Nem Coennek való vidék

A Shakespeare-i életmű mindmáig tartó népszerűségének kulcsfontosságú eleme az

aktualitás. A karakterek közti viszonyok és konfliktusrendszerek örök érvényű emberi
problémákat szemléltetnek, amelyek tértől és időtől függetlenül képesek megőrizni
időszerűségüket. Akkor mégis hogyan lehetne úgy adaptálni egy Shakespeare-darabot, hogy
annak üzenete teljes mértékben elveszítse a érvényességét, és részleteiben is csak az eredeti
mű felszínét kapirgálja? Joel Coen bemutatja a Macbeth tragédiája című filmet.

A világhírű Coen testvérek (Fargo, A nagy Lebowski, Nem vénnek való vidék)
idősebbik tagja ezúttal önálló projektbe kezdett, hogy végre kilépjen öccse árnyékából. Az
egyik legvéresebb Shakespeare-darab adaptálása mindenképp merész kísérlet a rendező
részéről, a Macbeth tragédiája azonban összességében mégis csak egy vérszegény
próbálkozás marad. A cselekmény közismert: három boszorkány (Kathryn Hunter) találkozik
hadvezér Macbethtel (Denzel Washington), és megjósolják, hogy ő lesz Skócia új királya. A
főhős hatalomvágya és felesége (Frances McDormand) bíztatása következtében meggyilkolja
Duncan királyt (Brendan Gleeson), ezzel beteljesítve a jóslatot. A trónfosztás után Macbethet
hatalmába keríti a bűntudat és a kétségbeesés, aki koronája védelmében kegyetlen
mészárlásba kezd. Uralkodása alatt megöleti legjobb barátját, Banquot (Bertie Carvel), és
mindenki mást, aki az útjába áll. Egykori szövetségesei végül fellázadnak a trónbitorló ellen,
visszajuttatva koronát annak jogos várományosához, Malcolm herceghez (Harry Melling).

Joel Coen szinte semmit nem változtat az eredeti cselekményen, a dráma ennek
ellenére mégis működésképtelen. Ennek nincs köze ahhoz, hogy a színészek legalább
harminc évvel idősebbek, mint az általuk megformált karakterek, és az sem gond, hogy egy a
tizenegyedik században uralkodó skót királyt egy afroamerikai színész formál meg. A
probléma gyökere abból fakad, amikor a rendező a stílus alá rendeli a narratívát. Coen egy
fekete-fehér, 4:3-as képarányú világot teremt, amely külsőségeiben igencsak a 2019-es A
világítótorony (r. Robert Edgers) vizuális koncepciójára hajaz (nem véletlen, ugyanis mindkét
film az A24 stúdió forgalmazásában készült). A kettő közti különbség abban rejlik, hogy míg
utóbbi rendhagyó és tűpontosan megtervezett operatőri munka által teremt tökéletes
környezetet, amelyben kiteljesedhet a narratíva, addig a Macbeth tragédiája a fordítva
működik. Minden lényeges dramaturgiai elemet feláldoz a stílus oltárán. Bruno Delbonnel
snittjei a német expresszionizmus jellegzetességeiből ihletődnek, és bár némely jelenet
kifejezetten látványosra sikerül, a sajátos technika alkalmazásának alapvető szerepe nem kap
létjogosultságot. A kontrasztos fény-árnyék hatások, átlós hegyesszög-formák és
diszharmónikus kompozíciók a karakterek belső világának érzékeltetése helyett öncélú
figyelemeltereléssé degradálódnak: a dráma komplexitásának illúziói.

Coen felszínes komolykodása a magaskultúrára való törekvés ígéretében megbukik,

alá ásva a darab megkérdőjelezhetetlen jelentőségét. Filmjében a shakespeare-i pompa
ingerültséggé, a költőiség egyszerű díszletelemmé redukálódik. A rideg esztétikájú dekoráció
a nyelvre való összpontosítás célját tűzi ki magának. A rendező normalizálni kívánja a
shakespeare-i retorikát, a párbeszédekbe tömörített költői nyelv azonban nem csak a
befogadót idegeníti el, de láthatóan az Oscar-díjas színészek sem tudnak vele mit kezdeni.
Mintha Joel Coen nem tudta volna eldönteni, hogy színházi darabot vagy filmet szeretne
rendezni, ezért inkább véletlenszerűen összemosta mindkét művészeti ág jellegzetességeit. A
teatrálisan centralizált főszereplők egyhangú hanglejtése érzelemmentes dermedtséggel
mellőz minden típusú drámai impulzivitást, érthetetlen morgásokkal tompított elidegenítő
nyelvezetük pedig végképp nem szolgálja a narratíva kibontakozását.

A történetvezetés abból indul ki, hogy a befogadó már tüzetesen ismeri az alapművet,
ezért a rendező hasonlóképpen is bánik vele. Coen ezen téren végletes hibákat ejt, ugyanis
annyira közismertként kezeli a Macbeth cselekményét, hogy a dráma leghangsúlyosabb
pontjait sem tartja fontosnak ábrázolni. A főszereplő fékezhetetlen hatalomvágyának valós
motivációi, valamint az általa okozott pusztítás lélektani következményei csak sekélyesen és
jelzésszerűen kerülnek bemutatásra, ezért Macbeth tulajdonképpeni tragédiája is csak a
felszínen valósul meg. Denzel Washington alakításában nem egy vérszomjas trónbitorlót,
inkább egy kimerült és érdektelen katonát láthatunk aki maga sincs tisztában a saját céljaival.
Lady Macbeth gátlástalan és tekintélyt parancsoló természete is erőtlen próbálkozásként hat,
végső elmezavara pedig határozottan kellemetlen eleme a filmnek. McDormand alakításáért
nem a színésznő, hanem a történetvezetés vonható felelősségre. A mindössze 105 percesre
tömörített dráma nem szándékozik ismertetni a főszereplők mentális állapotváltozásainak
folyamatait, ennek értelmében Lady Macbeth pszichés zavaráról is egyik percről a másikra
értesülünk, és ekkor is két mellékszereplő párbeszédéből szerzünk róla tudomást. Coen nem
pazarolja az időnket az információk kontextusba helyezésével és a konfliktushelyzetek
logikus felépítésével. Amit kifelejt a hiteltelen dialógusokból, azt majd az üres folyosón
sétáló, emberi szoborként instruált karakterek úgyis elmondják, miközben magukban
beszélnek. Ezek ellenére a mindhárom boszorkány szerepében feltűnő Kathryn Hunter
fergeteges alakítást nyújt. A színésznő játéka és a karakter ötletgazdag újragondolása,
valamint vizuális megjelenítése is példa nélküli misztikusságot kölcsönöz a narratíva egyes
szegmenseinek.

Összességében azonban a kevés pozitívum képtelen összetartani vagy megmenteni a

filmet. A giccses filmtrükkök által erőltetett szimbolizmus – mint például Macbeth
lefejezésének lassított jelenete – sokkal inkább válik kínosan komikussá, mintsem hogy
drámai töltettel élénkítse az élettelen világot. A Macbeth tragédiája minden aspektusában
érződik a komolyságra való törekvés makacs lenyomata, amely nem engedi érvényesülni a
narratíva hangsúlyos egységeinek kiemelését, és elhomályosítja a dráma aktualitását. Joel
Coen elismerésre vágyott, és különleges filmet szeretett volna alkotni. Első önálló rendezése
mindenképp vakmerő kísérletnek bizonyult, ám ahogy ez a valóságban bármikor
megtörténhet, a kísérlet nem mindig sikerül.

Minek nincs orvossága: kár azon

Aggódni. A mi megtörtént: megtörtént! (Lady Macbeth)