Azt mondják, hogy Hercules is súlyos és kézzelfogható büntetést szabott ki arra, aki az iránta való vallási tiszteletet elmulasztja. Mert amikor a Potitiusok az ő isteni tiszteletét, melyet nemzetségük rájuk bízott, és melyet a család nemzedékről nemzedékre örökölt, az értelmi szerző, Appius censorsága idején a szolgák közönséges hivatalává változtatták, minden harminc év feletti férfiú közülük egy esztendő leforgása alatt meghalt, s a tizenkét családot érintő Potitius név majdnem kipusztult, Appius pedig megvakult. Hercules kultusza Rómában (szemelvények Thomas Köves-Zulauf: Bevezetés a római vallás és monda történetébe c. könyvéből)
Hercules kultusza már nagyon korán elterjedt egész Italiában, a kultusz
kiindulópontja és központja a délitaliai Cumaeban volt. A római Hercules - a várakozásnak megfelelően - a győzelem istene volt, Hercules Victor, Hercules Invictus, de érdekes módon egyúttal a kereskedői haszonnak is az istene, általában a kereskedők istene, s mint ilyen a veszedelmes utakon vezérlő és oltalmazó isten. Neki szentelték a nyereség egy tizedét, a decumát, s ilyen adófizetések után nagy nyilvános vendégség, lakomázás következett. Hercules azonban az eskü istene is volt, őt tanúnak idézve esküdtek a rómaiak mehercle! formában. Az egyik leghíresebb gens, a Fabiusok eredetmondája szerint ősanyjuk, egy Fabula nevezetű kéjnő az első Fabiust Hercules istennel való, egy veremben eltöltött szerelmi együttlét után hozta a világra. A római mondában és kultikus hagyományban általában megfigyelhető ikrekkel kapcsolatban egy egyszerűsítő, racionalizáló, individualizáló tendencia. A két városalapító ikerből, Romulusból és Remusból csak egy, Romulus marad meg, a két szülő nőt védő isten, Pilumnus és Picumnus helyét a későbbi időkben az egy Hercules foglalja el. Commodus császár (180-192) a senatus által Hercules Romanusnak, Hercules isten római megtestesülésének ismertette el magát, valamint megkövetelte, hogy szobrait ilyen minőségben felállítsák, s áldozatokat mutassanak be neki. Az uralkodó kultusza eme formáira nyúlt vissza Diocletianus, aki önmagát Ioviusként, iuppiteri minőségűként, császártársát Maximianust viszont Herculiusként, herkulesiként ünnepeltette.