A fordítás alapjául szolgáló kiadás:

James Fallon: The psychopath inside

Portfolio/Penguin, New York, 2014

Fordította Dudik Annamária Éva

Szakmailag ellenőrizte
Horváth-Furdan Szabina és Horváth János

Copyright © 2013 by James Fallon

All rights reserved including the right of reproduction in whole or
in part in any form.
This edition published by arrangement with Portfolio, an imprint
of Penguin Publishing Group, a division of Penguin Random
House LLC
Hungarian translation © 2020 Dudik Annamária Éva
Magyar kiadás © 2020 Park Könyvkiadó, Budapest
Borítóterv © Féder Márta
Borítófotó © Grindi/Getty Images
A szövegközti illusztrációk a szerző tulajdonában állnak.

ISBN 978 963 355 663 4

Felelős szerkesztő Tönkő Vera

 Szerkesztette Csontos Erika
A szöveget gondozta Markwarth Ágnes és Lovass Gyöngyvér
Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi
Az elektronikus könyvet Ambrose Montanus készítette
Szüleimnek, Jennie-nek és John Henrynek, akik korán felfedezték
igazi természetemet, mégis szeretettel neveltek
 1 PROLÓGUS 2

2005 OKTÓBERÉBEN KALIFORNIÁBAN AZ UTOLSÓ simításokat végeztem az „Egy

fiatal pszichopata agyműködésének neuroanatómiai háttere” című, az Ohio
State Journal of Criminal Law folyóiratnak szánt tanulmányomon. A
tanulmányt több elemzés alapján írtam, pszichopata gyilkosok agyáról
készült felvételeket vizsgáltam egy évtizeden át. Ezek az emberek a
legszörnyűbb alakok, akiket csak el lehet képzelni – borzalmas dolgokat
követtek el, ha nem kötne a titoktartás, és elárulhatnám önöknek, mi
mindent tettek, bizonyára felhördülnének.
De nem csak a múltjuk miatt különböztek másoktól. Jóval több mint
négy évtizede vagyok agykutató, rengeteg felvételt láttam már emberi
agyakról, ezek mégis kitűntek a többi közül. Ezeknek a gyilkosoknak az
agya ritkán láthatóan és ijesztően alacsony aktivitást mutatott a homlok- és
a halántéklebeny egyes területein: az önkontrollhoz és az empátiához
kapcsolódó régiókban. Ez logikus, hiszen ezek a gyilkosok embertelenül
erőszakos tetteket hajtottak végre, ezeken a területeken az aktivitás
csökkenése pedig az erkölcsi érzék abnormális működésére, valamint a
gátlások hiányára utal. Ezt fejtettem ki a tanulmányban, amelyet beadtam
publikációra, majd a következő feladatomra koncentráltam.
Ugyanabban az időszakban, amikor gyilkosok agyáról készült
felvételeket tanulmányoztam, egy másik kutatás is zajlott a laboromban,
ennek során azt vizsgálták, összefüggésbe hozható-e bármelyik gén az
Alzheimer-kór kialakulásával, és ha igen, melyik. Kollégáimmal genetikai
vizsgálatokat végeztünk több Alzheimer-kóros betegen, felvételeket
készítettünk az agyukról, kontrollcsoportként pedig a családom néhány
tagja is részt vett a kutatásban.
Ugyanezen az októberi napon leültem elemezni a rokonaim agyáról
készült fotókat, és észrevettem, hogy az utolsó felvétel megdöbbentően
kilóg a sorból. Pontosan olyan abnormális mintázatot láttam, mint
amilyenről a nem sokkal korábban elküldött tanulmányt írtam, ami arra
utalt, hogy az agy szegény tulajdonosa minden bizonnyal pszichopata, vagy
legalábbis kellemetlenül sok hasonlóságot mutat a pszichopatákkal. A
rokonaimról ilyet nem feltételeztem, ezért azt hittem, ez a felvétel valahogy
a többi közé keveredett a másik kupacból. Általában több kutatásom is
zajlik egy időben, és bár igyekszem rendet tartani, lehetséges, hogy a
papírok összekeveredtek. A kísérleti alanyok anonimitása érdekében
minden felvételhez kódot rendeltünk, így sajnos nem tudhattam, kihez
tartozik az adott felvétel. Mivel biztos akartam lenni abban, hogy nem
történt félreértés, megkértem a technikusunkat, hogy keresse elő, kihez
tartozik a kód.
Amikor kiderült, kinek az agyáról készült a felvétel, biztos voltam
abban, hogy tévedés történt. Ingerülten megkértem a technikust, hogy
ellenőrizze a szkennert, a vizsgálat alatt felvett adatokat és a technikusok
adatbázisát is. De nem történt tévedés.
A felvétel az én agyamról készült.

Képzeljék el a következőt!
Egy szép napsütéses szombat délelőttön úgy döntenek, sétálnak egyet a
lakásukhoz közeli parkban. A kiadós séta után leülnek egy árnyas tölgyfa
alatti padra egy barátságosnak tűnő fickó mellé. Köszönnek neki, ő
visszaköszön, hozzáteszi, milyen szép napunk van. Elbeszélgetnek egy
negyedórát, kialakul önökben egy vélemény a pasasról, róla meg önökről.
Sok mindent meg lehet tudni a másikról ilyen rövid idő alatt is.
Kideríthetjük például, miből él, házas-e, vannak-e gyerekei, mivel szereti
tölteni a szabadidejét. Támadhat róla az a benyomásunk, hogy intelligens,
elbűvölő, nyitott, remek a humora és általában kellemes beszélgetőtárs, aki
érdekes kis történeteket tud mesélni.
Ám a következő tizenöt perc hatványozottan több információt árulhat el
erről az emberről. Ha például az Alzheimer-kór korai szakaszában van,
akkor előfordulhat, hogy megismétli pontosan ugyanazt a kis történetet,
amelyet már hallottunk tőle, pontosan ugyanazzal a mimikával,
ugyanazokkal a gesztusokkal, és a poént is ugyanúgy mondja el.
Ha én ülnék önök mellett a padon, valószínűleg általában érdekes
embernek találnának. Ha megkérdeznék, mivel foglalkozom, azt felelném,
agykutató vagyok, és ha még tovább kérdezősködnének, megtudnák, hogy
az Irvine-i Kaliforniai Egyetem (UCI) Orvostudományi Karának
Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékén dolgozom, az Anatómiai és
Neurobiológiai Intézetben. Elmondanám, hogy egész életemben
medikusoknak, rezidenseknek és más egyetemistáknak tanítottam az agy
működését. Ha úgy látnám, önöket ez érdekli, mesélnék a saját
kutatásaimról: a felnőttkori őssejtekről, a Parkinson-kór és a krónikus
stroke állatmodelljeiről, meg arról, hogy a laboromban folytatott
alapkutatásokra építve három biotechnológiai vállalatot alapítottam, az
egyik az elmúlt huszonöt évben folyamatosan profitot termelt, egy másik
pedig épp nemrégiben kapott országos díjat a többi biotechnológiai vállalat
szavazata alapján.
 Ha még mindig érdeklődve hallgatnak, talán azt is megemlítem, hogy
részt veszek képzőművészettel, építészettel, zenével, oktatással és orvosi
kutatással foglalkozó szervezetek és értelmiségi műhelyek munkájában,
emellett az amerikai védelmi minisztérium tanácsadójaként a háborúnak az
agyra gyakorolt hatásáról tájékoztatom a kormányzatot. Ha újabb
kérdéseket tesznek fel, megemlítem, milyen tévé- és mozifilmekben
játszottam, elmesélem, mennyire élveztem a korábbi munkáimat is, hiszen
voltam én bárpultos, kétkezi munkás, általános iskolai tanár és asztalos is,
kamionos korszakomból a mai napig őrzöm a lejárt szakszervezeti
kártyámat.
Elképzelhető, hogy önök egyszer csak megállapítják, hogy sokat
hencegek, esetleg az is felmerül önökben, hogy én ezt az egészet csak
kitalálom, pláne ha még azt is hozzáteszem, hogy tizennégy éves koromban
elnyertem a New York állambeli Albany egyházmegyében az Év Katolikus
Fiatalja címet, vagy hogy a gimnáziumban és az egyetem alatt öt
sportágban is jeleskedtem. Esetleg elkönyvelnek nagydumásnak, akár
szájhősnek, ugyanakkor azt is észreveszik, hogy beszéd közben a szemükbe
nézek, és végighallgatom, amit mondanak. Sőt talán meglepődnek,
mennyire érdekel engem az önök élete, véleménye és világnézete.
Ha beleegyeznének, hogy újra találkozzunk, talán még össze is
barátkoznánk. Idővel észrevennének rajtam idegesítő vonásokat –
esetenként hazugságon kapnának, vagy néha csalódást okoznék önöknek,
mert nem mennék el egy-egy eseményre, amelyre meghívtak. De enyhe
narcisztikus vonásaim és rendszeresen megmutatkozó önzésem ellenére
valószínűleg jól éreznénk magunkat egymás társaságában. Mert végső
soron hétköznapi fickó vagyok.
Egyvalamit leszámítva. Borderline pszichopata vagyok.
Részben azért vágtam bele abba, hogy megírom ezt az igaz, bár nem
egészen teljes történetet, hogy bemutassam a családomnak, a barátaimnak
és a kollégáimnak a családom biológiai és pszichológiai hátterét. Ehhez
óhatatlanul szükség van képalkotó eljárásokból, genetikai és pszichiátriai
kutatásokból származó sokrétű tudományos adatra, valamint rólam és a
múltamról szóló, brutálisan őszinte és néha kellemetlen vallomásokra és
leírásokra. (Remélem, a családom nem fog kitagadni, miután végeztek az
olvasással.) A célom nem csupán egy történet elmesélése vagy néhány új
tudományos eredmény megismertetése. Azt remélem, rávilágíthatok egy
olyan témára, amely sok figyelmet kapott a kultúránkban, pedig általában
nem is értjük, és sokan sokfélét gondolunk róla: a pszichopátiára.
Azt is remélem, hogy a tudományos alapok és a személyes történet
mellett hasznosnak bizonyul majd az is, hogy bemutatom a saját
kutatásomat, és felvázolok néhány elméletet arról, hogy az agy, a gének és a
korai környezet hogyan befolyásolják, pszichopata válik-e belőlünk. Talán
nemcsak az egyes olvasók találják majd ezt érdekesnek, hanem szélesebb
körben is visszhangra talál a gyermekneveléssel és büntetőjoggal
foglalkozó szakemberek között. Akármilyen különösen hangzik, a
következő oldalakon taglalt tudományos eredmények még a világbékéhez is
hozzájárulhatnak. Elméletem szerint elképzelhető, hogy a krónikus
erőszakkal fertőzött területeken – legyen szó akár a Gázai övezetről, akár
Los Angeles keleti oldaláról – a pszichopatologikus viselkedéshez köthető
gének koncentrációja növekszik, hiszen a nőknek az jelent védelmező
közeget, ha rosszfiúkkal állnak össze, így továbböröklődnek az agresszív
gének, ezzel tovább növekszik az erőszak, egy végtelenített ciklusban.
Néhány generáció múlva harcos társdalom lesz belőlünk. Mindez
spekuláció csupán, de érdemes végiggondolni és tovább tanulmányozni.
 Elhivatott kutató vagyok – az agy anatómiáját és működését kutatom; ez
határozza meg, hogyan tekintek az emberi viselkedésre, a motivációra és az
erkölcsökre. Én azt vallom, hogy mi mind gépek vagyunk, bár olyan gépek,
amelyek működését még nem értjük teljesen. Évtizedek óta azt vallom,
hogy nagyon kevéssé tudjuk befolyásolni tetteinket, alakítani jellemünket.
Azt vallom, hogy a genetika határozza meg személyiségünk és
viselkedésünk 80 százalékát, a neveltetés, a környezet pedig csupán 20
százalékért felelős.
Mindig is így gondolkodtam az agyról és a viselkedésről. Ez a felfogás
azonban meglehetősen nagy pofont kapott 2005-ben, azóta is próbálom
összeegyeztetni régi meggyőződésemet a jelenlegi valósággal. Megértettem
– még jobban, mint korábban –, hogy az ember természeténél fogva
bonyolult lény. És ha végletekre redukáljuk a tetteinket, motivációinkat,
vágyainkat és szükségleteinket, azzal minden embernek csak kárt okozunk.
Az ember nem egyszerűen jó vagy gonosz, nem lehet kijelenteni, hogy
igaza van, illetve téved, nem lehet csak kedves vagy haragtartó, jó szándékú
vagy veszélyes. Nem lehet az embert egyszerűen a biológia termékének
tekinteni, a tudomány csak részben ad felvilágosítást az ember
viselkedéséről.
Így jutottam el ehhez a történethez.
 1 1. FEJEZET 2

Kit nevezünk pszichopatának?

KI A PSZICHOPATA?
Miután alaposan szemügyre vettem az agyamról készült felvételt – mivel
kutató vagyok, ez inkább tudományos kíváncsiságból, mint személyes
riadalomból fakadt –, elkezdtem ezzel a kérdéssel nyaggatni pszichiáter
kollégáimat, csak hogy lássam, illik-e rám a leírás. Kifaggattam a téma
elismert kutatóit, mégsem kaptam kielégítő választ. Néhányan csak
legyintettek, és kifejtették, hogy pszichopaták nem is léteznek, a
pszichopatára ugyanolyan nehéz definíciót találni, mint az ideg-
összeroppanásra. Dobálózunk a szóval, de tudományos vagy szakmai
jelentés nem társítható hozzá. (Olyan, mint a zöldség, amely jobbára
mesterséges gasztronómiai fogalom, nem biológiai.) Amikor barátomat és
egyetemi kollégámat, az elismert pszichiátert, Fabio Macciardit kérdeztem,
ő azt felelte: a pszichopátiának nincs pszichiátriai diagnózisa. Nem hagyta
ennyiben, még hozzátette: „A kézikönyvben a legközelebbi meghatározás
egy személyiségzavar, az antiszociális személyiségzavar. De hát a
pszichopata sem mindig vadállat.”
A kézikönyv, amelyre Fabio utalt, A mentális zavarok diagnosztikai és
statisztikai kézikönyve, angol címének rövidítésével a DSM. Ez a
pszichiáterek és pszichológusok bibliája – az Amerikai Pszichiátriai
Társaság útmutatása alapján leírja, definiálja és osztályozza a mentális
zavarokat, meghatározza a diagnózis felállításának kritériumait, a
szakemberek e szerint járnak el. A DSM sokféle zavart ismer az anorexiától
a skizofréniáig, de a pszichopátia nem szerepel benne. A Macciardi által
emlegetett antiszociális személyiségzavart a következőképpen írja le:
„Mások jogainak széles körű semmibevétele és mellőzése 1 éves kor után,
amelyet a következő hét kritérium közül legalább három jelenléte mutat: a
társadalmi normákhoz való igazodás kudarca; felelőtlenség; gyakori
hazudozás; érzéketlenség mások jóléte iránt; vakmerőség; az előre tervezés
hiánya; ingerlékenység és agresszivitás.” A DSM mellett sok orvosnak és
kutatónak megvan a maga véleménye arról, kit tekinthetünk
pszichopatának. A baj az, hogy mindegyik definíció más és más, és egyik
sem egyértelmű.
Ha a diagnózis felállításának hagyományos kritériumait nézzük, akkor
nem csoda, hogy ilyen sok vita van arról, kit tekinthetünk pszichopatának.
Azt könnyű megállapítani, hogy a páciens elhízott, cukorbeteg vagy magas
a vérnyomása, hiszen ezeknek a betegségeknek a tünetei közismertek és
könnyen mérhetők. Alacsony az inzulinszint? Akadályozza, hogy a
szervezet feldolgozza a cukrot? Diabétesz. Az elme betegségeivel azonban
nem ilyen egyszerű a helyzet.
Például azért sem, mert a pszichiátriai betegségeket nem is tekintjük
betegségnek. Betegségről ugyanis akkor beszélhetünk, ha ismerjük a kiváltó
okot (az etiológiát) és a szervezetre gyakorolt hatást (a patofiziológiát). Más
szervek igazi betegségeivel ellentétben az elme betegségei esetén nem
vagyunk ilyen kényelmes helyzetben, hiszen rendkívül keveset tudunk a
mögöttes patologikus biológiai folyamatokról. Jelentős haladást értünk el
ugyan az agy működésének megértésében, de máig rengeteg a rejtély
előttünk. Ezért a legtöbb pszichiátriai problémát zavarnak vagy
szindrómának nevezzük. A pszichopátia a betegség-zavar hierarchia
legalacsonyabb fokán áll, mert még arról sincs szakmai megegyezés, mi
tekinthető annak, egyáltalán létezik-e ilyen tünetegyüttes, a mögöttes
okokról pedig semmiféle szakmai egyetértés nincs. Ha pedig a mögöttes
okok figyelembevétele nélkül pusztán a jellegzetességeket pipálgatva
próbáljuk meghatározni, ki tekinthető pszichopatának, az olyan, mintha
állathatározóval mennénk ki a természetbe. Ha olyasmit látunk, ami repül,
táplálkozik és hangot ad ki, akkor az lehet madár, de akár denevér vagy
valamilyen rovar is; így biztosan nem lehet meghatározni, mit látunk.
Bár a pszichopátia és más pszichiátriai zavarok vizsgálatához nem
állnak rendelkezésünkre standardizált módszerek, a páciens mentális
állapotának bizonyos aspektusait tudjuk vizsgálni különböző képalkotó
eljárásokkal, ilyen például a PET (pozitronemissziós tomográfia), az fMRI
(funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat). Emellett léteznek genetikai,
viselkedési és pszichometriai vizsgálatok, illetve egy teljes fiziológiai és
pszichiátriai kivizsgálás is szolgáltat információt. Ezek együttesen
felfedhetnek pszichiátriai zavarra utaló tüneteket. Néhány pszichiátriai
zavarra gyakran több tünetegyüttes jelenléte jellemző, azaz a páciensről a
különböző tünetek súlyosságának megfelelően állítjuk fel a diagnózist. A
legtöbb zavar esetében a diagnózist skálán helyezzük el – amelyet általában
spektrumnak nevezünk –, annak megfelelően, hogy a páciens esete enyhe,
közepes vagy súlyos. A zavarokhoz kapcsolódó spektrumok közül a
legismertebb az autizmus spektrum. Ennek egyik vége a megkésett
nyelvelsajátítás és a beszűkült érdeklődés, a másik pedig a súlyosan
repetitív viselkedés és a kommunikáció teljes hiánya.
 Noha vita van arról, hogy a pszichopátia tekinthető-e egyáltalán
zavarnak, és ha igen, mi alapján állítható fel a diagnózis, léteznek olyan
paraméterek, amelyeket az orvosi közösség elfogadottnak tekint. A
leghíresebb és legszélesebb körben használt teszt az úgynevezett PCL-R-
teszt (Psychopathy Checklist, Revised, átdolgozott pszichopátia
tulajdonságlista), amelyet pszichopátiaskála vagy Hare-skála néven is
ismernek, egy kanadai pszichiáter, Robert Hare dolgozta ki. A PCL-R húsz
kritériumból áll, mindegyikhez nulla, egyes vagy kettes érték rendelhető:
nulla, ha a pszichopátiás jellemvonás nincs jelen, egyes, ha részben, illetve
kettes, ha határozottan jelen van. A maximális 40-es pontszámot elért egyén
egyértelműen pszichopata. Általában 30-as pontszám fölött szokás megadni
a diagnózist, bár néha a 25-ös pontszámot tartják határnak. A pontszámokat
a teszt felvételére kiképzett személy állapítja meg, jellemzően ülés közben,
amely során a pszichiáter meghallgatja az egyént, és ezt néha bírósági vagy
orvosi iratokkal, harmadik személytől származó beszámolókkal egészíti ki.
Értékelést az érintett jelenléte nélkül olyan ember is adhat, aki jól ismeri a
vizsgált egyént.
A górcső alá vett jellemvonások négy kategóriába, úgynevezett faktorba
tartoznak. Az interperszonális faktorba tartozik a felületesség, a
beképzeltség, a hazudozás. Az affektív faktorba tartozik a megbánás hiánya,
az empátia hiánya, a tettek miatti felelősség elutasítása. A viselkedési
faktorba tartozik az impulzivitás, a célok hiánya és a megbízhatatlanság. Az
antiszociális faktorba pedig a hirtelen harag, a fiatalkori bűnözés és a
büntetett előélet. Az antiszociális személyiségzavar nem független a
pszichopátiától, de sokkal gyakoribb, és elsősorban külsőségekben,
bomlasztó magatartásban mutatkozik meg, nem annyira mögöttes
személyiségbeli problémaként. A pszichopátia skálán elért pontszám
valójában jobban prognosztizálja a visszaeső bűnözést, az elkövetett
bűncselekmény súlyosságát és az előre megfontolt szándékot.
A pszichopátia diagnózisát nem könnyű felállítani, bár létezik a tesztnek
önkitöltős változata is, az nem ad „hivatalos” eredményt. Ebben egy skálán
kell értékelni magunkat ilyen kijelentésekkel kapcsolatban: „Néha ravasz,
fondorlatos, agyafúrt és csavaros eszű tudok lenni – ha kell, képes vagyok
másokat becsapni, gátlástalanul, alattomosan, manipulatív módon
viselkedni, hazudni.” Vagy: „Néha erős igény támad bennem új, izgalmas,
vérpezsdítő dolgok kipróbálására; könnyen elunom magam. Ezért néha
nagy kockázatot vállalok, veszélyes dolgokat teszek. Nagyon nehezen
tartok ki egy adott feladat mellett addig, amíg kell, nehezemre esik
ugyanazt a munkát hosszú ideig végezni.” Vagy: „A pénzem egy jelentős
részét úgy szereztem, hogy szándékosan kihasználtam vagy manipuláltam
másokat. A »klasszikus« munkakörökben gyakran motiválatlannak érzem
magamat, nehezen fegyelmezem magamat, és képtelen vagyok teljesíteni a
feladataimat.”
A PCL-R-teszttel mérhető esetek közötti különbségek bemutatásához a
popkultúrát hívnám segítségül, hiszen az tele van hol pontosan, hol
pontatlanul ábrázolt pszichopatákkal. A legszélsőségesebb és
legnevetségesebb példákat azokban a horrorfilmekben találjuk, amelyekben
büdös szájú, ködös tekintetű szereplőkből árad a veszély, már a láttukra
feláll a szőr a hátunkon. Gondoljunk csak Freddy Kruegerre vagy A texasi
láncfűrészes mészárlás családjára. Még az Amerikai pszichó
filmváltozatában Christian Bale által megformált önimádó, zavart Patrick
Bateman sem tekinthető igazi pszichopatának, mert túl erőszakos ahhoz,
hogy valódi lehessen. Ezek a szereplők karikatúrák – általában még a
legerőszakosabb bűnözők sem ennyire nyilvánvalóan zakkantak.
 A valósághoz közelebb áll Tommy DeVito, akit Joe Pesci alakított a
Nagymenők című filmben, vagy Frank Booth, akit Dennis Hopper játszott a
Kék bársonyban. Mindkét fickó viszonylag normálisnak tűnik – ha
elmennénk mellettük az utcán, fel sem figyelnénk rájuk. Ugyanakkor
mélységesen zavartak, képtelenek kordában tartani az agresszivitásukat,
emellett kevés megbánást tanúsítanak, nem foglalkoznak erőszakos tetteik
következményeivel. Tommy és Frank magas pontszámot érne el a PCL-R-
skálán. Különösen Tommy karakterében jelennek meg az interperszonális
vonások: nagydumás, elbűvölő, manipulatív. Szórakoztató, képes szerepet
játszani és a szerepből könnyedén kilépni. Amikor faggatni kezd egy másik
fickót arról, mit ért azon, hogy ő jópofa, sarokba szorítja a másikat – erre
nincsen jó válasz. A pszichopaták képesek elviselhetetlen helyzetbe hozni
másokat. Egy másik jelenetben Tommy lábon lő egy fickót, majd szidni
kezdi, amiért ekkora ügyet csinál belőle, és visszamegy kártyázni. A
pszichopaták gyakran jelentik ki egy-egy gyilkosság után, hogy úgy
érezték, mintha más követte volna el, vagy hogy az áldozat kényszerítette
ki, hogy ők meghúzzák a ravaszt. Úgy érzik, eltávolodtak a helyzettől,
mintha külső, kontrollálhatatlan erők vezérelték volna őket. Tommy
balesetnek nevezi, hogy lábon lőtt valakit. Nem minden pszichopata
képtelen uralkodni az ösztönein, és nem minden pszichopata erőszakos, de
ilyen is akad köztünk. Ilyen Tommy és Frank is.
A kedvenc példám Az embervadász című, 1986-os filmben bukkan fel,
amelyben Brian Cox és William Petersen játszott. Cox alakítja Hannibal
Lectert, a kannibál sorozatgyilkost, akit később Anthony Hopkins is
megformált A bárányok hallgatnak és a Hannibal című filmekben.
Lecterből teljesen hiányzik az empátia, sima, elbűvölő modorával
manipulálja az embereket, semmiféle megbánást nem mutat szörnyű,
perverz viselkedése után. Röviden: ő az, akit sokan klasszikus
pszichopatának tekintenek, valószínűleg magas pontszámot érne el a Hare-
skálán. A Lecterhez hasonló hús-vér pszichopaták a bűnügyi történelem
legismertebb és legszörnyűbb bűntényeit követték el, gondoljunk csak
Jeffrey Dahmerre, Ted Bundyra vagy Sam fiára.
Hare szerint azonban létezik egy egészen más típusú pszichopata is –
aki nem ér el magas pontszámot a PCL-R-skálán, mégis megfigyelhetők
nála a pszichopátia klasszikus tünetei. Ilyen Az embervadász főszereplője,
az FBI bűnügyi profilozója, Will Graham, akit Petersen alakít. Graham
rájön, hogy ugyanolyan vágyai vannak, mint Lecternek, és ugyanúgy
hiányzik belőle az empátia. Nem gyilkos, de pszichopata, vagy legalábbis
majdnem az, az ilyen embereket szoktam én könnyített verziónak nevezni.
A PCL-R-skálán 15 vagy 23 pontot érnek el, nem érik el a pszichopatává
nyilvánításhoz szükséges 30-at, de ezt leszámítva teljesen normálisnak
tűnnek. Amikor a feleségemmel 1986-ban megnéztük a filmet, ő Willre
mutatott, és azt mondta: te pont ilyen vagy. (Ez akkoriban meglepett egy
kicsit, de elkönyveltem annak, hogy biztosan azért mondja, mert Will olyan
kedves és intelligens.)
Az igazi, hamisítatlan pszichopaták – akik legalább 30 pontot érnek el a
Hare-skálán – a vizsgált nőknek csak mintegy 1 százalékát, a férfiakénak 3
százalékát adják. Ugyanakkor a Hare-skálát sokan támadják sok területre
kiterjedő osztályozási rendszere ellenére – vagy talán éppen amiatt. A
kritika megszokott egy-egy új orvosi vagy tudományos területen. Ha
hasonló területen dolgozó kutatók leállnak beszélgetni egy tudományos
találkozón, bármilyen folyosón vagy kocsmában, a beszélgetés óhatatlanul
vitához vezet az adott betegség vagy tünetegyüttes valamilyen aspektusáról.
 A skálával kapcsolatban többek közt azt kifogásolják, hogy nem veszi
figyelembe a társadalmi osztályt és az etnikai hovatartozást. Los Angeles
bűnözőkkel teli szegénynegyedeiben nem ugyanaz a viselkedési norma,
mint egy minnesotai felső középosztálybeli elővárosban. Az is vitatott,
mennyire képes előre jelezni a skála az erőszakot. Märta Wallinius és
munkatársai a Lundi, Göteborgi és Uppsalai Egyetemen 2012-ben
kimutatták, hogy az antiszociális faktor (forrófejűség stb.) különösen jól
jelzi előre az erőszakos viselkedést, az interperszonális faktor (felületesség
stb.) azonban egyáltalán nem. A bűnügyi igazságszolgáltatási rendszert
különösen érdeklik az ilyen eredmények.
Bár vitatkozunk azon, léteznek-e egyáltalán pszichopaták, azért a
pszichiáterek többsége egyetért abban, hogy a jobb híján pszichopátiának
nevezett jelenség egyik legmeghatározóbb tünete az interperszonális
empátia hiánya, más néven a beszűkült érzelmi tér. A pszichopata nem utál
senkit, de nem is szeret úgy, ahogy a legtöbb ember szeret, vagy olyan
módon, ahogy azt a többség elvárná. A pszichopata általában kiválóan
manipulál másokat, kitűnően hazudik, sokszor jó beszédkészséggel
rendelkezik és lefegyverzően elbűvölő. Nem fél a következményektől
annyira, mint mások, és bár előfordulhat, hogy ha hazugságon vagy
valamilyen erőszakos tetten érik, akkor a stresszre ugyanúgy reagál, mint
mások, néha azonban a szeme sem rebben. Még a legveszélyesebb
pszichopata is képes kedélyesnek, felszabadultnak és barátságosnak
mutatkozni, előbb-utóbb azonban távolságtartó lesz, megmutatkozik
csendes ridegsége, mások semmibevétele. Sokszor impulzív, mégis
hiányzik belőle a bűntudat és a megbánás, esetleg rávesz másokat, hogy
vegyenek részt vakmerő, néha egyenesen veszélyes szórakozásaiban, és ha
valaki megsérül, ő csak a vállát vonogatja.
 A pszichopata azonosításához a Hare-skála kiindulási pontnak jó, de
nem tökéletes. Én a húsz jellemvonáshoz nem nulla, egy és kettő értéket
rendelnék, hanem nulla és öt közöttit, emellett a végső pontszámban
matematikai modell segítségével súlyoznám az egyes jellemvonásokat. Még
jobb lenne, ha minden embernek személyre szabott profilja lenne, nem
pedig egy hozzárendelt pontszáma és egy kategorikus, igen-nem
diagnózisa. Az elhízottság sem állapítható meg pusztán a magasság és a
testsúly ismeretéből. Mozog az adott ember? Mit szokott enni, inni? Van,
aki túlsúlyos, mégis kitűnő kondiban van. A páciensét jól ismerő orvos
mindent figyelembe vesz.
Nehéz emellett a különböző magatartáselemek együttes jelenlétét
egyetlen zavarként meghatározni, hiszen az egyes zavarok között sok
átfedés van, így például a hisztrionikus, a narcisztikus és az antiszociális
személyiségzavar között is. És egy kicsit mindenki pszichopata, egy kicsit
mindenki figyelemzavaros s a többi. A pszichiátria kezdi levetkőzni a
kategorikus gondolkodást – a legutóbbi diagnosztikai kézikönyv, a DSM5 a
zavarok „dimenzionális” jellegéről” beszél –, de ez az újfajta osztályozás
nehezen megy, ha az orvosok nem akarnak új módszereket tanulni, a
biztosítótársaságok konkrét diagnózist igényelnek, és mindenki szereti a
kereteket, a világosan meghatározott címkéket. Számomra a pszichopátia
olyan, mint másoknak a művészet: nem tudom meghatározni, mi az, de
felismerem, ha találkozom vele.
Sokszor megkérdik, van-e különbség a szociopata és a pszichopata
között. Ha eltekintünk attól, hogy sok pszichológus szerint egyik sem
létezik, a klinikai környezetben a kettő közötti különbség pusztán
szemantikai. Robert Hare mutatott rá arra, hogy mivel a szociológusok
jellemzően a környezeti vagy társadalmi aspektusra koncentrálnak, ők a
szociopátia kifejezést használják gyakrabban, a pszichológusok és
pszichiáterek viszont a diagnózis felállításakor a genetikai, kognitív és
érzelmi faktorokat is figyelembe veszik a szociális vetületek mellett, ezért
inkább pszichopátiáról beszélnek. Mivel én agykutató vagyok, és engem
ennek a személyiségzavarnak a genetikai és neurológiai okai
foglalkoztatnak, ebben a könyvben a pszichopata kifejezést fogom
használni. Méghozzá olyan emberekre, akik a Hare-skála négy faktorának –
interperszonális, affektív, viselkedésbeli és antiszociális – valamilyen
kombinációját mutatják.

Azóta érdekel az agy, amióta 1968-ban, még egyetemistaként megnéztem a

Charly – Virágot Algernonnak című filmet. A történet egy értelmileg sérült
férfiról szól, aki szeretne változtatni az életén, szeretne megtanulni tanulni.
Sikerül is neki, átmenetileg zsenivé válik, miután elvégeznek rajta egy
idegsebészeti beavatkozást, csakúgy, mint az alteregóján, egy kísérleti
egéren. Ez az emberi viselkedés biológiai és kémiai alapjairól szóló, e saját
korát megelőző film utat mutatott nekem a pályaválasztásban.
A karrierem során az emberi agy számos területét vizsgáltam. A legtöbb
tudós viszonylag szűk területre szeret koncentrálni, én viszont sokféle
kutatási területen dolgoztam, foglalkoztam az őssejtektől kedve az
alvásmegvonásig sok mindennel.
A pszichopátia az 1990-es években került be a kutatási területeim közé,
amikor az Irvine-i Kaliforniai Egyetem (UCI) Orvostudományi Karának
Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékén megkértek a kollégáim,
hogy elemezzek néhány PET-felvételt. Ezek különösen erőszakos
gyilkosok, többek közt sorozatgyilkosok agyáról készültek, olyan
bűnözőkéről, akiket az esküdtszék bűnösnek talált, és megkezdődött a
tárgyalásuknak az a szakasza, amelyben a bíróság határoz a kiszabandó
büntetésről. A gyilkosok jellemzően ebben a vizsgálati szakaszban
egyeznek bele abba, hogy agyukról képalkotó eljárással felvétel készüljön,
mert azt remélik, hogy ha a kutatók agykárosodást állapítanak meg, akkor
enyhébb büntetést kapnak majd.
Mint már említettem, nagyon keveset tudunk a pszichopátiáról, de a
képalkotó eljárások nélkül valószínűleg még ennyit sem tudnánk. Egy
pszichopata könnyen színlel törődést és bűnbánatot, az agyfelvétel azonban
elárulja. Felvételek elemzésével foglalatoskodtam azon a bizonyos októberi
napon is 2005-ben, amikor felfedeztem, hogy a saját agyam csökkent
aktivitást mutat az empátiáért és az erkölcsökért felelős területeken.
Talán felmerülhet, hogy mivel ismerem a kérdéskört, ettől megijedtem,
aggódni kezdtem, vagy felzaklatott, amit láttam. De nem, és pontosan azért,
mert ismerem a kérdéskört. Boldog házasságban éltem, három gyermekem
volt, akiket nagyon szerettem. Soha életemben nem voltam erőszakos vagy
manipulatív, sosem követtem el veszélyes bűncselekményt. Nem voltam az
a Hannibal Lecter-típus – hogy köztiszteletben álló agykutatóként gyanútlan
páciensek elméjét tanulmányozzam, hogy megértsem, hogyan tudnék
másokat az irányításom alá vonni. Nekem még pácienseim sem voltak!
Az agyamról készült felvételek azonban rávilágítottak valamire, amit
addig nem igazán értettem. Nem sokkal korábban adtam le egy tanulmányt,
amelyben közzétettem, milyen kutatást végeztem pszichopaták agyáról
készült felvételekkel. Felvázoltam egy elméletet a pszichopátia
neuroanatómiai hátteréről, leírtam azt az agyi mintázatot, amely nálam is
megfigyelhető. Hogy tudtam hát összeegyeztetni a saját agyamról készült
felvételeket a kutatási eredményeimmel? Kivétel lennék a saját magam által
megfogalmazott szabály alól? Ha nem vagyok pszichopata, akkor mi
vagyok? És ha nem támaszkodhatunk az agy vizsgálatára, amikor éppen az
agy felelős minden gondolatunkért és tettünkért, akkor hogyan tudnánk
valaha is megérteni, kik vagyunk?
 1 2. FEJEZET 2

Támad a gonosz

A MÉDIA ÉS A POPKULTÚRA kiválóan mutatja be, hogyan válik erőszakos

gyilkos a pszichopata vagy zaklatott körülmények között felnövő
gyermekből. Minden iskolai lövöldözés után megjelennek a nyilvánosság
előtt az elkövető barátai, rokonai, osztálytársai és tanárai, és hirtelen
világossá válik számukra, hogy láthatóak voltak a szörnyűségekre
figyelmeztető jelek. Ha a szülők abnormális vagy antiszociális viselkedést
tapasztalnak a gyerekeiknél, azonnal orvoshoz fordulnak, és remélik, hogy
a terápia vagy a gyógyszerek megelőzik majd a bajt.
Többek közt ezért nem foglalkoztam eleinte a saját agyamról készült
felvételekkel. Boldog gyermekkorom volt, és csak akkor kezdtem belátni,
hogy talán különböztem más fiúktól, amikor a kutatásom miatt elkezdtem
foglalkozni a saját életem egyes eseményeivel.
New York államban, Poughkeepsie városkában születtem reggel 7 óra 7
perckor 1947. október 18-án, 7 font 7 uncia súllyal. Nem vagyok babonás,
de mindig is a hetes volt a szerencseszámom. A terhesség
komplikációmentes volt, ugyanakkor erős aggodalmak kísérték, hiszen
eseménytelen születésem előtt a szüleim már négy vetélést megéltek.
Szüleim, nénikéim, bácsikáim és nagyszüleim egybehangzó véleménye
szerint boldog csecsemő és kisgyermek voltam, de annyira azért nem, hogy
ne kergessem az őrületbe a bátyámat, Jacket a sírásommal.
Anyám és több más rokonom szerint „imádni való, boldog kisbaba”
voltam viselkedési problémák nélkül, bár életem második évében súlyos,
kezeletlen asztma alakult ki nálam, amelytől a mai napig nem szabadultam
meg. Legkorábbi, legstabilabb emlékeim is ahhoz kapcsolódnak, hogy néha
napokon át nehezen kaptam levegőt. Nemrégiben megkértem anyámat,
jellemezze a kamaszkor előtti viselkedésemet, és azt is megkérdeztem tőle,
szerinte megváltoztam-e a pubertáskorban, észrevett-e bármi szokatlant.
Ami a jelzőket illeti, anyám szerint ebben az időszakban „elragadó, imádni
való, őszinte, huncut, kíváncsi, jó képességű, vidám, éleslátású, szeretni
való, barátságos tréfamester” voltam, majd hozzátette: „és mindenkit
kiborítottál”.
Az évek során a rokonaim hasonló dolgokat meséltek a
gyerekkoromról. Elmondták, hogy gyönyörű baba voltam, nagyapám
egyszer még egy országos gyermekszépségversenyre is benevezett engem.
Apám egészen kamaszkoromig mindenhová magával vitt, mentem vele a
kocsmákba biliárdozni, dartsozni és egyéb játékokat játszani, vagy csak
ücsörögni a pultnál, és beszélgetni a tulajokkal. Eljártunk pecázni, néha az
éjszakát is az Adirondack-hegységben töltöttük. Már 1950-ben, hároméves
koromban lóversenyre vitt Saratoga Springsbe, azóta is, hatvanhárom éve
minden augusztusban kimegyek a saratogai lóversenypályára, és amikor
csak tehetem, elmegyek pisztrángot fogni. Anyámmal is szoros
kapcsolatom volt, egészen fiatalon megtanultam tőle főzni, varrni és
vasalni.
A családom 1951-ben elköltözött Poughkeepsie-ből. Akkor négyéves
voltam, az iskola-előkészítőt a következő évben kezdtem a szintén New
York állambeli Cohoesban, a Szt. Patrik Általános Iskolában, egy katolikus
intézményben, ahol apácák tanítottak. Boldog, eseménytelen időszak volt
ez. Vagyis egy emlékezetes esemény azért történt. Amikor első osztályos
koromban az elsőáldozásra készülve viccelődni kezdtem, a tanárom tizenöt
percre beledugott a szemeteskukába. Néhány osztálytársam riadt
pillantással nézte a levegőben kalimpáló lábamat, mások pedig alig tudták
visszafojtani a nevetésüket. Határozottan emlékszem arra, hogy viccesnek
találtam a helyzetet, úgyhogy grimaszoltam az osztálytársaimnak, mire a
tanár még tizenöt perccel megtoldotta a büntetésemet. Azt hiszem, ettől
fogva lettem az osztály bohóca, ezt azóta sem tudom levetkőzni.
Ötvennyolc éves koromban kirúgtak egy érzékenyítő óráról egy ismert
tévés bemondónővel együtt, akivel flörtölve vihogtunk, miközben komoly
érzékenyítés zajlott harminc másik emberrel. Esküszöm, hogy az a nő
osztálytársam volt a Szt. Patrikban is elsőben, sokszor kerültem miatta
bajba az apácáknál.
Néhány évvel később Cohoesból is elköltöztünk, bár nem messzire,
csak az előkelőbb Loudonville-be, így a negyedik, ötödik és hatodik
osztályt a Loudonville-i Általános Iskolában végeztem. Ez a három tanév
egyaránt vidáman, csodálatosan telt. Sok napra emlékszem ebből a
korszakból, mind a tanulmányaimban, mind a társas életben sikereket értem
el. Roppant tehetséges tanárok tanítottak, egyikük, Miss Winnie Smith
valószínűleg minden idők egyik legkiválóbb tanára volt. Szinte mindenki
imádta, rám azonban külön is odafigyelt, bátorított, hogy szerepeljek az
iskolai színházi előadásokban, tanuljak meg zenélni, rajzolni, vegyek részt
minden iskolai eseményen, és én ezt mind lelkesen meg is tettem, több tucat
egyébként hétköznapi rendezvény él elevenen az emlékezetemben ötödikes
koromból, ahol Miss Smith irányította a munkát.
 Az általános iskola utolsó évfolyamaitól kezdve időnként besegítettem
Troyban apám és nagybátyám gyógyszertárában. Már korán érdekelni
kezdett a biológia, az állatvilág, a kertészet és a természet – nem véletlenül,
hiszen természetes tehetségem volt a természettudományokhoz, a
matematikához és a mérnöki tudományokhoz –, így aztán nem feszélyeztek
a gyógyszerészek. Kicsi koromtól kezdve tudtam, hogy
természettudományokkal szeretnék majd foglalkozni. Elbűvöltek azok a
kérdések, hogy mi alakít bennünket, és mi végre vagyunk a Földön. A
gyógyszertár hátsó traktusaiban hallott sok orvosi témájú beszélgetés, az ott
terjengő illatok hihetetlenül hasznos élménynek bizonyultak a
későbbiekben. Mindez a kezdettől fogva lenyűgözött, hetedikes koromtól a
gimnázium végéig kisegítettem a gyógyszertárban. Érdekelt mindenféle
gyógyszer, és a patika alapanyagainak kémiája is foglalkoztatott. Aztán
felfedeztem a kálium-nitrátot, más néven salétromot tartalmazó barna
üvegeket. Feltettem pár kérdést a fiatal gyógyszerészeknek, így azt is
megtudtam, hogy ez a vegyület a puskapor egyik fő összetevője, noha ezt
valószínűleg nem lett volna szabad tudnom. A gyógyszertárban minden
szokásos alapanyagot tartottak raktáron, úgyhogy gyorsan megtaláltam a
többi szükséges hozzávalót is: szenet, ként és egy akcelerátort, a
magnézium-oxidot. Így kezdődött hosszú szerelmi viszonyom a
robbanóanyagokkal és mindenféle mással, ami nagy robajt csap. Elkezdtem
saját tűzijátékot készíteni, majd egy különösen kedves barátom segítségével
egyre nagyobb és nagyobb csőbombákat is készítettem, ezeket éveken
keresztül rendszeresen robbantgattuk. Körülbelül ekkor történt, hogy két
másik barátom, akik pedig a gyújtogatásra meg a lövöldözésre voltak
rákattanva, elhívtak, hogy tartsak velük. Kalandjaik gyakran hatalmas
tüzekben végződtek, néha a saját házuk is veszélybe került. Két ilyen
barátommal együtt vagánynak is próbáltuk mutatni magunkat, pedig
igazából csak rosszalkodó gyerekek voltunk bármi ártó szándék nélkül, bár
tény, hogy ma börtönben kötnénk ki olyasmiért, amit kamaszkorunkban
csináltunk. A barátaim közül néhányan állatokra is lövöldöztek – szöggel
madarakra, tehenek fenekére –, de ez engem sosem érdekelt.
Különösen komiszak voltunk azokon az estéken, amikor engedélyezték
is a vadulást, például halloweenkor, ami a kedvenc ünnepem volt. Minden
elképzelhető csínyt elkövettünk, de soha senkit sem bántottunk, és az este
végén az édességgel teletömött szatyrokat beadtuk a zárdába
jótékonykodási céllal, vagy talán csak azért, hogy az apácák kicsit
kedvesebbek legyenek velünk legközelebb, ha fegyelmezni kell bennünket.
Nem voltunk mi rossz gyerekek, csak elevenek. Nekem talán a sötét
oldalam is megmutatkozott abban, hogy kifejezett örömömet leltem mások
cukkolásában és kínzásában, de mindezt végső soron sok nevetés kísérte.
Mások heccelését lehet, hogy tanultam. Apám és a nagybátyám is híres
tréfamester volt, Arnold bácsikám, apám testvére és patikustársa, valamint
anyai nagymamám testvére, Charlie voltak a főkolomposok. A tréfáik
azonban mindig mosolygással zárultak. Apám és nagybátyám megjátszotta
a szegényebb vevőknek, hogy túlárazzák a gyógyszereket, holott valójában
jókora engedményt adtak, néha akár 90 százalékot is. Ha például beállított
valaki, és kért egy tízdolláros botot, akkor összehúzott szemmel
végigmérték, és kijelentették: két dollár lesz. Többször láttam őket ilyen
helyzetben, és bár a vevők ilyenkor kicsit zavarba jöttek, a vicc célja az
volt, hogy a kevésbé szerencsések is meg tudják őrizni a méltóságukat, és
közben ne menjenek csődbe.
A gimnáziumi évekre átiratkoztam a Shaker Középiskolába a közeli
Colonie városkába. Ez az új, kísérleti iskola már 1959-ben támogatta az
olyan műszaki újdonságokat, mint a számítástechnika. Csodálatos éveket
töltöttem itt, minden lehetőséget megkaptam ahhoz, hogy a
tanulmányaimban, társasági kapcsolataimban, a képzőművészetekben, a
zenében és a sportban kiteljesedjek. Nagyszerű iskola volt tehetséges
tanárokkal, imádtam minden ott töltött évet.
A kamaszkor után kedves, rendes fickónak tartottam magamat –
barátságos, segítőkész embernek, akinek élvezni lehet a társaságát. Bár
időnként mondtam fura dolgokat, a legtöbben elfogadtak, azt láttam, hogy
szeretnek velem lenni, sokan szívesen játszottak, sőt barátkoztak velem.
Úgy tűnt, jobban kijövök a lányokkal és a nőkkel, mint mások, és mivel a
mai napig ápolok néhány kamaszkorban kezdődő barátságot, minden
bizonnyal nemcsak csajozni tudtam, hanem barátkozni is képes voltam a
nőkkel.
Ami a külsőmet illeti, az nem keltett félelmet – nem egészen 180 centire
nőttem, a súlyom pedig gimnazista és egyetemista koromban 80–100 kiló
körül mozgott –, és nem voltam agresszív. Nem veszekedtem, a testvéreim
között a nyugodtabbak közé tartoztam (akadt a családban a gyerekek között
nagyon introvertált és nagyon extrovertált is, életük során mindannyian
keveredtek agresszív konfliktusba). Négy fivérem és egy húgom van. Jack
született először, utána jöttem én, öt évvel később. Utánam négy évvel
született meg az öcsém, Peter, három évvel később Tom, majd két évre rá
Mark, és végül Carol a következő évben. Pete-tel mindig nehéz dolga volt a
szüleimnek. Figyelemzavaros volt, átmászott a falakon, mindenféle
csintalanságra kapható volt. Jack agresszívabb volt nálam, sokat verekedett.
Tom, Mark, Carol és én elég nyugodt gyerekek voltunk.
Nem voltam verekedős, de ha azt láttam, hogy valaki rászáll másra,
akkor odamentem, és szóltam, hogy hagyja abba. Ha kellett, a testi erőmet
is bevetettem, elkaptam a grabancát, és közöltem vele, hogy megölöm. Ez
többször előfordult, először tizenkét éves koromban. Tizenkilenc-húsz éves
lehettem, amikor egyszer megláttam egy kocsmában, hogy egy haverom
provokál valakit. Elvonszoltam onnan, de a másik srác utána jött. Ez nekem
sem tetszett, úgyhogy megfogtam, és kihajítottam az utcára. A haverom
kitalálta, hogy fogjam le, ő meg majd üti, de nekem ez sem tetszett, nem is
mentem bele. A családomban sok férfi sportos alkat, többen egyszerűen
imádnak verekedni, bennem viszont sosem alakult ki szenvedély az
ökölharc iránt, jobban szeretek másokat mentálisan a földbe döngölni. Már
gimnazista koromban sem sikerült soha kellőképpen ráhangolódnom egy-
egy birkózótornára vagy futballmeccsre, én sokkal szívesebben cukkoltam
az ellenfelet, egészen addig, amíg el nem nevette magát. Én így szerettem a
sportot: ha nem komoly, nem erőszakos, csak hangos, lármás szórakozás.
Az általános iskola felső tagozata alatt obszesszív-kompulzív zavar
(OCD) alakult ki nálam, ami különösen a vallással, egészen pontosan
édesanyám katolikus hitével kapcsolatos kényszeres viselkedésben
mutatkozott meg. Sem a családban, sem a közeli barátaink között nem akadt
senki, aki a vallás felé irányított volna, a kialakuló érdeklődést is
igyekeztem magamban tartani. Csak egy pap és anyám vette észre a
kényszeres viselkedést. Elkezdtem elszökni a napi misére, minden
szombaton minden áldott percemet azzal töltöttem, hogy felkészüljek az
esti gyónásra, hogy aztán mindennap áldozhassak. Egész ifjúkoromban,
egészen a gimnázium végéig egyetlen vasárnapi vagy ünnepnapi misét sem
hagytam ki. Titkos világban éltem, amelyet teljes mértékben egy belső
mechanizmus irányított, amely megmutatta nekem a személyiségem és
gondolkodásom gyengéit. Folyamatosan tisztaságra és tökéletességre
törekedtem, végül elkezdtem meglehetősen bizarr bűnöket kitalálni. A pap
próbálta elmondani nekem a gyónás alatt, hogy amiről beszámolok neki, az
egyáltalán nem bűn, és bár ezt magam is tudtam, addig csűrtem-csavartam a
pusztító gondolatokat, amíg azok bűnnek nem minősültek.
Nem ritka, hogy a kényszeres viselkedéshez erkölcsi ítéletek tapadnak.
Az egyik legbizarrabb kényszeres késztetésem az volt, hogy a személyes
terem végtelenbe nyúló bal oldalának ugyanannyi figyelmet szenteljek,
mint a jobb oldalnak. Magamban számoltam, mennyit foglalkozom a két
oldallal, és egy-egy ilyen tíz vagy húsz másodperces belső dialógus után
mindig rájöttem, hogy az egyik oldallal egy másodperccel többet
foglalkoztam, mint a másikkal. Ezt erkölcsi bűnnek tekintettem. Aztán
rájöttem, hogy ha ilyen torz módon gondolkodom, az újabb erkölcsi bűn.
Tizenkét évesen képes voltam egy padon egyedül, mozdulatlanul ücsörögve
egy óra leforgása alatt negyven olyan bűnt elkövetni, amely örök kárhozatra
ítélt. Ez órákon, napokon át tartott, két éven át ez határozta meg a
gondolkodásomat. Általában el tudtam titkolni a buzgó kényszeres világ
okozta szorongást, de emésztett belülről. Ugyanakkor néha fél órán
keresztül is rettegés, rémület tartott fogva. Majd ezeket összekapcsoltam a
már meglévő vallásos – vagy inkább spirituális – válsággal, és ez az állapot
évekig elhúzódott. Mindez úgy zajlott, hogy a családom, barátaink vagy az
egyházi személyek részéről semmiféle ilyen irányú ösztönzést nem kaptam.
Sőt inkább azt igyekeztek elérni, hogy lehiggadjak.
Nem csak a szimmetriára ügyeltem, hanem kezet is sokszor kellett
mosnom. És amikor az iskolabuszhoz mentem, tízméteres körzetemben
összeszedtem a szemetet, mögöttem mindig tisztaság maradt. Számomra
minden erkölcsi kérdéssé vált. Ha valami jót tettem, de nem szívből, azon
kezdtem gyötörni magamat, hogy erkölcstelen vagyok. Tudtam, hogy ez
őrültség, de nem tudtam megálljt parancsolni az érzésnek. Végül már nem
is beszéltem róla, mert mindenki azt mondta, hogy ez nem normális. El sem
tudtam képzelni, hogy lopjak vagy bármilyen szabályt megszegjek.
Kamaszkoromban nem voltam hajlandó nemi életet élni, pedig akkor már
Diane-nel, későbbi feleségemmel jártam, mert azt erkölcstelennek
tartottam. Diane aztán több év után kijelentette végre, hogy ebből elég.
Sok évvel később, már a hatvanas éveimben, anyám elmesélt egy
történetet a kompulzív zavaromról. 1961 nyarán tizenhárom éves voltam.
Bár egész életemben társasági lény voltam, akkor hirtelen minden
nyilvánvaló ok nélkül bezárkóztam, elbújtam a saját kis világomban.
Nyáron nem volt semmi dolgom. A szomszédunknak állt egy viharvert régi
csónakja a kertben, megnéztem, és kijelentettem, hogy ha rendbe hoznám,
el tudnék menni vele horgászni. Mindennap dolgoztam a hajón, néha
tizennégy órát is. Nem beszéltem senkivel, a kedélyem elromlott.
Anyám elmesélte, hogy egy nap figyelte a konyhaablakból, hogyan
dolgozom, és aggódni kezdett. Azelőtt sose voltam antiszociális.
„Megfordult a fejemben, hogy szólok apádnak, és beszélünk a pszichiáter
ismerősünkkel” – mondta. Amikor szeptemberben elkezdődött az iskola,
visszakaptam a régi napirendemet, és normalizálódott a helyzet. Anyám
nem szólt apámnak, én meg soha többé nem tapasztaltam ilyen depressziót.
Az iskolában olyan aktív társas és sportéletet éltem, hogy amikor rám tört a
rossz hangulat, mindig le tudott kötni valami más. Nem jutott idő a
búbánatra.
A gimnázium első évében ájtatosságomat azzal jutalmazta az
egyházmegye, hogy engem választottak az Év Katolikus Fiataljának New
York állam évi rendes katolikus ifjúsági konferenciáján. A megtiszteltetés
többek közt azzal is járt, hogy találkozhattam az állam kormányzójával,
Nelson Rockefellerrel, New York érsekével, Spellman bíborossal, valamint
egyéb egyházi és állami vezetőkkel. Illetve korombeli emberekkel, akik
szintén elnyerték ezt a címet. Az állami konferencia elvonultságában, a
diákok és papok között pedig ráébredtem, hogy a többi katolikus ifjú
aktivistát az egyház aktív szerepvállalása érdekli, a gyakorlati lépések,
miközben engem csupán a metafizikai világ, a téboly foglalkoztatott.
A gimnáziumi négy év szüntelen aktivitással telt. Minden évben
beválogattak a futball-, a birkózó- és az atlétikacsapatba. Nyáron
versenyszerűen úsztam, télen pedig műlesiklás és óriás-műlesiklás
számokban versenyeztem. Bár ugyanúgy szerettem győzni, mint mindenki
más, sosem haragudtam az ellenfeleimre. Nem úgy más
versenyhelyzetekben; társasjátékokban például kimondottan utálatosnak
bizonyultam. Gyűlöltem veszíteni, egy idő után minden potenciális póker-
vagy Scrabble-partnert kigolyóztam a barátaim közül.
Bár a társasjátékokban nem mutatkoztam sportszerűnek, általában
kedves srácnak tartottak. Minden évben játszottam egy zenekarban,
felléptem az iskolai színdarabokban, a drámaklub elnöke voltam, részt
vettem a diákönkormányzat munkájában. Élénk társas életet éltem, egy több
ezer diákot számláló gimnáziumban a menő, jóképű, sportos, okos srácok
közé soroltak. Három nagyon jó barátom volt, valamint még harminc olyan,
akiket jó havernak tartottam. Minden évfolyamtársammal jóban voltam, a
sportolók, a színészek, a képzőművészek és a kockák egyaránt befogadtak.
Otthon éreztem magamat mindegyik közegben, vonzott mindegyik
érdeklődési terület és tevékenység. Humorom, nyitottságom és
optimizmusom miatt szívesen voltak velem az emberek. Okos voltam, de a
koncentrálás nem volt az erősségem, és a szüleim legnagyobb bánatára a
gimnáziumi ballagáskor hivatalosan is megkaptam az osztály bohóca címet.
 Nemrégiben megkérdeztem egy régi barátomat, Pat Quinnt, akit
hetedikes korom óta ismerek, és aki később klinikai szakpszichológus lett,
hogyan emlékszik, milyen volt a személyiségem a gimnáziumi évek alatt.
Pat e-mailjében így válaszolt: „A focipályán kemény legény voltál, a pályán
kívül viszont empatikus. Törődtél másokkal. Okos, versengő diák voltál, aki
ritkán hagyta ki az alkalmat, ha megviccelhetett valakit. A politikában és a
vallásban konzervatív, merev nézeteket vallottál. A kamaszok körében nem
volt szokatlan a határok feszegetése, különösen a hatvanas évek közepén.
De te nem szegted meg a szabályokat, és a társadalmi normákban
egyértelműen fekete-fehéren gondolkodtál. Gyakran hallottunk vitatkozni
egy-egy népszerű témáról, de nem sok türelmed volt azokhoz, akik nem
rendelkeztek a te intellektuális képességeiddel. Sokoldalú kamasz voltál,
akiről egy percig sem lehetett azt állítani, hogy hiányzik belőle a belátás, az
empátia vagy a mások iránti figyelem.”
Ugyanakkor tisztában voltam azzal, hogy az elmém bugyraiban mumus
ólálkodik, és magányos, fura helyekre csábít.
A gimnázium második évében egy sor rövid, zavarba ejtő élmény
segített változtatni az addigra már nyilvánvaló kényszerességemen és bizarr
vallásosságomon. Apám rendszeresen rám bízta a gyógyszertári
árukiszállítást, többek közt kórházakba, orvosokhoz, betegekhez, gyárakba
és néhány különös, világtól elzárkózott vevőnek vittem gyógyszereket.
Azon a nyáron azonban egy pszichiátriai betegekkel teli idősek otthonába is
szállítottunk. Megdöbbentett, amit az intézet folyosóin láttam: idős hölgyek
levetkőztek, és az ágyukba akartak csábítani, láttam echolaliát, amikor a
beteg ugyanazt a szót vagy kifejezést ismételgette akár órákon át, láttam
skizofréneket, végstádiumú demenciát, valamint leírhatatlan viselkedési
zavarokat. Miután többször is ellátogattam ebbe az intézetbe, rájöttem,
hogy akármilyen lelki problémám van, az pusztán csekély kellemetlenség
ahhoz a teherhez képest, amit ezeknek a szegény lelkeknek kell cipelniük.
Az idősek otthonába, valamint a fiatalkorú lányok javítóintézetébe tett
látogatások világossá tették előttem, milyen az igazi probléma. A bizarr
magatartás és a rettenetesen boldogtalan emberek látványa kikapcsolta
bennem az önsajnálatot. Elkezdtem értékelni az életet, amellyel a szüleink
megáldottak bennünket.

Annyi dolgom akadt, és a körülményeim olyan derűsek voltak, hogy azok

az évek boldogan teltek. A gimnáziumi érettségi után azonnal megtaláltam
az egyetememet, ahol továbbra is futballoztam, emellett lesiklóversenyeken
vettem részt az északkeleti régió és Kanada legjobb alpesi sízői ellen. Még
nem töltöttem be a tizennyolcadik évemet, amikor elkezdtem a
tanulmányaimat a Vermont államban található Saint Michael’s College-ban.
Kényszeres viselkedésem a gimnázium során fokozatosan enyhült, az
egyetem első éve alatt azonban egyéb különös zavarok jelentkeztek nálam.
Az egyik nap, miközben egy csoporttársammal beszélgettem a büfében,
minden ok nélkül megállíthatatlanul remegni kezdett a kezem. Jóindulatú
esszenciális tremorral diagnosztizáltak, amely örökletes zavar, néha még ma
is jelentkezik.
Ugyanabban a hónapban hazamentem New York államba Diane-hez,
akivel gimnazista korom óta jártam. Hétvégén vezetés közben kellemetlen
bizsergést éreztem a lábfejemben, amely aztán továbbterjedt a lábamra,
majd a törzsemre. Amikor ez a vibráló nyomás a nyakamhoz ért, azt hittem,
szétrobban a fejem. Olyan hevesen vert a szívem, hogy Diane teljesen
megijedt, látta lüktetni a nyaki verőeremet, hevesen emelkedni a
mellkasomat. Leálltam a kocsival, Diane átült a volán mögé, összeszedtük
az édesanyját, majd kórházba vittek. Mire beértünk, a vérnyomásom
240/165 volt, a pulzusom pedig 142, a kettő együtt rendkívül veszélyes
kardiovaszkuláris állapot. Infúzióban kaptam a Valiumot. A vérnyomásom
és a pulzusom negyedóra után normalizálódni kezdett.
Ez volt az első a következő években kialakuló körülbelül 850
pánikroham közül, amelyek többsége a húszas éveimben, a harmincas
éveim elején történt, amíg meg nem tanultam felismerni a roham érkezését,
majd kezelni magát a rohamot. Az első ötszáz pánikroham alatt biztosra
vettem, hogy pár percen belül meghalok. Bármikor rám törhetett, nappal,
éjszaka, akár egyedül voltam, akár tömegben. Egyszerűen jött. Noha
tisztában voltam azzal, hogy nem fogok meghalni, hiszen sok rohamot
túléltem már, a limbikus rendszer meggyőzte az agyam többi részét arról,
hogy fel fogom dobni a pacskert. Így hát bár a kényszerességem és a
rettegésem megszűnt, az agyam ezután kézremegéssel és pánikrohammal
kedveskedett nekem. Hurrá.
A pánikbetegségnek pozitív hozadéka is volt: annyira féltem egy
agyvérzéstől vagy szívinfarktustól, hogy soha nem éltem kemény vagy
hallucinogén drogokkal, sem az egyetemi évek alatt, sem később.
Megmaradtam az alkoholnál, bizonyos társas összejöveteleken elszívtam
egy-egy füves cigit, de a stabil nikotin- és alkoholfüggőség, valamint
belátóképességem elvesztése, illetve az agyvérzés miatti aggodalmam a
komoly drogoktól távol tartott.
Egy évvel a pánikbetegség kialakulása után megkaptam a behívót a
vietnámi háborúba. Az orvosi vizsgálat alatt megkérdezték, van-e
valamilyen betegségem. A sorozóbizottságot nem érdekelte sem az
obszesszív-kompulzív zavar, sem a pánikbetegség, azon viszont már
elgondolkodtak, milyen problémákat okozhat az allergiás eredetű asztma a
fronton. Ezért aztán Prick-tesztet végeztek az alkaromon. A teszt
felhelyezése után tíz perccel csőlátás alakult ki nálam, majd minden
elsötétült a szemem előtt. Arra tértem magamhoz, hogy vizsgálóágyon
fekszem bekötött infúzióval. Rendes anafilaxiás sokkot kaptam. A seregbe
ezután nem hívtak be, ekkor is az történt hát, hogy az egyik kellemetlen
betegségem valószínűleg megmentette az életemet. Ami azt illeti, minden
egyes fura kognitív, lelki, pszichiátriai vagy fizikai probléma, amellyel
megáldott engem a sors, összességében pozitív hatással lett az életemre és
az élethez való viszonyomra. Darwinnak ez tetszene.
Az egyetemi éveim 1965 és 1969 között valószínűleg ugyanolyan
normális, intenzív és elpocsékolt évek voltak, mint a hatvanas években a
legtöbb fiatal esetében. Érdekelt a biológia, a síelés, a futball. A legjobb
barátaim közül sokan nem a természettudományi karra jártak, emellett
zenéltek, ami természetszerűleg együtt járt valamiféle keleti
miszticizmussal, hallucinogén drogok és hatalmas mennyiségű marihuána
fogyasztásával. Ebben a társaságban még a kámforos, ópiáttartalmú
végbélkenőcsök orrba juttatása sem számított botrányosnak, és a négynapos
hétvégéken csatadalunk („Viharban minden kikötőben buli van”) mutatta
nekünk az utat azokban a szédítően felszabadult években. Egyik régi
egyetemi csoporttársam, Henry (néhány nevet megváltoztattam) épp
nemrégiben idézett fel egy esetet, amely alatt ő elég józan volt ahhoz, hogy
megmaradjanak az emlékei, amikor is kitessékeltem egy pasast egy
kabrióból, és lecsaptam a kezéről a barátnőjét.
Az egyetem után is sokat buliztam. 1977-ben, amikor már a San Diegó-i
Kaliforniai Egyetem posztdoktori programjában tanultam, egy orvos
barátommal megnéztünk egy nagyszabású egyetemi futballmérkőzést. A
meccs után elindultunk a kollégiumi épületek felé, ahol egy rakás részeg
egyetemista azt gondolta, vicces lenne minden bútort kipakolni az épületek
elé. Biztattam őket, hogy locsolják meg a bútorokat alkohollal, aztán
gyújtsák fel őket. Mint szinte mindig, ezúttal is egyszerre voltam felelőtlen
és elbűvölő. A kiérkező rendőrök nem akadtak ki olyan nagyon. Adtam egy
füves cigit az egyik tűzoltónak, ő meg cserébe megengedte, hogy játsszak a
tömlővel, úgyhogy elkezdtem emberekre célozni. Pár perc múlva a
barátommal már egy másik kollégiumi épület felé szaladtunk, mert ott
éppen nagy bulit tartottak. Felmentem a harmadikra, lenéztem a teraszon
zenélő együttesre, megláttam a tűzjelző mellett a tömlőt, és szóltam a
mellettem álló srácnak, hogy adja oda nekem. Kidugtam az ablakon,
szóltam, hogy nyissák meg a csapot. Teljes erővel lövellt ki a vízsugár a
tömlőből; lemostam az együttest a teraszról. Repültek a dobok a levegőben.
Dühösen felrohant hozzám pár nagydarab srác, focisták lehettek, és
lerángattak a földszintre. Közben láttam, hogy a másodikon a plafonból is
csöpög a víz. A kiérkező zsaruk megbilincseltek, de annyira röhögtek, hogy
sikerült meggyőznöm őket arról, hogy senkinek sem esett baja, úgyhogy
elengedtek. A felbőszült tömeg elől azonban menekülnöm kellett, végül a
barátommal együtt aznap még kirúgtak bennünket egy másik kollégiumi
buliból is, majd elkergettek bennünket egy belvárosi csehóból, és kétszer is
megállítottak bennünket a rendőrök ittas vezetés gyanújával. Minden
alkalommal megnevettettem a rendőröket, végül hajnali hatkor értünk haza,
épp időben, hogy a barátom nyolckor elkezdhesse a huszonnégy órás
ügyeletet a sürgősségin, én meg a kísérletet a laborban.
Már régen túl voltam ekkor a kamaszkoron, mégis úgy viselkedtem,
mint egy tinédzser. De hát pár betörés, meg igen, autólopás csak úgy
heccből tényleg nem számított olyan komoly dolognak akkoriban. A fiúk
már csak ilyenek. A korombeli barátaim többségével mi inkább sajnáljuk a
mai fiatalokat, akiket eltanácsolnak az iskolából és kirekesztenek a
társaságból olyasféle csínyekért, amelyeket mi naponta követtünk el. Mivel
nekem mindig sikerült megnevettetnem a tanárokat és a rendőröket, sosem
kerültem nagy bajba. A Party zónába illő heccek persze a serdülőkor végére
egyre inkább eldurvultak – nem ilyen feltűnésre vágyik az, aki közben
elhatározta, hogy az orvostudományok legmagasabb csúcsán szeretne
karriert építeni. Tudtam, hogy a viselkedésemmel mindent kockára teszek,
de nagyon jól éreztem magamat.
A kamaszok sok hülyeséget csinálnak, pláne ha más kamaszok
társaságában vannak, és még alkoholhoz és drogokhoz is jutnak. Nem
állítom, hogy a fentebb leírt bolondságok nem azt mutatják, hogy élnek
bennem démonok, amelyek alig várják, hogy felforgathassák minden
ismerősöm életét. De ahhoz képest, milyen nyugodt és jó természetű gyerek
voltam, tulajdonképpen lenyűgöző, hogy milyen felelőtlen és szinte
felforgató módon viselkedtem az egyetemi évek alatt.
Miközben egyre többször kerültem összeütközésbe a törvényekkel és
szabályokkal az egyetemen, a társadalmi szabályok iránt is megengedőbb
lettem. A vermonti kicsi katolikus iskola védett világában sokan boldog
tudatlanságban éltünk, mit sem sejtettünk a világ társadalmi és politikai
eseményeiről. A tőlünk távoli társadalmi konfliktusok előtt leróttuk a
tiszteletünket azzal, hogy hangosan elleneztük a vietnámi háborút, és
elismertük azokat a társadalmi problémákat és egyenlőtlenségeket,
amelyeket a többségünk felfogni sem volt képes, és egyébként is annyira
lekötött bennünket a bulizás és a tanulás, hogy nem tudtunk tenni semmit.
A gimnázium vége felé és az első két egyetemi évem alatt sokkal
érzékenyebb lettem, ez az érzékenység azonban a huszadik évem betöltése
után elillant.
 A társadalmi érzékenységem és empátiám megszűnéséről nem maga az
egyetem tehet. A Saint Michael’s College-ot a francia felvilágosodás
liberális eszmeiségét követve alapították, és ezek az elvek nem csak a
tanításra vonatkoztak. Az én tanszékemen a papok nemcsak oktattak,
hanem aktivisták is voltak, sokszor egyik napról a másikra eltűntek, mert
éppen transzparensekkel fejezték ki a véleményüket valamilyen témában,
legyen az a színes bőrűek egyenlősége vagy a vietnámi háború, vagy valami
más. Sokkal inkább arról volt szó, hogy az én lelkemben keletkezett egy
hasadék, és egyre mélyebb lett. Kinyílt egy ajtó, ami az egyetem második
évében lett nyilvánvaló. A viselkedésem arra utalt, hogy a
gondolkodásomban és viselkedésemben beállt változás igazi, talán
végleges. Az ajtó túloldalán hatalmas hipomán buli vette kezdetét, ami a
mai napig nem ért véget.
Másodéves koromban felvettem egy filozófia kurzust, amelyet egy
olyan pap tartott, aki meglátott bennem valamit, ami nem tetszett neki,
formálódó változást észlelt a személyiségemben. Addig nem volt hajlandó
elkezdeni az órát, amíg meg nem érkeztem és le nem ültem. Egyszer képes
volt megvárni, hogy valamelyik csoporttársam elszaladjon a kollégiumba,
és kirángasson az ágyból. A csoporttársaim beszéltek már neki az
állítólagos hatodik érzékemről, amiben én sosem hittem, de tény, hogy meg
tudtam mondani, ki mire gondol, és pár dolgot meg tudtam jósolni,
valószínűleg pusztán azért, mert megláttam a testbeszéd nehezen
észrevehető elemeit is. Mindenesetre a többiek kiakadtak ettől. Egyszer,
amikor még fiatalabb voltam, egy barátom kertjében azt játszottuk, hogy a
mennyországban ücsörgünk. Elkezdtem mesélni, hogy a barátom apjának
egy barátja vagyok. Éppen egy Jaguar XKE-vel hajtok a 9E úton Lake
Placid felé, jön egy kanyar, fának csapódom, meghalok. Pár nap múlva ez
meg is történt. A barátom apja hallotta a jóslatomat, és megtiltotta, hogy a
továbbiakban a fiával barátkozzak. Állítólag ez adottság, szerintem viszont
aki sokat beszél, annak néha igaza van. Az egyetem alatt néhány barátom
azt állította, hogy mások lelkébe látok. Akadtak, akik tartottak tőlem. Bár
tudták, hogy sosem bántanám őket, zavarba ejtőnek találtak. Sosem akartam
kemény legény lenni, mindenesetre történt velem valami, ami másoknak is
feltűnt. A pap elkezdett gonosznak nevezni az órák alatt. Nevettem rajta,
pláne mivel nem tettem semmi olyasmit, amit erkölcstelennek vagy
etikátlannak tartottam volna. Én teljesen épnek láttam a személyiségemet.
Mások is megjegyezték, hogy változom, és a változás nem jó irányba halad.
Én viszont humbugnak tartottam az egészet.
A felsőbb évfolyamokban egyre jobban érdekelt a biológia és a kémia,
egyre határozottabban hittem abban, hogy a viselkedést kizárólag a kémiai
folyamatok, az elektromos impulzusok és valószínűleg a gének határozzák
meg, és aki befolyásolni tudja ezeket a genetikai folyamatokat, az irányítani
tudja az agyat és az elmét. A Charly – Virágot Algernonnak című, 1968-as
filmet harmadéves biológushallgatóként láttam először. A film a viselkedés
biokémiai meghatározottságát hangsúlyozza, és tökéletesen betalált nálam.
Így kezdődött a redukcionista tudós karrierje, aki a gépies működést és a
genetika mindenek felett való hatalmát hirdette. Abban az évben megszűnt
a hitem a szabad akaratban és Istenben.
Körülbelül ekkor történt, hogy én, akit pár éve még az egyházmegye az
Év Katolikus Fiataljának választott, hátat fordítottam a katolikus
egyháznak. Odamentem az egyik oktatómhoz, Stapleton atyához, beszéltem
neki a kétségeimről, és kértem egy utolsó gyónást. Felnevetett, és azt
mondta: „Általában nem szoktunk segíteni a hívőknek otthagyni az
egyházat.” De azért teljesítette a kérésemet. Továbbra is rendesen
viselkedtem, és tanulmányoztam a Szentírást. Alaposan megtanultam
Krisztus, Aquinói Szent Tamás és Hippói Szent Ágoston tanításait. Az atya
azt mondta: „Neked már nincs szükséged az egyházra, sőt becsavarodsz tőle
ezzel a sok kényszeres dologgal.” Ezzel óriási kő esett le a szívemről,
szabadnak, könnyűnek éreztem magamat. Mintha elfordult volna egy
kapcsoló az agyamban, pozitív és agresszív energiák szabadultak fel,
magabiztos lettem. Talán egy kicsit túlságosan is.
A politikai nézeteimre is erősen hatott az a véleményem, hogy az
embert a génjei és nem a neveltetése határozza meg. Az egyetem előtt
anyám konzervativizmusa és nagynénéim szabadelvűsége egyaránt hatott
rám (apám semleges volt), ekkor már egyre inkább elegem lett abból, hogy
a bal- és a jobboldalon egyaránt azt állítják, hogy a körülmények felelősek a
viselkedésünkért. A jobboldalon ez a nukleáris, heteroszexuális családok
támogatásában nyilvánult meg, a baloldalon pedig erre alapozták azt a
meggyőződésüket, hogy a társadalomnak gondoskodnia kell az
állampolgárairól. Én 1969-ben libertariánus lettem.
Szinte megrészegültem, amikor felfogtam, hányféle lehetséges karrier
létezik az agykutatáson belül, a kemény tudományos tények világában, ezek
után az életemet annak szenteltem, hogy megértsem, hogyan formál
bennünket az agyunk. Bár a gimnázium és az egyetem alatt érdekelt a
pszichológia, ekkor már úgy láttam, ez a tudomány kevésbé alkalmas annak
feltárására, mitől leszünk emberek. Néhány átmeneti tanulmányi
ügyetlenkedés és botladozás után először Albanyben helyezkedtem el egy
katolikus lánygimnáziumban, majd megkezdtem a mesterképzést fiziológiai
pszichológia és pszichofizika szakon Troyban, a Rensselaer Politechnikai
Intézetben. Utána Chicagóban, az Illinois-i Egyetem Orvostudományi
Karán folytattam anatómiai és fiziológiai doktori tanulmányokat, utólag
visszatekintve elég érdekes módon a főemlősök agyának orbitális kérgét,
temporális lebenyét és az ezekhez kapcsolódó rendszereket
tanulmányoztam – pont azokat a területeket, ahol később a gyilkosok
agyában sérüléseket (léziókat) láttam. Innen egyenes út vezetett a San
Diegó-i Kaliforniai Egyetem neurokémiai és neuroanatómiai
posztdoktorális képzésére, majd kinevezést kaptam az Irvine-i Kaliforniai
Egyetem oktatói karától, ott is ragadtam, a mai napig jobbára sikeres
oktatóként. Minden gyönyörűen és könnyen ment, az életem az egyetemi
éveim óta hihetetlen elégedettséggel telt.
Simán ment minden. Harmincöt évig.
 1 3. FEJEZET 2

A gyilkos agya

MÁR GYEREKKOROMBAN ÉRDEKELNI KEZDETT A természettudomány, egészen

kicsi koromban is dolgoztam egy farmon, sétáltam az erdőben, felfedeztem
New York állam tavait, folyócskáit. A bogarak, békák, csúszómászók iránti
lelkesedésemet kifejezetten támogatták a szüleim és a nagyszüleim, de még
inkább nagynéném, Flo, a Columbián végzett szakápoló. Flo már alsó
tagozatos koromban észrevette, mennyire érdekel a természet. Egyszer
megkérdeztem tőle, mikor látta rajtam először, hogy érdekel a tudomány,
mire azt felelte, hogy kilenc hónapos koromban ő fürdetett a porcelán
konyhai mosogatókagylóban, és amikor leengedte a vizet, én tátott szájjal
bámultam az örvényt. Flo szerinte attól a pillanattól fogva tudós voltam.
Amikor 1956-ban Cohoesból Loudonville-be költöztünk, Flo nénitől
megkaptam az egyetemi mikrobiológiai jegyzeteit, és körülbelül
ugyanekkor kaptam apámtól egy régi, de kiváló minőségű, 1930-as években
készült Bausch & Lomb mikroszkópot. Negyedik osztályos voltam ekkor.
Különös módon épp akkor ejtett rabul a természettudomány, amikor
egyre kényszeresebben viselkedtem vallási és spirituális kérdésekben. A
végtelenen és a túlvilágon gondolkodtam. Nem tudom, hogyan alakultak ki
ezek az aggodalmak bennem, mindenesetre a csodálat és a félelem keveréke
egyszerre keltett bennem izgalmat és rémületet, és arra késztetett, hogy
egész életemet az emberi elme, szív és lélek működése megértésének
szenteljem.
Tudósként karrierem első húsz évében az idegtudományok alapvető
kérdéseivel foglalkoztam, eközben medikusoknak és mesterszakos
hallgatóknak tanítottam makro- és mikroanatómia kurzusokon a test
működését. Az 1990-es években egyre több humán idegtudományi kurzust
tartottam a UCI orvostanhallgatóinak és mesterszakosainak, valamint
neurológus- és pszichiáterrezidenseknek, így még inkább fokozódott az
érdeklődésem a normális és rendellenességet mutató emberi elme
biológiájának megértése iránt. Ahogy egyre többet tudtam nemcsak az
állati, hanem az emberi agy neuroanatómiájáról is, úgy egyre gyakrabban
kértek fel a pszichiátriai, illetve a viselkedés- és kognitív tudományi
tanszéken dolgozó kollégák a gyógyszergyártó vállalatok számára végzett
klinikai kísérletek alanyainak agyáról készült felvételek elemzésére.
Elterjedt rólam, hogy én nem egy adott szakterület szakértője vagyok,
hanem az egész agyat és idegrendszert ismerem, ami tökéletesen megfelelt
a gyermekkori álmaimnak, hiszen arra vágytam, hogy valamiféle
reneszánsz emberré váljak, mint példaképem, Leonardo da Vinci. Ezért nem
egy adott területre koncentráltam, így lettem minden és semmi szakértője.
Egyszer aztán 1995-ben felhívott egy pszichiáter kollégám, Anthony, és
azt mondta: „Helló, Jim, lenne itt neked egy kis munka. Konzultáltam pár
ügyvéddel, akik védenek egy srácot, aki megölt pár embert. Készítettünk
felvételt a srác agyáról, hogy lássuk, van-e valami baj vele. Megnéznéd, és
elmondanád, mit látsz?” Elvállaltam. Meg is néztem a PET-felvételt.
A PET-vizsgálatot arra használják, hogy megnézzék, hogyan működik a
test, pontosabban a szövetek és szervek egészen apró, homokszem
nagyságú területei. Különösen hasznos csonttal védett szervek esetében,
amilyen az agy is. A PET-vizsgálat nem csupán strukturális, hanem
funkcionális képet is ad az agy működéséről. A vizsgálat előtt az
idegsejtekkel speciális módon reakcióba lépő radioaktív molekulákat
fecskendeznek a páciens szervezetébe. Ezek lehetnek cukorhoz kötött
molekulák, amelyekkel az agy anyagcseréjét tudják feltérképezni, vagy ha a
neurotranszmitterek (ingerületátvivő anyagok) receptorainak eloszlását
szeretnék megvizsgálni, akkor a különböző receptorokhoz kapcsolódó
gyógyszereket alkalmaznak. Ebben a bizonyos vizsgálatban a fluor egyik
izotópját, a 18F izotópot glükózhoz kötött formában a páciens szervezetébe
juttatják. Ezt a radiofarmakont az agy aktív sejtjei képesek felvenni.
Az izotóp a sejtekben marad, így azok pozitronokat bocsátanak ki (ami
a sugárzás egy fajtája) körülbelül egy órán át.
A páciens vénájába fecskendezik a glükózt, majd betolják a PET-gépbe
egészen addig, amíg a feje a detektorok közé nem ér. Az agyról készült
„fénykép” elkészülésének ideje az izotóp felezési idejétől függ. A 18F

esetében ez harminc perc, így a kapott kép azt mutatja, milyen tevékenység
zajlik az agyban harminc perc alatt. Az izotópból pozitronok szabadulnak
fel, amelyek azonnal elektronokkal ütköznek, így energia szabadul fel,
amelyet észlel a páciens feje körül elhelyezkedő, gyűrű alakú detektor a
PET-szkennerben. Egy szoftver meghatározza a részecskeütközések helyét,
ennek alapján pedig elkészít egy háromdimenziós felvételt az egész agyról.
Különböző színekkel jelöljük az ütközések sűrűségét, ami a glükóz
felhasználását, tehát az agytevékenység intenzitását jelzi. Minél sötétebb
egy terület, annál jobban dolgozik az adott agyterület.
Megnéztem hát a felvételeket, és az egészséges agyhoz képes csökkent
aktivitást láttam az orbitális kéregben és az amigdala körül. Az egészséges
agyban ez a terület akadályozza az impulzív viselkedést (más szóval ez
alakítja ki a gátlásokat), ha tehát nem aktív, akkor az adott ember
ösztönkésztetésből viselkedik. Elmondtam ezt a kollégámnak. Mire a srác
ügyvédei közölték a bíróval, hogy ez pusztán biológia, az ügyfelük képtelen
volt visszafogni magát, így a gyilkosra halálbüntetés helyett tényleges
életfogytiglani büntetést szabtak ki. Anthony tett arról, hogy ennek híre
menjen, így még többen hívtak fel hasonló feladattal, a következő egy
évtizedben körülbelül tizenöt pszichopata gyilkos agyát elemeztem –
köztük néhány híressé vált gyilkosét is. Mivel köt a titoktartás, részleteket
nem árulhatok el, de a tetteik alapján nyilvánvaló volt, hogy ők nem
hirtelen felindulásból gyilkoltak, hanem módszeresen dolgozó pszichopaták
voltak.
Sokan kérdik, miért nem hagytam ott mindent mást, hogy kizárólag a
pszichopátiát kutassam. A válasz az, hogy rengeteg egyéb elfoglaltságom is
volt. Az 1990-es évek elején egyre kiterjedtebb együttműködést folytattam
klinikai szakemberekkel, a 2000-es évekre már a felnőtt őssejtek kutatása
mellett ez volt a szakmai munkám legfontosabb eleme. A pszichiátria iránti
érdeklődésem és az ilyen irányú kutatásaim végül azt eredményezték, hogy
áthelyeztek a Pszichiátriai és Viselkedéstudományi Tanszékre. Az 1990-es
évek elején indult kutatásaimról egyre többször számoltam be először
tudományos, majd laikus közönség előtt a személyiségről, annak
fejlődéséről, a skizofréniáról, a függőségekről, a férfi- és a női agy közötti
különbségekről, az érzelmi memóriáról és a lelkiismeretről. 1998-ban már
az őssejtkutatásról és a pszichiátriai kutatásról egyaránt tartottam
előadásokat, 2000-ben pedig a laborunk úttörő felfedezést tett arról, hogyan
használhatók a felnőtt őssejtek az agykárosodások helyreállításának
elősegítésében. A tanulmányt a Nemzeti Egészségügyi Intézet (National
Institutes of Health, NIH) elküldte az USA kongresszusának, hiszen ez volt
az első bizonyíték arra, hogy nemcsak a magzati, hanem a felnőtt őssejtek is
alkalmazhatók a felnőttkori agykárosodások gyógyítására, esetleg akár a
Parkinson-kór, az agyi érkatasztrófák és más neurodegeneratív
rendellenességek terápiájában. Az ehhez kapcsolódó munka lekötötte az
energiám és figyelmem nagy részét 2001-től nagyjából hat éven át.
Eközben a laboratóriumunk három nagy szövetségi támogatást nyert el,
egyet a dohányfüggőség tanulmányozására, kettőt pedig az orvosi
képalkotás számítástechnikai rendszerének kifejlesztésére. Emellett
alapítottam egy biotechnológiai vállalatot NeuroRepair néven. Tehát amíg
fel nem fedeztem a saját agyam abnormalitását, és el nem kezdtem
gondolkodni azon, hogy ez mit jelent, nemigen foglalkoztam a
pszichopatákkal.
2005-ben megkeresett egy pszichiáter, Daniel Amen, aki képalkotó
eljárásokkal vizsgál pszichiátriai rendellenességeket, például
figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart, poszttraumás stressz szindrómát,
Alzheimer-kórt. Emellett igazságügyi szakértői munkája során
összegyűjtött körülbelül ötven felvételt pszichopata, illetve impulzív
gyilkosok agyáról, és kíváncsi volt arra, látok-e valami szabályszerűséget a
leletekben. Arra kértem, hogy címkék nélkül küldje át nekem a felvételeket,
belekeverve egészséges emberek, skizofrén páciensek vagy depressziósok
agyáról készült felvételek közé.
Vak elemzést készítettem, hiszen a tudományban mindig is erre
törekszünk, különösen akkor, ha az előzetes tudásunk és a témáról alkotott
véleményünk könnyen befolyásolhatja az adatokból kirajzolódó
szabályszerűséget. A leleteket látva arra jutottam, hogy az agyi aktivitás
mintázat alapján könnyedén csoportokba oszthatók – tehát a kétféle
gyilkostípus agya egymástól jól elkülöníthető. Amint a leletekhez tartozó
titkos kódokat feloldottuk, és megláttam, kik tartoznak az egyes
csoportokba, megdöbbentem azon, milyen jelentőséggel bírhat ez az
információ.
Hogy megértsük, pontosan mit láttam a felvételeken, és az miért ilyen
fontos, először is meg kell értenünk az emberi agy működésének alapelveit.
Az agy bődületesen sokféle rendszerben szerveződik, ezt még egy vezető
agykutató sem képes átlátni. Egy kutató, Floyd Bloom egyszer
elektromossággal teli zselének nevezte, és egy elsőéves medikus számára
tényleg így nézhet ki.
Az agy anatómiájával foglalkozó szakemberek maguk is megosztottak
azzal kapcsolatban, milyen megközelítéssel szeretik leírni az agy
rendszereit. Az egyszerűsítés hívei a lehető legkevesebb részre tagolják az
agyat, mások meg éppen több ezer apró területre osztják fel, és minden
egyes pici résznek adnak valami latin vagy görög nevet. Sőt, csak hogy
zavarosabb legyen az egész, még annak a tudósnak a nevét is szeretik
bedobni a köztudatba, aki először leírta az agynak azt a bizonyos területét,
így alakulnak ki olyasféle elnevezések, hogy Zuckerkandl-köteg, Giolli-féle
ventrális tegmentális átkapcsolózóna és Bechterew-féle hídi
retikulotegmetális mag. Többek közt ezért rettegnek az orvostanhallgatók
az első neurológiai kurzustól.
Ha ezeknek a területeknek, a köztük lévő kapcsolatoknak, a bennük
zajló kémiai folyamatoknak és a hozzájuk kapcsolódó elektromos
áramköröknek az együttes vizsgálatára teszünk kísérletet bármilyen adaptív
viselkedés alatt (például ha egy gyermek félelmet mutat idegen ember
láttán), az agyműködés nemhogy bonyolulttá, de átláthatatlanná válhat. Ha
egy klinikai kutató megpróbálja szemléltetni az agy releváns kapcsolatait,
előfordulhat, hogy hamarosan inkább a sarki kocsmában köt ki egy sörre. A
következő oldalon például a depresszióhoz kapcsolódó agyi hálózatok
„egyszerűsített” ábrázolása látható. Ne hagyják, hogy ez az ábra eltántorítsa
önöket! Mindenki utálja az ilyen rajzokat, még az agykutatók is, de az
agyunk elképesztően bonyolult szerv, időnként muszáj hát ilyen Jackson
Pollock-mintázatokkal foglalkoznunk.

3A ÁBRA: A depresszió agyi ideghálózata

Kiegészítés a 3A ábrához

ARAS – ascending reticular activating system – felszálló retikuláris

aktiválórendszer
BA 11 orbital – BA 11 orbitofrontális terület
BA 24d dorsal/mid AC – Brodmann-terület 24d dorzális/középső elülső
cinguláris régió (BA = Brodmann-terület, AC = anterior cingulate –
elülső cinguláris régió)
BA 24 pg pregenual AC – BA 24pg pregenuális elülső cinguláris régió
BA 24v ventral AC – BA 24v ventrális elülső cinguláris régió
BA 25 subgenual – szubgenuális terület
BA 32 medial PFC – PFC = prefrontal cortex – BA 32 mediális
prefrontális kéreg
DA/NE/5-HT: DA = dopamin; NE = norepinefrin; 5-HT = szerotonin
GABA – gamma-aminovajsav
Hab – habenula
LC – locus coeruleus
M – mamilláris test
MD/ANT – ANT = Anterior nuclei MD = Medial dorsal nucleus (of
thalamus) – MD – mediális-dorzális mag; ANT – anterior
magcsoport
NAC/VP = nucleus accumbens/ventral pallidum – accumbens
mag/ventrális pallidum
POA – preoptic area – preoptikus terület
PV – paraventricular nucleus – paraventrikuláris mag
SCN – suprachiasmatic nucleus – szuprachiasmatikus mag
SubPV – subparaventricular nucleus – szubparaventrikuláris mag
VTA – ventrális tegmentális terület
 A legtöbb kutató azonban valahol a két véglet között helyezkedik el, és
virtuálisan pár száz részre osztja fel az agyat. Én azok közé tartozom, akik a
minél kisebb egységeket szeretik, én a több ezer konkrét terület
tanulmányozásának híve vagyok. Az egyszerűség kedvéért azonban –
különösen ha oktatok vagy tanulmányt írok – legszívesebben egy 3 × 3 × 3
felosztású „Rubik-kockába” rendezem az agyat. Az így kapott huszonhét
területnél jobban egyszerűsíteni nem vagyok hajlandó, ugyanakkor így nem
okoz nekem álmatlan éjszakákat, hogy megszegtem volna Einstein első
szabályát a tudományról: „Minden legyen olyan egyszerű, amilyen csak
lehet, de annál nem egyszerűbb.”
Mindenki tudja, hogy az agynak van bal és jobb féltekéje. Azonban ez a
koncepció néhány esetben siralmasan hiányos. A következő oldalon
láthatjuk az agyat oldalról és fentről, valamint úgy, ahogy akkor látnánk, ha
középen kettévágnánk. A bal és jobb félteke között található a határkérgi
vagy limbikus rendszer, amely nevét a latin limbus, azaz határ, szél szóról
kapta. Ez a rendszer az ősi agykéreg olyan idegi hálózata, amely irányítja az
érzelmeinket, a figyelmünket, az emlékeinket, kapcsolgat a kognitív és az
érzelmi állapotok között, de még azt is segít észrevenni, hogy valaki vett a
sült krumplinkból, amikor nem néztünk oda.
 3B ÁBRA: Az agy féltekéi

Rubik-kockánkban a következő lépés az agy felosztása az elülső, illetve

hátulsó részekre. A kéreg leghátsó része felel a vizuális ingerek
feldolgozásáért, illetve itt találhatók még az „asszociációs” területek,
amelyek az egyszerű látásnál, tapintásnál és hallásnál bonyolultabb
funkciókat látnak el, olyanokat például, mint a térbeli tájékozódás. A külső
világ – a fent, a lent, a bal, a jobb, a közel, a távol – az agy hátsó részének
felső részén térképeződik le, az úgynevezett szuperior parietális (felső fali)
kérgen. Aki agykárosodást szenved ennek a területnek az egyik oldalán,
abban nem tudatosul a másik oldal által érzékelt világ. Más szóval:
előfordulhat, hogy valaki egy óralapnak csak a bal oldalán látja a számokat,
a jobb oldalán nem. Mivel az ideghálózat sérült, az agy kitölti a hiányzó
számokat, de információt csak az óralap egyik feléről kap. Ha a sérülés
azon a féltekén történik, amely a nem domináns kezet irányítja, mondjuk
egy jobbkezes esetében a jobb oldali szuperior parietális kéreg sérül (a
féltekék a test ellentétes oldalát irányítják), akkor még tovább súlyosbodik
az érzékletvesztés (agnózia). A beteg képes mozgatni az ellentétes oldali
lábat, érzi, ha megcsípjük, de előfordulhat, hogy megkéri az orvost vagy az
ápolót, hogy vigye el azt a lábat a kórházi ágyról, mert úgy érzi, nem
tartozik a testéhez.
A hátulsó rész egy másik funkciója a nyelv megértése és a nyelvi
fogalmak kialakítása. A domináns féltekében (ami a jobbkezesek esetén a
bal oldali) ez a nyelvi funkció teszi lehetővé, hogy elsajátítsuk a szintaktikai
és nyelvtani szabályokat, a nem domináns félteke nyelvi funkciói pedig a
nyelv zenéjének és ritmusának megértéséért felelnek, és itt értjük meg a
humort is. A domináns félteke funkciói inkább genetikailag
meghatározottnak tűnnek, a nem domináns féltekének ezen funkcióit
viszont jobban alakítják a környezeti hatások. Azaz átvesszük rokonaink és
barátaink akcentusát, hanglejtését és dialektusát, azt viszont inkább a
genetika határozza meg, mennyire vagyunk képesek elsajátítani a nyelvtant
és a szintaxist. Kamaszkorra általában elsajátítjuk a beszéd dallamát és
ritmusát, de ebben az egyéni képességek nagyban különböznek. Henry
Kissinger és öccse, Walter 1938-ban érkezett az Egyesült Államokba a náci
Németországból, Henry ekkor tizenhat, az öccse tizennégy éves volt. Az
idősebb Kissinger megtartotta jellegzetes német akcentusát, Walter viszont
úgy beszélt, mint bármelyik amerikai.
A Rubik-kocka féltekéinek közepén, annak is a hátsó részén található
néhány olyan szomatikus és motorikus terület, amely a tapintásérzeteket
dolgozza fel, és itt találhatók a test izomzatát irányító területek is.
Közvetlenül a motoros kéreg előtt található a premotoros kéreg, amelynek
feladata a motorikus mozgások eltervezése, itt tanuljuk meg, hogyan kell
megütni egy golflabdát, vagy éppen zongorázni. A motorikus készségekhez
köthető két kéreg mindkét féltekében olyan formájú és méretű, mintha egy
fülhallgató lenne az agyunkban.
Az agy elülső részében található a prefrontális kéreg, amely az
úgynevezett végrehajtó funkciók működéséért felelős, idetartozik a
szabályok ismerete, a tervezés, a rövid távú memória. Ez utóbbi pár
másodpercig tart csupán – épp addig, hogy meg tudjunk jegyezni egy
telefonszámot, amíg bepötyögjük, hogy tudjuk, hova tettük le az italunkat
evés vagy kártyázás közben. A személyiségjegyek kialakulásában a
prefrontális kéreg játssza a legnagyobb szerepet, jórészt ez a terület
szabályozza az impulzivitást, a kényszeres, illetve antiszociális viselkedést.
A prefrontális kéreg nem csupán az akaratot szabályozza, hanem
ezernyi egyéb olyan funkció működtetésében is szerepet játszik, amelyek
különösen jól fejlettek a főemlősöknél, így az embernél is. Ezek közé
tartozik az, amit „jövőemléknek” nevezünk, amikor gondolatainkat
kivetítjük a jövőre, elképzeljük vagy akár valóban megtapasztaljuk, hogyan
fogunk emlékezni valamire, ami még meg sem történt. Hasonlít ez ahhoz a
kellemes érzéshez, amikor egy-egy sakkjátszma alatt tudjuk, hogy pontosan
öt lépés után meg fogjuk nyerni a partit. Az elképzelt jövő a prefrontális
kéreg egyik hálózatában lakozik.
Azt gyanítom, az ember részben a katekol-O-metiltranszferáz (COMT)
nevű enzim egyik génmutációja miatt képes erre. Ez az enzim végzi a
homloklebenyben a felszabaduló dopamin lebontását. Két lehetséges
mutáció létezhet, ezeket együtt valin-metionin polimorfizmusnak nevezzük.
A gén metioninos változata alacsonyabb olvadási ponttal rendelkező
COMT-enzim termelődését váltja ki, a valinos pedig magasabb olvadási
ponttal rendelkező enzim jelenlétéhez vezet. A gén metioninos változatával
rendelkező embereknél a COMT normális agyi hőmérséklet mellett
gyorsabban inaktiválódik, így a dopamin hosszabb ideig maradhat a
szinapszisok körül, tehát hosszabb ideig vált ki idegsejt szintű válaszokat,
hiszen nincs jelen enzim, amely lebontaná. A dopamin folyamatos jelenléte
serkenti a homloklebeny tevékenységét, többek között az ötletelést és a
tervezést is. Ez és más neurotranszmitterekhez kapcsolódó mutációk
együttesen azt eredményezték, hogy több millió évvel ezelőtt az őskori
ember képessé vált pontosabban tervezni, és előre látni olyan jövőbeli
eseményeket, mint a háború vagy az éhínség. És mivel előre látták ezeket
az eseményeket, fegyvereket találtak fel, megtanultak földet művelni,
állatot tartani. A jövőmemória emellett lehetővé teszi, hogy értékeljük az
időt, segít megmagyarázni a vallásos hitet, a túlvilágba és az
örökkévalóságba vetett hitet.
Az agyféltekéket feloszthatjuk emellett felső, középső és alsó
harmadokra is, latin nevükön dorzális, intermediális, illetve ventrális
pályarendszerre.
A felső, azaz dorzális pályarendszer közvetlenül a kalapunk alatt
található. Ez a pálya magyarul hol-rendszerként ismert, hiszen elsősorban
azt dolgozza fel, hol vannak a dolgok a külső környezetben, és hogyan
mozognak. Az alsó, ventrális pályarendszer a mi-rendszer, mert azt
dolgozza fel, mi van a külvilágban, különösen a látórendszerben. Az
intermediális pálya pedig azt észleli, mikor történnek a dolgok, emellett
azonban szoros kapcsolatban áll a nyelvvel és a tükörneuron-rendszerrel
(amelyről a 7. fejezetben olvashatnak részletesebben).
A prefrontális kéreg dorzális része és a hozzá kapcsolódó kéreg alatti
területek a „hideg kogníció” helyei, amelyek a gondolatok, percepciók,
rövid távú vagy kivitelezéshez szükséges emlékek, tervek és
szabályalkotások érzelemmentes feldolgozását segítik. Itt születnek ezek a
gondolatok, és itt zajlik más gondolatok létrejöttének gátlása annak
megfelelően, melyek az adott helyzetben a siker és a kudarc már kialakult
szabályai. Az élet tele van szabályokkal és eshetőségekkel, legyen szó akár
a Scrabble játékról, akár a golfról vagy az üzleti életről, és a dorzális
prefrontális kéreg mondja meg nekünk, hallgassunk-e az ösztöneinkre –
letegyük-e azt a betűt, úgy üssük-e meg a labdát, vegyünk-e abból a
részvényből – vagy ne. A prefrontális kéreg alsó, azaz ventrális területét
jórészt elfoglalja az orbitális kéreg és a ventromediális prefrontális kéreg, és
hasonló funkciókat lát el, de inkább az úgynevezett forró kogníciót
kapcsolják be, illetve ki: az érzelmi emlékeket, valamint a társadalmi, etikai
és erkölcsi szabályok szerint programozott viselkedésformákat. Akinek
kiválóan funkcionál a dorzális prefrontális rendszere, az fantasztikusan jól
tervez, rendkívül jó végrehajtó funkciókkal rendelkezik, míg a jól
funkcionáló ventrális prefrontális rendszerrel rendelkező ember
nagyszerűen kontrollálja az impulzív és nem helyénvaló interperszonális és
társas viselkedésformákat. Ennek megfelelően a kevésbé jól működő
rendszerek azt eredményezik, hogy az adott személy nemcsak nem képes
megérteni ezeket a magasabb rendű viselkedésformákat, de nem is tudja
kontrollálni a viselkedését a társadalmilag nem helyénvaló körülmények
között.
Az emberi kapcsolatokhoz hideg (racionális) és forró (érzelmi)
kognícióra egyaránt szükség van, az előbbi segít megérteni, mit
gondolhatnak mások, segít meghatározni, mi lehet arra a megfelelő reakció,
az utóbbi pedig empátiát alakít ki mások érzései és attitűdjei iránt, és
hozzájárul ahhoz, hogy képesek legyünk azokat jobbára úgy „átérezni”,
ahogy a másik ember is megtapasztalja ezeket az érzéseket. Ha a forró
rendszert, mondjuk az orbitális kérget sérülés éri, akkor lehet, hogy a beteg
nem tudja többé kitalálni mások gondolatát, de még nagyobb probléma,
hogy a saját érzéseit is nehezen fogja tudni kifejezésre juttatni. Jelenleg úgy
tudjuk, talán megkülönböztethetjük egymástól az empátiát és a
mentalizációt (más néven tudatelméletet). Az előbbi alapvető kapcsolat
mások fájdalmával, ez az élet egészen korai szakaszában kialakul. Az
utóbbi pedig egy finomabban hangolt mediális prefrontális rendszer, amely
képessé tesz bennünket arra, hogy figyelembe vegyük mások gondolatait és
meggyőződéseit akkor is, ha azok különböznek a mieinktől. Az autizmussal
élők mentalizációval nem rendelkeznek, de empátiával igen, a
pszichopatákból pedig az empátia hiányzik, a mentalizáció nem. Empátia
nélkül is lehet bennünk szimpátia – azaz empátia nélkül is képesek vagyunk
érzelmi emlékeket felidézni, így olyanokat is, amelyek jelzik nekünk, hogy
mely fájdalmas események következnek majd be valaki mással, és így
felébredhet bennünk az akarat arra, hogy segítsünk annak az embernek.
Az egyedfejlődés alatt az egyes agyi hálózatok más ütemben érnek, és
bár fontos érési folyamatok zajlanak a dackorszakban, a serdülőkorban, a
kamaszkor végén, a húszas éveinkben, a harmincas évek közepén, ám egyes
agyi hálózatok teljes egészében csak a hatvanadik életév után
integrálódnak, nagy általánosságban azt a kort tekintjük az emberi belátás,
kogníció és megértés csúcspontjának az élet sok területén.
A Rubik-kocka közepén találhatók a szubkortikális, azaz agykéreg alatti
rendszerek, ezek közé tartoznak a törzsdúcok (vagy bazális ganglionok), a
talamusz és az agytörzs. A törzsdúcok fontos szerepet játszanak a kogníció
és az érzelmek összehangolásában, ez a terület kapcsolja be, illetve ki az
adott viselkedésformákat. Dinamikus egyensúly uralkodik itt, a jin és a
jang: a dopamin és az endorfin akár két egymás melletti idegsejtre is
ellentétes hatást gyakorolhat, itt alakul ki a motiváció, az elhivatottság, a
hedonizmus, a függőség, a szenzoros-motorikus tevékenység és még egy
sor lenyűgöző viselkedés.
Több millió úgynevezett idegkapcsolati kör halad át a törzsdúcokon,
ezek integrálják a kéregből származó parancsinformációkat más kéreg alatti
állomásokkal, például a talamusz rendszereivel (amelyek neve talamusz,
epitalamusz, szubtalamusz és hipotalamusz), az agytörzzsel és a kisagy
köreivel.
Az idegkapcsolati körök között vannak zárt (vagy közvetlen)
visszacsatolási körök, amelyek egy bizonyos agyi területen belül
teremtenek kapcsolatokat, míg mások nyitottak, ezeken az információ a
szomszédos agyi csatornák között áramlik, integrálják például a különféle
észlelési módokat, érzelmeket, tudatállapotokat a figyelemmel, a
tervezéssel és az akarattal.
Mindegyik körben párhuzamos csatornák futnak, az egyik a motorikus
tevékenységekhez vezet, ezért ezt „csináld” pályának is hívjuk, a társa
pedig távol tart bennünket bizonyos tevékenységektől, ezért „ne csináld”
pályának nevezzük. A kettő együtt olyan mozgató idegsejtekhez
(motoneuronokhoz) vezet, amelyek értékelik az egymásnak ellentmondó
parancsokat, és eldöntik, megmozduljunk-e vagy sem. A dopamin
bekapcsolja a „csináld” pályát, és ezzel egyidejűleg kikapcsolja a „ne
csináld” pályát, tehát a dopamin az a kulcsfontosságú neurotranszmitter,
amely amikor a díványon fekve meccset nézünk, arra késztet bennünket,
hogy felálljunk, és kimenjünk egy sörért. Akinek a dopaminsejtjei elhalnak,
az nem képes felállni a díványról. Ő Parkinson-kóros. Megvan benne az
akarat, hogy elinduljon (prefrontális kéreg), el is tudja ezt tervezni
(premotoros kéreg), el tudja küldeni az elinduláshoz szükséges parancsjelet
(motoros kéreg), nincs azonban a szervezetében dopamin, amely aktiválná,
illetve deaktiválná a mozgás elindításához szükséges pályákat.
Több millió zárt és nyitott hálózat van az agyban, ezek összekötik a
kérget a kéreg alatti régiókkal, így aztán még a látszólag legegyszerűbb,
legalapvetőbbnek tartott viselkedés lebonyolításában is rengeteg agyi terület
vesz részt. Egy PET- vagy fMRI- vagy EEG-felvételen egyetlen
ujjmozdulat képes több agyterületet aktiválni az agykéregben és a kéreg
alatti részeken egyaránt.

Amikor az Amen által átküldött felvételeket tanulmányoztam, láttam

olyasmit, amire eleve számítottam pszichopaták esetében: csökkent
tevékenységet az orbitális kéregben – amely közvetlenül a szemüreg fölött
található a prefrontális kéregben –, valamint az ehhez közeli ventromediális
prefrontális kéregben. Ezek a területek a gátlás, a társas, etikus és erkölcsös
viselkedés kialakításában vesznek részt. Arra is számítottam, hogy a
pszichopatáknál sérülést látok majd a halántéklebeny (temporális lebeny)
első részén, többek közt az érzelmeket feldolgozó amigdalában, ami
érzelemmentes (hideg) viselkedéshez vezet. Más pszichopata gyilkosok
agyáról készült felvételeken is láttam már ilyen neurológiai eltéréseket, és
más laboratóriumokban végzett formálisabb kutatások is hasonlókat
találtak.
Kiválasztottam hát azokat a felvételeket, amelyekről azt gondoltam,
pszichopata gyilkosok agyáról készülhettek. Aztán feltörtük a hozzájuk
tartozó kódokat, és kiderült, hogy jól tippeltem. Ha egy neuroanatómiával
foglalkozó szakember szabályos mintát lát, bezsong. Ha pillangókat
tanulmányoztam volna, akkor is izgatott lettem volna. Mi imádjuk a
szabályszerűségeket. Ekkor kezdett el igazán érdekelni a pszichopátia.
 Miután Amen felvételeihez hozzáadtam azokat, amelyeket az évek
során magam gyűjtöttem diagnosztizált pszichopatákról, még érdekesebb
szabályszerűségeket vettem észre. A pszichopatáknál csökkent
tevékenységet láttam az orbitális kéregtől a ventromediális prefrontális
kérgen át egészen a prefrontális kéregnek az elülső cinguláris kéreg nevű
részéig. A tevékenységcsökkenés jól látható végig a cinguláris kérgen át
egészen az agy hátsó részéig, mint egy keskeny csík, majd lekanyarodik a
halántéklebeny alsó részéig, egészen a halántéklebeny csúcsáig és az
amigdaláig.

3C ÁBRA: Diszfunkcionális agyterületek pszichopatáknál

 3D ÁBRA: Egészséges emberi agyakról és pszichopaták agyáról készült PET-felvételek

Ezek a csökkent tevékenységet mutató területek együttesen a limbikus

vagy érzelmi kérget alkotják, hiszen elsősorban ezek a területek
szabályozzák az érzelmeinket. A kérgi funkciók csökkenése ennek a
területnek minden részén megfigyelhető, még az orbitális, a cinguláris és a
halántéklebenyek közötti „összekötő” szakaszon (az insulában) is sérülés
vagy csökkent tevékenység mutatkozott a pszichopata gyilkosok esetében.
A pszichopaták agyát vizsgáló korábbi tanulmányokban a legtöbb figyelmet
az orbitális és ventromediális prefrontális kéregre, valamint az amigdalára
fordították. Megtaláltam a mozaik hiányzó darabkáit, azonosítottam a
szorongáshoz és empátiához kapcsolódó egyéb területeket, és feltártam,
hogyan tudnak a pszichopaták sokszor olyan higgadtak, összeszedettek
maradni. Ennek a mintázatnak az egyszerűsége és eleganciája feldobott,
úgy éreztem, egy lépéssel közelebb jutottam egy szörnyű, borzalmas emberi
viselkedés megértéséhez.
 Eltűnődtem azon, hogy a homloklebeny, pontosabban a prefrontális
kéreg alsó (ventrális) és középső (mediális) részei hogyan alakítják ki a
jellemzően pszichopatáknál észlelt tulajdonságokat. Pszichopaták esetében
általában rosszul működik a forró kognícióért felelős ventrális
pályarendszer, jól vagy akár kiválóan is működhet azonban a dorzális
pályarendszer, így aztán bármiféle zavaró lelkiismeret és empátia nélkül,
hideg fejjel, aprólékosan kidolgozva, meggyőzően, rendkívül manipulatív
módon és sikeresen tudnak tervezni, majd terveket végrehajtani. Mivel a
dorzális pályarendszer ennyire jól működik, a pszichopata azt is meg tudja
tanulni, hogyan mutatkozzon másokkal törődő embernek, így aztán még
veszélyesebbé válik.
A pszichopatológiákkal összefüggő többi agyi terület az amigdala a
halántéklebeny hátsó belső részében, az orbitális kérget a hátulsó
halántéklebennyel összekötő rejtett insula; valamint a cinguláris és
parahippokampális kéreg, amelyek szintén a prefrontális kérget kötik össze
az amigdalával körkörös rendszerben. Később, 2001-ben és 2012-ben egy
alapos és jól kivitelezett kutatás során Kent Kiehl kutatócsoportja az Új-
mexikói Egyetem MIND Intézetében MRI-felvételeken vizsgálta ezeket a
területeket pszichopaták agyában.
Mint már láttuk, ezek a régiók együtt alkotják a limbikus kérget, itt
zajlik az érzelmek feldolgozása és kialakulása. Kulcsfontosságúak tehát, ha
meg akarjuk érteni a pszichopaták agyának működését, hiszen esetükben az
orbitális és ventromediális prefrontális kérgekkel együtt ezek a területek is
alulfejlettek vagy valamilyen korai sérülést szenvedtek. Ez a kutatási
eredmény engem nem lepett meg, hiszen ezek a területek rendre
előkerülnek olyan vizsgálatokban, amelyekben a gátláshiánnyal, szexuális
túlfűtöttséggel vagy erkölcsi ítélettel kapcsolatos hiányosságokkal
összefüggésbe hozott szindrómákat kutatunk. Az viszont már meglepett,
hogy minden pszichopatánál csökkent tevékenységet találtunk ezeken a
területeken, holott más bűnözők agya, például azoké, akik hirtelen
felindulásból öltek, másféle mintázatot mutatott, néhány említett területen
csökkent aktivitást ugyan, de nem mindegyiken.
Elmondható például, hogy az impulzív emberek orbitális kérge
jellemzően rosszul funkcionál, a hiperszexuális és dühkitörésekre hajlamos
embereknél sokszor az amigdalában találunk funkcionális zavarokat. Ha
sérült a parahippokampális terület vagy az amigdala, akkor gyakran zavar
jelentkezik az érzelmi memóriában, a szexualitásban és a társas
viselkedésben; ha pedig cinguláris diszfunkciót észlelünk, akkor a
hangulatszabályozásnál és a viselkedésirányításnál léphetnek fel problémák.
Az azonban a pszichopaták agya sajátosságának tűnt, hogy az egész
limbikus, prefrontális és temporális kéregrészen csökkent tevékenység
jelentkezzen – akár születési rendellenesség, perinatális anyai stressz,
függőség, közvetlen trauma vagy nagy rizikófaktorú gének rendkívül ritka
kombinációja folytán.
Észrevettem, hogy a prefrontális és temporális lebeny alulműködéséről
még senki sem számolt be, ez ösztönzött arra, hogy szakmabeliek elé tárjam
az elméletemet, noha akkoriban még nem számítottam a terület
szakértőjének. Ez új kutatási terület volt, senkit sem tekintettek még a
szakértőjének. Neuroanatómiai hátterem miatt azonban rendelkeztem olyan
háttértudással, amely lehetővé tette, hogy el tudjam képzelni és el tudjam
magyarázni a korábban ismeretlen agyi ideghálózat működését normális és
rendellenes agy esetén. 2005-ben kezdtem el előadásokat tartani ebben a
témában több orvosi kutatóegyetemen és jogi karon az Egyesült
Államokban, Európában és Izraelben, valamint a Nemzeti Tudományos
Alap egyik intézetében (National Science Foundation Mathematical
Biosciences Institute). Tartottam egy előadást az Ohiói Egyetem Moritz
Jogi Karán is, ami után felkértek, hogy írjam meg az első tanulmányomat az
erőszakos pszichopatákról – azon dolgoztam éppen, amikor megláttam a
saját agyamról készült felvételeket. Szerettem volna rendszerezni a
gondolataimat arról, mitől indulnak be ezek az ocsmány alakok, hogy aztán
a legrémesebb erőszakos cselekményeket hajtsák végre. Ugyanakkor 2005-
ben az Alzheimer-kórral kapcsolatban is több kutatást folytattam. Az
egyikhez elemeznem kellett néhány egészséges kontrollszemély felvételeit.
Úgy gondoltam, akkor már egy egész családot bevonok, csak hogy még egy
dimenzió bekerüljön a vizsgálatba. Felvételeket készítettem hát anyám,
nagynéném, három testvérem, Diane és három gyerekünk agyáról, valamint
a sajátomról. Szerencsére sehol sem találtam problémát. Legalábbis
olyasmit, ami az Alzheimer-kórra utalt volna.
 3E ÁBRA: A saját agyamról készült PET-felvétel (két kontrollalany felvételével)

Ekkor tettem ugyanis a könyv elején említett felfedezést. A családom

felvételeit vizsgálva láttam meg egyet, amiről azt hittem, a pszichopata
gyilkosok kupacából keveredett a többi közé. Arról derült ki, hogy az én
agyamról készült. Láttam a jellegzetes csökkent aktivitást az orbitális, a
ventrális és a temporális lebenyben, valamint a köztes szövetekben.
 Először nem hittem a szememnek. Teljesen kiakadtam. Aztán
felnevettem. Azt mondtam magamnak: értem én a viccet. Ha az embert
éveken át gyilkosok agyának vizsgálatára kérik fel, talál is
szabályszerűséget, majd kiderül, hogy az ő agya pont ugyanolyan, az
vicces. Ha egy pillanatra is elgondolkodtam volna azon, tényleg
pszichopata vagyok-e, talán józanabbul reagálok. De nem gondolkodtam el
ezen.
Részben azért hessegettem el magamtól az egész kérdést, mert hiába
foglalkoztam régóta az aggyal és az emberi viselkedéssel, valójában nagyon
keveset tudtam a pszichopatákról, hiszen a laboromban elsősorban másféle
kutatások zajlottak. A pszichopata személyt jobbára erőszakos, labilis
embernek tartottam, akiből hiányzik az empátia, és mindenkit manipulál.
Engem meg lehetett szeretni vagy utálni, de bűnöző, az nem voltam. Az
agyamról készült felvétel nagyban hasonlított ugyan az általam
tanulmányozott gyilkosok agyára, de én speciel soha nem öltem meg senkit,
de még csak nem is kegyetlenkedtem senkivel. Soha nem fantáziáltam
erőszakról vagy arról, hogy bántanék valaki mást. Sikeres, boldog
házasságban élő családapa voltam – teljesen átlagos fickó.
A kollégáim többsége még három évig nem szerzett tudomást erről az
érdekes adalékról, néhány, pszichopátiáról tartott előadásban azonban
megemlítettem. Mire rendszeresen azt kérdezték az emberek: nem semmi,
de mit jelent ez? Nem tudtak mihez kezdeni az információval. Mivel
nyilvánvalóan nem vagyok pszichopata gyilkos, senki sem foglalkozott
ezzel olyan sokat.
Otthon is megemlítettem az eredményt, de a családomban nincsenek
tudósok. Egyszerűen annyit mondtak, hogy de érdekes. Diane meg azt fűzte
hozzá: „Ezer éve ismerlek, és sosem ütöttél meg. Ez a felvétel érdekes, de a
puding próbája az evés. Persze, vannak hibáid, de nem vagy pszichopata.”
És én ezt nem kérdőjeleztem meg.
 1 4. FEJEZET 2

Vérvonal

BÁR AMIATT NEM AGGÓDTAM, HOGY pszichopata lennék, azért megütköztem

azon, hogy az agyamról készült felvételek milyen tökéletesen egybevágnak
a pszichopata gyilkosokéról készített felvételekkel. Addig teljesen biztos
voltam abban, hogy jelentős felfedezést tettem, ami hozzájárulhat annak
megértéséhez, mitől lesz pszichopata a pszichopata. Az agytevékenységem
és a viselkedésem közötti kapcsolat hiánya azonban akár azt is jelenthette,
hogy a pszichopatákról alkotott elméletem téves, vagy legalábbis hiányos.
2005 decemberében, két hónappal az agyam abnormalitásának
felfedezése után egy vasárnap feleségemmel, Diane-nel grillpartit
rendeztünk a szűk családunk számára a kertünkben. Miközben húsokat és
zöldségeket forgattam a grillrácson, anyám, Jennie félrehúzott:
– Hallom, gyilkosok agyáról tartasz mostanában előadásokat – súgta
oda nekem. Tudta, hogy néhány előadásban azt is megemlítettem, hogy az
én agyam is úgy néz ki, mint a gyilkosoké. – Van itt valami, ami szerintem
érdekelne téged.
Csupa fül voltam.
– Az unokatestvéred, Dave említett egy új történelmi tárgyú könyvet,
amely nemrég jelent meg, és a családunk is szerepel benne. Pontosabban
apád családja.
 Unokatestvérem, David Bohrer, gyakorlatias, intellektuális, éles eszű
szerkesztő, lelkesen kutatja a családunk történetét, így bukkant rá erre a
könyvre. Akkor már évek óta beszélgettem vele a családunkról, említette is
már nekem ezt a könyvet, de egy szóval sem célzott nekem semmi
különösre vele kapcsolatban. Pár hónapja már megrendeltem, de még nem
vettem rá magam, hogy el is olvassam.
– Tudok a könyvről, anya, de még nem volt időm elolvasni.
– Miért?
– Jaj, anya, majd vacsora után belenézek.
Tudtam, hogy ilyen egyszerűen nem fogom tudni lerázni anyámat.
Amikor kamasz voltam, anyám sikeresen áttörte Albert Einstein
feleségének, Elsának egyébként áttörhetetlen védvonalát, miután meglátta
Poughkeepsie utcáin – anyámnak sikerült kikönyörögnie tőle egy
autogramot a férjétől. Hatvan évvel később elveszítettem anyámat a Los
Angeles-i Megyei Szépművészeti Múzeum előtti tömegben, és csak tizenöt
perc múlva találtam rá: a rádiós rockzenei DJ-vel, Rick Deesszel folytatott
heves vitát – feltétlenül közölni akarta vele, hogy a modern zene túlságosan
hangos, a szövegek pedig botrányosak. Többször láttam már papolni a
családunk barátjának, George Carlinnak, a humoristának arról, hogy ne
káromkodjon a fellépésein, nincs neki szüksége olcsó, vulgáris
szójátékokra. Ez a pici szicíliai asszony, ez a még nyolcvankilenc évesen is
éles nyelvű principessa nem fúj visszavonulót pusztán azért, mert a fiát
nem érdekli a könyv, amelyet ő ajánlott neki. De mivel nincs fontosabb
szabály annál, hogy az ételnek tökéletesnek kell lennie, egyelőre békén
hagyott.
Fél órával a vacsora után elvonultam a dolgozószobámba szusszanni
egy kicsit. Leültem egy dupla kávéval és egy pohár fekete ánizslikőrrel.
Miközben a kávét és a likőrt kortyolgattam, átlapoztam a könyvet. Elaine
Forman Crane írta, a címe Killed Strangely: The Death of Rebecca Cornell
(Különös gyilkosság: Rebecca Cornell halála). Részletesen beszámol arról,
hogyan ölte meg 1673-ban a hetvenhárom éves Rebecca Cornellt
negyvenhat éves fia, Thomas. Az amerikai gyarmatokon ez volt az egyik
első anyagyilkosság. (A Cornell család minden amerikai történelem iránt
érdeklődő számára izgalmas, hiszen Rebecca a Cornell Egyetem alapítója,
Ezra Cornell felmenője volt.)
Rebecca hatalmas házban élt Rhode Island államban, a Narragansett-
öböl partján, egy 40 hektáros földön Thomasszal és annak családjával. Egy
este összeégve találtak rá a hálószobájában, a kandalló előtt. Szinte
felismerhetetlenné égett. Halálát eredetileg sajnálatos balesetnek
minősítették, de Rebecca öccsét hamarosan meglátogatta egy szellem, és
közölte vele, hogy idegenkezűség történt. Thomas anyagilag függött az
anyjától, nem mindig jött ki vele, néha bántalmazta is. Rebecca holttestét
exhumálták, hogy alaposabban szemügyre vehessék, és gyanús sebesülést
találtak a gyomrán, a seb akár késeléstől is származhatott. Bár kevés és
gyenge bizonyíték állt a bíróság rendelkezésére, Thomast elítélték és
felakasztották.
Anyámat nem csak groteszk ízlése miatt érdekelte Rebecca története.
David szerint Rebecca apai ágon az ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-ük-
ükanyánk volt. És kiderült, hogy nem Thomas volt az egyetlen gyilkos a
Cornell klánban. A könyv feltárta, hogy Rebecca egyenes ági
leszármazottja volt Lizzie Borden, aki 1892-ben állítólag fejszével végzett
az apjával és a mostohaanyjával. Így hát David szerint Lizzie Borden is az
elődünk. A könyv beszámol arról, hogy 1673 és 1892 között több más
gyilkos és potenciális gyilkos akadt az apai ági felmenőink között,
mindegyiküket egy közeli családtag meggyilkolásával vádolták, néhányukat
el is ítélték. Rebecca egyik leszármazottja, Alvin Cornell a feleségét,
Hannah-t ölte meg 1843-ban: először ásóval leütötte, majd borotvával
elvágta a torkát. Elméláztam azon, milyen átkozottul sokat foglalkoztak
gyilkos hajlamú őseink a rokonaikkal, ám aztán a 19. század végén
szerencsére és meglehetősen meggyőzően kihalt ez a szokás a családban,
így én és apám több nemzedékre voltunk a családnak attól az ágától.
David és egy másik unokatestvérünk, Arnold Fallon lelkesen,
szakszerűen kutatta tovább a családunk történetét. Fáradhatatlanul
dolgoztak, több temetőben megfordultak Új-Angliában, New York
államban, Kansasban és Kaliforniában, így egyre több érdekes és szaftos
részlet derült ki. 2011-ben és 2012-ben két újabb olyan apai vonalat
találtak, ahol még feltárásra váró tragédiák történtek, az egyik vonalon
például elítélt gyilkosok szerepelnek el nem ítélt, de megvádolt
személyekkel együtt (összesen heten voltak ilyenek már a családban, ebből
kettő nő), egy másik vonalon pedig férfi elődeink előszeretettel hagyták ott
a feleségüket és családjukat vagy más nőért, vagy teljesen ismeretlen okok
miatt. Ezen a két ágon és a Cornell-vonalon is az látható, hogy férfi
elődeink csak a közvetlen családtagjaikkal szemben voltak ellenségesek,
esetenként gyilkosságig menően, idegenekkel sosem.
Ha még messzebbre megyünk a múltba, azt látjuk, hogy távoli ősömet,
Földnélküli János királyt (1167–1216) a legkegyetlenebb angol
uralkodóként tartják számon, őt gyűlölték a legjobban, pedig ő írta alá
minden idők legfontosabb monarchiaellenes dokumentumát, a Magna
Chartát. János a leírások szerint ritka nagy bunkó volt, állítólag teljesen
gátlástalanul viselkedett (amit rólam is kijelentett már egyszer egy közeli
barátom), elárult másokat, és „komisz” humora volt (amit egyszer Bob
bácsikám is mondott rólam). Rendkívül sok energiával rendelkezett –
hipomániás, ha nem mániás volt –, emellett roppant bizalmatlan, labilis,
kegyetlen, könyörtelen ember hírében állt. Egy majdnem kortársa, Párizsi
Máté avagy Matthaeus Parisiensis szerzetes így jellemezte: „János zsarnok
volt. Gonosz uralkodó, nem királyhoz méltón viselkedett. Kapzsiságában
annyi pénzt vett el az emberektől, amennyit csak tudott. A pokol túl jó hely
egy ilyen szörnyű embernek.” De szinte jókat is mondtak azért róla: Ralph
Turner történész a következőket írja King John: England’s Evil King?
(János király: a gonosz angol király?) című értekezésében: „János akár
sikeres király is lehetett volna. Megvolt hozzá az intelligenciája, a
szervezőkészsége, emellett kiválóan tervezte meg a hadjáratokat. Sajnos
azonban ezekhez túl sok jellemhiba társult.”
János apja, II. Henrik király (1154–1189) annyiban hasonlított a fiára,
hogy erőszakos kirohanásai tették híressé. Néha mindketten annyira
begorombultak, hogy habzott a szájuk. Henriket a fia ölte meg. Ősöm, III.
Henrik és másik ősöm, I. Edward János királyhoz hasonlóan szintén kicsit
agresszív, impulzív, rosszindulatú ember hírében állt, és mind a négyen
brutálisan bántak a zsidókkal. III. Henrik köztereken szégyenjelvény
viselésére kötelezte a zsidókat, I. Edward pedig 1290-ben kiűzte őket
Angliából, előtte azonban háromszázat még kivégzett közülük. Edwardtól
mindenki rettegett. Nagydarab, erőszakos, agresszív ember volt, az 1264-
ben írt „The Song of Lewes” („Lewes dala”) című költemény becsmérlően
leopárdnak írja le. Michael Prestwich történész azt írta, hogy amikor a
Szent Pál-székesegyház esperese adóügyi kérdésekben kérdőre vonta,
valahogy úgy alakult, hogy meg is halt ott helyben, a király lábánál, talán a
király maga ölte meg puszta kézzel, bár erre máshol semmiféle bizonyítékot
nem találtam.
 Diane-nel 2004-ben felkerestük „őseink” egyik várát a walesi
Caerphillyben. Itt tanyázott Gilbert de Clare papa. Aki szintén zsidókat
mészárolt le, ő 1264-ben Canterburyben. Ugyanezen a családi vonalon
található egy másik rosszfiú is, John Fitzalan. Egy bretagne-i hadjárat során
egy zárdában pihent meg, ahol az emberei (talán vele együtt) sorra
erőszakolták meg az apácákat, majd feldúlták az egész vidéket. Közvetlenül
ezután a part közelében a hajóján néhány embere megijedt a készülődő
vihartól, úgyhogy John Fitzalan megölte őket. Ezek példák csupán, de
legyen elég annyi, hogy nem széplelkű ősöktől származom.
Tudtam, hogy anyámnak tetszenek ezek a fejlemények. Jennie teljes
szicíliai neve Giovannina Guiseppina Salvetrica Sylvia Scoma. Szicíliai
bevándorlók gyermeke, szülei – mint olyan sokan azok közül, akik
Amerikába érkeztek a jobb boldogulás reményében – életük során több
gyanús ügyletbe is belekeveredtek. Nagyapám, Tomas számos tisztességes
munkát végzett, amikor anyám és a testvérei még gyerekek voltak:
dolgozott bírósági tolmácsként, borbélyként, tekecsarnokban kisegítőként,
zenészként. Ugyanakkor hiába költöztette el a családját Brooklynból, ahol
anyám született, Poughkeepsie-be, továbbra is minden héten bejárt
Brooklynba ügyeket intézni: illegális lottózót üzemeltetett, és annyi tiltott
alkoholos italt adott el, hogy később saját éttermet nyithatott a bevételből.
Mivel ez az alkoholtilalom alatt történt, anyám négy testvérével együtt
sörcsempészettel segítette apja vállalkozását. Apám és a családja saját,
kevésbé szalonképes múltjukról mit sem sejtve imádták cukkolni anyámat a
múltja miatt. Nem lepett hát meg a huncut csillogás Jennie szemében,
amikor apám vérszomjas őseiről mesélt nekem.
Ahogy az agyamról készült felvétel, úgy ez a könyv és a kapcsolódó
történelmi tények sem zavartak különösebben. Én inkább hencegtem ezzel,
mint amikor az ember rájön, hogy több volt a családjában a lótolvaj, mint a
kékvérű.
Azt is tudtam, hogy a genetika és a családfakutatás nem ugyanaz, mivel
a genetikai keveredés miatt minden egyes nemzedékben gyengülnek a
genetikai hatások, nehéz lenne alátámasztani, hogy egy ilyen hosszú,
sokszínű, évszázadokon átívelő családtörténet meghatározná egy adott
ember viselkedését. Ugyanakkor tény, hogy a családunkban legalább két
vonalon gyilkosok, egyen pedig házasságtörők voltak. Ilyen genetikai
érdekességek láttán az ember eltűnődik azon, vajon lehetséges-e, hogy
bizonyos jellemvonásokra való enyhe hajlam egészen máig fennmaradt az
egymásra következő nemzedékekben. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy
apám, nagyapám, Harry Cornell Fallon, valamint két nagybátyám is részt
vett a második világháborúban. Lelkiismereti okokra hivatkozva fegyvert
ugyan nem fogtak, de tábori orvosként dolgoztak a csatákban Ivo Dzsimán,
Új-Guineában és Új-Kaledóniában. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a
nagyapám imádott veszekedni. Saját testvéreim és unokatestvéreim között
pedig legalább öt agresszív és rettenthetetlen ökölvívó, illetve utcai harcos
akad. Ők tényleg szeretnek verekedni, képesek egyszerre több ember ellen
is kiállni. Semmitől sem rettennek vissza, és kíméletlenek. Emellett
szeretnek bulizni, viccesek és okosak.
A családom története egészen új megvilágításba került, amikor újabb
információkhoz jutottam a génjeimről. Az Alzheimer-kutatáshoz a laborom
nemcsak az agyról készített felvételeket, hanem genetikai elemzést is
végzett vérmintából. És amikor megláttam a leleteimet, úgy döntöttem, itt
az ideje megnézni az agresszióhoz köthető vonásokat.
Hogyan befolyásolják a gének a viselkedést? Mielőtt erre a kérdésre
válaszolni tudnánk, meg kell értenünk a genetika néhány alaptételét.
Az ember körülbelül húszezer génnel rendelkezik. Ezek negyvenhat
(huszonhárom pár) kromoszómában találhatóak, a párok egyik fele az
anyától, a másik az apától származik. Testünk legtöbb sejtjének magjában
negyvenhat kromoszóma van, kivételt képeznek a herékben, illetve
petefészkekben található csírasejtek, amelyek csak huszonhárom
kromoszómát tartalmaznak, feleannyit, mint a szomatikus sejtek. A
negyvenhat kromoszómát hordozó sejtet diploidnak nevezzük, hiszen
mindkét kromoszómapárt tartalmazza, a csírasejtet pedig, mivel
huszonhárom kromoszómát tartalmaz, haploidnak hívjuk.
A kromoszóma DNS-ből, a sejt alapvető információit tartalmazó
molekuláiból épül fel. A DNS-t négy különböző vegyület szekvenciája,
azaz sorrendje alkotja, ezeket bázisoknak nevezzük. A bázisok párokat
alkotnak: a T (timin) párja az A (adenin), a G (guanin) párja pedig a C
(citozin). A bázispárokat a T és az A, valamint a G és a C alkotja. A
negyvenhat kromoszómás (diploid) génállomány több mint hatmilliárd
bázispárt tartalmaz. A bázispárok szekvenciáját nevezzük génnek, a gén
kódolja és állítja elő a genetikai termékeket, például a fehérjéket. Ha a
bázispárok közül akár csak egy is megváltozik valamiféle mutáció során,
mondjuk az ibolyántúli sugárzás által okozott károk, egy vírusfertőzés vagy
a dohányzás miatt, akkor az előállított fehérje abnormális, általában hibás
lesz.
Nem minden mutáció halálos, sőt néhány mutáció fennmarad a
sejtekben és a populációkban. Ezeket egypontos nukleotid-
polimorfizmusnak, angol nevének rövidítésével SNP-nek nevezzük. Ha az
adott változás az emberi populáció kevesebb mint 1 százalékában
jelentkezik, akkor mutációnak hívjuk, ha 1 százaléknál magasabb az
előfordulási aránya, akkor SNP-nek. Az emberekben körülbelül húszmillió
SNP található, ezek felelnek sok külsőség- és viselkedésbeli különbségért a
göndör hajtól kezdve az elhízottságon át a drogfüggőségig. Az 1990-es
évek óta az egyes jellemvonások és betegségek genetikai „okai” utáni
kutatás ilyen SNP-kre koncentrál.
A genetikai kód egyéb fontos módosulásában a promóterek és
inhibitorok játszanak szerepet. Ezek olyan géndarabkák, amelyek a gén
termék-előállító képességét szabályozzák. A termékek közül néhány a
neurotranszmitterek viselkedését módosítja. A promóterek és inhibitorok
tehát olyanok, mint a gáz-, illetve fékpedál az autóban, a gén ezekkel
szabályozza a neurotranszmitterek, például a szerotonin és a dopamin
szállítását az agyban. A depresszió, a bipoláris zavar, az alvás- és étkezési
zavarok, a skizofrénia, a hallucinációk és a pánikbetegség, valamint a
pszichopátia kialakulásában szerepet játszó szerotonin esetében a lebontó
enzim a MAO-A. Az enzimet előállító gén, a MAOA (kötőjel nélkül),
ennek van egy promótere, amely rövid és hosszú formában egyaránt létezik.
A rövid promóterrel rendelkező MAOA génverzió az agresszív
viselkedéshez köthető, ezért „harcos génnek” is nevezik.
A legtöbb betegséget valószínűleg legalább húsz, de akár ötven vagy
még annál is több SNP okozhatja. Ezért a genetikusoknak felforr az
agyvizük, ha olyat hallanak, hogy a harcos gén „okozza” az agressziót, az
erőszakot és a bosszúvágyat, hiszen valószínűleg több tucat egyéb „harcos
gén” van az erőszakra hajlamos emberekben. A rendkívül ritka monogénes
betegségeket a genetika atyja, Gregor Mendel után mendeli betegségeknek
is nevezik, ilyen például a cisztás fibrózis, amelyet a tüdőben, a
bélrendszerben és a mirigyekben fennálló vízháztartási egyensúly
fenntartásához elengedhetetlen, a sejtfalak kloridcsatornájának működését
kódoló egyetlen gén mutációja okozza – ám még ez a betegség is ötven
különböző rendellenességként jelenhet meg ötven különböző betegnél. A
cisztás fibrózis esetében a kloridcsatornára ható egyetlen mutáció más sejt-
és szervrészekre is kihat. A gének vagy pontosabban az allélok
(génváltozatok) közötti kölcsönhatást episztázisnak hívjuk, ezt a hatást is
figyelembe kell venni, amikor mindenféle betegségek, köztük a
pszichiátriai zavarok okait, tüneteit és terápiás lehetőségeit kutatjuk.
A dopamin nevű neurotranszmitter több pszichiátriai rendellenesség
kialakulásában is szerepet játszik. A dopamin-transzmissziót fokozó
gyógyszerek képesek enyhíteni a depresszió tüneteit, az ezt csökkentő
készítmények pedig a skizofrénia kezelésében hatékonyak. A prefrontális
kéreg által „fontolgatott” viselkedés elindítása jobbára a dopamin irányítása
alatt áll. A legtöbb dopamin a középagyban termelődik. Felszabadulásakor
többféle dolog is történik. A dopamin nem határozza meg, pontosan mi fog
történni, de azt igen, milyen gyorsan és milyen intenzitással történik az a
valami, ahogy azt is, mennyi ideig fog tartani – úgy hat, mint a gázpedál az
autóban.
Az pedig, hogy a monoaminok, mint a szerotonin és a dopamin, szintje
mekkora hatást gyakorol az adott emberre, azt az ember génállománya,
valamint a viselkedéshez kapcsolódó agyi ideghálózatok érettsége határozza
meg – különösen igaz ez azokra a génekre, amelyek ezen
neurotranszmitterek szintézisét irányítják –, és még inkább befolyásolják az
enzimek (mint például az MAO-A), amelyek lebontják a
neurotranszmittereket, ezáltal megszüntetik szinaptikus hatásukat. Szintén
nem mellékes, milyen mértékben szintetizálódnak és aktiválódnak a
monoaminok receptorai, amelyekből több tucat variáns létezik. Ugyancsak
fontos, hány olyan gén aktiválódik, amelyek szabályozzák a szinaptikus
membránfehérje-transzporterek hatékonyságát, mivel ezen transzporterek
távolítják el a neurotranszmittereket a szinaptikus résből, és szintén ezek
állítják le a jelátvitelt. Ezek a transzporterek egészen egzotikus agyi
funkciókban is szerepet játszanak, például a kreatív tánc vagy a spiritualitás
során. Nyilvánvaló, hogy annyi lehetséges kombinációban képzelhetőek el
a monoaminokat kódoló gének alléljai, valamint a glutamát, a gamma-
aminovajsav (GABA) és a kolinerg rendszerek sokfélesége, ahogy több
ezerféle „normális” prefrontális kéreg képzelhető el.
Mivel ilyen sokféle lehet a prefrontális kéreg, a memória, az
érzelmesség, az agresszivitás és a szexualitás is óriási változatosságot
mutat. Ugyanígy elmondható, hogy a genetikai változatosság miatt
végtelenféle megnyilvánulása lehet a skizofréniának vagy a depressziónak.
Akadnak bonyolultabb és kevésbé bonyolult prefrontális zavarok, a
skizofrénia éppenséggel az egyik legkomplexebb. De ha figyelembe
vesszük, hogy milyen neurológiai rendszerek és genetikai faktorok
játszanak szerepet a pszichopátia kialakulásában, akkor valószínűleg
pszichopata is sokféleképpen lehet az ember. A pszichopaták agyának
biológiai és főleg a genetikai hátteréről sajnos nagyon keveset tudunk.
Ugyanakkor hiába látunk lenyűgöző számokat az ember
génállományában, a húszezer gén, a negyvenhat kromoszóma és a
hatmilliárd bázispár csak a történet 5 százalékáért felel. A maradék 95
százalék a mai napig titokzatos, úgynevezett nem kódoló nukleinsavakban
rejlik, ezek olyan DNS- és RNS-darabok, amelyekről ma már azt tartjuk,
hogy alapvetően befolyásolják, mit állít elő a genetikai kód a sejtmagban.
Segítenek irányítani a sejtfunkciókat, a sejtek közötti interakciót a
szövetekben és a szervekben, valamint a szervrendszerek közötti
interakciókat – valamint mindazt, amiről egy pszichopata álmodozik, amit
tervezget és tesz mindennapos portyázásai alatt. Megnézhetjük, valójában
hogyan alakul ki a genetikai információ a sejtmagban, hiszen ez egészen
más, mint ahogy annak idején tanultuk. A negyvenhat kromoszóma csak a
sejtosztódás rövid szakaszában veszi fel a klasszikus X formát, amikor
szoros spirálba rendeződik. Az idő nagy részében azonban a DNS hosszú
szálakban áll, mint a cérnametélt a húslevesben. A hosszú metéltszálak (a
DNS-szálak) fűszeres, zöldséges lében úszkálnak (ezek a transzpozonok,
azaz az „ugráló” gének és a DNS, illetve az RNS egyéb nem kódoló
szakaszai), néha egy-egy húsgombóc úszik melléjük (a DNS-t beburkoló
fehérjék: hisztonok).
Ma már sokan úgy tartjuk, hogy ezekre a nem genetikai struktúrákra
vezethető vissza néhány rendellenesség, többek közt a skizofrénia, a
depresszió és a függőség, valamint többféle daganatos és immunhiányos
betegség. Ezek az elemek jelenlegi tudásunk szerint más organizmusokból,
például vírusokból és baktériumokból származnak, valamint az
elfogyasztott ételből. Amit 2000 előtt még hulladéknak tekintettünk a DNS-
ben, azt ma már nagyon is megbecsüljük, még ha a funkcióját nem is értjük
egyelőre. A felfedezés Barbara McClintock nevéhez fűződik, aki Nobel-
díjjal jutalmazott kutatást végzett a Missouri Egyetemen, valamint a Cold
Spring Harbor-i Laboratóriumban Long Islanden az 1920-as évektől az
1950-es évekig, noha a „hulladék-DNS” felfedezésének jelentőségét még
sok évtizedig nem értettük.
Az ilyen nem kódoló genetikai szabályozók jelenlétére utal az is, hogy
hiába határozzuk meg, milyen kódoló gének kombinációja mellett alakulhat
ki pszichopátia, a nem kódoló elemekkel együtt kismillióféle kombináció
alakulhat ki, amelyeket mind figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk
érteni a pszichopátia alapját. Bizonyos dolgokat azért már tudunk.

2006-ban tisztában voltam azzal, hogy a „harcos gén” bizonyítottan hat az

agresszió és az erőszak kialakulására, és hogy ez az allél egyértelműen
szerepel a pszichopata vonásokhoz kapcsolódó potenciális gének hosszú
listáján. Ezt azonban még nem bizonyították, és (helyesen) azt feltételeztük,
hogy több gén együttes hatása szükséges a pszichopátia kialakulásához.
Több génről tudtuk, hogy hat az agresszióra, és ezek általában a monoamin
neurotranszmitter rendszerekhez köthetők.
A monoamin neurotranszmitterek – más néven modulátorok – egyfajta
hangerőnövelőként működnek az agyban. Az idegsejtek úgy „beszélnek”
egymással, hogy apró molekulákat, úgynevezett neurotranszmittereket
szabadítanak fel a köztük lévő kapcsolódási helyekre, amelyet
szinapszisnak nevezünk. A jelző neuronból felszabadul egy
neurotranszmitter-csomag, aztán a neurotranszmitterek kapcsolódnak a
fogadó neuron receptoraihoz, ezáltal módosítják az adott idegsejt
viselkedését. Ezután az ingerületátvivők lebomlanak, vagy visszakerülnek a
jelző idegsejtbe. A két legfontosabb neurotranszmitter a glutamát és a
GABA. A glutamát serkentő, azaz amikor felszabadul és csatlakozik a
receptorhoz, arra biztatja ezt a második idegsejtet, hogy „tüzeljen”, és
küldje ki a saját neurotranszmittereit újabb idegsejtek felé. A GABA pedig
a legfontosabb gátló ingerületátvivő anyagunk, amelyik azt az üzenetet adja
az idegsejtnek, hogy ne tüzeljen. Nélküle az agyunk túlterhelődne.
Az agy ideghálózatának alapműködésében a legfontosabb a glutamát és
a GABA, de ha csak ezek ketten dolgoznának az agyban, elég rozzant
gépezetünk lenne. A szinaptikus jelátvivő rendszert a monoaminok, ezen
belül is leginkább a szerotonin, a dopamin és a noradrenalin (norepinefrin)
szabályozzák, segítik a gépezet működését. Elsősorban ezek a
transzmitterek játszanak szerepet egy sor pszichés zavar kialakulásában, a
skizofréniától kezdve a depresszión át a bipoláris zavarig. A legnépszerűbb
antidepresszáns gyógyszerek, például a Prozac és a Zoloft úgynevezett
szelektív szerotoninvisszavétel-gátló (SSRI) készítmények:
megakadályozzák, hogy a jelző neuron visszavegye a szerotonint, így az
tovább kifejtheti a hatását. Az antidepresszánsok egy kevésbé széles körben
használt típusa a monoamin-oxidáz-gátló, amely a MAO-A és MAO-B
enzimek hatását gátolja. Ezek az enzimek lebontják a monoaminokat, ennek
gátlása tehát növeli a szerotonin hatását.
A köztudatban téves elképzelés él arról, hogy ha valakinek
„alulműködik a szerotoninrendszere”, akkor több szerotonint kell magához
vennie vagy táplálékkiegészítőket kell szednie, mert azok majd növelik a
szerotonin mennyiségét az agyban. Sajnos az agy ennél sokkal finomabban
hangolt a visszacsatolások által. Ezt a rengeteg szereplőt számos gén
szabályozza a sejtrendszeren belül, valamint a sejtfelépítés különböző
szintjein egymás között, az idegi körökben és még azon is túl. A genetika és
az epigenetika bonyolultsága ellenére azonban egyre több tudományos
eredmény emlékeztet bennünket arra, milyen nagy hatással van ránk a
genetika, és arra, hogy elsősorban nem a környezet, hanem a génállomány
határozza meg egy adott ember viselkedését.
Mint már említettem, a harcos gén a MAO-A enzim előállításában
játszik szerepet, hatására ebből az enzimből kevesebb termelődik. Mivel
kevesebb enzim bontja le a monoaminokat, végül túl sok monoamin lesz az
agyban, többek közt túl sok szerotonin is. Ami első pillantásra jól hangzik,
de az agy bonyolult rendszer, nem tesz jót neki, ha bármiből is túl sok van.
 Kiderült, hogy a magzati agyfejlődés során a szerotonin már korán
felszabadul, hiszen a neurotranszmitter-rendszerek közül éppen ez az egyik
első, amely kialakul. Tehát ha a magzat a MAOA promóternek ezt az
alacsony tevékenységi szinttel járó, nagy kockázatot jelentő változatát
örökölte, akkor kevesebb MAO-A enzim termelődik, tehát kevesebb enzim
áll rendelkezésre a monoaminok, például a szerotonin lebontásához, és a
magzat agyát elönti a normálisnál nagyobb mennyiségű neurotranszmitter.
A szervezet – és ezzel az agy is – úgy reagál a túl nagy mennyiségben jelen
lévő ingerületátvivő anyagokra vagy hormonokra, hogy megpróbálja
csökkenteni azok kémiai hatását: kevesebb receptort állít elő ahhoz a
neurotranszmitterhez vagy hormonhoz, de még a mennyiségnövekedés által
érintett agyi területeknek a méretét, sejtszerkezetét és kapcsolatait is
megváltoztatja. A magzati korban kikapcsolt területek jobbára a születés
után is kikapcsolva maradnak, egészen felnőttkorig. Tehát többé nem úgy
reagálnak a szerotonin felszabadulására, ahogy azt az átlagos agyban látjuk.
Igazából nagymértékben szabadul fel szerotonin – például egy haragot
kiváltó esemény után –, csak senki nem figyel rá. Más szóval: az agynak az
a területe, amelynek nagyjából egy perc után ki kellene kapcsolnia a
haragot, a dühöt, végérvényesen megváltozott, kevesebb idegsejt tud
reagálni, és kevesebb szerotoninreceptor áll rendelkezésre. Ez a genetikai
hatás meglehetősen gyakori a magzati és újszülöttkori agyfejlődés során.
Senki sem bizonyította még, hogy a harcos gén okozza ezeket a
változásokat, de az világos, hogy az érzelmeket szabályozó
neurotranszmitter-rendszer megbolygatása problémákhoz vezet.
Mindezt viselkedésbeli bizonyítékok is alátámasztják. Az 1990-es
években kimutatták, hogy azok az egerek, amelyeket úgy tenyésztettek ki,
hogy teljesen hiányozzon belőlük a MAOA gén, ezáltal a MAO-A enzim,
agresszívebbek lettek. Egy holland kutató, Han Brunner és munkatársai azt
találták, hogy egy holland családban a férfiak több nemzedékre
visszamenőleg ennek a génnek egy ritka mutációjával éltek, ezért kevés
MAO-A enzimet termeltek, és ezek a férfiak különösen súlyos
viselkedésbeli abnormalitást mutattak, ezek között szerepelt gyújtogatás,
exhibicionizmus és nemi erőszak kísérlete. A MAOA gén alulműködő
változatával élő fiúk széles körű statisztikai vizsgálatát végezte el Avshalom
Caspi és Terrie Moffitt a londoni King’s College-ban, és azt találták, hogy
náluk más fiúknál gyakrabban fordulnak elő mentálhigiénés problémák,
többek között figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar és antiszociális
viselkedés. A Floridai Állami Egyetem kutatói, Kevin Beaver és
munkatársai azt találták, hogy a harcos génnel rendelkező férfiak a
többieknél nagyobb valószínűséggel lépnek be bandákba. A többi
bandataghoz képest erőszakosabbak, és kétszer nagyobb valószínűséggel
használnak fegyvert a konfliktusok során. Egy laboratóriumi kísérletben
pedig Rose McDermott, a Brown Egyetem kutatója, Dustin Tingley, a
Princeton oktatója, valamint a munkatársaik arra jutottak, hogy a harcos
génnel rendelkező egyének agresszívabban reagálnak a provokációra – egy
gazdasági helyzeteket modellező játék során, ahol az ellenfelük elvette a
keresetüket, nagyobb valószínűséggel vették rá a másik játékost arra, hogy
az csípős mártást egyen.
A harcos gént az agy szerkezetének változásaival is összekapcsolták
már. Andreas Meyer-Lindenberg és kollégái a brit Nemzeti Egészségügyi
Intézetek kutatásának során azt találták, hogy a férfiaknál a gén 8
százalékkal csökkenti az amigdala, az elülső cinguláris kéreg és az orbitális
kérgek nagyságát – ezek a területek mind összefüggésbe hozhatók az
antiszociális viselkedés és a pszichopátia kialakulásával.
 A harcos gén hatását elsősorban a férfiak érzik. Méghozzá azért, mert a
két ivari kromoszóma, az X és az Y közül ez a gén az X-kromoszómán
található. Az X-kromoszómák körülbelül 30 százalékán megjelenik. Ahogy
azt már az általános iskola hatodik osztályában megtanultuk, a nők XX-, a
férfiak XY-kromoszómákkal rendelkeznek. Mivel a fiúgyermek csak egy X-
kromoszómát örököl (az anyától), egyértelműen elszenvedi a negatív
hatásokat, ha az alacsonyan funkcionáló variánst örökli, hiszen nincs
mellette másik gén, amely ezt ellensúlyozhatná. A nők egy X-kromoszómát
az apjuktól, egyet pedig az anyjuktól örökölnek. A megtermékenyítés és a
kezdeti osztódás után az egyik véletlenszerűen kiválasztott X-kromoszóma
inaktiválódik, ám egyes gének esetén – és ilyen a MAOA is – mindkettő
aktív marad. Egy nő esetében tehát csak akkor nem lesz elég MAO-A
enzim, csak akkor lesz túl magas a szerotoninszint, ha mindkét X-
kromoszómával a MAOA gén alacsony enzimtermelést előidéző változatát
örökli. Ebből adódóan a nőknél ritkábban jelentkezik a harcos gén hatása.
Mivel a harcos gén az X-kromoszómák 30 százalékában van jelen, annak
esélye, hogy mindkét öröklött X-kromoszómán jelen legyen, csupán 9
százalék. Ez a magyarázat – legalábbis részben – arra, miért van több
agresszív férfi, mint nő. És ezt a különbséget csak tovább növeli a
tesztoszteron hatása, hiszen az a férfiaknál jobban erősíti az agresszivitást,
mint a nőknél.
A pszichopátia genetikai hátterének megértéséhez érdemes megnézni a
szerotonin-transzporterért felelős gént is. A szerotonin-transzporter olyan
fehérje, amely kiszippantja a szerotonint a szinapszisokból, és visszalöki a
szerotonintermelő idegsejtekbe újrafeldolgozásra. A transzporter génjéhez
közel található a promótere is: a transzporter előállítását kezdeményező
DNS-szakasz. A promóternek az a hosszú variánsa, amely a transzporter
túltermelődését és ezáltal a szinaptikus résben lévő szerotonin
mennyiségének csökkenését éri el, roppant fontos szerepet játszik az
amfetamin, a kokain és az extasy hatásában, valamint a poszttraumás
stressz szindróma és az agresszivitás kialakulásában Alzheimer-kóros
betegeknél. Ennek a promóternek a magas kockázatot jelentő variánsát
összefüggésbe hozták már az alkoholizmussal, a depresszióval, a szociális
fóbiákkal, a magas vérnyomással, az obszesszív-kompulzív zavarral, de
még azzal is, ha valaki nehezen él meg romantikus érzelmeket, és azokat
nehezen fejezi ki. Ez nem olyan génvariáns, amelyet szívesen öröklünk
vagy épp adunk tovább.
A szerotonin mellett valószínűleg a dopamin is szerepet játszik a
pszichopátia kialakulásában. A Vanderbilt Egyetemen Joshua Buckholtz
2010-ben kimutatta, hogy a pszichopata jellemvonásokhoz nagyobb
dopamintermelés társul, a nagyobb mennyiségű dopamin pedig azt jelenti,
hogy jobban vágyunk a jutalomra. A dopamintranszportot serkentő gének
jelenléte magyarázatot adhat a pszichopatáknál gyakran előforduló
függőségekre, hiszen egyre több és több ingert keresnek, ennek elérésére
használhatnak kábítószert, szexet vagy borzalmas erőszakot.
Ezenkívül még egy génnek lehet hatása a pszichopátiára, ez a
kortikotropin-felszabadító hormon (CRH) termeléséért felel. A CRH
aktiválja a szervezet stresszválaszát, szintje gyakran megnövekedik
közvetlenül azelőtt, hogy egy függő visszaesne. Úgy véljük, hogy a CRH az
amigdalában erős vágyakozást, veszteségérzetet és szorongást vált ki.
Például ha meghal valaki, akit szeretünk, ha folyamatos szorongásban
élünk, vagy ha egy függő elvonókúrán vesz részt, ami szintén egyfajta
veszteség. Azokban az emberekben, akiknél az alulműködő allélja található
meg azon géneknek, amelyek a CRH-t és más stresszhormonokat vagy azok
receptorait szabályozzák, a stressz és a szorongás egészen enyhe reakciókat
vált ki, ezt tapasztaljuk néhány pszichopatánál.
Normális esetben az amigdala által aktivált stressz végül aktiválja a
szerotonintermelő neuronokat az agytörzsben. Ezért az akut szorongás és
stressz gyors szerotoninfelszabadulást eredményez, ami végső soron
ellensúlyozza a stresszt. Ha egy átlagos ember dühbe gurul, a szerotonin
hatására hamar lecsillapodik, hiszen az kikapcsolja a stresszkört. Az
impulzív, forrófejű ember esetében a dühöt kiváltó stresszt talán nem
kapcsolja ki a szerotonin, ha a szerotoninra normális esetben reagáló
agyterületek alulműködnek, vagy ha nem szabadul fel elég szerotonin. Az
adott ember reakciója nem más, mint a szerotoninhoz kapcsolódó összes
anyag (a transzporter, a MAO-A, a szerotoninreceptor-altípusok, az
enzimek) interakciója a limbikus területekkel. Egyes esetekben a
haragreakció nem csupán pár percig, hanem órákig tart. Rengeteg változó
vesz tehát részt ebben a folyamatban, emellett nagy különbségek lehetnek a
limbikus struktúrák korai fejlődésében, és ezt mind befolyásolják a
genetikai tényezők és az anyai stressz szintje. Könnyen belátható tehát,
miért létezik olyan sokféle stressz- és haragreakció. Pszichopatáknál is
léteznek altípusok, de mivel a pszichopaták amigdalája,
orbitális/ventromediális és cinguláris kérge alulműködik, esetükben sokszor
eleve alacsonyabb a stressz és a szorongás szintje.
Mindezekből következik, hogy az empátiát szabályozó génekre
különösen nagy figyelmet kell fordítanunk a pszichopátia okainak
megértésekor. Ezek közé tartoznak azok az allélok, amelyek az oxitocin és a
vazopresszin (antidiuretikus hormon) hatását befolyásolják az agyban. Az
oxitocin csökkenti az amigdala félelemreakcióját társas helyzetekben és
segíti a bizalom kialakulását. Nagy mennyiségben szabadul fel szülés,
szoptatás és szex közben, az utóbbi esetben is különösen a nőknél. A
vazopresszin teszi lehetővé a párkapcsolati kötődést, különösen a férfiaknál.
Azok a pockok, amelyek agyuk jutalmazó központjában
vazopresszinreceptorokkal rendelkeznek, monogámok lesznek. 2005 és
2010 között több laboratóriumi kutatás elemezte ezen allélok szerepét az
empátiában, vizsgálatot végzett többek között Elizabeth Hammock és Larry
Young az Emory Egyetemen, Bhismadev Chakrabarti és Simon Baron-
Cohen (a humorista Sacha Baron Cohen unokatestvére) a Readingi és
Cambridge-i Egyetemen, Thomas Insel a Nemzeti Mentálhigiénés
Intézetben, Dacher Keltner és Sarina Rodrigues csoportja a Berkeley-i
Kaliforniai Egyetemen, valamint Paul Zak a Claremont Egyetemen. Paul
Zak nemrégiben azt is bizonyította, hogy a tesztoszteronreceptor génjei is
befolyásolják a nagylelkűséget és az empátiát.
Az empátia és az agresszió, a hozzájuk kapcsolódó allélok ígéretesnek
tűnnek a pszichopátia megértésének szempontjából, de egyelőre még nem
sikerült azonosítani olyan géneket, amelyek nagy bizonyossággal jeleznék
más fontos pszichopata személyiségjegyek, például a nagyzolás, a sima
modor, a patologikus hazudozás, valamint az erkölcsi érzék hiányának
jelenlétét. Ezeknek a jellemvonásoknak a megértéséhez minden bizonnyal
először az agy anatómiáját kell megvizsgálni. Meg kell nézni, hogyan
módosultak az agyterületek közötti kapcsolatok: az agynak mely
tulajdonságai járulnak hozzá az ilyen jellegzetességek kialakulásához? A
genetikai információ – mely gének befolyásolják ezeket a tulajdonságokat –
feldolgozására csak később kerülhet sor.
A kétezres évek végére a kutatók kezdték belátni, hogy a legtöbb
komplex adaptív emberi viselkedést valószínűleg nem csupán egyetlenegy
gén határozza meg, hanem több tucat. Az egyik labor talált egy gént, amely
összefüggésbe hozható a skizofréniával, publikálta az eredményt. Más
laborok megpróbálták megismételni a vizsgálatot, de nem kaptak
statisztikailag szignifikáns egyezést. Frusztráló helyzet volt, sokakban
felmerült, hogy ezek szerint talán sok rossz adat jelent meg a
szakirodalomban. Amikor azonban a kutatók elkezdtek nagyszámú
sokaságot vizsgálni, rájöttek, hogy nem egy-két gén felelős egy-egy
változásért, hanem tizenöt-húsz, és ezek közül mindegyik egy-egy tünet
előfordulásának nagyon csekély százalékáért felel.
A legtöbb gént nem lehet dominánsnak vagy recesszívnek nevezni,
ahogy azt például a haj- vagy szemszínt meghatározó gének esetében
megtehetjük. Egy-egy komplex viselkedésformát számos, egymással
kölcsönhatásban lévő gén határoz meg, így ezen gének ezerféle
szabályozója hat rá. Az agresszió például komplex viselkedés, amelyet a
szerotonin, a noradrenalin, a dopamin, az androgén és egy csomó más
sejtfunkciót szabályozó gén interakciója befolyásol. Nem tudunk
kiválasztani egyetlen olyan gént sem, amelynek ki-, illetve bekapcsolása
meghatározná, hogy az adott ember erőszakos lesz-e vagy sem. Így a
domináns és a recesszív szavak nem szerepelnek a kutatók szótárában,
amikor ezeket a viselkedésmódosító géneket és azok szabályozóit
tanulmányozzák.
A genetikai rendszerek bonyolultsága miatt nem lehet messzemenő
következtetést levonni abból, hogy rendelkezem-e a harcos génnel, hiába
tudja azt alapos genetikai vizsgálat kimutatni. Egy egész seregnyi rossz gén
szükséges ahhoz, hogy dühbe guruljak.
És nem is siettem túlzottan a vizsgálatokkal. Diane szülei mindketten
Alzheimer-kórban hunytak el, ezért eredetileg amiatt aggódtam, hogy
esetleg Diane és a gyerekeink örökölték az Alzheimer-kórra hajlamosító
géneket. De az agyuk egészségesnek tűnt, emellett egyikük sem mutatta
kognitív funkcióromlás jeleit, ezért már nem tűnt olyan sürgetőnek, hogy
megkapjam a családunk genetikai vizsgálatának eredményeit. Az sem
váltott ki belőlem különösebb nyugtalanságot, hogy erőszakos ősökről
értesültem. Két hónappal korábban érdekesnek találtam ugyan az agyam
különös szerkezetét, a hír újdonsága azonban hamar megkopott. És rengeteg
egyéb dolgom volt. Előadásokat tartottam a sorozatgyilkosokról, emellett
azon dolgoztam, hogy beindítsak két biotechnológiai vállalkozást, valamint
egy Alzheimer-kórral és egy skizofréniával foglalkozó kutatásban
agyfelvételeket és genetikai mintázatokat elemeztem.
Ugyanez az időszak 2006 és 2009 között ráadásul rendkívül izgalmasan
telt egy másik kutatási területünkön, amely a képalkotó eljárásokat
alkalmazta a genetika területén. Emellett jelentős eredményeket értünk el
egy másik területen, jó nyomon haladtunk, hogy megtaláljunk két új gént,
amely a skizofrénia és egyet, amely az Alzheimer-kór kialakulásában
szerepet játszhat, és fejlesztettünk egy új módszert magához a
génkutatáshoz. Ez a módszer kétszeres nagyságrendben rövidítette le a
betegségekhez köthető genetikai allélok megtalálásához szükséges időt, és
ugyanilyen mértékben csökkentette a költségeket, különösen olyan komplex
betegségek és zavarok esetén, amelyekkel a pszichiátriában találkozunk.
Egy skizofréniához és hasonló mentális zavarokhoz kapcsolható gén
megtalálásához általában körülbelül háromezer vizsgálati alanyra van
szükség. Egy részük mutat skizofréniára jellemzőnek tartott tüneteket,
mások nem, és az adott gén gyakrabban fordul elő a tüneteket mutatók
között. Mi kidolgoztunk egy statisztikai módszert, amely
egyenletrendszerek segítségével összehasonlítja az adott alany genetikai
információját a képalkotó eljárásokkal kapott adatokkal, valamint a
pszichológiai vizsgálatok eredményeivel. Így elég csupán háromszáz vagy
akár csak harminc alany a gén azonosításához. Ezzel a technikával az is
megállapítható, jó eséllyel melyik páciens reagál a legjobban egy adott
gyógyszerre vagy terápiára skizofrénia, Parkinson-kór vagy depresszió
esetén, valamint gyorsan meg lehet állapítani, kiknél alakulnak ki a
legnagyobb valószínűséggel súlyos mellékhatások. Így elkerülhető, hogy
kísérletezzünk a pácienssel, fél éven át egyik gyógyszert írjuk fel a másik
után; ehelyett azonnal megkaphatja a neki megfelelőt, így a szenvedés és az
orvosi költségek egyaránt csökkenthetők.
Ebben az időben Steven Potkin, Fabio Macciardi, David Keator, Jessica
Turner és a UCI több kiváló technikusának és munkatársának képalkotó
genetikai laborja gőzerővel dolgozott, mindenkit lekötött a tanulmányírás, a
kutatási pályázatok összeállítása, a szabadalmi eljárások lebonyolítása, az
előadások tartása. Ilyen kutatói pezsgés közepette könnyen elfeledkeztem a
saját agyamról készült felvételről – legalábbis átmenetileg.
Emellett a harcos gén és az agresszivitáshoz kapcsolódó egyéb gének
vizsgálata nem is egyszerű feladat. Vannak például teljes genom
asszociációs (GWAS) vizsgálatok, amelyek néhány millió egypontos
nukleotid-polimorfizmusból (SNP-ből) vesznek mintát, olyan SNP-kből,
amelyeknek a génekhez közeli helyzete alapján feltételezhető, hogy
szerepet játszanak az adott jellemvonás vagy betegség kóroktanában. Ez a
technika jól standardizált és viszonylag olcsó. A GWAS-vizsgálatok
lehetőségei azonban több fontos vonatkozásban erősen korlátozottak:
kromoszómánként több mint hárommilliárd bázispár van
(kromoszómapáronként hatmilliárd), ezért ebben a vizsgálatban csak a
génállomány kevesebb mint 1 százalékát tudjuk vizsgálni, még akkor is, ha
az SNP-ket más DNS-variánsokhoz „hasonlónak” tartjuk. Sok minden
maradhat észrevétlen még a legjobb mintavétel esetén is.
Egy adott ember teljes genetikai kódja megismerésének legjobb módja
az, ha mélyreható, az egész génállományra kiterjedő szekvenálást végzünk
mind a hárommilliárd bázispárral, valamint mindenféle betűszavakkal
jelzett más elemekkel. Az ilyen vizsgálatok ára a több százmillió dollárról
pár ezer dollárra esett génállományonként, de akár személyenként ezer
dollár alatt is találhatunk már akciós ajánlatokat. Ez az ár azonban erősen
félrevezető, mert az ilyen vizsgálat nem nyújt igazi elemzést, csupán a
szekvenciák felsorolását kapjuk meg. Ez olyan, mintha megkapnánk a több
ezer oldalas amerikai telefonkönyvet mongol ábécében írva, navahó
nyelven. Több ezer dollárért már elérhetők olyan elemzések, amelyek le is
fordítják a kódokat, de az összefüggéseket nem. A kódok értelmezését
továbbra is egy roppant tapasztalt csapatnak kell elvégeznie:
genetikusoknak, statisztikusoknak, epidemiológusoknak, sejtbiológusoknak
és szakorvosoknak (például pszichiátereknek, kardiológusoknak vagy
immunológusoknak). Ezek a teljes genetikai elemzés rejtett költségei.
Megérett az idő arra, hogy alkalmazni kezdjünk olyan szekvenálási
projekteket, amelyek eddig soha nem látott módon, kognitív, metabolikus és
agyi képalkotó eljárásokat integrálva tárnak fel komplex emberi
tulajdonságokat különféle rendellenességekben, például a
pszichopatológiában. Sikeres példák léteznek már olyan komplex
betegségek esetében, amelyeket korábban nem értettünk. Az eredmények az
orvoslás különféle „-omika” nevű területein születtek, ilyen a genomika (a
gének és kapcsolódó nukleinsavak vizsgálata a sejtmagban), a
transzkriptomika (a szövetekben lévő különböző mRNS-szintek vizsgálata),
a proteomika (a fehérjék szintjének és interakcióinak vizsgálata a megfelelő
szövetekben) és a metabolomika (több ezer hormon, metabolit, cukor stb.
vérben és vizeletben található szintjét, illetve ezen anyagok időben követett
dinamikus változását vizsgáló terület). A személyes genomika és a
személyre szabott orvoslás egyre közelebb kerül a megvalósuláshoz, ez már
nem csak jövőbeli lehetőség, és mindez a génállományok és komplex
tulajdonságok elemzésében felmutatott eredményeknek köszönhető, illetve
annak, hogy ezeket az eredményeket már egységes keretben tudjuk
megjeleníteni.
Akárhogy is, eltelt egy kis idő, mire valaki rászánta magát, hogy
alaposan szemügyre vegye a génjeimet. A vérmintám elküldése és a
genetikai eredmények megérkezése között eltelt időben néha eltűnődtem
azon, vajon milyen megvilágításba helyezik majd a vizsgálatok az agyamról
készült felvételeket. De amiatt nem aggódtam, hogy esetleg Thomas
Cornell nyomdokaiban járnék.
 1 5. FEJEZET 2

A háromlábú szék

SZÓVAL KIDERÜLT, HOGY OLYAN AZ AGYAM, mint egy pszichopatának. Olyan a

családtörténetem is, és talán még a génjeim is. Mégis egészen más ember
lett belőlem, mint az általam tanulmányozott sorozatgyilkosokból. Valami
nem stimmel, és ha valami nem stimmel, akkor egy kutató kutakodni kezd.
Bár az esetemben a limbikus területeken ugyanúgy csökkent aktivitás
volt látható, mint amilyet nemcsak az én laboromban, hanem máshol is
tapasztaltunk pszichopaták neurológiai profiljának készítése közben, a
következő évben feltűnt nekem néhány esettanulmány olyan emberekről,
akikből hasonló agykárosodás mellett nem vált sem gyilkos, sem
pszichopata. Ez arra utalt, hogy ez a bizonyosfajta agykárosodás vagy
funkcióvesztés a pszichopátia kialakulásának talán csak szükséges, de nem
elégséges feltétele. Más tényezőknek is jelen kell lenniük.
A vészjósló DNS sem lenne elég, hogy a sötét oldalra állítson. Hiszen
még mindig nem találtunk igazi összefüggést a gének és a pszichopátia
között, csak azt tudtuk, hogy a MAOA allél és az erőszakra való hajlam
között van valamiféle kapcsolat. Átnéztem az összes esettanulmányt a
szakirodalomban, átböngésztem a saját munkámat. Feltűnt valami minden
pszichopata esetében, és azoknak a diktátoroknak az esetében is, akik
fiatalkorukban pszichiátriai kezelés alatt álltak: mindegyiküket
bántalmazták, és sokan elveszítették egyik vagy mindkét vér szerinti
szülőjüket. Bár előfordulhatnak olyan esetek, amelyekre ez a két kritérium
nem igaz, én nem találtam ilyet. Akadtak olyan esetek, amikor a gyilkos
tagadta a gyermekkori bántalmazást, de sok bántalmazott azért tagadja az
abúzust, mert egyrészt szégyelli, másrészt védeni akarja a bántalmazót, aki
jellemzően családtag.
Sok kutatás azt is kiderítette, hogy a pszichopaták börtönviselt
populációján belül gyakran fordul elő gyermekkori testi, érzelmi vagy
szexuális bántalmazás. Egy fiatalkorúak börtönében fogva tartott
pszichopaták között folytatott, kis esetszámú (35 főre kiterjedő) vizsgálat
szerint az alanyok 70 százaléka számolt be gyermekkori súlyos
bántalmazásról. Mivel felnőttkorban a gyermekkori eseményekre
megbízhatóan csak három-négy éves korunktól emlékszünk, ez azt is
jelenti, hogy a felnőtt bűnöző pszichopaták között még magasabb arányban
lehetnek azok, akik kisgyermekkorban súlyos bántalmazást szenvedtek el.
Így az is elképzelhető, hogy valamikor a gyermekkoruk során több mint 90
százalékukat érte bántalmazás. Adjuk hozzá ehhez azokat a pszichopatákat,
akik védik a bántalmazójukat, és az arány már a 99 százalékot közelíti,
legalábbis én így számoltam. És ekkor kezdtem el először gondolkodni
azon, miért nem lett belőlem pszichopata. A gyilkosokat bántalmazták,
engem nem. Bár megrögzötten vallottam, hogy nem a környezet, hanem a
biológia határozza meg az embert, kezdtem azt gondolni, hogy a neveltetés
mégiscsak fontos szerepet játszik abban, kiből lesz bűnöző.

Az egyedfejlődés során a környezet sokféleképpen hathat a génekre.

Többek között a genotípus és a környezet korrelációja révén. Az a gyermek,
akit génjei agresszivitásra hajlamosítanak, talán gyakran rosszalkodik, és
így ellenséges, esetleg bántalmazó magatartást vált ki gondozójából. Vagy
egy agresszív szülő továbbadja az ellenségeskedésért felelős géneket a
gyermekének, majd erőszakosan is viselkedik vele, így a gének és az
antiszociális attitűd egyaránt folytatódik az utódban. Ez a szabályszerűség
magyarázatot adhat a gyilkosokkal teli családfámra is. Ha az agresszióra
hajlamosító gének el is tűntek az évszázadok alatt, felmenőimben talán
megmaradhatott az az elképzelés, hogy a családtagok így szoktak
viselkedni.
A gén és a környezet egymásra hatásának másik formája az, amit
epigenetikai módosításnak nevezünk. Kamasz lányunk, aki nem rendelkezik
a mi karcsú termetünkkel vagy akár az anyánkéval, egyszer csak hirtelen,
látszólag minden előzmény nélkül elkezd hízni, és elkezd egyre jobban
hasonlítani a nagymamánkra, az ő dédnagymamájára. Hogy kiderítsük
ennek okát, standard DNS-tesztet készíttetünk, hogy megnézzük a
vonatkozó genetikai kódokat. Igen ám, de kiderül, hogy az egyre
kerekdedebb lányunk éhségérzetét és a túlsúlyát szabályozó DNS-kód
sokkal jobban hasonlít a miénkre, mint dundi nagymamánkéra. A genetika
tehát nem magyarázza a lány kamaszkorban kezdődő hízását. A lányunk
nem eszik sokkal többet, mint mások. Valami más szokatlan dolog lehet a
jelenség mögött. Talán rosszul működik az anyagcseréje. De hogyan? És
miért? Aztán az unokahúgunk, aki genetikából írja a doktori disszertációját,
felveti, hogy talán van valami, amit a dédnagymamánk továbbadott a
nagymamánknak, amit ő továbbadott nekünk, mi meg továbbadtuk a
lányunknak. Ez a valami nem maga a genetikai kód, hanem egy kis extra,
egy kis jel a kémiai információn, amely hozzátapadt a túlsúlyosságot és az
anyagcserét szabályozó génekhez.
 Ez a kis extra, amelyet epigenetikai jelnek nevezünk, talán hozzátapadt
lányunk dédnagymamájának génjeihez annak kisgyermekkorában, amikor
egy évtizeden át éhínség tombolt Írországban, Lengyelországban,
Boszniában és Bronxban, majdnem egy évszázaddal ezelőtt. A dédi az
éhezés által kiváltott stresszre talán sejtszinten is reagált: megváltozott az
anyagcseréje, szervezete hatékonyabban használta fel az energiát,
hatékonyabban tárolta a zsírt, és amikor ismét bőséges táplálék állt
rendelkezésére, megnövekedett a dédmama étvágya. Ezért lányunk, az ő
dédunokája más – tinédzserkori – stresszfaktorok hatására bőséges
táplálékellátás mellett hízásnak indult, olyannyira, hogy már inkább úgy néz
ki, ahogyan gömbölyded dédanyja nyolcvan évvel ezelőtt, a hazájában
addig tomboló éhínség véget érése után. Ezeknek a módosításoknak egy
része nemfüggő, hiszen bizonyos gének csakis a család apai, illetve anyai
ágán jelennek meg.
Az epigenetikai jel csak egy a számos olyan módosítás közül, amely
környezeti stressztényezők miatt zajlik a genetikai kódban. Ez a természet
és a neveltetés interakciója mögött megbúvó egyik legfontosabb
mechanizmus.
Bár az utóbbi években számos tanulmány jelent meg arról, milyen
szerepet játszanak az epigenetikus kölcsönhatások az anyagcserében, a rák
kialakulásában, a fertőzésekkel és az immunbetegségekkel szembeni
kitettségben, kulcsfontosságú lenne megértenünk ezeket a hatásokat néhány
pszichiátriai zavar esetében is, a skizofréniától a pszichopátiáig. A
pályaválasztásomat oly nagymértékben meghatározó, Charly – Virágot
Algernonnak című filmben az az egyik kedvenc jelenetem, amelyben a
kognitív képességeiben felébredt címszereplő odamegy a
tanára/pszichológusa táblájához, és felírja rá: „az ami van van az ami nincs
az nincs ez az ez az”, és megkérdi tőle, mit jelent ez. A tanár nem tudja
megfejteni a mondat jelentését, mire Charly a táblához megy, és beírja az
írásjeleket: „Az, ami van, van. Az, ami nincs, az nincs. Ez az? Ez az.”
Ez a rejtvény jó analógia arra, mi az epigenom. A nyers DNS-bázispár
kód az „azamivanvanazaminincsaznincsezazezaz”, a nyers szekvencia csak
szavakat ad, nem igazi mondatot. Normális esetben a DNS-ből az RNS-be
való üzenetátírás a fehérjében jelenik meg, itt találjuk az érett, értelmes
mondatot: „Az, ami van, van. Az, ami nincs, az nincs. Ez az? Ez az.” A
környezeti stresszfaktorok azonban epigenetikai jeleket adhatnak az eredeti
genetikai DNS-re, így a központozás, a szavak közötti távolság és általában
a szöveg megjelenése is megváltozhat, így a szavak kicsit más jelentést
kapnak. „Az, ami van, van. Az, ami nincs, az nincs. Ez az? Ez az?” A
szavak ugyanazok, a szavak sorrendje is ugyanaz, az utolsó kérdőjel
azonban megváltoztatja az egész mondanivalót. A mondat eredeti
„genetikai” jelentésében beálló apró „epigenetikai” módosítás nem mutáció.
A mutáció során ugyanis a szavak is megváltoznak: bekerül egy-egy új betű
(vagy akár több), kihullik egy másik. Egy ilyen változás természetesen
képes gyökeresen megváltoztatni a mondatot, előállhat például ez: „Az, ami
van, van. Az, ami nincs, az nincs. Ez igaz? Ez igaz.” A hasonlatot folytatva:
a génállomány a könyv, amelyet születésünkkor öröklünk, az epigenom
pedig az, ahogyan azt a könyvet olvassuk.
Úgy is megérthetjük az epigenetikai hatások működését, ha elképzeljük,
hogy vettünk egy új autót. Az alapfelszereltség a genom, minden extra,
amivel mi magunk szereljük fel, amivel, mondjuk, gyorsabbá (vagy ha a
lányunknak vesszük, lassabbá) tesszük, az olyan, mint az epigenetikai
módosítások.
 Az egypetéjű ikrek többek között az epigenetikai változások miatt nem
teljesen egyformák. Hiába egyforma a nyers genetikai kódjuk, a korai
környezet lehet túlságosan stresszes vagy pozitív, gazdagító, a környezeti
különbségek pedig végső soron megváltoztatják a tinédzser- és felnőttkori
viselkedést. Emellett előfordulhat, hogy az egypetéjű ikrek ugyanazokból a
génekből más számút örökölnek az egyik, illetve a másik szülőtől, ez is
kihat a külsejükre és a viselkedésükre. A különbségek kialakulásában
szerepet játszó harmadik mechanizmus egy szinte túlviláginak tűnő
jelenség, az úgynevezett retrotranszpozon.
A retrotranszpozonok a sejtmagban a gén körül jelen lévő rövid DNS-
vagy RNS-szakaszok. Régen minden különösebb szerep nélküli hulladék
DNS-nek tartották őket, ám ezek a különös információdarabkák nem
helyhez kötöttek, hanem ide-oda mozognak, mint a rizsszemek a levesben.
Képesek egymástól nagyon különböző géneket összekötni, akár különböző
kromoszómákon is, és képesek módosítani a sejtfunkciót. Képesek
átszerkeszteni a DNS által felírt „mondatokat”, eközben végső soron
megváltoztatják az emberi viselkedést (általában csekély mértékben). Nem
csak az egypetéjű ikrek eltérő viselkedéséért felelnek, hanem azt is
megmagyarázzák, hogyan lesznek egyes skizofrének pszichotikusak, és
talán azt is, miért alakul ki öngyilkossági vágy egyes depressziósoknál.
Az epigenom működésének egyik leggyakoribb példája az, amikor
környezeti stressztényezők hatására – különösen gyermekkorban – a DNS-
szálak felcsavarodnak a hiszton nevű fehérjékre. A stressztényezők emellett
képesek apró kémiai oldalcsoportokat, úgynevezett metilt és acetilt adni a
génekhez, vagy éppen ezeket elvenni belőlük. Ezek DNS-szálakhoz
kapcsolódó apró atomcsoportok. Az ilyen módosulások hatására a gén
olvashatósága megszűnik, lelassul vagy épp felgyorsul, és a gén ennek
megfelelően másképpen végzi a feladatát. A gén tevékenységének
megváltozása pedig módosítja a létrejövő fehérjék mennyiségét, ebből
adódóan megváltoztatja a neurotranszmitterek egyensúlyát az agyi
ideghálózatokban, így megváltoznak a gondolatok, az érzelmek, és
megváltozik maga a viselkedés is. Ezek a módosulások igen jelentősek, a
gének és a környezet közötti kölcsönhatás megértésében egyre több
figyelem esik rájuk, kulcsfontosságúak annak megértésében, hogy a
biológia vagy a környezet határoz-e meg bennünket. Az egyik legfontosabb
környezeti inger, amely metil- vagy acetilcsoportokat ad a DNS-hez, a
stressz. Ez lehet bántalmazás, prenatális anyai szorongás, kábítószer, de
még néhány étel is. A stressz hatására kortizol szabadul fel, amely átviszi a
metil- és acetilcsoportokat a donormolekulákról a DNS-re.
A hozzáadott csoportok segíthetnek megérteni a pszichopátia
etiológiáját, azaz kóroktanát. Amikor ilyen oldalcsoportok adódnak a
génszabályozókhoz (vagy éppen kerülnek le róluk), a gén működése
átmenetileg megváltozik, néha órákra vagy hetekre, máskor évekre. Így a
korai, méhen belüli stressztényezők (mint az anya alkohol- vagy kábítószer-
fogyasztása, pszichoaktív gyógyszerek fogyasztása) módosíthatják az adott
gyermek későbbi viselkedését. A legkárosabb hatása azonban azoknak a
stressztényezőknek van, amelyek a születés környékén jelentkeznek.
Továbbá tudjuk, hogy minél később jelentkeznek a stressztényezők –
például az érzelmi vagy fizikai bántalmazás –, annál kevésbé erős a
hatásuk. Tehát sokkal többet árt egy gyermek fejlődésének és későbbi
(kamasz- és felnőttkori) viselkedésének, ha egy-két éves korában
bántalmazzák vagy elhanyagolják, mint ha hat- vagy tízévesen történik
ugyanez.
 A környezet és a pszichopátia kapcsolatáról szóló szakirodalmi kutatás
közben eszembe jutott Avshalom Caspi klasszikus, 2002-ben publikált
tanulmánya. Caspi, aki akkor a londoni King’s College-ban dolgozott,
munkatársaival együtt bemutatta azt, amit én a biológia és a környezet
egymásra hatása legjobb bizonyítékának tartok. Górcső alá vette egy
longitudinális vizsgálat, a Dunedini Multidiszciplináris Egészségügyi és
Fejlődési Kutatás adatait, amely körülbelül ezer olyan ember adatait
rögzítette, akik egy év leforgása alatt születtek (1972–1973-ban) az új-
zélandi Dunedinben, majd hároméves koruk után néhány évente felmérték
egészségügyi és pszichés állapotukat. Caspi három faktort nézett meg:
rendelkeztek-e az alanyok harcos génnel, bántalmazták-e őket
gyermekkorukban, illetve mutatták-e antiszociális viselkedés jeleit. (Az
antiszociális viselkedést úgy mérték, hogy együttesen nézték,
diagnosztizáltak-e az alanynál kamaszkori magatartászavart, ítélték-e el
erőszakos bűncselekményért, a 26 éves korban végzett pszichológiai
vizsgálat megállapította-e az erőszakos személyiségvonások jelenlétét,
illetve számoltak-e be antiszociális viselkedésről az alanyt jól ismerő
emberek.) Caspi azt találta, hogy a bántalmazás a várakozásoknak
megfelelően növelte az antiszociális viselkedés előfordulásának
valószínűségét. Az emelkedés azonban sokkal nagyobb volt a harcos génnel
rendelkező férfiak esetében. A férfiak 12 százaléka rendelkezett
bántalmazott előélettel és harcos génnel egyaránt, ugyanakkor közülük
került ki az erőszakos bűncselekményekért elítélt férfiak 44 százaléka, azaz
négyszer annyian voltak ebben a csoportban, mint a teljes mintában.
Caspiék összességében azt látták, hogy a harcos génnel rendelkező és
gyermekkorukban súlyosan bántalmazott férfiak 85 százaléka lett
felnőttkorára antiszociális. Hasonló szabályszerűséget fedeztek fel a nőknél
is, bár a nők kevésbé bizonyultak erőszakosnak. Később Caspi és
munkatársai a hasonló kutatásokon végzett metaelemzésükben kimutatták,
hogy a harcos gén a bántalmazás nélkül is növeli az agresszivitást, de
sokkal kisebb mértékben.
A szülés utáni hónapokat néha „negyedik trimeszternek” nevezik, és
ennek az időszaknak valóban még a magzati korhoz kellene tartoznia, ami
azt jelenti, hogy a csecsemő korai környezete kiemelten fontos. Sőt, ami azt
illeti, az emberi agy a fejlődése szempontjából a születés utáni néhány
hónapban a legsérülékenyebb: ebben a bizonyos negyedik trimeszterben.
Ilyenkor kerülni kell minden súlyos stresszfaktort, ami a csecsemőt érheti,
ilyenkor kulcsfontosságú a gondoskodás. Persze a védelem az egész
gyermekkor során fontos, de minél közelebb vagyunk a születéshez, annál
fontosabb a törődés.
Az agyat ért károsodás emellett másképpen hat a pszichopatológiára
attól függően, mikor történik. Ha kétéves korban megsérül az erkölcsösség
és moralitás irányításában szerepet játszó orbitális kéreg, akkor
előfordulhat, hogy a gyermekben sosem alakul ki, mi a helyes és mi a
helytelen, végül pszichopata lesz. Ha a károsodás nyolcéves korban zajlik
le, addigra az orbitális kéreg már segített az agy más részeinek megérteni,
mi a helyes és a helytelen, ugyanakkor a gyerek mégsem lesz képes
visszafogni magát attól, hogy rosszat tegyen, hiszen a gátlásokat is az
orbitális kéreg irányítja. Ha a károsodás kamasz- vagy felnőttkorban
történik, az adott személy tudni fogja, mi a helyes és a helytelen, és a
gátlások irányításában részt vevő más agyterületek is elég érettek lesznek
már ahhoz, hogy segíteni tudjanak kordában tartani az impulzivitást, ha az
orbitális kéregnek ez nem megy, stresszes helyzetekben azonban ez a
személy is könnyen elveszítheti a kontrollt.
 A pszichiátriai zavar sokaknál agykárosodás nélkül is a későbbi
életszakaszokban jelentkezik.
Az agykérgek adott sorrendben fejlődnek, újszülött- és csecsemőkorban
egy nagyobb rész, a ventrális és orbitális kéreg gyorsabban fejlődik, mint a
dorzális prefrontális kéreg. Ez azt jelenti, hogy a limbikus, érzelmi agy
jóval a gondolkodó, kognitív agy előtt érik. Később, a kamaszkor alatt
felszabaduló szexszteroidok általában „lefixálják” ezen kérgek kapcsolatait,
azok ezután már kevésbé alakíthatók. Emiatt azok a gyerekek és
tinédzserek, akiknél a prefrontális kéreg fejlődése valami miatt késleltetett,
eleinte intellektuálisan lemaradottnak tűnnek. Az érem másik oldala viszont
az, hogy sok ilyen későn érő tinédzsernél hosszabb a fejlődés, és úgy
véljük, ebben a fejlődési periódusban képlékenyebb prefrontális
szinapszisaik révén erősebbek a tanulási képességeik. Ez lehet az egyik
magyarázat arra a friss kutatási eredményre, miszerint jelentős eltérések
lehetnek az intelligenciahányadosban a pubertáskor elején és a kamaszkor
végén. Egyes tinik magasabb IQ-val és fejlettebb kognitív készségekkel
indulnak, de a húszas éveikhez közelítve és azon túl a kortársaikhoz képest
visszaesnek. Mivel az IQ mérése mindig az adott korcsoporthoz viszonyít,
ez nem azt jelenti, hogy ezek az emberek elveszítették kognitív
képességeiket, pusztán azt, hogy korán érő típusok, így eleinte látszólag
okosabbak voltak a többieknél, a tinédzserkor közepétől azonban másoknál
sokkal lassabb ütemben fejlődtek.
A serdülőkor után a következő nagy prefrontális érés a huszadik életév
környékén zajlik, ilyenkor érik be a dopamin és más fontos monoamin
neurotranszmitterek (a szerotonin és a noradrenalin) hatása a prefrontális
kéregben. A neurotranszmitterek szétválnak a neokortex (új agykéreg)
különböző rétegeibe. A rétegződés a húszas éveinkben fejeződik be, az agy
ekkor már majdnem teljesen érett.
Ez a fejlődési szakasz azért is nagyon fontos, mert ilyenkor jelennek
meg a monoaminokhoz köthető betegségek (például a skizofrénia és a
bipoláris zavar) első nyilvánvaló tünetei. Jellemző eset, hogy egy elsőéves
egyetemista az első pszichotikus epizódot a téli szünet elején tapasztalja.
Ezeket az ijesztő problémákat esetleg ráfogják az első vizsgaidőszak
nehézségeire és kudarcaira, a gimnáziumi szerelem felbomlására és más
stresszes eseményekre. Ám másként is lehet értelmezni ezeket a
jelenségeket azoknál, akik genetikailag hajlamosak skizofréniára:
prefrontális kérgük most már nagy stressz hatására előidézhet pszichotikus
összeomlást.
Márpedig nagy stresszhatás jó eséllyel jelentkezik ezekben az években,
hiszen a fiatalok egyetemre járnak, szerelmesek lesznek, belépnek a
munkaerőpiacra. No de hogyan váltják ki a stressztényezők a monoaminhoz
kapcsolható pszichotikus összeomlásokat? Részben úgy, hogy a stressz
valóságos kortizolbombát robbant fel a mellékvesekéregben, ami nemcsak
az immunrendszert gyengíti, hanem gátolja a COMT-enzim működését,
különösen a prefrontális kéregben. Az enzim blokkolása miatt
megnövekszik a dopaminszint, dopamin árasztja el az agykérget, így
másképpen tüzelnek a neuronok, ami skizofrénia esetében az idegi
bemenetek rossz hatékonyságú szűrésével járhat együtt, a neuronok
másképpen dolgozzák fel a jeleket, végül a neuronaktivitás elszakad a külső
valóságtól, és drasztikus hangulati változások állnak be.
Ez a skizofrénia, a bipoláris zavar, az obszesszív-kompulzív zavar és
néhány személyiségzavar sok formájára jellemző, ezek mind a fejlődés
adott szakaszában jelentkező pszichiátriai problémák, gyakran a huszadik
életévhez közeledve vagy pár évvel azon túl alakulnak ki. A fejlődő
prefrontális kéreg szempontjából nem is jöhetnének rosszabbkor a fiatalkor
olyan megterhelően stresszes eseményei, mint az egyetemi tanulmányok, a
házasság első évei vagy különösen a háborús övezetben teljesített katonai
szolgálat.
Ez nagy probléma a hadseregek számára. Egy első- és egy utolsó éves
egyetemista egészen más személyiség. Tizennyolc éves gyerekeket
háborúba küldeni nevetséges, hiszen az ő homloklebenyük még aktívan
fejlődik. A hadsereg pszichológiai tesztekkel igyekszik kiszűrni, „bolond-e”
az újonc, de a tesztek azt nem mutatják meg, hogyan fog viselkedni az adott
ember két év múlva. Ha már muszáj háborúzni, huszonkét-huszonhárom
éves kor alatt egyetlen katonát sem lenne szabad harcmezőre engedni.
Bár a pszichopátia nyilvánvaló jelei is rendszerint tinédzserkorban
jelentkeznek először, esetenként már három-négy éves gyerekeknél is
észrevehetők a tünetek, valószínűleg azért, mert a ventrális pályarendszer –
tehát az orbitális kéreg és az amigdala – sokkal korábban fejlődik és érik,
mint a dorzális pályarendszer. Tehát a pszichopátiára jellemző alacsony
ventrális aktivitás hamarabb jelentkezik. Általánosságban elmondható, hogy
egy pszichiátriai zavar addig nem bontakozik ki teljesen, amíg a kapcsolódó
agyterületek és legfontosabb kapcsolataik el nem kezdenek érni.
Másképpen fogalmazva: azt nem lehet elrontani, ami még nem készült el. A
prefrontális fejlődés általában a 25. életév körül ér véget, és úgy tartjuk, az
agy minden ideghálózata valamikor a harmincas évek közepén éri el a
végső, érett egyensúlyt.
Nehéz meghatározni, pontosan milyen gyermekkori viselkedés utalhat
pszichopátiára, de sok szakorvos és szülő állítja, hogy felismeri a jeleket.
Feltűnik, hogyan néz a gyermek. Mintha átnézne rajtunk, elnéz a fejünk
fölött, mintha nem is érdekelné, hogy ott vagyunk. Az ilyen gyerekekben
nagyon kicsi a félelemérzet, meglehetősen vakmerőek. És már egészen
korán manipulálnak másokat. Néhányuknál – különösen a lányoknál –
hiperszexualitás alakul ki, már akár ötéves korban, amit szintén
tekinthetünk egyfajta manipulálási kísérletnek. 1963-ban egy pszichiáter,
John Macdonald három olyan gyermekkori viselkedést sorolt fel, amely
véleménye szerint előre jelzi a felnőttkori erőszakos viselkedést:
ágybavizelés, gyújtogatás, állatkínzás. A „macdonaldi hármas” azóta
közismert lett, de megalapozottságát sokan vitatják. Az ágybavizelés
például nem jó jelzőeszköz, a gyújtogatás és az állatkínzás pedig
meglehetősen gyakori a fiúknál, és más tényezők is okozhatják, például a
szorongás vagy a kortárscsoport nyomása.
A stressz hatására kockázatossá váló gének között akad néhány, amely
egészséges családban nevelkedő gyerekeknél talán egyenesen hasznos.
2011 óta háromszor is előfordult, hogy egy újságíró vagy tévés producer,
akivel együtt dolgoztam, megkeresett, és elmondta, hogy beszélt olyan
pszichológusokkal, akik látták a műsort, amelyben szerepelt interjú velem
és a családommal. A pszichológusok szerint – ahogy ők mondják – indigó-
és orchideagyerek voltam. Hallottam már ezeket a fogalmakat, de mindig is
ezoterikus, áltudományos zagyvaságnak tartottam őket. Amikor azonban
elolvastam, hogy a kutatók szerint milyen tulajdonságok köthetők ezekhez a
gyerekekhez, és ezeket összevetettem azzal, amit a saját gyerekkoromról
tudok, valóban fedeztem fel hasonlóságokat. Az indigógyerek például
empatikus, független, akaratos, kíváncsi, céltudatos, magas IQ-val
rendelkezik, jók a megérzései, és utálja, ha parancsolnak neki. Bár
emlékeim szerint valóban ilyennek láttak engem mások serdülőkorban, az is
igaz, hogy ez sok gyerekről elmondható.
 Az orchideagyerek azonban szokatlanul érzékeny a korai környezeti
stresszhatásokra, ha gyerekkorban rosszul bánnak vele, akkor elhervad,
bőséges szeretet mellett viszont kivirágzik. A leírások szerint a gyerekek
többsége nem ilyen, ők elég sok mindent kibírnak, akármi is történik velük
az élet korai szakaszában, egész jól boldogulnak. Ennek az elméletnek lehet
némi biológiai alapja. Aki a szerotonintranszporter génjének ritkább,
rövidebb formáját örökli, annál több szerotonin marad aktívan a
szinapszisokban, ezért jobban boldogul a stresszhatás alatt, mint az, aki a
gén hosszú formáját örökli. Hasonló eredményre jutott 2009-ben Avshalom
Caspi kutatócsoportja a Duke Egyetemen annál a génnél, amely a stressz
szabályozásában kulcsszerepet játszó kortikotropinfelszabadító hormon
(CRH) receptorait szabályozza.
Ha megvizsgálnánk, hogy az orchideának tartott gyerekeknél jelen van-
e ez a két allél, akkor hitelesen bizonyítani tudnánk, hogy ezek a gyerekek
különösen érzékenyek a környezeti változásokra, legyenek azok akár jók,
akár rosszak. És eszembe jutott, hogy ezt a gént is megnézhetném a saját
esetemben. Még inkább foglalkoztatott az, hogy lehetséges-e, hogy az egész
családom azért bánt velem olyan elfogadó, pozitív, szeretetteljes módon,
mert észleltek valamit? Engem tényleg nagyon támogattak. Ezt néhány éve
még nem ismertem volna el, de ha más körülmények közé születek, akkor
nagyon is lehetséges, hogy valami szörnyű szervezet élére kerülhettem
volna. Ha belegondolok, egészen jó bandavezér lett volna belőlem.
Még ha libertariánus elmém tiltakozik is ellene, tudósként támogatom,
hogy születéskor végezzünk genetikai vizsgálatot, hogy lássuk, mely
gyermek érzékenyebb a stresszre. Az ilyen vizsgálat kulcsfontosságú lehet
abban, hogy kevesebb pszichopata legyen. Ha az újszülöttkori ellátás során
találunk elég markert – gént vagy galvanikus bőrreakciót vagy EEG-leletet
vagy valami olcsó módszerrel kapott eredményt –, akkor tudnánk, melyik
gyereket engedhetjük vadulni, akár verekedni is, és kire kell jobban
odafigyelni. A vizsgálat eredményét titkosítanánk, és csak akkor adnánk
oda a szülőknek, ha kérik.
Nem akarom eltúlozni a környezet szerepét a fejlődésben. A gyerekek
sok dolgot egyedül, különösebb instrukció nélkül tanulnak meg – például
nevetni, járni, beszélni. Még a bonyolultabb adaptív viselkedés kialakulása,
a személyiségfejlődés is egyedül zajlik. A gyerekek formálhatók, leginkább
azonban a szélsőségek vonatkozásában. Ha nem volt súlyos bántalmazás
vagy az átlagostól radikálisan eltérő genetikai háttér, akkor nincs gond. Az
oktatózenék és -játékok piaca több milliárd dollárosra bővült, egyes szülők
speciális étrenden tartják a gyerekeiket annak reményében, hogy így
irányíthatják a gyermek fejlődését, a hosszú távú követéses vizsgálatok
szerint azonban ezek a beavatkozások ritkán idéznének elő változást a
viselkedésben, például a térérzékelést igénylő feladatok elvégzésében, a
figyelem hosszában, a szem-kéz koordinációban, sok esetben pedig
egyáltalán nem mutatható ki hatás. Az emberek babusgatják a gyerekeket,
óvják őket a stressztől, de ez nonszensz. Akinek van felnőtt gyereke, az
pontosan tudja, hogy egyik gyerekből sem olyan felnőtt lesz, amilyenre
számítottunk, és nagyon kicsi ráhatásunk van arra, mivé válik a
gyermekünk. Ugyanezt hallottam olyan gyermekneurológusoktól is, akikkel
együtt dolgoztam: a gyerek olyan lesz, amilyen lesz, hacsak nagyon el nem
baltázzuk.

Miután láttam az agyamról készült felvételeket, és tudomást szereztem az

őseimről, végiggondoltam a környezet szerepét a fejlődésben – valószínűleg
a környezet miatt nem kerültem börtönbe –, és azt is, hogy mindez mit
jelent a pszichopátiáról alkotott elméletem szempontjából. Nem létezik
olyan jó szintetikus magyarázat, amely a pszichopátia minden tünetét
figyelembe tudná venni, és a problémát csak tetézi, hogy a pszichopaták
bizonyos jellemvonásai más zavaroknál is megjelennek. Egy meggyőző
modellhez össze kellett szednem három évtizednyi kutatás eredményét a
saját laborunkból, más laboratóriumokból és klinikákról, egymás mellé
kellett tenni az agyi diszfunkciók látszólag egymástól független eseteit a
skizofréniától kezdve a depresszión, a bipoláris zavaron és a függőségen át
a személyiségzavarokig.
Végül 2006-ban, egy szombati napon állt össze a kép, amikor a whisky
utáni másnaposságot gyógyítottam saját kertünkben a pezsgőfürdőben, és
közben a The New York Times keresztrejtvényét fejtettem. Egy válaszon
gondolkodva próbáltam lazítani, ezért csak nézelődtem. Végigsiklott a
tekintetem a kertünkön, és megláttam egy háromlábú kerti széket, amelyet
anyám szokott használni, ha hétvégente meglátogat bennünket: olyankor
főz, majd leül megmetszeni a muskátlikat. A muskátlimetszés jótékony
hatásáról eszembe jutott, milyen fontos szerepe van a nevelésnek, mert a túl
sok trauma elfojtaná a növény növekedését, a túl kevés pedig lomhává
tenné a növényt, a pont megfelelő mennyiségű stressz és gondoskodás
viszont maximalizálja a virágok számát. Ez a rövid gondolatmenet egymás
mellé rakosgatta az elemeket, és kialakult az elfogadható magyarázat a
pszichopátia okaira. Azon a délelőttön lelki szemeim előtt a háromlábú szék
jelenítette meg a három elemet és azok kapcsolatát. Ez lett a
pszichopátiaelméletem alapja.
A következőképpen képzeltem el a három lábat: 1. szokatlanul gyengén
funkcionáló orbitális prefrontális kéreg és elülső halántéklebeny, az
amigdalát is beleértve, 2. több gén magas rizikófaktorú változata, többek
közt a híres harcos géné, 3. kisgyermekkori érzelmi, fizikai vagy szexuális
bántalmazás.
Mivel nálam a gyermekkori bántalmazás hiányzott, a következő
években továbbra is úgy tartottam előadásokat a pszichopatákról, hogy
magamat nem soroltam közéjük. A kollégáim időnként megemlítették, hogy
az egyébként (legalábbis szerintem) társadalmilag elfogadott viselkedésem
időnként elfogadhatatlan, én ezt mindig betudtam annak, hogy az adott
kolléga éppen haragszik rám, vagy irigy valamilyen sikeremre, vagy a
figyelemre, amit akkoriban kaptam, vagy esetleg túloz.
Nem így volt.
 1 6. FEJEZET 2

A nyilvánosság előtt

2006 ÉS 2008 KÖZÖTT A genetikai kutatásaimra koncentráltam, de időnként

tartottam előadást a pszichopátiáról, ilyenkor tovább finomítottam a
háromlábú székes elméletet. 2008-ban az egyik üzlettársam felvetette, hogy
vegyek részt a Technológia, Szórakoztatás és Dizájn (Technology,
Entertainment, and Design, TED) konferencián a következő februárban.
A TED producerei nem kértek fel. Úgy kellett meghívatnom magamat.
Egy héttel a konferencia előtt a szervezők megkérdezték azokat a
résztvevőket, akik nem tartottak előadást, van-e személyes történetük,
amelyet szeretnének elmondani, hiszen a konferencián nemcsak a
meghívottak tarthattak tizennyolc perces előadásokat, hanem rövidebb
felszólalásokra is lehetőség volt, két-három perces gyors témafelvázolásra,
hét-kilenc perces közepes hosszúságú történetekre. Úgy döntöttem, az én
történetem Lizzie Bordennel és az agyamról készült felvételekkel érdekes
lehet, jelentkeztem, és fel is kértek egy kilencperces előadásra. Pár napom
volt felkészülni. Komoly genetikai adatokkal nem rendelkeztem, de
legalább a háromlábú szék két lábával foglalkozhattam: az agy rendellenes
működésével és a gyermekkori bántalmazás hatásával. És úgy gondoltam, a
saját génjeimről valami képet azért ad, hogy milyen régóta és sok helyen
jelent meg a gyilkosság az őseim történetében.
 Az előadás alatt kifejtettem mindent, amit akkoriban tudtam a
pszichopaták agyáról általánosságban. Elmondtam azt is, milyen
összefüggéseket talált Avshalom Caspi laborja a harcos gén és a
gyermekkori bántalmazás között. Felvázoltam a hipotézist, hogy a
viselkedésnek ez a hármas meghatározottsága lehet a veszélyes pszichopata
viselkedés alapja.
Röviden felvetettem, hogy az erőszak talán generációkon át jelen lehet,
más szóval: az erőszak növekedhet azokban a kultúrákban, ahol a gyerekek
három vagy több generáció óta társadalomszintű erőszakot élnek át, így
potenciálisan adott egy agresszív harcos kultúra kialakulása. Úgy véltem,
ennek az a logikája, hogy egy krónikusan erőszakos közösségben a lányok
jobban szeretnek olyan srácokkal járni és talán nemi viszonyt is
kezdeményezni, akik jobb eséllyel védik meg őket, ők viszont legnagyobb
valószínűséggel az agresszióhoz legjobban kapcsolódó géneket hordozó
fiúk. Néhány generáció alatt az agresszióhoz kapcsolódó gének aránya
elkezd koncentrálódni, így három-négy generáció alatt kialakul a
társadalomban egy különösen agresszív csoport. Ez azt is jelentheti, hogy
ha a lokális küzdelmek politikai, vallási, kulturális, gazdasági és társadalmi
okai egyik napról a másikra el is tűnnének, akkor is megmaradna egy olyan
szubkultúra, ahol az agresszióhoz köthető gének koncentrációja szokatlanul
magas, és ez a kultúra akár évszázadokig fennállhat. Az előadásban nem
említettem konkrét területeket, de ilyen lehet a Gázai övezet, Dárfúr,
Ciszjordánia egyes részei, Guatemala és Kolumbia bizonyos területei és
néhány amerikai nagyváros egyes kerületei.
TED-előadásom utolsó részében a családom Cornell-ágáról beszéltem.
Csupán előző este határoztam el, hogy a családtörténetemre is kitérek, mert
az agykutatás és a genetika túlságosan száraz és tudományos egy laikus
közönségnek, én pedig szerettem volna érdekesebbé tenni az előadást.
Voltak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy megoszthatok-e
információkat a családomról, de a családtagjaim mindannyian engedélyt
adtak rá.
Néhány hónappal később egy este felkerült a TED-előadás a YouTube-
ra. Másnap reggel közölte velem a laborunk egyik technikusa, hogy már 23
285-en látták. Nem is tudtam, hogy felkerült, több hónappal korábban írtam
alá az ezt engedélyező nyilatkozatot, miközben a megnyitón már a
harmadik koktélomat kortyolgattam, úgyhogy hamar meg is feledkeztem
róla. Meg sem fordult a fejemben, hogy a pszichopata gyilkos keresőszó
ennyire vonzza a kattintásokat. Nem ez volt az utolsó meglepetés a
családunkban azután, hogy a videó – és a családunk élete – a nyilvánosság
elé került.
Néhány nappal később, augusztus végén kaptam két e-mailt, majd két
telefonhívást. Az egyik a The Wall Street Journal tudományos újságírójától,
Gautam Naiktól érkezett, a másik pedig Simon Mirrentől, a CBS csatorna
Gyilkos elmék című sorozatának vezető producerétől és írójától. Mindketten
az előadásom egy-egy részletéről szerettek volna többet tudni. Néhány
telefonos megbeszélés és levélváltás után teljesen világossá vált számomra,
hogy ez a két úr gyorsan tanul, és legalább olyan okos, mint a
kutatótársaim. Velük ellentétben azonban gyorsan cselekedtek.
Gautam Naik október végére lefoglalt egy repülőjegyet New Yorkból
Dél-Kaliforniába, több napot töltött a családommal és velem az
otthonomban, a laborban, baseballmeccsen. A családfámról és az agresszió
genetikai hátteréről akart cikket írni.
A baseballmérkőzésen rámutattam a csere dobóra, Brian Fuentesre, és
kijelentettem, hogy benne nincs gyilkos ösztön, ő valószínűleg nem
hordozza a harcos gént. Gautam azt felelte, hogy India déli része, ahonnan ő
származik, elszigetelt terület, ritkán éri támadás, ezért az ottani emberek
jámborak, ott valószínűleg alacsony arányban fordul elő a harcos gén.
Hozzátette, hogy India ritkán nyer olimpiai érmet, mert az egész ország tele
van Brianekkel.
Gautam meggyőzően érvelt amellett, hogy a családom genetikai adatai
akármilyenek legyenek is, elengedhetetlenek ahhoz, hogy bemutassuk a
családunk Cornell-ágát. Így olasz munkatársam és barátom, Fabio
Macciardi egy hónap alatt elvégezte a családom DNS-tesztjei közül az
elsőket. A munkatársaim teljes genom asszociációs (GWAS) vizsgálatokat
alkalmaznak, így mindannyiunk esetében körülbelül százezer DNS-darabot
vizsgáltak, azokat, amelyek bennünket érdeklő génekhez tartoznak, ezek
közül nagyjából húsz az agresszióhoz köthető, többek közt a MAOA harcos
gén is.
Kiderült, hogy szinte mindannyian hordozzuk a harcos gént. Ami az
agresszióhoz köthető többi gént illeti, a családtagjaim ezek legfeljebb
felével rendelkeznek. Én az összessel. De én ezen nem döbbentem meg,
egyébként is ritkán döbbenek meg. Inkább nevettem rajta, pont mint akkor,
amikor az agyamat láttam. Tudtam, hogy nálam hiányzik a szék harmadik
lába.
Gautam cikke és videója a The Wall Street Journal címlapján jelent meg
2009. november 30-án, bemutatta az agyamról készült felvételeket, a
genetikai vizsgálat eredményét, és ezt a csalogató címet adta neki: „Mi jár
Jim Fallon eszében? Egy családi titok, amelyet halálosan nehéz megfejteni
– avagy a természet a bolondját járatja a tudóssal, aki gyilkosokat keres a
saját családjában.”
 Simon Mirren is felvette velem a kapcsolatot ugyanazon a napon, mint
Gautam. Egy héten belül már ki is dolgozta a Gyilkos elmék 99.
epizódjának sztoriját. Amikor másodszor beszéltünk, nem hittem a
fülemnek. Már bele is szőtte az adott epizód sorozatgyilkosának sztorijába,
hogy kisgyerekként is látni lehetett rajta a pszichopata hajlamot, és ehhez az
előadásomban felvázolt tudományos hipotézist használta fel. Sikerült
megértenie az elméletemet arról, hogy a Balkánon több évtizeden, sőt
évszázadon át dúló erőszak, valamint a magas rizikófaktorú genetika
együttesen generációkon átívelő erőszakot szül, és kitermel egy
sorozatgyilkost. Hozzáadta még azt a csavart is, hogy az ő sorozatgyilkosa
nő, akinél megesett az a ritka eset, hogy mindkét X-kromoszómán a nagy
rizikófaktorú MAOA génvariánst örökölte, emellett gyerekkorában súlyos
bántalmazás érte. Ráadásul Simon csak egyszer látta az előadásomat, és
egyetlen éjszaka alatt megírta az epizódot. Soha többé nem fogok olyat
kijelenteni, hogy a szórakoztatóipar tele van agyatlanokkal. A tévézés egyik
zsenijét volt szerencsém megismerni.
Amikor a forgatásra került sor, rávettek, hogy alakítsam saját magamat:
egy előadóteremben magyaráztam az orbitális kéregről és a harcos génről, a
padsorokban pedig ott ült az egyik nyomozó, aki a neurológia segítségével
oldotta meg a bűntényt. Nem vagyok színész, de a kamerák nem zavarnak.
Emlékszem, láttam magamat a kamera lencséjében, és arra gondoltam: az
enyém vagy. Ezt úgy értettem, hogy tudtam irányítani a játékomat, ezért
enyém volt a kamera, a forgatás, a közönség. Ez nyilván narcizmus. Engem
mindig felvillanyoz, ha közönség előtt beszélhetek, az így felszabaduló
energia aztán hajt tovább előre. Olyan ez nekem, mint a drog. Egyszer,
1978-ban elkezdtem előadást tartani a veséről, órákon át csak mondtam és
mondtam. A végén állva tapsoltak. Beszélgetések során is sokszor elszalad
velem a ló, a családomnak kellett megtanítania nekem, hogyan fogjam
vissza magamat. Amikor a lányom, Tara feszengeni kezd, vagy a feleségem
már a szemét forgatja, akkor tudom, hogy le kell állnom.
A Gyilkos elmék és a The Wall Street Journal cikke nyomán hirtelen
mindenki felfigyelt rám. Attól kezdve 2012-ig több mint 120 tévé- és
rádióinterjút kértek tőlem a világ minden tájáról. Magamról és a
családomról próbáltam csak visszafogottan nyilatkozni, inkább a
pszichopátia tudományos aspektusairól szerettem volna szólni, de mindenki
az én történetemre volt kíváncsi.
Nem az volt a legcikibb az egészben, hogy most már az egész világ
tudta, hogy zakkant, erőszakos ősöktől származom, hanem az, hogy én
voltam a két lábon járó bizonyítéka annak, hogy egész életemben rosszul
gondoltam, hogy a biológia határozza meg, kik vagyunk. Hiszen rengeteg
agresszív és fura viselkedésre hajlamosító génvariánst örököltem, az agyam
úgy nézett ki, mintha kifejezetten a siralomházban találtak volna rám.
Örülnöm kellett volna, hogy mégsem vagyok kimondottan erőszakos alak,
mégsem tudtam örülni. Évtizedeken át érveltem a genetikai determinizmus
mellett. De ha a gének és az agy anatómiája határoz meg bennünket, akkor
nekem nagyon erőszakos embernek kellene lennem, és mivel nem vagyok
az, tudtam, hogy kénytelen leszek eltűrni a kollégáim csipkelődését, pláne
mivel ők jellemzően a biológia és a környezet szerepét eleve egyaránt
fontosnak tartották. Nem örültem ennek. A cukkolás végül elkerült. Annál
sokkal rosszabb történt. Azért kerestek fel a kollégák, mert aggódtak.
– Jim! – szólt egy barátom, Samantha. – Láttam a TED-előadásodat.
Feltűnt neked, hogy az orbitális kérged és a ventrális halántéklebenyed nem
mutat aktivitást?
 Egy PET-felvételen az agyi tevékenység hiánya sokszor úgy néz ki,
mintha hiányozna maga a szövet, ezért egy neurológus kollégám, Jeffrey azt
mondta:
– Jó sok űr van az agyadban, haver. Nagyok a kamráid? – kérdezte az
agyvizet tároló kis rekeszekre utalva. – Egy csomó mindened nem
működik. Nem félsz?
Persze hogy nem. Mások megjegyezték, milyen gyenge agyi
tevékenység látszik a homlok- és halántéklebenyem alsó (ventrális) részén,
annyira kicsi, mintha súlyos antiszociális személyiségzavarban szenvednék,
ami a bűnözőbb hajlamú pszichopatákra jellemző.
Aki ilyen aggyal rendelkezik, abban elvileg alig van empátia, az ilyen
ember képtelen érzelmi kapcsolatokat kialakítani. Az ilyen agyszerkezet
elvileg akadályozza a társas életet, hiszen gátolja a normális emberre
jellemző erkölcsi érzék kialakulását.
Akadt azonban valaki, aki végignézte az előadásomat, és más hipotézist
állított fel. Egy régi barátom, a Yale oktatója, dr. Amy Arnsten, aki
mellesleg a világ egyik legismertebb prefrontáliskéreg-szakértője. Ő
elmondta, szerinte elképzelhető, hogy olyan génvariánst hordozok, amely
nagy mennyiségben állít elő úgynevezett 5-HT2A szerotoninreceptort.
(Amikor megkaptam a GWAS-vizsgálat eredményét, kiderült, hogy
Amynek igaza volt.) A receptor nevében az 5-HT az 5-hidroxitriptamin
rövidítése, ez a szerotonin kémiai neve. A 2 azt jelenti, hogy ez a receptor a
szerotoninreceptorok kettes családjába tartozik, az A pedig azt jelöli, hogy
ez a kettes család A altípusa. Taxonómiai vonatkozásban van értelme ilyen
bonyolult nevet adni, hiszen ma már legalább tizenháromféle 5-HT-
receptort ismerünk. Hogy nyelvi és tudományos szempontból is még
bonyolultabb legyen a helyzet, a szerotoninreceptorokat kódoló tizenhárom
gén mindegyikének több variánsa létezik, ami általában azt jelenti,
előfordulhat, hogy valaki az 5-HT2A olyan génvariánsát örökli, amely
hatékonyabban vagy gyengébben végzi az alapvető funkcióját. A funkció
ebben az esetben az, hogy legyen a szervezetben olyan receptorfehérje,
amely hozzátapad, hozzákapcsolódik a környezetében lévő
szerotoninmolekulához. Amy azt állította, talán ennek az 5-HT2A génnek
egy nagyon hatékony variánsát örököltem. És mivel az 5-HT2A-receptorok
kikapcsolják az orbitális prefrontális kérget, az agynak azt a részét, amely
az erkölcsösségért és a gátlásokért felel, lehetséges, hogy az általam örökölt
gén szinte teljesen kikapcsolta az orbitális kérget, ez lehet a magyarázat
arra, amit a felvételeken látunk.
Na és aztán? Nos, Amy elég jól ismer. Kijelentette, hogy ez a genetikai
profil és agyfunkció illik egy bonvivánhoz, azaz egy hedonista, bulizós
emberhez, aki tud elbűvölőnek, megközelíthetőnek és barátságosnak, akár
még megbízhatónak is mutatkozni, hiszen általában társasági embernek
látszik, energikusnak, karizmatikusnak. Az ilyen ember bizalmat vált ki
másokból. Az ilyen emberrel szívesen haverkodunk, bulizunk, évődünk
viccelődve, esetleg szívesen kerülünk hozzá közelebb is. Ismerős volt
számomra ez a jellemzés.
Így hát a lehetőségek szédítően gyorsan bővültek a genetika, az agyi
ideghálózat és a viselkedés szintjén. Ha az 5-HT2A-receptor génjének
ritkább variánsát vagy allélját örököltem, akkor az magyarázat lenne a PET-
leletre és a viselkedésemre. Ugyanakkor tudtam, hogy ugyanez a variáns
kikapcsolja a vizuális kérget is, márpedig annak nem láttam jelét a
leletemen, ráadásul a halántéklebeny elejének csökkent aktivitása sem
összeegyeztethető ezzel a génvariánssal. Valami más lehet a háttérben. Más
szerotoninreceptorok is léteznek, azok más agyi régiókat kapcsolgatnak,
elképzelhető tehát, hogy a többi szerotoninreceptor olyan variánsával
rendelkezem, amelyek ellensúlyozzák a már említett 5-HT2A
génvariánsomnak a vizuális kérgemre és a halántéklebenyemre tett hatását.
(Mint kiderült, így is van.)
2010-ben felhívott a Discovery Channel egyik producere – időnként
megkeresnek egy-egy műsor kapcsán –, megkérdezték, mivel foglalkozom
éppen, és filmre vehetnék-e, ahogy dolgozom. Azt feleltem, éppen a
marokkói sivatagba tartok interjúkat készíteni és adatokat gyűjteni a nomád
berber és beduin törzsektől, mert elindítottunk egy „MedGene” nevű
programot, amelynek célja feltárni olyan populációk genetikáját és
viselkedését, amelyeket eddig nem vagy csak nagyon szórványosan
vizsgáltak. A csatornának tetszett a projekt, sőt még pénzt is adtak rá.
Fabióval először részt vettünk Marrákesben a Szociálpszichiátriai
Világkongresszuson. A városban engedélyt kértünk arra, hogy kimenjünk a
Szaharába vizsgálatokat végezni az említett törzsek tagjain. Kialakítottuk az
együttműködés kereteit a genetikával, illetve epidemiológiával foglalkozó
algériai, tunéziai, líbiai, marokkói, egyiptomi és palesztin pszichiáterekkel,
részben azért is, hogy elkezdhessem vizsgálni a transzgenerációs erőszak
elméletét. Novemberben a fiammal, Jamesszel (a „technikusommal”) egy
héten át forgattunk a Discovery Channellel. Utána James beült egy
marrákesi kávézóba, miközben én a város más negyedeiben sétáltam.
Nagyjából egy héttel később egy terrorista felrobbantotta azt a kávézót, jött
az arab tavasz, és a mi kutatásunk azóta is áll.
A műsorhoz azonban lett elég adatunk. Egy tolmács segítségével
mindkét törzsben készítettem interjúkat, miközben James nyálmintákat
gyűjtött, amelyeket jégen tároltunk későbbi felhasználásukig. Ezek a nomád
népek legalább négy nemzedék óta egyetlen gyilkosságra sem emlékeztek,
ezért az volt a hipotézisünk, hogy körükben ritkán fordul elő a harcos gén,
hiszen ilyen békés közösségben az nem jelent előnyt. A fehér populációban
az X-kromoszómák körülbelül 30 százalékán található meg a nagy
rizikófaktorú MAOA allél. Az afrikai, a kínai és a maori populációban
sokkal nagyobb arányban. Ezek a különbségek sok vitát generálnak, így
aztán a beduin és berber törzsek nem kis kockázatot vállaltak, amikor
elfogadták a felkérésünket. Hiszen mi lesz, ha kiderül, hogy az arab
(beduin) csoportban nagyobb az arány? Előzetesen azt feltételeztük, hogy
az allél mindkét csoportban 30 százaléknál kevesebb mintában lesz
kimutatható.
Tévedtünk. Az arány ugyanúgy 30 százalék körüli volt, mint Európában
és Észak-Amerikában. Úgy tűnik, a környezet nagyobb szerepet játszik,
mint hittem. A sivatag embert próbáló körülményei között szükség van az
együttműködésre a túléléshez. Az erőszakos embert könnyen kiközösítik,
márpedig aki egyedül marad, az meghalhat. Ebben az esetben tehát nem a
genetika, hanem a kulturális közeg csökkentette az emberek agresszióját. A
környezet, és nem a biológia. Újabb pofont kapott hát a meggyőződésem,
miszerint 80 százalékban a DNS-ünk határozza meg a viselkedésünket.
2011-ben újra sorozatban tartottam az előadásokat a pszichopátiáról, az
erőszakról, a bántalmazásról, a diktátorokról és… a saját agyamról.
Kezdtem megérteni, hogyan lehetséges, hogy az egyetem előtt látszólag
erkölcsös életet éltem, az egyetem alatt pedig teljesen más ember lettem.
Valószínűleg az történt az agyammal a serdülőkor alatt, amikor
obszesszív-kompulzív zavar alakult ki nálam, majd túlzott vallásosságot és
excentrikus képzelgéseket éltem át, hogy a prefrontális kérgem ventrális
pályái túlzottan aktiválódtak. Kényszeres erkölcsösségem, hiperkoncentrált
figyelmem mind az orbitális és ventromediális prefrontális kéreg
túlműködésére utal. Közvetlenül serdülőkor előtt normálisnak tekinthető, ha
egy gyermek sokat foglalkozik az erkölccsel, a moralitással, az
igazságossággal. A serdülőkorba lépve azonban a prefrontális rendszer
dorzális pályái egyre jobban megérnek, egyre jobban segítik a hideg
logikát, az érvelést, a tervezést és az élet gyakorlatias funkcióit, ebből
adódóan néhány gyerek esetében tompítják az érzelmességét és
hipermoralitását. A ventrálisból a dorzálisba váltás az esetek többségében
kiegyensúlyozza a felfűtött, érzelmes, erkölcsi alapú gondolkodást, annak
helyét a serdülőkor végére átveszi az érettebb logika. Nagyjából huszonöt
éves korunkra jutunk el végül az érzelem és az értelem egyensúlyi
állapotába.
Úgy gondolom, az én esetemben az történt, hogy amikor a huszadik
életévemhez közeledve le kellett volna zajlania ennek a váltásnak, és a
dorzális prefrontális pályáknak meg kellett erősödniük, a ventrális
pályarendszerem teljesen kikapcsolt. A prefrontális kérgem életem
hátralévő részében bekapcsolva maradt, ami kedvezett a hideg kognitív
készségeknek a ventrális érzelmes, erkölcsi funkciók rovására. A húszas
éveimben nem történt meg a két régió kiegyensúlyozása. És bár a dorzális
hideg kognitív funkciók remekül működtek, minden jel szerint ez a
ventrális pályarendszerek rovására történt. Továbbra is társasági ember
voltam hát, de hiányoztak belőlem a legtöbb emberre jellemző
interperszonális készségek, ahogy hiányzott belőlem az empátia is (erre a
következő fejezetben még kitérek).
 6A ÁBRA: Az éretlen prefrontális rendszer. A prefrontális kéreg normális aktivitása
serdülőkor előtt álló gyermekben: látszik a ventrális pályarendszer érettsége és aktivitása
(sötétszürke terület), valamint a dorzális pályarendszer alacsony érettsége és aktivitása
(világosszürke terület)

Az én agyamban valószínűleg az történt, hogy a serdülőkor elején,

illetve az azt megelőző pár évben a ventrális prefrontális kéreg aktívabban
működött, mint ahogy az abban az életkorban szokásos, ez vezetett a
kényszeres viselkedéshez, túlzott vallásossághoz, hiperfókuszált
figyelemhez. Majd a serdülőkor későbbi szakaszában, amikor a váltásnak
növelnie kellett volna a dorzális és csökkentenie a ventrális tevékenységet,
ezáltal dinamikus egyensúlynak kellett volna kialakulnia a
homloklebenyben, nálam valami más történt. Nem zajlott le a dorzális és a
ventrális pályarendszerek kiegyenlítődése, talán hibás volt az elülső
cinguláris kéregben található kapcsoló. A huszadik életévemhez közeledve
a ventrális pályarendszer túlságosan is alulműködött, a dorzális rendszer
pedig elkezdett túlműködni. Ez eredményezhette a viselkedésemben az akut
végrehajtó jellegzetességeket és az érzelmi érzékenység sekélyességét.
 6B ÁBRA: Az érés (és átkapcsolás) szakaszában lévő serdülőkori prefrontális rendszer. A
prefrontális kéregrendszer normális érése a serdülőkor elején és közepén zajlik, ilyenkor
érik a dorzális pályarendszer és a hozzá kapcsolódó hideg kogníció

A 6E ábrán a felnőttkori PET-felvételemen jól látható a homloklebeny

kiegyensúlyozatlansága. Ez lehet a magyarázat arra, miért tompábbak az
érzéseim, és miért alapszanak az én emberi kapcsolataim sokkal inkább a
hideg racionalitáson és igazságosságon, mint a normális emberek esetében.
 6C ÁBRA: Az érett felnőttkori, kiegyensúlyozott prefrontális rendszer. A prefrontális
rendszer normális érése a serdülőkor végén és a felnőttkor elején a ventrális és dorzális
pályarendszerek egyensúlyát eredményezi

6D ÁBRA: A túlkompenzált felnőttkori prefrontális rendszer. Egyensúlyhiányos állapot

figyelhető meg a ventrálisból a kiegyensúlyozott ventrális-dorzális prefrontális rendszerre
kapcsolás után
 6E ÁBRA: Az én agyam PET-felvétele

De ha a hideg kognícióért és tervezésért felelős dorzális pályarendszer

ennyire dominánssá vált az egyetemista éveim felénél, miért éppen akkor
vadultam meg? Igazság szerint mindig is az osztály bohóca voltam, mindig
is hajszoltam az örömöket. De visszafogtam magam, hiszen tudtam, hogy
függő személyiség vagyok. Ekkor viszont már bíztam abban, hogy a
dorzális pályarendszerem képes elérni, hogy teljesítsem a kötelességeimet,
tudtam, hogy bátran bulizhatok, akkor is elvégzem a munkámat. Ráadásul
nem működött az orbitális és ventrális erkölcsi pályarendszerem, amely
kialakította volna a gátlásokat.

2013 elején még valamit megértettem. A Rubik-kocka modell segítségével

megmutattam, milyen agyi ideghálózatok alkotják a viselkedés anatómiai
alapját, legyen szó akár a figyelemről, a memóriáról, a beszédről, az
érzelmekről, az erkölcsösségről. Bár egyelőre még senki sem tárta fel,
hogyan jutunk el a neuronoktól a tudatos gondolatok és az érzések átéléséig
– a tudat filozófiai mélységéig –, az agyi ideghálózatok mégis némi
magyarázatot szolgáltatnak arra, hogyan zajlik az észlelés, így rendszerezni
tudjuk a genetika, a neurofarmakológia, valamint a strukturális és
funkcionális agyi képalkotó eljárások által szolgáltatott adatokat.
A különböző funkcionális hálózatokban mérhető egyik jellegzetesség
például az, hogy minden általános funkció esetében – ilyen például az
észlelés vagy az érzelem – két, egymással versengő vagy egymást
kölcsönösen kizáró hálózat vesz részt. Ebben a könyvben arra
koncentráltam, milyen kölcsönhatás figyelhető meg az alapvető
mozgatóerőket (a félelmet, a szorongást, az agressziót és az örömöt)
közvetítő limbikus területek (többek közt az amigdala), valamint az
amigdalából származó erőket gátló orbitális/ventromediális prefrontális
kérgek között, ahol az utóbbi a legmagasabb szinten az etikához és
erkölcsösséghez kapcsolódó viselkedésformákat is támogatja.
Az agynak a 6F ábrán látható sematikus rajzán az
orbitális/ventromediális kérget átlós vonalazás jelzi, az amigdalát pedig
pepita színezés. Ez a két terület közvetlen összeköttetésben van egymással,
gátolják egymás működését, ahogy azt a szaggatott nyíl jelzi. Mindkét
terület jeleinek egy része „lefelé” megy a törzsdúcok motorikus területei,
valamint a (nem ábrázolt) agytörzs szerotonin- és dopaminsejtjei felé, egy
részük azonban az ábrán fekete színnel jelölt dorzális prefrontális kéreghez
jut. Bár senki sem érti teljesen, hogyan működik ez a rendszer, a kritikus
gondolkodásban kulcsszerepet játszó dorzális prefrontális kéreg képes
összehasonlítani a két beérkező információt, és képes tudatos „döntést”
hozni arról, hogy az adott egyén hogyan viselkedjen vagy ne viselkedjen
abban az adott pillanatban. Összehasonlítja az amigdala ideghálózatából
érkező érzelmi és állati motivációkat az orbitális/ventromediális kérgi
ideghálózatokból eredő társadalmi és etikai megfontolásokkal. Az
összekötő limbikus kéreg azzal segíti ezt a folyamatot, hogy hozzáadja a
fontos emberi empátiát.

6F ÁBRA: A dorzális prefrontális kéreg által észlelt kettősségek

Ha pszichoanalitikus nyelvezetet akarunk használni, úgy is mondhatjuk,

hogy az én (a dorzális prefrontális kéreg) egyensúlyoz az ösztönén
(amigdala) indulatai és a felettes én erkölcsi ítéletei
(orbitális/ventromediális kéreg) között. Ha ennyire leegyszerűsítve, gépnek
látjuk az agyat, azt is hozzátehetjük, hogy a dorzális prefrontális kéreg
„látja” az ösztönök és a társadalmi közeg közötti konfliktus kettős
természetét, és dönt.
A Rubik-kockaként elképzelt és a fenti ábrán bemutatott agyban egy
másik duális (azaz kettős rendszerű) ideghálózat is van, amely többek közt
figyeli a külső szenzomotorikus világot, és azt összekapcsolja a külső
környezetünkkel. Ez a hálózat a neokortex oldalsó részén található az agy
jobb és bal oldalán egyaránt. Ez az ideghálózat kölcsönösen gátolja egymást
az agykéregnek a két agyfélteke között elhelyezkedő középső részével,
amely az érzelmeket figyeli magunkban és másokban egyaránt. Átfedésben
van a „nyugalmi hálózattal”, amely akkor a legaktívabb, amikor
álmodozunk, és nem figyelünk tudatosan a környezetünkre. Csakúgy, mint
az amigdala és az insula esetében, ennek a területnek a működése is
kevésbé tudatos, magától értetődő. Azaz gyakran nem is tudatosul bennünk,
hogy működik. Ahogy a 6F ábrán látható, a fizikai és az érzelmi világ
megfigyelésére szolgáló két ideghálózat kölcsönösen kizárja egymást,
ugyanakkor mindkettő kapcsolódik a dorzális prefrontális kéreghez, amely
segít eldönteni, melyik világra kellene az adott pillanatban figyelnünk. Ez
az ideghálózat hozza létre tudatunkban a második kettősséget.
Történetünk szempontjából különösen fontos, hogy pszichopatáknál a
duális ideghálózatban mind a lentebb elhelyezkedő ventrális
orbitális/amigdala ideghálózatok és a fentebbi középvonalban elhelyezkedő
hálózat csökkent aktivitást mutat. Ez a jelenség általánosságban a
pszichopaták agyában és az én agyamban is megfigyelhető.
Hogyan jelenik meg ez a viselkedésben és az attitűdökben? 2012 végén
a Case Western Reserve Egyetem kutatója, Anthony Jack meggyőzően
bizonyította, hogy a középső (érzelmi) és oldalsó (mechanikus)
ideghálózatok működése kölcsönösen kizárja egymást. Jack ezután 2013-
ban felállította azt a hipotézist, miszerint az agyunk éppen a középső és az
oldalsó vonalnak az egymást kölcsönösen kizáró jellege miatt korlátozza a
valóság észlelését. Ezek az egymás ellenében dolgozó ideghálózatok
másképpen látják a külső fizikai világot, valamint a gondolkodás és érzések
világát, és ez a kétféle, különböző észlelés vezet az elme és a test, a fizikai
és a mentális világ kettős észleléséhez. Ezért nem tekintjük a tudatot
kizárólag agyi jelenségnek – más szóval: ezért hiszünk a lélekben.
Jack magyarázata nemcsak éleslátásról tanúskodott, hanem új fényt
vetett saját életem egyik rejtélyére is. Új szemléletmódot adott a
kettősséghez, különösen azzal, hogy Jack kifejtette: akadnak emberek, akik
magát a kettősséget sem tudják felfogni.
Negyven éven át érdekes adaléka volt csupán kutatói pályafutásomnak
ez a kettősség. Sokat olvastam róla, és sokat is beszélgettem róla másokkal.
De az istennek nem értettem, mi a probléma. Számomra az agy olyan, mint
egy gépezet, egy autó, a gondolatok és az érzelmek pedig kicsit olyanok,
mint az autó sebessége.
És Tony Jack szerint kik nem értik az agy kettős természetét? A
pszichopaták. Talán nem is független egymástól az, hogy hiányzik belőlem
az érzelmi empátia, illetve hogy hátat fordítottam Istennek, a léleknek, és
nem hiszek a szabad akaratban.

2011-ben ismét a Discovery Channel csapatával forgattam, a Curiosity című

sorozat egyik epizódját, amely a „Mennyire vagy gonosz?” címet viselte. A
producer, Eli Roth azt szerette volna, ha készítünk egy felvételt az agyáról,
és elvégzünk egy genetikai vizsgálatot is, de nem árulta el, hogy miért. Én
őt addig csak színészként ismertem, tudtam, hogy ő alakította Medve
Zsidót, a baseballütővel hadonászó nácivadászt Quentin Tarantino Becstelen
brigantyk című filmjében. Közöltem vele és a stábbal, hogy nem is akarok
ennél többet tudni az elemzés előtt.
Levettük a vért, elküldtük a laborba, majd elkészítettük az fMRI-
felvételt. A vizsgálat alatt Roth felváltva nézett kétféle képet, eközben
adatokat gyűjtöttünk arról, agyának mely részei a legaktívabbak, illetve
legkevésbé aktívak. A képek között akadtak semlegesek: kutyákról vagy
rózsákról, meg olyanok is, amelyek jellemzően heves érzelmeket válthatnak
ki, ezeken terroristák voltak meg lelőtt, összevert emberek. Az adatok
elemzése után felhívtam a kollégámat, Fabiót, és azt mondtam neki: „Nem
semmi ez a srác. Amikor érzelmekkel telített képet lát, minden érzelmi
területe izzik. Tuti, hogy zakatol a szíve, és szerintem hányingere is van.” A
középső terület azonban, amely (ahogy már láttuk) a tudatos észlelésért
felel, inaktív maradt. Roth tehát zaklatott lett, de nem tudta, mi történik. A
semleges képek azonban aktivizálták az örömterületeket, pedig ez általában
nem jellemző. A genetikai vizsgálat kimutatta, hogy olyan allélokkal
rendelkezik, amelyek az oxitocin és vazopresszin fokozott termelődését
eredményezik, ezek a hormonok pedig segítik a kapcsolatteremtést és a
meleg érzéseket. Mindez arra utalt, hogy Roth valószínűleg roppant
empatikus a családjával – remek férj –, ugyanakkor a génjei szerint
ellenséges tud lenni a saját csoportján kívül állókkal. Azt mondtam
Fabiónak: „Ez a srác rendes gyerek, csak arra kell ügyelni, nehogy
magunkra haragítsuk.”
Mielőtt átadtam volna neki az eredményeket, megkérdeztem tőle, az
ügynökétől és a producerétől is, hogy biztosan szeretnék-e ezt filmre venni.
Mindhárman igent mondtak, én meg rájuk hagytam. Eli kicsit elsápadt, de
megjegyezte, hogy minden érthető. Egy beszélgetés során, amely végül
nem került be a műsorba, elmondta, hogy életében először A nyolcadik
utas: a Halál című filmet látta moziban, el is hányta magát. És amikor
ijesztő filmet néz, teljesen elfeledkezik magáról.
– Tudja, miből élek? – kérdezte.
– Színész – válaszoltam.
– Elsősorban producer, rendező és író vagyok. Horrorfilmeket készítek.
 Az ő nevéhez fűződnek például a véres Hostel című filmek, amelyeket
sokan kínzásos pornónak tartanak.
– Ez öngyógyítás – feleltem.
Az ilyen filmek készítése terápiás jellegű is lehet – mint amikor a fóbiás
egyre közelebb és közelebb merészkedik például a pókokhoz, hátha így
sikerül legyőznie a félelmét.
– Szörnyű együtt dolgozni velem – tette még hozzá Eli. – Zsarnok
vagyok. Többször hallottam már a munkatársaimtól, hogy ki kellene
vizsgáltatnom magam, mert ijesztő pszichopata vagyok.
Egyébként kedves ember volt. A forgatás után elhívtam hozzánk.
– Nem szoktam inni, de most kell egy sör – jelentette ki. – És fel kell
hívnom apámat, hogy elmondjam neki, amit mondtál.
Édesapja nyugdíjas pszichoanalitikus. Eli ezt mondta neki:
– Apa, kész a forgatás, és Jim ugyanazt mondta, amit te hajtogattál
nekem mindig.
Elképesztő volt. A gének és az fMRI alapján meg tudtam mondani, mi
zajlik Eli fejében. Jóleső érzés ez, amikor olyan sokszor halljuk, hogy a
genetika és a képalkotó eljárások nem segítenek megérteni az embereket.
Ha csak az egyik eszközzel rendelkezünk, valóban nem sokra megyünk
vele, a kettő együtt azonban nagyon is éles képet ad. Az is segít, ha ki
tudjuk deríteni, hogyan telt az adott személy gyermekkora. Eli édesapja
küldött nekem képeket Eli bár micvájáról – a tortát művérrel öntötték le.
Felvillanyozott a forgatás, feldobott, hogy meg tudtam jósolni Eli
viselkedését. Bizonyos esetekben tényleg sikerülhet megmondani, mi jár
mások fejében, mi hajtja előre adott helyzetekben. Bírósági környezetben
azonban ez veszélyes is lehet. Egy hasznos klinikai eszköz és egy
szórakoztató játék nem alkalmas arra, hogy életről és halálról döntsön, az
nagy ugrás. Szerepeltem már szakértőként tárgyalásoknak a büntetési
tételről döntő szakaszában, de elhamarkodottnak tartom ilyen adatok
alapján megállapítani valakinek a bűnösségét. Nem tekintem etikátlannak,
de a tudomány még nem tart itt. Eli agya például nagyon vad, ő mégsem
bűnöző. Csak tehetséges és más, mint a többiek. Ismerősen hangzik.
 1 7. FEJEZET 2

A szerelem és más elvont

fogalmak

DIANE-T 1960-BAN, JÚNIUS VÉGÉN ISMERTEM MEG, egy nappal a tanév vége
után. Loudonville felkapott negyedében, egy közepesen drága utcában
laktam, Diane meg a Menands nevű, munkásosztálybeli falu legdrágább
utcájában, és bentlakásos magánlányiskolába járt Albanybe. Apai nagyapja
szegénységben nevelkedett, majd ingatlanvállalkozásában meggazdagodott,
hosszú szakasz volt az övé Albanyben a Central Avenue-n. 1929-ben
azonban mindent elveszített. Így aztán Diane apja szintén nincstelenül
kezdte, majd lassan szerény ingatlanvállalkozást alakított ki magának. Ő
építette fel azt a kertvárosi negyedet, amelyben a családjával élt, csendes,
de ismert alakja volt a közösségnek, őt választották meg az Albany,
Menands és Loudonville határán működő Wolferts Roost Country Club
elnökének. Sok család járt abba a klubba. Ott, a klub medencéjének partján
ismerkedtem meg Diane-nel.
Mindennap eljártam a klubba strandolni két öcsémmel, Pete-tel és
Tommal, úsztunk és pancsoltunk a tízórás nyitástól a hatórás zárásig.
Mindhárman ott tanultunk meg úszni, Pete és Tom felsős és gimnazista
korában egészen kiváló úszó lett, Tom végzős gimnazistaként a New York
állami úszóbajnokságon is indult száz méteren. Mint a többi sportban, az
úszásban sem jeleskedtem, de ahhoz elég jól ment a gyors- és a mellúszás,
hogy ha apait-anyait beleadtam, még győzni is tudtam, amíg asztmás nem
lettem. Kártyázni is szerettünk, a klubban új barátokat szereztünk, játékokat
tanultunk a szüleinktől, a nagynéniktől és nagybácsiktól, akik mind
nagyszerűen tudták múlatni az időt.
Júliusra már sok gyereket megismertem, és egy délután a vízilabdázás
és a fejesugróversenyek közepette megütötte a fülemet egy lány hangja. Pár
méterre volt tőlem a vízben, de hallottam, hogy szükségtelenül hangosan
megjegyzi: „Nem lehet Fallon, túl kövér ahhoz, hogy Fallon legyen.”
Odapillantottam, és ott vihorászott Diane a barátnőivel. Bámultam, mire
felém fordult, és rám mosolygott. Idegesített, ugyanakkor érdeklődővé is
tett magabiztos pimaszsága.
A következő hetekben a barátaink körében beszélgetni kezdtünk
egymással, nemsokára már egy asztalhoz ültünk le pihenni, sokszor
kártyázni. Aztán néha együtt úsztunk, sprintversenyt rendeztünk és más
játékokat játszottunk. A társalgásból kitűnt, hogy a társas készségei
egyértelműen fejlettebbek az enyémeknél, és bár még nem kezdtem el
igazán serdülni, és alig valamit sejtettem a szexről és a romantikáról, az
világos volt számomra, hogy vonzónak találom Diane-t. Részben a
magabiztossága nyűgözött le, részben meg az esze és az intelligenciája.
Mindössze tizenkét évesek voltunk, de úgy láttam, sokat tud, nemcsak saját
magát érti, hanem egy kicsit a nagyvilágot is, és ez lenyűgözött, sosem
találkoztam még ilyen gyerekkel. A mai napig nem ismerek hozzá fogható
embert.
A nyár végén a klub medenceparti táncos estet szervezett egy pénteken
a tinédzsereknek. A buliba a felnőttek is hivatalosak voltak felügyelni. Nem
emlékszem, pontosan mi történt, de csütörtökön már anyám és Flo néni
biztattak, hogy hívjam el Diane-t a buliba, nyilván feltűnt nekik, mennyire
összemelegedtünk a nyáron. Én magam választottam ki az öltözetemet:
csupa fehér, rövidnadrágos nyári strandszettet választottam, amin anyám és
Flo néni még ötven év elteltével is képes szívből nevetni.
A buli remekül sikerült, Diane-nel körülbelül harminc számot
táncoltunk végig. Tizenegy órára véget ért a mulatság, Diane-nel pedig a
következő júniusig szinte nem is találkoztam, hiszen neki vissza kellett
mennie az internátusba. Bátyjával, Mike-kal jóbarátok lettünk, úgyhogy
akkor találkoztam Diane-nel, amikor ő hazajött, én meg elmentem
hozzájuk, de mivel nálam később kezdődött a kamaszkor, a romantikus
vonzalom is később alakult ki bennem iránta. A kapcsolatunk leginkább
abból állt, hogy cukkoltam az elkényeztetett fiúk miatt, akikkel járt. A
nyarak varázslatosan teltek. Gimnazista korunkban minden nyarat együtt
töltöttünk a medence partján. Kártyáztunk, társasjátékoztunk,
versenyeztünk a medencében, ő volt a lány-, én voltam a fiúúszócsapat
kapitánya.
Harmadikos gimnazista koromban az év vége felé végre rávettem egy
lányt, aki után évek óta koslattam, hogy járjon velem. Az a kapcsolat
körülbelül három hónapig tartott 1964 tavaszán és nyarán. Majd amikor
abban az évben augusztus 2-án átmentem Mike-hoz abban a reményben,
hogy talán Diane-nel is összefuthatok, végül úgy esett, hogy Diane-nel
lementünk a család szuterén hobbiszobájába. Tévéztünk, beszélgettünk,
cukkoltuk egymást, majd birkózni kezdtünk, mint néha máskor is. Birkózás
közben vállra fektettem, majd egy fotelba esett. Akkor csókolóztunk
életünkben először, és egyre forróbb lett a hangulat. Az első perctől kezdve
bírtam, de ekkor már őrülten odavoltam érte.
 Ezután sülve-főve együtt voltunk, vagy a barátainkkal, vagy kettesben.
A következő év, 1965 őszén egyetemre mentem, Diane-nek pedig volt még
egy éve a gimnáziumban. Ebben az évben kezdtünk igazán beszélgetni
arról, mihez szeretnénk kezdeni a jövőnkkel. Bár nagyon más egyéniségek
voltunk, sok közös pontunk is akadt. A beszélgetések alatt azonban
világossá vált, hogy Diane világnézete gyökeresen eltér az enyémtől, és ő
ezzel a világgal és saját magával békességben él. Különösen érdekesnek
találtam, hogy Diane nem fél az ismeretlentől, a haláltól, sem attól – és ezt
fogtam fel a legnehezebben –, hogy egyáltalán nem fog létezni. Nem
tudtam megérteni, hogy érezheti ilyen megnyugtatónak ezt a metafizikai
világképet, és bár ő is katolikus nevelést kapott, különösebben nem figyelt a
külvilágra, és nem okozott számára problémát összeegyeztetni látszólag
egymásnak ellentmondó elképzeléseket, például a vallást azzal, hogy
szerinte butaság örök életre vágyni. A mai napig nem tudom feldolgozni,
milyen könnyedén siklik át azon a tényen, hogy az ember halandó.
Az is kiderült, hogy mindketten szeretjük a gyerekeket, és szeretnénk
korán családot alapítani. A politikában nem vallottunk annyira más
nézeteket, bár ő kevesebbet foglalkozott ezzel, mint én. Az egyetemi évek
alatt egyre inkább egymásba szerettünk, igyekeztünk annyi időt együtt
tölteni, amennyit csak két egyetemista tudott az új-angliai teleken,
egymástól hatszáz kilométerre. Ő Philadelphia mellett, a Chestnut Hill
College-ban diplomázott, télen sokszor stoppoltam el hozzá Burlingtonból,
hogy havonta két napot és két éjszakát együtt tölthessünk. Bár már három
éve együtt jártunk, nem éltünk nemi életet, ami kész kínszenvedés volt
mindkettőnk számára, de ez együtt járt az erkölcsösségi mániámmal.
Ugyanakkor szerelmesek voltunk, és csodálatosan romantikus napokat
töltöttünk együtt a gimnázium végétől kezdve, még ha a szeretkezés
hiányzott is a kapcsolatunkból.
Talán felmerül az olvasóban, hogyan egyeztethető össze ez a történet
egy olyan emberével, akiből állítólag hiányzik az empátia, és képtelen
érzelmi kapcsolatot kialakítani másokkal. Az igazság az, hogy azt mondom,
szerelmes voltam, de igazából sosem éreztem teljes érzelmi kapcsolatot
Diane-nel. A kapcsolat részben pont azért alakult ki, mert nem volt
empátiám. Sosem értettem őt. Érdekesnek találtam, még ma is annak
találom. Vannak közös céljaink és értékeink – a család, a libertariánus
elvek, az agnoszticizmus –, szóval hasonlóan gondolkodunk, ugyanakkor
Diane számomra mindig olyannak tűnt, mint aki a Marsról érkezett.
Szerencsére ez így együtt mindig is bőven elég volt nekem.
Ekkoriban, 1967–68-ban kezdett megváltozni a gondolkodásom és a
viselkedésem. Észrevehetően erőszakosabb lettem, már nem húztam vissza
a kezemet a pályán, nehogy sérülést okozzak valakinek, és az alpesi
síelésben ekkor voltam a leggyorsabb, ekkor vállaltam a legtöbb
kockázatot. Kicsit kevésbé voltam kedves másokkal, a tanulmányaimban
pedig szárnyaltam. Olyan változások történtek, mintha abban az évben
bekapcsoltak volna bennem egy agressziógépet. Otthagytam az egyházat,
szélsőséges erkölcsösségem a múlté lett. A csoporttársaim biztattak, hogy
induljak az évfolyamelnöki posztért, a hozzám közel állók számára
világossá vált egyre dagadó önbizalmam.
Harmadéves koromban, 1968-ban, amikor Diane másodéves volt, ismét
Philadelphiába stoppoltam a hétvégére. A hatszáz kilométert általában hét
óra alatt tettem meg. A hatvanas években nem volt nehéz stoppolni, akkor
még nem ragadták el Amerikát a Nagy Félelmek. A hóviharban azonban
sokáig tartott az út, két órát traktoron, négyet kamionon töltöttem, és
sokszor csak rövid szakaszokra vittek el üzletemberek és mások, akik
kénytelenek voltak kimerészkedni az egyébként kihalt utakra. Útközben
több mint fél méter hó esett, nyolcvan kilométeres szél tombolt, ami erősen
rontotta a látási viszonyokat, hogy a stoppoló esélyeiről ne is beszéljünk.
Végül tizenhat óra után érkeztem meg, az éjszaka közepén. Diane úgy
döntött, kivesz egy motelszobát az egyetem közelében. A kollégiumban
találkoztunk, zúzmara borított, mire megérkeztem. Megcsókoltuk egymást,
és Diane azt kérdezte: „Miért jöttél el ebben a hóviharban?” Nem tudtam,
mit feleljek, úgyhogy csak annyit mondtam: „Nem tudom… azt hiszem, ez
azt jelenti, hogy szeretlek.” Egy hónappal a diplomaosztóm után, 1969
júniusában összeházasodtunk. Azóta is együtt vagyunk.
Az egyetem második évében elkezdtem sokat bulizni, ami a jegyeimen
is meglátszott. A száznyolcvan centis, százkilós sportolóból egy mindenre
magasról tevő, bulizós srác lett, aki csak szórakozni akart. A
diplomaosztóig húsz kilót szedtem magamra. Ez volt életem első nagy
súlygyarapodása. Apám kénytelen volt igazi fűzőt adni rám, hogy
beleférjek az esküvői szmokingomba. A nászúton fogyni kezdtem. A nászút
után a nem túl fényes tanulmányi eredményeimmel nem dédelgethettem
továbbtanulási terveket, és állásom sem volt. Alkalmi munkákat vállaltam
építkezéseken, kamionsofőrként, még a fuvarozók szakszervezetébe is
beléptem, aztán az asztalos- szakmába is belekóstoltam, füvet nyírtam,
felszolgáltam a saratogai lóversenypályán. Végül sikerült tanári állást
találnom egy katolikus lánygimnáziumban, és mint az egyetlen férfi az
egész iskolában, nagyon szerettem tanítani azokat a fiatal nőket. Első
gyermekünk, Shannon 1970 májusában született, ez, valamint a második
lányom, Tara születése 1971-ben, majd a fiamé, Jamesé 1974-ben és a
házasságkötésem voltak életem legjelentősebb eseményei.
 El voltam ragadtatva, amikor megszülettek a gyerekeink! De amint
kibújtak, úgy ünnepeltem, hogy napokon át buliztam. Ezért ma komplett
pszichopatának tartanának, hiszen ma az apukák sokkal jobban részt
vesznek a csecsemők körüli teendőkben. Már akkor is furán néztek rám, de
a viselkedésem nem ment annyira szembe a társadalmi elvárásokkal, mint
ha ma tenném ezt. A gyerekeimmel csak akkor alakult ki igazi kapcsolatom,
amikor már olyan idősek lettek, hogy emberi lényként tudtak reagálni rám,
azaz csak a csecsemőkor után. Előtte játék babának tekintettem őket. (Bár
ez talán nem olyan szokatlan az édesapáktól.) Amikor már jobban
megismertem őket, imádtam velük lenni, ez a mai napig így van. Nagy
örömöt okoztak nekem, lenyűgöztek. Shannon kilenc hónaposan már járt és
beszélt, roppant szórakoztató kisgyerek volt. Tara csendesebb volt, már
korán megmutatkozott rajta, mennyire tud koncentrálni, milyen élesen látja
a környezetét. James meg hároméves koráig meg sem mukkant. Aztán hat-
hét éves korában hihetetlen dolgokat kezdett beszélni az idő természetéről,
Istenről és az univerzumról. Mindhárom gyerekem más-más karakter.
Kiskorukban szerettem ölelgetni őket, játszani, beszélgetni velük.
Egyáltalán nem voltam távolságtartó, rideg, tartózkodó apa, az irántuk
érzett vonzalmam azonban nem annyira a szeretetből, hanem a
szórakozásból és az intellektuális érdeklődésből fakadt. Más gyerekek is
lenyűgöztek, de sok gyerek untat. Az enyémek viszont érdekesek voltak, és
ezt nem csak azért mondom, mert én vagyok az apjuk – a barátaink is
egyetértenek ebben.
Miután 1968-ban hirtelen megváltozott a viselkedésem, és agresszívabb
lettem, másképpen viszonyultam az emberekhez, így Diane-hez is. Egyre
inkább azt néztem másokban, mennyire jól tudok szórakozni velük, a Diane
iránti érzelmeim az egyetemi évek végén voltak a legerősebbek. Előtte is
imádtam, akkor azonban elkezdtem olyanokat csinálni és mondani, amivel
felbosszantottam, és elkezdtem másként szeretni. A gyerekek érkezése
felgyorsította ezt a változást, az érzelmeim szenvedélyből csodálattá
változtak, tiszteltem azt, amit édesanyaként tett. Ahogy idősödtem, meg
kellett tanulnom újra megszeretni másokat, ezúttal már csodálni őket. Ma
már barátként tekintek a gyerekeimre. Nagyon tisztelem őket, de szinte el is
felejtem, hogy ők a gyerekeim.
A fiam, James állítja, hogy tudta, hogy szeretem (ezt mindennap
elmondtam neki). Eljártam a versenyekre, szurkoltam neki (James
sprintszámokban nyert az Orange megyei atlétikabajnokságon, a lányok
pedig kiváló úszók voltak), sosem érezte, hogy cserben hagytam volna.
Sokat nevettem, ezt leszámítva azonban nem sok érzelmet mutattam, ezért ő
némi távolságtartást érzett. Sem én, sem Diane nem sírtunk soha a gyerekek
előtt, ezért ők is próbáltak nem sírni és érzelmeket kimutatni előttem.
Amikor 2005-ben meglátták az agyamról készült felvételeket, kijelentették,
hogy nem lepődtek meg, úgyhogy nem is foglalkoztak vele többet. Az öröm
mellett egy érzelmet mutattam ki: a haragot. Engem nehéz felbosszantani,
és ha zavar valami, akkor általában elvonulok egy szobába, és magamra
csukom az ajtót. De ha kiszakad belőlem a harag, az ijesztő. James ettől
függetlenül azt állítja, mindig is én voltam a példaképe.
A másik tényező, ami arra utalhat, hogy mégiscsak némileg
távolságtartó apa lehettem, hogy száz százalékban a munkámra
koncentráltam. A diploma után egy évig tanítottam a lánygimnáziumban,
utána felvettek a Rensselaer Politechnikai Intézet pszichológiai tanszékének
mesterképzésére. A tanulmányi eredményeim kiválóak voltak, a társasági
életem pedig pezsgett. Varázslatos időszak volt ez mindannyiunk számára,
ami a súlyomban is megmutatkozott, fizikailag is újra jó formában voltam.
Felvettek a doktori programba Chicagóba, az Illinois-i Egyetem
Orvostudományi Karára, ahol ismét mindenben sikerült kibontakoznom,
három év alatt megszereztem a PhD-fokozatot. Ehhez általában öt év kell,
de én éjt nappallá téve dolgoztam, így a családom ritkán látott. És továbbra
is buliztam. Előfordult, hogy tizenegyig dolgoztam, aztán elmentem egy
kocsmába, beneveztem egy táncversenyre, és még egy kis pénzt is nyertem.
Hajnali ötkor értem haza, Diane azzal fogadott, hogy „azt hittem,
tizenegykor végeztél”, mire azt feleltem: „Igen, de aztán elmentem még
szórakozni, és nézd, nyertem száz dollárt a táncversenyen.” Szélsőséges
viselkedés volt ez, de Diane, aki háztartásbeli lett és a gyereknevelésnek
szentelte az életét, ritkán panaszkodott az egyedüllétre. Nekem elég volt
négy óra alvás, az így megspórolt órákat szórakozásra fordítottam. Mi
értelme lett volna hazamenni, amikor otthon mindenki aludt már?
A tudományos életben felfegyvereztem magam, és rárepültem a
következő nagy falatra, a San Diegó-i Kaliforniai Egyetem posztdoktori
programjára. Ezek is csodálatos évek voltak a tudományos és társas életem
szempontjából egyaránt, az italozás, a dohányzás és az étkezési szokásaim
azonban nem tettek jót a sportos életnek és a hasam méretének. 1969-től
1978-ig, amikor elkezdtem az oktatói munkát a Irvine-i Kaliforniai
Egyetem tanszékén, a súlyom, az álmatlanság, a pánikrohamok és a
vakmerő kockázatvállalás elvett valamit az egyébként remek – néha
túlságosan is remek – szórakozás élményéből.
Miután több éven át jelentős kilengéseket produkáltam a tudományos
életben és a súlyomban, egyszer elhatároztam, hogy összeragasztok pár
kockás papírt, és ábrázolom rajta a változásokat. Megdöbbentem azon, amit
láttam. Felrajzoltam egy grafikont arról, hogyan változott több mint
harminc év alatt a súlyom, a szakmai és kreatív teljesítményem (az utóbbit a
publikációk, elnyert ösztöndíjak, levédett szabadalmak, elkészült
festmények és egyéb műalkotások számával mértem), és a korreláció szinte
túl tökéletesnek tűnt. Ahogy nőtt a súlyom, néha akár 130–140 kilóig, úgy
nőtt a kreatív teljesítményem. Amikor pedig lefogytam 85–95 kilóra, a
teljesítményem nullára zuhant, és ez a periódus akár egy-két évig is
eltartott.
Minél többet ettem, cigiztem és buliztam és minél kevesebbet
sportoltam, annál jobban teljesítettem a szakmámban. És még valamit
észrevettem: amikor gyarapodott a súlyom, majd elértem a csúcspontot,
egyre jobban tudtam kommunikálni a hozzám közel állókkal. Azaz a
súlygyarapodás és a hasméret maximumának elérése közben könnyebben
teremtettem kapcsolatot másokkal, különösen a családtagjaimmal. Úgy tűnt,
mintha együtt jártak volna ezek a pozitív dolgok: az intellektuális és kreatív
teljesítmény és a személyközi kapcsolatok javulása. És amikor fogytam
(néha a dohányzás segítségével), akkor ugyan jól néztem ki, de nem tudtam
megfelelő teljesítményt nyújtani, és az empátia is kiveszett belőlem. Helyes
bulizós srác lettem, talán még bunkó is. Ezekben az időszakokban pláne
nem érdekelt, hogy a viselkedésemmel esetleg belegázolok mások lelki
világába, esetenként még fizikai sérülést is okoztam.
Agresszívabb lettem. Kijártam a baseballmeccsekre, a pályához közel
ültem, és ordibáltam a játékosoknak, különösen A. J. Pierzynskinek, a
Ranger elkapójátékosának, szidtam, ahogy a számon kifért. Ha ezt a többi
szurkoló szóvá tette, nekik estem: „Baszakodni akarsz velem?” Normális
esetben nehezen akadok ki, és egyáltalán nem szoktam ütni, de amikor
fizikailag fitt vagyok, a szék támláját is letépem. Tényleg. De amikor
kövéren legurítok pár sört, tök jó társaság vagyok. Kedves, aranyos mackó.
 A testi és szellemi kilengések, az intellektuális és érzelmi kifejezés
változása az én esetemben éppen ellentétes volt azzal, ahogyan a testnek és
az elmének reagálnia kellene egymásra. Ez aztán örök vicc lett a barátaim
között az 1990-es évektől kezdve a mai napig (Diane-nel nem annyira, mert
ő folyton aggódik az egészségem miatt). Sose jöttem rá, mi okozta ezeket a
negyven-ötven kilós jojózásokat és a vele járó viselkedési változásokat, de
természetesen arra gyanakodtam, hogy abnormálisan magas a limbikus
rendszeremben a szerotonin, a dopamin és talán az endorfin és a
tesztoszteron szintje, különösen a halántéklebenyemben és az ahhoz
kapcsolódó limbikus/érzelmi agyi területeken, ahol ezek a
neurotranszmitterek, modulátorok és hormonok a legnagyobb hatást fejtik
ki. Elképzelhető, hogy a szerotonin által szabályozott napi ritmusban
(többek közt az alvásigényben) bekövetkező változások idézték elő a vad
kilengéseket, de ez csupán feltételezés. A súlyváltozásaim általában külső
hatás nélkül zajlanak, de néha észreveszem, hogy folyton nekiütközik a
fenekem a bútoroknak, ilyenkor eldöntöm, hogy fogynom kellene, és meg is
teszem. Ha elhatározom magam, elég jó az önfegyelmem.
Csak 2011-ben kezdtem el gondolkodni azon, hogyan illeszkednek az
emberi kapcsolatokban beálló változások ezekhez a hónapokon vagy
éveken átívelő viselkedési és súlyváltozásokhoz, amikor megtudtam,
pontosabban megértettem, hogy talán súlyos problémáim vannak a normális
személyközi kapcsolatok kialakításával és fenntartásával.

Az empátiát többféleképpen is értelmezhetjük. Az első az, ha

szembeállítjuk az együttérzéssel. Az empátiát általában úgy szoktuk
definiálni, hogy képesek vagyunk mások helyébe képzelni magunkat, azaz
elképzelni, hogy mi is átéltük már azokat az érzelmeket, amelyeket a másik
átél. Az együttérzéshez viszont nem kell úgy éreznünk, mintha már magunk
is átéltük volna azt, amit véleményünk szerint a másik érez. Együttérzésnek
inkább azt nevezzük, amikor felismerjük, hogy valami marja a másikat, és
késztetést érzünk arra, hogy valahogyan csillapítsuk a fájdalmát. Az
empátia szóval általában arra utalunk, mennyire képes valaki érzelmileg
reagálni egy másik személyre. Az együttérzésre pedig példa lehet, ha
földrengés vagy árvíz áldozatairól hallunk, és bár mi magunk ilyen
katasztrófát még sosem éltünk át, adakozunk az áldozatok megsegítésére.
Ez nem jelenti, hogy a felhívásra reagáló együttérző ember ne érezhetne
empátiát – de nem biztos, hogy érez. Ugyanígy léteznek olyanok, akik
empátiát éreznek, átérzik mások fájdalmát, de nem tesznek semmit, amivel
segíteni tudnának. A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem kutatója, Marco
Iacoboni úttörő fiziológiai kutatásában kimutatta, milyen mechanizmussal
kapcsolják össze az agyi folyamatok az embereket, legalábbis intellektuális
vagy kognitív-észlelési szinten.
A tükörneuron-rendszer egy hipotetikusan felvázolt agykérgi hálózat,
amelynek alapja Iacoboni felfedezése, miszerint a főemlősökben léteznek
olyan idegsejtek, amelyek reagálnak arra, ha másokat nézünk, és a látott
cselekvést magunk is elvégezzük. A főemlősök – és különösen az emberek
– képesek arra, hogy egyszer megnéznek valakit egy tevékenység elvégzése
közben, majd azt a tevékenységet maguk is elvégzik. Úgy véljük, ezt a
különleges képességet az ilyen neuronoknak a homloklebenyben és a
parietális kéregben található hálózata teszi lehetővé.
Ez a rendszer segíthet megmagyarázni azt a jelenséget, hogy ha egy
édesanya tesz valamit, mondjuk összehajtogat egy törülközőt, akkor a
gyermek szintén elkezdi összehajtogatni a törülközőt. Az anya
cselekvésének megfigyelésekor használt szenzomotoros rendszer
ugyanazokból a sejtekből áll, amelyeket az agy a cselekvés elvégzésekor is
használ. A felnőttek talán nehezebb motoros feladatokat is képesek
hatékonyan utánozni a tükörneuron-rendszer segítségével.
Először 1990 és 1991 között töltöttem hosszabb időt Afrikában, egy
éven át végeztem kutatásokat Kenyában a főemlősök agyának növekedési
faktoraival kapcsolatban, Fulbright kutatói ösztöndíjjal. Öcsém, Tom – aki
vitathatatlanul a legjobb sportoló a testvéreim közül – meglátogatott. Az
egyik szafari alkalmából felkerestünk egy falut a városoktól távol eső
vidéken, az ugandai határ közelében. Bernardnak, aki Nairobiban rendben
tartotta a kertemet és az udvaromat, rokonai éltek a faluban, adtam nekik és
egy másik családnak tetőhöz való alapanyagot (bádoglemezt). A többi
család kicsi, kerek, nádtetős sárkunyhókban élt. Tommal elterveztük, hogy
útközben golfozni fogunk, úgyhogy az ütők is nálam voltak. A faluban
sokan soha életükben nem láttak fehér embert, golfütőt meg pláne nem.
Tommal észrevettük, hogy Bernard faluja mögött hatalmas, háromszáz
méter hosszú mező húzódik, úgyhogy megkértem Bernardot, tolmácsolja a
kérdésemet a falubelieknek, hogy van-e kedve valakinek megtanulni
golfozni. Körülbelül százan gyűltek össze, a kérdésemre pár bátor ember
előlépett, köztük a család öregje is, egy körülbelül nyolcvanéves úr, aki
öltönyben és vörös keresztény kereszttel díszített kalapban várt bennünket.
Először végignézték, ahogy elrontok egy ütést, és alig harminc méterre
száll a labdám, mire Bernard kuncogni, Tom meg hangosan röhögni
kezdett. Aztán következett Tom, és úgy megküldte a labdát, hogy egészen a
mező végéig repült, mire a közönségünk álmélkodva nézett. Aztán előlépett
az öreg, megfogta az egyik ütőt (egy eszközt, amelyet addig soha életében
még csak nem is látott, pláne nem használt), és gyorsan, dühösen lecsapott a
golflabdára. Melléütött, de senki meg sem mukkant. Aztán három
másodperc múlva mintha csak sarlóval tisztítaná a földet, megint
meglengette az ütőt, a legjobb helyen találta el a labdát, kissé alányesett, és
a labda százötven métert repült. Mindannyian megtapsoltuk. Aztán minden
férfi, nő és gyerek előrelépett. Mindenki elvétette az első ütést, a másodikra
viszont szépet ütött. Egy-két felnőtt férfi több mint kétszáz méterre küldte a
labdát.
Ilyen az, amikor a tükörneuron-rendszer teljes gőzzel működik. Amikor
a következő évben is ellátogattam a faluba, úgy viselkedtek, mintha
létrehozták volna a saját kis golfklubjukat, pedig ilyen átkot nem kívántam
a nyakukba varrni.
A tükörneuron-rendszer segíthet megmagyarázni, hogyan tud az ember
komplex feladatokat elvégezni gyakorlás nélkül. Lehetséges lenne, hogy
létezik egy hasonló ideghálózat, amely kapcsolatban áll a tükörneuron-
rendszerrel, és az empátiát irányítja? Bár egy ilyen ideghálózat részleteit
senki sem ismeri, létezik néhány kutatás, amely kimutatja, hogy mindig
ugyanazok az agyi területek aktiválódnak a laboratóriumi körülmények
között, amelyek az empátiához, illetve annak hiányához köthetők. Többek
közt Jean Decety a Chicagói Egyetemen, Yan Fan az Ottawai Egyetemen,
valamint Knut Schnell a Heidelbergi Egyetemen készített funkcionális agyi
képalkotást alkalmazó tanulmányokat az empátiáról, fMRI-felvételek
segítségével.
Amikor vidám, szomorú vagy haragos arckifejezést látunk máson, az
adott érzelemnek megfelelő agyi régió aktivizálódik a mi agyunkban is. Ha
az alap tükörneuron-rendszerhez, amely egy kognitív ideghálózat,
hozzávesszük azokat a területeket, amelyek kapcsolatban állnak a
tükörneuron-rendszerrel, de az érzelmeket dolgozzák fel, akkor megkapjuk
az empátiához tartozó nagyobb ideghálózatot. A pluszterületek között
helyezkedik el az insula, amely mintegy „szigetként” bújik meg a vele
kapcsolatban álló homlok-, halánték- és fali kéreg részek között, valamint
az érzelmeket közvetítő hátulsó mediális homloklebeny és az amigdala,
amelyek szintén nem láthatóak az agy oldalirányú ábrázolásán.
Ezek a régiók kapcsolatban állnak az orbitális és alsó frontális
kérgekkel. Ezt a három területet ábrázolja a 7A ábra. Ezek aztán
kapcsolódnak a hedonizmust, örömöt, stresszt és fájdalmat szabályozó agyi
területekhez. Itt bőven található szerotonin, dopamin, tesztoszteron,
kortikotropin-felszabadító hormon (CRH) és endorfinreceptorok, valamint
vazopresszin- és oxitocinrendszerek.

7A ÁBRA: A tükörneuron-rendszer

Mint kiderült, ezek a hormonális és neurotranszmitter-rendszerek fontos

szerepet játszanak az empátiában. Többek közt Simon Baron-Cohen a
Readingi és Cambridge-i Egyetemről, Paul Zak a Claremonti Egyetemről,
valamint Sarina Rodrigues a Berkeley-ről bizonyította azoknak a genetikai
alléloknak a fontosságát, amelyek feldolgozzák ezeket az empátiához
kapcsolódó neurológiai vegyületeket. Ezek egy sor empátiához köthető
érzést befolyásolnak, így a félelmet, az elutasítottság érzését, az elválás
miatti fájdalmat, az irigységet, a féltékenységet, az önzést és a kárörömöt,
illetve a spektrum pozitív végén találjuk az együttérzést, a szánalmat, a
részvétet, a családi és törzsi hovatartozást, a nagylelkűséget, a bizalmat, az
altruizmust (ha az létezik egyáltalán), a szerelmet és talán a hazaszeretetet,
az emberséget és a spiritualitást.
A 7B ábrán látható az érzelmi empátiát feldolgozó agyi területek
aktivitása. A saját agyamról készített keresztmetszeti PET-felvételeken a
fehér nyíl hegye nagyon alacsony és nagyon magas aktivitás abnormális
keverékére mutat az insulában. Fekete-fehér képen nem látszik, de az a
terület sötétebb, ami csökkent tevékenységre utal. Az empátiában szerepet
játszó másik terület, az elülső cinguláris kéreg szintén a normálisnál
alacsonyabb aktivitást mutat az én agyamban. Eközben az agy felső
régiójában található kéregterületek jelentősen aktívabbak nálam, mint
másoknál. Ezek a régiók a hideg kognícióhoz köthetők.

7B ÁBRA: PET-felvételek a saját agyamról

Az egyszerűen empátiának hívott jelenség működésében rengeteg agyi

terület és gén vesz részt, így talán nem is meglepő, hogy maga a kifejezés is
olyan sokféle definíciót kapott már, és olyan sokféle fogalom társul hozzá.
Az empátia hiányáról általában a pszichopatákra gondolunk, jogosan,
hiszen bár a legtöbb pszichopata nem erőszakos, gyakran bánnak másokkal
érzéketlenül, szinte szívtelenül – egyszerűen nem érdeklik őket mások.
Sokan azonban mégis törődnek valamivel, sokszor valakivel. Még a
pszichopata gyilkosok is kifejezik szeretetüket a szüleik és testvéreik iránt,
még ha éppen ők ágyaztak is meg a pszichopata hajlamoknak a
bántalmazással és a törődés hiányával a pszichopata életének elején.
Gondoljunk csak Buffalo Billre A bárányok hallgatnak című filmben, aki
ártatlan nőket mészárolt le gondolkodás nélkül, mégis ideges lett, amikor a
saját családja került veszélybe. Ugyanezek a pszichopaták a társadalom
többi részét gyűlölik, készek bosszút állni rajtuk, akár erőszakkal, akár
erőszak nélkül.
Az a pszichopata, akinek az édesapja a család összes pénzét elveszítette
a tőzsdén vagy egy üzleten, talán úgy áll bosszút a világon, hogy a
pénzintézetek ellen fordítja a gyűlöletét. A pszichopata terroristák vagy
diktátorok gyakran bosszút akarnak állni a klánjukat, törzsüket, népüket,
etnikumukat vagy vallásukat ért vélt támadásokért. Ez azonban azt is
jelenti, hogy a legszívtelenebb, legerőszakosabb terroristákban, magányos
gyilkosokban és diktátorokban is nagy adag „empátia” van – a saját
csoportjuk felé; ugyanakkor csekély mások élete és jólléte felé.
Az egyéni és csoportempátia bizonyos értelemben kapcsolódik az
empátia és az együttérzés dichotómiájához, amelyet a fejezet elején
tárgyaltunk, mögötte azonban meghúzódik egy másik fontos kettősség is: az
érzelmi és a kognitív empátia, ahol az utóbbit mentalizációnak (más néven
tudatelméletnek) is nevezhetjük. A mentalizáció, mint láttuk, az első
életévekben alakul ki, és folyamatosan fejlődik egészen a felnőttkorig, és ez
fontos fejlődési teljesítmény, hiszen a gyermek megtanul feldolgozni olyan
mentális állapotokat, mint a vágyak, a szándékok és a meggyőződések,
megtanulja, hogy mások is rendelkeznek hasonló tudatállapotokkal, még ha
azok esetleg el is térnek az övétől. Az autizmussal élők mentalizációja
rendellenesen működik. Hasonlóan hiány lehet ezen a területen azoknál,
akik valamilyen személyiségzavarral élnek, például borderline
személyiségzavarral vagy a bipoláris zavar néhány fajtájával. Ezzel
ellentétben a pszichopaták, a narcisztikusok és a skizofrénia néhány affektív
típusával élők rendelkeznek kognitív empátiával, érzelmivel azonban nem.
A kétféle empátia hiánya összefüggésben állhat azzal, hogy a prefrontális
kéreg alsó (ventrális) része alulműködik.
A Massachusettsi Műszaki Egyetem (MIT) kutatója, Rebecca Saxe
nemrégiben kimutatta, hogy a mentalizáció részben a nem domináns
agyféltekéhez köthető, ahhoz a területhez, ahol a halántéklebeny összeér a
parietális lebennyel, az úgynevezett temporo-parietális (halántéki-fali)
összeköttetésnél, azaz a tükörneuron-rendszer egyik csomópontjánál.
Kulcsfontosságú pont ez abban az ideghálózatban, amely feldolgozza,
hogyan észleljük mások szándékait, erkölcseit, etikai megfontolásait; a
homloklebeny az orbitális kéreg mellett szerepet játszik a saját szándékaink,
erkölcseink és etikai megfontolásaink feldolgozásában. Ráadásul ez a két
hátulsó és elülső kéregterület kapcsolatban áll egymással, talán ezek hozzák
létre az úgynevezett aranyszabály (tégy úgy mással, ahogy szeretnéd, hogy
veled tegyenek) neuroanatómiai ideghálózatát.
Felmerül a fontos kérdés: Honnan tudhatjuk, hogy hiányzik belőlünk az
empátia? Akiből hiányzik, annak jó eséllyel fogalma sincs róla, mert azt
sem tudja, mi az. Ez nem egészen olyan, mint ha megkérdeznénk valakitől,
aki vakon született, milyen a kék szín. Hiszen ő nem rendelkezik ehhez
vonatkozási pontokkal. Inkább olyan, mintha egy színvakot kérdeznénk
meg erről. Ő látja a kék dolgokat, számára a kék tárgyak hasonlónak tűnnek
a zöld tárgyakhoz, de maga a kék mint olyan rejtély marad. A
sorozatgyilkosokkal készült interjúk alapján nekem úgy tűnik, sokan fel
sem fogják, hogy hiányoznak az életükből az emberi kapcsolatok. Így aztán
szakvélemény nélkül hogyan tudná bárki is magáról, hogy érzelmileg
színvak?
Hatvanas éveim elejéig fel sem merült bennem, hogy hiányzik belőlem
az empátia. Boldog házasságban éltem, csodálatos mind a szűk, mind a
tágabb családom, sok barátom van, több ezer olyan ismerősöm és kollégám,
akivel jóban vagyok – miért is merült volna fel bennem, hogy hiányzik
belőlem az empátia? Elvégre ki akarna szorosabb kapcsolatot kialakítani,
pláne együtt élni valakivel, akiből hiányzik az érzelmi kapcsolat
kialakításának képessége?
Az agyamról készült felvételekig, de néhány évig még azután is, mindig
félvállról vettem, ha valaki rosszalló megjegyzést tett rám. 1990-ben
előadást kellett volna tartanom egy kollégámmal egy szakmai
összejövetelen, de lemondtam, és inkább elmentem egy kocsmába, mert
tudtam, hogy ott lesz néhány csinos lány. Miffed, a kollégám akkor a
fejemhez vágta: „Ilyet csak egy totális szociopata tesz.” Egy másik
alkalommal Miamiban azért mondtam le egy előadást, hogy pár nem sokkal
korábban megismert lánnyal meghallgathassak egy nagyszerű kubai
együttest. „Pszichopata vagy – jelentette ki az akkori munkatársam. – Hogy
tehettél ilyet?” Azt mondtam neki, lerobbant a kocsim. Tudtam, hogy nem
helyes, amit teszek, de végső soron senkinek sem esett baja, nem is
értettem, miért kell ennek ekkora feneket keríteni.
Sokszor mondjuk másra, hogy őrült vagy pszichopata, anélkül hogy ezt
szó szerint értenénk. Visszatekintve azonban valószínűleg el kellett volna
gondolkodnom azon, hogy kik voltak azok, akik engem illettek ilyen
szavakkal: hangulatzavarokra és agyi rendellenességekre specializálódott
képzett pszichiáterek, akik valószínűleg nem dobálóznak szakszavakkal
pusztán azért, mert mérgesek lettek.
És miután pár évig gondolkodtam a PET-felvételeken, lassan kezdtem
átértékelni ezeket a megjegyzéseket, és életemben először eltűnődtem azon,
mit akartak közölni velem a barátaim, rokonaim és kollégáim.
Rájöttem, hogy igazából gyakran nem alakul ki bennem közvetlen
érzelmi kapcsolat mások iránt, nem értem, hogyan hat rájuk a viselkedésem.
Hidegen, távolról látom ezeket a dolgokat, és csak a hatást látva értem meg,
mit teszek. Aztán arra is rájöttem, hogy amit én játékos cukkolásnak tartok,
az esetleg megbánthat másokat, és sosem veszem a fáradságot, hogy az
arcukról leolvassam, ha valóban megbántódtak. A hozzám közel állókat
rendszeresen sodortam veszélybe a saját érdekemben vagy a saját
szórakoztatásomért. Nem arról van szó, hogy ne tudnám pontosan, mi az az
empátia, de ha megvizsgálom a viselkedésemet – és hogy mások mit meg
nem tesznek egymásért, és mennyit sírnak –, azt kell látnom, hogy tényleg
nagyon különbözöm a legtöbb embertől.
Sok esemény jelezte előre, hogy a felnőtt életemet sekélyes érzelmi élet
és borderline pszichopátia fogja jellemezni. 1968-ban szemtanúja voltam
egy halálos balesetnek Kanadában, amikor kiruccantam Québecbe, a híres
téli karneválra. Hóviharban vezettem Burlingtonból, és egyszer csak
megelőzött két száguldó autó. Az egyik eltűnt az úton az éjszakában, a
másik pedig lesodródott az útról, és körülbelül száztízzel nekicsapódott egy
fának. Kiugrottam a kocsimból, leszaladtam a domboldalon, épphogy csak
sikerült bemásznom a betört ablakon, hogy elhelyezkedjek a sofőr, egy
haláltusáját vívó idős úr arca előtt. A mellkasát összezúzta az ütközés. Az
úr vért hány az arcomba, és húsz percig mesterségesen lélegeztettem, amíg
ki nem érkeztek a rendőrök. A lábamnál fogva kihúztak a kocsiból, én meg
iszonyú dühös voltam, hiszen újra akartam éleszteni azt az embert. Miután a
rendőrségen felvették a vallomásomat, azzal zártam a kihallgatást, hogy
színpadiasan az őrmester asztalára dobtam az öreg véres műfogsorát. Egy
perc múlva már nem is foglalkoztam a balesettel, hanem vidáman buliztam
Québecben, és csak futólag említettem meg régi csoporttársaimnak, mi
történt. Valami azonban sokáig zavart: a halott ember nem foglalkoztatott
igazán, de az egész esemény kalandjellegét kifejezetten élveztem.
Máskor is észrevettem, hogy amikor mások sírnak valamilyen tragikus
vagy szomorú esemény láttán, az én szemem száraz maradt, és a
szívverésem sem gyorsult fel. A Kennedy-gyilkosságra azért emlékszem,
mert annyira felzaklatott mindenkit – engem viszont inkább az érdekelt,
hogyan történt a gyilkosság. Egy nap, amikor a Nairobi Egyetemen
dolgoztam, beléptem a halottasházba, és egy egész család állt az acéllapra
fektetett, fehér ruhás kislány holtteste fölött. A gyermekre néztem, és azt
mondtam: „Milyen szép ez a ruha!” Akkor nem furcsállottam, hogy nem is
a halott kislányt látom, hanem a ruháját, most már azonban bizarrnak
találom. Még a saját fájdalmaim sem nagyon hatottak rám. Egyetemista
koromban egyszer belebokszoltam egy ablakba, és csuklótól könyékig
végigvágta a karomat az üveg. Egy anatómus szemével szemléltem az
inakat. Ezek az események figyelmeztethettek volna arra, hogy valami nem
stimmel az érzelmi reakcióimmal. De honnan tudhattam volna, hogy az
agyam rendellenesen működik?
Ahogy tovább vizsgáltam a viselkedésemet és a személyiségemet,
rájöttem, hogy nálam az empátia hiányához erős versenyszellem társul –
mivel nem nagyon foglalkozom mások érzéseivel, különösebb aggályok
nélkül teszek meg bármit, amit kell, hogy megnyerjek egy versenyt, vagy
rávegyek valakit, hogy tegye meg azt, amit én szeretnék. A gyerekeimet
egészen kicsi korukban sem hagytam nyerni semmiben, és most, felnőttként
egyre gyakrabban gyepálnak el kegyetlenül mindenféle játékban, különösen
Scrabble-ben. Nyilván sejtik: nem szeretek veszíteni. A Scrabble-
mérkőzések alatt előfordul, hogy megvezetem az ellenfeleket, hazudok a
terveimről, és tőrbe csalom őket. Csalni nem szoktam, az nem szórakoztató.
Sokkal szórakoztatóbb manipulálni (ahogy az már csak a pszichopatáknál
szokás). Ha tisztességesen nyerek, azt is a többiek orra alá dörgölöm. A
gyerekeimnek a könyörtelen játék örömét tanítottam meg – a lényeg a
győzelem szépsége. Kifejtettem nekik, hogy ha nem kíméljük az ellenfelet,
azzal tulajdonképpen tiszteljük – de ez baromság. Nekem győzni kell. Ez
narcizmus, önteltség, vegytiszta versenyszellem. A versengő alkat nálunk
bizonyos mértékig családi vonás, a harcos gén(ek) miatt.
A környezetem szerencséjére ritkán rosszak a szándékaim. Más szóval:
nem szerez örömöt, ha ártok másoknak; egyszerűen csak nem érzem
magamat rosszul, ha úgy esik, hogy ártok valakinek a saját céljaim elérése
vagy akár a saját szórakozásom közben. Imádok ugratni másokat, és bár
(általában) nem teszek semmi veszélyeset vagy illegálisat, tudom, hogy
előfordult már, hogy nem szándékosan, de megbántottam másokat, kínos
helyzetbe hoztam őket. De ez engem nem zavart. Az is tény, hogy hazudtam
már azért, hogy elnyerjem a beszélgetőtársam bizalmát. Ez is a versengő
alkathoz tartozik, én csak úgy tudok élni, hogy egy percig sem unatkozom.
A hazugság az én esetemben azonban a leggyakrabban valamilyen
információ elhallgatását, nem pedig valótlanság állítását jelenti. Ha például
valaki megkérdezi, mivel foglalkozom, néha azt felelem, voltam csapos és
kamionsofőr is, de már félig-meddig nyugdíjba vonultam. Bár ez
gyakorlatilag igaz, úgy összességében mégiscsak hazugság, amit arra
használok, hogy jobban kiismerjem a másik embert, megtudjam, mit
érhetek el nála, ami akár csak annyi is lehet, hogy lenyűgözhetem azzal,
hogy kamionsofőr létemre milyen intelligens vagyok.
Ez is jellemző néhány pszichopatára, de a pszichopaták sem egyformák.
Néhányan rossz családból származnak, és dührohamaik vannak, mert az
apjuk verte őket. A legtöbben érzelmileg zsibbadtak, nehéz stimulálni őket.
Olyanok, mint a függők. Egyre többet és többet kell tenniük, hogy elérjenek
bármilyen hatást, egyre szélsőségesebb élményekre van szükségük, hogy
bármit is érezzenek. Ez megnyilvánulhat pozitívan, például a szerelemben,
de ha valakit bántalmaztak, akkor bosszúra is vetemedhet. Az is
előfordulhat, hogy a fejlődés során elszenvedett szexuális bántalmazás miatt
téves kapcsolat alakult ki az agyban a nemiség és az erőszak között, ami
nemi erőszakhoz vezethet. Erről a témáról kevés kutatás zajlott.
Az én esetemben a manipuláció általában a saját kalandvágyam
kielégítését, a saját örömömet szolgálta. Mindig keresem az izgalmakat, a
szórakozást, többször előfordult, hogy kínos helyzetbe hoztam másokat
csak azért, hogy kicsit izgalmasabban teljen a napom.
1990-ben végre kivettem egy év kutatói szabadságot a UCI laborjában.
Az orvosbiológiai kutatók ritkán élnek ezzel a lehetőséggel, mert megtöri a
kutatás folyamatát és a laborban dolgozó hallgatók képzését, ezért általában
szörnyen kontraproduktív. Ugyanakkor a gyerekeink már az egyetemre és a
családalapításra készültek, és tudtam, hogy ha nem veszek ki szabadságot,
később már nem tudunk együtt nagy utazásra indulni. Olyan helyre akartam
menni velük, ami gyökeresen más, mint a kaliforniai Irvine, úgyhogy
megpörgettük a földgömböt, böktünk, és Kelet-Afrikát választottuk.
Jelentkeztem egy Fulbright-ösztöndíjra, elnyertem, úgyhogy elindultunk
Nairobiba és a Serengetibe. Beszereztem pár agykutatáshoz szükséges
eszközt a Nairobi Egyetem Orvostudományi Karának laborjába a következő
kilenc hónapra. Hat hétre a családom is velem tartott, majd ők visszatértek
Kaliforniába. Ott-tartózkodásom alatt több nyugtalanító beszélgetést
hallottam két halálos vérzéses lázat okozó vírusról, az Eboláról és a
Marburgról, valamint a HIV-ről.
A kutatási időszak első évében a Nairobi Kórház két orvosa mesélt egy
emberről, akit 1989-ben vittek be a kórházba egy isten háta mögötti
hegyvidéki faluból. A legtöbb testnyílásán ömlött a vér. Egy héten belül
meghalt. Hamar kiderítették, hogy Kenya nyugati részén, az ugandai határ
közelében járt a Mount Elgonon található Kitum-barlangban. Felismertem
ezt a nevet: az elefántmatriarchák évezredek óta ebbe a barlangba vezetik a
csordákat, hogy a sötétben lenyalogassák a faláról az agyarukkal fellazított
sót és egyéb ásványi anyagokat. Mindig is szerettem volna ellátogatni oda,
de ez a történet óvatosságra intett. Ez az ember az Ebola közeli rokonának
számító és hasonlóan halálos Marburg-vírus okozta vérzéses lázban
vesztette életét.
Amikor még abban az évben, decemberben meglátogatott az öcsém,
elmentünk egy szafarira Kenya nyugati és északi részébe. Végül úgy
döntöttem, felkeresem a Kitum-barlangot. Vonzott a veszély, Tomnak
azonban csak az elefántokról beszéltem. Amikor megérkeztünk a Mount
Elgon Nemzeti Park bejáratához, kihaltnak tűnt a hely. Tom beszaladt a
parkőr kunyhójába, mire a parkőr közölte vele, hogy mivel akadt néhány
probléma a hegyen, és a parkban egyre aktívabbak a fegyveres ugandai
lázadók, majdnem egy éve egyetlen látogató sem járt arrafelé. Számomra ez
azt jelentette, hogy szokatlanul sok és sokféle vadállatot láthatnánk, hiszen
egyetlen ember sem volt az egész hegyen. Be is mentünk, rá sem
hederítettünk az emberek és mások által jelentett veszélyre.
Eljutottunk a táborozásra alkalmas egyetlen helyre. Nem akartam
elmondani az öcsémnek, hogy a szerencsétlenül járt férfi ugyanitt
táborozott néhány héttel a halála előtt. Óriási mennyiségű tűzifát
halmoztunk fel, és sötétedéskor tüzet raktunk a tisztáson.
Az Egyenlítőnél úgy érkezik az éjszaka, ahogy a bárd csap le.
Napnyugta után tíz perccel már rá is zendítettek a hiénák. Egy óra múlva
már hallottuk, vagy inkább éreztük, hogy tőlünk nagyjából kétszáz méterre
elefántok kutatnak táplálék után. Tizenegy óra körül két oroszlán morgását
hallottuk és egy hiéna vérfagyasztó vihogását. Úgy döntöttünk, tennünk kell
valamit, hogy elijesszük a nagyobb állatokat, úgyhogy kivettünk egy-egy
nagyobb lángoló ágat a tűzből, és azokkal hadonászva hangosan
ordibáltunk. A tűz háborújában láttuk, hogy így kell csinálni, és csodák
csodájára a módszer be is vált. Elcsendesedett körülöttünk az erdő, mi pedig
magunk köré csavartuk a pokrócokat, és elhelyezkedtünk a tűz körül.
Egy óra múlva ismét életre kelt az erdő, úgy tűnt, minden oroszlán,
hiéna és leopárd apait-anyait beleadott volna, hogy elüldözzön bennünket a
tüzünkkel együtt a tisztásról. Minél közelebb óvakodtak hozzánk az állatok,
mi Tommal annál közelebb húzódtunk a tűzhöz. Mivel én voltam az
idősebb és nagyobb, sikerült nekem belülre kerülnöm, a tűz és az öcsém
közé, a hátamat, a nyakamat és a fejemet mindig védte az öcsém teste.
Próbáltam azzal érvelni, hogy nekem családom van, szóval észszerű, ha az
első oroszlán vagy leopárd vagy – ami a legrosszabb – hiéna őt támadja
meg először, nem engem. Egész éjszaka taktikáztunk, és igyekeztük
elfoglalni a legmegfelelőbb helyet. Túléltük az éjszakát, de teljesen
kikészültünk.
 Reggel gyorsan összeszedtük magunkat, kávét főztünk a már csak
pislákoló tűzön, és amikor körülnéztünk a tisztáson, megállapítottuk, hogy
az öt nagyvadból három valóban járt nálunk éjszaka, de incidens nélkül
távoztak. Autóba ültünk, és elmentünk a Kitum-barlanghoz vezető
ösvényig. Észrevettük, hogy az út mentén sok facsemetét frissen tapostak le
az éjszaka hallott elefántok. A barlanghoz érkezve majdnem hátrahőköltünk
a kiáramló erős vizelet- és ürülékszagtól. Legalább tucatnyi emlős nyomát
láttuk a bejáratnál. Beléptünk, és rögtön a nyakunkba kaptuk a növényzeten
átszűrődő víz finom cseppjeit, ugyanígy fürdette a víz az elefántokat is a
varázslatos, zajos éjszakákon. Ahogy mélyebbre hatoltunk a barlangban,
láttuk, hogyan vájtak az elefántagyarok friss hasadékokat a falba, ahogy a
csorda ásványi sók után kutatott. Itt-ott hatalmas részeken leszakadt a
barlang fala, a lehullott kő eltorlaszolta az utat. Beléptünk a barlangnak egy
természetes fénnyel megvilágított részébe, és megpillantottunk egy
elefántcsontvázat; az állat rosszul lépett a félhomályban, a tetem
kifacsarodva feküdt a mélyedésben.
Aztán meghallottuk őket. Ahogy közeledtek, fülsiketítő hangzavar
töltötte meg a barlangot: visítás és több tízezer szárny csapkodása. Pár
pillanaton belül körülvettek bennünket – több ezer nílusi repülőkutyát
vertünk fel álmából. Úgy döntöttünk, sürgősen távozunk onnan,
igyekeztünk minél messzebb kerülni a barlangtól, és elindultunk északra, a
Turkana-tóhoz, hogy a Koobi Fora régészeti területen emberi
maradványokat tanulmányozhassunk.
Két évvel később, Orange megye biztonságában és kellemesebb illatai
között izgatott telefonhívást kaptam Tomtól. Mint kiderült, valaki a kezébe
nyomta Richard Prestonnak a The New Yorkerben megjelent „Crises in the
Hot Zone” („Válság a halálzónában”) című cikkét és szintén Preston 1994-
es könyvét, amely Halálzóna – Ebola: a gyilkos vírus címmel jelent meg
(ebből forgattak később filmet Dustin Hoffman főszereplésével, Vírus
címmel). Tom dühöngött. Rájött, hogy szándékosan vittem pontosan
ugyanazon az úton a táborhelytől a barlangig, ahol az az ember
megfertőződött a Marburg-vírussal, majd később meghalt. Legyen annyi
elég, hogy rettentő dühös volt, amiért veszélybe sodortam. „Nagy élmény
volt – jelentette ki –, de nem fogom megbocsátani neked, hogy elvittél
oda.”
Nem ez volt az első alkalom, hogy életveszélybe sodortam hozzám
közel állókat. Hogy ez szociopata viselkedés-e, az érdekes késő esti családi
beszélgetés témája lehet a nappali kandallója köré gyűlve. Egyesek szerint
csak azt mutatja, hogy egy kalandvágyó ember szívesen osztozik másokkal
kedvenc élményein. Akit azonban rávettem arra, hogy tartson velem,
anélkül hogy közöltem volna vele, milyen veszélyeket rejt a kiruccanás,
sokkal rosszabbnak tartja ezt holmi kalandvágynál.
Azt hiszem, úgy lehetne jellemezni, mennyire másképpen viszonyulok
más emberekhez, hogy empatikus sivatagban élek. Van bennem valamennyi
empátia, de hajlamos vagyok mindenkivel egyformán bánni, akár családtag
az illető, akár vadidegen. Mint abban a kocsmai verekedésben, amelyből
kihúztam a barátomat. Igazságtalannak tartottam, hogy a másik srác
rávetette magát a barátomra, aki akkor már menekült volna, de azt is
igazságtalannak tartottam, hogy lefogjam a másik srácot, hogy az én
barátom megverhesse. A barátaim úgy gondolják, hiányzik belőlem a
hűség, mert nem tartok ki mellettük minden helyzetben, szerintem viszont
ez így igazságos. Ha tévednek, én megmondom nekik. Eközben a családom
folyton azzal nyaggat, hogy legyek velük többet, kezdeményezzek közös
programokat, de legalább foglalkozzak velük többet, mint másokkal, ha
elmegyünk valahová. A hozzánk közel állóknak természetes vágya, hogy
különleges érzelmeket mutassunk irántuk, az emberi kapcsolatokban nagy
problémát tud jelenteni, ha ezt a mély kapcsolatot valaki nem tudja szívből
jövőn kinyilvánítani.
Az én barátságaim a szokásosnál kevésbé tiszták. Sokak szerint adakozó
vagyok, és gyakran segítek másoknak, de az igazság az, hogy ebben jobbára
az motivál, hogy később én is felhívhatom őket egy-egy szívességért.
Felkereshetek elfoglalt, ismert embereket, akiknek segítettem már, és
megkérdezhetem: „Megtennél nekem valamit?”, mire ők azonnal igent
mondanak, mert az előző évek során sikerült ilyen viszonyt kialakítanom
velük. Egyesek szerint ez egyszerűen jó üzletpolitika, de az a baj, hogy én
ezt úgy teszem, hogy magával az emberrel nem is igazán foglalkozom.
Olyan vagyok, mint egy maffiafőnök. Amikor megnéztem A Keresztapát,
ijesztően ismerősnek tűnt. Ha másokat kérdeznének, azt mondanák, jó
dolgokat teszek. Nem lesz rossz vége, senki sem érzi úgy, hogy
kihasználtam, átvágtam. Egyszerűen csak nem őszinte a barátságom.
Az nem manipulálás, ha szinte azonnal be akarjuk vasalni az
ellentételezést. Férfiak szokták ezt tenni nőkkel, ha le akarnak feküdni
velük. És vicsorogva sem lehet manipulálni. Csak úgy, ha az ember
iszonyatosan kedves. Én tudok támaszkodni a személyiségemre,
valamennyi karizmatikus kisugárzásomra, nem kell erőlködnöm. Gyerek- és
fiatalkoromban láttam, hogy a barátaim, a testvéreim és más férfi
családtagjaim folyton verekedésbe keveredtek, mégsem érték el, amit
akartak. Számomra ez durvaság, faragatlanság, otrombaság. Sokkal jobb
erőszak nélkül manipulálni.
Ha azt mondanám másoknak, hogy „ezt azért teszem meg neked, hogy
utána én is kérhessek majd valamit”, a legtöbbüket ez nem zavarná, mert
tudják, hogy nem tennék semmi gonoszságot. Akadtak is barátaim, akik
közölték velem: „Tudom, hogy csak kihasználsz, de nem érdekel.” Jó
társaságnak tartanak, érdekes embereket ismerek, úgyhogy elviselik.
Mások, akik közel állnak hozzám, és ismerik a motivációmat, nem örülnek.
Ők igazi kapcsolatot akarnak. A feleségem igazi házasságot akar.
Diane-nél 2002-ben non-Hodgkin limfómát diagnosztizáltak. Diane
biztosra vette, hogy meg fog halni, és a kemoterápia alatt néha nem is akart
mást. Becsületesen hordtam neki a zöld teát, amely enyhítette a kemó
mellékhatásait. Diane értékelte a segítségemet. Ez mutatta számára, hogy
nekem ő valóban fontos. 2008-ban azonban óvatlanul belebonyolódtam egy
sor flörtbe, és bár egyiknek sem lett semmi következménye, mélységesen
megbántottam Diane-t, aki ezt szóvá is tette, de mivel igazából semmi sem
történt egyik esetben sem, én szokás szerint csak legyintettem. Ma már
jobban értem, milyen fájdalmat okozhatott neki az indiszkrécióm, ezért nem
is fejtegetem ezt tovább. De én nehezen értem meg, milyen fájdalmat tudok
okozni másoknak.
Sokszor empatikusnak tűnök. Jó hallgatóság vagyok, szívesen
meghallgatok másokat. Gyakran azonban csak azért, hogy kipuhatoljam a
gyenge pontjukat. A kocsmákban és versenypályákon minden ember
egyenlő – ott tudok úgy társalogni másokkal, hogy szóba sem kerül, hogy
egyetemen oktatok. Nyitott vagyok, rájuk hangolódom, de közben azon
gondolkodom: „Hogyan tudnék játszani velük? Hogyan vehetném rá ezt a
lányt, hogy kijelentse, hogy azon nyomban le akar feküdni velem? Hogy
vehetném rá ezt a pasast, hogy megkérdezze, tudok-e valami üzletet, amibe
ő befektethetne? Vagy hogy vegyem rá azt az alakot, hogy odasúgja nekem,
hogy megoszthat-e velem egy bizalmas információt?” Ha ilyen kapcsolatot
akarok teremteni másokkal, ahhoz empátia kell. De ez csak kognitív
empátia, mentalizáció.
Nem mindig használom fel a megszerzett információt; csak vonz a
helyzet, hogy mások megnyílnak nekem, és sebezhetővé teszik magukat,
különösen ha mindössze pár perce ismernek. Sokszor tényleg segítek. Ha
van valami gondjuk, azt mondom: „Ó, ismerek egy orvost vagy egy
befektetőt.” De az igazi motivációm az, hogy a kezemben legyenek. Én az
egyes emberben a tudományos vizsgálat alanyát látom. Szórakoztat, ha
beszélgetek, de azt már túlzás lenne kijelenteni, hogy a
beszélgetőpartnereim foglalkoztatnak.
Ha valaki iszik, könnyebben nyílik meg, azt gyanítom, ezért szeretek én
ennyire inni. Ha iszom, úgy érzem, vannak kapcsolataim, és az jó érzés,
elsősorban azért, mert szeretek uralkodni mások felett. Nem játszom rá erre,
mert nem kell. Ha nem lenne elég esemény az életemben, akár még rosszfiú
is lehetnék. A lehetőség bennem van, de annyi mindenem van – család,
barátok, kutatás, vállalkozások, médiamegjelenések –, hogy ennél több
nekem nem kell. Mások talán felcsípnének egy-egy nőt, és hazavinnék, de
ha tőlem megkérdi egy csaj, felmennék-e hozzá, nekem az elég. A szexnek
ehhez semmi köze. Szörnyen sokat flörtölök, ezt Diane is tudja, hiszen
tisztában van azzal, milyen hatást váltok ki a nőkből. Mindenféle korú nők
kikötnek mellettem, és én meghallgatom őket. Ismerem ezeket a játszmákat.
A pasijaik vagy férjeik nem hallgatják meg őket, hát megteszem én. De
nem használom ezt ki olyasmire, amit egy pszichopatáról gondolnánk. A
legsötétebb utakat elkerülöm.
Ettől vagyok én az, amit „proszociális” pszichopatának neveznek. Egyik
védőszentem Bill Clinton is lehetne. Persze nem diagnosztizálhatom Bill
Clintont pszichopatának, de nagyon úgy tűnik, felfedezhetőek rajta a
legfontosabb jegyek, a Hare-skálán legalább 15 pontot érne el. Viszonyt
folytatni egy nekünk dolgozó egyetemistával igen gyakori eset, még ha
rossz szemmel is nézik, több viszonyt letagadni meg aligha tekinthető
pszichopata jellegzetességnek. Ennek ellenére van jó néhány olyan apróság,
amit sokszor láttunk nála számtalan alkalommal. Ahogy egy blogger, John
Craig írta: amikor Clinton tiszteleg a hadsereg előtt, azt gunyorosan teszi,
amikor megtapsolják, szerénységet színlel, amikor temetésen vesz részt,
mindig az alkalomhoz illően komor ábrázatot ölt, majd szükségét találja,
hogy óriási fájdalmát kifejezésre juttassa, de mindig bátran lenyeli a
könnyeit. A legfrissebb szegénységi statisztikákat esetében halk szipogás
kíséri. A nem pszichopaták is találnak ki történeteket, de csak az igazi
pszichopata él ezzel újra és újra ilyen kiélezett helyzetben úgy, hogy egy
pillanatra sem lép ki a szerepéből. Egykori királycsináló tanácsadója, Dick
Morris azt nyilatkozta, hogy régi bizalmasából hiányzik az empátia, és
hozzátette: „Hillary szereti Billt, és Bill szereti Billt. Így van bennük valami
közös.” Az ország egy jelentős része – különösen a saját pártjában – még
mindig szereti. A köztünk tátongó politikai szakadék ellenére én is bírom.
Egyívásúak vagyunk.

Az egyik kedvenc szórakozásom kitalálni, milyen lehet a régi vagy akár

friss ismerőseim agyfelépítése és genetikája. Visszafelé haladok a
személyiségüktől, különböző kognitív és érzelmi jellemvonásuktól, az apró
jelektől, és próbálom kitalálni, hogyan működik saját neurológiai
gépezetük. A másik irányt gyakran kell megtennem a kollégáim és
ügyvédek számára. Ilyenkor elvégzem a genetikai teszteket és a
felvételelemzést olyan embereken, akiket nem is ismerek, és a felkérésnek
megfelelően elmagyarázom, milyen jellemvonásaik lehetnek, lehet-e
pszichiátriai zavaruk, például Alzheimer-kór, skizofrénia, depresszió. Egész
jól szoktam ezeket megállapítani, majd diagnózist állítok fel, és jellemzést
írok az adott emberről. Ez – különösen ha igazam van – ugyanolyan
izgalommal tölt el, mint amikor megpróbálom kitalálni a lóversenypályán,
ki lesz a győztes. Ezeket a játékokat szeretem a legjobban.
2010-ben megkérdezték a véleményemet arról, létezik-e a
libertariánusokra jellemző sajátos agyfelépítés és genetika, és ha igen,
milyen az. Ezt a kérdést egy tévéműsorban szegezték nekem a Reason TV
csatornán. A Reason libertariánus eszméket hirdető lap, és miután
megtudták, hogy magam is ilyen elveket vallok, belopták ezt a kérdést a
pszichopatákról, szabad akaratról, közpolitikáról és személyes szabadságról
szóló interjúba. Miután megfogalmaztam a szokásos fenntartásokat („Senki
sem tanulmányozta még ilyen vizsgálatokkal a libertariánusokat, ezért aztán
nem tudom”), eljátszottam a gondolattal, hiszen ez az egyik kedvenc
időtöltésem.
Az a gyanúm, hogy a libertariánusok agyában a felső (dorzális)
kéregterületek jobban funkcionálnak, mint a nem libertariánusoknál. Ez
következik abból, hogy a szokásosnál racionálisabban, jobban a hideg
kognícióra támaszkodva közelítik meg a problémákat. Emellett a
libertariánusok agyában talán az átlagosnál kisebb az aktivitás az insuláris
kéregben, ami együtt jár a valamelyest alacsonyabb empátiával, amit sok
libertariánusnál megfigyelhetünk. Más szóval: a libertariánusok sokkal
inkább az igazságosság elveire támaszkodnak, mint az adott személy vagy
csoport iránt érzett érzelmeikre. Jonathan Haidt, a New York-i Egyetem
kutatója tanulmányozta a libertariánusokat, és 2012-ben a munkatársaival
arról számolt be, hogy valóban racionálisabbak, kevésbé irányítják őket az
érzelmek, és kevesebb bennük az empátia, mint a demokratákban és a
republikánusokban.
A libertariánusok között – csakúgy, mint az agnosztikusok és ateisták
körében – jellemzően alacsony a bűnözés, tehát az idegrendszernek az
erkölcsi érzékhez köthető része, az orbitális és ventromediális prefrontális
kéreg minden bizonnyal átlag feletti aktivitást mutat, miközben az
amigdalát és a limbikus kérget magába foglaló animális ösztönrendszer
alacsonyabbat, mint a nem libertariánusoknál. Ezek határozzák meg az erős
önuralommal és kevés ösztönkésztetéssel rendelkező embert.
Ha belegondolok, ez a jellemzés illik a saját viselkedésemre is a
tinédzserkorom végén, a húszas éveim elején, amikor eldöntöttem, hogy a
politikában libertariánus leszek, vallási kérdésekben pedig az
agnosztikus/ateista vonalat fogom követni. Libertariánusként sok olyan
helyzetet el tudok fogadni, ahol néhányan meghalnak. Nem érzem
felelősségemnek megakadályozni az egyes ember halálát, ha az magasabb
célt szolgál, és nem gondolom, hogy az utolsó centünket is el kellene
költenünk egyetlen gyermek életének a megmentésére. Az ilyen dédelgetés
végül az emberi faj pusztulásához vezethet. És ki dönt arról, kinek jár a
dédelgetés? Én a távlatokra tekintek, arra, hogyan fognak alakulni a dolgok
száz, ezer, tízezer év múlva. Ha holnap feldobja a talpát egy ember a
társadalom érdekében, az gáz, de nem hat meg. Nem tűrném, hogy egy
gyerek a szemem láttára éhezzen – nem vagyok szörnyeteg –, de ha én
irányítanám az országot, minden segélyt megszüntetnék.
Kevés libertariánust hallottam nyíltan megvallani ezeket a nézeteket, de
ha rákérdeznék, sokan egyetértenének velem. Számomra az alkotmány
alapelvei a fontosak: az igazságosság, a magántulajdon és a többi. Tudom,
hogy néhányan meg fognak halni, de az engem nem zavar. Ha a rendszer
kigyomlálja a gyengéket és lustákat, ám legyen. Nem akarom bátorítani a
haszontalan és felelőtlen viselkedést, mert szerintem az tönkreteszi a
társadalmat. Minél inkább szem előtt tartom az egész emberi faj érdekeit,
annál kevésbé érzek együtt az adott emberrel vagy embercsoporttal.
Mások is akadnak, akiket jobban foglalkoztatnak a nagy ügyek, mint a
közelükben élő emberek. Sok nagy emberbarát a magánéletében nem volt
kedves ember, sőt kifejezetten kevés empátiát mutatott interperszonális
szinten, miközben mély empátiát mutatott a szegények és elnyomottak
iránt. Mohandász Gandhi, kevés példaképeim egyike, ritka kellemetlen
fráter lehetett, még a felesége, Kaszturba Gandhi is beszélt arról, milyen
kegyetlenül bánt vele és a gyerekeivel (lásd Arun és Sunanda Gandhi: The
Forgotten Woman [Az elfeledett nő] című könyvét). A 20. század másik
nagy hőse a mindenki által szentnek tartott Teréz anya, aki viszont a
beszámolók szerint ridegen bánt a hozzá közel állókkal, még azokkal a
gyerekekkel is, akiknek segített. Donal MacIntryre a New Statesman
hasábjain 2005-ben a „The Squalid Truth Behind the Legacy of Mother
Teresa” („A mocskos igazság Teréz anya öröksége mögött”)című cikkében
és Christopher Hitchens 1995-ös, The Missionary Position (A misszionárius
póz) című könyvében rámutat arra, hogy a leírások szerint Teréz anya
milyen kifogásolható módon, néha egyenesen kegyetlenül bánt az általa
megmentett gyerekekkel. Az állítások vitatottak, ugyanakkor rávilágítanak
az emberiség iránt érzett globális empátia természetére. Az ezrek életét
megmentő empátia lehet személytelen, akár olyan mértékben is, hogy az
egyes ember jóllétével nem foglalkozik, sőt még kegyetlen is lehet, noha az
egyes embert egyébként megmentik a nagy humanitárius tettek.
Érdekes módon egy neurológiai zavarral rendelkező gyermek fájdalma
viszont rosszul érint. Saját magamat alakítottam dilis tudósként a Dau című
orosz filmben, amely a Nobel-díjas orvos, Lev Landau életéről szólt, és
forgatás közben eleredt a könnyem, amikor egy síró csecsemőkkel teli
járókát toltak be a díszletmunkások. Amikor megláttam, hogy két kicsinek
neurológiai rendellenessége van (magzati alkohol szindróma, illetve Down-
szindróma), majdnem kiborultam. A fejlődési rendellenességekkel élő
gyerekekre adott reakcióm a fiatalkoromra vezethető vissza. Egy barátom
testvére Down-szindrómás volt, az az eset megmaradt bennem. Amikor
gyógyszert szállítottam ki az apám és nagybátyám gyógyszertárának, több
fejlődési rendellenességgel élő gyerekkel is találkoztam, és mindegyik
esetben úgy láttam, nagy stresszben élnek. Azt gondolom, ez az az eset,
amikor erős empátia alakult ki bennem már fiatalkorban, és ez meg is
maradt az érzelmi reakcióim között, miközben más érzelmek
elhalványultak. Lehet, hogy ez szomorúságot kiváltó feltételes reflex,
hiszen más emberek iránt nem érzek így.
Jótékonysági munkát elsősorban vadidegenekkel végzek vagy
ismerősök ismerőseivel. Diane-nel sokat adományozunk jótékony célokra
személyesen és névtelenül egyaránt. Ezt kötelességemnek tekintem. Sokat
dolgozom jótékonysági szervezetek tanácsadójaként is, valamint
kuratóriumokban, és ezért nem fogadok el pénzt. Számomra ez
hozzátartozik a közalkalmazotti oktatói léthez. Mindezt megteszem, noha a
legjobb barátaimat és a családtagjaimat képes vagyok pácban hagyni.
Tudok kifogásokat felsorakoztatni, de azoknak még én sem dőlök be.
A jótékonykodás látszólag ellentmond annak, hogy nem támogatom a
segélyezést. De a segély olyan emberektől von el forrásokat, akik
megkeresték a pénzt, és az elvont pénzt olyan hosszú távú rendszerbe
csatornázza be, amely semmit sem tesz azért, hogy a tőle függőket az
elhagyására késztesse, ezért hosszú távon teljes kudarc. Annyira nem
vagyok érzéketlen, hogy ne lássam, milyen sokan éheznek az utcákon, és
látom, hogy bizonyos jól irányított jótékonysági szervezetek segítenek
ezeknek az embereknek talpra állni. Afrikában láttam nélkülözést, úgyhogy
adtam pénzt lakhatásra, gyógyászati és oktatási eszközökre. Ezt azonban
titokban kellett tennem, nehogy magamra ugrasszam az opportunista
parazitákat.

Az elmúlt néhány évben jobban értem, hogy hiányzik belőlem az empátia,

néha azonban kisegít a tudatalattim. Ezek a pillanatok a semmiből jönnek,
leggyakrabban és legélénkebben az álmaimban. Egyszer 2008-ban fel is
ébredtem egy álomra, kábán feküdtem, mert az álomhoz kapcsolódó
érzelem olyan intenzív volt, és mert az agyamnak olyan részéből
származott, amely ébredés után néma maradt.
Hajnali négykor a következőt jegyeztem fel magamnak az álomról:

Utaztam, és Írországban találtam magamat, vidéken. Egy nagy

kerti partiba botlottam egy takaros kúriában, és úgy döntöttem,
hogy a hátsó bejáraton át bemegyek. Ahogy bóklásztam a partin,
betévedtem egy tágas buliterembe, egy sötét fával lambériázott
sörcsarnokba. Valaki megkérdezte tőlem, mit keresek, és félig
viccelődve azt feleltem: az igazságot… Elmondtam, hogy a
szerelemről, az igazságról és a szépségről vallott nézeteim
némileg homályosak és zavarosak voltak, amíg a feleségem
limfómás nem lett. Ekkor belefolytam a képi világba, ahonnan
beszéltem. Ahogy folytattam, Diane és én átalakultunk, háton
fekve beleágyazódtunk egy megvilágított plazmába. Ez a nagyon
kényelmes és bájosan megvilágított plazma valójában egy
 akvarell- és pasztellfestmény egy rétege volt, abba voltam
beleágyazódva. Ahogy a hátamon feküdtem benne a
festményben, a kép színei elkezdtek feloldódni, tiszta és kevert,
szivárványszínű árnyalatokban kavarogtak körülöttem,
közeledtek és távolodtak, rétegről rétegre, káprázatos
kaleidoszkópként, gyönyörű színekkel. Aztán az utolsó réteg szín
is lekerült a hatalmas festményről, amelynek én is része voltam,
és én ott maradtam a hátamon fekve a tiszta fehér vásznon. És
azt kérdeztem magamtól: „Hol van minden igazság és szépség és
szerelem?” És mi volt ez az egész? Ahogy a fejemet jobbra
fordítottam, ott volt a feleségem, Diane, mellettem feküdt. Ebben
a megvilágosodásban megláttam az igaz szerelmet, és teljesen
boldog voltam. A guru és a barátai az asztalnál mind felemelték
a kezüket, és odakiáltottak nekem: Megtaláltad a választ! Majd
a varázslók szentháromsága tovalebegett.

Egy olyan periódus közepén álmodtam ezt, amikor egy vagy két évig a
szokásosnál is otrombábban viselkedtem, ez valószínűleg hatott rám. Abban
a pillanatban pontosan tudtam, mit érzek Diane iránt, és hogy az empátia
hiánya kárt tehet egy olyan kincsben, amit ő jelent nekem.
Az álom mégsem fogott vissza. Nem sokkal ezután történtek a korábban
már említett katasztrofális hatású flörtök.
 1 8. FEJEZET 2

Buli az agyamban

A NORVÉG KONZULÁTUS 2010-BEN FELKÉRT, hogy tartsak beszédet a

depresszióról egy szűk körű, kétnapos rendezvényen. Többször beszéltem
már erről a témáról nyilvánosan, különösen érdekelt, hogyan hatnak a
kreativitásra a pszichiátriai zavarok, többek közt a depresszió, a bipoláris
zavar és a skizofrénia. Ezúttal arról terveztem előadást tartani, milyen
hasznos matematikai modellbe integrálni a képalkotó eljárásokat, a
genetikát és a pszichológiai teszteket, így ugyanis jobban megérthetünk
olyan pszichiátriai betegségeket, mint a depresszió. Az állítás
alátámasztásához először a személyiségzavarokról akartam beszélni. Úgy
gondoltam, ez kiváló alkalom kipróbálni a pszichopata gyilkosokról és
általában a pszichopatákról alkotott háromlábú szék hipotézist egy tanult és
körültekintő, világhírű pszichiáterekből álló, azaz kifejezetten nehéz
közönség előtt. Tudományosan bíztam a hipotézisben, és annak is örültem,
hogy a saját agyam miatt sem kellett már aggódnom, hiszen nem igazán
tartottam magamat pszichopatának.
A „Mentális betegségek: bipoláris zavar és depresszió” címet viselő
oslói szimpózium több okból is érdekes volt. Norvégiában – mint
Skandinávia nagy részén – az emberek nehezen vallják be magukról vagy
családtagjukról, ismerősükről, hogy mentális zavarral küzdenek, különösen
a depresszió számít tabunak. Ellen Sue Ewald, a minneapolisi Tiszteletbeli
Norvég Konzulátus oktatási és kutatási igazgatója, egyben az Oslói
Egyetem elismert Alzheimer-kór-szakértője úgy igyekezett enyhíteni ezen a
problémán, hogy megszervezte ezt a szakmai találkozót, és meghívta rá a
világ egyik legkiválóbb klinikaidepresszió-szakértőjét, Hossein Fatemit, a
Minnesotai Egyetem kutatóját, hogy mutassa be a súlyos depresszió és a
bipoláris zavar különböző típusaihoz kapcsolódó orvosi és pszichiátriai
kérdéseket. Ewaldnak emellett sikerült rávennie Norvégia korábbi
miniszterelnökét, Kjell Magne Bondeviket is, hogy beszéljen az első
politikai ciklusa alatt jelentkező bipoláris zavarral folytatott saját
küzdelmeiről. 1998-ban Bondevik nem kevés bátorságról és vezetői
készségről tett tanúbizonyságot, amikor nyilvánosan megvallotta állapotát,
és betegszabadságot vett ki, hogy megkezdje a terápiát. Ennek ellenére
ismét megnyerte a választást, és összességében sikeres ciklust vezényelt le.
Ez nagy fordulatot jelentett.
Az előadások előtti este találkoztam Fatemi doktorral, hogy
összehangoljuk a mondanivalónkat. Az előadások előtti hipomán energiától
és pár vodkától hajtva végiggörgettem a PowerPoint-diáimat. Miközben
kattintgattam a számítógépemen, felpillantottam Hosseinre, aki különös
ábrázattal figyelt. Felismerte a hipomániát, a beszédkényszert, és a
felfokozott mozgás alapján gyanítani kezdett valamit, ami nekem addig
meg sem fordult a fejemben. Hossein kifejtette, hogy szerinte bipoláris
zavarom van. Életemben először azon a konferencián tűnődtem el
komolyan, hogy esetleg valamilyen hangulatzavarban szenvedek. Tíz évvel
korábban egy közeli barátomtól és kollégámtól, egy ismert neurológustól
már hallottam olyanról, hogy egy másik neurológustól tudta meg, hogy
bipoláris, ő maga nem ismerte fel, ami gyakori a neurológusoknál és
klinikai pszichiátereknél, különösen a praxis első éveiben.
Padlóra kerültem attól a gondolattól, hogy esetleg az életem nagy
részében bipoláris zavarral éltem, anélkül hogy tudtam volna róla. Egy régi
kollégám és barátom, Adrian, aki pszichiáter és neurofiziológus, 2005-ben
már megjegyezte, hogy szokatlan az EEG-leletem, egészen egyedi rajta az
alfa-ritmus. Az alfa-ritmusban másodpercenként 8 és 12 Hz között tüzelnek
a neuronok egymással szinkronban. Az én alfa-hullámom nagyon nagy
feszültségű, egyfrekvenciás ritmus, elér a homloklebenyig, ahogy azt a 8A
árán láthatjuk. Fölül két színes képet látunk az alfa-hullám
„koherenciájáról”. Normális esetben az alfa-koherencia a nyakszirti
lebenyben van jelen, a fej hátsó részén. Az én alfa-koherenciám azonban
intenzív, és a nyakszirti lebeny mellett a halánték- és a homloklebeny nagy
részére is kiterjed. Az ábra alsó része mutatja a normális ember alfa-
ritmusát és az enyémet. A normális alfa-csúcs viszonylag széles, 9 és 10 Hz
közé esik, az enyém viszont nagyon magas feszültségű, és nagyon szűk
tartományú, körülbelül 9,7 Hz-re esik.
 8A ÁBRA: Az alfa-hullám-koherenciámat mutató EEG-felvétel

Adrian szerint ez a mintázat a nagy koncentrációt biztosító, meditációs

zen állapotra jellemző, ugyanakkor jelentős rizikófaktort jelent depresszió
esetén, bár ennek magyarázatát nem tudta. Nekem persze tetszett, hogy zen
agyam van, a depresszióval meg nem foglalkoztam, ami a hárítás klasszikus
esete. Sok klinikus, akit évtizedek óta ismertem, megjegyezte már, hogy
egyértelműen hipomán vagyok. A hipománia olyan csodálatosan
emelkedett állapot, amikor az ember úgy érzi, folyamatosan ömlik a testébe
a napfény. Hosszú napokon, néha heteken át kerülök ilyen állapotba. Ez
olyan betegség, amelyből senki sem akar kigyógyulni. Csodálatos érzés,
akinek ez megadatik, az mindig jól érzi magát, még ha a környezetünk
számára gorombának tűnünk is. Elméletileg elfogadhatónak találtam, hogy
ez a túláradó állapot a bipoláris zavarhoz köthető. Ekkor már tudtam, hogy
a bipoláris zavart sokkal inkább a mániás vagy hipomániás epizódok
határozzák meg, mint a depressziós epizódok.
Egész éjjel ezen gondolkodtam, egy szemhunyásnyit sem aludtam, de
végső soron ekkor változott meg a felfogásom a betegségről.
Végiggondoltam az életem bizonyos eseményeit, kerestem a jeleket,
amelyeket addig talán nem vettem észre. Sosem tartottam magamat
depressziósnak, bár többször tapasztaltam már rettegést, általában
metafizikai és egzisztenciális válságokkal kapcsolatban. Ezek a rettegések
kilencéves koromban kezdődtek, egy-egy epizód alatt elárasztanak a
negatív gondolatok, majd szörnyű rettegés lesz úrrá rajtam. Tizenöt–
harminc percig tart, eközben több gondolat cikázik bennem a
halandóságról, Istenről, a túlvilágról, a lélek fogalmáról, a létezés
értelméről, és végül arra a következtetésre jutok, hogy semmi sem számít,
és nem érdemes élni.
Ez nem túl szívmelengető, de legalább hamar véget ér. (Két gyerekem
és egy unokám is tapasztal ilyet, halálláznak hívjuk.) Oslóig azonban
eszembe sem jutott, hogy ez több lenne a halállal és az erkölcsösséggel
kapcsolatos mániámra adott reakciónál. Fel sem merült bennem, hogy ez a
depresszió tünete lenne.
A legtöbben azt hisszük, a depresszió külső tragédiák, stressz vagy sötét
gondolatok hatására alakul ki, gyakran azonban spontán alakulnak ki
depressziós epizódok az agyban, azok vezetnek aztán sötét gondolatokhoz.
Hasonló jelenségek rendszeresen történnek velünk. Valószínű például, hogy
éjszakai magömlés okozza a buja álmokat, és nem fordítva. Vagy vegyük a
szabad akaratot! Mindannyian azt hisszük, először megtervezzük, mit
fogunk tenni, majd azt akaratlagosan véghez visszük, ugyanakkor néhány
esetben először a homloklebeny egy adott része „dönti el” egy nem tudatos
folyamat során, hogy meg fogunk tenni valamit, és miután megtettük, azzal
áltatjuk magunkat, hogy pont így terveztük. Más szóval: azzal áltatjuk
magunkat, hogy mi döntjük el, mit teszünk. A vigasztaló, de legalábbis
logikus narratíva iránti igényünk időnként átveszi az irányítást a tudatunk
fölött. A testünk és az agyunk összhangban dolgozva eldönti, mit tegyünk,
pár másodperc múlva pedig már azt hajtogatjuk magunknak, hogy eleve azt
is akartuk tenni.
Megvitattam hát a diáimat Fatemi doktorral, majd megtartottam az
előadást az Oslói Egyetemen politikusok, újságírók, diákok, agykutatók és
pszichiáterek előtt. Miután előző este eltűnődtem azon, hogy az agyamban a
szerotoninrendszer, valamint az alsó halántéklebeny és a homloklebeny
kiegyensúlyozatlan állapotban van, két új diát is készítettem az előadáshoz.
Az elsőn az agy vázlatos illusztrációján kiemeltem azt a területet, amely
hangulatromlást eredményez azáltal, hogy csökkenti a dopamin áramlását
más területek felé. Elképzelhető, hogy ez a terület, a szubgenuális cinguláris
agytekervény a depressziósoknál krónikusan „bekapcsolt” állapotban
marad. Egy neurológus, Helen Mayberg az Emory Egyetemen azt találta,
hogy azonnali enyhülést eredményez súlyos depressziós esetekben, ha mély
agyi stimulációval bekapcsoljuk ezt a területet, ami többek közt azzal jár,
hogy egy elektródát vezetünk az agy mélyebben fekvő részébe. Ennek a
területnek a csökkent aktivitása összefügg a pszichopátiával, ami
magyarázat lehet arra, miért találunk kevés súlyosan depresszióst a
pszichopaták között. Néhány anatómiai dia után bemutattam egy másikat,
amelyen a saját klinikai, szubklinikai, fizikai és viselkedési fenotípusaimat
(jellemvonásaimat és zavaraimat) soroltam fel. Azt is a közönség elé
tártam, milyen kapcsolódó betegségek kockázata nagyobb az esetemben,
ezt egy leleményes „hálózatelemzés” segítségével állapítottam meg, amely
figyelembe veszi az összes génallélomat, az érintett gének közötti
interakciókat, és azt is, hogy ebből a hálózatból milyen betegségek és
jellemvonások jelenlétére lehet következtetni. Nem sokkal az előadás előtt
kaptam meg ennek az elemzésnek az eredményét, ez egy alaposabb
vizsgálata volt azoknak a genetikai leleteknek, amelyeket két évvel
korábban a The Wall Street Journal hasábjain publikált cikkhez készítettem.
Az elemzés megerősítette, hogy rendelkezem sok agresszivitásért felelős
génnel, volt azonban egy újabb adalék az elemzésben, többféle, más
állapothoz köthető génekről.
A dia bal oldalán látszottak azok a szindrómák, amelyek már
előfordultak az életemben, feltüntettem, hány éves voltam, amikor az adott
állapot kezdődött, illetve végződött, ilyen volt az asztma, az allergia, a
pánikroham, az OCD, a hipervallásosság, a magas vérnyomás, az elhízás, a
remegés, a függőség, a hipománia, a kockázatkereső viselkedés, mások
veszélyeztetése, az impulzivitás, az álmatlanság, az empátia hiánya, az
agresszió, a hedonizmus, az individualizmus, a kirobbanó kreativitás és a
szószátyárság. A jellemvonások és klinikai állapotok listája mellett
feltüntettem, hogy a génjeim alapján a becslések szerint mekkora
kockázatot jelent számomra egy-egy adott zavar, többek közt különféle
neurológiai, pszichológiai, viselkedési, endokrin, légzőszervi és
anyagcserezavar. A fenotípusok és genotípusok remekül illettek egymáshoz.
(Miután Fabio áttekintette borzalmas génkombinációmat, kijelentette:
„Csoda, hogy túljutottál a magzati fejlődésen, az meg pláne, hogy a
kamaszkort túlélted.” Lehettem volna anyám egyik újabb elvetélt magzata
vagy kamaszkori öngyilkos.) Az előadásban egyetlen szóval sem említettem
saját potenciális depressziós epizódjaimat, a kérdések során azonban a
pszichiátriai kollégium elnöke kijelentette, hogy a megosztott genetikai
adatok és energikus fellépésem alapján számára úgy tűnik, hogy a bipoláris
zavarok egyik altípusával élek, ezzel megerősítette Hossein gyanúját.
Az agyamról készült felvételek óta eltelt hatévnyi személyes felfedezőút
alatt ez volt az első alkalom, amikor valóban megdöbbentem. Rájöttem,
hogy fogalmam sem volt arról, milyen folyamatok zajlanak a mélyben, mi
alakítja az életemet. A szimpózium utáni estén az Oslói Egyetem rektora,
Ole Petter Ottersen meghívott magához. Ottersen polihisztor agykutató,
harmincöt éve tartom jó barátomnak. Otthonában más klinikusokkal is
beszélgettem, és ők is úgy vélték, hogy mindig is bipoláris voltam. Egyikük
a meglehetősen bensőséges adatokat megosztó előadásomat „lutheri
gyónásnak” nevezte. Ha a fene fenét eszik, akkor sem tudom, hogy ez mit
jelent. Mindenesetre utána elkezdtem azon gondolkodni, hogy határozott
istentagadásom a depressziónak nem az oka, hanem az eredménye lehetett.
(Ma már nem vallok olyan határozott nézeteket Istenről – talán létezik, és
túlvilág is van. Ki tudja?)
A gyanakvó agykutatóktól és klinikusoktól kapott nagyszerű
visszajelzéseknek hála az oslói út megerősített abban, hogy a háromlábú
szék elmélete helyes. Csak valahogy sikerült „begyűjtenem” egy bipoláris
zavart is útközben. Mint amikor a prérifarkas a Kengyelfutó
gyalogkakukkban túlfut a szikla peremén, én is csak akkor láttam meg a
saját bipoláris zavaromat, amikor sikerült lelassítanom annyira, hogy
észrevegyem a helyzet komolyságát.
 Az Oslóban töltött két nap alatt sokat tanultam Fatemi doktortól a
depresszió és a bipoláris zavar klinikai rejtelmeiről, összevetettem a klinikai
valóságot azokkal a neuroanatómiai körökkel, amelyeket én vázoltam fel,
majd miután hazatértem Norvégiából, tovább bővítettem a tudásomat.
A Nemzeti Egészségügyi Intézet által kiadott orvosi enciklopédia a
következő definíciót adja a bipoláris zavarra: „Olyan állapot, amelyben
egymást váltják a nagyon jó vagy ingerlékeny hangulatok és depressziós
epizódok. A mánia és a depresszió közötti »hangulatingadozás« nagyon
gyors is lehet. (…) A legtöbb esetben nincs egyértelmű kiváltó oka sem a
mániás, sem a depressziós epizódnak. A mániás fázis tarthat néhány napig,
de akár néhány hónapig is.” A hipomán periódusokban tizenkilenc éves
korom óta produkáltam a felsorolt tünetek 85 százalékát, ilyen a csökkent
alvásigény, a kockázatkereső viselkedés, a feldobott hangulat, a
hiperaktivitás. A depressziós szakaszra szomorú hangulat, koncentrációs
zavar, fáradtság, alacsony önbecsülés és reménytelenség érzése jellemző.
A depresszió összetett hangulatzavar-együttes, a Föld népességének 10-
15 százalékát érinti valamikor az életében, így ez az egyik legelterjedtebb
pszichiátriai betegség. Természetesen normális a depresszió, ha elveszítjük
a házastársunkat, a gyermekünket, a barátunkat vagy a munkánkat.
Depresszió azonban akkor is kialakulhat, ha nincs egyértelmű környezeti
kiváltó oka, és sok esetben öröklődik a családban, ami legalább részben
genetikai okokat feltételez. A korábban mániás depressziónak nevezett
bipoláris zavart elsősorban az különbözteti meg a hivatalosan súlyos
depressziós zavarnak vagy major vagy klinikai depressziónak nevezett
állapottól, hogy az előbbi esetében hipomán vagy mániás epizódok is
jelentkeznek, és ezek ciklikusan váltakoznak a depressziós hangulattal.
Másféle depressziók is léteznek, például a szezonális affektív zavar, amely
jellemzően a sötét téli hónapokban olyan embereknél alakul ki, akiknél
diszfunkcionális agyi ritmust tapasztalunk; a szülés utáni depresszió; a
disztímia (enyhe, hosszan tartó depresszió); valamint a melankolikus
depresszió, amely során az egyén képtelen örömöt érezni, ezt a tünetet
anhedónia néven is ismerjük. A major depressziónak súlyos formái is
vannak, ezek közé tartozik a katatónia, amikor az egyén alig mozdul,
valamint a pszichotikus major depresszió, amely során az egyén a
depresszió mellett hallucinációkat és tévképzeteket is tapasztal.
Személyes érintettségem miatt azonban én a bipoláris zavarra
koncentráltam, amit az évek során futólag több klinikai pszichiáter és
neurológus barátom is megemlített nekem. Ezeket a felvetéseket mindig
elhessegettem magamtól, egyszerűen azért, mert sosem gondoltam
magamat képesnek olyan depressziós hangulatra, amilyet akár az átlagos
emberek is megtapasztalhatnak, legfeljebb rettegésre voltam hajlamos, azt
fiatalkoromtól kezdve átéltem időnként, illetve szélsőségesen kellemetlen
és bizarr érzelmeket éltem át a szokásos pánikrohamok alatt tizennyolc éves
korom óta. Felnőtt életem azonban bővelkedett pozitív érzelmekben,
örömteli zűrzavar jellemezte, eksztatikus bolondozás és kreativitás, és
szinte naponta tapasztaltam kirobbanó jókedvet. Az egyetemi diploma utáni
pozitív hangulatom tartóssága és intenzitása egyeseket felvillanyozott,
másokat idegesített, hiszen a külső szemlélő úgy láthatta, hogy mindig jól
érzem magam. És ez így is volt, a mai napig így van.
Talán hárítás volt részemről azt feltételezni, hogy ez a már-már krónikus
túlságosan jó hangulat nem a bipoláris zavar tünete. A depressziót
gyengeségnek tekintettem, nem akartam bevallani, hogy talán engem is
érint. Egyébként meg ki akarná kezelni a hipomániát? A hipománia jó, még
ha az ember mások szemében valóban úgy is néz ki, mint – ahogy egy ékes
beszédű neurológus barátom fogalmazott – „a tűzön táncoló fing”: gyorsan
változik és kiszámíthatatlan.
A bipoláris zavart ma már spektrumzavarnak tartják, ami többek közt
azt is jelenti, hogy nem egészen értjük. A két legfontosabb típusa a bipoláris
I., amelyre hosszú mániás szakasz a jellemző, és a bipoláris II., amely
hipomániával, a mánia kevésbé intenzív változatával jár együtt. Léteznek
enyhe formák is, a bipoláris III., IV., V. és VI. A bipoláris I. zavar
súlyosabb, az életvitelt jobban akadályozó zavar, mert az erős
zaklatottsággal, agresszivitással és nyugtalansággal együtt járó mániás
szakaszhoz pszichotikus tévképzetek és hallucinációk, paranoia társulhat,
valamint olyan magatartásformák, amelyek súlyos károkat okozhatnak az
adott egyén társas kapcsolataiban, munkahelyi pozíciójában és
bankszámlájában.
Biológus kollégámmal, Robbal egyszer összehasonlítottuk az ő klinikai
mániás epizódjait az én hipomániámmal. Elmondtam neki, hogy a napokig
vagy akár hetekig tartó hipomán epizódjaim alatt keveset alszom, kirobbanó
kreativitást élek meg, és vágyom a nagy bulikra. Rob elmesélte, hogy egy
tipikus mániás epizód ezzel szemben körülbelül egy hétig tart, és ilyenkor
olyanokat csinál, hogy otthagyja a labort, elrepül Las Vegasba, ott éjjel-
nappal kaszinózik és bulizik, vásárol harminc tévét, ékszereket és egy sor
drága háztartási eszközt, amire nincs is szüksége. Egy-egy ilyen héten akár
több mint ötvenezer dollárt is elkölt. Mindez több váláshoz vezetett, és a
karrierje is többször került már veszélybe miatta. Rob azt is elmondta, hogy
bár a mániás szakasz során csodálatosan érzi magát, a kreatív teljesítménye
ilyenkor mennyiségileg hatalmas, ám a minősége kérdéses, ellentétben
azzal, amit az én hipomán epizódjaim alatt lát.
 Velem is előfordult egy-egy ilyen epizód alatt, hogy késő éjszakába
nyúlóan italoztunk, pezsgőfürdőztünk a házamban, majd a három hasonló
beállítottságú haverom egyikével elindultunk Las Vegasba, és egész
hétvégén ittunk és játszottunk, mintha nem lenne holnap. Diane szörnyű
tapintatlanságnak élte meg, amikor így leléptem, aggódott az ittas vezetés
és a többi veszélyes viselkedés miatt. (A gyerekek sosem panaszkodtak; ők
csak tudták, hogy az apjuk más, mint a többiek, és sok marhaságot csinál.)
A kicsapongások a barátaim házasságát is veszélybe sodorták, végül el is
veszítettem a társaimat. Úgy is mondhatjuk, hogy a feleségük eltiltotta őket
tőlem. Az egyik kollégám felesége, egy Nobel-díjas tudós félrehúzott egy
partin, és könyörgött, hogy ne keressem többé a férje társaságát. Egy másik
feleség emlékeztetett A nagy Gatsby egyik jelenetére, amikor Nick a
narrációban feltárja, mit gondol Buchananékről: „Felelőtlen népség, Tom is
és Daisy is. Összetörnek dolgokat és embereket, s aztán visszahúzódnak
(…) mérhetetlen nemtörődömségükbe (…); hozzá még elvárják, hogy
mások hozzák rendbe a zűrzavart, amit okoztak.”[1] Nem volt világos
számomra, hogy a barátom felesége ezzel a hipomániára utal-e, vagy
valami súlyosabbra. Némi zökkenő után végül minden haveromnak sikerült
túljutnia a házassági válságán, amelyet részben én okoztam.
A pszichiátriai állapotokban gyakori jelenség az úgynevezett
komorbiditás, azaz más zavarok jelenléte az elsődleges vagy vizsgált zavar
mellett. Ha tehát valakinél bipoláris zavart vagy skizofréniát
diagnosztizálnak, akkor gyakran más diagnózisokat is kap, például a
borderline személyiségzavarét. Nem ismerek senkit, aki szimplán
pszichopata lenne, semmi más. Eleve sok átfedés van az egyes zavarok,
azok tünetei, a kialakulásukban szerepet játszó agyi területek és
neurotranszmitterek között. Az én pszichopata jellemvonásaimat sem lehet
önmagukban vizsgálni, mert más problémák alakítják ezek
megnyilvánulásait. Sokan azért bírnak, mert energikus és nagy dumás fráter
vagyok, aki bármiről képes beszélni. Nos, ez az energia és fesztelen
társalgás a hipománia következménye. Minden viselkedésforma összefügg
a többivel.
Az indianapolisi Lilly Kutatólaboratórium két munkatársa, Doron
Sagman és Mauricio Tohen azt írta egy tanulmányában, hogy a bipoláris
zavarral élőknél nagyobb valószínűséggel alakul ki pánikzavar, obszesszív-
kompulzív zavar és függőség. Emellett a bipoláris zavaros páciensek
körülbelül egyharmada antiszociális, borderline, hisztrionikus vagy
narcisztikus személyiségzavar jeleit mutatja, miközben ez a major
depressziós zavaros páciensekre nem jellemző. A bipolárisok emellett
hajlamosabbak öngyilkosságra, elhízásra, kettes típusú cukorbetegségre és
dohányzásra.
A bipoláris zavarhoz kapcsolódó komorbiditáson megdöbbentem. Ezek
mind ismerős barátaim voltak egész életemben a gyerekkoromtól kedve,
majd fel-felbukkanva a serdülő-, illetve felnőttkoromban. Minden tünetet
produkáltam, és mindegyik dominálta valamelyik korszakot az életemben,
az egyik, mondjuk, a serdülőkorom elején volt jellemző rám, aztán jött egy
másik tünetegyüttes. Mindegyik esetben az adott zavar tüneteinek 80
százaléka, hosszan, sokszor évekig tartott. Szintén érdekesnek találtam azt,
amit különböző klinikai tünetjelentésekben találtam, illetve amit a családom
idősebb tagjai és klinikusok mondtak nekem. A legtöbb ilyen zavar
kialakulása a szerotoninrendszerre vezethető vissza, illetve kisebb
mértékben más monoaminokra, többek közt a dopaminra, a noradrenalinra
és a hisztamin neurotranszmitterekre. A szerotonin és a halántéklebeny
szerepe minden másnál erősebb. Az én életem hipomán és csodálatos,
ugyanakkor a szerotoninrendszert nézve kész katasztrófa, lerí róla, milyen
szörnyű állapotban van a halántéklebenyem alsó része. És ha a
halántéklebeny alsó része (és benne az amigdala) distresszben van, akkor a
homloklebeny alsó részével és a hozzá kapcsolódó insulával sem stimmel
minden. Ez tisztán látszik a PET-felvételeken is – ahogy azt Amy Arnsten is
felvetette, miután megnézte a TED-előadásomat. Lassan kezdtem megérteni
a lelki világomat.
Oslo után tovább gondolkodtam azon, milyen magyarázatot adhat a
különösen működő monoaminrendszerem a tapasztalataimra. A 2012-es
Tudományos Világfesztiválon az „Őrület új definíciója” című panelben a
depresszió egyik szakértője és szakírója, Kay Redfield Jamison, a
pszichiátriai és jogi ügyek szakértője, Elyn Saks és én beszélgettünk arról,
hogy a bipoláris zavarral élők miért tudnak olyan sokszor túláradóan
kreatívok lenni, miért felülreprezentáltak a képzőművészetben, a zenében, a
színházban és a természettudományos életben.
A hipomán szakaszban megnő a monoaminok mennyisége, ezek a
neurotranszmitterek jó hangulatot okoznak, ezért szeretnénk létrehozni
valamit, emellett segítik a kapcsolatteremtést az agykéreg különböző
területei között, ami új asszociációkat tesz lehetővé. Épp az ilyen kreatív
késztetések miatt tekintik néha áldásnak a mentális betegséget, különösen
ha az olyan enyhe bipoláris zavar, mint az enyém, amikor a páciens profitál
a hipománia örömeiből, de nem kell elszenvednie a teljes mániát vagy a
depressziót.
A halántéklebenyt, valamint annak észlelési és érzelmi memóriát
irányító funkcióját emellett nagymértékben befolyásolják a monoamin
neurotranszmitter rendszerek, ilyen monoamin a noradrenalin, a dopamin és
– különösen – a szerotonin. Ezek mind módosítják az ideghálózatokat, hol
erősítik, hol tompítják a szenzoros (érzékelő) idegi bemeneteket. Nálam a
monoamin utakban szerepet játszó enzimek és fehérjék kódolásáért felelős
gének között szokatlanul sok a nagy rizikófaktorú allél. Ám az egyik típusú
működési zavar magas kockázata jelenthet egyben alacsony kockázatot egy
másik funkció esetén, az agyi eredetű növekedési faktort (BDNF) kódoló
allél például a kiváló memóriához, ugyanakkor az erős szorongáshoz is
köthető. Nálam is ez a kombináció van jelen, látszik is a viselkedésemen. A
BDNF másik allélja alacsonyabb memóriafunkciót és kisebb szorongást
eredményez. Melyik a jobb vajon? A jó memória erős szorongással
párosulva vagy a gyengébb memória nyugodtabb beállítódással? Nehéz
döntés.
A halántéklebeny alsó része nemcsak az érzelmi memória, a félelem, a
harag, a düh és a szorongás szabályozásában vesz részt, hanem az intuíciók
kialakulásában is, itt észleljük emellett a természetfelettit és Istent, az
érzékszerveken kívüli érzékelést. Az utóbbi „hatodik érzék” képességekhez
tartozik a megérzés, a jövőbe látás, a balsejtelem, a pszichokinézis és más
hasonló furcsaságok. Halántéklebeny-epilepsziások gyakran számolnak be
ilyen élményekről az epilepszia előtt. A természetfeletti érzékelése, a tér és
idő kereteit meghazudtoló élmény nemcsak a temporális epilepsziások
körében, de a skizofréneknél és a hallucinogén kábítószert használók
körében is jelentkezik. A klinikusok és kutatók ezeket az élményeket nem
valós képességek objektív jelének, hanem egy zavar szubjektív tüneteinek
tekintik.
A pszichiátria „mágikus gondolkodásnak” nevezi az ilyen földtől
elrugaszkodott élményeket, mindig valamilyen mögöttes zavar, például a
skizofrénia, az irracionális félelem és az obszesszív-kompulzív zavar
tünetének tekinti. A mágikus gondolkodáshoz tapadó súlyos pszichiátriai
stigma mellett azonban hétköznapi tabuk, babonák is tartoznak ide,
valamint széles körben elfogadott gyakorlatok, például az ima. Ami az
egyik ember számára mágikus gondolkodás, az a másik számára mélyen
átélt vallásos hitrendszer. Amikor azonban valaki, aki talán éppen
pszichotikus epizódot él át bipoláris zavar, depressziós zavar vagy
skizofrénia miatt, és elkezd hangokat hallani, amelyek utasítják, hogy öljön
meg valakit, a homoklebeny problémái személyes meggyőződésből hirtelen
súlyos társadalmi veszéllyé válnak.[2] A pszichopaták ritkán követnek el
tévképzetes gyilkosságokat, ők bármiféle hallucináció és érzelmi befektetés
nélkül gyilkolnak. Lehetnek olyan pszichopata gyilkosok, akik átélnek
erőszakot provokáló hallucinációkat, ez a motiváció és viselkedés azonban
inkább valamelyik társállapotnak, mint magának a pszichopátiának tudható
be.
Vannak világos emlékeim olyan észlelésekről, amelyeket talán
homloklebenyből kiinduló, szerotonin által előidézett, szinte spirituális
élménynek lehetne nevezni. Maga az élmény körülbelül hároméves
koromban kezdődött, talán még hamarabb. Minden este a hátamon
feküdtem lehunyt szemmel, kezdtem elszenderedni, amikor először csak
érzékeltem, majd a szemem sarkából láttam is egy hatalmas fekete-ezüstös
formát. Az alak elkezdett a látómezőm közepe felé kúszni, majd fényes
pontba sűrűsödve, felgyorsulva repült felém. A fénypont egyre gyorsabban
száguldott a homlokom közepe felé, és amikor ez az energiapont eltalált,
egyszerre éreztem, hogy végtelen nagyságú és egyben mérhetetlenül kicsi
vagyok. A pont egy pittyenéssel ért el hozzám, könnyű volt, mint a
madártoll, mégis mintha az univerzum teljes tömegét magában foglalta
volna. Az élmény furcsa és vad volt, de mindig rettenetesen élveztem az
általa keltett szinte misztikus érzést.
 Egyszer a hatvanas évek végén, amikor autóval tartottam vissza az
egyetemre egy barátommal, VW bogárhátúm szélvédőjének szélén különös,
ezüstöszöld fényt láttam pulzálni. Olyan érdekes volt, hogy meg is álltam
egy tehénlegelő szélén, kiszálltam a kocsiból, és visszaballagtam a téli
éjszakában. A barátommal felnéztünk, és csodálatos északi fényt láttunk,
évtizedek óta nem látott senki ilyen intenzív jelenséget arrafelé. Úgy
éreztem magamat, mintha hatalmas színpadon állnék, ott nézném a
függönyt, amely fantasztikusan csillog, majd egyetlen pontba sűrűsödik, és
eltűnik az univerzum legmélyebb bugyraiban. Pont mint gyermekkoromban
a látomások.
Még abban az évben hallottam először az egyetemen John Wheeler
leírását a fekete lyukról, és rájöttem, hogy kiskoromban azt éltem át, hogy
milyen lehet beleesni a fekete lyukba. Ez számomra kielégítő és
megfogható magyarázat volt a fejemben kavargó kémiai anyagok által
kiváltott csodálatos érzésre.
 1 9. FEJEZET 2

Meg tud változni egy

pszichopata?

AZ OSLÓI ÉLMÉNYEK ARRA KÉSZTETTEK, hogy egyszer és mindenkorra

leszámoljak ezzel az egész pszichopata üggyel. Az oslói pszichiáterek és
genetikusok meggyőztek arról, hogy olyan bipoláris zavarom van, amelyet
elsősorban hipománia és kevésbé a depresszió jellemez, és a szimpózium
előtt elvégzett genetikai elemzés bőséges bizonyítékot szolgáltatott arra,
hogy valami baj van az empátiahormonjaimmal és a
monoaminrendszeremmel. Ideje volt közelebbről szemügyre vennem a
személyiségemet.
A személyiség és a jellem nem ugyanaz. Jobbára mindkét szót értjük, a
személyiség gyakorlatilag a jellemvonások összessége, így az érzelmi
vonások (például neurotikusság, szorongás, érzelmi távolságtartás), az
extrovertáltság, a szívélyesség, a nyitottság új ötletekre és élményekre,
valamint a lelkiismeretesség (óvatosság, szorgalom, önfegyelem és
sikervágy). A jellem kevésbé nyilvánvaló. Az ember igazi jelleme csak
vészhelyzetben mutatkozik meg igazán, olyan stresszben, amikor nehéz
döntést kell hoznunk.
A tudósok rendszerint úgy tartják, hogy a személyiség inkább
genetikailag meghatározott és megváltoztathatatlan, míg a jellemet
könnyebben formálják a stresszfaktorok, az élmények, a döntések és a
vallott meggyőződések. A regényekben és filmekben ábrázolt
jellemfejlődés példa arra, hogy a jellem változhat. A vallásba, a kormányba,
a családba és a civilizációba vetett hitünk részben épp azon a reményen
alapszik, hogy a megtévelyedett ember jellemét meg lehet menteni „a
gonosz sötét erőitől”.
Az embert természeténél fogva érdekli saját személyisége. Nézzünk
csak körül a sarki könyvesbolt önsegítő könyveket felsorakoztató polcán!
Miközben az egyén igyekszik megbékélni saját személyiségével és
jellemével, önmagába nézve esetenként megpróbálja elemezni saját
érzelmeit, tetteit és vágyait. Bár mivel az elfogultság nem idegen tőlünk –
néha a kelleténél jobb színben látjuk magunkat, máskor rosszabban, nem
véletlenül tartja azt a mondás, hogy mindenki saját maga legnagyobb
kritikusa –, nem feltétlenül kapunk megbízható képet. És még az
elnökválasztáson is indulunk, amikor pedig szörnyű döntéseket hozunk, és
fikarcnyit sem értünk a diplomáciához. Vegyük például azt a vizsgálatot,
amely 1976-ban egymillió egyetemi felvételit író diákot kérdezett meg! A
diákok 60 százaléka állította, hogy az átlagosnál jobb sportoló (ami
statisztikai képtelenség), 70 százalékuk vallotta azt, hogy a vezetői
készségei jobbak az átlagosnál, és 85 százalék nyilatkozott úgy, hogy a
legtöbb kortársánál jobban kijön másokkal. Egynegyedük vélekedett úgy,
hogy a szociális készségek terén a felső 1 százalékba tartozik. Nem csoda,
ha én a valóságosnál szerethetőbbnek láttam magamat.
Irvine-ba visszatérve elkezdtem faggatni minden ismerősömet –
barátokat, rokonokat, kollégákat – arról, hogy pontosan mi a véleményük
rólam és arról, ahogy másokkal bánok. Megkértem őket, hogy ne fogják
vissza magukat, igazat mondjanak, ne kerteljenek. Az emberek körülbelül
fele válaszolt is a kérdésemre. A többiek inkább nem mondtak semmit,
vagy csak nevettek.
Mi a véleménye a barátaimnak, tényleg olyan borzalmasan viselkedem?
Legjobb barátaim közé tartozik Susannah, aki az első irvine-i posztdoktori
kutatásban volt a társam, valamint a férje, Mark. 1977 óta jól ismernek,
Diane-nel a mai napig járunk hozzájuk vacsorára. Mark azt felelte: „Jim,
imádlak, tényleg, és jól is érzem magamat a társaságodban, de bízni nem
tudnék benned. Tudom, hogy ha bármi baj érne, rád nem számíthatnék.”
Megkértem, hogy fogalmazzon ennél konkrétabban. Csakúgy, mint a másik
tizenöt barátom, aki hajlandó volt válaszolni, Mark is kiábrándítóan
homályosan fogalmazott. Azt mondta, ha választanom kellene, hogy vele
maradok egy rázós helyzetben, vagy inkább elmegyek szórakozni máshova,
én biztosan a szórakozást választanám. Azért volt ebben olyan biztos, mert
többször látta már, hogy ezt csinálom. Meghívott egy partiba hozzájuk, én
meg csak hímeztem-hámoztam, nem voltam hajlandó igent mondani
egészen az utolsó pillanatig, hátha közben kialakul valami izgalmasabb
buli.
Több pszichiáter, pszichológus és neurológus válaszolt, köztük olyanok
is, akiket évtizedek óta ismerek, és mindannyian hasonló fenntartásokat
fogalmaztak meg. Mint említettem, több kollégám vont már kérdőre a
viselkedésem miatt korábban is, néha pszichopatának is bélyegeztek. De
nem foglalkoztam velük, a megjegyzésüket betudtam irigységnek vagy
haragnak, ahelyett hogy belegondoltam volna abba, hogy ezeknek a
szakembereknek talán igazuk is lehet. Sokat dolgoztam velük együtt,
közösen étkeztünk, együtt utaztunk, úgy éreztem, közel állok hozzájuk. És
mindegyik ugyanazt mondta. Hogy évek óta hajtogatják nekem, hogy
kedves és érdekes fickó vagyok, akivel élmény együtt dolgozni, de
szociopatának tartanak. Azt feleltem, hogy azt hittem, viccelnek. De ők
végig halálosan komolyan beszéltek.
Gyakorlatilag azt mondták, hogy enyhe vagy proszociális
pszichopatának tartanak, olyasvalakinek, aki az erőszakos bűnözői
hajlamon kívül a pszichopaták sok jellemvonásával rendelkezik, az ilyen
típusú pszichopata megtalálja az agresszió társadalmilag elfogadott
levezetési formáit, agressziója jobbára mások rideg, narcisztikus
manipulálásában mutatkozik meg. A Hare-skála szerint a négyből három
faktorral rendelkezem – felszínesség, ridegség és megbízhatatlanság –, de
az antiszociális hajlam hiányzik belőlem.
Tovább faggattam a közeli barátaimat arról, mit gondolnak rólam. Ez
tömören összefoglalható annyiban, hogy általában kedves fickónak
tartanak, de néha olyasmiket teszek, ami arra utal, hogy egyáltalán nem
törődöm másokkal. Íme a konkrét kifejezések, amelyekkel leírták a
személyiségemet: manipulatív; elbűvölő, de ravasz; intellektuális zsarnok;
ha kettőnk közül kell választania, megbízhatatlan; narcisztikus; felszínes;
éles helyzetben megbízhatatlan; önző; képtelen igazán szeretni; gátlástalan;
minden skrupulustól mentes; dörzsölt és hazug; nem tiszteli a törvényeket, a
tekintélyt és a társadalmi szabályokat; szelektív erkölcsök szerint él;
felelőtlen; teljesen szívtelen, rideg; nincs benne empátia; érzelmileg
sekélyes; csak magára gondol; kórosan hazudozik; mindig másokat okol
mindenért; teljesen eltúlozza a saját fontosságát; állandóan unatkozik;
izgalmakat keres; folyamatos stimulációra van szüksége; nem ismeri a
félelmet; magával együtt felelőtlenül veszélybe sodor másokat; nagyon
népszerű, de sok kapcsolata felszínes; soha semmiért nincs lelkiismeret-
furdalása.
Uramisten, még valami?
 Pedig nem kellett volna ennyire meglepődnöm. A pályafutásom alatt
sokszor kértek meg, hogy vegyek rész pszichológiai felmérésekben,
általában azért, hogy segítsek a kollégáknak elegendő adatot gyűjteni a
kutatásokhoz. Húsz- és negyvenéves korom között három hivatalos
pszichológiai tesztet végeztek el rajtam, ezek eredménye összecseng
egymással. A legátfogóbb vizsgálatot 1994-ben végezte egy kollégám,
Stanley, aki második doktori fokozatát szerezte akkor klinikai
pszichológusként. A szakvélemény majdnem ötvenoldalas, valójában több
különböző teszt eredményéből áll. A tesztek vizsgálták az intelligenciámat,
a személyiségemet és a mentális egészségemet. Három napon át
válaszoltam a kérdésekre a saját otthonomban, interjúk során és önkitöltős
teszten, emellett elvégeztem a reakcióidőmet és a rövid távú memóriámat
mérő több feladatot.
A szakvélemény nagy része pszichometriai szakzsargon, néhány
összefoglalás azonban elég világos képet ad arról, milyennek is látnak a
szakemberek:

James F. szórakozást kedvelő ember, nagyon aktív társas életet

él, sok emberrel szoros barátságot ápol. Gyakran szervez
utazásokat, vacsorákat, partikat, ahová barátait és rokonait is
meghívja. Szeret jókat enni, ismeri a borokat, kiválóan főz.
Hallgatói kedvelik, kollégái nagyra tartják. Lelkesen járja a
világot, könnyen alkalmazkodik az új helyzetekhez. Azt állítja,
sosem volt mély depressziója, és utál este aludni térni, mert „fél,
hogy lemarad valamiről”. Ennek eredményeképpen csak 4-5 órát
alszik, sokszor hajnali egyig vagy kettőig bulizik és iszik, majd
reggel hatkor kel. Azt állítja, a gyermekkori asztma megértette
vele a halandóság fogalmát, és már gyermekként elhatározta,
hogy mindent kihoz az életből, amit csak lehet. Ezt tovább
erősítették azok az évtizedek, amelyek alatt több mint 700
pánikrohamot élt át, ezek 18 éves korában kezdődtek. Ki kell
emelnem, hogy ő vezeti az egyik legnagyobb amatőr NFL-
fogadóirodát az országban, amit inkább kedvtelésből tesz, mint
pénzért. Bár hároméves kora óta jár lóversenyre, és évtizedek
óta jár Las Vegasba játszani és bulizni, mindig csak kis tételben
fogad, nem kényszeres szerencsejátékos. Kedvtelésből
forgatókönyveket ír, összességében a családjával kényelmesen
él. […]
James F. intelligenciahányadosa a nagyon magas
tartományba esik (150 fölött), ezt korábbi tesztelések is
megerősítik. Nagyon kisegyensúlyozott verbális és előadói agyi
funkciókat mutat. (Megjegyzés: A hazugság és sértődöttség
skálán elért eredménye azt mutatta, hogy önmagáról idealizált
képe van, önbecsülése erős, érzelmileg védekező,
valóságérzékelése jó, maximalista, kiváló alkalmazkodási
készségekkel rendelkezik, de önvizsgálatra kevésbé képes.)
Klinikai pontszámai alapján a következő minta rajzolódik ki: 1.
alkalmazkodókészség, 2. döntéskészség, 3. biztos önkép, 4.
jóindulatú, optimista beállítódás alacsony pszichés stresszel, 5.
függetlenség, 6. asszertivitás, 7. kirobbanó energia, 8. éberség, 9.
társaságkedvelő személyiség, 10. erős magabiztosság, 11.
barátkozó természet, valamint 12. spontaneitás. A
teszteredmények alapján megállapítható, hogy a világot
kiegyensúlyozott, bár némileg „Marlboro Man” stílusban
közelíti meg. Az eredmények emellett kiváló verbális
készségekről, erősen társaságkedvelő attitűdről, némi
hiperaktivitásról tanúskodnak. Ezek esetleg hatalom, elismerés
és státusz iránti vágyat is tükrözhetnek. Ezeket a vélelmezett
személyiségjegyeket alátámasztják az egyik interjúkészítő egy
évtizedes ismeretsége alatt tett személyes megfigyelések,
valamint más tesztek eredményei. […] Az alany nagyon
ambiciózus, sokat dolgozó tudós, pályafutása elégedettséggel
tölti el, sikeres, eközben hedonista életet él. Ezért bár a hipotézis
szerint hiányoznak az igazi meglátásokhoz szükséges készségei,
kiváló problémamegoldó stratégiákat fejlesztett ki, amelyekkel
el tudja érni a karriercélokat, noha teszteredményei egoizmusra
utalnak, és arra, hogy esetleg nehezen kerül közel másokhoz.
Az esetleges impulzivitás, a magabiztosság, a nők időnként
becsmérlő leírása és az MMPI (minnesotai többfázisú
személyiségleltár) eredménye arra utal, hogy James F. keveset
fed fel belső életéből, a TAT (tematikus appercepciós teszt)
eredményei erős apai alakot mutatnak a történetekben,
ugyanakkor az anyai alak hiányát, homoszexualitásra nincs
reakció, szexuálisan normális, egyértelműen nem prűd. A HTP
(ház-fa-ember) rajzteszt infantilis egocentrizmust és testi
narcizmust jelez. Könnyen alkalmazkodik, extrovertált társas
lény, jól kommunikál más kultúrákban, kiterjedt baráti és
munkatársi kapcsolatokkal rendelkezik. Narcisztikus jegyek,
beképzeltség, önmagára koncentráltság, mások iránti tiszta
érzelmi reakciók talán csak felszínesen léteznek, erősen pozitív
önbecsülés, képes a képességeit meghaladó dolgokra törekedni.
 Néhány teszt szerint a kapcsolata másokkal felszínes és
manipulatív, de nem romboló. Rendkívül stresszes életet él, de
úgy tűnik, rendelkezik elég pszichés készséggel ennek
kezelésére. Jellemző még rá némi beképzeltség és narcizmus,
valamint némi kielégítetlen függőségi igény, ezek azonban talán
nem lényegesek.

Nem mondhatnám, hogy nem értettem egyet az eredményekkel, de szokás

szerint nevetve elhessegettem magamtól a negatívumokat.
Egyetlen olyan teszteredményem sem volt 2006 előtt, amelyben
közvetlenül felmerült volna a pszichopátia. És mivel a pszichopátiának
nincs is hivatalos definíciója, nem is volt olyan teszt, amely kimutathatta
volna, hogy az vagyok. Visszatekintve azonban megállapítható, hogy a
szakvélemények több olyan jellemvonásra rávilágítottak, amelyek
jellemzőek a pszichopatákra (beképzeltség, narcizmus, önteltség,
izgalomkeresés, függőség, gyenge önértékelésre való hajlam és felszínes
emberi kapcsolatok), ezekkel azonban én a pszichopátia kapcsán sosem
foglalkoztam. Ez a némileg egoista, hencegő, mindent félvállról vevő
személyiség nem foglalkoztatott annyira, hiszen nem voltam antiszociális.
Oslo után nem sokkal eszembe jutott két hosszú és érzelmes levél.
Mindkettőt 2000-ben kaptam szívemhez nagyon közel álló emberektől. Két
olyan nőtől, akik rendkívül fontos szerepet játszanak az életemben: a
húgomtól, Caroltól és a lányomtól, Shannontól. Nem beszéltek össze,
egészen 2012-ig nem is tudtak egymás leveléről, akkor is csak tőlem
szereztek róla tudomást. Mindketten mélységes csalódottságukról
számoltak be amiatt, ahogy az évek során bántam velük. Kifejtették, hogy
felszínes vagyok, és túlságosan gyakran bizonyulok megbízhatatlannak.
Mindkét levél lényege az volt, hogy ők mindig bizalmat szavaztak nekem,
érzelmekkel, támogatással, szeretettel halmoztak el egész életükben, és
tőlem ezért szinte semmit sem kaptak cserébe. Nem alakítottam ki velük
mély kapcsolatot, nem nyújtottam igazi, interperszonális érzelmi empátiát,
azt a fajta empátiát, amelyet az emberek értékelnek, és amelyre a
legnagyobb szükségük van.
A húgommal gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz, óvtam
őt, de aztán az évek során elsodródtam tőle úgy, hogy észre sem vettem.
Carol nem említett konkrét esetet, de azt írta, mindig kérnie kell a
szeretetet. Képzeljük el, milyen rádöbbenni, hogy valaki harminc éve a
barátunk, mégis mindig mi kezdeményezzük a beszélgetést, mi kérdezzük
meg, hogy van, minden rendben van-e, és ő ezt sosem viszonozza. Nálunk
mindig a húgom keresett engem, és végül elege lett belőle.
A húgommal ellentétben a lányomat szerintem konkrét eset késztette
levélírásra, bár az ő írásában is többévnyi fájdalom tükröződött. Az egész
család vacsorázni indult. Én az előző éjszakát végigbuliztam, úgyhogy
amikor indultak, mondtam, hogy majd kicsit később megyek utánuk.
Shannon úgy döntött, a legkisebb fiát otthon hagyja velem, megegyeztünk,
hogy majd magammal viszem. De elfeledkeztem az unokámról, nélküle
állítottam be az étterembe. A lányom úgy érezte, nem szeretem eléggé az
unokámat ahhoz, hogy ne feledkezzem meg róla – pedig ő az unokám.
Amikor megkaptam a leveleket, azon törtem a fejemet, mit műveltem
én, hogy ezt érdemlem? Nem értettem. A húgommal kapcsolatban azt
gondoltam: „Most mit csináljak? Sok a dolgom. Családos ember vagyok.
Ha nem elég, amit adni tudok, hát sajnálom. Melletted állok, de nem fogok
megváltozni, nem foglak hívogatni.” Úgy gondoltam, kár, hogy nem tudom
megadni másoknak, amire vágynak, de hát én már csak ilyen vagyok. Végül
arra jutottam, hogy a húgom és a lányom nyilván valami más miatt
bánkódik, és rajtam vezetik le a bánatukat.
Zavart a két levél, de nem annyira, hogy meg is változzak. Egy
évtizedbe telt, mire a két üzenetet összekapcsoltam, és elkezdtem komolyan
venni. Amikor elővettem és újra elolvastam őket, napokra elkomorodtam.
Valamennyire meg tudtam szabadulni a bűntudattól, de nem teljesen.
Amikor elmondtam Carolnak, illetve Shannonnak, hogy ismét elolvastam a
leveleket, és végre megértettem, mit akartak írni, és megértettem, mekkora
fájdalmat okozhattam nekik, mindketten csak legyintettek. Tulajdonképpen
még mindig nem sikerült lezárni ezt a levelezést, nem sikerült megtudnom,
pontosan mi vitte rá Shannont, illetve Carolt a levélírásra, de mindketten
állították, hogy megértették, hogy én ilyen vagyok, úgyhogy részükről az
ügy le van zárva. De ezt én egy percig sem hittem el. Szerintem csak
kedvesek akartak lenni velem.
Egy éven át hallgattam a családom és a kollégáim véleményét rólam,
majd életemben először feltettem magamnak a kérdést: Mi a fenét
műveltem? Nem omlottam össze, csak kezdtem megérteni, mennyire vak
voltam. Több évtized után végre kezdett összeállni a kép. És körülbelül
három perc múlva már jött is egy következő érzés. Olyan őszintén, amilyen
őszintén csak lehet, bevallottam magamnak, hogy nem érdekel. Úgy van.
NEM ÉRDEKEL. Abban a pillanatban életemben először felfogtam, hogy
amire célozgattak, amire utaltak és amit végül már a képembe üvöltöttek, az
mind igaz volt.

Miután az „állapotom” nyilvánosságra került a tévé- és

rádiószereplésekben, a legtöbb ember nem viselkedett velem észlelhetően
másképpen. A családom és a barátaim nagy része – többek közt Diane is –
azt mondta, nem lepte meg őket, hogy van bennem némi szociopátia,
egyáltalán nem.
De miután ez az egész kiderült, Susannah, az egyik posztdoktori
kutatótársam, aki rengeteget utazott velem a munkánk miatt, kijelentette,
hogy nem szeretne többé kettesben maradni velem. A férjével, Markkal
még mindig elhívnak néha vacsorázni, de csak akkor akarnak együtt lenni
az állattal, ha bezárhatják a kalitkájába. Nem tartanak erőszakosnak, de
félnek, hogy ha nem védekeznek, akkor manipulációval olyan helyzetekbe
vinném bele őket, amelyeket később megbánnának.
Az egyik jó barátom, Mary Beth, egy fiatalabb nő, akivel együtt írtam
néhány tanulmányt, kerek perc kijelentette, hogy pszichopatának tart, és
nem kíván többé látni. Kilépett az életemből, úgy tűnik, örökre, pedig
mindig jóban voltunk. Sosem vitatkoztunk, nem tudnék olyan esetet
felidézni, ami indokolná a menekülését. Mary Beth képzett wicca, talán túl
sok sötétséget látott bennem, mint a pap, aki gonosznak bélyegezett. Kár,
mert jó és érdekes társaság volt. Diane is kedvelte. Őszintén szólva ő
hiányzik a legjobban. Ő mindig csak teljesen őszintén beszélt, ami azzal
járt, hogy néha igen kellemetlen dolgokat mondott. Nehéz ilyen embert
találni. Szóval hiányzik, de ez van.
Mások viszont egyáltalán nem viselkednek másképpen körülöttem.
Meglepő módon körülbelül negyven barát és ismerős inkább több időt akart
tölteni velem, mint korábban. Páran nyilván csak kíváncsiak voltak, milyen
is ez a „különleges” barát. Még én is jókat nevetek az állapotommal
kapcsolatos akasztófahumoron.
Szóval összességében többen akarnak velem lenni, de elveszítettem
néhány jó barátot. Melyik a jobb? Jó próba ez. Őszintén szólva bizonyos
értelemben jobban örülök a felszínesebb kapcsolatoknak – minél több
barátom van, annál jobb. Tudom, hogy ez nem helyes. Az eszemmel meg
tudom állapítani, mi a helyes, de nem érzem, nem érdekel, és a belátás nem
hat a viselkedésemre.
Aggódtam amiatt, hogy ez a „vallomás” hogyan fogja befolyásolni a
kapcsolatomat a munkatársaimmal. De mivel sokan évek óta tisztában
vannak az állapotommal, és már elfogadták, ezután is ugyanúgy bánnak
velem, mint eddig, csak néha dörgölik az orrom alá. Még mindig felkérnek
publikálásra szánt tanulmányok lektorálására, meghívnak ösztöndíj-elbíráló
bizottságokba, felkérnek előadást tartani, szóval a szakmai hírnevem talán
túl fogja ezt élni. Ám az is biztos, hogy a szakmai közeg azért tud ennyire
elfogadó lenni, mert sosem vádoltak meg szakmai hibával, nem viselkedtem
illetlenül sem hallgatóval, sem kollégával, sem a személyzet bármely más
tagjával. Ezzel együtt el kell mondanom, hogy a kollégáim csodálatosan
támogatók és kedvesek velem.
Fabio, az egyik legközelebbi munkatársam – és barátom – minden
hibámat ismeri, mégis szívesen dolgozik velem. Működési hibásnak tart, és
ezt érdekesnek találja. Fabio rendkívüli empatikus készségekkel
rendelkezik – ebben épp az ellentétem –, és tisztában van azzal, hogy
belőlem hiányoznak az érzések, de mindig segítettem neki, és tudja, hogy
szándékosan sosem árulnám el. Emellett jól érezzük magunkat egymás
társaságában, sok közös van bennünk – szeretjük a jó ételeket, a jó borokat,
az utazást –, és közös tudományos kalandokra vállalkozunk. Személyes
közléseket rám bíz, de abban már nem bízik, hogy a munkában mindig
megteszem, amit kell (néha elrontok ezt-azt), és amikor szórakozásról van
szó, tudja, mikor jobb, ha nem avatkozik közbe.
Nemrégiben leültem beszélgetni egy másik jó barátommal, Leonarddal,
aki pszichiáter, és nagyjából mindent tud rólam. Megkérdeztem tőle,
melyek a legkrónikusabb pszichopata viselkedésformáim. Egyetértett azzal,
hogy aki képes kihúzni magát a nagybátyja temetése, a barátja esküvője,
egy diplomaosztó, egy bár micvá, egy elsőáldozás vagy egy virrasztás alól,
az egyértelműen enyhén pszichopata. Nem szoktam gyilkolni ezeken az
eseményeken, egyszerűen csak nem megyek el, ha éppen máshol buli van,
vagy érdekesebb elfoglaltságot találok.
Azzal is egyetértett, hogy szintén pszichopata jellemvonás, hogy kész
vagyok a barátaimat és rokonaimat komoly veszélybe sodorni, csak hogy
közösen éljünk át izgalmakat, sőt ezt örömmel teszem. Megkérdeztem, nem
lehetséges-e, hogy a fizikai és szociális kockázatvállalás egyszerűen csak
kalandvágy. Azt felelte, meglehet, de a kalandok során egyáltalán nem
foglalkozom mások testi épségével, olyan veszélyeknek teszem ki őket,
hogy az egyáltalán nem tekinthető normálisnak.
Ezután megkérdeztem, nem lehetséges-e, hogy az ivászat idézi elő az
abnormális viselkedést. Leonard emlékeztetett arra, hogy mindenki vicces
és jóindulatú részegnek tart, és ez igaz is. Ha iszom, mindenki iránt több
empátiát érzek, még az idegenek iránt is – sőt talán irántuk még inkább. És
a mai napig az alkohol az egyetlen függőségem, bár nem telik el úgy nap,
hogy ne kívánnám a cigarettát.
Leonarddal sorra vettük a jelenségeket. Tud néhány olyan dologról,
amit nem kívánok nyilvánosság előtt megosztani, és olyanokról is,
amelyeket magammal viszek a sírba. Volt azonban egyfajta viselkedés, ami
nagyon zavarta, és amiről itt is beszámolhatok.
Megkérdeztem, pszichopátiára vall-e a bosszú. Azt felelte, mindenkiben
van valamennyi bosszúvágy. Normális, ha megharagszunk, ha valaki árt
nekünk, és utána megtorlásra vágyunk. Megkért, hogy írjam le, hogyan
haragszom meg valakire, és hogyan próbálnék meg revansot venni.
 Elmondtam, hogy ha valaki felbosszant, képes vagyok azonnal elfojtani
a haragomat. Aki nem ismer jól, észre sem veszi, hogy haragszom, vagy
hogy talán egyenesen dühöngök. Tökélyre fejlesztettem a harag és a
bosszúvágy eltitkolását. És képes vagyok évekig halogatni a bosszút. De
egyszer, amikor az érintett a legkevésbé számít rá, rendezem a számlát.
Többször előfordult, hogy ártottak nekem az üzleti életben, a karrieremben,
a magánéletemben, és végül mindenkinek visszavágtam. Nekem ez
szórakoztató, mert ők fel sem fogják, mi történt. (Nem oszthatom meg a
részleteket, de néhány emberrel nagyon kitoltam.) Arra ügyelek, hogy a
bosszú arányos legyen az engem ért sérelemmel, egy jottányit se tévedjek
egyik irányba sem. És nem foglalkoztat, hogy testi sértést okozzak bárkinek
is.
Pszichiáter barátom szemmel láthatóan megdöbbent. Kijelentette, hogy
mindezt olyan hidegvérrel fejtettem ki neki, hogy reszketni kezdett. Azt
mondta, a bosszú stratégiai halogatása a legjellemzőbben pszichopata
jellemvonásom. Azt feleltem, ennél rosszabb dolgokat is szoktam csinálni,
de ő csak felemelte a kezét, és rám szólt: „Nem baj, Jim, nem kell többet
mondanod.”
Elkezdtem tűnődni azon, vajon a viselkedésem más aspektusai nem
enyhítik-e a pszichopata jellemvonásokat. Ha így tettem fel a kérdést, máris
igazolást találtam a viselkedésemre. Eszembe jutott az, amikor régen
gyónni jártam, és a gyónás alatt minden bűnömet feltártam. Rádöbbentem,
hogy amikor így próbáltam meg hetente, havonta vagy évente békét kötni
egy istenséggel vagy a saját lelkemmel, sokkal inkább pszichopata
személyiségem szánalmas tagadására tett kísérlet volt, mint ha minden
alkalommal elhittem volna, hogy lemoshatom magamról a bűnt, elég csak
bevallani mindent, és feloldozást kérni magamtól, a paptól vagy Istentől.
Tudtam, hogy a gyónás, a bűnbánat, a kegyelmi állapot keresése nem fogja
megváltoztatni a viselkedésemet, mindezt pusztán azért tettem, hogy legyen
rá ürügyem. Egy bűnös, egy pszichopata egészen biztosan visszaeső. Gépek
vagyunk, nem tudjuk alapjaiban megváltoztatni a viselkedésünket pusztán
akarattal.
Megfordult a fejemben, hogy felszínes változást el tudnék érni pusztán
azáltal, hogy megváltoztatom a viselkedésem narratíváját. Ha módosítom a
szavakat és a definíciókat, elfogadhatóbbá, talán még szerethetővé is válik a
pszichopátia, ehhez csupán egy jól megszerkesztett történet kell.
Mondhatnám például azt magamról, hogy a viszonyom a szexhez frissítően
rugalmas, nyitott, egészséges, és akkor nem kellene bevallanom magamnak,
hogy valójában bujálkodom. Ez azonban nem változtat magán a
viselkedésen. Tehát ha meg akarom tudni, ki vagyok, és esetleg szeretnék
megpróbálni megváltozni, ki kell dolgoznom egy cselekvési tervet. Az
alapvető probléma azonban, amelytől nem tudok megszabadulni, hiába
próbálok, hogy engem ez tényleg nem érdekel. Már megint. Van bennem
igény arra, hogy elérjem, hogy a körülöttem élők boldogok legyenek, de
leginkább azért, mert akkor az én életem is könnyebb és kellemesebb.
Mit jelent mindez a hozzám közel állók számára? 2011-ben felkértek,
hogy tartsak egy előadás a „The Moth” című rádióműsorban a Tudományos
Világfesztiválon. Ebben a műsorban mindenféle foglalkozású emberek
mesélnek az életükről. A történetek általában személyesek, sokszor
viccesek, úgyhogy elvállaltam. Ki nem állhatom, ha mindig ugyanarról
beszélek, ezúttal valami újdonsággal szerettem volna előállni. A The Wall
Street Journal számára készült genetikai vizsgálatra építettem a
beszédemet, de mivel újat akartam mondani, kellett valami csattanó a
történet végére. Elhatároztam hát, hogy megváltozom. Eljárok a
temetésekre, az esküvőkre, meglátogatom az ismerőseimet a kórházban,
ülök a betegágy mellett, végigülöm a pusztítóan unalmas ebédeket a
szűkölködő barátnál, együttérzésemről biztosítom azt, akit kell, ha kell,
empatikus füllel hallgatom, amit mondanak.
Mindezt kísérletnek vagy kihívásnak vettem. Mégiscsak kutató vagyok.
Tudok-e jobban viselkedni, empatikusabb lenni annak ellenére, hogy az
egész engem nem érdekel? Önmagammal versenyeztem, és minden
alkalommal, amikor „helyesen” cselekedtem, a hipotézisem is helyesnek
bizonyult. Gépies, komolytalan vállalkozás volt, de foglalkoztatott.
Ráadásul rájöttem, hogy ennyivel azért tartozom a körülöttem élőknek.
Szóval három okom is volt a változásra.
És tényleg el is kezdtem megváltozni. Tettem mindazt, amit
elhatároztam, ahelyett, hogy elmentem volna bulizni, lovizni, kaszinózni,
nem szalonképes társaságban búvárkodni, esztelenül vakmerően és
botrányosan veszélybe sodorni magamat. A mai napig ezt teszem. De
őszintén szólva… nem jó szívvel. Leginkább arról van szó, hogy számomra
játék, hogy képes vagyok-e ezt megcsinálni. Ugyanakkor azt is gondolom,
hogy ha ezeket az egyszerű emberi és emberséges dolgokat választom
ahelyett, hogy az amigdalámnak és a hedonizmusköröknek engednék, talán
átmenetileg megerősíthetek néhány gyenge szinaptikus kapcsolatot, hogy
aztán a szokásaimból olyan viselkedésformák alakuljanak ki, amelyek
jobban illenek egy átlagos fickóhoz, mint egy pszichopatához. Úgy tűnik,
valamennyire sikerült is ezt elérni.
A környezetem és különösen a hozzám közel állók észreveszik az apró
változásokat. Őket annyira nem zavarja, hogy nem szívből jön a változás,
ahogy az egy normális emberrel lenne. Igaz, hogy van ebben az egészben
némi színlelés, mégis értékelik, hogy igyekszem, hogy valami miatt
erőfeszítéseket teszek, hogy lemondok a vadulásról, hogy velük lehessek, és
nagyobb tisztelettel bánjak velük, ahogy az egy jó társtól el is várható.
De már látom, hogy baj lesz ebből a cserkészkedésből. Egy csomó
dolog, amit teszek, nem erkölcstelen, nem etikátlan, mégis
elfogadhatatlannak tartják, például amikor ráveszek egy másik oktatót,
hogy táncoljon részegen az asztalon egy kocsmában. Legalábbis ezt
mondják azok, akikkel így viselkedem. De én nem értem. Ha alapvetően
nem rossz, amit csinálok, akkor mire ez a nagy hűhó? Itt jön a csavar.
Megint csak mások elmondására támaszkodom, de állítólag az emberek
hajlamosak félreérteni dolgokat, megsértődni. Ugyanakkor nem tudom,
képes leszek-e felhagyni azzal, hogy erkölcsileg semleges, de a jelek szerint
nem helyénvaló dolgokat tegyek. Mint olyan sokan, én is le tudtam tenni a
cigarettát egyik napról a másikra, pedig több évtizedig erős dohányos
voltam. 1998 óta egyetlen slukkot sem szívtam. Nyolcszor is le tudtam
fogyni, nagy súlyt, harminc–ötven kilót (aztán persze mindig
visszaszedtem). De az igazán nagy dolgokon, a szociális viszonyokon
változtatni? Na ne!
Miközben ezt a könyvet írom, hosszú idő óta távol tartom magamat a
hedonizmustól, amit egyébként annyira szeretek, a nagy ivászatoktól, az
evésektől, a bulizástól, a szerencsejátéktól, az interneten szörföléstől, a
tévézéstől és a rendszeres vadulástól. De kezdek rájönni valamire: nem
maga az ital és az adott tevékenység hiányzik. Hanem a pezsgés, valójában
az ilyen tevékenységekkel együtt járó társas kapcsolatok az én igazi
„függőségem”. Őszintén szólva a legtöbb embert szürkének, unalmasnak
látom, de a vadulások alatt mindenki csodálatosan érdekes. Ezek a
szélsőséges és veszélyes tevékenységek minden bizonnyal pótolják
számomra az emberi kapcsolatokat, azt az egyszerű, tiszta és természetes
érzést, amit mások az empátiával és az együttléttel tapasztalnak meg.
Egyelőre jól tűröm a váltást, néha még élvezem is mások társaságát
biztonságos, mértéktartó, józan környezetben, felöltözve. De nagyon kevés
olyan alkalom adódott, amikor az olyan egyszerű örömök, mint egy pohár
víz vagy valaki más társasága, élvezetesek lettek volna. Néhány emberrel –
elsősorban a családom tagjaival – mindig az. De ezen kívül nem.
Ezt a könyvet részben Larry barátom nyaralójában írtam a San
Bernardino-hegységben, részben pedig Fabio édesapjának házában egy
középkori olasz városkában, az Orta-tó partján. Ez a szerzetesi fegyelemmel
vezetett ülő élet, a kevés kávé és alkohol azt eredményezte, hogy
könnyebben veszek már levegőt, kevésbé bánt a gyomorsav, abbamaradt –
átmenetileg legalábbis – hősies, idegesítő horkolásom. Már nem négy,
hanem öt órát alszom, ami azonban nekem annyira nem tetszik. Kevés alvás
mellett több mindent tudtam elvégezni. Ez jót tett a karrieremnek, jót tett
mindennek, persze a pocakom nagyságának is. Ugyanakkor tagadhatatlan
negatívumai is vannak ennek a létnek. Gyerekkorom óta ritkán betegedtem
meg. Most meg csomók, kiütések jelentkeztek rajtam, fájdalmak gyötörnek.
Talán azért, mert a mindenféle önpusztítás alatt rengeteg méreganyag
rakódott le a zsírszöveteimben, és most ezek ürülni kezdtek, de tény, hogy
sem az érzés, sem a látvány nem kellemes.
Így jutok vissza az eredeti kihíváshoz: mikor hagyjam abba a „jól”
viselkedést? Én mindig is bírtam saját magamat, még mindig jóban vagyok
magammal, eddig az életem minden percét élveztem, sőt ahogy teltek az
évtizedek, minden egyre csak jobb lett. Minden bánat vagy bánatközeli
élmény végső soron csak edzettebbé és boldogabbá tett. Szeretném, ha ez
így is maradna. Akkor fogom behúzni a féket, amikor észreveszem, hogy
kezdek boldogtalan lenni azért, hogy valaki másnak boldogságot okozzak.
Nem akarok felhagyni minden nem egészen helyénvaló és veszélyes
tevékenységgel, amit nem egészen szalonképes emberekkel űzök, még
akkor sem, ha azok történetesen olyan helyzetbe hoznak hozzám közel
állókat, ami az életüket vagy a karrierjüket veszélyezteti. Én ezeket a
helyzeteket imádom, ez tartja bennem a lelket.
Ami az „akaratot” illeti – ki az, aki őszintén ki merné jelenteni, hogy
Oprah-nak, aki állandóan csatákat veszít az elhízás ellen, nincs elég
akarata? Abban a nőben több az akarat, mint az emberek 99,9 százalékában.
Csak épp nem az az „akarat”, amelyet a társadalom, a barátai, a rokonai
elvárnak tőle. Ők azt szeretnék, ha csodálatos ember lenne, nagy dolgokat
vinne véghez, híres lenne és emellé még sovány is. Hát, emberek, hacsak
Oprah fel nem hagy minden mással, és nem teszi meg, hogy kizárólag a
súlyára koncentrál élete végéig, akkor állandóan vissza fogja szedni, amit
lead. Mindent meg lehet változtatni a genetikai és epigenetikai háttér
ellenében. De hogy a változás tartós is maradjon a genetikai környezet
dacára, ahhoz az kell, hogy feladjunk szinte mindent, ami fontos nekünk.
Nem feltétlenül szabják meg a génjeink és a gyermekkori stresszes
eseményeknek a génjeinkre tett hatások, hogy kik vagyunk és milyen a
személyiségünk, de a genetika és epigenetika folyamatos nyomás alatt tart
bennünket, hogy bizonyos módon viselkedjünk.
A pszichopata hajlamok ellen különösen nehéz harcolni, a terápiás
kísérletek eredménye csekély. A monoamin neurotranszmitter rendszerre
ható gyógyszerek képesek részben csökkenteni az impulzivitást és az
agressziót, korai beavatkozási technikák – többek közt étrendi változások,
meditáció – csökkenthetik a viselkedési problémákat, de az empátia és a
bűntudat hiányát kiváltó alapvető neuropszichológiai deficit megmarad.
Csodaszerek nem léteznek.
 Továbbra sem vagyok hajlandó foglalkozni a tisztességes társas
viselkedés alapvető szabályaival, és semmivel, amit bármilyen kormányzati
vagy vallási despota kitalál másoknak. Az olyan társadalmi struktúrák, mint
a vallás, lehetővé teszik, hogy lemossuk magunkról a szociopata
viselkedést, vezekeljünk, feloldozást nyerjünk, majd frissen, tisztán elölről
kezdjünk mindent. Régen bűnnek neveztem, ha rosszat csináltam. Ma már
csak pszichopata viselkedésnek nevezem, amitől nem fogok megszabadulni,
de soha többé nem vagyok hajlandó bűntudatot érezni miatta.
Továbbra sem fogok foglalkozni olyan táblákkal, amelyek arra
utasítanak, hogy megfelelő, legális helyen parkoljak le, mondjuk egy
étteremnél vagy egy sporteseményen, mert tudom, hogy az a tábla annak az
érdekeit szolgálja, aki kitette, nem mindenki másét. Keresek magamnak
helyet a füvön vagy a kijelölt hely mellett az ajtó közelében, részben azért,
mert lusta vagyok, részben meg mert szeretem, ha megúszok valami csínyt.
Bár ez a szabályszegő viselkedés nem kimondottan pszichopata vonás,
pláne nem a pszichopátia súlyos megnyilvánulása, azt azért mutatja,
mekkora bunkó tudok lenni vagy – ahogy a kevésbé udvarias emberek
mondják rám – seggfej.
A pszichopátia diagnózisa bizonyos mértékig kultúrafüggő. A
szabályokat általában valaki más kényelme és lelki békéje miatt hozzák. És
igen, tudom, hogy nem vagyok teljesen komplett, amikor társas érintkezési
kérdésekben kellene meghatároznom, mi a helyes és mi nem az. Szerintem
én egyébként sem értettem soha az erkölcsöket. Kényszeres gyerekként,
hipervallásos tinédzserként a rend iránti igényemnek engedtem. Akkor sem
értettem az erkölcsöket, és most, ötven év múlva sem értem. De egye fene,
megpróbálom, ha másért nem, hát kíváncsiságból.
 Nyilván több út áll most előttem. Talán kezdhetem azzal, hogy
megpróbálok jobban bánni azokkal, akik a legközelebb állnak hozzám:
elmenni az esküvőkre, temetésekre, születésnapokra még akkor is, ha
színlelnem kell a lelkesedést. Talán ha eleget gyakorolom a helyes
magatartást, átkódolhatom a szórakozással és örömszerzéssel kapcsolatos
ízlésemet, azt gyanítom, kell majd néhány év, hogy ehhez hozzászokjak.
Arról máris beszámolhatok, hogy ha Diane kedvéért vagy vele teszek
valamit, amit korábban nem tettem volna meg, vagy ha egy kicsit jobban
megerőltetem magamat az ő érdekében, vagy ha észreveszem, amit ő csinál,
ami korábban nem volt rám jellemző, akkor az neki tetszik, és őszintén
mondom, hogy ez most nekem örömöt okoz.
Akármilyen változásra készülök is, azt minél hamarabb véghez kell
vinnem. Túl sok olyan barátom van, aki „megjavult”, de ők is tudják, én is
tudom, még ha nem is beszélünk erről, hogy már nem áll a zászló. Ez alatt
természetesen azt értem, hogy az a kisördög a limbikus rendszerünkben,
amely belesúgja a fülünkbe, hogy nem kell unatkozni, időnként
kukkantsunk ki a disznóólból, az a kisördög nem csábít már bennünket.
Ugyanakkor akadnak olyan emberek, akik nagy odafigyeléssel képesek
megváltoztatni bizonyos magatartásformáikat, akár a genetikai gépezet
legmélyéből fakadó viselkedésformákat is – legyen az függőség vagy az
empátia hiánya, vagy bármi más. Én is meg tudok változni, mint mindenki
más, de – csakúgy, mint másoknál – a legfontosabb káros szokások mindig
visszatérnek, hol egy, hol tíz év múlva. Még a pszichopata sorozatgyilkosok
is kibírnak akár éveket is úgy, hogy nem engednek a gyilkolási vágynak, de
aztán egyszer eljön a pillanat, amikor a vágy minden más megfontolást
felülír. Az én vágyaim szerencsére ennél sokkal kevésbé pusztítóak, és ha
minden másnál fontosabb célommá teszem ezen vágyak megszelídítését,
akkor még sikerülhet is.
Be kell látnom, hogy az ártatlan cukkolás és viccelődés fájdalmakat
okozhat. Bár nem szándékom bántani másokat, a viccelődés néha a
szadizmus határát súrolja, minél alaposabban megnézem, hogyan hat mások
boldogságára, annál inkább így látom.
Anyám nemrégiben azt mondta: „Jim, mindenki másnál jobban
ismerlek, és valahol mélyen lakozik benned egy érzékeny, rendes pasas.”
Talán az a rendes pasas, akit gyerekként ismertem, amikor a prefrontális
kérgem nem kapcsolt még át teljesen kognitív üzemmódba, veszni hagyva
az érzelmi empátiát, de még az erkölcsi érzéket is. Emlékszem arra a
kisfiúra és kiskamaszra, aki lelkesen gyűjtötte a cukorkát halloween estéjén,
hogy aztán letegye az édességgel teli zacskókat éjfélkor a jótékonysági
szervezetek ajtaja előtt, de az a kisfiú ma már valaki más, vagy valahol
máshol van.
Néha emlékeztetnem kell magamat arra, mi minden jót vagy másoknak
hasznosat tettem, amióta az a kisfiú felnőtt. Soha nem veszítettem el a
kapcsolatomat az idegenekkel. A mai napig próbálok segíteni azoknak, akik
bajba jutottak, és ismeretlenül megkeresnek. Továbbra sem kérek sem
pénzt, sem hálát ezért, talán így tisztelgek apám, a nagybátyám és az
apósom előtt, akik olyan nagylelkűen és névtelenül adakoztak idegeneknek.
Bár az igazi altruizmusban nem hiszek – úgy vélem, minden tettünk
legalább egy kicsit önzőség –, ez a viselkedés közelít az eszményihez.
Próbálom felidézni, melyek azok a magatartásformák, amelyeket jó
lenne megtartanom. Megértettem, hogy az etikáról és erkölcsökről vallott
nézeteim valószínűleg eltérnek a többi emberétől. Számomra az etika egy
adott csoport vagy társadalom viselkedést irányító szabályainak összessége.
A prefrontális kéreg megtanulja ezeket a szabályokat, majd továbbadja a
ventromediális és orbitális kéregnek. De az erkölcsösség velünk született. A
gyerekeknek nem kell megtanítani, hogy gyilkolni bűn. Az én erkölcsi
érzékem nem olyan jó, de némi etikai érzékem azért van. Egyszer például
az egyetemen, jóval azután, hogy levetkőztem magamról az Év Katolikus
Fiatalja címet, megláttam az egyik titkárnő asztalán a következő záróvizsga
kérdéseit. Nem vizsgáztam le, hanem jelentettem, hogy mivel ismerem a
kérdéseket, jogosulatlan előnyhöz jutottam. Jó, közben fiatalabb koromban
elkötöttem pár autót a haverokkal, de nem akartunk bántani senkit, és a
tulajdonosok visszakapták a kocsijukat, szóval igazából csak kölcsönvettük
őket. Időnként én is csináltam olyan hülyeségeket, mint más tinédzserek:
betörtünk egy-egy házba, és megittuk az összes ott talált italt. De ez
gyerekes csínytevés volt, és tudtam, hogy nem helyes.
Súlyos etikai dilemma előtt álltam az 1990-es évek elején, amikor Diane
megkérdezte tőlem, hogy ha politikailag ellenezzük a nagy szövetségi
kormányzatokat, támogatásokat és segélyeket, akkor miért fogadom el a
szövetségi kutatói ösztöndíjat. A magáncégek által felajánlott
ösztöndíjakkal, de akár az állami szintű ösztöndíjakkal sem volt gondom, de
mivel ellenzem a szövetségi szintű adófizetést, valamint az oktatás és
kutatás szövetségi támogatását, a lelkiismeretem nem engedte, hogy
továbbra is elfogadjak ilyen támogatást. Tudtam, hogy ez akár 35
százalékos kiesést is jelenthet a családunk bevételeiben, kihat a
nyugdíjalapomra és az előrelépési lehetőségeimre. De nem volt mit tenni.
Akkor már tizenöt éve kaptam szövetségi ösztöndíjakat, ám akkor véget
vetettem ennek. Eredetileg azért engedtem az elveimből, mert a szövetségi
támogatás kategorikus elutasítása akadályozta volna a laborom munkáját,
butaság lett volna ezt vállalni. Azt mondtam, elfogadom a pénzt, de az
ösztöndíj-elbíráló bizottságokban nem vállalok fontos szerepet. Egyesek
szemében ez megalkuvás, szerintem meg gyakorlatias döntés. Mindig
vannak ellentmondások, mindig nehéz megtalálni az értelmes, józan
megoldásokat.
Szóval úgy vélem, igenis van némi etikai és erkölcsi érzékem, még ha
mások ezt nem is látják.

Még mindig rengeteg befejezetlen ügy van az életemben és – ami még

fontosabb – az emberi kapcsolataimban. Ezt akkor értettem meg igazán,
amikor 2013 tavaszán az utolsó simításokat végeztem ezen a könyvön.
Szerettem volna írni még a hangulat, az elhízás, az alvás, a pánik, a
szorongás és a pszichopátia között esetlegesen fennálló kapcsolatról.
Elküldtem e-mailben Diane-nek ennek az anyagnak a vázlatát, és ő még
aznap este válaszolt: „Nem tudom, hogy mondhatsz olyat, hogy nem tudtál
rájönni, miért ingadozik ennyire a súlyod. Azért, mert nem mozogsz. És
nem alszol. (…) Ha nem akarod csinálni, igazából az sem baj. De nem kell
kifogásokat keresni. Úgy döntöttél, hogy így élsz, és pont. Szerintem
őszintébb lennél magaddal (és mindenki mással), ha egyszerűen azt
mondanád: »Minden testmozgást utálok, inkább választom a túlsúlyt, mint a
mozgást.«”
Felbosszantott a levele. Csalódtam, amiért hiába tanítottam neki annyi
mindent a genetikáról, az emberi szervezetről és az orvostudományról,
képtelen elfogadni, hogy rémes viselkedésemnek biológiai magyarázata
van. Majd nagy levegőt vettem, és rájöttem, hogy a haragom éppen azt
jelzi, hogy valami még mindig nagyon nem stimmel bennem. Diane csak
megpróbált teljesen őszinte lenni velem, segíteni, és szólni, hogy
alapvetően vakon közelítek egy kérdéshez.
 Számomra a testmozgás a gyermekkori asztma óta egyet jelent azzal,
hogy nem kapok levegőt. Aztán fiatal felnőttként elkezdtem gyógyszert
szedni az asztmámra, ezután már kezelni tudtam az asztmarohamokat és az
azokból fakadó félelmet, ahogy később a pánikrohamokat is megtanultam
kezelni. Szóval igazából nem volt okom arra, hogy ne sportoljak, úgyhogy
Diane-nek igaza volt. Nem vagyok már gyerek, de továbbra is úgy
viselkedem. Mindenesetre a mai napig utálok sportolni. De ha ezt a könyvet
befejezem, megpróbálok majd hetente többször eljárni úszni és sokat
sétálni. Legalább ennyit megtehetek Diane-ért, magamért és az unokáinkért.
 1 10. FEJEZET 2

Miért léteznek pszichopaták?

SZÜKSÉGÜNK VAN PSZICHOPATÁKRA? EZ A kérdés félrevezető. Szükségünk van-

e szentekre, rocksztárokra vagy olyanokra, akik nemcsak gonoszságot
művelnek, hanem mellette jót is tesznek? Az ilyen kérdésekből gyorsan
partijáték lesz, pedig van értelme eljátszani a gondolattal. A tudósok ritkán
fogalmaznak így, azt sem szokták megkérdezni, hogy az evolúció miért hoz
létre különböző fajokat, majd miért alakítja azokat tovább. A józan
eszünkre hallgatva talán eltűnődünk azon, miért van egyáltalán evolúció,
miért vannak fajok, de ez a fordított – vagy még pontosabban: mágikus,
vallásos – gondolkodás ha máskor hasznos is, a tudományban biztosan nem.
A tudósok nem az univerzum mestertervének hátsó céljait vizsgálják,
hanem jellemzően azt, milyen körülmények tették lehetővé az adott valóság
kialakulását, hogy adott tulajdonságokhoz kapcsolódó adott gének
fennmaradjanak. Még pontosabban fogalmazva: milyen evolúciós túlélési
előny származik ezekből a tulajdonságokból, a mögöttük lévő génekből?
Pszichopaták minden emberi társadalomban vannak. A pszichopátia
pánkulturális, előfordulásának aránya körülbelül 2 százalék, és ez arra utal,
hogy a pszichopátia, de legalábbis a pszichopatákra jellemző tulajdonságok
és a hozzájuk kapcsolódó allélok valamiképpen „hasznosak” az emberiség
számára. Különben az evolúció már régen kiirtotta volna a pszichopatákat,
vagy legalábbis jelentősen csökkentette volna a számukat. Mondhatnánk
erre azt, hogy – a háromlábú szék elmélete alapján – az agykárosodás és a
gyermekkori bántalmazás is hozzájárul a pszichopátia kialakulásához, az
csupán a negatív környezeti hatások szerencsétlen következménye. Ezek a
hatások azonban mindig is jelen voltak az evolúció során – mindig akadtak
szülők, akik verték vagy elhanyagolták a gyerekeiket –, a pszichopátia
kialakulásához hozzájáruló gének pedig ebben a valóságos környezetben
maradtak fenn, tehát a géneknek és a hozzájuk társuló pszichopata
tulajdonságoknak kell valamiféle előnyt biztosítaniuk az adott embernek a
túlélésben.
Talán az igazi pszichopaták, akik 30 vagy még több pontot érnek el a
Hare-skálán, tekinthetők egyszerűen statisztikai hibának vagy rossz lapnak
a genetikai kaszinóban, ők túl sok érintett gént gyűjtöttek össze, így azok
nekik már nem segítenek. A 2 százalék azonban sok. És ez az arány állandó
minden rassznál, pedig az adott gének – például a harcos gén – előfordulása
nagyon is különbözik. Meg kell hát vizsgálni, hogy az evolúcióban milyen
előnyt – vagy legalábbis tolerálható állapotot – jelentenek a pszichopatikus
jellemvonások.
Az elmúlt nagyjából tíz évben néhány viselkedéskutató egymással
egyetértésben hangoztatja, hogy az emberi interakció természetes állapota a
béke, a harmónia, az alturizmus és a jótékonykodó viselkedés. Bár akadnak
olyan emberek, akik látszólag szentek, az emberiség történelmét mégis a
rendre visszatérő zavargások, kegyetlenkedések, a kapzsiság és háborúk
határozzák meg. Ezért más neurológusok azt az álláspontot képviselik, hogy
az ember alapvetően önző, kapzsi és erőszakos, még akkor is, ha a
viselkedése kedvesnek, adakozónak és békésnek tűnik. Sokan viselnek
álarcot, hogy könnyebben élhessék az életüket, hogy kedveljék, elfogadják,
sőt szeressék őket. Kevesen vágynak kirekesztésre. Ez teszi lehetővé, hogy
akár mások kárára is halmozzuk a szexuális örömöket és az anyagi
erőforrásokat, amivel végső soron a génjeink továbbadását segítjük. Ha a
szándékaink nem jók, akkor azok eltitkolása segít elérni, amit akarunk, és
megakadályozza, hogy kivágjanak bennünket az adott közösségből és
ezáltal a génállományból.
A legtöbb embernél akadnak árulkodó jelek, amelyek világosan
mutatják az adott ember gondolatait és érzelmeit. Ezért olyan kevés a jó
pókerjátékos. A pszichopata azonban mesterien leplezi igazi szándékait. Az
egyik lefegyverző, de veszélyes tulajdonsága épp a hazudozás közben
mutatott higgadtsága.
Mivel a pszichopata nem érzi annyira az érzéseket, mint mások, nem is
árulkodik a viselkedése az érzelmeiről. Mivel a hideg kogníciója sokkal
fejlettebb, mint a meleg, érzelmi kogníciója, az igazi (vagy sikeres)
pszichopata képes fantasztikus hazugságokat kitalálni úgy, hogy soha nem
adja bűntudat vagy lelkiismeret-furdalás jelét. Néhány pszichopata reagál
érzelmileg – a reakció mérhető a szívritmus és a galvanikus bőrreakció
megváltozásában –, az ilyen pszichopatákat (akik leginkább férfiak)
hamarabb le is buktatják. És persze vannak olyan pszichopaták, akik
hajlamosak impulzív viselkedésre, ha stressz éri őket vagy szorongani
kezdenek, például ha rajtakapják őket valamilyen álnokságon. Ezek az
emberek legalább kevésbé veszélyesek, hiszen könnyebb kiszúrni őket.
A pszichopatának más előnyt is jelent a szorongás hiánya. A kortizol
nevű szteroid hormon, a szervezet legfontosabb stresszhormonja az egész
testet bejárja, előidézi a stresszválaszt: serkenti a cukor-, zsír- és fehérje-
anyagcserét, illetve gátolja az immunrendszer működését. Így a szervezet
állandó stressz hatása alatt kevésbé képes felvenni a harcot a betegségekkel.
Aki azonban a természeténél fogva kevésbé hajlamos a stresszre, mint
például a pszichopata, az egész életében képes elkerülni a legtöbb
betegséget, hiszen az immunrendszere mindig csúcsteljesítményben
működik.
Elméletileg tehát a pszichopata szép, egészséges, hosszú életet élhet,
mások manipulálásával megkapja, amit akar, és senki sem sejt semmit.
Ráadásul elbűvölő.
Még az ismert pszichopatáknak sem okozott gondot soha a párkeresés.
Minden börtön előtt várnak nők a gyilkosokra. A pszichopata rendszerint
elhalmozza érzelmeivel a partnerét, aki gyakran épp hazugságokra vágyik.
Sokan keresik azt a feltétlen szeretetet és odaadást, amit egy pszichopata
meg tud játszani – amikor egy átlagos ember már azt mondaná: figyelj,
drágám, én ezt a hülyeséget már nem viselem el. A figyelem szinte
kábítószer a nőknek, ezért még valamennyi fájdalmat is hajlandóak
elviselni.
A családtagok, különösen az anyák és a feleségek elviselik a
pszichopatát, mert ők keresik az empátia szikráját, azt hiszik, meg tudják
változtatni az embert. De a pszichopata persze sosem változik meg. Olyan
ez, mint amikor feleségül veszünk egy lányt, akit egy orgián ismertünk
meg, aztán két év múlva meglepődünk, hogy félrelép. Még az okos ember is
képes becsapni magát. Mindenki szereti azt hinni, hogy képes irányítani
mások viselkedését és sorsát. „Nekem különleges kapcsolatom van vele, én
látom benne a jót is. Tudom, hogy rendes srác.” A pszichopata pontosan
tudja, hogyan hitesse el a másikkal, hogy ő a kiválasztott, különleges ember.
Magához vonzza, magához láncolja, majd bizonyos esetekben kezdődnek a
verések és megaláztatások, amelyeket szerelmi vallomás követ. A családtag
meg azt mondja: „Nem tehet róla. Tudom, hogy alapjában véve egy állat, de
én tudom kezelni.” A feleség és az anya védi hát. A fivérek és más
családtagok hűséget, empátiát éreznek a klán iránt. Hiába szerez
ellenségeket a pszichopata, a családja mellette áll.
Hogyan viselkedjünk azzal, akiről tudjuk, hogy igazi pszichopata?
Semmiképp ne mutatkozzunk gyengének! Ha futó ismeretségről lenne szó,
ne álljunk le vele beszélgetni. Mosolyogjunk, és menjünk tovább! Jó
eséllyel minden százfős buliban akad egy pszichopata, aki a mások
gyengéire vadászik. Ha hosszabb interakcióról van szó, figyeljünk a másik
emberre, hogy észrevegyük, ha furcsán viselkedik. A pszichopata mindig
szövetségest keres, az irodában és a baráti körben is. Felfogja, hogy a
beszélgetőtársa nem támadható, de akkor is kiszed belőle olyan
információmorzsákat, amelyeket aztán felhasználhat mások ellen. Igazi
sakkjátszma ez. A pszichopata az egész csoport ellen játszik, megkeresi a
leggyengébb egy-két embert, hogy rajtuk keresztül el tudja érni, amit akar,
legyen szó akár szexről, akár pénzről vagy hatalomról. Megfigyeli a célpont
interakcióit, és felkészül a gyanakvó testvér vagy irodavezető leszerelésére.
A gyanakvóval interakciót kezdeményez, rendes embernek adja ki magát,
ezzel elaltatja az éberségét. Sok másod- és harmadlagos személyiséget be
tud vetni, ha csak rövid időre is. Hogy lehet ez ellen védekezni? Mondjuk
meg másoknak, hogy az az alak át fogja verni! De vigyázzunk! Ne
csináljunk belőle nagy ügyet, nehogy kivívjuk a pszichopata bosszúvágyát!
Mert a bosszúja váratlanul fog érni bennünket.

Az egyén tehát nyilvánvalóan profitál a pszichopata vonásokból. De mi a

helyzet a társadalommal? Mit tud nyújtani a pszichopata a többieknek?
Sokszor erős vezető. A Caltech egy friss kutatása megállapította, hogy a
harcos génnel rendelkező emberek kockázatos helyzetben másoknál jobb
pénzügyi döntéseket hoznak. Sokan lefagynak egy stresszes helyzetben, az
igazi vezető azonban megragadja a lehetőséget – és a pszichopata ilyen.
Hatalmi pozícióban új piacokat keresnek, ha bizonytalan a helyzet, vagy
mozgósítják a hadsereget, vagy törzsük élére állva átkelnek a következő
hegyen. Ez hol sikert jelent a vezetésük alatt álló csoportnak, hol nem.
Összességében a civilizációnak jót tesz, ha vannak olyan csoportok,
amelyek vállalják a kockázatokat, mert a sikeresek előremozdítják a
civilizációt – ahogy összességében a biológiai evolúciónak is hasznos a
mutáció, még ha sok mutáció halálos is.
Narcisztikus emberekre is szükségünk van, mert csak annak van
energiája vezetővé válni, aki el van telve magától. Ki a fene akarna elnök
meg vállalatigazgató lenni, ha tudná, mivel jár az együtt? Súlyos egoizmus,
nem kevés verbális készség és némi süketelés is szükséges ahhoz, hogy az
ember megcélozzon egy ilyen pozíciót, és aztán jól végezze a munkáját.
A pszichopataskálát megalkotó Robert Hare a pénzügyi, banki,
befektetési környezetben lát pszichopatákat, talán olyan emberekben, mint
Bernie Madoff. (Nem publikáltak még erős bizonyítékot arra, hogy az üzleti
életben több a pszichopata, mint máshol, de a hipotézis hihető.) Felmerül,
hogy a pénzkezelő svindlerek csak azért tudnak létezni, mert az átlagember
szeretne gyorsan és könnyen pénzt keresni, és mivel benne nincs meg a
kockázatvállalás és a szakmai tudás keveréke, olyan embereket bíz meg
inkább, mint Madoff meg a többi befektetőguru, hogy végezzék el helyette
a piszkos munkát. Aki a leghatékonyabban fialtatja a pénzt, az sokszor
kicsit pszichopata, mert az ő célja nem a világ megmentése. Persze sok
problémát felvet, ha ilyen emberekre bízzuk a pénzünket. Lebukhatnak –
mint Madoff –, vagy ha minden kötél szakad, a mi kárunkra is
dolgozhatnak. Ugyanakkor a tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbben
imádjuk a kétes ügyleteket, imádjuk a lelketlen és szívtelen
vállalatvezetőket, és imádjuk a kemény pasasokat, akik pénzt keresnek
nekünk és megvédenek bennünket.
Könnyű belátni, hogy mindannyiuk lelkében vagy egy kis csalárdság, és
szívesen vesszük az okos és kegyetlen pszichopaták közbenjárását, hogy
megszerezzék nekünk, amit szeretnénk. Elvégre a legtöbb emberben
felmerült már, milyen jó lenne egy saját igazságosztó maffia. Mindenki
fantáziált már arról, hogy bosszút áll valakin, vagy mocskos trükkel ér el
valamit. Az általam ismert felső vezetők, akik Fortune 500-vállalatokat
vezetnek, egyáltalán nem pszichopaták. Családos emberek, akik jól bánnak
a beosztottjaikkal. Dolgoztam azonban kisebb cégek vezetőivel, akik
bizony pszichopaták voltak – talán egy kisebb cégnél könnyebb ezt
megúszni. Ismerek egy befektetési tanácsadót, aki a munkája során
hatékony és kegyetlen. És aztán a munkáján kívül is. Még hencegett is
azzal, hogy úgy próbálta megszerezni valaki más barátnőjét, hogy olyan
helyzetet teremtett, amelyben a másik férfi végül öngyilkos lett. Nehéz ezt
az embert szeretni vagy csodálni.
Kent Kiehl, a pszichopátia elismert szakértője, aki különösen a bűnöző
pszichopaták elméjét vizsgálja, kijelentette, hogy becslései szerint a bűnöző
pszichopátia költsége az országra nézve 2011-ben évi 460 milliárd dollár
volt, egy nagyságrenddel nagyobb, mint a depresszióé. Ebbe beleszámolta a
bűnügyi eljárás árát, a fogva tartásét és az okozott kárt, és ha ehhez hozzá
lehetne venni valamiképpen a nem erőszakos pszichopaták által okozott
kárt is, akkor csillagászati összeg jönne ki. Vannak a pszichopátiának olyan
vonásai, amivel pénzt lehet megspórolni? Érvelhetünk azzal, hogy a Dexter
című sorozatban látott igazságszolgáltatás több milliárd dollárt spórolt a
költségvetésnek, hiszen a pszichopata nagyon alacsony társadalmi
költségek mellett oszt igazságot. Elvégre a maffia- és bandatagok is csak
egymást gyilkolják. Egy pszichopata bandavezér korlátozza az erőszakot,
hiszen a célpontot tűpontosan választja meg, nem pedig repeszbombát
robbant. Nem akar lebukni, nem akarja, hogy az üzlete tönkremenjen, és
nem akarja, hogy más bosszút forraljon ellene az igazságtalanságért. Nehéz
ezt megemészteni, de pusztán gazdasági szemszögből nézve a pszichopaták
a viselkedési spektrum egyik végén pénzt spórolnak a társadalomnak, a
spektrum másik végén meg szórják.
A pszichopata jó harcos. Az ember imád háborúzni, vagy legalábbis
szükségesnek tartja, hiszen azóta gyilkoljuk egymást a túlélés nevében,
amióta csak kifejlődtünk. Értelmetlen tagadni ezeknek az ösztönöknek a
létezését, hiába érzünk esetleg másképpen magával a háborúval
kapcsolatban. A háború támogatása nem feltétlenül pszichopata
jellemvonás; az ember bármit megtesz az önfenntartásért, ha kell, még
törvényt is szeg és embert is öl. Ez normális, a nyugati társadalmak nem is
tekintik erkölcstelenségnek.
A legújabb kori ember sokkal kevésbé erőszakos, mint az ősei voltak,
ha a csatában elhunytak arányát nézzük. A leletek szerint a három-négy
millió évvel ezelőtt élt emberszabású Australopithecus harcosok lehettek a
leghatékonyabb gyilkosok, és az évezredek során a modern ember egyre
kisebb arányban gyilkolt és csonkított, így mára, a 21. század elejére
minden idők legkevésbé gyilkos civilizációjába érkeztünk. Ez az
„eredmény” részben annak tudható be, hogy hatékonyabb nagy
hatótávolságú fegyvereket fejlesztettünk ki, hiszen ma már nem
bunkósbottal és dárdával vívjuk a csatákat, de még csak nem is ágyúkkal,
hanem interkontinentális ballisztikus rakétákkal és drónokkal. A
személytelen és pusztító nagy hatótávolságú fegyverek talán kialakították
annak igényét, hogy hatékonyabb szövetségek óvjanak bennünket a háború
kirobbanásától. Hiszen egy totális háború katasztrófával járna. Ha ilyen
eszmefuttatások után a barátaim megrémülnek, arra is rámutatok, hogy az
összes ismerősöm közül azok ellenzik a legjobban a háborút, akik éppen a
hadseregben szolgálnak, hiszen mindannyiunk közül ők tudják a legjobban,
milyen veszteségekkel jár egy csata. (Mint az nyilván sejthető, léteznek
olyan emberek, akik kifejezetten élvezik a háborút, ami az én kiterjedt
családomban meglepően gyakori jelenség.)
A legsikeresebb harcosok és küzdők a jelek szerint azok, akik
érzelmileg távol tudják tartani magukat a harctól. A csatában a katonák
igyekeznek gépiesen lőni az emberekre, anélkül hogy félnének meghúzni a
ravaszt, vagy éppen örömüket lelnék benne. A katonának képesnek kell
lennie megállapítani, mi az igazi célpont, majd azt előítélet és érzelmek
nélkül megsemmisíteni. A normális társadalomban ezért pszichopatának
tekintenék, a háborúban viszont ez a viselkedés nagyon hasznos, hiszen ott
ötven milliszekundum a különbség élet és halál között.
És a pszichopatáknak a háborúból hazatérve is jobbak a kilátásaik,
hiszen náluk kisebb a poszttraumás stressz szindróma kialakulásának
esélye. Mivel szakterületem a tudat működése és a háború, tanácsadóként
dolgozom néhány katonai agytröszt mellett, és kollégáimmal azon
dolgozunk, hogyan maximalizáljuk a katonák hatékonyságát úgy, hogy
közben csökkentsük a poszttraumás stressz szindróma és az öngyilkosság
kockázatát. Aki kevésbé hajlamos érzelmeket érezni, az bizonyára ilyen
traumát is kisebb valószínűséggel él át.
Azért nem tanácsos mégsem besorozni a pszichopatákat, mert a
hadseregnek csapatjátékosokra van szüksége, olyan katonákra, akik képesek
kapcsolatot kiépíteni a saját egységükkel, akik nemcsak az ellenség ellen,
de a saját embereikért is képesek harcolni.
Jack Pryor nyugalmazott ezredes, tapasztalt katona és átlagos családapa
azt mondta, bármikor ki-be tudja kapcsolni a harci ösztöneit. Utolsó
csatájára Vietnámban került sor, az valóságos vérengzés volt. A gyilkos
akció kivitelezése után őt és a társát helikopterrel menekítették ki, Ðà
Nẵngba vitték, majd onnan hazarepült San Franciscóba. Azt állította, hogy a
repülőn megvacsorázott, közben lenézett a földre, és mindenhol agyvelőt és
vért látott. Ez a pasas képes volt meggyilkolni valakit, majd békésen
megenni egy hamburgert, mégsem pszichopata.
Található esetleg ilyen hatékony érzelmi kapcsoló más harcosoknál is,
nem csak Jacknél és Royce Gracie-nél? Lehetséges lenne ezt a bevetésen
részt vevő katonák sorozásánál és kiképzésénél figyelembe venni? Lehetne
választ találni erre a kérdésre, de valószínűleg csak több százmillió
dollárnyi hosszú távú kutatás alatt. Az egyik lehetőség egy mesterséges
kapcsolóval működtethető transzkraniális mágneses stimuláció. Ha
beszerelünk egy elektromágneses tekercset a sisakba, akkor szó szerint egy
kapcsolóval meg tudjuk zavarni az érzelmeket. Ha a kapcsoló az egyik
állásban áll, társasági módba kapcsolunk, a másik állásban gyilkos módba.
A nők gyakran mondják, hogy van valami szeretni való, vonzó, szexi a
rosszfiúkban. Az a baj, hogy ami szexuálisan vonzó egy párzási korban lévő
lánynak, az később pont a válásra ad elegendő indokot. Időnként néhányan
szeretnénk magunk mellé valakit, aki az uralma alatt tart bennünket, és akit
végül legyőzhetünk, uralmunk alá hajthatunk. Ilyen értelemben sokan
magunk keressük a pszichopatákat, bármilyen abszurd is ez a gondolat.
Néhányan az izgalmat keressük, azt a veszélyes felfordulást, amit a
pszichopaták tudnak biztosítani. A szinte már szerethető pszichopata
csaknem romantikus hőssé vált a popkultúrában, alakított ilyen szerepet
Robert De Niro (Csak egy kis pánik), Joe Pesci (Nagymenők) és Heath
Ledger (A sötét lovag) is. Talán ha kontrollált, kétdimenziós filmes
környezetben félünk ezektől az emberektől úgy, hogy közben szeretjük
őket, az segít feldolgoznunk az egész jelenség igazi rémületét.
És néha a saját életünkben is vágyunk némi vakmerőségre.
Mindannyiunkban lakozik egy kis romlottság, mindannyian szeretnénk csak
egy napra tigrissé válni. Talán egy vénlány, aki egész életében jó ember
volt, szeretne csak egyetlenegy viharos viszonyt, hogy érezhesse, hogy
teljes életet élt. Az emberek szeretnének kitörni a biztonságos rutinokból,
kapcsolataikban vagy máshogy, csak hogy elmondhassák, hogy megtették,
ezért másznak hegyet, ezért úsznak a nyílt óceánon. Érezni akarják, hogy
képesek megcsinálni, és ha megteszik, oroszlánnak vagy tigrisnek érzik
magukat: vadnak, függetlennek és bátornak. Ez az egyik előnye annak, ha
van körülöttünk egy pszichopata. Ő lehetőséget ad erre másoknak.
Mindenki hajlamos olyanokkal tölteni az idejét, aki hasonló nagyságú
kockázatot vállal. Ha összeterelünk egy rakás hegymászót, akkor is
biztonságos társas közegben maradnak. Egy pszichopata barát viszont segít
bajba kerülni annak, aki arra vágyik, sőt még falaz is neki, ha lebukik. Én
legalábbis ezt csinálom.
Beszéltem már arról, hogy sokszor sodortam másokat veszélyes
helyzetbe pusztán azért, mert azt izgalmasnak találtam. De nem vágyom
senki halálára, senkinek sem akarok kárt okozni. És nem szeretek sem
lopni, sem hazudni. Az balekoknak való. Aki kénytelen ilyen eszközökhöz
folyamodni, az pszichopataként megbukott. Az erőszak durva, és
tönkreteszi a szórakozást. Az én aggályaim nem erkölcsiek, hanem
gyakorlatiasak: szeretnék a lehető legjobban szórakozni. Igazából nem
vagyok nagyon tökös, de ha valaki azt mondja, hogy „hé, Jim, le akarok
menni Mexikóba, lőnénk pár prérifarkast, meg csinálunk ezt meg azt meg
amazt”, akkor én elviszem Mexikóba.
Úgyhogy a barátaim és a kollégáim engem kérnek meg, hogy vigyem el
őket kocsmázni. Még egy bájos ötvenéves mintapolgár akadémikus is
vágyik néha egy görbe éjszakára. Aztán lehet, hogy ráveszem, hogy az
asztalon táncoljon, amit aztán szégyell, de az esetek felében azért örül, hogy
megtette.

Az ember alapvető genetikai változatossága – a génállomány és a

transzkriptom sokszínűsége – magával hozza a genetikai és viselkedési
spektrum szélsőségeinek jelenlétét az emberi társadalomban. Ezeknek a
szélsőségeknek lehetnek jelentős személyes gyengéi, például
fogékonyabbak lehetnek bizonyos betegségekre, ugyanakkor lehetnek
kiváló intellektuális készségeik. Az erősségek és gyengeségek minden
kombinációja megjelenik az emberek között, ez jótékony és ártalmas az
egyénnek, de hozadék magának a csoportnak. Elősegíti a csoport
sokszínűségét, lehetővé teszi, hogy legalább néhányan túléljünk minden
szélsőséges helyzetet: pestist, klímaváltozást, totális háborút. Ilyen
szélsőséges csoport a pszichopatáké is, akik békés időszakokban
ragadozóként és opportunista parazitaként jelennek meg a társadalomban,
nagy veszély idején azonban esetleg megmentőkké válnak, és tovább
szaporodnak, bár ennek az az ára, hogy tulajdonságaik addig maradnak a
génállományban, ameddig csak létezik ember a Földön.
Szóval pszichopata vagyok? A rövid válaszom az, hogy nem.
Ugyanakkor talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt felelem, hogy
proszociális pszichopata vagyok. Sok olyan tulajdonsággal rendelkezem,
amely szerepel a Hare-skálán, ezek között vannak interperszonális
tulajdonságok (felszínes vagyok, sokszor nagyzolok, becsapok másokat),
érzelmi jegyek (hiányzik belőlem a bűntudat és az empátia), valamint
viselkedésformák (impulzív és felelőtlen vagyok). Nem rendelkezem
azonban az antiszociális jellegzetességekkel: kordában tudom tartani a
haragomat és nincs priuszom. És vannak dolgok, amelyek nem szerepelnek
a skálán: hajlamos vagyok a személyes vonzerőmet, a manipulációt és a
hedonizmust jó, de legalábbis nem rossz célokra felhasználni. Jól érzem
magamat, teszek jó dolgokat, ha kárt okozok, az pusztán véletlen.
Mégis talán akkor járok a legközelebb az igazsághoz, ha azt felelem:
szerencsés pszichopata vagyok. Hiszen szerető családban nőttem fel,
kedves és empatikus apám, okos anyám korán meglátta, hogy a fiukkal baj
van, ezért szelíden terelgettek. Anyám szemmel tartott, miközben próbáltam
megtalálni a helyemet a családon kívül, miközben azon belül is akadt bőven
zsarnok és ragadozó. Valószínűleg az mentett meg, hogy kerültem az
erőszakot és a bántalmazást, ezzel párhuzamosan támogatást és szeretetet
kaptam a szüleimtől és a tágabb családomtól. 2013 telén anyám
megkérdezte tőlem: „Az ég szerelmére, mennyi ideig tart neked megírni az
önéletrajzodat?” Rövidre kellett zárnom a faggatózást, úgyhogy azt
feleltem: „Nem az én önéletrajzomat írom, anya, hanem a tiédet.” Azonnal
megértette: ez a könyv memoár, de hogy én mivé lettem, az nagyban
köszönhető az ő nevelésének, gondoskodásának. Az én történetem legalább
annyira szól az anyaságról, az apaságról, a szülőségről és a
gyereknevelésről, mint rólam.
Szóval a „szerencse” nem is szerencse. Hanem célzatosan gondoskodó
környezet, amelyet szinte bármilyen családban és bármilyen környéken ki
lehet alakítani, még ott is, ahol látszólag elkerülhetetlen az alulteljesítő,
deviáns, bűnöző élet. Azt fedeztem fel ezen a váratlan utazáson életem
hatodik ikszében, amiben még akár öt évvel ezelőtt sem hittem: az igazi
gondoskodó nevelés felülírhatja azt, ha születéskor szörnyű lapokat osztott
valakinek a biológia. Valóságos viselkedéselméleti, genetikai, epigenetikai,
pszichiátriai és társadalmi alapja van annak, hogy a rossz környékeken
rendet tegyünk, és a veszélyeztetett gyerekek felé a szokásosnál nagyobb
adag szeretettel forduljunk. Ez nem azt jelenti, hogy akkor minden gyerek
tökéletes lesz. Én biztosan nem vagyok szent – ami nyilván kiderült az
eddigiekből. De sokkal rosszabb is lehettem volna.
Nem hiszem, hogy ki kellene irtani a társadalomból a pszichopátiához
kapcsolódó személyiségjegyeket és géneket. Az passzivitást eredményezne,
azzal véget is érne az emberiség története. Ugyanakkor korán
azonosítanunk kell ezeket az embereket, és ügyelnünk kell, hogy ne
kerüljenek bajba. Ha az alacsony empátiával és erős agresszióval
rendelkező emberek megkapják a kellő odafigyelést, akár pozitív hatást is
gyakorolhatnak a társadalomra. Persze sok stresszt okoznak a családjuknak
és a barátaiknak, mint én is, de társadalmi szinten hasznosak. Talán a
narcizmus beszél belőlem, de van a pszichopátia spektrumnak egy optimális
pontja. Aki 25-30 pontot ér el a Hare-skálán, az veszélyes. Sok olyan
emberre van azonban szükségünk, aki 20 pont körül ér el, akiben van elég
szemtelenség, elevenség, felforgatás, hogy az emberiség pezsgése és
alkalmazkodókészsége ne csökkenjen – hogy az emberiség életben
maradjon.
Olyanok ők, mint én.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Az alábbi embereknek szeretnék köszönetet mondani:

Miriam Goderichnek, aki elviselte dühös kirohanásaimat, amikor
érthetetlen és bizarr szövegeket próbáltam belecsempészni az első – és a
második – vázlatba.
Tom Stephensonnak, az igazi férfinak, aki fantasztikusan bánik a
szavakkal.
Matt Hutsonnak, aki érthetővé varázsolta a kézirat nehézkes részeit.
Adrian Zackheimnek, a kiadómnak, aki úgy gondolta, hogy
eszmefuttatásaim megtalálhatják a maguk bölcs és érdeklődő közönségét.
Brooke Carey-nek, a szerkesztőmnek, aki miután gazdag életet élt
tökéletesen racionális lények szellemi termékeinek megszerkesztésével, úgy
döntött, a Catskill-hegységbe költözik, és kézműves sajtok előállításával
fog foglalkozni.
Margot Stamasnak, a sajtósomnak, aki nem is sejtette, mibe keveredik,
mégis rendületlenül kitart mellettem.
Katie Coe-nak, a szerkesztőségi asszisztensnek, aki azt kívánja, bárcsak
ne találtam volna meg azt a DNS-profilt annyi évvel ezelőtt a kupac alján.
Jane Dystelnek, az irodalmi ügynökömnek, aki elfogadta a pszichopatát,
de bölcsen tartja tőle a távolságot.
Lawrence Lorenzinek, barátomnak, aki megengedte, hogy használjam a
nyaralóját a kaliforniai Arrowhead-tó partján.
 Gastone Macciardinak, genetikai gurum, Fabio Macciardi apjának, aki
megengedte, hogy használjam hegyi házikóját Olaszországban, az Orta-tó
partján.
Gyerekeimnek, Shannonnak (Shann), Tarának (Taz) és Jamesnek (soha
nem Jim!), amiért jobban szeretnek, mint amit én emberileg
elképzelhetőnek tartottam.
Unokáimnak, Fallonnak, Jamesnek, Coopernek, Jacksonnak és
Chloénak, amiért elviselték, hogy sokszor zárva volt a dolgozóm ajtaja,
amikor nálunk voltak.
Fivéreimnek: Jacknek, amiért utat mutatott; Pete-nek, amiért energiát és
sok egyebet adott; Tomnak, aki a legérdekesebb útra vitt; valamint
Marknak, aki olyan jó, olyan kiegyensúlyozott, és a legjobb táncos.
Drága, angyali húgomnak, Carolnak, aki már szinte megbocsátott sok
olyasmiért is, amiről nem is tudok.
Unokatestvéreimnek, Dave Bohrernek és Arnie Fallonnak, akik az
elmúlt harmincöt évben rengeteg érdekes és releváns családtörténeti
adalékot ástak elő.
Barátomnak – te tudod, hogy ki vagy.
Mindig támogató, botrányosan szórakozáskedvelő, fura és szépséges
nénikéimnek és bácsikáimnak, különösen Florence Scoma Irwinnek, az én
drága Flo nénimnek, aki kezemet fogva vezetett az úton, és megmentett
attól, hogy a csatornában végezzem – egyszer szó szerint is.
És Diane-nek, aki életem szerelme, mindörökké.
 BIBLIOGRÁFIA

Aharoni, Eyal – Chadd Funk – Walter Sinnott-Armstrong – Michael

Gazzaniga: „Can neurological evidence help courts assess criminal
responsibility? Lessons from law and neuroscience.” Annals of the
New York Academy of Sciences 1124, no. 1 (2008): 145–60.
Alicke, Mark D. – Olesya Govorun: „The better-than-average effect” in The
Self in Social Judgment, ed. Mark D. Alicke et al. New York,
Psychology Press, 2005, 85.
Babiak, Paul– Robert D. Hare: Kígyók öltönyben: amikor a pszichopaták
dolgoznak. Ford. Nagy Márta – Nyuli Kinga. Budapest, Scolar, 2013.
Beaver, Kevin M.– Matt DeLisi – Michael G. Vaughn – J. C. Barnes:
„Monoamine oxidase A genotype is associated with gang membership
and weapon use.” Comprehensive Psychiatry 51, no. 2 (2010): 130–34.
Brunner, Han G. – M. Nelen – X. O. Breakefield – H. H. Ropers – B. A.
Van Oost: „Abnormal behavior associated with a point mutation in the
structural gene for monoamine oxidase A.” Science 262, no. 5133
(1993): 578–80.
Buckholtz, Joshua W. – Michael T. Treadway – Ronald L. Cowan – Neil D.
Woodward – Stephen D. Benning – Rui Li – M. Sib Ansari et al.:
„Mesolimbic dopamine reward system hypersensitivity in individuals
with psychopathic traits.” Nature Neuroscience 13, no. 4 (2010): 419–
21.
Carr, Laurie – Marco Iacoboni – Marie-Charlotte Dubeau – John C.
Mazziotta – Gian Luigi Lenzi: „Neural mechanisms of empathy in
humans: A relay from neural systems for imitation to limbic areas.”
Proceedings of the National Academy of Sciences 100, no, 9 (2005)
5497–5502.
Caspi, Avshalom – Joseph McClay – Terrie E. Moffitt – Jonathan Mill –
Judy Martin – Ian W. Craig – Alan Taylor – Richie Poulton: „Role of
genotype in the cycle of violence in maltreated children.” Science 297,
no. 5582 (2002): 851–54.
Chakrabarti, Bhismadev – Simon Baron-Cohen: „Genes related to autistic
traits and empathy.” From DNA to Social Cognition (2011): 19–36.
Craddock, Nick – Liz Forty: „Genetics of affective (mood) disorders.”
European Journal of Human Genetics 14. no. 6 (2006): 660–68.
Craig, Ian W. – Kelly E. Halton: „Genetics of human aggressive
behaviour.” Human Genetics 126, no. 1 (2009): 101–13.
Decety, Jean – Kalina J. Michalska – Katherine D. Kinzler: „The
contribution of emotion and cognition to moral sensitivity: A
neurodevelopmental study.” Cerebral Cortex 22, no. 1 (2012): 209–20.
Fallon, James H.: „Neuroanatomical background to understanding the brain
of the young psychopath.” Ohio State Journal of Criminal Law 3
(2005): 341.
Fingelkurts, Alexander A. – Andrew A. Fingelkurts: „Is our brain
hardwired to produce God, or is our brain hardwired to perceive God?
A systematic review on the role of the brain in mediating religious
experience.” Cognitive Processing 10, no. 4 (2009): 293–326.
Forth, A. E. – E. Tobin: „Psychopathy and young offenders: maltreatment.”
Forum for Corrections Research, vol. (1995): 20–27.
Frydman, Cary – Colin Camerer – Peter Bossaerts – Antonio Rangel:
„MAOA-L carriers are better at making optimal financial decisions
under risk.” Proceedings of the Royal Society B: Biological Sciences
278, no. 1714 (2011): 2053–59.
Gao, Yu – Adrian Raine: „Successful and unsuccessful psychopaths: A
neurobiological model.” Behavioral Sciences & the Law 28, no. 2
(2010): 194–210.
Glischer, Jan – Ralph Adolphs – Hanna Damasio – Antoine Bechara –
David Rudrauf – Matthew Calamia – Lynn K. Paul – Daniel Tranel:
„Lesion mapping of cognitive control and value-based decision
making in the prefrontal cortex.” Proceedings of the National Academy
of Sciences 109, no. 36 (2012): 14681–86.
Guo, Guang – Xiao-Ming Ou – Michael Roettger – Jean C. Shih: „The
VNTR 2 repeat in MAOA and delinquent behavior in adolescence and
young adulthood: Associations and MAOA promoter activity.”
European Journal of Human Genetics 16, no. 5 (2008): 626–34.
Hare, Robert D. – Hans Vertommen: The Hare Psychopathy Checklist –
Revised. Toronto, Multi-Health Systems, 2003.
Insel, Thomas R.: „The challenge of translation in social neuroscience: a
review of oxytocin, vasopressin, and affiliative behavior.” Neuron 65,
no. 6 (2010): 768.
Kim-Cohen, Julia – Avshalom Caspi – Alan Taylor – Benjamin Williams –
Rhiannon Newcombe – Tan W. Craig – Terrie E. Moffitt: „MAOA,
maltreatment, and gene-environment interaction predicting children’s
 mental health: New evidence and a meta-analysis.” Molecular
Psychiatry 11, no. 10 (2006): 903–13.
Kirsch, Peter – Christine Esslinger – Qiang Chen – Daniela Mier – Stefanie
Lis – Sarina Siddhanti – Harald Gruppe – Venkata S. Mattay – Bernd
Gallhofer – Andreas Meyer-Lindenberg: „Oxytocin modulates neural
circuitry for social cognition and fear in humans.” The Journal of
Neuroscience 25, no. 49 (2005): 11489–93.
Koenigs, Michael – Liane Young – Ralph Adolphs – Daniel Tranel – Fiery
Cushman – Marc Hauser – Antonio Damasio: „Damage to the
prefrontal cortex increases utilitarian moral judgements.” Nature 46,
no. 7138 (2007): 908–11.
Laland, Kevin N. – John Odling-Smee – Sean Myles: „How culture shaped
the human genome: Bringing genetics and the human sciences
together.” Nature Reviews Genetics 11, no. 2 (2010): 137–48.
Macdonald, John M.: „The threat to kill.” American Journal of Psychiatry
120, no. 2 (1963): 125–30.
McDermott, Rose – Dustin Tingley – Jonathan Cowden – Giovanni
Frazzetto – Dominic D. P. Johnson: „Monoamine oxidase A gene
(MAOA) predicts behavioral aggression following provocation.”
Proceedings of the National Academy of Sciences 106, no. 7 (2009):
2118–23.
McEwen, Bruce S.: „Understanding the potency of stressful early life
experiences on brain and body function.” Metabolism 57 (2008): S11–
S15.
Meyer-Lindenberg, Andreas – Joshua W. Buckholtz – Bhaskar Kolachana –
Ahmad R. Hariri – Lukas Pezawas – Giuseppe Blasi – Ashley
 Wabnitz, et al.: „Neural mechanisms of genetic risk for impulsivity and
violence in humans.” Proceedings of the National Academy of
Sciences 103, no. 16 (2006): 6269–74.
Murrough, James W. – Dennis S. Charney: „The serotonin transporter and
emotionality: Risk, resilience, and new therapeutic opportunities.”
Biological Psychiatry 69, no. 6 (2011): 510–12.
Nordquist, Niklas – Lars Oreland: „Serotonin, genetic variability,
behaviour, and psychiatric disorders – a review.” Upsala Journal of
Medical Sciences 115, no. 1 (2010): 2–10.
Polanczyk, Guilherme – Avshalom Caspi – Benjamin Williams – Thomas
S. Price – Andrea Danese – Karen Sugden – Rudolf Uher – Richie
Poulton – Terrie E. Moffitt: „Protective effect of CRHR1 gene variants
on the development of adult depression following childhood
maltreatment: Replication and extension.” Archives of General
Psychiatry 66, no. 9 (2009): 978.
Potkin, Steven G. – Jessica A. Turner – Guia Guffanti – Anita Lakatos –
James H. Fallon – Dana D. Nguyen – Daniel Mathalon – Judith Ford –
John Lauriello – Fabio Macciardi: „A genome-wide association study
of schizophrenia using brain activation as a quantitative phenotype.”
Schizophrenia Bulletin 35, no. 1 (2009): 96–108.
Raine, Adrian: „From genes to brain to antisocial behavior.” Current
Directions in Psychological Science 17, no. 5 (2008): 323–28.
Rosell, Daniel R. – Judy L. Thompson – Mark Slifstein – Xiaoyan Xu – W.
Gordon Frankle – Antonia S. New – Marianne Goodman et al.:
„Increased serotonin 2A receptor availability in the orbitofrontal
cortex of physically aggressive personality disordered patients.”
Biological Psychiatry 67, no. 12 (2010): 1154–62.
Saxe, Rebecca – Anna Wexler: „Making sense of another mind: The role of
the right temporo-parietal junction.” Neuropsychologia 43, no. 10
(2005): 1391–99.
Shirtcliff, Elizabeth A. – Michael J. Vitacco – Alexander R. Graf – Andrew
J. Gostisha – Jenna L. Merz – Carolyn Zahn-Waxler: „Neurobiology of
empathy and callousness: Implications for the development of
antisocial behavior.” Behavioral Sciences & the Law 27, no. 2 (2009):
137–71.
Skeem, Jennifer L. – David J. Cooke: „Is criminal behavior a central
component of psychopathy? Conceptual directions for resolving the
debate.” Psychological Assessment 22, no. 2 (2010): 433.
Tsankova, Nadia – William Renthal – Arvind Kumar – Eric J. Nestler:
„Epigenetic regulation in psychiatric disorders.” Nature Reviews
Neuroscience 8, no. 5 (2007): 355–67.
Vitacco, Michael J. – Craig S. Neumann – Rebecca L. Jackson: „Testing a
four-factor model of psychopathy and its association with ethnicity,
gender, intelligence, and violence.” Journal of Consulting and Clinical
Psychology 73, no. 3 (2005): 466.
Wallinius, Märta – Thomas Nilsson – Björn Hofvander – Henrik
Anckarsäter – Gunilla Ståltenheim: „Packets of psychopathy among
mentally disordered offenders: Clinical comorbidity patterns and
prediction of violent and criminal behavior.” Psychiatry Research 198,
no. 2 (2012): 279–84.
Zak, Paul J.: „The physiology of moral sentiments.” Journal of Economic
Behavior & Organization 77, no. 1 (2011): 53–65.

Továbbá
Discovery Channel: Curiosity: „How Evil Are You?” (az Eli Rothról szóló
rész) https://www.dailymotion.com/video/x1ep9l5
Discovery Channel: Through the Wormhole: „Can We Eliminate Evil?”
https://www.youtube.com/watch?v=Hqb8C9PTcoc
The Moth Radio Hour: „Confessions of a Prosocial Psychopath”
https://www.youtube.com/watch?v=fzqn6Z_Iss0
NOVA: „Can Science Stop Crime?”
https://www.youtube.com/watch?v=i2acJ2RpEx4
Oslo Freedom Forum: „The Mind of a Dictator”
https://www.youtube.com/watch?v=bs1Re2-NAD4
ReasonTV: „Three Ingredients for Murder”
https://www.youtube.com/watch?v=Vx8RxRn6dWU
TED: „Exploring the Mind of a Killer”
http://www.ted.com/talks/jim_fallon_exploring_the_mind_of_a_killer.
html
World Science Festival: „Madness Redefined” http://worldscience
festival.com/webcasts/madness_redefined
 NÉV- ÉS TÁRGYMUTATÓ

5-hidroxitriptamin (szerotonin)
5-HT2A receptor
A bárányok hallgatnak
acetil
adenin (A)
adózás
affektív faktor
Afrika
agnoszticizmus
agnózia
agresszió
férfiaknál és nőknél
génje lásd harcos gén
szerző családtörténetében
agy
és empátia
magzati fejlődése
szerzőé
ágybavizelés
agyféltekék
agyi eredetű növekedési faktor (BDNF)
agyi funkciók
áttekintés
libertariánusoké
pszichopatáké
szerző prioritásai
agykárosodás
gyermekkorban
őssejtek és ~
agyról készült felvételek
pszichopatáké
szerző előjelzései ~ alapján
agyról készült felvételek, szerzőé
mások elemzése
szerző hárítása
agyszerkezet
érése
harcos gén és ~
terminológiája
agytörzs
A Keresztapa
alfa-koherencia
alkoholfogyasztás, szerzőé
alkoholizmus
Alzheimer-kór
Amen, Daniel
A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve (DSM)
amigdala
A nagy Gatsby (Fitzgerald)
androgén
anhedónia
Anthony (munkatárs)
antiszociális faktor
antiszociális személyiségzavar
antiszociális viselkedés
aranyszabály
Arnsten, Amy
A sötét lovag
asztma
„átlagos ember”
és pszichopaták színlelése
szerző
autizmus
Bale, Christian
bántalmazás, gyermekkori
Baron-Cohen, Simon
baseball
bázispárok
Beaver, Kevin
Becstelen brigantyk
beképzeltség
berberek és beduinok
betegségek, zavarok
bipoláris zavar
alaptípusai
szerzőé
Bloom, Floyd
Bohrer, Dave
Bondevik, Kjell Magne
Borden, Lizzie
borderline személyiségzavar
bosszú, bosszúvágy
Brunner, Han
Buckholtz, Joshua
bulizás, szerzőé
bűnök
bűnözési hajlam
bűntudat hiánya
bűnügyi igazságszolgáltatási rendszer
Carlin, George
Caspi, Avshalom
Charly – Virágot Algernonnak
cisztás fibrózis
citozin (C)
Clare, Gilbert de
Clinton, Bill
Cornell, Alvin
Cornell, Ezra
Cornell, Hannah
Cornell, Rebecca
Cornell, Thomas
Craig, John
Crane, Elaine Forman
„Crises in the Hot Zone” (Preston)
„csináld” és „ne csináld” pályák
Dau
Dees, Rick
depresszió
agyi ideghálózata
szerzőé
diploid sejtek
Discovery Channel
disztímia
DNS
epigenetikában
hulladék ~
dopamin
dorzális pályarendszer
döntéshozatal kettős ideghálózata
Dunedini Multidiszciplináris Egészségügyi és Fejlődési Kutatás
Ebola-vírus
Edward, I., angol király
EEG
egyetemi évek
„Egy fiatal pszichopata agyműködésének neuroanatómiai háttere” (James
Fallon)
egypetéjű ikrek és epigenetika
egypontos nukleotid-polimorfizmus (SNP)
Einstein, Albert
Einstein, Elsa
elhízás
elülső cinguláris kéreg
elülső kéreg
emberi természet
személyiség és jellem
empátia
agyi funkciók
hiánya
kutatások
színlelése
én
endorfinok
epigenetikai jel
epigenetikai módosítások
epigenom
epilepszia
erkölcs
agyi funkciók
szerző nézete
erkölcsi érzék
hiánya
erőszak
csökkenése a történelem során
előrejelzése
filmekben
generációkon átívelő
harcos gén
érzelmek
agyi funkciók
színlelése
érzelmi távolságtartás lásd még empátia, hiánya
északi fény
etiológia
Év Katolikus Fiatalja cím
Ewald, Ellen Sue
Fallon, Arnold
Fallon, Carol
Fallon család
Alzheimer-vizsgálatban
~ szeretete, szerző iránti gondoskodása
története
Fallon, Diane
szerző udvarlása
Fallon, Harry Cornell
Fallon, Jack
Fallon, James (Jim, a szerző)
alkoholfogyasztása
apaként
bulizós énje
bűnhődő magatartás
egészségügyi problémái
egyetemi évei
érzelmi távolságtartása
gyermekkora
házassága
igazságérzete
kényszeres vallásossága
kísérlete a pszichopata hajlamok kordában tartására
korai viselkedési változások
médiamegjelenései
növekvő agresszivitása
nyilvánosság előtti megjelenése
 pszichológiai profilja
rosszindulat hiánya
serdülőkora
súlyváltozásai
születése
társaságkedvelő attitűdje
teljes pszichopátia elkerülése
tudományos érdeklődése és háttere
udvarlása
viccmester és osztály bohóca
Fallon, James (a szerző fia)
Fallon, Jennie (a szerző anyja)
Fallon, John Henry (a szerző apja)
patikája
Fallon, Mark
Fallon, Peter
Fallon, Shannon
levele
Fallon, Tara
Fallon, Tom
Fatemi, Hossein
fehérje
felelőtlenség
felszínesség
fenotípus-genotípus elemzés
férfiak
harcos gén a ~nál
pszichopaták között
figyelem
figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar
filmek
pszichopaták ábrázolása
forrófejűség
forró kogníció
Földnélküli János, angol király
Fulbright-ösztöndíj
funkcionális mágnesesrezonancia-vizsgálat (fMRI)
függőség, függő viselkedés
GABA (gamma-aminovajsav)
Gandhi, Arun
Gandhi, Kaszturba
Gandhi, Mohandász
Gandhi, Sunanda
gátlások
hiánya
gének
agresszív ~
funkciói
~ és empátia
 mutációi
lásd még harcos gén
genetika
depresszióban
környezet hatása
pszichopátiában
lásd még epigenetikai módosítások
genetikai tesztek
szerzőé
szerző előrejelzése ~ alapján
genomika
genotípus és környezet korrelációja
glutamát
glükóz
golf, viselkedés tükrözése
gondoskodás
gyerekekről
gonosz
guanin (G)
gyermekkor
~i agyfejlődés
~i bántalmazás
~i neurológiai károsodás
előrejelzés a ~ alapján
 „negyedik” trimeszter
pszichopátia a ~ban
szerzőé
tudatelmélet (mentalizáció) a ~ban
gyermeknevelés
Gyilkos elmék
gyilkosok
agysérüléseik
agyukról készült felvételek
pszichopata ~
pszichotikus ~
sorozat~
háború, hadviselés
hatása az agyra
pszichopátia
Haidt, Jonathan
Halálzóna – Ebola: a gyilkos vírus
halántéklebeny
hallucinációk
Hammock, Elizabeth
haploid sejtek
harag
harcos gén
előnyei
 szerzőnél
tesztelése
harcos kultúra
Hare, Robert
Hare-skálalásd még PCL-R-teszt
háromlábú szék elmélet
hatodik érzék
hátulsó kéreg
hazudozás
Henrik, II., angol király
Henrik, III., angol király
herék
hideg kogníció
hipománia
hisztonok
hisztrionikus személyiségzavar
Hitchens, Christopher
HIV/AIDS
homloklebeny
Hopkins, Anthony
Hopper, Dennis
horrorfilmek
humanitáriusok, emberbarátok
idegi hálózatok
időskor
igazságosság
immunrendszer és stressz
impulzivitás
India, erőszakmentesség
indigógyerekek
insula
intermediális pálya
interperszonális faktor
IQ
Irwin, Florence Scoma (Flo néni)
ivari kromoszómák
Jack, Anthony
Jamison, Kay Redfield
jobbkezesség
jóindulatú esszenciális tremor
jótékonykodás
jövőmemória
kábítószerek, drogok
Kaliforniai Egyetem, Irvine (UCI)
kamaszkori magatartászavar
karizmatikusság
katatónia
katekol-O-metiltranszferáz (COMT)
katolicizmus
szerző gyermekkori kényszeressége
szerző hátat fordít a ~nak
szerző katolikus háttere
Kennedy, John F., meggyilkolása
Kenya, szerző kutatása
kényszeresség
képalkotó eljárások
agy
genetikai
Kiehl, Kent
Killed Strangely: The Death of Rebecca Cornell (Különös gyilkosság:
Rebecca Cornell halála; Crane)
King John: England’s Evil King? (János király: a gonosz angol király?;
Turner)
Kissinger, Henry
Kissinger, Walter
Kitum-barlang
kockázatvállalás
kogníció
érzelmi és racionális
lásd még forró kogníció; hideg kogníció
kokain
komorbiditás
kortikotropin-felszabadító hormon (CRH)
kortizol
környezet
agy a ~ vonatkozásában
genetika és ~i hatások
pszichopátiában
kötődés
kreatív teljesítmény
kromoszómák
Landau, Lev
Lecter, Hannibal (szereplő)
levelek, szerzőt kritizáló
libertariánizmus
agyi ideghálózatok és genetika
limbikus rendszer
Macciardi, Fabio
Macdonald, John
Madoff, Bernie
magas vérnyomás
mágikus gondolkodás
magzati fejlődés
mánia
mániás depresszió lásd bipoláris zavar
manipuláció
MAOA (gén)
MAO-A (enzim)
MAO-B (enzim)
Marburg-vírus
Marokkó
Mary Beth (a szerző egykori barátja)
maximalizmus
Mayberg, Helen
McClintock, Barbara
McDermott, Rose
„MedGene”
melankolikus depresszió
mély agyi stimuláció
memória
Mendel, Gregor
„Mennyire vagy gonosz?” (Curiosity, sorozat)
metabolomika
metil
Meyer-Lindenberg, Andreas
„Mi jár Jim Fallon eszében?” (Naik)
Mike (Diane testvére)
MIND Intézet
Mirren, Simon
Moffitt, Terrie
monoaminok
monoamin-oxidáz-gátló
Morris, Dick
motoros kéreg
mutáció, genetikai
Nagymenők
Naik, Gautam
Nairobi
narcisztikus személyiségzavar
narcizmus
nemi erőszak
neokortex
neurotranszmitterek
non-Hodgkin limfóma
noradrenalin
nők
férfiakénál kisebb agresszivitása
pszichopaták
szerző kapcsolata a ~kel
vonzódása a rosszfiúkhoz
nyelv, agyi funkciók
nyugalmi hálózatok
obszesszív-kompulzív zavar (OCD)
szerzőé
orbitális kéreg
orchideagyerekek
Oslo, szimpózium
Ottersen, Ole Petter
oxitocin
önbizalom
önértékelés
öngyilkosság
önkitöltős pszichopátia teszt
önkontroll
ösztönén
őssejtek
pánikrohamok, szerzőé
parahippokampális kéreg
Parkinson-kór
patofiziológia
PCL-R-teszt (Psychopathy Checklist, Revised, átdolgozott pszichopátia
tulajdonságlista)
Pesci, Joe
politikai nézet, szerzőé
poszttraumás stressz szindróma
pozitronemissziós tomográfia (PET)
prefrontális kéreg
érése
zavarai
premotoros kéreg
Preston, Richard
promóterek
Prozac
pszichoanalízis
pszichometriai tesztelés
pszichopátia, pszichopaták
agyi funkciókon kívüli tényezők
csökkentése
elégtelen definíciója és diagnózisa
filmes ábrázolása
genetikája
hétköznapi szóhasználatban
komorbiditás
korlátozott megértése
négy faktora
„proszociális”
ráutaló jellemvonások
szerző családtörténetében
szerző formálódó elmélete
társadalmi előnyei
tesztelés
üzleti és pénzügyi világban
pszichotikus major depresszió
retrotranszpozonok
RNS
Rockefeller, Nelson
Rodrigues, Sarina
rosszfiúk
Roth, Eli
„Rubik-kocka” agyszerkezeti modell
Sagman, Doron
Saks, Elyn
Saxe, Rebecca
Scoma, Giovannina Giuseppina Salvetrica Sylvia lásd Fallon, Jennie
Scoma, Tomas
serdülőkor
agyfejlődés ~-ban
szerzőé
skizofrénia
Smith, Winnie
sorozatgyilkosok
spektrumzavarok
bipoláris zavar
pszichopátia
Spellman, bíboros
sportszerűség
stressz
 és epigenetikai módosítás
fiatal felnőtteknél
~reakció
stroke
súlyos depressziós zavar
súlyváltozás, szerzőé lásd még elhízás
Susannah (a szerző barátja)
szabad akarat
szelektív szerotoninvisszavétel-gátló (SSRI) készítmények
személyiség
és jellem
genetikai alapja
szerelem
szeretet
szerotonin
szex
pubertáskori
szerző nem él vissza a lehetőséggel
szexuális hiperfunkció, túlfűtöttség
szexualitás
szezonális affektív zavar
szimpátia
szociális fóbia
Szociálpszichiátriai Világkongresszus
szociopátia és pszichopátia
szomatikus sejtek
szorongás
szubgenuális cinguláris agytekervény
szülés utáni depresszió
talamusz rendszerei
Tarantino, Quentin
társaságkedvelő attitűd lásd még bulizás
Technológia, Szórakoztatás és Dizájn (TED) konferencia
teljes genom asszociációs (GWAS) vizsgálat
temporo-parietális összeköttetés (halántéki-fali összeköttetés)
Teréz anya
tervezés
tesztoszteron
tévképzetek
The Forgotten Woman (Az elfeledett nő; Arun és Sunanda Gandhi)
The Missionary Position (A misszionárius póz; Hitchens)
„The Song of Lewes” (Lewes dala)
„The Squalid Truth Behind the Legacy of Mother Teresa” („A mocskos
igazság Teréz anya öröksége mögött”; MacIntryre)
timin (T)
Tingley, Dustin
Tohen, Mauricio
törzsdúcok (bazális ganglionok)
transzkraniális mágneses stimuláció
transzkriptomika
tudatelmélet (mentalizáció)
Tudományos Világfesztivál
Turner, Ralph
tükörneuron-rendszer
vak elemzés
vakmerőség
mások veszélybe sodrása
valin-metionin polimorfizmus
vallás
hit
szerző hátat fordít a ~nak
lásd még katolicizmus
vazopresszin
végrehajtó funkciók
ventrális pályarendszer
ventromediális prefrontális kéreg
vietnámi háború
viselkedési faktor, spektrum
vizuális kéreg
Wallinius, Märta
Wheeler, John
YouTube, TED-előadás (szerzőé)
Zak, Paul
Zoloft
zsidóüldözések
 JEGYZETEK

1 Máthé Elek fordítása.

2 A valóságban rendkívül ritka az ilyen gyilkosság, csak a média számol
be szenzációhajhász módon róluk, miközben az „egyszerű”,
haszonvágyból elkövetett esetekről nem tudósítanak. Az utóbbi
harminc évben egy újfajta megközelítés a hallucinációkat az adott
személy életeseményeinek fényében, metaforikusan értelmezi, és arra
a tapasztalatra jut, hogy az ilyesfajta parancsok csak az esetek
elenyésző részében vezetnek tényleges agresszióhoz (Hearing Voices,
vagyis Hanghalló mozgalom). Vö.: Dr. Mérey Zsolt: Hanghallás
példatár (Ébredések Alapítvány, 2018); A pszichiátria Szent Grálja –
Dr. Harangozó Judit közösségi pszichiáterrel Csontos Erika beszélget.
http://ketezer.hu/2015/08/a-pszichiatria-szent-gralja/ – A szerk.
 TARTALOM

Prológus

1. Kit nevezünk pszichopatának?

2. Támad a gonosz

3. A gyilkos agya

4. Vérvonal

5. A háromlábú szék

6. A nyilvánosság előtt

7. A szerelem és más elvont fogalmak

8. Buli az agyamban

9. Meg tud változni egy pszichopata?

10. Miért léteznek pszichopaták?

Köszönetnyilvánítás
Bibliográfia
Név- és tárgymutató
 www.parkkiado.hu
www.facebook.com/parkkiado

Forgalmazza
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu

Felhasznált betűtípusok
Cormorant Garamond – SIL Open Font License
Noto Serif – Apache License v2.0
Nymphette – Nymphont License v1.00
Source Sans Pro – SIL Open Font License