A Miskolci Nemzeti Színház újabb színes előadását volt alkalmam megnézni egy pár héttel

ezelőtt. Mindig is lenyűgözött ennek a színháznak a légköre, a színészek játékáról és a

rendezők és táncosok eredmènyes munkájáról nem is beszélve.
Ennek a teátrumnak mindig is volt egy különleges stílusa,egyszerűen más mint az ország
többi színháza. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem ismerem el a többi társulatot,
írhattam volna számos olyan darabról, amit nem Miskolcon láttam-, de nem tudom
meghazudtolni önmagam, nekem ez a színház a kedvencem.
Számos produkciójuk jutott el más városok és országok színpadára is. Az is jellemző, hogy
az ország más településeiről (Dunántúlról is) látogatnak el nézők ide, hogy egy csodás darabot
lássanak, legyen az prózai- vagy zenés, ill. táncelőadás.
Számos elismerésben részesültek, mind a színészek, mind a színház. Számukra a közönség
adja az energiát és annak ellenére, hogy télen majdnem be kellett, hogy zárjanak egy időre, a
nézők támogatásával tudták folytatni a munkát, ami szerintem mutatja azt, hogy milyen sokan
szeretik a miskolci színházat, ami idén 200 éves.
Bátran ki merem jelenteni, hogy az egyik legjobb előadást láttam az elmúlt egy évben A
miniszter félrelép címmel.
Maga a darab egy angol, ismert forgatókönyvíró munkája. Ray Cooney egy olyan
vígjàtékot alkotott, amit ha megnéz az ember-akár film, akár színházi előadás formájában-,
biztosan emlékezni fog rá élete végéig.
A művészek tökéletesen tudták hozni azt a stílust, ami az angolokra jellemző. A karakterek
nem váltottak magyarosra, tudtak modorosak (angolosak), mégis élénkek maradni.
A miniszter félrelép egy fordulatokkal teli,komikus, néha kínos jelenetekkel tarkított vígjáték
Simon Zoltán és Fandl Ferenc főszereplésével. Fagyi-ahogy mindenki hívja- George Pigden, a
miniszter titkára szerepét kapta meg, Simon Zoli Richard Willey, azaz a miniszter szerepét
játszhatta el. Szerepel még benne Czakó Julianna Jane Worthington-ként, Prohászka Fanni
Pamela Willey, Richard feleségeként, illetve Feczesin Kristóf Ronnie-ként, Kokics Péter a
menedzser szerepében léphetett színpadra. Zalányi Gyula alakította a hullát. Bár nem sok
szövege van, mégis köré épül az egész darab és ettől olyan különleges ez az egész.
Természetesen még sokan hozzájárultak ahhoz, hogy ez a darab létrejöjjön.
A rendező Keszég László volt, akinek nem tudom elégszer dicsérni a munkáját, mert egy
olyanfajta rendezést “dobott fel” a színpadra, amitől elámul a közönség.
Mivel vígjáték, könnyes szemmel nevettem végig az egészet és nem csak a darab miatt,
hanem mert olyan rejtett utalásokkal tette tele, amelyek a mai magyar életre, a világ
helyzetére jellemzőek, de ez egyébként is jellemző a Miskolci Nemzeti Színházra.
Keszég László szerint bohózatot rendezni az egyik legnehezebb feladat. Olyan kisebb
részletek is hatalmas jelentőséggel bírnak, mint hogyan csapódik az ajtó vagy az ablak,
hogyan jön be a színèsz, és az is, hogy ezek mind egy ritmusban történjenek. Ezek persze csak
technikai részletek, még nem is volt szó a színészi játékról. Rengeteg energiára volt szüksége
az összes színésznek ahhoz, hogy a játékuk figyelemfelkeltő mégis érdekes legyen.
Az 1997-es nagy sikerű filmváltozat után ez a darab már sokaknak ismerős volt. Miskolcon az
eredeti,1991-es verziót vitték színre. Így nehéz feladat hárult a darab készítőire, de úgy
gondolom, hogy a színház könnyen vette az akadályt és meg tudták alkotni a maguk tökéletes
verzióját.
Nyilván nem hasonlítható össze a filmmel, vagy egy másik előadással, mégis úgy gondolom,
hogy megéri megnézni.
Már rögtön az eleje nagyon izgalmas, egy “akciót” láthatunk.
A fiatal miniszter gáláns kalandra készül, azonban mielőtt bármi is történne, mikor kinyitják
hotelszobájukban az ablakot, egy férfi holttestet találnak, akit valószínűleg a felhúzós ablak
csaphatott agyon.
Természetesen a miniszter nem szeretné, ha híre menne a dolognak, így arról szó sem lehet,
hogy kihívják a rendőrséget, ugyanis egy fontos megbeszélésen kellene részt vennie a
parlamentben.
Inkább elhívja titkárát is a tett helyszínére, mert úgy gondolja, hogy Pigden majd elcipeli a
testet egy másik helyszínre, mialatt ő elmegy a tárgyalásra, és Jane, a titkárnő is visszamegy a
munkahelyére. Tökéletes terv lenne, ha nem jönne közbe ezer megoldandó probléma. A
helyzet azonban tovább bonyolódik és az éjszaka bőven tartogat még meglepetéseket.
George siet is a pácban ragadt házasságtörők segítségére, de a későbbiekben felbukkanó élők
még több bosszúságot okoznak nekik, mint amire egy hulla megjelenésével számítottak.
A már roppant kétségbeejtő jeleneteket tovább bonyolítja az ápolónő, Jane férje, a miniszter
felesége. Az éjszaka még ekkor sem ér véget, a féltékeny férj szétveri a berendezést, a
szállodaigazgató pánikba esik, a hulla pedig lábra kap.
Nincs könnyű dolguk, mert a szálloda igazgatója, és a tolakodó főpincér a legeslegrosszabb
percekben jelenik meg a szobában. Persze sosem lehet tudni, ki melyik ajtón át fog
megjelenni a színpadon, és mi fog történni.
A politikai szál is előbukkan, és rögtön megértjük, hogy miért különösen kínos a
házasságtörés. A miniszter a parlamenti ellenzéki oldalról való titkárnőt viszi szobára, ami
ebben a politikából élő közegben önmagában is tilos, ráadásul a miniszternek a költségvetési
vitában kellene erősíteni az elgyengült kormányoldalt, de számára a kaland fontosabb.
A közügy már nem fontos, a hatalmát azonban szeretné megtartani.
Fandl Ferenc szerint két nagymenő profit próbáltak ábrázolni,akik otthon vannak minden
ilyen problémás helyzetben-legalábbis a politikai élet terén mindenképpen-mégis a nyakukba
szakad az ég és mindenki ezt máshogy reagálja le, máshogy dolgozza fel.
Van, amelyik karakter jobban kiakad és megijed, van amelyik nem annyira kapja fel a vizet.
A meglepetéseknek és ezek kezelésének a dinamikája működteti a darabot. A meglepetésre
adott “válasz ” nem oldja meg a problémát, hanem inkább újabb meglepetést szül, és ez
elmegy egészen az őrületig. Mindig minden újra és újra felkavarodik, mert az egész mögött
eleve sumákság van. Valami hazugság, ami megoldás helyett a zűrzavar felé tolja a
cselekményt.
A meglepetések okozta szituációk, a pillanat szülte kimagyarázások, a helyzetkomikumok
láncolata az, amin nevetünk – hiszen mindenkit érnek meglepetések -, ez az a láncolat,
amelynek a ritmusa fontos, sosem veszíthet a tempójából.
Ritmusos volt a színészek játéka, szerintem ez a színdarab egyik alapja.
Egy ilyen vígjátékban tudni kell, hogy mikor kell meglepődni, felkiáltani, sikítani. Látni és
érezni lehetett, hogy egy energiaszinten vannak a színészek, húzták fel egymást. Közös játék
volt , ha valamelyiküknek lankadt a figyelme, egy másik által azonnal visszakerült az
energiával teli állapotba, ezt remekül csinálták.
Tulajdonképpen a másik szövegét, szerepét is tudni kellett pontosan, mert fontos, hogy milyen
mondatokat kell meghallania a nézőnek, hogy felfogja, mi is történik, és üljön nála a jelenet.
Vannak rövid poénok, helyzet- és jellemkomikumból eredő tréfák, amelyeket egyből ért a
néző, és vannak olyanok, amelyek csak a második rész közepe felé érnek be.
Ez a rendezés még a Ray Cooney színdarabjából 1997-ben készült filmnél is viccesebb.
A személyes véleményem az - nem kertelek- , imádtam!Hozzá kell tenni,hogy nekem eleve
a kedvenc műfajaim közé tartozik a vígjáték,de meg lehetett volna rendezni rosszul is.
Tetszett az, hogy nem volt unalmas, nem vált lapossá az előadás, mert mindig csináltak
valami őrültséget, amitől nem tudtam levenni a szemem a színpadról.
Egyszerűen magával ragadt a sztori teljesen. Úgy is jellemezhetném a darabot, hogy zűrzavar
és káosz, pont, mint az életünk.
Viszont annyit hazudoztak, annyi név hangzott el, annyi csavar volt a történetben, hogy a
végére számomra már kissé nehezen volt követhető a darab,mert volt olyan,hogy egy
karaktert több néven is hívtak,vagy újabb olyan tulajdonságokkal ruházták fel,amik nem
voltak rá igazak az alap szituáció szerint.
Úgy gondolom, hogy az ember élete, vagy inkább mi magunk vagyunk sokszor a káosz. Az
elején még próbáljuk ímmel-ámmal foltozgatni a kisebb lyukakat, a nekünk teljesen
hétköznapi helyzeteket. Amikor rájövünk, hogy nyakig benne vagyunk valami kellemetlen
szituációban, akkor már tisztán látunk, hogy ez bizony valós probléma, de meg kell oldani így
vagy úgy. A darab üzenete, hogy minden megoldható. Tisztességgel, vagy anélkül. A
mindennapi kis életünkben, és a politikában is.
A záró rész az volt, hogy mindenki színes, flitteres ruhában táncolt és ennél jobb befejezést
nem biztos, hogy ki tudtam volna találni. Kifejezte a hatalmas őrületet, ami a vígjátékot
jellemezte, és kiengedték a feszültséget a színészek.
A szereplők közül Simon Zoli ügyesen terelgette a darabot, ilyen szempontból az ő
karaktere volt a legfontosabb. Neki kellett, hogy kipattanjon mindig valami új ötlet a fejéből,
ami által aztán egy más irányba terelődött a cselekmény. A lebukást elkerülve a végletekig
tudta az eseményeket csavarni.
Szerintem jól vàlasztott a rendező karaktereket, erre a fiatal színèszre tökéletesen ráillett ez a
szerep. Közel áll a személyiségéhez és jól tudott azonosulni vele, a játéka nem volt ripacs.
Főszereplőként sikerült egy reális, egyszerre komoly-ha a helyzet úgy hozza-mégis kissé
szórakozott, nőcsàbàsz figurát hoznia.
Simon Zoltán jól adja elő, hogyha valaki elkezd hazudozni, akkor annak soha nem lesz vége.
Nagyon tanulságos mondat hangzik el a darab csúcsjelenetében, amelynek lényege, hogy
temérdek jól kigondolt hazugság után is ugyanott tartanak a bajban, ahol a hazudozás kezdete
előtt.
Fandl Ferenc, vagyis Fagyi játszotta fantasztikusan George Pigden-t, a minisztár titkárát,
mint már korábban is említettem. Nagyon sokoldalú színész, tud játszani gonoszat és jólelkűt
is. Sokszor alakít vezető szemèlyiségű karaktert, vagy ilyenfajta, ”meghunyászkodó”
jellemet is, de mindkettő illik hozzá.
George egy esetlen agglegény, aki az édesanyjával él. Pontosan Richard ellentéte. Ő az a
figura, akit pórázon lehet rángatni, mondhatni Willey egyik “kutyája”. Szerepe az egyik
legfontosabbá válik a darab során, mert egy karakterfejlődésen esik túl, a helyzetekből adódó
tanulságok hatására. A változást folyamatosan érzékeli, és hangosan kimondja. A végére már
nehezebben befolyásolják a döntéseiben, sőt kiderül, hogy ért a nőkhöz, jobban, mint
gondolná. A nagyon görcsös és kényszeres titkár elkezdi könnyedebben látni az életet, a
megpróbáltatások súlya alatt nemhogy összeroppan, hanem megtanul túlélni. Mindez
leginkább úgy sikerül neki, hogy megpróbál mindenkit a tisztesség útjára terelni, vagyis
megpróbálja a veszélybe kerülő párkapcsolatokat megmenteni.
 Czakó Julianna Jane-t formálta meg. Nagyon tehetséges színésznő, bár ebben a darabban
két másik, nála fiatalabb színésznő is játszott. Nekem jobban tetszett volna, ha egy nála kicsit
fiatalabb lány játssza el ezt a szerepet, mert én lehet, hogy jobban ábrázoltam volna a
korkülönbséget Willey és a titkárnő között, és a miniszter feleségét játszhatta volna Prohászka
Fanni helyett Julianna. Tehát a két színésznőt felcseréltem volna.
A kedvenc szereplőm és színészem Feczesin Kristóf volt, aki Jane férjét játszotta. Nem
tudom, hogy az író hogy képzelte el, de szerintem Rooney önmagában is egy humoros fazon.
Egy komolyabb férfiról beszélünk, akitől félnek az emberek. És ennek ellenére, egyszerűen
Rooney-nak hívják, ráadásul kiderül, hogy nem is olyan nagy az arca, mint amilyennek tűnik,
csupán szereti fitogtatni az erejét. Ez a karakter volt számomra a legviccesebb, és Kristóf
nagyon jól alakította. Jól megformálta, hogy Rooney , aki állandóan ingerült és könnyen
felkapja a vizet, a kérges felszín alatt igazából egy érzelmes,sőt, gyönge lelkű ember.
Jellemző a karakterre, hogy nagy energiaszinten kell léteznie végig a színdarabban.
Aztán ott van a simlis szobapincér, akit Salat Lehel alakított kitűnően. Mellékszereplô, de
nem lehet elfelejteni, mert annyira színessé teszi előadást, illetve Simon Zoli mellett neki is
terelnie kell néha az eseményeket. Kicsit csípős humorú, cinikus a stílusa, de látszik, hogy
élvezi a helyzetet. Éppen annyira tolakodó, hogy egyértelművé tegye: megteheti, hogy
élvezze a helyzet hasznát - csak hogy tudják, hogy tudja, amit tud.
A díszletekről és a jelmezekről szólva, azt kell mondjam,hogy volt, amit máshogyan
terveztem volna meg.
A háttér nekem túl modern volt, a darab 1991-ben lett publikálva,én lehet nem tettem volna
bele LED-fényeket,a lila kanapét is lecseréltem volna sárga vagy drapp színűre,esetleg zöldre.
Természetesen nem volt zavaró, csak én nem használtam volna ilyen erős, feltűnő
bútorokat,egy hotel szobáról van szó. A szürke, sötét falat, amin LED-fény is világít,
lecseréltem volna egy melegebb árnyalatra, képeket, meg faliórát helyeztem volna el rajta és
nekem néha a fények is erősek voltak, azokat melegebbre cseréltem volna.
A jelmezek megfeleltek a darab stílusának. A végén mindenki rózsaszín, tollas, flitteres
öltözékben jelent meg, mondanám, hogy zavart, de tetszett. Nekem nem volt sok, pont
kielégítette, feltette az i-re a pontot. Főleg, hogy ezt egybekötik egy tánccal, az már pláne a
minden mindegyet szimbolizálja.
A színészek önfeledt játéka, a kitűnő rendezés, a poénok, a kiváló szereposztás meghozta a
közös sikert.A nézők állva tapsoltak.