Dráma

A dráma (görög drán 'cselekedni' szóból), a harmadik irodalmi műnem, amely főként
színházi előadásra készül. Tartalmi-tematikai tekintetben sok rokonságot mutat az epika
műnemével, mivel alkotásainak tárgyát az epikához hasonlóan kizárólag vagy igen nagy
túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, és a hőseinek töprengéseit érzékeltető belső
monológok is a külső valóság eseményeit megjelenítő szövegek közé illeszkednek.

Formai tekintetben viszont lényegesen elüt az epikától, amennyiben a drámai műnem alapvető
jellemzője a dialogikus forma. Az ábrázolt események itt mindenekelőtt a szereplők
párbeszédeiből bontakoznak ki előttünk. A szereplők korát, külsejét, öltözékét, fontosabb
mozdulatait, cselekedeteit és a cselekmény időpontját, helyszínét nem érzékletes leírások,
hanem jelzésszerűen rövid szerzői utasítások, instrukciók közlik. A párbeszédek a
beszédhelyzetnek megfelelően – mind a lírától, mind az epikától eltérően – egyaránt lehetnek
jelen, múlt vagy jövő idejűek; műfajai sorában a kis-, közepes és nagyformák egyaránt
megtalálhatók. A dialógus eszköze a drámai nyelv, az a sajátos stilisztikai közlésforma, amely
különbözik mind a lírai, mind az epikai stílustól, szóhasználattól. A drámai nyelv fő
megkülönböztető sajátossága az előadhatóság, a mondhatóság követelménye. Ennek
szellemében a szövegnek viszonylag egyszerűnek, első hallásra megérthetőnek kell lennie.

A drámai művek a cselekményt– a színpadi megjelenítés korlátozott időtartama miatt – vagy

egyetlen, rövid időtartamú eseménysorba sűrítik, vagy főbb csomópontjait ábrázolják.

Alapvető jellemzője még a felfokozott indulatokkal telített, dinamikus ábrázolásmód, a

drámaiság is, amelyben a feszültségteremtés, majd annak feloldása végső soron mindig a
világrend egészére, annak kérdésessé válására és a helyreállítás igényére vonatkozik; a tiszta
formákban tragikummal és pátosszal, ill. komikummal telített módon.

A drámai szerkezet a cselekménynek és a hősök jellemének elrendezését adja. A

legelterjedtebb forma már az ókori görögöknél kialakult, s öt főrészt különböztet meg,
amelyeket a hármas egység elve (hely, idő, cselekmény egysége) foglalt még szorosabban
össze. Az első szerkezeti elem, az expozíció bemutatja a szereplőket, a helyet és az időt,
tájékoztat a tudni szükséges előzményekről, a szereplők kapcsolatáról, korábbi eseményekről.
Az öt felvonásos műveknek az egész első felvonását betölti. A bonyodalom a cselekmény
kifejlődése, a szereplők kapcsolatrendszerének részletes kibontása, a konfliktus lényegének
megmutatkozása. A konfliktus a hősök összeütközése egymással és önmagukkal. A
bonyodalom a dráma legterjedelmesebb része, a cselekmény menetét a tetőfokig viszi el,
előkészíti a válságot. A válság (krízis) a bonyodalomban kibontakozott cselekmény
csúcspontja. A konfliktus kiélezetten mutatkozik meg, a hősöknek szembesülniük kell
tetteikkel, eszméikkel. Itt kapcsolódnak össze a cselekményszálak, zárul a bonyodalom, s
innen vezet az út a lezárás felé. A sorsfordulat (peripeteia) késleltető jellegű, a retardáció
eszköze: a katasztrófa közeledtével a hősök még egyszer megpróbálják megoldani az eddig
megoldhatatlannak mutatkozó drámai helyzetet. A katasztrófa a megoldás, a konfliktus
lezárása. A kibontakozás megnyilvánul tettekben (akció) és beszédben (dikció).

A további fejlődés során kialakuló drámai szerkezetek alapeleme a jelenet, a cselekmény azon
egysége, amely ugyanazon a színhelyen, azonos szereplőkkel játszódik le. A színnek nevezett
egységekben csak a helyszín változatlan, a szereplők változhatnak, s ha változnak, a szín több
jelenetből áll. A felvonás a terjedelmesebb drámai művek cselekményének egy-egy
önmagában zárt szakasza.

1
A drámai szituáció konkretizálódásának módja szerint létrejöhetnek a drámamodellek, azaz
konfliktusos, középpontos és kétszintes drámák.

Az európai dráma a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt produkcióiból alakult ki.

Theszpisz léptette ki az első „színészt” a kórusból, Aiszkhülosz már két, Szophoklész pedig
már három szereplővel dolgozott.

A görög dráma hagyományos szerkezeti modelljének klasszikus kompozíciós elemei: a

prologosz, a színjáték cselekményének indulását megelőző bevezetés, mely valamelyik
szereplő monológja vagy két színész dialógusa. A parodosz a kar bevonulását kísérő első
kardal. A parodoszt követő kardalok neve sztaszimon, vagyis „álló-dal” volt. Az epeiszodion
a drámának az a párbeszédes része, mely két kardal között hangzik el. A kommosz a
panaszdal, az exodosz a kar elvonulási éneke. Eredetileg a műveket drámai versenyeken adták
elő, ahol a tragédiaírók rendszerint tetralógiával, vagyis három tragédiával és egy hozzájuk
kapcsolódó szatírjátékkal, a komédiaköltők pedig egyes darabokkal pályáztak.

Műfajok

Abele spelen

Az abele spelen ('ügyes művészi játékok') közép-németalföldi nyelven írott, verses drámai
művek csoportja a 14. század második feléből, melyek a Hulthem-kódexben maradtak fenn.
Tematikailag a lovagi, udvari irodalomhoz kötődnek, és az európai világi dráma kezdeteinek
tekinthetők.

Abszurd dráma

Az abszurd dráma a második világháború után kibontakozó abszurd irodalom legnagyobb

hatású műfaja; új szemléletű drámairodalmat és annak megfelelő színházi előadásokat
teremtett. Az abszurd drámát a lét teljes értelmetlenségét, céltalanságát tételező világkép hatja
át, tudatosan az irracionalitásra törekszik. Anti-dráma, hiszen a dráma eredetileg a cselekvés
műformája, itt viszont a szereplők tehetetlen lények, sorsuk a passzivitás, a vegetatív szintű
lét, amelyből kitörni nem lehet. A kifejezhetőség is kérdésessé válik, a nyelv maga is
„lefokozódik” (nincs sem kommunikáció, sem karakter). A kevés vegetáló szereplő, a
cselekményhiány és a szegényes nyelv mellett a kopár színterek is fokozzák a szorongás és a
bizonytalanság élményét. Ionesco darabjaiban (A kopasz énekesnő, 1949) még van konkrét
meghatározottság; Beckett mutatja fel a Godot-ra várvától, 1948 kezdve az emberi lét
egyetlen tartalmaként a „lassú felbomlást, a vánszorgást a vég felé”. Dürrenmatt (Az öreg
hölgy látogatása, 1956; A fizikusok, 1962) saját groteszk komédiáit, paraboláit, tézisdrámáit
„paradox színháznak” nevezi.

Analitikus dráma

Az analitikus dráma (görög analüszisz 'elemzés' szóból) elemző dráma, a drámai szerkesztés
egyik fő módszerét alkalmazó drámai mű, melyben az alapkonfliktust okozó esemény a darab
kezdetekor már megtörtént, de ennek múltbeli okai nem, vagy nem mind derülnek ki az első
felvonásban, hanem fokozatosan derül fény rájuk, így lendítik előre a jelenben játszódó
cselekményt, amelynek lényege a múlt feltárulásának folyamata. Ez a módszer a cselekményt

2
lehetőleg a katasztrófa köré sűríti térben és időben, s ezért is alkalmazkodik szívesen a hármas
egység (hely, idő és cselekmény egysége) elvéhez. Az eszménykép az olyan színmű,
amelynek cselekménye pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyit a néző a színházban
tölt. Mintapéldája e szerkesztési módnak Szophoklész Oidipusz királya, Kr. e. 420 k.; a 19.
század végén Ibsen (Babaszoba, 1879; A vadkacsa, 1884) művei reprezentálják, s a modern
drámák közül pl. Arthur Miller Édes fiaimja, 1947 ilyen szerkezetű. Az analitikus dráma
modelljével ellentétes a céldráma, a drámai kompozíció két modelljét aszerint különböztetjük
meg, hogy a végkifejlethez vezető alapkonfliktus okai mikor derülnek ki.

Bábjáték

A bábjáték színjátékforma, melyben az eleven embereket mozgatható bábok helyettesítik.

Csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint szokásos (kézi bábu, zsákos bábu,
kesztyűs bábu, pálcás bábu). Kedvelt a felülről, zsinór segítségével mozgatott marionett. A
bábok szövegét a nézők számára láthatatlan helyen tartózkodó színész mondja. A színjáték
eme formáját Európában és Ázsiában egyaránt régóta ismerik. Európában a bábszínpad
története az ókorba nyúlik vissza, a középkorban elsősorban vallásos tematikájú bábjátékokat
játszottak (betlehemes játék). Később a bábjáték egyre inkább elvilágiasodott; a
vándorkomédiások játéka a nép mulattatásának egyik legelterjedtebb formája lett. Virágkora a
17-18. századra esik, de napjainkig is élő színjátékforma. Színjáték és bábjáték számos
keveredését hozta létre a drámairodalom, kiváltképp pedig az alternatív színházművészet.

Bohózat

A bohózat a vígjátéknak az a műfajváltozata, mely főleg helyzetkomikumra épül. A

nevettetést harsány eszközökkel, lendületes cselekménnyel, a véletlenek felfokozott
szerepével éri el; gyakran zenés mű. Az emberábrázolás leegyszerűsített, a főszereplők
komikus alakok, valamilyen testi vagy szellemi különösséggel. A bohózat legismertebb
mesterei a francia színműírók (A. E. Scribe, E. M. Labiche, E. Pailleron). A legkorábbi
ilyennemű magyar játékokat trufa vagy truffa néven említik forrásaink, a bohózat kifejezés a
reformkor kezdetén tűnik fel, de használata mindmáig bizonytalan a színházi gyakorlatban.

Bosszúdráma

A bosszúdráma az angol dráma elterjedt típusa az Erzsébet-korban. Középpontjában

gyilkosság és annak megtorlása áll. Klasszikussá Shakespeare Hamletje tette e drámatípust, de
jeles példái még Kyd, Webster, Tourneur művei is.

Burleszk

A burleszk (olasz burla 'tréfa, móka') többjelentésű fogalom, de ma leginkább olyan

bohózatfajtát jelöl, amely képtelen helyzetekre, torzításokra, kiélezett helyzetkomikumokra
épít. A hősök esetlenek, irreálisan viselkednek és ebből bonyodalmak adódnak. A
burleszkelemek végigkísérik az európai irodalmat, de csak a 19. század második felében
terjedt el műfaji értelemben. A filmművészet – főként a némafilm korszakában– egyik
leghatásosabb kifejezési formáját találta meg a filmburleszkben (Chaplin, B. Keaton, Max
fivérek).

Céldráma

3
A céldráma nem analizáló, hanem szintetizáló (összefoglaló, „összerakó”) módszert
alkalmazó drámaforma, melyben az egymásra épülő, egymásból következő jelenetek egyenes
vonalban ívelnek a tetőfok felé. Az analitikus dráma zártságával ellentétben nyitott színi
világú; előnyös a sok színváltozás. Jellegzetesen ilyen kompozíciós modellt vett alapul az
Erzsébet-kori dráma, különösen Shakespeare, akinek műveiben a történet és a cselekmény
szinte azonos, a fontos elemek mind a néző szeme előtt játszódnak le. A szerkesztésnek ez a
módszere a két szálon futó eseménysor esetében érvényesül legjobban. Ilyen módon épülnek
fel a spanyol aranyszázad alkotóinak (Lope de Vega, Calderón de la Barca) művei, valamint
Brecht epikus drámái. A céldráma fogalmát főként a német poétika használja; ellentétes az
analitikus dráma szerkesztési módjával, a két módszer azonban csak elviekben választható
szét, a valóságban csaknem mindig keveredik egymással.

Commedia dell'arte

A commedia dell'arte (olasz 'művészet, mesterség színjátéka', 'hivatásos színjáték') itáliai,

népi eredetű és jellegű rögtönzött színjátéktípus, mely valószínűleg még az ókori atellana-
játék hagyományaiból alakult, de természetesen közrejátszottak kialakulásában a minden
vidéken meglévő népi csúfolódók is. Virágkorát a 16-18. században élte, s kölcsönösen
hatottak egymásra a commedia eruditával. Előadói hivatásos vándorszínész társulatok voltak,
melyeknek színészei a társulatok vezetőinek irányításával közösen dolgozták ki az előadás
néhány oldalas cselekményvázlatát (canovaccio), amely dialógusokat nem tartalmazott,
azokat az előadók alkalomról alkalomra szabadon rögtönözték, miként a zene- és
táncbetéteket, akrobatamutatványokat és bűvésztrükköket is. Ezt a rögtönzést azonban nem
kell a mai értelemben vett improvizációnak tekintenünk, hiszen a sok éve ugyanazt a karaktert
játszó színész fejében egész szövegvariációkat, kész sémákat őrzött, amelyet az alkalomhoz
illően variált. Az is jellemző volt, hogy apáról fiúra öröklődött egy-egy figura, s így a
mesterségbeli fogások is, bár az életkornak megfelelő váltásokat betartották. Egy társulat 10-
12 főből állt, így minden szerepkörre volt alkalmas színészük. A commedia dell'arte jellemző
előadásmódja a jelenetező technika, mivel a szűk színpadon csak kevés szereplő fért el, ezért
a változatlan helyszínen az egymás után érkező szereplők vitték előre a cselekmény menetét..
A cselekményt gyakran szakították meg lazzik (bohóctréfaszerű közjáték), amelyek során a
zannik megpróbálták a közönséget szórakoztatni tréfákkal, mutatványokkal. A darabok
tematikája a régi sémákhoz igazodott: legtöbbjük egy – számos nehézség árán a házasság
révébe érkező – ifjú párról szólt.

A rögtönzéseknek keretet szabott az állandó típusok (tipi fissi) és maszkok szerepeltetése. Az

állandó típusok közül idősebb szereplő Pantalone, aki északi típus, gazdag, velencei, zsugori
öreg kereskedő; sántít, beteges, és mindig panaszkodik. Beképzelt, öntelt, szoknyavadász, ám
gyakorta felsül, sokszor az orránál fogva vezetik. Dottore szintén északi típus, bolognai orvos,
ügyvéd vagy jogász; tudálékos, kéjsóvár, aki ékesszólóan beszél, de értelmetlenül. Capitano
elsősorban déli típus, spanyol, nagyképű, szájhős katona; hihetetlen történeteket ad elő saját
hőstetteiről, gyakran akar elcsábítani fiatal lányokat, s ezért megleckéztetik. Idősebb típus
még Tartaglia is, a dadogó hivatalnok, aki csak később tűnik fel a hiányzó Dottore, ill.
Pantalone figurák szerepkörében. A fiatalok közé tartozik a sorsüldözött szerelmespár, akiket
el akarnak szakítani egymástól. Ők nem viseltek maszkot. Nevük változó: Lelio, Flavio,
Aurelio, illetve Isabella, Lidia, Vittoria stb.

A zanni-szerepek (mellékszereplők vagy szolgák) a játék fő mozgatói. Közéjük tartozik

Brighellaeredetileg eszes (északi) paraszt, majd mindenre kapható, agyafúrt fickó. Ötletekben
gazdag, találékony, intrikus, aki bonyolítja a cselekmény fonalát. Arlecchino vidám, naiv,

4
többnyire gyámoltalan (északi) parasztlegény; kevésbé eszes, leleményes, mint Brighella.
Pulcinella púpos, bűnös hajlamú, illetlen (déli) figura. Coviello a déli színjátéktípus
Brighellája. Colombina vagy Fantesca (északi és déli is lehet) gyakran segítőtársa a
szerelmeseknek; kedves, okos, ravasz szolgálólány. Pedrolino eredetileg a nápolyi történetek
ostoba szolgája, később melankolikus, szomorú ifjú. Sajátosan bohócszerű figura, ő az a
bátortalan szerelmes, akin segíteni kell. Később a francia művészetben mint Pierrot, a
reménytelen szerelmes jelképe bukkan fel. A műfaj a 18. századig virágzott, de hatása máig
eleven a drámaírásban és a színjátszásban is.

Commedia erudita

A commedia erudita (olasz 'művelt komédia') Terentius hatását tükröző itáliai reneszánsz
vígjáték, a cselvígjáték és a jellemvígjáték ötvözete. Előkelő stílusával és artisztikus
dialógusaival a harsány commedia dell'arte ellentéte. Jelesebb mesterei P. Aretino, L. Ariosto,
N. Machiavelli, B. D. Bibiena.

Daljáték

A daljáték sokféle változatban megvalósuló színpadi műtípus. Jellemzője, hogy az irodalmi

szöveg és a zene, az ének, sokszor a tánc is hangsúlyos szerepet kap benne. Többnyire
népszerű dallamokat használnak fel és vidám karakterűek. A műfaj a középkor óta népszerű
volt, fejlődésének az olasz opera terjeszkedése vetett véget. Farsangi játékok, a híres
Koldusopera, 1728, a francia vaudeville-ek, majd vígoperák tartoznak ide. Legismertebb
magyar példái Kacsóh Pongrác János vitéze és Kodály Zoltán Háry Jánosa.

Drámai költemény

A drámai költemény (emberiségköltemény, világdráma, metafizikus tragédia, lírai-filozófiai

dráma, könyvdráma) a klasszikus tragédiával rokon műfaj, de a drámaisággal egyenrangúvá
válhat benne a költőiség, a cselekményességgel a gondolatiság. E drámák általában nem
előadásra, hanem olvasásra készültek, és az emberi lét alapvető filozófiai kérdéseit vetik fel,
melyeknek kifejezéséhez vallási, mitikus, szellemlények is szerepelhetnek (Isten, ördög,
angyalok, Földszellem, Gomböntő). A drámai költemény kifejezést Byron használta először
(Manfred, 1816). Ezt a műfajt csak néhány, de jelentős mű reprezentálja: Byron Kain, 1821;
Shelley A megszabadított Prométheusz, 1820; Goethe Faust I.,II. (1808, 1832); Ibsen Peer
Gynt, 1867; Vörösmarty Csongor és Tünde, 1830; Madách Az ember tragédiája, 1860.

Egyfelvonásos

Az egyfelvonásos (nem műfaji elnevezés) egyetlen részből álló s gyakran egyjelenetes drámai
mű. Az elnevezés a 18. század második felétől vált általánossá, s az ötfelvonásos színmű
mellett hamarosan a legkedveltebb drámatípus lett. A történet többnyire egyetlen színhelyen
játszódik, egyetlen cselekményszálat vezet, kevés szereplőt vonultat fel. A drámaforma
szerkezeti tömörsége igen nagy feszültséget teremt. A forma legkiemelkedőbb szerzői
Lessing, Hofmannstahl, Cocteau, García Lorca, Beckett, Albee, Ionesco.

Előjátékok

Az előjátékok a színjátéktípusok egyik csoportja, melyeket mindig a fő színmű, a

tulajdonképpeni látványosság előtt mutatnak be, és mindig valamilyen kapcsolatban állnak az

5
őket követő színművel, dramaturgiai funkciójuk van. A játékok terjedelmük szerint
legtöbbször rövid egyfelvonásosok színváltozás nélkül. Szereplőinek száma szerint az
előjáték kamaradarab, előadóinak száma általában nem haladja meg a négy-öt főt. Klasszikus
ókori jelentkezése a színjátékok előtt bemutatott mimosz- vagy pantomimjelenet.

Epikus színház

Az epikus színház drámaírói és színjátszási módszer. Bertolt Brecht (Koldusopera, 1928;

Galilei élete, 1938-39; Kurázsi mama és gyermekei, 1939; Jó embert keresünk, 1940; A
kaukázusi krétakör, 1945) alakítja ki, szembefordulva az arisztotelészi és a polgári
dramaturgiával (forrásai a kínai és az avantgárd színház). Lemond a mű zárt egységéről;
darabjai jelenetsorokból állnak; szerinte ez az elbeszélő jellegű színház a nézőt szemlélővé
avatja, szembeállítja a cselekménnyel, feléleszti aktivitását, döntéseket kényszerít ki belőle;
ismereteket közvetít, érvekkel dolgozik. Célja eléréséért Brecht elidegenítő technikát
alkalmaz, az ún. elidegenítő effektusokkal – dal- és táncbetétekkel, kórusokkal, vetített vagy
feliratokként kifüggesztett fejezetcímekkel, feliratos táblákkal, különleges
reflektormegvilágításokkal, a cselekményt értelmező narrátorok felléptetésével stb. –,
szándékosan szétrombolja azt az illúziót, hogy a való élet eseményeit nézzük, kizökkent az
érzelmi átélés állapotából és állásfoglalásra késztet.

Érzékenyjáték

Az érzékenyjáték a 18-19. század fordulóján virágzó szentimentális, de kibékítően

megoldódó dráma, az angol comedy of manners, a francia comédie larmoyante, a német
Rührstück magyar megfelelője. Statikus építkezésű, a szomorújátéknál visszafogottabb
drámaforma az erény megpróbáltatásairól. Teátrális formában a felvilágosodás erkölcsi
eszméit tükrözi: a jóság elnyeri jutalmát, a gonoszság pedig büntetését. A műfaj
Magyarországon A. W. Iffland s főként A. F. von Kotzebue és követői hatására terjedt el,
legjelesebb művelője Dugonics András volt. Az 1830-as évektől kezdve eltűnt a színpadokról.

Exodium

Az exodium (lat. 'kimenetel, vég'); postludium; klasszikus latin utójáték, jelenet. Több
felvonásból álló, nagy lélegzetű drámai művek, többnyire tragédiák után játszották a vidám,
felszabadult hangú, rögtönzött játékformát. Virágkorát az 1-3. században élte, előképe volt a
középkor számos utójátékának.

Farce

A farce (francia 'töltelék') francia vígjáték, bohózat. Virágkorát a 14-16. században élte,
kezdetben a nagyobb lélegzetű (többnyire vallásos tárgyú) misztériumok, moralitások, sottie-k
komikus, nemegyszer durva, trágár hangú betéteit nevezték így, később ezek a betétek köz-,
ill. utójátékká váltak, majd egyre világibb tartalommal önálló játékokká fejlődtek. Ezek rövid,
csattanóra kihegyezett, számos helyzetkomikumi ötletre épülő, népi fordulatokat bőséggel
alkalmazó realisztikus jelenetek, gyakran durva és trágár tréfák lettek. A farce
cselekményének középpontjában valamilyen felsülés vagy lóvátevés áll. Alakjai általános
tulajdonságokat testesítenek meg (képmutatás, kapzsiság, házasságtörés, ravaszság); nincs
köztük rokonszenves szereplő. A legtöbb farce szerzője ismeretlen; a kb. 150 fennmaradt
darab közül máig a Pathelin mester a legnépszerűbb.

6
Farsangi játék

A farsangi játék farsang idején előadott színjáték, álarcos-jelmezes felvonulás, alakoskodás.

A farsangi népi színjátékok Európa-szerte elterjedtek, s az ősi termékenységrítusokból
származnak. A bohózat mellett a humanisták által divatba hozott antikizáló mitológiai és
történelmi tárgyú drámai jelenetek is előtérbe kerültek. H. Sachs farsangi játékai közül néhány
még ma is színpadképes. A farsangi játék mint önálló műfaj a 17. században megszűnt, de a
jelmezes-álarcos farsangi felvonulások napjainkig fennmaradtak. Magyarországon az – iskolai
színjátszás keretében – szintén farsangkor adtak elő bohózatokat. E műfaj jellegzetes példája a
Bachus, melyet Sátoraljaújhelyen a pálosok iskolájában adtak elő 1765-ben, és a minoriták
iskolai bohózata, a Borka asszony és György deák.

Grand guignol

A grand guignol (francia 'nagy Guignol'): rémdráma. Eredetileg a 19. század végén alapított
párizsi színház, a Théatre Grand-Guignol neve volt. A guignol francia bábjáték, amelyet
kesztyűs bábokkal játszottak, s amely a commedia dell'arte hatását tükrözte. Állandó típusai
voltak, a főszereplő, a Guignol, népi figura; vidám, józan és ravasz. A Théâtre Grand-
Guignolban kezdetben humoros-izgalmas történeteket adtak elő, az 1900-as évek elejétől
azonban itt született meg a rémdráma francia változata, mely felvette előadása helyének a
nevét, s ma világszerte a túlfűtött, szadista és csekély irodalmi értékű rémdrámák közismert
elnevezésévé vált.

Hitvitázó dráma

A hitvitázó dráma a vallásos színjáték, az iskoladráma egyik fajtája, Európa-szerte elterjedt

volt. A reformáció és ellenreformáció vitairodalmának jelentős része dramatikus, dialogikus
formában készült. A játékok vallásos kérdéseket vetettek fel, szereplőik többségükben élő
személyek, ill. allegorikus alakok. Hangjuk népies, hangnemük gúnyos, szatirizáló; jellemző
rájuk az ellenfelek kipellengérezése; gyakran élnek a népi tréfakincs, szólások, közmondások
elemeivel. Igen sok dráma névtelenül maradt fenn, de ismerünk néhány alkotót is: P.
Gengenbach, N. Manuel, J. Bale, J. Hasenberg, G. Chastellain. A magyar hitvitázó drámák
ősei főként német és németalföldi reformátorok dramatizált vitairatai voltak. A műfaj
legnevesebb hazai képviselői Sztárai Mihály, Melius Juhász Péter.

Interludium

Az interludium a közjáték latin elnevezése. Műfajmegjelölésként a reneszánsz idején terjedt

el.

Iránydráma

Az iránydráma szorosabb értelemben azon színjáték, melyet írója közvetlen agitációnak

szánt a közélet időszerű harcaiban, s az aktuális mondanivaló háttérbe szorítja a formai
követelményeket. Ide sorolhatók többek között az iskoladrámák, s a 20. században Brecht
tandrámái, melyekben új formákkal kísérletezett.

7
Kabaré

A kabaré (francia cabaret 'kocsma, csapszék'; eredetileg a több részes hidegtál, az „hors
d'oeuvre” felszolgálását jelentette) a legkötetlenebb drámai műforma, számos tematikus ill.
nemzeti változata ismert. Francia eredetű egyveleg, szatirikus, humoros, szórakoztató műsor.
A 19. század végén Párizsban alakult ki, s terjedt el Európa-szerte. Az angolszász
nyelvterületen sajátos formái, a music-hall és a varieté népszerűek, orosz megfelelője az
esztrád. A kabarékban egyfelvonásosok, jelenetek, magánszámok, kuplék, sanzonok
váltakoznak, s a különböző stílusú és hangulatú műsorszámokat a konferanszié (a francia
conférencier 'műsorközlő') köti össze. Az előadásban sok az aktualizálás, a rögtönzés;alapvető
módszere a montázstechnika. A kabaré 1901-től nyert polgárjogot a magyar fővárosban, a
sajátos „pesti kabaré” 1907-ben jött létre a „Bonbonnière” megnyitásával. Konferansziéja
Nagy Endre volt, aki 1907 és 1912 között megteremtette magyar nyelven az irodalmi szintű
kabarét. A pesti kabaré a későbbiekben is bevonta munkájába az értékes magyar költészetet.
Legjelentősebb szerzői: Heltai Jenő, Molnár Ferenc, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Kellér
Andor, Gábor Andor.

Kamaradarab

A kamaradarab kevés szereplős, csekély színpadi apparátust, kis játékteret igénylő színjáték.
A klasszikus drámaformák után a századfordulón kialakuló – elsősorban a francia társalgási
színműveken alapuló – színjátékforma.

Klucht

A klucht ('valaminek darabja, része') középkori, németalföldi (flandriai) eredetű verses

színpadi műfaj, bohózat, melyet a fennkölt hangú, lovagi tárgyú 'abele spelen' utójátékaként
adtak elő. A műfaj virágzása a 14-16. század volt.

Komédia

A komédia a vígjáték ókori elnevezése (görög kommosz 'gúnydal' szóból). A műfaj

meghatározó esztétikai minősége a komikum, konfliktusának megoldása szerencsés (sohasem
tragikus); értékszerkezete alapján az önmagukat valódi értékeknek feltüntető álértékek
pusztulását mutatja be. Arisztotelész szerint a komédia „a hitványabbak utánzása, de nem a
rosszaságé a maga egészében, hanem a csúfságé, amelyhez hozzátartozik a nevetséges is. A
nevetséges ugyanis valami hiba, vagyis fájdalmat és így kárt nem okozó csúfság”; Bergson
elmélete szerint a komikum az automatizmus, a merev gépiesség lelepleződése. A komikus
hős nem kiemelkedő jellem, hibái és tévedései általánosak, típusát az ismétlődés eleme
formálja (kicsinyes szenvedély vezérli, egy rögeszme megszállottja, előítéletének rabja stb.;
nem személyiség, inkább emberi alakká formált fogalom: a fösvény, a hetvenkedő katona, a
rászedett férj stb.); küzdelmét általában lelepleződés zárja. A nevetés az igazságosság nevében
megtorolja az erkölcsi értékeken esett sérelmet. A komikum típusától függően a helyzet- és
cselvígjátékban a komikum főként a komikus helyzetekre épül (csere, véletlen, hasonlóság,
félreértés), a jellemvígjátékban a komikus jellemből fakad. A hangnemek sokféle változatát
alkalmazhatja az író (humor, szatíra, nyílt gúny, irónia), felhasználhat groteszk és
parodisztikus eszközöket. A műfaji változatok közül leggyakoribbak a bohózat és a burleszk.

8
A legnagyobb ókori görög komédiaíró, Arisztophanész (Kr. e. 5-4. sz.) tizenegy fönnmaradt
művében a parodizálás, a tréfa eszközeivel kortársait célozza meg; mindig van határozott
tárgya, ami ellen szól (pl. a filozófusok: Felhők; a háború: Lüszisztraté; az athéni
joggyakorlat: Darazsak). Arisztophanész (valamint elődei és kortársai) műveit ókomédiának
nevezik. Az ún. újkomédia a hellenizmus korában alakult ki, fő tárgykörei a mindennapi élet
jelenségei, a politikai tematika háttérbe szorul és megjelenik az alaktipizálás. A korszak
legjelesebb alkotójától, Menandrosztól (Kr. e. 4-3. sz.), a jellemkomédia első nagy mesterétől
csak töredékek maradtak fenn (Embergyűlölő). A római vígjáték kiemelkedő szerzője Plautus
(Kr. e. 3-2. sz.) továbbfejleszti a típusfigurákat és szerepköröket (A hetvenkedő katona). A
római birodalom bukásával eltűntek a színházak, de Terentius (Kr. e. 2. sz.) vígjátékai
ismertek voltak a középkori kolostori iskolákban is.

Az angol reneszánsz korából kiemelkedik vígjátékainak emberábrázolásával, kettős

cselekményszövésével, költői erejével Shakespeare (Tévedések vígjátéka, Sok hűhó semmiért,
Vízkereszt, Szentivánéji álom, Ahogy tetszik). Kortársai közül Ben Jonson új műfaji változatot
hoz: a szatirikusan nyers társadalmi erkölcsrajzot (Volpone, 1605). A spanyol vígjáték
úttörője (a népi hagyományt közjátékaival irodalmi rangra emelő) Cervantes, máig
legnépszerűbb szerzője pedig a szerelmi cselvígjáték sémáit variáló Lope de Vega (A kertész
kutyája, 1613 k.).

Molière a műfaj sokféle változatát kipróbálta; a vígjátéki hagyományok követése mellett

életművében egyre jellemzőbb a klasszicista követelmények betartása. Legtöbb darabjában a
kortárs polgári világ hibái jelennek meg (Kényeskedők, 1659; Úrhatnám polgár, 1670; Tudós
nők, 1672). Feldolgoz örök vígjátéki témákat (Amphitryon), ítéletet mond típusokról (Képzelt
beteg, 1673) és archetípusokról (Don Juan, 1665); a Tartuffe, 1664 leleplezett kettőse a
gátlástalan, álszent címszereplő és a rászedett, zsarnok apa, Orgon. Kései nagy
jellemvígjátékaiba tragikus vonások is vegyülnek (Mizantrop, 1666; A fösvény, 1668).
Molière nyomán reformálta meg az olasz vígjátékot Goldoni (Két úr szolgája, 1745).
Beaumarchais remekművének (Figaro házassága, 1784) politikus, szatirikus hangja erősödik
fel az orosz vígjátékokban (Gogol A revizor, 1836).

A magyar vígjátékirodalom Balassi Bálint Szép magyar komédiájával (1587) kezdődik, aki
tudatosan műfajteremtő szándékkal dolgozott át egy divatos olasz pásztorjátékot. Bessenyei
György A filozófus, 1777 szerelmi bonyodalmaiban francia mintákat követ, de a magyar
művelődési állapotokat bírálja (Pontyi, a vidéki, műveletlen nemesúr igazi vígjátéki típus).
Csokonai elsősorban a gúny és az irónia eszközeit alkalmazza a töredékesen maradt
Tempefőiben, 1795; bohózatait csurgói tanítványai számára írta (Cultura, Az özvegy
Karnyóné, 1799). Nemcsak a műfaj sablonjainak ügyes alkalmazása, hanem a kor magyar
nemesi társadalmának ábrázolása is sikeres szerzővé tette Kisfaludy Károlyt (A kérők, 1817;
Csalódások, 1828). Kísérletezett vígjátékírással Katona József (A rózsa, vagyis a
tapasztalatlan légy a pókok közt, 1814); Vörösmarty Mihály (A fátyol titkai, 1834); Eötvös
József (Éljen az egyenlőség, 1841) és Madách Imre (A civilizátor, 1859). Népszínművek írása
után a műfaj hazai megújítója és népszerűsítője volt Szigligeti Ede (Liliomfi, 1849), s biztos
technikai tudásával a színpad mestere lett Csiky Gergely is (A proletárok, 1880; Buborékok,
1887).

Középfajú dráma

A középfajú dráma színpadi műfaj, a színjátéknak a tragédia és a komédia közé eső formája.
A kifejezést a drámaelmélet csak a 18. század második felében kezdi használni, elméletét

9
Diderot és Lessing fogalmazza meg, s maga a forma is a 18. század végén, a 19. század elején
bontakozik ki, elsősorban a német színpadokon. Tematikája rendkívül szerteágazó. Az
elnevezés napjainkra eltűnt a színpadról.

Közjáték

A közjáték a színjátékoknak az a csoportja, melyeket hosszabb, több részre bontható

színjátékok között adtak elő. Klasszikus elődje a görög dráma egyik szerkezeti eleme, a
sztaszimón, melyet két jelenet között a kar mond el. Rómában a tragédiák szüneteiben
gyakran adtak elő mímoszjátékokat. A forma nagyarányú fellendülése a középkorban
következik be, amikor a gyakorta egy hetet is meghaladó időtartamú misztériumjátékok,
passiók részei közé is közjátékok ékelődtek be. Kezdetben a misztérium egyes részei között
csak néhány szereplő mulattatta a nézőket, a későbbiekben egyre fejlettebb, többszereplős,
bonyolultabb cselekményű közjátékok keletkeztek.

Lazzi

A lazzi ('bohóctréfa') itáliai jelenet, a commedia dell'arte betéte. A többnyire

helyzetkomikumra épülő bohóctréfákat legtöbbször a zannik játszották el. Szerepük a
cselekmény szüneteinek kitöltésén túl sokszor a megoldás késleltetése, a feszültség fokozása
volt. A lazzik némelyike annyira kedvelt volt, hogy a játékok vázlataiban, a canovacciókban
is helyet kapott, mint az előadás állandó eleme.

Liturgikus dráma

A liturgikus dráma középkori latin nyelvű, többnyire prózai műfaj, amelynek első változatai
a karácsonyi és húsvéti szertartásokhoz kapcsolódtak, s ezekből a templomi
dialógusváltásokból bontakozott ki a misztériumdráma.

Lovagdráma

A lovagdráma a lovagi irodalom drámai válfaja. A klasszikus lovagi irodalomnak a

legkevésbé fejlett ága. Nagy divatja támadt viszont a lovagi témának a 18-19. század
folyamán; a német lovagdráma (Ritterdráma) a 18. század végi Sturm und Drang egyik
népszerű drámafajtája volt (J. A. von Törring Kasper der Thorringer, 1785; J. M. Babo Otto
von Wittelsbach, 1782). Ezek a művek látványos, tömegjelenetekben gazdag módon,
felfokozott romantikus hangütéssel dicsőítették a lovagi erényeket.

Melodráma

A melodráma (görög melosz 'dal, zene' és dráma 'cselekvés'; a kifejezés eredeti jelentésében
zenedráma vagy zenés színmű); olyan (legtöbbször mono- vagy duo-) dráma, amelyben a
színész szövegéhez zenei aláfestés járul. A 18-19. század fordulójának effajta drámái
általában érzelmes történeteket dolgoztak fel, s ezekről a kifejezést az olyan, a zenét már
mellőző drámákra is átvitték, amelyek patetikus stílusban előadott, szenvedélyes érzelmi
viharokat kavaró történeteket állítottak színpadra. A maguk korában ezeket könnyfakasztó
vígjátékoknak, érzékeny játékoknak is nevezték. Ezek a művek csak az előadáson
érvényesülő, csekély irodalmi értékkel rendelkező művek (G. de Pixérécourt Viktor, avagy az

10
erdő fia, 1798; J. Bouchardy Antverpi árvák). A melodráma valójában irodalmon aluli műfaj,
jelentősége elsősorban a romantikus drámairodalomra tett hatásában áll.

Mesejáték

A mesejáték színjáték, melynek cselekménye mesés elemeket tartalmaz, szereplői

mesealakok. Kialakulása a népi színjátékokhoz kapcsolódik. A műfaj megjelenése a
reneszánsz időszakára tehető, virágzása a 18-19. századra esik. (Shakespeare Szentivánéji
álom; Maeterlinck A kék madár; Kodály Háry János című daljátéka; Balázs Béla operája, a
Kékszakállú herceg vára,Bartók Béla zenéjével.

Mirákulum

A mirákulum (latin miraculum 'csoda') a középkori vallásos színjáték egy csoportja, mely
szentek életének eseményeiről, csodatételeiről szól (Angol nyelvterületen mindenféle vallásos
játékot mirákulumnak neveztek.). A játékok hősei esendő emberek, akik halálos bűnbe esnek
vagy életveszélybe kerülnek, ám Mária vagy egy szent csoda segítségével megmenti őket.
Kiemelkedő mirákulumok a Szent Miklós-játék, és a Miasszonyunk csodái címen ismert 40
dráma.

Misztériumjáték

A misztériumjáték (görög müsztérion 'rejtély' 'titok') a liturgikus drámákból kibontakozó

késő középkori vallásos színjáték, mely ó- és újszövetségi, néha apokrif evangéliumokból
merített jeleneteket dolgozott fel. A 13-14. században a játékok kikerültek a templomból a
főtérre, a piactérre és nemzeti nyelvűvé váltak. A karácsonyi és a húsvéti játékok mellé újabb
tárgyak járultak, melyeknek már nem volt liturgikus eredetük. A misztériumjátékokat a városi
polgárság adta elő a papság és iskolamesterek közreműködésével. Az előadások terjedelme és
stílusa a színpadformától is függött: leghosszabbak a szimultán színpadon lejátszódó francia
és német misztériumok; a mozgószínpadnál (szekérszínpadnál) a dráma jelenetekre bomlott
fel. A nemzeti nyelvű misztériumok többnyire verses formájúak.

Monodráma

A monodráma olyan színjáték, melynek egyetlen előadója egy, két vagy több szerepet
személyesít meg. Eredete a középkori színjátszásba nyúlik vissza, amikor vándormuzsikusok,
vándorló előadók állandó épület és valódi színházi élet híján, sűrű maszkváltással több
szerepet is eljátszottak. Később a 18. század francia és német színjátékkultúrájában tűnik fel
újra ez a típus. A modern színjátszásban az abszurd irányzatok kedvelik, mint olyan
műfajváltozatot, amely a valóságos konfliktusok, az emberek közötti kommunikáció
hiányáról, lehetetlenségéről tanúskodik. Ismertebbek Rousseau Pygmalionja,1762); Csehov A
dohányzás ártalmasságáról című műve és Gogol Egy őrült naplója, 1835című elbeszéléséből
készült monodráma.

11
Moralitás

A moralitás allegorikus szereplőket felvonultató vallásos színjáték. A középkori moralitások

különösen a megszemélyesített bűnöknek és erényeknek az ember lelkéért folyó harcát
mutatták be szívesen. Legismertebb példája a 15. századi angol Akárki, a gazdag ember
haláláról szóló játék. A tisztán allegorikus moralitások virágkora a késő középkorra esik, de a
reneszánsz színpadon is tovább élnek, s hatásuk még Shakespeare jellemábrázolásában is
kimutatható. A magyar irodalom legismertebb moralitása az 1646-ban kinyomtatott
„névtelen” Comico Tragoedia, a századból azonban több moralitástöredék is ismeretes, s a
csiksomlyói passiókban is szerepelnek betétként allegorikus jelenetek. A 20. században az
angol Akárki drámát H. von Hofmannstahl dolgozta át.

Népszínmű

A népszínmű a népéletet bemutató középfajú dráma, amelyet rendszerint énekbetétek

tarkítanak. Létrejöttében fontos szerepet játszottak a 18-19. század fordulóján Európa-szerte
elszaporodó népszínházak, amelyek igénytelenebb műfajokkal, de szélesebb körű
népszerűségre pályáztak. A népszínművek vidám darabok, amelyekben a hatáskeltés fontos
eszköze a helyi színezet és az aktualitás. Ismertebb szerzői Raimund, Nestroy,
Magyarországon Szigligeti Ede (Szökött katona, 1843; A lelenc).

Paraboladráma

A paraboladráma (a görög parabolé 'összehasonlítás') itáliai eredetű, a középkorban Európa-

szerte elterjedt és igen népszerű példázat, vallásos, morális vagy filozófiai tárgyú –általában
didaktikus célzatú – vitaszínjáték, mely a 12. századra dramatikus elemeket tartalmazó
dialogikus jelenetté alakult. Virágkorát a 13. században élte, a műfaj azonban megújult
formában jelen volt a 20. század irodalmában is. Paraboladrámára emlékeztető elemeket
tartalmaz a magyar irodalomban Sarkadi Imre életműve (Elveszett paradicsom, 1960-61;
Oszlopos Simeon, 1960-61), ill. Karinthy Ferenc drámái (Bösendorfer, 1966; Duna-kanyar,
1966).

Passiójáték

A passiójáték a középkori misztériumjáték legismertebb alfaja; a bibliai történetnek Jézus

szenvedésével és halálával foglalkozó részeit dramatizáló színjáték. A műfaj fénykora a késő
középkorra esett. A városi polgárság az előadásokat pompás külsőségekkel rendelkező
látványos tömegdrámává alakította. A középkori ízlésű népies passiójátékok a 16. század
végén megszűntek, a passió dramatizált színre hozása azonban később is szokásos volt az
iskolai színjáték és a népi játékok keretében. A magyar irodalomban a barokk időszakában
volt népszerű a passiójáték. A csíksomlyói ferencesek repertoárjából 47 passió maradt fenn a
18. századból.

Pásztorjáték

A pásztorjáték (pasztorál, pastorale) a pásztori költészet színpadi változata. A műfajt az

itáliai humanisták teremtették meg, mint a kastélyszínjátszás kedvelt udvari műfaját. A
pásztorjáték legsűrűbben szereplő színhelye a békés Árkádia erdős tája; szereplői klasszikus
nevet viselő pásztorok és pásztorleányok, valamint a görög-római mitológia játékosabb
alakjai, mint a nimfák. A művek témája legtöbbször a szerelem, az eltávozott vagy eltűnt

12
kedves után való sóvárgás. Ezeket az alkotásokat legtöbbször főúri műkedvelő társaságok
adták elő főúri udvarokban, kastélyokban gyakran szabadtéren. Az első jelentős pásztorjáték
T. Tasso Amintája, 1573, melyet Csokonai fordított magyarra. Még népszerűbb volt G. B.
Guarini műve, Il pastor fido, 1580-83, amelynek egyik utánzatát, Castelletti Amarilli című
játékát Balassi Bálint ültette át magyarra Credulus és Júlia vagy Szép magyar komédia, 1588.
A műfaj virágzik a 16-17. században, a 18. században azonban eltűnik az irodalomból.

Polgári szomorújáték

A polgári szomorújáték polgári környezetben játszódó, prózában írt tragédia, ill. átmenet a
tragédia és a komédia között. A klasszikus poétika szerint – a 18. század derekáig – a tragédia
csak magas rangú személyek kalandjairól és bukásáról szólhatott, polgári hősökcsak komédia
középpontjába kerülhettek. A műfaj a 18-19. században virágzik (Lessing Miss Sara
Sampson, 1755; Emilia Galotti, 1772; Schiller Ármány és szerelem, 1784; Hebbel Mária
Magdolna, 1844).

Rémdráma

A rémdráma a szórakoztató és kalandirodalom egyik válfaja. Mindig a korízlés határozza

meg, s épp ezért nagyon viszonylagos műfajfogalom. Általában olyan drámai művet értünk
alatta, amely a színpadi hatásvadászat legalantasabb eszközeit sűrítetten és öncélúan
alkalmazza, a kínzást, a vérontást nyílt színen, természethűen utánozza. (A kifejezést
leginkább gúnyos, elítélő értelemben alkalmazták). Ide sorolhatók Fr. Beaumont, J. Fletcher,
Ph. Massinger, J. Ford, V. Weber művei. Ezeknek hatása érződik Katona József ifjúkori
alkotásain, pl. A borzasztó tornyon, 1812.

Sottie

A sottie (francia sot 'bolond') a farce-szal rokon, szélsőségeken, felszabadult fantázián alapuló
késő középkori komédia. Eredetileg a Bolondok ünnepén csörgősipkás „bolondok” által
előadott darabok voltak, melyeket később a közönség szórakoztatására a komoly témájú és
hangvételű misztériumjátékok és mirákulumok előtt játszottak. A sottie-ban színrelépő
„bolondok” általános bolondozásaik közepette kimondhatták azt az igazságot, amit a
közönség és az egyszerű emberek gondoltak a társadalom nagyjairól. A sottie-k által
megjelenített világ a Bolondok Hercegével és a többi állandó szereplővel a valóságos
társadalom szerkezetét és hierarchiáját utánozta. A leghíresebb sottie P. Gringoire A Bolondok
Hercegének Játéka című darabja.

Stációs dráma

A stációs dráma (stációdráma) a drámatípusok egyike. Fő jellemvonása, hogy a felvonásokra

tagolt, lineáris haladású drámaformákkal szemben lazán összefüggő jelenetekből (stációkból)
áll, amelyek a néző figyelmét nem az események kimenetelére, hanem az egyre új és új
nézőpontból megvilágított cselekményre magára irányítják. Első megjelenései a középkori
Európa vallásos színjátékai; később a Sturm und Drang jellemző drámatípusává vált. Sajátos
kifejlete a 20. században az expresszionista előzményeket is integráló, Bertolt Brecht által
kialakított epikus dráma.

13
Szatírjáték

A szatírjáték (görög szatürikon drama 'szatírcselekvés') komikus tárgyú ókori görög

színjátékfajta. Eredetileg Dionüszoszt és kíséretét, a félemberi-félállati szatírokat ábrázolta,
megteremtője Pratinasz. A formában a komikum az uralkodó, melynek forrása isteni lények
vagy mitikus hősök találkozása a szatírokkal, akik elrabolják a lányokat, fiúszerelmeik
vannak, szörnyekkel vagy hősökkel verekednek. A szatírjátékot a színpadon pantomim táncok
formájában adták elő: a főszereplő mondanivalóját gesztusokkal, mimikával, tánccal fejezte
ki. A táncok történéseit gunyoros előadásmódban narrátor közvetítette. A jeleneteket karének
választotta el egymástól, amelyet a szatírkar adott elő mimikus gesztusok és táncok
kíséretében. A szatírjátékok csak töredékekben maradtak fenn, egyetlen kivétel Euripidész
Küklopsz című színjátéka.

Színjáték

A színjáték színpadon megjelenített, színészek vagy előadók által reprodukált műveket jelent.
A színpadon való megjelenítés a rendező és a színészek feladata; a rendező legtöbbször a
drámaíró szerzői utasításai alapján irányítja a színészeket. A színjátékok felosztása sokféle
lehet, s a világ minden népének irodalmában megtalálhatók a különböző típusok. Európában a
verbalitás meghatározó szerepet játszik a színpadi közlés szerkezetében, míg az ázsiai
színjátékok napjainkban is szinte minden érzékszervre hatnak. A 20. századtól az európai
színház nem csupán reprodukálja, hanem feldolgozza a műalkotásokat, gyakran mai
környezetbe helyezi át a korábban született műveket.

Táncjáték

A táncjáték a színjátéknak az a típusa, amelyben a tánc a cselekmény elsőrendű vagy

kizárólagos hordozója: a szöveg mellékes szerepet tölt be vagy egyáltalán nincs. Európában,
Ázsiában és Afrikában nagy hagyománya van a táncos némajátékoknak. Ez a hagyomány él
korunk táncművészetének két fő ágában: a balettben és a modern táncformákban
(mozgásművészet). Napjainkban a tánccal is átszőtt musical igen sikeres műfaj.

Társalgási színmű

A társalgási színmű a 19. századi polgári dráma uralkodó műfaja (régebbi magyar nevén
társalkodóvígjáték). Leglényegesebb vonása az érdekes jellemvonásokkal megrajzolt hősök
között folyó, sziporkázóan szellemes, csevegés jellegű, fordulatos dialógus. A társalgási
színmű kifejezés a 17. században tűnik fel először, mai szűkebb értelemben azonban a 19.
századi francia „jól megcsinált” színdarabokat (pièce bien faite) értjük alatta, melyek pontos
dramaturgiai szabályok szerint, rutinosan szerkesztett, jól kiszámított fordulatokkal
tömegsikert arató bulvárdarabok. A társalgási darabok hősei cselekvés helyett csillogó
monológokban mérlegelik esetleges tetteik következményeit, s a pezsgő párbeszéd színezi a
színész visszafogott játékát. A társalgási színmű rendszerint ugyanazon a helyen játszódik le,
s drámai és előadási ideje is megegyezik. Legsikeresebb szerzői E. A. Scribe (Egy pohár víz,
1840); G. Feydeau; A. Dumas A kaméliás hölgy, 1852; E. von Bauernfeld (Polgári és
romantikus, 1835); H. Bahr (Koncert, 1909); H. von Hofmannsthal (A nehéz ember, 1921); O.
Wilde (Lady Windermere legyezője, 1892). A társalkodóvígjáték nemzetközileg is számon
tartott magyar képviselője Molnár Ferenc.

14
Tézisdráma

A tézisdráma (tételdráma, eszménydráma) műfajmegjelölés jelentése ellentmondásos. A

legelterjedtebb felfogás szerint az irányműfajok azon alfaja, amely egy konkrét intézmény
vagy törvény stb. visszásságait leleplezve annak korszerűbb vagy eszményi rendjére
vonatkozó téziseket állít fel, s ezek megvalósítását követeli. A műfaj eredete az ifjabb Dumas
azon műveire vezethető vissza, amelyek a legkülönbözőbb társadalmi problémákat
illusztrálták drámai történetekkel, s az ezek megoldásait nyújtó tételeket a szerző
szócsöveként felléptetett rezonőr magyarázta meg a nézőknek. Az így felfogott tézisdráma
körébe tartozhatnak Ibsen egyes művei (Babaszoba, 1879; Kísértetek, 1881; A népgyűlölő,
1882); vagy Brecht alkotásai (Kurázsi mama és gyermekei, 1939).

Történelmi dráma

A történelmi dráma (történeti dráma) olyan drámai mű, amelynek cselekményét a történelmi
múlt megtörtént vagy lehetséges eseményei köréből választja és ezeket a történetiség
szemléletének megfelelően mutatja be. A szakirodalom általában két fő válfaját szokta
megkülönböztetni. Az egyik a múltra ténylegesen jellemző konfliktusokat mutat be, a másik
viszont csupán történeti köntösbe öltöztet bizonyos eszméket. Mindkét típus csak a
reneszánsz óta ismeretes, ezt követően viszont egészen a polgári szomorújáték fellépéséig a
történelmi dráma a tragédia egyetlen megjelenési formája. Ide sorolhatjuk többek között
Shakespeare királydrámáit, J. E. Schlegel Hermann, 1743, Goethe Götz von Berlichingen,
1774 című műveit. A magyar irodalomban a történelmi dráma hagyományai a protestáns
iskoladrámához nyúlnak vissza. A felvilágosodás korából kiemelkedő Bessenyei György
Hunyadi László tragédiája, 1772 című drámája, a romantika időszakában pedig a nemzeti
színjátszás igényeit kielégítve már számos magyar szerző alkotott e műfajban (Katona József
Bánk bán, 1815; Kisfaludy Károly Stibor vajda, 1819; Teleki László Kegyenc, 1841;
Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak, 1844). A műfajban kiemelkedő alkotások
születtek még a 20. században is, máig népszerű Heltai Jenő verses történelmi színjátéka, A
néma levente, 1936, s egészen egyedi színt képvisel történelmi drámáival az Erdélyben élő
Sütő András, akinek művei a sorsnak kiszolgáltatott és a hatalom szorításában vergődő embert
állítják elénk, mindenkor követendő erkölcsi magatartásformákat is bemutatva (Egy lócsiszár
virágvasárnapja, 1974; Csillag a máglyán, 1974; A szuzai menyegző, 1979; Az
Álomkommandó, 1987; Az ugató madár, 1993).

Tragédia

A tragédia (görög tragódia 'kecskeének') olyan drámai mű, melynek cselekménye tragikus
végkimenetelű konfliktust hordoz. Az európai dráma legjelentősebb műfajainak egyike.
Formai, etikai (gyakran tematikai) mintája az ókori görög tragédia volt. Arisztotelész
Poétikája szerint a tragédia komoly, befejezett és meghatározott terjedelmű cselekmény
utánzása. A hős küzdelme és bukása részvétet, félelmet kelt a befogadóban, és az erkölcsi
felemelkedéshez, a „káros szenvedélyektől való megszabaduláshoz vezet (katarzis: görög
'megtisztulás').

Alfajainak hagyományos felosztása a tragikus konfliktus okát veszi alapul: a

jellemtragédiában ez a hősök sajátos karakterbeli adottsága, a sorstragédiában
(végzetdrámában) viszont tőlük jórészt független, kikerülhetetlen erő. A művek
cselekményében mindig valamilyen jó szándék fordul a visszájára (tragikus vétség).

15
Az ókori görög tragédia keletkezésére a kutatók régészeti leletekből és etimológiai
megállapításokból következtetnek. Egyes feltevések szerint a görögök körében léteztek olyan
kultuszok, amelyekben kecskebaknak öltözött kórusok léptek fel, s a tragédia elnevezése ide
nyúlik vissza. Mások szerint a Kr. e. 8. században terjedt át Kis-Ázsiából a Peloponnészoszi-
félszigetre a Dionüszosz-kultusz kórusainak énekelt-táncolt előadásmódja.

Az ókori görög tragédiák verses formájúak: eltérő ritmusúak a dialógusok (hatos jambikus
sorok: jambikus trimeter) és a kardalok (ezek pl. anapesztikusak, trocheikusak). A görög
tragédiairodalom három klasszikusa az ún. tragikus triász; ők a thébai, trójai, mükénei
mondakörök anyagából merítették tárgyukat. (Kivétel a szalamiszi győzelem megörökítésével
Aiszkhülosz Perzsákja). Aiszkhülosz nevéhez fűződik az egyetlen fennmaradt görög trilógia
is (Oreszteia); A Leláncolt Prométheuszban az emberiség érdekeit képviselő dacos, meg nem
alkuvó titán áll szemben Zeusz zsarnoki törvényeivel. Szophoklész, a legsikeresebb antik
tragédiaíró dramaturgiai újítása, hogy már három színészt léptet fel, és a kar létszámát 15 főre
emeli. Hét teljes tragédiája maradt fenn, melynek hősei az igazságosság, elszántság,
hősiesség, testvéri szeretet, a zsarnokság elleni gyűlölet örök példái: Aiasz, Trakhiszi nők,
Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolonoszban. Euripidész
drámáinak középpontjában az egyéniség áll; a végzetet az emberi szenvedélyek hordozzák.
Témaválasztásában újszerű, hogy a szerelem, házasság, női lélek problémái érdeklik
(Iphigeneia Auliszban, Médeia).

A rómaiak legjobb tragédiáit Seneca írta, de ezek inkább felolvasásra, mint előadásra voltak
alkalmasak. A középkorban is felolvasásra szánt dialogikus költeménynek vélték a műfajt.
Csak a 16. század humanistái jöttek rá Arisztotelész fordítása, Horatius kommentálása
közben, hogy a tragédia (és a komédia) előadásra szánt színmű, s megjelentek a humanista
drámák. A 16-17. század fordulóján az Erzsébet-kori angol színházban (Marlowe Doktor
Faustus, 1588; Kyd Spanyol tragédia, 1585-89) már a kor színpadformájának és
közönségének megfelelő drámai művek születnek: jellemző a többszálú cselekmény, a
fordulatosság, a színhely és idő sűrű változtatása; kedveltek a rémdrámák. Az angol drámák
jellemző versritmusa a blank verse, de funkcionális okokból gyakoriak a prózai részek. A kor
jellegzetességei mind megtalálhatók Shakespeare tragédiáiban is. 37 darabjából a tragédiákat
is keletkezési idejük és tematikájuk szerint szokás csoportosítani. („királydrámák” – II. és III.
Richard, „nagy tragédiák” Othello, Lear király, Macbeth); utolsó korszakában átmeneti
műfajú színművek születnek (Téli rege, A vihar). A Romeo és Júlia, 1595 k. lírai hangvételű
szerelmi tragédia; a Hamlet, 1601 tematikája a bosszúdrámákat idézi.

A 17. századi francia klasszicista drámaírók a racionalizmus hatására alkalmazzák a hármas

egység (tér, idő, cselekmény egysége) elvét. Corneille hősei (Horatiusok, 1640; Cinna, 1640-
41) a római erkölcsök megszállottjai; emberfölötti lények, akik az érzelmek és az értelem
konfliktusából az utóbbit választják, a szerelemmel szemben a kötelesség, hazaszeretet, vallás
parancsát. Racine tragédiáiban a görög mitológiai (Andromaché, 1667) és római történelmi
(Britannicus, 1669) témák uralkodnak; a hősök szenvedélye felülkerekedik az ésszerű
magatartáson. Remekműve, a Phaedra, 1677 Euripidész Hippolütosza alapján készült. A
francia drámák leggyakoribb versformája a páros rímű alexandrin.

A 18. században már bírálják az elmerevedett műfajt (Diderot a középfajú dráma elméletével;
Lessing a Hamburgi dramaturgiában, 1768); a preromantikusok hatására megszületik a
prózában írt polgári szomorújáték, s a Sturm und Drang jegyében megújulnak a történelmi
drámák (Goethe is ír drámát a klasszikus keretek elutasításával: Götz von Berlichingen, 1773).
Schiller Shakespeare-t követi (Haramiák, 1781); történelmi tárgyú, tragikus kimenetelű

16
darabjaiban (Don Carlos, 1787; Wallenstein-trilógia, 1790-93; Stuart Mária, 1800; Tell
Vilmos, 1804), valamint kortársi tárgyú polgári szomorújátékában (Ármány és szerelem, 1784)
a szabadsággondolat a vezéreszme. A romantikus irodalomban a legfontosabb tematikus
vonás a szabadságszeretet; a konfliktus lényege gyakran a hatalom (zsarnok) és az igazság
(szabadsághős) küzdelme (Kleist; Büchner; V. Hugo Hernani, 1830; Katona József Bánk bán,
1815; Puskin Borisz Godunov, 1825).

A polgári dráma a 19. század közepétől virágzik (Ifj. Dumas A kaméliás hölgy, 1852); a
társadalmi dráma nagy újítója a norvég Ibsen: dramaturgiájának sajátossága a felújított
analitikus drámai szerkesztési mód és a szimbólumalkotás (Vadkacsa, 1884; Solness
építőmester, 1892). Valódi fordulatot hoz drámaiatlan drámáival Csehov (Sirály,1896; Ványa
bácsi, 1897; Cseresznyéskert, 1901; Három nővér, 1901). K. Jaspers széles körben elfogadott
tétele szerint Hebbel óta nem lehet tragédiát írni; a műfaj háttérbe szorult, elvesztette
létalapját az elidegenedés-eltömegesedés viszonyai között, nincsenek fenséges hősök, akiknek
a bukása tragikus lehetne, de a műfaj számos eleme tovább él a modern dráma több
vonulatában.

Tragikomédia

A tragikomédia mai értelemben a tragédia és a komédia tulajdonságait egyesítő drámai

műfaj, amelyben a hős szubjektív tragédiája objektíve komédiának hat és nem zárul
katasztrófával, vagyis nem következik be értékpusztulás, vagy ahol komikus szereplőket ér
tragikus vég. A kifejezés Plautustól származik, aki Amphitruo c. mítosztravesztiáját a mű
prológusában tragico-comoediának nevezte. Az elméletírók a 18. századig e megjelöléssel az
olyan drámai alkotásokat illették, amelyek nem igazodtak ahhoz a klasszicista szabályhoz,
miszerint a tragédiákban csak magas, a komédiákban pedig csak alacsony társadalmi rangú
hősök szerepelhetnek, s amelyek tragikus vég nélkül zártak le tragikus konfliktusokat. E típus
első virágkora a barokk színház volt. Ismertebb tragikomédiák Molière Mizantropja, 1666 és
Ibsen Vadkacsája, 1884. A tragikomédia korunk drámai törekvéseiben egyre szélesebb teret
hódít. Legnevezetesebb ilyen művek Pirandello IV. Henrikje, 1922; Max Frischtől a
Biedermann és a gyújtogatók, 1958; s Dürrenmattól Az öreg hölgy látogatása, 1956. A
magyar irodalomban e műfaj reprezentatív példái Örkény István darabjai (Tóték, 1966;
Macskajáték, 1969; Pisti a vérzivatarban, 1969).

Tündérjáték

A tündérjáték szorosabb értelemben a bécsi népszínházak kedvelt műfaja, amely a 18.

század végén alakult ki, s a 19. század derekáig élt. A vígoperához közel álló műfaj, amelyben
nagy szerep jutott a varázslatos, tündéri vagy boszorkányos elemeknek. A műfaj első
nevezetes darabja Philipp Hafner Pikkó herceg, 1793 című műve volt, s ebből a talajból
sarjadt ki E. Schikaneder – W. A. Mozart Varázsfuvolája is. A tündérjáték jeles művelői F.
Raimund és J. N. Nestroy. A 19. század elején Magyarországon is divatossá vált a tündérjáték
Munkácsy János és Balog István műveiben, ilyen jellegű volt Gaál Józef A peleskei nótáriusa,
1838 is.

Utójátékok

Az utójátékok rövid, vidám vagy vaskosan tréfás színjátékok, amelyeket a fő műsorszámként

előadott drámai mű után adtak elő. Témájuk, tartalmuk nem kapcsolódik az őket megelőző
drámákhoz; feladatuk csupán az, hogy derűs hangulatukkal feloldják a nézők feszült vagy

17
megrendült lelkiállapotát. A reprezentatív európai színjátékok a 18. század végéig
hagyományosan kiegészültek ilyen produkciókkal is. Az ókori görög drámai versenyeken
bemutatott tragédiákat követően utójátékként adtak elő szatírjátékokat, a római színházban
pedig az exodium töltötte be ezt a funkciót. Ilyen utójáték lehetett többek között a klucht, a
bohózat, a farce, a pásztorjáték stb.

Vaudeville

A vaudeville több francia műfaj megjelölése. Eredetileg a normandiai Val de Vire vidékén, a
14. században keletkezett gúnydalok elnevezése. A 16. században több iránybanfejlődött. Mai
értelemben énekes bohózat vagy vígjáték. A műfaj klasszikus képviselői Le Sage, E. Scribe.

Forrás: http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/index.htm

Szerkesztette: Molnárné Vámos Katalin

18