Élménybeszámoló a „The Artist” film kapcsán

A „The Artist” című film, melynek rendezője Michael Hazanavicius, egy igencsak figyelemre
méltó, és rendkívülien jó mondanivalóval ellátott alkotás.

Bár a „The Artist” a 2011-es évek filmjeihez hasonlítva igencsak kitűnik a tömegből, a film
fekete-fehérségét és némaságát illetően, akkoriban mégsem kapott nagy elismerést a megcélzott
közönségtől, hisz pontosan ez a különösség ijesztette el a már modernebb filmeket látott
embereket.

Valóban, én is a film fekete-fehérsége láttán, azt gyanítottam, talán régebbi a filmgyártás, de

miután utánanéztem, úgymond kellemesen csalódtam. A tény, hogy az imént említett némafilm a
már modernkorban készült el és került kiadásra, nagyon is arról tanúskodik, hogy Mr.
Hazanavicius tudta milyen kockázatokkal és rizikókkal jár a rendezés majd kiadás végigvitele,
mégis nyomát sem látjuk meghátrálásnak.

A „The Artist” című film, később, az idő múlásával sorra nyerte a díjakat, ahogyan egyre több
kritikus is vette szemügyre az alkotást. A vélemények és kritikák meglehetősen megosztóak
voltak, néhányuknak nagyon nem tetszett, ellenben rengeteg vélemény a film zsenialitásáról és
tökéletességéről foglalt állást.

Én, személy szerint, az utóbbiak táborába sorolnám magam. Véleményem szerint, „Az Artista”
egy zseniálisan kivitelezett alkotás, mely nem csak a filmek némaságának és fekete-fehérségének
kockázatát vállalta be (mely, megjegyezném, igencsak tiszteletreméltó), hanem valóban
tökéletesen tükrözi a filmek iránti szenvedélyt is, pontosabban a régmúlt filmek szépsége és bája
iránti sóvárgást.

Michael Hazanavicius és stábja pontosan tudta, hogy mit, hogyan, és milyen módszerekkel kell
megcsinálni, ahhoz, hogy a hatás az elvárt, varázslatos, bájos legyen. Az eredeti koncepció a
némafilm volt, és annak a szomorú sorsa, melyet George Valentin karaktere testesít meg, mint a
hátrahagyott és elfeledett színész, aki csak némafilmekben hajlandó játszani, és a modern
dolgokat visszautasítja. Viszont ahhoz, hogy ezt a koncepciót valóban éltetni tudják, a fekete-
fehér színskála felelt meg a legmegfelelőbbnek a film leforgatásához, így értelemszerűen, ehhez
tartották magukat a film készítésekor.

Kameramozgások kapcsán hasonlóan jó munkát végeztek a stáb operatőrjei. Megfigyelhetőek

voltak a totál, portré és artist kamerabeállítások, illetve kameraszögek, melyek fontosnak
bizonyulnak abból a szempontból, hogy néha-néha már csak a kameraállás is megadhatja egy-
egy jelenet hangulatát. Például ha portré beállításban van a kamera, értelemszerűen a hangulati
hangsúly az adott színészen lesz, és annak mimikáin, színészi alakításain. Ellenben a totál
sokszor nem tükröz semmilyen érzelmet, csupán a cselekményre fókuszál.

Színészi játék kapcsán a két főszereplő, George Valentin és Peppy Miller, és azoknak színészei,
Jean Dujardin és Bérénice Bejo, ugyancsak jó munkát végeztek, hisz rendkívüli beleélést és
odaadást figyelhetünk meg színészkedésükön. „Az Artista” némafilm lévén, dialógusok által
nem volt lehetőség kifejezni az érzéseket, gondolatokat, így a színészek főként a mimikákra,
gesztusokra és testbeszédekre hagyatkoztak. Emellett megfigyelhető a játékos hangulat a két
színész, és alakítottjaik között, melyet ugyancsak az eltúlzott mimikák, gesztusok és testbeszéd
valósít meg. Mr. Dujardin és Ms. Bejo gyakran úgy ábrázolják karaktereiket, mint akiknek
jókedvük van, egy csöppnyi gyermeki rosszalkodással meghintve, és a színészek teljesítménye is
ezt a szellemet ragadja meg. Valamint kifejezés kapcsán is a két színész tehetsége és
szakmájához való hozzáértése mutatkozik meg, ugyanis a "The Artist" szereplői az érzelmek
széles skáláját képesek közvetíteni előadásaikkal. Arckifejezéseket, testbeszédet és gesztusokat
használnak boldogság, szomorúság, harag és egyéb érzelmek közvetítésére.

És nem legutolsó sorban, a színházi előadások a forgatáson, valamint a komolyzenei háttér, mely
végigkíséri a filmet is, ugyancsak említésre méltó. A stáb rendelkezésére álló szimfonikus
zenekar kissé megcáfolja film valódi némaságát, de a párbeszédek és egyéb hangeffektek
elnémítása lévén, még mindig némafilmek közé sorolható „Az Artista” című alkotás.

A film zsenialitása tehát több helyen, és többféle szempontból is megmutatkozik. A koncepció, a

stáb kemény munkája, a hangtechnikák, és a színészi játék is mind-mind kitűnő a maga módján,
eleget téve a jó filmet látni vágyó szemnek, ezzel kiérdemelvén azt a sok díjat, melyet a 20.
század eleji hollywoodi színészélet bemutatásáért kapott.
Összeségében, nekem tetszett a film, bár tudom, sokan talán jobban preferálják a mai,
modernebb filmeket. Mégis úgy gondolom, a fekete fehér némafilmeknek megvan a maga bájuk,
amely igazán emberfüggő, hogy e báj értékelve van e vagy sem.