Keith Phipps

Nicolas
CAGE
Hollywood nyughatatlan csillaga

Kossuth Kiadó
Tartalom
PROLÓGUS NICOLAS CAGE JELENTŐSÉGE
1 A KEZDETEK
2 CAGE SZÍNRE LÉP
3 CAGE ELSZABADUL
4 CAGE DÜHE
5 CAGE VÁNDORLÁSA
6 CAGE GYENGÉBB OLDALA
7 CAGE ÉVE
8 CAGE, AZ AKCIÓHŐS
9 CAGE A CSÚCSON
10 KÉT CAGE
11 CAGE A LEJTŐN
12 MINDÖRÖKKÉ CAGE
11 CAGE A LEJTŐN
EPILÓGUS NICOLAS CAGE JÖVŐJE
NICOLAS CAGE FILMJEI DIÓHÉJBAN
FORRÁSJEGYZÉK
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
KÉPMELLÉKLET
Impresszum
Stevie-nek, természetesen
 OSTOBA PUNK:
Tiszta bohóc vagy ebben a hülye jakóban!

SAILOR:
Ez egy kígyóbőr zakó. Számomra
ez az egyéniségem szimbóluma…,
és a hitemé a személyes szabadságomban.

(párbeszéd a Veszett a világ

című filmből)
 PROLÓGUS

NICOLAS CAGE JELENTŐSÉGE

A 2011-es Boszorkányvadászat című film egyik korai jelenetében egy

pestisben haldokló bíboros hívat magához két lovagot, akik
lelkiismeretükre hallgatva otthagyták a keresztes háborút. A papot
alakító színészt szinte fel sem lehet ismerni a betegség pusztító
hatását illusztráló vastag smink alatt. Azonban Christopher Lee
hangját azonnal felismerjük, annyiszor hallottuk a hobbitokkal,
jedikkel, szuperkémekkel, vámpírokkal és más fantasztikus
szereplőkkel teli filmekben. Lee majdnem kilencvenéves volt a
forgatás idején, és ezt a rövidke szerepet gyakorlatilag bárki
eljátszhatta volna, de jelenléte egyértelmű jelzés volt, hogy az
alkotással a színészlegenda hírnevét megalapozó, klasszikus
horrorfilmek hangulatát próbálják megidézni (őszinte lelkesedéssel,
bár többnyire sikertelenül). Lee ezzel az életművel a háta mögött
tűnt fel a színen, olyan súlyt és mondanivalót adva a jelenetnek,
amilyet más nem tudott volna.
Nicolas Cage gyerekkora óta Lee nagy rajongója, neki is megvolt a
maga kétségkívül rövidebb, de nem kevésbé színes karrierje a
filmiparban. 2010-ig nyert egy Oscar-díjat, volt akcióhős, őrült
vígjátékok sztárja, a bulvárlapok célpontja, internetes viccek
csattanója. Ilyen előzmények után állt ki a kamerák elé tökéletes
kiejtésével, szabadjára engedett kaliforniai akcentusával és a
középkori miliőbe cseppet sem illő, hibátlan fogsorával, mégis képes
volt életre kelteni egy karaktert, akinek a gonosz szellemek ellen
vívott harca a saját lelkéért folytatott küzdelemmé vált. Szokás
szerint mindent beleadott a szerepbe, függetlenül attól, hogy a film
méltó volt-e erre. Nem mintha sokan látták volna…
A Boszorkányvadászat anyagi és kritikai kudarcnak bizonyult, Cage
karrierjének egy gigantikus buktákkal teli szakaszában került a
mozikba. Azonban Cage mindenben ragaszkodott a grandiózus
léptékhez. A kezdetektől fogva kereste a kockázatot, váratlan
irányokba fordította karrierjét, rengeteg kérdéses és felelőtlen
pénzügyi döntése és látványos románcai pedig gondoskodtak arról,
hogy bérelt helye legyen a címlapokon. Kevés színész mondhatja el
magáról, hogy olyan magasságokba emelkedett, és olyan
mélységekbe süllyedt, mint ő. Mi sem jellemzőbb, hogy néha az is
heves viták tárgya, mik voltak karrierje csúcs- vagy mélypontjai.
Különcsége miatt hamar kitűnt színésztársai közül, ám nem igazán
illett tökéletesen az olyan filmekbe, amelyekbe szupersztárként
szerződtették – ez pedig egyre ritkábban történt meg, ahogy a
produkciók egyre drágultak, és Hollywood igyekezett kerülni a
kockázatokat. Egyes tulajdonságai hol epés kritikát, hol lelkes
méltatást váltottak ki. Néha hűséges csodálói is elbizonytalanodtak,
azon tanakodva, vajon nem indult-e hanyatlásnak kedvenc sztárjuk.
Bár kétségkívül zűrös időket élt 2010-ben, Cage-nek eszében sem
volt felhagyni a munkával, vagy megkönnyíteni számunkra, hogy
megértsük, vagy akár csak előre lássuk a következő lépését.
Ez cseppet sem egyszerű feladat, ha átlagos filmsztárként
gondolunk rá, és idővel még nagyobb kihívássá vált. Egyesek jókor
vannak jó helyen; a Nagy Lebowski szavaival élve „pont oda illenek”.
De ha elmúlt az az idő, és változik a helyszín, már nem illenek a
képbe, és eltűnnek a színről, vagy a margóra szorulnak, és fénykoruk
megkopott emlékeiből élnek. Mások látszólag elpusztíthatatlanok, a
filmipar állócsillagai, akiknek népszerűsége csak ritkán és
átmenetileg csökken kisebb-nagyobb mértékben. Megint mások
időnként profilt váltanak, könnyedén drámákra vagy akciófilmekre
cserélve a korábbi vígjátéki szerepeket. Olyanok is vannak, akiknek
karrierje annyira villámgyorsan kezdődik, és ér véget, hogy el kell
gondolkodnunk, honnan ismerős a nevük. Egyesek erényt
kovácsolnak saját furcsaságukból, és mindig hangyás alakokat
alakítanak.
A sztárok egy állandóan változó világban dolgoznak. Az Ének az
esőben egyik főszereplője, Jean Hagen egy olyan színésznőt alakít,
akit szépsége és kifejező arca ünnepelt sztárrá tett a némafilmes
korszakban, de a hangosfilmek megjelenésével véget érhet karrierje
túl éles hangja miatt. Ez szélsőséges példa arra, hogy a technológia,
a közízlés, a finanszírozás és a filmvetítés helyének változásai milyen
állandó kihívások elé állítják a színészeket. Jaj az énekes
cowboysztárnak, ha leáldozik a westernnek és a musicalnek. Ha a
pályán akar maradni, a sztárnak alkalmazkodnia kell, és
reménykednie, hogy nem veszít el túl sokat önmagából.
Mindeközben mi magunk is változunk. Egy fiatalkori kedvenc
éretlennek tűnhet felnőtt fejjel. Elismerően figyeljük egy sztár
játékát, aki korábban idegesített minket. Ha követjük a magánéletük
híreit, még nehezebb elválasztani a színészt a szereptől. Lehet, hogy
épp élete alakítását nyújtja, de közben az jár a fejünkben, hogy
milyen politikai nézeteket vall, kivel randevúzott legutóbb, vagy
melyik a kedvenc cipőmárkája. Az évek múlásával egyre többet
tudunk róla, ami befolyásolja, hogyan tekintünk rá. A színész
pergamenlappá válik; bármilyen pompás az aktuális játéka, továbbra
is magunk előtt látjuk a korábbi szerepeiben, és a karakterek mögött
valódi személyiségét.
Legalábbis ezzel kábítjuk magunkat. Órákon át nézhetjük a
színészt munka közben, de pontosan mit is látunk belőle? Az
emlékezetes filmbéli alakítások képesek fenntartani egy illúziót annak
ellenére, hogy a jeleneteket eltérő sorrendben, talán több óra, nap
vagy hét különbséggel vették fel, majd illesztették össze a
vágószobában. Egy híresség is hasonlóan működik. A sztár dönti el,
hogy mekkora betekintést nyerhetünk az életébe a fényképeken és
talk show-szerepléseken elhangzó anekdotákon keresztül, amelyek
együttesen az általa kívánt képet sugározzák a világ felé. Néha túl
nagyra nő a kép és a valóság közötti távolság a változó ízlés, vagy a
napvilágra került kínos információk miatt. De bármennyit is tudunk
meg róluk, ők maguk alapvetően kiismerhetetlenek maradnak,
azonban a szándékaikat megpróbálhatjuk megismerni.
Íme néhány egyértelmű tény: Nicolas Kim Coppola 1964. január 7-
én született. Első főszerepét az 1983-as Lány a völgyből című
filmben kapta, már az új felvett nevén, Nicolas Cage-ként. 1996-ban
megkapta a legjobb színésznek járó Oscar-díjat a Las Vegas,
végállomás alkoholista forgatókönyvírójaként nyújtott alakításáért.
Az ezt követő években a világ egyik legnagyobb filmsztárja lett.
2009-ben napvilágra került, hogy anyagi gondokkal küszködik, illetve
hogy milyen extravagáns dolgokra költötte a pénzét. A 2020-as évek
elejére a hírnevét megalapozó filmek mellett számos alacsony
költségvetésű, közvetlenül DVD-re, majd később digitális terjesztésre
készült alkotás jelenik meg, ha rákeresünk a nevére egy
streamingszolgáltatónál. Ötször házasodott, és két fia született, az
egyikük, Kal-El Superman kriptoni nevét{1} kapta a keresztségben.
Aki olvassa ezt a könyvet, ezzel mind tisztában van, és az alkalmi
mozinézők is gond nélkül fel tudnak sorolni minimum hat Nicolas
Cage-filmet. E sorok írásakor közel száz filmben láthattuk, általában
főszereplőként. Négy évtized alatt szinte minden műfajba
belekóstolt, és két szempontból is legendássá vált: egyrészt azonnal
bárki felismeri őt, másrészt hírhedten kiszámíthatatlan. Cage az X-
faktor egy kreatív konzervativizmus és bátortalanság uralta iparban.
Emiatt néha Cage kilóg a sorból, de mindig talál módot arra, hogy
tovább dolgozhasson, és meglepjen minket, így még akkor is
beszédtéma maradt, amikor másokat már rég elfelejtettünk.
Ez a könyv alapvetően Nicolas Cage filmjeiről szól, de emellett
arról is, hogyan alakult át Hollywood hosszú pályafutása alatt,
miként vált sztárrá a kezdeti szokatlan alkotásai után, majd áldozott
le a csillaga a sztárok helyett franchise-ok uralta korszakban. Ez nem
egy hagyományos életrajz, és csak akkor foglalkozik Cage
magánéletével, ha annak közismert részletei hatással voltak
nyilvános imázsára, vagy befolyásolták a karrierjét. A könyv átfogó
trendeket és kisebb anomáliákat mutat be egy szokatlan és
megosztó színész munkásságán keresztül, aki négy évtized alatt
gyakorlatilag minden műfajban kipróbálta magát a kedves
romantikus komédiáktól a durva akciófilmekig, miközben végig saját
művészi ösztöneit követte, bármilyen furcsának is tűnhettek azok.
Bemutatja azokat a döntéseket és elsöprő változásokat, amelyek hol
az iparág csúcsára repítették Cage-et, hol pedig a legmélyére,
hogyan jutott az egyes stációkhoz, és mire számíthatunk Cage-től és
a filmjeitől. Amennyiben szeretnénk megérteni, hová tartunk, meg
kell értenünk az oda vezető utat is.
 1

A KEZDETEK

Ha szeretnénk megérteni Nicolas Cage-et, először meg kell

ismernünk Nicolas Coppolát. Nicolas Coppola megismeréséhez pedig
feltétlenül ejtenünk kell pár szót magáról a Coppola családról, akik
Olaszországból érkeztek Amerikába a századfordulón, és számos
művész került ki közülük, akiknek nagyratörő ambíciói nemegyszer
látványosan szembementek az őket befogadó ország kereskedelmi
elvárásaival és a pénzügyi realitásokkal. Hosszasan lehetne beszélni
a família Coppola-ágának színes történetéről és híres tagjairól, de
inkább maradjunk a témánknál. Nicolas Cage már kisgyermekként,
aztán tizenévesen is érezte, mekkora súlya van a Coppola névnek, és
úgy döntött, hogy csak ettől megszabadulva léphet tovább. Kezdeti
éveiben azonban ugyanilyen meghatározó volt az édesanyja, hol a
jelenlétével, hol a hiányával.
A család nem feltétlenül határozza meg a sorsunkat, de az
ismétlődő mintákat nem lehet eltagadni, különösen ha elfojthatatlan
művészi ösztönökről van szó. Cage dédapja, Francesco Pennino első
generációs olasz bevándorló volt, aki hangszereken játszott, dalokat
írt,{2} segített olasz filmeket importálni az Egyesült Államokba, és
még Enrico Caruso mellett is dolgozott zongoristaként. A másik
dédapa, Augustino Coppola két fia, Anton és Carmine lett zenész.
Carmine Coppola,{3} Cage nagyapja fuvolajátékos volt, tehetségének
hála ösztöndíjjal tanulhatott a Juliardon, és a család Detroitba
költözött, amikor alkalmazta őt a Detroiti Szimfonikus Zenekar, így
többek közt a Ford Sunday Evening Hour című rádióműsorban is
fellépett. 1939-ben fia született, aki középső nevét a műsor vállalati
szponzora után kapta.
Azonban nem Francis Ford Coppola volt Carmine és Italia első
közös gyermeke. Öt évvel idősebb bátyja, August, a connecticuti
Hartfordban született 1934-ben. Francis hamar August társa és
tanítványa lett.
„Fiatalkorában Augie maga volt a megtestesült tisztaság és
kedvesség – jellemezte őt Francis Peter Cowie életrajzírónak. – A
legtöbb testvér lepattintotta volna az öt évvel fiatalabb öccsét, de ő
mindenhova magával vitt engem. Egy időben közös szobánk is volt,
és azt gondolná az ember, hogy emiatt még inkább meg akart
szabadulni tőlem. Teljesen lenyűgözött, én pedig olyan akartam
lenni, mint ő.” 1946-ban született meg lánytestvérük, Talia.{4} Ekkor
a Coppola fiúk valóságos vándoréletet éltek, rendszeresen költöztek
New York egyik részéről a másikra attól függően, hogy Carmine hol
talált munkát, és hogyan alakult hullámzó pénzügyi helyzetük.
August tehetséges, de nem túl szorgalmas tanuló volt, aki gyakran
ellógott az iskolából, hogy moziba vigye Francist, ahol mindenfélét
megnéztek a Disney-filmektől az Abbott és Costello-vígjátékokig.
August azonban nem csak a filmek terén pallérozta a tudását. Ahogy
később tehetséges íróvá cseperedett, a művészet és az irodalom
más területeire is bevezette az öccsét. August afféle helyi legendává
vált, akit Francis így írt le évekkel később: „A környék hőse volt, […]
akit imádtak a lányok, a srácok pedig tartottak tőle.” Ez a kötelék
nagyon fontosnak bizonyult Francis fejlődése szempontjából, és a
filmjeiben később gyakran ábrázolt szoros testvéri kapcsolatokat.
Eleinte August mindig pár lépéssel a fiatalabb testvére előtt járt,
többek között abban is, hogy a keleti partról a nyugatira költözött.
August elvégezte a filozófia szakot a Kaliforniai Egyetemen, a
Hofstrán angol mesterdiplomát szerzett, majd egy New York-i kitérő
után visszatért nyugatra, ahol ledoktorált összehasonlító
irodalomtudományból egy szokatlan program résztvevőjeként,
amelyet – ahogy egyetlen kiadott regénye, a The Intimacy [Random
House, 1978] szerzői bemutatkozásában írta – reneszánsz emberek
számára szerveztek, és amelynek keretében megfordult az
Occidental, a Claremont, a Whittier, a Redlands és a Pomona
Egyetemeken is. (A program szponzora a Ford Foundation volt, ami
egy igazán érdekes kozmikus véletlen. Nicolas Cage történetében
több hasonló egybeesés tűnik fel.) A doktori fokozat megszerzése
után August a Long Beach-i Kaliforniai Egyetemen kezdett
összehasonlító irodalomtudományt oktatni.
August Los Angelesben ismerkedett meg Joy Vogelsang táncos-
koreográfussal, aki hozzá hasonlóan az ország egy másik részéből
származott. A nő szülei, Bob és Louise ’Divi’ Vogelsang egy
vegyesboltot vezettek Chicagóban, mielőtt Los Angelesbe költöztek.
Ott sem tértek le a járt útról, és a Melrose Avenue-n nyitottak
élelmiszerboltot. Bob és Louise Hollywoodban vásároltak maguknak
házat, és Louise több mint hatvan évig élt ott, Bob 1988-ban
bekövetkezett halála után sem költözött el. Ő maga 2010-ben,
kilencvenöt évesen hunyt el. Cage gyerekkorában és a karrierje
kezdetén gyakran megfordult náluk, és egy ideig ott is lakott. Ez volt
a biztonságos hely, ahol mindig nyugalmat lelt.

Nicolas Kim Coppola 1964. január 7-én látta meg a napvilágot.

August és Joy harmadik gyermeke volt Marc (1958) és Christopher
(1962) után. Az ő otthonuk közel sem volt békés. Cage eleinte nem
szívesen mesélt a családjáról. Idővel fokozatosan egyre több
részletet árult el korai éveiről, amelyeket beárnyékolt Joy mentális
betegsége. Joyt először 1970-ben utalták zárt intézetbe, amikor
Cage mindössze hatéves volt. „Néha éveken át bent tartották –
mesélte el egy 1994-es The New York Times-interjúban. – Amikor túl
kiszámíthatatlanná vált, akkor… akkor el kellett mennie. Ezután a
gyerekkorom arról szólt, hogy rendszeresen meglátogattuk odabent.
És az a folyosó nagyon hosszú volt, ha mondom, mi pedig
bementünk, és ott voltak az őrült emberek, akik néha meg akartak
érinteni… Hátborzongató élmény.”
 Cage erre válaszul bezárkózott saját kis fantáziavilágába – először
a televízió nyújtott neki menedéket. „Hatéves voltam. A nappali
szőnyegén ültem a régi típusú, ovális képernyőjű Zenith tévénk előtt
– idézte fel Cage Terry Grossnak egy 2002-es NPR-interjúban –, és
emlékszem, hogy arra vágytam, bárcsak benne lennék a tévében.
Csak el akartam tűnni onnan, és bemenni a tévébe. Azt hiszem, ez
az első tudatos emlékem arról, hogy színész akartam lenni.” (A
szóban forgó Zenith készülékről kiderült, hogy a nagymama, Louise
tulajdona. Évekkel később a színész elkérte tőle, hogy felállítsa az
egyik házában.) Ám hiába próbált kilépni a valóságból, és
megfeledkezni édesanyja állapotáról, az a részévé vált.
„Visszatekintve az eddigi munkáimra, egyértelműen hatással volt
az alakításaimra – ismerte el a Rolling Stone-nak 1995-ben. –
Nélküle, nem hiszem, hogy képes lettem volna színészkedni.
Szerencsére vigyázott rám valamilyen erő, és képessé tett arra, hogy
az élményeket motivációként használva az alkotómunka felé
forduljak.” Bár később előnyt kovácsolt belőle, tartott attól, hogy
megörökli édesanyja betegségét. „Sokszor paráztam azon, hogy
velem is ez fog történni, de mindenki azt mondta, hogy ha így lett
volna, már tizenéves koromban látni lehetett volna a jeleit” –
mondta.
Cage néha mesélt az interjúkban kedvesebb emlékeiről, amikor
színdarabokat, rádióműsorokat és super 8-as filmeket készített
testvéreivel, Marckal (aki színész és rádiós személyiség lett) és
Christopherrel (aki később rendezőként és producerként dolgozott).
Ezek meghatározó élmények voltak számára, mint ahogy az, hogy
édesapja a Francisszel közös gyerekkoruk mintájára folytatta saját
gyerekei kulturális művelését. August útmutatásait követve Cage
már tízéves kora előtt Fellini- és Kuroszava-filmeket nézett.
„Gyerekkoromban az osztálytársaim Disney-filmeket bámultak, mi
viszont a Fellini-féle Júlia és a szellemeket néztük apuval” –
nyilatkozta Cage egy Playboy-interjúban David Sheffnek. Jean Marais
erőteljes, harcias alakítása Jean Cocteau A szépség és a
szörnyetegében mély benyomást tett rá, csakúgy, mint a német
expresszionista filmek, mint a Nosferatu, a Dr. Caligari és A Gólem. A
hangulat és a szereplők előadói stílusa is lenyűgözte: szélsőséges
érzelmeket fejeztek ki széles mozdulataikkal és eltúlzott
arckifejezésekkel.
A korai interjúiban Cage gyakran emlegetett egy ennél megrázóbb
gyerekkori élményt: tízévesen kicsapták az iskolájából, mert viccből
sült tücsköket tett az iskolába vitt tojássalátás szendvicsekre. Az
incidens után – saját megfogalmazása szerint – egy fiatalkorú
bűnözőkkel teli tanintézménybe került. Három gyerek folyamatosan
zaklatta őt, ezért úgy döntött, hogy a maga módján bánik el velük.
„Egy nap elegem lett – idézte fel Michael Wilmingtonnak, aki 1990-
ben portrécikket írt róla a Los Angeles Timesnak. – Beöltöztem egy
kitalált karakternek – rágógumi, napszemüveg, cowboycsizma –,
felszálltam a buszra, és ezt mondtam nekik: »Roy Richards vagyok,
Nicky Coppola unokatestvére, és ha még egyszer csesztetitek,
szétrúgom a seggeteket!« Bevették. Ez volt az első igazi színészi
munkám.” Cage már fiatalkorában rájött, hogy más karakterek
bőrébe bújva is egyfajta védelemre lel.
Cage szülei 1976-ban, tizenkét éves korában váltak el. Tizenöt
évesen elhatározta, hogy színész akar lenni, főleg James Dean az
Édentől keletre (1955) című filmben nyújtott alakítása inspirálta.
Számos fiatal színész nyilatkozott így, Cage azonban kevésbé ismert
példaképeket is emleget, mint Jerry Lewis és a visszafogott stílusú
Bill Bixby, a The Incredible Hulk című sorozat sztárja (amelyben Hulk
félénk alteregóját alakította). De egy dolog a színészi pályára vágyni,
és más dolog meg is valósítani azt; jó pár kitérő és akadály várt rá
az oda vezető úton. Az egyik ilyen kitérő a gimnázium első évében
következett be, amikor a hetvenes évek filmes titánjához, Francis
nagybácsijához költözött, amíg édesapja üzleti úton volt. Itt, Francis
Napa Valley-beli otthonában, Los Angelestől több kilométernyi
távolságban merítkezett meg Nicolas Cage a hollywoodi filmgyártás
kiszámíthatatlanul hullámzó tengerében.

Közszájon forog egy egyszerű, kétrészes sztori arról, hogy mi történt

Hollywoodban 1969 és a nyolcvanas évek eleje között; az első
részben Francis Ford Coppolára a hős, a másodikban pedig az
áldozat szerepét osztották. Íme a történet… A hatvanas évek végére
Hollywood gödörbe került, sorra hasaltak el a filmek a
mozipénztáraknál, nem tudták becsalogatni a nézőket, különösen a
fiatalokat nem. Aztán jött Peter Fonda és Dennis Hopper újító
szellemiségű road movie-ja, a Szelíd motorosok (1969), amelynek
hatalmas sikere világossá tette a hollywoodi elit számára:
megérkezett a filmesek új generációja. A New York Egyetemen, a
Dél-kaliforniai Egyetemen és a Kaliforniai Egyetemen (Coppola alma
materében) végzett filmőrültek – Bergman, Kuroszava és a francia új
hullám befolyása alatt, az ellenkultúra szabályszegő szellemiségében
– elkezdték a maguk képére formálni Hollywoodot. Coppola ebben a
környezetben érte el sikereit, az 1970-es Patton tábornok
forgatókönyvéért Oscar-díjat kapott, és számos
megkérdőjelezhetetlen mesterművet rendezett: A Keresztapa (1972),
Magánbeszélgetés (1974), A Keresztapa II. (1974) és az Apokalipszis
most (1979). Élvezettel lubickolt abban a világban, amelynek
teremtésében ő is részt vett.
A hetvenes évek közepére azonban a kapzsiság és a változó
közízlés miatt kezdett széthullani ez a világ. Steven Spielberg filmje,
A cápa (1975) volt az első modern nyári kasszasiker, és bevételét
látva a stúdiók azonnal stratégiát váltottak. A sok kis és közepes film
helyett inkább kevés, nagy költségvetésű, és értelemszerűen
kevésbé személyes filmből akartak minél több profitot termelni. A
George Lucas-féle Csillagok háborúja (1977) fényesen igazolta
számukra, hogy ez a helyes út. A szellemesség és az egyéni karakter
helyét az űroperák és a folytatások vették át. A generáció
legtehetségesebb alkotói rengeteg pénzt költöttek olyan
produkciókra, amelyekre a kutya sem volt kíváncsi – erre példa A
Mennyország kapuja (1980, Michael Cimino rendezése) és a Szívbéli
(1982, Coppola rendezése). Ha az Új Hollywood születését a Szelíd
motorosok 1969-es nyári premierjétől számítjuk, akkor a korszak
1982 januárjában, a Szívbéli langymeleg fogadtatásban részesülő,
Radio City Music Hall-béli premierjével ért véget.
Ez a fajta értelmezés alapvetően valós tényekre épül, de fontos
elemeket hagy ki a történetből – hogy mást ne mondjunk, Coppola
szerepét az eseményekben. Valójában Coppola már az évtized
kezdete előtt kísérletezett egy újfajta, személyesebb filmkészítési
stílussal, de nem aratott vele sikert. 1969 augusztusában jelent meg
Az esőemberek, egy szokatlan road movie, amelyet teljesen a saját
szabályai szerint forgatott. A kritikusok jól fogadták, de nagyon
kevesen váltottak rá jegyet. Decemberben alapította meg San
Franciscóban az American Zoetrope nevű produkciós céget, amely
bár sokat változott, napjainkban is működik. Ezzel jelképesen és
fizikailag is távolságot teremtett saját maga és Hollywood között.
Ám Hollywood nélkül továbbra sem lehetett bevételt termelni, és
az American Zoetrope alig két évvel megalapítása után máris átélte
első krízisét. 1971-ben jelent meg első egész estés filmjük, a THX
1138, amelyet Coppola közeli barátja és az American Zoetrope
alelnöke, George Lucas rendezett, de sem a kritikusokat, sem a
nézőket nem nyűgözte le. Az American Zoetrope gyakorlatilag a
Warner Bros. szerény befektetése miatt kerülte el a csődöt, de a film
bukása után a stúdió megszakította velük a kapcsolatot, így
felfüggesztették a folyamatban lévő projektjeiket. Ezek közé tartozott
Coppola Magánbeszélgetése, Caroll Ballard bemutatkozó filmje, a
Fekete Villám (1979), valamint egy szokatlan projekt, az Apokalipszis
most. Ez utóbbi Joseph Conrad regénye, A sötétség mélyén
feldolgozása lett volna, amelyet John Milius írt, és Lucas
dokumentumfilmes stílusban, 16 mm-es kamerákkal akarta
leforgatni. Coppola első mesterműve, A Keresztapa anyagi
kényszerből született. Eleinte kelletlenül vállalta el Mario Puzo
sokkoló bestsellerének vászonra vitelét, még panaszkodott is
édesapjának, hogy a Paramount arra kényszeríti, hogy megrendezze
„azt a rakás szemetet”.
A népszerű regény adaptálását csak a pénzért vállalta el, ráadásul
a hírhedten lobbanékony producerrel, Robert Evansszel kellett együtt
dolgoznia, mégis leforgatta a hetvenes évek egyik meghatározó
filmjét. A Keresztapa – ami 1973-ban a legjobb film, a legjobb
színész és legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában Oscar-díjat
nyert – kezdetben nem éppen a művészi önkifejezésről szólt.
Coppola érdeme, hogy végül mégis így lett. A még jobb folytatás
előtt Coppola gyorsan megrendezte a kisebb, nyersebb
Magánbeszélgetést (Gene Hackman főszereplésével), így ő lett az
első rendező, akinek egy évben két filmjét is jelölték a legjobb film
kategóriában. Végül A Keresztapa II.-nek ítélték a szobrocskát,
továbbá Coppola lett a legjobb rendező, a legjobb adaptált
forgatókönyvért járó elismerést pedig ő és Puzo kapta. A film két
további díjat is bezsebelt: Robert De Niro lett a legjobb
mellékszereplő (a színészlegenda első Oscar-díja), a Dean Tavoularis
vezette csapat pedig a legjobb látványtervezés kategóriában
diadalmaskodott. Coppola az American Zoetrope megalapításakor
nem pont így képzelte el a független művészi jövőjét, mégis
megoldotta, hogy a saját feje után mehessen.
A film anyagi sikert is hozott neki, de Coppola soha nem bánt jól a
pénzzel. Minden forrását és energiáját az American Zoetrope-nak, és
azon belül is az ismét sínre került Apokalipszis mostnak szentelte.
Ekkor már saját maga akarta rendezni a filmet, amelynek
kínkeserves produkciós folyamata tönkretehette volna a céget (és
azzal fenyegetett, hogy véget vet Coppola karrierjének,
házasságának és akár az életének is). Először hónapokkal, majd
évekkel későbbre tolódott a premier dátuma, és egyre többen
pedzegették, hogy a film talán soha nem fog megjelenni. Coppola
ezúttal is rácáfolt a kétkedőkre, az elsöprő kritikai elismerés mellett
váratlanul jelentős anyagi sikert is aratva.
Ekkor elfogyott a szerencséje, saját gőgje áldozatává vált, vagy
egyszerűen rosszul mérte fel a közönség igényeit.
Elhatározta, hogy egy régi vágású filmet fog készíteni
csúcstechnikájú eszközökkel, de az Apokalipszis most veszélyes
helyszíni felvételei után szigorúan csak egy stúdió területén. Coppola
költséges, pompásan kidolgozott díszleteket építtetett a Szívbéli
című, keserédes musicalhez, ő maga pedig egy vadonatúj kütyükkel
teli, átalakított lakókocsiból vezényelte a forgatást. Az ambíciói egyre
csak nőttek, csakúgy, mint az American Zoetrope adósságai. A
helyzeten csak tovább rontott, hogy az 1982-es A piszkos ügy (Wim
Wenders rendezése) és a szintén 1982-es The Escape Artist (A
szabadulóművész; Caleb Deschanel rendezése) is csalódást keltően
szerepelt a mozipénztáraknál. Coppola cége 1983-ban csődöt
jelentett, a nyolcvanas éveket pedig a felhalmozódott adósságok
törlesztésével töltötte; volt, hogy egy hét alatt több mint egymillió
dollárt fizetett be. Sorra vállalta a munkákat, amelyeket pár évvel
azelőtt szó nélkül elutasított volna.
Coppola története egyrészt alátámasztja az Új Hollywoodról szóló
narratívát, másrészt szövevényesebbé teszi. Karrierje jól mutatja,
hogy egy trend makrószintű igazságai hogyan válnak zavarossá az
egyéni példák tükrében. Coppola a hetvenes évek azon filmesei
(többek között Robert Altman, Hal Ashby, Michael Cimino, Peter
Bogdanovich, Michael Ritchie) közé tartozik, akik a filmipar egy
nyugodtabb tempójú, kevésbé kockázatkerülő évtizedében
dolgozhattak. Ennek ellenére az American Zoetrope majdnem
tönkrement a hetvenes évek elején, amikor állítólag a filmipar tárt
karokkal fogadta a merész új alkotókat. Coppola és társai
megtalálták ugyan a számításukat a hollywoodi rendszerben, de már
A cápa sikere előtt is látni lehetett, hogy az általuk meghonosított
változások nem lesznek tartósak. 1974-ben, amikor Coppola két
filmjét is a legjobb film kategóriában Oscar-díjra jelölték, olyan
nagyszabású katasztrófafilmek hozták a legtöbb bevételt, mint a
Pokoli torony (1974), a Földrengés (1974) és az Airport ’75 (1974),
mellettük csak a The Trial of Billy Jack (1974), a The Life and Times
of Grizzly Adams (tévésorozat, 1977–1978) és a Benji (1974) rúgott
labdába, amelyek valahol félúton voltak a hollywoodi
szuperprodukciók és a független filmek között, de nem nevezhetők
paradigmaváltó, látnoki alkotásoknak.
Coppola viszont magára vállalta a paradigmaváltó látnok szerepét,
és a végsőkig kitartott mellette. Sikere csúcsán valóságos birodalom
épült az American Zoetrope köré, amelynek része volt egy saját Los
Angeles-i stúdió, több produkciós helyszín, egy hagyományos
kőszínház, egy rádióállomás, valamint egy produkciós és
disztribúciós részleg, amely a saját eredeti projekteken kívül Coppola
példaképei, például Kuroszava Akira és Jean-Luc Godard filmjeinek
terjesztője volt Amerikában. Coppola vesztét nem az okozta, hogy el
akart szakadni Hollywoodtól, hanem hogy önmaga Hollywoodjává
próbált válni. A Szívbéli esetében a klasszikus Hollywood szellemét
akarta megidézni modern technikai háttérrel. Az egyszerű történet
nem indokolta volna az esztelen költekezést, Coppola grandiózus
elképzelései és a csúcstechnológia iránti lelkesedése miatt hízott
egyre nagyobbra a büdzsé.
Bár az ő álmai szertefoszlottak, az Új Hollywood befolyása nem
szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Bár Lucas maga sokat tett
azért, hogy a stúdiók a nagy költségvetésű kasszasikereket kezdjék
el hajszolni, a Csillagok háborúja (1977) egy független szellemű
alkotó műve, aki szilárdan kitartott a saját elképzelései mellett annak
ellenére, hogy eleinte kevesen bíztak azok sikerében. (Ami nem
csoda, hiszen részben az amerikai hadsereg túlereje és a Vietkong
közti harc ihlette.) Lucas a Csillagok háborúja készítésével nem
mondott le a Zoetrope-álomról, csak átcsomagolta azt. A
mozilátogatók az előző évtizedet meghatározó nyersebb, intimebb
filmek iránti igénye nem párolgott el Darth Vader színre lépésével.
1979-ben, két évvel a Csillagok háborúja megjelenése után nem a
Rocky II. vagy A nyolcadik utas: a Halál, hanem a Kramer kontra
Kramer hozta a legtöbb bevételt.
Coppola futóhomokra építette birodalmát, amelynek összeomlását
csak elodázni tudta az Apokalipszis most csodával határos sikere. De
amíg a csoda tartott, a birodalom dicsősége valódinak tűnt, és
Coppola pont ebben az időszakban látta vendégül egy évig Nicolas
Cage-et.

August és Joy válása után Marc és Christopher elég idős volt ahhoz,
hogy kiköltözzön a házból, így Nicolas egyedül maradt. Cage épp
csak elkezdte a gimnáziumot, amikor August közölte vele, hogy a
következő évet Napa Valley-ben tölti Francis nagybácsival és Eleanor
nagynénivel. A költözés nem várt eredménnyel járt. A megszokott
Los Angeles-i környezet elhagyása után Cage tanulmányi eredményei
tragikusan leromlottak.
„A kilencedik osztályban színötös tanuló voltam, imádtam suliba
járni – mesélte Cage 1994-ben a The New York Timesnak. – Aztán
egy vidéki iskolába kerültem. Menő arcból hirtelen utolsó pancser
lettem. A csupa ötös helyett sok tárgyból bukásra álltam.” Ráadásul
olyan mértékű gazdagsággal találkozott, amilyet Long Beachen
sosem láthatott.
Cage valószínűleg nem tudott arról, hogy a United Artists Coppola
birtokának lefoglalását és a család kilakoltatását fontolgatta, hogy
visszaszerezzék az Apokalipszis mostba fektetett tőkét, azt pedig
biztosan nem sejtette, hogy milyen pénzügyi gondjai lesznek
Francisnek néhány éven belül. De tisztán látta, hogy neki mennyivel
kevesebb jutott, és bár az új otthonában, „csodálatos házban,
csodálatos emberek között” egyre inkább hatalmába kerítette az
irigység, sokszor úgy érezte magát, mint az árva Heathcliff az Üvöltő
szelekben, és azt mondogatta magának, hogy „valahogy elégtételt
veszek”. Később így fogalmazott: „Nem túl dicső dolog, hogy jórészt
a bosszúvágy adott erőt az ambícióim beteljesítéséhez.”
Ennek ellenére kész volt követni ezt a törekvést, de még módot
kellett találnia a becsatornázására. Hamarosan talált is. Az Észak-
Kaliforniában töltött idő során Cage a San Franciscó-i American
Conservatory Theaterben{5} tanulhatott, ahol korábban Danny Glover
pallérozódott, és ahol olyan kiválóságok végeztek, mint Annette
Bening, Anna Deavere Smith és Chris Pine. A gimnáziumi
színjátszáson kívül ez volt az egyetlen hely, ahol Cage formális
színészi képzést kapott.
A Francis családjával töltött időszak után visszatért a Beverly Hills-i
Gimnáziumba, amely számos, más iskolákban elérhetetlen előnyt
kínált. Ezek egyike volt a színjátszást oktató John Ingle, aki 1985-
ben vonult nyugdíjba tanárként, de utána rendszeresen feltűnt nagy
költségvetésű produkciókban, például a Texas elveszett szüzessége
(1986) és a Gyilkos játékok (1988) mellékszereplőjeként, illetve
kilenc évadon át erősítette a General Hospital című szappanopera
szereplőgárdáját. Ha a tanárt a tanítványok eredményei minősítik,
akkor Inglesnek nincs szégyenkeznivalója. Nála tanult Albert Brooks,
Richard Dreyfuss, Barbara Hershey, David Schwimmer és Crispin
Glover, Cage jóbarátja, akivel közösen szerepelt első fizetős
munkájában.
1981-ben engedett a kamerák csábításának. Az immár tizenhét éves
Cage, aki gyerekkorában 8 mm-es filmeket készített testvéreivel,
szerepet vállalt az osztálytársa által rendezett, Super 8 formátumú
„The Sniper” című rövidfilmben. Másik projektjében, az ABC-nek
készített The Best of Times című sorozat pilot epizódjában valamivel
szélesebb közönség láthatta. A szitkom, szkeccsgyűjtemény és
délutáni szappanopera keverékeként leírható műsor felelős
producere George Schlatter volt, aki előbb a Laugh-In című műsorral
aratott hatalmas sikert a hatvanas évek végén és a hetvenes évek
elején, amelyet meg tudott ismételni az 1979-ben indult Real People-
lel is. A Laugh-In azzal ragadta meg a szélesebb közönséget, hogy
fogyasztható formában tálalta a korszak ifjúsági kultúráját. A The
Best of Times egy hasonló kísérlet, amely a nyolcvanas évek
videójátékok és az újhullámos zenék iránt érdeklődő fiataljait célozza
meg.
A beharangozó szerint „hét energikus tizenéves színész mondja el
véleményét a szüleikről, kortársaikról és a politikáról, dalban,
táncban és komikus jelenetekben”. A The Best of Times pilot
epizódja furcsa volt, de néha kifejezetten bájos. A főszereplő átlagos
tinit Crispin Glover alakítja, ez volt a köztudottan különc színész
utolsó „sima” alakítása. Az ő központi karaktere fogja össze a
sokszínű baráti társaságot, amelynek minden tagja egy archetípust
testesít meg: a kocka, a népszerű lány stb. (Jackie Mason az
egyetlen jelentősebb felnőtt szereplő, egy könnyen felbosszantható
vegyesbolti eladót játszik.) Cage Nicolast (a sorozat egyik alapötlete
az, hogy a színészek keresztneve megegyezik a karakterekével), a
tipikus üresfejű izompacsirtát alakítja, aki istenként tiszteli Stallonét,
elvétve visel pólót, többnyire a tengerparton lóg, és legtöbb idejét a
súlyemelés köti le. (Kivéve, amikor kezeslábasban táncol Dolly Parton
akkoriban toplistás 9 to 5 című dalára egy autómosóban.)
Cage karrierje akár ebbe az irányba is elindulhatott volna. Messze
a többiek fölé magasodott, és már akkoriban is túl idősnek tűnt
ahhoz, hogy gimnáziumba járjon, így külsőre tökéletes volt a buta
sportoló szerepére, könnyedén beskatulyázhatták volna. Az írók
javára szól, a The Best of Times arra is lehetőséget adott neki, hogy
megmutassa a drámai oldalát: karaktere egy monológban tárja fel a
nemzetközi feszültséggel és a saját jövőjével kapcsolatos
aggodalmait. A szöveg nem túl meggyőző („Csak azt remélem, hogy
nem lesz háború! Ez eléggé tönkrevágná a dolgokat, vágod?”), de
Cage jól adja elő.
Carol Hatfield író azt nyilatkozta, hogy a tizenéves Cage „nagyon
cuki” figura. „Tele volt energiával és ambícióval – tette hozzá. – A
gimnáziumából rohant át a Beverly Boulevardra, ahol George
stúdiója volt. […] Tudtuk, hogy nagy jövő áll előtte.” A pilot epizódot
júliusban tűzték műsorra, és vegyes fogadtatásra talált. A The
Sacramento Bee hasábjain Dean Huber kritikus „a tinédzservilág
karikatúrájának” minősítette, Kay Gardella viszont úgy fogalmazott a
New York Daily Newsban, hogy „kellemes kikapcsolódás a többi
műsor folyton drogozó tinijei után”. Végül nem készült belőle
második rész. „Nagyon meglepett volna, ha berendelik a sorozatot –
vallotta be Hatfield. – Nemrég újra megnéztem, és szerintem cuki
volt. De akkoriban finoman szólva is csalódást okozott a kritikai
visszhang.”
Bár a The Best of Times sorozatként végül nem valósult meg,
Cage számára jó kiindulópontot jelentett. Idő előtt lezárta
gimnáziumi tanulmányait, hogy ne kelljen bejárnia az utolsó évben,
letette érettségi vizsgáit, így minden idejét a színészetnek
szentelhette. Következő szerepét az 1982-es Változó világ című
filmben kapta, ahol a The Best of Timeshoz hasonlóan Nicolas
Coppola néven tűnt fel a stáblistán. Az Amy Heckerling által
rendezett Változó világ mágnesként vonzotta Cage generációját,
sokaknak kitörést jelentett az itteni szerepük (Sean Penn, Jennifer
Jason Leigh, Phoebe Cates, Judge Reinhold), és a kisebb
szerepekben is olyan későbbi sztárok tűnnek fel, mint Eric Stoltz,
Forest Whitaker és Anthony Edwards. Cage is ez utóbbi kategóriába
tartozik, „Brad haverjaként” tűnik fel néhány pillanatra. (Egy
gyorsétterem egyenruháját viselve figyeli fapofával, ahogy Judge
Reinholdot kirúgják, miután visszabeszélt egy ellenszenves
vendégnek. A többi szereplő szinte csak a neve miatt figyelt fel rá,
piszkálták is miatta.) Ám nem kellett sokáig várnia az első
jelentősebb szerepre. De ehhez a nagybátyja segítségére is szüksége
volt.
A Szívbéli után Francis Ford Coppolának mindenképp készítenie
kellett egy sikeres filmet. A megfelelő alapötlet után kutatva, végül
néhány fresnói általános iskolás tanácsát fogadta meg. 1980-ban a
fresnói Lone Star Általános Iskola (tanulói létszám: 324) könyvtárosa
elküldte Coppolának S. E. Hinton 1967-es klasszikus ifjúsági regénye,
A kívülállók egy példányát, és mellékelte hozzá a tanulók kérését,
hogy filmesítse meg a könyvet. Coppolának megtetszett az
elképzelés, és 1982-ben el is kezdődött a forgatás az oklahomai
Tulsában. A Változó világhoz hasonlóan, A kívülállók is tele volt
tehetséges fiatal színészekkel, mint Tom Cruise, C. Thomas Howell,
Diane Lane, Emilio Estevez, Rob Lowe, Patrick Swayze és Matt Dillon.
Cage ugyan nem szerepelt benne, de fontos szerep jutott neki
Coppola következő, 1983-as filmjében, a Rablóhalban, a szintén
Tulsában játszódó S. E. Hinton-adaptációban, amely részben
kiegészíti A kívülállókat, részben pedig ellenpontként szolgál ahhoz.
Coppola egy szokatlan húzással Tulsában maradt, hogy leforgassa
a Rablóhalat. Váratlan külső tényezők segítették a munkáját. Egy
ideje Hintonnal közösen dolgozott az adaptáció forgatókönyvén.
Mivel amúgy is ott volt A kívülállók forgatásán, Hinton és Coppola
elkezdték megírni a Rablóhalat a forgatási szünetekben. Hinton
összebarátkozott a színészekkel, és azt szerette volna, ha Dillon
alakítja Rusty Jamest, a Rablóhal főhősét. Ráadásul Coppolának
rendelkezésére állt egy helyi stáb Tulsában, távol Hollywoodtól, pont,
ahogy ő szerette. Úgy gondolta, hogy gyorsan és viszonylag olcsón
le tudná forgatni fekete-fehérben a Rablóhalat, amelyet ő maga úgy
írt le, hogy „művészfilm tizenévesek számára”. Gyakorlásként még
egyfajta nyers piszkozatot is készített videókamerával.
Hinton regényében A kívülállókhoz hasonlóan fontos szerepet tölt
be egy bonyolult testvéri kapcsolat, ami további vonzerőt jelentett
Coppola számára. A Rablóhalban Dillon Rusty Jamest alakítja, egy
érzékeny tulsai tinit, aki bátyja, Motoros fiú (Mickey Rourke)
árnyékában él. Az idősebb testvér az egyben a baráti körüket is
jelentő motoros banda vezetője. A film kezdetén Motoros fiú
elhagyja Tulsát, és Kaliforniába megy, hátrahagyva Rusty Jamest, aki
a régi bandával lóg, az iskolai órákon a barátnőjéről, Pattyről (Diane
Lane) ábrándozik, miközben családi életét egy alkoholista apa
(Dennis Hopper) keseríti meg. Rusty James és Motoros fiú
kapcsolatában Coppola ráismert a saját maga és August közti
kötelék egyes elemeire, és később a bátyjának is ajánlotta a filmet.
„A fejlődés igénye, a vágy, hogy művész legyek, hogy ismerjem az
irodalmat, hogy olyasvalakivé váljak, aki számára fontos a tudás és a
tanulás, ezt mind Augustnak köszönhetem” – árulta el Coppola a film
DVD-kiadásához felvett audiókommentárban.
Coppola Cage-re osztotta Smokey szerepét, aki át akarja venni a
banda feletti irányítást a gyengekezű Rusty Jamestől. Egyértelműen
a családi kapcsolat miatt esett Cage-re a választása. Bár August
ellenezte, hogy a fia színészi pályára lépjen, és inkább az írás felé
terelte volna, Cage édesapja korábbi szaténdzsekijét viseli
jelmezként, amelyen a The Wild Deuces nevű ifjúsági klub jele volt
látható. Később a filmre visszaemlékezve Francis elismerően beszélt
Cage találékonyságáról és kreatív döntéseiről, amelyek szerinte a
„tehetsége és intelligenciája” bizonyítékai, és a szavai alapján úgy
tűnik, a fiatal színész kiérdemelten kapta a szerepet.
Nem mindenki gondolta így. Cage gyakran utalt arra, hogy sokszor
érezte magát kellemetlenül, amiért a rendező közeli rokona volt. „Ez
kellemetlen tanulság volt számomra, továbbra is Nicolas Coppola
voltam – mesélte később a Rolling Stone-nak. – Gyakran éreztem
azt, hogy a többiek szerint csak azért lehetek ott, mert Francis a
nagybátyám.” (Ekkor nem nevezett meg senkit. A Változó világ
forgatásán történt hasonló incidensek kapcsán Eric Stoltzot
emlegette.) A tizenhét éves Cage alakításában nyoma sincs
idegességnek, és nem látszik rajta, hogy Coppola milyen kemény
volt vele; például negyvenkétszer kellett megismételnie egy egyszerű
snittet, amelyben rápillant egy órára. Cage legemlékezetesebb
pillanata akkor jön el, amikor Smokey bejelenti, hogy Rusty James
helyére lépett a banda élén, és elkezdett Pattyvel járni. Cage
meggyőzően kényszeríti meghátrálásra a tapasztaltabb Dillont, aki
addigra már rutinos volt a komor tiniszerepben, az 1979-es Over the
Edge óta volt a pályán.
 Ennek ellenére a Coppola név komoly teherként nehezedett Cage-
re, ismeretlen emberek formáltak róla véleményt, mielőtt egy szót is
váltottak volna vele, és azt feltételezték, hogy minden csak úgy az
ölébe hullott. Mintha nem is kellett volna dolgoznia a sikerért, holott
szinte egyedüliként busszal járt a Beverly Hills-i Gimnáziumba,
miközben az osztálytársai csillogó Porschékkal érkeztek. Tudta, hogy
változtatnia kell. A produkciós folyamat vége felé felhívták
Kaliforniából a Rablóhal produkciós menedzserét, hogy egyeztessék
vele az egyik színész időbeosztását, akinek hamarosan egy másik
film forgatásán lenne jelenése. A zavart produkciós menedzser
hirtelen nem tudott válaszolni, mert a színész neve teljesen
ismeretlen volt számára: Nicolas Cage.
 2

CAGE SZÍNRE LÉP

Martha Coolidge karrierje nehezen indult be, és ez részben Francis

Ford Coppola hibája volt. Coppola természetesen nem akart az
útjába állni. Épp ellenkezőleg, próbált segíteni neki. A Coppolával
közös munka csak egy volt a sok buktató közt a Coolidge első
hollywoodi rendezéséhez vezető hosszú, kanyargós úton. A szóban
forgó filmben Nicolas Cage kapta az egyik főszerepet, és a rendező
nem is sejtette, kivel dolgozik együtt.
Coolidge-et eleinte a színészet érdekelte (Lee Strasberg és Stella
Adler mellett tanulhatott), majd az ének és fametszés. Ez utóbbira
koncentrálva kezdte meg tanulmányait a hatvanas években a Rhode
Island-i tervezőiskolában (Rhode Island School of Design, RISD).
Mindkét szülője építész volt, és baráti társaságuk része volt
Alexander Calder, valamint Josef és Anni Albers, így
elkerülhetetlennek tűnt, hogy ő is művészi pályára lépjen. Amikor
filmeket kezdett forgatni az RISD-en, nagyon világos elképzelésekkel
vágott neki a munkának. Ám azt is tudta, hogy nehéz dolga lesz.
Coolidge nem sokkal azelőtt iratkozott be a Columbia Egyetem
filmes oktatási programjába, hogy az egyetem teljesen leállt az
1968-as hallgatói tiltakozások miatt. A képzés elvégzése után a
Magic Tom című kanadai gyerekműsor sorozatfelelőse („show
runner”) és általános mindenese lett, néha még a részeket is ő
rendezte, ha a kijelölt rendező nem érkezett meg időben. A kanadai
munkát követően visszatért New Yorkba, beiratkozott a New York
Egyetemre, ahol komoly szakmai elismerést szerzett személyes
hangvételű dokumentumfilmjeivel, és első nagyjátékfilmjével. Az
1976-os Not a Pretty Picture egy kísérleti, önéletrajzi ihletésű dráma,
amely egy nemi erőszak történetét meséli el. A filmre felfigyelt
Coppola és Fred Roos producer. Egy női rendezőt kerestek, akit
támogathatnának, és meghívták őt a Zoetrope-hoz, hogy készítse el
a Photoplay című filmet, egy nő történetét, aki beleszeret egy
rocksztárba a nyolcvanas évek elejének mozgalmas Los
Angelesében. Coolidge belevetette magát a projektbe, és
feltérképezte a város éjszakai életét, hogy felkészüljön a számára
kitörést jelentő filmre.
A film végül nem valósult meg. Ez főleg a Szívbéli kudarcának
tudható be, amely számos készülő Zoetrope-filmet rántott magával.
A Photoplay meghiúsulása után Coolidge elkezdte leforgatni az 1984-
ben The City Girl címen megjelent filmet, de összekülönbözött az
eredeti producerrel, és csak egy akkoriban szintén nehéz helyzetbe
került, hetvenes évekbeli alkotó, Peter Bogdanovich anyagi
támogatásával tudta befejezni a munkálatokat. A film évekig nem
került forgalmazásba. A munkálatok során egy producer barátjával,
Andrew Lane-nel vacsorázott, aki nem sokkal azelőtt írt Wayne
Crawforddal közösen egy forgatókönyvet, hogy meglovagolják a San
Fernando-völgyi tinikultúra iránti hirtelen érdeklődést. Úgy érezték,
hogy a filmnek jót tenne, ha egy nő rendezné, és felkérték a
feladatra. „Először attól tartottam, hogy valami pornó lesz, vagy
ilyesmi – vallotta be Coolidge. – Valójában a Lány a völgybőlt
ajánlották nekem.”

A Lány a völgyből születését két egyszerre felfutó trend tette

lehetővé, ezek közül a Völgy kultúrája iránti hóbortos érdeklődés volt
a fontosabb, amely 1982-ben kerítette hatalmába Amerikát. Ennek
forrását nem nehéz megtalálni. Ebben az évben jelent meg Frank
Zappa és akkor tizennégy éves lánya, Moon-Unit Zappa közös dala, a
Valley Girl (Lány a völgyből), amely soha nem jutott feljebb a
harminckettedik helynél a top 40-es eladási ranglistán. Azonban egy
csapásra ismertté tette a régió jellegzetes nyelvezetét („valspeak”),
annak szokatlan hanglejtésével és egyedi szófordulataival együtt. A
könyvesboltok polcai megteltek az olyan kötetekkel, mint a How to
Deprogram Your Valley Girl („Így szüntesd meg a Völgy hatásait” –
egy nyelvterapeuta javaslatai a valspeak kiirtására) és a The Valley
Girl’s Guide to Life (Így él egy lány a Völgyből). A Völgy kultúrája (és
a középpontjában álló Sherman Oaks Galleria bevásárlóközpont) által
ihletett divat Kalifornián kívül elterjedt, még a New York-i
Bloomingdale’sben is saját standot kapott. A Valley Girl lett az
évtized egyik első, új sztereotípiája. Ám végül azért vált
elkerülhetetlenné a film születése, mert ezzel egy időben egy másik
trend is hódító útra indult.
Az 1978-as Party zóna új fejezetet nyitott a tiniket megcélzó,
vulgáris humorral és stratégiai pontossággal bevetett, ruhátlan
jelenetekkel teli vígjátékok történetében, és az autósmozik
kínálatából átkerültek a fősodorba. A folyamat az 1981-es
Malackodókkal teljesedett ki. 1983-ban sorra jelentek meg a tini-
szexkomédiák, mint a Cicivadászok, a Koraéretlenek, a Spring Break
’83 és a Joysticks. Más típusú filmeket is el lehetett adni
szexkomédiaként, ha megfeleltek bizonyos felületes
követelményeknek. A Kockázatos üzletben{6} például a szex és
bohóckodás mellett lesújtó képet festett a mértéktelen anyagiasság
és a vágy áruvá züllesztésének hatásairól. A közönség az előbbiek
miatt váltott jegyet; az utóbbi tette maradandó klasszikussá.
A Kockázatos üzlethez hasonlóan, lényegét tekintve a Lány a
völgyből sem egy szexkomédia, viszont el lehetett annak adni a
hirdetésekben. Coolidge, saját bevallása szerint szinte teljesen
szabad kezet kapott a kreatív kérdésekben, viszont a producerek
kerek perec közölték vele, hogy „legalább négy alkalommal kell
fedetlen melleket mutatni a filmben”. Azonban ebben is viszonylag
megengedőek voltak. „Nem számít, hogyan oldja meg, a lényeg,
hogy meglegyen” – emlékezett vissza Coolidge a kapott útmutatásra.
Ennyi meztelenséggel garantáltan meg lehet szerezni az elvárt R
besorolást (17 éven aluliak csak szülő kíséretében nézhetik meg),
minden más részletet rá bíztak.
Ez azt jelentette, hogy Coolidge szabadon választhatott magának
színészeket. Eredetileg Judd Nelsont szerette volna megnyerni
Randy, a rossz környéken felnőtt hollywoodi srác szerepére, aki Julie
Richmannek (Deborah Foreman) udvarol. Julie a Völgyben él, és a
Randyvel kezdődő kapcsolata ráébreszti, hogy tartalmasabb életre
vágyik, mint amilyet a jóképű sportoló barátjától, Tommytól (Michael
Bowen) remélhet. Eközben barátnői, a tipikus „lányok a Völgyből”,
próbálják visszatéríteni őt a „helyes útra”. Coolidge egyre idegesebb
lett, amiért nem talált megfelelő színészt a szerepre, a
színészválogatás felelősének pedig azt mondta, „ne hívjon be több
szépfiút”. Végül egy később sorsfordítónak bizonyult lépésre szánta
el magát. „Elkezdtem átnézni az elutasított jelentkezőket – mesélte
Coolidge. – És esküszöm, a halom legtetején ott volt egy fickó.
Kivettem a képét, és azt mondtam, hozzatok valakit, aki így néz ki.
És feltartottam Nic Cage fényképét. Annak a fényképnek a
beküldésekor használta először az új nevet.”
Hiába volt Coolidge kapcsolatban a Zoetrope-pal, nem ismerte fel
Cage-et. „Szerintem ő volt az egyetlen Coppola, akit nem ismertem
személyesen – vallotta be. – Ismertem az édesapját. Mindenkit
ismertem, őt kivéve.” Behívatta őt, és jó benyomást tett rá. „Nagyon
félénk volt, meg sem mert szólítani. De ez nem feltétlenül hátrány
egy színésznél. Sőt elég jó jel – emlékezett vissza a történtekre. –
Felolvasta a szöveget, és azt mondtam, ez az. Megvan a
főszereplőnk.” Felkérte őt a szerepre, és csak ezután derült ki, hogy
Cage-nek még fel kell vennie néhány jelenetet a Rablóhal
utóforgatásán. Mivel Coppola „gyakorlatilag befogadta a családba”,
Coolidge úgy gondolta, hogy könnyen megállapodhat velük Cage
időbeosztásáról. Egyetlen telefonhívással később kiderült, hogy
újdonsült sztárját nem sokkal korábban még más néven ismerték:
Nicolas Coppolaként.
„Amikor elkezdtem szereplőválogatásokra járni, és a valódi nevemet
használtam, világosan látszott, hogy valaki más húszéves
teljesítményét látták maguk előtt – nyilatkozta Cage 1988-ban a Los
Angeles Timesnak. – Szerettem volna egyszerűen besétálni egy
ajtón, és tenni a dolgomat, ezért felvettem a Cage nevet, és már a
legelső szereplőválogatás, ahova behívtak ezen a néven, életem
addigi legjobb szereplőválogatása volt. Egyből éreztem, hogy jó
döntést hoztam.”
Két forrás ihlette meg a név kiválasztásakor: a képregények és a
20. századi avantgárd klasszikus zenéje.
1972-ben mutatkozott be a Marvel Comics új szuperhőse, Luke
Cage, akivel a Shafthez hasonló blaxploitation filmek sikerét akarták
meglovagolni. Nicolas Cage-hez hasonlóan Luke Cage is nevet
változtatott. A Carl Lucasként született hős azután veszi fel a Luke
Cage nevet, hogy egy börtönben folytatott kísérlet miatt emberfeletti
erőre tesz szert, és áthatolhatatlanná válik a bőre. Harlemben
rendezi be főhadiszállását, ahol a megfelelő díjat kifizetve bárki
igénybe veheti újdonsült képességeit. Az alapvetően jóindulatú fehér
írók egy kicsit túlzásba estek a sztereotípiákkal, ennek ellenére Luke
Cage (aki néha a Power Man nevet is használta) stabil olvasótáborra
tett szert. Ez csak az első egyértelmű jele Cage képregények iránti
rajongásának, de közel sem az utolsó.
A másik ihletforrásért mélyebbre kell ásnunk, és August keze
nyomát viseli. John Cage zeneszerző a 20. század közepén kezdte
átformálni a klasszikus zenét, többek között Henry Cowell és Arnold
Schoenberg ötleteire építve, keleti elemeket vett át, tárgyakat
helyezett a zongorába vagy zongorára, hogy megváltoztassa annak
hangzását, és általában próbált a hagyományos komponálás keretein
kívül gondolkodni. Cage 4´33 című alkotása azt írta elő a
zenészeknek, hogy 4 percen és 33 másodpercen át maradjanak
teljesen csendben, a közönséget pedig arra kérte, hogy tekintsenek
az eközben hallható környezeti zajokra különleges zeneműként. Ez
lett messze a leghíresebb műve, de az újításai túlmutatnak az ehhez
hasonló radikális ötleteken.
Cage karrierjének ismeretében a név kiválasztása nagyon is
tudatos döntésnek tűnik, egyszerre tükrözve a popkultúra és az
abszurd karakterek iránti szeretetét, illetve a művészi konvenciókkal
szembeni lázadását. De ha véletlenszerűen választ, és például
„Nicolas Smith”-ként folytatja, akkor is elérte volna a fő célját, és
megszabadult volna a Coppola név jelentette elvárásoktól.
Már csak sikerre kellett vinnie az új nevet.

Bár akkoriban felváltva aludt a saját autójában és az anyai nagyanyja

házában, Cage felkészülten érkezett a Lány a völgyből forgatására,
és mindent megtett azért, hogy Coolidge a tervezett alacsony
költségvetésből két hét alatt elkészüljön a forgatási munkálatokkal.
Még arra is talált módot, hogy szellemes ötletekkel dobja fel az
alakítását, például a reakciósnittekben, amikor Randy egy mosdóban
vár a lehetőségre, hogy újra beszélhessen Julie-val. Randy először
póló nélkül tűnik fel egy tengerparton, egy tipikus nyolcvanas
évekbeli izompacsirta-karakter is lehetne némi lázadó beütéssel, a
The Best of Timesban játszott figura mintájára. (Bár Cage ötlete
nyomán a mellszőrzetét jellegzetes Superman-szerű formára
borotválták.) Cage azonban nem esik bele ebbe a csapdába. Az
alakítása végig visszafogott marad, de világosan érezni rajta az
Édentől keletre hatását, a karakter humoros felszíne alatt
érzékelhető a keserűség, amely elő is tör a hosszú jelenetben,
amikor Randy italba fojtja bánatát, miután látszólag végleg elveszíti
Julie-t.
Mire a Lány a völgyből mozikba került (Zappa sikertelen
védjegysértési perét követően), már múlóban volt a születéséhez
vezető divathullám, azonban a film és annak új sztárja is sikert
aratott a kritikusok és a közönség körében. Coolidge nem spórol sem
a valspeak, sem pedig a Valley Girl-divat használatával, de nem is
viszi túlzásba azt. Julie-t és barátait teljesen átlagos tiniként mutatja
be, a Völgy pedig a közösségi elvárások és az egyéni vágyak, illetve
a vagyonos és szegényebb rétegek közti klasszikus konfliktus
helyszínévé válik, amit Cage személyesen is átélt Hollywoodban és a
Beverly Hills-i Gimnázium tanulójaként.
 A film a generációk közti ellentétek kérdését is pedzegette, amely
az évtized során egyre hangsúlyosabb témává vált. Julie érdeklődési
köre teljesen eltér az egykori hippi szüleiétől (Frederic Forrest és
Colleen Camp), akiknek egészséges ételeket kínáló étterme látszólag
a hatvanas évek Los Angelesének egyik utolsó emléke, amelyet
lassan elnyel a nyolcvanas évek valósága. Egy szebb világról
álmodoztak, de a lányukat cseppet sem érdeklik ezek az álmok. A
film zenéje szintén egy pillanatfelvétel a készítés évéről, a baloldalra
húzó, Los Angelesből sugárzó KROQ rádióállomáson népszerűvé vált
slágereket hallhatunk. Coolidge a Photoplay forgatására készülve
szerzett ismereteit is hasznosította, így került bele a filmbe a kultikus
The Plimsouls együttes két koncertjelenete.
A helyi környezet életszagú bemutatásán kívül az is
megkülönbözteti a filmet más tinikomédiáktól, hogy Coolidge a
cselekmény helyett a karakterekre és a hangulatra helyezi a
hangsúlyt. Jobban érdekli őt Randy és Julie két teljesen eltérő világa,
és hogy milyen hullámokat vet a látszólag össze nem illő pár Rómeó
és Júlia-szerű kapcsolata. A Lány a völgyből az 1967-es klasszikus, a
Diploma előtt követője (Coolidge több közvetlen utalást is tesz a
filmre) és Cameron Crowe 1989-es Mondhatsz akármit című
alkotásának előfutára, amelyek ugyanilyen érzékenyen mutatják be
készítésük időszakát és a tizenévesek megzabolázhatatlan érzelmeit.
A kritikusok a szereplőgárda egészét méltatták, gyakran kiemelve
Cage alakítását. Steven Rea nem nyilatkozott túl hízelgően a filmről a
The Philadelphia Inquirer hasábjain, de Cage „elbűvölő fajankójáról”
elismerően írt. Sok kritikushoz hasonlóan Rea sem tudott mit kezdeni
Cage szokatlan megjelenésével, „bohókásan jóképűnek” nevezte,
külön kiemelve „dús szemöldökét” és „nagy orrát”. A The Cincinnati
Enquirer pozitív kritikájában az „álmos tekintetét” emlegették, és
hogy mennyire hasonlít Károly hercegre.
A pozitív sajtóvisszhang ellenére nem lehetett túl sokat megtudni
az új, feltörekvő sztárról. Az év szeptemberében a Los Angeles
Times egyhetes cikksorozatot közölt a nyáron bemutatkozott új
sztárokról. Tom Cruise, Jennifer Beals, Matthew Broderick, Rob Lowe
és Ally Sheedy mind szívesen nyilatkoztak a lapnak. Cage elutasította
a lehetőséget, az ügynökére hagyta a kérdések megválaszolását. „Ő
csak dolgozni szeretne – magyarázta Feldman a Timesnak. – A
legjobb teljesítményt nyújtani. Nem bánja, ha valaki írni szeretne a
vásznon nyújtott alakításairól, de nem szeretné kiárusítani magát.”
Cage egy személyes részletet mégis feltárt Feldmanon keresztül
Deborah Caulfieldnek: „Szeretné, ha megemlíteném, hogy van egy
Smokey nevű, nyolcvancentis varánusza.”
A Smokey név Cage karakterére utal a Rablóhalból, amelyet az
interjú után, októberben mutattak be. A kritikusok csak legyintettek
a filmre, mondván, a tartalom helyett a látványra koncentrál. Cage-
re sem figyeltek fel benne, és viszonylag kevés néző váltott jegyet
rá. Míg A kívülállók meghozta Coppolának a rég várt anyagi sikert, a
Rablóhal a szerény elvárásokat is alulmúlta. Idővel megtalálta a
maga közönségét, és a kritikusok is újraértékelték, modern
klasszikusként emlegetve a filmet magával ragadó képi világa és
fiatalok elidegenedése, illetve az ellentmondásos testvéri kapcsolat
érzékeny bemutatása miatt. Erre azonban még sokat kellett várni.
Coppolának addig is munkára volt szüksége, és kénytelen volt
elvállalni egy katasztrófa szélén egyensúlyozó porjektet.

Mire a Rablóhal mozikba került, Cage már el is készítette a következő

filmjét. Az 1984-es Versenyfutás a Holddal című filmben egy másik
feltörekvő sztárral, Sean Penn-nel dolgozhatott újra együtt – ezúttal
két észak-kaliforniai fiút játszottak, akik próbálják kiélvezni az utolsó
napjaikat, mielőtt útra kelnek a második világháborús frontra. Penn
Henry ’Hopper’ Nash szerepét kapta, aki egy bowlingpályán dolgozik
segédmunkásként, Cage pedig a kollégáját, az önpusztító
viselkedésre hajlamos Nickyt.
Elég egyértelmű, hogy mi vonzotta Cage-et a szerepben. A
forgatókönyv Steve Kloves első munkája volt (egy kivétellel az
összes Harry Potter-film forgatókönyvírója és az Azok a csodálatos
Baker fiúk író-rendezője), és végig a központi karakterekre
összpontosít. A rendezői székbe a színészi pályáról váltó Richard
Benjamin ült, akinek sikeres rendezői bemutatkozása, az 1982-es
Legkedvesebb évem két évvel korábban jelent meg. Úgy tűnt, hogy
Benjamin kisebb, színészbarát filmeket akar forgatni, amelyek inkább
a megelőző évtized hangulatát idézték.
A néha túlzottan lassú Versenyfutás a Holddal is ezt a mintát
követi. Cage megrázó erővel játssza el a mániáig fokozódó
kétségbeesést, ahogy próbálja összekaparni a pénzt barátnője
abortuszára – a legemlékezetesebb jelenetben Henry és Nicky
néhány matrózt próbál megkopasztani biliárdban. Cage és Penn
intenzív alakításához Benjamin rendezése meg sem próbál felnőni. A
két színész nem sokkal később olyan szerepeket talált, amelyekhez
nagyon is szükség volt efféle intenzitásra. A Versenyfutás a Holddal a
szolid kritikai siker ellenére nem vonzott tömegeket 1984 tavaszán,
amikor olyan kasszasikerekkel kellett versenyeznie, mint a
Rendőrakadémia, a Csobbanás és a Gumiláb. A változó piacon csak
akkor volt esélye egy finom karaktertanulmánynak, ha – mint a Lány
a völgyből – másféle filmnek álcázta magát. Az efféle tettetéssel nem
bajlódó alkotások sorra megbuktak. (Az sem segített, hogy a két
főszereplő nem akarta népszerűsíteni a filmet. Cage később ezt azzal
magyarázta, hogy „nem igazán volt odáig” a filmért.)
A Versenyfutás a Holddal nem sokkal azután jelent meg, hogy
Cage befejezte a munkát egy olyan filmen, amely a vártnál jóval
több idejét kötötte le. A Gengszterek klubjában (1984) ismét
Coppolával dolgozott együtt. Ezúttal egy még inkább önpusztító alak,
Vincent ’Mad Dog’ Dwyer szerepét kapta. Testvére a főhős, ’Dixie’
Dwyer (Richard Gere), egy kürtös, aki akaratlanul is az 1920-as és
1930-as évek New York-i alvilágának részévé válik, amikor megmenti
egy gengszter, Dutch Schultz lányának életét. Vincent örömmel veti
bele magát ebbe a romlott közegbe. Ahogy egyre súlyosabb
bűntényeket követ el, fokozatosan megőrül; Cage James Cagney és
Edward G. Robinson klasszikus gengszteralakításaihoz teszi hozzá a
saját friss értelmezését.
Az eredeti terv az lehetett, hogy gyorsan nyújt egy emlékezetes
mellékszereplői alakítást, aztán továbblép a következő projektre, de
hiba csúszott a számításaiba. Ahogy több korábbi Coppola-film
esetében, döcögősen haladt a forgatás. Az alapötlet A Keresztapa
producerétől, Robert Evanstől származott, akinek elég viharos
szakmai kapcsolata volt Coppolával, a történetet pedig A Keresztapa
szerzője, Mario Puzo írta, így látszólag minden rendben volt: újra
összeállt a nyerő csapat. Ám a színfalak mögött zajló dráma miatt
ezúttal korántsem ment jól a közös munka. A Gengszterek klubja
forgatókönyvét és alapkoncepcióját többször is átírták, közben pedig
Las Vegas-i kaszinótulajdonosok és közel-keleti fegyverkereskedők
tűntek fel a film körül, az egyik finanszírozót meggyilkolták.
„Háromheti munkára szerződtettek – idézte fel később Cage az
élményt. – Ehhez képest hat hónapig álltam készenlétben a
stúdióban, jelmezben, sminkben.” Cage valósággal tajtékzott.
Feldúlta a lakókocsiját, vagy más módon rombolt, hogy beleélje
magát a szerepbe, egyszer például összetörte egy utcai árus
játékautóját, hogy kellően feldühítse magát. „Meg kellett tennem,
hogy megtanuljam, nem muszáj megtennem, de eléggé durva volt”
– nyilatkozta 1990-ben a Los Angeles Daily Newsnak. Ez a
boldogtalan időszak még egy évtized múlva is kísértette, amikor ezt
mondta a Rolling Stone magazinnak: „Teljesen lejárattam magam
Manhattanben. Nagyon rossz hírnévre tettem szert a forgatás alatt,
ahogy próbáltam eggyé válni a szereppel. Évekkel később sikerült
eljutnom arra a pontra, hogy a filmipar New York-i képviselői újra
hajlandóak voltak velem dolgozni. Azt kell hogy mondjam, a
nagybátyám és az édesapám is fantasztikusan türelmes volt a
színészi balhéimmal kapcsolatban.” A kevésbé megértő Gere viszont
ijesztőnek találta a viselkedését. „Ha így folytatod, jó, ha öt további
filmet le tudsz forgatni” – figyelmeztette őt.
A végeredmény egy hatalmas anyagi bukta lett, hiába volt annyi
közös vonása A Keresztapával. Csak kedvezőtlenül hasonlították
össze a nagy klasszikussal…, de ezzel a legtöbb film így járt volna. A
Gengszterek klubja A Keresztapa nyomába sem ér, de a zenei és a
táncos betétjei, valamint a korhű díszletek és jelmezek mind
kifogástalanok. Megvannak a maga hibái, és rosszul volt időzítve: a
hetvenes éveket idéző stílusa szöges ellentétben állt a Beverly Hills-i
zsaruéval, ami a bevételi listák élén állt a Gengszterek klubja
premierjének hetében. A Rablóhalhoz hasonlóan ezt a filmet is sokan
rehabilitálták az évek során. 2019-ban Coppola saját pénzén kiadott
egy újravágott változatot, amelyben körülbelül ugyanannyi időt
kapott a vásznon Gere és Gregory Hines, akinek táncos karaktere
eredetileg az egyik főhős lett volna. A megjelenés előtti vágásoknak
elsősorban Hines jelenetei estek áldozatul, így jelentősen csökkent a
fekete karakterek szerepe, és több kiváló zenés jelenet is a
vágószoba padlóján végezte. Cage mindkét változatban meggyőzően
alakítja a tébolyodott, bukásra ítélt Mad Dogot.
Végül nem a Gengszterek klubja irányította a figyelmet Cage-re,
amikor mozikba került 1984. december 14-én, hanem egy egy héttel
később debütáló alkotás…, amelynek készítése másfajta gyötrelmet
jelentett számára.

„A karrierem kezdetén nagyon világos elképzelésem volt arról, hogy

ki szeretnék lenni – árulta el Cage a The New York Times
riporterének, David Marchese-nek 2019-ben. – Szürrealistaként
tekintettem magamra. Tudom, hogy hatásvadásznak hangzik, de
próbáltam úgymond felépíteni a saját mitológiámat.” Az efféle
legendát téglánként kell felépíteni, például az ehhez hasonló
történetekkel: az 1984-es Madárka-beli szerepére készülve Cage
önként kihúzatta négy fogát, amit éveken át felemlegettek minden
egyes róla írt cikkben. Az valahogy ki szokott maradni a történetből,
hogy mindegyik impaktált tejfog volt, amelyeket egyébként is el
kellett volna távolítani.
Tejfogak vagy sem, meglehetősen szélsőséges eszközökkel készült
Al, a sérült vietnámi veterán szerepére Alan Parker Madárkájában, de
volt egy ennél is vadabb húzása. Az öt hét alatt, amikor az Al (a
Cage által megformált szerep) Vietnámból való hazatérése utáni
jeleneteket forgatták, Cage egy percre sem vette le a karaktere által
viselt kötést, és nem volt hajlandó tükörbe nézni. „Miután feladták rá
a kötést, el akarta felejteni, hogyan nézett ki előtte – mesélte Parker
a filmhez 2019-ben felvett audiokommentárban. – Ő így képzelte el a
színészetet. Amikor reggelente friss kötést adtak rá, hogy ne legyen
képi eltérés, szorosan becsukta a szemét. Szóval a jelenetei felvétele
idején végig kötés volt az arcán, el akarta felejteni, hogy néz ki az
arca.” Cage nyolc kilót fogyott a forgatás alatt. De nem ez volt az
első eset, hogy Cage szokatlan módon próbált ráhangolódni egy
szerepre. A Versenyfutás a Holddal egyik jelenetében valóban
megvágta magát. Ezután is sokszor olyan módszerekkel próbált a
szerepében maradni, amelyekről később a mítoszát építő anekdoták
születtek.
Cage családi kapcsolatainál fogva mélyen kötődött a hetvenes
éveket jellemző filmkészítési irányzathoz. A Parkerrel való közös
munka során megismerkedett egy hasonlóan egyedi irányzattal,
amely kezdett meghatározóvá válni a nyolcvanas években, bár a
történetének kezdete jóval későbbre nyúlik vissza. Míg a Roger
Corman-produkciók gyakorlatilag a feltörekvő hollywoodi rendezők
keltetőiként szolgáltak (a hatvanas évek „fészekaljából” kelt ki
többek között Coppola is), a hatvanas évek Londonjában a
reklámszakma töltött be hasonló szerepet. A francia új hullámot és
más példaképeket követő rendezők, például Ridley és Tony Scott
testvérpár, Adrian Lyne, Hugh Hudson és Michael Mann szakítottak a
korábbi hirdetések komolyságával, és megkapó képi világgal, remek
humorral adtak el olyan korántsem izgalmas termékeket, mint a
Hovis kenyér és a Birds Eye fagyasztott hamburger. Nagyratörő
terveik voltak, azért a reklámjaik egyszerre voltak filmes kísérletek és
névjegykártyák.
Parkert elsősorban a humoráról ismerték, és arról, hogy a
munkásosztálybeli hátterére utaló szereplőkkel töltötte meg
reklámjait; ebből a társaságból először ő rendezhetett
nagyjátékfilmet, az 1976-os Bugsy Malone-t. A klasszikus
gengszterfilmek által ihletett, gyerekszínészek (többek között Jodie
Foster és Scott Baio) főszereplésével készült musical nagy sikert
aratott Cannes-ban és az Egyesült Királyságban, ahol több BAFTA-
díjat is besöpört. Parker következő filmje, az Éjféli expressz
megtörtént eseményeket dolgozott fel, egy amerikai egyetemista
1978-as pokoljárását egy török börtönben. A szórt megvilágítás, a
Giorgio Moroder által komponált elektronikus zene és a mélabús
hangulat később meghatározóvá váltak a nyolcvanas évek filmjeiben,
és ezt követően a brit „reklámiskola” többi képviselője is hozzátett
ezekhez az elemekhez.
 1984-re művészi szempontból megkerülhetetlenné váltak az olyan
alkotások miatt, mint A nyolcadik utas: a Halál és a Szárnyas
fejvadász (mindkettőt Ridley Scott rendezte), Az éhség (Tony Scott),
Az erőszak utcái és a Miami Vice tévésorozat (Mann), a Tűzszekerek
(Hudson), a Rókák és a Flashdance (Lyne), valamint Parker az Éjféli
expressz utáni rendezései: A hírnév (1980), a Válás előtt (1982) és a
Pink Floyd: A fal (1982). A filmszínházakon kívül is érezni lehetett
hatásukat, mély nyomot hagytak a nyolcvanas évek zenei videóin,
amelyek esztétikuma idővel átszivárgott a korszak filmjeibe – a kígyó
a saját farkába harapott. És ennek a folyamatnak az eredete az
évtizedekkel ezelőtti, harminc másodperces reklámszpotokig
visszakövethető. (Több rendező vissza-visszatért a reklámok
világába, a leghíresebb példa erre Ridley Scott legendás Super Bowl-
reklámja, az Orwell által ihletett 1984, amely az Apple Macintosh
számítógépét népszerűsítette.)
Kortársaihoz hasonlóan Parkert is sokan vádolták azzal, hogy a
tartalom helyett a külsőségekre koncentrál, de a Madárkára ez
biztosan nem igaz, ahol a kettő kölcsönösen felerősíti egymást. A
William Wharton (Albert William Du Aime festő író álneve) legelső,
1978-ban megjelent regényéből adaptált történet két philadelphiai
fiatal meglepő barátságáról szól az 1960-as években. Cage a
magabiztos Alt alakítja, aki folyton lányok után kajtat, mégis felfigyel
a szomszédban lakó furcsa fiúra (Matthew Modine), akit a madarak
iránti megszállott érdeklődése miatt „Madárkának” becéznek. A film
hol a gimnáziumi éveiket mutatja be, amikor Madárka egy házi
készítésű madárruhában próbál repülni, hol pedig a vietnámi
szolgálatuk utáni időszakot mutatja be, többször váltva az idősíkok
között. A sérüléseiből felépülő Al felkeresi az elmegyógyintézetet,
ahol Madárka szótlanul, az ágya szélén guggolva tölti napjait, inkább
madárként, mint emberként viselkedve.
Parker először a háború előtti epizódokat vette fel, csak ezután
láttak neki a kórházi jeleneteknek. Cage is két egyértelmű részre
tagolta az alakítását. Philadelphiában egy jó vágású, átlagos kölyök,
a kórházi jelenetekben viszont már egy megtört ember, akinek
sérülései túlmutatnak a bepólyált arcán és az elvesztett fogakon.
Mindkét oldal eddig sosem látott kihívások elé állította Cage-et, de
végig pompásan formálja meg Alt, különösen a fokozódó
kétségbeesést, ahogy hiába próbálja kommunikációra bírni
Madárkát, aki így talán egész életére az intézet ápoltja marad. A
Versenyfutás a Holddalban érezhető és a Gengszterek klubjában
rövid ideig láthatóvá is váló intenzitás ezúttal teljesen átitatja Cage
alakítását Al szerepében, aki talán már soha nem válhat újra
teljessé. Madárka visszavonult a fantáziavilágába, de Alnek nincsen
hasonló menedéke. Egy zokogó, dühös emberi roncs, aki akkor sem
képes nyugalomra lelni, amikor egy aranyszívű nővér (Karen Young)
feltétel nélküli szeretetet kínál számára.
A Parkerre jellemző vizuális stílus a Madárkában is megjelenik,
különösen a repüléses jelenetekben, amelyeket az akkor
újdonságnak számító skycammel (gyakorlatilag egy légi felvételekre
használt steadicam) vettek fel, és a film leghíresebb beállításában,
amelyben a meztelen Madárka a kék fényben úszó cellája rácsain át
mered az éjszakai égboltra. A film azonban legalább ennyire épít a
két főszereplő alakítására és szöges ellentétben álló
személyiségükre, Modine és Cage pedig kihozta egymásból a
maximumot. Alig néhány évvel később meg sem valósulhatott volna
ez a szereposztás, hiszen addigra Cage lett volna a természetes
választás az „őrült” karakterre. A földhözragadtabb szerepben még
szívbemarkolóbb látni, hogyan épül le Al, és válik magabiztos srácból
megtört emberré. A két stílus (Modine szelíd furcsasága és Cage
ideges energikussága) gyönyörűen kiegészíti egymást, közvetve
igazolva azt, amire Wharton csak utal a regényben, hogy a két
karakter ugyanazon személyiség két oldala. (Egyébként Al és
Madárka történetében is találkozni Wharton saját életéből vett
elemekkel.)
A Madárkát épp csak annyi moziban mutatták be 1984 végén,
hogy nevezni lehessen a jövő évi filmes díjakra, és az ezt követő
hónapokban is alig pár helyen vetítették. Parker ugyan fontos
szerepet játszott a nyolcvanas évek kasszasikerei látványvilágának
kialakításában, de a saját filmjei nem mindig lettek kasszasikerek.
Akik viszont látták, lelkesen áradoztak róla, így Parker karrierje talán
legjobb kritikáit gyűjthette be (bár a befolyásos Variety fanyalgó
írása valószínűleg sokat ártott a film bevételének). Különösen a
színészgárdát méltatták, Roger Ebert a Chicago Sun-Timesban ki is
emelte Cage alakítását, aki a film nagy részében csak az arca felét
tudta használni érzelmei kifejezésére.
Másokkal ellentétben azonban Cage nem volt teljesen elégedett,
és így nyilatkozott 1990-ben a The Louisville Courier-Journalnak:
„Magát a filmet szeretem, de nehéz visszanézni a saját játékomat.
Már-már szégyellem magam, amiért ilyen sivár. Alig van mögötte
koreográfia és gondolat. Egy lecsupaszított, mélyen sebzett karakter,
túl személyes számomra, kényelmetlen érzés újra látni.” A kérdésre,
hogy e miatt az elégedetlenség miatt fordult-e a kifejezőbb
alakítások felé, így válaszolt: „Részben igen. Úgy éreztem, hogy a
saját naturalista stílusom egy zsákutcába vezetett, és kezdtem
ráunni. Nem figyeltem oda a pszichém másik oldalára, amely a
felszínre akart törni.” Hamarosan lehetőséget kapott, hogy szabadon
engedje ezt az oldalát.
De nem azonnal. Cage útja ezután Kanadába vezetett, ahol Ned
Hanlant, a híres kanadai evezőst (már amennyire egy kanadai
evezős híres lehet) játszotta az 1986-os The Boy in Blue című
filmben. Cage ritkán beszélt a filmről, de lehet találni egy érdekes
idézetet: „Nagyon el akartam játszani ezt a szerepet, részben azért,
hogy túl tudjak lépni a Madárka-beli karakteren.” Azt nem tudjuk,
hogyan befolyásolta a projekt a szellemi egészségét, de láthatóan jót
tett neki fizikailag. Cage keményen edzette magát az evezéses
jelenetekhez. Sajnos a filmnek nincs túl sok erénye azontúl, hogy
egészségesebb életmódra késztette a főszereplőt. A brit veterán
Charles Jarrott (Anna ezer napja) unalmas rendezése egy minden
eredetiséget nélkülöző életrajzi dráma, amelyet 1986-ig ki sem
adtak, akkor is alig néhány moziban vetítették. Ez volt Cage legelső
filmje, amelyet még ő sem tudott feldobni.
Ez később is csak ritkán fordult elő, viszont a The Boy in Blue
(1986) egy fontos korai példa arra, hogy Cage nehezen boldogul a
projekttel, ha az nem játszik rá az erősségeire. Az alapanyag elég
gyenge, de gond nélkül megoldotta volna egy másik színész, aki
beéri azzal, hogy a laza sárm, a vonzó arc és a kigyúrt felsőtest
beszéljen helyette. Ehhez képest láthatóan feszeng a minimális
erőfeszítést igénylő szerepben, amely meg sem kísérel tartalmat
önteni az izmos rosszfiú kliséjébe. Ez nem neki való szerep volt,
pontosabban nem olyasmi, amit jól elő tudna adni. Az ilyen szerepek
elvállalásával nem tudta felhívni magára a figyelmet, legalábbis nem
úgy, ahogy ő szerette volna, és nem került közelebb a
sztárstátuszhoz. Ehhez ki kellett taposnia a saját, meglehetősen
furcsa útját, miközben sokakban felmerült a kérdés, hogy nem ment-
e el közben a józan esze…
 3

CAGE ELSZABADUL

Egy szívdöglesztő pasit akartak. Ő egy gyurmaanimációs lovat adott

nekik.
A színészet részeként számos döntést kell hozni, de egyes
színészek olyan ötletekkel állnak elő, amelyek másokban még futó
ötletként sem merülnének fel. Nicolas Cage az Előre a múltba című,
1986-os romantikus fantasy vígjátékban Charlie Bodellt alakítja, és
szokatlan, már-már nevetséges döntések sorát hozta, amelyek
katasztrofális végeredménnyel járhattak volna (és valóban
megosztóak voltak): hidrogénszőke, hátranyalt haj, nagy műfogsor
és Pokey-tól, a Gumby nevű stop motion animációs hős lovától
kölcsönzött hang. És furcsamód tökéletes volt az összhatás, az
unalomig ismert karaktert (a gimi csődöréből lett középkorú vesztes)
emlékezetesen sebezhető szereplővé tette, rajzfilmes hang ide vagy
oda. Néha a bizarr döntés a legjobb… még ha ezt nem is látja át
mindenki.
A film főhőse Peggy Sue Bodell (Kathleen Turner), egy negyvenes
éveiben járó, kétgyermekes anya, aki egy pékséget vezet, de 1960-
ban Peggy Sue Kelcher volt, végzős gimnazista, aki bizakodva
tekintett a jövőbe. A közelgő iskolai találkozó emlékezteti arra, hogy
az élete nem pont úgy alakult, ahogyan tervezte. A középiskolai
szerelmével, Charlie-val kötött házassága hamar boldogtalanná vált a
férfi hűtlensége miatt, saját vagyona szinte egyáltalán nincs, az
egész életét Charlie köré építette fel, aki beéri azzal, hogy
elektronikai eszközöket árusít. Az univerzum látszólag második esélyt
ad neki. Peggy Sue elájul az osztálytalálkozón, és az utolsó
gimnáziumi év tavaszán tér magához. Visszatért a múltba. A
felnőttkor összes bölcsességével fel van vértezve, miközben körülötte
mindenki más ugyanaz a tini maradt, akik az Eisenhower-kormány
utolsó évében voltak, beleértve Charlie-t is, akit később a
szalagavató királyának választanak.
Az Előre a múltba sok szempontból Turner filmje. Szinte végig a
képernyőn marad, és az író házaspár, Arlene Sarner és Jerry
Leichtling által jegyzett forgatókönyv sosem téved messzire az ő
múltban tett érzelmi felfedezőútjától. Turner kiváló alakítással hálálja
meg a kiemelt figyelmet. Néhány korai jelenet annyira telítve van
nyers érzelmekkel, hogy nem könnyű végignézni őket. Ilyen például,
amikor elmondja a testvérének, az ekkor még fiatal cserkészlány
Nancynek (akit Cage unokahúga, Sofia Coppola alakít), hogy
szeretné, ha sosem távolodnának el egymástól, vagy amikor felhívja
rég elhunyt nagyszüleit, de nem tud megszólalni a meghatottságtól.
Peggy Sue az 1960-ban töltött napok során újraértékeli korábbi
döntéseit és a múltra vonatkozó emlékeit, amelyek
köszönőviszonyban sincsenek az újraélt valósággal. Hogyan
lehetséges például, hogy két osztálytársa, a tüzes beatnik és a
későbbi milliárdos közül ő az egyértelmű vesztest választotta?
Turner valószínűleg ugyanezt kérdezte magával Cage-dzsel
kapcsolatban. Állítólag nem tudta magában tartani a
szkepticizmusát, és figyelmeztette Cage-et: „Ne feledd, amit filmre
veszünk, az örökre ott marad.” Később azonban elismerte, hogy
szereplőtársa jól ráérzett a szerepre. 2018-ban azt nyilatkozta a
Vulture-nek, hogy „[Cage alakítása] remekül illusztrálta a karakterem
múlttal kapcsolatos kiábrándultságát”.
Nem mindig volt ilyen megértő. 2008-ban megjelent, Send
Yourself Roses című önéletrajzában Turner még azt írta, hogy Cage
döntését a céltalan lázadás motiválta. Az 1985 júliusában forgatott
Előre a múltba volt Cage nyolcadik filmje, és a harmadik olyan
alkotás, amelyben előnyére váltak azok a családi kapcsolatok,
amelyektől próbálta eltávolítani magát. Azért vette fel a Cage nevet,
hogy ne lehessen igazságtalan előnyszerzéssel vádolni, mégis sorra
fogadta el a szerepeket Coppola filmjeiben, ezúttal ráadásul az egyik
főszereplőt, Charlie-t alakíthatta. Turner így emlékezett vissza: „Az
volt a gond, hogy miután Nicolas megkapta a szerepet, mindent
megtett azért, hogy elkerülje a nepotizmus vádját. Bármit kért tőle
Francis, az ellenkezőjét tette, csak hogy megmutassa, nem Francis
pártfogoltja. Ami óriási marhaság volt, mert Francis ösztönei és a
rendezési instrukciói is kifogástalanok voltak. De Nicolas úgy érezte,
hogy mindennek az ellenkezőjét kell tennie: az az ostoba hang és a
műfogsor. Nevetséges.”
Cage vajon azért formálta meg így Charlie-t, hogy megmutassa a
Coppolától való függetlenségét, vagy egy jól átgondolt értelmezést
láthattunk tőle? A kettő nem zárja ki egymást. Cage és Coppola
viszonya elég bonyolult volt, Turner ugyanakkor rámutatott, hogy a
férfi alakítása miért működött olyan jól. Peggy Sue emlékeiben az
1960-as Charlie egy romantikus ideálként él. A valódi 1960-as
Charlie azonban nem egy leányálom. Egy éretlen fiú, egy éretlen fiú
hangjával és viselkedésével, aki azt javasolja neki, hogy randizzanak
másokkal is, aztán jöjjenek össze újra három év múlva, amikor
befutott énekes lesz, mint a példaképe, Fabian.
Charlie nem ismeri fel, hogy Fabianhoz hasonlóan elérte sikerei
csúcsát. Fabian 1959-ben, az American Bandstandben való fellépése
után lett ünnepelt tinibálvány, aki betöltötte a katonai szolgálatra
bevonuló Elvis után maradt űrt. 1960 tavaszára is maradtak ugyan
Charlie-hoz hasonló lelkes rajongói, de kiszorult a toplistákról. Bár
filmszínészként tovább tudott dolgozni, Fabian zenei karrierje hamar
véget ért. Peggy Sue tudja, hogy Charlie még eddig sem fog eljutni,
de nem mondhatja el neki, honnan tudja mindezt.
A film sorsfordító jelenetében Peggy Sue házának alagsorában
vitáznak a kapcsolatuk jövőjéről. A lány félrelépett, és Charlie, aki
korábban annyit erősködött, hogy ismerkedjenek meg másokkal is,
már kizárólag Peggy Sue-ra vágyik. Tudja, hogy rossz véget fog érni
a kapcsolat, de végighallgatja őt. Charlie alig tudja visszafogni
magát, és a lány szerelmét követeli az ablakon beszűrődő
holdfényben állva. „Mintha egy ablak lenne a szívemen, amin
bármikor bemászhatsz, amikor kedved van – mondja Peggy Sue. –
Kénytelen vagyok bezárni, különben semmi sem fog megváltozni.”
Charlie nem érti, hogy a lány miért akar hátat fordítani neki, és
dühösen, könnyeivel küszködve esküdözik, hogy az apjával
ellentétben ő nem fog „a pult mögött ácsorogni”, és nőket
hajkurászni. A hang nem változik. Továbbra is Pokey hangján beszél.
A nagy műgonddal belőtt kefehaj kicsit csapzottabb a szokásosnál,
de kitart. A fogai továbbra sem tűnnek valóságosnak. Ebben a
jelenetben Charlie ugyanaz a hóbortos álmodozó, aki eddig a pontig
volt. És majd’ megszakad a szívünk ezért a lökött alakért. Cage
összes abszurd döntése értelmet nyer, életre keltik Charlie
karakterét, hogy még átélhetőbbé tegyék a fájdalmát.
Mindent rosszul csinált, és kiderült, hogy ezzel milyen sokat tett
hozzá a filmhez.
Majdnem ki is rúgták a produkcióból.

Coppola nem kedvtelésből vállalta el az Előre a múltba rendezését.

Szokás szerint a szakmai túlélése a film anyagi sikerétől függött.
Amikor Ray Stark független producer kérésére (akinek Coppola a
hatvanas években írt forgatókönyveket) beszállt a munkálatokba,
már a második rendező – Jonathan Demme, majd Penny Marshall –
hagyta ott a produkciót kreatívviták miatt, és nem sokkal később az
akkori főszereplő, Debra Winger is kiesett súlyos hátfájdalmai miatt.
Ezután is feszült maradt a hangulat a hosszú műszakok, a szoros
időbeosztás és a Cage alakítását övező kételyek miatt.
Cage elmesélte, hogy Stark egyszer odarepült a magángépén,
hogy kirúgja őt, de Coppola végül lebeszélte erről. Ugyanakkor Cage
és a rendező együttműködése harmonikusnak bizonyult. Míg Turner
a rendező ellen lázadozó színészről írt, Cage úgy emlékszik vissza
minderre, hogy szerencsésen illeszkedtek egymáshoz a művészi
elképzeléseik. „[Coppolának] az a filozófiája, hogy ha kockáztatsz,
akkor mindent tegyél fel arra a lapra – nyilatkozta Cage a Los
Angeles Timesnak a film bemutatója után. – Mindketten szeretünk
nagyokat kockáztatni.”
 Ebben az esetben mindketten ügyesen hazardíroztak. Az 1986.
október 10-én bemutatott Előre a múltba egyértelmű sikert aratott.
Martin Scorsese egy héttel később bemutatott filmje, A pénz színe,
szintén egy hetvenes években befutott szerzői filmes visszatérése
volt egy tisztán kereskedelmi célú munkával, és úgy tűnt, hogy a régi
motorosok továbbra is tudják, mi fán terem egy kasszasiker. A
szezont uraló Krokodil Dundee bevételét meg sem tudták közelíteni,
de decemberig műsoron maradtak, és nyugodtabb kikapcsolódást
kínáltak a nyár bombasztikus közönségkedvencei: a Top Gun, A
bolygó neve: Halál és A légy.
Sok kritikus volt jó véleménnyel a filmről, a The New York Times
szerzője, Vincent Canby („kicsi, kedves, esetlen vígjáték-fantasy) és
a The New Yorkerbe író Pauline Kael („semmi mélység… álmatag”) a
kisebbséghez tartoztak. Legtöbben az előző nyár nagy sikeréhez, a
Vissza a jövőbe című filmhez hasonlították, például Richard Corliss a
Time hasábjain, aki egy „gyengédebb, lassabb tempójú időgépes
film”-ként írta le.
Cage alakítása lelkes méltatást és lesújtó kritikát is kapott. Peter
Travers azt írta a People-ben, hogy Cage „minden évtizedben pocsék
romantikus hős”. Mások viszont elismerően nyilatkoztak, mint
Catharine Rambeau a Detroit Free Pressben: „Nicolas Cage elsőre
több mint meglepő választás a főszerepre, de végül ő lett a film
egyik legerősebb pontja. Cage nem egy hagyományosan vonzó
karaktert alakít (sőt néha kifejezetten bunkó), viszont
ellenállhatatlanná teszi azzal, ahogy bemutatja Charlie Peggy Sue
iránti töretlen odaadását, és itt most a valódi »örök szerelem«
kategóriáról beszélünk.”
Az Előre a múltba egy korai példa arra, hogyan fogja később
megosztani Cage a kritikusokat, különösen az elborultabb
alakításaival. Ami egyeseknek tetszik, másokat taszít. Néhányan úgy
látták, hogy művészi, innovatív döntéseket hozott. Mások nem láttak
a műfogsor mögé, és nem hallották meg a furcsa hang dallamát. Míg
Cage naturalista játékát a Madárkában könnyű volt megérteni és
dicsérni, ezzel a kockázatosabb megközelítéssel egy járatlan
ösvényre lépett. A szerep kiemelt figyelmet és további munkákat
hozott neki, de hamar rájött, hogy nem mindenki vesz részt szívesen
az őrült kísérleteiben.
A stúdiófőnök két kiköpött szotyihéj között ezt kérdezte Joel és
Ethan Coentől: „Miért termel ekkora bevételt A suttyók
visszavágnak?” A Coen fivérek 1983-ban érkeztek Los Angelesbe,
hogy stúdiót találjanak első filmjük, a stílusos neo-noir Véresen
egyszerű elkészítéséhez, nem jártak túl sok sikerrel. Amikor 1987-
ben a Rolling Stone-nak meséltek akkori élményeikről, bosszantó
hollywoodi találkozók soráról számoltak be, de ez a megbeszélés volt
a legérthetetlenebb számukra. Ahogy távoztak az irodából, Ethan a
meg nem nevezett vezetőhöz fordult: „Ha esetleg még tanulna
valamit a filmiparról, bármikor felhívhat.” A névtelen vezető
hangosan felnevetett, de nem vette meg a filmet.
A Véresen egyszerű így is megvalósult, és szép bevételt termelt,
legalábbis a nyolcvanas évek független produkcióinak szerény
mércéjével, mielőtt a Szex, hazugság, videó 1989-es bombasikere át
nem írta a szabályokat. John Sayles, Alex Cox és Jim Jarmusch
szintjén emlegették őket, ami nagyon hízelgő volt, de nem oldotta
meg számukra a problémát, hogyan alkossanak a művészi elveikhez
hű, mégis eladható filmet.
A suttyók visszavágnak sikerére vonatkozó bizarr, látszólag oda
nem illő kérdés valójában nagyon is találó volt, mivel a jövőben
vígjátékokat szerettek volna készíteni (a néhol amúgy elég brutális,
1984-es Véresen egyszerűben is megtalálható a rájuk jellemző
fekete humor). Miközben a Coen fivérek a Véresen egyszerűvel
házaltak, a fősodorba tartozó vígjátékok elkezdtek gyökeresen
átalakulni.
Bár alig van közös jellemzőjük, a Lány a völgyből és A suttyók
visszavágnak is az R besorolású tinikomédiák iránti igénynek
köszönhette a létezését. Bár 1984 nyarán váratlanul nagy sikert
aratott A suttyók visszavágnak, ugyanebben az évben jelent meg
John Hughes rendezői bemutatkozása, a Tizenhat szál gyertya,
amely képes volt a sikamlós humort és az érzékeny drámát egyetlen
PG besorolású csomagba szuszakolni, így sokkal szélesebb
közönséget ért el. Hughes olyan jelentős befolyást gyakorolt az
évtized további tinivígjátékaira, mint a Malackodók a nyolcvanas
évek első felében. Egy másik trend a nagyszabásúbb, vegyes műfajú
komédiák megjelenése volt, az év legnagyobb sikerei közül kettő is
ide sorolható: a Szellemirtók és a Beverly Hills-i zsaru.
Szóval mihez kezdjen két különc, Minnesotából érkezett fivér, akik
meg akarják találni a helyüket ebben az átalakuló környezetben? A
Coen fivérek második filmje több sikeres, és felületesen szemlélve
hasonló alkotás sorába illeszkedik. Adam Nayman filmkritikus
megfigyelése szerint a nyolcvanas évek közepén jelent meg egy
rövid életű vígjátéktrend, amelyben „a főszereplő váratlanul
gondviselői szerepben találja magát”. Ennek az első képviselője volt
A kispapa 1983-ban, és nagyjából a Nicsak, ki beszél!-sorozattal
fulladt ki a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején. 1987-
ben ért a csúcsára a Bomba bébi, a Három férfi és egy bébi és
Coenék Arizonai ördögfiókájának megjelenésével.
Bár az Arizonai ördögfióka (1987) alapötletével nem lóg ki
túlzottan a nyolcvanas évek vígjátékai közül, a felszínes
hasonlóságon kívül nem sok közük van egymáshoz. A Véresen
egyszerű után a Coen fivérek egy nagyobb költségvetésű produkciót
készíthettek, és úgy döntöttek, hogy görbe tükröt tartanak a
gazdagok és szegények közötti szakadékot tovább mélyítő Reagan-
korszak elé, méghozzá egy olyan vígjátékkal, amely néha élő
szereplős rajzfilmnek tűnik a váratlanul kezdődő, hosszú és
kiszámíthatatlan akciójelenetei miatt. Az akció közötti szünetekben
azonban a film elnéző gyengédséggel tárja elénk közel sem
tökéletes, időnként butácska, de jó lelkű főszereplőit: H. I.
McDonnough-t, a kisstílű arizonai bűnözőt, aki valahogy mindig
letéved a tisztességes útról, és Edwinát („Ed”-et), a rendőrtisztet, aki
beleszeretett megannyi letartóztatás után. Egyetlen bánatuk, hogy
Ednek nem lehet gyereke, ezért végső kétségbeesésükben úgy
döntenek, hogy ellopnak egyet Nathan Arizona, a milliomos
bútorgyáros nemrég született ötös ikreiből.
Ilyen karakterek megformálásához olyan színészekre volt
szükségük, akik képesek megtalálni az abszurd és az emberséges
közötti kényes egyensúlyt. Eddel nem kellett sokat vesződnie a Coen
fivéreknek. Jóbarátok voltak az egyre sikeresebb Holly Hunterrel, akit
a Véresen egyszerű főszerepére is meg akartak nyerni. Végül a
színésznő akkori lakótársa, egyben Joel Coen későbbi felesége,
Frances McDormand kapta a szerepet, de az Arizonai ördögfiókát
kifejezetten Hunterre szabva írták meg. H. I. megformálóját viszont
nem volt egyszerű megtalálni.
Cage azonnal beleszeretett a karakterbe. „Amint elolvastam az
Arizonai ördögfióka forgatókönyvét, egyből tudtam, hogy
mindenképpen szerepelni akarok benne – árulta el a Los Angeles
Timesnak a bemutató előtti őszön. – De miután találkoztam Ethan és
Joel Coennel, azt mondták az ügynökömnek, hogy nem tudnak
elképzelni a szerepben. Nagyon lelombozódtam.” Végül több
meghallgatás és nem kevés győzködés hatására a Coen fivérek
rábólintottak Cage-re, de az együttműködés a szerep elnyerése után
sem volt zökkenőmentes. A Coen fivérekről készített, korábban
említett Rolling Stone-portrécikk arra utalt, hogy Cage úgy érezte,
„elfojtják”, mert Coenék nem fogadták el a javaslatait, és eleinte azt
sem engedték, hogy megnézze a jelenetei musztereit. 1990-ben az
American Film magazinnak nyilatkozva „autokratikusnak” nevezte a
rendezői stílusukat. 2018-ban a GQ-ban idézte fel, hogy Joel egy nap
ezt kérdezte tőle: „Ugye tudod, hogy akár Kevin Costner is kaphatta
volna a szerepet?” Cage visszakérdezett: „Nos, akkor miért én
kaptam?”
A filmet megnézve egyértelmű a válasz. Második hollywoodi
munkájuk forgatásakor még nem volt közismert, hogy Coenék
milyen gondosan koreografált, csak rájuk jellemző hangulatú
filmeket készítenek, legyen szó a Hollywood aranykorának
árnyoldalát bemutató, 1991-es Hollywoodi lidércnyomásról, vagy a
neve miatt egy szövevényes bűnténybe keveredő főállású
semmittevő történetéről az 1998-as A nagy Lebowskiban. Precíz
munkastílusuk egyes színészeknél jól működik (több visszatérő
kedvencük van), másoknál pedig kevésbé. A Coen fivérek
megkövetelik, hogy a teljes stáb egységes elképzelések alapján
dolgozzon, az ő instrukcióikat követve. Cage ugyan nem mindig
élvezte, hogy fogaskerékké vált Coenék filmkészítő gépezetében, de
a film teljesen más lett volna, ha nem ő alakítja a főszerepet.
A színész gyakran emlegeti, hogy Fakopáncs Frici, a
rajzfilmkarakter volt az első számú ihletforrása a szerep
megformálásakor, és még egy fakopáncs-tetoválás is látható rajta
(bár az jobban emlékeztet Mr. Horsepowerre, a Clay Smith Cams
vicsorgó, szivarozó kabalájára, mint a komisz rajzfilmes madárra). Ez
különösen jól érzékelhető a mozgásán a komoly fizikai teljesítményt
igénylő jelenetekben, például amikor egy bolton és elővárosi
kerteken át menekül a rendőrök elől, vagy az intenzív
harcjelenetekben. Ám a rajzfilmes kapcsolatra még inkább ráerősítő
kócos haj alól aggódó tekintet villan elő, és H. I. cseppet sem önző
ember. Bármilyen őrület tombol körülötte, Cage mindig emlékezteti a
nézőket, hogy karakterét a szerelem és a kétségbeesés hajtja, és
nagyon komolyan veszi Ed iránti kötelességeit. Mindenre kész, hogy
boldoggá tegye a nőt, és tisztában van azzal, hogy ez akár az
életébe is kerülhet.
A Coen fivérek nem érik be hasra esős és a pelenkákkal
kapcsolatos poénokkal, bár az Arizonai ördögfiókában jócskán találni
mindkettőből. H. I. nem rosszindulatból visszaeső bűnöző, hanem
mert nincs más lehetősége a megélhetésre. „Én próbáltam talpra
állni, és az egyenes úton járni. Hát nem ment, mert az a piszok
Reagan ül a Fehér Házban” – halljuk a film eleji narrációban. De
mivel alapvetően jóindulatú, hozzáteszi: „Mondják ugyan, hogy
rendes tag, hát én nem tudom. Lehet. Lehet, hogy a tanácsadói
hülyítik.” Ez az eredendő jóindulat a megindító utolsó jelenetben is
érezhető, amelyet H. I. narrációja kísér. Ebben elképzel egy jövőt,
amelyben Eddel rátalálnak az áhított boldogságra, és megosztják azt
a gyerekeikkel és unokáikkal egy látszólag soha véget nem érő
hálaadás napi lakomán. Lehet, hogy ez csak egy álom, de érdemes
úgy élni, hogy nem hiszünk az álmok valóra válthatóságában?
A projektre lecsapott a 20th Century Fox, és 1987-ben hatalmas
közönségsiker lett az Arizonai ördögfiókából, olyannyira, hogy a
mozik és vetítések számát is növelni kellett. A Dupla vagy semmi
vagy a Rendőrakadémia 4.: Zseniális amatőrök az utcán uralta
toplistán sosem került dobogós helyre, de folyamatos, stabil bevételt
hozott, a nézők és a kritikusok is odavoltak érte. A kivételek egyike
volt a The Arizona Republic kritikusa, Marsha McCreadie, aki azt
kifogásolta, hogy állama lakosait „anyagias, jóindulatú, egyszerű
gondolkodású barmoknak” állítják be, és azzal vádolta a Coen
fivéreket, hogy lekezelő a hozzáállásuk a karaktereikkel és
közönségükkel szemben, ami egyébként visszatérő vád lesz
karrierjük során.
Az Arizonai ördögfióka ázsiója egyre csak nőtt az évek során, és a
forgatás során felmerült súrlódásokból semmi sem látszik a vásznon.
Idővel Cage is megenyhült, és megengedőbben nyilatkozott a
forgatási élményeiről. 2018-ban így nyilatkozott: „A forgatás
fantasztikus volt. Ott találtam ki a mondatot, hogy »ez teljesen
Super 8-életérzés«. Gyerekkoromban a hátsó kertben forgattunk
filmeket, aputól kaptunk egy Super 8 kamerát, és azzal forgattunk.
Azt nevezem én a Super 8-életérzésnek, amikor pusztán a film
szeretete miatt készíted a filmet. Nem pénzért. Nem a díjakért.
Egyszerűen azért, mert imádod a sztorit, mert imádod magát a
filmkészítést.”
A későbbi munkáit nem mindig jellemezte ez az életérzés.
 4

CAGE DÜHE

Nicolas Cage valamikor a The Boy in Blue{7} befejezése után

csináltatta első tetoválását, egy cilinderes gyík képét. Azt mondta a
Rolling Stone riporterének, Debby Bullnak, hogy úgy érezte, a lelke
elszivárog a testéből, és remélte, hogy a tetoválás visszakényszeríti
oda. A The Boy in Blue forgatása nem volt kellemes élmény számára,
amikor a film 1986-ban csak a halálos ítélettel felérő, korlátozott
terjesztés engedélyét kapta meg, úgy döntött, a jövőben az
ösztöneire hallgatva fog munkákat választani. Ez azonban még nem
vonatkozott az eredetileg The Bride and the Wolf (A menyasszony és
a farkas) címen készülő projektre. A történetet John Patrick Shanley
írta, aki sikeres színműíróként akkor merészkedett először a
forgatókönyvírás területére. „Mindössze huszonegy éves voltam a
Holdkórosok forgatásakor – nyilatkozta Cage a Dallas Morning
Newsnak 1992-ben. – Dühös lázadó voltam. Gyakorlatilag punk
beütésű filmeket akartam készíteni. Miután elolvastam a Holdkórosok
forgatókönyvét, azt gondoltam, hogy nem váltanék jegyet egy ilyen
filmre. De az ügynököm nagyon erősködött, gyakorlatilag
belekényszerített.” Úgyhogy elvállalta. A film elképesztő anyagi és
kritikai sikert aratott, tovább növelte az ázsióját, még szélesebb
közönség előtt tette ismertté, elismerést szerzett neki, és új
lehetőségeket nyitott meg előtte. És mindez teljesen összezavarta őt.
„Amikor megláttam a kész filmet, nem tudtam mit kezdeni vele –
vallotta be Cage ugyanabban az interjúban. – Akkoriban új hullámos,
alternatív filmeket akartam forgatni.”
Az ilyen filmek várattak magukra egy ideig, mivel Cage a
Holdkórosokkal bekerült a közönségfilmek világába. Shanley
melegszívű, intelligens, szépen kidolgozott forgatókönyve a szerelem
különböző stációit mutatta be; hogy milyen nehéz megtalálni, és
még nehezebb megtartani – mindezt egy brooklyni olasz–amerikai
család különböző generációinak életén keresztül. A rendezést a
gyakorlott Norman Jewisonra bízták. Jewison sok kiváló filmet
rendezett korábban, méghozzá különböző műfajokban (csak néhány
példa: Forró éjszakában, Hegedűs a háztetőn, Jézus Krisztus
szupersztár és nem sokkal korábban az Ágnes, az Isten báránya).
Ezzel a producerek és a színészek bizalmát is elnyerte. (Vagyis csak
a többségükét, mint az később kiderült a Holdkórosok munkálatai
során.) A projekt felkeltette Cher figyelmét, aki főszereplőként
garantálta a kiemelt médiafigyelmet. A Holdkórosok ennek ellenére
sem tűnt biztos sikernek a megjelenése előtti napokban.
„Mindannyian teljesen elégedettek voltunk vele. Nem hittünk abban,
hogy sokat fog hozni a konyhára, de büszkék voltunk rá” – mondta
Cher Caity Weavernek egy 2020-as The New York Times-interjúban,
majd megjegyezte, hogy az MGM cseppet sem bízott a filmben (amit
Weaver „Technicolor-nyelvezetként” írt le). „Szóval félretették
későbbre, aztán kijött egy film karácsonyra, de nem sikerült túl jól” –
folytatta. (A film Blu-ray-kiadásához 2011-ben felvett
audiokommentárban Cher már nem szemérmeskedett: Kurt Russell
és Goldie Hawn vígjátékára, A vasmacska kölykeire gondolt.)
Gyorsan helyet csináltak a Holdkórosoknak, amelyet először csak két
New York-i filmszínház mutatott be, aztán Cher szavaival élve
„futótűzként terjedt”. Hamar egyértelművé vált, micsoda pénzügyi
siker lehet a Holdkórosokból, és utólag visszatekintve, érthetetlen,
miért nem adták ki azonnal. De 1987-ben még közel sem volt ilyen
egyértelmű a helyzet. Cage 1982-ben kezdett Hollywoodban
dolgozni, és a filmipar jelentősen átalakult e fél évtized alatt. 1987-re
bizonytalanná vált, hogy miből lesz siker.
A filmek egyre nagyszabásúbbak lettek. Az 1982 (Cage ekkor kapta
első filmszerepét) és 1987 közötti időszak a modern kasszasikerek
felemelkedését hozta, zsánerfilmek, sztárokkal teli vígjátékok, és az
előbbiek folytatásai fokozatosan kiszorították az olyan filmeket,
amelyek alapötletét nem lehetett leírni néhány rövid mondattal.
Könnyebb összefoglalni a Terminátor lényegét („Egy gyilkos robot
visszautazik a jövőből a jelen Los Angelesébe”), mint az Egy kisebb
Isten gyermekeiét („Egy siketek iskolájában dolgozó tanár próbálja
rávenni a gondnokként dolgozó fiatal nőt, hogy lépjen ki bezárt
világából, ám a köztük szövődő romantikus kapcsolatot bonyolítja,
hogy… stb.). 1982-ben még békésen megfért egymás mellett a
bevételi toplistán Az ítélet, a Gandhi, az Aranyoskám, illetve az E.T. –
A földönkívüli, a Rocky III. és a Conan, a barbár.
1987-ben sem csak a szuperprodukcióknak termett babér, de
nehezebb volt kiszámítani, mire fog harapni a közönség. A Beverly
Hills-i zsaru 2., a Tony Scott által rendezett folytatás biztos befutó
volt: Eddie Murphy karrierjének csúcsán jelent meg, és az év
második legtöbb bevételt hozó filmje lett. A dobogó legfelső fokára a
Végzetes vonzerő állhatott, a harmadik helyre pedig egy váratlan
siker, a Dirty Dancing – Piszkos tánc futott be.
Az Adrian Lyne, az Alan Parkernél már emlegetett londoni
reklámvilágból érkező rendező a Végzetes vonzerővel remekül
ráérzett a korszellemre, és egy erőszakos erotikus bűnügyi film
keretében boncolgatta a szex és a hűség kérdéskörét. A Dirty
Dancing a hatvanas években játszódó nosztalgikus szerelmi dráma,
amely régi slágerek, osztályon felüli tánckoreográfia és Patrick
Swayze atlétatrikója segítségével hódította meg a fiatalokat. A többi
film a 10-es toplistáról: Három férfi és egy bébi (az Arizonai
ördögfióka kedvessége és fizikai humora, különcködés nélkül), James
Bond: Halálos rémületben, Halálos fegyver, Ragadozó, Aki legyőzte
Al Caponét, valamint a semmiből jött Jó reggelt, Vietnam! és a
Holdkórosok.
 Az úgynevezett event film (egy film, amelynek megjelenése
jelentős esemény) lett az új norma, részben az olyan profi,
nagyszabású, sztárokat felvonultató filmek miatt, mint a Szellemirtók
és a Top Gun, részben pedig azért, mert a sztárokat képviselő
ügynökségek jelentősen növelték befolyásukat a stúdiók kárára. A
CAA ügynökséggel Michael Ovitz meghonosította a csomagajánlatok
rendszerét: a televíziós vagy filmes projekthez elsősorban az általuk
képviselt szakemberek és színészek közül toboroztak. A
stúdiórendszer összeomlott, de a vertikális integráció tovább élt és
virult az alapötletet, írókat, rendezőket és színészeket „leszállító”
ügynökségek formájában.
Amikor minden jól működött, fantasztikus alkotások születtek. Az
Esőember munkálatai előtt a CAA rengeteg általa képviselt színészt,
írót és rendezőt kipróbált. Az elkészült film azonban hatalmasat
kaszált 1988-ban, ráadásul a legjobb filmnek, a legjobb színésznek,
a legjobb eredeti forgatókönyvnek és a legjobb rendezőnek járó
Oscar-díjat is besöpörte. Az új rendszerben jelentősen megnőttek a
fizetések, aminek a színészek és az ügynökségek is örültek, viszont a
pénzügyi kockázat továbbra is jórészt a stúdiókat terhelte; mindez
évtizedekre átformálta az iparág működését.
Mivel egyre nagyobb pénzügyi befektetésre volt szükség, a stúdiók
egyre kevésbé voltak hajlandóak kockázatot vállalni. Az Esőember
esetében a sztárok jelenléte kellő biztosítékot jelentett, így szabad
teret adtak a művészi önkifejezéshez. Egy másik 1988-as film, az
Ikrek, sokkal jobb példa a „csomagokban” való gondolkodás
gyakorlati megvalósulására. Az egymásra egyáltalán nem hasonlító
testvérekről szóló vígjáték látszólag a két CAA-ügyfél, Arnold
Schwarzenegger és Danny DeVito ellentétes fizikumára lett felépítve
(a rendező, Ivan Reitmant is a CAA képviselte), a legelső posztertől a
kész produkcióig. A jól ismert neveket keresték, legyen szó
színészekről, folytatásokról vagy régi tévésorozatok felújításáról. A
megközelítés számos előnye dacára a „becsomagolt” alkotók nagyon
is érezték, hogy egy csomag részei, ami nem feltétlenül volt ínyére
egyeseknek, különösen, ha „punk beütésű filmeket akartak
készíteni”.
Az így kialakult filmes piacon a Holdkórosok közel sem számított
olyan biztonságos befektetésnek, mint A vasmacska kölykei,
amelynek két jól ismert főszereplője egy könnyen összefoglalható
alaphelyzetbe került. („Az amnéziás sznob nő beleszeret egy szegény
fickóba.”) Még Cher neve sem volt garancia a sikerre. Alig négy évvel
korábban kétkedés fogadta, amikor feltűnt a Silkwood előzetesében,
az első nagyobb szerepében a Chastity 1969-es buktája óta. A
közvélekedésre rácáfolva a legjobb mellékszereplő díjára jelölték, és
az ezt követő filmjeiben sem hozott szégyent magára. De a
mozinézők rajongása gyorsan elillanhat, és Cher még ekkoriban is a
viccek céltáblája volt az esti talk show-kban. (Alig egy évvel a
Holdkórosok megjelenése előtt a Late Night with David Letterman
vendégeként élő adásban „seggfejnek” nevezte a házigazdát.)
A Holdkórosokban Cher Loretta Castorinit alakítja, egy Brooklyn
Heights-i özvegyet, aki a környék üzleteinek könyvelőjeként keresi
kenyerét, és szüleivel és nagyapjával együtt él a nemzedékek óta
családjuk tulajdonában álló, hatalmas házban. Miután a barátja,
Johnny (Danny Aiello) pusztán racionális megfontolásból megkéri a
kezét, igent mond, és megpróbálja helyrehozni Johnny és testvére, a
pékként dolgozó Ronny (Cage) kapcsolatát, amíg Johnny
Olaszországba utazik, hogy haldokló édesanyjukat ápolja.
Loretta kezdetben semmit sem tud Ronnyról, és hogy milyen
bizarr körülmények között hidegült el egymástól a két fivér: Ronny
kezét megcsonkította egy kenyérszeletelő, amikor a bátyja elvonta a
figyelmét, és a férfi azóta nem talált magára. Néhány pillanattal
azután, hogy először találkozik Lorettával, máris azzal fenyegetőzik,
hogy „nászajándékként” megöli magát. „Elvesztettem a kezem!
Elvesztettem a menyasszonyom! Johnnynak van keze! Johnnynak
van menyasszonya!”
Egy grandiózus, gyorsan felszínre törő érzelmekkel teli karakter, és
hamarosan megtudjuk, hogy erre rímelő módon lelkes operarajongó.
Eközben az őt körülvevő szereplők mind hajlamosak titkokat tartani,
magukba fojtják elégedetlenségüket, és elhallgatják problémáikat.
Mindezt a szenvedélyt nem sokkal később Loretta felé irányítja, akit
élete szerelmének tart, nem törődve azzal, hogy Johnny
menyasszonya. Loretta szerelmét azonban nem könnyű elnyerni.
Ahogy a Madárkában, ezúttal is Cage hasznára vált, hogy filmbeli
partnere a gondosan felépített, de visszafogott alakítások híve volt.
Elsősorban Chert illeti elismerés, amiért felismerte a kettősükben
rejlő lehetőséget: annyira tetszett neki Cage az Előre a múltba című
filmben nyújtott alakítása, hogy azzal fenyegetőzött, kiszáll a filmből,
ha nem Cage-et szerződtetik. „Ahogy elolvastam a forgatókönyvet,
csak úgy tudtam elképzelni, hogy Nicky mondja el ezeket a sorokat”
– mondta a film audiokommentárjában.
Cage játéka más módon is kilóg a többi közül. Az amúgy kiváló
színésztársai nagy része már inkább a negyvenes éveit taposta
ekkor, és fanyar sóvárgással szólaltatják meg Shanley intelligens
szövegét. Az ifjonti energiával teli Cage hol üvölt, hol könyörög,
néhol már-már állatias, mint a farkas, amelyhez Loretta hasonlítja őt.
És majdnem ennél is állatiasabb lett. A forgatás korai szakaszában
Cage Jean Marais alakítását vette alapul egyik nagy gyerekkori
kedvencéből, Jean Cocteau A szép és a szörnyetegéből. Ebben
Marais oroszlánszerű Szörnyetege reszelős hangon beszél, annyira
megközelítve az állati morgást, amennyire csak emberi hangszálakkal
lehetséges. A munkálatok második hetében Jewison közölte vele,
hogy „a muszterek nem stimmelnek”, és új megközelítést kell
választania.
Az Előre a múltba esetében csak azért nem rúgták ki Cage-et a
merész húzásai miatt, mert Francis Ford Coppola felszólalt az
érdekében. Jewison viszont nem engedte, hogy a filmjével össze
nem egyeztethető módon játssza el a karaktert. Nemhogy nem adott
szabad kezet Cage-nek, alapvetően ellenezte a színész által
választott megközelítést. A közös munka nem volt mindig
zökkenőmentes.
„A kezdetektől fogva úgy éreztem, hogy Nicolas Cage abban az
életszakaszában egy meggyötört lélek volt, sokkal inkább, mint
bárki, akit addig ismertem – idézte fel később Jewison. – Úgy
éreztem, hogy a saját démonaival viaskodik. Ezt elmondtam Chernek
is, és ő egyetértett velem.”
 A feszültség végül a film csúcspontját jelentő jelenetnél tört
felszínre. A szereplők összegyűlnek a konyhaasztal körül, és egyéb
családi titkok mellett lelepleződik Ronny és Loretta kapcsolata is, ám
végül minden konfliktus megoldódik, és a történet hepienddel zárul.
Sok múlott azon, hogy ez a jelenet hiteles legyen, és hogy mindenki
részt vegyen benne. Jewison azt mesélte az audiokommentárban,
hogy Cage kijelentette, nem akar szerepelni a jelenetben. Cher
megerősítette mindezt, és ki is fejtette, mi történt: „Nicky besétált,
és elkezdi hajtogatni: »Nem akarok benne lenni. Nem hiszem, hogy
menne. Szerintem hülyeség az egész. Nem akarok ott lenni. Nem
tudom, hogy lehetne jól megoldani. Nem hiszem, hogy benne kéne
lennem.« Ettől persze mindenki teljesen kiborult. Norman elkezdett
veszekedni vele. Valahogy mindenki… Ő ilyen energiát árasztott. És
Nicky nagyon nyűgös és dühös volt. Aztán odament hozzá [a
szereplőtárs] Julie [Bovasso], aki színészetet oktatott, és maga is
rendezett, és mondott valamit Nickynek, amitől még jobban felhúzta
magát, és keresztülhajított egy széket a nappalin. Mindenki kiakadt.
Annyira abszurd volt! És ilyen hangulatban kezdtünk el forgatni.”
Ennek a káosznak nyoma sincs a kész filmben, még az említett
utolsó jelenetben sem, amely boldog lezárást ad, bizonyítva a
szerelem erejét annak ellenére, hogy a szereplők életét addig hibás
döntések és csalódások formálták. Talán nem ördögtől való, ha a
mindennapi élet zavaros drámáiról szóló film színfalai mögött is
zajlott némi civakodás.
A The New York Times írója, Janet Maslin azon kevesek közé
tartozott, akik nem voltak jó véleménnyel a filmről. Ő is méltatta
ugyan Cher alakítását, de Ronny karaktere szerinte „annyira pocsék,
hogy hirtelen nem is tudom, kit hibáztassak miatta”. Ezzel szemben
Chris Chase valósággal ömlengett a New York Daily News hasábjain,
azt írta, hogy „mindenki jó benne”, de kiemelte Cage-et, akinek
alakítása „hihetetlenül megindító” volt. Hozzátette még, hogy
„valamiért újra és újra meglepődünk azon, hogy a mindössze
huszonhárom éves Cage milyen jó színész. Lehet, hogy pontosan
ezért működik a vad és őszinte játéka, mert huszonhárom”. A
kritikusok többsége Chase véleményén volt mind a film egészével,
mind Cage-dzsel kapcsolatban.
 A Holdkórosokat csak néhány moziban kezdték vetíteni karácsony
előtt, januárban újabb mozikban mutatták be, és végül egészen
júniusig, jóval a díjosztók után is műsoron tartották. Hat Oscarra
jelölték, ebből hármat meg is kapott: Cher a legjobb női
főszereplőnek, Olympia Dukakis a legjobb női mellékszereplőnek,
Shanley pedig a legjobb eredeti forgatókönyvért járó szobrocskát
vihette haza.
Az elismerő kritikák ellenére Cage-et még csak nem is jelölték.
Nem mutatta jelét, hogy megsértődött volna ezen, addigra ráadásul
forgatott egy másik filmet, és inkább arról szeretett volna beszélni.

Szokták mondani, hogy egy kép többet mond ezer szónál.

Esetünkben két kép egy mozgalmas történetet mesél el. 1988
februárjában Nicolas Cage-ről a Los Angeles Times készített portrét a
Holdkórosok sikere miatt.
„Úgy érzem, mintha egy nagy, vizes hal ficánkolna a fejemben –
mondta Cage a riporternek, Kristine McKennának. – Hatalmasat
fordult velem a világ az elmúlt három hétben, és nem tudok mit
kezdeni a filmet övező figyelemmel.” A Holdkórosok
szexszimbólummá emelte Cage-et, és láthatóan zavarba jött
mindettől. Az ügynöke nyomása ellenére sem akart szerepelni a
filmben, összekülönbözött Jewisonnal a karaktere megformálása
kapcsán, több jelenetét teljesen kivágták. Csak túl akart lenni az
egészen. Mások viszont imádták a filmet és az ő játékát, hiába
szeretett volna másfajta alkotásokban szerepelni. A cikkben egymás
mellé helyezett két kép remekül illusztrálja ezt a konfliktust: A felső
képen Cage egy meggyötört szépfiú, aki fél kezével a hajába túr. Az
alsón nagyra tátja a száját, hogy megegyen egy csótányt.
A második kép A vámpír csókjából származik, amelyet közvetlenül
a Holdkórosok után forgatott New Yorkban. A filmet 1989. június 2-
án mutatták be a mozik, akkor is csak alig néhány helyen. Az
abszolút csúcson is mindössze negyvenöt vásznon vetítették a
néhány lézengőnek, akik nem a telt házas Batman-vetítéseken ültek.
A videómegjelenésre is a következő év augusztusáig kellett várni. A
kevesek, akik látták, Cage egy soha nem látott, bizarr oldalát
ismerhették meg. Míg a Holdkórosok egy olyan színész munkája, akit
határozottan rendreutasítottak, A vámpír csókjában mintha nemcsak
megengedték volna, hogy kövesse a pillanatnyi szeszélyeit, hanem
kifejezetten erre bátorították. Mégis, csakúgy mint az Előre a múltba,
egy tökéletesen érett alakítást kapunk, egy olyan férfi portréját, aki
már a cselekmény kezdetén is az őrület határán egyensúlyoz, és
fokozatosan elveszíti a kapcsolatát a valósággal.
Cage egy Peter Loew nevű irodalmi ügynököt alakít, aki bárokban
és klubokban tölti az éjszakáit, a nyolcvanas évek meghatározó New
York-i szórakozóhelyei, például a Tunnel és a Mondo Cane
törzsvendége. Az igaz szerelmét keresi, és terápiára jár dr. Glaserhez
(Elizabeth Ashley), a megértő, de szigorú pszichiáterhez. Peter élete
morbid fordulatot vesz, amikor egy denevér repül a lakásába,
miközben aktuális barátnőjével, Jackie-vel (az Eve öröksége későbbi
rendezője, Kasi Lemmons) szeretkezik. Kikergeti az állatot, de az
élmény szexuális izgalmat kelt benne. A következő éjszakán leszólítja
egy bárban Rachelt (Jennifer Beals), aki egyedül iszogat a
bárpultnál. A nő egy intim pillanatban felfedi, hogy egy vámpír, és
iszik Peter véréből.
Talán… Vagy az egész csak a fejében történik, és csupán beképzeli
magának, hogy ő maga is kezd vámpírrá változni. Egyre
kegyetlenebbül bánik a titkárnőjével, Alvával (Maria Conchita
Alonso), akit azzal a szinte lehetetlen feladattal bízott meg, hogy
ásson elő egy több évtizedes szerződést az irattár mélyéről. Mind
inkább meg van győződve arról, hogy vámpírrá alakult, és egyre
durvábban zaklatja Alvát. Egyszer még a női mosdóba is beüldözi,
amin később felszabadultan kacarászik a többi felsővezetővel, a
hozzá hasonló, drága öltönyt viselő fehér férfiakkal. Amikor eléri a
szellemi és erkölcsi mélypontot, Peter megerőszakolja Alvát, aztán
olcsó műanyag vámpírfogakat viselve megöl egy lányt az egyik
klubban, majd kezében egy törött fadarabbal hazatántorog abban a
biztos tudatban, hogy a napfény végezni fog vele. Ehelyett Alva
fivére vár rá az otthonában, aki szíven döfi Petert a fadarabbal. Nem
kapunk egyértelmű választ arra, hogy valóban vámpír volt-e.
 A vámpír csókja cselekményének leírása nem pótolhatja a filmes
élményt, amelyet Cage az egész alkotást meghatározó, különc
alakítása nyújt. Kezdjük mindjárt a hanggal. A szakmai környezetben
Loew magas hangon, enyhén brit akcentussal beszél, amely
nyomtalanul elillan a munkahelyén kívül. És a szeme. Miközben Alvát
szidja, Cage szinte groteszk módon kiguvasztja a szemét. Lehet,
hogy Peter nem valódi vámpír, de egyértelműen nem tűnik emberi
lénynek. És ott van a jelenet, amikor Peter arra panaszkodik dr.
Glasernél, hogy Alva nem találja a szerződést, és vadul gesztikulálva
felmondja az ábécét. Mintha nem is egy őrültet játszó színészt
látnánk, hanem valaki véletlenül filmre vett volna egy őrültet.
Cage az előző éjszaka gondosan megkoreografált minden
mozdulatot, majd elpróbálta a jelenetet szállodai szobájában egyfős
közönsége, a macskája előtt. Az akcentust édesapjától kölcsönözte.
A több mint egy évtizeddel később felvett audiokommentárban
Robert Bierman rendező mellett Cage is megszólalt, itt mesélte el,
hogy édesapja, August Coppola egy ponton „úgy döntött, hogy
elkezd kifinomultabban beszélni. Ez valahogy nevetségesnek tűnt
számomra akkoriban, de ma már jobban megértem az okait”. Az
extrém pózok, a bizarr testbeszéd és a megkínzott járás egy másik
forrásból származott. Cage a német expresszionista filmek nagy
rajongója, elsősorban ezekből merítette ötleteit, meghintve egy
csipetnyi Mick Jagger-féle színpadi páváskodással. (Az egyik
jelenetben F. W. Murnau 1922-es Nosferatuját vetítik. Max Schreck
vámpíralakítása is ihletül szolgált A vámpír csókja számára, Schreck
évekkel később egy másik Cage-produkcióban is hivatkozási alap
lett.)
Cage láthatóan sok időt és energiát szánt az alakításra, ám a
method acting stílusú, „válj eggyé a karakterrel” hozzáállás a való
életre is kihatott. A Spin magazin portrécikkében Lynn Geller
elmesélte, hogy Cage azt kérte, öntsenek meleg joghurtot a
lábujjaira, hogy jobban beleélje magát az egyik szerelmi jelenetbe.
Az évek során egyre több részlet került napvilágra a forgatásról.
Cage úgy érezte, hogy feltétlenül egy valódi denevért kellene
használniuk; végül Bierman azzal beszélte le, hogy egy veszett
denevér harapásába bele is halhat. „A film forgatása során elég
kellemetlen társaság lehettem” – ismerte el Cage az
audiokommentárban, és arra is utalt, hogy „kutya-macska barátság”
alakult ki közte és Beals között. És persze ott van a csótány, amelyet
Cage élve megevett. Pontosabban a csótányok. Bierman kétszer
akarta felvenni a jelenetet, így két rovart kellett feláldozni Cage
művészetének oltárán.
A csótányevés Cage saját ötlete volt, Joseph Minion forgatókönyve
szerint Peter nyers tojásokat fal be. Cage húzásai azonban nem
lógnak ki a filmből. Az már az ő érkezése előtt is elég őrült volt, és
valószínűleg épp ez vonzotta őt oda. A filmet a Hemdale{8}
finanszírozta; a független vállalat a sikeres zsánerfilmek (Terminátor
és Az élőholtak visszatérnek) mellett díjnyertes alkotásokat is letett
az asztalra (A szakasz és Az utolsó császár). A vámpír csókját szinte
fillérekért forgatták, a főszereplőnek is be kellett érnie negyvenezer
dollárral (amelyet azonnal el is költött egy sportkocsira). Cage
ügynöke tanácsa ellenére írt alá a filmhez, kikerült a projektből,
majd Joseph Minion meggyőző forgatókönyve miatt ismét visszatért.
Nem ő volt az első, akit elcsábított Minion művészete. Néhány
évvel korábban Martin Scorsese vitte vászonra Minion Lidérces órák
című alkotását (egy laza, kisebb filmet akart készíteni, miután
kudarcot vallott a Krisztus utolsó megkísértésének megfilmesítésére
tett első kísérlete). A film a nyolcvanas évek New York-i éjszakáiba
kalauzol, ahol őrültek, bűnözők és bogaras alakok sorsát követi
nyomon. Scorsese visszatérhetett gyökereihez, és sötét humorú
stílusban rendezhetett, amire korábban nem volt lehetősége. Bár
barátjával, Coppolával ellentétben nem voltak anyagi gondjai,
Scorsese is nehezen találta a helyét az átalakult filmes környezetben.
A Lidérces órákat szerették a kritikusok, szinte azonnal kultikus
filmmé vált.
A vámpír csókját Minion életének egyik sötét időszaka ihlette,
nyoma sincs rajta annak, hogy gyönyörű trópusi környezetben
fogant. Minion és a barátnője, Barbara Zitwer filmproducer
Barbadosra utaztak, ahol Minion heteken át dolgozott egy
forgatókönyvön Zitwer számára. „Egyedül maradtam a démonaimmal
– idézte fel Minion 2019-ben a The Ringer munkatársának, Zach
Schonfeldnek. – Béreltem egy írógépet. Kiírtam magamból.” Zitwerrel
folytatott, saját bevallása szerint toxikus kapcsolata volt az egyik
ihletforrása. Zitwer is felismerte saját magát a forgatókönyvben.
Érthetően nem örült ennek, mégis elvállalta a produceri feladatokat.
Ő választotta ki Biermant, a feltörekvő brit rendezőt, akinek a
Bocsássatok meg mindenért! című HBO-krimi hozta meg a hírnevet.
Egy tapasztaltabb rendező talán bele sem fogott volna a munkába
ilyen feltételek mellett, Bierman azonban lelkesen vetette magát a
projektbe. A manhattani felhőkarcolókról készített pompás
felvételeket, és a kísértetiesen bevilágított helyszíneket látva nehéz
elhinni, milyen alacsony költségvetésből gazdálkodtak. A látvány
kiválóan passzol Minion forgatókönyvéhez, aki még mélyebbre
merészkedett az emberi elmében, mint a Lidérces órákkal, a yuppie-
k gátlástalansága mellett azt is bemutatja, hogy a mindennapos
nőgyűlölet miként nyújt védelmet a nőkre prédaként tekintő
őrültnek. (Loew bizonyos szempontból az Amerikai pszichó Patrick
Batemanének előképe, akivel a vérszomjon és elegáns öltönyök
iránti rajongáson túl is vannak közös vonásai.) Ahogy Peter teljes
őrületbe süllyed, a hisztérikus kitörések és sértések helyére a
fenyegetés és az erőszak lép, minden humor elpárolog a történetből.
A film egy ideig vicces, aztán hirtelen nagyon nem az.
Ugyanez mondható el Cage játékáról is. Évekkel később A vámpír
csókja legbizarrabb pillanatai YouTube-videókban, GIF-ekben és
mémekként indultak hódító útra, de az eredeti kontextusukban egy
zaklatott ember fokozatos leépülésének émelyítő epizódjaiként
szolgálnak. A film legfontosabb jelenete, és amely a legjobban
illusztrálja Cage bizarr, szórakoztató, mégis felkavaró alakítását, soha
nem vált mémmé. A film vége felé Peter elméje végleg megbomlott,
és műanyag fogakat tett a szájába a soha ki nem nőtt vámpíragyarak
helyett, és odamegy egy nőhöz egy bárban. A nő szórakoztatónak
tartja az élőholt jelmezt és a bizarr viselkedést, amelyet Cage az
addig látottaknál is szélsőségesebb szintre emelt, és akaratlanul is
felnevet. Peter ekkor a nő torkába mélyeszti fogait, és nem engedi,
amíg ki nem szenved. A gyilkos abszurd jelenség ugyan, de így is
rettentő veszélyes.
 A forgatás 1987 őszén ért véget. A Hemdale először elrendelte,
hogy vágják rövidebbre a filmet, aztán egyszerűen jegelték. Amikor
jóval később forgalmazásba került, a kritikusok többnyire jókat írtak
róla. Patrick Taggart, a The Austin-American Statesman szerzője így
fogalmazott: „A vámpír csókja valójában a nőkre irányuló aljas
viselkedésről szól… Míg a férfiak egyéni szinten megússzák, ha
rosszul bánnak a nőkkel, a film bemutatja, milyen kár éri a
társadalom egészét.” A The Dallas Morning News írója, Philip Wuntch
az AIDS parafrázisaként értelmezte Peter meggyőződését, hogy
megfertőződött, és lelkesen méltatta Cage „néhol majomszerű”
alakítását, amelyet Bette Davis megszállott „előadásához” hasonlít a
Mi történt Baby Jane-nel? című drámából. Carrie Rickey az alakítás
expresszionista gyökereire hívta fel a figyelmet a The Philadelphia
Inquirer hasábjain, és megjegyezte, hogy „a közelmúltban csak két
színésztől láttunk a Cage-éhez hasonló merész alakítást.” (A másik
kettő: Jack Nicholson az 1980-as Ragyogásban, és Robert De Niro az
1985-ös Brazilban.)
A film egyértelműen nagy hatással volt Cage későbbi munkáira is,
kitapasztalta, hogy milyen szélsőségekig mehet el úgy, hogy közben
ne csússzon ki a kezéből az irányítás. 2018-ban ezt nevezte a
kedvenc filmjének, egy „laboratóriumnak”, amelyben szabadon
kísérletezhetett, megágyazva későbbi alakításainak. Azt sem bánta,
hogy ezzel a gúnyolódás céltáblájává vált, még az internet előtti
időkben is, amikor nem lehetett a színészek munkáját pár
másodperces klipekre redukálni a tömegek felületes
szórakoztatására. „A túljátszás nálam nem működik – mondta Cage
Biermannek közös audiokommentárjuk során. – Mégpedig azért,
mert nem hiszem, hogy létezne ilyesmi. Szerintem egyszerű
stilisztikai választásokról van szó. Itt nyilvánvalóan a nagyszabású
gesztusokat, a túlzást választottam.” Bierman ennél is továbbment,
szerinte Cage alakítása nem kilógott a sorból, hanem megelőzte a
korát. „Eljön a nap, amikor a naturalizmus végleg kihal” – jósolta a
rendező.
Cage látszólag egyszemélyes hadjáratot indított a naturalizmus ellen
a következő szerepében, amely egy egyperces cameo volt Adam
Rifkin alig ismert vígjátékában, az 1988-as Kedden sohában. Cage
karaktere csupán így szerepel a stáblistán: „Férfi vörös
sportkocsiban.” Nagy műorrot viselve odagurul a dzsungelben rekedt
három főhős mellé, kísérteties, rekedt hangon megkérdezi tőlük,
hogy elviheti-e őket valameddig, majd fejét hátravetve felnevet, és
elhajt. „Kidolgoztam a komplett karaktert ahhoz az egyetlen
jelenethez, megvolt a rejtett üzenete, a teljes háttértörténete –
magyarázta Cage 2019-ben a Vulture magazin szerzőjének, Charles
Bramescónak. – Ki akartam próbálni a szürrealizmust. Nagyon
érdekelt André Breton és Luis Buñuel. Tetszett a túlvilági képi
megjelenítésük, és ezt akartam valahogy visszaadni az
alakításommal.”
A nyolcvanas évek végén megjelenő utolsó Cage-filmet látták a
legkevesebben. Ennio Flaiano gyakran írt Federico Fellini számára.
Tempo di uccidere (Ideje ölni) című regénye filmes feldolgozásában
Cage egy Enrico Silvestri nevű olasz hadnagyot alakított, aki az olasz
megszállás alatt álló Etiópiában szolgál az 1930-as években. A
fogfájástól szenvedő Silvestri próbálja levágni a közelben élő
orvoshoz vezető utat, de eltéved a vadonban. Találkozik egy tóban
fürdő fiatal etiópiai nővel, akit megerőszakol. A nő vele tart, de
hamarosan végez vele egy megpattanó lövedék, amikor Silvestri
megpróbál elijeszteni egy párducot. A katona attól tart, hogy
leprával fertőződött meg „kalandja” során, ezért megpróbál felszökni
egy Olaszországba tartó hajóra. A veterán olasz rendező, Giuliano
Montaldo búskomor filmje a végsőkig feszíti a gyarmatosítás cseppet
sem kifinomult, de kétségkívül hatékony metaforáját. Cage viszont
egy szokatlanul visszafogott és egyértelműen naturalista alakítást
nyújt. A film Amerikában csak videón jelent meg, és kevesen voltak
rá kíváncsiak.
Cage rá nem jellemző csendben búcsúztatta az évtizedet, bár nem
teljesen önszántából. Elia Kazan rá osztotta korszakalkotó műve, az
Amerika, Amerika folytatásának főszerepét, így Cage együtt
dolgozhatott volna az Édentől keletre rendezőjével, akinek filmje
olyan mély benyomást tett rá tizenéves korában. Nem sikerült
megszerezni a szükséges anyagi forrást, így Kazan visszavonult. Míg
1987-ben a csapból is Nicolas Cage folyt, ekkor hirtelen eltűnt szem
elől.
Nem véletlenül. Bár nem tudta sokáig tartani magát az
elhatározásához, hogy soha nem ad interjút, nem igazán kereste a
sajtó kegyeit a nyolcvanas években. Amikor sikerült megszólaltatni,
általában ilyen címeket lehetett olvasni: „Nicolas Cage megnyílik”
vagy „Nicolas Cage fellebbenti a fátylat magánéletéről”. Nem sokkal
az Előre a múltba megjelenése előtt Ózhoz hasonlította magát a
Newsday riporterének, Joseph Gelmisnek: „Én vagyok az a bizonyos
ember a függöny mögött, és nem szeretném, ha belátnának a
függöny mögé.” Amikor nagy ritkán megszólalt, akkor a művészet és
az irodalom iránt rajongó ember képe rajzolódott ki,
Dosztojevszkijtől és operákból idézett: „Próbálom fejleszteni a
képzelőerőmet. Szerintem ez a művész legfontosabb eszköze.
Festményeket tanulmányozok, olvasok, és azt próbálom tenni, amit
Goethe mondott: az élet nyergébe ülök, és meglovagolom.”
Cage tudatosan építette a magánzó képét, aki múzeumokban
lézeng napközben, majd esténként egy könyv társaságában pihen a
kandalló mellett. „Sokat bámulom a plafont otthon – nyilatkozta a
The Atlanta Journal-Constitutionnek 1987-ben. – Néha kikölcsönzök
egy videófilmet, és megnézem. Nemrég vettem egy kapucsínófőző
gépet, szóval már nincs miért eljárnom otthonról.” Az internet előtti
időkben könnyebb volt létrehozni és fenntartani a világtól elvonultan
élő színész képét, és szinte biztos, hogy Cage valóban jóval több időt
szentelt az intellektuális időtöltéseknek, mint a hollywoodi
huszonévesek döntő része. De nem élt teljesen szerzetesként. A
baráti körébe tartozott Chris Penn és Charlie Sheen. A korabeli
fotókon láthatjuk, ahogy együtt bulizott Johnny Depp-pel, akivel még
feltörekvő zenész korában ismerkedett meg, és arra biztatta, hogy
próbálja ki a színészetet, még az ügynökének is bemutatta. Cage
Brooke Shields oldalán jelent meg a Holdkórosok premierjén, egy
ideig Ami Dolenz színésznővel járt, aki Mickey Dolenz, a The
Monkees énekes-dobosának lánya volt. 1988 őszén kezdett járni
Christina Fulton színésznővel, akitől 1990-ban született meg közös
gyermekük, Weston Coppola Cage (a fiú később felcserélte a
középső és a vezetéknevét).
Cage az évtized kezdetén még gimnáziumba járt, a végén pedig
ideiglenes száműzetésben élő sztár volt. Tudatosan kerülte a
feltűnést, csak akkor mutatkozott nyilvánosan, amikor a filmjeit
kellett népszerűsítenie, amit sosem végzett túl lelkesen. Mivel a
korlátozott terjesztésű A vámpír csókján és az észrevétlen Tempo di
ucciderén kívül nem jelent meg más filmje, Cage gyakorlatilag eltűnt
a közönség szeme elől. Abszurd módja ez a nyolcvanas évek
lezárásának, de a korszak vége egyébként is fura időszak volt a
filmsztárok számára. Egyesek stílusváltással mentették meg a
karrierjüket. Tom Hanks és Michael Keaton például vígjátékok
barátságos főszereplőiként kezdték munkásságukat. Hanks az 1988-
as Segítség, felnőttem!-mel komolyabb hangnemet ütött meg; a rá
következő évben Keaton magára öltötte Batman köpenyét.
Cage számos kortársa küszködött. Cage nem igazán volt a Brat
Pack, a nyolcvanas évek elején, gyakran John Hughes-filmekkel
berobbant fiatal színészek csapatának része, de velük párhuzamosan
futott be. 1989-re a többségük túl volt népszerűsége csúcsán. Demi
Moore a kilencvenes években a korábbinál is nagyobb sztárrá vált,
Rob Lowe pedig átnyergelt a televízióra az évtized végén, de Emilio
Estevez, Anthony Michael Hall, Molly Ringwald, Andrew McCarthy,
Judd Nelson, C. Thomas Howell, Ally Sheedy és a többiek hamarosan
csak másodrendű projektekben és mellékszerepekben tudtak munkát
találni. Sokak számára a magazinok címlapjától a Hóbortos hétvége
2.-ig vezető út ijesztően rövidnek bizonyult.
Mások ügyesebben kezelték az átmenetet. Egykori szereplőtársa,
Sean Penn a nyolcvanas évek közepén bebizonyította, hogy kivételes
tehetségű drámai színész, hamar kiszabadult a füvező szörfös
sztereotípiájából. John Cusack is zökkenőmentesen állt át a
komolyabb szerepekre, a Jobb, ha hulla vagy, a Kiállítva, a
Mondhatsz bármit és a Svindlerek sztárjaként. Robert Downey Jr. is
példás tudatossággal dolgozott, az 1992-es Chaplinért a legjobb
főszereplő kategóriában jelölték Oscar-díjra, a Fagypont alatt-beli
szereplőtársa, James Spader pedig Steven Soderbergh 1989-es Szex,
hazugság, videójával aratott kirobbanó sikert, beindítva az amerikai
független filmek aranykorát a kilencvenes években.
Azonban Soderbergh bemutatkozó filmje és a Spike Lee-féle
Szemet szemért inkább a szabályt erősítő kivételnek számított 1989-
ben. Sokmilliós gigaprojektek taroltak a mozikban, mint a Batman,
és a folytatások végtelen hada (Indiana Jones és az utolsó
kereszteslovag, Halálos fegyver 2., Vissza a jövőbe II. és a
Szellemirtók 2.). A tipikus közönségfilmek mellett is lehetett
érvényesülni, de csak hatalmas sztárokkal, mint az Esőember és a
Baseball álmok esetében. Az érzelmesebb filmek, mint a Barátnők
(1988) vagy a Harry és Sally (1989) sikeréhez olajozott
marketinggépezetre, összehangolt reklámkampányokra és tudatosan
előkészített filmzenei albumokra volt szükség. A látnoki tehetségű
filmesek továbbra sem maradtak munka nélkül, de az egyre inkább
nagyvállalati logikát követő Hollywood elsősorban nagy
költségvetésű szuperprodukciókban gondolkodott.
Hol volt Cage helye ebben a felismerhetetlenné vált filmes
világban? Nem aprózta el, és egyből két végletet is kipróbált:
szerepet vállalt egy kivételes rendező filmjében, aki hagyta őt
szabadon kísérletezni, egy bombasztikus szuperprodukcióban pedig
helikopterek pilótaszékébe pattant. Szokatlan módon kezdte a
kilencvenes éveket, de az ezt követő évek még szokatlanabbak
voltak.
 5

CAGE VÁNDORLÁSA

Egy kézrugóval indított, és innen már csak egyre furább lett. Nicolas
Cage fekete bőrdzsekiben, szűk fekete farmerban és ehhez illő
pólóban, széles vigyorral ugrált be a népszerű BBC One talk show, a
Wogan közönsége elé. Ezután bemutatott egy karaterúgást, majd a
zsebébe túrt, előhúzott egy nagy halom pénzt, és a nézők közé
szórta. Mindeközben a házigazda, Terry Wogan zenekara nyugodt,
vidám dallamot játszott, ami egy kicsit sem illett a vendég
túlcsorduló energiájához, aki csak egy újabb karaterúgást követően
foglalt helyet. Mindez 1990 augusztusában történt, az 1980-as évek
végén szinte teljesen eltűnt Nicolas Cage visszatért a
reflektorfénybe.
Az ír születésű tévés veterán Wogan általában száraz humorral
kezelte a különcebb vendégeit, de ezúttal alaposan fel volt adva neki
a lecke. Miközben Cage a belépője során leesett mikrofonnal volt
elfoglalva, Wogan megpróbált visszatérni a kitűzött témára. „A
Veszett a világban is láthattunk párat ezekből a karaterúgásokból” –
utalt a filmre, amelynek apropóján meghívták Cage-et. „Bizony ám”
– válaszolta Cage, aztán bocsánatot kért a belépőért, de „muszáj
volt kiadnia magából”, mert „egy kicsit feszült” volt. De hamar
semmivé foszlott a remény, hogy ezután visszatérnek az átlagos
interjúk keretei közé. Cage először Patrick Macneehez, a hatvanas
években futott The Avengers című kémsorozat elegáns főhőséhez
hasonlította Wogant. Épp csak nem jutott eszébe Macnee neve, ezért
arra biztatta a közönséget, hogy tapsolják meg a Bosszúállót. Ezt
követően türelmesen végighallgatta, ahogy Wogan néhány elismerő
szót szólt a Veszett a világról és Cage alakításáról.
„Hát, köszönöm – mondta Cage. – Tudja, iszonyú meleg ez a
bőrdzseki.” Gyorsan levette a kérdéses ruhadarabot, majd a pólót is
(egy Veszett a világ pólót, amit fel is ajánlott Wogannek), és
elkezdett árnyékbokszolni, a haja minden mozdulattal össze-vissza
repkedett. Ezután Cage és Wogan megtalálta a közös hangot, Cage
elmesélt több, a korábbi interjúkban felemlegetett történetet:
hogyan akart bemászni a televízióba, hogyan félemlítette meg az
„unokabátyja” az iskolai zaklatóit, és hogyan változtatta nevét az
állandó nyomás miatt Coppoláról Cage-re. Üvöltött róla, hogy
begyakorolt szövegről van szó. De csak az interjú első fele maradt
emlékezetes a nézők számára (bár a maga módján az is gondosan
meg volt koreografálva). Az élőben közvetített show-műsor után
vetítették a régóta futó, és akkor népszerűsége csúcsán lévő
Eastenders című brit szappanopera aktuális epizódját, és brit
tévénézők milliói látták, ahogy a félmeztelen Cage a levegőt
rugdossa Wogan vendégeként. Egy vadembert, aki nagyon is tudta,
hogy mit csinál. Létezik-e jobb reklám egy furcsa film számára, mint
hogy a furcsasága egy részét átköltöztetjük a valóságba? Ráadásul
egy rég nem látott sztárról volt szó, aki két évvel a Holdkórosok után
tért vissza a vászonra. Új évtized, tele új lehetőségekkel. Ki tudhatta
akkor, hogy merre vezet az útja?
Ki tudhatott akkor bármit is a jövőről?

Hajlamosak vagyunk jól elkülöníthető szakaszokra tagolni a

történelmet, különösen vonzó évtizedekben gondolkodni. Véget ér
egy tízéves időszak, és ami utána következik, annak semmi köze a
korábbiakhoz. De a történelem ritkán igazodik a mi igényeinkhez. A
változások nem a naptár szerint következnek be, a maguk
tempójában zajlanak, néha szinte a semmiből érkeznek, máskor
évekig kell várni rájuk.
 Alfred Soto zenekritikus szavaival élve: „Az évtizedek nem
téglafalak.” A nagyjából George H. W. Bush elnökségének idejére eső
popzenét Soto „Poppy Bush Interzone”-nak keresztelte, ami nagyon
is találóan írja le a zavaros, kulturálisan nehezen meghatározható,
Reagan utáni, de Clinton előtti éveket, amikor a kultízlés és a
korábban margóra szorult művészek kezdték meghatározni a
fősodort. Ez részben a műfajok lassú, de megállíthatatlan
felemelkedésének eredménye volt. A korábban futó hóbortként
számontartott hiphop az egyetemi rádióműsorokból kitörve tömegek
kedvencévé vált (mint az R.E.M. és a Depeche Mode esetében). Más
műfajok minden előjel nélkül jelentek meg a toplistákon, mint a
grunge 1991 őszén. Új arcok tűntek elő a semmiből. Néhány régi
motoros átvészelte a változásokat, mások eltűntek a süllyesztőben. A
nagyvállalati gépezet működött tovább, de a gyártósorról teljesen
újszerű termékek gördültek le.
Ez a zene és a filmek világára egyaránt igaz. Ahogy a nyolcvanas
évek véget értek, és elkezdődtek a kilencvenes évek, kezdett
elmosódni a fősodorbeli és a kis rétegeknek szóló alkotások közti
határvonal. A vámpír csókjának nem sok esélye volt a Batman ellen
1989 nyarán. Azonban a Batman sikere nem csak arról szólt, hogy
egy filmstúdió szuperprodukciója egy világszerte ismert karaktert
kihasználva, gigantikus marketingkampánnyal félresöpört minden
konkurenciát. Ne becsüljük le ezek hatását sem, emellett azonban a
film egyértelműen magán viselte Tim Burton személyes stílusjegyeit.
Burtont kirúgták a Disney-től, miután elkészítette morbid (de
szívmelengető) rövidfilmjét, a Frankenweenie-t. A világ nem volt
felkészülve Burton művészetére 1984-ben, de 1989-re megváltozott
a helyzet. Ugyanez történt más filmrendezőkkel is, többek között
Spike Leevel, akinek Szemet szemért című alkotása egyszerre
generált vitákat, és söpört be kritikai elismerést, és Steven
Soderberghgel, akinek Szex, hazugság, videója kalandos utat járt be
Sundance-ből Cannes-ig, és a művészmoziktól a multiplexekig, ahol
olyan megaprodukciók mellett vetítették, mint a Szellemirtók 2. és a
Star Trek V.
Innentől számítjuk az amerikai független film aranykorát az 1990-
es években.
Hirtelen nyitottság mutatkozott a furcsaság iránt. De hogyan illett
bele mindebbe Nicolas Cage? 1989 és 1990 között Cage három
teljesen eltérő filmet forgatott egymás után, talán épp erre a
kérdésre keresve a választ.
Először is kipróbálta magát akciófilmszínészként, ami mára A szikla
és más kasszasikerek ismeretében nem tűnik olyan abszurd ötletnek,
mint 1990-ben. Akkoriban a Tűzmadár akció teljes és egyértelmű
kudarc volt. Cage a félelmet nem ismerő pilóta, Jake Preston
szerepében ült egy Apache helikopter pilótafülkéjébe, hogy
leszámoljon a dél-amerikai drogkartellekkel. A film minden
szempontból kellemetlen élmény volt számára. David Green brit
rendező több mint egy évtizedes távlatból, egy gondosan előkészített
nyilatkozat udvariasságával úgy fogalmazott, hogy némi feszültség
mutatkozott Cage és a másik két főszereplő, Tommy Lee Jones
(„sosem melegedtek össze igazán”) és Sean Young között. („Meg
kellett kérnem Sean Youngot, hogy hagyja el a forgatási helyszínt.
Nem ellenkezett. Nem volt belőle vita. Ekkor tanultam meg, hogy
néha érdemes szétválasztani a színészeket, amikor nincsenek közös
jeleneteik.”)
Mindez nem tett jót a filmnek, amit röviden és igen pontosan úgy
írtak le a nézők, hogy „Top Gun, csak helikopterekkel”. A
kábítószerek ellen háborút hirdető George H. W. Bush kardcsörtető
szavaival induló film a Top Gunhoz hasonlóan fetisizálja a katonai
eszközöket, ugyanúgy sértően ostoba benne a szerelmi szál, és a
történet is arról szól, hogyan válik érettebbé a kezdetben
megfontolatlan és öntelt főhős. Az is érdekes kérdés, hogy mit keres
a filmben a Jake egészségügyi problémájával kapcsolatos mellékszál:
domináns bal szeme nehezen tudja kezelni az Apache
csúcstechnológiájú célzórendszerét. Teljesen kilóg egy olyan filmből,
amely máskülönben a naplementével a háttérben repkedő
helikoptereken és a tökéletes amerikai hőst imitáló Cage-en kívül
nem tud és nem is próbál többet nyújtani. A filmre kevesen voltak
kíváncsiak.
 Az emlékezet napi hétvégén megjelent Tűzmadár akció meg sem
közelítette a Vissza a jövőbe III. bevételét, és több hete bemutatott
filmeket sem tudott maga mögé utasítani. Néhány hónappal később
Cage meg sem próbálta szépíteni a dolgokat a Los Angeles Daily
Newsnak adott interjújában: „Úgy gondoltam, hogy szerepelnem
kellene egy közönségfilmben, hogy könnyebb legyen új munkákat
találnom. Nem követtem az ösztöneimet, és jól pofán is vágott érte
az élet.” Cage jó volt a karizmatikus kívülállók és a gyötrődő
csodabogarak szerepében. A közönségkedvenc akciófilmek
főszereplője, a nagyon amerikai macsó akcióhős, viszont úgy tűnt,
hogy nem passzol a repertoárjába. Amikor visszatért az akciófilm
műfajához, a zsánertől szokatlan, újszerű karaktereket formált meg.
Bár a Tűzmadár akció nagyot bukott Amerikában, Cage sikereket
is elkönyvelhetett. Mielőtt pilótaruhát öltött, kilenc héten át kígyóbőr
dzsekiben járta az utakat David Lynch rendező és Laura Dern
színésznő társaságában. A dzsekit Cage vásárolta magának, mert
emlékeztette őt Marlon Brando jelmezére az Orfeusz alászállból, és
félretette későbbre. A film készítése során Lynch és a stáb szorosan
együttműködtek, a végeredmény pedig egy lángokkal, szexszel,
gyilkolással és spontán kísérletezéssel teli mestermű – a gondosan
koreografált, harci gépekkel teli akciófilm szöges ellentéte. Míg a
Tűzmadár akciót teljes közöny fogadta, a Lynch-film egyszerre
váltott ki rajongást és megvetést.
A Veszett a világ Barry Gifford azonos című regényének laza
adaptációja. 1990-ben mutatták be Cannes-ban, ahol Jean-Luc
Godard, Clint Eastwood, Csang Ji-mou és a Madárkát rendező Alan
Parker új filmjeit megelőzve hozta el a fesztivál fődíját, az
Aranypálmát. Ez lett Lynch legproduktívabb és leginkább elismert
alkotói időszakának csúcspontja.
Egy hónappal korábban került adásba az ABC-n a Twin Peaks, a
Mark Frosttal közösen alkotott tévésorozatuk pilot epizódja. A Twin
Peaks megjelenése egy országos sugárzású csatorna
főműsoridejében világosan bizonyítja, hogy milyen különleges
időszak volt ez a filmkultúra történetében, Lynch a margóról hirtelen
a reflektorfénybe került. A szexszel és erőszakkal átitatott történet
szépséges amerikai tájak díszletei között zajlik, az öntudatosan
vállalt furcsasága alatt pedig megkapó érzelmi őszinteség rejlik.
Óriási kritikai sikert és nézettségi rekordokat hozott. A rövid első
évad végére viszont annyira bezuhant a nézettség, hogy majdnem
törölték a sorozatot (a második évad után végül megkapta a kaszát).
Később is akadt példa váratlan Lynch-sikerekre, mint ahogy kijutott
neki a morális felzúdulásból is.
Lynch sokat dolgozott ezekért a sikerekért. Édesapja az Egyesült
Államok mezőgazdasági minisztériumának dolgozott, így Lynch és
családja vándoréletet élt. A későbbi rendező eleinte festészetet
tanult a Pennsylvania Képzőművészeti Akadémia hallgatójaként, ezt
egészítette ki később a filmművészettel. Philadelphiába költözve a
bűnözéssel fertőzött, ipari létesítményektől zajos Fairmount
városnegyedben élt. Az itt töltött idő szolgáltatta első játékfilmje, a
Radírfej alapötletét; a nagyvárosi szorongást és a szülővé válástól
való félelmet feldolgozó szürreális alkotás jeleneteit öt év alatt
forgatta le. A Radírfejt a Los Angeles-i Filmex fesztiválon mutatták be
1977-ben, ahol nem keltett nagy visszhangot, később viszont
gyakran vették műsorra éjféli vetítéseken. Következő játékfilmje, Az
elefántember a Lynchre jellemző stílusjegyeket alkalmazva mély
empátiával mesélte el a viktoriánus korban élt torzszülött férfi,
Joseph Merrick történetét, akit egy jószívű orvos menekített ki a
cirkuszi fogságból. Lynch ezúttal egyöntetű kritikai sikert aratott, és
megkapta első Oscar-jelölését a legjobb rendezés kategóriában.
Felkérték A Jedi visszatér megrendezésére, de nemet mondott,
attól tartva, hogy nem tudná a saját szája íze szerint alakítani a
filmet. Ehelyett egy másik gigantikus projektbe fogott, és vászonra
vitte Frank Herbert korszakalkotó tudományos-fantasztikus regényét,
a Dűnét. Rengeteg kompromisszumot kellett kötnie, amit sosem
viselt jól, és az elkészült filmről maga Lynch is rossz véleménnyel
volt. A közönség és a kritikusok egyetértettek vele, az alkotás
látványosat bukott 1984 végén. A következő, jóval kisebb
költségvetésű filmje sokakban felháborodást keltett, csodálója
azonban még több volt. A Kék bársony ártatlannak tűnő egyetemista
főszereplője egy rejtély megoldását keresve elmerül az idillinek tűnő
amerikai kisváros alvilágában, ahol a szexualitás, az erőszak, a vágy
és az ártatlanság kibogozhatatlan hálójába keveredik. Az 1986-ban
megjelent, a művészmozikban nagy sikerrel vetített film meghozta az
újabb Oscar-jelölést, és mintául szolgált a későbbi alkotásaihoz: a
bűnözés és a noir filmek ismerős világából kilépve, hamarosan jóval
ködösebb pszichológiai és kulturális közegben találjuk magunkat.
Lynch a Kék bársony című filmmel sikeresen megvetette a lábát
Hollywoodban, de néha így is előfordult, hogy hosszú időn át
dédelgetett projektjei estek kútba. Lynch tulajdonképpen azért látott
neki a Veszett a világ elkészítésének, mert egy ilyen projekt törlése
után hirtelen tennivaló nélkül maradt a Twin Peaks pilot bemutatása
után. Monty Montgomery producer mutatta meg neki Gifford akkor
még befejezetlen regényét, ő pedig meglátta benne az alapanyagot
egy lázálomszerű filmes látomáshoz az erőszakban fuldokló
Amerikáról. Gifford történetében két fiatal menekül kétségbeesetten
üldözőik elől. Lynch erre az alaphelyzetre egy zavarba ejtő, gyakran
humoros, néha pedig felkavaró filmet húzott fel, amely hemzseg a
popkulturális utalásoktól, az Óz, a csodák csodájától kezdve
(amelynek története tulajdonképpen a cselekmény alapjául szolgál)
Marilyn Monroe-n át egészen Elvis Presley-ig. A Király szellemiségét
Cage meg is idézi Sailor Ripley, a börtönből frissen szabadult bűnöző
szerepében, aki a hangos zenénél és a szabadságnál csak Lula
Fortune-t (Dern) szereti jobban.
A film legjobb jelenetében Sailor az 1965-ös Ford Thunderbird
hátsó ülésén szunyókál, miközben Lula vezet. Ahogy a texasi
pusztaságban száguldanak, a rádióban egyre szörnyűbb híreket
mondanak be, gyilkosságokról, nekrofíliáról, környezeti
katasztrófákról számolnak be. A nő pánikba esve leállítja az autót az
út szélén, és ráparancsol Sailorre, hogy azonnal keressen valamilyen
zenét a rádión. Ő gyorsan egy thrash metalt játszó adóra teker, Lula
vad táncba kezd, Sailor pedig a levegőt rugdossa, de egy elektromos
akkord egyik pillanatról a másikra romantikus Richard Strauss-
zenébe vált át. Átölelik egymást, a kamera pedig egy tökéletes
naplementébe vonja őket. Ez a két ember vigaszra talált egymásban
a káosz és pusztítás közepette, a film pedig újra és újra felteszi a
kérdést, hogy a kölcsönös vigasz elég erőt ad-e nekik a túléléshez.
Lynch hol széles ecsetvonásokkal dolgozik, hol pedig hihetetlenül
precíz részletességgel. Gyakorlatilag road movie-t rendezett,
amelyhez nem díszletként használta a 20. századi Amerika
legnyilvánvalóbb jellemzőjét, hanem kiindulópontként. Dern
alakításában egyértelmű utalások vannak Monroe-ra, de Lula egy jól
kidolgozott, erős akaratú, szexuális téren magabiztos nő, aki
mindenféle gátlás nélkül fejti ki a világról vallott furcsa nézeteit,
ellentétben Monroe fátyolos hangú, kiszámított provokációival. Cage
viszont szinte teljesen egészében a Királyt próbálta megidézni, Sailor
akcentusától kezdve az udvarias viselkedésén és tartásán át a
karaterúgásokig.
Nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy Cage hozzá fordul ihletért, és
a Veszett a világot elnézve világos, hogy elmélyülten foglalkozott
Elvis személyével és művészetével. Cage később azt állította, hogy a
Konsztantyin Sztanyiszlavszkijnak, a method acting úttörőjének szánt
fricskaként döntött Elvis utánzása mellett, mivel az orosz művész
szerint kerülni kell mások utánzását. Emellett Andy Warholtól is
merített ötleteket Sailor megformálásához. „Hiszek a művészetek
szintézisében – mondta 2012-ben Rene Rodrigueznek. – Warhol is
így érezte. Mick Jaggert és Elvis Presley-t is felhasználta a
festményeiben. Ezért döntöttem úgy, hogy Presley szellemiségének
megtestesítője leszek, miközben Sailor Ripley szerepét játszom. Az
alakításra egy másik alakítást rétegeztem.”
Ha Cage egy szimpla Elvis-utánzatot próbált Lynch vásznára
festeni, akkor kudarcot vallott, de úgy, hogy ezzel jobbá tette a
filmet. Elvis színészként mindig uralta a jeleneteit, de gyakran
rejtélyesnek és zárkózottnak tűnt, mindig Elvis maradt, sosem vált a
karakterré, akit alakítania kellett volna. A kígyóbőr dzsekit leszámítva
(amelyet az egyénisége és a személyes szabadságban való hite
szimbólumának nevez), Sailor teljesen lecsupaszítja magát a világ
előtt, nyíltan kifejezi minden érzését és vágyát, és Lulában rálelt az
egyetlen emberre, aki képes lecsillapítani nyughatatlan lelkét. Elvis
tizenhárom évvel a film megjelenése előtt hunyt el, pólókra
nyomtatott ikon, gúny tárgya, egy letűnt kor szimbóluma lett. Cage
alakítása segít ismét emberivé tenni őt a nézők számára: Sailor
képében egy kedves srácot ismerünk meg, akit egyre nagyobb
veszélybe sodor a vadsága, ugyanakkor ez kínál neki kiutat a
problémás mindennapokból.
 Cage és a szereplőtársai lelkesen meséltek az élményről, a
Kaliforniától New Orleanson át Texasig tartó, közös útról. „Nagyrészt
az intuíciómat követtem, mert olyan kiváló emberekkel dolgozhattam
együtt, mint David Lynch és Laura Dern – nyilatkozta Cage egy
interjúban. – Úgyhogy szabadjára engedtem a spontaneitásomat.
Hagytam, hogy menjen minden a maga útján, aztán David
eldöntötte, melyik felvétel illik az elképzeléseihez.” Az évek során
egyre több izgalmas célzást hallottunk egy törölt snittről, amelyben
Sailor operát énekelt, és többen utaltak arra, hogy több szexuálisan
túlfűtött jelenet a vágószoba padlóján végezte. Bár Cage állítólag
fityiszt akart mutatni a method acting szabályainak a filmmel, ő
maga is alkalmazott method módszereket, például Las Vegasba
utazott Dernnel, végig a filmbeli szerepükben maradva.
„A Veszett a világ megjelenése idején sokat cikkeztek a
színészekről, akik method actinggel próbáltak belépni a szerepükbe –
emlékezett vissza Dern a film készítéséről szóló, rövid
dokumentumfilmben. – Szerintem vannak színészek, akik valóban ezt
a módszert követik, és vannak, akik egyszerűen a móka kedvéért
csinálják. Nic és én szerintem az utóbbi kategóriába tartozunk,
szórakozásból tesszük. David még bátorított is minket egy kicsit, és
tetszett neki, hogy kilenc hétre Sailor és Lula lettünk.”
A Veszett a világ Cannes-ban is megosztónak bizonyult. Roger
Ebert helyszíni tudósításában értetlenül és ellenségesen számolt be a
film lelkes fogadtatásáról, megkérdőjelezve a cannes-i közönség
reakcióinak őszinteségét, és Lynchet a mesebeli meztelen császárhoz
hasonlította, akit ennek ellenére is éljeneznek. Ebert ekkor még
kételkedve fogadta Lynch munkásságát (később viszont nagy
rajongója lett), mára hírhedtté vált egycsillagos értékelésében
hevesen kritizálta a Kék bársonyt a szexuális erőszak ábrázolása és a
kisvárosi amerikai, már-már parodisztikus bemutatása miatt. Bár
elődjénél másfél csillaggal többet adott rá, a Veszett a világ sem
nyerte el a kritikus tetszését, aki aggódva figyelte a rendező
felemelkedését.
Amikor augusztusban elkezdték vetíteni a Veszett a világot az
amerikai mozikban, nem csak Ebertnek voltak ellene kifogásai. A The
New York Times, a The Washington Post, a Time és sok jelentős lap
szerzői értetlenül vagy elutasítóan fogadták. Bár szerény
költségvetését sikerült visszatermelnie, lassan szállingóztak rá a
nézők, hiába építettek intenzív kampányt a Twin Peaks-kapcsolatra.
Sőt lehet, hogy ezzel csak ártottak a Veszett a világnak. A sorozat
nézettsége ekkor már leszállóágban volt, és a rajongók egyáltalán
nem azt kapták a filmtől, amivel hitegették őket. („Soha többet nem
nézek David Lynch-filmeket!” – nyilatkozta egy mozinéző a Los
Angeles Timesnak, aki az ABC-sorozat emlegetése miatt váltott
jegyet a filmre.)
A film (néha gimnasztikával fűszerezett) publicitása segített
helyreállítani Cage hírnevét az üzleti megfontolásból vállalt Tűzmadár
akció bukása ellenére is, és mindenkit emlékeztetett arra, hogy ő
továbbra is egy izgalmas, esetenként kiszámíthatatlan színész. A
Veszett a világ és a Tűzmadár akció is a vártnál gyengébben
teljesített a mozikasszáknál, de az előbbi legalább művészi
szempontból kielégítő volt Cage számára. A kreatív ösztönök és a
józan pénzügyi megfontolások közt úgy tűnt, hogy az ösztöneit
követve jár jobban. Az intuíciója ezután New Orleansba vezette – a
szex és katasztrófa irányába.

A nyolcvanas évek végének és a kilencvenes évek filmjei egy rövid

ideig azt a reményt keltették, hogy a mozi az őszinteség új
korszakába lép. Lynch szerződésében az állt, hogy R besorolású
filmet kell készítenie, de a Cannes-ban bemutatott nyers változat
alapján egyértelmű volt, hogy a Veszett a világ csak kisebb-nagyobb
vágások után fog megfelelni az MPAA (Motion Picture Association of
America) homályos szempontrendszerének. Lynch elvégezte a
szükséges vágásokat, főleg erőszakos jelenetektől szabadult meg, de
az ő esete csak egy volt a sok közül azokban az években. A szakács,
a tolvaj, a feleség és a szeretője (1989), a Henry – egy
sorozatgyilkos portréja (1986) és Pedro Almodóvar filmje, a Kötözz
meg, és ölelj! (1989) besorolás nélkül kerültek mozikba, hogy
elkerüljék a korábban a pornográfiának fenntartott, rettegett X
besorolást. Egyik sem pornográf, de tartalmaznak jeleneteket,
amelyek nem férnek bele az R besorolásba, a realisztikus erőszaktól
a meztelenségen át az ínyenc kannibalizmusig. Gene Siskel és Roger
Ebert kritikusok keresztes háborút indítottak, hogy az ilyen filmek
saját, „csak felnőtteknek” besorolást kapjanak. 1990
szeptemberében született meg a látszólag nagyobb rugalmasságot
biztosító NC-17 besorolás.
De végül ez sem hozta el a megváltást. Az elsőként NC-17
besorolást kapó film, a Henry és June (1990) még viszonylag szép
bevételt hozott, de hamarosan – az X-hez hasonlóan – a széles körű
terjesztés előtt álló, mindenáron elkerülendő akadállyá vált. 1992-
ben az Elemi ösztön visszatért a jól ismert kötéltánchoz, és próbált
rájönni, mit engedhet meg egy R besorolású film anélkül, hogy
átcsúszna az NC-17-be. A résnyire nyílt ajtót tehát hamar rávágták a
filmkészítőkre, de készült néhány NC-17-et megcélzó alkotás ebben
az átmeneti időszakban; ezek egyikében Cage alsónadrágra
vetkőzött, feketére festette magát, és állatként morgott.
„Mindenki a Zandaleeről beszél, pedig a film csak jövő tavasszal
jelenik meg – olvashattuk Diana Maychick magazinírótól 1991
májusában. – Nem is beszélnek, inkább csak suttognak” – folytatta,
hozzátéve, hogy „a Zandaleenek jutott az a kétes dicsőség, hogy
több explicit szexjelenet van benne, mint bármilyen eddig kiadott,
nem pornográf filmben”. Ez csak félig volt igaz. Az 1991-es
Zanadaleet New Orleansban forgatták (a város később Cage
karrierjében és magánéletében is fontos szerepet töltött be), nem
sokkal a Veszett a világ után, és valóban hihetetlenül sok explicit
szexjelenetet tartalmaz, még a kor megengedőbb mércéjével is.
Maychick abban tévedett, hogy „mindenki” a filmről beszélt, végül
Cage életművének egyik legkevesebb nézőt vonzó alkotása lett. A
tavaszi megjelenéssel kapcsolatban sem lett igaza.
A megszállottságról szóló Zandalee főszereplője Judge Reinhold,
aki Thierryt, a jómódú fiatal üzletembert alakítja. Attól tart, hogy
állandósult impotenciája veszélybe sodorja házasságát Zandaleevel
(Erika Anderson). A megoldást Johnny Collins (Cage), Thierry
gyerekkori jóbarátja jelenti. A gondosan ápolt kecskeszakállat viselő,
mindig kanos festő Thierry kábeltévés cégénél dolgozik, hogy
finanszírozni tudja művészi karrierjét, majd munka után egyre
nyilvánosabb helyeken elégíti ki Zandalee igényeit, például egy
mosógép tetején (miközben vendégek vannak a szomszéd
szobában), és egy templomban. Eközben olyan mellékszereplők
tűnnek fel és tűnnek el végleg, mint Steve Buscemi, Marisa Tomei,
Joe Pantoliano és Aaron Neville.
A Zandalee massachusettsi születésű rendezője, Sam Pillsbury Új-
Zélandon nőtt fel, és sokat dolgozott az ottani filmiparban, először
dokumentumfilmeken, majd átnyergelt a játékfilmekre, így egy
kívülálló látásmódjával érkezett Amerikába. Ez tetten érhető abban,
hogy ügyesen elkerüli a klisés New Orleans-i helyszíneket (ami nem
lehetett egyszerű feladat, mert végig a francia negyedben forgattak),
és a szokatlanul explicit szexjelenetekben is. Pillsbury így nyilatkozott
erről: „A film előtt elbeszélgettem a színészekkel, és elmondtam
nekik, szerintem milyen szerencsétlenül néz ki, hogy az amerikai
filmekben mindenki fehérneműben szeretkezik.” Ellenérzését
érvényre is juttatta az érintett jelenetekben.
A film egy őszinte kísérlet arra, hogy megalkossák az erotikus
irodalom mozgóképes megfelelőjét észszerű költségvetéssel és
ismert szereplőkkel, és a Zandalee valóban közbeszéd tárgya lehetett
volna, ha nem minősítik kiadhatatlannak a tesztvetítések kedvezőtlen
nézői reakciói miatt. „Az első tesztvetítésen a nézők fele kisétált a
teremből – idézte fel Pillsbury. – Elég sikeresnek mondhatom
magam. Ritkán hibáztam, és a Zandalee volt az egyik ilyen alkalom,
de az a helyzet, hogy egy hibából ezerszer többet lehet tanulni, mint
a sikerekből.”
Bár a film egyszerre fókuszálatlan és túlfűtött, megvannak a maga
erényei. A kiváló atmoszféra, a markáns vizuális stílus és számos
„mindent bele” típusú színészi alakítás a szokatlan filmek
kedvelőinek. E téren persze Cage járt az élen, buja pillantásai és
széles gesztusai A vámpír csókját idézik, és egy festékesővel érnek a
csúcsra, amelyet Cage javasolt, és Pillsbury hagyott jóvá.
„Robbanásra kész bombaként érkezett a forgatásra, és egy percre
sem állt le – mondta elismerően Pillsbury. – Azt hiszik róka, hogy
őrültként viselkedik munka közben, de profiként dolgozott.
Szórakoztató volt. Mocskosul vicces. Esténként elmentünk
vacsorázni, és az asztal tetején énekeltünk a többieknek.”
Kedélyes hangulat ide vagy oda, a film hatalmasat bukott. Bár a
Zandaleet műsorra tűzték néhány tengerentúli moziban, Amerikában
csak videón jelent meg minden csinnadratta nélkül, 1991 nyarán. A
határokat feszegető korszak igényeire szabott film épp e korszak
végén futott zátonyra, ami nem volt jó hír egy olyan színész
számára, akinek karrierje amúgy is elakadni látszott. Cage
beszaltózott a kilencvenes évekbe, de megbukott akcióhősként és
egy erotikus dráma főszereplőjeként. Ez a legmagabiztosabb
színészeket is elbizonytalanította volna.
„Túl sokáig maradtam egy helyen. Itt élek Los Angelesben, és
kezdek elpuhulni. Huszonhét éves vagyok, kopaszodom, és nincs egy
árva eredeti ötletem sem.” Cage ezt az „On the Road with Nicolas
Cage” című utazónaplójában írta, amely a Details 1991. júliusi
számában jelent meg, és amelynek témáját és stílusát is Jack
Kerouac ihlette. A Los Angelesből New Orleansba vezető utazásra
elkísérte barátja, Jeff Levine, akivel később producerként dolgozott
együtt. Cage szabadon asszociál mindenről, ami csak eszébe jut:
Lynyrd Skynyd;{9} szex a La Brea és a Melrose sarkán; a lila szín
(„Lila vagyok. Az elmúlt néhány évben lettem ilyen színű.”); hogyan
lett kitaszított a gimnáziumban, amiért nem volt saját autója; az
ország 1991-es állapotával kapcsolatos megfigyelései. („Néha
felmerül bennem, hogy valami lyukat ütött a generációnk lelkébe.
Megörököltük az amerikai álmot, de mit teszünk vele? Nem az autók
és a vagyon a fontosak. A szabadságra kellene törekednünk, de a
gondolat szabadsága helyett megbénít minket a fogyasztás vágya?
Az ország artériái eltömődnek, némaság ül ránk. Hígítót kell
fecskendezni a kulturális erekbe, hogy újra beinduljon a gondolatok
keringése.”)
„Nem vagyok démon – kezdi az egyik különösen lila bekezdést. –
Egy gyík vagyok, cápa, hőkövető párduc. Egyetlen watt választ el a
sötétségtől. Egy sötétben világító hullámvasút vagyok. Egy erekció.
John Denver akarok lenni, ahogy bedrogozva tangóharmonikázik;
Jack Daniel’st akarok inni, miközben egy Corvette-tel belehajtok a
Grand Canyonba. Én vagyok a béka, akit végül nem csókoltál meg.
Egy bűnös, aki a békéjét keresi. Hiszek az életet adó kardban.
Családos ember vagyok, és agglegény. Nem hiszek Istenben, de
félek tőle, úgyhogy imádkozom hozzá.” A cikk néha olyan, mint a
Wogan-beli szereplése, tudatosan őrült, feltűnést keltő provokáció.
Máskor alkoholmámorban írt segélykiáltás egy szakmai és személyes
gondokkal és az apaság terheivel küzdő férfitól, aki megannyi
érdekes emberrel találkozott útja során. Az írás végén Cage hazatér
Los Angelesbe, mert hiányzott neki a fia, de továbbra is
nyugtalanítja, hogy nem képes megállapodni.
A cikk őszintébb, mint Cage bármelyik interjúja, és a kibontakozó
kép nem mindig hízelgő. Cage legtöbb megfigyelése finoman szólva
is elcsépelt. (A férfiak és nők közti alapvető dinamikáról: „A legtöbb
férfi szexre vágyik. A szexhez pénzre van szükség. A legtöbb nő
pénzre vágyik. Pénzre van szükségük, hogy kiéljék a fészekrakó
ösztöneiket, és kényelmes legyen a családi életük. Egy nő ugyanúgy
vonzódik a gazdag férfihoz, ahogy egy férfi a gyönyörű nőkhöz.”) Ám
bármennyit is áradozik az országutakon való száguldozásról és a
szabadság szimbólumairól, nem nehéz belátni, hogy az író személyes
és kreatív zsákutcába jutott, és véletlenszerű ötleteket sorol,
remélve, hogy valamelyik ihletet ad neki, és a megfelelő irányba
vezeti őt. De nem jár sikerrel.
Bár a Veszett a világ után olyanok is méltatták alakítását, akik nem
szerették magát a filmet, de David Lynchből csak egy van, és nem
lehet egy teljes karriert Lynch-filmekre építeni. Nem volt világos,
hogy merre tovább, különösen ahogy sorra buktak el a művészileg
ambiciózus projektjei, mint a korábban említett Kazan-film és egy
szürreális olasz politikai krimi, az 1970-es Vizsgálat egy minden
gyanú felett álló polgár ügyében úrafeldolgozása, Paul Schrader
forgatókönyve alapján. „Szeretnék egy politikai témájú filmet
készíteni – nyilatkozta akkoriban. – Felfedni az amerikai politika
valódi arcát.”
Ez az álma akkor nem valósult meg. Ehelyett ismét elszánta magát
egy nagy váltásra, amely jóval sokkolóbb volt, mint egy félmeztelen
szereplés egy talkshow-ban. Ezúttal ő lett a jófiú.
 6

CAGE GYENGÉBB OLDALA

Tom Hanks 1987-re ráunt, hogy mindig James Stewarthoz

hasonlítják. „Jimmy Stewart így, Jimmy Stewart úgy – panaszkodott
Hanks a Parade-nak. – Ez persze hatalmas dicséret, de az
összehasonlítás több mint pontatlan.” Hollywood csak korlátozott
számú, jól körülírt szerepkört tart fenn egyszerre, de Hanksnek
semmi kedve nem volt a Kedves Átlagembert játszani, legalábbis
1987-ben még nem. Válaszul egyre gyakrabban lépett ki a
komfortzónájából olyan szerepekkel, mint az Életem a kabaré (1988)
küszködő stand-up komikusa, és a nyolcvanas évek árnyoldalát
bemutató Hiúságok máglyája (1990), majd főszerepet vállalt a
Holdkórosok írója, John Patrick Shanley első rendezésében, a furcsán
bájos Joe és a vulkánban (1990). Egyik sem aratott átütő sikert, bár
a Joe és a vulkán jól megérdemelt kultstátuszba emelkedett.
Azonban Hanks sikerei sem voltak kockázatmentes projektek. A
szerelem hullámhosszán (1993) és a Segítség, felnőttem! (1988)
esetében a sármos oldalát láthattuk (utóbbiban egy felnőtt testbe
került gyereket alakít), de az 1993-as Philadelphia – Az érinthetetlen
(egy AIDS-ben haldokló meleg ügyvédet alakított egy olyan
időszakban, amikor mindenki attól félt, hogy egy ilyen szerep a
karrierje végét jelenti), az 1992-es Micsoda csapat (ebben egy
alkoholista, goromba baseballedzőt tett szerethetővé) és az 1994-es
Forrest Gump (amelyben egy értelmi sérült férfit játszik) csak utólag
tűnnek biztos befutóknak. Átlagemberek? Játssza őket valaki más.
 Meglepő módon Cage csapott le a lehetőségre. Adott volt egy
színész, akit annyira felkavart, hogy emberi, romantikus karaktert
kellett alakítania a Holdkórosokban, hogy utána A vámpír csókja
főszereplőjeként vigasztalódott, kiélve minden extrém színészi
ösztönét a meglehetősen furcsa filmben. Az ezt követő nyughatatlan
években sok mindenbe belekóstolt, változó sikerrel. A Details
számára írt útinaplójában Cage arra panaszkodott, hogy „sosem talál
jó forgatókönyveket”. Az üdítő kivétel a Veszett a világ volt, amely a
cannes-i fődíj elnyerése tán teljesen visszhangtalan maradt az
amerikai mozikban. Szóval meghozta a létező legmeglepőbb döntést:
átmenetileg lemondott a furcsa szerepekről.
Ekkor forgatta az általa csak „Napfény-trilógiaként” emlegetett
filmeket: az Első állomás Las Vegast (1992), Az öreg hölgy és a
testőrt (1994) és a Sorsjegyeseket (1994), amelyekben nem
egyszerűen csak jófiúkat játszik, hanem becsületes lovagokat. Ezek a
szerepek határozták meg a munkásságát a kilencvenes évek elején.
Egyetlen látványos kivételtől eltekintve egyszerű hétköznapi
embereket alakít, akik próbálnak helyesen cselekedni egy kapzsiság
és korrupció uralta világban. Az Ál/Arc (1997) testcserés támadása
még pár évvel odébb volt, és néhány abszurd évig úgy tűnt, hogy
Hanks és Cage karriert cseréltek.
Ráadásul be is jött neki. Cage-re szinte biztosan a jóval színesebb
szerepei miatt fogunk emlékezni évek, évtizedek múlva, de figyeljük
a szemét, ahogy azt mondja őszinte lemondással az arcán a
Sorsjegyesekben, hogy be kell tartania, amit ígért. Lássuk meg az
arcán átsuhanó aggodalmat, amikor azt hiszi Az öreg hölgy és a
testőrben, hogy az általa védelmezett egykori first lady veszélyben
lehet. Tanulmányozzuk az arcjátékát egy ugyanebből a korszakból
származó, más stílusú film, az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál
(1992) egyik jelenetében, amikor kétségbeesett karaktere
megfontolja, majd elveti, majd ismét megfontolja, és ismét elveti,
hogy magához vegyen egy köteg őrizetlenül hagyott pénzt. A fenti
pillanatok mindegyikében abszolút őszinteség sugárzik Cage-ből. A
szélsőséges szerepekbe tett kitérő után áttért egy mindenféle
műviséget nélkülöző stílusra. Egyszerűen a karakterek bőrébe bújik,
és csendben velük tart, ahogy meghozzák nehéz döntéseiket, és
átélik belső konfliktusaikat.
A váltás oka – legalábbis Cage szerint – egy régi Jim Morrison-
interjú volt, amelyben a The Doors frontembere azon
morfondírozott, hogy „még nem készítettünk olyan dalt, amely tiszta
örömöt sugározna”. Cage nem akart ebbe a helyzetbe kerülni, és úgy
döntött, új irányt választ. Jó sztori, és hihetőnek tűnik annak
fényében, hogyan változott meg az élete a fia, Weston születése
utáni években. Cage és Christina Fulton kapcsolata végül nem tartott
sokáig, de a színész minden érintett szerint Weston életének aktív
részese maradt.
Másképp állt ki a nyilvánosság elé. „Ott az otthon, ahol a szex
vár!” – jelentette ki a brit Terry Christiannek adott interjúban a híres-
hírhedt 1990-es sajtókörút során, amelynek egyik állomásán előadta
a Wogan-féle belépőt. Hat évvel később már azt nyilatkozta a
Playboy írójának, David Sheffnek, hogy „az a csodálatos a
gyerekekben, hogy gyorsan véget vetnek a fiatalság
kicsapongásainak és féktelenségének. Amint megszületett Weston,
azonnal letettem a cigit, és elkezdtem becsatolni a biztonsági övet”.
Hozzátette, hogy az apaság nemcsak őt, hanem a művészetét is
megváltoztatta, „újfajta érzelmeket hoz magával, egyfajta
mélységet, amely korábban nem volt meg”.
Ugyanakkor arra is utalt ebben az interjúban, hogy a
magánéletében és a művészi ambícióiban bekövetkező változások
egybeestek azzal az igénnyel is, hogy újra definiálja magát. „Nic
Cage? Ja igen, a kígyóbőr dzsekis, csonkakezű csávó a
Holdkórosokból, aki csótányokat eszik. Bocs, nem őt keressük erre a
szerepre – magyarázta Sheffnek. – Láttam mások példáján, hogy ha
túl intenzív vagy, kiszorulhatsz a filmiparból.”
Nem nevezett meg senkit, de elég, ha a legközelebbi társaságát
vesszük szemügyre. Régi barátja, Crispin Glover, aki Cage oldalán
szerepelt a Best of Times-pilotban, és mellékszerepet kapott a
Veszett a világban, a neve mégis egy bizarr esettel fonódott össze,
amikor a Late Night with David Letterman vendégeként Glover egy
karaterúgást indított nagyjából a házigazda irányába, aki erre
azonnal véget vetett az interjúnak. Innentől kezdve kizárólag
különcöket játszhatott (amit látszólag Glover cseppet sem bánt).
Cage Rablóhal-beli partnere, Mickey Rourke színészi képességeiről
egyre ritkábban esett szó, a sajtó a személyes és forgatási balhéival
volt elfoglalva. 1991-ben Rourke ideiglenesen abbahagyta a
színészkedést, hogy profiboksz-karrierbe kezdjen. Ami egy nap
különlegessé teszi a színészt, másnap nevetség tárgyává teheti. A
legígéretesebb tehetség is falnak rohanhat.
Egy izgalmas alternatíva: kiugrani egy repülőgépből egy csapat
Elvis-imitátor társaságában.

Andrew Bergman sosem illett igazán a hollywoodi közegbe, de végül

előnyt kovácsolt ebből. Legalábbis többnyire. Bergman a náci
Németországból elmenekült zsidók gyermeke volt, és jól ismerte a
New York City-beli komédia világát. Édesapja a New York Daily
Newsba írt televíziós és rádióműsorokról, így olyan híres
komikusokkal találkozott, mint Ernie Kovacs és a „Bob and Ray” duó.
Bergmant jobban érdekelte a történelem a show-biznisznél, de végül
mindkét témában elmerült. A Wisconsin–Madison Egyetemen
doktorált, We’re in the Money: Depression America and Its Films
(Pénzünknél vagyunk: Amerika és filmipara a világválság idején)
című disszertációja később könyv formában is megjelent, és elismert
alapművé vált. Az egyébként idilli egyetemi város, Madison, a
hatvanas évek végén kezdődő politikai demonstrációk egyik
központjává vált. Bergman ezek hatására írta meg első
forgatókönyvét, a faji ellentéteket feldolgozó Tex X című komikus
westernt. A mű felkeltette Mel Brooks figyelmét, aki felkérte
Bergmant, hogy csatlakozzon írói csapatához, és így lett a Tex X-ből
a Fényes nyergek (1974).
Bergman gyors és váratlan sikert aratott…, és csak ritkán nyúlt
mellé. Második forgatókönyvéből Arthur Hiller rendezte meg az
Apósok akcióbant, amely Peter Falk és Alan Arkin főszereplésével
1979 nyarának egyik nagy sikere lett. Ebben kristályosodtak ki
Bergman későbbi stílusjegyei: a mit sem sejtő, becsületes
átlagember hirtelen veszélyes alvilági ügyletekbe bonyolódik. A cifra
nevű, komikus alakok és abszurd gegek azokat a klasszikusokat
idézik, amelyeket Bergman tanulmányozott doktoranduszként.
Bergman első rendezése, az Ez igen! (1981) anyagi bukta volt, ezért
ki is szállt az előkészítés alatt álló másodikból, az Egy kis gubancból
(1986). (Helyette John Cassavetes ült a rendezői székbe – ez lett az
utolsó filmje.) Bergman ugyanakkor továbbra is keresett író maradt,
az 1985-ös Fletch nagy sikert aratott. Ugyanebben a New York
magazin „a komédia ismeretlen királyának” titulálta őt. Bergman
végül ismét szerencsét próbált a rendezéssel. Az 1990-es Az újonc
főszerepében Matthew Broderick egy gyanútlan egyetemistát alakít,
aki „teljesen legális” szívességeket tesz a Jimmy the Toucan nevű
maffiózónak (Marlon Brando), aki kísértetiesen hasonlít A Keresztapa
Vito Corleonéjára – ami az egyik visszatérő poénforrás.
Az Első állomás Las Vegas esetében Bergman egy kicsit
megkeverte a kártyáit. Brando Keresztapa-beli fia, James Caan egy
Tommy Korman nevű gengsztert (na jó, profi hamiskártyást, de a
kettő között nagyon vékony a határvonal) alakít, és ezúttal Cage a
gyanútlan átlagember, akit az útjába sodor a sors. Bergman
ragaszkodott a próbafelvételhez, hogy lássa, Cage komikusként is
helyt tud-e állni. Ezután kapta meg Jack Singer magánkopó szerepét,
aki valamiért vonzza a különc ügyfeleket (mint a középkorú férfi, aki
meg van győződve arról, hogy slampos feleségének viszonya van
Mike Tysonnal). Jack szerelmi élete stagnál, mert halála előtt
édesanyja (Anne Bancroft) megeskette őt, hogy sosem házasodik
meg. Jack végül úgy dönt, hogy megkockáztatja anyja síron túli
rosszallását, és Vegasba utazik a barátnőjével, Betsyvel (Sarah
Jessica Parker), hogy összeházasodjanak. A nő a megszólalásig
hasonlít Korman elhunyt feleségére, ezért ráveszi Jacket egy cinkelt
kártyajátékra, majd közli, hogy elengedi az adósságot, ha eltölthet
egy hétvégét Betsyvel. Jack belemegy a feltételekbe, de azonnal
meg is bánja a döntését, amikor látja, hogy ezzel elvesztette Betsy
megbecsülését, és hogy mennyire lenyűgözi a nőt Korman vagyona
és sármja.
Cage nagyon érzékletesen mutatja be, hogyan roskadozik
karaktere a nagy nyomás alatt anélkül, hogy megtörne. Jacket
gúzsba köti édesanyja utolsó kívánsága, és látszólag felszabadul ez
alól, de kiderül, hogy továbbra is a rabja maradt. Az anyja tudatosan
a házasság ellen hangolta őt. Munkája során félrelépő házastársak
után kutat, ami csak megerősíti a kételyeit. Korman ármánykodása
felszínre hozza ezeket a kételyeket, és Jack fokozatosan leépül Cage
tolmácsolásában, hadarva, kapkodva üldözi menyasszonyát Vegastól
Hawaii-ig, majd vissza, végül még arra is hajlandó érte, hogy kiugrik
egy repülőből Vegas felett számos Elvis-imitátor társaságában, hogy
az utolsó pillanatban megmentse Betsyt, aki felismeri, hogy Korman
mindkettejüket átejtette.
A vállaltan ódivatú film ezzel boldog véget ér, és Bergman legjobb
filmjeihez hasonlóan sikeresen vegyíti a komolytalanságot a
kifinomultsággal. Bergman helyet talál az olyan karaktereknek, mint
a Sally Molars nevű bukméker, aki oddsokban diagnosztizálja
pácienseit („nyolc az öthöz, hogy gyökérkezelésre lesz szükség”), de
közben végig komolyan veszi Jack félelmeit, így Cage szívmelengető
alakítást nyújthat, amelyben a leküzdött nehézségek válnak
humorforrássá. Bergman lehetőséget ad Caannak, hogy megmutassa
Korman emberi oldalát, így szívtelen gonosztevő helyett egy valódi
veszteségtől gyötört férfit láthatunk. Oké, egy szemétláda, de a
szemétládának is vannak érzései.
A film a látványos csúcsjelenet ellenére végig visszafogott marad.
Bergman kissé talán maradi filmesnek tűnhetett, valójában csak egy
régebbi hagyományhoz nyúlt vissza, amikor a vad alaphelyzetek és a
speciális effektusok helyett a karakterek és a gegek adták a
vígjátékok gerincét. 1992-ben még nem halt ki ez a hagyomány, de
a vígjátékok költségvetése is egyre növekedett, amihez egyre
nagyobb bevételi elvárások társultak. John Landis akciófilmeket
megszégyenítő költségvetéssel és kaszkadőrmutatványokkal készült
vígjátéka, a Blues Brothers (1980) ágyazott meg ennek a trendnek a
nyolcvanas évek elején, és a sikere farvizén olyan jelentős büdzsével
megtámogatott akcióvígjátékok születtek, mint a 48 óra, a Beverly
Hills-i zsaru, és olyan humoros sci-fik, mint a Szellemirtók és a Vissza
a jövőbe.
Az emberibb léptékű komédiának sem áldozott le teljesen, a
Baseball bikákhoz (1988) hasonló, kifinomult komédiával éppúgy
sikert lehetett aratni, mint a vaskos humorú Malackodók-klónokkal az
évtized első, és a John Hughes-másolatokkal az évtized második
felében. A gyenge hónapokra időzített, közepes költségvetésű
alkotások, mint a Hajlakk (1988) vagy a Bérbarátnő álomáron (1987)
kasszát robbanthattak, de az elsöprő siker hiányában is szinte mindig
hozták a nullszaldót.
A kilencvenes évek e téren is változást hoztak, de nem azonnal. Az
1990 őszén megjelent Reszkessetek, betörők! tizenkét héten át
vezette a bevételi toplistát. Az évtized közepére az Előre a múltba
című filmben még csak mellékszerepet kapó Jim Carrey
rekordgázsikat követelhetett minden újabb filmszerepéért, vígjátékai
a nyári szuperprodukciókkal vetekedő event filmekké váltak. De
1992-ben a vígjátékok még csak relatív pénzügyi sikerre
számíthattak. A Disney disztribúciós cége, a Touchstone például
sorra adta ki a közepes költségvetésű vígjátékokat, mint a Savanyú a
szülő (1990) és a Zöld kártya (1990), a Micsoda nő! (1990) vagy az
1992-es Apáca-show bomba sikere pedig ellensúlyozta más
projektek veszteségeit, így a stratégia egészében véve
működőképesnek bizonyult. Az Első állomás Las Vegas egy durva
elnöki kampány által uralt nyár végén, az Andrew hurrikán pusztítása
okozta sokk után jelent meg, és a vegyes kritikai fogadtatás ellenére
azonnal elnyerte a nézők kegyeit. Augusztusi premierjekor az első
helyen nyitott, a második héten még többen váltottak rá jegyet, és
már ekkor egyértelmű anyagi sikernek számított. És bizonyította,
hogy Cage képes átlagembereket játszani, és egy ideig meg is
elégedett az ilyen szerepekkel.

Hugh Wilson szintén nehezen találta a helyét Hollywoodban, mégis

mindig talált magának újabb projekteket. A reklámipari veterán a
hetvenes években kezdett az MTM Enterprisesnál dolgozni, amikor a
vállalat olyan klasszikus szitkomokat készített, mint a The Mary Tyler
Moore Show és a The Bob Newhart Show. Wilson tévésorozatai
elbűvölték a kritikusokat, de nem hoztak nagy nézettséget, ennek
iskolapéldája a WKRP in Cincinnati, amelynek bérelt helye van a
minden idők legjobb tévés komédiáit rangsoroló listákon, de négy
alacsony nézettségű évad után, 1982-ben elkaszálták. A WKRP után
elsöprő sikert aratott, amikor átírta a Rendőrakadémia (1984)
forgatókönyvét, és meg is rendezte a filmet, amelyet ő maga sosem
tartott sokra. Ezután a mozifilmek és televízió között váltogatott, de
nem tudott szabadulni az átoktól: The Famous Teddy Z és az
innovatív Frank’s Place is aratott a kritikusok körében, de egyetlen
évad után törölték mindkettőt. „Olyan filmeket készítek, amiket
utálok, szerintem teljesen ostobák egytől egyig – nyilatkozta Wilson
a Television Academy Foundation számára néhány évvel a halála
előtt, 2018-ban adott interjúban. – De a televízióban meg tudtam
valósítani a művészi céljaimat.”
Az öreg hölgy és a testőrt a WKRP vezető írójával, PJ Torkoveijel
közösen írta, és mintha pont ezt a művészi kiteljesedést próbálná
átültetni a filmvászonra. A kedves, de néha maró humorú
vígjátékban Cage Doug Chesnicet, az előírásokat szigorúan betartó
titkosszolgálati ügynököt alakítja. A film elején épp próbál
megszabadulni idegesítő megbízásától, mivel a gondjaira bízott
egykori first lady, Tess Carlisle (Shirley MacLaine) a személyzet
tagjaként kezeli, és csak a fegyvere nélkül engedi be a
hálószobájába. Elbúcsúznak egymástól, és a hazaúton évek óta
először ellazulhat. Washingtonban azonban kellemetlen hír fogadja:
Tess kérte, hogy helyezzék vissza mellé, és ez ellen nem tehet
semmit, mert a nő a regnáló elnök közeli barátja (akinek egyébként
Wilson kölcsönözte a hangját, az ő telefonhívásai szállítják a film
talán legjobb poénjait).
Bár a film utolsó szakasza kezd átcsúszni egyszerű thrillerbe, addig
egy intelligens vígjátékot láthatunk, amelyet egy remek forgatókönyv
és a Cage és MacLaine közti humoros perlekedés emel ki a
középszerből. Dougon látszik, hogy csak a szakma iránti
elhivatottság és a kötelességtudat tartja vissza attól, hogy
ráförmedjen a mindennel elégedetlen, mogorva nőszemélyre. Öröm
nézni a párosukat, és újabb bizonyítéka annak, hogy Cage milyen
remekül játszik együtt nála idősebb női színészekkel (bár Az öreg
hölgy és a testőrből hiányzik a Holdkórosok vagy az Előre a múltba
romantikus szála).
Cage ebben a filmben még tovább megy, mint az Első állomás Las
Vegasban, karakterében semmi furcsa nincsen: egy alapvetően jó
ember, aki belesodródott egy különleges helyzetbe. És ahogy az Első
állomás Las Vegas, ez is elnyerte a kritikusok és a nézők tetszését,
az első hétvégéjén vezette a bevételi toplistát. A Jim Carrey
főszereplésével készült Ace Ventura – Állati nyomozót (1994)
taszította le a trónról, amely az új idők előhírnöke volt, és
elővetítette a visszafogott vígjátékok visszaszorulását.
Ám Cage egyelőre jól megtalálta a helyét ezekben. Éppen ezért
logikus lépés volt számára, hogy ismét összefogjon Andrew
Bergmannal. Míg az Első állomás Las Vegas a klasszikus korszak
bolondosabb komédiáihoz nyúlt vissza, a Sorsjegyesek (1994) Frank
Caprából nyert ihletet, története a kapzsiság és anyagiasság, illetve
az erény és őszinteség harcáról szól. Jane Anderson színműíró és
tévés veterán részben valós események ihlette forgatókönyvéből
készített filmjében Bergman gyakorlatilag eltörli a kilencvenes évek
New Yorkját és a klasszikus hollywoodi alkotásokat elválasztó
határvonalat. Cage Charlie Langet, a derék rendőrt alakítja, aki
minden műszak végén együtt játszik a környéken élő gyerekekkel.
Elégedett az életével, de felesége, Muriel (Rosie Perez), többre
vágyik. Amikor Charlie nyerő lottószelvényt vásárol, látszólag valóra
válnak álmai. Csak egy gond van: amikor nem volt nála elég
készpénz, Charlie borravaló helyett a szelvény felét ajánlotta fel
Yvonne-nak (Bridget Fonda), a peches pincérnőnek, és úgy érzi,
tényleg neki kell adnia a nyeremény felét.
Cage nem egyszerűen jófiút játszik, hanem a legjobb fiút, és
Capra hasonló szereplőiből merített ihletet. Bergman később úgy
emlékezett vissza, hogy csak ennyivel instruálta Cage-et: „Még
jimmysebben!” De Cage nem éri be Stewart utánzásával. Nem érezni
semmi mesterkéltséget a lefegyverző őszinteségén. A vámpír
csókjában dühtől eltorzult arca embertelen rosszindulatot sugárzott,
de ebben a filmben egy olyan embert látunk, akinek még egy bántó
gondolata sem volt soha, bár néha megkísérti az önzés. Láthatóan
elgondolkodik, hogy szóljon-e Yvonne-nak a szelvényről. Amikor
később rájön, hogy kezd beleszeretni annak ellenére, hogy az egyre
mohóbb Muriel mellett kötelezte el magát (akinek őrülettel határos
anyagiasságát tökéletes humorral adja elő Perez), végigkövethetjük
őrlődése stációit.
Cage karrierjében sok látványosabb alakítást láthattunk, de ritkán
tudta felülmúlni ezt a szívfájdító visszafogottságot. Színésztársa,
Fonda (aki egyébként ekkoriban Cage egykori haragosával, Eric
Stoltzcal élt) hasonlóan szívhez szóló alakítást nyújt, ketten valódi
érzelmekkel töltik meg a kissé csöpögős nagyvárosi mesét. Jól ment
neki, Tom Hanks nem akart az új Jimmy Stewart lenni, úgyhogy
Cage örömmel töltötte be az űrt. A közönség is elégedett volt. A
többnyire pozitív sajtóvisszhangot (The Washington Post: „Egyszerű,
de nem nézi ostobának a közönséget; hosszú ideje nem láttunk
filmet, amely ilyen hatásosan idézné meg a régi idők mozijait.”)
meglovagolva a bevételi rangsor hatodik helyén nyitott a július 29-ei
premier után. Ez mai mércével nem hangzik túl meggyőzően, de
1994-ben a Sorsjegyesekhez hasonló, meghitt hangulatú komédiák
kifejezetten a szuperprodukcióktól megcsömörlött nézőket célozták
meg. Hosszú hetekig műsoron maradtak, és tisztességes nyereséget
szedtek össze a videós, majd televíziós megjelenés előtt.
E téren is érett a változás. Jim Carrey ugyanezen a héten a
toplista élén végzett A maszkkal. Három 1994-es kasszasikere közül
ez volt a második; a színész az egyik legnagyobb szupersztárrá nőtte
ki magát, és kezdetét vette Hollywoodban a nagy költségvetésű
vígjátékok korszaka. Cage majdnem szerepelt Carrey harmadik
1994-es sikerfilmjében. „Sokat beszélgettünk arról, hogy
forgathatnánk egy közös filmet – nyilatkozta Cage a The Huffington
Post riporterének, Mike Ryannek 2012-ben. – Sőt szerette volna, ha
beszállok mellé a Dumb és Dumber – Dilibogyókba. Én viszont egy
sokkal kisebb filmre vágytam, így végül a Las Vegas, végállomást
választottam.” Ezzel a döntéssel Cage ismét új irányba fordult.
Ekkoriban már a romantikus komédiák büdzséje is egyre
nagyobbra hízott. Tom Hanks és Meg Ryan A szerelem
hullámhosszán sikere után ismét együtt szerepelt az 1998-as A
szerelem hálójában című vígjátékban, amely hatvanötmillió dollárt
kóstált, háromszor annyit, mint A szerelem hullámhosszán vagy a
Sorsjegyesek. Egy apró megjegyzés: mivel a film gyakorlatilag Ernst
Lubitsch Saroküzletének az újrafeldolgozása, Hanks ezzel hivatalosan
is belépett a James Stewart-i szerepbe. Lehet, hogy már nem
zavarta annyira az összehasonlítás. Cage addigra már rég maga
mögött hagyta a műfajt. A „Napfény-trilógia” után beköszöntött a
sötétség időszaka.

Cage-et nem csak a „Napfény-trilógiában” láthattuk a kilencvenes

évek elején. Felszabadult vígjátékokban és komor film noirban is
feltűnt, de mindegyik érezhetően ugyanannak a színészi fázisnak a
része, és azt a kérdést feszegetik, hogy megéri-e jónak lenni egy
világban, amelyben a jó csak ritkán nyeri el méltó jutalmát. Nicolas
Cage két komédiában is hivatásos bűnözőket alakít, akiknek hirtelen
feltámad a lelkiismeretük.
Az 1993-as Amos és Andrew – Bilincsben egyik címszereplőjeként
ő alakítja Amost, a látszólag javíthatatlan tolvajt, akit a jómódú
kisváros rendőrfőnöke (Dabney Coleman) bíz meg azzal, hogy
segítsen eltussolni rendőrei hibáját, akik a bőrszíne miatt betörőnek
nézték az új lakót, Andrew-t (Samuel L. Jackson), a sikeres írót.
Amos és Andrew hamarosan összefog a rasszista, gazdag helyiek
ellen, még egyfajta barátság is szövődik köztük. Azt hihetnénk, hogy
a filmnek lesz valami mondanivalója ezekről a súlyos társadalmi
problémákról. Tulajdonképpen megjósolja Henry Louis Gates 2009-
es esetét, akit a saját háza előtt tartóztattak le, de 1993 tavaszán a
kevés néző Roger Eberttel értett egyet, aki szerint a humort „aláássa
az alaphelyzet tragikuma”. Nem túl ízléses, amikor Amos ráveszi
Andrew-t, hogy vallja be, túl érzékenyen reagál a faji kérdésekre, bár
úgy tűnik, hogy Cage élvezi a semmirekellő bűnöző szerepét.
Nem mondható el ugyanez az 1994-es A Paradicsom foglyairól.
Ebben Jon Lovitz és Dana Carvey karakterének testvérét, a család
kakukktojását alakítja Cage. A Saturday Night Live-ból érkező két
komikus, Lovitz és Carvey játéka rajzfilmszerűen eltúlzott a többi
színészéhez képest…, bár George Gallo rendezésének
földhözragadtabb elemeiben sincs sok köszönet. Egy New York-i
étterem vezetője (Cage) maga mögött akarja hagyni az alvilági
életet, de a testvérei mindig belerángatják újabb és újabb
bűntényekbe. A szituáció legalább annyira caprai, mint a
Sorsjegyeseké. A három fivér kirabolja egy pennsylvaniai kisváros
bankját karácsonykor, ám ott ragadnak az ünnepekre, és
megtapasztalják a helyiek önzetlen kedvességét. Cage nem tud mit
kezdeni magával egy olyan filmben, amelyben a karambolok és a
furcsa hangon beszélő emberek jelentik a humor csúcsát. Ha ide
vezetett az, hogy jófiúkat játszik humoros(nak szánt) filmekben, nem
csoda, hogy váltani akart.

Az ebben az időszakban készült legmerészebb Nicolas Cage-filmet kis

híján be sem mutatták. Az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál
egy 1992 telén, Arizonában forgatott kis költségvetésű modern noir.
Egy Red Rock nevű, poros kisvárosban játszódik, ahol szinte
mindenki rosszban sántikál. A művészmozik nézői számára
túlságosan „közönségfilmes” volt, a szélesebb közönség számára
viszont túl durva. Rossz idők jártak a zsánerfilmek készítőire. Alig tíz
évvel korábban egy ilyen alkotás megtalálta volna a közönségét az
autós és grindhouse mozikban, vagy a multiplexek kisebb termeiben,
de a videókölcsönzés alaposan megtépázta ezek forgalmát. (Ez
egyébként valószínűleg igaz a Zandaleera is.) A nagy stúdiók
befurakodtak a zsánerfilmek területére is, a nagyrészt kis
költségvetésű bűnügyi filmek, sci-fik és horrorok helyét is a drágább
alkotások vették át. Az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál
viszonylag sikeresen futott Európában 1993 nyarán, Észak-
Amerikában viszont csak egy csendes HBO-bemutató jutott neki,
ahonnan egyenes út vezethetett volna a videotékák polcaira…, ha
nem figyel fel rá egy mozitulajdonos, akinek történetesen saját
disztribúciós cége is volt.
Bill Banning megvette a jogokat, és elkezdte vetíteni a filmet a
mozijában a San Franciscó-i Roxie-ban, ahol sorra döntötte a
rekordokat. Gyorsan elterjedt a híre, előbb a város többi filmszínháza
vette át, aztán műsorra tűzték Los Angelesben, majd New Yorkban,
végül pedig számos művészmoziban, országszerte. Banning kiváló
üzleti érzékét bizonyítja, hogy disztribúciós vállalata, a mozival
párhuzamosan működtetett Roxie Releasing nagyon kevés filmet
foglalkozott, de mind telitalálatnak bizonyult: ő vállalta a sokat
vitatott és a jövőt ijesztő pontossággal megjósoló Veled is
megtörténhet, Nick Broomfield izgalmas dokumentumfilmje, az
1998-as Kurt és Courtney – A helyi Nirvana, valamint a Michael
Haneke számára az áttörést meghozó Benny videója terjesztését. A
filmstúdiók nem tudták, hol találhatnak közönséget ilyen szokatlan
alkotások számára, Banning viszont nagyon is. „A film nem illik bele
semmilyen eladható, piacképes kategóriába – magyarázta Peter
Graves marketing-tanácsadó Ann Hornaday-nek a The New York
Timesban. – A westernfilm noir egyszerűen nem indítja be az
emberek fantáziáját.” De mire a szavai nyomtatásba kerültek,
nagyon is beindultak a fantáziák.
Korrupció, egy femme fatale, egy bérgyilkos és rengeteg átverés:
az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál első ránézésre nem is
lehetne messzebb Cage ekkortájt megjelent nagy stúdiófilmjeitől. Az
események mélyén rejlő konfliktus viszont ismerős lehet. Nicolas
Cage karaktere, Michael Williams egy őszinte ember, aki úgy próbál
kikeveredni egy nehéz helyzetből, hogy közben ne kelljen eladnia a
lelkét. Az egykori tengerészgyalogos az 1983-as, bejrúti katonai
barakkokat célzó bombamerényletben sérült meg, és az elmúlt
évtizedben alkalmi munkákból tartotta fenn magát bárhol, ahol
hajlandók volták alkalmazni őt lábsérülése ellenére. A film elején
nem hajlandó eltitkolni ezt a sérülést, ezért lemarad egy jól fizető
állásról egy olajfúró tornyon, így ismét útnak indul munkát keresni.
Amikor egy könnyű, de erkölcstelen megoldás kínálkozik számára
egy nyitva felejtett pénztárgép formájában, Michael alig tud ellenállni
a kísértésnek, de nem hajlandó lopásra vetemedni.
Balszerencséjére, amikor besétál a Red Rock-i bárba, a tulajdonos,
Wayne (J. T. Walsh) azt hiszi, hogy ő „Lyle Dallasból”, a bérgyilkos,
akire várt. Wayne szeretne megszabadulni hűtlen feleségétől,
Suzanne-től (Lara Flynn Boyle). Michaelnek eszében sincsen megölni
a nőt, de elfogadja az előleget, és figyelmezteti Suzanne-t, hogy
hagyja el a várost, amíg nem késő. Ezután viszont semmi sem alakul
a tervei szerint, és a közben feltűnő valódi Lyle-lal (Dennis Hopper)
is kezdenie kell valamit.
John Dahl első filmje, a szintén modern noir stílusú 1989-es Ölj
meg újra! nagyjából visszhangtalan maradt, de úgy döntött, hogy
kitart a műfaj mellett. Az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál
történetét testvérével, Rickkel közösen írta, és látható, milyen
kiválóan ismerik a zsáner stílusjegyeit, ráadásul ügyesen játszik a
nézői elvárásokkal. Eddie Muller film noir történésztől származik a
„noir pillanat” kifejezés; ez az a pont, amikor a főhős meghozza
döntését, és alámerül a sötétségbe, ahonnan nem sok esélye van
kijutni. (Fred MacMurray sorsa például akkor pecsételődik meg az
1944-es Gyilkos vagyokban, amikor Barbara Stanwyck szemébe néz.
Csak az a kérdés, mi történik az elkerülhetetlen bukásáig.) Az Amikor
egy bérgyilkos is több a soknál esetében Michael próbál ellenállni a
noir pillanat csábításának, holott tudja, mennyivel könnyebb lenne az
erkölcstelen utat választani. Amikor belemegy a négyszemközti
találkozóba, még nem tudja, hogy Wayne miért bérelte fel Lyle-t, és
abban a pillanatban nincs más választása, mint elfogadni a pénzt,
különben nem távozik élve az irodából.
„A film és Cage alakításának legszórakoztatóbb része, ahogy a
karakter ellenáll annak, hogy noir hősként viselkedjen – állítja Muller.
– Tudatosan próbál jól cselekedni, és őszintén meg van lepve, hogy
a helyzet ennek ellenére egyre csak rosszabbodik.” Michael végül
egyetlen fillér nélkül, de élve ússza meg a kalandot, és nem kellett
elárulnia saját elveit. Cage a túlélésre játszó, de végig a jobbik
énjére hallgató embert alakít a filmben.
„Hogyan főzzük meg a békát? Nagyon lassan. Ez volt az alapötlet
– mondja Dahl a filmről. – És ha mindezt egy olyan megnyerő
színész adja elő, mint Nicolas Cage, sokkal könnyebb a dolgunk”.
Michael akár a „Napfény-trilógia” egyik főhőse is lehetne, csak
jobban elbánt vele az élet. Ő is egy teljesen átlagos ember, aki jól
illeszkedik a Cage által ekkoriban játszott becsületes alakok sorába.
Csak a műfaj változott meg. Nicolas Cage először azzal hívta fel
magára a figyelmet, hogy milyen ügyesen alakít különcöket, majd a
normalitás „szakértőjévé” vált.
Néha azért kirúgott a hámból. Nem tudott végleg lemondani A
vámpír csókjához hasonló kísérletekről. A testvére, Christopher
Coppola által rendezett 1993-as Zuhanás a halálba lehetőséget adott
neki arra, hogy kiélje vadabb ösztöneit. A film egy sztárokkal teli
őrület, amelyben a Coppola család és barátaik kapták a legtöbb
szerepet (többek között James Coburn, Peter Fonda, Charlie Sheen
és Talia Shire), és egy csaló néha paródiába hajló történetét meséli
el. A parodisztikus elhajlásért főleg Eddie King, a Nicolas Cage által
alakított bajuszos-parókás kemény legény felel, aki felszabadultan
üvöltözik, vicsorog, furcsán ejt ki egyes szavakat, és bizarr módon
gesztikulál. A kritika lekezelően öntömjénező projektnek minősítette
a Zuhanás a halálba című filmet, és alig vetítették a mozik, de
kiemelt helyen szerepel a Cage furább alakításai iránt rajongók
körében. A kilencvenes évek elején azt láthattuk, hogyan próbálja
Cage egyszerűen eljátszani a rá osztott szerepeket. De a vadság
továbbra is ott lapult a felszín alatt.
 7

CAGE ÉVE

Úgy tűnt, hogy 1995 David Caruso éve lesz, és alaposan

megdolgozott a sikerért. Caruso gyerekkora óta istenítette Humphrey
Bogartot, Edward G. Robinsont, James Cagney-t és a többi
klasszikus hollywoodi keményfiút. Szülei válása után, az ő filmjeiket
nézve és az ő mozdulataikat gyakorolva töltötte magányos óráit
queensi otthonában. Amint elég idős lett hozzá, jegyszedőnek állt
egy moziba. Amikor megnézte A Keresztapát a premier estéjén,
eldöntötte, hogy színész lesz belőle. Caruso a nyolcvanas években és
a kilencvenes évek elején egyre jelentősebb mellékszerepeket kapott
olyan hollywoodi filmekben, mint a Rambo (1982) és a New York
királya (1990), és igen emlékezetes vendégszereplő volt a Hill Street
Blues című sorozatban. Minden alkalommal bizonyította, mihez ért a
legjobban: az érdes modorú, intelligens keményfiúk
megformálásához, akikből bármikor felszínre törhet a visszafojtott
erőszak. Anélkül lett sikeres, hogy sztárrá vált volna, legalábbis a
moziban.
1993-ban azonban másutt összejött neki a sztárság. A Hill Street
Blues alkotója, Steven Bochco új sorozatában, a New York
rendőreiben (1993–1994) Carusóra osztották John Kelly nyomozó
szerepét. Az alkotók tudatosan feszegették a televíziózás addig
elfogadott határait a megszokottnál durvább nyelvezettel, nyers
erőszakkal és több meztelenséggel. A harminchét éves Caruso egy
csapásra híres lett, és úgy döntött, hogy a hírnevet meglovagolva
valóra váltja régi álmát, és mozisztár lesz belőle. A New York
rendőrei első évadát követő nyári szünetben játszotta el a Megérint a
halál főszerepét. Az azonos című, 1947-es film noir feldolgozásában
egy börtönből szabadult bűnöző tér vissza az alvilági életbe.
Ez lett volna Caruso sikersorozatának következő eleme, és
bebiztosította volna helyét a filmvásznon. Mire azonban a film
mozikba került 1995 áprilisában, nagyot fordult a világ. Caruso
botrányos körülmények között távozott a New York rendőreiből,
hatalmas csalódást okozva a rajongóknak. Bochco egyenesen
„rákos” jelenségnek nevezte a színészt, aki élvezte, ha balhét okozott
a forgatáson. A borítékolható rossz sajtóvisszhang miatt a Megérint a
halál már nemcsak egy kísérlet volt, hogy Caruso új területet
hódítson meg, hanem népszavazás, hogy folytatódhat-e a karrierje.
„Ezért hagyta ott a televíziót? Lássuk, megérte-e.”
Az ítélet gyors volt és kíméletlen. Ez kifejezetten tisztességtelen
mind Carusóval, mind a filmmel szemben, amely jórészt pozitív
kritikákat kapott, de csak harmadik helyen nyitott a toplistán, majd
gyorsan ki is került a mozik kínálatából. A Megérint a halál francia
rendezője, Barbet Schroeder, korábban Oscarhoz segítette Jeremy
Ironst A szerencse forgandóban (1990), és olyan thrillerrel
bizonyított, mint az Egyedülálló nő megosztaná (1992). A Megérint a
halál írója, Richard Price nem sokat hagyott az eredeti
cselekményből, de annak témáit modern köntösben mutatja be,
felvázolva egy mocskos világot, amelyben az őszinteség végzetes
lehet. Caruso alakítása tökéletesen illik ebbe a környezetbe.
És nem nyújt semmi meglepőt. Bár karaktere elvileg a törvény
másik oldalán áll, Caruso nem távolodik el túlságosan a New York
rendőreiben nyújtott szereptől. Ha emlékezeteset akart alkotni, akkor
rosszul választott hozzá filmet. Ráadásul a Megérint a halál
vetítéseiről távozó nézők mind Nicolas Cage alakításáról beszéltek.
Az éveken át tartó jófiúszerepek után Cage rosszfiút játszott.
NAGYON rosszat. Kicsi Junior Brown beceneve ellenére termetes,
fenyegető jelenség. Bűnöző létére filozofikus vénája is van, Cage egy
emlékezetes jelenetben azt magyarázza a Caruso által alakított
Jimmy Kilmartinnak, hogy milyen fontosnak tartja a személyes
mozaikszavakat. Az övé a BAD: „bátorság, agresszivitás, diadal”, ez
segít „jobban látni a célokat”. A rövidre nyírt hajú, körszakállas Cage
tekintélyt parancsoló izmaival hiteles az erőszakos bűnöző
szerepében. Mégis az itt tanúsított teljes őszintesége teszi
kiemelkedővé ezt a jelenetet és az alakítása egészét. Kicsi Juniornak
nemcsak a lobbanékony, hanem a sebezhető oldalát is megmutatja:
a legkisebb provokációra is brutális erőszakkal válaszol, ugyanakkor
könnyezve és félig táncolva ugrál a családi sztriptízbár parkettjén
édesapja halála után. Egyszerre szörnyeteg és fájdalomtól gyötört
ember.
A kritikusok fel is figyeltek rá. A Los Angeles Timesban Kenneth
Turan azt írta Cage-ről, hogy „a kevés amerikai színész egyike, akik
filmről filmre izgalmasabbá válnak”. Cage ekkor már több mint egy
évtizedes karrierje után is képes volt meglepetést okozni előbb A
vámpír csókjával, aztán a jószívű átlagember szerepében, amivel
egyesekből kritikát, másokból szimpátiát váltott ki. A film akkoriban
nem keltett nagy figyelmet, de akik látták, mind Cage bravúros
alakítását emelték ki belőle, aki mellett szinte labdába sem rúgott a
többi színész.
Erről nem igazán tehet Caruso. Nagy sztárok sora (John Wayne-től
Tom Cruise-ig) építette arra teljes karrierjét, hogy ugyanannak a
szerepnek a variációit játszották el. Az idő és a megszokás csak
tovább növelik a változatok hatásosságát. Az idős, lelassult, elmélázó
Wayne az Aki lelőtte Liberty Valance-t (1962) egyik főszerepében, és
az alaptalanul elbizakodott Cruise az amúgy méltánytalanul elfeledett
Barry Seal: A beszállító (2017) bukásra ítélt főhőseként mögöttes
tartalmat nyer a színészek filmes és magánéleti történetének
ismeretében. Ha van rá kellő ideje, és okosabb döntéseket hoz,
Caruso hasonló filmes karrierre számíthatott volna. De 1995 nem
róla szólt. Ez az év másnak hozta meg a sikert.

Ritkán látni a Las Vegas, végállomáshoz hasonló filmeket, és kisebb

csodával ért fel a megjelenése még 1995-ben is, egy olyan évben,
amikor gyakorlatilag napi szinten változott az „eladható film”
definíciója. Az előző év októberében került mozikba Quentin
Tarantino korszakalkotó filmje, a Ponyvaregény, amelyben egy
filmőrült évtizedes rajongása öltött testet az idősíkok között ugráló
bűnügyi sztorik formájában. Az 1994 tavaszán Cannes-ban
Aranypálmával díjazott alkotás felülírt minden elképzelést arról, hogy
miből lehet közönségsiker. A főszereplő John Travolta kimúlt színészi
karrierjén még A Simpson család egyik része is gúnyolódott néhány
nappal a Ponyvaregény premierje előtt, a Miramax pedig hiába
számított az évtized legjobb remek független filmes stúdiójának,
senki sem számított tőlük kasszasikerekre. A Ponyvaregényben
ráadásul gyakran egy jeleneten belül követte egymást a
megdöbbentő erőszak és a fekete humor, és csak úgy repkedtek
benne a mozis utalások Anna Karinától (a francia új hullám
meghatározó dán–francia színésznőjétől) Roger Cormanig („a
közönségfilmek pápájáig”), és elvárta a közönségtől, hogy mindezt
követni tudja. Pár évvel korábban még a művészmozikban talált
volna otthonra, mint az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál,
1994-ben viszont a multiplexek fő attrakciója lett.
A Ponyvaregény sikere megmutatta, hogy Steven Soderbergh
1989-es meglepetésfilmje, a Szex, hazugság, videó óta milyen fontos
kereskedelmi tényezővé erősödött az amerikai független filmes piac.
Tarantino Soderberghhez hasonlóan a Sundance Filmfesztiválon hívta
fel magára a figyelmet, ott mutatkozott be 1992-ben a
Kutyaszorítóban című filmmel. Ez a fesztivál biztosított teret a fekete,
LGBTQ, Latinx és női alkotóknak, akiknek esélyük sem volt
bizonyítani Hollywoodban az olyan filmekkel, mint a Csalimadarak
(1994), az El Mariachi – A zenész (1992), a Férfi nélkül (1992) vagy
az Egy kis csaj Brooklynból (1992). Egyikből sem lett a
Ponyvaregényhez hasonló kasszasiker, de Tarantino filmje segített
felhívni rájuk a figyelmet, és bemutatni őket egy szélesebb
közönségnek. Nagyjából ugyanazt a szerepet töltötte be, mint a
Nirvana Nevermind című, 1991-es albuma a zenében: az
underground az iparág pénzének segítségével betört a fősodorba,
kitaposva az utat mások előtt.
A Ponyvaregényt sokan próbálták utánozni, sztárjait éveken át
elhalmozták munkákkal. (Nem véletlen, hogy a Ponyvaregény két
szereplője, Samuel L. Jackson és Ving Rhames is feltűnik a Megérint
a halálban.) Azonban 1995-ben minden téren nagy átalakulások
kezdődtek. Megjelent a Pixar első filmje, a Toy Story; a
számítógépes animáció ekkoriban még kuriózumnak számított, de
néhány éven belül meghatározóvá vált az amerikai alkotásokban. Az
év tavaszán ismertette Lars von Trier és Thomas Vinterberg dán
rendező a „Dogme 95” mozgalom alapelveit, amelynek célja a
filmkészítés „megtisztítása” volt. Ehhez tíz megkötést kellett
betartani, például csak kézikamerát lehetett használni, kizárólag
eredeti helyszínen lehetett forgatni, és kerülni kellett a műfaji
elemeket. A közönség továbbra is vevő maradt a jól bevált
receptekre (a Joel Schumacher által rendezett Mindörökké Batman
hozta a legtöbb bevételt az évben), de a beindult folyamatok azt
jelezték, hogy egyre nő az igény a másfajta mozik iránt.
A Dogme 95 hatását nem igazán lehetett érezni az első, ennek
szellemében készült alkotás megjelenéséig. Ez volt Vinterberg
díjesővel elárasztott Születésnapja, amely ugyan 1998-ban került
mozikba, bár egyes stíluselemei a Las Vegas, végállomásból is
visszaköszönnek, igaz, elsősorban nem a művészi szándék, hanem a
szükségszerűség miatt. Mike Figgis rendező jól ismerte Hollywoodot,
és a Las Vegas, végállomás forgatásakor, 1994 őszén, már nem
igazán kedvelte a közeget. Éveken át zenészként dolgozott, majd
átnyergelt a fényképészetre és a színházra, majd talált egy új
művészeti ágat, ahol az összes addigi ismeretét kamatoztathatta.
1988-ban rendezte első nagyjátékfilmjét, a Viharos hétfőt, egy
komor, noir elemekkel operáló, politikai felhangoktól sem mentes
thrillert Tommy Lee Jones, Melanie Griffith, Sean Bean és Sting
főszereplésével. A helyszín az észak-angliai Newcastle upon Tyne
kikötőváros, ahol Figgis nevelkedett a Kenyában töltött első éveit
követően. Második filmje, a Richard Gere főszereplésével készült,
1990-es Higgy neki, hisz zsaru! kemény, összetett bűnügyi film volt,
és Amerikában is sikert aratott. Ezt követően inkább negatív
tapasztalatai voltak, a Richard Gere-rel készült második filmjét, a Mr.
Jones – Jogában áll meghalnit (1993) konkrétan elvette tőle a
stúdió, és egy másik rendező fejezte be helyette. Mások talán
karriert váltottak volna ezután.
 Figgis ehelyett a kisebb filmek irányába fordult. Barátja, a
színészből lett producer, Stuart Regen használt könyvek között
válogatva akadt rá a Las Vegas, végállomás című, 1990-es rövid,
szomorú regényre, amelyben egy alkoholista próbálja felgyorsítani a
szerinte elkerülhetetlen halálát. Regen felvette a kapcsolatot a
szerzővel, John O’Briennel. Miután biztosította O’Brient, hogy a film
egészen a lesújtó végkifejletig hű maradna a műhöz, bevette Figgist
a projektbe. Regen és Figgis egy francia produkciós cégen keresztül
szerzett finanszírozást. Nekiláttak a munkának, de a mindössze 3,5
millió dolláros költségvetés miatt nagyon feszes volt a menetrend, 16
mm-es kamerákat használtak, és gerillamódszerrel forgattak, ha túl
drága lett volna kibérelni egy helyszínt.
Figgis próbált erényt kovácsolni ezekből a korlátozásokból, kevés
bevilágítással dolgoztak, tudatos esztétikai elemként használták a 16
mm-es film mosottas színpalettáját, és a könnyű kamerákkal úgy
improvizáltak, ahogy a korábban megszokott 35 mm-es
készülékekkel nem tudtak. Mindehhez azonban olyan stábra volt
szüksége, amelynek tagjai hajlandók ilyen körülmények között
dolgozni, és képesek megbirkózni a durva alapanyaggal.
Nicolas Cage A Paradicsom foglyai nem túl örömteli forgatása
során olvasta el a szkriptet, és kapva kapott a lehetőségen, hogy
eljátssza Ben Sanderson forgatókönyvíró szerepét, aki az állása
elvesztése után úgy dönt, hogy jelentős végkielégítését felhasználva
halálra issza magát Las Vegasban. Figgis meglepő módon Elisabeth
Shue-t kérte fel Sera szerepére, aki szinte mindig életvidám
karaktereket alakított olyan nyolcvanas évekbeli filmekben, mint a
Karate kölyök (1984) és az Egy bébiszitter kalandjai (1987).
A Las Vegas, végállomás nem kínálta a hollywoodi produkcióktól
megszokott luxust, és komoly érzelmi megterheléssel járt a színészek
számára. Shue teljesen új területre merészkedett, explicit
szexjelenetekben kellett részt vennie, bemutatták, hogyan
bántalmazza Serát a stricije, Yuri (Julian Sands), és karaktere
csoportos erőszak áldozatává is válik. (Figgis később elárulta, hogy
ezt a jelenetet különös gondossággal vették fel Shue teljes
biztonsága érdekében, és kirúgással fenyegettek bárkit, aki túllépi a
szigorúan előírt határokat.) Cage-nek olyan embert kellett
eljátszania, aki szinte végig részeg, józan pillanataiban pedig
delirium tremensben{10} szenved.
Ezt eredetileg ugyanúgy szerette volna elérni, ahogy Ben is tette
volna. Amikor először megvitatták a szerepet Figgisszel, azt
javasolta, hogy ittasan játszaná a karaktert, és Marlon Brando
szokását ellesve, egy asszisztens mondaná neki a szöveget egy
fülhallgatón keresztül. Bár Cage végül néhány esetben tényleg
alkohol hatása alatt játszott, Figgis lebeszélte arról, hogy az egész
filmben ezt tegyék, mert így nem tudna rögtönözni, ráadásul
tisztességtelen lenne Shue-val szemben. Ezért Nicolas Cage elkezdte
tanulmányozni a filmtörténet legjobb részeges alakításait: Ray
Millandét a Férfiszenvedélyben (1945), Kris Kristoffersonét az 1976-
os Csillag születikben (innen kölcsönözte Ben szokását, hogy a
módszeres önpusztítás közben is mosolyog), és legfőkébb Albert
Finney-ét John Huston A vulkán alattból (1984). (Finney azt üzente
Figgisen keresztül, hogy Cage a jelenetek előtt kenjen egy kis
alkoholt az ajkára, hogy ott legyen az íz a szájában.) Unokatestvére,
Roman Coppola javaslatára meghívta a forgatásra Francis egyik
barátját, Tony Dingmant, aki a hatvanas évek óta több filmjében is
segítette a munkáját; az alkoholista költő ezúttal afféle „ivóedző”
volt.
A stáb hatalmas kockázatot vállalt. Ha nem elég körültekintőek, a
Las Vegas, végállomás az önpusztítás felmagasztalásává válhat,
mártírrá teheti Bent, Serát pedig egydimenziós díszletté, aki csak
arra szolgál, hogy megkönnyítse az útját a halálba. Bent el lehetett
volna játszani harsány módon, sutba dobva minden finomkodást, és
a legtöbb színész valószínűleg ezt is tette volna, bízva abban, hogy
egy ilyen szereppel biztosan aratni fognak a díjátadókon. Cage
később azt mondta, hogy őt egy pillanatig sem vonzotta ez a
megközelítés; egy olyan filmben vállalt szerepet, amelyet senki más
nem akart elkészíteni, és valószínűleg senki sem akar majd
forgalomba hozni – ami észszerű feltételezésnek tűnt akkoriban.
Ehelyett be akarta mutatni Ben tudatos önpusztításának szakaszait,
hogy lássuk a karakter emberi oldalát: először szánalmat érzünk
iránta, aztán iszonyatot kelt, végül pedig együttérzünk vele. Ebben
segítségére volt Figgis, aki nem hajlandó idealizálni Ben
részegességét, és rendre elénk tárja annak szörnyű
következményeit, Shue pedig háromdimenziós karakterré teszi Serát,
aki jószívű és erős tartású nő.
Shue egy nyilatkozatában azt nevezte a legfontosabb
fordulópontnak az együttműködésükben, amikor Figgis a Los
Angeles-i házában eljátszotta neki a filmhez komponált egyik
zeneszámot. „Nicre pillantottam, és láttam rajta, hogy ő is ugyanazt
érzi – mondta az Ottawa Citizen riporterének, Jay Stone-nak 1996-
ban. – Akkor értettük meg igazán a filmet. Különös, futó érzés volt,
de hirtelen minden értelmet nyert. Az ártatlanság. A két szereplő
szerelmének ártatlansága értelmet nyert az ártatlan dallamokat
hallgatva.”
Talán sokaknak nem az „ártatlanság” szó jutna először eszükbe, de
a Las Vegas, végállomás erről is szól. Nem sokat tudunk meg arról,
hogy milyen volt Ben és Sera élete, mielőtt a férfi nekilátott hosszú
öngyilkosságának. Yuri egyszer utalást tesz arra, hogy Serával
korábban Los Angelesben éltek, és mielőtt elégetné személyes
tárgyait, köztük egy családi fényképet, Ben bevallja: „Nem
emlékszem, hogy a feleségem azért hagyott el, mert inni kezdtem,
vagy azért kezdtem inni, mert elhagyott a feleségem.” Ez nem egy
írói túlzás, hanem az alkoholizmus egyik valós mellékhatása. Látjuk
azonban, hogyan viselkedik Ben és Sera egymás társaságában,
hogyan egészítik ki egymást a gyengeségeik. Erős, de kudarcra ítélt
kötelék az övék, amit jól mutat, ahogy Sera tétlenül nézi Ben
leépülését.
Már a forgatás előtt történt egy tragédia, amelynek emléke végig
kísértette a stábot. A Las Vegas, végállomás előmunkálatai során
O’Brien harminchárom évesen önkezével vetett véget életének. A
regényt egy rövid józan időszakában írta, de végül áldozatul esett a
könyv lapjain leírt démonoknak. Cage néha akasztófa-humorú
elemekkel tarkítja alakítását, de hű marad az eredeti mű komor
hangulatához. Amikor nevet, általában csak ő érti a viccet, és
gyakran ő maga a gúny tárgya.
Néha ijesztően sebezhetőnek tűnik. Amikor elbocsátja őt az
alapvetően megértő főnöke, Ben felkiált, hogy „sajnálom!”, ami úgy
hangzik, mint egy gyerek panasza. Többnyire azonban egy
megszállott tudatossága látszik rajta, akinek semmilyen kötelessége
nem maradt önmaga elpusztításán kívül. Sera megjelenése olyan
számára, mint a felhők mögül kibukkanó napfény, amelynek kiélvezi
meleg sugarait, mielőtt minden sötétbe borulna. Amikor józan,
annyira remeg a keze, hogy képtelen aláírni a csekket, amivel
megvehetné a következő italt. Részegen bőbeszédű, már-már
szellemes, az egykori kreativitása néha fellángol rövid időre, aztán
újra kihuny. A szeme és a mosolya továbbra is elbűvölőek, de az
egész kinézete egészségtelennek hat. (Cage néhány hét alatt
szabadult meg a Megérint a halál izomkötegeitől, a radikális diéta
során kizárólag szárított marhahúst és piskótát evett.) Ben csak az
iváshoz ért igazán, de lassacskán az sem megy neki. Legszívesebben
félrenéznénk, de Cage alakítása szinte hipnotikus.
A kritikusok nagyon pozitívan nyilatkoztak a filmről, elsősorban
Shue és Cage játékát méltatták. Marjorie Baumgarten azt írta a The
Austin Chronicle-ben, hogy Ben „egyszerre pojáca, költő,
semmirekellő és angyal”, és hogy „Cage mindent belead a szerepbe,
egy látszólag halhatatlan karaktert teremtve”. Azok is csak dicsérni
tudták, akik korábban kételkedtek benne. „[Cage] jó színész, aki
hajlamos mindent túljátszani, de most csodálatra méltó
visszafogottsággal egy lenyűgöző, a korábbi stikkjeitől mentes
alakítással ajándékozott meg minket” – állapította meg Rene
Rodriguez a The Miami Heraldban. Az is figyelmet keltett, hogy a Las
Vegas, végállomás miben tér el a szakmányban gyártott
stúdiófilmektől. „Cage és Shue olyan bátran és szabadon játszik,
ahogy egy átlagos hollywoodi produkcióban sosem tehetnék” – írta
Jay Carr a The Boston Globe-ban.
Az alapanyag kíméletlen búskomorsága ellenére a Las Vegas,
végállomás megtalálta a maga közönségét. Észak-Amerikában a
United Artists vállalta a film terjesztését, amelyet mindössze hét
moziban kezdtek vetíteni 1995. október 27-én, és ezt a számot csak
lassan növelték az 1996. február 9-ei, széles körű bemutatóig. A
lendülete kezdetben elsősorban a szájhagyománynak volt
köszönhető, aztán ráerősítettek a díjátadók előtti reklámkampánnyal,
amellyel emlékeztetnek mindenkit a filmekre és az alakításokra a
Golden Globe-, és különösen az Oscar-díj-átadó előtt. Az 1300
vásznas országos premier idejére Cage már hazavihette a legjobb
színésznek járó Golden Globe-ot; akiket maga mögé utasított:
Richard Dreyfuss: Csendszimfónia, Anthony Hopkins: Nixon, és az
egykori barát, Sean Penn: Ments meg, Uram! Ezzel Cage vált a fő
esélyessé az Oscar-jelöltek február 13-ai bejelentésekor, ahol
Hopkins, Dreyfuss és Penn mellett a művészfilmes kedvenc Neruda
postása főszereplője, az olasz Massimo Troisi volt a versenytársa.
Troisi a szerep kedvéért későbbre halasztott egy szívműtétet, majd
órákkal az utolsó felvétele után meghalt, ami egy átlagos évben
garantálta volna a posztumusz győzelmét. Egy átlagos évben
Dreyfuss nagy visszatérése és Penn fantasztikus alakítása a
megbánást nem tanúsító fegyencként Susan Sarandon oldalán (aki
megkapta a legjobb színésznőnek járó aranyszobrot a Tim Robbins
által rendezett filmért) kiszámíthatatlanná tette volna a
végeredményt. De ez egy kivételes év volt. A díjátadó gála előtt
szinte egyöntetűen mindenki Cage győzelmét várta.
Ha az Oscarról van szó, a legjobb alakításoknak is szükségük van
egy jó narratívára, és ahogy közeledett a nagy este, az interjúkat
korábban messziről elkerülő színész sorra adta a nyilatkozatokat.
Ráadásul jó hírekről tudott beszámolni: maga mögött hagyta korábbi
vad életét, és (újra) összejött élete nagy szerelmével.
Nicolas Cage és Patricia Arquette kapcsolata régre nyúlt vissza.
1987-ben találkoztak az LA landmark Canters Deli étteremben,
amikor Arquette tizennyolc éves volt. Cage megesküdött, hogy
feleségül veszi, mire Arquette modern kori herkulesi próbákat tűzött
ki elé: szerezzen neki egy (nem létező) fekete orchideát és J. D.
Salinger autogramját. Ő mindkettővel sikerrel járt (ehhez befestett
egy lila orchideát feketére), ám egy kubai kiruccanás során
összekülönböztek. Amikor 1995-ben véletlenül újra összefutottak
(ismét a Cantersben!), feltámadt a régi vonzalom. Cage telefonon
megkérte a színésznő kezét, aki igent mondott neki. Ez a szokatlan,
hosszú ideje tartó kapcsolat remekül illusztrálta Cage megnyerő
különcségét, és többször is felelevenítették 1996. március 25-e, a
68. Oscar-díj-átadó estéje előtt.
 Cage győzelmi esélyei végig jók voltak, de számos vita övezte a
jelöléseket. A legtöbben azt nehezményezték, hogy csak egyetlen
fekete jelölt volt, és a Filmakadémia érthetetlen mód nem vett
tudomást például Denzel Washington, Laurence Fishburne, Angela
Bassett és mások kiváló 1995-ös alakításairól; de az is furán vette ki
magát, hogy a legjobb filmnek jelölt alkotások színészei alig kaptak
jelöléseket. A Las Vegas, végállomás (amiért Shue-t legjobb
színésznőnek jelölték) és a Ments meg, Uram! nem versenyzett a
legjobb film kategóriában, amelyet végül Mel Gibson történelmi
drámája, A rettenthetetlen nyert meg, ugyanakkor Tom Hanks
parádés alakítása az Oscarra jelölt Apollo 13-ból jelölés nélkül
maradt.
A díjátadóra összegyűlt vendégsereg azonban egyértelműen Cage
mellett állt. Ő kapta a leghangosabb tapsot, amikor Jessica Lange
felolvasta a jelöltek nevét. Amikor átvette a díjat, Shue próbált álló
ovációt indítani neki (sikertelenül), pedig néhány perccel korábban ő
maga alulmaradt Susan Sarandonnal szemben. Csak a közvetlen
környezetében ülők álltak fel, Cage láthatóan meghatódott a
gesztustól. Köszönőbeszédében kiemelten méltatta Shue-t és Figgist,
majd O’Brient és Dingmant, végül pedig szeretettel beszélt Arquette-
ről, és a fiáról, Westonról. A beszéd legfontosabb része azonban az
volt, amikor megköszönte a Filmakadémiának, hogy egy nehezen
eladható, alacsony költségvetésű, 16 mm-es filmre felvett alkotást
díjaztak, amivel az ő szavaival élve „segítettek halványabbá tenni a
művészet és az üzlet közötti határvonalat”.
Így folytatta: „Tudom, hogy nem népszerű dolog erről beszélni, de
imádom a színészetet, és remélem, hogy a jövőben még több
bátorítást kapnak az alternatív filmek, ahol szabadon kísérletezhetsz,
és segíthetsz alakítani a színészet jövőjét.”
1995-ben úgy tűnt, hogy a színészet, a filmvilág és Nicolas Cage
jövője tele van lehetőségekkel. Eljött a sorsfordító pillanat, amikor a
független elképzelések, és pénzügyi siker helyett az alkotói
szenvedély által motivált, nagy kihívást jelentő filmek átformálták a
filmművészetet. Lehet, hogy 1995 ugyanolyan vízválasztó lesz, mint
1969, amikor gyökeresen megváltoztak Hollywood prioritásai. Egy
Cage-hez hasonló művész otthon érezte volna magát egy ilyen
világban. Talán a kialakításában is részt vett volna. Az Oscar-gála
utáni napokban Cage és Arquette arról beszélt, hogy eljátszanák a
bűnüldöző Nick és Nora Charles szerepét A cingár férfi
újrafeldolgozásában. Figgis megpróbálta titkolni interjúiban, hogy
máris elkezdte írni következő filmje, az Egyéjszakás kaland (1997)
történetét, és számít Cage részvételére, ahogy az azt követő
alkotásban is. „Úgy érzem magam, mint Scorsese, amikor rátalált De
Niróra” – lelkendezett az egyik alkalommal. De végül soha többet
nem dolgoztak együtt. Cage jövője teljesen más irányt vett, mint
amit ő vagy bárki más elképzelt az Oscar-díj után, és útjának
következő állomása egy börtön volt a San Franciscó-i öbölben.
 8

CAGE, AZ AKCIÓHŐS

Ezerkilencszázkilencvenötre már érezni lehetett, hogy a régi,

megbízható akciófilmes elemek kezdtek túl régiek lenni, és közel sem
megbízhatóak. A nyolcvanas években elég volt nagy fegyvereket
tenni egy bosszúra szomjazó izomember kezébe, és garantált volt a
siker az Arnold Schwarzenegger vagy Sylvester Stallone nevével
fémjelzett szuperprodukciók és a Chuck Norris vagy Charles Bronson
főszereplésével készülő, kisebb költségvetésű alkotások esetében
egyaránt. Az évtized végére színesebbé vált a mezőny. Eddie Murphy
két sikerfilmje, a 48 óra (1982) és a Beverly Hills-i zsaru (1984)
megnyitotta az utat a szokatlan akciósztárok és a humor előtt,
megágyazva Bruce Willis hétköznapi hősének a Drágán add az
életed!-ben (1988), Gregory Hines és Billy Crystal komikus
rendőrpárosának a Rémült rohanásban (1986), és persze az 1987-
ben induló Halálos fegyver-sorozatnak, amely a brutális erőszak, az
emberi dráma és a fekete humor szokatlan keverékét nyújtotta. Paul
Verhoeven és James Cameron sci-fi akciófilmjei a látványos
effektusok mellett szokatlanul mély mondanivalóval rendelkeztek.
Ennek ellenére továbbra is az „egyszerű” akciófilmek uralták a
piacot, amelyek nyomába sem tudtak érni Walter Hill 48 órájának
kivitelezés, intenzitás és intelligencia terén (mint ahogy Hill sem
tudta felülmúlni saját magát a későbbi alkotásaival).
Az új évtized elejére a műfaj ki volt éhezve az új ötletekre. Jan de
Bont, John McTiernan és Andrew Davis rendezők a Féktelenül
(1994), a Drágán add az életed! és A szökevény (1993) formájában
kifogástalan akciómozikat szállítottak, de mindegyiken érződött, hogy
nem akar elszakadni a bevált hagyományoktól. Franciaországban Luc
Besson Nikitája (1990) és Jean-Jacques Beineix Dívája (1981)
megalapozta a cinéma du look{11} stílust, amelyet a mélabús
kiábrándultság és a zenei videók világából kölcsönzött vizuális
formanyelv jellemez. Ez jól rímelt a reklámvilágból érkező hollywoodi
rendezők, például Tony Scott munkásságára, és fel is erősítette azok
hatását. Hongkong még radikálisabb újításokkal jelentkezett, ahol
Tsui Hark, Ringo Lam és John Woo rendezők az amerikai akciófilmek
elemeit szokatlan zenei aláfestéssel házasították, a vérontás
felkavaró költeménnyé emelkedett az árulásokkal teli történetekben.
Mindkét megközelítés torz tükröt tartott a hollywoodi akciófilmek elé.
És ahogy teltek az évek, ezekben is megindultak a változások.
Ehhez új sztárokra volt szükség. Stallone már nem volt garancia a
kasszasikerre, Schwarzenegger pedig inkább a vígjátékok felé
fordult, csak Cameronnal és Verhoevennel dolgozott akciófilmeken.
Egy ideig úgy tűnt, hogy Steven Seagal és Jean-Claude Van Damme
harcművészeti filmjei fogják betölteni az így támadt űrt, de igazán
átütő sikert egyikük sem tudott elérni.
Lehet, hogy a közönség már nem az izomemberekre volt kíváncsi.
Talán szokatlan hősöket akartak látni. Talán Nicolas Cage-re vágytak.

Michael Baynek karrierje során jócskán kijutott az elutasításból,

bizalmatlanságból és utálatból, de ahelyett, hogy megsértődött volna
ezen, erőt merített belőle. Már tizenöt évesen gyakornokként
dolgozott a Lucasfilmnél, méghozzá egy olyan mozin, amelyet biztos
bukásnak tartott, amíg nem látta a vágás utáni végső változatot: ez
volt az 1981-es Az elveszett frigyláda fosztogatói. Miután elvégezte
az angol és filmművészet szakot a Wesleyan Egyetemen, Bay
visszatért szülővárosába, Los Angelesbe, hogy folytassa
tanulmányait. Az elveszett frigyláda fosztogatói rendezőjéhez, Steven
Spielberghez hasonlóan őt sem vették fel a USC tekintélyes
filmművészeti képzésére, így a köztiszteletben álló, de kevésbé
„szexi” ArtCenter College of Design hallgatója lett Pasadenában. Ám
Bay bármit szexivé tudott varázsolni, még Donny Osmondot is. A
diploma megszerzése után Bay betört a zenei videók piacára
Osmond „Sacred Emotion” című zenei videójának megrendezésével;
ezzel az 1989-es alkotással a hetvenes évek után eltűnt sztárt
modern popikonná fazonírozta. A dal maga csak egy George Michael-
utánérzés, de a gyors vágásokkal teli, jobbára fekete-fehér videó,
amelyben félmeztelen férfiak és lengén öltözött nők építenek egy
pajtát a sivatagban, betölti a feladatát: új, ellenállhatatlan
csomagolásban ad el egy jól ismert terméket.
Bay ezután a Propaganda Filmsnél szerzett állást. A nyolcvanas
évek közepétől a kilencvenes évek majdnem végéig elsősorban
ehhez a produkciós céghez fordult, amely menő videókat vagy
figyelemfelkeltő hirdetéseket akart rendelni. (A mozis piacon is
aktívak voltak, olyan filmek gyártásában vettek részt, mint a Veszett
a világ és az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál.) Itt nehezen
találta a helyét. A vállalatot idősebb rendezők alapították, és bár
felkérték Bayt, hogy dolgozzon velük, nem feltétlenül rajongtak a
munkáiért. Ez különösen igaz volt David Fincherre, a Propaganda
legkeresettebb, így legdrágább rendezőjére, akinek a
visszaemlékezések szerint elég feszült volt a viszonya Bayjel. Ennek
ellenére, vagy épp ezért, gyakran hasonlították össze őket, nem
mindig hízelgő módon. A zeneipari veterán Jeff Ayeroff például
felidézte, hogy Bayt „a kis Fincherként” ajánlgatták neki, aki „nem
olyan művészi, de lelkes és kitartó, idővel bármit megold”.
Bay olyan legendásan kezelhetetlen ügyfelekkel is jól bánt, mint
Vanilla Ice vagy a Winger együttes. Pazar videóival nagyban
hozzájárult a hetvenes években sikeres Meat Loaf váratlan
kilencvenes évekbeli visszatéréséhez. Szórakoztató reklámot készített
a legkevésbé izgalmas termékről, a tejről. Az 1993-as Got Milk?-
kampány egyik részében a történelemrajongó nem tudja kiejteni
„Aaron Burr” nevét, hogy megnyerje egy rádióműsor fődíját, mert
tele van a szája mogyoróvajjal, és egy üres tejesdobozt látunk
mellette. Bay az újabb sikerek után még inkább bizonyítani akart. Az
1995-ös, Will Smith és Martin Lawrence főszereplésével készült Bad
Boys – Mire jók a rosszfiúk? lett az első nagyjátékfilmje. Azonban
nem élte meg egyértelmű sikerként, hogy őt kérte fel Don Simpson
és Jerry Bruckheimer producer, akik az MTV-látványvilágot olyan
filmekbe ültették át, mint a Flashdance (1983), a Beverly Hills-i zsaru
és az 1986-os Top Gun. Ez az állandó küzdelmek időszaka volt
számára: küzdelem azokkal, akik szerint nem lehet két fekete
színészre építeni egy akciómozit; küzdelem a sztárokkal, akik nem
mindig értettek egyet az elképzeléseivel; és küzdelem a szerinte
elégtelen költségvetéssel. (Bay egy robbantásos jelenetet kénytelen
volt saját zsebből kifizetni.) „A százhúszmillió dollárból készült Arnold
Schwarzenegger-filmmel, a True Lies – Két tűz között-tel kellett
versenyeznünk, ami ugyanakkor került mozikba – emlékezett vissza
később Bay. – Ezért minden videós és reklámipari tapasztalatomat
bevetettem a Bad Boys – Mire jók a rosszfiúk? készítésekor. Gyors
vágásokat használtam, remegett a kamera; érezhetően
másmilyennek kellett tűnnünk.”
Ekkor született meg a tipikus Michael Bay-film, a cinéma du look
amerikai változata, amely egyszerre több érzékre is próbált hatni.
Nem sokkal később rengeteg film másolta Bay stílusát, vagy
legalábbis próbálta. Bay neve az olyan akciófilm szinonímájává vált,
amely a klasszikus vágási stílus és az értelmes történet helyett a
látványos képi világra és a nyaktörő gyorsaságú vágásokra helyezte
a hangsúlyt. Ezt a stílust később lekezelően „Bayhem”-nek{12}
nevezte el a szakma, összemosva Bayt az őt utánzókkal, teljesen
figyelmen kívül hagyva Bay legnagyobb ihletforrását: a hollywoodi
musicaleket, különösen Busby Berkeley filmjeit, akitől sokat merített
váratlan felvételi szögei és kaleidoszkópszerű képkompozíciói
megalkotásakor. Ez nem mindig eredményezett jó filmeket, és Bay
későbbi filmjeire valóban jobban illik a Bayhem megnevezés, de az
1996-os A szikla készítésekor Bay rendkívül módszeresen alkalmazta
a látszólag véletlenszerű gyors vágásokat, és nem csak a nézők
érzékszerveit akarta túlterhelni velük.
Az nem mindig volt világos, hogy mindebbe hogyan illeszkednek a
színészek. Különösen egy köztudottan önfejű, különcködésre
hajlamos színész.
A szikla egy ideje kereste a gazdáját, és az volt a közvélekedés, hogy
jó az alapötlet, de a részleteken lenne még mit finomítani. A szóban
forgó alapötlet: katonák foglalják el az Alcatrazt, és azzal
fenyegetőznek, hogy ideggázt lőnek ki San Franciscóra, ha a
kormány nem fizet kártérítést a titkos hadműveletekben elhunyt
katonák családjának. A végső forgatókönyv végül számos író,
valamint Nicolas Cage, Sean Connery és Ed Harris színészek keze
nyomát is magán viselte. Volt benne ütős zene, durva erőszak, az
átlagos akciófilmnél jóval több robbanás, és mivel Bay úgy érezte,
hogy a film közepe kicsit vontatott, egy minden előjel nélkül kezdődő
autós üldözés San Francisco utcáin. Túlzásokra épülő mozijából
száműzte a „felesleges” szót.
Természetesen a megfelelő színész tovább emelhette a produkció
fényét. Cage számára az akciófilmes műfaj olyan volt, mint egy új
zenei stílus elsajátítása. Akkoriban sokat tűnődött a zenén. A Las
Vegas, végállomás Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon tartott
premierje után Roger Ebertnek adott interjújában három felvonásra
bontotta a filmet: az első blues, a második jazz, a harmadik pedig
egy opera. A végső leépülés szakaszába lépő Ben szerepét játszva el
is énekel egy részletet Wagner Parsifaljából, amelyet Augustnak
köszönhetően gyakran hallhatott gyerekkorában. A nagy érzelmi
gesztusokra hajlamos színész számára természetes választásnak
tűnhet az opera.
Ám más ritmusokra is szüksége volt karakterei megformálásakor. A
Vegas forgatásán bongó dobokkal kísérletezte ki a beszédtempóját.
Volt, hogy a megalkotott ritmusokból új karakterek születtek.
„Bizonyos mozdulatokat és hangbeli hajlításokat kezdek használni, és
ettől mindez zenei élménnyé válik számomra – magyarázta A szikla
audiokommentárjában. – Elégedett vagyok vele egy bizonyos zenei
szinten, megtalálom a ritmust, és úgy találom el a hangjegyeket, ami
alatt a szavakat értem, hogy abból egy bizonyos magabiztos
könnyedség sugárzik. Vagy néha olyan üzemmódba lépek, hogy nem
is akarok gondolkodni ezeken, csak két ütemmel dolgozok (persze
átvitt értelemben), van néhány mondat, amikor nem tervezek el
semmit előre, csak meglátom, mi jön ki, és kiderül, hogy tetszeni
fog-e vagy sem. És ezután visszatérek ahhoz, amit előre
megkoreografáltam vagy kitaláltam.” Máskor „jazzimprovizációhoz”
hasonlította a munkáját. Egy pontig mindent megtervezett, aztán
úgy döntött, hogy kidobja a terveket az ablakon.
A zenei ihlet nem új keletű dolog a munkásságában. Míg a
többség Pokey-t, a gyurmalovat vélte felfedezni az Előre a múltba
című filmben nyújtott alakításában, Cage a The Velvet
Undergroundot, és azon belül Lou Reedet nevezte meg
ihletforrásaként, akinek látszólag hamis éneke új dimenziót adott a
daloknak. A szikla esetében Miles Davishez és a Beatleshez fordult
ihletért. Dr. Stanley Goodspeed FBI-különleges ügynök Cage
javaslatára lett Beatle-mániás, aki hajlandó hatszáz dollárt költeni az
eredeti vinillemezre, mert az szerinte sokkal jobban szól.
Nem csak ezzel járult hozzá a karakter kidolgozásához. Az ő ötletei
nyomán lett Goodspeed a káromkodást kerülő kockafejű tudós, aki
otthonosan mozog a vegyi fegyverek világában, de alig tud bánni a
fegyverekkel. Törvénytisztelő, őszinte állampolgár, aki hirtelen
könyörtelen profik között találja magát. Cage nem igazán illeszkedik
az akciófilmes közegbe, ezért gondoskodik arról, hogy a karaktere se
illeszkedjen jól a helyzetbe. Zenei fogalmakkal élve ő az a „hamis”
hang, amely érdekes, vonzó ritmust ad a filmnek, amelyet a rakéták
dübörgése sem tud elnyomni.
A legtöbb kritikus méltatta a filmet, hol Bay stílusa miatt, hol
annak ellenére. Marc Savlov a The Austin Chronicle-ben
„nevetségesen túltolt nyári tesztoszteronbombának” nevezte.
Egyeseket inkább taszított a stílus, de úgy érezték, Cage megmenti a
filmet. „A szikla szinte minden egyes jelenetében állandó a mozgás,
színes fények vakítanak el minket vagy a szereplőket” – mondott
ítéletet Gene Siskel a Chicago Tribune-ban. Bár úgy érezte, hogy a
látvány mögött alig van tartalom, Cage és Connery párosa szerinte
nagyon jól működött. A San Francisco Examiner kritikusa, Barbara
Shulgasser szerint Cage alakítása segített visszafogni Bay őrült
túlzásait. Szerinte „azon kevés színész egyike, akik képesek
megnyerő szereplővé tenni egy unalmas konzervatív tudóst, aki
találékonysága és bátorsága segítségével arat diadalt. Goodspeed
igazi úriember, művelt, romantikus, hazafias és jólelkű. És mellesleg
vicces is. Cage persze alaposan kigyúrta magát a szerepre, de
elsősorban komikusként alkotott nagyot. Van hozzá tehetsége.
Törékeny és sebezhető, elegáns és vág az esze. Remekül tud
időzíteni”. Jazzihletésű időzítés, mondhatnánk.
A szikla a nyár egyik kasszasikere lett olyan nagyágyúk mellett,
mint A függetlenség napja, a Twister és a Brian De Palma által
rendezett Mission: Impossible. Egy csapásra akciósztárrá tette
Nicolas Cage-et, amire nem sokan adtak volna esélyt a Tűzmadár
akció csúfos bukása után. Egy rosszindulatú és pontatlan értelmezés
szerint a művészi sikereit váltotta pénzre egy nyári
szuperprodukcióban. Azonban A sziklát azelőtt vállalta el, hogy a Las
Vegas, végállomás megkapta volna az Oscart, és Bay csak akkor
értesült a dráma létezéséről, amikor elkezdődtek A szikla munkálatai.
Cage hamarosan megkapta következő szerepét, méghozzá egy újabb
Bruckheimer-produkcióban, a Con Air – A fegyencjáratban; ez volt
Bruckheimer legelső projektje Simpson nélkül, aki
drogtúladagolásban halt meg A szikla forgatásának idején. A
Siskelnek adott interjújában Cage elmondta, hogy mik voltak a hátsó
szándékai a szerepek vállalásakor: egyrészt szeretett volna egyfajta
„kockázatvállalási” hajlandóságot csempészni az akcióműfajba,
másrészt azt remélte, hogy az így szerzett hírnévvel könnyebben
szerezhet finanszírozást bevállalós művészfilmekhez.
A szikla rosszmájúan értelmezhető Cage irányváltásának
allegóriájaként is. Goodspeed, a fegyverektől eredetileg irtózó
szobatudós (akinek az a legdurvább kiszólása, hogy „…a
magasságos Zeusz szent segglyukára, kérem, hogyan tudott kijönni
a cellából?”) a film végére durván káromkodó gyilkológéppé válik,
amilyet már ezerszer láthattunk más akciófilmekben. Elkerülhetetlen
lenne, hogy az akció mint műfaj megfosztja izgalmas egyéni
vonásaiktól a színészeket? Van helye az ilyen zenében a
jazzimprovizációnak?
Amíg Cage az egymást követő akciófilmekkel újra és újra kockázatot
vállalt, maguk a filmek nem mindig voltak ilyen merészek. A Con Air
– A fegyencjárat (1997) esetében egy újabb bevált propaganda-
szakemberrel, Simon West rendezővel dolgozhatott együtt, akinek ez
a film volt a belépője a reklámok világából a mozikba. Bayhez
hasonlóan West is átültette a filmvászonra korábbi alkotásai
frenetikus tempóját és látványvilágát. Sajnos hiányzott belőle Bay
magabiztossága és megbízhatósága. A Con Air gyakorlatilag céltalan
Bayhem, ami már egyébként is általános trenddé kezdett válni a
hollywoodi akciófilmekben.
Bár ha őszinték akarunk lenni, a Con Air amúgy sem a történetére
támaszkodott. Scott Rosenberg forgatókönyvírót a szellemes, sok
párbeszéddel teli 1996-os drámából, a Gyönyörű lányokból
ismerhettük; ezúttal felvázolt egy szégyentelenül bugyuta
alaphelyzetet, és hagyta, hadd menjen a maga útján a cselekmény.
Cage ezúttal Cameron Poe egykori rangert alakítja, aki a film
nyitójelenetében véletlenül megöli a terhes feleségét zaklató férfit,
és sokévnyi börtönbüntetésre ítélik, távol alabamai otthonától. Idő
előtt szabadul, és lehetőséget kap, hogy gyorsan hazajusson,
méghozzá egy nehézsúlyú bűnözőkkel teli fegyencjáraton (a
rabtársakat egyebek mellett John Malkovich, Steve Buscemi, Ving
Rhames és Danny Trejo alakítja). Amikor a rabok átveszik az
irányítást, csak Poe állíthatja meg őket.
A film nem hajlandó komolyan venni magát, ami egyszerre teszi
szórakoztatóvá és idegesítővé. A hosszú hajú, szinte végig atlétában
feszítő Cage viszont meglepő súlyt tud adni az olyan banális
pillanatoknak is, mint amikor a sosem látott lányának vett
plüssjátékot védelmezve ráüvölt egy rabtársára, hogy „Tedd vissza a
nyuszit a dobozba!”, vagy amikor kiélvezi, hogy először vesz levegőt
szabad emberként (ez utóbbiból népszerű GIF született). Rá van
hangolódva a film abszurditására, de sosem kacsint ki ránk. A
sziklával ellentétben Cage jelenléte nem tűnik nélkülözhetetlennek,
nem része a film kreatív szövetének. Hosszú idő óta először fordul
elő, hogy nem olyan karaktert játszik, amelyet más nem tudna. Túl
jó színész a soványka szerephez, ami egyébként a stáb többségére
igaz, beleértve John Cusacket is, akinek ez az első akciófilmje.
 A „túlképzett” színészgárda jelenléte azonban nem ártott a
filmnek, sem pedig a bevételi adatoknak. A Con Air 1997. június 6-án
jelent meg, és meglehetősen vegyes fogadtatásban részesült. A The
Washington Postban Rita Kempley félig-meddig bocsánatkérően
magyarázza, miért tetszett neki a „röhejes, kiszámítható, de
végtelenül szórakoztató” film. A mozilátogatókat sem sikerült
elijeszteni, a korai nyár egyik legnagyobb bevételét termelte. Még
néhány héttel később is tartotta magát a toplista alján, amikor
megjelent egy újabb Cage-akciófilm, amely a plüssmacikért folytatott
harcnál jóval nagyobb színészi kihívásokat tartogatott.

John Woo gyerekkora – saját bevallása szerint – pokoli volt. Woo

keresztény hitű családja állandó veszélyben élt Mao Ce-tung
Kínájában, ezért amikor a fiú ötéves volt, Kanton városából
Hongkongba menekültek, és egy ottani nyomornegyedben éltek
1953-ig, amikor egy tűzvész után hajléktalanná váltak. Egy
bűnözéstől sújtott negyedben állapodtak meg, ahol gyakoriak voltak
a helyi bandák közti leszámolások. Woo apjának betegsége miatt
még bizonytalanabbá vált a megélhetésük. A fiatal Woo
gerincműtéten esett át, ami miatt hosszú évekig a járás is nehezére
esett. Csak a jótékonysági adományoknak köszönhetik, hogy nem
csúsztak le végleg. Két intézmény tartotta a lelket Wooban: a helyi
templom és a mozik, vagy ahogy ő fogalmaz: „A két hely, ahol
rátaláltam a mennyországra.”
Később, a filmek világában dolgozva is próbálta összeegyeztetni
ezt a két, számára a megnyugvást jelképező helyeket. A hetvenes
években végigjárta a hongkongi filmipar szamárlétráját, de az
áttörést meghozó 1986-os Szebb holnapig nem találta meg a saját
egyéni hangját. A hongkongi alvilágban játszódó, ultraerőszakos
moralitásjátékban jelentek meg először Woo stílusbeli és tematikus
védjegyei: gondosan koreografált tűzharcok, amelyeket hamarosan
„gun fu” néven emlegettek; karakterek, akiknek menő higgadtsága
és még menőbb szerelése kavargó érzelmeket rejt; a hangsúlyos
pillanatokban kimerevített képkockák és váratlanul belassuló
jelenetek, kiterjedt szimbolizmus, valamint a jó és rossz harcának
elmélyült bemutatása, és hogy miként válhatnak egymás
tükörképeivé.
A film nemcsak Woo karrierjét, hanem az egész hongkongi filmipar
további irányát meghatározta. A sikerén felbátorodva más
akciórendezők is elkezdték megvalósítani saját egyedi ötleteiket.
Woohoz hasonlóan nem akartak szakítani a hagyományos filmes
technikákkal, csak egy kiadós adrenalinlöketet adtak nekik. Woo ezt
követő filmjei (a Szebb holnap 2. [1987], a Golyó a fejbe [1990]
című brutális háborús dráma, a könnyed humorú A vér nem válik
vízzé [1991], valamint a nyugati ismertséget meghozó A bérgyilkos
[1989] és A fegyverek istene [1992]) nem a zenei videók és a
reklámok látványvilágából merítettek ihletet, hanem a Sam
Peckinpah-féle stilizált erőszakot, Martin Scorsese erkölcsi
konfliktusait és Jean-Pierre Melville hőseinek magányát idézik meg.
Olyan akciófilmeket készített, amelyekben a vérontás közepette saját
keresztény hitét is megvizsgálta.
De működhet mindez Hollywoodban? Amikor 1992-ben Amerikába
utazott A fegyverek istene bemutatója után, Woo eleinte legalábbis
úgy látta, hogy nincs fogadókészség az ő egyéni elbeszélésmódjára.
A stúdió újravágta a Jean-Claude Van Damme-mal New Orleansban
forgatott Tökéletes célpontot (1993), többé-kevésbé eltüntetve
belőle a rendező stílusjegyeit. A védjegyének számító látványelemek
viszont túlélték a folyamatot, és a film nyereséget hozott, ezért
lehetőséget kapott egy újabb rendezésre. Ez volt az 1996-os Rés a
pajzson, amelyben a John Travolta által alakított pilóta nukleáris
tölteteket próbál ellopni. Ez is sikeres volt, így Woo megkapta a
lehetőséget, hogy egy „igazi” John Woo-mozit készítsen egy nagy
költségvetésű hollywoodi produkció minden lehetőségét kihasználva.
Rá is akadt a gyakorlatilag rá szabott alapanyagra, bár csak a
véletlennek köszönhetően. Mike Werb és Michael Colleary nem
ismerték Woo munkásságát, amikor megírták az 1997-es Ál/Arc
forgatókönyvét. A futurisztikus thrillerben egy rendőr és egy bűnöző
küzd egymással, miután felvették egymás személyazonosságát,
beleértve a teljes arccserét. (A cím tehát közvetlen és átvitt
értelemben is pontosan jelzi, mi várható.) Egy nap Werb és Colleary
moziba ment, ahol levetítették Woo A bérgyilkosának előzetesét;
másnap visszatértek, csak azért, hogy újra láthassák. Ezután
megnézték magát a filmet is, és a kölcsönös árulásokat, a Jó és
Gonosz közötti szinte transzcendens harcot látva rájöttek, hogy
tudtukon kívül egy Woo-filmet írtak.
A forgatókönyv végül kalandos úton jutott el a rendezőhöz és a
későbbi főszereplőkhöz. Ahogy kézről kézre járt a szkript, felmerült a
Sylvester Stallone–Arnold Schwarzenegger, Michael Douglas–
Harrison Ford és az Alec Baldwin–Bruce Willis páros lehetősége is.
Volt egy olyan pillanat, amikor úgy tűnt, Johnny Depp fog megjelenni
Cage oldalán. Végül Woo kérésére a jelenbe helyezték át a
cselekményt, és sikerült megtalálni a két sztárt: Cage alakította az
életet habzsoló, erkölcstelen, izgága nemzetközi terroristát, Castor
Troyt, akit Cage „a bűn Liberace-eként” kezdett emlegetni. Travolta
kapta a főhős, Sean Archer FBI-ügynök szerepét, akinek fiát Castor
ölte meg, és mindenáron kézre akarja keríteni a bűnözőt.
De csak részben jár sikerrel. Az alapötlet szerint a két főszereplő
arcot és személyiséget cserél: Sean Castor arcát viselve épül be egy
börtönbe, hogy kiderítse egy hamarosan várható Los Angeles-i
támadás részleteit, a kiszabadult Castor pedig Sean
személyazonosságát felvéve próbálja eljátszani a becsületes családos
embert, beköltözve az ügynök házába annak felesége, Eve (Joan
Allen) és lázadó tinilánya, Jamie (Dominique Swain) mellé. Ez azt
jelentette, hogy az Ál/Arc főszereplőinek két karakter különböző
változatait kellett megformálniuk. Néha megpróbálják eljátszani a
másikat; van, hogy elő akar törni az eredeti személyiségük,
lelepleződéssel fenyegetve őket; néha pedig belefeledkeznek a
szerepbe, és eggyé válnak a felvett személyiséggel. Jól kivitelezve
valódi színésziskolát rendezhetnek, amely magáról a mesterségről is
véleményt nyilvánít.
Cage esetében ez azt jelenti, hogy a filmet egy olyan
bombasztikus, túlmozgásos karakterként kezdi, amilyenek
beindították a karrierjét (folytatva A vámpír csókjában megkezdett
kísérletezést), majd borongós hangulatú jófiúvá válik, aki kelletlenül
próbálja utánozni az első jelenetekben látott, lelkiismeretlen
gonosztevőt. Travolta egy gyászoló, a hajszának élő emberként
mutatja be Seant, Cage-re pont ellentétes színészi feladat várt: a
züllött, nagyszájú Castorként kell egy becsületes, tisztességes ember
bőrébe bújva, perverz örömét lelni az élményben.
A két különböző megközelítést választották. Travolta megidézi a
Cage által az első felvonásban alakított Castort: magamutogató
szörnyeteg, aki élvezi, hogy rossz lehet, például amikor papnak
öltözve megtapogatja a kórusban éneklő egyik lány fenekét; emellett
használja a Cage korábbi munkáiban látott manírokat.
„Nagyon sok minden megtetszett Nic alakításaiban az elmúlt évek
során – mondta Travolta az Entertainment Weeklynek. – De csak az
ő engedélyével akartam belevágni.” Ezek közül kiemelte „Nic Cage
beszédtempóját…, ahogy lelassít, hangsúlyozva bizonyos szótagokat.
Szinte költői a beszéde”. Travolta tehetségesen tud utánozni
másokat, aminek jó hasznát látta A nemzet színe-java (1998) Bill
Clintonról mintázott főhősének megformálásakor (és évekkel később
is gond nélkül meg tudta ismételni az Ál/Arc egyes jeleneteit a
beszélgetős műsorok nézőinek nagy örömére). Ijesztő pontossággal
másolja le Cage játékát, ahogy Castor ráébred, hogy milyen
lehetőségek nyílnak meg előtte, amíg egy jó ember arca mögött
rejtőzik. Egyszerre ijesztő és magával ragadó, ahogy Travolta lubickol
ebben az új helyzetben, különösen abban a jelenetben, amelyben
brutális gyorsasággal elbánik Jamie erőszakos barátjával. Egy Woo-
féle moralitásjátékban néha még az ördög is jót cselekszik.
Cage nem utánozni próbálja Seant, hanem újra értelmezi őt és a
szenvedést, amit előbb a családja, aztán a személyazonossága
elvesztése jelent. Őt nem töltik el izgalommal a személycserében
rejlő lehetőségek, sokkal inkább felkavarják. A film egyik
legmegkapóbb pillanatában Cage a gyerekkorában annyira csodált
expresszionizmus teljes eszköztárát felvonultatja. Castorként harcba
bonyolódik a börtönben, és Sean arcán érzelmek sora jelenik meg:
először az iszonyat, hogy miféle erőszakos tettre kényszerült,
miközben a többi rab éljenezve biztatja; aztán az állatias szadizmus,
amelyet Sean annyiszor látott a Castor utáni hajsza során; azután a
beteges gyönyör, amiért térdre kényszerített valakit; ezt követi a jó
ember mélységes megbánása, aki kénytelen rosszat cselekedni; és
végül pillanatnyi őrület suhan végig az arcvonásain, mielőtt
megkímélné prédája életét. Egy teljes Woo-film néhány szótlan
másodpercbe sűrítve.
Cage számára az Ál/Arc olyan akciófilm volt, amely nem követelt
tőle művészi kompromisszumokat, Woo pedig hozzá hasonlóan
zenerajongó, aki jazzimádata mellett az operák grandiózusságát is
mintának tekinti. A film abszolút kritikai siker volt, a rendezőben
korábban kételkedők is elismerték, hogy művészi szándékai a lehető
legjobb formában valósultak meg. Maitland McDonagh úgy
fogalmazott a TV Guide-ban, hogy a film egy „brutális, lenyűgözően
koreografált látványosság, amely egyesíti a lírai szépséget, az
istenkáromlást, a szadista gonoszságot és a groteszk
szentimentalizmust”, és a látszólag egymáshoz nem illő elemekből
izgalmas egészet alkotott. A nézők is vevők voltak rá, az Ál/Arc
bevétele idővel a Con Air – A fegyencjáratét is felülírta. Nagyszabású
volt, furcsa, és imádta a közönség. Cage mindent megkapott tőle,
amit csak egy akciófilmtől csak remélhetett, és megszilárdította
helyét nemzedéke legnagyobb sztárjai között, aki műfajváltásával
váratlan sikert aratott, míg sok kortársa kudarcot vallott.

Visszatekintve, ez volt Cage akciókarrierjének és Woo hollywoodi

kitérőjének csúcsa. Woot néha a „legamerikaibb” hongkongi
filmesnek tartják, az Ál/Arc pedig a leginkább hongkongi akciófilm,
amit Hollywoodban le lehetett forgatni hollywoodi költségvetésből és
eszközökkel, az erkölcs és bűn golyózápor közepette zajló
összecsapása, amely a végsőkig feszíti az akciófilmek klasszikus
kereteit. (Woo nem érte be egy végső tűzharccal a templomban,
utána egy motorcsónakos üldözés következik, hogy a nézők
semmiképp se távozzanak csalódottan.)
Az ezt követő években ugyanakkor a Bay–Bruckheimer-féle
megközelítés diadalmaskodott, a Woo és más honkongi rendezők
fegyelmezettsége nélküli maximalizmus; így hiába követték a
legjobbak Woot Hollywoodba, már azelőtt távozni kényszerültek,
mielőtt ő maga hazatért volna. Egy Jean-Claude Van Damme-film
forgatása afféle belépővé vált a hongkongi veteránok (például Ringo
Lam és Tsui Hark) számára, de egyikük sem épített tartós karriert.
Nem járt jobban a kortárs Ronny Yu sem, aki a hongkongi mozi
különc líraiságát ültette át az 1998-as Chucky menyasszonya című
horrorfilmbe, mielőtt otthagyta az álomgyárat.
Az akciófilmesek úgy érezték, hogy egyszerűbb másolni a Bay-féle
látványvilágot. (Tegyük hozzá, többnyire sikertelenül próbálták.)
David Bordwell filmtörténész a hongkongi és a Bay–Bruckheimer-
vonalat követő filmeket is a „fokozott folytonosság” fogalma alá
gyűjti, bár az utóbbi esetben sokszor nehéz felfedezni folytonosságot
a színvonal szempontjából. A következő évtizedben a videóesszéket
készítő Matthias Stork megfogalmazása szerint a „káoszmozi”
korszaka köszöntött ránk. Bay felemelkedése után elárasztották a
multiplexeket az akciómozik, amelyben Stork szavaival élve: „Minden
egyes beállítás egy hisztérikus csúcspont, amelyeket egy korábbi
mozi hosszú percek alatt épített volna fel.” Egyesek jól bántak ezzel
az eszköztárral. Maga Bay nem tudta összeházasítani ezt a
megközelítést egy történetközpontú film ötletével a 2001-es Pearl
Harbor – Égi háborúban, de az eredeti ötletektől és ambícióktól
mentes, 2007-ben induló Transformers-sorozat valóságos
pénznyomdává vált a keze alatt. Paul Greengrass Bourne-filmjei az
émelyítően gyors kézikamerás felvételekkel tűntek ki a tömegből. A
módszer másik úttörője, Tony Scott is meglovagolta a divathullámot,
és a közönség nagyon is vevő volt az érzékeik elleni, egész pályás
letámadásra. Christopher Nolan néha látszólag kaotikus jeleneteket
szőtt egyébként elegáns, klasszikus történetvezetésébe. Ők azonban
inkább kivételnek számítottak. Sokan ugyanúgy az egyszerűbb utat
választották, mint West a Con Air esetében, a tartalom helyett
száguldást, az izgalom helyett izgatást kínálva.
Az Ál/Arc szerencsés csillagzat alatt született, mindkét sztárja egy
friss és váratlan sikersorozattal a háta mögött, magabiztosan,
bizalomtól övezve dolgozhatott. A Ponyvaregény utáni években
Travolta látszólag nem tudott hibázni. A közönség imádta őt. A régi
rajongók rájöttek, hogy mennyire hiányzott nekik, és emellett
sikeresen megnyerte magának a mozilátogatók újabb generációját.
Az ezt követő években – egy-két kivételtől eltekintve – csupa sikeres
filmben szerepelt, mint a Szóljatok a köpcösnek! (1995), a Zavaros
vizeken (1998) és a Simon West által rendezett A tábornok lánya
(1999). De nem csak a népszerűség és a lendület segítette Travoltát.
Keményen dolgozott, a halovány filmekben is kiváló alakításokat
nyújtott. Bármi is tesz sztárrá egy jó színészt, benne ott volt.
Aztán jött a krach. 2000-ben jelent meg a Háború a Földön,
amelyben Travolta színészként és producerként is részt vett. Az azóta
is sokat gúnyolt, monumentális buktával Travolta mindent megtett
azért, hogy véget vessen a karrierjének: nem érte be azzal, hogy
gyenge jelmezben játsszon egy közhelyesen gonosz földönkívülit, a
film L. Ron Hubbard regénye alapján készült, emlékeztetve
mindenkit Travolta és a szcientológia kapcsolatára, amelyet sokan
máig szektának tartanak, és emberi jogi visszaélésekkel vádolnak.
Travolta tovább dolgozhatott, nem egyszer jelentős projektekben, de
innentől semmi nem volt a régi.
Ha ezt a katasztrofális ballépést el is kerüli, előbb-utóbb jött volna
valami más, ami megtöri Travolta lendületét. Nehéz sikert elérni,
különösen a szupersztárok szintjén, és a csúcson maradni még
nehezebb. Elég egyetlen hiba. Néha a színészen kívül álló
körülmények tesznek keresztbe, mint a változó nézői ízlés vagy a
stúdión belüli átalakulások. Cage akciófilmjei azért lehettek
sikeresek, mert olyan projekteket talált magának, amelyektől a
nézők megkapták, amit egy nyári szuperprodukciótól és magától a
színésztől elvártak. Ugyanakkor nem számíthatott arra, hogy ez
örökre így marad.
Akkoriban Cage eredményei nagyon is igazolni tudták az egyre
dagadó gázsiját, de ki kellett találni, hogy egy színész, akit a
különcszerepei emeltek szupersztárrá, hogyan maradhat a csúcson
egy olyan környezetben, amely cseppet sem díjazta, ha valaki
kilógott a sorból. Tizenöt évvel a Lány a völgyből után Cage újra és
újra talált alkalmat arra, hogy szerethető csodabogárként egyre
nagyobb sikerfilmekben játsszon. Az új feladata az volt, hogy ezt a
vonzerejét filmről filmre, évről évre megőrizze.
 9

CAGE A CSÚCSON

Cage egyre nagyszabásúbb filmekben szerepelt, és ezzel együtt

minden más is nagyobb lett számára: a gázsi, az ismertség, a
felelősség, a sikerért járó jutalom, és persze a bukás kockázata.
Bármennyire is nem volt ínyére, a karrierje többé nemcsak a
színészetről szólt, hanem a sztárságról. „Nic Cage mindig is Nic Cage
volt, és Nic Cage mindig is kiváló színész volt – mondta Michael Bay,
amikor A szikla vágásáról nyilatkozott. – De sokan mondták, hogy ez
a film fog filmsztárt csinálni Nic Cage-ből, és nagy a különbség egy
jó színész és egy filmsztár között. A filmsztár olyasvalaki, akit
világszerte ismernek és szeretnek, azért néznek meg filmeket, mert
ő szerepel bennük.” A sztár feladatai nem korlátozódnak a filmek
elkészítésére, neki kell elérnie, hogy a közönség látni akarja a
következő filmjét is csak azért, mert ő szerepel benne.
Ez cseppet sem könnyű. A filmszakma egyik legrégebbi mondása,
hogy „csak annyira vagy jó, mint a legutóbbi filmed”. Hollywood
történelmében jócskán akadnak kivételek erre a szabályra, de nem
véletlen, erre az íratlan szabályra máig emlékszik mindenki. Cage
sikerei pár évvel korábban még elképzelhetetlen lehetőségeket
nyitottak meg előtte, sok szuperprodukció próbálta megnyerni
magának. Ugyanakkor el is zárta őt bizonyos lehetőségektől. Ahogy
egyre magasabbra kúszott az árfolyama, Cage egyre kevésbé
engedhette meg magának, hogy az Oscar-díj-átadón belengetett
„alternatív filmeket” keressen magának. Ha nem egy
szuperprodukcióban jelenik meg, azzal elfogadja az alacsonyabb
fizetést, azaz gyakorlatilag pénzről mond le. Márpedig Cage új
ambíciói, többek között egy saját produkciós cég alapítása, komoly
anyagi hátteret igényeltek. Emellett támogatnia kellett a fiát, és
fenntartania egy megszokottá vált életmódot – és a
gyűjtőszenvedélyét.
Ez utóbbi régi keletű volt. Egy 1994-es interjúban Cage elárulta,
hogy a Veszett a világ és a Zandalee után miért tért vissza a
stúdiófilmekhez: „Nem voltam csődben…, jó, talán három hétre
voltam tőle, kábé.” Az Első állomás Las Vegas forgatása során akkora
tétekkel játszott a kaszinókban, hogy a szereplőtársa, Sarah Jessica
Parker aggódni kezdett érte. De meglepő módon nyereséggel zárta a
játékot. Saját bevallása szerint a néhány évvel korábban még
csődközelben lévő Cage az Oscar-gála idejére vásárolt egy belvárosi
penthouse lakást a San Franciscó-i villája és a kastélyszerű
hollywoodi otthona mellé. „Szerintem jót tesz a változatos környezet,
hasznosabb, mint ha egyetlen, hatalmas térben élnék folyamatosan”
– indokolta meg vásárlását Cage az Entertainment Weekly
újságírójának, Steve Dalynek, megemlítve, hogy New Yorkban is
szeretne lakást vásárolni. Kezdte magától értetődőnek tartani a
tartós anyagi sikert, és egyre fényűzőbb életmódot élt, több
Lamborghinit vásárolt, szépen gyarapodott a képregényekből,
modellvasutakból és más ritkaságokból álló gyűjteménye. És miért
ne tette volna? A kilencvenes évek végére a legnagyobb sztárok
addig sosem látott gázsikért dolgoztak.

A kilencvenes években őrült licitálás kezdődött a legnagyobb

filmsztárokért. „Hollywoodban annyira elszabadultak a színészi
gázsik, hogy Alan Greenspan [aki öt cikluson át volt az amerikai
központi bank elnöke] zokogva borulna az asztalára” – jegyezte meg
az Entertainment Weekly 1996-ban. Az egyre fokozódó trendben
1995 volt a vízválasztó, amikor Jim Carrey húszmillió dollárt kapott A
kábelbarát-beli szerepéért, amely a gyártó Columbia TriStar reményei
szerint 1996 nyarának nagy kasszasikere lett volna. Carrey korábbi
sikerei alapján indokolt is volt a bizalom. 1994-ben a főszereplésével
készült Ace Ventura – Állati nyomozó, A maszk és a Dumb és
Dumber – Dilibogyók mind hatalmas nyereséget termelt. A
következő évben megjelenő Mindörökké Batman és az Ace Ventura
2. – Hív a természet is taroltak a moziban. Egyértelműen rászolgált a
magas fizetésre, de húszmillió dolláros gázsival Hollywood átlépett
egy fontos határt.
Mindeközben kezdett megkérdőjeleződni a mítosz, hogy ha egy
nagy filmben gigászi fizetést adnak egy aktuális szupersztárnak,
garantált az anyagi siker. Arnold Schwarzenegger tizenhárommillió
dollárt kapott az 1993-as Az utolsó akcióhősért, amely messze az
elvárások alatt teljesített, és meg sem közelítette bevételben
Schwarzenegger előző filmjét, az 1991-es Terminátor 2. – Az ítélet
napját. Ha mindez el is gondolkodtatott valakit 1993-ban, 1996-ra
elfelejtették a leckét: A kábelbarát szintén gyengén szerepelt. A
Carrey-rajongók számára túlságosan is fekete humorú komédia
ugyanannak a média által uralt kultúrának a káros hatásait
pedzegeti, amely Carrey-t is sztárrá emelte, és világosan
bizonyította, hogy az ekkora nevekkel, ilyen költségvetéssel készülő
alkotások készítését alaposabban meg kell fontolni. Az emelkedő
sztárgázsik miatt az amúgy sem a kalandos természetükről ismert
stúdiók még inkább kerülni kezdték a kockázatokat.
Az Ál/Arc esetében Cage beérte a hatmilliós fizetéssel, amely pár
évvel korábban még kiemelkedőnek számított volna. (Csak
összehasonlításképpen: Schwarzenegger állítólag 1990-ben, sikerei
csúcsán tízmilliót kapott a Total Recall – Az emlékmásért.) Az Ál/Arc
és az azt megelőző Cage-féle szuperprodukciók sikere után
értelemszerűen megnőtt a fizetési igénye. Mire az évtized végére ő is
eljutott a húszmilliós szintre, minden film kapcsán rutinszerűen
megtárgyalták a főszereplők fizetését, ez gyakran nagyobb
sajtónyilvánosságot kapott, mint maga a produkció. Az 1999-es
Berlini Filmfesztiválon egy újságíró megjegyezte, hogy több fesztivált
lehetne rendezni a pénzből, amelyet Cage egyetlen filmért kap, mire
a színész csak ennyit válaszolt: „Ha ennyi a piaci ár, akkor ennyi a
piaci ár.” Egykor a punkzenészekhez hasonlította magát. Most ő is
hasonló dilemma előtt állt: hogyan maradhatsz hű önmagadhoz,
miután egy nagy lemezkiadóhoz szerződtél?
A kilencvenes évek második felében, a sztárrá emelkedése után
készült filmjei némelyikében is felfedezhetjük ezt a vívódást.
Többször alakított olyan karaktereket, akiknek választaniuk kell a
kényelem és biztonság, illetve a kompromisszumok nélküli őszinte
élet között. Ezt láthatjuk, amikor angyalként beleszeret egy
halandóba az Angyalok városában; amikor a 2000-es Segítség, apa
lettem! Wall Street-i nagymenőjeként betekintést nyer abba, hogy
milyen életet szalasztott el; vagy amikor forgatókönyvíróként
különlegeset szeretne alkotni, míg pályatársai az egyszerű utat
választják a 2002-es Adaptációban. Ebben az időszakban is voltak
sikerei, de zsákutcákra és elszalasztott lehetőségekre is bőven van
példa, és akad néhány erős alkotás, amelyek csak utólag kapták meg
a nekik kijáró elismerést. Nem volt egyszerű sztárrá válni. A
sztárstátusz megtartása újfajta kihívásokkal és kellemetlenségekkel
járt.
Lássuk mindjárt az elsőt: emlékeztetnie kellett a közönséget, hogy
ő nem csak egy szokatlan akcióhős. Az 1998 áprilisában megjelent
Angyalok városában Cage egy Seth nevű angyalt alakít. Angyal
társaival láthatatlanul őrködnek Los Angeles halandói felett, segítik a
rászorulókat, és megkönnyítik a haldoklók útját a túlvilágra. A film a
Wim Wenders által rendezett Berlin felett az ég (1987) viszonylag
laza feldolgozása, amely az eredeti metafizikus elmélkedése helyett
Seth és dr. Maggie Rice (Meg Ryan), az elkötelezett szívsebész
szerelmére koncentrál, akit még mindig kísért egy korábbi hibája;
ennek a szerelemnek csak akkor lehet jövője, ha Seth feladja angyali
természetét, és halandóként él tovább.
Az Angyalok városát Brad Silberling rendezte, a forgatókönyvet
Dana Stevens írta; a Wenderstől nyert ihlet mellett egyértelműen
felismerhetők rajta az angyalokat egy évtizede övező érdeklődés
jelei, amelyek számos New Age bestseller mellett olyan alkotások
születéséhez vezettek, mint Tony Kushner díjnyertes darabja, a
2003-as Angyalok Amerikában című minisorozat, a filmes fronton
pedig az 1994-es Angyalok a pályán újrafeldolgozása, és a Nora
Ephron-féle, John Travolta főszereplésével 1996-ban készült Michael.
Cage az Angyalok városával nemcsak az akciófilmektől szakadhatott
el, hanem a korábbi alakításai teremtette elvárásoktól is. Karaktere
ritkán szólal meg, akkor is szinte suttogva, Silberling közeli
felvételein ismét jól látható, milyen sokat tanult Cage a
némafilmekből. Alakítása jórészt a kifejező tekintetére épül,
olyannyira, hogy Seth egyszer sem pislog angyali formájában.
Csodálatosan építi fel a két szereplő kapcsolatát Ryannel, aki hozzá
hasonlóan próbálta elkerülni a beskatulyázást.
A végeredmény meggyőző lett, a kritikusok méltatták, első helyen
nyitott a bevételi toplistán, és heteken át az első ötben maradt. Le
sem tagadhatná, a Wenders-féle alkotás hollywoodi másolata, de
csodálatos felvételei bemutatják a gyakran kedvezőtlen színben
feltűnő Los Angeles másik arcát, és a német eredetinél jóval
keserédesebb a befejezés. Láthatóan meg akar felelni a
közönségigényeknek, de nem adja fel saját művészi céljait. Ha csupa
ilyen projektben tudott volna részt venni, nem lett volna semmi
gond.
De nem volt ilyen szerencséje. Az 1998 augusztusában debütáló
Az utolsó dobásról úgy tűnt, hogy ki fogja elégíteni az újabb Cage-
féle akciómozira szomjazó tömegek igényeit. Ezzel szemben Brian De
Palma rendezése egy csavaros, lassan építkező thriller néhány
bámulatra méltó operatőri megoldással, amelyek közül messze
kiemelkedik a filmet indító, látszólag folyamatos, tizenhárom perces
snitt, amelyben bejárjuk a nehézsúlyú döntőre készülő Atlantic City-
beli bokszaréna színfalak mögötti részeit és nézőterét, ami után a
végkifejlet kifejezetten vérszegénynek tűnik.
Cage ismét Francis Ford Coppola generációjának egyik
rendezőmesterével dolgozhatott együtt, és a későbbi munkáiban
visszaköszönő stílusú, élénk gesztusokkal teli, túlfűtött alakítást nyújt
aranyéletet élő korrupt rendőrként, aki botladozva megindul a
megváltás útján, amikor rájön, hogy gyerekkori jóbarátja (Gary
Sinise) áll egy ördögi összeesküvés mögött. Bár Az utolsó dobásnak
megvannak a maga erényei, különösen a De Palma- és Cage-
rajongók számára, a vonzó részelemek sosem állnak össze szerves
egésszé, így érthető, hogy elkerülte a siker. A nem túl lelkes kritikák
(Manohla Dargis úgy fogalmazott az LA Weeklyben, hogy az
emlékezetes nyitás tán elfogyott a film lendülete) és a csalódott
nézők miatt a bevétel sem alakult jól.
De legalább senki sem nevezte visszataszítónak. Cage a következő
év februárjában tért vissza a filmvászonra a 8 milliméter című
thrillerben, amelyet Andrew Kevin Walker, a Hetedik (1995) írója
jegyzett, és David Fincher első jelentősebb hollywoodi projektje volt
a balul elsült A végső megoldás: Halál (1992) után. A rendezői
székbe Joel Schumacher ült, az elnyűhetetlen hollywoodi veterán, aki
a kasszáknál teljesített jól olyan sikerfilmekkel, mint Szent Elmo tüze
(1985), az idővel kult klasszikussá nemesedett Az elveszett fiúk
(1987) és két John Grisham-adaptáció. Schumacher nehezen tette
túl magát, hogy második Batman-filmje, a mértéktelenül bugyuta
Batman és Robin (1997) minden létező téren megbukott, ezért
inkább lemondott egy harmadik Grisham-film rendezéséről, és
visszavonult mexikói birtokára. Ám egy forgatókönyv híre („nagyon
veszélyes alapanyag”) előcsalta önkéntes száműzetéséből.
A 8 milliméter történetében Tom Wellest (Cage), a
középosztálybeli, pennsylvaniai magándetektívet egy gazdag özvegy
fogadja fel, aki felkavaró dologra akadt férje hagyatékában: egy
videófelvételre, amelyen látszólag meggyilkolnak egy fiatal lányt.
Nyomozása során Welles kénytelen egyre mélyebbre merülni az
illegális pornográfia világába, ahol Max California (Joaquin Phoenix),
egy szarkasztikus szexbolti eladó szegődik kalauzául. Ahogy
közeledik a megoldáshoz, Welles maga is egyre gyakrabban lépi át a
törvény határait.
Schumacher eredetileg úgy tervezte, hogy egy „kézikamerás,
mocskos thrillert” fog rendezni, amit a saját maga és Hollywood
mércéjével olcsón megvalósíthatott volna Russell Crowe, a Szigorúan
bizalmas (1997) után felkapottá vált ausztrál színész főszereplésével,
aki akkor még megfizethető sztárnak számított. Amikor viszont Cage
is érdeklődni kezdett a projekt iránt, Schumacher kerek perec közölte
a Sonyval: kisebb film Crowe-val, vagy egy drágább változat Cage-
dzsel. A vezetés Cage-re szavazott, és miért ne? Schumacher
szavaival élve „bármit el lehetett adni vele”.
Cage a 8 milliméterben olyan férfit játszhatott el, akiben egyre
csak gyűlik az elfojtott düh és undor, és csendben fortyog, míg végül
teljes erővel tör elő az utolsó felvonásban. (Schumacher később így
idézte fel a színész elképzeléseit: „Szeretnék egy internalizált
szerepet. Mást szeretnék csinálni, mint amit szoktam. Eltérni az
elvárásoktól.”) Ez az egyetlen részlet az egyébként szándékosan
sokkoló elemekkel telezsúfolt filmben. Szó se róla, a Hetedik is
ezekből építkezett, de Schumacherből hiányzott Fincher higgadt
magabiztossága és feszültségkeltő ereje. Amikor a rendező át akarta
írni a forgatókönyvet, a sértett Walker otthagyta a produkciót, így
Schumacher egyedül végezte el a munkát. A változások egyike egy
reményteljes befejezés volt, ami Walker szerint „kilúgozza az
értelmet az egész történetből”.
Bár egyesek elismerően írtak a 8 milliméterről, a kritikusok
többsége visszataszítónak találta. Kenneth Turan elismerte ugyan a
Los Angeles Times hasábjain, hogy biztos volt oka Schumachernek
és másoknak a film elkészítésére, de „mikroszkóp alatt sem találni
okot a közönség számára, hogy miért vergődje át magát ezen a
megalázó élményen”. A film ugyan az első helyen nyitott, de hamar
eltűnt a toplistákról. De a Showgirls (1995) és hasonló filmek
mintájára, amelyeket témájuk miatt nem szívesen néz meg valaki
egy mozi nyilvánossága előtt, a 8 milliméter is szárnyra kapott a
videóforgalmazásban. „Elképesztően jól fogyott DVD-n – jegyezte
meg Schumacher évekkel később. – Mondtam is a stúdiónak, hogy
ez nem olyasmi, amit randin vagy a feleségével megnéz az ember.
De meg akarja nézni. Otthon, mondhatni titokban.” Más kérdés,
hogy Cage nem azért vállalta el a szerepet, hogy a többség „otthon,
mondhatni titokban” nézze meg a filmet.

Nem ezeket a filmeket kellett volna elkészítenie, de néha lemaradt a

neki jobban tetsző projektekről. 1996-ban Cage találkozott a
mindenki által tisztelt, rejtélyekkel övezett rendezővel, Terrence
Malickkel, aki az 1973-as Sivár vidék és az 1978-as Mennyei napok
után elhagyta Hollywoodot, és semmi jelét nem mutatta, hogy vissza
akarna térni oda. Úgy tűnt, hogy mégis sikerül találni egy projektet,
amelynek kedvéért ismét a rendezői székbe ülne. James Jones
önéletrajzi regénye, Az őrület határán a második világháború
csendes-óceáni hadszínterén játszódik, és amikor kiderült, hogy
sikerült megnyerni az élő legendát a filmes feldolgozáshoz, tódulni
kezdtek az ajánlkozó színészek. Cage és a rendező megtalálták a
közös hangot, de amikor Malick hónapokkal később megpróbálta
felhívni, kiderült, hogy a színész megváltoztatta a telefonszámát.
Malick annyira megsértődött ezen, hogy nem volt hajlandó az
ügynökén keresztül keresni a színészt, és gyakorlatilag kizárta Cage-
et a projektből. Az 1998-ban megjelenő filmben számos feltörekvő
és befutott színész kapott kisebb-nagyobb szerepet, köztük a Cage-
dzsel korábban együtt dolgozó John Cusack, John Travolta és Sean
Penn, akik a Salamon-szigetekre és Ausztráliába utaztak a fizikailag
is megterhelő forgatásra.
Ám Cage egy ennél nagyobb lehetőséget is elszalasztott ebben az
időszakban. 1997 elején kezdett terjedni a hír, hogy szinte biztosan
Nicolas Cage kapja az Acélember szerepét a Superman Reborn
(Superman újjászületése), később Superman Lives (Superman él)
című projektben, a rendező pedig maga Tim Burton lett volna. A
Burton-féle 1989-es Batman és 1992-es folytatása, a Batman
visszatér egyaránt óriási sikert aratott, bár utóbbit többen kritizálták
nyomasztó képi világa és a Michelle Pfeiffer alakította Macskanő
túlzott szexisége miatt. (Ezért adták át egyébként a stafétát Joel
Schumachernek, aki a 1995-ben Mindörökké Batmannel rukkolt elő.)
A Warner Bros. a korábbi vitáik ellenére is Burtonre akarta bízni a
projektet, amelynek forgatókönyvét Kevin Smith írta (az ízig-vérig
képregényrajongó független filmes az 1994-es Shop-stop után lett
nagy kedvenc Hollywoodban) egy nem sokkal korábban megjelent,
és nagy nyilvánosságot kapott történetszál alapján, amelyben
Superman meghal, majd idővel feltámad (innen a projekt címe).
Burton jóváhagyásával Nicolas Cage-et kérték fel a főszerepre, a
rajongók hangos tiltakozása közepette, akik néhány évvel korábban
ugyanígy pfujoltak, miután kiderült, hogy Michael Keaton fogja
alakítani Batmant. Volt azonban egy fontos különbség a két eset
között, méghozzá a gyorsan terjedő internet, amely segített
felerősíteni a tiltakozás (és a sértések) hangerejét, elsősorban a
„People Against Nicolas Cage/Tim Burton for the Upcoming
Superman Movie” nevű webhely segítségével, ahol a szereposztási
javaslatok mellett gúnyversek is megjelentek. Superman
elkerülhetetlen témává vált Cage számára. Az Angyalok városa
forgatásán Cage ideges volt egy jelenet miatt, amelyet egy épülőben
lévő felhőkarcoló gerendázatán vettek fel, mire színésztársa, Dennis
Franz viccesen így biztatta: „Gyerünk, Superman!” A piszkálódásra
reagálva Cage ezt mondta: „Sejtem, mit tartogat a jövő.”
Ám a jövőnek más tervei voltak. A Superman Lives látszólag sínen
volt, amikor Cage hivatalosan is bejelentette részvételét, és aláírt
egy húszmilliós szerződést, amely akkor is fizetett volna neki, ha a
film nem készül el. Superman kilencvenes évekbeli képregényes
sörényét idéző parókában kezdhette meg a jelmezpróbákat, a
klasszikus ruha több változata is elkészült. Ennél közelebb nem
került Superman eljátszásához. Az előkészítés egyre jobban lelassult,
hiába dolgozták át többször a forgatókönyvet, nem sikerült észszerű
büdzsével megvalósítható változatot alkotni, és kezdtek lemondani
az 1998-as tervezett megjelenésről. Burton végül beleunt ebbe, és
más projekteken kezdett dolgozni. Cage kitartott a végsőkig, de a
Superman Lives szép csendben kimúlt.
Évekkel később, a nyíltan a hetvenes és nyolcvanas évek
Christopher Reeve-féle filmjeihez visszanyúló Superman visszatér
forgatásán Bryan Singer rendező Cage jelmezpróbáinak képén
gúnyolódott, bizonygatva, hogy mennyivel jobb az ő
hagyományosabb megközelítése. De hiba lenne kis híján elkerült
filmes katasztrófaként kezelni a Superman Livest. Jon Schnepp 2015-
ös The Death of „Superman Lives”: What Happened? című
dokumentumfilmjében a hírhedtté vált jelmezpróbákról is szó esik,
és látható, hogy a rendező és a főszereplő is mélyen elkötelezett a
film iránt, sőt gyermeki lelkesedés hajtja őket. Történetükben
Superman lett volna a totális kívülálló, akinek kinézete ellenére
semmilyen eredendő kapcsolata nincs az emberiséggel, egy különc,
aki Cage szavaival élve egy „gyönyörű csodabogár”.
Cage nem hirtelen ötlettől vezérelve szállt be a projektbe. „Konkrét
ötleteim vannak Supermannel kapcsolatban, és jó okom arra, hogy el
akarjam játszani Supermant” – mondta egy 1997-es interjúban.
Meglátása szerint Superman „egy olyan karakter, akit az úgymond
komoly színészek méltóságukon alulinak tartanak, de gyerekek
millióira hat világszerte, és én szeretném megszólítani a gyerekek
millióit világszerte”. Konkrétan az iskolai zaklatás elleni üzenetet
akart közvetíteni: „Azt szeretném, ha a furcsa, másoktól eltérő
gyerek is bizonyíthatna, mert én is ilyen voltam.” Úgy tűnik, hogy a
gyerekkori zaklatás, és az az ellen kitalált alternatív személyiség
nagyon is eleven emlék maradt számára.
„Nem tudom, hogy jó lesz-e” – ismerte el egy interjúban. Talán
nem lett volna jó. Lehet, hogy katasztrofális lett volna a
végeredmény. Vagy egy új klasszikus. Mindkét eredmény
befolyásolta volna Cage karrierje, és a ma már a szuperprodukció-
felhozatal magját alkotó szuperhősfilmek fejlődésének irányát. Cage
akkoriban egy fantasytrilógia részeként emlegette a filmet a
„Napfény”- és az akciótrilógia után, amely az Angyalok városával és
a szintén Tim Burton által rendezett The Defective Detective-vel
(Defektes detektív) alkotott volna hármas egységet. Ehelyett új
tervre volt szüksége, és megtapasztalta, hogy a sztárság gyakran
nem az irányítás megszerzését, hanem annak feladását jelenti.

Akkor még nem volt teljesen egyértelmű, de ma már kijelenthetjük,

hogy 1999 fordulópontot jelentett a filmtörténelemben. Innováció
folyt szinte minden szinten: ekkor jelent meg a fillérekért forgatott
Ideglelés – The Blair Witch Project című horrorfilm; a határokat
feszegető, Fincher által rendezett Harcosok klubja, és a technikai
mérföldkőnek számító Mátrix. Merész új alkotók is hallattak magukról
olyan filmekkel, mint a Gimiboszi, A John Malkovich menet, a
Sivatagi cápák, a Magnólia és A fiúk nem sírnak. Cage úgy érezhette,
hogy teljesen kimaradt az alternatív filmek forradalmából. A
Mátrixban neki ajánlott szerepre nemet mondott, és inkább a jól
bevált rendezőkkel dolgozott együtt, mint De Palma és Schumacher,
az Angyalok városát jegyző Brad Silberling inkább a kivételt erősítő
szabály volt. A kilencvenes években készített utolsó filmje is ebbe a
trendbe illeszkedik: az 1999-es A holtak útját Martin Scorsese
rendezte, az írója pedig Paul Schrader volt.
Schrader és Scorsese addig háromszor dolgoztak együtt a
Taxisofőr (1976), a Dühöngő bika (1980) és a Krisztus utolsó
megkísértése (1988) készítésekor. A holtak útja Joe Connelly azonos
című önéletrajzi regényének adaptációja, amely az első
együttműködésükre emlékeztet, és a New York-i éjszakában cirkáló,
összeomlás szélén álló férfi mindennapos küzdelmeit mutatja be.
Frank Pierce azonban teljesen más személyiség, mint a Taxisofőr
Travis Bickle-je. Pierce egy álmatlanságban szenvedő mentőorvos,
aki minden éjjel korábbi vélt bűneiért vezekel, az ő New York Cityje
nem legyőzni való sárkányokkal van tele, hanem azok kísérteteivel,
akiket nem tudott megmenteni. A film három éjszakán át követi
rendkívül megterhelő munkáját, ahogy egyre közelebb sodródik a
teljes kiégéshez. Minden este három teljesen különböző karakter
kíséri el (John Goodman, Ving Rhames és Tom Sizemore
alakításában), és közben felületes kapcsolat szövődik közte és Mary,
egy életéért küzdő szívrohamos beteg lánya között. Scorsese Patricia
Arquette-re osztotta Mary szerepét. Ez volt az egyetlen film,
amelyben együtt játszott a pár, és kissé váratlanul ért mindenkit,
mivel az 1990-es évek végére már köztudott volt, hogy többé-
kevésbé külön élnek.
Cage páratlanul erős alakítást nyújt. Frank átél ugyan néhány
ismerős „Cage-pillanatot”, amikor mániákus energia járja át
(általában serkentőszerek hatására), de alapvetően meggyötörtség
jellemzi őt. Az Angyalok városában látott tiszta és fürkésző tekintet
helyét a tompa üresség veszi át. Egy olyan ember szeme ez, aki túl
gyorsan látott túl sokat az élet sötét oldalából, legyen szó
drogtúladagolásokról, önpusztító mentális betegekről, zaklató
kollégákról vagy egyszerű balszerencse áldozatairól, de
kötelességének érzi, hogy ne nézzen félre. Tökéletesen illeszkedik a
Schrader-féle magányos emberek és Scorsese Krisztus-alakjai közé.
Tipikuson olyan alkotásnak tűnt, amely minden résztvevőnek
egyhangú elismerést fog hozni.
Bár voltak, akik mesterműnek tartották A holtak útját, a többség
jó, de közel sem tökéletes alkotásnak minősítette, egyesek
kifejezetten csalódtak benne. Az sem segített, hogy egyik alkotó sem
lépett ki a komfortzónájából. Stephanie Zacharek ezt írta a Salon
hasábjain: „lelketlen rutinmunka, amiben semmi váratlan vagy
meglepő dolgot nem látunk, hiába próbálja rámenősen felhívni
magára a figyelmünket”. A Village Voice-ban J. Hoberman hasonló
módon déjà vu-re panaszkodott. A film bizonyos szempontból a
frusztráció bemutatásával kelt frusztrációt. Frank lelkiállapotát (és
foglalkozását) tükrözve A holtak útja cselekménye nem előre, hanem
körbe-körbe halad. Nem történik semmilyen áttörés azon kívül, hogy
Frank lassan ráébred, csak mások segítségével szabadulhat ki saját
poklából.
Mai fejjel érthetetlen lehet, hogy egy ilyen ambiciózus és pompás
jelenetekkel teli film hogyan tűnhetett el a süllyesztőben, de 1999
ilyen év volt. Scorsese számos új trónkövetelővel versenyzett a
nézők figyelméért, és A holtak útja a díjkiosztó szezonra időzített
filmek tömegével egy időben jelent meg a mozikban. Október 22-én
került széles körű forgalmazásba, és csak a csalódást keltő negyedik
helyet csípte meg a bevételi toplistán, aztán zuhanásba kezdett.
Ezzel gyakorlatilag elszállt Cage minden reménye egy második
Oscar-jelölésre. Végül Kevin Spacey kapta a legjobb színésznek járó
díjat az Amerikai szépségért, megelőzve Russell Crowe-t, Richard
Farnsworth-t, Denzel Washingtont és Sean Pennt.
Penn időről időre feltűnt Cage életében, és nem mindig bánt
kesztyűs kézzel vele. Lynn Hirschberg 1998-as, a The New York
Times Magazine számára készített portréjában Penn kijelentette,
hogy kezd belefáradni a színészetbe, majd kéretlenül hozzátette:
„Nic Cage már nem színész. Még ismét azzá válhat, de egyelőre
csupán egy előadó.” Egy ilyen nyilvános beszólás nagyon rosszul
eshetett Penntől, nem sokkal azután, hogy felkereste Cage-et és
Arquette-et A holtak útja forgatásán. Cage és Penn kapcsolatában
voltak hullámhegyek és hullámvölgyek, de Cage mindig is a
barátjának tartotta Pennt. Természetesen mindenki tudni akarta, mit
gondol Penn kijelentéséről. „A barátságunk ajtaja végleg bezárult” –
jelentette ki Cage a 8 milliméter sajtókörútján. Amikor a Rolling
Stone címlapsztorit írt róla A holtak útja alkalmából, békülékenyebb
hangnemet ütött meg, és megvédte akciófilmes szerepléseit.
Szerinte csak akkor árusította volna ki a tehetségét, ha „olyasmiben
játszottam volna, amiben nem akartam. Szerettem volna elkészíteni
ezeket a filmeket. Szeretek Bruckheimerrel dolgozni. És jó filmeket
tettünk le az asztalra.” Nem ez volt az egyetlen téma, amiről
kénytelen volt nyilvánosan beszélni. Nyíltan vallott édesanyja
mentális problémáiról, viharos kapcsolatáról az apjával, és jóval
visszafogottabban az Arquette-tel való kapcsolatáról. A holtak útja
szakmailag összehozta ugyan őket, de Cage 2000 februárjában
beadta a válókeresetet. A békülési kísérletek kudarcba fulladtak,
ezért Arquette ősszel maga is a válás mellett döntött.
Ezt nem lehetett eltitkolni a sajtó elől. Néha úgy tűnt, hogy
semmit sem lehet eltitkolni a média elől. Az interjúkat korábban
messzire elkerülő Cage felépítette az elbűvölő különc imázsát, aki
karaterúgásokkal érkezik a talk show-k színpadára, sült szöcskés
szendvicsekről sztorizgat, és herkulesi feladatokat teljesített Arquette
kegyeiért. A közönség mindent tudni akart Cage szerelmi életéről,
házairól és drága autókból álló gyűjteményéről.
Míg egyesek csodálták, mások hevesen kritizálták. Nick Nolte
láthatólag Penn-nel értett egyet: „Elvesztettük Nicet… Igazán
csodálatos színész volt… Aztán puff!” Stephen Baldwin „ocsmánynak”
nevezte őt. Általában senkit sem érdekelt, hogy mit mond Stephen
Baldwin, de bármi, ami Cage-ről szól, felkeltette a közfigyelmet.
Aztán egyre inkább elterjedt az a vélekedés, hogy Cage hagyja
parlagon heverni a tehetségét. Az Orlando Sentinel állandó
munkatársa, Dean Johnson („Commander Coconut” álnéven)
kíméletlen nyíltsággal írt erről: „Mi a franc történt Nicolas Cage-
dzsel? Dolgoznia is kellene a sikerért. Ez nyilván az ő saját döntése,
de mivel mi fizetjük a mozijegyeket, legalább a véleményünket
elmondhatjuk róla.” (Gonosz kiszólásként Johnson ugyanitt azt írta,
hogy Nicolas Cage helyett Sean Penn-nek kellett volna elnyernie az
1996-os Oscar-díjat.) Ezzel véget ért a kegyelmi időszak, amikor
Cage látszólag nem tudott hibázni.
Johnsont a 2000-es Tolvajtempó előzetese sarkallta arra, hogy
megírja véleménycikkét. Ebben Cage ismét Jerry Bruckheimer
producerrel dolgozott együtt, és visszatért a nagy költségvetésű
nyári filmek birodalmába. A színész ezúttal ’Memphis’ Rainest
alakítja, egy jó útra tért autótolvajt, aki kénytelen visszatérni a bűn
világába, hogy megvédje öccsét, Kipet (Giovanni Ribisi) egy
kíméletlen gengsztertől (Christopher Eccleston). A feladat: ellopni
ötven ritka autót hetvenkét óra alatt. A rendezést a Propaganda
Films egyik alapítójára, Dominic Senára bízták, aki néhány évvel
korábban mutatkozott be a Kalifornia – A halál nem utazik egyedül
(1993) című thrillerrel, amelynek Brad Pitt volt az egyik főszereplője.
A Tolvajtempó az azonos című, 1974-es, kis költségvetésű film
feldolgozása, amelynek mindenféle különleges effektus nélküli autós
üldözései azóta legendássá váltak. Az egyszerű, de izgalmas
alaphelyzet és a további Oscar-díjas sztárok, Angelina Jolie és Robert
Duvall jelenléte biztos sikerreceptnek tűnt.
És bizonyos szempontból be is jött a számítás. 2000 nyarán
özönlöttek rá a nézők, és majdnem akkora bevételt termelt, mint a
Con Air – A fegyencjárat, Cage és Bruckheimer előző közös
projektje. Mindezt az egységesen lesújtó értékelések ellenére sikerült
elérnie. (The Dallas Observer: „Tulajdonképpen nem is egy film,
hanem ezer összevágott autóreklám.”) Bár van pár pozitív vonása,
például Duvall alakítása a szeretetre méltó szerelőként, és a jelenet,
amelyben azzal múlatják a tolvajok az időt, hogy azonosítani
próbálják híres filmek autóit, a Tolvajtempó egy zajos és zavaros
akciómozi. Cage Steve McQueen előtt akart tisztelegni visszafogott
alakításával, és profi sofőröktől vett órákat, hogy maga végezhesse
el a lehető legtöbb kaszkadőrmutatványt, de így sem tud életet
lehelni a teljesen érdektelen karakterbe, és a darabos vágás miatt
pedig alig látjuk őt vezetni az akciójelenetekben.
Még a legmegengedőbb nyári mozilátogató is úgy érezhette, hogy
nem kapott eleget a jegy áráért. Az ezt követő filmek is csak
erősítették a benyomást, hogy Cage ötletszerűen válogat a szerepek
között. Már rég nem trilógiákban gondolkodott. Először jött egy
karácsonyi film. A 2000 karácsonya előtt megjelent Segítség, apa
lettem! főszereplőjeként Cage Jack Campbellt alakítja, aki
tulajdonképpen egy kedves Gordon Gekko; látszólag semmi oka a
panaszra, anyagilag és a szerelemben is rendkívül sikeres. De amikor
önzetlenül segíteni próbál egy álruhás angyalnak (Don Cheadle), az
elrepíti őt egy párhuzamos valóságba, amelyben együtt maradt
egyetemi szerelmével, Kate-tel (Téa Leoni), és nehézségekkel teli,
középosztálybeli életet él, de olyan boldogságban, amilyet
milliomosként sosem tapasztalt.
A természetfeletti körítés ellenére a Segítség, apa lettem! csak egy
újabb hollywoodi vígjáték, amelyben az eltévelyedett férfi ráébred,
hogy mi az, ami valóban fontos az életben; a kilencvenes évek volt
az ilyen filmek fénykora olyan alkotásokkal, mint a Mrs. Doubtfire –
Apa csak egy van (1993), az Idétlen időkig (1993), a Hook (1991) és
a Hanta boy (1997). Talán éppen ezért tűnik olyan megfáradtnak az
egész cselekmény, hiába működik jól Cage és Leoni párosa. Nem
segít, hogy a sztoriból csak úgy árad az őszintétlenség, lekezelő
módon ábrázolja a New Jersey-beli mindennapokat, amelyekbe Jack
belecsöppen, közben pedig felmagasztalja ezt a jobb, „igazabb”
életformát. A Segítség, apa lettem! sajtójának sokat ártott, hogy a
megjelenése környékén kezdtek cikkezni a rendező, Brett Ratner
tékozló playboy-életmódjáról, aki nem sokkal korábban bankot
robbantott az 1998-as Csúcsformában című filmmel. Ratner
csábította vissza Cage-et a projekthez az előző rendező, Curtis
Hanson távozása után. Nem finomkodott, beleíratta a
forgatókönyvbe, hogy Jack egy Ferrarit vezet (Cage kedvenc
autómárkája), és Cage kedvenc olasz tervezőjének öltönyeit viseli. A
filmkészítés szükségszerűen az illúzióteremtésről szól, de néha egy
ábránd is lehet túl átlátszó. A film ennek ellenére viszonylag szép
bevételt hozott, és kapott egy-két dicsérő kritikát is (a többség
érdektelennek nevezte). De ahhoz képest, hogy karácsonyi filmnek
szánták, viszonylag hamar eltűnt a színről, holott ezeket jellemzően
hetekig műsoron tartják, és tisztességes nézettségük van még
decemberben is. (Tegyük hozzá, a jelenet hangja, amelyben Jack
egy csokis süteményt keres, nagy karriert futott be egy animált
táncremix videóaláfestéseként a YouTube-on.)
Cage következő filmje még kisebbet szólt. Miután John Madden
megnyerte a legjobb filmnek járó Oscart-díjat az 1998-as Szerelmes
Shakespeare-rel, a rendező hatalmas fába vágta a fejszéjét 2001-
ben, és vászonra vitte Louis de Bernières 1994-es bestsellerét, a
Corelli kapitány mandolinját, miután az eredeti rendező, Roger
Mitchell egészségi okokból távozni kényszerült. A történet főhőse egy
olasz katona, aki beleszeret egy helyi orvos lányába, miközben
egysége megszállás alatt tart egy görög szigetet a második
világháború végső szakaszában. Egy vizuálisan pazar, drága
produkcióról van szó, hatalmas nemzetközi szereplőgárdával, amely
olyan nagyágyúkat vonultatott fel, mint Penélope Cruz, John Hurt és
Christian Bale; a spanyol, brit és amerikai színészek mind a maguk
egyedi akcentusával beszéltek angolul. Cage többek között a nyelvi
kihívás miatt vállalta el a szerepet, az ügynökei határozott
ellenkezése dacára. „Azt mondták nekem, hogy figyu, te egy
amerikai sztár vagy. Az emberek megszokták, hogy nézel ki, és
hogyan beszélsz, erre most ezzel akarod sokkolni őket? – idézte fel
Cage Jamie Portmannek az Ottawa Citizenben. – Mire én azt
mondtam, hogy elsősorban színész vagyok, és egy színésznek
időnként próbára kell tennie a képességeit.”
Dicséretes gondolat, de ezúttal nem hozott neki sikert. Cage
természetes beszédhangja, a precíz, kaliforniai hajlítások, a
színesített kiejtés csak elvétve tör felszínre, és meggyőzően alakítja a
jókedvű katonát, akinek semmi kedve harcolni, és nem érdeklik a
nacionalista szólamok. De a film maga erőtlen, de zavarba ejtően
ízlésesen van kivitelezve, az a fajta unalmas, kimért történelmi
dráma, amilyeneket a Miramax vezetése látni akart a hasonló
szellemiségű, de jóval izgalmasabban kivitelezett, öt Oscar-díjat
besöprő Csokoládé (2000) után. A 2001 augusztusában bemutatott
Corelli kapitány mandolinja nagy sikert aratott Nagy-Britanniában, de
Észak-Amerikában hetek alatt eltűnt a moziból és a kulturális
emlékezetből.
„Aggódnunk kell Nicolas Cage-ért?” Ezzel a kérdéssel indítja
Richard Corliss a Time-nak írt kritikáját a Corelli kapitány
mandolinjáról. Később elmereng azon, hogy „vajon Cage örökre
hozzá lesz láncolva a Mozisztár szerepköréhez”? Ekkor vált
egyértelművé, hogy Bay mennyire pontosan látta a helyzetet, és a
sztárstátusz kétélűségét: nem minden mozisztároknak szánt szerep
igényelte vagy fejlesztette a kiváló színészi tudást, sőt néha
kifejezetten útban voltak az ilyen készségek. Cage eljutott arra a
szintre, ahol már nem a merész független filmek jelentették számára
a kihívást, hanem hogy tőle idegen szerepeket kellett vállalnia olyan
jellegtelen, kockázatkerülő projektekben, amelyek meg tudták fizetni
a csillagászati gázsiját. A sikerrel láthatóan zsákutcába manőverezte
magát. Neki kellett megtalálni a kiutat ebből a helyzetből.
 10

KÉT CAGE

Az ABC 2003. április 1-én leadta egy eredetileg az előző vasárnapra

tervezett műsorát. Az évek során hagyománnyá vált, hogy az Oscar-
díj-átadó előtt adásba kerül a The Barbara Walters Special
különkiadása, benne néhány jelölt interjúival, akiket a televíziós
veterán különösen érdekesnek tartott. Azonban 2003-ban az
Egyesült Államok Irak elleni inváziója miatt megtört a hagyomány,
így Walters műsorát későbbre halasztották, az Oscar-gálát viszont a
tervek szerint megtartották. A végül adásba kerülő műsor elé
beillesztették Walters új bevezetőjét, amelyben kénytelen volt
elismerni, hogy „a három hatalmas és csodálatos” sztár, akiket
megszólaltatott, végül „nem nyertek Oscart, de elnyerték a szívemet,
és szerintem az Önökét is el fogják”.
Walters választása abban az évben Julianne Moore-ra esett, akit a
Távol a mennyországtól főszerepéért jelöltek a legjobb női
főszereplő kategóriában; Renée Zellwegerre, aki a Chicago-beli
alakításával versenyzett ugyanazért a díjért (végül Nicole Kidman
nyert, aki Virginia Woolfot játszotta el Az órákban); és Nicolas Cage-
re, aki az Adaptációért kapta második Oscar-jelölését. De Walters
nem a munkájáról akart vele beszélni, hanem Elvisről. Bevezetőjében
így írja le Cage-et: „Intenzív, kinetikus, a jeleneteit uraló színészi
tűzvész…, a generációja legkevésbé kiszámítható sztárja.”
Színészkarrierjének villámgyors összefoglalója 1990-nél akadt el, „a
sötét hangulatú, szexuálisan explicit thrillernél”, a Veszett a világnál,
amely „azóta is kísérti őt”, mivel „szokatlan színészi döntésként
egyfajta Elvis Presley-változatot alakított” benne.
Az persze nevetséges állítás, hogy a Veszett a világ-beli szerep
kísértené őt, az Elvis-mániája pedig csak a bulvárlapok kitalációja, de
Walters nem véletlenül erőltette a Presley-témát. Cage alakítását az
előző télen megjelent Adaptációban általános kritikai elismerés
övezte, de rövid életű házassága Presley lányával, Lisa Marie-vel
még nagyobb figyelmet keltett a sajtó egy másik részében. A pár
Johnny Ramone születésnapi partiján találkozott 2001-ben, 2002
elején szakítottak, később ismét összejöttek, majd augusztusban
összeházasodtak. Ezután november 25-én, két nappal az Adaptáció
premierje után (ahova még együtt érkeztek), Cage benyújtotta a
válókeresetet. Addig folyamatosan vad pletykák övezték a házaspárt,
Cage nem győzte cáfolni őket.
„Újra és újra azt olvashatjuk Önről, hogy megszállott Elvis Presley-
rajongó” – mondja egy ponton Walters. Cage megpróbálta
elmagyarázni, hogy a Veszett a világban látott alakítása egy
szándékos fricska Sztanyiszlavszkij kijelentésének, miszerint egy
alakítás sosem lehet utánzás. „Meg akartam szegni a szabályt, hogy
kiderüljön, menne-e nekem – válaszolta a felvetésre. – Szóval ki
kellett találnom, hogyan oldjam meg. És az lett a válaszom: Elvis.
Már csak vártam a lehetőségre, hogy elvégezhessem ezt a kísérletet.
David Lynch rendező megadta ezt a lehetőséget a Veszett a
világban, én pedig nekiláttam. Neki is tetszett az ötlet, és végül
megpróbáltunk egy szürreális Elvis-értelmezést létrehozni a film
keretében.” Az, hogy később találkozott Lisa Marie Presley-vel, és
beleszeretett, szerinte csak egy furcsa véletlen volt, de tudtán kívül
ezzel ő is a Lisa Marie-t születése óta övező, őrült történetek
sűrűjében találta magát. És mi a helyzet a pletykával, hogy ő akart
Elvis unokájának az apja lenni? Nevetséges. Ahogy az összes többi
híresztelés is. „Nem beszélek Elvisként az üzenetrögzítőmön. Nem
akartuk megvenni Gracelandet. Nem akartunk Gracelandbe költözni.
Nem akartam saját Gracelandet építeni neki egy távoli birtokon.”
A Lisa Marie-vel kapcsolatos kérdezősködés közepette (amellyel
láthatóan az volt Walters egyik célja, hogy kibékítse a párt a válás
véglegesítése előtt) nem igazán maradt idő az Adaptációra és Cage
korábbi munkáira. Lehet, hogy a helyszínválasztás sem volt a legjobb
ötlet. Walters Nicolas Cage Los Angeles-i villájában rögzítette az
interjút, amely korábban Dean Martin és Tom Jones tulajdonában is
állt. Cage négy akkori lakhelyének egyikeként igazán tekintélyt
parancsoló háttérként szolgált, műalkotásokkal és ritkaságokkal volt
tele minden fal, többek között a Tiltott bolygó szereplője, Robby, a
robot életnagyságú másolata is ott állt. A rövid bevezető után, amely
megemlíti „az egzotikus autók és motorok iránti imádatát”,
elkezdenek beszélgetni Cage medenceparti pizzakonyhájában, majd
a házon belül folytatódik az interjú. Végig nyájas és udvarias
házigazdaként viselkedik, bár lerí róla, hogy a magánéletén kívül
bármi másról szívesen beszélne.
Ám eddigre már jól tudta, hogy sztárként kénytelen megosztani a
magánélete egy részét a világgal. Ha már feltétlenül beszélnie kellett
magáról, Walters tűnt a legjobb választásnak, aki arról volt híres,
hogy fesztelen hangulatot teremtett interjúi során, és sosem vájkált
túl mélyen a beszélgetőpartner magánéletében, többnyire csak
köztudomású információkat használt. Cage Lisa Marie-vel kötött
házassága ráerősített az izgalmas különc imázsára annak ellenére is,
hogy évek óta nem játszott rá tudatosan az izgalmas különc
szerepére. Persze néha így is különcként viselkedett. De ez nem
jelentette azt, hogy az Elvis iránti érdeklődése túlmutatott volna
azon, hogy mintaként használta egyetlen szerepéhez. (Bár tegyük
hozzá, hogy hátborzongatóan pontos Elvis-imitációt láthattunk tőle,
amikor a Saturday Night Live egy 1992-es adásában házigazdaként
eljátszotta „mini-Elvist” egy jelenetben.) Ám a különcségét, akár
Elvishez kapcsolódott, akár nem, Cage szívesebben tartotta meg
magának.
Hírességként meg kell kötni bizonyos kompromisszumokat,
elfogadni, hogy a magánélet egyes részei láthatóbbá válnak, ezzel
növelve más részek védelmét. Cage-nek kapós filmsztárnak kellett
lennie, de eladható sztorinak is, márpedig a kettőt egyszerre
megvalósítani nem mindig egyszerű. Ha egy Waltersnek adott
interjúval némi bepillantást enged a magánéletébe, azt részben
ellensúlyozza, hogyan reklámozhatja vele a szakmai munkáját.
Egyelőre megtehette, hogy meghúzott egy világos vonalat, amely
mögé senki sem léphet be. Alakításaiban is egyre többször
foglalkozott a személyiségen belüli határokkal.

Nicolas Cage egyre többször játszott olyan karaktereket, akiknek

választaniuk kellett két személyiség vagy életmód között. Ritkán
múlik kizárólag a színész döntésén, hogy milyen szerepet játszik el,
és óriási hiba lenne összetéveszteni a színész filmográfiáját egy
önéletrajzzal, de a visszatérő mintázatok így is beszédesek lehetnek.
Az Ál/Arcban szó szerint két különböző embert játszott, a Superman
Livesban szintén egy meghasadt személyiséget formált volna meg.
Még az is felmerült benne, hogy kettéosztja magát, legalábbis
névben. 2000-ben Cage azt nyilatkozta Amy Kaufmannak a Los
Angeles Timestól, hogy szeretné felvenni a „Miles Lovecraft” nevet
(Miles Davis trombitavirtuóz és H. P. Lovecraft horroríró nyomán), és
a meredekebb projektjeiben így venne részt. Ezzel magyarázta az
ötletet: „Ha Miles Lovecraft jelenik meg a filmben, akkor tudni
lehetne, hogy egy durvább témáról lesz szó, egy független filmet
fogunk látni. Egyfajta védőháló lenne, hogy aki beül a 8 milliméterre,
ne várjon egy újabb A sziklát… Milesnak fel kellene építenie magát,
meg kellene másznia a szamárlétrát. Nic Cage már húsz éve a pályán
van. Miles Lovecraft még nem tett le semmit az asztalra. Neki még
bizonyítania kell.” (Cage-et végül lebeszélték az ügynökei az ötletről.)
Az Angyalok városa és a Segítség, apa lettem! esetében átvitt
értelemben szakadt kétfelé, a főhősök a kényelem és a biztonság,
illetve a valós lényükhöz közelebbi, őszintébb élet között őrlődtek.
Az Adaptáció egyebek mellett újabb lehetőséget biztosított Cage-
nek arra, hogy még alaposabban megvizsgálja ezt a kérdéskört; az
intelligens, többrétegű szkriptet A John Malkovich menet
forgatókönyvírója, Charlie Kaufman jegyezte, és a rendező, Spike
Jonze is ugyanabból a filmből érkezett. Jonze akkoriban Cage
unokahúga, Sofia Coppola férje volt, és a kilencvenes évek vége felé
megjelenő humoros, önreflexív, szellemes látványvilágú videók egyik
úttörője, amelyek tudatosan szembementek a Propaganda letisztult
stílusával (ami ironikus, mivel a Propaganda gyártotta Jonze
játékfilmjeit).
Kissé váratlan iránynak tűnhetett az alkotás annak fényében, hogy
az előző projektje teljesen más műfajt képviselt. A Corelli kapitány
mandolinja európai premierje után egy időnként bizonytalankodó, de
alapvetően minőségi alkotás készült, amikor újabb közös munkát
vállalt az Ál/Arc rendezőjével, John Wooval, bár A fegyverek szava
(2002) közel sem az a felszabadult akcióorgia, mint az előző
projektjük. Az igaz történet alapján készült film középpontjában egy
navahó „kódbeszélő” áll, az indián katonák egyike, akiknek
anyanyelvét feltörhetetlen kódként használták az amerikai csapatok
a második világháború során. Cage Joe Enderst, a háborúba
belefáradt őrmestert alakítja, az ő feladata mindenáron megvédeni a
navahó közlegény, Ben Yahzee (Adam Beach) életét a csendes-
óceáni fronton folyó harcokban, vagy végezni vele, hogy ne kerüljön
ellenséges kézre. Az erőszak kíméletlen bemutatása és a háború
borzalmait feltáró, lehetetlennek tűnő erkölcsi döntések Woo brutális
1990-es vietnámi háborús mozija, a Golyó a fejbe hangulatát idézik
meg, nem pedig a hollywoodi népszerűségét megalapozó
akciófilmekét.
2002 júniusában a Scooby Doo és az akciófilmként jóval
befogadhatóbb A Bourne-rejtély ellen kellett volna helytállnia. Kevés
nézőt vonzott, és langymeleg kritikai fogadtatásra talált. Még azok
szerint is veszélyes irányba indult el a sztár karrierje, akiknek amúgy
tetszett a film. Stephanie Zacharek azt írta ugyan a Salon hasábjain,
hogy Cage „tökéletes választás”, és „teljesen hiteles a vonakodó
háborús hős szerepében, aki inkább elszánt, mint megcsömörlött”,
de megjegyezte, hogy „Cage annyira rutinosan játssza el a
megkínzott, konfliktusos alakokat, hogy lassan kezdünk beleunni”.
Talán eljött az idő a váltásra.
Az Adaptáció pedig épp erre kínált esélyt. Mindjárt kettőt is.
Charlie Kaufman szkriptjében a kettősség mindjárt a címmel
kezdődik, amely a főszereplő forgatókönyvíró kísérletére utal, hogy
forgatókönyvet írjon Susan Orlean gyönyörű, de valószínűleg
megfilmesíthetetlen non-fiction könyve, Az orchideatolvaj alapján. A
szó második jelentése a könyvben is leírt botanikai evolúciós
folyamat, amely a főhős változásra és fejlődésre való igényének
allegóriája az őt visszatartó önbizalomhiány és kreatív blokk ellenére.
A főhős neve: Charlie Kaufman. Cage göndör hajjal, nem éppen
akciósztárhoz méltó fizikummal és állandó görnyedtséggel kelti életre
Charlie-t, az ideges, önostorozó művészt, aki allergiás az olyan klisés
forgatókönyvekre, amelyeket szakmányban gyártanak a Robert
McKeehez hasonló szkriptguruk (egy valóban létező tanácsadó, akit
Brian Cox alakít félelmetes tekintéllyel). Szintén Cage játssza el
Charlie testvérét, Donaldot is, a jó kedélyű naplopót, akiből teljesen
hiányoznak a fivére kreatív gátlásai (és művészi elvei), és gyors
karrier vár rá Hollywoodban, amikor McKee módszereit alkalmazva
egy csavaros thrillert ír, amelyben kulcsszerepet játszik egy
többszörösen hasadt személyiség.
Talán először nem Nicolas Cage jutna eszünkbe a Kaufmanok
szerepére, de ő aztán tényleg sokat tudna mesélni arról, hogy próbál
egyszerre két irányba húzni Hollywood egy kreatív személyiséget. A
filmipar magához vonzza a tehetségeket, aztán egyre szűkebb
csatornába tereli a kreativitásukat. Közelről figyelhette, hogy a
nagybátyja és kortársai miként próbálták megőrizni szabadságukat a
hetvenes években, és ő is átélte mindezt, amikor hatalmas
akciófilmeket próbált kreatív szempontból is kielégítő projektekké
formálni, közben merészebb szerepeket keresve magának. Próbálta
kétfelé választani magát, de végül nem született meg Miles
Lovecraft, mint ahogy Donald Kaufman sem létezett. Ki kellett
találnia, hogyan kezeli a vele szembeni elvárásokat, és vállalnia azt,
hogy ez milyen ellentmondásokhoz, feszültségekhez vagy
problémákhoz vezethet.
Cage a szokásosnál alacsonyabb gázsiért vállalta a filmet, ahogy
Meryl Streep is, aki Orleant alakítja. Miután Charlie hosszas
küszködés után feladta elveit, és hollywoodi klisékkel tömte meg a
forgatókönyvét, részben a McKeevel való találkozás hatására, a film
elején szellemes írónőként megismert Orleanról kiderült, hogy
házasságtörő és drogfüggő, aki egy gátlástalan orchideagyűjtő, John
Laroche (Chris Cooper) hatása alatt áll. Cage, Streep és Cooper is
megkapták jól megérdemelt Oscar-jelölésüket, de csak Cooper
vihette haza a legjobb mellékszereplőnek járó szobrocskát. („Charlie
és Donald Kaufman” a legjobb eredeti forgatókönyvért
versenyezhetett.)
Bár a legjobb színész kategóriában végül Adrien Brody nyert (és
tette felejthetetlenné a pillanatot a díjat átadó Halle Berrynek adott
csókkal), a film ismét bizonyította Cage komikusi képességeit, hiába
kezdték beskatulyázni a komoly, gyászoló szerepekbe. Charlie és
Donald ránézésre felismerhető, önálló karakterek, és anélkül csinál
viccet Charlie neurotikus hajlamaiból, hogy gúnyt űzne belőle, és az
alakítás akkor sem veszít erejéből, amikor az Adaptáció a vége felé
manipulatív, rengeteg iróniával fűszerezett drámába vált. Charlie
főleg saját magának köszönheti a gondjait, de az ezekből következő
érzelmi kár nagyon is valós.
Ritkán lehet ilyen szerepre akadni, különösen akkoriban. 1999-ben
számos új tehetséget ismerhettünk meg, de Hollywood működése
alig változott. Míg az 1969-es Szelíd motorosok váratlan sikere
ráirányította a figyelmet az egyéni rendezőkre és a szokatlan
ötletekre, az 1999-es újoncok a partvonalon maradtak, vagy olyan
minióriásoknál dolgoztak, mint a Paramount Vantage, a Warner
Independent Pictures, a Fox Searchlight, a USA Films, a Miramax és
a Sony Pictures Classics, amelyek többsége alig egy évtized alatt
lehúzta a rolót. Spike Jonze, Christopher Nolan, Paul Thomas
Anderson, David Fincher, Wes Anderson, Sofia Coppola és a hozzájuk
hasonló rendezők nem reformáltak meg semmit, de helyet
követeltek maguknak, aztán lehetőségeik szerint megvédték a
helyüket a rendszerben. Brian Raftery erről az évről írta Best. Movie.
Year. Ever. című könyvét (Simon & Schuster, 2019), amelyben
megszólaltatta Brad Simpson producert is, aki így foglalta össze
véleményét: „Azt hittem, hogy ez az év lesz a kezdet, de valójában a
véget jelentette.”

Egyes sztárok saját produkciós cég alapításával védekeztek

Hollywood kiszámíthatatlansága ellen. A kilencvenes évek végére a
Cage szintjén álló színészek szinte mind létrehoztak ilyen
vállalkozást. Cage 1997-ben alapította a Saturn Films nevű vállalatot,
amely könnyen úgy járhatott volna, mint Chris O’Donnell George
Street Pictures vagy Antonio Banderas és Melanie Griffith Green
Moon Productions nevű cége, amelyek egyetlen filmsikert sem
tudtak kiadni megszűnésükig. Cage-nek merész tervei voltak a
Saturn Films kapcsán. 2000 végén került mozikba A vámpír árnyéka
című, kifejezetten intelligens horrorfilm, amelynek egyszerű, de
nagyszerű alapötlete a következő: képzeljük el, hogy Max Schreck,
az F. W. Murnau korszakalkotó némafilmjében, a Nosferatuban
Orlock grófot alakító színész valóban vámpír volt! Schrecket Willem
Dafoe játszotta (a legjobb mellékszereplő Oscar-díjára jelölték érte),
Murnaut pedig John Malkovich. Csak szerény nyereséget hozott, de a
kritikusok szerették, és jó bemutatkozás volt az új vállalat számára.
A Saturn Films 2001-ben rákapcsolt, az év elején Norm Golightly
került az elnöki székbe, és ezzel nagyjából egy időben Cage azt
nyilatkozta a Varietynek, hogy tervei szerint a Saturn Films
„biztonságos menedék lesz a színészek számára… Egy
színészközpontú vállalkozás, ahol olyan, kissé szokatlan
alapanyagokat találhatnak maguknak, amelyekhez nem mernek
hozzányúlni más stúdiók. Gyakorlatilag egy színészi laboratórium. A
vállalatnak hála Nic maga is fejleszthet projekteket, és nem
kényszerül arra, hogy folyton mások lépéseire reagáljon.”
Több érdekesnek tűnő filmet is bejelentettek, köztük a David Gale
élete című, a halálbüntetés kérdésével foglalkozó thrillert, amelyet az
1984-es Madárka rendezője, Alan Parker jegyzett, és anyagi-kritikai
kettős buktát produkált 2003 elején. Nem sokkal korábban, 2002-
ben jelent meg egy szintén nem sok vizet zavaró Saturn Films-
produkció, a Sonny, Cage eddigi egyetlen rendezése. Amikor a
nyolcvanas években a kezébe akadt a forgatókönyv, Cage saját
maga akarta eljátszani a New Orleans-i selyemfiút, aki a
hadseregben töltött rövid idő után próbálja rendbe hozni az életét.
Mivel jócskán kiöregedett a szerepből, a feltörekvő James Franco
kapott lehetőséget, és olyan neves szereplőgárda vette körül, mint
Brenda Blethyn, Mena Suvari, Harry Dean Stanton és Seymour
Cassel. (Hogy segítse a film marketingjét, Cage kelletlenül elvállalta
„Acid Yellow”, a meleg strici aprócska szerepét. A filmben viselt
dzseki a személyes gyűjteményéből származott, még Liberace
hagyatékából vásárolta.) A sipítozó Blethynt leszámítva a Sonny
összes szereplője ki tudja bontakoztatni karakterét Cage rendezése
alatt, de a film tempója kínosan lassú, vizuális stílusa pedig szörnyen
unalmas. Az Adaptáció premierje idején vetítette néhány mozi.
Pár kezdeti csalódás ellenére Cage kitartott a Saturn Films mellett,
amelynek neve és logója szinte az összes filmjében feltűnt a 2000-es
évek végéig (és ritkábban bár, de a 2010-es és 2020-as években is).
Ám a projektek feletti kontroll sem nyújtott teljes védelmet az iparág
átalakulásaival szemben. 2002-ben a hat legtöbb bevételt hozó
filmből öt volt folytatás. A hatodik, a Pókember egy világszerte
ismert karakterre épült, és két folytatása is született. A Pókember
sikere egyértelműen igazolta, hogy a két évvel korábban megjelent
X-Men – A kívülállók szemkápráztató bevétele nem egyszeri anomália
volt, és hogy a szuperhősfilmek a mozivilág meghatározó elemeivé
fognak válni, ahol egy könnyen felismerhető szellemi tulajdon
aranyat ér. 2003-ban a bevételi top 10-ből már hét volt folytatás, és
befért közéjük a Johnny Depp főszereplésével készült A Karib-tenger
kalózai, amely milliárdos bevételű sorozattá bővült Jerry Bruckheimer
producer felügyelete alatt.
Cage karrierje során a kifejezetten folytatások előkészítésére és
ajándéktárgyak eladására szolgáló, később vidámparki látványosságá
váló (vagy vidámparki látványosságból adaptált) filmek a piac egyik
szegmenséből az iparág meghatározó elemeivé váltak. Ha egy
színész bejutott egy sikeres franchise-ba, az biztos sikert és
ismertséget jelentett, és védelmet a máshol vállalt kockázatok ellen.
A Superman Lives is ilyen lehetett volna, ha megvalósul. Cage nem
kért a Mátrixból, és Peter Jackson A Gyűrűk Ura-trilógiájából sem,
amelyben Aragorn szerepét kínálták neki. Szóval saját franchise után
kellett néznie, és sikerült átütő, bár csak rövid ideig tartó sikert
aratnia tudós akcióhősként, akinek szerepét mintha csak rá szabták
volna.
Előtte azonban el kellett viselnie, hogy élete néhány legjobb
alakítására senki sem figyelt fel. A 2002-es roham után 2003-ban
csupán egyetlen Cage-film jelent meg, egy nehezen besorolható
műfajú alkotás, amelyben az Adaptációhoz mérhető, árnyalt játékkal
örvendeztet meg. A Gladiátor (2000), a Hannibal (2001) és A Sólyom
végveszélyben (2001) rendezője, Ridley Scott egymás után három
hatalmas, sikeres filmet rendezett. Eszébe sem volt felhagyni a
munkával, de ezek ezután egy kisebb projektre vágyott… mármint a
saját mércéjével kisebbre. Scott a hatvanas évek brit reklámpiacáról
kitörő legsikeresebb rendező, páratlan stílusérzékű alkotó, aki olyan
gigantikus, magával ragadó, mégis színészbarát alkotásokkal
büszkélkedhet, mint A nyolcadik utas: a Halál (1978) és a Szárnyas
fejvadász (1982). A megkerülhetetlen Thelma és Louise (1991)
bizonyítja, hogy ha kell, képes néhány karakterre is koncentrálni,
igaz, a két nő összetett, drámai kapcsolatát egy országos
bűnténysorozat keretében meséli el. Scott esetében a „kisebb
nagyságrend” igencsak relatív fogalom, de biztosak lehettünk abban,
hogy az emberi dráma filmtechnikailag kifogástalan környezetben
bontakozik ki.
A gyengébb filmjeivel épp az a gond, hogy a precíz részletek közt
elvész a dráma, ám a 2003-as Trükkös fiúkban Scott végig a két Los
Angeles-i bűnözőt tartja a fókuszban, akiknek olajozott
együttműködését egy kívülről érkező idegen zavarja meg. Cage Roy
Wallert, a hétpróbás szélhámost alakítja, aki rendkívül sikeres
választott szakmájában annak ellenére, hogy kényszerbetegségét
csak gyógyszerek segítségével tudja kordában tartani. Az állapota
bizonyos szempontból még hasznára is van, mert gondosan
kidolgozott terveiben éppúgy minden a helyén van, mint
makulátlanul tiszta házában. Élvhajhász társa, Frank (Sam Rockwell)
egyfajta ellensúlyként szolgál, ő találja meg a célpontokat, akik
átverését Roy megszervezheti. De amikor előkerül a Roy egyik régi
kapcsolatából született lánya, Angela (Alison Lohman), átgondolja,
hogy mi a legfontosabb számára, és új életet akar kezdeni egy
utolsó nagy meló után.
Roy tipikusan olyan karakter, akit a rá jellemző tikkek és manírok
halmazává redukálna sok színész. Ehelyett Cage a tikkek és manírok
hevességével érzékelteti Roy lelkiállapotát. Pszichés problémái miatt
számára a mindennapi feladatok is emberfeletti erőfeszítést
igényelnek. Ám nem hagyja, hogy a betegség határozza meg a
karaktert, hanem keretként használja egy férfi történetéhez, aki
stabilitást és értelmet keres az életében, miután annak nagy részét
hazugságok között töltötte. Ez Cage egyik legfinomabb alakítása,
leszámítva Roy néhány dühkitörését, mint amikor előretolakszik a
gyógyszertárban, és ráüvölt az egyik vevőre: „Verték már meg úgy
egy sikátorban, hogy vért pisált?!” Az utolsó két szó pörölyként sújt
le, de a hirtelen agresszió csak az azt övező csend miatt lehet
ennyire hatásos.
A Trükkös fiúk kritikai fogadtatása vegyes volt, de akiknek tetszett,
nagyon pozitív véleménnyel voltak róla, mint Roger Ebert, aki négy
csillagot adott a filmre, és ezt írta: „Cage-et sokan vádolják azzal,
hogy felvágós és nagyképű, de szerintem csak mindent belead a
szerepeibe… Heves energia járja át, ami átragad a karaktereire; ami
másnál már túljátszás lenne, az Cage esetében félelmetes
intenzitásként jelenik meg. Ezért Oscar-jelölés járna neki.” A
mozilátogatók nem osztották a lelkesedését. A szeptember közepén
bemutatott film a bevételi toplista második helyén nyitott, jóval
lemaradva a Volt egyszer egy Mexikótól. Az azt követő hetekben
fokozatosan egyre lejjebb csúszott, és a díjkiosztók szezonjában meg
sem említették.
Talán az volt a baj, hogy nem tudták, hogyan reklámozzák. A Volt
egyszer egy Mexikót egyértelműen akciófilmként lehetett azonosítani
a plakátokon, és a fegyverekkel teli előzetes után, olyan ismerős
arcok tűntek fel benne, mint Antonio Banderas, Salma Hayek és
Johnny Depp. Ehhez képest a Trükkös fiúknak még a műfaját is
nehéz belőni. Egy kicsit bűnügyi film, de családi dráma is, végső
soron, és valamennyire komikus is, igaz, többnyire kínunkban
nevetünk. A három főszereplő közül csak Cage volt elég híres ahhoz,
hogy reklámozni lehessen vele a filmet, de a plakáton egy táska van
a kezében, nem pisztoly, így világos, hogy nem egy újabb Cage-féle
akciófilmről van szó. Egy olyan időszakban, amikor minden
korábbinál több film árasztotta el a mozikat, nehéz volt jelzést
küldeni a környező zajon keresztül, főleg úgy, hogy más frekvencián
sugároztak, mint amit a közönség megszokott.
A marketing mindig is a filmkészítés része volt, de mintha lassan
fontosabbá vált volna magánál a filmnél is. A stúdiók alapvetően
négy célcsoportban gondolkodnak: huszonöt év alatti férfiak,
huszonöt év alatti nők, idősebb férfiak, idősebb nők. Tad Friend ezt
írta erről 2009-ben a The New Yorkerben: „A stúdiók ritkán
készítenek olyan filmet, amelytől nem várnak sikert legalább két
célcsoporttól, és a költségvetés általában közvetlenül arányos azzal,
hogy melyik célközönséget célozzák meg a filmmel.” Minden
célcsoport preferenciáiról voltak szilárd elképzelések: az idősebb
nőket a romantika érdekli, a fiatalabb nőket a divat és az érzékeny
fiúk, és így tovább. Minél kevesebb jól felismerhető, könnyen
reklámozható eleme van egy filmnek, annál kisebb eséllyel
foglalkozik vele egy stúdió. Kinek lehet reklámozni egy
kényszerbeteg csalóról szóló filmet, amely a szülővé válásról is szól,
vannak benne váratlan fordulatok, és végig a komédia és a dráma
között egyensúlyoz?
Egy amerikai történelemre alapozott kalandfilmet sokkal könnyebb
volt eladni, pláne, ha Jerry Bruckheimer felelt a projektért. Cage és
Bruckheimer legutóbbi együttműködése óta a producer gyümölcsöző
kapcsolatba lépett a Disney-vel, családbarát filmeket gyártott a
vállalatnak. Elsőként az Emlékezz a titánokra! (2000) című,
lélekemelő sportdráma jelent meg, ugyanabban az évben, mint az R
besorolású Tolvajtempó, aztán következett a 2003-as A Karib-tenger
kalózai: A Fekete Gyöngy átka, egy kolosszális (négy célcsoportnak
szánt) siker Gore Verbinski rendezésében, aki Cage-hez hasonlóan
szívesen váltogatott a közönségfilmek és a művészibb alkotások
között. Amikor ismét összeállt Bruckheimerrel, egyértelműen
pénzügyi döntést hozott, de nem mondott le minden színészi
ambícióról.
A nemzet aranya (2004) régóta érlelődő ötletét egy
forgatókönyvíró házaspár, Cormac és Marianne Wibberley öntötte
formába; a végeredmény egy, az amerikai történelmet háttérként
használó kalandfilm, amely szinte ugyanolyan arányban merít az
Indiana Jones-filmekből, mint Dan Brown a bestsellerlistákat
akkoriban uraló, kriptográfiával teli thrillereiből. A Cage által alakított
Benjamin Franklin Gates kincsvadász történész, akinek családjára
rábízták egy ősi rejtély kulcsát. Gates a keresztes lovagok által
Amerikába csempészett, hatalmas kincs után kutat, hogy az ne
kerülhessen rossz kezekbe, és kénytelen ellopni egy rendkívül
értékes tárgyat, amely a következő nyomot tartalmazza: az Amerikai
Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozatát.
A Karib-tenger kalózaihoz hasonlóan A nemzet aranya is olyan
filmnek készült, amely egyszerre lehet szórakoztató a gyerekek és az
őket kísérő szülők számára, és Jon Turteltaub személyében, aki Cage
osztálytársa volt a Beverly Hills-i gimnáziumban, biztos kezű
mesterembert találtak a kivitelezéshez. (Egyszer egy iskolai
előadásban ő kapta meg a szerepet, amelyre mindketten
jelentkeztek.) Gates A szikla-féle tudósból lett akcióhős kevésbé
erőszakosabb változata, akit az őszinte hazafiasság motivál (a hazája
érdekében kész törvényt is szegni). Bár a cselekmény néha elég
butácska fordulatokat vesz, Cage-en sosem látszik, hogy méltóságán
alulinak tartaná a feladatot, Gates szerepében teljesen komoly
képpel hajt végre olyan logikai bakugrásokat, amilyeneket Adam
West Batmanje óta nem láttunk.
Minden adott volt a sikerhez, mégis sokakat megleptek az első
bevételi adatok. A nemzet aranya 2004. november 19-én a bevételi
toplista élén startolt, olyan gyerekbarát szuperprodukciókat utasítva
maga mögé, mint A hihetetlen család, a Polar Expressz és a
Spongyabob – A mozifilm. A filmek végül nem egymás ellen
dolgoztak, hanem kölcsönösen növelték egymás bevételét, ami addig
példátlanul sikeres hálaadási időszakot eredményezett a mozikban a
családi programnak is beillő számos produkciónak köszönhetően. A
nemzet aranya három héten át őrizte első helyét, elsősorban a
szájhagyománynak köszönhetően; a kritikusok elsősorban azt rótták
fel neki, hogy régimódi és banális, a nézőknek pedig valószínűleg
épp ez volt szimpatikus benne.
Egy ekkora siker némi kreatív szabadságot biztosíthat a sztárjának –
egy bizonyos pontig. A nemzet aranya sikerét meglovagolva Cage két
olyan filmbe fogott bele, amelyeket a Trükkös fiúknál is nehezebb
volt eladni. Az ilyen, a sorból kilógó filmek visszatérő problémát
jelentettek Cage karrierjében, aki láthatóan tisztában is volt ezzel,
amikor Eberttel beszélgetett 2005 őszén, amikor a két film egyszerre
futott a mozikban. „Egy szuperprodukciókban szereplő sztár számára
azért kockázatos Az időjóshoz vagy a Fegyvernepperhez hasonló
filmeket készítenie, mert azokat is nagy stúdiófilmként fogják
reklámozni – magyarázta Cage. – De ezek nem nagy stúdiófilmek;
ezek merészebb, elgondolkodtató, független szellemiségű alkotások.
Beteszed a filmet a számítógépbe, és nem tudod megnyitni, mert azt
hitted, hogy a film X, pedig valójában Y. Én szeretnék mindenfajta
filmben szerepelni: olyanokban, amik csak szórakoztatni akarnak, de
olyanokban is, amelyek elgondolkodtatnak, vagy felhívják a figyelmet
valamire.”
A kettő közül a Fegyvernepper egyértelműen a figyelemfelhívó
kategóriába esik. Andrew Niccol a minőségi drámáiról vált híressé,
amelyekbe sci-fi csavarokat épített be. Neki köszönhetjük az 1998-as
Truman show forgatókönyvét, író-rendezőként pedig az 1997-es
Gattacát és a 2001-es Simone – Sztárcsináló 1.0-t tette le az
asztalra. A Fegyvernepperrel (2005) azonban Niccol a való világ
egyik veszélyes jelenségével foglalkozik. Yuri Orlov fegyverkereskedő
szerepében Cage sziklaszilárd alapot biztosít a stílusos filmnek,
amely jobb tényfeltáró alkotás, mint amilyen dráma.
A 2005-ös Az időjóst még nehezebb besorolni. Steve Conrad
forgatókönyve őrült licitálás után kelt el, a rendezést pedig Gore
Verbinskire bízták. Cage ezúttal Dave Spritzet alakítja, egy chicagói
meteorológust, aki hihetetlenül sikeres a saját bevallása szerint nem
túl nehéz munkájában, a magánélete viszont boldogtalan. Külön él a
feleségétől (Hope Davis), regényíró édesapja, Robert (Michael Caine)
pedig gyakran érezteti vele, hogy csalódott benne. A gyerekei
problémákkal küzdenek, és elhidegültek tőle, és bár a közönségének
köszönheti szakmai sikereit, a nézőkkel való személyes találkozások
egyre felkavaróbbá válnak. Néhányan turmixokkal öntik le pusztán
azért, amit szerintük képvisel, vagy amilyen embernek képzelik.
 A film végső soron a kudarc és a saját korlátaink elfogadásáról
szól, és Cage visszafogott alakítást nyújt egy olyan karakter
szerepében, aki nem mindig méltó a nézők együttérzésére, és a
Fegyverneppernél is gyengébben teljesített a kritikusoknál és a
pénztáraknál. Az időjós értékelései vegyesek voltak, és még a
bevételi top 5-be sem tudott felkapaszkodni a bemutatója
hétvégéjén. Cage számára viszont a Segítség, apa lettem!, az
Angyalok városa és az Adaptáció után újabb lehetőséget biztosított
egy olyan ember megformálására, aki próbál rájönni, hogy mi a
valóban fontos, és mi a felszínes érték. A cselekmény pedig egy
olyan filmsztár allegóriája is lehetne, akit a szeszélyes közönség emel
fel, majd buktat meg.
Zadie Smith regényíró ennél is messzebb ment a The Daily
Telegraphban megjelent cikkében. „A film központi motívuma az
utálat, amit a többség Nicholas (sic!) Cage, a színész iránt érez, és ő
olyan méltósággal és alázattal fogadja el mindezt, hogy őszintén
szólva egészen megkedveltem őt. Egy rendkívül őszinte és humoros
alakítás, tele olyan valós megaláztatásokkal, amelyeket Cage akár
valóban el is szenvedhetett az elmúlt tíz évben.”
A „szenvedés” talán túl erős kifejezés, de Cage-nek biztosan
kijutott a csalódásokból. Próbált a sztárság szabályai szerint játszani,
mosolyogva végigcsinálta az interjúkat, elvállalt nehéz szerepeket,
de csak azt látta, hogy a kritikusok egyre fásultabban írnak róla, és
az igazán ambiciózus filmjei sorra elbuknak. Nem dobálták őt
turmixokkal, de repedezni kezdett a védelem, amit az Oscar-díja és
az akciófilmekben kapott főszerepek jelentettek. Bizonyos keretek
között nagyon szívesen kiszolgálta a közönségigényeket. A nemzet
aranyával bizonyította, hogy semmi baja az elcsépelt sztorikkal. Sőt
láthatóan örömmel játszotta az őszinte lelkesedéstől hajtott,
gyerekbarát hőst, ha cserébe néha bonyolultabb karaktereket is
alakíthat néha. A 2000-es évek elején próbálta megtalálni az
egyensúlyt a kereskedelmi igények és a művészi vágyai között.
Sajnos az utóbbiak nem hoztak neki túl sok sikert. A Trükkös fiúk, a
Fegyvernepper és Az időjós teljesen vállalható alkotások, de
veszteségként jelentek meg a könyvelésben, amit ellensúlyozni
tudott A nemzet aranya óriási bevétele, de egyértelművé vált, hogy
Cage jelenléte önmagában nem tesz sikeressé egy filmet, és
gyakrabban kellene megadni a piacnak, amit a piac követel. És
ahogy folytatódott az évtized, ez egyre nehezebb feladattá vált.
 11

CAGE A LEJTŐN

A kétezres évek rosszul végződtek Nicolas Cage számára.

Pontosabban katasztrofálisan, ugyanis 2009-ben nyilvánosságra
került, hogy számtalan kínos pénzügyi és jogi gonddal küszködik.
Ezek döntően a fenntarthatatlan és felelőtlen költekezési szokásaihoz
kapcsolódtak, amelyek korábban csupán egy szupersztár különc
szórakozásainak tűntek. A kilencvenes évek eleji, csődközeli állapot
előrevetítette a későbbi baklövéseit, amikor olyan autókat,
kastélyokat és magánszigeteket vásárolt, amelyeket valójában nem
engedhetett volna meg magának. Ráadásul nem kizárólag emiatt
főhetett a feje a 2000-es évek második felében. Több filmje bukott
meg, mint amennyi sikeres volt, sőt az egyiket egyszerűen totális
kudarcnak lehet minősíteni. Más színészek tartós franchise-
szereplőként biztosították be jövőjüket, és bár A nemzet aranya
folytatása az eredetinél is többet fialt, nem adott olyan hosszú távú
biztonságot, mint ahogy a siker nagysága alapján feltételezhetnénk.
Cage ismét kísérletet tett, hogy betörjön a képregényfilmek világába,
és ezúttal mérsékelt sikerrel járt, az alkotás pont akkor jelent meg,
amikor kezdődött érződni a szuperhősökkel szembeni fásultság, de
még nem kezdődött el a szuperhősfilmek máig tartó aranykorszaka.
Úgy tűnt, hogy a közönség ráunt magára Cage-re is. A pozitív
kritikák is inkább védték őt, mintsem méltatták. Az interneten a
Zadie Smith által Az időjós kapcsán megfigyelt ellenérzések nem
mindig megnyugtató, iróniával tűzdelt gratulációkká torzultak.
 Cage akkor is a közfigyelem középpontjában állt, amikor épp nem
volt Nicolas Cage-film a mozikban – bár az egyre fokozódó
munkatempója miatt csak ritkán volt ilyen időszak. Ott volt egyrészt
Nicolas Cage, a komoly feladatokat kereső színész; a nagy
költségvetésű filmek kiemelt sztárja; a különc, aki egyre gyakrabban
tűnt fel a bulvárhírekben és a szórakoztató sajtó kattintásvadász
címeiben; az élő legenda, aki számtalan humoros internetes mém és
klip alanya lett; az évtized végén pedig elrettentő példává vált,
akinek hollywoodi karrierje láthatóan a végéhez közeledett.

2004-ben azonban még nem volt tragikus a helyzet. Cage nem

sokkal a negyvenedik születésnapja után, januárban kezdett randizni
Alice Kimmel, aki pincérnőként dolgozott a Kabuki nevű Los Angeles-
i szusiétteremben. Júliusban össze is házasodtak. 2005 októberében
született meg közös fiuk, Kal-El. „Szerettünk volna egzotikus, velejéig
amerikai nevet adni neki, ami mögött szép mondanivaló áll” –
nyilatkozta Cage még ugyanabban a hónapban Anthony
Breznicannek. Kimet angyalnak nevezte, lelkesen áradozott
Westonról, aki tizenöt évesen már fekete övet szerzett, két méter
magas volt, és „simán le tudna csapni”. Nem sokkal később
visszatért a korábbi szokásához, és alig ejtett szót a házasságáról és
a családjáról.
Ugyanakkor fáradhatatlanul népszerűsítette a filmjeit, például a
kiemelt figyelemmel kísért szerepét Oliver Stone 2006-os World
Trade Centerében, amelyet mindenki fenntartásokkal várt a rendező
korábbi alkotásainak ismeretében. Stone sikeres forgatókönyvíróként
kezdte karrierjét, például Alan Parker 1978-as Éjféli expresszében,
majd ellentmondásos rendezővé vált az olyan, erős politikai töltetű
filmjei miatt, mint A szakasz (1986), a Tőzsdecápák (1987) és a JFK
– A nyitott dosszié (1991); ez utóbbi a Kennedy-merénylet
összeesküvés-elméletekkel teli feldolgozása, amelyet Stone a
hivatalos változat „ellenmítoszának” szánt. Az első pillanattól kezdve
felelőtlen konspirációs teóriák övezték a szeptember 11-ei
támadásokat, az őrület a 2000-es évek közepén ért a csúcsára,
részben az interneten keringő videók sokasága miatt.
Bármi is volt Stone magánvéleménye, nem adott neki teret a
filmben. „Ez nem egy politikai film, ezt ismételgettem” – nyilatkozta
a The New York Timesnak. A World Trade Center ahol csak lehet,
kerüli a politikát, és két rendőrtiszt igaz történetére koncentrál, akik
a World Trade Center romjai közt ragadtak a tornyok összeomlása
után: John McLoughlin (Cage) és Will Jimeno (Michael Peña). A film
kínos alapossággal követi a nap eseményeit, követve McLoughlin és
Jimeno sorsát, ahogy az akkor még felfoghatatlan tragédia
helyszínére sietnek. Először másokat próbálnak biztonságos helyre
vezetni, de végül ők maguk is csapdába esnek, és nem tudják jelezni
pontos helyzetüket a mentésben résztvevőknek. A politika csak néha
tűnik fel a háttérben, és az eseményeket testközelből bemutató,
intenzív kezdet után egy megható, de kevésbé újszerű túlélési
történetet láthatunk.
Ám a film így is kockázatos vállalkozás volt. Szeptember 11-e mély
nyomot hagyott a filmgyártáson, a merényletsorozat előtti években
egyre gyakoribbá váltak a nagyvárosok pusztulását bemutató
katasztrófafilmek és sci-fik, és számos ilyen alkotás bemutatóját el
kellett halasztani. Korábban csak a filmvásznon láthattunk olyan
rombolást, amelynek képei elárasztották a médiát, minden szögből
megörökítve a tragédiát. A támadások utáni első számában a
szatirikus újság és weboldal, a The Onion a következő címlappal
jelent meg: „Az amerikai élet egy rossz Jerry Bruckheimer-mozivá
változott.” Ezután évekig nem lehetett hasonló dolgokat látni az
akciófilmekben.
A szeptember 11-ét feldolgozó filmekre hatalmas teher
nehezedett, hiszen egy ezrek életét kioltó, a mindennapi életet is
átformáló és egy nemzet lelkét megnyomorító esemény
bemutatására vállalkoztak. A World Trade Center előtt csak egyetlen
stúdióprojekt, a Paul Greengrass által rendezett A United 93-as
(2006) foglalkozott közvetlenül a nap eseményeivel, a rendezőtől
megszokott módon az események sűrűjéből „tudósítva”, ahogy a
megtörtént eseményeken alapuló Véres vasárnap (2002) és A
Bourne-csapda (2004) című kémfilmben is tette. A relatív alacsony
költségvetésű film jól szerepelt a pénztáraknál, de a jelentős
összegből gyártott, sztárokat felvonultató és a nyári szezonra
időzített World Trade Center jóval kockázatosabb vállalkozás volt.
A visszafogott, tiszteletteljes megközelítés a film javára vált. Bár
Stone vérfagyasztó képsorokon mutatja be a támadásokat és a
tornyok későbbi összeomlását, összességében az amerikaiak
kitartása előtt tiszteleg, és ez az érzet határozza meg az alkotás
hangulatát. Cage a kilencvenes évek vígjátékaiban játszott
szerepeihez nyúl vissza, és a film hangvételéhez illően alakítja a
csendes, makacsul kitartó McLoughlint. Meggyőzően játssza el a
férfit, aki minden bátorságát összeszedve győzi le saját félelmét és
fájdalmát. (Cage a szerepre készülve hosszabb időt töltött egy
izolációs tartályban.) A kritikai fogadtatás alapvetően pozitív volt,
meggyőző harmadik helyen nyitott a bevételi toplistán, és világszerte
jól teljesített.
2006-ban nem volt kifejezetten feltűnő, hogy Cage emlékezetes
alakítást nyújtott egy nagy stúdió presztízsprojektjében, amelyet jól
ismert rendezőre bíztak. Az ő esetében szinte ez számított a
normának. Ha nem is számítjuk Francis Ford Coppolát, kevés színész
mondhatja el magáról, hogy akkora nevekkel dolgozhatott együtt,
mint Martha Coolidge, Alan Parker, a Coen fivérek, Norman Jewison
és David Lynch, hogy csak az első hét évét említsük. A Las Vegas,
végállomás után még több legendás rendezővel bővült ez a lista. De
pár évvel később már a World Trade Center volt a kivétel, az utolsó
kiemelkedő siker, amelynek szintjét hiába próbálta újra elérni.

Sok minden megváltozott 1982 óta. A stúdiók nem szívesen

foglalkoztak közepes költségvetésű filmekkel, és a drámák területét
átengedték a televízióknak, ahol a műfaj új aranykora kezdődött el
az 1999-es Maffiózókkal. Ezután a generáció legnagyobb író- és
rendezőtehetségeinek egy része is a tévéhez pártolt. Coolidge
például szinte teljesen átállt a televíziós munkákra; az írók
felértékelődtek a tévében, így sokakat vonzott a médium, akik
korábban filmeken akartak dolgozni.
Cage egykori kollégái közül nem Coolidge volt az egyetlen, aki
máshol próbált szerencsét a 21. század elején. Scorsese és Scott
kitartóan dolgozott tovább, Francis Ford Coppola viszont a
partvonalra vonult, és a bortermelés mellett csak kisebb,
személyesebb filmeket készített. Lynch látszólag lemondott a
filmezésről háromórás kísérleti filmje, az Inland Empire 2006-os
bemutatóját követően. Jewison 2003-ban rendezett utoljára. Parker
nem készített több filmet a Cage produceri felügyelete alatt készült,
ugyanabban az évben megjelent David Gale élete után. Szintén
2003-ban próbálkozott utoljára Figgis és Woo a hollywoodi
rendezéssel, mielőtt visszavonultak Londonba, illetve Hongkongba.
Andrew Bergman 2000-ben hagyta el a pályát. De Palma csak ritkán
dolgozott néhány kisebb produkción, általában tengerentúli
producerek alatt.
Cage vállalata, a Saturn Films elkönyvelhetett néhány sikert,
elsősorban azért, mert részt vett A nemzet aranya és a World Trade
Center készítésében, ám sosem váltotta be a kezdeti ígéretét, hogy
színészi laboratórium lesz, és nem igazán tudott vonzó szerepeket
felhajtani Cage számára. Több megkezdett projektjük egyáltalán
nem valósult meg. A Saturn kezdetben izgalmasnak tűnő filmeket
ígért Cage-hez illő szerepekkel, mint a Tom Slick – Monster Hunter, a
Nagyláb és más legendás lények nyomát kutató, különc
olajmilliárdos valós eseményeken alapuló története; az Eddie apja
udvarol újrafeldolgozása (amelynek a Tolvajtempóban is emlegetett
televíziós változatának Cage egyik kedvence, Bill Bixby volt a
főszereplője); a Cage saját ötletén alapuló Heartbreaker, amelynek
főszereplője abból él, hogy nőket csábít el, majd elhagyja őket, hogy
visszatérjenek a korábbi párjukhoz; és a Press Your Luck (egy
vetélkedő bajnokának furcsa, de igaz története). Egyik sem készült
el. Ahogy későbbi filmek sem, mint a Time Share. A 2005-ben
bejelentett alkotásban Will Smith mellett játszott volna Cage, az első
igazi vígjátékában az 1994-es A Paradicsom foglyai óta. A vámpír
árnyéka és a David Gale élete után a vállalat mindössze két
produkciót hozott tető alá Cage nélkül: A Dresden-akták című,
egyetlen évadot megélt Sci-Fi Channel sorozatot, és az Ezer szó című
misztikus komédiát Eddie Murphyvel, amelyet 2008-ban forgattak, de
csak 2012-ben adtak ki.
A Saturn Films elkészült projektjei közül valószínűleg Cage másik
2006-os filmjét, A vesszőből font ember című 1973-as kultuszhorror
újrafeldolgozásának kiadását bánták meg a leginkább. Az eredetit
Robin Hardy rendezte, a forgatókönyvét pedig Anthony Shaffer
színműíró jegyezte. A főszereplőt, Neil Howie őrmestert Edward
Woodward alakította; a hithű katolikus rendőr egy távoli skót
szigetre utazik, hogy egy kislány eltűnése ügyében nyomozzon.
Döbbenten tapasztalja, hogy a helyiek őseik pogány hite szerint
élnek karizmatikus vezetőjük (Christopher Lee) irányítása alatt.
Howie hamarosan az egész szigetet behálózó összeesküvés nyomára
bukkan, és szomorú véget ér.
Az újrafeldolgozás írói és rendezői teendőit a szintén színházi
kötődésű Neil LaBute-ra bízták. LaBute 1997-ben mutatkozott be a
Férfitársaságban című filmmel. Az ennek alapjául szolgáló színművet
ő maga írta, és néhány évvel korábban nagy figyelmet keltett,
amikor bemutatta alma matere, a Brigham Young Egyetem
színpadán. A történetben két férfi manipulál és kínoz meg lelkileg
egy siket nőt; a filmes feldolgozás is felzúdulást kellett, de a
megosztó sundance-i premier után nagy művészmozis karriert futott
be. LaBute további alkotásai is hemzsegtek a kegyetlenségtől, így
sokakban felvetődött a kérdés, hogy nem hasonlít-e túlságosan is
saját mizantróp, gyakran nőgyűlölő karaktereihez.
LaBute a Rejtélyek szigete című újrafeldolgozással kapcsolatos
elképzelései nem oszlatták el a fenti aggodalmakat. A cselekményt
Washington állam egy kis szigetére helyezte át, és Summerisle egy
matriarchális közösség otthona lett, amely főként méztermelésből
tartja fenn magát. Cage az Edward Malus{13} nevű rendőrt alakítja,
akit egy szörnyű autóbaleset emléke kísért. Malus levelet kap volt
barátnőjétől (Kate Beahan), aki arra kéri, hogy segítsen felkutatni
eltűnt lányukat. A szigeten furán viselkedő, csendes férfiakat és
ellenséges nőket talál; megismerkedik a szekta méhkirálynőjével,
Summersisle nővérrel (Ellen Burstyn); egy osztályteremben pedig azt
látja, ahogy kislányok ijesztő módon azt kántálják, hogy „fallikus
szimbólum”. Malus nyomozása során arra a következtetésre jut, hogy
a lányt fel akarják áldozni egy termékenységi szertartás keretében,
de a szigeten töltött idő alatt fokozatosan elveszti a józan eszét. A
film végkifejletében nőkre támad egy ellopott medvejelmezt viselve.
LaBute az új kontextusba helyezett történetet szinte
élvezhetetlenül meséli el. Malus a cselekmény nagy részét azzal tölti,
hogy gyalog vagy kerékpáron tart egyik helyről a másikra, képtelen
az eredetihez hasonló baljós hangulatot teremteni. A The New York
Timesban A. O. Scott „nevetségesen suta horrorfilmnek” nevezte, és
a mozilátogatók is messze elkerülték a szeptemberi premier után.
Ez eddig egy sima mozis bukta története. Pár évvel korábban egy
ehhez hasonló film nyom nélkül eltűnhetett volna a süllyesztőben,
hogy pár évente elővegyék az „olyan rossz, hogy az már jó” típusú
alkotások kedvelői. Ehelyett ez lett Cage és az internet bonyolult
kapcsolatának első és máig legismertebb bizonyítéka.
Már az év végén megjelent a film néhány jelenete a ytmnd.com
oldalon, ahova rövid, ismétlődő képsorokat lehetett feltölteni
szövegekkel kiegészítve. (A weboldal neve a „You’re the man now,
dog” rövidítése, ami Sean Connery szájából hangzik el a Fedezd fel
Forrestert! című 2000-es filmben; ez volt az oldal első, és éveken át
egyetlen bejegyzése.) Bár a ytmnd.com egy alig ismert oldal volt, a
Rejtélyek szigete ezután nem várt (és nem kívánt) ismertségre tett
szert. 2007. január 1-jén töltötte fel egy YouTube-felhasználó a „Best
Scenes from The Wicker Man” [Rejtélyek szigete] című videót,
amelyben a film DVD-kiadásának egyes jeleneteit vágták össze az
eredeti kontextusból kiragadva. Cage a film során szinte végig komor
marad, de a kétperces „Best Scenes” videóban ott van az összes
érzelmi kitörése, beleértve egy csak a rendezői változatban
megtalálható jelenetet, amelyben Malust méhekkel kínozzák, és azt
üvölti: „Not the bees! My eyes!” („Csak a méheket ne! A szemem!”)
2020-ban a videó átlépte a 4,5 millió megtekintést, és a The
Wicker Man címről minden angolul beszélő mozirajongónak az ugrik
be, ahogy Cage azt üvölti: „Not the bees!” Cage és LaBute azóta azt
állította, hogy eleve részben fekete komédiának szánták a Rejtélyek
szigetét, és tudták, hogy egy nagyon vékony határon
egyensúlyoznak.
„Mármint, hogy a fenébe ne tudtuk volna, hogy Nic Cage vicces
lesz egy medvejelmezben? – mondta LaBute 2013-ban a The
Believernek nyilatkozva. – Persze. De így is egyértelmű volt, hogy
meghal a végén. A humor és a horror aránya mindig érdekes kérdés,
és néha nem sikerül eltalálni.” Ugyanebben az évben Cage is
védelmébe vette a filmet az IndieWire-nek nyilatkozva: „Ez egy jó
példa az olyan filmekre, amelyek előtt az emberek értetlenül állnak,
mert valamiért azt hiszik, hogy mi nem voltunk tisztában azzal, hogy
mennyire vicces, pedig ott vagyok egy medvejelmezben a
matriarchális társadalom uralta szigeten… Hogy hiheti bárki, hogy
Neil és én nem tudtuk, hogy ez maga az abszurd humor? De jól van,
nevessetek csak. Csak egy félreértés az egész.”
Félreértés vagy sem, a Rejtélyek szigete máig kísérti. Lehet, hogy
LaBute és Cage ki akarta figurázni a nőgyűlöletet, vagy politikai
provokációnak szánták, vagy a nemek közti harcon elmélkedő
horrorfilmnek, de túl mély a szándék és a végeredmény közti
szakadék, és az sem segít ezen, hogy az alkalmi érzelemkitöréseken
túl rettentően egyhangú a film. Egy szerep, amelyet egy másik
korban hetek alatt elfelejtettünk volna, Cage legemlékezetesebb
szerepévé és klasszikus geggé vált azok számára is, akik sosem
nézték végig a Rejtélyek szigetét.
Cage egyébként nagyon is szereti a humort, ha a maga szabályai
szerint játszhat. Robert Rodriguez és Quentin Tarantino 2007-es
dupla filmje, a Grindhouse a hetvenes évek exploitation mozijai előtt
tiszteleg, ráadásul nem létező filmek előzeteseit is leforgatták
hozzájuk Eli Roth, Edgar Wright és Rob Zombie rendezésében.
Zombie Werewolf Women of the S.S. (Az SS vérfarkasnői) című
alkotása a grindhouse egy különösen ízléstelen fajtáját idézi meg, a
náci témájú horrorokat. A koncentrációs táborban játszódó „mozi”
előzetesének végén aztán nagy leleplezés vár: kiderül, hogy a
vérfarkasok mögött a ponyvairodalom aranykorának klasszikus
gonosztevője, Fu Manchu áll, akit Cage játszik mániákus örömmel.
Cage ugyanezt az abszurd humorú megközelítést alkalmazza a 2007-
es A szellemlovas főhőse, a kaszkadőr Johnny Blaze
megformálásakor. Ez a sötét hangulatú Marvel Comics (anti)hős az
ördöggel kötött alkut követően lángoló koponyájú, motoron
száguldozó szellemmé változik, aki megbünteti az útjába kerülő
gonosztevőket. Cage a whiskey-t nyakaló keményfiú helyett motoros
fenegyerekként képzelte el Blaze-t, aki két őrült mutatvány között
zselés cukrot eszeget, The Carpenterst hallgat, és természetfilmeket
néz.
Végre teljesült az álma, és egy képregényhőst alakíthatott,
méghozzá olyat, amely kifejezetten jól illett hozzá. Az 1972-ben
bemutatkozó A szellemlovas korának világos popkulturális
lenyomata: az akkoriban sztárrá vált Evel Knievel motoros kaszkadőr
ihlette, és egyértelmű reakció arra, hogy a képregények öncenzúrázó
hatósága, a Comics Code Authority feloldotta az 1954 óta érvényes
tilalmat a horrorelemek használatára. A karakter egyszerre elégítette
ki Cage száguldás és morbiditás iránti érdeklődését, és a kitaszított
alakok iránti vonzalmát. A Szellemlovas teljesen kilóg a kor többi
hőse közül, a pokolhoz kötődik, és köpeny helyett bőrkabátot visel.
Nem egy Superman, de rengeteg lehetőséget rejt.
A film ehhez képest mindenáron „finomítani” próbálja
Szellemlovast, hogy jobban passzoljon a 2007-es év
szuperhőssablonjához, amikor a műfaj látszólag végleg lejtőre került.
Bár 2008-ban A sötét lovag és a Marvel filmes univerzumát
megalapozó A vasember azonnal beindították a képregényfilmek
reneszánszát, a megelőző években olyan alkotások érkeztek a
mozikba, mint a Superman visszatér, amelynek langymeleg
fogadtatása közel sem indokolta a Cage-en gúnyolódó Bryan Singer
önbizalmát; és két közutálatnak örvendő folytatás, az X-Men – Az
ellenállás vége és A Fantasztikus Négyes és az Ezüst Utazó. Úgy
tűnt, hogy a műfaj az utolsókat rúgja. A szellemlovas egyértelműen
biztonsági játékot játszik, unalmas a rendezés, a speciális effektusok
még a korszakhoz képest is gyengék, a történet pedig klisés, és
érezhetően sokszor átdolgozták. Az egyetlen értékelhető elem a
Peter Fonda által alakított ördög. Az is tovább ront a helyzeten, hogy
Cage arcát többnyire speciális effektusok mögé rejtik az
akciójelenetekben.
 A közönség mégis kíváncsi volt rá. Az általában eseménytelen
februárban megjelenő A szellemlovas negyvenötmilliót hozott a
nyitóhétvégén, ami Cage karrierjének addigi legerősebb premierje
volt. Decemberben még jobban tódultak a nézők A nemzet aranya:
Titkok könyvére, amelyben a Cage által alakított Benjamin Gatesnek
tisztáznia kell egy őse nevét, akit a Lincoln-merényletben való
részvétellel gyanúsítanak, a mozgalmas világ körüli kaland a
Rushmore-hegy mélyén ér véget. A teljes korábbi kreatívcsapat
visszatér, a stáb a Gates anyját alakító Helen Mirrennel bővül, és
viszontláthatjuk az előző rész fontosabb szereplőit is (Jon Voight,
Harvey Keitel, Diane Kruger és Justin Bartha). A nem túl lelkes
kritikák ellenére a film az elődjénél is nagyobb bevételt ért el. Az
ilyen sikerek általában további folytatásokat eredményeznek, stabil
munkát biztosítva a résztvevőknek. De a 2000-es évek végén az
átalakuló üzleti környezet az ilyen aranyszabályokat is felülírta.
Ám ekkor még nem emiatt főhetett Cage feje. A másik 2007-es
filmje, a Next – A holnap a múlté azt jelezte, hogy a színész és a
Saturn Films a nagyközönséget célzó zsánerfilmekre akar átállni, és
az új koncepció finoman szólva is vegyes eredményeket hozott az
elkövetkező években. A Philip K. Dick egyik történetén alapuló Next
– A holnap a múlté főszerepében Cage Cris Johnsont alakítja, egy
másodrendű vegasi bűvészt, aki a jövőbe lát, de legfeljebb két
perccel előre. A nagyon okos alapötlethez lapos kivitelezés társul.
Lee Tamahori rendező nem talál megfelelő módot Johnson
képességének képi megjelenítésére egészen a végkifejletig, de ezt a
pillanatnyi örömet is tönkreteszi a befejezés, amely után átverve érzi
magát a néző.
A korábbi esetekkel ellentétben ezúttal nem egy rossz filmre
pazarolt jó Cage-alakításról van szó. Nem mondhatnánk, hogy Cage
pocsék lenne, de a bűvészkedésen túl semmilyen tartalommal nem
tölti meg Johnson karakterét. Cage a kisujjából ki tudja rázni a
megkínzott, komor figura szerepét, és a film nem is követel tőle
sokkal többet. Cris Johnsont alig lehet megkülönböztetni például Joe-
tól, a 2008-as Veszélyes Bangkok szintén Cage által alakított
főhősétől. A film a Pang fivérek, a John Woo utáni hongkongi filmes
nemzedék jeles képviselőinek hollywoodi bemutatkozása, de néhány
erőszakos jelenetet leszámítva teljesen hiányzik belőle a korábbi
munkáik egyedi stílusa. Nehéz megkülönböztetni az előző két
karaktertől John Koestler asztrofizikust is, aki a 2009 májusában
bemutatott, enyhén vallásos beütésű sci-fi thriller, a Képlet főhőse.
(Egy érdekes megfigyelés: többször is szeptember 11. borzalmaira
emlékeztető képsorokat láthatunk a filmben, ami világosan jelzi,
hogy a nézők kevésbé voltak érzékenyek ezekre, mint a World Trade
Center premierje idején.) Elvileg mindegyik karakter teljesen más
háttérből érkezik, és teljesen eltérő fenyegetésekkel kell
szembenézniük: orosz terroristák, a thai alvilág, illetve a konkrét
világvége. Mégis ugyanolyan egzisztenciális félelem gyötri őket, Cage
alakításai gyakorlatilag felcserélhetők lennének.
A Képlet csak egyetlen módon lógott ki a sorból: nyereséget
termelt. Ez a 2009-es siker volt az egyetlen szépségtapasz Cage
katasztrofális évén.

Nicolas Cage anyagi problémái először 2008 elején jelentkeztek, de

akkor ez még keveseknek tűnt fel. Mármint egy nyolcszázezer
dolláros tartozás a limuzin- és Gulfstream-bérlés üzleti kiadásként
való elszámolása miatt nem lehet akkora probléma, ugye? A
következő év októberében fordult súlyosabbra a helyzet, amikor a
TMZ megszellőztette, hogy az adóhatóság több mint hatmillió dollárt
követelt tőle. És ezzel még nem ért véget a történet. Az elkövetkező
hetekben Cage beperelte korábbi üzleti menedzserét, Samuel J.
Levint a neki okozott anyagi károkért. Levin ellenkeresetet nyújtott
be, és újabb részletek kerültek felszínre, bár Levin olvasatában
egyszerű volt a helyzet: Cage ész nélkül szórta a pénzt:
harminchárommillióért vásárolt ingatlanokat, huszonkét autót,
ékszereket, műalkotásokat, és ezek csak a 2007-es számok (2011-
ben végül mindkét keresetet elutasították).
A költekezési mánia csúcsán Cage-nek tizenöt villája volt, köztük
két kastély (az egyik Angliában, a másik Németországban), egy
magánszigete a Bahamákon, és további házai Las Vegasban, New
Orleansban és az Egyesült Államok mindkét partján. Gyűjtötte a
zsugorított fejeket; a ritka képregényeket; volt egy polipja; több
tucat autója, köztük több Rolls-Royce és egy Lamborghini, amely
egykor az iráni sah tulajdonában állt; két albínó királykobrája; és egy
dinoszauruszkoponyát is vásárolt, bár később visszaszolgáltattta
Mongóliának, amikor kiderült, hogy lopott leletről van szó. A lista
egyre csak bővült, és unalomig ismételgette a sajtó, minden Cage-
ről szóló cikkben felemlegették, kifogyhatatlan muníciót biztosítva az
olcsó, kattintásvadász sztorikból élő weboldalaknak. A problémák
egyre csak sokasodtak, újabb kifizetetlen adókról kezdtek pletykálni,
beperelte őt Christina Fulton, Weston édesanyja, amiért Cage
állítólag nem teljesítette anyagi vállalásait. (Cage és Fulton 2011-ben
peren kívül megegyeztek, a részletekről nem nyilatkoztak.)
Hogyan lehetne szimpátiát érezni valaki iránt, aki eldorbézolt egy
hatalmas vagyont, miközben a többség még alig tudott talpra állni a
2008-as pénzügyi válság és az azt követő hosszas recesszió után?
Ilyen módon lett Cage-ből vicc és gúnyolódás tárgya.
Így kezdte például cikkét Kitty Raymond újságíró-asztrológus a
San Francisco Examinerben: „Nagyon sajnáltuk Nicolas Cage-et,
amikor hallottuk, hogy teljesen legatyásodott, és el kellett adnia több
ingatlanát, köztük két kastélyt, egyes vagyontárgyait pedig zálog alá
vették, és eladták.” Aztán így fejezte be: „A Con Air – A fegyencjárat
sztárja állítólag többmilliós házakat, huszonkét autót és negyvenhét
műalkotást vásárolt. Szóval… már nem is sajnáljuk Nicet annyira.”
És a legrosszabb még hátra volt: Cage édesapja, August Coppola
október 29-én elhunyt szívrohamban. A Los Angeles Timesban
megjelent nekrológban „élénk és különc tanárként” emlékeztek meg
róla. A címben megemlítették, hogy „egy híres filmes dinasztia tagja”
volt.
Még a kreatív örömökről is le kellett mondania. Cage 2008-ban
Werner Herzog, a legendás német rendező alatt dolgozhatott a
Mocskos zsaru – New Orleans utcáin forgatásán. Herzog felváltva
forgatott dokumentumfilmeket és játékfilmeket; a kezdetektől fogva
híres volt kaotikus, de végül mindig eredményes forgatásairól,
amelyek keretében egyszer az amazonasi esőerdőbe utaztak, és arra
is akadt példa, hogy hipnotizálta a színészeit. Klaus Kinskit, az
intenzív, gondoktól gyötört színészt sosem tudta hipnotizálni, és
állandó marakodásuk ellenére gyakran együtt dolgoztak egészen
Kinski 1991-es haláláig. A Mocskos zsaru – New Orleans utcáin nem
az 1992-ben megjelent, New Yorkban játszódó intenzív és
ellentmondásos Abel Ferrara-dráma, A mocskos zsaru folytatása
vagy feldolgozása, sokkal inkább tisztelgés a mű előtt. Látszólag nem
egy Herzoghoz illő projekt, de szokásához híven a saját képére
formálta. William M. Finkelstein forgatókönyvéből Herzog sötét
humorú, néha az abszurdba hajló, de összességében lesújtó
tanulmányt készített a függőségről, és arról, hogy milyen nehéz
megváltásra lelni.
Cage a korrupt New Orleans-i rendőrtisztet, Terence McDonagh-t
alakítja, aki fásult partnere (Val Kilmer) tanácsa ellenére kiment egy
rabot, amikor a Katrina hurrikán idején elkezd vízzel megtelni a
cellája. A tettéért kitüntetik, és előléptetik, de a mentés közben
elszenvedett sérülése miatt egyre súlyosbodó drogfüggőségbe
süllyed, mindeközben pedig új barátnőre talál Frankie (Eva Mendes,
akivel A szellemlovasban is párt alakítottak), a luxusprostituált
személyében. McDonagh a saját javára használja tekintélyét és
hatalmát, akár mások kárára is. Ennek ellenére ott bujkál benne a
jóság aprócska szikrája, és lelkiismeretes nyomozásba kezd néhány
szenegáli bevándorló gyilkosai után.
Herzog szeret nagyban gondolkodni, és ebben partnerre talált
Cage-ben. „A kaliforniai Klaus Kinskivé akartam válni – nyilatkozta
Cage a GQ-nak. – Azt akartam, hogy néha még ő is megijedjen
tőlem, csak így válhattam eggyé a karakterrel.” Ennek érdekében a
korábbi alakításait idézte meg, az Ál/Arc némafilmes eszköztárát és A
vámpír csókja expresszionista elemeit, a Madárka-beli
sebezhetőséget. Kokainmámorában McDonagh mintha az őrület
határán állna, amit Herzog képzeletbeli gyíkok és egy emlékezetes
jelenetben egy breaktáncoló szellem képével nyomatékosít.
A szélsőséges témaválasztás és Cage zabolátlan alakítása miatt a
film finoman szólva is merész vállalkozás, de működik. Cage a nagy
költségvetésű alkotásokban ketrecbe zárt vadként kereste magának
a kiutat, itt viszont a rendező és az alapanyag is lehetővé tették
számára a kísérletezést. És látszólag azt is megértette, hol kell
megállnia. A film túlzásai jól kiszámítottak, a látszólagos őrület növeli
a hatását. Cage démonokként ábrázolja McDonagh vágyait és
kicsapongásait, amelyekkel talán egész életében viaskodni fog, de
maga a próbálkozás is segíthet megmenteni a lelkét. A film őrülete
megragadja a figyelmet, és egy kíméletlen moralitásdráma mélyére
kalauzol.
A film eszünkbe juttatja, hogy Cage-ben máig ott szunnyad ez az
izgalmas tehetség. Sajnos a lehető legrosszabb pillanatra időzítették
a megjelenítést, mindenki Cage-en köszörülte a nyelvét anyagi
problémái miatt, ráadásul az előzetesbe valamiért a legőrültebb
jeleneteket válogatták be, ami gúny tárgyává tette az interneten,
azonban a kritikusok többnyire pozitívan nyilatkoztak róla. A The
New York Timesban A. O. Scott kiemelte a „mániákus
kiszámíthatatlanságát”, és megjegyezte, hogy az alkotás eredetisége
fontos emlékeztető számunkra, hogy a bűnügyi filmek „régebben a
furcsaságok, vad érzelmek és filmes találékonyság gazdag tárházai
voltak, ám a műfaj ma már csak komor, súlytalan szadizmust kínál. A
történetek erőtlenül vergődnek a mesterkélt és kiszámítható végső
fordulat felé, a hősök jobbára mogorva megtorlók, akik jogos
bosszújuk beteljesítése közben vagánynak szánt, sablonos
beszólásokat dörmögnek”.
Úgy tűnik azonban, hogy az előzetest jóval többen látták, mint
magát a filmet, amelyet a csúcson is alig több mint száz amerikai
moziban vetítettek. Esélye sem volt eljutni olyan széles közösséghez,
mint A nemzet aranya vagy akár a Veszélyes Bangkok, de roppant
igazságtalan, hogy elveszett a színész élvhajhász életmódján
csámcsogó bulvárcikkek tengerében, és túl sokan ítélkeztek felette
az előzetes alapján.
Úgy tűnt, hogy a közönséget jobban érdeklik a különcködésről
szóló történetek (Cage életében és az előzetesekben vagy az
összevágott videókban), mint a színészi munka, amely anno
megalapozta ezt a különcködést. Cage elvesztette az irányítást a
nyilvános imázsa felett, a munkássága eltűnt medvejelmezek és
dinoszauruszkoponyák árnyékában. Próbált új irányt találni a
karrierjének, de patthelyzetbe került. Ki kellett találnia, hogy mihez
kezdjen a filmes közegben, amely egyre kevésbé mert kockáztatni,
és belevágni a Cage-nek tetsző filmekbe. Nehéz feladat állt előtte.
Talán lehetetlen feladat.
 12

MINDÖRÖKKÉ CAGE
 11

CAGE A LEJTŐN

Nicolas Cage 2010. augusztus 2-án lelépett. Alig két hét volt hátra
következő filmje, a Túszjátszma forgatásának kezdetéig, amikor
eltűnt a színről. Senki sem tudta, hová lett. A pletykák szerint
visszavonult a még mindig a tulajdonában álló magánszigetére a
Bahamákon, de senki sem tudta biztosan. Egyáltalán ki lehetett
bármiben biztos Cage-dzsel kapcsolatban? Júniusban aláírta a
szerződést Kyle Miller, az adósságokban fuldokló louisianai
gyémántkereskedő szerepére, akinek házát bűnözők támadják meg.
Nicole Kidman játszotta a feleség szerepét, és újra együtt
dolgozhatott a 8 milliméter rendezőjével, Joel Schumacherrel. Aztán
Cage meggondolta magát, és úgy döntött, szívesebben játszaná
valamelyik rosszfiút. A producerek teljesítették a kérését, és
elkezdtek valaki mást keresni az eredeti szerepére. Cage végül úgy
határozott, hogy egyáltalán nem akar szerepelni a filmben. Hős vagy
rosszfiú – számított már egyáltalán, hogy kit alakít?

Cage számára nehéz időszak volt a 2000-es évek vége és a 2010-es

évek eleje, a pénzügyi gondjait és szakmai csalódásait gyakorlatilag
élőben követő nagyközönség nem tudta, hogy mihez kezdjen vele.
Ez nem azt jelenti, hogy megfeledkeztek volna róla. Cage ilyen vagy
olyan formában mindenhol jelen volt, filmjeivel gyakran lehetett
találkozni a kábeltévéken, az arcával tele volt az internet, például
egy bizarr mémben, amely a haját egy madárra cserélte, vagy egy
furcsa eBay-aukción, amely egymillió dollárért kínálta „Cage” 1870-
ben készült fényképét. (Az ajánlás szövege ennyi volt: „Nicolas Cage
egy vámpír.” Az aukció sikertelenül zárult.) Andy Samberg
imitációjának köszönhetően visszatérő karakter lett a Saturday Night
Live-ban; először csak Cage karakterét parodizálta A nemzet
aranyából, aztán Cage színészi eszközei és személyes problémái is
sorra kerültek. 2010-ben debütált a „Nicolas Cage Losing His Shit”
(„Nicolas Cage bekattan”) című YouTube-videó, amelyet a filmjei
(elsősorban A vámpír csókja, a Zandalee és a Zuhanás a halálba)
legextrémebb pillanataiból vágták össze. Sokak számára ez volt
Nicolas Cage.
Egy átütő siker talán változtathatott volna ezen, de erre egyre
kisebb volt az esély. 2010-ben érdekes mellékszerepet kapott a
Ha/ver című akciókomédiában, amely szemtelenül kifigurázza a
szuperhősök világát. Ő játszotta Vérprofit, az állig felfegyverzett,
önkényes igazságosztót, aki civilben szerető apa volt, és mellékesen
gyilkológéppé képezte a lányát. Szerepével egyszerre mutat görbe
tükröt Batmannek, és a gyerekkorában látott tévésorozatok idealizált
családapáinak; mintha csak rá szabták volna a karaktert.
Vérprofiként szabadon kombinálhatta az eltúlzott gesztusokat, az
őszinte érzelmeket, a váratlan húzásokat, és a film sikerének hála,
sokan látták a szerepben, még ha nem is rá irányult a reflektorfény.
De az a helyzet, hogy már akkor sem tódultak egy filmjére a
nézők, ha ő volt a főszereplő. A varázslótanoncban (2010) ismét
együtt dolgozhatott Jerry Bruckheimer producerrel és A nemzet
aranya rendezőjével, Jon Turteltaubbal, méghozzá egy újabb nyári
Disney-szuperprodukción, amely részben a Fantázia egyik szakaszán
alapult, és kapcsolódott Cage egyik kedvenc témájához, Artúr király
legendájához is. A mozgalmas, de lélektelen filmben Cage Merlin
egyik tanítványát alakítja, aki A nemzet aranya Benjamin Franklin
Gatesével ellentétben, inkább bosszúsnak tűnik, mintsem lelkesnek,
ahogy megmutatja a címbéli varázslótanoncnak (Jay Baruchel) New
York legvarázslatosabb helyeit (közben néha a Cage gyűjteményébe
tartozó egyedi Rolls-Royce-szal furikáznak). Bár minden megvolt
hozzá egy új franchise-hoz (legfőképp az erős kötődés a Disney
egyik szellemi tulajdonához), a csalódást keltő bevételek miatt fel
sem merült a folytatás lehetősége.
A varázslótanoncot azelőtt forgatták, hogy Cage anyagi gondjai
nyilvánosságra kerültek 2009 októberében, de 2010 nyarán már
annak bizonyítéka volt, hogy a színész elindult a lejtőn. A következő
év januári holtszezonjában megjelenő Boszorkányvadászat még
nagyobb bukta volt. A búskomor, közepes költségvetésű, középkori
horror-fantasyt még 2008-ban forgatták, a rendező a Tolvajtempót is
jegyző Dominic Sena volt; a filmet lesújtó kritikák és ürességtől
kongó mozik fogadták. A következő hónapban megjelenő Féktelen
harag című természetfeletti akciófilmben a Cage által alakított apa
még a pokolból is megszökik, hogy megvédje lányát egy sátánista
szektától. A 3D-ben forgatott, az R besorolás határát feszegető
mennyiségű szexszel és erőszakkal megtömött filmben a gyors autók
mellett elavult számítógépes trükköket láthatott a kevés néző, aki
betévedt a vetítésekre; már a nyitóhéten is csak a kilencedik helyet
tudta megcsípni.
Ezek a filmek egy sztár vergődését mutatják, aki kétségbeesetten
próbál rájönni, hogy mi hozhatná meg neki a sikert. A 2009 végén
bemutatott James Cameron-féle Avatar világszerte csaknem 2,8
milliárd dollár bevételt hozott, és ez a lélegzetelállító eredmény
nemcsak visszaigazolta, hanem fokozta Hollywood szuperprodukciók
iránti vonzalmát. A 2010-es év tíz legnagyobb bevételt hozó filmje
közül csak a Christopher Nolan által rendezett Eredet és a Disney
animációs filmje, az Aranyhaj és a nagy gubanc nem volt egy
nagyobb franchise része, vagy készített elő egy folytatást. 2011-ben
az ilyen filmek száma nullára csökkent a top 10-ben. Szinte csak a
21. századot uraló, masszív sorozatokat és a 20. századból elővett
régi kedvencek újrafeldolgozásait láthatjuk: az utolsó Harry Potter-
film, a Halálos iramban negyedik része, A majmok bolygója
feltámasztása, az első Thor-film és így tovább. A listán lejjebb
haladva már találhatunk pár kivételt (A segítség, Koszorúslányok,
Super 8), de továbbra is az X-Men-filmek, Kung fu pandák és
Hupikék törpikék vannak többségben. A lista végén találjuk a
franchise-teremtőnek szánt, de hatalmasat bukó Zöld Lámpást és
Zöld darázst. (Utóbbiban Cage majdnem megkapta a rosszfiú
szerepét, még el is kezdte gyakorolni a Bahama-szigeteki akcentust,
de végül kiszállt a produkcióból.) A filmipart meghatározó franchise-
ok azzal fenyegettek, hogy minden mást kiszorítanak a rendszerből.
A mozilátogatók láthatóan a szuperhősökre és a szuperkémekre
voltak kíváncsiak. Csillogó vámpírokat és a nyolcvanas években
népszerű játékok ihlette óriásrobotokat akartak látni. A 2012-es
Bosszúállókat és karizmatikus autótolvajokat. A stúdiók is erre
vágytak, különösen nemzetközi szinten is értékesíthető projektekre,
és hirtelen legalább olyan fontos (ha őszinték akarunk lenni, még
fontosabb) lett, hogyan szerepel egy film a csunkingi mozikban, mint
egy középnyugati kisvárosban. A vígjátékok és a drámák nem voltak
olyan univerzális termékek, mint az X-Men és Jack Sparrow kapitány.
A Michael Bay-i értelemben vett mozisztárok, akik kimaradtak az
ilyen projektekből, úgy érezhették magukat, mint a pókerjátékos,
akinek nem osztanak lapot. És néha a franchise sem adott
biztonságot. A varázslótanonchoz nem készült folytatás. Meglepő
módon nem készült harmadik A nemzet aranya-film, és bár A nemzet
aranya: Titkok könyve felülmúlta az első rész bevételét, a Disney
nem tudott franchise-t építeni rá. 2020-ban azt nyilatkozta Jason
Reed producer a Collider weboldalnak, hogy a Disney „nem tudta
volna franchise-zá fejleszteni. A nemzet aranya harmadik része csak
egy újabb folytatás lett volna… Nem tudták kitalálni, hogy lehetne
belőle vidámparki attrakció”. A cég érdeke azt diktálta, hogy nem
elég, hogy egy film pusztán film legyen. Az sem volt elég, ha óriási
sikert arat, és folytatása készül. Csak akkor érte meg a befektetést,
ha ráadásként ajándéktárgyakat, vidámparki látványosságokat
lehetett eladni vele, és beépült egy vállalati szintű stratégiába. Egy
univerzum részének kellett lennie.
Cage a szuperhősfilmek egyre bővülő világában sem talált
menedékre. Egy évvel a teljes Marvel filmes univerzumot (MCU)
beindító Vasember előtt keltett életre egy Marvel Comics karaktert
egy Lionsgate-filmben. Az MCU-ban azonban nem volt helye A
szellemlovashoz hasonló szereplőknek, ráadásul Marvel már
korábban más stúdióknak adta el a licencjogait. Cage saját magát és
az egyik fiát is szuperhősök után nevezte el, majdnem eljátszhatta
Supermant, mégis mások kaptak esélyt a szuperhősfilmekben,
amikor azok igazán sikeressé váltak.
Ezért a franchise-okon kívül megmaradt lehetőségek közül kellett
válogatnia, ami cseppet sem volt egyszerű feladat egy negyvenötön
túli színésznek, akinek a neve már nem vonzott tömegeket a moziba,
nemrég nyilvános megaláztatások érték, és akin egyre több talk
show, paródiaműsor és internetes mém élcelődött napi szinten.
Érthető, ha ilyenkor elgondolkodik az ember, hogy a film főhősét
vagy a rosszfiút akarja-e játszani. Vagy hogy számít-e ez egyáltalán,
és érdemes-e folytatni…

A Túszjátszma körüli kisebb válság ugyanolyan hirtelen ért véget,

mint ahogy elkezdődött. Cage augusztus 4-én visszatért a projektbe,
és beleegyezett, hogy – az eredeti megállapodásnak megfelelően –
Kyle Millert alakítsa. Ennek köszönhetően megvalósult ugyan a film,
de nem lett sikeres. Schumacher azzal akart feszültséget kelteni,
hogy egy szűk térbe kényszeríti a karaktereit, de beérte azzal, hogy
kilencven percen át üvöltözzenek egymással; a filmet 2011
szeptemberében mutatták be a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon,
és a következő hónapban került a mozikba – azaz néhány moziba. A
Túszjátszma szinte csak a terjesztési stratégiájával keltett némi
figyelmet: a rendkívül korlátozott mozis premierrel egy időben vált
elérhetővé a streamingszolgáltatóknál. Utólag már világos, hogy ez
milyen jelentős fordulópont volt a filmterjesztésben. Korábban is
próbálkoztak ilyesmivel, de nem olyan alkotások esetében,
amelyekben Cage- és Kidman-kaliberű színészek játszottak, akiknek
párosa néhány évvel korábban önmagában is eseményszámba ment
volna.
Cage elszomorítónak tartotta a fejleményt. „Szeretném, ha a
nézők úgy nézhetnék meg a filmet, ahogyan a rendező megálmodta
azt, egy nagy vásznon, popcornt majszolgatva – nyilatkozta az
Associated Pressnek. – Jó volna, ha a filmnézés egy esemény lenne.
Egy izgalmas esti program, ahova elvihetjük a feleségünket vagy a
barátnőnket, hogy legyen egy fontos alkalom. Nem szeretném, ha
egyre csak zsugorodna, és végül csak a telefonunk képernyőjét
bámulnánk.”
2011-ben Cage még nem tudhatta, de szinte pontosan felvázolta
mind a karrierje, mind az iparág egészének jövőjét. A 2010-es évek
során a mozik egyre inkább az „eseményfilmekre” koncentráltak, és
egyre szűkült annak definíciója, hogy mi számít egyáltalán
eseménynek. A moziba járók többnyire hangos akciófilmeket és
csúcstechnológiájú trükkorgiákat láthattak (és néha animált
állatokat). A más típusú filmeket a többség inkább az otthonában
nézte meg, és jellemzően nem sokkal a mozis premier után
elérhetővé is váltak otthoni megtekintésre, vagy eleve nem is
kerültek mozis forgalmazásba. Létrejött egy második Hollywood,
ahol kisebb költségvetések, kisebb fizetés, feltörekvő produkciós
cégek, takarékos forgalmazók és ilyen-olyan szaktudású rendezők
várták a fősodorból kiszorult sztárokat.
Bár akkor Cage még nem sejtette, hogy a Túszjátszmával átlépte
a maga Rubiconját. Következő filmjét, A bosszú jogánt mindössze
231 mozi vetítette, és bár a rosszfiú szerepében valósággal lubickoló
Guy Pearce-nek hála jobban sikerült a Túszjátszmánál, döntően
negatív kritikákat kapott. Cage 2012-ben visszatért ugyan a mozikba
A szellemlovas 2. – A bosszú erejével, a folytatás költségvetése
azonban érezhetően elmaradt az első részétől. Az újító szellemű
rendezőpáros, Mark Neveldine és Brian Taylor sem hozták a korábbi
filmjeikben (például Crank – Felpörögve) megszokott formájukat és
ötletességüket. A kritikai és anyagi sikertelenség végleg
megpecsételte Cage szuperhőskarrierjének sorsát, és kénytelen volt
olyan projekteket vállalni, mint a 2012-es Elárulva, amelyben ismét a
Con Air – A fegyencjárat rendezőjével, Simon Westtel dolgozhatott
együtt, és egy New Orleans-i volt bankrablót alakít, aki próbálja
megmenteni a lányát az utolsó zsákmányára pályázó, egykori
társától.
A 2010-es években Cage legtöbb filmje egy kaptafára készült: a
főhős mentőakcióra és/vagy bosszúra készül egy déli városban,
amely nagylelkű adókedvezményekkel csábítja a filmforgatásokat.
Nyilván nem véletlen, hogy ezekbe a szerepeibe nem fektetett túl
sok energiát. Bár nem mutatja ki látványosan, hogy mennyire
méltóságán alulinak tartja az ilyen produkciókat (mint Bruce Willis
tette az elmúlt néhány évben), hiszen hiányoznak az ötletek és apró
részletek, amelyekkel még az olyan átlagon aluli filmeket is fel tudta
dobni, mint a Next – A holnap a múlté. De legalább volt munkája.
Nehéz megmondani, hogy ebben az időszakban mennyire
befolyásolták a szakmai döntéseit az anyagi szempontok. Cage
mindig is sokat dolgozott, de úgy tűnt, semmi örömét nem leli
ezekben a szerepekben.
A Túszjátszma a viselkedése terén is fordulópontot jelentett.
Nyoma sem maradt a Gengszterek klubja hisztijeinek, nem voltak
olyan extrém kérései, mint A vámpír csókja forgatásán, amikor
joghurtot kellett önteni a lábujjaira. A rendezők szinte kivétel nélkül
a színész professzionális hozzáállását méltatták. Vagyis nem az a
fajta színész volt, aki egyszer csak otthagy egy filmet. Más jelekből
arra lehet következtetni, hogy emberileg nehezek voltak számára
ezek az évek. 2011 áprilisában letartóztatták Cage-et, amikor
részegen veszekedett Alice Kimmel New Orleans utcáin amiatt, hogy
hol béreltek lakást maguknak. Még megalázóbbá tette a helyzetet,
hogy Dog, a fejvadász sztárja, Duane Chapman fizette ki Cage
tizenegyezer dolláros óvadékát.
Cage-nek korábban saját villája volt a városban. Ekkor már csak
egy saját mauzóleuma. Az előző évben vásárolt meg egy sírhelyet
New Orleans történelmi St. Louis-i 1-es számú temetőjében. A
mohával benőtt nekropoliszban a 18. század vége óta temetkeznek a
város hírességei, többek között itt található Marie Laveau, a híres
vudu „varázsló” végső nyughelye. A színész vakítóan fehér, közel
három méter magas piramist építtetett magának, amelyen a latin
Omnia ab uno (Mindenség az Egyből) felirat olvasható, amit az
alkimistákhoz és a rózsakeresztesekhez szoktak kötni. Cage tehát
pontosan tudta, hol lesz a végállomás, de nem volt teljesen biztos
abban, hogy hol tart.
Egy nagy visszatérésre volt szüksége, amely ismét a sztárok közé
emeli, elnémít minden kétkedőt, és beindítja a karrierje következő
szakaszát. Volt néhány projektje, amelyek meghozhatták volna ezt
az áttörést. Scott Walker író-rendező lebilincselő hangulatú
bemutatkozó játékfilmje, a Dermesztő rémület megtörtént
eseményeken alapul, és a két főszereplő, John Cusack és Nicolas
Cage is a megszokottól eltérő szerepben bizonyíthatott: Cage a
kiegyensúlyozott hátterű alaszkai rendőrt, Cusack pedig az
anchorage-i sorozatgyilkost, akit próbál kézre keríteni. Ez is csak
néhány moziban futott 2013-ban, mielőtt digitális terjesztésbe került.
Ideje volt egy alapos tervet készíteni. Bár A szellemlovas 2. – A
bosszú ereje után pár hónap különbséggel jelent meg az Elárulva, a
DreamWorks animációs filmje, a Croodék és a Dermesztő rémület,
Cage egy teljes éven át pihent a Dermesztő rémület 2011-es
forgatása után, tehát valószínűleg megszűnt az előző évek anyagi
kényszere. 2012 tavaszán kezdte forgatni Texasban a Joe című filmet
David Gordon Green rendező irányítása alatt, amelyben karrierje
egyik legjobb alakítását nyújtotta.
A film Larry Brown 1991-es regényén alapult, aki kíméletlen
pontossággal mutatta be a modern kori Amerika déli államait. Cage
a Joe címszereplőjét, a texasi Joe Ransomot alakítja, aki abból él,
hogy csapatával illegálisan fákat mérgez, előkészítve a terepet a
földekre ácsingózó ingatlanfejlesztők számára. A férfi a cselekmény
kezdetére maga mögött hagyta erőszakos múltját. Tisztességesen
bánik az alkalmazottaival, és kerüli a balhékat, legalábbis többnyire.
Az évek alatt felhalmazódott tudás bölcsebbé tette, de a mélyben ott
szunnyad a korábbi veszélyes önmaga. Amikor Joe a szárnyai alá
veszi Garyt (Tye Sheridan), a csavargó tinédzsert, aki iszákos apja
(Gary Poulter) elől menekült el, akarata ellenére újra véres
események középpontjában találja magát. David Gordon Green
rendező az egyetemi tanulmányai idejére nyúl vissza a filmmel,
amikor részt vett egy Brownról szóló dokumentumfilm készítésében.
Az azóta eltelt években Greent rendkívüli, ám kiszámíthatatlan
tehetségként tartotta nyilván a szakma. 2000-es bemutatkozása, a
George Washington egy feledhetetlen képi világú film, amelyen
világosan érezni Terrence Malick hatását. Az Ananász expressz című
közönségkedvenc vígjátéka után visszatért a független filmek
világába a 2013-as Prince Avalanche – Texas hercegével. Cage-hez
hasonlóan ő is irtózott a beskatulyázástól.
Az 1975-ben született Green a nyolcvanas években mozibolond
gyerekként Nicolas Cage-filmeken nőtt fel. Míg Cage korábban
jellemzően idősebb rendezőkkel vagy kortársakkal dolgozott, ezúttal
olyasvalaki instruálta, akinek eltérő elképzelései voltak arról, hogy
mire lehet képes színészként, és nem azért kérte fel, hogy
megismételje egy korábbi alakítását. Green mintha egyenesen arra
törekedett volna, hogy kitörölje az emlékezetünkből Cage, az
akciósztár képét. Nagyon rövid útmutatást adott: „Ezt a szerepet
Robert Mitchumnak kéne eljátszania, de ő meghalt, úgyhogy neked
kéne kisegítened. Megtennéd, kérlek?” – írta Green a Cage-nek
küldött forgatókönyvhöz mellékelt cetlire.
Mitchum végül nem lett meghatározó ihletforrás Cage játékában,
de számtalan, a múltja elől menekülő keményfiú emlékét idézi meg.
Green a cselekményhez a westerneket használta mintaként,
különösen az 1953-as Idegen a vadnyugatont. Cage a
szamurájfilmeket emlegette. A film azonban annyira részletgazdagon
mutat be egy adott helyszínt és időpontot (a 21. századi átalakulás
miatt padlóra került texasi kisvárost), és Cage olyan pontossággal
alakítja az ebben a valóságban élő karakterét, hogy minden külső
befolyás háttérbe szorul.
Néha a Joe a „Nicolas Cage Loses His Shit” videó antitéziseként
működik. Egy olyan férfit látunk, aki mindenáron uralkodni próbál
magán, miután rájött, a saját és mások élete is azon múlhat, képes-
e visszafogni a dühét, amely annyi bajba sodorta őt a más szereplők
által futólag megemlített múltjában. Ám amikor elveszíti a
nyugalmát, és felszínre tör az elfojtott harag, félelmetes látványt
nyújt. Cage korábban is játszott bosszúszomjas karaktereket, és ezt
követően is fog, de a Joe-ban semmi jelét nem mutatja annak, hogy
örömét lelné az erőszakban. Lehet, hogy jó szándék vezérli, és
mindent megtesz azért, hogy megvédje Garyt, de tudja, hogy ezáltal
kiöli magából a jóság utolsó szikráját is.
A dús szakállt viselő, mély hangon dörmögő Cage-re néha rá sem
lehet ismerni Joe szerepében. A Madárka óta nem láttunk tőle ilyen
mélyen átélt, naturalisztikus alakítást, amely tökéletesen illeszkedik
az őt körülvevő, profikat, újoncokat és amatőröket egyaránt
felvonultató színészgárdához. (A kiváló munkát végző Gary Poulter
például egy hajléktalan austini utcai előadó volt, aki nem élte meg a
film bemutatóját. Green a szomszédjára bízta az egyik rendőr
szerepét.) A Joe-t népszerűsítő interjúk egyikében Cage azt mondta,
hogy tudatosan próbált eltávolodni a korábbi munkáitól. Régi
alakításaira olyan kifejezéseket talált ki, mint a „nouveau
sámánizmus” és a „nyugati kabuki”. De ezúttal valami újjal
próbálkozott. „Sokféle filmben szerepeltem már – nyilatkozta a Good
Morning America egy 2014-es műsorában, a filmet népszerűsítve. –
Különböző stílusokkal kísérleteztem, amit én »nyugati kabukinak«
szoktam hívni, egy kicsit túlzó, egy kicsit barokkos. Egy éven át nem
dolgoztam, és egy olyan karaktert kerestem, amelyben fel tudom
használni, amit a múltbéli hibáimból tanultam. Ami nem kifejezetten
színészi játék. Amivel érzelmileg lecsupaszíthatom magamat. Nem
hozzáteszek az alakításhoz, hanem elveszek belőle.”
Letisztult játékából egy olyan középkorú ember képe rajzolódik ki,
aki válaszút előtt áll, és nem tudja, hogy a jó utat választotta-e…,
vagy hogy egyáltalán volt-e jó választása.
A Joe egyre ismertebbé vált, ahogy sorra levetítették a
filmfesztiválokon. A film „emlékeztet minket arra, hogy Cage milyen
fantasztikus színész, amikor megzabolázza a vadabb ösztöneit.
Medveként cammog az udvaron, a bicepszén tetoválás, arcán
rendetlen ősz szakáll, a kezében cigaretta. Látjuk rajta, hogy otthon
érzi magát, ez a természetes közege” – írta kritikájában Xan Brooks,
aki egyenesen a Velencei Filmfesztiválról, a film 2013. őszi
premierjéről küldte be cikkét. A Joe-t és Cage-et is dicséretekkel
halmozták el Torontóban, és az áprilisi mozis bemutató előtt a Time
lelkendező kritikája ezzel a címmel jelent meg: „A Joe megmutatta,
hogy Nicolas Cage még mindig a nemzet aranya.”
A sok pozitív visszajelzés igazolni látszott Cage döntését. A kisebb,
naturalisztikus szerepek jól állnak neki. Jöhet valami nagyobb is. Volt
egy terve, és bizonyította, mire képes. A CBS Sunday Morning
portrét forgatott róla a film megjelenése alkalmából, amelyben Cage
nyugodt és józanul gondolkodó színész benyomását keltette még
akkor is, amikor óhatatlanul szóba került A vámpír csókja és a
csótányevés. Bár a Joe egyfajta tempóváltást jelzett, Cage nem
érezte úgy, hogy ezzel feladna valamit. „Nem hiszek abban, hogy túl
lehetne játszani egy szerepet – magyarázta a Lee Cowannek adott
interjúban –, de néha valóban rendhagyó megoldásokat választunk.
Merjünk kockáztatni, próbáljunk ki új dolgokat. Gondold újra, hogy
kinek tartod magadat. Így maradhatsz friss és egyedi.”
De volt egy kis probléma: csak kevesen láthatták a filmet. A Joe-t
mindössze negyvennyolc moziban vetítették, és ezzel egy időben
online is elérhetővé vált. Nehéz megállapítani, hogy ez növelte vagy
csökkentette a nézettségét; a VOD (Video On Demand szolgáltatók)
adatait hírhedten nehéz értelmezni, ha egyáltalán közzéteszik
azokat. A Joe-tól senki sem várta, hogy az ugyanazon a héten nyitó
Amerika Kapitány: Az első bosszúálló versenytársa legyen a bevétel
terén. Egy független alkotással szemben nem szokás ilyen
elvárásokat támasztani. De így is meglepő volt, hogy egy kiváló film
milyen könnyen elsikkadhat, és hogy mennyire nehézzé vált
művészmozis sikereket elérni. Őszre pedig semmivé foszlott minden
remény, hogy Cage alakítására az év végén, a nagy díjakra való
jelölések összeállításakor is emlékezni fognak.

A nagy visszatérés elmaradt, de tovább tudott dolgozni, és minden

film újabb lehetőség. Az más kérdés, hogy mekkora lehetőség.
Bizonyos szempontból 2014 pontosan előre jelezte az elkövetkező
éveket, az ambiciózus bukták és a minden ambíciót nélkülöző
zsánerfilmek áradatát. Cage számára a Könyörtelen düh
megjelenésével indult a 2014-es év. Egy újabb lapos bosszúfilm (jó
útra tért gengszter, meggyilkolt lány, Mobile, Alabama). Ezt követte
októberben az Otthagyottak, a vallásos olvasóközönségnek
köszönhetően hatalmas népszerűségnek örvendő könyvsorozat
második adaptációja, amelynek hőseit az Elragadtatás előtti és utáni
időszakban követhetjük nyomon. Bár Hollywood egyre kevésbé
foglalkozott a kisebb részpiacokkal, a 2010-es évek elején minden
producer és forgalmazó megpróbálta kihasználni a vallásos
szórakoztatóipari termékek iránt támadt hirtelen igényt. Hosszú évek
óta ez volt Cage legnézettebb filmje.
2014 végén egy újabb sikervárományos alkotása jelent meg,
amely színészileg is izgalmas lehetett volna számára. A fény halálát
Paul Schrader, A holtak útja írója jegyezte, aki ezúttal a rendezői
székbe is beült. Cage egy CIA-ügynököt alakít, aki a demencia egy
ritka formájában szenved, és próbál azelőtt végezni egy terroristával,
hogy az állapota rosszabbra fordulna. A filmet elvették Schradertől,
ami ellen a rendező mellett Cage és színésztársa, Anton Yelchin is
tiltakozott. Kettejük közös alakítása nem sínylette meg mindezt, de a
film minden más téren gúzsba lett kötve kreatív szempontból.
Cage nyaktörő tempóban dolgozott tovább. Nagyon sok közepes
költségvetésű filmben tűnt fel a 2010-es évek közepén, volt köztük
nemzetközi koprodukció (a 2014-es A becsület lovagjai), komoly
dráma (a 2015-ös A louisianai befutó) és horror is (a 2015-ös A
sötétség kapui). Előfordultak olyan gyöngyszemek, mint a 2016-ban
készült Bizalom, egy kaján humorú thriller, amelyben Elijah Wooddal,
és egyetlen jelenet erejéig gyerekkori hősével, Jerry Lewisszal játszik
együtt. De ekkora már lehet, hogy a legelszántabb Cage-rajongók is
besokalltak a rengeteg filmtől.
A Bizalom című filmet Las Vegasban, Cage új lakóhelyén forgatták.
Bár a pénzügyi gondjai miatt elvesztette itteni villáját, vásárolt
magának egy új házat a sok fontos alkotásához kötődő városban.
Más változások is történtek az életében. Az immár felnőtt Weston
színészként és zenészként dolgozott, a dalai egyre gyakrabban
tűntek fel Cage filmjeiben, és ő alakította apja karakterének fiatalkori
énjét a Könyörtelen dühben. Weston felesége, Danielle, 2014-ben
adott életet Cage első unokájának, akit Lucian Augustus Coppola
Cage-nek kereszteltek (a középső nevét Cage apja után kapta).
Weston és Danielle 2016-ban elvált. Cage ugyanebben az évben,
tizenkét év házasság után vált el Alice Kimtől.
A munkával azonban nem hagyott fel. Már rég nem az adósságai
törlesztése miatt volt rá szüksége, hanem más okból. „Ha reggel
felébredek, és nincs valami tennivalóm, nagyon önpusztítóvá tudok
válni – vallotta be egy 2018-as The Guardian-interjúban Hadley
Freemannek. – Ilyenkor rendelek két üveg vörösbort, és megszűnök
létezni, de nem szeretném, hogy ez történjen, ezért dolgozok,
amennyit csak tudok.” 2016-ban több felkérés is érkezett: kapott egy
kisebb szerepet Oliver Stone Snowdenjében; Willem Dafoe mellett
volt a másik főszereplő egy újabb Schrader-filmben, a Züllöttség
című brutális komédiában; bűnbakká tett második világháborús
kapitányt alakított A bátrak háborújában; és egy humoros főszerep is
jutott neki Larry Charles megtörtént eseményeken alapuló
vígjátékában, az Egyszemélyes hadseregben.
Az utóbbi három egy kéthetes időszakban jelent meg 2016 őszén,
kizárólag digitális terjesztésben, jól illusztrálva Cage akkori
munkásságát, és hogy milyen sokféle alkotás jelent meg ilyen módon
(ritkább esetben a korlátozott mozis megjelenéssel egy időben). A
bátrak háborújában bátor tengerésztisztet alakított, a Züllöttségben
egy hitvány gazembert, az Egyszemélyes hadseregben Jerry Lewist
idéző, furcsa humorú alakítást nyújt (ezt a filmet is elvették a
rendezőtől, de túlságosan bizarr volt ahhoz, hogy hagyományos
alkotássá lehessen fazonírozni). Jen Yamato felfigyelt a jelenségre,
és ezt kérdezte a The Daily Beast hasábjain: „A három filmet látva
adja magát a kérdés: Nagy baj az, ha Cage mindenképp az egyből
digitális terjesztésbe szánt filmek királya akar lenni? A digitális
terjesztés hasonló funkciót tölt be, mint régebben az egyből
videókazettán/DVD-n megjelenő filmek, de vannak fontos
különbségek. Az utóbbiak olyan alacsony költségvetésű alkotások
voltak, amelyeket nem érte meg moziba küldeni, vagy egyszerűen
nem voltak elég jók ahhoz, hogy a stúdiók hajlandók legyenek
reklámozni azokat. Azonban a streaming (Netflix, Netflix és Chill,
Amazon, Hulu) és más video on demand szolgáltatások korában
kisebb független filmek is rengeteg nézőhöz juthatnak el a mozis
megjelenés költségének töredékéért, és számos kiváló független
filmet ismert így meg a világ.”
A kisebb tét azt jelentette, hogy többen mertek kockázatokat
vállalni, így ez az új filmes világ nyitottabb volt a kísérletezésre.
„Szeretem megtörni a sablonokat, új dolgokat kipróbálni, és
szerintem ezt nem igazán szeretik a stúdiók. De egy független
szellemiségű filmben megtehetem” – magyarázta Cage Freemannek.
De nem mindig tette meg. Olyan lapos tucattermékekben is
szerepelt, mint a Bosszú szeretetből (2017) és a Végzetes
vágyakozás (2017). Viszont együtt játszhatott egyik bátyjával,
Christopherrel a Két testvér, egy lövés (2017) című bűnügyi filmben,
és feltámaszthatta a Zuhanás a halálba Eddie Kingjét, szörnyű
parókástul, sminkestül, mindenestül. Mert… miért ne? Ki mondta
volna a film stábjából, hogy ez rossz ötlet?
Néha becsúszott egy-két furcsa vagy érdekes hangulatú darab,
mint a Ne nézz a tükörbe! (2018) és a Between Worlds (2018),
mindkettő David Lynch munkásságát idézi. Az utóbbiban a Cage által
alakított kamionsofőr szex közben egy a Memories (Emlékek) című
erotikus könyvből olvas fel, amelynek szerzője „Nicolas Cage”. Csak
ismételni tudjuk magunkat: miért ne? A 2018-ban készült 211 című
filmhez hasonló bankrablós sztorik és a költségvetésükből reálisan
megvalósítható ötletekkel dolgozó, disztópikus sci-fi thrillerek, mint
Az emberiség minisztérium (2018), kevesebb mozgásteret adtak
neki, de ezeket is feldobta testbeszédével vagy más apróságokkal.
Színész volt, akit rendszeresen foglalkoztattak – ez fontos volt
számára.
Néha egy-egy fantasztikus szerep is megtalálta. Harminckét évvel
a Kathleen Turnerrel közös, megható jelenet után a Szörnyszülők
(2017) egyik jelenetében Cage ismét egy alagsorban találta magát,
heves diskurzust folytatva filmbéli feleségével életük csalódásairól. A
helyszín továbbra is a kisvárosi Amerika, de szinte minden más
megváltozott az Előre a múltba óta: a költségvetés, a műfaj és
karakterek kora. Cage a kisvárosi apukát, Brent Ryant alakítja, aki a
film nagy részében próbálja eltenni láb alól két gyerekét, miután egy
magyarázat nélkül hagyott okból (Vírus? Tömeghisztéria?) a környék
minden élőlénye elkezd leszámolni az utódaival. A Brian Taylor által
(A szellemlovas 2. – A bosszú erején dolgozó páros egyike) írt és
rendezett erőszakos, kis költségvetésű fekete komédia több
emlékezetes pillanatot kínál. Emellett meglepően szívhez szóló
tanulmány a középkorúsággal járó önvizsgálatról és megbánásról.
Az egyik kulcsfontosságú jelenetre nagyjából a film felénél kerül
sor egy visszaemlékezés formájában. Miközben a háttérben
punkzene dübörög, Brent féltő gonddal állít össze egy biliárdasztalt
egy Misfits-pólóban, meggyőződik arról, hogy az asztallap
tökéletesen van szintezve. Az arca boldogságot sugároz, a munka
alatt teljesen megfeledkezik a problémáiról, ám ekkor megjelenik a
felesége, Kendall (Selma Blair). A nő panaszkodni kezd az asztal
miatt, mivel nincs pénzük ilyen drága holmikra, és amúgy is, Brent
utálja a biliárdot. A férfiból válaszul ömleni kezd a panaszáradat,
végül pedig egy gyerekdalt énekelve, egy kalapáccsal darabokra
zúzza az asztalt, majd lihegve közli: „Semmi probléma, mindig is
utáltam biliárdozni.”
A Nicolas Cage-mémek és YouTube-videók készítői imádják az
ilyen őrült pillanatokat. De a tágabb összefüggésben mélyebb
értelme is van az érzelmi kitörésnek. Brent a dührohama után
lefegyverző őszinteséggel panaszkodik csalódásairól és félelmeiről. A
rögtönzött monológban szó van arról, hogy mennyire feleslegesnek
érzi magát, a hanyatló férfiasságáról, a haláltól való félelméről,
mintha a kalapácsos pusztítás utáni kimerültségre lett volna
szüksége ahhoz, hogy meg tudjon nyílni Kendall előtt. Utálja a
munkáját, fiatalon nem éppen arra vágyott, hogy gépalkatrészeket
áruljon, és nem érti, hogyan szállhatott el ennyire az idő felette.
Nem öncélú az üvöltözése, azt akarja, hogy végre hallgassa meg őt
valaki. „A kurva életbe, néhány perce még eszembe jutott, milyen
volt az a fiú” – mondja őrjöngve, könnyeit törölgetve. De az az idő
elmúlt…
Amikor Brent kifakad, hogy „a fizetésem lement
száznegyvenötezer dollárról negyvenötezer dollárra”, nehéz nem
Cage saját életére gondolni, aki korábban a legjobban fizetett
színészek egyike volt. A gondolat visszaköszön Cage egyik Paul
Schradernek küldött e-mailjében, aki később megosztotta azt az
IndieWire-rel. Ebben a színész úgy jellemzi magát, hogy „A listás
színész, aki A listás teljesítményt nyújt, de kénytelen B listás
produkciókban játszani, mert egymillió évvel ezelőtt volt pár sikeres
akciófilmje”. A monológra egy intelligens és magával ragadó, a
színésszel közös hullámhosszon lévő rendező által készített film
közepén kerül sor. De ha az animációs filmekben vállalt két
szereplést nem számítjuk, a Szörnyszülőkkel együtt hat Nicolas
Cage-film jelent meg abban az évben; mindegyiket a pár évvel
korábbi produkciói költségének töredékéért forgatták, és nem
mindegyiknek jutott Taylorhoz hasonló, tehetséges rendező.
Voltak azonban még ennél is jobb filmjei. Egy nagy stúdió hozzá
sem nyúlt volna a Mandy – A bosszú kultusza című filmhez, amelyből
Panos Cosmatos melankolikus lázálmot forgatott, mesterien vegyítve
a régi heavy metal albumok borítóinak és a VHS-korszak alsó polcos
horrorjainak képi világát, és a cselekményt 1983-ba, egy vészjósló
amerikai erdőbe helyezi. Cage a Red Miller nevű favágót alakítja, aki
az erdőben álló házukban él Mandyvel (Andrea Riseborough), a
félénk művésszel, aki egy vidéki benzinkúton dolgozik. Amikor Mandy
egy szektavezér, Jeremiah Sand (Linus Roache) áldozatául esik, Red
megfogadja, hogy végez vele.
A leírás alapján ez egy szokványos bosszúsztori, Cage tucatnyi
hasonlóban játszott már. A kivitelezés azonban egyszerre szívszorító
és baljós, Cosmatos biztos kezű ábrázolásának, valamint
Riseborough és Cage kifogástalan játékának köszönhetően szinte
kézzel fogható a veszteség érzete. Cage tőle rég nem látott
gyengédséggel indít a film elején, a végén pedig féktelen vérontásba
kezd. Cosmatos és a produkcióscsapat, köztük Cage Bizalom-béli
partnere, Elijah Wood Sand szerepét szánták neki. Cage azonban
csak Redként tudta elképzelni magát, és a végeredmény őt igazolja.
Az egyik legemlékezetesebb jelenetben hősünk közvetlenül a
felesége meggyilkolása után alsónadrágban áll egy nyers fénnyel
bevilágított fürdőszobában, felváltva zihál és jajveszékel, világgá
kiáltva kétségbeesését és fájdalmát, miközben megiszik egy üveg
vodkát. Egyszerre szomorú, komikus és nagyon is ijesztő, ahogy a
szemünk előtt hullik darabokra egy ember. Nem Cage-nek írták a
szerepet, de csak ő tudta eljátszani.
Egy színész, aki elvégzi a feladatát, de talán több is ennél. Sokszor
túlteljesíti a feladatot. Eric Stoltz még gúnyolta őt a Változó világ
forgatásán, de most, közel negyven évvel később, ki emlékszik Eric
Stoltzra? Szoktak filmes maratonokat rendezni Eric Stoltz
munkásságából? És ha voltak is ilyenek, előfordult, hogy maga Stoltz
is beállított oda, ahogy Cage tette az Alamo Drafthouse „Caged”
maratonján 2017-ben, Austin városában? Felolvasná nekik Edgar
Allan Poe novelláját, Az áruló szívet, ahogy Cage tette? Tudna ilyen
közvetlen lenni a rajongókkal?
Lehet, hogy néha ironikus volt az őt övező érdeklődés? Számít
egyáltalán a válasz? A Balfékek című vígjátéksorozat egy
emlékezetes 2014-es részében az egyik karakter, Abed Nadir kezd
beleőrülni abba, hogy képtelen megválaszolni egy egyszerű kérdést:
„Nicolas Cage: jó vagy rossz?” Abed tanára ezt mondja az
osztálynak: „Biztosíthatom Önöket, a kérdést nem lehet
megválaszolni.” Az epizód végére Abed kénytelen elismerni, hogy
igaza van. Az egyik osztálytársa egy ismeretlen Cage-filmet néz,
amelyből csak a színész nyögéseit halljuk; ő úgy fogalmaz, hogyan
nevezhetnénk jónak vagy rossznak egy Cage-alakítást, amelyben
„látszólag nem mer megszagolni egy virágot, de nem bánja, ha
meglövik”?
Dan Harmon, a Balfékek alkotója szerint azonban nagyon is létezik
válasz a kérdésre, és így nyilatkozott az epizódról: „Ha nem vagy egy
abszolút cinikus seggfej, akkor be kell látnod, hogy Nicolas Cage egy
elég jó színész. Sok furcsa, ostoba filmet is csinált, de az epizód
részben erről is szólt, hogy Nicolas Cage Isten metaforája, vagy a
társadalomé, vagy a belső éné, vagy valamié. Mert micsoda Nicolas
Cage? Mi ő? Egy idióta? Vagy egy zseni? Már leírhatjuk, vagy
valamiért a lelkünk elválaszthatatlan részévé vált?”
Néha az irónia őszinte szembenézéshez vezet. Előfordul, hogy egy
színész több a szerepei összességénél, és akkor is magára vonja a
figyelmet, ha csak önmagát adja. 2019-ben Cage megházasodott
Erika Koikével, majd kereken négy nap múlva beadta a
válókeresetet, mondván, túl részeg volt ahhoz, hogy tudja, mit
művel. Ebben az időszakban tűnt fel egy Los Angeles-i
karaokebárban, és elég szenvedélyesen elénekelte Prince-től a
Purple Raint. Végig kamerák irányultak rá. Tudta, hogy ez fog
történni, és hogy egy újabb fura Nicolas Cage-sztori születik ebből.
De talán nem is izgatta. „Egyfajta üvöltésterápia volt ez számomra” –
mondta Cage a The New York Times riporterének, amikor az esetről
kérdezte, ami újabb kérdéseket vet fel.
Közben 2019-ben csak úgy ontotta a filmeket: A Score to Settle,
Versenyfutás az ördöggel, Kill Chain, Elszabadult fenevadak, Grand
Isle, Color Out of Space és így tovább. Ezekből csak az utóbbi, egy
bizarr, stílusos H. P. Lovecraft-adaptáció mondható jónak, de
mindegyikben találni valami értékelhetőt, és újabb lehetőséget
jelentettek Cage számára, hogy színészkedjen.
2018-ban még azt mondta egy interjúban, hogy három-négy éven
belül visszavonul a színészi munkától, de egyelőre nem látni ennek
nyomát. Egyre csak jönnek a felkérések, ő pedig elfogadja őket. A
kategóriás teljesítmény, B listás projektek… de elvégezte a munkát,
és úgy tűnik, beéri ezzel. Cage karrierje során Hollywood többször is
átalakult, olyan alapvető változásokon esett át, mint a hangosfilmek
megjelenése volt Norma Desmond számára az Alkony sugárútban.
De Cage nem zárkózott be egy villába, az egykori dicsősége emlékei
közé. Készülnek róla közeli felvételek, és cseppet sem bánja.
2019-ben kezébe akadt Tom Gormican és Kevin Etten
forgatókönyve. Csak egy mintának szánták a szkriptet, fel sem
merült bennük, hogy valaki meg akarja filmesíteni, csak bizonyítani
akarták, hogy más stílusban is tudnak alkotni. A főszereplő Nicolas
Cage, a B listás státuszát nehezen elfogadó színész, aki mindenáron
szeretne visszatérni a felső ligába, és gyakran veszekszik saját,
önbizalomtól duzzadó fiatal énjével, aki nagyot csalódott benne. Egy
újabb szakmai kudarc után Cage elvállalja, hogy megjelenik egy
gazdag rajongó születésnapi partiján. A milliomos háza zsúfolásig
van filmes relikviákkal, közülük néhány Cage alkotásaiból származik;
a színész gyanakodni kezd, hogy valami nem stimmel a megbízás
körül, és az egyik filmjébe kívánkozó helyzetbe keveredett.
A forgatókönyv elmélkedés a sztárságról, Hollywood önzéséről, a
változó közízlésről, a forgandó szerencséről és Cage különc
személyiségéről; a múlt sikereitől terhelt emberként ábrázolják, akit
megviseltek a korábbi évek nehézségei, de továbbra is nagyszerű
színész és rendkívüli sztár. Gormican and Etten a The Unbearable
Weight of Massive Talent{14} címet adta neki. Magát a címet is
viccnek szánták, de nem teljesen.
Cage úgy döntött, hogy eljátssza a neki írt szerepet.
 EPILÓGUS

NICOLAS CAGE JÖVŐJE

Nicolas Cage (akkor még Nicolas Coppola néven) 1981. július 13-án
mutatkozott be országos szinten a The Best of Times pilot
epizódjában. 2021-re negyven éve van a színészi pályán. Többek
közt ez a szép, kerek szám adott ötletet a könyv megírásához. Már
javában dolgoztam a kéziraton, amikor bejelentették a The
Unbearable Weight of Massive Talentet, és egy ilyen Cage-témájú
metavígjáték puszta létezése is világos bizonyítéka annak, hogy most
kell áttekintenünk a színész karrierjét. A 2021-es év tovább erősített
ebben a hitemben, amely magánéleti szinten igen viharos volt Cage
számára: elhunyt az édesanyja, a színész pedig ötödjére is
megnősült (Riko Shibatát vette feleségül). Lássuk a szakmai oldalt!
Januárban mutatták be Sundance-ben a Prisoners of the
Ghostlandet. Az emlékezetesen bizarr filmet a japán kultrendező,
Sion Sono jegyzi, és Cage az Elvis ’68 Comeback Special koncertje
által ihletett bőr kezeslábasban vág neki a pusztának, hogy aztán
meglepően hangosan és furán hangsúlyozva ismételgesse a „here”
szót. Februárban jelent meg a Willy mesevilága, az idővel szinte
biztosan kultuszfilmmé váló horrorvígjáték, amelyben Cage egy
szórakoztatópark életre kelt robotkabaláival küzd meg. A 2020-as
évek hajnalán Cage egyre bátrabban vállal abszurd filmeket.
Könnyű lenne belelátni a nézők felé kikacsintó önbírálatot
némelyik alkotásba, vagy egyszerűen csak újra megtelt
önbizalommal, és elfogadta, hogy a Cage név milyen elvárásokat
támaszt, és ahelyett, hogy menekülne ezelől, megpróbálja kiszolgálni
az elvárásokat… néha pedig szembemegy velük. A Pókember – Irány
a Pókverzumban (2018) Cage a fekete-fehér univerzumból érkező
Pókember Noirnak kölcsönözte hangját. Az alkotásról készült rövid
dokumentumfilmben Paul Watling vezető író meséli el, hogy Rodney
Rothman rendező milyen instrukciókat adott Cage-nek. Cage így
válaszolt: „Ó! Szóval nyomjam fullba a Cage-et.” Tisztában van azzal,
hogy kicsoda, ami némi védelmet jelent az iróniától. Ezután mégis
úgy döntött, védtelenül áll a nézők elé. 2021 júliusában jelent meg a
Pig, amely látszólag nem különbözik túlságosan más Cage-filmektől.
Ez Michael Sarnoski rendező első játékfilmje, aki Vanessa Block
producerrel közösen írta meg a történetet. Cage Robin Feldet, az
erdőben élő remetét alakítja, aki ritka szarvasgombák értékesítéséből
tartja el magát, amelyeket disznója szagol ki neki. A disznó ellopása
után az állat visszaszerzése válik élete egyedüli céljává.
Első hallásra egy John Wick vagy Elrabolva utánérzésnek hangzik,
amelynek főhőse bosszúja beteljesítése közben bűnözők tömegeit
küldi a túlvilágra. De nem az. Ehelyett szokatlan tanulmány a
gyászról és megbocsátásról, az apák és fiúk küzdelméről, és hogy a
művészet milyen gyakran kerül ellentmondásba az anyagi sikerrel.
Cage megindító alakítása szilárd alapkőként szolgál, a velős és
szótlan jelenetek néha pazar monológokban folytatódnak. Ritka,
hogy egy színész ennyire sebezhetőnek mutassa magát a
szerepében, mindezt úgy, hogy a lesújtó fájdalom pillanataiban is ott
rejtőznek az abszurd komédia elemei. Ha ez a könyv kizárólag arra
keresné a választ, hogy „Nicolas Cage: jó vagy rossz?” a Pig
értelmetlenné tenné az egész vállalkozást. Ott a válasz a szemünk
előtt.
A könyv ugyan elkészült, de én továbbra is nézni fogom Cage
filmjeit. Szinte azóta követem Nicolas Cage munkásságát, hogy
létezik Nicolas Cage: nyolcadikosként megnéztem egy furának tűnő
vígjátékot, az Arizonai ördögfiókát, mert Gene Siskel és Roger Ebert
nagyon szépeket írtak róla. Onnantól kezdve odafigyeltem Cage-re
(és a Coen fivérekre és Holly Hunterre, és mindenkire, aki részt vett
a film készítésében). Biztos nem én vagyok az egyetlen
mozilátogató, akinek – Cage-nek hála – bővült az érdeklődési köre,
és ismert meg olyan rendezőket, mint David Lynch, a Coen fivérek és
Spike Jonze, és egyébként teljesen hagyományos filmeket is fel
tudott dobni érdekes ötleteivel.
Reményeim szerint ez a könyv kettős célt fog szolgálni: őszinte,
józan, nem kritikátlan módon tisztelegni Cage egyedi tehetsége előtt,
és az életén keresztül bemutatni, mennyit és hogyan változott a
filmipar az ő egyéni karrierje során. Évtizedek óta írok a filmekről, és
még régebben szeretem őket; láttam, milyen radikális változásokon
esett át a médium, néha fokozatosan, olykor hirtelen. Amikor Cage
nem volt közvetlenül részese ezeknek (bár többnyire az volt), a
hatásaikat ő is érezte. Visszatekintve, sokszor megelőzte a korát,
legutóbb azzal, hogy áttért az otthoni fogyasztásra szánt filmekre,
mielőtt a streamingszolgáltatók elterjedése népszerűvé, a Covid–19
pedig gyakorlatilag kötelezővé tették az otthoni mozizást. Pusztán
azáltal, hogy talpon maradt, a filmjei egy átalakuló iparág
krónikásaivá váltak.
Amikor elkezdtem írni a könyvet, mindenkinek az volt az első
kérdése hozzám, hogy fogok-e Cage-dzsel találkozni. Én pedig azt
válaszoltam, hogy nem látok rá sok esélyt. A munka korai
szakaszában érdeklődtem az őt képviselő ügynökségnél, de nem
válaszoltak…, ami nem is volt meglepő. Cage már túl van azon az
időszakán, amikor nem volt hajlandó szóba állni a sajtóval, de
nyilvánvalóan nem szeret saját magáról beszélni. Ezzel nincs is
semmi bajom. Cage filmjeiről, és róla mint közszereplőről szerettem
volna írni, akinek távolságtartása, rendhagyó szereplései és néha
talányos interjúi lehetővé tették, hogy mindenki kedve szerint
értelmezze őt, és akinek karrierjét többször is érintették a
Hollywoodban zajló átalakulások. (Tudatosan nem próbáltam semmi
olyat megtudni Cage magánéletéről, ami még nem köztudomású,
egyrészt az alapvető tapintatosság okán, másrészt pedig mert nem
tartozik a könyv témájához.) A Cage-dzsel folytatott beszélgetés után
a könyv arról szólna, hogy ő mit gondol az életéről és a karrierjéről,
és szívesen el is olvasnék egy ilyen könyvet, de nem én szeretném
megírni.
Az a helyzet, hogy korábban már beszélgettem vele. 2002-ben az
Adaptáció chicagói sajtókörútjának keretében egyszerre
interjúvoltam meg őt, Spike Jonze-t és Charlie Kaufmant. A
szervezők úgy okoskodtak, hogy egymás mellé ültetünk három
embert, akik nem szívesen adnak interjúkat, így könnyebben fel
tudnak oldódni, és nem érzik zavarban magukat. Az ötlet bejött. Egy
kellemes, bár nem túl informatív beszélgetést folytattunk a filmről
húsz percen át, utána pedig következett egy újabb újságíró, aki
ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekik, vagy azok variációit. Így
készül minden interjú a hírességekkel (kivéve a ritka eseteket,
amikor valaki imád sztorizgatni, vagy nem érdekli, hogy mit
gondolnak róla, vagy kit bosszant fel).
Ha sztárokkal találkozunk, általában feszélyezetten érezzük
magunkat. Alacsonyabbak, mint képzeltük, túl átlagos a külsejük,
vagy (ritkábban) sokkal vonzóbbak, mint amilyennek a vásznon
tűntek. Cage úgy nézett ki, mint, nos Nicolas Cage: intenzív, őszinte,
kicsit zárkózott. De amikor arra terelődött a szó, hogyan szokták
ábrázolni a posztereken, nagyon vicces képet vágott, és… hirtelen
megláttam a kisfiút, aki némafilmeken nőtt fel, és az akkor látottakat
később tökéletesítette, és karriert épített rájuk, akinek ötletei hol
divatba jöttek, hol divatjamúlttá váltak. Egy pillanatra a teljes, az
igazi Cage-et láttam.
 NICOLAS CAGE
FILMJEI DIÓHÉJBAN
(Az 1–4 csillag közti értékelés a film egészére vonatkozik, nem Cage
alakítására. Ez csak a szerző véleménye, és mint ilyen, szabadon
vitatható.)

Best of Times (1981, pilot epizód)

A nagy presztízsű tévésorozatok aranykorában világszerte ismert

színészekkel is találkozni lehetett a televízióban, de Cage szilárdan
kitartott a filmek mellett. Az akkor Nicolas Coppolaként ismert
színész élete első szerepét egy végül meg nem valósult sorozat pilot
epizódjában kapta. Barátjával, Crispin Gloverrel átlagos(!) nyolcvanas
évekbeli tiniket alakítottak, akik próbálták megérteni a lányokat, a
felnőtteket, és más fontos dolgokat. A projekt részben vígjáték,
részben dráma, részben musical, és a nézőben az az érzés támad,
hogy egy középkorú alkotó próbálta megfejteni az akkori fiatalok
viselkedését. A többnyire póló nélkül látható Cage egy Stallone-
szerű, a tengerparton lebzselő izompacsirtát alakít, aki jó
tanácsokkal látja el Glovert az ellenkező nemmel kapcsolatban, és
szívhez szóló monológban mesél a félelméről, hogy besorozzák, és El
Salvadorba küldik harcolni.

Változó világ (1982)

Cage csak néhány pillanatra tűnik fel „Brad haverjaként” ebben a

klasszikus tinikomédiában, amelyben rengeteg feltörekvő sztárt
láthattunk.

Lány a völgyből (1983)

Cage a családnevét lecserélve kapta meg első főszerepét. Egy
Rómeó és Júlia-szerű helyzetbe bonyolódó hollywoodi srácot alakít,
aki beleszeret egy San Fernando-völgybéli lányba (Deborah
Foreman). A Malackodók mintájára szexkomédiaként tálalt film
egyszerre bűbájos (bár nem túl mély) szerelmi történet és
kordokumentum Kalifornia tinitörténelmének egy fontos időszakáról.
Martha Coolidge rendezése cseppet sem tolakodó, Cage jelenlétében
pedig szinte izzik a levegő, már itt is érzékelhető a későbbi sztár
varázsa (annak ellenére, hogy a mellszőrzetét érthetetlen módon
háromszög alakúra borotválta). Bónuszpont jár a korszak (vagy talán
minden idők) legjobb filmzenéjéért.

Rablóhal (1983)

Cage a Lány a völgyből előtt forgatott, de csak azután megjelenő,

Francis Ford Coppola által rendezett S. E. Hinton-adaptációban kapta
első jelentősebb szerepét. Smokey-t alakítja, a Matt Dillon által
megformált érzékeny tinédzser lázadó haverját, és annak ellenére
kiemelkedő a játéka, hogy Mickey Rourke, Dennis Hopper és Diane
Lane mellett kellett helyt állnia ebben a gyönyörűen fényképezett,
fekete-fehér filmben. Viszont annyian piszkálták a vezetékneve miatt,
hogy azt Cage-re változtatta.

Versenyfutás a Holddal (1984)

A színészből lett rendező, Richard Benjamin második rendezése a

Legkedvesebb évem után. A Steve Kloves által írt kedves, érzékeny
(bár néha kissé lassú) történet főszereplője Henry (Sean Penn), akit
behívtak harcolni a második világháborús frontra, és az addig
hátralévő időben egy lánynak (Elizabeth McGovern) csapja a szelet,
akiről tévesen azt hiszi, hogy mesésen gazdag. Cage Nickyt alakítja,
Henry vad, iszákos, szegénysorba született barátját, aki arra kéri
Pennt, hogy segítsen összeszedni neki a pénzt barátnője
abortuszára. A két barát egy bowlingpályán dolgozik, ahol Cage
takarítás közben szenvedélyesen elénekli a „Tangerine”-t, egy
részeges jelenetben pedig próbál tetoválást szerezni magának.

Gengszterek klubja (1984)

A Gengszterek klubja forgatása hírhedten problémás volt, hiába

dolgozhatott újra együtt A Keresztapa kreatívcsapata, Francis Ford
Coppola, Mario Puzo és Robert Evans. Ez az együttműködés nem sült
el túl jól, de a filmnek így is van néhány felvillanyozó pillanata (a
többségük zenei jellegű). A főszereplő ’Dixie’ Dwyer (Richard Gere),
egy zenész, aki kénytelen-kelletlen a New York-i gengszter, ’Dutch’
Schultz (James Remar) szervezetének tagjává válik a szesztilalom
idején. Cage Dixie öccsét, Vincentet alakítja, aki lelkesen beleveti
magát a gengszterlétbe. Érthető, hogy mi vonzotta a szerepben. A
később „Mad Dog”-ként emlegetett Vincent ugyan mellékszereplő, de
kulcsfontosságú a cselekmény szempontjából. A Keresztapában ő lett
volna Sonny. De ez nem az a film, és Cage energikus alakítása és
néhány emlékezetes jelenet ellenére nem emelkedik ki a
szereplőgárdából. Dühös volt, amiért több szerepet is el kellett
utasítania az elhúzódó forgatás miatt, ezért megfogadta, hogy soha
többé nem szerepel több sztárt felvonultató filmben.

Madárka (1984)

Az Alan Parker-féle esztétikum egyik legszebb példája. William

Wharton 1978-as regényének stílusos, ám felkavaró feldolgozásában
Cage egy Al nevű srácot alakít, aki a hatvanas évek
Philadelphiájában összebarátkozik a szomszédban lakó furcsa fiúval
(Matthew Modine), akit a madarak iránti rajongása miatt
„Madárkának” hív mindenki. A film két idősík között váltogat: közös
fiatalkorukat és a Vietnámból való visszatérésük utáni időszakot
követhetjük nyomon. Al súlyosan megsérült a harcokban, Madárka
pedig félig katatón állapotban él, és gyakran madárként viselkedik.
Cage közismerten kihúzatta több tejfogát, és heteken át bekötött
arccal járt mindenhová method acting-stílusú felkészülése során, és
rendkívül naturalisztikus alakítást nyújt, amely élete egyik legjobbja,
különösen a háború utáni jelenetek, amelyekben kétségbeesetten
küzd azért, hogy Madárka ne kerüljön végleg zárt intézetbe. A
szoknyavadász és a megtört veterán szerepében egyaránt
meggyőző, aki csak egy barátságos nővér segítségével tudja
feldolgozni gyászát.

The Boy in Blue (1986)

Szokványos életrajzi film a semmiből felemelkedő sporttehetségről.

Cage a legendás kanadai evezőst, Ned Hanlant alakítja, akit a
váratlanul felfedezett tehetsége ment meg attól, hogy
szeszcsempészetből kelljen megélnie. Láthatóan nem tudja, hogyan
tegye érdekessé a karakterét vagy az alapanyagot, de kétségtelenül
pazar formába hozta magát a szerep kedvéért.

Előre a múltba (1986)

A nagybátyja, Francis Ford Coppola által rendezett időutazós

fantasyben Cage az egyik legfontosabb alakítását nyújtotta a
gimnáziumi csődörként, akit felzselézett hajjal és fura műfogsorral
jelenített meg, és Gumby lova, Pokey hangján szólalt meg.
Szereplőtársa, Kathleen Turner utálta Cage elképzeléseit a szerepről,
és biztosan kirúgták volna, ha Coppola nem veszi védelmébe. A film
azonban Cage-et igazolja: a fiú, akire Turner karaktere vágyakozva
gondol vissza elhidegült férjét látva, valójában egy butácska,
törékeny lelkű srác volt, aki szintén nem tudta valóra váltani az
álmait.
Arizonai ördögfióka (1987)

Cage állítólag gyakran keveredett vitába Joel és Ethan Coen

rendezőkkel, de tökéletesen illeszkedik a szinte már rajzfilmszerűen
komikus világba, amelyben a jó útra térő, vagyis ezzel próbálkozó,
kisstílű bűnöző ellopja egy gazdag család ötös ikreinek egyikét, mivel
neki és feleségének (Holly Hunter) nem lehet saját gyerekük. Cage
remekül teljesít a szerep fizikailag megterhelő
kaszkadőrmutatványaiban, de közben megható alakítást nyújt a
férfiszerepében, aki bármit megtesz szerelme boldogságáért. A Coen
fivérekhez hasonlóan ő is kicsit vad, és folyamatosan mozgásban
van, a lezárás azonban végtelenül megindító, és igazolja a történet
lelkét adó szerelem erejét.

Holdkórosok (1987)

Cage legromantikusabb szerepében egy csonkított kezű,

operabolond péket alakít, aki beleszeret a bátyja menyasszonyába
(Cher). Bár gyakran emlegetik szélsőséges színészként, ezúttal
meggyőzően formálta meg a szerelmes férfit, aki kiválasztottja
kedvéért hajlandó megszelídülni. Cher mindent megtett azért, hogy
Cage kapja a szerepet, ám a „színészet = punk rock” időszakát élő
színész ennek ellenére összekülönbözött Norman Jewison
rendezővel, mondván, hogy a film túl visszafogott. A kedves, lírai
alkotás végül profitálni tudott a lázadó jelenlétéből.

A vámpír csókja (1989)

Ez a film Cage különcségével kapcsolatos összes mém és poén

forrása. Az alacsony költségvetésű horrorban egy irodalmi ügynököt
alakít, aki vámpírrá alakul (vagy nem), miután megharapta őt egy
furcsa nő (aki talán nem is létezik). Cage később a
„laboratóriumaként” hivatkozott erre a filmre, és láthatóan élvezi a rá
ruházott korlátlan kreatív szabadságot, mindent kipróbált, ami
eszébe jutott, élő csótányt evett, és egyre fokozódó őrülettel mondta
fel az ábécét. A film vége felé egyre (f)elszabadultabb alakítását
látva könnyű azt feltételezni, hogy szívesen játszotta volna akár élete
végéig ennek az egy szerepnek a különböző változatait.

Tempo di uccidere (Ideje ölni) (1989)

Ebben az alig ismert, Amerikában alig forgalmazott filmben

(rendezte: Giuliano Montaldo) Cage egy Etópiában állomásozó olasz
katonát alakít. Ő jó. A film, ami gyakorlatilag egy hosszú metafora az
olasz gyarmatosításról, kevésbé.

Tűzmadár akció (1990)

Cage első kísérlete az akcióhős szerepben, egy beképzelt amerikai

katonát alakít. Nem illik hozzá a környezet, és a „Top Gun
helikopterekkel” drogháborús, túl macsó hangvétele is többet árt,
mint használ.

Veszett a világ (1990)

David Lynch sötét rémálma a szex és erőszak vonzásában élő

Amerikáról; Cage egy nemrég szabadult bűnözőt játszik, aki visszatér
szerelméhez (Laura Dern), akivel a börtön előtt ismerkedett meg.
Cage ezúttal Elvis Presley-re alapozza alakítását, miközben ő és Dern
is hitelesen jeleníti meg alapvetően ártatlan lelkű karaktereiket, akik
körül elszabadul a pokol. Bár nem ér fel Lynch mesterműveinek
szintjéhez, öröm nézni, ahogy Cage és Dern teljes lelkesedéssel
támogatják Lynch kísérletező szellemét.

Zandalee (1991)
Erotikus (vagyis „erotikus”) dráma gyönyörű New Orleans-i képekkel,
sok szexszel, nem szándékosan vicces jelenetekkel. A Zandalee
szerelmi háromszögében a címszereplő Zandaleet (Erika Anderson)
Cage és a férjét alakító Judge Reinhold is magának akarja tudni. A
férfi szereplők nevetséges arcszőrzetén kívül semmi izgalmas nem
lenne a filmben, ha Cage nem ábrázolná olyan bombasztikus erővel
a frusztrált művészt, aki egy ponton fekete festékkel borítja be
magát (szimbolizmus!).

Első állomás Las Vegas (1992)

Cage ezzel a romantikus komédiával tért vissza a fősodorba. Egy

jóindulatú magánnyomozót alakít, aki nem mer elköteleződni
barátnője (Sarah Jessica Parker) mellett. A lány egy hamiskártyással
(James Caan) tölti a hétvégét, hogy megmentse párját egy
adósságtól. A romantikus kalamajka tetőpontján Cage karaktere egy
csapat Elvis-imitátorral ejtőernyőzik be Las Vegasba. Andrew
Bergman rendező sorra szállította a közönségkedvenc, kicsit csípős
humorú vígjátékokat, és Cage egyre elszántabb átlagembere
tökéletesen passzol a komikus stílusába.

Amos és Andrew – Bilincsben (1993)

Otromba vígjáték a hatósági rasszizmusról, amelyben Cage egy

bűnözőt alakít, akit bűnbaknak akarnak használni, miután a
rendőrség rasszista módon lép fel a híres tudós (Samuel L. Jackson)
ellen. A film egyetlen pozitívuma, hogy legalább jó szándékú.

Zuhanás a halálba (1993)

A Zuhanás a halálba a Cage legőrültebb pillanatait keresők egyik
kedvence. Egy halloweeni jelmezhez kívánkozó parókában,
műbajusszal és műfogsorral játssza el az Eddie King nevű bűnözőt a
fivére, Christopher Coppola által rendezett filmben. Cage maga
szórakoztató a bizarr alkotásban, amelyben olyan sztárokat
láthatunk, mint James Coburn, Charlie Sheen, Peter Fonda, Talia
Shire és Mickey Dolenz. Eddie King 2017-ben visszatért a szerephez
a Két testvér, egy lövésben.

Amikor egy bérgyilkos is több a soknál (1993)

John Dahl napfényes film noirja váratlan művészmozis sikert aratott.

Cage sérült veteránt alakít, aki munkát keresve járja az országot,
amikor egy kisvárosban tévesen bérgyilkosnak nézik. Dahlhoz
hasonlóan Cage is szándékosan szembe megy a noir elvárásokkal,
balszerencsés, de alapvetően becsületes karaktere próbál nem
bemocskolódni az egyre fokozódó helyzetben.

Az öreg hölgy és a testőr (1994)

A szitkomveterán Hugh Wilson vígjátékában a karót nyelt

titkosszolgálati ügynök (Cage) cseppet sem élvezi, hogy a
temperamentumos egykori first ladyt (Shirley MacLaine) kell védenie.
A finálé sajnos túl komolyra sikerült, de addig élvezet nézni kettejük
marakodását. Cage karrierje kezdetén gyakran játszhatott együtt
emlékezetes alakítást nyújtó női színészekkel (akár szerelmesként,
akár vetélytársként), ami miután A listás sztár lett, egyre ritkábban
fordult elő.

Sorsjegyesek (1994)
Egy újabb Andrew Bergman-vígjáték, és egy újabb kiváló színészpár.
Cage ezúttal egy New York-i rendőrt alakít, akinél nincs elég pénz,
hogy borravalót adjon egy pincérnőnek (Bridget Fonda), ezért
helyette felajánlja neki a nyereménye felét, ha nyer a lottón. Amikor
megüti a főnyereményt, az ígérete miatt zátonyra fut a házassága,
de új romantikus lehetőségek nyílnak meg előtte. Cage és Fonda
feddhetetlenül erkölcsös párosa egy New York City-i tündérmese
főszereplői, akik az őket körülvevő önzés ellenére is rátalálnak a
boldogságra. Cage ezzel zárta le az általa csak „Napfény-trilógiaként”
emlegetett derűs vígjátékok sorát, amely az Első állomás Las
Vegasszal kezdődött, és Az öreg hölgy és a testőrrel folytatódott.

A Paradicsom foglyai (1994)

Az ötlet szellemes: három bankrabló a meglopott kisvárosban reked,

ahol a helyiek kedves teljes vendégszeretét élvezhetik. A
végeredmény sajnos egy lapos komédia, amelyben Cage a két
pancser tolvaj, Dana Carvey és Jon Lovitz testvérét alakítja. Úgy
tűnik, mintha Cage beszorult volna a vígjátékos skatulyába. Talán
éppen ezért fogadta el a forgatás során egy határozottan nem
vígjátéki alaphelyzetű film főszerepét, amelyben alkoholista
karaktere Las Vegasba megy meghalni.

Megérint a halál (1995)

Egy klasszikus film noir újrafeldolgozása, amely filmsztárrá tehette

volna David Carusót. Teljesen elfogadható alakítást nyújt a
börtönviselt főhős szerepében, de teljesen elhalványul Cage mellett,
aki az izompacsirta, asztmás „Kicsi Junior Brownként” uralni tud
minden jelenetet. Karizmatikus, de közben folyamatosan az előtörni
vágyó erőszak fenyegetését árasztja magából.

Las Vegas, végállomás (1995)

Akkor is áhítatos tisztelettel beszélnénk erről az örök érvényű
alakításról, ha Cage nem nyeri meg a legjobb színésznek járó Oscar-
díjat a Bűn Városában lassú öngyilkosságot elkövető forgatókönyvíró
megformálásáért, és ha nem mutatják be a filmet széles körben
(maga Cage sem hitt ebben). Cage minden színészi tudását latba
veti Ben Sandersonként, akinek hencegő természete sötét humorral
és ijesztő sebezhetőséggel keveredik. A tekintélyes díj
megnyerésének köszönhetően új szintre lépett a sztársága, de
távolabb került az ehhez hasonló merész, kis költségvetésű
projektektől.

A szikla (1996)

Nicolas Cage, az akciósztár. Pár évvel korábban nevetséges lett

volna, és épp az teszi vonzóvá első szerepét az 1990-es évek hangos
szuperprodukcióiban, hogy a pompásan elnevezett dr. Stanley
Goodspeednek eszében sincs lövöldözni, vagy felrobbantani a
rosszfiúkat. A film végére azonban valódi akcióhőssé válik. Épp úgy,
mint maga Nicolas Cage.

Con Air – A fegyencjárat (1997)

Cage vállig érő hajjal alakítja az aranyszívű exkatonát, aki az

Amerika legkegyetlenebb bűnözőivel teli repülőgépen tart hazafelé
börtönbüntetése letöltése után. (Az út nem lesz zökkenőmentes.) A
Con Air – A fegyencjárat nagyon helyesen nem veszi komolyan
magát (Cage is szándékosan túlzásba esik), de mire a végére ér egy
Las Vegas-i üldözéssel, már kezd fárasztó lenni.

Ál/Arc (1997)
A jó és a rossz közötti vékony határvonal még jobban elmosódik a
színészet és a sztárság természetén is elmélkedő filmben, amely
John Woo hongkongi stílusának egyik vegytiszta megnyilvánulása. Ez
kétségkívül Cage legjobb akciófilmje, amelyben egy nagyszájú
bérterroristát alakít, aki személyiséget és arcot cserél az őt üldöző
FBI-ügynökkel (John Travolta). Travolta fantasztikusan játssza el
Cage-et, Cage pedig hitelesen alakítja a rend bajnokát, aki
leggyűlöltebb ellensége bőrébe bújik. A két színész a bizarr
alapötletből az abszolút maximumot hozza ki.

Angyalok városa (1998)

Cage egy angyalt alakít, aki halandó életre vágyódik a meggyötört

lelkű sebész (Meg Ryan) iránti vonzalma miatt Wim Wenders Berlin
felett az égjének újrafeldolgozásában. Mindkét főszereplő a
megszokottól eltérő karaktert kapott: Ryan kiléphetett a cuki
romantikus vígjátékok világából, Cage angyala pedig szinte már túl
érzékeny ahhoz, hogy az emberiség részévé válhasson. Brad
Silberling rendező a Los Angeles-i látképből és a színészei nagy,
kifejező szeméből is a maximumot hozza ki.

Az utolsó dobás (1998)

Az újabb Cage-féle akciófilmként reklámozott csavaros Brian De

Palma-thriller alaposan összezavarta a vérre és golyózáporra számító
nézőket. A film ettől függetlenül is nehezen áll össze, de Cage
láthatón élvezi az életet habzsoló, korrupt rendőr szerepét, akit végül
utolérnek a múlt bűnei.

8 milliméter (1999)
Joel Schumacher filmje egy gyomorforgató utazás az illegális
pornográfia alvilágában, amelyet majdnem képesek megmenteni a
csodálatos alakítások, főleg Joaquin Phoenixé, akinek szexbolti
eladója mélységesen lenézi az általa oly jól ismert iparágat. Cage is
elég jó a magánnyomozó szerepében, aki próbálja elkerülni, hogy
beszennyezze az őt körülvevő mocsok.

A holtak útja (1999)

Valóságos álomcsapat jött össze: Cage, a főszereplő, Paul Schrader

író és Martin Scorsese rendező, A holtak útja mégsem érte el a
kiérdemelt sikert 1999-ben. A nézők lemaradtak arról, ahogy a
Taxisofőr kreatívcsapata ismét bemutatta New York City sötétebb
arcát, ezúttal Frank Pierce a lassan széthulló mentőorvos fáradt
szemén keresztül, aki túl sokat látott, mégsem hajlandó félrenézni,
amikor újabb szörnyűségekkel találkozik. Néhány rövid mániákus
szakasztól eltekintve Cage a karakter kimerültségét hangsúlyozza,
amely egyfajta őrületbe taszítja őt.

Tolvajtempó (2000)

A Los Angeles-i autótolvajokról szóló akciófilm a sok zaj ellenére is

unalmas marad. Cage egzotikus autók és Steve McQueen iránti
imádata végig érezhető, de nem javít az összképen.

Segítség, apa lettem! (2000)

Rátalálhat a boldogságra a milliomos New York-i üzletember egy

alternatív valóságban, ahol összeházasodott egyetemi szerelmével és
(ó, borzalom) New Jersey-ben telepedett le? A Caprát idéző vígjáték
álságos és lekezelő, de Cage és Téa Leoni párosa hihető és
szeretetre méltó.
Corelli kapitány mandolinja (2001)

Az azonos című bestseller regény feldolgozásában Cage egy

bonviván olasz katonát alakít (egész jó az akcentusa), de a film a
nemzetközi színészgárda ellenére csak egy lapos presztízsprojekt.

A fegyverek szava (2002)

John Woo és Nicolas Cage második közös munkája a második

világháború poklába vezet minket, ahol a Cage által alakított katona
feladata megvédeni (vagy szükség esetén kivégezni) az egység
navahó kódbeszélőjét. Nem olyan akciófilm, mint amilyenre a
közönség számított, de minőségi háborús mozi.

Adaptáció (2002)

Egy film a forgatókönyvírásról és a művészi integritás megőrzéséről

egy iparágban, ahol a gyors siker és az utánzás az uralkodó. Cage
briliánsan alakítja az ikerpárt, Charlie és Donald Kaufmant, akik
teljesen máshogyan állnak hozzá a hollywoodi munkához. Még soha
nem próbálkozott hasonlóval, és más talán nem is lett volna rá
képes. Játszott már művészfilmekben és szuperprodukciókban is, így
jól tudja, hogy milyen érzés, amikor kétféle elvárásnak kell(ene)
megfelelni.

Sonny (2002)

Cage egyetlen rendezése pompás New Orleans-i helyszíneken

játszódik, és tehetséges fiatal színészeket vonultat fel (James
Francóval az élen), de túl erőtlen ahhoz, hogy emlékezetessé váljon.
Trükkös fiúk (2003)

A holtak útjához hasonlóan visszhangtalan együttműködés egy

sztárrendezővel. Ridley Scott filmjében Cage egy kényszerbeteg
csalót alakít, aki kénytelen felülvizsgálni addigi életét, amikor beállít
hozzá a rég nem látott lánya. Az erőltetetten művi játék helyett Cage
jól átgondolt portrét alkotott, amelyben az arcrángások egy mélyebb
krízis árulkodó nyomaivá váltak.

A nemzet aranya (2004)

Cage egy bugyuta, gyerekbarát és kétségkívül szórakoztató

akciómozival tért vissza a szuperprodukciók terepére; egy hazafias
kincsvadászt alakít, aki imádja országa történelmét.

Fegyvernepper (2005)

Inkább hosszú, tényfeltáró alkotás, mintsem thriller; Andrew Niccol

filmje a fegyverkereskedelem sötét bugyraiba kalauzol. Cage az
üzletág egyik nagymenőjét alakítja, aki számára az erkölcsi
megfontolások csak háttérzajt jelentenek.

Az időjós (2005)

Cage ismét válaszúthoz érkezett férfit alakít, egy chicagói

meteorológust, akinek haldokló édesapja, válságba sodródó
házassága és zaklatott gyerekei mellett saját korlátaival is szembe
kell néznie. Gyakorlatilag egy független dráma egy jóval nagyobb
film költségvetésével, amely fekete humorral boncolgatja a hírnév
múlékonyságát és a középkorúság nehézségeit. Anyagilag
megbukott, de érdemes megnézni.

Hangya boy (2006)

Egy idegesítő, pörgős, alapvetően jóindulatú animációs film,

amelynek szereplői olyan hatalmas sztárok hangján szólalnak meg,
mint Julia Roberts és Meryl Streep. A főszereplő egy iskolai
zaklatásnak kitett fiú, aki hangyaméretűre zsugorodva leckéket tanul
az együttérzésről és az önállóságról. Cage többnyire visszafogott
Zoc, a kicsinyítésért felelős hangyavarázsló szerepében.

World Trade Center (2006)

Oliver Stone emberi léptékű túlélésdrámaként dolgozza fel Amerika

nemzeti tragédiáját. Cage egy átlagembert alakít, aki a mások iránti
önzetlen segítségnyújtás miatt a romok alatt ragad a szeptember 11-
ei támadást követően.

Rejtélyek szigete (2006)

Cage és Neil LaBute rendező is azzal védik A vesszőből font ember

című klasszikus horror újrafeldolgozását, hogy fekete humorú
komédiának szánták. A papír mindent elbír. Nézőként csak a
vánszorgó cselekményt látjuk, és hogy Cage őrülettel határos
alakításában minden humor csak a véletlen műve lehet.

A szellemlovas (2007)

Nicolas Cage ízig-vérig képregényrajongó, és végre a mozivásznon is

eljátszhatott egy kultikus Marvel-antihőst. A szerepbe vitt
különcségek ellenére a film lelketlen és unalmas lett.

Next – A holnap a múlté (2007)

A szellemlovas hibáinak egy része a Philip K. Dick egyik regényén

alapuló filmben is visszaköszön. Cage a (közel)jövőbe látó bűvészt
alakít. Jó alapötlet, de unalmas film.

A nemzet aranya: Titkok könyve (2007)

Semmivel sem nyújt többet, mint A nemzet aranya, de minek

változtatni a bevált recepten? Szórakoztató folytatás, új ötletek
nélkül.

Veszélyes Bangkok (2008)

A hongkongi Pang fivérek 1999-ben egy siketnéma bérgyilkos

történetével törtek be a köztudatba. Az amerikai újrafeldolgozásból
épp a központi ötletet hagyták ki, így Cage mestergyilkosa
mindenféle egyedi jellemző nélkül marad. A film maga is hasonlóan
járt. A thrillerekben Cage néha nem tudja élettel megtölteni a rosszul
megírt szerepeket, csak vicsorog, és néha aggódó képet vág. Ez a
szokása ide vezethető vissza, és hosszú éveken át rutinná vált
számára.

Képlet (2009)

Ebben a filmben nem a rosszul megírt karakter életre keltésével van

a gond. Cage kifejezetten jó a gyásztól és aggodalomtól sújtott MIT
professzor szerepében, aki meg van győződve arról, hogy egy
általános iskolai teremben a világvégére utaló jeleket fedezett fel. A
cselekmény sajnos csigalassúsággal vánszorog a tömeges pusztulás
jelenetei között, majd nevetséges fordulattal ér véget.

G-Force – Rágcsávók (2009)

Eben az animációs filmben Cage V-kondnak kölcsönzi a hangját, aki

egy rágcsálókból álló szupertitkos csoport tagja (producer: Jerry
Bruckheimer). Pont annyira szórakoztató, mint az alaphelyzet alapján
sejteni lehet, de Cage hangja emlékezetesen bugyuta.

Astro Boy (2009)

Egy klasszikus anime jellegtelen, rondán animált újrafeldolgozása.

Cage dr. Tenmát, Astro apját/alkotóját játssza, puritán módon.

Mocskos zsaru – New Orleans utcáin (2009)

A Mocskos zsaru lelki utódjában tökéletes egységet alkot az

alapanyag, a rendező és a főszereplő: Cage korrupt és drogfüggő
rendőre felforgatja New Orleans alvilágát, miközben néhány
meggyilkolt bevándorló halála ügyében nyomoz. A színész heves,
expresszionista alakítást nyújt a lelke utolsó szilánkjaiba kapaszkodó
férfi szerepében. A sokak által látott előzetes szélsőséges
különcséget ígért, ám a film egésze parádésan egyensúlyoz az ilyen
jelenetek és a kifinomult jellemábrázolás között.

Ha/ver (2010)

Ebben a kíméletlen szuperhős-paródiában Cage szerető, becsületes

apukát alakít, aki esténként vérszomjas bűnöldözőként áll bosszút az
alvilágon, és kegyetlen gyilkológéppé képezi kislányát. A film sajnos
a durvaságra koncentrál a mondanivaló (vagy a szellemesség)
helyett, Cage viszont rettentő vicces az esténként Batman-
koppintássá átvedlő mintaapaként.

A varázslótanonc (2010)

Újabb kísérlet egy családbarát Disney-szuperprodukció készítésére,

amelyben az Artúr-mondakör varázslói küzdenek egymással a 21.
században, ám A nemzet aranya bája nélkül. (Az sem segít, hogy
Cage főhőse cseppet sem szerethető.) A franchise-indítónak szánt
film pénzügyi bukta lett, ez volt az utolsó nagy stúdiófilm, amelyet az
ő nevével próbáltak eladni.

Boszorkányvadászat (2011)

Cage démonok ellen küzd Ron Perlman oldalán a pestis sújtotta

középkori Európában. Izgalmas horrorfilm is lehetett volna belőle, de
csak rém unalmas lett.

Féktelen harag (2011)

A rövid életű 3D-mániát meglovagoló természetfeletti akciófilmben

Cage „John Miltont” alakítja, egy nyughatatlan lelket, aki a földre
visszatérve gyors kocsik volánja mögé pattan, bosszút áll, és
megmenti unokáját egy sátánista szektától. Tulajdonképpen egy R
besorolású A szellemlovas, de közel sem olyan szórakoztató, mint az
lenne (bár William Fichtner jópofa a démoni „Könyvelő” szerepében,
akinek vissza kellene vinnie Miltont a pokolba). Az első az
elkövetkező évtized Cage-bosszúfilmek hosszú sorában.

Túszjátszma (2011)
Nicolas Cage és Nicole Kidman, illetve Ben Mendelsohn alakítása
élvezetes ugyan, de a butácska, hangos és ezerszer látott túszejtős
dráma negatívumait nem tudják ellensúlyozni. Csak néhány moziban
játszották, de gyakorlatilag digitális terjesztésre készült; a Zuhanás a
halálba óta az első alkalom, hogy egy Cage-film kihagyta a mozikat.

A bosszú jogán (2011)

Cage egy New Orleans-i tanárt alakít, akinek feleségét (January

Jones) megerőszakolják egy banda tagjai, ezért belép egy titkos
társaságba, amely a törvényes büntetést megúszó emberekre
vadászik. A remek helyszíni felvételek és a félelmetes Guy Pearce
miatt messze nem a legrosszabb darab ebből a műfajból.

A szellemlovas 2. – A bosszú ereje (2012)

Cage másodjára bújik Johnny Blaze bőrdzsekijébe ebben az

érezhetően olcsóbb folytatásban, amelyben a Crank rendezői,
Neveldine és Taylor csak néha villantják meg jellegzetesen pörgős
stílusukat. A plusz fél pont a lángokat vizelő Szellemlovas képének
jár.

Elárulva (2012)

A New Orleansban játszódó bankrablós/túszejtős drámát a Con Air –

A fegyencjárat rendezője, Simon West jegyzi. Cage egy bűnözőt
játszik, aki jó útra próbál térni, a jóval élénkebb alakítást nyújtó Josh
Lucas a barátját, aki gonosz őrültté vált. Egyszer nézhető.

Croodék (2013)
A kedves DreamWorks animációs vígjátékban Cage szólaltatja meg
Grugot, a kockázatkerülő ősembert, aki legszívesebben a
barlangjában maradna, de kénytelen felfedezni a nagyvilágot.

Dermesztő rémület (2013)

A valós eseményeken alapuló történetben egy anchorage-i nyomozó

(Cage) próbál kézre keríteni egy sorozatgyilkost (John Cusack). A
hangulatos krimiben néha túl sok az ismerős elem (főleg Cage
karakterének felesége, akinek mindenből elege van), de a két
főszereplő hideglelősen visszafogott alakítást nyújt. A lassan
felépített feszültség remekül illik a havas környezethez.

Joe (2013)

A David Gordon Green által rendezett visszafogott, de erőszakos

drámában Cage visszatér a Madárka naturalisztikus színészi
eszközeihez, hogy megformálja a jó szándékú, de saját démonaival
viaskodó férfit, aki szárnyai alá vesz egy fiatalt (Tye Sheridan). A
stílus középkorú színészként is illik hozzá. Alig ismerni rá a szakáll és
morgásszerű hang mögött; ezzel az alakítással bizonyította, hogy
képes még irányváltásra.

Könyörtelen düh (2014)

A Joe inkább a szabályt erősítő kivétel volt a 2010-es években,

amikor a filléres, digitális terjesztésbe szánt filmeket gyártotta
futószalagon. Ebben egy alabamai gengsztert alakít, aki azért tér
vissza a bűn világába, hogy bosszút álljon lánya haláláért. Cage
életunt arckifejezése akár a borzalmas minőségnek is szólhatna,
nagyítóval sem találni benne pozitívumokat. Az eddigi legrosszabb
filmje.

Otthagyottak (2014)

A 2010-es években felfutott a vallásos szórakoztatóipar, ezért

készülhetett második adaptáció egy könyvsorozatból, amelyben
valóra válnak a Jelenések könyvében leírtak. Cage egy kereskedelmi
légijárat pilótáját alakítja, akinek másodpilótája és az utasai egy
része eltűnik az Elragadtatás miatt. Érdekes koremlék, de rettenetes
film.

A fény halála (2014)

A Paul Schrader által rendezett thriller egy újabb balszerencsés

projekt, amelyben Cage a demencia egy ritka formájában szenvedő
CIA-ügynököt alakít, aki próbál azelőtt elfogni egy terroristát, hogy
az állapota rosszabbra fordulna. A filmet ugyan elvették Schradertől,
Cage és szereplőtársa, Anton Yelchin jól teljesítenek, és érezni, hogy
az alkotás sokkal jobb is lehetett volna. Schrader később illegális
letöltőoldalakon osztotta meg a saját verzióját (Dark címen), amely
jóval komorabb hangulatú, és a 2001: Űrodüsszeiához hasonló
hallucinált, elvont jelentésű befejezést kapott.

A becsület lovagjai (2014)

A kínai piac egyre fontosabbá vált a 2010-es években, ezért

előfordultak vegyes nyugati és keleti stábokkal gyártott produkciók.
Cage a „Fehér szellemet” alakítja, egy kiábrándult templomos
lovagot, aki a keresztes háborút hátrahagyva Kínában kezdett új
életet. Ugyan csak mellékszereplő (a főszerepet Hayden Christensen
játssza), de így is képes feldobni az egyébként fantáziátlan
történelmi akciófilmet.

A louisianai befutó (2015)

Cage az ünnepelt, majd kegyvesztetté vált New Orleans-i politikust

alakítja, aki ismét indul a választáson. A sallangmentes politikai
dráma újabb bizonyíték arra, hogy Cage egy „normális” szerepben is
jó tud lenni.

A sötétség kapui (2015)

Mike Lawford (Cage) fia eltűnik halloween estéjén, és azt gyanítja,

hogy természetfeletti erők ragadhatták el. Elszánt kutatásba kezd, és
egyre meglepőbb nyomokat tár fel. A sötétség kapui egy M. Night
Shyamalan-stílusú, természetfeletti dráma nagyobb meglepetések
nélkül, de Cage megfelelő érzelmi hátteret ad a főhősnek.

Bizalom (2016)

A 2010-es évek közepére Cage olyan tempóban ontotta a filmeket,

hogy nehéz volt nyomon követni őket, és a többségük olyan gyenge
volt, hogy csak a legelszántabb rajongók próbálkoztak meg vele.
Ezért fordulhatott elő, hogy csak kevesen hallottak erről a kaján
humorú thrillerről. Cage egy Las Vegas-i rendőrt alakít, aki ráveszi a
kollégáját (Elijah Wood), hogy raboljanak ki néhány bűnözőt.

Snowden (2016)

Oliver Stone életrajzi drámája Edward Snowden (Joseph Gordon-

Levitt) kálváriáját mutatja be, aki nyilvánosságra hozza, hogy a
hírszerző ügynökségek mennyire semmibe veszik a magánélet
szentségét. Cage egy elrettentő példaként emlegetett veterán
oktatót alakít néhány jelenetben, de a film szegényebb lenne
nélküle.

A bátrak háborúja (2016)

Grandiózusnak szánt, de a költségvetési korlátokat láthatóan

megszenvedő dráma az amerikai cirkálóról, amely elsüllyedt a
Csendes-óceánon, miután leszállította az atombombát, és több száz
tengerész küzdött az életéért a rájuk támadó cápák ellen. A film csak
a végén mutat életjeleket, amikor a kínos incidenst Charles McVay
(Cage) nyakába varrják.

Züllöttség (2016)

A Züllöttség egy újabb közös munka Paul Schraderrel és Veszett a

világ-béli színésztársával, Willem Dafoe-val (aki a Cage cége által
gyártott A vámpír árnyéka főszereplője volt), de csak amiatt
emlékezetes, hogy nincs kinek szorítani benne. Cage egy nemrég
szabadult bűnözőt alakít, aki egy kifizetődőnek ígérkező
emberrablásba bonyolódik.

Egyszemélyes hadsereg (2016)

Cage hosszú évek óta először vállalt tisztán vígjátéki szerepet.

alakítja Gary Faulknert, egy valóban létező csodabogarat, aki
nekivágott a Közel-Keletnek, hogy Isten (Russell Brand) sugallatára
megölje Oszáma bin Ládent. A bizarr komédiákban jártas rendező,
Larry Charles, hagyja kibontakozni Cage-et, aki nem is fogja vissza
magát Faulknerként. (Bár amikor a végén besétál a jelenetbe a
valódi Faulkner, nyilvánvalóvá válik, hogy Cage alakítása csak jól
végrehajtott utánzás volt.) Mindez szinte feledteti, hogy a
cselekmény szinte végig egy helyben jár (bár állítólag a végül kiadott
verziót Bob Weinstein producer utasítására vágták össze így). Még
egy apró meglepetés: a Madárka-beli szereplőtárs, Matthew Modine
alakítja Faulkner orvosát néhány jelenetben.

Két testvér, egy lövés (2017)

A Két testvér, egy lövés egy teljesen átlagos, filléres thriller lenne, de
van benne pár érdekesség: (1) Steven C. Miller vonzalma a furcsa,
lelassított jelenetekhez; (2) a filmet Biloxiban forgatták egy négy
háztömbnyi területen belül; (3) Cage együtt játszik testvérével,
Christopher Coppolával, aki a Zuhanás a halálba rendezője volt; (4)
Cage ismét eljátssza a Zuhanás a halálba karikatúraszerű karakterét,
Eddie Kinget.

Végzetes vágyakozás (2017)

Cage szinte eltűnik a háttérben ebben a thrillerben, amely már a

kilencvenes években is agyonhasznált „az új barátunk egy őrült”
alaphelyzetre épül.

Bosszú szeretetből (2017)

Az alapanyag, Joyce Carol Oates Rape: A Love Story című regénye

sokkal ambiciózusabb, mint a belőle készült átlagos bosszúfilm,
amelyben a Cage által alakított rendőr saját kezébe veszi az
igazságszolgáltatást. Majdnem Cage rendezte a filmet.

Szörnyszülők (2017)
A csak erős gyomrúaknak ajánlott, fekete humorú horrorfilmben
Cage és Selma Blair egy házaspárt alakít, akiket egy rejtélyes kór
arra sarkall, hogy megöljék a gyerekeiket. A (f)elszabadult vérontás
mélyén azonban egy őszinte emberi dráma rejlik a félresiklott
felnőttkorról.

Ne nézz a tükörbe! (2018)

Tim Hunter veterán rendező (Peste limite, Féktelen folyó) jól

összerakott thrillerében egy házaspár (Nicolas Cage és Robin
Tunney) maguk mögött akarják hagyni korábbi életüket, ezért
megvásárolnak egy vidéki motelt, és csak később jönnek rá, hogy az
előző tulajdonos számos titkot hagyott hátra, köztük egy jól
elhelyezett, egyirányú tükröt.

Az emberiség minisztérium (2018)

A nem túl távoli jövőben Amerika Új Éden paradicsomába küldi a

nem eléggé „hatékony” polgárokat – legalábbis ezt állítják a
hatóságok. Cage egy kormányügynököt alakít, aki rájön, hogy
mindez hazugság. Az ötlet nem rossz, de a film végtelenül unalmas.

211 (2018)

Cage gyászoló rendőrt alakít egy minden eredetiséget nélkülöző

bankrablós filmben.

Tini Titánok: A film (2018)

Cage végre eljátszhatja Superman… hangját a szellemes rajzfilm

moziváltozatában. Sajnos csak rövid időre tűnik fel.
Mandy – A bosszú kultusza (2018)

Sötét ballada a bosszúról és veszteségről, amelyben a B kategóriás

filmek, a heavy metal zene és a véres horrorposzterek egyetlen
csodás műalkotássá olvadnak össze. Cage annyira jól illik ebbe a
féltő műgonddal elkészített alkotásba, hogy szinte hajlamosak
vagyunk megbocsátani neki a megelőző évek ócska bosszúfilmjeit.

Pókember – Irány a Pókverzum (2018)

A Marvel hálószövő hőséről készült, hihetetlenül ötletes animációs

filmben Cage Pókember Noirnak kölcsönzi karcos hangját, aki egy
fekete-fehér univerzumból érkezett, ahol senkiben sem lehet bízni.

Between Worlds (2018)

A Cage által alakított kamionos szerelembe esik egy nővel (Franka

Potente), aki kapcsolatba tud lépni a holtakkal, amikor fojtogatják. A
helyzet ennél csak furábbá válik a David Lynch munkáit utánzó,
rögtönzésekkel teli, nagyon furcsa filmben.

A Score to Settle (2019)

Frank (Cage) tizenkilenc év után szabadul a börtönből. Mi legyen az

első dolga: béküljön ki a fiával, vagy álljon bosszút? Miért ne tehetné
mindkettőt?

Love, Antosha (2019)

Anton Yelchin saját generációja egyik legígéretesebb tehetsége volt,
aki mindössze huszonhét évesen, balesetben vesztette életét. Az
őszinte és szeretetteljes dokumentumfilm bemutatja rövid életét és
karrierjét, és a haláláig titkolt harcát a cisztás fibrózissal. Cage-et
Yelchin szülei kérték fel, hogy olvassa fel A fény halála-beli
színésztársa leveleit és naplóbejegyzéseit.

Versenyfutás az ördöggel (2019)

Az első filmes rendező, Jason Cabell néhány saját ötlettel dobja fel a
Traffic-szerű drogcsempészes drámát, amelyben Cage a szervezet
egyik fontos tagját alakítja visszafogottan, aki civilben szakácsként
dolgozik.

Kill Chain (2019)

Cage legalább kapott néhány érdekesebb párbeszédet ebben a

zavaros noirban, amelyben alvilági kapcsolatokkal rendelkező
szállodatulajdonost alakít.

Color Out of Space (2019)

Richard Stanley kultrendező tizenhét éves szünet után tért vissza egy
hangulatos H. P. Lovecraft-feldolgozással. Cage egy tudóst alakít, aki
úgy próbálja összetartani családját, hogy édesapja egykori farmjára
költöznek. A házuk előtt becsapódó meteor keresztülhúzza a
számításait. A film félig nyolcvanas évekbeli nyálkás horror, részben
pedig családi dráma az őrület szélére sodródó családfővel.

Elszabadult fenevadak (2019)

Egy egzotikus állatokra szakosodott orvvadász (Cage) egy hajón
ragad, összezárva a kormány egykori orgyilkosával. Bár nem annyira
szórakoztató, mint az alapötlet sejteti, jókat lehet nevetni a
visszatérő poénon, ahogy Cage karakterét felbosszantja egy
papagáj.

Grand Isle (2019)

Cage és Kelsey Grammar nem fogják vissza magukat ebben az

alapvetően felejthető, Tennessee Williamset utánzó thrillerben.

Jiu Jitsu (2020)

Cage egy félőrült harcművészt alakít, aki egy csapat elit harcost segít
a földönkívüli támadó elleni küzdelemben. Csak néhány jelenete van,
de a Dennis Hopper Apokalipszis most-béli ruháit idéző jelmez, és a
papírhajó-hajtogatás iránti szenvedélyéről tartott beszéde
emlékezetessé teszi a szereplését.

Croodék: Egy új kor (2020)

Grug visszatér egy újabb kedves kalandra. Ezúttal a Jobbagy

családdal kerülnek összetűzésbe, akik lenézik Croodék primitív
szokásait.

History of Swear Words (tévésorozat, 2021)

Cage elegáns öltönyben alakítja az egyszerre humoros és informatív

Netflix-sorozat házigazdáját, amely az egyes káromkodások eredetét
kutatja. Könnyed szórakozás, és Cage láthatóan élvezi, hogy gúnyt
űzhet a róla kialakult képből.
Willy mesevilága (2021)

Cage egy csavargót alakít, aki az autója megjavításáért ingyen

takarítást vállal egy pizzériában, ahol – tudtán kívül – éjszaka gyilkos
robotkabalák mászkálnak. Sajnos nem olyan vicces, mint várnánk, de
Cage szótlan alakítása miatt végig nézhető marad.

Prisoners of the Ghostland (2021)

Sion Sono posztapokaliptikus akciófilmje a Mad Max, a klasszikus

westernek és a szamurájfilmek szerelemgyereke. Cage egy bűnözőt
alakít, aki a szabadságáért cserébe egy kíméletlen hadúr unokája
után indul a pusztaságba egy bombákkal megrakott bőrruhában,
amely felrobban, ha nem teljesíti a megbízását határidőre. Inkább
fura, mint élvezetes, de tény, hogy soha nem láttunk még hozzá
hasonlót.

Pig (2021)

Cage élete talán legmegindítóbb alakítását nyújtja ebben a

magabiztos, megható, nehezen besorolható filmben, amely Michael
Sarnoski első rendezői munkája. Cage egy szarvagombagyűjtőt
alakít, aki imádott disznója ellopása után kénytelen visszatérni a
civilizációba és szándékosan hátrahagyott múltjába. Ez egy vérben
tocsogó bosszúmozi sztorija is lehetne, de az alkotás többször is
rácáfol várakozásainkra, miközben körüljárja a gyász, a fine dining és
a szakmai becsület kérdéskörét.
 FORRÁSJEGYZÉK
A szerző által készített interjúk
Martha Coolidge, a szerző által készített interjú, 2020. február 8.
John Dahl, a szerző által készített interjú, 2020. október 18.
Carol Hatfield, a szerző által folytatott e-mail-levelezés, 2020. január
21.
Eddie Muller, a szerző által folytatott e-mail-levelezés, 2020. június
30.
Sam Pillsbury, a szerző által készített interjú, 2020. március 16.

1. FEJEZET
August Coppola, The Intimacy, Grove Press, New York, 1978.
Francis Ford Coppola, audiokommentár, Rablóhal (The Criterion
Collection). New York: Criterion Collection, 2017. Blu-ray disc.
Peter Cowie, Coppola: A Biography, DaCapo, New York, 1994.
Kay Gardella, „»Young Lives« Is Old Hat & Cardboard, at That”, New
York Daily News, 1981. július 13.
Terry Gross interjúja, „Nicolas Cage”, Fresh Air, NPR, 2002. február
13. Audio, 49:32. https://freshairarchive.org/segments/actor-
nicolas-cage.
Dean Huber, „A Teenage World in Wild Caricature”, Sacramento Bee,
1981. július 9.
Claire Noland, „August Coppola Dies at 75; Professor Was Father of
Nicolas Cage and Brother of Francis Ford Coppola”, Los Angeles
Times, 2009. október 30.
https://www.latimes.com/local/obituaries/la-me-august-
coppola30–2009oct30-story.html.
Ellen Pall, „Nicolas Cage, The Sunshine Man”, The New York Times,
1994. július 24.
https://www.nytimes.com/1994/07/24/movies/film-nicholas-cage-
the-sunshine-man.html.
Fred Schruers, „Nicolas Cage Is a Hollywood Samurai”, Rolling Stone,
1995. november 16.
Michael Schumacher, Francis Ford Coppola: A Filmmaker’s Life.
Crown Publishers, New York, 1999.
David Sheff, Playboy-interjú: „Nicolas Cage”, Playboy, 1996.
szeptember.
„Vogelsang, Louise Adrianne (obituary)”, Los Angeles Times, 2010.
december 28.
Michael Wilmington, „Nicolas Cage – Wild and Full of Heart.” Los
Angeles Times, 1990. augusztus 12.

2. FEJEZET
Yardena Arar, „Nicolas Cage’s Strange Taste in Film Roles”, Los
Angeles Daily News, 1990. augusztus 31.
Paul Attanasio, „The Road to Hollywood”, The Washington Post,
1985. augusztus 7.
Michael Blowen, „They Could Call It »Rocky Goes Rowing«”, The
Boston Globe, 1986. január 18.
Greg Carson, „In Conversation: Martha Coolidge and Nicolas Cage”,
Valley Girl: Special Edition. Rendezte: Martha Coolidge. Los
Angeles: Shout! Factory, 2018. Blu-ray disc.
Greg Carson, „Valley Girl in Conversation”, Valley Girl: Special Edition.
Rendezte: Martha Coolidge. Los Angeles: Shout! Factory, 2018.
Blu-ray disc.
Deborah Caulfield, „Summer’s Hot Faces (Part Five): Nicolas Cage:
Valley Girl ”, Los Angeles Times, 1983. szeptember 3.
Roger Ebert, „Birdy”, Chicago Sun-Times, 1984. január 1.
Roger Fristoe, „Show Talk with Nicolas Cage”, Louisville Courier-
Journal, 1990. szeptember 16.
David Handelman, „Joel & Ethan Coen: The Brothers from Another
Planet”, Rolling Stone, 1987. május 21.
Roderick Mann, „Nicolas Cage Opens Up”, Los Angeles Times, 1986.
október 19.
David Marchese, „Nicolas Cage on His Legacy, His Philosophy of
Acting, and His Metaphorical – and Literal – Search for the Holy
 Grail”, The New York Times Magazine, 2019. augusztus 7.
Betsa Marsh, „»Valley Girl« Gentle Display of Teen Woes”, The
Cincinnati Enquirer, 1983. május 31.
Kristine McKenna, „A »Moonstruck« Nicolas Cage Opens Up”, Los
Angeles Times, 1988. február 21.
Barry Norman, „Birdy: Film 85”, Film 85. BBC, 1985.
https://www.youtube.com/watch?v=FehHQ2skjU.
Alan Parker, audiokommentár, Madárka, Powerhouse Films, 2019.
Blu-ray disc.
Steven Rea, „Teen Sex – You Know – And Kind of Grody”, The
Philadelphia Inquirer, 1983. június 10.
Jane Rosenberg, „The »Valley Girl« – Era or Fad – Lives on in
Merchandising.” Los Angeles Times, 1983. május 8.
Fred Schruers, „The Passion of Nicolas Cage”, Rolling Stone, 1999.
november 11.

3. FEJEZET
Ronald Bergan, The Coen Brothers. 2nd ed., Arcade Publishing, New
York, 2016.
Vincent Canby, „»Peggy Sue Got Married«, Time Travel by Francis
Ford Coppola”, The New York Times, 1986. október 5.
Richard Corliss, „Just a Dream, Just a Dream: »Peggy Sue Got
Married«”, Time, 1986. október 13.
GQ, „Nicolas Cage Revisits His Most Iconic Characters”, videóinterjú,
2018. szeptember 18. https://www.gq.com/video/watch/nicolas-
cage-revisits-his-most-iconic-characters.
Pauline Kael, „Peggy Sue Got Married”, The New Yorker, 1986.
október 20.
Roderick Mann, „Nicolas Cage Opens Up”, Los Angeles Times, 1986.
október 19.
David Marchese, „In Conversation, Kathleen Turner”, Vulture, 2018.
augusztus 7. https://www.vulture.com/2018/08/kathleen-turner-
in-conversation.html.
Marsha McCreadie, „Raising Arizona: Movie Does State No Favors”,
The Arizona Republic, 1987. március 29.
Adam Nayman, The Coen Brothers: This Book Really Ties the Films
Together, Abrams, New York, 2018.
Catherine Rambeau, „Lack of Logic Cramps Style of »Peggy Sue«”,
Detroit Free Press, 1986. október 10.
Fred Schruers, „The Passion of Nicolas Cage”, Rolling Stone, 1999.
november 11.
Peter Travers, „Picks & Pans Review: »Peggy Sue Got Married«”,
People, 1986. szeptember 29.
Kathleen Turner, Send Yourself Roses: My Life, Love, and Leading
Roles, Grand Central Publishing, New York, 2008.

4. FEJEZET
BBC, „Why Cher Was So Upset When Everyone Laughed at Her First
Role”, The Graham Norton Show, Excerpted on YouTube, 2018.
június 22. https://www.youtube.com/watch?
v=1ANCcQKaG9Q&feature=emb_logo.
Robert Bierman és Nicolas Cage, audiokommentár, A vámpír csókja,
Los Angeles: Shout! Factory, 2015. Blu-ray disc.
Debby Bull, „Modine & Cage Are at Head of Class”, Rolling Stone,
reprinted The Boston Globe, 1985. április 4.
Scott Cain, „Nicolas Cage: One Shy Guy”, The Atlanta Journal-
Constitution, 1987. április 4.
Chris Chase, „Mama Mia! Now This Is One Full »Moon«!”, New York
Daily News, 1987. december 16.
Cher, Norman Jewison és John Patrick Shanley, audiokommentár,
Holdkórosok, MGM, 2011. Blu-ray disc.
L. J. Davis, „Hollywood’s Most Secret Agent”, The New York Times
Magazine, 1989. július 9.
Roger Fristoe, „Show Talk with Nicolas Cage”, Louisville Courier-
Journal, 1990. szeptember 16.
Lynn Geller, „Moving Images”, Spin, 1989. március.
Jospeh Gelmis, „Actor Nicolas Cage Allows Peek Under His Veil of
Privacy”, Newsday, Reprinted Hartford-Courant, 1986. október 12.
Janet Maslin, „»Moonstruck«, with Italians in Love”, The New York
Times, 1987. december 16.
Kriszine McKenna, „A »Moonstruck« Nicolas Cage Opens Up”, Los
Angeles Times, 1988. február 21.
Carrie Rickey, „»Vampire’s Kiss«: Nicolas Cage Goes Batty”, The
Philadelphia Inquirer, 1989. június 3.
Zach Schonfeld, „Truly Batshit: The Secret History of »Vampire’s
Kiss«, the Craziest Nicolas Cage Movie of All Time”, The Ringer,
2019. június 13.
https://www.theringer.com/movies/2019/6/13/18663380/nicolas-
cage-vampires-kiss-breakout-performance-30-years.
Patrick Taggart, „»Vampire’s Kiss« Has the Bite of Originality amid
Bland Fare”, Austin American-Statesman, 1989. augusztus 4.
Caity Weaver, „Cher Everlasting”, The New York Times Magazine,
2020. december 27.
Philip Wuntch, „Nicolas Cage Likes to Leave Them Laughing”, The
Dallas Morning News, 1992. szeptember 2.
Philip Wuntch, „Try to Relax and Enjoy Weird »Vampire’s Kiss«”, The
Dallas Morning News, 1989. június 2.

5. FEJEZET
Yardena Arar, „Nicolas Cage’s Strange Taste in Film Roles”, Los
Angeles Daily News. reprinted Chicago Tribune, 1990. augusztus
31.
Roger Ebert, „David Lynch Gives Filmgoers All They Can Handle”,
Chicago Sun-Times, 1990. május 27.
Roger Ebert, „Wild at Heart”, Chicago Sun-Times, 1990. augusztus
17.
David Green, audiokommentár, Tűzmadár akció, KL Studio Classics,
2018. Blu-ray disc.
Erik Hamilton, „»Wild at Heart« Tweaks »Peaks« Freaks”, Los
Angeles Times, 1990. augusztus 25.
Diana Maychick, „Under the Tawdry Dress There’s a Heart of Gold”,
The Record, 1991. május 5.
René Rodriguez, „Nicolas Cage Still Doing Things His Way”,
McClatchy Newspapers, Akron Beacon Journal, 2012. február 16.
Alfred Soto, „Defining the Poppy Bush Interzone”, Humanizing the
Vacuum, 2020. március 10.
https://humanizingthevacuum.wordpress.com/2020/03/10/definin
g-the-poppy-bush-interzone/.
Jonathan Strailey, Love, Death, Elvis & Oz: The Making of »Wild at
Heart«”, dokumentumfilm a Veszett a világról, Los Angeles:
Shout! Factory, 2004.
Michael Wilmington, „Nicolas Cage – Wild and Full of Heart”, Los
Angeles Times, 1990. augusztus 12.

6. FEJEZET
Lisa Birnbach, „If Only I Were a Cleveland Indian”, Parade, 1987.
november 8.
Terry Christian, Nicolas Cage-interjú a The Word beszélgetős
műsorban, Channel 4, 1990. szeptember 7.
https://www.youtube.com/watch?v=SpB7E7fPg8A&t=166s.
Robert Ebert, „Amos & Andrew”, Chicago Sun-Times, 1993. március
5.
Adrianna Faillace, „Hugh Wilson-interjú”, Television Academy
Foundation, 2015. november 16.
Ann Hornaday, „Film Noir, »Tweener« or Flub?”, The New York
Times, 1994. április 3.
John F. Kelly, „It Could Happen to You”, The Washington Post, 1994.
július 29. https://www.washingtonpost.com/wp-
srv/style/longterm/movies/videos/itcouldhappentoyoupgkellya09df
b.htm.
Ellen Pall, „Nicolas Cage, the Sunshine Man”, The New York Times,
1994. július 24.
https://www.nytimes.com/1994/07/24/movies/film-nicholas-cage-
the-sunshine-man.html.
Eric Pooley, „The Unknown King of Comedy”, New York Magazine,
1985. május 27.
Mike Ryan, „Nicolas Cage on »Ghost Rider: Spirit of Vengeance«,
Almost Starring in »Dumb and Dumber« and Why He Is Led
Zeppelin”, The Huffington Post, 2012. február 14.
David Sheff, interjú Nicolas Cage-dzsel, Playboy, 1996. szeptember.

7. FEJEZET
Marjorie Baumgarten, „Leaving Las Vegas”, The Austin Chronicle,
1995. november 22.
Marilyn Beck, „Hollywood: Banderas Still the Busiest Actor Around
These Days”, The Press Democrat, 1995. április 10.
Marilyn Beck és Stacy Jenel Smith, „Caruso Still in the Film Game”,
Santa Maria Times, 1995. november 8.
Steven Bochco, Truth Is a Total Defense: My Fifty Years in Television,
CreateSpace, 2016.
Jay Carr, „»Vegas«: A Nocturne in Neon”, The Boston Globe, 1995.
november 10.
Daniel Howard Cerone,”Det. Kelly’s Public Hell”, Los Angeles Times,
1995. március 12.
Steve Daley, „Caged Heat: Bugged-Out to Moonstruck: A Quirky
Actor Dissects His Roles”, Entertainment Weekly, 1996. március
15.
Steve Daley, „High Spirits”, Entertainment Weekly, 1996. március 15.
Steve Daley, „Nicolas Cage: He’s Staggeringly Brilliant as a »Vegas«
Drunk”, Entertainment Weekly, 1996. február 28.
Roger Ebert, „Cage Relishes Operatic Role in Tragic »Leaving Las
Vegas«”, Chicago Sun-Times, 1995. november 5.
Owen Gleiberman, „Leaving Las Vegas”, Entertainment Weekly,
1995. október 27. https://ew.com/article/1995/10/27/leaving-las-
vegas-3/.
Hal Hinson, „»Kiss of Death«: Nicolas Cage Uncaged Leaves David
Caruso, Well… Rather Flat”, The Washington Post, 1995. május 3.
Stephen Hunter, „The Hunt for Oscar Predictions”, The Baltimore
Sun, 1996. március 24. https://www.baltimoresun.com/news/bs-
xpm-1996-03-24-1996084102-story.html.
Peter Imbesi, „Viva, »Las Vegas!«”, interjú Mike Figgis rendezővel,
AMC, 1996. https://www.amc.com/viva-las-vegas.
Jeremy Kagan, „Visual History with Mike Figgis”, Directors Guild of
America, 2014. május 27.
 https://www.dga.org/Craft/VisualHistory/Interviews/Mike-
Figgis.aspx.
Chris Nashawaty, „John O’Brien’s Bittersweet Departure”,
Entertainment Weekly, 1996. november 10.
Steven Rea, „Success of »Las Vegas« Has Mike Figgis on a Roll”,
Knight-Ridder, Hartford Courant, 1996. március 21.
René Rodriguez, „»Vegas« Tells a Story of Self-destruction”, Miami
Herald, 1995. november 22.
Fred Schruers, „Nicolas Cage Is a Hollywood Samurai”, Rolling Stone,
1995. november 16.
Jeff Simon, „How Nicolas Cage Gambled on »Vegas« – And Came Up
Big”, The Buffalo News, 1996. február 18.
https://buffalonews.com/news/how-nicolas-cage-gambled-on-
vegas–and-came-up-big/article_9fe58490-cc2d-5203-b630-
a4e4bd70963b.html.
Jay Stone, „A Good Girl Turns Bad”, Ottawa Citizen, 1996. január 9.
Bob Strauss, „Caruso Thinks »Media Frenzy« Is Waning”, The
Baltimore Sun, 1995. május 1.
Kenneth Turan, „Mike Figgis Likes Looking at Life on the Dark Side”,
The New York Times, 1990. január 21.
https://www.nytimes.com/1990/01/21/movies/film-mike-figgis-
likes-looking-at-life-on-the-dark-side.html.
Kenneth Turan, „A Potent »Kiss of Death«” , Los Angeles Times,
1995. április 21.
A UPI munkatársai, „Nicolas Cage Wins Best Actor Oscar”, UPI, 1996.
március 26. https://www.upi.com/Archives/1996/03/26/Nicolas-
Cage-wins-best-actor-Oscar/5989827816400/.
Gene Wyatt, „Cage Quenches Thirst for Tragic Role”, The
Tennessean, 1996. február 9.

8. FEJEZET
Michael Bay és Jerry Bruckheimer, audiokommentár, Nicolas Cage és
Ed Harris, A szikla, Buena Vista, 2008. Blu-ray disc.
David Bordwell, Planet Hong Kong, Harvard University Press, 2008.
Michael Colleary, John Woo és Mike Werb, audiokommentár, Ál/Arc,
Special Collector’s Edition, Paramount Pictures, 2007. Blu-ray disc.
Steve Daly, „Face to Face”, Entertainment Weekly, 1997. június 20.
Roger Ebert, „Cage Relishes Operatic Role in Tragic »Leaving Las
Vegas«”, Chicago Sun-Times, 1995. november 5.
https://www.rogerebert.com/interjús/cage-relishes-operatic-role-
in-tragic-leaving-las-vegas.
Rita Kempley, „»Con Air«: Extreme Turbulence at Cruising Altitude”,
The Washington Post, 1997. június 6.
https://www.washingtonpost.com/wp-
srv/style/longterm/movies/review97/conairkemp.htm.
Barry Koltnow, „»Rock« Director Found Fame in Commercials”, The
Orange County Register, 1996. június 7.
Scott Macaulay, „»What Is Bayhem?« The Secret of Michael Bay’s
Shots”, Filmmaker, 2014. július 3.
https://filmmakermagazine.com/86534-what-is-bayhem-the-
secret-of-michael-bays-shots/#.YCWZQY9Kj0o.
Craig Marks és Rob Tannenbaum, I Want My MTV: The Uncensored
Story of the Music Video Revolution, Dutton Penguin, New York,
2011.
Maitland McDonagh, „Face/Off ”, TV Guide, 1997. június
Marc Savlov, „The Rock”, The Austin Chronicle, 1996. június 7.
Barbara Shulgasser, „The Rock”, San Francisco Examiner, 1996.
június 7.
Gene Siskel, „Wisecracking Nicolas Cage Saves Hyperactive Thriller
»The Rock«”, Chicago Tribune, 1996. június 7.
Matthias Stork, „Chaos Cinema Part 1.”, videóesszé, Vimeo, 2012.
Matthias Stork, „Chaos Cinema Part 2.”, videóesszé, Vimeo, 2012.

9. FEJEZET
Rachel Abramowitz, „Welcome to the Jungle”, Premiere, 1999.
január.
Associated Press, „First an Angel, then Superman… Nicolas Cage
Just Loves to Fly”, The Daily Advertiser, 1998. május 1.
Michael Bay és Jerry Bruckheimer, audiokommentár, Nicolas Cage és
Ed Harris, A szikla, Buena Vista, 2008. Blu-ray disc.
Richard Corliss, „The Saga of Nic the Nice”, Time, 2001. augusztus
27.
http://content.time.com/time/subscriber/article/0,33009,1000646,
00.html.
Manohla Dargis, „T.K.O.: De Palma – All Camera, No Content”, LA
Weekly, 1998. augusztus 13.
Az Entertainment Weekly munkatársai, „This Week in Hollywood”,
Ew.com, 1999. március 26.
https://ew.com/article/1999/03/26/this-week-hollywood-7/.
Daniel Frankel, „Cage Writes Off Penn”, E! Online, 1999. március 17.
https://www.eonline.com/news/37884/cage-writes-off-penn.
Patrick Goldstein, „He’s Better than Good in a Room”, Los Angeles
Times, 2000. december 26.
Lynn Hirschberg, „Restless”, The New York Times Magazine, 1998.
december 27.
https://www.nytimes.com/1998/12/27/magazine/restless.html.
J. Hoberman, „Metaphysical Therapy”, The Village Voice, 1999.
október 26.
https://www.villagevoice.com/1999/10/26/metaphysical-therapy/.
Dean Johnson, „Second City Blooms in 2 New Films”, Orlando
Sentinel, 1999. április 14.
Geoffrey Macnab, „Nicolas Cage: From Hollywood A-lister to King of
the B-Movies”, Independent, 2020. szeptember 3.
https://www.independent.co.uk/independentpremium/culture/nic
olas-cage-primal-leaving-las-vegas-oscar-con-air-rock-wild-heart-
a9700371.html.
Ellen Pall, „Nicolas Cage, the Sunshine Man”, The New York Times,
1994. július 24.
https://www.nytimes.com/1994/07/24/movies/film-nicholas-cage-
the-sunshine-man.html.
Harry Partridge, „Nicolas Cage Wants Cake” (rendezte: Harry
Partridge), YouTube, 2010. június 15.
Steve Persall, „Nicolas Cage Would Cast Superman in His Own
Image”, Tampa Bay Times, 1997. június 3.
Jamie Portman, „Cage Pursues Image as Versatile Actor”, Ottawa
Citizen, 2001. augusztus 11.
Mary Roach, „The Unlikeliest Action Hero”, USA Weekend, 1997.
június 1.
Mark Salisbury, „Butcher My Script and I’m Outta Here”, The
Guardian, 1999. április 9.
https://www.theguardian.com/film/1999/apr/09/features.
Edwin Samuelson, „8mm in 35mm with Joel Schumacher”, 8
milliméter, Los Angeles: Shout! Factory, 2019. Blu-ray disc.
Schnepp, Jon, The Death of „Superman Lives”: What Happened?,
Los Angeles: Showtime Networks, 2015.
Fred Schruers, „The Passion of Nicolas Cage”, Rolling Stone, 1999.
november 11.
Joel Schumacher, audiokommentár, 8 milliméter, Los Angeles: Shout!
Factory, 2019. Blu-ray disc.
Benjamin Svetkey, „Are the Stars Worth Their Salaries?”,
Entertainment Weekly, 1996. április 12.
https://ew.com/article/1996/04/12/are-stars-worth-their-salaries/.
Kenneth Turan, „»8mm« Is Descent into Hell”, Los Angeles Times,
1999. február 26.
Robert Wilonsky, „Going, »Gone«”, Dallas Observer, 2000. június 8.
https://www.dallasobserver.com/film/going-gone-6395081.
Stephanie Zacharek, „Bringing Out the Dead”, Salon, 1999. október
22. https://www.salon.com/1999/10/22/dead2/.

10. FEJEZET
Barbara Walters Special (rendezte: Bill Geddie), ABC, 2003.
David Cohen, „Saturn Sets into Orbit with Spirited Film Slate”,
Variety, 2001. március 7.
Roger Ebert, „Matchstick Men”, Chicago Sun-Times, 2003.
szeptember 12. https://www.rogerebert.com/reviews/matchstick-
men-2003.
Roger Ebert, „Talkin’ About the Weather with Cage”, Chicago Sun-
Times, 2005. október 30.
 https://www.rogerebert.com/interjús/talkin-about-the-weather-
with-cage.
Tad Friend, „The Cobra”, The New Yorker, 2009. január 12.
https://www.newyorker.com/magazine/2009/01/19/the-cobra.
GQ, „Nicolas Cage Revisits His Most Iconic Characters”, videóinterjú,
2018. szeptember 18. https://www.gq.com/video/watch/nicolas-
cage-revisits-his-most-iconic-characters.
Amy Kaufman, „It’s in His Eyes”, Los Angeles Times, 2000. november
12.
Brian Raftery, Brian. Best. Movie. Year. Ever: How 1999 Blew Up the
Big Screen, Simon and Schuster, New York, 2019.
Zadie Smith, „An American Revolution”, The Daily Telegraph, 2006.
március 5. https://www.telegraph.co.uk/culture/3650748/An-
American-revolution.html.
Stephanie Zacharek, „Windtalkers”, Salon, 2002. június 15.
https://www.salon.com/2002/06/14/windtalkers/.

11. FEJEZET
A BBC munkatársai, „Nicolas Cage Returns Stolen Dinosaur Skull to
Mongolia”, BBC News, 2015. december 22.
https://www.bbc.com/news/entertainment-arts-35159082.
Anthony Breznican, „Nicolas Cage’s Outlook: Mostly Sunny”, Gannett
News Service, Binghamton Press and Sun Bulletin, 2005. október
30.
Leah Chernikoff, „Nicolas Cage Sued by Ex Christina Fulton for $14
Million for Fraud and Breach of Contract”, New York Daily News,
2009. december 9.
https://www.nydailynews.com/entertainment/gossip/nicolas-cage-
sued-christina-fulton-13-million-fraud-breach-contract-article-
1.434396.
David Cohen, „Saturn Sets into Orbit with Spirited Film Slate”,
Variety, 2001. március 7.
Alan Duke, „Nicolas Cage Settles Lawsuit with His Son’s Mother”,
CNN, 2011. június 15.
 http://edition.cnn.com/2011/SHOWBIZ/celebrity.news.gossip/06/1
4/nicolas.cage.lawsuit/index.html.
Enoonsti (YouTube-felhasználói név), „The Best Scenes from »The
Wicker Man«”, YouTube, 2007. január 1.
https://www.youtube.com/watch?v=e6i2WRreARo.
GQ, „Nicolas Cage Revisits His Most Iconic Characters”, videóinterjú,
2018. szeptember 18. https://www.gq.com/video/watch/nicolas-
cage-revisits-his-most-iconic-characters.
David M. Halbfinger, „Oliver Stone’s »World Trade Center« Seeks
Truth in the Rubble”, The New York Times, 2006. július 2.
https://www.nytimes.com/2006/07/02/movies/oliver-stones-
world-trade-center-seeks-truth-in-the-rubble.html.
Julie Jordan, „Nicolas Cage Will Pay IRS $14 Million”, People, 2010.
január 15. https://people.com/celebrity/nicolas-cage-will-pay-irs-
14-million/.
Jessica Kiang, „Berlin Interview: Nicolas Cage Explains Why »Wicker
Man« Is Misunderstood, His Career Choices, & More”, IndieWire,
2013. február 20. https://www.indiewire.com/2013/02/berlin-
interjú-nicolas-cage-explains-why-wicker-man-is-misunderstood-
his-career-choices-more-101425/.
Mr. Bumhole #1 Fan of Osaka (Know Your Meme felhasználónév),
„Know Your Meme: Nicolas Cage”, Knowyourmeme.com, 2012.
https://knowyourmeme.com/memes/people/nicolas-cage.
Claire Noland, „August Coppola, 1934–2009”, Los Angeles Times,
2009. október 30.
The Onion, New York: Onion Inc., 2001. szeptember 27.
A People munkatársai, „Nicolas Cage Losing His Treasures”, People,
2009. december 7. https://people.com/archive/nicolas-cage-
losing-his-treasures-vol-72-no-23/.
Kitty Raymond, „Scoop: Nicolas Cage Said to Have Squandered
Fortune”, San Francisco Examiner, 2009. november 19.
https://www.sfexaminer.com/entertainment/scoop-nicolas-cage-
said-to-have-squandered-fortune/.
A Reuters munkatársai, „Nicolas Cage Sues Ex-Manager for
»Financial Ruin«”, Reuters, 2009. október 17.
 https://www.reuters.com/article/entertainmentNews/idUSTRE59F
4RM20091017.
A. O. Scott, „Learning All About the Girls and the Bees”, The New
York Times, 2006. szeptember 2.
A. O. Scott, „A New Orleans Mystery: A Cop So Bad He’s Good”, The
New York Times, 2009. november 19.
https://www.nytimes.com/2009/11/20/movies/20badlieutenant.ht
ml.
Rider Strong, „An Interview with Neil LaBute”, The Believer, 2014.
szeptember 1. https://believermag.com/an-interview-neil-labute/.
A TMZ munkatársai, „Nic Cage – Debt Man Walkin’”, TMZ, 2009.
október 9. https://www.tmz.com/2009/10/09/niccage-debt-man-
walkin/.

12. FEJEZET
Xan Brooks, „Joe’ – Venice 2013: First Look Review”, The Guardian,
2013. augusztus 31.
https://www.theguardian.com/film/2013/aug/31/joe-venice-
review-nicolas-cage.
Richard Corliss, „Joe Reminds Us that Nicolas Cage Is a National
Treasure”, Time, 2014. április 9. https://time.com/55304/joe-
movie-review-nicolas-cage/.
Lee Cowan, „The Fearless Nicolas Cage”, CBS News, 2014. április 6.
https://www.cbsnews.com/video/the-fearless-nicolas-cage/.
Kevin Dolak, „Dog the Bounty Hunter Bails Out Nicolas Cage”, ABC
News, 2011. április 17.
https://abcnews.go.com/Entertainment/dog-bounty-hunter-bails-
nicolas-cage/story?id=13394003.
Kevin Fitzpatrick, „»Community« Season Five Is Finally Doing Dan
Harmon’s Nicolas Cage Episode”, ScreenCrush, 2013. december
10. https://screencrush.com/community-season-5-nicolas-cage-
introduction-to-teaching/.
Mike Fleming, „HE’S BACK: Nicolas Cage Changes Mind, Returns to
Millennium’s »Trespass«”, Deadline, 2010. augusztus 3.
 https://deadline.com/2010/08/nicolas-cages-abrupt-departure-
leaves-millennium-drama-trespass-in-lurch-59076/
Hadley Freeman, „Nicolas Cage: »If I Don’t Have a Job to Do, I Can
Be Very Self-destructive«”, The Guardian, 2018. október 1.
https://www.theguardian.com/film/2018/oct/01/nicolas-cage-if-i-
dont-have-a-job-to-do-it-can-be-very-self-destructive.
David Germain, „»Trespass« Is Breaking into Your Home Four
Months Early”, Associated Press. Wilmington News Journal, 2011.
október 17.
Harry Hanrahan, „Nicolas Cage Losing His Shit”, YouTube, 2010.
november 21. https://www.youtube.com/watch?
v=4zySHepF04c&feature=emb_logo.
Joe és a vulkán, rendezte: John Patrick Shanley. Burbank, CA:
Warner Home Video, 2002. DVD.
Eric Kohn, „Nicolas Cage’s Next Act”, IndieWire, 2018. május 23.
https://www.indiewire.com/2018/05/nicolas-cage-moviestar-vod-
mandy-cannes-1201967840/.
Nathaniel Lippiett, „EXCLUSIVE: Nicolas Cage Reveals »Nouveau
Shamanic« Acting Technique.” On Demand Entertainment, 2012.
február 12. https://www.youtube.com/watch?
v=Z1JyukEGjb0&feature=emb_logo.
Rodrigo Perez, „David Gordon Green Talks »Joe« & Reveals How He
Convinced Nicolas Cage to Star in His Dark, Tiny Indie Drama”,
Indie-Wire, 2014. április 10.
https://www.indiewire.com/2014/04/david-gordon-green-talks-
joe-reveals-how-he-convinced-nicolas-cage-to-star-in-his-dark-
tiny-indie-drama-87235/.
Lauren Schutte, „Nicolas Cage Denies Vampire Accusations: »I Don’t
Drink Blood.«”, The Hollywood Reporter, 2012. február 10.
https://www.hollywoodreporter.com/live-feed/nicolas-cage-
vampire-letterman-ghost-rider-289323.020-97466_ch01_7P.indd
258 08/01/22 10:35 AM
Dahvi Shira és Oliver Jones, „Nicolas Cage Back to Work After
Arrest”, People, 2011. április 18.
https://people.com/celebrity/nicolas-cage-back-to-work-after-
arrest/.
Nicole Sperling, „Nicolas Cage Back in »Trespass«”, Entertainment
Weekly, 2010. augusztus 4.
https://ew.com/article/2010/08/04/nicolas-cage-back-in-trespass/.
George Stephanopoulos, „Nicolas Cage Interview 2014: Actor Gets
Rave Reviews for »Joe«”, Good Morning America, 2014. április 11.
https://www.youtube.com/watch?v=caxMBk1-Y.
Drew Taylor, „Here’s Why »National Treasure 3« Never Happened”,
Collider, 2020. szeptember 23. https://collider.com/why-national-
treasure-3-never-happened/.
„Trespass”, Deadline, 2010. augusztus 3.
https://deadline.com/2010/08/nicolas-cages-abrupt-departure-
leaves-millennium-drama-trespass-in-lurch-59076/
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A könyv elkészítéséhez nagyon sokan hozzájárultak segítségükkel,
amit ezúton szeretnék megköszönni.
Hálás vagyok, amiért megismertem az ügynökömet, Peter
Steinberget, aki végig hitt a projektben (és egyáltalán abban, hogy
meg tudok írni egy könyvet). Köszönöm a fáradhatatlan Yona Levin
munkáját.
Sokat köszönhetek a Henry Holt and Company szerkesztőjének,
James Meliának, aki azonnal átlátta az elképzeléseimet, és segített
megvalósítani azokat, felbecsülhetetlen értékű javításokat
eszközölve. Köszönöm Jenna Dolannek, aki olvasószerkesztőként
nagyon alapos munkát végzett (és észrevett több kínos hibát), és
hálás vagyok Lori Kusatzky segítségéért. És persze köszönöm a Holt
teljes csapatának: Sarah Crichtonnak, Maggie Richardsnak, Amy
Einhornnak, Sarah Fittsnek, Chris O’Connellnek és Meryl Levavinak.
Sokszor adtak ihletet olyanok, akikre évek óta bármikor
számíthattam, ők az A.V. Club, az időközben megszűnt Dissolve, és a
jelenlegi podcastunk, a The Next Picture Show munkatársai:
Genevieve Koski, Tasha Robinson és Scott Tobias. Scott keze alatt
különösen sok ötlet és vázlat megfordult az elmúlt másfél évben, a
többségük legjobb esetben is csak félkész állapotban. Köszönöm,
hogy segítettél egésszé tenni őket. Ne feledkezzünk meg a
podcastunk vágójáról, Dan Jakesről se.
Sok nagy tudású filmes szakemberrel beszélgettem, akik a
megfelelő irányba tereltek az ötletelés, a kutatómunka és a könyv
írása során, hol kisebb, hol nagyobb mértékben: köszönet illeti Carrie
Rickey-t, Manohla Dargist, Isaac Butlert, David Bordwellt, Dana
Stevenst (nem az Angyalok városa íróját, a másikat), Jason
Zinomant és Chris Nashawatyt.
Köszönöm Steven Hydennek, aki mindig segített eligazodni a
könyvek világában, és megmutatta a helyes irányt. Köszönöm Alan
Sepinwall segítségét (és hogy végighallgatta a rémtörténeteimet). A
produkciós folyamat másik végéhez érkezve köszönöm a korai
változatok olvasóinak értékes meglátásaikat: Rob Siegelnek, Josh
Rothkopfnak és Jean Kouremetisnek (pont, mint az egyetemi
években).
Köszönöm a következő szerkesztőknek, akikkel együtt dolgoztam a
projekt ideje alatt, és akik megértőek voltak velem, ha néha túl
elfoglalt voltam: Frazier Tharpe (GQ); Sean Fennessey és Andrew
Gruttadaro (Ringer); Tim Surette (TV Guide); Jason Tabrys és Brett
Michael Dykes (Uproxx); Phil Nobile Jr. (Fangoria); David Fear
(Rolling Stone); Rachel Handler, Genevieve Koski (ismét), Ray
Rahman, Chris Heller és Neil Janowitz (Vulture); Matt Patches és
Tasha Robinson (ismét) (Verge és Polygon); és Nick Leftley (Mel).
Köszönöm mindenkinek, aki leült velem beszélgetni: Martha
Coolidge-nek (csodás élmény), Sam Pillsburynek, Carol Hatfieldnek
és John Dahlnak.
Köszönöm minden filmbolondnak és popkulturális mindentudónak,
akikkel rendszeresen beszélgetek, és akik talán a könyvem
elolvasása előtt is hallottak Nicolas Cage-ről. Ők a következők: Matt
Singer, Mike Ryan, Jordan Hoffman, Alison Willmore, Kristy Puchko,
Angelica Jade Bastién, Alan Scherstuhl, Vikram Murthi, Charles
Bramesco, Jason Bailey, Kate Erbland, Emily VanDerWerff, Sam
Adams, Bilge Ebiri (a Mocskos zsaru – New Orleans utcáin jó film),
Mark Pfeiffer, Brian Tallerico, Jen Chaney, Brian Grubb, William
Goodman, David Sims, Alan Zilberman, Monica Castillo, Tim
Grierson, Nick Allen, Robert Daniels, Katey Rich, Alissa Wilkinson,
Josh Spiegel, valamint Adam Kempenaar és Josh Larsen a
Filmspottingtól.
A filmes írók közül szeretnék kiemelni két barátot, akik ihletet
adtak nekem a könyv megírásához. Még szerkesztői minőségemben
bíztam meg Noel Murray-t, hogy írjon egy cikket Nicolas Cage korai
filmjeiről. Ebben fejtette ki, hogy szerinte Cage afféle titkos
fegyverként használja a különcséget. Ezen elgondolkodtam.
Nagyjából ugyanebben az időszakban jelent meg az LA Weeklyben
Amy Nicholson írása arról, hogy a színészekről kialakult kép előbb-
utóbb rátelepedhet a munkájukra. („How YouTube and Internet
Journalism Destroyed Tom Cruise, Our Last Real Movie Star.”
[Hogyan vesztettük el az utolsó valódi filmsztárt, Tom Cruise-t a
YouTube és az internetes újságírás miatt.]) Ez is elgondolkodtató
volt.
Köszönöm a szüleimnek, amiért hagyták, hogy olyan sok filmet
nézzek meg, és hogy nem kérdezősködtek sokat. Köszönöm Gregg
Mortonnak és Brian Hamiltonnak, amiért harmincnégy éve
megnézték velem az Arizonai ördögfiókát annak ellenére, hogy
szerintem egyikük sem szerette volna.
Ugyan a teljes könyvet neki ajánlottam, de szeretnék itt is
köszönetet mondani a feleségemnek, Stevie-nek, aki nélkül mindez
soha nem valósulhatott volna meg. Köszönet a lányomnak, Hannah-
nak, amiért megnézett velem néhány, a korához illő Cage-filmet.
Szeretettel ajánlja mindenkinek A nemzet aranyát és a Croodékat.
És bár kétlem, hogy valaha is olvasni fogja e sorokat, de
köszönöm Nicolas Cage-nek, amiért Nicolas Cage, mert nincs még
egy hasonló színész, és a világ gazdagabb lett általa. Omnia ab uno.
 A SZERZŐRŐL
Keith Phipps 1997-ben kezdett dolgozni az A.V. Clubnál, és 2004-ben
lett a szerkesztője. Phipps 2013-ban megalapította a Dissolve nevű,
befolyásos filmes oldalt a Pitchfork égisze alatt, és az Uproxx film- és
televíziós részlegének igazgatója volt. Jelenleg rendszeresen ír a GQ,
a Vulture, a TV Guide és a The Reveal számára; ez utóbbi egy
filmkritikai oldal, amelyet régi munkatársával, Scott Tobiasszal
közösen hozott létre. Ezenkívül megjelentette írásait a The New York
Times, a Polygon, a Ringer, a Verge, a Daily Beast, a Rolling Stone,
valamint az NPR.
KÉPMELLÉKLET
 Első jelentősebb szerepében Cage Smokey-t alakította a
Rablóhalban. Jelmezként édesapja korábbi dzsekijét viselte, amelyen
a The Wild Deuces nevű ifjúsági klub jele volt látható.
(© GLIX)
Cage a családnevét lecserélve kapta meg első főszerepét a Lány a
völgyből című filmben. A képen partnerével, Deborah Foremannel.
(© GLIX)
 Az Előre a múltba stábjának nem minden tagja fogadta örömmel
Cage művészi döntéseit – köztük a főszereplő, Kathleen Turner sem
–, de ez szolgált mintául a későbbi merész, megosztó alakításaihoz.
(© TriStar Pictures)
 Joel és Ethan Coen Arizonai ördögfiókájában Cage őrült,
rajzfilmszerű energiát árasztott. Filmbéli párjával (Holly Hunter) nem
lehet közös gyerekük, ezért úgy döntenek, hogy lopnak egyet
maguknak.
(© 20th Century Fox)
Cher mindenképpen Cage-dzsel akart játszani a Holdkórosokban. A
kedves, romantikus vígjáték Chernek Oscar-díjat, Cage-nek
ismertséget hozott.
(© MGM)
 David Lynch Veszett a világ című road movie-jában Cage és Laura
Dern menekülő szerelmespárt alakít. Az erőszakkal és szexszel teli
film Aranypálmát nyert Cannes-ban, de megosztotta a nézőket és a
kritikusokat.
(© GLIX)
Cage először próbálta ki magát akcióhősként a Tűzmadár akció című
filmben. A nézők szerint „Top Gun, csak helikopterekkel”.
(© GLIX)
 Hugh Wilson vígjátékában, Az öreg hölgy és a testőrben Cage egy
karót nyelt testőrt alakít. A védendő egykori first lady szerepében az
Oscar-díjas Shirley MacLaine sziporkázik.
(© GLIX)
Az 1996-os Golden Globe-díj-átadóra Cage élete nagy szerelmével,
Patricia Arquette-tel érkezett.
(© GLIX)
A nagy áttörés: 1996-ban a Las Vegas, végállomás című drámában
nyújtott alakításáért Cage elnyerte a legjobb férfi szereplőjének járó
Oscar-díjat. A képen a többi díjazottal: Susan Sarandonnal, Mira
Sorvinóval és Kevin Spacey-vel.
(© GLIX)
A szikla című szuperprodukcióban Cage egy eleinte visszafogott FBI-
os vegyifegyver-szakértőt alakít, aki aztán a film végére valódi
akcióhőssé válik.
(© GLIX)
A nagy sikerű Ál/Arc forgatásán, a rendező John Woo társaságában.
Az alkotás bizarr alapötletéből Cage és Travolta az abszolút
maximumot hozta ki.
(© GLIX)
Az Angyalok városa egyik meghitt jelenetében Meg Ryannel – immár
nem angyalként, hanem szerelmes földi halandóként.
(© GLIX)
Nicolas Cage, August Coppola és Joy Coppola a színész csillagának
átadóján a Hollywood Walk of Frame-en, 1998-ban. A Cage életét
jelentős, de eltérő módon befolyásoló szülők 1976-ban váltak el.
(© Ron Galella, Ltd. / Ron Galella Collection / Getty Images)
A Martin Scorsese által rendezett, nyomasztó drámában, A holtak
útjában Patricia Arquette-tel. Ez az egyetlen film, amelyben együtt
játszottak.
(© GLIX)
A Corelli kapitány mandolinja ugyan nem aratott átütő sikert, de a
jóképű Cage, a gyönyörű Penélope Cruz és az igényes operatőri
munka együttesen vizuális élmény a nézők számára.
(© GLIX)
A 2002-es Adaptációban Cage briliánsan alakítja az ikerpárt, Charlie
és Donald Kaufmant, akiknek teljesen eltérő a hozzáállásuk a
hollywoodi munkához. A film meghozta a színész második Oscar-
jelölését.
(© Columbia Pictures)
Francis Ford Coppola és Cage egy nyugodt pillanata 2003-ban.
(© L. Cohen / WireImage / Getty Images)
Az időjós című drámában az édesapját játszó Michael Cainnel. A film
fekete humorral boncolgatja a hírnév múlékonyságát és a
középkorúság nehézségeit.
(© GLIX)
Panon Cosmatos lidércnyomásos balladájában, a Mandy – A bosszú
kultuszában Cage bebizonyítja, hogy milyen jó tud lenni a megfelelő
szerepben.
(© RLJE Films)
{1}
Kal-El Coppola Cage 2005-ben született a színész Alice Kimmel való házasságából. (a
Szerk.)
{2}
A Keresztapa II.-ben a fiatal Vito Corleone (Robert De Niro) által nézett színházi
darabban a Senza Mamma című dalt, valamint A Keresztapa III. egyik betétdalát, a Senza
perdonót ő szerezte. (a Szerk.)
{3}
A Keresztapa-trilógia mindhárom részében közreműködött zeneszerzőként (az első rész
egyik jelenetében zongorajátékosként is). (a Szerk.)
{4}
Talia Shire, a Rocky-filmek és A Keresztapa-trilógia sztárja (a Szerk.)
{5}
Jelentős nonprofit színházi társaság San Franciscóban, amely klasszikus és kortárs
színházi produkciókat is kínál a közönségnek. (a Szerk.)
{6}
A filmben a fiatal Tom Cruise játszotta a főszerepet, amiért Golden Globe-díjra jelölték.
(a Szerk.)
{7}
A film nem jelent meg magyar nyelven. (a Szerk.)
{8}
Az 1967-ben alapított Hemdale Film Corporation (1992 után Hemdale Communications)
egy független amerikai–brit filmgyártó és filmforgalmazó cég, amelynek működése 1995-
ben szűnt meg. (a Szerk.)
{9}
Amerikai együttes, a southern rock egyik legismertebb képviselője. 1964-ben a floridai
Jacksonville-ben alakult The Noble Five néven. (a Szerk.)
{10}
Idült alkoholistáknál fellépő, állandó reszketéssel, súlyos érzékcsalódásokkal és
téveszmékkel járó tünetegyüttes. (a Szerk.)
{11}
A cinéma du look francia filmművészeti hullám az 1980-as években, amelyet Raphaël
Bassan írt le először a La Revue du Cinéma 1989. májusi számában. Három francia rendező,
Jean-Jacques Beineix, Luc Besson és Leos Carax filmjeiben vélt közös látásmódot felfedezni.
Ezek a filmek a stílust a tartalom, a látványt a történet fölé helyezték. (a Szerk., forrás:
Wikipédia)
{12}
Játék az angol „mayhem” szóval, amely káoszt, zűrzavart jelent. (a Ford.)
{13}
„MALE-us”-nak ejtik, „FÉRFI-mi” (a Ford.)
{14}
Még nincs hivatalos magyar cím, de nagyjából: „A hatalmas tehetség elviselhetetlen
súlya” (a Ford.)