14.

tétel: A kisember alakja az orosz realizmusban

A realizmus a 19. század közepén kialakult, a valóságnak átfogó, hű, és a jellemző vonásokat
kiemelő ábrázolására törekvő művészeti, irodalmi irányzat. A név a latin real ('valós') szóból származik. A
romantika virágkorában született, a polgári, kapitalista társadalomból való kiábrándulás a forrása. Az 1850-
1870 közötti két évtized a realizmus diadalának a korszaka. A heroikus (hősies) témákat felváltotta a
mindennapi élet objektív (tényszerű, tárgyilagos) bemutatása. Egyszerű emberek, kőtörők, parasztok,
kétkezi munkások jelennek meg, mint társadalmi osztályuk jellegzetes képviselői. Az ábrázolásmód a
természethez hű kifejezésformákat honosította meg.
A XIX. századi orosz irodalom legnagyobb újításának az ún. „fölösleges embertípus” (pl. az
oroszoknál: csinovnyik - kishivatalnok) nevezhető. Ez vált az orosz realizmus meghatározójává, s emelte az
orosz irodalmat az akkori világirodalom szintjére. Ezek a karakterek olyan életformát mutatnak be, amely azt
szemlélteti, hogy hogyan nem érdemes élni. Ezek a hősök valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül,
üresen tengetik életüket, nem használnak senkinek, semminek, képtelenek bárkit is boldogítani, s maguk is
reménytelenül boldogtalanok.
Az orosz irodalom azért talált rá erre a jellegzetes hőstípusra, mert a társadalom elmaradottságából
kiszakadni vágyó, haladó szellemiségű írók egyfajta lázadó, az emberiséget megjobbítani akaró célokat
követtek. A csinovnyik alakja volt a legmegfelelőbb az orosz elmaradottság és kiúttalanság ábrázolására. Így
válhatott a kishivatalnok-réteg az írók célpontjává, ami által az orosz irodalom betörhetett Európába, és a
világirodalom legnagyobb alkotó nemzetei közé emelkedhetett.
A mind erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus legfőbb témája a cári rendszer áttekinthetetlenül
bonyolult bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett. Nyugaton a forradalom után berendezkedő
kapitalizmus ridegsége, a pénz hatalma, a nagyváros áll a középpontban, Oroszországban viszont a vidék
csüggesztő sivársága, a közállapotok vigasztalansága, a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas
vergődése. Az orosz regényírók fedezték fel és ábrázolták elsőnek a szegényeket, az alázatosokat és
megalázottakat, a cári rendszer lelkileg deformált kiszolgálóit, és kiszolgáltatott áldozatait.
Fő képviselői
• Nyikolaj Vasziljevics Gogol
• Lev Nyikolajevics Tolsztoj
• Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij
• Anton Pavlovics Csehov

1
 Gogol: A köpönyeg (1842)

A novella középpontjában egy kishivatalnok, a jelentéktelen Akakij Akakijevics Basmacskin áll.

Egy ügyosztályon szolgál, a munkája másolás. Új köpönyeget kell készíttetnie, de nincs rá pénze. Nem a
nagyvonalú életről kell lemondania, hanem a normális életről. A kisszerű vágy felnagyított álommá válik.
Annyira fontossá válik számára a ruhadarab, hogy szinte csak azért él. Amikor a köpönyeg elkészül,
fosztogatók rabolják el tőle, és ebbe belebetegszik, majd belehal.
A köpönyegben az Akakij Akakijevics természetes halálával végződő, teljesen reális történet
váratlanul átlendül az irrealitás világába és egy kísértethistóriával ér véget. Csakhogy az elbeszélésben minden
látszólagos. „Gogol egy olyan világot épít fel a főhős köré, melyben minden lehetséges, nem érvényesek benne
a valóság törvényei, látszat és valóság elvesztik jelentőségüket. Ebben az értelmezésben a főhős haláláig tartó
rész a fantasztikus, s a halált követő szellemjárás már a valóság világa…”A fantasztikus elem a szerző
valóságról alkotott felfogását segíti érvényre juttatni. A jelentéktelen főszereplő nyomorúságos célja, az őt ért
megaláztatások és a kicsinyes bosszúállás egyszerre nevetséges és sajnálnivaló, ijesztő.
Az elbeszélés problémarendszerében jelen vannak ugyanakkor a korabeli orosz valóság
konkrétumai is:
• társadalmi viszonyok (hivatali viszonyok, rangkórság; a szabó felszabadított jobbágy),
közállapotok (utcák, negyedek állapota, közvilágítás);
• életkörülmények (Akakij lakása, a hivatali helyettes irodafőnök lakása);
• általánosabb társadalmi problémák (Petrovics alkoholizmusa, szegénység-gazdagság ellentétei: az
utcakép változása Akakij útján, míg eljut a főnökhelyettes lakásáig).
Akakij Akakijevics:
Ő a főszereplő, a felesleges embertípus. Világa korlátolt, zárt világ, behatárolt gondolat- és
vágykészlettel, s ezen szűk határok között a művésznek módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a világ
megszokott értékrendjét. Akakij Akakijevicsnek még vágyai sem lépik túl e világ határait, s csak ebben a
világban válhat az élet értelmévé egy köpönyeg, s az érzelmek netovábbjává egy betű jól sikerült megformálása.
A bürokrácia embertelen gépezete megfosztotta valódi egyéniségétől, felfalta vágyait. Amikor azonban
takarékoskodni kezd, döbbenetes változáson megy keresztül: elevenebb, sőt szilárdabb jellemű lett, olyan
ember, aki határozott célt tűzött maga elé. A balszerencsés fordulat után már nem tud a régi módon élni,
belepusztul fájdalmába.
A novella főszereplőjének leminősítése háromféleképpen történik meg. Az egyik a névadással:
Basmacskin cipészt jelent, és mutatja Akakij Akakijevics társadalmi rangját. Az Akakij Akakijevics az orosz
nyelvben is rájátszik az ürülék hangalakjára. A névismétlésben továbbá megbújik a görög mitológiából ismert
2
Hermész isten egyik homéroszi jellemvonása, az akakésziosz kifejezés, ami halottidézést jelent. A lefokozás
másik eszköze Akakij hivatali "írásművészete", amely a romantikus "eredetiség" kifordítása és paródiája, hiszen
Akakij mindenen a maga "kicirkalmazott sorait látta". A harmadik lefokozó elem Akakij Akakijevics beszéde
volt, amely "javarészt ragokban, határozószavakban s végül olyan segédszócskákban fejezte ki magát,
amelyeknek határozottan semmi értelmük sincs".
A mű azáltal válik igazán groteszkké, hogy a fenti három lefokozó elemmel szemben vagy annak
függvényében Akakíj Akakijevics valóban platói ideaként gondol a köpenyre és annak értékközvetítő,
társadalmi rangot kifejező szerepére.
Groteszk:
Esztétikai minőség: a félelmetes, torz és fenséges vonások ötvöződése a kedves, néha kicsinyes komikus
elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. Elnevezése az olasz grotta 'barlang' szóból ered.
A novella másik kulcsfigurája maga az elbeszélő. Mindent tud a múltról és jelenről, ismeri a szereplők
gondolatait is, ugyanakkor állandóan változik nézőpontja. Előadásmódja anekdotikus, élőbeszédszerű,
számtalanszor az ő gondolatai, hozzáfűzései kerülnek előtérbe, háttérbe szorítva a cselekményt. Gyakran
megszólítja az olvasót, vagy a többes szám első személyű alakokkal bevonja az olvasót is történetébe; néhol
szándékosan „ködösít”, homályban hagy fontosnak tűnő részleteket, de lényegtelen dolgokról hosszasan
„fecseg”, kifejezetten szószátyár.
Összességében elmondható, hogy ez az alkotás remek példája az orosz realista novellának, de természetesen
más mű is ide sorolható, például: Csehov: Sirály vagy Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés.

Csehov: A csinovnyik halála (1883)

Ivan Dmitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó, közeli rokona Akakij Akakijevicsnek. Ugyanolyan
megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában ő is elégedett, jól érzi magát.
Témája egy természetes élettani jelenség, a tüsszentés és következménye. A kezdő mondat ironikus
szóismétlése és a színházi élmény képtelen eltúlzása kacagtató, humoros hatást kelt. Majd „váratlan”, „hirtelen”
fordulat következik: egy tüsszentés. Tüsszenteni sehol senkinek sem tilos, nem sérti a fennálló közrendet. Az író
azonban úgy mutatja be ezt a cselekvést, mintha a tüsszentés nem csupán élettani funkció lenne, hanem
valamiképpen összefüggne a társadalmi ranggal, beosztással. A szerencsétlen csinovnyikot tovább gyötri az
öntudat ez első bocsánatkérés után is. A többszöri bocsánatkérés után kidobja a főtanácsos, mert azt hiszi gúnyt
űz belőle.
A befejezés tragikusan jelképes értelmű. Nem a „vétsége” miatti lelkifurdalásba, nem a
képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy „bensejében valami megszakadt”. Olyan
tettet követett el, amelyet egy magas állású személyiség nem helyeselt, és ez összeférhetetlen a csinovnyik-
léttel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni. A novella tragikus csattanóval zárul.
3
Cservjakov
Hagyatéki végrehajtó egy megnyomorított lelkű kishivatalnok, de sajátosan leszűkített világában
megelégedett, jól érzi magát. A kezdő mondat ironikus szóismétlése "Egy kiváló szép estén a nem kevésbé
kiváló Ivan Dmitrics Cservjakov..." s a színházi élmény képtelen eltúlzása "Gyönyörködött és a földi boldogság
csúcspontján érezte magát." humoros hatást kelt. Cservjakov méltóság nélküli ember, aki számára a rang jelenti
a legtöbbet. A bürokratizmus szelleme hatja át cselekedeteit, gondolatait és érzéseit. Neve is beszélő név:
"féreg" a jelentése. Csehov nem jellemzi közvetlenül hősét, külsejét sem mutatja be. Lelki állapotát
cselekedeteiből, beszédéből ismerjük meg. A tüsszentés miatti gyötrő bűntudata miatt összesen ötször kér
bocsánatot a tábornoktól, akinek - a várható bosszútól félve - még a lakására is elmegy. A főhős halálának
kiváltója az, hogy ismételt bocsánatkéréseivel - melyet túlzott tekintélytisztelete vált ki - tényleg feldühíti,
magára haragítja a tábornokot és az mérgesen kidobja. Csehov a csinovnyik számára nem ad felmentést,
nevetséges figuraként ábrázolja, akinek a halála tragikomikus. Cservjakov nem a vétsége miatti lelkifurdalásba,
a képtelenségig felnövesztett rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy olyan tettet követett el, amelyet egy magas
állású személyiség nem helyeselt, kiváltotta egy főtisztviselő ingerült haragját. Ez ugyanis összeférhetetlen a
csinovnyik léttel, így megszűnik csinovnyiknak lenni, összeomlik. Létét a függés jellemezte, öntudatától
megfosztott, kiszolgáltatott kisember volt.