Draco Malfoy munkavállalásának viszontagságai és próbatételei

Posted originally on the Archive of Our Own at http://archiveofourown.org/works/50322937.

Rating: Explicit
Archive Warning: Graphic Depictions Of Violence
Category: F/M
Fandom: Harry Potter - J. K. Rowling
Relationship: Hermione Granger/Draco Malfoy
Characters: Hermione Granger, Draco Malfoy, Theodore Nott, Blaise Zabini, Ginny
Weasley, Harry Potter, Ron Weasley, Narcissa Black Malfoy
Additional Tags: romcom, Enemies to Friends to Lovers, Slow Burn, PTSD, HEA, Curse
Breaker Draco Malfoy, Curse Breaker Hermione Granger, Morally Grey
Hermione Granger, Eventual Smut, Draco Malfoy is Clueless About
Muggle Things, Copious use of surnames, Scared + Aroused is
Scaroused, Peacocks have very fragile health, Obliviousness is a way of
life, I'm not pining you're pining, It gets salacious at some point, Theo is
a snooty fuck, Blaise is a fuckboy, It's Captain Obvious and sidekik Not
Shit Sherlock, Scapulas and clavicles are arousing, Potter and Weasley
are muppets, Fuck off Todd, Draco has an exquisite arse & luscious
broom thighs & rippling biceps, Exceptionally helpful math lessons
included
Language: Magyar
Stats: Published: 2023-09-25 Updated: 2023-10-24 Words: 9,081 Chapters:
2/24
 Draco Malfoy munkavállalásának viszontagságai és próbatételei
by Nyx_cinder

Summary

LadyUrsa történetének fordítása.

Draco Malfoy, olyan okokból, amelyeket senki más nem értett igazán, úgy döntött, hogy egy
munkára van szüksége. Egy olyan munkára, amely az általa borzalmasnak vélt helyzetben,
egy olyan boszorkány társává tette, aki irritálóan vonzó, frusztrálóan zseniális,
elviselhetetlenül érdekes, és alaposan hidegen hagyta az ő puszta létezése. Draco azt kívánta,
bárcsak visszatérhetne abba az időbe, mielőtt még elég magas pontszámmal le nem tette
volna az átoktörő vizsgákat, hogy együtt maradhasson ezzel a nagyképű, kibaszottul
tudálékos okostojással.

De most, a csekély mennyiségű hozzáértésével és egy balszerencsés megbízatása miatt, egy

riasztóan veszélyes küldetésben találja magát, amely nagy valószínűséggel makulátlan
arcának és tökéletes hajának elcsúfítását eredményezi. Rengeteg számmisztikai feladatba
keveredik, puccos, gazdag emberek nevével büszkélkedő pávákat tart, és indokolatlan
mennyiségű, elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt fogyaszt.

Notes

Író megjegyzése: Nagy rajongója vagyok a Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes

megpróbáltatásai (azaz BATMOBIL) című könyvnek, amelynek elolvasását NAGYON
ajánlom. Ez volt az ihletője ennek a fic-nek, szóval ha az tetszett, akkor teljesen csalódni
fogsz ebben, mert közel sem olyan jó. Valami hasonlót akartam olvasni, de nem olyan jót,
ezért írtam meg ezt.
Talán ne olvasd el a másik fic-et először, bár… Különben az enyém extra rossznak fog tűnni
hozzá képest.

Amikor számmisztikai szóba kerül, az csak egy rakás matekos zagyvaság. Ami azt jelenti,
hogy véletlenszerű matematikai kifejezéseket használtam, és véletlenszerű sorrendben fűztem
őket egymás mellé.
Ne próbáljatok értelmet találni benne. Nincsenek titkos kódok.
Valószínűleg.

Frissítések szombaton. Most fejezem be az utolsó fejezetek írását. Nem lesz egy elhagyott
WIP.

Fordító megjegyzése: Nagyon jó írás. Nekem nagyon tetszik, szóval semmivel sem rosszabb,
mint a fent említett fic. Kreatív és ötletes történet. Nagyon jó szereplőkkel. Én szombati
 frissítéseket nem ígérek, de majd igyekezni fogok. A számmisztikához és a matekhoz nem
értek, szóval ha esetleg valamit rosszul fordítottam azért előre elnézést

See the end of the work for more notes

A translation of The Trials and Tribulations of Draco Malfoy's Employment by LadyUrsa

 Draco Malfoy munkát kap

1. fejezet
Draco Malfoy munkát kap

Draco Malfoy egyszóval unatkozott. Két szóval élve: nagyon unatkozott. Három szóval:
nagyon-nagyon unatkozott. Négy… Nos, nem kell túlzásba vinni a mondanivalót.

Draco Malfoy unatkozott, és úgy tűnt, semmit sem tudott tenni az ellen, hogy orvosolja a
legrosszabb helyzetet, amelyben valaha is találta magát.

Elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt inni a haverjaival átmenetileg szórakoztató volt, de

végső soron unalmas. Olvasni? Borzasztóan száraz, ha nem volt az ölében egy gyönyörű
boszorkány, akivel érdekesebbé tehette volna a tevékenységet. A kertekben gyönyörködni?
Fárasztó. Annyi galleont elkölteni egyszerre, amennyit csak tudott? Unalmas. Az őszintén
szólva obszcén vagyonával uralkodni? Ingerszegény. Boszorkányokkal beszélgetni, akik még
csak nem is hallottak a számmisztikáról? Kifejezetten borzalmas.

Rövid ideig fontolgatta a kiméra tenyésztést, de úgy döntött, hogy az arca túl szép ahhoz,
hogy elrontsa egy amolyan elkerülhetetlen, szörnyszülött-kiméra tenyésztés során
elfordulható incidens, amely semmiképpen sem kapcsolódna a kiméra tenyésztésre
vonatkozó döntéséhez.

És így a legrosszabb döntés, amit bármelyik Malfoy valaha is hozott a történelemben, és

amivel Draco zavarba hozott minden Malfoyt, aki valaha élt, és úgy döntött, hogy munkát
vállal.

Természetesen ő volt Draco Malfoy, és így nem akármilyen munka lehetett számára elég jó.
A legjobb munkának kellett lennie. A tökéletes munkának kellett lennie. Olyan kellett
lennie… nos, olyan munkának kellett lennie, ahol alkalmaznak egy olyan volt halálfalót, akit
maga a pszichopata Bellatrix képzett ki.

Egy irodai munka nem valószínű, hogy túlságosan is alkalmas lenne egykedvűségének
orvoslására, és ha tippelnie kellett volna, akkor így leginkább elvesztegetné a párbajozáshoz,
a védekezéshez és a kínzások elviseléséhez való tehetségét. Aurori pálya pedig szóba sem
jöhetett, már ami az egész „volt halálfaló” helyzetet illeti. A bájitaltan professzori poszt
betöltése valószínűtlennek tűnt, mivel nem igazán tudta elképzelni, hogy McGalagony
beleegyezik abba, hogy a Sötét Nagyúr egykori követője fiatal elméket formáljon, és amúgy
sem valószínű, hogy ez elegendő lehetőséget biztosítana egy halálos harcra.

Mint kiderült, az, hogy illetlen mennyiségű galleont és egyéb kincseket tartott a Gringotts
páncéltermében, eléggé érdekeltté tette a bankot abban, hogy bármit megtegyenek azért, hogy
továbbra is ott tartsa az említett illetlen vagyont, és hajlandóak voltak elnézni az olyan apróbb
vétkeket, mint hogy Draco egykori halálfaló volt, annak érdekében, hogy átoktörővé váljon.

Az, hogy RBF és RAVASZ szinten is jelesre vizsgázott számmisztikából, segítette az ügyét,
ahogyan az is, hogy ősi rúnákból, átváltoztatástanból, bájitaltanból és bűbájtanból kiválót
kapott, harminckét nyelvet beszélt folyékonyan, és lenyűgöző párbajképességekkel
rendelkezett. Minden vizsgán jelesre vizsgázott, a számmisztikai vizsgarészén csak
átvitorlázott, a fizikából jelest kapott, a repülési vizsgán fenomenálisan teljesített, és minden
tekintetben lenyűgözte a vizsgáztatókat, akik azt mormolták, hogy az ő pontszámai majdnem
olyan jók, mint azé a boszorkányé.

Szóba került, hogy „azt a bizonyos boszorkányt” társául jelölik ki, de ez a boszorkány utálta,
ha társa van, és megvolt az esélye annak, hogy megpróbálná megölni azt, aki megkísérelne
számára egy újat kijelölni. Azonban ez a boszorka többször is majdnem meghalt, riasztóan
sokszor, és a munkaadói pedig túlságosan is lelkesen törekedtek arra, hogy továbbra is
életben maradjon.

Az említett pontszámok és az ominózus megbeszélés alapján arról leginkább valószínűtlen

esetről, hogy ez a boszorkány bárkit is megölne, aki megpróbálna neki társat kijelölni, úgy
döntöttek, mégis ő lesz a párja.

És így találta magát Draco a Gringotts bejáratának kellős közepén, ahol Bedvig átvezette az
csillekocsikhoz, hogy találkozzon „vele”, aki lehet, hogy megöli őt és/vagy Bedviget, de az is
lehet, hogy nem.

Ahogy a kocsi száguldott a síneken, Draco kérdésekkel találta magát szemben.

Első kérdés: Mi a Merlin nevét keresett ott?

Úgy látszik, az elviselhetetlenül drága lángnyelv whisky iszogatása a haverjaival kevésbé

volt érdekes, mint a munka. Rémisztő gondolat, ha valaha is volt neki ehhez hasonló.

Második kérdés: Mi a fenéért volt érdekesebb egy munka, mint elviselhetetlenül drága
lángnyelv whiskyt inni a haverokkal?

Nem tudta. Lásd az 1. kérdésre adott választ.

Kérdés: Ki volt az a „nő”?

Szintén nem ismerte a választ, de alig várta, hogy megtudja. Valaki, aki még nála is
zseniálisabb lenne? Ez lehetetlennek tűnt, és mégis itt volt. Rájött, hogy rémisztő módon ő
volt a második legjobb.

Soha nem heverte ki azt a borzalmat, hogy a második legjobbnak kellett lennie a Roxfortban
a nagyokos kis okostojás mögött. De – biztosította magát – abból a lányból, aztán soha nem
lesz átoktörő. Ez veszélyes és izgalmas volt, és határozottan Nem Unalmas, ami azt jelentette,
hogy annak a boszorkánynak a számára teljesen tabu volt.

Különben is, úgy tűnt, tíz évvel ezelőtt teljesen eltűnt a hírfolyamból, így nyilván valami
rettenetes könyvtáros lett belőle. Valami igazán nagyképű.

Negyedik kérdés: Túl késő lett volna visszafordítani az egészet, hazamenni, lezuhanni egy
székre, és szundítani, folytatva azt a munkát, amit eddigi felnőtt életében valaha is végzett?

Egy szerencsétlen fordulat folytán valószínűleg igen.

Amikor a csille megállt, és a kobold egy páncélteremhez vezette, végigfuttatta hosszú ujját az
ajtó közepén, közben Draco fontolóra vette, hogy elszalad. Olyan okokból, amelyeket nem
teljesen értett, és egy olyan döntést hozott, amitől szinte azonnal megbánta, hogy nem futott
el.

Ahogy a páncélterem ajtaja elolvadt, Draco szemöldöke majdnem teljesen felszaladt az arcán,
amikor meglátta a boszorkány hátát, amint lehajolt, hogy megnézzen valamit a páncélterem
másik oldalán. A varázsló agya máris vadul járni kezdett, ahogy minden olyan pillanatra
gondolt, amit azzal tölthetett, hogy nézegetheti azt az abszolút tökéletes feneket abban a
hihetetlenül szűk nadrágban (lehetett egyáltalán azt nadrágnak nevezni akkoriban?), azokat a
formás combokat, a csípőt, amitől a szájában összefutott a nyál, azt a tökéletes derekat, a
tetoválásokkal borított hihetetlen karokat, azt a göndör… sörényt… a…

JAJ, NE!

Draco döntése, hogy munkát vállal, egyben „A Legrosszabb Döntés, Amit Bármelyik Malfoy
Valaha Is Hozott A Történelemben” -ről, visszavonhatatlanul „A Legeslegrosszabb Döntés,
Amit Bármelyik Lény Valaha Is Hozott A Történelemben” -re fordult át.

Mielőtt a férfi elmenekülhetett volna, Granger maga is felállt, és megfordult, kezét a

csípőjére tette, arcán azonnal egy mogorva fintor képződött, amit egy undok grimasz, egy
gúnyos mosoly és egy szemforgatás kísért.

A csalódottság igazán lenyűgöző kalaptrükkje.

Granger őszintén szólva… le volt nyűgözve.

Draco kényszerítette magát, hogy ne kacagjon, miközben megbékélt a lány egészen új

létezésének formájával. Ha nem lett volna az a nevetséges hajsörénye, nem volt benne biztos,
hogy felismerte volna. A tíz évnyi öregedéstől eltekintve, a lány nem is hasonlíthatott volna
kevésbé arra a Grangerre, akivel együtt nőtt fel, és akit éveken át piszkált.

Granger ezen változatával – döntött gyorsan a férfi – semmiképpen, semmilyen formában

nem szabadna szembeszállnia, mert tartott az azonnali haláltól.

Draco szeme minden egyes izomfoszlányt megragadott, amit a lány nevetségesen szűk fekete
nadrágja és pólója felfedett. A csupasz karján egy okkami tetoválás látszott, amely az egyik
karja egészét kék örvénybe borította, csőrével a keze felé csattant, a másikon pedig egy
gonosz baziliszkusz, amely szédítő zöld spirálba burkolta a karját, csupasz agyarakkal és
villogó szemekkel a csuklóján. A mellkasának oldalán egy ragyogóan vörös főnix repült fel,
fekete csőrét néma hívásra nyitva a boszorkány torkán.

A tetoválások riasztó realizmusa, párosulva a csipkézett heggel, amely a halántékától a száján

át az állkapcsáig futott, valamint a bőrén szétszórt kisebb sebhelyekkel, és a mindkét combján
lévő pálcatartókkal, egy ijesztően veszélyes nő képét tette teljessé, akivel nem szabadna
baszakodni, de mindenképpen meg kellene baszni.

Abban a pillanatban Draco számára egy újabb kérdés maradt.

Ötödik kérdés: Malazár nevére, mikor lett a Könyvmoly Mindentudó Grangerből istennő?

Talán a fény trükkje volt? Megfordítva, lehet, hogy valamikor beverte a fejét, és a nő csak a
képzelete szüleménye volt.

E mellett a lehetőség mellett döntött, hogy fenntartsa a valóságot.

Ettől függetlenül ez az új helyzet különösen szerencsétlen volt. Az új munkatársa egy istennő

volt. Egy istennő, akinek a közelében jelentős mennyiségű időt tölt majd. És ha tippelnie
kellett volna, ha azt gondolná, hogy a munkatársa egy istennő, nos, akkor talán minden
érintett fél rossz szemmel néz volna.

– Bedvig, mi a faszt keres ez itt? – követelte a nő koboldok nyelven.

A kobold ingerült pillantást vetett rá.

– Múlt héten kétszer is majdnem meghaltál. Obzog már átbeszélte ezt. Társat jelöltek ki
neked. Ez nem képezi további vita tárgyát.

A lány szeme összeszűkült.

– Beszélni fogok vele erről az abszolút kibaszott baromságról. Nincs szükségem partnerre,
nem is akarok, és az is biztos, hogy nem akarom ezt a faszt.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen igazságtalan. Persze, harmadévben megátkozta a

lányt, de az csak véletlen volt. És a boszorka a Sötét Nagyúr Legyőzőinek oldalán állt, ő
pedig a Nem Teszem Ezt oldalán, de ez persze nem az ő döntése volt. És az, hogy a
nagynénje megkínozta Grangert, nos, nem az ő hibája volt. És az, hogy hat éven át
könyörtelenül terrorizálta az iskolában, és vérségével kapcsolatos szidalmakkal illette, ez
pedig… nos, ez az ő hibája volt.

De hogy fasznak nevezte? Ez már túlzásnak tűnt.

Draco gúnyos fintorral védte meg a becsületét.

– Mintha a legcsekélyebb érdekem is fűződne ahhoz, hogy veled legyek párban.

Granger szeme még jobban összeszűkült.

– Az isten szerelmére, hogyan sikerült neked társulnod velem?

Egy olyan mozdulattal, amit Draco indokolatlanul nagyra értékelt, Bedvig közbeszólt, és
megvédte helyette a becsületét.

– Malfoy a második legmagasabb pontszámot kapta a vizsgákon, amit valaha láttunk.

Nagyon közel állt a tiédhez.

– Tényleg? – kérdezte a lány, ami igazából nem is kérdés volt, hanem inkább hitetlenkedő,
alaposan retorikus és fanyalgó kijelentés a Lenyűgözöttség állapota miatt.

Megforgatta a szemét.
– Rendben. Akkor, ha mindenben ilyen rohadtul kiváló vagy, akkor törd meg az átkot ezen –
követelte, miközben a mellette lévő ládára mutatott. – Szánalmasan könnyűnek kell lennie, ha
ennyire képzett vagy.
– Természetesen – mondta Draco a legnagyobb igyekezetével a közömbösségre törekedve,
noha a legkevésbé sem volt közömbös a kilátás miatt, hogy Grangert felbosszantsa.

Odasétált, magával hozva a nemtörődömséget, ahogy lehajolt, hogy megvizsgálja a nagyon

egyszerűnek tűnő, nagyjából akkora ládát, mint amekkorában kviddicslabdák voltak.
Körbebökött a pálcájával, mondott néhány felderítő varázslatot, majd hátraugrott, amikor a
láda megpróbálta megharapni.

Majdnem zihált izgalmában. Egy láda, ami megpróbálja megharapni, nem volt unalmas.

Granger ott maradt, ahol volt, és csak a férfi kedvéért egy lehangolt szemforgatás díszelgett
az arcán. Megpróbált nem túlságosan hízelgőnek tűnni.

– Már most megdöbbentettek az izgalmas képességeid. – Húzta ki magát a lány.

Draco nem törődött vele, és egy pillanatig a ládát tanulmányozta, amint az kidülleszti a
nyelvét, és az agyarait mutogatja rá. Amikor az előrenyomult, félreugrott az útjából, és egy
Immobulust varázsolt, megállítva azt a levegőben. A pálcája néhány további mozdulatával
megtalálta az utánzó bűbájt, amit elsőre kihagyott. Kínos hiba volt, ha valaha is elkövetett
ilyet.

Amit nem követett el, hogy tisztázzuk.

Nos, ez volt az egyetlen. De más nem volt.

Egy gyors ellenvarázslattal eltüntette a láda agyarait és nyelvét, és a pálcája egy

mozdulatával visszareptette oda, ahol volt. Ahogy a láda elhaladt mellette, valami mást is
érzett a körülötte lévő levegőben.

Csak egy pillanatba telt, mire észlelte, hogy mi az. Egy elkiáltott varázsigével egy elszigetelő
bűbájt varázsolt rá abban a pillanatban, amikor a láda felrobbant. Hacsak a szeme nem
tévesztette meg, Granger valóban döbbenten felvonta a szemöldökét, és hátrált egy lépést.

Amikor a füst eloszlott, és egy tökéletesen ép ládát hagyott maga után, amire még néhány
észlelővarázslatot mondott, majd ismét leguggolt, hogy az egyik ujjával megbökje.

Miután sikeresen nem halt meg, Draco felegyenesedett, és lenézett Grangerre.

Istenek, mindig ilyen alacsony volt? Átkozottul apró kis kobold.

Az arcára kiülő mogorva tekintet azt jelezte, hogy vagy A: igazán nagyot csalódott benne,
vagy B: igazán nagyon imponált neki, és a nő kiakadt emiatt.

– És mondd csak, honnan tudtad, hogy fel fog robbanni? – érdeklődött, amiről Draco csak
feltételezni tudta, hogy ez őszinte, udvarias érdeklődés volt.

Megvonta a vállát, a lényéből csöpögött a nemtörődömség, mintha nem halhattak volna meg
majdnem az imént.
– Éreztem az átkot, amikor elhaladt mellettem. A robbanás átkoknak van egyfajta…
hullámzó érzésük.
Hosszú, pillanatnyi csend következett.

– Még mindig beszélni fogok Obzoggal – csattant fel.

A varázsló úgy döntött, hogy ez a B eset.

***

Amikor Bedvig otthagyta őket, hogy potenciálisan megölhessék egymást, Granger

megidézett egy széket a páncélterem sarkában, és bosszús fújtatással belehuppant, az ingerült
unalom mintapéldányaként, ahogy hátradőlt, egyik karját a szék háttámlájára vetette, egyik
térdét behajtotta, alkarját ráejtette, pálcája lazán lógott az ujjbegyei között.

Miközben a páncélterem sarkában ült és bíráskodott, Dracón tesztet teszt után futtatott, alig
mozdította meg az ujjait, hogy megidézzen valamit, vagy megátkozzon egy tárgyat, vagy
időnként egyenesen rá lőjön egy átkot (Fel kell készülnöd arra, hogy bármi megtörténhet –
gúnyolódott, amikor a férfi nyafogott emiatt).

Granger egész nap teljesen lenyűgözhetetlen maradt, ez az állapot eléggé erőltetettnek tűnt,
mivel a férfi látszólag hibátlanul ment át a tesztjein, ha az arcán tükröződő mélységes
mogorvaságból lehetett valamire következtetni.

Átkozott dolgokat észlelt, más tárgyakat köpködő tárgyak elől tért ki, az őt üldöző ijesztő
dolgok elől elfutott, számmisztikai problémákat oldott meg, átkokat tört meg.

Draco összességében úgy érezte, hogy büszke volt magára, és Granger most biztosan le van
nyűgözve tőle.

A boszorkány nem volt az.

Amikor már egy olyan időponthoz értek, amikor már kénytelenek voltak ebédet fogyasztani,
a boszorka elviharzott, hogy beszéljen Obzoggal, miközben Draco a Foltozott Üstbe sétált,
hogy bekapjon egy falat zsíros kocsmai ételt. Majdnem elájult a rémülettől, hogy kettőig nem
ebédelhetett. Nem volt benne biztos, hogy életében valaha is ilyen sokáig bírta evés nélkül, és
nem tudta meggyőzni magát arról, hogy nem fog meghalni.

A döntéseket jelentős sajnálkozással mérlegelte, miközben evett, és azon vitatkozott

magában, hogy visszatérjen-e a bankba.

Talán a legzavarosabb cselekedettel, amit Draco valaha is tett egész életében, hogy visszatért
a bankba.

Granger egyszerre tűnt meglepettnek és lenyűgözhetetlennek ettől a döntéstől.

– Obzog fenntartotta, hogy továbbra is együtt fogunk dolgozni, én pedig „szabadon

elhúzhatok a picsába”, ha nem értek vele egyet. Kicsit más szavakat használt, de a célzás
benne volt. – Összeszűkítette a tekintetét, ahogy a férfira nézett. – Az, hogy nem térsz vissza,
volt az utolsó reményem, hogy kijussak ebből a rémálomból.

– És mégis itt vagyunk – szólt a férfi, és megpróbált lazának tűnni, amiért egy zárt
páncélteremben tölti az idejét a feldühödött Grangerrel.

Úgy látszik, egy mérges Granger gondolata nem volt elég ijesztő számára, és helyette egy
feldühödött Grangerre volt szüksége. Így hát, mint az abszolút zseniális varázsló, aki
kétségtelenül ő volt, úgy döntött, hogy megkérdezi:
– És hogy lehetsz te a leglenyűgözőbb átoktörő, ha gyakran kishíján belepusztulsz ebbe?

A lány olyan pillantást vetett rá, amellyel képes volt arra, hogy már a puszta vizuális
érintkezéssel is kinyírja.

Nem tette, de csak épphogy.

– Mert én végzem a legnehezebb átoktöréseket és visszaszerzéseket. Amik, mint kiderült,

veszélyesek. Vad fogalom ez neked, ebben teljesen biztos vagyok – válaszolta egy ingerült
szemforgatással.

Mivel nem gyilkolták meg az első kérdéstől, a férfi úgy döntött, hogy feltesz még egyet.

– Akkor miért foglalkoztál valami mezei ládával, mint az az utánzó láda, ha nem tudtad, hogy
közvetlen robbanásveszélyben vagy?

A nő ismét megforgatta a szemét.

Draco észrevette, hogy gyakran csinálja ezt. Megvitatta magában, hogy számontartja-e
ezeket, de elképzelte, hogy ennek száma rövid időn belül nyomasztóan nagy lesz. Ő pedig
túlságosan is el volt foglalva a NEM haldoklással ahhoz, hogy szellemi erőforrásait arra
fordítsa, hogy feljegyezze, hányszor is forgatta Granger a szemét.

Az biztos, hogy aznap reggel nem töltött túl sok időt azzal, hogy nézze azokat az aranyló
mogyoróbarna… ööö… barna szemeit. Csak barna.

– Mert azért voltam ott, hogy egy székkel foglalkozzak, ami mantikórrá változott, amikor
valaki ráül – magyarázta, és ingerültsége csak potenciálisan érte el minden idők legmagasabb
szintjét. – Mindenki más túlságosan félt bemenni a páncélterembe. Épp akkor bukkantam rá
az utánzó ládára, amikor te megjelentél.

Dracónak újabb kérdés jutott eszébe.

Hatodik kérdés: Malazár nevében mikor lett Granger Nem Unalmas?

Akkor történhetett, amikor senki sem figyelt. Talán valamiféle alkut kötött egy démonnal.
Olyan típusnak tűnt.

Draco megőrizte közömbösségét olyasmi kilátásban, hogy egy mantikór miatt kell bemennie
egy páncélterembe. Inkább úgy érezte, mintha kitüntetést érdemelne azért, hogy ilyenkor
képes volt közömbösnek maradni.
– Á, értem. Buta vagyok – mondta az örökös közömbösség aurájával.

– Furcsa módon ejted a „kibaszott idiótát”, de persze.

– Goromba.

A lány alapos bosszúsággal nézett rá.

– Úgyis van még unalmasabb átoktörésünk is, amíg ma itt vagyunk. Mindenki más
kincsvadászaton van. A hét hátralévő részét állítólag azzal töltjük, hogy alapmunkát
végezzünk, hogy felzárkóztassunk téged, de mivel nyilvánvalóan ennyire képzett vagy, nem
lesz szükséged semmilyen képzésre. Szóval holnap Egyiptomba megyünk, hogy
visszaszerezzünk egy tárgyat, ami lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem. És lehet, hogy
meghalsz, de az is lehet, hogy nem. Az idő majd megmondja, gondolom.

– Kitűnő – ragált Draco bólintva. – Izgatottan várom, hogy jelentős időt töltsek veled, és
esetleg meg is halhatok.

Valójában egyiknek sem örült, de udvariasnak tűnt úgy tenni, mintha így lenne.

Granger nem értett egyet.

Miután egy elátkozott evőeszközkészletből egy villa szaladt felé az asztalon keresztül, és
megpróbálta felnyársalni a mellkasát, Draco teljes mértékben azon a véleményen volt, hogy
rajong foglalkozásáért, és továbbra is szívesen űzné ezt.

Granger nem értett egyet.

Amikor megpróbált egy trükkös számmisztikai feladatot megoldani, és a lány igencsak

válogatott véleményt osztott meg a módszerével kapcsolatban, Draco udvariasan közölte
vele, hogy a lány egy idióta, aki nyilvánvalóan nem érti, hogy a diéderes csoportbijekciók a
nemdeterminisztikus ekvivalenciaviszonyoktól függenek.

Granger nem értett egyet.

Miközben Draco egy elátkozott tükörrel vitatkozott, hogy valójában tökéletes a haja, Granger
– nem meglepő módon – nem értett egyet.

Draco biztos volt benne, hogy ennél nehezebb, makacsabb, gorombább és ellenszenvesebb
emberrel még az életben nem találkozott, és gondoskodott róla, hogy ezt az információt
megossza vele, amikor a napjuk végre lezárult, jóval azután, hogy a munkaidő már lejárt.

Granger nem értett egyet.

– Azt hiszem, az te lennél, Malfoy.

Draco felháborodottan kapkodta a levegőt.

– Én egyik sem vagyok. Minden tekintetben tökéletes vagyok, és alaposan megsértődtem a
célzásodra, hogy bármi más lennék, mint teljesen tökéletes.
– Nem céloztam rá. Teljesen őszinte vagyok – ellenkezett a lány szemforgatással. – Te egy
nagyképű barom vagy, és legszívesebben belerúgnék Obzogba, amiért kitett ennek a véget
nem érő rémálomnak.

Összeszűkítette a szemét.
– Még csak egy napja vagyunk társak.

– És egy nap elég ahhoz, hogy fontolóra vegyem a szakma elhagyását. Vagy egy másik
országba költözzek. Hallottam, hogy a Banque Nationale Italienne felvételt hirdet.

Draco nem volt biztos benne, hogy hallott-e már életében ennél vonzóbbat.

Aztán áruló tekintete lefelé pillantott, emlékeztetve őt arra, hogy Granger valahogy egy
istennő testébe szorult.

Hála ugyancsak áruló agyának, arra a következtetésre jutott, hogy Granger kilépése vagy más
országba költözése a Valami, amit nem szeretne kategóriába tartozik, mivel nem tetszett neki,
hogy így nem nézhetné az istennő testét.

Tekintve, hogy nem szabadna úgy gondolnia a partnerére, mint egy istenségre, aki leszállt az
égből, hogy megtisztelje a halandókat a jelenlétével, abszolút az lenne a legjobb, ha kilépne
és messzire menne tőle, mielőtt valami olyan idiótaságot csinálna, mint például azt hinné,
hogy a partnere egy istennő.

Bevallottan kissé elkésett volna ezzel kapcsolatban? Igen, de legalább még nem csinált
valami még idiótábbat. A több idő csak még több lehetőséget adott a további idiótaságokra.

Heves vita dúlt a Nem Őrült Draco és a Nyilvánvalóan Őrült Draco között arról, hogy
Granger maradjon-e vagy sem. A Nem Őrült Draco nem győzött.

A Nyilvánvalóan Őrült Draco, hogy Granger ne lépjen ki, egy alaposan megkérdőjelezhető
lépést követett el.

Úgy döntött, hogy kihívja őt.

Inkább úgy érezte, mintha egy nundut fenyegetne, de a nundu formás combjai alapján, nos,
jogosnak érezte ezt a döntést.

– Ha attól félsz, hogy túlszárnyallak, akkor nyugodtan bevallhatod, Granger – mondta

egészen közömbösen, vállat vonva. – Nem fogom elmondani senkinek.

Ha egy tekintet képes lenne felgyújtani egy embert, biztos volt benne, hogy ő azonnal
hamuvá porladt volna.

Granger meglehetősen hangosan gúnyolódva szólalt meg. Udvariatlanul hangosan, legalábbis

Draco így érezte.

– Te? Túlszárnyalsz engem? Fogalmad sincs, mivel állsz szemben.

A boszorka pálcája a férfi állába döfött, ahogy előrehajolt, gúnyos mosollyal az ajkán, az
arcán lévő sebhely pedig felvillant a fáklyafényben. Ahhoz képest, hogy nagyjából harminc
centiméterrel alacsonyabb volt nála, félelmetesen ijesztő volt.

– Összetörlek, te nagyképű kicsi sárkány – sziszegte rá Granger.

És ezennel Draco még soha életében nem volt ennyire rémült és ennyire felajzott.

***

– De te túl gazdag vagy ahhoz, hogy szükséged legyen munkára – ismételte Theo talán
nyolcvanhetedszerre is.

– Igen, Theo, köszönöm ezt a rendkívül informatív információmorzsát, amiről egyáltalán

nem tudtam. Most, hogy hárommilliomodszorra is elmondtad, ez a tény végre belém ivódott,
és többé nem érzem szükségét, hogy a munkavállalás nevetséges időtöltését űzzem.

Theo álszentül bólintott, trónként terpeszkedett a rózsakertben lévő székén.

– Remek. Örülök, hogy eljutottam hozzád.

Draco megforgatta a szemét, és nem méltóztatott válaszolni, ehelyett úgy döntött, hogy
elterül a nyugágyon, és drámaian az arca elé dobja a karját.

– Legalább az átoktörés érdekesen hangzik – szólalt meg Blaise, miközben belekortyolt az

elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskybe.

Draco őszintén meglepődött, hogy Blaise még nem zuhant a földre, tekintve, hogy mennyire
hátrafelé billentette a székét. Feltehetően ebben mágia is közrejátszott.

Theo döbbenten nézett rá.

– De ez egy… munka. – Úgy préselte ki magából szót, mintha a munka puszta gondolata is
olyan sértő fogalom lenne, amiről nem szabadna udvarias társaságban beszélni. Ami
különösen furcsa volt, tekintve, hogy sem Draco, sem Blaise nem volt még csak távolról sem
udvarias.

– Milyen figyelmes vagy. Ezzel a lenyűgöző képességgel, hogy ilyen kritikusan gondolkodsz,
talán te magad is átoktörőnek minősülnél – húzta ki magát Draco.

Jelentős gúnyolódás következett erre a túlzó bókra.

Draco felsóhajtott.
– Esetleg megbántam a döntést, hogy munkát vállalok. Ottragadtam azzal pimasz kis
rémséggel – tette hozzá mormogva.

– Ki az a pimasz? – kérdezte Blaise.

– Granger. Ő a társam.

Ezt a kijelentést csend fogadta.

– Granger társa vagy – ismételte meg Theo, remélve, hogy ha másodszor is kimondja a
világba ezt, akkor talán több értelme lesz.

Nem így történt.

– Így van. Nagyon izgató.

– Granger létezése azt sugallná, hogy ez hazugság – ellenkezett Blaise.

– Csak ma mentettem meg az átkozott életét – dünnyögte Draco.

Ha tippelnie kellett volna, innentől kezdve sokat dünnyögött volna.

Hogy Granger többet dünnyög-e, mint ő, az még nem derült ki.

– Granger nem tűnt el a bolygóról? – érdeklődött Theo.

Draco megvonta a vállát.

– Úgy látszik, azzal volt elfoglalva, hogy ijesztő átoktörő legyen.

– Hmm – felelte a férfi. – És Granger hogyan boldogult odakint a világban?

Draco drámaian felsóhajtott. Nem volt teljesen biztos benne, hogy ez a bosszúság sóhaja
volt-e, vagy az elégedettség a lány kefélhetősége miatt.

– Úgy tűnik, kitűnően. Eléggé dughatóvá vált. Irritálóan.

Egy pillanatnyi csend követte ezt a kijelentést.

– Mennyire dugható? – végül kérdezte Theo.

– Kivételesen. Amíg ki nem nyitja a száját. És akkor Granger lesz, és én el akarom

hallgattatni. Gondolom, ő is hasonlóan érez.

Blaise felhorkant.
– Biztos vagy benne, hogy ő dughatónak tart téged?

Draco úgy érezte, hogy a horkantás meglehetősen durva és egyben teljesen érdemtelen,
miközben elhúzta a karját, hogy Blaise-re nézzen.

– Igen, ebben egészen biztos vagyok. Nézd ezeket a nevetséges izmokat. – A nevetséges
izmaira mutatott. – A tökéletes hajam – mondta, miközben végigsimított a kezével a tökéletes
haján. – A gyönyörű arcom – tette hozzá, miközben megmutatta a gyönyörű arcát.

– Már értem, miért akar téged elhallgattatni – közölte Theo szemforgatva.

Draco megkérdőjelezte, hogy miért barátkozik az ilyen elviselhetetlen neandervölgyiekkel.

Iris egy levéllel hoppanált be, megmentve őt az említett elviselhetetlen neandervölgyiek
fecsegésétől.

– Mr. Draco, ez az ön számára érkezett.

– Köszönöm, Iris. – Átvette tőle a levelet, miközben a házimanó ismét eltűnt.

Beszéltem Obzoggal. Egyiptomot elhalasztják a jövő hétre. Teljes-négy-kibaszott-napot

fogunk Angliában tölteni valami agyzsibbasztó, pokolian egyszerű, kibaszottul unalmas
átokeltávolítással, hála neked.

Korai halált kívánok.

Lehetőleg egy átkozott mantikór székben.

Csókollak.

Ha Dracónak tippelnie kellett volna, Granger dughatósága teljesen lényegtelen ténynek

bizonyult volna.

– Szerelmes leveleket kapsz az új partneredtől?

– Igen, köszönöm, hogy kérdezed, Theo. Csókollak az aláírás.

Draco érezte, hogy a lány egyáltalán nem gondolta komolyan a „Csókollak” részt, de
ünnepélyesen felesküdött kötelessége volt, hogy Theót bosszantsa, és ő mindig betartotta a
vállalásait.

– Nem, nem hiszem, hogy ezt írta – gúnyolódott Theo. – Cseszd meg! Hadd nézzem!

Egy pillanatig csend volt, miközben elolvasta a levelet, majd nevetésben tört ki.

– Te rohadék. Az, hogy csókollakkal írta alá, miután korai halált kívánt neked egy mantikór
székben, nem számít.

Draco hosszasan szenvedő módon felsóhajtott.

– Azt hiszem, látom Charlest a kert túloldalán. Idehívjam őt? Legalábbis hetek óta nem
csípett meg téged. Május óta nem, ha jól emlékszem.

Theo rosszallóan nézett rá.

– Tartsd távol tőlem az átkozott madaraidat!

– Fajtiszta, albínó pávák, Theo, és nagyra értékelném, ha nem neveznéd őket olyan megalázó
kifejezéssel, mint puszta „madarak”. Nagyon könnyen megsértődnek, és még a végén
kísértésbe esnek, hogy újra megcsípjenek téged.

Blaise horkantott egyet.

– Hallottam már néhány szarságot a gazdagoktól, de a „fajtiszta albínó pávák” tényleg
elkapja nálam az aranycikeszt.
Egy újabb sóhajjal Draco megpróbálta elviselhetetlenül drága tűzwhiskybe és francia
cukrászmanók által sütött kekszekbe fojtani bánatát. Elvégre egy szörnyű megpróbáltatáson
ment keresztül, amely egyre jobban megviselte a kényes pszichéjét.

– Tudod – kezdte Theo – meg is házasodhatnál. Gyerekeket nemzhetnél. Azok nem

unalmasak, ahogy hallottam.

Draco beléfojtotta a lángnyelv whiskyjét.

– GYEREKEK?

– Persze. A hogyishívjákkal. Nagyszerű volt.

– Kivel?

– Tudod. A szőke. Vagy barna. Lehetett volna vörös is. Nem emlékszem. De az az egy. Úgy
látszott, hogy boldognak tűntél vele – szolgáltatott Theo nagyon segítőkészen.

Draco megforgatta a szemét.

– Á, az a bizonyos. Hát persze. A szőke vagy barna vagy vörös hajú. Az biztosan a
kedvenceim közé tartozott, ha választanom kellett volna.

– A kivételesen szomjas volt a múlt hétvégi koktélpartin – vágott vissza. – Úgy tűnt,
tökéletesen illettek egymáshoz.

Draco szája tátva maradt a rémülettől.

– Azt sem tudta, mi az a számmisztika. Nem bírtam tovább foglalkozni vele, ezért azt
mondtam, hogy Lysander rosszul érzi magát, és a figyelmemet igényli.

– Egy pávát használtál ürügyként, hogy kibújj a beszélgetés alól egy elviselhetetlenül
kibaszott boszorkánnyal, mert nem tudott eleget a számmisztikáról? – kérdezte Theo
ugyanolyan elborzadva.

– Hát persze. Gondolj a számmisztikára, Theo! – könyörgött neki. – Ez egy rendkívül fontos
összetevője a dughatóság mértékének. Így a tudásának hiánya azonnal teljesen dughatatlanná
tette, és én jó lelkiismerettel nem tarthattam fenn a kommunikációt vele, és nem
próbálkozhattam az említett dugással.

Blaise megforgatta a szemét.

– Nem kell beszélned vele ahhoz, hogy megdugd, és akkor az a számmisztika egyáltalán nem
számít. A dugás ugyanolyan érdekes, mint az átoktörés. Múlt héten egy olyan boszorkánnyal
voltam az ágyban, aki képes volt megnyalni a saját…

– Igen, köszönöm, Blaise – szakította félbe élesen Draco. – A hozzászólásodat alaposan

megbecsülöm.

Theo drámaian felsóhajtott.

– Amit én ebből a beszélgetésből leszűrtem, az az, hogy találnunk kell egy boszorkányt, aki
tudja, hogy mi az a számmisztika, aztán vagy megdugod, vagy elveszed feleségül és gyereket
nemzel neki. Aztán pedig felhagyhatsz ezzel a nevetséges munkával kapcsolatos
ostobasággal.

Theo láthatóan teljesen rossz gondolatot vett le a beszélgetésből.

– Hogy merészelsz arra célozni, hogy elég idős vagyok a házassághoz vagy
gyerekvállaláshoz. Még mindig ifjú csikó vagyok, köszönöm – mondta Draco egy önelégült
kis biccentéssel.

– Harmincéves vagy, Draco – gúnyolódott Theo. – Már jócskán túl vagy a házasodó vagy
gyerekvállaló koron. És bár elég gazdag vagy ahhoz, hogy ez még legalább két évig ne
számítson, de az idő ketyeg, haver.

– Az anyám vett rá erre? – fintorgott a férfi. – Te is még mindig tragikusan egyedülálló vagy.
Ahogy Blaise is az. Miért én vagyok az egyetlen, akinek most a házasság rémségeibe kell
bocsátkoznia?

– Mert te vagy az egyetlen, aki elég mélyre süllyedt ahhoz, hogy részt vegyen a
munkavállalás borzalmaiban. Ha eljutottál odáig, hogy azt hiszed, szükséged van valami
olyan sértő dologra, mint a munka, akkor nyilvánvalóan valami baj van veled, és egy
boszorkány az egyetlen módja annak, hogy ezt helyrehozd.

Ez, gondolta Draco, teljes mértékben az oka annak, hogy a barátai elviselhetetlen
neandervölgyiek.
 Granger potenciálisan egy véla
Chapter Notes

Azoknak a tömegben, akik kétségbeesetten szeretnék tudni, hogyan működik a

számmisztika az átkok megtörésében, amikor vegyes fajtájú átkok (például egy
Conflagration-Bombarda) kerülnek elő:
1. lépés: Az egyes átkok ellenátkának azonosítása
2. lépés: Az említett ellen-átkok átváltása ősi rúnákra (az angolról ősi rúnákra történő
átváltás nem közvetlen fordítás, ezért szükséges ez a lépés)
3. lépés: Használj véletlenszerű aritmetikai baromságokat (például képleteket,
bijekciókat és differenciálást) a 2. lépésből származó ellen-átkok kombinálására (a
felhasználható aritmetikai baromságok körét az határozza meg, hogy melyik egyéni
ellen-átokról van szó).
4. lépés: Megoldás és visszaalakítás az ősi rúnákból angolra.
Íme egy példa.

A különböző képletek és megoldási módszerek mind ugyanazt a választ fogják

eredményezni, ami meglepő módon a matematika általános működése.

Ez a módszer ehelyett szóbeli módon is elvégezhető, az ellen-átkok különböző

kombinációinak együttes kipróbálásával és különböző betűk kivágásával. Ezt neveznénk
a probléma nyers erőltetésének (rád nézek, halmazelméleti teoretikusok). Általában
Draco és Hermione először a verbális úton próbálkoznak, majd ha a válasz nem derül ki
gyorsan, átváltanak a számmisztikai módszerre.

Mindent kitaláltam, amit az imént mondtam, hogy teljesen világos legyen; azonban ez
az érthetetlen ostobaság most már canon.

Kérlek, minden gyűlölködő levelet, rajtam kívül, szó szerint bárkinek címezzétek.

See the end of the chapter for more notes

2. fejezet
Granger potenciálisan egy véla

Alkalmazottként a második napján Draco újabb kérdéssel találta szemben magát.

Hetedik kérdés: Minden roxforti alapító nevében, mi a fenéért tért vissza a bankba?

Miután megvitatta a kérdést, és közben végigsétált a márvány előcsarnokon egy órával

azelőtt, hogy a bank aznap egyáltalán kinyitott volna, Draco arra a következtetésre jutott,
hogy azért, mert a foglalkoztatás Nem Unalmas. Talán még odáig is elment volna, hogy
érdekesnek nevezze.
Érdekesebb volt, mint az előző este elviselhetetlenül drága lángnyelv whiskyt inni a
haverjaival? Az események rémisztő fordulatával élve, igen.

Tovább töprengett jelenlegi helyzetén, miközben a kőfolyosón lépkedett, tekintete céltalanul

vándorolt, amíg meg nem torpant, amikor az az idegesítő, istennő testébe bújtatott satrafa fel
nem tűnt előtte.

Draco valahogy még kevésbé volt felkészülve arra, hogy Grangerrel találkozik a második
napon. A pólót egy botrányosan szűk, fekete trikóért cserébe elhagyta, és nevetséges
mennyiségű haját a feje tetejére halmozta, felfedve a legzavaróbb nyakat és lapockákat,
amiket valaha is látott életében.

A varázsló nem is tudta, hogy a lapocka egyáltalán olyan testrész, amihez vonzódni lehet. És
mégis ott volt, alaposan vonzódott Granger lapockáihoz.

Az említett lapockák vonzerején nem segített az egyik vállától a másikig húzódó magyar
mennydörgő tetoválás.

Draco majdnem egy meglehetősen kellemetlen, szűkölő nadrággal járó helyzetbe került,
amikor megpillantotta a lány tarkójára tetovált, számára ismeretlen számmisztikai képletet.

Néhány gyors okklumenciával kezelte a helyzetet, mielőtt Granger észrevette volna, hogy ott
van. További aggodalmak merültek fel a foglalkoztatási körülményei miatt. Megjegyezte,
hogy megnézi a munkavállalói kézikönyvben, van-e olyan rész, amelynek címe: Mi a teendő,
ha a partnered istennő?

Granger azonnali fintorral és szemforgatással fordult meg, ahogy a csilléhez közeledett.

Draco majdnem elájult, amikor megpillantotta a legzavaróbb kulcscsontokat, amelyeket
valaha életében látott.

Úgy látszik, lehetett ugyanúgy vonzódni a kulcscsontokhoz, mint a lapockákhoz. Ez riasztó

felfedezés volt, és Draco remélte, hogy soha többé nem lesz ilyen.

Kezdett aggódni, hogy Granger talán véla lehet, ha az anatómiájának minden egyes darabja
ennyire lehengerlő.

– Szóval visszatértél – mondta olyan hangon, ami arra utalt, hogy kíváncsi, hogyan néz ki a
dobogó szíve a testén kívül.

– Valóban – erősítette meg bólintással.

A fintor elmélyült.
– Katasztrofálisan rossz döntés, ha valaha is hallottam hasonlót. A mantikór szék még mindig
abban a tegnapi páncélteremben van. Szívesen visszarakom rá az átkot, ha szeretnéd.

Draco megőrizte az udvarias, arisztokrata auráját, miközben azt fontolgatta, hogy inkább
közvetlenül átkozza meg a lányt, mintsem hogy egy elátkozott tárgyat használjon.

– Nem, köszönöm – utasította vissza. – Úgy döntöttem, hogy ma életben maradok.

Grangert látszólag nem hatotta meg ez a döntés.

Sóhajtott, és a szekérhez lépett.

– Sajnálatos. Lássunk hozzá, mielőtt még véletlenül a feledés homályába átkoználak.

– Nem hiszem, hogy egyáltalán ez nagyon véletlen lenne – mondta Draco összehúzott
szemmel.

– Helyes. Most pedig húzd be a segged abba az átkozott szekérbe, mielőtt nélküled indulok.
Vagy kilöklek. Nem vagyok válogatós.

– Nem biztos, hogy be akarok szállni, ha ki akarsz lökni.

– Szállj be a kibaszott kocsiba, Malfoy! – csattant fel a nő.

Draco méltóztatott beülni. Nem mintha Grangertől parancsokat fogadott volna el. Csak úgy
érezte, ez a megfelelő pillanat, hogy beüljön a kocsiba, és semmi köze nem volt a lány
parancsához, hogy ezt tegye.

Ahogy suhantak, a lány szemügyre vette a férfit.

– Látom, ma is az idióta talárodat viseled. Kedved támadt meghalni?

Draco a homlokát ráncolta. A talárja tökéletesen szabott volt, köszönte szépen. Inkább úgy
nézett ki benne, mint egy szexisten, ha szavakkal kellett volna illetnie a megjelenését.

Granger viszont úgy tűnt, nem hisz az olyan dolgokban, mint a szakszerűség, a hajlamából
ítélve olyan ruhákat viselt, amelyek inkább második bőrnek tűntek, mint valódi ruházatnak.
Inkább szemmel láthatóan kényelmes volt? Igen, nagyon is az. De professzionális? A legjobb
esetben is megkérdőjelezhető. És edzőcipőt viselt. Hihetetlen.

– És mondd csak, mi olyan idióta az én tökéletesen szabott taláromban? – érdeklődött

udvariasan a férfi.

– Meg fog ölni téged – válaszolta Granger szemforgatással és olyan hangon, ami arra utalt,
hogy Draco lehet a legidiótább idióta, aki valaha is létezett, ha nem ért ilyen alapvető
fogalmat.

A férfi még egy kicsit ráncolta a homlokát.

– Hogyan fognak elpusztítani? Szomjas boszorkányokba fulladok?

Granger hangosan felhorkant. Draco meglehetősen sértőnek érezte a horkantás hangerejét.

– Nem, te tökfilkó. Megpróbálsz majd hátralépni, akkor megbotlsz benne. Csodálkozom,

hogy tegnap nem történt meg, amikor az az utánzó megpróbált megharapni. Vagy
belecsapódhatnak lángoló nyilak, és azok felgyújtanak. Vagy egy mantikór elkapja az
anyagot, amikor menekülni próbálsz. Vagy eltalál egy átok, ami felgyújtja a talárod, ami
aztán téged is felgyújt. Vagy egy banya beleszúrja a karmait. Vagy elsöpör egy szikrát a
földön, majd lángra kap. És akkor, ha olyan nagy barom vagy, mint amilyennek eddig
hittelek, akkor engem is felgyújtasz. És engem már elégszer meggyújtottak ahhoz, hogy
tudjam, nem élvezem.

Draco alaposan megijedt attól, hogy hamarosan mekkora potenciális tűz lesz az életében.

– Értem. És személyes tapasztalatból ismered a talárok veszélyeit? – kérdezte olyan

közömbös hangon a varázsló, ami egyáltalán nem tartalmazott közömbösséget.

A lány megforgatta a szemét.

– Nem mondod, Sherlock.

Draco nem tudta, mi az a „Sherlock”, de úgy döntött, most nincs itt az ideje, hogy tovább
folytassa.

– Akkor viszont én cipeljem az összes fontos orvosi felszerelést, amire szükségem van ahhoz,
hogy továbbra is életben maradhassak?

– Soha nem hallottál még a tértágító bűbájról? – kérdezte a lány egy újabb szemforgatással.

– Azokat szigorúan szabályozza a minisztérium – gúnyolódott a férfi.

Granger felhorkant. Ez megint egy udvariatlanul hangos horkantás volt. Draco sejtette, hogy
ilyen volt az összes horkantásának a hangereje.

Eléggé udvariatlan lenne, ha ez lenne a neki címzett horkantások hangereje, és ő mindenki

másra emberi szinten horkantana.

– Rendben, exhalálfaló. Mesélj csak tovább arról, hogy mennyire számítanak a törvények
betartása – húzta ki magát a boszorkány.

Draco úgy érezte, hogy ez meglehetősen felesleges, sőt, talán még azt is mondhatná, hogy
kifejezetten udvariatlan. Ez újabb kérdésre késztette.

Nyolcadik kérdés: Mikor döntött Granger úgy, hogy a törvények nem számítanak?

Amikor Kibaszottul Nem Unalmas Istennő lett, nyilvánvalóan.

A szekér zörögve megállt egy páncélterem előtt.

– Menjünk, Malfoy! Próbálj meg nem belehalni az idióta talárodba.

Mivel érdekében állt, hogy egyszerre leköpje Grangert és teljesen életben maradjon, Draco
megfogadta magának, hogy nem fog meghalni az idióta talárjai miatt.

– És kinek a páncéltermében dolgozhatunk ma? – érdeklődött a varázsló.

A lány szemforgatással fordult vissza hozzá.

– Zabiniéban. Annak a faszfejnek a barátja vagy, ugye?
Draco meg akart sértődni Blaise miatt, de el kellett ismernie, hogy Granger teljesen a valóság
határain belül mozgott azzal a kijelentéssel, hogy a barátjára úgy hivatkozott, mint egy
faszfejre.

– Sajnos így van. Gyakran bánom ezt a döntést, de az a faszfej elviselhetetlenül drága
lángnyelv whiskyvel lát el Theót és engem, amikor rajta a sor, hogy hozzon. – Draco a
homlokát ráncolta. – Bár ő különösen hajlamos arra, hogy kihagyja ezt, amikor sorra kerül, és
helyette az én whiskymet issza. Elég bunkó – tette hozzá mormogva.

Granger következő szemforgatásának erejéből ítélve ez nyilvánvalóan rosszul hangzott.

– Gazdag pöcs – motyogta a lány. – Rendben, nos, az apja kérésére átvizsgáljuk a

páncéltermet. Úgy tűnik, páran a felmenőik közül gyűjtött… néhány megkérdőjelezhető
tárgyakat. Ami azt jelenti, hogy sötét mágiával baszakodtak, és most a mi problémánk, hogy
elbánjunk velük. Nos. – Vigyorodott el. – Most már a te problémád, hogy elbánj velük.
Engem túlságosan lefoglal majd az ítélkezés.

Draco ellentmondásba került az izgatottsága, hogy valami olyasmit csinál, ami Nem
Unalmas, és a Nem Halál iránti érdeklődése között. Úgy döntött, hogy az előbbire koncentrál,
és az utóbbit tompítja.

Granger a masszív ajtóra koppintott a pálcájával, és hátralépett, amikor az kinyílt, és hideg

levegőt hozott magával.

– Jézusom. Antarktiszi ereklyékkel cseszekedtek? – kérdezte a senkitől sem konkrétan.

Legkevésbé Dracótól.

Melegítő bűbájt varázsoltak magukra, és beléptek az indokolatlanul nagy páncélterembe,

amely szinte biztosan legalább huszadakkora volt, mint Dracóé. Egy csattanás és egy
huhogás kíséretében mindketten a földre vetették magukat, amikor egy katana suhant a
levegőbe, pontosan ott, ahol pillanatokkal korábban a fejük volt.

– Hmm. Fantáziátlan – jelentette ki Granger, miközben talpra álltak.

Draco úgy tett, mintha ez a kijelentés teljesen észszerű lenne, egyáltalán nem ijesztő, és
mintha a szíve nem verne olyan gyorsan, mint egy akromantula szapora léptei.

– Teljesen igazad van – értett egyet a férfi, miközben lazán rápillantott a riasztóan éles
kardra, amely most a falból állt ki. – Egy randalór sokkal megnyerőbb lett volna.

A lány egy pillanatig szemezett vele, majd meglepő egyetértéssel vállat vont.
– Őszintén szólva nem rossz ötlet. Érdekesebb lett volna, mivel nekünk is meg kellett volna
küzdenünk vele.

Draco hirtelen reménykedni kezdett, hogy az átok megalkotói nem voltak olyan kreatívak,
mint amilyen nyilvánvalóan ő volt.

Granger az előző naphoz hasonlóan megidézett egy széket az ajtó melletti sarokba, majd
lezuhant rá, és olyan pillantással nézett végig rajta, ami arra utalt, hogy reméli, legalább az
egyiküket agyoncsapják a következő három másodpercen belül.

Amikor eltelt a három másodperc, és nem történt átkozódás, Granger olyan sóhajtást eresztett
meg, amilyet Draco nem ismert.

– Akkor kezdj hozzá! – parancsolta lustán, egy bizonytalan kézmozdulattal.

Draco a legcsekélyebb aggodalmat sem érezte, hogy egyedül hatástalaníthat egy egész
páncélteremnyi halálos, sötét mágiás tárgyat, miközben a nagyképű mindentudó ítélkezik
fölötte. A legcsekélyebb mértékben sem.

Az egyik észlelővarázslata találkozott az első elátkozott tárggyal: egy zenedobozzal, amelyet

izzó vörös aura vett körül. Kiábrándítóan könnyű volt megtalálni.

Draco észszerű távolságból néhány újabb észlelővarázslatot mondott, amelyek remélhetőleg

nem bizonyultak halálosnak.

– Hmm… Egy tűzvész átok keveredik egy Bombardával. Elég durva – motyogta magában.

Tovább mormogott, miközben megpróbálkozott néhány lehetséges ellenátokkal, amelyek

közül úgy tűnt, egyik sem távolítja el a kombinált átkot.
– Ah. Van egy Ignius is velük. Ráadásul goromba.

Néhány további megkísérelt ellenátok sem látszott hatásosnak.

– Rendben. Kell egy pergamen – jelentette ki a férfi.

Két pálcacsapással megidézett egy darab pergament és egy tollat, és nekilátott, hogy leírja a
három ellenátkot, ősi rúnákká alakítsa őket, majd… A fenébe. Fogalma sem volt, merre
tovább.

Mellőle gúnyos hang hallatszott, amitől Draco megrökönyödött, amikor rájött, hogy Granger
láthatóan valamikor odalopózott hozzá, és a karja fölött nézett át.

– Nem tudod, hogy mit használj? – kérdezte a lány fanyarul hitetlenkedve.

– Gondolkodom – csattant fel a varázsló.

A gondolkodás hirtelen sokkal nehezebbé vált a Tetoválások és a Kulcscsontok közelsége

miatt. Újabb okkumenciával Draco rákényszerítette magát arra, hogy a feladatra
koncentráljon, és azt a lépést választotta, amelyről biztos volt benne, hogy a helyes.

A boszorka második gúnyos megszólalása hangosabb volt.

– Tényleg? Finkleton Abjekció? Ezt akarod használni?

– Csitt, dolgozom!

Draco valójában nem dolgozott. A saját pánikolással volt elfoglalva. Eddig olyan biztos volt
benne, hogy Finkleton a helyes út, de most a magabiztosságát teljesen kidobta az ablakon.
Pánikjában a legészszerűbb aritmetikát végezte el, ami csak eszébe jutott, és ez olyasmit
eredményezett, amire nem számított.

Granger azt mondta:

– Ó.

Talán először fordult elő, hogy ezt nem kísérte gúny, sóhaj, szemforgatás vagy horkantás. Ez,
a férfi ki merte jelenteni, hogy egy meglepett „Ó” volt.

– Huh. Nem is gondoltam volna, hogy az Abel-csoport komplexitás osztályát használod –

dünnyögte a lány. – Hmm.

Granger, akiről a varázsló egy olyan rövid pillanatra, hogy azt hitte, talán csak képzelődött,
úgy tűnt, lenyűgözte. Aztán eltűnt ez, és a lány a doboz felé mutatott.

– Törd meg az átkot.

Draco nemtörődömséggel egy bonyolult pálcaforgatást végzett, és használta az új összetett

ellenátkot, aminek eredményeképpen a doboz körüli vörös aura eltűnt. Egyaránt sok
észlelővarázslat után előrelépett, és megbökte.

Visszafordult Granger felé, sokkal több arroganciával, mint amennyit a helyzet indokolttá tett
volna, csakhogy a lányt a szokásos Lenyűgözöttség állapotában találta.

– Gyorsabban is meg tudtam volna csinálni – gúnyolódott a lány a szemét forgatva.

Draco felhorkantott.
– Te már évek óta átkot törsz, én pedig pontosan egy napja török átkot. Ha az, hogy
gyorsabban tudod csinálni, az egyetlen módja annak, hogy azt állítsd, hogy jobb vagy, akkor
inkább csalódtam a képességeid hiányában.

Granger nem értékelte ezt az érzelem nyilvánítást, és gondoskodott róla, hogy a nemtetszését
Draco élete legkimerítőbb öt óráján keresztül közvetítse, miközben a varázsló végigdolgozta
magát a páncélszekrényen, tizennyolc különböző tárgyon lévő átkot távolított el, hat sötét
mágiás tárgyat hatástalanított, majd megküzdött egy rőtsapkássá változott lámpával. Ez egy
olyan tevékenység volt, amely mind Draco, mind a rőtsipkás számára alaposan élvezhetetlen
volt.

Csak tizenkétszer halt meg majdnem.

Az említett öt óra végére Draco inkább Blaise meggyilkolását fontolgatta. Vagy Grangerét.
Ezen a ponton már nem volt válogatós.

Az ebédet az észszerűbb, bár még mindig embertelen fél kettőkor fogyasztották el. Draco
megragadta az alkalmat, hogy visszatérjen a kastélyba, és egy nem zsíros, nem kocsmai
ebédet egyen, amiben gyümölcsök és zöldségek is voltak. Valami olyasmit, amitől biztos volt
benne, hogy a Foltozott Üst szakácsnője erkölcsileg megsértődne.

Amikor éppen elindult volt vissza hop-porral, megállt a kandallónál, és lenézett az idióta
talárjára, amelyen jelentős számú tűz okozhatott volna olyan sérüléseket, amelyek
elcsúfíthatják tökéletes formáját.

Sóhajtva hoppanált be a szobájába, hogy a padlóig érő talárt egy combig érőre cserélje.

Ahogy belenézett a tükörbe, rájött, hogy ha egyáltalán nem vesz fel talárt, akkor is lenne
alkalma megmutatni pompás fenekét, formás seprű edzette combjait és a kemény bicepszeit.
Három legjobb tulajdonságát, ha lehetett volna olyan bátor, hogy ezt mondja.

Még ha elviselhetetlennek is találta, lehetetlen volt, hogy a nőt ne nyűgözzék le a formás

seprű edzette combjai és a kemény bicepszei. És a gyönyörű fenék.

Persze nem mintha azt akarta volna, hogy Granger lenyűgözze. Csak szerette megmutatni a
legjobb tulajdonságait, így mások is megfelelően értékelhessék a nagyszerűségét. Sőt, inkább
úgy érezte, mint brit állampolgár, kötelessége lenne megosztani ezeket az előnyöket a
közemberekkel.

Elvégre nagyon is tiszteletre méltó polgár volt.

Színlelt tudatlansággal, hogy a legcsekélyebb mértékben is törvényt szegne, Draco egy

tértágító bűbájt varázsolt a zsebére, és az elsősegélyfelszerelését az említett zsebbe helyezte.

Biztos volt benne, hogy Granger nem használ semmi olyan szégyenleteset, mint az
elsősegélyfelszerelés, de Draco élvezte az életet, és hajlandó volt megszégyeníteni magát,
hogy minél tovább ebben az állapotban maradhasson.

Aztán, hogy kevésbé szégyenletes és veszélyesebbnek tűnjön, elővett egy pálcatartót az

alkarjára és a combjára is, az utóbbiba pedig egy tartalék pálcát helyezett.

Egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben, és úgy érezte, hogy pontosan olyan
kibaszottul jól néz ki, mint maga Granger.

Granger nem értett egyet.

A lány udvariatlanul hangosan horkantott, még egyszer, amitől Draco arcán fintor jelent meg.

– És mi, ha megkérdezhetem, mi olyan sértő a külsőmben? – kérdezte egészen összeszűkült

szemekkel.

– Egy makulátlan, keményített, fehér Oxford? Tényleg? Te jó ég, azok mandzsettagombok? –

horkant fel.

Draco fintora elmélyült.

– Az, hogy valaki büszke a külsejére, nem jelenti azt, hogy megérdemli a megalázást – fújt
fel.

Granger nem értett egyet.

És hogy bebizonyítsa, mennyire nem ért egyet, a nap hátralévő részében azzal keserítette meg
Draco életét, hogy időnként néhány extra mókás kis csavart is beiktatott, és további átkokat
szórt a már alaposan megátkozott tárgyakra, miközben a faszfej páncélszekrényén dolgozott.
A nyomorúságát legalábbis enyhítette, hogy milyen borzasztóan érdekes volt minden.
Jelentős mennyiségű hárítás, átkok, rontások és bűbájok hatástalanítása, animált tárgyakkal
való harc, futás, számmisztika és általános pánik, miközben minden megpróbálta megölni őt.

Draco minimum nem panaszkodhatott arra, hogy unatkozott volna.

– Hogy a fenébe nem haltál még meg? – kérdezte ziháló lélegzetvételek között a boszorkányt,
miközben megpróbált magához térni egy csillár után, amely körbe-körbe kergette a
páncélteremben, mielőtt üvegszilánkokra robbant volna.

Az, hogy továbbra is nem volt halott, csak egy pánikba esett Protegónak volt köszönhető, akit
az utolsó pillanatban sikerült levetkőznie, megmentve őt az ezer vágás általi haláltól.

Granger megforgatta a szemét.

– Mert hozzáértő vagyok. Már egy teljes perccel korábban legyőztem volna a csillárt.

Draco rávillantotta a tekintetét.

– Tájékoztatott már valaki arról, hogy meglehetősen bunkó vagy?

– Téged tájékoztatott már valaki arról, hogy egy idióta vagy? – vágott vissza a lány.

– Nem hiszem, hogy tisztességes tőled, hogy felteszel nekem egy kérdést, ha még az enyémre
sem válaszoltál – felelte gőgösen a varázsló.

A lány egy pillanatig némán bámult, mielőtt újra megforgatta a szemét.

– Az emberek, akikkel érintkezem, tökéletesen kellemesnek tartanak.

– Melyek lehetnek ezek az emberek? – kérdezte a férfi, akinek ez hirtelen felcsigázta az

érdeklődését.

– Hagyd abba a kérdezősködést! – csattant fel a nő. – És javítsd meg a csillárt. Gondolom, a
faszfej dühös lesz, ha elromlik.

Draco morgolódva megjavította a csillárt. Inkább kísértésbe esett, hogy otthagyja, és

feldühítse a gyilkos páncélszekrényes faszfejet, de a faszfej jóféle whiskyt hozott a héten, és
Granger azt mondta neki, hogy javítsa meg.

Általában szerette, ha Granger nem haragudott rá, mert a lány meg szokta bosszulni ezt, ha
dühös volt.

Néhány fejlett felderítő varázslattal az alaposan embertelen esti hét óra tájban Granger végül
átokmentesnek nyilvánította a páncéltermet, és megkezdték a hosszú utat vissza felfelé.

A nő megkerülte a férfit, amikor beléptek az üres előcsarnokba.

– Jó pénzt fizetek neked, ha holnap nem jössz vissza.

– Megsértődöm, amiért azt hiszed, nem vagyok olyan gazdag, hogy ne unjam a pénz egész
fogalmát is – fújt egyet a férfi.

A nő összehúzta a szemét.
– Rohadt szemétláda. A nap hátralévő részét azzal fogom tölteni, hogy azon gondolkodom,
mekkora barom vagy.

– Kedves – válaszolta ugyanolyan mérgesen a varázsló. – A nap hátralévő részét azzal fogom
tölteni, hogy azon gondolkodom, mennyire bunkó vagy.

– Rendben – gúnyolódott a nő.

– Jól van – köpte a férfi.

Mindketten megfordultak és elviharzottak.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy Granger kulcscsontjain gondolkodott.

***

A harmadik munkanap egy újabb mogorva Grangerrel, még több gyönyörű lapockával, és két
újabb tetoválás részleges felfedésével kezdődött a vádlijáig érő, elviselhetetlenül szűk, fekete
nadrágjáról, amelytől Draco úgy érezte, hogy nem lenne szabad nyilvános helyen járnia, ha
nem érintheti meg a legizgatóbb tizenöt centiméternyi bőrt, amit életében valaha látott.

A boszorka jobb vádlijára olyan mintát tetováltak, ami egy kiméra patáinak tűnt, a baljára
pedig – a férfi feltételezése szerint – egy hurú farktollai.

Ha Dracónak egyetlen kívánsága lehetett volna az életben, az az lett volna, hogy még feljebb
gördíthesse azt a törvénybeütköző nadrágot, hogy láthassa a többi kimérát és hurút.

Persze nem azért, hogy Granger maradék vádliját is láthassa. Az nevetséges lenne.

Ezen elgondolkodva további kérdések merültek fel benne, hogy miért volt az összes
tetoválása egy-egy szörnyeteg.

Amire Granger azt válaszolta, hogy húzzon a picsába, aminek a szellemét, ha nem is betűről
betűre, de Draco követte. Ott maradt, ahol volt, de úgy döntött, hogy befogja a száját, mielőtt
Granger végleg elátkozza.

Amikor a nap első páncéltereméhez értek, Granger alapos, mindent elsöprő bosszúsággal
fordult meg, és keresztbe fonta a karját.

– Obzog tájékoztatott, hogy a jelek szerint eligazítást kellett volna tartanom neked.
Feltételeztem, hogy elég intelligens vagy ahhoz, hogy mindenre rájöjj, de úgy tűnik, mégis
azt akarja, hogy én tegyem meg, és most megkérdőjelezem az intelligenciádat.
Bár Draco érdeklődött, hogy többet tudjon meg, meglehetősen sértőnek találta Obzog
kijelentését, amiből Granger arra következtetett, hogy nem elég intelligens ahhoz, hogy
magától rájöjjön.

Ő természetesen nagyon is képes volt arra, hogy egyedül is rájöjjön dolgokra. Ő egy átoktörő
volt. Megtört átkokat. Úgy tűnt, nem sok mindent kellett még tudnia.

– Akkor világosíts fel – mondta a férfi egy kézmozdulattal.

Bosszúsan felsóhajtott, és megforgatta a szemét.

– Átkokat törünk meg. Néha a páncélszekrénytulajdonosok miatt, néha azért, hogy olyan
helyekre jussunk be, ahová nem kellene, hogy elvegyünk dolgokat, amiket nem kellene
elvennünk. De mi britek vagyunk, és látszólag kötelességünk elvenni olyan dolgokat,
amelyek nem a miénk. – Egy pillanatra szünetet tartott, majd bólintott. – Igen, ennyi az
egész. Mondd meg Obzognak, hogy felvilágosítottalak, és elhúzhat a picsába, ha ennél a
három mondatnál több információra van szükséged.

Draco feltételezte, hogy ez nem az a mennyiségű eligazítás volt, amit Obzog remélt, de
feltételezte, hogy csak ennyit fog kapni.

Talán több szarkazmussal, mint amennyit életében valaha is használt, megköszönte Granger
segítőkészségét.

– Most már elsöprően tájékozottnak érzem magam, és nagyra értékelem azt a rengeteg
erőfeszítést, amit arra fordítottál, hogy megfelelő mennyiségű információt adj át ehhez a
hihetetlenül veszélyes munkához.

Granger ismét megforgatta a szemét. Draco nem volt biztos benne, hogy a boszorkának nem
kellett ehhez fájdalmas erőfeszítés, amivel ezt tette.

– Rendben. Ez nem egy kellemes irodai munka. Az egyetlen ok, amiért irodai munkaidőben
dolgozunk…

Draco különösen sértőnek találta ezt a kijelentést.

– Irodai munkaidő? Még azelőtt kezdünk, hogy a bank kinyitna, és órákkal azután fejezzük
be, hogy már bezárt.

Granger rávillantotta a tekintetét.

– Maradj csendben, vagy abbahagyom a magyarázást.

Draco úgy döntött, hogy csendben marad.

– Különben is – folytatta a nő rendkívül bosszús hangon – az egyetlen ok, amiért nem az

éjszaka közepén dolgozunk, és isten ments, hogy ezen a héten valóban ebédszünetet tartunk,
az az, hogy itt vagyunk. Amikor kint leszünk kincsvadászaton, napokig istentelen órákban
fogunk dolgozni, és te egész idő alatt nyafogni fogsz, én pedig egy abraxannal tapostatlak el
emiatt.
Nincs ebédszünet? Ez volt a legrosszabb hír, amit Draco valaha életében kapott.

– Ja – folytatta a nő. – És amikor Egyiptomban leszünk, nyafogni fogsz a hőség miatt, még a
hűtőbűbájok ellenére is, hiszen július van, és ott kurva meleg van. Megkockáztatom, hogy át
fogod izzadni a nevetséges ingedet.

Draco tévedett az ebédszünetekkel kapcsolatban. Ez az újabb hír volt a legrosszabb, amit

valaha is kapott az életében.

– És kempingezni fogunk.

Draco majdnem elájult.

– Milyen tárgyat fogunk beszerezni Egyiptomban? – kérdezte inkább, mint hogy elájuljon.

– Majd elmondom, ha odaértünk.

– Mennyi ideig fog tartani?

– Nem tudom. Keresünk valamit, ami lehet, hogy létezik, de lehet, hogy nem.

– Jelentős mennyiségű átoktörést fogunk végezni?

– Te egy abszolút hülye vagy.

– Értékes a tárgy?

– Azon gondolkodom, hogy megátkozlak-e.

– Szabadságot kapunk, ha megszerezzük a tárgyat?

– Most azon vitatkozom magammal, hogy megátkozlak-e.

Draco úgy döntött, itt az ideje, hogy abbahagyja a kérdezősködést.

Miközben Granger már harmadik napja egymás után végtelenül bírálta őt, egy egész óra
tökéletesen kellemes átokszegés következett, amíg Draco nem igényelte a számmisztikát
alkalmazását, hogy kidolgozzon egyet.

Grangernek volt véleménye a módszeréről, ahogy a székéből a vállára emelte az ítéletét.

Hangosan gúnyolódott.
– Tényleg? Megszámlálható Dynkin-rendszert használsz? – Ismét gúnyolódott. Egészen
sokkal hangosabban. – Akkor akár egy DAG-ot is használhatnánk.

Draco összehúzta a tekintetét a lányra.

– Nem fogok, köszönöm. A Dynkin-rendszer tökéletesen megfelel, ha a balra invertálható
részbenrendezett halmazzal kombináljuk.

A lány gúnyolódása valahogy még hangosabb volt.

– Ó, szóval akkor egyetértesz Braxlionnal? Úgy gondolod, hogy a balra invertálható
részbenrendezett halmaz használható azzal a rendszerrel? Te egy abszolút idióta vagy?

Draco gőgösen felháborodva fújt egyet.

– Egyetértek valakivel, akinek nyolc doktorija van, és egyáltalán nem egy olyan bamba
idióta, mint te, úgy látszik. Hogy lehetsz elég intelligens ahhoz, hogy átoktörő legyél, de
hogy nem veszed észre, mennyire használható részbenrendezett halmazzal, az teljesen
felfoghatatlan számomra.

Mint kiderült, rosszul tette, amit mondott.

Az átkok majdnem kicserélődtek, ahogy a gúnyolódásaik olyan decibelekre nőttek,

amelyeket az emberi hangszálak eddig nem használtak ki.

Amikor Draco volt olyan vakmerő, hogy felvetette, hogy az egyszerűsítő homeomorfizmusok
irrelevánsak a Dynkin-rendszerrel összefüggésben, meglepődött, hogy Granger valójában
nem változott át maga is sárkánnyá, hogy lecsapjon rá.

Csak további nyolc gúnyos mosoly, tizenkét utálatos megjegyzés, kilenc szemforgatás és öt
ingerült sóhaj kellett ahhoz, hogy megoldják a problémát, és áttérjenek, hogy valami másról
vitatkozni.

A nap hátralévő része még több futással, még több átokszegéssel, még több aritmetikával,
még több veszekedéssel és pokolian sok kitéréssel telt. Amikor a nap végén egy brutális
páncélszekrénnyel találkozott, amely úgy lövöldözött rá a fogasokra, mint a nyílpuskák,
akkora kitéréseket csinált, hogy megizzadt.

Miután Granger különösen durván felhorkant a varázsló nevetséges ingére, amit teljesen
átizzadt, megfordult, hogy elhagyja a páncéltermet, a fény megcsillant a hátán, és
megvilágította nevetségesen, tökéletesen kidolgozott vállát, és a magyar mennydörgő szeme
veszélyesen villogott.

Draco nem tudta, hogy az ijesztő sárkánytetoválások képesek ilyen alapos ijedtséget okozni.

A nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy Granger lapockáin gondolkodott.

***

A negyedik munkanap hasonlóan telt, mint az első három nap.

Granger haját engedte, így a varázsló képes volt koncentrálni, de a látható kulcscsontok
hiánya élete egyik legkiábrándítóbb fordulata lett. A lány legalább volt olyan kedves, hogy
ismét rövid nadrágot viselte (már kezdte azt hinni, hogy a boszorkánynak csak fekete ruhái
vannak), így a férfi elvonatkoztathatott a vádlijától. Csak egyszer majdnem meghalt emiatt,
amikor nem vette észre, hogy egy nyaklánc kúszik a válla fölé, hogy megfojtsa.
Miután előző nap rendesen zavarba jött az átizzadt a makulátlan fehér inge miatt, Draco
életében először viselt pólót. Természetesen egy elviselhetetlenül drága, dizájner póló volt,
amely tökéletesen szabottként remek arra, hogy megmutassa nevetséges izmait, és enyhe V-
nyak pedig a tökéletes kulcscsontjainak kezdetét. A feketét választotta, olyan okokból,
amelyeknek semmi köze nem volt ahhoz, hogy egyrészt képes volt elrejteni az izzadtságot,
másrészt pedig még inkább úgy nézett ki, mint egy veszélyes átoktörő.

Most már azt is megértette, hogy Granger miért öltözött kizárólag feketébe, beleértve az
edzőcipőjét is. Feltételezte, a lánynak nem volt különösebben szüksége arra a plusz
segítségre, hogy veszélyesnek tűnjön, már ami az arcán lévő nagy, riasztó sebhelyet és a
testén lévő tucatnyi másikat illetette. És a tetoválások is. És az, ahogyan képes volt a
tekintetével rávillantani. És úgy tűnt annyi mágia és fenyegetés volt benne, hogy enyhe aura
vette körül.

Vagy talán csak az istennői státusza miatt. Draco jelenleg bizonytalannak tűnt ebben. Ettől
függetlenül az öltözékének fekete jellege csak tovább erősítette ijesztő képét.

Élete egyik legjobb pillanatát élvezhette, amikor Granger megpillantotta, amint lazán
sétálgatott a csille felé (ügyelve arra, hogy most jó láthatása legyen kemény bicepszére, és
egy kicsit jobban meghajoljon), és látta, hogy a nő egy pillanatra felvont szemöldökkel
villantja fel. Lehet, hogy csak képzelődött, de szerette azt hinni, hogy nem, és Granger szerint
ő maga ugyanolyan kefélhető volt, mint ő.

– Hebridai fekete? – kérdezte a lány egy biccentéssel a bal karja irányába, amelyre egy
sárkányt tetováltak, a farka eltakarta a Sötét Jegyét.

– Nyilvánvalóan – húzta el a száját a férfi egy szemforgatással. – Azt feltételeztem, hogy

intelligens vagy.

Grangernek volt véleménye erről a kijelentésről. Nem voltak túl kellemes vélemények.

Draco felismerte a mintát. Mondott valamit, ami Grangernek nem tetszett, aztán a lány az
óráit pokollá tette. A férfi megvitatta magával, hogy ne mondjon olyan dolgokat, amivel
szándékosan ellenkezik a boszorkával, de úgy döntött, hogy ez unalmas életmódnak tűnik, és
nem inkább érdekelte.

Amikor Draco rámutatott az említett mintára, Granger megforgatta a szemét.

– Ez a munka, te nagyképű kis sárkány. Nem foglak a pokolba küldeni. Erre jelentkeztél, te
abszolút idióta.

– Nem vagyok kicsi – mondta összehúzott szemmel.

Az összes durva elnevezés közül, amivel a lány szerette őt illetni, a „kis” része a „nagyképű
kis sárkány” messze a legbántóbb volt.

Granger erre úgy reagált, hogy a nap hátralévő részét azzal töltötte, hogy a „kicsi” minden
szinonimájával hivatkozott rá, ami csak eszébe jutott, miközben folytatta az ítélkezést. A
délelőtt végére Draco már aprónak, mininek, arócskának, kicsinynek, pöttömnek, törpének,
csekélynek, alulméretezettnek, hiányosnak, csonkának, mikroszkopikusnak, aprónak,
nyúlfarknyinak és miniatűrnek nevezték.

Draco elvesztette a fonalat, hogy ezek után még mennyi lehetett, de a nap végére már nagyon
is sértőnek érezte magát.

– Holnap találkozunk, ha kell, te ici-pici csökevény – mondta Granger gúnyosan. – Ígérem,

nem leszek mérges, ha soha többé nem jelensz meg. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni,
mennyire nem zavarna ez engem.

– Ó, azért leszek itt, hogy megkeserítselek, te fintorgó, keserű hárpia – biztosította Draco.

Kölcsönös pillantásokkal – majd Draco egy utolsó szempillantással azzal a törvénytelenül

levágott nadrágra –, megfordultak, és különböző irányokba sétáltak el.

Draco a nap hátralévő részében Granger vádliján gondolkodott.

***

Az ötödik nap érdekes volt. Amikor Draco és Granger befejezték a szokásos reggeli
sértéseket, és felkészültek, hogy felkapaszkodjanak a szekérre, két férfi sétált végig a
kőfolyosón.

Még maga is Gazdag Emberként Draco nem volt teljesen biztos benne, hogy látott-e valaha
életében két olyan embert, aki jobban Gazdag Embernek nézett ki, mint a feléjük sétáló két
férfi.

Mindketten orral a levegőben jártak, zsebórájuknak lánca volt, fekete köntösben viharzottak a
folyosón, és teljes öltönyt viseltek: az egyikük tweedben, csokornyakkendővel, a másik
tűssávos csíkosban, nyakkendővel. A tweedes férfi meglehetősen kócos volt, és angol bajuszt
viselt. A tűsávos férfi kissé köpcös volt, tökéletesre borotvált, felhajtott végű nyélbajusszal.
Mindkettőjük frizurája rendesen jól fésült volt, tökéletes részekkel, és teljes mértékben
tökéletesen értelmes, korrekt angol úriemberekre utalt.

Granger és a férfiak pillantásokat váltottak egymással.

– Winston – szólalt meg Granger a tweedes, angol bajuszos férfira. – Hamish – köpte a
tűsávos, nyélbajuszos férfira.

– Granger – köszöntötte Winston fújva és orrhangon. – És te mit kereshet itt? – A férfi

megvető gúnyos mosollyal nézett a boszorkányra. – Nem kéne elszabadulnod, hogy „jobb
legyél mindenkinél”, ahogy állítod?

– Emiatt a barom miatt ragadtam itt – válaszolta ugyanolyan mérgesen Granger, miközben
egy hüvelykujjával Draco irányába bökött. – Jövő héten visszatérek, hogy kínos helyzetbe
hozzalak.
 Draco úgy érezte, hogy meglehetősen udvariatlan dolog mások előtt becsmérelni őt, és már
éppen szólni készült, amíg durván félbe nem szakították.

– Igazán? És mit fogsz esetleg csinálni a jövő héten? – Hamish távolságtartóan ívelt
szemöldökkel kérdezte ezt, a hangja meglehetősen dübörgő volt.

– Törődj a saját dolgoddal! – köpte Granger.

Winston Draco felé fordította a figyelmét, és egy újabb lenéző gúnyos mosollyal szemlélte.

– Ez itt maga Lord Malfoy?

Draco azon kapta magát, hogy azonnal egyetért Granger gyűlöletével a férfiak iránt.

– Kopj le! – vágott vissza.

– Ó, nem túl barátságos, ugye? Pórázt kéne tenned a krupodra, Granger, mielőtt megharap
valakit.

Granger keze kirepült, és Draco csuklója köré tekeredett, miközben a varázsló pálcájáért
nyúlt.

– Ne átkozd meg őket, bármennyire is csábító lenne – motyogta a boszorkány. – Obzognak

megvan a véleménye arról, hogy az átoktörők átkozzák egymást, és ő nem túlságosan elnéző.

Összeszűkült szemmel Draco hagyta, hogy a karja visszaessen, amikor Granger elengedte a
szorításából. Megpróbált nem rágódni a lány aprócska kezének és nevetségesen erős
szorításának érzésén, amely még a csuklóját sem tudta körülölelni.

Nem járt túl nagy sikerrel.

Hamish gőgösen szipogott rájuk.

– Winston és én biztosan megelőzünk téged a következő kincsednél.

– Megvertetek már valaha is? – kérdezte gúnyosan a boszorka.

Granger kérdésére csend és összehúzott szemek válaszoltak.

– Ezt gondoltam én is, ti rohadékok – köpte a nő. – Kellemetlen halált és tartósan nedves
zoknit kívánok mindkettőtöknek.

És ezzel a rémisztő búcsúval Granger betuszkolta Dracót a csillébe, és elzúgott velük egy
érdekes, halálközeli balesetekkel teli napra, amelyek közül több egyáltalán nem lett volna
közeli, ha nem töltötte volna az egész napot Granger kezére gondolva.

Chapter End Notes

Ha esetleg kíváncsiak lennétek (aminek nem kellene, csak hogy tisztázzuk), az
aritmetikai érveikben használt összes kifejezés valódi, hiteles, tényleges dolgok a
matematikában. A legtöbb nevet csak kitaláltam. De az egyszerűsítő homeomorfizmus?
Az valódi. Egy valódi, hiteles, tényleges dolog.

Most megtaníthatnám nektek, hogy mi az az egyszerűsítő homeomorfizmus, de egy

dolgot megelőlegezni sokkal nagyobb öröm, mint a dolgot ténylegesen birtokolni, és
udvariatlanság lenne tőlem, ha ezt elvenném tőletek.

Ne szerezz matematikai diplomát.

End Notes

Író megjegyzése:
Mivel biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan vannak, akik kétségbeesetten szeretnék
tudni, mi az a diéderes csoport, amit a fejezetben kínzóan elétek toltam, ezért a mai nap
matekleckéjével kedveskedem a szomjas tömegeknek.

Déderes csoport: Egy szabályos sokszög szimmetriáinak csoportja, amely magában foglalja a
forgatásokat és a tükrözéseket.

Igen, ez a definíció a Wikipédiából származik. Képzeld el, hogy 13 szóból egy összefüggő
definíciót tudsz alkotni.

Nem lehetek én az.

Ne szerezz matematikai diplomát.

Please drop by the Archive and comment to let the creator know if you enjoyed their work!