A muzsika és a muzsikus kapcsolata

Minden reggel ( Tous les matins du monde, 1991) c. film elemzése

Filmünk a 17. század végi – 18. század eleji Franciaországban játszódik, XIV. Lajos
uralkodása alatt, akinek udvarában a királyi kamaraegyüttes vezénylése közben az öregedő
rangos zenész, Marin Marais könnyes szemmel idézi fel és meséli el mestere, a heves és
komor viola da gamba legenda, Monsieur de Sainte-Colombe történetét. Mivel a történet
visszatekintésként van bemutatva, szomorúság és bűnös nosztalgia árasztja el.
Marais visszatekintését, talán a bűntudat és a megtörtség vezérelte, egy őszinte kontrasztba
állítással kezdi; az ő saját életét és személyiségét veti össze egy még nem megnevezett másik
személyével. Egy nőről beszél, aki csupa egyszerűség volt és harag, és maga a muzsika.
Aztán magáról beszél: egy gazember, egy csaló, aki nem ér semmit. Élvhajhászként írja le
magát, aki csak a pillanatnyi gyönyört és az aranyat gyűjtötte sekélyes életébe, ami aztán
ahhoz vezetett, hogy kudarcot vallott muzsikusként.
Önkénytelenül is hasonlítható két másik műhöz: a Maraist leíró karakterjellemvonások
bizonyos szinten Mozart Don Giovannijához hasonlíthatók, a csalási utalás pedig a nézőt egy
lehetséges felfedezendő titok felé irányítja, felidézve Salieri és Mozart versengését az
Amadeus (1984) című filmben. Akárcsak mint az Amadeusban, másképp, de itt is tanmesét
kapunk a művészi integritásról és a kompromisszumokról. Az Amadeus egy öregember
emlékeivel kezdődött, aki még mindig féltékeny volt a fiatal géniuszra, aki a riválisa volt. A
Minden reggel egy idős ember emlékeivel kezdődik, aki irigyei fiatalkori saját zsenialitását.
Ez még letaglózóbbá teszi. Ha az élet másoknak hoz szerencsét, az ellen nem tudunk mit
tenni, de amikor az élet nekünk adja meg a szerencsét, azt elfecséreljük. A Minden reggelt
mondhatnánk egy elgondolkodtatóbb Amadeusnak, aminek a középpontjában két született
tehetség áll; zenészek, akik mélyen törődtek – és különböző mértékben még megszállottak is
voltak – a zenéjükkel. De e film szerint, míg az egyik úgy döntött, hogy zenéjét
személyesként és ezáltal romlatlanul magáénak tartja, a másik lényegében "eladta" azáltal,
hogy hírnevet és vagyont szerzett udvari zenészként XIV. Lajos számára. Miközben a film
megvizsgálja a két tehetségesben bővelkedő férfi közötti különbségeket – az egyik elfordult
egy olyan világtól, amely csupa üres hiúság, amelyet megvet és amihez megfogadta, hogy
művészetét nem csorbítsa le, a másik pedig, még élvezi a világot és annak örömeit, és őt a
tehetsége talán még jobban meg is rontja, művészi hovatartozás hiányának köszönhetően
(amit nem sikerült kialakítani egészen idős koráig) – elárul valamit a művészi alkotás paradox

1
jellegéről. A roskatag Marais számára a végén már csak az elveszített szeretet és eltékozlott
tehetség fájdalmas emlékei maradnak meg.
A Minden reggel szomorú viola da gambáját hallgatva szinte megcáfolhatatlannak tűnik az az
elmélet, miszerint a nagy fájdalom nagy művet eredményez. Igy van ez Sainte-Colombe
főművével is, amit a film végén örökségének választ a jövő nemzedékének. E mű
lényegiségének a története a film. Felesége halála után új értelmet nyer a muzsika.
A film egyszerre mutatja be esztétikusan és informatívan, elegánsan és lecsiszoltan a sötét
témáit, mint a halált és az elégedetlenséget; tragikus és intenzíven romantikus. Mikor a néző
és hallgató tisztába kerül vele, a zene érzelmi töltöttsége és mondanivalójának gazdagsága
hozzáadódik a magával ragadó kompozíciókhoz; eredményesen érzékelteti, hogy az egyes
darabok mit jelentenek zeneszerzője számára. A film több mindenre keresi a választ: „Mi a
zene? Mi a célja? Mitől olyan jelentős nekünk, embereknek? És bár a film által adott válaszok
nagyrészt körülménytől és állapottól függőek, illetve szubjektívek (a zene sok különböző
dolgot jelenthet megannyi különböző egyén számára), minden bizonnyal van érzelmi
igazságuk tekintettel Saint Colombe személyes tapasztalataira. A film elgondolkodása a zene
különböző értelmezéseiről csodálatosan mutatkozik meg.
A film már tudatta velünk, hogy a zene képes visszahozni a halottakat, mivel Sainte-Colombe
játéka több jelenetben magához hívja néhai feleségét. A Fájdalom sírhalma emeli őt a
legnagyobbak közé, anélkül, hogy valódi jelentőségéről talán csak Marais fog tudni egyedül –
hiszen eljátszani a művet a mester tanította meg neki.
Lubin Baugin csendélete, vagy a francia kifejezést használva „holt természete”, rendkívül
megragadó kiegészítő eleme a filmnek és Sainte-Colombe személyes gyászfolyamatának. A
film állítása, miszerint ez a festmény Sainte-Colombe néhai feleségével való, úrvacsora
jellegű spirituális találkozását ábrázolja, a „Fájdalom sírhalma” eljátszása közben, nagyon
találó, és a zene mellett kiváló atmoszférateremtő megmagyarázhatatlan, már-már
hátborzongató hangulatával.
A film megindító elmélkedés a szerelemről, a zenéről és a megbánásról. Visszatekintésbe
foglalva, a már idős Marais megemlékezik arról, hogy zeneileg koraérett fiatalemberként,
olyanként, aki még mentorait is felülmúlta, további útmutatásra a zene világában a briliáns,
egyben visszahúzódó Monsieur de Sainte-Colombe-hoz fordult. Visszaemlékszik, hogy a
muzsikus bár vonakodva, de elfogadta őt tanítványaként, mivel két lánya hangoztatva
ragaszkodott hozzá, megérezve, hogy van benne potenciál.
A film összetetten, szinte elválaszthatatlanként kezeli két különböző pólusú témáit: ugyanúgy
nyilvánul a csendről, mint a zenéről, ugyanúgy a halálról és a bomlásról, mint a szerelemről

2
és az árulásról. A film csúcspontja akkor következik be, amikor a főszereplők, egy idős
muzsikus és egykori tanítványa – aki megrekedt udvari zenészként tért vissza tanárához –
megpróbálnak kommunikálni egymással. Ebben a jelenetben a fiatalabb és az imént csak igazi
muzsikussá váló férfi megpróbálja szavakba önteni, hogy a zene mit csinál és miért van rá
szükség. Sainte-Colombe számára a szavak csekély mondanivalóval bírnak; a zene az
egyetlen módja annak, hogy kifejezzük a kimondhatatlant – a végtelen bánatot, lehetetlen
leírni, lehetetlen róla írni, átadásának kiáramló helyet egyedül a zenében lehet találni „A
muzsika egyszerűen arról beszél, amiről a szó már nem tud beszélni. Ilyen értelemben, nem
egészen emberi.” – magyarázza az öreg, a fiatalabb férfi pedig számos esetet javasol,
amelyekben szükségünk van zenére. Kimondatlanul is békét kötnek egymással. A jelenet
hatása a paradoxonban rejlik, kezdve azzal, hogy ez az első alkalom a teljes filmben,
amelyben mindkét férfi megpróbál kommunikálni egymással beszéddel: nem tettekkel és nem
zenéléssel. Bár beszélgetésük, pedig nagylelkű és bölcs, de úgy tűnhet, kudarcra ítélt, mert oly
kérdést vet fel, amelyre szavakkal nem lehet válaszolni.
Venni egy barokk zeneszerzőt, aki csak visszafogottságáról és zenéjének gyászos szépségéről
ismert, mellé párosítva egy borúsan sötét, romantikus sóvárgástól teli sorsot esztétikailag
gyönyörűen kifejezhető, és a filmben sikeresen érzékeltetik együttesen a férfi misztikáját,
amit a zene misztikája körvonalaz, és a művészet iránti teljes odaadását. Még a film
legnagyobb részében is – amelyben Sainte-Colombe családja szintúgy nagy szerepet játszik,
főleg elsőszülött lánya, a hasonló szomorú sorsa jutott Madeleine – tovább vannak gondolva
ezek a koncepciók, mivel a zeneszerző feleségének halála ilyen elégikus erővel hatja meg
zenéjét. Sainte-Colombe két lánya, akik nála tanulnak zenét, fokozzák a kapcsolatot a szeretet
és a művészet között. És hát e lányok egyikének az életébe a zene révén beköszönt a saját
tragédiája.
A történet oly módon van lefestve, mint a Lubin Baugin festmény.
Monsieur de Sainte-Colombe a szélsőségek embere: hosszú, magányos órákon át gyakorol,
tökéletesíti technikáját, tehetségével kapcsolatosan elutasít mindennemű fennhéjázást, illetve
nem kér a reflektorfényből, és még mindig mélyen, szenvedélyesen érez rég elhunyt felesége
iránt. Felesége elvesztése után a gyász úrrá lett rajta, zenéjének iránya örökre megváltozott.
Félrevonultan kezd élni, magánember és a maga embere lesz, a zene pedig élete
középpontjába kerül. Teltek az évek, és ő csak a hangszerével törődött, ezáltal elismert
mesterré lett. Magányát és mizantrópiáját a végletekig elviszi azzal, hogy hatalmas házából
kiköltözik a kertjébe építtetett fakunyhóba, ahova nem engedi, hogy bárki is betolakodjon,
még a két lánya sem, és amiben viola da gamba játékát zavaró tényezők nélkül tökéletesítheti

3
és ahol az életét kizárólag a zenének szentelheti. A puritán életmód híve lett, és ebből nem
engedett, akkor sem, mikor látogatója érkezett Versaillesból. A róla és zenéjéről szóló
pletykák széles körben elterjedtek, sőt XIV. Lajos udvaráig is eljutottak, aki az udvarába és
Jean-Baptiste Lully zenekarába hívatja őt, de Monsieur de Sainte-Colombe nem hajlandó
behódolni és elutasítja a király parancsát. Ekkor lép be a Sainte-Colombe család életébe
Marais, és indítja útjára tragikus sorsuk következő csapásait. Madeleine, akinek érzelmi
intenzitása vetekszik apjáéval, és aki meglehetősen hasonlít is az apjához, évekig ragaszkodik
Marais iránti érzéseihez, de apjával ellentétben nem tudja tragédiáját zenéjének inspirációjává
alakítani. Vesztét okozza, hogy egy rég múlt napon találkozott és szerelembe esett az ígéretes
viola da gamba tanonccal, és a fejében kialakult képpel nem tud megbirkózni, ő már
menthetetlen, ebből nem tud kigyógyulni, így önként vet véget életének. Ekkor nyer értelmet
filmünk címe: „minden nap virrad, de csak egyszer”.
A film, melynek eredeti francia címe, a "Tous Les Matins du Monde", és amely úgy
fordítható, hogy „A világ minden reggelén", egy olyan emberről szól, akinek az élet bizonyára
határtalannak tűnt egyszer, de elérkezett ahhoz, hogy reggelei már meg vannak számlálva.
Elérkezett karrierje alkonya. A halál hívogatóan int felé. És mindössze már csak az emlékei és
a gondolatai maradtak, arról, hogy mi lehetett volna. A film szereplőink szemszögéből arra
emlékeztet minket, hogy a zene, mint minden művészet, néha ajándék azoknak, akik nem
érdemlik meg.
A film megkísérli feltárni a művész múzsáját is, mindkét férfit hatalmas tehetséggel mutatják
be, amely a viola da gamba elsajátításában mutatkozik meg. A film nagy része komoran és
szándékosan azt a módszert ismerteti, ahogyan ez a két férfi megközelíti, manipulálja vagy
elherdálja tehetségét.
A felszínen ez csak egy fanatikus barokk zeneszerző és tanítványának sajátos története. Ami
megkülönbözteti a többi hasonló elbeszéléstől, az a zene használata és körüljárása; konkrétan,
hogy a zene miként idézi fel a már rég elmúlt pillanatokat és személyeket, megidézve az
érinthetetlen jelenlétet, enyhítve a hiány fájdalmát, miközben paradox módon elmélyíti az
ürességet. Különösen megindító, hogy miként ragadja meg a film a lényegiségét az egész
életen át tartó odaadás következményeinek, akár egy ember, akár egy mesterség iránt, és az,
hogy mit jelent, ha ez a két dolog összefonódik. Ez tulajdonképpen egy szellemtörténet.
Szellemtörténet, olyan vonatkozásban, hogy az elmúlhatatlan vágyódás szellemé alakíthat-e
egy embert, illetve az, hogy egy szellem iránt való ragaszkodás minket is szellemé tesz-e az
idő múlásával.

4
A film számára a visszahúzódó Sainte-Colombe a zene aszkéta szentje volt, dacos, cölibátus
fogadó, folyamatosan gyászoló özvegy, aki durván megvető a hatalommal szemben. Marais
épp az ellentéte volt: egy ragyogó, de opportunista, kissé amorális fiatalember, aki
kizsákmányolja Sainte-Colombe-ot, elcsábítja és tönkreteszi lányát, majd mindezek után a
kiváltságosak életét kezdi élni a Napkirály udvarában, míg a Colombe család két balsorsú
tagja elsorvad a homályban.
A film végén, ami egyben a film eleje, Marais benne ragadva egy olyan életbe, amelyet
értéktelen és érdektelen taps tölt ki, megbocsátást kér mestere szellemétől.
A világ és a test (Marais), valamint a művészet és a lélek (Sainte-Colombe) azonnali
antagonizmusban mutatkoznak meg, így a végkifejlet meghatározó.
A film erkölcsi, sőt vallási kiterjesztést ad művészetüknek. Bűneik elrohasztják őket; jó
műveiket az örökkévalóság jutalmazza a koncertteremben. A film aforizmája, a címmel
egészül ki: egy reggelnek sincs a világon visszatérése.