Az Időutazás múltja, jelene és jövője

„A hozzánk hasonló emberek, akik hisznek a fizikában, tudják, hogy a múlt, a jelen és
a jövő közötti különbségtétel csupán egy makacsul ismétlődő illúzió.”
Albert Einstein

Vajon lehetséges-e olyan gépet szerkeszteni, mely fel s alá száguldozhat az időben? Ha
sikerülne szert tennünk erre a gépre, vajon megváltoztathatnánk-e a múltat? Vagy
megsejthetnénk-e segítségével mi vár ránk a jövőben? Ezek a kérdések számtalan éles elmét
megtornáztattak már múltban, és sokakat töprengésre késztetnek a jelenben is.
Tanulmányomban annak szeretnék utánajárni, hogyan képzelték az elmúlt század emberei az
időutazás világát, és mit gondolnak a kérdésről modern fizika mindenható tudorai.
Köztudomású dolog, hogy a képzelet és a tudomány kart karba öltve vezeti az emberiséget a
világegyetem furcsaságainak megismerése felé. Ezért nem is meglepő, hogy a fantázia
vidékein jártas írók is bátran vállalkoznak némely alapvetően tudományos paradoxon
következményeinek feltárására. A természettudományos ellentmondások között kitüntetett
helyet foglalnak az időutazással kapcsolatosak. Nem véletlenül, hiszen mindenki saját bőrén
tapasztalja az idő kérlelhetetlen egyirányú természetét, mely pillanatról pillanatra elválaszt
bennünket a múlttól, miközben az eleddig ismeretlen jövő folyamatosan jelenné válik.
Még 1895-öt írtak, mikor egy fiatal angol tanárember első – a témában az alapokat jelentő -
könyve megjelent. A mű The Time Machine címen látott napvilágot, az alkotó pedig az akkor
még alig 30 éves H. G. Wells volt. A könyv kirobbanó sikert aratott, és számos tudós elmét is
arra kényszerített, tegye félre ellenérzéseit a téma kutatásával kapcsolatosan. 1
A történet főhőse, a XIX. századi klasszikus tudományok minden magabiztosságával
felvértezett fizika professzor, egy tragikus eset kapcsán elveszíti menyasszonyát. A
szörnyűséget nem tudja feldolgozni, és az őrület határán egy elképesztő gépezet tervezésébe
kezd, mely képes visszavinni őt a múltba, hogy megváltoztathassa a fájdalmas eseményeket.
Hosszú munkával töltött éveket követően a főhős gépe felépül, és segítségével mindent meg is
tesz annak érdekében, hogy kedvesét megóvja a balsorstól. De minden igyekezete ellenére
kudarcot vall. Elkeseredésében a jövő felé veszi az irányt, hogy megtudja miért nem járhat
sikerrel a múlt megváltoztatásában. Figyelemmel kíséri az emberi technika fejlődését és
katasztrófákkal kikövezett útját, mely százezer évekkel később az emberi faj
kettészakadásához vezet. Csak itt tudja meg, a föld alatt élő félelmetes morlockok vezérétől,
hogy az ok-okozati lánc állja az útját menyasszonyának megmentésekor, hiszen ha sikerülne
elkerülnie a baleseteket, sosem lenne indoka rá, hogy megépítse az Időgépet. Azaz H. G.
Wells, a téma alapjait megteremtő művében leteszi a voksát a történelem
megváltoztathatatlansága mellett.
Wells számtalan követőre talált a tudományos-fantasztikus irodalom művelői között. Közülük
Poul Anderson nem lehet ismeretlen név a rajongó olvasók előtt. Az egyik leghíresebb témába
vágó novellafüzére, az Időjárőr, még az 1950-es évekből származik. Főhőse az Idő Őrjárat
egyik frissen toborzott ügynöke, aki szent hivatásának fogadja a történelem
változatlanságának megőrzését az illetéktelen időutazók partizánakciói ellenében. A
küzdelmek során a gonosztevők mindent megtesznek, hogy a jövőbeli megbízójuk
világuralomra törhessen, de az időjárőröknek is szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy a
saját cselekedeteik is hatással vannak a védelmezett jövőre. A fő kérdés ami
megfogalmazódik a történetekben: Ha aktívan alakítjuk a múltunkat, kinek a joga
meghatározni, hogy milyen legyen a jövő? Anderson Wells-szel ellentétben nem hisz a múlt
egységében és egy, az időutazók beavatkozásaitól folyamatosan fluktuáló jövő képét tárja
elénk. 2
Természetesen az összes kiváló regény ismertetésére nem vállalkozhatom, de talán annyi
szubjektivitást megenged az olvasó, hogy az egyik kedvenc időutazás körül forgó
történetemről is szóljak.
A Halhatatlanság halála Isaac Asimov tollából született még 1955-ben. Ebben az Anderson
által felvetett gondolatok még távolabbra vezetnek. A történet így kezdődik: „Andrew Harlan
belépett a kabinba. A kabin tökéletesen gömb formájú volt, és biztosan ült egy ritkás rudakból
álló függőleges aknában, amely hatlábnyira Harlan feje fölött áthatolhatatlan homályba
veszett. Bekapcsolta a műszereket, és lágyan lenyomta az indítókart…” 3
Ez a kezdő képsor igen jellemző a „klasszikusnak” nevezett történetekre. A Hollywood-i
filmekből szinte mindig valami hasonló szituáció kapcsolódik az időgép fogalmához: egy
helyhez kötött, vagy éppen mozgó berendezés, melybe beszállva beállíthatjuk az elérni kívánt
dátumot és máris szabadon szelhetjük az idő folyamát anélkül, hogy hajunk szála is görbülne.
Asimov történetében a bámulatos technikai leírások között mégis az időutazással kapcsolatos
morális kérdések kapnak nagyobb hangsúlyt.
A Halhatatlanság intézménye, melyben a főhős is él, évtízezredeket átívelve dolgozik a XX.
század végén megalkotott időgép segítségével. Az időgép csak a megépítésének időpontjáig
tud hátrafelé haladni az időben, de előrefelé korlátlanul kiterjeszti a Halhatatlanság uralmát. A
különös időn kívüli szövetség ezért nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint az emberiség
sorsának titkos irányítását. Az irányítás mindenek felett álló fontosságát az időutazások előtti
korban pusztító katasztrófák elkerülésének szükségességével indokolják. Az egyes apró
beavatkozásokat képzett technikusok végzik, szociológusok és pszichoanalitikusok
irányításával. Természetesen a Halhatatlanság ténykedései nem aratnak osztatlan sikert a
távoli jövő embereinek körében, hiszen minden apró változtatás százezer évek távlatában
óriási örvénnyé duzzad, mely minduntalan elnyeli a valóságot. Másrészt a Halhatatlanság
védőszárnyai alatt a legjobb szándék mellett is kihal a túlélő képesség az emberi fajból. Ezért
amikor a távoli jövőben a Föld népe idegen fajokkal találja szembe magát a Galaktikában,
menthetetlenül alulmarad és szülőbolygója szolgál végül sírjaként is. A káros
következmények elkerülése érdekében a Felső Idő előbb elzárja a Halhatatlanság elől az utat,
majd támadásba lendül, és fondorlatos taktikával ráveszi a főhőst, hogy saját maga semmisítse
meg a Halhatatlanságot és ezzel engedje szabadon a jövőt.
A történet különös csavarral szolgál a végén. Kiderül, hogy a főhős, akit azért küldenek vissza
egy különleges berendezésben az időgép építése előtti időbe, hogy keresse meg az időgépet
létrehozó tudóst és segítsen neki a megépítésben, egy apró malőr folytán maga kell, hogy
létrehozza azt. Azaz az időgép létezése egy időhuroknak köszönhető. Tehát magát az időgépet
a szó szoros értelmében senki sem találta fel.
A klasszikus időutazás történetek egy érdekes képviselője, Wolfgang Jeschke 1981-ben
kiadott regénye, A teremtés utolsó napja. Ebben nem kisebb hatalom, mint az Egyesült
Államok veti be minden tudományos és fizikai erejét, hogy egy bámulatos XX. századi akció
keretében megszerezze az Arab-félsziget olajkészletét. A tervet a NASA tudósai irányítják, és
a hadsereg asszisztál hozzá titokban. Egy anyahajó gyomrába rejtik a Chronotront, a hatalmas
egyirányú időgépet, mellyel komplett deszant egységeket lőnek vissza egymillió évvel a
múltba repülőstül, ellátmányostul.
A terv igen elmés: a múltban az éppen kiszáradt Földközi-tenger medencéjében építenének
csővezeték hálózatot, melyen keresztül elszivattyúznák a „fekete aranyat” az Egyesült
Államok számára kedvezőbb lelőhelyre. Csakhogy a kiszáradt tengerfenék fölé a jövőből
néhány év szórással érkező csapatok aranybánya helyett egy igazán mocskos és kegyetlen
nukleáris konfliktus kellős közepében találják magukat. A háború maga a megtestesült
kollektív elmebaj, mert több egymástól független fél is harcol (oroszok, amerikaiak, arabok,
és még ki tudja ki) látszólag minden cél és a végső győzelem reménye nélkül.
Jeschke története tökéletesen felvázolja az időutazás egyik legizgatóbb, valószínűségi
szemléletű problémáját, melyet az alternatív jövőlehetőségek egymással párhuzamos létezése
okoz. A gond a következőképp fogalmazódik meg: a jelen embereinek döntései választják ki a
lehetséges jövők közül azt, amelyik megvalósul majd. A jelenben tehát még számtalan jövő
létezik, ezért az időutazók bármelyik – egymással párhuzamosan létező – jövőből
visszatérhetnek arra a pontra, ahol még megegyezik a múltjuk.
A teremtés utolsó napjában folyó, időutasok által vívott háború azért is eszkalálódik a
végletekig, mert a különféle párhuzamos jövőből visszaérkező egységek képtelenek
egyességre jutni egymással a megvalósítandó célokat illetően. A visszatérésre pedig nincs
remény, csak egy homályos ígéret. De ha ne adj Isten mégis megtalálják a jövő felé mutató
utazás módját, ki tudja, melyik alternatív jövő érkezik majd a megmentésükre. 4
Az alternatív jövőlehetőségek egymással párhuzamos létezésének gondolata hívta életre a
párhuzamos univerzumok ötletét, mely ma már a legmodernebb fizikai kutatások
kereszttüzében áll.
Az eddig bemutatott történetek közös jellemzője, hogy nem, vagy csak érintőlegesen
foglalkoznak az időutazás asztrofizikai hatásaival. Főleg azt hanyagolják el könnyedén, hogy
a százezer év nagyságrendű utazások alkalmával az egész Naprendszer fényévekkel elmozdul
eredeti helyzetéhez képest a Tejútrendszeren belül. De már a kisebb utazások során is fellép a
Föld pályamenti sebességének hatása, aminek következtében másodpercenként (!) 30 km-el
kerül odébb a Nap körüli pályán minden Földön található tárgy. Ez a geocentrikus
gondolkodásmód a tudósokat elhatárolja a klasszikusnak nevezett történetek tudományos
hitelességétől.
A következő történet azonban már sokkal erősebb kapcsolatokkal bír a jelenleg elfogadott
fizikai világképünkkel. Larry Niven 1976-ban egy különleges regénnyel lepte meg az SF
rajongókat. Magyarul az Időn kívüli világ címen megjelent írás egy hatalmas időutazásra visz
bennünket a távoli jövőbe. Főhőse egy egyszemélyes felderítő űrhajó pilótája a XXII.
századból egészen hárommillió évvel későbbre száguld, miközben behajózik a Tejútrendszer
központjában rejtőző gigantikus fekete lyuk gravitációs mezejébe néhány percre.
Az utazást így foglalja össze az író néhány sorban: „Mélyen behatolunk a hatalmas
gravitációs mezőbe. Az idő egészen összesűrűsödik a számunkra. A fekete lyuk azonban elég
nagy ahhoz, hogy a gravitációs áramlatok ne tépjenek szét bennünket, de majdnem
hárommillió év telik el odakint, mielőtt újból beindítom a fúziós motorokat…”. 5
Az események bármennyire is eltérnek a klasszikus időutazásban megszokottaktól, sokkal
közelebb állnak a megvalósíthatósághoz, mint azok. Hogy mit is talál a főhős, mikor visszatér
a Naprendszerbe? Csak az érdekesség kedvéért: A Naprendszert átrendezik, mert a Nap
öregedéséből fakadóan felmelegszik. A Földet Jupiter körüli pályára állítják. A Jupitert körül
immár holdként keringő Földet örökké fiatal emberek és mutáns élőlények lakják, akik a
végső, férfiak és nők között kitört nagy háború túlélői.
Sokkal közelebbi jövőben játszódik, de talán még érdekfeszítőbb Stanislaw Lem 1986-os
Kudarc című regénye, amelyben szintén asztrofizikai hatásokat használnak fel az időbeli
távolságok legyőzésére, hogy csökkentsék egy gigantikus csillagközi expedíció relativisztikus
hatásait.
Minden magyarázatnál többet ér Lem eredeti fogalmazásmódja:
„A csillagmag mikor összeomlik, mert gyengülő centrifugális sugárzása nem tud ellenállni a
gravitációnak, nem lesz azonnal gömb alakú. Összeomlása közben rezeg, mint egy vízcsepp,
hol koronggá lapul, hol orsóvá nyúlik. Ezek a rezgések nagyon sűrűn követik egymást.
Frekvenciájuk a csillagmag tömegétől függ. Az összeomló csillagmag úgy viselkedik, mint egy
gong – amely önmagát üti… Ahogy a hagyma közepét veszik körül a rétegek
keresztmetszetben éppoly karikát mutatva, mint a fa évgyűrűi, úgy veszik körül a rezgő
csillagmagot a gravitáció által meghajlított téridő bonyolult rétegei… A távoli megfigyelők
úgy látják, hogy a Fekete Lyuk másodpercekig rezeg, mint egy hangvilla. De annak számára,
aki ott van az összeomlott csillagmag közelében, a görbült idő valamelyik rétegében, a
galaktikus óra által mutatott idő semmit sem jelent többé. Ha tehát az űrhajó bekerül a téridőt
újra meg újra deformáló Fekete Lyuk hatókörébe, beúszhat a bradikronba, és a lelassult
időnek ebben az övezetében maradhat évekig – majd elhagyhatja ezt az időkikötőt… A
bradikronban veszteglő hajó számára megállhat az idő, de ez még nem minden… A
kvantumeffektusok felfokozódásából következik, hogy a bradikronok mellett megjelennek a
retrokronok, azaz a visszafelé folyó idő áramlatai. A távoli megfigyelő egyiknek sem veheti
hasznát, csak akkor ha beléjük hatol.” 6
Hát ilyen „egyszerű” az egész – mondhatnánk ironikusan, de bármilyen idegennek is tűnik a
fenti leírás, Lem páratlan tudományos alapossággal járt utána a problémának. Megfigyelhető
tendencia, hogy míg a „klasszikus” időutazással foglalkozó regényekben inkább a
következményekkel szórakoztatnak az írók, addig a „modern” időutazással kapcsolatos
fantasztikus regények a megvalósítás elképesztő lehetőségeivel kötik le az olvasót. Mert hát
kiváló agytorna ugyan az időutazás gondolatával eljátszani, de mégis mennyivel izgalmasabb
egy igazi, valóságos időutazás! Lássuk tehát a fantázia világa után, hogyan is áll a
tudományos világ az időutazás kérdéséhez.
Azok a tudósok, akik még Newton klasszikus fizikájának „emlőin” nevelkedtek, szinte
elképzelhetetlennek tartják az „idővonalak” sérülését, azaz a történelem
megváltoztathatóságát. Indokaik egyszerűek, mint azt H. G. Wells is megfogalmazta: a
klasszikus fizika alapelve a kauzalitás, másképpen a dolgok egymásutániságának
megbonthatatlan rendje (az ok-okozati viszony fennállása).
Mivel az időutazás során olyan hatások is érhetik a fizikai rendszereket, melyek csak később
következnének be (pl. egy időgépbe begurított golyó a múltba kilépve meglökheti akár saját
magát is, hogy így már ennek az ütközésnek a hatására guruljon be az időgépbe), sérülhetnek
az alapvető megmaradási törvények. Ez mindenképpen ellenkezik a tapasztalatainkkal, ami az
időutazások lehetetlenségét támasztja alá.
A mindennapokban döntően a klasszikus fizika szabályai érvényesülnek. A köztudatban
forgó, időutazás keltette paradoxonok így éppen az ok-okozati lánc megsértéséből adódnak. A
kiváló írók gondolataiban megfogalmazódó paradoxonokat két csoportba sorolhatjuk:
1. A jövő megváltoztatására irányuló törekvések lehetetlenségének kérdése. Azaz
például visszautazhatok-e az időben és megakadályozhatom-e a saját születésemet
anélkül, hogy saját létezésemet fenyegetném?
Erre a klasszikus fizika válasza a Wells regényében megadottal egyezik meg, miszerint
nem akadályozhatom meg születésemet, mert akkor nem térhetek vissza az időben, hogy
megakadályozzam azt.
2. Létrehozhatók-e időhurkok (lásd önmagát mozgató golyó, vagy önmagát létrehozó
időgép, stb.)?
 Itt a válasz bonyolultabb, de ha a Newton által megfogalmazott megmaradási törvények
érvényesek, akkor minden ilyen esettel összeütközésbe kerülnek, mert minden
időhurokhoz szükség van egy kezdeti energialökésre a semmiből (Ki lökte meg azt a
golyót, ami önmagát löki be az időgépbe?). 7
A fentiek mellett a klasszikus fizika híveinek van egy plusz verhetetlen érve az időutazás
ellen: Ha létezik a klasszikus értelemben vett időgép, hogy-hogy nem árasztották el még
világunkat a jövőből érkező turisták?
Persze a támogatók rámutathatnak, hogy ennek egyéb okai is lehetnek (titokban jönnek,
ügynökségek felügyelik a hatásokat, csak megfigyelnek bennünket, stb.). Ha őszinték
vagyunk valóban nem tekinthető perdöntő bizonyításnak az időutazások hiányára való
hivatkozás.
De akkor mi az igazság az időutazás körül?
A klasszikus fizika jól működik a hétköznapokban, de már a XX. század hajnalán kiderült,
vannak olyan körülmények, ahol Newton világképe nem fedi tökéletesen a valóságot.
Felmerül hát a kérdés: A modern fizika, felvértezve a relativitáselmélettel, a kvantum
mechanikával, meg hihetetlen hatékonyságú matematikai módszerekkel, utat nyit-e az idő
átjárhatósága felé?
Kezdjük a relativitáselmélettel, annak is az egyszerűbb, speciális relativitás részével. Ebből az
elméletből megtudhatjuk, hogy az egymáshoz mérten relatíve nagy sebességgel mozgó testek
esetében a megfigyelőhöz képest mozgó objektumon az órák lassabban járnak. Ha a
sebességkülönbség eléri a fény sebességét, a mozgó óra megáll. Innen már csak egy kis
fantáziára van szükség ahhoz, hogy feltételezzük a fény sebességénél gyorsabban mozgó
testeken az óra visszafelé jár. Azaz, ha feltételezésünk helyes, és képesnek mutatkozunk
megelőzni a fényt (az információt), akkor amellett, hogy igen sebesen távolodunk a kiinduló
ponttól, még saját múltunkba is eljutunk. Pontosabban szólva egy olyan helyre kerülhetünk,
ahol az ún. „galaktikus idő” (a Tejútrendszer jelenét reprezentáló, mindenütt egyformán járó
hipotetikus órákból álló hálózat) megegyezik egy korábbi értékkel.
Persze az ötlet elé komoly gátat emel a speciális relativitáselmélet egyik kitétele, melyből
kiderül, hogy a fénysebességnek megfelelő sebességkülönbség eléréséhez végtelen sok
energiára van szükség, mert ekkor a testek tömege végtelen nagyra nő. A végtelen
mennyiségű energia felszabadítása könnyen eltántoríthat bennünket abbeli szándékunktól,
hogy időutasok legyünk. Viszont nyugodtan mondhatjuk, hogy cserébe Einstein, a speciális
relativitáselmélettel a jövő felé tartó időutazásunkat lehetővé tette.
Térjünk vissza az időlassulás jelenségéhez és emlékezzünk vissza egy másik közkedvelt
ellentmondásra: az iker-paradoxonra. Ha két ikertestvér közül az egyiket gyors űrhajóba
ültetjük és hosszú útra indítjuk a csillagok közé, mire visszatér, évtizedekkel lehet fiatalabb,
mint itthon maradt társa. Azaz a jövőbe viszonylag könnyen eljuthatunk, akár tetszőleges
távolságra is, ha eléggé meg tudjuk közelíteni a fény sebességét és igen sok energiát szánunk
az űrhajónk meghajtására. Persze vissza nem juthatunk az induláskori jelenbe, legalábbis a
speciális relativitás egyenletei szerint nem.
No, de mi a helyzet az igazi időutazással?
A múltba jutás egyszerű módját (megelőzni a fényt) a speciális relativitás elzárja előlünk.
Van-e más lehetőség az elméletek rejtett zugaiban?
A legtöbb tudós, aki nem foglalkozott behatóbban Einstein egyenleteivel csak legyintene
kérdésünk hallatán, de a helyzet a valóságban sokkal összetettebb.
A speciális relativitáselmélet csak korlátozott jelenségekkel (gravitációs mezőktől távol,
egyenletes sebességekkel mozgó testek mozgásával) foglalkozik. Ha azonban Einstein sokkal
nagyobb hatású általános relativitáselméletét vesszük górcső alá, további meglepetések
várnak ránk. Összeomló csillagok, neutroncsillagok, fekete lyukak, gyorsuló és lassuló
űrhajók mind-mind kezelhetővé válnak eme csodálatos, de nem éppen könnyű
megérthetőségéről elhíresült elmélet segítségével.
Mikor az időutazás iránt is fogékony fizikusok faggatni kezdték az egyenleteket, arra a
megdöbbentő következtetésre jutottak, hogy a múltba utazás elvi lehetősége néhány kivételes
esetben mégsincs reménytelenül elzárva előlünk.
Einstein egyenletei szerint a tér-idő görbületét az azt kitöltő anyag sűrűsége határozza meg.
Ahol a tér-idő torzul, ott a fénysugarak eltérülnek az egyenes vonaltól. Ha pedig a fotonok
eltérülnek az egyenestől, több időbe telik míg megtesznek egy adott távolságot, tehát másképp
nézve a gravitációs mező lelassítja az órákat.
A Föld felszínén az órák a gravitáció hatására háromszáz évenként egy mikroszekundumot
késnek az űrbéli társaikhoz képest. Ha azonban a Földet összepréselnénk jelenlegi méretének
a felére két mikroszekundumot nyernénk háromszáz év alatt. Folytatva a minden határon túli
összesűrítést azt tapasztalnánk, hogy 1,8 cm-es Földátmérőnél az órák megállnának. Úgy
tűnik, képzeletben nem jelent nagy feladatot olyan sűrűségeket megadni, ahol a tér-idő olyan
végletesen torzul, hogy önmagába záródik. De vajon a valóságban is léteznek ilyen helyek?
A válasz: igen. A legközelebbi hely, ahol extrém körülmények uralkodnak, az M1 kódjelű égi
objektum, azaz a Rák-köd, melynek mélyén az 1054-ben feltűnt szupernóva maradványa, egy
hihetetlenül sűrű neutroncsillag rejtőzik. Ezen az égitesten az órák 30 %-kal járnának
lassabban a karunkon lévőknél. Ha erről a csillagmaradványról tekintenénk a Föld felé,
felgyorsulva látnánk az eseményeket, minden hét évben tíz évet látnánk leperegni a szemünk
előtt. 8
Léteznek a neutroncsillagoknál is kompaktabb objektumok. Hatalmas csillagok rövid életének
végén bekövetkező összeomlás során a neutroncsillagoknál is sűrűbb fekete lyukak jönnek
létre, melyek eseményhorizontján megáll az idő. Sőt, ha a fekete lyuk forog, vagy esetleg
rezeg, pulzál, akkor a felcsavarodó és deformálódó tér-időben az elmélet eredményei szerint
akár visszafelé is megindulhat. A probléma csak ott kezdődik, hogy az ilyen óriási torzulások
esetén már nem elegendőek a relativitáselmélet számításai, mert ekkora energiák mellett a
kvantummechanikai hatásoknak is érvényesülnie kell. Mivel azonban a relativitás és a
kvantummechanika elméleti szinten konzisztensen nem illeszthető össze, azokon a
határterületeken ahol az időutazások realitássá válnának, nem szolgáltatnak egyértelmű
eredményeket.
Az ellentétek gyökere abban rejlik, hogy a kvantummechanika standard modellje, mely a
világunkban létező elemi részecskék viselkedését igen jól leírja, nem tartalmazza a gravitáció
leírását. Sőt, nem csak, hogy nem tartalmazza, de nem is illeszthető bele, mert
ellentmondásokhoz vezetne az egyenletekben. Mint arról egy korábbi tanulmányban márt volt
szó 9, a kvantummechanika a részecskéket pontszerűnek tekinti, így ha ezek gravitációs
hatásait is figyelembe vennénk, minden részecske maga körül összeroppantaná a tér-idő
szövetét. A relativitáselmélet óriási energiák mellett (fekete lyukak közelében) pedig azért
kerül bajba, mert ugyan a gravitáció hatásait kitűnően képes modellezni, mégsem képes a tér-
idő kvantumos jelenségeit számításba venni egy időben változó eseményhorizont közelében
(pl. rezgő fekete lyuk).
A megoldást talán a 11 dimenzióval operáló szuperhúr elmélet jelentheti, mely a részecskék
húrszerű, kiterjedt modellezésével képes összeegyeztetni a kvantumos jelenségeket és a
gravitációt. Jelenleg azonban ez az elmélet még oly bonyolult matematikai formalizmusba
burkolódzik, hogy nem adhat egyértelmű választ a kérdésünkre: Megvalósítható-e az
időutazás a világegyetemben?
A bizonytalanságok ellenére az elméleti fizikusok azért nem voltak restek
gondolatkísérleteikkel gyötörni a kidolgozott modelleket és feltárni azokat a lehetőségeket,
ahol rés mutatkozik a tér-idő egységes szövetén.
A relativitás atyja, maga Einstein is számtalanszor eltöprengett az időutazás lehetőségén és,
hogy a különféle paradoxonok közül a legbonyolultabbakat is ki tudja bogozni, kifejlesztett
egy módszert, melyet „világvonalak”-nak keresztelt el. 10
Tegyük fel, hogy egy nap az óránk reggel hétkor ébreszt minket, de úgy döntünk, munkába
indulás helyett tovább alszunk. Úgy tűnhet a gyakorlatlan megfigyelő számára, hogy az
ágyban heverészve egész délelőtt semmit sem csinálunk, pedig Einstein szerint ekkor is
szorgosan rajzoljuk a világvonalunkat a négydimenziós tér-időben, méghozzá az időtengellyel
párhuzamosan. Ha délután mégis úgy döntünk, hogy kocsiba szállva benézünk a méltán
bosszús főnökünk irodájába, a világvonalunk elhajlik az időtengelytől, mert immár tér
dimenziókban is mozgást végzünk. Minél gyorsabban haladunk, annál jobban elhajlik a
világvonalunk az időtengelytől, mert egyre nagyobb távolságokat teszünk meg azonos idő
alatt. Ha sebességünket a fény sebességéig növelnénk, akkor is egy ferde világvonalat
rajzolnánk ki a négydimenziós diagramon. Tehát az egyszerűsített ábrának megfelelően a
világvonalunk számára vannak úgynevezett „tiltott tartományok”, ahová egy adott pillanatban
sehogyan sem kerülhetünk a fizikai törvények megsértése nélkül.

Egy következtetést azonban azonnal levonhatunk: a világvonalunk valójában soha nem

kezdődik el, vagy nem végződik. Még ha meg is halunk, a testünkben lévő molekulák vonalai
folytatódnak az idők végezetéig. Hasonlóan, mikor megszületünk, az anyából jövő molekulák
életvonalai bennünk egyesülnek. Nem létezik olyan pont, ahol a vonalak véget érnének, vagy
ahol a semmiből keletkeznének.
A fenti világvonal segítségével most már ábrázolható, hogy mi történne akkor, ha valaki
visszafelé menne az időben. Ha beszállnánk egy időgépbe, és visszautaznánk a múltba azzal a
céllal, hogy megakadályozzuk megszületésünket, vajon valóban eltűnnénk, mint azt a Vissza
a jövőbe filmsorozatban jósolták?
A világvonalak segítségével láthatóvá válik, hogy ez lehetetlen (mint ahogy H.G. Wells is
rámutatott). A megsemmisülésünk következtében a világvonalunk megszakadna, ami az
esemény kiváltó hatását is megszüntetné. Más a helyzet azonban az időhurkokkal. Ebben a
paradoxonban nem változik meg a múlt, hanem „újrateremtődik”, azaz ezzel egy folytonos
világvonal keletkezik. A korábban említett „golyós” példára visszatérve, egy külső szemlélő a
következőképpen számolna be az „időhurok kísérletről”:
Az időkutató laborban a kísérlethez előkészített golyó az asztalon hevert az időgép egyik
ajtaja előtt. Egyszer csak az időgép, golyóval átellenes oldalán lévő ajtaja kinyílt és kigurult
belőle egy másik golyó, mely szakasztott mása volt az asztalon lévőnek. A guruló golyó, egy
előre odaépített körpályán futott végig, melyen a nyugalomban lévő mögé került és
nekiütközött. A testek impulzust cseréltek és most az eddig pihenő golyó indult el az időgép
felé. A kísérlet vezetője felnyitotta az időgép ajtaját, hogy a mozgó golyó elindulhasson vissza
az időben. Az időgép ajtajának záródása után egy, az eredetivel megegyező golyót látni az
asztalon. A továbbiakban már semmi különös nem történt.
A hurkolt világvonalnak tehát sem kezdete sem vége nincs, így ez teljesíti Einstein
világmodelljének elvárásait.
Összefoglalva a fentieket azt mondhatjuk, hogy a speciális relativitáselmélet semmilyen
körülmények között nem engedi meg a múlt megváltoztatását, de az időhurkok létezését nem
zárja ki.
Létezhetnek-e időhurkok Einstein világegyetem modelljében? 11
1949-ben Einsteint egy különös felfedezés foglalkoztatta, melyet Kurt Gödel bécsi
matematikus tett. Gödel az általános relativitáselmélet egyenleteinek egy nyugtalanító
megoldására bukkant kutatásai során, amely először ütközött a józan ész alapjaival, mert
megengedte az időutazás bizonyos formáit. Ez azért volt nagy szó, mert mindaddig úgy
foglalkoztak az időutazással a tudósok, hogy feltételezték, valahol létezik egy időgép, amivel
gondolatban végrehajthatók a kísérletek. Gödel viszont egy olyan lehetőséget talált, ami arra
mutatott rá, miként lehet visszajutni az időben.
Először azt feltételezte, hogy az Univerzum lassan forgó gázzal és porral van telítve. Ez
ésszerűnek is tűnik, mivel az általunk belátható térrészek valóban gázzal és porral vannak
telítve. Majd kimutatta, hogy az így létrehozott modellben az időutazás bizonyos formái nem
sértik az einsteini egyenleteket. Gödel megoldása nagy aggodalmat keltett két okból is.
Először is, mert sértette a Mach-elvet, mivel kimutatta, hogy a por és a gáz ugyanolyan
eloszlása mellett az egyenleteknek két megoldása is létezik. Másrészt mert rájött, hogy ha
valaki az általa leírt univerzumban egy részecske útját követi elegendően hosszú görbe
mentén, visszatérhet végül a kiindulási pontba, ahonnan korábban elindult, és találkozhat saját
magával a múltban. Ezzel Gödel volt az első, aki zárt időgörbék (CTC-k, closed timelike
curves) létezésére utaló bizonyítékot talált az általános relativitáselméletében.
Gödel megoldását nem lehetett őrült ötletként elvetni, mivel Einstein eredeti mezőegyenleteit
alkalmazta, és azoknak találta meg egy szokatlan megoldását, amelyben képes az idő körré
hajlani. Mivel Gödel a szabályok szerint játszott, Einstein kénytelen volt kitérő választ adni.
Gödel univerzumának gyenge pontja az a feltételezés volt, hogy a gáz és a por az
univerzumban lassan forog. Műszereink kimutatták ugyan, hogy a világegyetem tágul, de
forgásnak semmilyen jelét nem fedezték még fel. Einstein ezért a kísérleti adatokra
hivatkozva utasította el Gödel megoldását, mondván, hogy az nem felel meg a megfigyelhető
valóságnak. Einstein 1955-ben abban a megnyugtató tudatban halt meg, hogy egyenleteinek
egy igen kínos megoldását sikerült kísérleti adatokra hivatkozva szőnyeg alá seperni, de
néhány évvel később újabb CTC-k bukkantak fel.
1963-ban E. Newman, T Unti és L. Tamburino az Einstein-egyenletek újabb bizarr
megoldásával állt elő, mely sokkal elképesztőbb világot írt le, mint Gödel modellje. Elsőre
egy tipikus fekete lyukhoz hasonlított, mely csigalépcsőhöz hasonló alakba tekeri maga köré
tér-idő szövetét. Ebben az univerzumban egy kört megtéve egy „lépcsősorral” feljebb
kerülünk. Míg a lépcső tengelyvonalán keresztül térben és időben is szabadon utazhatunk. Ezt
a bizarr univerzumot NUT univerzumnak nevezték el a megalkotók neve alapján.
Az Einstein-világmodell hívei a NUT megoldást is hasonló okokból vetették el, mint a Gödel-
félét, azonban ahogy teltek az évtizedek egyre-másra kerültek elő a CTC-ket tartalmazó
különös megoldások.
A hetvenes évek elején F. J. Tipler újra elővette Einstein egyenleteinek egy 1936-os
megoldását, amely egy végtelen hosszú hengerből indult ki. Tiplernek sikerült kimutatnia,
hogy meglepő módon ebben is meg lehet sérteni az oksági láncot.
Később még Roy Kerr 1963-as megoldásáról (melyet a forgó fekete lyukak leginkább reális
fizikai leírásának tartanak) is kimutatták, hogy megengedi az időutazást. A Kerr-féle forgó
fekete lyuk középpontján forgástengely felől áthaladó rakéták (feltéve, hogy nem roppannak
össze az óriási gravitáció alatt) megsértik az okságot.
Hasonló számítások után az 1935-ben felfedezett Einstein-Rosen hidakról (féregjáratokról) is
kimutatták, hogy lehetővé teszik az időbeli utazásokat. Így a fizikusoknak lassan rá kellett
döbbenniük, hogy a NUT típusú szingularitások minden fekete lyukat, féregjáratot vagy
táguló univerzumot leíró modell esetében megtalálhatóak. Einstein egyenletei tehát bizonyos
szempontból a trójai falóhoz hasonlítottak. A felszínen tökéletes egyenletrendszer a gravitáció
hatására elhajló csillagfény és az Univerzum eredetének meggyőző magyarázatát adta, de a
belsejében mindenféle különös démon és kobold leskelődik, amelyek biztosíthatják a
féregjáratokon keresztül a csillagközi utazás és az időutazás lehetőségét.
A fent felsorolt, általános relativitáselmélet lehetőségeit teljes mértékben kihasználó
számítások igazolták, hogy Einstein univerzumában bizonyos speciális körülmények között a
világvonal hurkok igenis létezhetnek. A tudományos közvéleményben azonban továbbra is
éles viták kereszttüzében áll, hogy a CTC-k létrejöttét a kvantummechanika törvényei is
megengedik-e.
Ebben a kérdésben kívánt döntést kicsikarni három fizikus 1988-ban (Kip Thorne, Michael
Morris és Ulvi Yurtsever), akik fejükbe vették, hogy olyan időgépként funkcionáló féregjárat
megoldást keresnek, mely mind az általános relativitáselmélet, mind a kvantummechanika
oldaláról védhető és a benne uralkodó fizikai viszonyok is lehetővé teszik, hogy egy élőlény is
gond nélkül átkelhessen rajta. 12
Thorne-ék, hogy áttörjék a tudományos közösség szkepticizmusát, sorra vették a standard
kifogásokat, melyeket a féregjáratok időgépként való felhasználása ellen szóltak:
1. Már Einstein is rámutatott 1935-ben, hogy a féregjáratok torkában a gravitáció olyan
erős, hogy azt semmilyen tárgy nem lenne képes elviselni, így ha tényleg léteznének is
féregjáratok, a gyakorlati hasznosításuk elképzelhetetlen lenne.
2. A féregjáratok roppant instabilak. Az 1960-as évek végén John Wheeler és Robert
Fuller fizikusok ezt a felvetést számításokkal is alátámasztották. Egy tanulmányban
 bebizonyították, hogy a természetes féregjárat a nehézségi erők miatt olyan gyorsan
omlik össze, hogy még a fény sem lenne képes átkelni rajta, ugyanis a lehető
legkisebb zavaró tényező - egy foton - is kiválthatja az összeomlási folyamatot.
3. A féregjáraton való átkeléshez az előző pont miatta fénysebességnél gyorsabban kéne
haladnia az utazónak.
4. A féregjáratban a kvantumeffektusok olyan erősek is lehetnek, hogy féregjárat
magától is bezáródhat.
5. A féregjáratban az idő lelassul, és a csatorna legszűkebb szakaszán teljesen meg is áll.
Ebből adódóan az átkelés végtelen sok ideig tartana rajta a külső szemlélő
szempontjából.
A fenti okokra hivatkozva a tudományos körökben sosem vették igazán komolyan a féregjárat
alkalmazásait különféle utazásokra. Thorne és csapata azonban visszafelé haladt a
megoldással. Az Einstein egyenletek olyan megoldását keresték, amelynél az űrutast nem
zúzza szét a gravitációs mező, amelyben kellően stabil a járat, amelyben az utazáshoz
szükséges idő is elég rövid és így tovább. Legnagyobb örömükre viszonylag könnyen és
gyorsan találtak egy meglepően egyszerű megoldást, amely megfelelt valamennyi feltételnek.
A Thorne által talált „átjárható féregjáratnak” elnevezett mesterséges csatornának „csupán”
egyetlen szépséghibája van: ahhoz, hogy a bejáratai stabilan nyitva maradjanak, a belsejében
negatív energiasűrűségű anyagnak kell lennie, amely negatív tér-idő görbületet hoz létre
(taszító gravitációt). A kvantummechanika szabályai szerint azonban ilyen egzotikus anyag
egyelőre csak az elektromágneses tér vákuumfluktuációiban fordulhat elő átmenetileg, de
bíztató, hogy léte mégsem ütközik semmiféle fizikai törvénybe. Sőt, létezését Henrik Casimir
1948-as jóslata alapján 1958-ban M. J. Sparnaay fizikus kísérletileg is igazolta.
Casimir vett képzeletben két elektromosan vezető, de semleges fémlapot és egymással
párhuzamosan, kis távolságban elhelyezte őket a tökéletes vákuumban. A józan ész azt
diktálná, hogy a két lemez nem hat semmilyen erővel egymásra, de a két lemezt elválasztó
vákuum a valóságban hemzseg a Heisemberg–féle határozatlansági elv által jósolt virtuális
részecske pároktól. A valóságos részecskékhez hasonlóan a virtuális részecskék is
visszaverődnek a fémlemezekről, ezért nem tudnak tetszőleges irányba elmozdulni. Ez a
korlátozás hatással van a lemezek közötti teret betöltő részecskék összes energiájára, mert
bizonyos típusúak így az iránybeli korlátozottság miatt nem jöhetnek létre. A kevesebb
létrejövő virtuális részecske kevesebb energiával rendelkezik, mint ha nem lenne ott a két
lemez. Ezért, ha puszta vákuumot zérus energiájú állapotnak tekintjük (ami statisztikusan igaz
is), akkor a két lemez közötti térben ennél kevesebb, tehát negatív energiájú tartomány jön
létre. A negatív energia hatására a két lemez között csekély vonzóerő ébred.
A bíztató kezdetek ellenére mégsem véletlen, hogy még nem épült még időgép a Földön.
Ahhoz, hogy egy 1 m átmérőjű Thorne-féle járatot szándékosan, és hosszabb időre
megnyissunk, legalább 10-21 m „vastagságú” negatív energiájú mezővel kellene körbevenni,
ehhez viszont annyi energiára lenne szükségünk, mint amennyit 10 milliárd Naphoz hasonló
csillag egy év alatt termel. Eltekintve az energetikai problémáktól, amit egy tetszőlegesen
fejlett civilizáció talán képes lehet legyőzni, hogyan is nézne ki a Thorne-féle időgép?
Thorne gépe semmiben sem hasonlítana H. G. Wells fogaskerekekből és mechanizmusokból
álló masinájához. Két kamrából állna, mindegyikben két-két óriási párhuzamos fémlemezzel.
A lemez párok között létrehozott roppant erősségű elektromos mező a Casimir-effektust
segítségül hívva állítaná elő a szükséges negatív energia sűrűséget, ami képes lenne
megbontani a tér-idő szövetét. A létrejövő járat összekötné a két kamrát. Ekkor az egyik
kamrát egy űrhajóba helyeznék és közel fénysebességig gyorsítanák, míg a másik kamra a
földön maradna. A sebesen haladó kamrában az órák lassabban járnának, mint a másikban,
így aki az egymással összeköttetésben álló kamrákon át közlekedne időben is és térben is
utazást hajtana végre. De, ha igazi időgépet szeretnénk, a féregjárat egyik végét egy extrém
sűrű neutroncsillag, vagy egy fekete lyuk közelébe kell vinnünk, ahol a gravitáció hatására
lassabban telik az idő. A kellő időkülönbség kialakulása után vissza kell hoznunk a kamrát a
Földre. Így, az elkészült időgép már alkalmas arra, hogy egy adott időbeli távolságot
(mondjuk húsz évet) áthidaljon a két kamra között. 13
Thorne féregjárata mindazonáltal eléggé energiaigényes játékszernek tűnik, ezért a tudósok
továbbra is meglehetősen szkeptikusak arra nézve, hogy valóban létre lehet-e hozni a
relativitáselmélettel összeegyeztethető időgépet. Azonban a tudomány nem áll meg soha,
vannak újabb fejlemények is az időutazás világában.
Szergej V. Krasznyikov, a Szentpétervár melletti Pulkovói Obszervatórium elméleti fizikusa
2000-ben olyan féreglyuk létezésének elméleti lehetőségét vezette le, amely nem sérti az
ismert természeti törvényeket, mégis elég nagy és stabil egy igazi utazáshoz. Krasznyikov
elméleti úton egy olyan féregjáratot "alkotott", ahol az átjáró fenntartásához és nagyobb
méretre pumpáláshoz szükséges negatív energiájú anyagot maga a féreglyuk gravitációs tere
hozza létre, pontosabban a körülötte kialakuló negatív görbületű tér-idő szerkezet
vákuumfluktuációi termelik egy visszacsatolt önerősítő folyamatban. Tehát csak egy
mikroszkopikus féregjárat megnyitásához szükséges energiát kell a rendszerbe betáplálni, a
többit a természet ingyen és bérmentve elvégzi helyettünk. 14
A világ számos fizikusa elismeréssel méltatta ezt az eredményt, de azért a legtöbben
óvatosságra intettek, hangsúlyozva, hogy a kvantummechanika és a relativitáselmélet
összeházasítása során számos ellentmondás kiküszöbölésére van még szükség, ami a
megalkotott féregjáratok fizikai paramétereit jelentősen befolyásolhatja. A fizikusok
egyértelmű álláspontja ma már az, hogy perdöntő bizonyításokat az időutazások
lehetségességére csak a szuperhúr elmélet teljes kifejlesztése utáni időkben kaphatunk.
Bár a húrelmélet kutatói még nem tudnak teljes értékű válaszokat adni a tér-idő szövetében
bekövetkező szakadásokról, melyek az időutazás létezéséhez elengedhetetlenek, azt már
bizonyosan látják, hogy olyan térhasító jelenségekre bukkantak, amire sem a
relativitáselmélet, sem a kvantummechanika tanai nem utaltak. 15
A szuperhúr elmélet szerint a világegyetem kiterjedt dimenziói mellett még legalább hat tér
szerű dimenzió létezik egészen kis méretűre felcsavarodva. Ezek a rejtett dimenziók
különböző zárt alakzatokba csavarodhatnak fel, de jelenleg az egész világegyetemre ezek
közül csak egyféle formáció jellemző. A részecskéket reprezentáló húrok, melyek kitöltik az
egész univerzum szövetét, végigrohannak a világegyetemen, miközben a felcsavarodott
dimenziók mikro-geometriája meghatározza, hogy milyen irányú és típusú rezgéseket
végezhetnek. A húrok különböző rezgéseihez a részecskék egy-egy tulajdonsága tartozik
(tömeg, töltés, spin, stb.), így az elmélet szerint a „rejtett” dimenziók közvetlenül is hatást
gyakorolnak az Univerzum megfigyelhető felépítésére.
Az elmélet szépsége abban mutatkozik, hogy a kvantummechanika számtalan különböző
típusú „elemi” részecskéje helyett csupán egyetlen fajta húr különböző rezgésállapotából
építkezik. Viszont a relativitáselmélethez hasonló módon az egyes dimenziók görbületét
felelteti meg egy-egy kölcsönhatás térerejének (ezért kell olyan sok rejtett dimenzió),
ugyanúgy, ahogy a három kiterjedt térdimenziónk görbülete hozza létre a gravitációt. Az így
felépített világegyetem modellben a relativitáselmélet és a kvantummechanika már szíves
örömest egyesül és sok szingularitási probléma, amit a részecskék pontszerű viselkedése
okozott, egyszerűen megszűnik.
A fekete lyukak és a féregjáratok a húrelméletben láthatóan másképp viselkednek. Itt az
általános relativitáselmélete kudarcot vallott, ha az eseményhorizonton belüli történéseket
próbálták megmagyarázni segítségével. A szuperhúr-elmélet sajátos módon nyújt segítséget a
„szingularitás” problémájának feloldozásában.
A világegyetemet kitöltő felcsavarodott alakzatokba rendeződött dimenzióknak van egy
speciális tulajdonsága, amit orbifold-transzformációnak neveznek. Ennek során egy adott
términtázat szakítás nélkül átvihető egy másikba, miközben a fizikai törvények sehol sem
sérülnek meg. Az orbifold-transzformáció segítségével kimutatható, hogy a felcsavarodott
dimenziók alakzatai közül sok, különböző megjelenése ellenére is ugyanazt a fizikát testesíti
meg. Andrew Strominger 1995-ben kimutatta, hogy az a fekete lyukak keletkezésekor zajló
folyamat, ami a relativitáselmélet sima háromdimenziós terét menthetetlenül elszakította
(szingularitást – végtelen sűrűségű tartományt - hozott létre benne), a feltekeredett
extradimenziókat is tartalmazó tér-időt „mindössze” orbifold-transzformációra kényszeríti.
Azaz a fekete lyuk eseményhorizontján nem lép fel a relativitáselméletből számított végtelen
tértorzulás, így nem alakul ki valódi szingularitás a mélyben. Mindettől függetlenül a
hatalmas koncentrált tömeg rendkívüli hatással van a tér-időre, de szuperhúr elmélet már arra
is képes, hogy megmutassa mi történik. 16
A fekete lyuk anyaga a szuperhúr elmélet szerint eredetileg parányi húrokból állt. Ezekből a
parányi húrokból azonban olyan sok préselődik össze az eseményhorizont kis
tértartományába, hogy a részecskék gravitációs mezejének energiája összeadódik, és egy igen
nagy energiát képviselő háromdimenziós felületet hoznak létre, mely gyakorlatilag beburkolja
a fekete lyuk teljes eseményhorizontját (akár a narancsot a csomagolóanyag). Ezen a
háromdimenziós felületen esnek csapdába az egydimenziós anyagi húrok, és többé nem is
tudnak onnan elszabadulni. A véges kiterjedésű nagyenergiájú objektum jótékonyan megóvja
a fekete lyuk anyagát tartalmazó tér-időt attól, hogy nulla méretű kis ponttá (szingularitássá)
zsugorodjon. Azaz Einstein rémálma a „csupasz szingularitás” valójában nem létezik, sőt a
fekete lyuk eseményhorizontja alatt, mivel a nagytömegű háromdimenziós felület elzárja azt a
külvilágtól, maga a tér-idő szövete is felbomlik és ott egyszerűen nincs semmi (sem tér, sem
idő). Mintha azt a darabot, akár egy buborékot egyszerűen kizárnánk az univerzumból,
igazából ott sincs.
A szuperhúr elmélet által jósolt szakadásmentes tértranszformációk olyan ismeretlen
egzotikus objektumokat rejthetnek, mint amilyeneket a relativitáselmélet tartogatott
számunkra (fekete lyukak, féregjáratok), de azok egy részét is megőrzi, amelyeket eddig
fedeztünk fel csak a tulajdonságaik módosulhatnak kissé. Az elmélet még annyira
gyerekcipőben jár, hogy egyszerűen felfoghatatlan milyen hatással lesz a XXI. század
fizikájára. Jelenlegi tudásunk alapján nem elképzelhetetlen, hogy a szuperhúr elmélet, vagy
annak továbbfejlesztett változatai segítenek elérni azt a hőn áhított tudást, ami a tér-idő
szerkezet nagyléptékű manipulációjához szükséges. Ha ez megvalósul valamikor a távoli
jövőben, akkor az emberiség valóban ura lehet a térnek és az időnek, de hogy erre mennyit
kell még várnunk, az megjósolhatatlan.
Egy azonban biztos: A fantázia birodalmában tett múltbéli kalandozások, bármennyire is
haszontalannak tűntek akkor, fontos részévé váltak először a tudományoknak, majd később a
mindennapjainknak is. A tegnap álmai hozták el a jelent, ma álmaiban pedig már feldereng a
jövő. Így, ha testi valónkban nem is, de gondolatban mégis bármikor átélhetjük az időutazás
igazi élményét.
Jó utazást kívánok előre is mindenkinek!
Csaba Zoltán 2006-07-21
Jegyzetek:
1
H. G. Wells - Brian W. Aldiss: Trillió Éves Dáridó I. (Szukits 1994) 140. oldal
2
Poul Anderson: Időjárőr (Valhalla Páholy 1994)
3
Isaac Asimov: A Hallhatatlanság halála (Kozmosz Könyvek 1969) 7. oldal
4
Wolfgang Jeschke: A teremtés utolsó napja (Galaktika Fantasztikus Könyvek 1990)
5
Larry Niven: Időn kívüli világ (Hajja & Fiai 1993) 53. oldal
6
Stanislaw Lem: A kudarc (Magyar Könyvklub 1995) 107-108.oldal
7
Időparadoxonok – Michio Kaku: Hipertér (Akkord - 2006) 243-244. oldal
8
Hogyan használjuk a gravitációt időutazáshoz? – Paul Davis: Hogyan építsünk időgépet? (Vince - 2002) 29.o.
9
Csaba Zoltán: Szuperhúrok és a Mindenség elmélete (Új Galaxis 5. - 2005) 116-148. o.
10
Világvonalak – Michio Kaku: Hipertér (Akkord - 2006) 245-248. oldal
11
Az általános relativitás megrontója – uo. 249-252. oldal
12
Féreglyukból-cserebogár – Tudomány és Társadalom c. rovat (Tudomány 1991/3) 70-71. oldal
13
Időgépet építeni – Michio Kaku: Hipertér (Akkord - 2006) 252-256. oldal
14
Gajzágó Éva: Tegnap veled ugyanitt (Élet és Tudomány 2000/21)
15
A tér szövedékének szakadásai – Brian Greene: Az elegáns univerzum (Akkord 2003) 227. oldal
16
A fekete lyukak a húrelmélet szerint – Brian Greene: Az elegáns univerzum (Akkord 2003) 275. oldal