és stratégiáját, sőt – bár ezt
nem szívesen ismerte volna be – még olyan időszak is volt,
mikor Mr. Fisk ártatlanságáról sem volt meggyőződve. A
jótevője azonban mindig is precíz, igazságos és értékes
embernek bizonyult. És tudta, bármiféle kételyek is
merülnek föl benne, végezetül úgyis be fogja látni, micsoda
bölcs előrelátás húzódott meg Mr. Fisk tervei mögött.
Végezetül.
Addig azonban...
12

MIUTÁN végzett a laborban, Peter magára öltötte a

pókruhát, és pár órát járőrözött New York utcáin. Fontos volt,
hogy lehetőleg mindennap lássák, mert máskülönben hamar
szárnyra kél a pletyka, hogy beteg, elköltözött, vagy talán
már nem is él.
Mikor mégJ. Jonah Jameson irányította a Hírharsonát, a lap
szeretett e tekintetben minél színesebb találgatásokba
bocsátkozni. Egyszer például, mikor egy hosszú
hétvégénMay nénivel voltak túrázni, olyan vezércikk
született, melynek a következőcímet adták: AZ ÁLHŐS TÚL
ELFOGLALT A HAJNALI TŰZRIADÓHOZ.
Miután tett pár kört az utcákon, átöltözött, és elment,hogy
MJ-vel együtt vacsorázzon.Egyszerű és olcsó helyet
választottak, mert mikor Peter megpillantotta a puccosabb
helyek árait, szeretett azzal takarózni, hogy ő a házias ízek
barátja.
Végül egy olyan szendvicsbárra esett a választásuk, ahol
igazán finom ételt adtak elfogadható áron, és bár alig pár
saroknyira volt a Times Square-től, a turisták még nem
fedezték föl.
– Te aztán tudod, hogyan vegyél le egy lányt a lábáról!–
incselkedett MJ,miközben műanyag tálcával a kezükben
sorban álltak.
– De hát azt mondtad, hogy szereted ezt a helyet! –
szontyolodott el Peter.
– Szeretem ezt a helyet – mosolyodott el a lány.
Miután vettek pár igazán ínycsiklandó szendvicset, a bár
hátuljában kerestek egy szabad asztalt maguknak. Peter
azonnal farkaséhesen vetette magát az ételre...
 Azaz csak vetette volna.
Felfokozott metabolizmusa rengeteg energiát igényelt, de
napközben sokszor be kellett érnie pár energiaszelettel.
Úgyhogy a tiszteletkörök helyett mihamarabb végezni akart
a saját szendvicsével, de azt tapasztalatból tudta, hogy még
a legmegértőbb barátnő sem szereti, ha élete párja úgy
esikneki az ételnek, mint valami vadember.
És egyébként is, MJ ma nagyon komolynak tűnt.
– Valami baj van? – kockáztatta meg Peter.
– Kicsit olyan érzésem van, mintha egy rajzfilmben lennénk,
és úgy néznél rám, mintha egy nagy rakás gőzölgő libasült
lennék – mosolyodott el lassan a lány. – Mi lenne, ha előbb
ennénk, és csak aztánbeszélgetnénk?
Peter ismerte már ezt a hangot, s egyre kevésbé tetszett
neki a dolog.
– Ez elég... baljóslatúan hangzott. Nem lehetne...
– Előbb eszünk! – jelentette kiellentmondást nem tűrő
hangon.
Peter nagyot sóhajtott, aztán villámgyorsan fölfalta a
szendvicset, ami valóban olyan finom volt, mint ahogy az az
emlékeiben élt.
– Megkaptam az állást – mondta végül. – Hivatalosan is a
Hírharsona újságírója vagyok!
– Hát ez király! – vigyorodott el Peter, majd azonnal a szája
elé is kapta a kezét.
Amilyen az én formám, minimum egy fél szelet szalonna lóg
ki a fogaim közül!
– Tudom, hogy mennyire szeretted volna ezt az állást –
folytatta már valamivel óvatosabban, a tenyere takarásából.
– Azt is tudom, mennyit dolgoztál érte. Gondolom, most a
felhők fölött jársz...
– El sem tudod képzelni, mennyivel! – mosolygott vissza a
lány. – Azt hiszem, végre megtaláltam a nekem való
hivatást, Peter. Ez az, amivel foglalkozni szeretnék! Nem
mintha hinnék az eleve elrendeltetésben, vagy hogy a
sorsunk meg van írva a csillagokban, de arról meg vagyok
győződve, hogy igenis vannak olyan szakmák, amikre
alkalmasak – vagy alkalmasabbak – vagyunk. Te már
megtaláltad a tiédet, és most én jövök!
Peter sokért nem adta volna, ha ő is ilyen
magabiztosantudna vélekedni. MJ nyilván Pókemberre
gondolt, de a lány el sem tudta képzelni, hogy sokszor
milyen kétségekkel kell szembenéznie, és hogy egyre
gyakrabban érezte úgy, hogy épp a Hálószövő az, aki miatt
nem lehet az, aki lenni szeretne, és nem foglalkozhat azzal,
amivel szeretne.
Csakhogy ezt nem most fogjuk megbeszélni. Ez az este MJ-
é.
– De van itt még pár dolog, amikről mindenképp beszélnünk
kell – folytatta a lány.
Ó-ó!
Ez a fajta felvezetés sohasem ígért semmi jót. Ennyit már ő
is tudott az életről.
Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megcsörrent a
telefonja.
Peternek sikerült úgy intéznie, hogy Yuri úgy is fal tudja
hívni, hogy közben ne tudja meg a valódi telefonszámát.Egy
telefon, egy SIM-kártya, két vonal. Ami technikailag–
elméletileg – nem is lett volna szabad, hogy működjön.
Csakhogy annyi minden van, aminek nem lett volna szabad
működnie, és az emberek mégis lépten-nyomon rácáfoltak.
Bocsánatkérőn mosolygott a lányra.
– Vedd föl nyugodtan, ha fontos – mondta MJ némi
ingerültséggel a hangjában.
Persze tisztában volt vele, ki és mi a barátja, és hogy miféle
felelősség nyugszik a vállán. És bár sokszor frusztrált volt
attól, ahogy ez kettejük kapcsolatára is kihatott, sohasem
volt mérges miatta Peterre. Sőt mindig igyekezett
támogatni, és azzal Peter is tisztában volt, hogy ez milyen
ritka, milyen különleges dolog.
– Hadnagy... – vette föl a telefont a fiú.
Próbált higgadt és tárgyilagos maradni, de tartott tőle, hogy
ez most úgy hangozhatott, mintha valami zs-kategóriás
főgonosz mondta volna egy kémfilmben.
– Ehm... mi a helyzet?
– Ami az együttműködésünket illeti – mondta a hadnagy –,
szükségem lenne a segítségére.
– Úgy érti, hogy... most rögtön?
– Miért, épp megmenti a világot, hogy nem ér rá?
– Épp a barátnőmmel vacsorázom.
– Van barátnője?
– Van rá valami szabály, hogy ne lehetne barátnőm?
– Nem is tudom – hümmögött Yuri. – Csak... valahogy úgy
gondoltam, hogy mikor éppen nem a házak közt hintázik,
akkor visszamegy a fészkébe vagy barlangjába, vagy arra a
helyre, ahol a kosztümös alakok élnek... Plusz elég gáz
stílusa van, szóval...
– Elárulnám, hogy teljesen normális ember vagyok –
köszörülte meg a torkát Peter. – Annyira normális, hogy az
már riasztó. Ja, és privátban cseppet sem vagyok gáz.
MJ cinkosan rákacsintott és elmosolyodott.
– Akkor legyen szíves megmondani szegény, sokat
szenvedett barátnőjének, hogy most dolga van – folytatta
Watanabe. – Máris küldöm sms-ben, hová is kellene jönnie.
– Fontos?
– Csak ha el akarja kapni Wilson Fisket – mondta a nő,és
azzal bontotta a vonalat.
Peter fancsali ábrázata láttán MJ nagyot sóhajtott.
– Menned kell.
– Kijelentés volt, nem kérdés.
– Tényleg nagyon sajnálom, MJ! De előtte elárulod, hogy
miről szerettél volna beszélni?
– Az még várhat – legyintett a lány. Te csak menj, és tedd a
dolgod!
Néha tényleg hátborzongató volt, mennyire
racionálisantudott viselkedni a lány. De Peter ebben a
pillanatban megfogadta, hogy bármiről is akart beszélni MJ,
arra nagyonoda fog figyelni.
Gyors csókot váltottak, aztán Peter a szalvétájába tekerte a
szendvicse maradékát, és futólépésben indult az ajtó felé.
Majd valahol félúton megállt, és visszafordult egy pillanatra.
– Soha ne írj erről a helyről a Hírharsonának! – mondtaa
lehető legkomolyabb hangján. – Eszedbe se jusson!
Túlságosan is felkapnák, és akkor mindig az utcán kígyózna
a sor.
– Ezt azért nem ígérhetem meg biztosan – felelte a
lányugyanilyen komolyan. – Nem úgy szeretnék bevonulni
asajtótörténetbe, mint az az újságíró, aki valahogy lemaradt
a nagy szendvics-sztoriról...
Aztán összenevettek, és Peter már rohant is.

***

BINGHAM a nyomkövető monitorját figyelte. Egy kis

étteremben van, a Times Square közelében.
Tökéletes.
A forgalmas hely épp eléggé figyelemfelkeltő lesz, és talán
még azt is sikerül majd elérnie, hogy Pókember személyes
sértésnek tekintse a dolgot.
Attól rendszerint mindenki kiakad, és ezt ki lehet használni.
Épp erre volt szüksége.
Már indult is a tűzlétra felé.

***

– SZÓVAL önszerint ez egy ideális találkahely egy

komolymegbeszéléshez?
Az ötvenedik utcaegyik felhőkarcolójának tetején álltak, a
Fisk Torony árnyékában. Watanabe hosszú kabátját és
rövidre vágott fürtjeit meg-meglebbentette a szél, de
nemúgy tűnt, mintha különösebben zavarta volna a dolog.
– Úgy gondoltam, hogy ez olyan hely, ahol nem
fognakkilesni vagy kihallgatni bennünket – vonta meg a
vállát a nő. – De ha szeretné, következőleg egy büfében is
találkozhatunk.
– Jó, rendben, elismerem, hogy nincs nagy tapasztalatom a
titkos megbeszélések színhelyének megválasztásában –
tárta szét a kezeit Pókember.
– Mindannyiunknak megvannak a magunk hiányosságai.
Szóval, akkor most segít elkapni Fisket vagy nem?
– Hogy csináljuk?
– Elég régóta tervezem már a dolgot, és azt is elég jól
végiggondoltam, mire is lehetnék képes, ha Pókember
hajlandó lenne segíteni. Ahogy azt már említettem, önnek
olyan helyekre is van bejárása, ahová nekem nincs.
– Nem tud házkutatási parancsot szerezni? – kérdezte
Pókember. – Vagy ezt nem így szokták intézni?
– Egy ideális világban így kellene, csakhogy ez a valóság,és
a valóságban Fisk keze nagyon messzire elér. Még a
rendőrségig is. Úgyhogy nem tudom, kiben bízhatok, és ki
előtt kell mindenáron tartani a számat. Van egy pár
gyanúsítottam, akikről simán kiderülhet, hogy a Vezér
pénzeli őket, és sajnos a közvetlen felettesem is közéjük
tartozik. Ezzel az üggyel kapcsolatban például azonnal
világossá tették, hogy eszembe se jusson a saját
szakállamra nyomozni, hacsak nem akarom kirúgatni
magam.
– Akkor miért nem hagyja az egészet a csudába? – kérdezte
a Hálószövő. – Miért veszi föl a kesztyűt?
– Mert senki sem hajlandó felvenni a kesztyűt – csóválta
meg a fejét a nő. – Nem tudom, hogy azért, mert Fisk máris
megkente a megfelelő embereket, vagy mert mikor
legutoljára rászálltunk a Vezérre, az olyan PR fiaskó volt,
amit a rendőrség mihamarabb szeretne elfelejteni. Főleg
most, hogy Szent Wilson Fisket alakítja. De a lényeg... ha én
nem foglalkozom ezzel az üggyel, akkor senki más sem
teszi.
– De miért pont ön?
– Nyolc évvel ezelőtt, mikor végre rács mögé került ez a
rohadék, én már akkor is rendőrként dolgoztam – villant
meg a nő szeme. – Még újonc voltam, de egy aprócska
szerepet máris játszhattam New York egyik legfontosabb
bűnözőjének letartóztatásában. A vége felé, mikor már
szorult a hurok, Fisk kezdett egyre idegesebb lenni, és egy
csomó embert kellett elhallgattatnia. Akkoriban láttam pár
olyan gyilkossági helyszínt, amit soha nem fogok elfelejteni.
A célpontok mellett házastársak, gyerekek, sőt még
szomszédok is áldozatául estek ennek a kétségbeesett
ámokfutásnak. És miután végre lesitteltük, egyszer csak
elengedték. Elsétált, aztán visszajött... én azonban még
mindig itt vagyok. És nem felejtettem el azokat az időket.
– Mi a terve? – kérdezte Pókember.
– Lehet, hogy Fisknek vannak beépített emberei a
rendőrségen, de nekem is megvannak a magam hírforrásai
Fisk környezetében – bökött a fejével a nő a szomszédos
épület felé. – Nem kell mindjárt örömtáncot járni, senki
fontosat nem sikerült beszerveznem. Itt egy levélkihordó,
ott egy bérszámfejtő... olyan emberek, akiktől csak
információ-morzsákhoz juthatok, amiket aztán nekem kell
megpróbálnom összeilleszteni. Most is van valami... nem
sok, mindössze egy kifizetési bizonylat, de úgy érzem, elég
jól passzol a többi összegyűjtött adathoz.
– Azt akarja, hogy csak azért törjek be a Fisk Toronyba, hogy
ellopjak egy dossziét?
– Nem kell ellopnia, elég, ha lemásolja. Sőt ha nincs ilyen...
póktelefonja, használhatja az enyém kameráját...
– Van telefonom. És nem erről beszéltem...
– Az akta, amiről beszélek, kint van az egyik asztalon –
vágott köze a nő. – Az egyik emberem hagyta kint, de ha
holnap reggel nem lesz a helyén, akkor simán kirúghatják.
Úgyhogy ma éjszaka kellene megtudni, mi is áll benne.
Ugye nem fél egyedül bemenni a Fisk Toronyba?
– Nem, de... tényleg Pókemberre van ehhez szüksége? Nem
mintha pont nekem kellene törvényről és szabályokról
prédikálnom, ugyanakkor... vannak itt ugye bizonyos elvek.
Plusz efféle dologra egy magánnyomozót is felfogadhatna.
– Csak nem sikerült belegyalogolnom az önérzetébe? –
mosolyodott el féloldalasan Watanabe. – Viszont ha ismer
olyan magánnyomozót, aki észrevétlenül jut be a Fisk
Toronyba, és sikerül észrevétlenül kijönnie, akkor kérem, ne
habozzon, és azonnal adja meg az elérhetőségét!
Ezzel közelebb lépett, és egyenesen a pókruha foncsorozott
szemlencséibe nézett.
– Sajnálom, ha mindez nem elég látványos és
nagyszabású önnek! Nyilván sokkal izgalmasabb gyík- meg
rinocéroszemberekkel harcolni, de a rendőrségi ügyek már
csak ilyen lassúak és unalmasak.
– És gondolja, hogy ezzel tényleg el tudjuk kapni
Fisket?– kérdezte a Falmászó halkan.
– Nagyon sokszor átrágtam, hogy mi sikerült félre
legutóbb – mondta a nő. – Úgyhogy pontosan tudom,
mirevan szükségünk, ahogyan azt is, hogy mivel
boldogulunk. Ha segít ezekben a célzott támadásokban, úgy
gondolom,egy vagy legfeljebb másfél éven belül vádat
emelhetünk Fiskellen.
Másfél év?
Peter jobban örült volna valami közelebbinek – mondjuk jövő
csütörtöknek –, viszont ha egyszer szögre akarja akasztani a
pókruháját – amivel már kacérkodott egy idő óta –, akkor a
Vezér rács mögé juttatása lehetne Pókember karrierjének
diadalmas lezárása.
Fisk volt az a bűnöző, aki mindig kicsúszott a kezéből, de ha
végre rács mögé tudja dugni, akkor a városnak talán már
nem is lesz többé szüksége Pókemberre.
De akkor is... Másfél év?
Ugyan sohasem tűzött ki maga elé egy dátumot, hogy ekkor
és ekkor szépen visszavonul a szuperhősködéstől, de a
tudat, hogy mindezt még másfél évig kell csinálnia, hirtelen
nagyon fárasztónak tűnt.
De hogy mondhatnék nemet egy nyomozónak, aki végre
hajlandó csinálni is valamit, sőt még terve is van?
– Hát jó – bólintott lassan. – Megcsinálom.
– Micsoda egy primadonna! – fintorgott a hadnagy.

***

ARRA már rég rájött, hogy a problémát nem Fisk biztonsági

rendszere jelenti. Mindössze fel kell másznia a tetőre, el kell
kerülni a biztonsági kamerákat, aztán be a
szellőztetőrendszerbe, ahol is meg kell hogy piszkáljon pár
vezetéket, és... az egész nem több egy óránál.
És onnantól kezdve már csak a belső kamerákra kell
figyelnie, amit meg kell fejelni egy még nagyobb adag
elővigyázatossággal, de körülbelül ennyi.
Voltak ugyan olyan helyek, ahová jóval több tervezés után
sem szívesen tette volna be a lábát, de a negyvennyolcadik
emeleti iroda, ahol a lemásolandó dosszié várta, nem
tartozott ezek közé.
Miután bejutott, meg sem állt a negyvennyolcadikig, ahol a
Watanabétól kapott útmutatás alapján megtalálta az asztalt,
rajta a dossziéval, és villámgyorsan lefotózta a benne talált
húszegynéhány oldalt az öltözékébe épített kamera
segítségével.
Gyerekjáték.
Éppen végzett, mikor megszólalt a telefonja. Mivel aszám
ismeretlen volt, nem vette föl, és a hívás egyből ment a
hangpostába. Aztán mégiscsak ellenőrizte, hogy lássa, nem
valami fontosról maradt-e le.
– Szia, Pete! – Anika volt az. – Gondoltam, csak úgy
felhívlak. Hát igen... tudod, telefonon is cseveghetnénk egy
kicsit a tudományról. Merthogy lenne pár kérdésem a
laborban bevett eljárási renddel kapcsolatban. Ha van időd,
hívj vissza, ha meg nem, akkor a laborban találkozunk. No,
mindegy. Bocsi, hogy zavartalak. És nem is muszáj
visszahívnod, csak ha akarsz. Oké. Szia!
Ez egyszerre volt nagyon aranyos – és nagyon problémás.
Lehet, hogy a csinos tudós lányt érdekli? Mert ha igen, akkor
mihamarabb meg kell értetni vele, hogy ő bizony foglalt.
A trükk az lesz, hogy ezt úgy hozza a tudomására, hogya
lánynak ne kelljen szégyenkeznie.
Mert ahhoz túlságosan is kedvelte, hogy ne akarjon
olyasvalakivel egy légtérben dolgozni, aki ki nem állhatja.
De ezzel a problémával talán majd egy másik alkalommal
foglalkozunk...
Már épp indult volna kifelé – ugyanazon az úton, ahol bejött,
ami nem feltétlenül nagy mulatság egy vasárnap estére –,
mikor megállt egy pillanatra.
Mintha hangokat hallott volna.
Én ismerem ezt a hangot!
Fisk volt az.
A hangszínt és a beszédmódot azonnal fölismerte, de a
szavakat nem hallotta tisztán. Ahhoz Fisk túl messze volt, és
a falak túl sokat tompítottak és torzítottak.
Az lett volna a legbölcsebb, ha szépen elsomfordál, de
valami itt tartotta.
Halkan kiemelte a szellőzőrácsot, és kimászott. Nem tudta
pontosan, hol jár, így az első dolga a biztonsági kamerák
felkutatása volt. Amikből szép számmal akadt, és mindenhol
ott voltak. Bár szerencsére egyik sem rá irányult.
Valószínűleg ez lehet az igazgatósági szint.
Az egyik irodából még ezen a kései órán is fény szüremlett
ki.
Valószínűleg ott lehet Fisk.
Ezek után a kamerákat vette szemügyre. Ha mindegyiket
rögzítené némi hálóval, akkor eldönthetné, hogy merre is
nézzenek, és át tudna surranni köztük. A kamerák amúgyis
épp elég lassan mozogtak, hogy az esetleges őrök egy
darabig ne vegyék észre, hogy egy helyben állnak. És neki
ezremélhetőleg éppen elég lesz, hogy kereket oldjon, a
hálófolyadéknak pedig, hogy szépen elpárologjon.
Köd előttem, köd utánam...
És még ha rá isjönnek, hogy valami nincs rendben, előbb
gyanakodnának valami technikai hibára, mint arra, hogy a
kamerákat valaki mechanikusan megpiszkálta.
A lényeg, hogy bőven lesz ideje eltűnni.
Néhány perc alatt az összes kamerát rögzítette, majd
macskaléptekkel az iroda ajtajához lopakodott.
Zárva találta, de a kulcslyukon így is be tudott lesni. Fisk
az asztala mögött trónolt, és épp egy vonzó, a húszas évei
elején járó nőhöz beszélt. Mivel a lány háttal állt az ajtónak,
Pókember csak lófarokba kötött, sötét haját látta, és egy
keveset az arcéléből.
– Ez a legkevésbé sem semleges téma a számodra –
magyarázta Fisk. – És ez így is helyénvaló. Én sem
tanácsolnék olyat, hogy hunyj szemet fölötte, és hogy
gondosan várd meg a megfelelő pillanatot.
– Én viszont úgy gondolom, hogy ön akarja megválasztani
számomra a megfelelő pillanatot, a megkérdezésem vagy a
véleményem figyelembevétele nélkül – mondta alány
halkan, mire Fisknek sikerült kipréselnie magából egy
halovány mosolyt.
– Én mindkettőnk számára próbálom a legideálisabb
időpontot kiválasztani. Az édesapád a barátom volt, és
sohasem fogom elfelejteni, mi történt vele. És meg is
fizetünk érte, de csak mikor biztonsággal megtehetjük a
szükséges lépéseket.
Anélkül, hogy tudta volna, ki a nő, és tulajdonképp miről
beszélgetnek, Pókember nem sokat tudott kihüvelyezni
ebből a beszélgetésből. Ami azonban az első pillanattól
kezdve megdöbbentette, az a mód és stílus volt, ahogy Fisk
ezzel a fiatal nővel szemben viselkedett.
Még sohasem látott olyat, hogy valaki ellent mert volna
mondani a Vezérnek, aki erre nem erőszakkal, hanem kitérő
manőverekkel válaszolt.
Nem veszekedtek, nem volt hisztériás kirohanás, de a nő
nagyon határozottan kiállt a véleménye mellett. És bár szép
volt – már amennyire így félhátulról ezt meg lehetett
állapítani –, de semmiféle romantikus vonzalmat nem érzett
kettejük közt.
Még a legocsmányabb szörnyetegnek is van gyenge pontja,
Fiské pedig a felesége volt, akihez bárki másnál jobban
ragaszkodott.
Nem, ez itt nem valami szeretők közti civódás, sokkal inkább
olyan, mintha egy apa beszélne a lányával. Csak még
udvariasabb. És mivel amúgy is a lány apjáról beszélnek...
– Sok olyan dolog van, amit még nem magyarázott el
nekem...
– A tudás hatalom, Maya, és aki önként adja föl a hatalmát,
az bolond.
– Ennek ellenére bíznia kellene bennem, hogy segíteni
tudjak önnek.
– Ez most nem a bizalomról, hanem a védelemről szól –
felelte Fisk. – A sakkban sem úgy győz az ember, hogy
lerohanja az ellenfelét, hanem, hogy túljár az eszén. És ha
mattot kaptunk, onnan már nincs visszaút. Azért nem
hoztam a tudomásodra részleteket, mert az ügyben több
ember is érintett, és az emberek kiszámíthatatlanul
viselkednek. Ez olyasmi, amit tőlem sohasem
tapasztalhattál, mert én az egész sakktáblát próbálom az
irányításom alatt tartani, úgy, hogy soha senki ne férhessen
hozzám.
Megköszörülte a torkát, utána folytatta:
– A sajtó úgy fogja közölni a tényeket, ahogyan mi
szeretnénk. Még csak nem is fognak kritizálni, vagy olyan
utalásokat tenni, miszerint bármi kétes vagy illegális ügyben
érintett lennék.
– Ön túl magasra jutott már, hogy épp most bukjon el–
nevetett föl a nő.
Fisk rövid, szinte fájdalmas mosollyal felelt:
– Igaz. Túl magasra jutottam, semhogy elbukjak. És ha ez
így is marad, az olyan lesz, mintha mindenkinek mattot
adtunk volna. És utána már nem lesz okunk alakoskodni,
vagyvisszafogni magunkat.

***

– SZÓVAL akkor a nő azt mondta, hogy túl magasra jutott,

semhogy elbukjon, mire a Vezér jött azzal a sátáni
vigyorával, hogy ha-ha-ha, így van hűséges szolgám, és
szóvalnagyon fura volt. Én mondom, ezek valami nagy
disznóságon törik a fejüket!
Pókember eddig vadul gesztikulálva magyarázott, de most
hirtelen úgy érezte, legfőbb ideje lenne valami
méltóságteljesebb pózba vágnia magát. Úgyhogy a
légkondicionálónak dőlt, úgy, ahogy azok teszik, akik lazák,
és egy perccel ezelőtt nem épp magukból kikelve,
izgatottan magyaráztak.
– És a fájlt elhozta? – kérdezte Watanabe.
– Igen, elhoztam. Sőt már el is küldtem a képeket
azöntől kapott e-mail címre. Mert ugye ez volt a lényeg.
– Pontosan ez volt a lényeg – bólintott a nő. – Az, hogyFisk
valami szemétségen töri a fejét, nem újdonság. Hogy
szörnyű dolgokat tesz, amivel másoknak árt, és közben jól
megtömi a zsebét... szerintem neki egész hétre előre ez van
beírva a naptárába.
– Tudom, de ez most... ez most valahogy másnak tűnt.
– Lehet. – Nem úgy festett, mintha ennyivel sikerült volna
meggyőznie Watanabét. – És elismerem, tényleg jó lenne
tudni, min töri a fejét, amiről úgy gondolja, hogy
érinthetetlen lesz. Csakhogy nem valószínű, hogy
megtudjuk, úgyhogy leginkább azzal kellene foglalkoznunk,
hogy bizonyítékokat gyűjtünk Fisk ellen, amivel perbe
foghatjuk és börtönbe juttathatjuk. És közben nem
engedhetjük megmagunknak, hogy bármi is elterelje a
figyelmünket.
Pókember tudta, hogy a nőnek van igaza, és
kelletlenülbólintott. Fisk nem holmi kosztümös bohóc volt,
akit elpáholhat, és akit aztán valami titkos
kormányügynökségszépen börtönbe dug. A Vezérrel
törvényesen kell leszámolniuk, máskülönben három napon
belül megint szabadlábon lesz.
És az is lehet, hogy három órát sem tartanák bent. És akkor
megint nem értünk el semmit.
De attól, hogy tudta, a hadnagynak van igaza, még nem
érezte magát kevésbé frusztráltnak.
– A nőt, akivel beszélt, Mayának szólította. Jelent ez önnek
valamit?
– Nem – rázta meg a fejét Watanabe –, de
utánanézek.És... a hisztériás kirohanásától eltekintve azt
kell mondanom, nagyon jól muzsikált ma este. És bár
tudom, hogy ez nem valami látványos és hősies, de attól
még ez lesz a módja, hogy elkapjuk Fisket. Mert elkapjuk.
Ígérem!
– Csak tudja... olyan, mintha cseppenként mernénk a vizet
egy vödörbe – sóhajtott föl Pókember.
– Igen, tudom – bólintott a hadnagy. – De ha megengedi, azt
javasolnám, hogy néha nézze a dolgokat egy kicsit más
szemszögből is! Ön csak egy ember, és egy ember nem
képes egymagában megváltoztatni a világot. Most viszont
egy folyamat része, és meglátja, a közös erőfeszítés végül
eredményes lesz!
Pókember csak remélni tudta, hogy igaza lesz. És miközben
elrugaszkodott a tető pereméről, az futott át az agyán, hogy
vajon miképp is festene ez a város, ha a Vezér hatalma
olyan nagyra nőne, hogy már senki nem lenne képes
megbuktatni.

***

MR. FISKET telefonon keresték, mire elnézést kért, és

kisietett az irodából. A felesége, Vanessa a tengerentúlon
volt, de szemlátomást volt valami, amit sürgősen meg
szeretett volna beszélni a férjével.
Fisknek a felesége iránti ragaszkodása azon tulajdonságai
közé tartozott, amit Maya feltétel nélkül csodált a férfiban. A
lány kisétált az irodából, és egy darabig a kamerákat
figyelte. Aztán arra jutott, hogy valami miatt nem működnek
rendesen. Nem mozognak. Ami miatt szólni is fog Mr.Fisknek
– de nem ma este. A mai estét nem akarta ilyen csip-csup
dolgokkal elrontani.
Majd szól a biztonságiaknak, és ők utánajárnak a dolognak.
De lehet, hogy ők sem találják meg a hiba forrását.
Felvett az asztalról egy tollat, és óvatosan megérintette vele
a legközelebbi kamerát.
Ragacsos volt. Mintha valami nyálkával kenték volna
össze.
Vagy pókhálóval.
Valamit muszáj lesz ezzel kezdeni. Méghozzá záros
határidőn belül.
13

ÚGY tervezte, hogy együtt reggelizik May nénivel, de

Peternek valahogy még a telefonja ébresztése ellenére is
sikerült elaludnia. Mikor végre sikerült magához térnie, és
szabadkozva felhívnia a nagynénjét, ő csak nevetett a
dolgon, és azt javasolta, hogy jöjjön át a F.E.A.S.T. azon
menedékházába, ahol ő dolgozott, és majd akkorharapnak
valamit.
Az efféle dolgoktól Peter mindig nagyon
kényelmetlenülérezte magát. A nagynénje már annyira
megszokta a megbízhatatlanságát, hogy már azon sem
ütközött meg, hogy az unokaöccse, az árva fiú, akit a
sajátjaként nevelt föl,még arra sem képes, hogy egyszer
időben jelenjen meg valahol.
Valószínűleg már rég beskatulyázott a „szórakozott
professzor" kategóriába, ahonnan többé nincs kitörés!
Pedig ő tényleg nagyon szerette volna, ha megbízhatónak
tartják. Olyannak, akiről mindenki tudja, hogy szavatartó és
elkötelezett. És az, hogy mégsem így viselkedett,az
elsősorban abból adódott, hogy egyszerre két igen kimerítő
életet kellett éljen.
Nem került sok időbe, míg eljutott a F.E.A.S.T. Kis-Tokióban
álló épületébe, és alighogy belépett az ajtón, máris
meghallotta a nagynénje csöndes, mégis magabiztos
hangját.
May néni eredetileg adminisztrátorként került ide, de mint
minden jótékonysági szervnél, itt is több tennivaló akadt,
mint ahány alkalmazott volt, így mindenki tette, amit az
adott pillanatban épp tennie kellett.
Ez esetben May néni épp egy mankóra támaszkodó, fél lábú,
katonai gyakorlót viselő férfit próbált helyretenni. Kettejük
vitája máris egy kisebb tömeget vonzott köréjük, és Peter
nem egy arcon nyugtalanságot vagy épp félelmet látott.
Nehezére esett nem közbeavatkozni, csak csöndben
figyelni, miképp boldogul a nénikéje.
Az ilyen pillanatok emlékeztették újra meg újra, milyen
belevaló nő is a nagynénje.
– Mindenkinek vannak rossz napjai, Steve – mondta
Maynéni higgadtan. – Időnként mindenki besokall, és
ilyenkor hajlamosak vagyunk a körülöttünk levőkön kitölteni
a dühünket. De semmi sem jogosít föl bennünket arra, hogy
ezt tegyük. Úgyhogy most tartozik egy bocsánatkéréssel
ennek a fiatalembernek, amiért úgy üvöltözött vele!
A gyakorlóruhás férfi Harrishez fordult, akit annak ellenére,
hogy a közeli templomban dolgozott papként, bárki
eltévedt, szódásszifon lencséjű szemüveget viselő kockának
nézett volna. Harris viselkedéséből és arckifejezéséből csak
úgy sütött a terepruhás alaktól való félelem és a May néni
iránti néma áhítat, amiért képes volt úrrá lenni a helyzeten.
– Igazán sajnálom, fiatalember – dörmögte a gyakorlóruhás
pincemély hangon, amibe szinte még az ablakok is
beleremegtek. – Tudja, néha egy kicsit kijövök a sodromból,
de tény, hogy ez sem mentség arra, ahogy önnel beszéltem.
A pap lassan bólintott.
– És most – vette vissza a szót May néni – hadd mutassam
meg, hol ehet valamit! Közben Mr. Harris pedig lesz olyan jó,
és átfutja a papírokat, hátha sikerül kiókumlálnia,hogyan
oldhatjuk meg az ön problémáját úgy, hogy abbólmi jöjjünk
kijól!
– De csak miután tiszta gatyát húztam – tette hozzá
Harris bizonytalan vigyorral.

***
– NAGYON bátran viselkedtél! – mondta Peter, amint
átballagtak a legközelebbi büfébe egy csésze teára.
– Steve-vel szemben? Ugyan! – legyintett a nénikéje. – Ő
általában olyan, mint valami bolhás, vén kutya. Inkább ugat,
mint harap. Már korábban is voltak ilyen dühkitörései, és
azokat is sikerült szépen elsimítanom. Néha kicsit érzelgős,
bár nem mondom, hogy hibáztatnám érte. Főleg, hogy az
ilyen kirohanásai után ő érzi magát a legpocsékabbul. Hidd
el, ha olyasvalaki viselkedne így, akit nem ismerek, én is
sokkal óvatosabb lennék vele!
– Lenyűgöző, hogy milyen gyorsan és jól kiismered azokat,
akik ezen a hajléktalanszállón élnek!
– Az ilyen helyeken mindig az a legfontosabb, hogy életben
tartsuk bennük a reményt. Tulajdonképp ez az, amit nap
mint nap próbálunk: életben tartani a reményt, és segíteni
nekik talpra állni. Még akkor is, ha valójában nem feltétlenül
ez lenne az elsődleges feladatunk. És tudom, hogy nem
hagyhatom az ilyen dolgokat, mint ez az üvöltözés, tovább
fajulni, csak mert épp az irodában lenne dolgom. Ha így
gondolnám, már rég valami hivatalban kerestem volna
munkát.
Peter ivott egy korty zöld teát. Nagyon szerette ezt az
egyszerű, földes jellegű ízt, és nem is értette, miért nem
iszik ilyet gyakrabban.
Mondjuk, mert általában arra sincs időd; hogy főzz
magadnak egy teát, vagy hogy beugorj egy bisztróba, és
rendelj egyet?
De tulajdonképp már az is nagy szónak számított, hogy csak
alig pár órát késett a nagynénjével megbeszélt találkozóról,
és nem kellett teljes egészében lemondania.
Az ilyet nevezem én egészen jó napnak!
– Tényleg sajnálom, hogy elaludtam! – szabadkozott,
immáron sokadjára.
– Én meg tudom, hogy milyen elfoglalt vagy – bólintott a
nagynénje –, ahogy azt is, hogy akkor is ezeregy dolog
elterelheti a figyelmedet, ha épp nem alszol el, vagy nem
dolgozol. Viszont a szíved és az eszed mindig a helyén van,
Peter. Szóval, hogy mennek a dolgok a laborban?
A fiú gyorsan beszámolt nekl a munkájáról, majd arról, épp
hogy állnak MJ-vel, akit May nagyon szeretett. A nagynénje
csöndesen somolyogva hallgatta, és szemlátomást
nagyöröme telt abban, hogy legalább egy kis bepillantást
nyerta pótfia életébe.
Peter ilyenkor sajnálta igazán, hogy nem lehet jobb – és
kevésbé felelőtlen – unokaöcs.
Például nem hiszem, hogy én valaha is képes lennék olyan
megbocsátó lenni, mint May néni.
Miközben visszasétáltak a hajléktalanszállóra, Peter úgy
érezte, hogy épp erre volt szüksége. Hogy ne csak a saját
dolgaival legyen elfoglalva. Hogy ne csak azon töprengjen,
hogyan és mibe is fektesse az energiáit.
Az ilyen esetekben May néni mindig ott volt, hogy
emlékeztesse rá, a legfontosabbak mindig az emberek.
Mindig is ők voltak, mindig is ők lesznek.
A családja. A barátai. MJ. May néni ezt ösztönösen is érezte,
és sohasem engedte, hogy a hétköznapi gondok és
csalódások eltereljék a figyelmét arról, ami igazán fotos.
Peter visszakísérte a nagynénjét az íróasztalához, és már
épp indulni készült, mikor egy mosolygó, hibátlan
szabásúöltönyt viselő távol-keleti férfi lépett oda hozzájuk.
– Ő lehet hát a híres-neves unokaöcs, akiről annyit hallottam
már!
May néni szinte ragyogott a büszkeségtől.
– Peter, az úr Martin Li, a legnagyobb támogatónk.
Peter persze már hallott Mr. Liről, és nemcsak a
nagynénjétől. A férfi önerőből lett a város egyik
legsikeresebb üzletembere, és azokból, amit May néni
mesélt róla, Martin Li mindenben Wilson Fisk szöges
ellentéte volt. Ahelyett, hogy emberbarátnak próbálta volna
kiadni magát, miközben pénzt húzott ki a rászorulók
zsebéből, Li eltökélte, hogy megpróbál a képességeihez és
lehetőségeihez mérten segíteni a városnak, ami módot
adott rá, hogy vigye valamire.
– Nagyon örvendek – mosolyodott el Peter. – Az, amit ön
tesz, nagyon sokaknak segít.
Ha több ilyen ember lenne a világon, talán nem is lenne
szükség Pókemberre!
– A nagynénje nélkül esélyünk sem lenne boldogulni! –
vigyorodott el Li. – Ő az, aki egyben tartja és működteti ezt
a helyet!
May csak legyintett és elnevette magát, de látszott rajta,
hogy jólesik neki az elismerés.
Míg engem fölnevelt, az olyan lehetett, mint mikor azember
egy téglafalba veri a fejét. Most végre arra is lehetőséget
kapott, hogy meglássa, milyen, mikor a kemény munkának
eredménye is van.
– A nagynénje szerint ön egy igazi tudós.
– Szerintem meg igazi szerencsefia vagyok – mosolygott
Peter. – Egy formabontó és korszakalkotó gondolkodású
zsenivel dolgozhatok, és rengeteget tanulok tőle.
– A hála valóban fontos része a sikernek – bólintott Mr. Li. –
És biztosra veszem, hogy ki sem látszik a munkából, de ha
egyszer akad pár üres órája, itt is szívesen látjuk! Úgy
vélem, egyrészt jó érzés másoknak segíteni, másrészt pedig
csak mégjobban látná, mennyire csodálatos asszony a
nagynénje!
– Örömmel – felelte Peter, aki sokért nem adta volna, ha
valóban lenne annyi ideje, hogy akár ott és akkor beálljon
pár órára az önkéntesek közé.
És amúgy sem mondhattam volna nemet... milyen fényt
vetne már az May nénire?
Aztán kezet ráztak, és Li gyorsan elköszönt tőlük.
– Rendes fickónak tűnik – mondta Peter valamivel később,
mikor búcsúzkodás közben megölelte a nénikéjét.
– Az biztos.

***
ÉPP csak anyi ideje maradt, hogy elmenjen West Village-be,
ahol Harry Osbornnal találkozott. A barátja nemsokára
elutazik Európába, és ki tudja, mikor jön vissza. Márpedig
Peter nagyon utálta volna magát azért, ha a még
rendelkezésükre álló kevés időt nem használná ki arra, hogy
párszor összefusson Harryvel.
A Coffee Beanben találkoztak, a Bleecker Street
sarkán,ahová középiskolás koruk óta jártak. Most is elsétált
egy zord, ódon ház előtt, amiről régen váltig állította, hogy
kísértetjárta hely.
És lehet, hogy azóta sem nőttem föl kellőképp, mert
akármikor járok erre, mindig úgy érzem, hogy van ebben a
helyben valami természetfölötti...
Mielőtt belépett volna a kávézóba, gyorsan az órájára
pillantott, és látta, hogy két perccel korábban érkezett. De
mikor besétált, látta, hogy Harry már a törzsasztaluknál ül.
– Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre valamiben én
voltam a jobb! – fintorgott Peter, ahogy kezet ráztak.
– Én meg szokás szerint azért ostoroztam magamat, hogy
miért is jöttem időben, mikor ugye épp veled találkozom,
de... láss csodát, ma abszolúte pontosan érkeztél! Peter
Parker és a pontos érkezés... hölgyeim és uraim, nyakunkon
a végítélet!
Peter vigyorogva legyintett. Megtanulta már úgy kezelni a
dolgot, mintha a pontatlansága csak valami bosszantó, de
kedves tulajdonság lenne, ami ugyanúgy a része, mint a
szeme vagy a haja színe. Ettől függetlenül minden egyes
alkalommal fájt szembesülnie azzal, hogy Harry, akárcsak
May néni, megbízhatatlannak tartja.
– A minap, mikor MJ-t kerested... sikerült megtalálnod?
– Igen, és képzeld, megkapta az állást a Hírharsonánál!
– Tudom – bólintott Harry. – Ugye, milyen izgalmas?
Biztosan te is nagyon büszke vagy rá.
– Az vagyok. Viszont nem tudok szabadulni a gondolattól,
hogy valami most nem oké kettőnk közt. Kicsit olyan...
tavolságtartóan viselkedik.
– És beszéltél már vele erről?
– Úgy volt, hogy tegnap este beszélünk... – kezdte Peter,
aztán egy pillanatra elhallgatott.
Nem, Watanabe hadnagyról és a Fisk Toronyról még
Harrynek sem mesélhet.
– Te viszont biztos, hogy beszéltél vele! – húzta
résnyirea szemét. – Ugye?
Harry védekezőn emelte föl a kezét, tenyérrel kifelé. Ők
hárman – MJ, Harry és Peter – már évek óta jó barátok
voltak, és ezalatt Harry Osborn szinte művészi
magasságokba emelte a harmadik kerék szerepét.
Ugyanakkor képes volt úgy jó barátja és bizalmasa lenni
mindkettőjüknek, hogy közben sohasem játszott postást
közöttük.
– Ha olyasmiről lenne szó, amit tőlem kell hallanod, hidd el,
elmondanám – tárta szét a kezeit Harry. – De nem pályázom
a párterapeuta babérjaira...
– Pedig azt hallottam, hogy egész elfogadható
óradíjjaldolgozol – dünnyögte Peter, miközben igyekezett
megnyugodni.
Minden párnak megvoltak a maga problémái, és ez alól
nyilván ők sem kivételek. De bármi is bántja MJ-t, meg
fogják oldani.
Úgy döntött hát, igyekszik élvezni a barátjával töltött időt,és
miközben Harry az európai körút tervéről mesélt, lassan
tényleg kezdett megnyugodni.
Régen nehéz volt úgy beszélgetniük, hogy ne lett
volnalegalább egy kicsit irigy, és még most is elképesztő
volt belegondolni, hogy valaki megengedheti magának,
hogy egyszer csak felkerekedjen, és hónapokat töltsön
Európában. Ő ilyet sohasem engedhetett meg magának... és
talán sohanemis fog tudni.
És ez még csak nem is pusztán a pénzről szólt – no
nemmintha valaha is lett volna annyi pénze, hogy ilyesmiről
ábrándozhasson –, hanem azokról a dolgokról, amik
NewYorkhoz kötötték. És ő nem az a fajta ember volt, aki
csakúgy hátat fordít a kötelezettségeinek.
De álmodozni attól még szabad...
Ettek egy pizzát, és már a második kávéjuknál tartottak,
mikor a hely légköre érezhetően változni kezdett. Mintha
mindenki egyszerre csöndesedett volna el. Peter ismerte ezt
a jelenséget – mikor az emberek lélegzetvisszafojtva várják
valami szörnyűség beköszöntét.
A pókösztöne azonban egyszer sem jelzett.
Aztán már azt is látta, hogy mi váltotta ki ezt a reakciót a
vendégekből: Norman Osborn, Harry apja és New York
polgármestere sétált be a Coffee Beanbe.
14

HARRY meg sem próbálta leplezni a bosszúságát, ahogy az

apja lassan az asztalukhoz sétált. Elegáns, kétsoros
öltönyében olyan volt, mint a higany, ahogy átcsusszant az
asztalok közt, itt is, ott is kezet rázott valakivel, fogadta a
köszönéseket, aki megkérte rá, azzal még pózolt is egy fotó
erejéig, és két szalvétára is ráfirkantotta az aláírását, az
autogramgyűjtők kedvéért.
Mindez elég időt hagyott Harrynek, hogy pókerarcot öltsön,
bár látszott rajta, hogy mennyire bosszantja a dolog.
– Nem tudtad, hogy idejön? – kérdezte Peter óvatosan.
– Most komolyan? – villant meg Harry szeme dühösen.–
Azt se tudom, hogy ő honnan tudja, épp hol vagyok! Néha
tisztára úgy érzem, mintha követtetne, vagy nyomkeresőt
rakatott volna rám!
Hát nem ez lenne az első eset...
Norman már évekkel ezelőtt figyeltette a fiát – ez még akkor
volt, mikor Harry még „csak" egy gazdag és híres tudós és
feltaláló fia volt, aki puszta szeszélyből állami iskolába akart
járni. De hogy most mi oka lett volna megfigyeltetni a
felnőtt fiát, azt nem tudta volna megmondani.
De nem is biztos, hogy nagyon okot kellene keresnem
rá. Norman Osborn általában azt teszi, amihez csak kedve
szottyan.
– Peter! – mosolyodott el szélesen a polgármester, mire
végre sikerült eljutnia az asztalukig.
Gyorsan megölelte, a fia viszont csak egy vállveregetést
kapott tőle.
– Honnan tudtad, hogy hol vagyunk? – szegezte neki a
kérdést Harry.
 – Miből gondolod, hogy tudtam? – dobta vissza a
labdátNorman. – És ha csak egy csésze kávéért ugrottam
be? Dema egyfolytában ismerősökbe és barátokba botlom
az egész városban!
Ami nem is tűnt olyan lehetetlennek. New York a világ
legnagyobb kisvárosa, és itt tényleg a legváratlanabb
helyzetekben fut össze ismerősökkel az ember.
És az is igaz, hogy Norman csupán felvetett egy
lehetőséget, de nem válaszolt egyenesen Harry kérdésére.
– Szóval, mi van veled, Peter? – kérdezte a polgármester. –
Még mindig abban a labornak csúfolt sóbányában robotolsz?
– Egy csomó érdekes projekten dolgozunk – felelte Peter, aki
tudta, hogy a mentora nem szeretné, ha részletekbe menne.
– Csak a szokásos.
– Nem kétlem – bólogatott Norman. – Csakhogy én meg
tudom, hogy áll anyagilag, és nem hiszem, hogy tudna
neked annyit fizetni, amennyit megérdemelnél. Ha átjönnél
hozzánk, az Oscorpnál csillagászati fizetésed lenne.
– Nem tudnád kivételesen békében hagyni Petert? – nyögött
föl Harry a szemét forgatva.
– Nagyon kedves, Mr. Osborn – biztosította Peter, aki az
ilyenkor szokásos diplomatikus villámhárító szerepét
játszotta. – De én már főiskolás korom óta dolgozom ebben
a laborban, és szeretném látni, hogy mivé növi ki magát.
– Értem én – biztosította Norman – Theodore Peyton még
mindig ott gályázik? Tudod, régen ő is az Oscorpnak
dolgozott. A számokhoz nagyon jó feje van, de
munkatársnak egy kicsit... problémás.
– Megértem, hogy nincs könnyű helyzetben, ha már egyszer
neki kell mindent kigazdálkodni a büdzsénkből.
– Az Oscorpnál a pénz nem téma – vonta meg a vállát a
polgármester. – De nem erőltetem a dolgot. Nyilván úgy
vagy vele, hogy nem akarsz alamizsnát elfogadni a barátod
apjától. Te mindig is erős, önálló fiatalember voltál, Peter,
amit csodálok benned. De akkor is úgy gondolom, hogy a
tehetség egyik fokmérője, hogy hagyjuk azoknak, akiket
lenyűgözünk a tehetségünkkel, hogy megkönnyítsék az
életünket.
– Értsd már meg, hogy nem akar az Oscorpnak dolgozni! –
mordult föl Harry. – Hányszor akarod még ilyen kellemetlen
helyzetbe hozni az ajánlataiddal?
Norman ezen olyan jóízűen nevetett, mintha Harry valami
remek viccet sütött volna el.
– Vettem a lapot, uraim!
– És mi a helyzet a városházán, Mr. Osborn? – kérdezett
vissza Peter.
– Kevesebb munka, mint egy céget vezetni, de sokkal
frusztrálóbb – csóválta meg a fejét a polgármester. –
Mindenki szeretne valamit, de cserébe senki sem akar adni
érte semmit. Mondhatom, olyan tapasztalat ez, ami felnyitja
az ember szemét!
– Azt elhiszem – bólintott Peter, aki igyekezett ezen a
viszonylag semleges terepen tartani a diskurzust. – Harryvel
kicsit beszélgettünk az európai útjáról, és szó se róla,
nagyon érdekesnek ígérkezik!
– Igen – hervadt le a mosoly Norman arcáról. – Harry kis
kiruccanása. Bár azt hiszem, itt nem is annyira az a kérdés,
hogy mit tesz majd Harry az utazás során, hanem hogy
mihez kezd utána. Mert úgy vélem, tévedés lenne ezt az
utazást a való élettől való menekülésnek tekinteni, mikor
közben remek lehetőség lenne, hogy új terveket
kovácsoljon, és új életcélokat tűzzön ki maga elé!
– Igazán jól mulattunk, Pete – csapott az asztalra Harry.–
De azt hiszem, most már tényleg ideje lenne mennünk!
– Ne csináld ezt, Harry! – csóválta meg a fejét Norman olyan
színpadiasan, hogy Peter le merte volna fogadni, a tükör
előtt már ezerszer elgyakorolta. – Ne gyerekeskedj!
– Nem gyerekeskedem, hanem távozom – vágott visszaa fia,
aztán válaszra sem várva kisietett a kávézóból.
– Igazán sajnálom, hogy ezt végig kellett hallgatnod –
sóhajtott föl Norman. – De talán te is észrevetted, hogy
Harry az utóbbi időben sokszor van maga alatt...
– Azt hiszem... de végül is egy kicsit mindig is forrófejű volt,
nem igaz?
– Amivel nincs is semmi probléma – tárta szét a kezeita
polgármester –, amíg a megfelelő cél érdekébe állítja az
indulatait!
Majd fintorogva az órájára pillantott.
– A fiammal ellentétben nekem sajnos mindenhol időben kell
ott lennem, de mielőtt indulnék... az előbb udvariatlanul
beléd fojtottam a szót, Peter, pedig épp valami tudományos
áttörésről kezdtél mesélni!
– Én csak annyit mondtam, hogy érdekes
projektekendolgozunk – mondta a fiú óvatosan.
Peter Parker óvatos duhajnak számított, ha tudományos
projektek megvitatása került szóba, főleg, ha erre egy másik
tudós volt kíváncsi.
– Tényleg értékelem a lojalitásodat, Peter, de azt sem
szabad elfeledned, hogy az ember hűsége, pont, mint a
széljárás, időnként változik.
– Most már nekem is mennem kell – szabadkozott Peter.
– Köszönöm, hogy szemmel tartod Harryt! – paskolta meg a
vállát a polgármester.
– Ő a barátom – mondta Peter magától értetődően. – A
barátok segítenek egymásnak.
– Tudom, hogy régóta ismeritek egymást – gyúlt furcsa fény
Norman szemében. De segíteni neki... az az én feladatom.

***

AZNAP kifejezetten jó kedvében találta Peytont. A gazdasági

igazgatójuk általában annyi életet és melegséget sugárzott,
mint egy szobor, de most mintha még a szokásosnál is több
gondot fordított volna az öltönye kivasalására, és
kivételesen élénk színű csokornyakkendőt viselt.
Hogy ez mit jelenthet... Csak nem Anika miatt?
– Mintrendesen, ma is késtél, de legalább nem tűnsz
nyúzottnak.
 Aztán egy sor elvégzendő tesztet bízott Peterre.
– Tudod, igyekszem – biztosította a fiatalember. – Csak hát
az élet néha...
– Magam is rendelkezem bizonyos ismeretekkel az
életkoncepciójával kapcsolatban – mérte végig szigorú
pillantással Peyton. – És most arra kell, hogy kérjelek, hogy
mihamarabb futtasd le ezeket a teszteket!
Peter egy darabig ezekkel a számítógépes szimulációkkal
volt elfoglalva, és mire készen állt, hogy belekezdjen az
analízisbe, már Anika is ott volt, hogy segítsen neki.
– Megkaptad az üzenetemet? – kérdezte a lány.
– Ó... igen... és sajnálom, hogy nem jutott időm válaszolni –
szabadkozott Peter. – Csak egy kicsit zűrös estém volt...
– Semmi gond – csavargatta fekete fürtjeit a lány idegesen.
– Kérdezhetek valamit?
– Ha arról a vécéről van szó, amit nem lehet rendesen
lehúzni... arról, kérlek, nekem fogalmam sincs!
A lány idegesen elnevette magát, aztán a háta mögé
csapta a kezeit, csak hogy szinte azonnal karba fonja, majd
végül a zsebébe süllyessze őket.
– Sose láttam még, hogy bárhová felírtad volna, szerelőt kell
hívni miatta!De erre majd még visszatérünk, Mr. Parker!
Viszont szerettem volna jelezni, hogy átnéztem pár
analízisedet, és azt kell mondanom, briliánsak!
– Mr. Parker köszöni az asszisztens és elemzőhelyettes
értékelését!
– De én komolyan beszélek! – csapott a lány játékosan Peter
felé. – És attól, hogy én nem lettem volna képes ilyen
színvonalú elemzésre, még nem jelenti azt, hogy ne látnám,
milyen okosan is dolgoztad föl az adatokat, és milyen remek
meglátásaid vannak! Úgy értem, igazán lenyűgöző...
annyira, hogy még Theodore is elismeri, okos vagy...
– Akkor viszont nem értem, hogy miért szívja mindig
avérem...
Anika erre csak a vállát vonogatta.
Peter egy pillanatig furán érezte magát. Szeretett volna
teljesen őszinte lenni ezzel a lánnyal, és még azt is bevallani
neki, hogy ő Pókember. Úgy érezte, megbízhat benne.
Viszont ezzel a gondolattal együtt ösztönösen az jutott
eszébe, hogy röhögve a padlóra vesse magát, és ez
óvatosságra intette.
Nincs oka ilyen rövid ismeretség után bárkiben is megbízni.
Főleg nem egy idegenben. Még akkor sem, ha már
belefáradt az állandó alakoskodásba és hazudozásba.
Hányszor volt kénytelen már becsapni May nénit?
ÉsHarryt?
És MJ-t? Azelőtt, hogy megmondtam neki, én vagyok
Pókember – és még utána is?
Mert néha bölcsebb volt elhallgatni az igazat. Jobb volt, ha
nem tudja, milyen veszélyeknek van valójában kitéve a
barátja.
Tényleg olyan szörnyű lenne, ha végre valaki másban is
megbíznék? Hiszen néha egy idegennek sokkal intimebb
dolgokról is hajlandóak vagyunk beszélni, mint a saját
szeretteinknek...
Végtére is a lány igazi technomágus, aki akár még a
pókruha felspécizésében is segíthetne neki. És hát nem
lennepompás, ha valaki védené a hátát is, és nem kellene,
hogymindig egyedül induljoncsatába?
És az, ha tudja a titkomat, tulajdonképp nem is jelentene
ránézve veszélyt, kivéve, ha valaki más is rájön, hogy Anika
ilyesmit tud, de hát erre ugyan mekkora az esély?
Mert ez ugye mégsem olyan lenne, mintha Harrynek vagy
May néninek mondaná el. Az talán enyhítene egy keveset a
bűntudatán, ugyanakkor még pocsékabbul éreznémagát
amiatt, hogy eddig mégiscsak hazudott nekik.
És az egészet csak azért csinálnám, hogy végre belássák,
nem valami pontatlan és megbízhatatlan lúzer vagyok!
Ezzel a lánnyal azonban mindez nagyon más lenne. Anika
egy új csapat első tagja lehetne, aki segít neki a
bűnüldözésben. Ez a lány okos, tele van energiával,
optimista, és észvesztően csinos – no, nem mintha ez ebben
az esetben olyan sokat nyomna a latban, de ugye mégis...
Persze ő is tudta, hogy mindez megvalósíthatatlan. Tény,
hogy voltak bizonyos problémáik MJ-vel, akit egyébként
szeretett. Csak hát az ilyen érzelmileg bizonytalan
szituációban a többség így szokott viselkedni.
Nem egy cikket olvasott már ezzel kapcsolatban, és szerette
volna hinni, hogy egész jól érti, hogyan is működik a
többség.
Mondjuk, hogy amint feltűnik egy csinos nő, a parányi
férfiagy rögtön menekülési lehetőséget lát benne?
Csakhogy, ha nekiállok Anikával flörtölni, az semmit sem old
meg, viszont jelentősen megnehezíti az életemet...
És mit lehet egy ilyen helyzetben tenni?
Hazudj! Haaazuuudj!
– Kicsit összejöttek nekem a dolgok mostanában –
mondta, és legszívesebben a falba vertevolna a fejét, hogy
ilyenbéna kifogással próbálkozik.
Csakhogy ő sohasem volt jó a hazudozásban. És ha mégis
megpróbálkozott vele, az általában elég katasztrofálisra
sikeredett.
Mert mindig ez kell neked! Valami nagyszabású és bonyolult
hazugság, amibe aztán te magad is jól belegabalyodsz!
– Tény, hogy sajnos nem én vagyok a pontosság mintaképe,
és bármilyen értékes is a munkám, Peytonnak előbb-utóbb
így is elege lesz belőlem.
– Más szóval nem fogod elmondani nekem – tette
csípőre a kezét a lány.
– Mármint hogy mit? – kérdezte Peter értetlenül. –
Hiszen épp most...
– Egy kicsit összejöttek nekem a dolgok mostanában – Anika
még a fiú hangszínét és hanghordozását is egész ügyesen
utánozta. – Te is tudod, hogy ez nem válasz, csak egy béna
kifogás!
Pedig az ilyesmi általában működni szokott... Mondjuk az
elfoglalt tanárnál, akinek nem volt ideje, kedve és energiája
Mr. Parker késésének okait feszegetni. Vagy a
családtagoknál, akik tisztelik mások magánéletét és titkait.
És lehet, hogy ők is csak egy béna kifogást láttak benne, de
voltak annyira udvariasak, hogy tudomásul vegyék.
– Általában segíteni szokott, ha beszélünk a dolgokról –
folytatta Anika. – Ha kiadjuk magunkból a problémákat. De
ha nem akarsz olyasvalakinek megnyílni, akit még alig
ismersz, akkor mondd azt, és tudomásul veszem.
– Nem erről van szó, csak... úgy értem, ha egy idegennel
akarnék a gondjaimról beszélgetni, az tutira te lennél.
Ez az! Makogj csak tovább, és fűrészeld magad alatt a
fát!
– Kedves, hogy ezt mondod – mosolyodott el a lány.
– Tulajdonképp nem történt semmi igazán nagy baj, szóval
nem drogozom, és nem is kártyáztam el a családi vagyont,
csak a munkán kívül is van egy csomó felelősségem.
Látod, ez már jobb érv! Intelligens. Felelősségteljes.
– Vannak kötelezettségeim, amiket nem hagyhatok
figyelmen kívül, és ettől sokszor úgy érzem magam, mintha
két életet élnék. Mert nem vennék rá mérget, hogy ha én
nem teszem, amit kell, akkor bárki más megteszi helyettem.
Ugyanakkor halálosan fáraszt, hogy nem vagyok képes
minden figyelmemet a munkámnak szentelni, amit viszont
imádok.
Azzal hátradőlt, és nagyot sóhajtott. MJ volt az egyetlen,
akivel szemben valaha is képes volt ennyire megnyílni, és
ez tulajdonképpen jó érzés volt.
– Jó érzés, nem igaz? – kérdezte Anika, mintha csak
agondolataiban olvasna. – Még akkor is, ha tulajdonképpen
semmi konkrétat nem mondtál el nekem.
– Hát... igen.
– Hajlandó vagy meghallgatni olyasvalaki tanácsát, aki
kevesebbet élt és tapasztalt, mint te?
– Csupa fül vagyok.
– Én pont ugyanolyan voltam, mint most te, mikor
elkezdtem az egyetemet – magyarázta a lány. – Most nem
mennék részletekbe, mert annyira még tényleg nem
ismerjük egymást, de a lényeg, hogy úgy éreztem, mintha
két ellentétes irányú erő hatna rám egyszerre, amik előbb-
utóbb szét fognak tépni. A külsőd alapján úgy gondolom,
hogy egyik szülőd sem indiai, de talán el tudod képzelni,
milyen nehéz is lehet két embernek, akik a jobb élet
reményében, egy idegen országból jönnek az USA-ba. Hogy
mennyit kell dolgozniuk, mire el- és befogadják őket. Milyen
keményen kell dolgozniuk, hogy a gyerekeiknek olyan
lehetőségeket teremtsenek, ami nekik nem adatott meg. És
hogy ez mekkora terhet ró a gyerekeikre, akikkel szemben
szinte teljesíthetetlenül magas elvárásaik vannak. A
nővérem, aki kitűnő tanuló volt, abba az iskolába ment,
ahová szeretett volna, és mikor ez nekem nem sikerült, nem
sokon múlt, hogy a szüleim nem robbantak föl dühükben!
Persze megértettemőket, de nem mondhattam el nekik,
hogy én miért nem kaptam olyan jó jegyeket. És ha nekik
nem mondtam el,neked sem fogom. A kifogásaimat ők is
meghallgatták, de nem fogadták el.
– És mi történt?
– Az történt, hogy rájöttem, mi is fontos nekem.
Kelletthozzá némi idő, míg kitaláltam, hogy mihez is akarok
kezdeni az életemmel. Nem azt, hogy mások mit vártak el
tőlem, hanem hogy én mit akarok. És mikor eldöntöttem,
hogy a tudományos pálya vonz, akkor már célirányosan
vetettem magam a tanulásba. És csak remélni tudom,
hogya továbbiakban senki nem fog megbélyegezni, hogy
anno négyest kaptam a középkori Európáról írt
témazárómra...
– Kemény időszak lehetet.
– Az volt – folytatta a lány szemrebbenés nélkül. – Még akkor
is, ha viszonylag olcsón megúsztam.
A középkori európai történelemből írt dolgozatot Peterazért
nem hasonlította volna, mondjuk, a Keselyűhöz, de attól a
hasonlat – és a lány tanácsa – megállta a helyét. Merthogy
egy ideje már ő is kerülgette a kérdést, vajon megéri-e
Pókembernek lenni, de azt még egyszer sem kérdezte meg
magától, vajon akar-e Pókember lenni. Pedig előbb-utóbb
ezzel a kérdéssel is kénytelen lesz szembenézni.
De csak miután Fisk ismét rács mögé került. Csak akkor.
– Az én szüleim ugyan nem egy másik országból
származtak, de... ez egy kicsi bonyolult – magyarázta Peter.
Aztán mesélt arról, hogy a nagynénje és a férje nevelték föl.
Beszélt neki Ben bácsiról, és a tolvajról is, akit
megállíthatott volna, de nem tette. A tolvajról, aki megölte a
bácsikáját.
Ennyi év alatt megtanult sírás nélkül beszélni ezekről a
dolgokról, de a gombóc ettől függetlenül most is ott volt a
torkában. Mert vannak pillanatok, amik egyszerűen
beleégnek az emberbe, és örökre vele maradnak.
Dolgok, amiket örökre bánunk. Amik életünk végéig rágni
fogják a lelkünket.
– Minden egyes alkalommal, mikor döntést kell hoznom,
tisztán érzem a rám nehezedő súlyt. A döntés súlyát,
aminek öt, tíz és ötven év múlva is viselnem kell a
következményeit. A döntését, ami sokszor nemcsak engem,
de másokat is érint. És attól félek, hogy egyszer olyan
döntést hozok –vagy épp nem hozok – meg, aminek rettentő
következményei lesznek.
– Így nem lehet élni – csóválta meg a fejét a lány. – Azt
mondod, megállíthattad volna azt a tolvajt, de nem
láthattad előre, hogy mi is lesz a következménye annak, ha
nem teszed. Mert mi van akkor, ha azért lop valaki, hogy
gyógyszert vegyen belőle a beteg gyerekének? És ha egy
ilyetállítasz meg, azzal esetleg épp a gyereket ítéled súlyos
betegségre vagy halálra! És mivel nem látod előre a jövőt,
legfeljebb annyit tehetsz, hogy a rendelkezésedre álló
információk alapján próbálod meghozni a lehető
legkörültekintőbb döntést.
– Lehet, de azon a napon akkor is rosszul döntöttem –
mondta Peter tompán.
– Csakhogy ezt előre nem tudhattad – tette finoman a
kezére a kezét Anika. – Úgyhogy okosabb lenne, ha nem
ostoroznád magad emiatt. Mert ez nem ugyanaz, mintha
egy terroristát vagy egy sorozatgyilkost hagytál volna futni.
És előre sohasem lehet tudni, hogy egy jelentéktelen
probléma egy napon mivé növi vagy nem növi ki magát.
– Nem biztos, hogy e tekintetben egyet gondolunk...
Bűnt követett el, úgyhogy meg kellett volna állítanom.
– Pedig a józan ész is ezt diktálja – fintorgott a lány. – Ha
minden döntéseden ennyit rágódsz, és ha mindenen, ami
balul sült el, ennyit bánkódsz, azzal magadat és a
környezetedet is az őrületbe kergeted. Egy idő után minden
barátod kerülni fog.De még a barátnőd is. Már, ha van...
Ügyes átkötés! Szavamra, nagyon ügyes!
Tudta, hogy beszélnie kellene neki MJ-ről, de... nem most.
Mert már volt köztük valamiféle kapocs, és egy másik
világban, ki tudja, mi más lehetne még közöttük.
De te nem abban a másik világban élsz, Peter!
– Igen, van barátnőm – mondta némi hallgatás után.–
Bár tény, hogy sokszor neki is nehezére esik elviselnie.
Sohasem igazodott el könnyen a finomabb női jelekben,
de Anika határozottan csalódottnak tűnt. Egy darabig zavart
csöndben ücsörögtek, majd a lány témát váltott, és a
kedvenc helyeikről kezdtek beszélgetni. Peter mesélt neki
aszendvicsbárról a Times Square közelében. És bár a
kolléganője eleinte kinevette, amiért ilyen féltve őrzött
titokként kezel egy ilyen helyet, de végül megígérte, hogy
egyszer ő is megkóstolja az ottani ízeket.
Suta egy beszélgetés volt, de Peter örült, hogy végül beszélt
neki MJ-ről.
Mégiscsak szerencsés nap ez a mai!
15

MR. FISKNEK mindig megvoltak a maga érvei és indokai.

Ezzel Maya is tisztában volt, de abban már nem volt biztos,
hogy a férfinak most is igaza van. Főleg, hogy meg voltróla
győződve, hogy kettejük közül ez esetben neki vanigaza.
– Múlt éjszaka itt volt, ebben az épületben – magyarázta
a lány. – Azért, hogy lopjon vagy kémkedjen.
A biztonságiak, akik szabályosan rettegtek Fisktől, azt
javasolták, hogy ő tálalja neki a dolgot.
Mr. Fisk végighallgatta, majd kimérten bólintott.
– Nincs, amivel ezen a helyen árthatna nekünk – mondta
meglepően nyugodtan. – És semmi fontosat vagy
kompromittálót nem találhatott, amit ne egy széfben
tartottunk volna elzárva.
– És ha kihallgatta a beszélgetésünket?
– És ha valóban így is volt? – tárta szét a kezeit Fisk.–
Semmi olyat nem mondtunk, amit felhasználhatna ellenünk.
– Szerintem hiba félvállról vennünk a Pókember jelentette
fenyegetést – makacsolta meg magát a lány.
– Én nagyon is komolyan veszem Pókembert. – Mr. Fisk
hangja hirtelen mélyebb és fenyegetőbb lett. – Ezért is
alkalmazom Binghamet.
Mayának nehezére esett uralkodni az arcvonásain. Nem
szabad, hogy Mr. Fisk rájöjjön, hogy beszélt a zsoldossal!
Nem volt szokása hazudni jótevőjének, és az a kevés eset is
még akkoriban történt, mikor még jóval fiatalabb,
tapasztalatlanabb és hálátlanabb volt.
Tulajdonképp mindenemet ennek az embernek
köszönhetem... de most akkor is nekem van igazam!
– Már korábban is meggyűlt a bajom ezekkel a kosztümös,
önjelölt igazságosztókkal – folytatta Fisk. – Közös vonásuk,
hogy majd elepednek a figyelemért és a tudatért, hogy
valami fontos dolgot tesznek. Ha az ember kiáll ellenük, és
nem hagyja magát, azzal csak megerősíti őket abbéli
hitükben, hogy nekik van igazuk.
– Pókember már jó ideje gondot jelent.
– De nem különösebben jelentőset–legyintett Fisk.–
Azonban ha most akarnék fellépni ellene, az pillanatok alatt
túlnőne kettőnkön, és olyan nemkívánatos figyelmet
irányítana ránk, amit egyelőre nem akarunk, és nem is
engedhetünk meg magunknak.
– Tartok tőle, hogy alábecsüli, mire is...
Fisk tenyérrel csapott az asztalra, amitől tollak, papírlapok
és fényképek repkedtek mindenfelé, mintha bombatalálat
érte volna a szobát.
– Most már elég! – mondta fagyosan. – Te nagyon okos vagy,
Maya, de még nagyon sokat kell, hogy tanulj. Hacsak nem
olyan módon próbál csapást mérni ránk, amit már nem
hagyhatunk figyelmen kívül, nem is foglalkozunk
Pókemberrel, amíg csak be nem fejezzük a projektet! Elég
világosan fejeztem ki magamat?
– Igen – kelt föl a lány az asztaltól. – A lehető
legvilágosabban.
Nem is foglalkozott a padlón szerteszét heverő tárgyakkal.
Egyszer, még évekkel ezelőtt megpóbálta összeszedni őket,
amitől a férfi csak még dühösebb lett. Nem szerette,ha bárki
bármilyen módon is felhívja a figyelmet a dühkitöréseire.
Maya kisétált az irodából, és odakint váltott pár szótMr.
Cisnerosszal, az egyik titkárral.
– Történt egy kis baleset Mr. Fisk irodájában.
– Azonnal intézkedem – kelt ki a férfi azon nyomban a
karosszékéből.
Ekkor történt, hogy egy jólöltözött, csinos fiatal nő tűnt föl a
folyosón.
 – Üdvözlöm! – mosolygott rájuk. – Mr. Fiskkel van
találkozóm.
– Igen, hogyne – mondta Mr. Cisneros zavartan.
– Majd én átveszem – ajánlkozott Maya.
Minél tovább üldögél Mr. Fisk a padlón szétszórt holmik
közt, annál pocsékabbul fogja érezni magát.
– Maya Lopez vagyok, Mr. Fisk személyi asszisztense –
fordult a vendéghez. – Mr. Fisk hamarosan fogadja önt,
Miss...
– Watson. Mary Jane Watson.
– Miss. Watson. Kérem, addig foglaljon helyet. Közben
esetleg megkínálhatom egy pohár ásványvízzel vagy egy
csésze kávéval?
– Nem, köszönöm – ült le azonnal a látogató.
– Esetleg megtudhatom, hogy mely orgánumtól
érkezett?
– A Hírharsonától – magyarázta MJ. – Kisjövedelmű
emberekről írok egy cikksorozatot, akik sokat profitálnak az
új lakásprogramból, és mivel ennek Mr. Fisk az egyik
szülőatyja és fővédnöke...
Félbe hagyja a mondatot, hadd fejezze be mindenki kedve
szerint. Nyilván úgy gondolja, hogy ez vonzó és intelligens
színben tünteti föl.
– Mr. Fisk maga a program – lépett közelebb Maya.–
Nyilván mindig is voltak és lesznek is, akik az ő
nyomdokvizén próbálnak előrébb jutni, de ezek mindig
kevesebbet kínálnak. És anélkül próbálnak profitálni a jó
sajtóvisszhangból, hogy tulajdonképp bármivel is
hozzájárulnának a város és lakói boldogulásához. Velük
ellentétben a Fisk Alapítvány jobbá teszi New Yorkot.
Remélem ezt is megemlíti majd a cikkében.
– Ha valóban így van, feltétlenül.
Maya már indult volna, de egy pillanatra még
visszafordult.
– A múltban nemegyszer előfordult, hogy az újságírók, akik
Mr. Fiskhez jöttek, azt állították, hogy egy bizonyos cikken
dolgoznak, pedig valójában egy teljesen másmilyet
szándékoztak megírni. Olyasfélét, mely segítségével
megpróbálták kiforgatni Mr. Fisk szavait, és úgy beállítani őt,
mint valami sötét és illegális üzelmekben érintett rossz
embert. De felteszem, ön nem ilyen újságíró, Miss. Watson.
– Én épp csak most kezdtem a Hírharsonánál – felelte
avörösesbarna hajú vendég. – Elsősorban színes híreket
írok.És nem hiszem, hogy okos dolog lenne, ha nem azt
csinálnám, amivel megbíztak.
– Valóban nem lenne okos – bólintott Maya. – Azok, akik
ilyen ostobaságra vetemednek, gyakran kénytelenek azzal
szembesülni, hogy a karrierjük kellemetlen fordulatot vesz.
Ezzel elmosolyodott.
– Sok szerencsét, Miss Watson!
Miközben végigsétált a folyosón, azon tűnődött, hogy ennek
a riporternek a szeme se rebbent a burkolt fenyegetés
hallatán.
Talán nem elég okos, hogy megértse. Vagy jóval
veszélyesebb, mint amilyennek látszik.
Erről aztán eszébe jutott valami más...

***

MAYA a kávézóban akart találkozót megbeszélni, úgy, mint

az emberek többsége, akik az irodán és a hivatalon kívül
akarnak üzletről beszélni. Ezzel szemben a férfi
ragaszkodott egy ócska hot dogos bodegához, két
saroknyira a FiskToronytól.
<Úgy gondolja, hogy nem biztonságos zárt helyen
találkoznunk?>
Erre az sms-re csak pár perc múlva jött válasz.
<HOT DOG. Azon a helyen kapható a város legjobb
hot dogja, és ha már úgyis arrafelé járok, veszek
egyet!>
A lány pár perccel a megbeszélt időpont előtt érkezett,a férfi
azonban már ott volt, egy padon üldögélve, pár lépésnyire a
vaskos gumikerekeken álló fém kézikocsitól. Épp egy hot
doggal birkózott, egy másik pedig a kézitáskáján pihent,
zsíros szalvétába csavarva.
– Tényleg jófajta! – mondta két jókora falat közt. – Ez
magának is ízleni fog! És feltétlenül kérjen hozzá
savanyúságot is! Még akkor is, ha úgy gondolja, hogy maga
nem az a fajta, aki savanyúsággal eszi a hot dogot. Az árus
maga készíti, és én mondom, ez valami isteni!
– Nem a hot dog miatt vagyok itt – telepedett le melléa lány.
– De attól még ehetne egy jót – mosolyodott el a férfi.–
Az élet tele van zavaros és szörnyű dolgokkal, úgyhogy
amondó vagyok, élvezze ki azt a kevés jót, amit és amíg
lehet.
Maya nem szeretett az utcán enni. Az étkezés eltereltea
figyelmét, márpedig New York olyan hely volt, ahol minden
percben résen kellett lenni. Ezenfelül esze ágában sem volt
ki tudja, miből készült húst és finomított lisztből sütött kiflit
enni. Ahhoz túlságosan is keményen edzett, és szinte
mániákusan odafigyelt rá, hogy mikor és mit fogyaszt.
Nem, a hot dog nem neki való csemege.
A járókelők java még csak egy futó pillantásra sem méltatta
őket. New York pletykákra éhes városában legfeljebb egy
igazi híresség remélhetett volna komolyabb figyelmet.
Viszont az őszülő halántékú, tüskés hajú, tömött bajszú
férfi még így is kapott pár elismerő pillantást. Nyilván
tudhat valamit, ha egy ilyen csinos lánnyal hot dogozik.
– Szeretném jelezni, hogy nagyra értékelem, amit ajánl –
kezdte J. Jonah Jameson, miután első hot doggal végzett. – A
Hírharsonának nem volt elég mersze, hogy folytassa azt,
amit én elkezdtem, és továbbra is az igazságról írjon. Ezért
is nem dolgozom már ott. Mert én mindenképp el akarom
mondani az embereknek, mi folyik ebben a városban!
Különösen, ha Pókemberről van szó.
– Mi pedig szeretnénk önnek segíteni ebben.
– Ebben egy percig sem kételkedem, bár valami azért
bűzlik az önök anonim jótékonysági szervezete körül...
– Egy olyan szervezetet képviselek, melynek tagjai, akik a
társadalom legmagasabb köreiből kerülnek ki, nagyra
becsülik az ön munkáját – mondta a lány. – Ennyire
egyszerű.
Sőt tulajdonképp még ennél is egyszerűbb volt. Maya
pokollá akarta tenni Pókember életét, és ha nem
tehettefizikailag, akkor jöhet a pszichológiai hadviselés.
Annyira össze akarta törni, hogy mikor majd eljön a végső
leszámolás ideje – márpedig biztos volt benne, hogy előbb-
utóbb az is eljön –, a maszkos gyilkos egy roncs legyen.
– Tartok tőle, hogy ennyire azért mégsem egyszerű –
csóválta meg a fejét Jameson. – Nem azért voltam
olyansokáig a Hírharsona élén, mert agyalágyult vagyok. Én
is riporterként kezdtem, úgyhogy tudom, mi a dörgés. Mikor
azt mondja, a társadalom legmagasabb körei, egy rakás
dagadt pénzeszsákot látok, akik nem fogják csak úgy
hozzámvágni a zsíros csekkjeiket, kivéve, ha úgy gondolják,
hogyvalami hasznuk nekik is származik belőle.
Maya ügyesen leplezte az aggodalmát.
– Az általam képviselt emberek egy olyan városban
szeretnének élni és üzletet kötni, amit nem mocskol be az a
fajta káosz, ami ellen ön is oly hosszú időn át küzdött.
– Szóval eről van szó– dünnyögte Jameson, majd komótosan
nekilátott a másik hot dognak.
Játssza a mogorva újságírót. Pózol. Persze, az emberek
folyton pózolnak. Gyakran még én is.
– Mr. Jameson, hisszük, hogy a város szegényebb lett, mióta
önt elhallgattatták, és feltett szándékunk, hogy még a
Hírharsonánál is nagyobb szócsövet adjunk önnek. Egy
rádióműsor segítségével mindenhová eljuthat – az emberek
otthonába, taxikba, boltokba, irodákba... Kérdem én,
hajlandó lenne visszautasítani egy ilyen ajánlatot, csak mert
egy anonim szervezettől jön?
– Talán – felelte Jameson két falat közt. – Mert
nekemfeltételeim is vannak. Legelőször is, nekem senki se
mondja meg, mit tehetek, és miről beszélhetek! Ezért
cserbe a vegytiszta J. Jonah Jamesont kapják! Viszont, ha
bárki elkezd olyasmiről sutyorogni, hogy erről vagy arról
kellene beszélnem, máris kalap-kabát, és már el is tűntem a
balfenéken! És ha ezt nem akarják belevenni a
szerződésembe, akkor egyszerűen nem írom alá!
– Ezt továbbítom a jogászainknak, és holnap reggel
átküldöm önnek a szerződést.
Jameson lenyelte az utolsó falatot is, majd egy
papírszalvétába törölte a száját.
És végül kezet nyújtott Mayának.
– Akkor azt hiszem, megállapodtunk – mondta. – Mikor
kezdhetem tönkretenni Pókember életét?
– Amilyen hamar csak lehet – rázta meg a lány a
feléjenyújtott kezet. – Máris nekiláthat összeszedni a stábját,
és összeállítani egy műsortervet.
Azzal fölkelt, és egy biccentés után már ment is. De csak a
következő sarokig, ahol egy kis flakon fertőtlenítőszert
szedett elő a táskájából, és megtisztogatta a kezét.
Az irodába menet viszont már elégedettséget érzett. Ha
rájön, Mr. Fisk nagyon mérges lesz, de csak azért, mert
szigorúan meghagyta neki, hogy tartsa magát távol
mindentől, aminek csak köze lehet Pókemberhez.
És lehet, hogy első dühében nem is látná, milyen alapos és
jól átgondolt a tervem. Mert senki sem ért úgy Pókember
nyilvános befeketítéséhez, mint J. Jonah Jameson.
Tudta, hogy nem lesz nehéz benyomni Jamesont valamelyik
felkapott rádiócsatornához. Csak annyi dolguk lesz, hogy
elindítják a gépezetet, aztán a véres szájú újságíró, mint egy
mókuskereket, már majd maga hajtja tovább.
16

NEM tudta volna megmondani, mint csinál odabent Fisk

titkárnője. Kaparászást, dübögést, és néha mintha még
morgást is hallott volna.
MJnem bánta, hogy nem kért kávét, bár lehet, hogy egy
kicsit segített volna lecsillapítani az idegeit. Mert mikor
végre Fisk elé kerül, minden higgadtságára szüksége lesz.
Megcsörrent a telefonja, de úgy döntött, nem veszi föl.
Mikor a titkárnő vagy az asszisztens visszajön, jobb, ha
nem azt látja; hogy ő bőszen telefonálgat. Végül mégiscsak
meggondolta magát. Mert lehet, hogy épp ettől látszik majd
felkapott és népszerű újságírónak, aki napi huszonnégy
órában kapcsolatban áll a hírforrásaival.
Aztán kiderült, hogy Peter az.
Dühös volt azért, ahogy tegnap este alakultak – vagy nem
alakultak – a dolgok. Amikről beszélniük kellett volna. De
persze megint nem beszéltek, mert megint közbejött
valami.
Pedig ha együtt akarunk maradni, ezt a beszélgetést
előbb-utóbb akkor is meg kell ejtenünk!
De amíg erre nem kerül sor, nem akart ezen rágódni,
úgyhogy fogadta a hívást.
– Szia! – mondta gyorsan. – Most nem tudunk beszélni, mert
mindjárt kezdődik egy interjú.
– Ahoj, újságíró lány!
Szóval akkor ez egy „épp csak felhívtalak, hogy halljam a
hangod, és nem egy most épp Izland felé tartok, hogy robot
bérgyilkosokkal harcoljak" típusú hívás.
– És kit fogsz meginterjúvolni?
– Megígéred, hogy nem akadsz ki?
 – Persze.
– Wilson Fisket.
Csönd. Ami körülbelül egymillió évig tartott.
– Peter? Mi történt?
– Épp kiakadtam.
– Jaj, ne csináld már!
– Az újságírók, akik megpróbálják leleplezni a Vezért,
rendszerint nyomtalanul eltűnnek – mondta Peter halkan.–
Te is tudod.
– De én csak egy interjút akarok készíteni vele. Hogy egy
kicsit jobban megismerjem.
– Hogy majd később leplezhesd le! – vágott közbe
Peter.– És ne mondd, hogy nincs igazam!
MJ-nek ennyi is elég volt, hogy vöröset lásson.
– Te meg ne mondd meg, hogyan tegyem, ami helyes! –
sziszegte dühösen. – Én se mondom meg neked soha!
– Pedig épp élégszer veted a szememre, hogy...
– Én csak tanácsot próbálok adni, amit vagy megfogadsz,
vagy nem, te viszont megpróbálod megszabni, hogy mit
tehetek és mit nem!
– Eszem ágában sincs megszabni, hogy mit csinálhatsz, épp
csak próbállak megmenteni!
Peter most már szabályosan kiabált. Aztán nyílt az iroda
ajtaja.
– Mennem kell – mondta MJ idegesen.
– Várj! – kiáltott Peter. – Ha már amúgy is beszélsz vele,
légyszi kérdezd meg, hol tartja a bűnjeleket, hogy...
A lány szó nélkül kikapcsolta és a táskájába süllyesztette a
telefont.
– Mr. Fisk fogadja önt – közölte a titkárnő.

***

WILSON Fisk nagydarab ember volt.

MJ persze tudta, hogy nagydarab, de erre igazából egyetlen
tévéinterjú, egyetlen magazinfotó, de még Peter
elbeszélései sem készíthették föl. Arra, hogy milyen
szélesek a vállai, milyen hatalmas az ökle...
A valóságra.
Mintha valami mesebeli óriás lett volna, aki olyan súlyos és
masszív volt, amihez foghatót MJ még sohasem látott. Mikor
kezet fogtak, a lánynak az jutott az eszébe, mikor egyszer
még kislány korában az apjával azt játszották, hogy ő, a
királykisasszony épp egy trollal próbál kezet rázni.
A méretkülönbség most is hasonló volt. Több, mint
félelmetes, már szinte abszurd.
És ami még inkább meglepte a lányt, az a férfiból
áradóvonzerő volt.
Elegáns, méret után készült öltözék, higgadt stílus, és az,
ahogy képes volt figyelni...mintha semmi sem tette volna
boldogabbá, mint hogy a Hírharsona legzöldfülűbb
újságírójának adhat interjút.
MJ-nek nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy Fisk mit
tud, és mit nem tud róla. Mostanra már biztosan átfutotta
pár cikkét, tisztában van vele, hová járt iskolába, és hogy
mióta dolgozik a lapnak. Peterrel mindig nagyon ügyeltek
rá, hogy ne rakjanak föl közös képet magukról egyetlen
közösségi portálra se, tekintve, hogy szabadúszó
fotóriporter korában Petert sokszor hozták összefüggésbe
Pókemberrel, de... azon sem lepődött volna meg, ha Fisk
ennek ellenére tisztában van vele, hogy ők egy pár.
És ha eddig nem nézett utánam, előbb-utóbb úgyis
megteszi. De nem ma. Ma kedves leszek. Ma csak
előkészítem a terepet.
– Tehát, miben lehetek a segítségére, kisasszony? – kérdezte
Fisk.
MJannyit készült erre a kérdésre, hogy a válasza egészen
spontánnak tűnt. Azt mondta, hogy új még a Hírharsonánál
– ennek Fisk már nyilván amúgy is utánanézett, és a tény,
hogy az újságíró lányka őszintén beszél, talán még a
gyanakvását is elaltatja egy kicsit –, és azokról a
munkásosztálybeli emberekről ír, akik Mr. Fisk vadonatúj
lakóparkjaiban reméltek otthonra találni.
– Ezek nem csupán ígéretek – mondta a férfi. – Korábban is
próbálkoztak már hasonló, közös finanszírozású
projektekkel, de ezek mindig kudarcra voltak ítélve a
résztvevők kapzsisága miatt. Mert teszem azt, ha tíz lakást
adhatunka szegényebbeknek, akkor akár ötre is
lecsökkenthetjük ezt aszámot, és a különbözetet zsebre
vághatjuk. Hamár egyszer lehet rajta keresni, akkor miért
ne keresnénk még többet? A... száműzetésem idején rá
kellett ébrednem, hogy ebből a mohóságról szóló
tragédiából én ugyanúgy kivettem a rézemet. Sőt talán még
többet is kerestem rajta, mint mások. És mivel úgy
gondoltam, hogy az embernem lehet elég gazdag, ezért
soha nem is hagytam abba a próbálkozást, hogy még többet
keressek.
– De ez a hozzáállása megváltozott? – kérdezett közbe MJ. –
A bírósági tárgyalás miatt?
– Részben. És sokat változtatott rajtam a Japánban
töltött idő is, ahol nagyon sokat meditáltam, és rendszeres
önvizsgálatot tartottam. Természetesen nem akarok minden
anyagi javamról lemondani, de most már egészséges
egyensúlyra törekszem. Pénzt akarok keresni, de meg
akarok húzni egy határt, aminél többre már nincs
szükségem. Nincs szükségem öt jachtra, vagy ötven
sportkocsira. Senkinek sincs. Nem tagadom, hogy vagyok
annyira egoista, hogy vágyjak egy bizonyos szintű
elismerésre, de ahelyett hogy a mohóságomat próbálnám
kielégíteni, most már valami produktívabb megoldást
igyekszem keresni. Ahelyett, hogy egyszerűen csak tovább
gazdagszom, én szeretnék az az erőlenni, ami segít a
városnak meggazdagodni.
– És szeretné, ha ezért ünnepelnék? – kérdezte MJ
ártatlanul, mire Fisk hűvösen elmosolyodott.
– Természetemnél fogva ambiciózus ember vagyok, és mivel
a természetemet nem tudom megváltoztatni, kénytelen
voltam a módon változtatni, amivel ezt kifejezésre juttatom.
A riválisaim máris nekiláttak módosítani az üzletiterveiket,
hogy jobban hasonlítsanak az enyémre. Ők ismegpróbálnak
elfogadható áron lakást építeni a dolgozó embereknek.
Magasabb béreket ajánlani. Több bónuszt. És mindez azért,
mert én megváltoztattam a szabályokat. Úgyhogy most már
mások is ehhez próbálnak igazodni. Enélkül nem hiszem,
hogy láthatnánk olyan kezdeményezéseket, mint például
Martin Li munkásszállóját, ami alapjaiban változtatja meg a
hajléktalanokhoz való hozzáállásunkat.
– Én úgy tudtam, hogy Mr. Li kezdeményezése korábbra
datálható, mint hogy ön visszatért New Yorkba – hajtotta
félre a fejét MJ.
Tudta, hogy nem bölcs dolog ellentmondani a Vezérnek, de
tartott tőle, ha meg sem próbálja, akkor Fisk vagy úgy
gondolja, hogy egy érdektelen kis gyakornokot küldtek a
nyakára, akit percek alatt le fog tudni rázni, vagy esetleg
azt kezdi gyanítani, hogy valami nagyobb zsákmányra
pályázik.
– Lehet, hogy már korábban is létezett – bólintott Fisk–,
de ha jobban utánanéz, látni fogja, hogy csak azután
pumpált jelentősebb összegeket ebben a projektbe, hogy én
létrehoztam a Fisk Alapítványt.
MJnem tette volna rá a nyakát, hogy ez valóban így történt,
de ettől függetlenül leírta ajegyzetfüzetébe. Aztán majd
miután ellenőrizte az elhangzottakat, azt is eldöntheti, hogy
miféle cikket írjon Fisk válaszaiból.
– Így kezdődik a változás – folytatta Fisk. – Hogy azok, akik
elég tehetősek és szerencsések, végre tesznek is valamit a
városért. És idővel a történelem talán a magamfajta
üzletembert is kedvezőbb színben fogja majd látni, mint
mondjuk, ajelmezes igazságosztókat. Mert még ha akad is
köztük, aki nem csupán a saját érdekét nézi, hanem valóban
segíteni is próbál, a tetteik jobbára káoszba torkollnak, és
több bajt okoznak, mintamennyi hasznot hajtanak.
MJezt is leírta, és közben ügyelt rá, hogy az arckifejezése
semmit se változzon.
– Az arcára van írva, hogy nem ért velem egyet – mondta
Fisk váratlanul.
– Ma az ön véleményére vagyunk kíváncsiak, Mr. Fisk, nem
az enyémre – villantotta rá a lány leglefegyverzőbb
mosolyát.
– Én viszont kíváncsi vagyok az ön véleményére – mozgatta
meg a férfi hatalmas kezeit. – Ha azt szeretné, hogy
bármiféle kapocs kialakuljon kettőnk közt, márpedig ha
sikeres újságíró szeretne lenni, meg kell tanulnia, hogy
alakítson ki kapcsot önmaga és az interjúalany közt, nekem
is meg kell ismernem önt. Legalább egy kicsit. Szóval...
meséljen nekem arról, mit gondol Pókemberről és a többi
hozzá hasonlóról!
– Közismert tény, hogy ön személyes okoknál
fogvasemkedveli a kosztümös bűnüldözőket – bólintott MJ. –
Én viszont nem vagyok meggyőződve róla, hogy többé
nélkülük is elboldogulnánk. Mert sok olyan, emberfölötti
képességgel rendelkező személy akad, akik saját céljaikra
használják az adottságaikat, ezekkel gyakran súlyos károkat
okozva a társadalomnak. És mivel a törvény és a hatóságok
velük nem mindig boldogulnak, tartok tőle, hogy igenis
szükségünk van olyanokra, akik képesek megvédeni
bennünket tőlük.
– Lehet – érintette össze az ujjhegyeit Fisk –, de gyakran az
az érzésem, mintha ezek a maskarások szinte egymást
hívnák életre. Az úgynevezett jók és az úgynevezett
gonoszak egyfajta nyilvános gladiátorviadalban csapnak
ösze,miután pedig jót szórakoztak, ránk marad, hogy
eltakarítsuk a romokat, és kártalanítsuk, akit lehet. Úgyhogy
szeretném azt hinni, ha nem kapnak több bátorítást, végül
majd csak szedik a sátorfájukat, és elmennek máshová.
Erre szívesen emlékeztetnélek, mikor Elektro következőleg is
tönkreteszi a város energiaellátását!
– És leginkább az aggaszt – folytatta Fisk –, hogy a város
vezetése nem képes megbirkózni az ilyen különleges vagy
emberfölötti erőkkel rendelkezőkkel. Mintha a törvények
rájuk nem vonatkoznának. Márpedig ilyen nincs. A
törvényeknek mindenkire ugyanúgy kell vonatkozniuk,
máskülönben hogyan is élhetnének itt békében a hétköznapi
emberek?
– Ön emberfölöttinek tekinti magát?
– Azt hiszem, most belesétáltam a saját csapdámba –
nevette el magát Fisk, és ebbe a mély, zengő hangba MJ-nek
még a csontjai is beleremegtek. – Hogy emberfölötti lennék-
e? Bizonyos szempontból igen. Önerőből hoztam létre egy
üzleti birodalmat, és kerestem egy vagyont, amitől kis híján
megfosztott a félrevezetett és túlbuzgó igazságszolgáltatás.
De nekem nem csupán megküzdenem sikerült a
nehézségekkel, de még erősebbé is tettek. Általuk lettem
jobbemberré.
MJ hirtelen úgy érezte, mintha őt ültették volna föl. Ez a
válasz ugyanolyan csiszolt és ezerszer elpróbált volt, mint
az övé, és miközben ezen rágódott, Fisk a számítógépe
monitorjára pillantva ellenőrizte az időt.
– Tartok tőle, hogy pillanatnyilag nem tudok több időt
szakítani önre, Miss Watson, mindazonáltal kíváncsian
várom a cikkét!
– Részemről a szerencse, Mr. Fisk –kelt ki a fotelból MJ.
Fisk is így tett, és ismét teljes magasságában tornyosult a
lány fölé.
– Tetszik a stílusa – jegyezte meg a Vezér. – Nem haboz
kérdezni vagy kifejteni a véleményét, de egyszer sem
próbált meg torokra támadni. Túlságosan is sok riporter
sétált már be ezen az ajtón azzal a szándékkal, hogy
megpróbál csapdába csalni és lejáratni, ami reményeik
szerint teljesen ellehetetlenítene. Nyilván, mert a
szemükben valamiféle bűnözőzseni vagyok.
– Kérem, ne értsen félre, de én is nagyon ambiciózus vagyok
– nézett egyenesen Fisk szemébe MJ.
– Nem kétlem. De bár számos ösvény létezik, mely felvezet
a csúcsra, az, amelyiken megpróbálnak lest vetni Wilson
Fisknek, nem tartozik ezek közé. Úgy hiszem, ön elég bölcs,
hogy ezt amúgy is tudja.
– Köszönöm – mosolyodott el MJ.
Ahogy kilépett az irodából, úgy érezte, hogy sürgősen le kell
zuhanyoznia. Ugyanakkor elégedett is volt. Elvetette
akockát, kockáztatott, és egyelőre úgy tűnt, hogy ez
kifizetődő volt.
Wilson Fisk meg fog próbálni úgy manipulálni, hogy abból
minél több előnye származzon, de én egy lépéssel előtte
járok majd! És én fogom manipulálni őt!
17

MÁR bent volt a laborban, mikor megcsörrent a telefonja. MJ

volt az, és azt javasolta, hogy üljenek be valahova beszélni.
– Mit szólnál a szendvicsbárunkhoz? – kérdezte Peter. –
Persze csak a folytonosság jegyében...
– Engem nem csapsz be! Te csak a pasztramijuk miatt
akarsz odamenni!
– Jó, lebuktam – grimaszolt a telefonnak Peter. – Hogy ment
az interjú?
– Egészen jól. – MJ hangjából csak úgy sütött az
izgalom.– Úgy gondolom, megkedvelt...
Ez is egy olyan pillanat – futott at Peter agyán –, mikor
nagyon meg kell fontolnom,mit mondok következőleg.
Aztán nagy levegőt vett, és beszélni kezdett:
– Te most a tűzzel játszol, MJ. Az ilyen alakok csak kétfajta
utat ismernek: vagy együttműködsz velük, vagy
elpusztítanak.
– És van egy harmadik is – mondta a lány csöndesen. –
Ha legyőzöm őket. Azt hittem, te is a hármas számú ajtót
céloztad meg.
– Ez igaz, csakhogy nekem vannak bizonyos... előnyeim.
– Ne izgulj, nekem is. Tudod... hm... tudod mit? Mi lenne, ha
ezt tényleg egy szendvics mellett beszélnénk meg? Nem
akarok megint veszekedni.
– Én sem, de... nem vagyok képes ölbe tett kézzel figyelni,
ahogy ilyen veszélynek teszed ki magadat!
–Te tulajdonképp nem is engednéd, hogy bármit tegyek, ha
rajtad állna – jegyezte meg MJ élesen. – És tudod, nemkell
az engedélyed, hogy élhessem a saját életemet, Peter!
– Szépen kérlek, ne forgasd ki a szavaimat! – vágott vissza a
fiú. – Néha az az érzésem, hogy csak azért csinálod, hogy
bebizonyítsd, mindenben neked van igazad! És miközben
ezt hajtogatod, azt nem is vagy hajlandó meghallgatni, ami
én mondok! De... igazad van, ezt nem telefonon kellene
megbeszélnünk. Majd később... mikor lehiggadtunk egy
kicsit. Veszekedés nélkül.
– Nem fogunk veszekedni, ha nem beszélsz hülyeségeket!–
dünnyögte MJ, aztán gyorsan megegyeztek egy időpontban,
hogy mikor találkozzanak, és már bontotta is a vonalat.

***

MUNKAHELYI románcba bonyolódni, főleg egy olyan sráccal,

akinek barátnője is van, nem tűnt nyerő ötletnek, így Anika
el is döntötte, hogy többé nem szabad Peterről álmodoznia.
És ha eldöntött valamit, ahhoz makacsul tartotta is magát.
De persze az ő olvasatában ez nem jelentette azt, hogyettől
még ne lehetnének barátok. Mert azt semmiféle írott vagy
íratlan szabály nem tiltja, hogy valakinek okos, vicces, és
hihetetlenül dögös munkatársa legyen, aki egyben a barátja
is. Persze szigorúan csak plátói alapon. Sőt tulajdonképp az
lenne majdnem természetellenes, ha nem lennének
barátok.
Hiszen a vak is láthatta, hogy egy hullámhosszon voltak,
hasonló humorérzékkel áldotta-verte meg őket a sors, és
nagyon sok közös érdeklődési körük akadt. Remekül kijöttek.
És egyébként is, arról aztán végképp nem ő tehetett, hogy
Peternek már volt barátnője, aki egyértelműen nem
értékelte kellőképp, és meg sem próbálta támogatni, mikor
szükség lett volna rá.
Legalábbis ez nagyon így hangzott, mikor véletlenül
fültanúja volt az egyik telefonbeszélgetésüknek. Épp egy
neurális szimulátor rendelését ellenőrizte le, és Peter épp
annak a terminálnak a másik oldalán ült, amit ő használt.
Nyilván az lett volna a leghelyesebb, ha csöndben kioson a
helyiségből, főleg, hogy ő sem szerette, ha valaki
belehallgatott a privát beszélgetéseibe. De mire
kilopakodott volna, már hallott ezt-azt. És most, hogy a
szellem már kint volt a palackból, és tudta, hogy az a lány
cseppet sem illik Peterhez, el kellett, hogy döntse, mit is
lépjen.
Egész nap ezen rágódott, és mivel a legtöbb rábízott
rutinfeladatot mechanikusan is el tudta végezni, bőven volt
ideje gondolkodni. Többek közt a munkájukon, amit egyre
elképesztőbbnek talált.
Volt egy anyai nagynénje, a évekkel ezelőtt egy
autóbalesetben elvesztette a lábát. A nénikéje most már
közel volt a nyolcvanhoz, és bár még mindig sokat sétált a
lábprotézise segítségével, szeretett eljátszani a gondolattal,
neki és a hozzá hasonlóknak mit is jelentenének az itteni
kutatások. Hogy ugyanolyan könnyen és magabiztosan
tudna járni, mint a baleset előtt... Ez nemcsak az ő
életükre,de az egész modern orvostudományra is hihetetlen
hatást gyakorolna.
És ő mindennek a szerencsés részese lehetett.
A munkája javát adatbevitel és elemzés tette ki, de sokszor
segített Peternek egy-egy teszt elvégzésében. Akkor is ott
volt, mikor az egyik szintetikus neurotranszmitter képlete
hibásnak bizonyult, és órákon át dolgoztak, mire meglelték
a probléma okát. Sőt tulajdonképp ő volt az, aki rábukkant
arra az egyszerű matematikai hibára, ami azonbanminden
reményüket romba dönthette volna. És nem egyszerűen
véletlenül szúrta ki, hanem bizonyítással és levezetéssel.
Theodore és Peter is elismerőn figyelték, és látta rajtuk,hogy
mindketten igen elégedettek.
Anika bízott benne, hogy ezek után nemcsak a gyakornoki
idejét töltheti ebben a laborban. Az év hátralevő részét
mindenképp, és talán még azután is. Persze, ha a dolgok
nem úgy alakulnak Peterrel, ahogy szerette volna, akkor
nyilván nem, de...
De mindenképp őszintének kell lennie Peterrel. A barátok
már csak ilyenek.
 Jó, lehet, hogy egy kicsit túl sűrűn fordult elő, hogy
véletlenül összefutottak, de ha ez beteges lenne... Nem, ő
csak az érzelmeivel próbált tisztába jönni.
Igen, talán ez rá a legjobb kifejezés.
Késő délután volt, és Peter épp menni készült. Anika már
vagy negyedórája végzett az utolsó rábízott feladattal, és
úgy intézte, hogy egyszerre induljanak.
– Ma is megérte bejönni dolgozni – mosolygott rá
Peter,miközben a liftre vártak. – Te pedig egy tonnányi
idegnyugtatót spóroltál meg nekünk.
– Ugyan, bárki kiszúrta volna azt a hibát – simított ki egy
tincset a szeméből Anika.
– Nekem nem úgy tűnt – ingatta a fejét vigyorogva Peter. –
Sokkal inkább valami matematikai bűvésztrükknek, amit
csak úgy előhúztál az inged ujjából.
– Hát... köszönöm – pirult el a lány. Majd nyílt a lift
ajtaja, és beléptek.
Nincs értelme tovább várni... vágj bele!
– Nézd, nem akartam, de véletlenül hallottam, mikor
veszekedtél a barátnőddel...
– Én nem nevezném veszekedésnek – legyintett Peter,
de a nevetése egy kicsit túlságosan is erőltetettnek tűnt. –
Inkább nagyon vehemens nézetkülönbség-megvitatásnak.
Biztosan örülne, ha egyszerűen átugorhatnánk ezt a kínos
beszélgetést...
– Tényleg nem akarok belefolyni a dolgaitokba, de
haszeretnél valakivel beszélni róla... Úgy értem, már
beszélgettünk ilyen dolgokról, szóval nem lenne ciki, mert
tulajdonképp csak egy korábbi beszélgetést folytatnánk.
Csak azt akarom mondani, hogy... szóval, hogy jó
hallgatóság vagyok, és az, hogy most idegesen makogok,
nem jelenti azt, hogy olyankor is ezt csinálom, mikor tényleg
fontos dolgokról beszélünk...
– Köszönöm, Anika – bólintott Peter. – Értékelem,
hogysegíteni próbálsz.
De?! Mert ugye most jön az a bizonyos de. És ez az előbb
nagyon nem úgy hangzott, mintha tényleg örülne neki, hogy
belemászom a magánéletébe!
Mikor nyílt a lift ajtaja, Peter gyorsan el is köszönt, és
elsietett.
Ezt most jól megcsináltad! Ezek után Peter tutira utálni fog
veled dolgozni!
Jó lett volna kitalálni, hogyan viselkedjen ezek után, de
ehhez nem rendelkezett elegendő információval. Ha tudná,
hogyan is állnak a dolgok közte és a barátnője közt
valójában, máris könnyebb helyzetben lenne. De erre nem
volt mód.
Kivéve, ha...
Azt mondta, hogy abba a szendvicsbárba mennek, amiről
Peter neki is mesélt. Abba, ami a Times Square közelében
van.
Ez nem kémkedés lesz, hanem adatgyűjtő küldetés.
Felderítő út a nagyobb jó érdekében.
Persze tudta ő, hogy normális emberek nem tesznek ilyet,
és ő sem akart rendszert csinálni belőle, de ha csak most az
egyszer megy oda, és leselkedik egy kicsit... azt talán még
képes lesz neki megbocsátani az univerzum. Az ilyen
egyszeri botlást a költők egyébként is ifjonti hévnek – és
még véletlenül sem gáznak – szokták nevezni.
Várt pár percet, mert azt már tényleg szerette volna
elkerülni, hogy például épp a metrón fusson össze Peterrel.
Ügyelt is rá, nehogy ugyanabba a kocsiba szálljanak.

***

A BEFEKTETŐK és a reménybeli lakók képviselőinek

találkozója kicsit olyan volt, mintha ellenséges bandák
marakodtak volna a placc fölött. Annyira, hogy még az új
Wilson Fisknek is komoly erőfeszítésébe került, hogy ne
kezdjen el orrokat beverni és fejeket egymáshoz csapkodni.
A harmadik műszakban dolgozó titkára még nem érkezett
meg, sőt még csak nem is üzent vagy telefonált, hogy
valami módon kimentse innen; így azt sem tudhatta, hogy
időközben érkezett-e bármi igazán fontos üzenete.
Az már csak a hab volt a tortán, hogy mikor végre visszaért
a Fisk Toronyba, az irodájában Michael Bingham várta.
Tulajdonképp nem kellett volna meglepődnie, hogy egy
olyasvalaki, akinek a képességei majdnem hajszálpontosan
megegyeztek a Pókemberéivel, simán képes volt átjutni a
biztonsági rendszereken, de ez akkor is szörnyen dühítő
volt.
Nem ebben egyeztünk meg!
Mert ha az ál-Pókember szép csöndben meghúzza magát és
vár, az más lapra tartozott volna. Persze az is felbőszítette
volna, de talán mégsem ennyire.
Mert mikor belépett az irodájába, Bingham épp az íróasztal
fiókjaiban turkált.
– Á, Wilson! – nézett föl egy pillanatra a kopott farmert és
szűk pólót viselő zsoldos. – Épp azon tűnődtem, mikor érsz
végre ide.
Azzal zsebre vágott egy maroknyi gemkapcsot, és
visszatolta a fiókot.
– Gondolom, most szeretne leülni az asztalához, úgyhogy
nem is akarok útban lenni. Mondjuk, nekem sohasem volt
saját íróasztalom, úgyhogy nem tudhatom, milyen érzés egy
ilyen mellett ücsörögni, de úgy gondolom, az emberek
többsége szeret ilyesmit csinálni.
Azzal a jókora, bőrhuzatú szék felé intett a fejével. Fisk
fenyegetőn tornyosult fölébe. Már annyira megszokta, hogy
a méretével és a viselkedésével mindenkit megijeszt, hogy
ez a hétköznapi viselkedésének is részévé vált.
Most azonban szándékosan viselkedett így. Legfőbb ideje,
hogy ez a kis féreg megtanulja végre, hol a határ! Még hogy
betör az irodájába, és feltúrja a dolgait?! Mintha nemis
alkalmazott, hanem egyenrangú fél lenne!Vele – Wilson
Fiskkel – egyenrangú?!
Már maga a gondolat is nevetséges lett volna, ha Bingham
nem olyan veszélyes.
A legfontosabb, hogy az idegességnek nyoma se látszódjon
rajta.
– Mit akar? – kérdezte komoran, miközben lassan a székébe
telepedett.
– Éppen csak erre jártam, és úgy gondoltam, beugrom egy
kicsit – vonta meg a vállát Bingham. – Nevezzük
állapotjelentésnek. Tudja, amúgy is az jutott az eszembe,
hogy nem túl gyakran beszélgetünk, és ez valószínűleg az
én hibám. Nem vagyok igazán társaságkedvelő. Az emberek
meg egyenesen idegesítenek.
Fisk rezzenéstelen pillantással hallgatta, és esze ágában
sem volt hellyel kínálni a zsoldost. Bingham azonban nem
sokat adott az ilyen formaságokra, és egyszerűen
letelepedett az asztalra.
– Nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy az
egyezségünk a továbbiakban is egyenlő mértékben hasznos
mindkét fél számára – mondta Fisk hűvösen. – Több
alkalommal is az engedélyem nélkül cselekedett, így tartok
tőle, hogy kénytelen leszek felülbírálni a kettőnk
kapcsolatát.
– Felőlem annyit agyal rajta, amennyit csak akar – fintorgott
Bingham –, de a magam részéről elérkezettnek látom az
időt, hogy megmutassam annak a pojácának, aki
Pókembernek hiszi magát, hogyan is működnek valójában a
dolgok! Javaslom, nézzen ma este egy kis tévét, Wilson!
Meglátja, megéri majd! Haláli műsor lesz!
– Ezt nem hagyhatom jóvá – rázta meg a fejét a Vezér.–
Ugyanúgy, ahogy azt az összecsapást sem hagytam jóvá az
építkezési területen. Egyébként sem értem, mi értelme volt
megverekedni vele abban a nevetséges öltözékben. És
főleg, miért ott?
Ez különösen ingerelte Fisket. Az építkezési terület
természetesen nem az ő nevén volt, és a legtöbben
semmilyen módon nem hozhatták összefüggésbe vele a
kivitelező céget, de tudta, hogy a legügyesebb álcán is át
lehet látni,ha valaki kellő elszántsággal és tapasztalattal lát
neki a feladatnak.
És egyébként is, hogyan csalta oda Bingham
Pókembert?
Miből és miért bérelte föl azokat a fogdmegeket?
Épp csak belekezdtek ebbe a projektbe, és a dolgok máris
kicsúszni látszottak a kezéből.
– Az csak tesztkör volt – vonta meg a vállát a zsoldos.–
Látni akartam, mit bír, de egyelőre nem álltam készen rá,
hogy fölfedjem előtte a valódi kilétemet. Viszont hamarosan
mindenki tudni fogja, hogy én vagyok Pókember!
– Én pedig úgy vélem – köszörülte meg a torkát Fisk –, hogy
okosabban tenné, ha ezeket a terveit előbb velem beszélné
meg. És ha én is rábólintok... csak akkor kap zöld utat.
– Mindketten tudjuk, hogy én nem így működöm – nyújtotta
ki kényelmesen az egyik lábát Bingham. – Én
szabadszellemű ember vagyok, ezt már a kezdet kezdetén
megbeszéltük. Lehet, hogy maga úgy gondolja, túl... nem is
tudom, mi erre a legjobb szó... talán a dilinyós? Szóval talán
azt hiszi, hogy túl diijnyós vagyok, hogy pontosan
emlékezzek rá, miről is beszéltünk, és miben állapodtunk
meg, de ki kell ábrándítanom, én az egész paklival játszom,
és nem fog tudni olyan dolgokra hivatkozni, amikről nem is
volt szó! Ez nem így működik?
– Akkor meg mi a fenét keres itt? – kérdezte Fisk indulattól
rekedt hangon.
– Mint már említettem, szerettem volna közölni magával,
hogy mégis mi a büdös nagy ábra! – tápászkodott föl az
asztalról a zsoldos. – Úgy gondoltam, egy profi lehet ennyire
udvarias egy másik profival szemben.
– Ha akarnám, sohasem hagyná el ezt az épületet! –
szorította ökölbe a kezét Fisk.
– Legalábbis megpróbálhatna megállítani – mosolyodott el
Bingham, azzal megfordult és az ajtó felé indult.
– Várjon! – szólt utána Fisk. – Ez nem mehet így tovább!
 Tudta, hogy higgadtnak kell tűnnie, bár ez egyre inkább
nehezére esett. Ha átmegy agresszívba, ha fenyegetőn lép
föl... ez az alak elmebeteg. Kiszámíthatatlanok a reakciói.
És nem lehet csak úgy megfélemlíteni.
– Ha sikert akarunk elérni, össze kell dolgoznunk – mondta
fagyos nyugalommal.
– Én meg azt hittem, hogy eddig is ezt csináltuk –
szólthátra a válla fölött Bingham.
Majd kinyitotta az ajtót, és elsétált az odakint várakozó
Maya Lopez mellett. A lány megütközve mérte végig, mire
Bingham megállt, és tölcsért formált a kezéből.
– Jó estét, kisasszony! – mondta lassan és hangosan.
Ezzel a lányra kacsintott, és könnyű léptekkel indult tovább
a liftek felé.
Fisk ökölbe szorított kézzel bámult utána, de sikerült
legalább addig türtőztetnie magát; míg a liftajtó be nem
zárult Bingham mögött. Maya undorodva figyelte a zsoldos
vonulását, és ahogy a lift elindult lefelé, besietett az
irodába.
– Mit akart ez itt? – kérdezte.
– Bizonyos információkat vártam tőle – felelte Fisk olyan
színtelen hangon, amiből a lány tudta, nem akar erről
beszélni.
A hegyomlásnyi férfi sűrűn pislogott, és úgy szorítottaökölbe
a kezét, amivel a környezetében mindenkinek jelezte, hogy
már alig tudja türtőztetni magát. Márpedig muszáj lesz
megőriznie a higgadtságát. Az új Wilson Fisk látszatát. Az
irányítást.
– Biztos, hogy megbízható? – kérdezte Maya óvatosan.
– Azt én döntöm el! – csattant föl Fisk, és a dühe, mint
valami pórázát vesztett fenevad próbált meg kitörni a
felszín alól.
Maya közelében még sohasem vesztette el a hidegvérét.
Néha nem sok híja volt, de mindig nagyon ügyelt rá, hogy a
lány sohase láthassa azt, amit a harag szokott előhívni
belőle.
Most azonban érezte, hogy már nem sokáig fog
tudniuralkodni magán. Már szinte látta, ahogy lesújt az
asztalra, és darabokra töri... és az sem érdekli, hogy a lány
mindennek szemtanúja.
Pedig Maya Lopez azon kevés jó dolog közé tartozott, amiért
hálás volt az életnek. Nem csupán sikeres, hanem jó.
Hűséges, elkötelezett, és a legjobb úton járt, hogy azzá
váljon, amivé Fisk formálni szerette volna.
Nem erről az „adjunk lakást a szegényeknek" színjátékról
volt itt szó. Ez csak porhintés volt a világ szemébe. Nem
számított. A világ összes pénze nem lenne elég a
szegénység megszüntetéséhez. Nem... ez a város csak úgy
fejlődhet,ha jobb vezetést kap. És nem olyan
demokratikusan választott bohócokat, mint Osborn, hanem
igazi vezetőket.
Fisk a céljai hajszolása közben számos olyan határt lépett
már át, ahonnan nem volt visszaút. Mégis akadt két ember,
akik mindezek ellenére annak látták, aki valójában volt.
Legbelül. Az üzletember és a Vezér álcája alatt. Az egyik
Vanessa volt, a felesége, a másik Maya, aki ugyan nem az ő
lányavolt, de nála közelebb senki sem állt ahhoz ezena
világon, hogy annak tekinthesse magát.
Éppen ezért nem szerette volna szabadjára ereszteni adühét
aközben, hogy a lány is itt volt.
És közben volt még valami, ami nem hagyta nyugodni.
Bingham úgy beszélt Mayához, mintha egy süketnek
kiabálna.
Vajon honnan tudja, hogy a lány valóban süket?
– Volt már korábban bármiféle kapcsolatod ezzel a férfival? –
fordult Mayához.
– Olvastam az aktáját – mondta Maya. – Semmi több.
Fisknek nem volt oka kételkedni benne, mégis...
– Ha esetleg mégis, kérlek, ne hallgasd el előlem!Az
őszinteségért még senkit sem büntettem meg, de azt nem
állhatom, ha valaki alakoskodik előttem. Ha esetleg kiderül,
hogy leplezel előttem valamit, akkor... gondjaink lesznek.
Csak most tudatosult benne, hogy pusztítani kész óriásként
magasodik a lány fölé, pedig esze ágában sem volt
megijeszteni.
– Kérlek... – mondta halkan, és hátrált egy lépést.
– Nem – rázta meg a fejét Maya. – Én nem tennék ilyesmit.
A hangja úgy remegett, mint aki fél, és ez nyilván így isvolt.
Látott már olyat, hogy mikor erőt vett rajta az indulat,
Wilson Fisk embereket bántott. És most nyilván attól félt,
hogy esetleg őt is bántani fogja.
Fisk gyűlölte magát azért, hogy Mayának félnie kell tőle.
Még annál is jobban, mintha kiderült volna, hogy a lány
hazudott neki, és kénytelen lenne megbüntetni emiatt. Mert
akkor legalább joggal haragudhatott volna. Akkor oka lett
volna Maya félelmének.
– Mennem kell – mondta a lány tompán.
– Akkor menj! – Fisk mostanra már majdnem teljesen
visszanyerte az önuralmát. – És kérlek, kifelé menet majd
csukd be az ajtót!
Megvárta, míg a lány léptei elhalnak odakint, aztán az
íróasztalára pillantott. Aztán a kezére.
Uralkodnia kellene magán. Vissza kellene fognia magát.
Aztán a racionális énjét mintha elfújták volna, és vicsorogva,
puszta kézzel törte darabokra a súlyos tölgyfa asztalt.
18

PETERNEK a pasztrami járt az eszében.

Persze az is, hogy veszekedtek MJ-vel, de tudta, hogy ezt is
meg fogják oldani. Régóta voltak már együtt, és mindketten
tisztában voltak vele, mennyit kell alkalmazkodniuk, ha
együtt akarnak maradni.
MJ például megtanult együtt élni azzal a tudattal, hogy a
barátja egy szuperhős, aki napi szinten kockáztatja az
életét. Mindennap azért reszketett, hogy Peter élve
hazajöjjön, nehogy valami őrült megtudja, ki is valójában
Pókember, és nehogy valaki a szerettein és a hozzátartozóin
próbáljon ezért bosszút állni.
Titkok, életveszély, félbehagyott randik... olyasmi voltez,
amit a legtöbb barátnőnem értene meg. És ezért cserébe...
bármit is várt ezért cserébe MJ, Peter eltökélte, hogy módot
talál rá, hogy azt megadhassa neki.
A lány már az étteremben várta. Peter gyorsan ellenőrizte
az óráját, hogy biztos lehessen benne, nem ő késett megint,
hanem a lány jött korábban, majd gyorsan megcsókolta.
– Szóval szeretsz veszélyesen élni – dörmögte Peter. –
Ésmég korábban is jöttél...
– Te pedig jó szokásodhoz híven majdnem időben érkeztél...
– Én, kérem, pontosan érkeztem! – kocogtatta meg az órája
számlapját Peter.
Egy olyan korban, mikor a többség a telefonján ellenőrizte
az időt, a karóra majdnem idejétmúltnak tűnt, de ő akkor is
ragaszkodott az órához, ami egykor Ben bácsié volt.
A sor már így is épp elég hosszú volt, és pár percen belül
már mögöttük is egy kisebb tömeg ácsorgott.
A fene a sok turistába! – füstölgött magában Peter. – A
végén még tényleg fölfedezik maguknak ezt a helyet is, és
akkor hová üljön a szegény ebédelni vágyó helybéli?!
– Szóval... tudom, hogy nem ez a legideálisabb hely egy
komoly beszélgetéshez, de mivel úgyis meg kell ejtenünk,
mi lenne, ha most beszélnénk?
– Hogy aztán zavartalanul élvezhesd a szeridvicsedet?
– Ténylegjó lenne veszekedés nélkül enni – bólintott
Peter.
– Örülök, hogy máris felvázoltad a fontossági sorrendet!
– Látod ezért javasoltam, hogy evés előtt beszéljünk!
– Jó – sóhajtott föl MJ. – Szóval... úgy gondolom, igazad van
abban, hogy nem kell felfújni a dolgot, amíg odafigyelsz
rám, és arra, amit mondok, de... ez most fontos,
Peter!Annyira, hogy szeretném, ha most nagyon jól
figyelnél! Nem azt várom, hogy egyetérts velem, hanem
hogy figyelj rám, és ennek függvényében válaszolj és dönts!
– Jó, rendben, csupa fül vagyok! – dünnyögte Peter
szórakozottan, és ahogy ingerülten követte a pillantását,
már azt is látta, hogy mi terelte el a barátja figyelmét.
Nem sokkal előttük néhány rendőr állt a sorban. Már
majdnem ott tartottak, hogy megkapják a szendvicseiket,
majd az egyik dörmögött valamit az adó-vevőjébe, mire
mind kisiettek az étteremből, és fél perc sem telt bele,
mégnéhány rendőr rohant el az étterem egész falat betöltő
ablaka előtt.
– Valami durva dolog történhetett – csóválta meg a fejét
Peter.
– Akarod, hogy rendeljek neked valamit? – kérdezte MJ.
– Megtennéd? Csak tedd be a hűtőbe, aztán majd később
megeszem.
– De ne túl sokára, mert lehet, hogy addig még az
énhűtőmben sem bírja ki... – mosolygott mereven a lány.
– Azért remélem a legjobbakat...
Peter gyorsan megcsókolta, majd kirohant. Egy pillanatra
mintha valami ismerőst látott volna a szeme sarkából, de
mire odakapta a fejét, már el is tűnt. És egyébként sem ez
lett volna a legmegfelelőbb időpont a bájcsevegésre.
Ha ettől valaki bunkónak tart, hát sajnálom... És egyébként
is, legendásan szórakozottnak lenni legalább azzal az
előnnyel jár, hogy senki sem lepődik meg különösebben, ha
az ember... nos, szórakozott.

***

ANIKA attól a pillanattól fogva érezte, hogy nagyon rossz

ötlet volt idejönni, ahogy belépett a szendvicsbárba. Aztán
ahogy gyorsan átfutotta a menüt; úgy döntött, hogy ezzel a
tévedéssel még együtt tud élni.
A hely jól nézett ki, a falakat díszítő ételfotók
étvágygerjesztőek voltak, és az illatok...
És valamivel előtte a sorban ott volt Peter, aki épp egyvörös
hajú lánnyal beszélgetett.
Egy szemtelenül csinos, vörös hajú lánnyal.
Anika azt remélte, hogy ez az MJ legalább csúnya vagy
sugárzik belőle a gonoszság, de ezek egyike sem volt igaz a
lányra. Sőt még csak nem is veszekedtek.
Olyanok, mint egy teljesen normális pár, akiknek legfeljebb
teljesen hétköznapi problémái lehetnek.
Úgy döntött, legfőbb ideje, hogy többet járjon emberek
közé. Annyira keményen tanult, hogy jó jegyekkel abba az
iskolába vegyék föl, ahová be szeretett volna kerülni, hogy
közben teljesen megfeledkezett róla, hogyan is élnek a
normális emberek.
Veszek egy szendvicset, aztán hazamegyek a
macskámhoz– és átgondolom az életemet.
Egyelőre még nem tudta, hogy miféle szendvics is lesz az,
de az alapján, amilyen tempóban a sor haladt, volt még rá
pár hónapja, hogy eldöntse.
Arra lett figyelmes, hogy néhányan váratlanul kiálltak a
sorból – csupa rendőr –, és mire kiértek az étteremből,
odakint már újabbak csatlakoztak hozzájuk. Aztán egy perc
múlva Peter is kisietett, méghozzá olyan tempóban, hogy őt
sem vette észre.
Ezt most nem értem. Miért ment el? Mi köze lehet a
rendőrök távozásához?
El is határozta, hogy ezzel kapcsolatban majd felállít pár
elméletet. Miután hazaért a szendvicsével.
Ami talán már csak hetek kérdése.
De legalább azért nem kellett aggódnia, hogy Peter
észreveszi.

***

Hát nem lenne csodás, ha legalább egyszer úgy tudnék

randizni a barátnőmmel – és végre nyugodtan megenni egy
pasztramis szendvicset –, hogy azt senki és semmi nem
zavarja meg?
Mert az utóbbi időben mintha az egész város összeesküdött
volna ellenük.
Még úgy is, hogy kikapcsoltam a telefonomat, és a híreket
sem hallgattam! De nem, ha én nem megyek a
katasztrófához, hát az jön házhoz! Mit jön, száguld! És ha
belegondolok, hogy csak azért nem próbálom
megakadályozni, mert szeretnék megenni egy szendvicset a
barátnőmmel... Nem, ebbe inkább nem is gondolnék bele!
Berohant a legközelebbi sikátorba, kikerült egy jókora
szemétkupacot, majd felfutott a falon, és meg sem állt a
tetőig. Odafönt egy perc alatt magára öltötte a pókruhát, és
a rádiójával villámgyorsan ráállt a rendőrségi csatornára.
Mint kiderült, a Central Parktól nyugatra, a Rosemann
aukciós házban pár elmebeteg túszokat ejtett. Lehet, hogy
néhány kiskorú is akadt köztük, bár a hírek egyelőre
ellentmondásosak voltak a túszok számával és életkorával
kapcsolatban. Azt sem lehetett biztosan tudni, hogy kik a
túszejtők– ki egy magányos, gépfegyveres őrültről beszélt,
mások valami kosztümös gazfickóról.
És mire a helyszínre ért, már javában állt a bál. Mindig
kockázatos volt belefolyni a rendőrök dolgába,főleg, mert
mindig akadt legalább egy olyan túlbuzgó közeg, aki azzal
szeretett volna dicsekedni, hogy épp ő volt az, aki elfogta
Pókembert. Ettől függetlenül, ha segíteni szeretne, több
információra lesz szüksége.
Gyorsan kiszúrt egy rendőrt,aki mindent megtett, hogy távol
tartsa a kíváncsiskodókat. Pár tinédzser megpróbált átjutni a
kordonon, és ez az alak volt az, aki elküldte őket– de úgy,
hogy közben nem élt vissza a hatalmával.
Annak ellenére, hogy a tinédzserek alapjában véve
hajlamosak hülyeségeket csinálni... Szó se róla, ez a fickó
tényleg birkatürelemmel intézi a dolgokat! Vele talán szót
lehetne érteni...
Leugrott, és a rendőr mellett landolt, a téglafalon.
– Hogyaza...! – hördült föl a tiszt. – Maga Pókember?
– Elsőre eltalálta! – bólogatott Peter. – És ön?
– JeffDavis... mondja csak, tudja, hogy mi folyik odabent?
– Én meg azt reméltem, hogy majd ön fog felvilágosítani
erről! Ha tudom, mi történik odabent, azt is könnyebb
eldöntenem, hogy én miben tudok segíteni...
– Nekem ez az egész nem nagyon tetszik – intett a fejével
Davis az épület felé. – Egy csomó egymásnak ellentmondó
információt kaptunk, és bár a technikusok már elkezdték
telepíteni a puskamikrofonokat és infravörös kamerákat,
egyelőre semmi. Maga a hely elég nagy, saját raktára is
van, de akkor is... mostanra már tisztáznunk kellett volna a
felállást!
– Mint például, hogy hány túszt ejthettek éjnek évadján egy
aukciós házban?
– Pontosan! – dörzsölte meg az orrát a rendőr
bosszúsan. – Valami nagyon nem stimmel itt!
– Nem én mondtam! – tárta szét a kezeit Pókember.– De
azért... köszönöm a segítséget!
Azzal elrugaszkodott a téglafalról, és gumilabdaként
pattogott a két szomszédos épület között, míg csak föl nem
ért a tetőre. Innen vette ismét szemügyre az aukciós házat
és a raktárépületet. Több bejáratot is talált – az egyik épp a
tetőn volt –, és egyelőre mindegyik csöndesnek tűnt.
Hálás volt a rendőr segítségéért, és máris bosszantotta,
hogy nem figyelt jobban a nevére.
Valami Jefferson Valaki... azt hiszem.

***

A ROSEMANN épületen belül teljes csönd honolt. Sehol sem

látott biztonsági őröket – nyilván az egész helyet evakuálták
–, így némi terepszemle után elővette a telefonját, és Yuri
Watanebét hívta.
– Mit hallott erről az aukciós házbeli túszejtésről? –
kérdezte a nőt. – Mert én már idebent vagyok a Rosemann
épületben, de túszejtőknek egyelőre semmi nyoma. Az
egész hely üres.
– Nem kellene bekavarnia ebbe a túszdrámába! – A
hadnagy hangja szinte vibrált az idegességtől.
– Hát épp ez az! Túszokat sem találtam. Se
túszejtőket.Se senkit. Az egész hely üres!
– Biztos ebben? Mivel ezt kiemelt fontosságú ügyként
kezeljük, a fél rendőrőrs ott van! Sőt már a
katasztrófaelhárítókat is riasztották, mert olyan hír is
felröppent, hogy szennyezett uránnal készült bomba van az
épületben.
– Idebent csak por van, de bombát még egyet sem találtam
– hümmögött Pókember. – Lehet, hogy valamelyik ládában
tényleg elrejtettek valamit, de embereknek eddig tényleg
semmi nyomuk. Teljesen olyan, mintha az egész csak valami
ostoba színjáték lenne...
Egy pillanatra elhallgatott, aztán mindketten egyszerre
szólaltak meg:
– Vagy csali.

***
ANIKA MJ-t figyelte. Nem úgy tűnt, mintha nagyon dühös lett
volna, amiért Peter egyszer csak elrohant. Sőt rendeltkét
szendvicset, amiből az egyik valószínűleg Pete-é lesz.
És bár a telefonját nézegette, de nem hívott föl senkit,hogy
jól kipanaszkodja magát.
Jó fejnek tűnt. Pont, mint Peter.
Hát nem nagyszerű? – fanyalgott.
MJ akkor kapta meg a szendvicseit, mikor Anika leadta a
saját rendelését. A vörös hajú lány elővette a telefonját, és a
hírek közt kezdett keresgélni.
Ha tudná, hogy valaki épp meglesi! – húzta el a szájátAnika.
Aztán meghallotta a sikolyokat.
Ahogy felkapta a fejét, meglátta az egyiküket. Egy olyan
maszkos-jelmezes embert, akinek ugyan nem tudta a nevét,
de már a megjelenése sem ígért túl sok jót. Sárga öltözéket
viselt, ami majdnem úgy festett, mint valami bélelt
télikabát, hozzá naranccsal kiegészített sárga csuklyát. A
hátára szíjazva valami furcsa eszközt hozott, amit
kábelekkelkapcsolt össze a fémkesztyűivel.
– Én Rengető vagyok! – csikorogta, s bár nyilván
félelmetesnek szánta a belépőt, a szavait alig érthetővé
torzította a maszk. – Azért jöttem, hogy ezt a helyet porig
romboljam!
Az ajtóra szegezte az egyik páncélozott öklét, mire
olyanerejű vibráció hullámzott végig a helyiségen, amitől az
ajtó fémkerete is eldeformálódott, csapdába ejtve a
vendégsereget.
Anika torka elszorult a félelemtől.
– Mindenki őrizze meg a nyugalmát! – lépett előre egy
nagydarab, csupa izom férfi, aki úgy festett a fejpántjában
meg a szűk, rácsos pólójában, mintha épp most jött volna a
konditeremből. – Mi lenne, ha értelmesen beszélnénk?
A hős szerepébn tetszeleg, de abból, ahogy lassan, feltartott
kézzel közeledik Rengetőhöz, egyértelmű, hogy a mártír
szerepére azért nem vágyik.
– Nem beszélgetni jöttem! – mordult föl Rengető, azzal egy
vibrációs csapással a földre sújtotta az önjelölt
túsztárgyalót.
A férfi görcsösen rángatózott, mint akibe áramot vezettek,
de úgy tűnt, túléli.
Mintha valami lézert vagy sokkolót használna. És életben
hagyta, pedig meg is ölhette volna. Lehet, hogy minket nem
is akar bántani, csak...
Lassan fölemelte a telefonját, kameráról videó üzemmódra
kapcsolt, és rögzíteni kezdte a szeme előtt kibontakozó
eseményeket. Tudta, hogy a rendőrség a legapróbb részletre
is kíváncsi lesz, és az, amit most felvesz, később perdöntő
bizonyíték lehet.
Majd megmutatom nekik, mikor ennek az egésznek vége, és
akkor azt fogják mondani, milyen találékony és
kötelességtudó állampolgár vagyok!
– Készüljetek a legrosszabbra! – üvöltötte Rengető, mintha
attól tartott volna, hogy az étterem hátuljában esetleg nem
hallották.
Vagy nincs ekkora közönséghez szokva, és lámpalázas...
De még egy lámpalázas szuperbűnöző is halálosan
veszélyes lehet. Sőt talán még veszélyesebb, mint a
higgadtak, mert neki bizonyítási kényszere van.
–Hé, te! – intett egy baseballsapkát és csuklyát viselő tini
felé. – Szívbeteg vagy?
Ez meg mi a fenérőlbeszél?
–N... nem – hebegte a srác, mire Rengető következő lövése
őt találta telibe.
–Egy kis ízelítő az erőmből! – rikoltotta a maszkos alak.
Mindezek ellenére volt ebben valami olyan hamis felhang,
amit mintha nemcsak Anika vett volna észre. Az emberek
zavartan néztek össze, de senki sem mert szólni,nehogy
magára vonja a holdkóros figyelmét.
Aztán feltűnt Pókember.
A konyha felől érkezett, átszáguldott az éttermen, és páros
lábbal robbant Rengető mellkasába. A bűnöző a falnak
tántorodott, és a hátára szíjazott eszköz nagyot csattant.
–Hé! – hördült föl. – Csak óvatosan!
–Most elkenem a szád, Rengető! – ropogtatta meg az ujjait a
Hálószövő.
–Száznál is több túszom van, Pókember! – mutatott
körbe páncélkesztyűs kezeivel a bűnöző, a szavaiból
azonban körülbelül annyi őszinte düh sütött, aminél még
egy tehetségesebb negyedikes is többet volt képes
felmutatni egy iskolai színdarabban karácsony tájékán. – Ha
bármivel próbálkozol, végzek velük!
–Gondolod, hogy érdekel, mi lesz ezekkel a lúzerekkel?–
mondta Pókember megvetően. – Ezek itt se nem gazdagok,
se nem híresek, úgyhogy nem sok hasznom származna
belőle, ha megállítanálak! Szóval, ha valamelyikük bekrepál,
miközben szétrúgom a segged, csak úgy,
magánszorgalomból, engem az sem ráz meg különösebben!
– Engem ugyan nem viszel be a yardra! – rázta fenyegetőn
az öklét Rengető. – Bombát rejtettem el az étteremben.
Aláaknáztam, úgyhogy elég egy gombnyomás, és az
egészet a levegőbe röpíthetem!
– Én szupergyors vagyok, úgyhogy engem nem fogsz tudni
elkapni! – rázta a fejét Pókember. – A robbanásban te is
benne leszel, és ha ezért pár tökfejnek is meg kell halnia...
nevezzük járulékos veszteségnek!
– Na, ebből elég! – kiáltotta az egyik vendég, majd felkapott
egy kukát, és a legközelebbi ablakhoz vágta.
A hatalmas üvegtábla darabokra tört, és a következő
pillanatban már tucatnyian iparkodtak kifelé az ablak
közepén tátongó nyíláson.
Szíve szerint Anika is velük tartott volna, de ahhoz el
kellett volna rohannia Rengető orra előtt. Ámbár
egyelőrenem úgy tűnt, hogy a maszkos alak túl sok
figyelmet szentelne a túszainak. Ehelyett Pókember körül
kezdett körözni– már ha a vörös-kék kosztümös alak valóban
a Hálószövő volt. Mert ez az egész szuperhőskontra
szuperbűnöző párviadal kezdett egyre szürreálisabbnak
tűnni. Anika nem különösebben követte figyelemmel a
kosztümös igazságosztók és ellenfeleik ténykedését a
médiában, de Pókembert mindig is kedvelte. A hírekben
mindig elsütött valami poént, és rendszerint elbambult
kiskölyköket húzott vissza a kocsik elől a járdára.
Ehhez képest ez az alak azt állítja, hogy magasról tesz a
túszok testi épségére. Ami vagy hazugság, vagy csak így
akarja elaltatni Rengető figyelmét.
Vagy ez nem is Pókember.
– Úgy nézem, a drágalátos túszaid épp kereket oldanak! –
fanyalgott Pókember. – Nem kellene tenned ez ellen
valamit?
Hirtelen elkapta egy tőle néhány lépésre álló férfi csuklóját,
és teljes erejéből Rengető felé taszította. Aztán, ahogy a
bűnöző figyelme egy pillanatra elterelődött, rávetette
magát.
Itt az alkalom!
Sokan máris nekiláttak átmászni az üvegfalon tátongó
nyíláson, Anika azonban úgy érezte, hogy neki még
maradnia kell, hogy mindent megörökítsen. Olyan volt,
mintha egy nagy kirakó egyik darabkája került volna a
szeme elé, amit ő ugyan nem lát át, de biztosan lesz valaki,
akinek ez sokat fog segíteni.
Csakhogy az étteremben bomba van, úgyhogy előbb-utóbb
tényleg jó lenne eltűnni innen...
Lassan elkezdett az ablaktáblán tátongó lyuk felé araszolni,
de közben végig igyekezett úgy tartani a telefonját, hogy a
beépített kamera rögzíthesse a két kosztümös férfi
párharcát. Vagy azt, amit úgy akartak beállítani, mintha
harcolnának, bár egyre inkább látszott, hogy kamu az egész.
Aztán Rengető egyszer csak felnézett.
– Mennünk kell – mondta, mire az eddig egymással
viaskodó maszkos alakok a konyhán keresztül távoztak.
Együtt.
Ó, ne...
 Anika leeresztette a telefonját, és futva indult az ablak
felé.
Ha még éppen...
Szembántóan éles fény viant, aztán hirtelen már nem volt
semmi.
19

NEM tűnt valósnak. Sem lehetségesnek.

Miközben maga mögött hagyta a kiégett éttermet, s
befutottak az első tűzoltóautók, Pókember az árnyékok közt
lapulva figyelte a Time Square hatalmas képernyőin futó
felvételeket.
Az újságírók mindenki előtt értek ide, és máris élőben
tudósítottak az eseményekről. És ami minden szökőévben
egyszer esett meg, a hangot is ráadták a hatalmas
monitorra, hogy mindenki láthassa és hallhassa, mi is
történt.
Az étterem, ahol annyira finom pasztramis szendvicset
készítettek, megsemmisült.
Emberek haltak meg odabent.

***

MIUTAN végzett a régi raktárépület átfésülésével,

megcsörrent a telefonja. MJ volt az.
– Jól vagyok! – hadarta a lány. – Jól vagyok!
–Már miért ne lennél jól? – kérdezte Peter értetlenül.
– Ó, istenem... nem hallottad, mi történt?
Mivel a rendőrségi csatorna folytonos adatforgalma nem
hagyta a keresésre összpontosítani, egyszerűen lenémította.
Most villámgyorsan felhangosította, s pillanatokon belül
kezdte érteni, mitől ilyen ideges a barátnője.
Halálos áldozatokat követelő robbanás történt. Rengető és
Pókember összecsaptak, és...
És mindez abban a szendvicsbárban, ahonnan csak
nemrégiben jött el.
– Ennek azonnal utánanézek! – kiáltotta, és már fordult is
vissza.
– Tudom, és... légy óvatos! Kérlek! Mert itt valami
nagyon nem stimmel!

***

– RENGETŐNEK nevezte magát – hadarta egy nő a

kamerába bámulva. – Bombát is hozott magával, aztán
megérkezett Pókember, és összeverekedtek. És... és
Pókember azt mondta, hogy őt aztán nem érdekli, ki sérül
meg közben! Sőt egy embert élő lövedéknek használt, és
hozzávágta Rengetőhöz!
Csakhogy Peter tudta, hogy Rengető sohasem játszik
bombákkal. Az ő fegyvere a vibráció és a lökéshullámok.
Szigorúan másodvonalbeli piti alak.
Szuperbűnöző... no hiszen! Viszont semmiképp sem használ
bombákat!
Természetesen nem ez volt a történet legmegdöbbentőbb
része, de ő most erre fókuszált. Mert ez kézzelfogható volt.
Egy nyom, amin elindulhat. Beszélnie kell Rengetővel, hogy
kiderítse, ő, aki folyton szeizmikus rengésekkel és
lökéshullámokkal operált, ugyan miért nyergelt át
hirtelenjében bombákra?
Majd a hatalmas képernyőn a hisztérikusan hadaró nő
helyén J. Jonah Jameson tűnt föl.
Hát ez egyre cifrább lesz!
– Pókember a város igazi mételye! – harsogta Jameson, és
felerősített hangja az egész teret betöltötte. – Én már évek
óta próbálom rányitni erre az igazságra az emberek szemét,
de most már azok is kénytelenek lesznek hinni nekem, akik
eddig homokba dugták a fejüket! Holnap induló új
műsoromban részletesen kielemzem, mennyire nem
különbözik a mostani eset a megszállott Hálószövő előző
gaztetteitől! A mai robbantás mindössze Pókember őrült
ámokfutásának legújabb fejezete, de talán eléggé megrázza
az embereket, hogy végre ráébredjenek, ez a gazember
halálos veszélyt jelent New York lakóira nézve!
Ismét váltott a kép, és egy mobillal készült, bizonytalanul
imbolygó felvételt játszottak be, amin Pókember csapott
össze Rengetővel.
Az ott valóban Rengető – ezt a nevetséges hacukát bárhol
felismerem –, a másik viszont...
Az ott én vagyok.
Szürreális pillanat volt. Mintha tükörbe nézett volna, főleg
mert az, aki a pókruhát viselte, pontosan úgy mozgott, mint
ő.
Ez ugyanaz, akivel az építési területen harcoltam. És a
ruhája is majdnem tökéletes másolat... de azért mégsem
teljesen.
– Ezt a felvételt egy mobiltelefon memóriájában találtuk, a
robbanás helyszínén – magyarázta a hírműsor vezetője.–
Könnyen meglehet, hogy egy olyan személyé, aki a romok
alatt rekedt, és akit még mindig nem sikerült kiszabadítani.
A bejátszott vágóképeken holttesteket mutattak, és bár
egyik sem látszott tovább egy-egy villanásnál, Peter azonnal
felismerte az egyiket.
Anika volt az.
Egy másodpercre összefolyt a szeme előtt a világ.
– A tűzoltók és a speciális katasztrófaelhárító csoport
szakemberei még mindig a romok alatt kutatnak, de ha
valakinek információja van arról a személyről, aki ezt a
felvételt készítette, kérjük, hívja a képernyő jobb alsó
sarkában található számot!
Anika... De... hogy lehet ez?!
Tudta, hogy tennie kell valamit – csak még azt nem
tudta, hogy mit.

***

MIELŐTT átgondolhatta volna, hogy bölcs dolog-e, amit tesz,

már odalent volt, hogy segítsen átkutatni a romokat. Száz
meg száz önkéntes segítette a hatóságok munkáját, és
küzdöttek elkeseredve a hol nedves, hol füstölgő romokkal.
Petertonnás kőtömböket gördítettodébb, vasbeton
gerendákat és súlyos fadarabokat emelt meg, és először
nem is figyelt föl rá, hogy körülötte lassan elcsendesedik a
tömeg.
Majd szine egyszerre kezdtek üvöltözni és az
öklüketrázni.
– Gyilkos!
– Nem volt még elég?!
– Visszajöttél még egy körre?!
– Tűnj a fenébe, nyavalyás mutáns!
A mentősök ekkor hozták ki Anikát, és jól látta, ahogy az
egyikük komoran letakarja a mozdulatlan testet. Anika nem
tűnt igazinak, mert nem lehet az, egyszerűen nem...
Valaki megragadta a csuklóját. Egy rendőr volt az.
– Most szépen velem jön, és válaszol pár kérdése!
Ez volt az a pont, amikor a világ szürreálisból visszazökkent
a régi, normális kerékvágásba.
Bilincs. Közeledő rendőrök. Az egyikük már a
pisztolytáskájával matat.
Mennem kell.
Itt emberek haltak meg. Anika is meghalt. És mindezért
olyasvalaki a felelős, aki úgy öltözik és mozog, mint ő.
Valaki, aki rá akarja kenni a dolgot. Amit nem is fog tudni
megakadályozni, ha most letartóztatják.
– Sajnálom, de tartok tőle, hogy maguk nem engem
keresnek – rázta meg a fejét, majd kitépte magát a rendőr
szorításából, kilőtt egy hálószálat a legközelebbi épület felé,
és a levegőbe szökkent.

***

YURI Watanabe hallgatott.

A néhány háztömbnyire történt robbanás füstje erről a
háztetőről is tisztán látszott.
– Hogy tehet bárki is ilyen szörnyűséget? – kérdezte
Pókember idegesen. – Ez olyan értelmetlen, olyan
véletlenszerű volt... És közben emberek haltak meg, csak
azért, hogy valaki rám kenhesse a dolgot!
– Nem valaki. – A nő hangja szinte mart a dühtől. – Fisk.
Ennek az egésznek Ő áll a hátterében. Maga az ál-
Pókemberrel harcolt azon az építési területen, ez most már
szinte biztos. Azt is tudjuk, hogy az a hely Fiské. A nyomokat
nem tüntették el olyan ügyesen az ügyvédei, mint gondolta.
Úgy érzem, hogy ez nem lehet pusztán véletlen. Ez az egész
Fisk lelkén szárad!
– Nyilván figyeltet – mondta Pókember, de a szavai még
saját maga számára is távolinak és bizonytalannak tűntek.–
És szinte biztosra vehette, hogy egy ilyen fura bűntény
színhelyét mindenképp látni akarom. És mikor feltűntema
kígyókereskedésben, minden mozgásba lendült. De miért?
Mit nyer ezzel az egésszel?
– Azt akarja elérni, hogy a közvélemény ön ellen forduljon –
ingatta a fejét Watanabe. Ez az egyetlen logikus
magyarázat. És nem számít, hogy mit nyer rajta, mivel
ezeregy oka van, hogy gyűlölje Pókembert, ha sikerül
befeketítenie, azzal máris nyert valamit. Az indokot a tévés
krimikben keresik. Az igazi zsaruk a bizonyítékra hajtanak,
ami azt jelenti, hogy az előtt kell megállítanunk Fisket,
mielőtt egy újabb ilyen mutatványt ránt elő a cilinderből!
Pókember próbált összpontosítani. A hamis túszok, Rengető,
a bomba... Anika. MJ. Ha mindez csak egy kicsit is másképp
alakul, MJ halt volna meg abban a robbanásban.
A gondolatai körbe-körbe jártak, de mégsem vezettek
sehová.
– El fogom kapni! – Olyan erővel szorította ökölbe a kezét,
hogy az már fájt. – Elintézem! Most!
– Nem! – csattant föl a hadnagy. – Ide figyeljen!Mi van akkor,
ha pont erre játszik? Ha mindezt azért rendezte így, hogy
kihozza önt a sodrából, és rávegye, hogy megtámadja? A
dolgok jelenlegi állása szerint ő ettől csak még népszerűbb
lenne, egy igazi mártír és hős, úgyhogy a maga helyében én
nem játszanék a kezére.
– Akkor semmit sem teszünk? – csikorgatta a fogát
Pókember. – És ki szolgáltat igazságot azoknak, akik ma itt
meghaltak?
– Majd mi – tette a vállára a kezét Watanabe, mire Peter
összerezzent. – Ezt megígérem. Valószínűleg tovább fog
tartani, mint szeretnénk, de ha nem adjuk föl, idővel megint
rács mögé juttatjuk.
Pókember mély lélegzetet vett, de bármennyire is próbált
tisztán gondolkodni, mindössze annyira futotta tőle, hogy
egyetlen pontra összpontosított. Egy fehéren izzó
gyűlöletgócra, amiben elégtétel, bosszú és igazság
keveredett.
És bárminek is hívják, amire készült, tudta, addig nem fog
tudni leállni, míg le nem számol Fiskkel.
Ez lesz Pókember pályafutásának legfontosabb csatája! És
talán a legutolsó is, de ezt akkor is meg kell vívnom!
– Rendben – mondta. – Csináljuk! Intézzük el a rohadékot!
Watanabe bólintott, majd ismét a robbanás színhelyétvette
szemügyre. A kráter peremét reflektorokkal világították
meg, és a törmelékkupacok fölött még mindig füst
gomolygott. A szél idáig hozta azt a torokkaparó elegyet,
amiben por, égett lőpor, vegyszerek és elszenesedett hús
bűze vegyült.
Egy szót sem szóltak, és nemis esküdöztek. A hallgatásuk
minden fogadalomnál ékesebben beszélt.

***

EGY másik tetőről Bingham a gyenge Pókember-utánzatot

figyelte, és bár az arcát maszk takarta, a zsoldos el tudta
képzelni a dühét és félelmét.
Az általa ismert világ lassan kezd szétesni. A többség ezt
félelmetesnek tartotta. Ő felszabadító hatásúnak – de ő nem
is tartozott a többséghez.
Az ál-Pókember olyan régóta játszotta már ezt a szerepet,
hogy talán maga is elhitte, hogy ő az igazi. De most, hogy a
valódi Hálószövővel akadt dolga, hirtelen már nem tudja,
hogy mit is tegyen. Nyilván majd ide-oda rohangál, de ettől
még semmivel sem lesz kevésbé gyenge és
magatehetetlen.
Szánalmas teremtmény volt, és Bingham mást sem
érzettiránta, csak megvetést.
Az a nő ott mellette... A zsoldos a sötétség ellenére is egész
jól látta az övére erősített jelvényt. Egy zsaru. A hamis
Pókembernek egy rendőr segítségére volt szüksége.
Ez már nem is szánalmas volt, hanem egyenesen
szomorú.
Ennek ellenére...
Egy rendőr bajt hozhat Fiskre. A dagadék persze nyilván
tudni szeretne róla, neki viszont esze ágában sem volt
beszámolni a látottakról. Hadd oldja csak meg Fisk a saját
problémáit.
Michael Bingham, függetlenül attól, hogy a Vezér erről mit
gondolt, többé már nem dolgozott Wilson Fisknek. Most már
a maga ura volt, és bárki, akiesetleg másképp gondolja,
hamarosan rájön, hogy csúnyán téved.
Ami pedig a hamis Pókembert illette, vele bármikor
végezhet. Ha akarná, akár most rögtön. De nem fog, mert
abban semmi móka nem lenne. Látni akarta, hogy vergődik
a hal a horog végén, mielőtt kifogná.
Előbb becserkészi, aztán levadássza, majd megkínozza, és
mikor elérkezettnek látja az időt, megöli.
20

PETER már harmadszor tette be ugyanazt a pohár hideg

kávét a mikróba, de az is lehet, hogy negyedszer.
Szórakozottan lépett át egy ruhákból, könyvekből és
kiszuperáltszámítógép-alkatrészekből álló kupacon.
Általában bosszantotta a rendetlenség, de most észre sem
vette.
A csészényi forró kávét szorongatva ismét visszamászott az
ágyba, és újfent bekapcsolta a tévét. Jólesett a meleg
csészét szorongatnia, de inni egyszer sem ivott belőle.
Mivel képtelen volt elaludni, egész éjjel fent volt. Sőt
tulajdonképp visszásnak, mi több, szinte tiszteletlennek
érezte volna, hogy miközben mások megnyomorodtak vagy
épp meghaltak, ő nyugodtan szundikál.
Wilson Fisk megölt valakit, akit ő ismert, akivel együtt
dolgozott... akit kedvelt. És Anikán kívül még tizenegy másik
embert is, akinek voltak barátai, szülei, gyermekei,
családja...
Aszendvicsbár elleni támadás célirányos volt. Neki szánták.
És lehet, hogy Fisk nem személyesen állította be az időzítőt,
de ez a legkevésbé sem számított.
Ezért fizetni fog.
– Pókember ezért még megfizet! – mondta valaki a tévében.
A kinézete alapján valami építőmunkás, az utca
embere,akit épp mikrofonvégre kapott egy újságíró. A
háttérben pedig, mint valami gonosz fricska, Fisk fejlesztési
cégének épületegyüttese látszott.
– Nem engedhetjük meg, hogy oda menjen, ahová csakneki
tetszik, és azt tegye, amihez csak kedve van! És azt sem,
hogy úgy gondolja, büntetlenül bánthatja az embereket!
Váltott a kép, és a riporter most egy másik embert
kérdezett, aki a Central Park egyik jégkrémes standja
mellett állt.
– Ha valóban Pókember tette, meg kell érte büntetni –
magyarázta a férfi komoran. – Viszont én azt mondom, hogy
hallgassák csak meg, miket beszél a felvételen! Mert az
egyáltalán nem úgy hangzik, mintha ő lenne!
Ismét váltott a kép, és most egy nőt mutatott, aki egy
furgon mellett ácsorgott.
– Kizárt, hogy Pókember lett volna! – mondta teljes
meggyőződéssel. – Ennek az alaknak teljesen más volt a
hangja! Szerintem valami csaló lehetett!
A riporter visszaadta a szót a stúdiónak, ahol máris
összegyűlt egy csokorra való szakértő – köztük J. Jonah
Jameson –, akik minden lehetséges oldalról igyekeztek
körüljárni a kérdést.
– Rengető nem szokott bombát használni – magyarázta az
egyikük, egy szociológiaprofesszor, aki korábban könyvet is
írt a szuperbűnözőkről. – Eddig legalábbis megszállottan
ragaszkodott a kis szerkentyűi által generált vibrációhoz.
Azok alapján, amit tudunk róla, a bomba és a robbantás
nem illik bele a profiljába. És ami még ennél is
megdöbbentőbb, az Pókember viselkedése volt, ami
semmilyen módon nem illeszkedik ahhoz, amit korábban
bármikor is tapasztaltunk tőle.
– A hangja is más volt – vette át a szót egy másik szakértő,
egy pszichológus, aki állítólag emberfölötti lényekre
szakosodott, bár Peter erre azért kíváncsi lett volna. – Azt
hiszem, a legnyilvánvalóbb tényből kellene kiindulnunk,
miszerint ezek az emberek azért viselnek maszkot és
jelmezt; hogy elrejtsék a valós kilétüket. Ami egyben azt is
jelenti, hogy nincs igazán biztos mód akár Pókember, akár
Rengető azonosítására. Ezek tulajdonképpen szerepek,
amiket akár többen is megszemélyesíthetnek, már
amennyiben rendelkeznek bizonyos képességekkel. Így hát
elképzelhető, hogy az étteremben harcoló felek valamelyike
– vagy akár mindkettő – imposztor volt, és csupán
megszemélyesítette Pókembert vagy Rengetőt, de valójában
nem ővolt az.
Egy másik nő – egy újságíró – vágott közbe:
– Rengetővel kapcsolatban nem tudok nyilatkozni, de az
biztos, hogy ez esetben nem Pókembert láttuk! Viszont ott
volt a robbanás után, hogy segítsen eltakarítani a romokat
és túlélőket keresni. Mert Pókember ilyen. Egy hős. Már az
igazi Pókember.
A képernyő öt részre vált, és végre a műsorvezető is
látszott, aki azonban egy szót sem szólt. Jameson olyan
elánnal hajolt közelebb a kamerához, mintha meg akarná
ütni az operatőrt.
– Olyan emberekről beszélünk, akik azért húznak maszkot,
hogy senki se ismerhesse föl őket, miközben a várost és
lakóit terrorizálják! – harsogta olyan erővel, mintha a
dühével és a hangerejével próbálná elhallgattatni a többi
szakértőt. – És nevezhetjük őket hősnek vagy
gonosztevőnek, de attól még mind önbíráskodó bűnöző!
Mert az én olvasatomban az igazi hősök azok, akik hívták a
rendőröket, mentőket és tűzoltókat, és maguk is részt
vettek a mentésben! Az ilyenek az igazi férfiak, nem azok,
akik harisnyában és maszkban ugrálnak a házak közt!
– Nem árt, ha tudja, Mr. Jameson, hogy ezeknek az igazi
férfiaknakegy része nő volt – jegyezte meg az
újságíróepésen.
– Jó, lehet, hogy nem mindig fogalmazok politikailag
korrektül –csattant föl Jameson –, de önök is tudják, hogy
értettem!És ahelyett, hogy a szavakon lovagolnánk, inkább
azt kellene elismernünk, hogy nem maszkos bohócok a
hősök, hanem mi, emberek. Az utcai járókelő, az
átlagpolgár, aki az élete kockáztatásával menekíti ki a
sebesülteket az égő épületből vagy a romok alól! Ha
valakinek emberfölötti képességei vannak, az sokszor
semmit sem kockáztat egy ilyen tettel, minket viszont az
tesz hőssé, hogy a bőrünket visszük vásárra, és mégis
megtesszük! Úgyhogy Pókember nem hős, hanem egy
bajkeverő és csaló! Ami pedig a hangját illeti... miről
beszélünk, kérem szépen?! Egy olyan emberről, aki maszkot
hord, és azt játssza, hogy ő egy rovar! Az, ha épp
elváltoztatja a hangját, nem jelent semmit!
Peter már nem figyelt a tévére.
Mindenből elege volt.

***

A LABORBAN gyászos hangulat uralkodott, és még Theodore

is megrendültnek tűnt.
– Ez egy igen balszerencsés nap – mondta csöndesen. –
A hír mindannyiunkat lesújtott.
– Nehéz ezt feldolgozni – bólintott Peter, aztán arra lett
figyelmes, hogy két idegen áll Anika íróasztalánál.
Középkorú házaspár volt, s a férfi szinte Anika idősebb, férfi
kiadásának tűnt.
Peter tudta, hogy illene mondani nekik valamit, de fogalma
sem volt, mit is mondhatna a gyászoló szülőknek, akiképp
most vesztették el a gyermeküket.
Végül odalépett hozzájuk, és gyorsan bemutatkozott.
– Nem ismertem még olyan régóta, de okos volt, vicces, és
jó úton járt, hogy egy nap remek szakember legyen belőle.
És bár el sem tudom képzelni, hogy most min mennek
keresztül, de ha van bármi, amiben segíthetek, kérem,
szóljanak nyugodtan.
– Köszönjük – bólintott Anika édesanyja, majd sírva fakadt.
– Mindig is szeretett kockáztatni – mondta az apja. –
Ejtőernyőzött, sziklát mászott, mi meg közben halálra
idegeskedtük magunkat. De az, hogy ilyesmi történhet egy
hétköznapi étteremben...
Peter nagyot nyelt, és próbálta kipislogni a szeméből a
könnyeket. Nagyon szeretett volna segíteni ezeknek az
embereknek, de tudta, hogy nem képes.
Legalábbis most még nem.
De annak is eljön az ideje.
21

FISK az asztalánál ülve várta meg, hogy bekísérjék

Binghamet.
A férfi megmutatta, milyen erőknek parancsol, de az éttermi
robbantás óta eltelt két hétben viszonylag csöndben volt.
Talán csak lazított egy kicsit, vagy még nem találta ki, mi is
legyen a következő húzása.
Fisk úgy érezte, talán van még rá esély, hogy térdre
kényszerítse a zsoldost.
Az étterem elleni támadás egyszerre volt brutális, gyerekes,
és szánalmasan amatőr munka. Az, hogy egyáltalán bárki is
lehetségesnek tartotta, hogy az igazi Pókember csapott
össze Rengetővel abban a szendvicsbárban, csak annak volt
köszönhető, hogy az emberek egy része végtelenül ostoba
és befolyásolható, és hogy Wilson Fisk épp elég sok pénzt,
időt és energiát ölt a közvélemény manipulálásába, és a
megfelelő sajtóorgánumok és újságírók megnyerésébe.
Ezek ugyanazok a csatornák és zsurnaliszták voltak, akiket
bármikor össze lehetett tülkölni egy kerekasztal-
beszélgetésre, mely során, ha kellett, még a Vezért is
rehabilitálták, mint New York megtért tékozló fiát.
Azt azonban nem tudta eldönteni, hogy Bingham mindezzel
előre kalkulált-e, vagy csupán szerencséje volt, hogy a
közhangulat pillanatnyilag épp olyan volt, amilyen.
Az egyértelmű volt, hogy a zsoldos eredményei részben
neki, részben saját magának voltak köszönhetők. Végtére is
Wilson Fisk volt az, aki finanszírozta ezt a Pókember-ellenes
kampányt, és pénzelte az ehhez szükséges embereket.
Közülük J. Jonah Jameson bizonyult a leghasznosabbnak, az
ő rádióműsora volt az, ami legerőteljesebben tömörítette a
Hálószövő ellentáborát.
A sors iróniája, hogy amikor a Hírharsonát
vezette,Jameson neki is esküdt ellensége volt, és bár
leginkább Pókembert gyűlölte, de a Vezér is dobogós helyet
kapott az egykori főszerkesztő „New York közellenségei"
listáján.
De most az ő érdekeit szolgálta, és egyedül ez számított. Ezt
a játékot így játszották, és ezért volt, hogy ő mindig nyert
benne. Néha nyers erővel, néha fenyegetéssel és
erőszakkal, manipulációval és megvesztegetéssel, de... a
leghatékonyabbnak mindig is az bizonyult, mikor rá tudta
venni az embereket, hogy saját szabad akaratukból
dolgozzanak. Persze nem mindig tudták, hogy neki
dolgoznak, deez részletkérdés volt.
Mert az embert önmagánál senki és semmi nem tudja
nagyobb és őszintébb erőfeszítésre sarkallni.
És ha sikerül megvalósítani ezt az új tervét, akkor végül az
egész város neki dolgozik majd.
Még ha ezt a benne élők történetesen nem is gyanítják. Ami
pedig Binghamet illeti, olyan eszköz ő, akinek időnként még
hasznát veheti, de akit sohasem szabad hosszú pórázra
ereszteni. A gond ezzel csak az volt, hogy a zsoldos, bár
nem volt egy észlény, nagyon is tisztában volt a saját
képességeivel, és nem állhatta, ha fenyegetik.
És bár sem stílusból, sem jó ízlésből nemsok szorult belé, de
a rábízott feladatot rendre elvégezte.
Mikor Bingham belépett az irodába, úgy nézett körül, mintha
még sohasem járt volna itt. És olyan méla undorral
méregette a bútort és a dekorációt, mintha valami
múzeumban lenne.
Ezenfelül annyi tisztelet sem szorult belé, hogy
legalábbrendesen felöltözzön, mikor a munkaadójához jön,
és most is farmert, fekete pólót és bőrdzsekit viselt.
– Mit akar? – vakkantott oda Fisknek. – Elfoglalt ember
vagyok, úgyhogy nincs sok időm csevegni!
– Az éttermi mutatványa ügyetlen és durva volt, ugyanakkor
hatékony – kezdte Fisk. – Ezzel biztosan sikerült felkelteni a
célpont figyelmét, ugyanakkor ezt olyan módon is meg
lehetett volna oldani, ami nem vet föl ennyi kérdést.Épp
ezért szeretnék a segítségére lenni a médiavisszhang
elcsendesítésében, és azok leszerelésében, akik nem hiszik,
hogy ön az igazi Pókember.
– Pedig én vagyok az igazi Pókember! – szűkült össze
Bingham szeme. – Éppen ezt próbáltam nekik megmutatni!
– Ott a pont – mosolyodott el halványan Fisk. – Akkor hadd
fogalmazzak pontosabban: sokan úgy vélik, ön nem az a
személy, akiről eddig azt feltételezték, hogy ő Pókember.
– Ha ennyire hülyék, hát az az ő bajuk – huppant le egy
fotelba a zsoldos, és kényelmesen kinyújtóztatta a lábát.– A
magafajta alakok mindig is imádják ezt a... hogy is szokták
mondani... üzenetküldést. Én magasról teszek rá,hogy
milyen üzenet hogyan és kihez jut el! Engem maga az
üzenet érdekel! Viszont néha az is előfordul, hogy még az
okos emberek sem értik meg. Vajon maga is ilyen okos
ember, Wilson?
A Vezér érezte, hogy a mosolya kiüresedik. Bingham, bár
talán nem tudta – vagy nem érdekelte –, de veszélyesen
vékony jégen táncolt.
– Talán mégis hasznosabb lenne, ha következőleg előre
tájékoztatna róla, hogy mit is tervez – mondta végül. –
Rengető felfogadása valóban elég... újszerű volt,
ugyanakkor kockázatos is.
Bingham közben előszedte a telefonját, és
látványosannetezni kezdett.
– Ha következőleg beavat a terveibe, bizonyára segíthetek a
hatékonyabb kidolgozásban – folytatta Fisk, akinekegyre
inkább nehezére esett türtőztetni magát.
A zsoldos megnyitott még pár üzenetet, majd pimasz
mosollyal nézett föl.
– Én nem valami kiscserkész vagyok, Wilson, hanem
egypusztító természeti erő!Földrengést akart, úgyhogy most
ne sápítozzon, hogy rázkódik a föld, és vakolatdarabok
hullnak a tányérjába! Ha biztonságban szeretne lenni, mikor
úgy igazán rengeni kezd a föld, hát azt javaslom... költözzön
be egy óvóhelyre!

***

MAYA, aki a maga rejtett biztonsági kameráin keresztül

figyelte a megbeszélést, nem hitt a szemének. Bingham
vérlázítóan tiszteletlenül és lekezelően viselkedett, Mr. Fisk
pedig szó nélkül tűrte. Pedig látott már olyat, mikor ennél
sokkal kevesebbért is úgy összevert valakit, hogy az illető
kórházba került. És bár a maga részéről örült, hogy Mr. Fisk
végre megtanulta kordában tartani az indulatait, azt
azonban nem értette, hogy miért épp ennek a zsoldosnak a
nyegleségét viseli ilyen higgadtan.
Nem kedvelte Binghamet – még akkor sem, ha minden
tettével csak Pókember hírnevét ásta alá. És ez a
robbantás...
Bár a halottakról szóló hírek nagyon megrázták, és
valószínűleg a jótevőjét is, hiszen nyilván azért rendelte ide
a zsoldost, hogy rövidebb pórázra fogja ezt a holdkórost.
– Ez az ellenséges attitűd egyikünknek sincs hasznára –
mondta Fisk hűvösen. – Egy a célunk: hogy leromboljuk
Pókember nimbuszát. Ha megengedi, hogy segítsek, ezt a
cél hamarabb és hatékonyabban fogjuk tudni elérni.
– Talán bedugult a füle a sok hájtól, és nem hallja,
hogymiről dumálok?! – csattant föl Bingham. – Én vagyok
Pókember! És majd én megmutatom egész New Yorknak,
hogymilyen is a Falmászó vajójában! Ami pedig a terveimet
illeti, hát igen, vannak terveim, kövér barátom!Nagy
terveim,tele olyan dolgokkal, amikről magának fogalma
sincs! Úgyhogy jobban tenné, ha szépen hátradőlne, tömné
a fejét, és figyelne!
Azzal egy négyrét hajtott fotót húzott elő a dzsekije
zsebéből. Egyelőre úgy tartotta, hogy Fisk ne láthassa, mi
van rajta, de Maya az egyik kamerával gyorsan ráközelített.
A részletek java még így is homályos volt, de úgy tűnt, a
képen Pókember és egy nő besélnek egy háztetőn. És a nő
övén rendőrségi jelvény volt.
Szóval Pókember olyasvalakivel dolgozik együtt, aki a
rendőrség kötelékéhez tartozik. Ami azt jelenti, hogy vagy a
fotó hamisítvány, vagy a korrupció már a városi rendőrséget
is elkezdte behálózni. De akármi is volt az igazság,
lenyűgözte, hogy Bingham képes volt lencsevégre kapni a
Pókembert.
Talán mégsem olyan haszontalan, mint amilyennek
eddig tűnt...
Miután a zsoldos Fisk felé is megvillantotta a fotót, ismét
összehajtogatta és visszasüllyesztette a zsebébe.
– És mégis mit ért azalatt, hogy dolgok, amikről fogalmam
sincs? – kérdezte Fisk élesen.
– Ó, egy kicsi ebből, egy kevéske abból – vigyorodott el
Bingham. – Vagy épp egy csomó.
Aztán elismerően nézett körbe.
– Tudja, én is elfogadnék egy ilyen irodát. Tulajdonképp
hogyan lehet, hogy magának van irodája, nekem meg
nincs? Én idejövök, elmondom, hogy mit is kellene tennie,
maga meg csak annyit kérdez, hogy mikorra legyen
készen... igen, ezt el tudnám viselni! Szóval mikor kapok
irodát?
Maya érezte, ahogy a pulzusa megugrik. Bingham egy szót
sem szólt a rendőrről, akivel Pókember beszélt, pedig ez
olyan információ volt, amire Mr. Fisknek most nagy szüksége
lett volna.
Épp csak nem figyelmeztethetem rá, mert akkor be kellene
ismernem, hogy kamerákat telepítettem az irodájába...
Nem értette, miért hagyja Mr. Fisk, hogy a zsoldos így
beszéljen vele. Tény, hogy lenyűgöző képességei vannak, de
ez magában még nem lenne elég, hogy úgy érezze,
megengedheti magának az ilyesfajta viselkedést.
És Mr. Fisk szándékosan türtőzteti magát. Ahhoz már épp
eléggé ismerte a mentorát, hogy tudja, hosszú távra tervez
– a kérdés már csak az, hogyezzel az alakkal mik a
szándékai.Először érezte úgy,hogy kár volt felszerelnie
ezeket a kamerákat. Ha ezek nincsenek, sohasem ered
Bingham nyomába.
Késő bánat! Most már én is nyakig benne vagyok a
dologban, és egyelőre nem tehetek mást, mint várok és
figyelek.

***

BINGHAM azért egyezett bele ebbe a találkozóba, mert

tetszett neki az ötet, hogy a nagy Wilson Fisk kénytelen a
kegyeit keresni. Sőt az sem volt kizárt, hogy a dagadék
valami fontossal is előáll – de hamar kiderült, hogy semmi
ilyesmiről nincs szó.
Fisk egyszerűen félt.
Mindenki félt tőle, és Bingham ezt szerette a legjobban.
Fiatalabb korában persze másképp voltak a dolgok, de akkor
még nem volt tisztában vele, hogy ő valójában Pókember. És
még belegondolni is borzasztó volt, hogy akár az egész
életét leélhette volna úgy, hogy ez sohasem derül ki.Egész
életében úgy vegetálhatott volna, hogy sohasem derül ki,
kicsoda is ő valójában.
– Nekem dolgom van, maga pedig csak az időmet
pocsékolja! – tápászkodott föl Bingham.
Fisknek a szeme se rebbent.
– Úgyhogy most szépen elmegyek!.
Olyan, mint valami sziklaodúban gubbasztó polip. Mert
ilyen ez a dagadék. Egy nyálkás alak, csomó csáppal.
Undorító!
– Addig nem, amíg nem jutunk valamiféle megállapodásra –
ingatta a fejét a Vezér. – Azt akarom, hogy szóljon, mielőtt
ismét akcióba lépne!
 – Ez nem így működik, Wilson! – horkant föl Bingham,aki
imádta azzal bosszantani a Vezért, hogy a keresztnevén
szólítja.
Ezzel is csak arra emlékeztette, valójában ki is van
nyeregben.
– Ha nem számíthatok az együttműködésére – Fisk hangja
továbbra is hűvös és nyugodt volt –, akkor át kell gondolnom
a kettőnk egyezségét.
– Felőlem azt csinál, amit akar, Willie – vonta meg a vállát a
zsoldos, de mielőtt kisétált volna az irodából, még egyszer
visszanézett a válla fölött. – Nem fogadhatna föl
inkábbvalami jó nőt, hogy ennél az asztalnál ücsörögjön?
Mert ahogy elnézem, magának csak titkárai vannak, de
sehol egy jó bőr titkárnő! Látja, ez a baj ezzel a várossal!
Semmi sem úgy működik, ahogy kellene!

***

A KÖZÉPISKOLA nehéz időszak volt Bingham életében. Pedig

nem kellett volna annak lennie.
Binghamnek hívták és Binghamtonban nőtt föl. Szóval
tulajdonképp az az ő városa volt. Vagy legalábbis annak
kellett lennie. Mikor kicsi volt, mindig ezt hajtogatta, az
emberek pedig nevettek, és azt mondták, hogy milyen kis
vicces. Ami tetszett neki, úgyhogy továbbra is ezt
mondogatta.Jó sokszor. Egész a középsulis időszakig, mikor
az emberekmár nem tartották viccesnek. És ami még
rosszabb, nemis tisztelték. Sőt a többi kölyök egyfolytában
csak szívózott és kötözködött vele.
– Kié ez a város, Mikey? – kérdezték, mikor vagy négyen-
öten körülfogták.
Csupa nagydarab kölyök. Nagyobbak, mint ő. Vékonyabbak
és izmosabbak is.
– Az enyém! – felelte, mire kinevették.
Kiröhögték. Ki-rö-hög-ték. Őt! Amin néha annyira berágott,
hogy már nem tudta tovább türtőztetni magát, és
odacsapott. És akkor megverték. Csúnyán. Bár nem ez volt,
ami leginkább fájt neki. Hanem az, hogy kicsúfolták. Folyton
mindenki.
Pár másik problémás kölyökkel együtt egy speciális
osztályba került. Itt mindenkinek volt valami baja. Nem volt
elég okos. Nem tudott viselkedni. Fura elképzelései voltak.
És még ezek is kinevették és bántották.
Julie süket volt, és Bingham úgy gondolta, hogy legalább ez
a lány kedves lesz vele. Julie mindig úgy beszélt, mintha
meg lenne fázva, amiért is a többiek folyton kinevették. Ő
viszont nem sértődött meg ezen. Sőt tulajdonképp Julie volt
mindannyiuk közt a leggonoszabb.
Azt mondta rá, hogy dagadt. Ami nem volt szép dolog tőle.
Kicsit sem.
Az emberek nem tehetnek róla, hogy néznek ki.
Binghamnek nem volt apja, és ezért egy kicsit mindig is
úgy érezte, hogy a város az ő apja. Tőle tanult dolgokat.
Binghamton valaha jobb napokat is látott település volt,de
lassacskán lefelé csúszott, és aki tehette, elköltözött innen.
Ez is olyasmi volt, ami azokra az apákra emlékeztette,
akiket maga körül látott.
Az édesanyja néha meghívott magukhoz egy-egy férfit, és ő
ilyenkor azon gondolkodott, hogy vajon új apukát kap-e. Bár
a többségük még csak nem is akart beszélgetni vele. És ez
még a jobbik eset volt, mert köztük is akadtak olyanok, akik
kinevették, és csúnya dolgokat mondtak róla. Olyanokat,
amiket Bingham nem is akart elismételni, mert csúnyák
voltak és gonoszak.
Az egyikük viszont kedves volt hozzá. Egy Rick nevezetű
nagydarab férfi, aki sokat nevetett, és azt mondta, hogy
valamikor sokat verekedett, és őt is megtanítja bunyózni.
Sok időt töltöttek azzal, hogy felemelt ököllel kerülgették
egymást, és tulajdonképp azok voltak élete legszebb órái.
– Egy férfinak tudnia kell megvédenie magát! – mondogatta
Rick, de Bingham igazából nem tudta volna elképzelni, hogy
ő valaha is megüt valakit. Még akkor sem, ha a többi gyerek
időről időre eltángálta. Bingham gyűlölte a fájdalmat, de
még jobban gyűlölte a kiszolgáltatottság érzését. Olyasmi
volt ez, amit senkinek sem kívánt.
Aztán Rick is elment. Idővel mind elmentek, és az anyja
egyszer csak már nem hívott meg magukhoz több férfit.
Belefáradt. Keserű lett. És onnantól kezdve Bingham már
csak azt az asszonyt szerette, aki az anyja valaha volt, nem
azt, akivé vált.
Bár néha még így is készített neki sajtos szendvicset,
amitnagyon szeretett, és néha még a moziba is elvitte.
Ahogy az anyja átölelte... arra Bingham még mindig
emlékezett. Ahogy arra is, mikor egyszer megkérdezte,
honnan tudhatja, hogy az édesanyja szereti őt, mire az volt
a felelet, hogy vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen
csak tud. Dolgok, amiket nem kell megmagyarázni.
Azok voltak a szép idők. Nem évek vagy hetek, csak egy-
egy perc, de akkor is jó volt visszaemlékezni rájuk.
Aztán az anyja fogyni kezdett, a bőre pedig olyan száraz
lett, mint a régi papír. Két műszakban dolgozott – egy
motelban takarított –, aztán egyre csak aludt, vagy épp a
barátaival csavargott mindenfelé. Legalábbis ezt mondta,
bár Bingham egyikükkel sem találkozott.
Olyan tisztán élt benne a kép, mintha csak tegnap lett
volna. Ahogy az anyja befészkeli magát két takaró közé,
bekapcsolja a tévét, de néhány percen belül már aludt is.
Akár délben is.
Majd egyszer csak már nem csinált neki szendvicseket. És
nem is emlékezett rá, mikor látta azanyját utoljára enni.
Majd beteg lett, és már nem járt dolgozni, az orvosok pedig
azt mondták, hogy nem fognak neki segíteni. Persze így
visszagondolva, lehet, hogy azt mondták, nem tudnakneki
segíteni, de akkor ez ugyanúgy hangzott.
Nem érdekelte őket, hogy mi lesz az édesanyjával, ahogyan
az sem, hogy mi lesz vele. Csak a tényeket hajtogatták, és
azt, hogy az anyja meg fog halni, ő pedig egyedül marad.
Bár tulajdonképp még ehhez is túl fiatal volt, úgyhogy
aváros kiküldött egy csupa szeplő, gonosz nőt, aki
görnyedten járt, és mindenféle választási lehetőségekről
beszélt neki. Neki viszont úgy tűnt, hogy semmiféle
választási lehetősége nem maradt. Nem voltak rokonai, ami
azt jelentette, hogy vagy befogadja egy idegen család, vagy
mehet az árvaházba.
Ekkor tanulta meg egy életre, hogy mikor az emberek
lehetőségekről és választásokról beszélnek, az általában
hazugság. Az életben rendszerint egy esélye van az
embernek, és azt kell megragadni. Bármi áron.
Bingham ekkor jött rá, hogy különleges. Hogy
képességeivannak.
Kapott egy lehetőséget, de nem élt vele. Azt mondogatta
magának, hogy ez is olyan, mint mikor a játszótéren valaki
bele akar kötni, hogy megverhesse. Mindig ott a lehetőség,
hogy az ember elsétáljon. Hogy máshová menjen.
Furcsa volt elmenni Binghamtonból. Ez az ő városa volt,
és meg is fogadta, hogy egyszer majd még visszajön... És
akkor a dolgok majd olyanok lesznek, amilyennek lenniük
kell. Lehet, hogy az édesanyja sem fog meghalni. Lehet,
hogy mikor visszajön, még mindig ott lesz a kórházban, és
akkor megmondja neki, hogy már nem is beteg, és akkor az
édesanyja majd kikel az ágyból, és megint sétálni fog, és
kézen fogja, és...
És lehet, hogy egy nap Rick is visszajön, és megint bunyózni
fogja tanítani.
És akkor ez a város tényleg az övé lesz.
Syracuse-ba akart menni, mert egyszer olvasott róla, hogy
az ókori Görögországban volt egy hely, amit ugyanígy
hívtak, és nagyon tetszett neki, hogy egy város két
különböző helyen és időben is létezhet. És ez olyasmi volt,
amit a saját szemével szeretett volna látni.
A jegyirodában dolgozó nő olyan vaskos akcentussal
beszélt, hogy alig lehetett érteni, és mégis egyfolytában azt
mondogatta, hogy milyen szemtelen kölyök, aki így motyog
és dünnyög. És közben annyi minden volt a fejében, hogy
végül bármire rábólintott, amit a nő mondott, csak legyen
már vége ennek a kínos beszélgetésnek.
Így esett hát, hogy végül New Yorkba vett jegyet.
Mikor rájött, hogy mit is tett, nagyon dühös lett, és
legszívesebben sírva fakadt volna. Az ő városában nem lett
volna szabad ilyesminek történnie, de lám, mégis megesett.
Sőt úgy tűnt, innentől kezdve már csak rossz dolgok
történtek, és lehet, hogy ha nagyon messzire utazik, a
balszerencse oda már nem fogja tudni követni.
Úgyhogy végül el is utazott New Yorkba, ami egyszerre volt
szörnyű és ismerős. Már annyiszor látta a filmekben és a
tévében, hogy úgy érezte, mintha egy emlékbe csöppent
volna. Az emberek azonban... az emberek durvák voltak, és
csak a saját dolgukkal törődtek. Nem segítettek neki, pedig
kellett volna egy hely, ahol lakhat. Mikor elindult, erre nem
gondolt. Azt hitte, hogy elég lesz egy kicsit sétálnia, és csak
talál egy csomó olyan házat, melyek ablakában ott virít
a„Szoba kiadó" tábla.
Ez is olyasmi volt, amit egyszer egy filmben látott.
Csakhogy, mint kiderült, New Yorkban nem voltak házak,
csak lakótömbök. És hogy egy ilyen helyen bérelhessen
szobát, ahhoz mindenféle papírok kellettek volna. Meg pénz.
Sokkal több pénz, mint amit ő el tudott képzelni.
A pénzhez pedig munkára volt szüksége.
Ezt egy nagyon türelmetlen férfi magyarázta el neki az
egyik ingatlanközvetítőben, aztán rámordult, hogy most már
kotródjon.
Úgyhogy innentől kezdve aluljárókban aludt, míg a rendőrök
el nem zavarták.
Aztán egy padon. Utána pedig egy jókora kartondobozban,
míg valaki el nem lopta a cipőjét, miközben aludt. Akkortájt
már elég hideg volt, és mivel nem lehetett mezítláb
mászkálni, neki is muszáj volt ellopni valaki cipőjét.
Az az ember ugyan nem aludt, de úgy nézett ki, mint akinek
odahaza több cipője is van. Épp ezért jobb lett volna, ha
nem ellenkezik annyit.
Bingham próbált visszaemlékezni mindenre, amit Ricktől
tanult. A fejet mindig védeni kell, és úgy ütni meg rúgni,
hogy végül az ellenfél feladja. Sima ügy. Épp csak mikor
élesben is meg kellett próbálnia, az nagyon más volt, mint
mikor a hátsó udvaron gyakoroltak Rickkel.
A valóságban a bunyó nem a fürge elmozgásról és az ügyes
cselekről szólt, hanem hogy térddel, meg könyökkel, meg
ököllel addig üsse és rúgja a másikat, míg az el nem esik, és
akkor is tovább rugdosni az arcát.
Aztán pedig elvenni a cipőjét. Ez a harc lényege.
Gyorsan felkapta a cipőket, elfutott és elrejtőzött.
Háthajönnek a rendőrök.
De nem jöttek.

***

EGYSZER csak, épp mikor felnézett, egy alakot látott

háztetőről háztetőre ugrálni. Biztosan ez volt az a Pókember
nevezetű. Sötét volt, és nem látta Pókember arcát, de érezte
hogy az őt nézi, és ettől nagyon megijedt.
És ez volt az a pillanat, mikor megértette. Őket biztosan
összecserélték. Valahogy. Valaki. Neki kellene éjszakánként
háztetőkön ugrálnia, és ennek a Pókembernek kellene egy
kartondobozban aludnia. Tudta, hogy valaki valahogy
összecserélte az életüket. Egyszerűen tudta. Ahogy az
édesanyja is mondta. Vannak dolgok, amiket az ember
egyszerűencsaktud.
És nem kell hozzájuk magyarázat.
Az egy különösen hideg tél volt. Talán nem annyira, mint a
binghamtoni telek, de azokat mindig odabent töltötte a
meleg lakásban. Eddig még sohasem kellett télenkint
aludnia, és ettől minden csak még hidegebbnek tűnt.
És a tudattól, hogy valaki az ő ellopott életét éli, csak
mégnyomorultabbul érezte magát.
 Pénzre és élelemre lesz szüksége. Ha kér, az emberek
talán adnak neki.
Talált egy macskát, amire cipőfűzőből készült pórázt tett, és
együtt már sikerült némi pénzt keresniük. Az embereknek
tetszett a macska. De aztán egy nap a macska elszökött,
úgyhogy csak pár hétig sikerült egy kicsit jobban élnie.
Aztán egy nap találkozott egy kedves asszonnyal.
– Kérem, tudna nekem egy kis pénzt vagy élelmet
adni?– kérdezte. – Éhes vagyok, és se ennivalóm, se
pénzem, hogyvegyek magamnak .
– El tudlak vinni egy helyre, ahol meleg van – mondta az
asszony mosolyogva. – Ott enni is kapsz majd, és
segíthetünk neked... ha cserébe te is segítesz nekünk.
– Segíteni? De... miben? Hogyan?
– Be akarunk adni neked egy gyógyszert, hogy lássuk,
jobban leszel-e tőle, vagy rosszabbul.
Bingham ezen elgondolkodott, de végül arra jutott, hogy
ennél rosszabbul már nem lehet. És a meleg hely meg az
étel gondolata túlságosan is csábító volt, hogy csak úgy
nemet mondjon rá.
– Oké – bólintott. – Mehetünk.
Úgyhogy elment a kedves asszonnyal, és elkezdte szedni a
gyógyszert.
Eleinte sokkal rosszabbul lett tőle. Aztán pedig jobban.
Sokkal jobban.
És ekkor találkozott azzal az emberrel is, aki megváltoztatta
az életét.
22

A DOLGOK minden erőfeszítése ellenére sem javultak.

Pókember a robbantás óta két újabb, Fisk tulajdonában levő
épületet vizsgált át, fájlokat másolt és adatokat mentett le,
és egyre kétségbeesettebben próbált hinni Watanabe
hadnagynak, mikor az azt állította, hogy ez a módja, hogy
sarokba szorítsák a Vezért.
Hinni akarta. De valahogy nem ment.
Emberek haltak meg, hogy előremozdítsák Fisk terveit. Ha
mással nem is, hát azzal, hogy a halálukért a lakosság épp
Pókembert hibáztatta. Igaz, talán nem mindenki – a parázs
vita, hogy vajon az igazi Pókembert látták-e összecsapni
Rengetővel, azóta sem csitult a médiában –, de ahhoz épp
elegen, hogy a közvélemény ellene forduljon.
– Nem számít – mondta a hadnagy az egyik találkozójukkor.
– Tudom, hogy most rossz, de New Yorkban minden csoda
maximum két és fél napig tart, aztán jön valami más, és
már nem magával foglalkoznak majd. Vagy ha mégis, hát
majd a jóra emlékeznek.
Pókember azonban erre nem vett volna mérget. Ma este
például elkapott egy csatornatölteléket, aki épp egy tinit
próbált meg kirabolni, és erre mindkettő elmenekült.
Olyan iszonyatot látott a szemükben, mint korábban még
soha.
Hogy segítsek nekik, ha rettegnek tőlem?
Mióta felrobbant a szendvicsbár, nem számított, hogy rablók
karmaiból, egy égő épületből, vagy egy autó roncsából
mentett ki valakit, az mindig úgy tekintett rá, mintha
bűnöző lenne.
És gyilkos.
Úgyhogy igyekezett kerülni a nyilvánosságot, míg a
hasonmását, aki mindent elkövetett, hogy az emberek úgy
érezzék, Pókember igazi bajkeverő, aki már nem törődik
velük, hetente többször is lehetett látni.
– A fontos dolgokat kell szem előtt tartani! – mondta
Watanabe, de ez nem is volt olyan könnyű.
Mert miközben kompromittáló adatokra vadászott,
egyfolytában az imposztor és Rengető közti párviadal járt az
eszében. Nyomokat keresve naponta többször is megnézte
a felvételt, és arra jutott, hogy az ott valóban Rengető. Aki
nem egy bűnöző lángelme, úgyhogy ha sikerülne megtalálni
és egy kicsit megszorongatni, talán azt is ki tudná szedni
belőle, ki is áll ennek az egész rágalomhadjáratnak a
hátterében. Vagy legalább azt, hogy ki bérelte föl. Már azon
a nyomon is elindulhatna.
Watanabe mit sem tudott arról, hogy ő mire készül. Nem
volt kedve beavatni a részletekbe.

***

FURCSA volt besétálni egy épületbe. Nem hálóhintázni,

tetőablakokon bemászni, hanem besétálni. Mint valami
hétköznapi ember. Épp csak Pókember kosztümben.
Rengető utáni hajtóvadászata zsákutcába jutott, így
elérkezettnek látta az időt, hogy elkezdjen olyanoknál
kérdezősködni, akik esetleg tudhatnak is valamit.
A Névtelen Bár nevezetű műintézmény a rendőrség előttis
ismert volt, de hiába tudták, hogy itt esetleg nyomára
juthatnának egy-egy maszkos, emberfölötti képességekkel
bíró bűnözőnek, túl nagy volt a kockázat. A maszkos
igazságosztók is ismerték ezt a helyet, de ide tényleg csak
akkor jöttek, ha holtbiztos tippet kaptak, hogy akit keresnek,
az itt van.
J. Jonah Jameson váltig állította, hogy a szuperbűnözőkcsak
azért teszik, amit tesznek, mert az úgynevezett
„szuperhősök" ebbe a szerepkörbe kényszerítik őket. Hogy
ebben akad-e az igazságnak akár csak egy morzsája is,
abba Pókember most nem akart belegondolni.
Épp elég volt neki, hogy be kell sétálnia a sárkány
barlangjába, úgy, hogy közben nem Jameson habzó szájú
erkölcsi eszmefuttatásain akart töprengeni.
Mert ha nem vigyáz, ezen a helyen nagyon hamar
eldurvulhatnak a dolgok. Úgy döntött hát, a szabályok
szerint játszik, és akkor talán nem lesz gond.
Kopogtatott, mire egy kémlelőnyílás tárult föl az ajtón.
– Egy kis aprót hoztam az árváknak – mondta, majd halkan
hozzátette: – Nemmuszáj mindet egyszerre elkölteni sütire,
jut belőle az óvóbácsiknak is.
– Bocs, haver, de ez itt szigorúan zártkörű hely, ahol
nemkeressük a bajt – mondta az ajtónálló.
– Én sem bajt keverni jöttem – emelte föl tenyérrel
kifeléfordítva a kezét Pókember. – Tudom, hogy mennek itt a
dolgok. Csak beszélni szeretnék valakivel. Ez minden.
A lemez visszacsúszott a kémlelőnyílás elé, s bentről fojtott
suttogás hallatszott.
Valószínűleg most döntik el, hogy beengedhetnek-e.
Ééééés...
Az ajtó halk kattanással föltárult. Odabent egy teljesen
szokványos bár fogadta – pult, boxok, középütt egy vékony
fickó, kezében egy mikrofonnal – lehet, hogy valami
balszerencsés humorista, aki idáig süllyedt –, de ahogy
avendégekben tudatosult, hogy ki is az újonnan érkezett,
halálos csönd telepedett a helyre. Mintha késsel vágták
volna el a beszélgetést, s minden szempár rászegeződött.
Jó előre eldöntötte, igyekszik higgadtra venni a figurát, és
úgy tenni, mintha nem is vette volna észre a dolgot. De
azért, miközben odasétált a bárpulthoz, igyekezett
mindenkit jól megjegyezni magának.
Itt volt Elektro. Meg Skorpió. És egy csomó olyan, akinitt és
most nem volt jelmez, úgyhogy tulajdonképp bárkik
lehettek, a maffia verőlegényeitől kezdve a piti utcai
tolvajokon át egészen olyan szuperbűnözőkig, akikkel
korábban lehet, hogy már harcolt is.
– Csak nyugalom! – tárta szét ismét tenyérrel kifelé fordítva
a kezeit. – Ez itt a Névtelen Bár. Itt nincs bunyó. Énis
ismerem a szabályokat.
Azzal megállt a pult előtt, és szemügyre vette a csapost. A
toronymagas fickó izompólót viselt, és olyan karjai voltak,
amikkel feltehetően a falat is képes lett vona átütni. Plusz a
pultnak támasztva volt ott egy zölden világító baseballütő
is.
Lehet, hogy csak festék, de az is lehet, hogy valami hi-tech
cucc, amivel még a szuperek baját is el lehet látni...
– Idebent vannak bizonyos szabályok, de amíg betartod
őket, maradhatsz – csikorogta a csapos. – De akkor sem volt
jó ötlet idejönnöd.
– Miért, időközben felmentek az árak?
– Komolyan beszélek, haver. Idebent nagyon vékony jégen
táncolsz.
– Nyugi, nem dolgozni jöttem – legyintett Pókember.– Mit
tudsz adni, ami maszkon átszűrve is iható?
– Sok a duma! – bődült el egy majomszerű, csupa szőr fickó
pár asztallal odébb. – Verjük már agyon!
Jaj, ne! Már megint ez az alak?
– Á, helló, Gibbon, mi a stájsz? – fordult oda karba font
kézzel Pókember.
– Te is jobban teszed, ha lazítasz! – mordult a csapos
aszőrmókra. – Majd én fenyítek, ha kell, és akit kell!
Azzal odabiccentett a mikrofonos fickónak, aki nagyot
sóhajtott, és folytatta ott, ahol Pókember beléptekor
félbehagyta.
– Mi Afrika legnagyobb tava?
Lassan ismét erősödni kezdett a zaj. A vendégek java máris
kezdte túltenni magát a szokatlan látogatón.
– Kvízest van – magyarázta a csapos Pókembernek.
– Szóval mit akarsz?
Közben Skorpió – Mac Gargan – olyan hangosan, hogy két
asztallal odébb is tisztán lehetett hallani, azt súgta
Elektrónak, hogy a válasz a Tanganyika-tó. Mire Elektro azt
súgta neki, hogy fogja be a pofáját.
– Nem a Tanganyika-tó az – mondta Pókember halkan.–
Egyébként egy olyan alakot keresek, aki ide szokott járni.
Átlagos magasság, általában jól kitömött öltözéket visel.
Meg hátizsákot és vibro-kesztyűket. Rengető néven fut.
Ismerős?
Mielőtt a csapos bármit is felelhetett volna, egy sötét árny
suhant át az ivón, és állt meg Pókember mögött. Mivel
azonban a pókösztöne nem kezdett vadul tiktakolni, úgy
ítélte, hogy egyelőre nincs igazi veszélyben.
Lassan oldalt fordította a fejét, és Skorpióval nézett
farkasszemet. Gargan meglepően csöndben és fürgén
mozgott, ami a páncéljához csatolt jókora, tüskés
skorpiófarokra való tekintettel igazán szép teljesítmény volt.
– Elrontod a mulatságunkat, Hálófej! – mondta hidegen, és
Pókember vállára tette a kezét. – Úgyhogy most szépen ki
kell hogy kísérjelek, akár tetszik, akár nem!
Aztán még közelebb hajolt, és jóval halkabban
hozzátette:
– Törődj bele, de a látszat kedvéért ellenkezz egy kicsit!
Akármilyen hihetetlennek is tűnt, a pókösztöne még
mindig nem jelzett, ami akár azt is jelenthette, hogy
Skorpiókivételesen nem akart neki ártani.
Dühösen lerázta magáról Gargan kezét, de hagyta, hogy a
férfi átkísérje az ivón, hátra, a raktár irányába. Mielőtt
azonban bezárult volna mögötte az ajtó, még hátrafordult,
és csak úgy mellékesen megjegyezte:
– A Viktória-tó az.
Dühös szitokáradat és ökölrázás volt rá a felelet.
Amint kint voltak, Skorpió összefonta a karjait és a falnak
dőlt.
– Most komolyan? – kérdezte gúnyosan. – Úgy
szambázol be ide, mintha ez valami régi krimi lenne, te meg
valami ócska kis magánnyomozó? Mit szólnál hozzá, ha
mondjuk Elektro meg én úgy döntenénk, hogy kivételesen
összeállunk, hogy szétrúghassuk a seggedet?
Ezek az alakok még abban sem szoktak tudni megállapodni,
hogy épp milyen zabpelyhet reggelizzenek, nemhogy
csapatot építsenek, de talán mégsem lett volna okos dolog
közölni ebbéli véleményét Skorpióval, mert még esetleg
megsértődik, és tényleg összeáll Elektróval egy kiadós
pofozkodás erejéig.
– Meg kell találnom Rengetőt – mondta csöndesen.
– Igen, ezt már odabent is hallottam – dünnyögte Gargan. –
És tudod, mit? Segíteni fogok neked megtalálni.
– Éééértem... – nyújtotta a szót Pókember, hátha közben
valóban megérti.
De nem.
– Nem szeretném, hogy rinyagépnek tarts, meg hát ajándék
lónak nem is illik a fogát nézni, de... megkérdezhetem, hogy
miért segítesz?
– Mert kezdenek nagyon fura dolgok történni ebben
avárosban – mordult föl Gargan, és kivételesen egészen
őszintének tűnt. – Páran elkezdtek területfoglalósdit játszani,
és egyre többen tűnnek el. Nem olyanok, akiket te valaha is
észrevennél, nekem viszont feltűnik, és zavar. Plusznem
állhatoma kamu Falmászót.
– Ez igazán megható – fintorgott Pókember. – Szóval
észrevetted, hogy hamis a baba?
– Még szép! – bólintott Skorpió. – Vagy azt hiszed, hogyvak
vagyok? Az a fickó teljesen másképp viselkedik és beszél,
mint te! És még egy idióta is kiszúrja, hogy a ruhájával sincs
minden rendben! A hálóminta nem stimmel.
– Kicsit már zavaró, hogy hirtelen ennyi mindenben
egyetértünk, úgyhogy akár meg is mondhatnád, hogy hol
találom Rengetőt...
Skorpió a raktár egyikfélhomályos sarka felé bökött a
fejével, ahol egy átlagos kinézetű, barna hajú fickó evett
valamit egy tálból. Az alapján, ahogy ezt tette, lehet, hogy
több államból is kitiltották volna csendháborításért és
közszeméremsértésért.
– Utálja a kvízt – mondta Gargan csöndesen. – Soha egy
kérdésre sem tud jól válaszolni.
Az uzsonnázó fiatalember simán modellt állhatott volna a
depresszió szobrához. Sőt lehet, hogy egy egész
szoborcsoport is kitelt volna belőle. Görnyedt tartás,
kivörösödött, vizenyős szemek, petyhüdt arcvonások, és
ahogy gépiesen lapátolta befelé az ételt...
Herman Schultz. Rengető. Civilben.
És Pókember szempontjából ez volt az egyik legfontosabb
tényező.
Érezte, ahogy kezd fölhorgadni benne a düh. Itt volt azaz
állat, aki felrobbantotta a szendvicsbárt, és megölt egy
csomó embert.
Aki megölte Anikát.
Legszívesebben torkon ragadta volna, hogy kicipelje a
bárelé, és agyonverje. És nagyon szerette volna, ha
közbenSkorpió, Elektro, vagy bárki más megpróbálja
megállítani, mert ezen a nyomoroncon nem fogja tudni
kitölteni minden keserűségét.
De uralkodott magán. Válaszokért jött, nem pedig
azért,hogy megölesse magát. És muszáj volt válaszokat
kapnia,különben soha nem fogjateljesenmegérteni, mi nem
stimmelt a szendvicsbár elleni merénylettel kapcsolatban.
Az az alak a felvételen nem lehetett Rengető. Talán valóban
úgy nézett ki, de párszor már találkozott ezzel a Herman
gyerekkel, le is iskolázta, és nem... ez a srác nem volt
született gyilkos, aki hidegvérrel felrobbant egy emberekkel
teli gyorséttermet.
Főleg nem egy bombával, mikor ott vannak neki a sokk-
kesztyűi, amiket annyira imád...
– Herman – sétált oda hozzá –, kicsit függeszd föl a
burkolást, és mesélj el szépen mindent, amit tudsz,
különben komoly gondjaink lesznek!
– Már így is komoly gondjaim vannak – nézett föl Schultzüres
tekintettel. – Valaki ellopta az öltözékemet.
Hm... ezt akár el is hihetem. Végül is sok mindent
megmagyaráz. Akkor azon a felvételen egy kamu Rengető
harcolt egy kamu Pókemberrel.
– Mikor lopták el? – fonta karba a kezeit.
– Úgy egy hónapja – mondta Schultz. – Azóta próbálokegy
másik hacukát összerakni, csak hát ez egy kicsit nehezen
megy, ha a rendőrök mindig ott lihegnek az ember
nyakában. És nemcsak az éttermi balhé miatt. Tudod, elég
sok mocskos ügyem volt...
– Ezt úgy mondod, Herman, mintha nem lennénk
márvagy ezer éve országos nagy cimborák.
– Te olyannak nézel ki, aki ért valamit a tudományhoz–
élénkült föl Schultz. – Talán segíthetnél egy új kosztümöt
szerezni.
– Persze. Mindjárt hívom is a szabómat, és ő majd... na, jó,
hagyjuk a süketelést! Mi történt a régi ruháddal?
– Valami feketébe öltözött alak kapott el – fintorgott Schultz.
– Kicsit úgy mozgott, mint te, de úgy ütött, mint valami
bokszoló. Ha csak egyszer is megsorozhattam volna, akkor
neki annyi, de ez az alak nem harcolt tisztességesen.
– Szar ügy – bólogatott Pókember, akinek most már
vészesen fogyott a türelme.
– De nemcsak a ruha kellett neki – nyöszörgött Schultz.–
A weboldalamat is lenyúlta. Egyszerűen kizárt a saját
weboldalamról! És azóta hiába próbálok belépni, mindig azt
írja ki, hogy érvénytelen jelszó meg felhasználó... Úgy
értem, ha nincs meg a ruhám, nem fogok tudni pénzt
keresni, és egyébként is...
– Neked saját weboldalad van? – nézett rá Pókember
döbbenten.
– Valahogy csak lépést kell tartani a korral – vonogatta a
vállát Schultz.
– És mondd csak, próbáltad már lenyomozni a meghekkelt
weboldal új IP-címét, hátha akkor annak is a nyomára
akadsz, aki lenyúlta?
Látván Rengető értetlen arckifejezését, Gargan megcsóválta
a fejét.
– Szerintem ez most neki totál kínai volt.
– És ti megpróbáltatok segíteni neki visszaszerezni az
öltözékét? – fordult Skorpióhoz Pókember.
– Attól, hogy itt többé-kevésbé mindenki egy oldalon van,az
továbbra sem azt jelenti, hogy egy csapatban játszunk–
mordult föl Gargan. – És az éttermi fiaskó után
Rengetőamolyan számkivetett lett. Egyikünk sem akart
belefolyni ebbe az ügybe.
Nekem ez csak jó.
Tudta, hogy nem sok esély van rá, hogy bármi nyomra
bukkan a neten, de egy próbát mindenesetre megér. Ha ki
tudná deríteni, hogy most épp kié Rengető weboldala, akkor
máris egy lépéssel közelebb lenne ahhoz, hogy kiderítse, ki
is állt össze az ál-Pókemberrel.
– Ez most meglepően hasznosnak bizonyult – fordult
Skorpióhoz. – Nem igazán tudom, hogyan is mondjam, de...
szóval... köszönöm.
– Tulajdonképp ki kellene taposnom a beledet, amiért
helyettem válaszoltad meg a kvízkérdést, amit pedig én is
tudtam! – morogta Gargan. – De azért megértem. A
hírnevedet akarod megóvni, úgyhogy most az egyszer
hagyom, hogy elsétálj.
– És miért érdekel, hogy a hírnevemet próbálom
megóvni?
– Mert ez azt jelenti – vigyorodott el Skorpió –, hogy
ugyanolyan önző alak vagy, mint bármelyikünk.

***

PÓKEMBER tudta, hogy nem önző.

Persze azt is el tudta volna viselni, ha épp nem az egész
világ utálja, mert akkor talán könnyebben elhiszik, hogy
őmégiscsak ajó fiúk közé tartozik. De ez már filozófiai
magasságokba vezetett, és neki most földközelben is bőven
akadt dolga.
Először is ki kell nyomoznia, kinél van Rengető ellopott
öltözéke, úgyhogy hazaugrott, és gyorsan föllépett a netre,
hogy megnézze magának Herman weboldalát.
Tulajdonképpen egész primitív kis weblap volt, amin nem is
szerepelt több, mint az elérhetőség és a harmadik
személyen keresztül történő fizetési mód ismertetése.
Ezernyi módszer van rá, hogy valaki elrejtse az IP-címét.És
legalább ennyi mód arra, hogy valaki megkerülje a
védelmét. Aztán kiderült, hogy ez esetben még csak nem is
nagyon próbálták elrejteni. Félóra is elég volt, hogy
kiderítse, most épp honnan működtetik Rengető honlapját.
A Teknőc-öbölből. Ami alig egy kőhajításnyira volt a
wakandai nagykövetségtől.

***

SAJNA pontos címet nem tugott előásni, így bizony

kénytelen volt akörnyék minden ablakán belesni és csak
remélnitudta, hogy nem lát semmi olyat, ami éveken át
visszaköszönne a rémálmaiban.
Amúgy is már csak az hiányzik, hogy a gyilkos és terrorista
mellé a kukkoló is felkerüljön a bűnlajstromomra!
A legtöbb apartman sötét volt és üres. Az egyikben egy pár
tévézett, egy másikban egy férfi épp a kutyájával játszott.
És egy olyan is volt, ahol egy Rengetőnek öltözött fickó egy
egészalakos tükör előtt pózolt.
– Én vagyok a rettentő Rengető! – közölte a maszk
miattfojtott hangon.
Van egy olyan érzésem, hogy ez lesz az...
Rengetőnek öltözött alak hirtelen megperdült. Feltehetően a
tükörben pillantotta meg Pókembert, mert azonnal pusztító
lökéshullámot zúdított rá a sokk-kesztyűiből.
A Hálószövő azonnal oldalra lendült és egy csavart szaltóval
próbált kikerülni a gyilkos energiahullám útjából. A
legközelebbi – és jóval magasabb – épület felé kilőtt
hálószálon hintázva pedig máris új stratégián törte a fejét.
Ahogy egy pillanatra hátralesett, látta, hogy a hamis
Rengető az ablakban áll, és őt bámulja.
Hölgyeim és uraim, az új stratégia!
Azzal visszafelé lendült, és két hálófonalat lőtt a csaló felé,
majd ahogy azok fehér folyondárokként a testére
tekeredtek, teljes erejéből maga felé rántotta őket.
A Schultz-imitátor fejjel előre bukott ki a nyitott ablakon, és
a következő pillanatban a két épület közt feszülő,
hálószálakból font bölcsőben landolt. A fonalak
acélsodronyként tartották, az egyik kezét azonban még így
is ki tudta szabadítani, és egy újabb pusztító lökéshullámmal
próbálta elsodorni a Falmászót.
Hát nem egy Herman Schultz...
Pókember széles ívben lendült épülettől épületig, majd egy
jól irányzott lövéssel a bölcső szálaihoz ragasztotta a hamis
Rengető kezét.
Megvagy!
Itt volt hát a gyilkos, aki olyan szörnyűségeket művelt,
amire talán még az igazi Rengető sem lett volna képes.
– Állj! – üvöltötte a csaló kétségbeesetten. – Feladom!
Nem kell több háló! Nem akarok harcolni!
– Ahhoz képest eddig egész harciasnak mutatkoztál –
ereszkedett lejjebb Pókember.
– Mert megleptél, és aztán meg... hát ugye kirántottál az
ablakból, és...
Ez az összevissza makogó alak lenne a gyilkos?
– Mesélj a robbantásról! – Most már egy magasságban volt a
bölcsővel, és a hatalmas, fehér szemlencséken csak az ál-
Rengető képmása tükröződött vissza. – Most!
– Én... nem tudtam! – nyöszörögte a csaló. – Nézd, én... a
nevem Phil. Phil Simons. Színész vagyok... illetve színész
szeretnék lenni, és... szóval volt már pár kisebb szerepem,
és egyszer még főszerepet is kaptam a...
 – Koncentrálj! – hajolt közelebb fenyegetőn a Falmászó.–
A robbantásról beszélj!
– Szóval az öltözék egy csomagban érkezett, és egy
papírlapon ott volt mellette a weblap jelszava is!Aztán
kezdtek jönni a munkamegrendelések, nekem meg pénzre
volt szükségem, úgyhogy... aztán jött a szendvicsbáros
meló, és akkor kaptam egy üzenetet, amin az állt, hogy ha
nem vállalom, akkor feldobnak a rendőrségnek! Én... én
sohasem voltam igazán rossz srác, csak... eljátszottam!
– A való életben.
– De nagyon jól fizetett! – hadarta Simons. – Közben meg
egyre csak kaptam a fenyegetéseket! Azt mondta, hogy
nem szállhatok ki a buliból, én meg nem tudtam, hogy mit
tegyek... Te el sem tudod képzelni, milyen az, mikor az
ember még az albérletét sem tudja kifizetni!
– Ja, azt biztosan nem tudom elképzelni! – sziszegte
aHálószövő.
– Esküszöm, hogy én csak ijesztgettem az embereket! De
sohasem bántottam senkit! – A színészből lett szuperbűnöző
most már szinte visított félelmében. – És a szendvicsbár...
ott is csak... szóval azt mondta, hogy kamuzunk egy kicsit,
és rossz színben tüntetünk föl téged, de ennyi! Esküszöm,
fogalmam sem volt, hogy tényleg van ott egy bomba is!
Énsohasem akartam ártani senkinek! Én csak... én csak egy
tök átlagos lúzer vagyok.
– Hívhattad volna a rendőrséget.
– Kellett a pénz – nyöszörögte Phil. – És amúgy is... ezegy
igazán remek szerep volt! Te ugye harcoltál az igazi
Rengetővel? Mert ha velem akadtál volna össze, sohasem
jöttél volna rá, hogy nem ugyanaz van a maskarában! Az a
fazon, aki téged alakított... na, ő aztán még csak meg sem
próbált úgy tenni, mintha ő lenne Pókember, de én tényleg
mindent beleadtam, hogy hiteles legyek! Én nemcsak
eljátszottam, hogy én vagyok Rengető, hanem tényleg ő
voltam!
– Hogy találom meg azt az alakot, aki Pókembernek öltözve
próbál lejáratni? – kérdezte a Falmászó halk, hideg hangon. –
A robbanásban emberek haltak meg, úgyhogy válaszokat
akarok!
– Fogalmam sincs. Mindig ő keresett engem, én viszont nem
tudtam vele kapcsolatba lépni. És hidd el, hogy tényleg
szívesen segítenék, és nagyon-nagyon sajnálom, és...
esetleg... nem lehetne róla szó, hogy elengedj?
Odalent felvijjogott egy rendőrautó szirénája. Pókember
csak remélni tudta, hogy az együttműködés és a segítség
majd lassacskán segít tisztázni magát a gyilkosság vádja
alól.
– Bocs, Phil – rázta meg a fejét –, de tartok tőle, hogy ez lesz
életed szerepe. Legalább még vagy húsz évig.
Odalent feltűnt egy második rendőrautó is, és a
csomagtartókból előkerültek az ismétlőpuskák.
– Kezeket föl, Pókember! – kiáltotta az egyik rendőr.
– Számít valamit, ha azt mondom, elkaptam azt, aki
felrobbantotta a szendvicsbárt? – kérdezte Pókember,
miközben lassan leereszkedett egy hálószálon.
– Térdre, kezeket a tarkóra! – utasította a közelebb óvakodó
rendőr.
– Ez itt Rengető – intett a fejével a hálóbölcső fogságában
nyöszörgő alak felé Pókember. – Illetve az, aki Rengetőnek
adta ki magát. A robbantásos merénylet egyik elkövetője.
Majd ő elmeséli, mi is történt valójában; és hogy nekem
semmi közöm sem volt a dologhoz.
Azzal egy hatméteres ugrással a szemközti ház falán
termett, majd rögtön kilőtt egy hálószálat, és beszáguldott a
házak közé.
És nagyon bízott benne, hogy a városi rendőrökben mégvan
annyi tisztesség, hogy ne lőjék hátba.
23

ISMÉT Fisk irodájában ült.

MJ egész reggel próbálta elérni Petert telefonon, de
valahogy mindig elkerülték egymást. Aztán Peter végre írt
egy sms-t, hogy minden oké.
A róla és Rengetőről megjelent cikk egy kicsit zavarosnak
tűnt, de az így is világos volt, hogy tegnap éjszaka
mindkettőjüket sarokba szorította a rendőrség, bár
Pókembernek sikerült elmenekülnie. A riporter szerint abban
a pillanatban menekülőre fogta, ahogy a rendőrök
megjelentek. Rengetőről pedig kiderült, hogy csak valami
csaló – aki azonban érintett volt a szendvicsbár elleni
merényletben.
A rendőrség pedig még mindig az ügy szálait próbálta
kibogozni, miközben bőszen igyekezett minimálisnak
feltüntetni Pókember szerepét a csaló letartóztatásában.
A robbantás óta ők ketten nem találtak időt, hogy legalább
egy kicsit leülhessenek beszélgetni. Peter minden ébren
töltött percét a Wilson Fisk elleni hadjáratának szentelte,
ami pedig a már megkezdett beszélgetésüket illette... nos,
azt még mindig nem fejezték be, bár ez elsősorban MJ
döntése volt. Ez kritikus időszak volt Peter számára, és a
legkevésbé sem alkalmas rá, hogy épp most kezdjék
boncolgatni kettejük kapcsolatát.
A kapcsolatukat, ami ezt a krízist is túl fogja élni.
Legalábbis nagyon remélte.
Most azonban legfőbb ideje lesz a figyelmemet Peter
Parkerről Wilson Fiskre irányítani!
Fisk azután hívta meg, hogy MJ egy másik cikke is
nyomtatásba került. Jól sikerült írás volt, ami Wilson Fisk
soron következő városfejlesztési terveivel foglalkozott, de
annál jóval élesebb felhanggal, mint amit a szerkesztő
eredetileg szeretett volna.
Merthogy MJ vette a fáradságot, hogy összevesse a Vezér
projektjeit a benyújtott tervekkel, és nem átallott néhány
kivitelezőt is megkérdezni. És nagyon úgy tűnt, hogy a
valóság elég messze esett Fisk ígéreteitől.
Miután leadta a cikket, Robbie Robertson behívatta
azirodájába.
– Ön színes cikkeket ír – kezdtea főszerkesztő vészjósló
nyugalommal. – Arra szerződött. És ha egy ilyen információ
kerül a birtokába, azzal szépen megkeres egy megfelelően
képzett riportert. Ha az információ valódinak bizonyul, akkor
részt vehet a cikk megírásában – de ennyi. Nem öndönti el,
hogy mely cikkeket írja meg, világos? Azt kérdeztem,
világos?!
– Igen – mondta MJ halkan.
– De akkor vagyok igazán őszinte és fair, ha azt is
elmondom, hogy ez egy bitang jó írás! – vigyorodott el
lassan Robertson. – Önből, kisasszony egy nap remek
riporter lesz!
Aztán a mosoly egy pillanat alatt eltűnt.
– De csak akkor, ha megtanulja, hogyan legyen
csapatjátékos.
MJ megértette és tudomásul vette a bírálatot. És most, hogy
világosan az értésére adták, mit tehet meg és mit nem,
többé már nem adhatja a tudatlan kis kezdőt.
Mikor Fisk meghívta, úgy gondolta, azért, mert felbőszítette
a cikk. És mivel a már elkelt újságokat nem tudja
begyűjtetni és bezúzatni, nyilván más módot keres, hogy
kihúzza a szemtelen kis újságíró fruska méregfogát.
Mikor bekísérték az irodába, mintha egy értekezletet
szakítottak volna félbe miatta. A brókernek tűnő
tárgyalófelek névértékről és újonnan kibocsátott
kötvényekről beszéltek, ami érdekesnek tűnt, de tudta, hogy
azalatt a néhány másodperc alatt, míg köztük tartózkodik,
esélytelen, hogy sikerüljön bármi használhatót kihüvelyezni
a beszédfoszlányokból.
A belső irodában, ahová bekísérték, még valaki csatlakozott
hozzájuk: az a fiatal nő, aki legutóbb Maya Lopezként
mutatkozott be. Már akkor sem volt vele valami barátságos,
mikor előzőleg találkoztak, de most, hogy kettőt sem szólt,
viszont annál ellenségesebben fürkészte, MJ úgy érezte,
ezzel a nővel mégnappal sem szeretne találkozni egy
elhagyatott sikátorban.
Fisk néha a lány felé pillantott, de a figyelme javát akkor is
MJ-nek szentelte.
– Meg kell, hogy mondjam, Miss Watson, a cikke a tegnapi
Hírharsonában igazán lenyűgöző volt. A PR-osaim azóta
valószínűleg egy szemhunyásnyit sem aludtak.
– Az a feladatom, hogy az igazságról írjak – mondta MJ.
– Tudja, az igazság meglehetősen sikamlós természetű
dolog – felelte Fisk hűvös mosollyal. – Úgy véli, az ön cikke
ateljes igazságot prezentálja?
– Hiszem, hogy még a legjobb riporter sem tehet többet,
mint hogy nyilvánosság elé tárja a rendelkezésére álló
adatokat, és megpróbál valamiféle összefüggést találni
köztük– Mary Jane igyekezett minden szavát gondosan
megválogatni. – És amint végeztem a kutatással,
megkerestem az ön médiairodáját, és megkértem őket,
hogy olvassák el ésreagáljanak a cikktervezetre. Sajnos
azóta sem kaptam tőlük választ.
– Tartok tőle, hogy egy újság malmai másképp őrölnek, mint
egy cégé – tárta szét a kezeit Fisk. – Ha csak egy kicsit
tovább vár, olyan informáoióhoz jutott volna, ami teljesen
más megvilágításba helyezi a dolgokat.
– Felteszem, azt szeretné, ha most ezekről az új
információkról írnék...
– A legkevésbé sem – rázta meg a fejét Fisk. – Ahhozkétség
sem férhet, hogy az előző cikke, melyben sikerült előnytelen
színben feltüntetnie, igazán jól megírt. Az újságírókat az
efféle cikkek éltetik, számunkra viszont nem sok
jelentőséggel bírnak. Az ületi életben nap mint nap érnek
bennünket ilyen – sőt ennél még durvább támadások is. Ez
is hozzátartozik a munkánkhoz, és bár ez a cikk igazán
szépen mutat majd az önéletrajzában, sőt lehet, hogy a
munkatársai még évek múlva is emlékeznek majd rá, a
közvélemény olyan, hogy már holnapra elfelejti. Úgyhogy én
sem aggódom miatta.
Ha nem aggasztana, nem hívtál volna ide raportra!
De ügyelt rá, hogy a véleménye még véletlenül se üljön ki
az arcára.
– Ez esetben mit tehetek önért?
– Tudja, Miss Watson, eltöprengtem rajta, hogy mi is lehet a
valódi célja. Úgy értem, a hosszú távú célja. Ön tehetséges
író, jól bánik a szavakkal, és egy ilyen ember számára nem
az újságírás lehet az egyetlen választási lehetőség. Az üzleti
szektorban is éppen elég olyan pozíció akad, ami kielégíti az
ember kreativitását, ugyanakkor egy sokkal elfogadhatóbb
életszínvonalat biztosít.
– Állást ajánl? – kérdezte MJ megdöbbenve.
Nem akarta, de ez annyira hihetetlennek tűnt, hogy
egyszerűen kibukott belőle. Elég lenne egyetlen olyan cikk,
ami kedvezőtlen színben tünteti föl, és máris meg akar
venni? Ezt valahogy nehezen tudta elhinni.
Igyekezett a legelbűvölőbb mosolyát a férfira villantani, mire
Fisk hűvösen visszamosolygott.
– Nem ajánlok önnek munkát a cégemnél – rázta meg a
fejét. – Mindössze jeleztem, hogy a közeljövőben várhatóan
megüresedik egy olyan pozíció, amire ön tökéletesen
alkalmas lenne. Amennyiben érdekelné, úgy egy ideig
fenntarthatnám az ön számára, és addig is elkezdhetném
folyósítani az ezzel járó fizetést, hogy a Hírharsonától kapott
nevetséges tiszteletdíjak ne kényszerítsék olyasfajta dolgok
megtételére, melyekhez semmiféle érdeke nem fűződhet.
MJ úgy érezte, hogy az álla mindjárt leesik és darabokra
törik a padlón. Ez pontosan az a fajta húzás volt Fisk
részéről, amire Peter figyelmeztette. Közel került a
Vezérhez, mire az meg akarta őt vásárolni.
És ha nem vagyok eladó? Ha nem kaparinthat meg, akkor
mi lesz?
Wilson Fisk dühkitöréseiről már ő is épp eleget hallott ahhoz,
hogy most aggódni kezdjen. Mert bár elég valószínűtlen,
hogy agyonverne egy fiatal újságírót, de azért nem is lehet
teljesen kizárni a lehetőségek soából.
Ezt azért biztos nem merné megkockáztatni! A
főszerkesztőm tudja, hogy itt vagyok, sőt a recepción is be
kellett jelentkeznem. Nyoma van, hogy itt jártam. Ha bármi
is történne velem...
Aztán a pillantása Mayára vándorolt, és hirtelen olyan
érzése támadt, mintha ennek a fiatal nőnek a jelenléte
valahogy visszafogná Fisket.
Tartott tőle, hogy ebben a helyzetben semmiféle logikus
kibúvót nem fog találni. El sem tudta képzelni, hogy a Vezér
bértollnoka legyen. Ahhoz neki újra kellene születnie.
Valahogy mégiscsak vissza kell utasítanom, méghozzá
lehetőleg úgy, hogy közben az egójára hatok, és nem
bőszítem föl.
– Igazán nagylelkű ajánlat, Mr. Fisk, de számomra mindig is
az újságírás volt a cél. Szeretek a Hírharsonánál dolgozni, és
a céges világ pillanatnyilag nem vonz különösebben.
Várt egy pillanatig, de Fisk kifürkészhetetlen mosollyal
hallgatta.
– Értem, Miss Watson, és értékelem, hogy megvannaka
saját céljai. Bár azért hadd jelezzem, hogy a cégem számos
médiatársaságban bír kisebb-nagyobb érdekeltséggel.
Újságot írni nemcsak a Hírharsonánál lehet...
– És biztosra veszem, hogy sokkal könnyebben is
boldogulnék, ha lenne egy mentorom – bólintott MJ. – Ön
pedig igazán nagyhatalmú támogató lenne, Mr. Fisk. Én
azonban szeretném látni, hogy meddig vagyok képes eljutni
önerőből, mielőtt még bárkitől is segítséget kérnék.
 – Érthető és tiszteletre méltó nézőpont – bólintott Fisk.–
Bár több újságíróban lenne meg az ön tartása!
– Teszem, amit tudok – vonta meg a vállát MJ. – És
gyanítom, az emberek többsége ugyanígy van ezzel.
– Tartok tőle, hogy túl sokat feltételez a legtöbb emberről –
mondta Fisk, és kicsit odébb csúszott a fotelon, mintegy
jelezve, hogy témát akar váltani. – Szeretném elküldeni az
egyik könyvelőmhöz, aki megmutatná önnek azokat a
számokat, melyekre a cikkében hivatkozik. Azt nem
mondanám, hogy téves információkkal rendelkezett, viszont
a kontextusból kiragadott dolgok gyakorta vezethetnek
téves értelmezéshez. És ez alkalomadtán igen kellemetlen
lehet.
MJ nagyon lassan fújta ki a levegőt.
Peternek igaza volt. Fisk veszélyes. Ugyanakkor voltak
érzelmei, tehát megfelelő módszerekkel lehet befolyásolni
vagy manipulálni. Ez a helyzet akár veszélyessé is válhatott
volna, és lám, mégis ügyesen kezelte! Amiért legalább egy
vállveregetést megérdemelt volna.
Jobban kellene bíznom magamban. Lehet, hogy Peter
azért nem boldogult Fiskkel, mert Pókember erővel akarta
legyőzni a Vezért. Én más oldalról közelítettem, és ez talán
célravezetőbb.
Most már hitt magában.
És örült volna, ha Peter is hisz benne.

***

MIUTÁN Fisktől és Maya Lopeztől is elbúcsúzott, elhagyta az

irodát.
Ez az egész hosszú beszélgetés elsőre teljesen
értelmetlennek tűnt, tekintve, hogy Fisk olyasfajta cikket
szeretett volna tőle látni, amivel erősen aláásta volna a
saját korábbi írása szavahihetőségét. Amibe ugyan nem
egyezett bele, de megígérte, hogy találkozik Fisk
könyvelőjével – háthavalami valóban elkerülte a figyelmét
az előző cikk megírásakor.
Máris tucatnyi színes hírötlet kavargott az agyában, amiket
megírva talán elérheti, hogy ne vegyék el tőle a Fisk-sztorit.
Add meg a főszerkesztőnek, ami a főszerkesztőé, és akkor
talán te is mélyebbre áshatsz! Például beszélhetnél még pár
alvállalkozóval, kideríthetnéd, hogy az új építési tervek
hogyan befolyásolják Fisk városrendezési tervét, sőt talán
még abba is belemászhatnál, amiről azok az öltönyösök
beszélgettek odabent...
Annyira belemerült a gondolataiba, hogy majdnem
beleütközött egy férfiakból álló trióba.Mind öltönyt viseltek,
bár egyikük sem tűnt cégesnek.
Sokkal inkább katonáknak.
– Bocsánat! – nézett föl szabadkozva arra a hegyomlásnyi
férfira, akinek kis hiján nekiment. – Kicsit elgondolkodtam.
– Semmi baj! – A férfi szabályosan átnézett rajta.
A különleges bevetések során biztos nem sok olyan helyzet
akadt, ahol nőkkel kellett szociális interakcióba bonyolódnia.
Nyilván innen a kifinomult stílus...
Persze egy jó riporter tudja, hogy a téma néha az utcán
hever... vagy kis híján beleütközik az ember lányába.
– Elnézést, ha kicsit sokáig tartott a megbeszélésem Mr.
Fiskkel – szabadkozott. – Remélem nem pont miattam kellett
várniuk!
– Nem, asszonyom – felelte az óriás kifejezéstelen
arccal.
Ebből nem lesz baráti csevej... Akkor próbáljuk a
frontális támadást!
– Megkérdezhetem, mi szél hozta önöket Mr. Fisk irodájába?
– Nem hiszem, hogy Mr. Fisk szeretné, ha ezt idegenekkel
tárgyalnánk meg, asszonyom.
Puff neki, ez mellé ment! De talán mégsem teljesen. Most
már legalább tudja, hogy Fisk titokban katonákat vagy
zsoldosokat gyűjt magaköré.
Lehet, hogy csak rá akar ijeszteni valakire...
 De erre azért nem vett volna mérget.

***

EGY órával később, miután már a könyvelővel is beszélt, MJ

kifelé tartott az épületből, és megállt egy pillanatra, hogy
elköszönjön a hallban strázsáló biztonsági őrtől.
Mindig kedves volt azokkal, akik beengedhették vagy
kiereszthették. Főleg, hogy a többség a portást, a takarítót
és a biztonsági őrt nem is embernek, hanem egy hús-vér
eszköznek tekintette. Ő azonban már rég megtanulta, hogy
egymosoly és pár kedves szó sohasem árt, és nemegyszer
mások számára áthatolhatatlan kapukat is megnyithat
előtte.
– Viszlát... Hank! – vetett egy gyors pillantást az őr
néváblájára MJ. – Szép napot!
A másik őr – Therese – épp egy látogatót igazított útba.
– Önnek is, Miss Watson!
MJ már épp indult volna, aztán megtorpant.
A fenébe is, egy próbát megér!
– Tudja – fordult vissza –, úgy egy órája majdnem fellöktem
három ilyen tesztoszterontitánt. Úgy néztek ki, mintha ex-
tengerészgyalogosok lennének, vagy ilyesmi.
– Ja – nevette el magát az őr –, azok a gorillák a Roxxon
Blackridge-től. Nem szoktak késni, de ma mégis későn jöttek
be. Máskor mindig itt vannak fél nyolckor, aztán negyedóra
munka – bár fogalmam sincs, hogy mit csinálnak–, és utána
huss, már mennek is! Tudja, én is ilyen állást szeretnék!
– Akkor semmiképp se lépjen a tyúkszemükre! – nevetettrá,
majd kisétált az előcsarnokból.
A Roxxon Blackridge biztonsági cég volt, és bár egy kicsit
nyilván utána kell járnia a dolgoknak, de nem tartotta
valószínűnek, hogy ilyen alakokat azért bérelnének föl, hogy
elijesszenek pár falfirkát készítő utcakölyköt.
És lehet, hogy ez is csak egy újabb zsákutca lesz, de
hamégsem...
 Érdekes lesz kideríteni!

***

MAYA szótlanul figyelte, ahogy a riporter megáll egy

pillanatra, vált pár szót az egyik biztonsági őrrel, majd
kisétálaz épületből. A maga részéről már több százszor
elsétált amellett az őr mellett, de még sohasem beszélt vele
többet, mint ami feltétlenül szükséges.
Biztosan jó érzés ennyire ügyesen megtalálni a közös
hangot másokkal.
Maya nem szeretett barátságtalan lenni, de eddig nemigen
tanult mást. Ezért nem az apját hibáztatta, aki egyedülálló
szülőként próbálta felnevelni New Yorkban. Sőt még csak az
édesanyját sem hibáztathatta érte, aki akkor halt meg,
amikor ő még nagyon kicsi volt.
Túl sokra nem is emlékezett vele kapcsolatban, de néhabe-
bevillant egy emlék azokból az időkből, mikor a montanai
rezervátumban éltek. Akadtak ott más gyerekek is, akikkel
együtt játszhatott, és pár kedves asszony, akik
gondoskodtak róla.
Az emlékeiben idős nőkként éltek, de ez egy gyerek
nézőpontja volt, és így visszagondolva egyikük sem lehetett
több negyvennél. Az egyik volt az, aki segített elsajátítania
a jelbeszédet, de szájról olvasni már magától tanult meg.
Már kisgyerekként is azt akarta érezni, hogy van
választásilehetősége, és nincs egyetlen kommunikációs
módszernekkiszolgáltatva. És egyébként is – még ha nem is
hallottaőket –, szerette tudni, hogy miről beszélgetnek
körülötte az emberek.
– Nincs, amit ne tudnál megtenni – mondta büszkén az
asszony, akitől jelelni tanult. – Még sohasem találkoztam
senkivel, aki ilyen gyorsan és ügyesen tanult volna meg
bármit! Olyan, mintha minden, amivel valaha is találkoztál,
ott visszhangzana benned.
Ez örökre megmaradt benne. Hogy a dolgok ott
visszhangzanak benne. Mert ez egyben azt is jelentette,
hogy nem újat hoz létre, csak a már meglevőket másolja és
ismétli.
Volt egy másik meghatározó emléke is azokból az időkből,
ami egész életében elkísérte. Egy verekedés. Egy részeg
férfi jött a házukba, aki mindenáron bántani akarta őket.
Mikor az apja és az idegen egymásnak ugrottak, Maya az
ágy alá bújt, de hiába várta, hogy az édesapja jöjjön, és
szóljon, hogy minden rendben van. Helyette az idegen jelent
meg, aki egy véres törölközőt szorított a halántékán
éktelenkedő sebre. Lehasalt a padlóra, és durván kirángatta
akislányt az ágy alól. Mayának ugyan sikerült kiszabadítani
a kezét, de a férfi újra elkapta. A véres ujjak az arcára
fonódtak, mire Maya sikoltozni kezdett.
Majd valami dörrent, és a férfi elernyedt. Az apja állt az
ajtóban tántorogva, tetőtől talpig véresen, kezében egy
füstölgő vadászpuskával.
Ahogy kimászott az ágy alól, és odabotorkált az
édesapjához, Maya a fali tükörben látta, hogy a részeg férfi
véres ujjai nyomot hagytak az arcán. Még évek múltán is
nemegyszer azt álmodta, hogy azok a véres ujjnyomok ott
vannak az arcán, és örökre ott is maradnak.
Aznap éjjel összecsomagoltak és elutaztak. Az édesapja azt
mondta, hogy a többiek úgysem értenék meg, ami történt.
A férfi, aki megpróbálta megölni őket, egy fontos fehér
ember volt a közeli városból, aki sok rendőrt és politikust
ismert. Úgyhogy senki sem hinné el nekik, hogy a fehér férfi
támadta meg őket, és nem fordítva történt.
Hosszú éveken át eszébe nem jutott volna megkérdőjelezni
az apja szavát. Akkor sem, mikor olyan iskolába küldte, ahol
a többi gyerek kiközösítette, és gúnyt űzött belőle. Mert
mikor hazament, az édesapja már várt rá, és ettől úgy
érezte, hogy azért csak van egy olyan hely ezen a világon,
ahová tartozik.
Pedig az apja nemegyszer napokra elment, és olyankor a
szomszédok vigyáztak Mayára. De sohasem panaszkodott
emiatt. Ez is az élete része volt, és ettől még semmivel sem
szerette kevésbé az édesapját.
Majd jött Pókember, és még őt is elvette tőle.
A családsegítők értetlenül álltak a kislány foghíjas
dokumentumai és gyenge iskolai eredményei előtt, és a
lehető legegyszerűbb utat választották: őt hibáztatták,
amiért árván maradt, és most már valakinek foglalkoznia
kellett vele.
Problémaként kezelték. Mint valami bűnözőt.
Azokból az időkből nem sok mindenre tudott – és akart–
visszaemlékezni.
Egyszerűbb volt nem emlékeznie.
És abba bele sem mert gondolni, mi lett volna vele, ha Mr.
Fisk nem veszi szárnyai alá egy egykori, nem is
különösebben fontos üzletfele árván maradt gyermekét.
Nem arról volt szó, hogy Maya nem tudott
megfelelőenviselkedni, ha a helyzet megkívánta. Végtére is
a mimikri volt a leghasznosabb képessége. Pillanatok alatt
képes volt a sikeres viselkedési formák leutánzására. Ez
gyerekjáték volt. Ellenben egy idegennel csevegni, tudni,
hogy mikor mit mondjon, mire hogy reagáljon, úgy, hogy ne
kerüljön visszás helyzetbe...
Nos, ez már teljesen más lapra tartozott.
Igaz, a következő megbeszélésén az efféle ismereteknek
nem sok hasznát venné, mert egy olyan emberrel fog
találkozni, aki a barátságos viselkedést soha nem
gyakorolta, és nem is díjazta.
Jameson ismét a hot dog árusnál akart találkozni, és
mireMaya odaért, valószínűleg már legalább két hot dogon
volttúl.
A lány gyorsan ellenőrizte az óráját, hogy lássa, nem ő
késett-e – de nem.
– Egy kicsit korábban értem ide – dörmögte Jameson.–
Viszont azt sem akartam, hogy beszélgetés közben folyton
az járjon a fejemben, hogy mire végzünk, kihűl a hot dogom.
– Remélem, minden rendben megy – mondta Maya
halkan. – Magam is hallottam néhány műsorát, és a
felmérések szerint a hallgatottság máris igen magas.
– A számok valóban jól festenek – bólintott Jameson.– Az
emberek kíváncsiak a mondandómra, és már amúgy is
torkig vannak azzal, amit a média próbál megetetni velük.
Mondjuk, mint a Robertson-féle Hírharsona.
– Az a robbantás a Times Square közelében nem is jöhetett
volna jobbkor önnek...
– Nos, talán egy kicsit túlságosan is jó volt az időzítés –
vonta össze a szemöldökét gyanakodva Jameson.
Maya legszívesebben a képébe nevetett volna. Csak nem
hiszi Jameson, hogy hajlandó lenne pusztán azért
megszervezni egy ilyen merényletet, hogy még több
hallgatót szerezzen neki?!
Az persze tény, hogy megszervezték, csakhogy Mr. Fisknem
akart halálos áldozatokat. Az efféle sokszereplős és
soktényezős műveletek esetén azonban sajnos sohasem
lehet kizárni az ilyen véletlen balesetek lehetőségét.
Ugyanúgy nem hibáztatta volna azért, ha egy építkezésen,
amihez Mr. Fisknek is anyagi érdeke fűződött, meghal egy
építőmunkás.
Igaz, a tudata mélyén egy vékony hang azt hajtogatta, hogy
azért ez más, de Maya egyelőre elhallgattatta. Most nem
akart ilyesmin töprengeni. Majd ha több információ áll a
rendelkezésére. Majd akkor.
– Talán hagyjuk az összeesküvés-elméleteket, Mr.
Jameson.
– Nos, azt hiszem az nem összeesküvés-elmélet, ha úgy
gondolom, maradt valahonnan egy kis pénz, amivel
támogathatták a műsoromat – ingatta a fejét az újságíró. –
Ön talán mást állít, de én újságíró vagyok, ifjú hölgy, és
attól, hogy sok-sok éven át egy napilapot vezettem, még
nem felejtettem el, hogyan is kell utánajárni a dolgoknak.
Most már egyenesen Maya szemébe nézett.
 – Az a kis maradék pénz Wilson Fisktől jött.
– Amint azt önnek is említettem, a városban több üzleti
érdekcsoport is szeretné, ha ön ismét hallatná a hangját.
Ezek közül – nem tagadom – az egyik valóban Mr. Fiské.
– De ezt nyilván azért nem említette jó előre, mert
tudta, a Vezér pénzét nem fogadnám el.
– Kérem, ne nevezze így! – villant meg Maya szeme.–
Azok alól a vádak alól tisztázta magát.
– Sokkal inkább csak semmit sem tudtak rábizonyítani, ami
azért nem ugyanaz – rázta meg a fejét Jameson. – Ennek
ellenére bíróság előtt kellett felelnie a tetteiért, és ez jóval
több, mint amit Pókemberről valaha is el lehetett mondani!
– Ma senki sem tesz annyit New Yorkért, mint Mr. Fisk–
mondta a lány hűvösen. – Természetesen ő is tisztában van
vele, mennyire megosztották a közvéleményt az ellene
felhozott hamis vádak, épp ezért nem szerette volna, ha az
ő neve is felmerül. De gondoljon csak bele, Mr. Jameson!
Annak idején ön volt az egyik leghangosabb szószólója a Mr.
Fisk ellen felhozott vádaknak. Ön akkor is
megvesztegethetetlen volt. Ugyan miért lenne ez most
másképp? És ha Mr. Fisk nem így gondolná, ha titkolnivalója
lenne, miért pont önt kereste volna meg?
Maya persze ismerte az igazságot, és tudta, hogy Fisk nem
akarta megkeresni Jamesont. Sőt tulajdonképp nem is adott
rá engedélyt, hogy felkeressék, és megpróbálják
beszervezni. Viszont a vállalatbirodalma olyan hatalmas,
szerteágazó és sokrétű volt, hogy bizonyosan beletelik majd
némiidőbe, mire rájön, hogy J. Jonah Jameson immáron az
őalkalmazásában áll. És addigra – legalábbis Maya
nagyonremélte – Jameson műsora már olyan népszerű lesz,
hogyMr. Fisk végül szemet huny majd az engedély nélküli kis
magánakció fölött.
Mayának azonban ez nem csupán egy aprócska, lényegtelen
projekt volt, hanem a módszer, amivel megkeserítheti
Pókember életét, és végül talán még le is leplezheti.
És most, hogy a dolgok működésbe léptek, s végre részese
lehet a Hálószövő bukásának, már nem is akart visszakozni.
– Ez akkor sem tetszik nekem – morogta Jameson.
– Értem.
Ahogyan azt is értette, hogy ez az ember szerelmes volt a
saját hangjába, és bármit megtett volna azért, hogy ismét
hallathassa. Hogy cenzúrázatlanul mondhassa, amit csak
akar.
Egy ilyen ember nem fogja mindezt odadobni holmi morális
értékrend nevében.
Jameson nem tudta eldönteni, mire is vélje a nő
kurtaválaszát. Ő ahhoz szokott hozzá, hogy az emberek
vagy meghunyászkodnak előtte, vagy menekülőre fogják. A
közömbösséggel azonban nem nagyon tudott mit kezdeni.
– Ha olyan információ jut a birtokomba, ami kellemetlen
Fiskre nézve, akkor sem fogom majd vissza magamat!–
mordult föl végül. – És meg kell mondanom, nem is értem,
minek bajlódom ezzel a rádióval! Ha egy ilyen podcostot
vezetnék, akkor aztán senki sem vonhatna felelősségre!
– Tekintsen inkább úgy a rádiózásra, mint a jövőbeli
podcast hallgatósága megalapozására.
– Most biztos nagyon okosnak tartja magát, hogy ilyen
ügyesen kijavított! – fanyalgott az újságíró.
– Nekünk az ön szakértelmére van szükségünk,
Mr.Jameson. – Maya mosolya hűvös volt és távolságtartó. –
Senki sem kéri rá, hogy fogja vissza magát. Ön épp ezért
olyan fontos ennek a városnak. Remélem, időközben
átolvasta és aláírta a módosított szerződést.
Az új megállapodás olyan volt a számára, mint egy
foghúzás. Az elsőben volt ugyanis pár csúnya elírás – ami
miatt fejek hullottak –, úgyhogy mindent lehetett
újrafogalmazni, és megint aláíratni.
Ha Jameson ki akarna hátrálni a dologból, ez – főleg most,
hogy rájött, Mr. Fisk is érintett a dologban – nagyon is
kapóra jönne neki. Maya egyedül abban bízhatott, hogy nem
lesz szíve hátat fordítani a folyamatosan növekvő
hallgatóságának.
Az újságíró egy vaskos, mustárfoltos borítékot húzott elő a
kabátja zsebéből, és odanyújtotta a lánynak. Maya nagyon
ügyelt rá, hogyan is fogja meg.
– Aláírva és ellenjegyezve – bólintott Jameson. – Viszont
emlékeztetném, ebben az áll, hogy azt mondok, amit csak
akarok, és ha másra próbálnak rákényszeríteni, bármikor
felmondhatok!
– Mi csak egy őszinte hangot kerestünk – tárta szét a kezeit
Maya. – Semmi többet.
– Akkor azt kapják, amiért fizettek – vigyorodott el Jameson.
– Akár tetszik, akár nem.
Bingham túl messze volt, hogy hallja, miről is beszélgetnek,
és most sokért nem adta volna, ha ő is tud szájról olvasni,
mint a süket lány. Az nagyon jól jönne.
Vagy ha tudna gondolatot olvasni. Az szintén nagyon király
lenne, de a gondolatolvasás nem pókképesség volt, őpedig
csak olyan dolgokat tudott, mint a pókok. Mint például úgy
cserkészni be embereket, hogy azok ne vegyék észre.
Végül már olyan közel volt hozzájuk, hogy pár szót is sikerült
elcsípnie. Olyanokat, hogy szerződés, amit többször is
megemlítettek.
Most talán szerencséje lesz. Miután otthagyta a vén
bajszost, aki egyfolytában hot doggal tömte magát, a lány
kelet felé indult, Bingham pedig tisztes távolságból követte
Maya előbb egy Fisk irodába ment be, ahol nyilván leadta a
borítékot, mert mikor húsz perc múlva kijött, már nem volt
nála.
Szerződés. Az ilyesmit több példányban szokás lemásolni.
Egy megy a széfbe, a többit meg nyilván iktatják. Még
szerencse, hogy sikerült nyomjelzőt tennie a borítékra,
mielőtt a süket lány megérkezett volna a megbeszélésre. A
vén fószer morgott is épp eleget, mikor nekiütközött,
Bingham azonban csak ment tovább leszegett fejjel, üveges
tekintettel bámulva maga elé, mint valami alteros vagy
drogos. Az effélékkel New Yorkban bárhol és bármikor
összefuthat az ember. Bosszantó, de nem gyanús.
A zsoldos elvigyorodott.
Megint egy lépéssel közelebb a célhoz!
24

– KI szeretne „Vajon mit tervez a Vezér?"-t játszani?

Pókember egy étterem pincéjében megbúvó szerencsejáték-
barlangban volt, a Pokol Konyhájának szívében. Tudta, hogy
a hely Fisk tulajdona, és minden este csinos kis profitot
termel neki.
De nem ma este! A ma esti bevétel megy a F.E.A.S.T.-nek és
a hajléktalanszállóknak!
A legtöbb vendég abban a pillanatba köddé vált, ahogy
belépett, és mostanra csak a csapos meg a kidobók
maradtak. Igaz, ők semjószántukból, de hát ugye valaki
odahálózta őket egy törött székekből, felborogatott
kártyaasztalokból és üres sörösüvegekből emelt jókora
szeméthalomhoz.
– lnformációra lenne szükségem – kuporodott le a
roncskupac elé a Hálószövő. – Mire készül Fisk? Miért fogad
föl Pókember-hasonmásokat? Ja, és milyen tömegnövelőt
használ a gyúráshoz? Az, az alak akkora, mint egy mamut
segge!
– Egy szót sem fogsz kihúzni belőlünk! – acsargott a
csapos. – És az lenne a legokosabb, ha szépen letennéd a
pénzt,és elsétálnál. Hidd el, nem akarod magadra haragítani
Mr. Fisket!
– Ó, biztos el se tudnám képzelni, hogy az milyen lehet!–
forgatta a szemét Pókember, majd megemelte az aznap esti
bevétellel megpakolt táskát. – Utolsó lehetőség, fiúk, hogy
csicseregjetek! Különben elviszem a pénzt, ti meg
elrebeghetitek a dagadt főnökötöknek, hogy ma este
mégsem a bank nyert.
És mivel amazok konokul hallgattak, vállára vette a táskát,
és az étterem emeleti ablakán keresztül távozott.
Egy újabb éjszaka, egy újabb amortizált Fisk-műintézmény.
Épp csak egy lépéssel sem jutott közelebb ahhoz, hogy
kiderítse, mi a fene folyik itt valójában.

***

PÁR órával később, miután hasonló alapossággal dúlt fölegy

másik illegális kaszinót, egy piroslámpás házat és egy
raktárt, ahol lopott árut tartottak, még mindig úgy érezte, a
sötétben tapogatózik.
Aztán Yuri Watanabe hívta.
– Úgy hallom, ma este egy kicsit kirúgott a hámból. Pénztlop
Fisktől?
– Én inkább a javak arányosabb újraelosztásának
nevezném.
– A gyanúsítottak nem ezt állítják.
– Ó, akkor biztosan úgy is van! A gyanúsítottak csak nem
hazudnának!
– Én csak azt mondom, hogy ez még rosszabb
színbentünteti föl önt. Javaslom, vessen egy pillantást a
Hírharsona honlapjára!
Miután a hadnagy bontotta a vonalat, Pókember azonnal
föllépett a netre.
A Hírharsona címlapján a következő kérdés állt öles
betűkkel:
PÓKEMBER – HŐSBŐL TOLVAJ?
Nem pont olyan gyöngyszem, mint amilyenekhez J. Jonah
Jameson idejében szokott – mindmáig a
PÓKEMBERTOVÁBBRA IS RETTEGÉSBEN TARTJA A VÁROST
volt a kedvence –, de azért ez is elég hangzatosra
sikeredett.
Azzal vigasztalta magát, hogy sajnos ez is a maszkos
igazságosztó-lét velejárója. A kérdés már csak az volt, vajon
meddig borogathat föl asztalokat, moshatja föl a
biztonságiakkal a padlót, és gyűjtheti be az illegális bevételt
számon tartó főkönyveket.
Nem is – a kérdés az, hogy mi értelme van. Mert eddig senki
sem mondott semmit, és félő, hogy ez még jó darabig így is
marad.
De bármire is készült a Vezér, bármit is tervezett, amitől
érinthetetlenné válhat, az nem akadályozta meg Pókembert
abban, hogy jobb célra fordítsa a zsákmányolt pénzt, mint
hogy Fisk bankszámláira vándoroljon.
Sokszor már úgy érezte, hogy kész, ennyi volt, bedobja a
törölközőt, de elég volt Anikára gondolnia, hogy elvesse ezt
az ötletet. Igazságot akart. Nem ügyvédeket, jogi
csűrcsavarást, otthon töltött, jó magaviseletért harmadolt
büntetést és feltételes szabadlábra helyezést.
Igazságot.
A szendvicsbárban tizenketten haltak meg, de mivel ő csak
Anikát ismerte közülük, ő lett számára a tucatnyi halott arca
és jelképe.
New Yorkban rokonok és barátok gyászoltak, akik nem
törvényt akartak ülni, hanem a legősibb igazságra vágytak.
Szemet szemért, fogat fogért. A haragjuk az ő haragja volt,
de míg amazoknak nem volt hová fordulniuk, neki
megvoltak a képességei, hogy tegyen is valamit. Hogy
megbüntesse a felelősöket.
Anagy erő nagy felelősséggel jár.
Úgyhogy most ő volt az igazság lesújtó ökle.
A lopott holmival teli raktárban talált pár fuvarlevelet, ami
egy másik hasonló helyre kalauzolta, ahol szintén Fisk
emberei tartották az ebül szerzett árut.
Hátha ott mégiscsak találok valami beszédesebb kedvű
alakot, aki hajlandó együttműködni.
Már épp indult volna, mikor MJ hívta.
– Helló! Talán emlékszel még rám! Mary-Jane Watson
vagyok. Egy középsuliba jártunk.
– Tudom – sóhajtott Pókember. – Csak hát ma este egy
kicsit...
– Begőzöltél? – sugallta MJ. –Fura, megszállott és szeszélyes
vagy?
– Pont ezeket a jelzőket kerestem! Igazán csodás, hogy ilyen
jól megértesz!
– Csak a miheztartás végett, tényleg megértelek – felelte a
lány. – Te nem az a fajta vagy,aki ilyenkor hátradől, és várja,
hogy valaki esetleg tegyen is valamit. És épp ezért hívlak.
Kaptam egy fülest, ami esetleg jól jöhet.
– Igazán?
– Ma a Fisk Toronyban voltam, és...
– Megint? – csúszott ki Pókember száján, mielőtt
átgondolhatta volna, hogy mit is fog mondani.
– Ez is a munkámhoz tartozik, Peter. Talán még emlékszel,
újságíró vagyok, emberekkel beszélek...
– Wilson Fisknek nem kellene feltétlenül azok közé az
emberek közé tartoznia, akikkel beszélsz – fortyogott Peter,
bár tudta, hogy ez csak olaj lesz a tűzre.
– No, mindegy. – MJ próbált úgy tenni, mintha meg
semhallotta volna. – A lényeg, hogy belefutottam pár
izomhegybe, akiket Roxxon Blackridge közvetített ki Fisknek.
– Hm... érdekes. Bármiféle elképzelés, hogy mire készülnek?
– Azt nem lehetett kiszedni belőlük, azt viszont megtudtam,
hogy rendszeresen bejárnak a Fisk Toronyba.
Azzal pár mondatban összefoglalta, amit a biztonsági őrtől
hallott.
Peternek fogalma sem volt, hogyan illik mindez a képbe,de
végre volt egy újabb nyom, amin elindulhatott. És most pont
erre volt szüksége.

***

BINGHAM, aki biztosra vette, hogy senki sem látta, óvatosan

besurrant az apartmanja ablakán.
Persze azért sohasem lehetett benne teljesen biztos.
Legalábbis New Yorkban nem. Mert itt mindig akadt pár
éjszakai bagoly, aki alvás helyett kifelé bámult az ablakon,
vagy esetleg azt lesi, mások hogy élnek és mit csinálnak. És
ha az ilyenek azt látják, hogy a szomszéd ház egyik ablakán
valaki Pókembernek öltözve mászik be éppen...
Az ilyesmit legfeljebb úgy lehetne kivédeni, ha lenne valami
hatodik érzéke, ami figyelmezteti a veszélyre.
Ettől függetlenül minden csöndesnek tűnt. Sehol
senki.És ha mégis, azzal majd később foglalkozik.
Fáradtan heveredett az ágyára, és lehúzta a maszkját.
Szerette, ahogy a friss levegő végigsimogatja az arcát,
viszont ilyenkor meg hiányzott a maszk jelentette állandó
meleg, és az érzés, hogy végre az egész világnak
megmutathatja a valódi arcát.
Hiába, semmi sem lehet tökéletes, és minden nyereség
valami veszteséget is magában hordoz.
Ez volt a legelső dolgok egyike, amit még kiskölyökként volt
kénytelen megtanulni.
Igazán remek este volt mögötte: a hamis Pókembert
követte, aki Fisk egyik szórakozóhelyét a másik után dúlta
föl.A fickónál kezdett elszakadni a cérna, és bár igazán
mókás volt figyelni, néha bizony nehezére esett megállni,
hogy ne lépjen közbe.
Az lett volna ám a küzdelem! Az igazi Pókember az
imposztor ellen!
De ennek még nem jött el az ideje.
Nem minden este követte az ál-Pókembert, de azért elég
gyakran. Nem mindig volt könnyű rábukkanni, de ahhoz már
épp elég régóta figyelte, hogy tudja, akadnak olyan helyek a
városban, ahol az imposztor is rendszeresen járt, és ha
meglapult és türelmesen várt, előbb-utóbb a nyomába
szegődhetett.
Miután sikerült kiismernie az ellenség gondolkodását, már
kiszámítható volt. A többség ezzel talán nem boldogult
volna, de ő igen.
Ma este csak figyelt, de lesz majd egy olyan nap is, mikor
már nem kell visszafognia magát. Mikor előbújhat az
árnyékok közül, hogy lesújtson, és tönkretegye az imposztor
életét.

***

PÓKEMBER másnap reggel már negyed nyolc körül a

megfigyelőállásában volt, ahonnan remekül rá lehetett látni
a Fisk Toronyra. És valóban, 7.30-kor három tagbaszakadt,
öltönyös alak lépett ki az épületből. Ha valamiféle feladatot
kaptak – ami nagyon valószínű volt –, akkor követheti őket.
És ha szerencséje van, talán még valami hasznosat is
megtudhat.
Álmosan húzta föl a maszkja alsó részét, és nagyot kortyolt
a még mindig gőzölgő kávéból. Ezt pár sarokkal odébb, egy
utcai árustól vette, aki nem volt hajlandó pénzt elfogadni
érte.
Talán mégis akadnak páran, akik még nem írtak le teljesen...

***

TELJESEN véletlenül szúrta ki. Már épp indult volna az

aznapi első megbeszélésére, mikor az utca túloldalán valami
vörös-kék villanás vonta magára a figyelmét. Az egész épp
csak egy pillanatig tartott, és amúgy is az utca túloldalán,
de akkor is...
Biztosra vette, hogy egy Pókember-ruhát viselő alak az.
Először arra gondolt, hogy talán Bingham lehet, de ahogy az
íróasztala fiókjából előhúzott egy távcsövet, és azzal vette
szemügyre a szemközti épületeket, már biztos lehetett
benne, hogy ő az. Az igazi Pókember. Mostanra már ő is
tisztában volt a két öltözék közötti apró különbségekkel.
Lehet, hogy a felületes szemlélődő elsiklana fölöttük – de
nem ő.
Vajon mit csinál itt Pókember? Fényes nappal figyeli a Fisk
Tornyot? De miért?
Miközben Maya szemmel tartotta, a Falmászó felhajtotta a
maszkja alsó részét, és ivott egy kis kávét.
Ez megdöbbentette a lányt. Persze tudta, hogy a maszk
alatt élő ember van, de egyszerűen nem volt hajlandó így
gondolni rá. Az, hogy ez a gyilkos szörnyeteg ivott egy kis
kávét, majd megtörölte a száját... ez egyszerűen
elképesztette. Mintha tudat alatt azt várta volna, hogy senki
sem lesz a maszk alatt.
De még ha ember volt is, aki néha kávét iszik, attól még
nem lesz kevésbé förtelmes. Azt hiszi, csak úgy idejöhet,
kémkedhet utánuk, és tönkretehet mindent, amit terveztek,
amiért reméltek, és amiért olyan keményen dolgoztak?!
Lehet, hogy ez a szörnyeteg sok mindennel számolt, de
Maya Lopezzel biztosan nem!
A nővel, aki egy visszhang.
Gyorsan átnézte a reggeli munkabeosztását. Semmi
olyan,amit ne lehetne lemondani vagy átütemezni. Írt egy
rövide-mailt a titkárának, és már rohant is kifelé...
Aztán megtorpant.
A kiskosztüm nem épp a legideálisabb öltözék, hogy az
ember lánya tetőről tetőre ugráljon benne. Olyasmire lesz
szüksége, ami nem akadályozza a mozgásban.
Azonnal kiürítette a munkahelyi gardróbját, és végül
amellett a ruha mellett döntött –fekete nadrág; fekete top
és kesztyűk –, amiben a múltkor Bingham után eredt.
Ahogy átöltözött és a tükörbe pillantott, látta, hogy remeg a
keze.
Talán mégis eljött a nap, mikor leszámol ezzel a
szörnyeteggel. Mr. Fisk azt mondta, hogy ennek még nincs
itt az ideje, de vannak dolgok, amiket nem az ember
választ.
Van, hogy a sors választ helyettünk.
Még egyszer a tükörképére pillantott. Tényleg így akar
kinézni, mikor megverekszik azzal, aki tönkretette az életét?
Nem... azt akarta, hogy Pókember őt lássa. A valódiMayát.
Hogy féljentőle.
Az a montanai éjszaka jutott az eszébe. Az arcán
elmaszatolódott, véres kéznyom. A vörös azonban nem a
legjobb választás. Olyan volt, mint a saját múltjából támadt
kísértet, és...
Fehér. A fehér szín jó lesz.
A ruhásszekrény mélyéről egy dobozt szedett elő, amiben a
táncos időszakából származó sminkkészletét tartotta.
Itt az ideje, hogy több legyen puszta visszhangnál.

***

A Roxxon öltönyös testőrei pontosan tizenöt perccel később

léptek ki az épületből, és azonnal szét is váltak, ami máris
tönkretette Peter tervét, hogy kövesse őket. Mind a hárorn
grafitszürke városi terepjáróba ült, úgyhogy muszáj volt
véletlenszerűen választania, és azt az egyet követni.
Városon belül ez nem volt nagy kunszt, ezerszer csinált már
ilyet. A hidak és az alagutak jelentettek ugyan némi
akadályt, de ilyenkor általában egy nagyobb járműre tapadt,
és egy darabig potyautasként utazott tovább.
A trükk az volt, hogy kerülje a feltűnést. Hogy ne szúrják ki.
Mert az ilyen megfigyelős-nyomkövetős hadműveleteket
semmi sem tudta olyan prímán tönkretenni, mint a vadul
dudáló, mobillal kamerázó autósok és járókelők.
Szerencsére az a terepjáró, amit ő követett, nem hagyta el
Manhattant, ami egyben azt is jelentette, hogy a reggeli
csúcs idején sokszor szinte csak lépésben haladhatott.
Viszonylag könnyű volt háztetőről háztetőre ugrálva követni,
és közben ügyesen elkerülni, hogy felfigyeljenek rá.
Viszont egy idő óta meg-megbizsergett a pókösztöne.
Valószínűleg, mert a terepjárót vezető alak veszélyes volt. A
Roxxon nem szokott kiscserkészeket alkalmazni, úgyhogy
jobb lesz továbbra is nagyon körültekintően eljárnia. A
terepjáró a Broadway és a 147. utca sarkán állt meg, aztán
az öltönyös kiszállt, és a legközelebbi buszmegállóba sétált.
Húsz percre rá az egyik szomszédos, barna homokkő
épületből egy nő és egy kislány lépett ki. Az öltönyös
némileg lemaradva követte őket, és időnként képeket is
készített a mobiljával.
A páros első útja egy napközibe vitt, és míg odabent voltak,
az öltönyös a szemközti zöldséges kihúzott
napvédőponyvája alá állt be. Aztán, ahogy a nő – immáron
egyedül– továbbindult, megint a nyomába szegődött.
Négy háztömbbel odébb a nő egy kétes kinézetű alakkal
váltott pár szót, és vett tőle valamit egy aprócska műanyag
zacskóban. Fehér pornak tűnt. Jó eséllyel heroin volt.
Pókember elképedve figyelte, és közben ő is készített a
nőről egy képet.
Mi a fene ez az egész? Ki ez a nő, és miért követik és
fotózzák?
Persze meg lehetne kérdezni, de feltehetően sem ő, sem az
öltönyös nem az a beszédes fajta. Főleg, ha valami póknak
öltözött maskarás alak toppan az ember elé, és kezdi
faggatni.
A címet mindenesetre megjegyezte. Később talán
megkérheti Watanabét, hogy nézzen utána a nőnek. Az
öltönyöst követve egyelőre nem került elő a közmondásos
csontváz a szekrényből, de lehet, hogymégiscsak talált
valamit, ami hosszú távon még hasznos lehet.
Egy hatalmas elektronikus hirdetőtábla mögül figyelte,
ahogy a Roxxontól bérelt testőr visszaül a terepjárójába, de
mielőtt ismét utánaindulhatott volna, a pókösztöne egy
villanás alatt negyedik sebességbe kapcsolt.
Mi a búbánatos...
A nő a tető túlsó végéből figyelte. Karcsú volt, tetőtől
talpig feketét viselt, és volt nála egy...
Az ott egy lándzsa?
Fekete haját feltűzte, és arcát egy fehér kézlenyomatra
emlékeztető jel tette alig felismerhetővé. Pókember azonban
nem sokat rágódott a részleteken, és azon sem akadt fönn,
hogy valaki fényes nappal egy lándzsával rohangál New
Yorkban. Az évek során mindenféle alakkal összeakadt
már,akik közül nem egy – és tulajdonképp saját magát is ide
sorolhatta volna – elég bizarrul öltözködött. Úgyhogy esze
ágában sem volt ítélkezni vagy divattanácsokat osztogatni.
És a lényeg amúgy is a lándzsa volt.
Aki lándzsát hord magánál, rossz ember nem lehet... sokkal
inkább elszánt gyilkos.
A hirdetőtábla gigantikus képernyőjén épp egy autóreklám
kezdődött, mikor a feketébe öltözött nő feléje lendült, és
megpróbálta felnyársalni. Pókember balra próbált kitérni, de
azonnal kiderült, hogy csupán látszattámadásról volt szó, és
csak az utolsó pillanatban sikerült annyira kicsavarnia a
törzsét, hogy elkerülje a döfést.
Azonnal ugrott, és már fordult is – a nő pedig
pontosanugyanezt tette.
Pont ugyanezt.
Újabb ugrás, perdülés, elhajlás a lándzsa elől, és...
És a nő minden mozdulatát hibátlanul lekövette.
Megismételte. Leutánozta.
A hatalmas képernyőn pedig már egy új reklám
futott,amiben a Fisk Alapítványt hirdették.
A Vezér öntömjénező hirdetése közben egy lándzsás idegen
próbál megölni, úgy, hogy azt sem tudom, ki ő és mi baja
van velem... ó, ez úgy hiányzott már, mint egy falat kenyér!
A nő hibátlanul utánozta a mozdulatait, de annak a
lehetőségét, hogy ő lenne az ál-Pókember, hamar kizárta. Az
imposztor egyértelműen férfi volt, ez a nő pedig, bármilyen
elképesztően mozgott is, nem rendelkezett emberfölötti
adottságokkal.
Képes volt úgy ugrani, mint ő, de messze nem olyanmessze
vagy magasra. Ha kellett, három lépést is felfutott egy falra,
de nem tudott megtapadni rajta, ahogyan ő. És nem volt
hálóvetője sem. Úgyhogy inkább parkour volt ez, mint
emberfölötti képességekkel megspékelt harcművészet.
Három villámgyors döfés következett, amik elől fürgén
elhajolt, és a harmadik támadás helyette a képernyőben tett
csak kárt. Szikrák záporoztak szerteszét, és ismét
eltáncoltak egymás közeléből.
– Nem lehetne, hogy megbeszéljük ezt az egészet? – tárta
szét a kezeit Pókember, a nő azonban mintha meg sem
hallotta volna, és egy széles, kaszáló mozdulattal csapott
feléje.
Ismét elvétette, s vér helyett ismét csak szikrákat
fakasztott. Pókember azonnal eltávolodott a képernyő
közeléből, s közben két hosszú hálószálat lőtt a nő felé. Az
azonban úgy perdült félre előlük, mintha előre tudta volna,
hogy az ellenfele mire készül.
Ez volt az, amiben a nő és a Pókember-hasonmás eltértek
egymástól. Az imposztor mintha egy másik Pókember lett
volna, aki rendelkezett a képességeivel, de nem bírt a
stílusával. Mikor harcoltak, az olyan volt, mintha két
hasonló, de mégsem azonos stílust követő harcművész
csapott volna össze. Az alapmozdulatok megegyeztek, a
megközelítés azonban teljesen más volt. Azonos
mozgáskultúra és készlet, amit nagyon másképp használtak.
Ezzel szemben ez a nő ugyanazt a stílust követte, mint ő.
Minden mozdulata Pókember saját mozdulatainak hibátlan
másolata volt. Mintha valaki évekig tanulmányozta és
tanulta volna a Hálószövő minden mozdulatát, lassacskán
tökéletes tükörképévé válva közben.
És bár nem rendelkezett semmiféle természetfölötti
képességgel – az ő életéből nyilván kimaradt a radioaktív
pók – ezzel a mozgáskultúrával nem sok ellenfele
akadhatott az emberek közt.
Gyors volt, elképesztően ügyes, és dühös.
Ja, és van egy lándzsája.
– Tetszik a stílusod, csak tudod, van nekem ez a felnyársalós
fóbiám... ezért is nem járok túl gyakran malacsütésre...
Szóval mi lenne, ha most már arra is rátérnénk, hogy mit
akarsz tőlem valójában?
Alándzsa dühösen zümmögve száguldott feléje – a nőegész
a végénél fogta a nyelet, és a hosszú erőkar félelmetes
lendületet kölcsönzött a fegyvernek –, és Pókember megint
kénytelen volt félretáncolni az útjából.
– Tudod, ez most már nem olyan szórakoztató – tért
kiegy újabb szúrás útjából egy látványos szaltóval, aztán
megállt, és megadón emelte föl a kezét.– Szerintem most
már tényleg elmondhatnád, hogy miről is van szó, aztán
esetleg elmehetnénk meginni egy kávét...
A nő két látszattámadás után úgy mozdult, hogy a
lándzsa arra a pontra szegeződjön, ahová Pókembernek a
következő kitérés után érkezni kell.
Okos! Nagyon okos! De kiszámítható. És nem rendelkezik a
képességeimmel.
Valóban ott ért földet, ahol a nő is számított rá, épp
csakolyan gyorsan mozgott, hogy a másiknak nem volt ideje
reagálni. Mire a szúrás cél ért volna, ő már húsz centivel
odébb volt.
– Szóval nem akarsz beszélgetni. Én viszont nem akarom,
hogy kilyukaszd a gúnyámat. Még akkor sem, ha
történetesen te vagy a város második legügyesebb
Pókember-imitátora. Úgyhogy hölgyem... én most távozom!
Kinyújtotta a karját, hogy kilőjön egy hálószálat – a nő
azonban számított rá, és a lándzsa nyele gyilkos erővel
csapott le a csuklójára. A hálószál messze célt tévesztett,
Pókember pedig hangos puffanással bukott föl.
Ezt az égést! Remélem ezt senki sem látta, mert ha felkerül
a netre, az én renomémnak örökre vége!
A nő térddel és lándzsanyéllel esett neki, és bár messze
nem volt olyan erős, mint mondjuk Skorpió, egy hétköznapi
embert így is nyomorékká tudott volna verni.
Alighogy sikerült ellöknie a nőt és feltápászkodnia, máris
lecsapott a lándzsanyél, kiszorítva belőle a levegőt, és a
szikrát hányó képernyőnek taszította. A gyomorszájába
hasító, fehéren izzó fájdalom egy pillanatra elkábította, és
egyelőre nem tudott mást tenni, mint folyamatosan hátrálni
a tető pereme felé. És közben egyik képet a másik után
készíteniaz öltözékébe épített kamerával.
Megtehette volna, hogy átveti magát a tető peremén
éseltűnik, de nem ez volt a cél. És bár elismeréssel adózott
anő erejének és ügyességének, de félni nem félt tőle.
Na, jó, egy kicsit tényleg félelmetes, de azért ez mégsem
olyan, mintha Rinó kalapálna el!
És most már kíváncsi volt. Vajon hogyan tanult meg ez a nő
úgy mozogni, mint ő? Mit akar tőle? Lehet, hogy ő és a
másik imitátor együtt dolgoznak?
Vajon ki lehet szedni bármit is belőle?
Bár eddig a nő egy szót sem szólt, Pókember tudta, hogy
sokszor még a legmufurcabb emberek nyelve is megered,
ha szépen odahálózzák őket egy falhoz.
Itt az ideje, hogy a csinos, lándzsás hölgy mesélni
kezdjen!
Mikor a nő ismét feléje szúrt, egyszerűen átszaltózott a feje
fölött, és már készült a forduló rúgásra... az ellenfele
azonban számított rá, még ugrás közben ragadta meg a
bokáját. Egy rántás, egy csattanás, s Pókember ismét a
tetőn kötött ki.
A nő pedig máris a földhöz szegezte.
Szerencsére nem a lándzsával, csak a térdeivel, és
miközben az egyik kezével a lándzsát emelte döfésre, a
másikkal Pókember maszkja után nyúlt.
A Falmászó számára ez az egész küzdelem igazi érzelmi
hullámvasút volt. Zavar, értetlenség, meglepetés,
kíváncsiság, bosszúság... és most először nyugtalanság.
Valahogy nem volt hozzászokva, hogy egy nála jóval kisebb
és vékonyabb... szóval, hogy egy nő verje laposra.
A leleplezésről és felnyársalásról se feledkezzünk meg!
– Az álmoskönyv szerint a felnyársalás nem hoz szerencsét
erre a hétre – krákogta, majd befelé fordította a csuklóját, és
hálóval terítette be a nőt.
Ahogy a súly legördült a válláról és a mellkasáról,
máristalpon volt...
A nő azonban eltűnt.
Ez meg hogy lehet?! Alig két másodpercre vettem le róla a
szememet, és eltűnt?! Milyen nap van ma?! Lándzsás nők
rohangálnak szabadon New Yorkban, akik ismerik minden
mozdulatomat?! Mi jön még ma?! Hogy a dolgok felfelé
esnek?!
Lehet, hogy átugrott a szomszédos tetőre, lehet, hogy
bemenekült a házba, vagy már félúton jár lefelé a
tűzlépcsőn, és mindjárt lent lesz az utcán. Egy fehér
kézlenyomattal kipingált arcú, lándzsát szorongató nő
persze nem egykönnyen olvad bele a járókelők tömegébe,
de hát ez New York. Láttak itt már ennél vadabb dolgot is.
Legfeljebb majd azt kiabálja, hogy ez egy filmforgatás, és
akkor mindenki megnyugszik...
Fájón masszírozta a tarkóját, aztán dühösen fújt egyet.
Nézd a jó oldalát! Nem tűzött gombostűre, mint egy
gyűjteménybe szánt pókot. Plusz egy csomó mindent
megtudtál róla! Ügyes, gyors, de a legfontosabb képessége
az, hogy évek óta minimum heti négyszer a Pókember
fitneszt nyomja. És nem valami beszédes. Ami nagy kár,
mert így nem lehetett kiszedni belőle, hogy van-e valami
köze a másik Pókember-imitátorhoz.
Ettől persze egy fikarcnyit sem érezte jobban magát.
Éshiába tudta, hogy az ember nem minden harcát nyerheti
meg, ezt a bölcsességet jobban szerette egy
szerencsesütiben olvasni, mint a saját bőrén
megtapasztalni.
A Roxxon öltönyös alkalmazottja már rég nem volt sehol.
Valószínűleg úgy távozott, hogy fogalma sem volt a feje
fölött kibontakozó párharcról. Készített egy csomó képet egy
szerencsétlen, kábítószerfüggő nőről, de hogy miért...
Pókember nem tudta, hogy sikerül-e valaha is kiderítenie.
Ahogyan abban sem volt biztos, hogy ezzel akár csak egy
lépéssel is közelebb jutott Anika gyilkosához.
De akkor is nyom volt, amivel már lehetett valamit kezdeni.
És amilyen időket élünk, lassan már ott tartok, hogy egy
olyan napon, ami nem totális katasztrófa, már megérte
felkelni...
25

ÚGY volt, hogy aznap reggel együtt kávéznak, ami már

csakazért is tűnt jó ötletnek, mert muszáj volt beszélnie
valakivel. Még mindig nem tudott napirendre térni a nő
fölött, aki mindennél jobban vágyott rá, hogy megölhesse.
Az egész végtelenül személyesnek tűnt, annak ellenére,
hogy Peter nem emlékezett rá, hogy valaha is találkoztak
volna.
Mikor erről mesélt MJ-nek, a barátnője is zavarosnak
találta a dolgot.
– Lehet, hogy valamelyik ismerőse abban a szendvicsbárban
halt meg – mondta Peter olyan halkan, hogy másokmég
véletlenül se hallhassák, miről is beszélgetnek. – Ésmost
Pókembert hibáztatja érte.
– Nem valószínű – rázta meg a fejét MJ. – Gondolj
csakbele! Vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy valaki
megtanuljautánozni a mozgásodat és a cseleidet? Hónapok?
Évek? Ilyesmire még egy világklasszis atléta sem lenne
képes egyik napról a másikra!
Ebben volt valami.
– De vajon honnan tudhatta, hogy hol talál meg? – ingatta a
fejét Peter. – Hiszen még én magam sem tudtam, hogy hová
is megyek!
– Valószínűleg követett. Ez a leglogikusabb
magyarázat.Ami azt jelenti, hogy...
Majd hirtelen elhallgatott, és csak némi töprengés után
folytatta:
– Azt mondod, hogy sikerült pár fotót készítened róla?
Peter bólintott, és már nyúlt is a telefonjáért, ahová a
pókruhába épített kameráról töltötte át a képeket. A
felvételek egy kicsit homályosak voltak, de MJ akkor is
alaposan megnézte őket magának. Aztán megrázta a fejét.
– Még sohasem láttam senkit, aki így festett volna. Ez az
öltözék pedig... egy kicsit úgy néz ki, mintha valami
butikban vásárolt holmikból állította volna össze, és nem
olyan egyedi darab, amilyenben a szuperhősök és bűnözők
szoktak parádézni. Ettől függetlenül körbemutogathatom a
lapnyitó értekezlet előtt, hátha valakinek mégis ismerős
lesz.
– Emögött is biztosan van valami történet – intett a
fejével a fotó felé Peter. – És az a tenyérlenyomatra
hajazójel... az is biztosan jelent valamit...
– Egy pillanat! – biccentette félre a fejét MJ. – Hadd nézzem
meg még egyszer! Olyan... fura érzésem támadt.
– Az MJ-ösztön?
– Pontosan – mosolyodott el a lány. – Nem is tudom... Kicsit
olyan déja vum van, mert azt kell mondanom, hogy egészen
ismerősnek tűnik. Mintha már láttam volna valahol, épp
csak nem...
Aztán óriásira tágultak a pupillái, és hirtelen
hátrahőkölt.
– Ó, te jó ég! – suttogta. – Ez Maya Lopez! Fisk fura
asszisztense. És a fura alatt azt értem, hogy hátborzongató.
Párszor találkoztam már vele – például a múltkori
megbeszéléskor is ott volt –, de egyszer sem szólt egy szót
sem.
– Tulajdonképp hányszor találkoztál Fiskkel?
– Ne válts témát, Peter! Fogalmam sincs, hogy miféle
munkát is végez egy asszisztens Fisk mellett, de ez a lány
nekem igazi nagykutyának tűnt. Ami már csak azért is fura,
mert szerintem még nálunk is fiatalabb. Viszont Fisk nagyon
komolyan vette, mikor legutóbb ott voltam. Sokszor szinte
figyelte, hogy Maya mit reagál erre vagy arra.
– Gondolod, hogy nála vigasztalódik most, hogy a felesége
nincs az Államokban?
– Egyszer sem tűnt úgy, hogy bármiféle szexuális feszültség
lett volna kettejük közt – ingatta a fejét MJ. – Plusz
Fisklegendásan hűséges férj, aki rajong a feleségéért. És
ami alegfurább az egészben... kicsit olyan volt, mintha ez a
Lopez fontos lenne neki. Mintha törődne vele. És azzal is,
hogymit gondol.
– Fisk, akinek emberi arca is van? – vonta föl a szemöldökét
Peter.
– Mikor azt mondtam, hogy feltehetően követett –
engedte el a megjegyzést a füle mellett a lány –, akkor azt
úgy értettem, hogy feltehetően kiszúrt valahol a városban,
és onnantól kezdve ott loholt a nyomodban, ami már
magában sem kis teljesítmény. Mondjuk, mikor a Fisk Torony
körül szaglásztál. Mert azt nem tartom valószínűnek, hogy
tudná, hol laksz...
– Szóval – dőlt hátra Peter – Fisknek két Pókember-imitátora
is van. Az egyiknek az a feladata, hogy a nyilvánosságelőtt
lejárasson, a másiknak pedig, hogy emberi tűpárnát
csináljon belőlem. Épp csak az a fura egy kicsit, hogy
egyszerre kettőt állított rám. Arról nem is beszélve, hogy
mikor ez a lány megtámadott... olyan dühös volt, mintha
személyes elszámolnivalója lenne velem. Szinte őrjöngött,
mégsem szólt egy szót sem. Sőt szinte semmilyen hangot
nem adott ki.
– Lehet, hogy ez valami magánakció volt a részéről? –
vetette föl MJ. – Ami akár azt is jelentheti, hogy Fisk még
csak nem is tud róla, hogy Lopez kisasszony
megpróbáltmegölni. Sőt még az sem kizárt, hogy valami
olyasmi folyik a háttérben, amiről Fisk semmit sem tud.
Meglátjuk, mit fogok tudni előásni erről a Maya Lopezről,
és... mondd csak, a lándzsáról nem sikerült valami tisztább
képet készítened?
– De, lehet. Miért?
– Csak egy megérzés – mondta MJ –, de ha antik fegyver,
akkor az sem kizárt, hogy nincs belőle túl sok. Sőt az sem
lehetetlen, hogy egyedi darab. Lehet, hogy ez is elvezet
bennünket valahová. Talán épp vissza Fiskhez.
– Tudom, hogy nem ezt szeretnéd hallani – sóhajtott föl
Peter –, de lehet, hogy ez mégsem olyan remek ötlet. Mi
most egy olyan személyről beszélünk, aki a Vezér belső
köréhez tartozik. Talán egyenesen a magánszférájához.
Tudod, vertek már agyon embert pusztán azért is, mert arra
gondolt, hogy kezet emel Fisk feleségére. Ha ez a lány
fontos a számára, Fisk semmilyen mocskos trükktől nem fog
visszariadni.
– Akkor passzoljam át valaki másnak ezt a sztorit? – húzta el
a száját MJ.
– Én nem ezt mondtam.
– Nem? – dőlt hátra lassan a lány.
Na, jó, tulajdonképp pontosan ezt mondtam...
– Más újságírókkal is megesett már ez – mondta Peter némi
hezitálás után. – Olyanokkal, akik fontosak voltak nekem. Ők
is azt hitték, hogy az igazság, amit hajszolnak, valamilyen
különleges módon meg fogja őket óvni. Mégis legtöbbször
egy kocsi csomagtartójában végezték, vagy egy halálos
ítélettel felérő közel-keleti tudósítói kiküldetésben, esetleg
hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztek, hogy önkezükkel
vessenek véget a saját életüknek. És ezek ellen tesem vagy
védve, bármennyire is úgy tűnik, hogy sikerült lenyűgöznöd
Fisket.
– Tudom – bólintott a lány. – Ahogyan azt is, hogyan
tüntessem el a nyomaimat.
– A temető tele van olyan újságírókkal, akik tudták,
hogyan tüntessék el a nyomaikat.
– Ezzel akkor azt akarod mondani, hogy adjam föl, és
menjek szépen haza? – csattant föl a lány.
– Dehogy is, épp csak... – kezdte Peter, aztán
elhallgatott, merthogy fogalma sem volt, hogyan is kellene
befejeznie ezt a mondatot.
Merthogy igenis azt szerette volna mondani MJ-nek,hogy
adja föl, és menjen haza. Persze azért ne örökre akassza
szögre az újságírói karrierjét, sőt akár rossz emberekről is
írhat, akik bajt kevernek. Igazi bűnözőkről és nehézfiúkról.
Csak Wilson Fisket hagyja békén.
Az az ember rögtön az Antikrisztus utánjön a sorban,
épp csak MJ nem tudja, miféle alakot is akar tetemre hívni!
A baj épp az volt, hogy a barátnője ugyanolyan makacs és
végletekig elszánt tudott lenni, mint ő maga. És ez, ami
általában olyan vonzóvá tette, mostanában inkább csak
komoly fejfájást okozott neki.
– Hadd ne kezdjek most azzal példálózni, hogy a bácsikám
még mindig élne, ha én annak idején...
– Nagyon sajnálom a bácsikádat – MJ most már
szabályosan reszketett a dühtől –, de ettől még igazán tetű
dolog, hogy rá hivatkozva próbálod megmondani, hogy
mittehetek! Értem én, hogy meg akarsz védeni, Peter! Sőt,
temindenkit meg akarsz védeni, és ez az, amiért teszed,
amit teszel, és ettől vagy az, aki. De akkor is... tudnod
kellene, hol a határ!
– Akkor hadd jelezzem, hogy az a határ Wilson Fisk körül
van! – Most már Peter szeme is szikrázott a haragtól.– Olyan
nagy kérés a részemről, hogy hagyd őt békén?!
– És ha helyette más bandavezérekkel kezdek foglalkozni? –
vágott vissza a lány. – Ha mondjuk a Blackridge-
alkalmazottak után szaglásznék? Akkor hol húzódna az a
határ?
– MJ, én... nézd, én...
– Te minden egyes nap vásárra viszed a bőröd, nekem pedig
meg kellett tanulnom ezzel együtt élni!
– Igen, de...
– Igen, tudom, hogy emberfölötti képességeid vannak.
Ugyanúgy, mint azoknak, akikkel harcolni szoktál. Sőt olyan
is akad köztük, aki még nálad is sokkal erősebb. És ez vajon
visszatart? Fenéket! Gondolod, hogy én nem aggódom
halálra magamat minden éjjel, hogy talán épp most lőnek
agyon, taposnak palacsintává, égetnek el, sokkolnak halálra
vagy szurkálnak össze, bontanak atomjaidra, vagy mit
tudom én?!
– Konkrétan egyetlen atomokra bontó ellenfélre sem
emlékszem azok közül, akikkel...
– Hallgass már! – szorította hirtelen magához a fiú
kezét. – Tudod, hogy szeretlek, Peter, viszont egyre jobban
utálom ezeket a vitákat! Kimerítőek! Úgyhogy szeretném,ha
most már te is megpróbálnál olyannak elfogadni, amilyen
vagyok. Hogy van saját életem, és vannak saját döntéseim!
Erről szerettem volna veled beszélni! És hidd el, nem
akartam neki nagy feneket keríteni, mert tudom, hogy
mennyire nem hiányzi neked a dráma, de nekem ez akkor
isfontosdolog! Úgy érzem, hogy nem élhetem azt az életet,
amit szeretnék, amit akarok, amit élnem kellene, ha te
folyton ott állsz mögöttem, és elvárod, hogy minden
döntésemet és választásomat megindokoljam! Bíznod kell
benne, hogy felelősségteljes felnőtt vagyok! Olyan, aki
képes mérlegelni a kockázatot! Ahogy én is hiszek abban,
hogy te is mérlegeled a veszélyt, mielőtt fejest ugrasz bele!
– Rendben – mondta Peter csöndesen.
– Akkor soha többé nem kell megvívnunk ezt a csatát?
– Ez a cél – bólintott a fiú.
– És nem szólsz bele a munkámba?
– Csak ha megkérsz rá.
Vagy ha tényleg arra van szükséged, hogy beleszóljak.

***

EGY héttel később a Felső East Side egyik éttermében ültek.

Ez volt az utolsó estéjük, mielőtt Harry elutazott volna
Európába. Peter már napok óta készült erre az alkalomra, és
csak azon fohászkodott, nehogy közbejöjjön valami, ami
miatt nem tud eljönni. Kivételesen pedig mintha még az
univerzum sem akart volna kitolnivele, így végül csak
sikerült összehozniuk ezt a búcsúestet. A finom étel és a jó
bor fölött iskolai történeteket elevenítettek föl, és
mindenkiremekül érezte magát – egész a számla
kifizetéséig.
Peter ragaszkodott volna hozzá, hogy ő fizessen, de a
valóság ismét beledörgölte az orrát a ténybe, miszerint
Harry gazdag, ő pedig csupán egy csóró tudós.
– Ezen aztán tényleg nem éri meg összeveszni! – legyintett
Harry vigyorogva. – Lehetsz milliomos, ha a szíved nincs a
helyén! Te jó ember vagy Peter, és ez sokkal többet ér
néhány nyamvadt dollárnál, amik amúgy sem fognak nekem
hiányozni!
A hangulat eleinte egy kicsit feszült volt Peter és MJ között.
A fiú ugyan megígérte, hogy próbál kevesebbet aggódni, és
nem beleszólni a barátnője döntéseibe, de ez akkorsem
olyan volt, mintha MJ valami új hobbit keresett volna
magának.
Persze lehet, hogy már attól is kiverne a pepita rezgőfrász,
ha tudnám, hogy most épp kötél nélkül mászik sziklát
valahol, de... most azt kéri, hogy támogassam abban, hogy
végigmehessen egy olyan úton, ami jó eséllyel tönkreteszi
szakmailag. Már ha szerencséje van, és nem ölik meg.
És ez azt jelentette, hogy akkor is fogcsikorgatva
tűrniekellett, hogy tévedjen, hibázzon, és az életét
kockáztassa, mikor ő jobban tudta, hogy mit lenne célszerű
tenni.
És mi az, amit meg sem lenne szabad próbálnia. Például
keresztbe tenni Wilson Fisknek.
Legalább ma estére szerette volna mindezt elfelejteni, de
nem volt könnyű.
Látta, hogy a barátnője ugyanezzel küszködik, és egész este
volt egy olyan érzése, hogy valami Harryvel sincs rendben.
Mintha elhallgatna valamit.
Például, hogy miért is megy valójában Európába. Mert az
nagyon jól hangzik, hogy megpróbálja kitalálni, hogy mit
akar kezdeni az életével, de ezt New Yorkban is meg tudná
tenni. Vagy lehet, hogy Európában ez jobban megy, de
akkor sem kellene hozzá hónapokra eltűnni! Persze, ha az
én apám lenne Norman Osborn, lehet, hogy én is azt
szeretném, ha minimum egy óceán lenne kettőnk közt...
Remélte, hogy tényleg csak erről van szó. Mert ahhoz már
éppen elég régóta ismerte Harryt, hogy meg tudja mondani,
valami nincs rendben a barátjával.
A megérzésen kívül voltak más apró, árulkodó jelek is: egy
kicsit a szokásosnál is szétszórtabb és ingerlékenyebb volt,
és volt egy pillanat, mikor Peter a nyakát tette volna rá,
hogy reszketni látja Harry kezét. Az udvariasság és a
barátság azonban arra késztették, hogy tegyen úgy, mintha
nem is látta volna.
Ha beszélni akar róla, úgyis megteszi. Ha erőltetem,
legfeljebb udvarias kitérő választ kaphatok.
– Elfáradtam – közölte Harry, ahogy kiléptek az étteremből.
– Ki kell, hogy aludjam magam, mielőtt egy egész napig
csak ülök a repülőgépen, és nem csinálok semmit! Úgyhogy
én most lelépek, de ti csak menjetek, és mulassatok még
egy kicsit!
– Jó is lenne, de nyakamon a leadási határidő – fintorgott MJ.
– Szóval most hazamegyek, főzök egy vödörnyi kávét, és
nem fekszem le, amíg nem adom le a cikket.
Gyorsan fogtak neki egy taxit, aztán Peter és Harry gyalog
indultak tovább.
– Kérlek, fél szemmel azért figyelj az apámra, és ha lehet,
próbáld meg elérni, hogy ne csináljon komplett idiótát
magából! – mondta Harry az apartmanja felé menet. –
Biztos vagyok benne, hogy párszor fel fog hívni, úgyhogy
olyankor talán a lelkére fogsz tudni beszélni.
– Nekem úgy tűnik, hogy egész jó munkát végez, mint
polgármester – vonogatta a vállát Peter. – Talán egy kicsit
túlságosan is engedékeny a nagy cégekkel szemben,
deamúgy...
– Erre már én is próbáltam felhívni a figyelmét – bólintott
Harry –, de az apám világéletében üzletember volt. Nyilván
most is a saját fajtájához húz. És te is tudod, hogy milyen.
Ha egyszer valamit a fejébe vesz, attól nemigen lehet
eltéríteni.
– Néha te is pont ilyen vagy...
– Erről van szó! – nevetett föl Harry. – Úgyhogy el lehet
képzelni, mikor mi ketten egymás torkának esünk valami
miatt! Mintha önmagával harcolna az ember!
Mintha önmagával harcolna...
Egy pillanatra szinte látta a nőt – Maya Lopez, mert most
már a nevét is tudta –, ahogy ráront azon a tetőn. És azta
másikat, a feketébe öltözöttet, akivel az építési területen
csapott össze. Igen, el tudta képzelni, milyen is az, mikor
valaki egy olyannal harcol, aki ennyire hasonlít rá.
– És szerinted hogyan győzhet ilyenkor az ember? Már hogy
önmaga ellen...
Harry egy pillanatig úgy nézett rá, mintha Peternek nem
lenne ki mind a négy kereke, majd megvonta a vállát.
– Hát légy valaki más. Az az egyetlen dolog, amire ilyenkor
senki sem számít.
Harry apartmanja előtt belekezdtek a kézfogásból, ölelésből
és egymás hátának lapogatásából álló búcsúzkodó
rituáléjukba. Peternek nem sok barátja volt, és May néni és
MJ mellett Harry volt az, aki igazán megértette őt. És bár
mindenbe nem avathatta be, már a jelenléte, az ötletei és
gondolatai is nagyon sokat segítettek neki.
És most egy lépéssel megint közelebb vagyok a teljes
magányhoz!
– Minden oké MJ és közted? – kérdezte Harry váratlanul. –
Elég feszültnek tűntetek ma este.
– Aggódom miatta – vallotta be Peter. – Ő pedig nem szereti,
ha aggodalmaskodom.
– Ha megpróbálod irányítani, vagy folyton védeni próbálod,
azt nem fogja tűrni – mondta Harry csöndesen.– Akkor el
fogod veszíteni.
– Akkor is el fogom veszíteni, ha megöleti magát!
– Nem döntheted el helyette, hogyan élje az életét – rázta
meg a fejét Harry. – Azt viszont igen, hogy mennyiben
támogatod, és hagyod, hogy végül esetleg ő maga kérje,
hogy segíts neki és aggódj érte.
Végül csak elbúcsúztak, és Harry mögött bezárult az ajtó.
Peter pedig csak állt ott az utcán, zsebre dugott kézzel,
lehajtott fejjel, és úgy érezte, megint meghalt benne valami.
26

SZÁMOS tömbbel odébb ketten találkoztak Wilson Fisk egyik

raktárában. Rajtuk kívül senki más nem volt ott, ami már
csak azért is sokat számított, mert ez volt a találkozó egyik
előfeltétele.
Se egy asszisztens, se egy testőr. Se szemtanúk.
– Majd az én tulajdonomban levő helyek egyikén ejtjük meg
– mondta Fisk. – Önnek nehezebb lenne úgy megszervezni,
hogy senki se tudjon róla.
– És ha valaki mégis kiszúrja, hogy ott jártam? – kérdezte
Norman Osborn.
– Akkor majd azt mondjuk, hogy New York polgármestere és
a város egyik legprominensebb polgára tárgyaltak. Mondjuk
befektetésről. Nyugodjon meg, nem lesz itt semmiféle
botrány!
Az egyik mennyezeti lámpa alá tolt asztalnál ültek, egy
palack bor és két pohár társaságában, bár momentán
egyiküknek sem volt kedve inni.
Fisk a sarkokban megcsomósodott sötétséget figyelte. A
maga részéről állta a szavát, és egyetlen kísérőt sem
hozott.
Már csak azért sem, mert valóban nem akart szem- és
fültanúkat.
És mert nem félt Norman Osborntól.
A polgármester fizikai értelemben véve nem jelentett rá
veszélyt. Ha mégis valami ostobasággal próbálkozna,
egyszerűen kettétépi, begyömöszöli egy hordóba, és
bedobja a folyóba. És ehhez annyi időre sem lenne
szüksége, ami alatt Osborn hív egy taxit.
Nem, Norman mindig is másképp volt veszélyes. És
bárvalóban veszedelmes volt, egyben lehetőséget is
jelentett.
Fisk nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy Osborn
bármiféle megállapodást betartana, a hatalomvágya és a
kapzsisága azonban ezt kellőképp ellensúlyozta.
Az emberek többsége önerőből meggazdagodott, zseniális
vállalkozót látott Osbornban, aki egy aprócska céget
világméretű vállalatbirodalommá futtatott föl. Az ambiciózus
embert, aki mindenképp be akarta bizonyítani, hogy
irányítónak ugyanolyan kiváló, mint feltalálónak és
pénzembernek.
A vélemények azonban megoszlottak e tekintetben. Azüzleti
szektor természetesen imádta – végre egy polgármester,
akinek az üzlet a legfontosabb! Ettől azonban még nem lesz
valakijó vezető. És ezt azok is így gondolták, akik még
közvetve sem részesedtek a Wall Streetre befolyó
haszonból.
És ők voltak többségben.
Az olyanok, mint Martin Li, akik szinte mindennap
szerepeltek a hírekben, és akik rendre a szociális
védőhálóról, és az ezen kívül rekedtek támogatásáról
beszéltek.
Valakinek értük is szót kell emelni – szokta Li mondogatni. –
És ha a kormány nem segít nekik, akkor az embereknek
saját maguknak kell egymást segíteniük.
– El kellene érnie, hogy Martin Li és a hozzá hasonlók önt
támogassák – dörmögte Fisk. – Tegyen valamit az
emberekért, hogy aztán kamatos kamattal hajthassa be
rajtuk.Nem tudom, észrevette-e, de én itt most éppen
mentőövet próbálok dobni önnek, Osborn...
– Nincs rá szükségem – húzta el a száját a
polgármester.– Sem öntől, sem bárki mástól. Nem
fuldoklom.
– De egyelőre még a vízből sincs kint – érintette össze az
ujjhegyeit Fisk. – A gazdagok kedvelik önt, de mindenki más
a Wall Street polgármesterének hívja. Azt ugyan nem tudja
megváltoztatni, hogy ki is ön, ami még jó is, mert különben
a megmaradt támogatói is ön ellen fordulnának. Az emberek
nem állhatják a képmutatókat. Nem... sokkal inkább azt
kellene bebizonyítania nekik, hogy amit tesz, abból hosszú
távon mindenki profitálni fog.
– És azzal, hogy keblünkre öleljük Wilson Fisket, ezt
bizonyítanánk? – neveett föl Osborn gúnyosan..
– Pontosan.
– Az emberek emlékezete elég rövid, de ennyire azért talán
mégsem. A többség még mindig jól emlékszik rá, hogy ki is
ön valójában.
– New York állam megvádolt – bólintott Fisk –, de többé már
nincs, amivel vádolhatnának. Bármit is tettem a múltban,
azért már megfizettem, és szóbeszéd meg feltételezések
alapján ítélkezni valaki fölött... ez az én olvasatomban nem
különbözik a boszorkányperektől.
– Itt most nem az igazságról beszélünk – legyintett Osborn –,
hanem a PR-ról.
– Ez nem valami karót nyelt középnyugati
lutheránusvároska, Norman – mosolyodott el Fisk komoran. –
Ez itt New York. És ha van valami, amit az itteni emberek
szeretnek, az a diadalmas visszatérés. Egy ember, akit
megtaposott az élet, mélyre zuhant, csak hogy onnan is
visszamásszon a csúcsra. Egy bűnöző, aki megbánta, amit
tett, megfizetett érte, és most az igaz ügy bajnokaként lép
színre.Ha ebből ön is kiveszi a részét, idővel ugyanúgy
hőssé válhat.
– Még megfontolom – felelte Osborn kifejezéstelen
arccal.
– Annál máris sokkal többet tett, Norman, különben nem
ülnénk itt kettesben. Már csak azt kellene elárulnia, mi
kellene hozzá, hogy ez a dolog mégiscsak működjön.
– Egyenes beszéd – dőlt hátra lassan a székében Osborn,
majd némi hallgatás után előhúzott a zakójából egy
borítékot, és az asztalra fektette. – Leírtam azokat a
dolgokat, amik ehhez kellenének. Azt hiszem,
elfogadhatónak fogja találni őket.
Fisk felnyitotta a borítékot, előhúzott belőle egy sűrűn teleírt
lapot, és gyorsan átfutotta a tartalmát.
– Meg kell hagynom, Osborn, ezt alaposan átgondolta–
nézett föl végül. – Fájdalmas veszteségek, de nem tesznek
tönkre. Nos, ha valóban ezt akarja, azt hiszem,
megegyezhetünk.
– Én csak a város érdekét próbálom szem előtt
tartani,Wilson – tárta szét a kezeit a polgármester. – És így
végrelehetőségem nyílna néhány dolgot valóban
megváltoztatni. Nemzedékek óta én lennék a legsikeresebb
polgármester. Ehhez viszont még az ördöggel is meg kell
alkudnom.
– Biztos, hogy ezt akarja? – vonta föl a szemöldökét
Fisk.– Már így is épp elég vékony jégen táncol.
– Hagyjuk a szóvirágokat, Wilson. Megkötjük az üzletet, vagy
sem?
– Én csak a pozíciójára akartam emlékeztetni a
polgármester urat. – Fisk mosolya még komorabbá és még
kifürkészhetetlenebbé vált.
Aztán ő is előhúzott egy lezárt borítékot a zakója belső
zsebéből.
– Örülök, hogy végül is meg tudtunk egyezni, és ezt nem
kellett megmutatnom.
– Azt mondta, hogy üzletet akar kötni –
merevedettmaszkká Osborn arca.
– És szeretném, ha ezt a határt nem is lépnénk át –
bólintott Fisk. – Az, amit kér, nagyon is reális az ön
pozíciójában, én pedig szeretek realistákkal üzletet kötni.
Mindössze annyit kérek, hogy továbbra is maradjon meg
ilyen racionálisnak.
– Örülök, hogy ilyen tiszta fejjel gondolkodik, Wilson.
– Én mindig tiszta fejjel gondolkodom.
– Ó, igazán? – nevetett föl Osborn. – És mi a helyzet azzal az
alakkal, aki Pókembernek öltözve rohangál föl-alá a
városban, és úgy tesz, mintha szuperhős lenne, pedig csak
egy terrorista? Nem, semmiféle bizonyíték nincs a
kezemben, de tudom, milyen kerékre jár az agya, Wilson. Én
csak azt szeretném tudni, honnan kerített valakit, aki
ugyanolyan képességekkel rendelkezik, mint Pókember.
– Még ha én is állnék a dolog mögött, ezt biztosan nem
önnel tárgyalnám meg. – Fisknek a szeme se rebbent.
– Attól még kíváncsiskodhatok, nem igaz? – folytatta Osborn
kaján mosollyal. – Vajon több is akad a fajtájából? Talán egy
egész Pókember-törzs, ami csak arra vár, hogy valaki a
zászlaja alá toborozza? Vagy valami tudományos kísérlet
segítségével sikerült reprodukálni a képességeit? Talán épp
a Fisk Torony gyomrában, ahol egy titkos laboratórium
mélyén hétköznapi emberekből ilyen...
– Elég! – mordult föl Fisk. – Azt hiszem, megfeledkezettróla,
kivel is beszél, Norman! Én Wilson Fisk vagyok!
– Én pedig New York polgármestere – mondta hűvösen
Osborn, de végül ennyiben hagyta a dolgot.
– És ha továbbra is szeretne az maradni, fékezze a nyelvét!
– csikorogta Fisk.
A vérnyomása vészesen megugrott, fájt a feje, és
olyanerővel szorította ökölbe a kezét, hogy az már fájt.
– Alapvető emberi vonás, hogy gyűlöletesnek találja, és
igyekszik kerülni az erőtlenséget és kiszolgáltatottságot.
Mikor azt játssza, hogy ön New York polgármestere, felőlem
hihet, ami csak jólesik, de mikor velem beszél, jobban teszi,
ha nem felejti el, hogy kicsoda és honnan jött! Máskülönben
kénytelen leszek olyasvalakit a helyére ültetni, aki tisztában
van vele, kié is ebben a városban az igazi hatalom! Azért
tárgyalunk, mert ön intelligens ember, és olyan dolgokat is
észrevesz, amik mások figyelmét elkerülik. Nem pedig azért,
mert hatalmában állt kikényszeríteni.
Néhány szívdobbanásnyi ideig farkasszemet néztek, aztán
Osborn lassan elfordította a fejét.
– Végeztünk – tolta hátra a székét Fisk, majd kisétált.
Ahogy kilépett, a világítás is kikapcsolt, és New York
polgármestere egyedül maradt a sötétben.

***

BINGHAM egy ládahalom mögül figyelte a tárgyalást, és

csak azt sajnálta, hogy nem hozott magával pattogatott
kukoricát. Vagy sült burgonyaszirmot. Mert mindkettőt
nagyon szerette.
Bár a Pókember-kosztümben elég nehéz lett volna enni.
És nagyon meleg is volt, de a maga részéről szerette ezt
az érzést. Ahogy a valódi énje lassan a felszínre bukkant.
És szerette, ahogy ez a két ember tárgyal. Egy jó kis
szombat esti show-műsor sem lehetett volna ennél
szórakoztatóbb.
Már csak a jelet várta, hogy mikor avatkozzon közbe.
Már ha kell. És akkor ismét lesz egy remek bűntett,
amitPókember számlájára írhatnak.
De valahol mélyen tudta, hogy erre nem kerül sor. Amazok
ketten egy csónakban eveztek, még ha nehezükre is esett
beismerni. Lesz egy kis fenyegetőzés, szájkarate,
megtárgyalják, ki tud messzebb köpni, meg ilyenek, de
ennélnem mennek tovább. Mert Fisknek szüksége volt
Osbornra, Osbornnak pedig Fiskre. Így volt ez, és így is
marad,amíg valamelyiknek nem sikerül annyira
megerősödnie, hogy teljesen bekebelezze a másikat.
Elsőnek a kövér fickó távozott, és még csak nem is kellett
biztatni. Bingham már azon gondolkodott, nem lenne-e jobb,
ha ő is elpályázna. Hálóhintázhatna egy kicsit, fellökhetne
pár öregasszonyt, összehálózhatna pár rendőrt, és akkor
biztosan benne lenne a holnapi hírekben.
Nagyon szeretett hálóhintázni, még ha ki is készült tőle a
válla. Egy-egy bevetés után még órákig sajgott tőle az
egész vállöve és a háta. Ez részben azért volt így, mert az ő
hálóvetője nem volt olyan erős, mint az imposztoré. Meg is
mondták neki,ha az izmait és a csontszerkezetét nem
erősítették volna meg gyógyszerrel, minden alkalommal,
mikor a hálóvetőt használta, kificamította volna a vállát.
De akkor is úgy volt vele, hogy ez még a fájdalom
ellenére is megérte.
Bármennyi fájdalom megérte volna, mert ő volt
Pókember, és a nagyság meg a szenvedés mindig is kéz a
kézben jártak. Vagy hát legalábbis ő így gondolta. Vagy
lehet, hogy a tévében hallotta? De az mintha úgy lett volna,
hogy fájdalom nélkül nincs eredmény...
No, mindegy, a lényeg, hogy igaz volt.
Ő pedig szeretett az lenni, aki. Szeretett átszáguldani a
városon, megijeszteni és bántani az embereket. A minap is,
mikor úgy tett, mintha ő lenne a gyenge Pókember-utánzat,
szíve szerint a busz elé lökött volna egy babakocsit. A babák
egyébként is könnyen pótolhatók. Senkinek sem okozna
vele valódi kárt, és ha tényleg ilyet tenne, nem is érezne
tőle nagyobb lelkiismeret-furdalást, mint ha eldobna
egycsokipapírt.
Az, hogy mégsem tette meg, puszta előrelátás volt.
Nemakart megint összezördülni Fiskkel. Nem érte volna meg
az a hülye baba. De hamarosan az a nap is eljön majd,
mikor ő mondja meg annak a dagadt hájfejnek, hogy mit
tehet és mit nem. Addig pedig csak hadd higgye, hogy
nyeregbenvan. De igazság szerint ő irányította Fisket, és
nem fordítva. Ő rángatta zsinóron, mint valami
marionettbábot. Egyelőre viszont jobbnak látta, ha erről mit
sem tud a dagadék. Hadd higgye, hogy szegény Bingham
ostoba! Az emberek egyébként is mindig ezt gondolták róla.
Alábecsülték őt.Kinevették. Odahaza is, itt is.
Csak miután találkozott azokkal az emberekkel a laborból...
csak akkor hagyták abba a nevetést.

***

A KEDVES hölgy, akivel az utcán találkozott, elvitte egy

kocsihoz, és adott neki forró csokit. Azt a fajtát, amiben apró
mályvacukordarabkák is úszkáltak, amik lassan elolvadtak,
ahogy megpiszkálta őket egy műanyag kanállal.
Majd elvitte egy helyre, ahol kapott tiszta ruhát meg egy
tonhalas szendvicset, ami sokkal finomabb volt bármilyen
tonhalas szendvicsnél, amit korábban bármikor is evett. Tele
volt krémes tonhalsalátával, és akadt benne pár
feketeolajbogyódarab is, amik meglepték, de egyébként
egész jó ízük volt.
– Szeretnénk elvinni egy helyre – mondta a kedves hölgy,aki
nagyon szép volt, és jó volt ránézni –, ahol mindig jó idő
lesz, és mindig lesz mit enned és innod. És lesznek tiszta
ruháid és saját ágyad is.
Az emberek általában azt hitték, hogy Bingham ostoba,
pedig nem volt az. Például azt is tudta, hogy senki sem
kedves a másikkal és segít neki, hacsak nem akar érte
valamit cserébe.
– Mit kell tennem érte? – kérdezte.
A kedves hölgy rámosolygott, mintegy jelezve, hogy
elismeri, egy okos fiúval hozta össze a sors. Nagyon fura
szemüvege volt – elnyújtott, zölden csillogó téglalapok, amik
azért annyira nem tetszettek Binghamnek.
– Szeretnénk tesztelni néhány gyógyszert – mondta végül. –
Lehet, hogy sokkal egészségesebb leszel tőlük, de meg kell
mondanom, az is lehet, hogy rosszabbul leszel tőlük.De ha
meg is betegednél tőlük, mi gondoskodunk rólad.
Bingham egy pillanatra lehunyta a szemét, és szinte látta
maga előtt, ahogy betegen fekszik az ágyban, a kedves
hölgy pedig épp a lázát méri, vagy forró tyúkhúslevest hoz
neki. Pont, mint az édesanyja tette, mielőtt megváltozott
volna. Régen, mikor beteg volt, kapott gyógyszert, amitől
jobban lett, és annyit tévézhetett, amennyit csakakart.
Úgyhogy ez a betegségdolog nem is tűnt olyan
félelmetesnek. Éppen ezért aláírta a papírokat, amiket az
orra alá toltak. Azt mondták, ezzel jelzi, hogy beleegyezett,
hogy azt csinálja, amire megkérik.
Aztán valóban elvitték egy másik helyre. Ez elég sokáig
tartott, és még csak azt sem tudta, hogy merre mennek,
mert a furgonon nem voltak ablakok.
Végül egy föld alatti garázsban szálltak ki, ami hideg volt és
visszhangos. A csinos, szemüveges hölgy elkísérte egy
darabon, majd néhány ajtóval odébb egy egyenruhás férfi
gondjaira bízta, aki viszont sohasem mosolygott.
Bingham soha többé nem látta a csinos, szemüveges
hölgyet.

***

AZT HITTE, hogy egy olyan házban fog majd lakni,

amilyenben felnőtt, csak itt szebbek lesznek a bútorok és
puhábbak az ágyak, a levesestányérok széle sem lesz
csorba, és a villák minden foga ugyanabba az irányba néz
majd.
De egyáltalán nem ilyen helyre került.
Ez inkább valamiféle kórháznak tűnt. Kicsit olyan volt, mint
az, ahová az édesanyját vitték, mikor megbetegedett. És
most értette csak meg, hogy amikor a kedves, csinos hölgy
azt mondta, hogy beteg, azt nem úgy értette, hogy
megfázik egy kicsit, és egész nap tévézhet, hanem beteg.
Komolyan. Mint annak idején az édesanyja.
Vagy még betegebb.
És még csak nem is kapott saját szobát. Vele együtthatan
laktak ugyanabban a helyiségben, de nem mindig ugyanaz
a hat ember, mert folyton cserélődtek. Jöttek újak, voltak,
akiket elvittek; és voltak, akikkel mindenféle dolgok
történtek. Megbetegedtek. Volt, aki lázasan hánykolódott és
csapkodott az ágyában. Volt, aki vért meg mindenféle
gusztustalan dolgot hányt. Az egyikük kihányta a saját
gyomrát. Legalábbis úgy nézett ki.
Sokak testén púpok nőttek, ami biztosan nagyon fájhatott,
mert ilyenkor sírtak, és az anyukájukat hívták. És olyanok is
voltak, akiknek annyira fájt, hogy maguk alá piszkítottak, és
reggel már úgy találták őket, a saját mocskukban, nyitott
szemmel. És többé nem mozdultak.
Az egyik ember lekaparta a saját arcát, miközben a
többiek nézték. És senki nem hozott neki tyúkhúslevest,
pedig biztosan nagyon beteg volt.
Viszont annyit tévézhettek, amennyit csak akartak, és ez
azért jó volt.
Kedvesnek kellett lenniük egymással. Nem voltak őrök, így
maguknak kellett rendezni, mikor valaki ellopta a másik
pudingját, vagy ki akarta sajátítani a tévé távirányítóját,
vagy egyszerűen csak gonosz volt – mert jólesett
gonoszkodni a többiekkel.
Ebben Zane volt a legjobb.
A legtöbben általában csöndben voltak és a saját dolgukkal
törődtek, de Zane már az első perctől kezdve gonosz volt.
Aljas. Hangos. Szeretett ráüvölteni másokra, mikor azok
nem számítottak rá, és váratlanul lerántani a
pizsamaalsójukat, mert szerinte a csupasz segg volt a világ
legviccesebb dolga.
Mindig ellopta valaki ennivalóját, aztán elkezdte szétdobálni.
Vagy elvette a tévé távirányítóját, mert szerette hallani,
ahogy a többiek rimánkodnak, hogy adja már vissza. De
váltig állította, hogy nincs olyan remek műsor a tévében,
mint ez a szánalmas siránkozás.
Binghamnek azt mondta, hogy dagadt, pedig nagyon sokat
fogyott, mióta eljött otthonról. Nem iskaptak túl sokat enni,
és volt egy olyan érzése, hogy a gyógyszertől is csak tovább
fogytak. Úgyhogy néha kijelentette, hogy ő már elég
vékony, de sohasem olyankor, ha Zane is a közelben volt.
Mert Zane ezért mindig kigúnyolta.
Az őrök csak olyankor kerültek elő, ha Zane túl messzire
ment valamivel. Persze nem siettek, mert akkor le
kellettvolna tenni a telefonjukat, vagy a magazinjukat, vagy
ki tudja mit még, de idővel azért csak előkerültek. És néha
még csináltak is valamit. Kivéve Macgregort.
Ő volt a legöregebb és a leglustább őr, ősszel
keretezett,majdnem teljesen kopasz fejjel, és furcsa, kerek
orral, amin nagy, vörös kinövés éktelenkedett. A szemei
azonban hidegek voltak, és csak olyankor nevetett, ha
valaki megsérült. Macgregor kedvelte Zane-t. Eleinte csak
olyankor nevetett – mintha csak valami vicces filmet nézett
volna –, mikor Zane bántott valakit, de egy idő után már
segített is neki. Egymásnak dobálták a tévé távirányítóját,
vagy Zane odaadta valaki vacsoráját az őrnek, ami így rövid
úton avécében kötött ki.
Aztán ott volt az, amit Reece-szel műveltek. Reece volt az,
akit Bingham ezen a helyen a barátjának tarthatott. Soha
nem volt túl sok barátja, de Reece tényleg kedves volt vele,
így Bingham is próbált ugyarúgy viselkedni.
Néha azokról a dolgokról beszélgettek, amikre még
emlékeztek a régi időkből, néha pedig együtt néztek tévét.
Ezt órákig is tuták csinálni anélkül, hogy ráuntak volna.
Majd az egyik nap Reece fuldokolni kezdett. Mivel egy ideje
már nem ettek semmit, Bingham eleinte azt hitte, hogy csak
köhög. De egyre jobban hörgött, aztán már a nyakát
markolászta liluló fejjel, és végül elesett.
A falon volt egy segélyhívó gomb, amin Macgregor rajta is
tartotta az ujját, de nem nyomta meg. Bingham úgy döntött,
ha más nem teszi meg, majd ő hívja az ápolókat, de Zane
nem engedte. Ő és Macgregor elégedett vigyorral figyelték,
ahogy Reece a padlón vergődik.
Aztán lassan elcsendesedett. Néha még rángott egy kicsit
valamelyik izma, de már nem próbált fölkelni. Vagy levegőt
venni. Végül kinyílt a szeme, de olyan üres volt a tekintete,
hogy Bingham biztos volt benne, már semmit sem lát. És
minden kijött a testéből, amitől büdös és ragacsos lett a
padló.
– Roham a hetesben – nyomta meg végül a
segélyhívógombot Macgregor, majd úgy csapták össze a
tenyerüket Zane-nel, mintha ez lett volna a világ
legremekebb tréfája. Egy idő után jöttek az őrök, és elvitték
Reece holttestét.
Bingham ekkor kezdett rájönni, hogy valami megváltozott
benne. A testében. Már nem pont olyan volt, mint régen.
Mintha nőni kezdett volna. Vagy mintha a régi Bingham egy
része eltűnt volna, és valami új költözött volna a helyére.
Most már ilyen volt. Részben régi és részben új. A
testeis a régi volt, de azért egy kicsit mégis új. És a
gondolataiis. Olyan dolgok jutottak az eszébe, amik
korábban sohasem. Lehet, hogy volt megfelelő szó az ilyen
változásra, deő nem ismerte.
Aznap, valamivel később Zane megkérdezte, hogy
megsiratja-e a kis szerelmét, mire Bingham megragadta a
karját, aztán a földhöz csapta, és addig csapkodta a fejét a
padlóhoz, míg darabokra nem tört, és ki nem jött belőle
minden.
Macgregor ez alkalommal nagyon gyorsan megnyomta a
segélyhívó gombját, de mire az őrök odaértek, már ő sem
lélegzett.
Nem volt neki mivel.

***

AZ ŐRÖK az igazgató elé kísérték Binghamet. Az igazgató a

főnöknek dolgozott, aki nagyon fontos ember volt. Éppen
ezért senki sem akarta felbőszíteni az igazgatót, és még
kevésbé a főnököt.
Bingham egy füst alatt mindkettőjüket felbosszantotta, és
bár nagyon rühellt itt lenni, abban sem volt biztos, hogy
szeretne-e visszamenni az utcára, ahol hideg volt, és
sohasem kapott eleget enni. Főleg most, hogy Zane és
Macgregor már nem voltak. Mostantól lehet, hogy nem is
lesz olyan rossz ez a hely. Egyébként pedig nem is lett volna
fair, hogy épp az, ami elviselhetőbbé tette az életét, legyen
az ok, amiért kidobják innen.
Az igazgató ősz, hosszú orrú, idősebb férfi volt, és bár
elégszigorúnak tűnt, de nem látszott különösebben
dühösnek. Először arról kérdezte Binghamet, érti-e, hogy
amit tett, az rossz, de mintha nem is igazán érdekelték
volna a válaszok. Az már annál inkább, hogy Bingham
azelőtt is bántott-e már embereket, hogy igazán bántani
akarta-e Zane-t és Macgregort, és hogy tisztában volt-e
vele, hogy képes ennyire bántani őket.
Az ezekre a kérdéseire adott válaszokat viszont az
utolsószóig leírta. Bingham, akire eddig a kutya sem figyelt,
mostúgy érezte, tulajdonképpen nincs is ellenére a dolog.
– Nem érzed magad kicsit másképp az utóbbi időben?–
kérdezte az igazgató. – Talán egy kicsit... erősebbnek?
– Jól érzem magam – mondta Bingham. – Éberebbnek.
Mintha tudnám, hogy mi történik körülöttem. De azt nem
tudtam, hogy erősebb vagyok, amíg... szóval nem tudtam.
– De mikor bántottad azt a két embert, erősebbnek érezted
magad?
– Igen. Most. bajban vagyok?
– Nem – rázta meg a fejét az igazgató. – Legalábbis, ha
segítesz nekünk.
– Hogy tudnék segíteni?
– Hogy tovább szeded a gyógyszereket.
– Nem vagyok tőlük beteg, szóval... rendben.
– A főnök ennek örülni fog – mosolyodott el az igazgató.
Így történt hát, hogy Binghamet nemhogy
megbüntették volna, hogy agyonvert két embert, hanem
még saját szobátis kapott, saját tévével és távirányítóval.
Amit többé már senki sem próbált meg elvenni tőle.
27

FURCSA érzés volt visszatérni a Hírharsonába. A középiskolai

évei alatt olyan volt ez a hely számára, mnt a második
otthona. Egyfajta búvóhely és menedék, ahol a felnőttek –
méghozzá nem is akármilyen felnőttek! – elfogadták őt, a
kamaszt. Tőlük tanulta meg, milyen is tűzön-vízen át
kitartani az igazság mellett, és alkalomadtán mindent
kockáztatni érte.
Azért tették, mert így látták helyesnek, mert ambiciózus
emberek voltak, akik ettől reméltek több hírnevet és
pénzt,és mert imádták a rövid határidők és a veszély miatt
bedobódó adrenalint.
Kávéval, fánkkal és hot doggal felvértezve, egyik
cigarettáról a másikra gyújtva, napi huszonnégy órában
pörögve éltek. És bár Pókemberként ő is ilyen eszmékért
küzdött,ezek az emberek ezt nem ököllel, hanem szavakkal,
remek meglátásokkal és félelmetes kitartással tették. Mert
ők nem rendelkeztek semmiféle emberfölötti képességgel,
ami véletlenül szakadt volna a nyakukba. Ők csak a
szakértelmükre és az elszántságukra támaszkodhattak.
Befelé jövet ezernyi ismerős arcot látott, és nem győzött
köszöngetni. Ben Urich, Betty Brant, Robbie Robertson... jó
volt megint látni őket.
Elhaladt pár újságíró mellett, akik egy csoportba tömörülve,
számítógépről hallgatták Jameson legújabb rádióműsorát, és
szemlátomást mind jól szórakoztak rajta.
Aztán végre MJ boxát is megtalálta.
– Mindenkinek azt mondtam, hogy neked segítek egy
projektben – mondta a lány –, úgyhogy csak csöndesen!
Nem akarom, hogy Mr. Robertson tudja, hogy megint Fisk
után nyomozok.
Peternek megvolt erről a véleménye, de nem volt kedve újra
kezdeni a vitát. Helyette inkább arra a nőre próbált
koncentrálni, aki valamiért annyira érdekelte Fisket, hogy
egyenesen a Roxxontól bérelt szakemberekkel figyeltette.
Nekik mindössze egy fénykép és egy cím állt a
rendelkezésükre, de már ez alapján is sikerült azonosítani. A
nőneve Laura Remzi volt – de ezenkívül semmi egyéb nem
derült ki róla. Vagy legalábbis semmi olyan, ami érdekes lett
volna. Semmilyen nyilvánvaló szállal nem kötődött Fiskhez
vagy a Roxxonhoz, vagy bárki olyanhoz, akit MJ és Peter
tudtak volna azonosítani.
Majd újabb félórányi meddő küzdelem után végül feladták.
– Ezt nem értem – ingatta a fejét Peter. – Ez a nő teljesen
átlagosnak tűnik. Persze megvan a maga baja, de kinek
nincs? Úgyhogy fogalmam sincs, Fisk miért figyelteti.
– És mi van akkor, ha nem is ő az érdekes, hanem valaki a
közelében? – vetette föl MJ, aztán néhány perc kutakodás
után diadalmasan csillant föl a szeme. – És itt is van! A
bátyja helyettes kerületi ügyész!
– Hm... hát igen. Nem hiszem, hogy nagy dicsőség lenne a
számára, ha kiderülne, hogy a húga kábítószerfüggő–
dünnyögte Peter. – Viszont ez akkor sem olyan horderejű
dolog, ami elég hozzá, hogy valakit egy csettintéssel a
magad oldalára állíts.
– Lehet – bólintott MJ –, de ne feledd, hogy Fisk korábban
is gyakran zsarolt meg embereket. És lehet, hogy ezenkívül
még más is van a tarsolyában, ami ezzel együtt már elég.
Azt már tudjuk, hogy rendőröket és köztisztviselőket próbál
a hatalmába keríteni. Ezt korábban is így csinálta, nyilván
most is így fogja. Ebben nincs semmi új.
– De van egy újabb nyomunk – firkantotta le Peter a
helyettes kerületi ügyész nevét és címét. – Köszönöm!
– Fisk asszisztense után isnyomoztam egy kicsit – dőlthátra
MJ, és egy dossziét csúsztatott Peter elé. – Maya Lopez... szó
se róla, érdekes eset! Amennyire sikerült kiderítenem, az
apja annak idején valamiféle intéző volt. Előbb nyugaton
dolgozott valamiféle szervezetnek, aztán Fisknek. Bár lehet,
hogy pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy Fiskkel. Több
alkalommal is együtt ténykedtek, aztán egyszer csak jöttek
a szövetségiek, lefoglaltak egy egész fegyverszállítmányt,
Lopez pedig meghalt. Fisk feltehetően úgy gondolta, hogy
Lopez összejátszott a hatóságokkal, és ezért –bár
bizonyítani nem tudták – megölette.
– És aztán a szárnyai alá vette a halott lányát –
húztarésnyire a szemét Peter. – Érdekes...
– Különösen, mivel süket – bólintott. – És közismert tény,
hogy Fisk nem az a fajta, aki merő szívjóságból segít
másoknak. Főleg nem olyasvalaki gyerekének, akit lehet,
hogy épp ő öletett meg. Ha mégis, akkor vár érte cserébe
valamit. Vajon mire lehet képes egy süket lány, amiért
hajlandó megtenni személyi asszisztensének?
– Süket? – nézett rá Peter meglepetten. – Akkor ez lehetett
az oka, hogy bármit is mondtam, semmire se reagált.
– Még ha képes is szájról olvasni, a maszk miatt ez semmit
sem segített – bólintott a lány.
Peter felcsapta és elkezdte átfutni a dossziét.
– Emlékszem erre a gyilkosságra –mondta végül
halkan.– Azért mentem oda, hogy segítsek a rendőröknek.
Persze fogalmam sem volt, hogy hogyan is tudnék segíteni
nekik, de tizenöt éves voltam és totál zöldfülű. Mondanom
se kell, az egész visszafelé sült el. A rendőrök fele engem
akart letartóztatni, úgyhogy gyorsan elhúztam a csíkot,
azonban a hír, hogy ott jártam, kiszivárgott. Jameson
próbálta is meglovagolni a dolgot, és azt sugallni, hogy talán
én vagyok a gyilkos, bár igazából több mint egy órával a
rendőrök után értem a helyszínre. Ha jól emlékszem,
tulajdonképp ez volt az első alkalom, hogy Jameson rám
szállt, és megpróbált besározni. Nem mintha ez túl sokat
számítana...
– Éppen azért nem vagyok olyan biztos – csóválta meg a
fejét MJ. – Lopez Fisknek dolgozott. A lánya Fisknek dolgozik.
Te először egy Fisk építkezési területen találkoztál az ál-
Pókemberrel. ÉsJameson most úgy próbálja eladni a
hasonmást az embereknek, mintha ő lenne az igazi.
– Vajon mi köze van Jamesonnak mindehhez?
– Az őt alkalmazó társaságnak volt pár rossz befektetése,
amiket Fisk vásárolt föl. Ezért most az övé a részvények
döntő többsége.
– Az igen! – biccentett Peter elismerően. – Ettől függetlenül
nem hiszem, hogy Jameson ezt pénzért – főleg nem
maffiapénzért – csinálja.
– Az lehet, de nem biztos, hogy tudja, ki állítja ki a fizetési
csekkjeit – vonta meg a vállát MJ. – És az sem kizárt,hogy
úgy érzi, ő mindezek fölött áll.
– Lehet – hümmögött a fiú. – Bár az sem lepne meg, ha
máris az őt pénzelőket leleplező cikken dolgozna.
Mertbármennyire is idegesítő egy alak, Jamesonegyenes
ember.Ő nyíltan, szemtől szemben szokott támadni. És amit
mond,egyelőre nem mutat semmiféle titkos cél vagy
személy felé. Pedig tudom, hogy Fisk közben olyasvalamin
dolgozik, amitől érinthetetlen lesz a törvény számára.
– Van még itt valami – mondta a lány, majd egy fotóttett az
asztalra.
Egy olyan lándzsa fekete-fehér képét, amit Peternek
nemrégiben túlságosan is közelről volt szerencséje
szemügyrevenni.
– Azt nem állíthatom, hogy ez ugyanaz a fegyver – mondta
MJ csöndesen –, de akár az is lehet. Ezt egy
magángyűjteményből lopták el tizenöt évvel ezelőtt. Lopez
apját gyanúsították vele, de sohasem vádolták meg. Később
egy nagyon hasonló lándzsa a New York-i lakásukról készült
képeken is feltűnt.
– Simán el tudom képzelni, hogy egy darabig
elrejtettevalahol, aztán a halála után a lánya örökölte –
vonta meg a vállát Peter.
– A dolog ott kezd hár borzongatóvá válni, mikor Lopezt egy
ilyen lándzsával ölték meg a saját otthonában – folytatta a
lány. – Az pedig, ami az ő tulajdonukban volt, eltűnt, és soha
többé nem is került elő.
– Szóval az is lehet, hogy Maya Lopez azzal a lándzsával
próbált felnyársalni, amivel annak idején az édesapját is
megölték? – szaladt föl Peter szemöldöke.
– Úgy fest – bólintott MJ. – Ami alapjában véve két dolgot
jelenthet. Vagy szívtelen gyilkos, vagy fogalma sincs róla.
Peter a második variációt tartotta valószínűbbnek. Maya
Lopez vadul küzdött, de a párharcuk során egyszer
semérezte, hogy a lány igazán kegyetlen lett volna.
Lehet, hogy engem hibáztat az apja haláláért? Végül is ott
voltam a tett színhelyén, és egy ideig velem akarták
elvitetni a balhét... Ha így van, akkor ez a lándzsa emlék,
nem győzelmi trófea.
– Térjünk vissza egy kicsit Fiskhez – javasoltaPeter.–
Ebből még mindig nem áll össze nekem, hogy mire is készül.
– Amennyire ezt meg tudom ítélni, Fisk sohasem
rövidtávra tervez, és az elgondolásai általában elég
szövevényesek– magyarázta a lány. – Ami azt jelenti, hogy
amit látunk, az mindig csak egy része annak, amit tervez. És
bármennyire is fáj, hogy ezt kell mondanom, de tartok tőle,
hogy ebben az ügyben túlértékeled magad, Peter. Te azt
kérdezed, mit nyer rajta Fisk, ha az emberek megutálják
Pókembert. Ő viszont valószínűleg úgy tette föl a kérdést,
hogy milyen területeken kell sikert elérnie, hogy végül...
hogyan is fogalmaztál... érinthetetlen legyen. És ezek közül
valószínűleg csak az egyik szól arról, hogy a lakosság
meggyűlölje Pókembert.
Ezzel felrebillentette a fejét, és szemtelenül
elmosolyodott.
– Remélem nem törtem össze nagyon az egódat!
– Majd idővel összeragasztom – legyintett Peter. – Pár év
talán elég is lesz hozzá. De törögesd csak nyugodtan, mert
nagyon is logikus, amit mondasz! Plusz tetszik a metaforád!
Fisk birodalma, ami olyan, mint egy nagy pókháló. Ha
meghúzod az egyik szálat, azt is látod, hogy máshol mi
mozdul.
– Nos, én nem pont ezt mondtam, és ez egy kicsit megint az
egódról szól, de a lényeget akkor is leszűrted – mosolygott
rá MJ.
– Akkor is zseniális vagy! – mosolygott vissza Peter,
ésmegcsókolta. – Az okos kérdéseid lehetővé teszik, hogy
megoldjam ezt az ügyet! Na, jó, ahhoz ennyi talán még nem
elég, de megint csak van egy újabb irány, amerre
elindulhatok. Később még hívlak!
– Egy szőnyeg és annak egy szála... ez ugyanolyan
szemléletes metafora – szólt utána MJ. – Csak úgy
mondom...
Kifelé menet Peter egy csapat újságíró mellett loholt
el,akik épp valami friss sztorit taglaltak.
Állítólag Póember elkapott valami zsebest, aztán lelépett az
áldozat tárcájával.
– És mi még ezt az alakot tartottuk hősnek! – fintorgottaz
egyikük.

***

AHOGY kiért a szerkesztőségből, azonnal Yuri

Watanabéthívta.
– Sikerült már bármit is kideríteni azzal a sráccal
kapcsolatban, akit a kikötőben öltek meg?
A hadnagy arra kérte, hogy tartsa egy kicsit, amíg valami
nyugodtabb helyet keres, ahonnan zavartalanul beszélhet.
Meg is értem. Nyilvánosság előtt én sem szívesen
diskurálnék Fiskről.
Kellett hozzá pár perc, mire nyugodtan tárgyalhattak.
– Nem sokat – mondta Yuri. – Andynek ugyan volt priusza,
de nem sok komoly dologban volt benne. Főleg piti
bűnügyek. Betörés, birtokháborítás... effélék. Semmi
erőszakos bűncselekmény.
– Lehet, hogy ez csak egy megérzés, de megpróbálhatna
egy kicsit mélyebbre ásni. Van egy olyan érzésem, hogy
akad még itt valami. És mivel ez is egy nyom, márpedig
azokban most nem dúskálunk, szeretném, ha azt
próbálnánk meg használni, amink van. Nekem azt mondta
aznapeste, hogy a bátyja nyakig benne van valamiben.
Talán ezen a szálon kellene elindulnunk.
– Egy próbát valóban megér – értett egyet a hadnagy.
– Még valami?
– Igen – húzta el a száját Peter. – Szükségem lenne valaki
otthoni címére, és tudom, hogy nem fog miatta repesni az
örömtől.

***

NEM akart betörni az East Side-i apartmanba. Egyrészt mert

zajos, sok macerával jár, és törvénybe ütközik, másrészt
mert ilyesmit nem nagyon csinál valaki, aki elméletileg hős.
Másfelől viszont nem csöngethet be csak úgy, hátha
beengedik, és az sem lenne sokkal jobb, ha egyszer csak
beugrik az ablakon, miközben a házigazda épp tévézik.
Úgyhogy próbált valamiféle köztes megoldást találni.
Kinyitotta az ablakot, de továbbra is kint kuporgott az erkély
korlátján, és egyelőre nem lépett be a lakásba.
Bejutott, ugyanakkor tulajdonképp mégsem volt még
bent.Ami elég satnya kis érv lenne egy illegális behatolásról
szóló perben, de remélte, hogy odáig azért csak nem
fajulnaka dolgok. És így talán mégsem tűnik majd az egész
olyanfélelmetesnek.
Némi várakozás után nyílt a bejárati ajtó, és egy férfi lépett
be. A konyhában lerakott pár teli szatyrot, pár lefóliázott,
frissen a mosodából hozott ruhát pedig az előszoba
beépített szekrényébe akasztott be. Aztán bemasírozott a
vécébe.
Pókember elfintorodott. Ez az ember szépen hazajön,
elmegy pisilni, majd belép a nappaliba, és az erkély
ajtajában megpillantja mindenki kedvenc Hálószövőjét...
Nem, ez még mindig elég hátborzongató.
A férfi végül a tévé előtt kötött ki, aztán ahogy rájött, hogy
nyitva van az erkélyajtó, morogva föltápászkodott, hogy
bezárja – és ekkor találta magát szembe mindenki kedvenc
Hálószövőjével.
– Ööö... helló! – intett Pókember. –Volna rám egy perce?
Abe Remzi helyettes kerületi ügyész ijedten hőkölt hátra, és
úgy tartotta maga elé a tévé távirányítóját, mintha az
valami fegyver lenne.
– Ha az időpont nem a legmegfelelőbb, máskor is
visszajöhetek – emelte föl a kezét Pókember. – Sőt ha úgy
kényelmesebb, akár be is jelentkezhetek.
Remzi értetlenül pislogott, aztán harmadik nekifutásracsak
sikerült elnémítania a tévét.
– Mit akar? – nyögte ki nagy nehezen.
–Legelőször is szeretném elkerülni, hogy kiakadjon –
sóhajtott föl a Falmászó. – Aztán pedig beszélgetni egy
kicsit. Egy ideje már itt vártam önre, de az engedélye nélkül
mégsem akartam bejönni. Igen, tudom, hogy ez hogyan
hangzik, de ilyet nemcsak vámpírok mondanak, hanem az
udvarias emberek is. Remélem, ön a kettes verziót értékeli
többre!
– Akkor is itt volt, mikor pisiltem?
– Nem! – vágta rá Peter azonnal. – Illetve igen, de
természetesen elfordultam. Hallani persze lehet, hogy
hallottam ezt-azt, de látni tényleg nem láttam semmit!
Remzi elgyötörten sóhajtott föl, aztán intett Peternek, hogy
jöjjön be.
– Maga úgy fest, mint az igazi... már úgy értem, hogy az
igazi Pókember.
– Szóval akkor tudja, hogy van egy hasonmásom?
– Hivatalos közleményt ugyan még nem adtak ki ez ügyben
– rázta meg a fejét Remzi –, de azért elég egyértelmű a
dolog. A másik egy szemét alak, a hangja sem ilyen, és nem
fárasztja az embert hülye poénokkal. Ezenfelül az öltözékén
mintha túl közel futnának egymáshoz a csíkok.
– Pontosan! Meg kell hogy mondjam, ön nagyon jó
megfigyelő!
– Én meg inkább azt mondanám, hogy valamikor Pókember-
rajongó voltam – vigyorodott el Remzi.
– Hogy én mennyire csípem a keményen dolgozó
közhivatalnokokat!– bólogatott Pókember elismerően.
– Szóval miről is akart beszélni velem? – mérte végig
kíváncsian Remzi. – Valamelyik ügyemről van szó? Nem
vagyok benne biztos, hogy...
– Nem, semmi ilyesmiről nincs szó – rázta meg a fejét a
Hálószövő. – Van önnek egy Laura Remzi nevű húga?
– Valami... történt vele valami? – sápadt el a helyettes
ügyész.
– Nem, amennyire én tudom, semmi – biztosította Pókember
rögvest. – Most nem szeretnék belebonyolódni a
részletekbe, úgyhogy csak dióhéjban: követtem pár fickót,
és az egyikük az ön húgáról készített fotókat, mikor épp...
bizonyos dolgokat csinált.
– Megint drogozik? – kérdezte Remzi elkeseredetten.
Szóval tudja.
– Tartok tőle, hogy igen.
– Ettől féltem! Nézze, próbálok neki szakképzett segítséget
szerezni, és addig megint lakhat itt az unokahúgom. Ez már
korábban is működött, és akár most is...
– Mit gondol, miért készítettek róla fotókat? – kérdezte
Pókember.
– Ön tudja, hogy kinek a megbízásából készítették azokat a
képeket?
Pókember karba font kézzel hallgatott.
– Szóval tudja, de nem akarja megmondani... Értem. Nem
tudhatja, hogy mennyire kompromittálódtam... Akkor most
hadd legyek őszinte önnel. Nyilván azt szeretné tudni, hogy
beállított-e már hozzám valaki azzal, hogy ha nem teszek
meg ezt vagy azt, akkor feldobják a húgomat,ami esetleg az
én karrieremet is derékba törheti.
– És beállított?
– Nem – mondta Remzi keményen. – A húgom már évek óta
próbál leszokni a kábítószerről, és egyszer már elvonón is
volt. Ez természetesen olyasmi, amit mi sem szeretnénk
nagydobra verni, ugyanakkor nem is szigorúan titkos
információról van szó. És még véletlenül sem próbálnám
megszegni a törvényt és a karrieremet kockáztatni, csak
hogy ne derüljön ki valami, amiről már úgyis az egész
családunk és minden barátunk tud.
– Akkor nem értem a fotókat – rázta meg a fejét Peter.–
Ismét csak nem mennék részletekbe, de azok, akik ezeket a
képeket készítették, nem dolgoznak olcsón.
A telefonja diszkréten vibrálni kezdett, de most pont nem
volt abban a helyzetben, hogy fogadja a hívást.
– Elmondom, hogy ez hogyan is működik – magyarázta
Remzi. – Kicsit olyan ez, mintha megkérdezné egy
aranyásótól, hogy miért próbálkozik itt is, ott is, és miért
nem egyből oda megy, ahol az arany van. A húgomról
készült fényképek egyelőre nyers információnak
számítanak. Aztán majd valaki átnézi az összes ilyet, és
eldönti, hogy ezek közül melyik is az, amit valóban fel is
lehet használni valamire. Az én esetemben egy kis plusz
kutatómunka nyilvánvalóvá teszi majd, hogy a Lauráról
készített fotók nem sokat érnek, és akkor valószínűleg a
kukában kötnek majd ki. Ha ön nem látta volna, hogy
fényképezik, mi valószínűleg sohasem tudtuk volna meg.
Ahogyan azt sem, hogy megint drogozik. De Wilson Fisk
ebből semmi olyat nem fog tudni kihozni, amit a saját javára
fordíthat.
– Én egy szóval sem említettem Fisket – rázta meg a fejét
Pókember.
– Ugyan már! – legyintett Remzi. – A zsarolás mindig is az ő
védjegye volt. És rajta kívül ki rendelkezik még olyananyagi
háttérrel, hogy vagyonokat fizessen egy halom nyers
infóért, aminek a javát valószínűleg semmire sem fogja
tudni használni?!
Aztán elvigyorodott.
– És egyébként is nyílt titok, hogy ha Fiskről van szó,
Pókembernek mintha zabszemet dugtak volna a seggébe.
– Mivel finom lélek vagyok, a magam részéről inkább
maradnék a „némileg fel van paprikázva" kifejezésnél... a
megfigyelés azonban elég pontos. Van róla elképzelése,
hogy Fisk most épp mire hajt?
– Fogalmam sincs, ellenben ezt figyelje! Ezt pár napja, egy
reggel rögzítettem, és azóta sem hagy nyugodni.
Azzal a távirányító segítségével kezdett a felvett műsorok
közt böngészni.
– Ez az! – mondta végül, majd megnyomta a
lejátszásgombot.
A felvételen Norman Osborn lépett ki a városháza kapuján,
mire azonnal újságírók rohanták meg. A polgármester
semmit sem volt hajlandó kommentálni, míg valaki azt nem
kérdezte, hogy mi a véleménye a város vezetése és
akülönböző üzleti körök közti szívélyes kapcsolatról.
– Ez a szó valamiféle kellemetlen, szinte törvénytelen
viszonyt sugall – mondta Osborn. – A kérdező épp csak arról
feledkezik meg, hogy ez a város üzletből született, arra
épül, és mikor az üzlet jól megy, a város is prosperál. A
város és a lakói! Ha van, amit minden erőnkkel
támogatnunk kell, azok az embereket segítő vállalkozások
és az őket működtető üzletemberek. Az olyanok, mint
Wilson Fisk, aki nem csupán pénzt keres, hanem a
munkásokat, családokat, hétköznapi embereket is segíti. Az
ilyen kapcsolatot nemhogy tiltani, de épp, hogy bátorítani és
erősíteni kellene!
Remzi leállította a felvételt.
– Osborn erre az egy kérdésre volt hajlandó válaszolni –
mondta csöndesen. – Megállt és válaszolt, hogy közben
fényezhesse Fisket.
– De miért?
– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Remzi. – De ha Fisk is
érintett a dologban, az semmi jót nem jelent.
28

AHOGY átért a szomszédos háztetőre, már elő is szedte a

telefonját.
Watanabe küldött neki hangüzenetet, amit azonnal
visszahallgatott. Mint kiderült, a hadnagynak sikerült
kinyomoznia Andy bátyjának nevét és címét.
Nem sok, de ezzel megint lehet valamit kezdeni.
A cím a Central Park túloldalán, a Felső West Side-on volt, a
Columbia közelében.
Megcélozta a legközelebbi magas épületet – egy víztornyot
–, egy szökkenés, és már a levegőben is volt. Majd némi
hálóhinta – és a drága hálófolyadék miatti spórolás jegyében
elkövetett busz tetején utazás, amit egyedül a sofőr
tekintett bliccelésnek – után végre célhoz ért.
Késő délutánra járt az idő, és Pókember azon
töprengett,hogyan hívja föl magára Andy bátyjának–
Vincentnek – a figyelmét, mikor a fickó, kezében a
szemetesvödörrel, egyszer csak kisétált.
Bár nem töltött túl sok időt Andy társaságában, még így is
meg tudta állapítani, hogy a két férfi közt volt némi
hasonlóság. Vincent kicsit magasabb és pár évvel idősebb
volt– az idő egy jelentős részét nyilván a konditeremben
töltötte –, de egyértelmű volt, hogy Andy rokona.
– Nem szeretnélek megijeszteni – mondta, mire Vincent kis
híján kiugrott a bőréből.
Főleg, mivel Pókember épp fejjel lefelé mászott a
szomszédos ház falán. Viszont Vincent becsületére legyen
mondva, meglepően gyorsan összeszedte magát, és már
semmit sem lehetett leolvasni az arcáról.
– Te ott voltál, mikor Andy meghalt – mondta.
– Igen – bólintott Pókember, majd egy könnyed szaltóval ért
földet. – Nem sokkal azelőtt beszéltem vele, hogy lelőtték.
– A zsaruk egy része úgy gondolja, hogy te ölted meg –
mordult föl Vincent. – Vagy valaki, aki úgy öltözik, mint te.
– Azt hiszem, pont azért ölték meg, mert velem beszélt.
Kaptam tőle egy tippet, és hogy többet ne adhasson, vagy
hogy ne lehessen belőle semmi egyebet kihúzni,
elhallgattatták. Nekem egyelőre ennyit sikerült
összeraknom.
– Ha nem te ölted meg, akkor ki volt? – kérdezte Vincent
fenyegetően. – Ki intézte el az öcsémet?
–Én is ezt szeretném kideríteni – bólintott Pókember.– És
ha tudsz valamit, az most sokat segíthetne. Nekem
aztmondta, hogy Skorpiónak dolgozol.
– És te bevetted? – vigyorodott el komoran Vincent.– Én
vagyok a család fekete báránya, mert egyedül nekem nincs
priuszom! Andy viszont hazudott, mint a vízfolyás...
valószínűleg az utolsó pillanatig.
– Arról mit tudsz, hogy kikkel lógott?
– Az öcsém már kiskölyöknek is elfuserált volt – ingatta a
fejét Vincent –, de akkor még legalább próbálkozott. Tényleg
keményen próbált épkézláb ember lenni, és egy ideig még a
magasépítőknél is dolgozott. Nagyon büszke voltam rá, mert
én is tudom, hogy milyen nehéz kimászni a szarból, és
megpróbálni valami értelmeset kezdeni az életünkkel, de
rajta láttam, hogy keményen próbálkozik. Aztán egyszer
csak azt hallottam, hogy valami melóról beszél telefonon.
Mikor kérdőre vontam, azt mondta, hogy nem volt más
választása. Hogy ezt az egy dolgot még meg kell tennie
nekik, és akkor végre békén hagyják. Azt mondtam, hogy én
is vele akarok menni, de hazudott róla, hogy mikor és hová
megy, úgyhogy nem lehettem ott, hogy segítsek neki. Ők
meg elkapták és kicsinálták.
Dühösen megrázta a fejét, és úgy pislogott, mint akinek
valami belement a szemébe.
– Miért nem beszéltél erről a rendőröknek?
– Még szép, hogy beszéltem róla! Valami bajszos nyomozó
csókával. Neki mindent elmondtam. Erre itthagyta nekem a
kávéspoharát, hogy dobjam ki. Mintha a csicskása lennék.
Beszélt a rendőrökkel, de erről egy sor sincs az üggyel
foglalkozó aktában. Valami itt nem stimmel.
– Kösz az infót! – bólintott Pókember. – Ezzel most sokat
segítettél. És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy Andy
gyilkosát rács mögé juttassam!
– Hiszek neked – dörmögte Vincent. – Kár, hogy a zsaruk
nem törődnek annyit az emberekkel, mint te.
– Jó rendőrök is vannak...
– Én is szívesen lennék ilyen optimista – fintorgott Vincent. –
A zsaruk fele úgy gondolja, hogy te vagy a hunyó, és
bármikor szívesen lekapcsolna, te meg továbbra is az ő
munkájukat végzed. Hát, haver, nem tudom, hogy bírod!
Hát, haver, van, amikor én sem.

***

ISMÉT a belváros felé vette az irányt, ahol a magasabb

épületek közt a hálóhinta is könnyebben ment. De nem
jutott messzire, mikor befutott Watanabe hívása.
– Gyilkossági helyszínen vagyok –mondta a hadnagy
rekedten. – Agyonverték Remzit. És az egész lakás be van
hálózva.

***

– ENNEK most már véget kell vetni! Most azonnal! Én alig

néhány órája találkoztam ezzel az emberrel! Segíteni
próbált – és most halott!
– Valószínűleg pont azért ölték meg, mert segíteni
próbált – bólintott Watanabe.
A Remzi apartmanja melletti épület tetején találkoztak, és
mióta megérkezett, Pókember egy pillanatra sem volt képes
megállni.
 – Nem! – csattant föl, és érezte, hogy egyre nehezebb
kordában tartani a dühét. – Ezt nem hiszem! Ha bármit is
tudott volna, ha lett volna bármilyen bizonyítéka, azt
elmondta és megmutatta volna. Dühös volt, hogy a húga
után kémkednek, úgyhogy nem hiszem... egyszerűen nem
hiszem, hogy bármi lényegeset elhallgatott volna!
– De miért ölték meg, ha nem az volt a cél, hogy
elhallgattassák? – kontrázottrá a hadnagy. – Hogy
megpróbálják Pókemberre kenni az egészet? Akik utálják,
azoknak ez nem lesz újdonság, akik pedig nem hiszik, hogy
Pókember megkergült, azok ezt sem veszik majd komolyan.
Úgyhogy nem értem. Komoly erőfeszítés, kevés haszon.
Pedig biztos nyer rajta valamit az átkozott! Megölte Andyt,
hogy elhallgattassa. Ezt még megértem. De az emberek a
szendvicsbárban? Nekik vajon miért kellett meghalniuk?
Miért kellett Anikának meghalnia?
Aztán hirtelen megértette.
– Azt hiszem, rossz oldalról közelítjük meg a dolgot –
mondta, és a hangja megremegett egy pillanatra. – A
lényegnem az volt, hogy lejárassanak, sőt még csak nem is
az, hogy elleplezzenek valamit. Le akartak foglalni
valamivel.
– Lefoglalni? –visszhangoztaWatanabeelképedve.– De...
miért?
– Mert a Vezér készül valamire, amibe, ha nem jól sülel,
belebukhat. Úgyhogy nyilván nem akarja, hogy láb
alattlegyek, és bajt keverjek.
– Szóval azt gondolja, hogy Fisk képesnek tartja rá, hogy
egyedül megállítsa őt? – ingatta a fejét a hadnagy
hitetlenkedve. – De még ha így is lenne... miért? Hiszen
nincs semmi perdöntő bizonyítékunk ellene! Ha már sarokba
szorítottuk volna, ha már nem lenne hová menekülnie, ha
egy lépésnyire lennénk attól, hogy leleplezzük, akkor
megérteném! De nem ez a helyzet. És ezzel nyilván Fisk is
tisztában van.
– Épp ezért nem hittem el én sem, hogy veszélyes lehetek
rá nézve – bólintott Pókember. – Egy tervre, amiről
tulajdonképp semmit sem tudok?
– Komolyan úgy hiszi, hogy veszélyt jelenthet Fiskre?
– Egyelőre talán még nem, de egy csomó mindent máris
más megvilágításban látok. És lehet, hogy én csupán egy
szál vagyok a szőnyegben, de Fisk tudja, hogy megvan
bennem a lehetőség, hogy tönkretegyem a terveit. Úgyhogy
nyilván próbál semlegesíteni, mielőtt valóban veszélyt
jelenthetnék rá és a terveire nézve. Legutóbb is nagy
szerepem volt abban, hogy letartóztatták. Kénytelen volt
külföldre menekülni, elválasztották a feleségétől, egy
vagyont vesztett, és kis híján börtönbe került. Ha létezik
személy, akit nyilván szeretne eltávolítani a képletből, az én
vagyok.
– Szóval szerzett egy ál-Pókembert, hogy legyen kit
üldöznie – bólintott lassan Watanabe. – Valakit, akinek nem
esik nehezére felrobbantani egyvendégekkel teli éttermet.És
akkor Pókember minden erejével azon lesz, hogy elkapja az
illetőt. Egyrészt, hogy tisztára mossa a nevét, másrészt,
hátha a hasonmása elvezeti Fiskhez. Csak miközben az
egyik dologgal van elfoglalva, nem látja, hogy a Vezér mit
művel a többi fronton. És közben a rendőrség és a
közvélemény egyre kevésbé bízik önben, ami csak még
jobban behatárolja a lehetőségeit.
– Fisk viszont végre nyugodtan tervezhet és szervezhet.
– Rendben, tegyük föl, hogy mindez igaz – fonta karba a
kezét a nő. – Miben segít az nekünk, hogy értjük, mi
történik? A hasonmása embereket öl. Ezt akkor sem
vehetjük félvállról, ha csak azért teszi, hogy közben más
dolgokról elterelje a figyelmet!
– Szerintem még mindig ő a kulcsfontosságú figura
ebbena játszmában. Ha elkapjuk, azzal Fisket is
megszorongathatjuk.
– Remélem, igaza van – grimaszolt Watanabe. –
Remziközénk tartozott, és mostanra minden második rendőr
úgy gondolja, hogy Pókember ölte meg. Ezek után, ha bárki
is rájön, hogy mi rendszeresen beszélünk, nekem végem. És
lehet, hogy jó nyomon járunk, de amíg nincs döntő
bizonyíték a kezünkben, és nem sikerül kiderítenünk, hogy
mire készül Fisk, addig sajnos a Vezér áll nyerésre.

***

MEGÖLNI egy kerületi ügyészt... ez még Binghamtől is sok

volt.
Vajon Mr. Fisk beleegyezett a dologba?
Egyáltalán tudott róla?
Nem, már a feltételezés is nevetséges. Mr. Fisk nem ölet
embereket. Azzal, hogy fölfogadta a zsoldost, nagyot
hibázott, és ezt a csorbát nyilván nem lesz egyszerű
kiköszörülni, de akkor is meg kell tenni.
Maya nagyon örült volna, ha ő kapja a feladatot, mert ez azt
jelentette volna, hogy elintézheti Binghamet. Mr. Fisk
engedélye nélkül azonban nem akart semmi újabb
magánakcióba kezdeni.
Azonnal jött, amint meghallotta a híreket, és ahogy
kipillantott a félhomályos irodából, a szomszédos épületek
egyikének tetején egy rendőrt pillantott meg. Távcsövet vett
elő, de még így sem lehetett benne teljesen biztos, hogy ez
a nő az, akit Bingham homályos fotóján látott.
Aki Pókemberrel dolgozik együtt.
Talán az lenne a legbölcsebb, ha várna, és meglátja, mi
történik.
A türelme hamarosan kifizetődőnek bizonyult, mert alig
félórával később Pókember is megjelent. Azok ketten
beszélgettek egy darabig, és Maya biztosra vette, hogy Mr.
Fiskről. A nevet többször is le tudta olvasni a rendőrnő
szájáról.
Ez rossz hír.
Mr. Fisk sohasem akarta, hogy bárki is meghaljon. Az
emberhalál nem volt a terv része. Az, ami történt, nem Mr.
Fisk, hanem Bingham hibája. És most jön ez a rendőrnő meg
Pókember, és megpróbálják tönkretenni azt az embert,
akinek az a leghőbb vágya, hogy segíthessen New York
lakóinak?!
Szerencsére volt egy olyan ember a tarsolyában, aki
pillanatok alatt fordíthatott ezen, és megváltoztathatta a
közvélemény hozzáállását. Addig pedig minden erejével
azon kell lennie, hogy megóvja Mr. Fisket. Ha kell, saját
magától is.
Bárcsak feltétel nélkül bízna bennem!
Ezzel fogta a telefonját, és küldött egy sms-t
Jamesonnak.
<PÓKEMBERNEKRENDŐRSÉGIKAPCSOLATA VAN. Ő
VÉDI MEG ATTÓL, HOGY VÁDAT EMELJENEK ELLENE ÉS
ELÍTÉLJÉK>
Remélte, ez elég lesz, hogy némi időt nyerjenek Mr. Fisknek
ahhoz, amire készült.
És nekem is ahhoz, amire én készülök.
Ha hatékony akart maradni, többet kellett megtudnia.
Függetlenül a következményektől.
29

FISK épp Mr. Fleisherrel tárgyalt a Roxxon Balckridge-től.

Már elég késő volt egy megbeszéléshez, Fleisher azonban
már jóval korábban átjött a Fisk Toronyba, épp csak a
gazdáját nem találta idehaza.
– A megfigyelt célszemélyek valamelyikéről van szó? –
kérdezte Fisk.
– Nem. A másik ügyről.
Fisk felkérte a Roxxont, hogy végezzenek el egy teljeskörű
biztonsági átvilágítást. Tekintve, hogy milyen nagy
fontosságú adatokat őrzött a páncélszekrényeiben, biztos
akart lenni benne, hogy semmi sem tűnhet el, vagy kerülhet
illetéktelen kezekbe.
– Ez esetben jó lenne, ha az asszisztensem, Maya
Lopezis részt venne a megbeszélésen. Ő az, aki eddig a
biztonsági ügyeimet intézte.
– Nos, nem tudom, hogy ez mennyire lenne bölcs dolog.
– Mit akar ez jelenteni? – vonta föl a szemöldökét Fisk.
– Engem azzal bíztak meg, hogy informáljam önt – mondta
Fleisher. – Az viszont már az ön dolga, hogy mihez kezd az
információval.
Azzal egy barna borítékot húzott elő a táskájából, melyből
egy fekete-fehér fotó került elő. A képen Maya volt látható,
amint épp besétál a Felső East Side-i irodájukba.
– Miss Lopez 9:47-kor ment be az épületbe.
– Ez még nem jelent semmit – vonta meg a vállát Fisk.–
A feladatköre gyakran megkívánja, hogy felkeresse az
ingatlanjaim vagy irodáim valamelyikét.
– A 76. emeleti lakosztályba ment – folytatta Fleisher.– A
biztonsági kamerák 9:53-kor rögzítették ezt a képet.
A következő felvételen Maya egy üres irodában állt. A
háttérben egy elmozdított kép látszott, mögötte, a falban
egy széf. És bár háttal állt a kamerának, így is egyértelmű
volt, hogy mit csinál.
– Elvitt bármit is? – kérdezte Fisk rekedten.
– Nem tudjuk – rázta meg a fejét Fleisher. – Ugyanis alig
néhány másodperccel később a biztonsági rendszer furcsa
zavart észlelt, tizenegy teljes percre leállt, és az
előzőbiztonsági mentés óta rögzített minden adatot törölt.
Következőleg már csak akkor láttuk Miss Lopezt, mikor
elhagyta az épületet.
Azzal egy harmadik fekete-fehér képet mutatott, amin Maya
épp kilépett az utcára.
Fisk összefonta az ujjait, és hallgatott. Ez is ahhoz a
mantrához tartozott, amit évek óta gyakorolt már, és ami
segített neki megőrizni a hidegvérét.
Nagy ostobaság lenne kezet emelnie a Roxxon Blackridge
egy vezető beosztású tisztviselőjére, de azt az örömet senki
sem vehette el tőle, hogy elképzelje, miként roppantja el
aférfi nyakát.
Vagy ha ezt nem is teheti meg, esetleg eltörheti az orrát,
aztán ahogy ott vergődik a padlón, addig rugdossa, míg vért
nem hány... Igen, talán már ez is kielégítő lenne...
Nagy levegőt vett – és várt.
– Szerencsénk volt – folytatta Fleisher. – Mivel biztonsági
átvilágítást végeztünk, több rendszert is egymáshoz
kapcsoltunk, így a teljes leállás ellenére is sikerült
legalábbadattöredékeket megmenteni. Ha nem így történt
volna, sohasem tudtuk volna meg, hogy Miss Lopez
egyáltalán az épületben járt.
Egy pillanatra elfintorodott, aztán még hozzátette:
– Bárki is a felelős, tudta, miképp érje el, hogy az adatok
menthetetlenül elvesszenek.
Fisk még mindig nem mondott semmit. De már azt is
elképzelte, milyen érzés lenne puszta kézzel
összeroppantani Fleisher koponyáját.
– Azt sajnos nincs mód kideríteni, hogy Miss Lopez mit
csinált – folytatta Fleisher. – Teljes bizonyossággal még azt
sem állíthatjuk, hogy valami kompromittáló dolgot művelt
volna. És az is lehetséges, hogy a megjelenése és a
biztonsági rendszer zavara között semmiféle összefüggés
nem volt. Azonban a továbbiakat illetően bátorkodnék
valamivel több óvatosságot javasolni a hölggyel szemben.
– Köszönöm – mondta Fisk színtelen hangon, üres
tekintettel. – Hálás vagyok a rám fordított idejükért.
– Ha óhajtja, összeállíthatok egy biztonsági csoportot,
hogy...
– Nem! – mordult föl Fisk, mire Fleisher azonnal
elhallgatott.– Ez belső ügy, éppen ezért magam fogok
gondoskodni róla.
Azzal kurtán biccentett, jelezvén, a találkozónak vége. És
nagyon remélte, hogy Fleisher végre megérti, hogy legfőbb
ideje lesz távoznia.
– Akkor engedelmével távoznék, Mr. Fisk – kelt föl Fleisher,
Fisk azonban nem mozdult, hogy kikísérje.
Ami talán jobb is volt. Fleisher nem volt ostoba ember,és
érezte, hogy legfőbb ideje eltűnnie a színről.
Fisk azonban még jóval a hivatalnok távozása után is
mozdulatlanul ült.
Maya... az a lány világéletében lojális volt hozzá. Igaz, ez a
lojalitás egy olyan világképre épült, amit maga Fisk
teremtett meg és alakított ki benne. Idővel persze több
dologba is bepillantást engedett volna a lánynak, hogy
lássa, mit tesz – mit kell tennie –, hogy sikerre vigye az
ügyüket.
Ennek azonban még nem jött el az ideje. Talán majd a
projekt után. Hadd ízlelje meg ő is a győzelmet, és hadd
élvezze ki a diadalt. Amint végre megérti, mit nyerhetnek,
talán már azt is jobban megérti, hogy mindezért mit kell
fizetniük.
Talán Maya valami olyasféle információ birtokába jutott, ami
megrendítette belé vetett bizalmát? Nem... ezt nem tartotta
valószínűnek. Ahogyan azt sem, hogy a lány ellene fordulna.
Anélkül, hogy lehetőséget adna neki a magyarázatra,
semmiképp.
Ettől függetlenül nagyon óvatosan kell eljárnia vele
szemben. Nem lenne okos dolog mindenből kizárnia, viszont
innentől kezdve más szemmel néz majd rá.

30

PETER épp belépett a laborba, mikor MJ hívta.

– Úgy gondoltam, ezt te is hallani akarod majd – mondta a
lány.
A helyettes kerületi ügyész halála óta hetek teltek el, ésbár
az ál-Pókember azóta egyszer sem csapott le, Peter élete
cseppet sem lett könnyebb. A médiában még mindig
késhegyig menő viták folytak róla, vajon az igazi Pókember
ámokfutásának szemtanúi-e, vagy valóban egy imposztorral
van dolguk. A reggeli beszélgetős műsorokban azt
fejtegették, hogy amennyiben Pókember még nem
akasztotta szögre a ruháját, vajon miért nem bújik elő az
árnyékok közül, hogy őt is meghallgathassák.
És felelősségre vonhassák.
Peter mintha minden héten egy egész évet öregedett volna,
és a kínzatásaira Jameson tette föl a koronát, aki váltig
állította, hogy Pókember tulajdonképp mindig is ilyen
volt,csak az emberek nem akarták meglátni. De ő már
évekkelezelőtt is tudta. És megmondta.
Éslám, az idő őt igazolta! A lényeg, hogy neki volt igaza!
– És ami még ennél is rosszabb – üvöltötte habzó szájjalaz
éterben –, az egyik magát megnevezni nem kívánó
hirforrásom, egy szemtanú azt állítja, hogy Pókember
rendszeresen találkozik a városi rendőrség egy renegát
detektívjével. És ha már a rendőrségen is akadnak, akik
megpróbáljákelfedni ennek a gazembernek a nyomait,
csoda-e, ha még mindig nem sikerült bíróság elé citálni?! De
ha más nem is, én kimondom: New York polgárai ezt nem
tűrik tovább!
Ettől kezdve neki és Watanabének még óvatosabbnak
kellett, hogy legyenek, mert ahogy a nő mondta, elég
egyetlen incidens, hogy ez az egész rágalom- és
szennyáradat a nyakukba szakadjon, és maga alá temesse
őket.
Még ritkábban és még elhagyatottabb helyeken
találkoztak távol a kíváncsi tekintetektől. És bár Peter
továbbra isgyűjtött adatokat a hadnagynak, egyre inkább
úgy érezte,hogy ezekkel a kis szabotázsakciókkal sohasem
fogják tudni sarokba szorítani a Vezért.
– Föld hívja Petert! – köszörülte meg a torkát MJ.
– Ööö... itt vagyok! – krákogta a fiú.
– Mikor legutóbb jártam a Fisk Toronyban...
– Tulajdonképp milyen gyakran jársz oda? – vonta össze a
szemöldökét a fiú.
– Koncentrálj, Peter! – nézett rá szúrós szemmel MJ.– A
lényeg, hogy a Wall Street-i brókerek továbbra is ott
lebzselnek, de az utóbbi néhány napban páran már a
polgármester sleppjéből is csatlakoztak hozzájuk. És ahhoz
épp elég sok időt töltenek ott, hogy ez semmiképp se
lehessen véletlen egybeesés.
– Lehet, hogy ez akkor sem olyan nagy ügy – hümmögött
Peter. – A brókerek mindig is jóban voltak Fiskkel, Norman
pedig feltehetően a maga számára is szeretne előnyt
kovácsolni a Vezér új, emberbaráti imázsából.
– Nem is tudom... nekem ez akkor is többnek tűnik.
Szerintem Fisk akar valamit a polgármestertől, esetleg a
polgármester Fisktől. Vagy mindkettő egyszerre, és ettől
valaki a pénzügyi szektorban nagyon nagyot szakít majd.
– Ebben megint nincs semmi meglepő – grimaszolt
Peter. – Norman az ördöggel is összeállna, ha ebből hasznot
húzhat.
– Jövő héten lesz egy jótékonysági gála, amit a Fisk
Alapítvány szervez, és mivel többek közt erről is írok, engem
is meghívtak – váltott hirtelen témát a lány. – Persze előre
nagyon nehéz lenne megjósolni, hogy mennyit adakoznak
majd a város vastag pénztárcájú urai, akik nem arról
híresek, hogy a pénzüket New York legnagyobb
bűnözővezérének a zsebébe szeretik tömködni. Úgyhogy
egyelőre úgy tűnik, ajótékonyságra szánt pénz java külföldi
forrásból jön majd: Ukrajnából, Oroszországból és Kínából.
Na már most...
– Téged meghívott egy jótékonysági gálára?
– Megint nem koncentrálsz, Peter!
Pedig ő nagyon is úgy érezte, hogy koncentrál. A fontos
dolgokra. Mint például, hogy a barátnőjét meghívta egy
gazdag gengszter valami puccos mulatságba. Ami akkor
sem volt rendjén, ha MJ esetleg semmi kivetnivalót nem
látott benne.
Mert a Vezért mindig erőszak és halál kísérte, és ha
megpróbálja fellebbenteni a fátylat Fisk mocskos üzleteiről,
hamis jótékonykodásáról és emberbaráti színjátékáról, akkor
ilyen erővel akár egy céltáblát is festhet a homlokára.
– És mit szól a szerkesztőd ahhoz, hogy a Fisk Alapítvány
körül szaglászol?
– Semmit, mert nem szóltam neki róla – rázta meg a
fejét a lány. – Szerinte előbb találjam meg a sztorit, amit
érdemes megírni, aztán már rohanok is a szerkesztőhöz,
hogy engedélyezze.
– Tudom, hogy nem ezt akarod hallani, MJ, de
ténylegúgy gondolom, hogy ez az a pont, ahol vissza kellene
fordulnod. Lehet, hogy még erre a gálára sem kellene
elmenned. Fisk közelében néha csúnya dolgok történnek
emberekkel. Különösen az olyanokkal, akik a Vezér titkaira
pályáznak.
– Nem unod még, hogy ezen vitatkozunk?
– Nem, ha sikerül lebeszélni róla, hogy megölesd
magad!Jó, tudom, hogy önálló vagy és erős ésokos, de néha
legalább megfontolhatnád, ami mondok! Értsd már meg, MJ,
én nem parancsolgatni akarok neked, csak
aggódommiattad!
– Tudom – mondta a lány, bár a hangjának éle volt.– Épp
csak megfojtasz az aggodalmaddal, Peter!
A fiú úgy érezte, mindjárt felrobban az agya. Igazán
keményen próbálta megérteni és támogatni a barátnőjét, de
egyre többször érezte úgy, hogy MJ nem érti őt.
Pókemberként nemegyszer kellett már önmagánál jóval
nagyobb és erősebb ellenféllel szembenéznie, de neki
legalább ott volt a gyorsasága, a tapasztalata és a ravasz
kis kütyüi. De ha MJ Fiskkel akar megküzdeni... vajon mit tud
felmutatni vele szemben?
– Szépen kérlek, legalább Robbie-val beszélj! Ő régi
motoros, tudja, hogy mennek a dolgok, és nem fog rossz
tanácsot adni! Ha nekem nem engeded, hogy vigyázzak rád,
legalább a szerkesztődnek hagyd!
– Ha szólok neki, azonnal leállít – rázta meg a fejét MJ.–
Ha sikeres akarok lenni, kockáztatnom kell. Azt hittem, ha
valaki, te ezt biztosan megérted.
Peter természetesen értette, de attól még nem rühellte
kevésbé a kockázatot. Azt pedig még jobban gyűlölte, hogy
bármit is mond erre, azzal csak egy újabb veszekedést indít
el.
– Most mennem kell – mondta végül, és letette a
telefont.

***

ÓRÁKON át próbált a munkára összpontosítani, ami annak

ellenére nehezen ment, hogy a főnöke vadonatúj és
lélegzetelállító teóriákkal állt elő azzal kapcsolatban, miképp
lehetne felgyorsítani a szintetikus neuronok elektrokémiai
kódolását. És olyan tempóban küldte a mind újabb és újabb
lefuttatandó teszteket, hogy már a számítógép sem bírt
lépést tartani vele.
És bár majdnem minden teszt kudarcot jelentett, úgy tűnt,
ez nem különösebben érdekli a főnöküket.
A kísérletezés lényege a kudarc – szokta mondogatni. –
Abból, hogy mi és miért nem működik, ugyanannyit lehet
tanulni, mint abból, ami igen.
De Peter úgy volt vele, ha legalább néha nem értek volna el
valami eredményt, az ő mosolya sem lett volna őszinte. És a
sikeres tesztek azt mutatták, hogy...
Hogy ha ez igaz, akkor alig néhány hónapra vagyunk attól,
hogy működőképes prototípust építsünk. Egy olyan
mesterséges végtag prototípusát; ami ugyanolyan jól
működik majd, mint a szerves megfelelője!

***

TIZENKÉT órája dolgoztak megállás nélkül, de aztán egyszer

csak megálltak. A laborban volt egy tévé, és bár
lenémították, arra mind felkapták a fejüket, mikor Norman
Osborn jelent meg a képernyőn.
Peyton arca azonnal elkomorult.
– Nem kedveled Osbornt? – kérdezte Peter. – Mintha azt
mondta volna, hogy korábban neki dolgoztál.
– Te személyesen ismered Norman Osbornt? –
Peytonúgy nézett rá, mintha Peter épp most jelentette volna
be, hogy őt kiáltották ki Brunei új szultánjává.
– A fia a legjobb barátom – vonta meg a vállát Peter.
– Én meg mintha azt hallottam volna, hogy nincs valami
jóban a fiával.
– No, ezt hívják szépítésnek – vigyorodott el Peter. –
Éninkább úgy fogalmaznék, hogy nem nagyon állhatják
egymást.
Úgy gondolta, megpróbál rájátszani Peyton
Osbornnalszembeni ellenérzésére.
Ha úgy látja, hogy én sem vagyok Norman puszipajtása, és
nem mondom neki vissza, amit Peytontól hallok, akkor talán
megnyílik egy kicsit, és megtudhatok tőle ezt-azt a nagy
emberről.
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem nagyon tetszik
nekem,ahogy Norman Osborn az üzleti ügyeit intézi. –
Peyton olyan arcot vágott, mintha valami romlott ételt
forgatna a szájában. – Viszont mivel te a család barátja
vagy, inkább nem mondanék többet.
– Hidd el, ha Harry Osborn itt lenne, kilyukadna az oldala a
kíváncsiságtól, hogy valami jó kis szaftos pletykát
hallhasson az öregéről! – nevetett föl Peter.
– Úgy gondolom, nem lehetsz ilyen emberek
közelébenanélkül, hogy ne látnád, hogy élnek, és miként
intézik az ügyeiket – ingatta a fejét Peyton. – Azt egy percig
sem tagadom, hogy Osborn igazán briliáns koponya, az
viszont nagyon is zavar, hogy miképp és mire is használja az
eszét. Végtelenül gátlástalan, és nem hiszem, hogy ez ne
nyomná rá a bélyegét a polgármesteri munkájára is.
– Hogy érted azt, hogy gátlástalan?
– Tudod, sok mindent hall az ember, bár ennek a java nem
több pletykánál – ismerte el Peyton. – Viszont bizonyos
szóbeszédek túl gyakran ismétlődnek ahhoz, hogy ne
forduljon meg az ember fejében, hogy esetleg mégiscsak
lehet valami valóságalapjuk. Osborn bárkivel hajlandó
együttműködni, ha ez előremozdítja a saját terveit. Ha pedig
valaki előnyre tesz szert vele szemben, akkor addig nem
nyugszik,míg ezt valahogy ki nem egyenlíti, vagy vissza
nem kerül az előnyösebb pozícióba. És közismert tény, hogy
ellenállhatatlan ajánlattal édesgeti magához az embert, de
aztánelőbb-utóbb mindenki rájön, hogy a lépes mézből csak
a lép a valódi.
Úgy tűnt, kezd megnyílni.
– A hírekben egyre többször látni Wilson Fisk társaságában –
vetette föl Peter. – Szerinted egy ilyen alakkal is hajlandó
lenne összeállni a nyereség reményében?
– Szerintem egy percig se habozna – biggyesztette le az
ajkát megvetőn Peyton. – Haúgy gondolja, hogy ettől
nagyobb hatalomra, befolyásra és több pénzre tehet szert,
akkor bárkivel összeáll. Akár Wilson Fiskkel is. Viszont Fisk
nem olyan, mint azok a vállalkozók, akiket az évek során
tönkretett, és ezzel nyilván Osborn is tisztában van.
– Ezt hogy érted?
– Osborn soha nem egyszerűen üzletet köt. – Peyton olyan
üveges tekintettel nézett maga elé, mintha valami
kellemetlen dolgot idézne föl. – Ő mindig úgy forgatja a
dolgokat, hogy végül ő győzzön. Hogy az övé legyen az
utolsó szó, a szavazati többség, a többségi jog. Ha mégis
üzletet köt Fiskkel, az nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy
úgy gondolja, ha szükséges, bármikor képes kitörni a
nyakát, úgy, hogy közben ő patyolattiszta és erkölcsileg
feddhetetlen marad. És ha egy olyan emberrel köt alkut,
akiről köztudott, hogy elevenen falja föl az ellenfeleit, akkor
valamiért biztosra veszi, hogy képes túljárni az eszén.
Peter eltűnődött a hallottakon. Azt mindig is tudta, milyen
kíméletlen tud lenni Norman, ha üzletről van szó, deabba
még sohasem gondolt bele, milyen is lehetne, ha két olyan
mesteri stratéga, mint Fisk és Osborn próbálnák meg
kihasználni – és kijátszani – egymást.
A polgármester biztosan számos politikai szívességet
tehetne Fisknek, de vajon képes lenne-e elérni, hogy
érinthetetlen legyen?
Elkezdte sorra venni mindazt, amit az elmúlt hetekben
sikerült kideríteniük – a zsarolást, a Roxxontól bérelt
öltönyösöket, Jameson rádiós rágalomhadjáratát, a
hasonmásokat, a Wall Street vérszagra gyűlő brókereit –, és
bár még mindig nem látta, hová is fog ez az egész kifutni,
de az máris egyértelmű volt, hogy Fisk tervei inkább
gazdasági, mint politikai jellegűek.
 Pont, ahogy MJ mondta.
Ahogy felnézett, látta, hogy Peyton őt mustrálja.
– Igen? Bocs, csak kicsit... elkalandoztam.
– Azt mondtam, hogy vége a szünetnek – fröcsögte Peyton
maró gúnnyal. – Egy-kettő, vissza a munkához!
– Azonnal! Csak egy percet kérek, hogy elintézzek
egygyors telefont!
És mielőtt Peyton tiltakozhatott volna, már kint is volt
afolyosón. Félt, hogy a nő nem veszi föl, de szerencséje volt.
– Watanabe!
– Mit tudunk Fisk Wall Street-i kapcsolatairól? – vágott
azonnal a dolgok közepébe Peter.
– Azt, hogy New Yorkban talán nincs is olyan vállalkozás
vagy befektetés, amihez ne kötődne így vagy úgy – horkant
föl a hadnagy.
– És arra utaló jelek, hogy megpróbálna gazdasági nyomást
gyakorolni a városvezetésre?
– Tartsa egy pillanatig! – mondta a nő. – Utánanézek, hogy a
gazdasági bűncselekmények osztályán hallottak-e valamit.
Tud egy percet várni?
Peter idegesen lesett hátra a válla fölött, de
Peytonnakegyelőre nyoma sem volt.
És egyébként is, ez most nagyon fontos!
– Igen, ha tényleg csak egy percet...
Watanabe hívásvárakoztatásra tette.

***

AZ EGY percből végül öt lett, bár Peter óráknak érezte.

– Tulajdonképp van itt valami – kezdte a nyomozó.– New
York pénzügyi biztosa leköszön. Állítólag egészségügyi
okokra hivatkozva, de az egész túl gyorsan történik, és
amúgy sem látszik betegnek.
– Lehet, hogy azért köszön le, hogy ne is legyenek
egészségügyi problémái...
– Könnyen meglehet – értett egyet a hadnagy. – A lényeg,
hogy az új biztost kinevező bizottságban Fisk is ott ül,
Osborn pedig elejtett pár megjegyzést, hogy következőleg
állami bürokrata helyett olyasvalakit kellene választani,
akinek a való életben szerzett tapasztalatai vannak. Úgy néz
ki, hogy a Fisk karitatív munkáját megünneplő gálán fogja
bejelenteni, hogy kire adta le a voksát a bizottság.
– Valami azt súgja, hogy ne lepődjek meg, ha ez épp a
házigazda lesz – fintorgott Peter. – És ugyan mikor
lehetnejobban elhatárolni Fisket a gyanús múltjától, mint
egy olyan ünnepségen, amit azért rendeztek, hogy
megemlékezzenek a Vezérből emberbaráttá előlépett
üzletember végtelen nagylelkűségéről?
– A kérdés már csak az, hogy mit nyer ezen Osborn?
– Fogalmam sincs – ismerte be Peter. – De most tegyük ezt
félre egy kicsit! Nyilván megvannak a saját okai és céljai,
viszont foglalkozzunk még egy kicsit Fiskkel! Ő mit nyer
azon, ha beleülhet ebbe a székbe?
– Ebbe bele se merek gondolni – fújt dühösen
Watanabe.– A város minden lakójának minden üzleti ügyébe
bepillantást nyerne. Tudná, ki mennyit keres. Tudná, hogy
melyik szervezet – a rendőrséget is beleértve – milyen
büdzsével gazdálkodik. Mindenki másnál hamarabb
értesülne az ajánlatok feltételeiről, ami alaphangon azt
jelentené, hogy a legzsírosabb üzleteket mindig ő
halászhatná el mások orra elől. Az én olvasatomban ez
összeférhetetlenséget jelentene, de ezt talán nem mindenki
venné ilyen szigorúan...
– Főleg ha jó előre megfenyegette, megzsarolta vagy
megvette őket – tette hozzá Peter. – És akkor felügyelet
nélkül, szabadon garázdálkodhat.
– A jó életbe! – suttogta Watanabe.
– És miközben olyan helyzetben lenne, hogy remekül
profitálhat a város pénzügyeiből, ha úgy akarja, számlákat is
befagyasztathat, késleltethet bizonyos kifizetéseket... más
szóval képes lenne zűrzavart okozni.
– Ez szerintem a többségben fel sem merül – mondta a
hadnagy tompa hangon. – A pénzügyi biztos általában olyan
ember szokott lenni, aki nem akarja tönkretenni a várost.
Viszont, ha Fiskről van szó, akkor ismeretlen vizeken járunk.
– Ami csak úgy hemzseg a cápáktól – tette hozzá Peter.–
Szóval akár úgy is fogalmazhatunk, hogy amennyiben
kinevezik erre a posztra, akkor már olyan nagyra nőne a
hatalma, hogy szinte érinthetetlenné válna. Sérthetetlenné.
Nem lehetne megbuktatni. Olyan, mint valami banklánc,
amit az állam nem engedhet csődbe menni, nehogy a
bukása az egész gazdaságot bedöntse. Ha Fisk lenne a
pénzügyi biztos, és mégis megbuktatnák, akkor az egész
várost magával ránthatná.
– Lehet – Watanabe hangja már alig volt több rekedt
suttogásnál. – Ezzel a pozícióval olyan sérthetetlen lenne,
amennyire egy bűnöző csak lehet. A rendőrök és az
ügyészek nem mernék megpiszkálni a dolgait. Az újságírók
nem mernének írni róla. Még akkor sem, ha bizonyítékuk
lenne a korrupt disznóságaira, mert senki sem merne
felelősséget vállalni a város bukásáért.
– A kérdés már csak az, hogyan akadályozhatjuk meg, hogy
ez bekövetkezzen?
– Mondjuk, ha le tudja beszélni Norman Osbornt, hogy aláírja
Fisk kinevezését.
– Jó, akkor úgy kérdezem, mit kellene tennünk, hogy
apolgármester kénytelen legyen eltekinteni ettől a
kinevezéstől.
– Általában szólnom kell, hogy kicsit lassítson, de ez esetben
azt hiszem, tényleg fénysebességgel kell cselekednünk–
nyögött föl Watanabe. – Viszont nem nagyolhatjuk el
adolgot, szóval hadd nézzem át a jegyzeteimet, aztán
meglátom, hogy mit sikerül kisütnöm. Még mindig van pár
hetünk, úgyhogy csak semmi kapkodás!
– Mindenben számíthat hű lovagjára! – vigyorgott bele a
telefonba Peter.
– Ó, máris jobban érzem magam – mondta a nő, és bontotta
a vonalat.
Peter igyekezett nagyon halkan visszasompolyogni, de nem
tudta olyan óvatosan becsukni az ajtót, hogy Peyton ne
hallja meg.
– Ööö... sokáig voltam kint?
– Ez itt egy munkahely, nem sakkszakkör – mondta maró
gúnnyal az idősebb férfi. – A szünetnek vége, és már rég
dolgoznunk kellene! Az igazgató valamiért bízik benned,
számos részfeladatot rád bíz, és ha nem végzed el őket,
azzal a többiek munkáját is hátráltatod!
– Tudom, és sajnálom... Csak hát ez... fontos hívás volt.
– Tényleg sajnálom! És már jövök is dolgozni!
Peter tudta, az a szerencséje, hogy Peyton figyelmét rövid
időn belül mindig elterelte a munka. És azt is tudta, hogy a
munkatársának igaza van, és joggal haragszik rá.
Épp csak azt nem tudom, hogy meddig engedhetem
meg magamnak azt a luxust, hogy azt tegyem, amit
szeretek, mielőtt megint azt kell tennem, amit kell.
31

– MIHAMARABB találkoznunk kell! – mondta Watanabe.–

Mostantól vörös jelzés van érvényben.
A nő telefonján hagyott bosszús üzenetek ellenére ez volt az
első alkalom, hogy a hadnagy napközben hívta.
A tizenkét órás műszak után épp hazaért, úgyhogy
kellőképp fáradt volt. A labor vezetője pár órával ezelőtt egy
újabb zseniális ötlettel állt elő azzal kapcsolatban, hogyan
lehetne növelni a szimulált szinapszisintegritást a gépi
protézisekben. Ami valóban elképesztő volt, de Peter
figyelme elkalandozott, így végül azt az utasítást kapta,
hogy menjen haza, zuhanyozzon le, egyen valamit, és két
óra múlva jöjjön vissza, mert így nem sok hasznát veszik.
– Mi történt? – kérdezte Watanabét.
– Majd személyesen elmondom! És siessen, mert fontos!

***

PETER húsz perc alatt ért a hadnagy által megadott helyre,

amivel a saját korábbi gyorsasági rekordját is sikerült
megdöntenie.
A felhőkarcoló tetejéről egész Manhattant belátta. Odalent
autósorok fénykígyói araszoltak, és a város ezernyi
hangjából álló kakofónia ott örvénylett a lakótömbök alkotta
kanyonok falai közt, melyből csak egy-egy olyan szirt
meredt elő, mint a Bosszúállók tornya.
Ő arra tette le a nagyesküt, hogy ezt az egészet
szemmel tartja és védelmezi, de sokszor úgy érezte, hogy
mindez túl sok egy embernek.
Watanabe már odafönt várt rá.
– Ma este jótékonysági és adománygyűjtő gála van a
Manhattani Kortárs Művészetek Múzeumában – mondta
köszönés helyett.
– Igen, tudom – biccentett Pókember. – Elméletileg Fisknek is
ott kell lennie.
A nő meglepetten, és mintha némi elismeréssel mérte volna
végig. Valószínűleg lenyűgözte, hogy a Hálószövő tisztában
van a célpontjuk időbeosztásával.
De azzal talán mégsem kellene villognom, hogy a
barátnőmtől tudom, aki hivatalos a rendezvényre.
Már így is épp eleget idegeskedett miatta, és tudta, ha nem
csinálhat valamit – egy kis bunyóval megspékelt járőrözés
épp megtenné –, hát halálra aggódja magát, mire a gála
véget ér.
– Olyan fülest kaptunk, hogy Sírkő ma este idejön,
hogybegyűjtse az adományokat – folytatta a hadnagy. – Az
utóbbi időben Fisk sok üzletből kiszorította, ésnyilván úgy
érzi, hogy végre eljött a visszavágó ideje. És Sírkő nem az a
fajta, akit különösebben érdekelnének a civil áldozatok.
Ez igazán rossz hír volt. Lonnie Lincoln egyfelől városi
bandafőnök volt, akinek Fisk visszatérte óta egyre
zsugorodtak a területei, másfelől viszont holtsápadt bőrű,
tűhegyes fogú szuperbűnöző, emberfeletti erővel és
sebezhetetlen testtel.
Ha nyilvános helyen megy neki Fisknek, abból emberhalál
lesz. Jó sok ember halála.
– Milyen rendőri erők biztosítják a rendezvényt?
– Hát ez az – Watanabe úgy festett, mint aki citromba
harapott. – Pár biztonsági őrön kívül nem lesz ott semmiféle
védelem. Próbáltam ezt szóvá tenni, de a főnököm
lehurrogott, mondván, nincs rá elég bizonyíték, hogy Sírkő
tényleg le akar csapni, úgyhogy nem küld ki egy csomó
rendőrt, akikre máshol is épp elég nagy szükség van.
Szerinte a bandák most meghúzzák magukat, és kerülik az
összetűzést Fiskkel. És annak ellenére, hogy végül csak
megígérte, hogy rajta tartjuk a szemünket a jótékonysági
gálán, az egész nem ér semmit, ha Sírkő valóban odamegy,
és visz magával egy rakás állig felfegyverzett rohadékot is!
– Ezt nem értem – csóválta meg a fejét Pókember. –
Elképzelhető, hogy a főnöke Fisk zsebében van?
– Fogalmam sincs – ismerte be a nő. – Lehet, és az is lehet,
hogy többet tud, mint én, és ez a Sírkő-féle hír tényleg csak
kacsa. Vagy ha mégsem, akkor esetleg bizalmasan
megsúgták neki, hogy Fisk is visz magával egy kisebb
magánhadsereget, és majd az leszámol bármilyen
rendbontó elemmel. De akárhogy is alakul ez a gála, egy
dolgot szeretnék elkerülni: azt, hogy civil áldozatok
legyenek!
– Gondolom, itt jövök én a képbe.
– Szívem szerint nem kérném meg rá – fintorgott a hadnagy.
– Egy csomó rendőr még mindig úgy gondolja, hogy ön ölte
meg Abe Remzit. Viszont ha Sírkő tényleg odamegy, akkor
lehet, hogy még egy SWAT alakulat sem tudná megállítani.
Ha szerencsénk van, önnek csak annyi lesz a dolga,hogy
odamegy, csöndben meglapul és figyel. És ha valami mégis
vakvágányra fut, azonnal szól nekem. És addig is,
mígodaérek az erősítéssel, megpróbálja megakadályozni,
hogy elszabaduljon a pokol. Aztán nyugodtan felszívódhat.
– Részemről rendben – bólintott Pókember.
Az, hogy megakadályozza egy csomó ártatlan ember
meggyilkolását, már önmagában is épp elég motiváció lett
volna, de az, hogy tudta, MJ is ott lesz...
Egy percet sem késlekedhet!
Amint útnak indult, azonnal hívta is a lányt a
maszkjábaépített rádión.
– Nem lenne szabad elmenned arra a gálára! – hadarta.–
Gondok lesznek!
– Miféle gondok? – MJ úgy fújtatott, mint aki rohan.
Peter dióhéjban összefoglalta a hallottakat, de nem úgy
tűnt, mintha holmi szuperbűnözők elriaszthatnák a lányt.
Sőt épp ellenkezőleg.
 – Majd nagyon figyelek, de ha mégis történne
valamiilyesmi, akkor épp, hogy ott a helyem!
Mintha már a veszély lehetősége is felvillanyozta volna.
– Hallod egyáltalán, hogy mit beszélsz? – dühöngött Peter. –
Meg is ölhetnek!
– Nézd, tigrisem, majd vigyázok! – ígérte a lány. – Ésköszi a
figyelmeztetésért!
Aztán mielőtt Peter bármi egyebet mondhatott volna,
bontotta a vonalat.
Pókember elkeseredetten nyögött föl.
Milyen szép is lenne, ha most odamehetnék, és
odahálózhatnám MJ-t a kanapéhoz! Persze csak míg ez az
egész hülye adománygyűjtő gála véget nem ér!
Tudta, ha nagyon akarná, esetleg megpróbálhatná, de
biztos, hogy nem ez lenne a legmegfelelőbb módszer. A
legtöbb, amit egyelőre tehet, hogy nyitva tartja a szemét, és
ha röpködni kezdenek a golyók, gondoskodik róla, hogy MJ
ne legyen a tűzvonalban.

***

A MÚZEUMBA egy nyitott tetőablakon át jutott be. A gálaaz

előcsarnokban lesz, idefönt pedig bőven akadtak
félhomályos zugok, ahol egy darabig észrevétlenül
meghúzhatta magát.
Lentről halk zeneszó szüremlett föl – egy
vonósnégyesjátszott –, innen fentről pedig öltönyös férfiakat
és kisestélyit viselő nőket látott. No meg pincéreket, akik
mindenféle mennyei finomsággal megpakolt tálcákkal
lejtettek föl-alá.
Legalábbis mennyei finomság annak, aki, mondjuk, nem
tudott vacsorázni. Meg ebédelni se.
Egyelőre nem úgy tűnt, hogy itt bármiféle vérfürdő
készülődne. Nemsokára Fisk, majd alig pár percre rá MJ is
befutott. A lány tisztelettudón hallgatta a Vezért, és röviden
mindenkivel szót váltott, akikkel korábban Fisk is beszélt.
Peter nem is értette, miért fárad a lány, hiszen idelátszott,
hogy ez az egész egyelőe nem több üres fecsegésnél.
Arrólmeg mégsem írhat, nem igaz?

***

AHOGY múlt az idő, gyorsan felhívta Watanabét, hogy

közölje vele, egyelőre nem történt semmi, illetve annál talán
egy kicsivel kevesebb. Aztán ismét a csevegő kis
társaságoknak szentelte a figyelmét.
Ez igazán lenyűgöző. Mintha Shakespeare ezekről írta
volna a Sok hűhó semmiértet. És közben úgy eszik ezeket a
mennyei kis szendvicseket, mintha nem is lenne olyan nagy
ügy. Pedig az! Kérem, idefönt Pókemberek éheznek! Most
mégis mit csináljak? Fogjak legyet?
Hiába, ilyen lehet gazdagnak lenni...
Valami villant odalent, és a következő pillanatban életre kelt
a pókösztöne. A terem jobb oldalán három, hosszú
bőrkabátot viselő férfi tűnt föl, kezükben pisztollyal. És ha
valamire megtanították az elmúlt évek, az az volt, hogy
azok, aki bőrkabátban, pisztollyal a kézben állítanak be egy
adománygyűjtő rendezvényre, azokat általában nem az
adakozás vágya vezeti.
A pisztolyok azonban meglepték egy kicsit. Géppisztolyokat
várt volna, ezek viszont úgy festettek, mint amit a rendőrök
használtak.
Watanabe forrása azt mondta, hogy egy kisebb hadseregjön
majd, hogy megtámadja Fisket, de egyelőre csak ezt a
hármat látta. Ami persze nem jelentette azt, hogy nem ez a
három a kivégzőbrigád. Hiszen végül is három ember mindig
könnyebben jut a célpont közelébe, mint mondjuk egy tucat,
ajárulékos veszteség is kevesebb, és egy pisztolygolyó
ugyanolyan könnyen végezhet valakivel, mint száz.
Sajnos a kisebb járulékos veszteség is azt jelenti, hogy
ártatlanok sérülhetnek meg, úgyhogy muszáj lesz tennem
valamit! Persze akkor igazán kijárna érte valami köszönet
Fisk részéről! Legalább egy gyümölcskosár, vagy valami!
Ismét felhívta Watanabét.
– Lehet, hogy addig nem kellene közbeavatkoznia, amíg a
fegyveresek nem csinálnak valamit – vetette föl a nő.
Miközben MJ odalent van? Szó sem lehet róla!
– Félek, hogy erre már nem kell sokáig vámi, és akkor meg
már késő lesz – morogta.
– Jó, akkor úgy fogalmazok, hogy legalább addig ne tegyen
semmit, amíg nem kell azt kockáztatnia, hogy bárki is
megsérül. Hamarosan megy az erősítés, és ha anélkül
rendeződik a helyzet, hogy bárki is tudna róla, hogy ott volt,
az tényleg mindannyiunk életét könnyebbé tenné.
Alighogy a hadnagy letette, Peter látta, hogy azok hárman
előbújnak az árnyékok közül.
Eddig még senki sem figyelt föl rájuk, de ez most már csak
idő kérdése.
Egy pókszálat ragasztott a plafonhoz, hogy bármikor
támadásba lendülhessen, de mielőtt elrugaszkodhatott
volna, három másik embert pillantott meg, akik a túlsó
oldalról közelítették meg a tömeget. Ami azt jelentette,
hogy egyetlen támadással nem fogja tudni mind a hatot
kiiktatni. És ami még rosszabb, amint elkezdődik a hecc, az
emberek pánikba esnek. Igaz, hogy így őt is nehezebben
fogják eltalálni, ugyanakkor annak is hatványozottan több
lesz az esélye, hogy helyette valaki mást fognak lelőni.
Visszafordult az eredeti trióhoz – és abban a pillanatban
rájött, hogy hatalmas hibát követett el.

***

AZALATT a néhány pillanat alatt, míg nem rájuk figyelt,

amazok levették a kabátjukat, és mint kiderült, alatta
rendőruniformist viseltek.
– Megtámadtak bennünket! – kiáltotta az egyikük. –
Hivatalos személy elleni erőszak!
 Azzal tüzet nyitottak. A tetőszerkezet felé. Mintha
tudtákvolna, hogy rejtőzik valaki odafönt.
Pókember azonnal a levegőbe szökkent, és úgy tekerte és
csavarta a testét, mint valami akrobata, hogy elkerülje a
körülötte cikázó golyókat. Érezte, ahogy ott süvítenek el
mellette, egyik-másik valóban csak centikre kerülve el a
testét.
Közben a másik három is ledobta a kabátját, és ugrásra
készen figyelték az eseményeket, hogy mikor avatkozhatnak
közbe. És ami az egészben a legrosszabb volt, hogy a
teremben valóban voltak rendőrök – igazi rendőrök –, akik
most azt hihették, hogy valaki megtámadta a társaikat.
Az emberek ilyenkor a leginkább hajlamosak rá, hogy
először lőjenek, és csak aztán kérdezzenek.
Az egész olyan volt, mint valami előre megkoreografált tánc.
Az emberek sikoltva menekültek, de amint a valódi rendőrök
is előkerültek, az imposztorok azonnal visszaolvadtak a
tömegbe. Fogták a kabátjukat, és csak pillanatok kérdése
volt, hogy ismét magukra öltsék és eltűnjenek.
A rend tisztes őrei pedig ismét a póknak öltözött, holdkóros
maskarást fogják próbálni lepuffantani, aki nyilván azért
jött, hogy a becsületes polgárokat inzultálja. Valaki csúnyán
meg fog sérülni. És félek tőle, hogy az épp én leszek.
Azonnal a fenti, félhomályos alkóvok egyike felé lendült, és
máris a tetőablakot kereste, ahol bejutott az épületbe.
Valaki a mennyezetbe lőtt, jókora darabot robbantva ki
belőle. Vakolatdarabok záporoztak a vendégek nyakába, de
mielőtt bárkit is eltalálhattak volna, Pókember széles hálót
feszített az emberek feje fölé, azzal fogva föl a
törmelékesőt.
Azok ott lent ismét őt vették célba, mire megint irányt
váltott. Vadul pörgött a levegőben, hogy elkerülje a
golyókat, a zárt térben egyre maróbb volt a lőporfüst, a nők
sikoltoztak, és...
Na, ebből elég!
Végre sikerült elérnie a tetőablakot, és úgy suhant át rajta,
mint valami kísértet. Az utolsó pillanatban még visszanézett
a válla fölött.
MJ-t láta, aki őt nézte.
MJ-t, akit cserben hagyott.

***

MIKÖZBEN a tetőn gubbasztott, Peyton hívta a laborból,

hogy kiderítse, hol van.
– Sajnálom, de... sürgős családi ügy jött közbe – motyogta
Peter.
– Családi ügy? – visszhangozta Peyton gúnyosan.
– Igen, tudom, hogy tök bénán hangzik, de...
– Mi egy igen fontos projekten dolgozunk. Ennek
kulcsfontosságú eleme a szinaptikus integritás
megerősítése, és ehhez a te munkád is elengedhetetlenül
fontos... lenne. Már ha itt lennél. De kénytelen voltam az
egésszel egyedül megbirkózni, és szerintem te el sem tudod
képzelni, hogy ez milyen pokolian nehéz is volt!
– Tudom, és... sajnálom! – szabadkozott Peter.
Szerette volna azt mondani, hogy többet nem fog
előfordulni, de tudta, hogy ez úgyis hazugság lenne.
– És annak ellenére, hogy igazán kiváló koponya vagy –
folytatta Peyton –, sajnos kénytelen voltam arra jutni, hogy a
projekt szempontjából hasznosabb lenne egy talán kevésbé
okos, ugyanakkor megbízhatóbb munkatárs.
Kivárt egy hosszú pillanatot, aztán még hozzátette:
– Amivel azt akarom mondani, hogy kivagy rúgva, Peter.
Parker álla leesett, és szinte levegőt venni is elfelejtett.
A főiskola befejezése óta ebben a laborban dolgozott. És
szeretett itt dolgozni. Szóval nem rúghatják ki csak úgy!
De mielőtt kitalálta volna, hogy ezt hogyan isközölje
Peytonnal, az lerakta a telefont.

***
AZ EGÉSZ élete kezdett darabokra hullani. És mivel már így
is épp elég pocsékul érezte magát, úgy döntött, ha lúd, hát
legyen kövér. Arra a rácliócsatomára állította a pókruha
jelfogóját, aholJameson épp a múzeumi eseményeket
taglalta.
– Még azon kevesek, akik továbbra is ezt a szörnyeteget
védik – harsogta Jameson az éterben –, még ők is
értetlenülállnak a ma esti eseményekkel szemben, mikor is
Pókember kötelességüket teljesítő rendőrökre támadt. Senki
sem tudja miért, de a tények attól még tények maradnak.
Amint bármilyen újabb fejleményekről értesülünk ezzel
kapcsolatban, azonnal megszakítjuk adásunkat, hogy
elsőnek értesülhessenek róla! Ellenben nem árt tudniuk,
hogy még a rendőrség kötelékében is vannak olyan
elvetemültek, akik a Falmászót óvják! Hogy kik ezek, és
miért teszik, amit tesznek, azt egyelőre még nem tudni, de
idővel még ez is kiderülhet! A legszomorúbb a dologban,
hogy a rendőrök java rendes, becsületes, keményen dolgozó
ember, akik nap mint nap a mi biztonságunk védelmében
kockáztatják az életüket! De mindig akad pár rothadt alma
is, akik most ezzel a maszkos terroristával dolgoznak
együtt! Hogy ettől mit remélnek, rejtély, de az
elkövetkezendő időkben még sokszor feltesszük majd ezt a
kérdést!
Pókember kikapcsolta a rádiót, és egy fal mellé roskadt.

***

MIKOR Watanabe megérkezett, a Hálószövő pocsékul

festett.
– Az egész az én hibám volt! – hadarta a nő, és gyorsan
bezárta a tetőre vezető ajtót. – Biztos tippnek tűnt, de most
már inkább csapdának gondolom. Az informátorom
valószínűleg Fisk embere lett időközben, és a Vezér
utasítására...
– És mindezt csak azért, hogy rosszabb színben tüntessenek
föl? – nyögött föl Pókember.
– Valaki rájött, hogy összedolgozik egy rendőrrel, és ennek
véget akart vetni. És sajnos részben célt is értek, mert ezek
után egy darabig jegelnünk kell ezt a közös munkát.
– Ezt most nem mondhatja komolyan!
– Elkezdték átvilágítani a rendőrség dolgozóit, és elég
egyetlen félreérthető megjegyzés vagy gyanús lépés, hogy
nyakon csípjenek – komorodott el a nő. – És amilyen most a
közhangulat, ha rám bizonyítják, hogy együtt dolgoztunk,
nem fogom megúszni annyival, hogy kirúgnak.
Mintha jeges karmok martak volna Peter gyomrába.
– De hát... kifutunk az időből! – hördült föl. – Ha Fisk
megkapja a kinevezést, soha többé nem leszünk képesek
elkapni! Tényleg érinthetetlen lesz!
– Tudom – bólintott szomorúan a nő. – És minden tőlem
telhetőt meg fogok tenni, hogy ezt megakadályozzam. De
egyedül. Legalábbis egyelőre. Ami egyben azt is jelenti,
hogy önnek is távol kellene maradnia Fisktől.
– De én nem nézhetem tétlenül, hogy a Vezér tönkreteszi a
várost!
– Akkor nézze onnan, hogy minden ügyben vannak
hátráltató tényezők – vonta meg a vállát a hadnagy. –
Amikor az embernek türelmesen kell várnia egy jobb
lehetőségre. Mi kockáztattuk és vesztettünk, és most
kénytelenek vagyunk viselni a következményeit. Az
imposztort talán leleplezheti, de Fisktől egyelőre maradjon
távol! Ezt úgy kérem öntől, mint egyik profi a másiktól. Mert
ha nem hagy békét Fisknek, azzal csak őt erősíti. Az ő
oldalára állítja a közvéleményt. Önmagát pedig csak még
jobban elássa.
Pókember csak a fejét ingatta, de végül ráállt a dologra.

***
– TE mit keresel itt? – kérdezte MJ –, mikor Peter bemászott
az apartmanja ablakán.
A lány szobájában ugyanolyan festői rendetlenség
uralkodott, mint az övében, és minden szabad felületet
könyvek, magazinok, ruhadarabok és műanyag
ételesdobozok borítottak. Viszont itt több volt a fény, amitől
az egész mégis kevésbé tűnt lehangolónak.
– Beszélni szerettem volna veled.
– Pillanatnyilag te vagy az utolsó, akivel beszélni
akarok!– fonta karba a kezét a lány távolságtartóan. – Még
mindignem tudom elhinni, hogy mit műveltél ma
este!Tényleg rátámadtál azokra a rendőrökre?
– Nem – rázta meg a fejét Peter. – Hogy kérdezhetszilyet?
Egyszerűen felültettek bennünket. Az viszont igaz, hogy
nem kellett volna odarohannom. Ez hiba volt.
Ebben a helyzetben ez tűnt a jó válasznak, de Peter egyre
kevésbé volt biztos abban, hogy mi is ajó válasz, ha MJ-ről
volt szó.
De akkor is...fegyveresek voltak odalent, akik veszélyt
jelentettek a vendégekre! És veszélyt jelentettek MJ-re!
Mégis mit kellett volna tennem? Megvárni, míg tényleg
lelőnek valakit, csak, hogy kicsalogassanak?!
Szíve szerint mindezt elmondta volna, de most már ehhez
sem érzett magában elég erőt. Egyszerűbb volt elismerni,
hogy hiázott.
– Hadd kérdezzek valamit! – mondta a lány. – Ha énnem
lettem volna ott, akkor is ugyanígy viselkedtél volna?
Peter nagyot sóhajtott. Erre a kérdésre nem tudta ajó
választ. Végül is lehet, hogy... lehet, hogy egy kicsit
óvatosabblett volna, de még ebben sem lehetett teljesen
biztos.
Azt tettem, amit helyesnek ítéltem az adott pillanatban,
hogy megóvjam azokat az embereket!
MJ a hallgatást egyetértésként értelmezte.
– Ahogy gondoltam...
– Azt akarod mondani, hogy semmit sem kellene tennem, ha
úgy gondolom, hogy bajban vagy? – kérdezte Peter
ingerülten.
– Nem erről van szó – csóválta meg a fejét a lány. – Csak te
gyakran ott és olyankor is veszélyt látsz, ahol és amikor
nincs. És annyira meg akarsz védeni, hogy már nem is
gondolkozol, csak cselekszel. Tudod, hogy ma este meg is
ölhettek volna? Vagy más emberek halhattak volna meg
miattad!
– Igen, tudom. A másik lehetőség viszont az lett volna, hogy
nem csinálok semmit, és nézem, ahogy más embereket
bántanak, hogy előcsalogassanak. És te is tudod, hogy ezt
nem engedhettem!
– Peter, szeretlek, de én már nem tudok tovább így élni! –
mondta halkan. – Folyton atyáskodsz fölöttem, és már azt
sem merem elmondani, hogy hová megyek és mit csinálok,
mert folyton attól kell tartanom, hogy egyszer csak ott
teremsz! Nem hagyod, hogy éljem az életemet!
– Tudom, hogy így érzel, de...
– De te vagy, aki vagy, és vagy, amilyen vagy – bólintott a
lány. – Értem én, de... lehet, hogy nem az én közelemben
kellene, hogy az légy, aki vagy.
Peter közelebb lépett, mire MJ ösztönösen elhátrált.
Csönd telepedett a szobára, ami egyre szörnyűbb erővel
nehezedett Peterre. Nagyot nyelt, és úgy érezte, mázsás
súly nehezedik a mellkasára.
– Te most... szakítani akarsz velem?
– Azt hiszem, így lesz a legjobb – bólintott lassan a lány.–
Egyelőre. Tudod, ha nem vagyunk mindig együtt, talán...
Ezt már nem akarta hallani. Nem bírta hallani. Kivetette
magát az ablakon, és már repült is a házak közt, hálószálon
hintázva, maga sem tudta, merre. A világ bizonytalanul
imbolygó fényekké mosódott össze, és már maga az élet
sem tűnt többnek bosszantó fehér zajnál.

***
NEM tudta, meddig tartott ez az állapot, és csak halványan
sejtette, hogy közben körbe-körbe járt New Yorkban. Végül
egy felhőkarcoló tetején állapodott meg, és innen föntről
figyelte a város lent kavargó és lüktető fényeit.
Mindennek vége. Az egész élete romokban hevert.
Elvesztette a munkáját. Watanabe nem kért a segítségéből.
Sőt azt sem akarta, hogy egyedül próbálja meg rács mögé
juttatni Fisket. A legjobb barátja Európába utazott, és ki
tudja, mikor jön vissza.
És most MJ is szakított vele.
Mert egy balek vagyok! Egy címeres ökör, aki másra
sem jó, csak hogy eltoljon dolgokat, és tönkretegye mások
életét!
Szerette volna sorra venni az érveket, hogy a lány miért
téved – de tudta, hogy igaza van.
Azt is tudta, hogy mindent elrontott. Az, hogy ő volt
Pókember, fenekestül forgatta föl az életét, és fogalma sem
volt, ebből a romhalmazból hogyan építhetne egy
elfogadható jövőt.
Mostanra már majdnem minden emberi kapcsolatát sikerült
tönkretennie.
Még egy kis erőfeszítés, és végül teljesen egyedül
marad.
32

BINGHAM nem tudhatta, hogy meddig volt a laborban.

Odabent nem volt se újság, se tévé. Illetve tévé az volt, épp
csak nem lehetett a csatornák közt válogatni, hanem egy
listáról választhatott filmeket. Azokból viszont nem derült ki,
milyen napot is írnak.
Eleinte nagyon örült, hogy senkivel sem kell osztoznia a
távirányítón, vagy azon, hogy épp mit szeretne nézni. Ha
akarta, órák hosszat csak filmet nézett, sőt akár többször is
megnézhette ugyanazt egymás után. Aztán egy idő után ez
már nem volt olyan szórakoztató, és kezdett magányos
lenni.
Az őrök, technikusok és orvosok nem beszélgettek vele, s
mikor egyszer megkérdezte, hogy nem mehetne-e vissza a
régi szobájába, akkor is csak annyit mondtak, hogy ott már
nincs senki.
Mind elmentek. Mind eltűntek.
Valószínűleg mind meghaltak. Ezt azonban nem akarta
hangosan is kimondani, mert attól még szomorúbb lett
volna, és azt a kevés jót is elrontotta volna, ami még
megmaradt neki.
Jó, rendben, lehet, hogy meghaltak, de ő életben maradt. És
megtehette azt, amit már egyikük sem: élhetett.
Az ő agya másképp működött. Ezt most már ő is tudta.
Csináltattak vele egy csomó tesztet, ahol kérdésekre
kellettválaszolnia – néha szóban, néha le is kellett írni
dolgokat –, formákat kellett kiválasztani és képekről
beszélni.
Ezeket a teszteket nem mindig értette, de azt látta rajtuk,
hogy elégedettek voltak a válaszaival. Régen sohasem volt
jó a tesztírásban, és ez az új sikerélmény megint ínyére volt.
A teste is változott – karcsú lett és izmos, annak ellenére,
hogy ezért szinte semmit sem kellett tennie. Nem
változtatott az étkezési szokásain, és súlyokat sem
emelgetett, kivéve, ha a technikusok kérték meg rá.
Mindez a gyógyszertől volt.
Elképesztő távolságokat volt képes átugrani, és a legsimább
falon is fel tudott mászni.
Néha az őrökkel kellett harcolnia, amit eleinte nem
szeretett. Bingham mindig is utált verekedni, főleg, mert
nem szerette a fájdalmat. Most azonban már senki sem
tudott ártani neki, és hamar rájött, hogy ezt az érzést is
szereti.
Hamar rákapott a harc ízére.
Jöttek az őrök – félmeztelenül, az izmaikat feszítve, de ő
mindegyiküknél erősebb volt. Mindegyiküknél gyorsabb volt.
Sokszor úgy érezte, hogy már azelőtt tudja, hogy mit
akarnak tenni, mielőtt valóban megtették volna. És a teste
úgy reagált, hogy nem is kellett utasítania rá.
– Mikor harcolhatok megint? – kérdezte az igazgatót, aki
ilyenkor úgy mosolygott, mintha valami nagy titok tudója
lenne.
Egyszer azonban az igazgatót is megtámadta. Erre az esetre
nem emlékezett tisztán, mert mintha köd telepedett volna
az agyára, de az őrök biztosan megállították, mert ezután is
rendszeresen találkozott az igazgatóval. Ellenben innentől
kezdve mindig több fegyveres őr is jelen volt.
Bingham most már nemcsak azt értette meg, amit az
emberek mondtak, hanem azt is, amit közben gondoltak,
vagy nem mondtak ki. Ez is új volt a számára.
Okosabb lett.
Mintha a gyógyszer elhúzott volna egy függönyt az elméje
elől, és most már nemcsak más megvilágításban látott
dolgokat, de összefüggésekre is felfigyelt.
Már nemcsak megette a neki hozott hamburgert, de azon is
elgondolkodott, hogy ki készítette, miből és hogyan, és mi
módon jutott el hozzá. Ahogyan azt is megértette, hogy
azzal, hogy megette, részben maga is hamburgerré vált. No,
nem teljesen, de egy kicsit azért igen.
Nem tudott úgy beszélni vakivel, hogy az ne lett volna
hatással őrá.
Nem tudott úgy beszélni valakivel, hogy ő ne lett volna
hatással a másik emberre.
Amint ezt megértette, azt is megértette, hogy ez egyfajta
erő. Ő azonban még nem akarta használni ezt az erőt.
Még nem.
Várt a megfelelő pillanatra.
Egyik nap az igazgató személyesen jött el a szobájába. Négy
őr kísérte, mindegyiküknél fegyver, amit egyenesen
Binghamre szegeztek. Őt azonban nem zavarta a dolog.
Tudta, hogy csak akkor lőnének rá, ha valami fenyegetőt
tenne, és kíváncsi lett volna, vajon el tudná-e venni tőlük a
fegyvert anélkül, hogy megsérülne.
Elég volt lehunynia a szemét, hogy lássa, hogyan is kellene
csinálnia. Hogy valóban képes lenne rá. Mégsem tette meg,
mert tartott tőle, hogy az igazgató esetleg megharagudna
rá, és akkor lehet, hogy többé már nem kapná a gyógyszert.
És ez tényleg megijesztette.
– A főnök nagyon elégedetlen veled – mondta az igazgató,
és ettől Bingham rosszul érezte magát.
El nem tudta képzelni, mit tehetett, amivel magára
haragította a főnököt. Lehet, hogy mégis el kellett volna
venni az őröktől a fegyvert? Aztán úgy döntött, inkább vár
még egy kicsit, hátha az igazgató mond még valami mást is.
A türelem is olyasmi volt, amire csak mostanában volt
képes, korábban soha.
– De miért? – kérdezte végül.
– Nem a te hibád, Michael, hogy a gyógyszer nem úgy hat
rád, ahogy a főnök várta – mondta az igazgató. – Ő azt
szerette volna, ha meggyógyít egy bizonyos betegséget.
– Beteg vagyok? – kérdezte megilletődve.
Még sohasem érezte magát ilyen egészségesnek, de a
betegségek alattomosak. Lám, az édesanyjával is mit
műveltek!
– Nem vagy beteg, de abból, ahogy a tested a gyógyszerre
reagál, meg lehet állapítani, hogy képes lenne-e
meggyógyítani azt a bizonyos betegséget. A főnök azt
remélte, hogy a tested egy megadott módon viselkedik
majd, csakhogy... másképp viselkedett.
– Sajnálom – mondta Bingham elszontyolodva. – De most
már képes vagyok dolgokat megtenni. A gyógyszertől.
– Igen, ez igaz – bólintott az igazgató. – Hadd kérdezzek
valamit, Michael. Tudod, ki az a Pókember?
Bingham arra a didergős éjszakára gondolt, kint az utcán,
mikor segítségre lett volna szüksége, de Pókember átnézett
rajta. Régóta nem gondolt már erre, sőt egy ideje már
abban is biztos volt, hogy az egészet csak képzelte.
Pókember nem létezik. Nem valódi. Ez is csak ugyanolyan
mese, mint azok a régi hősökről meg istenekről szóló
történetek.
Csakhogy...
Csakhogy most már ő is képes volt egy sor olyan dologra,
amiről úgy tudta, hogy csak Pókember tudja megtenni.
Amire pillanatnyilag egyetlen lehetséges magyarázatot
talált: azon az éjszakán valójában nem egy kosztümös, hús-
vér embert látott, hanem a saját jövőjét.
– Én vagyok Pókember – suttogta megilletődve.
Az igazgató sokáig nem felelt, a sűrű pislogás azonban azt
jelentette – ezt most már Bingham is tudta –, hogy erősen
gondolkodik valamin.
– Azt hiszem, a főnök ezt örömmel hallja majd – mondta
végül.
Onnantól kezdve sokkal több gyógyszert kapott, és teljesen
más módszerekkel láttak neki a kiképzésének.
33

AHOGY a hírblokkban feltűnt Fisk, Peter már nyúlt is a

távirányítóért. A hüvelykujja azonban mintha
megmakacsolta volna magát, és egyszerűen nem volt
hajlandó elnémítani a Vezért.
Minden nap ugyanolyannak tűnt, mint az előző; a múzeumi
este óta a hetek ólomlábakon vánszorogtak.
Azóta, hogy Watanabe befejezettnek tekintette a kettejük
együttműködését.
Azóta, hogy MJ szakított vele.
Nap mint nap fölkelt, tévézett, evett és aludt. Néha még a
pókruhát is magára öltötte, és elment járőrözni. Harcolt is.
Egyszer Elektróval, egyszer Skorpióval, és mindkettőjüket
rács mögé juttatta. Végtére is a városnak védelemre volt
szüksége, még ha a lakói gyakran féltek is attól, aki
megóvta őket.
A Fisk Tornyot messze elkerülte, mert Watanabe erre kérte.
Azt mondta, hogy csak rontana a helyzetén, ha
megpróbálna nyíltan föllépni Fiskkel szemben, bár Peter
nem tudta, a jelen helyzetén hogyan lehetne tovább rontani.
Mert elég volt lehunynia a szemét, hogy lássa Anika arcát,
és ilyenkor elöntötte a düh. Csakhogy ehhez most a
kétségbeesés és tehetetlenség érzése is társult.
Ha nem tesz semmit, a lány halála teljesen értelmetlen volt.
Kényszerítette hát magát, hogy figyeljen a hírekre.
A riporter a Fisk Torony előtt állva tudósított.
– Osborn polgármester úr a gálán jelenti be, ki lesz az az új
pénzügyi biztos – magyarázta a kamerának –, és sokak
szerint máris eldöntött tény, hogy a nem hivatalos befutó
Wilson Fisk. Visszatérte óta a város üzleti életének egykor
ellentmondásos alakja teljesen újfajta üzleti stratégiát
választott, mellyel nemcsak a tehetősek, de a
legszegényebbek szívéhez is utat talált. És egy friss
felmérés szerint egyelőre a Wall Street is támogatja Fisket.
A háttérben Fisk és Maya Lopez tűntek föl, és miközben
megpróbáltak eljutni a limuzinjukhoz, újságírók hada
rohanta meg őket kérdéseket harsogva, telefonokat és
diktafonokat lengetve.
– Nem célom, hogy pénzügyi biztos legyek, és nem is
számítok rá, hogy Osborn polgármester úr felkér erre a
posztra – mondta Fisk a riportereknek. – Ugyanakkor attól
sem zárkózom el, hogy amennyiben a mi szeretett
városunknak szüksége lenne a szolgálataimra, megtegyem,
amit a kötelesség és jó érzés diktál.
Peter kikapcsolta a tévét, és egy pillanatig komolyan úgy
érezte, hogy hányni fog.
A mi szeretett városunk... hogy nem szárad le a nyelve,
hogy ilyeneket mond?!
Kopogtak, mire nagy kelletlenül föltápászkodott.
Ez biztos a pizza lesz. Aminek már így is majdnem félóra
késése van.
Az ajtóban széltől kócosan, kopott farmerban, fehér pólóban
és barna bőrdzsekiben MJállt.
És észbontóan jól nézett ki.
Peter értetlenül bámulta, és fogalma sem volt, hogy mit
ismondhatna. Itt a volt barátnője, aki szakított vele, akivel
hetek óta nem beszélt, akire minden nap tizenhétezerszer
gondolt, és akit legszívesebben minden éjszakai őrjárat után
meglátogatott volna. Vagy legalább belesett volna az
ablakán. Az egyetlen ember, akivel minden problémáját
megbeszélhette. Aki tudta és elfogadta, hogy ő Pókember.
Aki arra kért, hogy ne telepedjek az életére, hagyjak neki
egy kis teret, és aki azt mondta, hogy jobb lenne, ha többé
nem találkoznánk.
– Helló! – mosolyodott el MJ. – Azt hiszem ez elég széles
körben elfogadott üdvözlés. Most jön az a rész, hogy azt
mondod, helló, MJ, gyere be!
– Ööö... helló, MJ, gyere be! – húzódott félre sután Peter.
– Csak... nem számítottam rá, hogy... szóval a pizzafutárt
vártam, és...
– Értem én – bólintott a lány, aztán meghökkenve
álltmeg anappali ajtajában, ami úgy festett, mintha
kábítószer után kutatva, keresőkutyákkal forgatták volna föl
a helyet a szövetségi rendészek.
– Hát... azt nem mondanám, hogy valaha is nagyon házias
lettél volna, de ez...
– Szombaton kellett volna látnod – legyintett Peter. – Azóta
összetakarítottam. Ez most csak egy átlagos hétköznap.
Aztán, ahogy összekapcsolódott a tekintetük,
megköszörülte a torkát.
– MJ... mit csinálsz te itt?
– Eljöttem, hogy meglátogassalak, mert depressziós
vagy– mondta a lány, majd az egyik székről levett egy
halom mosatlan tányért, és óvatosan a padlóra helyezte az
ingatag tornyot.
Hümmögött egy kicsit, de végül úgy ítélte, hogy a szék talán
elég tiszta ahhoz, hogy leüljön rá. Legalábbis a széle elég
tisztának tűnt.
– És ezt mégis honnan tudod? – kérdezte Peter morcosan.
– Mert ismerlek. Mi ketten már jóval azelőtt is
barátokvoltunk, hogy egy pár lettünk volna. Plusz én vagyok
talán az egyetlen ember, akinek az életed bármelyik
részéről beszélhetsz. És az, hogy már nem járunk, még nem
jelenti azt,hogy ne beszélhetnénk.
– Te mondtad, hogy térre van szükséged – fonta karba a
kezeit Peter kihívóan.
– Biztos vagyok benne, hogy én soha...
Megint kopogtak, és ezúttal valóban a pizzát hozták. Amit MJ
fizetett – ehhez a lány kifejezetten ragaszkodott –, majd
keresett egy helyet, ahová lerakhatta a dobozt. Mint
kiderült, ez nem is volt olyan egyszerű feladat, úgyhogy
végül a konyhapult mellett döntött.
– Nézd, ha nem akarsz velem beszélni, elmegyek –mondta a
lány. – Csak előbb megeszem a pizza rám eső részét. Hol
találok tiszta tányért?
– Következő kérdés?
– Találok valahol tiszta tányért?
– A legendák arról regélnek, hogy valahol akad még az egyik
szekrényben pár papírtányér... vagy legalább egy csomag
szalvéta...
– A semminél már az is több.
Peternek valahogy elment a kedve a civakodástól. Abban a
pillanatban, ahogy meglátta a küszöbön, mintha oldódni
kezdett volna a gyomrában a görcsös csomó. Mert MJ-nek
abban valóban igaza volt, hogy nála jobban talán senki sem
ismerte, és most mindennél nagyobb szüksége volt valakire,
akivel beszélhetett.
Az első szelet pizzát csöndben ették, majd ahogy a csönd
tovább sűrűsödött, Peter úgy érezte, hogy eljött a
beszédideje.
MJ azonban ismét megelőzte.
– Mi a helyzet a laborban?
– Azt én nem tudhatom, mivel kirúgtak.
– Ó, Peter...
– Tudod, soha nem jöttem ki valami jól Peytonnal – legyintett
Peter, aki máris utálta magát, amiért szinte pitizett a lány
együttérzéséért. – Majd beszélek a főnökkel, hátha
visszakaphatom a munkámat, csak hát... pillanatnyilag nem
érzek hozzá elég erőt magamban.
– Mert annyira elfáraszt, hogy álló nap egy koszos
apartmanban ücsörögsz és tévézel? – vonta föl a
szemöldökét a lány.
– Nem tudom, hogy mit tegyek – ingatta a fejét Peter.–
Vagy az is lehet, hogy egyszerűen el kellene fogadnom,
hogy nincs választási lehetőségem, és nem is tehetek
semmit. Ha Osborn fölajánlja Fisknek ezt a pozíciót, akkor
valóban megállíthatatlan lesz. Érinthetetlen. Szinte végtelen
hatalom és korlátlan anyagi lehetőségek állnak majd a
rendelkezésére, és mivel senki sem ellenőrizheti szabadon,
ezért gyakorlatilag büntetlenül garázdálkodhat majd. És
nincs... érted, nincs rá mód, hogy ezt meg lehessen
akadályozni! Elmehetek a gálára bajt keverni, de múltkor a
múzeumban már kiderült, hogy ez mennyit is ér valójában.
Legfeljebb nem ott és akkor jelentik be Fisk kinevezését,
hanem egy nappal később.
– Akkor... feladod?
– Van jobb ötleted?
– Semmiféle ötletem sincs – rázta meg a fejét a lány.–
De azt akkor is tudom, hogy az önsajnálatban dagonyázás
nem vezet sehová.
– Önsajnálat?! – kapta föl a fejét Peter dühösen. – Szerinted
én most magamat sajnáltatom? Évek óta próbálom elkapni
Fisket! Évek óta! A Vezért, aki embereket öl vagy ölet. Olyat
is, akit személyesen ismertem. És nemcsak, hogynem
tudtam megmenteni, de közvetetten még szerepet is
játszottam a halálában. És nem tudom, mit tehetnék
ellene,mert most már nem csupán az alvilág ura, de a
közvélemény is az ő oldalán áll. Márpedig a közvéleményt
nem lehet elintézni két ökölcsapással meg egy adag
hálóval!
– Hogy mit tehetnél? – tárta szét a kezeit a lány. – Mondjuk,
megtehetnéd, hogy nem adod föl! Legalábbis az a Peter
Parker, akit én ismerek, nem szokta föladni. És ha nem
tudod megoldani erőből, akkor próbáld meg ésszel.
És...tudom, hogy ez nem hangzik valami jól, de általában túl
sokat törődsz másokkal. Ami adott esetben gond lehet,
ugyanakkor ez tesz azzá, aki vagy. Viszont biztosra veszem,
hogy e két véglet között – mindenkivel törődni és magadon
kívül senkivel sem – van egy harmadik út is. Egy olyan
köztes megoldás, amire eddig nem gondoltál. Lehet egy
terv, egy taktika, egy személy, neked csak annyi a dolgod,
hogy megtaláld, és kövesd, amit a szíved súg...
– Csak annyi a dolgom, hogy megtaláljam? – forgattaa
szemét Peter. – Hogy ez nekem miért nem jutott az
eszembe?
– Ne gúnyolódj!
– Te könnyen beszélsz! – csattant föl a fiú. – Nem nekedkell
elkapnod Fisket!
– Igazad van – felelte a lány csöndesen, aztán alaposan
letörölte minden ujjáról a paradicsomszószt. – Én
könnyenjártatom a szám, te pedig nehezen veszed rá
magad a cselekvésre. úgyhogy akár neki is láthatnál a
készülődésnek, ha tényleg meg akarod próbálni
megakadályozni Fisk kinevezését.
Aztán fölállt és megcsóválta a fejét.
– Mert egyelőre csak azt hallottam tőled, hogy miért nem
tudod megállítani. Ha esetleg meggondolnád magad, és már
azon töröd a fejed, hogyan tudnád elkapni Fisket, szólj!
Ezzel válaszra sem várva kisétált a lakásból.
Peter üres tekintettel bámult maga elé, és már az sem
érdekelte, hogy közben kihűlt a pizza. Legszívesebben
darabokra törte volna a bútorokat, de pillanatnyilag nem
volt elég pénze, hogy újakat vegyen.
Vagy akár ki is takaríthatnék. Az majdnem ugyanannyira
macsó.
A papírtányérok végül a csapban landoltak, de a mosogatás
még váratott magára. A jó munkához idő kell, és egy ilyen
horderejű projektet előre meg kellett tervezni.
Végül ismét a kanapén kötött ki, és úgy döntött, hogy ő
most dühös. Ami sajnos nem azt jelentette, hogy MJ-nek
nincs igaza, sőt tulajdonképp éppen azt, hogy neki van
igaza, és ez csak még tovább bőszítette.
Mert valóban eljutott arra a pontra, hogy föladja. Épp csak
azt nem értette, az együttérzése hogyan fog segíteni
megállítani Fisket.
Szép kis lelkesítő beszéd volt, de a lényeg akkor is az,
hogy... a lényeg akkor is az, hogy nem hagyhatja, hogy Fisk
győzzön.
Még egyszer meg kell próbálnia megfékezni. Tenni valamit.
Bármit, amivel elkerülheti a nyílt összecsapást. Amihez jó
lenne tudni, kiket kellene kiiktatni, hogy legalább időlegesen
megbénítsa Fisket. Watanabe talán tudná, de...
A fenébe is, MJ-nek volt igaza! – bosszankodott.
Aztán hetek óta először elmosolyodott. A lány túljárt az
eszén, és rávette, hogy kimozduljon a holtpontról. És adott
egy olyan ötletet, ami akár még működhet is...

***

MÁSNAP reggel bejelentés nélkül állított be a Hírharsonához,

és bocsánatkérésképp a tegnap esti bunkó viselkedéséért
egy muffint és egy csésze kávét hozott a lánynak.
– Maya Lopez – mondta csöndesen,ahogy odahúzott egy
széket MJ asztalához.
– Hallgatlak! – dőlt hátra a székében a lány mosolyogva.
– Gyűlöl engem. Fisket pedig isteníti. Mert nem tudja, hogy
ki is a Vezér valójában.Azt hiszi, hogy én öltem meg az
apját. Ha sikerül meggyőznöm, hogy téved, talán arra is rá
tudom venni, hogy segítsen nekem.
– Mindjárt előkeresem az aktáját – bólintott MJ.

***

MIKOR megpillantotta, Maya egy pillanatig azt hitte, hogy

megáll a szíve.
A fürdőszobából jött ki egy szál törölközőbe csavarva, és egy
pókhálóvala falhoz erősített üzenetet talált.

***

VAN egy befejezetlen ügyünk. Találkozzunk a tetőn. És

kérlek, most nyitott gondolkodást hozz, ne lándzsát!

***
Pókember. Itt járt Pókember. Rájött, hogy ki vagyok, idejött,
és...
De miért hagyott üzenetet? Harcolni akar? Hiszen ilyen
erővel a zuhany alatt is megtámadhatott volna!
Talán megijedt tőle? Fél, hogy veszélyt jelenthet rá nézve?
Hogy megint olyankor csap le rá, mikor nem áll készen?
Vagy talán így akarja elaltatni a gyanakvását, és közben
megválasztani a következő összecsapás helyét és idejét?
Nem, ennek így nincs semmi értelme! Pókember egy gyáva
alak, aki maszk mögé bújva tetteti, hogy hős. Ugyanakkor...
ha végezni akart volna vele, akkor nem szól, hogy hol
találkozzanak, hanem belopakodik a zuhanyzóba, és ott
kapja el. Hátulról, orvul. Mint az édesapját.
Ez akkor is valami csapda! Biztosan az! Nem is lenneszabad
foglalkoznia ezzel az üzenettel! Most játsszon ennek a
gyilkosnak a szabályai szerint? Nem... hadd várjon csak a
tetőn, és akkor majd megérti, hogy őt nem lehet csak úgy
manipulálni!.
De akkor is... tudja, hogy ki ő. Az lett volna a logikus,hogy
nem figyelmezteti, nem hagy üzenetet, hanem... Nem, ezt
most nem hagyhatja figyelmen kívül. Erre muszáj lesz
reagálnia.
Pókember tetemre hívta őt és Maya Lopez egyetlen
kihívást sem hagyott még megválaszolatlanul.
A sminkes doboz után nyúlt.

***

CSÖNDBEN lépett ki a tetőre, készen arra, hogy Pókember

föntről csap le, és a hálójával próbálja elkapni. Számított rá,
hogy a Falmászó elrejtőzik, és az ideális pillanatot várja,
hogy csapdát állíthasson neki. Sőt arra is fölkészült
lélekben, hogy ott sem lesz, és mindez csupán a
pszichológiai hadviselés része.
A lándzsát azért csak elhozta. Arra az esetre, ha Pókember
mégis itt lenne.
Maya mindig úgy képzelte, hogy kettejük végső
összecsapására valami félhomályos, ködös helyen kerül
majd sor, feltehetően éjszaka. És ehhez képest a Falmászó
fényes nappal jött el, és nem elég, hogy valóban a tetőn
túlsó végében várt rá, ahol is keresztbe vetett lábbal
ücsörgött a földön, de közben még valami dossziét is
lapozgatott.
– Gúnyolódsz velem? – sziszegte a lány. – Szórakoztat a
haragom?
És remélte, hogy ez kimondva is legalább olyan
félelmetesen hangzott, mint ahogy azt elképzelte.
Pókember felnézett, aztán felhúzta a maszkja alsó részét,
hogy Maya láthassa a száját.
Tudja, hogy nem hallok...
– Nem gúnyolódom. Sőt épp, hogy próbálok a lehető
legkevésbé fenyegetőnek tűnni. Becsszó, Maya!
– Ne szólíts így!
Tudja, hogy süket vagyok, és felhúzta a maszkja egy részét,
hogy le tudjam olvasni a szájáról, amit mond... Ez még
akkor sem jelent semmit!
Még az ő tökéletes memóriája is kevés lenne, hogy pusztán
egy száj- és állforma alapján azonosítani tudja, de nem is ez
volt a lényeg. A maszkok, kosztümök és ujjlenyomatok a
maguk módján mind a páncélzat részei voltak. Azzal, hogy
ült és hogy félig felhúzta a maszkját, szándékosan
kiszolgáltatott helyzetet választott. Mert a
személyazonosságát elfedő öltözéke ugyanúgy
hozzátartozott, mint a hálóvetője vagy az emberfölötti
képességei.
Ha gyengének akar mutatkozni, ám tegye. Ha szándékosan
hátrányos helyzetbe hozza magát, az ő dolga. De én akkor
is erős leszek, és nem fogok lemondani a taktikai előnyről!
Azonnal rohamra indult.
Pókember olyan lassan állt föl, mintha nem lenne mitől
tartania – vagy nem akarna harcolni. A lába elé tett dossziét
két hálószállal rögzítette, aztán megrázta a fejét.
– Beszélni jöttem, nem verekedni.
Maya a Hálószövő mellkasa felé döfött a lándzsával, ő
azonban könnyedén kitért előle. A lány hirtelen
elbizonytalanodott. Tudta, hogyan harcoljon Pókember ellen,
mikor az a szokott stílusában küzdött. Mikorutánozhatta a
trükkjeit és fortélyait.
De most mintha nem lett volna önmaga. És Mayánakez ellen
nem volt orvossága.
Viszont akkor is meg kellett próbálnia elintézni!
Ismét előreszegezte a fegyvert, és gyors, szigonyozó
mozdulatokkal döfött Pókember felé.
És ezúttal számított rá – ha egyszer látott egy mozdulatsort,
az örökre beleégett az emlékezetébe –, hogy a férfi merre
fog kitérni.
Villámgyorsan fordított a fegyveren, és a kaszáló
mozdulattal sikerült is kibillentenie az egyensúlyából
Pókembert. A Falmászó megtántorodott, majd egy látványos
ívű hátraszaltóval vagy hat méterrel odébb landolt.
Maya kitámasztott, és maga elé tartott lándzsával készült a
férfi rohamára.
Pókember azonban nem támadott. Nem lőtt rá hálót. Csak
állt ott, tenyérrel kifelé fordított, maga elé emelt kézzel.
– Szerintem ez az a rész, mikor félretesszük a harcot, és
beszélünk – mondta csöndesen.
– Megölted az apámat! – zihálta a lány. – Úgyhogy elég a
játszadozásból! Harcolj!
– Szó sincs játszadozásról – rázta meg a fejét
Pókember.– Tényleg beszélni jöttem.
Ez biztos csak valami trükk! Csapda! Ha rájön, hogy mit
akar a Falmászó, talán le fogja tudni győzni!
Mintha egy roppant bonyolult filmet pörgetett volna vissza
az elméjében, és pillanatok alatt mindent sorra vett, ami
azóta történt, hogy feljött a tetőre.
Hogyan mozgott az ellenség... próbálta-e kifejezetten egy
adott pont felé terelni...
De nem. Ez akkor sem állt össze. Mert Pókember valóban
úgy viselkedett, mintha nem akart volna harcolni. Mintha
tényleg azért jött volna, hogy tárgyaljon.
De még ha ezt is akarja... hát nem fogja megkapni!
Ismét Pókember felé lendült, és úgy szegezte előre a
lándzsát, mintha fel akarná nyársalni.
Aztán az utolsó pillanatban fogást váltott, és a
Falmászómellkasa felé hajította a fegyvert.
Pókember azonnal hanyatt vetette magát, majd
hálószálakkal kapott a lándzsa után, mielőtt az átrepült
volna a tető pereme fölött. Aztán fölpattant, és miután
eltáncolt a lány támadása elől, letette a földre a lándzsát, és
hátralépett.
– Ha megígéred, hogy jó kislány leszel, visszakaphatod...
Maya szeme szikrákat szórt. Hogy mer az a rovarember
gúnyt űzni belőle?!Játszadozik vele?! Hát majd ő
megmutatja, hogy...
Pókember nem mozdult. Nem támadott, nem menekült. És
ahogy a lány közelebb óvakodott, lassan, tagoltan kezdett
beszélni, hogy jól látszódjon a szájmozgása.
– Nem harcolni jöttem, hanem tárgyalni. Megértem a
haragodat, mert én is tudom, milyen érzés elveszíteni
valakit. Az apádat azonban nem én öltem meg. Tudom, hogy
ezt mondták, de ez nem igaz.
– Hazudsz! – kiáltotta a lány, de ahogy dühös rikoltással
nekilendült, Pókember máris a levegőbe szökkent, és vagy
hat-nyolc méterrel odébb ért földet.
– Nem hazudok. Nem én öltem meg – viszont
tudom,hogy ki tette. Bizonyítékom is van rá. Ott, abban a
dossziéban.
– Megpróbálsz csőbe húzni! – sziszegte Maya. – Elaltatni
a gyanakvásom, de ez... nem fog menni!
Azzal felragadta a lándzsát, és ismét Pókember mellkasát
vette célba.
– Miért tenném?
Ez jó kérdés volt. Vajon mit nyerne ezen a hazugságon?
Maya nagyon szerette volna látni a Falmászó szemét.
Sokszor már abból meg tudta állapítani, hogy valaki
hazudik, ha csak a szemét figyelte. De Pókember maszkot
viselt. A száját ugyan látta; de az most nem segített.
Ismét a Hálószövő felé döfött a lándzsával.
– Ha bántani akartalak volna – perdült félre Pókember a
szúrás elől –, miért jöttem volna föl ide beszélni? Tudom, ki
vagy, hol laksz, és nem okozna gondot, hogy szinte bárhová
észrevétlenül kövesselek. Könnyű lesből lecsapni valakire.
De beszélni vele, miközben megpróbál felnyársalni...az már
egy kicsit nehezebb.
Maya hátralépett, kitámasztott, és úgy emelte maga elé a
lándzsát, hogy a legfürgébb támadást is megakaszthassa
vele.
Pókember azonban még mindig nem mozdult.
– Láttad valaha is a gyilkosságról készült rendőrségi
beszámolót? – kérdezte a maszkos csöndesen, és olyan
nyugodtan állt ott, mintha biztos lenne benne, az igazsága
megvédi. – Olvastad a halottkém beszámolóját? Láttál akár
egyetlen bizonyítékot is?
– Hát persze! – szúrt felé dühösen a lány, de ismét
nemtalált.
Bolondot csinál belőlem, én pedig hagyom! De ebből
elég!
Hátralépett, a lándzsa hegyét a talaj felé fordította,
aztán intett Pókembernek, hogy mondja, amit mondani akar.
Türelem! Mikor belelendül a magyarázatba, eljöhet az a
pillanat, hogy lankad a figyelme, és akkor...
– Ha valóban olvastad volna a rendőrségi aktát, akkor
tudnád, hogy én nem ölhettem meg az édesapádat.
– Az aktában az áll, hogy senki más nem ölhette meg,csak
te! – mondta Maya élettelen hangon.
Beszélj csak, rovarember, beszélj!
– Felteszem, Fisk adta oda neked azt az aktát –
biggyesztette le az ajkát Pókember.
 Maya erre nem mondott semmit.
– Akkor valószínű, hogy egy hamisítványt olvastál. Ebben a
paksamétában ott az eredeti rendőrségi jelentés másolata –
intett a földön heverő dosszié felé. – Olvass bele nyugodtan.
Én már átfutottam egy párszor, és úgy gondolom, hogy az
az ember ölte meg az apádat, akitől azt a lándzsát kaptad.
– Most próbálsz elbizonytalanítani – húzta gúnyos mosolyra
a száját Maya, aztán ahogy Pókember tett egy lépést felé,
megforgatta a lándzsát, hogy a hegye a Falmászó felé
mutasson. – Á–á! Nem ugrálunk!
– Azt akarom, hogy tudd az igazat! – mondta a
maszkos.– Nem akarok harcolni. Kiszolgáltattam magam
neked, mert azt szeretném, hogy lásd, mennyire komolyan
gondolom ezt a dolgot! De ha akarod, egy lépést sem
teszek, csak... nézd meg a dossziét!
– Aki feladja az előnyösebb pozícióját, az bolond! – mondta
Maya megvetőn.
– Könnyen meglehet – vonta meg a vállát Pókember.– De
inkább legyek sebezhető bolond, mint egy gonosz
maffiavezér. Egy nagyon dagadt és gonosz maffiavezér.
Akinek hatalmas öklei vannak. Akkora ujjakkal, hogy nem is
tudom, mit csinál, ha egy darab rágó beakad a fogai közé!
Szóval akkorák azok a mancsok, mint egy-egy húsból gyúrt
kosárlabda, és...
Ekkorvalami váratlan dolog történt.
Maya elnevette magát.
Saját magát lepte meg legjobban a dolog. Ez az ember
képes volt megnevettetni, és valakit, aki képes erre, már
borzasztó nehéz szörnyetegnek tekinteni.
Attól, hogy kedvesnek mutatkozik, még nagyon is könnyen
lehet szörnyeteg! – bizonygatta magának, de ez most
valahogy üres frázisnak tűnt.
Mert Pókember még csak nem is igazán kedves próbált
lenni – hanem őszinte.
A lány lassan leguggolt, és a földre fektette a lándzsát. És
mikor megszólalt, a szavai – a saját szavai – mintha nem is
az ő torkából, hanem elképzelhetetlenül messziről jöttek
volna.
– Hadd nézzem azt a dossziét!

***

– HONNAN tudjam, hogy ez valódi? – kérdezte, miután

átfutotta és becsukta a dossziét.
– Te az áldozat lánya vagy – mondta Pókember. – Bármikor
bemehetsz a rendőrségre, és kérhetsz a nyomozati aktából
egy másolatot. És akkor már könnyen el fogod tudni
dönteni, hogy erre hasonlít-e jobban, vagy arra, amit Fisktől
kaptál.
– Ezek alapján – mondta Maya szaporán pislogva – az elmúlt
években azzal az emberrel éltem egy fedél alatt, aki
megölte az apámat. Egy olyan emberrel, aki mindenben
hazudott nekem.
– Igen.
– Mások úgy hívják a háta mögött, hogy a Vezér. A bűn
fejedelme. Igaz ez?
Nem tudta... Tényleg nem tudta!
Peter elképesztőnek tartotta, hogy valaki úgy él és dolgozik
a közvetlen közelében, hogy fogalma sincs róla, hogy ki is az
a Wilson Fisk valójában. Bár az is lehet, hogy legbelül
tisztában volt vele, de maga előtt is próbálta titkolni.
– Igen – mondta. – Igaz. Ha akarod, rendőrségi aktákat is
tudok róla szerezni. De enélkül is bizton állíthatom, hogy ő
nem jó ember, Maya. Sokakat becsapott már, és tartok tőle,
hogy még csak nem is te leszel az utolsó, akit félrevezetett.
Egy pillanatig úgy érezte, hogy a lány mindjárt sírva fakad,
de az ellágyuló vonások szinte azonnal ismét
megkeményedtek.
– Meg kell állítanunk – jelentette ki Maya határozottan.–
Fizetnie kell azért, amit tett!
– Reméltem, hogy ezt fogod mondani! – mosolyodott el
Peter.
34

– AZ Ő módszere a zsarolás – mondta Maya. – És minden

olyan emberről gyűjt terhelő adatokat, akik árthatnak neki,
vagy segíthetik a boldogulását. A polgármesterről is van
valamije, bár hogy mi, azt nem tudom. Az ilyen adatokat
pendrive-okon tartja, minden széfjében egyet.
A lány Fisk Toronyban levő apartmanjában beszéltek. Maya
lement az irodájába, kinyitotta az ablakot, és megvárta, míg
Pókember bemászik. Peter tisztán látta a tekintetében a
szörnyű tusakodást, ahogy nyolcévnyi gyűlölet kelt birokra
az újonnan jött megértéssel, hogyan is működik a
világegyetem valójában. Olyan volt, mintha egyszerre
akarta volna üdvözölni, és beverni Pókember fejét az első
keze ügyébe kerülő súlyos tárggyal.
Úgyhogy Peter jobbnak látta, ha a figyelme egy pillanatra
sem lankad.
Maya most is azt az öltözékét viselte, amiben a legutóbb
megküzdött Pókemberrel, a Hálószövő pedig felhajtotta a
maszkja alját, hogy lehessen látni a száját, miközben beszél.
És hogy folyamatosan emlékeztethessem, a maszk alatt
nem egy szörnyeteg van, csupán egy ember.
Talán nem ez volt Pókember életének legfurább találkozója,
de azért a top háromban mindképp bekerült.
Na, jó, ha Skorpióval és a Herman Schultzcal folytatott
csevejt is beleszámoljuk, akkor mondjuk a top ötbe. De
végül is mi ebben a bizarr? Két maszkos-jelmezes leült egy
fárasztó nap után, hogy az élet dolgairól beszélgessen...
– Hány másolata van a zsaroló fájlokról?
– Legalább fél tucat – mondta Maya.
Egy pillanatra úgy emelte föl a kezét, mintha egy tincset
akarna kisimítani az arcából, majd mozdulat közben
megdermedt. A lány nagyon fáradtnak tűnt. Fáradtnak és
rémültnek.
Az egész világa a feje tetejére állt, és mégis megpróbál úrrá
lenni rajta... minden elismerésem!
– Lehet, hogy kell némi idő, míg túljutsz mindezen – mondta
Pókember. – Ha gondolod, találkozhatunk inkább egy másik
alkalommal...
– Nem! – csattant föl a lány. – És addig mégis mit kellene,
hogy csináljak?! Tettessem magam?! Felejtsd el! Te voltál
az, aki rávilágított, hogy hazugságban éltem, te voltál az,
aki leromboltad a régi életemet, úgyhogy most vedd
tudomásul, hogy itt ragadtál velem! Mert a Fisk melletti
életembe már nem mehetek vissza!
– Rendben – bólintott a Hálószövő. –Ha képes vagy
megbirkózni vele, és nincs szükséged több időre vagy
térre...
– Nincs! Semmi olyanra nincs szükségem, ami elterelné a
figyelmemet arról, amit tennem kell! Adott egy probléma,
amit meg kell oldani! Most azonnal, minden hezitálás és
megbánás nélkül!
Ez igen! Én még azt sem tudom hezitálás nélkül eldönteni,
hogy milyen gabonapelyhet reggelizzek, aztán meg mindig
lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem a
legegészségesebbet választottam.
Tetszett neki a lány magabiztossága, és bár nem volt benne
biztos, hogy ez a helyzet feltétlenül frontális támadásért
kiált, azt nagyon is megértette, hogy a lány tenni akart
valamit. Hogy muszáj tennie valamit, mert úgy érzi, ha csak
ül, és nem csinál semmit, megőrül.
– Akkor találjunk ki valamit – mondta Pókember csöndesen.
– Együtt.
– Rendben – biccentett Maya. – Lehet, hogy a fájlokról több
másolat is létezik, de erről nem tudok. És lehet, hogy a világ
legkiválóbb biztonsági rendszerével rendelkezik, de Fisk
még egy előző korban nőtt föl, és elég bizalmatlan
afelhőalapú adattárolással szemben. Jobban bízik a
kézzelfogható dolgokban, és a biztonsági másolatokban.
– Tehát az adatok fizikai megsemmisítése valószínűleg nem
járható út – bólintott Pókember. – De vajon
megszerezhetjük-e valamelyik pendrive-ot? Ha tudnánk,
hogy mivel is van dolgunk, talán a következő lépést is
könnyebb lenne megtervezni.
– A széfek egy részéhez nekem is van hozzáférésem –
magyarázta Maya. – Össze sem tudnám számolni, hányszor
lett volna lehetőségem belepillantani a pendrive-ok
tartalmába, de soha eszembe sem jutott.
Lassan elmosolyodott.
– Na jó, néha azért eszembe jutott, sőt talán még meg is
tettem vola, ha úgy gondolom, hogy büntetlenül
megúszhatom.
– És most?
– Ha hozzányúlok valamelyik széfhez, arról Fisk azonnal
tudni fog. Ami azt jelenti, ha ezt meglépem, onnan már
nincs visszaút. Többé nem fogom tudni eljátszani a
lojálissegítőt, és a megtorlás... hát az sem várat majd soká
magára.
– Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy egyébként sem
tudnál tovább alakoskodni...
– Igen, ezt mondtam – sóhajtott föl a lány, és egy pillanatra
lehunyta a szemét. – Pedig ha képes lennék rá, az komoly
taktikai előnyt jelentene, arról pedig nem szívesen mondok
le. De akkor sem megyek vissza hozzá. Igen, egy pendrive-
ot meg tudok szerezni, de azonnal tudni fog róla. Ahogy
arról is, hogy elárultam, és hogy veszélyben van.
– Norman Osbornról tényleg nem nehéz elhinni, hogy
akadnak titkai – fonta karba a kezét Peter. – Egy világméretű
céget vezetni és New York polgármesteri székében ülni...
mire ide eljut az ember, bőven tesz olyat, amiről nem
szeretné, ha bárki más is tudomást szerezne. Főleg, hogy
Osborn nem az a fajta, aki bárkitől is kegyelmet kérne –
vagy bárkinek is adna... Nála aztán átvitt értelemben
biztosan bőven akadnak csontvázak a szekrényben! Viszont
az ilyen ember sohasem adja föl harc nélkül. Soha nem
hunyászkodik meg, nem ismeri el, hogy legyőzték. Azaz van
valami terve.
– Én is erre a következtetésre jutottam – bólintott a lány.
– Látszólag együttműködött, mert a terhelő bizonyítékok
valószínűleg olyan súlyosak voltak, hogy időre volt szüksége
valami új terv kiötléséhez. Azonban, ha nem egyedül mi
rendelkezünk ezzel a bizonyítékkal, akkor nem számít, hogy
tudjuk-e, mi az.
– Ebben azért nem vagyok olyan biztos – rázta meg a fejét
Pókember. – Úgy értem, ha az, amit Osborn próbál eltitkolni,
ennyire szörnyű, arról lehet, hogy mégiscsak tudniuk kellene
az embereknek. Mert ha a nyilvánosság elé tárjuk, akkor
Fisk már nem használhatja föl arra, hogy ezzel zsarolja.
– Te most arról beszélsz, hogy dobjuk oda Osbornt a
cápáknak?
– Igen – bólintott Pókember kimérten. – Ha nem tesszük,
akkor ez az aduász folyamatosan ott lesz Fisk kezében, és
biztosra veszem, hogy ő nemcsak ebben az egy esetben
fogja használni.
– De mi van akkor, ha a polgármester titka mégsem tartozik
a nyilvánosságra? – vetette föl Maya. – Mondjuk, egy futó
kaland, amit már megbánt, vagy valamiféle egészségügyi
probléma? Akkor is nyilvánosságra hozzuk, ha nem valami
illegális vagy korrupt dologról van szó?
– Bárcsak bejártam volna a „Zsarolás etikája" órára a
főiskolán! – sóhajttt föl Pókember. – De nekem sokszor még
a kötelezőkre sem jutott időm, nemhogy a szabadon
választható tárgyakra! Szóval azt mondom, nem tudhatjuk,
hogy amire készülünk, mennyiben helyénvaló, míg nem
tudjuk, hogy miféle terhelő bizonyítékokkal rendelkezik Fisk
Osbornról. Úgyhogy tartok tőle, hogy ezen a folyón bizony át
kell kelnünk. Viszont nem kell feltétlenül azonnal a
nagyközönség elé tárni, amit találtunk. Elég, ha Osborn
annyit tud, hogy valaki más is rátette a kezét az adatokra.
Olyasvalaki, aki Fisk ellen dolgozik. Mert abban a
pillanatban, hogy nem kizárólag Fisk szorongatja a nyakát,
lehet, hogy Osborn már nem is fél annyira tőle. Ha az
embernek egyfolytában attól kell tartania, hogy többen is
leleplezhetik, az rezignálttá teszi. És már jóval kevésbé fél
attól, aki korábban egyedüli veszélyforrás volt a számára.
– Lehet, de mindez csak spekuláció – rázta meg a fejéta
lány. – Ennél többet csak akkor fogunk tudni, ha sikerül
megszereznünk azt a pendrive-ot. Már csak két napunk
vanrá, szóval... mi a terved?
– Te vagy a megbízható munkatárs – tárta szét a kezeit
Pókember –, szóval azt reméltem, hogy majd neked lesz
valami ötleted.
Maya egy darabig rezzenéstelen tekintettel bámult
magaelé, amitől úgy tűnt, hogy nagyon erősen gondolkodik.
Éshogy nagyon szomorú.
Én rángattam bele ebbe. Az egész élete egy hazugságra
épült, de akkor is... én voltam az, aki kirántotta a lába alól a
talajt, és...
– Nézd – kezdte –, én tényleg sajnálom, hogy...
Maya olyan pillantást vetett rá, mintha valami nagyon fura
életforma lenne egy üvegbúra alatt.
– Te mindig elnézést szoktál kérni, amiért azt teszed, amit
tenned kell?
– Nem mindig, csak úgy az esetek ötven százalékában –
vigyorodott el Peter, aztán jóval komolyabban folytatta. – És
még valami. Mndent el kell mondanod az ál-Pókemberről!

***

EZUTÁN a sok türelmes várakozás után végre ismét történik

valami! Először is betör Fisk egyik irodájába. Aztán az ott
található széfbe.
Az egyetlen olyan széf, aminek Maya is ismerte a
kombinációját, egy Felső East Side-i irodaházban volt. A lány
maga szerette volna intézni a dolgot, de Pókember
ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Kéznél akart lenni,
ha valami rosszul sülne el, és azért szemmel is szerette
volna tartani a lányt. Mert lehet, hogy elég valódinak tűnt
Maya elhatározása, hogy Fisk ellen fordul, de azért jobb
szeretett volna biztosra menni.
Sajna ki kellett várniuk az esemény előtti éjszakát.
Fiskaznap egy ingatlanos konferencián elnökölt ebben az
épületben, és a nagyszámú biztonsági ember miatt
bölcsebbnek tűnt megvárni, míg végeznek, és visszamegy a
Fisk Toronyba.
Miután lement a nap, és az egész épület elcsöndesedett,
Maya elegáns kosztümöt vett, és úgy sétált be az irodába.
Pókember ezalatt az egyik tetőablakon át mászott be, és a
biztonsági kamerákat kerülgetve, az idő egy részét a
szellőztetőrendszerben töltve jutott el abba az irodába, ahol
a széfis volt.
Maya már ott várt rá. Egy laptop volt nála, amit kábelkötött
össze a széf számzárával.
– A széfnek belső szenzornaplója van – magyarázta,
miközben az ujjai a billentyűk fölött táncoltak. – Minden ki-
és belépés időpontját, és a felhasználó kódját is rögzíti. Ha
eközben bármi gyanúsat észlel, azonnal riaszt. Ilyen az is,
mikor a széfet Fisk távollétében nyitják ki, úgyhogy először
egy olyan programot töltök föl, ami legalább ideig-óráig
leplezi azt, hogy kinyitottuk a széfet.
– Miért? – kérdezte Pókember. – Úgyis pillanatok alattrájön,
hogy elloptak tőle valamit.
– Lehet, de jobban örülnék, ha erre csak azután kerülne sor,
hogy mi már nem vagyunk az épületben – dünnyögte Maya.
– És jobbanszeretnékúgy távozni, hogyközben nem lőnek
rám a biztonságiak.
– Ezzel nem szállok vitába. Remélem, hogy sikerül legalább
egy lépéssel előtte járnunk.
– Erre tényleg csak kevesen képesek – táplált be a lány egy
újabb számsort. – Ő az egész világot egy hatalmas
sakkjátszmának tekinti, és azt szokta mondogatni, hogy a
sakk-mattra nincs válaszlépés. És most csöndet kérek! Nem
tudok egyszerre szájról olvasni és ezzel aprogrammal
foglalkozni!
Pókember megadón emelte föl a kezét, aztán a falnak
vetett háttal leguggolt, és az épület zajait kezdte figyelni.
Egyelőre minden csöndesnek tűnt, és a pókösztöne sem
riasztott.
Aztán néhány perc múlva Maya laptopja halk csilingeléssel
jelezte, hogy telepítette a programot.
– Ez egyelőre megteszi – mosolyodott el a lány. – Most már
kinyithatjuk a széfet, és Fisk csak akkor fogja megtudni,
hogy eltűnt a pendrive, mikor következőleg keresi. Ugye,
megvan a kombináció?
–Micsoda?! – kérdezte megrökönyödve Pókember.
– Csak vicceltem – mosolygott a lány. – Az elmúlt években
Fisk és a munkatársai mellett éltem és dolgoztam. Tudod,
mikor süthettem el utoljára egy viccet? De azt hiszem, te
megérted. Neked van humorod.
Először érzem úgy, hogy létezik olyan helyzet, amihez nem
passzol a humor...
Maya bekapcsolt egy ceruzavékonyságú zseblámpát, aztán
egyik számsort a másik után pötyögte be. Ezt itt jóval
nehezebb volt kinyitni, mint Peter régi iskolai szekrényét, a
lány azonban higgadt magabiztossággal dolgozott.
Végül kattant valami, s a széf ajtaja lassan kifelé nyílt. Maya
bevilágított – és elkerekedett szemmel lépett hátra.
A széf üres volt.
Úgy simította végig a hideg fémpolcokat, mintha maga sem
hinné, hogy nincs rajtuk semmi.
– De hát... itt voltak!– suttogta megsemmisülten. – A
pendrive, dossziék, szerződések, még pár ékszer és
festmény is! És mind eltűnt!
– Lehet, hogy a konferencia miatt szállíttatta át máshová –
vetette föl Pókember.
– Az egyik széfből átpakolt volna egy másikba? – csóválta
meg a fejét Maya. – Nem tűnik logikusnak.
– És akkor ez most mit jelent? – kérdezte a Falmászó, aztán
egyszer csak életre kelt a pókösztöne.
Méghozzá olyan erővel, hogy abban a pillanatban a
levegőbe szökkent és a plafonhoz tapadt. Helyére igazította
a maszkját, és...
Wilson Fisk állt az ajtóban.
35

A TAGBASZAKADT férfi arcát gyilkos indulat gyűrte riasztó

maszkba.
És ha itt van, az azt jelenti, hogy nem lesz még egy
esélyünk, hogy megpróbáljuk megszerezni a pendrive-ot.
Elszúrtuk az egyetlen esélyünket, és most Osborn teljes
immunitást szerez ennek a szemétládának!
Ha Fisk megpróbálja megállítani őket, Pókember bízott
benne, hogy le fogja tudni győzni.
De mérget azért nem vett volna rá. Mert ő és a Vezér már
korábban is megverekedtek, és tudta, hogy nagy ostobaság
lenne alábecsülni a New York-i alvilág urát. Lehet, hogy
nagydarab, ugyanakkor meglepően gyors is, és
félelmetesen erős.
A jobbegyenesét pedig senki sem köszönné meg. Még akkor
sem, ha emberfölötti szívóssággal bír.
A Falmászó azt már megtanulta, hogy harcban a
kisebbméret és a fürgeség jelentett ellene esélyt. És ha ki
kelletttérni az ütések elől, abban Pókember világbajnok volt.
De elég egyszer hibázni ellene. Csak egyetlenegyszer, és
akkor...
Maya szintén gyors és ügyes volt. Szükség esetén el tudott
volna menekülni, de Peter tudta, hogy erre nem kerül majd
sor. Mert hiába volt nagyon okos, ha közben a dühhajtotta. A
tudat, hogy az ember, aki évek óta a mentora volt,
valójában ugyanaz, aki meggyilkolta az édesapját.
Jó lett volna bízni benne, hogy Maya stratégiai énje
kerekedik majd felül. Akkor elmenekülnek, új tervet eszelnek
ki, és előnyösebb pozícióból folytatják a harcot.
Nem... ez már csak az imposztor miatt sem menne.
Az ál-Pókember elképesztő sebeséggel rontott be, eltáncolt
Fisk mellett, és már fönt is volt a plafonon. Az arca ugyan
nem látszott a maszktól, de Peter szinte biztosra vette, hogy
vigyorog. Amitől ismét feltámadt benne a harag.
Ez az alak ölte meg Anikát! És Remzit! És most röhög! Itt
röhög rajtam! Úgy öltözik, mint én, embereket öl, amiért
engem akarnak lecsukni! És Fisk... úgy áll ott, hogy csak a
póráz végét nem látni a kezében!
Ezek ketten gonosz emberek. És valakinek meg kell őket
állítani. Valakinek el kell érnie, hogy végre megfizessenek
mindazért, amit tettek.
Hogy végre megfizessenek mindenért!
Elképzelte, milyen érzés lesz megütni ezt a Pókembernek
öltözött terroristát. Milyen lesz összetörni, hogy ugyanúgy
szenvedjen, ahogy mások szenvedtek attól, amit ő tett.
Ezt az alakot nemcsak fölpofozza, és itt hagyja a falhoz
hálózva, hogy a rendőrség begyűjthesse, hanem...
Maga sem tudta, mit is akar tenni vele. Kivéve azt, hogy
fájdalmat akar neki okozni. Nagy fájdalmat.
– Igaz hát – mondta Fisk, és a hangjából sütött a
szomorúság. – Mikor azt mondták, hogy elárultál engem,
Maya, én nem hittem nekik. Nem hittem, és lám, most
mégis itt vagyunk.
– Talán ennél kevesebbre számítottál? – vicsorodott el a
lány, és azonnal küzdőállásba helyezkedett. – Megölted az
apámat! Úgy neveltél föl, hogy közben végig egy hazugság
volt az életem!
– Mindazok után, amit érted tettem – csóválta meg a fejét
Fisk –, te mégis inkább ennek a maszkos szörnyetegnek
hiszel? Gondolkodj, Maya! Gondolj csak bele, milyen is lett
volna az életed nélkülem! Jól gondold át, mielőtt
eldöntenéd, kiben is bízol!
– Nélküled az apám még mindig élne!
– Nélkülem – vágott vissza Fisk – már jóval azelőtt megölték
volna, hogy elhagyta Montanát! Viszont miután
megmentettem az életét, az már az enyém volt! Azt tettem
vele, amit csak akartam!
Pókember nagyon távolról hallotta ezt a beszélgetést, ami
mintha egy alagút túlsó feléről jutott volna el hozzá. Aztán,
ahogy néhány szó mégis visszarántotta a jelen pillanatba,
úgy érezte, van igazság. Illetve akár még az övék is lehet,
ha okosan forgatják a dolgokat.
Mert ezt az ügyet nem lehet pár perc alatt megoldani,
függetlenül attól, mennyi hálófolyadékot használ el, és hány
ökölcsapást oszt ki. És ha ezt a kettőt valami csoda folytán
képes is lenne laposra verni, Fisk attól még mindig a
markában tartaná Osbornt.
És ez elkeserítő volt.
Na jó, koncentrálj! Attól tartottál, hogy Maya fog
szélsőségesen viselkedni, erre te siránkozol, mint egy
vénasszony! Senki sem állította, hogy könnyű dolog
szuperhősnek lenni!
– Ez szerintem egészen úgy hangzott, mint egy beismerés –
jegyezte meg, bár tudta, hogy Maya ebből egy szót sem fog
hallani.
– Unatkozom! – csikorogta a hasonmása. – Mi lenne, ha
máris ahhoz a részhez lapoznánk, ahol megöljük őket?!
Aztán hirtelen az arcához kapta a kezét.
– Jaj, istenkém, hiszen a süket lány nem is hallja, hogy miről
beszélek!
Azzal hátát a mennyezetnek feszítve vadul kezdett
mutogatni, a jelbeszéd mozdulatait gúnyolva.
– Meg-fogunk-ölni-benneteket! – dünnyögte összevissza
hajlított, éneklő orrhangon. – Téged-és-a-kamu-Pókembert!
– Szerinted én vagyok a hamisítvány? – kérdezte a
Hálószövő megrökönyödve. – És te akkor mégis ki vagy?
Nem érzed magad néha Napóleonnak is?
– Te vagy a hamisítvány! – csattant föl a másik. – És
énvagyok az eredeti! Annak terveztek! És nem valami
beszarialaknak, aki nem meri megtenni, amit kell! A kezeim
véresek, mert én vagyok Vérpók! Igen, ez a valódi nevem!
Vérpók!
– Tényleg nagyon baba egy név! – bólogatott Pókember.–
Csak tudod, mi nem egy zártkörű terápiás csoportba
jöttünk,hanem a pendrive-ért.
– Ó, az itt van! – dorombolta a zsoldos. – Biztonságban! Egy
széfben. A széfben. Ebben a... abban a... ebbena... abbana...
széfben...
– Elég! – hördült föl Fisk. – Öld meg Pókembert, de Mayának
egy haja szála sem görbülhet!
– Soha! – kiáltott föl a lány, aztán Fisk felé lendült, s úgy
hajította el a laptopját, mint valami túlméretezett
dobócsillagot.
És abban a pillanatban, ahogy Fisk félrekapta a fejét, és a
laptop hangos csattanással tört darabokra a falon, Maya
felugrott, és egy kegyetlen erejű fordulórúgással találta
mellkason a Vezért.
Menekülnünk kellene, nem harcolnunk! – futott át
Pókemberen, de ezt legfeljebb úgy közölhette volna a
lánnyal, ha leveszi a maszkját. És annak ellenére, hogy ez
esetbennem a harc volt a logikus lépés, valahol mégiscsak
szívesen látta volna, ahogy a Vezért egy tizedakkora lány
veri laposra.
Már ha lett volna ideje végignézni, de pillanatnyilag neki is
megvolt a maga baja. Az imposztor – vagy ahogy önmagát
nevezte, Vérpók – máris elrugaszkodott a plafontól, és a
hálóvetőivel próbálta a mennyezethez ragasztani. Úgyhogy
Pókembernek sem volt választása, egy szaltóval a tőle balra
levő falon landolt, hogy elkerülje a feléje kígyózó
hálószálakat.
– Honnan szerezted a hálót? – kérdezte fojtott hangon.
– Direkt nekem készítették! – jelentette ki Vérpók büszkén. –
Mert én vagyok Pókember!
Peternek már volt lehetősége ezt-azt megtanulni Mayától
arról, milyen is, mikor olyasvalakivel küzd, aki utánozza a
cseleit és a harci stílusát, ez azonban más volt. A lány pont
úgy mozgott, mint ő maga, Vérpók viszont egy teljesen saját
stílust alakított ki ugyanezekkel a képességekkel.
Pókember szeretett úgy gondolni a saját mozdulataira, mint
sebészi precizitással végrehajtott manőverekre, melyekkel
önmagánál jóval nagyobb és szívósabb ellenfeleket is
legyűrt már – vagy legalább sikerült a segítségükkel életben
maradnia, ami nemegyszer felért egy erős döntetlennel –,
úgy, hogy mindig óvatos és körültekintő volt.
A mozdulatai spontánnak tűntek – ami főleg akkor volt igaz,
mikor védekezésre kényszerült –, de mikor támadásra került
a sor, nagyon is átgondolt mintázat szerint cselekedett, és
ennek nem sok köze volt az improvizációhoz, sokkal inkább
a pontos időzítéshez, és az ellenfél hibáinak
kihasználásához.
De ha ő szike volt, Vérpók egy kalapács. A támadásaiban
nem volt semmi kifinomultság, csak agresszió. A
teretfolyton hálószálakkal próbálta beszűkíteni, és minden
ütésébe annyi erőt tett, mintha légkalapáccsal próbálna
agyoncsapni egy szúnyogot.
Vagy ez esetben egy pókot...
Nyílt téren, vagy kint a házak közt esélye se lenne
ellenem!Idebent viszont...
Az iroda szűk belterében egyre nehezebb volt kikerülni a
feléje szisszenő hálószálakat, és egyelőre csak annyit
tehetett, hogy próbálta elkerülni Vérpók támadásait, és
kivárni a pillanatot, mikor elkaphatja a nyavalyást. Mert ha
most menne be belharcba, akkor az nem sokban különbözne
egy kocsmai verekedéstől, és abban az ellenfele
szemlátomást képzettebb volt.
Jó lett volna, ha Maya is besegít, a lány azonban éppaz
életéért küzdött Fiskkel. A Vezér meglepően fürge volt, és
ahelyett, hogy megpróbált volna kitérni a lány következő
rúgása elől, megfeszítette az izmait, és mint egy husánggal,
a karjával csapta félre Maya feléje villanó lábfejét. Aztán a
másik keze villámgyorsan lecsapott, torkon ragadta a lányt,
és brutális erővel csapta a falhoz.
– Te kis kígyó! – mondta riasztóan hideg hangon. – Semmit
sem tudsz a háláról!
Pókember kétségbeesett kiáltással lőtt ki egy hálószálat Fisk
csuklójára, hogy visszarántsa, mielőtt eltörné a lány nyakát
vagy összeroppantaná a koponyáját, Vérpók azonban abban
a pillanatban a saját hálójával szögezte a csuklóját a falhoz.
A következő adag Peter bal karját találta el a
könyökhajlatban, egy pillanatra mozdulatlanságra
kárhoztatva.
De csak egy pillanatra.
Az izmai emberfeletti erővel feszültek neki a kusza,
fehérszálaknak, és érezte, hogy el fogja tudni szakítani őket.
Merthiába volt Vérpók hálója elképesztően ügyes replika, az
ő hálófolyadékához képes mégis gyenge utánzatnak
bizonyult. Egy utcai járókelő persze ezt sem tudta volna
eltépni, ő azonban igen.
Abban a pillanatban szakította szét a béklyót és kapta félre
a fejét, ahogy Vérpók ökle átlyukasztotta a falat ott, ahol
egy másodperccel korábban még az arca volt.
Most én jövök!
Fél tucat villámgyors ütést mért a zsoldos gyomrára és
bordáira, és ahogy az kínjában oldalt próbált fordulni, hogy
védje a mellkasát, a veséjére. Ahogy Vérpók összegörnyedt
a fájdalomtól, azonnal a padlóhoz szögezte a hálójával.
Aztán már fordult is, egy hálószálat Fisk bokája köré font,
aztán minden erejét megfeszítve a földe döntötte a
hegyomlásnyi férfit.
És már ott volt fölötte, egyik sodronykötél erejű szálat a
másik után lőtte a Vezérre, amik egy darabig a padlón
tartják majd.
Remélhetőleg, amíg kell.
– Megsérültél? –guggolt Maya mellé, és felemelte a maszkja
alját, hogy a lány láthassa a száját.
– Semmi komoly – motyogta a lány feldagadt ajakkal, kábán.
– Akkor most jött el e Nyúlcipő Hadművelet ideje!
– És a pendrive?
– Nincs itt – rázta meg a fejét Pókember. – És akkor sem
terem itt hirtelen, ha maradunk még egy darabig, és
megöletjük magunkat.
Maya előhúzott egy módosított kulcstartóra emlékeztető
tárgyat a zsebéből, és megnyomta rajta a piros gombot. Az
iroda ablakai szörnyű csikorgással robbantak darabokra,
üvegszilánkokkal árasztva el a helyiséget.
Peter felkapta a lányt, a hálóvetőjével célba vette a
szomszédos épületet, aztán már ugrott is.
Nem kis bizalmat – és kétségbeesést – feltételezett
Mayarészéről, hogy hagyja magát így menekíteni, és bár
igyekezett higgadtnak tűnni, és nem kapálózni, mikor a
levegőbe emelkedtek, még az ő arca is megrándult.

***

BINGHAMNEK végül csak sikerült szétszakítani a hamis

Pókember hálóját. Kénytelen volt elismerni, hogy erősebb
anyagból készült, mint az övé, de annyival azért nem, hogy
neboldogult volna el velük.
Fisk azonban továbbra is dühtől kivörösödve vonaglott a
padlóhoz szögezve, ami igazán vicces volt. A zsoldos egy
olyan vegyszerrel teli fiolát csatolt le azövéről, amivel a
saját hálóit szokta szükség esetén feloldani.
Az imposztor hálószálaival ugyan még ez sem boldogult,
de egy perc alatt legalább a sajátjait sikerült eltüntetnie.
Aztán Fisk mellé guggolt, hogy kiszabadítsa.
Ahogy a szálak elszakadtak, a Vezér úgy emelkedett föl a
padlóról, mint valami régi horrorfilmben a szörnyeteg. Vadul
megrázta magát, és a kezei szinte önálló életre kelve,
gyilkolni készen nyíltak és záródtak.
– Most jön a hiszti? – nézett föl rá Bingham.
– Az Isten verje meg! – bődült el Fisk, majd olyan erővel
sújtott az egyik íróasztalra, hogy az szörnyű reccsenéssel
darabokra tört. – Üres a széf! Mindent elvittek! Elvitték a
pendrive-ot! Ez azt jelenti, hogy az egész tervnek annyi!
A Vezér őrjöngve esett a fal faborításának, egész paneleket
tépve le belőle.
Bingham a másik, még ép asztalra ugrott föl, majd
leguggolt, és nagy műgonddal kezdte vizsgálni a – kesztyű
takarta – körmeit. Ostoba kis színjáték volt, de a célnak –
hogy megmutassa, menyire megveti az őrjöngő, kövér
bűnözőt – tökéletesen megfelelt.
– Ez tipikusan egy olyan „van egy jó meg egy rossz hírem"
helyzet – affektált. – A jó hír, hogy a pendrive nincs náluk.
Fisk vadul fújtatva fordult feléje, de Binghamet nem zavarta
a rá irányuló gyűlölet.
– Mit művelt? – hörögte a Vezér.
– A rossz hír – folytatta Bingham –, hogy a széfjét a First
Lane vállalat készítette. Akik elméletileg a világ
legbiztonságosabb széfjeit gyártják. Mondom, elméletileg.
Mert mivel egy kis magáncégről van szó, nem is verték
nagydobra, hogy az Oscorp múlt hónapban felvásárolta
őket.
Fisk imbolygó léptekkel indult feléje, s az arcára mintha
ráfagyott volna a düh.
– Úgyhogy ez a széf, meg a többi ebben az épületben, meg
úgy általában minden búvóhelyén a széfek... szóval már
nem annyira biztonságosak! – tárta szét a kezeit Bingham
színpadias mozdulattal. – Eleinte úgy gondoltuk, hogy az
összesről tudunk, de aztán kiderült, hogy mégiscsak jól
jönnek a céges leltári- és sorozatszámok. Mert volt egy pár,
ami elkerülte a figyelmünket, de így azokat is sikerült
felkutatni. Persze, ha más cégektől is vásárolt széfeket,
azokról semmit sem tudunk, és így ennek a tervnek is
lőttek, de ha mégsem...
Hanyagul megvonta a vállát.
– Akkor én nyertem!
– Osborn! – csikorogta Fisk. – Az a féreg megvett téged!
– Ezt így azért ebben a formában nem jelenteném ki –
szónokolt tovább Bingham vidáman. – De tény, hogy nélküle
nem boldogultam volna. Mert hát ugye mindannyiunknak
megvannak a magunk hasznos képességei. Túljárni egy
morcos hájpacni eszén is ilyen. Viszont azért akadnak olyan
dolgok is, amikről Norman úgy gondolja, hogy ő irányítja
őket – pedig nem is! Például azt hiszi, hogy végtelenül hálás
vagyok neki, amiért segített megtalálni a valódi énemet,
hogy a csak az én fejemben létező Pókemberből azzá a
Pókemberré válhassak, akit az egész világ ismer. És végül is
valóban hálás vagyok, épp csak... szóval engem senki sem
rángathat zsinóron, mert nem vagyok báb!
Fisk ökölbe szorított kézzel, fogcsikorgatva bámulta
Binghamet. Úgy fújtatott, mint egy sebzett bika, és ahogy
megfeszítette a lábát, mint aki mindjárt rohamra indul...
De nem indult. Még nem. Mert a racionális, számító énje
egyelőre még beszéltetni akarta a zsoldost.
– Mit akar? – morogta. – Hol vannak a pendrive-ok?
– Nincsenek pendrive-ok, pufikám! – tárta szét őszinte
megdöbbenéssel a kezeit Bingham. – Csak egy van. A többit
megsemmisítettem. Osborn azt akarta, hogy vigyem el neki,
de nem teszem. Hogy miért nem? Jó lenne tudni, mi? Hát
megmondom én, hogy miért nem! Azért, mert ez az egy az
enyém!
– Mit akar érte cserébe? – szegte föl az állát Fisk. –
Gazdaggá tehetem. Hatalmat adhatok. Nemsokára már én
irányítom majd ezt a várost.
– Kivéve, ha odaadom a pendrive-ot Osbornnak – vonta meg
a vállát Bingham. – Szóval ez most nem arról szól, hogy
maga mit tehet értem, hanem, hogy én mit tehetek
magáért. Mert én úgy látom, hogy egy kicsit megváltoztak a
hatalmi viszonyok. Maga kézben tartja Osbornt, én
viszontmagát. Ami azt jelenti, hogy már nemcsak Pókember
vagyok, hanem a Vezér is egyben! Vérpók és a Vérvezér!
Fisk leszegett fejjel rontott rá. A tervezés és kifinomult
stratégiák ideje lejárt, és csak a vágy maradt, hogy véres
péppé tapossa ezt a férget. Bingham számított is erre,
amivel viszont nem kalkulált, az a nagy ember gyorsasága
volt. Úgyhogy mielőtt kitérhetett volna előle, Fisk
tekegolyónyi ökle brutális erővel találta telibe az arcát.
A világ hirtelen fehéren izzó kínná változott, és egy
pillanatra még a látása is elhomályosult. Érezte, hogy a
padlón csúszik valamerre, és ha hétköznapi ember lett
volna, ez az egyetlen ütés végzett volna vele.
Ő azonban nem volt hétköznapi ember. Az Oscorp
laboratóriumában végzett kísérletek óta többé már nem.
Osborn ebben a szérumban sem találta meg a keresett
gyógymódot, de talált helyette valami egészen mást. Módot
arra, hogy többé-kevésbé lemásolja Pókember képességeit.
Igaz, hogy az eddig megölt mindenki mást, akin kipróbálták,
ami azt bizonyította, hogy Pókember egyedi.
Hogy Bingham egyedi. És az imposztornak, akárhogy is
tett szert a képességeire, pusztulnia kell, mert egyszerre
csakegy Pókember létezhet! Csak egy! Igen.
De előtte kezdenie kellene valamit az óriással, aki azzal a
feltett szándékkal tornyosult fölébe, hogy megöli. Ez
alkalommal azonban készen várta. Már tudta, milyen gyors
és erős Fisk, úgyhogy többször már nem fogja tudni
meglepni.
Felugrott, átszaltózott a Vezér feje fölött, aztán
megragadta a nadrágját, és megpróbálta lerántani. Semmi
sem bőszít föl annyira egy efféle embert, mint a szégyen és
a megaláztatás.
A nadrág azonban mintha oda lett volna enyvezve Fisk
testéhez, és Bighamnek ismét félre kellett táncolnia a Vezér
súlyos ökle elől.
– Megöllek! – hörögte Fisk.
– Nem lenne egyszerűbb elfogadni az új világrendet? –
fintorgott a zsoldos, aztán felugrott és a plafonhoz tapadt.–
Azt hitte, hogy maga irányítja Osbornt, pedig nem. Most már
én irányítom. De még mindig el tudom érni, hogy azt tegye,
amit maga akar, amíg hajlandó tudomásul venni, hogy
maga pedig nekem dolgozik.
Azzal hálót lőtt Fisk arcába. Négy szálat, ötöt, hatot, hetet. A
hét az jó szám. Szerencsés. Kivéve Fisknek, aki már nem
kapott levegőt. Ettől függetlenül Bingham óvatosabb volt
annál, semhogy megpróbáljon csak a vicc kedvéért a Vezér
gyomrába bokszolni. Túl sokat nem érne vele, viszont az
ellenfele máris tudná, hogy hol van, és amilyen gyors, lehet,
hogy még vakon is képes lenne elkapni. Márpedig azokból a
medvemancsokból nem lehet egykönnyen kiszabadulni.
Viszont lehet, hogy idővel képes lesz letépni magáról a
hálót, úgyhogy biztos, ami biztos alapon belerúgott Fisk
térdébe, és ahogy az óriás alól kiszaladt a lába, keményen
megdolgozta a bordáit is.
Fisk hörögve vonaglott a padlón, és a fájdalom meg a
megaláztatás szinte megbénította.
Borzasztó lehet ez egy olyan ember számára, aki ennyire
hatalmasnak hitte magát. De most így, a földön fekve már ő
sem volt olyan nagylegény! Ő sem volt több, mintegy
kisvárosi suttyó, akit magasról lesajnáltak, akit mindenki
csak homokzsáknak használt, akinek az anyja rákos lett. Egy
pillanatra arra a másik életre gondolt. Arra a kövér kölyökre,
akit rendszeresen elvertek, és egyszer majdnem
megfojtottak a saját alsónadrágjával. Aki sohasem
felejtetteel a fájdalmat és a rettegést.
De mikor valaki eléri a pöcegödör alját, onnantól már nincs
lefelé. Akkor már nincs, ami még jobban megrémíthetné az
embert. Mikor ezt megértette, akkor kezdett igazán oszlani
az elméjében aköd. Onnantól kezdve tudott hátat fordítani a
múltnak. És ez felszabadító érzés volt.
Mert csak így indulhatott el az úton, ami ide vezetett. Hogy
betöltse a sorsát. Hogy teljesítse a küldetését, és ő legyen
Vérpók.
Az egyetlen és igazi Pókember.
Ismét elővette a fiolát, és feloldotta a Fisk arcát beborító
hálót. A Vezér öklendezve kapkodta a levegőt.
– Nos, így állnak a dolog – magasodott fölébe karba font
kézzel Bingham. – Lehet a barátom, vagy lehetsz az
áldozatom. Szóval, hogy legyen?
Fisk lassan, sípolva vette a levegőt, de csak harmadszorra
sikerült fölállnia a padlóról.
– Barát... – nyögte ki végül nagy nehezen.
– Rendben– bólintott Bingham elégedetten. – Meglátja,
legendás barátság lesz a miénk!
Persze, esze ágában sem volt megbízni Fiskben. Ez azember
az első adandó alkalommal el fogja árulni. Ami pedig
Osbornt illeti, mikor rájön, hogy túljártak az eszén... nos, az
is egy érdekes nap lesz!De majd megtanulják! Mind
megtanulják, hogy Vérpók eszén senki sem képes túljárni!
Egykor élt egy kisfiú, akit Michael Binghamnek hívtak.
Vele bármit meg lehetett tenni.
De azok az idők már elmúltak.
36

JOBBAN örült volna, ha van ideje összeütni egy jó kis tervet.

Egy okos tervet.
De csak ostoba tervre jutott ideje – és akkor már úgy volt
vele, ha lúd, hát legyen kövér.
Minden ellenük dolgozott: a rendezvényre Fisk egyik
hoteljében kerül majd sor, ahol csak úgy nyüzsögtek a
Roxxontól bérelt biztonságiak. Aztán ott volt Norman Osborn
is, ami azt jelentette, hogy egy csomó rendőr is vele
jött,hogy vigyázzon a polgármester testi épségére.
És ha ez nem lett volna elég, a tömegben szép
számmalakadtak olyanok, akik nagyon is számítottak
Pókembernek. A rejtekhelyükről – egy takarítószerekkel teli
raktár szellőztetőjéből – pont rálátott a bálteremre, ahol MJ
épp a leggazdagabbakat próbálta meginterjúvolni a
Hírharsonadivatrovatába szánt, készülő cikkéhez.
És ott volt May néni is Martin Li kíséretében, Yuri Watanabe
a kirendelt rendőrségi különítmények egyikének élén,sőt
még J. Jonah Jameson is. És bár volt idő, mikor Pókember
szívesen Föld körüli pályára állította volna JJJ-t, valójában
nem akarta, hogy a régi főnökének valóban baja essék.
Na jó, egy kis nyilvános lebőgés azért belefér...
Viszont, ha harcra kerül a sor idebent, akkor épp azok az
emberek keveredhetnek veszélybe, akik a leginkább
fontosak a számára. Akiket szeret, akik így vagy úgy, de az
élete részei.
Ami már csak azért is gondot jelentett, mert a terv lényege
épp az volt, hogy előbb-utóbb harcra kerüljön a sor.
A bálterem hatalmas volt, pazar, vörös szőnyeggel, a teret
megsokszorozni látszó tükrökkel, tucatnyi gigantikus
csillárral, és olyan magas mennyezettel, amit legfeljebb
távcsővel lehetett volna megtalálni.
Tágas, ami nem baj, ha harc közben mozogni kell. Csaka
csillárok ne szakadjanakaz ember nyakába, ha beállít
Bingham...
Pókember kénytelen volt Mayára támaszkodni e tekintetben,
akinek sokkal több tapasztalata volt az ál-Pókember
zsoldossal kapcsolatban.
– Teljesen elmebeteg – mondta a lány –, de legalább
kiszámíthatóan elmebeteg. Ezt minden találkozásunkkor
meg kellett állapítanom. Egyfolytában kérkedik, és
szemlátomást meg van róla győződve, hogy ő az igazi
Pókember. Agresszív és kegyetlen, ugyanakkor mániákusan
gyűjtöget is. Azt hiszem, semmit sem dob ki, hanem
felhalmozza és kincsként őrzi a dolgokat.
– Gondolod, hogy nála van a pendrive? – kérdezte Pókember.
– Tudom, hogy nála van, és biztosra veszem, hogy ideis
magával hozza, mint a legféltettebb kincsét. Jó, rendben,
legalábbis nagyon valószínűnek tűnik. Úgy kilencven
százalékban.
– És mi a helyzet a maradék tíz százalékunkkal?
– Akkor a semmiért kockáztatunk mindent – mondta
alány merev arccal.
– Viszont nincs más lehetőségünk – vonta meg a vállát a
Hálószövő.
– Ez esetben nem kell a helyzet súlyosságát ecsetelnem...
Ahhoz, hogy egyáltalán bármi esélyük is legyen a
győzelemre, kénytelenek lesznek a tervüket egy elmebeteg
viselkedési mintázatára építeni.
Úgyhogy őrült egy terv ez! A szó legszorosabb
értelmében. De hát nincs más választásunk.
– Igaz, ez azért mégsem olyan, mintha valakit királlyá
koronáznának – hümmögte Pókember. – Mert mondhat
Osborn, ami csak akar, ha megszerezzük a pendrive-ot, és
holnap szépen a tudomására hozzuk, hogy náIunk van,
akkor a tétek jó eséllyel lekerülnek az asztalról. És még az
sem fogja érdekelni, hogy milyen fényt vet majd a
polgármesteri hivatalra, hogy ő így visszatáncol, ha egyszer
lehetősége van kihúzni a fejét a hurokból, amit Fisktett rá.
– Egyetértek – bólintott a lány. – A kérdés már csak az, hogy
meg tudjuk-e szerezni a pendrive-ot. Ez sajnos javarészt
azon áll vagy bukik, hogy Bingham eljön-e. Bár úgy
gondolom, hogy igen. Nem fog tudni ellenállni a kísértésnek,
hogy idejöjjön kérkedni, és bebizonyítani, hogy ő az igazi
Pókember! Nem valami okos – viszont nagyon veszélyes.
– Szóval dupla vagy semmi – dünnyögte Peter. – Ma este
vagy soha. Mert ha ma este nem, holnap már késő lehet.
Fisk kitalálja, hogyan szerezze vissza tőle a pendrive-ot, és
akkor már senki sem fogja tudni megállítani.

***

ÚJRA meg újra Watanabe szavai jutottak az eszébe. EgyFisk

elleni támadás – főleg a nyilvánosság előtt – csak hőst és
mártírt csinálna a Vezérből, az ő nyomozásukat pedig
teljesen ellehetetlenítené. És még akkor is, ha ezzel
megakadályozhatnák, hogy Fisk pénzügyi biztossá lépjen
elő, nem fogják tudni rács mögé dugni.
Persze ezen akár örökké rágódhatnék, de mint tudjuk, a tett
halála a túlgondolás – amire most sajnos nem lesz időm. Ha
Osborn megadja Fisknek, amit az akar, akkor tényleg vége a
dalnak, úgyhogy ez most nem személyes bosszú, sokkal
inkább a világ megmentése.
Már megint.
Aztán a takarítás és a kártalanítás majd a következő
fázisban jön...
Azért is nem vitatkozott hát Mayával, mert neki sem volt
jobb ötlete, de tudta, hogy valamit akkor is tenniük kell.
A lány megint a fekete ruháját viselte, és az arcán most is
ott díszelegett a fehérrel festett kéznyom. Azt mondta, hogy
ez az ő szuperhős öltözéke.
Sőt már nevet is választott. Visszhang... mint visszhang. És
nagyon úgy nézem, hogy ebben a szerelésben jobban érzi
magát, mint kiskosztümben egy üzleti megbeszélésen.
Talán azért, mert az, hogy Maya Lopez milyenné vált az
elmúlt években, az elsősorban Fisk döntése volt, Visszhang
karakterét viszont egyedül a lány hozta létre.
Sokan azt hiszik, attól, hogy maszkot húzunk, elrejtjük a
valós személyiségünket. Pedig lehet, hogy épp ekkor
mutatjuk meg, hogy kik is vagyunk valójában.
Ha volt valaki, aki ezt tökéletesen megértette, az pont a
Hálószövő volt.
A parti már több mint egy órája tartott, mikor Maya
megkocogtatta Pókember vállát.
– Mire várunk még?
– Nem is tudom – vonogatta a vállát a Falmászó. – Talán
valamiféle jelre, hogy elérkezett a megfelelő pillanat.
Mondjuk arra, hogy Bingham betoppanjon. Mert ha most
kiállok, ő pedig még nincs itt... az teljes katasztrófa lesz.
– Biztosra veszem, hogy itt van – mondta a lány csöndesen.
– Imád leskelődni, és nem fog tudni ellenállni a csábításnak,
hogy a lehető legszínpadiasabban tegyen pontot a dolgok
végére. És ha egyelőre még nincs is itt, ha te megjelensz,
azzal egy percen belül tele lesz a közösségi média, és akkor
lélekszakadva jön majd, hogy le ne maradjon a fináléról!
– Nekem pedig csak annyi a dolgom, hogy míg ideér – úgy
húsz-harminc percig – elkerüljem, hogy a rendőrök meg a
Roxxon biztonsági emberei lepuffantsanak. Gyerekjáték!
– Félóra, ha a közelben van, és mondjuk nem
Brooklynban – biccentett a lány.
– Tudod, az a meglátásom, hogy könnyebb volt veled
tárgyalni, amíg nem találtál rá a humoros énedre –
biggyesztette le az ajkát Pókember.
– Itt lesz! – jelentette ki Maya magabiztosan. – Igaz, ezzel
egy kicsit azért hazardírozunk, és egy fogadással sohasem
mehet biztosra az ember, de... most nincs
választásunk.Mindent vagy semmit. És reméljük a
legjobbakat!
Félek, ennél jobb lelkesítő beszédre most nem
számíthatunk...
Pókember nagyot sóhajtott, majd lehúzta és a helyére
igazította a maszk alját. Majd, mintha csak meggondolta
volna magát, megint fölhúzta.
– Igen? – nézett rá Maya értetlenül.
– Mielőtt kezdődne a hecc, lehet, hogy jobb lenne, ha
elmennénk pisilni...

***

– HÖLGYEIM és uraim, kérhetném a figyelmüket egy

pillanatra?
Lassan elcsöndesedett a terem, elhalt a zeneszó, és minden
szempár rá szegeződött.
Egyenesen a plafonra, ahol állt.
MJ a kezébe temette az arcát, és fel sem mert nézni.
Hát igen, feltehetően ez lesz minden idők legidiótább
bűvészmutatványa, egy igazi tízből tízes. De ha szerencsém
van, ezt csak a rendezői változatban mutatják majd. A
mozikban ez nem... a fenébe, koncentrálj már, Peter!
– Engedtessék meg, hogy mondjak néhány szót az én
Wilson Fisk barátomról! Vállalkozó, látnok, emberbarát,
bandavezér, és mikor azt mondom, nagy ember, azt szó
szerint értem. Hiszen mind ismerjük, és mind gyűlöljük, de
önök azért persze mind úgy tesznek, mintha kedvelnék,
mert hát ki akar arra ébredni, hogy egy levágott lófej van az
ágyában?
– Pókember az! – harsogta Jameson a mennyezetre
mutogatva, aztán felpattant, és odarohant a legközelebb
álló rendőrhöz. – Lője le!
Amaz bizonytalanul méregette Pókembert, aztán undorodva
rázta le magáról Jameson kezét. Watanabe azonnal
elkezdett körbejárni, és szólt a rendőröknek, hogy
egyelőrene csináljanak semmit. És közben dühösen szívta a
fogát. Gondolhatta volna, hogy Pókember előbb-utóbb fel
fog tűnni, de arra ezért nem számított, hogy közben a józan
eszét is otthon hagyja.
Persze szólhattam volna neki, hogy jövök, de úgyis
megpróbált volna lebeszélni. És a tetejében még
óvintézkedéseket is kellett volna tennie, hogy ne juthassak
be. Nem, jobb ez így. Amiről nem tudott, azt talán nem
fogják tudni a fejére olvasni.
– Úgy tudom, hogy a mi nagyrabecsült polgármesterünk, Mr.
Norman Osborn Wilson Fisket szándékozik
kineveznipénzügyi biztossá – folytatta Pókember csevegő
stílusban.– Ami talán nem az eddigi legjobb ötlete.
Közben a tekintete vadul cikázott ide-oda, de Binghamnek
nyomát sem látta.
– Tulajdonképpen csak ennyit szerettem volna
mondani,úgyhogy nem is emelném tovább az est fényét...
kivéve talán azzal, ha megkérem a hasonmásomat, aki az
elmúlt hetekben volt szíves annyi bűncselekményt elkövetni
a nevemben, hogy bújjon elő! Az illető egyébként terrorista,
tolvaj, rabló és gyilkos, ezenfelül elmebeteg, igazi
imposztor, és címeres görény...
– Te vagy az imposztor!
Bingham a legfelső balkonok egyikének függönye mögül
lépett elő.
– Én vagyok az igazi Pókember! – rikoltotta, és
kihívóncsapott a mellkasára. – Az, aki nem fél bevérezni egy
kicsit a kezét!
– Az egyikünk az elmúlt nyolc évet azzal töltötte,
hogymegpróbált segíteni ennek a városnak – folytatta
Peter.– A másik embereket rabol ki, és éttermeket robbant
föl.Lássuk hát, melyikünk az imposztor!
– Mondtam én, hogy az a másik csak kamu! – szaladt
kiegy rendőr száján.
– Nem! – bődült el Jameson. – Nem hamis,
hanem...szaporodik! Már több is van belőle!
Mindenki egyszerre kezdett beszélni, és Pókember nem volt
benne biztos, hogy mindenkit képes lesz túlüvölteni. Pedig
tudta, hogy muszáj lesz megpróbálnia, mert egyszer és
mindenkorra le akart sámolni Binghammel. Le akarta
leplezni ezt a szörnyeteget, aki megölte Anikát, ahogyan azt
is, aki rászabadította a városra.
Mert lehet, hogy a lány halála fölött érzett szomorúsága
idővel megfakul majd, de a dühe nem. Teljesen soha. És ez
olyasmi volt, aminek örült.
Bingham elmebeteg volt, és szakembereknek kell
eldöntenie, hogy mi módon lehet megbüntetni. De míg
odáig eljutnak, hogy rendőrkézre lehessen adni... az nem
leszegyszerű.
És ez a nem annyira irigylésre méltó feladat rám vár.
Bingham kilőtt egy hálószálat, és Pókember felé lendült. Az
emberek sikoltva-üvöltve borogatták föl a székeiket, és
máris a kijárat felé rohantak.
Ami talán nem is olyan nagy baj, mert a rendőrök addig sem
engem akarnak lepuffantani...
Okosabb lett volna kitérni Bingham útjából, de tudta, ha el
akarja szedni tőle a pendrive-ot, ahhoz testközelbe
kellengednie. Ami viszont annyit tett, hogy megint harcolni
fognak, és ő megint istenes verést kap majd.
Fájni fog. Nagyon. Szerencsére ebben a műfajban már
épp elég tapasztalatom van.

***

NORMAN Osborn, aki szintén a két egymással csatázó

Pókembert figyelte, megengedett magának egy halvány
mosolyt.
– Most, hogy jobban belegondolok, talán mégsem ajánlom
föl önnek a pénzügyi biztosi posztot, Wilson.
– Végig ön állt a háttérben, ugye? – kérdezte Fisk halk,
fegyelmezett hangon. – Ön küldte hozzám Binghamet, hogy
utánam kémkedjen.
– Én csak letettem az útra, de ön volt az, aki már rohantis,
hogy felszedje – vonta meg a vállát a polgármester. – De azt
nem tagadom, hogy tisztában voltam vele, mennyire
instabil. Sőt kalkuláltam is vele. Vagy azt teszi, amire
utasítottam, vagy azt, amihez kedve van, és belülről
rombolja szét a Fisk-birodalmat. És bár nem tudom, hogy ezt
miképp intézi majd, de az bizonyos; hogy önnek már nincs
fölötte hatalma.
– Még mindig van nála egy másolat a fájlokból – mordult föl
Fisk. – Úgyhogy imádkozzon, hogy azt ne szerezzem vissza!
– Az ima azoknak való, akik a véletlenre bízzák a dolgaikat –
mosolygott hidegen Osborn. – Én nem imádkozom.
A bálterem mostanra leginkább egy csatatérre hasonlított:
az emberek egymást félrelökdösve, kétségbeesetten
próbáltak elmenekülni, vagy legalább fedezéket találni. A
kijáratok előtt szabályos verekedéssé fajult a dolog, és bár a
rendőröknél fegyver volt, egyelőre nem kaptak parancsot,
hogy használják is.
Jameson fel-alá rohangált, és közben összefüggéstelenül
rikácsolt. Kamerák villantak, s legalább az újságírók
próbálták megőrizni a hidegvérüket, miközben reményeik
szerint az év szenzációjáról tudósítanak.
– Ön olyan zseniális játékosnak tartja magát, aki minden
lehetséges lépést előre lát – mondta Osborn csöndesen.–
Azonban tartok tőle, hogy ez esetben némilegleiskolázták.
Ha üzletet akart volna kötni, Wilson, köthettünk volna
üzletet. De ön kényszeríteni akart, és ez hiba volt.
– Nem számít, mit gondol, még nem végeztünk! – szegte föl
az állát Fisk. – És közben átlépte azt a határt, ahonnan nincs
visszaút!
Osborn önelégült mosollyal nézett körbe, mintha nem is egy
csatatér, hanem egy múzeumi tárlat kellős közepén
ülnének.
– Elbűvölő ez a parti!

***
A LEVEGŐBEN csaptak össze, és ez alkalommal Pókember is
készen állt.
Vagy legalábbis úgy gondolta.
Persze rendelkezett egyfajta elképzeléssel arról, hogy
milyen is készen állni egy feladatra, de ebbe a küzdelembe
úgy vetette bele magát, hogy nem volt előre kidolgozott
stratégiája.
És mikor Vérpók ökle szörnyű erővel csapódott az arcába,
már tudta, hogy ez bizony nagy baj.
Pókember próbált együtt fordulni az ütéssel, minimalizálni a
becsapódás erejét, de a fájdalom így is szinte kilúgozta
belőle a szavakat.
Kín. Éget. Fáj. Szét fognak törni a csontjai.
Mayától sokat tanult arról, milyen is lehet önmagával
harcolni, és egy kicsit kívülről is láthatta a saját cseleit és
mozdulatait, amik annyira beleivódtak az izmaiba, hogy már
szinte ösztönszerűen alkalmazta őket.
Ekkor kényszerült rá először, hogy kicsit átértékelje a
stratégiáját, és átalakítsa a stílusát.
Hogy is mondta Harry? Önmagát talán egyedül úgy tudja
legyőzni az ember, ha egy kicsit mássá válik.
Bingham azonban nem Maya volt. Ő szinte bármire képes
volt, amire Pókember is, de nem rendelkezett a cseleivel.
Pókember akart lenni, épp csak nem vette az időt és
fáradságot, hogy megtanulja, hogyan is legyen azzá.
Itt az ideje, hogy megtanítsa rá.
Még a levegőben voltak, de a zsoldos már a vállát feszítette,
és egy jobbhorogra készült. Nem egyszerűen harcolni
készült, hanem egy régimódi, hamisítatlan kocsmai bunyóra,
amivel a lehető legtöbb fájdalmat okozhatja. A Hálószövő
pedig úgy döntött, megadja neki, amire vágyik.
Mindketten talpra érkeztek – a megerősített csontok
elnyelték a földet érés erejét, és nem törtek szilánkokra –,
és bár Pókember állkapcsa kegyetlenül lüktetett, mégis úgy
állt föl maga elé emelt ökleivel, mint valami bokszoló.
Vérpók mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra. Ez
valami új volt az imposztortól, amire nem számított. Ütés
helyett pókfonalat lőtt a vörös-kékbe öltözött ellenfelére –
akinek már a puszta léte is sértő volt –, aztán egy másikat a
plafonra, és a magasba rántotta.
És mielőtt Pókember egy saját hálószállal rögzíthette volna
magát valamihez, eleresztette, és oldalról száguldott belé,
mint valami középiskolás focista. A válla Pókember
gyomorszájába robbant, kiszorítva belőle a levegőt, letépve
a hálószálról, s a padlóba passzírozva.
Peter szeme előtt egy pillanatra elhomályosult a világ,
ésmiközben levegőért kapkodott, majdnem a maszkjába
hányt, ami sohasem jó ötlet.
Körülöttük lassan kiürült a bálterem, ahogy az emberek
kétségbeesetten próbáltak minél távolabb kerülni tőlük, és
egyedül a tévéstábok maradtak élőben közvetíteni.
– Boldogan tapsikolva nézik majd végig, ahogy széttéplek! –
üvöltötte Bingham, ahogy ismét Pókember arcába csapott.
Aztán még egyszer.
– Egyfolytában pofázol és hülye poénokat pufogtatsz,
miközben úgy teszel, mintha valami hős lennél! De nem
vagy az! Egy nulla vagy! Legyőzöd az ellenséget, de nem
ölöd meg! Semmi értelme! Így mindig fölkel, és visszajön!
Azt akarod, hogy az egész világ a szabályok szerint játsszon,
csakhogy nincsenek szabályok! És mikor Vérpók elintéz... te
a földön is maradsz!
Csak úgy záporoztak a csapásai, és a fájdalom elvakította
Pókembert. Megpróbált fölkelni, de egy horogütés a
halántékát érte, és egy villanásig elsötétült előtte a világ.
A végtagjai mintha cérnaszálakkal lettek volna a törzséhez
fércelve...
Nem!
Ez az alak ellopta a nevét, embereket ölt, megölte
Anikát, és most őt is halálra akarja verni! Nyilvánosság
előtt.Jameson előtt. Osborn és a Vezér előtt. MJ és May néni
előtt.
És amint végzett vele, leveszik a maszkját, és a nagynénje
is megtudja, hogy Peter Parker volt a Pókember...
Nem volt, hanem... még mindig Peter Parker a Pókember!
A sok fejére mért ütés közben majdnem elfelejtette,
hogy mit is tervezett. Hogy tulajdonképp mégis volt
valamifélestratégiája.
Aztán valahogy ismét sikerült talpra állnia, és végre, percek
óta először, visszaütött. Méghozzá akkorát, hogy Vérpók két
asztalt letarolva bukott föl.
Mert lehet, hogy az elméje elkalandozott, de a teste a
szükséges pillanatban átvette az irányítást. És annyi időt
sem adott Binghamnek, hogy fölkeljen, már záporoztak is az
ütések.
A zsoldos üvöltve dobálta magát, és próbálta védeni a fejét,
de az egyik felütés állcsúcson kapta, és olyan erővel
nyaklott hátra a feje, amibe egy hétköznapi embernek eltört
volna a gerince.
Pókember hálószálat tekert Bingham nyaka köré, és
fölrántotta a földről – csak hogy annál fogva vágja ismét
brutális erővel a padlóhoz.
Újra...
Ezt Anikáért!
Meg újra...
Ezt Abe-ért!
Meg újra.
És azokért, akik felrobbantottál, kiraboltál, megkínoztál!
Ahogy fölpillantott, a bálterem túloldalán MJ-t pillantotta
meg, aki tátott szájjal, elszörnyedve figyelte.
Engem félt, hogy megsérültem, vagy attól tart, hogy
kinyírom ezt a rohadékot?!
Lassan leeresztette az öklét. A vörös kesztyűn nem látszott,
de ő érezte, hogy a kezei vértől iszamósak. Nem... ő nem
azért jött, hogy megölje Binghamet. Pókember nem gyilkos.
Pókember New York védelmezője, aki azért van itt, hogy azt
tegye, ami helyes. És persze harcoljon, ha kell, de ha lehet,
inkább túljárjon az ellenfél eszén.
És az erejét igyekezett mindig arra használni, hogy
megóvja, nem pedig, hogy elvegye mások életét. Ez volt az,
amitől ő és Bingham a leginkább különböztek.
Meg hogy ez az alak totál zakkant, én meg nem.
– Feladod? – kérdezte halkan.
– Hülye vagy? – Szinte érezte Vérpók vigyorát a maszk
mögött. – Hiszen még csak most kezdünk belejönni!
– Nem, kispajtás – rázta meg a fejét Pókember. – Neked
eljött a záróra. Korábban megleptél, de te legfeljebb így
remélhetnéd, hogy legyőzhetsz. Mert egy rendes bunyóban
mindig alulmaradnál.
– Nem! – szorította ökölbe a kezét Bingham. – Én Vérpók
vagyok!
– Most inkább csak Véres Orrú Pók.
A zsoldos rekedt hördüléssel pattant föl és ugrott neki, de
Pókember félreperdült az útjából.
Itt az ideje pontot tenni ennek a harcnak a végére.
Az óramutató járásával megegyezőn kezdett körözni, s
közben végig Binghamen tartotta a szemét.
– Tudod mit? Ha azt hiszed, hogy szemtől szemben isel
tudsz kapni, hát csak rajta! – cukkolta a zsoldost. – Csakmi
ketten, és semmi trükk! És akkor végleg eldönthetjük,hogy
melyikünk az igazi Pókember!
– Igen! – sziszegte Bingham. – Lássuk, melyikünk az
erősebb!Hogy melyikünk az igazi!
– És mit kap, aki nyer? – mozgott továbbra is a
külsőkörön Pókember, arra kényszerítve Vérpókot, hogy
megállás nélkül forogjon.
– Mit akarsz? – kérdezte Bingham, és mintha egy pillanatra
elbizonytalanodott volna. – Mi mást adhatnék én neked,
mint a szánalmas életed végét jelentő, megváltó halált?
Remélem, én nem beszélek ilyen dagályosan harc
közben!
– Igazán csábítóan hangzik, de azt hiszem, ennél azért
lehetne egy kicsit érdekesebb is a dolog. Mit szólnál a...
mondjuk a pendrive-hoz? Ha nálad van, lehetne az a tét. Na,
mit szólsz hozzá?
Bingham az övéhez nyúlt, és egy rejtett tokból előhúzta a
pendrive-ot.
– Örülök, hogy kesztyűs kézzel nyúlsz a dolgokhoz, mert így
később majd nem kell lefertőtleníteni... – ingerelte
Pókember.
– Akkor legyen ez a díj! – morogta Vérpók. – A győztes
megtarthatja. Ami azt jelenti, hogy sohasem lesz a tiéd!
Soha! Mert nem tudsz legyőzni!
– Haver, épp most vertelek laposra – csóválta meg a fejét
Pókember. – Ó, és az még csak nem is az a pendrive, amit
Fisktől loptál! Mit gondolsz, miért hagytam, hogy jó egy
percig üresben csépelj? Mert olyan gyengéd az érintésed?
Nem... közel engedtelek, hogy kicserélhessem!
Vérpók megdermedt, és Peter biztosra vette, hogy most arra
próbál visszaemlékezni, harc közben hozzáférhetett-e az
ellenfele az övtokba rejtett pendrive-hoz.
Ezt a pillanatot használta ki Maya, hogy az egyik páholyból
kábelen lelendülve kikapja a kezéből az ujjnyi eszközt. Gyors
földet érés, aztán egy bukfenc, és már talpon is volt.
Bingham úgy nézett a lány után, mint aki kísértetet lát.
– Ahogy a klasszikusok mondanák: Bazinga! – biccentett
Pókember.
Vérpók felüvöltött, aztán nekirontott.

***

IDEBENT van vagy száz kamera – emlékeztette magát Maya.

– Rengetegen látják, hogy mi történik. Ezek a képek és
felvételek hamarosan bejárják az egész világot, úgyhogy...
Úgyhogy ne vigyorogj, mint valami idióta!
Mert most már ő is hős volt. Pókember szövetségese. És az
ilyesmit talán mégiscsak jobb lenne komolyan venni. De ez
most valahogy nem ment.
Maya Lopez – Visszhang – szélesen elmosolyodott, aztán
ahhoz az asztalhoz lépett, ahonnan Fisk és Osborn figyelték
az összecsapást.
A Vezér mintha nem is látta volna a lány kezében tartott
pendrive-ot. Csak a lányt látta a kifestett arc alatt, aki
elárulta őt.
Maya először elszégyellte magát, amit szinte azonnal dac és
harag váltott föl.
Ez az ember ölte meg az édesapját! Ez az ember intézte
úgy, hogy az egész élete egy ocsmány hazugság köré
épüljön!
Visszhang gyors volt, de nem rendelkezett Pókember
ösztöneivel. Ő csak olyan támadások elől tudott
kitérni,amiketlátott. Márpedig a Vezér ökle szemnek szinte
követhetetlen gyorsasággal találta el az arcát.
Egyedül annyit tehetett, hogy az ököllel együtt mozdult, így
próbálva elkerülni a legrosszabbat. Az ütés ereje még így is
félelmetes volt, és a fájdalom szinte megbénította.
Mintha egy száguldó autó találta volna el. Nem pont telibe,
de ez még így is épp elég volt.
Felbukott, és a pendrive kifordult elerőtlenedő ujjai
közül.
Szedd össze magad! Ez csak fájdalom! A fájdalmat lehet
uralni! Majd sírsz és borogatod az arcod, mikor ennek vége!
És ha eltört az állkapcsom?
Akkor majd azt is beborogatod! De most csak egy
másodperced van, hogy csinálj valami, mert mindjárt fölkel,
elveszi a pendrive-ot, aztán jön, és letépi a fejed!
És ha megint nála lesz a pendrive, ő lesz nyeregben, és
mindaz, amit tettél, értelmét veszti! Még egyszer nem fog
sikerülni ennyire kiszolgáltatott helyzetbe hozni!
Csakhogy ahhoz, hogy fölvehesse a pendrive-ot, egy
töredék másodpercre le kellett volna vennie a tekintetét
Fiskről, és neki az elég is lesz, hogy elkapja, és kiszorítsa
belőle a szuszt.
És a Vezér tekintetén látszott, tudja, hogy Maya is tudja,
hogy vesztett.
– Sakk-matt – csikorogta. – Elárultál és vesztettél.
Az információ hatalom. A lány tudta, hogy Pókember szinte
bármit megadna, ha tisztában lehetne vele, mivel zsarolta a
Vezér Osbornt, ami olyan súlyos dolog volt, hogy a
polgármester még a város irányítását is kockára tette érte,
csak ki ne derüljön.
Pókember bármit megadna érte.
De én nem Pókember vagyok.
Teljes erejéből csapott a pendrive felé, és érezte, ahogy a
vékony, műanyag tok és a parányi fémszilánk
eldeformálódik.
Jobb, ha elvész, mintha ismét Fisk kezébe kerül!
– Épp felborítottam a pástot! – mosolyodott el dacosan, bár
az előbbi ütés után úgy érezte, hogy már ettől darabokra
hasad a feje.
Aztán már állt, és a sarkával törte darabokra azt, ami
apendrive-ból még megmaradt. Fisk vicsorogva kapott Maya
torka felé, de akkor már a rendőrök is ott voltak, és vagy
hatan csavarták hátra a kezét, míg végül sikerült bilincset
tenni rá. A Vezér üvöltve próbálta lerázni őket magáról, de
túl sokan voltak, és végül maguk alá gyűrték.
A következő bilincs a fehérre festett arcú lányra várt volna,
de mire Fiskkel végeztek, Maya már nem volt sehol.

** *

BINGHAM ijesztésképp előrecsapott, majd azonnal

védekezőn kapta maga elé a kezeit.
– Még nem végeztünk! – acsargott. – Még nem döntöttük el,
hogy melyikünk az erősebb! Teszek a pendrive-ra! Engem
csak az érdekel, hogy ez a sok újságíró mind lássa... hogy az
egész világ lássa, ahogy élő egyenes adásban agyonverlek!
– Látod, kispajtás, ez a te bajod! – ingatta a fejét Pókember.
– Én nem szambázom körbe, folyton azt bizonygatva, hogy
mindenkinél jobb vagyok, mert erről nekem egyedül
magamat kell meggyőznöm.
Könnyedén tért ki Bingham súlyos ütései elől, és közben azt
latolgatta, hogyan is tehetné mihamarabb hidegre ezt a
holdkórost. Egy embert elkaphatna két hálószállal – vagy
akár eggyel is –, de Vérpók ehhez valóban túl erős volt.
Próbaképp azért egy pókfonállal mégis megcélozta Bingham
bokáját, de a másik ügyesen odébb sasszézott.
– Azt hiszed, hogy egy kicsit is hasonlítok hozzád? –
fröcsögte Vérpók.
– Még szép! – bólogatott Pókember. – Mint két tojás! Néha
tisztára úgy érzem, hogy a gondolataimban olvasol!
Ez az, beszéltesd a fickót. Hadd lankadjon a figyelme!
– Pedig egy kicsit sem hasonlítunk! – üvöltötte Bingham
eszelős dühvel. – Mert te gyenge vagy! Nem tudsz harcban
legyőzni, nem vagy elég gyors,hogy elkapj, sem elég okos,
hogy kitaláld, mire is készülök! Úgyhogy nem sok választási
lehetőséged maradt! Elmenekülsz? Próbálsz alkudozni? De
csak hogy tudd, én újra meg újra itt leszek, apró darabokra
cincálom a te szánalmas kis emberkéidet, és akkor majdmit
mondasz? Hogymegpróbáltad megvédeni őket, éppcsak
nem jött össze?
Pókember átvetette magát a kettejük közt levő asztalon, és
páros lábbal célozta meg Bingham mellkasát. Ha ez a rúgás
talál, Vérpóknak egy ép bordája sem marad...
De nem talált. Bingham oldalra vetette magát, és közben a
Hálószövő bokája felé kapott.
Majdnem el is érte... de csak majdnem.
Ótejóégdejóhagyvanpókösztönöm!
– Lehet, hogy egy másik éttermet is felrobbantok –
bólogatott Vérpók, ahogy ismét körözni kezdtek. – Az előző
olyan szépen égett, hogy...
Ez ugyanazt játssza, mint én szoktam. Beférkőzni az
ellenfél bőre alá, és rábírni, hogy elveszítse a fejét.
És a dolog sajnos működni látszott. Érezte, ahogy elönti a
düh, ami a csalódottsággal és a keserűséggel együtt
félelmetes elegyet alkotott.
Ez az alak kegyetlen és őrült! Attól érzi magát erősnek, ha
másokat bánthat, de ennek most véget vetek!
Amit persze mondani könnyebb volt, mint megtenni. Mert
Bingham gyors volt, erős és ügyes. Mindaz, amivel
kérkedett, igaz volt. Attól az egytől eltekintve, hogy ő volt az
okosabb.
Mert a legkevésbé sem volt az.
És ez lesz a veszte.
Pókember jobbról cselezett, majd balról ütött.
Ősrégi,szakállas csel volt, aminek a zsoldos nem is dőlt be.
Könnyedén jobbra mozdult ki – és Pókember egyszer csak
nem volt sehol.
Mögéje csusszant, a levegőbe lendült, majd egy
pókfonálhosszú erőkarjával megtoldva a lendületét, egy
bontógolyó erejével száguldott páros lábbal Bingham
oldalába.
A zsoldos tüdejéből egy pillanatra minden levegő kiszorult,
és fölbukott.
Így kell ezt csinálni!
A Falmászó újabb és újabb hálószálakkal próbálta a
padlóhoz pányvázni az ellenfelét, de Bingham ehhez még
ilyen állapotában is túl gyors volt. Oldalt gördült, a
következő pókfonalat egy törött székkel hárította el, aztán
fél térdre emelkedett, és mint valami rohamozó vadállat,
bősz üvöltéssel lökte magát a levegőbe.
Pókember minden erejével azon volt, hogy kordában tartsa
a haragját, Vérpók azonban nem törődött semmi ilyesmivel.
Őrjöngve, egy száguldó vonat lendületével támadott,ami
elől a Falmászó az utolsó pillanatban tért ki.
A kamerák sokszor csak egy-egy elmosódott foltot láthattak
belőlük, ahogy a csatájuk közben forgószélként söpörtek
végig a báltermen, és nem hagyták ki a falakat és a plafont
sem.
Pókember az egyik oszlopról elrugaszkodva lőtt ki egy
hálószálat, aztán ahogy elrugaszkodott, a másik
hálóvetőjével Binghamet vette célba. A vékony, kusza fonat
a zsoldos lábára tekeredett, és a tovalendülő Pókember
nemcsak hogy lerántotta a falról, de mint valami
meglasszózott bikát, egy darabon maga után is vonszolta az
ellenfelét, darabokra törve vele a berendezés maradékát.
Remélem, ezt azért veszik, mert nagyon netgyanús!
Végül Bingham egy súlyos asztalban kapaszkodott meg, és
úgy rántotta vissza Pókembert, hogy ha a Falmászó nem
ereszti el a hálószálat, amin eddig vonszolta, a zsoldos egy
villanás alatt lerántotta volna a padlóra.
– Mindenkit megölök! – hörögte Vérpók. – És mind miattad
fognak meghalni!
Ne figyelj rá! Csak szájal, hogy elterelje a figyelmed, de
ennyi!
Bingham a magasba lökte magát, és megpróbálta a
hálószálon, mint valami liánon lengedező Pókembert
lerántani, de elvétette.
Úúúh, ez csúnya zakózás volt...!
Pókember esetleg kihasználhatta volna az ellenség
védelmén nyíló pillanatnyi rést, de nem látta értelmét. Nem
biztos, hogy Bingham nem szándékosan ügyetlenkedte el az
ugrást, hogy lépre csalja, és ismét a földre kényszerítse.
Márpedig ő eldöntötte, hogy többé nem Vérpók, hanem a
saját szabályai szerint harcol.
És előbb-utóbb akkor is eljön az a pillanat, mikor véget
vethet a harcnak.
– Miattad nevettek ki! – üvöltötte Bingham, ahogy a saját
hálószálán lendülve, mint valami láncos buzogány gyilkos
feje, próbálta eltalálni a Falmászót.– Miattad nem törődött
velem az anyám!
Az ütése egy tenyérnyivel vétette el Peter fejét, és egy
többkilós darabot tépett ki az egyik oszlopból.
– Gondolom nem bírta elviselni – szólt hátra a válla fölött
Pókember –, hogy mindig a gyogyóba kell hazamennie.
Mondta is, mikor hozzánk járt sütit sütni...
Szó se róla, nem ez volt élete legkifinomultabb riposztja, de
most már úgy volt vele, hogy ő is oda üt, ahol a legjobban
fáj. És valószínűleg talált is, mert Bingham artikulátlan
ordítással vetette utána magát. Minden elegancia és
ügyesség nélkül, olyan vadul csapkodva, mint egy óvodás,
akitől épp elvették a homokozólapátját.
Pókember besuhant egy oszlop mögé, azonnal a
kőhöztapadt, és ahogy Bingham üvöltve elzúgott mellette,
egy szörnyű erejű visszakezes ütéssel találta el az állát.
Mire a zsoldos imbolyogva föltápászkodott, már Pókember is
a padlón volt, és egy horogütéssel folytatta, amit elkezdett.
Vérpók azonban még mindig nem adta meg magát, és
támolyogva, vadul kaszálva csapott feléje.
A Falmászó oldalra lépett ki az ütés elől, aztán úgy
döntött, most már elég volt.
Bingham térdhajlatába taposott, majd ahogy a zsoldos
megroskadt, ütni kezdte. A fejét, a hónalját, a veséjét, a
bordáit, újra, meg újra, meg újra...
Majd megtorpant és hátralépett.
Ez az alak ölte meg Anikát. És Remzit. És a szendvicsbár
vendégeit. És még ki tudja, hány embert. De ez az
alakbeteg volt. Nem úgy, mint Fisk, akinek ezek az emberek
körülbelül annyit számítottak, mint egy-egy figura a
sakkjátszmában.
Bingham nem gonosz volt, hanem elmebeteg. Az ilyennek
nem börtönben van a helye, hanem zárt intézetben.
Hálószálakkal béklyózta meg a zsoldost, és addig tekerte rá
a fehér acélkábel erősségű szálakat, mígnem Bingham úgy
festett, mint egy múmia.
Na, ebből szabadulj ki, kispajtás!
A zsoldos vadul vergődött, de ennél többre már az ő
emberfölötti erejéből sem telt.
– Egyébként pedig igazad van – mondta Peter halkan, úgy,
hogy csak a hasonmása hallhassa. – Mi ketten valóban nem
hasonlítunk. Tulajdonképp semmiben.
Aztán lassan fölegyenesedett, és hirtelen megrohanta az
érzés, amit eddig sikeresen száműzött a tudata mélyére. A
kamerák kereszttüze, a bent rekedt vendégek pillantásai, a
telefonok kameráinak zümmögése...
Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt a gubóba szőtt
zsoldos fölött, és semmi más nem számított, mint az, hogy
elkapta Anika gyilkosát. Nem ölte meg, nem kínozta meg,
nem vette rá, hogy az életéért könyörögjön – csak
elfogta.Tette, amit kellett, de nem lépte át a határt... nem a
törvényét, mert azt többször is sikerült, hanem azét az
emberiméltóságból, neveltetésből és személyes
meggyőződésből álló értékrend határát, ami azt mondatta
vele, ha megöli ezt az alakot, ő sem lesz különb nála.
Sőt még rosszabb is lesz, mert ő tudja, hogy ölni rossz.
Aztán az ereiben száguldó adrenalin ellenére is kezdte
érezni a fájdalmat.
Mekkora hülye volt, aki azt mondta, hogy ehhez hozzá lehet
szokni! De talán mégsem kellene elrontanom a pillanat
varázsát azzal, hogy nekiállok siránkozni...
A falak mellett szorongó vendégek és riporterek közt MJ is
ott állt, akinek fülig ért a szája. Sőt még mintha May néni is
elégedettnek tűnt volna. Ami, tekintve, hogy régen
mennyire nem állhatta Pókembert, nagy szó volt.
A kamerák és vakuk fényei ellenére is látta, ahogy Yuri
Watanabe visszaparancsolja a rendőröket, mert még most is
szép számmal akadtak, akik szívesen lecsukták volna
mindenki kedvenc Hálószövőjét.
– Itt az ál-Pókember – intett Bingham felé a Falmászó.– Ő
az éttermi robbantó. És van neki még pár igen érdekes
története.
– Tartóztassák már le! – bődült el Jameson,
Pókemberremutatva.
llletve oda, ahol Peter egy pillanattal azelőtt állt.
Mert közben Pókember is kámforrá vált.
37

MÉG mindig a pókruhában, a telefonján nézte végig, ahogya

rendőrség kivezeti Wilson Fisket a bálteremből. Sok minden
nem passzol majd, de akkor is mindenki látta, hogy megüti
Mayát. És ez csak még rosszabbra fordul majd, mikor a
média kideríti, hogy Maya Fisk nevelt lánya.
A Vezér persze könnyedén hivatkozhat arra, hogy a
lánykosztümöt viselt, amiben nem ismerte föl. Mi több, akár
azt is hihette, hogy valami maszkos-álruhás szuperbűnöző,
aki az életére tör.
Arra is bárki letette volna a nagyesküt, hogy az ügyvédei
egy órán belül kihozzák Fisket az előzetesből.
Bármi is volt az, amivel a Vezér Norman Osbornt zsarolta,
örökre elveszett. Pókember nem is igazán tudta, miképp
kellene ezzel kapcsolatban éreznie. Egyfelől senkinek sem
lenne szabad megzsarolnia New York polgármesterét,
másfelől viszont jobb lenne, ha New York polgármestere
nem művelne olyan dolgokat, amikkel meg lehet zsarolni.
Csak remélhette, hogy Norman Osborn ezek után a
polgármesteri hatalommal való élés, és nem a visszaélés
útján próbál majd erősebb és befolyásosabb lenni.
Viszont Wilson Fisk sohasem lesz már New York pénzügyi
biztosa, és ez is hatalmas győzelemnek számított. Nem
akkorának, mintha gyilkosságért vették volna őrizetbe, deez
akkor is időt adott Pókembernek, hogy tovább nyomozzon a
Vezér mocskos ügyei után.
Egy kis időt kapott, hogy végre kifújhassa magát, és
megpróbálja tisztára mosni a nevét.
Főleg most, hogy Bingham, az ál-Pókember végre
rácsmögött volt.
A hírekben az is elhangzott, hogy elmegyógyász
szakvéleményét is kikérik vele kapcsolatban, és ennek
tükrében még az is elképzelhető, hogy a börtön helyett a
Ravencroft intézetbe kerül majd.
Pókembernek ez ellen sem lehetett semmilyen
kifogása.Bighamnek szemlátomás nem volt ki mind a négy
kereke, és amíg távol tartják New Yorktól, az sem nagyon
érdekelte, hogy börtön vagy elmegyógyintézet vár az
alteregójára.
– Ne is számíts rá, hogy Bingham Fisk ellen vall –
figyelmeztette Maya, mikor ismét találkoztak. – A hozzá
hasonlóknak ez nem szokásuk. És ha azt is hozzávesszük,
hogy súlyos elmebeteg, jó eséllyel az, amit mond, egyetlen
bíróságon sem állná meg a helyét bizonyítékként. Így nem
fogjuk tudni térdre kényszeríteni Fisket.
– Nem is az a cél, hogy térdre kényszerítsük – rázta meg a
fejét Pókember. – Hanem, hogy börtönbe juttassuk.
– Ez is egy lehetséges lezárása az ügynek – bólintott a lány.
– Nézd, tudom, hogy téged nem a finom módszerek
előnyben részesítésére neveltek, de lehet, hogy most
hagyni kellene, hogy a rendőrség tegye a dolgát. Mi több,
akár még segíthetnénk is, hogy hadd tegye.
– Szerintem neked fogalmad sincs, hogy Fisk hány rendőrt
vett meg – mondta a lány fagyos hangon.
–Inkább a saját kezedbe vennéd az
igazságszolgáltatást?Az önbíráskodás sohasem működik
igazán jól.
– Még nem tudom, mihez is akarok kezdeni – ismerte be
Maya. – Időre van szükségem, hogy kitaláljam.Mielőtt Fisk
rájött volna, hogy ellene fordultam, sikerült pár fájlt
letöltenem, és ezekből kiderült, hogy Montanában még
vannak rokonaim. Legelőször oda szeretnék elmenni, hogy
beszéljek velük. Hátha ők segíthetnek nekem többet
kideríteni arról, miféle ember is volt valójában az apám. Még
az is lehet, hogy velük maradok.
 – Nézd, Maya, ez a te döntésed – bólintott Pókember.–
Ha itt maradsz... én mindig jó hasznát tudnám venni a
képességeidnek. Lehetnél akár a segítőm! Pókember és...
Visszhang?
– Visszhang – ízlelgette a lány. – Az álarcos igazságtevő, aki
megváltja a világot... Nem, az talán mégsem leszek, viszont
az biztos, hogy neked igen jók a megérzéseid, Pókember.
Szerintem gyorsan rájössz majd, hogy mit is kell tenni, és
amikor ez a pillanat elérkezik, gondoskodni is fogsz róla,
hogy a dolgok úgy történjenek, ahogy kell. És ha egyszer
mégiscsak szuperhősnek állnék... Lehet, hogy még
szórakoztató is lenne. Addig is... ez a tied.
Azzal egy gumigyűrűkkel átkötött, vaskos dossziét nyújtott
oda a Falmászónak.
– Tekintsd ezt amolyan... búcsúajándéknak.

***

NYÍLT a tetőre vezető ajtó, és Yuri Watanabe sétált ki a

koraesti félhomályba.
És Peter legnagyobb megdöbbenésérejókedvűnektűnt.
– Csak pár percem van – mondta a nő azonnal. – Nem
akarom, hogy az emberek azon kezdjenek tűnődni, hogy
hová is tűnhettem.
– Nézze, hadnagy, igazán sajnálom – kezdte Peter. – Tudom,
hogy azt mondta, ne avatkozzak közbe, de muszáj volt. A
helyzet kritikusra fordult, és nem volt választásom.
– Hát nem nagyon – fintorgott a nő. – Én pedig nem voltam
ezért mérges. Ön nem nekem dolgozik, így szabadon teheti,
amit helyesnek ítél. Ha nem működött volna a dolog, akkor
persze most mást mondanék, de... a lényeg, hogy
megállított egy nagyon veszélyes bűnözőt. Ami pedig Fisket
illeti, nyertünk egy kis időt, és most ez a legfontosabb.
– Szóval nem tettem tönkre a nyomozást?
– A rendőrök nagyon sokáig keresték Pókembert, de
szerencsére nem találták meg, mielőtt tisztázódott volna,
hogy nem bűnöző – mosolyodott el a nő. – Így azt sem
állítják már pellengérre, akivel esetleg beszél a közkedvelt
igazságosztó. Ami persze nem azt jelenti, hogy együtt
ebédelhetünk, viszont ismét dolgozhatunk együtt.
– Az jó – bólintott Pókember –, mert épp van valamim az ön
számára. És akkor ez már nem vesztegetés vagy bűnjel
eltulajdonítása, csupán egy... baráti ajándék.
Azzal átnyújtotta a hadnagynak a Mayától kapott dossziét.
– Ezt egy bennfentestől kaptam. Bőven van benne szó Fisk
viselt dolgairól. És ez talán segíthet, hogy egy kicsivel
tovább maradjon rács mögött.
Watanabe a telefonja lámpájának fényénél olvasott bele az
egyik dokumentumba.
– Ennek a feldolgozása időigényes munka lesz, de... ez
óriási! – füttyentett halkan. – Hónapok kellenek majd, hogy
minden itt leírtat ellenőrizzünk, de ha csak egy részét is
sikerül rábizonyítani... ez igazán nagy dobásnak ígérkezik!
Még mindig a szöveget bogarászva megfordult, és
visszasétált az épületbe. Pókember pedig leült a párkány
szélére, és lelógatta a lábát. Rég volt már – nagyon rég –,
mikor utoljára úgy érezhette, hogy győzött. Még akkor is, ha
Fisk nem kerül börtönbe. Mert most már megbélyegzett
ember. És végre mások is annak látják, aki és ami
valójában. Többé már nem New York jótevője és
megmentője, hanem ismét az alvilág Vezére.
Anika és Abe Remzi gyilkosa is rács mögött volt végre.
Talán mégiscsak sikerült igazságot tenni a
szendvicsbárban meggyilkoltak ügyében is.
Évek óta azon töprengett, vajon az, amit tesz, az, hogy
abőrét viszi vásárra, valóban számít-e. Könbséget jelent-e a
tegnaphoz képest?
És most úgy tűnt, hogy igen. A holnap mindenképp jobb
lesz.
És ebben a holnapban – egyelőre legalábbis úgy tűnt–
Pókembernek is jut majd hely.
 EPILÓGUS

A RÁDIÓ recsegésére ébredt. Persze a rendőrségi

hullámhossz volt az.
– Mozgósítás minden egységnek! Célterület a Fisk
Torony!
Az álom rekordsebességgel röppent ki a szeméből.
Hónapok teltek el a hotelbeli összecsapás óta. Hónapokóta
álmodott MJ-vel, de beszélni nem beszéltek. A lány azt
mondta, térre van szüksége, így igyekezett nem
rátelepedni.
És a másik ok, amiért nem kereste...
Lehet, hogy nem is rám van szüksége. Lehet, hogy én
sohasem leszek az a barát és társ, akit ő keres. Neki
szabadság és karrier kell, nem egy folyton aggódó, mindent
túlkombináló srác, aki másodállásban még szuperhős is.
Ahogyan az várható is volt, Fisket nem sokáig tudták rács
mögött tartani. És ahogy az szintén várható volt, a
hírnevemár nem volt makulátlan. Többé már nem tudták
tisztáramosni.
A képsorok, amint megüti Maya Lopezt – aki hivatalosan
is a fogadott lánya volt – bejárta a médiát. És lehet, hogy
egy bűnöző sok pénzzel és elszántsággal el tudta hitetni a
tömegekkel, hogy megváltozott, de ahhoz, hogy ezt az új
imázst tönkretegye, elég volt egyetlen ütés is.
Sokba került ez Wilson Fisknek. Túlságosan is sokba.
Hála Yuri Watanabénak – akit az incidens után nem sokkal
kapitánnyá neveztek ki –,viszonylag sok információ
szivárgott ki az ügyről, melyek összefüggésbe hozták Fisket
Maya édesapjának meggyilkolásával. Elismert újságírók –
mint például Ben Urich – olyan cikkeket írtak, melyekben azt
sugallták, hogy annak idején bizonyos korrupt rendőrök
egyszerűen eltüntették a bizonyítékokat, és szépen jegelték
az ügyet. A kerületi ügyész máris perújrafelvételről beszélt,
és még J. Jonah Jameson is ráharapott a témára. Azonnal
meg is szakított minden kapcolatot Fiskkel, rádióról
podcastra váltott, és több hallgatója volt, mint valaha.
És lehet, hogy Fisk szabad ember maradt, de a birodalma
vészesen recsegett-ropogott. Mert azon az éjszakán talán
nem sikerült megállítani – legalábbis nem úgy, ahogy
szerették volna –, de akkor is súlyos csapást mértek rá.
Miközben a híreket hallgatta, Peter már elő is szedte a
pókruhát.
– A SWAT úton van a Fisk Torony felé. Minden alakulat álljon
készen! Érkezik az elfogató parancs!
Elfogató parancs?! Hát lehetséges ez?! Az a rengeteg
erőfeszítés, a Yurinak átadott adatok végül mégis célba
értek?! Végül is Watanabe folyton azt hajtogatta, hogy a
szívósmunka és számtalan bűntett végül csak aláássák a
Fisk birodalmat.
A szíve a torkában dobogott, ahogy kilendült az ablakon, és
a belváros felé hálóhintázott.
Hogy lehet, hogy Yuri egy szót sem szólt erről az akcióról?
Az elfogató parancsról? Vagy most, hogy már kapitány,
simán elfeledkezhet a kisemberekről? Még akkor is, ha
időnként póknak öltöznek?
A Pokol Konyhája felé száguldva úgy döntött, ennekmost
már csak utánajár, és felhívta a kapitányt.
– Azt hittem, hogy legalább nekem szól, mielőtt megadja
Fisknek a kegyelemdöfést! – mondta sértett önérzettel,
ahogy a nő fölvette a telefont.
Yurinak meg sem kellett kérdeznie, hogy ki beszél.
– Úgy tűnik, a Vezér pár órával ezelőtt megneszelt valamit a
készülődésből. Lehet, hogy valaki súgott is neki, és az sem
kizárt, hogy a rendőrök közül – magyarázta higgadtan.– Így
hát sietnünk kell, és az elfogató parancs sajnos még nem
érkezett meg.
 – Tudok valamiben segíteni?
– Nem igazán – hűtötte le a nő. – Ezt most úgy kell
csinálnunk, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Úgy,
hogyaz ügyvédjei semmibe ne akadhassanak bele.
Józan szavai cseppet sem fogták vissza Petert.
Kizárt, hogy ezt kihagyja! Ezt az egyet biztosan nem! Ésezt
valahogy Watanabe is sejthette.
– Ne csinálja már, Yuri! – füstölgött Peter. – Az elmúlt nyolc
évben végig ezen dolgoztam!Nekem a világot jelenti, hogy
Fisk végre börtönbe megy!
– Egy pillanat! – vágott közbe a nő, és a háttérből olyan
moraj hallatszott, mintha egy kisebb tömeg gyűlt volna
össze valahol.
Egy Fisk kaliberű célpont ellen összehangolt rendőrségi
akciót indítani... brr! Az aztán igazi logisztikai rémálom
lehet! Főleg, hogy számítani lehet rá, hogy nem hagyja szó
nélkül a dolgot.
– Oké – mondta a nő bő egy perc után. – Ha még mindig
segíteni szeretne, akkor itt a lehetőség! Menjen a Times
Square-re, ahol Fisk emberei próbálják feltartóztatni a
rendőröket, hogy minél lassabban jussanak el a Fisk
Toronyhoz.
– Már megyek is! – vágta rá Peter, mielőtt a nő még
meggondolná magát. – Köszönöm, Yuri!
Ez az! Igen! Végre tevőleg is részese lesz a Vezér
bukásának!
Valahol a tudata mélyén többször is jelezte a biológiai órája,
hogy mostanra már be kellett volna érnie a laborba. Mert,
mint kiderült, Peyton kollégájának nem volt felhatalmazása
rá, hogy bárkit is kirúgjon, így Peter Parker hivatalosan még
mindig laboratóriumi kutatóként dolgozott. Peyton nélkül,
akitől a főnöke ezek után rövid úton megszabadult.
Úgyhogy szerette volna elkerülni, hogy végül a sok késés
miatt mégiscsak ő is lapátra kerüljön, és igyekezett is
időben bejárni dolgozni, de ez most... Ez most Fisk volt!
Most fogják lekapcsolni a Vezért!
Vannak dolgok, melyek nem várhatnak. Egyszeri és
megismételhetetlen dolgok, amiért az ember még azt is
megkockáztatja, hogy esetleg kirúgják.
Úgy volt vele, ha sikerül végre börtönbe juttatni Fisket, azért
szinte bármire hajlandó lenne...
Csöngött a telefonja. Természetesen a laborból keresték.
Utálta cserben hagyni a kollégáit, pedig Pókemberként erre
néha bizony rákényszerült. És az utóbbi időben egyre
többször szerette volna, ha ez többé már nincs így. Ha Fisk
rács mögé kerül, akkor talán szögre akaszthatja a
pókruhát...
De nem ma. Mert ma Pókemberként fogja végignézni
aVezér bukását!
Hogy holnap mi lesz... azzal majd holnap foglalkozik.
Miközben az üzenetrögzítő fogadta a főnöke hívását, ő
szélesen elvigyorodott a maszk alatt, és egy újabb
hálószálat lőtt ki. Jó volt – ha csak egy kicsit is – győztesnek
éreznie magát.
És végre valami fontos felé haladni.
Élvezni a hálóhintát, a győzelem ízét, a napsütést, és egy
kicsit jobb és igazságosabb hellyé tenni a várost.
És miután a vezér végre két-háromezer évre megy a
hűvösre... akkor végre az én életem is egy kicsit nyugisabb
lesz! Tutira, mert ennél zűrösebb már nem lehet!
Ugye?