Sorrentino, Maradona, és Isten ülnek egy helikopterben

Harmincöt évvel a tragédiát követően, Paolo Sorrentino keserédes őszinteséggel dolgozza fel
szülei elvesztésének traumáját. Nosztalgikus hangvételű önéletrajzi drámája által terápiás
útkeresésre indul, hogy pontot tegyen az őt mindmáig gyötrő emlékek végére, és erre az útra
minket is meghív. A mesebeli bájjal átitatott Nápoly utcáin a focirajongás, a filmek iránti
szenvedély, és az illegális dohánycsempészet légköre tombol. Sorrentino készen áll rá, hogy
elénk tárja fiatalkorának legmeghatározóbb eseményét, az Isten keze pedig pályafutásának
legszemélyesebb tudható be. A film megőrzi a rendező történetmesélési eszköztárának
jellegzetes elemeit, mégis új fejezetet nyit a rendezői életműben.

A narratíva két eltérő egységre tagolódik. A nyolcvanas évek Nápolyát élénk pezsgéssel tölti
meg a pletyka, mely szerint Diego Maradona a SSC Napolihoz igazol. A városban terjedő
szóbeszéd a rendező alter egojaként jegyezhető tizenhat éves Fabiettót (Filippo Scotti) érinti
meg leginkább. A Schisa család tagjai megrögzött rajongóként üdvözlik a már-már szakrális
magasságokba emelt futballsztárt. Fabietto apját a Sorrentino-filmek jellegzetes színésze,
Toni Servillo (A nagy szépség, Silvio és a többiek), míg anyját Teresa Saponangelo alakítják,
akik könnyed, családias szeretettel és drámával töltik meg a történetet. Roccarasói utazásuk
során a szülők szén-monoxid mérgezést kapnak, és életüket vesztik. A fiatal Fabietto
Nápolyban marad, hogy imádott futballistáját láthassa játszani kedvenc csapata színeiben,
ezáltal véletlenül kijátssza a halált. A cselekményszál első egységében a rendezői alter ego
szinte csak egyszerű megfigyelőként van jelen, aki felvonultatott karakter-sereg eklektikus
viszonyrendszereire és a nápolyi mindennapok nosztalgiával átszőtt atmoszférájára reflektál.
A narratíva második szegmensében a szereplőgárda létszáma jelentős mértékben csökken. A
hangsúly a főszereplő vívódásai köré összpontosul, akinek legfőbb vágya, hogy
megszabaduljon az árvaság tudatosításának felfoghatatlan terhétől. Fabietto a színházban és a
filmekben lel vigaszra. Eldönti, hogy rendezővé válik, elhatározásában pedig múzsájává
előlépő excentrikus nagynénje, Patrizia (Luiza Ranieli), és mentora, a főként Olaszországban
ismert filmes, Capuano (Ciro Capano) segítik.

Sorrentino nem először használ önéletrajzi elemeket egy filmjében. A 2015-ös Ifjúság egy
nyugdíjba vonult karmester, Fred (Sir Michael Caine), és a filmrendező Mick (Harvey Keitel)
barátságát ábrázolja. A szülei által magára hagyott főszereplő karaktere pedig először a 2016-
ban bemutatott Az ifjú pápa című sorozatában tűnik fel. Ezesetben a frissen megválasztott
amerikai pápa, XII. Piusz (Jude Law) képtelen feldolgozni szülei elvesztését, és folyamatosan
magyarázatot keres gyermekkori traumái feloldására. Sorrentino az eddigiek során azonban
csak utalásokat mert tenni. Fiatalkori sérelmeit sejtette, motívumként alkalmazta korábbi
munkáiban. Most elérkezett az idő, hogy nyíltan valljon róluk.

Az Isten keze tehát egy bátorságpróba. Végső szembenézés a múlt démonaival, és a sors
kifürkészhetetlen akaratának értelmezése. Sorrentino folyamatosan emlékezik. Emlékeinek
minden aspektusa igazságot közöl, ezek az igazságok azonban nem feltétlenül állnak meg a
valóság talaján. Ahogy Fabietto Schisa, szülei halálának következtében, úgy a már
kiteljesedett rendező sem kíváncsi a puszta realitásra. A valóság ugyanis, ahogy ő fogalmaz,
csupán egy történet kiindulópontja lehet, de azt újra ki kell találni. A film karakterei
eltúlzottak, néhol abszurdak, mégis egytől-egyig szerethetők. A karikaturisztikus
jellemábrázolások és az idillizált Nápoly képi megvalósítása egyedi, ám egységes és összetett
világot teremt, amely beleillik a sorrentinói életmű kiforrott apparátusában. Ez a szempont
már csak azért is kiemelendő, mert a rendező ezúttal megvált filmjei állandó operatőrétől,
Luca Bigazzitól (A nagy szépség, Ifjúság, Az ifjú pápa), és a kamerát Daniela D'Antonio vette
át, aki nem mellesleg Sorrentino felesége. A rendezőt gyakran hasonlítják Federico
Fellinihez, akinek műveiből gyakran inspirálódik. Egyértelmű, hogy Isten keze sem lóghat ki
a sorból. Már a film nyitányának helikopteres kezdőképe is Fellini Az édes élet munkáját
idézi, de bőven kapunk utalásokat a 8 és félből vagy az Amarcordból is. Arról nem is
beszélve, hogy a Fabietto báttya, Marchino (Marlon Joubert) a cselekmény egy pontján részt
is vesz a rendezőóriás egyik meghallgatásán.

A elbeszélés légies könnyedséggel és kimért profizmussal tárja elénk a sokszínű karakterek

zavaros konfliktushálózatát, a iróniával átitatott mellékszálak helyzetkomikumát, és a film
legmeghökkentőbb drámáját is. Paolo Sorrentino az ösztönös történetmesélő és a kiművelt
filmkészítő ötvözete, aki képtelen belenyugodni az élet véletlenszerűségébe. Ehelyett
folyamatosan kutat és remél. Elutasítja az események értelmetlenségével járó
kilátástalanságot, és magyarázatokat keres a végzet létezésének alátámasztására. Munkáiban
a profán és szakrális elemek rendszeresen keverednek, az hétköznapi valóságelemek
determinisztikus újraértelmezésétől a meddő nő csodálatos megtermékenyítésének bibliai
motívumáig..

Az isten keze kifejezés alapvetően egy 1986-os, Diego Maradona által szerzett gólra utal,
amit a futball legenda a kezével ütött be az ellenség kapujába, és ezzel előnyt szerzett
csapatának az Argentína és Anglia között zajló világbajnoki mérkőzésen. Sorrentinói
vonatkozását tekintve viszont a kifejezés a főszereplő túlélését megindokló isteni
közbeavatkozásra utal. Fabietto egyedül azért nem jutott tragikus halált szenvedő szülei
sorsára, mert Nápolyban maradt, hogy végre élőben is megtekintse kedvenc focistáját. Ebben
az értelmezésben Maradona vált Isten kezévé, aki megmentette a főszereplő életét. Az ifjú
rendezőjelöltnek, bár szembe kell néznie szerettei elvesztésével, a legnagyobb tragédiában is
képes megtalálni az előre elrendeltséget. Fabietto filmkészítés rögös útjára lép, hogy azzá a
Paolo Sorrentinová válhasson, akit ma ismerhetünk.

Az Isten keze viszonylag sokat váratott magára, de ez sem tudható be a véletlennek.

Tapasztaltság és megfontolt történetvezetés jellemzi a filmet, amelyek egy egységes,
egyedülálló stílus lenyomatát tükrözik. Ugyanakkor Sorrentino számára szinte lehetetlen
objektívnek maradni egy ehhez fogható történet kivitelezésében. Ennek értelmében
forgatókönyv egy-két helyen megzökken, néhol lelaposodik, vagy túlzottan elkalandozik,
viszont a kész munka tükrében ezt még nyugodtan elnézhetjük. Az olasz rendező mesél,
értelmez, és gyógyul, míg munkája megható őszinteséggel tárulkozik ki a nézőnek. Az Isten
keze minden szépsége és hibája ellen a sorrentinoi életmű legszemélyesebb darabja, ezzel
együtt pedig 2021-es év egyik legfontosabb filmje.