Lajta Gábor

Önvallomás – szordinóval

Mesés férfiak kurblival

A legendássá vált „cseh film” tisztelői bizonyára kiéheztek egy új Menzel-filmre. S az 1966-
os mannheimi nagydíjas és Oscar-díjas Szigorúan ellenőrzött vonatok és az 1967-es szintén
díjnyertes Szeszélyes nyár óta valóban hosszú idő telt el. Ilyen kiváló művek pedig egyrészt
eleve tiszteletet parancsolnak, másrészt beárnyékolják a későbbi alkotásokat, amelyeknek ki
kell állni az összehasonlítás próbáját. A kritika pedig szereti a „nem tudta megismételni. . .”,
„bezzeg a ...” kifejezéseket, lásd nálunk Huszárik és Jancsó ilyen értelmű elmarasztalását.
Mintha a rendezőknek vissza kellene térniük korábbi (legtöbbször már közérthetővé vált)
műveikhez. Az ítéletek néha jogosak lehetnek az összminőség tekintetében, de sokkal
hasznosabb (és nehezebb) az egyes műveket önállóan, belülről megközelíteni.
Jiří Menzel a mozi őskorszakáról forgatott filmet, a cseh film születésének 80.
évfordulójára. A film – bár van főszereplője – inkább laza epizódsorozat, mely híven
érzékelteti a kor levegőjét. Menzel szereti a mesterségét (a jobbára üzletember főhős mellett ő
alakítja a kísérletező kedvű művészt), szereti a fényt, amint a mozi porát csillogtatja, vagy
fény-képnegatívjait világítja át, szereti a még nem embertelen, kézbevaló gépeket fa és réz
alkatrészeikkel (ehhez már a bevezető képsor is elegendő ; ahogy a kamera lassan,
simogatóan halad az óriás bicikli, fotó-apparát és sok fel nem ismerhető titokzatos gép
mellett), – szereti, de mégsem ez uralja a filmet. Ahogy kedvenc írójának, Bohumil Hrabalnak
egyik könyvéről mondta egy interjúban: „minden sorában ott van a szerelem” – úgy Menzel
„tematikus” filmjén is átsüt az önvallomás, jelen esetben a művészet és az élet viszonyának
ironikus, szomorkás felfogása.
Ami Menzel önvallomásának élét tompítja, gyengíti, az mégiscsak a stilizált, kosztümös
történet és a túl kifinomult előadásmód. Ez utóbbi a legszembetűnőbb. Szűrők és vegyszerek
torzító fátylán át-, hol kifakult sárgás fényképekre emlékeztető, hol zöldesbarna, burkolt
színességű képeken mozognak a szereplők, kicsit mélán, bábszerűen. A vágások merész
időkihagyásokkal ugyan, mégis inkább egybeolvasztják a képsorokat; az egész film kissé a
megállt idő képzetét kelti.
De ami stílusfinomságként hátrány lehet, óriási erény a tartalomban – a mellékhangok
megszólaltatásával. A Mesés férfiak… többrétegű alkotás. Az első a mozi megszületése,
művészeti egyenjogúságának kivívása. Hozzánk már közelebb áll a hangosfilm megjelenése,
amely sokszor a némafilmszínészek tragédiáját jelentette; itt még csak a színészek
„elhallgatása” volt soron. Menzel együttérző iróniával mutatja, hogyan válik komikussá az
ünnepelt drámai színésznő hangtalan mutogatása. A másik réteg az „esendő” élet. A mesés
férfiak megszállottan kutatnak, új művészetről és hatalmas üzletekről álmodoznak, közben
csinos arcocskák, vagy éltesebb, de gazdag nők bűvkörében vergődnek. Menzel nem ítél e
„gyarlóságok” fölött, elfogadja olyanoknak, amilyenek. Talán ettől lesz az egész film
szomorkásán derűs, jó értelemben megható. A szerelem hatalma erős – sokszor erősebb a
művészeténél –, egy lány miatt tűzvész keletkezik a kinematográfban, összetörik a fényképész
drága üvegnegatívja, s elmarad a napfelkelte megörökítése, mert ketten nem férnek el
rendesen a sötétítő kendő alatt. . .
Menzel humora intellektuális humor, azonban nem a képek groteszksége, vagy bohóctréfák
csiklandozó látványa mulattat, nem is szellemes párbeszédek (a beszédnek alig van szerepe a
filmben!), hanem két kép közötti összefüggés késztet ellenállhatatlan nevetésre. Számtalan,
közegéből kiszakítva leírhatatlan, nagyon finom képi humor van a filmben. A nagy francia
komikusra, Jacques Tátira emlékeztet, kisebb teret engedve a pantomimszerű
helyzetkomikumnak, bár a film legmulatságosabb jelenete, a kitűnő Vladimir Menšík és a
főszereplő Rudolf Hrušinský leánykéretési jelenete Menšík ragyogó gesztikulációjára épül.
Szólnunk kell Menzel színészvezetéséről is. Két különböző módszert választ : a
főszereplőnek, a két lánynak és saját magának rendkívül visszafogott játékot enged meg,
inkább csak modellek ők, akik a sok közelképben, amelyben minden mozgás feltűnő, csak
egy-egy apró gesztust produkálhatnak; a többi szereplő szabadabban játszik ugyan, de egy
karakter sémájába szorítva. A színészi játék így csatlakozik a film képi világához : stilizált
figurákat teremt, az aprólékos életbéli realitások ellenére nem férkőzik közel a nézők
szívéhez.
Jiří Menzel alkotása mindezek ellenére – és mindezekkel együtt – különleges film, nem
mehetünk el felületesen mellette. Ráadásul kétszeresen is önvallomás : mint a mű egésze és
mint a filmbeli operatőr Menzel személye, aki megveti a közönségcsalogató olcsó
látványosságokat, helyettük koldusokat és régi épületeket filmez. Bár végül az első cseh
nemzeti film forgatásán – amit a mecénás irányít –, egymásra néznek a főhőssel : nem
egészen ilyet akartak, de a művészetnek menni kell tovább.

(Filmvilág, 1981/9, pp. 36-37.)