HARMADIK TÍPUSÚ

TALÁLKOZÁSOK (1977) –
KRITIKA
Fehér Viktor No Comments
Az idén negyven éves Spielberg remekmű még ma is újszerűnek hat, és
lényegében bárkinek ajánlható. Nemcsak a filmtörténetben, hanem a rendező
és a stáb tagjainak pályájában is mérföldkőnek bizonyult.

Spielberg ezen filmje egy olyan kérdést dolgoz föl, amely minden földlakó embert
érdekel nemtől, kortól, nemzetiségtől függetlenül: milyen lenne egy
földönkívüliekkel való találkozás? Lényegében a teljes film egy ilyen találkozást
mutat be, mégpedig számos epizódszerű jelenettel felszabdalva.

Spielbergnek valahogy sikerült elérnie, hogy az epizódok alatt se unatkozzunk. A

mániákussá váló, Richard Dreyfuss által eljátszott főszereplő éppoly érdekes, mint
az egész találkozást megszervező, Francois Truffaut  által megformált karakter.
Dreyfuss pályája talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja, míg Truffaut a puszta
jelenlétével integrálja a filmbe a (filmes) francia újhullám életérzését.

A legnagyobb trükk az egész filmben az, hogy bár tele van olcsó és egyszerű
technikai megvalósításokkal, mégsem érezzük a végeredményt “rosszul
megcsináltnak”. Az idegenek űrhajóit tulajdonképpen nem is látjuk mert hol túl
fényesek, hol felhőbe burkolóznak.

Magukkal az idegenekkel is hasonló a helyzet.

De tulajdonképpen ki mondta, hogy ha valaha ilyen közeli kapcsolatba léphetünk
idegen létformákkal, akkor az tökéletes lesz? Vagy azt, hogy egy az egybe látjuk a
járműveiket? Hogy olyan közel férkőzhetünk hozzájuk, hogy akár kezet is
rázhatunk velük?

A film éppen azáltal próbál realisztikussá válni, hogy ráébreszt minket: a tökéletes
harmadik típusú találkozás csak a fejünkben létezik. Valójában már annak is
nagyon kell örülnünk, ha füstös, túl fényes háttér előtt izgő-mozgó izéket látunk
messziről. A film annyira tudatosan építi fel a cselekmény ívét, hogy mire mi
nézőként részesülhetünk a találkozásból, már az igazán kevéssel is beérjük.
Főhőseink szintúgy, hiszen az igazi álom csak az egyikük számára válik valósággá.

Spielberg tulajdonképpen egy nagyon fontos korszakot zárt le ezzel a filmmel az

életművében. A fiatal és ambiciózus rendező ekkor vált profivá jó és rossz
értelemben egyaránt.
E film esetében életében még egyszer utoljára szerényebb költségvetési keretek
szabták meg a munkáját.

Ha valaki azt mondaná, hogy készítsünk egy listát azon filmekről, amelyek mélyen
tudják feltárni az egész emberiség tudattalanját, akkor ez a film az elsők között
kerülne fel rá. Érdekes, hogy a közelmúltban forgalmazott Super 8 című J. J.
Abrams film a szellemiségében igencsak ezen Spielberg munka nyomdokaiban
lépked, mintegy tiszteleg a “nagymester” előtt.

A fő gondolati párhuzam a két alkotói értelmezés között az idegen értelemmel való

találkozás három vetületéből adódik. Első körben ott a személyes tapasztalat, az
egyéni találkozás, észlelés. Emellett van lokális vetülete a cselekménynek, amely
azt mutatja be, hogy a kisváros vagy térség, ahol a szereplők élnek, miként reagál a
találkozást előrevetítő eseményekre?  A harmadik megközelítés, hogy a teljes
bolygó lakossága miként reagál minderre?

Abrams az idegenekkel való szembesülés globális részét a Super 8-ban – elég

érdekes módon – a filmfelvevő kamerákra bízza. Szerinte az emberiség még nem
készült fel az igazi találkozásra, hanem csak filmes keretek közé ágyazva tudja azt
feldogozni. Spielberg is hasonló módon gondolkodik: a találkozást a kormányzat a
média felhasználásával tartja titokban.

A fél csillag levonásnak csupán egyetlen oka van: fénye egy kicsit már
megkopott a hosszú évtizedek alatt.