Draco Malfoy and the Mortifying Ordeal of Being in Love - Draco Malfoy és a szerelem

gyötrelmes megpróbáltatásai
Posted originally on the Archive of Our Own at http://archiveofourown.org/works/39618003.

Rating: Explicit
Archive Warning: Graphic Depictions Of Violence
Category: F/M
Fandom: Harry Potter - J. K. Rowling
Relationship: Hermione Granger/Draco Malfoy
Additional Tags: Hermione Granger/Draco Malfoy In Love, Slow Burn Hermione
Granger/Draco Malfoy, POV Draco Malfoy, Auror Draco Malfoy,
Healer Hermione Granger, Researcher Hermione Granger, Unresolved
Sexual Tension, Eventual Smut, Forced Collaboration, Romance,
romcom, Action/Adventure, EWE, HEA, reckless overise of author's
favourite tropes, obvilious idiots, All aboard the SS Denial, late-stage
pining, what is pining if not denial perserving, No first names we die like
men, do not look too closely at the plot you will only hurt yourself,
scandalous ankle touching, misues of whirlpool baths, graphic depictions
of competent women, eroticised arithmancy, Crookshanks will fight god
or become him, human on mushroom violence, Schrödinger's ethics,
Nuns
Language: Magyar
Stats: Published: 2022-06-13 Updated: 2024-01-01 Words: 144,991 Chapters:
31/36
 Draco Malfoy and the Mortifying Ordeal of Being in Love - Draco
Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai
by Nyx_cinder

Summary

Fordítás.

Hermione kutatóorvosként és gyógyítóként a mugli és a varázsló világ között ingázik, és

nagy felfedezésre készül. Draco egy auror, akit azzal bíztak meg, hogy megvédje őt az
ismeretlen erőktől - mindkettőjük nemtetszésére.
Jellemzői a hiper-kompetens, tüzes Hermione és a lusta, de veszélyes Draco. Lassú izzás.

Inspired by Draco Malfoy and the Mortifying Ordeal of Being in Love by isthisselfcare
 Egy sportszerűtlen támadás

Draco Malfoy és a szerelem gyötrelmes megpróbáltatásai

1. fejezet
Egy sportszerűtlen támadás

Vagyonos emberként Draco Malfoy választhatta volna a gondtalan életet, a politikai pályát,
és mások zsarolást, ahogy az apja tette. De a Varázslótanács felmentette és határozottan
követelte, hogy az ifjú Malfoy úr olyan dicséretes életre törekedjen, ami szolgálja a közjót,
legyen önzetlen és igyekezzen a közvélemény előtt példás életet élni.

Így hát, miután néhány évig a kontinensen tombolta ki magát (és rengeteg átkot vetett),
Draco visszatért Londonba, ahol rövid idő alatt elvégezte az aurorképző programot – három
év helyett másfél év alatt –, és csatlakozott ehhez a nemes hivatalhoz. Draco persze stratégiai
szempontok alapján választotta meg a pályáját: aurornak lenni épp elég hőstettet kínált ahhoz,
hogy a hírekben pozitívan szerepeljen, és épp elég Minisztérium által szentesített gyilkolást
ahhoz, hogy érdekelje a munka.

Draco kiváló auror volt. Valamiért az, hogy majdnem ő maga is sötét varázslóvá vált,
meglehetősen hasznos betekintést nyújtott neki a gonosz varázslók és boszorkányok
elméjébe. Azonban ezzel a hozzáértésével az lett a probléma, hogy az Auror Hivatal vezetője,
egy bizonyos Madam Nymphadora Tonks, egyre bonyolultabb ügyekkel „jutalmazta meg”.

És íme a nyitójelenetünk: egy hétfő reggel, valamikor januárban. Az auror iroda szürke fülkéi
között Tonks éppen a havi A osztályú feladatokat úgy osztogatta a legjobb aurorainak, mint
valami bosszúálló Télapó.

– Montjoy, te Hethpoolba mész. Három mugli gyereket találtak holtan, mindegyiknek

eltávolították a máját. A stowi boszorkányszövetség talán újra szerveződött. – Az ügy
anyagát tartalmazó mappa Montjoy asztalára csapódott.

– Buckley, nekromancia és más bűncselekmények gyanúja, Man-sziget. – Buckley

grimaszolva fogadta el a felkínált ügyiratot. – Humphreyst is magaddal kell vinned. Figyelj,
hogy jó mentor legyél, és ne okozz neki túl nagy traumát.

Tonks sarkon fordult a következő fülke felé.

– Potter, Weasley… folytassátok a dalesi vámpírokkal, de ha nem juttok vele előbbre,

személyesen fogok közbeavatkozni. Ilyen ütemben fél Yorkshiret kiszipolyozzák. Goggin,
valami idióta transzformációs kínzással kísérletezik a mugli prostituáltakon Glenluceban.
Nem fogom észrevenni, ha néhány hiányzó testrésszel hozzátok be.

Tonks most megállt Draco íróasztala előtt.

– Malfoy. Mivel a múlt héten olyan jól elbántál a lanarki holdkórossal, hagyom, hogy te
válaszd ki a mérgedet.

Draco óvatosan nézett Tonksra, a méreg valószínűleg nem volt túlzás.

– Mik a lehetőségeim?

Tonks két aktát dobott Draco asztalára.

– Az első lehetőség, egy varázsló, akit illetlen viselkedéssel vádolnak trollokkal… igazi
gyönyör az érzékek számára. Vagy a második lehetőség… egy kérés a minisztertől. Aurori
védelem egy kiemelt célpontnak.

– Illetlen viselkedés? – ismételte meg Draco maga felé húzva a mappákat.

– Nem tudom, milyen a tűrőképességed, de nekem már eléggé elment az étvágyam. – Tonks a
jobb szélső mappa felé bökött az állával. – Ott vannak a fényképek a felkészüléshez.

Draco elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a troll mappát. Az undor fojtott hangjával csukta
vissza.
– Átveszem a védelmi feladatot.

– Rendben… – mondta Tonks, és lesöpörte a troll mappát és annak ocsmány tartalmát Draco
asztaláról. – A troll-bolond Fernsbyhez megy. Fernsbybe! Gyere ide!

Fernsby egy távoli fülkéből bukkant elő. Tonks a mellkasába csapta a mappát.
– Te most Morpethbe mész. Úgy hallottam, az Északi-tenger gyönyörű az évnek ebben a
szakában.

Ha Fernsbynek voltak fenntartásai azzal, hogy Északi-tenger januárban mennyire lehet

gyönyörű, azokat inkább megtartotta magának. Tonksszal ritkán volt érdemes vitatkozni.

– Hétfő reggelre legyenek az asztalomon a jelentések – szólt Tonks az egész irodának. Az

aurorok morgó egyetértése követte a kérését.

Tonks éles pillantást vetett Draco felé.

– Alig várom a tiédet, Malfoy. Kíváncsi vagyok erre az ügyre. A célszemély valami
szigorúan titkos projekten dolgozik. Még azt sem árulták el milyen ügyről van szó.

Tonks visszatért az irodájába, és sikerült csak egy gyanútlan kolléga lábára rálépnie.

Draco, aki most már meglehetősen kíváncsi volt, magához húzta a mappát. A védelmi kérés
egyenesen a miniszteri irodából érkezett, és Shacklebolt biztonsági ellenőrzést, védőburkot, a
varázslóvilág által ismert minden titoktartást fokozó intézkedést, kíséretet és védőőrizetet
kért. Egy szóval egy egész rohadt műveletet.

Draco előre ingerült lett ettől. Ez eléggé úgy hangzott, mintha részéről nagy erőfeszítésre
lenne szükség ehhez.

És kérem szépen, ki érdemelte ki ezt a pazar bánásmódot?

Átlapozott még néhány oldalt a miniszteri követelésekből, végül megtalálta a megbízót.

És Hermione volt az. A francba. Granger.

A fényképét egy rövid életrajzi jegyzet tetejére tűzték, mintha bárki, aki ma él, ne ismerné őt
és a haját. Komolyan nézett Dracóra, egyszer rápislogott, aztán elhagyta a keretet.

Draco megragadta a mappát, és Tonks irodája felé indult. Ritkán volt érdemes vitatkozni
vele, de ez az ügyirat különös kísérletet érdemelt.

– Tonks, ezt nem vállalhatom el. Oda kell adnod valaki másnak.

Tonks felnézett a pergamenről, amit éppen tollal támadott meg. A haja furcsán lilássá
változott.
– Miért is nem?

– Grangerről van szó. Ő a megbízó. Nem láttad?

– És?

– Nem igazán jövünk ki egymással – mondta Draco hatalmasat ferdítve.

– Azt akarod mondani, hogy valami tizenöt évvel ezelőtti iskolai kellemetlenség akadályoz
abban, hogy ezt a megbízást teljesítsd? – kérdezte Tonks.

A mögötte lévő malíciamutatóban árnyékos sziluettek csoportosultak, mintha lelkesen

hallgatóznának a férfi drámája közben.

– Meglehetősen szerencsétlen múltunk van – közölte Draco.

– Rosszabb, mint neked és Potternek?

Ezen Draco egy pillanatra elgondolkodott. Végül így válaszolt:

– Bizonyos szempontból.

– Rendben – szipákolt egyet Tonks. – Cseréljetek Fernsbyvel. Biztos vagyok benne, hogy ő
túlságosan boldog lesz, ha kicserélhet egy kényelmes védelmi munkával a troll-rajongót.

– ...Nincs valami más, amit elvihetnék?

Tonks egy nyugtatópillantást vetett rá. A szemei veszélyes, sólyomsárga színűvé váltak.

– Épp most osztottam ki a havi küldetéseket, Malfoy, és nem fogom hagyni, hogy a
Grangerrel kapcsolatos komplexusod dominózza végig az egészet.

– Nekem nincs komplexusom Grangerrel kapcsolatban.

– Jó. Akkor jól fogod csinálni. Menj csak!

Tonks intett a kezével, és az irodája ajtaja lassan becsukódott, kiszorítva Dracót onnan.
Draco visszasétált az íróasztalához, félig-meddig azzal a szándékkal, hogy megkéri Fernsbyt
a cserére, azonban a Fernsby fülkéjéből áradó rémületes gurgulázás elég volt ahhoz, hogy
meggondolja magát.

Jól van, majd ő megcsinálja a Granger-ügyet. Legalább ez nem trollpornó volt.

***

Draco küldött Grangernek egy hideg szakmai üzenetet, amelyben közölte szívesen találkozik
vele, amikor csak lehet, hogy megbeszéljék a miniszter védelmi kérelmét.

Granger egy ugyanilyen hideg hangvételű üzenetet küldött vissza, amelyben jelezte, hogy a
kérése túlzó reakciót váltott ki a miniszterből, és hamarosan foglalkozni fog vele. Azt kérte,
ne is törődjön a miniszterrel.

Draco nem válaszolt, inkább élvezte a szabad délutánt ahelyett, hogy azonnal tájékoztatta
volna Tonksot erről a szerencsés fejleményről.

Aztán Granger mindent elrontott azzal, hogy ismét írt. Legnagyobb csalódására a miniszter
nem gondolta meg magát, és folytatja ezt a (szerinte aránytalan és logikátlan) tervet. Vajon
Draco ráérne-e csütörtökön kilenc órakor találkozni? A Granger-laboratóriumban. Trinity
College, Cambridge.

Miközben a tűzbe dobta a küldeményt, Draco arra gondolt, hogy Cambridge, hát persze.
Hogyan is várhatnánk kevesebbet Hermione Grangertől?

***

Azon a csütörtöki, szörnyű, kilenc órai reggelen érkezett meg Draco a Trinity Collegeba. A
portás a kapunál ugyan nem nézett rá kétszer a talárjára – a sok mugli, akik ott kószáltak, is
hosszú, fekete talárt viseltek –, de éles pillantást vetett Dracóra, amikor megmondta, hogy
Grangerhez jött.

– Doktor Granger – mondta a portás. – Van időpontja, uram?

– Igen.

– Neve?

– Malfoy – válaszolt Draco.

A portás egy táblázatot nézegetett. Úgy látszik, megtalálta, amit keresett, mert Dracót a
Trinity College zöldellő zárt belső udvara felé irányította.

– Ez nem belsőudvar, Cambridgeben udvarnak hívjuk őket – mondta a portás néhány

turistának, de Draco nem törődött vele, ugyanis ő felismert egy belsőudvart, amikor meglátott
egyet.

Granger jegyzete tartalmazott néhány útbaigazítást, hogyan lehet bejutni a kollégium varázsló
részébe, ami Dracót egy mágikusan elrejtett ajtóhoz vezette a négyszögletű terület déli végén.
Egy mugli emléktábla jelezte, hogy itt valaha a King’s Hall állt, de a tizenhatodik században
lerombolták. Draco a pálcájával megérintette a bronztáblát, ahogy Granger utasította, és a
látszólag elpusztult King’s Hall megjelent előtte. Draco úgy döntött, Granger tízből kettőt
érdemelt ki az első biztonsági értékelésében, legalább a muglik nem találják meg azonnal. És
ezzel a grandiózus gondolattal besétált a varázslatos Cambridgebe.

Hétköznap kilenc órakor a King's Hallban tudós boszorkányok és varázslók nyüzsögtek, akik
a mágikus tudás előmozdítására szakosodtak. Draco éveket töltött a párizsi egyetemen, hogy
megszerezze az alkímiai alapdiplomáját és a harci mágia (párbaj) mesteri fokozatát, de az
Egyesült Királyságban még soha nem tette be a lábát felsőoktatási intézménybe. A King's
Hall megőrizte tizenhatodik századi hangulatát – sötétség, túl sok faragott fa és gyertyafény
–, a berendezés valahol a tiszta gótika és a korai reneszánsz között ingadozott.

Miközben végigmérte az előtte álló tömeget (változóan szorgalmas vagy különc kinézetűek),
Draco azon tűnődött, vajon a varázsló Nagy-Britannia agytekervényeinek mekkora része
található ezekben a megszentelt csarnokokban. Mindenesetre legalább egy nagy agy volt a
helyiségben. Az első emelet öt lépcsőháza között eléggé eltévedt, ezért úgy döntött, hogy
útbaigazítást kér az említett agy felé.

– Te ott – szólított meg Draco, és az állát egy pattanásos fiatalember felé biccentette. A fiú
huszonkét év körülinek tűnt, komoly volt, és a mellkasához szorította a Haladó elméleti
aritmetikáról szóló szöveget.

– Igen? – kérdezte a fiatalember.

– Grangert keresem – mondta Draco.

A fiú ráncolta a homlokát.

– Granger professzort. Az irodája a harmadik emeleten van, ahol a többi kollégájáé.

– Egészségedre – mondta Draco, és azon tűnődött, vajon hányszor fogják még ma kijavítani a
drága Granger titulusát illetően.

Felment a lépcsőn, és olyan folyosók mellett haladt el, ahol különféle érdekességeket
pillantott meg: tantermeket, társalgókat, olvasótermeket, irodákat, egy patikát, egy kávézót,
és egy kisebb állatkertnek tűnő helyet. Végül egy ajtóhoz ért, amelyen egyszerűen az állt:
GRANGER. Csengessen.

Tessék. Ott volt. Semmi túlerőltetett címkék.

Draco csengetett.

Aztán bekukkantott az ajtót szegélyező keskeny ablakon, és majdnem megfordult, hogy újra
elmenjen, mert a túloldalon lévő laboratórium határozottan muglinak tűnt, és valahol biztos
rossz irányba fordult, csakhogy ott az állt, hogy – GRANGER.

Csengetésére egy fényes fehér köpenyt és furcsa, áttetsző arcburkolatot viselő lény válaszolt.

– Segíthetek? – kérdezte a lény.

– Grangert keresem – válaszolta Draco.

– Granger gyógyító nem fogad olyanokat, akik csakúgy besétálnak ide – mondta a lény,
meglehetősen merev háttal. – Várj magát?

– Vár – vágta rá Draco, és ezzel az új címmel egészítette ki az egyre nevetségesebbé váló

listát.

– Rendben – mondta a lény, valószínűleg gyanakvó tekintettel, de Draco nem tudta

megmondani a szemüvegtok mögött. – Az irodája lent jobbra van.

A lény félreállt az útból. A hangja alapján Draco, most már viszonylag biztos volt benne,
hogy emberi nő lehetett, de az öltözék miatt nehéznek bizonyult megmondani. Mindenesetre
Draco bent volt. A Granger biztonsági intézkedéseire vonatkozó kezdeti értékelése tízből egy
erős egyesre zuhant.

Örömére szolgált, hogy Grangernek a jól megérdemelt borzalmas jegyet adhatta; nem tetszett
neki, ha arra a munkára gondolt, ami azzal járt, hogy ezt a helyet rendbe hozzák.

Bekopogott az iroda ajtaján.

– Gyere be! – szólalt meg Granger hangja. Egy csapás a múltból – ropogós, szemérmes,
türelmetlen.

Draco belépett az irodába. Granger egy rendezett, bár túlpakolt íróasztal mögött ült.

Egymásra meredtek egy határozottan kínos pillanatra, valami olyasmire, amihez Draco, aki
most már teljesen képzett és meglehetősen veszélyes auror lévén nem volt hozzászokva, és
talán, a szája kedvetlen húzódása alapján ítélve, Granger sem.

Az idő minden sebet begyógyít, de közte és Granger között nagyon sok volt a begyógyítandó
seb, és most tizenöt év elég rövid időnek tűnt azóta, hogy gyerekként egymás ellen harcoltak
a háború ellentétes oldalán. Draco nem tudta felidézni, mikor beszélt vele utoljára
közvetlenül, és azt biztosan tudta, hogy soha nem volt vele egyedül egy szobában.

Granger felállt, hogy a következő ékesszólással köszöntse:

– Malfoy.

– Granger – mondta Draco ugyanolyan ékesszólóan.

Az íróasztal túloldalán lévő szék felé mutatott. Ahogy odalépett hozzá, Draco azon kapta
magát, hogy a nő felméri. A boszorkány tekintete a hajáról az arcára, a mellkasán lévő
aurorjelvényre, majd a fekete talárjáról a csizmájára siklott.

Látva, hogy mellőzik a finomságokat, Draco szemérmetlenül felmérte őt viszonzásul: a haját

(egy göndör fürt magasan a kontyára tekeredett), az arcát (vékonyabb, szigorúbb, mint amire
emlékezett), ugyanazt a furcsa fehér köpenyt viselte, mint ami lényen volt, a fekete farmert
(annyira mugli), és laza edzőcipőt.
Draco kinyitotta a száját, hogy néhány homályos nyitó megjegyzést tegyen, valami
fecsegésbe kezdjen Cambridgeről, vagy Potterről és Weasley-ről, vagy más efféle
puffogtatásról, de Granger rögtön a lényegre tért.

– Ez az aurorok erőforrásainak abszolút pazarlása.

A finomkodás hiánya eléggé tipikus volt Grangertől. Néhány dolog nem változott.

Draco elhelyezkedett a székében.

– Adj még egy kis időt, hogy továbbléphessek, és meg tudjam győzni Shackleboltot, hogy
vonja vissza a kérését. Nekem sincs több kedvem itt lenni, mint neked.

Granger összeszorította ajkait, miközben őt nézte. Draco azon tűnődött, hogy McGalagony
mikor hoppanált Granger székébe, ahol most a boszorkány ült.

– Rendben – mondta Granger hosszasan. – Két héttel ezelőtt tájékoztattam Shackleboltot egy
bizonyos kutatási projekt előrehaladásáról. Egy olyan kutatási projektről, amely nem tartozik
a Minisztérium hatáskörébe, és mellesleg nem is ők finanszírozzák. Egy régi barátommal és
mentorommal – aki történetesen a Mágiaügyi Miniszter – osztottam meg a szerintem jó
híreket. Úgy tűnik, a hír túl jó volt. Shacklebolt visszahatástól tart, mivel a projekt a lakosság
egy bizonyos szegmensét érinti.

– Milyen következmények? – kérdezte Draco. – Melyik szegmensre?

– Inkább nem mondanám meg, mivel remélem, hogy ezen találkozón kívül nem leszel tovább
érintett. Shacklebolt túlreagálja a dolgot. A héten újra beszélek vele, és meggyőzöm arról,
hogy teljesen felesleges aurori felügyelet alá helyezni engem.

– Aurori védelem – javította ki Draco. A hozzá hasonló kaliberű aurorokat nem bízták már
meg kétbalkezes megfigyelési feladatokkal. – Köszönöm.

– Nevezd, aminek akarod – jegyezte meg Granger.

– Shackleboltnak megvannak a hibái, de a túlreagálásra való hajlam nem tartozik közéjük –

mondta Draco. Nem sok szeretet volt közte és a miniszter között, de azért volt némi tisztelet.

– Nem, ez nem tartozik az adottságai közé. Éppen ezért voltam meglehetősen meglepve,
igazából megdöbbentem a döntésén, hogy bevonja a hivatalát.

– Lehetséges, hogy nem reagálja túl a dolgot?

Granger tekintete határozottan barátságtalan volt.

– Nem.

– Nem gondolod, hogy ez az áttörés vagy felfedezés, bármilyen új kockázatnak tesz ki téged?

– Pillanatnyilag nem. Először is, senki sem tud erről a fejleményről, kivéve magát
Shackleboltot és – változó mértékben – a személyzetemet, akikben feltétel nélkül megbízom.
Másodszor pedig, bár sikerült áttörést elérnem, még nem oldottam meg teljesen a problémát.
Ez még legalább egy év munkája lesz. Nem fogom holnap a Próféta címlapján azt kérni, hogy
gyilkoljanak meg.

Draco szemöldöke felfelé rándult.

– Shacklebolt azt hiszi, hogy meg akarnak ölni?

– Úgy gondolja, valószínűleg jogosan, hogy néhányan nem fognak örülni az áttörésemnek.

Draco úgy döntött, hogy beszélnie kell Shacklebolttal. Talán kevésbé lesz ravasz, mint
Granger, és a férfi valami hasznosat is elárul a boszorkányról neki, a hozzá kirendelt
aurornak. Azon kapta magát, hogy most már valóban kíváncsi ennek a kiváló felfedezésnek a
természetére.

A következő kérdését óvatosan fogalmazta meg. Nem akarta rágalmazni Granger származását
(Merlin ments; ezen a téren már mindenhol vékony jégen mozgott), de voltak dolgok, amiket
mugli születésűként talán nem tudhatott.

– Lehet, hogy Shacklebolt tisztában van bizonyos varázslói hajlamokkal vagy

elfogultságokkal, amelyekkel te nem, és amelyek aggodalomra adnának okot?

Granger vett egy nagy levegőt, ahogy az az ember szokott, aki maradék türelmét próbálja
összeszedni.

– Ha azt mondanám, hogy megoldottam a világ éhínségét vagy valami hasonlóan csodálatos
dolgot, megállnál, hogy aggódj néhány tiltakozó jelentette kockázat miatt?

– Egyetlen tiltakozó elég lenne ahhoz, hogy elküldjünk egy jótékonykodó kutatót, különösen
olyat, aki a laboratóriumát egy harmadosztályú zárvarázzsal és némi tyúkketreccel tartja
biztonságban.

Granger egyik lába dobolni kezdett. A férfinak egy macska jutott eszébe, amelyik bosszúsan
rángatja a farkát.

– Szóval megtetted? – kérdezte Draco.

– Mit?

– Megoldottad a világ éhínséget.

– Semmi olyan nagyszerűt. Az csak egy példa volt.

– Hol tartod a kutatásaidat? – kérdezte Draco.

Most Grangeren volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét, ami a teljes válaszát jelentette.

Draco a körülötte lévő irodára és az ajtó túloldalán lévő laboratóriumra mutatott.

– Már egy tucatnyi fenyegetést azonosítottam és ez csak az, amit az alatt az öt perc alatt
láttam, amíg felsétáltam ide. Ha ki akarnám javítani, meg tudnám oldani.
– Tényleg?

– Igen.

Grangert látni vigyorogni … nem volt semmi. Ez azonban gyorsan eltűnt.

– Ha már a fizikai biztonságról beszélünk, egészen mostanáig nem igazán volt okom arra,
hogy a szokásos intézkedéseken túl növeljem a védelmet. Biztosíthatlak, képes vagyok a
laboratóriumomat egy zárvarázslaton túl is elzárni, és biztonságban tartani az adataimat.

– Tökéletes – mondta Draco. – Folytasd csak. Néhány nap múlva visszajövök, hogy
elvégezzek egy behatolási tesztet. Ha ennek megfelelsz, és végrehajtod az általam javasolt
további intézkedéseket, akkor talán meg tudjuk győzni Shackleboltot, hogy te és a kutatásod
biztonságban vagytok, és magunk mögött hagyhatjuk ezt az egészet.

Ezt a kihívást, Draco szerint igencsak dicséretesen, minimális arroganciával tálalta.

Granger tekintete megkeményedett: a kihívást felismerte és elfogadta.

– Rendben. És mikor lesz ez a behatolási teszt?

– Nem figyelmeztetlek – közölte Draco miközben felállt. – Gondolod, hogy egy igazi
behatoló megtenné?

– Zseniális – mondta Granger, és szintén felállt. Szarkazmus édesítette meg a szavai élét. –
Szeretem a meglepetéseket.

Nem fogtak kezet, és a lány nem kísérte ki a férfit.

***

Draco még a héten megbeszélt egy látogatást a mágiaügyi miniszterrel. A kijelölt napon
elsétált a miniszter savanyú képű asszisztense mellett, aki azon tűnődött, vajon ki pisilt bele a
reggeliző pelyhébe.

Shacklebolt ugyanolyan tartózkodó volt a részletekkel kapcsolatban, mint Granger, de

lenyűgözte Dracót. Fontos volt, hogy Granger biztonságban legyen, és befejezhesse a
projektjét az egész varázslótársadalom érdekében. Az egész nagyon nagyszabású és rendkívül
homályos volt.

Az egyetlen pozitívum: Shacklebolt láthatóan örült annak, hogy végül Draco kapta a
megbízást.

– Tudom, hogy nem fog habozni, Malfoy, ha bármilyen rosszindulatú egyén lépne fel
Hermione ellen.

Draco egy látszatmeghajlással fogadta a hátbatámadó bókot.

– Megmelengeti a szívemet, miniszter úr.

Shacklebolt a meghajlást fejbiccentéssel viszonozta. Aztán elkomorult.

– Százak, sőt ezrek életét teheti ez jobbá.

– És mégis, sem ő, sem ön nem árulja el nekem, hogy mit foglal magában a projekt. Vajon
vérrel kötöttek titoktartási esküt mielőtt bármit is elárulnának?

Shacklebolt felemelte a kezét, nem válaszolt sem így, sem úgy, és ezzel megadta a választ
Dracónak.

– Remélem, Granger felkészült – mondta Draco, és egy marék hop-port dobott Shacklebolt
kandallójába. – Cambridge.

Ez volt az a nap. Elég időt adott neki, hogy felkészüljön.

***

Hétfő késő este a King’s Hallban csend volt. Draco feltételezte, hogy Granger éppen
vacsorázik vagy ártatlan egyetemistákat ostoroz. A lány laboratóriumának ajtajában állt, és
elgondolkodva az állához koppintotta a pálcáját. Mielőtt azonban bármiféle leleplező bűbájt
alkalmazhatott volna, vagy bármiféle szaglászásba kezdhetett volna, Granger befordult a
sarkon.

– Malfoy – mondta kissé ziláltan és kifulladva. Draco elraktározta az időben érkezett lány
látványát, hogy később elemezze. Túl okos volt ahhoz, hogy ez véletlen legyen - és mégsem
mondott egyetlen olyan varázslatot sem, ami a jelenlétét jelezte volna.

Granger lemondott a mugli ruházatáról, és zöld gyógyítói köpenyt vett fel. Ingerültnek és
türelmetlennek tűnt, és gyorsan megerősítette mindkét állapotot azzal, hogy megkérdezte:
– Itt az ideje a dicséretes vizsgádnak, ugye? Mennyi ideig fog tartani?

Draco nem örült a hangnemének, amely azt sugallta, hogy ez az ügy több órás lehet.
– Az a varázslatodtól függ. Én a felső határnak negyedórát mondok.

Granger szemöldöke felszaladt a szemtelen válaszra.

– Jó. Most voltam műszakban a sürgősségin, és teljesen ki vagyok ütve.

Meglengette a pálcáját, és az átváltoztatás meglehetősen lenyűgöző bemutatójával (nem

mintha Draco jelét adta volna annak, hogy lenyűgözte volna), az egyik hajtincsét egy fényes
fából készült székké változtatta, amire leült, hogy megfigyelje a férfit.

Draco nem bánta a közönséget, különösen akkor nem, ha szisztematikusan le akarta bontani a
közönség próbálkozásait, hogy távol tartsa őt, és némi alázatra tanítsa a lányt.

A varázsló visszafordította a figyelmét az ajtó felé.

– Sürgősségi? Azt hittem, te kutató vagy.

– Az MNHS krónikusan létszámhiányos. A Szent Mungóban vállalok műszakokat, hogy

kisegítsek. Így frissen tartom a gyógyítói képességeimet.

– Jó neked.
– Hm.

Néhány revelációs varázslat után Dracónak be kellett vallania, hogy Granger megcsinálta a
házi feladatát. Nem volt meglepő, tényleg. A védővarázslatok, amelyek most a laboratóriuma
ajtaját védték, sokfélék, meglehetősen összetettek és jól bevetettek voltak.

Draco nekilátott a munkának, de nem anélkül, hogy egy kicsit megerőltette volna magát.
– Sikoltozó bűbáj? Sértő.

– Megtanultam a legkisebb közös nevezőtől felfelé dolgozni – hangzott a száraz válasz.

Az ezt követő alapvető betolakodó bűbájokat néhány pálcaintéssel elhárította. A Salvio Hexia
jó bemelegítés volt. Aztán Draco belekezdett a jó dolgokba: Foribus Ignis, Custos Portae, egy
hajszálvékony konfúziós bűbáj, ami egyenesen a fejére irányult, és csak akkor mutatkozott
meg, amikor már lehámozta a másik két védőbűbájt, egy alattomos vakító átok, ami
egyszerűen gonosznak tűnt, egy kopaszító átok, ami kifejezetten sportszerűtlen volt, és egy
rejtett zagyváló átok magán az ajtó kilincsén annak, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy
hozzáérjen.

Draco az utóbbit hatástalanította – bevallottan egy kicsit megilletődött, és meg is izzadt –,

mondván magának, hogy legalább, ha az arcát lerobbantják, van a közelben egy gyógyító, aki
képes lesz segíteni.

Az ajtó kinyílt. Mindössze négy percig tartott. És Granger mégsem tűnt lenyűgözöttnek.

Draco kilendítette az ajtót, hogy feltáruljon, egy kőfal.

– Vicces – mondta Draco.

Az arcán semmi sem látszott a nyugtalanságából, de egy teljesen kifogástalan csalira

vesztegette az idejét. Meglengette a pálcáját egy méterrel lejjebb a falon, és megjelent a
laboratórium valódi ajtaja.

Granger megvonta a vállát.

– Szükségem volt arra, hogy a személyzetem be tudjon jutni. Ők nem az őrvarázslatok
hatástalanításának szakértői, de egy Finite Incantatemmel elboldogulnak.

Draco belépett a laboratóriumba, hogy folytassa a felmérést, a nyaka meglehetősen merev

volt. A hallgatósága hátraintette a székét, és követte.

– Normális esetben ragaszkodnék ahhoz, hogy a megfelelő védőfelszerelést vegyük fel a

Trinity nedves laboratóriumi protokollja szerint – mondta Granger. – De mi már rendet
tettünk mára. Nem hiszem, hogy bármiben is megsérülhetsz.

Draco ismét nem törődött a hangnemével, amely ezúttal azt sugallta, hogy máskülönben
véletlenül lekaszálhatja magát.

Figyelmen kívül hagyta a steril fehér és acél felületeket, amelyek a tér nagy részét alkották,
és a labor egyik végében lévő polcokhoz és szekrényekhez lépett, amelyek egy aktív
laboratórium adatainak tárolására alkalmasnak tűntek. A jól rendszerezett tartalom azonban
használhatatlan volt - többnyire mugli tudományos irodalom volt, köztük Granger néhány
saját publikációja. A szavak értelmetlenül ugrottak Draco elé: citokinek, monoklonális
antitestek, kiméra antigénreceptorok, T-sejtek…

– Tisztában vagyok vele, hogy ennek a tesztnek az a célja, hogy lássuk, meddig jutsz, és mit
tudsz felfedezni a kutatásomról, de azért tedd vissza a dolgokat úgy, ahogy voltak – szólalt
meg Granger, hangjába ingerültség vegyült.

Draco, háttal a lánynak, megengedte magának egy szemforgatást végezzen, az egyik szöveg
fél centivel arrébb volt. Visszatolta a helyére. Meglengette a pálcáját az egész gyűjteményen,
hogy felfedezze az átváltoztatásokat vagy az elrejtő varázslatokat, de nem volt egy sem.
Aztán szisztematikusan ugyanezt tette a laboratórium többi részével is, keresve minden rejtett
lyukat vagy rejtekhelyet, vagy - ahogy egyre bosszúsabb lett - bármilyen mágikus nyomot.
Semmi mágikusat nem talált, kivéve a laboratórium munkapadjai mentén rendezett
csoportokban elhelyezett különböző fiolák és kémcsövek tartalmát.

– Ha ezeket ellopnám és elemezném, mit fedeznék fel? – kérdezte Draco.

Varázslatának fénye megvilágította az érdeklődésre számot tartó fiolákat. Granger odasétált

hozzájuk, és rámutatott.

– Gamma delta T-sejtek. Antigének: MART-1, tirozináz, GP100, szurvivin. Mind mágikus
eredetű, ezért mutatja meg őket a varázslatod, de egyébként nem említésre méltóak.

– Értem – mondta Draco, de egyáltalán nem értette.

– Nem tudom, ki végezné el a hipotetikus elemzést abban az esetben, ha ezeket ellopnák,

hogy leleplezzék, amin dolgozom, de el kell mondanom, az Egyesült Királyságban nagyon
kevesen lennének képesek értelmes következtetéseket levonni ebből. Nem tudom, hogy a te
hipotetikus elemzésedet ki végezné el.

Draco érezte a szavaiban a hamis szerénységet, a nagyon kevesek alatt azt értette, hogy –
idiótákkal vagyok körülvéve, és én vagyok az egyetlen, aki értelmet tud adni ezeknek a
szörnyű nevű kivonatoknak.

– És azok? – kérdezte Draco, és a hátsó sorban álló nagyobb, meglehetősen ismerős kinézetű
fiolákra mutatott.

– A te hipotetikus elemzőid tökéletesen főzött Sanitatemet fedeznének fel – mondta Granger.

– Az egy gyógyító bájital – tette hozzá, teljesen feleslegesen.

– Kritikus jelentőségű lelet egy gyógyító laboratóriumában – szólt Draco, bosszúsága

szarkazmusba csapott át.

Granger szája sarkában egy apró mosoly jelent meg, szórakozottság, amit gyorsan elfojtott.

Draco is elfojtotta a sajátját, de az ő esetében ez inkább elkeseredés volt. Azzal pazarolta az

idejét, hogy vadászott az ajtóőrökre, tudván, hogy magában a laboratóriumban semmi igazán
hasznosat nem talált, hacsak valaki nem rendelkezik körülbelül tizenkét doktori címmel, hogy
összerakja az egészet.

De neki fel kellett jegyeznie az eredményeket – túlságosan is módszertani és aprólékos volt

ahhoz, hogy ne tegye.

Most Draco a laboratórium egy olyan sarka felé fordult, amelyet eddig magától értetődően
figyelmen kívül hagyott. Ez volt az egész hely legmuglibb területe, egy sarokasztal, amely
tele volt zsúfolva izzó fénydobozokkal. Granger akár egy „Úgysem találod meg” feliratot is
kirakhatott volna rájuk. És megtette? Nem, a varázsló észlelővarázslatai nem mutattak
semmit. A saját berögzött szokásainak sajátossága miatt, a szeme szinte természetes módon
elfordult a varázstalan, a teljesen evilági, a szörnyen mugli dolgoktól. Erre figyelnie kellett:
nyilvánvalóan gyengeség.

Az íróasztal felé sétált. És mióta Draco belépett a laboratóriumba, Granger most először
valóban felélénkült, és érdeklődőnek tűnt. Most már kezdett eljutni valamire.

– Számítógépek – mondta Draco, felidézve valami távoli emléket a mugliismeretből.

– Szép munka – szólalt meg Granger, olyan hangon, mintha egy különösen lassú gyereket
dicsérnének, aki helyesen azonosított egy haszonállatot.

Draco egy sötét pillantással kedveskedett neki. A lány arca szenvtelen volt, de a szeme
elárulta, kíváncsi volt, mit fog csinálni a férfi legközelebb.

És persze Dracónak halvány lila gőze sem volt, merre induljon tovább, azon kívül, hogy
elátkozza a számítógépeket, és engedelmességre bírja őket, de amennyire emlékezett, ezek a
szerkezetek nem voltak érző elemek. Megállt az izzó dobozok előtt, amelyeken lassú
vonalak, mozogtak véletlenszerű mintázatokban.

– …be kellene hoznom egy mugli születésű embert – szólalt meg Draco hosszasan.

– Ó, igen, az lenne a kezdet – mondta Granger. A körmére nézett. – Olyat kellene találni, aki
ráadásul tisztességes hacker is. Nem vagyok benne biztos, hogy sok ilyen van a varázslók
között, de talán egy-kettő az Egyesült Királyságban.

– Egy hacker.

– Igen – válaszolta Granger, nem adott további magyarázatot az erőszakos kifejezésre.

– Gyanítom, a leleteid ezekben a dolgokban vannak. Mi akadályoz meg engem, egy rosszfiút
abban, hogy elpusztítsam azt a sok mindent, és megállítsam a kutatásodat? – kérdezte Draco.

Granger megvonta a vállát.

– Az nem számítana. Minden a felhőben van.

– A felhő.

– Igen. Csak a felszerelés költségét kellene kifizetnem, ennyi az egész.

– Szóval egy átlagos sötét varázslónak, akinek semmi jóra nem futja, nem sok felfedezni
valója lenne itt.

– Attól tartok, nem – mondta Granger.

– Az ajtónál lévő őrvarázslatok mulatságos rejtélyt jelentettek. Köszönöm, hogy az időmet

vesztegetted.

– Látni akartam, hogy tényleg olyan jó vagy-e, mint ahogy mondják.

Draco egy gyors pillantást vetett rá, tudni akarta, hogy kik azok, mert valóban szerette
hallani, hogy milyen jó.

Granger nem engedett neki.

– Volt még néhány ötletem más bűbájokra és egyéb dolgokra – mondta, és az ajtó felé
mutatott –, de nem volt rá időm.

– Szóval, nincs bizonyíték a rejtegetésre, nincsenek írásos leletek, helyette számítógépek,

felhők… – Draco Grangerre nézett. – Ha én vagyok a rosszfiú, akinek információra van
szüksége, mit tegyek ezután?

Granger kérdőn nézett rá.

– Mit csinálsz?

– Utánad megyek – mondta Draco.

Felemelte a pálcáját, és a másodperc töredékével később a varázslata mellkason találta a

lányt.
 Draco Malfoy, Zseniális Feltaláló

2. fejezet
Draco Malfoy, Zseniális Feltaláló

A Lumos varázslat ártalmatlanul oszlott szét Granger köntösén, de a döbbenete ennek

ellenére nyilvánvaló volt.

– Ez szükségtelen volt – zihálta, kezét a mellére téve.

Draco komótosan haladt Granger irodája felé.

– Elhiheted, más átkok nem lennének ilyen barátságosak.

– Senki sem fog ok nélkül átkokat szórni rám – mondta Granger, és követte őt.

– Most nincs okuk rá, de ha a Nagy Áttörésed olyan jelentős, mint amilyennek Shacklebolt
gondolja, és ha… ha… kitudódik, akkor… – Ismét felé fordult, a pálcáját felemelve.

A lány ezúttal résen volt, és kimondott egy protegót.

– Jobb – mondta Draco. – Hogy állsz az Imperius átokkal?

Granger mozdulatlanná vált, keze a pálcáját szorongatta.

– Ha a saját laboratóriumomban mondod rám, akkor Sanitatembe fojtalak, és élvezem az

iróniát.

Draco a feje fölé pillantott. A Sanitatem minden egyes fiolája felemelkedett az asztalról, és a
feje fölött lebegett. Valós helyzetben eltüntette volna azt a sok mindent, és két falon keresztül
robbantaná át Grangert a pofátlanságáért. De ettől függetlenül, ez egy lenyűgöző nonverbális
varázslat volt.

– Elismerem, hogy a kutatásod többé-kevésbé biztonságban van, fizikailag, a legtöbb

varázsló betolakodótól – közölte Draco. A fiolák közben visszatelepültek a helyükre. – De
mindez a fejedben él, és ezért kiolvasható vagy kínzással kiszedhető belőled, vagy bármelyik
munkatársadból.

– Én vagyok a szóban forgó projekt kutatója. A munkatársaim öt egyetemi hallgatóból és

nyolc végzős diákból állnak, akik a projekt körülbelül tizenöt százalékát ismerik, és mindez
tizenhárom elmében szétszórva. Nem jelentenek nagy sebezhetőséget.

Draco kemény pillantást vetett rá.

– Akkor te magad vagy a sebezhető pont.

A lány, előre láthatóan, sértődötten nézett rá.

– Hogy állsz az okklumenciával? – kérdezte Draco. A kérdést természetesen egy barátságos
kis legilimencia kísérte.

Draco tisztán láthatta, hogy Granger ebben a pillanatban hogyan érzékeli őt - magas, arrogáns
selyemfiú, jó hajjal -, majd a lány mentálisan kiütötte őt a fejéből.

Egy ujját a homloka közepére szorította… ettől a boszorkánytól zsibbadt az agya. Eközben
Granger a fizikai síkon úgy nézett ki, mintha legszívesebben pofon vágná a férfit. Hát ez nem
egy kedves visszautalás lett volna az iskolás éveikre?

– Azt hittem, a laboratóriumomat értékeljük, nem engem – mondta Granger, és a szemeit

villogtatta a férfira.

– A kockázati lehetőségeket értékeljük – közölte Draco. – És gyorsan kiderül, hogy te

jelentős kockázat vagy. Az otthonod mennyire őrzött?

– Mérsékelten. Meg tudom erősíteni.

– Megerősítem – szólalt meg Draco. – Hogyan utazol?

– Hop-por, hoppanálás…

– Azok követhetőek, tudod jól. Seprű?

– Utálok repülni – mondta Granger.

Draco hősies erőfeszítést tett, hogy ne görbítse le az ajkát. Milyen szörnyű helyzetbe került.
Milyen szörnyű dolog gyűlölni a repülést. Micsoda szomorú megkerülése a varázslói lét
egyik legnagyobb örömének. Granger egészen és menthetetlenül lejjebb került a képzeletbeli
ranglétráján.

– Mióta követhető a hoppanálás a nyomkövetőkön kívül? – kérdezte Granger.

– Ez szigorúan titkos – mondta Draco, most már Granger irodájából. Átlapozta a különböző
papír- és könyvhalmokat, és megint csak azzal a rendkívül sajátos, teljesen érthetetlen mugli
szakzsargonnal találkozott, nyomuk sem volt újabb fejleményeknek, feljegyzéseknek,
nyilvántartásoknak vagy bármi hasznosnak, ami Granger értékes felfedezéséhez vezethette
volna.

Az irodában volt még egy számítógép, amelyet Draco lemondó bosszúsággal szemlélt.
Milyen ostoba, hogy egy olyan készülékkel bénázik, amelyet valószínűleg bármelyik utcáról
jött mugli képes lenne kezelni. Talán el kellett volna rabolnia a portást a kapunál, és bevinnie,
hogy segítsen, mindezt a titoktartási törvény ellenére.

Fenyegetően bámult a számítógépre várva, hogy az bevallja a bűneit, de az csak imbolygó

vonalakat kínált neki.

Miközben Draco szaglászott, fürkészett és érdekes, árulkodó mágikus jelek után kutatott az
iroda többi részében, Granger levetette a gyógyítói köpenyét, és belehuppant a székbe,
amelyet Draco az előző látogatásakor foglalt el. A lány leplezetlenül, fáradtan sóhajtott fel.
Draco rápillantott. A boszorkány megint mugli ruhát viselt a köpeny alatt. Ezúttal egy hosszú
ujjú felsőt és valami nadrágot, ami aligha érdemelte ki ezt a nevet, inkább átlátszatlan fekete
harisnyára hasonlító dolog volt. Vajon a mugli szabványok szerint ez tisztességes, formális
öltözék volt? Megdöbbentő. Pontosan látta a lány vádlijának körvonalait és a térdének pontos
formáját.

Nem időzött azonban túl sokáig a mugli divat gyarlóságain merengve, hiszen maga a
boszorkány is aggodalomra adott okot. Most már látta, milyen vékony a lány, hogy a
kulcscsontjai árnyékot vetnek, a nyaka túl kecsesnek tűnt ahhoz, hogy a fejére tűzött
hajtömeget elbírja. Sápadtnak, nyúzottnak és általánosságban túlhajtottnak tűnt.

– Milyen a napirended, Granger? – kérdezte meg Draco, mintha az utazási szokásairól szóló
kérdezősködését folytatta volna, de valójában azt akarta megérteni, hogy ez a nő pontosan
mit is csinál magával nap mint nap.

Granger általában készenlétben tartotta a napirendjét – színkódokkal és órára pontosan

megtervezve. Meglengette a pálcáját az íróasztala irányába, a napirend odalibbent Dracóhoz,
és a kezébe tette magát. A pálcáját tollként használva Draco köröket rajzolt azokhoz az
időpontokhoz, amikor a lány mozogni fog a helyek között, és amikor a legsebezhetőbb lesz
egy támadás esetén.

És ezekből sok volt: a nő mindenhol ott volt, és mindent csinált. Voltak dedikált
laboratóriumi órái, klinikai időpontok, tanórái, önkéntes munkája iszonyatos mennyiségű Jó
Ügyért, korrepetálások, mentorálások, gyógyítás a Szent Mungóban és egy helyi mugli
rendelőnek tűnő helyen, kéthetente egy kocsmaest Potterrel és barátaival, kollégiumi
vacsorák, valami jóga nevű dolog hajnali szentségtelen órákban, valami – Csámpás állatorvos
– nevű dolog, ami háromhavonta ismétlődött, és aztán alkalmi napok, itt-ott, amelyeket csak
csillaggal jelöltek.

– Mik ezek? – kérdezte Draco, és az egyik csillaggal jelölt tömbre mutatott.

– … ünnepek – mondta Granger.

– Az okklumenciád talán rendben van, de a hazudozásod az egyáltalán nincs.

– Ezek szabadnapok. – Granger fintorogni kezdett. – És nem fogok több részletet elárulni a
magánéletemről, mint amennyit már megtettem, köszönöm.

Draco ejtette a témát és a napirendet is vissza az asztalára. A túlterheltség nem is volt a

megfelelő szó Grangerre: kimerült, vagy talán kiszipolyozott. Draco felidézett valami
homályos pletykát, miszerint a fiatal Granger a roxforti éveik alatt kapott egy időnyerőt, hogy
több órát sűrítsen be az iskolai napjaiba. Potter és Weasley gyorsan elhessegette ezt a kis
aurori ebédszüneti fecsegést.

Az előtte álló, túlbuzgó, túlteljesítő, túlfáradt boszorkányt elnézve Draco inkább hajlott arra,
hogy elhiggye a mesét.

Folytatta a keresést, bár kételkedett abban, hogy sok mindent találna még. Az iroda hátsó
falát különböző méretű keretek borították, bizonyítványok, oklevelek, kitüntetések…
– Szép kollázs – szólalt meg Draco.

Granger egy fürkészőpillantást vetett rá. Nos, ő, Malfoy viccesnek tartotta magát, még ha
Granger nem is.

A kollázs arról tájékoztatta Dracót, hogy Grangernek nem egészen tizenkét doktori címe van,
de a mugli és varázslói diplomák kombinációja valószínűleg megközelítette ezt a számot. A
mugli diplomák megint csak rejtélyesek voltak, olyan mugli egyetemek adták őket,
amelyekről nem hallott: alapdiploma biogyógyászatból, mesterdiploma mikrobiológiából és
immunológiából, közös doktori cím onkológiából, valami kisebb bizonyítvány genetikából.
Legalább a gyógyítói pecsétet felismerte (Cambridge, varázslatos betegségekre
specializálódott). Egyéb mágikus képesítéseit egy mesterképzés volt átváltoztatástanból
(Edinburgh; egy korábbi diploma, valószínűleg közvetlenül a háború után) és egy
szakosodott tanulmány a gyógyításból (vérmágia) a Sorbonneon.

Egyéb bizonyítványok és képesítések sorozata egészítette ki Granger képzettségi életművét.

Egy alacsony polcon lévő dobozból előkerült néhány poros, régebbi képkeret. Az, amiről a
ragyogó Roxfortos korszakából ismerte – a rekordokat döntögető RBF-ek, az abszurd
mennyiségű RAVASZ-ok – nem érdemeltek helyet a felnőttkori eredményei falán. Kiszúrta a
Merlin-rend arany fokozatú kitüntetését. Potternek is volt hasonló, büszkén lógott a fülkéje
falán, de Grangernél úgy látszik, nem volt helye.

Granger kimentette magát, hogy teát főzzön, és az udvariasság közepesen nehéznek tűnő
verbalitásával megkérdezte, kér-e egy csészével. Draco nemet mondott. Granger
megkönnyebbültnek tűnt.

Miután a lány elment, Draco, pragmatikus és sunyi ember lévén, kihasználta a pillanatot, és
néhány diszkrét nyomkövető varázslatot vetett néhány személyes tárgyára: az íróasztal alatti
edzőcipőre, hajtűkre (azok a vackok mindenütt ott voltak), egy félig kész bögre teára.
Átfutotta az íróasztalán lévő papírokat, de semmi érdekeset nem talált (konferencia-
meghívók, mugli ösztöndíjpályázatok eredményei, jegyzetek a diákoktól; haszontalan kacat).

A számítógép apró fütyülésszerű hangot adott ki. Draco odafordult hozzá. Sötét felülete és
kacskaringós vonalai hívogatták, hogy megérintse, és elektrosokkban haljon meg.

Ekkor Draco sóhajtott, és azt mondta:

– Várj!

– Mi az? – kérdezte Granger, aki éppen akkor lépett be újra a szobába.

– Ez az egész hely annyira mugli, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, de hogy működnek
ezek a számítógépek? Egy varázslattal kezelt épületben vagyunk.

– Ó, az – mondta Granger. A lány tett valamit, amit Draco feltételezése szerint egy laza
vállrándításnak szánt (nem volt túl laza). – Megtaláltam a módját, hogy megkerüljem a
problémát.

– Hogyan?
– Módszerekkel – felelte Granger.

– Milyen módszerekkel? – kérdezte Draco.

A lány úgy bámult rá, mintha felmérné, hogy méltó-e erre a tudásra. A nyílt szemkontaktus
láttán Draco nagy kísértést érzett, hogy újra megpróbálkozzon a legilimenciával. Ahogy a
gondolat átfutott az agyán, a lány szeme elvesztette a csillogása egy részét: okklumenciát
használt.

– Találtam egy megoldást – válaszolt Granger egy újabb homályos mozdulattal. – Képtelen
lennék csak tollal és pergamennel dolgozni; az egyenesen őskori. Nem is beszélve a több
százezer számításról és vetületről, amit el kellett végeznem… Egyébként nem kell ezzel
foglalkoznod. Biztosíthatlak, hogy semmi veszélyes nincs benne.

Draco közelebb lépett a számítógéphez, és megfigyelte a különböző kütyüket, amelyeket

hosszú, sima szálak kötöttek össze a perifériájával. Csak néhány dolog nem volt
csatlakoztatva a főszervhez (ahogy ő nevezte az izzó dobozos részt), köztük három kisebb-
nagyobb fémkorong, amelyek a dolog köré állítottak.

Valójában inkább úgy, ahogyan egy peremet fel lehetne állítani. Hogy a dolgokat bent vagy
kint tartsa.

Elsétált a laboratóriumban lévő számítógépek gyűjteményéhez, Granger pedig valamiféle

udvarias kíváncsisággal követte.

Ott is ott voltak a fémből készült korongok: ezúttal hat darab, amelyek egy szaggatott kört
alkottak.

– Én óvatosan bánnék azokkal – mondta Granger.

Draco, akinek a keze az egyik korong fölött lebegett, visszahúzódott.

– Nem veszélyes, de nem fog tetszeni az érzés. – A lány mellé lépett, és felemelte az egyiket.
– Anti-mágikus erőtérnek hívom, jobb kifejezés híján. Meglehetősen nagy kihívás létrehozni,
de a céljaimat szolgálja.

Draco bámult rá. A mágia blokkolása trükkös dolog volt, egy olyan dolog, amit többnyire
abszurd elméleti viták közé szorítottak. Az a maroknyi mágiát gátló ereklye, amiről hallott,
távoli legendák közé tartozott, amelyek az idő múlását követően el is vesztek. És mégis…

– Az ötletet a kávézókban és a repülőtereken található wifi hotspotokból vettem, csakhogy ez

persze az ellenkezője – mondta Granger. Aztán, látva a férfi arckifejezéséből, hogy ezzel
semmit sem magyaráz, azt mondta: – Mindegy.

– Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ezek legálisak – közölte Draco, miközben a
korongokat nézte.

– Jobb, ha jelentesz engem Shackleboltnak – szólalt meg Granger.

A lány tekintete találkozott a férfiéval, barátságtalanul, félelem nélkül. Draco úgy döntött,
hogy Granger elég tökös, talán Tonks-szal vetekedhetne.

Egy terv kezdetei csíráztak a fejében.

– Szükségem van egy másolatra a beosztásodról – szólt, és visszament Granger irodájába.

Egy gyors Duplicatus megoldotta a dolgot, egy proteusz bűbájjal párosítva, hogy a lány
verziójában bekövetkezett változások az övén is tükröződjenek.

– Rendben. Elkészítek egy takaros kis jelentést néhány javaslattal, hogy biztosítsam Granger
gyógyító további biztonságát és jólétét – mondta Draco, és néhány jegyzetet firkantott. – Azt
is megnézem, mit tehetek, hogy megnyugtassam Shackleboltot, hogy nem fognak holnap
megölni, és nem kell napi szinten a felügyelődnek lennem.

– Ez minden fél számára megkönnyebbülés – szólt közbe Granger.

– Figyeld a baglyomat, néhány nap múlva megkapod. Továbbá, kérlek, ne adj neki többé
szirupos süteményt: engedetlen lesz tőle.

– Értettem – bólintott Granger, és csak kissé szégyenkezett. – Akkor vége a vizsgának?

– Igen.

– Végre – sóhajtott fel Granger. Aztán, mivel normális, kiegyensúlyozott egyéniség volt, leült
az íróasztalához, hogy tovább dolgozzon.

Draco látta, hogy ő mindenféleképpen megszűnt létezni, és úgy döntött, hogy minden további
ceremónia nélkül kikíséri magát.

– Vigyázz a csempére közvetlenül az ajtó előtt, futóhomok-átok – mondta Granger

szórakozottan. – Azért van ott, hogy kifelé menet elkapja a rosszfiúkat.

– Láttam, Granger.

– Hát persze, hogy láttad.

***

Ezután néhány szóváltás következett Shacklebolttal, amelynek során Draco felvázolta a

tervét, és meggyőzte a minisztert, hogy ez a helyes megközelítés, és más megközelítés nem is
lenne megfelelő, mert a megbízó nem igazán lenne együttműködő.

Draco csendes pillanatokban tanulmányozta Granger beosztását, és a csillaggal jelzett

szünnapokfelett töprengett. Az első gondolata az volt, hogy a napok valami magánéleti dolog
személyes jelzői. Túlságosan szétszórtak voltak ahhoz, hogy a menstruációjára
emlékeztessék. A mintázat sem jelzett holdtöltét – jó tudni, hogy Granger nem volt titkos
vérfarkas.
Talán valami romantikus találka dátumai? Ezért nem jelölte meg a részletekkel? Granger
szexuális menetrendjét nézte? Tényleg egész napokat vett ki? Draco úgy érezte, hogy kezet
kellene ráznia az ezért felelős emberrel.

Lopakodva megnézte az Aurori Hivatal szabadnap-kérések könyvét is, és sem Weasley

patkány, sem Potter közelgő szabadságával nem esett egybe. A rejtély továbbra is fennállt.

Draco néhány napot azzal töltött, hogy tervének kulcsfontosságú elemén bütykölt. És a –
bütykölés – alatt természetesen azt értjük, hogy ősi varázslatokkal babrált, amelyeket jobb, ha
érintetlenül hagyunk.

***

– Az ajánlások – közölte Draco, és egy pergamentekercset csapott Granger asztalára. –

Eléggé standard dolgok meglehetősen nyilvánvaló sebezhetőségekre. Átnézettem őket
Shacklebolttal. Beleegyezett, hogy visszavonja a védelmi kérelmet, ha teljesíted ezeket.

Granger letekerte a pergament, és megállapította, hogy a padlóig ér. Lassan pislogott rá.
– Van valami, amire az időspórolás érdekében külön fel szeretnéd hívni a figyelmemet?

– Igen – mondta Draco. – Ötvenhatos tétel.

Granger végigfutott a listán a kérdéses sorig.

– A megbízónak bele kell egyeznie, hogy a projekt befejezéséig mindig viseli a gyűrűt.

– Ez az – helyeselt Draco.

– Milyen gyűrűt? – kérdezte Granger.

– Ezt – válaszolta Draco, és egy gyűrűt dobott felé. A kis ezüstkarika a pergamenre landolt,
egyszer megpördült, és mozdulatlan maradt. – Nem érdekel, hogy Imperius és Veritaserum
elleni állóképességre, vagy személyvédelmi varázslatokra, vagy haladó okklumenciára
oktassalak, vagy fizikai önvédelemre tanítsalak, isten ments. Úgy nézel ki egyébként is, mint
aki az ütéseivel legfeljebb egy szúnyogot tudna leüttni. És persze szerintem te sem akarod
elviselni ezeket a dolgokat.

– Helyes – mondta Granger, gyanakvó tekintete a gyűrűről Dracóra vándorolt.

– Én sem akarok őrködni az ajtódban, mint valami megdicsőült testőr, és várni, hogy
bekövetkezzen az, amire Shacklebolt számít.

– Igen – szólt Granger lelkesen. – Folytasd csak.

– Tehát bemutattam Shackleboltnak ezt a lehetőséget, ami lehetővé teszi, hogy lényegében
riasszon engem, ha bármi történne veled, és azonnal hozzád hoppanáljak. Így jobb hasznát
tudom venni az időmnek, te pedig zavartalanul folytathatod az egyébként is aggasztóan
zsúfolt programodat.

Draco várta, hogy megdicsérjék e zseniális megoldás egyszerű eleganciájáért. Ehelyett

Granger a pálcájával a gyűrűre bökött.
– Nem fog megölni téged – mondta Draco.

Granger komolyan nézett a szemébe.

– Az információim bevallom, meglehetősen gyérek rólad, de láttam az általad kiosztott

legutóbbi ékszer hatását, és az riasztó volt. Meg kell bocsátanod, ha ezt nem teszem fel
azonnal. Szeretném kielemezni.

Áh, igen. A Katie Bell incidens. Ha Dracónak lennének érzései, akkor valószínűleg kicsit
bántotta volna a bizalmatlanságnak ez a megnyilvánulása, amely egy idióta fiú tetteiből eredt,
akit az évszázad legsötétebb varázslója manipulált másfél évtizeddel ezelőtt. De nem volt, így
a dolog vitatható.

– Örömmel látom, hogy van némi létfenntartási ösztönöd – szólalt meg Draco. A gyűrű felé
intett a kezével. – Elemezd ki.

Granger néhány felfedő varázsigét mondott, amitől a gyűrű lassan forgó, áttetsző bűbájjal
izzott fel.

– Szóval… mi ez az egész?

– Elmondanám, de ez inkább elrontaná a mókát, nem igaz? Mondd el te! – kérte Draco. És
ezzel laza pózba helyezkedve hátradőlt a székében. Most rajta volt a sor, hogy végignézze,
ahogy a lány kibogoz valamit.

Némi ügyességgel vizsgálta meg a varázslatokat, gyorsan kiválogatva a kritikusabbakat.

Draco feltételezte, hogy a diagnosztikai mágia könnyen megy neki gyógyítóként.

Felsorolta a megállapításait.

– Egy helymeghatározó bűbáj, különféle védő rúnák, ez viszont elgondolkodtató: egy

vészjelző, szívritmusmérő…

Most megrándult az ajka.

– Mi olyan vicces? – kérdezte Draco.

– Feltaláltál egy varázsló FitBitet.

– Tessék?

Hacsak nem értette félre, Granger arra célzott, hogy az ő kivételes alkotása egy mugli dolog
utánzata? Micsoda?

– Nem érdekes. Mi ez a befejezetlen összevisszaság itt? – kérdezte Granger, miközben

pálcájával egy kísértetiesen zöld aritmetikai számításokból álló csomóhoz tartotta a kezét.

Draco érezte, hogy kitágul az orrlyuka: ez a befejezetlen rendetlenség sok frusztráló

munkaóra eredménye volt.
– Még nem jutottam el odáig, hogy befejezzem.

– Mit is akartál vele?

– Zsupszkulcs. Azokra a pillanatokra, amikor nem tudsz hoppanálni vagy ha csapdába esnél
egy hoppanásgátló helyen. Még nem számoltam ki ezeket számításokat.

Granger enyhén lenyűgözöttnek tűnt. Draco feltételezte, hogy öt naponta a nemzet

legnagyobb varázslóagyai veszik körül, és neki örülnie kellene, hogy a lányt enyhén
lenyűgözi egy egyszerű auror csekély alkotása...

– Egy igény szerinti zsupszkulcs nem lenne semmi – szólalt meg Granger.

– A portus egy bűbájos bűbáj, egy púp a hátamon – mondta Draco, és igyekezett inkább
rezignáltnak, mint mogorvának hangzani.

– Gondoltál már arra, hogy több ilyen gyűrűt készíts? Ezeket könnyen pénzzé tehetnéd –
folytatta Granger, miközben magasba tartotta a gyűrűt.

– Úgy nézek ki, mint akinek pénzre van szüksége? – kérdezte Draco.

Granger egyenesen rámeredt. A háta kiegyenesedett. Veszélyesen közel jártak ahhoz, hogy
civilizált beszélgetésbe torkolljon, és úgy tűnt, elfelejtette, kivel beszélget. Válasz helyett
szipogott egyet.

– Különben is, nem tudom tömegesen gyártani a gyűrűt.

– Igaz. – Granger a tenyerében mérlegelte a gyűrűt. – Mert ez nem csak valami csecsebecse,
amire néhány csinos bűbájt teszel.

– Nem.

– Ez egy lelet.

– Valóban.

– Családi örökség, ha megkockáztatnám a találgatást.

– Igen.

Természetesen észrevette a rejtőzködő bűbájt, amely a gyűrűt egyszerű ezüst karikának

tüntette fel. Most megkocogtatta a pálcáját, hogy felfedje a gyűrű valódi külsejét - egy díszes
ezüst uroborosz, amely folyton a saját farkába harap. A belsejében pedig a családi mottó:
Sanctimonia Vincet Semper. A tisztaság mindig győzni fog.

– Biztos vagy benne, hogy ez a gyűrű nem próbálja meg azonnal amputálni az ujjam?
Elvégre nem vagyok tisztavérű – mondta Granger.

Draco úgy érezte, hogy Granger irodájában meglehetősen hirtelen csökkent a hőmérséklet.
– Láttad a sötét mágia jelét? – kérdezte Draco. Túl gyorsan… védekezően hangzott, szinte
harsogta.

– Ha volt is sötét mágia, az már eltűnt – mondta Granger.

Újra megkocogtatta a gyűrűt, és visszaváltoztatta a sima ezüst karikát. Elgondolkodva nézett.

– Szükségem lesz egy kis időre, hogy átnézzem ezt a rendkívül átfogó ajánlólistádat – közölte
hosszasan.

– Használd ki a szükséges időt – mondta Draco. – De tudd, hogy vagy ez az alternatív, vagy
Shacklebolt tábori ágyat állít fel nekem itt, hogy a laboratóriumodban éjszakázhassak.

A lány szemügyre vette a férfit, aztán úgy tűnt, úgy döntött, hogy a varázsló biztosan viccelt.

– Különösen az ötvenhatos tételen kell gondolkodnom. Addig is vissza akarod kapni a

gyűrűt?

– Tartsd meg – mondta Draco. – A barátaid elemezzék ki, nem úgy van, hogy az egyik
Weasley fivér ért az ilyesmihez? És ha már teljesen eloszlattad a kételyeidet, küldj nekem
baglyot, és folytathatjuk az életünket.

Granger felélénkült, mintha az, hogy egy Draco alakú kullancs nélkül folytathassa az életét, a
legkedvesebb remény, amit csak felajánlhatott volna neki.

– Úgy lesz – egyezett bele a lány.

Két diákja, furcsa fehér köpenybe és védőszemüvegbe öltözve kopogtatott az ajtón,

izgatottan, hogy valami új fejleményt osszanak meg a kedves Granger professzorral.

Draco felállt, hogy távozzon, miközben Granger felvette a saját fehér köpenyét, hogy
csatlakozzon a diákokhoz a laboratóriumban. Az arcán kínos, ellentmondásos kifejezés ült.

Draco, aki sosem szokta megkönnyíteni a dolgokat, csak felvonta a szemöldökét.

– Azt hiszem, meg akarom köszönni, amiért egyedül dolgoztál ezen. Nem igazán igyekeztem,
hogy megoldást találjak Shacklebolt kérésére. A gyűrű jó ötlet.

– Szerintem máshol bőven megállod a helyed – mondta Draco.

Elment, a lány mormogott valamit, ami búcsúzás is lehetett volna.

 A Zseniális Feltaláló házhoz hív

3. fejezet
A Zseniális Feltaláló házhoz hív

Draco fülesbaglya az elkövetkező napokban tisztességes edzésben részesült, ahogy Draco és

Granger oda-vissza tárgyaltak néhány javaslatról, amelyeket Draco tett. A lány felvetette,
hogy néhány intézkedés kifejezetten drákói (szójátéknak szántam, bocsássatok meg), és
megpróbálta visszautasítani őket, különös tekintettel a személyre szabott őrvarázslatokra
vonatkozó házi látogatását.

Végül Draco elővette a legsúlyosabb tollát, és a következőket fogalmazta meg:

Grangernek:
Shacklebolt utasításai, amik a Granger-lakás őrvarázslataira vonatkoznak, nem képezik vita
tárgyát. Szólj, hogy mikor lenne alkalmas ezen a héten a védelem kialakítása, ha nem teszed,
akkor alapesetben egy alkalmatlan időpontban fogok beugrani. – D (drákói)

Malfoynak:
Nem biztos, hogy hallottad az elkeseredett sóhajomat Londonból, ezért tájékoztatásul itt
rögzítem az eseményt. Bőven képes vagyok arra, hogy a saját tulajdonomon magam javítsak
a védelmi bűbájokon, vagy felbéreljek egy őrzővédő céget. De ha Shacklebolt ragaszkodik a
TE különleges szakértelmedhez, hát legyen. Az alkalmas időpontokat lásd a napirendemben,
épp most frissítettem. Megjegyzés: nagyon kevés van belőlük, a kedd este tűnik a
legígéretesebbnek, de én leszek a helyi rendelőben az ügyeletes orvos (mugli gyógyító), és
lehet, hogy a találkozó közepén el kell mennem. – H

Grangernek:
Én is tudom, hogy mi az az orvos. – D

***

Szóval, hogy nézett ki egy országos hírű tudós / háborús hősnő / gyógyító / az igazságos
ügyek bajnoka / veszélyben lévő kutató otthona?

Egy szerény kis házikó Cambridgeshire-ben, pontosan az, amire számított. Draco legjobb
becslése szerint három hálószobás volt. Granger a kapuban állt. Ahogy a férfi közeledett a
megjelenési pontjától, meglengette a pálcáját, hogy átengedje őt bármilyen előzetes védelmet
is állított fel.

– Mi történt az arcoddal? – kérdezte, amikor Draco a kapuhoz közeledett.

Mindig a lényegre tapintott, ő volt Granger.

– Gurkó – jegyezte meg kurtán Draco.

– Ó. Rosszul néz ki.

(Valószínűleg így is volt, Zabininek aljas húzásai voltak.)

Ahogy közeledett a kapuhoz, Draco látta, hogy Granger gyakorlott szemmel vizsgálja a
sérülését. Egy pillanatig habozott, láthatóan képtelen volt ellenállni, hogy a jótevőt játssza, és
kibökte:

– Akarod, hogy megnézzem?

– Nem, már bekentem – mondta Draco, és ujjaival lassan végigsimított a zúzódott állkapcsán.

– Ebből szép kis vérömleny lesz.

– Jól vagyok. Azért jöttem ide, hogy megvédjem a házadat, nem pedig konzultációra.

Granger szája vékony vonallá préselődött.

– Be fogsz hívni? – kérdezte Draco, és bosszankodott, hogy a nő ott állt, és valami

aggodalomra emlékeztető módon figyelte őt. Most úgy érezte magát, mint valami vámpír, aki
meghívásra pályázik, majd bejuthasson a küszöbön túlra.

– Akkor gyere be! – mondta Granger kissé csípősen, és kinyitotta a kaput.

Draco látta, hogy a lány a fehér köpeny egy másik változatát viseli, ezúttal egy lógó, nyakába
tekert szerkezettel kiegészítve.

– Bekapcsolva hagytad az önmegfojtó készülékedet – mutatott rá Draco.

– Ez egy sztetoszkóp – magyarázta Granger, a mondat végére egy kimondatlan, te kretén,

csatolva.

– Rendben – szólalt meg Draco, nem méltóztatott felvilágosítást kérni. – Vezess körbe, és
vágjunk bele!

A lány átvezette a házikó előszobájába, ami akár nappali is lehetett volna, ha nem lett volna
ott egy halom könyv.

– Megszidtál, amiért egy könyvet fél centivel odébb, nem a helyére tettem. Nézd meg ezt a
katasztrófát – közölte Draco, az igazságtalanságtól felpaprikázva.

– Ez az én digitalizálási projektem – mondta Granger. – Ez egy átmeneti katasztrófa.

Egy mugli gép felé mutatott az egésznek a közepén, amely egy számítógép lapos
változatához csatlakozott.

– Digitalizálás?

– Igen. A varázslatos tudás megőrzése mugli eszközökkel, mivel egyre jobban belefáradok
abba, hogy hatalmas könyveket cipeljek, vagy helyrehozhatatlanul sérült, vagy elveszett
anyagokat találjak, mert valami idióta húsz évvel ezelőtt teát öntött egy oldalra, és úgy kell
keresgélnem dolgokat az ősi kartonok között, mintha 1855 lenne. Ez a kedvenc projektem a
legritkább köteteimmel. Sajnos nincs annyi lehetőségem rá, hogy annyi időt szenteljek neki,
amennyit szeretnék…

Átvezette Dracót a konyhába, amely meglehetősen mugli helyiség volt, leszámítva a

különféle varázsnövényeket, amelyek rendezetlenül elfoglalták az ablakpárkányokat, és a
különféle bájitalokat, amelyek itt-ott izzottak. A tűzhelyen egy üstben lassan főhetett valami
varázslatos dolog, de a lány elviharzott mellette.

– Télikert? – kérdezte Draco, amikor a következő szobába léptek.

Granger úgy nézett rá, mintha most erősítette volna meg, hogy milyen előkelő balfék.

– Egy télikert? Ez nem az Ascott-ház. A bérbeadó napozószobának nevezte.

Ez optimista elnevezésnek tűnt Draco számára, aki szkeptikusan figyelte, ahogy a januári
hóesés elkezd hullani az üvegplafonra.

Ekkor egy furcsa, narancssárga, tökfejű lény jelent meg, és Granger bokája köré tekeredett.

A vad optimizmus egy újabb pillanatában Granger macskának nevezte.

– Mi baja a macskádnak? – kérdezte Draco, és lehajolt, hogy aggódva szemlélje a lényt.

– Semmi baja – mondta Granger. Mind ő, mind a lény nagyon sértődötten nézett Dracóra. –
Félig kneazle, és nagyon intelligens. Ugye, drágám? Édesem? Az én angyalkám?

Miközben Granger megmasszírozta a fülét, a macska a legnagyobb megvetéssel nézte Dracót.

Aztán úgy döntött, elege van Granger figyelméből, megfordult, és távozni készült, abszurd
farkát magasra tartva, hogy Draco teljes rálátást kapjon a segglyukára.

– Bájos – mormolta Draco.

A túra a szűkös emeleti helyiségben folytatódott. Három kis hálószoba, ahogy Draco
sejthette, kiszámítható bejárati pontokkal, amelyeket neki kellett őriznie.

Az első hálószobát úgy tűnt, hogy dolgozószobának használják. Draco észrevett egyfajta
talapzatot a tér közepén. Rajta egy nagyon régi és sérült grimoár pihent, amelyet
sztázisbűbájok izzása vett körül.

Granger meglátta, mi keltette fel a figyelmét.

– Egy tragédia. Ne kérdezz róla, mert sírni fogok!

Draco nem akart könyves nyafogással foglalkozni, és nem folytatta a témát, de mentálisan
feljegyezte a tárgyat a jövőbeli kíváncsiskodáshoz.

A második hálószoba teljesen kopár volt, leszámítva egy hosszú szőnyeget a padlón,
gyertyákat és egy csomó orchideát. Milyen rituáléra készült itt Granger? Megpróbált értelmet
találni a gyertyák elrendezésének, de nem illett össze a geometriájával semmi olyannak, amit
felismert volna.

Végül Granger hálószobájához értek, ahová a lány nyilvánvaló nyugtalansággal engedett

bepillantást. Draco nem találta a civilizált módját annak, hogy azt mondja, hagyd abba a
nyavalyás ficánkolást, nekem csak arra van szükségem, hogy megnézzem, hogyan
próbálhatnak meg elrabolni a rosszfiúk, nem azért vagyok itt, hogy a bugyidban turkáljak. De
nem szólt semmit.

Valahol Granger közelében ellenszenves csilingelésbe kezdett valami. Előhúzott a zsebéből

egy tenyérnyi mugli izét, és beleszólt. Amennyire Draco értette, ezzel az eszközzel hívták a
rendelőbe.

Ezt megerősítette azzal, hogy Draco mellett a lépcsőhöz sietett.

– Mennem kell. Azt hiszem, eleget láttál ahhoz, hogy tájékozódj. Kérlek, állítsd be a
védővarázslatokat, hogy Csámpás ki és be tudjon jönni. Szeret kóborolni. Néhány óra múlva
visszajövök.

– Csámpás? – kiáltotta Draco, amikor Granger megbotlott a lépcsőn.

– A macska – válaszolta Granger.

Eltűnt odakint, de a dehoppanálás pukkanása helyett Draco egy motor hangját hallotta.
Granger vezetett. Egy mugli autót.

Ez abszolút furcsának tűnt.

Vagy talán mégsem, tűnődött elgondolkodva, miközben visszaindult a kertbe. Ha egy mugli
rendelőbe ment, mugli eszközökkel kellett megjelennie, egy azonnali hoppanálás az ajtóban
kérdéseket vetne fel.

Miközben Granger életének túlságosan kiteljesedett kettősségén töprengett, Draco

őrvarázslatokba kezdett.

***

Körülbelül két óra munka után Draco elégedettnek mondhatta magát. Az őrvarázslatokat
körülbelül hetente újra kell majd állítani, de Granger engedélye nélkül senki sem sétálhat be.
A be- és kijárati pontokat mind megerősítette az aurorok szokásos felszerelésével és Draco
néhány saját találmányával, a föld alatti megközelítéseket egy robusztus Depellens
Penetrationem, a légi támadásokat pedig egy Caeli Praesidium fogja visszaverni. A
behatolóriasztók szokásos választékát szórta szét.

Őszintén szólva, Granger, egy viszonylagos hírnévvel rendelkező boszorkányhoz képest,

akinek két legközelebbi cimborája, nos, auror volt, a védelmére tett lépései csekélyek voltak.
De hát békeidő volt, és ő most már tudós, nem pedig egy gyerek, aki sötétmágiás tárgyakat
kerget, hogy hétszeresen is megöljön egy gonosz varázslót.
A félmurmánc a lépcsőházi fedezékből a hóesésen keresztül fintorogva bámult Dracóra.
Draco hozzáadta a lény mágikus aláírását az őrvarázslatokhoz, és odaszólt neki. A lény
rápislogott. Draco ideges lett.

Éppen, amikor a havaseső kezdett enyhülni, egy autó hajtott fel a felhajtón a házikó mögött.
Granger egy pillanattal később befordult a sarkon.

– Még mindig itt vagy, ugye?

– Épp most fejeztem be – lihegte Draco. Az őrvarázslat mágikusan kimerítő feladat volt.

A fél-kneazle rengeteg puszit kapott a csúnya fejére, miközben Draco ott állt mellette, és
próbált nem izzadtnak és vizesnek látszani. És hol volt a köszönet, ha kérhetem?

– A kocsidra is kell bűbájt tennem – kezdett bele Draco –, ha sokat közlekedsz vele. És a
mugli rendelőt is el kell látni védelemmel, ha rendszeresen jársz oda.

Granger a homlokát ráncolva nézett rá.

– Az autóm vadonatúj. Nem rakhatsz rá őrvarázslatokat, még elrontasz valamit.

Draco zavart sértődésére a boszorkány hozzátette:

– Az autókban most már elektromos alkatrészek vannak. Talán nem voltak, amikor még
mugliismeretre jártál.

Ezt úgy mondta, mintha Draco körülbelül 120 éves lenne, és utoljára akkor járt
mugliismeretre, amikor az autókat még ló nélküli kocsiknak hívták.

– Majd bedobok egy gyanúszkópot a kesztyűtartóba – mondta Granger.

Ahhoz képest, hogy milyen okos, biztosan idióta volt.

– Kitűnő – szólalt meg Draco. – Az biztosan elterel egy Bombarda Maximát húsz méterről.
Majd elmondhatom Shackleboltnak, hogy minden szükséges intézkedést megtettünk a
védelmed érdekében, miközben kihúzzuk az elszenesedett maradványaidat a roncsból.

Az erőszakos képsorok sikerrel jártak. Granger beadta a derekát.

– Rendben. Csináld! De próbálj meg távol maradni a… a középső részektől, az összes

gombtól a kormánykerék mellett.

Draco diadalának pillanatát egy hosszú és visszhangos éhes morgás tette tönkre, ami
félreérthetetlenül a gyomrából jött (szerencsétlen – felkészült rá, hogy a macskát okolja).

Szünet következett. Granger tekintete Draco hasára siklott. Úgy tűnt, mintha a férfi iránti
természetes érzései és a jó modora között küszködne. Aztán végül megszólalt:

– Biztosan éhes vagy. Nem akarsz bejönni? Van egy kis harapnivalóm. Átbeszélhetjük az
ajánlásokat… és a gyűrűt.
Hát igen, Draco éhes volt. Két órányi őrvarázslat tényleg kivette a részét az emberből.
Azonban: a kastélyban ötfogásos vacsora várta. Azonban: le akarta zárni ezt az ügyet, és a
következő beszélgetése Grangerrel a gyűrű visszaszolgáltatásáról szólt akárhány hónap
múlva is.

– Rendben – egyezett bele Draco.

Draco beugrott a mosdóba, hogy felfrissítse magát, ami főként abból állt, hogy megmossa a
hónalját (az előkelőség csúcsa, az anyja büszke lenne rá), megpróbált néhány szárító bűbájt
alkalmazni a talárján, és vizet fröcskölt az arcára. A haját ma este veszett ügynek tartotta.
Nem mintha itt bárkit is le kellett volna nyűgöznie. És különben is, ebben a házikóban,
Grangerrel, az emberi szélrózsával, és a narancssárga vécékefe ismerősével, a haja még így is
könnyedén megnyerte a legjobbnak járó díjat.

Az egész megjelenését kiegészítette az állkapcsa mentén kialakuló kezdődő pompás

véraláfutás. Még több kenőcsöt nyomott rá, bosszankodott, amiért Grangernek igaza volt
azzal kapcsolatban, mennyire rosszul fog kinézni.

A konyhába trappolt, ahol Granger az ajánlásait tartalmazó tekercset és a gyűrűt a

konyhaasztalra tette. Levette a fehér köpenyét, és betuszkolta a pult végén álló mugli gépbe
(a körülötte lévő összehajtogatott kupacokból ítélve egy mosógépbe). Alatta egy másik
hosszú ujjú felsőt viselt – ki gondolta volna, Granger ennyire irtózik attól, hogy kitegye a
könyökét?

A konyhaasztalt a sarokban állították fel. Draco ezért Granger mellett foglalt helyet. Ebből a
nézőpontból, sokkal közelebb, mint amilyen közel volt hozzá korábban bármikor,
megállapította, hogy a lánynak csábító domborulatai vannak.

Granger azonban ezt a pillanatot választotta, hogy kibontsa a tekercset – most már bőkezűen
tele firkálta kérdőjelekkel és ellenjavaslatokkal –, és Dracót ez nem nyűgözte le, mert
stréberség hullámai fojtogatták.

– Van néhány fő aggályom – kezdett bele Granger, és az állával a pergamen felé biccentett,
ami hosszú és fárasztó vitaestet ígért. – De előbb együnk valamit.

A lány kotorászott egy szánalmasan üres szekrényben, és néhány lehetőséget tett az asztalra.

Ami Dracót illeti, a macskaszőr volt a fő táplálékcikk. Kihúzott néhány narancssárga szálat a
szájából, miközben a macska (a fene egye meg a lényt) a szék lábai körül tekergőzött, és
önelégülten nézett rá.

Granger volt olyan udvarias, hogy megrökönyödve nézett, amikor észrevette.

– Sajnálom! – Meglengette a pálcáját Draco irányába, eltüntetve a szőrzet nagy részét. –

Tényleg mindenhová eljut. Néha azt hiszem, tényleg képes akarattal eljutni… kimondhatatlan
helyekre.

Draco, még mindig a haját tépve.

– Ptht – mondta válaszul, de valójában azt akarta mondani: Ha ma este narancssárga bundát
találok a golyóimon, puszta kézzel megnyúzom azt az állatot.

Granger feltépett egy csomagot valamivel, és átnyújtotta neki.

– Mi ez? – kérdezte Draco, és felemelte az egyiket.

– Sajtos puffancs.

Ami nyilvánvalóan mindent megmagyarázott.

Granger a maga részéről tonhalat evett, egyenesen a konzervből.

– Ez gyászos, Granger – közölte Draco.

– Ez fehérje – válaszolta Granger. Ránézett a középszerű terítékre, amit Draco mogorván

nézett, és kissé védekezni kezdett. – Nem volt időm elmenni a boltba.

– Miért nem küldesz egy házimanót…

Ahogy a szavak kijöttek a száján, Draco elvágta magát, de már túl késő volt. Granger úgy
nézett rá, mintha aznap este másodszor is megerősítette volna, hogy milyen túlzottan
kiváltságos köcsög.

A boszorkány feszült állkapoccsal állt fel, hogy teát főzzön. Úgy tűnt, ez egy ürügy arra,
hogy elmeneküljön a férfi közvetlen közeléből. De mindegy is. Draco nem azért volt itt, hogy
barátkozzon.

Granger a vízforralóval csörömpölt. Úgy nézett ki, mintha visszatartana egy bizonyos
mennyiségű Draco-központú csípős megjegyzést. A férfi titokban ellenőrizte a zsebeit. Volt
nála egy bezoár, arra az esetre, ha a teája tartalmazna valami különleges adalékanyagot a
Házimanó Jogvédő jóvoltából.

Granger a kelleténél kissé határozottabban tette le a bögréjüket az asztalra. A méregnek nem

volt azonnali nyoma. Talált egy csomag kekszet a tea mellé. Draco megette a kétharmadát,
mintha kiéhezett volna, és ha megmérgezték, hát legyen.

Aztán Granger megigazította a pergament, úgy tűnt, hogy némi erőfeszítések árán rendezni
tudja az érzéseit Draco, a faszkalap iránt. Ez csupán üzlet volt.

Úgy faggatta az ajánlásokról, mintha Malfoy egy auror-tanonc lenne, aki ezt benyújtotta
felülvizsgálatra, és hálásnak kellene lennie a visszajelzésért. Így vitatkozták végig a listát:
a 14. pontnál arról, hogy felvesz-e védelmi személyzetet a laboratórium kórtermeibe (a férfi
belement);
a 26. pontnál arról, hogy tényleg értesítenie kell-e, ha elhagyja a várost (igen), és ha igen,
mennyi idővel (24 óra);
a 33. pontnál arról, hogy mi számít – nyilvános eseménynek – (több mint 40 ember);
a 34. pontnál arról, hogy miért kell értesítenie őt arról, hogy mugli rendezvényeken vesz
részt? (mert a férfi azt mondta);
nem tehette a lakását elszigeteltté, voltak mugli barátai, akik esetleg meg akarták látogatni?
(nem);
és így tovább és így tovább, amíg el nem jutottak az 56. pontig.

Granger újratöltötte a teájukat, és elővett egy újabb csomag kekszet, tekintve, hogy Draco
stressztől megette az elsőt.

– Szóval… a gyűrű – mondta Granger.

– A gyűrű – ismételte Draco. A dolog lényege az volt, hogy a tárgy, ami biztosította,
viszonylag boldog, Granger nélküli szabadságban folytathatja az életét, és mégis elégedett
lehet vele a miniszter és Tonks is.

– Megvizsgáltattam néhány szakértővel. Tényleg elég biztonságosnak tűnik. Igazából eléggé

lenyűgözte őket.

Draco azt akarta mondani, hogy természetesen; zseni vagyok. Hol van most a FitZited?

Ehelyett önelégülten belekortyolt a teájába.

– Én is elbeszélgettem Tonksszal – folytatta Granger. – Valószínűleg ő is elmondta, mennyire

tetszik neki az ötlet. Azt jelenti, hogy más feladatokat is el tudsz majd látni, miközben
távolról figyelsz engem. Szóval, mindent egybevetve, mindenhol ragyogó véleményeket
kaptam, minimális ellenérvekkel, és hajlandó vagyok folytatni. Van azonban egy kérdésem
hozzád.

– Igen? – mondta Draco, bár a kérdést eléggé sejtette. Valójában meglepődött, hogy a lány
nem kérdezte meg korábban.

– Hogyan jutnak el hozzád a gyűrű által követett információk?

Draco felemelte a kezét, és meglengette a pálcáját, megszüntetve az ott levő figyelemelterelő

bűbájt.

– Ah – szólt Granger, amikor Draco ujján az ezüst gyűrű láthatóvá vált.

A tekintete Draco gyűrűjéről az asztalon lévő gyűrűre siklott. Aztán néhány magánjellegű
tanácskozás után, ami túlméretezett agyában zajlott, azt mondta, Draco véleménye szerint
meglehetősen intelligensen:

– Nem kérdezek többet ezeknek a dolgoknak az eredeti használatáról. Úgy érzem, a további
részletek elriasztanának az egész ügytől.

– Remek döntés – helyeselt Draco.

Mert igen, ezeket az ősi gyűrűket már régóta viselték a Malfoy család házaspárjai. Az anyja
sok évvel ezelőtt, Lucius Malfoy Azkabanban bekövetkezett halála után vette le az övét. A
gyűrű csendje állandóan emlékeztetett a veszteségre, és nem bírta tovább viselni.

Draco úgy módosította a gyűrűket, hogy csak egyirányú kommunikáció legyen a Grangeré és
az övé között. Biztosan nem volt szüksége arra, hogy a nő minden egyes alkalommal
értesítést kapjon, amikor a szívverése felgyorsul, amikor éppen reggeli maszturbációja
közepén, köszi szépen.

E gondolatok boldog tudatlanságában élve tovább, Granger megkérdezte:

– Szükség van valami különlegesre, vagy csak… csak fel kell tennem?

– Majd én megcsinálom – mondta Draco. – A gyűrűt viselő másik társnak…ööö, haverjának

kell megtennie.

Próbált durván és üzletszerűen viselkedni, de kevés olyan dolog volt a világon, ami annyira
nem üzletszerű, mint amikor egy férfi gyűrűt húz egy nő ujjára, és ez a legjobb próbálkozásai
ellenére is kínos volt. Kíváncsi volt, vajon Granger is ugyanolyan kínosnak találja-e, mint ő.
A lány a konyha tapétáját tanulmányozta, élénkrózsaszín árnyalattal az arcán..

A keze kicsi volt a férfi kezében, és finom. A gyűrű könnyedén felkerült rá. A saját kezén
lévő gyűrűben egyfajta élénkülést érzett – most már volt kivel beszélgetnie.

– A vészjelzőt úgy aktiválod, hogy háromszor megforgatod az ujjadon – törte meg a csendet
Draco. – Tedd ezt, és azonnal odakerülök hozzád.

Granger elszakította pillantását a tapéta bűvöletéből.

– Rendben.

– Tartogasd a kritikus helyzetekre, Granger. Ne azért használd, mert egy könyvre kiöntött
teával találod szemben magad.

– Nagyon remélem, hogy egyáltalán nem kell majd használnom. – A lány a kezén csillogó
gyűrűre nézett. – Legalább az a valami nem próbált meg azonnal megölni.

– Ne kényelmesedj el túlságosan: lehet, hogy hosszú játékot űz.

Draco a tekercsre koppintott, amiről a végtelenségig beszélgettek, és az oda-vissza firkált

eredményeket egy tiszta változatba integrálta. Aztán készített egy másolatot a lánynak.

– Most, hogy ezt véglegesítettük, ragaszkodnod kell hozzá. Megállapítottunk egy védelmi
kötelezettséget, és nem szeretném, ha a nagy Hermione Granger halálát eredményező
szakmai hanyagság miatt a Wizengamot elé rángatnának.

– Értem – jött Granger komoly válasza.

– Helyes. Most, mielőtt elmegyek, még egy utolsó dolog. – Draco a zsebébe mélyesztette a
kezét. – A baglyom fél kilót fogyott, mióta kommunikálunk, szóval én…

– Adj neki még szirupos süteményt – vágott közbe Granger. A macskája az ölében ült, és
éppen a tonhalkonzervet fejezte be.

– Úgy döntöttem, hogy engedek a trendnek, és megveszem ezeket a dolgokat – fejezte be

Draco. Letett egy pár Weasley-féle fecsegő jegyzetfüzetet az asztalra. – Biztosan hallottál
már róluk, a fiatalabb generáció körében nagy divat. A baglyok már nem igazán divatosak.
Nem elég közvetlenek.

Draco véleménye szerint szomorú vége egy hosszú varázslói hagyománynak. Egy fecsegő
jegyzetfüzeten nem lehetett határozottan megfogalmazott levelet írni… egyszerűen nem
lehetett.

– Azokat ismerem – mondta Granger. Nagyon is nyilvánvalóan visszatartotta egy vigyort.

Draco mérlegelte az előnyöket és hátrányokat, hogy megkérdezze, mi az oka a vigyornak.
Úgy döntött, nem: a nő és a macska között, a férfi önelégültségi szintje a szobában
hamarosan megfulladna.

– Szóval tudod, hogyan működnek? – kérdezte Draco, miközben átnyújtotta neki a kis
mágikus jegyzettömböt.

– Ó, igen – válaszolt Granger, elfogadva a tárgyat. – Köszönöm. Sajnálom a baglyodat.

– Majd meggyógyul, és hamarosan elhízik a mozgáshiánytól.

A munkája itt befejeződött, Draco felállt, és egy általános köszönömöt mormogva

megköszönte a teát. Granger néhány nem hallható hálálkodó szóval válaszolt a segítségéért.

A macska pedig megpróbálta őt elgáncsolni, hogy a konyhából kifelé menet kitörje a nyakát.

Draco úgy döntött, ez megfelelő befejezése volt egy kellemetlen estének.

 Imbolc

4. fejezet

Imbolc

Az alatt a néhány év alatt, mióta Potterrel és Weasleyvel dolgozott, Draco kialakított velük
egy hűvös, szakmai jellegű kapcsolatot, amit Weasley másnap reggel azzal demonstrált,
hogy:

– Hé! Faszfej! – kiáltott, és úgy lógott Draco fülkéjének falán, mint egy szétesett vörösbőrű
muppet.

– Mit akarsz, Weasley patkány?

– Hallottuk, hogy Hermionénak aurori védelmet kértek, és hogy a fickó egy szemétláda –
mondta Weasley.

– Ez az ő leírása volt, vagy a tiéd?

Potter, akinek katasztrofális haja és élénkzöld szemei felbukkantak a fülke falánál, azt
mondta:

– A miénk. Azt mondja, hogy te elég profi voltál. De mi tudjuk az igazságot.

– Szerencsés fickó – morogta Weasley. – Hogy lehet, hogy Tonks nekünk adta a vámpírokat,
te meg a Hermione-ügyet kaptad? Még csak nem is kedveled őt.

– Úgy tudom, ez kompetencia kérdése volt – közölte Draco. – Tonks azt mondta, hogy a
legjobb aurort kell mellé rendelnie, hogy megvédje a Legnagyobb Elmét az Egyesült
Királyságban…

Weasley gúnyosan nézett, Potter felnevetett.

– Az idegesítő auroroknak pedig a kellemetlen vámpírokkal kell foglalkozniuk – fejezte be

Draco.

– Én nem mondtam ilyesmit – szólalt meg Tonks, miközben egy alacsony, túlsúlyos férfi
alakjában odabattyogott. – Nem kéne a dolgotokra menni, ti ostoba fecsegők? Szerintem
mind kellemetlen aurorok vagytok.

Potter és Weasley kuncogott. Draco megsértődött.

– Amúgy min dolgozik Hermione, ami ennyire felbosszantotta az öreg Shacket? – kérdezte
Weasley. – Nem árulja el nekünk.
– Ezt az információt csak a legközelebbiek tudhatják – válaszolt Draco az orrát kocogtatva.

Neki sem volt fogalma erről, de a kellemetlenkedő duót felhúzni mindig jó móka volt. A
másik kettő bosszúsan nézett, mivel úgy tűnt, Draco tud valamit, amit ők nem.

– Munkára! – kiabált Tonks az irodájából.

– Igen, főnök – felelte Weasley.

– Egy szó, mint száz, Malfoy – mondta Potter, miközben távoztak –, ne sértegesd Hermione
macskáját!

– Túl késő – válaszolta Draco.

***

Két hét telt el, és ezalatt minden csendes volt Granger-fronton. A gyűrűjét úgy kalibrálták,
hogy Dracót figyelmeztesse a szélsőséges fiziológiai vagy érzelmi változásokra, amelyek
közvetlen veszélyre utalhatnak: a félelem, a pánik, a fájdalom vagy a szokatlanul magas
szívverés jelentős kiugrásaira.

Általában Granger csodálatosan kiegyensúlyozottnak tűnt. Volt egy nap, amikor Draco
gyűrűje egész délelőtt bizsergett rajta, jelezve, hogy Granger pulzusa különböző pontokon
megemelkedett, de nem még nem azon a küszöbön, ami vad pánikot jelentett volna.

Elhessegette ezt a gondolatot, és csatlakozott Gogginhoz, meg néhány fiatal aurorhoz egy
közelharc-edzésre. Tonks ragaszkodott hozzá, hogy az aurorjai ne csak a párbajtudásukat
tartsák fenn szigorú gyakorlással, hanem a fizikailag is fejlesszék harci képességeiket. Sokan
nyögtek amiatt, hogy úgy kell megtanulniuk harcolni, mint a mugliknak. Tonks helyre tette
őket, hiszen egy lefegyverzett, kézitusa képzésben részesülő auror is képes lehetett túljárni az
ellenfele eszén, lefegyverezni vagy legalább sebesíteni képes volt, persze ha megőrizte az
eszét. Egy pálcátlan auror ezek nélkül nagyon is halott auror.

Grangernek megemelkedett pulzusa – a negyedik ilyen eset aznap reggel –, és ez

félbeszakította Draco edzését. A pillanatnyi figyelemelterelés miatt Goggintól egy erős
felütést kapott.

Állkapcsát szorongatva szünetet kért, és a jegyzetfüzete segítségével bosszús üzenetet küldött

Grangernek, amely kizárólag írásjelekből állt:

????

A nő egy rövid feljegyzéssel válaszolt:

Elveszítettem egy beteget.

Draco nem válaszolt, főleg azért, mert nem tudta, mit mondjon, de azért is, mert Goggin úgy
döntött, a szünetnek vége, és már próbálta elkapni.

Nem sokkal később a következő üzenetet kapta Grangertől:

Egyébként holnap reggel elmegyek a városból, de csak egy napra. Tudom, hogy a
megállapodásunk szerint huszonnégy órával a távozás előtt kell, és ez inkább tizenkét óra…
Sajnálom, pokoli volt.

Hova? – volt Draco válasza.

Somersetbe – jött Grangertől.

Miért?

Nyaralás.

Egy olyan csillaggal jelölt nyaralás?

Granger nem válaszolt. Szóval igen.

Aznap este, amikor Draco vacsorázott, a gyűrűje fájdalmat jelzett. De ez nem fizikai
fájdalom volt. A gyász szívfájdalma, valahonnan Cambridgeshireből. Az érzés megrendítő
ereje meglepte. Az őszintesége. Granger valóban ízig-vérig jótevő volt. Feltételezte, hogy
hazaért, és most engedett a páciense elvesztésének.

– Draco? Minden rendben van?

Draco azon kapta magát, hogy Narcissa Malfoy elgondolkodó kék szemei őt figyelik. Anyja
észrevette, hogy abbahagyta az evést, amikor a kísérteties gyász elöntötte az érzékeit.

– Jól vagyok – válaszolt Draco. – Csak a munkán gondolkodom.

Draco nem mondta el az anyjának, hogy elvitte a Malfoy-gyűrűket. Biztos volt benne, hogy
az anyja nem értene egyet ezzel az újrafelhasználással, sem a személy kiválasztásával.

Biztos beszédtéma után kutatott, és megjegyezte a szokásosnál szebb virágcsokrot az asztal

közepén. A virágkötészet az anyja egyik hobbija volt.

– Tetszik? – kérdezte az anyja, és odahajolt, hogy megérintsen néhány finom szirmot. Úgy
tűnt, elgondolkodtató hangulatban van. – Holnap Imbolc lesz.

– Imbolc? – A szó homályosan ismerős volt Draco számára, valami pogány ünnep vagy
valami hasonló.

Narcissa kihúzott egy már tökéletesen elhelyezett virágot, és még tökéletesebben

visszahelyezte a csokorba.

– Igen, a tél végét jelzi. A nagyanyád meg szokta tartani ezeket a régi hagyományokat,
amikor még kislány voltam. A hóvirágokkal és nárciszokkal díszítettük fel a házat,
ünnepeltünk, és reménykedtünk, mert tudtuk, hogy végre jön a tavasz.

Draco valami udvarias választ adott. Az anyja nézte, ahogy eszik, a saját kezét az ölébe
hajtva. Valami mást akart mondani.
– Mi az? – kérdezte Draco.

– Holnapra hazaérsz? Jönnek a barátaim teára.

Draco végzett néhány gyors számítást. Annak a néhány barátnak egészen biztosan szép és
ügyes lányai lesznek, akik kétségkívül szintén eljönnek. Az anyja, mióta ő betöltötte a
harmincat, már nem volt annyira finomkodó a párkeresésben.

Narcissa (és a szóba jöhető fiatal hölgyek) szerencsétlenségére Dracót magát semmi sem
érdekelte hosszabb távon, mint a mocskos hétvégi párizsi kalandok. Egyszer már megtette a
hosszabb távú dolgot – egy kétéves eljegyzést Astoriával –, és ez elég volt ahhoz, hogy
megerősítse, bármennyire is tisztavérű és jól nevelt boszorkány, ő nem áll készen a
házasságra.

Granger aznapi jegyzete kényelmes mentőövet kínált. Draco grimaszolt, és azt mondta:

– Dolgozni fogok. Holnap Somersetben lesz egy munkám.

Granger maga sem tudta, hogy társasága lesz, de kár lenne kihagyni. Szúrópróbának nevezte
volna. A biztonsága a valós – vagy Shacklebolt által kitalált – fenyegetésekkel szemben
végül is a legfőbb prioritása volt.

Narcissa nem tűnt meglepettnek a készséges kifogáson.

– Kár. Akkor majd legközelebb.

A vacsora véget ért. Draco visszavonult a szobájába, ahol hosszan fürdött, és ápolta a
kiképzés okozta sebeit.

A jegyzetfüzet zümmögött. Magához hívta, és egy Grangertől származó feljegyzést talált, egy
késleltetett választ a korábbi kérdésére:

Igen, az egyik csillaggal jelölt ünnep. Egy kis városnézés. Majd megfordítom a gyűrűt, ha
szükségem lenne rád.

Ez az utolsó mondat Granger-nyelven azt jelentette: nincs rád szükségem, ne gyere, nem
kaptál meghívást.

Nem kétséges, hogy a nő megharagudna, ha a férfi felbukkanna. A gondolat váratlanul

bizsergető szórakozást váltott ki belőle.

Aztán valami, ami a vacsora óta ott motoszkált Draco elméjének hátsó részében, a helyére
kattant. Kiszállt a kádból, néhány pálcaintéssel megszárítkozott, és megidézte Granger
napirendjét.

Holnap volt… mit is mondott az anyja? Imbolc?

És ez egybeesett Granger egyik csillagjelzésével.

Voltak más ilyen érdekes egybeesések is. Végigfutott a többi dátumon. A következő csillag
egy március végi hétvége volt. Aztán május elején. Aztán egy június eleje. Aztán augusztus
eleje.

A várva várt diadaltól elragadtatva Draco elment a kastély könyvtárába, ahol elővett néhány
kötetet a kelta és germán pogány hagyományokról.

Igaza volt. Granger dátumai megegyeztek a régi naptárakkal. Draco a nyelvén forgatta a régi
szavakat: Imbolc, Ostara, Beltane, Litha, Lughnasadh, Mabon, Samhain.

Mire készült Granger?

Draco hivatalosan is kíváncsi volt.

***

Draco reggel még hagyta Grangernek, hogy elinduljon a somerseti kalandra, mielőtt
csatlakozott volna hozzá. Ez lehetővé tett számára egy kissé hosszabb fekvést, némi élénkítő
repülést a februári szélben, és egy fényűző villásreggelit. Őszintén sajnálkozva csókolta meg
az anyja arcát, amiért lemaradt a teáról.

Somerset épp elég messze volt Wiltshire-től ahhoz, hogy Draco el tudjon hop-porral jutni egy
canningtoni varázsló kocsmába, mielőtt Granger gyűrűjéhez érkezik.

A hoppanálás egy pillanattal tovább tartott a szokásosnál, az utolsó fél másodpercben furcsa
módon megnyúlt, mintha próbálna lépést tartani a célállomással. Amikor megérkezett, Draco
megértette miért. Granger meglehetősen gyors tempóban haladt, tekintve, hogy egy
országúton száguldott a kocsijával.

Granger felsikoltott, amikor Draco materializálódott a mellette lévő ülésen. A feje az

utasoldali lábtérben volt, a csizmája pedig, ha jól érezte, akkor Granger arcában.
Összességében nem a legelegánsabb érkezése volt.

Granger lekanyarodott egy szegélyre, és megállította a kocsit. Draco nagy nehezen jobbra
fordította magát, miközben kérdések tömkelege zúdult rá, többek között, hogy mi a fenét
képzel, mit csinál, kinek képzeli magát, hogy merészeli, és vajon tényleg őrült-e vagy sem?

Granger hangja elég éles tudott lenni. Igazán átható.

– Épp most hoppanáltál egy mozgó célponthoz. Teljesen elment az eszed? Akár száz
különböző darabra is hasadhattál volna, szétszóródva az A37-en.

– Nem számítottam rá, hogy mozgó célpont lesz – nyögte Draco ziláltan, és kissé rosszul
érezte magát. – Miért vezetsz?

– Mert azt mondtad, hogy a hoppanálás és a hop-por követhető.

– Kit érdekel, hogy követhetőek-e? Neked is szabad nyaralnod. Mellesleg szép reggel van
hozzá – tette hozzá, miközben az eső dobolt a kocsin. – Hacsak a nyaralásodnak nincs
véletlen köze a projektedhez?
Granger mérgesen ránézett a férfira.

– Aha – mondta Draco.

Látva, hogy a legsúlyosabb veszekedés elült, Draco, miután kiszúrt egy tükröt közvetlenül
Granger feje fölött, maga felé fordította. Ez tökéletes magasságban volt, hogy ellenőrizte a
haját. Jó fajták a muglik, tényleg rendben voltak a prioritásaik.

Granger felszisszent.

– Csak nem azért foglaltad le a visszapillantó tükröm, hogy megigazítsd a hajadat?

– Mindjárt visszakapod – mondta Draco.

Granger olyan ellenszenvvel bámult rá, ami elég erős volt ahhoz, hogy egy gyengébb embert
elbizonytalanítson.

Visszafordította a tükröt maga felé.

– Ez kell nekem. És vedd le a túlméretezett lábadat a műszerfalamról!

– Nem az én hibám, hogy a kocsid olyan szűkös – nyögte Draco, és megpróbálta behúzni a
lábát.

– Nem az én hibám, hogy egy nyurga marionettember vagy, aki úgy döntött, hogy
hoppanálva beül a Minimbe.

Mielőtt Dracónak ideje lett volna megjegyezni a sértettségét ezen az igazságtalan

összehasonlításban, a lány rátért a lényegre:

– És te miért vagy itt?

– Szúrópróbaszerű ellenőrzést végzek – válaszolt Draco.

– Szúrópróbaszerű ellenőrzést – ismételte Granger, de teljesen meggyőzöttnek tűnt.

– Igen.

– És? Megállapítottad, hogy épelméjű és egészséges vagyok?

Draco kritikusan vizsgálta a nőt. Egészségesnek tűnt testileg, abból ítélve, amit a kalap, az
anorák, a sál és a mugli csizma alatt látott. Az elme épségét kevésbé volt könnyű felmérni, a
szemében valami veszélyes szikra csillogott.

– Nos? – lökdöste a lány. – Jól vagyok, amint látod. Most már elmehetsz.

Draco úgy döntött, megpróbálkozik egy kis őszinteséggel.

– Ezt csak ürügyként használom.

– Milyen ürügyként?
– Hogy elkerüljek valami kellemetlenséget otthon.

– Miféle kellemetlenséget?

Egy könyörtelen boszorkányt.

– Anyám hölgyeket hívott át teázni.

Bármire is számított Granger, láthatóan nem erre. Furcsa kifejezés suhant át az arcán, mintha
visszatartaná a nevetést.

– Hölgyek jönnek át teázni? – ismételte meg.

– Igen. Mi olyan vicces?

– Azt hittem, hogy valami sokkal… sokkal félelmetesebb lesz. – A visszatartott nevetés
elhalkult. – Különben is, nem akarok szenvedni azért, mert félsz néhány hölgytől. Nincs
szükségem rád, és nem is akarom, hogy ma itt lézengj. Nekem dolgom van.

– Ma Imbolc van – mondta Draco társalgásszerűen. – Tudtad?

Granger nem szólt semmit, de újfent bosszúsnak tűnt.

– Mit csinálsz Somersetben Imbolckor? – kérdezte Draco. – Nem tudtam, hogy megtartod a
régi szokásokat. Nem úgy nézel ki, mint aki virágokkal póznák körül táncol.

Amikor Granger megint nem válaszolt neki, Draco elvigyorodott, és elhelyezkedett az

ülésében.

– Felmértem a helyzetet, és mivel nyilvánvalóan a veszélyes projektedhez van köze, ma én

foglak figyelni a saját biztonságod érdekében, az ajánlásaim 11. pontja szerint. Ne vitatkozz!

– Ki foglak dobni ebből a kocsiból – ígérte Granger.

– Ezt nem teheted meg.

– De igen. Ez a gomb, itt – mondta Granger, és egy kerek izére mutatott a műszerfalon. – Ez
egy biztonsági funkció, amit a muglik találtak fel.

Egy nyöszörgő füttyszó kezdett végigsüvíteni a kocsin. Granger megrettent.

– Mi ez?

– Ó, hogy az – válaszolta Draco. – Egy biztonsági funkció, amit varázslók találtak fel.
Betettem egy gyanúszkópot a kesztyűtartódba, ahogy javasoltad. Hazudtál nekem a
kilökőgombbal kapcsolatban, és ez fájt.

Granger fölé hajolt, és kinyitotta a kesztyűtartót (Aú… a térdem!), hogy lássa, valóban egy
gyanúszkóp van benne. Még néhány pillanatig fütyült és villogott, aztán, mivel nem volt több
hazugság, elhallgatott.
Hosszú csend következett. Granger visszahúzódott az ülésébe, homlokát a kormánykerékre
támasztotta, és úgy tűnt, összeszedi magát.

– Jól van – mondta végül. – Maradhatsz, amíg anyádnak ez a kínos teadálutánja tart. Csak ne
állj az utamba!

Elfordította a kulcsot, és az autó motorja életre kelt.

– Kapcsold be a biztonsági övet! Vagy ne kösd be. Gondolom, úgysem érdekel, ha szörnyű
halált halsz.

A gyanúszkóp ismét felbőgött. Granger elég színesen káromkodott.

– Mit csinál valójában az a gomb? – kérdezte Draco, amikor a sor elhalkult.

Ez az ártatlan kérdés, úgy tűnt, újból felbosszantotta Grangert.

– Régebben a hifirendszer volt, amíg valaki varázslata el nem rontotta. Most már csak osztrák
népdalokat játszik.

Draco megnyomta a gombot. Osztrák népdalok csendültek fel.

Granger keze szorosan a kormánykerékre tapadt, amikor visszahúzódott az útra.

Egyértelmű volt, hogy szerinte Draco egy igazán kellemetlen auror.

***

A mugli útbaigazítás kiváló volt. Ahogy egyre szélesebb vidéki utakon haladtak, Draco
bizonyos fokú biztonsággal meg tudta állapítani a végső úti céljukat.

– Glastonbury – mondta. – Érdekes.

Granger nem szólt semmit. A lány továbbra is elégedetlenkedett a férfi jelenlétével, és ezt
nem is titkolta. Draco számára ez nem sokat számított, egy esős kocsikázás az angol vidéken
egy dühös Grangerrel üdítő változatosság volt a hagyományosan túlságosan apró
szendvicsekhez és kacér szerencsevadászokhoz képest.

Őszintén szólva, a kanyargós kocsiút, az osztrák zene, a füstölgő boszorkány, abszurd mód
élvezetes és szórakoztató volt.

Draco kíváncsiságból odanyúlt, hogy megnyomjon egy újabb gombot a kocsi központi
paneljén. Granger lecsapta a kezét.

Tisztességes reflexei voltak, elmélkedett Draco, miközben a sajgó ujjpercét szorongatta.

Ahelyett, hogy a tulajdonképpeni Glastonbury városába vezető utcán hajtott volna le,
Granger egy erdőszéli parkolóban tett kitérőt.
Ott egy gyalogösvény kanyargott egy erdőben, amely az évnek ebben a szakában
meglehetősen átázottnak és fagyosnak tűnt.

– Mi ez? – kérdezte Draco.

– A Mendip Way – válaszolta Granger, azzal a módszerrel, ahogyan válaszolt a férfi

kérdéseire, anélkül, hogy ténylegesen válaszolt volna a kérdéseire. Kiszállt a kocsiból. –
Sétálni megyek. Te várhatsz a kocsiban.

Megtehetné ezt? Milyen nagylelkű. Draco, a kilinccsel való rövid küzdelem után, kiengedte
magát a járműből. Visszatartotta a nyögést, miközben mozgott, hogy némi érzés visszajöjjön
a lábába.

Granger csípőre tett kézzel figyelte a kiszállását a Miniből. Érezte, hogy a nő megfigyelte a
ruhaválasztását (az auror-köpenyét a megszokott öltönye fölött) és a lábbelijét (tökéletesen
működő sárkánybőr csizma). Bizonyára arra a következtetésre jutott, hogy ennek meg kell
felelnie, vagy máskülönben veszélybe sodorja őt.

Mindenesetre megfordult, és elindult az erdő felé.

Draco látta, hogy a lány néhány esőtaszító és melegítő bűbájt varázsol magára. Utánozta őt,
jó ötletnek tűnt.

Ahogy beléptek a Mendip Wayre, Draco néhány észlelővarázslatot mondott, más lények
nyomát keresve, legyen az mágikus vagy mugli. Úgy tűnt azonban, csak ő és Granger voltak
elég őrültek ahhoz, hogy egy ilyen napon kirándulni induljanak. Egy közeli tisztáson néhány
őzbakot leszámítva egyedül voltak.

Meggyőződve arról, hogy egyetlen őrült sem akar kiugrani, és megtámadni Grangert, Draco
néhány hosszú lépéssel utolérte a lányt.

Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem csak egy séta volt Granger egészsége érdekében.
Valamit keresett. Vagy több valamit is. Belekukucskált az aljnövényzetbe, megérintette a fák
törzsét, óvatosan páfrányok hajtásait fogta a tenyerébe, és tanulmányozta őket. Nem vett fel
azonban semmit, és ezzel elvetett minden olyan elméletet a hozzávalók gyűjtéséről, amivel
Dracót esetleg szórakoztatta volna.

Jó félórán át haladtak így, amit egy-egy szünet szakított meg, hogy felfrissítsék elhalványuló
vízlepergető bűbájukat.

Végül Granger megállt, és elővett egy listát.

Draco szemérmetlenül bekukucskált a válla fölött.

Éneklő szegfű

Nagy hólyagfű

Királyi páfrányfenyő
Közönséges kígyónyelv

Madársóska

Szeplőlapu

Sziklarózsa

Molyhos napvirág

Tüskés iglice

Bojtos moha

Granger a pálcájával kihúzta a lista nagy részét. Csak a bojtos moha maradt.

– Mi az a bojtos moha? – kérdezte Draco.

Granger elhúzódott tőle. Úgy látszik, annyira a gondolatai között járt, így egészen elfelejtette,
hogy Draco ott van, még kevésbé vette észre a férfi válla fölött ólálkodását.

A kezét a gyorsan dobogó szívéhez tette (Draco halvány visszhangot érzett a gyűrűn
keresztül). Arra számított, hogy leszidják. Rossz hangulatát azonban, mintha felváltotta volna
a listával kapcsolatos tétova izgatottság.

– Az egyik legritkább moha Anglia ezen részén – magyarázta Granger.

– Miért keresed?

Granger újra sétálni kezdett, figyelmét ezúttal a holt fatörzsekre, öreg tuskókra és más
valószínűsíthető élőhelyekre összpontosította.

– Mert ez majd megerősíti, hogy jó helyen járok.

– Milyen megfelelő helyen?

Granger elhárította a kérdést.

– Csupán megerősítek egy elméletet.

– Milyen elméletet?

(Draco is tudott könyörtelen lenni.)

– Valamit, ami a projektemmel kapcsolatos – mondta Granger irritáló kétértelműséggel.

– Mi köze van a mohának a kiméra sejtjeidhez, vagy mihez?

– Semmi… legalábbis közvetlenül semmi. – Megfordult, hogy az esőn keresztül ránézzen a
férfira, mintha azt akarná felmérni, mit érdemes elmondani neki. – Egy régi, rég elfeledett
boszorkány nyomába eredtem, akinek a munkásságában, sok minden más mellett, a Brit-
szigetek bizonyos szent helyeinek leírása is szerepelt.

– Tehát Avalon völgye?

– Pontosabban Glastonbury kútjai. Legalábbis én így gondolom. Munkáiból ma már nem sok
maradt fenn. Csak töredékeink vannak. Hajlamos volt líraian írni a növényvilágról, ami segít
nekem leszűkíteni a lehetséges helyszíneket a ritkább növények kereszthivatkozásánál.
Persze több száz évvel ezelőtt írt, így a dolgok változhattak. De a szigeten kevés hely van,
ahol az énekes szegfű és a szeplőlapu egyaránt megtalálható. Jellemzően gyökeresen eltérő
ökoszisztémákban fejlődnek, ahogyan azt te is bizonyára tudod…

Nem, Draco nem tudta – valójában még csak nem is hallott ezekről a növényekről –, de
ahelyett, hogy beismerte volna, bólintott.

Amikor Draco legközelebb felnézett, egy szívdobbanásnyi időre Granger eltűnt – felkapta a
pálcáját –, aztán meglátta, ahogy a hátsó része átbukik az ösvény szélén. Négykézláb állt, és
egy meglehetősen nedves árkot vizsgált.

Bármi is ragadta meg a tekintetét, nem azt kereste. Felállt. Nem tűnt csalódottnak, inkább
elszántnak. És sárosnak.

– A bojtos moha úgy néz ki, ahogyan azt elképzeled – mondta Granger. – Apró bojtok a
tetején. Ezek a sporangiumok szokatlanul nagyok ebben a nemzetségben. Nyáron
rózsaszínűvé válnak, persze ehhez még egy kicsit korán van.

Ez a nő – minden máson felül – zseniális volt a gyógynövénytanból? Draco azon tűnődött,

Potter és Weasley korlátozott tudományos sikere, vajon mennyiben köszönhető annak, hogy a
nő tudását szellemi ozmózis útján szívta magába.

Őszintén szólva, ez a nő lehengerlő volt.

Granger továbbhaladt az ösvényen, időnként leguggolt, hogy megfigyelje a dolgokat.

Összességében meglehetősen békés barangolás volt, a bűbájok szárazon tartották őket, az eső
és az időnként felbukkanó bátor énekesmadár hangja kísérte őket, valamint Granger verbális
megnyilvánulásai, amelyekben különböző mohákat szidott le, mert nem az igaziak voltak.

Először azóta, hogy kivette Tonks kezéből a Granger-ügyiratot, Draco örült a döntésének. Ez
mindenképpen kellemesebb volt, mint a legtöbb aurorként végzett munkája, először is azért,
mert kevesebb boszorkányság, és kizsigerelés állt az útjába.

És bónuszként, így nem kellett a hölgyekkel teáznia, és még sok további alkalmat is ígért. Az
a társaság a teáscsészéjük fölött szidta volna Grangert. A boszorkány ferde kalapban, koszos
arccal, árokban mászkálva, ahelyett, hogy gazdag férjet keresett volna magának. De ő
nyilvánvalóan valami nagyszerűt tett a varázslófajért, és ezzel mit értek el?

– Azt hiszem, megtaláltam – kiáltotta Granger.

Draco átverekedte magát néhány bozótoson, hogy ismét Granger fenekét lássa. Az ismerős
domborulatok lenyűgözték, kezdte megbecsülni.

Granger – csak maga által ismert okokból – szinte belenyomta az arcát egy mohafoltba, és
mélyen belélegezte.

– Granger, mi a…

– Ennek olyan illata van, mint a vattacukornak. És olyan is – mondta Granger, és egy
ugrással felállt.

Az orra hegyén kosz volt. A körülöttük álló hatalmas tölgyek árnyékában sötét szemei
izgatottan csillogtak. Egy hajfürt nedvesen tapadt az ajkára. Arcát rózsaszínűre csípte a
februári szél. A lány mosolya röpke, ritka mosolyként villant a férfira.

Draco döbbenten vette észre, hogy Granger csinos.

A lány összecsapta a kezét, és úgy visított a mohakupacra, mintha az ezer meg ezer galleont
érő kincs lenne.

Mielőtt Draco feldolgozhatta volna a felismerését, az erdő valamelyik távoli szegletéből

rekedt sikoly visszhangzott. Legnagyobb mulatságára Granger azonnal mellé ugrott, pálcáját
felemelve.

A furcsa sikoly folytatódott. Amikor Granger látta, hogy a férfi nem reagál, és nem látszik
ijedtnek, megkérdezte:

– Mi ez a szörnyű lárma?

– Ez egy róka – mondta Draco.

– Ó.

– Valami rohadt ribanc azt kéri, hogy kúrják meg.

– Értem – mondta Granger.

Újabb sikoly. Draco nevetni akart, Granger arckifejezésén pír jelent meg.

Elővette a növénylistáját, és áthúzta az utolsó sort.

– Ez egy kiváló felfedezés. Mármint a moha, nem a ribanc róka. Menjünk vissza a kocsihoz.

– Ennyi? – kérdezte Draco. Elég könnyűnek tűnt.

– Ó, nem – mondta Granger. – Ha csak ennyi lenne… Van még vagy háromezer más dolgom,
mielőtt ennyi lenne.

Ismerve őt, ez valószínűleg nem volt túlzás. Visszasétáltak a kocsihoz. Granger állandó
növényzetbe ugrálása nélkül gyorsabb volt, mint a befelé vezető út.
– Miért pont Imbolc napján kellett ezt csinálnod? – kérdezte Draco. Véleménye szerint ezt
jobb lett volna Beltane-ra tervezni a kegyesebb időjárás miatt.

A lány figyelmen kívül hagyta a kérdést, inkább feltette a sajátját.

– Gondolod, hogy anyád vendégei már elmentek?

Draco elővarázsolt egy zsebórát.

– Nem – hazudta.

– Biztos vagy benne? Elég hosszú egy teázás, nem igaz?

– A társasági teák többórás ügyek. Anyám kedvencei valószínűleg vacsorára és italra is

maradnak.

Ebben a pillanatban Granger mosolya elhalványult, és helyét a bosszúság vette át, ami
krónikus állapotnak tűnt Draco jelenlétében.

– Miért nem mész máshová? Nem fogja megtudni, hogy szigorúan nem dolgozol.

– Nem megyek el – mondta Draco. – Ha megtámadnának, miközben a projektmunkán kívül

vagy, Shacklebolt a nyakamba varrná a bőrömet.

– Mitől akarsz megvédeni? – kérdezte Granger egy lendületes mozdulattal a körülöttük lévő
semmi felé. – Ribanc rókáktól?

– Ha elmondanád, mit csinálsz, jobban meg tudnám állapítani a potenciális veszélyeket.

– Ha valamit megtanultam abból a hatalmas hibából, amit Shackleboltnak mondtam, az az,

hogy egy szóval sem áruljak el többet a munkámról. – Granger keresztbe fonta a karját. A
pózolását inkább a kalapjába tűzött egyetlen, a szélben lobogó falevél húzta keresztbe.

– Briliáns. Akkor mostantól csak hadonászom tovább a pálcámmal, és várom a névtelen

rosszfiúkat, jó?

– Nem. Hoppanálhatsz a legközelebbi kocsmába, ihatsz egy jó kis italt, és hazamehetsz,

amikor már biztonságban leszel a hölgyektől.

– Nem nekem kell biztonságban maradnom – mondta Draco.

Granger csalódott hangot adott ki.

– Nem jöhetsz. Bonyolítod a dolgokat.

– Hogyan bonyolítanám a dolgokat? Félre tudok állni az útból… nem álltam én az előbb félre
az útból?

– Legközelebb a Kehely Kút Kerteket látogatom meg. Ehhez mugliként kell öltöznöm. Amit
te nem teszel.
– Nagyon is jól el tudok vegyülni muglik között – jegyezte meg Draco felháborodva. – Az
auror programban szerepel egy jelentős rész az elrejtőzésről és álcázásról, és én kitűnően
átmentem, köszönöm.

Csak nem arra gondolt, hogy a Granger-őrzés végül is jó döntésnek bizonyult? Miért kell
mindenben harcolnia vele?

Granger megdörzsölte a halántékát.

– Csak az időt vesztegetjük… az időt, amim nincs.

– Akkor menjünk – mondta Draco.

– Mutasd meg a legjobb próbálkozásodat egy mugli álruhában – közölte Granger. A

szemében volt valami kétségbeesett remény, mintha tudta volna, hogy szar lesz, de a
biztonság kedvéért látni akarta.

Draco egy zsebkendőnyire zsugorította aurorköpenyét, amit zsebre vágott. Aztán a jelenlegi
mugli divathoz igazította az öltönyét, kicsit lazább szabásúra. A csizmáját fényes
férfiöltönyös cipővé alakította. Pálcáját a csuklóján lévő tokba rejtette. A hajához nem nyúlt:
az volt a tökéletesség csúcsa, legyen az varázslós vagy mugli.

– Na? – kérdezte, lassan forogva Granger kritikus tekintete kereszttüzében.

– Ideális lenne, ha a Dorchesterbe mennénk vacsorázni – szólalt meg Granger. A lány

felsóhajtott. – De… én elfogadom. Talán úgy tudnánk téged beállítani, mint egy elegáns fiatal
professzort, nem pedig mint egy eltévedt bankárt…

Közelebb lépett, és elvégezte a saját módosításait, eltávolította a nyakkendőjét, és a cipőjét

mugli tornacipővé változtatta át. Aztán felnyúlt, és kigombolta az férfi ingének felső gombját.
(Furcsa érzés volt, hogy Granger csinálja ezt. Draco elraktározta ezt a gondolatot, hogy
később tovább elemezze).

– Ez így megteszi – mondta Granger, bár cinikusnak tűnt.

– Ha már egymás külsejét kritizáljuk, akkor neked egy Suvickusra lenne szükséged –
jegyezte meg Draco.

Granger átváltoztatta a kocsi szélvédőját tükörré, hogy egy ó, te jó éggel fedezze fel
mennyire sáros. Gyorsan eltüntette a kósza levelet és a koszt, majd furcsán nézett Draco felé.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Semmi – mondta Granger.

– Mondd csak – erősködött Draco.

– Nem.

– De igen.
– Én csak… talán vártam volna tőled valami viccet a sárról – szólal meg Granger.

Draco elcsendesedett.

– Azok az idők már rég elmúltak.

Granger elrendezte a kalapját, és vállat vont.

Draco a homlokát ráncolta. Nem ez volt a megfelelő alkalom erre a beszélgetésre, de egy nap
a lánynak tudnia kell, hogy a saját szemével látta azoknak az ocsmány tetteknek a borzalmait,
amik még mindig ott élnek a fejében, felrémlenek az éjszaka közepén, és mennyire vissza
szeretné ezeket vonni.

– Már nem vagyok az az ember – mondta Draco.

Látva, hogy milyen ünnepélyes, Granger is elkomolyodott.

– Rendben. Nem kellett volna felhoznom.

– Nem kellett volna ragaszkodnom hozzá – ismerte el Draco.

– Az is igaz. – Granger intett a pálcájával, és az egykori tükör újra szélvédővé változott.

Mozdulatai élénkebbé váltak. – Mehetünk?

– Menjünk – mondta Draco.

Aztán elrontotta a komoly pillanatot azzal, hogy segítségre szorult a kocsiajtó kinyitásában.
Granger türelmesen odajött, hogy segítsen neki.

A lány, becsületére legyen mondva, nem vonta kétségbe a férfi képességét, hogy mugli
módjára viselkedjen.
 Az őrzők

5. fejezet
Az őrzők

Egy darabig csendben vezettek. Granger gondterheltnek tűnt. A hüvelykujja a

kormánykeréken dobolt, és aggódva az ajkát harapdálta.

– Sűrű lesz a délután – mondta Granger elnyújtva. – Mármint a kertekben. Próbáljunk meg
nem feltűnést kelteni. Át kell mennünk egy ajándékbolton, hogy jegyet vegyünk a
bejutáshoz, de utána bemehetünk mi magunk a kertekbe, és így elkerülhetjük a legnagyobb
tömeget.

– Meg tudom húzni magam – szólt Draco.

Granger válasz helyett egy oldalpillantást vetett rá.

– A víznek varázslatos tulajdonságai vannak? – kérdezte Draco. – Miért tudnak róla

egyáltalán a muglik?

Granger ültében kihúzta magát, vett egy nagy levegőt, és ezt látva Draco rájött, hogy
aktiválta a stréber üzemmódot.

– Az itteni forrásokat évezredek óta használják mind a muglik, mind a varázslók egyaránt –
magyarázta Granger. – Gondolom, túl nehéz lett volna az egészet kitörölni ennyi ember
tudatából a titoktartási alaptörvény miatt. De, hogy válaszoljak a kérdésedre, a muglik csak
két vízforrást ismernek Glastonburyben: az egyiket Fehér forrásnak, a másikat pedig Vörös
kútnak hívják. Egyiknek sincs igazi mágikus tulajdonsága, bár a muglik mindkettőnek saját
spirituális és mitológiai jelentőséget tulajdonítanak. Vannak történeteik, amelyek a Szent
Grálhoz és Artúr királyhoz kötik őket, akit állítólag a Glastonbury apátságban temettek el, és
egyéb legendák.

Most már a város széléhez közeledtek. Granger befordult egy táblánál, amely a Kehely Kút
Kertek felé mutatott.

– De – folytatta –, van egy harmadik forrás is, egy olyan, amelyet nem találsz meg a mugli
prospektusokban. Úgy hívják, hogy Zöld kút. Annak valóban mágikus tulajdonságai vannak.
Szükségem van… – Itt Granger habozott, de végül úgy döntött, hogy Draco úgyis rájön. –
Szükségem van egy mintára belőle.

– A projektedhez.

– Igen.

– És miért pont Imbolckor?

– Túlságosan is kíváncsi vagy – jegyezte meg Granger.

Draco érezte, hogy a lány tolakodónak tartja, így az udvariasabb lehetőséget választotta.

– Gondolom, a kút Imbolc idején éri el a legerősebb mágikus erejét – szólalt meg Draco.

Granger nem válaszolt.

– Igazam van, nem igaz?

Látta, ahogy a lány a kesztyűtartóra pillant, amelyben a gyanúszkóp feküdt, ami azt ígérte,
hogy elárulja a szemenszedett hazugságokat.

– Ne légy már ilyen kíváncsi! – kérte Granger.

– Ez egy kicsit túlzás tőled.

A nő undokul gúnyolódott:
– Kíváncsinak lenni szó szerint a munkám. Én kutató vagyok. A te dolgod az, hogy megvédj
az ismeretlen erőktől, nem pedig az, hogy kihallgass egy szigorúan bizalmas, védett
projektről.

Granger lehúzódott egy parkolóhelyre, leállította a kocsit, és várta a férfi válaszát.

Ebben a boszorkányban volt… valami. Draco még sosem viselt el ilyen kérlelhetetlen
pontokat és ellenpontokat. Inkább úgy érezte, ha számontartotta volna az eredményt, ő állna
vesztésre.

– Nem vagyok testőr. Nem azért osztottak be hozzád, hogy agyatlanul toporogjak mögötted –
mondta Draco.

– Nem. Te egy magasan képzett, nagy szakértelemmel rendelkező auror vagy, és ez az egész
csak időpocsékolás. – Granger vett egy nagy levegőt, láthatóan elnyomva az egész helyzet
miatti ingerültségét.

A kezdődő bók Dracóban az öröm apró szikráját váltotta ki, amit gyorsan el is nyomott. Nem
érdekelte, mit gondol róla Granger.

Egy mugli csoport haladt el a kocsi mellett elvonva mindkettejük figyelmét. Kölcsönösen
kimondatlan fegyverszünetet kötöttek – igencsak ideigleneset, ebben Draco biztos volt –, és
kiszálltak a kocsiból.

A parkolóban nagy volt a forgalom. Családos muglik, babakocsit toló muglik, muglik olyan
ruhákban, amelyek még muglikhoz képest is rendkívül furcsának tűntek.

– Már most figyelmeztetlek, sok itt a new age-es típus – magyarázta Granger, miközben
csatlakoztak a bejárat felé tartó tömeghez.

– New age-esek?

– Hippik. Boszorkányok. Pogányok. Woo-woo típusok. – Granger mintha a definícióval

küszködött volna. – Muglik, akik nagyon spirituálisak és hisznek a mágiában, vagy
legalábbis a nagyobb erőkben, valamilyen mértékben. Néhányan közülük még
boszorkánynak is nevezik magukat. Persze nem veszik észre, hogy léteznek valódi
boszorkányok és varázslók, és valódi varázslatok. Kristályokat és ilyesmiket gyűjtenek,
rituálékat hajtanak végre, amikről régi könyvekben olvasnak.

– Áh – szólalt meg Draco, bár nem igazán értette. – Azt hittem, a mugliknak könyörtelenül
logikusnak kell lenniük.

– Némelyikük az is – mondta Granger. – Némelyikük… inkább kevésbé logikus. Vagy talán

egy részük emlékszik a mágiára. Vagy tudat alatt tudja, hogy létezik. Vagy talán csak hinni
akarnak valamiben…

Beléptek a forgalmas, nyüzsgő, nyálasan túlillatosított ajándékboltba.

Granger látta, hogy Draco az orrát ráncolja, és azt mondta:

– Ezek illóolajok lesznek. Azokat imádják a new age-esek.

Draco néhány bántóan parfümös gyertyát vizsgált, amelyeken az állt: lazításhoz.

– Miért nem mondja meg nekik valaki, hogy ezeket annyira túlszintetizálták, hogy a
legkisebb mágikus tulajdonságukat is teljesen elvesztették?

Draco azon kapta magát, hogy Granger irányítja, és leparkolta a bolt egyik sarkába, mint egy
Draco-alakú Mini Coopert.

– Maradj itt! – kérte a lány. – Majd én megveszem a jegyeket. Ne törj össze semmit!

Hála az égnek az utolsó tippért, különben talán túlzásba vitte volna a dolgok porrá zúzását.
Draco a zsebébe dugta a kezét, és a sarokban állva figyelte, ahogy Granger elmegy. A
körülötte lévő tömeg egyszer sem nézett rá. A boszorkány tényleg elvegyült. Ami őt illeti,
nem kevés felfelé irányuló pillantás érte a magassága, a tejfölszőke haja, és a puccos öltönye
miatt.

Granger csatlakozott a jegyekért lassan haladó sorhoz. Az, hogy a megbízója távol van tőle
egy forgalmas helyen, nem olyasmi volt, aminek Draco örült volna, csupán pusztán szakmai
szempontból. A boltban lévő embereken véletlenszerűen végzett némi lopakodó
legilimenciát. A tömeg nagyrészt muglikból állt. Volt egy varázsló pár, de nekik nem volt
rossz szándékuk és fogalmuk sem arról, hogy Granger itt van. Vajon felismernék, ha
meglátnák? Talán, de Draco nem tudott ilyen távolságból, ennyire pontosan belemerülni a
gondolataikba.

Granger utasítása, miszerint ne mutatkozzon, meglehetősen képmutató volt, tekintve, hogy ő

épp az imént kezdett beszélgetésbe a sorban mögötte álló muglikkal. Draco bosszankodva
egy kis legilimenciát vetett a családra, hogy ellenőrizze, nincsenek-e baljós szándékaik.
Semmi érdekes, csak barátságos turisták voltak.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy valaki ólálkodik körülötte egy polc mögül, majd egy
másik mögül leselkedik rá. Draco úgy tett, mintha a büdös gyertyák iránt érdeklődne.
Végül a lopakodó megmutatta magát. A nő egy eladó volt, erősen áttetsző sálakba
burkolózva, és vizenyős szemekkel figyelte Dracót. A pulóverére egy névtáblát tűztek:
Eunice.

– Helló! – köszönt Dracónak. – Segíthetek valamiben?

Draco elkapta a lány tekintetét, és olvasott a közvetlen gondolataiból. Semmi vészjóslót,

leszámítva azt a tényt, hogy borzasztóan jóképűnek találta őt.

– Nem, köszönöm – mondta Draco, és visszafordult, hogy a gyertyák között figyelje

Grangert. Végre közeledett a sor elejéhez.

Ahelyett, hogy ezt határozott elutasításnak vette volna, Eunice közelebb libbent Draco mellé,
a tekintete a férfi arcára tapadt.

– Az aurád… zavart – szólalt meg.

Draco úgy érezte, mintha Trelawney mugli megtestesülése és egy nagy molylepke
keresztezése szólította volna meg.

– Nem hiszem, hogy ezek a gyertyák jót tesznek neked – közölte Eunice.

– Ebben egyetértek veled – helyeselt Draco.

A szarkazmust nem vette észre. A lány bólintott, és végigtapogatta a levegőt Draco körül,
mintha valamit megragadna.

– Én valami erősebbet javasolnék, például valamelyik tisztító füstölőt – folytatta Eunice,

hogy egy másik polcra mutasson.

Draco figyelte, ahogy Granger a kávézó és bár felé veszi az irányt. Lenne szíves sietni, és
megmenteni őt a molylepkétől?

Eunice most csukott szemmel tartotta felé a kezét. Komoran megrázta a fejét.

– A szívcsakrád alulműködik.

– Valóban?

– A Vénusz füstölője, azt hiszem – rebegte Eunice. Megragadott egy csomagot, és Draco orra
előtt lóbálta a csípős izét. – Bár, mivel neked földelésre van szükséged, talán a Szaturnusz…

Kotorászott a polcon, és az energia átváltoztatásáról, majd az égi síkba való felemelkedésről

beszélt. Draco kiszúrta, hogy Granger kalapja a tömegben az ő irányába billeg.

– Mennem kell – közölte, és menekülőre fogta a dolgot.

– Ó, tényleg? – Eunice látszólag kiakadt. Valamit Draco kezébe nyomott. – A

névjegykártyám. Én csakra-átrendezéseket végzek. Nyújtsd ki a kezed… az energiáink
eléggé összeillenek…
Eunice éppen akkor lebegett el, amikor Granger megérkezett két kávét hozva.

– Ki volt az? – kérdezte Granger, figyelve a sálak távolodó lobogását.

– Eunice – mondta Draco. – Ezt adta nekem. Újra kell igazítani a csakráidat?

Granger elcserélte az egyik kávéját a felkínált kártyára. Valamit sietve firkáltak rá.

– Ó, megadta neked a számát.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy Eunice rajong érted – közölte Granger szórakozottan.

– A legtöbb nő igen.

Granger felhorkant, mintha ez egy gonosz vicc lenne, nem pedig egy általános igazság. A
lány összeszedte magát, kijózanodott, és friss csodálkozással nézett a férfira.

– Vicces vagy, Malfoy.

– Azért élek, hogy szolgáljak – mondta Draco, hogy leplezze bosszúságát.

Granger visszaadta neki a kártyát.

– Kár, amiért azt sem tudod, mi az a mobil. Szegény Eunice eléggé eltévesztette a
célszemélyt.

– Szörnyen jóképűnek tartott.

– Azt is gondolta, hogy a csakráidat újra kell igazítani. Ne bonyolódjunk bele túlságosan
Eunice ítéleteinek megalapozottságába – közölte Granger élesen.

Tudniillik, ha bárkinek szüksége lenne az egója ellenőrzésére, egy egyszerű szóváltás

Grangerrel eléggé helyre tenné.

Draco belekortyolt a kávéba, amit Granger hozott. Figyelemre méltó módon nem volt
szörnyű.

– Honnan tudtad, hogy szeretem a dupla eszpresszót?

Granger megvonta a vállát.

– Úgy tűnt, ez a te stílusod.

– Merész? Keserű?

– Túlárazott.

Draco a csészébe rejtette a gúnyolódását.

Granger a kertek felé vette az irányt. Az eső kezdett alábbhagyni, és utat engedni a tétova
napfénynek. A kertek váratlanul szépek voltak, még akkor is, ha a felelős mugliknak nem
álltak rendelkezésükre azok a melegítő bűbájok és mágikus adalékanyagok, amelyek a
varázslók kertjeit olyan látványossá tették telente is. Draco úgy gondolta, hogy az anyja talán
még értékelné is ezt a helyet. Bár február volt, a gondos növényválasztásnak köszönhetően
mégis voltak színek. A kútforrásokból csörgedező víz csobogása még érdekesebbé tette a
helyet, szinte zenei aláfestést adva a látványhoz, és az egészet gyengéden megvilágították a
kőmélyedésekbe rejtett gyertyák százai.

Itt-ott táblák kérték a látogatókat, hogy a meditálók iránti tiszteletből maradjanak csendben.
Granger hangtalanító védőbűbájt varázsolt kettejük köré, hogy beszélgetni tudjanak.

Rátaláltak a Vörös kútra – találóan nevezték el rozsdaszínű vízéről. Draco futó érdeklődéssel
olvasta a táblát. Ahogy Granger már korábban megjegyezte, a muglik a keresztény
mitológiának valami fantáziadús darabkáját találták ki, amely szerint itt van eltemetve a
Szent Grál. Volt néhány utalás az Artúr-legendára is.

– A muglik tudnak Morgan le Fayről? – kérdezte Draco, szemöldökét felvonva, amikor

meglátta egy ilyen híres boszorkány nevét egy mugli táblán.

– Igen, de ő csak egy mítosz alakja – mondta Granger. – A legtöbben nem hiszik, hogy
valóban létezett.

Draco fintorgott. A képzelet.

Ezután átsétáltak a Fehér forrást rejtő kútházba, egy sötét, nedves illatú helyre, ahol a muglik
gyertyákkal, a valós és képzelt istenségek kis szentélyeivel díszítették a durva kőfalakat:
Szent Brigid, Avalon úrnője, a tündérek királya…

– Itt vagyunk – közölte Granger, miközben egy csendesebb, kevésbé használt ösvényen
haladtak a kútház hátsó része körül. – Itt kell lennie egyfajta emelvénynek, amely levisz
minket a Zöld kúthoz. A pálcánkat kell majd használnunk, hogy bejussunk és kiábrándítjuk
magunkat, ha esetleg muglik járnának arra.

Granger most egy Granger-alakú kert pacaként haladt Draco előtt, amely káprázott a gyenge
februári napfényben.

Megálltak (vagyis Granger megállt, és Draco nekirohant) egy csatornafedélnek látszó

valaminél, amit félig egy bokor alá rejtettek. Az időjárásnak kitett, öntöttvas felületen két
nagy kör húzódott, amelyek a holt levelek és a moha alatt keresztezték egymást.

– Ez a fizikai és a spirituális világ közötti kölcsönhatást szimbolizálja – magyarázta Granger.

Draco ki tudta venni, ahogy a lány szelleme pálcájával gesztikulál. – Talán felismered az
alakját, a Vörös kút is ugyanígy van felépítve. Menjünk tovább. Ez az az emelvény lefelé.

Együtt ráálltak a csatornafedélre így meglehetősen összepréselődtek.

– Varázsige? – kérdezte Draco, és a fáradtságáért egy falatot kapott Granger láthatatlan

hajából.
– Vesica piscis – mondta Granger, és egy pálcaintéssel utánozta a kör alakú szimbólumot.

A csatornafedél megremegett. Granger közelebb kúszott hozzá. Olyan illata volt, mint az eső,
a nedves erdő, a kapucsínó és a szappan pompás kombinációja.

Aztán minden mellébeszélés nélkül, a perem kihullott alóluk.

A pompás illatú boszorkány Dracóba kapaszkodott, és mindkét dobhártyáját átszakította

sikolyával.

Hála az égnek azokért az elnémító bűbájokért, gondolta Draco, miközben zuhantak.

A zuhanás alján egy vastag párnázó varázslat fogadta őket. Ami kiváló volt, hiszen Dracónak
nem állt szándékában ma mindkét bokáját eltörni.

Ő és Granger földet értek, fájdalmasan egymáshoz tapadtak – a férfi egészen biztos volt
benne, hogy a nő cicijébe könyökölt, a boszorkány pedig épphogy elkerülte a térdével az
ágyékát –, és széttárt lábakkal, izzó gombák sűrű ágyára zuhantak.

– Hűha, első osztályú utazás – morogta a sötétben Draco.

– Blah – válaszolta Granger a szokásosnál valamivel kevesebb éleselméjűséggel.

Draco felállt. Granger valahol a balján volt. Úgy tűnt, hogy a lány nem boldogul olyan jól,
mint ő, inkább megdöbbent.

– Nem tudnának felállítani egy lebegtető bűbájt? – kérdezte gyengén. – Azt hittem, az a
dolog egy lift. Nem számítottam arra, hogy… szabadon zuhanok a halálba.

Malfoy tapogatózott a félhomályban és rájött, hogy a kávéja veszett ügy. Kár érte.

Elhessegették a kiábrándultságukat, és amikor Grangernek sikerült talpra állnia egy nagy,

biolumineszcens gombákkal megvilágított folyosón kezdtek el sétálni. A csobogó víz hangja
visszhangzott. Draco látta, hogy még a falak is nyirkosak az állandó nedvességtől.

Ahogy beléptek egyfajta hosszú, alacsony mennyezetű barlangba, Draco észrevette, hogy
más boszorkányok és varázslók is vannak itt. Az egyik sarokban valamiféle könyvesbolt
látszott, amit Granger vágyakozva szemlélt. Volt egy pult is, amely patikaként szolgált. Az
egész helyet kizárólag a gombák fénye világította meg, amelyek mindenütt ott voltak, a
padlón, a falakon, és a mennyezetről lógva.

– Omphalotus luxaeterna – mondta Granger. – Szép, a maga nyálkás módján.

Ha a lány hozzátette volna, hogy „mint te”, de ezért Draco elátkozta volna, hiszen az egója
ma már elég bántalmazást szenvedett el.

De nem tette. (Szinte kiábrándító volt, hogy elszalasztotta az alkalmat.)

Végre eljutottak a Zöld kúthoz, egy bugyogó, zöld fényű forráshoz, amelyet két szobor
szegélyezett a félárnyékban. Legalábbis Draco azt hitte, hogy szobrok, amíg meg nem
mozdultak.

– A kút őrzői – mondta Granger, aki úgy tűnt, nem lepődött meg a látványon. – Így van. Te itt
maradsz. Nekem kell beszélnem. Udvariasan kell bánni velük. És tisztelettel.

Figyelmen kívül hagyva a célzást, hogy nem tud udvarias vagy tisztelettudó lenni, Draco azt
felelte:

– Azt hiszem, inkább megyek.

A szemei előremeredtek, hogy átlássa, pontosan mi is lapul a gombafoltokkal tarkított

sötétségben.

Granger ingerültsége azonnal fellángolt.

– Azt mondtad, nem leszel útban. Nem is kellene itt lenned. Ez kényes dolog. És kritikusan
fontos.

– Rendben – sziszegte Draco. – Itt maradok.

Amúgy is átokhatáron belül volt.

Granger előrement. Draco a két feketébe burkolózott, púpos alakra pillantott. Boszorkányok
voltak? Nehéz volt megmondani a sötétben. Ha boszorkányok voltak, akkor minden
bizonnyal banya-vér lehetett a családfájukon. Valamint kétségtelenül még néhány más dolog
is.

Kettőjük sápadt tekintete, amely éppúgy világított, mint a körülöttük lévő gombák, zavarba
hozta. Azon kapta magát, hogy a pálcáját szorongatja, amikor Granger a legközelebbi
őrzőhöz lépett.

Először azt gondolata – ahogy feldolgozta ezt a helyzetet, – Granger vagy ostobán bátor,
vagy teljesen kibaszottul vakmerő. Másodszor, ez egyáltalán nem tetszett neki. Ezeket a
lényeket sötétnek érezte. Öregnek. Veszélyesnek.

Igen, Tonks, őt egy banya ölte meg. Igen, ott voltam. Igen, hagytam, hogy odasétáljon hozzá.
Igen, a szemem láttára kizsigerelték. Csak be akart ugrani egy kis finom vízért abból a kútból,
tudod, semmi más nem volt elég.

– Tölteni jöttél, kedvesem? – krákogta az őrző Grangernek. A rekedt, száraz hang

kísértetiesen visszhangzott.

– Igen, ha szabadna. Van egy felajánlásom – szólalt meg Granger. Alakja csak egy halvány
sziluett volt, amelyet a Zöld kút fénye világított meg.

– Mutasd meg! – mondta az őrző.

A lény Granger felé hajolt. Mozdulataiban volt valami éhség. Draco pálcáskeze megrándult:
ha a lény még közelebb megy Grangerhez, egy lefejezési átkot tartott készenlétben.
Granger, mint mindig, jól felkészült volt. Valahonnan az anorákjából (honnan?!) előhúzott
három nagy táskát, amelyeket a lény karmai közé adott.

– Gabona, belsőségek, arany.

A második őrző odébb csoszogott, karomszerű ujjait az egyik zsákba dugta, és egy maréknyi
csillogó galleont húzott elő. (És mellesleg honnan volt Grangernek egy egész zsáknyi
galleonja?)

Az arany származása mindenesetre láthatóan nem aggasztotta a második Őrzőt. Elégedetten

huhogott.

– Nagyon szép. Nagyon szép. Engedd át a jó kislányt!

Az első őrző előre intett Grangernek.

– Nincs neked edényed, gyermekem?

Granger elővett egy nagy flaskát, amelynek aranydugója megcsillant a félhomályban.

– Van… ez megteszi?

A lény helyeslően zihált. Az őrző mozdulatára Granger belemerítette a lombikot a Zöld

kútba.

A második őrző Dracóra meredt, mintha tudatában lett volna a szorosan markolt pálcájának
és a nyelvén várakozó, jól begyakorolt átkoknak. A férfi irányába szippantotta a levegőt.

– Tedd el a pálcát, fiú! Ez a lány nem itt fog találkozni a végzetével.

Az első őrző felnézett onnan, ahol Granger mellett állt.

– A varázsló aggódik, ugye?

– Igen.

Az első őrző fehér szemei elkapták Draco pillantását. Ősi mágia volt bennük. Nem mert
legilimenciát végezni ezen az öreg elmén.

Úgy kuncogott, mintha hangosan beszélt volna.

– Így van, nem fogod. Buta fiú. Akkor agylevest főznék belőled, és meginnám, amíg még
meleg, nem igaz?

– De nézd a szemét – sóhajtott a másik őrző. – A szeme, mint az esőtől tomboló égbolt…

Hideg borzongás csorgott végig Draco gerincén, bár a lény nem mondott közvetlen
fenyegetést. Azon tűnődött, vajon a sötétebb átkai egyáltalán használhatók-e ezek ellen a
lények ellen, talán inkább a fehér mágiában kellene gondolkodnia.
– Ne kezdd a verselést! – szólt az első őrző a húgának. – Nem akarjuk megzavarni a
dinnyéjét.

– Ööö… befejeztem – mondta Granger, aki most már a csöpögő flaskáját tartotta a kezében.

Áldott közbeszólás volt. Draco tényleg kezdte ijedtnek és ravasznak érezni.

– Jó kislány – szólt az első őrző. – Vigyázz, hogy okosan használd!

– Úgy lesz – közölte Granger, és ellépett tőlük. – Köszönöm!

– Szeretettel és fénnyel, kislányom – szólalt meg az első őrző.

Ő és a nővére úgy kuncogtak, mintha ez lenne a leglázítóbb dolog, amit valaha hallottak.

Granger egyfajta meghajlással köszöntötte őket, és visszatért Draco mellé. Addig szorította a
pálcáját, amíg jócskán kimentek az őrzők látóteréből. Még ekkor is érezte, hogy az ikrek
fehér szempárjának tekintete a tarkóját érintette.

– Nem – mondta, és magához szorította Grangert, amikor az a földalatti könyvesbolt felé

szökkent.

– De én gondoltam…

– Nem – pirított rá Draco, és könyökének szorítása megingathatatlan volt. – Menjünk.

Granger mintha megérezte volna Draco aggódással vegyült dühét, és nem vitatkozott tovább.
Visszasétáltak az alacsony folyosóra, amely az emelvényre vezetett. Granger minden egyes
lépésére két lépést kellett tennie.

Amikor végre kijutottak a központi barlangból, Draco magához fordította a lányt.

– Mi a fene volt ez? Mondhattad volna, hogy sötét lényekkel akarsz cserekereskedni!

Granger arca elsápadt a foszforeszkáló fényben.

– Nem tudtam, hogy ennyire… ennyire…

– Banyaszerűek? Hullaszerűek? Halálosak? Ahogy az első szemezett veled, úgy nézett ki,
mintha ki akarná tépni a rohadt májadat. És te egyenesen odasétáltál hozzá. Pálca nélkül.

– Hagyd abba a vádaskodást! – pirított rá Granger, és lerázta magáról a kezét. – Nem akarta
kitépni a májamat. Kedvesek voltak hozzám. És biztosan nem banyák.

– Nem banyák?! – fröcsögte Draco. – Te belsőségekkel ajándékoztad meg őket.

– Az egy hagyományos ajándék… ezt kell vinned a kút őrzőinek.

– Akik úgy néznek ki, mint a banyák, és úgy bűzlenek, mint a banyák, és úgy esznek, mint a
banyák – sorolta Draco ingerült hevességgel.
– Nem esznek úgy, mint a banyák!

– Épp most adtad oda nekik a belsőséges kuszkusz hozzávalóit! Ha azok nem banyák voltak,
akkor mi a fenék voltak?

– Nem tudom. Ők, vagy legalábbis az egymást követő inkarnációik, évszázadok óta
visszatérnek a Zöld kútról szóló szövegekben. Általában banya alakokként írják le őket. Nem
gonoszak. Ők ősi emberek.

– Átkozott női dementorok voltak, és soha többé ne foglalkozz ilyen lényekkel, anélkül, hogy
előbb nekem ne szólnál. Meg kell értened, hogy ha bármi történik veled, Shacklebolté lesz a
fejem, aztán Tonksé a golyóim, a többit pedig Potter és Weasley dézsmálja meg. Az anyám
eláshatna egy lekváros üvegben. Megértetted?

– Rendben. De túlreagálod a dolgot. – Granger megrázta a flaska vizét a férfi felé. –

Megkaptam, amiért jöttem. Fel voltam készülve. A megfelelő dolgokat mondtam, és a
megfelelő ajándékokat hoztam. – Most már belecsapott a lecsóba, és támadásba lendült. –
Majdnem keresztbe tettél a dolgoknak, amikor olyan rohadtul ellenséges lettél, hogy
gúnyolódni kezdtek veled. Olyan dolgokat mondhattak volna neked, amivel évekig
kínozhattak volna…

– Milyen dolgokat? Hogy érted ezt? – szakította félbe Draco zavartan.

– Sehogy – szólalt meg Granger. Látva, hogy a férfi milyen intenzíven nézi, hátralépett. – Ez
hülyeség.

– Milyen dolgokat, Granger? – ismételte meg Draco, most már föléje magasodva.

A lány habozott, de a férfi izgatottsága láttán beadta a derekát.

– Csak… az őrzőket körülvevő legendárium egy része azt sugallja, hogy… ez butaság, és
nyilvánvalóan kitalált… azt sugallja, hogy ők látók.

– Látók – ismételte meg Draco.

– Az egyikük tudja, mikor halsz meg, a másik pedig azt, hogyan halsz meg.

Draco önmaga ellenére megborzongott.

Granger a füle mögé simított egy fürtöt, és fecsegni kezdett.

– Ez persze mind csak spekuláció. Mesemondás. Olyan gyakori hóbort a régi mágikus
szövegekben. Imádnak az őrző alakoknak állítólagos képességeket, plusz misztikumot adni.
Én persze nem sokat adok a megérzésekkel kapcsolatos történetekre…

Draco közbevágott a lány fecsegésébe.

– Hogy lehetsz ilyen nagyvonalú az ilyen legendákkal kapcsolatban? Szó szerint a legjobb
barátod az, aki legjobb példa egy előre megjövendölt, megjósolt próféciának, a kibaszottul
életben lévő Köcsög Fiú, Aki Kibaszottul Túlélte.
Granger kiegyenesedett, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy belekezdjen ebbe az új érvelésbe.

– Ez egy rendkívül szokatlan esemény volt.

Draco a semmibe bámult, és a hajába futtatta a kezét.

– Azt hiszem, az egyik banya is mondani akart valamit. Rímekben kezdett beszélni. Baszd
meg! Vajon melyiket tudta, a hogyant vagy a mikort…

– A mesék teljesen megalapozatlanok – vágott közbe Granger, mint egy főnök. – Nem tudnak
semmit. Ne kezdj el gondolkodni rajta.

– Túl késő. Már gondolkodom rajta. Mi rímel az égre? – kérdezte Draco. – Légy? Kém?

Granger valahogy az anorákja egyik zsebébe gyömöszölte a nagy flaska kútvizet. A

lehetetlenség elterelte Draco figyelmét a morbid feltételezéseiről.

– Mi a…?! Mi ez, az ezer zseb anorákja? Hogy férhetett az bele? Még csak össze sem
zsugorítottad.

– Ügyes vagyok a tértágító bűbájokban – mondta Granger, meglehetősen túlságosan is

könnyedén. – Nem lehetne…

– Szóval így cipelted magaddal azokat a szentségtelen áldozatokat a Voodoo-ikreknek –

szólalt meg Draco. Végre egy Granger-rejtély megoldódott. – Ugye tudod, hogy azokat a
bűbájokat a Minisztérium szigorúan szabályozza?

– Tisztában vagyok vele, köszönöm – mondta Granger gúnyosan. – Ha valaki feljelent,

remélhetőleg nem a jelenlévő társaság, ha tudja, mi a jó neki. Kész vagyok pénzbírságot
fizetni a kényelemért cserébe.

– Ó, értem. Ezért hurcolsz magaddal hatalmas galleonos zsákokat? A pénzbírságok miatt?

– Nem, azokat ballasztnak viszem.

Granger a zsebében halászott, és egy vad pillanatra Draco azt hitte, előhúz még egy zsák
galleont, hogy a fejéhez vágja. De nem, a nő csupán elővette a pálcáját, és meglengette, hogy
megmondja az időt.

– Fú… elkéstem! Még egy dolgot kellett volna elintéznem, de annyira eltértem a
menetrendről…

Draco a gombás mennyezetre emelte a tekintetét. Persze, hogy az ő hibája volt.

– Milyen dolog?

Ő és Granger a gombák közé fészkelt csatornafedél felé zötykölődtek.

– Egy pillanatnyi tiszta önfeledt szórakozás – mondta Granger. – Már régóta el akartam
menni oda, és most már a környéken vagyok, de…
– De mi?

– Itt vagy – mondta Granger. – És én nem akarom, hogy itt legyél.

– Nagy kár – szólt Draco. – Minden bizalmam, amit az ítélőképességedbe vetettem, épp most
semmisült meg azzal a döntéseddel, hogy banyákkal alkudozol, egyetlen rohadt vészterv
nélkül, ha megennének.

Granger egy hangot adott ki, ami inkább morgás volt, mint bármi más.

– Különben is… milyen önsanyargatás? Mi a te vétked, Granger?

– Semmi közöd hozzá.

– Állítom, láttam már rosszabbat is, bármi legyen is az.

Granger nem törődött vele, kiábrándultan nézett kettejükre, miközben Draco találgatásokba
bocsátkozott a titkos hóbortjáról: bordélyház? büntetés? belsőséges kuszkusz?

Kiléptek a peronra. Draco hallotta, ahogy a láthatatlan Granger mély, nyugtató lélegzetet vett.

Jól esett neki a hosszú sikoly, amely a felszínre való kiűzésüket kísérte.

És csak úgy visszatértek a Kehely Kút Kertjébe, pislogva a napsütésben. Draco nem tudott
azonnal lelépni az emelvényről, Granger úgy kapaszkodott belé, mint egy fuldokló, aki
mentőkötélbe kapaszkodik. A lány szívverésének és félelmének visszhangja dübörgött a
gyűrűjében. Hermione szorítása megremegett, rettegett.

El akart lépni, de a térde megroggyant, és helyette visszahanyatlott Dracóra.

– Kibaszot… átkozott… rohadt…gah! – mondta Granger Draco mellkasába.

– Zseniális megfigyelés – szólt Draco.

A hangja mintha visszahozta volna a lányt a valóságba. Egy pillanatig még átölelte a férfit,
aztán vett egy remegő lélegzetet, és egy mormolt bocsánatkéréssel lépett el tőle. Draco
körbepillantott, hogy muglikat keressen, és mivel egyet sem látott, törölte a kiábrándulásukat.

Visszatérve a láthatóak birodalmába, Granger hullafehérnek tűnt.

– Ez szörnyű volt – mondta.

– Én azt hittem, inkább vicces.

– Igen, nos… te is a holdkórosok azon változatos korosztályhoz tartozol, akik élvezik a

kviddicset.

– Hé!

Követték a kanyargó ösvényt vissza a kertek bejáratához. Draco látta, hogy Granger keze,
nos, az ujjbegyei, amik kikukucskáltak az anorákjából… még mindig remegtek.
A lány néhányszor végigsimított a kezével a karján.

– Rendben. Nem kell aggódnod amiatt, hogy valaha is visszajövök a Voodoo-ikrekkel

cserekereskedni. Soha többé nem akarom használni azt a halálos csapdát. Ha szükségem lesz
még egy mintára, akkor majd egyszerűen csak elküldelek.

– Engem? – kérdezte Draco. – Egy rohadt esélyem sincs… az egyikük ki akarta szippantani
az agyamat a koponyámból, vagy nem hallottad ezt a részt?

– Elég vastag szívószálra lenne szüksége – töprengett Granger.

– Vicces.

– Legközelebb fejjel előre landolhatnál lefelé menet, és csinálhatnál neki egy kis turmixot…

Draco Grangerre meredt. Lehet, hogy ez csak a gyógyító humora volt, de a lány tudott zord
lenni, amikor megnövekedett az adrenalinszintje. Talán még jó, hogy nem kviddicsezett.
Aztán Draco megint elgondolkodott, talán kivételes terelőjátékos lehetne belőle: nem kell
hozzá gurkó, Danger Granger néhány szótaggal képes összeomlasztani a pszichéket.

Átmentek az ajándékbolton (Eunice szerelmes pillantást vetett Draco felé), majd a

parkolóban vissza Granger Minijéhez.

– Van valami, amit mondhatok azért, hogy elmenj? – kérdezte Granger.

– Nem – mondta Draco.

– És ha szépen megkérlek?

– Nem.

– Nem fogok kapcsolatba lépni semmi sötéttel, vagy egyáltalán senkivel. Még csak köze
sincs a projektemhez.

Draco tanulmányozta a nőt. Őszintén elszomorodottnak tűnt, hogy a férfi el fogja rontani a
harmadik tevékenységet a mai listán. Ezért úgy döntött, hogy jótékonykodik.

– Mondd el, mi az, és eldöntöm, hogy veszélyes-e vagy sem. Talán megvárlak a kocsiban.

Granger megnézte a zsebében lévő mugli készülékét. Úgy látszik, többek között az időt is
mutatta.

– A fenébe is. Egy óra múlva zárnak. Szállj be! Majd útközben elmondom.

Baleset nélkül bejutottak, Draco mostanra szakértelmet szerzett a mugli autóajtók

kinyitásában.

– Még egy dolog, mielőtt elmegyünk, Miss Tértágítóbűbáj Szakértő – mondta Draco. –
Tágítsd ki ezt a lábtérnyílást, mielőtt lefejezem magam a saját térdemmel.
***

Kiderült, mi Granger tiszta önfeledt pillanata? A szörnyű titka? A bűne?

A könyvtárlátogatás.

– Egy könyvtár? – ismételte meg Draco.

– Igen. Tynstesfieldben.

Draco visítani akart a nevetéstől, de úgy érezte, az nem lenne szakmai. Megelégedett azzal,
hogy felhorkant:

– A dekadencia.

– Bárcsak elmennél – fohászkodott Granger vágó őszinteséggel.

– Az abszolút bűn – folytatta Draco.

– Kérlek, hoppanálj, és menjen haza az édesanyjához…

– Egy könyvtár. Ezt jelentenem kell.

– … amint látod, én itt teljesen biztonságban vagyok. Távolról is az egyetlen rossz dolog itt a
próbálkozásaid a humorral.

– Milyen más rossz szokásaid vannak még? Templomba járás? Sütés?

– Ez egy figyelemre méltó könyvtár.

– Hát persze, annak kell lennie.

– És nem tudom, mikor megyek vissza Somersetbe.

– Jó.

– Ez az egyik legnagyobb könyvtár a National Trust tulajdonában.

– Hmmm.

– A birtoknak van egy gyönyörű narancsháza is, egy ritka fennmaradt példány a késő
viktoriánus korszakból.

– Az biztos, hogy izgalmas.

– Mindezeket a dolgokat nélküled szeretném élvezni.

Draco észrevette az összeszorított állkapcsot, ami azt jelezte, hogy Granger elérte a
töréspontját… vagy egy vészmadár, vagy egy fájdalmasan éles megjegyzés következett.
Visszalépett.
– Rendben. Meglátogathatod az áldott Titsfieldedet…

– Tynstesfield.

– … Az autóban fogok várni. Őszintén mondhatom, hogy a legcsekélyebb vágyam sincs arra,
hogy csatlakozzak hozzád.

A mondat végét egy hirtelen sikítás nyomta el. Draco káromkodott. Az a rohadt gyanúszkóp.

Granger levette a tekintetét az útról, hogy a férfira nézzen, aki teljesen meglepődött.

– Nyilvánvalóan meghibásodott – mondta Draco.

– Nyilvánvalóan – ismételte Granger komoran.

Draco gyötrő pillantást vetett a kesztyűtartóra.

– A saját fegyveredet fordítottad magad ellen – világított rá Granger.

Minden korábbi bosszúsága elszállt. Egészen biztosan visszatartott egy vigyort.

A jajveszékelés elhalkult.

– Kidobom azt az átkozottat az ablakon – ígérte Draco.

– Ne tedd! Eléggé megkedveltem.

Granger meglehetősen száguldó vezetésének köszönhetően (Sebességkorlátozás? Egy

javaslat, tényleg…, ahogy a gyanúszkóp énekelte) fél órával zárás előtt beértek
Tynstesfieldbe.

Granger elindult a könyvtárba és a narancsházba, Draco pedig a kávézó mákos süteményét

élvezte, aztán együtt nézték a naplementét, és csak négyszer veszekedtek.
 Nyugalomra találni

6. fejezet

Nyugalomra találni

Az Imbolc utáni kiruccanásuk után Granger szinte teljesen eltűnt Draco életéből. Hetente
egyszer meglátogatta a boszorkány laboratóriumát és az otthonát, hogy újraszabályozza az
őrvarázslatokat, de az időbeosztásuk ritkán esett egybe, így a férfi gyakrabban látta a
macskáját, mint őt.

Időnként a jegyzetfüzet zümmögött, és értesítette, hogy Granger X nyilvános eseményen vesz

részt Y helyen. Hermione Dracóra, mint a kirendelt aurorjának belátására bízta a részvételét,
bár világossá tette, hogy a jelenléte a legjobb esetben is felesleges, a legrosszabb esetben
pedig zavaró lenne.

Az események többsége biztonságos mágikus helyszíneken zajlott – megbeszélések a Szent

Mungóban vagy Huntercombe-ban, a mágikus egyetemeken tartott szimpóziumok –, így
Draco ritkán látta szükségét annak, hogy megerőltesse magát és részt vegyen rajtuk. Arra a
valószínűtlen esetre, ha egy kutatási fórum kritikus helyzetbe torkollna, arra ott voltak a
gyűrűk.

Tonks látva, hogy Draco jelentései meglehetősen rutinszerűvé váltak, és a Granger-feladat

csak egy kicsit vesz el az idejéből, vidáman halmozta el további küldetésekkel. A
hozzáértésének kegyetlen jutalma a még több munka volt, és Draco elgondolkodott azon,
hogy Potter és Weasley és az általános bambulásuk végül is nem a jobb terv-e.

Így aztán Draco Buckleyval egy koszos manchesteri szállodában találta magát, ahol egy sötét
műtárgycsempész csoportról gyűjtöttek információkat.

Buckley jó ember volt. Frissen végzett auror, túlbuzgó és bizonyítani akart, ami azt jelentette,
hogy Draco fel tudott venni egyfajta – nos, ő inkább vezetői szerepnek nevezné – szerepet, és
a megfigyelési műszakok többségét a fiúra bízta. Draco nemes egyszerűséggel elmagyarázta
Buckleynak, ezzel teszi lehetővé számára, hogy több gyakorlati tapasztalatot gyűjtsön.
Buckley lelkesen rábólintott. Dracót egy kiskutyára emlékeztette.

A hajnali három órai őrséget tehát átruházta lelkes fiatal kollégájára, és lefeküdt aludni.

Draco már épp elaludt volna, amikor a gyűrűje felperzselte: fájdalom és megemelkedett
pulzusszám visszhangzott Cambridgeshire-ből.

Fél öt volt. Fél ötkor soha semmi jó nem történhetett. Draco kiugrott az ágyból, és a
pizsamájára húzta a köpenyét.
Túl messze volt az ország másik végében ahhoz, hogy közvetlenül Grangerhez hoppanálva
jusson el. Tüzet gyújtott a szálloda előcsarnokának poros kandallójába, és elrepült hop-porral
egy Cambridge-i kocsmába, onnan pedig Granger gyűrűjéhez hoppanált.

Draco Granger tartalék hálószobájában materializálódott, amit ő rituális szobának nevezett.

Granger rettentő izzadt csomóban görnyedt a padlón. Draco a Homenum Revelio és a Finite
Incantatem varázslatokat szórta, kereste a láthatatlan támadót, aki nyilvánvalóan Cruciót
varázsolt a boszorkányra.

– Malfoy? – jött Granger fojtott hangja a padlóról.

Draco feltáró varázslatai egyáltalán nem mutattak semmit.

– Mi a fenét művelsz? – kérdezte Draco.

Granger összeesett a borzalmas kuszaságból, és a térdére rogyott.

– Jógázom. Mi a fenét csinálsz?

Draco látta ezt a titokzatos kifejezést Granger órarendjében.

– Ez a jóga? Miféle önkínzó mártírság…

Most, hogy megbizonyosodott róla, nincs közvetlen veszély, Draco szemügyre vehette a
jelenetet. Az egyik sarokban gyertyák pislákoltak, és halk zene szólt. Granger azokban a
nevetségesen testhezálló mugli ruhákban volt, ezúttal khaki-zöldben. A haja francia copfba
fogta olyan vastag volt, mint Draco csuklója.

Granger úgy nézett rá, mintha egy abszolút idióta lenne.

– Éppen egy taraksvasanát* próbáltam…

– Egy mit?

– Egy skorpió kézállás, hetek óta dolgozom rajta, és majdnem sikerült, amíg te be nem jöttél,
mint derült égből a villámcsapás, és halálra nem ijesztettél.

Draco egyre hülyébbnek érezte magát. Összehúzta a köpenyét, hogy eltakarja a pizsamáját. A
mezítelen lábával nem sokat tudott kezdeni.

– Mi értelme van a jógának, kérlek?

– A hajlékonyság. Erő. Egyensúly. A nyugalom megtalálása.

Draco cinikusan nézett Grangerre az utolsó résznél.

– Megtaláltad?

– Nem – mondta Granger. Látható ingerültséggel állt fel. – Légy szíves, kalibráld újra a
gyűrűdet, hogy csak igazi krízishelyzetben jelenj meg!
Felkapcsolta az lámpáit. Az arca kipirult. A nyakán végigfolyt az izzadsága cseppje. A
mellkasa még mindig dobogott a megerőltetéstől. Draco érezte a só, a női izzadság és a
gyertya égett kanócának illatát.

Az idióta agya fogta ezt a képet, és azonnal több új, korábban soha nem létező idegpályát
hozott létre, összekapcsolva a Grangerről alkotott képet a szexi fogalmával.

Ez rendkívül kellemetlen fejlemény volt, és Draco azon gondolkodott, hogy nem kellene-e ott
helyben lobotómiát végeznie magán.

Gondolatait egy komor nyávogás szakította félbe. Az ó-lábú macska tévedt oda. Grangerhez
trappolt, majd amikor észrevette Dracót, egy sziszegéssel kedveskedett neki.

Draco nem sziszegett vissza, de közel állt hozzá.

– Akkor én most elmegyek, jó? – közölte Draco.

– Tedd azt – mondta Granger. – Viszontlátásra!

Draco eltűnt kifelé menet.

***

Draco nem várt (illetve kívánt) mást, mint bosszús hallgatást Granger részéről, miután úgy
rontott rá, mint egy megzavarodott őrült. Azonban meglepődött, amikor másnap üzenetet
kapott tőle, és nem is csak egy üzenetet, hanem egy jóhiszemű bocsánatkérést.

Malfoynak:

Bocsánatot kérek a tegnapi viselkedésemért. Jobban kellett volna értékelnem, hogy ilyen
gyorsan megérkeztél, amikor azt hitted, hogy valami baj van. Legközelebb figyelmeztetni
foglak, ha megpróbálkozom egy taraksvasanát. – Hermione

A bocsánatkérés nem tartozott Draco természetes lexikonjába. A neveltetése, mind otthon,

mind az iskolában, nem ösztönözte erre a gyakorlatra. A bocsánatkérés a hiba beismerése
volt, a bűntudat jele, a nyilvánvaló gyengeségé.

Volt azonban valami kellemes abban, ha valakitől bocsánatkérést kapott. Igazán

felmelegítette a lelkét. Nem volt biztos benne, melyik rész tetszett neki jobban, hogy Granger
egy napig gondolkodott ezen, majd bocsánatot kért, vagy Granger elismerte tévedését, vagy
Granger értékeli őt.

Ahelyett, hogy kidobta volna a jegyzetét a jegyzetfüzetből, Draco elmentette azt az egyik
hátsó oldalra. Meg kell majd kérdeznie Pottert, milyen ritkák a Granger-bocsánatkérések, és
be kellene-e kereteztetnie.

– Draco, drágám, figyelmetlen vagy.

Az anyja hangja, melyben a szemrehányás mellékzöngéje is volt, visszahívta a valóságba.

A valóság egy szerencsétlen hely volt, egy teadélután a kúria legeldugottabb szalonjában, az
anyjával, a barátnőjével, Madame Delphine Delacroix-val és Madame Delacroix lányával.

A mai debütáns Rosalie Delacroix volt. Beauxbatons-i végzettségű, tisztavérű, nyilvánvalóan

gyönyörű boszorkány.

Draco eltette a jegyzetfüzetet.

– Pardonnez-moi, mesdames. Que disiez-vous?

– Vous avez un fecsegő jegyzetfüzet! – kiáltott fel Rosalie. – Azok még csak most kezdtek el
megjelenni nálunk Franciaországba a Csatornán át. Nem tudunk betelni velük. Még az anyám
is, aki nagyon hagyománytisztelő, imádja az övét.

– Valóban – bólintott Madame Delacroix. – Én sem szerelemből, sem pénzért nem tudnám
rávenni a férjemet, hogy válaszoljon egy bagolyra, de ezekkel sokkal könnyebb. Igazi újítás.
Anglia büszke lehet ezekre. Weasley, ugye? Ezekre a Frères Belette-ekre?

Amikor a beszélgetés elsodródott tőle, Draco választ küldött Grangernek:

Tájékoztass a jövőbeni skorpió fekvőtámaszokról. Utóirat: A bocsánatkérés tőled lehet, hogy

az új drogom lesz. – D

Draco felnézett, homályos mosollyal az arcán, miközben Rosalie egy közelgő gáláról
fecsegett, amit az apja fog szervezni. Draco lemaradt az elejéről. Valószínűleg az árvák
támogatására rendezték, vagy valami ilyesmi.

– Annyira örülnénk, ha ott látnánk titeket – mondta Rosalie, a kezét könyörgő csomóba
szorítva. – Ez olyan jó ügy. Tudod, olyan sokat segítettek apának.

Az árvák segítettek Augustin Delacroix-nak? Draco nem törődött annyira vele, hogy
pontosítást kérjen. A jegyzetfüzet zümmögött. Lenézett rá az asztal alatt, és egy üzenetet
látott Grangertől:

Ugye tudod, hogy a bocsánatkéréshez nagyon rossz dolgokat kellene tennem.

Nagyon sok rossz dolgot teszel. Elég szép listát állítottam össze a tiltott tevékenységeidről –
válaszolta Draco.

– … Qu'en pensez-vous, Draco? Ez megfelelne neked?

Draco felemelte a fejét. Madame Delacroix olyan kérdést tett fel neki, amit csak részben
hallott, valamit a márciusi programjáról. Igennel válaszolt – természetesen igen, szívesen
kitakarítaná a naptárát egy ilyen nemes cél érdekében. Az édesanyja sugárzott a könnyed
elfogadására, amivel jelezte, hogy ő is örömmel jönne.

Granger azt felelte:

Bárcsak az illegális tértágító bűbáj lenne a legrosszabb bűnöm.

Nem – felelte Draco –, ismerem a romlottságod valódi mértékét.

A lány elébe ment a férfinak.

Látom, hogy a könyvtárlátogatás kísérteni fog.

Draco a teáscsészébe vigyorgott. Az anyja látta a mosolyt, és a jó hangulatát látva ezen

felbátorodott és megkérdezte a hölgyeket, hogy megnéznék-e a kerteket. Rosalie
visszautasította egy kis megfázásra hivatkozva. Madame Delacroix és Narcissa elindultak a
kertekbe.

Draco kijózanodott, amikor kényszerű tête-à-tête-ben találta magát Rosalieval.

A csinos boszorkány bájosan beszélt mindenről, amiről úgy gondolta, hogy felkeltheti a
figyelmét, kviddicsről, a munkájáról, az időjárásról. Draco csak fél füllel hallgatta, mert nem
arról szólt, hogy a banyák a koponyáját akarják koktélos pohárnak használni, és ezért
meglehetősen unalmas volt.

Azon kapta magát, hogy legszívesebben egy másik boszorkánnyal folytatná a beszélgetést,
akinek a legújabb üzenete épp most zümmögött a zsebében.

A beszélgetés a közös barátokról, a közelgő vacsorákról és egyéb könnyelműségekről szólt.

Rosalie lelkesen egyetértett minden egyes érvvel, amit Draco mondott, bármilyen ostoba is
volt az, ahelyett, hogy ellenérveket sorakoztatna fel. Nevetett a legszelídebb viccein is,
ahelyett, hogy valami csípőset vágott volna vissza. Minden szavába belekapaszkodott –
kritikátlanul és mohón – ahelyett, hogy kihívást intézett volna hozzá. Túlságosan is bókolt
neki.

Ez elég gyenge beszélgetést eredményezett.

Amikor Draco rájött, hogy öntudatlanul kit tett Rosalie ellentétévé, meglepődött. Mióta lett
Granger az a mérce, amivel a női társaságot mérte?

A beszélgetés – már amilyen volt – húsz percig tartott. Végül Rosalie meggyőzte Dracót,
hogy a gála további részleteire vonatkozó ürügyén írjon egy oldalt a jegyzetfüzetébe. Draco
szórakozottan vállat vont. (Ezt az óvatlan pillanatot később megbánta, mivel Rosalie jártas
volt a jegyzetfüzet használatában, és ezután szüntelenül írt neki.)

A hölgyek visszatértek a körútjukról. Mosolyogtak, elköszöntek, és Draco

megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Henriette, a házimanó, visszakísérte látogatóikat a
szalonba.

Később aznap este Narcissa belépett Draco dolgozószobájába vizsgálódni.

– Rosalie kedves lány, nem igaz? Úgy tűnt, mintha jól kijönnétek egymással.

Olyan halk optimizmus volt a hangjában, amitől Draco elgondolkodott, nem lenne-e
kegyesebb inkább hazudni. De ezzel reményeket ébresztene az anyjában, és később még
kegyetlenebb lenne szétzúzni őket.
– Azt hiszem, elég jól kijöttünk egymással – mondta.

A boszorkány azonnal észrevette a lelkesedés hiányát.

– De?

– Eléggé tejfelesszájú lány.

Narcissa vékony kezét csalódottan szorította maga elé.

– Ó.

A sápadt, szomorú anyjával való veszekedés sosem szerepelt Draco teendőinek listáján.
Igyekezett gyengéd lenni, miközben figyelmeztette anyját.

– Ezt a beszélgetést már korábban is lefolytattuk. Nincs szükségem rá, és nem is akarom,
hogy egyenként válogasd nekem a boszorkányokat.

– Én csak segíteni akarok neked. – Narcissa vékony ujjai egymásba kulcsolódtak. – Azt
akarom, hogy találj valakit, aki művelt és kedves, aki odaadó társad lesz, gyermeket szül
neked, akik újra megtöltik nevetéssel ezt a nagy, üres házat. Rosalie mindez lenne. Bármelyik
boszorkánytól, akit bemutattam neked, mindezek a dolgokat megkapnád. – Szünetet tartott,
majd hozzátette: – Én csak azt akarom, hogy boldog légy, Draco.

– Boldog vagyok.

Narcissa újabb sóhajtott.

– Tudod a te korodban apád már nős volt… és ilyen idősen, mint te most… akkor már négy
vagy öt éves voltál…

– Én nem vagyok az apám.

Narcissa, látva, hogy itt már nem fog előrébb jutni, az ajtó felé siklott.

– Nem hiszem, hogy létezik – mondta a válla fölött, miközben távozott.

– Kicsoda?

– A tökéletes boszorkány, akire a jelek szerint vársz.

***

Granger körülbelül egy héttel később írt Dracónak, és közölte vele, hogy aznap csütörtökön
egy mugli konferencián tart előadást.

Hol? – kérdezte.
Az oxfordi Magdalen College-ban – válaszolta Granger. Csütörtökön délután kettőtől ötig. Én
fél háromkor következem. Kétlem, hogy meg fognak gyilkolni, de a részvételt a szakértő
megítélésedre bízom.

Igen, Granger, köszönöm az arcátlanságodat, a szakértői megítélésemet fogom használni.

Közönség?

Mugli orvosok – mondta Granger.

Hányan? – kérdezte Draco.

Százötven.

Draco felhúzta a szemöldökét. Néha egészen elfelejtette, milyen kicsi a varázsvilág.

Valószínűleg kevesebb mint száz teljes jogú gyógyító volt az egész Egyesült Királyságban.
Talán három-négyszáz, ha a medimágusokat és más terepgyógyászokat is beleszámítjuk.

Majd benézek – mondta Draco.

Az elegáns prof. kinézetet válaszd, kérlek! – kérte Granger. – Ne hozz zavarba!

Draco nem méltóztatott válaszolni neki.

Eljött a konferencia napja. Draco egy kis távolságra a Magdalen College-tól hoppanálással
elment a Granger által megadott előadóterembe, a megadott időpontban, a megadott
ruházatban, amit Granger kért.

Főnökösködő fajta volt.

A regisztrációs asztalnál álló önkéntest finoman meggyőzte, hogy regisztrált résztvevő, aztán
egy névkitűzővel, és egy programmal beengedték. Felmérte az épületet, diszkréten
kinyilatkoztató varázslatokat mondott, amikor a muglik nem figyeltek. Az előcsarnok, a
ruhatár és a mosdó mentes volt mindenféle huncutságtól, akárcsak a hátsó helyiségek. Az a
maroknyi ember, akikre titokban legilimenciát varázsolt, azok voltak, akiknek mondták
magukat. Okos muglik, akik azért jöttek ide, hogy még okosabbak legyenek.

Draco talált egy árnyékos fülkét az előadóterem eleje közelében, ahonnan szemügyre vehette
a helyet. Körülbelül húsz méterre volt a színpadtól, ahonnan láthatta, hogy Granger egy
hosszú asztalnál ül három szakértő társával együtt. Egymás között beszélgettek, miközben a
tömeg a nézőtérre özönlött.

Kockázatértékelési szempontból Granger nem is lehetett volna jobban kitéve a veszélynek,

hiszen a szó szoros értelmében reflektorfényben ült. Draco az első sorban ülők gondolatai
között kutakodott, de nem talált mást, csak a kezdeti buzgalmat és a színpadon álló orvosok
felé irányuló nagyfokú csodálatot. Aztán a nézőtér szélén, a lépcsőn tétlenkedők elméjét is
átnézte, és csak önkénteseket, beosonó diákokat és egy nagy fülfedőt viselő, szakállas
úriembert talált, akinek úgy tűnt az a fő feladata, hogy villogó dobozokat kezeljen,
amelyekből drótok jöttek ki. Egyetlen boszorkány vagy varázsló sem volt jelen, amennyire az
auror meg tudta állapítani.
Meggyőződve arról, hogy nincs közvetlen fenyegetés, Draco elővigyázatosságból
védőburkolatot vetett a színpad elejére, és elhelyezkedett az alkóvjában. Ahogy a konferencia
elkezdődött, felcsapta a programfüzetet, ami arról tájékoztatta, hogy a mai
panelbeszélgetésen az immunsejt technológia és az immunterápia nemzetközi vezetői
vesznek részt.

Ez persze nagyon keveset mondott Draco számára. A rák kifejezetten mugli betegség volt. A
varázsló népet ritkán sújtotta, és ha mégis, akkor gyorsan meggyógyult. Úgy tűnt azonban,
hogy ez nem így van a mugliknál, akik számára ez egy súlyos, és bizonyos formáiban szinte
gyógyíthatatlan betegség volt.

Itt lépett be Granger és az ő agytröszt társai. Mai előadásaikban olyan izgalmas kérdések
szerepeltek, mint az FL és a CLL: Egy új gondozási paradigma és a Hodgkin-limfóma:
Toxicitás mérséklése a gyógyulás megőrzése mellett.

Draco úgy döntött, hogy teljesen biztonságos lenne Grangert a CLL-jeire hagyni. Az egyetlen
fenyegetés ebben a szobában a homályos betűszó által okozott halál volt. Éppen távozni
készült – inkább egy kis szunyókálásra vágyott –, amikor a közvetítő bejelentette, hogy Dr.
Granger előadása következik.

Draco végignézte, ahogy a nő átsétál a színpadon, és úgy döntött, marad.

Egy alacsony alak volt a színpadon, messze a legalacsonyabb a pódiumon az előadók között.
A közönségre mosolygott, ahogy a pódiumon lévő mugli hangerősítő berendezéshez
közeledett. Mozdulatai magabiztosak és kiegyensúlyozottak voltak. Nem volt nála jegyzet, de
a mögötte lévő nagy képernyőn diagramok és bullet pontok jelentek meg.

Rövid nyitóbeszédet mondott, amelyek között volt egy vicc is, ami felett Draco elsiklott, de a
nézőtér megtelt nevetéssel. Az előadása a CAR T-sejtes terápiáknak nevezett valaminek a B-
sejtes rosszindulatú daganatokban eltérő eredményeire összpontosított. Mindenkivel
szemkontaktust teremtett, végig válaszolt a kérdésekre, kihívást kapott, ellenkérdést intézett a
kihívókhoz, és egy pillanatig sem hagyta el az álláspontját.

Magabiztos, okos, és ebben a teremben fontos volt.

Grangert elemében látni meglehetősen lenyűgöző volt.

Miután befejezte a prezentációját, Granger visszatért az asztalhoz, és pódiumtársai

megvitatták az előadását. Egy ponton Draco már abban sem volt biztos, hogy Granger és
beszélgetőpartnerei egyáltalán beszélnek-e angolul, amikor keresztkérdéseket tettek fel
egymásnak az EBV- és TNK-sejtes limfómákról és azok diagnosztikai kihívásairól, valamint
a folyékony biopsziás kutatások felépítéséről. Granger a MALT1 lebomlásáról mondott egy
szóviccet, ami úgy tűnt, felháborítóan vicces volt.

Draco azzal szórakoztatta magát, hogy legilimenciát végzett a pódium résztvevőin. Egyikük
sem gondolta Grangert kibírhatatlannak és nagyképűnek. Csak tiszteletet, csodálatot és egy
meglepő fellángolást tapasztalt a balján ülő férfi orvos részéről.
Draco megtudta, hogy létezik valami, amit kvantitatív radionikus analitikának hívnak.
Hosszasan tárgyalták az előrejelző értéküket. Ezek a mugli orvosok teljesen mások voltak,
zseniálisan dolgozták fel a lehetetlent, egész életüket ennek szentelték. Hogyan is gondolhatta
valaha is a muglikat alantasnak és tudatlanoknak? Draco megrázta a fejét.

Granger biztosan észrevette fehérszőke hajának mozgását az árnyékban. Amikor meglátta,

hogy Draco az, röviden, elismerően elmosolyodott – bizarr érzés volt ez –, és folytatta az
aktuális értekezését, miközben a keze széles íveket alkotott, miközben magyarázott valamit.

Hosszasan vonta le a következtetéseket, záróbeszédek hangzottak el, és a konferencia nagy

tapsviharral ért véget. A résztvevők körbe-körbe kavarogtak, a tömeg középpontjában
Granger és a panel állt.

Draco, aki meglehetősen úgy érezte, hogy az agya pépé változott a sok új szótól és az
elvégzett legilimenciától, (talán az Őrzőnek mégsem lesz szüksége olyan vastag szívószálra)
úgy döntött, hogy itt már nincs rá szükség.

A kijárat felé vette az irányt, de Granger elkapta, amint elhaladt a színpad mellett.

Szokás szerint mellőzték a csevegést. Ehelyett azon kapta magát, hogy mugli álruháját
értékelte, tekintetét egy felhúzott szemöldökkel hangsúlyozva.

– Elfogadható – hangzott az öltözékére vonatkozó megállapítás.

– Miért ráncolod szemöldököd? – kérdezte Draco.

Granger a névtáblára mutatott, amelyet a konfundált önkéntes ragasztott Draco hajtókájára.

– Üdvözlöm, Takahashi professzor úr!

– Áh – mondta Draco. – Igen, én vagyok az.

– És milyen Tokió az évnek ebben az időszakában?

– Nagyon szép – válaszolt Draco.

– Takahashi professzor Kiotóból származik – tájékoztatta Granger. A karját keresztbe fonta,

de a szemében szórakozottság volt. – Meglehetősen tökös, hogy Japán egyik legelismertebb
klinikai onkológusának adod ki magad.

– Semmilyen se lennék, ha nem lennék tökös – mondta Draco, és megigazította a haját. –

Tudtad, hogy a jó Dr. Driessen rajong érted?

Most Granger második szemöldöke csatlakozott az elsőhöz a hajvonalánál.

– Micsoda?

– Elhív téged ma este egy italra.

– Nem.
– Igen. És a szoknyád is tetszett neki – kontrázott rá Draco, és a szóban forgó, magas derekú,
szoros szabású ruhadarabra mutatott. (Egyébként neki is nagyon tetszett a mugli divat és
annak a fenékre helyezett hangsúlya, ez kezdett a szívéhez nőni.)

– Ugh… úgy értem, nagyon kedves, de… várj… honnan tudod ezt? – Granger keze a
szájához emelkedett. – Te nem végeztél legilimenciát ártatlan muglikon, ugye?

– A kockázat felmérési protokollom része.

– Ez megengedett? Kicsit sérti a magánéletet, nem?

– Az auroroknak vannak kiváltságaik – közölte Draco. – Mindenesetre Shacklebolt szabad

kezet adott nekem, hogy bármilyen szükséges eszközt bevethessek a biztonságod érdekében.
Kivéve a gyilkosságot, ahhoz engedélyt kell kérnem. Van egy űrlap meg minden.

Granger kilencven százalékig biztosnak tűnt abban, hogy a férfi viccel, de ennek ellenére úgy
nézett rá, mintha ő lenne a legelvetemültebb, legaljasabb auror, akit a minisztérium valaha is
produkált, és csak a szerencséje volt, amiért őt rábízták.

Dr. Driessen bejött hozzá, és Granger nyilvánvaló megdöbbenésére megkérdezte, hogy aznap
este meghívhatja egy italra. Draco értékelte a bátorságot, ha nem is a finomkodást a
közeledésben.

Néhány dolog nagyon gyorsan történt. Granger Draco mellé lépett, a keze a férfi mellkasára
talált egy szeretetteljes gesztusban, ami kényelmesen eltakarta a nevetséges névtábláját, és
bejelentette, hogy sajnos aznap este már foglalt, de talán majd máskor?

Dr. Driessen felnézett Dracóra, a hajára (tökéletes), az állkapocsvonalára (szintén tökéletes),

a szemére (tökéletes, jeges és tökéletes), és úgy döntött, hogy Draco teljesen felülmúlja.

Okos ember.

– Persze – mondta, hátrálva és zavartnak tűnődve. – Nagyon sajnálom, nem vettem észre.
Hová mentek ti ketten?

– Ööö… – kezdte Granger.

– A Turf Tavernába – szolgáltatta a választ Draco.

– Klasszikus! – mondta Dr. Driessen. Aztán a szemöldökét Dracóra vonogatva azt mondta: –
Pont szemben a Bodleiannel. Hermionét szoros pórázon kell tartanod.

– Ó, igen – válaszolta Draco, és átkarolta Granger derekát. – Mindig így teszek.

Érezte, hogy Granger keze megrándul a mellkasán.

– Nos… örülök, hogy látlak, mint mindig, Hermione – mondta Dr. Driessen.

– Viszlát, Johann! – köszönt el Granger meglehetősen merev mosollyal.

Granger megfeszült, ahogy a férfi elsétált… úgy érezte a teste összeszorul, és készen állt arra,
hogy elugorjon Dracóról.

– Ne húzódj el, mintha megégettek volna! – mormolta Draco. – Figyelj! Viselkedj

természetesen!

Granger megköszörülte a torkát, és hagyta, hogy a keze lecsússzon Draco mellkasán,

magával húzva a névtáblát. Lassan ellépett tőle, és megpróbált természetesnek tűnni. (Nem
sikerült.)

Draco maga is ingadozott a lány ügyetlenkedésén való szórakozás és a riadalom között, hogy
milyen jól esett neki a csípője íve, és milyen jó illata volt (megint).

Granger lehámozta a japán professzor nevét a tenyeréről. Zavartnak tűnt, ami pontosan
tükrözte Draco érzéseit.

– Bocsánat – szabadkozott a lány. – Valamit ki kellett találnom, és te pont… ott voltál.

– Bármikor használhatsz engem kelléknek – mondta Draco, a tömeget fürkészve ahelyett,

hogy a lányra nézett volna.

Grangert más kollégák szólították le, akik hallották, hogy a lány a Turfba megy, és ők is
mentek, tehát ma este találkoznak vele, és az első G&T-t ők állják, stb… Granger halványan
elmosolyodott, és leintette őket.

– Lehet, hogy ez hiba volt – hangzott a komor következtetése. – Elmehetsz. Majd kitalálok
valami kifogást.

Ez remek javaslat volt, kivéve egy apró problémát: Draco nyolc másodpercig tartó aprólékos
mérlegelés után úgy döntött, inkább menni akar.

– De én egy G&T-t akarok – mondta Draco.

Granger még mindig magában motyogott, és nem figyelt.

– Majd azt mondom nekik, hogy rosszul érezted magad, vagy valami ilyesmi.

– Beteg? Én vagyok az egészség mintaképe.

– Majd azt mondom, hogy valami furcsát ettél.

– Szerintem nem. Több száz mugli orvos van itt, ha azt mondom beteg vagyok, mind rám
szállnak, és megpróbálnak meggyógyítani. Nem akarom, hogy bárki is sztetoszkópot dugjon
a seggembe.

– Senki sem dugja fel senkinek a seggébe a sztetoszkópot – sóhajtott fel Granger hangosan
elkeseredve.

A konferencia két résztvevője, akik éppen arra jártak, megdöbbent pillantást vetettek
Grangerre.
A boszorkány döbbenten nézte őket.

– Hoppá – mondta Draco.

Granger állkapcsa összeszorult.

– Határozottan te vagy a legrosszabb.

Megfordult, és fürgén elsétált.

Draco azon kapta magát, hogy vigyorog.

És ha már a fenéknél tartunk, Draco persze egyáltalán nem nézte meg a boszorkányét, és
egyáltalán nem találta kellemesnek a látványt, és szándékosan nem lassított le, hogy őt nézze.

Különben is, Draco arra a következtetésre jutott, hogy a talárokat túlértékelik, és ehhez
Granger hátsójának semmi köze nem volt.

A Turf Taverna ostobán forgalmas hely volt, különösen akkor, amikor a konferencia után
több száz szomjas résztvevő indult el kifelé Oxford utcáira. Draco talált egy asztalt, míg
Granger italokat szerzett maguknak (G&T-ket mindenkinek), és egy padon találták magukat
összezsúfolva a világ tucatnyi legjobb immunológusa és onkológusa között, akik egyre
jobban berúgtak.

Dracót megkérdezték, hogy mivel foglalkozik. Granger eléggé aggodalmasnak tűnt, amikor a
kérdés elhangzott (nem volt benne hit?), de Draco készenlétben tartott egy jól begyakorolt
fedősztorit. Tonks ragaszkodott hozzá, hogy minden auror dolgozzon ki néhány mugli
életrajzot, és néhány tartalék varázslóét, aztán rendszeresen kikérdezte őket a fedősztorikról,
hogy éberen tartsa őket.

Draco megosztotta a kedvencét. Ezen az estén ő pilóta volt. Kevés mugli tudott sokat a
repülés technikai részleteiről, így, hacsak nem találkozott egy igazi pilótával, ami nem
valószínű, részeg orvosokkal körülvéve, biztonságban volt. És persze őszinte szenvedélye
volt varázslóként a repülés, ami némi valóságtartalmat kölcsönzött a repülőgépes hőstetteiről
szóló történeteinek.

– Tudjátok, a repülés nem is olyan nehéz – mondta az asztaltársaságnak. – Tartsd a kék oldalt
felfelé.

Nevetés. A mellette ülő orvos jelezte, hogy az ilyen egyszerű elvek az orvoslásban is
érvényesek: tartsd bent a beleket. Újabb nevetés.

Draco elkapta Granger csodálkozó pillantását, a kellemes meglepetés és a „ki a faszom vagy
te” keveréke. Megrántotta a szemöldökét a lány felé. A boszorkány értetlenül félrenézett.

Amikor megkérdezték, mikor érkezett Oxfordba, Draco azt mondta:

– Ma reggel.

Amikor megkérdezték, mit keres Oxfordban, azt felelte:

– Doktor Grangert.

Granger fuldoklott az italától. Újabb nevetés. Amikor Draco legközelebb lopva ránézett,
Granger úgy nézett ki, mintha egy magányos sikátorba akarta volna csalogatni, és ott a
sötétben megfojtani.

Ki gondolta volna, hogy az évszázad balekjának ugratása ilyen kárörvendő tevékenység lehet.

Valaki más is csatlakozott az asztalukhoz, akit harsány üdvözlő kiáltások közepette fogadtak,
ő volt az igazi Takahashi professzor. Granger közelebb csúszott Dracóhoz a padon, hogy
helyet csináljon.

Draco lehajolt hozzá, és odasúgta:

– Kérdezd meg, hogy volt-e valami gondja a belépésnél.

Granger belerúgott.

Udvariasan beszélt a professzorral. Draco hallotta a Kiotóról szóló beszélgetésük részleteit,

de a figyelme folyton arra az érzésre terelődött, ahogy Granger válla a karjához nyomódik, és
ahogy a lány lába az asztal alatt az övéhez ér.

Egy pincér érkezett, aki újabb ételeket és italokat hozott. Valaki egy hatalmas tál sajtos
pirítóst rendelt, olajos, sós, és hagymás chutneyval tálalták. Narcissa Malfoy szívrohamot
kapott volna, ha csak ránéz a zsíros, háromféle sajttól csöpögő izékre.

Granger kétértelműen nyújtotta át Dracónak a tálcát, mintha arra számított volna, hogy a férfi
felhúzza az orrát a mugli kocsmai ételek láttán.

Draco elvett egyet. Ez volt a legjobb szemét, amit valaha evett.

Valaki valahol egy háromszög alakú hangszeren csengetett, és felszólította azokat, akik részt
akarnak venni a ma esti kocsmai vetélkedőn, alkossanak csapatokat.

Az asztalnál ülő orvosok közül néhányan ezt jelzésnek vették, hogy távozzanak. Mások
szórakozottnak tűntek az időzítésen, és lelkesen csatlakoztak.

– Imádom a kocsmai vetélkedőket – mondta az ősz hajú nő Draco jobbján. – A móka fele az,
amikor megtudod, hogy egy kolosszális idióta vagy.

– Fogadjunk, hogy elver minket néhány St. John-i elsős – vette át a szót a vele szemben ülő
orvos.

– Badarság – vágott közbe egy harmadik. – Hermionéval itt ez gyerekjáték lesz. Te maradsz,
ugye, Hermione?

Granger Dracóra pillantott.

– Mit gondolsz? Ha elfáradtál, visszamehetsz… vissza a szállodánkba.

Draco értékelte a kísérletet, hogy menekülési lehetőséget kínál neki, de nem fogadta el.
Eléggé kitűnő hangulatban volt, ki akarta próbálni ezt a kocsmai kvíz dolgot, és ott volt a
közelében a nő melegsége, ami így egész kellemes volt.

– Baromság… persze, hogy maradok.

– Briliáns! – Kiáltások hallatszottak, aztán általános kavarodás támadt, miközben mindenki

papírt és tollat keresett.

Draco egyáltalán nem tudott mit kezdeni az első maréknyi kérdéssel, amelyek a mugli
politikára és a sportra koncentráltak. Azt azonban tudta, hány billentyűje van egy bébi
zongorának (88), melyik évben alapították a Cessnát (1927), melyik ország nemzeti
himnuszának van 158 versszaka (Görögország, mind a 158-at elénekelték a legutóbbi
Kviddics Világkupán).

Volt néhány biológia és természettudományos kérdés, amelyeket a doktorok felesleges

részletességgel döngöltek a földbe. Draco megtudta, hogy a picolaxot valami
vastagbéltükrözés előkészítésére használják, az egyik orvos komoran bólintott, és azt mondta:

– Az ezer vízesés éjszakája. – Draco pedig túlságosan zavarban volt ahhoz, hogy pontosítást
kérjen. Aztán a házigazdával a szubkután fogalmának meghatározásán civakodtak, és
egészen megfélemlítették szegény férfit, amíg ő meg nem adta nekik a pontot.

A történelem és a művészet kérdései az egész csapatot oldalba döngölték volna, de Granger

kihúzta őket. Aztán – általános nyögés közepette – matematika feladatok következtek, és a
mellettük álló fiatalokból álló csapat végigszáguldott a feladatsoron, és a doktorok izzadva
maradtak a porban.

– Mérnökök – mondta az egyik orvos. – Soha nem volt esélyünk.

Granger, aki még mindig elakadt egy problémán, bosszúsan nézett.

Aztán földrajz, majd zene, aztán zoológia, amit Granger szilárdan tudott kezelni a kollégái
időnkénti segítségével. Draco meg sem próbált segíteni, már a negyedik italánál tartott, és
kitalálni mit jelent a monotrópia, túlságosan mély filozófia volt ahhoz, hogy jelenleg
foglalkozzon vele.

Végül a csapatuk győzött, nagyrészt Grangernek köszönhetően.

– Hermionét bejegyeztetjük az angol örökségként, mint nemzeti kincset – mondta az egyik

orvos, és megveregette Granger vállát.

Granger elmosolyodott, de tekintete gyorsan visszatért a szalvétára firkált matematikai

feladatra, amelyet megoldani próbált.

A győztes csapat valamilyen pénzértékkel bíró utalványt kapott. Az orvosok átadták a

sajátjukat a második helyezett fiatal mérnököknek, mondván, hogy nem volna tisztességes
küzdelem, hiszen az ő összes egyetemi éveik száma több volt, mint szegény mérnökök
életben töltött évei együttvéve.
Az este véget ért. A hely egyre csendesebb lett, ahogy a tömeg nagy része távozott a kvíz
után, kivéve Dracót, aki inkább élvezte az italokat és Grangert, aki még mindig a matekos
feladaton dolgozott.

Végül odabökött az egyik fiatalnak a szomszéd asztalnál, és magyarázatot kért.

– Ez a Borel-paradoxon – mondta a fiú.

– Ó! – szólalt meg Granger. – Nyilvánvalóan…

A rejtély megoldódott, és a lány a szalvétájára firkálta a megoldást. Aztán végleg eldobta a

tollat, és felállt.

– Menjünk – kérte.

Draco óvatosan felállt, várva, hogy az italok mennyire fogják utolérni. Ahhoz képest nem
volt túl rosszul. A sajttorta meglehetősen jó nedvszívónak bizonyult.

– Kellemes estét nektek – szólt meg a pultos egy kacsintással Grangerre.

Granger egy meglehetősen beteges mosolyt villantott neki, és szinte futott az ajtó felé.

Odakint egyikük sem a szokásos, piától mentes magabiztossággal sétált, bár Grangernek
határozottan jobban ment, mint Dracónak. Egyszer csak magához rántotta a varázslót, amikor
éppen egy lámpaoszlopnak akart ütközni.

– Neked kellene vigyáznod rám – szólalt meg. – Nem pedig fordítva.

– Az az oszlop a rohadt semmiből bukkant elő – mondta Draco Granger hajába.

A lány ellépett tőle, amíg határozottan karnyújtásnyira nem állt tőle.

– Hogyan jutsz haza? És ne mondd, hogy hoppanálsz. Elkábítalak, ha megpróbálod.

Draco egészen biztos volt benne, még ilyen állapotában is gyorsabb lenne, mint a lány, de
azért mégis.

– Hop-porral, azt hiszem.

– Van egy összekapcsolt kandalló a szállodában. Erre.

Draco követte a lányt Oxford mesebeli utcáin keresztül. A pia leülepedett, és a filozófia
kezdett áramlani. Nagylelkűnek és a világgal együtt érzőnek érezte magát.

– Azok a mai muglik… mind elég okosak voltak.

– Igen – felelte Granger.

– Meglehetősen okosak. Az összes… az ábrákkal, meg a matekkal, meg a szerkezetekkel,

meg a dolgokkal – folytatta Draco. Fontosnak érezte, hogy ezt tudja.
A lány oldalpillantást vetett rá a sötétben.

– Köszönöm. És kérlek, hagyd abba, ijesztő vagy, amikor kedves vagy.

– Én vagyok ijesztő?

– Változz vissza, és gúnyolódj a hajammal!

– Rendben. Ez borzalmas. Le kéne borotválnod.

– Jobb – mondta Granger.

– De igazából ne tedd! – szabadkozott Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

– Itt is vagyunk – közölte Granger. Belökte egy kis varázslófogadó ajtaját. A recepciós pult
üres volt, és a tűz a kandallóban alacsony lánggal égett.

Granger meglengette a pálcáját a parázs felé, és az úgy lángolt fel, mintha egy teljes
Incendiót varázsolt volna.

– Ügyesen bánsz a tűzzel is, a tértágító bűbájok mellett? – kérdezte Draco a bemutató láttán.

– Egy kicsit – felelte Granger nem túl meggyőző álszerénységgel.

– Hallottam, hogy első évben felgyújtottad Pitont – nosztalgiázott Draco –, de nem hittem el.

– Jó… ez teljes baromság – válaszolta Granger, kerülve a férfi tekintetét.

– Rosszul hazudsz.

– Tűnj el! – kérte Granger, kitérve a megjegyzés elől, és a kandalló felé intett. – Elfáradtam,
és szükségem van az ágyamra.

– De én akarom a történetet arról, hogy felgyújtottad Pitont – erősködött Draco.

– Menj haza, Malfoy!

Látva, hogy nem jut semmire, Draco hop-port dobott a kandallóba.

– Te határozottan nem vagy vicces. Malfoy kúria.

A lángok zöldesen izzottak. Utolsó pillantása, ahogy visszanézett, Grangert látta, keresztbe
tett karokkal, oldalra billentett csípővel. Sötét szemei úgy figyelték a férfit, mintha egy friss
matematikai tétel lenne, amit meg kell fejteni.

Egyfelől hízelgett a férfi egójának, hogy a Nagy Agyat lenyűgözte. Másrészt, tekintve a lány
hajlamát a dolgok megoldására, ez inkább megrémítette. Nem akarta, hogy megfejtsék.
– Jó éjszakát, Malfoy!

Draco belépett a tűzbe.

* taraksvasana: szanszkrit, skorpió kézenállás

 Ostara; Granger ellentmondásossága

7. fejezet

Ostara, Granger ellentmondásossága

Draco soron következő őrző-védő látogatását Granger házánál beárnyékolta egy – utólag
visszagondolva – apró hiba. Ahogy teltek a hetek, és nem jutott előbbre, ami a lány kutatási
projektjének természetét illette, így a gondolatai és érdeklődése a boszorkány
dolgozószobájában található egy bizonyos tárgyra terelődött: a talapzaton álló, szakadt
grimoárra. Arra, amelyik miatt Hermione azzal fenyegetőzött, hogy sírni fog.

Így aztán egy március eleji reggelen, amikor Draco éppen a Granger házában tett szokásos
látogatására készült, küldött egy üzenetet a boszorkánynak, amelyben kifejtette, bemegy a
házába, ha nem baj, mert nem tett külön-külön védőbűbájt az ablakokra, és ez zavarta.

Granger egy száraz, ha ezt tényleg szükségesnek találja, akkor beleegyezik választ küldött.

Igen, a varázsló pontosan úgy érezte.

Draco úgy időzítette a látogatását, hogy az egybeessen Granger egyik órájával a Trinityben,
így nem zavarta, miközben ott szaglászott. Amikor megérkezett Granger macskája talán
megérezve, hogy valami aljas dolog készülődik, felvett egy fölényes testtartást a tetőn, és
bámulta őt, miközben Draco újra alkotta a külső mágikusvédelmet.

– Csak a munkámat végzem, macska – jegyezte meg Draco nyilvánvalóan.

A macska cinikusan nézett rá.

A varázsló bement a házikóba, és készségesen védte le az első emeleti ablakokat, majd

felment az emeletre, hogy a többin is elvégezze ugyanezt. Granger hálószobájával kezdte,
minimális nézelődéssel, mert a macska az ajtóban állt, és őt figyelte. Aztán a jógaszoba
következett. Majd végül a dolgozószobához ért.

A grimoár még mindig a talapzatán állt, középen kinyitva, még mindig a sztázisbűbájok zöld
fénye vette körül. Dracót a macska figyelő tekintete követte, miközben levédte az ablakot, és
a kötet felé somfordált.

A macska tekintete egyre áthatóbb lett.

Draco a látható lapokra pillantott. A sztázisbűbájon keresztül a szavak elmosódottak voltak,

és úgy látszott, mintha táncolnának. Az írás nehézkes és kusza. Nem angol nyelvű, sőt, egyes
részek franciának tűntek, angol-normann talán? Ebben az esetben ez egy régi könyv volt,
legalább öt évszázaddal ezelőtti.

Azokból a részekből, amiket megértett, egy táj bonyolult leírását olvashatta:

„Egy zöld dombon táncoló angol kékcsengők és csillogó gyűszűvirágfűz alatt Fali
fátyolkájának bársonyosan puha levelei.”

Ez volt minden, amit Draco ki tudott venni, a többi túlságosan sérült volt. Eszébe jutott
Granger szeszélyes pillanata a Mendip Way-nél, valami olyasmit mondott, hogy a
növényvilág leírásai nyomokat adtak neki a titokzatos küldetéséhez. Az itt említett növények
közül azonban egyik sem szerepelt a listáján. Ez bizonyára egy másik helyszín lehetett.

Nagyon szerette volna látni a könyv borítóját.

A macskára pillantott. A macska csak a fejét rázta.

– Csak egy gyors pillantást – mondta Draco a macskának. – Tudod, talán tudok neki segíteni.

A macska rosszallóan suhintott a farkával.

Draco mégis megtette. A pálcáját emelőként használta, így egyáltalán nem ért hozzá a
könyvhöz, és felemelte a borítót annyira, hogy rákukkanthasson az elejére.

Kinyilatkoztatások volt a címe.

A macska haragosan nyávogott.

Draco visszaengedte a borítót a helyére, és meglehetősen gyorsan elhagyta a házikót.

***

Draco nem tudta hogyan, de Granger sejtett valamit. Először a boszorkány a jegyzetfüzeten
indított egy sor üzenettel, és arról faggatta, hozzáért-e a könyvhöz. Draco tagadott, és még
többet tagadott, majd elkábította a jegyzetfüzetet, hogy az abbahagyja a zümmögést.

Aztán Granger valahogy megszerezte Boethiust, és Draco saját baglyát használta arra, hogy
egyre hevesebb kérdéseket küldjön neki. Draco ezért elküldte Boethiust egy levéllel egy
olaszországi barátjához, ami legalább egy hétig távol tartotta a madarat Grangertől.

Aztán egy rivalló landolt az ölében a Tonksszal folytatott eligazítás közepén. Ami egészen
addig jutott, hogy:

– MALFOY, TÉNYLEG… – mielőtt Draco elhamvasztotta.

Tonks szemöldöke felszaladt.

– Ez Hermione volt?

– Igen – válaszolt Draco.

– Ezt magyarázd meg! – követelte Tonks. A mögötte lévő malíciamutató üveg felé mutatott.
Az egyik árnyék alakja meglehetősen ismerősnek tűnt: egy karcsú nő, dús fürtökkel a fején,
csípőre tett kézzel sziluettként rajzolódott ki a szürkeségben.
– Gondolom, Hermionénak erőszakos gondolatai támadtak velem kapcsolatban miattad –
szólalt meg Tonks. – Mit csináltál?

– Semmit – mondta Draco, ami lényegében igaz volt.

Tonks sokáig bámult rá, ujjai az íróasztalon kopogtak.

– Feltételezem, bármit is tettél, azt a szakmai minőségedben, aurorként tetted, hogy biztosítsd
a további védelmét.

– Mindig is ez volt az elsődleges célom – jegyezte meg Draco.

Tonks még egy hosszú pillantást vetett rá, aztán visszatért a sötét mágiás
műtárgycsempészekről szóló jelentéséhez.

– Légy óvatos, Malfoy!

Így útjára engedte, Draco visszatért a fülkéjébe.

Alig ült le, amikor a semmiből egy ezüst vidra vetette rá magát. Kotnyeles szemétládának és
rohadt hazugnak nevezte, és azt tanácsolta neki, hogy ugorjon le egy hídról.

Draco visszaküldte a saját patrónusát azzal a kéréssel, hogy Granger legyen szíves, tartsa meg
magának a hangoskodó vidrákat, mert ő dolgozik.

Egy rövid időre ennyiben maradt az ügy.

Draco szemmel tartotta Granger napirendjét, hogy kiszúrja a szüneteket a naptárában,

amelyek alatt a lány esetleg úgy döntene, személyesen keresi meg őt. Nem tette, valószínűleg
azért, mert életeket mentett, vagy más hasonló bolondságok miatt.

Ekkor vette észre. Granger egy másik csillaggal jelölt szabadsága is hamarosan eljön,
méghozzá azon a hétvégén.

Szóval… Ostara közeleg, jegyezte meg lazán aznap este.

A lány válasza azonnali volt, bár nem a témához illő.

Ahhoz a könyvhöz NEM volt szabad hozzányúlnod.

Hová mész Ostarakor? – kérdezte Draco.

NEM vagy meghívva – közölte Granger.

Nem kell meghívó – folytatta Draco.

Nincs szükségem kíváncsiskodó idióták felügyeletére – jött a válasz Grangertől.

Hamarosan találkozunk – ígérte Draco.

A lány nem válaszolt.

Kicsit duzzogott néha, ilyen volt Granger.

***

A nem meghívott, kíváncsiskodó idióta szombaton kellemesen pihent, mielőtt felkészült

volna a hoppanálásra Grangerhez.

Őszintén szólva Granger a kútőrökkel történt kalamajkája után elvesztette minden

kiváltságát, hogy eldöntse, mikor van szüksége aurori felügyeletre vagy mikor nem. Draco
nem bízott abban, hogy Granger nem fogja magát egy vámpírokkal teli barlangba vetni, hogy
megszerezzen valami újabb, bizonytalan eredetű flaskát.

Ezeket az erényes okokat félretéve, Granger hétvégi kalandozásainak időzítése továbbra is

Draco céljait szolgálta. Ma Granger mókázása, bármi is legyen az, egybeesett az anyja egyik
ebédjével. Draco örült az ürügynek, így távol lehetett, még akkor is, ha Narcissa megígérte,
nincsenek hátsó szándékai, és minden fiatal, alkalmas boszorkány jelenléte véletlenszerű lesz.

Draco elrepült a Mitrába, a szokásos Cambridge-i kocsmába, onnan pedig Granger

gyűrűjéhez hoppanált, ami a konyhába vitte.

És lám, ott volt a gyűrű, de Granger nem.

– Te most csak viccelsz, bazmeg – káromkodott Draco a konyhaasztalon álló gyűrűre nézve.

Csak a macska válaszolt… egy szánalmas nyávogással utalt a gazdasszonya távollétére.

– A te boszorkányod egy púp a hátamon, ugye tudod?

A macska szomorú, narancssárga cipóvá gömbölyödött Draco lábai előtt.

Draco mormogva zsebre vágta Granger gyűrűjét. Aztán elővette a pálcáját, és bevetette a
nyomkövető bűbájt. Még jó, hogy készített vészterveket.

Előtte egy térkép izzott, és azon a térképen fényesebbnél fényesebb pontok voltak.

Granger régi edzőcipői, úgy tűnt a Trinity College laboratóriumában maradtak. A teásbögréje
valahol ebben a házikóban volt. A maroknyi hajtűje, amit Draco megbűvölt, meglehetősen
szétszóródott, néhány a laboratóriumban, néhány a Szent Mungóban.

Egyetlen hajtű jelenleg Uffingtonban téblábolt, ismeretlen okokból.

Olyan okok miatt, amelyeket Draco nagyon is szeretett volna megtudni.

A varázsló a hajtűhöz hoppanált.

– Meglepetés – mondta, ahogy Granger előtt materializálódott.

A lány egy méternyit ugrott a hátra, ami várható volt, majd káromkodott, ami még
kielégítőbbé tette a helyzetet.
Draco körülnézett, és egy zöld, szélfútta domb tetején találta magát. Furcsa képződmény állt
ott: magas, de a tetején lapos. A gyep a lába alatt dús, zöld és finoman ruganyos volt, kivéve
ott, ahol nagy, meszes, fehér foltok szakították meg. Körülötte dús legelők, kanyargó
sövények és kóborló birkaösvények szép kilátása hullámzott.

Draco most Granger felé fordította a figyelmét, aki tetőtől talpig mugli sétafelszerelésébe
öltözött. A haja magas lófarokban volt, ami a szokásos tudományos kontyához képest sportos
jelleget kölcsönzött neki. Az orrát rózsaszínűre festette a márciusi szél.

A homloka persze a ráncolódott.

– Hogy a fenébe kerültél ide? – kérdezte Granger.

– Hol vagyunk? – kérdezett vissza Draco.

– Hogy találtál rám?

– Mi van az anorákodban? – tett fel egy másik kérdést Draco, mert gyanúsan puffadtnak tűnt.

Granger kicsit szorosabbra húzta az anorákot. Ragyogó szemei hirtelen eltompultak az

okklumencia fátylától.

– Semmi. Tessék, válaszoltam az egyik kérdésedre, most te válaszolj az enyémre.

– Azért ez hazugság volt.

– Hát ennyit kapsz tőlem – jelentette ki Granger. Elindult lefelé a dombon, és egyre
távolodott Dracótól. – Nem akarok veled beszélni.

– Nem akarsz? Mert felrobbantottad a jegyzetfüzetemet, lefoglaltad a baglyomat, majd

küldtél nekem egy rivallót és egy dühös vidrát. Hé… hová mész?

– Távolabb tőled – közölte kurtán Granger.

Draco bosszankodott, talán lemaradt arról, amiért a lány idejött? Az Ostara-dologról?

Biztosan lemaradt róla. A lány hoppanálva távolodott tőle, és túlságosan is elégedettnek tűnt.
A varázslónak nem kellett volna ilyen pompásan lustálkodnia.

– Granger! Gyere vissza! Még nem végeztünk! – mondta Draco, hoppanált a lány mögött a
dombra.

– Én itt végeztem – közölte Granger túlzó könnyedséggel. – Rólad ezt nem hinném.

– Viselned kell azt a rohadt gyűrűt – szólt Draco Granger pattogó lófarkának.

A lány felfelé kaptatott, nem is törődve a férfival. Aztán egy jottányi figyelmeztetés nélkül
lehajolt. Draco épphogy elkerülte, hogy belerohanjon, ami egy teljes medencetájéki
érintkezés lett volna.
Igen, Tonks. Eltörte a nyakát, amikor leesett egy domboldalon. Túl keményen toltam meg.
Igen, baleset volt. Igen, meghalt. Kérlek, add vissza a testemet anyámnak a lehető
legkevesebb darabban!

Granger ismét felpattant, és egy ágat tartott a magasba.

– Mi ez? – kérdezte.

Draco bámulta azt a valamit.

– Egy növény.

– Pontosabban, fátyolka. Tudod, hogy miféle fátyolka?

– F… – kezdte Draco, miközben eszébe jutott a régi kötet. Aztán elkapta magát. – Őszintén
szólva, fogalmam sincs

– Falié. Ez Fali fátyolkája.

– Jó Falinak.

– De ezt te tudtad, hiszen olvastad a könyvet. – Granger homloka ráncolódott. Kissé

mániákusnak tűnt.

Draco elhessegette magától a növényt.

– A gyűrű levétele nem szerepelt a megállapodásunkban. Mindig magadon kell tartanod. Ez

az egésznek a lényege.

Granger megfordult, hogy folytassa az ereszkedést, ahogy visszafordult, a lófarka Draco

arcába csapott, és súlyos sérülést okozott, amiért még csak távolról sem kért bocsánatot.

– Tudod, mi nem szerepelt még a megállapodásunkban? Hogy eljátszottad a bizalmamat, és

hozzányúltál a dolgaimhoz!

Á, itt volt… az ordibálás.

– Nem csináltam semmit a könyveddel.

– Nem is szabadott volna hozzányúlnod. Az a könyv pótolhatatlan!

Ismét megfordult (és a hajával megint arcon ütötte a férfit), és Granger lefelé viharzott a
dombon.

– Tedd vissza azt az átkozott gyűrűt, Granger! – követelte Draco.

– Nem, végeztem a megfigyelőeszközöddel.

– Rendben – szólt Draco a lány távolodó hátának. – Szólok Shackleboltnak, hogy végeztem,
és ő majd ténylegesen megfigyelés alá helyez téged. Aurorokkal, akik szó szerint éjjel-nappal
figyelni fognak téged. Minden mozdulatodat, minden kibaszott fioládat, amit a
laboratóriumodba öntesz, és minden szót, amit a számítógépedbe pötyögtetsz.

Granger megállt. Fojtott hangot adott ki.

Draco ezt beleegyezésnek vette.

A férfi odatrappolt hozzá.

– Kéz – kérte kurtán.

Granger kinyújtotta a kezét.

Draco durván megragadta. Ugyanilyen durván akarta felhúzni a gyűrűt, hogy megmutassa,
mennyire haragszik rá, de nem tette, mert félt, hogy eltörik a boszorkány ujja. Egy pillanatig
áldott, ordibálásmentes csend volt, amíg visszacsúsztatta a gyűrűt.

– Ó! – hallatszott egy hang.

Néhány mugli járókelő bukkant fel a domboldalon.

Örömkiáltások követték őket: „Eljegyzés!” és „Milyen szép pár!” és „Gratulálok!” és

„Milyen szép hely erre!”

Egyébként Draco nem tudta, hogy az Avada Kedavrát szemmel is lehet varázsolni, de
Granger elég ügyesen csinálta.

Aztán a muglik felé fordult, és néhány egyetértő, álörömteli hangot adott ki, hogy
továbblendítse őket. Draco nem csatlakozott, mert ő már halott volt.

A járókelők végül tovább mentek, miután sok sikert kívántak a házaséletükhöz, és ostoba
tanácsokkal látták el Dracót.

Granger pusztítóan markolta a fátyolka ágát. Amint a muglik távoztak, a földhöz vágta, és azt
kérdezte, miért ez az élete?

Draco feltételezte, a kérdés költői, ezért nem válaszolt. Elővette a pálcáját, és odasétált, ahol
a muglik befordultak.

– Mit csinálsz? – kérdezte Granger.

– Törlöm az emlékeiket – mondta Draco.

– Ne tedd! – mondta Granger váratlan vehemenciával. – Az emléktörlőbűbájt nem szabad

könnyelműen használni.

– De…

Most Granger mellette volt. Megragadta a pálcás kezét, és lehúzta.

– Ne tedd! Nem számít. Ígérem, hogy azok a muglik nem fogják bemocskolni a hírnevedet,
vagy a Prófétához fordulni ezzel… ezzel az állítólagos fejleménnyel.

– Nem érdekel – mondta Draco, mert nem is érdekelte. – Azt hittem, téged érdekel. Csak a
szemeddel fojtogattál.

– Nem érdekel? – Granger, életében először, tanácstalannak tűnt. – Azt hittem, hogy téged
érdekel.

– Miért érdekelne? Ezek muglik.

– Nem tudom. Mindegy. Végeztünk itt?

– Végeztél itt?

– Igen – mondta Granger.

– Akkor én is – válaszolta Draco.

Granger egy csókkapun át a parkolóba trappolt.

Draco elég sokáig időzött ott, miközben végignézte, ahogy a nő lemanőverezi a kocsit a füves
szegélyről a kanyargós országútra.

A boszorkány egy hátrafelé pillantás nélkül elhajtott.

A rendszámtábláján CSMPS állt.

Draco ingerült hoppanálással eltűnt.

***

Néhány nappal később Draco felkészült a szerda esti kviddicsre, amelynek ő volt a
házigazdája a kúria gondozott pályájában.

Felöltözve és indulásra készen repült a pálya felé, ahol a szokásos haverok várták: Zabini,
Davies, Flint, Doyle és más régi iskolatársak, valamint egy maréknyi játékos, akiket a ma esti
meccsre gyűjtöttek össze.

– Hé, hé! – legyintett Flint.

– A piperkőc főnök megérkezett – jelentette be Doyle.

– Húzd be a nyakad, Doyle, vagy én teszem meg helyetted – mondta Draco, és a seprűjét a
magasságukhoz közelítve megállította.

Doyle fenyegetőzésként Draco felé emelte az ütőjét.

– Én jobban felszerelkeztem arra, hogy fejeket verjek be.

– Öt az öt ellen? – kérdezte Davies a seprűjét feléjük irányítva, és láthatóan alig várta, hogy
elkezdhesse.

– Csináljuk.

Belekezdtek a játékba. Már elmúlt nyolc, amikor elkezdték, de a pályát varázslattal

világították ki, ez lehetővé tette a hosszú játékot, tele kétes szabályértelmezésekkel és
halálközeli mutatványokkal. A cikesz ezen az estén megfoghatatlan volt: sem Malfoynak,
sem az ellenfél fogójának nem volt sok szerencséje, és emiatt mindkettőjüket gúnyolták a
csapataik.

Eljött az éjfél, és Davies közölte, hogy a francba, az asszony a fejét fogja venni, amiért ilyen
későig kimaradt. Megállapodtak abban, hogy a fogóik használhatatlansága és az egyébként
kiegyenlített állás miatt döntetlennek minősítik a meccset, és jövő héten folytatják, aztán
rengeteg itallal ünneplik később a győztest.

Puffanások és hoppanálások visszhangoztak a pályán, ahogy a játékosok eltűntek hazafelé, és

Draco magára maradt.

Most már szórakozhatott egy kicsit.

Lustán, hosszú hurkokban repült felfelé, egyre feljebb és feljebb, amíg a pálya messze lent
zöld téglalap nem lett, a kúria pedig egy babaháznak tűnt, amelyet lágyan világítottak meg a
bűbájok az éjszakában.

Aztán lefelé irányította a seprűjét, és egy Vronszkij-féle műbukásban zuhant. Az utolsó

pillanatban felhúzta magát, alig tudta visszatartani az örömujjongást, ami ki akart törni
belőle, és a seprűjét spirálisan visszafordította a fekete ég felé.

A pálya ismét csak egy kis zöld téglalapként terült el alatta, de Draco még magasabbra repült,
egészen addig, amíg azt képzelte, hogy talán felhőfoszlányok is lehetnek közte és a föld
között.

Újra lezuhant, élvezte a szelet az arcán, a zuhanás bénító érzését, az ereiben felpezsdülő
adrenalint. Dicsőséges. Szabadság.

Az utolsó lehetséges pillanatban húzódott fel a zuhanásból, a szíve a fülében dobolt, lábujjai
a füvet érintették.

Egy hoppanálás halk, de jellegzetes pukkanása visszhangzott a pályán. Körülnézett, vajon ki

lehetett az. Készen állt arra, hogy Daviest ugrassa, amiért elszökött a felesége elől.

De nem Davies volt az.

Hanem Granger.

Azért jött, hogy szidja őt az átkozott könyv miatt? Draco alacsonyan repült, és a seprűjét
lebegő megállásba kormányozta a nő előtt.

– Mi a fenét keresel itt?

De Granger nem tűnt dühösnek, hanem inkább zavartnak. A pálcáját a magasba tartotta,
zöldesen szikrázó gyógyító szikrákkal.

Valójában úgy nézett ki, mintha csak most mászott volna ki az ágyból. A hosszú copfba font
haja tele volt elszabadult fürtökkel. Mugli rövidnadrágot és egy nagy, kopottas Edinburgh-i
Egyetem pulóvert viselt. Lábfeje és lába csupasz volt.

– Én… éreztem, hogy… – dadogta, és zavartan nézett körül az új környezetében. – A

szívverésed az egekbe szökött, és az adrenalinszinted is megemelkedett, és borzalmas volt,
én…

– Nem, ez őrült jó volt – javította ki Draco, még mindig levegő után kapkodva.

– … azt hittem, mindjárt meghalsz!

– Várj csak… hogyan, te érezted? Hogy a fenébe kerültél egyáltalán ide?

– A rohadt gyűrűd – csattant fel Granger, és a kérdéses gyűrűt viselő kezét az arca előtt
lengette.

– Lehetetlen – gúnyolódott Draco. – Csak egy irányba működik.

– Akkor hogyan kerültem ide, te totális seggfej?!

Ez egy jogos érv, és Draco kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy talán újra át kell vennie
a bűbájait. A haragja azonban csak fokozódott, mert a hiba minden bizonnyal az ő hibája
volt.

– Az egyetlen seggfej itt az, aki levette a gyűrűt, amikor nem kellett volna, és megrongáltál
valamit. Az a varázslat kényes dolog.

Granger a magasba tartotta a kezét, mintha nem tudná elhinni a beszélgetés abszurd
fordulatát.

– Nem azért jöttem ide, hogy azon vitatkozzunk, ki a nagyobb seggfej.

– Te vagy az – mondta Draco. – És mivel azért jöttél ide pizsamában, hogy meggyőződj a
közérzetemről, megerősíthetem, hogy jól vagyok. Elmehetsz. Biztos vagyok benne, hogy van
jobb dolgod is.

Ez a ténymegállapítás, úgy tűnt rosszul hangzott. Granger kiabálása fokozódott.

– Jobb dolgom is van? Nekem? Ó, dehogy. Az én életem csodás rózsaszínes csilli-villi

időtöltésből áll.

– Granger…

– Imádok megjelenni kviddicspályákon az éjszaka közepén, márciusban, mezítláb, hogy

vitatkozzak a kibaszott Draco Malfoyjal… Egyszerűen imádom. Olyan kevés dolgom van,
hogy már azon gondolkodtam, elkezdek gyeplabdázni. Hajókat rakni üvegekbe…
Elhallgatott, miután kegyesen félbeszakította valami, ami a nyakához ért. A lány hátrahőkölt.

– Mi az…

A tarkójánál, Draco felé incselkedve ott csillogott a cikesz.

Draco közelebb lépett, és elkapta.

– Egész éjjel ezt a szarházit kerestem.

– Csodálatos. Örülök, hogy segíthettem – morogta Granger.

A fogai összeszorultak, de nem a dühtől – hanem mint ahogy Draco későn rájött – a hidegtől.

Vett egy nagy levegőt, és úgy tűnt, hogy a boszorkány összeszedi a méltósága maradékát.

– Mivel neked semmi bajod, elvinnél a legközelebbi kandallóhoz?

Mi a fenének volt szüksége arra, hogy ő elvigye bárhová is? Draco leszállt mellé, és végre
rájött, hogy Granger nem néz ki jól. Fehér volt az ajka, sápadt, és reszketett.

– Az átkozott Cambridgeshire-ből hoppanáltál? – értette meg Draco.

– Eltartott néhány pe…percig – mondta Granger összeszorított fogak között. – Ma reggel

dupla műszakban do…dolgoztam a Szent Mungóban… szóval ez és a hosszú távú
hoppanálás eléggé kimerített.

Draco egy melegítő bűbájt varázsolt rá, a helyzet miatti ingerültségét most már átadta a
dühnek. Túl sok varázslatot merített ki magából, mindezt az ő számlájára, a meggondolatlan
idióta.

– Pontosan mi is volt a terv, amikor szinte minden mágikus tartalék nélkül érkeztél, hogy
megmentsd az életemet?

– Be akartam forrasztani a sérülést – mondta Granger, de a szarkazmust eltompította a heves

remegés, ami a vállát rázta. – H… ha… hagyd a francba a kioktatást… nem gondolkodtam.
Aludtam, és a következő dolog, amire emlékszem, hogy ez az átkozott gyűrű azt kiabálja,
hogy meg fogsz halni.

Draco úgy érezte, meg kellene hatódnia, bár a lány meggondolatlansága miatti
elégedetlensége inkább beárnyékolta ezt.

– Igen. Szóval lehet, hogy épp egy párbaj közepén voltam egy csapat sötét varázslóval, te
pedig úgy döntöttél, mezítláb, mágikus kimerültséggel, a pizsamádban felbukkansz.
Átkozottul zseniális.

– Ez egy reakció volt – sziszegte Granger. – Sajnálom, hogy nem álltam meg felmérni a
lehetőségeimet, amikor azt hittem, hogy a halálod közepén vagy. Gyógyító vagyok, nagy
esélyem lett volna rá, hogy tehettem volna valamit a… a…
– A nem létező súlyos sérülésemmel. Igaz. – Draco visszaugrott a seprűjére, és a lány
közelébe lebegett. – Szállj fel! Elrepítelek a kúriába. Onnan majd haza tudsz hop-porral
menni.

– Nem – mondta Granger hátrálva.

Draco nem kis elkeseredéssel arra következtetett, hogy a lány repülésellenes volt.

– Rendben. – Leugrott a seprűjéről, és helyette a karját nyújtotta neki. – Majd én elkísérlek a

kúriába. Gyerünk, menjünk! Úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul.

Granger ismét hátrált. Még sápadtabbnak tűnt.

– Nem… nem a kastélyba. Kérlek, kísérj el a Hattyúba! Onnan majd hop-porral

hazamegyek.

– Mi a baj a rohadt kandallómmal? – kérdezte Draco, közel állt ahhoz, hogy elveszítse a
türelmét, és megragadja a karját, hogy maga mellé kényszerítse. – Anyám a héten
Franciaországban van, ha erre gondolsz…

– Nem, nem az anyádról van szó. Én csak… én csak nem akarok visszamenni oda. Rendben?

A lány átkarolta magát. Ebben a pillanatban a félelmetes Hermione Granger kicsinek,

sápadtnak és rémültnek tűnt.

Draco szörnyen későn jött rá, a lány az otthona ellen tiltakozik, hogy a kúria még mindig
magában hordozza a háború borzalmait.

Egy idióta volt.

Újra felajánlotta a karját.

– Akkor a Hattyúba.

A lány elfogadta. A keze könnyű volt a férfi karján, és az izzadságtól átázott

kviddicsfelszereléséhez képest hidegnek érezte.

A Hattyú öltözőjébe hoppanáltak, a harsány varázslókocsmába, amely a Wiltshire-i hop-por

utazás úticéljaként szolgált. A kocsma törzsvendégeinek hangja vidáman dübörgött a falakon
keresztül. Draco figyelemelterelő bűbájt vont magára és Grangerre, ami arra szolgált, hogy
elterelje róluk a tekinteteket, amikor kiléptek a ruhatárból, és a kandalló felé vették az irányt.

Draco észrevette, hogy Granger még mindig a karját fogja, sőt, elkezdett ráhajolni.

A férfi egy marék hop-port dobott bele a tűzbe, Granger pedig megmondta a házikójához
legközelebb eső varázslótanya nevét, a Mitrát.

– Nincs benned annyi erő, hogy onnan haza tudj hoppanálni – mondta Draco.
– A házikóm nincs a hop-hálózaton. Gyalog akartam menni… csak pár perc az egész – szólt
Granger.

Draco hitetlenkedő hangot adott ki.

– Ma este már egyszer bebizonyítottad, hogy idióta vagy, de látom, megduplázod. Veled
megyek.

Granger fáradtságának valódi fokát az bizonyította, hogy nem vitatkozott. Együtt léptek be a
kandallóba, miközben pörögtek, két tucat kijárat suhant el a szemük előtt, amíg ki nem
kötöttek a Mitrában.

Draco gyorsabban talpra állt, mint a kimerült idióta boszorkány, aki bátor kísérletet tett a
felállásra, ami inkább csak egy oldalazás volt, és belezuhant a férfi karjába. Átkarolta a
derekát, és a konyhába hoppanálta magukat.

Egy narancssárga folt suhant be a szobába, miközben Draco hoppanálása visszhangzott.

Azonnal aggodalmas nyávogás hallatszott, amikor a macska észrevette, hogy gazdasszonya
megereszkedett alakja Draco oldalához simul.

– Még mindig velünk vagy? – kérdezte Draco, és megrázta Grangert. – Hívjak valakit?
Elvigyelek a Szent Mungóba? Mondj valamit, vagy elküldöm a patrónusomat Potterhez, és
teljes pánikot indítok el.

– Ne tedd! – Granger szorosabbra fonta szorítását a karját. – Ez csak… csak mágikus

kimerültség. Az egész napomat gyógyítással töltöttem. A hosszú távú hoppanálás… hülyeség
volt. Adj egy erősítő bájitalt… a vöröses üvegcsét a pulton, ott.

Draco leültette Grangert egy székre, ahol a boszorkány sóhajtva hátradőlt. A kérdéses fiolát
feléjük lebegtette, és letörte a viaszos dugót.

– Totális seggfej vagyok – mondta Granger, mielőtt az egészet lehúzta volna.

Draco úgy érezte, ezt írásba kellene foglalnia.

A macska aggódó nyávogások kórusával kanyargott Granger lábai körül.

– Egyetértek – helyeselt Draco. – Pihenésre van szükséged.

– Nem érted őt – ellenkezett Granger, és egy erőtlen mozdulattal az asztalra dobta az üres
fiolát. – Hagyd abba a színlelést!

– Azt mondta, van egy kanapé valahol az első szobában a könyvekkel teli kupac alatt, amire
le kéne feküdnöd.

– Ne nyúlj azokhoz a könyvekhez! – csattant fel Granger még az ájultsága ellenére is

harciasan.

A macska kitartóan jajgatott.

– Akkor ágyba! Egyetértek – mondta Draco.

Draco nem adott esélyt Grangernek, hogy ellenkezzen. Egyik kezét a lány könyökhajlatába
csúsztatta, és mindkettőjüket felhoppanálta az emeletre, ahol letette a boszorkányt az ágyára.

Ahogy körülnézett a félhomályos szobában, nyilvánvaló volt, hogy Granger valóban olyan
sietősen távozott, ahogyan azt állította. Az ágyon rendetlenség uralkodott, mintha elfelejtette
volna, hogy takaró van rajta, amikor felpattant. Az éjjeli lámpa ferdén állt, mintha a lány
nekiment volna. A mugli mobilkészüléke arccal lefelé a padlón hevert.

Draco néhány pálcaintéssel átrendezte ezeket a dolgokat. A macska, amely utánuk indult el
felfelé a lépcsőn, most felugrott az ágyra, és szemrehányó hangon csatlakozott Grangerhez.

Csámpás úgy telepedett Granger hónaljába, mint egy szőrös vizes palack. A boszorkány
egyik gyenge kezével magára húzta a takarót, a másikkal pedig megsimogatta a macska fejét.

Draco, aki arra várt, hogy lássa, vajon az erősítő bájital meghozza-e a kívánt hatást, és
Granger nem fog-e meghalni miatta, hirtelen úgy érezte, mintha tolakodó lenne.

Tett egy lépést az ajtó felé.

– Rendben. Én most már megyek is. Vigyázz, nehogy még egyszer ezt csináld!

– Sajnálom – motyogta Granger. – Hogy… bonyolult voltam. A házaddal kapcsolatban.

– Nem érdekel – szólalt meg halkan Draco. – Nem számít.

– Tudom, hogy az ott történt szörnyű dolgok már réges-rég történelem.

– Nem kell folyton mentegetőznöd. Aludj! – javasolta Draco, és egy nagyobb lépést tett az
ajtó felé.

– Tudom, hogy ez nem ésszerű – folytatta Granger, és egy határozatlan mozdulatot tett a
plafon felé. – De…

– Ne gondolkodj, Granger! – szólalt meg Draco, bár tudta, hogy ez egy oximoron kérés a
részéről. Kisétált a szobából. – Szia!

– Csak a hop-port akartam használni – mormolta Granger halkan, most már leginkább
magának. – Kicsit szánalmas, tényleg.

Draco egy nagy lépést tett vissza a szobába. Valahogy nem hagyhatta annyiban a dolgot.

– Nem szánalmas, ha nem akarod újra meglátogatni azt a helyet, ahol megkínoztak. –
(Szerette volna hozzátenni, hogy te idióta, de úgy érezte, talán kimaxolta a kvótáját ezen a
téren ma estére.)

Granger csak annyit mondott eltűnődve, hogy „hmm”.

– Egyébként – tette hozzá Draco –, a kúria nagy része elpusztult a háború végén. Az az egész
fele eltűnt. A szalon is eltűnt.

– Eltűnt? – kérdezte Granger felélénkülve.

– Igen, már csak kertek vannak. Üvegházak. Virágok, gyógynövények…

– Milyen gyógynövények? – tette fel a kérdést Granger.

Miért kellett mindent tudnia ilyen vérre menő, gyötrelmes részletességgel? Kimerítő volt.

– Nem tudom – mondta Draco. – Anyám a hasznos dolgokat patikáknak adományozza.

Aludj!

– Az jó lesz. – Granger hangja lágyabb, távolodóbb jelleget öltött. Az erősítő bájital kiütötte,
hogy elkezdje a munkáját.

– Igen.

– Örülök, hogy valami jó származhat egy ilyen…

– Egy ilyen szörnyű helyből? – egészítette ki Draco.

– Igen.

Néhány pillanatig nem szólt többet. A holdfény az ablakon keresztül lágy fénybe vonta az
arcát: finom, tágra nyílt szemű, még mindig sápadt. Haja sötét tekercsként terült el a párnán,
lassan kibontakozva.

Draco úgy érezte, mintha duplán látná. Túlméretezett pulóverében, ágyba bújtatva, kezét a
takaróra borítva, úgy nézett ki, mint az a lány, akire az iskolából emlékezett. De ez a látomás
szétfoszlott, hogy meghagyja neki ezt a képet egy kedves, fáradt boszorkányról, aki a teljes
mágikus kimerülés határára sodorta magát, hogy eljusson hozzá, mert azt hitte, veszélyben
van.

Ezt miatta tette magával.

Különös érzés volt.

Granger szemhéja lecsukódott. Draco az ajtó felé baktatott, és szándékában állt gyalogosan
elhagyni a házikót, mielőtt a lehető legcsendesebben dehoppanálna kifelé. Most már biztosan
aludt, túl sokáig volt csendben.

– Malfoy?

Draco egy átkot mormolt.

– Aludnod kellene.
A szavai már elmosódtak kissé. Az öntudatlanság felé sodródott, de még mindig küzdött
ellene.

– A patrónusod szép – szólt álmosan Granger. A lány szemei lecsukódtak.

– Ööö… köszönöm.

– Mi az?

– Aludj már, Granger!

– De mi az?

– Aludj!

– Ez egyfajta kutya?

– Igen. Aludj!

– Milyen fajta?

– Egy borzoi.

– Ó, a cároknak is voltak ilyenek.

– Voltak. Gyerünk aludni! Ez nem kocsmai vetélkedő.

– Durva jószág, bár aranyos.

– Én most elmegyek – jelentette ki Draco.

– A bundája olyan puhának tűnt…

Végül csend lett.

Most már csak a macska volt ébren, és Dracót bámulta.

Draco észrevette, hogy a sárga tekintet nem volt olyan gyűlölettel teli, mint általában. Ha
valaminek, akkor leginkább helyeslőnek tűnt.
 A parti/árvák vagy valami hasonló

8. fejezet

A parti/árvák vagy valami hasonló

A március hűvös, nyirkos végéhez közeledett, és vele együtt eljött a Delacroix-ünnepség

napja. Dracót erre az alkalomra Henriette emlékeztette, amikor a házimanó megzavarta
délutáni szundikálásában.

Miközben Draco fáradt álmossággal ásított, Henriette az esti öltözékéről kezdte faggatni.

– Ez a bíbor nagyon jól állna önnek, Monsieur – mondta Henriette, és egy gazdagon díszített
talárt tartott a magasba, hogy Draco szemügyre vehesse. – Mint egy római császáré, nem?

– A fekete talárt kérem – jelentette ki Draco.

– Talán ezt az ezüstöt? A szeméhez olyan elbűvölően menne…

– A feketét, Henriette.

Henriette tántoríthatatlan volt, elővette a fekete talárt, de még egy csillagképekkel ékesített,
éjkék ruhakölteményt is.

– Vagy talán ezt? – kérdezte, a kéket magasabbra tartva.

– Az anyám vett rá erre? – kérdezte Draco szemügyre véve a kitartó manót.

Henriette nagy fülei hátrafelé álltak.

– Madame azért javasolta ezt, mert talán hajlandó lenne valami mást is kipróbálni. Madame
szeretné, ha nem úgy nézne ki, mintha temetésen venne részt.

– Inkább úgy szeretnék kinézni, mint egy temetkezési vállalkozó. A feketét hagyd az ágyon.

– Ahogy óhajtja, Monsieur – sóhajtott Henriette, és az ágyra terítette a talárt.

Pukedlizett és eltűnt.

Henriette a nyelvet jól beszélő, jól képzett francia manó volt, de sokkal rámenősebb és
önfejűbb, mint az angol manók, akikhez Draco gyermekkorában hozzászokott. Az anyja
azonban szerette őt, és Draco kénytelen volt elismerni, hogy a főztje messze jobb volt, mint
az angol testvérei által készített nehéz ételek.

Draco lezuhanyozott, tökéletesre fésülte a haját, felhúzta a nehezen megszerzett fekete talárt,
ismét tökéletesre igazította a haját, és a tükörben méregette magát, hogy biztosra menjen, és
elképesztően jól nézzen ki.
Ez így is lett.

Ami kiváló, mert ma este kellett a Draco Malfoy vonzerő. Túl régen volt már az utolsó
légyottja (legjobb emlékezete szerint az valami boszorkánnyal történt Pansy legutóbbi
születésnapi buliján), és az elmúlt hetekben már érezte az akció hiányát.

Itt volt az ideje, hogy orvosolja a helyzetet. A Delacroix-parti kiváló alkalmat szolgáltatott
erre. Rengeteg boszorkány lesz ott, talán maga Mademoiselle Rosalie Delacroix is,
természetesen, ha érdekelné őt – elmélkedett Draco, miközben a kölnijét használta.

A toalettjével elégedetten a varázsló elindult a kandalló szalonba.

– Henriette, elment már az anyám? – szólította, miközben hop-port szórt a kandallóba.

– Oui, elle est partie – válaszolta Henriette. – Körülbelül két órája ment el, Monsieur. Azt
hiszem, a Madame úgy gondolta, hogy ön nem sokkal később már úton lesz.

Hoppá, gondolta Draco.

– A Seneca – mondta hangosan, és a lángok közé lépett.

***

Draco leporolta magát a Seneca kandallójából kilépve egy nagyképűnek tűnő fiatalember
segítségével, aki egy megbűvölt tollseprűt hurcolt magával.

Egy pillanattal később Theodore Nott szólította meg.

– Van a divatosan késő, és vagy te – vigyorgott Theo. – Azt hiszem, ez már a gorombaság
határát súrolja: fél kilenc van, és lekésted a beszédeket.

– Figyelmetlen voltam – közölte Draco, és megigazította a talárját. – Foglald össze!

– Nagyon szép szavak a Hála Igazi Varázslatáról, és… aztán következett a kérem,
adakozzanak.

– Nem hiszem el, hogy lemaradtam egy ilyen jelentős beszédről.

Egy szuszogó hang szakította félbe őket.

– Áh. A szokásos gazemberek.

Zabini kiszúrta Dracót és Theót, amint a zsúfolt Rózsaszobába igyekeztek, ahol éppen
szendvicseket osztogattak a szép számú közönségnek.

– Nem tudtam, hogy ilyen csőcseléket, mint ti, beengednek ide – szólalt meg Zabini. A
talárja kifogástalanul szabott volt, talán még jobban, mint Dracóé.
Ő és Draco keményen bámulták egymást, míg Zabini arca széles vigyorra nem húzódott.

– Jó látni titeket. a keveseket, a bátrakat, akik nem házasok és nem nemzettek csikókat.

– Azért jöttünk, hogy csatlakozzunk esti dorbézolásodhoz – közölte Theo egy elegáns
meghajlással. – Mik a terveink ma estére, uraim? Káosz és zűrzavar?

– Italok, tánc, és találni egy bájos hölgyet, akivel összebújhatunk – vázolta Zabini, és
körbepillantott a zsúfolt teremben.

– Ugyanaz, mint neki, csak több dugással és kevesebb ölelkezéssel – mondta Draco, aki
szintén a körülöttük lévő tömeget figyelte.

– Ohó – mondta Zabini. – Hagyjátok nekem a barnákat.

– Rendben – egyezett bele Draco, halványan Rosalie-ra és a hozzá hasonlókra gondolva. –

Úgyis valami szőkére vágyom.

– Akkor nekem a vörösek jöhetnek. – Theo megszabadított egy pincért három piszkos
martinitől és körbeadta őket. – Igyál! Ezektől majd szőrös lesz a mellkasod. A pultos
bőkezűen bánik a vodkával.

Ittak, trécseltek, baráti és régi ellenségek csoportjaiba tévedtek. Draco mellékesen megtudta,
hogy az esti esemény a Szent Mungo új kórtermének támogatását szolgálta, amiért az idősebb
Delacroix életét megmentették, ami aztán a pénzhajhász varázsló elméjét emberbarátibb
célok felé fordította. Szóval nem az árvákról szólt. Mindegy.

A fényeket tompították, és a terem közepén helyet csináltak a táncparkettnek. Draco

megtalálta Rosalie-t, és megpróbált beszélgetni vele, de Rosalie vihogott, és úgy tűnt, inkább
valami francia tisztavérű valaki, akinek a nevét Draco nem tudta megjegyezni, karjához
ragaszkodott. Úgy döntött, hogy a lány reménytelen eset, és folytatta a cirkálást.

Két-három másik boszorkány, akiket Draco már ismert, keresztezték az útját, miközben
körbejárt. Bájosak voltak, szempillarebegtetőek és láthatóan készségesek, de nem érezte a
szikrát (vagy kevésbé romantikusan: a leghalványabb rándulást sem a nadrágjában).

Egyenként vált meg tőlük, távolról megjegyezve, hogy bármennyire is vonzóak és

készségesek voltak, inkább találta őket tapadósnak és zavarónak, mint bármi másnak. Miss
Luella Clairborne különösen kitartó volt, Dracónak azt kellett hazudnia, hogy az anyja hívja,
hogy megszökjön tőle.

Mi baja volt vele? Luella valószínűleg hajlandó lett volna egy gyors menetre egy függöny
mögött is, de ő nem ezt akarta. És azt sem akarta, hogy hazavigye magával. És azt sem, hogy
a Seneca egyik luxusszobájában legyen vele. Szóval mit is akart pontosan? Őt legalábbis
nem. Egyiküket sem.

Hogy beváltsa a hazugságát, Draco csatlakozott az anyjához és a Szent Mungo felsőbb

köreihez. Narcissa célzottan Rosalie francia társára nézett, és összepréselte ajkait ahelyett,
hogy azt mondta volna: Tessék, látod? Az összes jót felkapkodták, te pedig, fiam, egyedül
fogsz meghalni.

Dracónak nem volt gondja azzal, hogy egyedül haljon meg. Ebben a pillanatban egyszerűen
csak találni akart egy boszorkányt, aki felébreszt benne valamit, lefeküdni vele egyszer-
kétszer, hogy kiűzze a szervezetéből a frusztrációt.

Egy karcsú, nyitott hátú ruhás valakin akadt meg folyton a szeme, miközben körbejárta a
helyiséget. Egykori hugrabugosokból és magasabb szintű minisztériumi alkalmazottakból
álló vegyes társasággal beszélgetett, de az alakja folyton eltűnt a látóterében, ahogy a
beszélgetők közt elvegyült. A fények olyan gyengén világítottak, hogy a férfi csak egy
pillanatra tudta kivenni lány hátának ívét, a poharat tartó kéz kecses mozdulatát, és a pántos
cipőbe bújtatott, finom bokáját.

– Hé! – mondta Zabini, miközben Draco mellett materializálódott. – Azt mondtam, hagyd
nekem a barnákat.

– Az első választásom talált valami francia selyemfiút – szólalt meg Draco.

– Úgy beszélsz, mintha nem te magad lennél a legnagyobb francia punk a teremben.

Draco egy sötét pillantással kedveskedett Zabininek.

– Mindegy… a megosztás gondoskodás.

– Rendben. Megpuhíthatod nekem. Kifejezetten finomnak fogok tűnni, miután te elbasztad a

bemutatkozást.

Draco kiürítette a poharát, és átnyújtotta Zabininek.

– Figyelj csak engem!

Elsétált a csoport mellett, és látványosan üdvözölt néhány ismerőst, ahogy elhaladt mellettük,
köztük egy gyors biccentést eresztett meg Potternek. (És miért volt itt Potter, imádkozzunk?
Valami árvák miatt, valószínűleg.)

Ernie Macmillan, áldja meg az ég, intett egyet, és a maga hivalkodó módján odakísérte
Dracót. Roxfortos évfolyamtársa a pufók fiúcskából mára zömök, széles vállú férfi lett, aki
most a Nemzetközi Mágikus Együttműködési Főosztályt vezette.

– Macmillan – köszöntötte Draco, és kezet rázott vele. – Hogy vagy? Mutass be a fr…

A bájos nő Draco felé fordult, miközben ő beszélt.

Ez kurva égő. Kibaszottul. Granger.

Draco annyira megdöbbent, hogy majdnem felhajtotta a martiniját.

De hát ő volt az. Zabolátlan haját elegáns kontyba fogta a tarkójánál. Szokásos öltözékét egy
hosszú, zöld ruha váltotta fel, valószínűleg mugli eredetű, de mégis gyönyörűen szabott.
Intenzív tekintetét még inkább fokozták a szeme körül valamilyen kozmetikai szer sötét
foltjai.

– Mit keresel itt? – kérdezte Draco frissen felpaprikázva, mert az elmúlt negyedórában
mindenféle érdekes szögből elképzelte ennek a nőnek a hátát és a fenekét, de ez a nő kurvára
Granger volt.

Szó szerint. Kibaszott. Granger.

A kérdését durván fogalmazta meg. Macmillan közelebb lépett Grangerhez (ami valahogy
még jobban bosszantotta Dracót), és azt mondta:

– Hermionét személyesen Monsieur Delacroix hívta meg az összes gyógyítóval együtt, akik
segítettek neki. Nem hallottad a beszédet?

– Áh – mondta Draco, és hülyén érezte magát.

Granger kérdőn felvonta az egyik szemöldökét.

– Én sem számítottam volna rá, hogy itt leszel. Nem gondoltam, hogy az egészségügy
egybeesik az érdeklődési köröddel.

Macmillan, aki úgy tűnt, hogy átvette a közvetítő szerepét közöttük, most közelebb lépett
Dracóhoz.

– Úgy tudom, a Malfoyok meglehetősen jelentős összeggel járultak hozzá az új kórteremhez.

– Illetlenül megpaskolta Draco vállát. – Végül is jó fajták ezek a Malfoyok, nem igaz?

Granger Macmillanre vetette az egyik fixált mosolyát.

Közben Draco úgy bólogatott, mintha tökéletesen tisztában lenne ezzel a nagy
hozzájárulással, amit – ha jobban belegondolt – az anyja talán kétszer-háromszor is említett,
bár odafigyelt volna.

– Persze – folytatta Macmillan –, még nem raktuk össze a névtelen adományozó kilétét, aki
galleonról galleonra megfejelte az est bevételét. Én az egyik öreg francia fickóra fogadok, aki
Delacroix kíséretéhez tartozott. Lemaitre lehet, akié fél Burgundia szőlőbirtoka…

Macmillan félbeszakította a mondandóját, amikor meglátta, hogy egy magas varázsló halad el
a csoportjuk mellett.

– Ah… kiszúrtam Finbokot. Kérlek, bocsássatok meg! Zaklatnom kell őt egy új

törvényjavaslattal kapcsolatban, amit szorgalmazhatna, talán, ha még többet iszik…

Ezzel Draco és Granger egyedül maradtak egy nagyobb kör szélén. Granger még mindig
felhúzott szemöldökkel figyelte Dracót, amiből a férfi egyből rájött, hogy úgy bámulja, mint
egy kretén.

Azonban nem mondhatta, hogy „bocs, csak arról fantáziáltam az elmúlt negyedórában, hogy
hátulról megduglak” anélkül, hogy ne tűnjön még nagyobb kreténnek.
Draco bosszúságának leplezésére haragosan azt mondta:

– Neked kellene értesítened, ha nyilvános rendezvényeken veszel részt. Most már nem is
tudom jól érezni magam… figyelnem kell rád.

Grangeren volt a sor, hogy ingerült legyen.

– Figyelni rám? Ki fog rám támadni? A kollégáim? Annak az embernek a családja, akinek
segítettem visszajönni a halál torkából? Delacroix a legjobb biztonságiakat bízta meg, akiket
pénzért meg lehet venni, vagy nem vetted észre a többi aurort sem? Csináltál mást, mint
fenekeket bámultál, mióta megérkeztél? Pedig tájékoztattalak, hogy részt veszek a
rendezvényen… két héttel ezelőtt.

Meglehetősen sok vádaskodás érte ebben a tirádában. Draco szelektíven válaszolt néhányra.

– Azért jöttem, hogy fenekeket nézegessek… ez az egyetlen ok, amiért itt vagyok. És a
fenékválaszték csekély, csak hogy tudd, néhányat leszámítva… ööö… amúgy is, ez egy
monumentális időpocsékolás volt. És biztosan nem mondtad, hogy részt veszel rajta.
Emlékeztem volna rá, mert bosszankodtam volna miattad, amiért zavarsz a fenekek
nézegetésében.

Granger keresztbe fonta a karját.

– Egészen biztosan szóltam neked. Nézd meg a jegyzetfüzetedet!

Draco – a lány hervasztó pillantása kereszttüzében – elővette a jegyzetfüzetet, bár a kétely

magva most már gondolatai közé furakodott. Kicsit lassan csinálta. Granger türelmetlen
hangot adott ki, és közelebb hajolt hozzá, hogy ő maga is lapozhasson. (Draco megjegyezte,
hogy megint jó illata van, ma este valami édes és légies illatú könnyű fuvallatot viselt.)

Átlapoztak néhány oldalt Granger közleményeiből, amíg…

– Áh – mondta Draco.

A történet szerint Granger valóban elmondta neki két héttel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy
elkábította és elhallgattatta a jegyzetfüzetet.

A jegyzetfüzet egy csettintésre becsukódott.

Granger felháborodottnak tűnt, bár igyekezett semlegesen tartani a testbeszédét, hogy ne

okozzon jelenetet.

– Látod? Hogy merészelsz szidni, mint egy önfejű gyereket?! – sziszegte heves suttogással. –
Nekem itt a helyem. Én vagyok a díszvendég.

Valami angyal vagy mi mentette meg Dracót azzal, hogy odahívta Grangert egy francia
gyógyítókból álló csoporthoz. A boszorkány elment, de sötét pillantást vetett Draco felé, ami
azt ígérte, ennek még nincs vége.
Draco stratégiai visszavonulót fújt Zabini és Theo felé, és a szokásosnál valamivel kevesebb
lendülettel lépkedett.

Zabini éppen finoman rágcsált egy fürjbordát.

– Úgy tűnt, hogy jól sikerült.

– Baszódj meg! – vágott vissza Draco.

– Szegény öregfiúnak több italra van szüksége – szólalt meg Theo, és egy pincér felé intett,
hogy frissítse fel az italaikat. – Idd meg ezt, Draco, és ne bámuld tovább Grangert, mint egy
lógó állú idióta. Nem szeretném, ha Potter idejönne, hogy megvédje a becsületét.

– Nem is tudtam, hogy a kibaszott Grangerről van szó – morogta Draco, és teljesen
félreérthetőnek érezte a jelenetet az egész ügy miatt.

– Én sem tudtam – szólt Zabini. – Elég szépen felnőtt, nem igaz?

– Együtt dolgozom vele – vallotta be Draco. Vett egy erősítő kortyot abból a torokégető
anyagból, amit Theo adott.

– Tényleg? – Theo kíváncsinak tűnt. – Mi köze van az auroroknak a gyógyítókhoz?

– Szigorúan titkos, szóval te is elhúzhatsz a picsába! – sziszegte Draco.

– Érdekes – mondta Zabini, és egy kicsit túlságosan is közelről tanulmányozta Dracót.

Visszafordította figyelmét Grangerre, aki most a francia gyógyítókkal beszélgetett.

– Miért nem foglalt még és pottyantott ki néhány gyereket? Nem jegyezte el a legfiatalabb
Weasley patkány?

– Azt hiszem, igen – mondta Theo. – De ne feledjük, hogy Granger tizennégy évesen már
nemzetközi kviddicsjátékosokkal smárolt. A férfiak talán korán elérhették a csúcsot nála.

– Krum és a seprűnyele után már csak lefelé vezet az út – kuncogott Zabini.

– Nekünk, többi szegény, szerencsétlen fasziknak egy kurva jégkockányi esélyünk sincs a
pokolban.

– Szeretem a kihívásokat – jelentette ki Zabini. – És szeretem a barnákat. Az eszes barnák

már egy teljesen más dolog.

Draco a beszélgetés idejére elhallgatott. A téma mélységesen irritálta, bár nem tudta, miért.
Korábban ő maga is hallgatta, és részt vett ennek a tréfálkozásnak ezerféle változatában, de
ma este…

Narcissa odahívta Dracót, hogy bemutassa őt a Delacroix család néhány különleges tagjának.
A barátságos családfő, az elegáns felesége és két csinos lányuk, akik huszonhat és
huszonnyolc évesek voltak. Draco végig tudatában volt a hölgyekkel folytatott beszélgetése
során annak, hogy az anyjának is örömet szerezhet azzal, ha érdeklődést mutat az egyikük
iránt, és saját magának is örömet szerezhet azzal, ha teljesíti a célját, és talál egy boszorkányt,
akit ágyba vihet.

Azonban rájött mennyire nem érdekli a beszélgetés, és elvonta a figyelmét a körülötte lévő
tömeg, ahol időnként megpillantott egy sötétzöld ruhát. Azt mondta magának, most, hogy
tudta, Granger itt van, ismét a védendő személynek tekinti, és ezért szemmel kell tartania.

Dracót megkérdezték, hogy szeret-e táncolni, ő pedig szórakozottan igent mondott, és a két
nővér közül a fiatalabbal máris a táncparketten találta magát még mindig szórakozottan
elmélkedve.

Granger Potterrel táncolt.

– Nem is tudtam, hogy te az az erős, csendes típus vagy – kuncogott a nő Draco karjaiban.
Hogy is hívták a lányt? Amandine? Mintha Amandine-nal ment volna.

– Ühüm – mondta Draco még mindig Pottert és Grangert figyelve.

– Az ott Harry Potter? – kérdezte Amandine, ahogy követte a férfi tekintetét. – Hallottam róla
egy keveset, azt hiszem.

– Csak egy keveset? – kérdezett vissza Draco. (Áldja meg az ég a franciákat és az angol
ügyek iránti teljes érdektelenségüket.)

– Azt hiszem, részt vett a legutóbbi háborútokban, non? Egy hős.

– Igen. Valami olyasmi.

– És a nő is vele volt?

– Igen – válaszolt Draco.

– Elég szépek együtt – állapította meg Amandine, miközben nézte, ahogy Potter nevet
valamin, amit Granger mondott. – Látod a kapcsolatot…

– Potter nős – vágott közbe Draco. – Nincsenek együtt.

– Áh. Nos… a barátság ugyanolyan erős kötelék.

Draco hagyta, hogy Amandine tovább fecsegjen a szerelmi és baráti kötelékekről alkotott
véleményéről. A dal a végéhez közeledett. Ha fel akarta mérni a lány érdeklődését bármilyen
éjszakai tevékenység iránt, akkor most jött el az ideje. Egyik kezét a lány hátsó része felé
csúsztathatná, arcát a nyakába márthatná, és megkérdezhetné, mik a tervei a buli után.

A lépések egyértelműek voltak, és a boszorkány, abból ítélve, ahogyan hozzápréselte magát,

érdeklődött iránta. Draco azonban rájött, hogy nem volt kedve hozzá.

A dal véget ért, és egy lassabb szám kezdődött. Draco lazított a szorításán Amandine
derekán. Visszakísérte a lányt a szüleihez, miközben udvariasan méltatta az estét, és azt, hogy
milyen jó volt megismerni mindannyiukat.

A bárpult felé sétált, ahol Theo, néhány volt mardekáros és hollóhátas tábort vert.

– Zabini elment – szólalt meg Theo, miközben Draco közelebb ért. – Magával vitte az
idősebbik hugicát. Azt mondta, rád hagyja a kevésbé tapasztaltat. De úgy tűnik, ez neked sem
jött össze. Elveszíted az érzéked, haver?

– Nincs szikra – mondta Draco vállat vonva.

– Granger még mindig ott van – mutatott rá Theo. – Úgy néz ki, mint aki szívesen
felgyújtana téged… vannak ott szikrák bőven.

Draco lopva arrafelé pillantott, ahol Granger állt a többi gyógyító között. Igaz, ahogy a lány
tekintete az ő irányába vándorolt, az valóban a tüzes fajtából való volt.

– De gondolom nem akarsz ma este meghalni – mondta Theo. Helyet csinált Dracónak a
pultnál.

– Körülbelül százféle módon tiltott, még ha hajlamos is lennék a mazochizmusra.

– Hogy jön ki az anyáddal? – kérdezte Theo. – Semmi, csak kérdezem.

Draco szeme kitágult. Átnézett a válla fölött. Theo kuncogott. Együtt nézték, ahogy Narcissa
Malfoy kis csoportja a francia gyógyítók felé sodródik, akikkel Granger beszélt.

Draco nem volt biztos benne, hogy az anyja és Granger a tizenöt évvel ezelőtti tárgyalások
óta valaha is megszólították volna egymást. Azok feszült ügyek voltak, de Granger vallomása
óriási segítséget jelentett Narcissa Malfoy nevének tisztázásában. Granger (borzasztóan)
őszintén számolt be a kúriában töltött időszakról, de világossá tette, hogy Narcissa Malfoy
akaratlan, tehetetlen szemlélődő volt, és a későbbi tettei végül is megmentették Harry Potter
életét.

Granger azonban kevésbé volt nagylelkű Lucius Malfoy háborús tevékenységéről szóló
vallomásában, és az ezzel kapcsolatos tanúskodások adták azt a jelentős bizonyítékhalmazt,
amely az idősebbik Malfoy azkabani elítéléséhez vezetett.

Draco nem volt biztos benne, Granger hol is állt az anyja listáján, akiket okolhatott Lucius
végső hanyatlásáért, majd az Azkabanban bekövetkezett haláláért. Azt sem tudta, ezt
Narcissa hogyan mérlegelte saját és a fia szabadságához képest, amiben Granger is szerepet
játszott.

Draco túl messze volt ahhoz, hogy sokat kivehessen abból, ami a két csoport között
elhangzott. Látta, ahogy Granger háta kiegyenesedik Narcissa közeledtére, de az
arckifejezése semleges maradt. Ugyanígy az anyja válla is megvonaglott, viszont a szokásos
udvarias mosolya szilárdan megmaradt. Megrázták egymás ujjhegyét, és gyorsan
megfordultak, hogy a többiekkel beszélgessenek.

– Fúú. – Theo megpörgette a jégkockákat a poharában. – Valami érdekesebbet reméltem.

– Nincs egy vörös hajú, akit üldözhetnél? – kérdezte Draco, és intő mozdulatot tett.

– Van – mondta Theo. – De előbb a folyékony bátorság. Ő a francia küldöttség egyik tagja.
És minden bizonnyal túl jó hozzám.

Theo felemelte az állát, és a Granger melletti gyógyítók csoportja felé nézett. Narcissa
közben elment, és egy bájos, vörös hajú boszorkány időzött most Granger társaságában.

– Még abban sem vagyok biztos, hogy beszél angolul – folytatta Theo.

– Próbáld meg azt, hogy voulez-vous coucher avec moi – segített Draco.

Theo nagy őszinteséggel ismételte a mondatot, bár az akcentusa megdöbbentő volt.

– Kicsit előremutató, azt hiszem. De lehet, mégis megteszem. Majd téged hibáztatlak, ha
minden balul sül el. Azt fogom mondani, ezt te mondtad, és ez azt jelenti, mennyire szép a
haja.

– Ne mondd ki a nevemet Granger előtt! Inkább felejtse el, hogy létezem.

– Túl késő – mondta Theo, és ellökte magát a pult mellől. – Tetszik ez a terv. Engem édesen
ártatlannak, téged pedig faszfejnek mutat…

Draco kinyúlt, hogy megállítsa, de Theo karja átcsúszott az ujjai között.

– Ami amúgy is a dolgok természetes állása – fejezte be Theo vigyorogva a válla fölött.

Draco elgondolkodott azon, hogy etikus lenne-e egy gyors nyelvkötöző ártást tenni Theo
tarkójára, miközben közeledett a vörös hajú célpontjához.

Az erkölccsel az volt a baj, hogy időpocsékolásra késztet. Theo a vörös hajú boszorkány
mellett termett, és valahogyan szerzett két pohár bort, az egyiket neki kínálta, a másikat pedig
Grangernek, aki visszautasította, mivel még mindig a pezsgőjét szürcsölgette.

Theo mondott valamit, amitől a két gyógyító felnevetett. A varázsló színpadiasan

zaklatottnak tűnt, aztán megfordult, és egy eltúlzott mozdulattal Draco felé mutatott. A vörös
hajú boszorkány a fejét rázta a férfi felé, Granger nem tűnt lenyűgözöttnek.

Draco inkább úgy érezte, hogy meg kell védenie a jó hírnevét. Felkapta a saját italát, és
odasétált.

– Egy szót se higgyetek el ennek az embernek – mondta, miközben közeledett feléjük.

– Draco biztosított róla, hogy ez azt jelenti, hogy a szép hajadat csodálom – szólt Theo, kezét
a mellkasára téve. – Soha nem mondanék ilyen udvariatlan dolgot, kisasszony.

A vörös hajú boszorkány szórakozottnak tűnt. Közben Granger egészséges adag

szkepticizmussal nézte Theót. Legalább is ő átlátott a férfi színjátékán.

– Hogy mondjam azt, hogy akarsz-e táncolni? – kérdezte Theo.

– Voulez-vous danser avec moi – válaszolt egyszerre Draco és Granger.

– Amit ők mondtak – intett Theo.

A vörös hajú boszorkány sokáig nézte Theót. Végül azt mondta:

– D'accord.

Theo gálánsan kinyújtotta a karját, mondott valami szépet az idegenek az idegen földönről, és
új társát a táncparkett felé lendítette.

– Bájos fasz – motyogta Draco.

– Inkább ízléstelen – szipogott Granger. – Nem hiszem el, hogy ez bejött Solange-nak.

– Talán Solange a változatosság kedvéért egy kis angol marhahúst szeretne – válaszolta
Draco.

– Megkérem, hogy reggel vizsgálja felül a marhahús minőségét – mondta Granger cinikus
pillantással Theo hátráló hátára.

– Meg kell mondanod, ha középszerű – világosította fel Draco.

– Miért? – kérdezte Granger.

– Muníció.

– Szörnyű barátai vagytok egymásnak. – Granger a pohara fölött Dracót tanulmányozta.

Aztán mintha magához tért volna. – Még mindig haragszom rád. Menj el!

– Rendben – mondta Draco. Egy tucat boszorkány volt ebben a teremben, akik élvezték volna
a társaságát, nem értette, miért vesztegetné az idejét arra az egyre, aki megvetette.

Mielőtt azonban visszazuhant volna a tömegbe, Granger franciául kérdezte:

– Mióta beszélsz franciául? – A kérdést ingerülten tette fel, mintha a varázsló magyarázattal
tartozna neki ezen a téren.

– Mióta beszélsz te franciául? – kérdezett vissza Draco, szintén franciául, mert ha valaki
magyarázattal tartozott valakinek, az ő volt.

– Haute-Savoie-ban él a családom – mondta Granger.

– A Malfoyok a Loire vidékéről származnak.

– Hmm. – Granger belekortyolt a pezsgőjébe, és összehúzott szemmel nézte a férfit.

– Mit akarsz mondani? – kérdezte Draco.

– Ez sok mindent megmagyaráz – jegyezte meg Granger, és visszaváltott angolra.

– Annyi mindent, hogy mit?

– Csak… – Itt Granger gesztust tett Draco általános lénye felé – Mindent.

Draco nem volt biztos benne, hogy mire célzott, de úgy érezte, ez nem volt éppen bók.

– Haute-Savoie sok mindent megmagyaráz rólad – válaszolta.

– Ez meg mit akar jelenteni? – kérdezte Granger, és azonnal felpaprikázta magát.

Draco gesztikulált Granger felé, mintha a lány kizárólag raclette-ből és túl sok vermutból
állna.

Granger a csípőjére tette a kezét.

– Van egy kastélyod?

– Igen – mondta Draco.

– Na tessék – szólalt meg Granger diadalmasan, mert ez nyilvánvalóan mindent

megmagyarázott.

– Psh, valószínűleg azt a mugli dolgot csinálod, azt a dolgot azokon a hosszú lábtollakon.

Granger mesterkélt ürességgel nézte Dracót.

– Ne játszd a hülyét! Nem áll jól neked.

– De fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Granger.

– Pontosan tudod, hogy miről beszélek. Szílelés? Sílelés?

Granger mindent megtett, hogy értetlennek tűnjön. (Ez nem egy olyan arckifejezés volt,
amihez hozzászokott… szörnyen csinálta.)

– Síelés! – mondta Draco élesen Granger arcára mutatva.

Granger az italával foglalatoskodott.

– Tudtam – szólt Draco. Kinyitotta a száját, hogy további rágalmakat szórjon a lány
jellemére, aztán folytassa az Alpokban lévő nyaralójáról, zseniális kizsigerelő kérdések
formájában, amikor egy petyhüdt kéz megsimogatta az alkarját, hogy figyeljen rá.

Az egyik szempillarebegtető tisztavérű boszorkány volt az korábbról: Luella.

– Draco, alig táncoltál valamit.

Ez nagyon is felkérés volt, és jól nevelt varázslóként Draco válasza az lett volna, hogy felkéri
Luellát táncolni. Azonban már maga az érzés is bosszantó volt, ahogy Luella lankadt kezét az
ingujján érezte, nem is beszélve a holdkóros tekintetéről.
Egyszerűen nem akarta.

Draco késlekedő válaszát Luella észrevette, és a válla mögül kikukucskálva megpillantotta

Grangert. Granger elemző tekinteteinek egyikével tanulmányozta Luellát.

– Ó – mondta Luella udvariasan felkiáltva Granger láttán. – Hacsak nem voltál már…

– Nem – sietett a válasszal Granger, ugyanekkor Draco pedig azt mondta:

– De igen… éppen azon voltunk.

– Nem, nem – ellenkezett Granger hátrálva. – Ti ketten táncoljatok. Kérlek, érezzétek jól
magatokat!

– Ó, de én nem vehettem el tőled a partneredet – bazsalygott Luella színtelen mosollyal. –

Sajnálom, hogy félbeszakítottam ezt… olyan buta voltam, nem is láttalak titeket…

– De…

Luella egy intéssel szakította félbe Granger tiltakozását, és a bárpult irányába caplatott.

– Mit csinálsz? – sziszegte Granger, amikor Draco megfogta a lány karját, és a sajátja fölé
tette. Elvette tőle a félig elfogyasztott pezsgős poharát, és egy lebegő tálcára helyezte.

– Tartozol nekem – közölte Draco. – Vagy elfelejtetted, hogy megmentettelek Dr.

Hogyishívjáktól?

– Ha tudtam volna, hogy ez lesz a fizetség, akkor Dr. Hogyishívjákkal együtt mentem volna
el egy italra.

Draco a táncparkett felé terelte Grangert.

– Egy tánc, hogy ne kerüljek a karmai közé.

– Itt van az anyád – emlékeztette Granger, és láthatóan nyugtalanul nézett körül.

– És? Nekem jószolgálati dolgokat kellene csinálnom. Hidakat építeni, meg minden ilyen
marhaság.

– De… de mi még csak nem is állunk szóba egymással normális esetben… tudja egyáltalán,
hogy nekem dolgozol?

– Nem. És te dolgozol velem – javította ki Draco.

– Hozzám osztottak be.

– Pontosan.

Granger ingerült hangot adott ki, mintha Draco lenne a legfrusztrálóbb teremtmény az egész
világon. Tévedett, azonban… ez a cím őt illette.
– Harry itt van – volt a következő ellenvetése, amikor a táncparkett a látóterébe került.

– Briliáns. Megmondom Potternek, hogy jobban szemmel akartalak tartani. Valaki gyanúsan
viselkedett.

– Ki? – kérdezte Granger, mert nyilvánvalóan ki kellett kérdeznie Dracót ennek a kitalált
tervnek minden aspektusáról.

– Theo – vágta rá Draco habozás nélkül.

Theo éppen a vörös hajú boszorkánnyal smárolt néhány méterre tőlük. Granger megfigyelte
ezt a tényt, majd megkérdezte, hogy pontosan mit is csinál Nott, ami ennyire gyanús?

– Ez egy elterelő taktika – magyarázta Draco. – Ne becsüld alá őt!

– Az egyetlen dolog, amit alábecsültem, az Solange szeretete a lincolnshire-i kolbász iránt –

fújta Granger, miközben figyelte, ahogy Solange Theo ágyékát tapogatja.

– Abbahagynád a bámészkodást és táncolnál? – kérdezte Draco. A boszorkány derekára

csúsztatta a kezét, és megszorította, ami arra szolgált, hogy emlékeztesse, Granger kezének a
vállánál kellene lennie. A lány nyilvánvaló vonakodással tette oda.

– Légy őszinte, Granger! – morogta Draco az orra alatt. – Hat órán keresztül pilótának
tettettem magam neked abban a kocsmában. Ez csak egy átkozott tánc.

– Élvezted, hogy pilótának tettetted magad – suttogta Granger. – Én nem élvezem, hogy
valamilyen barátodnak tettetem magam, és azt a játékot sem, amit játszol velem.

A lány, becsületére legyen mondva, megpróbálta csökkenteni a nyilvánvaló feszültséget a

tartásában, de Draco érezte a csípőjében a maradó merevséget.

– Nem tudnál lazítani?

– Nem. Draco Malfoyjal táncolok – vicsorgott Granger. – Nincs ebben semmi lazítás.

Draco megengedett magának egy nagy és drámai sóhajt.

– Ráadásul ez nem is játék. Legyen igazi. Ha anyám gyanút fog, hogy visszautasítottam egy
táncot egy Nagyon Kiváló Boszorkánnyal egy veled való fiktív táncért, akkor aztán
hallgathatom napestig, amit kapok tőle.

Granger a táncparkett hátsó részén lévő fal felé manőverezett, más párokat használva, hogy
elrejtsék őket a szem elől.

– Miért utasítottad vissza? – kérdezte. – A te esetednek tűnt.

Nos, ez eléggé elbizakodott volt.

– Mi az én esetem, Granger?
– Gazdag (feltételezem), tisztavérű (szintén feltételezem), szőke, elképesztően szép…
valószínűleg van néhány kastélya is a Loire-völgyben…

Bosszantotta Dracót, hogy ez a felsorolás többé-kevésbé helytálló volt. A lány elhanyagolt

bizonyos más női tulajdonságokat, amiket szemmel tartott, de hát ritkán volt közönséges.

Látva, hogy Draco nem válaszolt neki, Granger kíváncsi pillantást vetett rá.

– Tévedek? Nem akarod elmondani, hogy szörnyű feltételezésekbe bocsátkozom?

– Nem.

– Akkor miért?

– Semmi közöd hozzá – válaszolt Draco, mert nem tartozott neki semmiféle magyarázattal.
És azért is, mert ő maga sem tudta eléggé szavakba önteni.

– Hm – mondta Granger.

Draco ismét azon kapta magát, hogy a nő egyik értékelő pillantásának tárgya lett,
ugyanannak a pillantásnak, amit különösen érdekes problémákra vetett.

– Ne nézz rám úgy, mintha egy matematikai tétel lennék! – kérte Draco.

Draco meglepetésére ez mosolyt váltott ki Grangerből. Felcsillant a szeme, és gödröcskéket

csalt a bal arcára. Amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt. Draco pislogott, olyan
volt, mintha a nap felvillant volna.

– Malfoy paradoxona – mondta Granger, inkább magának, mint neki.

– Tessék?

– Semmi.

A boszorkány a karjában elcsendesedett és elgondolkodott. Bár fizikailag ott volt, a derekán

lévő selyem melegen simult a varázsló keze alatt és a nő csuklója apró nyomást gyakorolt a
vállára, ő maga mégsem volt teljesen ott. A tekintete a távolba révedt.

Granger elgondolkodott. Méghozzá rajta. Ez riasztó volt.

Legalább volt egy szerencsés mellékhatása, mégpedig az – mivel a nő gondolatai máshol

jártak –, hogy így Granger teste egy kicsit jobban ellazult a férfi karjaiban, és kevésbé érezte
úgy, mintha egy deszkát tartana, hanem inkább úgy, mintha egy nővel táncolna.

Ami a maga módján riasztónak tűnt, hiszen ezt a boszorkányt sokkal kellemesebbnek érezte a
keze alatt, mint bármelyik másikat aznap este, és az illatának időnként felszálló foszlányai,
amelyek mozgás közben az útjába sodródtak, sokkal finomabbnak tűntek, mint azok az erős
parfümök, amelyeket Luellát és a hozzá hasonlókat kísértek. Ami mind szép és jó, de ő
Granger volt, a kurva életbe is.
Draco kiegyenesedett, hogy Granger szó szerint karnyújtásnyira legyen tőle. Aki ettől
homlokráncolva tért magához, mintha valami zavaró gondolattal foglalkozna.

– Szia! – szólalt meg Potter hangja, amitől Draco és Granger is megugrott. Egy pillanattal
később Potter zilált feje jelent meg kettejük között. – Elnézést, de mi a fene folyik itt?

Draco nem hagyott időt Grangernek a válaszadásra.

– Kopj le, és hagyd, hogy végezzem a munkámat, Potter!

Sosem volt az a fajta, aki felszólításra elhúzza a csíkot, és Potter kitartott.

– Miért tartod őt ilyen közel magadhoz? Láttál valamit?

– Ez nem… – kezdte Granger.

– Pontosan… ez Nott – mondta Draco, és Theo felé emelte az állát. – Gyanúsan viselkedik.
Körbeszaglászik.

Potter megfordult, hogy megfigyelje a kérdéses varázslót, akinek az arca valahol a vörös hajú
boszorkány nyakában volt. A homlokát ráncolta.

– Majd én vigyázok rá.

– Harry, ez nem… – próbálkozott Granger újabb frusztrációval.

– Nott az, igen – szakította félbe jóindulatúan Draco.

– Rajta vagyok, Hermione – közölte Potter, és visszavonult, hogy elfoglaljon egy kétségkívül
feltűnésmentesnek vélt pozíciót Theo közelében.

Granger szorítása Draco vállról most a nyakára tolódott, és fojtogatásra utaló gondolatokat
sugallt.

– Te vagy a legrosszabb – suttogta elkeseredetten.

– Maradj csendben… ezt nézni akarom – mondta Draco, úgy dőlve, hogy mindketten
láthassák Pottert.

– Miért pont Nott? – kérdezte Granger.

– Valóban, miért ne?

– Meg foglak ölni.

– Rendben – nyugtázta Draco. – De előbb hadd élvezzem ki a bosszúmat.

A következő öt percben Draco azt a rendkívül élvezetes látványt élvezhette, ahogy Potter
Theót bámulja, véletlenül nekiütközik, ráönti az italát, és általában ellenségesen lépett volna
fel ellene, ha a varázsló két lábnyi távolságon belül bármerre is mozdulna. Potter
meglehetősen félelmetes alak tudott lenni, ha akart, mint azt háborús hősként és aurorként
szerzett hőstetteiről szóló legendák is alátámasztották, és Theo hamarosan észrevette a
megfigyelőjét, és meg is izzadt tőle.

Végül Theo engedett Solange szorításán, és valami kifogást keresett magának. Aztán
részegen tántorgott Draco felé, és megkérte őt, hogy legyen őszinte, hiszen ő maga sokat
ivott, de vajon tényleg egy francia vörössel smárolt, vagy véletlenül Potter feleségével, a
Weasley-lánnyal jött össze? És vajon Potter az a típus volt, aki megátkoz egy embert, amikor
hátat fordított neki, vagy sértetlenül távozhatott a buliból?

Draco nagylelkűen a kijárat felé irányította Theót, és azt mondta, majd ő gondoskodik róla, és
megvédi a haragtartó Pottertől. Ne aggódj, öreg!

– Szörnyű vagy! – hangzott Granger megjegyzése, amikor már minden kész volt, és Theo
boszorkánytalanul, kék golyókat ápolgatva távozott.

Draco azt mondta Potternek:

– Szép munka. – Aki felemelte a hüvelykujját, és eltűnt a tömegben.

– Imádom Pottert – sóhajtott fel Draco. – Felbosszantod, irányt mutatsz neki, és…

– Remélem, engem kevésbé lesz könnyű manipulálni – mondta Granger.

Draco inkább nem válaszolt erre a kérdésre. Megmozdította Granger csípőjét az egyik, majd
a másik irányba.

– Nem is olyan rossz – méltatta. – Kicsit merev, talán még egy kis pezsgőre lenne szükséged.

– Átvitt értelemben értettem, mint azt nagyon jól tudod – szólt Granger, és még merevebbé
vált Draco keze alatt.

– Szerintem nem vagy olyan lelkes, mint Potter – folytatta Draco. (Még nagyobb volt a kár.)

– De még mindig túlbuzgó.

– Túlfeszített – javasolta Draco.

– Nem vagyok feszült – ellenkezett Granger feszült hangon. Egy kis szünet után így
módosította a kijelentést: – Te teszel engem feszültté. Dühítő vagy.

– Egy rakás szart – ellenkezett Draco. – Én bájos és udvarias vagyok. Mágneses. Át sem
tudok sétálni egy szobán anélkül, hogy a boszorkányok ne essenek az ölembe.

– Cöcöcö.

– Ez igaz. Nézz körül!

Granger körülnézett, és megállapította, hogy ez valóban igaz, mivel Amandine, Rosalie,

Luella és az est néhány másik boszorkánya, akik a közelben táncoltak, hosszú pillantásokat
vetettek Draco felé.
– A nevedet, a pénzedet vagy a társaságod kimondhatatlan örömét akarják? – kérdezte
Granger.

– Mindhármat. Háromszoros fenyegetés vagyok.

– Bizonyára az vagy – helyeselt Granger. Mielőtt azonban Draco hízelegni kezdett volna, a
lány háromig számolt az ujjain: – Feszült fejfájás, szívdobogás és általános káosz.

Draco gúnyosan megszólalt:

– Ha nem belsőségekkel a zsebedben járkálnál, hogy banyákkal foglalkozz, nem kellene

ennyire tolakodónak lennem. A feszültségtől megfájdul a fejem. Miért nem tudsz a
kalandozásoddal biztonságos kis teázásokra és árvákról szóló találkozókra járni?

Most Grangeren volt a sor, hogy gúnyolódjon.

– Biztonságos kis teázások? Elmenekültél anyád utolsó teájáról, vagy elfelejtetted?

– Nem felejtettem el – grimaszolt Draco. – Az egyik boszorkány szövetségből egyenesen egy

másikba.

Granger elgondolkodónak tűnt.

– Azonban, ha a következő kis kalandozásomkor teázni fogok hölgyekkel, az garantálja a

távollétedet, és teljesen el tudlak kerülni.

– Mikor lesz az?

– Beltane – mondta Granger.

– Hol?

– A Malfoy kúriában. A teaszalonban.

– A kúriában nincs teaszalon.

– Nincs?

– Nincs.

Granger intett a kezével.

– Akkor ott, ahol a hölgyek a legnagyobb számban gyűlnek össze a legtöbb árvával.
Gondolod, hogy ezt szabadalmaztassam?

– Mit szabadalmaztass?

– A Malfoy-riasztó receptemet. Szerintem lenne rá piac.

– Az a piac csak belőled állna. Inkább úgy gondolom, hogy a Malfoy-vonzószerre nagyobb a
kereslet, de sok szerencsét a formula azonosításához.
Granger lopakodó pillantásokat vetett a boszorkányok sokasága felé, akik vágyakozva néztek
Dracóra.

– Lehet, hogy igazad van.

– Mindig igazam van.

– Fenekek – mondta Granger.

– Tessék?

– Az attraktáns formulához.

– …Igen – mondta Draco.

– Fenekek, és ha nem hívnak meg. Két kulcsfontosságú összetevő, amivel borítékolható a

megjelenésed. És a nyomkövető eszközök eltávolítása. És ha azt mondja valaki, hogy menj
el. Te vagy a legmagasabb szintű, ellentmondásokkal teli ember. Egyébként még mindig
tudni akarom, hogyan tudtál lenyomozni Uffingtonban a gyűrű nélkül.

– Rózsás pálcikák.

Dracót szórakoztatta, hogy Granger nem vetette el azonnal a lehetőséget. Egy pillanatnyi
gondolkodás után azonban azt mondta:

– Hazug.

– Mesélj nekem a Beltaneról! – kérte Draco.

– Nagyon, nagyon, nagyon, nagyon intenzíven meghívlak. Világokat adnék azért, hogy ott
legyél. Semmi sem tenne boldogabbá – mondta Granger gyakorolva ezt az új fordított
pszichológiai elméletet.

– Kitűnő – jegyezte Draco.

– Leveszem a gyűrűmet, hogy biztosítsam a jelenlétedet.

Itt Draco elhallgatott, de Granger szeme vidáman csillogott.

– Azt hiszed, hogy vicces vagy – jelentette ki Draco. – Ha még egyszer elrontod azt az
egyirányú varázslatot, akkor haragudni fogok, és nem fogom megjavítani.

Granger kérdő pillantást vetett rá.

– Ezt úgy mondod, mintha ez egy szörnyű fenyegetés lenne.

– Az is.

– Hogyan?
– Tényleg érezni akarod a szívverésem minden permutációját azon a gyűrűn keresztül? –
kérdezte Draco.

– Úgy kalibráltad, hogy csak a veszélyes szélsőségeket érezd, jól gondolom?

– Tudod, hogyan kell kalibrálni a te oldaladon?

– Nem.

– Pontosan. Nem akarod érezni az erősen emelkedő pulzusomat, és azon tűnődni, hogy mi a
faszt csinálok… vagy éppen kivel.

– Uhhh – fintorgott Granger, és elhúzódott. – Megjegyeztem.

A dal, amire eddig többé-kevésbé táncoltak, elcsendesedett. Augustin Delacroix

varázslatosan felerősített hangja visszhangzott feléjük valahonnan a terem közepéről, aki
megköszönte mindenkinek a jelenlétet.

– Egyébként miből gyógyítottad meg a fickót? – kérdezte Draco.

– Gyógyító-beteg titoktartás – fintorgott Granger. – Nem mondhatom el.

Draco, aki csak üres kíváncsiságból tette fel a kérdést, érdeklődve tapasztalta, hogy Granger
szeme elvesztette csillogását. Megint okklumenciát használt.

Delacroix folytatta a beszédét. Harsány tapsvihar közepette jelezte, hogy a családja saját
emberbaráti adományai és az est bevételei megduplázták az eredeti céljukat. A Delacroix-
szárny valósággá válik.

Több száz pezsgőspohár jelent meg fejmagasságban, amelyeket a vendégek a levegőből

szedhettek le, és „Egészségedre!” és „Santé!” kiáltások közepette felemelhettek.

Mivel Granger kényelmes távolságban állt mellette, Draco az ő poharához érintette a lány
poharát.

Egy csapat gyógyító elnyelte Dracót és Grangert, és nagy volt a taps, az ováció és a poharak
csilingelése. Granger a többi túlbuzgó Szent Mungo gyógyítóval együtt kiabálta, hogy ez
milyen csodálatos, milyen ragyogó lesz az új kórterem, mennyi életet fog ez jobbá tenni, és
így tovább, és így tovább.

Draco csendben kivonult a csoportból, Grangert és a kollégáit magára hagyta az ünneplésben.

Utoljára azt látta, ahogy Granger mosolyogva kezet szorított egy másik gyógyítóval, és
megpördült. Ragyogó szemű, vidám és bájos volt a lágy fények alatt.
 9. Beltane

9. fejezet

Beltane

– Láttalak táncolni a Granger-lánnyal. – Másnap a reggelinél Narcissa ezzel nyitott.

Nos, Draco számára ez az étkezés volt a reggeli. Technikailag inkább ebéd, mivel dél már
régen elmúlt. (Theo nevetett utoljára, mert bármilyen italt is szolgált fel Dracónak, az
bődületes másnaposságot eredményezett.)

– Igen, én voltam – válaszolta Draco.

– Miért? – érdeklődött Narcissa. A hangja könnyed volt. Úgy vajazta a pirítóst, mintha
valójában nem is érdekelné a válasz, ami inkább azt jelentette, hogy nagyon is érdekelte.

– Megmentettem egy tánctól, amit olyasvalaki erőltetett, akivel nem akart táncolni –
magyarázta Draco. (Ez egyfajta kifordított igazság volt, de nem baj, hiszen az anyja nem volt
legilimentor.)

– Áh – jegyezte meg Narcissa. – Úriemberhez illő dolog.

– Igen.

– Szerintem jó ötlet volt – folytatta Narcissa.

Draco tekintete meglepetten találkozott az övével.

Narcissa bólintott magában.

– A közmegítélés nagyon fontos. Ha Draco Malfoy Hermione Grangerrel táncol, az

megfelelő üzenetet küld. Haladóak vagyunk, és túlléptünk a régi előítéleteken. Fontosak
vagyunk, nem vieux jeu.

Draco egy halk elismerő hangot adott ki, miközben egy falat rántottát eszegetett.

Narcissa teát töltött.

– Miss Granger messze túlmutat a háborúban elért eredményein. Hallottad, ahogy Monsieur
Delacroix beszélt róla tegnap este? Valóban figyelemre méltó boszorkány.

– Mff – mondta Draco a rántottája közben, mert nem akart róla tudomást venni.

Narcissa éles pillantást vetett rá (erősen ellenezte, ha valaki teli szájjal beszélt).
– Mindenesetre talán adtál egy lehetőséget arra, hogy meghívjam valamelyik
rendezvényemre, hiszen tartozik neked, amiért megmentetted őt. Van néhány félvér a
listámon, de igazi hiány van a mugli születésűekből…

Narcissa folytatta volna, amíg egy kopogás az ablakon meg nem szakította a tirádáját.
Boethius, Draco fülesbaglya, egy levéllel a karmai között bebocsátást kért.

– Kitűnő – szólalt meg Draco, amikor kinyitotta a levelet.

– Mi érkezett? – érdeklődött Narcissa.

– Pénzügyek – válaszolta.

A varázsló megidézett egy tollat, és lefirkantotta a választ.

***

Az április ködös szitálással jött és ment. Draco keveset látta Grangert, akinek a napirendje
még lehetetlenebbül zsúfoltabbnak tűnt, mint korábban.

A varázsló kikényszerített egy találkozót, valójában egy ellenőrzést egyik péntek estére,
amikor a nőnek csodák csodájára nem volt semmilyen programja. Kényelmes időpontnak
tűnt, hogy beugorjon, és átállítsa a ház védőburkolatát.

Esett az eső, ahogy az lenni szokott, miközben Draco a szabadban dolgozott. Rávetette
magára a legerősebb esőlepergető bűbájokat, amiket ismert, és munkához látott.

A lámpák égtek – Granger otthon volt. Látta a lány sziluettjét a meleg fénnyel megvilágított
házikóban, a kanapén kuporgott egy könyvvel. Végül a macska alakja jelent meg az elülső
szoba ablakában, hogy szemügyre vegye Dracót. Az állat nyávoghatott, mert Granger alakja
nem sokkal később ugyanott megjelent.

Kikukucskált, és röviden intett Dracónak, majd egy túlméretezett mugli pulóverbe

burkolózva kijött, és megállt a küszöbön. Úgy látszik, a muglik még mindig a győzelem
görög istennőjét imádták. Nike neve feltűnő betűkkel szerepelt Granger mellkasán. A lábát
egy mugli leggingsbe öltöztette. A lábfeje csupasz volt.

– Szia, Malfoy! – szólította meg Granger az esőben.

Draco feltételezte, hogy utoljára békességben váltak el egymástól, biztos így volt, hiszen a
boszorka első szavai nem voltak ellenségesek.

Aztán magasra irányította a pálcáját, és ezüstös fényrácsot vetett a Granger-ház fölé.

– Hogy hívják ezt? – tudakolta Granger, miközben a geometrikus szálak szétterültek a feje
fölött. – Gyönyörű.

Draco a varázslatra koncentrált, és nem válaszolt egészen addig, amíg a bűbáj el nem készült.

– Caeli Praesidium – zihálta. – Elhárítja a levegőből érkező támadásokat.

– Soha nem hallottam róla – szólalt meg Granger, miközben figyelte, ahogy az ezüstös
csillogás szétoszlik az esős égbolton.

– Ez az enyém – közölte Draco. – A legtöbb parabolikus védőburkolat csúcsánál van egy

gyenge pont. Ez olyan, mint a páncél, geodéziai poliédereken alapul. Erős, de nagyon
macerás megidézni.

Ez enyhe kifejezés volt. A varázslat ilyen léptékben, ami egy egész lakásra kiterjedt, kimerítő
volt, de Draco, büszke varázsló lévén, ezt nem szívesen ismerte be.

Letörölte a homlokáról lecsorgó izzadság és eső keverékét, majd Grangerre pillantott.

Megállapította, hogy a lány életben van, és az elmúlt héten nem felejtett el enni. Tonksnak
nyugodt lelkiismerettel jelenthetett.

– Kész – közölte, majd pálcáját felemelve dehoppanálni készült.

– Várj! – szólalt meg Granger.

Draco várt.

– Úgy nézel ki, mint akit meggyötörtek – folytatta a lány. Egy pillanatig habozott, aztán
megkérdezte: – Megkínálhatlak egy csésze teával?

Draco csak bámult rá.

– Meg kell néznem, hogy imperiáltak-e téged. Hol is jegyeztük el egymást?

Granger keze valahol a Nike pulóver bő redői alatt összeszorult.

– Uffingtonban, de nem jegyeztük el egymást. És felejtsd el, hogy megkérdeztem. A

meghívás visszavonva.

Azzal Granger betrappolt a házikóba, és becsukta maga mögött az ajtót. Draco

elgondolkodott, miközben felment utána a lépcsőn. Igaza volt a lánynak abban, hogy ő rendre
felbukkan akkor, amikor kifejezetten nem kap meghívást, mint valami fordított vámpír.

– Van itthon valaki? – szólalt meg, ahogy belépett.

– Menj el! – kiabálta Granger valahonnan bentről. – Soha többé nem leszek kedves veled.

– Jó, mert ez kibillentene az egyensúlyomból.

Draco követte Granger hangját a konyhába, ami egyenesen katasztrofálisan nézett ki.

– Ha megjegyzést teszel a konyhám állapotára…

– Abszolút zűrzavar, Granger.

Granger egy főzőkesztyűt tartott a kezében, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha azt fontolgatná,
hogy megpofozza vele a férfit. Helyette vett egy nagy levegőt, és elfordult, majd kivett
valamit a sütőből.

Draco a zsebébe tette a kezét, és besétált. Bent valamiféle krémgolyók fröccsenve terültek
szét a placcon. Úgy nézett ki, mintha egy kisebb tejüzem robbant volna fel.

– Nagyon tetszik, amit a hellyel csináltál – mondta Draco.

– Eltúloztam a keverővarázslatot, ha tudni akarod. Nem vesződöm a takarítással, amíg be

nem fejezem.

Granger hűtőbűbájt varázsolt a serpenyő tartalmára – valamiféle kéreg képződött benne –, és

elkezdett bőséges adagokat kanalazni a sűrített tejből, a karamellából és a tejszínből a
formába.

Draco kíváncsi volt. És éhes.

Granger néhány banán felé intett a pálcájával, amelyek kissé rendetlenül hámozták meg
magukat. Egy újabb mozdulattal felszeletelte őket, majd a meglehetősen egyenetlen
szeleteket a torta felé lebegtette.

– Nem a legszebb a világon, de ez… – mondta Granger, miközben kétkedve nézte a

féloldalas alkotását.

– Mi ez?

– Banoffee pite. Megkívántam, de a falusi pékség ma korán bezárt. És hát volt banánom.

– Kitűnő – szólalt meg Draco. A pálcájával Granger szekrényének irányába mutatott. – Invito
kanál.

Egy fiók kipattant, és egy nagy kanál repült Draco felé, amit macskafülekkel díszítettek.

– Most komolyan?! – jegyezte meg Draco, miközben a kanál a kezébe csattant.

– Ez egy ajándék volt – adott magyarázatot Granger, és megpróbálta elragadni tőle a kanalat.

Draco az egyik karjával megpróbálta távol tartani a lányt, a másikkal pedig a pite felé
nyújtózott.

– Még nincs kész – tiltakozott Granger. – Még meg kell sülnie!

– Jó lesz – közölte Draco. – Rohadtul éhes vagyok.

Granger nem erőlködött tovább, hogy megszerezze a kanalat.

– Uh, ne engem hibáztass, ha ragacsos. Nem tudnál kivágni egy darabot, és tányérra tenni?
Biztos tudunk ennél civilizáltabbak is lenni.

– Nem. Én mindig civilizált vagyok. Legyünk most barbárok.

Granger ettől függetlenül a kezébe nyomott egy tányért. A férfi nevetett, amikor a lány
megpróbált neki tálalni egy „szeletet”, ami egy tejszínes-karamellás szószos valamire omlott.

Bármilyen csúnyán nézett ki, a pite finom volt. Draco nem törődött a tányérral, és egyenesen
a tepsiből evett, Granger pedig hangosan méltatta a férfi pogány szokásait, és megosztoztak a
vajas kekszalapból, sűrített tejből, tejszínhabból és egy-egy fonnyadt banánszeletből álló
mennyei összevisszaságon. A varázsló mindössze három macskaszőrt evett meg.

Draco már nagyon sok bűnös dolgot csinált életében, de egy banoffee piét elfogyasztani
Grangerrel, miközben a válluk összeért, és az ujjaik ragacsosak voltak a karamelltől, olyan
kellemesen pajzán érzés volt, hogy kirázta a hideg.

A macska közben segédkezett a munkalap tisztára nyalogatásában.

Ahogy Granger feltette a vízforralót, Dracónak eszébe jutott, hogy figyelmeztetnie kellene a
boszorkányt Narcissa terveiről.

– Apropó – kezdett bele lazán –, számíthatsz az anyám meghívására. Szeretne meghívni

téged egy teára.

– Micsoda? – kiáltott fel Granger, és azonnal felkapta a fejét. – Tea? Miért pont én? Mit
tettem?

– Látta, hogy táncolok veled, és úgy döntött, hogy jól mutat, ha kapcsolatot ápol egy
közkedvelt, mugli származású boszorkánnyal.

– Milyen taktikus – mondta Granger, miközben látható izgatottsággal bögréket hozott

magával.

– Ez nem büntetés.

– De az. Nem szeretem a társasági dolgokat.

– Cöcö, épp most voltál a szezon egyik társasági összejövetelén, és nagyon jól csináltad –
közölte Draco. Ez egyébként bók volt, de Granger nem vette a lapot.

– A Delacroix esemény más volt, az a gyógyítóknak szólt. Én az enyéim között voltam. Nem
előkelő tisztavérűek között, akik minden egyes botlásomon nevetnek.

– Nem kell elmenned, ha nem akarsz – szólalt meg Draco –, természetesen.

– A következő évben leszek csak szabad, mondd meg ezt anyádnak, jó?

Draco Grangerre vetette a leglehetetlenebb pillantását.

– Most mi van? Láttad az időbeosztásomat… nem igaz?

– Ha találsz időt arra, hogy a Murmánc információs rendezvény házigazdája legyél, akkor
biztosan találsz időt egy csésze teára is.
– Nem vagyok házigazdája a Murmánc információs rendezvénynek.

– Ígérem, a hölgyek nem olyan ijesztőek.

– Emlékeztetnélek rá, hogy majdnem kezedet-lábadat törted azért, hogy elmenekülj tőlük.

– Te is kimentenéd magad, ha minden kockacukornál a szent házasságkötéssel

fenyegetnének.

Granger elkomorult.

– Én is így tennék.

– Ígérem, hogy anyám nem próbál majd összehozni téged Delacroix lányával.

Granger egy bögre teát tett Draco elé.

– Ezt akarja veled csinálni? Rosalie kedves lány. Akkor ismertem meg, amikor az apját
kezeltem.

Draco legyintett, ennek a beszélgetésnek nem róla kellett szólnia.

– Mindenesetre, figyelj az anyám baglyára. Legalább fontold meg a részvételedet.

Grangernek nem lehetett ilyen könnyen elterelni a figyelmét.

– Rosalie kedves. Kedvelem őt.

– Akkor vedd el feleségül! – forgatta meg a szemét Draco.

– Talán meg is teszem – jegyezte meg Granger.

– Valami francia nemes karján lógott, amikor utoljára láttam, ezt ne felejtsd el, mert lehet,
hogy elszalasztottad a lehetőséget.

– A fenébe is.

Belekortyoltak a teájukba. Granger az órájára nézett. Draco érezte, hogy a lány bármennyi
időt is szánt a szünetre és a társasági csevegésre, az lassan véget ér. Szinte látta, ahogy a
boszorka azt számolgatja, mennyire lenne udvariatlan, ha egyedül hagyná őt a teájával,
szemben azzal, hogy mennyire szeretne visszatérni az olvasáshoz, figyelembe véve azt is,
mennyire nem akarja a varázslót felügyelet nélkül hagyni a házában.

Draco sosem volt az a fajta, aki megkönnyítette volna mások életét, sőt a boszorkány kínzása
kezdett kedvelt szórakozásává és hobbijává válni, ezért kínzó lassúsággal fogyasztotta a
teáját.

Granger lábával az asztal alatt dobogott. A bögréje üres volt, és már ment volna.

– Túl forró? – fakadt ki végül. – Hőhűtőbűbájt?

– Nem, én így élvezem – jegyezte meg Draco, mintha inkább erényes lenne, mint
kellemetlenkedő. – Van kekszed?

Granger a pálcájával intett, és némi kekszet idétt meg, majd meglehetősen erőteljesen Draco
elé ejtette le a csomagot.

A férfi felülmúlhatatlan gondossággal és tapintattal bontotta ki azt.

Granger sejtett valamit. A tekintete kétkedve méregette Dracót, végül bizalmatlanságba

váltott, amikor észrevette, hogy a férfi vigyorog.

– Szándékosan csinálod. Tudtam.

Felállt, és az udvariasság minden látszatát vesztve megszólalt:

– Van dolgom, ami sokkal fontosabb, mint azt nézni, ahogy te úgy teszel, mintha teát innál.
Ne nyúlj semmihez! Kísérd ki magad!

Mivel az előadásnak vége volt, Draco felvette a félig elfogyasztott teáját és egy kekszet,
aztán követte Grangert az elülső szobába. Neki is volt jobb dolga, mint azt tettetni, mintha
teázna. Péntek este volt, és a haverjai mind buliztak, és várták, hogy ő csatlakozzon hozzájuk,
de az igazat megvallva, Granger még ennél is izgatóbb szórakozási forrás lehetett.

Az első szobában Granger újra helyet foglalt a kanapén. Egy nagy könyv feküdt a térdén,
mellette egy összecsukható számítógépfajta. A kandallóban dorombolt és lobogott a tűz. A
macska egy bolyhos szőnyegen terült el, amibe annyira beleolvadt, hogy nem volt világos,
hol végződik a szőnyeg, és hol kezdődik a macska.

Meglehetősen nyugodt látvány nyújtottak. Úgy tűnt, Granger újra megtalálta a nyugalmát.

Sóhajtott egyet.

– A tűz mellett olvasni, amikor esik az eső, ez áll a legközelebb az emberi lelkiállapot
gyógymódjához.

Draco hangosan ropogtatta a kekszét.

Nem ez volt a helyes válasz. Granger rávillantotta tekintetét a férfira. Aztán visszatért a
könyvéhez.

Draco szürcsölgette a teáját.

Granger makacsul a lapra szegezte a tekintetét.

Draco odasétált hozzá, és teljesen hívatlanul leült a kanapéra. Granger szeme összeszűkült
erre a szemtelenségre.

– Mit olvasunk? – kérdezte Draco. – A könyvet?

Granger egy kicsit arrébb csusszant tőle.

– Nem, nem a könyvről van szó. Soha nem bánnék vele ilyen lazán.

– Mi van az Orkney-szigeteken? – kíváncsiskodott Draco.

– Mi? – kérdezett vissza Granger felnézve.

Draco a hajtogatott számítógépre mutatott, ahol a képernyőn egy bekezdés világított azokról
a távoli skót szigetekről. Granger odanyúlt, és lecsapta a gépet.

– Semmi közöd hozzá.

– Akkor a Beltane terv kész – állapította meg Draco. – Remek. Kíváncsi voltam, hová is
megyünk.

– Nem, nem az – szólalt meg Granger egy teljesen átlátszó hazugsággal. – Én csak…
egyszerű kíváncsiságból néztem utánuk.

Draco nagylelkűnek érezte magát.

– Próbáld meg újra, de ezúttal több szemkontaktussal.

Tényleg megpróbálta. A szemei találkoztak a férfiéval, a tekintetét rajta tartotta, és kinyitotta

a száját, hogy újra hazudjon, de csak egy „Phf” jött ki belőle.

Draco csettintett.

Granger bosszúsan nézett.

– Még sosem jártam az Orkney-szigeteken – mondta Draco. Megpróbálta újra kinyitni a

számítógépes izét, de Granger rácsapott a kezére. – Én már nagyon várom.

– Nincs mit várni… nem jössz.

– Van valami köze a projektedhez?

– Nincs – hazudta Granger, erős szemkontaktust teremtve Draco bal szemöldökével. – Egy
nyaralás miatt megyek.

– Szemek, Granger, szemek. Meg kell győznöd a lelkemet.

Újra találkozott a férfi szemével, de csak az elkeseredett igazságot mondta ki.

– Igen, a projekthez van köze.

– Akkor veled megyek.

– Nem. Akkor mész Orkneyra, amikor csak akarsz. Nem kell velem jönnöd. Ez egy teljesen
biztonságos, ártalmatlan utazás lesz. Semmi belsőség. Semmi boszorkányság.

– Nem hagyom, hogy egyedül menj el Skócia legeldugottabb részére egy projekt ügyében.
Ha szerencsém van, akkor téged kibelez egy kelpi, engem pedig mártírrá tesznek a
varázslófajok között.

– Ne légy nevetséges! Nem leszek semmilyen víztömeg közelében.

– Az Orkney-szigetekre mész – világított rá Draco, lassan kiejtve a sziget szót.

– Ezt nyilvánvalóan tudom. De az én dolgom ott a tűz, nem a víz.

– Igaz… a Beltane az egyik tűzünnep – jegyezte meg Draco.

– Az is. Valójában…

Granger félbeszakította a mondandóját, mintha későn jött volna rá, hogy minél tovább
folytatja a beszélgetést, annál többet árul el.

– Megittad már a teádat? – kérdezte, és most már nyíltan megpróbált témát váltani, ezzel
egyetemben kirúgni a férfit a házából.

Draco megnézte a bögréjét, ami üres volt.

– Majdnem.

Granger – a bizalmatlansága nyilvánvaló volt – odanyúlt, a csuklója köré fonta a kezét, és

maga felé billentette.

– Bárcsak a te pimaszságod töredékével tudnék hazudni – mondta Granger az üres bögrét

szemlélve.

Elengedte a férfi csuklóját. A lány ujjbegyeit a varázsló melegnek érezte bőrén.

– Gyakorlással jár – közölte.

Granger felállt, és egy kicsit rendet rakott, ami egyértelmű jele volt annak, hogy Draco túl
soká időzött nála.

– Hogy jutsz el az Orkney-szigetekre? – kérdezte Draco.

– A Roxfort Expresszel – válaszolt Granger kissé vicsorogva.

– Thursóban van egy varázsló kocsma – jutott eszébe a varázslónak. – Pár éve ott fogtam el
egy embercsempészt. Ne morogj már rám! Csak segítőkész vagyok.

– Azt hittem, a hop-por utazást nyomon követik.

– Azt hittem, ez egy ünnep.

– Az is.

– Akkor tégy úgy, mintha az lenne. Használd a hop-port.

– Rendben.
– A kocsmát úgy hívják, hogy A Leápolt Dudor.

– Csak viccelsz.

– Nem. – Draco felállt. – Köszönöm a teát. Találkozunk a Dudorban.

***

Granger késett.

Draco tíz percig járkált fel-alá a Dudor kövezett előcsarnokában, mielőtt engedett a pultos
barátságos invitálásnak. Egy szedres forralt bort kínáltak neki.

– S'fair jeelit oot – szólalt meg a pultos. Draco bólintott, feltételezve, hogy ez az érthetetlen
kijelentés egy megjegyzés volt a baromira fagyos időjárásra.

– Május elseje van – mondta, miközben a meleg bort kortyolgatta. – Miért van olyan
érzésem, mintha rohadt január lenne?

– Legalább csak nedves, és nem havas, fiam – szólt a kocsmáros. – Kire vársz?

– Egy boszorkányra – válaszolt Draco.

– Nyilvánvalóan, különben már rég elmentél volna. Majd én töltök egy kis bort a
kedvesednek.

– Egy kolléga – pontosított Draco. – De azért köszönöm.

Elővette a jegyzetfüzetét, és türelmetlenül küldött egy sor ???????????? üzenetet

Grangernek.

Választ nem kapott. A gyűrűn keresztül érezte a lány szívverésének gyenge visszhangját,
nem pánikszerű, de mindenképpen emelkedett volt a pulzusa. A beosztása szerint a Szent
Mungo sürgősségijén volt, vagy legalábbis ott kellett volna lennie fél ötig, és 16:45-kor
kellett volna hop-porral a Dudorba érkeznie, de mégsem jelent meg, pedig már negyed hat
volt.

Újabb tíz perc telt el, mialatt Draco átült ablak mellé, és figyelte, ahogy az eső kegyesen
átadja helyét a szürke égnek. Bármelyik sziget is volt az Orkney-szigetek szigetcsoportja
között, ahová Grangernek el kellett jutnia, teljes egészében védett volt a hoppanálás ellen, így
kompra kellett szállniuk.

Mivel közeledett a vacsoraidő, és Granger még mindig hiányzott, Draco elfogadta a

kocsmáros ajánlatát: pácolt húst sajttal.

Ha tizenöt percen belül nem leszel itt, feltételezem, hogy elfogtak, és hoppanálok hozzád –
írta Draco következő üzenetét Grangernek. Igazából ez inkább fenyegetésnek tűnt.
Miután elgondolkodott az üres tányérján, megkérte a pultost, készítsen egy második adagot
elvitelre. Nem tartozott a normális viselkedésmódjai közé, hogy ennyire figyelmes legyen, de
hát Granger nyilvánvalóan nem ért volna rá enni, és nem akart egy percet sem vesztegetni
azzal, hogy érkezését követően étel után kajtasson.

Az utolsó komp Eynhallow Holm of Eynhallowba hat órakor indult. Most öt óra volt.

Draco kifizette a kocsmárosnak az ellátmányt, megírta Grangernek, hogy a dokkoknál lesz, és

elindult oda.

Öt perc – jött Granger válasza.

Draco éppen időben érkezett a dokkokhoz, hogy lássa, ahogy az utolsó komp eltűnik a ködös
tengeren.

A kikötőben álló fiút mérgesen faggatta, miért 17:58-kor indult a komp, és nem 18:00-kor,
ahogy a menetrendben szerepelt. A fiatal fiú megvonta a vállát, és azt mondta: az apja akkor
indult el, amikor akar, és itt nem volt más utas. A flancos úrnak hamarabb kellett volna
megjelennie. Jöjjön vissza holnap.

– Itt vagyok – jelent meg Hermione kifulladva.

Draco megfordult. Granger futott feléjük a dokkok mentén. Gyógyítói köpenyét valami
olyasmi csíkozta, ami leginkább hat liter vérnek tűnt.

– Merlin szakállára! – szólalt meg Draco. – Úgy nézel ki, mintha épp most gyilkoltál volna
meg valakit.

– Haver – hüledezett a dokkos fiú, és egyre sápadtabb lett. – Az ott vér?

– Elvágott nyaki ütőér… rosszabbul néz ki, mint amilyen volt, de életben van – lihegte
Granger. Meglengette a pálcáját egy Evanescóval. – Hol van a hajó?

– Elment, kisasszony – mondta a fiú. Draco megjegyezte, hogy sokkal udvariasabban szólítja
meg Grangert, mint ő. Egy gyilkosnak látszó alak tiszteletet ébresztett benne. – Holnap kell
visszajönnie.

– Holnap visszajönni? – ismételte Granger. A sikítás határán volt, de igyekezett összeszedni

magát. – Nem tudok holnap visszajönni. Ma kellett jönnöm. Beltane van.

A dokkos fiú erőtlenül gesztikulált az üres dokk felé.

– Kérem, ne öljön meg, kisasszony, nem az én művem volt! Használhat seprűket, ha van
kedve repülni. Legalább az eső elállt.

Draco újból érdeklődni kezdett a beszélgetés iránt.

– Mutasd meg a seprűket!

– Seprűket? – ismételte Granger, most már határozottan a sikítás határán.

– Ne hagyja, hogy megöljön! – rimánkodott a fiú, miközben egy fészerbe vezette Dracót. –
Két knútért bérelhető, de egy sarlót kérünk kaucióként.

A seprűk olyanok voltak, amilyet Draco remélhetett ebben a távoli helyőrségben: elnyűttek,
fáradtak és megkérdőjelezhető tartósságúak.

– Van kétüléses?

A fiú eltűnt egy sötét sarokban, és előhúzott egy ősrégi modellt.

– Dicsfény. Réginek tűnik, de időjárásálló, uram. Apukám tanított meg ezen repülni.

– Félelmetes ajánlás, az biztos. Van navigációs rendszere?

– Kezdetleges, uram. De ismeri a Holmot. – A fiú a seprűre koppintott a pálcájával, és azt

mondta: Holm of Eynhallow. A seprű felszálló helyzetbe billentette magát, és egyenletesen
észak felé mutatott.

– Rendben – mondta Draco, és átnyújtott egy sarlót, amely tizenöt ilyen seprűt ért.

A fiú zsebre vágta az érmét, és láthatóan nem mert újra Grangerrel szembenézni, mert
elszaladt.

Draco visszatért Grangerhez a seprűvel.

– Nem – jelentette ki a boszorkány.

Draco a seprűt a föld fölött lebegtette, és nagy jókedvvel támaszkodott rá.

– Jól van. Várom az ötleteidet.

– Gondolkodom – mondta Granger. – Adj egy percet!

Granger gondolkodásához nyilvánvalóan hozzátartozott a vetkőzés. Draco félrenézett. Bár a

lány mugli ruhát viselt a gyógyítói köpenye alatt, túl intimnek érezte a látványt. A mugli
farmerja egyik aprócska zsebéből előhúzta az anorákját, a csizmáját és a sálját. Az együttest
egy gyapjúkesztyű koronázta meg.

– SWOT-elemzést fogunk végezni – közölte Granger.

– Minden veled folytatott beszélgetés egy elemzés – szólalt meg Draco.

– S.W.O.T. – betűzte Granger.

– Tudom, hogy kell írni.

– Nem. S.W.O.T., ez egy betűszó.

– Vicces vagy, Granger.

Granger mély levegőt vett, és hangosan közölte: Draco Malfoy fő célja az életben az, hogy
tökéletes kellemetlenkedő legyen, és neki abba kell hagynia a bátorítását.

Draco azt mondta, hogy nincs szükség bátorításra, hiszen ez a természetes állapota.

Granger meglengette a pálcáját, és négy részre osztott izzó négyzetet kelt életre előtte, a
következő feliratokkal: erősségek, gyengeségek, lehetőségek, fenyegetések.

Fölötte a „Seprűlovaglás a tengeren át” felirat világított.

Granger olyan gyorsasággal töltötte fel a négyzeteket, ami arra utalt, hogy ismeri ezt a
technikát. A gyengeségeket és a fenyegetéseket könnyedén kitöltötte, olyan dolgokkal, mint
„Tengeri szörnyek támadása”, „Hipotermia” és „Valószínűsíthető halál”.

Az erősségek közé a „Nem halogathatjuk a kutatást még egy évig” pontot írta. Úgy tűnt,
hogy ennek jelentősége van – pirosan világított.

Draco örömmel látta, hogy a lány az „Erősségek” alá a „Malfoy” szót is beírta.

– Mert – magyarázta –, te tényleg tudsz repülni.

Azonban a „Fenyegetések” alá is beírta a „Malfoyt”, mondván „Mert te egy mániákus vagy,
aki valószínűleg hurkokat és hasonló dolgokat fogsz csinálni, és mindkettőnket megölsz.”

Az esélyeknél Draco vette a bátorságot, és hozzáfűzte a „Sikításra késztetni Grangert”.

Granger ezt áthúzta, és beírta: „Hamut szerezni”

– A Beltane-tüzekből? – kérdezte Draco (lopva újra hozzátette, hogy „Sikításra késztetni

Grangert”).

– Igen. Előbb-utóbb úgyis rájöttél volna.

– Már rájöttem – gúnyolódott Draco. – De jó, ha így haladunk, mert mire odaérünk, már csak
hamu marad.

– Rendben, nos, nem számítottam arra, hogy egy idióta varázsló ma egy lebegő viperát
próbál nyakkendőnek használni.

Granger hátradőlt, és néhány percig tanulmányozta az izzó négyzeteket. Aztán a Draco

kezében lévő 1965-ös Dicsfényre pillantott. Majd a viharos égboltra nézett.

„Nem halogatjuk a kutatást még egy évig” – izzott vörösen.

– Bassza meg! – fakadt ki Granger.

Draco vigyorgott.

– Csináljuk! – Ezt nagyon bátran mondta ki. Granger arca azonban elsápadt, majd hozzátette:
– Nem kell ennyire elégedettnek tűnnöd.
Draco még erősebben vigyorgott.

– Elöl vagy hátul? – kérdezte, vízszintesen tartva a seprűt. – Én kormányzok, akárhogy is

lesz.

– Melyik a kevésbé borzalmas? – kérdezte Granger, miközben a seprű megingott előtte.

– Ha hátul ülsz, egyedül te felelsz a kapaszkodásért – mondta Draco. – De nem vagy a

szélben, és nem igazán látsz semmit, ha ez segít. Ha elöl vagy, semmi sincs közted és a
vadkék víz között. De te foghatod a nyelet, én pedig téged.

Körülbelül tizenhat viccet mondhatott volna Draco ebben a pillanatban a nyelekről, de elég
józan volt ahhoz, hogy ne tegye. Úgy gondolta, gratulálnia kell magának a
visszafogottságáért.

– Nem biztos, hogy bízom magamban annyira, hogy nem ájulok el, és nem esek le a hátulról
– szólalt meg Granger. – Szóval te tartanál engem elöl?

– Igen.

Nem volt világos, hogy ez jó vagy rossz dolog-e. Granger a kezét tördelte.

– Nincsenek mentőmellényeik, sisakjaik vagy ilyesmik? Be kellett volna csomagolnom egy

ejtőernyőt.

– Egy mit?

– Mindegy. Majd én elölre ülök. Fogj meg! Ha meghalok… én csak… sok mindent meg
akarok tenni, mielőtt meghalok. Kérlek, ne hagyj meghalni!

Halálosan komolynak és sírásra késznek tűnt.

– Nem fogsz meghalni, Granger.

– Utálok repülni.

– Tudom. Szállj fel!

– Talán el kéne kábítanod, és felébresztened, amikor odaérünk.

– Nem tudom tartani az eszméletlen, rongybaba testedet ebben a szélben, Granger.

– Megvan! Veszek be egy kis béke elixírt – mondta Granger, és egy zsebében kotorászott. –
Csak egy fél adagot, segít, hogy ne legyek olyan feszült. Nem akarom túlzásba vinni az
altatót, és nem akarok felborulni…

A béke elixírt megitta, és végül Granger felszállt. A seprűn feszülten ült és összehúzta magát.
A nyél szorongatásától kifehéredtek az ujjai a kesztyűn keresztül is. A szemei csukva voltak.
A béke elixírnek nyilvánvalóan több mint néhány másodpercig tartott, mire hatni kezdett.
– Készen állsz? – kérdezte Draco, miközben felkapaszkodott mögé.

– Csak repülünk – szűrte Granger az összeszorított fogai között.

Draco felröppent. Néhány alacsony kört tett a fészer körül, hogy megismerkedjen a
Dicsfénnyel. A seprű egy merev, vén hárpia volt, de elég merész ahhoz, hogy kettejükkel
terhelten is haladjon az északi szélben. Stabilan állt a levegőben, sokkal stabilabban, mint
Draco otthoni, szeleburdi modelljei, amelyek egy ujja érintésére is megrándultak. Az Északi-
tengerhez való átkeléshez a Dicsfény jól fog jönni. Lassan és egyenletesen haladtak.

Draco megnyugtatásképpen tájékoztatta erről a tényről Grangert. Egy gurgulázás volt a

boszorkány egyetlen válasza.

Tekintve, hogy Granger keze a seprűnyél fojtogatásával volt elfoglalva, Draco széltörő
varázslatokat szórt kettőjük fölé, hogy hallják egymást beszélni. Emellett melegítő bűbájokat
is varázsolt, amitől Granger hálásan összerezzent, ami érdekes érzés volt.

Draco utolsó korrekciója az utasához kötődött, ami ritkán fordult elő. Másnak érezte a seprű
súlyozást, és a kormányzás lefelé mutatott.

Az a néhány alkalom, amikor seprűre partnerrel ült, azok randevúk voltak, és ezek a
repülések egy eldugott helyen végződtek, amit egy jó kis smárolás követett. Draco
kételkedett abban, hogy ezen a repülésen szexi fenékmozgásokkal dörgölőznének ágyékához.
Granger úgy kapaszkodott a seprűbe, mintha a zord halál várna rá, mozdulatlanul, mintha
megkövült volna. Egyedül a haja menekült meg a merevség elől, az a néhány szál, amelyik
kiszabadult a kontyából, lágyan érintette a férfi arcát. Sampon és fertőtlenítő illata volt.

Draco előrehajolt, és kezét a seprűre tette Granger előtt, indulásra készen. A lány kicsinek és
finom csontozatúnak érezte magát a karjai között.

– Kényelmes – mondta Draco.

– Uhum – mormolta Granger a rémületét ékesszólóan megfogalmazva.

Draco észak felé fordította őket, és gyorsítani kezdett. Granger csukott szemmel, de érezte a
változást, és heves kívánságokat fogalmazott meg Draco sorsával kapcsolatban ezen a
világban és a túlvilágon is, amitől egy finomabb ember sírva fakadt volna.

Draco csak annyit mondott:

– Nyugalom, Granger! – 0,01 százalékkal lelassította. – Eynhallow Holmjára, vén madár –

szólalt meg újra Draco, és megpaskolta a seprűt.

Következő állomás: a tenger.

 Az Orkney-szigetek

10. fejezet
Az Orkney-szigetek

Draco fiatal élete során rengeteg seprűs utazást megélt már, de ez az Északi-tengeren átvezető
repülőút az egyik legvadabb és legszebb volt, amit valaha is átélt. Szinte örült az öreg
seprűnek, ami olyan szintű óvatosságot követelt meg tőle a repülésben, és olyan figyelmet a
légáramlatokra, amit az újabb seprűi egyáltalán nem. A repülés meglehetősen technikás volt.
Az erős oldalszél, és az időjárás szeszélyessége miatt Draco alacsony repülési pályát
választott, körülbelül tíz méterrel a hullámzás felett.

A hideg és sós levegő úgy csapott az arcukba, mint a szellemszerű sellők csókjai. Amikor
elérték a nyílt vizet, egy nagy halfarkas csatlakozott hozzájuk. Csillogó szemmel figyelte
Dracót, s szárnyának hegye alig egy méterre volt az arcától. Aztán a tenger felszínére
ereszkedett, megérintette szárnyával a sötét vizet, majd ismét felszállt.

Ahogy észak felé repültek, az égbolt kitisztult, és a csillagok törékeny szórványát mutatta.
Alattuk a visszatükröződő csillagképek szétterültek, és belevetették magukat a hullámokba. A
látvány fenséges volt. Draco kicsinek és jelentéktelennek érezte magát tőle.

A béke elixír bizonyára hatott, mert Grangert egy hajszállal kevésbé érezte feszültnek a karjai
között, bár a kesztyűi még mindig keményen a seprűnyél köré csavarodtak. Amennyire Draco
meg tudta állapítani, a lány szeme még mindig csukva volt, és nem hiányzott neki ez a
lélegzetelállító látvány. De feltételezte, bármi is legyen, ami segített a boszorkánynak,
átlendítette őt ezen a helyzeten.

Aztán valami nagy dolog kavarta fel alattuk a vizet.

– Granger… nézd! Ott van egy hippokampusz. Nem, kettő is van belőlük. Hippokampuszok!
Hippokampik?

– Ó! – zihált Granger, és végre kinyitotta a szemét.

Lenézett oda, ahol a lószerű lények hatalmas, karcsú feje a hullámokat hasította. Az egyik
ismét eltűnt, de a másik újra felbukkant, gigászi farka éppen alattuk nagy ívben feszült meg,
majd csobbanás nélkül eltűnt a hullámokban.

Draco lelassított, vissza akart fordulni, hogy megfigyelje őket, de az első hippokampusz
ismét megjelent előttük, majd szorosan követte a társa is. A férfi sürgette a seprűt, hogy
utolérje őket. A lények fokozták a sebességet, és Draco felvette velük a tempót, éppen csak a
sörényük magasságában siklottak a hullámok felett.

Versenyeztek.

Draco még többre ösztökélte a seprűt. A fenséges varázslények könnyedén haladtak alattuk
és mellettük, semmi jele nem volt annak, hogy megerőltetnék magukat, kivéve a széles
orrlyukakból feltörő, gyöngyöző köd.

Az egyik – a kisebb méretű – tengerüveg zöld színű volt, sörénye pedig olyan fehér, mint a
körülötte hömpölygő vízfodor. A másik nagyobb volt, és kék, mint a tenger hullámai, és
ugyanolyan fürge is, szorosan a párja mellett maradt.

Sós tengervíz áztatta őket. Draco előre nyomult, most ő maga volt a hullám, a tengeri lovak
pedig a tajték, és repültek, csobbantak, fodrozódtak, tovább hullámzottak, így ők lettek a szél,
a sós víz, és a vihar előtti tenger habja.

A hullámlovasok nyugatra, a nyílt óceán felé fordultak. Sápadt szemük Draco és Granger felé
pillantott, a hím hátravetette pompás fejét, mintha kihívná őket, hogy kövessék az ismeretlen
partok felé. Viszont Draco tudta, hogy nem teheti.

A páros eltűnt, mint a gyorsszárnyú szellemek. Egy gyorsan elhalványuló látomás a

megfoghatatlan tengeren.

Aztán már csak Draco maradt ott lélegzetvisszafojtva, és a reszkető Granger, valamint a
felhőktől habzó hullámok.

Egyikük sem szólalt meg.

A seprű folytatta útját.

Jobbra és balra tőlük szárazföldek sötét partjai tűntek fel. Elérték az Orkney-szigeteket.

A szél egyre kevésbé volt éles, a tenger pedig egyre kevésbé viharos.

Előttük a kis sziget ékszerként ragyogott a sötét tenger ölelésében és a Beltane-tüzek

lángjában. A seprű érezte, hogy a cél közeleg, és új sebességre kapcsolt.

Draco a csillagok fényében kiszúrt egy lapos sziklafalat, és leszálláshoz készült. Granger
ismét lehunyhatta a szemét, mert amikor a lábujjai földet értek, felnyögött, és kishíján
lezuhant volna a seprűről, ha a varázsló nem karolja át a derekát.

Draco leszállt a nyélről. Granger mozdulatait legpontosabban úgy lehetett volna leírni, mint
egyfajta megereszkedett bukfencet egyenesen a mohába.

– Ez zseniális volt! – Draco megpördült a csillagok alatt, a karját a magasba tartva. –

Mámorító. Kibaszottul varázslatos.

Granger nem szólt semmit. Draco egy Lumost mondott. Úgy tűnt, mintha a lány a földet
ölelné.

– Jól vagy?

– Csak egy pillanat – zihált Granger.

Draco hagyta, hogy összeszedje magát. Néhány bűbájt küldött a szárazföld belseje felé,
amiből megtudta, a szigeten körülbelül száz boszorkány és varázsló tartózkodik, és majdnem
ugyanennyi nagy és kisebb tűz ég.

Granger újra talpra állt. Draco – látva, hogy a lány még mindig milyen sápadt – valamiféle
úri automatizmussal felajánlotta neki a karját. A boszorkány elfogadta, mert a sajátja még
mindig remegett.

A sziget közepe felé haladtak, a Beltane tüzek és egy vidám hegedűs hangja kísérte őket.
Ahogy haladtak, Draco hatalmas alakzatokat vett észre mindkét oldalukon, amelyeket csak
azért észlelhetett, mert a fekete homályba burkolóztak, és nem engedték át a csillagok fényét.

– Állókövek – magyarázta Granger.

– Ilyen messze északon is vannak őskori kőépületek? – kérdezte Draco.

Igazából nem érdekelte, hogy vannak-e őskori kőépületek itt messze északon, de az ilyen
jellegű kérdések biztosan felébresztették Grangerben a könyvmolyt, és elterelték a figyelmét
az idegességéről.

Igaza lett. Granger gyenge hangon kezdett bele, ami ahogy haladt előre a történetben, úgy lett
egyre erősebb és lelkesebb.

– Igen… ez az egyik legrégebbi kőkör az Egyesült Királyságban. A megalitok a

feltételezések szerint körülbelül i. e. 3200-ból származnak. Körülbelül három méter magasak,
nappali fényben teljesen lélegzetelállítóak, gondolom. Ezt Eynhallow gyűrűjének hívják. Azt
hiszem, a vidámság nagy részéről lemaradtunk – mondta Granger, mire elég közel kerültek a
tömeghez, hogy hangokat is hallják. – Kár. Reméltem, hogy személyesen is láthatok néhány
rituálét…

– Milyen rituálét?

– Ó, régi védelmi varázslatokat. Kézrátételek. Felajánlások aos sí-nak*. Rengeteg tűzön

átugrás is van ilyenkor, és egyéb ostobaságok is. Nem tudom, miért gondolják a varázslók,
hogy ez lenyűgöz egy boszorkányt, de hát a varázslók sok mindent csinálnak, amit nem értek.
Mint például vipera nyakkendőt viselnek.

Most Granger elhallgatott, és elgondolkodott az idiotizmusnak ezen a bizonyos bukfencén.

– De hát… legalább megkaptam, amiért idejöttem.

Most már közel voltak a gyűrű közepéhez, így már tőzegtüzek, tivornyázó boszorkányok és
varázslók között sétáltak. Granger visszafogott izgalommal bámulta a tüzeket. A lány egyre
szorosabban szorította a varázsló karját.

Mivel Granger figyelme máshol járt, Draco néhány járókelőre irányította a pálcáját, és
nonverbális legilimenciát alkalmazott rajtuk. Végül megelégedett azzal, hogy ez egy alacsony
kockázatú kirándulás. Az általános hangulat ünnepélyes és részegítő volt, mellesleg senkit
sem érdekelt, hogy kik ők.

Az ünneplés csúcspontja véget ért, és a dolgok a vidámság végéhez közeledtek. A tüzek

peremén itt-ott sátrakat állítottak fel, míg mások csoportokban telepedtek le egy kis
whiskyvel fűszerezett filozofálgatásra.

Dracót és Grangert egy barátságos, vidám társaság szólította meg, és meghívták őket, hogy
csatlakozzanak a tüzükhöz. Granger udvariasan visszautasította, és az állókövek egy
csendesebb végébe irányította magukat, ahol egy kisebb tűz alacsonyan égett.

– Várjuk meg ezt – mondta.

– Gondolom, természetes módon kell kialudnia, igaz? – kérdezte Draco. – Semmi oltóbűbáj?

– Nincs oltóvarázslat. Beltane-i hamu a legprimitívebb formájában kell.

Granger két fatuskót alakított át kényelmes ottománná, amit ő és Draco a tűz felé húztak.

A keservesen hideg repülés után a meleg egyenesen pompásan esett. Draco közel is ült, de
Granger elég közel volt ahhoz, hogy megpörkölje a térdét, és lángra lobbantsa a haját.
Lehúzta a kesztyűjét, és a kezét a lángok közelébe tartotta.

– Az ezer meg ezer Beltane-tűz közül ma este miért pont ez? Ráadásul az Egyesült Királyság
legeldugottabb sarkában? – tette fel a kérdést Draco, miközben az arca kezdett felmelegedni.

Grangernek persze kész válasza volt, és úgy tűnt, örül, hogy a varázsló megkérdezte.

– Mert a tüzek Holmon egy nagyon különleges tűzből származnak, pontosan abból, amit
Cerridwen használt az üstjéhez. Nem tudom, emlékszel-e a meséjére…

– Csak arra, hogy a Csokibéka-kártyán szerepelt – szólalt meg Draco, homályosan emlékezett
egy sötét hajú boszorkányra. – Hasonlított rád, ha jobban belegondolok.

– Psh – gúnyolódott Granger. – Csak álmodozhatok arról, hogy töredéke leszek annak a
boszorkánynak, aki ő volt egykor. Ő volt az átváltoztatás nagymestere, sok minden más
mellett, tetszés szerint át tudott változni bármilyen lénnyé. Mellette a mai animágusok is
félkegyelműnek tűnnek. Mindegy, megkíméllek a meséjétől. Talán észrevetted, hogy ezek a
lángok egy kicsit vörösebbnek tűnnek, mint a normál tüzeké?

Draco bólintott, a lángok valóban pirosabbak voltak a szokásosnál.

– Feltételeztem, hogy a tőzeg miatt.

– Nem. Cerridwen legendás lángját nemzedékről nemzedékre életben tartják ezeken a

szigeteken. Hát nem hihetetlen? – Granger szeme felcsillant. – Elképesztő dolognak lehetünk
tanúi. Milyen elképesztő dolog ez, amit itt most a saját kezemen érezhetek. Szürreális.
Rendkívüli.

– Mire kell neked a hamu? – kíváncsiskodott tovább Draco, mivel a lány ilyen bőbeszédű
volt.

Granger összeszorította a száját.

Draco megvonta a vállát. Egy próbát megért.

A férfi a köpenye zsebeibe kotorászott, majd előhúzta a Thursóban szerzett ellátmányt.
Átadta a pácolt húsokat és a sajtot Grangernek, majd a forraltboros flaskát a tűz mellé
helyezte, hogy újra felmelegedjen.

Granger meglepettnek tűnt, bár abban Draco nem volt biztos, hogy az előrelátásán vagy a
váratlan kedvességen. A boszorkány felbontotta a csomagot.

– Valójában éhen halok. Köszönöm szépen! Ez nagyon figyelmes volt tőled, én…

Draco félbeszakította a lányt, hogy megzavarja a további kedveskedést.

– Nem hoztál banoffee pitét abban az anorákodban?

– Nem – mondta Granger, miközben az egyik zsebében kotorászott. – Van viszont néhány
fehérjeszeletem. Lehet, hogy egy kicsit összenyomódtak…

Draco nem tudta, mi az a fehérjeszelet, de az íze olyan volt, mint az olcsó csokoládéé, ami a
sok tengeri só után pompásan esett a nyelvének.

Megették. Granger színpadiasan viselkedett, apró falatokat evett, megszakítva azt a

Cerridwenről szóló további megjegyzéseivel. Draco először tűnődött el azon, hogy vajon
milyen lehet a lány családja, és vajon jól szituált muglik-e? A boszorkánynak volt egyfajta
illemérzete és egyfajta veleszületett méltósága, ami jó neveltetésről árulkodott.

– A hippokampusz többes száma helyesen hippokampuszok, legalábbis azt hiszem – szólalt

meg Granger. – Szerintem a hippokampi helytelen lenne a latin szabályok szerint, a
hippocampus pedig görög szó. Technikailag mondhatnánk azt is, hogy hippocampodes. Bár a
hippokampusz már átvett szó, szóval igazából a hippokampuszok a teljesen helyes
többesszám.

– Elhiszem neked – mondta Draco, és odareptette maguknak a felmelegített forralt bort.

– Nem vagyok nyelvész, úgyhogy nem kell.

Draco odanyújtotta neki a flaskát.

– Csinálok magunknak két serleget – szólalt meg Granger, és a fehérjeszelet csomagolásait

kiszedte Draco öléből.

– Olyan illedelmes vagy – somolygott Draco. Az anyja talán tényleg kedvelné Grangert.

– Ezt a bort Cerridwen lángja melegítette fel. Nem egy flaskából szopogatjuk, mint a tizenhat
évesek a Szárnyas Vadkan mögött.

Granger átformálta a csomagolást szép arany serlegekké.

Draco mondhatta volna, hogy Hermione maga is az átváltoztatás úrnője, de nem akarta, hogy
felfuvalkodott egója legyen. Ennek ellenére a boszorkány rajtakapta, ahogy a férfi a serlegek
súlyát tesztelte. Belemosolygott a sáljába.
– Szépen csillog az arany – ismerte el.

– Szép illúzió – szólt Granger elégedetten. – De azért köszönöm. – Szünetet tartott,

tétovázott, mielőtt hozzátette: – Hallottam, hogy érdekel az alkímia, szóval a véleményed
többet jelent, mint egy átlagos varázslóé.

– Az én véleményem minden szempontból többet jelent, mint egy átlagos varázslóé –

jelentette ki Draco, miközben a serleget tanulmányozta a tűz fényében.

Granger az éjszakai égboltra emelte a tekintetét.

Draco megtöltötte a serlegüket a forralt borral.

– Ha már az alkímiánál tartunk, ugye elmondanád, ha a tervedben szerepel egyfajta csodaszer

létrehozása?

– Ne szaladjunk ennyire előre! – szólalt meg Granger, bár vigyorgott.

Dracót hirtelen izgalom fogta el, mert ha valaki képes lenne erre, abból ítélve, amit az elmúlt
öt hónapban megtudott erről a boszorkányról, valószínűleg Granger lenne az.

– Panáceát hozol létre? – kérdezte a lányt, felé hajolva. – Ez az, amin Shacklebolt annyira
felhúzta magát?

A nő tekintete habozás nélkül találkozott a férfi szemével.

– Nem. Ne légy nevetséges!

– Hm.

– Attól tartok, túl nagyra tartasz engem. Én csak egy egyszerű gyógyító vagyok, aki a mugli
módszerekkel és csekély mágikus tudással dolgozgatok.

– Csekély – ismételte meg Draco gúnyosan.

– Kérsz még sajtot? Ez nekem már túlságosan csípős…

Draco elvette a sajtot, és a forralt borát kortyolgatta. Lehet, nem egyenesen panácea volt,
amin a lány dolgozott, de érezte, hogy valami hasonló lehet. Volt azonban egy terve, amivel
kiszedhette belőle az információt. Egyszerűen csak türelmesnek kellett lennie.

A tűz tovább pattogott, és a maradék tőzeget is felemésztette. Bámulták ezt, és ahogy telt az
éjszaka, szinte hipnotizálta őket a lángok tánca. A hegedűs dala gyászosra és komorra váltott.

A tűz, a tőzeg füstje, a föld – olyan illata volt, mint a történelemnek, mintha az új régivé
válna, és a régi újjá.

Talán a bor, talán a késői óra, talán a Beltane-éj elhúzódó ereje, de a pillanat álomszerűvé vált
Draco számára. Granger, egy boszorkány chiaroscuro festésű festmény látomásává vált,
szélfútta haja beleolvadt a mögötte lévő árnyékokba, szemei pedig visszatükrözték az izzás
vörös fényét. Kezét a tűz felé nyújtotta, és Draco úgy érezte, hogy a lángok vonzódnak hozzá,
és ha akarta volna, meg is simogathatta volna őket.

Granger ásított, és a varázslat megtört.

Az álmossága nem volt meglepő. Draco szokásos lefekvési ideje felé közeledett, ami azt
jelentette, hogy Grangeré már messze elmúlt.

A lány visszavette a kesztyűjét, és melegítő bűbájt varázsolt maga és Draco köré. A tűz már
alacsonyan égett, de még mindig égett.

A tőzegtűz – állapította meg Draco – nagyon sokára hunyt ki.

Granger a vállán aludt el.

Draco, aki maga is egyre fáradtabb lett, hirtelen furcsán ébernek és rosszul érezte magát. Ez a
sebezhetőségnek egy teljesen újfajta megnyilvánulása volt, aminek a megbirkózására nem
készült fel. A boszorka légzése lassú és egyenletes volt, kesztyűit az ölébe ejtette.

Draco átváltoztatási képességei elfogadhatóak voltak ugyan, de nem elég jók ahhoz, hogy a
pácolt hús csomagolásának maradványaiból sátrat alakítson át. Beérte azzal, hogy Granger
ottománját egyfajta ferde nyugággyá hosszabbította meg. A nő álmában rácsúszott az új
alakzatra.

Mivel a boszorka kicsinek és még sebezhetőbbnek tűnt így hanyatt fekve a szabad ég alatt, a
varázsló ráterítette a köpenyét. Ezt egy újabb melegítő bűbájjal egészítette ki kettőjük fölött,
mivel a kialvó tűz melege határozottan átadta helyét az éjszakai hidegnek.

Néhány varázslatot elvégzett, arra az esetre, ha a saját fáradtsága eluralkodna rajta, és ő is

kidőlne. Ez minden bizonnyal túlzott óvatosságra utalt, hiszen a többi ünneplő már
visszavonult a sátraikba, de Draco nem gondatlansága miatt élte túl ezt a hosszú időt.

Hátát Granger nyugágyának támasztva ült, és figyelte, ahogy az utolsó lángok is parázzsá
változnak.

Újabb egy óra elteltével a tűz széle hamuvá vált. A néma szellőben felkavarodott, majd
kifehéredve ülepedett le.

***

A hajnal frissen és fényesen virradt meg, és aranyszínben árasztotta el az eget. Az Orkney-

szigetek fölött keringő tengeri madarak kiáltozása hallatszott.

Draco nyakfájással és a hidegtől elzsibbadt orral ébredt.

Ami Grangert illette, ő a köpenyébe bújva tökéletesen kényelmesen pihent. Draco azon
tűnődött, vajon mikor lett belőle ilyen kibaszottul erényes mártír, aki feláldozza a saját
kényelmét éppen pont az átkozott Grangerért?

Elgémberedett lábakon botladozva elment, hogy pisiljen egyet.

Mire visszatért, Granger már talpon volt, és az ő átrendező varázslatait vizsgálgatta. A

nyugágy végig bírta az éjszakát, ami mindenesetre kellemes meglepetés volt Draco számára.

Granger meglátta, hogy jön, és egyből rárontott.

– Fel kellett volna ébresztened! Nem azért jelentkeztél erre a feladatra, hogy minden más
mellett a cselédem is legyél. Csináltál nekem egy nyugágyat? Ez nagyon szép. Köszönöm
szépen. Csodálatosan aludtam, ami szörnyen furcsa, ha figyelembe vesszük… Ó… és a
köpenyed. Tessék. Köszönöm, hogy kölcsönadtad nekem. Miből készült? Nagyon meleg.
Szörnyen mozogsz. A nyakad? Megnézhetem?

Draco felkapta a köpenyét, elhúzta Granger kezét a nyakától, és szűkszavúan jelezte, hogy
megkívánta a forró kávét és gyorsan távozni akart.

Granger visszahúzta a kezét a mellkasához.

– Láttam, hogy valaki kirakott egy halom kaját, néhány sátorral lejjebb. Talán
meggyőzhetnéd, hogy szánjon meg egy csészével. Én megyek, és begyűjtöm a mintámat.

Draco elindult, hogy megkeresse ezt a megváltást, Grangert pedig otthagyta a tűzrakóhely
mellett térdelve, amint hamut kanalazott egy kémcsőbe.

Mint kiderült, a konyhatündér varázsló hajlandó volt megszánni két csészével és két, kissé,
kétes eredetű croissant-nal egy sarlóért cserébe, amit Draco szótlanul felajánlott neki.

A forró kávé megérte a nevetséges prémiumot. Az első korty után Draco kevésbé érezte úgy,
mintha mindenkit meg akarna ölni.

Granger újból felbosszantotta, amiért nem ott van, ahol hagyta. Rövid, kapkodó pálca keresés
után néhány tűzzel arrébb találta meg, amint egy sátrukat bontogató párral beszélgetett.

A nő megelőzte a kioktatását: a komp vissza Thursóba tizenöt perc múlva itt lesz. Draco
számára ez csupán jó hír volt, hiszen ilyen kialvatlan állapotában nem volt kedve újabb
repülőúthoz. Ez Granger számára is pompás hírnek bizonyult. Még arra is vállalkozott, hogy
ő vigye ki Dicsfényt a dokkhoz, vissza akarta adni a seprűt a tulajdonosának, és örökre
megszabadulni tőle.

Átvágtak az időjárás koptatta állókövek között a dokkokig. Granger élénk volt és izgatott, és
kéretlenül előadta Dracónak az Orkney-szigetek neolitikus népeinek történetét, a seprűvel
mutogatva a monolitokon látható érdekes területeket.

Látva, hogy Draco nem tudott a lelkesedésével azonosulni, a lány a saját kávéját adta neki,
hogy még jobban felpörgesse, és a croissant-ja nagy részét is.
A tengeri szellő felerősödött, ahogy közeledtek a parthoz, ami a só, a homok és az új fű
gyönyörű keverékeként terült el előttük.

Felszálltak a kompra. A Dicsfény újra találkozott a gazdájával. Draco azt kérte, tartsák meg a
foglalót. Majd ő és Granger azon vitatkoztak, hogy a boszorkány tartozik-e neki vagy sem,
mivel megpróbálta visszafizetni a pénzt. A férfi a vitát lezártnak tekintette, és megfenyegette
azzal, hogy megveszi a seprűt teljes egészében, és elrabolja további repülésekre, ha nem száll
le a témáról.

Aztán amikor a komp elérte a nyílt vizet, a varázsló lekuporodott egy padra, hogy jól
megérdemelten szundikáljon egyet.

Granger csendben átalakította a pad farészét plüss bársonynak, amikor azt feltételezte, hogy a
férfi már elaludt.

***

Miközben rántottát halmozott egy szelet pirítósra, Granger felkiáltott:

– Ki gondolta volna, hogy ilyen kitűnő a reggeli Dudor...

Draco majdnem belefulladt a kávéjába, és megkérte a lányt, hogy figyelmeztesse, ha

ilyeneket mond.

Granger szemérmesen nézett, és azt mondta: nem az ő hibája, ha Draco az ártatlan

megjegyzéseket is a lehető legbunkóbban értelmezi. De tudott egy praktikus bűbájt a
félrenyelés kiűzésére, így a férfi továbbra is kedvére vihoghatott az ágaskodó pénisz viccén,
mert Granger megmentette a fulladástól.

A lány jóval előbb végzett az evéssel, mint a férfi, ami azt jelentette, hogy bőven volt ideje
megfigyelni őt, ahogy a nyaka miatt nem egészen megfelelően mozog. Így aztán spontán
előadásba kezdett a nyaki izomgörcsökről, majd a gerincvelő járulékos idegének egészségéről
elmélkedett, részletesen leírta, mit tenne a szegycsonti-csigolya-mastoidjával, ha a férfi
hagyná, és általánosságban addig nyaggatta, amíg Draco már nem is élvezhette a rántottáját.

– Rendben – vicsorgott Draco, megrántotta a köpenyét, és félrehúzta a talárját, hogy felfedje

a nyakát.

Ki hitte volna, hogy nagy ajándékot adott Grangernek, amiért megengedte, hogy segítsen
rajta. A lány közelebb csúszott hozzá a padon, a szemei pedig felcsillantak.

– Végre. Ne mozdulj! Ez egy pillanatig sem fog tartani.

A pálcája hegye megtalálta azt a csomópontot, ahol a férfi nyaka a vállával találkozott. Ez az
érzés nem tetszett Dracónak, sőt az, hogy egyáltalán ezt megengedte, az a lány iránti
kialakulóban lévő bizalmának valódi megnyilvánulása volt. A következő érzés sokkal jobb
volt: hűsítő, azonnali megkönnyebbülést érzett, ahogy Granger elmondott egy gyógyító
varázsigét.

– Így már jobb, nem igaz? Tudom, ez mugli gyógymód, és nem fogod csinálni, de én a
hőterápiát javasolnám, ha ez holnap még mindig érzékeny lesz. Segítene a vérkeringéseden.

Draco megvonta a vállát. A nyakát csodálatosan szabadnak érezte.

– Szörnyű éjszakád volt miattam, és sajnálom – mondta Granger.

– Hagyj inkább enni!

Granger ragaszkodott hozzá, hogy kifizesse a reggelit, és elindultak a Dudor kandallójához,

hogy hop-porral hazainduljanak.

Granger pontosan abban a pillanatban nyúlt a hop-poros edényért, amikor Draco is, ami
mindkét fél részéről kézlegyintést, és azonnali visszahúzódást eredményezett. Aztán egy
hosszú és idegesítő percig ragaszkodtak ahhoz, hogy a másik menjen előre.

Draco, akinek türelme fogytán volt, a pálcájával meglengette az edényt, és határozottan

Granger mellkasához lebegtette.

– Gyerünk!

– Ugh – mondta Granger, és magához szorította a fazekat, mielőtt az leesett volna.

Felfeszítette a fedelet, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy a hop-port a tűzbe dobja, és dühösen
távozzon. Azonban megállt, és helyette visszafordult Draco felé.

Az arckifejezése valamiért bizonytalanná és kínossá változott.

– Malfoy, én… nélküled nem tudtam volna begyűjteni a mintát. A következő Beltane
fesztiválra kellett volna halasztanom a projektemet, ha te nem vagy ott. Egyedül sosem tettem
volna meg azt a repülőutat.

Draco sosem volt az a fajta, aki visszariadt a neki kijáró dicsérettől – sőt, hajlamos volt
sütkérezni benne –, de valami Granger álnok őszinteségében és hálájában ijesztően kínossá
tette ezt a helyzetet.

Ráadásul Grangerről volt szó. Az, hogy pusztán kedves volt vele, a frászt hozta rá.

– Menj haza, Granger! – javasolta.

Granger egy maréknyi port dobott a lángokba.

– Oké, örülök, hogy eljöttél. Megyek, köszönöm, hogy eljöttél.

A lány nem figyelte a férfi tekintetét, miközben elfordult a lángok felé.

Néhány perccel később Draco a saját szalonjában porolta le a kormot a köpenyéről. Nagyon
várta már a fürdőt és az ágyát. Henriette-et, aki megérkezésekor materializálódott, elküldte,
hogy engedjen fürdőt, amilyen forrót csak tud.

Ahogy Draco a szobája felé tartott, azon tűnődött, vajon a fürdő hőterápiának számít-e, nem
mintha érdekelnék Granger mugli gyógymódjai, de…

Küldjön neki egy üzenetet, hogy érdeklődjön erről?

Valószínűleg egy tizenkét oldalas magyarázattal, és további olvasási javaslatokkal válaszolna.

A köpenye még mindig Granger- és tőzegfüstillatú volt.

Elküldte neki az üzenetet.

*aos sí – halmok népe, természetfeletti, tündérekhez vagy manókhoz hasonlító lények

**panácea – minden betegségen segítő csodaszer

 Draco Malfoy, az önfeledt idióta

11. fejezet

Draco Malfoy, az önfeledt idióta

A hőterápiáról szóló disszertáció ellenére, Draco alig érintkezett Grangerrel a vidám májusi
hónapban. Őt és auror társait új és izgalmas bűnözői zavargások kötötték le országszerte (egy
varázsló, aki egy egész mugli falut imperiált, majd a királyukként vezette őket, csecsemőkre
vadászó vérfarkasok, lopás a Gringottsnál, és néhány emberrablás a változatosság kedvéért).

Május közepén Draco egy zűrös ügy végére tett pontot: egy sheffieldi bájitalmesterrel került
kapcsolatba, aki egyfajta „szerelmi médium” valaminek adta ki magát, és szerelmi bájitalokat
árult mugliknak. Draco épp a rejtekhelyen talált dolgok lefoglalásán, és egy mugli
amneziálásán dolgozott, amikor a pálcája riasztva zümmögött. Az a bizonyos riasztás azt
jelezte, hogy valaki kikapcsolta Granger őrvarázslatait. És nem az irodája vagy a
laboratórium védővarázslatait, hanem az otthonánál lévőket.

Draco gyorsan befejezte a műveletet a muglin, és eltűnt a legközelebbi kandalló irányába,

ami elvitte őt a Mitrához, onnan pedig hoppanált Granger házikójához. Pálcáját kivonta, és
kiábrándító bűbájt használt magán.

A riasztás és a megérkezése között Draco becslése szerint három perc telt el. De ezalatt a
három perc alatt el is késett. Bárki is piszkálta meg a varázslatokat, már elment. Draco feltáró
varázslatai nem jeleztek emberi jelenlétet a közelben, kivéve Granger mugli szomszédját, aki
éppen szundikált.

Draco egy finom, mágiafelismerő varázslatot mondott. A birtok körüli őrvarázslatok

fényesen izzottak, de ezt figyelmen kívül hagyta, és inkább a Granger háza körüli földet
vizsgálta. Magasba tartotta a pálcáját, amíg meg nem találta, amit keresett: egy halványan
látható nyomot a levegőben, amelyet egy olyan valaki hagyott maga után, aki pillanatokkal
korábban mágiát használt.

A halványan derengő nyom hirtelen véget ért a Granger házikója mögötti mező közepén,
talán az a valaki hoppanált vagy zsupszkulcsot használt.

Dracónak ez nem tetszett. Lehet, hogy csak egy kíváncsi varázsló vagy csupán egy tolvaj –
igazán ez lett volna a legjobb forgatókönyv. De az is elképzelhető lehetett, hogy ez volt az
első jel arra, hogy valaki szemet vetett Grangerre, és Shacklebolt paranoiája mégsem teljesen
alaptalan.

Draco küldött egy gyors üzenetet Grangernek:

Valaki kikapcsolta az őrvarázslataidat. Beszélnünk kell.

Amikor Granger nem válaszolt azonnal, megnézte a napirendjét. Jelenleg a cambridge-i
mugli egyetemen tartott előadást.

Draco úgy döntött, hogy csatlakozik hozzá, lényegében úgyis a szomszédban volt.

Elmegyek hozzád – írta.

Még mindig kiábrándultan a Trinity College-ba hoppanált.

***

Granger előadása a vége felé járt. Dracónak csak tíz percet kellett várnia a kis tanterem ajtaja
előtt. Féltucatnyi diák vonult ki, amikor ő – mugli szemek számára szinte láthatatlanul –
besurrant közöttük a terembe.

A tábla jelezte, hogy a napi téma a „Konjugált monoklonális antitestek” volt. Draco örült,
amiért ezek az antitestek tudták az angol igeidőket, ha más nem is.

Granger, aki nem vett tudomást a jelenlétéről, éppen papírokat pakolt (pálca nélkül) egy
aktatáskába. Magas derekú, nadrágba bújtatott, tűsávos blúzt viselt, olyan ruhadarabokat,
amelyekről Draco nem gondolta volna azonnal, hogy kiegészítik egymást, és mégis,
Grangeren az együttes meglehetősen előnyösen állt.

Amikor az utolsó diák is távozott, Granger elővette a zsebéből a jegyzetfüzetét. Draco

különös örömmel figyelte, ahogy a lány felcsapja azt, és láthatóan érdeklődni kezd, amikor
meglátja, hogy egy üzenetet kapott tőle.

A boszorkány elolvasta az üzenetet, miközben a szemöldökét ráncolta. Elkezdte összeállítani

a választ. Draco úgy gondolta, hogy el kellene árulnia magát, hiszen a saját jegyzetfüzetéből
jövő válaszzümmögés hamarosan úgyis leleplezi őt.

Odaállt a lány elé, és megszüntette a kiábrándító bűbájt.

Granger egyfajta kapkodó sikolyt adott ki, hátraugrott, és megbotlott a székében.

Draco elkapta a csuklójánál fogva, így megakadályozta a teljes bukfencet. Granger

ügyetlenül landolt a széken.

Draco az íróasztalnak támaszkodott, és csevegésbe kezdett:

– Bárcsak előkapnád a pálcádat sikítás helyett, és inkább egy átkot kiáltanál. Láttad az
üzenetemet?

Granger nem volt hajlandó beszélni az üzenetről. A gyűrűje elárulta Dracónak, hogy a szíve
hevesen ver.

– Az imént halálra rémítettél! Mióta vagy itt? Figyelmeztess legközelebb!

– Figyelmeztettelek, hogy jövök – közölte Draco.

Ami igaz volt, de Granger ennek ellenére haragosan nézett.

– Egy ezredmásodperccel azelőtt olvastam el az üzenetet mint ahogy te megjelentél előttem,

mint a Véres Kibaszott Báró!

– Nem az én hibám, hogy túlságosan lefoglalt az antitestek konjugálása.

Granger arckifejezése haragosból zavarodottá változott.

– Én… mi?

Draco a tábla felé bökött az állával.

Granger figyelte a táblát, feldolgozta a megjegyzését, felemelte a mutatóujját, és elkezdte

mondani:

– Ez nem azt jelenti, hogy…

Draco félbeszakította, mert őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte.

– Azért jöttem, hogy megbeszéljük, ki az, aki szaglászik a házad körül. És miért.

A férfi a félbeszakításáért egy haragos pillantást érdemelt ki a lánytól. Granger azonban vett
egy mély lélegzetet, és úgy tűnt, elfojtja heves indulatait, amit Draco iránt érzett.

A nyugalom látszatát keltve összefonta a kezét az asztalon.

– Ülj le, és mondd el, mi történt!

Draco egy bűbájt küldött az osztályterem ajtaja felé. Aztán egy széket lebegtetett oda, és leült
rá Grangerrel szemben. Valami megváltoztatta a kettejük közötti dinamikát. A férfi a diák
oldalon ült, és ettől úgy érezte magát, mintha vizsgázni készülne.

A nő keresztbe fonta a karját, miközben szemét várakozóan a férfi arcára szegezte. A Nagy
Granger-agy teljes figyelmének súlya Dracóra nehezedett, készen arra, hogy megszerezze az
információit, és értelmet adjon nekik.

– Az egyik őrvarázslatom riasztást indított a házad hátsó része körül – kezdett bele Draco. –
Valaki vagy tesztelte a védelmet, vagy megpróbálta hatástalanítani. Perceken belül odaértem,
de már elment. A Hominem Revelio a szomszédodon kívül senkit sem mutatott, de találtam
egy mágikus nyomot…

– Hogyan? – vágott közbe Granger.

– Egy mágikus felderítő varázslattal – mondta Draco. – Ez egyike a sajátjaimnak.

Granger kíváncsinak tűnt, de úgy látszott, hogy a kérdéseit egy későbbi megbeszélésre
tartogatja.

Draco folytatta:
– A mérete alapján minden bizonnyal egy felnőtt boszorkány vagy varázsló lehetett.
Követtem a nyomát a házad mögötti mezőig. Az illető hoppanált vagy zsupszkulcsot
használt, a nyom túl hirtelen ért véget ahhoz, hogy seprűvel távozzon.

Granger a pálcáját a kezében tartva feltápászkodott.

– A nyom még mindig ott van? Látni akarom…

– Nem. Gyorsan eloszlanak. Csak azért láttam, mert pillanatok alatt megérkeztem… és
ismertem a varázsigét.

Granger egy mordulással visszaült a helyére.

– És biztosan megpiszkálták a védelmet? Nem csak a postás volt?

– Nyilvánvalóan nem csak a postás volt. Figyelek a mágikus kölcsönhatásokra, különben

állandóan riasztást kapnék valahányszor egy vörösbegy landol a lila akácodon.

– Lehet, hogy a szomszéd látott valamit?

– Aludt, és az a valaki a háza nem belátható oldalán állt. És ha ez a betolakodó ért valamihez,
akkor minimum kiábrándultan ruccant ki a mugli Cambridgeshire-be.

Granger ujjai az íróasztalon koppantak.

– Azt mondtad, hogy a hopponálást le lehet nyomozni. Nem lehetne ezt is?

Draco kezdett belefáradni abba, hogy úgy faggatják, mint egy elkóborolt kisdiákot, de
Grangerről volt szó, így feltételezte, hogy ezt várhatja tőle.

– A pletyka szerint, amit nem tőlem hallottál, a Minisztérium bizonyos, érdekelt személyek
megjelenéseit nyomon követi. Megnézem, de hacsak ez az illető nem volt különösen
rosszalkodó vagy érdekes számunkra, akkor nem lesz semmi a könyvekben.

– Bárcsak eszembe jutott volna, hogy kamerákat szereltessek fel otthon – fakadt ki Granger,
és bosszúsan nézett maga elé. – Van néhány a laborban. Ezt azonnal orvosolnom kell. Láttál
még valamit? Lábnyomokat? Egy darab szövetet?

Draco gúnyosan felvont szemöldökkel nézett rá.

– Nem. Ez nem egy mugli film, ahol a gyanúsítottak kényelmes nyomokat hagynak maguk
után. Nos, ha már teljesen befejezte a kérdezősködést, professzor asszony, nekem is lenne
néhány kérdésem. Vagy várjak fogadóórára?

Granger láthatóan megmerevedett, amikor a férfi a titulusát használta.

– Eurgh. Ne csináld már!

– Mit ne csináljak, professzor asszony?

– Ez rettenetesen nyugtalanító – mondta Granger.

– Nekem valahogy tetszik – vigyorgott Draco.

A professzor sötéten nézett rá.

– Rondán nézel rám. Büntetést fogsz adni? – kérdezte Draco, és egyre jobban vigyorgott.

– Ez itt egyetem… mi nem adunk büntetést. Folytathatnánk a kérdéseiddel?

Draco külön megjegyezte Granger kellemetlen feszengését legközelebbre, amikor a lányt

majd bosszantani akarja. Talán a következő jegyzetet egy feladat formájában küldi el neki.

De egyelőre csak üzletről volt szó.

– Legjobb esetben is, ez csak egy egyszeri látogatás volt egy varázsló betörő részéről, aki
gyorsan galleont akart szerezni, és elriasztotta a védelmed. De úgy fogunk eljárni, mintha ez,
ami történt, az ellenséges fél részéről az első kapcsolatfelvétel lenne. Céloztál bárkinek is
arra, hogy mostanában felfedezést tettél?

– Nem – közölte Granger, és megvonta a vállát, kimondottan védekezőnek tűnt. –

Shacklebolt túlzott reakciója óta nem mondtam semmit. A projektet teljes egészében
önerőből finanszírozzuk, és ezért mindig is a radar alatt volt. Várjunk csak, te nem tudod, mi
az a radar. Szóval mindig is diszkrét voltam. Semmit sem említettem a barátaimnak vagy
kollégáimnak. Számos kutatási projektem van folyamatban, több mint elég, hogy
megmagyarázzam az időbeosztásomat.

– Akkor miért most? Miért pont ma?

– Nem tudom – szólalt meg Granger. – Nem a te dolgod, hogy ezt kiderítsd?

– Éppen ezen dolgozom, professzor asszony. – Ezért a megjegyzéséért Dracót Granger egy
csúnya pillantással jutalmazta. – Az incidens alig húsz perce történt, úgyhogy, ha adnál egy
percet, ahelyett, hogy félbeszakítasz…

Granger fellángolt.

– Pont te vagy az, aki a félbeszakításról beszél?

– Ki az a Larsen?

– …Gunnar? Hogyan…

Draco elővarázsolta Granger napirendjét.

– Szerencsétlen módon ismertem a naptáradat, és ő az egyetlen új elem az elmúlt két hétben.

– Akkor találkoztam vele, amikor… múlt csütörtökön? Ő egy dán gyógyszergyár vezetője.
Egy új gyógyszerhordozó rendszert fejlesztenek. Nanorészecskék. A lehetséges klinikai
alkalmazások rendkívül érdekesek a szakterületem számára.
– Szóval ő mugli?

– Igen.

Draco ujjbegyei türelmetlenül kopogtak Granger asztalán. Ez nem volt hasznos.

– És egyébként a diszkréció mintaképe vagy.

– Igen. Az auror, aki engem véd, nem is tud semmiről.

– Ó, ezzel tisztában vagyok, ahogyan az ezzel kapcsolatos frusztrációddal is. – Draco ujjai
erősebben kopogtak az asztalon. – Ez még nehezebbé teszi, hogy mi a fenétől kell
megvédenem téged.

– A semmitől. Senki sem tudja.

– És mégis, valaki járt ma a házadnál.

– Igen. De te magad mondtad, könnyen lehet, hogy egy ólálkodó betörő volt. – Granger még
akkor is szkeptikusnak tűnt, amikor megismételte ezt a feltételezést.

– De miért pont a te házad?

– Nem tudom.

– Nem hiszek a véletlenekben, legalábbis akkor nem, ha rólad van szó.

– Én sem. – Granger ugyanolyan nyugtalannak tűnt, mint ahogy Draco érezte magát az egész
ügy miatt. Az egyik lábával az íróasztal alatt dobolt, ahogy szokta, ha bosszús volt. Dracót
egy macska bosszús farkcsóválására emlékeztette.

– Ha valaki kiszivárogtatott valamit, és az emberek szimatolni kezdenek, akkor ez a helyzet

már nem ugyanaz, mint ami januárban volt, amikor az óvintézkedéseket megtettük. Ezt
nevezzük egyszeri esetnek, de még egy ilyen incidens, Granger, és tudnom kell, mire
készülsz. Ha kell, köss velem titoktartási esküt.

– Értem. És remélem, nem lesz még egy ilyen incidens. Jobb szeretném, ha senki nem tudna
semmit, amíg készen nem állok a nyilvánosság elé állni. Valószínűleg ez rejtőzködésre
kényszerítene vagy valami hasonló dologra.

Draco komolyan nézett rá.

– Ha azt hiszed, hogy bujkálásra kényszerítenének, akkor ez a dolog biztosan nagy.

– Ez nagy. De egyben jó is. Viszont néhány embert fel fog bosszantani.

Erős volt a késztetése, hogy használja a legilimenciát. A nagy és a jó dolog állt jelenleg
Granger gondolatainak előterében. Nem használt okklumenciát, mert valamikor az elmúlt
hónapokban elkezdett bízni benne.
Valójában Granger most teljesen védtelen állapotban volt, a tekintete nyíltan találkozott a
férfiéval. Várta a válaszát vagy további kérdéseit. Ha a férfi az elméjébe nézett volna, akkor
kileshette volna a boszorkány titkát, mielőtt egyáltalán okklumenciát használhatott volna.
Granger ezért persze dühös lenne rá, és soha többé nem bízna benne, de ő tudná miről is van
szó.

Draco a pálcáját a zsebében szorongatva rájött, hogy ez nem tudja megtenni vele. Azt mondta
magának, ez azért van így, mert nem akarta elviselni a nő dühös sikoltozását, ami biztosan
ezután következne. És ennek semmi köze nem volt az új bizalom súlyához és értékéhez.

Granger úgy dörzsölte meg a karját, mintha fázna.

– Nyugtalanítónak találom ezt az egészet. Nem tetszik ez nekem. Nagyon remélem, hogy
csak egy ostoba betörő volt.

– Ha nem egy ostoba betörő volt, nos… akkor a rosszfiúk most már tudják, hogy rendkívül
védett vagy.

– Ez jó vagy rossz?

Draco megvonta a vállát.

– Mindkettő. Kiderült számukra, hogy te… vagy a Minisztérium… tisztában vagy a

kockázatokkal, és óvintézkedéseket tettél. Őriznek téged. Ez talán elriasztja őket. Vagy még
gonoszabb manőverekre késztetheti őket.

– Én inkább az utóbbira gondoltam – mondta Granger, és aggodalomasan húzta össze a

szemöldökét. – A gyűrű azonban nálam van, és te is velem vagy. Ez már valami.

A boszorka kéretlen komolyságától Draco legszívesebben elmenekült volna a helyiségből.

Miért kellett ilyen fokú őszinteséget Grangernek az ő nyakába varrnia? Legszívesebben
vergődött volna.

– És nem vagyok éppen védtelen félkegyelmű – folytatta Granger. – A sikoltozás és a

székekre borulás miattad nem számít. És nekem van a legjobb védelmem, ami
magánlakásokhoz kapható. Nos, a legtöbb magánlakáshoz. Gondolom, a Loire-völgyi kúriák
és kastélyok egészen más fajtát képviselnek.

– Az ősi lakhelyeknek is megvannak az előnyei – mondta Draco. Nem akart önelégültnek

tűnni, de ez volt az igazság.

Grangert a felsorolás a védelmi intézkedéseiről úgy tűnt legalábbis, hogy megnyugtatta, amíg
eszébe nem jutott valami, és meg nem kérdezte:

– Láttad a macskámat?

– Nem – válaszolt Draco. – De nem is néztem. Biztos vagyok benne, hogy jól van a gazfickó.

– Nem mondom meg neki, hogy így hívtad – mondta Granger. – Csak mostanában hagyta
abba a fújást, amikor rólad beszélek neki.
– Beszélgetsz a macskáddal rólam? – kérdezett vissza Draco nem tudva, hogy ez zavart
viselkedés vagy normális Grangernél.

– Szereti, ha tájékoztatják mindenről. Segít neki eldönteni, hogy mennyi macskaszőrt adjon
hozzá az ennivalódhoz.

– Mondd meg neki, hogy szerintem remek állat.

– Megmondom.

– Ő a leglenyűgözőbb példánya azoknak félmurmáncoknak, amiket valaha láttam.

Granger szája mosolyra húzódott, most először a beszélgetés során. Felállt, és folytatta a
dolgozatok pakolását a táskájába.

– Jobb lesz, ha nekilátok.

Draco is felállt, és visszalendítette a székét a helyére.

– Mi az a szerelmi médium?

Grangert figyelni, ahogyan feldolgozza az információkat, egy új és szórakoztató

mellékhobbivá kezdett fejlődni, a „zavarjuk meg Grangert” feladata mellett.

A boszorka úgy bámult rá, mintha nem is hallhatta volna jól.

– Azt mondtad, hogy szerelmi médium?

– Igen.

– Honnan a fenéből hallottál ezekről?

– Egy rosszindulatú bájitalkészítő adta ki magát annak. Mik azok?

– Azt állítják, hogy képesek segíteni a magányos embereknek megtalálni a szerelmet a

szokásos trükkökkel: gondolatolvasás, tarotkártyák, tealevelek. Ezek csalók, akik pénzt
csalnak ki a kiszolgáltatott emberekből.

– Hát, ez itt eredményt is hozott. Mágikusan rásegített erre, ezt ne felejtsük el.

– Neee. Szerelmi bájitalok?

– Igen.

– Mugliknak?

– Igen.

– Ez szörnyű – mondta Granger. – Szemmel kell tartanod szegényeket. A bájitaloknak

egészen más a hatásuk a nem mágikus népességre.
– Tudom. Az áldozatokat a következő két hétben medimágusok ellenőrzik.

– Jó. Milyen bájitalok voltak?

– Fogalmam sincs – válaszolt Draco, és megpaskolta a táskát, amelybe sietve

belegyömöszölte az elkobzott készletet. – Még nem csináltam leltárt.

– Ó, nálad vannak?

Draco felnyitotta a táskát.

Granger belekukkantott.

– Csempészáru! Micsoda izgalom!

Draco előhúzott néhányat a sötét, címkézetlen fiolák közül.

– Szerintem a nagyobbak Ámor főzetek. A kisebbek… Amortentia? – Kipattintotta az egyik

fiola dugóját, és Granger felé nyújtotta. – Ez gyöngyházfényűnek tűnik neked?

– Nehéz megmondani – mondta Granger belekukkantva a sötét fiolába. Az orra alá tartotta. –
Nem olyan illata van, mint az Amortentiának. Olyan az illata, mint a drága kölninek.

– Micsoda? Add ide! – vette el tőle Draco, és ő is beleszagolt. Számára távolról sem volt
kölni illata: édes volt, kávés és karamellás jegyekkel, és utána valami füstös.

– Nos? – kérdezte Granger, kezét a felhúzott csípőjére téve. – Biztos, hogy nem egy
parfümériát raboltál ki?

– Nekem kávéillatú – mondta Draco. – Ez Amortentia.

Granger ismét beleszagolt a fiolába.

– De az Amortentia nekem olyan illatú, mint a frissen vágott fű… ez egy férfi eau de toilette.
Lássuk a fényét.

Átformálta az asztalon lévő egyik papírt egy lapos tálkává, amire kiöntött egy adagot a
főzetből. A folyadék gyöngyházfényű csillogással tört elő a sötét üvegcséből. Halvány
gőzspirál sziszegett belőle, ahogy a levegővel érintkezett, így megerősítő bizonyítékként
szolgált arra, hogy ez valóban Amortentia.

Granger egy hosszabb pillanatig bámulta, keresztbe tett karokkal.

– Nos – ismerte be végül –, ez Amortentia.

– Mikor éreztél utoljára Amortentia illatot? – kérdezte Draco.

– Ööö… régen, még Lumpsluck óráján.

Draco saját emlékei, a bájitallal kapcsolatos élményéről, homályosak voltak, talán citrus
illatára emlékezett. Ez az új változat sokkal inkább kellemes volt. Újabb leheletnyi szállt felé:
ezúttal a hatalmas égbolt, a tengeri só és valami tisztaságillat halvány nyomát érezte.

– Az Amortentia arra való, hogy olyan illata legyen, mint amit megnyerőnek vagy vonzónak
találsz – motyogta Granger. – Akkor miért…?

– Miért mi?

– Mi történt a frissen vágott fűvel és az új pergamennel? – kérdezte Granger. Vádlóan nézett

rá, mintha Draco személyesen lenne felelős a változásért.

– Fejlődött az ízlésed a férfiak terén – vonta meg a vállát Draco. – Biztosan tudsz jobbat is,
mint egy kertészsegéd…

Granger ingerültnek tűnt.

– Ne légy lekezelő! A tiéd változott?

Draco egy pillanatig figyelte Grangert, hogy megítélje, vajon méltó-e erre a meglehetősen
bizalmas információra.

– Talán.

– Mi volt azelőtt?

– Nem emlékszem. Citromos édesség vagy valami ilyesmi.

– És most kávé?

– Igen – mondta Draco. – És karamella.

– Szoktál valaha másra is gondolni, mint az ételek?

– Nem.

– A romantika halott.

– A megtérteknek prédikálsz, Granger. – Draco eltüntette az Amortentia maradványát, amit

Granger kiöntött. Aztán visszapakolta a fiolákat a táskájába. – Megyek, keresek egy kávézót,
és mellesleg a lelki társamat.

– A földszinti kávézóban van egy karamellás-kávés panna cotta. Talán a lelki társad egy
puding.

– Mutasd meg!

Együtt hagyták el az osztálytermet, és lesétáltak néhány emeletet a földszintre. Granger a

pálcájával Draco mellkasára intett, hogy elrejtse az aurorjelvényét szem elől, fekete talárja
egyébként nem váltott ki második pillantásokat a mugli Cambridge-ben.

A lány a kis kávézóba vezette a férfit. A pultban egyetlen panna cotta maradt.
– Ez egy jel – szólalt meg Granger.

Megvette neki (a férfinak nem volt mugli pénze), és egy kapucsínót magának.

– Köszönöm, hogy megoszthatom veled ezt a különleges napot – jegyezte meg Granger, és
nagy ünnepélyességgel tette Draco kezébe a desszertet. – Igyunk az egész életen át tartó
boldogságra és szerelemre.

Aztán átnyújtott neki egy kis műanyag kanalat.

– Az én nászajándékom a boldog párnak.

Granger néha kicsit szarkasztikus volt.

Kisétáltak az épületből a meleg májusi napsütésbe. Draco, miközben a kanállal a lelki társát
majszolta, meglátta a bosszújának megtestesülését egy derék, fiatal férfi alakjában, aki a
füvet nyírta.

– Nézd, Granger, a kertészed éppen a belsőudvart nyírja. Akarod, hogy beszéljek vele
helyetted?

– Ezek udvarok, nem belsőudvar. És ne…

– Hé! – mondta Draco a pattanásos fiúnak. – Van mobilod?

– Ööö… igen? – válaszolta a kertész.

Draco megragadta Grangert a vállánál fogva, és mögé állt.

– Kicsit félénk, de ez a professzor asszony itt, szeretné a számaidat.

– A micsodámat?

– Tudod – folytatta Draco, miközben Grangert utánozta a mugli eszközzel.

– Ó! – kiáltott fel a kertész. – Az én számomat.

Granger leütötte Draco kezét.

– Ne törődjön vele! – mondta a kertésznek. – Ez egy idióta.

A kertész zavartnak, ugyanakkor – Draco óriási mulatságára – reménykedőnek tűnt. Föl-alá

vándorolt a tekintete Grangeren.

– Akarja a számomat?

– Nem, elnézést a zavarásért! Kérem, folytassa!

A kertész arca elkomorult.

– Rendben. Tudja hol talál meg, ha meggondolná magát, professzor…

– Granger – segített Draco készségesen.

– Erre nem lesz szükség. Mint mondtam, ez az ember itt egy idióta.

Granger egy inkább csípésnek tűnő mozdulattal megragadta Draco könyökét, elvezette
magukat a kertész közeléből, aki csalódottan nézett utánuk.

Draco, aki körülbelül tizenkét évesnek érezte most magát, kuncogott magában.

– Szegény ember, tudod rettentően szomorúnak tűnt.

Granger, úgy látszik, túlságosan bosszús volt ahhoz, hogy válaszoljon.

– Búskomor, Granger.

– Ó, csitt.

– Hová megyünk?

– Egy olyan helyre, ahonnan dehoppanálhatok, és el tudok tűnni előled.

Volt egy árnyékos rész néhány bokor mögött, ami megfelelőnek tűnt. Granger elővette a
pálcáját, és egy utolsó, ingerült pillantást vetve Draco felé hazahoppanált.

Draco – még mindig kuncogva – belemélyesztette a kanalát a karamellás-kávés izéjébe.

Ekkor fedezte fel, hogy Granger átváltoztatta azt futóféreg nyálkává.

– Az a kibaszott boszorkány – morogta Draco.

 A teadélután

12. fejezet
A teadélután

Draco jegyzetfüzete a következő napokban néma csendben maradt. Feltételezte, hogy

Granger duzzog, és addig nem hall felőle, amíg ki nem jelöli a csillagot a következő
nyaralásához.

Ezért meglepődött, amikor még a hét letelte előtt kapott tőle egy üzenetet.

Meghívást kaptam teára az édesanyádtól. Most vasárnapra.

Kedves leszel, és eljössz? – kérdezte Draco.

Nem biztos, hogy megérdemled, hogy kedves legyek – válaszolt Granger.

Ne büntesd miattam az anyámat! – írta Draco. Különben is, futóféreg nyálkát ettem, nem
szenvedtem még eleget?

Tényleg megetted? – kérdezte Granger.

Igen – felelte Draco.

Hazug – írta Granger.

Draco nem válaszolt, mert a lánynak igaza volt.

A jegyzetfüzet ismét berregett.

Csak akkor megyek, ha te is ott leszel. Nem szenvedek egyedül.

Én nem tudok. Már kitaláltam magamnak egy beütemezett programot – közölte Draco.

Nagy kár – írta Granger. Akkor nem csinálok semmit.

De ez bonyolult – válaszolt Draco. Remélte, hogy a lány hallja a nyafogást a szövegen

keresztül.

Ahogy az is, hogy részt vegyek egy rendezvényen a Malfoy kúriában.

Draco kiegyenesedett a székében. Szóval a lány kijátszotta ezt a kártyát. Feltételezte, hogy
akkor neki sincs más választása.

Megértettem. Én is ott leszek.

A lány nem válaszolt.

***

Eljött a vasárnap, és vele együtt a szokásos előkészületek láza, amely Narcissa rendezvényeit
megelőzte. Draco addig maradt a szobájában, amíg Henriette és házimanótársainak örvénye
el nem csendesedett, és meg nem érkeztek az első vendégek.

Narcissa olyan stratégiával és kifinomultsággal kezelte a vendéglistáját, amelyet évtizedek

alatt fejlesztett ki, így tökéletes háziasszonyként tetszelgett. A mai meghívottak között
vegyesen voltak magasabb rangú minisztériumi alkalmazottak és akadémikusok. Granger
számára a csoport lehetővé tette, hogy kényelmesen elvegyüljön az ismerős társaságban.
Draco számára ez áldás volt, mivel a ragadós debütánsok és a magas rangú minisztériumi
alkalmazottak kategóriája általában kölcsönösen kizárták egymást.

Elkapta Henriette-et, és halkan megkérte, hogy szóljon neki, ha Granger megérkezett.

Aztán betért a szalonba, amelyet Narcissa ezen a szép májusi délutánon a nyugati terasz felé
nyitott meg. A tornácon finoman megmunkált ezüstasztalok sorakoztak, amelyekre ujjnyi
szendvicseket és süteményeket helyeztek el. A vendégeket lebegő, csipke napernyők védték a
naptól, amelyek fölöttük lengedeztek.

Draco felismert néhány régi iskolatársat, és odasétált, hogy csevegjen Terry Boottal (Mágikus
Balesetek és Katasztrófák Osztálya), Daviesszel (Mágikus Közlekedésügyi Főosztály) és
Padma Patillal (Edinburgh-i Egyetem). A beszélgetés az öregedésről szóló kölcsönös
ugratásoktól, a Falmouth Falcons legutóbbi teljesítményén át, egészen a gyerekekig terjedt,
mire Draco elvesztette az érdeklődését, és elkezdett kitérő manővereket fontolgatni.

A felmentősereg Henriette formájában érkezett, aki megrántotta Draco ingujját, hogy közölje,
Granger gyógyító épp most érkezett.

Draco megtalálta Grangert, amint éppen leporolta magát a szalonban. Félig-meddig azt várta,
hogy a lány mugli öltözékben érkezik. Ő azonban vette a fáradságot, hogy erre az alkalomra
talárt viseljen. Szürkéskék volt, francia stílusban, ami kiemelte a kulcscsontját és a karcsú
nyakát, a szabása pedig a derekát.

Granger sápadt volt, de természetfeletti nyugalom látszott rajta, amikor megpillantotta

Dracót, és megkérdezte:

– Miért is vagyok itt?

Draco az ujjain sorolta a lehetőségeket:

– Hirtelen érdeklődés a kapcsolatépítés iránt. Hogy megköszönd a Malfoyoknak, amiért

lehetővé tették a Delacroix árvaházat. Mert Narcissa Malfoy személyesen hívott meg, és neki
senki sem mond nemet. Mert én kényszerítettelek rá. Válassz egyet, ami szimpatikus.

– Ne hízelegj magadnak, te nem tudnál kényszeríteni semmire.

– Ne hívj ki, mert még a végén úgy döntök, hogy bebizonyítom, mennyire tévedsz.
Ő és Granger kölcsönösen makacs pillantásokat váltottak. Dracót azonban jobban érdekelte a
remegő kezek vagy egyéb remegések határozott hiánya, amelyek általában Granger szorongó
állapotát jellemezték, amit a mai eseménynek – a helyszínt tekintve – ki kellett volna
váltania.

– Béke elixírt vettél be – állapította meg Draco.

– Amitől csak túljutok rajta – mondta Granger. – Nem kell emlékeztetnem téged, milyen is
volt a legutóbbi tartózkodásom e tető alatt.

– Aligha ugyanaz a tető – szólalt meg Draco, és felnézett a felettük magasodó nagy fehér
ívre.

– Hogy érted ezt? Ó… azt mesélted, hogy újjáépítetted.

Granger is felnézett a grandiózus mennyezetre. Egy pillanatra elhallgatott, majd így szólt:

– Egy gondolatkísérlet: vajon, akkor is ugyanaz a kúria lenne, ha az eredeti elemeit mind
kicserélték volna?

– Thézeusz hajója – mondta Draco. – Hát… Thézeusz kúriája, gondolom.

Granger a plafonról a férfi felé fordította a figyelmét. Az arckifejezése a meglepettől a

lenyűgözöttig, majd vissza a semlegesig változott.

– Pontosan.

– Szólj, ha kitaláltad. – Draco az ajtó felé tartotta a karját. – Mehetünk?

– Nem – válaszolta Granger, karját a dereka köré fonva. – Inkább itt maradnék, és az identitás
metafizikájáról beszélgetnék.

– A mai vendégek fele itt agyas. A metafizikáról kedvedre vitatkozhatsz. Itt van az a Patil
iker, aki Edinburghban tanít.

– Ó, Padma is itt van?

Ez a hír arra sarkallta Grangert, hogy kövesse Dracót az előcsarnokba vezető ajtóhoz. Megállt
a küszöbön, és vett egy mély lélegzetet. Aztán besétált a tulajdonképpeni kúriába. Draco a
háta mögé pillantva észrevette, hogy a lány lehajtott fejjel jár, és egyáltalán nem néz körül.
Ami kár volt, mert a legutóbbi, szerencsétlen látogatása óta lényeges változások történtek.

– Meg akartunk szabadulni az életünk… sötétebb pillanatainak minden emlékétől. Voldemort

itteni tartózkodásától. – Draco megjegyzése felkeltette Granger figyelmét, és a saját zavarán
túlra terelte. – Kicsit megváltozott.

Granger némi erőfeszítéssel felfelé kényszerítette a tekintetét.

– Ó… sokkal… sokkal világosabb, mint amire emlékszem.

Ezen a sikerén felbátorodva Draco úgy döntött, hogy tovább fecseg a változásokról… bármi
is tartotta fenn Granger állát. Nem lenne jó, ha rémülten sétálna be a szalonba.

– Új ablakokat tettünk be. Nos, az a tetőablak egy hatalmas, rohadt lyuk volt valami robbanás
miatt. De tetszett nekünk, hogy a nap bejut az előcsarnokba, ezért beüvegeztettük, ahelyett,
hogy tetővel fedtük volna be.

Megálltak egy másik nagy, furcsa alakú ablak előtt, amely keletre nyílt.

– Ezt az átkot egy csapat auror csinálta csoportosan. Nem volt érdemes újra befalazni, nem,
amikor ilyen szépen beengedi a napfelkeltét.

Granger hátrahajtotta a fejét, és tanulmányozta a határozottan nem hagyományos építészeti

elemet.

– Tudod… nekem ez tetszik.

– A kígyók és más groteszkek sérülése egy meglehetősen érdekes felfedezéshez vezetett –

folytatta Draco, és a felettük lévő boltíves díszlécek felé mutatott. – Rájöttünk, hogy
angyalok ikonográfiája fölé építették őket. Szerintem ettől a hely olyan lett, mint egy
katedrális, de anyámnak tetszettek. Az épeket megtartotta.

Granger szemügyre vette a féltucatnyi angyalt, amelyek különbözőképpen ültek és

szárnyaltak, fent a mennyezet tetejének közelében.

– Ó. Azt hittem, hogy mindig is kígyók voltak.

– Mi is azt hittük. Úgy tűnik, valamelyik Malfoy a tizennyolcadik században kicsit felidézte a
család Mardekár Malazárhoz fűződő kapcsolatát, és úgy döntött, teljes szívvel átveszi a
kígyóábrázolást.

Ahogy végigmentek a szalonba vezető folyosón, a fényes fapadló a lábuk alatt hirtelen
üvegnek adták át a helyét.

– Na, ez érdekes – szólalt meg Draco. – A tömlöcök teljesen elpusztultak az utolsó csatában
és alattuk…

– Ó… romok!

– Régészeket hívtunk. Szerintük ez egy szerzetesi település volt. Hatodik századi.

– Kelta?

– Igen. Írtak egy jelentést… valahol…

Granger úgy tűnt, készen áll arra, hogy térdre rogyjon, és az arcát az üvegpadlóhoz szorítsa,
amely alatt a mágikusan megvilágított romok csillogtak.

– El kell küldened nekem egy másolatot. Milyen lenyűgöző.

Draco megígérte, hogy megteszi. Éppen gratulálni akart magának ahhoz, hogy ügyesen kezeli
Granger hangulatát, amikor a következő nehézség Henriette személyében jelentkezett.

– Tojásos és zsázsás szendvicset? – sipította egy hang valahol a derekuknál. – Kalácsot

vajkrémmel?

Granger megfigyelte a házimanót. Henriette kifogástalanul öltözött, hímzett párnahuzatban,

mosolygott és figyelmes volt. Amikor Granger nem válaszolt azonnal, Henriette újabb tálcát
nyújtott oda.

– Vagy talán karamellás teasüteményt a kisasszony számára?

Granger belső vívódása nyilvánvaló volt, de úrrá lett rajta.

– Igen, én egy teasüteményt kérek. Un grand merci.

– Cela me fait plaisir, Mademoiselle – mondta Henriette egy pukedlivel, mielőtt eltűnt.

Granger rajtakapta Dracót, miután a házimanó eltűnt, hogy őt figyelte.

– Mi az? – kérdezte.

– Várom a kritikádat – mondta Draco.

Granger vett egy mély levegőt.

– Megbarátkoztam a ténnyel, hogy a varázslótársadalomnak vannak olyan részei, amelyeket

soha nem fogok megérteni.

– De te elfogadod őket?

– Nem – mondta Granger. – Elviselem őket.

– Hm.

– Ne aggódj, nem fogok házimanóforradalmat kirobbantani a kúriátokban.

– Nagy kár – szólt Draco. – Henriette francia, tudod. Természeténél fogva radikális.

Végül eljutottak a szalonba. Draco apró lélegzetvételt hallott maga mellett. Granger mélyet
sóhajtott. Ő maga érzéketlen volt az anyja díszítéseire, de feltételezte, hogy a helyszín
meglehetősen szép volt, a napfény, a terasz, a napernyők…

– A virágok – lelkendezett Granger.

– Örülök, hogy elnyerték a tetszését – szólalt meg Narcissa hangja. – Isten hozta, Granger
gyógyító! Nagyon örülök, hogy el tudott jönni.

Draco észrevette, hogy az anyja Granger titulusát használja, és azon tűnődött, vajon mennyire
szidná meg, ha hallaná, hogy ő Grangert, nos, Grangernek szólítja.
Narcissa kiváló háziasszony volt, a legpazarabb virágdíszek körbejárásával vezette be
Grangert a helyiségbe. Kettejük között merevséget lehetett érezni, amit mindkét boszorkány a
semleges udvariasságra törekedve a lehető legjobban palástolt.

Narcissa odaterelte Grangert az idősebb korosztályú minisztériumi tömeg felé. Draco

végignézte, ahogy Granger sok-sok eredményét nagy figyelemmel mutatják be. Ezekben a
körökben Grangert aligha kellett bemutatni, de a Malfoy kúriában való jelenlétét, ahogy azt
Narcissa remélte, halk suttogással vették tudomásul.

Most már biztosra vette, hogy Granger nem fog elájulni rémületében vagy elmenekülni a
helyiségből, így Draco folytatta a smúzolást. A Malfoy név és a hírnév újjáépítése másfél
évtizedes munkát igényelt tőle és az anyjától. Ennek most látták a gyümölcsét: a terem tele
volt hatalommal bíró emberekkel, akik mind örültek, hogy egy Malfoy-rendezvényen
láthatják őket, és alaposan kiélvezték Narcissa vendégszeretetét. Draco tudta, kinek van
szüksége pénzére és kinek befolyására.

A teát felszolgálták. Granger belesodródott a roxforti tömegbe, Patillal és Boottal

beszélgetett. Draco örömmel vette tudomásul, hogy a lány szabályosan, előre-hátra keverte a
teát anélkül, hogy a porcelánhoz ért volna a kanala. Biztos volt benne, hogy ezt az anyja is
észrevette volna.

Igen. Narcissa épp most pillantott Grangerre, és tekintete a kavarást figyelte, aztán azokra
siklott, akikkel Granger beszélgetett, figyelve a beszélgetések jellegét.

Néhány nappal korábban Narcissa bevallotta Dracónak, mennyire meglepődött, amikor „a

Granger lány” elfogadta a meghívást a teára. Anyja Draco dolgozószobájában járkált, és
hosszasan sorolta az előnyöket: mugli születésű, Potter bizalmas barátja, egy kiváló hírű
gyógyító, és persze egy boszorkány, aki a háború túloldalán állt, és most leereszkedett, hogy
csatlakozzon hozzájuk a kúriában. Erre már korábban is gondolnia kellett volna tényleg, de
Miss Granger mindig is olyan rideg és barátságtalan volt. Micsoda szerencse, hogy Draco
táncolt vele.

Narcissa afféle puccsnak tekintette Granger jelenlétét. Most láthatóan örömmel figyelte,
ahogyan ez kibontakozik. Granger szívélyes volt, nem pedig távolságtartó, mint amilyen
lehetett volna, és tökéletesen úrihölgyként és boszorkányos módon viselkedett. Nevetett a
Minisztérium fontos személyiségeinek gyenge viccein, és számos témában tekintélyt
parancsolóan beszélt. Áradozott az ételekről, a helyiségekről, a házigazdákról. Összességében
ő volt az ideális vendég.

Amikor mindenki jóllakott a füstölt lazaccal, süteményekkel és lekvárral, levonultak a terasz

lépcsőjén és a kertbe. A vendégek – Draco számításai szerint körülbelül negyvenen lehettek –
a sövények és a tavaszi virágágyások között bolyongtak, miközben a nap kezdett lenyugodni.

A botanika iránt különösen érdeklődők követték Narcissát az üvegházakba, ahol az asszony

körbevezette őket a legritkább és legkényesebb példányok között. Granger természetesen
csatlakozott ehhez a csoporthoz. Draco lemaradt, halványan megfordult a fejében, hogy ez az
összejövetel nyilvános eseménynek számít, és ezért neki is ott kell lennie, ha valamelyik
vendég elveszítené a fejét, és megtámadná Grangert a Minisztérium egyik leghírhedtebb
aurorjának jelenlétében.
Grangert különösen érdekelte Narcissa kolibri jácintjának eredete, amelyet az anyja
elmondása szerint egy provence-i varázslótól importáltak sok évvel ezelőtt.

Narcissa a csoport többi tagjával együtt átment a következő sorba. Granger megállt, és
tanulmányozta a jácintot, amelynek virágfürtjei remegő röpködéssel nyitották és zárták
szirmaikat, akárcsak névadójuk: a kolibri.

– Csodálod vagy tervezel valamit? – kérdezte Draco, és egy hatalmas páfrány mögül bukkant
elő.

Granger megrettent. Aztán bosszúsan nézett.

– Ne is törődj vele!

– Akkor az utóbbi.

– Csak gondolkodom – mondta Granger.

Draco odalépett mellé.

– Ha szükséged van a virágra valamiért, akkor anyám biztosan nem bánná. Valószínűleg
nagyon örülne, ha hozzájárulhatna, bármi is legyen a vállalkozásod.

– Nem. – Granger hangja homályos volt, és a szemei fókuszálatlanok voltak. – Nem, ő már
segített.

– Hogyan?

– Semmiben, nem számít – válaszolt Granger visszazökkenve a jelenbe. Ami hazugság volt,
de Draco úgy döntött, nem erőlteti.

Körbe fordult, hogy megnézze, hová jutott a csoport. Valami azonban megálljt parancsolt
neki. Draco követte a tekintetét a kúria tetővonaláig az üvegház üvegén keresztül.

A felismerés megvilágosodott előtte.

– Malfoy, ez… ez az a hely, ahol a szalon volt?

– Igen.

Egyfajta borzongás futott végig Grangeren, aztán jött a dac: a hátának kiegyenesedése, az
állkapcsának összeszorulása, majd egy furcsa, reflexszerű kapaszkodás az egyik ujjába.

Most az arca feszültnek tűnt, és a lélegzete kapkodóbb lett. Vajon a béke elixír hatása egy
ilyen igazán szerencsétlen pillanatban múlt el?

– Menjünk innen! – szólt Draco. Nem hagyott neki lehetőséget az ellenkezésre, átfonta a
karját az övén, és kivezette az üvegházból. A bámészkodók számára úriemberként
viselkedett, ahogyan elkísérte a hölgyet a sártócsák mellett, de a szorítása vasból volt.
Azt mondta magának, hogy ez a törődés azért van, mert az anyját lesújtaná, ha Granger
elájulna, és jelenetet rendezne az összejövetel közben. Nem azért tette, mert törődött volna a
karjába kapaszkodó boszorkánnyal, aki valahogy egy pillanatig az erős és a teljesen törékeny
állapot között ingadozott.

– Malfoy, jól vagyok – szűrte Granger összeszorított fogak között. Megpróbálta elhúzni a
karját.

– Hazug – mondta Draco, de nem engedett a szorításából.

– Jól van. Mindjárt jól leszek. Nem számítottam rá, hogy ennyire…

– Ha azt mondod, hogy gyenge, akkor haragudni fogok – mormolta Draco.

– Akkor le kell győznöm. – Granger megtörölte a homlokát. – Eurgh, hideg veríték.

– Hozzak valamit? Nyugtatót bájitalt? – kérdezte Draco. Azonban, ahogy Granger kinyitotta
a száját, eszébe jutott: – Nem, ellenjavallott a huszonnégy órán belül fogyasztott béke elixír
miatt. Majdnem elfelejtettem. Ülj le!

Granger leült a kőpadra, amely felé Draco irányította a tekintetét.

És végre ott volt a remegő keze. Megpróbálta elrejteni őket a talárja ráncai közé.

– Jól vagyok, tényleg – bizonygatta Granger.

– A színpadias viselkedésed irritál a legjobban – jegyezte meg Draco.

Hívott egy házimanót, hogy hozzon csokoládét, ami azonnal meg is jelent egy ezüsttálcán,
egy hatalmas tábla és két csokoládétorta formájában.

Granger letört egy darabot a táblából, és hagyta, hogy elolvadjon a szájában.

– Jobb? – kérdezte Draco.

– Mm, endorfin – sóhajtott Granger. A könnyedségre tett kísérletét meghazudtolta a sápadt

arca.

– Ha anyám megkérdezi, mi történt, majd azt mondjuk, hogy azért tettünk egy kis kitérőt,
mert meg akartad nézni a szökőkutat.

– Milyen szökőkutat? – tudakolta Granger.

– Azt a szökőkutat – mutatott felé Draco.

Granger először vette számba a környezetét, és azon kapta magát, hogy a szökőkutat nézi.

– Hippokampusz! – zihált Granger. – Ööö… hippokampuszok.

Draco a szökőkút felé intett a pálcájával, aktiválva a csobogást, amely valósággal életre
keltette a szökőkutat.
– Most, hogy már láttam őket személyesen, ez csak halvány utánzatnak tűnik.

– Ne butáskodj! Ez gyönyörű. Ki készítette?

– Fremiet – mondta Draco.

– Hát persze.

Draco kritikusan szemlélte a szobrot.

– A méretarányok megfelelőek, az arányok tökéletesek, a mozdulat gyönyörű, de nehéz

megragadni a fenségességet.

– Amire igazán szükségünk van, az némi fagyos, északi-tengeri szél, hogy lefagyjon a
fenekünk, így teljes lesz az élmény – mondta Granger.

– Megkérem a gondnokot, hogy szórjon rá jégeső permetet.

– Van egy ócska, öreg seprűd, amin együtt repülhetnénk?

– Valószínűleg – mondta Draco. – Hozhatom?

– Nem.

– De képzeld el, mit szólna hozzá anyám!

– Pontosan.

Draco vigyorogva dőlt hátra a tenyerére.

– Most pedig forralt borra vágyom.

Csendben nézték a víz játékát a felemelkedő hippokampuszok felett, amit csak a vízsugarak
csobogása tört meg. Granger megevett még egy szelet csokoládét. Draco elfogyasztotta a
másik süteményt.

Eltekintve a könnyed csevegésüktől a szökőkútról, Draco néhány kellemetlen érzéssel

birkózott meg. Meggyőzte Grangert, hogy jöjjön el, amivel örömet szerzett az anyjának, de
ez a lánynak nem csupán egy délutáni kirándulás volt, hanem számára egy látogatás egy
korábbi ellenségének otthonában. Látva a reakcióját, ahogy ott állt, ahol az az átkozott szalon
volt, Draco megértette, hogy ez valami nagyobb és sokkal nehezebb dolog volt.

Az ő szemében a ház már nem is ugyanaz a ház volt, és a szalon már nem is létezett, de
Granger számára ez egy szenvedés színhelyén tett látogatás volt. A sikolyai visszhangoztak
ugyanezen a helyen, azon a sok órán át Bellatrix pálcája miatt. Nyugtalanabb éjszakáin
eszébe jutottak ezek.

Nem egy bravúr volt ez, hanem igazi bátorság, amiért ide mert jönni.
– Nem kellett volna rávennem téged, hogy ide gyere – szólalt meg Draco, anélkül, hogy
Grangerre nézett volna, mert a hibák beismerése nem ment könnyen neki. – Haza akarsz
menni? Visszaviszlek a kandallóhoz. Mondhatjuk azt, hogy az egyik páciensednek szüksége
volt rád.

Granger egyfajta néma meglepettséggel pillantott rá. Aztán lenézett a kezére, amely már nem
remegett.

– Azt hiszem, most már jól vagyok.

Az arcába visszatért a szín, és a légzése is normális lett. Azonban nem tért vissza a szokatlan
nyugalom szintjére, amely ideérkezésekor jellemezte; az elixír hatása.

Granger az üvegházat nézte, amely azon a helyen állt, ahol megkínozták.

– Azt hiszem, jó, hogy visszajöttem. Lehetséges. Ez a lezárás, nem igaz? Egy szörnyű fejezet
végét jelzi.

A víz táncolt. Ahogy a nap lenyugodott, a kert mágikus megvilágítása átvette az uralmat. A
szökőkút fényben fürdött, a hippokampuszok mintha lélegeztek volna. Az üvegház aranylóan
ragyogott.

– Most már jó dolgok teremnek ott – folytatta Granger. – Még az otthonod is… más. És nem
csak az épületre gondolok. Megérintette a fény.

Draco nem szólt semmit. A veszekedéseken és ugratásokon túl egy furcsa, új területre
tévedtek, és nem volt biztos talaj a lába alatt.

– Néha azt hiszem, hogy a tizenöt év olyan rettenetesen sok – folytatta tovább Granger. –
Igazából a fél életünk. Egy korszak. És aztán vannak olyan pillanataim, mint… mint amilyen
ez most, amikor úgy érzem, mintha tegnap lett volna. És minden nyers és fájdalmas.

– Tudom – szólalt meg Draco. Pontosan tudta.

Hosszú csend volt. A víz táncolt és énekelt.

Végül Granger ismét megszólalt:

– Legalábbis annyira megváltoztál, hogy már nem látom benned azt a zsarnokoskodó idiótát
az iskolás éveimből.

– Valóban?

– Igen. – Granger elmosolyodott egy aprócska mosollyal. – Most már csak egy sima idióta
vagy.

Ahogy Granger mosolygott, Draco érezte az enyhülést. Visszatértek az ismerős talajra.

– Hűha – mondta Draco.

– Hozzánőttél az álladhoz – jegyezte meg Granger.

– Köszi.

– És a lábadhoz is… többé-kevésbé.

– Folytasd csak. Ez a katalogizálás izgalmas.

– Mi legyen a következő?

– Még nem sértetted meg a kezemet – mondta Draco.

– Mutasd csak! – A lány a kis kezébe vette a férfi kezét, és kritikus szemmel végigsimított
rajta. – Túl nagy. Talán van benned még egy kis növekedési hormon.

– Talán.

– Bár jobb, ha nem – folytatta Granger, és elengedte a kezét. – Már így is magas vagy. Nem
akarj girhes lenni.

Draco megengedett magának egy vigyort, mert hallotta a füllentést a hangjában.

– Van még valami, amit kritizálni szeretnél az arányaimmal kapcsolatban?

– Azt hiszem, már feltérképeztem a legrosszabbakat.

– Ah. Én vagyok az aranymetszés megtestesítője.

Granger szigorúan végigmérte a férfit.

– Fibonacci biztos teljesen bepácolna téged Chiantiban.

Váratlan nevetés tört ki Dracóból. Aztán összeszedte magát.

– Eszedbe jutott már, hogy az alapfokú metrikád nem stimmel?

– Hogy érted ezt?

– Az, hogy pöttyöm vagy – magyarázta Draco, és Granger felé mutatott. – Ezzel az
összehasonlítási alappal a többiek hatalmasnak tűnnek.

Granger provokáltnak tűnt.

– Én nem vagyok pöttyöm. – Nagyon egyenesen ült a padon. – Én átlagos vagyok,

köszönöm. Vagy egy hajszállal alatta.

– Több hajszállal, azt hiszem. Lehet, hogy van némi tündér örökséged. Ez megmagyarázná a
rikácsolást.

– Nem vagyok rikácsoló – ellenkezett Granger egyre rikácsolóbbá váló a hangján.

Draco feltartotta a mutató- és hüvelykujját, és a résen keresztül Grangerre nézett.

– Húsz centiméter magas… ez nagyjából megfelel. Aprócska.

– Aprócska?!

– Mikroszkopikus, tényleg. Te vagy a nanorészecske, beszélned kellene azzal a dán fickóval,

és megkérdezhetnéd a klinikai alkalmazásodról.

Granger kinyitotta a száját. A vonásain rövid ideig a sértődöttség és a szórakozottság között

hadakozott, aztán nevetésben tört ki.

Ahogy a ragyogó hang visszhangzott az udvaron, Draco úgy határozott, hogy Grangert
megnevettetni is egy olyan hobbi lehet, amit érdemes lenne űzni.

Granger vidámsága alábbhagyott. Vett néhány mély lélegzetet, és finoman letörölt egy
könnycseppet a szeme alól.

– Csodálatos. Hideg veríték és most könnyek. Van még valami más érzelem, amit szeretnél
kicsikarni belőlem a sminkem elleni háborúdban?

– Melyik érzelem nem ment ma még át rajtad?

– Lássuk csak. Voltam már stresszes, dühös, ijedt, megbocsátó (a hibáiddal szemben),
örömteli, ööö…

– Akkor a szerelem – javasolta Draco.

– Azt már éreztem.

– Valóban?

– Igen. Van valami köztem és a csokoládé között. Szeretnék egyedül maradni vele, ha nem
bánod.

– Bocsánat, de te alapból ménage à trois-t kötöttél, amikor elfogadtad a csokoládét az

otthonomban – mondta Draco, és letört magának egy darabot.

– Ez a csoki nem monogám?

– Nem.

– Rendben – sóhajtott Granger. – Gondolom, van elég, amin megoszthatunk.

Elővette a pálcáját, és megolvasztott egy keveset a csokoládéból. Aztán letört egy darabot a
maradék csokoládétortából, és belemártotta az olvasztott masszába.

– Tiszta dekadencia, Granger, de tetszik a stílusod.

Megették a tortát.
– Tényleg jobban érzem magam – mondta utána Granger. – Nem lenne jobb, ha újra
csatlakoznánk a többiekhez?

– Gondolom – vonta meg a vállát Draco.

Bár igazából nem akart. Inkább ült volna itt, figyelve, ahogy a naplemente lágyan rózsaszínre
színezi az eget, hallgatná a szökőkutat, és élvezné azt a jó érzéssel teli pezsgést, amit csak a
varázslócsokoládé tudott adni. Esetleg egy-két vitát szítana Grangerrel, csak úgy a vicc
kedvéért.

Melyik téma provokálná őt a legjobban? A jóslástan? Oxford a cambridge-i rangsorban? A

macskája? Kikérdezhetné őt a projektjéről? Egy közös seprűzés a birtok felett? Potter
sértegetése? Házimanók?

Grangernek rengeteg gombja volt.

Mielőtt azonban Draco megengedhette volna magának azt a luxust, hogy a következő rakétát
kilője, a partizók egy vándorló csoportja csatlakozott hozzájuk az udvaron, és a szökőkút
szépségéről szóló felkiáltásokkal rontották el a hangulatot.

Draco észrevette, hogy Granger eltávolodott tőle a padon. Ez mulattatta – mit gondolt, hogy
az emberek meglátják őket együtt egy padon, és valamilyen következtetésre jutnak? Ő volt
Draco Malfoy, a lány pedig Hermione Granger. Ez teljesen nevetséges volt.

(A lány távolságtartása mindazonáltal duzzogással töltötte el. Ő is arrébb húzódott a padon.)

Így épp elég hely maradt, hogy egy frissen érkezett köcsög meghívassa magát, és közéjük ült.

– Zabini – köszöntötte Draco. – Nem tudtam, hogy téged is meghívtak.

– Draco – köszöntötte Zabini. – Grang… ööö… Granger gyógyító? Granger professzor?

– A Hermione jó lesz – válaszolta Granger, akit Zabini most már teljesen elrejtett Draco
szeme elől.

– Nem értek egyet – ellenkezett Draco. – Ne hívjátok Zabinivel egymást a keresztneveiteken.

– Túl késő – szólalt meg Zabini. – Megvan a hölgy engedélye.

– Használd bölcsen – figyelmeztette Granger.

– Hermione – ejtette ki Zabini lassan a szót, amivel Dracót agyát egyből felhúzta. –
Shakespeare-i, nem igaz?

– Az – válaszolt Granger. Meglepettnek tűnt a hangja.

Draco emiatt még jobban bosszankodott. És honnan a fenéből tudta ezt Zabini? Az az
abszolút barom.
Zabini ekkor hátat fordított Dracónak, és folytatta a kedélyes csevegést Grangerrel.
Érdeklődött a munkája felől, a kutatásairól, és arról, hogy miért vesztegeti az idejét egy olyan
nagy baromra, mint Draco? Jöjjön, és üljön le vele a cseresznyefák alá. Narcissa kihozatta a
pezsgőt.

– Itt vagyok ám – jegyezte meg Draco.

– Ó – szólt Zabini. – El is felejtettem.

– Malfoy nem egy nagy balfék – mondta Granger.

Zabini elvigyorodott.

– Akkor mekkora balfék?

– Kisebb, és csak akkor, ha dühös.

– Nyilvánvalóan nem ismered őt – fintorgott Zabini.

– Kialakult bennem egyfajta kép – magyarázta Granger.

Zabini csodálkozva nézett Dracóra.

– Egy kép, azt mondod?

– A munka miatt – pontosított Granger.

– Tényleg? És milyen minőségben dolgoztok együtt Dracóval?

– Egy unalmas minisztériumi ügyben, amivel nem untatlak. – Granger felállt, megigazította a
talárját, és elindult a szökőkút melletti vendégcsoport felé. – Bocsássatok meg… beszélnem
kell Padmával.

Draco, aki Granger hátsóját nézte, miközben távozott, bosszúsan vette észre, hogy Zabini is
ugyanezt teszi.

– Hmm – mondta Zabini.

– Mitől viselkedsz úgy, mint egy hatalmas barom? – kérdezte Draco.

– Semmi extra – szólt Zabini. – Láttam egy csinos lányt, és le akartam ülni mellé. Pont úgy,
mint te… nem?

– Nem azért ültem mellé, mert ő egy csinos lány – morogta Draco. A hogyanokat és a
miérteket azonban nem akarta elmagyarázni. – Ez csak… megtörtént.

– Szóval nem zavartam meg semmit?

– Persze, hogy nem. Ő Granger. Mennyit ittál?

– Egyáltalán nem ittam. De… ez jó. Egy pillanatra azt hittem, hogy kezdesz egy kicsit
birtoklóvá válni, öregfiú.

Draco gúnyolódva megszólalt:

– Birtokló? Ő Granger.

– Ezt már megállapítottuk, igen – mondta Zabini. – És ő egy koraérett kisgyerekből egy
meglehetősen tüzes boszorkánnyá vált. Tekintélyt parancsolóvá. Hozzáértővé. Ez tetszik
nekem. De ha inkább a múltban szeretnél élni, akkor nyugodtan folytasd. Én boldogan találok
szórakozást a jelenben.

Zabini felállt, hogy csatlakozzon Grangerhez és Patilhoz, Dracót pedig otthagyta, hogy ezen
tűnődjön.

Egy dolog biztos volt: ha Zabini azt hitte, hogy Grangerrel csak szórakozni akar, akkor egy
kicsit bekavar a rendszerbe. A tisztavérű boszorkányok, akik részt vettek a szokásos
táncukban, százféleképpen voltak Granger szöges ellentétei. Szórakozás? Zabininek fogalma
sem volt, hogy mibe keveredett.

Draco lekapott egy pohár pezsgőt egy arra járó tálcáról.

És az a feltételezés, hogy birtoklóan viselkedett? Nevetséges. Legrosszabb esetben sem

mondhatta magát annak, miközben a pohara fölött figyelte Grangert, ő vigyázott rá. És ez
csak azért volt, mert megbízást kapott a védelmére. Amiről Zabini szintén nem tudott.

Draco arra a következtetésre jutott, hogy Zabini egyáltalán nem tud semmit, és egy idióta.
 13. fejezet - Napforduló

13. fejezet
Napforduló

Draco június közepéig nem látta újra Grangert. Éppen akkor ment be a Trinity
laboratóriumába, amikor a férfi éppen a védőburkolatot szabályozta újra.

A lány ugyanolyan izzadtnak tűnt, mint ő, és még inkább zaklatottnak.

– Sántítasz – jegyezte meg Granger, ahogy elrobogott Draco mellett, a gyógyítói köpenyét
maga után húzva.

– Észrevetted.

– Gurkó?

– Mantikór.

Ez megálljt parancsolt neki. Megfordult.

– Megvizsgáltattad már?

– Nyilvánvalóan.

– Kivel?

– Parnell gyógyítóval.

– Ó, ő csodálatos. Kitűnő. Viszlát.

Ezzel Granger bezárkózott az irodájába.

Draco talán megsértődött volna a nagyra becsült énjével való ilyen bánásmód miatt, hacsak
nem ismerte volna fel Granger távoli tekintetét, azt a távoli, valamin gondolkodó,
valószínűleg a világ éhínségét megoldó tekintetet.

Azzal az ürüggyel, hogy kétszer is ellenőrizte a belső őrvarázslatokat, Draco besétált a

tulajdonképpeni laboratóriumba. Mint mindig, most is kifogástalanul rendben volt. Úgy tűnt
neki, hogy több üveg Sanitatem van itt, mint korábban, és még néhány más, különböző
erősségű gyógyital is, csoportokba csoportosítva. Nem voltak sehol írásos feljegyzések, és
semmi sem utalt arra, hogy Granger min dolgozott.

Éppen egy csoport apró fiola fölé hajolt, és próbálta megállapítani, hogy melyikben van a
Zöldkút minta, a Beltane hamu vagy a titokzatos anyag, amit Ostarakor gyűjtött, de Granger
félbeszakította a szaglászását, amikor kidugta a fejét az irodájából.

– Nem sok érdekességet fogsz ott találni – jegyezte meg Granger, amikor meglátta a férfit
szaglászni.
– Meg kell tanulnom a számítógépet használni – szólalt meg Draco, kezét az állára téve.

– Az segítene.

– Taníts meg! – szólította fel Draco.

Inkább arra számított, hogy Granger ugrik az alkalomra. A lány azonban azt mondta:
– Nem.

– Nem?

– Inkább tudatlan legyél, stratégiai okokból.

– Ez nem túl nagylelkű tőled.

– Tudom – mondta Granger. – Mellesleg, egy szívességet szeretnék kérni tőled.

– A válaszom nem – vágta rá Draco.

– Zseniális – szólt Granger. – Akkor ez el van intézve.

Visszahúzta a fejét az irodájába, és ismét becsukta az ajtót.

– Mi is van elintézve? – kérdezte Draco a csukott ajtóhoz.

– Semmi – mondta Granger odabentről.

– Mondd el!

– Nem.

– Van valami köze a közelgő napfordulóhoz? Litha?

– Menj el… azt mondtad, nem akarsz segíteni.

– Kinyitom ezt az ajtót – közölte Draco.

– Ne tedd! Nem vagyok felöltözve.

– Hazug.

– Ez igaz. Levetkőzöm – jött Granger hangja. Kissé tompán szólt.

Draco szünetet tartott.

– Kicsit kényelmes, nem igaz?

– Csak adj egy rohadt percet.

Draco adott neki egy rohadt percet.

Granger ismét kinyitotta az ajtót. Hűsítő bűbájok hideg főzete és (meglepően csábító)
fertőtlenítőszer- és izzadságszag kísérte. A haja kócos kontyban állt a feje tetején. Levette a
gyógyítói köpenyét, és mugli ruhára cserélte.

– Még mindig nem vagy rendesen felöltözve – jegyezte meg Draco, miközben a
rövidnadrágját és a mélyen kivágott felsőt (ami azonban még mindig hosszú ujjú volt)
figyelte.

– Ugyan már! Ez a normális öltözék, amikor rohadtul éget a nap. Minden varázsló titokban
apáca, vagy csak te vagy ilyen?

Draco ezt a macsóizmusa elleni támadásnak tekintette, és komolyan fontolgatta, hogy

felajánlja Grangernek, és megmutatja, mennyire nem apáca, csakhogy nem jutott eszébe,
hogyan fogalmazza meg ezt férfiasan.

– Meggondoltad magad a szívességgel kapcsolatban? – kérdezte Granger, hátrálva az útjából,

hogy bejöhessen.

Draco elfoglalta szokásos székét az íróasztala előtt, és nagyképű pózt vett fel.
– Úgy döntöttem, hogy legalább meghallgatlak.

– Köszönöm, hogy elhalmozol a jótékonyságoddal.

Draco királyi módon intett neki, hogy folytassa. Emellett nem esett nehezére, hogy a lány
arcára fókuszáljon, és az alacsony dekoltázs egyáltalán nem vonta el a figyelmét.

– Csak azért kérdezem ezt tőled, mert tudom, hogy erkölcsileg romlott vagy, és nincsenek
etikai normáid – kezdte Granger. – Egyetlen más aurortól sem kérném azt, amit most tőled
fogok kérdezni.

– Erős előszó – jegyezte meg Draco. – Ez hízelgő. Folytasd!

– Mit gondolsz a tolvajlásról?

– Ízlés dolga – mondta Draco.

– Azt sem tudod, hogy mit lopunk.

– Miről lenne szó?

– Mi lenne, ha… elméletileg persze… egy értékes, kritikus vallási jelentőségű ereklye lenne?

– …Mikor megyünk?

– Van valami terved a napfordulóra? – kérdezte Granger.

– Egy vallási ereklye ellopása egy meglepően pajkos gyógyítóval – mondta Draco. – Neked?

Granger arcán elégedettség suhant át, majd eltűnt.

– Terveim vannak egy erkölcsileg csődbe ment aurorral.
– Jó fogásnak tűnik.

– Kezdem azt hinni, hogy az is – mondta Granger. Visszatartott nevetésétől felcsillant a

szeme.

– Akkor mesélj!

– Megígéred, hogy nem jelentesz fel a hatóságoknál?

– Én vagyok a hatóság, Granger.

– Rendben. – Granger ideges csomóban kulcsolta össze a kezét maga előtt. – El fogom lopni
egy koponya egy részét.

– Egy koponyát.

– Igen.

– Emberi?

– Igen.

Granger aggódva figyelte Draco reakcióját. A férfi azzal küzdött, hogy teljes húsz
másodpercig kifejezéstelenül bámulja őt.

Visszatartotta a lélegzetét.

– Ördögi, Granger.

Granger kiengedte a levegőt.

– Az illető halott vagy él? – kérdezte Draco.

Granger megbotránkozottan nézett.

– Halott, természetesen.

– Nem szoktam feltételezésekbe bocsátkozni. Kinek a koponyája?

– Mária Magdolnáé.

Granger ismét visszatartotta a lélegzetét.

– Micsoda?

– Mondtam, hogy vallási jelentőségű – jegyezte Granger.

– Hát nem vadul fontos a mugliknak? A keresztényeknek? Hol tartják a koponyáját? A

Vatikánban fogunk rajtaütni?

– Nos, ez a jó hír, azt hiszem. A koponyája egy ereklyetartóban fekszik, egy kriptában. És ez
a kripta egy csendes kis kolostorban van Dél-Franciaországban.
– És mi a rossz hír?

– Nos, ha már apácákról beszélünk, a kolostort a Szent Szív bencés nővérek vezetik.

– És?

– Ők boszorkányok.

– Áh – mondta Draco.

– Évszázadok óta vallási rendnek álcázzák magukat, hogy elkerüljék az üldöztetést. Ők

védték Magdolnát, amikor elmenekült a Szentföldről. Lopni tőlük valamivel bonyolultabb
lesz, mint hoppanálval bejutni és ellopni a legértékesebb ereklyéjüket.

– Feltételezem, hogy van egy terved – szólalt meg Draco.

Granger sértettnek tűnt, hogy egyáltalán megkérdezte.

– Nyilvánvalóan. Egyszerű megközelítést választok, a lehető legkevesebb mozgással.
Egyébként nagyra értékelném az aurorként való közreműködésedet.

– Folytasd.

– A kolostor nyitva áll a látogatók előtt, a környékbeli muglik kedvelt kirándulóhelye. Mi

leszünk a bamba, mugli ifjú házasok.

– Muszáj bambának lennünk? Nehéz lesz megmaradnom a szerepemben.

– Igen, muszáj. A sétánk egybeesik a bencés nővérek nyárbúcsúztató ünnepségével, sajnos,

mi buták vagyunk, annyira bambák vagyunk.

– Muszáj friss házasoknak lennünk? Eléggé utáljuk egymást.

– Tudom, de igen. Ha az apácák megpróbálják megtagadni a belépést a nyárközépi

ünnepségek miatt, valószínűleg nem fogják, de a biztonság kedvéért, akkor azt mondjuk,
hogy ez a látogatás a nászutunk fénypontja lenne, a zarándoklat ide egy esküvői fogadalom
volt, és mi csak imádkozni akarunk Magdolnához, és nem fontolnák-e meg, hogy kivételt
tegyenek velünk. Sírni fogok. Te is sírhatsz. Remélhetőleg minimális felügyelet mellett
beengedik a nyafogó idiótákat.

– És ha nem veszik be? – kérdezte Draco.

– Az azt fogja jelenteni, szívtelen szerencsétlenek, és nem fogom rosszul érezni magam,
amiért elkábítottam őket, hogy bejuthassanak.

– Látod, ez a baj az erkölccsel. Én egyszerűen átugrottam volna a kábításhoz.

– Igen, nos, nekem kicsit fejlettebb van az erkölcsi érzékem, mint neked, ezért szeretném, ha
valamilyen szempontból megérdemelnék. Csak egy kicsit, ugye? Nem állíthatom, hogy túl
nemes vagyok, hiszen egy felbecsülhetetlen értékű műtárgyat akarok megrongálni. Bár, ez
egy nagyon jó ügy érdekében történik, ez kiegyenlíti a helyzetet? Mindenesetre délelőttre a
nővérek többsége lent lesz a faluban. Van ott egy bazilika, ahol a városlakók összegyűlnek
velük együtt. A kolostorban csak egy csontvázcsapat marad, és persze az a rengeteg
őrvarázslat, amit ezek a boszorkányok a koponya és a többi ereklyéjük védelmére állítottak
fel.

– A felbecsülhetetlen értékű ereklyéket, amelyeket évszázadok óta védenek. Biztos vagyok

benne, hogy néhány poros riasztó bűbáj. Ez gyerekjáték lesz.

– Éppen ezért nagyon örülnék, ha velem jönnél – mondta Granger. – Nekem van némi
tudásom a varázslatokról, de a tiéd háttérbe szorítja az enyémet. Nos, arra az esetre, ha a
dolgok rosszul alakulnának, előkészítettem néhány…ööö… figyelemelterelést, amit el fogok
helyezni, miközben ártatlanul megtesszük a túránkat.

– Miféle figyelemelterelés?
Granger meglengette a pálcáját, és egy izzó rúna kelt életre közöttük. Pöccintette a
pálcájával, és még kettő vagy három jelent meg. Mindegyikben benne volt a radikális Kenaz
vagyis tűz.

– Gyújtószerkezetek? Egy kolostorban?

Granger az ajkába harapott.

– Igen.

– Magad vagy a fenyegetés, Granger.

– De átalakítottam őket. Sokkal rosszabbnak fognak tűnni, mint amilyenek valójában.

Viszont igazi gondot fog okozni a nővéreknek, hogy kioltsák. Éghető fémeket építettem be.

A Draco-ban rejlő alkimista kíváncsi volt.

– Milyen fémek?

– Magnéziumot, lítiumot és káliumot.

– Az Aguamenti mindent elront – mondta Draco. – Száraz oltóanyagot kell találniuk.

– Igen. Mire rájönnek, mi már régen eltűntünk. Minden robbanásra egy perifériás határt
tettem, a tüzek hatalmasnak fognak tűnni, de a valódi kárnak egy négyzetméterre kell
korlátozódnia.

– És az álcák? – kérdezte Draco.

Itt Granger kétértelműnek tűnt.

– A tiédet rád bízom. Én néhány egyszerű bűbájt akartam csinálni. Két évig tanultam
Franciaországban, és csak egyszer ismertek fel, egy angol diáktársam miatt. Nem hiszem,
hogy az ország legtávolabbi kolostorának apácái naprakészek lennének Hermione Granger
legújabb kinézetével kapcsolatban.

– Igaz.
– Átbattyogunk a kolostoron, szükség szerint kábítva és amenizálva (remélhetőleg egyáltalán
nem), én pedig elviszek egy olyan apró koponyadarabot, amit észre sem fogják venni, hogy
eltűnt.

– És aztán? Kiszökünk?

– Az egész terület védett – grimaszolt Granger. – Ezért vagyunk mugli járókelők. Az

őrvarázslatok széléig kell eljutnunk, hogy dehoppanáljunk.

– Zsupszkulcs?

– Túlságosan követhető, hacsak nem javítottad meg azt, amit a gyűrűben próbáltál?

– Nem javítottam meg – mondta Draco. – Az a bűbáj egy igazi gány. Nem véletlenül
szenteltek egy egész osztályt a Portusz-szakértőknek.

– A fenébe is.

– Seprű?

Granger erre az intelligens felvetésre minden hálájával és buzgalmával pozitívan

válaszolhatott volna, ami elvárható lett volna…

– Miért mindig a seprűk, és te? – kérdezte egyfajta vicsorgással.

– Mert rohadt hasznosak, és sokkal gyorsabbak, mint gyalogosan visszabattyogni az

ösvényen, amíg el nem tudunk tűnni. Hacsak nem vagy titokban egy hegyi kecske animágus.

– De hogyan vonnánk be egyáltalán a seprűket? Előre elrejtenénk őket az ösvényen?

– Be tudsz préselni egy seprűt a tértágított zsebeidbe?

– Valószínűleg – mondta Granger a homlokát ráncolva. – Valószínűleg csak egyet, tekintve a

kényelmetlen formáját.

– Akkor ez el van intézve. Kiábrándulás és egy gyors seprűzés kifelé. Több százszor
használtam már, hogy kijussak egy szorult helyzetekből. Amint az égbe érsz, egyáltalán nem
látnak téged. és mérföldekre vagy, mielőtt megidézhetnék a saját seprűjüket.

Granger felsóhajtott.
– Rendben. Seprűzzünk, amíg túl nem jutunk a hoppanálás gátló bűbájokon. Aztán
dehoppanálunk kifelé. Csak abban a szerencsétlen esetben, ha beindítjuk az őrvarázslatokat,
vagy elkapnak minket koponyára tett kézzel, és üldözőbe vesznek. Ellenkező esetben azon az
úton távozunk, amelyen jöttünk.

– Kiválasztom az egyik versenyzőmet – mondta Draco, és meglehetősen izgatottá vált a

kilátástól. – Rá tudok csatolni egy második ülést.

Granger a maga részéről ingerültnek tűnt.

– Egy versenyseprű. Csodálatos.
– Az a lényeg, hogy gyors legyen. Csináljunk egy S.W.O.T.-elemzést?

– Nem. Tudom, hogy jó ötlet – mondta Granger. A lány duzzogva nézett. – Nem kell, hogy
tetszen.

– Jó. Mikor hozzam el a seprűnyelem, hogy a zsebedbe gyömöszöljem? Meg kell néznünk,
hogy nyelem elfér-e abban a miniatűr résben, amid van, tértágítő bűbájok ide vagy oda.

Granger hősiesen igyekezett megőrizni a komoly arcát.

– Most mi van? – kérdezte Draco, a saját arca szenvtelen volt.

Granger visszafogott kuncogásban tört ki.

– M... miért kellett ezt így megfogalmaznod?

Draco pókerarca kifogástalan volt.

– Hogyan?

– Mint egy borzalmas eufemizmus a… fúj… mindegy.

– Mi van, Granger?

– Azt mondtam, nem számít.

Draco elengedte magát, és elvigyorodott.

– Ki kuncog most a péniszeken?

Granger, rájött, hogy a férfi viccelődött, és feketén nézett rá.

– Én legalább nem fulladok bele egy rántottába közben.

– Fulladozni, miközben a Dudorban tömöd magad, az a beavatási rítus.

Granger nem tudott mit kezdeni a horkantással, ami kiszökött belőle.

– Hagyd abba!

– Most, ha egy pillanatra abbahagyhatnánk a péniszekről a beszélgetést…

– Én nem péniszekről beszélek… te beszélsz.

– Én seprűnyélről és kocsmákról beszélek. Én ártatlan vagyok.

– Nem, te őrjítő vagy. – Granger a halántékához szorította az ujjbegyeit. – Igaz.

Koncentráljunk. Nekem is van dolgom.

– Hol kell lenned?

– Helyeken – mondta Granger. – Ami minket illet, jövő pénteken indulunk. A részleteket
majd megírom neked, de röviden, hop-porral Aix-en-Provenceba megyünk. Saint-Maximin
városába elvisznek bennünket, hogy úgy érkezzünk meg, mint a muglik.
– Rendben.

– És tartsd meg magadnak ezt a tervet – tette hozzá Granger.

– Nem – mondta Draco bosszús szarkazmussal. – Arra gondoltam, hogy feladok egy hirdetést
a Prófétában.

– Csak nem akarom, hogy az emberek kérdezősködjenek…

Draco feltartotta a kezét, hogy bekeretezzen egy képzeletbeli főcímet:

– Attraktív auror beleegyezik, hogy Franciaországba hurcolkodik egy gyanús gyógyítóval.

– Gyanús? – ismételte meg Granger, a maga harcias módján.

– Vagy gyilkostekintetű… ha ez jobban tetszik? Szeretném megtartani az alliterációt.

Granger orrcimpái kitágultak.

– Jobban szeretném, ha lezárnánk ezt a beszélgetést.

– Gyerekes gyógyító – mondta Draco nagyvonalúan.

Granger állkapcsa összeszorult.

Tekintettel arra, hogy nem akarta, hogy a golyóit elvarázsolják, Draco felállt, hogy távozzon.
– Mérges medimágus? – szólította meg a válla fölött. – Pipa professzor?

Volt valami elragadóan gyilkos abban, ahogyan Malfoyt köpött a férfi hátráló háta felé.

Amikor Draco leereszkedett a King’s Hall lépcsőjén, jóval a vészjósló hatótávolságon kívül,
elővette Granger órarendjének másolatát, és utánanézett a „helyeknek”, ahol a lánynak lennie
kellett.

Egy olasz étterem volt, egy óra múlva. Résztvevő(k) meg nem nevezett.

Draco visszagyömöszölte a napirendjét a zsebébe.

Volt egy bizonyos gyanúja, hogy Grangernek randevúja van.

És ez egyáltalán nem érdekelte, és bizonyára nem is irritálta ok nélkül.

Küldött egy üzenetet Zabininek, a bőség zavarában - nos, nevezhette óvatosságnak -, hogy
megkérdezze, van-e valami terve aznap estére. Zabini azt mondta, hogy nem, de örülne, ha
lenne terve, találkozzanak a Macassarban?

Draco visszaküldte a beleegyezését. Theót is meghívták, aki javasolta, hogy hívják meg
Pansyt, aki elhozta a Longbottomot, a bolond férjét, aki meghívta MacMillant, aki három
minisztériumi kollégával érkezett, és a végén egy egész jó kis estét csináltak.

MacMillan egyik asszisztense egy boszorkány volt, akivel Draco az évek során többször is
lefeküdt. A nő egész este szerelmes pillantásokat intézett hozzá, és a varázsló egyfajta
kedvetlenséggel fogadta őket, a combjánál lévő érintéseket, a karját fogó tapintással. Amikor
azonban a lány a férfi nyomába eredt a vécéhez vezető sötét folyosóra, Draco rájött, nem
vágyik arra, hogy bármit is folytasson vele. Amikor visszatért, nagyon nem volt fesztelen, és
egy sértődötten kinéző boszorkány követte a háta mögött, Zabini és Ernie is felhúzott
szemöldökkel nézett rá.

Mindegy is. Miközben visszapasszolta a lángnyelv whiskyt, Draco elgondolkodott azon,

hogy legalább megnyugodhat, hogy ma este nem az a nyavalyás Zabini az, akivel Granger
összebújik.

***

A Londonból Franciaországba tartó utazás a lehető legsimábban zajlott. Draco az egyik

londoni nemzetközi hop-por állomásnál találkozott Grangerrel. Miután a nő kifejezte
elégedettségét Draco nyaraló mugli ruházatával („Elég okos, tényleg, úgy nézel ki, mintha
egy hajód lenne.”), beléptek a tűzbe.

Aztán egy hosszú, háromperces, Grangerrel zöldellő hop-körhinta után Aix-en-Provenceban,

a Tournesol tűzhelyénél találták magukat.

Onnan Granger vette át az irányítást, elnavigálta magukat egy autókölcsönzőhöz, majd

negyven kilométert vezetett a bájos tengerparti városba, Saint-Maximin-la-Sainte-Baumeba.
A bőröndjeik a csomagtartóban voltak, az uzsonnájuk a hátsó ülésen, és a kocsi hifijéből
valami olyasmi szólt, ami nem osztrák népzene volt. Draco úgy gondolta, hogy
összességében kellemes volt az út olajfaligeteken, szőlőültetvényeken és középkori romokkal
tarkított dombtetőkön keresztül. Talán volt valami a muglik festői útvonalaiban, ellentétben a
hoppanálás közvetlenségével.

Granger tele volt valamiféle ideges energiával, ami mélyenszántó fecsegésben nyilvánult
meg, lendületes vezetéssel párosulva. Draco elviselte az előbbit, és inkább élvezte az utóbbit.
A bérelt Peugeot-juk Draco gyakorlatlan szemével egy unalmas autónak tűnt, de Granger
életkedvet ébresztett benne.

Gond nélkül suhantak el a kanyargó provence-i forgalom mellett, amíg Granger nem talált
egy kihívót. Egy fekete Citroënt, amelynek legfőbb öröme az volt, hogy száguldva utolérte és
megelőzte őket, majd pimasz módon újra lelassított.

– Szemét – mondta Draco, immár harmadszor történt ez meg.

– Természetesen párizsi – magyarázta Granger, miközben a rendszámtáblát figyelte.

– Félig-meddig kedvem lenne megátkozni egy lyukasztóval – jegyezte meg Draco, miközben
a pálcáját pörgette az ujjai között.

– Az nem lenne sportszerű – szólt Granger. Az út eléggé kiegyenesedett ahhoz, hogy

megkísérelhesse az előzést. A lány sebességet váltott. – Kapaszkodj a nadrágodba.

A Peugeot motorja riadtan felnyüszített, amikor Granger rálépett a gázpedálra. Az autó

elképesztő sebességrobbanással válaszolt. Draco feje és teste úgy érezte, mintha a G-erők az
ülésbe préselnék őket, kellemes érzés volt, amitől legszívesebben felüvöltött volna.

A gumik csikorogtak, és kis autójuk a Citroën elé száguldott.

– Egészségedre, faszfej – mondta Draco, és V-jelet mutatott a másik sofőrnek, amikor

elhaladtak mellette.

A férfi a kocsiban ugyanilyen barátságos gesztussal válaszolt vissza.

Ahogy suhantak az úton, Draco megjegyezte:

– Nem gondoltam volna, hogy ennek a kocsinak ilyen lendülete van. Mit tettél bele benzin
helyett, kalapkúra bájitalt? Hé… elővetted a pálcádat!

Granger a zsebébe dugott valamit. Megszólalt:

– Micsoda? Nem.

– És még te neveztél sportszerűtlennek?

– Én csak egy kis lökést adtam magunknak – mondta Granger, és diadalmasan

visszapillantott a másik autóra a visszapillantó tükrön keresztül.

Draco figyelte őt.

– Granger paradoxona.

– Tessék?

– Te egy sebességdémon vagy, és mégis utálsz repülni.

– Nem vagyok sebességdémon – gúnyolódott Granger. – Csak egy kicsit türelmetlen vagyok.

– Te is síelsz. A síelés nem inkább extrém sport? Nagy sebességgel zúgsz le az Alpokon?

– Csak ha így fogalmazol…

– Egy hegy tetejéről – mondta Draco. – Több ezer méter magasról. A seprűvel kétszáz méter
magasra jutsz a legszélsőségesebb esetben.

– Az más, ha nincs alattad semmi.

Hosszas vita következett. Közben a vidék körülöttük egyre jobban szétterült. Letértek egy
mellékútról egy vidéki útra, amely szurdokokon keresztül kanyargott lefelé, majd ismét
felfelé. Meghitt középkori falvakon haladtak át, majd egy kanyargós országúton, amely végül
levendulamezőkkel sávozott, hatalmas síkságra és végül a tengerhez vezetett.

***

– Ó, milyen gyönyörű – sóhajtott fel Granger szokatlanul lágyan egy pillanatra.

– Balzsam a léleknek – mondta Draco, eléggé cinizmusra utaló éllel, hogy elfedje, komolyan
gondolta.
Saint-Maximin festői városa került a látóterükbe a délutáni napsütésben.

– Ma éjszakára a szállodában maradunk – közölte Granger –, és holnap reggel megtesszük a

sétát felfelé és a… a másik tevékenységet.

Draco érezte, hogy a lány oldalra pillant, amire a férfi összevonta a szemöldökét.
– Mi az?

– A szebb szállodák mind tele voltak, úgyhogy ne viselkedj hülyén a hely minősége miatt.
Ez… régebbi. Az étterem viszont nyilvánvalóan nagyon szép.

– A szállodát ogrék vezetik?

– Persze, hogy nem… ez egy mugli város.

– Akkor minden rendben lesz.

– Olyan helyen szálltál meg, amit ogrék vezetnek?

– Igen – bólintott Draco. – Egy megfigyelőhelyen Budleban. Ennek örömére ezért

megtanultam egy poloskairtó varázslatot is, szóval rendben leszünk, ha ma este úgy érznéd,
hogy valami felmászik a lábadon.

– Jajj – borzongott Granger.

Granger mobilja, amely az út során egyfajta élő térképként szolgált, hirtelen bejelentette,
hogy a Hotel Plaisance a jobb oldalukon található.

A szálloda öreg volt és fáradt, de gyönyörű helyen állt.

A kis előcsarnok tele volt más érkezők vendégekkel, akiket egyetlen, nagyothalló
öregasszony szolgált ki, aki egy puhatestű mozgékonyságával mozgott. Végül rájuk került a
sor, és a nő átadta nekik a szobájuk kulcsát, és felírta a nevüket a vacsorafoglaláshoz.

Az aprócska szobában volt egy kétes szerkezeti épségű ágy, egy lámpa, egy hepehupás
kanapé és egy utólagosan kialakított fürdőszoba.

A szobának halvány, dohos illata volt, mintha valaki nagynénje parfümöt fújt volna be, majd
ott halt volna meg szomorú körülmények között.

– Minden mod cons, Granger – szólalt meg Draco, miközben számba vették a dolgokat.

– Legalább tengerre néző – mondta Granger, és felhúzta a redőnyöket, hogy kiszellőztessen.

Az ágy nyikorgott, amikor Draco ráült, majd szinte a földig süllyedt, és sejtetni lehetett, hogy
teljesen össze akar omlani a súlya alatt, amint elalszik.

Granger figyelte Dracót, ahol ült, a térdei majdnem az állánál voltak.

– Az ágy a tiéd. – Azzal a hangsúllyal, amit kétségkívül nagylelkűségnek szánt. Draco
fülének inkább stratégiainak hangzott. A lány a kanapén tartotta a szemét. – Átalakítom ezt
valami használhatóvá magam számára.

– Valami használhatóvá – ismételte meg Draco, miközben Granger egy bonyolult, tízperces
átváltoztatási gyakorlatra vállalkozott, és a kanapét egy gyönyörű, kényelmesnek tűnő,
királyi, bordó színű ággyá változtatta.

Granger hiányolta a férfi fanyalgást.

– Ennek elégnek kell lennie – közölte kissé kifulladva a mágikus megerőltetéstől. – Most
pedig szeretnék lezuhanyozni. Mik a terveid estére? A vacsora nyolckor lesz.

– A dolgomat – mondta Draco, és már levédte az ablakot. – Körbenézek. Háromnegyed

négykor itt találkozunk.

– Rendben – szólt Granger. Elővett egy listát.

– Mi az?

– Az esti útitervem – mutatta fel Granger.

– …Csak három órád van – világított rá Draco. A lista még a szoba másik végéből is
hosszúnak tűnt.

– Tudom. Jobb, ha nekilátok. Olyan sok kedves kis múzeum és könyvesbolt van és persze a
bazilika.

Granger összekapkodta a csomagjait, elővett egy váltás ruhát, és kiment a fürdőszobába.

Draco magára maradt, és végigsétált a szálloda zegzugos folyosóin, miközben járőrözött.

Nem talált egyetlen rosszfiút sem. Csak muglik voltak jelen. Granger terve, legalábbis az első
napra, simán kibontakozott.

A holnapi nap persze egészen más volt. Draco visszatért a szobájukba, hogy elolvassa az
őrzésről szóló kötetet, amit magával hozott.

Granger már elment, annál jobb, hogy még egy kis tanulást szoríthasson be. Lerúgta a
cipőjét, és elnyújtózott Granger ágyán, a könyv lebegett fölötte, ahogy lapozgatta az
oldalakat.

Draco a tanulmányait a kontinensen a védekezési technikáira összpontosította, de különösen

a mágikus vallási rendek munkájára. Remélte, hogy a ciszterci és domonkos szerzetesek
őrzésirendszereiről szóló olvasmányai legalább támpontot adnak neki holnapra, amikor
felfedezi, mit is vetettek ki a bencés nővérek a szeretett ereklyéik köré.

Ahogy ígérte, Granger negyed kilenckor tért vissza. Meglátta, hogy olvas, és azonnal felé
igyekezett.
– Ó, mit találtál abban?

– Tanulok a holnapi napra – válaszolta Draco. – Adj egy percet, találtam valami érdekeset.
Granger az ágyhoz lépett, és elolvasta a könyv címét. Draco a szeme sarkából látta, hogy a
lány átöltözött egy fehér, szellős ruhába. A haját copfba kötötte, bár lassan kibomlott. Illata
olyan volt, mint a nap a bőrén, és valami édes illat. Mélyebb levegőt vett. Mandula?

Valamit rágott.

Draco kinyújtotta a kezét, a figyelmét még mindig a könyvre összpontosítva.

– Nem maradt egy sem – közölte Granger.

Draco lejjebb lebegtette a könyvet, hogy a lány szemébe nézhessen.

– Hazug.

Granger felsóhajtott, és előhúzott egy gyűrött táskát.

– Datte fourrée à la pâte d'amande.

Draco elvette a felkínált marcipánnal töltött datolyát.

Isteni volt.

– Hmm – válaszolta Draco. – Áldottak legyenek a franciák.

Folytatta az olvasást, de csak egy pillanatra, mert Granger féltékeny módon a könyv fölé
hajolt.

Újra lejjebb lebegtette a könyvet.

– Igen?

– Belenézhetnék? – kérdezte Granger.

– Megkaphatod vacsora után – mondta Draco, és újra fellebegtetette a könyvet.

Granger az egyik combját az ágy szélének támasztotta.

– Segíthetek? – kérdezte Draco, figyelve ezt a tevékenységet.

– Húzd össze magad! – kérte a lány. – Mindketten olvashatunk.

– Nem, nem tudunk. Személyes tér, Granger – világított rá a férfi, és a kezével intő
mozdulatot tett.

– Ez az én ágyam – jegyezte meg a boszorkány teljesen jogosan.

Draco morgolódva arrébb csúszott (nem volt sok hely a mocorgásra).

– Mindjárt megyünk vacsorázni.

– De találtál egy érdekes dolgot – mondta Granger. A szemei felcsillantak a kíváncsiságtól.

A lány a férfi mellé préselődött az ágyra. A könyv felettük lebegett.

– Ez… – kezdte Draco.

– Csönd legyen! – rivallt rá Granger. – Én olvasok.

Draco bosszús csendbe burkolózott.

Granger egyébként nem olvasott. Granger falta a sorokat. Az olvasási sebessége legjobb
becslése szerint is ötven százalékkal felülmúlta Draco olvasási sebességét, pedig ő maga is
gyors olvasó volt. Azonban nem lapozgatta a lapokat, hogy a lány tempójához igazodjon,
helyette erkölcsi kioktatást tartott neki az információ elsajátításának és a szöveg ízlelésének
fontosságáról.

A lány hosszú és drámai sóhajjal válaszolt. Draco érezte, ahogy a mellkasa kitágul az
oldalánál. Ez más módon tudatta vele, hogy Granger ott van. A türelmetlen jelenléte éberré és
rángatózóvá tette, mert egy ágyon feküdt egy nővel, és ez a nő Hermione Granger volt. Ha
valaha is elég őrült lett volna ahhoz, hogy elképzeljen egy ilyen jelenetet, akkor egy
pillanatra visszahőkölt, az ilyen szintű közelség miatt valószínűleg undort képzelt volna el a
gyermekkori ellenségével.

Ehelyett a lányt melegnek érezte, és olyan illata volt, mint a napfénynek és a mandulának, a
haja a nyakához ért, ez az egész meghitt és furcsa volt. Egyfajta kellemes bénultságot érzett,
nem akart levegőt venni, nem mert mozdulni, és véletlenül túlságosan megérinteni a lányt,
vagy ami még rosszabb, hogy maga a boszorkány eltávolodjon tőle.

Lapozott, és fogalma sem volt róla, mit olvasott az imént.

A tekintete folyton a felettük lévő könyvről a lány lábára tévedt, amely térdben behajlítva,
egyik lábát keresztbe tette a másikon. A ruhája a combjánál összecsomósodott, eltakarva
mindent, ami érdekes volt – igazából semmi illetlen nem volt benne – mégis tiltott és
izgalmas érzés volt innen látni Granger lábát. Lerúgta a szandálját, hogy csatlakozzon hozzá
az ágyon. A férfi láthatta a meztelen lábfejének finom ívét, a barnasága vonalait, ahol a nap
megcsókolta, majd körbejárta a pántokat, a rózsaszínre festett lábujjakat.

A finom lábfej ugrálni kezdett.

– Szándékosan csinálod, hogy idegesíts a lassúságoddal – szólalt meg Granger.

Draco visszaemelte a tekintetét a lapra.

– Nem, én figyelmes vagyok.

Granger meglengette a pálcáját, hogy megmondja az időt, pontban nyolc óra volt.
– Oh, mennünk kell.

Felállt, és felhúzta a szandálját.

– A Caleruega-védekezési technika borzasztóan érzékenynek hangzik. Gondolod, hogy a
nővérek használhatják?

– Lehet, hogy igen – mondta Draco. (Rájött, hogy az agya egyfajta lassított felvételen
dolgozik, még mindig a lány combját és a felcsúszott ruhát dolgozta fel, és még nem
csatlakozott hozzá a jelenben.)
– Holnap nagyon óvatosnak kell lennünk, ha azok a dolgok olyan hajmeresztőek, mint
amilyennek ez a szöveg sugallja.

Granger újrakötötte a copfját. Draco beleszagolt a samponjába. Ez visszahozta az agyát a

jelenbe, mert ez tetszett neki.

Még mindig a fejezetről beszélt, amit az imént olvastak, és arról, hogy Draco úgy érzi-e,
hogy több felkészülésre van szüksége, és újra át kellene-e gondolniuk a tervet, és ha igen,
mely részeket kellene módosítaniuk. Talán betegséget kellene színlelnie a kolostorban,
amivel elterelheti a nővérek figyelmét, amíg Draco a kriptába megy, hogy több időt nyerjen?
De nem, ő nem tanulmányozta úgy a térképeket, mint a férfi, neki hetekbe telt, mire
megjegyezte a labirintusszerű ösvényeket, és így tovább, és így tovább.

Ami kiváló volt, hiszen így Draco időt kapott arra, hogy összeszedje magát. Mi a fene ütött
belé? Kiment a fürdőszobába, hogy hideg vizet fröcsköljön az arcára, és remélhetőleg némi
értelmet verjen az agyába.

Lementek a vacsorázni.

***

Az étteremben nagy volt a nyüzsgés. Egy szép szabadtéri létesítmény egy hosszú, a tengerbe
nyúló rakparton, tele a lehető legtöbb asztallal. Draco és Granger átfurakodott a többi vendég
között egy kétszemélyes asztalig a rakpart végén.

Mivel nyárközép volt, a nap még ebben a késői órában is a horizont fölött lebegett, arany- és
narancssárgára színezve a tengert. Teljesen pompás júniusi este, a szellő lustán játszott a
hajukkal, a tenger zenélő kis hullámokban csobogott a rakpart szélén, a tengeri madarak
repültek a magasban.

Mint kiderült, a félsüket öregasszony, aki a foglalásukat felvette, kreatívan értelmezte a

nevüket.

A palatáblán az állt, hogy az asztal Hormon Ágyék számára foglalt asztalt.

Egy ünnepélyes pincér jött, hogy meggyújtsa a gyertyákat az asztalon. Granger ajkát
szorosan összepréselte. Draco kényelmetlenül buborékos vidámságot érzett.

– Monsieur, a borlap – szólalt meg a pincér, és átnyújtotta Dracónak.

– Merci – mondta Draco.

A pincér a vöröset ajánlotta, Draco ezzel egyetértett, mert minden agyi ereje arra
összpontosult, hogy ne törjön ki sikító nevetésben.

Granger tekintete visszanézett a plakátra. Kicsit gurgulázott a nevetése, amit egyfajta

köhögéssé változtatott.
A pincér felsorolta az esti menüt. Granger a vajas nyelvhalra bólintott, míg Draco a filé
mignonra mondott egy igent.

Granger az egyik ujjpercét harapdálta. Draco hallotta, hogy mély lélegzetvételre vállalkozik.

Végül a pincér távozott.

Granger az asztalra roskadt.

– Ágyék – zihálta, miközben megpróbált levegőt venni.

– H...hormon? – zihálta Draco.

Granger csont nélkül, visszafojtottan nevetett. A vállai megremegtek. Draco visszahanyatlott

a székébe, és valóban érezte, hogy szétesik a vidámságtól.

– Istenem – lihegte Granger. – Istenem… miért… miért…

Draco megpróbált kijózanodni, de aztán újra a táblára pillantott, és Crotch gyönyörű,

folyóírással nézett vissza rá, és a szalvétáját a szájához emelte, hogy elnyomja magát.

Granger mély levegőt vett.

– Milyen bort rendeltél, nekünk, Á…Ágyék

A hangja magasra kanyarodott, és nem tudta befejezni a mondatot, mert visítóan vihogott.
Néhány fej a körülöttük lévő asztalokról feléje fordult. A lány a kezébe rejtette az arcát.

– Azt fogják hinni, hogy már bepöccentünk, és kirúgnak minket – mondta Draco, miközben
hősiesen felegyenesedett, és megpróbálta visszanyerni az önuralmát.

– Igaz. – Az arcát még mindig a kezébe rejtve, Granger fellélegzett. – Rejtsd el az a táblát!
Nem láthatom újra. Meg fogok halni.

Draco megfordította a táblát, hogy arccal lefelé legyen.

– Kész, H…

– Ne mondd ki! – ellenkezett Granger.

A pincér visszatért, kenyeret, vajat és bort hozva.

– Merci – mondta Granger egy könnycseppet törölgetve.

Ami Dracót illeti, alig érezte az arcát. Intett a pincérnek, hogy hagyja ott a borosüveget.

Egy kis szusszanás után mindketten visszanyerték az önuralmukat, vagyis többnyire. Granger
kerülte, hogy a tábla közelébe nézzen.

A tenger simogatta alattuk a rakpart sziklás peremét. A vendégek csicseregtek, akárcsak a

sirályok. A nap lejjebb bukott. A kenyeret felvágták és megvajazták, Draco pedig töltött a
borból.
– Egészségünkre – szólalt meg Granger.

– A holnapi sikerre – mondta Draco, és a poharát a lányéhoz billentette.

Granger arcáról eltűnt a szórakozás utolsó nyoma is. Megkomolyodott.

Draco szemügyre vette. Elhallgattató bűbájt varázsolt köréjük.

– Ideges vagy.

– Igen – vallotta be Granger. A szorongás összeszorította a szája sarkát. – Sok minden balul
sülhet el, és őszintén szólva, a frászt hozza rám. Már jóval több mint egy évtizede nem
csináltam ilyesmit. Most már törvénytisztelő állampolgár vagyok, tudod.

– Többnyire. – Draco legalább húsz törvényt tudott felidézni, amit Granger megszegett, mióta
januárban mellé rendelték.

– Többnyire – ismerte el Granger.

– A holnapi nap a terv szerint fog menni. És ha mégsem, akkor felgyújtod a helyet, és
mehetünk lopni egy jobb koponyát.

Grangerből egy szórakozott fújtatás szökött ki eme úri hozzáállás láttán.

– Egy cseppet sem aggódsz, ugye?

– Hidd el, hogy sokkal idegőrlőbb küldetésekkel is szembesültem már, mint egy csapat apáca
– mondta Draco.

– Valóban?

– Nyilvánvalóan.

– Mondd csak el.

Így hát Draco elkezdte. Két-három kedvenc történetét osztotta meg, amelyekben a saját
hőstettei és eszessége is főszerepet kapott. Grangert ez azonban nem ejtette rabul, mint az a
szempillarebegtető közönséggel, akivel általában megosztotta ezeket a történeteket. Elemző
és kíváncsi volt, és feltett néhány igencsak átható kérdést. Miért nem a sziréneket hallgattatta
el először? A késharc izgalmas volt, de hogyan hagyta magát lefegyverezni? Miért nem volt a
vészcsomagjában vérpótló bájital? Nem kellene minden aurornak rendelkeznie alapvető
ismeretekkel a sisakvirág tulajdonságairól? Miért nem használt idegmérget a troll ellen?

Valóban, miért? Draco hárított, és kontrázott, igazolt, és védekezett, amíg Granger elégedett
nem lett.

Töltött magának egy második pohár bort, mivel a kihallgatás után meglehetősen kimerültnek
és szomjasnak találta magát. A meséit általában dicséret és áradozás követte, és csillogó
szemű sóhajok a bátorságáról és okosságáról. Grangerrel? Semmi esélye.

– Legalább egyikünk magabiztos lesz, ami jobb, mint a semmi – hangzott a záró
megjegyzése.
Kihörpintette a pohár borát. Draco felajánlotta, hogy újratölti, és a lány beleegyezett,
mondván, hogy érzelmi támaszként van rá szüksége.

Megérkezett a pincér a rendeléseikkel. Épp ideje volt; Draco éhes volt. Az autós
rágcsálnivalók és néhány datolya nagyon távolinak tűnt.

Granger jó étvágyat kívánt, Draco hasonlóképpen válaszolt.

Élvezettel rakta el a filé mignont. Ami Grangert illeti, zavartan bökött a tányérjában,
elgondolkodó tekintete a tőlük elkanyargó tengerpartra szegeződött.

Öt perc után Draco elvesztette a türelmét a lány szórakozottságával szemben. Megkocogtatta

a tányérját a késével.

– Előbb az étel, aztán a gondolkodás.

Granger pislogott. Aztán valahová a férfi mögé mutatott.

– Azt hiszem, látom a kolostort.

Draco megfordult a székében, hogy megnézze a homokszürke kiemelkedést, amely egy távoli
sziklából állt ki, a fák vonala fölött.

– Szavamra. Elég magasan van, nem igaz?

– Ez majdnem kétórányi hegymászás.

– Akkor egyél. Ha elájulsz, akkor seprűvel megyünk felfelé.

A fenyegetés elegendő volt. Granger evett.

Draco jegyzetfüzete zümmögött a zsebében.

– Az anyám – mondta, miközben összeállította a választ. – Tudni akarja, hogy épségben

megérkeztem-e.

– Tudja, hogy itt vagy velem? – kérdezte Granger.

– Nem – válaszolta Draco. – Csak azt, hogy egy munka miatt jöttem.

– Jól van. – Granger belekortyolt a borába.

Draco visszaküldte a válaszát, biztosította az anyját, hogy minden rendben van, és hogy nem
francia banditák ütöttek rajta.

Granger befejezte a nyelvhalat. Nehezen próbálta megőrizni semleges arckifejezését; a

vonásaira folytonosan kiütött a szórakozott tekintet.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Ó… semmi. – Granger újfent egy répára összpontosított, amit a villájával tologatott. – Nem
is tudtam, hogy anyád a jegyzetfüzetet használja.

– Nem is használta. Én győztem meg, hogy szerezzen egyet a múlt héten, mivel a
Franciaországba tartó baglyok olyan sokára érnek oda.

Granger élénk érdeklődéssel pillantott fel, amit igyekezett, és nem sikerült elrejtenie.
– Tényleg? Tetszik neki az övé?

– Igen. Mi keltette fel ennyire az érdeklődésedet?

– Semmi – mondta Granger, bensőséges szemkontaktust teremtve Draco állával.

– Tényleg ez volt a legjobb próbálkozásod? – kérdezte Draco e szánalmas kudarc láttán.

Granger még több borral kínálta, átlátszó kísérletként, hogy elterelje a figyelmét, ami csak
még jobban ráerősített a kérdezősködésére. (A bort azonban elfogadta.)

– Granger.

– Igen?

– Mondd el.

– Át kellene néznünk a holnapi terveinket – javasolta Granger egy újabb kitérési kísérlettel.

– Már átnéztük őket ad nauseum. Mi van a jegyzetfüzetekkel?

Granger azzal foglalatoskodott, hogy megint a répát tologassa.

Draco odanyúlt, és a késével eltakarta a villáját.

– Hagyd abba az átkozott hüvelyes lökdösését, és válaszolj nekem.

– A sárgarépa nem hüvelyes – jegyezte meg Granger. Draco bámulása láttán azonban
hozzátette: – Ez egyáltalán nem számít, azt hittem, anyád meglehetősen hagyománytisztelő,
ezért meglepett, hogy egyáltalán kipróbál egy jegyzetfüzetet. Ez minden.

– De ez még nem minden – mondta Draco.

Granger megkocogtatta Draco kését a villájával, egy kimondatlan kérésként, hogy vegye el a
tányérjáról.

A férfi nem tette meg.

Granger felsóhajtott.
– Teljesen kérlelhetetlen vagy. Tudtad?

– Igen. Most pedig mondd el.

– …Elloptad a répámat?
Draco rágott.
– Igen.

– Hűha.

– Nem etted meg, hanem egy villás körhintán tologattad. Most pedig mesélj.

Granger lemondó sóhajjal hátrált a székében.

– Inkább azt hittem, hogy mostanra már rájöttél volna.

– Mire jöttél rá?

Granger szünetet tartott, mintha össze akarná szedni magát. Aztán megkérdezte:
– Tudod, hogy ki találta fel a fecsegő jegyzetfüzetet?

– Nem a Weasley ikrek voltak?

– Nem. Ők csupán a feltalálónak segítettek a tömeggyártásban és a forgalmazásban.

Lassan derengett a felismerés Draco előtt. A vele szemben ülő boszorkány most
visszafogottan vigyorgott.

– Te vagy az átkozott fecsegő jegyzetfüzet feltalálója?

– Igen – mondta Granger.

– Nem.

– De igen.

– Nem.

– Igen. – Granger szörnyen szórakozottnak tűnt.

– Meséld el! – kérte Draco.

Granger olyan pózba helyezkedett, amit Draco csak professzori póznak tudott leírni.
Keresztbe tette a lábát, és felemelte a villáját, készen arra, hogy egy láthatatlan táblára
mutasson.

– Az azonnali kommunikációs rendszerek úgy tíz évvel ezelőtt terjedtek el igazán a mugli
világban. A huszadik század egészében a telefonnal már akkor is előnyben voltak a
varázslókkal szemben, de amikor az e-mail, majd az sms, később pedig az azonnali
üzenetküldés elterjedt, a varázslók kommunikációs módszerei az ódivatúból teljesen
archaikusra váltak. Már gyerekkoromban is kísérleteztem kezdetleges mágikus
kommunikációs módszerekkel – azokkal a galleonokkal, a háború alatt –, de tudtam, hogy
kell lennie valami elegánsabbnak, ami megőrzi a pergamen vagy a jegyzetfüzet tapintható
érzését, de sokkal közvetlenebb, mint a bagollyal küldeni a leveleket.
Itt Grangert félbeszakította a pincér, aki elvitte az üres tányérjaikat. A lány felvette a
desszertmenüt, majd folytatta.

– Szeretem a baglyokat, olyan furcsának és kedvesnek találom őket, de olyan lassúnak. Ne

nézz rossz szemmel, lassúak, magad mondta nemrég. És a hop-por csak akkor kényelmes, ha
egy összekötött tűzhely közelében vagy. Azért hoztam létre a jegyzetfüzeteket, hogy
kiegészítsem ezeket a kommunikációs eszközöket, nem pedig, hogy helyettesítsem őket –
szeretek egy jó levelet írni. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen népszerűek lesznek. Az ikrek
segítettek nekem piacra dobni őket, és a nyereség egy százalékát ők kapják.

Draco valami semlegesre simította ki a vonásait. A másik lehetőség egy bogaras tekintet volt.
Ez a nő nemcsak ijesztően intelligens volt, hanem találékony is. Mindenkinek volt egy
jegyzetfüzete. A saját anyjának is volt egy, és a zsebében zümmögő zsongásból ítélve
gyorsan gyarapodott a jártassága. Granger bizonyára galleonokban fürdik. Nem csoda, hogy
gondolkodás nélkül átadott egy zsáknyi galleont egy banyának.

– Szóval így finanszírozza a rohadt projektedet – mondta hosszasan.

–Többek között, igen. Elég időt töltöttem már a támogatást nyújtó ügynökségek zsarnoksága
alatt ahhoz, hogy élvezzem a függetlenséget.

– De mindenki azt hiszi, hogy a Weasley testvérek találták fel a jegyzetfüzeteket. Miért nem
követeled az elismerést? Mert forradalmiak.

– Tényleg nem azok – mondta Granger. – A mugli megfelelőik egyre fejlettebbek, tudnak
egymásnak fotókat, médiát és mindenféle adatot küldeni. Élő hívásokat tudnak bonyolítani
több száz résztvevővel. A jegyzetfüzetek kezdetlegesek. Fejlődés, de kezdetlegesek. – Itt
Granger megvonta a vállát. – A léc meglehetősen alacsony volt. Ami pedig a hitelt illeti…
nekem is megvolt a magam ideje a rivaldafényben. Nem a dicsőségért vagyok itt. Láttam egy
problémát, amit módomban állt megoldani.

– A te projekted is erről szól? – kérdezte Draco. – Egy olyan problémáról, amelynek

megoldása a te képességeid között van?

– Pontosan. – Granger most már komolyan nézett rá. – Mondanom sem kell, hogy jobban
szeretném, ha az igazság a jegyzetfüzetekről köztünk maradna. Csak azért mondtam el, mert
olyan borzalmasan ragaszkodtál hozzá.

Draco szemügyre vette a nőt.

– Te határozottan mogul vagy. Egy mágnás.

Granger felnevetett, de keserűen.

– Nem. Az új terápiák kifejlesztése borzasztóan drága.

– Valóban?

– Igen. – Granger elkezdte ujjain sorolni a költségeket, amíg ki nem fogytak az ujjai. –
Anyagok, helyiségek, laboratóriumi személyzet, orvosi vezetők, jogi személyzet,
protokollírók, adattudósok, statisztikusok… a biztonságosság és hatékonyság tesztelése is
költséges, természetesen, farmakokinetikai vizsgálatok, preklinikai toxikológiai tesztek,
bioanalitikai vizsgálatok, és maguk a klinikai vizsgálatok. És a GCP, a GMP, a GLP, az
MHRA és az EMA minden követelményének való megfelelés pénzügyi ráfordítása szemet
szúró.

Draco, akinek a szeme nagyrészt elkerekedett, azt mondta:

– Ó.

Granger elégedetlenkedő módon elmozdult a székében.

– A projektem olyan összetett biológiai szerekkel foglalkozik, amelyek kereskedelmi
szempontból nem vonzóak és szinte érthetetlenek a monumentálisan idióta varázslók
számára, akik a mágikus kutatások nemzeti pénztárcáját kezükben tartják. Szóval nagyon
magamra vagyok utalva. Egyedül, és őszintén szólva meglehetősen embrionális stádiumban.
Még mindig in vitro kutatásokat végzek, és próbálom megerősíteni, hogy a célpontomra
egyáltalán hatással lehet-e egy exogén vegyület. A pénz sajnos nem old meg minden
problémát.

A pincér visszatért, hogy felvegye a desszertrendelésüket. Granger egy bocsánatkérés erejéig

összerezzent, mert elfelejtette megnézni az étlapot, és véletlenszerűen kiválasztott egy
krémkaramellát.

Draco eközben azon fáradozott, hogy megértse azt a paradox jelenséget, ami Granger volt.
Lehetett volna gazdag – pazarlóan gazdag. És mégis inkább a kutatásait finanszírozta,
ahelyett, hogy élvezte volna a szabadidős életet. Körülbelül tizenkét munkahelyen dolgozott.
Lehetett volna saját vidéki háza, de ő egy szűkös házikóban lakott Cambridge külvárosában.
Lehetett volna egy teljes házimanókból álló személyzete, de csak egy macska és egy zord
tonhalkonzerv a szekrényében.

Ennek semmi értelme nem volt. És mégis, ahogy Draco végiggondolta, mit tudott az előtte
álló boszorkányról, valahogy mégis volt. Túlságosan is hajtotta a szabadidős élet. Túlságosan
földhözragadt a nagy házak és házimanók extravaganciájához. Túlságosan jótékonykodó
ahhoz, hogy azzal a pénzzel ne csak jót tegyen. Ez mind szörnyen dicséretes volt. Szörnyű,
tényleg.

Granger megköszörülte a torkát. Draco rájött, hogy őt bámulta, és hogy a pincér őt bámulja.

– Monsieur, választott desszertet?

– Amit ő kér – mondta Draco.

– Une crème caramel pour Monsieur Ágyék – mondta a pincér, és gondosan felírta ezt az
értékes információt a jegyzettömbjére.

Granger összeért a tekintete Dracóval. A lány a szájához szorította a kezét.

A pincér távozott.
Granger felkacagott, küszködött, hogy uralkodjon magán, vett egy nagy levegőt, és
mozdulatlanná vált.

– Hormon – mondta Draco.

Granger fékezhetetlen vihogásba tört ki.

– Mondtam, hogy ne csináld ezt – kapkodta a levegőt, miközben újra levegőért kapkodott.

– Van valami kielégítő abban, amikor teljesen elveszíted a fejed.

Granger szipogott, és egy szalvétával letörölte a szempilláit.

– Ritka látvány, remélem, értékeled.

– Én igen – mondta Draco.

És így is volt. Granger sötét szemei ragyogtak a nevetéstől. Az arca kipirult, az ajkai vörösek
voltak a bortól. Haja laza copfban a derekáig kígyózott, sötét vonalként a fehér ruháján.
Lábait maga alá gyűrte, kecsesnek és törékenynek tűnt, és elég kicsinek ahhoz, hogy
tökéletesen elférjen egy férfi ölében, ha egy férfi ilyesmire gondolna. (Draco biztosan nem
így gondolta.)

És a gyertyafény szerette őt. Megcsókolta a homlokát, és meleg érintéseket villantott a

kulcscsontján. Táncolt a szemében.

A hatás elbűvölő volt.

Draco öntudatlanul, lágy bűvöletbe süllyedt.

Valahol a szálloda közelében egy harmonikás kezdett játszani, romantikával töltve meg a
levegőt.

– Monsieur, a créme caramel.

A valóságba való visszatérés megrázó volt.

– Merci – mondta Draco, ahelyett, hogy a kurva créme caramelt ette volna meg.

Granger a desszertjét ette, hála az isteneknek, boldogan nem tudva Draco álmodozásáról.
Úgy döntött, a bort okolja, amiért ma este ilyen ostoba, holdkóros kreténné tette. Ez, és a túl
rég volt legutóbbi dugás, nyilvánvalóan, ha az élete összes boszorkánya közül éppen
Grangerről akart álmodozni.

Segítene, ha ma este nem úgy nézne ki, mint egy bájos görög szárazasszony, aki Artemisz
kíséretéhez készül csatlakozni.

Mióta volt Granger gyönyörű?

Micsoda bosszantó fejlemény.

– Jól vagy? – kérdezte Granger.

– Miért? – kérdezett vissza Draco, némi ingerültséget oltva a hangjába, hogy abszolút
normálisnak hangozzon.

– Alig nyúltál a desszertedhez – jegyezte meg Granger, és a kanalával Draco

krémkaramellájára mutatott. – Eléggé jellegtelen.

Voltak más dolgok is, amelyek meglehetősen jellegtelenek voltak, de ha ez volt az egyetlen,
amin az Agy fennakadt, az Draco számára rendben volt.

– Kóstolgatom – válaszolt Draco. Lassan harapott egyet, hogy demonstrálja.

Granger szemöldöke megrándult.

– Hagyd abba.

– Mit hagyjak abba? – kérdezte Draco.

– Hogy illetlenül bánsz a kanállal.

– Én használom a kanalat. Minden más csak a képzeleted szüleménye.

Granger összeszűkítette a szemét a férfira. Draco újabb lassú falatot harapott, miközben
ellenszenves szinten tartotta a szemkontaktust. Granger félrenézett.

– Most te sem eszed meg a tiédet – mutatott rá Draco.

– Eléggé elment az étvágyam, ahogy nézem, ahogy az evőeszközökkel smárolsz – szipogott

Granger.

– Nem eszed meg?

– Nem. Kéred?

– Inkább edd meg te, hogy legyen erőd a kolostorhoz. Ha az apácák megharagszanak, a
holnapi nap mágikusan elég megerőltető lehet.

Granger kitartóan, ha nem is lelkesen, de befejezte a krémkaramelláját.

Draco azon kapta magát, hogy most már kritikus szemmel figyeli őt. Amikor először
találkozott vele, a régmúlt januárjában, megdöbbentette a kimerült soványság, amely
szigorúvá és soványkássá tette az arcát. Most úgy tűnt neki, hogy a lány arca valamivel
egészségesebb, de csak egy kicsit. Kicsit kevésbé volt csontos, kicsit rózsásabb volt az arca.

Granger intett a pincérnek a számlaért.

– L'addition, s'il vous plaît.

A felemelt karja rádöbbentette Dracót, hogy a ruhája csupaszon hagyta a karját, ami Granger
öltözékválasztásában általában nem volt jellemző. És most, éppen azért, mert igyekezett nem
felhívni magára a figyelmét, a bal alkarja felkeltette a figyelmét, ott volt egy figyelmelterelő
bűbáj.

Szándékosan a szomszédos asztalra nézett, hagyva, hogy Granger és a karja becsússzon a

perifériás látóterébe. Ott: egy folt a lány belső karjának bőrén.

Émelyítően zuhanó érzéssel a gyomrában döbbent rá, hogy mit takar a bűbáj. Egy élénk
emlék tért vissza, Bellatrix keze munkája, élesen Granger bőrén. Grangerről, aki petyhüdten
és elgyötörten, mint egy halott dolog feküdt a szalon padlóján. A frissen faragott betűkből
szivárgó vérről.

Draco azután soha többé nem használta a sárvérű szót.

Most valami rettenetesen szomorú volt Granger hosszú ujjú viselésében. Abban a diszkrét
bűbájban, amit azért vetett, hogy egy csinos ruhát viselhessen. Draco elrejtette a világ elől a
saját belső karjának szégyenét, de azt hitte volna, Granger, éppen ő, az összes ember közül, el
tudná gyógyítani az övét. Nyilvánvaló, hogy még mindig viselte Bellatrix késének nyomát.

– Malfoy?

Draco pislogott.
– Hm?

– Elhallgattál.

Granger mugli pénzzel egyenlítette ki a számlát. Felállt a székéről.

Draco is felállt vele együtt.

– Csak a holnapra gondolok.

De valójában a távoli tegnapra gondolt, amikor ezt a boszorkányt megcsonkították az otthona

folyosóin. És még mindig viselte a sebhelyet, és rejtegette, előle és mindenki elől, de még
mindig ott volt. Napi emlékeztető számára, a kegyetlenség és a beteges gyűlölet. Arra, hogy
milyen közel került a halálhoz. Hogy a világuk milyen közel került ahhoz a ponthoz, ahonnan
már nincs visszaút.

Szeretett volna mondani neki valamit - a bánat vagy a bocsánatkérés szavait -, de az ilyen
szavak nem jöttek könnyen, és nem látta, hogy egy ilyen beszélgetés máshová vezetne, mint
nehéz, kínos helyekre.

Miközben a rakpartról visszaérve az asztalok között kanyarogtak, Draco arra a

következtetésre jutott, hogy ez nem egészen az a pillanat. De ahogy figyelte, ahogy a bűvölet
homályosan súrolja a lány szoknyáját, ahogy sétál, elhatározta, hogy eljön majd a pillanat, és
ő megtalálja a szavakat. Nem ma este, de majd egyszer.

A nap végre lenyugodott, lomhán, lustán, ezen a gyönyörű estén, Szentivánéji nap híján.

Granger vágyakozva nézett végig a sziklás parton.

– Arrafelé kellene lennie egy jelzésnek, ahol a Magdolna először érintette a lábával
Franciaországot.
– Gondolom, az is szerepelt az útitervedben?

– Igen, de kifutottam az időből.

– Menjünk – mondta Draco.

Granger meglepetten nézett rá.

– Eljönnél?

Draco a legközömbösebb vállrándítását adta a lánynak.

– Van kedvem sétálni egyet.

Granger meglepettsége egyfajta óvatos örömmé változott.

– Rendben, körülbelül negyedórás séta, arrafelé. Legalábbis az útikönyv szerint.

Nagy sziklákon másztak és csúsztak le a sziklás partra, ahol egyfajta parti ösvényt találtak.
Granger végigvezette Dracót, és menet közben geológiai vagy történelmi érdekességekre
mutatott rá. A kilátás egyre drámaibbá vált, ahogy elhagyták a sekély öblöt, amelyben a
szálloda feküdt, és megkerülték a hegyfokot.

A dagály kezdett beáramlani. Draco feltűrte a nadrágját és az ingujját (ez utóbbinál

meggyőződött róla, hogy a saját bűbája a helyén van), majd összekötötte a cipőjét, és
átvetette a vállán. Granger a szandálját az ujjai közé akasztva hordta. Sós sziklatócsákban
csobogtak, amelyek olyan melegek voltak, mint a fürdővíz. A harmonika hangja a rakparton
elhalkult, most már csak a hullámok szívdobogása hallatszott.

Belekanyarodtak egy több száz tengeri madárból álló rajba, amely körülöttük felszállt, és
szárnycsapások és tengeri kiáltások kavargásában bontakozott ki az ég felé. A magasztosság
megdöbbentő pillanata volt ez, amely magával ragadta lelkük egy darabkáját. Granger halk
sóhajjal figyelte a madarak eltűnését a kékben, ujjbegyei a kulcscsontján, ajkai szétnyíltak.

Granger azt mondta: „Gyönyörű”, Draco pedig azt: „Igen”, de nem ugyanarról beszéltek.

Ők folytatták. Magdolna érkezési pontjának jelzője egy szerény, félig homokba temetett kő
volt a hegyfok csúcsán. Néhány vágott virág volt szétszórva, valamint gyertyák, amelyek
játékosan küzdöttek azért, hogy a szellőben égve maradjanak.

Granger rengeteg részlettel látta el Dracót Magdolna Szentföldről való elűzésének

legendájáról, valamint arról, hogy milyen tanítványok voltak vele, és mikor érte el ezt a
partot. Draco nem sokat törődött a részletekkel, de örült az ürügynek, hogy a figyelmét a
lányon tarthatta, azon, ahogy a szél ide-oda tekergette a copfját, a meztelen lábán, amelyen
tengervíz csöpögött. Egyszer csaknem elvesztette az egyensúlyát a nedves köveken, és az
ujjai megérintették a férfi karját. Gyorsan visszahúzta őket.

Draco azt mondta, feltételezi, hogy Provence-nál rosszabb helyeken is lehet partra szállni.
Granger azt mondta, ő is így gondolta. Draco megkérdezte, hogy a Magdolna evett-e
marcipánnal töltött datolyát, amikor itt járt. Granger úgy képzelte, ő volt az, aki a
Szentföldről hozta át a receptet. Draco azt mondta, egy ilyen fenséges kulináris alkotás
dicsőségét ellopni klasszikusan francia dolog. Granger egyetértett vele.

Aztán csendbe burkolóztak, és ott álltak, ahol a szárazföld és a tenger találkozik, és

belélegezték az édes levegőt, és megcsiklandozta őket a sós szellő. Apró hullámok feszültek,
hogy elérjék a térdüket, mielőtt sós vízzé porladnának.

Draco talált egy tengeri csillagot. Granger nagyon örült a felfedezésnek, és leguggolt, hogy
megnézze, és kikérdezte Dracót, milyen faj lehet, mire Draco azt mondta, hogy fogalma sincs
róla.

Megfordultak, hogy visszasétáljanak a szállodába, csobbanva-csobbanva a meleg árapály-

medencékben, a hullámok habosan kapaszkodtak a bokájukba. A kezük összeért egy-két
alkalommal, bocsánatot kértek, elléptek egymástól, és tovább sétáltak, aztán a könyökük
összeért, véletlenül, mert megint egymás mellé sodródtak.

A rakpart melletti nagy sziklák nagyobb nehézséget jelentettek Granger számára felfelé, mint
lefelé, határozatlanul állt, a zsebében lévő pálcát markolászva, de muglik voltak a környéken,
és a lépcső átalakítására vonatkozó tervei megszakadtak.

Draco a háta mögé lépett, és egyetlen mozdulattal felemelte, és a fáradságáért egy

felháborodott visítást és egy homokos szoknyát kapott arcába. A derekát keskenynek és
feszesnek érezte a férfi tenyerei között, és melegnek.

Nem volt szüksége a lány segítségére, hogy felkapaszkodjon mögé, de azért elfogadta a kis
kezet, amit a lány felé nyújtott, és szórakozott azon, hogy milyen komoly erőfeszítéssel húzta
magát.

Visszakanyarodtak a szálloda felé.

A nap arannyal öntötte el a horizontot. A mögötte lévő fényességgel Granger úgy nézett ki,
mintha csak fényt viselne.
 Menjetek zárdába!

14. fejezet

Menjetek zárdába!

Visszatérve a szállodába, Granger figyelme Dracóra irányult, amint megpróbálta átformálni

az ágyát valami szilárdabbá, mint a jelenlegi. Az átváltoztatás azonban exponenciálisan
nehezebbé vált a méretarányok függvényében, és csak annyit sikerült elérnie, hogy a fekhelye
gömbölyded és ferde lett.

– Nagyon szép próbálkozás – mondta Granger, és megveregette a férfi fejét. (Aki túlságosan
is meglepődött ahhoz, hogy ezen felháborodjon.)

– Várom, hogy megsajnálj – sóhajtotta Draco.

Granger egyfajta eltúlzott jóindulattal bólintott. Tíz percet töltött azzal, hogy az összerogyó
vázat kényelmes ággyá bűvölje, közben elmagyarázta, mit csinál, és hogy Draco milyen
elveket és törvényeket nem alkalmazott teljesen helyesen egy ekkora átváltoztatásnál.

– Miért nem maradtál átváltoztatástannál? – kérdezte Draco, hogy félbeszakítsa az előadást. –

Miért a gyógyítás?

Granger felnézett, miközben a kopott takarót plüsstakaróvá alakította.

– A transzfiguráció gyakorlati alkalmazásai csak mesteri szinten csúcsosodnak ki, a doktori

tanulmányok az absztrakcióba és az elméletbe torkollanak. A gyógyítás a mágia olyan ága,
amely több lehetőséget kínált arra, hogy a való világban segítsek az embereken. És a
gyógyítás persze jobban harmonizált a mugli gyógyászatban folytatott tanulmányaimmal.

Közben a szomorkás, fakuló párnák puffadt fehérekké változtak. Granger gyors pillantást
vetett Draco felé.

– A Roxfort elvégzése után folytattad tanulmányaidat?

A kérdést kíváncsisággal tette fel. Draco arra gondolt, hogy talán ez volt az első alkalom,
hogy a lány valami személyeset kérdezett tőle.

– Alkimista alapdiplomát és párbajmesteri oklevelet szereztem – válaszolta Draco.

– Ó! Szép. Mindig mondtam Harrynek és Ronnak, hogy valami olyasmit kellene fontolóra
venniük, mint a párbajozás. De hát… – Ezen a ponton, Draco cinikusan felhúzott
szemöldökével szemben, Granger lemondóan fejezte be: – Soha nem szerették az Akadémiát.

– Annak a két tökfejnek még a RAVASZ-aik sincsenek meg. Egy napot sem éltek volna túl –
mondta Draco bosszankodva, mert a lány az ő kaliberének merte tartani a barátait.
– Ők nem tökfejek – ellenkezett Granger ökölbe szorított kézzel.

– A program alapozó évének tematikája teljes egészében a harci mágiák elmélete és

filozófiája volt. Mikor olvasott Potter és Weasley utoljára egyáltalán könyvet?

– Ez költői kérdés volt? – kérdezte Granger.

– Nem. Válaszolj!

– A fenébe. – Granger némaságba burkolózott, miközben elgondolkodott, az ujját az ajkára

tette. Végül, miután nem jutott eszébe semmi friss emlék, így szólt: – Csak azért, mert nem
említették nekem, hogy könyvet olvastak, még nem jelenti azt, hogy nem is olvastak.

Draco gúnyosan legyintett.

– A kviddics újságok számítanak? – kérdezte Granger visszafogott kétségbeeséssel.

– Nem.

– Évek – ismerte el Granger egy akaratlan sóhajjal.

– Jobban csináltad volna, mint az a két tökfilkó – mondta Draco. – Kivéve a gyakorlatokat.
Túl sok sikoltozás, elégtelen káromkodás. Maître Toussaint elevenen felfalt volna titeket.

– Franciaországban tanultál?

– Université de Paris.

– Mm. Megjegyzem, a francia mestereim majdnem élve megettek. A pedagógiai módszereik

főleg szemrehányásokból álltak. A Sorbonne-on végeztem egy szemesztert. Minden nap
sírtam.

– Jobb, mint minden nap vérezni – jegyezte meg Draco, egyfajta hősies közömbösséggel.
(Mentségére legyen mondva, ez aligha volt túlzás.)

Granger az ajkába harapott.

– Akkor abbahagyom a nyafogást, rendben?

Draco majdnem felajánlotta, hogy megmutatja neki a megmaradt sebhelyeit, de még épp
időben eszébe jutott, hogy Grangernek is megvannak a sajátjai, és ezen a fronton nem lenne
szabad versenybe kezdenie.

Most már ideje volt lefekvéshez készülődni. A szobát feszélyező melegség és feszültség
töltötte meg. Mindketten úgy viselkedtek, mintha nem éreznék.

Granger a fürdőszobában öltözött át az alváshoz szükséges holmijába. Nyilvánvalóan a

szekrényében lévő legszörnyűbb pamutpizsamát választotta ki erre a hétvégi kalandozásra.

– Mi az? – kérdezte Dracót az arckifejezése láttán.

– Ezekről McGalagony jutott eszembe – mondta Draco. – Megcsíped a fülemet, és
csintalannak nevezel?

– A mugli rövidnadrágokat illetlennek találtad, emlékszel? – szólalt meg Granger. – A másik

lehetőségem a neglizsé volt, ami minden bizonnyal sértette volna az érzékenységedet.

Draco úgy gondolta, hogy inkább azt a neglizsét szerette volna látni. Hangosan ezt felelte:
– Jobban, mint ez a piknikszőnyeg, amit viselsz? Az lehetetlen.

– Ó, igen. – Granger bemászott az ágyába. Draco észrevette, hogy a lány kisajátította az

őrvarázslatokról szóló kötetét. A lány intett neki a kezével. – Nos, akkor menj csak, öltözz át,
és nézzük meg a te haute couture összeállításodat.

Draco megmosta a fogát, és átöltözött a szokásos fekete selyempizsamájába. Furcsa érzés

volt várni Granger ítéletét a választott alvóruházatáról. Nem mintha érdekelte volna, mit
gondol a lány vagy bárki más.

Visszasétált a fürdőszobából.

– Óvatosan, Granger, feketében piszkosul vonzó vagyok.

Granger a könyv fölött figyelte őt.

– Ellenállhatatlan – mondta fanyarul. – Engem nem lehet elvarázsolni.

A szarkazmusa bosszantó volt.

Draco lesöpörte a nem létező port a válláról.

– Ez legalább nem egy üléshuzat a Roxfort Expresszről.

– Hm, azért eléggé szomorú.

– Tessék?

– Gyászos, tényleg – gúnyolódott Granger. – Ki halt meg?

– Az intelligenciád, úgy egy perccel ezelőtt.

– Korábban is szellemes voltam?

– Korlátozott mértékben.

Granger szája széle mosolyra húzódott. Felemelte a könyvet, hogy elrejtse.

– Több, mint amit rólad elmondhatok.

– Vigyázz a szádra, vagy megvonom az olvasási előjogaidat!

Granger feltartotta a kezét.

– Béke. Fegyverszünet?

– Elfogadom.
***

Dracóban táplálta a gyanút, hogy Granger is az egyike volt azoknak a gyűlölt, koránkelő
embereknek. Ezt másnap be is bizonyította azzal, hogy fél hatkor – szentségtelenül korán –
kikelt az ágyból.

A nap is vele kelt ezen a napfordulós reggelen, és úgy tűnt, az is ugyanúgy elszántan
megtagadta Dracótól az általa úgy kedvelt szép és egészséges fekvést egészen délelőtt
tizenegyig.

Hogy tovább fokozza bosszúságát, Draco nagyon nehezen ébredt fel. Mozdulatlanul maradt,
arccal lefelé az ágyon, miközben Granger a bőröndjével babrált, panaszkodott, hogy szarul
alszik, és végül beállt a zuhany alá.

A férfi pálcájával intette le az illetlenségét, és próbálta felidézni, mikor ébredt utoljára ilyen
merevedéssel. A fenébe is, kellett neki egy jó dugás.

Granger gyorsan lezuhanyozott. Aztán szappan és meleg bőre illatával Draco ágya mellé állt,
és megköszörülte a torkát.

– Mi az? – mormolta Draco ingerülten a párnába.

– Fent vagy?

Draco úgy gondolta, hogy szentté kellene avatnia magát, tekintve a vicceket, amiket nem
mondott el.

– Menj el! – szólalt meg Draco.

– Hamarosan indulnunk kellene – emlékeztette Granger.

– Nyolcat mondtál – juttatta eszébe Draco.

– Már majdnem nyolc van – világított rá Granger.

Draco felnyitotta az az egyik szemét, hogy megnézze az ágya melletti órát.

– Egy rakás szart van. Még csak hat óra. Légy szíves, húzz a picsába!

Granger, aki láthatóan tele volt aggodalmas energiákkal, sóhajtott egyet.

– Jól van. Rendben. Megyek, keresek magunknak reggelit.

– Ne gyere vissza nyolc előtt! – morogta figyelmeztetően Draco.

A fenyegetésre Granger felkapta a fejét.

– Vagy mi lesz?

– Leharapom a fejedet.
– Te vérfarkas vagy? – kérdezte Granger.

– Lehet, hogy azzá válok a cél érdekében – zsémbelt Draco.

– Rendben. Mit akarsz?

– Azt, hogy menj el! Nyilvánvalóan.

– Mármint enni.

– Nem érdekel. Hadd aludjak!

– Rendben.

Granger kissé dühösen távozott.

Draco megpróbált tovább aludni. Ehelyett egy második erekció látogatta meg, amit
bosszúsan intézett el a kicsi zuhanyzóban. Nem volt kielégítő, és a könyökét a falhoz csapta
közben, de felszabadító volt.

Granger pontban nyolckor tért vissza – áldja meg az ég, hogy időnként követte az
utasításokat –, és reggelit hozott. Ez vajból, lekvárból és egy bagettből állt, az innivaló pedig
két kávé volt.

– Mindkettő a tiéd – mondta Granger, és mindkét csészét Draco kezébe nyomta. –

Remélhetőleg a délelőtt hátralévő részében kevésbé leszel nyűgös.

Draco – még mindig ingerülten – szótlanul vette el a felkínált italokat, és kilépett az apró
erkélyre, hogy nyugodtan élvezze őket.

Mire visszatért a szobába (lényegesen kevesebb kedvet érzett ahhoz, hogy letépje Granger
fejét), a lány már felvette a sétafelszerelését.

– Felvehetjük az álruhánkat?

– Gyerünk! – mondta Draco.

Granger a másik irányba fordult, miközben Draco magára húzta a bumfordi, újdonsült mugli
túrázó öltözékét. Megbűvölte a haját, hogy kevésbé tűnjön Malfoy-szerűnek. Granger
ugyanezt tette, hogy kevésbé tűnjön Grangernek.

– Készen állsz? – kérdezte Granger.

– Kész – válaszolta Draco.

Megfordultak, és egymásra néztek.

– Vicces – kuncogott Granger.

– Fergeteges – jegyezte meg Draco.

Granger úgy döntött, hogy a haját fehérszőkére és egyenesre, a szemét pedig hideg szürkére
változtatja. Draco sötét fürtökkel teletűzdelt kócot és barna szemet választott.

– Ijesztően nézel ki – nézett végig rajta Draco.

– Nevetségesen nézel ki – közölte Granger.

– Úgy nézel ki, mint egy véla holtteste.

– A hajad úgy néz ki, mintha szeméremparóka lenne a fejeden.

A kedveskedések cseréjét befejezve Granger megkérdezte:

– Folytathatjuk?

Draco bólintott, és felcsúsztatta a napszemüvegét, amit erre az alkalomra vásárolt. Szív alakú
és rózsaszínű volt, csodálatosan giccses. Granger egy hosszú pillanatig bámulta azt, majd
kijelentette, hogy ő is szeretne egyet, és elővarázsolt egy hozzá illőt.

Így felszerelkezve indultak el a kolostor felé, szép, izzadságszagú bevezetője volt ez egy
felbecsülhetetlen értékű ereklye szentségtörő megsértésének.

Az út felfelé, ahogy Granger ígérte, kissé nehézkes volt. Elég korán volt ahhoz, hogy a
nappali hőség ne tegye őket teljesen leterheltté. Ahogy haladtak felfelé, a legerősebb
napsütéstől egy fákból álló katedrális védte őket, amely hűvös, zöld lomkoronáin szűrte át a
fényt. Fehér jácintok tarkították az aljnövényzetet. Föld- és gombaszag terjengett.

Granger a lélegzetvételek között elmesélte Dracónak a különböző zarándokok történetét, akik

végigjárták ezt az ösvényt, és az ezt követő állítólagos csodákat.

Draco elmagyarázta, hogy bármennyire is lebilincselőek voltak ezek a történetek, azt

tanácsolja neki, spórolja meg lélegzetvételét a mászásra, és koncentráljon. A lány nem
fogadta meg a tanácsát. Körülbelül a meredek emelkedő felénél az előadása túlságosan
elterelte a figyelmét, és megbotlott az ösvényen, majd egy szederrel és sárral teli árokba esett.
A pálcája, amellyel a tüskés növényzetet felperzselte, az ösvényen maradt Dracóval.

Draco látva, hogy Granger sértetlenül fekszik az árok alján, szemlélődő pozíciót vett fel, és
vállával egy fának támaszkodott.

– Amit ott művelsz, Granger, a seggeden csúszva…

– Köszönöm ezt a tanulságos megjegyzést. – Granger valamiért bosszús volt.

Draco ezután nagyvonalúan elmagyarázta neki, hogy milyen elveket és fizikai törvényeket
nem alkalmazott helyesen.

Granger megpróbált kimászni, aminek eredményeként csak még jobban elsüllyedt a

bozótosban.

Draco nagy érdeklődéssel figyelte.

– A szőkék tényleg jobban szórakoznak.

Granger feladta a mászást, mivel a szederbokrok jóvoltából, a ruhája megtépázott állapota

elvonta a figyelmét.

– Ahh, ezek újak voltak.

– Úgy nézel ki, mint aki elvesztett egy menetet egy Jack Russellel – élcelődött Draco.

Granger derűsen nézett.

– Segítesz nekem felmászni?

– Van egy seprűd – mondta Draco.

– Nem – jelentette ki Granger. – Add ide a pálcámat!

– De a seprű ott van. Veled van. A zsebedben.

– Nem. Megőrültél? Ez a leggyorsabb seprűd. Még traumás agysérülést okozok magamnak.

Draco gúnyolódott.
– Annyira azért nem vagy szörnyű a repülésben. Ugye?

Granger a csípőjére tett kézzel nézett rá. Aztán irányt váltott.

– Hogy van a lábad?

– Jól…

– Hazug. Az elmúlt negyedórában kedveztél neki.

Ami igaz volt, de Draco remélte, hogy a lány nem vette észre.

– Akarod, hogy megnézzem? – kérdezte Granger.

– Nem – jelentette ki Draco.

– A mantikórharapás csúnya dolog – erősködött Granger. – Tartottad magad a

gyakorlatokhoz, amiket Parnell mondott neked?

– Semmi közöd hozzá! – szólalt meg Draco. A válasz nem volt, mert halogatta, aztán
elfelejtette.

– Ez a hátsó keresztszalagod, ugye? A járásodból meg tudom állapítani.

– Meg akarsz vesztegetni egy gyógyírral, hogy ne kelljen seprűt használnod, ugye?

– Igen. Működik?

Draco a gödör alján álló, sáros boszorkányt nézte. Aztán elgondolkodott azon, milyen
mulatságos volna nézni, ahogy Granger megpróbál megülni a seprűjén. Aztán a térdében
érzett fájdalomra gondolt.

A fájdalom győzött. Mozgékonynak kellett lennie, bármit is fog rájuk zúdítani a kolostor.
Szerencsétlen.

Draco odadobta Grangernek a pálcát.

A lány gyorsan kimenekült. A föld előtte lépcsőszerűre hasadt, amely vastag gyökerekből
álló lépcsőfokkal visszavitte őt az ösvényre.

Granger a pálcájával a kezében inkább tűnt veszélyesnek, mint a pálca nélkül az árokban.
Dracót valami kevésbé kedves tekintettel méregette, amiért a férfi a kárára kuncogott. A hév
inkább bosszúállást ígért.

Az alku azonban alku volt (áldja meg az ég, ebben mindig lehetett rá számítani), és Granger
pálcája hamarosan Draco térdére szegeződött, és a gyógyulás megkönnyebbülése terült szét
rajta.

– Meg kell csinálnod a gyakorlatokat – mondta Granger, miközben leporolta magát. – A

gyógyítás csak ennyit tud tenni. Ne légy lusta! Csak két térded van.

– Igen, igen, persze, igazad van. Akkor lássunk hozzá. Elég időt vesztegettünk már
tétlenkedéseddel az árokban.

Most már gyógyult testtel, Draco felsétált az ösvényen, Granger pedig mögötte haladt, hogy
lépést tartson vele, és durva dolgokat mormogott a háta mögött.

Végül a kolostorhoz értek. Granger elmesélte, hogy annak a barlangnak a bejáratánál épült,
ahol Magdolna először menedéket talált, és amely most kápolnaként szolgált.

Draco és Granger eltöltöttek egy pillanatot azzal, hogy a pálcájukat álcázzák, és kölcsönösen
ellenséges testbeszédüket átalakították a bugyuta, friss házas muglikéra. Egymás mellett
sétáltak, Granger karját Draco karjába akasztva.

Első akadályuk a kolostor ajtajában álló nővér volt, egy idősebb nő, aki komor
arckifejezéssel figyelte közeledésüket.

– Ah non non non non. Aucune visite aujourd'hui; le monastère est fermé – mondta a nővér.

Granger verejtéket törölgetve a homlokáról, megdöbbenést színlelt, és megkérdezte, miért

van zárva?

A nővér elmagyarázta, hogy Szent Iván-éj van, mindenki a lenti bazilikában tartózkodik.
Szívesen látják őket, hogy ott részt vehessenek az ünnepségen. A kolostor kápolnájában ma
nem lesz istentisztelet.

Granger megjátszotta a kétségbeesést. Draco bekapcsolódott, és elmagyarázta az apácának,

hogy a zarándoklat a kolostorba mindkettejük számára lelki jelentőséggel bír, és kifejezetten
azért jöttek ide nászútra, hogy meglátogassák. Nem gondolná meg, hogy kivételt tesz?
Granger feljajdult, mert ő csak egy gyertyát akar gyújtani, és egy imát mondani a
Magdolnához, mert bűnbánó bűnös, és szüksége van egy szent áldására.

Draco nagyot alakított, ahogy vigasztalta a zokogó feleségét. (Érdekes érzés volt Grangert
magához vonni, és érezni a mellkasán az ingén keresztül a leheletét. Meglepően… kellemes
érzés volt. A jólesőt mondana erre.)

Színpadiasan megveregette a nő fenekét, a boszorkány megmerevedett, és a férfi karját

szorongató szorítása csípéssé vált.

Az apáca összeszorította az ajkát, ahogy a látványt figyelte.

Draco a legilimencia könnyed érintésével súrolta az apáca elméjének előterét, hogy eldöntse,
el kell-e kezdenie a kábítást. Rájött, hogy a fejükön ülő napszemüveg volt a döntő tényező: az
apáca arra a következtetésre jutott, hogy ez a két ember együgyű idióta, és egy rövid látogatás
nem árthat, a rendfőnöknő utasítása ellenére sem.

Az apáca átvezette őket a kis kolostoron, Magdolna barlangjába.

– Quinze minutes – mondta szigorú ujjbegyeivel csóválva.

Tizenöt perc egészen biztosan nem volt elég az aljas terveikhez, de Draco és Granger némi
hálát rebegett.

– Szenilis vén szatyor – jegyezte meg Draco, amikor az apáca távozott.

– Pszt! – szólt rá Granger. – Ki fog minket dobni.

– Lecsap majd minket, mondhatni.

Granger fanyar képet vágott.

– Lehet, hogy nem.

Draco arra a következtetésre jutott, hogy kár volt a lányra pazarolni az idejét.

– Legalább a hazudozásban tisztességesen helytálltál – mondta Draco.

– Tudok hazudni – erősködött Granger. – Egyszer átjutottam a Gringotts koboldjain, tudod.

Egészen addig jól csináltam, amíg azok… azok a lándzsák, amiket te szemnek hívsz,
átszúrtak.

– Átszúrtak, ahogy mondod.

– Átszúrtak. Sőt, felnyársaltak. Nézz másfelé, mielőtt darabokra vágsz!

Draco szórakozottan elfordította a tekintetét. Nem mondta el neki, hogy a lány szemei
pontosan ellenkező hatást váltanak ki, magához vonzották, odahúzták az övét. Néha, ha nem
volt óvatos, a vele való szemezés olyan érzést keltett, mintha leesne, mintha fejjel előre
zuhanna.
De elég a szemekről szóló ostobaságokból.

Számba vették a vájatot.

Sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt Draco elképzelte – inkább egy barlang –, amelyben egy
egész kápolna volt. A falakon gyertyák égtek. A barlang réseit ólomüveggel tömték be,
amely mély vörös és kék színekben fürdette a helyet.

Senki sem járt a környéken. A barlang egyik sötét sarkában Granger két szobrot átváltoztatott
saját maga és Draco térdelő másává, és gyertyák halmazát állította eléjük. Ha az őrző apáca
ellenőrizné őket, akkor a sziluettjük a barlang túlsó végében, csendes elmélkedésbe
görnyedést fog mutatni.

Granger az első gyújtó rúnáját is elhelyezte a Magdolna szobor tövében.

– De ne túl közel – suttogta, miközben életre keltette a szimbólumot. – Nem akarom, hogy
ténylegesen kárt tegyek benne…

Eközben Draco az észlelővarázslatait használta, amelyek azt mondták neki, hogy körülbelül
öt apáca van a helyszínen.

– Lehet, hogy többen vannak. Ezt a szikla miatt nehéz megmondani. Szóval ez öt boszorkány
és megszámlálhatatlanul sok védővarázslat.

– Mindenesetre sokkal jobb, mint a szokásos ötven boszorkány – mondta Granger.

Megelégedve a kőből készült hasonmásaik elrendezésével, Granger megkerülte a barlang

szélét, és bedugta a fejét az átjáróba, amely a barlangból a kriptába vezetett.

Egy pillanattal később lépések rezonáltak abból az irányból. Egy fiatalabb apáca jelent meg,
meglepetten és bosszúsan megkérdezte, hogy Granger mégis mit képzel, mit csinál?

Granger azt mondta:

– Pardon, je cherche les toilettes.

Az apáca felemelte az ujját, hogy rámutasson az ajtó fölötti gyötrelmesen világos feliratra,
amelyen az állt: ACCÈS INTERDIT, és megkérdezte, Granger lát-e azon az ostoba
szemüvegen keresztül? Aztán megkérdezte, egyáltalán miért vannak itt, és ki engedte be őket,
hiszen a kolostor zárva volt? És (hirtelen észrevéve a kőből készült hasonmásokat), azok meg
mik voltak?

Az apáca kezdte túlságosan felhúzta magát azért, mert Granger az ostobát játszotta. Draco
rövidre zárta tényfeltáró küldetését, és mindenféle fanfár nélkül elkábította őt.

– A francba – mondta Granger. – De sajnos szükséges volt.

Granger ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a felelős minden kötelességteljesítésért. Az

elmúlt öt percet kivette az apáca elméjéből, bevallottan sokkal nagyobb gondossággal, mint
azt Draco tette volna.
– A kábításod még legalább húsz percig kitart? – kérdezte Granger.

– Fél órán át, hacsak nem kapott trollvért.

– Jó. – Granger átváltoztatta az apácát egy templomi paddá, és a falhoz lebegtette. – Menjünk
tovább.

Granger hangelnyelő bűbájt varázsolt kettőjük köré, miközben Draco kiábrándította magukat,
majd a biztonság kedvéért figyelemelterelő bűbájt is használt. Továbbmentek, be a folyosóra,
amely a barlangból a kriptába vezetett.

A terveknek megfelelően Draco ment elöl, és minden sarkon felderítőbűbájt használt, mielőtt
hagyta volna, hogy Granger kövesse. A lány menet közben még két rúnát vetett.

A kriptába induló, lefelé vezető lépcsőnél találkoztak az első riasztóvarázslattal. Draco gond
nélkül elhárította ezt, de ezután lassabban haladt – most már közelebb kerültek ahhoz, ahol a
dolgok érdekessé válhatnak.

Két látszat lépcsősorral találkoztak, amelyek a várbörtönbe vezettek. Draco hatástalanított

néhány kellemetlen, nyomásra érzékeny csapdát (egy fekete halál gömböt és egy rothadás
rúnát). Granger pedig elintézte a szívükre irányuló perzselő szentségtörést.

– A nővérek nem túl barátságosak – mondta. Draco szinte hallotta a homlokráncolást a

hangjában.

A kőlépcső alján a levegő áporodott és dohos volt. A kripta kapujához értek, és ezzel együtt
az első igazi kihívásukhoz: egy vérzárhoz.

– Ez sötét mágia – szólt Draco. – Ezek az apácák nem hülyéskednek.

– Szükségünk van arra az elkábított apácára – magyarázta Granger. – Vissza kellene

mennünk…

– Nincs rá időnk. Invito – szólalt meg Draco, és a pálcájával az átváltoztatott apáca irányába
intett, aki káprázattól sújtva feküdt valahol felettük.

– De ő túl nehéz egy idézéshez…

Grangernek nyilvánvalóan fogalma sem volt Draco képességeiről. Nem válaszolt, akaratát a
terjedelmes kispad repülésére összpontosította, amely éppen a felettük lévő folyosón suhant
át. Ha bármelyik apáca elég szerencsétlen lenne ahhoz, hogy az útjába kerüljön, teljesen
megsemmisülne.

Némi dübörgés hallatszott, ahogy a templomi pad lefelé ereszkedett a lépcsőn feléjük.

– Hűha – hüledezett Granger ennek az abszurd, mégis lenyűgöző látványnak a láttán.

– Csak át kellett transzformálnod őt egy valódi pad véres tömegévé – lihegte Draco, ahogy a
templomi pad a látóterébe ért.
Granger a pontosság fontosságáról motyogva oldotta fel az átváltoztatást az elkábított apácán.
Aztán Draco figyelte, ahogy Granger kiábrándult alakja határozatlanul lebeg a béna test
felett.

Draco, látva, hogy Grangerben nincs meg az erő, hogy elvégezze a piszkos munkát, elővette
a kését.

– Egy könnyű vágás – motyogta Granger. Aggodalom volt a hangjában. Mások testi
bántalmazása eddig egy távoli, legrosszabb esetben is egy F-terv volt.

Draco felkapta az apáca kezét, és felvágta a tenyerét. Rányomta a vérzár sima, obszidián
felületére.

– Jobb, ha reméljük, hogy engedélyt kapott a kinyitására, különben vadászni megyünk a

rendfőnökre.

– Rohadtul remélem, hogy nem kell, mert valószínűleg lent van a faluban.

Egy hosszú pillanatig nem történt semmi.

Ekkor a vérzár aranyszínűen felizzott és kinyílt.

Granger megkönnyebbülten felsóhajtott. Amíg Draco a kapun túl további őrvarázslatok után
kutatott, ő meggyógyította az elkábított apáca kezét, majd újra átváltoztatta, ezúttal egy
lángoló fáklyává, amely megegyezett a fal mentén lévő többivel.

– Nem tudtad volna ezt elsőre megcsinálni? – kérdezte Draco.

– Nem voltak fáklyák az emeleten – vicsorgott Granger. – Álcázni kellett.

Beléptek a kriptába, amely nedves falú, penészes volt és bűzlött az évszázados haláltól.
Granger, Draco mögé húzódva, útbaigazítást mormolt neki, miközben mentek. A lány a
labirintus teljes területét megjegyezte, akármilyen ősi szöveg alapján, ami a kezébe került. Ha
az egyik átjárón való haladásuk elakadna, három alternatíva állt készenlétben.

Draco egy sor egyre rosszindulatúbb védelmet hatástalanított – olyanokat, amelyek aligha
érdemelték meg a nevet; ezek átkok voltak. Lelassította őket.

– A kurva életbe, egy kibelező átok? – morogta, amikor kiiktatta a következő védelmet. –
Ezek az apácák gyilkosok.

Érezte, hogy Granger a válla mögül kukucskál, és figyelte, ahogy az áttetsző pálcája
hatástalanít valamit.

– Ezek sokkal sötétebbek, mint amire számítottam – mondta Granger.

– Hogy állunk az idővel?

– Öt perc, amíg az apáca a bejárathoz jön, hogy zargasson minket. Talán tíz, ha meghátrál a
jámbor fejünk láttán.
– Ez sokkal lassabban megy, mint szerettem volna – közölte Draco, és felgyorsította a lépteit,
a pálcáját magasra tartotta, hogy felismerje a további fenyegetéseket.

– Tudom – mondta Granger, és aggodalom feszítette meg a hangját.

Továbbhaladtak a fokozatosan szűkülő folyosókon, több évszázadnyi egymásra rakott csont

és az idő múlásától mumifikálódott testek mellett. Mivel Draco pálcája mással volt
elfoglalva, Granger a Lumosával kék lángokból álló kört varázsolt köréjük, hogy
megvilágítsa az utat.

Gyanúsan hosszú ideig nem volt más, ami megállította volna őket.

Aztán egy vigyorgó kecskekoponyához értek, amely a folyosó közepén lebegett.

Ártalmatlannak és mozdulatlannak tűnt, egyhelyben lebegett. Alatta a poros padlóba egy
pentagrammát véstek.

Draco a fogát csikorgatta: erről a dominikánus szerzetesekről szóló szövegben olvasott.

– Mi ez? – intézte a lány a kérdését Draco hátának.

– Belzebub gátja – mondta Draco. – Nagyon reméltem, hogy nem találkozunk vele.

– Miért? Mi történik, ha aktiváljuk?

– Egy meglehetősen súlyos démoni megszállottságot idéznénk meg. Amivel egyébként

egyikünk sem elég jámbor ahhoz, hogy megbirkózzon – magyarázta Draco.

– Fúúú… Hogyan hatástalanítjuk? – kérdezte Granger.

– Emberáldozattal.

– Micsoda?

– Megidézzem az apácát?

– Nem. Majd találunk más megoldást. Várj egy kicsit! Hadd gondolkozzak egy kerülőúton!
Ez volt persze a legközelebbi útvonal…

Néhány pillanatnyi gondolkodás után, amely alatt Granger a mentális térképeit rajzolta Draco
hátára, aki ettől megborzongott, egy másik átjárón vezette tovább őket. Mindketten tudatában
voltak annak, hogy az idő ketyeg.

Granger egy újabb gyújtó rúnát vetett, majd azt mondta:

– Túl vagyunk a tizenöt percen.

– Visszafelé ellenségeskedésre számíthatunk – közölte Draco. – Remélhetőleg, csak a négy

apáca.

– A rúnáknak el kell terelniük a figyelmet – mondta Granger, de a hangjában aggodalmas

ingerültség volt, ez nem a terv szerint haladt.
Az új ösvény egy fertőző felhőhöz, és egy végtelen börtön őrvarázslatához vezetett,
mindkettőt Draco hatástalanította.

Miközben dolgozott, Granger az idő miatt bosszankodva tett egy lépést előtte, hogy
bekukucskáljon a sarok mögé.

Granger védelmére legyen mondva, Draco sem számított volna egy újabb őrvarázslatra ilyen
hamar a kettő után, de ott volt. Granger megbotlott benne, mire minden irányból tüzes nyilak
zápora röpült feléjük.

Csak Draco reflexei mentették meg őket a felnyársalás általi haláltól; miközben a tüzes nyilak
suhogtak, Grangert a falnak lökte, és Obice circumot varázsolt. A nyilak helyette a pajzsának
izzó fényébe ágyazódtak.

– Te idióta! – mondta Draco, arcát Granger láthatatlan hajába fúrva. – Ezzel rendesen
elindítottál egy láncreakciót. Mindig mögöttem kellett volna maradnod!

– Két négyzetméteren belül három őrvarázslatot állítottak fel? – zihált Granger mellkasa.

– Nyilvánvalóan. És most szép nagy pácban vagyunk – morogta Draco, miközben a nyilak a
pajzsába robbantak.

– Pácban?! Így nevezed ezt a pokoljárást?

– Csinálj valamit ezzel az átkozott tűzzel, mielőtt leszedi a pajzsomat!

Granger cselekvésre sarkallva a pálcáját, Draco karja alá csúsztatta, és egy bonyolult,
rovásírásos parancsot intett.

A tüzes nyilak kialudtak.

– Ezt még meg kell tanítanod nekem – mondta Draco, és ellökte magát a lánytól.

– Majd máskor – szólalt meg Granger. Remegés volt a hangjában, bár az, hogy idegesség
vagy fáradtság, abban Draco nem volt biztos. Minden egyes gyújtó rúna és varázslat, amit
használt, a lány mágiáját terhelte, ahogy minden egyes átok, amit megtört, az övét. Egyikük
sem számított arra, hogy ilyen feszültek lesznek. Draco számításai szerint negyedóra alatt
több mint húsz átkot törtek meg.

– Közeledünk, ez az utolsó folyosó – mondta Granger, miközben előre haladtak.

A mennyezet egyre lejjebb ereszkedett, ahogy egyre tovább mentek.

– Biztos, hogy nem egy átkozott sírkamrába megyünk? – mormolta Draco, miközben félig
guggolva haladt tovább.

– Igen. Ez a helyes út. Biztos vagyok benne, hogy szándékosan szigorították meg…

Draco hirtelen megállt. Granger a fenekének ütközött, káromkodott, aztán megszüntette a

kiábrándultságukat, hogy láthassák egymást.
A varázsló arrébb húzódott, hogy Granger a pálcája fénye alatt megfigyelhesse a kőpadlón
szinte láthatatlanul vöröslő csillogást.

– Ezek a kibaszott apácák – köpte Draco.

– Mi az?

– A karthauziak kínzásának egyike. Lelki szentelésnek nevezték el. Szatirikus gazemberek.

– És mire jó?

– Egy hatásos Crucio. Könnyebb, mint folyamatosan varázsolni. Remekül használható a

börtönökben.

– Egy Crucio szőnyeg?

– Lényegében.

– Borzalmas – borzongott meg Granger.

– Valami alternatív útvonal?

– Belzebub elzárta a fő útvonalat. Szembe kell néznünk vele, vagy át kell kelnünk ezen…

Miközben beszélt, egy lila szikra csillant meg Draco perifériás látásában. Épp akkor lökte
félre Grangert az útból, amikor a szikra ostorcsapásszerű, kegyetlen lila fénnyé változott. Az
átok sziszegve csapódott a falhoz, ahol korábban Granger feje volt.

– Mi volt ez? – Grangernek tátva maradt a szája, miközben nézte, ahogy a maró, lila trutyi
belemar a kőfalba.

– Elmeölő – mondta Draco, miközben talpra állt. – Késleltetett megjelenése van. Undorító.

– Elmeölő? – ismételte Granger, és szintén feltápászkodott. – Ezek az átkozott apácák…

– Seprűt – szólalt meg Draco, figyelmét ismét a Crucio szőnyegre irányítva. – Nem szabad a
padlóhoz érnünk. És ne javasolj helyette Wingardium Leviosa-t.

– Nem is akartam – csattant fel Granger, és előhúzta a seprűt a térnövelőbűbájjal kezelt

zsebéből. – Nem bíznék magamban ilyen közelségben, főleg nem egy olyan nagy testtel, mint
a tiéd, amit emelgetni kell…

Felszálltak a seprűre, mindketten szokatlanul szorosan tartották a lábukat. A mennyezet itt

olyan alacsony volt, még így is, hogy a fejük a fenti követ súrolta, Draco térdei centikre
voltak a kín átoktól.

– Ezek a kibaszott apácák – morogta, miközben a legnagyobb körültekintéssel kormányozta

magukat az ötméteres kínfolt felett.

Granger arra koncentrált, hogy a kezével és a lábával megfojtsa a seprűt.

Elhaladtak a rőt terület mellett. Draco leereszkedett, hogy leszállhassanak. Az átjáró végén
valami arany csillogott: úgy nézett ki, mint az ereklyetartó, amit Granger leírt neki. Végre,
baszd meg!

– Várj! – sziszegte Granger. – Nézd!

Fölöttük, ami csak Granger kék lángkörének köszönhetően volt látható, egy rúna volt a
mennyezetbe vésve.

Draco visszahúzta a seprűt lebegőállásba.

– Mi az?

– Ethos? – mondta Granger, a fejét lehajtva és magában beszélve. – Raidhu? De miért van…?
Ó! De nem is tudtam, hogy ezt tudja? Mi?! Ez a használat nincs benne egyik szótárban
sem…

– Mi a fene ez? – ismételte meg Draco.

– Azt hiszem… egy rendkívül előzetes elemzés alapján… ez… gondolom, nevezhetnénk a
Megfordított Etika Rúnájának?

– Megfordított… Etika? – ismételte Draco. Valami sokkal halálosabbra számított. Talán a

megfordított kibelezés, mondjuk.

– Megfordítaná, bármi is lenne a normális erkölcsi álláspontod – folytatta Granger. – Azt

hiszem. Megfordítaná a szándékaidat.

– Szóval úgy jönnél le a kínzószőnyegről, hogy gyűlölnéd az apácákat, és meg akarnád ölni
őket, és elpusztítani az egész helyet, aztán ez megütne téged, és…

– Szeretnéd őket, segíteni akarnál rajtuk, és nem teszed meg azokat a rossz dolgokat, amiket
elhatároztál, hogy megteszel – magyarázta Granger. – Briliáns ötlet, hogy utoljára mondjam.
Hadd intézzem én ezt el! Fel tudsz minket közelebb reptetni?

Draco feljebb húzta a seprűt, és a lehető legstabilabban tartotta, miközben Granger meghúzta
az ellenrúnákat. Ez a gyakorlat egy örökkévalóságnak tűnt. Draco folyamatosan
észlelővarázslatokat szórt mögéjük, tudatában annak, hogy most már szinte biztosan keresni
fogják a bumfordi muglikat.

Úgy vélte, hogy hangokat hall.

A mennyezet recsegett és a rúna porrá omlott.

– Elrendezve – jelentette ki Granger.

– Végre.

Leszálltak a seprűről. Draco ismét átvette az irányítást, annyira felbosszantotta a késlekedés,

hogy fél lélekkel újraindította volna az összes őrvarázslatot, és végigvonszolta volna az
apácákat az átkozott labirintuson, hogy megízlelhessék a saját mérgüket.
Végre eljutottak Magdolna ereklyetartójához.

Az egész úgy tűnt, mintha tiszta aranyból készült volna. A sötétben csillogott, kivéve a
Magdolna koponyáját, amely feketén állt ki onnan. Kétoldalt még több aranyat halmoztak fel;
feszületeket, serlegeket, szobrocskákat és pénzzel teli koporsókat.

Draco nem észlelt további rosszindulatú varázslatokat, így közelebb léptek.

Az ereklyetartó alatt egy felirat csillogott.

– Noli me tangere! – olvasta Draco. – Ne érj hozzám! Hát ez kiváló.

– Csak egy kicsit fogjuk tangere-zni – mondta Granger az ajkába harapdálva.

– Mi az a flaska ott mellette?

– A Sainte Ampoule. Állítólag Krisztus vérével átitatott földet tartalmaz, amelyet Magdolna
gyűjtött össze a kereszt alól.

Draco füttyentett egyet, ahogy az ereklyetartóhoz közeledtek.

– Ez a tétel biztosan megér néhány knútot.

Egy rekedt hang szólalt meg franciául.

– Néhányat? Pimasz kis gazember!

Draco és Granger majdnem kiugrott a bőréből. A Homenum Revelio visszapattant a falakról,

ahogy kiszórták őket, teljesen eredménytelenül. Draco egy Protegót dobott Granger köré.

A hang újra megszólalt:

– Évszázadok óta az egyetlen látogatóim, és természetesen menthetetlenül ostobák.

– Ó, istenem! – zihálta Granger – Ez a koponya.

Draco rábámult.

– Helló! – duruzsolta a koponya Dracónak. – Csinos vagy.

– Merlin cickóira! – mondta Draco.

– Tetszel nekem. – A koponya a férfi irányába vigyorgott. – Adj egy puszit!

 Noli Me Tangere

15. fejezet

Noli Me Tangere

(Ne érj hozzám!)

Draco sok furcsa és csodálatos dolgot tapasztalt már életében, de az, hogy egy rég halott
szent koponyája beszélgetett vele, minden bizonnyal a legbizarrabbak közé tartozott.

– Mondj egyetlen jó okot, amiért ne kiabáljak a jó nővéreknek a betolakodók miatt – szólalt

meg a koponya.

– Darabokra robbantalak, ha megpróbálod – sziszegte Draco.

– Ígéretek, ígéretek… – mondta a koponya.

– Kérlek… te vagy Magdolna? – kérdezte Granger, a döbbenete most már átadta a helyét a
tágra nyílt kíváncsiságnak.

– Annak a visszhangja, akit egykor ezen a néven ismertek – válaszolt a koponya.

– Egy szellem? Lélek?

– A létnek sokféle állapota van.

Draco nekikönyökölt Grangernek.

– Ez most nem a megfelelő idő.

– Rendben, inkább beszéljük meg azt, hogy mit keres egy ilyen csinos fiú, mint te, egy ilyen
helyen, mint ez.

– Én semmi jóra nem készülök – mondta Draco. – Nyilvánvalóan.

– Ooo la la, egy rossz fiú – szólt a koponya.

Granger teljesen elmerengve meredt a koponyára. Draco ismét odakönyökölt neki.

– Tedd azt, amiért idejöttél! Mennünk kell.

Granger mintha magához tért volna.

– Rendben… muszáj… de…

Hangok hallatszottak a folyosóról.

– Társaságunk van – vágott közbe Draco. – Indítsd be a védelmet!
Granger felemelte a pálcáját, és durva szavakat mormolt ősi rúna nyelven. Draco érezte, hogy
libabőrös lesz a karja, ahogy a boszorka mágiája kiáramlott belőle. Öt ragyogó szikra pattant
ki a pálcájából, és végigsuhantak a folyosón, hogy felrobbantsák a társaikat.

Egy pillanatig tiszta, tökéletes csend uralkodott.

Aztán a kriptát, a folyosókat és a barlangot robbanások rengették meg. Sikolyok

visszhangzottak a távolban. Finom kőpor lepte be Dracót, Grangert és Magdolna
ereklyetartóját.

A folyosóról nem jöttek további hangok.

Granger a térdére tette a kezét, kifulladva a mágikus megerőltetéstől.

– Mit tettél? – kérdezte a koponya.

– Időt nyertem – válaszolta Granger.

– Csináld a dolgod! – utasította Draco, aki az átjárónál állva őrködött. – Gyorsan!

Granger izgatott lett.

– De hiszen ez érző! Nem arra készültem, hogy érző legyen!

– Az érző meglehetősen optimista kifejezés – mondta a koponya.

– De érzékelni tudsz! – közölte Granger. – Nem tudok csak úgy… csak úgy…

– Csak mit, pontosan?

– Szükségem van egy kis darabra belőled – vallotta be Granger.

– Tch. Te és a világ többi részének is. Egy-egy darabkámat az évszázadok alatt ellopták,
tudod.

– Mozogj már, a fenébe is! – rivallt rá Draco.

Granger egy meglehetősen gonosz kinézetű csontvágót csúsztatott ki a zsebéből.

– Igen. Az állkapcsom hétszáz évig élt Rómában, csak most találkoztunk újra.

– Tényleg?

– 1295-ben. Hála VIII. Bonifác pápának, áldja meg a csúcsos fejét.

Granger most már a koponya felé közeledett.

– Én ööö… látom, hogy a nyakszirtcsontod megrepedt. Nem bánod, ha egy kicsit rendbe
teszem?

Draco az ég felé forgatta a szemét. Granger megpróbált beleegyezést szerezni a rohadt

koponyától.
– Noli me tangere – mondta a koponya.

Granger, az egyik kezében a csontfűrésszel, a másikban a pálcájával, azt mondta:

– Sajnálom ezt a dolgot. – Eltüntette az ereklyetartó üvegét. – Annyira sajnálom… de ez jó
célt szolgál, ígérem…

– Noli me tangere – ismételte a koponya, amikor Granger keze közeledett. – Meg fogod
bánni.

Volt valami a koponya hangjában, amitől Draco megfordult.

Kinyújtotta a kezét, és megragadta Granger karját, épp időben, hogy csatlakozzon hozzá,
amikor a koponya – egy rohadt, kibaszott zsupszkulcs – elszállította őket.

***

Egy börtönben materializálódtak, tíz méterrel a padló felett, és zuhanni kezdtek lefelé.
Mintha csak lassított felvételen lennének, mindketten megpördültek, hogy meglássák, amint a
kőpadló alattuk vöröses fényt vet: lelki szentség.

A zuhanás közben az mentette meg őket, hogy mindketten elővették a pálcájukat. Granger
egy Wingardium Leviosát hajított Draco felé, ahogy ő is ugyanezt a lányra, aztán lebegve,
teljesen kiszolgáltatva a másik akaraterejének, centiméterekkel a kínzásszőnyeg fölött
lebegtek.

Granger tisztességes munkát végzett, hogy a magasban tartsa a nagy testét, de volt valami
lázas a varázslatában, nem sokáig tudta volna tartani. Draco maga is kezdett szédülni: a nap
mágikus kimerültsége kezdte utolérni, és még Granger hajlékony alakjának a levegőben
tartása is megterhelő volt.

– Seprű! – zihált Draco.

Granger odadobta a koponyát Dracónak, aki úgy kapta el, mintha valami csontos kvaff lett
volna. Aztán elővette a seprűt. Egy ügyetlen, lebegő akrobatamutatványt végrehajtva
átvetette a lábát rajta. Aztán gyakorlatlan kezei alatt a seprű csapkodó, bizonytalan
rándulásokban mozdult el Draco felé. Amikor Granger elég közel ért hozzá, magához húzta a
farokrészét, és felült a lány mögé.

– Bassza meg! – fújt egyet Granger, teljesen kifulladva.

Draco füstölgött.
– Ezek az átkozott, istenverte apácák!

– Ó, te jó ég! – lelkendezett a koponya, miközben a férfi visszaadta Grangernek. – Ilyen a

sötét középkor óta nem történt. Micsoda izgalom!

Draco a seprűvel lebegett fel-alá a szűk tömlöcben, a pálcáját a magasba emelve, a kiutat
keresve.
– Ezek a kőrétegek méternyi és méternyi vastagok lehetnek – állapította meg Granger, és
átváltoztató varázslatokat szórt a falra, miközben Dracóval elsuhantak mellette. – A belső
rétegen túl semmit sem lehet vele kezdeni.

– Megpróbálhatnánk nyers erővel, néhány bombarda átokkal – javasolta Draco. – De az

mindkettőnket kimerítene, és ki tudja, mi van a túloldalon.

– Ó, úgy ötven felbőszült nővér – válaszolta a koponya. – Mostanra már biztos riadót fújtak,
és mind visszarepültek a Napfordulós ünnepségből. Óóóó, remélem, nem találkozol a
rendfőnökasszonnyal, kedvesem, egészen felismerhetetlenné tenné a csinos kis pofikádat.

– Kell lennie egy bejáratnak… hogyan máshogy hoznák ide a foglyokat? – Draco
megduplázta a keresést. – Meg kell találnunk… az lesz a gyenge pont.

– Lefogadom, hogy nincs is. Valószínűleg felemelik a hoppanásgátlót, és beugranak, hogy

leszedjék a megkínzott holttesteket a Crucio-szőnyegről – mélázott Granger sötéten.

– Okos dolog – mondta a koponya.

– Csönd legyen! A te hibád, hogy itt vagyunk.

– Próbáltalak figyelmeztetni – emlékeztette a koponya. – Nem beszélsz latinul?

Granger most már saját magát tapogatta.

– Millió dolog van a zsebemben, de mit csináljak velük? Csapdákat állítunk? Csináljunk
robbanóanyagot? Akár évekig is hagyhatnak itt rohadni, mielőtt eljönnek értünk. Van elég
élelmem… talán hónapokra? Hogy fogunk aludni a kínzás alatt? Csinálhatnék függőágyat?

A kezével hullámzóan gesztikulált a fecsegése közben, így Granger véletlenül megmutatta a

megoldást. Draco megragadta a csuklójánál fogva. Pálcájuk közös fényében megcsillant a
gyűrűje.

Granger követte a férfi tekintetét.

– De… azt mondtad, hogy nem fejezted be a zsupszkulcsot.

– Nem fejeztem be.

– Szóval… szóval mire gondolsz?

Draco megmozgatta az ujjait Granger csuklóján.

– Nem is tudom. Egy lehetőség. Nem tudtam a végcélt a kívánt helyre rögzíteni. Az
aritmetika mind helyes, csak van egy hülye csuklás a végén, amit nem sikerült megoldanom.

Granger most már kezdett izgatott lenni. A seprűn hátrafelé fordult.

– Szóval azt mondod, hogy működik, de fogalmunk sincs, hogy hol fogunk kikötni?

– Igen.

Granger a kezét nyújtotta felé.

– Aktiváld.
– Nem érted. Rohadtul fogalmam sincs, hogy hol fogunk kikötni – ismételte Draco. – Lehet,
hogy a föld gyomrában leszünk. Lehet, egy vulkán belsejében vagy Atlantisz mélyén.
Meghalhatunk abban a pillanatban, ahogy megérkezünk, összezúzhat valami, vagy
megéghetünk, vagy megfulladhatunk.

Granger a tekintetét kereste, és ugyanolyan tanácstalanul nézett, mint ahogy ő érezte magát.
– Ötven dühös apáca, akik szent haraggal ereszkednek ránk vagy megfulladunk?

Draco végigsimított az arcán.

– Bassza meg! Hogy a faszba kerültünk ide?

– Ó, csináld a zsupszkulcsot, csináld a zsupszkulcsot! – kántálta a koponya. – Látni akarom a

világot!

– Te választasz – mondta Draco Grangernek, figyelmen kívül hagyva a koponyát.

Granger elfordult tőle a seprűn, és elgondolkodott.

– S.W.O.T-elemzést csinálsz? – tudakolta Draco, miközben figyelte az ujjai rángatózását.

– Pszt.

– Mi az a S.W.O.T-elemzés? – kérdezte a koponya.

– Amit a legjobban tud – mondta Draco. (Még jó, hogy Granger nem figyelt, kéretlenül
csúszott ki a száján ez a kijelentés. Eurgh.)

Granger elszántan végzett folyamattal. Visszafordult Draco felé a seprűn.

– Zsupszkulcs. Pálcák elő, álljunk készen a dehoppanálásra, amint materializálódunk a másik
helyen. Még a legellenségesebb környezetben is, bármilyen sérülést is szenvedünk abban a
másodpercnyi töredékben, annak gyógyíthatónak kell lennie.

– Még a láva is? Rohadt nagy kockázatot vállalunk.

– Nálunk van a koponya. Nekem pedig életeket kell jobbá tennem. Ellenőrizzük le ezt a
hülyeséget a nyomkövető varázslatok szempontjából; nincs szükségünk arra, hogy a nővérek
kövessenek minket, bárhová is kerülünk.

A koponyát mind Granger, mind Draco diagnosztikai varázslatoknak vetette alá. Egyikük
sem volt kíméletes, de a koponyának úgy tűnt, kevés érzéke van.

– Ez csiklandoz – mondta a koponya, miközben kettejük közé függesztették, és

varázslatokkal fújták le.

– Tiszta – közölte Draco hosszasan. – Csak a Portus visszhangja.

– Ami zseniális ötlet volt. Egyetlen nem rosszindulatú varázslat a legvégén. Egyenesen a
börtönbe. Átkozott apácák.
– Rendben – szólt Draco. – Menjünk. De előbb szeretnék néhány köszönömöt hagyni a Szent
Boldogságos Benedek Nővéreknek.

– Ó, egy kis huncutság – jegyezte meg a koponya, miközben Draco néhány rosszindulatú
átkot, ártást és egyéb ördögi szertartást helyezett a kőre.

A fáradtságot leszarta. Bosszúra volt szüksége.

– Készen állsz? – kérdezte Draco, a pálcája hegyét Granger gyűrűjénél tartva, felkészült a
zsupszkulcs aktiválására.

Granger találkozott a tekintetével, és bólintott. Ideges volt, de nem félt.

Kurva bátor boszorkány.

– Portus – mondta Draco.

***

A zsupszkulcs hosszan tartó, émelyítő vonszolással szívta át őket a dehoppanálásgátlón.

Draco nem volt biztos benne, hogy mit szorongatott erősebben: a pálcáját, Granger derekát
vagy a seprűt a lábai között.

Körülbelül hatvan méterrel a föld felett materializálódtak – hála az isteneknek a seprűért –,

egy különös, szürreális jelenet fölött. Egy csomó hajó fölött repültek, amelyek úgy
csoportosultak, mintha egy kikötőben lennének kikötve, de nem volt víz. Ameddig Draco
szeme ellátott, dűnék hullámzottak egyre csak a horizontig.

Granger feje is megfordult, figyelte a helyet, a kíváncsisága felülkerekedett a repüléstől való

félelmén. A gyűrűjéből füstpamacs szállt ki, az utolsó tökéletlen Portus varázslat elpárolgott
a létezésből.

A forró szél a szemükbe fújta a szemcséket, és felhorzsolta az ajkukat.

– Persze, hogy nem köthetnénk ki mondjuk Kentben – morogta Draco.

– Az túl kényelmes lett volna – szólalt meg Granger. – De inkább ezt választom, mint egy
vulkán közepét, és nem egy rosszul kivitelezett aritmetizálás miatti darabokra szakadást. Szép
munka.

Draco lejjebb repült, észlelővarázslatokat szórva a hajótemető felé. Egyetlen élőlény sem volt
benne.

– Le fogunk szállni. Pihennünk kell… mindketten ki vagyunk ütve.

– Egyetértek.

Leszálltak a rozsdásodó hajótestek közé, és találtak egy helyet egy kisebb hajó árnyékában.
Granger a maga esetlen módján lezuhant a seprűről, egy hosszú pillanatig négykézláb maradt
a földön, majd újra talpra állt.

Addig tapogatózott a zsebében, amíg meg nem találta a mugli készülékét, amit diadalmasan
előhúzott. A diadal azonban rövid életű volt. Granger járkált, magasra tartotta a mobilt, majd
alacsonyra, megnyomott néhány gombot, de bármit is kellett volna tennie annak a valaminek,
nem tette.

– Nincs szolgáltatás – sóhajtott Granger. – A mugli távközlés hatótávolságán kívül vagyunk.

Szerettem volna tudni, hogy hol vagyunk.

– Egy ilyen rohadt nagy sivatagban, mint ez? Valahol Afrikára tippelnék.

– Az enyém is az volt – mondta Granger. – Namíbiában van egy Csontvázpart nevű hely, ami
híres a dűnék között lévő hajóroncsokról. De ezt az elméletet megzavarja a tenger
meglehetősen feltűnő hiánya. Talán a csónakok adnak majd támpontot.

A lány találgatva sétált a hajó orrához, amely alatt menedéket találtak. Fakó betűk voltak
szétszórva, amelyekkel egykor a hajó nevét írták.

Granger keze a csípőjére tapadt.

– Cirill betűk?

– …Azt akarod mondani, hogy Oroszországban vagyunk?

– Fogalmam sincs – mondta Granger, és most az egyszer az életben teljesen zavartnak tűnt.

Félretették a jelenlegi körülményeik rejtélyeit, hogy feltöltődjenek. Draco nagyon vágyott a

pihenésre, mardosta az aggodalma amiatt, hogy az apácák valahogy rájuk találnak, és ő
jelenleg túlságosan mágikusan fáradt volt ahhoz, hogy ötvennel tűzharcba szálljon.

– Hol van a koponya? – kérdezte hirtelen, mivel az elmúlt tíz percben nem hallatszott a
krákogása.

– A zsebemben – mondta Granger. – Egy Disaudióval a halántékcsontja körül. Elegem volt a

futó kommentárjaiból.

– Jó ötlet. Van valami ennivaló abban a zsebben?

– Nyilvánvalóan.

A rozsdás hajó darabjai minimálisan átalakultak egy rögtönzött alacsony asztallá és

zsámolyokká. Draco megjegyezte, hogy Granger szokásos díszítési elemei vagy a
pontosságra való gondos figyelme közül semmi sem volt látható. A zsámolyoknak régi festék
hámlott az aljukon, az asztal egy adag tetanusszal fenyegetett a vacsorájuk mellé. Granger
fáradt volt.

És mégis sikerült meglepnie a férfit. Kihalászott dolgokat a tértágított zsebéből, és egy igazi
vacsora készítményeit tette az asztalra. Egy bagettet, pástétomot és különböző sajtokat tálalt.
Aztán következtek a válogatott felvágottak, néhány savanyú uborka és olajbogyó. Ezután egy
doboz fűszeres padlizsánsaláta.

A nő végigmérte az asztalt.
– Mi hiányzik még? Az italok.

Palackozott víz („Durván túlárazták.”) és egy üveg fehérbor („Fogalmam sincs, hogy jó-e, de
az üveg szép volt.”) következett.

Granger átnyújtotta Dracónak a bort.

– Lehűtenéd ezt? Akár rendesen is csinálhatnánk a dolgot.

Draco több hűtőbűbájt is végigvezetett az üvegen.

– Rendben. Legalább úgy érezhetem, hogy valamivel hozzájárultam ehhez a lakomához.

Ez nem volt más, mint egy elejtett megjegyzés, de Granger komolyan vette. Homlokráncolva
nézett a férfira.

– Hozzájárultál valamivel? Malfoy, a mai nap lehetetlen lett volna nélküled. Az első
látszatlépcsőnél rossz helyre kanyarodtam volna, és örökre egy kútbörtönben kötöttem volna
ki. És ha nem így lett volna, akkor démoni megszállottságban lennék vagy nagyon halott. Te
minden rohadt dologra tudtad az ellenvarázsigét, amivel találkoztunk. Olyan labirintusban
átkozódtál, amibe a sötét középkor óta nem hatoltak be. Félig-meddig zsupszkulcsot csináltál
ezen a gyűrűn, és rohadtul működött, és mi itt vagyunk, és élünk, miattad. Te voltál…

Itt szünetet tartott, és kereste a szavakat, de úgy tűnt, mintha öntudatosabbá vált volna.

– Rendkívüli voltál – fejezte be halkan. Megköszörülte a torkát, kerülte a férfi tekintetét, és a

pálcájával foglalatoskodott. – Varázsolok néhány poharat, jó?

Ami Dracót illeti, nem szólt semmit, mert az öröm hullámaival birkózott a bókok sora miatt,
és a szórakozással Granger zavarán, és azzal, amit az arcán érzett, mintha elpirult volna,
csakhogy ő nem pirult el, hiszen ő Draco Kibaszott Malfoy volt, szóval valószínűleg leégett a
napon ettől az átkozott sivatagtól.

– Még egy utolsó dolog, mielőtt eszünk, ha nem bánod – mondta Draco, és úgy döntött, hogy
erőszakosan témát vált.

Granger felnézett.
– Mire gondolsz?

– Finite Incantatem – mondta Draco, és a pálcáját a lányra szegezte.

A boszorkány haja, amely eddig egy vaskos szőke lófarokban volt, visszatért a telt, barna
fürtjei formájára. A szemei, amelyek sötétté és meleggé váltak, ahogy a bűbáj elhalványult,
szórakozottan tekintettek a férfira.

– Megcsináljam neked?

– Csináld.
– Kitűnő. Elegem van a frizurádból. Finite Incantatem.

Draco érezte, ahogy a lány mágiája végigsimít a haján és a szemén. Talán még intimebbnek
érezte, mint amilyen egy érintés lett volna.

Beletúrt a hajába.
– Kevesebb szeméremszőrzet parókát?

– Eh – vonta meg a vállát Granger, de visszatartotta a mosolyát.

– Mondhatnád, hogy a hajam csodálatos, tudod – mondta Draco.

– Megfelelő, egy varázslóhoz képest, aki épp most tört be egy kriptába, és apácák elől
menekült. Együnk?

Ettek, ittak és pihentek, miközben elkezdték feltölteni kimerült mágikus energiáikat. Draco
megosztotta a megdöbbenését, hogy Granger képes volt összeállítani egy olyan ételt is, ami
nem tonhalból és sajtos puffancsból állt. Granger azt mondta, valahol van egy csomag sajtos
puffancs a zsebében csak neki, mivel olyan erősen hatottak a pszichéjére. Draco
megkérdezte, van-e nála néhány macskaszőr is, mert így lesz teljes az élmény. Granger azt
mondta, persze, és előkapott kettőt a zsebéből, és a varázsló irányába lobogtatta őket. Draco
megköszönte, így most már egészen otthon érezte magát, és azt is megkérdezte, hogy lesz-e
desszertnek banoffee pite.

Félig-meddig azt várta, hogy Granger előáll egy ilyennel, de a lány megcáfolta:
– A falu boltjai nem tartottak ilyet.

A desszertkínálata marcipánnal töltött datolyákból, aszalt fügékből és sárgabarackszeletekből

állt.

– Tudod – kezdett bele Draco, miközben egy datolyát rágcsált –, megkérdezhetnénk

Magdolnát, hátha mégiscsak áthozta ezt a receptet.

– Ó! – kapkodta a fejét Granger. Majd fél pillanatnyi gondolkodás után: – Tegyük meg!

A koponya előbukkant Granger zsebéből, majd a boszorka levette a Disaudiót.

– Helló, mi ez itt? – kérdezte a koponya, árnyékos szemgödreivel a hajótestet bámulva. – A

tengeren vagyunk?

– Nem – válaszolta Granger. – De tisztáznál nekünk egy kérdést? A marcipánnal töltött

datolya receptjét a Szentföldről hoztad Franciaországba?

Egy datolyát tartott a koponya elé szemléltetésképpen.

– Az meg mi? Egy kagyló?

– Nos, akkor ez el van intézve – mondta Granger, és megette a datolyát.

– Egy egész nemzet becsületét állítottad helyre – szólt Draco a koponyának.

A koponya figyelme most felé fordult.
– Ó, te vagy az. Tudod, épp arra gondoltam, hogy szőkén jobban néznél ki.

– Köszönöm – vigyorgott Draco.

Ő és Granger a felismeréstől egy pillantást váltottak, a koponya most már álruha nélkül látta
őket.

– Lehet a koponyákat amneziálni? – kérdezte Draco. – Nincs agyuk.

– Meg kell próbálnunk, most, hogy meglátott minket – mondta Granger komolyan. – Neki
amúgy is van agya.

A koponya, aki éppen Granger méregetését fejezte be, azt mondta:

– Ami téged illet, te így inkább kevésbé vagy testes, mint korábban.

– Kicsit túlzás ez tőled.

– Nagy szépség voltam – mondta a koponya.

– Még mindig gyönyörű arccsontjaid vannak – bókolt Draco.

A koponya kuncogott, enyhén zavarba ejtő hangon.

Draco észrevette, hogy Granger előhúzta azt a csontvágót… végre meg fogja szerezni azt a
mintát. Draco maga felé fordította a koponyát. Azzal terelte el a figyelmét, hogy
megigazította a haját, és csábítóan nézett rá.

Granger végignyomta a műszere ferde élét a koponya egy, már amúgy is csipkézett részén.
Tompa csattanás hallatszott, ahogy egy darab letört, amit a boszorkány átemelt egy
kémcsőbe.

– Mi volt ez? – kérdezte a koponya. – Hallottál valamit?

– Nem – mondta Draco.

Granger elővett egy zsákot, amit a koponya fölé dobott, hogy az ne lássa őket többé. Aztán a
pálcáját a zsákban lévő dudorra irányította.
– Exmemoriam.

A koponya tompa és zavart hangja áthallatszott a zsákon.

– Sophia nővér? Te vagy az? Miért van ilyen sötét?

Granger rávetette a Disaudiót és a Silenciót a zsákra, majd visszagyömöszölte a zsebébe.

Bánatosnak tűnt.
– A vallástörténészek a szemfogukat is odaadnák, hogy elbeszélgethessenek vele. El tudod
képzelni…

– Nem – mondta Draco.

– Tudom, tudom – sóhajtott Granger, bár a hiányzó tudás okozta fájdalom a mellét
szorongatta. – Visszaküldöm a kolostorba, amint elérjük a civilizációt. Remélhetőleg a
biztonságos visszatérése távol tartja tőlünk az apácákat.

– Inkább egy párbajra vágytam a rendfőnökkel. Úgy hangzott, mint egy fúria.

Mivel az étkezés véget ért, lemásztak a kényelmetlen zsámolyokról, és kinyújtóztak. Granger

elővett egy nagy, puffadt takarót, amit a homokra terített. Ráfeküdt, Draco meghívta magát,
és a boszorkány mellé telepedett.

– Tényleg olyan volt a hangja, mint egy fúriának – mondta Granger. – A fenébe az
aurorokkal és a Renddel, francia apácákat kellett volna Voldemort után küldeni.

– Láttad azt a labirintust? A jó nővérek öt perc alatt megdöntötték volna. Egy új, apácás
világrendben élnénk.

– Mindenki szoknyát viselne – elmélkedett Granger, nevetéssel a hangjában. – Teljesen

kivirágoztál volna.

– Én csak a meglepetésemet fejeztem ki a mugli bőrmegmutatás miatt – közölte Draco

dühösen. – Nem éppen ellenvetést.

– Inkább megdöbbenést.

– Megdöbbenés. Ez kultúrsokk.

– A talárok nem zavarnak a lábak ellenőrzésében? – kérdezte Granger.

– Az egész sportágat rontják.

– Akkor?

– Nem igazán gondoltam az alternatívákra egészen… egészen mostanáig.

– Nem ismerheted azt, amiről nem tudsz – bólintott Granger bölcsen.

– Igen.

– Úgy érted, hogy szívesen használod a seprűt?

– Igen.

– Te? Szívesen? Használni akarod a seprűt?

Granger reakciója a sértődöttség és a zaklatottság kombinációjának tűnt.

– Igen, rendben? Végül is borzasztóan hasznos lett. Ne légy önelégült emiatt!

– Túl késő.

– Azt látom.
Draco szélesen vigyorgott. Ó, igen, önelégült volt. Granger, a mindenről szilárdan
megalapozott véleményével, éppen a repülésről gondolta meg magát. Szívesen az orra alá
dörgölte volna, de győzött az önuralom.

– A nap már lemenőben van. Várjuk meg, amíg a horizont alá ér, aztán csináljunk egy kis
felderítést a magasból. Ha vannak a környéken települések, akkor azokat kivilágítják, és
mérföldekről láthatjuk őket.

Éppen, amikor Granger egyetértően bólintott, egy furcsa bőgés visszhangzott feléjük a
dűnéken keresztül.

– Egy tehenet hallottam az előbb? – kérdezte Granger.

– Egy tehenet? Ez úgy hangzott, mint Weasley a vécén.

– Eurgh… ne legyél… Ó! Nézd!

Egy csorda… valami… valamilyen lény… tűnt fel a dűnék fölött.

Úgy néztek ki, mint a gazellák, amiket félig tapírrá változtattak.

– Ó, olvastam róluk… ezek szajga antilopok! – mondta Granger, és felugrott.

Az állatok megálltak a hirtelen mozdulatra. Úgy nézték Grangert, mintha ő lenne a félig
átváltozott furcsaság, és nem ők. Aztán furcsa, bicegő járással indultak tovább.

– Furcsán néznek ki – jegyezte meg Draco. – Mágikusak?

– Világiak. – Granger lábujjhegyre állt, és figyelte a csordát. – Bár rendkívül ritkák.

A vezérállat felbőgte a sajátos muhogását, és a csorda eltűnt egy dűne mögött.

Granger visszatért a takaróhoz, és letérdelt a homokos térképéhez.

– Ez segít majd a helymeghatározásban. Ezeknek az antilopoknak szűk az élőkörzetük.
Valahol Közép-Ázsiában vagyunk. – Granger az ajkába harapott. – A népességközpontok
gyérek, és messze helyezkednek el egymástól.

– Akkor délre vagy nyugatra repülünk – mondta Draco. – Északra semmiképpen sem.

– Egyetértek… arrafelé nincs semmi más, csak orosz sztyeppék.

– Én adnék még egy órát – szólalt meg Draco, miközben a dűnék mögé süllyedő napot
szemlélte. – Aztán repülhetünk.

Granger hátra nyújtózott a férfi mellett, és a kezét a feje mögött kulcsolta össze. Mosoly volt
a hangjában, amikor legközelebb megszólalt:
– El sem hiszem, hogy láttam egy szajga antilopot.

– Nem hiszem el, hogy Mária Magdolna koponyájával csacsogtunk.

– És majdnem túljártunk az apácák eszén.

– Azok az apácák vad, vén madarak voltak. A következő védővarázslatomhoz megkaptam az

ihletet. Beelzebub gátját odavarázsolhatom a laborodba?

– Megteheted. Egy kis démoni megszállottság némi lendületet adna a Trinity termeinek.

Hamarosan a nap már csak egy aranyszínű emlék volt, amely visszatükröződött az égbolton.
A sivatagban nem hallatszott madárcsicsergés, minden csendes volt, kivéve a szél panaszos
fütyülését a rozsdás hajótestek között.

A légáramlat elcsendesedett, ahogy a világ elsötétült. A hold felbukkant, és ezüstös fehérre

festette a dűnéket. Aztán a felettük lévő fekete égbolton csillagképek, galaxisok és
megszámlálhatatlanul sok csillagköd ragyogott fel.

Draco még soha nem látott ilyen eget, amely ennyire ragyogott a maga fényességében, és
távoli világok hatalmas rejtélyeitől csillogott.

Draco és Granger együtt, áhítatos némaságban figyelték a fölöttük kavargó ragyogást. A

szívük furcsán megtelt, a gondjaik pedig kicsinek és távolinak tűntek az élő égbolt alatt.

***

Sem Draco, sem Granger nem tervezte a szunyókálást, de a mágikus kimerültség szedte az
áldozatait, és két órára mindkettőjüket kiütötte.

A jó oldalát tekintve, Draco úgy ébredt, hogy teljesen megfiatalodott, és készen állt arra,
hogy száz apácával is felvegye a harcot, ha a körülmények úgy kívánják. Granger, ahogy
kinyújtózott, szintén újjáéledtnek tűnt.

Néhány élénk pálcaintéssel összepakolta vagy eltűntette az itt jártuk minden nyomát.

Aztán eljött a repülés ideje.

Draco arcán bizonyára buzgalom látszott, mert Granger elvette tőle a seprűt, és azt mondta:
– Csak azért, mert szerintem jó ötlet, még nem jelenti azt, hogy élvezni is fogom. Az, hogy
sikoltozzak a rémülettől, az nem a gyakorlat célja.

– Soha nem tennélek ki ennek – mondta Draco sértettséget színlelve, miközben félretette
aljas terveit, hogy éppen pontosan ezt tegye.

Granger a mélységes bizalmatlanság pillantásával adta át neki a seprűt. Draco felszállt, majd
a lány felé fordult, hogy pattanjon fel. A lány összekulcsolta a kezét, vett egy nagy levegőt,
motyogott valamit az átkozott seprűkről, de végül felkapaszkodott.

– Jobban csinálod, amikor nincs időd gondolkodni – jegyezte meg Draco, miközben Granger
a lába közé ékelődött. – Mint a kriptában.

– A közelgő halál tényleg kiszorítja a kissé kevésbé közelgő halált a fejemből – mondta
Granger összeszorított álkapoccsal.
Draco a szokásos széltörő és melegítő varázslatok választékát vetette be.
– Készen állsz?

– Nem – jött a fojtott válasz. – Csak menjünk.

Draco nem várta meg, hogy kétszer is szóljanak neki. Akarva-akaratlanul nekirugaszkodott,
alig várta, hogy elveszhessen ezen a millió és millió csillagot rejtő égbolton.

A korrodált hajóflotta posztapokaliptikus jelenete egyre kisebb lett, míg a hajótestek csak
puszta foltokká váltak odalent.

Ahogy elérték a repülési magasságot, Draco gyönyörködött a kilátásban. Itt nem tenger volt,
hanem ezüstös dűnék óceánja, amely vég nélkül hullámzott körülöttük. Fölöttük csillagok
hosszú sávjai húzódtak – a különös örökkévalóságok kapui. A szó valódi értelmében
félelmetes volt, és Dracót mélységes csodálattal töltötte el.

Meglepetésére Granger nyitva tartotta a szemét. Egyetlen, döbbent hűhát mondott, aztán
elhallgatott.

Draco délkeleti irányt vett. A seprűje zümmögött alatta, azt akarta, hogy adják át az irányítást
neki, miközben repültek. Ez a seprű a legújabb Étincelle modell volt, a leggyorsabb Draco
gyűjteményében, de nem mert gyorsabban menni, mint amennyire eddig is. A széltörő
bűbájok ellenére Granger lófarka félig kibomlott, és az arcába lógott. És persze maga a
boszorkány is megölné őt leszálláskor.

Egy idő után Granger megkérdezte:

– Miért zümmög nekünk a seprű? – A kérdését a meghibásodástól való ki nem mondott
félelemmel fűzte át.

– Gyorsan akar menni – mondta Draco.

Szünet következett. Aztán Granger félénken megkérdezte:

– Milyen gyorsan?

Draco egy pillanatra elgondolkodott a válaszán, amely kérdés formájában hangzott el:
– Milyen gyorsan megy az autód?

– Már átléptem a kétszáz kilométer per órát… Németországban, ugye.

(Draco nem értette, miért van jelentősége Németországnak ebben a kijelentésben.)

– A seprűvel kétszázzal is tudunk repülni – mondta Draco. – Ha benne vagy a játékban.

Draco most már eléggé ismerte Granger testbeszédét ahhoz, hogy tudja, a lány tépelődik,
még anélkül is, hogy az arcát látta volna.
– Ez egy rohadt nagy sivatag – mondta némi töprengés után.

– Az is.

– Már húsz perce repülünk, és még egyetlen jelét sem láttuk lakott területeknek.
– Így van.

– Gyorsabban sokkal nagyobb területet tudnánk bejárni.

– Így van.

Granger kiegyenesedett Draco karjai között.

– Csináljuk! Idézz még néhány széltörőt… én csinálok valamit a hajammal.

Ami kiváló ötlet volt, mert Granger és a macskája közelében Draco mostanra annyi hajat
nyelt be, ami egy hétre elegendő volt. Lelassította magukat, elmondta a varázsigéit, miközben
Granger copfba tekerte a lófarkát, és betűrte a felsőjébe.

A boszorka hangja megfeszült az idegességtől.

– Ne gyorsulj túl hamar, különben leesek!

– Nem fogsz leesni. Tartalak.

– Tudom.

– Olyan lesz, mintha a kocsidban ülnénk – mondta Draco, és felgyorsította a seprűt.

– Az én kocsimban van biztonsági öv, és szilárdan a földön áll mindiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiggg…

Granger kijelentése átadta a helyét egy sikoltásnak, ahogy a seprű előre száguldott. Draco
elgondolkodott, hogy vajon nem kellene-e lassítania, aztán rájött, ez a sikoltás örömteli,
adrenalinnal teli nevetéssé változott.

A sebesség miatt Granger félig élvezte, félig megrémült az összefüggő gondolatoktól.

– Most már haladunk valamerre – jelentette ki Draco, miközben a dűnék ezüstös foltokká
váltak alattuk.

– Ó, istenem…

– Ugye figyelsz a fényekre?

– Ughfrlp.

– Jó.

Meteorszerűen suhantak át a sivatagon. Draco hullócsillagot kívánt, hogy versenyezhessenek

vele. Mivel Granger olyan jól csinálta, hogy a seprűre hajolt, így lendületesen még
gyorsabban száguldottak előre, most már a dűnék ezüstösen ragyogtak alattuk, a csillagok
pedig káprázatos örvényként kavarogtak.

A varázsló szorosan tartotta Grangert, részben azért, hogy biztonságban tartsa, részben azért,
mert akarta, mert ez az érzés élvezetes volt – ezzel a kissé őrült, zseniális boszorkánnyal, aki
a hétvégéit kripták körüli mókázással töltötte, és aki minden alkalommal provokálta őt.
Meleg volt a karjai között, és utazópor, kaland és mámor illata volt.

Az egész őrületes – Granger ölelése, mintha csak akarta volna, hogy repüljenek ezeken a
rendezetlen, vad tájakon annak ellenére, hogy valójában fogalmuk sem volt, hol a fenében
vannak, ahová egy illegális és befejezetlen zsupszkulcs miatt kerültek, egy beszélő
koponyával, az egész… teljesen őrületes volt.

Minden percét imádta.

– Ott! – szólalt meg Granger hirtelen.

A boszorkány elkövette azt a hibát, hogy kinyújtotta a karját, hogy rámutasson. Ilyen
sebességnél hátracsapott vele, és halántékon vágta Dracót.

– Bocsánat! – szabadkozott Granger. – De… nézd!

Tőlük délre a mugli fények sárga ragyogása izzott. Először csak itt-ott pettyezték a homokot,
aztán hosszú, párhuzamos sávokat kezdtek alkotni. Utak.

– Egy város! – mondta Granger.

Draco alacsonyabban és lassabban repítette magukat. Ahogy lassítottak, Granger kiábrándítót

vetett kettőjükre, nehogy egy mugli csillagokat bámuljon egy ilyen éjszakán.

Most a háztetőket pásztázták, további nyomokat keresve a helyzetükről. A kirakatokon cirill

betűkkel, és furcsa módon arab betűkkel szerepeltek a kiírások, amelyek közé koreai
hangulnak tűnő feliratokat is bedobtak, hogy minél jobban összezavarják az eltévedt
boszorkányokat és varázslókat.

Granger megkérte Dracót, lassítson tovább, majd a mobilját is megnézte, most, hogy
civilizációba értek.

– Taskent – szólalt meg.

– Egészségedre – mondta Draco.

– Nem, ott vagyunk. Üzbegisztánban vagyunk.

– Szavamra – kezdett bele Draco. – Ez volt aztán a letérés a kitaposott útról.

– Ez kiváló. Van itt egy brit nagykövetség. Ott lesz a máguskonzulátus is vele együtt. Haza
tudunk majd hop-porral menni.

Azzal Granger mobilja elkezdte csicseregni az útbaigazítást Dracónak, ami a brit

nagykövetség tetejére vezette őket, ami éjszakára zárva volt. Draco betört hozzájuk, és
kiszimatolta a konzul szobáját (az övé volt az egyetlen mágikus nyom az egész épületben), és
megzavarták szegény varázslót, aki még ébren volt.

Draco megfélemlítette a konzult, aki erre meggyújtotta a nemzetközi hop-port, annak

ellenére, hogy nem volt semmiféle dokumentációjuk, Granger pedig amneziálni kezdte,
Draco pedig alvó bűbájt varázsolt rá, majd kék lángokon suhantak vissza Londonba.

Draco elgondolkodott azon, hogy ő és Granger meglehetősen rendes csapatot alkottak.

Húsz perccel később teljesen brit földön voltak, a leghosszabb és legszédítőbb hop-por utazás
után, amit bármelyikük is átélt. Draco kigördült belőle, Granger csont nélkül rogyott össze.

Aztán az érkezési peronként szolgáló londoni raktár hideg padlóján Granger lefeküdt, és nem
mozdult.

Draco, aki általában minden pörgős dologban jobban boldogult a boszorkánál, körülnézett. A
térde szúrt, nem tetszett neki, ahogy a betonon landolt.

– Egy sor házi hop-por kályhát állítottak fel – mondta, miközben visszatért Granger petyhüdt
testéhez. – Mindannyian egyenesen haza tudunk menni hop-porral.

– Nem szabad – szólalt meg Granger.

Draco mellé állt, és megszemlélte a lány zöldes mimikáját.

– Úgy nézel ki, mint aki mindjárt rosszul lesz.

– Érzem – motyogta Granger.

– Még egy kis pörgés a hop hálózatban.

– Menj el, és hagyj meghalni! – jött Granger erőtlen hangja.

Draco, aki egy forró zuhanyra és egy kis szundikálásra vágyott, mérsékelten elcsábult, de
sajnos a protokollal ellentétes volt, hogy a megbízóját émelygőn és teljesen magatehetetlenül
a földön hagyja.

– Nincs valami bájitalod az émelygésre?

– Ha csak egy bájitalszagot is megérzek, feldíszítem ezt a padlót padlizsánnal és…

– Pszt – mondta Draco.

Lépések csengtek a raktárban.

Draco letérdelt Granger mellé.

– Jön egy ügynök, és nincs magyarázatunk arra, hogyan engedtek ki minket Taskentből,
papírok nélkül, és a konzul pecsétje nélkül. Mennünk kell!

– A francba – mondta Granger, és gyengén felemelte a fejét a padlóról. – Meg fogják találni a
tértágító bűbájomat, ha átkutatnak minket.

– És még mindig nálunk van az az átkozott koponya. Az egy lopott lelet, nem is beszélve
arról, hogy elég értékes ahhoz, hogy nemzetközi incidenst idézzen elő.

– Hallottam egy érkezőt, én mondom neked – hallatszott egy férfihang.

– Lehetetlen – jött egy másik hang. – Isztambulból fél egyig semmi sincs beütemezve.

Granger kinyújtotta a karját, és azt suttogta:

– Tüntess el minket!

– Hová?

– Bárhová!

Draco megragadta a karját, és olyan halkan dehoppanált, ahogy csak tudott.

 A Seneca

16. fejezet

A Seneca

A fürdő és a szunyókálás, ami Draco gondolatai között az első helyen állt, inspirálta az úti cél
kiválasztásában. Ő és Granger a Seneca, London legelőkelőbb varázslóhoteljének
előcsarnokában jelentek meg.

Draco talpra állította Grangert. A Seneca alkalmazottai a diszkréció megtestesítői voltak,

beleértve azt a boszorkányt is, aki kilépett a recepció mögül, és nem vett tudomást a koszos
ruházatukról, majd kedvesen megkérdezte, hogy szobát keresnek-e vagy a szállodában
étkeznének.

Az étkezés említésére Granger vészesen elzöldült.

Draco egy padra ültette, és a recepciós boszorkánynál lefoglalt egy szobát. A nő, aki
megérezte, hogy jobban vágynak egy szobára, mint a szálloda kényelmi szolgáltatásairól való
csevegésre, előhívott egy díszes kulcsot, a lifthez intette őket, és érdeklődött, hogy van-e
csomagjuk. (Nem, semmi, és főleg nem illegális koponyák, köszönjük.)

És így érkezett Draco e bizarr nap végére, a Seneca egyik híres lakosztályában, amely a
Kensington-palota kertjére nézett, egy elnyúlt Grangerrel, aki dekoratívan a kanapéra vetette
magát.

A mellette lévő alacsony asztalon mágikusan megjelent egy kancsó víz, valamint egy vödör.
Előrelátó volt ez a recepciós boszorkány.

Mivel úgy döntött, hogy Grangerről kellőképpen gondoskodtak, Draco elment zuhanyozni.
Ez kellemes élmény volt, sokkal élvezetesebb, mint a Hotel Plaisance által biztosított kis
zuhanyzó. Draco bekapcsolta az összes rendelkezésre álló fúvókát, szórakozott a
szappanválasztékkal, és egyszer sem csapta a könyökét a falhoz (ami jó volt, mert a balján
szépen megütötte magát a reggeli tevékenységétől).

Most már alaposan megtisztulva, Draco úgy döntött, hogy egy kicsit megéhezett, és a
tükörnél rendelt egy könnyű vacsorát. Aztán tekintve, hogy a bűzös kupacon kívül nem volt
más ruhája, amit felvehetett, magára húzott egy bolyhos, fehér köntöst és egy hozzá illő
papucsot.

Miközben megkötötte a köntöst, ügyelt rá, hogy a nyílásnál lévő V-alakú rész megfelelően
kitegye a mellkasának legjavát (mert általában szerette mutogatni, és nem konkrétan Granger
miatt). A vízcseppek művészien csillogtak a mellkasán, egészen odáig, ahol a hasizma teteje
kilátszott.

Aztán megigazította a haját, hogy megfelelően szexisen felborzolva álljon, és igazodjon a

zuhanyzás utáni, finom megjelenéséhez.
A tükör megjegyezte, hogy egészen istenien néz ki.

– Tudom – mondta Draco.

Jóleső, szexi és szappanos ködben lépett ki a zuhany alól.

Pedig igazából nem is kellett volna bajlódnia semmivel. Granger még csak fel sem nézett,
amikor kilépett a fürdőszobából a gőzölgő pompájában. A boszorka elmerült a mobiljában.

A vizet megitta, a vödör pedig használaton kívülinek tűnt, legalább jobban érezte magát.

– Az Aral-tenger! – kiáltott fel Granger, a szemét a mobilra szegezve. – Ott voltunk mi is. A
hatvanas években a szovjet öntözési projektek miatt szinte teljesen kiszáradt…

A tenger eltűnésének részletes beszámolója következett, Granger felháborodott

kommentárjaival, s kihangsúlyozta, hogy milyen ökológiai katasztrófát okozott ez. Közben a
szexi vízcseppek Draco mellkasán megszáradtak kihasználatlanul, hiszen a közönség
egyáltalán nem látta őket. A fenébe az Aral-tengerrel, hol volt Granger aggodalma Draco
megszáradt mellkasáért?

– Lenyűgöző – mondta Draco.

Granger, érzékelve, hogy a férfi nem lelkesedik az információdömpingjéért, leeresztette a

mobilját.

Föl-le nézte a férfit, a művészien összeborzolt hajának végétől a papucsos lábáig. Az egyetlen
megjegyzése:
– Nincsenek ruháid?

– Nem, nincs, tekintve, hogy a poggyászom jelenleg a provence-i tengerparton tölti az idejét,
a tiéddel együtt.

– Ugh. – Granger kimerült bosszúsággal hátrahajtotta a fejét a kanapéra. – Majd intézkedem,

hogy visszaküldjék. És a kocsit is! Lesz vagy tizenkét parkolási bírságunk, nem is beszélve a
szép kis felfordulásról, ha visszakapjuk azt az izét. Miért nem lehet semmi sem egyszerű?
Rendben, most egy zuhanyra van szükségem, ha végeztél. Bűzlök a kriptától, és most már
magamnál vagyok, mert neked… szappanszagod van.

Ezzel Granger felállt, és egy teljes órán át elfoglalta a zuhanyzót.

Dracónak a szobaszerviztől kért ennivalója megjelent az alacsony asztalon.

– Granger – szólt be a fürdőszoba ajtajánál –, van kaja… kérsz belőle vagy egyem meg az
egészet?

– Edd meg mindet – jött Granger hangja a csobogás közepette. – Én csak teát kérek.

– Kérd a tükörtől – mondta Draco.

– A tükörtől?
– Igen, a teát.

Draco hallotta, ahogy a tükör közbeszólt, hogy a tea mindjárt jön. Granger megköszönte.

Érdekes érzés volt Grangerrel így beszélgetni, miközben ő meztelen volt.

Draco egészen a desszertig (csokoládébonbon) jutott, mire Granger kijött a fürdőszobából.

Most már ő is köntöst viselt, nevetségesen túlméretezetten állt rajta. Draco észrevette, hogy
Granger stratégiailag nem hagyott elöl egy V betűt se nyitva, inkább a köntös mindkét oldalát
olyan magasan keresztezte egymáson, hogy az anyag az álláig eltakarta. Nem volt szexisen
összekócolva a haja sem, ami inkább egy vizes kupac volt a feje tetején, amit a pálcája tartott
a helyén.

Csoszogott a túlméretezett papucsban.

– Mi az? – kérdezte, amikor észlelte Draco tekintetét. Aztán lenézett magára. – Leginkább
olyan vagyok, mint egy törpe házikabátban, nem igaz? Kíváncsi lennék, kinek a csónakszerű
lábára tervezték ezt a papucsot.

Egy gőzölgő teáskanna bukkant fel az alacsony asztalon, miközben Granger közeledett.
Lerántott néhány párnát az ágyról, és kényelmes fészket csinált magának a földön mellette.

– Mit csinálsz a ruháiddal? – kérdezte, majd egy intéssel a szakadt, foltos kupac felé mutatott,
amit a fürdőszobában hagyott a férfié mellett. – Kiszedtem belőle a tértágított zsebemet. Nem
tudom eldönteni, hogy érdemes-e elküldeni őket a mosodába. Adományozzuk az árváknak?

– Égessük el őket – válaszolta Draco.

– De mi lesz az árvákkal?

– Az árvák is elégethetik őket, hogy melegítsék a kunyhóikat. Ne beszéljünk már a bűzlő

ruhákról! Teljesen leszoktatsz a csokibonbonjaimról.

Granger felsóhajtott a férfira tekintve, mintha el akarta volna mondani neki, hogy mennyire
borzalmas, de nem érte meg a fáradságot, mert ezt már tudta. Aztán észrevett egy cetlit az
asztalon.

– Mi ez?

– Egy üdvözlőlevél a szállodától – mondta Draco.

Granger felvette a cetlit, aminek a címzettje…

– Miss Hormon és Mr. Ágyék – olvasta Granger.

Letette. Lassan felemelkedett a keze, hogy eltakarja az arcát. Aztán egy hosszú percig
remegett a válla, és apró hangokat adott ki, amelyeket a kezével tompított.

– Ööö… most nevetsz vagy sírsz? – kérdezte Draco végül, mert ha az utóbbi, akkor
feltételezte, hogy tennie kellene valamit.
– Mindkettő – csuklott fel Granger. Szipogott, aztán felállt, hogy hozzon egy zsebkendőt.

Mire visszatért, a szeme fényes volt, a szélei kissé vörösek, az orra pedig rózsaszínű. Újra
helyet foglalt az alacsony asztalnál, és teát töltött magának.

– Nem hiszem el, hogy már megint ezt tetted velem.

– Neveket akartak odalent – vonta meg a vállát Draco. – Bár inkább azt gyanítom, hogy a
boszorkány tudta, kik vagyunk.

– Gondolod? Úgy jöttünk be, mint két rongyos mugli, az egyikünk epés volt, a másikunk
pedig sántított, mint Rémszem.

– Nem sántítottam, mint Rémszem.

– Ó, dehogynem. Még most is, bár a zuhany melege segített rajtad. Akarod, hogy újra
meggyógyítsam?

Draco elgondolkodott ezen, aztán lenyelte a büszkeségét, és lecsúszott mellé a padlóra.

Felhajtotta a köntöst, hogy felfedje a térdét.

– Nem is tudtam, hogy ennyire közelről figyelsz engem – mondta Draco. (Mert a lány
biztosan nem azt figyelte meg, amit ő szeretett volna, hogy megfigyeljen, az idegesítő
teremtés.)

Granger pálcája megcsiklandozta a lábszőrzetét, ahogy a térde fölé vezette.

– Ne hízelegj magadnak! Ez a munkámmal jár. Inkább ez, mint te, ahogy mindenkit úgy
vizslatsz, mintha titkos bérgyilkos lenne.

Draco gúnyosan elfintorodott.

– Ez igaz – mondta Granger. – Mindenkit úgy szemügyre veszel, mintha azt fontolgatnád,
hogyan tudnád a legkönnyebben kitörni a nyakukat. Nem is beszélve arról, milyen
fondorlatosan használod a legilimenciát. – Elmormolt egy gyógyító varázsigét, majd
hozzátette: – Ez nem panasz, ne feledd. Biztonságban érzem magam, hogy egy ilyen kaliberű
ember van a közelben. Különösen ma… a mai nap abszolút katasztrófa lett volna, ha egyedül
próbálkozom.

Draco feltételezte, hogy tájékoztathatná a lányt, hogy ő maga is elég ügyesen teljesített a
terepen, és néhány mutatványa kellőképpen lenyűgözte, de Granger befejezte a gyógyítást, és
a pillanat elszállt.

Megveregette a térdét, mintha csak egy csintalan kisfiú lenne, aki leesett egy fáról, és nem
egy auror, akit megtámadott egy tomboló mantikór.

– Tessék. Most egy hétig nincs több drámai gurulás a betonon. Parnell nem lesz olyan
kedves, mint én.

Aztán megrántotta Draco köpenyének szélét, és erőteljesen a combja alá tűrte.

– Ígérem, hogy engedély nélkül nem szökik ki alóla semmilyen csecsebecse – figyelte Draco
ezt a tevékenységet.

– Nem kockáztatok, főleg nem egy Ágyék nevű férfival.

Draco váratlanul felhorkantott, olyan erősen, hogy belefájdult az orra.

Granger szemérmesen nézett.

– A mai nap a tévedések komédiája volt.

– Így van. Ne kísértsük a sorsot! – mondta Draco.

Ami egy nagy, kövér hazugság, mert Dracónak volt egy homályos, nem egészen kialakult
ötlete, hogyan is kísértené meg a sorsot azzal, hogy teljesen ok nélkül vadul csábítóan nézzen
ki, és megnézi, hová vezet ez (pontosan sehova nem vezetett). Volt egy érdekes fajta
potenciál a forró zuhanyzóban, és egy luxus szállodai lakosztályban, egy szinte teljesen tök
pucér boszorkánnyal.

De ez csak ennyi volt: egy lehetőség. Lehetőségként létezett, de nem a valóságban.

Bármelyik másik boszorkánnyal talán igen. De ezzel a boszorkánnyal? Nem. Ő Granger volt,
és Granger, nos… Granger.

Most a boszorka lerúgta túlméretezett papucsát, és az ablakhoz lépett. Kibontotta a haját a

nedves kupacból, és ujjaival kibogozta. A függönyök varázslatosan szétnyíltak, ahogy
közeledett, kíváncsian nézte a Kensington-palota kertjeinek exkluzív kilátását. Miközben
kifésülte a haját, Granger megcsodálta a panorámát, és elszórakoztatta Dracót a hely mugli és
mágikus történetének darabkáival.

A nap a Brit-szigetek fölött éppúgy nyugodott le, mint órákkal ezelőtt a sivatagi
hajótemetőben.

– Két naplemente egy nap alatt – szólalt meg Granger sóhajtva. – Meglehetősen varázslatos,
nem igaz?

És ő maga is meglehetősen varázslatosan állt a vörös fényben, mintha tűz égette volna.
Homály borult a nagy Londonra, az égbolt lilára változott, aztán végre eljött az éjszaka.
Draco megpillantotta a varázslónőt, akinek a hátán hullámzó haja zuhatagként hullott alá,
aztán felcsavarta, és újra Granger volt.

Draco csatlakozott hozzá az ablaknál.

– Kevesebb a csillag, mint a hajóknál.

– Igen – mondta Granger, és felfelé nézett. – Ha valaki tanácsot kérne tőlünk, hogy hol
épüljön meg a következő nagy varázsló csillagvizsgáló, nekünk lesz válaszunk.

– Gyakran megesik ez veled? Hogy megkérdezik, hol építsenek csillagvizsgálót?

– Ó, naponta. Sőt, óránként. Veled nem történik meg?

– Dehogynem. Folyamatosan érdeklődnek nálam, miközben az árvákról gondoskodom.

– Jó neked.

– Noblesse oblige.

Granger olyan pillantást vetett rá, amelyből kiderült, hogy abszolút okoskodó. Hacsak nem
tévedett, volt benne valami lappangó szeretet, bár ez nagyon-nagyon mélyen volt.

Szorosabban húzta magára a köntösét.

– Gondolod, hogy a tükör felküldene nekünk valami ruhát? Nincs kedvem ebben a díszben
kimenni az előcsarnokba a kandallóhoz.

– Készen állsz rá, hogy ilyen hamar újra a kandalló elé állj? – kérdezte Draco.

Eléggé élvezte ezt a békés, fényűző dekadenciával, és… nos, kellemes társasággal töltött
közjátékot. Ez volt az enyhülés a kaland után. Ha szigorúan rajta múlt volna, akkor számtalan
órányi semmittevést tervezett volna a pihe-puha ágyakban, még több finom ételt, és
fürdőlátogatást, talán egy masszázzsal. Egészen biztosan hétfőig folytatta volna, azzal a
magyarázattal Tonksnak, hogy ő és Granger egy szörnyű megpróbáltatásból lábadoznak.

Granger azonban, úgy tűnt, még csak nem is gondolt a kellemes lazsálás lehetőségére. Ő nem
volt az a fajta nő. Inkább az a típus volt, aki erőszakos kalandba rángatja magával, órákon át
tartó átkozódással főtt péppé zúzza az agyát, kimerítő és transzcendentális pillanatokat
kényszerít magára a csillagok alatt, átrepítteti magával egy sivatagon, majd egy tea mellett
elvárja, hogy valamiféle intelligens véleményt formáljon a szovjet öntözési projektekről.
Szörnyeteg.

– Készen állok? Nem. De tovább kell mennem. Annyi mindent kell még csinálnom most,
hogy nálam van a töredék. És Csámpás várni fog, tudod.

Draco a tükörhöz lépett, hogy elfedje enyhe csalódottságát.

– Rendben van. Intézzük el a ruhákat.

Talárokat kért egy magas varázslónak, és egy manóhoz hasonló magasságú boszorkánynak.
(Granger bedugta a fejét a fürdőszobába, és kijavította ezt a nem hibát.)

Körülbelül negyedórába telt, mire a ruhákat felküldték – Draco feltételezte, hogy a szokatlan
kérés a szálloda házimanóit teljesen megzavarta. Végül a vacsora maradékai eltűntek az
asztalról, és két takaros csomag került elő.

Az igényes létesítmény hasonlóan igényes öltözéket küldött fel. A ruhák hagyományos

stílusban készültek, Draco számára rengeteg gombbal, Granger számára pedig rengeteg
fűzővel.

– Nos – mondta Granger, szemügyre véve a sötétkék talárt –, ez mindenképpen megteszi,

hogy eljussak a kandallóhoz.

– Nézd… alsónemű – vigyorgott Draco, és felemelt egy látványosan nem szexi bugyit. – Úgy
nézhetsz majd ki, mint Auriga nagynéném.

– Ugh… nem.
Draco hozzáadta a bugyit az árváknak szánt, égetni való kupachoz.

Granger a fürdőszobába ment átöltözni, míg Draco viszonylag gyorsan elkészült az új

ruhájával, kivéve a gombokat, amelyek túl kényesek voltak ahhoz, hogy a pálcájával be tudja
őket gombolni. Félig, a torkáig megcsinálta őket, aztán úgy döntött, hogy nem érdekli
annyira, hogy továbbgombolja őket. Elvégre csak az előcsarnokon át a kandalló felé vezető
sétához kellettek.

Granger hasonló problémával pattant ki a fürdőszobából, bár az övé szalagokból és

csipkékből állt.

– Úgy látom, ezek a talárok azzal a feltételezéssel érkeznek, hogy viselőjüknek lesz egy
udvarhölgye. Segítenél?

Draco, mivel fogalma sem volt arról, hogyan kell megfelelő csomókat kötni egy
hölgytaláron, úgy döntött, hogy megragad egy maréknyi szalagot, és a ruha hátuljába dugja.
És egy percig sem gondolkodott azon, hogy Granger visel-e alsóneműt, köszönte szépen.

– Ez nem egészen jó érzés – méltatlankodott Granger, miközben férfi a szalagokat igazgatta.

– Nem, ez teljesen zavaros.

– A lényeget eltakarja, csak ez számít.

Megálltak a tükör előtt egy pillantásra, mielőtt lementek volna az előszobába.

Draco azt mondta, Granger szörnyen úgy néz ki, mint egy 1961-es tisztavérű feleség, aki a
King's Crossra indult, hogy leadja a csemetéket.

Granger közölte, Draco pedig úgy nézett ki, mint aki épp most lépett ki a Scotland Yardról
1825-ben.

A tükör is hozzászólt, és kifejtette a véleményét, miszerint:

– Rendkívül jóképű pár.

Granger megborzongott, Draco elmenekült.

A Seneca előcsarnokában idegesítően nagy volt a nyüzsgés. Draco két naplementével

kapcsolatosan, gondolatban számításokat végezve rájött, hogy Londonban még csak szombat
este van. A tömegnek így már több értelme volt, hiszen a Seneca étterme volt a londoni
varázslóvilág egy bizonyos szeletének a törzshelye.

A hop-por kandalló éppen az előcsarnok túloldalán helyezkedett el, és vidáman hívogatta

őket, amikor kiléptek a liftből.

Granger léptei meghosszabbodtak.

– Végre magunk mögött hagyhatjuk ezt a szürreális napot…

Aztán megállt, és szorosan megragadta Draco karját, és magához szorította.

– Mi a…
– Pszt! – mondta Granger a falnak lapulva, és úgy manőverezte Dracót, hogy előtte álljon. –
Állj oda!

– Mit csinálunk…

– Légy nagy. Miért vagy mindig nagy és útban, kivéve, amikor szükségem van rád? –
kérdezte Granger bosszúsan suttogva. – Védj meg!

– Kitől? – kérdezte Draco, és nagyon szeretett volna megfordulni, hogy felmérje a titkos
bérgyilkost, és talán hidegvérrel meggyilkolja.

– Cormactől.

– McLaggen?

– Hány másik átkozott Cormacet ismersz még? – kérdezte Granger. Draco talárjához emelte a
kezét, és felhúzta a gallérját, mintha a patentok több magánéletet biztosítanának neki.

– Mit csinált?

– Ó, csak évek óta belém van bolondulva. Kitartó fajta ember. Ragadós. Viszkózus, tényleg.
Maradj ott, a csoportja mindjárt az ebédlőbe megy. Ne… várj… még mindig beszélgetnek.
Egy kiábrándító bűbájt mondok. Jaj, ne… Derrick épp most szúrt ki téged, azt hiszem. A
hülye hajad miatt. Mint egy jelzőfény az átkozott Pennine-hegységen. Nem. Erre jönnek.
Sosem voltam itt. Viszlát.

Ezzel Granger átcsúszott Draco karja alatt, és megpróbált visszasurranni a lift felé, de az
kinyílt, majd a vacsorára kész hölgyek és urak valóságos áradata özönlött ki belőle, úgy
elterelte oldalra a lányt, mint egy darab uszadékfát.

Granger kiábrándultan megkérdezte magától, hogy a lift miért egy rohadt bohóckocsi.

Draco, miután rájött, hogy az ő szerepe most a figyelemelterelés és a hárítás, megfordult,

aztán a közeledő Derricket egy kézfogással (Peregrine, drága haver, hogy vagy?), McLaggent
pedig egy nagyon hosszú, dupla kézfogással üdvözölte:

– Helló, nem hiszem, hogy találkoztunk már, Draco Malfoy, igen, tudom, nem kell bemutatni,
vacsorázni jöttél ezzel a gazemberrel? Azt hiszem, emlékszem rád a Roxfortból. Még mindig
kviddicsezel? Csatlakoznod kell hozzánk a pályán. Peregrine is eljön néha, még mindig jól
üt, bár a lendülete már nem olyan erős, mint régen – gondolom, ízületi gyulladás van a
vállában, szegény szerencsétlen. Csatlakozz hozzánk! Szerda esténként a kúriában. Öt év
alatt csak egy halálesetünk volt. Az egész jó móka, tényleg…

McLaggen magas fickóvá nőtte ki magát, olyan magas volt, mint Draco, és elég jóképű, ezért
Draco azonnal eldöntötte, hogy nem kedveli.

A férfi ijesztően zavartnak tűnt egykori iskolatársa áradó üdvözlésétől, ami valószínűleg
ellentétben állt Draco általánosan elterjedt seggfej hírnevével. Mire azonban McLaggen
visszanyerte a kezét, Granger eltűnt.
– Rendben – mondta Draco –, mennem kell.

– Nem vacsorázol, Malfoy? – kérdezte Peregrine. Vigyor játszott a száján. – Vagy más
dolgod akadt, amit el akartál intézni?

– Más dolgot? – ismételte Draco ártatlanul pislogva.

– Megesküdnék rá, hogy Hermionét láttam veled – szólalt meg McLaggen, és kitérve Draco
mellől, a liftek felé nézett. – Bárhol felismerném azt a boszorkányt.

– Hermione? Hermione Granger? Velem? – szólalt meg Draco, és a szemöldöke a

hajvonaláig húzódott.

McLaggen, aki még mindig vágyakozva nézett Draco válla mögé, egyfajta kettős pillantást
vetett rá.
– Ó… ööö… nos, azt hiszem, lehet, hogy csak képzelődtem.

Peregrine gúnyolódva megszólalt:

– Inkább megölik egymást, minthogy beszélgessenek, bármibe lefogadom.

McLaggen tekintete Draco félig kigombolt talárjára siklott, majd a görbe gallérjára, amely
inkább úgy nézett ki, mintha egy hölgy markolta volna meg az elmúlt öt percben.
– Gondolom – szólt, de kétely volt a hangjában.

Draco úgy döntött, hogy egy kis legilimencia jól jöhet, hogy ezt a kételyt felmérje. És
különben is, Granger nem érezte magát biztonságban, és elmenekült a férfi elől. Tekintve,
hogy a megbízója fenyegetve érezte magát, Draco jogosan nyomozott.

Ezt a józan érvelést befejezve Draco megérintette McLaggen elméjét, hogy megnézze, van-e
ennek az idiótának a legcsekélyebb képzettsége is az okklumenciában.

Nem volt.

Draco tett néhány megjegyzést az Ölyvek legutóbbi győzelmére a Csúzlik felett. Amikor
mindkét beszélgetőpartnere a témával volt elfoglalva, vetett egy pillantást McLaggen agyára,
amilyen az volt…

A vizsgálatot a felszínen folytatta, végiglapozgatva a férfi legutóbbi gondolatait. Úgy látta

magát, ahogy McLaggen látta őt az előcsarnok túloldalán, egy tengerészkékruhás nő
alakjához szorítva, akinek sötét haja leomlott a vállán. Aztán látta a nőt hátulról, amint a lift
felé csúszik, a hátán kibomlott szalagok hullámzottak. McLaggen biztos volt benne, hogy
Draco smárolt valakivel, és szinte megesküdött volna rá, Granger volt az. Csak a hivatalos
talár zavartatta meg – ez, és az a tény, hogy a nő éppen Draco Malfoyjal időzött. Az utóbbi
pont kognitív disszonanciája végigcsengett az emlékezetén.

Aztán Draco megtalálta a kapcsolódó emlékeket: Granger egy-két évvel ezelőtt beszédet
tartott a Minisztériumban, majd elmenekült McLaggen szerelmes figyelmessége elől;
Granger zavart kifogásokat adott McLaggennek, hogy elkerülje a vacsorarandit, miközben a
férfi a kezét markolta; Granger egy kocsmában a barátaival, McLaggen sarokba szorította a
vécé közelében, és a lány elhárította a részeg csókját, valami félelemfélét látott a szemében.
Minden emléket McLaggen növekvő frusztrációja, vágyakozása és Grangerrel kapcsolatos
folyamatos, dermesztő megszállottsága árnyalt.

Draco küzdött a nagyon is valós késztetéssel, hogy eltörje McLaggen jóképű állkapcsát.

A varázsló emlékeiben való további kutakodás a lelepleződés kockázatát hordozta magában.

Draco visszahúzódott a gondolataiból, és zökkenőmentesen kapcsolódott vissza a
beszélgetésbe egy gúnyos megjegyzéssel az Ölyvek terelőinek teljesítményéről. Közben
McLaggent is felvette a feketelistájára.

Elbúcsúztak egymástól. Draco vigyorogva rázta meg McLaggen kezét.

– Jó étvágyat a vacsorához! Találkozunk a pályán, nagyon remélem.

Derrick és McLaggen távoztak.

Draco Grangert keresve lopakodott tovább.

– Itt vagyok – sziszegte egy ismerős suttogás, amikor Draco elhaladt a liftek mellett.

Granger hangja egyfajta tárgyalóterembe vezetett, ami közvetlenül a folyosóról nyílt. Sötét
volt.

– Elment? – kérdezte Granger.

– Hamarosan – mondta Draco. – A foglalásuk fél órával későbbre szól. Hol vagy?

– Itt. – Granger feloldotta a kiábrándultságát. – Miért nézel ilyen gyilkosan?

– Mi? Ez a szokásos arcom.

– Nem: a szemeid villognak.

– Veszekedtünk a kviddicsről.

Granger sötét tekintete a félhomályban Dracót tanulmányozta. Egyik kezét a csípőjére tette.
– Kviddics.

– Igen.

Granger olyan koncentráltan tanulmányozta a szemét, hogy Draco reflexszerűen elzárkózott,

még akkor is, ha Granger nem volt legilimentor.

Granger látta a változást, és a figyelme még élesebbé vált.

– Hazudsz.

– Menjünk a…

Granger nem volt hajlandó elterelni a figyelmét.

– Mi történt?
– Meddig hagyod még, hogy McLaggen terrorizáljon, mielőtt leátkozod a tökeit?

– Tudtam! – mondta Granger a diadal és a bosszúság harsány keverékével. – Legilimenciát

használtál rajta. Ezt nem teheted meg.

– De igen, és meg is tettem.

– Ezek magánügyek. Semmi közöd hozzájuk.

– Veszélyt jelent rád.

– Pontosan mit láttál?

– Eleget ahhoz, hogy eldöntsem, ő veszélyt jelent.

– Veszélyt? – ismételte meg Granger. – Ő csak egy tapizós idióta. Tudok, és mindig is tudtam
vele bánni, úgy, ahogy a legmegfelelőbbnek tartom. Ha úgy gondoltam volna, hogy a
golyóinak elátkozása a helyes megközelítés, biztosíthatlak, hogy ezt tettem volna.

– Miért nem tetted?

– Mert nagyobb dolgok játszanak közre.

– Milyen nagyobb dolgok? – kérdezte Draco. – És ne mondd, hogy a pénisze!

– Undorító. Nem. Benne van az MNHS Alapítványi Trösztben és a Szent Mungo

igazgatótanácsában. Még a feljelentése is olyan következményekkel járna, amelyeket
gondosan mérlegelnem kell, nemhogy egy közvetlen támadást a nemi szerve ellen.

– Egy lángnyelv whiskyre van attól, hogy sarokba szorítson egy vécében, és elkábítson –
sziszegte Draco.

Granger egy semmitmondó, elutasító mozdulatot tett.

– Soha nem lépné át ezt a határt. Ennyire nem ostoba. Csak a lábujjhegyen jár… ennyi az
egész. Ne nézz már úgy, mintha mindjárt párbajozni készülnél vele az előcsarnokban.

Draco gúnyosan fintorgott.

– Nem méltó egy párbajra, boldogan átkoznám hátba.

– Nincs átkozódás. Semmi. Semmi. Ennek semmi köze sincs hozzád. Nem kellett volna
látnod semmit sem.

– Semmi köze hozzám?! – ismételte Draco friss dühvel. – Azzal bíztak meg, hogy vigyázzak
rád. Szó szerint ezért vagyok itt, most éppen viktoriánus ügyvédnek öltözve, egy
labirintusokban téblábolós nap után.

– Azért, hogy a kutatói tevékenységem keretein belül vigyázz rám, nem a magánéletemben!

– Lehet, hogy ez megdöbbent, de ha a magánéletedben megsérülsz vagy munkaképtelenné

válsz, az határozottan kihatással lenne a kutatási képességeidre. Vagy nem értesz egyet?
Granger a sötét mennyezetre emelte a tekintetét.
– Úgy viselkedsz, mintha McLaggen darabokra tépne engem.

– A fejében voltál?

– Nem.

– Akkor majd én eldöntöm, hogy mit fog valószínűleg tenni – közölte Draco, és felesleges
erővel a saját mellkasát kopogtatta.

Granger tanulmányozta őt. Aztán óvatosan megkérdezte:

– Láttad, hogy végtagról végtagra akart tépni?

– Nem – ismerte el Draco. – De évek óta megőrjíted őt.

– Tudom.

A veszekedés kifújta magát. Granger a kezét most már a szék támláján tartotta, ahelyett, hogy
a csípőjére tette volna, és Draco már nem nézett gyilkos tekintettel az előszoba irányába.

– Van még más kanos kérő, akiről tudnom kellene? – kérdezte Draco egy kis idő elteltével.

Granger az egyik ujjbegyét az ajkára tette, és elgondolkodott. Végül azt mondta:

– McLaggenhez mérten nincs.

– Ez nem túl bizalomgerjesztő.

Granger megkocogtatta a fejét.

– Mit mondhatnék? Mágneses vagyok. Át sem tudok sétálni egy szobán anélkül, hogy a
varázslók ne hullanának az ölembe.

Draco felismerte néhány, saját állításának visszhangját a Delacroix-partin való táncuk során,
valójában ugyanebben a szállodában. A túlzó akcentus volt az, ami megfogta.
– Nem hangzik olyan előkelőnek, Granger.

– Ó, dehogynem. Úgy hangzik, mintha egy nap, ártatlan vadállatok lövöldözése után, az
operába készülnél. Valószínűleg szalonkákról lenne szó.

– Én inkább azt hittem, hogy árvákat fogsz mondani.

– Szörnyű vagy, de nem olyan szörnyű. Most pedig ígérd meg, hogy nem mész utána, és nem
csinálsz semmi hülyeséget McLaggennel!

– Megígérem, hogy nem fogok semmi hülyeséget csinálni McLaggennel kapcsolatban –

mondta Draco őszintén.

Granger szemei összeszűkültek az árnyékos szobában, és bölcsen átfogalmazta a kérését.

– Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmit McLaggennel kapcsolatban, pont.

– Nem – vágta Draco.

– Kérlek!

– Nem.

– Malfoy.

– Rendben. Megígérem.

– Bárcsak hinnék neked.

– Bárcsak te is hinnél nekem.

Granger megmasszírozta a halántékát.

– Rendben. Elhiszem a szavaidat. Nincs más választásom.

Draco nem vette a fáradságot, hogy rámutasson a hiba súlyosságára.

Most Granger a tárgyalóterem ajtajához lépett, és kidugta a fejét.

– Azt hiszem, tiszta a terep.

Draco csatlakozott hozzá az ajtóban, hogy ugyanerről meggyőződjön.

– Így van. Ezúttal kiábrándító bűbáj, és gyors tempó.

Így felszerelkezve átkeltek a forgalmas előcsarnokon, és további fennakadás nélkül eljutottak

a kandallóhoz.

– A Mitra – mondta Granger, és hop-port szórt bele.

A lángok kizöldültek, és várták Granger közeledtét. Granger a válla fölött Draco felé
pillantott, arckifejezésében újabb tétovaság tükröződött.

– Szegény drágám! Légy bátor! – mondta Draco látszólag bátorítóan.

Granger kiegyenesedett.
– Azt akartam mondani, hogy köszönöm, amit tettél a mai napért, de mindegy.

– Csak a munkámat végzem – szólalt meg Draco, annyi ördögi gondtalansággal, amennyit
csak bele tudott oltani ebbe, mintha a mai nap nem is egy Gonoszul Veszélyes Próbatétel lett
volna.

– Persze. De talán egy kicsit túlléptél rajta.

– Badarság.

Granger felsóhajtott.
– Rendben. Akkor viszlát.

– Granger.

– Mi az?
– Mondd meg a macskádnak, hogy cicciccic-et mondtam.

A mosolya ragyogó volt. Megfordult, és eltűnt a tűzben.

És egy pillanatra úgy tűnt, mintha kevesebb gravitáció lenne a szobában.
 A vacsora
Chapter Notes

Szerző megjegyzése:

Amelyben Draco továbbra is borzasztóan megbízhatatlan narrátor. És folytatjuk a

kedvenc fanfic pillanataimmal.

Kérlek, vedd figyelembe a lassú izzás címkét! Ez egy olyan Dramione történet, amilyet
én is el akarnék olvasni, és az UST* az én perverzióm (a hangsúly az U-n van). Számíts
hamis kezdetekre, tétovázásra, mindenféle idiótaságra, és a végjátékban történő végső
feloldozásra. Ez a fic nem a rövid- vagy középtávú kielégülést keresőknek szól, hanem
inkább a mazochistáknak, akik szeretnek szenvedni.

Ha te ilyen vagy, akkor kérlek, olvass tovább, és szenvedjünk együtt.

*UST = unresolved sexual tension

Két vagy több szereplő közötti feloldatlan szexuális feszültség.

Fordító: Érdemes tovább szenvedni :)

17. fejezet

A vacsora

avagy Draco Malfoy majdnem a következő gyilkossági szenzáció okozója

Draco fondorlatos örömére McLaggen elfogadta a meghívását, hogy néhány héttel később
ugorjon be a pályára.

Az események szerencsétlen sorozata úgy következett be, aminek semmi, de semmi köze
nem volt Dracóhoz – a vizes körülmények, szörnyen agresszív gurkók, temperamentumos
seprűk –, hogy McLaggen harminc méter magasról lezuhant a seprűjéről.

– Én mondom – szólalt meg Davies, miközben nézte, ahogy McLaggent medimágusok

kocsikázzák le a pályáról –, az a gurkó nagyon megviselte a fickót.

– Nem is ütöttem meg olyan erősen – szabadkozott Zabini.

– Szegény fickó – sóhajtott Draco. – Hosszú ideje először ült újra seprűn, ha jól tudom.
– Talán a gurkók megérzik a félelmet – tűnődött Zabini.

– Remélem, ez nem veszi el a kedvét a sporttól – reménykedett Davies. – Szükségünk van

egy rendes őrzőre. Bickford Spanyolországba költözik.

Az általános hangulat kissé visszafogott lett a baleset után. A játékosok úgy döntöttek, hogy
éjszakára befejezik, elbúcsúztak, és elmentek zuhanyozni.

Mindannyian, kivéve Dracót, aki épp ellenkezőleg, úgy találta, hogy a baleset serkentőleg
hatott a moráljára. Egészen felpörgetve hagyta el a pályát.

***

Grangernek volt némi panasza, amit ki kellett adnia. Ezt a fejleményt az ezüstös vidra
jelentette be, amely másnap este megtalálta Dracót. Az időzítés förtelmes volt. Draco épp egy
kényes megfigyelésen vett részt Fowlmere-ben, hogy elfogja a hírhedt Thomas Talfrynt.

– Te! Megígérted, hogy nem csinálsz semmit! – rikoltott Granger vidrája Draco arcába. – Te
vagy a legrosszabb!

Granger éles hangja visszhangzott a sikátorban, ahol Draco elrejtőzött.

Talfryn, aki egy ajtónyílásban dohányzott, éppen kábító hatótávolságon kívül, elindult… és
eltűnt.

– A kurva életbe! – sziszegte Draco.

A vidra, miután átadta az üzenetét, eltűnt.

Draco vicsorogva elővette Granger naptárát. A lány otthon volt. Ami tökéletesnek ígérkezett,
mert meg akarta ölni.

Rendkívül rosszkedvűen hoppanált a boszorkány házikójához. Félresöpörte a

védővarázslatokat, és elviharzott a bejárati ajtóig, amin aztán be is dörömbölt.

Granger olyan vehemenciával rántotta ki az ajtót, ami arra utalt, hogy ő is hadiállapotot
hirdetett.

– Egy rohadt idióta vagy! – köszöntötte Draco üdvözlésképpen.

– Én? – mondta Granger. Megvadultan meresztette a szemét. – Én?! Te vagy az idióta! Neked
nem volt szabad McLaggenhez nyúlnod!

– Épp most tetted tönkre a legjobb esélyemet arra, hogy elkapjam azt az átkozott Talfrynt a
hülye vidráddal!

– Te küldted McLaggent a sürgősségire!

– Három kibaszott hónapja üldözöm Talfrynt! – vicsorgott Draco.

– Találd ki, kinek volt tegnap este műszakja a sürgősségin?! – rikoltott Granger.

– Talfryn ellen hosszabb vádak vannak, mint a karom! Szörnyeteg-csalogatás! Hamisítás!

Véres viadalok! Vérengzés! Mágikus lényekkel szembeni kegyetlenség! Zsarolás!

– Négy kibaszott órán keresztül kellett gondoskodnom arról a trogloditáról! Eltörted az

összes végtagját!

– …Csalás! Testi sértés! Csempészet! És te teljesen elszúrtad! Most pedig megint eltűnt!

– McLaggen minden átkozottul mocskos ápolónői fantáziáját kiélte tegnap este, hála neked! –
üvöltötte Granger, és az ujjával Draco mellkasára bökött.

Draco elkapta a kezét, és lehúzta.

– Ha kordában tudnád tartani a kibaszott érzelmeidet, máris bilincsben tartanám az
emberemet! De nem! Muszáj volt elküldened a veszett vidrádat?

– Az érzelmeimet?! – lángolt fel Granger. – Te vagy az, aki McLaggen miatt felhúzta magát!

– Te vagy az, aki látványosan elszúrta a megfigyelésemet a rikoltozásoddal!

– Ha megtartottad volna a szavadat, mindez nem történt volna meg!

– Nem is csináltam semmit… az az ember leesett a seprűjéről, mint egy üres fejű kretén!

– Egy pillanatig sem hiszek neked!

– Higgy, amit csak akarsz!

– Azt fogom tenni… te egy opportunista ghoul vagy!

– Te meg egy veszekedős, átkozott hárpia vagy!

– Ki nem állhatlak!

– Ki nem állhatlak!

Aztán ott álltak, lángoló indulatokkal, szétnyílt ajkakkal, szaporán vették a levegőt, és várták,
hogy a másik köpjön egy újabb replikát, aztán folytathassák egymás fejének letépését.
Valahogy az üvöltözés és az ujjbegyekkel való szurkálás közben eljutottak oda, hogy közel
kerültek egymáshoz. Granger az ajtófélfánál állt, így a magassága most az egyszer majdnem
megegyezett Draco magasságával. Érezte a lány leheletét az állán.

A dühe izzóvá tette, a tekintete lángolt a meggyőződés hevétől, az arca kipirult. A lány
éppúgy meg akarta fojtani őt, mint ahogyan ő is meg akarta fojtani a boszorkányt. És volt egy
őrült pillanat, amikor a düh és a szenvedély közötti egyensúlyi pont megingott, majd
megbillent, aztán a varázsló megfojtotta volna, vagy a száját az övéhez szorította volna,
keményen, hogy tegyen valamit az érzés intenzitásával, elhallgattassa a nőt, és bebizonyítsa,
amit akart.
Az őrült lehetőséggel kacérkodás ragályos volt… a lány szeme a férfi szájára siklott. Aztán
pislogott, és mint aki ébredezik a transzból, távolról döbbenten nézett.

Draco rájött, hogy még mindig a lány kezét szorongatja, majd elengedte, és egy nagy lépést
hátrált. Granger is tett egy nagy lépést hátra, és úgy nézett ki, mintha inkább visszabotorkálna
a kriptába, hogy a Crucio szőnyegre vetné magát inkább, minthogy ott legyen. A pírja az
arcáról egészen az orrnyeregéig vándorolt.

Draco, akit teljesen kizökkentett a pillanat, megköszörülte a torkát, keresett valamit, amit
mondhatott volna (nem jött semmi), majd azt mondta, jobb, ha most már indul, mert kezd
sötétedni.

Granger bárhová nézett, csak rá nem, és azt mondta:

– Rendben.

Kölcsönösen elégedettek voltak a vitájuknak ezzel az érett, robusztus befejezésével, még

távolabb léptek egymástól, és Granger úgy tett, mintha be akarná csukni az ajtót.

Hosszú, kitartó nyávogás hallatszott valahonnan a kertből. Az árnyékban egy narancssárgás

folt haladt feléjük.

A macska megállt Draco lábánál, majd mintha valami nagy ajándékot adna neki,
körbetekeredett a csizmájánál, és narancssárga színnel vonta be a nadrágját.

Draco ettől majdnem annyira félreértette a dolgot, mint a Grangerrel történt pillanatot. Alig
tudta, mit kezdjen magával. Amikor azonban lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, az
sziszegett, és visszamenekült a sötét kertbe.

– Az ő feltételei szerint, és csakis az ő feltételei szerint – mondta Granger.

– Szemtelen teremtés.

– Az is.

Granger az ajtófélfán leváló festékdarabot tanulmányozta.

Draco a fűzfát bámulta.

Granger az ajkába harapott.

– Tényleg tönkretettem a megfigyelésedet?

– Igen. McLaggen tényleg nálad kötött ki a tegnap este?

– Igen.

Valamit mormoltak, ami a lehetetlenül éles fülű hallgató számára talán bocsánatkérésnek
tűnhetett, egy olyan nyelven, ami főleg mormogásból és torokköszörülésből állt. Forró dühük
most átadta helyét egy bizonyos fokú megalázottságnak, amit Draco jobban tudott leplezni,
mint Granger.
– Tényleg eltört minden végtagja? – kérdezte Draco.

– Minden. És agyrázkódást is kapott.

– Áh. Szegény fiú.

– Véres viadalok, mi más lehetne, igaz? – kérdezte Granger, és a hangjában némi jótét lélek
szorongása vegyült.

– Nunducsalogatás – bólintott Draco. – Talfryn is egy rohadt vagyont keresett rajta.

– Nundu?! Hogyan tart egyáltalán fogva egyet?

– Nem vagyunk benne biztosak… egy nyugtatókoktéllal, semmi kétség. Kábítószerekkel.

– A francba – mondta Granger, frissen bűntudatosnak tűnve.

– Valóban.

A beszélgetés elcsendesedett. A fűzfa hosszú hajtásai lobogtak a szélben, így Draco puszta
intellektuális kíváncsiságból újra megnézte őket. Granger erőteljesen érdeklődött egy repedés
iránt a küszöbön.

Draco éppen azt akarta mondani, hogy el kell mennie, megint, de Granger álláspontja
megváltozott. Már nem úgy helyezkedett, hogy a férfi torkának ugorjon, félig befelé fordult a
házba, és tétovázott valamin.

Normális esetben Draco durván felszólította volna, de ma inkább úgy érezte, hogy már
felhasználta a durvasági keretét.

Granger megköszörülte a torkát, és apró hangon megszólalt.

– Valamit meg akartam mutatni neked.

– Mi lenne az?

Granger eltűnt a házikóban, és egy újságkivágással tért vissza. Átadta azt Dracónak. A
Próféta hetedik oldaláról származott, és a címe:

Portyázók Provence-ban

A cikk egy olyan ereklye ellopását írta le egy kolostorból, amelyről Draco biztosan nem
hallott még életében. A betörőket egyedülállóan erős, gyújtogatásra hajlamos egyénekként
írták le, akik hatástalanították az 1008 óta töretlen, alig áthatolhatatlan biztonsági
intézkedéseket.

Olvasóink ugyanolyan döbbenten állnak majd az eset előtt, mint a nyomozók, amikor
tudomást szereztek róla, hogy a becses ereklyét – egy szent koponyáját – a betörés után
néhány nappal névtelenül visszaszolgáltatták a kolostornak. A nyomozók azt gyanítják, hogy
a betörők izgalomhajhászok lehettek, akik kihívást kerestek. A nővérek közül néhányan nem
életveszélyes sérüléseket szenvedtek a betörést követően. Amikor megkérdezték, hogy a
nyomozás folytatódik-e, a francia hatóságok azt válaszolták:
– Quelle question idiote, la relique est de retour, non?
Ami tudósítójuk szerint azt jelenti, hogy nem.

– Megkaptam az alliteráló főcímemet – mondta Draco.

– Megkaptad. – Granger összekulcsolta a kezét. – Azt kaptam, amit egyáltalán nem akartam,
vagyis a nyilvánosságot.

– Minden bizonnyal te leszel az első számú gyanúsított – állította Draco. – Mindenki tudja,
hogy a szeretett gyógyító, Hermione Granger, titokban izgalomhajhász és gyújtogató.

Granger szemrehányó pillantást vetett rá.

– Most komolyan.

– Az vagy. Veszélyes boszorkány vagy.

Granger kitépte a cikket Draco kezéből, elővette a pálcáját, és elégette a kivágást.

– Látod? Még több gyújtogatás – mondta Draco. – És a bizonyítékok megsemmisítését is

hozzáadhatjuk a bűneid listájához.

– Le kell majd tartóztatnod, ha tovább haladok ezen a zavaros úton.

– Már gondolkodom rajta. A koponya végül hasznosnak bizonyult? Kérlek, mondd, hogy
megérte a fáradságot!

– Megérte – bólogatott Granger. – Mérhetetlenül. Jelentős előrelepéseket tettem.

– Jó.

Granger az ajtófélfának támaszkodott, kínos feszültségének egy kis része eltűnt.

– A következő mókázásom ehhez képest pusztítóan unalmas lesz.

– Ezt majd hiszem, ha látom.

– Ez igaz. Én csak a Roxfortba megyek.

– Minek is?

– Egy középkori szövegért. Piton egyikéért.

– Áh – szólt Draco. Piton a teljes könyvtárát a Roxfortra hagyta, és ezzel egy csapásra az
iskola ritka könyvgyűjteményét majdnem olyan kiterjedtté tette, mint a legtöbb egyetemé.

– Az csak később lesz majd nyáron, a Lughnasadhban. Nem azért, mert varázslatos erők
játszadoznak akkor, ne feledd. Csak a következő szabad hétvégém akkor lesz, mielőtt…

Egy éles hang szakította félbe. Draco első gondolata az volt, hogy az őrvarázslat riasztója. A
pálcáját lóbálva csapkodott körbe, minden szándékával készen arra, hogy csonkítson.
Granger sóhajtva szólalt meg:
– Bekapcsolva hagytam a tűzhelyet!

Draco érezte, hogy valami égett szagot áraszt, ha jól emlékezett, de azt hitte, hogy az
újságdarab az.

Granger elindult befelé házba. Draco követte, hogy szemtanúja legyen, milyen mulatság
következik.

A boszorka valamit kihúzott a tűzhelyből – valami egészen feketét. Draco kinyitotta az egyik
ablakot, és könnyű szellőt varázsolt, hogy kiszellőztesse a házat.

– Nos – jelentette be Granger szomorúan. – Ez volt a vacsora.

– Mm hmm – szólt Draco, miközben a szenet figyelte.

Draco naivan azt hitte, hogy a nő tajtékzó dühét teljesen kiadta. Tévedett. Grangerben mindig
volt egy plusz készlet harag.

– Ez a te hibád – vádolta meg Granger, és csípőre tett kézzel fordult felé. – Elterelted a
figyelmemet.

– Mi volt ez? – kérdezte Draco, hogy megbizonyosodjon arról, egyáltalán rosszul kell-e
éreznie magát.

Granger a szemetesre mutatott. Egy doboz állt ki belőle, ami azt jelezte, hogy Miss Mabel
fagyasztott halas pitéje volt.

– A legkevésbé sem bánom – közölte Draco.

Granger a szemetesbe kaparta a megfeketedett kupacot a dobozzal együtt, ami Draco

véleménye szerint eredetileg is oda tartozott, ahová most került.

Granger most a szekrényeiben turkált, amelyek tartalma két tonhalkonzerv, szárazbab és egy
csomag keksz volt.
– Ez elviteles. Általában hétvégén szoktam beugrani a boltba. Ne nézz már ilyen elítélően!

Dracónak, aki valóban nagyon elítélőnek érezte magát a szárazbab miatt, egy indulatos, őrült,
vad ötlete támadt.

– Granger.

– Mi az?

– Gyere el velem vacsorázni.

Granger, aki már félúton eltűnt Narnia felé, hogy előhalásszon egy szikkadt doboz kekszet,
előbukkant a szekrényéből.
– Micsoda?
Draco lassan, értelmező mozdulatokkal ismételte meg magát, hogy a lány is megértse.
– Te. Én. Vacsora.

Akár egy gyerekkórház felgyújtását is javasolhatta volna, hiszen azzal is pontosan ilyen
sokkhatást váltott volna ki, mint ez a javaslata.

– Velem akarsz vacsorázni? Ma este? Szándékosan?

– Nem – mondta Draco egy vastag réteg szarkazmussal a hangjában. – Véletlenül. Tátott
szájjal botlunk majd az asztalhoz, és belemarkolunk némi előételbe.

Granger még mindig kérdőn nézett rá.

Draco a plafonra emelte a tekintetét. A lány olyan nagy dolgot csinált belőle.
– Ígérem, hogy ha meg akartalak volna mérgezni, az már az érkezésemkor megtörtént volna,
nem most. Elég nagy mennyiségű étel vár rám a kúriában. És a házimanóknak is örömet
okozna. És – sietett hozzátenni – az anyám Firenzében van.

A lány még mindig gyanakvó zavarodottsággal nézett rá, a karját a tipikus Granger-féle
védekezőállásban keresztbe fonta.
– Miért?

– Az én hibám, hogy megégetted a karton pitédet.

Granger felhúzott szemöldöke azt sugallta, ezen kívül sok mindenről ő tehet, amit korábban
soha nem próbált jóvátenni, úgyhogy elnézést kellett volna kérnie, tekintve a boszorkány
rosszallását.

– Mehetünk? – kérdezte Draco, figyelmen kívül hagyva ezeket a meglehetősen jogos

aggályokat.

Granger mozdulatlanul állt, és szkeptikusan tanulmányozta a férfit, mintha a varázsló hátsó

szándékát próbálná kitalálni. Ez szöges és bosszantó ellentétben állt egy tipikus boszorkány
reakciójával Draco Malfoy vacsorameghívására, amit általában lélegzetvisszafojtott
igenekkel és rengeteg kuncogásokkal fogadtak.

Nem mintha a férfi egy ilyen vacsorára hívta volna meg.

Egyszerűen csak megfigyelte a különbséget.

A kukából égett halas pite szaga szállt fel, és szelíd, tragikus aurával telepedett rájuk.

Ez cselekvésre sarkallta Grangert. Szorosan rászorította a kuka fedelét, megfordult, és a

lépcső felé vette az irányt.

A nők általában nem futottak el Draco elől, épp ellenkezőleg. Ismeretlen és kellemetlen érzés
volt.

– Hé! – méltatlankodott Draco bosszúsan.

– Átöltözöm – szólt Granger. – Nem megyek a kúriádba az itthoni ruhában. Különben is, úgy
bűzlök, mintha megégtem volna.

Draco, miközben nézte, ahogy a lány és a feneke a mugli rövidnadrágjában felsprintel a

lépcsőn, homályosan azt akarta mondani, hogy neki nincs kifogása az itthoni ruhák ellen, és
hogy csak ketten lesznek a vacsoránál, úgyhogy nem számít, ráadásul gyakran volt egy kicsit
gyertyafüst szaga, és ez a legkevésbé sem zavarta.

Granger azonban már az emeleten volt, így Draco megtartotta magának ezeket az érzelgős
elmélkedéseit.

Megvárta, amíg a lány átöltözik, ami körülbelül két munkanapot vett igénybe. Aztán elindult
lefelé szinte lezuhanva a lépcsőn egy piros nyári ruhában.
– Tessék, most már szalonképes vagyok.

– Kinek szalonképes?

– Nem tudom – mondta Granger, és a haját egy alacsony oldalsó kontyba fogta, ami valahogy
egyszerre volt elegáns és rendetlen. – Az, hogy veled vagyok, vonzza a káoszt, félig-meddig
azt várom, hogy Shacklebolt úgy dönt, beugrik egy kis csevegésre.

Draco úgy érezte, hogy ettől függetlenül a káoszvonzó inkább a boszorkány maga.
– Remélem, megteszi. Megmondhatja Tonksnak, hogy kapcsolatot építek ki a megbízómmal,
és nem vagyok egy rettentő zsarnok.

– Nem vagy zsarnok. Csak rámenős vagy – pontosított Granger, miközben a pántos szandálba
csúsztatta a lábát.

– Én vagyok rámenős?

– Kicsit főnökösködő, tényleg.

– Ó, ez aztán szórakoztató.

A Mitrához hoppanáltak, onnan pedig a Hattyúba mentek hop-porral, majd pedig a kúriába.
Ugyanaz volt az útvonal, amit azon a végzetes éjszakán bejártak, mint amikor Granger a
kúria kviddicspályáján kötött ki, csak fordítva, és kevésbé hektikus körülmények között.

Úgy tűnt, ez a gondolat Granger fejében is megfordult, amikor a kúriában megjelentek.

Ahogy Draco lopva a lányra pillantott, Granger találkozott a tekintetével. Aztán feltartotta a
kezét.

Az csak enyhén remegett.

– Haladás – mondta Granger.

Draco csendes őszinteséggel dicsérte:

– Szép munka.
A kúria nagy bejárati ajtaja kinyílt a közeledésükre. Az egyik fiatalabb házimanó egy magas
hangú üdvözlőszóval szaladt át az előcsarnokon… és aztán meglátta Grangert.

Meglepetten felnyikkant, eltűnt, majd magas hangja visszhangzott a konyhából:

– Megjött a mester! És hozott egy hölgyet! Csináljatok tejszínhabot!

Aztán a manó újra eléjük hoppanált, mintha nem is ment volna sehova.
– Isten hozta, uram és kisasszony!

– Köszönöm, Tupey. Megmondanád a konyhásoknak, hogy a kollégám, Granger gyógyító

csatlakozik hozzám vacsorára?

Draco ezzel a felvilágosítással akár össze is törhette volna a házimanó szívét.

– Természetesen, uram – mondta, és nagy szemei hirtelen lesújtottsággal teltek meg.

– És a déli teraszon szeretnénk vacsorázni – tette hozzá Draco.

Tupey meghajolt és eltűnt. Távolról harsány hangján visszhangzott a kérés, hogy töröljék a
tejszínhabot.

Granger zavartan nézett.

– …tejszínhabot?

– Ne törődj vele! – legyintett Draco. – Kezdetnek igyunk egy aperitifet. Azt hiszem, épp most
indítottunk el egy pánikot a konyhában.

Granger már nem volt annyira merev, mint a legutóbbi látogatásakor. Körbepillantott,
szemügyre vette a fehér falakat, a néhány lépésenként lebegő, elvarázsolt gyertyafüzéreket, a
sok kandallóban lángoló tüzeket. Az új kúria kevésbé volt sivár látvány, mint a régi.

Draco az egyik szalonba irányította, amely tele volt mindenféle harapnivalóval. Húsz
másodpercük volt arra, hogy helyet válasszanak, és olajbogyót válogassanak, mielőtt Tupey
ismét megjelent, és tudni kívánta, mit szeretnének inni.

– Nekem egy konyakot – mondta Draco.

– És Granger gyógyító kolléganőnek? – kérdezte Tupey.

– Vörösbort kérek.

– Cabernet Sauvignon? Merlot? Pinot Noir? Malbec? – kérdezte Tupey.

Granger mintha megbénult volna a választási lehetőségek áradatától.

– Ööö… én a Malbecet fogom kipróbálni. Köszönöm!

Tupey meghajolt, és eltűnt.

Ezután Henriette következett, aki valamivel jobban tudta leplezni izgatottságát (csak a
remegő fülei árulták el).
– Mademoiselle Granger – köszöntötte egy pukedlivel, mielőtt felajánlotta volna a tálcát. –
Roulades de courgettes, noix épicées au piri-piri, blinis de saumon et de chèvre au pesto.

A tálca amuse-gueules lebegett Granger mellett. Henriette eltűnt.

Granger kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de újabb pukkanás hallatszott, és Tupey
az italokkal együtt hoppanált. Draco a szokásos udvariassággal kapta meg a sajátját,
Grangerét viszont a legnagyobb gondossággal adták a kezébe. Tupey eltűnt.

Draco nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egy harmadik manó jelent meg a konyhából,
hogy megkérdezze, van-e Granger gyógyító kolléganőnek valamilyen allergiája vagy
kedvence, amiről a konyhának tudnia kellene. Nem volt. A konyhai manó eltűnt.

Granger megpróbált egy megjegyzést tenni, de Henriette szalvétákkal és apró villákkal

robbant be, aztán ismét dehoppanált.

Draco és Granger óvatosan szemezgettek egymással, amikor csend telepedett a szalonra,

félig-meddig arra számítva, hogy egy újabb hangos reccsenés szakítja félbe a következő
beszélgetési kísérletüket.

– Kicsit… kicsit hevesek, nem igaz? – tudakolta Granger.

– Teljesen odavannak a vendégekért – magyarázta Draco. – Amikor anyám nincs itthon,

akkor nincsenek olyan rendezvények, amiket meg kellene rendezniük, és csak engem kell
etetniük.

– Ez az egész tálca elég vacsorára – szólalt meg Granger, és kiválasztott egy lazacblinit.

– Ööö… nem. Tartsd meg az étvágyadat.

A déli terasz felé kanyarodtak. Kitűnő nyári este volt, meleg, de édes, játékos kis szellővel
megáldott. A légáramlat játszadozott Granger elszabadult hajfürtjeivel, és megrángatta a
ruhája szegélyét. Nem mintha Draco a lányt nézte volna.

A területet éjszaka varázslatos gyertyák és lámpások világították meg minden fa tövében, és

minden gyalogösvény mentén letűzve. Bizonyos szempontból a hatás még csodálatosabb
volt, mint nappal – a szökőkutak és a vízjátékok csillogtak, a virágok pedig világították,
mintha belülről izzottak volna.

Draco otthagyta Grangert, hogy megcsodálhassa a kertek egy-egy kilátóját, míg ő előre sétált,
hogy megnézze, készen áll-e az asztal. Elégedett volt azzal, amit a házimanók ilyen rövid idő
alatt összehoztak: egy ezüst asztal és két szék, rengeteg nyári virág, amelyek az illatukat az
éjszakai levegőnek kölcsönözték, a lámpások és tündérfények valóságos extravaganciája.

Mindamellett rettenetesen romantikus volt. Henriette rátett egy lapáttal, tekintve, hogy Draco
egy kolléganőt jelentett be. A nyár folyamán számtalanszor vacsorázott és ivott a kollégáival
és munkatársaival a szabadban, de Henriette egyszer sem látta jónak, hogy rózsákkal
díszítsen. Vörös rózsákkal.

– Henriette? – szólította.
– Oui? – válaszolta Henriette, és megroppant mellette.

– Maga egy csirkefogó.

– Je ne connais pas ce mot – mondta Henriette, értetlenül a vállát vonogatva.

– A rózsák, Henriette.

– Mi van velük, Monsieur?

– Túl sok.

– Túl sok mi, Monsieur?

– Túl sok minden, Henriette.

– Il faut se laisser ensorceler, Monsieur.

Ami valójában pont az volt, amit Draco kért – kéretlen miszticizmus arról, hogy hagyja
magát megbabonázni.

– Vigye el őket, Henriette!

– Virágzásuk csúcsán vannak, Monsieur. Kár lenne elpazarolni őket.

– Mindazonáltal, szeretném…

– Ó! – szólalt meg Granger hangja. – A rózsák!

Henriette hosszú pillantást vetett Dracóra, amivel azt sugallta, hogy mint mindig, most is ő
tudja a legjobban, és ha az úr abbahagyná a kételkedést, akkor a bolondját is járatná magával,
a buta fiú.

Granger az asztal előtt állva összekulcsolta a kezét.

– Milyen gyönyörű! Még sosem láttam ezt a fajtát, dupla virágú? És a színezete, olyan mély!

– Ez az Apolline – mondta Henriette. – A rózsakert egészen csodálatosan pompázik tőlük,

Mademoiselle. Vacsora után el kellene mennie sétálni. Biztos vagyok benne, hogy Monsieur
szívesen elkíséri önt Madame Malfoy távollétében.

A szóban forgó Monsieur e friss szemtelenség láttán Henriette-re vetett egy lecsillapító
pillantást. Granger azonban hatalmas örömét lelte az ötletben, és azt mondta, imádni fogja, és
megkérdezte, honnan jött az Apolline, mióta van náluk stb…

– Előbb az étel, aztán a rózsakertről szóló női eksztázisok – mondta Draco.

Granger is és Henriette is hűvösen nézett rá, Draco érezte a róla alkotott alacsony
véleményük súlyát.

Henriette jelezte, hogy ő hozza az első fogást.

Granger egy sóhajjal elfoglalta a székét.
– Természetesen nem szeretném, ha a női extázisaim a te férfias étvágyadnak az útjába
állnának.

Draco egy vigyort rejtett a konyakjába.

– És mit tudsz te az én férfias étvágyamról?

– Csak azt, hogy könyörtelen.

– Pontosan.

– És károsítják az ítélőképességedet.

– Néha.

– Csak remélhetjük, hogy Henriette előételétől elégedett leszel, és akkor talán zavartalanul
beszélgethetünk a rózsákról.

– Részben elégedett, valószínűleg.

Granger összehúzott szemmel nézett rá, mintha érzékelte volna a kettős célzást, de nem volt
egészen biztos benne, hogy komolyan gondolta. Draco úgy döntött, hagyja a lányt főni a
bizonytalanságban.

– Tourteau frais, décortiqué par nos soins – jelentette be Henriette, amikor Tupeyval együtt
megérkezett a rákokkal és a fűszervajjal.

Ettek. Granger finomkodott, ahogy az lenni szokott, és könnyen elterelte a figyelmét a hosszú
pillantásokról, amelyek a teraszon túlra, a gyertyafényes udvarra irányultak. Most a kézfejére
támasztotta az állát, és egy nyárfasor elillanó szépségét bámulta, amelynek fiatal levelei
ezüstös medalionként rezegtek a szélben.

Draco félig-meddig félbe akarta szakítani ezt, hogy visszaterelje a fontos dolgokra (saját
magára), de inkább jó volt társasági csendben üldögélni, és kortyolgatni az italukat. A
kúriában a vacsorák általában napirendek által vezérelt ügyek voltak, ahol vagy a vendégnek,
vagy Dracónak volt valami nyeresége vagy vesztenivalója. Ez a mostani azért különleges,
mert hiányzott belőle az ilyenfajta nyomás. Dracónak nem kellett manővereznie, és tudta,
nem manipulálják. Csupán együtt ettek, miközben a férfi apró jóvátételt tett a megégett
halpástétomért. Grangernek nem voltak tervei a vagyonával vagy a személyével
kapcsolatban.

Néha könnyű volt vele lenni.

– Bazsalikomos rizottó – mondta Henriette, lesöpörte a rákjukat, és helyette egy pufók

rizottót rakott le eléjük. A bazsalikom illata ínycsiklandóan hullámzott belőle.

– Egyébként honnan tudsz ennyit a rózsákról? – kérdezte Draco.

– Az anyukám nevelte őket – válaszolt Granger egyfajta erőltetett könnyedséggel.

– Régen? Abbahagyta a hobbit?

– Nem tudom. Néhány éve nem láttam a szüleimet.

– Ó.

Tekintve, hogy a lány igyekezett érintetlennek látszani, Draco nem faggatta tovább a témáról,
ami szerinte nagy tapintatosságról tanúskodott.

Granger azonban folytatta.

– Mindkettőjüket amneziáltam a háború alatt. Ausztráliába küldtem őket, hogy biztonságban

legyenek. Mire újra rájuk találtam, már túl késő volt visszafordítani a varázslatot anélkül,
hogy kockáztattam volna az elméjük károsodását. Egészen boldogan élnek Adelaide-ben, és
fogalmuk sincs róla, hogy valaha is volt egy lányuk.

Á, igen, pont ez az, amit Draco remélt. Egy kis könnyed visszaemlékezés a háborús
tragédiákra.

Nem foglalkozott együttérző szavakkal, mert ő nem igazán csinált ilyesmit, és a lány úgysem
hinné el, hogy őszinte.

– Ez megmagyarázza, amiért ennyire óvatos vagy az Exmemoriammel – mondta Draco.

– Ó, igen. Nehéz lecke volt megtanulni. Az elmékkel… az emlékekkel… nem szabad

könnyelműen babrálni. És én szisztematikusan szétszedtem tizennyolc évnyi emléket. Ennek
voltak következményei.

– Ez tartotta életben a szüleidet – érvelt Draco.

– Így van. De ennek ára volt. – Granger befejezte a borát. – Mindegy… ez túl szép este
ahhoz, hogy érzelgősködjünk. Beszéljünk másról.

Draco befejezte a konyakját, hogy a lány üres pohara ne érezze magát magányosnak.
Érzékeny volt ilyen szempontból.

Grangerre szegezte a szemét.

– Inkább úgy nézel ki, mint akinek van egy téma a fejében.

– Megszegett ígéretek – szólalt meg Granger. Vádaskodás lappangott a kijelentésben.

Draco felvonta a szemöldökét, meglehetősen célzottnak érezte magát.

– Megszegtem egy ígéretet?

– Igen.

– Tényleg? Világosíts fel!

Éppen, amikor Granger megszólalt volna, Tupey előjött, hogy egy Sauvignon Blanc-t
javasoljon a következő fogáshoz, tekintve, hogy halról van szó. Draco és Granger
egyetértettek. Tupey felszolgálta a bort, és eltűnt.

– A régészek jelentése a kelta romokról – folytatta Granger. – Amiket a várbörtönök alatt

találtatok. Sosem küldted el nekem.

Draco színpadias döbbenettel dőlt hátra.

– Igazad van. Soha nem küldtem el. Caught en flagrant délit.

– Je sais – mondta Granger komolyan. – Szörnyű bizalomvesztés.

– Meg fogsz valaha is bocsátani nekem?

– Nem. Eléggé úgy képzelem, hogy félelmetes haragot tartok emiatt. Talán egy teljeskörű
viszályt indítok.

– Ezt úgy mondtad, mintha a Granger és a Malfoy házak nem lennének már így is viszályban
– szólt Draco.

– Igaz – bólintott Granger.

Miközben Granger ezen az új összetettségen töprengett, Draco feléjük intette Henriette-et, és

elküldte a régészek jelentéséért. Henriette egy vastag pergamentekerccsel a kezében, és kérdő
tekintettel tért vissza.

Aztán felajánlotta, hogy hoz más, inkább egy nyári estéhez illő olvasnivalót, például néhány
francia poésie?

– Nem, köszönöm, Henriette… ez minden – közölte Draco. – Mademoiselle-nek sajátos

irodalmi ízlése van, és szívesebben olvas halott szerzetesekről.

Henriette egy fejrázással eltűnt.

Granger elfogadta a tekercset, miközben mosoly játszott az ajkán.

– Ha így mondod, egészen biztosan különösnek hangzik.

Draco megvonta a vállát.

– A különös legalábbis nem unalmas.

– Elfogadom a gyengén előadott, hátba támadó bóknak szánt kifogásodat – mondta Granger,
és kibontotta a tekercset.

– Tudod, nem szeretném, ha beképzelt lennél.

– Nem. Ezen a téren tévedhetetlenül éber vagy.

Granger belemerült a jelentésbe, és hagyta, hogy a rizottója kihűljön a tányérján. Időnként

eszébe jutott Draco jelenléte, miközben egy ó jelzéssel egy-egy izgalmas részletet
megosztott.
Henriette a következő fogással hoppanált, és szemrehányó pillantást vetett Grangerre, amikor
számba vette a helyzetet.

– Mademoiselle! J'ose vous rappeler que vous êtes à table.

Granger felpattant, és egy bocsánatkérést mormolva eltette a tekercset. Megszégyenülten

nézett, amikor Henriette elvette a rizottót (ami most már egy összecsontosodott csomó volt),
és a helyére a halat tálalta.

– Turbot poêlé, artichauts poivrade et citron confit. – Henriette különös határozottsággal rakta
le Granger halát és articsókáját, célozgatással, hogy ha nem fogyasztja el az egészet, akkor
váltanak még pár szót.

Henriette zsaroló fenyegetőzésének hatását némileg csökkentette, hogy az orra alig ért az
asztal fölé. Granger azonban tágra nyílt szemmel azt mondta, a rombuszhal rendkívül
ízletesnek tűnik, és Henriette figyelő tekintete alatt belegyömöszölt néhány falatot a szájába.

Elégedetten Henriette eltűnt.

Granger egy kis bor segítségével lefojtotta a halat.

Draco visszafojtotta a nevetést.

– Úgy nézel ki, mint akit rendesen megrémítettek.

– Tényleg ijesztő. – Granger egy lopakodó pillantást vetett a válla fölött, majd visszanézett
rá. – És sajnálom… ez szörnyen bunkó volt tőlem. Elmerültem és én… nem vettem észre.

– Szívesen körülnéznék egy mumus után – elmélkedett Draco a saját falatjai között. – Talán
az egyik vendégszobában lesz.

Granger pislogott.
– Egy mumust? Minek?

– Van egy olyan érzésem, hogy a tiéd most egy nyolcvanéves, francia házimanó alakját veszi
fel, és szeretném megerősíteni az elméletet.

Granger az ajkába harapott, hogy ne mosolyogjon.

– Azt hiszed, hogy borzasztóan vicces vagy.

– Az vagyok – vigyorgott Draco.

– És a tiéd milyen alakot öltene, ha mumusvadászatra mennénk?

Draco hátradőlt, és összekulcsolta az ujjait.

– Na, ez aztán a kérdés. A háború óta nem találkoztam ilyennel. Szeretném azt hinni, hogy
már nem Voldemort ugrana felém, mint egy enervált hulla.

– Nos, mi ijesztett meg mostanában?

– Szeretnéd, ha őszinte lennék veled?

– Jobban szeretném, de nem várom el – sóhajtotta Granger.

– Volt egy pillanat ma, a küszöbödön, amikor úgy néztél ki, mintha mindjárt rovarrá
transzformálnál, és eltaposnál.

Granger úgy nézett, mintha külön megjegyezné ezt az új ötletet.

– Miféle rovar?

– Nem tudom… feltételezem, egy undorító kis csótánnyá.

– Majdnem megölhetetlen – mondta Granger a fejét rázva. – Rossz választás. Én valami

puhábbat választanék. Bár, ha mégis megölnélek, akkor szeretném, ha tudnád, hogy nem
használnám az átváltoztatást.

– Ó, az jó. Az nem lenne sportszerű. Akkor hogyan csinálnád?

– Talán megkötözlek, és hagynám, hogy Csámpás próbálkozzon. Akkor csak bűnrészes

lennék a gyilkosságban.

– A mondat első része ígéretes volt, amíg be nem hoztad a macskát.

Granger egyáltalán nem vette tudomásul ezt az enyhe kacérkodó közeledést.

Visszaemlékezett.
– Egyszer majdnem megfojtotta Ront. Ráfeküdt az arcára, miközben aludt. Magamban attól
tartok, hogy szándékosan tette.

– Nos, akkor ez eldőlt: az új mumusom a te macskád.

Granger nem adta meg neki a megtiszteltetést egy teljes nevetéssel, de mosolyt rejtett egy
korty bor mögé.

Henriette visszatért, hogy ellenőrizze Granger haladását. A boszorkány kifejezte, hogy

minden nagyon finom, és különösen az articsóka, mert ez volt a legtökéletesebben elkészítve,
amit valaha is volt szerencséje enni.

Henriette azt mondta:

– Parfait. Tudja, az articsókának rengeteg egészségügyi előnye van.

– Valóban?

– Oui, oui, annyi tápanyag és vitamin. Emellett afrodiziákum is.

Henriette eltűnt, miután közölte ezt a létfontosságú információt.

Granger egyfajta döbbenettel szemlélte üres tányérját. Draco szívesen nevetett volna.

– Tudni fogom, mit hibáztassak, ha esetleg a kezeiddel fogdosnál – somolygott Draco.

Granger a szintén üres tányérjára fordította a tekintetét, és azt mondta:

– Én is.
Tupey és Henriette eltüntették az üres tányérokat, és felszolgálták a desszertet.

– Millefeuille à la vanille de Bourbon – mondta Henriette, és nagy lendülettel bemutatta az

utolsó fogást.

Tupey egy édes Sauternes bort javasolt hozzá, amit Draco és Granger elfogadott.

Granger belenyomta a villáját a zsenge millefeuille-be.

– Henriette, Tupey, meg kell köszönnöm. Ez az étel sokkal jobb volt, mint amit ma este ettem
volna.

Henriette pukedlizett, Tupey pedig meghajolt.

– Biztos vagyok benne, hogy Miss Mabel remek halpástétomot készít – mondta Draco.

– Tessék? Ki az a Miss Mabel? – kérdezte Henriette. – Az ön házimanója, Mademoiselle?

– Nem – szólalt meg Granger. – Ő… ő… ő készíti a halpástétomokat, amiket a boltokban

lehet kapni. Hát, igazából nem vagyok benne biztos, hogy ő egy valódi lény-e, valószínűleg
az egész csak marketing…

– Fagyasztott halas pite – magyarázta Draco Henriette-nek. – Fagyasztott piték, amiket a

kisasszony fagyasztva tart, és aztán beteszi a sütőbe, amikor van egy fél perce, hogy az
evésen gondolkodjon.

Henriette sóhajtozni kezdett ezen a felfedezésen. Tupey keze a szájához repült.

– És ha ez nem sikerül, akkor Mademoiselle-nek van két tonhalkonzervje és némi szárított

babja. Ez a szekrénye teljes tartalma. – Draco elkomorult. – Sok nyugtalanító dolgot láttam
már életemben, Henriette, de Mademoiselle szekrényei egészen más dolog.

Henriette keze a szívére tapadt, a szeme tágra nyílt.

– Non!

– Oh, oui. A saját szememmel láttam.

– Monsieur kissé túloz – mondta Granger, és a villáját markolva azt sugallta, hogy talán
megböködi vele Dracót, ha nem hagyja abba a botránykeltését a manóknál.

– Igazad van – helyeselt Draco. – Volt ott egy doboz keksz is, csak néhány éves lehet. Kicsit
poros, de még mindig jó.

Henriette és Tupey is Grangerre néztek, és úgy tűnt, készek sírni.

– Ezen a héten még nem voltam a boltban – próbálkozott Granger megnyugtatásképpen. –

Ezért voltak olyan üresek a szekrényeim. Kicsit elfoglalt voltam.

– Ó, igen – folytatta Draco. – Mert általában csordultig tele vannak, nem igaz?
Már várta Granger asztal alatti rúgását, és az meg is érkezett. A kezébe kapta a lány bokáját,
és fintorgott.

Granger megpróbálta visszaszerezni a lábát, de Draco közölte vele, hogy a rúgása azt
jelentette, hogy elvesztette a lábjogokat.

Henriette nem vett tudomást a szóváltásról, túlságosan lefoglalta a felzaklatottság, hogy miért
nem segít senki a kisasszonynak és az üres szekrényeinek. Tupey úgy tűnt, a hiperventilláció
határán van.

– Van egy szerény javaslatom – ajánlotta fel Draco.

Granger lába megrándult. Draco szorítása szilárdan tartotta. És ez volt minden, ami volt – egy
szorítás. A csupasz bokája puha volt a tenyere alatt, és az ujjai kíváncsiak voltak a csontok
finom formájára, arra, milyen érzés lenne végigkövetni őket, de nem vett részt benne.
Szorítás maradt. Mert ő volt Granger. És egyáltalán nem érdekelte, hogy a bokáját simogassa.

És ha mégis érdekelte volna – márpedig nem érdekelte –, az az articsókák hibája lett volna.

Granger nem igazán merte hangosan visszakövetelni a lábát Henriette előtt, mert az
kellemetlen kérdésekhez vezetne, hogy miért próbálta megrúgni az urat a vacsoraasztalnál,
ami sokkal nagyobb baklövés volt, mint az olvasás.

– Milyen javaslat? – kérdezte Granger egyfajta morgással, mint egy nyakánál fogva elkapott
macska.

– A házimanók halálra unják magukat anyám és az ő ünnepélyei nélkül. Miért nem adsz
nekik engedélyt, hogy hetente egyszer-kétszer beugorjanak, és feltöltsék a szekrényeidet?
Legalább addig, amíg anyám vissza nem jön.

– Egyáltalán nem…

Draco megszorította Granger bokáját, mielőtt még jobban feldúlná a manókat.

Henriette és Tupey Granger felé fordultak, ahogy beszéltek, azzal az esdekléssel a

szemükben, amikor arra gondoltak, hogy az üres kamra csak a figyelemre vár. Henriette kezét
a mellére szorította; Tupey keze egyfajta könyörgéssé kulcsolódott. A könnyben úszó szemük
valósággal csillogott.

Granger hangja elhalt.

– Feltétlenül szükséges, azt hiszem, Mademoiselle azt akarta mondani – mondta Draco a
manóknak.

Granger olyan pillantást vetett rá, amely egy második bejövő rúgásra utalt, ha csak nem félt
attól, hogy a másik lábát is elveszíti. A manóknak a legjobb mosolygási kísérletét adta.

– Talán Monsieur és én megbeszélhetnénk a részleteket négyszemközt?

– Tehát igen, kisasszony? – kérdezte Tupey lélegzetvisszafojtva.

– Természetesen igen – mondta Henriette csillogó szemmel. – A Mademoiselle soha nem
lenne olyan goromba, hogy visszautasítsa a Monsieur ajánlatát. Ő túlságosan is bien élevée.

Granger mosolya egészen megrögzött volt.

A manók féltucatszor meghajoltak és pukedliztek, majd eltűntek a konyhába, hogy

megosszák a jó hírt.

– Egy szent türelmét is próbára tennéd – közölt Granger összeszorított állkapoccsal. – Add
vissza a lábam, mielőtt még csótányt csinálok belőled!

Draco átadta a lábát, valószínűleg kicsit lassabban, mint kellett volna, az ujjai hegye a lány
bokáját súrolta, amikor elengedte.

A lány észrevette. Az arccsontján rózsaszín pír futott végig. Valószínűleg a bor miatt. Talán
más dolgok miatt.

– Csak egy szenttel beszéltem, és neki eléggé tetszettem – mondta Draco, miközben a hajába
futtatta a kezét.

Granger, a pír ellenére, elkeseredett volt.

– Csak öt percet töltött a drága társaságodban, nem elég hosszú időt ahhoz, hogy rájöjjön,
milyen végtelenül idegesítő vagy. Mint például, hogy házimanókat erőltetsz rám, pont rám.
Mi volt a gondolatmeneted, ha volt egyáltalán, ennek a döntésnek a hátterében?

– Láttam egy olyan problémát, amit képességemben állt megoldani – magyarázta Draco. –
Ezt az életfilozófiát egy meglehetősen okos boszorkánytól tanultam.

Granger bámult rá. A saját szavainak és a valódi bóknak a kettős csapása teljesen
kizökkentette. Hátradőlt, és küzdött, hogy ne legyen mérges.
– Te… te egyszerűen…

– Leírhatatlan, tudom – mondta Draco.

– Muszáj, hogy mindig tiéd legyen az utolsó szó?

– Csak azokon a ritka alkalmakon, amikor megengeded.

Granger küszködött a lappangó bosszúságával és szórakozottságával. A szeme csillogott tőle.

Meglehetősen kedves képet festett.

– Mikor jön vissza az édesanyád Angliába?

– Két hét múlva – mondta Draco. – Akkor megszabadulsz a manóktól. De addig is

visszaadod nekik az életörömüket.

Granger a konyhák irányába nézett.

– Rendben van. De csak azért, mert nem akarom, hogy Henriette mal élevée-nek tartson,
amiért visszautasítottam az ajánlatodat. Azt hiszem, személyesen sértené meg.
– Ha Henriette-nek aggályai lennének a neveltetéseddel kapcsolatban, akkor már az elejétől
fogva elutasított volna. Ő egy meglehetősen önfejű manó. Most pedig edd meg a millefeuille-
t, különben megint szidni fog.

Granger a tányérjára fordította a figyelmét. Draco belekortyolt az édes borba.

– Minek volt a tejszínhab? – kérdezte Granger.

– Ez magánügy, és jobb lenne, ha elfelejtenéd.

– Hm – mondta Granger, miközben a pohara fölött tanulmányozta a férfit.

Befejezték a desszertjüket.

Henriette materializálódott, és kedvesen emlékeztette Monsieur-t, hogy neki a rózsakertben

kellett volna végigvezetnie Mademoiselle-t. Aztán felállt, apró kezét csontos csípőjére
kulcsolta, és megfélemlítően bámulta a férfit, amíg az fel nem állt, és fel nem kínálta a karját
Grangernek.

Granger először csak könnyedén érintette a karját, de néhány lépés után a lány szorítása
megszilárdult.
– A francba! Kicsit ingatag a talaj, vagy teljesen becsíptem?

– Mindketten manduláig át vagyunk itatva borral – mondta Draco.

– Tupey figyelmessége… könyörtelen volt.

Csoda volt, hogy még egyikük sem mondott valami részeges hülyeséget… de az éjszaka még
fiatal volt, és a kertekbe vezető út hívogatott, és a hülyeségek lehetőségei úgy csillogtak, mint
az utat szegélyező gyertyák.

Egy dupla sor virágzó lilaakác között bolyongtak. Jobbra tőlük állt az üvegház, amelynek
meleg fényét a lila virágok láza árasztotta el. A szellő pillangórezgésbe hozta a virágokat; a
fény végigsiklott az ösvényen.

A keveredő árnyékban Granger úgy tartotta fel a kezét, hogy az sziluettként kirajzolódjon az
üvegház fényében.

A keze stabilan állt.

A bal kezét tartotta fel. A karja csupasz volt, és a belső karjának bőréhez simult az a folt.

Granger megfordult, és tovább akart menni az ösvényen, de Draco félbeszakította az este első
hülyeségének elkövetésével. Később majd a bort okolja.

Megfogta a lány csuklóját – gyengéden, de a lány ennek ellenére összerezzent –, és magához

húzta.

Granger megdöbbent.
– Mit csinálsz…?!
– Nem tudtam, hogy ez még mindig megvan – mondta Draco.

Úgy forgatta a lány csuklóját, hogy a bűbáj homálya elkapta az ingadozó fényt.

– Nos… igen. – A hangja bizonytalan volt. A lány tágra nyílt szemmel, óvatosan bámult rá,
mint egy vadállat, aki mindjárt kitépi magát és elszalad. Olyan illata volt, mint a Sauternes
édes illata.

Két nehéz szó, amelyet Draco Provence óta hordozott magában, nehezen jött ki belőle.
– Én sajnálom.

– Az őrült nagynénéd volt, nem te.

– Nem tettem semmit, hogy megállítsam.

Erre Granger nem adott választ.

– Gondolom, ha lenne rá mód, hogy meggyógyítsd, te már megtaláltad volna – mondta

Draco.

– Igen, megtaláltam volna. Rengeteg mindent kipróbáltam, de…

– Vannak dolgok, amik nem gyógyulnak be.

– Nem. Nem gyógyulnak. – Granger egy pillanatra elhallgatott. Aztán elhintette a bűbájt,
hogy felfedje a szót. – Csúnya dolog.

A régi sérülés tisztán látszott a bőrén, olyan nyersen, mint aznap, amikor belevésték azt. Még
mindig csillogott. Draco szája kiszáradt. Egy pillanatra a lány tizenhét éves volt, úgy feküdt,
mintha halott lenne a szalon padlóján, alig néhány méterre onnan, ahol álltak. Aztán megint
Granger volt, egy égő intelligencia, egy világmegváltó, de mindezek ellenére még mindig
megjelölve. Draco szorítása a lány csuklóján egy kicsit szorosabb lett. A szégyen és a
bánat…

– Még mindig fáj? – kérdezte Draco, mert túl nyersnek tűnt ahhoz, hogy ne fájjon.

– Néha. Már hozzászoktam. Vagy csak egyszerűen elfelejtem.

Dracónak soha nem állt szándékában megmutatni neki a saját belső karjának szégyenét, ami
annál is szégyenteljesebb volt, mert önként szerezte.

Mégis azon kapta magát, hogy kigombolta a mandzsettáját és feltűrte az ingujját.

Ami a karján maradt, az egy eltorzult, félig megfakult jel volt. Fekete hús és összehúzódott
hegszövet groteszk keveréke volt a korábbi sikertelen eltávolítási kísérletek miatt.

– Ó – sóhajtott fel Granger.

– Az enyém még csúnyább. Minden tekintetben, Granger. Mert ezt én akartam.

A zihálás inkább sokk volt, mint rémület. A boszorka gyógyítói szemmel figyelte a kicsavart
húst, olyan szemmel, amely látott már rosszabb dolgokat is.

Granger sokáig hallgatott. Végül azt mondta:

– De már nem akarod többé.

– Nem.

– Ez az, ami számít.

– Ez nem törli el a múltat – mondta Draco. A bemocskolt kar, amit kettejük között tartott,
ékes bizonyítéka volt ennek.

– Nem. De a döntések, amiket azóta hoztál, sokkal jobban meghatároznak téged, mint az
akkoriak.

– Valóban?

– Tizenhat éves voltál. Te… mindannyian… gyerekkatonák voltunk, akiket belevetettek egy
háborúba, és megpróbáltuk azt tenni, amiről azt tanították, hogy helyes. Próbáltuk megvédeni
a szeretteinket.

– Muszáj ilyen szörnyen megbocsátónak lenned?

– Tizenöt év telt el – mondta Granger. Leengedte a saját karját. Fáradtnak tűnt. –

Biztosíthatlak, hogy hosszasan töprengtem a dolgon. Megbocsátottam azoknak, akik
megérdemelték.

– Ez inkább zavarja az önvádakban való fetrengésemet.

– Az önsanyargatás nem célravezető.

Most Granger volt a soros, hogy megfogja a csuklóját. Az árnyékok között egy
fényháromszöghöz húzta, és odahajolt, hogy közelebbről is megfigyelhesse a jelet. Draco el
akart húzódni, de a lány elég bátor volt ahhoz, hogy hagyja megnézni az övét, így most sem
szabad gyávának lennie.

Az ujja végigsimított a sebhelyes barázdákon, és a félig megolvadt húson, amely még sosem
érezte más kezének érintését.

Szívfájdalmasnak tűnt.
– Megpróbáltad elátkozni?

– Igen – bólintott Draco. Többek között. – Évekkel ezelőtt.

A karja megrándult a lány tekintete alatt. Legszívesebben újra elrejtette volna a jelet: annyira
csúnya volt, annyira torz, annyira tele volt ocsmány emlékekkel és szégyennel.

– Nem hiszem, hogy ezzel sokat tudnék kezdeni – mondta Granger. – Mármint a gyógyítás
szempontjából. – A gondolat mintha elszomorította volna.
– Az enyém néhány szörnyű döntés emléke. Jól megérdemelt. A tiéd… a tiéd egy nyomorult
tragédia.

– Az is – szólt Granger. Aztán hozzátette: – Nos, mindkettő tragédia, más-más módon.

Még több jogos megbocsátás. Draco ettől legszívesebben elmenekült volna.

Csendben álltak. És most már a lány is tudott valamit a bánatából, és ő is tudott valamit az
övéből. Volt valami bensőséges a kapcsolatban. Hogy látták. Ismeretlen volt, gyengéd
tapintású, idegesítő.

Csendben álltak, és mégsem csend volt, hanem valami sűrű, mély és kavargó. Nyomásként
nehezedett a dobhártyájukra és a mellkasukra.

– Szeretnék egy frappáns konklúziót vagy bölcs szavakat – szólalt meg Draco, hogy átvágjon
rajta.

– Igen, kérlek – mondta Granger. Megkönnyebbültnek tűnt.

– Úgy értettem, hogy tőled.

Granger összekulcsolta maga előtt a kezét, és felnézett a csillagokra, mintha ott találná meg a
lényegre törő mondanivalót.

– Az enervált hullák, akiktől ezeket a sebhelyeket kaptuk, már egészen halottak.

– És mi élünk.

– Azt hiszem, ez elég jó.

Draco visszatűrte az ingujját, és letűrte a mandzsettagombjait. Granger visszabűvölte a hegét

a diszkrét foltba.

– Túl szép ez az este ahhoz, hogy érzelgősködjünk – szólalt meg Draco.

– Nem hangzom ennyire pimasznak – mondta Granger.

– De igen. Megnézzük a rózsákat? Legyenek készenlétben azok a női extázisok.

Végigsétáltak a gyertyafényben kanyargó ösvényen, amíg a rózsakerthez értek. Lábuknál itt-

ott éjféli ibolyák kukucskáltak, előcsalogatva a félholdtól.

Lépteik lassúak és részegesek voltak, teljesen céltalanok. Tökéletes volt, Draco túl keveset
tudott a rózsákról ahhoz, hogy igazi idegenvezetést tartson, Granger pedig megelégedett
azzal, hogy terv és cél nélkül kanyarogjon egyikről a másikra, és megérintse a lazán kuporgó
szirmaikat. Szép nevek hagyták el az ajkát, ahogy felismert néhányat: Annabelle, Wildfire,
Apolline, Duchess, Ivory Kiss, Claire, Crimson Romance.

Tündérfények pislákoltak a rózsabokrok között. Szirmok sodródtak az ösvényre. Egy

fülemüle énekelt, és szökőkutak csobogtak. Granger valamiféle álmodozó szemű borúlátással
azt mondta, olyan volt itt, mintha egy elvarázsolt tisztáson lennénk.

Draco legszívesebben ráförmedt volna, hogy szentimentális, de azon kapta magát, hogy ő is
lágy, kellemes hangulatban van. Az a fajta hangulat, amelyben talán azt mondaná egy
boszorkánynak, igen, a rózsák édesek, de ő a legédesebb dolog a kertben, csak hogy lássa
elpirulni.

De nem tette, mert őt erősebb anyagból faragták.

Illatok, finoman és megfoghatatlanul cikáztak az orrukban. Granger megpróbálta megnevezni

az illatokat, és odatartotta a rózsákat Dracónak, hogy ő is próbálkozhasson, ő pedig mellé állt,
közelebb, mint kellett volna, és együtt találgattak az alma, vanília, szegfűszeg, mirha, méz és
a damaszt között.

A varázsló borral átitatott elméje benyomásokat gyűjtött. Kellemes közelség. Elég közel lenni
ahhoz, hogy érezze, a nő melegséget áraszt. A rózsa, amit az arcához tartott, olyan közel,
hogy az ajkai megsimogatták a szirmait. A holdfény a lány bőrén. Az elszabadult hajfürtök a
tarkóján. A szája sarkát. Az ajkának harapdálása. Szempillái az arcához simultak.

A következő rózsához léptek. Granger meg volt győződve róla, hogy ennek sárgabarackillata
volt. Draco mögé állt, és a válla fölé hajolt. Számára ez mandarin volt. Granger újra
megszagolta, és azt mondta, nem, sárgabarack, egészen biztosan. Draco pedig közelebb
hajolt, és azt mondta: nem, ez mandarin, ne butáskodj. Granger elmélkedett, talán Amortentia
rózsát találtak, az megmagyarázná az eltérést. Draco azt mondta, ezt a felfedezést
mindenképpen fel fogja jegyezni.

Továbbmentek a következőhöz, egy pompás fehér rózsához. Granger megmarkolta nehéz

fejét, és kihúzta. Draco ismét mögé lépett, és mindketten egyszerre szagolták meg, a lány
arca pedig a férfi állát súrolta.

Épp időben kapta el magát, amikor a férfi a lány derekára akarta tenni a kezét.

Az őrület felé vezető út.

A boszorkány szoknyájának íve a nadrágja elejét súrolta. A lány haja csiklandozta az arca
oldalát.

Granger azt mondta, kókuszdió, és kihívta a férfit, hogy ne értsen egyet vele. Draco magától
értetődően nem értett egyet, hiszen kivi volt.

Kivi?! – ismételte Granger. Kivi – erősítette meg Draco. Granger azt mondta, elküldi a férfit
fül-orr-gégészhez, ha nem hagyja abba ezt a hülyeséget. Draco azt mondta, az egyetlen
képtelenség itt a fül-orr-gégész szó.

Újra eluralkodott rajta az édes bénultság, a mozdulni nem akarás, a könnyedség az ereiben, a
végtagok súlytalannak, a szemhéjak nehéznek tűntek. Legszívesebben odatette volna az állát,
ahol a lány nyaka a vállával találkozik, és csak állt volna ott. Szeretett volna a fülébe suttogni
és érezni, ahogy a boszorka megborzong, hozzásimul. Itt akart elidőzni, hülyén kivizni, egy-
két évszázadon át. Lebegni akart.
Biztosan a bor miatt volt. És az articsóka.

Átmentek a következő rózsákhoz, apró, fürtökben növő, vad dolgokhoz, amelyeknek vetiver
illata volt. Granger megkérdezte, hogy szedhet-e egyet. Draco megtette neki, mert úgy tűnt,
nem úriemberhez méltó, ha nem teszi. És odaadta neki, a karja hátulról átkarolta, és az
ujjhegyeik összeértek, és ez volt a legközelebbi, amit elérhettek – ujjhegyek érintése egy
rózsa fölött.

A lány a válla fölött a férfira nézett, hogy megköszönje, a tekintetük találkozott, az övé sötét
és kíváncsi volt, a varázslóé pedig világos és nyílt, ez olyan volt, mintha univerzumok
ütköztek volna össze. A Fény és a Sötétség, a mugli születésűek és a tisztavérűek, a rendtag
és a halálfaló a szörnyű összeférhetetlenségek után. Az erőszakos polaritások, amelyek azzá
tették őket, akik voltak.

Egy kicsit egymásba estek az ütközés pillanatában, kicsit részegen, kicsit lélekbe markolóan.

A boszorkány a rózsát a hajába csúsztatta, és elfordult.

A rózsakert végéhez értek, ahol a legsűrűbben nőtt a sövény, és ahol a legszabadabban

lehetett hülyeségeket mondani. Ahol a szörnyű összeférhetetlenségek már nem jelentettek
annyit, mert itt, a zöld ágak és a zúgó szellő között csak egy férfi és egy nő voltak, akik egy
kertben kanyarogtak, és idiótán a rózsákról beszéltek.

Egy kőpadon találtak helyet, egy pufók Ámorokkal díszített szökőkút mellett. Granger maga
alá gyűrte a lábát. A hajában lévő rózsa elferdült, ezért Draco odanyúlt megigazítani, arra
számítva, hogy ezt nyájasan teszi, de ehelyett azt tapasztalta, hogy olyan fenséges idegesség
járja át, amilyet tinédzser kora óta nem érzett. Granger hálálkodva fújt egy köszönömöt. Az
arca rózsaszínű lett.

Triviális és nem triviális dolgokról beszélgettek, rózsákról, szekrényekről, hegekről,

háborúról, articsókáról és halas pitéről. Felnéztek a parázsló csillagokra, az éjjeli madarak
földöntúli éneküket rebegték, és a rózsák gyönyörű melankóliában hullatták szirmaikat. Egy
óra telt el, aztán kettő, majd három, bár úgy érezték, mintha csak most ültek volna le egymás
mellé erre a nedves padra a rózsák közé, hogy elidőzzenek az estén.

Ennek az éjszakának az emléke még sokáig megmaradt Dracóban, holdcsókosan és édesen. A

fény a lány szemében, a bor íze, a csillagok csillogása a szökőkútban, a rózsák lassú
csábítása.

Il faut se laisser ensorceler.

(Hagynod kell, hogy megbabonázzanak.)
 Módosítások

18. fejezet

Módosítások

Van valamim a számodra – jött egy üzenet Grangertől egy héttel később. Szerintem ti ezt
nyomnak neveznétek. A nunducsalogató pasasról.

Igazán? – válaszolta Draco.

Órát tartok. Találkozhatnánk hatkor? – kérdezte Granger.

Hol találkozunk?

A Trinity kávézóban – írta Granger. Épp előtte lesz ott egy másik találkozóm. Ha késnék, ne
ronts be a seprűkről kiabálva. Egy muglival leszek.

Draco hálás volt az utasításokért, mert rendszerint korán érkezett, és seprűkről kiabálva
rontott be kávézókba. Félredobta a jegyzetfüzetet, hogy megnézze Granger napirendjét. A
szóban forgó mugli Gunnar Larsen volt, a Skjern Pharmaceutics vezetője.

Délután öt óra ötvenötkor Draco kiábrándultan a Trinity College mugli kávézójába sétált be,
kíváncsi volt Granger állítólagos, Talfrynra vonatkozó nyomára.

A kávézó ablakán keresztül meglátta a lányt, aki még mindig elmélyülten beszélgetett egy
férfival. Draco kialakított egy kényelmes, mentális képet erről a Larsen fickóról: egy
alacsony, vékony, tudóstípus, valószínűleg kopaszodó és szemüveges.

Ehelyett, Grangerrel szemben az asztalnál, egy kétméteres, melák férfitömeg ült. A haja
vörösesszőke, akárcsak a meglehetősen impozáns szakálla, a szeme pedig áthatóan kék.

Egy viking volt háromrészes öltönyben. Valószínűleg több göndör mellszőr kandikált ki a
gallérjánál, mint amennyit Draco növesztett a pubertáskora óta.

A varázsló úgy döntött, hogy nem tetszik neki ez a férfi.

Még mindig kiábrándultan lógott be a kávézóba egy távozó vendég után, és a falnak
támaszkodva hallgatózott. Granger és a Viking leginkább szakzsargonban (a férfi
hanghordozásában kicsi akcentussal) beszélgettek. Granger a maga szenvedélyes módján
magyarázott valamit az adaptív immunrendszerekről és a mikrokörnyezetről. Larsen válaszolt
valamit a checkpoint-gátló terápiáról, amire Granger hatalmas lelkesedéssel válaszolt.

A Viking tekintete Grangerre szegeződött, ami Draco számára nem tetszett. Volt benne
valami ragadozó – valami éhes. Granger pedig gesztikulált, és túlságosan lefoglalta, hogy a
nanobiológiáért lelkesedjen, minthogy ezt észrevegye. A varázslóban felmerült a gyanú:
vajon ez a hústorony mugli megpróbálja ellopni Granger ötleteit? Pénzt akar csinálni belőle?
Szó szerint megenni őt?

Csak egy módon derülhetett ki.

Draco merülése a férfi elméjében úgy ért véget, ahogy elkezdődött. Rendkívül kifinomult
mentális korlátokba ütközött, amilyenekkel csak egy magasan képzett okklumentor
rendelkezhetett.

Granger tehát tévedett. A férfi nem mugli volt.

A Viking, megérezve a behatolási kísérletet, odafordult, ahol Draco kiábrándultan állt. Szúrós
tekintete végigpásztázott a zsúfolt asztalokon, próbálta kiszúrni a támadóját.

Granger megkérdezte tőle:

– Minden rendben van?

Larsen visszafordult Granger felé.

– Igen, elnézést kérek, professzor asszony. Azt hittem, hallottam valamit.

Folytatták a beszélgetést, bár Larsen válaszai zavart egyszótagúságra redukálódtak.

Draco első reakcióját, hogy az asztalon átnyúlva elnyomja a férfit, és megkérdezze, milyen
játékot játszik, megnehezítette az egyén puszta tömege. (Arról nem is beszélve, miszerint
Draco valójában nem volt biztos benne, hogy rá tudná-e dobni.)

A második gondolata az volt, hogy elkábítja Larsent, és feltépi az elméjét, aztán megtudja,
mik a tervei, de megint csak a testtömeg volt a gond, és különben is, a férfi egy okklumentor
volt. Előbb meg kell puhítania, aztán péppé kell zúznia az agyát.

Granger megnézte az időt, sietett a megbeszélés végére érni. Larsen kezet rázott vele
(igazából az egész karját), és átsuhant az asztalok között. Draco látta, ahogy szisztematikusan
szemügyre vesz minden vendéget a kávézóban, miközben az ajtó felé sétál. Csak azért tette
ezt, hogy megjegyezze az arcokat vagy ő is legilimentor lehetett?

Draco követte Larsent az utcára, homályos gondolatokkal egy, a férfit hátba vágó ütésről, és
egy barátságos beszélgetésről, mellékesen egy aurori fogdában. Azonban, amint Larsen talált
egy ajtónyílást a mugli közönség látóterén kívül, eltűnt.

Ez egyáltalán nem tetszett Dracónak.

A tanácstalanság és az ingerültség keveréke volt benne, amikor a kávézóban újra csatlakozott

Grangerhez, eltávolítva a kiábrándultságot. Grangernek a maga részéről fogalma sem volt
arról, hogy mi történt az imént, és vidám integetéssel fogadta a férfi közeledését. Vett neki
egy kávét és egy karamellás panna cottát, de egyszerűen ennek nem volt itt az ideje.

– Menjünk a laborodba! – mondta Draco köszönés helyett. – Négyszemközt kell beszélnünk.

Granger vidámsága elszállt.

– Ó… de én…
– Négyszemközt – ismételte Draco.

Granger felkapta a kávét és a panna cottát, amikor Draco kitessékelte őt a kávézóból.

Amikor Granger irodájába értek, a nő az íróasztalához ült, Draco pedig a kis szoba egyik
végéből a másikba viharzott.

– Elmondod, mi a baj? – kérdezte a lány.

Draco megállt a járkálás közben, aurorköpenye drámaian felkavarodott a csizmája körül,

amiközben ezt tette.
– Larsen. Ő nem mugli.

Granger szemöldöke a hajvonaláig emelkedett.

– …Mi?

Draco folytatta a járkálást.

– Mentálisan elzárta magát, amikor a kávézóban beszélt veled. Bármit is mondott neked,
hogy ki ő… nem az.

Granger bámult.
– Félreteszem azt a kérdést, hogy miért kémkedtél a vendégem után egy olyan találkozón,
amihez semmi közöd…

– Jó, nem ez a fontos rész.

– De Larsennek utánanéztem. Mindenkit átvilágítok, akivel számításba veszem az

együttműködést. Ő az, akinek mondja magát. – Itt Granger felállt, és egy iratszekrényben
turkált, majd elővett néhány papírlapot. – Doktori fokozatot szerzett a müncheni LMU-n, az
Európai Bizottság megerősítette az összes szabadalmát, a cége tavaly került a tőzsdére, és
nagyon is létezik, meghívott, hogy látogassam meg, sőt…

– Meghívott téged, hogy látogasd meg? Már most megmondhatom, hogy rohadtul nem fogsz
elmenni. Miért adja ki magát muglinak?

– Nem tudom. Talán nem tudja, hogy boszorkány vagyok? Egy mugli konferencián
találkoztam vele, az ilyen rendezvényeken nem úgy mutatkozom be, mint Doktor Granger, a
boszorkány. Lehet, hogy ő is így tesz.

Granger úgy nézett Dracóra, mintha talán nagy hűhót csapna a semmiért. Draco
természetesem nem értett egyet.

– És az okklumencia? – kérdezte Draco.

– Fogalmam sincs – ismerte be Granger, és az egyik ujját az ajkára szorította, miközben

gondolkodott.

– Tudja, hogy boszorkány vagy – állította Draco. – Biztosan tudja. A varázslóvilág túl kicsi
ahhoz, hogy még soha ne hallott volna Hermione Grangerről, hacsak nincs nanofüle a
nanoagya tetején.
– Nanoagya? Elég zseniális tudós.

– És egy briliáns okkumentor is. Aki átkozottul biztosan tudná, hogy ha véletlenül
belekukkantanál az elméjébe…

– Amit én soha nem tennék, még csak nem is vagyok legilimentor.

– Ha mégis, nem látnál semmit. Rejteget valamit. – Draco majdnem nekiment a falnak, de
megpördült, hogy újra előre lépjen.

– Ne pattogj már úgy, mint egy rohadt pingponglabda!

– Szeretném kihallgatni – jelentette ki Draco.

– Kihallgatni?

– Barátságosan.

– Kérlek, mondd meg nekem, miben áll a barátságos kihallgatás Draco Malfoy részéről,
szívesen nevetnék rajta.

– Téged használunk fel arra, hogy kicsalogassuk a kocsmába. Pár korsó sört belé. Nem is
keveset, tekintve a fickó puszta tömegét. Egy kis Veritaserum, csak mert tudja, hogy kell
okklumenciát csinálni. Kivisszük hátul, megkötözzük, kinyitjuk a szemét, és voilá!
Válaszok. Egy kis fejfájással ébredne fel, és már menne is tovább.

– És te? Szép kis pénzbírságot kapnál, és ezzel az állásod is elvesztenéd, mert megszegtél
vagy harminc törvényt.

Draco elhessegette ezeket az apró, bosszantó aggályokat.

– Javasolhatom, hogy a következő találkozásunkkor egyszerűen kérdezzem meg tőle? –

kérdezte Granger.

Draco megállt, hogy ezt átgondolja.

– És szerinted őszinte lesz veled?

– Nem tudom. De ez egy kezdet, és sokkal kevésbé drasztikus megközelítés, mint a tiéd.

– Mikor találkozol vele legközelebb?

– Két hét múlva folytatjuk a megbeszéléseket.

– Rendben. De én is ott leszek.

Granger szóra nyitotta a száját.

– Nem – vágott közbe Draco. – Ez ugyanaz a férfi, akivel azon a héten találkoztál, amikor
valaki letesztelte a varázslataidat. Aki hazudott neked arról, hogy mugli. És aki olyan erősen
okkludált, hogy összezúzta volna az agyamat, amikor megpróbáltam bejutni. Ne vitatkozz
velem!

– …Épp meg akartam kérdezni, hogy tudnál-e kiábrándult lenni, ha egy szobában lennétek.
Hogy ne legyen rögtön gyanús, hogy kísérőm van.

– Ó, igen. – Draco az iroda másik végébe száguldott át. – De a közeledben leszek. Nem
tetszett, ahogy rád nézett.

– Hogy nézett rám?

– Túl keményen. Túlságosan.

Granger a szemöldökét összevonta, ahogy a férfira nézett.

– A tekintete fele annyira sem átható, mint… mint… mint másoké, biztosíthatlak róla.

– Nem volt jó szaga – mondta Draco, és meglengette maga körül a talárját, hogy újra
megpördüljön.

– Ez meg mit jelent egyáltalán?

– Nem tudom. Ösztönök, Granger. Bárcsak te is jobban tisztában lennél a tieiddel.

– Általában jobban szeretem a kemény tényeket – közölte Granger. – Félretehetnénk egy
pillanatra Larsen rejtélyét, hogy az elítéltedről beszéljünk? És leülnél, mielőtt a pörgésedtől
rosszul leszek?

Draco leült.

– Ő nem elítélt, amíg nem állították bíróság elé és nem ítélték el. De igen. Lars, a seggfej
várhat. Mondd el, mit csináltál, természetesen engedély nélkül. Egyébként szeretném
kifejezni a rosszallásomat.

A tekintet, amelyet Granger rávetett, igencsak közömbös volt.

– Ó, mert te állandóan engedélyt kérsz, hogy beleavatkozz az életembe.

– Az egy egészen más ügy.

– Ezzel hevesen nem értek egyet. De ne térjünk el a tárgytól, különben sosem jutunk a
lényegre.

Draco intett neki, hogy folytassa. A lány kemény pillantást vetett rá, ami arról tájékoztatta,
hogy ezen a téren nem kér az engedélyéből.

– Gondolkodtam azon, amit mondtál, hogy az embered hogyan tartja fogva a nundut. Úgy
gondoltam, hogy szinte lehetetlen őket fogságban tartani.

– Így van.
Granger előhúzott néhány dokumentumot egy borítékból.
– Feltételeztem, már utánanéztél az összes nyugtatószer-beszállítónak vagy -gyártónak az
Egyesült Királyságban, legyen az mágikus vagy mugli, hátha találni valami érdekeset.

– Természetesen.

– Szerintem a tengerentúlon, a feketepiacon szerzi be a bénító szerek utánpótlását, különben a

puszta mennyiség, amit rendel, biztosan szemet szúrna. És feltételeztem, hogy te is
utánanéztél az összes, távoli drogterjesztési rendszernek, ami eszedbe jutott, hátha az vezet
valahová.

– Nyilvánvalóan. – Draco türelmetlen mozdulattal megforgatta a kezét. – Ugorj a

megállapításokra, kérlek!

Granger hosszú pillantást vetett rá, tájékoztatva őt, hogy a megállapításokra akkor tér rá,
amikor odaér, és ha bármelyik türelmetlen baromnak ellenvetései lennének, akkor elhúzhat a
picsába.

Draco keze ehelyett a panna cottával foglalatoskodott.

Granger folytatta.
– Tekintettel arra, hogy az embered varázsló, úgy gondoltam, nem valószínű, hogy egy
dárdavetőhöz nyúlna. Nem tudná, hogyan kell használni a fegyvert. És nem is tudna egy
kifinomult párologtatórendszert telepíteni az általa használt, mozgásképtelenné tevő
vegyülethez, legalábbis akkor nem, ha ezzel a szerencsétlen állattal ugrál keresztül az
országon. A lenyelhető szert túl nehéz lenne adagolni, különösen, ha a nundu nem hajlandó
enni.

– Mind kitűnő következtetés.

– A leghordozhatóbb, legüzembiztosabb rendszer valami mágikus dolog lenne, amit úgy

tudna átalakítani, hogy egy ballisztikus fecskendőt használjon, megtöltve a választott
nyugtatószerrel, bárhonnan is szerzi azt be. És mint kiderült, nagyon kevés ballisztikus
fecskendőgyártó van globálisan. Tudtad ezt?

– Nem – mondta Draco.

– Én sem. Kényelmes felfedezés volt, eléggé leszűkítette a keresést. – Granger Draco felé
tolta a dokumentumát. – Ez bonyolítja a legtöbb üzletet az Egyesült Királysággal… egy
német cég. Nálunk nincs tömeges kereslet a cuccokra, leginkább egy maroknyi mugli
állatkertben. De van egy magánvásárló, aki az elmúlt három hónapban többször is nagy
összegű vásárlást hajtott végre. A gyártónak van egy szállítási címe. Hogy miként döntesz
úgy, hogyan is szerezted meg ezt az információt, azt rád bízom.

Draco átvette a dokumentumot, nem tudta, hogy mi nyűgözte le jobban. Granger munkája,
vagy az a tény, hogy valahogyan időt szorított erre az obszcén mennyiségű meglévő
kötelezettségei között.

– Köszönöm – szólalt meg, miközben megvizsgálta a dokumentumot.

– Kísérlet a jóvátételre – mondta Granger. – Ráadásul szörnyen érzem magam a nundu miatt.

Erre Draco összeszorított fogakkal felsóhajtott.

– Ha ez vezet valahová, akkor jóváteszem McLaggent.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges – szólt Granger az orrát ráncolva. – Láttam
dolgokat. Hallottam dolgokat.

– Felajánlanék neked egy Exmemoriamet, de…

Kopogtak az ajtón. Granger egyik tanítványa hozott be egy csomagot, amelyből kissé
szivárgó hűtőközeg sziszegett, és amelyet alá kellett írnia.

– Egy újabb kedvtelésből készülő projekt – magyarázta Granger Draco kérdő pillantását
látva. – Egy a… nos, túl sok közül.

– Akkor hagyom, hogy folytasd – mondta Draco, miközben felállt.

Ahogy Draco az ajtó felé indult, Granger megszólította:

– Malfoy?

– Mi az?

– Légy óvatos, jó?

Draco intett a válla fölött, és távozott.

***

Granger nyomra vezetése végül meglehetősen szilárdnak bizonyult. Hogyan is lehetne

másképp? Grangerről volt szó. A szállítási cím Dracót egy jellegtelen importőrhöz vezette,
aki továbbadta az árut egy ismert, kisstílű bűnözőnek, aki egy raktárba szállította azt, ahová
egy maroknyi más, ismert bűnöző jutott be illetlen órákban, ők pedig egy norfolki, romos
erődbe vitték le az árut. Az erőd gyanúsan jól őrzött volt egy elhagyatott helyhez képest. A
közeli muglik pedig nemrég zajpanaszokat nyújtottak be, úgy tűnt, valami időnként hajnali
kettőkor is üvöltött.

Draco tájékoztatta Tonksot, és elkezdtek összeállítani egy vegyes csapatot aurorokból és

mágusszakértőkből, felkészülve a három nap múlva esedékes teljes körű rajtaütésre.

Draco pedig azon töprengett, mit tegyen, hogy jóvátegye a saját hibáit. Most már tartozott
Grangernek. A gurkó és a robbanás miatt.

Tartsd szabadon a holnap estét – írta meg neki. Valamit el kell vinnem neked.

Ha ez McLaggen feje lesz egy tálcán, megtarthatod – írta Granger.

Soha nem lennék ilyen durva – felelte Draco.

Nem?
Valami kicsit elegánsabb lenne. Komposztnak használnánk a kertben, aztán küldhetnék neked
egy csokrot.

Az úriember és a pszichopata bájos kombinációja – hangzott a száraz válasz. Nyolc után

otthon leszek.

Draco pontosan nyolc után hoppanált Granger házikójához, egy olyan drágasággal a kezében,
ami nem McLaggen levágott feje volt.

Granger szokatlanul fáradtnak tűnt. Draco tudta a napirendjéből, hogy azon a héten hosszú
órákat töltött a laboratóriumban, de a szeme alatti árnyékokat látva elgondolkodott azon,
hogy vajon mennyire sokáig.

Mindazonáltal örömmel látta a nő asztalán egy valódi étkezés maradványait – valamiféle

pörkölt, kenyér és egy pohár joghurt. Nem tett megjegyzést, a lánynak nem volt szüksége egy
„én megmondtam neked” szóáradatra ahhoz, hogy tudja, a varázsló ötlete jó ötlet volt.

Granger óvatosan szemlélte őt, és a téglalap alakú csomagot.

– Hát, azt hiszem, ez nem a megfelelő forma McLaggen fejének.

– Talán csak azért tettem egy dobozba, hogy becsapjalak téged.

– Elég nagy dobozba.

– Talán inkább egy kar.

– Eurgh. – Granger összekulcsolta maga előtt a kezét, de idegesen, mintha logikusan tudná,
hogy ez nem egy testrész lesz, de eléggé ismerhette-e Dracót ahhoz, hogy ebben ne legyen túl
biztos.

Draco óvatosan az asztalra tette a csomagot.

– Először is, szeretném, ha tudnád, hogy ezt abszolút kínszenvedés volt megtalálni.

– Valóban?

– Másodszor, szeretném, ha tudnád, eredetileg ezt akartam felhasználni arra, hogy

megzsaroljalak.

Erre a megjegyzésre Granger keresztbe fonta a karját.

– Meg akartál zsarolni engem?

– Nos… megvesztegetni, talán ez pontosabb.

Most Granger keresztbe fonta a karját, és a csípőjét kitolta. A rosszallás és a szórakozás

harcolt az első helyért.
– Meg akartál vesztegetni?

– Igen.
– Cserébe miért?!

– Azért, hogy elmondd, miről szól a projekted – válaszolta Draco, és meglazította a vastag
szatént, ami a tárgyat ölelte körbe.

– Teljesen szégyentelen vagy.

– De azért nem tettem meg, ugye?

– Nem. Azt hiszem, ez igazi jellemerősségről tanúskodik – mondta Granger.

Draco félreállt, és előre intett Grangernek. A lány az asztalhoz lépett, a szemében kíváncsiság
és aggodalom keveredett. A szaténborítás lehullott, és egy díszesen faragott dobozt tárt fel.

Granger rápillantott.
– Ha ez egy fej, akkor sikítani fogok.

– Nyisd ki! – Draco azon kapta magát, hogy visszatart egy vigyort.

Granger felnyitotta a doboz fedelét.

A belsejében a legfinomabb selyemből készült ráncok között egy könyv fészkelődött. A címe
kopott aranybetűkkel ragyogott: Kinyilatkoztatások.

Granger felsóhajtott, és hátralépett, kezét a kulcscsontjára tapasztotta.

Aztán meglepetten felkiáltott:

– Hogyan?!

– Egy barátom barátja.

– De… de az utolsó, ép példány megsemmisült, amikor Glyndwr leégett…

– Tényleg? – Draco az asztalnak támaszkodott, hogy jobban érzékelje a szédülést. – Biztos

vagy benne?

Granger ismét a dobozhoz lépett, és átkukucskált a tetején, mintha a kötet eltűnhetne, ha túl
sokáig nézné.

Aztán egy szó nélkül rárontott Dracóra, megragadta az arcát, és egy-egy csókot nyomott az
arcára. Mielőtt a férfi még csak megrándulhatott volna, hogy válaszoljon, a nő újra elengedte.

Most újra a doboznál volt, a kezét a szája előtt összekulcsolva.

– Ez nem lehet! Álmodom.

Eközben Draco magához tért a személyét ért örömteli támadásból, és arra gondolt, hogy
meglehetősen jól érezte magát, miközben Grangert ilyen közel tudhatta, jó illata volt, és az
ajkai puhák voltak. A lány túl gyorsan elugrott, hogy a férfi bármilyen további következtetést
le tudjon vonni. Ami őszintén szólva, kárnak tűnt.
De Granger volt az, akire vágyakozott, és így neki is álmodnia kellett.

Most szűk körben járkált, és egy égő apátságról motyogott.

– Ezt nem tarthatom meg – mondta végül. – Túlságosan értékes. Ha áttanulmányoztam… ó,

remélem, hogy a hiányzó részek megmaradtak ebben a könyvben, oda kell adnom az egyik
könyvtárnak. Nem tarthatom meg magamnak.

– Csinálj vele, amit csak akarsz. A tiéd – szólalt meg Draco egy közömbös vállrándítással. A
nemtörődöm vállrándítás azt volt hivatott mutatni, hogy hűvös és érintetlen, nem pedig azt,
hogy ostobán örül, amiért a lány ennyire boldog.

– Te jó ég! – hüledezett Granger, kezét az arcára téve, amely meglehetősen rózsaszínű volt. –
Azt hiszem, ha ezzel próbáltál volna megvesztegetni, az bevált volna.

– Sikerült volna? A fenébe is. – Draco a karját Granger és a doboz közé tette. – Visszavonom.
Nem kaphatod meg.

Granger mélységes szemrehányással nézett rá, ami persze egyáltalán nem hatott rá.

– Velem nem tennél ilyet – mondta Granger.

– Nem tennék?

– Nem. Épp most állapítottuk meg, hogy igazán erős jellemű vagy.

– Hazudtam. Egy hitvány, kétszínű, gyáva alak vagyok.

– Ezt talán el is hittem volna, ha az elmúlt évek során nem szolgáltál volna bizonyítékokkal
éppen az ellenkezőjére.

– Milyen bizonyítékok? Mindent tagadok.

– Te vagy Tonks kedvence, és nem azért, mert menekülsz a rosszfiúk elől.

– Én vagyok a kedvence? Tss. Ezt ő mondta neked?

– Lupin.

– Baromság – mondta Draco, bár inkább örült neki.

Granger egyetlen ujját a férfi kezére nyomta, és arról a bizonyos súlyponttól leeresztette a
varázsló karján.

– Gondolom, ez a kimondhatatlanul értékes ajándék azt jelentheti, hogy a Talfrynról szóló

nyomom eljutatott valahová?

– Igen. Tudjuk, hol van.

– Add át neki üdvözletemet, amikor behozod. Mi lesz a nunduval?

– Néhány magizoológus csatlakozik hozzánk a rajtaütésen. Ők fogják felmérni a fenevadat,
és eldönteni, hogy mit tegyünk vele.

Granger bólintott. Aztán a figyelme ismét a faragott dobozban lévő kötetre terelődött. Draco
látta az udvarias, visszafogott türelmetlenséget a tartásában, abban, ahogy a copfja végét
tekergette.

– Magatokra hagylak titeket, jó? – mondta Draco.

Granger egy pillantást vetett rá, és egy mosolyt villantott rá.

– Küldj üzenetet, ha legközelebb Larsennel találkozol! – kérte Draco. – Még nem végeztem
vele.

– Értettem.

– És ha váratlanul felbukkanna, bármilyen váratlan, véletlen találkozás alkalmával, akkor

aktiváld a vészjelzőt. Három fordulat a gyűrűn.

Granger elszakította a figyelmét a könyvről, hogy meglepetten nézzen rá.

– Tényleg?

– Igen.

– Még akkor is, ha összefutok vele, amikor kiugrom tejért?

Draco felemelte a kezét, hogy ott megállítsa.

– Először is, évente egyszer sikerül kiugranod tejért…

– Hé!

– …másodszor, igen, főleg egy ilyen hirtelen jött találkozás esetén. Nem bízom benne. Nem
véletlen okkludált egy varázsló egy egész beszélgetésen át, hacsak nem rejteget valami
fontosat.

– Jól van, jól van – mondta Granger. – Azt, hogy teljes aurorfelszerelésben hoppanálsz a
Tescóba, amúgy is borzasztóan mulatságos lenne végignézni…

A lány az ajtóhoz kísérte, és nekitámaszkodott a keretnek, miközben Draco a pálcáját

készítette elő a dehoppanáláshoz. Egy búcsúpillantásból kettős pillantás lett, mert Granger,
lazán keresztbe tett karokkal, meleg szemekkel, az ajkán egy mosoly emlékével, majdnem
úgy nézett ki, mintha tényleg kedvelné a férfit.

– Még egyszer köszönöm – szólalt meg a lány. – A könyvet.

– Jóvátétel – vonta meg a vállát Draco.

– Igazságos és méltányos jóvátétel az okozott kárért.

– A fejet megtartom a következő alkalomra.

Granger felnevetett.
– Inkább legyen az a csokor.

– Rendben.

– Viszlát, Malfoy!

Az általános könnyedség kísérte mindig is a dehoppanálását, nem igaz?

 A nundu / Kemény idők Draco Malfoy számára

19. fejezet
A nundu / Kemény idők Draco Malfoy számára

Draco jól érezte magát. Négy másik aurorral együtt egy széleskörű hoppanálásgátlót állítottak
fel fél kilométerre az erődtől, amelynek középpontjában egy régi rom állt. A csapatát az őket
kísérő magizoológusok tájékoztatták a nundu veszélyeiről – a halálos mérgéről, amelynek
nincs ismert ellenszere, az agresszivitásáról, a gonosz lány mozgékonyságáról.

Az auroroknak a gonosz varázslókkal kellett foglalkozniuk, a magizoológusoknak pedig a

fenevaddal.

Draco jelére megkezdték lopakodó támadásukat az erőd ellen. A magizoológusok jól képzett
csapatot alkottak, akik utasításaik szerint, jóval a kiábrándult aurorok mögött maradtak.

Két félig alvó őrszemet elkábítottak, elnémítottak és bilincsekkel mozgásképtelenné tették

őket. Ezután az aurorok bevonultak a tulajdonképpeni erődbe, miután Draco megszabadította
az ajtót az őrvarázslatoktól, Buckley pedig elintézte a meglehetősen bonyolult mágikus
zárszerkezetet.

– Német gyártmány – motyogta Buckley bocsánatkérésképpen, amiért ilyen sokáig tartott.

Most gyengén megvilágított folyosókon haladtak előre, amelyek hemzsegtek a rosszul

elvégzett védővarázslatokról. Draco gondoskodott az utóbbiról, miközben Buckley felemelte
a pálcáját és egy felderítő varázslatot használt. Előttük két másik őrt jelzett a bűbáj, akikért
Goggin és az ifjú Humphreys osont előre, hogy elintézzék őket.

Egy őrszobára bukkantak, amelyben egy rakás rozoga bútort és új hálózsákot találtak, valamit
állott ételt és halomszámra halmozott ballisztikus fecskendőket, amelyek oly fontosnak
bizonyultak Talfryn felkutatásában.

Két auror őrködött, miközben Draco és a többiek bekísérték a magizoológusokat, akik

megvizsgálták a fecskendőket és azok tartalmát. Arra a következtetésre jutottak, hogy etorfin-
hidroklorid volt bennük, amit egy mugli opioid.

– Nagyon erős – mondta a legidősebb magizoológus, egy Ridgewell nevű boszorkány. – A

muglik orrszarvúak elpusztítására használják. Egy spricc ebből fél perc alatt megállítja az
emberi szívet.

– A mindenit, itt két tucat orrszarvúhoz is elegendő van – szólt a fiatalabb társa.

– Vagy egy nagyon nagy nunduhoz.

Az egyik sötét sarokban felfedeztek egy kis nyílpuskákból álló rejtekhelyet. Rövid
tanácskozás után a két magizoológus felszerelte magát velük:
– Van saját nyugtatónk is – közölte Ridgewell –, de tudjuk, hogy ezek működni fognak, ha a
mieink nem.

– Várjatok itt! – szólalt meg Draco, miközben kinyitotta a következő folyosó ajtaját. – Mi
megyünk előre és megtisztítjuk az utat. És mi ez az átkozott szag? Ez…

Ridgewell beleszimatolt a levegőbe, úgy nézett ki, mint egy angol szetter, aki éppen
mutogatni készül. Valami bűzös, szúrós szag szivárgott a szobába.

– Ez a nundu lesz – közölte Ridgewell. – Hím, a szagpotenciája alapján ítélve. Ha

észreveszed, ne nézz a szemébe, lassan mozogj, és gyere vissza hozzánk. Nem vagyok benne
biztos, hogy a kiábrándítás működik a mágikus macskaféléknél.

Draco, akit inkább Talfryn érdekelt, mint a nundu, Buckley és Humphreys kíséretében indult
el, Goggin pedig a hátukat fedezte a folyosón. Fernsby maradt, hogy megvédje a
magizoológusokat.

Ahogy haladtak előre az észlelővarázslataik három további, közeli emberi jelenlétet jeleztek
az erődben, valamint valami mást, ami az előttük lévő méteres sziklafal mögött lehetett. És
alattuk…

– Valami nagy – mondta Humphreys, a pálcáját a füléhez tartva, miközben letérdelt a földre.
– És morgott is… vajon vacsoraidő van?

– Boldogan hagyom, hogy a magizook foglalkozzanak azzal a valamivel – borzongott meg

Buckley.

Egy őrjöngő kiáltás hallatszott odafentről. Az aurorok elég közel kúsztak, hogy hallják, amint
valaki káromkodik.

– Nem tudok kibaszottul dehoppanálni – jött egy durva hang. – Próbáld meg te!

– Idióta – jött egy vontatott hang. Egy pillanatnyi csend következett, majd: – Én sem tudok.

– Bassza meg! – jött egy harmadik hang, Talfryné. – Hoppanálásgátló. Hangosítsd fel a
rohadt riadót, te idióta! Invito seprű!

A kiábrándult aurorok egyfajta belső udvarba jutottak be. Goggin épp akkor egy kábítót
küldött varázslóra, amikor az felemelte a pálcáját, hogy riadót fújjon. Egy seprű suhant el
Draco mellett a sötétben. Incendióval csapott le rá, mire az Talfryn várakozó kezébe ért
volna, már csak egy füstölgő bot volt.

– Itt vannak! – üvöltötte Talfryn, és egy félig összedőlt oszlop mögé húzódott a sarokba. –
Finite incantatem! Finite incantatem! Hominem Revelio!

A varázslatokat annak a folyosónak az irányába szórta, ahonnan az aurorok előjöttek,

remélve, hogy eltalál valakit, és megtörik a káprázat. Közben a kísérői csatlakoztak hozzá az
oszlop mögött, és ugyanezt tették, arra kényszerítve az aurorokat, hogy védekező pozíciót
foglaljanak el a törmelékhalmok mögött.
Talfryn a levegőbe lendítette a pálcáját, hogy beindítsa a behatoló riasztását. Ekkor az egyik
mögöttük lévő szobából léptek hallatszottak, majd hirtelen két tucat varázsló nyüzsgött az
udvaron.

– A francba – sziszegte Humphreys.

A dolgok most váltak érdekessé.

– Én balra megyek Gogginnal – mondta halkan Draco Humphreysnek és Buckleynak. – Ti

ketten maradjatok itt, és tereljétek el a figyelmét. Vigyázzatok, hogy folyamatosan
mozogjatok, nehogy leszúrjanak titeket!

Most, hogy erősen túlerőben voltak, nem lesz szép a harc. Ami kiváló volt, mert Draco
inkább piszkosul szeretett küzdeni, kiábrándultan és a legilimencia bőkezű alkalmazásával.
Goggin kiváló partner volt, az ír szíve miatt verekedős volt, és kereste az alkalmakat, hogy
rendetlenkedjen.

Goggin kiábrándult alakja a háta mögött billegett, miközben Draco a Talfryn körül kialakuló,
szedett-vedett embersor felé kanyarodott. Előrelépett, kábítókkal gyengítette a sorokat, míg
Goggin utána takarított.

Amikor belefáradt a kábításba és a Petrificus Totalusba, Draco egy kis fűszert adott hozzá.
Miután megfigyeléssel vagy legilimencia segítségével azonosította a jobb harcosokat, néhány
mágikusan igényesebb köpönyegforgató ártást vetett be, amitől rövid ideig ezek az ellenfelek
az aurorok oldalán harcoltak, amíg a kollégáik meg nem átkozták őket.

Buckley és Humphreys robbanó varázslatokkal ostromolta Talfryn védvonalát, és az

ellenfelek figyelmét az udvar elülső részére irányították. Aguamentit permeteztek oda, ahol
dolgok (vagy emberek) lángra kaptak, és nehéz gőzt csapott fel levegőben. Ez ideális volt
Draco és Goggin számára, akiket még nehezebb volt észrevenni odabent.

Tovább haladtak Talfryn felé. Goggin Draco mögött jött, hogy elkábítson mindenkit, aki még
rángatózott a társa elhaladása után is. A bilincsek kielégítő kattanásával biztosította az
ellenséget.

Draco legilimenciája megmutatta neki az egyik férfi szándékát, aki egy oszlopot akart
ledönteni abban a sarokba, ahol Buckley és Humphreys meghúzta magát. Az ismételt
kábításoktól elfáradva Draco váltott – egy pálcacsapással az átkával a térdénél ütötte meg a
varázslót. Aztán megvakította, majd elvágta az Achilles-ínját. Persze ez mind nem volt
halálos intézkedés; Draco a szabályok szerint játszott. Többnyire.

Fokozatosan az ellenfeleik egyre nagyobb nyugalomra lettek figyelmesek a balszárnyukon,

ahogy Draco és Goggin megindult, miközben Buckley és Humphreys barátságtalan átkok
sorozatával ostromolta őket.

Egy szerencsétlen Finite Incantatem eltalálta Goggint, és leleplezte őt. Goggin azonnal újra
kiábrándította magát, miközben Draco a nagydarab férfit egy tizenöt méterrel arrébb lévő
helyre lebegtette, éppen mielőtt egy Bombarda felrobbant volna ott, ahol ő állt.
– Egészségünkre – suttogta Goggin torokhangon.

Folytatták az előrenyomulást. Kábítás, átok, Legilimens, Finite, kábítás, köpönyegforgató

átok, Impedimenta, kitérés, vakítás, Legilimens, kábítás.

A számuk riasztóan csökkent, Talfryn megmaradt emberei most már maguk is kiábrándultak,
Protegót rikoltozva, majd szétszóródtak az udvaron. Az aurorokon volt a sor, hogy tetszés
szerint Finite Incantatemet lőjenek.

Az hoppanásgátló bűbáj kétélű kard volt. Draco nagyon szerette volna, ha Talfryn mellé
tudna hoppanálni, és magával vihetné, de még csak az út kétharmadánál tartott.

Draco számításai szerint már csak négy ellenfél volt hátra, plusz Talfryn.

Buckleyt egy Finite érte, amely valahonnan Draco közeléből jött. Hirtelen a láthatóvá vált, és
kénytelen volt sziklakupacok mögé kerülni, mielőtt egy barátságos kiábrándultsági varázslat,
ami az udvar keleti oldaláról érkezett, ismét eltüntette őt a látóteréből: Humphreys volt.

Draco szisztematikusan felszántotta a Petrificus Totalusszal a földet a közelében, amíg el nem

kapta a kiábrándult varázslót, aki Buckley-t eltalálta. Hárman maradtak.

– A te embered éppen láncért megy – kapkodta a levegőt Goggin.

Draco megpördült, hogy lássa, amint Talfryn egy ősi csigához kapcsolt, lógó láncra veti
magát. A csigát egy nagy rácshoz csatlakoztatta, amely egy lyukat zárt el a földben.

– A francba! – káromkodott Draco.

Mindkét auror kétségbeesett, távolról célzott kábítót küldött Talfrynra. Valami csoda folytán
Goggin a férfi lábát, Draco pedig a vállát találta el, de Talfryn már a karjait a lánc köré
tekerte, és a kábított testének tehetetlensége lehúzta azt.

Csikorgó hang hallatszott, ahogy a rács kicsúszott a helyéről. Aztán dübörgő morgás rázta
meg a talpuk alatt a köveket.

A Nundu kiugrott a földalatti börtönéből, és most már szabadon járt az udvaron. Bűzös szag
kísérte, amely elég volt ahhoz, hogy a gyengébb gyomrú emberek öklendezzenek.

Az aurorok visszavonulót fújtak. Nem voltak felkészülve arra, hogy elbánjanak ezzel a
fenevaddal. Draco hallotta maga mellett Goggin ziháló futását, ahogy a folyosó felé
sprinteltek.

A nundu feléjük fordult.

Mint kiderült, a kiábrándítás nem hatott a mágikus macskafélékre. Draco feljegyezte ezt,
hogy majd megmondja Ridgewellnek, ha elég sokáig él ahhoz, hogy újra beszélhessen vele.
A fenevad követte a mozgásukat, akárcsak egy maroknyi más emberét is, akik számukra
láthatatlan alakként mozogtak az udvaron.
Ahogy a nundu tekintete végigsiklott rajta, Draco életében először érezte, milyen érzés
zsákmánynak lenni – a sárga tekintet bénítóan hatott. A lény mozdulatai olyan könnyedek és
kanyargósak voltak, szinte hipnotikusak. Sebhelyes, mágiát taszító bőre, amely tele volt
méregdrága tüskékkel, fodrozódott, ahogy lépkedett. Draco pálcáját olyan haszontalannak
érezte a kezében, akár egy gallyat.

Ő és Goggin elhallgattak, és a földet nézték, ahogy Ridgewell tanította őket. Ez volt az egyik
legnehezebb dolog, amit Draco valaha is csinált. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön,
vagy lőjön egy Bombardát a lény arcába.

Hallotta, ahogy Goggin folyamatosan káromkodik, a bassza meg szavakat mormolja orra
alatt.

A kijárathoz vezető folyosón dulakodás támadt. Talfryn két embere küzdött egymással, hogy
a másik előtt átjusson. A nundu felugrott, két kecses ugrással átkelt az udvaron. A férfiak
kiábrándultsága szertefoszlott, az egyiket összezúzta a lény súlya, a másikat lazán lefejezte az
egyik mancsa, azonnal meghaltak. Az egyik feje úgy gurult Draco lábához, mint egy véres
kvaff.

A folyosó túl kicsi volt ahhoz, hogy a nundu beléphessen. Visszafordította figyelmét az udvar
felé, orrlyukai tágra nyíltak, a pofájából méreg csöpögött. Valamit szimatolt.

Talfryn egy másik, kiábrándult embere futásnak eredt. A harapás két véres félbe vágta, és
rövid úton megölte.

Draco legjobb számításai szerint ő volt az utolsó Talfryn legénységéből. Most már csak az
aurorok maradtak talpon.

A nundu visszafordította az orrát a szél felé. Megtalálta, amit eddig szimatolt: Talfryn
elkábított testét.

Felkapta Talfrynt, és a levegőbe dobta, mint egy gyerekjátékszert. Zenés roppanással

csapódott a falnak. Aztán a lény egy könnyed suhintással kizsigerelte, és enni kezdett.

Lassan, Talfryn felszürcsölt belsőségeinek nedves hangjai közepette Draco és Goggin

elindultak a folyosó felé. Draco remélte, hogy a kiábrándult Buckley és Humphreys is
ugyanezt teszi – semmi hirtelen mozdulat, semmi szemkontaktus, csak egy érdektelen
sodródás a biztonság felé.

A nundu felemelte a fejét. Az udvar keleti része felé nézett.

Humphreys.

A lény valamiféle lusta várakozással sétált át a keleti sarok felé.

Draco nem hibáztathatta a fiatal aurort, amiért varázslatok robbanásszerű sorozatát vetette a
szörny felé, ő is ugyanezt tette volna, ha sarokba szorítják. Valamit vágó átkot küldött az
pofája felé, amit az egy tüsszentéssel hárította el, amely kétméteres körzetben szórta szét a
mérget.
Draco felemelte a pálcáját. Goggin kiábrándult karja mellette ugyanezt tette.

– Confringo, olyan erősen, ahogy csak tudod – mondta Draco.

Azonos időzítéssel csapkodták felé a pálcájukat, amitől a varázslatuk összeforrt, és

tűzgolyóként csapódott a fenevad oldalának. A varázslat a becsapódáskor felrobbant, és a
fülük csengett. Humphreyst a robbanás ereje találta el, nekicsapódott egy falnak, és
elvesztette a kiábrándultságát. Draco látta, ahogy a füstön keresztül odébb kúszik.

És a nundu? A robbanás oldalra lökte, de most talpra állt, és megrázta a sörényét, mintha csak
egy játékos lökés lett volna, nem pedig egy halálos varázslat.

Figyelmének jelentős súlyát Draco és Goggin felé fordította.

– A francba – kiáltotta Goggin.

Felemelték a pálcájukat. A szörnyeteg felugrott. Goggin egy Bombardával a nyitott szájába

csapott, ami egy pillanatnyi haladékot adott nekik, amikor az alig néhány méterre tőlük földet
ért, és méregtől nedves köhögést csapott ki. Draco vakító átka következett, a szemére
célozva, szinte közvetlen közelről.

Nem tett mást, csak lezárta az egyik szemet – és felbosszantotta a lényt.

Draco és Goggin hátracsúszott, miközben légköri nyomás suhogás töltötte be a levegőt.

A magizoológusok jöttek. Kikukucskáltak a folyosóról, ballisztikus fecskendőkkel és a saját

nyugtatóikkal sorozták a fenevadat. Ilyen távolságból a fecskendők fele lepattant a Nundu
bőréről.

Buckley csúnyán sántikálva vonszolta Humphreyst a biztonságos átjáró felé. Fernsby őrséget
állt a magizook előtt, és Protegókkal sűrítette a levegőt, mielőtt kiugrott, hogy Buckley
segítségére legyen.

Ridgewell egy csordányi apró, ugráló lényt varázsolt, amelyek a szörny körül táncoltak, és
egy pillanatra elterelték a figyelmét, amíg az ki nem hányta a mérgét, és mind fel nem
oszlottak. Ez elég időt nyert Draco és Goggin számára, hogy egy szikla mögé húzódjanak.

A nundu figyelme Humphreys és Buckley felé fordult.

Egy tucatnyi fecskendő ágyazódott be a vállába és a nyakába – egyelőre csekély

eredménnyel. A magizoológusok egy fél döglött őzbakot hoztak be, nyugtatókkal megtömve,
a lény felé lebegtetették. A lény félrelökte az őzet, mivel fogsága során megtanulta, hogy nem
bízzon semmi más húsban, csak abban, amit maga ölt meg.

A magizoológusok inhalációs nyugtatókkal teli lövedékeket lőttek ki, amelyek a fenevad

lábánál robbantak fel. Ez volt az utolsó utáni tervük, mivel az inhalálószer ugyanolyan
veszélyes lett volna az aurorokra, mint a fenevadra. Draco és Goggin buborékfej-bűbájt
vetettek egymásra, és távolabb tántorogtak.
A nundu sziszegve lépett át a liluló felhőn, és végre a lassulás jeleit mutatta, az egyik szemét
becsukva, a szájából vér folyt, a vérében és a tüdejében nyugtatószer volt. A másik szemét a
botladozó Humphreysre és Buckleyra szegezte, most mindkettőjüket Fernsby vonszolta.

Draco látta a farok suhintását és a hátsó végtagok leereszkedését, ami a közelgő támadást
jelezte. A pálcáját a lánc és a csiga felé suhintotta, a láncot a nundu hátsó lába köré tekerte,
éppen akkor, amikor az ugrott. Goggin csatlakozott hozzá, a pálcája recsegett az erőlködéstől,
ahogy a puszta mágikus erővel hátrahúzták a láncot. A nundu hátratántorodott, a karmai mély
vájatokat vájtak a sziklás talajba.

Az aurorok sérült hármasa a folyosó viszonylagos biztonságában rogyott össze, Draco és

Goggin pedig ott maradt, hogy szembenézzenek a fenevaddal. A magizoológusok igyekeztek
elterelni a lény figyelmét, megidéztek egy nőstény nundut (figyelmen kívül hagyta), több
húst (félrecsapta), zsákmányállatokat (figyelmen kívül hagyt), egy ketrecet körülötte
(darabokra zúzta), és végül annyi mozgásképtelenné tévő szert indítottak az irányába, ami
tizenkét orrszarvút is lenyugtatott volna.

Draco most már elhitte a meséket, amelyek szerint egyetlen nundu egész falvakat irtott ki
Kelet-Afrikában.

A nundu félig összeesett – a nyugtatók végre hatottak. A nyitott szeme homályos volt, a
száját tátva lógatta, a lábai merevvé váltak. Az agyarait Draco és Goggin felé vetette, és forró
méregáradat zúdult rájuk. Kitértek, és egy sziszegő, fekete-lila áradat választotta el őket
egymástól.

Draco az álltat nyitott szemének oldalán állt. Egy újabb vakító átokkal célzott, éppen akkor,
amikor a szörny felé fordította nehéz fejét, és ismét kivillantotta agyarait.

Szemen találta a fenevadat, aki pedig perzselő méreggel viszonozta a torkán.

A fájdalom sokkolta a szervezetét. Buborékfejű bűbája eltűnt. Lihegve kapkodta a levegőt, és

tüdőnyi nyugtatóval teli levegőt szívott be.

Ahogy a nundu végül összeesett, Draco is összeesett.

***

Draco arra ébredt, hogy a fehér mennyezet suhant el felette, mintha ő vagy a mennyezet nagy
sebességgel mozogna. Felemelt hangok és homályos szavak, valamint általános káosz hangjai
hallatszottak. Futó lábak, csörgő eszközök, kerekek zúgása.

Aztán egy éles, parancsoló hang hallatszott. A hang valahogy megnyugtatta. Ez volt a
hozzáértés, a rend hangja, és ez jó volt.

A teste már nem az ő teste volt, hanem egy olyan dolog, ami főként fájdalomból állt. Nem
tudott sikítani.

A füle felfogta a szavakat, és továbbította őket zsibbadt agyának. Mérgezés. Légzési

nehézségek. A rekeszizom bénulása. Halálos dózis.
Aztán távolról sikolyt hallott. De ez nem az övé volt… az anyjáé.

– Vigyétek ki! – mondta a Hozzáértés Hangja. – Majd akkor beszélek vele, ha neki itt az
életét megmentettem.

***

Draco egy újabb fehér mennyezetre ébredt. Ezúttal nem suhant el lehetetlenül gyorsan. Ezt a
fejleményt jó hírnek vette.

További jó hír: nem érzett fájdalmat. Valójában kiválóan érezte magát. Soha életében nem
érezte magát még ilyen csodálatosan. Tele volt életerővel. Tele örömmel.

– Tele fájdalomcsillapítóval – szólt egy kedves hang. – Tele vagy velük, gyermekem. Ne
próbálj meg felkelni! Hozom a gyógyítódat.

A kedves hang egy matrónaszerű boszorkányé volt, világoszöld Szent Mungo köpenyben.
Egy ápolónő. Draco nézte, ahogy távozik, és kuncogott a látásában fellépő furcsa
halszemhatáson, amely a nő fenekét viccesen nagyra növelte. Aztán pislogott, és a falak
elkezdtek befelé szűkülni. Ha becsukta a szemét, kaleidoszkópokat látott. Egy narancssárga
macska és egy nundu, egymásba kavarodva, koncentrikus spirálokban küzdöttek egymással,
és így tovább, és így tovább.

Újra kinyitotta a szemét. A St. Mungóban volt. Életben volt. Nem kellene halottnak lennie?

– Meg kellett volna – szólt a Hozzáértés Hangja.

– Mindent kimondok, amit gondolok? – kérdezte Draco a plafonról alkotott mély filozofikus
kíváncsisággal.

– Igen, és még legalább néhány óráig fogod is. Egy kis koktélt szedsz, ami befolyásolja a
neurotranszmissziót. Ez volt az egyetlen módja, hogy kezeljük a fájdalmadat a beavatkozás
alatt. Valószínűleg hallucinációkat fogsz tapasztalni – persze csak ha eddig még nem
tapasztaltad.

Túl magadnak tűnt ez.

Draco egyfajta lassított mozdulattal elfordította a fejét, hogy megfigyelje a gyógyítót.

Mélyzöld köpenye úszott a látóterébe. A szája egyenesre húzódott, de sötét szemét
aggodalom melengette. Gyönyörű volt. A mögötte lévő fény vakító glóriává izzott. Mintha
himnuszok hangját hallotta volna.

– Hogy érzed magad? – kérdezte a nő.

– Határozottan csúcsszuperül – mondta Draco. – Te egy angyal vagy?

Az angyalgyógyító mindent megtett, hogy ne nevessen – ami angyali dolog volt, és csak még
inkább bizonyította a titkos kilétét.
– Bízhatsz bennem – suttogta Draco. Megpróbálta megkocogtatni az orrát, de ehelyett a
szemébe bökött. – Megtartom a titkodat.

Az angyalgyógyító nem válaszolt, egy táblázatot olvasott.

– Megoperáltak? – kérdezte Draco.

– Majd később beszélünk róla. Amikor már kialudtad ezt egy kicsit.

Valami a tekintélyelvűségében borzasztóan ismerős volt.

– Tudom, ki vagy te – kapkodta el a levegőt Draco.

– Az jó jel.

– Te vagy Hermione Granger.

– Így van. – A lány felállt. Köpenye zöld színfoltokban táncolt körülötte. – Anyád nagyon
várja, hogy beengedjék. Azonnal hazajött Olaszországból, amint hírt adtunk róla. De azt
akarom, hogy előbb aludj. Jobb szeretném, ha a szádat kordában tartanád, mielőtt találkozol
vele. Rendben?

– Rendben – egyezett bele Draco.

– Kitűnő. Aludj egyet! Majd újra beszélünk, ha felébredtél.

Draco nagy erőfeszítéssel megpaskolta az ágyat.

– Csatlakozz hozzám! – kérte a varázsló.

– Nem.

– Miért nem? – kérdezte Draco hosszasan nyafogva.

– Mert nem tudod, mit beszélsz – világított rá Granger. A hangjában visszafogott szórakozás
volt. – Remélem, a te érdekedben nem emlékszel majd erre.

Draco a rémület távoli borzongásával hallotta, hogy azt mondja:

– Meg akarlak csókolni.

– Nem, nem akarod.

– Gyere és ülj az ölembe!

– Menj aludni, Malfoy!

Granger most már távoli alak volt, ki-beolvadva a folyosó árnyékában. Becsukta maga
mögött az ajtót.

A varázsló lehunyta a szemét. A nundu és a macska egyre csak folytatták örvénylő

csatájukat, amíg el nem aludt.
***

Draco ismét felébredt. Valami az ablakon beeső napról árulta el neki, hogy másnap van.

Sajnos emlékezett a Grangerrel folytatott beszélgetés minden szavára.

Hol volt a nundu? Vajon eljön, és befejezi a munkát, hogy megölje őt?

A kedves nővér visszatért. Kicsit átcserélte Draco lepedőjét, majd egy erősen fenyőillatú
pasztát kent a nyakára.

– Boszorkányfű?

– Vahlia. Ez segíteni fog a hegeken.

Az ápolónő néhány diagnosztikai varázslatot végzett rajta, és úgy tűnt, elégedett az

eredménnyel.

– Mindent összevetve figyelemre méltóan jól van, Mr. Malfoy. Itt van az édesanyja. Van
kedve találkozni vele? Nem kell, ha nem akarja.

Draco bólintott.

Néhány perccel később az anyja berohant, és vékony karjaiba ölelte. Rémisztően

megrendültnek, sápadtnak és fáradtnak tűnt. Az ágy mellett ült, és hosszasan faggatta, hogy
érzi magát, érzi-e a nyakát, kap-e levegőt, tud-e nyelni, tud-e nyelni, aludt-e, és így tovább, és
így tovább, amíg Draco szája ki nem száradt, és vízért kellett kiáltania.

A varázsló megtudta, hogy a csapata vegyes sérülésekkel jutott ki az erődből, bár egyik sem
volt olyan súlyos, mint az övé. Ez a harmadik napja a Szent Mungóban.

A nundu túlélte, és visszaszállították Tanzánia vadonjába. És a rosszfiúk? A fenevad véres

bosszút állt Talfryn és társai ellen. Sokan meghaltak. Azok, akik túlélték az udvari
mészárlást, bíróság elé álltak majd.

Narcissa megszorította Draco kezét. Könnyek csillogtak a szemében.

– De elég legyen róluk. Annyira… annyira örülök, hogy jól vagy. Majdnem elvesztettelek.
Nem is tudom, mit tettem volna.

Narcissa megállt, és mély levegőt vett, hogy elnyomjon egy zokogást. Nem szeretett sírni.

– Rendbe fogok jönni, anya – bíztatta Draco.

Narcissa kiegyenesedett, és megtörölte a szemét.

– Ne légy ilyen könnyelmű! Majdnem… nem voltál jól. Majdnem meghaltál. A Granger lány
– Granger gyógyító – nála volt az eszköz. Senki sem tudta, mit kell tennie. Annak a
méregnek nincs ismert ellenszere. A legtöbb gyógyító azt sem tudta, mi az a nundu. Én sem
tudtam, megjegyzem… nem értem mi ütött beléd, hogy egy ilyen lényt üldözz, azt sosem
fogom megérteni. Olyan voltál, mintha halott lennél. De ő tudta mit kell tennie. Mugli
dolgokat csinált, azt hiszem. Elvitt téged négy órára – egy egész gyászbeszédet írtam össze a
fejemben –, és amikor visszajött, azt mondta, most már életben maradsz.

Draco megszorította az anyja kezét. Megpróbált humorral próbálkozni.

– Megírtad nekem a gyászbeszédet? Nagyon szeretném elolvasni.

Narcissa felszisszent. Felállt, és az ablakhoz sétált, háttal Dracónak. Vékony vállai

megremegtek.

– Nem tudnál elvállalni egy irodai munkát? – kérdezte szipogva. – Abbahagyni ezt a szörnyű
aurori munkát?

Kopogás hallatszott az ajtón.

Narcissa letörölte a könnyeit. Egyenes háttal, a szokásos szigorú arckifejezésével összeszedte

magát, és elindult, hogy kinyissa.

Granger volt az. Ma nem a gyógyítói köpenyét viselte, hanem a professzori, mugli öltözékét.
Megint egy olyan magas derekú szoknyát és selymes blúzt viselt.

– Ó… ööö, elnézést a zavarásért! – szabadkozott Granger. – Visszajöhetek később is.

Draco nem igazán látta, mi történt ezután – az anyja széttárt karokkal kirohant a folyosóra, és
csak egy aouf-ot hallott Granger felől, ahogy – feltehetően – elég erősen megölelte.

Sírás hangja hallatszott. Néhány kínos vigasztaló szó. Aztán az anyja cipősarkai kattogva
csattogtak a folyosón. A hangja a szokásosnál is rekedtesebb volt, és azt kérdezte, hol van a
mosdó.

– Ööö… balra tőled. – Jött Granger hangja. – Nem, a másik balra.

Egy ajtó becsapódott. Aztán csend lett.

Granger bedugta a fejét Draco szobájába.

– És hogy vagyunk?

– Látványosan jobban, mint az anyám – mondta Draco.

– Eléggé nyomasztó napokon van túl. Meg volt győződve róla, hogy meg fogsz halni.

– Én is így tudtam.

– Az egyik kísérőmnek el kellett kábítania.

– Te elkábítottad az anyámat?

– Igen. Teljesen megőrült, amikor meglátott téged a hordágyon. Veszélyt jelentett magára és a
kórházi személyzetre.

– Szörnyen sajnálom, hogy ezt végig kellett néznie.

Granger arckifejezése meglehetősen elvágyódóvá vált.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon szeret téged. Szerencsés vagy, hogy ez így van.

– …Igaz.

Granger kissé tartózkodóan viselkedett, az ajtóban ácsorgott.

– Nem jössz be? – kérdezte Draco.

– Ó, ma nem vagyok szolgálatban. Csak beugrottam, hogy megnézzem, hogy vagy.

Negyedóra múlva a Trinityben kell lennem.

– Tanítás?

– Vizsgáztatni. Egy PhD vizsga.

– Kedves leszel?

– Közvetlen arányban a jelölt szakdolgozatának erősségével. – Granger visszalépett a

folyosóra, és végigpillantott rajta. – Küldjek valakit, aki megnézi az anyádat?

– Nem, hagyd, hogy összeszedje magát. Utálja a sírást, és irtózik a nyilvános

szeretetnyilvánításoktól, és veled most mindkettőt megtette.

– Talán el kéne mennem, mielőtt visszajön – töprengett Granger. – Nem kell ilyen hamar újra
átélnie az ölelés gyalázatát.

Draco egyetértett, volt azonban egy dolog, amivel négyszemközt akart foglalkozni, mielőtt
Granger elmegy – az érzéstelenítés okozta idiotizmusa.

– Kölcsönkérhetném a pálcádat? – kérdezte.

– Minek?

– Én… sajnos… emlékszem a tegnapi dolgokra, amiket mondtam.

– Ó.

– Inkább elfeledtetném magam.

– Nincs önfeledtetés. Használhatsz lángnyelv whiskyt, mint mindenki más.

Kicsit pimasz volt néha Granger.

– Rendben – mondta Draco. – Akkor megyek a kocsmába, amilyen rohadt gyorsan csak
lehet. Mikor mehetek?

Granger végül otthagyta az ajtóban álló helyét, hogy belépjen a szobába. Megvizsgálta a
Draco ágya fölé különféle módon felrögzített vagy ott lebegő iratokat. Aztán egy sor
diagnosztikai varázsigét mondott, amelyek a férfi mellkasa fölött zavaros, zöld sémákban
világítottak.
– Őszintén szólva, akár holnap reggel is elbocsáthatnálak – mondta Granger. – De attól
tartok, legalább két hétig nincs alkohol. Épp most éltél túl egy halálos mérget, kérlek, hagyd,
hogy a szervezeted felépüljön, mielőtt újra kezdenéd az ivást.

– Még egy vajsört sem?

– Nem.

– De vannak dolgok, amiket el kell felejtenem.

– Nekem is. – Granger szája megrándult.

– A fenébe is – zsörtölődött Draco, miközben végigsimított az arcán.

– Mindig ez történik – szólalt meg Granger.

– Állandóan.

– Igen.

– Téged is állandóan angyalnak hívnak?

– Mindig.

– És meghívnak maguk mellé szundikálni?

– Rendszerint.

– És kérik, hogy az ölükbe ülj?

– Olyan gyakran, hogy már nem is veszem észre.

– Bassza meg! – morogta Draco, és újra átélte az emléket.

– Én most megyek – mondta Granger. A hangjában volt valami zúgás, az a fajta, ami azt
jelezte, hogy a nevetés határán van.

Elment. Draco nem – ismétlem, nem – nézett a fenekére, miközben elment. Amennyire tudta,
a koktél valamilyen elhúzódó nyoma arra késztette volna, hogy valami hülyeséget mondjon.

Rendben, így hát lopott egy pillantást, amikor a lány már jócskán kiment a szobából.

Narcissa visszatért, az orra bepúderezve, a szeme inkább csillogóvá varázsolva, mint vörössé.

– Ragyogó lány – mondta Grangerről. – Egészen zseniális. De mi a Merlin volt ma rajta?

Draco nem közölte vele, hogy inkább tetszett neki. Narcissa mára elég sok sokkhatást
elszenvedett.

Végül meggyőződve arról, hogy egyetlen fia, az ő kincse, a szeme fénye, nem készül jobb
létre, Narcissa visszavonult a kastélyba.
Draco másnap csatlakozott hozzá, és szinte megfulladt az anyja és az aggódó házimanók
közös figyelmétől. A következő héten minden lépését – a barátok és jóakarók folyamatos
áradata között – vagy egy manó, vagy Narcissa kísérte, aki vahlia kenőcsöt, helyreállító
leveseket vagy meleg borogatásokat hozott. Az első néhány napban ízletes önfeledtségben
sínylődött a gondozásuk alatt, aztán belefáradt, és gyógyulása hátralévő részében a kastély
távoli részein bujkált.

Egy reggel, amikor Draco már elég társaságkedvelőnek érezte magát ahhoz, hogy
csatlakozzon az anyjához reggelizni az ebédlőben, épp egy igazán lélegzetelállító
virágdíszítés elkészítése közben talált rá. Mozgalmas volt: kolibri jácintok lobogása,
rubinpiros pipacsok csillogása, halla indák tánca.

– Túltettél magadon, anyám – mondta Draco.

– Tetszik neked? Jól van. Remélem, neki is tetszik.

– Neki? – ismételte Draco.

Narcissa egy pillantást vetett a válla fölött, mintha csak ellenőrizni akarná, hogy valóban a fia
áll-e mögötte, és nem egy hülye idióta, aki bejelentés nélkül besurrant.
– Igen, ő. Granger gyógyító. Ki más?

– Biztos vagyok benne, hogy egyenesen imádni fogja.

– Még ma kézbesítésre kerül.

– Az egyik manó? Én Henriette-et javasolnám, ő…

Narcissa szigorúan félbeszakította.

– Egy házimanót? Tényleg? Az a boszorkány megmentette az életedet. Elviszed neki, annyi
áradó köszönettel, amennyit csak tudsz közvetíteni.

Egy vastag borítékot csúsztatott a szalag alá a virágkompozíció tövében.

– A köszönő szavaimat leírtam. Kétlem, hogy ki tudnám mondani őket további hisztéria
nélkül. Eléggé zavarba hoztam már magam ezen a téren.

Most Narcissa leporolta a kezét, és elállt a virágoktól, kritikus szemmel figyelte őket. Hívta
Tupey-t, hogy hozzon még szalagot.
– A másik feladatod pedig, Draco, az lesz, hogy felfedd, milyen ügy áll közel Granger
gyógyító szívéhez, és gondoskodj arról, hogy a nevünk és a galleonjaink azonnal
felsorakozzanak az ügy támogatására.

– Én is erre gondoltam – mondta Draco.

– Kivéve, ha megint csak a házimanókkal kapcsolatos csínytevésről van szó.

– Így van.

– Vagy mugli dolgokról. Nem mugli dolgokról. Nos, talán igen, a mugli dolgokra. Vannak
árváik? Gondoskodj róla, hogy megtudd.
– Természetesen.

Szünet következett a beszélgetésben. Narcissa megköszörülte a torkát, és laza könnyedséggel

így szólt:
– Ha már a manóknál tartunk. Említették, hogy távollétemben rengeteg vacsoravendéged
volt. Örülök, hogy sikerült lefoglalnod őket.

– Örömmel – mondta Draco ugyanolyan szenvtelenül. – Nagyon jól csinálták.

– En passant említették, hogy Granger gyógyító is járt náluk – folytatta Narcissa.

Draco úgy érezte, most érkeztek el a beszélgetés igazi lényegéhez.

– Igen, eljött.

– … Megkérdezhetem, hogy miről van szó?

Az anyja tehát kíváncsiskodni akart. Nem volt meglepő.

– Jóvá kellett tennem… megégettem vele egy pitét – mondta Draco.

– Megégettettél vele egy pitét.

– Igen. A vidra miatt veszekedtünk.

– A vidra.

– Igen. Részben igaza volt, ne feledd: én megráztam McLaggent.

– Megráztad McLaggen-t?

– Többek között. Egyébként sem volt túl sok esze. Befejeztük a kérdezősködést?

– Bevallom, több kérdésem maradt, mint választ – mondta Narcissa. – Henriette azt is
mondta, hogy feltöltötték Granger gyógyító éléskamráját?

– Ó, azt. Igen… meglehetősen megdöbbentett, hogy a boszorkány, akinek meg kellett

mentenie az életemet, szárazárun és tonhalkonzerveken tengődött. És ez adott valami
tennivalót a manóknak.

Narcissa kimondottan zavartnak tűnt, de azt mondta:

– Hát persze.

Draco még egy fokozattal feljebb kapcsolt a szemtelenségben.

– Csak egy vacsora volt egy kollégával, semmi több.

– Egy kollégával?

– Minisztériumi ügyek; borzasztóan unalmas és ráadásul szigorúan titkos. Nem beszélhetek

róla.

– Értem – bólogatott Narcissa. – Akkor nem kíváncsiskodom tovább.

– Ez lenne a legjobb megoldás.

Narcissa tűnődő tekintetét egy hoppanálás hangja szakította félbe.

Henriette felpattant, és megpukedlizett.

– Pardonnez-moi a zavarásért, Madame, Monsieur. Monsieur Draco, Madame Tonks hop-por
hívással keresi önt.

Draco magára hagyta az anyját zavarodott elégedetlenségével együtt.

Tonks feje kilógott a szalon kandallójából.

Valamit mondott, ami lehetett – Wotcher –, de lehetett tüsszentés is.

– Nem akarsz átjönni? – kérdezte Draco.

– Nem, nincs rá időm. Csak meg akartalak figyelni a gyöngyszememmel… – ahogy ezt
mondta, a szeme egészen gyöngyössé vált –, és megbizonyosodni arról, hogy valóban
túlélted a nundu mérget. A pletykák igazak. Mutasd meg a sérülést; drámai lehet!

Draco lerángatta a gallérját, amely ragacsos volt a Vahlia kenőcsétől.

– Ó, te jó ég! Azt mondják, hogy begyógyul?

– Valószínűleg – mondta Draco grimaszolva, miközben visszahelyezte a gallért a még mindig

nyers nyakára.

– Jobb, ha nem gyógyul be, a heg eléggé cifra lenne.

– Hogy vannak a többiek?

– Ó, tudod, egy kicsit rosszabbul, kicsit sántítva, kicsit zúzódásosan. Goggin és Buckley még
mindig inhalálószert köhög; legközelebb jobbat kell kitalálnunk a Buborékfejes bűbájnál.

– És Humphreys?

– Szegénykém macskafóbiát fejlesztett ki. – Most Tonks karja lógott ki a kandallóból.

Kirázott belőle egy tekercset. – De ezt nézd meg: összesen húsz sötét varázslót bilincseltetek
meg – mármint a halottakon kívül. Biztos valami műsort terveztek aznap este, ezért voltak ott
annyian.

Draco leguggolt, hogy megvizsgálja a listát.

– A francba… megvan Hawkes? Kerr is ott volt? Nem ismertem fel.

– És Royston. Szép termés. Évek óta az egyik legjobb. Fizetésemelést ajánlanék, de tudod…
– Tonks Draco grandiózus környezetére mutatott. – Elég csekély bónusznak tűnik, tekintve,
hogy… Gondoltam, valami mást ajánlok fel jutalmul.

– És mi lenne az? – kérdezte Draco, kíváncsian, hogyan jutalmazza meg az ember azt, akinek
mindene megvan.
– Teljes szabadságot a következő megbízatásod kiválasztásában, választhatsz a meglepetések
dobozából.

– Remek.

– És leveszlek a Granger-védelmi feladatról, mert ilyen gyengédszívű, hálás unokatestvér

vagyok. Tudom, hogy sosem voltál oda érte.

Draco érezte, hogy megmagyarázhatatlanul feszültté válik.

– Micsoda?

Tonks, abban a hitben volt, hogy nagy és nagylelkű gesztust tesz, összevonta a szemöldökét.
– Tudom. Humphreysre gondoltam. Jól kijönnének egymással, nem igaz? Mindenesetre
jobban, mint ti ketten.

– Humphreys nem tudna… Grangernek macskája van – mondta Draco. A fülének a kifogás
gyengesége kínosan visszhangzott a szalonban.

Tonks gúnyolódott.
– Humphie megkerülné. Ne légy buta! Vagy talán átnyomhatom a feladatot Gogginra, hogy
egy darabig ne törjön be az orra, az az ember minden küldetésnél verekedésbe keveredik…

Most Tonks húzta el a fejét a lángoktól. Draco hallotta, ahogy felsikolt:

– Valaki ölje már meg azt a nyavalyást!

A lány feje újra felbukkant.

– Bocsánat. Weasley-nek válságban van: egy pók van itt.

A szünet időt adott Dracónak, hogy kitaláljon egy kifogást.

– Nem Goggint küldd Grangernek – mondta, miközben a hangja érdektelen és semleges
maradt. – Igazából egyiküket sem. A családi gyűrűim meglehetősen fontos elemei a játéknak.
Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ezen maradok.

Tonks felvonta a szemöldökét.

–Tényleg? Biztos vagy benne?

–Igen. Megtaláltunk egyfajta… egy egyensúlyt – magyarázta Draco.

– Egyensúlyt – ismételte Tonks felesleges pökhendiséggel. A gúny mögül ravasz pillantást

vetett rá. – Rendben. Az ajánlat áll, ha meggondolnád magad. Találkozunk jövő héten?

– Előtte, semmi kétség. Megfulladok.

Tonks fintorgott.
– Szegény drágám! Élvezd a lábadozásod hátralévő részét. Üdvözletem Narcissának.

Tonks feje egy pukkanással eltűnt a kandallóból.

Miközben a kandallóban a lángok visszanyerték szokásos színüket, Draco azon merengett,

milyen váratlanul reagált a Granger-feladat elvesztésének gondolatára. A reakciója szinte
fizikai volt, szinte féltékeny. Nagyon remélte, hogy Tonks nem vette észre.

Azon a kellemetlen kérdésen is elgondolkodott, hogy miért nem engedte el a Granger-állást.

Néhány, azonnal nyilvánvaló ok jutott eszébe. Nos, nem egészen okok – inkább emlékek,
konkrét pillanatok: egy aranyló este a tengerparton, ahogy a lány az ajkába harapott, amikor
nem akart nevetni, a rózsák és azok bűvös hatása, a lány örömteli csókjainak érzése. De ezek
nem okok voltak, és ezért könnyen el lehetett őket hessegetni, mint értelmetlen érzelmeket.

Némi kapálózás után, ami összességében túl sokáig tartott, Draco arra a következtetésre
jutott, hogy azért tartja meg ezt a feladatot, mert ő egy büszke auror, aki azt akarja, hogy a
munkát jól végezzék el, és aki a végsőkig akarja vinni az egészet.

Itt van. Így már jobb volt. Most már volt értelme az egésznek. És ha egy elenyésző része
élvezte is Granger nevetséges szabadságát, vagy örömét lelte a társaságában, vagy inkább
már kezdte várni, hogy láthassa, vagy bármi hasonló ostobaság, azt messze felülírta ez a
robusztus indoklás.

Az anyja behívta az ebédlőbe, majd közölte vele, hogy a virágcsokor elkészült, és a lehető
leghamarabb átadhatja Grangernek.

Draco küldött egy üzenetet Grangernek, amelyben érdeklődött, aznap este ráér-e.

A kocsmában lesz Potterrel és a barátaival, de kilencre hazaér. Ez megfelelne?

Draco azt válaszolta, hogy igen.

Kilencre otthon lesz. Granger vad volt.

Aznap este Draco visszavonult a szobájába, hogy lezuhanyozzon és megborotválkozzon.

Ahogy egy csepp kölnit cseppentett a csuklójára, furcsán érezte magát, mintha randira
készülne. Ami idiótaság volt, mert valójában csak az anyja kifutófiúját játszotta.

Amikor felöltözött, ügyelt rá, hogy a gallérja félig nyitva maradjon, és így megmutathatta az
ékes sérülését. De csak azért, mert annyira cifra volt, és nem azért, mert ezzel bármiféle
lenyűgözöttséget vagy figyelmet akart kicsikarni Grangerből, vagy bármi ilyesmit.
 Draco Malfoy, a kifutófiú

20. fejezet
Draco Malfoy, a kifutófiú

Dracónak nem kellett volna aggódnia, hogy Granger felhördül a sebének látványára. Ez volt a
baj a gyógyítókkal, túl sokat láttak már, és egy olyan apróság, mint egy halálos mérgezés,
nem igazán érdekelte őket, ha már javulófélben volt.

Granger kinyitotta az ajtót, udvarias távolságból figyelte a nyakát, kijelentette, örül, hogy
ilyen szépen gyógyul, majd megkérdezte, miért jött.

Grangerben nem volt semmi romantika. Semmi szemérmes találgatással járó csábítás vagy
szempillarebegtető feltételezések. Rettenetesen gyakorlatias volt.

– Nos? – kérdezte Granger. – Valami baj van?

Draco elővette a virágokat.

– Ó! – kapkodta a levegőt Granger a meglepett öröm azon kifejezésével, amit Draco kezdett
meglehetősen függőségnek találni.

– És nem, nem McLaggen holttestéből hajtottak ki.

– Persze, hogy nem – mondta Granger, és elfogadta a csokrot. – Túlságosan is gyönyörűek.

Draco egy apró meghajlással köszöntötte a lányt.

– Anyám üdvözletével. Csatolt egy levelet neked. Azt is, hogy tolmácsoljam túláradó
köszönetét, amiért megmentetted az életemet. Kérlek, mondd meg neki, hogy én ezt
megtettem, ha kérdezi.

– A lelkesedésed egészen levett a lábamról.

– Tökéletes.

– Vízbe tegyem őket? – kérdezte Granger az arca elé tartva a finoman lobogó csokrot.

– Azt hiszem, anyám úgy bűvölte meg őket, hogy tartósak legyenek, de gondolom, nem
árthat.

Granger eltűnt a házikóban.

– Bejöhetsz, ha szeretnél – szólította meg a lány –, ha nincs más terved.

– Az egyetlen tervem az, hogy ne fojtsanak meg a házimanók.

Granger fintorgott.
– Szegény drágám!
Ez volt ma a második alkalom, hogy egy nő piszkálta Dracót a nehézségei miatt, és a férfi
ettől eléggé megalázva érezte magát.

– Megkínállak egy nagyon szokványos csésze teával – mondta Granger. – Ez felüdülés lesz, a
sok kényeztetés után, amit elszenvedtél?

– Eléggé. Sőt, legyen inkább alantas.

– Majd elfelejtem felforralni a vizet.

– Kitűnő – mondta Draco, és leült egy konyhai székre.

Granger egy pohárból vázát formált át. A lobogó, csillogó csokrot büszkén helyezte el a
konyhai munkalapra. A macskája felugrott mellé, és kíváncsi mancsával megérintette a
mozgó szirmokat.

– Szép! – szólalt meg Granger. – Ki kell találnom, hogyan varázsoljam el, hogy kövessen
engem, attól függően, melyik szobában vagyok, és így állandóan nézegetni tudjam.

– Majd szólok anyámnak. Ez biztosan hízeleg neki.

Granger felfedezte a borítékot.

– Most olvassam el a levelét vagy később?

– Később, kérlek! – mondta Draco. – Eleget hallottam már a megkönnyebbüléséről, hogy a

kincset érő fia még életben van.

Granger szabályosan félretette a levelet.

– Tudod, azt akarja, hogy hagyd abba az aurori munkát. Eléggé undorodik tőle.

– Tudom. Eleve sosem szerette. A nunduval történt incidens állt a legközelebb ahhoz, hogy
belehaljak a munkámba. Kicsit sokkoló volt számára.

Granger, aki tétlenül a kolibri jácintjaihoz nyúlt, a bűntudattól fűtött grimasszal fordult felé.
– Szörnyen érzem magam emiatt.

– Te? Miért? Te mentettél meg engem.

– Igen, de ha nem buktattam volna le az első kísérletedet, hogy elkapd Talfrynt, mindez nem
történt volna meg.

– Igaz – ismerte el Draco. Aztán hozzátette: – Szeretnék egy bocsánatkérést a vidrádtól.

Granger tekintete bizonytalansággal és szórakozással vegyes volt. Draco felhúzott

szemöldökkel tartotta a tekintetét.

Granger felsóhajtott, majd elővette a pálcáját, és Expecto Patronumot varázsolt.

A vidra Draco felé lebegett, és olyan bűnbánóan nézett, ahogy egy vidra csak tud.
– Sajnálom – mondta a vidra.

– Megbocsátok – szólalt meg Draco nagy jóindulattal.

A vidra megforgatta a szemét, ha úgy tetszik, majd eltűnt.

– Abszolút pofátlan ez a lény – jegyezte meg Draco. Visszafordult Grangerhez. –

Megjegyzem, ha nem baltáztad volna el az első próbálkozásomat, akkor csak Talfrynt kaptam
volna el. Végül húsz sötét mágust bilincseltünk meg. Talán ezzel így kiegyenlítődik a dolog.

– Húszat? Tonks biztosan nagyon elégedett.

– Az is. Felajánlotta, hogy jutalmul nekem adja a következő küldetésem kiválasztását, és

hogy levesz erről a védelmi megbízatásról.

Az utolsó részt Draco társalgásszerűen tette hozzá, egyfajta kíváncsiságból, hátha Granger
valamilyen érdekes módon reagál a hírre.

Granger, aki eddig teázással volt elfoglalva, most elhallgatott.

– Tényleg?

– Igen.

Granger beindította a vízforralót. Háttal állt Dracónak, de a vállában feszült volt valami.
– És? Mit mondtál?

– Azt mondtam, hogy nem.

A vállai elengedtek.
– Ó, tényleg? – kérdezte tanult közömbösséggel.

– Igen. És örülsz neki? Nem tudom megmondani.

Granger megfordult. Az arca gondosan semleges volt.

– Azt hiszem, ez jó hír – mondta, valahol a Draco feje fölötti teret megszólítva. – Nem kell
megszoknom, hogy valaki más ugrik be hozzám minden órában, tudod. És különben is, te…
te nagyon jó vagy. Abban, amit csinálsz. Nem mintha azt hinném, hogy a kollégáid nem
tudnának ugyanolyan jó munkát végezni.

Megzavarta őket, hogy a macska a munkalapról Draco ölébe ugrott.

– Ööö… – kezdte Draco.

Granger zavartan nézett.

– Csámpi, mit csinálsz, te buta? Össze fogod szőrözni.

Mintha csak emlékeztetnék életének erre a központi fontosságára, a macska tett néhány lépést
Draco mellkasához, és odadörzsölte magát a finom, fekete talárjához. A farka a férfi álla alatt
söpört végig.
– Ez… ez dorombolás? – kérdezte Draco, miközben érezte, hogy a macskából erőteljes
morajlás árad.

– Ó… igen. A Richter-skálán mérhető, amikor ezt csinálja.

– Megsimogathatom vagy leharapja a kezemet?

– Megpróbálhatod – mondta Granger, bár kétségek voltak a hangjában.

A macska megengedett egy rövid vakarózást az álla alatt. Aztán felmászott Draco mellkasára,
ezt követően a vállára, majd a fejére, amely kiindulópontként szolgált a fölöttük lévő
polchoz. Kenyérszerűen telepedett le egy lisztesüveg és néhány szárított fűszernövény közé,
és sárga szemével figyelte a férfit.

Draco megigazította a haját, amelyet még sosem használtak ilyen gyalázatosan.

– Elfelejtettem felforralni a vizet – mondta Granger, miközben két gőzölgő bögrében tálalta a
teát. – És te… elégedett vagy? Tudom, hogy a védelmi megbízás egyikünk számára sem volt
a legkedvezőbb lehetőség. Meglepett, hogy úgy döntöttél, mégis megtartod.

Draco tejet kevert a teájába, ami időt adott neki, hogy kitaláljon egy kedves és semleges
választ.

– Nem adnám át a családi gyűrűmet egy másik aurornak, ez az egyetlen módja annak, hogy a
védelem minimálisan legyen csak tolakodó számodra.

– Ó… igen. Ezt nagyra értékelem.

– És… Azt hiszem, szeretném a végsőkig végigcsinálni a dolgot – mondta Draco. – Most,
hogy már idáig eljutottam.

– Egy befejező.

– Alkalmanként.

– A vég talán még messze van. – Granger a teája fölött valamiféle burkolt aggodalommal
figyelte a férfit. – Még hat hónap, ha minden jól megy.

Draco megvonta a vállát.

– Július van. Mi az a további hat?

– Tényleg eltelt már fél év?

– Igen. Januárban fogadtam el a megbízást.

Granger a kezére támasztotta az állát. Elgondolkodónak tűnt.

– Hat teljes hónap. Hová tűnt az idő? És csak kétszer-háromszor próbáltuk megölni egymást.
Jól megvagyunk.
– A legutóbbi próbálkozásod volt az eddigi legsikeresebb – mondta Draco a nyakát
mutogatva.

– Ha ez szándékos lett volna, akkor már eléggé halott lennél, biztosíthatlak róla – közölte
Granger.

– Hogyan gyógyítottad meg? Anya azt mondta, hogy mugli dolgokat csináltál.

Granger úgy nézett rá, mintha azon gondolkodna, mennyire kell lebutítania a magyarázatát.
– Hát. Amint megemlítetted, hogy van egy nundu angol földön, úgy gondoltam, hasznos
lenne egy kicsit utánajárni a dolognak.

– Hát persze, hogy megtetted.

– Az Egyesült Királyságban, de egész Európában sincs olyan mágikus kórház, amely fel
lenne szerelve a nundu mérgének kezelésére, nemhogy a kis öreg Szent Mungo. Nem
gondoltam, hogy bármi baj történhet, nem feltétlenül, de tudtam, milyen szörnyen
felkészületlenek lennénk, ha valami mégis történne. Ezért importáltattam egy méregmintát.

Draco összehúzta a szemét.

– És az a minta véletlenül pont akkor érkezett, amikor az irodádban voltam, igaz?

– Igen.

– Kis projekt, a nagy francokat.

– Ez egy házi projekt volt. Amennyire én tudtam, sehová sem vezethetett. Elvégre nincs
ismert ellenméreg.

Granger, aki eddig az asztalnál ült, ellökte magát tőle, és a pálcájával hadonászva kezdett
belemelegedni az előadásába. Diagramok, fiolák és molekulák keltek életre körülötte.

– A nunduméreg egy erős idegméreg, amelyet alorectin néven ismernek – ez a lila. Amikor
utánanéztem a hatásainak, és majdnem azonosnak tűntek egy nem mágikus biotoxinnal, a
fenitoxinnal – azzal a narancssárgával. Ez egy ragadozóméreg. Elvégeztem egy kis
laboratóriumi munkát, hogy megerősítsem a szinonimitást.

– Egy kis laboratóriumi munka?

– A laboratóriumom szokatlanul jól felszerelt az ilyen dolgok vizsgálatára. És kíváncsi

voltam. Elképesztően közel állt egymáshoz a kettő, szinte megkülönböztethetetlenek. Ezek a
toxinok mindketten úgy működnek, hogy szörnyen leegyszerűsítsem, blokkolják a
nátriumcsatornákat a mozgatóidegekben. Szinte teljes motoros bénulást és légzésleállást
okozhatnak a dózist követő perceken belül.

– Az egyik magizoológus azt mondta nekünk, hogy egyetlen milligramm nunduméreg órákon
belül megölhet egy felnőttet.

– Így van. Szerencséd van, hogy a csapatod olyan gyorsan eljutott a Szent Mungóba, ahogy
csak tudott. Mindenesetre, vannak kísérleti mugli kezelési protokollok a fenitoxinra, és nos,
mivel vagy ez, vagy a közelgő halálod, én adtam be őket. Neostigmint, kolinészteráz
gátlókat, alfa-adrenerg agonistákat.

Granger újabb ábrákat varázsolt Draco épülését demonstrálva. Aztán egy őt ábrázoló
aprócska figura bukkant fel, fehérszőke hajjal.
– Technikailag nem ellenméreg, de a szervezeted képes antagonizálni az ismételt alorectin-
kihívásokat, amíg a méreg le nem bomlik és ki nem ürül a szervezetedből.

Most az apró Draco izzadni kezdett, és…

– Pisilnem kell? – kérdezte Draco.

– Igen – mondta Granger.

Egy apró nővérke sétált el mellette, és megveregette az apró Draco fejét. Az felállt, és
örömében apró táncot lejtett. Aztán mindketten eltűntek a létezésből.

Granger mellett még mindig lilán világított egy lassan forgó alorectin molekula. Az ujja az
ajkán volt, miközben tanulmányozta.

– A mugli és a mágikus terápiás megközelítések kereszteződésének újabb lenyűgöző darabja.

Ezek a köztes területek sajnálatosan feltáratlanok. De hát, csak egyedül én vagyok. Mégis, el
tudsz képzelni egy mesterséges antigént a nunduméreg ellen? Egy antitoxikus szérumot?
Mindkét világot szolgálná…

Elkalandozott gondolataiba. Aztán pislogott egyet, úgy tűnt, eszébe jut, hogy Draco a
szobában van, és visszaült a székébe.
– Jegyzeteket hagytam a Szent Mungóban egy kezelési protokollhoz. Meg fogják osztani a
tanzániai kollégáinkkal. Mindazonáltal, reményeim szerint a nundumérgezés angol földön
továbbra is ritka eset marad.

– Te tényleg nem vagy semmi – mondta Draco, miközben az állát az ujjbegyére támasztva
figyelte a nőt.

Granger felpillantott a bögréjéből, és elkapta a férfi tekintetét.

– Ne nézz így rám!

– Hogyan? – kérdezte Draco, tovább lágyítva a tekintetét, és hagyta, hogy homályos mosoly
kússzon a vonásaira.

– Mintha te teljesen… teljesen elkápráztál volna.

– Miért?

– Mert elbizonytalanít.

– Hát nem mindenkit elkápráztatsz?

– Igen, de nálad ez zavaró.

– De engem lenyűgözöl. Elkápráztatsz…

Granger bosszús pillantást vetett rá.

– …professzor asszony.

Granger ingerült hangon felállt, és odament, hogy újratöltse a bögréjét.

Draco úgy gondolta, hogy a lány zaklatottnak látszik. Ami érdekes volt.

– Mindenesetre úgy fogsz bevonulni a történelembe, mint az auror, aki harcolt egy nunduval,
és életben maradt – szólt Granger a kiömlő víz hangja felett.

– Úgy érzem, jár nekem egy trófea. Vagy egy emléktábla – Draco szünetet tartott, majd
hozzátette: – Nem, ha valaki plakettet kap, az te lehetnél. Igazából nem tettem mást, mint
hogy belesétáltam egy frissen feltörő méregfolyamba.

– Annyi plakettem van, hogy fogalmam sincs, mit kezdjek velük. Egyszer egy okostojás
mozaiknak nevezte a gyűjteményemet, tudod.

– Milyen okos és mulatságos megfigyelés – mondta Draco.

– Ő is így gondolta.

Miután Granger láthatóan úgy döntött, hogy Draco idegesítő tekintete kellőképpen
alábbhagyott, visszatért az asztalhoz.

– Meg kell kérdeznem, hogy vannak-e árvák vagy más nemes ügyek, amit támogatni
szeretnél – érdeklődött Draco. – Az anyám és én szeretnénk a tekintélyes befolyásunkat
hozzátenni ahhoz a kérdéshez, ami közel áll a szívedhez.

– Ez teljesen felesleges – mondta Granger olyan határozottsággal, ami Narcissát is

megbántotta volna. – Én csak a munkámat végeztem.

– Rossz válasz. Gondolj ki valamit.

– Szervezz egy Murmánc információs rendezvényt.

– Most komolyan.

Granger ránézett, látta, hogy a férfi maga is komolyan gondolja, és felsóhajtott.

– Megismétlem, hogy csupán a munkámat végeztem.

– Rendben. De talán, egy kicsit túl is léptél rajta – mondta Draco, visszhangozva Granger
érzéseit a távoli előcsarnokban.

– Psh.

– Nem? Egyáltalán nem? Azzal a kis tanórán kívüli kutatással?

– Talán egy kicsit – sóhajtott Granger, visszatartva egy mosolyt. – Látom, vigyáznom kell a
nyelvemre veled szemben, nehogy a saját szavaimat használd fel ellenem.

– Hasonlóképpen – helyeselt Draco, mert ez igaz volt. – Szóval mi lesz? Szívesen

hozzájárulnánk a kutatási alapodhoz. Úgy hallottam, hogy szemet szúróan drága egy
laboratórium működtetése.

– Inkább a Szent Mungónak tegyetek hozzájárulást. Ha muszáj.

– Nem a saját kutatásaidhoz?

– Nem. Azt hiszem, a Szent Mungóban sokkal több hasznot hozna.

– Valamelyik kórteremben?

Granger gondolkodási szünetet tartott.

– Milyen összegre gondoltak a nagylelkű Malfoyok?

– Nagyra – mondta Malfoy. – Megmentetted az életemet.

– Számszerűsítsd a nagyot.

– Majd megtudod.

Granger összehúzta a szemét a férfira.

– Akkor kérlek, irányítsd a Janus Thickey kórház hosszú távú lakói számára fenntartott
kórteremhez. Borzasztóan régi és koszos.

– Rendben.

– Általános megjegyzésként jó lenne, ha több ablak lenne.

– Rendben.

– Több privát lakosztály is. Egy stúdió az edzéshez. Egy zongora. Egy kis könyvtár. Egy
úszómedence?

Az utolsó elemet egyfajta kérdő tétovázással javasolta.

Draco felvonta a szemöldökét a lányra.

Granger feltartotta a kezét.

– Micsoda? Azt mondtad, nagy, és nem határoztad meg.

– Ígérem, hogy az én definícióm a nagyról nem fog csalódást okozni.

– Visszatartom az ítéletet, amíg nem látok valami konkrétumot – mondta Granger.

– Tudom… te a kemény bizonyítékokat szereted.

– Pontosan.
Egymásra szegezték a tekintetüket.

Aztán Draco megkérdezte:

– Még mindig a pénzről beszélünk?

– Nyilvánvalóan – válaszolt Granger prűdnek tűnő tekintettel. Egy pillanatra azt hitte, hogy
egy vigyor szellemét látja, de ha volt is ott, a lány gyorsan úrrá lett rajta.

– Minden kérésedet tudomásul vettem – jegyezte Malfoy. – Kivéve az átkozott

úszómedencét, azt hiszem, nincs hozzá helyük. Mi a fenének akarsz te medencét? Egy kis
fürdőzésre vágysz két beteg között?

– Nem nekem – mondta Granger. – A hidroterápia oly sok betegségre csodálatos: krónikus
fájdalomra, műtét utáni tornára, idegsérülések vagy gerincsérülések kezelésére. A hosszabb
távon fekvő, jelentősen leépült lakosok számára pedig kiváló módja annak, hogy finoman, de
visszatérjenek a fizikai aktivitáshoz. Tudom, hogy álmodom. De azt mondtad, hogy nagy.

Granger most álmodozásba merült, gondolatai messze jártak, valami meg nem valósult Janus
Thickey kórteremben, ahol vidám betegek táncoltak a tornateremben, zongoráztak és
hattyúugrásokat végeztek a medencékbe. Csillogott a szeme, kezét az álla alatt
összekulcsolta, ajkán mosoly ült.

Még csak nem is fogadta el a férfi ajánlatát, hogy finanszírozza a saját kutatását. Muszáj volt
ilyen jónak lennie? Ennyire adakozónak? Olyan tisztának?

Egy olyan pillanatban, amely éppoly epifánikus volt, mint amilyen megdöbbentő, Draco
rájött, hogy nem ő – vagy bármelyik másik tisztavérű – az, aki tiszta. Granger minden
szempontból tisztább volt náluk, azokban, ami számított. Szívben és lélekben. A céljaiban.
Semmi családfa, se szövevényes kereszteződések vagy galleonok, csak a szándék tisztasága.

Körülnézett, és félig-meddig arra számított, hogy egy egyszarvúcsorda száll a házikójára,

hogy megsimogathassa őket.

– Bár, őszintén szólva, ezen a ponton még egy új festés, és egy vidító bűbáj Crutchley
gyógyítónak is hatalmas előrelépés lenne – mondta Granger, visszatérve a jelenbe. – Le kéne
ütnöm, és magam megcsinálni.

Észrevette Draco néma tekintetét.

– Mi az?

– Várom, hogy megérkezzenek az egyszarvúak – válaszolta Draco.

– Az egyszarvúak?

– Semmi – mondta Draco. – Mindegy.

Granger felállt, hogy az üres bögréiket a mosogatóhoz vigye, és gyanakodva nézte a válla
felett. Draco is felállt, hogy odavigye a kanalaikat, még akkor is, ha ugyanolyan könnyen át
tudta volna lebegtetni őket. De a nő kézzel csinálta, ő pedig a boszorkány házában volt,
úgyhogy azt tette, amit ő, és ez egyáltalán nem volt kifogás arra, hogy a közelében maradjon.

Ezt a szép érvelést befejezve, Draco új beszélgetési témát keresett.

– Végül is hasznos volt a könyv?

Rendkívül sikeres témaválasztásnak bizonyult.

– Igen! – Granger összecsapta a kezét. – Tényleg!

– Nos, örülök, hogy…

A lelkesedés zsilipjét nyitotta meg. Granger az első szobába rángatta, mielőtt befejezhette
volna a mondatát. A Kinyilatkoztatások új példánya egy talapzaton állt, sztázisbűbájokkal és
egy kisebb leltárnyi riasztóvarázzsal letakarva.

Granger most már száguldó izgalomban beszélt.

– Láttad, hogy a saját példányom milyen sérült volt (ne hazudj, tudom, hogy láttad). A
szövegnek talán harminc százaléka maradt meg épségben. Képes voltam bizonyos
megalapozott következtetéseket levonni, de hamar zsákutcába jutottam volna.

Elhessegette a bűbájt, valamiféle védővarázslatot tett a kezére, és kinyitotta a könyvet.

– Ebben a példányban a második rész szinte teljesen ép. Nézd csak! Nézd! Látványos.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy létezik egy másik példány vagy hogy fele ilyen jól
megmaradt. Az, hogy az egész a rendelkezésemre állt, ajándék volt. Egy igazi ajándék! Nem
tudom eléggé megköszönni! Én csak… ki tudnám facsarni belőled az életet – fejezte be, a
kezét tördelve helyette.

A szavak kiestek Draco szájából, mielőtt meg tudta volna állítani őket.
– Megteheted, tudod.

– Mit tudok?

– Kiszorítani belőlem az életet.

Nem számított a lány indításának erejére. Felugrott, hogy elérje a nyakát, átkarolta, és
komoly hálával ölelésbe szorította. A férfi egyetlen udvarias karral átkarolta a lányt, hogy
megtartsa az egyensúlyt, vagy valami ilyesmi. A nőnek tea- és cukorillata volt, és kellemesen
érezte magát hozzá simulva.

– Egy nap – mondta Granger valahol a nyakában –, elmagyarázom neked, miért olyan fontos
ez az egész.

Draco várta, hogy a nyelve ellátja őt egy szellemes válasszal, de azon kapta magát, hogy
abszolút lexikális ürességet tapasztal. Semmi szellemes nem jött. Semmi szellemtelen sem.
Olyan volt, mintha megdöbbent volna.

Taktikai hibát követett el, amikor lenézett, és akkor meglátta a lány meleg szemét és a
mosolyát, és ó, ne! Most már legszívesebben átkarolta volna – tényleg, és nem ezt a félszeg
dolgot, amit csinált, és felemelte volna. Hogy igazi ölelés legyen, egész testtel, teljes frontális
érintkezéssel, ezt akarta. És talán nekinyomni a kanapé háttámlájának, az tűnt a megfelelő
magasságnak. És aztán… más dolgok.

Ezeket a dolgokat nem tette meg. Mert nem volt idióta. És a lány sikoltozva menekült volna
el. És valószínűleg felpofozná. Granger volt az.

Granger, megelégelve a szorítását, elengedte, és teljesen zavartalanul visszatért a könyvhöz,

miközben Draco szótlanul állt, mint egy nyelvét vesztett kretén.

A boszorka visszatért a kötet lelkes tárlatvezetéséhez, és rámutatott néhány foltra a lapok

szélén.
– Még a margójegyzetek is sértetlenek – ez néhány száz évnyi kommentár, tudod. Rétegek és
rétegek. Lenyűgöző. Nézd! Nézd! Malfoy, te nem is nézed.

– De nézem – mondta Draco.

Hazudott; boldog kábulatban lebegett valahol az univerzum legtávolabbi pontjain.

Granger folytatta a bemutatót.

– Az illuminációk ezen a lapon igazán pazarok. Gondolod, hogy ez valódi ezüstlevél?

– Ööö… lehet – mondta Draco.

A vérkeringését elárasztották a jó közérzetet keltő hormonok. Tizenhárom éves volt, és egy

lány megölelte. Időfordulat volt készülőben. Erről szólt az egész. Nem volt más magyarázat
arra, hogy ennyire hülyén szédült egyetlen ostoba öleléstől.

– Gyönyörű! – szólalt meg Granger, és egy másik megvilágításra mutatott, egy zöld
sárkányra. – Ez Szent György legendájából való. És ott a keresztje, az a piros-fehér darab.

– Így van.

Granger mintha megérezte volna, hogy elvesztette a közönsége figyelmét. Egy apró, boldog
sóhajjal becsukta a könyvet.

– Már majdnem befejeztem az egész digitalizálását. Aztán elküldöm ezt a példányt a King's
Hall-i könyvtárba. A főkönyvtáros ki fog esni a székéből. A te neved alatt akartam
felajánlani.

– Inkább legyen közös ajándék – kérte Draco.

– Rendben – egyezett bele Granger. Meglengette a sztázisbűbájt a kötet körül, hogy újra
életre keljen. – Adunk még egy okot a főkönyvtárosnak, hogy leessen a székéről.

– Hogyan?

– A nevünkkel? Együtt? Egy ajándékon?

– Azt fogja hinni, hogy egyikünk elvesztett egy fogadást.

– Hagyd csak! Jobb, mint a szörnyű igazság a zsarolásról, és a McLaggen ápolónő-
fantáziáinak jóvátételéről.

Draco grimaszolt.
– Legalább a Malfoy-Granger tisztességesen hangzik.

– Tessék? Granger-Malfoy lenne, ha lenne belőle valami. Ábécé…

Granger mondata elkalandozott, miközben megpróbált elfojtani egy széles ásítást.

Draco vette a célzást.

– Nekem már mennem kéne.

– Bocsánat – szabadkozott Granger, és ismét ásított. Elkísérte a férfit az ajtóig. – Teljesen

kiütöttem magam.

– Úgy is nézel ki.

– Elbűvölően. Köszönöm.

Draco hangot adhatott volna egy titkos igazságnak arról, hogy a fáradtság miképpen találta
meg a lányt. Hogy a szeme alatti foltok egy briliáns elme fáradhatatlan munkájáról
árulkodtak. Hogy a véletlenszerű copfja elragadóan művészietlennek tűnt, és hívogatta az
ujjait játszadozni az elszabadult tincsek közé.

Megtehette volna. De nem tette. Nem volt hülye.

Granger kinyitotta a bejárati ajtót. Draco elhaladt mellette, hogy kimenjen, a karjának egy
futó érintésével a lány vállához érve. Kilépett a holdfényes júliusi éjszakába, amely édesen
illatozott a nyár teljes illatától.

– Mondta már neked valaki, hogy talán túlságosan is túlfeszíted a húrt? – kérdezte Draco.

– Igen. Még egy órája sem, a kocsmában.

– Jó.

– Harry és Ron megbíztak téged, hogy megerősítsd az üzenetüket? Vagy Neville? Ginny?

Draco gúnyolódott.
– Nem szolgálnék a hírvivőjükként. Örülök, hogy észrevették, és nem mélységesen
haszontalan barátok.

– Ó, mert te és a barátaid az önzetlen szeretet és támogatás kvintesszenciája vagytok –

mondta Granger, és felvonta a szemöldökét.

– Abszolút példaképek, Granger.

– Cöcö.
Grangert a mögötte álló ház aranyló fénye keretezte, lágy világosság és tűz a kandallóban. Az
árnyéka végignyúlt a lépcsőn. Dracóé sötétebb volt, hátulról vetült, egy holdárnyék, amely
finoman keresztezte az övét.

Figyelte árnyék-énjük összefonódását és kibontakozását, ahogy Granger előre dőlt.

És ez furcsa volt, mert a lány fáradt volt, ő pedig kifelé tartott, mégis úgy érezte, mintha
mindketten elidőznének.

Ő is el akart időzni. Édes volt elidőzni. Állni a fakuló fűzfák alatt, figyelni az árnyékuk
keveredését, és civakodni jelentéktelen dolgokon. Volt ebben valami borzasztóan értékes.
Talán mert szükségtelen. Az élvezet kedvéért tették. Csak azért volt, mert.

A férfi figyelte a lányt, hátha változna valami, hátha a türelmetlenség jeleit fedezné fel rajta,
de nem volt ott semmi. Csak a csípőjét az ajtófélfának támasztotta, a karját lazán a derekán
tartotta. Most az anyjáról beszélt, és arra kérte, mondja meg neki, hogy imádja a virágokat.
Válaszul mondott valamit, valamit, amire a nő reagált, ezzel tovább nyújtották a pillanatot.

A boszorka felnevetett valamin. A tekintetük találkozott. Draco bizonytalannak és kuszának

érezte magát. Megint az érzéstelenítés volt az oka, az érzés, hogy a világ mozgásban van,
lassan forog. Granger tétlenül tépkedett néhány szál lilaakácot. A férfi megkérdezte, hogy
ennyi volt-e a virágkötészeti tudománya. A lány azt felelte, hogy igen, és a férfi le volt
nyűgözve? És átnyújtotta neki a lógó csokrot.

A varázsló azt mondta, hogy ez a legszebb dolog, amit valaha látott. Nyúlt érte, hogy
átvegye. Az ujjbegyeit az övéhez húzta.

Az ereiben nem vér volt, hanem könnyedség.

Az érintése talán túl sokáig tartott. Azon tűnődött, hogy minek nevezze ezt a dolgot, a
pillantásokat, érintéseket és a lopott pillanatokat. Ezt a fejvesztett szédülést, amely most a
lehető legplátóibb ölelkezésre sarkallta. A lány közelségére vágyakozott. Nem volt elég
ostoba ahhoz, hogy szerelemnek nevezze mindezt, és a kéjvágyhoz is túl finom volt, de
semminek egyáltalán nem mondhatta. Ez Valami volt.

Igen. Hacsak nem tévedett nagyot, volt Valami, közte és Granger között.

És hát nem lenne ez egy csodálatos katasztrófa?

 A megalázó megpróbáltatás elkezdődik

21. fejezet
A megalázó megpróbáltatás elkezdődik

Draco néhány kellemes napot töltött a lebegő gyönyör állapotában. Semmi sem tudta
feldühíteni. Boldog kis felhőkön sodródott. Nem vitatkozott az anyjával, bármilyen
rendezvényen is kellett részt vennie, amit Narcissa erőltetett. Teljes szívéből megölelte
Zabinit, amikor legközelebb találkozott vele. Megbűvölt egy Gringotts-béli koboldot, hogy
kisebb szabálysértést kövessen el. A munkahelyén kedvesen üdvözölte Pottert és Weasley-t,
akik ezért a földre teperték, mert meg voltak győződve arról, hogy imperiálták.

Ekkor – az arcát Potter hóna alatt tartva – Draco kezdett rájönni, hogy valami veszélyes
készülődik. Valami, ami nem illik Draco Kibaszott Malfoyhoz.

Aztán a jó érzés kezdett alábbhagyni, majd az értelem kezdett újra beáramlani. Draco – az
arcát Potter zavaróan nedves hónaljából eltávolítva – jelentős időt szentelt annak, hogy azon
töprengjen, mi a fene baj van vele. Ha őszinte akart lenni magához, ami kellemetlen érzés
volt, az a Valami Grangerrel lehetett kapcsolatos. Az a Valami, amit már néhány hete
dédelgetett. Talán néhány hónapja.

Mikor kezdődött? Nem volt benne biztos. Visszatekintett és megpróbált objektív lenni,
bizonyos sarkalatos pillanatokra gondolni. Talán, amikor táncoltak. Talán Provence-ban.
Talán, amikor a lány megérintette a sebhelyes Jegyét. Talán, amikor a boszorka egészen a
mágikus kimerülésig hajtotta magát, hogy megmentse őt egy nem létező veszélytől a
kviddicspályán. Vagy amikor erősségnek nevezte őt a S.W.O.T-elemzésében. Talán akkor,
amikor Granger vadul lelkesedett a moháért. Nem tudta. Fokozatosan és lassan történt, és
könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni.

Azonban… Valami bármilyen jellegű dolog közte és Granger között, az veszélyes és

elfogadhatatlan volt. A nyilvánvalóan borzalmas, leküzdhetetlen problémáik, a múltjuk, a
csomagjaik, valamint az általános ellentétük mellett ő volt a megbízója, ráadásul a Valami
szigorúan tilos volt az aurorok és a védenceik között. A vonzalom egy dolog, de az érzelmek
(ha egyáltalán adott egy címkét a Valaminek), a Magatartási Kódex és a józan ész
megsértését jelentették. Draco rengeteg szabályt megszegett, de ezt az egyet nem volt
hajlandó semmibe venni. Az érzések elhomályosították az ítélőképességet, és veszélyeztették
az aurort, valamint a megbízót egyaránt. Ez hanyagság volt. Felelőtlenség.

És ráadásul… ráadásul… Draco gyűlölte az érzelmeket. A legjobb esetben csak bosszúságot

és figyelemelterelést jelentettek, a legrosszabb esetben pedig irtózatos sebezhetőséget.
Sikeresen kerülte az érzéseket a gyengébbik nemmel való minden összefonódása során,
beleértve az Astoriával való eljegyzését is. Ezt a jó szokását ápolta. Tisztán és rendben
tartotta a dolgokat. Ettől volt leküzdhetetlen és szabad.

És most ez megfogta. Az, hogy Granger ajtajánál időzött, és elveszett a szemében a

lilaakácok alatt, kinyitotta Pandora szörnyűséges szelencéjét. Érzelmek. Enyhe érzések, de
mégis. Gondolatok. Álmok. Akkor kúsztak elő, amikor a legkevésbé számított rájuk, amikor
épp reggelizett, vagy éppen egy sötét varázslót tartóztatott le vagy egy gurkó elől menekült.
Semmi keresnivalójuk nem volt a fejében, mégis ott voltak.

Naponta körülbelül kétszázszor sóhajtott vágyakozva. Újra lejátszotta a Grangerrel folytatott

régi beszélgetések emlékeit, azokat az oda-vissza beszélgetéseket, amelyek néha könnyed
tréfálkozásból, néha pedig kardok keresztezéséből álltak. A rózsák illatától borjúszeművé és
ostobává vált. Álmodozott az arcára adott csókokról és az ölelés gyönyöréről. Amikor
keményen felébredt, más dolgokat gondolt Grangerről – élénk képzelgések, amelyekre utólag
nem volt büszke, de, bassza meg, könnyű volt belefeledkezni.

Naponta ellenőrizte a jegyzetfüzetét, hogy nem kapott-e üzenetet Grangertől. Szánalmas.

Hülye okokat keresett, hogy írjon neki. Szintén szánalmas. A szokásosnál is jobban figyelt a
gyűrűre. Még szánalmasabb. Ellenállt a késztetésnek, hogy megnézze a napirendjét, és
véletlenül oda ugorjon be, amerre a lány tartózkodik, de már az is gyötrelmesen szánalmas
volt, hogy egyáltalán késztetést érzett rá.

A szánalmassága tombolt a lilaakácos éjszaka óta. Azonnali helyreigazításra szorult.

Draco összehívott egy sürgős találkozót Theóval.

A Nott-birtokon találkoztak, néhány nappal azután, hogy Draco Grangerrel az ajtóban

lődörgött. Draco drámai alakot öltött, ahogy végigsétált a szalonban, fekete talárjával maga
mögött. Ekkorra már eléggé felhúzta magát.

Közben Theo, lévén tétlenkedő típus (ellentétben Dracóval, aki a szorgalom bajnoka volt),
egy kanapén dőlt el, pohárral a kezében. Haszontalan volt, mint mindig.

– Ha megmondanád, ki ő, talán jobb tanácsot tudnék adni – mondta Theo.

– Nem akarom a tanácsodat.

– Akkor mit kérsz tőlem?

– Szeretnék… szükségem van… nem is tudom… egy vödör hideg vízre az arcomba.

Theo megpöccintette a pálcáját. Egy jeges vízzel teli vödröt varázsolt. Amit Draco messzire
hajított onnan.
– Nem szó szerint, te abszolút barom.

Theo sértődötten nézett.

– Szörnyen vegyes üzeneteket közvetítesz. Én csak segíteni akarok.

– Szükségem van egy szerelemellenes bájitalra. – Draco hirtelen megtorpant. – Léteznek

ilyenek? Egy gyűlöletbájital.

– Kit akarunk gyűlölni? – kérdezte Theo. – Amúgy sem utálunk mindenkit, nem igaz?

– Igen. Kivéve őt. De nekem gyűlölnöm kell őt. Hát… talán nem is gyűlölni. Nem szeretni.
Vagy… vagy inkább továbbra is idegesíteni. Legalábbis nem kedvelni.
Theo belekortyolt a borába.
– Miért?

– Mert én Draco Kibaszott Malfoy vagyok, és én nem érzek ilyen kibaszottul habosbabos kis
érzelmi összefonódásokat a kicseszett…

– Kivel?

– Vele.

– Talán neked mégis kellene ez. Lehet, hogy ezt lelkileg gazdagabbnak találnád, mint a
szokásos gyors dugásokat.

– Nincs szükségem szellemi gazdagodásra.

– Mm. Nem értek egyet.

Draco gúnyosan felhorkant, járkált még egy kicsit, aztán végigsimított a haján.
– Ez rossz.

– Mennyire rossz? – kérdezte Theo.

– Rossz. Álmodozás. Révedezés. Meg én.

– Ooh! – Theo egy elragadtatott vonaglással kérte: – Mesélj nekem az álmodozásról!

– Nem.

– Ezek olyanok, mint a holdfényben csókolózó álmodozások? Vagy pajzán fantáziálások róla
az ágyban? Vagy – cseszd meg – az esküvőről és gyerekekről?

– Fogd be!

– Akkor a fentiek közül mindegyik – állapította meg Theo. Elrágcsált egy szőlőt, és közben
elégedettnek tűnt.

– Egyik sem. Húzz a picsába! – Draco elviharzott a szoba egyik sarkába, egy pillanatig
duzzogva megállt, majd visszasétált Theo felé. – Száz, nem is, inkább ezer oka van annak,
hogy miért nem kellene ilyen érzéseimnek lennie.

– Sorold fel az okokat!

– Nem.

– De tudni akarom, hogy jogosak-e.

– Egy pillanat alatt leszűkítenéd, hogy ki ő. Nem.

– Már leszűkítettem – mondta Theo. – Most már csak az a kérdés, hogy megerősítsem-e az
elméletemet.
– Mi az elméleted? Igazából nem is akarom tudni. Ne is válaszolj!

– Mentálisan elzárkóztál? – kérdezte Theo.

– Igen.

– Hagyd már abba! Nem vagyok legilimentor.

– Így könnyebb az „eurgh” érzések nélkül gondolkodni ezeken az idiótaságokon.

– Boldoggá tenne téged?

– Nem. Alig bírjuk elviselni egymás látványát. Alapvetően összeférhetetlenek vagyunk.

Theo a mellkasára szorította a kezét.

– Ó, ez isteni! Sokkal érdekesebb, mint a szokásos mocskos történeteid. Legalábbis a három
legjobb között van.

– Sajnálom, nem tudtam, hogy rangsoroljuk a tévelygéseimet.

– De igen. – Theo megevett még egy szőlőt. – Puszta intellektuális kíváncsiságból, boldoggá
tenné az anyádat?

Draco szünetet tartott, és egy pillanatra elgondolkodott. Végül így szólt:

– Rohadtul fogalmam sincs róla.

– Hm – mondta Theo. – Ez gyengíti az elméletemet.

– Jó.

Draco folytatta izgatott lépteit a szalonban. Kavargó talárja beleakadt Theo borosüvegébe, és
az a falnak csapódott.

Theo füttyentett.
– Szerencséd, hogy a nagy részét már megittam. Ez egyébként velem egyidős volt. És most
nézd meg, találkozott a végzetével, mert Draco Malfoy belezúgott valakibe.

Draco eltüntette az üvegszilánkokat.

– Ez nem egy fellángolás.

– Akkor mi?

– Ez… na jó, rendben. Ez egy rohadt szerelem.

– Mikor találkozol vele legközelebb?

– Nem tudom. Nem is akarok. Azt hiszem, jobb, ha egyáltalán nem találkozom vele. Hadd
múljon el ez az egész!

– A távollét elragadóvá teszi a szív érzéseit – mondta Theo.

– Akkor mit javasolsz? Nem akarom újra látni őt, mert csak egy holdkóros bolond leszek, aki
ürügyeket keres, hogy virágot tegyen a hajába.

– Azt mondanám, keress valaki mást, aki eltereli a figyelmedet, de van egy olyan érzésem,
hogy ez volt az első támadási irányod, és szánalmas kudarcot vallottál.

Dracót mélységesen irritálta, hogy Theónak igaza volt.

– És ezt honnan tudod?

– A szóbeszéd terjed. Elég sok boszorkányt söpörtél le magadról az elmúlt hónapokban,

tudod. Érzelmek sérültek meg.

– Ah.

– Úgy tűnik, válogatós lettél. Néhányan Narcissát hibáztatják, amiért visszafogott téged.
Egyesek azt feltételezik, hogy feleséget keresel magadnak. Luella pedig hirtelen fellépő
impotenciára gyanakszik.

– Elbűvölő boszorkány.

– Mit mondjak, ha legközelebb azt hallom, hogy a jó hírnevedet bemocskolják?

– Az anyám egy kényelmes kifogás.

– Rendben. – Theo megidézett egy újabb borosüveget, és odébb tette Dracótól. – Te nem
iszol? Vagy ma este a drámai járkálást válaszod a kedvenc italod helyett?

– Nem ihatok – mondta Draco. – G… a gyógyítóm azt mondta, hogy két hétig távol kell
maradnom a piától. Várnom kell keddig.

– Szegény drágám! Akkor majd akkor én megteszem helyetted. És mesélj a gyógyítódról…

Granger volt az, ugye? Úgy látszik, elég tudományos húzás volt, amit csinált, hogy
megmentette az irhádat.

– Ő volt. – Draco igyekezett közömbösnek látszani. – Megpróbálta elmagyarázni, de nem

tehetek úgy, mintha egy szót is értettem volna. Mugli módszerek, tudod. A szemem közben
egészen elüvegesedett.

– Hálás lehetsz neki.

Draco Theóra szegezte a szemét, de Theo úgy tűnt, ártatlanul folytatja ezt a kérdezősködést.
– Hát persze. Hálából adakozni fogok a Szent Mungónak.

– Még mindig együtt dolgoztok?

– Igen – mondta Draco. – Hová akarsz ezzel kilyukadni?

– Sehova – rázta meg a fejét Theo. – Csupán azt hallottam, hogy rendkívüli.

– Rendben.
– Meg kéne hívnom a következő partimra – elmélkedett Theo. – Bemutatni mindenkinek a
boszorkányt, aki megmentette a mi Dracónk életét.

Draco, aki most már egészen biztos volt benne, hogy csalinak nézik, csak sóhajtott.
– Ha úgy gondolod, hogy egy pimasz gyógyító izgalmas kiegészítője lenne a szokásos
társaságnak.

– Szerintem az lehet. És gondolj csak bele… táncolhatnánk, és egészen sokkolhatnánk

Luellát a látvánnyal, ahogy Granger hozzád bújik…

Draco süket lett a mondat további részére; a kognitív funkcióit teljesen lefoglalta az a bájos
gondolat, hogy Grangert a karjaiban tarthatja. Megint hát nélküli ruha, minden bizonnyal. A
zöld is jó volt. Vagy fekete? Feketében valószínűleg egy látomás lenne. És olyan
magassarkúban, ami pont megfelelő magasságra hozná…

Nem. Bassza meg.

– Rendben – mondta Draco élesen, hogy leplezze ostoba szárnyalását. – Én már megyek is.
Bebizonyosodott, hogy eléggé haszontalan vagy.

– Segíthetek neked beszerezni a gyűlöletbájital valamilyen változatát. De tudod, hogy a

hatása csak átmeneti lenne.

– Ahogy mondtam: haszontalan.

– Személy szerint úgy gondolom, hogy szerencsés boszorkány – mondta Theo, és

visszatelepedett a nyugágyába. – Akárki is ő. Soha nem ismertem egy boszorkányt sem, aki
iránt bármivel több romantikus érzés alakult volna ki benned, mint a vágy, hogy végigpaskold
a melleit.

– És te?

– Szerettem és vesztettem – szólt Theo tragikus sóhajjal.

– És elmentél.

– Ó, igen.

Draco a szemöldökéhez szorította az ujjait.

– Előre kell ugranom az elveszett részhez, és folytatnom kell az életemet.

– Ha ti ketten annyiszor összevesztek, ahogy mondod, biztos vagyok benne, hamarosan

megbocsáthatatlan módon megsért, és eléggé kioltja azt a tétova lángot, ami a kebledben ég.
Ebben a korai stádiumban az érzelmek még kényesek.

– Opportunista ghoulnak nevezett, és én majdnem megcsókoltam.

– Te jó ég!

– A szemei lángoltak; pillanatokon belül megfojtott volna. Meglepően izgató volt.

– Ó, te jó ég! – szólt meglepetten Theo. – A szemekről áradozol. Ez veszélyes.

– Valóban?

– Borzasztóan. Legközelebb szonettekkel fogsz próbálkozni. Akkor ez már nem fellángolás

lesz, hanem szerelem.

Draco megborzongott.
– A kurva életbe, nem.

Theo nagy véglegességgel letette a poharát.

– Nem fogom elolvasni a verseidet, ha ez megtörténik. Most mondom neked, visszautasítom.
Lélekölően borzalmasak lesznek.

– Nem lesznek kibaszott versek – morogta Draco. – Lehet, hogy nyers erővel kell
átverekednem magam ezen. Amikor a gondolataim megtámadnak, egyszerűen el kell
fojtanom őket.

– Elfojtanod őket.

– Igen.

– Ez nem tűnik nekem egészségesnek, öregfiú – mondta Theo, miközben leszedett egy újabb
szőlőszemet. – De mit tudhatok én.

– Semmit, ahogy ez a beszélgetés is világossá tette. Megyek is. Ugye nem kell megkérnem
téged, hogy ez maradjon köztük?

– Nyilvánvalóan.

– A biztonság kedvéért amneziálhatnálak.

– De nem fogok emlékezni, így hogyan védjelek meg Luella rágalmaival szemben?

– Bah – mondta Draco, és kisétált a szalonból.

– Add át üdvözletem Hermionénak! – szólt Theo határozott vigyorral a hangjában.

– Baszódj meg!

***

A következő hetekben Draco egyre elégedettebb lett magával – az elfojtás bevált.

Valahányszor a gondolatai Granger felé kalandoztak, hevesen átirányította őket más
dolgokra. A munkára. Befektetések. Társasági vacsorák. Nunduméreg. Voldemort. Tonks.
Valóságos arzenált fejlesztett ki a gyanús gondolatokra indítható témákból, beleértve a sötét
szemek emlékeit, az ujjhegyek érintését vagy a rózsával borított asztalok fölött folytatott
borzongását.
Grangerrel keveset beszéltek, csak néha kapott tőle egy-egy üzenetet, hogy tájékoztassa őt
nyilvános eseményeken való részvételéről vagy a városon kívüli mozgásáról. Larsenről nem
hallott többet. Granger azt mondta, hogy a férfi távolságtartóvá vált, és úgy tűnt, már nem
érdekli, hogy találkozzon vele. Draco ezt jó hírnek vette, bár a Viking maga és Granger iránti
érdeklődése még mindig nyomasztotta. Véletlenül felvette Larsen személyleírását az aurorok
megfigyelési körébe, azzal a megjegyzéssel, hogy ha az illetőt angol földön látják, akkor
közvetlenül vele lépjenek kapcsolatba.

Draco egyre biztosabb lett abban, hogy a Valami mégiscsak semmiség volt – egy pillanatnyi
tévedés, egy felejthető nyári fellángolás.

Annyira magabiztos volt, vagy legalábbis majdnem annyira, hogy be akarta bizonyítani
magának, így amikor Granger értesítette őt a következő csillaggal jelölt kirándulásáról, úgy
döntött, mégis elkíséri.

Tényleg? – kérdezte Granger. Ez a Roxfort.

Ez a projekt ügye – válaszolt Draco.

Rendben van. De ne engem hibáztass, ha halálra unod magad. Augusztus 1. (hétfő), délután
négy óra, Roxmorts.

Draco azt mondta magának, hogy a találkozóra való várakozása csupán annak köszönhető,
hogy ez egy kellemes, könnyed befejezése a hétfői programjának, amely egyébként abból
állt, hogy meglátogatta a Szent Mungót, és a kórház felsőbb vezetőivel körbejárta a Janus
Thickey kórtermet, majd ezután egy kis nekromantavadászat következett.

Gyorsan teltek el július utolsó napjai, és már augusztus elseje volt: Lughnasadh.

Ez egy bántóan hétfői nap volt. Hétfő, de nem kellett volna annyira visszataszítónak lennie.
Mindenesetre Dracót a Szent Mungóban találta, amikor a Janus Thickey kórteremben készült
körbejárni egy undorítóan reggeli kilenc órás időpontban.

A Szent Mungo adminisztrátorainak és igazgatótanácsi tagjainak hada kísérte, akik

mindannyian hallották a hírt, hogy Draco Malfoy helyszíni látogatást tesz egy Jelentős
Ajándékra készülve. A tömeg nyüzsgött és önelégülten fecsegett a kórteremlátogatás
izgalmáról, miközben felmentek a kórház negyedik emeletére vezető lépcsőn.

Dracót bemutatták a horda fontosabb tagjainak, köztük Hippokrates Smethwycknek (egy

szelíd modorú gyógyító, akit nemrég neveztek ki a Szent Mungo vezetőjévé) és az
igazgatótanács néhány tagjának.

A McLaggen néven ismert kinövés még azt is elérkezettnek látta, hogy megtisztelje őket a
jelenlétével. Draco kezet rázott vele, és megkérdezte, hogy vagy öreg cimbora – az
agyrázkódás komoly dolog, tudod. McLaggen kissé hűvös volt, és még hűvösebb lett, amikor
az általános csevegésből megtudta, Draco adománya Granger gyógyító rendkívüli
munkájának köszönhető.
– Igen – mondta Smethwyck. – Meglehetősen nem hagyományos megközelítési módszerei
miatt, és hála az égnek, hogy így történt, nem igaz, Mr. Malfoy? Granger gyógyító nem tett
más, mint a kórházunk nagy hasznára cselekedett.

– Hogyhogy nem hagyományos? – kérdezte egy tanácstag. Draco úgy gondolta, hogy a neve
Penlington lehetett.

– Ő nemcsak gyógyító, hanem orvos is – magyarázta Smethwyck.

– Úgy érti, egy olyan muglibarát típus? – kérdezte Penlington, és a bajusza riadtan
felborzolódott.

– Igen – mondta Smethwyck. – De természetesen ő is teljesen képzett gyógyító. A

záróvizsgapontszámai még Gummidgét is megdöntötték…

– Orvos, azt mondja? Engedélyezzük, hogy ilyenek praktizáljanak a Szent Mungóban?

Fogalmam sem volt róla – jegyezte meg egy másik tanácstag.

– Tudják ezt róla a betegek, akiket ellát? – kérdezte valaki más. – Nem kellene őket
tájékoztatni?

Általános zavart zsibongás támadt a horda között. Draco érezte, hogy néhány becsmérlő
megjegyzés forrongó, de leginkább finomkodó. Olyanok, amelyek megdöbbenést sugallanak;
de persze, ha Granger gyógyítónak megengedték, hogy itt folytassa a munkáját, akkor
minden rendben lehet. Hát persze. Nem arról volt szó, hogy mugli származású vagy ilyesmi,
csupán az aggodalmat és a meglepettségüket fejezték ki, miszerint milyen varázstalan, ha egy
mugli orvos van a személyzetben. Az, hogy teljesen képzett mágikus gyógyító is volt, csak
egy lábjegyzet.

Draco ismerte az ilyenfajta finomkodásokat. Régebben egészen nagy mestere volt ezeknek
olyan körökben, ahol az ilyesmit nem mondták ki, hanem halkan célozgattak rá.

– Az, hogy ma életben vagyok, Granger gyógyító nem hagyományos megközelítéseinek

köszönhető – szólalt meg Draco, és a hangja átvágott a motyogáson. – Ha a mi gyógyító
módszereinkhez tartotta volna magát, mint az a három gyógyító, aki ellátott engem, mielőtt ő
megérkezett, a kezelés abból állt volna, hogy sikoltozunk, mert nincs ellenszer. És már halott
lennék.

– Teljesen igaz, teljesen igaz – bólintott Smethwyck.

Draco a tanács tagjai felé fordult.

– Granger gyógyító volt az, aki megkért, hogy az ajándékomat a Szent Mungóba irányítsam.
Nem állt szándékomban ezt megtenni, hiszen a cambridge-i kutatási vállalkozásának akartam
megelőlegezni a honoráriumot. Nagyon remélem, hogy megköszönik neki, amikor
legközelebb találkoznak vele.

Egyetértő morajlás és sok bólogatás fogadta a kijelentését. Néhány tanácstag

megrökönyödve, néhányan pedig teljesen zavartan néztek, amikor Draco Malfoy
kategorikusan védelmébe vett egy mugli kötődésű gyógyítót.
McLaggen elgondolkodva figyelte Dracót.

Veszélyes hajsza.

Minden további mormogás elhalkult. A tanács tagjai mind üzletemberek vagy politikusok
voltak, és megérezték Draco pénzének szagát, hogy ennek megfelelően viselkedjenek.

Végre a negyedik emeletre értek. Granger nem túlozta el, hogy mennyire koszos volt a
hosszú távú gondozási osztály. Ahogy besétált az ajtón, Draco észrevette, hogy a J és a T
hiányzik a tábláról, amely porosan hirdette:

anus
hickey
Szárny

Draco komolyan rábámult.

A tanácstagok zavartnak tűntek.

Smethwyck végigvezette őket a kórteremben, és az előrehaladásukat megszakította az ágyak

számáról, az egy betegre jutó gyógyítókról, az átlagos tartózkodási időről és egyéb olyan
tényadatokról szóló részletekkel, amelyek valószínűleg Grangert is lenyűgözték volna (nem
mintha Draco rá gondolt volna, mert ő ezt következetesen elfojtotta).

Harminc drótvázas ágy volt, mind piszkos vászon válaszfalakkal elválasztva. Volt két régi, de
tiszta fürdőszoba, vécével és zuhanyzóval felszerelve. A padlón kopott csempe volt, amelyen
sekély mélyedések futottak végig, ahol az emberek a legtöbbet jártak. Egyetlen említésre
méltó ablak volt, a kórterem túlsó végén, amely alatt néhány szálas növény küzdött hősiesen.

Az egész padlónak volt egy kis elfeledés szaga; valami olyasmi, mint amit egy
raktárhelyiségben érezni, ahova olyan dolgokat zsúfolnak, amelyeknek már nem volt többé
hasznuk, de amelyeket nem lehetett egészen kidobni.

A betegek vegyes összetételűek voltak – néhányan nagyon idősek, néhányan fiatalok.

Körülbelül a beutaltak fele a háború áldozata volt, és olyan maradványbetegségekkel
küzdöttek, amelyeket nem lehetett meggyógyítani. Ez utóbbiak láttán még Dracót is
meghatotta néhány jótét lélek gondolat: kiszúrta a Creevey fiút (most egy kis, kedvetlen
férfi), Lavender Brownt (szinte a felismerhetetlenségig tönkretéve), Michael Cornert
(szíjakkal küzdve), Mitchell valakit a Hugrabugos (egy falhoz beszélt halkan), és másokat,
akiket nem tudott megnevezni.

Más ágyak köré függönyöket húztak. Az egyik mögül egy hang hallatszott ki, lágy, szomorú
és ismerős, de Draco nem tudta pontosan hová tenni. Egy gyerek válaszolt.

Egy komor arcú gyógyító és segítői mozogtak egyik ágytól a másikig. Néhány betegnek
látogatói voltak. Meglepődve bámulták Dracót és a szokatlanul nagy és hangos tömeget
körülötte. Megértette, miért volt az az érzése, hogy ez a kórterem általában csendes,
elhagyatott hely.
Granger zongorát akart.

A csoport befejezte a körbevezetést, és az ablaknál gyűlt össze, ami a legkevésbé sivár

helynek számított.

Smethwyck egyfajta rettegéssel nézett Dracóra, várva az ítéletét. Azonban nem Smethwyck
volt az, aki a pénztárcát kezében tartotta, hanem az Igazgatóság. Az a bajszos férfiakból álló
gyűjtemény volt az, amelyik Draco elmarasztalásának fő csapásirányát kapta.

Halkan beszélt, de a kérdéseit élesen fogalmazta meg: vajon mi volt az oka annak, hogy a
Tanács nem látta jónak, hogy finanszírozást juttasson ennek a kórteremnek, minden jel
szerint 1903 óta? Miért nem irányítottak ide karbantartásra és fenntartásra szánt
pénzeszközöket? Máshová irányították őket? Talán túl sok ebéd és vacsora a Senecában? A
tanács nem tett rendszeres látogatásokat a kórházban? Elfogadhatónak tartották ezt a
kórtermet? Miért tűnt úgy, hogy most vannak itt először? Miért csak 1,5 gyógyítóra volt
elegendő pénz ebben a kórteremben, miközben az emeleti kávézóban Porcelana forró
csokoládét kínáltak? Miért volt a nagy háború vitéz túlélőinek egyetlen ablaka, és miért nem
volt fürdőkádjuk? Miért, az isten szerelmére, miért nem tudták kicserélni a bejárati ajtón lévő
nyavalyás J-t és T-t?

A csoport most különbözőképpen alázatos és bűnös pózokban állt.

– Rendben – mondta Draco. – Tudunk jobbat is.

Smethwyck felé fordult.

– Jelentős pénzinjekciót fogok adni önöknek. Megértették?

– Igen – mondta Smethwyck.

– Ez lesz a kórház első ilyen nagyságrendű adománya.

– Rendben.

– Átalakító erejű lesz.

– Igen, Mr. Malfoy, köszönöm…

– Kötöttségekkel jár majd.

– Kötöttségek?

– Kötöttségek. Feltételek. A felvétellel kapcsolatban. A felújítással kapcsolatban. A

működésre vonatkozóan is. És lesznek… – Draco sötéten szemlélte a tanács tagjait. –
Biztosítékokat helyezek kilátásba, hogy megvédjék ezt a csorbulástól.

– Igen, Mr. Malfoy, természetesen…

– Tessék – mondta Draco, és egy vastag borítékot nyomott Smethwyck kezébe. – A részletek
és a kikötések. Jöjjön vissza hozzám egy tervvel.
– Ó, kitűnő… csodálatos… Mr. Malfoy, én… hogyan is köszönhetnénk meg…

– Nem kell megköszönni. Grangernek köszönjék meg. Ezt érte teszem.

Draco kisétált.

Meglepett tekintetek követték az ajtóig.

Hallotta, ahogy Smethwyck kinyitja a borítékot.

Egy zihálás hallatszott, amit talán Smethwyck ájult összeesése követett.

 Lughnasadh, A világ teteje

22. fejezet

Lughnasadh

A világ teteje

Draco hétfő délutánja főleg abból állt, hogy egy nekromanta által Sloughban feltámasztott
csoszogó hullákat üldözött. Az auror időnként nehezen tudta megkülönböztetni a hullákat
Slough derék polgáraitól, de ez egy másik nap története.

Pontban négy órakor érkezett Roxmortsba, hogy találkozzon Grangerrel. A falut rendkívül
csendesnek találta. A boltosok többsége szabadságon volt, a maradék falusiak pedig a hőség
elől a házakba húzódtak.

Draco sietve eligazgatta a talárja elejét, hogy az éppen úgy simuljon a mellkasára, hogy
erőteljes mellizmokra mutasson. Egyik kezével végigsimított a haján, hogy szörnyen
kócosnak tűnjön, ahogy az egy aurorhoz illik, aki durva, férfias dolgokat csinált.

Aztán egy lámpaoszlopnak dőlt, hogy megvárja Grangert, szándékában állt hűvös, laza,
érdektelen kisugárzást árasztani.

Ezt az tette tönkre, hogy Granger majdnem belé hoppanált.

Elestek, és zihálva kecmeregtek odébb egymástól.

– Pontosan ezt a négyzetcentimétert kellett kiválasztanod, hogy megjelenj? – kérdezte Draco

ingerülten, miközben leporolta a talárját.

– Nem tudtál máshol lötyögni, mint a főútvonalon?! Most tényleg? – Granger összeszedte
magát. – Azt hiszem, a lábam a lépedben volt.

– Éreztem.

Újra talpra álltak, és egyfajta kölcsönös értékelésként néztek végig egymáson. Már majdnem
egy hónap telt el azóta, hogy utoljára találkoztak. Grangeren megint az a túlhajszolt tekintet
látszott: mély maszat a szeme alatt és a húzott szája.

Sárga nyári ruhát viselt, mintha ennek az ellenszenves vidámsága elhomályosítaná

fáradtságát.

Nem így történt.

– Teljesen szétcsúszottnak tűnsz – jegyezte meg Draco.

– Köszönöm. Megkérdezhetem, hogy mi van azzal a szemgolyóval, amit a válladon hordasz?

Draco lenézett. Akármilyen hullával is foglalkozott legutóbb, egy szem és egy hosszú
látóideg tekeredett a karja hátulján, ami eléggé elrontotta a higgadt és laza kisugárzását.

– Rendben – mondta, és eltüntette. – Szuvenír a ma reggeli küldetésből.

– Nem fog hiányozni a tulajdonosának?

– Meghalt, szóval nem.

Granger tekintete végigpásztázta a varázslót, de nem talált több kóbor testrészt. A lány az út
felé mutatott.
– Mehetünk? Irma beleegyezett, hogy negyed ötkor találkozunk.

– Irma?

– Madam Cvikker.

– Még mindig velünk van? Merlin, már egészen elfelejtettem azt a vén madarat…

Sétáltak. Draco megvizsgálta magát, és örült, hogy nem érez semmit abból a rózsaszínes
szarságból, ami annyira megrémítette. Csupán Granger lábainak látványát értékelte, ami elég
normális volt. Uhh. Tényleg szép lábai voltak.

Draco észrevette, hogy nem irányult felé információáradat, nem volt „Nézd, Malfoy, nem
gubbaszt ott valami az aljnövényzetben?”, egy levélre se mutogatott. Talán Granger fáradt
volt – legjobb számításai szerint is ez volt az első szabadnapja Szent Iván éjszakája óta. És az
a vakáció aligha volt pihentető: túl sok volt a halálos apáca.

De a fáradtságnál többről volt szó, egyfajta tartózkodás is áradt belőle. Tartotta a távolságot.
A férfi vadul azon tűnődött, vajon a nő is észrevett-e valamit, és vajon ez ugyanúgy
megijesztette-e, mint ahogy őt is.

Talán ő is elfojtotta a dolgokat.

Az ötlet ostoba volt, és csak spekuláción alapult, de mégis volt benne valami megnyugtató.

A Roxfort kapujához értek, amely a közeledésükre kinyílt. A régi kapuk és a szárnyas

vadkanok sokkal kevésbé tűntek impozánsnak, mint ahogy Draco emlékezett rájuk.

– Jártál már itt a RAVASZ óta? – kérdezte Granger, a szeme sarkából figyelve őt.

– Nem – mondta Draco. – És te?

– Néhányszor… többnyire köszönni a professzoroknak, vagy a könyvtárba.

A Roxmortsból az iskolába vezető séta nevetségesen rövidnek tűnt.

– Tényleg kocsikáztunk, hogy ekkora utat megtegyünk? Ez még tíz perc sem volt.

– Gondolom, egy tizenkét éves pici lábacskáinak messze volt – mondta Granger.
– Minden olyan kicsinek tűnik.

– Tudom.

Amikor egy kanyar után maga a kastély is láthatóvá vált, Draco örömmel tapasztalta, hogy
megőrizte a varázslat és a titokzatosság auráját – még ha ez is kisebbnek tűnt, mint amire
emlékezett.

– Ugyanolyan illat van – jegyezte meg Draco, amikor beléptek az Előcsarnokba. Fa, régi kő,
olyan iskolás.

– Inkább jobb – szólalt meg Granger, és vett egy nagy levegőt. – Nyáron nincsenek piszkos
gyerekhordák. Amikor tavaly télen itt jártam, akkor határozottan érződött a levegőben a
kamaszfiúk szaga.

Most már a kastélyban voltak. Draco nem volt különösebben hajlamos nosztalgiázásra, de
sok boldog évet töltött itt (ebből két borzalmasat), és inkább élvezte a régi folyosókon való
barangolást. Ezeket is szűkebbnek érezte, mint fiatalkorában. Emlékezett a fölé tornyosuló
páncélruhákra; most lenézett rájuk.

Bekukkantottak a Nagyterembe, ahol a négy ház asztala állt, kopottan és csupaszon, várva a
szeptember elsejét. A terem mindig is olyan nagyszerűnek tűnt, az asztalok szinte
végeláthatatlanok voltak. Most Draco nem volt biztos benne, hogy be tudná préselni magát az
egyik mardekáros padba anélkül, hogy térdre ne rogyna.

Az elvarázsolt mennyezet a nyár mélykékje volt.

Továbbmentek az üres tantermek mellett, amelyek kréta és évek során kiömlött tinta illatát
árasztották. A napfény a poros ablakokon keresztül szűrődött be.

Granger láthatóan izgatott lett, ahogy közeledtek a könyvtárhoz, bár mindent megtett, hogy
visszafogottnak tűnjön. Amikor elérte a nehéz ajtókat, megállt, hogy tenyerét a kopott
kilincshez dörzsölje.

Kinyitotta az ajtót, és a könyvtár jellegzetes eszenciája fogadta őket: régi könyvek, pergamen,
kopott bőr és por.

Erőteljes volt. Draco újra tizennégy évesnek érezte magát.

– Úgy érzem, mintha egy bájitaltanesszét kellene írnom – mondta.

Granger arcára mosolyt csalt a kijelentésével.

– Az enyém az átváltoztatástan.

Madam Cvikker az asztalától figyelte közeledésüket. Draco egészen meg volt győződve arról,
hogy még mindig ugyanazt a kalapot és hegyes cipőt viseli, mint amikor még diákok voltak.
Félig-meddig arra számított, hogy leszidja őket a beszélgetés miatt.

Ő is kicsinek tűnt.
Grangert Madam Cvikker valami melegséghez közelítő üdvözléssel fogadta – valami
csipkelődő, tartózkodó melegséggel. Dracót meglepetten figyelte, kétszeresen is, mert
Grangerrel volt.

– Furcsa fajta párocska – sóhajtotta Madam Cvikker.

– Munkatársak – mondta Granger.

Cvikker átnyújtott Grangernek egy kartonlapot.

– Az Ypres-kézirat. Tudom, hogy ön tud bánni a ritka könyvekkel, Miss Granger, de ezzel
különösen óvatosan bánjon. Levettem önnek a védelmet róla.

Granger megköszönte, és a zárolt részleg felé indult tovább, ahol Piton gyűjteményének nagy
része volt.

A levegő egyre fülledtebb lett, és egyre jobban nyomta őket, ahogy egyre mélyebbre és
mélyebbre haladtak a könyvtárban. Bármilyen kezdetleges szellőztetés is hűtötte a kastélyt,
az nem jutott el a könyvtár belső terébe. Meleg volt. És a könyvtárak mindig ilyen szűkek
voltak?

– Első osztályú csókolózóhelyek ezek – szólalt meg Draco a csendben. – Cvikker nem
hallotta.

– Emlékszem – mondta Granger.

– Tényleg?

Granger egy pillantást vetett rá.

– Nem kell ennyire meglepettnek tűnnöd.

– Inkább kíváncsi vagyok – ismerte be Draco. – Bátor fiú lehetett. Hacsak nem Weasley volt
az. Ő nem számít. Többnyire nem.

– Ne légy gonosz! – csipkelődött Granger. – De nem… nem Ronnal csókolóztam először.

Viktoré volt ez a megtiszteltetés.

– Viktor?

– Krum.

Draco halkan füttyentett egyet.

– Jó Viktornak.

Granger megállt egy árnyékos helyen, a halmok között.

– Pont itt, ha nem tévedek. Azok a polcok tisztességes kapaszkodók voltak.

– Micsoda történeteket tudnának mesélni ezek a polcok.

Granger ironikusan figyelte őt.

– Biztos vagyok benne, hogy rólad is hasonlóan pajzán történeteket tudnának mesélni.
Draco válasz helyett a lányra vigyorgott.

A lány félrenézett.

Természetesen igaza volt. Sok kamaszkori felfedezőút történt e polcok között. Az első
oboázás, amit kapott, gondolta, hacsak... az nem a klubhelységben történt? Nem emlékezett
rá. De az rémlett, hogy sok rövidszoknyás lánnyal tombolt itt, akiket a könyvekhez szorított,
nyelvvel és ujjakkal tapogatózva.

És most megint itt volt, de az egyetlen szoknya, amit kergethetett, az Grangeré volt. A
tekintete a lány hátsó felére és lábaira vándorolt, ahogy előrement, amíg azon kapta magát,
hogy azon tűnődik, vajon hogyan nézne ki a könyvekhez szorítva, aztán mentálisan fülön
csípte magát. Nem, ezt nem tette meg. Ő tiltott volt.

Kezdett izzadni. Hűsítő bűbájt varázsolt magára, majd Grangerre, hátulról. A boszorkány
meglepetten felkiáltott, és libabőrös lett a karja.

– Szívesen – mondta Draco, válaszul a lány sötét pillantására.

A zárolt részleget megnövelték, hogy a Piton-gyűjteményt kiállítsák, de egyébként ugyanúgy

nézett ki, mint mindig. Draco kíváncsiságból meglengette a pálcáját, és vigyorogva
megvilágította a polcokon szétszórt különféle csúnya varázslatokat és bűbájokat.

– Cvikkernek van érzéke hozzá, azt meg kell hagyni – szólalt meg Draco. – Talán apácaként
elszalasztotta a hivatását.

– Ezt kellene javasolnod neki. Mulatságos lenne.

– Mulatságos? Még tökön rúgna a hegyes cipőjével.

– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.

Granger leguggolt, hogy megkeresse a könyvét. Amikor megtalálta a nagyméretű kéziratot,

az olvasóasztalra emelte.

Megállt, hogy kisöpörjön homlokából egy nedves hajszálat. Ahelyett, hogy letelepedett volna
olvasni, ahogy Draco várta volna, csupán elővette a mobilját, és elkezdte – ha jól értette –
lefényképezni az érdekes oldalakat.

Grangerrel az volt a baj, hogy mindig újabb intrikákkal jött elő. Soha nem unatkozott. Miért
ne untathatná őt is? Mindkét félnek könnyebb lenne, ha nem ingerelné állandóan a lány.
(Természetesen intellektuálisan.)

– Hogyan működik ez a rohadt Roxfortban? – kérdezte Draco.

– Hm? Oh – mondta Granger, és átfordította a mobilt.

A hátuljához volt erősítve az egyik anti-mágikus korongja.

– Már el is felejtettem azokat a dolgokat.

– Szörnyen hasznosak. Nem tudok a mobilom nélkül élni.

Granger az olvasóasztal fölé hajolt, hogy lefényképezze. Draco nem nézett rá. Valójában
elfordult tőle, egy tükröt varázsolt, és megpróbálta megmenteni a haját.

– Sokkal kényelmesebb lenne, ha otthon nézném át ezt a kéziratot – mondta Granger –, de

Madam Cvikker sosem engedné, hogy kivegyem a könyvtárból. Így hát a második legjobbat
teszem, digitális fotókat készítek. Ne mondd el neki! Azt fogja hinni, hogy ellopom a könyv
lelkét, vagy ilyesmi.

– Igen. Kimondottan örülök neki, hogy nem telepszel le egy kis olvasgatásra. Izzanak a
golyóim – szólt Draco, miközben levette a talárját, és kipattintotta a gallérja gombját.

Granger újabb hűsítő bűbájt irányított rá, majd magára. A haját a feje tetejére egy tekercsbe
csavarta össze, és beleszúrta a pálcáját.

Draco, miután a saját frizurájával már megtett mindent, mellé lépett, hogy szemügyre vegye a
kéziratot. Orvosi eljárások ábráit, és különböző állapotú középkori betegeket tartalmazott.

Észrevette, hogy Granger jó távol tartja magát tőle, bár lazán viselkedett. Ha a férfi
közeledett, a lány talált rá okot, hogy az asztal másik oldalára húzódjon. Ha a varázsló ott
csatlakozott hozzá, akkor a nő ismét körbefordult, hogy más szögből fényképezzen.

Meg kellene sértődnie? Örülnie kellene? Nem tudta. Megsértődött, de ez azért volt, mert a
boszorkányok általában nem menekültek a közeléből.

– Olyan szagom van, mint egy hullának? – kérdezte Draco.

– Micsoda?

– Nekem. Rohadó hullaszagom van. Igen vagy nem?

– Nem – mondta Granger egy gyors pillantást vetve rá. Visszatért a fotóihoz.

– Jó – nyugtázta Draco.

Amikor a férfi ismét odalépett hozzá – állítólag azért, hogy megvizsgáljon egy illusztrációt –,
a nő nem mozdult el. Tehát a varázsló értette a lényeget. Hogy milyen céllal tette, abban nem
volt biztos.

Granger készített még néhány fényképet, egy pillanatra megvizsgálta őket a készülékén, majd
elégedettnek nyilvánította magát. Nagy gonddal becsukta a kéziratot, és elballagott, hogy
visszahelyezze.

– Ennyi? – kérdezte Draco.

– Igen. Figyelmeztettelek, hogy unalmas lesz – mondta Granger, és kisétált a polcok közül. –
Nem kellett volna fáradnod azzal, hogy eljössz.
Draco megvonta a vállát.
– Kellemes változatosság, tudod, az élők társasága. Valamivel több életerő van benned, mint
egy csoszogó hullában.

– Olyan jól bánsz a szavakkal – jött a lány száraz válasza. – Egészen kiakaszt.

Draco nem tudta folytatni ezt az érdekes beszélgetési fordulatot, mert Cvikker előbukkant
egy polc mögül.
– Befejezte? Máris?!

– Igen – mondta Granger. – Épp most raktam el, készen áll a védővarázslatokra. Még egyszer
köszönöm, hogy bejött a szabadsága alatt csak miattam. Rettenetesen hálás vagyok.

– Mindig örömömre szolgál – szólalt meg Cvikker, de a tekintete mélységesen gyanakvó

volt. – Leginkább arra tippeltem, hogy legalább néhány óráig itt lesz.

– Igen, nos… egy konkrét fejezetet kellett átnéznem, semmi többet.

– Eléggé… izzadtnak tűnik.

– Igen, meleg van ott hátul.

– Értem. Nagyon gyorsan végzett vele. Mármint a kézirattal.

– Igen. Ahogy mondtam, eléggé koncentráltan közelítettem meg.

– Hmm – mondta Cvikker összeszűkítve a szemét, és ha lehet, még csipkelődőbb lett. Fekete
tekintete a kettőjüket borító izzadságfényre vándorolt, Draco viszonylagos ruhátlan
állapotára, a kigombolt gallérral és a karján átvetett talárral. – A könyvtár olvasásra való,
tudja.

– Valóban – mondta Granger, és rápislogott.

– Olvasásra és kutatásra. Nem más tevékenységekre.

Granger inkább úgy nézett, mintha azt gyanította volna, hogy Cvikker kissé megzápult.
– Teljesen igaza van. Ööö… azt hiszem, jobb, ha megyünk.

– Azt hiszem, jobb lenne – közölte Cvikker. A tekintete most Draco arcára, a hajára, a
gallérjára, majd a sliccére vándorolt.

Az idős boszorkány tekintetének súlya alatt elhagyták a könyvtárat.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Granger, amikor az ajtók biztonságosan becsukódtak

mögöttük.

– Kicsit bepisilt? – kérdezett vissza Draco. – Csak nem a sliccemet szemlélte?

– De igen.
– Megzavart.

– Engem is. Kíváncsi vagyok, hogy mi…

A közös felismerés pillanatában Granger megfordult, hogy Draco felé nézzen, ahogy ő is
megfordult, hogy ránézzen.

– Arra célzott, hogy mi csináltunk ott valamit? – zihált Granger megdöbbenve.

Draco visszanézett a könyvtár ajtaja felé.

– Szerintem azt hiszi, hogy csak egy kibaszott gyors menetre ugrottunk be.

Granger olyan gyorsan pördült meg, hogy a szoknyája körbe-körbe suhant a combja körül.
– Visszamegyek hozzá, hogy tisztázzam vele a dolgokat.

– És ha tévedünk?

Granger szünetet tartott.

– Tévedünk?

– Nem tudom. Talán csak meg akarta nézni a sliccemet?

Granger feltartotta a kezét.

– Elég legyen a sliccedből! Nagyobb dolgokkal kell foglalkoznunk.

– Elnézést.

– Mi van, ha igazunk van, és ő… elmondja valakinek? – kérdezte Granger egy elborzadt

lélegzetvétellel.

– Az nevetséges lenne.

– Nevetséges? Nem. Képzeld el, ha elmondaná McGalagonynak.

– Nem mondtam, hogy ki nevetne rajta.

– Ha utánozni akarsz engem, légy szíves, egy oktávval lejjebb venni; ez átütő volt. – Granger
visszasétált a könyvtárba. – És miért nem volt izzadt? – kiáltotta a válla fölött.

Draco szórakozottan várta a fordulatot, és hagyta, hogy Granger helyre tegye a dolgokat. Egy
lötyögő páncélos mellé állt, hátát a hűvös kőhöz nyomva. Néhány szárító bűbájjal
megszabadult a hónalján lévő nedvesség legrosszabb részétől. Talán nem is bűzlött, mint egy
hulla, talán csak az izzadság.

Granger visszatért. Viharosak voltak a léptei, ahogy végigvonult a folyosón. A páncélos

Draco mellett felegyenesedett és tisztelgett.

– És? – kérdezte Draco.

– Elment – mondta Granger. – Nem találtam meg. Biztosan a keleti bejáraton távozott.
– Írj neki levelet – vonta meg a vállát Draco.

Granger ráfordult.
– Egy levelet?! Tényleg? Azt akarod, hogy írásba foglaljam ezt az abszurditást? Kedves
Madam Cvikker, ön megnézte Malfoy sliccét? Mert nem voltunk biztosak benne, hogy
elhamarkodott következtetéseket vont-e le ebből, de tájékoztatásul közlöm, hogy nem
másztam rá a könyvtárban. Őszinte híve, Hermione?

Draco képtelen volt visszatartani a nevetést. Előrébb ment, úgy érezte, talán biztonságosabb,
ha nincs csapkodási távolságban.

– Örülök, hogy egyikünk jól szórakozik – mondta Granger, és tűzzel a szemében lépett mögé.

Draco hirtelen megállt. Granger belesétált a férfiba.

– Aú… mi…

– A klubhelyiségem – szólalt meg Draco, és egy jobb oldali kőlépcső felé mutatott. – Arra.
Menjünk.

– Nem. Kifejezett engedéllyel jöttem ide, hogy a könyvtárat használjam, nem pedig azért,
hogy Draco Malfoyt elvigyem egy nosztalgikus, festői kastélytúrára. Mi van, ha Frics elkap
minket?

– Mi van, ha Frics elkap minket? – ismételte Draco, miközben elindult lefelé a lépcsőn. – Ó,
akkor egyenesen a büntetőmunkára küld minket, gondolom.

Felnézett, és látta Granger csípőre tett kezét. Most megint tizennégy éves volt. Úgy nézett ki,
mintha azt remélné, majd egy prefektus ugrik elő hirtelen, és beárulja őket, és levon a házuk
pontjaiból.

Draco folytatta útját a lépcsőn. Hallotta a lány ingerült huhogását, majd végre a léptei
csattogását a háta mögött.

Érezhetően hűvösebb volt a kastély alsó szintjein. Az ismerős portrék lakói felkapták a
fejüket, ahogy elhaladtak mellettük, majd integettek, vagy elnyomtak egy-egy megjegyzést.

– Hermione Granger és Draco Malfoy! Most már igazi felnőttek! – kiáltotta egy középkori
varázslónő, aki több festményen keresztül követte őket. – Nézzétek őket!

– Valaki azt mondta, hogy Draco? – szólalt meg egy gúnyos hang. Egy fekete hajú,
kecskeszakállas férfi dugta be a fejét az egyik képkeret pereme fölött.

– Szia, Phineas! – mondta Draco.

– Miért vagy itt vele? – kérdezte Phineas, és Granger felé intette a fejét.

– Munka – válaszolt Draco.

Most egy lovag galoppozott be a képbe egy széles tengerszem mentén.
– Ah! Hermione Granger! Jó napot, hölgyem! Örömteli találkozás!

Granger, aki folyton a válla fölött pillantgatott, mintha McGalagony materializálódna itt,
hogy leszidja, most elmosolyodott a lovag láttán.
– Sir Cadogan!

– Te ezzel a senkiházival vagy, ugye? – tudakolta a lovag, és a kardjával Draco felé mutatott.
– Kényszerből vagy itt?

Granger Dracóra pillantott, mintha azon gondolkodott volna, hogy igent mondjon-e, és
elszenvedje-e egy tizenegy hüvelykes olajfestmény dühét.
– Nem, önként vagyok itt. Kiderült, hogy jó.

– Tényleg? – kérdezte Sir Cadogan, felhajtotta a sisakrostélyát, és Dracót figyelte. –

Keményszívű?

– Ő egy auror, te ostoba gazember – torkolta le Phineas. – Persze, hogy keményszívű.

Fogadok, hogy naponta kockáztatja az épségét idiótákért.

– Én? Egy ostoba gazember? Hogy merészeled? Maga, uram, egy görény, vén csirkefogó, és
én most kivágom a nyelvét. – Sir Cadogan leengedte a sisakrostélyát, és Phineas felé
iramodott, aki meglehetősen gyorsan kilépett a festményből.

– Isten önnel, hölgyem! – visszhangzott Sir Cadogan hangja, amikor ő is eltűnt.

A bájitaltanterembe értek. Az ajtó résnyire nyitva volt. Draco besétált. Minden

ugyanolyannak nézett ki, csak kisebbnek, a jól megkopott munkalapok, a régies
mosdókagylók sora, a hátsó fal mentén felhalmozott üstök.

Draco odament ahhoz az asztalhoz, ami hét éven át a munkaasztala volt. Granger
tanácstalanul állt az ajtóban, majd követte őt.

– Vajon ki lehet az új bájitaltan-professzor? – kérdezte, miközben az ajtó melletti

könyvespolcot figyelte. – Amúgy elég modern, Buxton művei vannak itt, meg Keyneséi.
Piton inkább a tizenkilencedik századi mestereket kedvelte. Kicsit tradicionalista. –
Megfordult, hogy Draco felé nézzen, és látta, hogy a férfi eltűnt. – Ööö… mit csinálsz?

Draco a régi munkaasztal alá guggolt, és egy Lumost küldött alá.

– Hah! – mondta.

Granger térdei kerültek a látóterébe, majd az arca, ahogy mellé guggolt.

Draco az asztal alá vésett durva farokra és golyókra mutatott.

– Hűha – szólalt meg Granger.

– Itthagytam a nyomomat – jelentette ki Draco.

– Az biztos, hogy maradandó örökség – csipkelődött Granger. Térdre ereszkedve az íróasztal
alá csúszott, és megvizsgálta Draco többi alkotását, amely főként a saját monogramjaiból állt.

– Ez mi? – kérdezte, és egy hosszúkás, valamiféle pacára mutatott. – Egy sündisznó?

Draco közelebb kúszott, hogy tanulmányozza a titokzatos hieroglifát.

– Egy sün? – kérdezte Granger.

Draco megrázta a fejét, és komolyan válaszolt:

– Azt hiszem, a tizenkét éves én úgy gondolta, hogy így néznek ki a női nemi szervek.

Granger nevetésben tört ki.

– Egy sündisznó – ismételte Draco túlzó sértettséggel.

– Van egy szeme – mondta Granger, és egy pöttyre mutatott.

– A sünvadászat mostantól izgalmas, új értelmet nyer – töprengett Draco.

– Remélhetőleg a női anatómiai ismereteid javultak egy kicsit.

– Azóta pótoltam a tudásomban lévő hiányosságokat.

– Van néhány anatómiai szövegem, amit kölcsönadhatok, ha segítségre van szükséged.

Szóval, tudod, hogy hol kell megbökni a sünöket.

– Szükségtelen, de köszönöm a nagylelkűséget.

Granger a „sündisznót” nézte, és a kezét a szájához szorította, hogy ne nevessen megint.

Szürreálisnak érezte a pillanatot. Draco a Roxfort pincehelyiségében volt, egy bájitaltan

munkaasztal alatt guggolva Hermione Grangerrel. Hét évet töltött ebben a pincében a lány
tarkóját bámulva, gyűlölve őt. És most valahogy, majdnem két évtizeddel később, újra itt
voltak, egy megbecsült auror és egy megbecsült gyógyító, térden állva, és meredező
falloszokon kuncogtak.

Egy furcsa pillanatig sajnálta, hogy ilyen sokáig tartott, hogy ennyi időt töltöttek egymás
utálatával.

Aztán egy ugyanilyen furcsa pillanatban reménykedett, hogy még nem volt túl késő.

(Túl késő? Pontosan nem tudta.)

A térdeik összeértek.

Granger elhúzódott. Felállt, és fürgén leporolta magát.

– Rendben. Elég volt a vulvákból. Menjünk a klubhelyiségedbe!

Draco kiszabadította magát az asztal alól, és csatlakozott hozzá.

Granger megpróbált vezetni, de hamar kiderült, hogy csak nagyjából tudja, hol van a
Mardekár klubhelyisége.

– Erre – szólt Draco, amikor a lány rossz irányba fordult. – Te még sosem jártál ott?

Granger megfordult, és utolérte a férfit.

– Nem sok mardekáros barátom volt… szóval nem.

Megálltak egy jellegtelen falnál.

Granger kíváncsian nézett körül.

– Itt?

– Igen. A következő kérdés természetesen a jelszó lesz – mondta Draco.

– Azt akarod, hogy itt álljunk és találgassunk?

– Próbáljuk ki. Öt percig, Granger. Nem azt kérem, hogy a következő egy hétben mardekáros
dolgokon agyalj.

Granger kétkedve nézett.

– Miféle mardekáros dolgokon kellene agyalni?

– Híres mardekárosok. Hozzávalók. Etikailag megkérdőjelezhető varázslatok. Bármi, ami

csak eszedbe jut.

Találgatásokat kiáltottak: növényeket és bájitalokat, átkokat és lényeket. Rafflesia.

Vermiculus. Banshee. Imperata cylindrica. Húsevő csiga. Hebridai fekete sárkány. Cuscata.
Hegyi troll. Locomotoros Wibbly. Belladonna. Nargli. Véres Báró. Thesztrál. Baziliszkusz.

Még csak meg sem rezdült a kő. Granger mintha magára vette volna a dolgot, és kezdett
belemelegedni a gyakorlatba.

– Tacca chantirieri – mondta, kezét a csípőjére téve. – Entomorphis!

– Melofors – próbálkozott Draco. – Erkling? Párszaszájú. Malazár szarságai.

Granger stratégiát váltott, és előkelő dolgokat kezdett sorolni.

– Rókavadászat. Tweed. Sabrage.

Draco a változatosság kedvéért megpróbálkozott egy kis latinnal.

– Oderint dum metuant. Non ducor, duco. Carpe noctem.

– Gilets – mondta Granger. – Regatták! Pimm. Mustáros nadrág. Feketepiaci szervek.

– Puffkein? Vérszívó bogár!

– Dinnyebála! – kiáltotta Granger.

– Godrik Griffendél egy abszolút bamba – szólalt meg Draco nagy tekintéllyel.
A falon végigfutott a borzongás.

Granger zihált.
– Godrik egy bunkó. Egy semmirekellő!

– Godrik még egy kocsmában sem tudna megszervezni egy pisilést. Godrik egy kibaszott
haszontalan faszkalap.

– Godrik egy igazi idióta.

– Egy barom!

– Egy infantilis barom.

– Godriknak lógó golyói vannak.

– Godrik egy nyáladzó pöcs.

– Godrik egy igazi bunkó.

– Egy tökfej!

– Godrik, a féregtelen.

– Elég!

Orrhangú nevetés hallatszott a hátuk mögül. Phineas belecsúszott egy hegyvidéki tájat
ábrázoló festménybe.
– Ez roppant szórakoztató.

Granger felugrott a levegőbe, és bűntudatosnak tűnt. Az arca kipirult, ahogy megszólította az

egykori igazgatót.
– Ööö, ismét üdvözlöm. Megvan még… megvan még a nyelve?

– Nyilvánvalóan – mondta Phineas.

– Ó, jó. Mi csak…

– Betörünk a klubhelyiségbe – mondta Draco.

– Mi célból, kérlek? – kérdezte Phineas.

Draco megvonta a vállát.

– Hogy visszaemlékezzünk a régmúlt időkre.

– Te? Nosztalgiázni akarsz? Hermione Grangerrel?

Granger feltartotta az ujját.

– Igazából én…
– Ó, igen – vágott közbe Draco. – Felelevenítjük az egymással kapcsolatos szörnyen kedves
emlékeinket.

– Az volt a gyanúm, hogy gyűlöltétek egymást – tűnődött Phineas.

– Így van – mondta egyszerre Draco és Granger.

Draco úgy érezte, hogy ez az állítás hihetőbb lett volna, ha Phineas nem kapta volna rajta
őket, amint a falnak kuncogva Godrik golyóiról kiabálnak.

Phineas Grangerre nézett, aki dühösen elpirult, majd Dracóra, aki vigyorogva találkozott a
tekintetével.

– Még kevesebb értelme van ennek, mint büdös pubertásként. Gratulálok!

– Köszönöm – mondta Draco.

– A jelszó gurgyökér – mondta Phineas, és eltűnt a szemük elől. – Csak azért, mert sikerült
megnevettetned. Nehogy testnedvek kerüljenek a kárpitra!

Míg Granger füstölgött a szemtelenségtől, Draco a fal felé fordult.

– Gurgyökér.

A fal kinyílt, és feltárult a sötét, fényezett ajtó, amely a mardekárosok közös helyiségébe
vezetett. Draco kinyitotta.

Úgy tűnt, mintha az iskola tett volna némi erőfeszítést, hogy világosabbá tegye a helyet. A
Draco idejében zöldes, izzó fényeket gázlámpák váltották fel, amelyek meleg fényt
kölcsönöztek a helyiségnek. A berendezés nagyjából ugyanúgy nézett ki, mint Draco fiatal
korában; rojtos bőrkanapék és magas támlájú székek, díszesen faragott asztalok és
szekrények. Aranyozott tükrök ragyogtak az árnyékban.

A díszesen faragott kőkandalló nem volt kivilágítva. A körülötte lévő falakon híres
mardekárosok portréi díszelegtek. Merlin olvasott valamit, és megkímélte Dracót felhúzott
szemöldökétől. Malazár széke üres volt. Phineas nem jelent meg újra. A portrék között két
újdonság volt: Lumpsluck és Piton. Lumpsluck egy üveg Ogden-féle lángnyelv whiskyvel a
karjában szundikált. Piton fekete köpenyes sziluettje a portréja hátuljánál ólálkodott, és
valamit főzött.

Draco végigsimított a kezével a kanapé háttámláján. Hét éven át tervezgetett és ármánykodott

itt. Kis lordként elnökölt egy csapat barát felett, akik közül sokan már halottak voltak.
Rettenetesen fontosnak érezte magát itt, rettenetesen okosnak, bölcsnek és felnőttnek.

Most pedig úgy érezte magát, mint egy gyerekjátszószobában. Az asztalok a házi feladatuk
megírásához. A házirend a hirdetőtáblára tűzve. A kifakult transzparensek, amelyek a ház
korábbi kupagyőzelmeit ünnepelték. A könyvespolcok kopott tankönyvekkel. Minden olyan
kicsi volt.

Granger sóhajtott egyet.

– Ki kellene cserélni a szőnyegeket. Lábszag van.
Grangerre mindig lehetett számítani, hogy bárkiből kiűzze az érzelgősséget.

Elsétált a pince túlsó széléhez, amely részben a tó alá nyúlt.

– Na, ez érdekes – mondta, amikor a vízre nyíló ablakokhoz ért.

– A hálótermekből jobb a kilátás – szólt Draco. – Gyere!

A lány követte a férfit a folyosón, majd a fiúk hálótermébe, amely hét évig az övé volt. A
nyugati fal teljes hosszában egy ablak nyílt a tóra.

– Lenyűgöző! – mondta Granger, és odalépett hozzá.

– Az óriáspolip időnként elhalad erre. A sellők is.

Draco magára hagyta a lányt a megfigyeléssel. Besétált az öt zöld baldachinos ágyból álló
körbe, amely a szoba többi részét elfoglalta. Monstro, Crak, Zabini, Nott. Halott, halott, élő,
élő.

Végül ahhoz az ágyhoz ért, ami az ő ágya volt. Bizonyára egyáltalán nem lehetett ilyen kicsi.
Mindig is olyan hatalmasnak érezte.

Elnyújtózott rajta, és kuncogott. Lábai a szélénél lelógtak.

Granger odasodródott hozzá, miután meghallotta a nevetését.

– Óriáspolip nincs, de úgy látom, hogy egy óriás Malfoy birtokba vette az egyik ágyat.

– Alig hiszem el, hogy ez ugyanaz az ágy.

– Belevéstél valamilyen nemi szervet, hogy hitelesíteni tudjuk?

Draco megfordult, hogy megvizsgálja az egyik ágytámaszt.

– Tudod, nem hiszem, hogy valaha is megtettem volna.

Granger leült annak az ágynak a szélére, ami korábban Nott ágya volt. Végigsimított a
kezével a csupasz karján.
– Nem találtad unalmasnak itt? El sem tudom képzelni, milyen hideg volt télen.

– Nem különbözött túlságosan a kastélytól – vonta meg a vállát Draco. – Nálunk égett a tűz,
és voltak melegítő bűbájok meg forró mézeskalács és lángnyelv whisky.

Egy csapat kákalag sodródott el az ablak mellett. Granger megfordult, hogy megnézze.

Dracót megint csak megdöbbentette a pillanat oda nem illő volta. Hermione Granger nyári
ruhában, vele együtt a gyerekkori klubhelyiségében. Azon tűnődött, vajon mit szólt volna
mindehhez a fiatal Draco. Mit szólt volna, ha a mostani Draco azt mondja neki, hogy
Grangerből csinos, szellemes és félelmetesen okos nő lesz. Hogy a lány majd parancsolgat
neki egy kicsit, és ezt néha élvezi is. Hogy szándékosan megnevettetné, csak hogy lássa ezt.

Ha azt mondaná neki, hogy ő maga egy nyálas, kibaszott köcsög.

Nehéz ellentmondani.

– Elégedett vagy a nosztalgiázással? – kérdezte Granger.

– Igen – mondta Draco.

Jobb továbblépni, mint továbbra is bugyuta gondolatokkal foglalkozni.

Granger felállt. Figyelte, ahogy a lány szoknyája elhalad az ágy mellett. A szappanjának
illata követte.

Elfojtott egy még meg sem formálódott gondolatot, amelyben Granger és ez az öreg ágy
szerepelt, mielőtt még formát öltött volna, és aztán – borzalom – tovább élt volna a lelki
szemei előtt.

Visszakövették lépteiket a kollégiumból a közös helyiségen keresztül.

Draco egy utolsó pillantást vetett körbe. Lehet, hogy még egy évtizedig nem tér vissza ide.
Vajon akkor még kisebbnek érezné? Ahogy az élet könyörtelenül hömpölyög előre, és a
gyerekkori emlékei egyre kisebbre és kisebbre zsugorodnak mögötte?

Granger rámosolygott.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Tényleg azért jöttél, hogy nosztalgiázz – mondta Granger. – Teljesen… teljesen

elvágyódtál.

Draco megvonta a vállát.

– Szerintem ez nagyon édes – közölte Granger, aki maga is vágyakozónak tűnt.

Aztán mintha rajtakapta volna magát, elkomorult és elsétált.

– Nem akarsz a klubhelyiségedbe elmenni? – kérdezte Draco.

A lány megrázta a fejét.

– Én gyakrabban járok ide, mint te. Majd máskor.

Granger elindult a folyosó felé, amelyen jöttek a bájitaltanterem felől. Draco elkapta a
könyökénél fogva, és mutatott neki egy gyorsabb utat kifelé, egy keskeny lépcsőt, amely
egyenesen az Előcsarnokba vezetett.

Miért kapta el a könyökénél fogva? Semmi oka nem volt rá, hogy a könyökénél fogva kapja
el. Csak mondhatott volna valamit. Ez ostobaság volt, és az ellenállása kudarca.

Hagyta, hogy a lány lépkedjen felfelé először a keskeny lépcsőn, és mivel így a feneke pont a
megfelelő szögben látszott, és egész úton a lábát is nézte.
Granger kifelé menet újra bekukkantott a Nagyterembe, remélve, hogy megtalálja Cvikkert.
Nem volt ott. Granger néhány bosszús szót mormolt.

Kiléptek a kastélyból, és lementek a lépcsőn a kavicsos útra, amely visszavezetett

Roxmortsba. A levegőben édes fű és a tavat szegélyező fűzfák finom illata terjengett.

Jó volt újra a szabadban lenni.

Ahogy beértek Roxmortsba, Granger a Három Seprű felé sodródott.

– Rendesen megéheztem. Ettél már valamit?

– Nem – mondta Draco. – Ebédet sem, a hullák elriasztottak.

Granger az orrát ráncolta.

– Nos, szívesen látlak, de nem lesz olyan recherché, mint a kúriában.

Megpróbálta kinyitni a Három Seprű ajtaját, de csak egy hirdetményt talált, amely szerint
szeptemberig zárva vannak.

Továbbmentek Madam Puddifoothoz, amely ugyancsak zárva volt.

Végül a Szárnyas Vadkanhoz értek.

Granger bizonytalanul lézengett az ajtóban.

– Nem biztos, hogy ennyire kétségbe vagyok esve. Úgy hallottam, eléggé lejtőre került,
mióta Aberforth visszavonult.

– Micsoda? Nem lehet olyan rossz egy korsó sör és egy kis kocsmai kaja, ugye?

De igen.

Dracót és Grangert egy olyan férfi fogadta (ha lehet ilyen vidám kifejezést használni), aki
jobban hasonlított egy szurcsókra, mint a legtöbb szurcsók. Bosszúsnak tűnt, amiért
vendégként meg merték zavarni. Ez volt az első számú vörös zászló, hogy ez egy
egyedülállóan szörnyű élmény lesz.

Kértek egy-egy korsó sört, azt a választ kapták, hogy nincs már sör a helyszínen. Ez volt a
második piros zászló. Egy bölcsebb páros ennél a pontnál már felállt és elment volna, de
egyfajta kíváncsiság ébredt fel bennük, hogy lássák, mennyire fordulhat rosszra a helyzet.

– Akkor kérünk azt, ami van, haver – mondta Draco. – És egy kicsit abból, ami a konyhában
van.

Leültek egy koszos asztalhoz, ami egykor valószínűleg ablak mellett lehetett, csakhogy
mostanra már kosz borította.

A Szurcsók két maszatos poharat ejtett az asztalra, és kiöntött beléjük valami világosat,
mielőtt a konyhába trappolt.

Erőteljes terpentinszag áradt az asztal felől.

Granger beleszagolt a poharába, és könnybe lábadt a szeme.
– Ó, te jó ég… ez egy igazi arcüregtisztító lesz.

– Nem lehet rosszabb, mint az Affpuddle abszintja, ugye? – kérdezte Draco. – Egészségedre.

Granger aggódó tekintettel tartotta a poharát Draco poharához. A lány nagyot kortyolt a
sajátjából, a férfi visszaköpte az övének a felét. Mindketten prüszköltek és köhögtek.

– Éget – adta ki fojtottan a szavakat Granger.

– Ez… ez aztán az első osztályú nektár – hörögte Draco.

– Soha nem éreztem még magam ennyire élőnek – szipogta Granger.

Újra ittak, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy tényleg ilyen rossz-e. Az volt. Granger sírva
röhögött és köhögött. Draco elvesztette a hangja nagy részét.

– Mi a fene ez a cucc? – kérdezte Draco rekedten.

– Egy vécében desztillálták? – érdeklődött Granger.

A Szurcsók a pult mögötti polcra tette az üveget. Draco odalibegtette hozzájuk.

Troll vodka volt.

A címkén szerepelt egy figyelmeztetés, miszerint nem szabad tisztán fogyasztani, és kérjük,
hogy felelősségteljesen igyák.

Ami a harmadik számú vörös zászló volt, de hé-hó, mindez egy knútért és egy galleonért.

– 88 százalékos alkoholtartalom – kapkodta a levegőt Granger. – Briliáns. Éppen egy kis

alkoholmérgezéssel akartam kezdeni a hetet.

– Semmi baj – mondta Draco megtört hangon. – Hamarosan lesz ételünk.

Utólag visszagondolva, olyan gyönyörű pozitívum volt ebben a gondolatban.

A Szurcsók tányérokkal jelent meg a konyhából.

– Steak – morogta, miközben Draco elé csapott egy tányért. – Saláta – mondta, és azt meg
Granger elé dobta. – Húspogácsa és püré – zárta le a felsorolást az utolsó tányért is kettejük
közé dobva, mielőtt a Szurcsók elment volna.

Draco és Granger megnézte a kínálatot.

– Ez a steak radiátoron sült? – kérdezte Draco.

Granger megvizsgálta a szürke darabkát.

– Még legalább öt perc kellett volna a hajszárító alatt.

Figyelmüket Granger salátájára fordították. Az egy fél nyers hagymából állt.

– Megdöbbentő – mondta Draco.

Granger megőrizte az énekhangját. Valamiféle komor optimizmussal húzta feléjük a

kolbászos pürét.

– De miért ilyen… zsugorított a kolbász? – kérdezte Draco.

– Talán mert kihűlt – javasolta Granger kedvesen.

– Vagy ideges – bólintott Draco.

Granger az ajkába harapott.

– Úgy néz ki, mint egy prolapsus (egy szerv előre esése).

Draco felnevetett. Fájt a torka.

– És ez mi? – kérdezte Granger, és egy homályos zsírdarabra bökött.

– Voldemort zsírja.

– Istenem.

– A püré úgy néz ki… rendben van?

– Olyan szaga van, mint a forró macskahányásnak – mondta Granger, és elütötte Draco
villáját. – Ne kóstold meg! Ebből nem lesz semmi más, csak kataklizmás hasmenés.

Draco, aki nem akart ilyesmit, félretette a villáját.

Egymásra néztek.

– Azt hiszem, ez egy segélykiáltás lehet – mondta Granger komoran. – Megkérdezzük, hogy
jól van-e?

Draco kevésbé hajlott az együttérzésre.

– Azt hiszem, épp most fedeztünk fel egy égbekiáltóan nyilvánvaló álcát.

– Ezt is – mondta Granger. – Utána fogtok nézni?

– Ráhagyom az egyik újoncra.

Granger kezdett kissé ingatagnak tűnni a székében. A majdnem üres poharára hunyorgott.
– Találgatások a véralkoholszintünket illetően?

– Két… kétszáz százalék, nagyjából – saccolta meg Draco, nem dadogva, de közel állt hozzá.
A pia kezdte őt is fejbe vágni.

– Tántorogjunk el, hogy találjunk valami ténylegesen ehetőt – javasolta Granger felállva.
Megingott a lábán. – Ó, a rohadt életbe. Nem tudok hoppanálni.

– Bánt, hogy fizetnem kell ezért – mondta Draco az érintetlenül hagyott lakomájuk felé
mutatva. Ennek ellenére egy sarlót dobott az asztalra.
– Majd én… – szólt Granger, és az egyik zsebébe markolt.

– Nem – állította meg Draco. – Ragaszkodtam hozzá, hogy kipróbáljuk ezt a helyet. Te kapod
a következőt.

– Rendben.

– Végül is igazad volt. Nem volt olyan recherché, mint a kúriában.

Kitántorogtak a kocsmából, végigbotorkáltak az utcán, miközben egymásnak és különböző

tárgyaknak ütköztek. A sarkon túl egy kis élelmiszerbolt volt, amely éppen zárni készült
estére. Kifosztották az utolsó kenyérkosarat, és vettek hozzá egy kis kerek sajtot. Granger
talált néhány cseresznyét. Draco egy hatalmas, kissé összenyomott szedres pitét fedezett fel.
Granger megkérdezte, hogy vegyenek-e egy szeletet. Draco azt mondta, ő személy szerint
kettőt kér. Bámulták a pitét, aztán az eszüket és az akaraterejüket két cent vodkába fojtva
megvették az egészet. Egy üveg hűsítő almaborral megkoronázták az egészet, és ezzel a
vacsorát el is rendezték.

Egy kicsit kikanyarodtak a faluból, és egy helyet kerestek, ahol leülhetnek. Granger a falura
néző kilátást szeretett volna; Draco a kastélyt szerette volna nézni. Találtak egy megfelelő
kompromisszumot egy kis ösvényen, amely egy füvel borított, amolyan hegyfokhoz vezetett,
ahonnan megfelelő kilátás nyílt Roxmortsra és Roxfortra egyaránt.

Granger elkért Dracótól egy zsebkendőt, amit pokróccá transzformált, és kiterített a füvön. A
takaró inkább háromszögletű volt, mint négyzet alakú, de hát Granger inkább részeg volt,
mint józan.

Granger laza lábakkal és imbolyogva a takaróra feküdt. Draco lekuporodott mellé. Először a
kissé rágós kenyeret osztotta el, abban a reményben, hogy az majd késve felszívja a troll
vodka egy részét.

Granger egy falat közben azt mondta:

– Teljesen ki vagyok ütve. – Volt benne valami nyugalom, egyfajta higgadt beletörődés, hogy
teljesen be van állva, és ez így is marad.

Nagy nehezen rátett egy darab sajtot a kenyerére. Draco megpróbált segíteni, de a
kenyérdarabkája folyton kettőre, majd négyre szaporodott, mígnem a férfi pislogott, és újra
egy darabnak látszott, finoman ringatózva.

– Maradj nyugton! – kérte Draco, és elkapta a csuklóját.

– Én nyugton vagyok – mondta Granger. – Te vagy az imbolygó.

Dracónak fáradságos összpontosítással sikerült egy darab sajtot a kenyérre helyeznie.

Granger csuklott egyet. A sajt leesett, lepattant a térdéről, és a fűbe gurult. Szelíd
szomorúsággal nézte, ahogy eltűnik.

Draco lemondott róla, és a saját kenyerére és sajtjára koncentrált, amit mérsékelten jól rakott
össze. Az egyetlen nehézsége az volt, hogy megtalálja a saját száját.
– Fantsz… Fata… Fantasztikus – mondta Granger, miközben nézte, ahogy a férfi az állába
pépesíti az ennivalót. – Általában olyan elegáns szoktál lenni.

– Valóban?

– Igen – mondta Granger. – Mindent könnyedén csinálsz, tudod?

– Elég részeg vagy ahhoz, hogy bókolj nekem. Ez izom. Izgalom.

Granger rágott.
– Csak egy megfigyelés volt. Akkor lehetsz pimasz, amikor már a szendvicset is a szádba
tudod tenni, nem előtte.

Dracónak sikerült, aztán beszívta a levegőt, hogy mondjon valamit, aztán majdnem
megfulladt egy morzsától.

Ahogy köhögött, Granger a segítségére sietett, és felé úsztatta az üveg almabort. Ezt a
szokásosnál határozottan kevesebb finomsággal és pálcakezeléssel tette. Feltehetően a férfi
kezére célzott, de az üveg ehelyett az ágyékába nyomódott.

– Ésszel – mondta Draco.

– B-bocsánat – szabadkozott Granger, átdobta az üveget a vállán, és megkocogtatta vele a

halántékát, mielőtt a mellette lévő takaróra dobta volna.

– Hűha – szólt Draco.

Granger félretette a pálcáját, mintha veszélyes dolog lenne. Aztán a szájához szorította az
ujjait, és úgy tűnt, mintha vissza akarná tartani a sikoltozó nevetést.

– Annyira sajnálom… annyira sajnálom… nem ezt akartam tenni…

– Semmi baj – mondta Draco. – Egy kis dörzsölés… egy almaboros üveggel… új
tapasztalat…

A troll vodka után az almabor látványos volt, friss, savanykás, buborékos a nyelven, és mézes
a lecsengése. Draco ivott, és átnyújtotta Grangernek az üveget. Ékesszóló megjegyzést akart
tenni az illatáról és a jegyeiről, de ehelyett csak elmosódott szavak jött ki belőle, hogy nem
árt, ha megissza.

Grangernek amúgy is csak ennyi megerősítésre volt szüksége. Ő is ivott, és visszaadta.

Semmi érdekes nem volt abban, hogy Grangerrel osztozkodjon egy üvegen. Az, hogy
megkóstolja azt, ahol egy pillanattal korábban az ő ajkai voltak. Egyáltalán semmi, és nem is
gondolt rá. És nem nézett a lány szájára sem.

– Ne nézz rám! – mondta Granger, és a szája elé tartotta a kezét, amitől Dracóban tudatosult,
hogy a száját nézi. – Még egy darab sajtot sem tudok megenni.

– Nem nézlek – szólt Draco mint egy hazug. – A kilátást nézem.

– A kilátás mögötted van – mondta Granger.

– Ó – lepődött meg Draco, és megfordult. – Igen, tényleg.

– Nem vicceltél a kétszáz százalékos alkoholtartalomról – mondta Granger, közelebb

húzódva hozzá a takarón, hogy ő is a kilátást nézze.

Roxmorts festői utcái elkanyarodtak az alattuk növekvő szürkületbe. Távolabb a Roxfort

kastély sziluettje látszott, ablakain visszatükröződött az utolsó vörös naplemente.

– Le kéne rajzolnod – jelentette ki Granger.

– Mi? Én nem rajzolok.

– Hazudsz. Tudom, hogy van művészi hajlamod, láttam a pompás farkadat.

Draco megpróbált ellenállni, de egy kuncogás szökött ki belőle.

Granger tágra nyílt szemekkel nézett rá.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez imádnivaló vagy félelmetes volt.

– Mindkettő. Pont, mint én.

– Egyik sem vagy – szipogott Granger. – Nyugodj meg!

– De elegáns vagyok.

– Ha egy részeg idióta zagyvaságait veszed ténynek – mondta Granger. Megpróbált

primitívnek látszani.

– A részeg elme beszél a józan szívből – sóhajtott Draco. Megpróbálta megvonogatni a

szemöldökét, de nem volt biztos benne, hogy sikerült neki, Granger csak tanácstalanul nézett.

– Együnk egy kis pitét? – kérdezte.

– Nem finom témaváltás, de igen – szólt Draco, és a pálcájával a pite felé intett, ami feléjük
lebegett. – Kérsz egy kis habcsókot is?

Granger keresztbe tette a lábát.

– Ez véletlen volt.

– Hát persze. Csinálj nekünk egy kis evőeszközt, jó?

– Aligha bízom magamban.

A lány letépett néhány pitypanglevelet a célra. Átváltoztatta őket két nagyon hiteles kanállá,
bár kissé zöldek voltak. A villák már más tészta volt, félelmetes alkotás, nem euklideszi,
földöntúli. Fájt a fejük, ha rájuk néztek. Draco és Granger megijedt, és ledobták őket a
szikláról.
Mindenesetre a kanalak náluk voltak. Draco beállította a pitét, hogy lebegjen közöttük, ők
pedig ettek, és összemorzsázták magukat.

A troll vodka kezdett elkopni. Most már egyszerűen csak részegek voltak, nem pedig teljesen
beálltak.

Granger a Roxfort kastélyt bámulva önvizsgálatba merült.

– Tudod, a mai nap sokkal érdekesebb volt, mint gondoltam.

– Mm?

– Nem gondoltam volna, hogy valaha is meglátom a Mardekár klubhelyiségét… nemhogy a

hálótermedet.

– Tényleg elég furcsa érzés volt téged ott látni.

– A dolgok természetes rendje ellenében?

Draco elgondolkodott ezen.

– Tényleg nevezhetjük ezt természetes rendnek?

– Hogy érted ezt?

– Ezek inkább mesterséges felosztások, nem igaz? A Mardekár és a Griffendél dolog.

– Te jó ég – mondta Granger, és az állához húzta a térdét. – Most filozofálgatunk?

– Igen – bólogatott Draco. – Részeg vagyok. Kényeztess el.

– Persze… nem hagyhatjuk veszni a lehetőséget. És igazad van. Teljesen mesterséges. De az

iskoláknak valahogy meg kell osztaniuk és meg kell hódítaniuk a gyerektömegeket.

– Gondolom, így kezelhetőek maradnak.

– Talán jobb módja is van ennek, mint egy álhoroszkópos vállalkozás, amiben alulfejlett
jellemvonások és egy beszélő kalap szerepel – töprengett Granger. – Az én általános
iskolámban véletlenszerűen osztották ki az osztályainkat, de az mugli volt, és nem volt
beszélő kalapjuk.

Draco befejezte az utolsó pitét, és a szélének a darabkáit néhány verébnek dobálta.

Granger, aki láthatóan nem bízott a pálcájában, felállt, hogy elhozza a cseresznyét.
– Ha már kritizáljuk a rendszert… A mai nap után azt hiszem, lehet, hogy a házak közötti
titkolózásnak volt egy árnyoldala is.

– Hogy érted ezt?

– A rejtett közös helyiségek, a házak közötti elszigeteltség. Az… az borzasztóan emberi, ha

valakit egy ágyon látunk.
– Azt akarod mondani, hogy talán nem tartottál volna olyan borzalmas teremtésnek, ha láttad
volna a párnát, amire éjszakánként nyáladzom?

– Pontosan – nevetett Granger. – De tényleg. Komolyan mondom. Olyan lény voltál, aki a
semmiből bukkant fel, szörnyű dolgokat mondtál, aztán eltűntél a következő csetepatéig.

– Gerillataktikát kellett alkalmaznom, hogy elkerüljem a pofonokat – mondta Draco.

– Az egyszer volt – szólt Granger. Megevett egy cseresznyét. – A titkolózás elősegítette a

törésvonalakat, amelyek túlmutattak azokon, amelyeket a házak megosztottsága okozott. Ez
az én álláspontom. Mit vigyorogsz?

– Csak arra gondolok, hogy nagyon sok boszorkány nagyon sok elméletet alkotott már,
miután látott engem az ágyban, de egy értekezés a ház rendszeréről teljesen új.

– Borzasztóan el vagy telve magaddal, tudod – mondta Granger, és félrenézett, hogy elrejtse
a szórakozottságát.

– Hát persze, hogy az vagyok. Látsz engem innen?

– Nem, nem látlak. A lábad mindig útban van.

Draco már közel járt a hegyfok széléhez, megfordult, és átvetette a lábait egy szikla oldalán.
– Mondjuk innen?

Granger eljátszotta a szerepét. A lány odalépett mellé, látszólag azért, hogy megfigyelje a
férfit. Draco észrevette, hogy a nap folyamán korábban tanúsított visszafogottsága eltűnt. Az
ital miatt volt? Talán a beszélgetés? Vagy őmiatta?

Ami ráébresztette arra, hogy ő maga sem ellenkezett. És most, hogy a lány mellette volt, a
dolgok újra elkezdtek haladni, az édesség áramlott az ereiben, a pulzusának zúgásával együtt.

El kellene távolodnia. El kellene zárkóznia, és el kellene választania racionális énjét a

homályos gondolatoktól és érzésektől.

Ezt kellene tennie.

– Rendben. Nézzük meg most, hogy jól látlak-e – mondta Granger.

Analitikus tekintetét végigfuttatta a férfi arcán.

– Úgy érzem magam, mint egy tankönyv – közölte Draco.

– Talán úgy is foglak olvasni téged most, hogy nem akadályozza semmi a kilátásom.

– Te nem olvasol, te falsz. Megijedtem.

– Ahogy kell is.

– Van valami széljegyzeted?

Granger szája szórakozottan elhúzódott.
– Néha azért figyelsz rám. Mi az emberi megfelelője a széljegyzetnek? Talán ez? – kérdezte,
miközben ujja hegyével végigsimított a férfi nap végi borostáján.

A legkönnyebb, leglazább ujjmozdulat volt ez az állkapocsvonalán.

A szíve dübörgő válasza teljesen aránytalan volt.

– Ebben az esetben igen – folytatta Granger. – De csak egy napnyi margóra, a legjobb tippem
szerint is. Fele annyira sem lenyűgöző, mint a Kinyilatkoztatások, tudod.

Draco valahogy egyszerre gyökeret vert és lebegett. Ideges volt. Csupa ideg. A pulzusa
felment. Ez rossz volt. Okkludáltnak kellene lennie, és el kellene húzódnia a lánytól, és
egyben leugrania a szikláról.

Ehelyett, mint az a gyenge akaratú kretén, aki volt, folytatta.

– Mi a helyzet a szövegdíszekkel? – kérdezte. – Azokat megkapnám?

Ha a hangja rekedt volt, az a vodka miatt volt.

– Ó, ez egy érdekes kérdés – mondta Granger. Elgondolkodva tanulmányozta a férfi arcát.

Az almaborból származó mézes jegyek illatát érezte.

– Azt kell mondanom, hogy a szemed – szólt eltöprengve. – Ez borzasztóan elcsépelt?

– Az – mondta Draco. – Megbocsátok neked, amiért nincs benned költői lélek. Ezek pazar
szövegdíszítések?

– Ó, igen. Pompásak. Csillognak az ezüstlevelektől, meg minden.

– Ajándékba kellene adnom magam a főkönyvtárosnak.

– Jó hasznodat vennék.

– Bár… talán inkább maradnék a Granger magángyűjteményben.

Granger színpadiasan zihált egy kicsit.

– Merész. Hevesen kurátorkodik. Én nem lennék olyan biztos benne, hogy te bekerülnél a
válogatásba.

– A szövegdíszeim viszont igen.

– Mm. Csábítóak.

A tekintetük találkozott. És ismét ott volt a sötét tekintetének vonzása, a vonzódás, a

hívogatás, és meghívás, hogy belebukjon. Lágy vágyakozást ébresztett benne. A vágyat, hogy
kinyújtsa a kezét, és a vágyat, hogy lezuhanjon. Furcsa és szelíd szédülést.
Tudta, hogy a lány nem szándékosan csinálja. Tudta, nem szándékosan tette. Nem volt benne
semmi számítás. Azt sem tudta, mit tesz vele.

És mégis itt volt, zuhant, zuhant, zuhant…

Pislogott és félrenézett.

Bámult.

– Szóval… mi a következtetése, professzor asszony? – kérdezte, bedobva egy Granger-

irritációt, hogy biztosan normálisan hangozzon. – Befejezte a felmérést?

Ha volt is valami ingerültség a részéről, azt felhígította a szórakozottság.

– Van családod Roxmortsban? – kérdezte lazán.

Draco előre látta, hogy ez jön.

– Ha arra akarsz utalni, hogy úgy nézek ki, mint a korábbi kocsmárosunk…

– Hm. Egy szemölcs, aki vágyik az önkifejezésre.

– Aha.

– Köszönöm, hogy levetted a lábad a képből. Igazi tisztánlátást hozott nekem. – Aztán látva a
férfi bosszúságát, az ég felé nézett. – Ne halászd a bókokat! Tudod, hogy rettenetesen jól
nézel ki.

Draco elvigyorodott.
– Sosem fáradok bele, hogy ezt halljam.

– Kinőttél abból, hogy egy pattanásos kis görény vagy. Tessék: egy bók. Most boldog vagy?

– Igen. Még egyet kérek.

– Nem. Elviselhetetlen vagy.

– Legközelebb a hajamat dicsérd meg.

– Nem.

– De igen.

A nő kritikusan összehúzta a szemét. Aztán az ujjai végigsimítottak a hajvégeken, csak egy

pillanatra.

Draco nem engedte senkinek, hogy a hajához érjen. Aki elég bolond volt ahhoz, hogy
megpróbálja, azt remegő, darált húscafatokká bűvölte. De Granger…

A lány rövid érintése sokkal bódítóbb volt, mint bármelyik ital, amit ma ivott.

A pulzusa megint felszökött, és az izgalom újabb aránytalan rohamában felfelé száguldott.

– Közepes – mondta Granger.

Draco horkantott, mintha magasztos nyugalommal hagyta volna elmúlni a megjegyzést.

Valójában túlságosan is lebegett ahhoz, hogy ne szarjon rá.

Granger összeszorította az ajkát, és ujjaival újra végigsimított a haján, átváltva a másik

oldalra.
– Megfelelő, tudod. Elégséges. Egy nap majd találsz valakit, aki el tud tekinteni ettől.

Visszatartotta a mosolyát.

A szemhéját nehéznek érezte, a testét könnyűnek.

Szerette volna viszonozni valamifélével a kötekedő bókot, de nem kellett volna. Azt akarta
mondani neki, hogy olyan, mint a vodka, a legkisebb mértékben is bódító, és hibás
ítélőképességhez vezet. Gúnyolódni akart rajta, ha megenne egy cseresznyét, akkor ki harapja
ketté neki? A pici szája miatt. Azt akarta mondani neki, hogy ha ő maga már kinőtte a
pattanásos görény korszakát, akkor a lány már jócskán túl van az ijedt mókus korszakán.
Feltevéseket akart tenni arról, hogy a pálcája miért nyomja a dolgokat az ágyékába.

De ez még jobban elmosná a kötekedés és a flörtölés közötti, amúgy is homályos határt, és

neki nem flörtölnie kellett volna. Neki ellenállónak kellett volna lennie. Hűvösen
semlegesnek kellett volna maradnia, érintetlennek, távolságtartónak. Profinak. Ő volt a
megbízója.

Lopva rápillantott. A lány elfordult, hogy folytassa a hajával folytatott örökös harcát.
Meglazította – a férfi közben samponillatot érzett –, majd lófarokba fogta. És nem nézte a
tarkóját, ahol apró fürtök szöktek ki, és ahol a bőr a legérzékenyebb és legcsókolhatóbb volt.
Nem nézte a lány ruhájának fésűs szélét, ahol a lapockái közé merült. Nem nézte a cipzárat.

Igaz, de mi lenne, ha csak… csak odamozdulna mögé, és lehúzna egy részt a ruhájából a
válláról, és a száját arra a pontra nyomná?

Draco az ölébe tette a kezeit. Nem bízhatott bennük.

Ő volt a megbízója.

Halványan tudatosult benne, hogy egy katasztrófa felé tart.

Granger, aki nem vett tudomást a tarkója okozta felfordulásról, egy utolsó hajtincset tolt a
helyére.

Aztán maga és Draco közé tette a kis cseresznyés kosarat, és leült mellé a hegyfok szélére,
úgy hogy a lába a férfié mellett lógott.

Beszélgettek. A férfi igyekezett nem nézni a lány cseresznyepiros szájára. Próbált nem
gondolni az almaboros üveg nedves peremére, amit oda-vissza adogattak egymásnak. A
válluk időnként összeért. Érezte a lány fürtjeit, amikor a szél időnként megcirógatta őket. A
szellő a lány illatát hozta felé, az almabort, a sampont és a bőr sós ízét a nyári melegben.
Tényleg olyan szörnyű lenne, ha nem fojtaná el, csak most az egyszer? Elvégre hetekig
elfojtotta. Tudta, hogy újra képes lenne rá. Egyszerűen csak élvezhetné most, és utána
visszatérhetne az elfojtáshoz, nem igaz? Jó lenne, nem igaz? Mindent kézben tartott.

Cseresznyemagokat dobáltak a hegyfok alatti bozótosba. Granger azt mondta, hogy egyszer
majd szép cseresznyefaliget lesz belőlük. Draco Herbivicus bűbájjal kergette a magokat.
Célja bevált, itt-ott alattuk a magok felhasadtak, és apró, zsenge leveleket hajtottak ki.
Granger elragadtatásában néhány Aguamentit varázsolt.

Az esti fény egyre finomabbá és megfoghatatlanabbá vált.

Granger hátradőlt a kezére és felsóhajtott. Elégedettség volt benne. Sőt, boldogság.

Draco érezte, hogy a lány rajta tartja a tekintetét.

– Mi az? – kérdezte.

– Semmi – mondta Granger.

– Mondd el!

– Ez érzelgős lenne, vodkától fűtött szentimentalizmus.

– Még jobb is.

Gondosan válogatva a szavait végül megszólalt:

– Örülök, hogy megtartottad a védelmi megbízást.

Most már nem kötekedett, most már őszinte volt.

Draco érezte, hogy kéretlenül mosoly villan az arcán. Új és ismeretlen öröm dagadt a
mellkasában.

– Tudod… én is – mondta Draco.

A lány oldalra pillantott rá. Az arcán pír ült, vagy talán a vörös naplemente utolsó foltja volt.
– Érzelgős.

– Ijesztően.

Valami táncolt a szíve dobbanásaiban.

Egyszerre nyúltak mindketten a cseresznyéért. Összegabalyodtak az ujjak.

Az érintés múló volt, kapkodó. Bármi más túl édes lett volna.

Az esti levegő nyárias volt – vágott fű és lóhere illat. Egy póling* énekelt.

És gyönyörű volt, Granger mellett ült, a karja az övét érintette, itt, a hegyfok tetején, amely
ebben a pillanatban a világ tetejének tűnt.
*póling: madár, a szalonkafélék családjába tartozik. Mindig víz közelében található,
mocsaraknál, sekély vizű tavaknál, réteken és legelőkön él.
 Draco Malfoy, a hírhedt auror

23. fejezet
Draco Malfoy, a hírhedt auror

Dracóban a Granger utáni izzás egész éjjel megmaradt. Amikor visszatért a kúriába,
sóhajtozva bolyongott, és bámult ki az ablakokon. Homályosan mosolygott a semmire. A
lány tarkójára gondolt, és arra, hogy hova tenné legszívesebben a száját. Elolvasta néhány
régi üzenetét a jegyzetfüzetben. Finom álmodozásnak adta át magát a lányról a könyvtárban,
ahogy a könyvek közé szorultak.

Amikor azon kapta magát, hogy a rózsakert felé sodródik egy éjféli sétára, ami számára
példátlan tevékenység volt, Draco rájött, hogy úgy viselkedik, mint egy megszállott idióta.
Már megint.

Az agya, amely azok között az ostoba pelyhes felhők között sodródott, visszazuhant a földre,
ahol ismét helyet foglalt a koponyájában, de mogorván, mintha valami fontos dologban
zavarta volna meg. Mintha a cseresznyénél s a nyári ruhánál bármi távolról is fontosabb
lenne, és örült, hogy megtartotta a védelmi megbízást.

A rózsakert bejáratánál Draco sarkon fordult, és visszaviharzott a kúriába. Bezárkózott a

dolgozószobájába, ahol friss feldúltsággal lépkedett.

Mi a fene ütött belé? Rossz ötlet volt találkozni vele. Július hónapban nagyon jól csinálta,
hogy Grangert kiverte a fejéből. A fellángolást szinte teljesen elfojtotta. De aztán a lány
jelenlétében az elfojtás csak egy órán át tartott. Egy óra!

Ez nyugtalanító volt. Bosszantó. Basszák meg Theo és a hülyeségei arról, hogy a távollét a
szívet elragadóbbá teszi, sokkal jobban érezte magát, amikor távol volt tőle. Amikor nem
láthatta őt, nem ingerelhette, és ha nem ingerelhette őt, nem érezhette az illatát, nem lophatott
pillantásokat a tarkójáról…

Draco félig-meddig újabb álmodozásba merült, mielőtt újra rajtakapta magát.

Igen, így van. Ez helyrehozható volt. Granger következő csillagos nyaralása csak Mabonkor
volt, szeptember végén. Ez bőséges idő arra, hogy ez a dolog elkopjon és eltűnjön.

Draco a gyújtatlan kandallónak támaszkodott, és megkopogtatta az ujjaival. Ő volt a

kibaszott megbízója. És ami még fontosabb, ő volt Draco Malfoy. Nagyon is független,
örökké kötöttségek nélkül. Nem alakíthatta a megszállott idiótát.

A jegyzetfüzete zümmögött. Draco teljes tíz percet várt, mielőtt megnézte volna, és ezalatt
izgatottan járkált, miközben azt mondta magának, hogy nyugodtan játszik.

Amúgy sem Granger volt az, aki írt neki. És a legkevésbé sem volt csalódott. Goggin volt az,
aki másnap reggelre ütemezett be egy edzést. Ami kitűnő levezetés lenne ezeknek az őrült,
frusztrált energiáknak, amelyekkel küszködött.

Draco válaszolt: Nincs pálca – hogy Goggin biztosan észhez térítse.

***

Másnap Draco és Goggin annyi értelmet vertek egymásba, hogy mindketten elég
tiszteletreméltó filozófusokká lettek. Ezt egyetlen apró bökkenő árnyékolta be: senki sem
értette meg őket a duzzadt szájukkal. A világ beérte a kimondhatatlan bölcsességük nélkül.

Eltelt néhány nap, amely alatt Draco csodálatosan teljesített dorbézolás szempontjából.
Granger csupán utóhatássá vált a különböző vészhelyzetek, küldetések és brutális edzések
között.

Draco ismét elégedett lett magával. Minden rendben volt.

Az első kapcsolatfelvételt Grangerrel a lány kezdeményezte, és egy sértéssel kezdődött, ami

ígéretes volt.

Megőrültél – volt Granger nyitánya.

Draco, aki lazán játszotta a hülyét, két órát várt, mielőtt válaszolt volna:

Most beszéltem Hippokratesszel – mondta Granger.

Draco visszakérdezett: – Kicsodával?

Hippokrates Smethwyckkel. A Szent Mungo vezetőjével. Megmutatta nekem a leveledet. Ennyi

nullát akartál írni?

Draco kihívásnak találta, hogy a hűvöset játssza, miközben vigyor terült el az arcán.

Az én meghatározásom a nagyról megfelelt az elvárásaidnak?

Ez mind meghaladja. Rendesen ámulok.

Te egy úszómedencét akartál – mondta Draco. Ez még egy nullát jelent.

Ez csak üres álmodozás volt! – válaszolta Granger. Draco szinte hallotta, ahogy a hangja
egyre élesebbé válik. Nem válaszoltál nekem az őrületre vonatkozóan.

Nem válaszolt, mert az első késztetése az volt, hogy elmondja az igazat, vagyis azt, hogy
igazi örömet okozott neki, hogy a lány üres ábrándozásai valóra váljanak, de ez… ez túl…
eurgh. Az igazság egy cukros zűrzavar volt.

A jegyzetfüzet ismét zümmögött.

Ültem a munkahelyemen, és próbáltam nem sírni.

Merev felső ajkak – mondta Draco.

Köszönöm, hogy megteszed – válaszolt Granger. Nagyon sok életet fog jobbá tenni.

Ez erős záró megjegyzésnek tűnt Draco számára, aki úgy döntött, nem válaszol tovább.
Végigpillantott a beszélgetésen, és elégedett volt magával: túlnyomórészt semleges volt. Nos,
kivéve talán a „nagy definíciója” dolgot, de az csak… csak flörtölés volt a sport kedvéért.
Még az ordítóan nyilvánvaló viccet sem mondta el, amikor a lány azt mondta, hogy
megdöbbentette a dolog.

Látod? Ez jól ment. Minden az irányításunk alatt állt. Nem volt itt semmi fellángolás.

Később, még aznap este Granger újabb üzenetet küldött, ezúttal egy vacsorameghívást, hogy
megköszönje neki; tudott egy jó francia helyet, ha van kedve jönni. Draco ostoba
vágyakozással olvasta a meghívót. A személyes köszönetnyilvánítás azonban kihívások elé
állította volna az ellenállását, és kétségtelenül egy újabb ölelést is indokolttá tett volna. Minél
kevesebb ilyet kapott, annál kevésbé volt kretén.

Ezt válaszolta:

Más terveim vannak. Nem kell megköszönnöd, az ajándék az én köszönetem volt neked.

Granger néhány perc múlva válaszolt:

Rendben van. Szólj, ha meggondoltad magad.

Nem, nem akarta meggondolni magát a közös vacsorával kapcsolatban.

Csak álmodozni akart róla egész este, köszönöm.

Teltek a napok. Smethwyck elküldte Dracónak a Janus Thickey kórterem teljes körű
felújításának terveit, az ő utasításai szerint. A tervek feltűnően részletesek és alaposak voltak.
Építészeket és mérnöki tanácsadókat választottak ki előzetesen, az ő jóváhagyásától függően,
hogy újragondolják a kórtermet, és egy korszerű menedékhelyet hozzanak létre a tartósan
ápolt betegek számára. A konzultációs folyamatokat, valamint a speciális gyógyító és ápolói
képzés terveit is felvázolták. Új struktúrát javasoltak a hosszú távú betegségekre
összpontosító interdiszciplináris együttműködés és kutatás számára.

A lapról áradt az általános hozzáértés szaga – Draco tudta, hogy ez nem volt jellemző a Szent
Mungo vezetőségére. Ennek Granger szaga volt.

Eszébe jutott, hogy megkérdezhetné őt, de nem, biztonságosabb volt a kommunikációt a

minimumon tartani. Jóváhagyta a terveket, és intézkedett a pénz átutalásáról.

Visszautasította a meghívást, hogy részt vegyen a Szent Mungóban az ajándékozó tiszteletére

rendezett bejelentőünnepségen; a boszorkány ott lesz. Ezért jelezte, nem kíván feltűnést
kelteni, és az új kórterem álljon a középpontban, nem ő. Kérte, hogy igyanak egy pohár
pezsgőt az ő tiszteletére.
Granger az esemény után küldött neki egy üzenetet, mert remélte, hogy ott látja őt, miért nem
jött el? Draco azt mondta, hogy elfoglalt volt – kannibál boszorkánymester Castle Combe-
ban, turistákat zabál, tudod. Granger azt írta, természetesen megérti.

Amikor eljött az ideje, hogy újrakalibrálja Granger védelmét, Draco szándékosan olyan
időpontokat választott, amikor a lány könyékig volt valaki beleiben a sürgősségin.

Az ezt követő hetekben Draco, egyre kétségbeesettebben, még randevúkra is elment. Jól
mentek, már ameddig tartottak – nem ment túl messze. A boszorkányok nem ébresztették fel
az agyának azt a primitív részét, amit szoktak. Ez azt eredményezte, hogy Draco tökéletes
úriemberként viselkedett, mert pozitívan nem tett semmilyen lépést, hogy megdugjon vagy
akár csak smároljon bárkivel is, viszont rengeteget húzott ki székeket, és nyitott ki ajtókat
(hogy el tudjanak menni).

Egyetlen cicire sem reagált.

Theo közölte vele, hogy ezt az erényes viselkedését az ismerőseik érésnek gondolják, és most
már mindenki meg van győződve arról, hogy Draco Malfoy komolyan elkezdett feleséget
keresni.

Ami jobb volt, mint az impotencia dolog – feltételezte Draco. Beletörődött a szerzetesi létbe,
mert úgy látszik, a világon egyetlen boszorkány sem volt elég jó a farkának, kivéve talán
egyet, de ő nem rá gondolt. Ő nem létezett, csak mint távoli védelem alatt álló professzor
asszony, akinek a szíve időnként a gyűrűn keresztül hívta őt.

De minden ellenőrzés alatt állt. Minden rendben volt.

Ha Granger észre is vette, hogy a férfi visszahúzódik, nem tett megjegyzést. Az ő

kommunikációja tükrözte a varázslóét – rövid és lényegre törő.

Így az augusztus hosszú, Granger nélküli napokban telt, majd belehajlott a szeptemberbe.

Az ősz egy különösen hideg éjszaka után hirtelen jött, és a kúria lombos kertjeit tarka
színpompába varázsolta.

Az Auror Parancsnokság dugig volt ügyekkel. Egy boszorkány megidézett egy Eldritch
förtelmet Northamptonshire-ben. A szeptemberi aratóhold három éjszakája alatt kirobbantak
a vérfarkasok támadásai, amelyek egyetlen céljának tűnt, hogy a varázsló népesség körében
növeljék a fertőzéseket. Tonks megalakította a Munkacsoportot a Farkasokért (MAF). Potter,
aki a munkacsoportot vezette, azt mondta Dracónak, hogy találó a neve, mivel az üléseik
főleg abból álltak, hogy a „Mi a faszom” mondatot mondogatták, amikor újabb támadásokról
érkeztek hírek.

Röviden: csak a szokásos ment.

Ahogy telt a hónap, Draco kezdte szemmel tartani a jegyzetfüzetét. Szeptember végével eljött
Mabon, az őszi napéjegyenlőség.
Granger pontos volt. Néhány nappal Mabon előtt Draco jegyzetfüzete megremegett. Amikor
meglátta, hogy a lánytól jött, rendkívül összeszedett volt – sőt, unatkozott –, és a szívverése a
legkevésbé sem gyorsult fel.

Független unalommal olvasta az üzenetet:

Nem végeztem el semmit abból a munkából, amit Mabon előtt el kellett volna végeznem. A
napom abból fog állni, hogy az Egyesült Királyságot járom, gombákat nézegetve. A
részvételedet a saját belátásodra bízom.

Boszorkányok vagy apácák esélye? – kérdezte Draco.

Alacsony vagy nem létező – mondta Granger. Megalitikus sírokat látogatok meg – csak
külsőleg –, hogy gombákat vizsgáljak.

Tekintve, hogy előszeretettel vonzod a veszélyt, sötét lények özönére számítok.

Az egyetlen özön csak víz formájában várható egy esőfoltból, ami aligha érdemli meg ezt a
nevet – mondta Granger.

Rendben – írta Draco. Nem megyek, de küldj útitervet, ha készen áll.

És egy kis időre ennyi volt.

Amíg persze el nem szabadult a pokol, és Granger el nem vesztette az összes magányos
portyázásra való kiváltságát, mielőtt még elkezdhette volna a portyázást.

***

Szerda este elszabadult a pokol. Draco éppen a kastély kviddicspályáján volt, és épp a cikeszt
üldözte a zuhogó esőben, amikor a pálcája füttyentve riasztotta Granger laboratóriumához.

Ugyanebben a pillanatban a jegyzetfüzete is zümmögött egy Grangertől származó üzenettel:

Valaki van itt.

Ami arról tájékoztatta Dracót, hogy nemcsak Granger laboratóriumi őrvarázslatait piszkálja
valaki, hanem Granger is ott van abban a nyavalyás laboratóriumban. Éjfélkor. Egyedül.

A gyűrű az ujján félelmet visszhangzott. Draco nem törődött magyarázatokkal a

megzavarodott csapattársainak, akik gorombán faggatták, hogy mi a faszért ellenőrzi a
nyavalyás jegyzetfüzetét ahelyett, hogy elkapná a cikeszt.

Épp, amikor Draco előhúzta a pálcáját, hogy dehoppanáljon, a gyűrűje felizzott. Granger
aktiválta a vészjelzőt.

Granger még soha nem aktiválta a vészjelzőt.

A francba!

Az adrenalin és a rettegés sokkja futott végig Dracón, ami megegyezett azzal, amit a gyűrűn
keresztül is érzett. Eltűnt a pályáról a kúriába, és elrepült Cambridge-be. A King's Hall védve
volt hoppanálás ellen, ezért újra megjelent közvetlenül a boszorkány ajtaja előtt, ahol addig
csapkodta a bronztáblát a pálcájával, amíg a mágikusan elrejtett épület elő nem bukkant.

A gyűrű egyre sürgetőbben égett. Granger szíve hevesen vert.

Draco seprűje még mindig a kezében volt, és kényelmes eszközként szolgált, hogy
felröppenjen három emeletet Granger laboratóriumáig. Ahogy nyaktörő sebességgel,
rettegéssel az ereiben megkerülte az utolsó sarkot, kiábrándító és védő varázslatok sokaságát
szórta magára.

Először azt hitte, megint elkerüli a betolakodót. A személytelen felirat az ajtón – GRANGER
– figyelemfelhívásként tűnt fel a látóterében. Aztán hangokra és mozgásra lett figyelmes az
ajtó előtt. Draco elhallgattatta a seprűt és a légzését, majd nonverbális kinyilatkoztató
varázslatokat mondott.

Három kiábrándult alak került a látóterébe. Ketten guggolva dolgoztak a védőrácsokon,

amelyek gond nélkül ellenálltak a támadásnak, egy pedig őrködött. Az őrszem nem vette
észre Draco csendes, láthatatlan közeledését a seprűn.

Granger biztonságban volt odabent – ez volt a lényeg. Most Draco rettegése átadta helyét a
megkönnyebbülésnek és a vágynak, hogy módszeresen feldarabolja mindegyiket.

A King’s Hall nem engedélyezte a falakon belül sem a hoppanálást, sem a dehoppanálást.
Ami ebben a pillanatban ideális volt. Draco egy néma Caeli Praesidiumot lőtt a válla fölött,
ami egy geodéziai, ketrecszerű védőhellyé tágult, lezárva maga mögött a folyosót. Ezek az
emberek nem fognak innen saját erejükből távozni.

Három gonosztevő egy Draco ellen. Kicsit sajnálni kellett őket.

Egy kábítóval vonta ki az egyik őrszemet játékból, majd egy Finitét varázsolt, hogy
megszabadítsa a többieket a kiábrándultságtól, és aztán komolyan elkezdődött a játék. Az
irányába csapódó varázslatok kitöréséből ítélve a két megmaradt varázsló közül a magas volt
a tapasztaltabb párbajozó, a kopasz pedig egy rángatózó, pánikoló, az elszabadult ágyú.

Draco – még mindig kiábrándultan – a falhoz lapult, és még két kábítót küldött, amelyeket a
magas hárított. Sikerült annyi szemkontaktust létesítenie a kopasszal, hogy a legilimencia egy
ponton tájékoztatta arról, hogy egy gyilkos átok közeledik felé. Elgurította a seprűt, és a
plafonig lebegett, amikor az átok zöldesen villant fel ott, ahol egy pillanattal korábban még ő
volt.

Egy gyilkos átok a játék ilyen korai szakaszában szokatlan volt, és egyben szörnyen
sportszerűtlen is.

Ez emelte a tétet. Nincs többé kedves játék. Nincs több kábító.

Draco levágta a kopasz férfi pálcás karját a szemtelenségéért. A sikolyok és vérfröccsenések
között felmérte a magas varázslót. Legilimenciakísérletét blokkolta a kezdő szintű
okklumenciája, épp eléggé ahhoz, hogy ne tudjon rájönni a varázsló következő lépésére ilyen
távolságból.

A magas egy Confringót küldött a folyosón keresztül, ami túl nagy volt ahhoz, hogy
kitérhessen, így Draco kénytelen volt egy Protegót dobni, és felfedni a hozzávetőleges
helyzetét.

– Ott vagy, te szemétláda – sziszegte a magas, és küldött még egyet.

Aztán Draco védővarázslata robbant a folyosó végén.

– Rohadtul bezárt minket – zihálta a magas a látványtól.

A kopasz varázsló a mellkasához szorította véres csonkját, másik kezével megragadta a

pálcáját, és talpra állt. Egy pillantás az elméjébe tájékoztatta Dracót egy újabb közelgő Avada
Kedavráról.

Draco második vágó átkától a kopasz kétszeres amputált lett.

Ahogy a sikolyok újra elkezdődtek, Draco azt mondta:

– Én a helyedben hűtőbűbájt alkalmaznék a levágott végtagokra, így vissza lehet őket

illeszteni.

A magas pánikba esett, de volt annyi lélekjelenléte, hogy újra kiábrándulttá tette magát.
Kopasz sikolyai között ő és Draco különböző aljasságú és törvényszerűségű varázslatokat
cseréltek, mindketten a másik pajzsának gyenge pontját keresték.

A magas varázsló jártas volt a védekező varázslatokban és a hárításokban. Draco közelebb

ment hozzá, remélve, hogy közelebbről is be tud dobni egy varázslatot.

Draco újabb Finitét mondott, ezzel megszabadítva ellenfelét a kiábrándulástól, miközben elég
szemkontaktust biztosított magának egy újabb legilimenciakísérlethez. Ebből a távolságból
belepillantott, majd egy erőteljesebb elmepróbálkozással tudomást szerzett a közelgő
Bombardáról.

Az őrszem elkábított testét maga elé lebegtette, hogy az felfogja a fő erejét. A nemes
párbajozók halott párbajozókká könnyen válhattak, és Draco egyik sem akart lenni.

A magas varázsló káromkodva nézte, ahogy elhamvasztja kollégáját. Eközben a kopasz

fájdalomsikolyai hallatszottak a folyosón, és őszintén szólva zavarták a férfit.

– Pszt – mondta Draco, miközben mögé állt, és közvetlen közelről némító varázslatot küldött
a gégéjére.

A kopasz összeesett, görcsösen kapkodva a torkát.

Draco egy Finitével csapott le. Ami nem is volt baj, nem bánta, ha megtudták, hogy ki készül
végezni velük.

A magas elsprintelt Draco mellett a kijárat felé. Az őrvarázslatok visszaverték, és

visszalökték Draco felé.

Most már elég pánikba esve ahhoz, hogy a főbenjáró átkok felé forduljon, felemelte a
pálcáját, szemében egy gyilkos átokkal. Draco kimondott egy Immobilust, megfagyasztva a
férfi pálcás karját a felfelé ívelő pályáján. A gyilkos átok zöldesen villant a mennyezet felé.

A férfi zihált:

– Te fa… – De Draco fojtogató átka nyakon találta. Térdre rogyott, a torkát szorongatva.

Draco megigazította a talárját. A védővarázslatok sértetlenek voltak, Granger biztonságban

volt, és ez most, úgy érezte, hogy egy régóta várt lehetőség arra, hogy kibaszott válaszokat
kapjon.

Draco általában többé-kevésbé betartotta a szokásos aurori kihallgatási protokollokat, de ma

este nem volt ideje rájuk. A hajánál fogva hátrahúzta a fuldokló varázsló fejét, erőszakkal
kinyitotta a szemét, és belemerült az elméjébe.

A férfi okklumenciája félig eszméletlen állapotában csekély ellenállást nyújtott. Draco

végigpörgette az emlékeit, követve a gondolatfolyamot, amely ma este Granger ajtajához
vezette. Ez a férfi, bárki is volt, csak egy bábu volt – egy sötét szobában egy árnyékos alaktól
kapta az utasítást, és az utasításokon túl semmit sem tudott. Az volt a feladata, hogy betörjön
Granger laboratóriumába, és „megerősítse, mit csinál a lány”. Draco egy hosszabb pillanatig
elidőzött az emléknél, próbálta elhelyezni a reszelős hangot.

A kopasz a magas embertől kapta az utasításait, így még haszontalanabb volt.

Az őrszem lett a leghaszontalanabb mind közül, mivel eléggé halott volt, és égett disznóhús
szagát árasztotta.

Kibaszottul haszontalan. Draco felesleges erővel, egyenesen a mellkasán kábította el a két

túlélőt. A kopasz levágott végtagjait sztázisbűbáj alá helyezte.

Draco egy-egy patrónust küldött Gogginnak, Tonksnak és a Medimágus Szolgálatnak. Három

arisztokratikus, magas és ezüstös borzoi szaladt ki a pálcájából, majd elsprintelt.

A laboratórium ajtajához fordult, és lecsapta a védővarázslatokat. Néhány lépéssel Granger

irodájának ajtajához ért, amin bedörömbölt.

– Bent vagy? Válaszolj, vagy betöröm az ajtót!

Granger reszkető hangja átjött:

– Milyen süteményt ettél Tyntesfieldben?

Megnyugtató volt, hogy elég jól van ahhoz, hogy ellenőrizze, ő, Draco, valóban Draco-e.
– Mákos süteményt.

Granger kinyitotta az ajtót, pálcája a kezében, a hegyén egy várakozó Protego fehér
csillogása izzott. Sápadtnak tűnt, de egyébként sértetlen volt. A szemei hatalmasak voltak, és
a stressztől elsötétültek.

Draco leküzdötte a hirtelen támadt vad késztetést, hogy felemelje és megszorítsa.

Nyilvánvalóan az adrenalin.

– Ők már… – kezdte Draco.

– Tudom – mondta Granger. Felemelte a mobilját. – Végignéztem az egészet.

Draco beszámolóját ez kizökkente a helyes irányból.

– Micsoda?

– Van egy kamera a csengőben – magyarázta Granger. A mobilja képernyője felvillant a

férfira. Az immár csendes folyosót mutatta, és a falon szétfröccsent vér ívét. A megégett
holttest volt látható a szegélylécnek dőlve.

Granger tágra nyílt szemmel nézte Dracót.

– Áh – mondta Draco.

– Ők… mind meghaltak?

– Csak egy. Elkapott egy Bombardát.

– Mit akartak tőlem? – Granger hangja halk volt.

Megrázkódott. Törékenynek tűnt a túlhalmozott íróasztala előtt, karjait a mellkasa köré

kulcsolta, ajkai sápadtak voltak.

Draco legszívesebben megölelte volna.

– Az utasításuk az volt, hogy erősítsék meg, amit csinálsz – mondta Draco.

Granger találkozott a szemével. A lányéban riadalom, döbbenet, aggodalom volt. Az ő

tekintete valószínűleg megegyezett az övével.

– A francba – lihegte a lány.

– Igen – mondta Draco. – Bármi is volt az, ami miatt Shacklebolt aggódott, most
megtörténik. Menjünk.

– De hogyan?! – Granger a zsebébe gyűjtögetett néhány dolgot, köztük a számítógépek

darabkáit. – És hová megyünk?
– El innen. A védővarázslatok kitartottak. De soha többé nem leszel itt egyedül. Beszélnünk
kell.

– A házamba?

– Rendben… ma estére. De tudják, hol laksz.

Goggin, Tonks és a medimágusok pillanatokon belül megérkeztek. Lépteik visszhangoztak a

Granger laboratóriumához vezető három lépcsőfokon, és berontottak a folyosóra.

– Helló, helló, helló – mondta Tonks, miközben a vérengzést figyelte. – Egy kis éjféli
párbajozás a kviddics után, ugye? – kérdezte, amikor meglátta Draco együttesét.

– Ezért éreztem szalonnaszagot – szólalt meg Goggin, és a csizmájával megbökte az őrszem

testét.

A vezető medimágus grimaszolt, és azt mondta, hogy nem sokat tud tenni érte, de majd
beviszi boncolásra. A másik kettőt hordágyon úsztatták ki, amelyhez Goggin meglehetősen
csúnya szíjakat erősített, ha esetleg felébrednének. Követte őket kifelé.

Tonks kiszúrta Grangert, odalépett hozzá, megragadta a vállánál fogva, és megkérdezte, jól
van-e.

– Igen… jól vagyok… Malfoy egy percen belül megérkezett… – mondta Granger, miközben
Tonks felváltva markolta és szorította az arcát és a kezét.

– Biztos vagy benne? Nem találtak el? Senki sem jutott be?

– Nem… a védővarázslatok gyönyörűen tartottak… jól vagyok, tényleg, Tonks…

– Jó. Remek. Kiváló. – Tonks még egyszer utoljára megveregette Granger arcát, és Draco
felé fordult. – Volt lehetőséged egy kicsit bekukkantani?

Szigorúan véve az aurorok nem végezhettek kihallgatásokat anélkül, hogy ne követtek volna
meghatározott eljárásokat az őrizetben lévő gyanúsítottakon. A legilimencia gyakorlói
azonban használhatták képességüket tűzharc közben. Ha közben valami hasznosat is
megtudtak, nos, az szerencsés bónusz volt.

– Csak egy pillantást – mondta Draco. – Azzal bízták meg őket, hogy erősítsék meg, min
dolgozik Granger. Érdemes lesz mélyebbre merülni. A magasabbik beszélgetett valakivel –
volt valami a hangjában –, olyan rohadt ismerős volt, de nem tudom hova tenni…

– Személyesen fogom kihallgatni őket – jelentette ki Tonks, miközben a haja baljós vérvörös
mohikánszerűvé változott. – Amint megtudok valamit, azonnal szólok nektek. Hermione…
Istenem, úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeesik.

– Malfoy éppen haza akart vinni – mondta Granger.

– Haza? – Tonks az orrát ráncolta. – Nem szeretem az otthont. Gyanítjuk, hogy már ott
szaglásznak, nem igaz?
– Majd én vele maradok éjszakára – ajánlotta fel Draco. – Aztán majd másképp intézzük el.

– Egyéb intézkedések? – kérdezte Granger, miközben Tonksszal lementek a lépcsőn.

– Egy biztonságos házra gondolok, amíg meg nem értjük, mi folyik itt, és le em csukjuk a
felelősöket – mondta Tonks.

– De nekem…

– Arra fogunk törekedni, hogy a lehető legkisebb mértékben zavarjuk a munkát és az életet –
szakította félbe Tonks. A hangja, bár barátságos volt, nem tűrt vitát.

Granger rezignáltan nézett. Nehéz volt kifogást emelnie, amikor a falat vörösre fröcskölte a
sötét varázslók vérének bizonyítékai, akik ártani akartak neki.

Tonks Draco felé fordult.

– Most, hogy léptek, éjjel-nappal aurori védelmet akarok ráállítani, méghozzá személyeset.
Ha nem érsz rá, intézkedj. Weasley-t tudom nélkülözni, ha szükséges. Goggint és
Humphreyst is.

– Értettem.

Kiléptek a King’s Hallból. A Trinity udvara harmattól izzott a fogyó szeptemberi hold alatt.

– Végre elkezdték felfedni a kártyáikat – mondta Tonks az ajkára koppintva. – Lássuk, mit
tudok ma este kiszedni a kezetlenből és a barátjából. Hermione, egy csésze teát vagy valami
erősebbet, kérlek! Nos, gondolom, te vagy a gyógyító, és te tudod, hogyan kell kezelni a
sokkot.

Ezzel Tonks felemelte a pálcáját, megpördült a sarkán és eltűnt.

Draco kinyújtotta a karját Granger felé.

– Menjünk.

A lány szeme még mindig tágra nyílt volt. Egy pillanatig habozott, aztán megfogta a férfi
karját. Együtt döcögtek, ahogy a férfi megpördült a dehoppanáláskor. A varázsló úgy vélte,
érezte, hogy a lány megborzong.

Granger sötét konyhájában jelentek meg. A nő egy Incendiót küldött a tűzhelyre, és

felkapcsolta a mugli lámpákat.

Aztán megálltak a konyha közepén, és egymásra néztek. Volt benne valami feszült.

Dracónak elég sok minden kavargott a fejében, amit közölni akart, hogy rohadt nagy
megkönnyebbülés volt sértetlenül látni a lányt, és soha többé nem fog egyedül dolgozni. Ha
Tonks kihallgatása nem hoz eredményt, akkor személyesen fogja megszorongatni a túlélők
elméjét, hogy minden új csepp információt kicsikarjon belőlük…
Granger egyik kezét a másikba szorította, ami biztos jele volt annak, hogy neki is van
mondanivalója.

– Köszönöm… – kezdte Granger, ahogy Draco is. – Én…

Mindketten csendbe burkolóztak, és várták, hogy a másik megszólaljon.

Granger azt mondta:

– Szóval te…

Draco pedig:

– Te…

Ismét megszakították egymást a hallgatásban. Granger megint a kezét tördelte, de volt benne
némi elkeseredettség. – Az isten szerelmére! Beszélj!

– Mi a kezelési protokollja a sokknak?

– Ööö… nos, a sokknak természetesen több fajtája van, szóval…

– Pszichológiai.

– Mágikus vagy mugli alany?

– Mágikus.

Granger egy listán ment végig, az ujjain számolva:

– Azonnali: a sokkot kiváltó inger eltávolítása. Opimum tranquillitas főzete, kiváló érzelmi
zavarokra, pszichomotoros izgatottságra, pánikbetegségekre. És persze megnyugtatásra.

– Rendben – mondta Draco. – Kezdjük ezzel, aztán beszélhetünk. Van itthon opimum
tranquillitas?

– Nekem?

– Igen – válaszolt Draco, és az ablakpárkányon lévő benőtt növények között bökdösött.

– Az a széles levelű. De én jól vagyok.

– Nem, nem vagy. Már megint véla hullája lettél, csak a haj nélkül.

Granger ránézett egy fényes edény oldalára, és a tükörképét látva sóhajtva fújta ki magát.

– Ó, te jó ég! Én… én felteszem a vízforralót, jó?

A keze megremegett.
– És te? – kérdezte Granger, miközben a víz felforrt. A lány tekintete végigfutott az arcán: –
Gondolom, téged teljesen hidegen hagy… az ilyen epizódok biztosan leperegnek rólad.

Draco, miközben levette a kviddicskesztyűjét, tettetett közömbösséggel vállat vont. Nem állt
érdekében, hogy tájékoztassa a lányt arról, hogy valójában az őrült sietségét mélységes
rettegés és valami pánikhoz közelítő dolog jellemezte.

– Nem sikerült eltalálniuk engem, kivéve egy Finitét. Láttam már rosszabbat is.

Átnyújtott neki néhány levelet a főzetéhez. Erőteljesen borsmentaillatúak voltak, amikor a

forró vízbe kerültek.

– Megkínáljalak egyáltalán egy csészével? – kérdezte Granger.

– Rajta – mondta Draco, ahogy az illat felé szállt.

Granger két bögrébe töltötte a gyógyitalt, és leültek a konyhaasztalhoz.

A lány még mindig azzal a tágra nyílt szemmel nézett rá.

Mindazok közül, amiket Draco ki akart fecsegni, a legkevésbé kockázatosnak tűnt, hogy erről
kérdezősködjön.

– Miért nézel rám ilyen émelyítően furcsán?

Granger nem igazán tudta, hova nézzen.

– Én… ööö… azt hiszem, csak egy kicsit zavarba jöttem, miután láttalak téged akció közben
azokkal az emberekkel szemben. Te… – egy pillanatig kereste a szót – elég kegyetlen voltál.

– Ha valaki egy blokkolhatatlan gyilkos átkot használ nyitányként, akkor nem szórakozol a
kábítókkal.

– Ó, igen – helyeselt Granger, kiegyenesedett és bólintott. Ideges magyarázkodó fecsegésbe

kezdett. – Gondolom, úgy értem… hogy még sosem láttalak ilyennek. Leginkább úgy
ismertelek, mint… mint egy tüskét a szememben, aki akkor bukkan fel, amikor nem
kívánatos, és megjegyzéseket tesz. Fogalmilag tudtam, hogy kiváló párbajozó vagy, de látni
ezt, az valami más volt. Tudod? Ez… ez eléggé rátapintott a lényegre. Lenyűgöző volt.
Félelmetes voltál. De nagyon hálás vagyok. Elfordítottam a gyűrűt, és fogalmam sem volt,
hogy egyáltalán eljöttél-e. És aztán ott voltál. És mindenhol vér. És biztonságban voltam.
Szóval… köszönöm. Most már abbahagyom a beszédet. Szeretnél még egy kis opimumot?
Azt hiszem, több opimumra van szükségünk. Csinálok még egy adagot, jó?

Granger nem várta meg a válaszát, és felállt, hogy a növény és a kanna körül sürgölődjön.
Zavart volt és zilált. Felborította a szűrőt.

Granger protokolljának utolsó lépése a megnyugtatás volt. Draco feltételezte, hogy

megpróbálhatja.
Odaállt a lány mellé a munkalaphoz, és a sajátjával lecsendesítette a boszorkány kezét.
Granger összerezzent az érintéstől, majd zavartan felnézett rá.

– Most megpróbálkozom a megnyugtatással – jelentette ki Draco.

Ez volt a helyes dolog, amit mondott. Granger felnevetett, egy apró, váratlan nevetés.

Szörnyen elcsépelt, hogy mennyire hiányzott neki a hangja.

A kínos feszültség, a távolságtartás redőnyei fellazultak.

– Akkor folytasd – mondta Granger, és egy szórakozott mosoly játszott a szája sarkában.

– A ma este elkapott sötét varázslók elméjét ki fogjuk csavarni minden egyes tudatosan vagy
öntudatlanul bennük lévő információmorzsáért.

Granger bólintott.

– Aztán kiderítjük, ki küldte őket, és elkapjuk őket. Te pedig zavartalanul folytathatod majd a
kutatásodat.

– Köszönöm.

– A védővarázslatok kitartottak, és biztonságban vagy.

A nő ismét bólintott.

Itt véget is vethetett volna a dolognak. De volt még valami más mondanivalója is. A férfi
szorítása megfeszült a lány keze körül.

– És… tudnod kell valamit.

– Igen?

– Mindig el fogok jönni hozzád, amikor elfordítod azt a gyűrűt.

A hangja elárulta őt, kissé rekedtté vált.

Granger nem számított erre az őszinteségre, sőt megrázottnak tűnt tőle. A mosolya eltűnt.
Most úgy nézett ki, mint aki sírni akar.

Kiszabadult a férfi szorításából, és a szájához szorította a kézfejét.

– Sajnálom, én… csak…

Csend lett. Aztán egy nagy szippantás. Granger a plafonra nézett.

Aztán a férfi felé fordult, és a karjaiba olvadt.

Ó, ezt akarta. Agyának egy távoli része azt mondta, hogy na végre, baszd meg! Ezúttal nem
volt kínos; a karjai pontosan tudták, mit kell tenniük. Felkapta, megszorította és a
mellkasához szorította. Hallotta és érezte a lány remegő lélegzetvételét, ahogy küzdött a
könnyeivel. A férfi motyogott néhány dolgot – nem baj, ha sír, a laboratóriumába erőszakos
behatolás történt, ez nyomasztó és szörnyű, hogy a sokk és a félelem teljesen normális
reakciók.

Hallotta, ahogy a szíve dobog a mellkasában? Még mindig a kviddicsfelszerelésében volt.

Valószínűleg bűzlött. Miért volt olyan törékeny-érzékeny? Meleg volt a lélegzete. A karjai
édes nyomást gyakoroltak a férfi bordáira. Az érzés, ahogy a fejét a varázslóhoz szorította,
kimondhatatlanul értékes volt. A mellkasának érzése, ahogyan a karjaihoz simulva tágult és
húzódott össze, ahogyan lélegzett, ritka és becsben tartandó dolog volt.

Öröm és szenvedés volt, hogy Grangert ebben az ölelésben tartotta. Kristályos szilánkokkal
törte át azt az erődítményt, amit az elmúlt hónapban létrehozott. Legszívesebben vallomást
tett volna, kirobbantott volna dolgokat, elmondta volna neki, hogy hiányzott neki, és azt
akarja… többet legyen vele, bármit is jelentsen ez. Elfojtott dolgokat, mert nem akart részt
venni ezekben, de azok még mindig léteztek, egy nyüzsgő, kavargó, kimondhatatlan
zűrzavarban. Hogy ezek a dolgok gyötörték őt az éjszaka hajnali óráiban, amikor a világ
elcsendesedett, és ő egyedül volt a gondolataival. Egyiknek sem adott hangot, mert
túlságosan félt kockáztatni azt, ami most volt köztük – ezt a táncot egy penge élén, ezt az
egyensúlyt.

Nem tudta elmondani neki. Nem ez volt az alkalmas pillanat. És különben is – nem akart
kockáztatni. Az megváltoztatná a dolgokat. És bármi is volt ez, most jobban szerette, mint
amennyire gyűlölte azt az érzést, hogy ez nem elég.

Öröm és szenvedés. Öröm és szenvedés. Ezeknek az ütemei váltakoztak a pulzusával, egy az

örömre, kettő a bánatra, egy az örömre, kettő a bánatra.

Granger légzése lelassult. A benne lévő feszültség feloldódott. A nő felsóhajtott, a karja

meglazult bordái körül, a keze a mellkasába simult, ő pedig szenvedett, és repülni akart.

Draco boldogan állt volna ott egy eonig átölelve a lányt. Granger volt az, áldott legyen és
átkozott, aki véget vetett ennek.

A boszorkány nem sírt. Viszont határozott hangon, és anélkül, hogy a férfira nézett volna, azt
mondta:

– Szükségem van egy pillanatra. – És kiment a konyhából.

Draco hallotta, hogy a csap folyik.

Odasétált, hogy kiszellőztesse a fejét, és zaklatottan végigsimított a haján.

Felhajtotta az immár langyosra hűlt teát, és azt kívánta, bárcsak néhány pohár whiskyvel
erősítették volna. Valóban kellemes zsibbasztó érzést terjesztett a torkában és a végtagjaiban.
Elég közel volt.

Összeszedte magát. Ez így jó volt.

Granger visszatért. Néhány csepp víz maradt az arcán a fürdőszobában tett látogatásából. A
kontyát újrakészítette, magasabbra és szorosabbra.

– Rendben – szólalt meg Granger, és friss derűvel ült vissza a helyére.

Úgy nézett ki, mintha már kifogyott volna a napi érzelemkvótájából, és nem tudna többet
adni, és különben is, meg kellett beszélni a dolgokat.

Lehajtotta a gyógyital felét, lecsapta a bögrét, majd megkérdezte:

– Honnan tudtak rólam azok az emberek? Miért a laboromról? Nem mondtam semmit.
Semmit sem tettem közzé. Minden megfigyelő számára egy borzasztóan érdektelen
akadémikus vagyok, aki dugig van az absztrakt kutatásokkal. Akkor honnan?

– Nincs válaszom – mondta Draco. – Amit tudni akarok, az az, hogy ki. Ki az a népesség,
ami miatt Shacklebolt annyira aggódott? Mert azok abszolút ők voltak, az ajtóban.

– Nem kellene, hogy számíthasson – mormolta Granger. Ingerültnek tűnt, ami kiváló jele
annak, hogy jobban érzi magát. – Nem kellene tudniuk. Honnan tudják?

– Nem számít, honnan. Tudják. Add ide a kezed!

– Ígérem, nincs szükségem több megnyugtatásra – közölte Granger, és távol tartotta a kezét.

– Titoktartási fogadalom – követelte Draco.

– De…

– Mondtam, hogy ha újabb incidens történik, tudnom kell róla. És ez több volt, mint egy
incidens – ez egy arcátlan, kurva betörés volt. Ez már nem Shacklebolt túlreagálása. Ez a
valóság.

Granger tekintete az aggodalom, a düh, a tehetetlenség és a frusztráció kavargó keveréke

volt.

Draco ismét kinyújtotta a kezét.

A lány felsóhajtott.

– Rendben. Jól van. De… de meg kell ígérned, hogy azt teszed, amit Tonks mondott. A
minimális zavarásról. Nem fognak bezárni és távol tartani a munkámtól. Ez túl fontos.

– Megígérem.

– Tudom, hogy minden… minden…

– Mindent mit? – kérdezte Draco, amikor a lány megakadt a mondat végén.

– Nem tudom. – Granger nyugtalannak tűnt. – Elragadtatod magad. Buzgó leszel.

– Badarság. Én vagyok a kimértség definíciója. Add a kezed!

– …Épp most égettél meg élve egy embert.

– Nem égettem meg.

Granger frusztráltan gurgulázott.

– A kezed – kérte Draco.

Granger reszketve nyújtotta felé a kezét. Azt, amelyiken a gyűrű volt. A férfi megragadta, a
sajátjába vonta. Finom volt és meleg.

Draco a pálcáját az összekulcsolt kezükre irányította, és elmormolta az Eskü varázsigét.

Aranyszálak szálltak ki a pálcájából, és hipnotikus spirálokban tekeredtek a kezük köré.

Érezte, ahogy a varázslat hatalmába keríti, egyfajta nyomás a torkán és a tenyerén, ami
mágikus elnyomást ígért, ha megpróbálná a világnak közvetíteni a titkot.

Összetalálkozott a tekintete Grangerrel: eljött az idő.

Vett egy nagy levegőt. És Draco meglepetésére a lány tekintetében az aggodalom közepette
csendes, szilárd bizalmat látott.

– Készen állsz? – kérdezte Granger.

– Igen.

Granger vett egy nagy levegőt.

– Meg fogom gyógyítani a likantrópiát.

 Draco Malfoy, a szó szerinti faszfej

24. fejezet

Draco Malfoy, a szó szerinti faszfej

Granger, mint mindig, most is tökéletesen és világosan fogalmazott. És mégis, Draco azon
kapta magát, hogy nehezen dolgozza fel a mondatát.

És a lány még nem fejezte be.

– A likantrópiát kezdetnek, mert ott voltak a legígéretesebbek az eredmények. De végül a

vámpírizmust is. És talán a dementorok csókját is vissza tudom fordítani a legfrissebb
áldozatokon.

Draco érezte, hogy tátva marad a szája. Becsukta.

Granger aggódva nézett rá.

– Szóval… szóval nem egészen csodaszer.

– Szent szar, Granger.

– Egészen – mondta Granger.

– Magyarázd meg.

Granger túl fáradtnak tűnt ahhoz, hogy felvegye a szokásos professzori modorát. Vett egy
nagy levegőt, és úgy tűnt, hogy összeszedi a gondolatait.

– Ezek a betegségek évszázadok óta a gyógyítók bête noire-jai. Gyógyíthatatlanok. Gyakran

halálosak. A mugli orvostudomány az elmúlt évtizedekben hihetetlen előrelépéseket tett a
saját gyógyíthatatlan betegségeik célzott terápiáinak terén. Kifejlesztettek valamit, amit
immunterápiának hívnak – a beteg saját immunrendszerét használják a specifikus betegségek
leküzdésére. Előadást tartottam erről Oxfordban, emlékszel? Nos, szörnyen leegyszerűsítve,
ezt a koncepciót alkalmazom a mágikus betegségekre. A kezelésem az antitestek hatását
fogja utánozni, ezzel megcélozva a specifikus mágikus betegségeket.

Granger a Draco pálcájából még mindig kiáramló aranyszálakra pillantott, ellenőrizve, hogy
még mindig biztonságos-e részleteket elárulni.

– Lényegében segítek a beteg immunrendszerének abban, hogy saját válaszreakciót indítson a

fertőzött sejtekkel szemben. Ez egy hosszú kúra lesz, két vagy három évig tartó, kéthetente
adott infúziókkal, de végül a beteg teste megtanulja majd leküzdeni a betegséget. És
remélhetőleg teljesen kiirtja azt. Egy nap lesznek olyan likantrópiás betegek, akiknek a
betegségük meggyógyul. Nincs több farkasölőfű. Nincs több átváltozás.

Draco hátradőlt, és megpróbálta a szemét a fejében tartani. Granger egy olyan betegség
gyógymódját alkotta meg, amely évszázadokon át sújtotta a varázslóvilágot. Zseniális volt.
Kiváló. Abszolút legenda. Merlin, Cerridwen és Circe magasztos társaságában volt. Egy
csokibéka kártyán kellene szerepelnie.

– Neked egy csokibéka kártyán kellene lenned – mondta Draco, mivel ez volt a legkevésbé
nevetségesen áradó gondolata.

– Már rajta vagyok egy csokibéka kártyán – szólt Granger.

– Rendben. – Draco rábámult a lányra. – Akkor mire volt ez a sok gályázás?

Granger úgy tanulmányozta a férfit, mintha azt döntené el, milyen mértékben kell túlságosan
leegyszerűsítenie a mondanivalóját.

– A kezelés a beteg sejteket veszi célba, és megzavarja a működésüket, így azok éhen halnak
vagy elpusztulnak. De szükség van egyfajta szérumra, hogy eljuttassa a sejtekhez, és
megkösse őket. A Sanitatem tökéletes alap volt ehhez a szérumhoz. Segítene továbbá
megvédeni a betegeket néhány nehéz mellékhatástól – a kezelés különösen keményen hat az
endokrin rendszerekre, és citokinviharokat is kiválthat. De a standard Santitatem önmagában
nem volt elég erős. Van egyfajta… egyfajta proto-Sanitatem, amit az elmúlt évben próbáltam
újraalkotni. Ugyanazok az összetevők, csak ezerszer erősebb varázslatos módon. A Zöld kút
vize Imbolcban szentelt víz helyett. Ostarakor vett aggastyán sárkány vére, a szokásos
sárkányvér helyett. Egy szent ereklye csontja, amit a napfordulókor szereztek, egy egyszerű
emberi csont helyett…

Granger eltolta a még mindig összekulcsolt kezüket, hogy az asztalon nyugodjanak; a karja
bizonyára elfáradt. Ami azt jelentette, most egy asztalon keresztül fogták egymás kezét. Ami
rendben volt, és egyáltalán nem jelentett semmit.

Draco visszafordította a koncentrációját a mágikusan megkövetelt esküre, és Granger

intellektuálisan megkövetelt szavaira.

– Az eredeti szöveg a proto-Sanitatem formulával elveszett az idők során, de itt-ott léteznek

rá utalások. A Kinyilatkoztatások tartalmazta a legtöbb töredéket. De borzasztóan
homályosak voltak, mert egy herbológus-filozófus írta, aki egy harmadik kézből
származónak tűnő változatot jegyzett le valahonnan, és a fókusza csalhatatlanul a szent
helyek növényvilágára és gombáira összpontosít, kevés egyéb leírás segít a
helymeghatározásban. Innen erednek az országon átívelő vadászataim. A Mabon ünnepem
abból fog állni, hogy olyan dolmeneket látogatok meg, amelyekben Agaricus aureum és
Agaricus silvaticus kolóniákat jegyzett fel, mert ez érdekelte őt a legjobban, áldja meg az ég.

Granger befejezte az immár kihűlt gyógyitalát.

– A fény már az alagút végén van, már csak Mabon és Samhain van hátra. Amikor
szintetizáltam a kezeléshez szükséges első adagokat, készen állok a gyártásra. Itt jött Larsen
és a laborja a képbe. Immunterápiás gyógyszereket gyárt, és kiválóan érti a betegségek
biomechanizmusát, és rendelkezik a tömeggyártáshoz szükséges eszközökkel. De teljesen
eltűnt a térképről. Egy másik munkatársat kell keresnem, tudod, a rengeteg szabadidőmben,
amivel rendelkezem. Azt hiszem, a saját laboratóriumomban megkísérelhetnék kisebb
léptékű szintéziseket, talán elég lenne a klinikai vizsgálatokhoz…
Granger elhallgatott, és figyelte, ahogy az Eskü aranyszálai kavarognak a kezük között.
– Azt hiszem… azt hiszem, ez a lényeg – mondta, és a keze megrándult Draco kezén.

– Igen – szólalt meg Draco. Egy pillanatig egyfajta kábulatban bámult Grangerre, aztán azt
mondta: – Secretum finitur.

A pálcájából egy utolsó aranyszínű fényszalag indult ki, körbetekeredett a kezük körül, majd
végigvándorolt Draco karján és az ajkán, mielőtt eltűnt volna. A nyelvét nehéznek érezte, és a
kezében újból érezte a korlátozottságot. Néhány óra múlva el fog múlni, de fizikailag
emlékeztette, hogy most már varázslathoz van kötve.

Nehéz lélegzetet vett, és letette a pálcáját.

– Rendesen ki lehetsz merülve – mondta Granger, miközben szemügyre vette. – Ezt a

varázslatot kihívás hosszan fenntartani.

– Egy igazi gályázás.

– Pótló bájital?

– Rendben – fogadta el Draco, félretéve a bravúrokat. Bölcsebbnek tűnt, hogy ne legyen

mágikusan fáradt, amikor Granger ma aktív célpont volt.

A kezébe lebegtetett egy fiolát a pulton lévő üvegek tárházából. Draco egyetlen nyeléssel
megitta a keserű keveréket.

Most, hogy a Granger kutatási vállalkozásának valódi természetét felfedő első sokk hatása
elmúlt, rátérhetett az égetőbb gondokra.

Most már megértett valamit Shacklebolt örömének és pánikjának keveredéséből, és

akkoriban még nem is volt szó a vérfarkasok újjáéledéséről.

Hirtelen Dracónak eszébe jutott a behatoló emlékezetében lévő reszelős hang, amit hallott.

Már tizenöt éve nem hallotta.

– A francba – morogta, hátradőlt, és végigsimított a haján. – Tudom, hogy ki adta az

utasításokat azoknak az embereknek. A kibaszott Fenrir volt az.

Granger elsápadt.
– Greyback?!

– Igen.

– Nem! Nem… nem lehetett. Már egy évtizede halott.

– Feltételezhetően halott. Néha jelentették, hogy látták… Argentína, Bolívia, Peru… Mind
megalapozatlan. De abból a beszélgetésből, amit a varázsló elméjében találtam, most már
teljesen biztosan megállapítható, hogy ő az. A francba. És van még több szarság is… az
Egyesült Királyságban megszaporodtak a vérfarkastámadások. A hivatal megkért minket,
hogy tartsuk titokban, amíg nyomozunk.

– Micsoda?! – hördült fel Granger, és olyan hirtelen ugrott előre a székében, hogy a térdeik
összeütköztek. – Mióta folyik ez?

– Mikor volt a szüreti hold? Egy héttel ezelőtt? És akkor volt az a kiütéses fertőzéses eset a
csecsemőknél Lake Districtben néhány hónapja, de elkaptuk a felelőst. Legalábbis azt hittük,
hogy sikerült.

Granger aggódva szorította a kezét a szájához.

– Arra gondolsz, hogy Greyback visszatért, és valahogyan hallott a projektemről, és
szándékosan fertőz meg még több embert, mint… egyfajta ellenintézkedésként? Bosszúból?
Figyelmeztetésként?

Draco felállt és járkálni kezdett.

– Mindig is beteges örömét lelte abban, hogy a betegségét minél több ártatlanra kiterjessze.
Ha az a vén farkas gyanítja, hogy te jóhiszeműen a likantrópia ellenszerén dolgozol, és ő újra
angol földön van, akkor komoly okunk van az aggodalomra.

Ami alatt azt értette, hogy kurvára őszintén aggódik Granger további jólétéért.

Granger elsápadt.
– Shacklebolt tud a támadásokról?

– Potter aktája, de szerintem nem. Robards, ő vezeti a Varázsbűn-üldözési Főosztályt, meg

akarta várni, hogy ez egy egyszeri eset volt-e, mint a Lake Districtben történt
csecsemőharapások. Shack meg fog inogni.

Granger felnyögött, és a homlokára szorította az ujjait.

– Az is. Már akkor is túlságosan aggódott a biztonságomért, amikor a kezelés hipotetikus
volt, a vérfarkasok pedig egy szervezetlen, nem létező fenyegetés voltak, akiknek fogalmuk
sem volt arról, hogy mit csinálok. Most már tudják, és Greyback visszatért? Shacklebolt
őrjöngeni fog. Nevetséges védelmi intézkedéseket akar majd… el akar majd zárni engem.

A hangja feszült és nyugtalan lett. Következő pillantása Draco felé arról a régóta tartó
félelméről árulkodott, ő is azt fogja erőltetni, hogy bezárják. Most már megértette a lány
vonakodását, hogy bármit is elmondjon neki. Mert az intézkedések ettől az új tudástól
függtek, ami csinált – intézkedések, melyek arra sarkallták, hogy a lányt rejtőzködésre
kényszerítse, és igen, arra, hogy bezárja. Elzárja őt, mérföldekre innen, kontinensekre ettől a
helytől, és biztosítani, hogy Greybacknek soha ne legyen alkalma ártani neki.

Mindig is az volt a lényeg, hogy biztonságban tartsa őt, de ennek életbevágó kulcsfontossága
most fájdalmasan, a félelem nyomásával szakadt rá. Undorító volt.

A három férfi a laboratóriumában csupán előképe volt annak, ami még hátra volt. És még
akkor is közel volt a dolog… mi lett volna, ha sikerül áttörniük a védővarázslatokat, azt
gondolván, hogy a laboratórium éjfélkor üres lesz, és ott találkoznak Grangerrel? Az a
seggfej, aki tetszés szerint használja a gyilkos átkot, és a lány, bezárva abba a kis irodába,
ahonnan nem tudott volna hova menni. Egy pillanat alatt halott lett volna.

Igen. Draco is be akarta zárni.

Biztosan látta a férfi szemében a csillogást, mert felült, és a szorongást hirtelen tűz váltotta
fel.

– Bezárni engem nem jöhet szóba. Be kell fejeznem a munkámat. Minimális fennakadást
ígértél.

– Tudom, mit mondtam. De a biztonságod az első. Nem tudtam, hogy kibaszott Greybackről
van szó.

– Ha Greyback célja, hogy fertőzésekkel ellensúlyozza a gyógymódomat, akkor a kezeléssel

kell ellensúlyoznunk. Zavartalanul kell folytatnom. Nem vagyok hajlandó a biztonságomat
előtérbe helyezni a potenciálisan több ezer ártatlan kárára. Visszautasítom.

– Ha meghalsz, úgyis rábasztak.

Ezt még Grangernek is el kellett ismernie, amit egy sóhajjal tett meg, a fejét a kezébe hajtva.

– Mennyi időbe telik még, amíg befejezzük a kezelésed kifejlesztését? – kérdezte Draco.

– Ha minden az előrejelző modelljeim szerint alakul, akkor decemberre készen kell állnom a
klinikai vizsgálatok megkezdésére.

– Az még három rohadt telihold – mondta Draco.

Granger komoran nézett.

– Az három hónapnyi szervezkedést ad Greybacknek. Látod, miért nem halogathatom a
dolgokat, nem hagyhatom ezt, és bujkálhatok, amíg el nem kapják. Annyi kárt tudna
okozni…

– Megértem – bólintott Draco.

Most ő is fel akart sóhajtani, és a kezébe hajtani a fejét, mert sokkal egyszerűbb lett volna
elkergetni Grangert, amíg Fenrirt és a szolgáit le nem tartóztatják. De Grangernek igaza volt,
a projektjének elhalasztása, amíg Greybacket el nem kapják, potenciálisan tucatnyi teliholdat
jelenthetett volna. A férfi tizenöt évig kerülte az elfogást.

– El kell mondanunk Potternek – közölte Draco. – És Tonksnak.

– Egyetértek – szólalt meg Granger, még komolyabbá válva. – Egy kicsit aggódom Tonks
miatt. Ez eléggé közel fog kerülni az otthonához.

– Lupin miatt?

– Igen. A likantrópoknál aránytalanul nagy a korai halálozás kockázata, és ő… rosszul van.

De nem akarok hamis reményeket kelteni benne, hogy segíthetek a férjének. A klinikai
kísérletek nem véletlenül kísérletek, tudod. A sikertelenség szokásos. Az én adataim sikerre
utalnak, de ez egy új terápia… még senki sem kombinálta az immunterápiát mágikus
módszerekkel, vagy használta mágikus betegség kezelésére. Ez klinikai szempontból teljesen
ismeretlen terület.

– Ha valaki meg tudja csinálni, az te vagy. Nem volt még élő boszorkány vagy varázsló, aki a
te mágikus és mugli tudásod kombinációjával rendelkezett volna. Te… te… – Draco elvágta
a szavakat, és kifordult, hogy kibámuljon a sötét ablakon. – A rohadt életbe. Nem hiszem,
hogy még az én életemben megérem a likantrópia gyógyítását.

Ha nem ápolt volna már így is Valamit Granger iránt, Draco abban a pillanatban teljes szívvel
kezdett volna intellektuálisan belezúgni a lányba.

De vissza a fontosabb dolgokhoz.

– Ha Greyback emberei nem jönnek vissza ma este, tudni fogja, hogy elkapták őket – mondta
Draco. – Egy laboratóriumi betöréskor nem lett volna szabad mindhármukat elfogni, kivéve,
ha a laboratórium kivételesen jól védett volt. És miért lenne kivételesen jól védett, ha nem
azért, hogy valami rendkívüli dolgot rejtsen? Greyback ezt valószínűleg megerősítésként
fogja értelmezni, hogy azt csinálod, amire ő gondol. A dolgok veszélyessé válnak. Az
elsődleges célja az lesz, hogy megöljön téged.

Granger boldogtalan vonallá préselte össze az ajkát.

– Gondolom, tényleg nem maradhatok itt.

– A ma este rendben van. Nem hiszem, hogy mással próbálkoznának. Ezek után? Nem.
Valaki már egyszer körbeszaglászta az itteni védővarázslatokat. Valószínűleg ők voltak.
Biztos úgy döntöttek, hogy a laborod méltóbb célpont. Nem mintha bármit is találnának ott,
hála a felhőknek és a dolgoknak. Az egyetlen igazán értékes dolog, ami ott van, az te magad
vagy. A mai volt az utolsó éjszakád ott egyedül. És korlátoznod kell a nyilvános mozgást.

– De nekem annyi dolgom van – mondta Granger, ujjait az arcára szorítva egyfajta
kétségbeesésben. – És mi lesz Mabonnal?

– Veled megyek.

– És a tanítás? És a sürgősségi? És… minden más?

Draco igyekezett olyan kimért lenni, mint amilyennek ígérte magát, és nem mondta
kategorikusan, hogy soha többé nem lesz egyedül.

– Amíg el nem kapjuk Greybacket és azt, aki vele dolgozik, mindenhol számíthatsz arra,
hogy egy auror veled lesz. Egyetértek azzal, hogy a munkádnak folytatódnia kell. – Granger
megkönnyebbültnek tűnt, amikor Draco ezeket a szavakat kimondta. – De Greyback
könyörtelen. A régi falkájának egész hálózata itt lesz, és őrjöngésig fogja őket ostorozni.
Inkább meghal, minthogy lássa, hogy te meggyógyítod a likantrópiát. Valószínűleg
összeszarta magát, amikor megtudta, min dolgozik a nagy Granger, istenek, szerettem volna
látni a reakcióját…
– Hogy jött rá… ezt akarom tudni. Nem gondolod, hogy… Shacklebolt?

Draco megrázta a fejét.

– Nem. Miért ragaszkodott volna már ilyen korán az aurorok védelméhez? Ráadásul egy
titoktartási esküvel is megkötözted.

– Hacsak az egyik tanítványom…? De ők körülbelül tizenkét projekt darabjain dolgoznak

nekem. Nem ismerik az összképet. Nem lehettek ők.

– Kiszivárogtatások történnek. Megpróbáljuk kitalálni, hogyan és hol… de a közvetlen

gondom az, hogy hogyan tudunk biztonságban tartani téged, és hogyan tudsz tovább
dolgozni.

– Aggódnom kellene a vámpírok miatt? – kérdezte Granger.

– Szentséges pokol – mondta Draco, miközben végigsimított az arcán. – Nem is tudom. Soha
nem voltak olyan terjeszkedők, mint a vérfarkasok. Jobban érdekli őket a táplálkozás, mint az
átváltoztatás. De ha megneszelnék a gyógymódot? Nem tudom, hogyan reagálnának. És te
azt mondtad… Dementorok?!

Granger az ajkába harapott.

– Igen, talán. Ha az áldozatot elég gyorsan behozzák.

– Hagyd már abba!

– Komolyan mondom.

– Ugyan kérlek, az „immunterápia” hogyan állítana vissza egy lelket?

Granger a kezével legyintett egy pökhendi, elutasító mozdulattal.

– Nincs semmiféle lélekszippantás. Ez tipikus varázslói szépítgetés. Ez agyhalál. A dementor
csókja egy agresszív nekrotizáló baktériumot juttat az áldozatba. Ez az agyat és a testet is
megtámadja. Rendkívül virulens.

– …Komolyan?

– Igen – mondta Granger. – El kellene olvasnod Rasmussen és Vestergaardot.

Draco üres tekintetét látva hozzátette:

– A dán nekrológusok? Nem? Gondolom, nem követed az orvosi folyóiratokat. Az elmúlt

évtizedben lenyűgöző eredményeket értek el a dementorok tanulmányozásában. Az állapot
egy mágikus betegség, akárcsak a likantrópia és a vámpírizmus. Perceken belül rothadást
okoz, és órákon belül visszafordíthatatlan agyi funkcióvesztést. Mindenesetre, elkezdtük a
nagy áteresztőképességű kis molekulák szűrését a laborban, és jó előzetes eredményeket
láttunk. Ez potenciálisan gyógyítható, ha az áldozatot gyorsan behozzák.

Draco rábámult a nőre.

Granger elmozdult a székében.
– De, még egyszer mondom, ez az orvostudomány a legkísérletezőbb formájában. A térkép
peremén vagyunk, a többi itt a szörnyek területe, tudod.

Ettől a boszorkánytól Dracónak kurvára elszállt az agya.

– Amit te csinálsz… ha sikerül… az… az egy abszolút erőművészeti bravúr lesz. Teljesen
forradalmi.

– Mm. Ezt a kifejezést jobban elfogadom erre, mint a jegyzetfüzetre.

– Igen. Befejezted már ezeket a Kinyilatkoztatásokat? Nem biztos, hogy elviselek még egyet.

– Ennyire szörnyen megdöbbentettelek? – kérdezte Granger félig mosolyogva.

– Szemlesütött kreténné degradálódtam, és ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre.

– Semmi, ami túlmutatna a szokásos fecsegésen, nem.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen velem a törékeny állapotomban?

Granger félmosolya teljes mosolyra nőtt.

– Csinálok nekünk még egy adag opimumot.

– Merlin – motyogta Draco, miközben visszaült a helyére. Újabb gülüszemű bámulást végzett
Granger hátán.

Ez a boszorkány valami más volt.

Draco általában jobbnak tartotta magát, mint a körülötte lévők, nem mintha bármi baj lett
volna velük, de ő egyszerűen csak jobb volt, tudod, okosabb, gyorsabb, ügyesebb, kezesebb,
élesebb, gazdagabb. Grangerrel kapcsolatban mindig is úgy érezte, hogy egy, a sajátjánál
sokkal nagyobb intellektusú emberrel van dolga. De most... most úgy érezte, hogy egy olyan
valakivel van jelen, aki túl sok szempontból jobb nála, túl jó hozzá, tényleg.

Ült, és érezte, hogy valami ismeretlen és furcsa dolog, egy elnyomó dolog kavarog benne.
Annyira ismeretlen volt, hogy egy pillanatba telt, mire elhelyezte.

Az alázat volt az.

Azóta nem érezte magát ilyen alázatosnak – nyúlt vissza az emlékeibe –, mióta 1992 nyarán
kijöttek az elsőéves vizsgaeredmények, és felfedezte, hogy egy mugli születésű tanuló lett
osztályelső, fölötte, minden tantárgyból a Roxfortban.

Hát, megint ott volt. Csak most már kibaszottul fontos emberré nőtte ki magát.

És ő volt az aurorja. A felelősség súlya úgy nyomta, ahogy még nem tapasztalta. A lány egy
idegesítő fajta házimunkából vált erre-arra, hogy megváltoztassa a világot.

A felelősség olyan súlyosan nehezedett rá, hogy alig tudta felemelni a kezét, hogy elfogadja a
friss bögre opimumot, amit Granger nyújtott át neki.
– Tessék – mondta Granger. – Gyógyír a károgásra.

– Szeretnék magammal vinni néhány adagot. Vannak olyan szöszmötölők, akiknek szívesen
beadnám ezt.

– Kiknek?

Draco homályosan legyintett.

– Barátok, családtagok, kollégák.

– Ennyire idiótákkal vagy körülvéve?

– A jelenlévő társaságot leszámítva.

Granger az ajkába harapott.

– Nem szabad ezt tenned, tudod.

– Mit ne tegyek?

– Dicsérni engem. Az én egómra kellene csalhatatlanul vigyáznod.

– Ma este kiérdemelted. Eléggé padlóra küldtél. Holnap folytatom az éberségemet.

Granger elégedettnek tűnt. És általában véve is jobban nézett ki – az arca visszanyerte a

színét, és a keze sem remegett, amikor a kamra felé indult.
– Reggeli óta nem ettem semmit… azt hiszem, két adag opimumon kívül kellene valami mást
is bejuttatnom a szervezetembe. Éhes vagy?

– Igen – mondta Draco, aki általában a kviddicset és a halálos párbajokat kiváló

étvágygerjesztőnek találta.

Örömmel vette tudomásul, hogy a szekrények zsúfolásig tele vannak élelmiszerekkel, bár
hogy ez Granger saját erőfeszítéseinek vagy a manók túlbuzgóságának elhúzódó hatásainak
köszönhető-e, nem volt benne biztos.

– Mit szólnál egy pimasz kis hagymasalátához? – kérdezte Granger, miközben kotorászott.

– Csak ha olyan előétellel jár, mint ahogyan a Szurcsók tálalta nekünk.

– Az megoldható.

Granger sajtot, kekszet és humuszt tett ki, valamint egy gyűrött barna zacskóból
kolbásztekercset, ami a legközelebb állt az előételhez, ami éppen kéznél volt (mellesleg
nagyon finom).

A Szurcsók hagymasalátájának újrateremtésétől eltekintett, ami jobb is volt így, mert Draco
már így is hónaljszagot árasztott a szobába, és nem volt kedve versengeni vele.

Egy máltai mézeskalács nevű, elragadó mugli találmánnyal fejezték be.

A nyugodt pillanatok Grangerrel ritkák voltak, és amikor befejezte az evést, felállt, pálcával
intett a legtöbb dolognak, és elkezdett sürögni-forogni.
– Akkor itt maradsz éjszakára?

– Igen. Nem fogok sokat aludni, de ha mégis, akkor a kanapédon szundikálhatok.

– Rendben. Hadd takarítsam le.

Granger átvonult az első szobába, ahol körbevette magát a könyvek és papírok örvényével,
amelyek rendezett halmokba kerültek.

Természetesen nem kérdőjelezte meg a kanapéra tett javaslatát. Persze, hogy nem fog
ellenajánlatot tenni azzal, hogy megosztja vele az ágyát. Ami teljesen elég nagy volt
kettőnek.

Nem mintha Draco egyébként is elfogadta volna. Ő profi volt.

Ez csak egy gondolat volt. Ennyivel közelebb lenne hozzá, ha bármi történne.

Félretéve ezeket a terméketlen töprengéseket, Draco elkezdte lehámozni magáról a

kviddicsfelszerelését, ami arra emlékeztette, hogy bűzlik.
– Használhatnám a zuhanyzót?

– Ööö… persze. Az emeleten van.

Granger figyelte, ahogy a férfi a csomózott bőrszíjakkal küzd, amelyek a mellvédjét a helyén
tartották.
– Éppen egy játék közepén voltál?

– Igen. Persze csak egy karnyújtásnyira a cikesztől.

– Sajnálom.

Draco vállat vont, mint az a könnyelmű hős, aki volt.

– Rosszfiúkat elkapni kicsit izgalmasabb.

Tovább küzdött a kínos csomóval a hóna alatt, ami ördögi módon ellenállt neki. Persze, az
egyetlen olyan alkalommal, amikor közönsége is volt hozzá. Átázott, majd hagyta
megszáradni, aminek az eredménye ez a megmerevedett, szörnyűséges csomó lett. Noha soha
ebben az életében nem volt gondja azzal, hogy megszabaduljon a kviddicsfelszereléstől,
egészen addig a pillanatig, amíg Granger ott nem volt, hogy tanúja legyen az
alkalmatlanságának.

– Segítségre van szükséged? – kérdezte Granger.

– Majd én.

Granger figyelte őt, miközben továbbra is nagyon nem ért hozzá.

Leült, a kezét a térdére hajtva, és figyelte a férfi erőlködését.

– Jól van – fújta ki Draco egy pillanattal később, és minden lazasága eltűnt. – Segíts nekem.
Ne vágd el, ez wyvern bőr.

– Rendben – mondta Granger. Az arca komoly volt, de az ajkai összepréselődtek, ami a

nevetés elfojtására utalt.

Draco védelmére mondva ő is küzdött, és végül a pálcájával, többször megismételt kibogozó

bűbájokkal ment neki.

Aztán segített neki lehúzni a felszerelés mell- és hátlapját, nagyon úgy nézett ki, mint egy
szép leány, aki segít a lovagjának egy csata után, már ha a szép leányok páratlan kutatók, a
lovagok pedig haszontalan kretének lennének.

Granger a zuhanyzóhoz vezette, és törölközőket nyújtott át neki.

– A tükör nem beszél – mondta Granger, miközben Draco szemügyre vette zilált tükörképét.

– Jó – nyugtázta Draco. – Nem vagyok kíváncsi a véleményére ebben a pillanatban.

Granger kilépett a fürdőszobából, részben becsukta az ajtót, és bedugta a karját a résen.

– Add ide a ruháidat! Bedobom őket a mosásba.

Meztelenre vetkőzni, miközben Granger keze ott volt a közelben, érdekes érzés volt. Voltak
más dolgok is, amiket szívesen a nő kezébe nyomott volna, de azok a darabok büdösek és
mosatlanok voltak, és ráadásul, a kurva életbe, a nő épp most ment át valami traumán. Mi a
fene baja volt?

A mosdó mellett felfedezte Granger hajtűinek fészkelőhelyét egy teli befőttesüveg

formájában. Nyomkövető bűbájt bocsátott az egész tételre.

Ahogy beszállt a zuhany alá, Draco karnyújtásnyira tette a pálcáját. Teljesen felkészült arra,
hogy kirohanjon, és meztelenül támadjon a vérfarkasokra, ha a házikó egyik védőbűbája
megbillen.

A zuhanyzóban volt minden, ami Grangerben jó illat volt, kis palackokba desztillálva.
Dracónak egy pillanatba telt, mire beazonosította a szappant és a sampont a benne lévő sok
titokzatos női termék között; olajok, hajpakolások, testápolók és ilyesmik.

Érdekes… különleges… csábító… erotikus… érzés volt az ő szappanját és samponját

használni.

Aztán itt volt az ideje, hogy ellenálljon, mielőtt a farka úgy döntött, hogy felébred. Nem
akarta Granger zuhanyzójában kiverni. Egyszerűen nem.

Rendben, mégis megtörtént, de gyors és mocskos volt, és a harc utáni adrenalin szülte. Csak
azért történt, hogy levezesse a feszültséget, és kiűzze a szexuális vágyat a testéből.

A tudat, hogy a nő valahol az ajtó túloldalán van, miközben ő magát simogatja,

megmagyarázhatatlanul izgató volt. Belehajolt, egyik kezét a csempének támasztotta, a másik
kezével pedig átdolgozta magát, és a gőz és Granger illata egy kedvenc fantáziavilágába
repítette, amelyben Granger és a szája, és finom kezek simogatták fel-le, és szopogatták…

A keze ökölbe szorult a falon, amikor éles zihálással elélvezett.

Fejét az alkarjára támasztotta, nehezen lélegzett, kábultan figyelte, ahogy a bizonyítékokat

lemossa a lefolyó.

A rohadt életbe!

De hát rendben. Megtörtént. Kiürült a szervezetéből.

Minden rendben volt.

Hidegre állította a vizet, hogy lehűtse az arcán és a mellkasán végigfutó pírt.

A mugli vízvezeték nem szórakozott, jéghideg volt. A zavart gondolatokat felváltotta a

borzongás, ahogy Draco visszanyerte a normális lélegzését.

Jól van. Jól volt.

Granger kopogott az ajtón, és rohadtul megijesztette.

– Mi van? – kérdezte ingerülten.

– Teljesen befejezted? – (Igen, köszönöm.) – Sokáig tartott.

– Teljesen mocskos voltam. – (Ez is nagyon igaz.)

– Igen. Megvannak a ruháid.

Draco kilépett a zuhany alól, és kinyitotta az ajtót annyira, hogy Granger begyömöszölhesse a
frissen megtisztított ruháit. Kár, hogy ilyen hatékony volt, nagyon örült volna, ha egy
törölközőbe burkolózva sétálhatott volna ki, pusztán hivalkodó célból.

– Látványosan gyorsabb, mint vártam volna – mondta Draco.

– A gyorsmosás csak negyedórát vesz igénybe a gépemben. A többi pedig a szárító

varázslatok. Tetszik az alsónadrágod.

Draco nem emlékezett, milyen alsónadrágot vett fel. Aggódva húzta ki a kupacból. Kis
sárkányok voltak rajta.

– Istenek – nyögött fel Draco.

– Semmi baj – mondta Granger. Becsukta az ajtót. Hallotta rajta keresztül a visszatartott
nevetés zúgását. – Nekem is vannak olyanok, amiken kismacskák vannak.

– Mutasd meg.

– Inkább meghalnék.
Draco kuncogott, miközben felhúzta az alsónadrágját. Aztán jött a bő fekete nadrág és a
hosszú ujjú felső, amit a kviddicsfelszerelése alatt viselt. Most is Granger illata volt rajtuk,
akármilyen mosószert is használt a gépe.

Megigazította a haját a tükörben, kivételesen örült, hogy az nem tudott beszélni, és

tájékoztatni Grangert arról, amit látott.

Azon kapta magát, hogy nem igazán tudott a szemébe nézni, amikor kilépett a fürdőszobából,
de úgy tett, mintha ez azért lenne, mert az ablakon nézett ki, fontos aurorbiztonsági célokból.
A nőnek nem kellett tudnia, hogy mit képzelt el az imént.

Nem a szájára nézett.

Basszus, ez nagyon dögös volt.

Ez az.

A földszinten Draco elé tárult a rögtönzött ágya, ami a kanapé volt, egyfajta nappali ággyá
átalakítva. Mellette egy pohár víz és egy csomag keksz.

Granger egyre fáradtabb lett és okkal, hiszen már hajnali kettő felé jártak. Ásított, miközben
párnákat és egy takarót idézett elő, majd az ágyra dobta őket.

Még arra is gondolt, hogy olvasnivalót adjon neki, amivel elütheti az órákat: Rasmussen és
Vestergaard legújabb cikkének egy példánya. Egyetlen pillantás a förtelmes, tíz szótagos
tudományos zsargonra, és a szeme elkerekedett.

– Van valami izgalmasabb? – kérdezte, mielőtt a dánok elaltatták volna.

– Serkentőbbet? – ismételte meg Granger, és sértettnek tűnt, mintha már átadta volna neki az
emberiség teljes történelmében írt leginspirálóbb művet, és a férfi csak úgy lebecsülte volna.

– Igen. Pornóújságok, vagy ilyesmi? – kérdezte Draco egy általános kézlegyintéssel. –

Néhány régi szám esetleg a Fantasztikus cicik és hol találjuk őket-ből?

Nem mintha pornómagazinokra lett volna szüksége ahhoz, hogy kikapcsolódjon, nem akkor,
amikor húsz forgatókönyv volt a fejében a nővel, gondosan elnyomva az agya hátsó részében.
Viszont mulatságos volt figyelni, ahogy Granger elgondolkodva nézegette a szobában
szétszórt könyvhalmokat.

– Hmm. Nekem megvan a legújabb Szexuális és Reprodukciós Egészség folyóirat. –

Előhúzott egy példányt az egyik kupacból, és addig lapozgatott, amíg meg nem talált egy
ábrát. – Ó, itt egy kép.

Draco ránézett, és elolvasta a leírást.

– 11. ábra: Kóros petefészek falának luminális kaliberűsége.

– Ez elég lesz neked?

– Nem. Ettől lekonyul a farkam.

Granger visszavette folyóiratot, és egy másik oldalra lapozott.
– Próbáld ki ezt.

– 23. ábra – olvasta Draco. – Petevezeték… A petevezeték lumenének keresztmetszete.

Figyelje meg a szubepithelialis endometriális strómát.

– Serkentő?

– Ó, igen. A szubepithelialis endometriális stróma az én különleges fétisem.

– Stromáta a többes száma.

Draco hosszú és türelmes pillantást vetett rá.

– Így van.

– Akkor a szórakozásod most már rendben van. – Granger a kezébe nyomta a kötetet. – Én
megyek aludni… van egy olyan érzésem, hogy a holnapi nap hosszú lesz.

Granger lekapcsolta a mugli világítást, így csak a kandallóban lobogó tűz világította meg a
szobát.

Megállt a lépcső lábánál, és Draco felé fordult.

– Köszönök mindent, amit ma tettél.

Draco intett neki. Kínos volt az ártatlan hála címzettjének lenni, amikor éppen az imént volt
szörnyű a zuhany alatt.
– Csak a munkámat végeztem.

– Igaz – mondta Granger. – Nos… jól végzed, és én hálás vagyok érte. Valószínűleg
megmentetted az életemet.

– Menj aludni – szólt Draco.

Granger bosszúsan nézett emiatt a gavalléros elutasítás miatt, de úgy tűnt, úgy döntött, hogy
Draco csak Draco volt, aki Draco.
– Jól van. Jó éjt!

***

Draco az éjszaka egy pontján elszundított. Egy könnyű hangra ébredt fel, olyan halkra, hogy
akár álmodhatta is volna.

Pálcáját markolva, egy átkot készenlétben tartva elfordította a fejét, hogy lássa, a macska az.
Abban a pillanatban észrevette őt a kanapén.

Draco félig-meddig azt várta, hogy sziszegni fog rá, amiért munkaidő után Granger otthonába
merészkedik. Ehelyett a macska felemelt farokkal trappolt felé, és a macskák csalhatatlan
ösztönével, hogy megtalálják a meleg helyet, ráugrott, és a mellkasára telepedett.
Draco megmozdította a kezét, hogy megpróbálja megsimogatni a fejét, de egy nagy mancs
találkozott az ujjpercével, és lent tartotta a kezét. A karmokat behúzta, viszont az üzenet
egyértelmű volt: Draco egy hőforrás volt, és nem szabad elbizakodottnak lennie, és azt
hinnie, hogy ő valami jobb.

– Noli me tangere, ugye? – mormolta Draco. – Értem én. Én sem szeretem, ha az emberek a
hajamhoz nyúlnak. Kivéve őt, de fogadni mernék, hogy ezt te is tudod.

A macska rápislogott sárga szemeivel.

– Figyelmeztetett a fojtogatásodra, szóval meg se próbáld – mondta Draco.

A macska tekintete fenntartás nélkül közölte Dracóval, hogy ha holtan akarta volna látni,
akkor már halott lenne.

– Rendben – szólt Draco.

A macska lehajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. A bajuszszálak csiklandozták Draco állát,

majd mély morgás hallatszott.

Ahogy ott feküdt a sötétben, a doromboló macska melege alatt, a szíve még mindig remegett
annak a félelemnek az utórezgéseitől, amit akkor érzett, amikor Granger aktiválta a
vészjelzőt. Nem volt szüksége mumusra, hogy elmondja neki, mitől rettegett.

Draco az önuralmának darabkái után kapkodott, amelyek aznap este oly látványosan
összetörtek. Elzárkózott, összeszedte a fegyelmét, a szakmaiságát és a büszkeségét, hogy újra
felépítse a Kussolás Nagy Falát.

Elméletileg hasznos gyakorlat volt.

A gyakorlatban az egészet beárnyékolta a magánéleti félelem, hogy az egész törékeny

építmény újra összeomlik, amint Granger legközelebb akár csak rámosolyog.
 Granger közelsége és veszélyei

25. fejezet
Granger közelsége és veszélyei

Draco kábán és apró szemekkel ébredt egy sóhajtásra.

Granger a lépcsőn állt, ujjbegyei a korláton, egyik lába megdermedt a levegőben az egyik
lépcsőfok felett.

A lány őt és új kiegészítőjét nézte – az alvó macskát, amely úgy tekeredett a nyakára, mint
egy szőrös sál.

– Ööö… jó reggelt! – köszöntötte Granger, amikor látta, hogy figyelik.

A macska megmozdult a hangjára. Leugrott Dracóról – akinek az arcát használta indulási

pontnak –, és a gazdája felé sétált.

Granger megkérdezte Dracót, mit szeretne reggelire. Egy csésze kávét kért, hogy leöblítse a
macskatalp pikáns ízét.

Granger nagyon tisztességes kávét főzött.

A délelőtt találkozások sűrűjében telt el. Az első Tonksszal volt, akivel az Auror
Főhadiszálláson találkoztak, hogy meghallgassák, mit fedezett fel a kihallgatások során.

– Örömmel fogod hallani, hogy kéznélküli kezét sikeresen visszavarrták – mondta Tonks,
amikor megérkeztek.

– Kár – gonoszkodott Draco.

– Én is ezt mondtam. – Tonks becsukta az irodája ajtaját, és leült az íróasztalához. – Gyilkos

kis fattyú. Hát persze. Üljetek le. Robards tegnap este engedélyezte a Veritaserum használatát
a barátainkon, úgyhogy elbeszélgettünk egy kicsit. Egyikük sem tudja, hogy ki az, aki az
utasításokat adta nekik. Viszont valami igen érdekes dologra jöttem rá. Mindkét férfi
vérfarkas, és mindketten részt vettek az aratóholdas támadásokban.

Tonks egy pergamenlapot tett az asztalra.

– A medimágus boncolási jegyzőkönyve megerősíti, hogy a másik is vérfarkas volt.

Tonks Grangerről Dracóra nézett, majd vissza.

– Gondolatok? Reakciók az előttem álló két fényességtől?

A világító emberek egymásra néztek.

Granger elhúzódott.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam, min dolgozom. Malfoy, megtisztelnél a
Titoktartási Esküvel?

Az Esküt letették. Granger összefoglalta a munkáját és az eredményeit Tonksnak, Draco

pedig hozzátette a szintén érdekes (és nyugtalanító) felfedezést, miszerint Fenrir Greyback
visszatért, és úgy tűnt, újra összeállított valamit a régi falkájából. Valószínűleg ők voltak a
felelősek a teliholdas támadásokért, ráadásul Grangert is célba vették.

– Bolondok – kapkodta a levegőt Tonks. – Az egész vidám bagázs.

Granger ugyanazzal az óvatos szóhasználattal fejezte be, mint amit előző este Draco esetében
is használt, a feltérképezetlen vizekről és a klinikai kísérletek bizonytalan kimeneteléről.

Tonks dicséretes semlegességgel fogadta Granger likantrópia gyógymódjának hírét,

tekintettel Lupin állapotára. Csak a mohikánja árulta el, ami néhány árnyalattal sápadtabbá
vált a vérvörösnél.

Hosszú, rajongó pillantást vetett Grangerre, azt suttogta:

– Hihetetlen. – Majd élénken elkomorult. – Hozd fel Pottert és Weasley-t a fogadalom alá.
Robardsot és Shackleboltot is értesítenünk kell. Azt hiszem, egyelőre ennyi lenne a feladat.
Szükség szerint bevonunk másokat is. Menjetek a tárgyalóterembe. Mindjárt csatlakozom
hozzátok.

Tonks kitessékelte őket az irodájából.

Ahogy távoztak, Draco hátrafelé pillantott rá. Tonks az íróasztalánál ült, a kezét maga előtt
összekulcsolva, az ujjait a szájához szorítva.

A szeme szokatlanul ragyogott.

A tárgyalóban Pottert és Weasley-t tájékoztatták a fogadalom alatti helyzetről. A reakcióik

kiszámíthatóak voltak, de volt valami megnyugtató Granger szorításában, a mellkasukat
feszítő, lelkesítő kijelentéseikben, hogy biztonságban lesz, és az asztalra csapott ígéreteikben,
hogy megtalálják Greybacket, ha ez is lesz az utolsó dolog, amit tesznek. A MAF
vezetőjeként Potter úgy tűnt, új elszántságra lelt, hogy elkapja a vérfarkasokat. Veszélyes,
zöld fény csillogott a szemében.

Weasley egészen olyan gülüszemű lett, mint Draco előző este a likantrópia lehetséges
gyógymódjának megismerésekor. A reakciói főleg az „A mindenit” és az „Azt a rohadt” és a
„Briliáns vagy, Hermione!” ismételgetéséből álltak.

Granger gyorsan elmosolyodott. Őt és Dracót ezután kikérdezték a betörési kísérletről.

– Van róla egy felvételem – mondta Granger, és elővette a mobilját.

Úgy tűnt, hogy a kamerafelvételt sikerült megörökítenie egyfajta minifilmben. Draco önmaga
ellenére kíváncsian felállt, hogy Potterhez és Weasley-hez csatlakozva Granger körül
tolongjon, és nézze a kis képernyőt.
Elfojtotta a féltékenység egy szikráját, ahogy Potter könnyedén Granger karfájára támasztotta
a könyökét, és közel jött hozzá, és ahogy Weasley lazán átvetette magát a szék háttámláján,
mindezt úgy, hogy Draco egy illedelmes és merev karnyújtásnyira állt tőle.

Granger lejátszotta a filmet. Draco, aki a csetepaté nagy részében kiábrándult volt, a végéig
nagyrészt láthatatlan, a hollétét csak a kitörő varázslatok és az ellenfelekre gyakorolt hatásuk
jelezte… a levágott karok, a Bombarda által felemésztett őrszem. A harc egy
örökkévalóságig tartott Draco fejében, de valós időben kevesebb mint egy percig tartott.

Weasley megveregette a vállát.

– Pokolba küldted őket. Szép volt, haver.

Potter megrázta a kezét.

– Emlékeztess, hogy soha ne párbajozzak veled.

– Játszd újra! – kérte Weasley.

A visszajátszást Potter és Weasley sok kommentárral kísérte.

– A gyilkos átok rögtön az elején, az a kibaszott faszfej, el tudjátok képzelni, ha bejutottak
volna? Hermionénak esélye sem lett volna. Ó, nézzétek azt a vért! Ha! Fenséges fröccsenés,
azta! A lefegyverzés Harry dolga, de te új fordulatot adtál neki, Malfoy. A lefegyverzés.
Haha! A fickó arca, amikor rájön, hogy csapdába esett! Szép a kviddicsfelszerelés, egy életre
fóbiájuk lesz a fogóktól… ez a legújabb Étincelle?

Draco otthagyta őket a többszöri újranézésükre, és újra helyet foglalt az asztal másik oldalán.

Grangerre pillantott, és megállapította, hogy a lány nem a mobilját nézi, hanem őt. A
boszorka arckifejezését egy pillanatig nem tudta értelmezni, valami komoly, valami
tanulságos, valami elgondolkodtató talált magának.

Rejtvényt fejtegetett.

Szirénázás.

Elfordult, amikor a férfi elkapta a tekintetét. Draco elhatározta, hogy továbbra is tartja a
szemkontakust, ha a boszorka újra szembenéz vele, és ezzel megzavarja a gondolatmenetét,
és ő maga biztonságban legyen, mint egy megoldatlanul hagyott egyenlet.

Tonks megérkezett, de megelőzte a folyosóról behallatszó harci csizmáinak topogó hangja.

Ugyanolyan nyugodtnak tűnt, mint mindig, és teljes gőzzel lépett be a szobába. Könyöke
hevesen nekiütközött Potter tarkójának.

– Bocsánat – mondta Tonks. – Nem csengett üresen… ez bók volt, Potter. Mindannyian
felzárkóztunk?

Granger eltette a mobilját.

– Igen, főnök – szólaltak meg az aurorok.

Tonks az asztalfőnél ült.
– Elég sok megbeszélnivalónk van, de kezdjük a legfontosabbal: Hermione biztonságával.

Potter és Weasley mindketten előrehajoltak, mintha készen állnának arra, hogy megragadják
Grangert, és elvigyék egy távoli toronyba, hogy soha többé ne lássák.

– Rendben – mondta Weasley. – El kell vinnünk innen. Mihez van kedved, Hermione?
Madagaszkár? Grönland? Tibet?

Draco nem tudta hibáztatni a férfit a reakcióért, neki is pontosan ugyanez volt a reflexe.

Grangernek feszes volt az állkapcsa.

– Határozottan nem megyek sehova.

Természetesen robbanásszerű vita következett. Potter és Weasley Granger azonnali

evakuálását szorgalmazták, minél távolabbi helyre, annál jobb. Őszinte aggodalom motiválta
őket, és ugyanaz a szorongás, amit Draco is elszenvedett a gyűlölt Greyback név hallatán.
Draco, miután már sikertelenül próbálkozott ezzel az érveléssel, most Granger pártjára állt.
Túl sok múlott a kutatásán – ha Greyback továbbra is olyan ravasz marad, mint amilyennek
ismerték, akkor potenciálisan több száz, ha nem több ezer új fertőzéssel kellett számolniuk
számtalan telihold alatt, ha a Granger gyógymódján végzett munka elakad.

Tonks, szentül elnéző arckifejezéssel az arcán, hagyta, hogy a vita négy percen át dúljon.
Aztán összecsapta a kezét.
– Köszönöm, fiúk, hogy megosztottátok a gondolataitokat. Szerencsére egyikőtök véleménye
sem számít.

Draco, Potter és Weasley megtapasztalták az egóhalált.

Tonks folytatta, miközben a pszichéjük széttépett maradványaiba kapaszkodtak.

– Az Auror Parancsnokságnak nincs felhatalmazása arra, hogy megmondja a kiváló Granger

professzornak, mit tehet és mit nem. A mi feladatunk az, hogy megvédjük őt, miközben a
miniszter kérésének megfelelően végzi a projektjét. Szóval. Az első teendő: az időbeosztás és
a lakhatás.

Potter és Weasley összeszedtek néhány érvet, de Tonks ajka percről percre jobban
összeszorult, és bölcsen lemondtak róla. Öten együtt készítettek egy beosztási tervezetet,
hogy bárhová is megy Granger, mindig legyen vele valaki, vagy Draco, vagy egy másik
auror.

Granger beleegyezett, hogy kevesebbet jelenik meg a nyilvánosság előtt. Abba is

beleegyezett, komoran, hogy felfüggeszti a mugli világban végzett feladatait – a műszakokat
a mugli rendelőben és a tanítást a mugli Cambridge-ben –, amíg Greybacket el nem kapják. A
nem mágikus helyszíneket túl nehéz volt megvédeni.

A mágikus helyszínek természetüknél fogva sokkal biztonságosabbak voltak, de egy auror

eddig is elkísérte volna a laborjába és a Szent Mungo sürgősségire.
A vita a lakhatásra terelődött. Granger beleegyezett, hogy egy biztonságos házba költözzön,
feltéve, hogy az hop-por távolságon belül van a laboratóriumától. Megvitatták a Varázsbűn-
üldözési Főosztály által kezelt tucatnyi menedékházat, amelyek mindegyikének voltak
előnyei és hátrányai (elhelyezkedés, könnyű utazás, védhetőség). Tonks és Draco osztozott
bizonyos aggodalomban amiatt, hogy a menedékházakat szükségszerűen sok auror és a
Varázsbűn-üldözési Főosztály személyzete ismerte.

Más lehetőségek is szóba kerültek. Egy új menedékház létrehozása? Bonyolult és időigényes,

de egy lehetőség.

Potter és Weasley is mindketten azt javasolták, hogy Granger maradjon valamelyikük

házában. Draco rámutatott, Granger átköltöztetése valamelyik legjobb barátja lakhelyére
kirívóan kézenfekvő következő lépés lenne. Granger mindenesetre egyenesen elutasította a
lehetőséget: nem akarná veszélybe sodorni a családjukat. Ugyanezt a kifogást emelte Potter
Roxfortra vonatkozó javaslatával szemben is, a gyerekek nem voltak elfogadhatóak
potenciális járulékos veszteségként.

– Dobjátok be Malfoy rohadt kúriájába – mondta Weasley, és hüvelykujját Draco felé

biccentette. – Ott senki sem fogja keresni őt.

Granger azt mondta:

– Hah!

Potter felnevetett, majd elgondolkodott.

Tonks meglepő komolysággal vette a javaslatot. Egy ujját az állára szorította, és azt mondta:
– Weasley megmondta a magáét.

Granger pislogott.

Draco zavart várakozást érzett.

– Felállíthatnánk csali Hermionékat a védett házakban és a házikójában – töprengett Tonks.

– Csapdák – mondta Draco.

– Szeretem a csapdákat – bólintott Potter. – És a rajtaütést.

– Zseniális vagyok – mondta Weasley.

Tonks bólintott.
– Zseniális, tényleg.

– Nem – rázta a fejét Granger. – Ugyanaz a kifogásom, mint Harry és Ron esetében, nem
fogom veszélybe sodorni Malfoy háztartását. Ha megtámadnák a kúriát, és valami történne az
anyjával vagy a házimanókkal…
– A kúria majdnem áthatolhatatlan – mondta Tonks. – Ahogy a legtöbb ilyen régi birtok is.
Húsz őrvarázslattörőnek három napba telt, hogy bejussanak oda a háború utolsó lökésénél.
Tízszer biztonságosabb, mint a legbiztonságosabb menedékházunk.

– Igaz – mondta Draco. Igyekezett nem hangozni különösebben lelkesnek. – Továbbá… az

anyám a kontinensen tölti a szezont. Nincs a kúriában.

Granger tágra nyílt szemmel fordult felé.

– Egyetértesz ezzel az ötlettel?

Draco a világ leghanyagabb vállrándítását produkálta.

– Szerintem ez egy megfontolandó lehetőség.

Ami enyhe kifejezés volt. Átkozottul tetszett neki. Tökéletes volt. Évszázados varázslatok
védték volna a lányt, másodlagos felügyeletként házimanókkal is rendelkeztek volna, és ő
minden este ott lett volna. Egyszerűen el volt ragadtatva tőle.

Weasley, aki önelégülten nézte, egy egész centit emelkedett Draco megbecsülésében.

Közben Potter Grangerre szegezte a szemét.

– A kúria nem éppen a boldog emlékek helyszíne, ugye? Nem lenne baj, Hermione?

Granger még mindig zavartan bámult Dracóra.

– Hm? Ó… nem, nem lenne baj. Azóta visszatértem. Narcissa Malfoy egyik rendezvényére. –
(Draco megjegyezte, hogy nem említette a vacsorát.) – Az… rendben volt. Objektíven szólva
nem észszerűtlen javaslat, mint átmeneti intézkedés. Csak azért hezitálok, mert valóságos
kényszerítésnek érzem.

– Kényszerítésnek? Baromság… a kúriában van vagy ötven szoba – mondta Tonks,

elhessegetve minden valós vagy vélt fenntartást az unokatestvére helyett. – Malfoy azt sem
fogja tudni, hogy ott vagy.

Granger pillantása átment Dracóra. Tonks is kíváncsi szemeket szegezett rá.

– Csináljuk – szólt Draco, igyekezve semlegességre törekedni az arckifejezésében. – Ez egy

egyszerű, rövid távú megoldás. Bármikor visszatérhetünk rá, vagy addig is létrehozhatunk
egy rendes menedékházat, nem hivatalosan.

Tonks összedörzsölte a kezét.

– Briliáns. Weasley-nek teljesen igaza van… a Malfoy-kúria az utolsó hely a világon, ahol
bárki is Hermione Grangerre számítana.

A megbeszélés hátralévő része logisztikáról, menetrendekről és rajtaütésekről szóló viták

kusza összevisszaságában telt el.

Tonks továbbiakban Robards – és egy sóhajtással – Shackelbolt tájékoztatását tűzte ki célul.

– Nem fog örülni annak, hogy titokban tartjuk az aratóholdas támadásokat. Ezt majd
Robardsszal kell megbeszélnie. De legalább van egy tervünk, hogy Hermione biztonságban
és jól legyen.
Draco visszakísérte Grangert a házikójába, hogy összepakoljon arra, amit Granger –
remélhetőleg rendkívül rövid – tartózkodásnak nevezett a kúriában.

Az volt a kiváló dolog a Pöttöm Kezű Tértágító Bűbáj kisasszony költözködésében, hogy ez
egy szinte fájdalommentes folyamat volt. Dracónak alig volt ideje, hogy üzenetet küldjön a
manóknak, hogy készítsék elő az egyik vendéglakosztályt Granger gyógyító kolléga számára,
amikor a lány bejelentette, készen áll.

Minden holmi, amit nélkülözhetetlennek tartott (köztük a Kinyilatkoztatások mindkét

példánya), egy mugli gurulós bőrönd izében volt, varázslatosan kiterjesztve.

A macskáját sziszegve és vakarózva birkózta be egy hordozóba.

– Utasítom a manókat, hogy a tartózkodásodat teljesen titokban tartsák – mondta Draco,

miközben a házikó bejárati ajtaja felé tartottak. – Az anyám sem fog tudni róla, amíg úgy
nem döntünk, hogy nyugodtan el nem mondhatunk neki valamit.

Granger nyugtalannak tűnt.

– Mikor jön vissza?

– Márciusban, azt hiszem. Úgy döntött, hogy teljesen kihagyja az angol telet.

Granger nyugtalansága továbbra is fennállt.

– Igen. Akkor jó. De maguk a manók… ha valaki megpróbálna elérni engem a kastélyban, és
az egyik manónak baja esne? Vagy megölnék? A gondolattól is rosszul leszek.

– Nem hallottad Tonksot? Ne aggódj már! Senki épeszű ember nem keresne téged ott. És ha
mégis, akkor két tucat őrvarázslattörőre lenne szükségük, akik napokig csapkodnák a gyeplőt,
amit biztosíthatlak, hogy észrevennék. Ez Weasley egyik legragyogóbb ötlete volt.

Granger elhallgatott, de a szemöldökét összevonó homlokráncolása elárulta Dracónak, hogy

egészen biztosan nem hagyta abba az aggódást.

A kúriában Henriette üdvözölte őket a nagykapunál, és elzavarta Grangert egy, a kertekre

néző vendéglakosztályba.

Granger macskáját beengedték a helyiségbe, ahol az azzal jelezte, hogy nem tetszik neki a
helyzet, hogy az ágy alá szökött, és sziszegett mindenkire, aki közeledett.

Draco távolról követte, miközben Henriette körbevezette Grangert a kúriában. Az öreg

házimanó megértette a helyzet súlyosságát. Nem nézett szemérmesen Draco irányába, és nem
piszkálta a rózsákat sem. Henriette csupa szakmaiság volt. Granger gyógyító kolléganőnek
kényelmet és biztonságot kell nyújtani.

Draco figyelte, ahogy ketten sétálnak előtte, Henriette apró termete és Granger karcsú alakja,
ahogy figyelmesen hajolt a manó felé, miközben ő beszélt. Henriette a balra lévő Monsieur
dolgozószobájára mutatott, és suttogva jelezte, hogy Monsieur-t békén kell hagyni, amikor
ott van, mert gyakran morgolódik a hozzá nem értés pestiesen magas szintjén, és más hasonló
dolgok miatt. Granger komolyan bólintott, majd szórakozott pillantást vetett vissza Draco
felé, amikor Henriette ismét folytatta.

A könyvtár ajtaja felé intett, majd Henriette továbbment a télikertbe. Granger egy pillanatra
elidőzött a csukott könyvtári ajtóknál, mielőtt továbbsietett volna, hogy utolérje, és Dracón
volt a sor, hogy szórakozott legyen.

A vele együtt érzett szeretethullámot elfojtotta, mielőtt mosolyra fakadhatott volna.

Mire Granger elhelyezkedett és tájékozódott, Draco pedig a manókkal a saját lelki békéje
érdekében újra átnézte a kúria kiterjedt védelmét, addigra már kora este volt.

Ha Draco reménykedett is egy nyugodt, kettesben elköltött vacsorában aznap este, ezt a tervét
Granger semmissé tette. Neki műszakja volt a sürgősségin, amit határozottan nem volt
hajlandó kihagyni, mivel ő volt az egyetlen szolgálatban lévő gyógyító, és a helyettese
ragyaszóródásban szenvedett.

A mai nap hosszúnak tűnt, de ahogy Draco a nagy lépcső lábánál várta Grangert, úgy érezte,
az is még csak most kezdődik. Feltételezte, hogy hozzá kellene szoknia a rohadt hosszú
napokhoz. Elvégre Grangerről volt szó.

Lerobogott a lépcsőn, a frissen felvett gyógyítói köpenyét lobogtatva maga mögött.

– Készen állok. Gondolom, nem kell megkérdeznem, hogy elájulsz-e a vér látványától. Nem
bánod a kizsigerelést?

– Nem – mondta Draco.

– Remek. Az ember sosem tudhatja, mibe sétál bele a Szent Mungóban.

Draco a legerősebb figyelemelterelést és kiábrándítást varázsolta magára, hogy megelőzze a

kérdéseket arról, miért követi egy auror Granger gyógyítót.

Hop-porral mentek a Szent Mungóba, hogy a sokadik műszakjuk közül az elsőt töltse
Granger mellett a sürgősségin.

Draco a váróteremben minden elmén elvégezte a legilimenciát, hogy meggyőződjön róla,

hogy senkinek sincsenek ördögi tervei, azon kívül, hogy elvérezzenek.

Amikor ezzel megvolt, letelepedett a műtő előtti sarokba, és mérsékelten zavartatta magát az
esti műsorral, amely tartalmazott kimondhatatlan betegségeket, egy varázslót, aki egy mugli
közlekedési kúppal jelentkezett, amely egyenesen a mellkasából állt ki, és igazán inspirálóan
sok olyan beteget, akik tisztázatlan körülmények között fallikus tárgyakra estek, amelyek
most különböző testnyílásokban ragadtak.

Draco elhallgattató bűbájokat használt, hogy elnyomja a váltakozó rémületét és a nevetés

zihálását. Grangert azonban semmi sem zökkentette ki. Olyan könyörtelen profizmussal bánt
az idióta honfitársaival, amit a férfi csak csodálni tudott.

***
Ha Draco bármilyen gondolatot táplált volna egy hosszú és nyugodt reggeliről Grangerrel
másnap, az is eleve kudarcra volt ítélve. Mire leért a földszintre a (szerinte nagyon is
tiszteletreméltó) kilenc órára, Granger már végzett a jógapózokkal, lezuhanyozott, felöltözött
és evett.

Épp időben érkezett, hogy a hop-por szalonban búcsúztassa. A lánynak a laborban kellett
töltenie a napot, ahol Weasley Granger-ügyeletben volt. Dracónak az volt a programja, hogy
kicsavarja a Kéznélküli (most már csak egyszerűen Kéz) és barátja elméjét.

Draco tompa zümmögést hallott Granger közeléből. A jegyzetfüzete volt az.

Nem törődött vele, inkább összecsavarta a kezét a szokásos aggódó mozdulatával.

– Kétlem, hogy Greyback olyan ostoba lenne, hogy ilyen hamar megint valakit a laborba
küldjön – mondta, és ez úgy hangzott, mintha inkább saját magát nyugtatná, minthogy
Dracóhoz beszélne. – A múltkor a védőbűbájok gyönyörűen kitartottak. Nem kell aggódnom.

Újabb tompa zümmögés hallatszott a jegyzetfüzetéből.

– Tökéletesen rendben lesz – szólt Draco. – Soha nem lennének olyan ostobák, hogy fényes
nappal próbálkozzanak valamivel. Weasley pedig veled lesz. És nálad van a gyűrű. Ne is várd
meg, hogy biztos legyél, ha fenyegetés van, akkor használd… csak használd.

– Rendben.

– Semmi habozás. Inkább ugrok be készen a postással való harcra, minthogy elkéssek.

– Igen, persze. Köszönöm!

Granger jegyzetfüzete ismét berregett.

Draco ingerülten megkérdezte:

– Ki a fene írogat neked ilyenkor?

Granger tétovázott, mielőtt elővette a jegyzetfüzetet, hogy megnézze.

– Ööö… mindenki.

– Miért?

– Semmi fontos – mondta Granger, aki nyilvánvalóan soha nem tanulta meg, hogy minél
inkább elutasít egy dolgot, annál jobban akarja Draco azt tudni.

– Mondd el.

Granger a bosszús és a szégyenlős érzelmek érdekes keverékét mutatta.

– Ma van a születésnapom.

– Áh – mondta Draco.

Hosszabb csend következett.

– Ööö… boldog születésnapot, gondolom – szólt Draco.

Tényleg? Ez volt a legjobb, amit ki tudott nyögni? Miért volt az, hogy a nyájassága teljesen
kiürült az agyából, amikor a legnagyobb szükség volt rá? Mi volt ez Grangerrel? Ő volt a
nyájasság gyilkosa.

– Köszönöm – mondta Granger. – De van fontosabb dolgunk is, mint a születésnapok, nem
igaz?

– Eléggé.

Granger hop-port dobott a tűzbe.

– A legkisebb provokációra is elfordítom a gyűrűt, ígérem. Cambridge.

Aztán a nő eltűnt, és Draco ott maradt, hogy egyedül merengjen az errr… boldog
születésnapot, gondolom, és szenvedjen az elméje örök fényessége miatt.

Mielőtt bebattyogott volna az irodába, Draco megkérte Henriette-et, hogy segítsen neki aznap
este megrendezni egy helyreállítási kísérletet, ha Granger tisztességes időben visszatér.

Kapna egy hülye, átkozott születésnapi tortát, még akkor is, ha a kúriában rekedt egy
botcsinálta bolonddal.

Draco a napját azzal töltötte, hogy a két elfogott varázslón legilimenciát végzett, mivel erre
külön engedélyt kapott a hatalomtól. Az egyetlen igazán értékes emlék az volt, amit a betörés
éjszakáján talált. Hosszú órákat töltött különösen Kéz barátja agyában, hetek és hónapok
emlékeit fésülte át. Greyback óvatos volt. Néhány információmorzsa Greyback
vérfarkasainak lehetséges találkozóhelyeiről volt minden, amit Draco kiszedett. Átadta őket
Potternek.

Aznap este, miközben az agya inkább hasonlított egy émelyítő, gurgulázó zabkásakeverékre,
mint valódi agyra, Draco hazaindult.

Draco és Granger úgy tűnt, hogy a mágikus közlekedési eszközök használata közbeni
ütközéseknek különleges mesterévé alakultak. Granger majdnem ugyanabban az időben
érkezett vissza a kúriába Cambridge-ből hop-porral, mint ő Londonból. Az egyetlen
figyelmeztetése egy boszorkány alakú folt volt, amely a tűzhelyek között, amelyek mellett
elszáguldott, feléje jött, és a folt belé csapódott (egy sikoly kíséretében, amely megerősítette,
hogy Granger volt az), és mindketten a kúria hop-por szalonjának hamuszínű járólapjára
köpködtek.

Zöld köpenyek kuszasága vegyült a fekete köpenyekkel, sok koromfelköhögéssel.

Harsány kuncogás visszhangzott a hop-por szalonban. Mire Draco feje kibújt Granger
szoknyája alól, Tupey eltűnt, és a kis kukkolót nem lehetett azonnal megdorgálni.

Draco nyögve esett vissza a földre. A koponyája hátsó része egy kolosszális legilimencia-
fejfájás kezdetétől bizsergett.
Granger úgy tűnt, filozofikusan elfogadta az ütközéseik visszatérő problémáját, és nem
irányította a mérgét Draco felé.

Ehelyett azt mondta:

– Oké. – És megpróbált felállni.

Rálépett a talárjára, és újra elesett.

– Ezt rendesen elintézted Tonksnak – mondta Draco.

Granger elkeseredett hangot adott ki, és lefeküdt a földre Draco mellé, aki már feladta.

Egymásra néztek. Granger felsóhajtott. Draco megízlelte a füstöt.

Kimerültnek tűnt. Még arra sem volt ideje, hogy megkérdezze, hogyan aludt az első éjszaka a
birtokon – a lány hibája, hogy olyan rohadt korán kelt.

– Kiderült valami a legilimenciából? – kérdezte Granger.

– Csak apróbb megállapítások. Potenciális találkozóhelyek. Odaadtam őket Potternek.

– A fenébe.

– Semmi gond a laborban?

– Nem. És csak egy veszekedés Ronnal.

– Miről?

– Egy üvegbe akart pisilni, ahelyett, hogy öt percre magamra hagyott volna, amíg kimegy a
vécére.

Draco felhorkant.
– Elkötelezett fajta fickó.

– Mindig is egy kicsit telhetetlen volt.

– Ezt csodálom.

– Felálljunk?

– Nem – mondta Draco, a tarkóját a hűvös kőre nyomva. – Egészen szívesen fekszem itt,
amíg a halál el nem ragad.

Granger lazábban reagált erre a drámai kijelentésre, mint azt szerette volna.
– Hm? Mi a baj?

– Fejfájás.

– Túl keményen adagoltuk a legilimenciát, ugye?

– Válaszokat akartam.

– Segíthetek a fejfájáson. Előbb megfürdök, eléggé izzasztó napom volt.

– Henriette el tud minket kísérni a szobáinkba.

– A szobáinkba – ismételte Granger eltúlzott hanglejtéssel. Úgy tűnt, ez megadta neki a

bátorságot, amire szüksége volt ahhoz, hogy feltolja magát. – Én a saját erőmből fogok
eljutni az enyémhez.

– Menj előre, és hódíts! – mormogta Draco.

És ő megtette.

A vacsora csendes volt. A hivatalos étkezőasztalnál kezdődött, aztán Granger megkérdezte

Henriette-et, hogy nem bánná-e rettenetesen, ha az egyik szalonban vacsoráznának, ahol több
lehetőségük volt arra, hogy fáradt testüket kinyújtóztassák a kanapékon.

Henriette örömmel alkalmazkodott. Hamarosan kényelmesen elhelyezkedtek a ház hátsó

részében lévő legkisebb szalonban egy alacsony, ételekkel felhalmozott asztal körül. (Draco
ugyan észrevette a kis vázában az egyetlen vörös rózsát, de mivel csak egy volt, úgy döntött,
hogy pusztán dekorációnak szánták.)

Granger előrángatott valahonnan egy vegyes halom mugli és varázslókönyvet, és kihasználva

a pillanatot, tájékoztatta Dracót az őszi napéjegyenlőségi terveikről, tekintve, hogy Mabonig
már csak két éjszaka volt hátra. Tizenkét lehetséges szent helyre szűkítette le a keresést. A
céljuk az volt, hogy azonosítsák a Kinyilatkoztatások könyvében leírt dolmeneket.

– Olyan közel vagyunk a befejezéshez – szólalt meg Granger, aki mintha újult erőre kapott
volna a gondolattól. – Egészen izgalmas, tényleg.

– Mi? Ostobaság. Ez mind a te műved.

Granger felnézett.
– Igen, mind. A kezdetektől fogva velem voltál ebben a dologban. Ne szerénykedj, ez nem
illik hozzád.

– Rendben. Elfogadom, ha bármilyen visszatükröződő dicsőség jut az utamba – mondta

Draco egy lankadt kézmozdulattal.

Lecsúszott a kanapéra, amíg el nem feküdt, és a karját a szemére terítette, hogy eltakarja a
fényt, amitől fájt a feje. Le akart feküdni, de még csak nyolc óra volt. Granger órái hatottak
rá, pedig még csak egy napja volt ott.

Granger figyelte őt.

– Rendben. A fejfájásod. Nézzük csak meg! Miért nem mondtál valamit, ahelyett, hogy
hagytad, hogy fél órán keresztül még többet tömjek az agyadba?

Amikor Draco nem válaszolt (a macsóság gyenge válasznak tűnt), Granger elővette a
pálcáját, a kanapé mellé lépett. A férfi megmozdult annyira, hogy a lánynak legyen helye
mellette elhelyezkedni. Granger elmondott egy diagnosztikai varázslatot, tanulmányozta az
így kapott képet, és fintorgott.

– Ebből egy rohadt nagy migrén fog kialakulni – közölte. – Megpróbálom a Solamentumot.
Az kényes. Feküdj nyugodtan.

Draco lehunyta a szemét. Érezte a pálcája hegyét a halántékán. Az érzés normális esetben
stresszreakciót váltana ki belőle. Nem volt biztos benne, hogy mikor kezdett el ennyire
feltétel nélkül bízni Grangerben, de még csak meg sem rebbent a szeme.

A nő elsuttogott egy varázsigét, és szelíd nyugtatás kezdett áradni a túlfeszített agyába.

– Dicsőséges – motyogta Draco.

– Pszt, koncentrálnom kell.

– Mm.

– Csitt.

– Mmm.

– Abbahagynád a nyögdécselést egy rohadt percre?

– Nem, amikor ilyen jó érzés… mff.

Granger ujjhegyének melege az ajkához nyomódott.

A férfi szemei meglepetten felpattantak. Fölötte Granger koncentráltan ráncolta a homlokát,

és figyelmeztető pillantást vetett rá. Újra lehunyta a szemét.

Most a többi érzéke is érzékenyebbé vált. Az oldalán érezte Granger combjának nyomását, és
a lány fenekének ívét. A halántékán a varázslat hűvösét. Valami fertőtlenítő illata volt,
aminek nem lett volna szabad olyan rettenetesen csábítónak lennie, mint amilyen, de a férfi
legszívesebben beletemette volna az arcát, és belélegezte volna.

Kíváncsi volt, mi történne, ha a nyelvét az ajkára szorított ujjához érintené.

Talán valami elárulta a gondolatát. Granger levette az ujját az ajkáról, és helyette az álla alá
nyomta, a fejét felé billentve.

A pálcáját a másik halántékoldalához mozdította, és a férfi ismét meghallotta a suttogó

varázsigét:
– Solamentum.

A gyógyító varázslat elsugározta a görcsös nehézséget.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Granger.

Draco azt a dolgot tette, amit már egy ideje nagyon szeretett csinálni, hogy olyan válaszokat
adott neki, amelyek valójában rá vonatkoztak.

– Csodás – mondta Draco.

– Ugye?

– Mennyei.

– Jó.

– Fenséges.

– Most csak provokálni próbálsz.

– Nem. Ez az igazság.

Granger a plafonra nézett az enyhe elkeseredés gesztusával, és felállt. Visszatért a helyére a

Dracóval szemközti kanapén, amitől a férfinak határozottan hiányérzete támadt maga mellett.

Tökéletesen boldog lett volna, ha a lány továbbra is mellette marad, és édes nóták helyett
bonyolult gyógyító varázslatokat suttog a fülébe.

Hát persze. A szerelem, amit el kellett volna nyomnia.

Összekötözte és betömte a szívét, majd beletuszkolta valami mély pszichikai szakadékba.

Henriette materializálódott az étkezés pièce de résistance-ával – egy kis csokoládéhabos

tortával, a tetején egyetlen gyertyával.

– Ó, merci! C'est trop gentil! – kiáltott fel Granger, kezét a kulcscsontjára szorítva.

Draco érezte, hogy Granger abszolút utálta volna, ha a Boldog születésnapot énekelné neki ő
a manókkal (bármennyire is lázadó lett volna), ezért utasította Henriette-et, hogy hagyja el az
éneklést.

Henriette csak annyit mondott:

– Joyeux anniversaire, Mademoiselle! – És méltóságteljesen pukedlizett kifelé menet.

– Tényleg nem kellett volna semmit sem tenned – mondta Granger Dracónak, és őszintén
meghatódottnak tűnt.

– Egyébként elég pocsék születésnapod volt, hogy itt ragadtál velem a kúriában, miközben
egy horda vérfarkas ólálkodik körülötted, és megpróbál megölni téged.

Granger kirántotta a gyertyát a tortából, és elfújta. (– Így higiénikusabb – mondta Draco

felhúzott szemöldökét látva.)

– Mit kívántál?

– Nem fogom megmondani.

Draco végigsimított a haján.
– Semmit, lefogadom. Engem már megkaptál. Mi mást kívánhatnál még?

Nevetett, ahogyan az várható volt (nyomorult érzés), és magához húzta a süteményt.

– Kérsz belőle?

A férfi bólintására Granger mindkettőjüknek vágott egy-egy nyúlós szeletet a habos tortából.

– Ron azt mondta, hazafelé menet megnézi, hogy van-e csomagom odahaza. Holnap hozza el
őket.

– Kedves tőle.

– Mm.

Csend volt, miközben a tortát ízlelgették.

– Egyébként mi történt közted és Weasley között? – kérdezte Draco.

Általános szabályként ő és Granger nem tettek fel személyes kérdéseket, ami egészséges
szokás volt az auror és a megbízója között. A lány Provence-ban elszólta magát egyszer az
iskolai tanulmányairól, és most megengedte magának, nem is olyan halk kíváncsiságból.

Talán olyan kérdés volt, amelyet Granger rendszeresen feltett. A nő csak a vállát vonogatta.

– Különböző dolgokat akartunk. Fiatalok voltunk, amikor eljegyeztük egymást, épp csak
kilábaltunk a háborúból. Rengeteg tervem volt, ami nem a II. Odú megépítéséről, és a
következő Weasley-dinasztiáról szólt. De végül barátságosan váltunk el. Szerencsés vagyok.
Ron továbbra is jó barátom maradt. Ő és Luna most már egy ideje együtt vannak, sokkal
boldogabb páros.

Draco egy falat sütemény körül mormolt egy nem kötelező erejű választ.

– És te? – kérdezte Granger. A lány tekintetéből visszafogott kíváncsiság áradt. – Hallottam,

hogy te és a fiatalabb Greengrass nővér eljegyeztétek egymást.

Dracón volt a sor, hogy megvonja a vállát.

– Ugyanaz, mint te, gondolom. Más tervek. Ő a következő Mrs. Malfoy akart lenni, és
rendesen csinálni a dolgokat. Tudod, a társasági dolgokat, a partikat, a vacsorákat, négy
gyereket és két dadust huszonöt éves korára. Én rendszeres verést akartam francia
professzoroktól (Granger bólintott, és azt mondta: – Ahogy mindenki.) és önfeledt hétvégéket
Barcelonában.

– Az anyád biztos feldúlt volt.

– Teljesen feldúlt volt. Papíron tökéletesek voltunk.

– Olyan sok minden az.

Egy darabig hallgattak. Egyikük sem nézett a másikra.

– Még egyszer köszönöm a tortát – szólt Granger. – Ez egy… váratlan gesztus volt.

– Köszönd Henriette-nek – mondta Draco.

Úgy vette, hogy Granger végzett a tortával, és odalopta a villáját egy újabb falatért, anélkül,
hogy fáradozott volna azzal, hogy magának is vágjon egy szeletet.

– Tönkreteszed a szerkezeti épségét – sóhajtott fel Granger. – Ne merészeld!

– Vagy mi lesz? – kérdezte Draco, és a puha mousse közepét célozta.

Granger a villájával elütötte a férfi villáját.

– Polgári letartóztatást fogok végrehajtani.

– Hah. Tudod, nagyon szeretném látni, hogy te tar…

Granger pálcájának egy suhintása átváltoztatta Draco ezüst mandzsettagombjait keskeny,

középen szépen összeillesztett bilincsekké. Az átváltoztatás lehetetlenül gyors volt…
megdöbbentően gyors.

Draco megfigyelte ezt az új állapotot. Széthúzta a kezét. A bilincsek egymáshoz csattantak,

és szilárdan tartottak.

Füttyentett egyet.

– Az átváltoztatható fémeket a kezed közelében tartani nem a legbölcsebb döntés egy auror
számára – mondta Granger.

– A legtöbb gonosztevőnek nincs mesterszakos diplomája átváltoztatástanból.

– És gondolom, neked sem jellemzően a csokoládéhab vonja el a figyelmedet.

– Így van.

– Akkor is – mondta Granger. Vidámság volt a szemében. – Ez nem is volt olyan nehéz.

– Még egyszer mondom, a rikácsolás nélkül is jó auror lett volna belőled.

– Az eszemet máshol jobban tudom használni – jegyezte meg Granger.

Méghozzá teljesen jogosan.

– Elengedsz, vagy megnézzük, mennyi időbe telik, amíg új hóbortot fejlesztek ki? – kérdezte
Draco.

– Azt hiszem, jobb lenne. Nem akarjuk, hogy túlságosan izgatottá válj a munkahelyeden.

Granger intett a pálcájával, és a bilincsek ismét mandzsettagombokká váltak.

De már túl késő volt – a bilincs most már egy olyan dolog volt, ami Draco fejében fog lakni.
Volt valami mámor, ami azzal járt, hogy ilyen gyorsan legyőzték. A pálcája is jócskán
elérhetetlen volt. Mindenféle érdekes dolgot tehetett volna… és a lányt készséges
résztvevőnek találta.

De nem. A boszorkány nem fog a megbilincselt aurorral a kanapén kefélni. Ő volt Granger.
Soha nem lépte volna át a határt. Fegyelmezett és profi. Etikus. Korrekt.

A fenébe vele.

Draco töltött magának egy bőséges pohár bort, és megitta.

Követnie kellett volna a példáját, és ugyanolyan korrektnek lennie. De ez meglehetősen

nehéz volt, amikor a nő a fenekét nyomta a férfihez, ujjait a szájára tette és megbilincselte. És
ez még csak egy esti tevékenység volt. És még sok közös lesz.

Mélyen legbelül, a megkötözött és megszorongatott szíve mélyén Draco riadalmat érzett.

 Mabon / Az idegesítő szerelem nyelve

26. fejezet
Mabon / Az idegesítő szerelem nyelve

Ahogy ígérte, másnap Weasley hop-porral a kúriába ment, hogy átadja a Granger házikójába
küldött születésnapi ajándékokat. Granger már elugrott a laboratóriumába, így Dracóé volt az
a kétes kiváltság, hogy átvehette.

Weasley nem volt valami ügyes a térnövelő bűbájokban, amit be is bizonyított azzal, hogy
egy csomagokkal teli, terjedelmes zsákocskával érkezett, amit azonnal Draco karjába emelt.

Weasley lihegett.
– Tíz percembe telt, mire összepakoltam ezt a sok mindent.

– Népszerű boszorkány – mondta Draco, miközben a nehézkes holmit szorongatta.

– Igen. – Weasley a nadrágjába törölte izzadt kezét, és körülnézett. – Hermione úgy tűnik, jól
viseli, hogy itt maradt. Vicces, hogy végül ez lett a legbiztonságosabb hely számára, ennyi év
után.

– Gondolom.

– Köszönöm, hogy ezt megtetted érte. Te tényleg rendes fickó vagy, bár végül is csak egy kis
pöcs vagy.

Draco már éppen nyitotta a száját, hogy köszönetet mondjon Weasley-nek, és hogy elhúzzon,
amikor Weasley hozzátette:
– Tudod, kedvel téged.

– …kedvel engem?

– Őszintén – folytatta Weasley. – Úgy gondolja, hogy rendkívül hozzáértő vagy, kimondottan
tiszteletreméltó, és általában csodálatos. – Magas Granger-hangot vett fel. – Inkább zseniális,
tudod, Ron, nem szabad kötekedned vele. Még csak nem is tudna téged „Weasley patkány”
néven emlegetni anélkül, hogy ki ne javítaná magát.

Ez hatalmas derültséget váltott ki Dracóból, de ő semlegesen tartotta az arcát.

– Szeret szerencsétlen ügyeket felkarolni.

– Igen. Gondolom, hamarosan összehoz egy társaságot a Fanatikus Antiszociális

Szerencsétlen Osztag Malfoyokért. FASZOM. Illik hozzád.

Draco hangulatát annyira feldobta, hogy ez a szemtelenség aligha zökkentette ki. Weasley-t
szeplős köcsögnek nevezte, de harag nélkül.

– Indított már házimanó-lázadást? – kérdezte Weasley.

– Nem, de arra számítok, hogy hamarosan agitálni kezd. Még csak két éjszaka telt el.

– Igen. Rengeteg ideje van, hogy kárt tegyen. – Weasley összevonta a szemöldökét,
miközben fondorlatosan körülnézett a manók után. – Jobb, ha én most megyek. Később a
laborban leszel?

– Ma reggel Humphreys, délután pedig Goggin. Én Potterrel vagyok a védett házaknál.

Weasley hop-port dobált a kandallóba.

– Rendben… a csapdák. Legyenek gonoszak és a törvénytelenség határán, ugye?

– Nyilvánvalóan.

– Szia!

– Tűnj el, te fasz!

Weasley eltűnt a tűzben.

A Draco karjában lévő táska tele volt Granger barátainak és rajongóinak

szeretetnyilvánításaival. Érezte a könyvek sarkait és a ruhák összenyomódását. Valami
fahéjszerűség lengett át a zsákvászonból.

Elmondott néhány felismerő varázslatot, hogy megbizonyosodjon róla, nincsenek-e benne

átkozott vagy mérgezett tárgyak, és hívta Tupey-t, hogy vigye a dolgokat Granger
lakosztályába.

Egy percet sem töltött azzal, hogy kedvetlenül töprengjen, milyen ajándékot adjon
Grangernek, ami túlszárnyalja az összes ilyen felajánlást.

A napja további része a rejtekhelyeken tett látogatások sorával telt el, ahol Draco és Potter
abban reménykedett, hogy Granger jelenlétének hamis jelzéseivel csalogathatják be a
szimatoló rosszfiúkat. Csali Grangereket készítettek, megbűvölték őket, hogy mozogjanak a
különböző szobák között, és lámpákat állítottak be, hogy éjszaka fel- és lekapcsolódjanak.
Különféle őrvarázslatokat, csapdákat rejtettek el az ingatlanok körül.

És igen, Draco varázslatai kegyetlenebbek voltak, mint Potteréi. Potternek olyan fantáziája
volt, mint egy tohonya turkának.

Miközben így öt menedékházat csaliztak be Granger házikójával együtt, visszatértek az

irodába, hogy találkozzanak Tonksszal, aki beszélt Shacklebolttal.

– Teljesen letaglózta? – kérdezte Potter.

Tonks megrázta a fejét.

– Nem… ismered Kingsley-t. Csendes csalódás volt. Nem fenyegetett meg azzal, hogy kirúg
engem vagy Robardsot, szóval ez pozitívum volt.

– Hagyd már abba! – mondta Draco. – Ezért sosem rúgna ki téged.

– Greyback feltámadása egy kicsit sokkoló volt – grimaszolt Tonks. – Nem volt boldog.
Robards kapta a legrosszabbat, nem kellett volna megpróbálnia titokban tartani a dolgokat a
csecsemőfertőzés után. Mindenesetre, megnyugtattam, hogy Hermione biztonságban van, és
folytatja a munkáját. Kérte, hogy tájékoztassuk a csoport terveiről a következő teliholdra,
szeretnék részt venni a következő megbeszélésen, Potter, ha nem bánod…

A zsebében lévő zümmögés miatt Draco figyelme elkalandozott. Az asztal alá pillantott,
hogy megnézhesse Granger üzenetét.

Humphreys nagyon beszédes – mondta Granger.

Az is, egy kicsit – írta Draco.

Rosszabb, mint te.

Mindenki rosszabb nálam. Én vagyok a legjobb.

Az egész tágabb családjának a betegségeiről értesültem – mondta Granger.

És Goggin?

Nagyon kedves ember.

Jó – mondta Draco, aki egyáltalán nem lett féltékeny.

Hangos lélegzetvételű – jegyezte meg Granger.

Már többször eltörte az orrát.

Eléggé fütyül a kilégzésnél, nem igaz?

Kérd meg, hogy dudáljon neked egy dallamot.

Már meg is tette.

Melyik dalt?

Késlekedés következett, mivel Granger, feltehetően, szünetet tartott, hogy meghallgassa

Goggint: Auld Lang Syne, azt hiszem.

Ünnepi – mondta Draco.

Még három óra ebből… lehet, hogy megőrülök. Szörnyen hiányzol. Soha többé nem leszek
gonosz veled.

Draco szíve megállt a dobogásban a Szörnyen hiányzol láttán.

Aztán nyugtalanító hevességgel újraindult.

– Malfoy? Lennél szíves csatlakozni hozzánk a jelenben? – szólalt meg Tonks hangja.
Draco felnézett arra, hogy Tonks és Potter őt nézi. Észrevette, hogy homályos mosoly ül ki az
arcára, és felváltotta egy mogorva pillantással.

Tonks kinyitotta a száját, hogy szúrós kérdést intézzen hozzá, hogy mi tartotta ilyen
kellemesen fogva a figyelmét, de Draco megkímélte magát a további magyarázkodástól, mert
kopogtak az ajtón.

– Itt vagy, Malfoy? – szólalt meg Brimble, az egyik ifjabb auror hangja.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Szeretnék mutatni neked valamit, ha van egy perced.

Tonks egy élénk mozdulattal elzavarta Dracót, mintha örült volna egy ürügynek, hogy
megszabaduljon az álmodozó szemű idiótától.

Szörnyen hiányzol.

Miért keltett benne ez olyan kellemesen lobogó érzést?

Valahogy túl kellemesnek érezte ahhoz, hogy elnyomja.

Hát persze. Brimble.

Brimble egy fiatal, mugli származású boszorkány volt, aki általában egyfajta féltő áhítattal
tekintett Dracóra. A szakterülete a megfigyelés és a kémkedés volt. Amikor Draco
csatlakozott hozzá az íróasztalánál, idegesen kotorászott egy halom papír között, és elejtette a
tollát.

– Bocsánat a zavarásért – mondta. – Azt hittem, fontos lehet. Figyelemmel kísértem az

INTERPOL közleményeit, és most bukkant fel az egyik gyanúsítottad.

– Melyik?

– Gunnar Larsen. Az INTERPOL most hozta őt kapcsolatba egy támadássorozattal, az

embered valamiféle nemzetközi ámokfutást folytat kutatók ellen. Végre elkapták a kamerák.

Egy halom mozdulatlan mugli fényképet nyomott Draco kezébe.

– Tessék. Ezeket egy hollandiai laboratóriumban készítették. Larsen majdnem megfojtotta a

vezető tudóst.

Draco megvizsgálta a fényképek sorozatát, amelyek homályosak, fekete-fehérek voltak, és

olyan nagy szögből készültek, hogy nehéz volt kivenni, mi történik. Az első képeken Larsen
nagydarab alakja lebegett a fehér bevonatú test felett, majd még néhány képkockán keresztül
a tudós fejét a keze közé szorította – kétségtelenül a legilimenciát vezényelte. Úgy tűnt, a
tudós felemeli a karját, hogy védekezzen, majd Larsen keze a torkához ért.

– Életben van a tudós?

Brimble további dokumentumokat lapozgatott.
– Él, de kritikus állapotban van. Rotterdamban kórházban van.

– Ki ő?

– Ő… várjunk csak, valahol megvan: onkológus. Az egyfajta mugli gyógyító, aki…

– Tudom, mi az az onkológus.

Brimble meglepetten nézett rá.

– Igen. Nos, a neve Dr. Johann Driessen.

Basszus. Ő volt Granger egyik társelőadója azon az oxfordi rendezvényen.

– A Holland Nemzeti Rendőrség nyomoz, ahogy a holland aurorok is. Tájékoztatták őket,
hogy mi is érdeklődünk Larsen iránt. Megkerestem a japán és amerikai kollégákat a többi
támadással kapcsolatban, az általam látott jelentések alapján úgy tűnik, hogy legilimenciát
hajtott végre rajtuk, és hagyta őket meghalni.

Draco átvette Brimble-től az aktát.

– Szép munka. Azonnal szólj, ha van még valami. És tudni akarom, ha bejön az országba,
szemmel kell tartani a zsupszkulcsokat és a nemzetközi kandallókat.

Brimble bólintott, miközben Draco elviharzott.

Aznap este Grangert az ebédlőasztalnál egy halom fénykép és Brimble eredményeinek

elbeszélése fogadta.

Elvörösödött, amikor értesült a támadások sorozatáról, és elborzadva kapkodta a levegőt a Dr.

Driessenről készült fényképek láttán.

Draco nem akarta azt mondani, hogy megmondtam, a fenébe is, de valami a gondolatból
egyértelműen kiült az arckifejezésébe, mert Granger ritka vallomást tett:
– Igazad volt Larsennel kapcsolatban.

Ez nem okozott örömöt Dracónak. Nos, talán egy kis örömöt.

– Mindig igazam van.

Monumentális teher volt, hogy a varázslónak mindig igaza van, de a szokásos kecsességével
viselte.
– Mi a fenét játszik Larsen? – kérdezte Granger. – Mi baja van?!

– Én is szeretném tudni. Mit keres ez a seggfej?

Granger szemöldöke aggódó vonallá húzódott össze.

– Ha az én területem kutatóit veszi célba… a legtöbbjük mugli. Teljesen képtelenek lesznek
megvédeni magukat.

– Adj egy listát a valószínű célpontokról! Értesítem a megfelelő auror főhadiszállásokat.

– Rendben.

Granger az egyik fényképet bámulta, amelyen Driessent fojtogatják. Rosszul nézett ki.

Draco eltépte, és visszatette az aktába.

– Nem a te hibád.

Csendben ültek.

Tupey jelent meg, hogy felszolgálja a desszertet (egy tarte tatin), ami mindkettőjüket
kizökkentette merengő kábulatukból.

Granger nagy levegőt vett, mint aki megpróbál továbblépni más dolgokra, de nehezen.

– Rendben – sóhajtott fel. – Beszélnünk kell a Mabonról. Holnap lesz, és annyi helyszínt kell
meglátogatnunk, hogy rettentően szervezettnek kell lennünk.

Mintha Granger tudta volna, hogyan lehet másképp szervezettnek lenni. Most rajta volt a sor,
hogy egy halom papírt rakjon Draco elé. Közelebb tolta a székét, és a térde a férfi combjához
ért, ami jólesett, és végigfutott vele az útiterven.

A dolmenek vad, ősi nevei, amelyeket meglátogatnak majd, lecsengtek a nyelvéről:

Bodowyr, Henblas, Ty Mawr, Pentre Ifan, Hell Stone, Goward, Annadorn…

Draco elnyomott egy borzongást. Mágia rejlett ezekben a nevekben.

Összesen tizenketten voltak. Granger útvonala kandalló pontokat és hoppanálási pontokat

tartalmazott, gyakran kicsit távolabb a helyszínektől, mivel azok jelentős ley-vonalakra
épültek, amelyek mágikusan túl erősek voltak ahhoz, hogy közvetlenül rájuk
hoppanálhassanak.

Granger azt javasolta, amikor nem hop-porral utaznak, akkor használják a csoportos
hoppanálást, hogy együtt maradjanak, és elkerüljék a mágikus kimerülést a sok ismételt
hoppanálás miatt az Egyesült Királyságban.

Azon civakodtak, hogy ki kit hoppanáljon – Granger azt akarta, hogy Draco őrizze meg a
mágiáját, hogy szükség esetén felderíthessen és párbajozhasson, Draco azt akarta, hogy ő
őrizze meg a mágiáját, hogy megvédhesse magát, és esetleg tűzharc esetén visszavarrja a
végtagjait.

Úgy döntöttek, felváltva kötnek kompromisszumot, amivel egyikük sem volt elégedett, és
mindketten úgy bámultak a másikra, mintha még soha életükben nem lett volna dolguk ilyen
vérmes bolonddal.

Granger most az ajkába harapott.

– Holnap korán kell indulnunk. Tudom, hogy nagyon fogsz örülni.

– Én egyenesen pezsgek az örömtől.

– Zseniális.
– Habzok tőle.

Granger hét órát javasolt.

– Micsoda? A pokolba is.

Granger szemrehányása pompás volt.

– Szegény drágám! Nem is olyan szörnyű.

– Undorító, ez az, ami. – Draco drámai levegővétellel felsóhajtott, és petyhüdten ült a

székében. – Inkább a trollpornót kellett volna választanom.

– A mit? – kérdezte Granger.

– Semmit. Mindegy. Edd meg a tortádat!

– Edd meg a tortádat!

– Semmi mást nem kérek.

– Jó.

Draco megette az előtte lévő tortát, de legszívesebben a mellette lévőt ette volna meg.

Egy újabb fárasztó irónia Draco Malfoy nehéz életében.

***

Draco másnap a monumentálisan borzalmas hat órakor ébredt, hogy elkészüljön. Nagy
szívóssággal viselte a megpróbáltatásokat, amiért szerinte dicséretet érdemelt.

Aznap reggel különös figyelmet fordított az öltözködésére, mert egy bizonyos kinézetet akart
elérni a napi kalandozáshoz: daliás, elegáns kalandvágyó, mégis bien mis, rettenthetetlen, de
kedves.

A haját úgy igazgatta, hogy pajzánul szemérmesnek tűnjön. Kedvenc csizmáját viselte, amely
szerinte egyfajta csavargós jelleget kölcsönzött neki.

Miközben a tükörben megigazította a haját, Draco elgondolkodott azon, hogy a kilátásnak,

miszerint egy egész napot Grangerrel tölthet gombákat nézegetve, bosszúságot és igazi
unalmat kellett volna kiváltania. És mégis – a förtelmes óra ellenére – Draco azon kapta
magát, hogy inkább várja a kirándulást.

Reggel 6:55-kor, elégedett nézelődéssel, Draco az előcsarnok felé vette az irányt, hogy
megkeresse Grangert.

A lépcső lábánál állt, a haja magas lófarokban, a sétacsizmáját szorosan befűzve, a szemei
ragyogtak.
Látni, ahogy vár rá, felöltözve a sétaöltözékébe, jó volt. Draco elégedetten várta a kalandot és
a vitát. Az erdei túrákat, a véletlen eljegyzéseket, és a menekülő, őrült apácákat, mindezt jó
társaságban.

Ez hiányzott neki.

Draco lehajtott két kávét és négy tojást, és készen álltak, hogy nekivágjanak.

Granger vezette őket a hop-por szalonba. Úgy tűnt, ő is örömmel várja ezt a legújabb
kalandozást. Mosolya meleg volt.

– Jöhet a Carpe diem?

– Menjünk.

Granger hop-port szórt a lángokba, és kimondta az első úti céljuk nevét. Belépett, Draco
szorosan követte, és már indultak is.

Kellemes ritmusba kerültek, ahogy haladtak Granger útvonalán. Minden egyes megállónál
Draco észlelővarázslatai megerősítették, hogy egyedül vannak (kivéve a teheneket vagy a
birkákat), majd Granger munkához látott, hogy megkeresse azokat a bizonyos gombákat és
egyéb növényi anyagokat, amelyeket a herbológus-filozófus úgy döntött, hogy kidolgoz,
ahelyett, hogy valami hasznosat, például véres koordinátákat keresett volna.

A dolmenek nagyméretű építmények voltak, amelyek időnként összeomlott állapotuk

ellenére is lenyűgözőek voltak. Granger a szokásos történelmi kommentárját adta,
elmagyarázva, hogy az emlékművek általában temetkezési kamráknak adtak otthont, és
évezredekkel ezelőtt teljesen földdomb borította volna őket.

Minden elképzelhető évszakot megtapasztaltak, ahogy Granger listáján haladtak előre. Heves
eső Bodowyrban, ragyogó szeptemberi napsütés Ty Mawrban, sűrű köd Henblasban.

A tájak lélegzetelállítóak voltak. Reggel ősi, vad kakukkfűszagú, göcsörtös fákból álló
erdőségeket, lila virágok millióival borított, széles mocsárvidékeket, és mérföldnyi, a ködös
égboltban eltűnő, hullámzó, zöld gyepet fedeztek fel.

Délután végtelen, parlagfűvel borított hegyláncokat, háziasított legelőket, és a világ végén a

tengerbe zuhanó sziklákat láttak.

Draco kedvenc részei a hoppanálások voltak – azok a pillanatok, amikor Granger a karját az
övébe fonja, belekapaszkodik, és ő érzi, ahogy a lány varázsereje végigsöpör rajta, vagy az
övébe burkolja, és a hoppanálás pörgése egymásnak löki őket, és egymáshoz préseli őket.

Nem tudta leolvasni, hogy a lány is így érez-e, minden alkalommal vidáman ugrált mellé, de
ma elemében volt, és mindent vidáman csinált. Az arca egészen rózsaszínű volt, de hát
Anglesey szigete fölött korbácsolta a szél, és Down megyében fagyos volt a levegő.

Egy dolog azonban biztos: Granger boldog volt. Draco úgy érezte, hogy ennél boldogabb
gombavadász nem is lehetett volna, aki ezeken az ősi helyszíneken ugrándozik. Volt benne
valami ujjongás és remény, amit az a tudat táplált, hogy ez volt az utolsó előtti lépés a
projektjében. A vég közeledett, és hamarosan megkezdődhet a világmegváltás.

A rekettye és az őszi édes levegő között a halálos vérfarkasok falkája és a gyilkos Larsen
messzinek tűnhetett számára, a holnapi Granger problémái, nem a maié.

Megmagyarázhatatlan örömöt okozott neki, hogy ilyen boldognak látta a lányt.

Most Granger a fejét rázva közeledett hozzá.

– Ne itt. Goward a következő. Közvetlen megjelenés… én jövök. Készen állsz?

– Gyerünk.

A pörgés, a szorítás, a melegsége. Draco remélte, hogy valahol egy kényelmetlen, csúszós
leszállás lesz, hogy a lány kényelmesen ráeshessen, de sajnos a leszállóhelyüket Granger
választotta ki, és ezért szükségszerűen olyan sík volt, amilyet csak lehetett kérni.

A következő dolmen egy ködös, nemrég felszántott szántóföldön volt.

Draco felderítő varázslatai nem mutattak ki semmit, csak egy kisebb szarvascsordát, ahol a
mező erdővé változott. Granger lábujjhegyig sárban fetrengve elindult a hatalmas dolmen
felé.

Draco egy sor szárító bűbájt célzott egy egy négyzetméteres sárfoltra, és rálépett, hogy a
csizmájáról távol tartsa a legrosszabb sarat. Aztán felváltva tartotta szemmel Grangert és a
horizontot.

A szarvascsorda, amelyet Draco észlelt, a fák között sodródott feléjük. Lépteik hangtalanok
voltak. Ahogy közeledtek, Draco látta, hogy a bundájuk az oisín szarvasok – a gímszarvasok
mágikus rokonai – aranyfehér bundája. Ritka teremtmények, amelyek csak Írországnak ezen
a részén léteztek. Draco még soha nem látott élő példányt.

A vezérszarvas megállt, amikor meglátta Dracót, pompás agancsa felfelé lendült, és elveszett
az ágak között. A szarvas tekintete bizonyára abban a döntésben csúcsosodott ki, hogy Draco
nem jelent veszélyt, lehajtotta a fejét, hogy a földet orrával nézze, akárcsak a mögötte álló
szarvasok.

Draco néhány észlelővarázslatot szórt, hogy meggyőződjön róla, hogy ezek a szarvasok nem
rosszfiúk, akik kínzóan különleges animágus alakokat fejlesztettek ki azzal a céllal, hogy
megtámadják Grangert.

Nem azok voltak.

Nem volt paranoiás, csak… óvatos.

(Talán egy kicsit paranoiás.)

Draco Granger felé pillantott, hogy lássa, ő is észrevette a társaságukat. Ott állt
mozdulatlanul, egyik kezében egy darab pergamen, a másikban a pálcája.
A napfény kezdett áttörni a ködön, és a sáros mezőt aranyló búzakévécskékkel és a szarvasok
csillogó bundájával ékeskedő harmatos területté változtatta.

A visszahúzódó köd azt jelentette, hogy a szarvasok elvesztették a fedezéküket.

Visszafordultak a fák biztonsága felé, és eltűntek az erdőben.

Egyikük, egy kisebb, fiatalabb szarvas rosszul sántikálva követte a csordát.

– Ó! – hallatszott Granger hangja, ami elárulta Dracónak, hogy ő is kiszúrta a lényt. – Mi

baja van?

A hangja menekülésre késztette a csordát. A sérült szarvas hátra maradt, bár követni akarta
őket, olyan gyorsan sántikálva, ahogy csak tudott.

– Gondolom, megsérült – mondta Draco.

– Segítenünk kell rajta.

– Segíteni neki? Ez egy vadállat. Hagyjuk, hogy a természet tegye a dolgát.

Granger, nem meglepő módon, nem volt hajlandó követni ezt a logikus lépést.
– Nem láttam vért. Ahogy lógott a lába… szerintem csak kificamodott.

– Szóval rendbe fog jönni.

– Nem. Nem fogja tudni visszatenni magától. Lassú és félelemmel teli halált fog halni, vagy
valami szörnyűség fogja megölni.

Draco óriási bosszúságára Granger a fák felé kezdett csoszogni.

– Granger – szólt Draco, nagy tekintélyt sugárzó, fenyegető hangon.

A lány nyilvánvalóan nem vett tudomást róla.

– Csak kábítsuk el, hogy megnézhessem. Borzasztóan ritkák, a bundájuk miatt majdnem
kihalásig vadászták őket. Nem hagyhatjuk csak úgy meghalni.

– Abszolút megtehetjük – mondta Draco. – Elfelejtetted, milyen bestiális útvonalat állítottál

össze?

– Persze, hogy nem. Plusz időt építettem be az eshetőségekre.

– És ez egy eshetőség, ugye?

– Igen.

– Ez egy átkozott szarvas.

– Amiből kevesebb, mint háromszáz élő példány maradt! Meg fog halni, ha nem teszünk
valamit.
Hermione Granger, a korának legidegesítőbb boszorkánya folytatta útját az erdőben.

Draco káromkodott, és belerúgott egy ártatlan gombába, amely feddhetetlen életet élt, és nem
ezt érdemelte.

– Nem helyeslem – mondta Draco, és Granger után trappolt a nedves erdőbe.

Granger kezdett pimaszul hangoskodni.

– Élénken emlékszem, hogy nem kértem a jóváhagyásodat. Nincs benned semmi empátia?

– Friss vagyok. Abbahagynád ezt a kibaszott jótét lélek viselkedést, csak egy napra az
életedben?

– Találnál egy cseppnyi együttérzést abban az erjedt kásában, amit léleknek nevezel?

– Rengeteg együttérzésem van. A csizmáim iránt.

– A csizmád?! – jött a válasz. – Ez kedvességre vall!

– Ez egy szörnyű bosszúság!

És hol volt Granger együttérzése a hajával és a talárjával szemben, ha kérhetem? Miért

gázoltak egy mocsárban?

A fák között előttük aranyló hát csillogott. Szegény teremtés mindent megtett, hogy
elmeneküljön, de a háromlábú sprintje kimerítette, és hamarosan Draco és Granger
felzárkózott.

Granger kábítói az üldözés közben repültek.

– Stupor! Stupor!

– Olyan könnyű lenne téged csapdába csalni – lihegte Draco, miközben utolért. – A
rosszfiúknak csak egy sérült lábú nyuszit kell találniuk…

– Ha segítenél, gyorsabban vége lenne ennek az egésznek!

– Rendben. Kábítsd el!

Draco kábítója hátulról találta el az állatot… teljesen hatástalanul.

– Rendben – szólt Draco. – Mágiaelnyelő bundák.

– A fenébe – mondta Granger. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire hatásosak.

Granger taktikát váltott, és a sáros földet néhány méteres szó szerinti mocsárrá változtatta,
ami félig elnyelte a szarvast, amíg az meg nem állt.

Amikor már nagyjából három méterre voltak tőle, Draco és Granger egy Immobilust és egy
altatóbűbájt lőtt ki, amelyek közül egyik sem hatott, még ilyen közelről sem.
– Hihetetlen – mondta Granger, mintha ez egy érdekes tudományos jelenség lenne, és nem
egy katasztrofális halálos ítélet Draco kinézete számára.

A szarvas a pániktól teljes erővel kihúzta magát a sárból, és kettejük közé vetette magát,
remélve, hogy a lomha emberek közé menekülhet.

Az atletikusság és az idiotizmus mesteri bemutatójával Draco a lány felé ugrott. Sikerült

megragadnia az egyik karcsú patáját, aztán az kicsúszott a markából. Térden állva csobbant a
mocsárba.

A hajába került.

Az övébe. A hajába.

A férfi mindkettőjüket meg akarta ölni. Vadhúst vacsorázott volna, desszertnek pedig tortát,
és az élet újra egyszerű lett volna.

Granger megidézett egy kötelet, amely a szarvas után kígyózott, de mágikusan

visszataszította, amint a bundájához ért.

– Csak segíteni akarunk neked! – kiáltotta Granger.

– Maradj nyugton, te hülye, átkozott négylábú! – kiáltotta Draco, kevésbé kedvesen.

A lény, az extra gyorsaságából ítélve, nem beszélte a nyelvet.

Granger meglengette a pálcáját, és kimondott egy varázsigét, mire egy földfal vette körül
mindhármukat.

– Ott – mondta Granger. – Nincs több futás.

A szarvas szemügyre vette az új környezetét. Egy kör alakú földes karámban volt. Draco
ismét nekiugrott, remélve, hogy kisöpörheti alóla a lábát, és lefektetheti, hogy megvizsgálják.
A szarvas kitért. Granger széttárt karokkal vágtatott neki. Az állat oldalra ugrott.

A lény ekkor úgy tűnt, arra a következtetésre jutott, hogy abszolút amatőrök. Úgy tűnt, a lógó
lábbal és minden mással együtt sportot űz belőlük. Megvárta, amíg Draco vagy Granger a
közelébe ér, aztán újra elrohant, és az arcukba kavarta a sarat.

– Magam fogom megnyúzni, és véres köpenyt csinálok belőle – vicsorgott Draco a sáron
keresztül.

Granger pálcájának suhintása még jobban befelé húzta a földfalakat. Hamarosan már csak
két-három négyzetméternyi tér volt, ahová lépni lehetett az egész mocsárban.

Elkapták őt. Draco leteperte a lényt, és két ökölbe szorított kézzel tartotta a három jó lábát,
miközben minden kísérlete a megidézett kötelekre vagy láncokra sikertelen maradt. A
szarvas sérült lába természetellenes szögben állt ki mögüle.
Az állat szívszorítóan bömbölt a félelemtől, és reszketett, mintha valami szörnyű vég várt
volna rá a kezükben.

– Semmi baj, semmi baj – suttogta Granger. Valahogyan, sárosan és ziláltan is, mégis sikerült
tökéletesen angyalinak látszania. – Nem fogunk bántani téged. A gonosz ember csak viccelt.
Inkább én csinálok köpenyt belőle.

Draco nem tudott összefüggő választ adni, mert köpködte a sarat.

Granger végigtapogatta a szarvas hátsó részét, és combcsontokról motyogott.

A szarvas kirúgta az egyik lábát, és bőséges sárral borította be Granger haját.

Granger lehunyta a szemét, és fellélegzett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Draco. – Bűnbánatot tartasz? Remélem, hogy igen.

– Semmi baj – mondta Granger, és átdobta átázott haját a vállán. – Csak fél. Nem az ő hibája.

A lény valóban szánalmasan nézett ki. Draco lelkiismerete, amely nagyrészt hiányzott az
életéből, az állat félelemmel teli, fekete szemei láttán megborzongott. Meggondolatlan
kedveskedésbe esett, és megsimogatta a szarvas kecses fejét.

Granger egy gyors, meglepett pillantást vetett rá, mielőtt diagnosztikai varázslatot mondott
volna.
– Ez egy ficam. Ragyogó. El kell altatnunk, teljesen nyugodtnak kell lennie, aztán egy kis
kötélhúzást fogunk csinálni.

Granger pálcája láttán a lény felsóhajtott, az arcán teljes pátosz ült ki, ahogy felkészült a
halálra.

Addig bökdösték a szarvast, amíg megtalálták a varázslatos bunda által fedetlen bőrfoltot,
egy bársonyosan sima foltot, közvetlenül az álla alatt.

Granger megdöbbentette. Konzultált a diagnosztikai sémával, majd az ő utasításai szerint

elkezdték a kötélhúzást. Draco azt az utasítást kapta, hogy zárja a karját a lény medencéje
köré, és tartsa olyan stabilan, amennyire csak tudja. Granger a lábbal birkózott, próbálta
megtalálni azt a mágikus szöget, ahol a combcsont feje visszacsúszik a csípőcsont peremén.

Granger hosszú percekig rángatta a lábat, hajtogatta, csavarta, húzta, míg végül egy halk
kattanás hallatszott.

– Igen – mondta Granger.

– Megcsináltad?

– Azt hiszem, igen. – Granger meghajlította a hátsó lábat, amely most már simán behajlott, és
nem feküdt többé abban a természetellenes szögben.
Granger újabb diagnosztikai varázslatot mondott.
– Tökéletes.

Granger enerválta a szarvast, amely remegve talpra állt. Hátrált tőlük, a súlyát egyenletesen
mind a négy lábára helyezve.

Újra egészséges volt.

Leengedték a földfalakat.

A lény egy pillantás nélkül elszáguldott, búcsú helyett még egy utolsó mocskos sarat szórt
rájuk.

Draco szájába és Granger orrába ment.

– Ez aztán a kibaszott hála – morogta Draco, minden egyes szóval köpködve.

Granger tüsszentett egyet.

Egymásra néztek, tágra nyílt szemmel, sárosan, irtózatosan bűzölögve.

– Az arcod.

– A… a hajad.

Hisztérikusan összeestek, és addig röhögtek, amíg már levegőt sem kaptak.

***

Granger még mindig reszketett a kacagástól, amikor a következő helyszínre, az Ördög

barlangjába hoppanáltak.

És a jókedve kitartott, mert ott, a hosszú fűszálak között, a lágy kék ég alatt, megtalálta a
gombák és a növényvilág varázslatos kombinációját, amit keresett.
– Végre! – mondta Granger. – Igen!

Megcsókolt egy gombát (a gombák több akciót kaptak, mint Draco; ez rendben volt), és
belekezdett a pörgésbe. Titokzatos kellékeket húzott elő a zsebéből, és elkezdett valamit
felállítani a dolmen nagy kövei között.

Ami Dracót illeti. Nos, az egyszer elveszett méltóságot nehéz újra megtalálni, de Draco
mindent megtett, hogy visszaszerezze az övét.

El kellett ismernie, hogy a kinézete tönkrement. Addig dobálta a Suvickust és az Aguamentit,

amíg legalább nem volt többé egy két lábon járó kaki.

Aztán dobott néhány Aguamentit Grangerre, ahogy a lány ott tüsténkedett, és csak úgy,
sportból, meg azért is, mert a boszorka egy gombát csókolt helyette.
Azután hagyta abba, miután a lány visítása sikítássá nem vált, és felhorkant, hogy:
– Malfoy! – Mert nem akarta, hogy a boszorkány bosszúságból valódi kakivá változtassa.

– Mit gyűjtünk itt? – kérdezte Draco, és a Granger által kirakott műszerek felé sétált.

– Fényt – válaszolta Granger, és egyfajta szextánst tartott az ég felé.

– Fényt?

– Igen. A standard Sanitatem előírja, hogy a templomkertben napfénynek kell kitenni. A

proto-Sanitatemhez az őszi napéjegyenlőség fényére van szükségünk, amelyet egy sokkal
régebbi sírnál gyűjtünk, és éppen akkor rögzítünk, amikor a Nap áthalad az égi egyenlítőn.

Egy sekély, tükrös tál csillogott a műszerek között. Oldalára rúnákat véstek. Granger
játszadozott a szextánssal és egy bronz iránytűvel, és tovább billentette a tálat, hogy felfelé,
de nyugat felé irányuljon.

A kezében egy kattogó csőszerű izé volt.

– Mi az a kattogó cső izé?

– Egy önoltó – mondta Granger. – Ron kölcsönadta nekem, az ég áldja meg.

Granger lefeküdt a földre az ezüsttál mellé, és újra használta a szextánst, apró kiigazításokat
végezve a tál irányán.

Aztán felállt, felmászott a dolmen egyik masszív kövére, és ott ült le.

– És most mi lesz? – kérdezte Draco.

– Most várunk – mondta Granger. – Idén az őszi napéjegyenlőség este 18 óra 20 perckor lesz.

– Ó. Rengeteg időnk van.

– Van. Igazán szerencsénk volt, hogy a hatodik próbálkozásra megtaláltuk.

Piknikeztek a sziklán, vastag tojásos, zsázsás, Henriette készítette szendvicseket.

– Az Ördög barlangja – mondta Draco, és felnézett a felettük magasodó hatalmas zárókőre. –

Mi olyan ördögi benne?

– A helyi hagyomány szerint itt démont lehet idézni, ha vizet öntünk bele. – Granger a
sziklában lévő tányér alakú mélyedésekre mutatott. – Aki éjfélkor megjelenne, hogy igyon
egyet.

– Csak vizet? Szép fajta démon. Legalábbis csecsemők vérére számítottam volna.

– Talán hagyhatnánk neki egy keveset. Mármint vizet. Nem csecsemővért… nekem nincs.

Amikor befejezték a pikniket, Granger megdörzsölte az arcát. Draco szórványos erőfeszítései

ellenére még mindig nyálkás volt. A kosz úgy csíkozódott az arcán, mint a háborús festék.
– Azt hiszem, jobban szeretem az emberi orvoslást – mondta kissé primitíven, miközben
Suvickust és Evanescót mondott saját magára. – Kevesebbet kell kergetni a betegeket. De
azért jó móka volt.

– Szórakoztató. Ó, igen. Imádok mocsárban dagonyázni.

Granger fintorgott, aztán előrehajolt, hogy megigazítsa a gallérját.

– Egy kis kosztól daliásan nézel ki.

Draco értetlenül állt.

Granger arcára szórakozottság ült ki, és ez… szeretetteljes volt.

Draco nem tudott mit kezdeni vele.

– De a hajad… abszolút vesztett ügy, ma – jegyezte meg Granger.

– Beszélj csak a magad nevében.

Az este hátralévő részét beszélgetéssel töltötték. Néhányszor sértegették egymást, és

néhányszor vicsorogtak egymásra, de ez nem volt baj, mert a szurkálódásaik megnevettették
a lányt, és a boszorka szemének melegsége megpuhította az övéinek széleit, és vajon
vitatkoztak vagy tényleg flörtöltek?

Ahogy közeledett a napéjegyenlőség, Granger kezdett nyugtalankodni. Leugrott a szikláról,

újra ellenőrizte az ezüsttál helyzetét, elővette az önoltót, visszatette az önoltót, újrakalibrálta
a tálat és járkálni kezdett.

– Bocsánat – mondta, amikor észrevette, hogy Draco őt figyeli. – Tudod, már annyiszor
gyakoroltam ezt, de ez most a valóság, és ha elrontom, az egész projekt egy évvel hátrább
csúszik… de nem fogom elrontani… de ha mégis…

– Nem fogod – jelentette ki Draco.

– Nem fogom.

Kimondott egy varázsigét, hogy megmondja az időt.

Este negyed hét.

Granger letérdelt az ezüsttál mellé. A szellő táncolt a hosszú füvek között. Aranypintyek
bűbája szállt fel.

Este hat óra tizennyolc.

Az ősz illata finoman szállt a dolmen körül, nehéz volt a frissen vágott szénától.

Este 18:19.

A levegő sűrűvé vált a varázslattól.

18:20.

Elérkezett a napéjegyenlőség.

A napsugarak a tükrös tálba csapódtak, ezerszer és ezerszer visszatükröződtek, és tiszta fény

gömbjét alkották.

Granger a tál mellett térdelve kattintott az önoltóval. A fénygömböt beszippantotta a műszer.

A nap lenyugodott.

És csak úgy, ezzel meg is történt.

Granger óvatosan a zsebébe csúsztatta az önoltót.

Aztán felállt, felhajtotta a fejét, széttárta a karját, és azt mondta:

– Igen!

Körbe-körbe pörgött, egy kis alak a nagy ég alatt, és az égig nevetett a boldogságán.

A pörgése belelendítette Dracóba, és az ütközést öleléssé változtatta, amelybe lábujjhegyen

állva belenyomta minden örömét és megkönnyebbülését.

A férfi engedett neki. Ugyanolyan szorosan ölelte őt, ezt a régi, kedvenc ellenséget, ezt a
ragyogó jótevőt és a hülye szerelmét.

A boszorkány felnézett, ahogy a férfi lenézett rá.

Az arcuk nedves, sáros érintéssel találkozott.

És aztán az ajkuk is.

Ez volt a legártatlanabb, legnaivabb csók, amibe Draco valaha is belebotlott.

Egy egész liter endorfint zúdított a szervezetébe.

Elszakadtak egymástól, és zihálva bocsánatot kértek, mert nyilvánvalóan véletlen volt.

Úgy folytatták, mintha mi sem történt volna. Mert a férfi a lány aurorja volt, a nő pedig a
megbízója, és mindketten tökéletes profik voltak.

De valami mégis történt.

És Granger nem ugrott el sikoltozva. Nem törölte meg a száját, nem köpött. Csak melegséget
érzett, és egyszer fellélegzett, most pedig elpirult, és a csomagolással foglalatoskodott.

Draco agya az új emlék elérésében gyönyörködött, a széltől felrepedt ajkak, a só és a föld íze.

Granger összeszedte a műszereit.

– Mabon rendben van – szólalt meg megkönnyebbüléssel a hangjában. – Alig hiszem el.
– Egy diadal – mondta Draco, és komolyan gondolta.

– Egy kis diadal.

– Egy rohadt nagy diadalért dolgozol.

– Igen.

A Mabon napjának utolsó sugarai a távoli fák tetejét simogatták, skarlátvörös és aranyszínű
lánggal ujjongva. Messze a reszkető füvek és a dombok fölött a Hold felkelt.

Granger befejezte a pakolást, és a dolmen kolosszális kövei között a fenekére huppant.

Hosszú ideig ült ott, kezét a földbe mélyesztve maga mögött, arcát az ég felé fordítva, és
megkönnyebbülten lélegzett.

Aztán elkapta a férfi tekintetét, és rámosolygott.

A Nagy Kibaszott Fal eltűnt.

Valami hatalmas és névtelen dolog dagadt a szívében.

Ez a boszorkány volt… ez a boszorkány volt… nem voltak rá szavai, de megdöbbentette. El

akarta nyelni őt.

A fénygömb izzott, mozdulatlanul. De nem az önoltóban volt.

Hanem benne.
 Theo bulija

27. fejezet
Theo bulija

Szóval. Az ellenállás. Objektíve nem ment jól.

Mivel Draco a problémáiért inkább mást hibáztatott, mint saját magát, ezért egyenesen
Grangerre hárította a felelősséget, akinek semmi oka nem volt, hogy mosolyogjon rá.
Őszintén szólva, hogy merészelte. Ellenszenves viselkedés. Meggondolatlan. Igazán durva.

Granger vidám tudatlanságban folytatta a bűnösségét. Ahogy teltek a napok, meglepő

könnyedséggel illeszkedett be a kúriabeli életbe, talán azért, mert valójában ritkán volt ott. A
legtöbb este időben érkezett, hogy elfogyasszon egy késői vacsorát, és másnap korán ébredt
újra, egy álmos szemű Dracót húzva maga után, miközben a világ megmentése felé
szökdécselt.

Potter és Weasley gyakran meglátogatták Grangert. Hosszú, éjszakába nyúló beszélgetéseket

folytattak hármasban, összekuporodva valamelyik szalonban. Draco csak akkor csatlakozott,
ha Granger külön meghívta, így is elég időt töltött azzal a két tökfilkóval az irodában, és nem
élvezte a társaságukat még jobban. Ráadásul túlságosan is ébernek találta őket, különösen
Pottert. Nem mintha lett volna itt bármi látnivaló.

Draco még a legvadabb őszinteségi botlásaiban sem vallaná be soha, mennyire élvezte
Granger, igaz, szórványos társaságát a kúriában. Ahogy a jelenléte melegséggel töltötte meg
a nagytermeket. A vacsora közbeni társalgás öröme. Végigsétálni egy folyosón, és tudni,
hogy a szappan hosszan tartó illata miatt éppen ott járt.

Még a macskája is méltó kiegészítője volt a háznak. Egyik késő este egy „Mraa?” hang
Draco ágyának lábánál arról tájékoztatta, hogy a lény valahogyan bejutott a szobájába, és
panaszosan hívogatja őt. Aztán önsajnálatban fürödve nézett fel rá, és Draco rájött, elveszett.
Visszakísérte Granger lakosztályához, bekopogott, közölte vele:
– Azt hiszem, ez a tiéd. – Miközben a macska beszökkent az ismerős területre.

Granger éppen jógázott, és ahhoz passzoló ruhákban volt, és izzadt, lihegett és ragyogott, és
sós, gyertyafüst szaga volt.

– Ó, Csámpi, drágám, ne menj túl messzire! – lihegte, és egy izzadságcsepp folyt le a mellei
között, amit Draco természetesen nem nézett meg.

Mindenesetre a macskának nem esett baja.

Draco sosem vallotta be neki kifejezetten, de az elfojtás mögött a lelke egy titkos, ostoba,
nyálas részében azt kívánta, bárcsak több csendes pillanatot tölthetnének együtt, amit nem
szakítanak meg fájdalomsikolyok a sürgősségin vagy pimasz végzős diákok a lány
laboratóriumában. De talán jobb is volt így, talán minden más túl sok lenne.
Gyakran elgondolkodott azon, hogy mi késztette oly sok barátját a házasságra és az otthoni
boldogság kicsinyességére. De néha, amikor Granger hazajött és mosolyogva köszönt, leült
mellé az asztalhoz, néha, egy rövid pillanatra megértette ezt. Ezek a pillanatok felvillantottak
valamit, amiről nem is tudta, hogy vágyhat rá, de múlékonyak voltak, és az érzés eltűnt,
amikor a lány lefeküdt, és otthagyta benne a veszteség érzetét, hogy elvesztett valamit, ami
neki eleve nem is volt.

Egy ilyen pillanatot élt át egy esős októberi napon. Vasárnap volt, és csodák csodája, mind ő,
mind Granger szabadnaposak voltak. Mire Draco az ebédlőbe ért, Granger éppen ebédelt, de
a férfi ezt kedvesen csak villásreggelinek nevezte, miközben egy széket varázsolt oda
magának.

Draco zabkását kért (erjesztetlen) a konyhából. Granger keresztbe tett lábbal ült a székében,
egyik kezében a villával, a másikban a hajtogatott számítógépével foglalatoskodott, körülötte
ezüst korongokkal.

Draco már éppen elhelyezkedett, hogy élvezze a csendet és a társaságot, amikor a pillanatot
Theo baglya szakította meg, ami két egyforma borítékot dobott az asztal fölé – egyet Granger
ölébe, egyet pedig egyenesen Draco zabkásájába.

Granger kinyitotta az övét, amiben felfedezte Theo meghívóját. Megmutatta Dracónak, aki
látta, hogy Theo nagy gondot fordított rá: az írás gyönyörű volt, a pergamen a legjobb
minőségű, a tinta fényűzően csillogott.

Kedves Gyógyító/Professzor/Doktor Granger,

Úgy tudom, hogy neked köszönhetjük/elismerhetjük (?), hogy a mi drága Dracónk továbbra is
ezen a földön van. Draco néhány barátja és én örömmel venném a lehetőséget, hogy
személyesen ünnepelhessük a Te orvosi bravúrodat. (Tudom, hogy meglepő lehet, de vannak
barátai. Ettől függetlenül szükségszerűen meghitt összejövetel lesz, mivel csak hatan vannak.)

Ha hajlandó lennél csatlakozni hozzánk, akkor kérünk, hogy légy szíves velünk tartani a Nott-
házba most szombaton, este hét órakor.

A meghívó alsó sarkában volt egy megjegyzés: Öltözék - fekete nyakkendő.

Draco átázott borítékja meglehetősen éles kontrasztot alkotott, hozzá egy cetlit mellékeltek
Theo szokásos olvashatatlan kézírásával, golyóstollal írt betűkkel.

Kedves Faszfej,

Elveszett a jegyeztfüzetem, ezért üzenek az ősi módon. Italok és élvezetek nálam, most
szombaton, 7-kor. Meghívtam Grangert.

Gyere, vagy megöllek.

Puszi,

Theo
Utóirat: A meghívottak listája mellékelve.

A borítékba egy összegyűrt szalvétát dugtak, rajta a következő információkkal:

Granger
Pansy + Longbottom
Blaise
Davies + feleség
Luella (nem jön, külföldön van)
Flint
Draco, gondolom

Draco odadobta a cetlit és a szalvétát Granger felé, aki felvont szemöldökkel olvasta Theo
olvashatatlan üzenetét.

– Te jó ég! Ezt majdnem el kellene küldenünk a Bletchley Parkba, hogy megfejtsék. A

barátaiddal folytatott levelezésed általában halálos fenyegetéseket tartalmaz?

– Igen, és évente egyszer-kétszer gyilkosságot kísérlünk meg, ez egyfajta hagyomány.

Granger bólintott, mintha ez egyáltalán nem lenne meglepő, és megfordult, hogy

megvizsgálja a vendéglistát.

– Van itt valaki gyanús közöttük?

– Csak az utolsó.

– Mm. Mindent tudok róla. Mi a helyzet a titkos vérfarkasokkal, van ilyen?

– Nagyon remélem, hogy nem. Elsőként én mennék, és elterelem a figyelmüket, ha úgy

döntesz, hogy eljössz.

– Megengednéd, hogy menjek? – kérdezte Granger.

– Nem vagyok a gardedámod – mondta Draco. – A Nott-ház ugyanolyan jól védett, mint a
kúria. És végig veled lennék.

Ráadásul Theo táncot és összebújást ígért.

És tessék: egy tankönyvi példája annak, hogy miért tilos a Valami az aurorok és a megbízók
között. Az egész biztonsági elemzését a kibaszott ölelkezés lehetőségére alapozta.

Draco nyitotta a száját, hogy azt mondja, jobban meggondolta, és Grangernek talán nem kéne
elmennie, de Granger most az ajkát kopogtatta.

– Fekete nyakkendő. Majd gondolkodom a ruhán.

Draco becsukta a száját.

***
Draco és Granger úgy intézték, hogy külön-külön, hop-porral érkeznek a Nott-házba, hogy
fenntartsák a látszatot, mintha mindketten a saját otthonukban lennének. Draco ment volna
először, hogy körülnézzen a házban, és megbizonyosodjon róla, nincsenek-e ott gazember
vérfarkasok. Ez végül is jó ötletnek bizonyult, mivel Henriette megneszelte a bulit, és egész
délutántól estig Grangerrel zárkózott be.

Mire Draco indulni készült, sem a boszorkány, sem a manó nem bukkant fel a
vendégszobából. Csak Tupey volt ott, hogy elkísérje Dracót a teljes fekete nyakkendős
pompájában.

Draco fél nyolckor elindult a Nott-házba. Ahogy lerázta magáról a kormot, megjelent Theo,
hogy üdvözölje a nagyra becsült vendégét.

– Köszönöm, hogy eljöttél, Draco. Tudom, hogy ez nem olyasmi, amivel sokat foglalkozol.

Draco és Theo belépett a szalonba, ahol a vendégek kis csoportja már mélyen elmerült a
beszélgetésben. Draco egy kis feltűnésmentes legilimenciát végzett, miközben üdvözölte
őket. Senkinek sem voltak huncut szándékai, kivéve Longbottomot és Pansyt, akik egy
eldugott fürdőszobát szándékoztak keresni egy gyors dugáshoz.

– Istenek – motyogta Draco a „Helló” helyett.

– Tessék? – mondta Longbottom.

Pansy felvonta a szemöldökét.

– Semmi. Hogy vagy?

Rövid csevegés után Draco Davieshez és a feleségéhez, Audrielle-hez lépett. Davies azon
gondolkodott, hová rejtse el legújabb seprűjét a felesége elől, a felesége hiányolta a babát,
akit alig húsz perce hagytak ott, és azon töprengett, hogy milyen korán tudnának udvariasan
hazamenekülni.

Zabininek, aki kitűnő formában volt, egy agyafúrt barnán járt az esze. Mielőtt azonban Draco
kibelezhette volna a férfit ott, ahol ült, észrevette Zabini plusz egy személyét: Padma Patilt,
aki türkizkék ruhában ragyogott.

Zabini az egyik elviselhetetlenebb vigyorát emelte Dracóra.

Patil felszíni gondolatai Zabiniről szóltak, leginkább arról, hogy kissé dumagép, de elviseli,
mert vicces is, és rendes az ágyban.

– Túl jó vagy Zabinihez – mondta Draco Patilnek.

– Ó… tudom – mosolygott Patil széles mosollyal.

Zabini felnevetett.

Flint a bárpultnál állt. Gondolatai azon jártak, hogy hízelegve rávegye a házimanókat, hozzák
ki Theo legértékesebb üvegeit.
Ezzel Draco befejezte a vendégek felmérését. Meggyőződött róla, hogy Granger
biztonságosan csatlakozhat az összejövetelhez, és küldött neki egy erre vonatkozó üzenetet.

Granger válasza egy pillanattal később érkezett:

Tíz perc múlva ott leszek. Henriette egy zsarnok.

Draco kezdett zsibongani a várakozástól, félig idegesen (miért?!), félig kellemesen.

Flint magához intette Dracót.

– Mit iszol?

– Egy G&T-t, és legyen száraz.

A pult mögött álló házimanó felsipított:

– Igen, uram!

– Add neki Theo legjobb cuccát! – mondta Flint, és megveregette Draco vállát. – Ma este
Draco túlélését ünnepeljük.

Theo odasétált, és megpróbálta félrebiccenteni Flintet az útból, kevés sikerrel.

– Pipsy, ne hagyd, hogy ez az ember szidalmazzon, rábeszéljen vagy más módon rávegyen,
hogy nyisd ki a borosszekrényt.

– Természetesen nem, uram – mondta a manó, és bizalmatlanul nézett Flintre.

– Legutóbb is irtózatos nagy szabadsággal kezelte a gyűjteményemet – panaszkodott Theo

Dracónak. – Borzalmas ember.

Flint szemérmetlenül fogta az italát, és csókot dobott Theónak, mielőtt csatlakozott

Davieshez.

Pipsy, a házimanó bemutatta Dracónak a G&T-jét… nagyon száraz volt. A férfi elfogadta.

– Van ötleted, mikorra várhatjuk az őrangyalodat? – kérdezte Theo a szalonon kívüli alkóv
felé pillantva, ahol a hop-por kandalló pislákolt. – Azt mondta, hogy jön.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Draco.

Csatlakoztak a többiekhez a kanapéknál. Draco egész tűrhetően folytatta a beszélgetést, de a

figyelme folyton a kandalló felé kalandozott.

Ideges volt. Miért volt ideges?

Végül a lángok zöldre váltottak, és Granger alakja megpördült benne, és a kandallókövekre

lépett.

– Áh! – mondta Theo, aki láthatóan ugyanolyan figyelemmel figyelte a tüzet. – A

díszvendégünk! – Felpattant, hogy Grangert a szalonba vezesse.
Egyből Longbottom (ölelés), Padma (még több ölelés), Pansy (arccsók) és Zabini (határozott
kézfogás) ostromolta.

Draco, hűvös és magabiztos típus lévén, akinek a szívverése biztosan nem gyorsult fel, csak a
kanapéról emelte poharát a lányra. A boszorkány egy apró mosolyt küldött neki.

Draco visszafordította a tekintetét Flintre, anélkül hogy bármit is hallott volna abból, amit a
férfi mondott, mert ó nem, Granger fekete ruhát viselt nyitott háttal, és egy combig érő
hasíték volt rajta, a haját oldalra tűzte, és a nyakának azt a részét mutatta, ami a
legfinomabbnak tűnt, és Flint épp most tett fel neki egy kérdést, és fogalma sem volt, hogy
mi folyik itt.

Egy rózsa volt a hajában.

– Mi az? – kérdezte Draco. – Bocsánat… nem hallottam a… jég hangja miatt. A poharamban.

– Baromság – mondta Flint vigyorogva. Granger felé hajtotta a fejét. – Zavarodott vagy.

Draco egy V-t villantott rá, és belekortyolt az italába.

– Ne legyél velem pimasz! – figyelmeztette Flint. – Nem én voltam az, aki a beszélgetés
közepén elkábult és harmatos szemű lett.

– Én? Harmatos szemű? Teljesen hülye vagy. Én csak… elfoglalt vagyok.

– Akkor rázd meg a fejed, és köszönj neki rendesen, Mr. Elfoglalt.

– Baszd meg! – Draco felállt, és a bárpulthoz sétált. – Kérek egy újratöltést!

A nyitó üdvözlések és csevegés után Granger, Longbottom és Patil egy kis csoportot alkottak,
és beszélgetni kezdtek… növényekről. Egy izgalmas dologról. Pansy Longbottom székének
karfájára ült, és egyfajta szeretetteljes unalommal nézte, miközben az egyik ujját a férje
hajába túrta.

Draco szerette volna, ha valaki a haját csavargatja, de a lány keze valami gomba élénk
leírásával volt elfoglalva.

Fél füllel hallgatta, ahogy Davies megkérdezte a közvetlen hallgatóságát, látták-e, hogy a
Csúzlik csütörtökön elverték a Porpicyt.

– Ne beszéljünk kviddicsről! – szólt át Pansy a terem másik végéből. – Megfojt engem.

Granger szórakozottan nézett.

– Te csak taperold tovább a férjedet! – vágott vissza Flint egy durva intéssel. – Majd suttogva
beszélünk.

Flint mindig az előkelőség csúcsa volt.

Pansy elvigyorodott, és erőteljesebben kezdte masszírozni Longbottom fejét, aki a maga
részéről meglehetősen elvörösödött.

Pipsy, a házimanó felszolgálta az előételt, és mindenkinek újratöltötte az italát. Flint és

Zabini elkezdtek szkanderezni valamiért (Flint nyert). Davies megosztott néhány
minisztériumi botrányt, köztük egy újat arról, hogy mi is történt valójában a Rejtélyek
Minisztériumának Szerelmi Szobájában. Theo felháborítóan flörtölt mindenkivel, aki nem
volt házas, beleértve Grangert, Patilt, Flintet és Zabinit is. (Már régen eldöntötte, hogy Draco
egy elveszett ügy, de azért időnként mégis tett a sport kedvéért egy-egy ajánlatot.)

Amikor szünet következett a beszélgetésben, Theo felállt, és megkocogtatta a poharát.

– Szeretnék tósztot mondani – mondta, és huncut vigyorral elkapta Draco tekintetét.

Nagy volt a felfordulás, amikor mindenki felállt, különbözőképpen összeszedték a

szoknyájukat vagy az italukat, és körbeálltak Theo és Draco körül. Grangert az egyik oldalon
Longbottom, a másikon Patil lökte előre.

Longbottom haja egyébként most katasztrofális volt, és Draco majdnem meggondolta, hogy
mit kíván a női ujjak csavargatásától.

– Mint tudjátok – mondta Theo ünnepélyes tekintettel –, a mi Dracónkat a hülyeség krónikus

formája sújtja…

Komoly mormogások hangzottak el:

– Tragikus… szívszorító… és szegény szerencsétlen.

– …A hülyeség krónikus formája, amelyre nincs ismert gyógymód. Legutóbbi visszaesése

egy nunduval vívott ember-állat harcban nyilvánult meg, amit egy véletlenszerű ugrás
követett, egyenesen a mérgének a sugarába.

Mindenki megrázta a fejét a megrendítő történet hallatán. Draco elmélázott Theo

meggyilkolásán.

– Lépj ide, Hermione Granger! – mondta Theo, és a poharát a szóban forgó boszorkány felé
tartotta, aki a zaklatottság és az öröm szép kombinációját mutatta. – Az idióták megmentője
és az idióták bajnoka, azt hiszem, tizenegy éves kora óta (akkor találkoztál Potterrel, ugye?).
Hála az ő gyors gondolkodásának és tudásának és… ööö… meglehetősen bonyolult mugli
tudományos dolgoknak, amelyeket nem próbálok meg elmagyarázni, nem azért, mert nem
értem őket, hanem mert ti nem fogjátok fel. Draco még mindig velünk van, és szabadon
folytathatja a vakmerően ostoba viselkedést élete hátralévő részében (bármennyire is rövid
lesz; reméljük, nem túl rövid). Így hát tósztot mondok a modern orvostudomány diadalára, a
régi ellenségekre és az új barátokra, Draco Malfoyra, amiért életben van, és Hermione
Grangerre, amiért megmentette az életét.

Harsogó, nevetéssel teli „Egészségünkre!” hangzott.

Draco azon kapta magát, hogy lökdösik, vállon csapkodják és bordán ütik, és valami
kreténség legmélyebb köreiből származó fajankó összekócolja a haját. Eközben Grangert
finomkodó tömeg vette körül, akik gyengéden koccintották a poharukat az övéhez.

– És ha felfedezted a hülyeség ellenszerét, szólj nekünk – mondta Pansy.

– Úgy lesz – vigyorgott Granger.

– Mondd csak, mit gondolsz Dracóról, most, hogy megismerted egy kicsit? – kérdezte Theo.
– Jó beteg volt?

– Tényleg a szívedhez nő – válaszolt Granger egyfajta lappangó szeretettel, mintha Draco

egyfajta parazita lenne, aki megtelepedett a személyén, és elkezdte megkedvelni.

– Mutasd meg a sebhelyet, pajtás! – mondta Flint.

Draco – a hős – leereszkedett, hogy ezt megtegye. Kibontotta a csokornyakkendőjét és

kinyitotta a gallérját, és a látványra elégedett kórusban felharsant az „Óóóó!”

– Elmagyarázná a jó professzor asszony, hogy mit látunk? – kérdezte Zabini Draco nyakát
szemlélve.

Granger, aki félig a válla fölött figyelt, kiegyenesedett, és professzor asszony lett. Draco
mellé állt (a hege miatt, egyébként nagyon érdekes távolságban volt az arca az övétől), és
elkezdte.

– Természetesen. Ez a hegösszehúzódás szép példájává kezd fejlődni. Látni itt az oldala

mentén a szövetek összehúzódását? Ez egy tipikus megjelenési forma, a seb szélei
összehúzódnak a sérült bőr körül, és ez behúzza a közeli szöveteket. Malfoy szerencsés, ez itt
kicsi, és nem befolyásolja a mozgékonyságát, a nagyobbak viszont kihívásokkal járnak…

A többit Draco nem hallotta, mert jelenleg egy kis csillagközi utazást élvezett, miközben
Granger ujjai folyton a nyakát súrolták.

Theo megrázta a fejét Draco felé.

– Te abszolút őrült. Szerencsés vagy, hogy egyáltalán életben vagy, nemhogy itt pötyögsz, és
megiszod a legjobb piáimat.

Longbottom kifaggatta Grangert a méreg tulajdonságairól, Patilt a kezelésről, Zabinit pedig

arról, hogy honnan lehet nunduméreghez jutni, olyan célokra, amelyeket nem árulhatott el.

Granger előadása véget ért, és általános elvegyülés, italtöltögetés és evés következett.

Draco nem vette a fáradságot, hogy visszakösse a nyakkendőjét. A kibontott

csokornyakkendő, a sebhely és a nyitott gallér olyan ördögi kinézetet kölcsönzött az
embernek, ami szerinte nagyon is jól állt neki.

A szalon túlsó végében kezdett egy kisebb gyülekezet kialakulni. Draco odasétált whiskyvel
a kezében (Flint vagy megfélemlítette, vagy megdumálta Theót, hogy nyisson ki egy üveg
Laphroaig 25-öst), hogy megnézze, mi ez a felhajtás.

A falon egy díszes, aranyozott keret volt. És a keretben?

Draco egy hónappal ezelőtti habosbabos nyafogásából származó borfröccs.

Theo egy kis feliratot tett a keret mellé:

– A lélek viharai –
21. század
Kevert művészet
A művész ismeretlen

Theo szeretettel nézett rá.

– Tetszik?

– Van benne valami elegancia – mondta Patil, oldalra billentve a fejét.

– Nagyon modern – jegyezte meg Pansy. – Ezért nem értem.

– Mit gondolsz róla, Hermione? – kérdezte Theo.

Granger elgondolkodott az életművön.

– Nagyon… ööö… expresszionista.

– Kandinszkij, de részegen? – javasolta Patil.

– Érzed a visszafogott szenvedélyt? – Theo a mellkasába markolt. – A zűrzavart? A

frusztrációt?

– Van valami, ami tetszik benne – válaszolta Granger. – Egyfajta… zavartalanság.

– Egyfajta önmegtagadás, azt hiszem – mondta Theo, ujjait az állára téve. – És te, Draco?
Gondolatok a legújabb szerzeményemről?

Draco rávillantott egy pillantást Theóra, a legpimaszabb faszkalpra, akit valaha is

fejbevágott.
– Nem is tudtam, hogy ilyen nagy pártfogója vagy a művészeteknek.

– Szeretem bátorítani a zsenialitást, ha látom. A fiatal művészek közül oly sokan nem ismerik
fel a saját lehetőségeiket.

Theo még néhány percig szórakoztatta magát, miközben a hölgyeket a mű értelmezéséről, és

a művész anyagválasztásáról alkotott véleményükről faggatta (úgy értesült, hogy a festék
meglehetősen drága volt, és harminc évet öregedett, mielőtt felhordták volna).

Az ingerült Draco visszavonult Davies, Flint és a kviddics biztonságába.

– Mitől nézel ki úgy, mintha valaki beleszart volna a vízforralódba? – kérdezte Flint.

– Segíts ezzel! – mondta Draco, és átnyújtott neki egy üveget.

– Szívesen.
Flint és Davies segítségével Draco bosszúból kiürítette Theo dédelgetett Laphroaig 25-ösét.

Amikor Theo kimerítette a hölgyek szórakozásának forrását, a teljes teremhez szólt:

– Táncoljunk?

Taps és igenek kórusa hallatszott. Pálcákat emeltek fel, hogy szabaddá tegyék a teret, és zene
töltötte be a helyiséget, Zabini pedig megbűvölte a fölötte lévő csillárt, hogy forogjon,
miközben Theo lehalkította a fényeket.

A tánc nem úgy zajlott, ahogy Draco fejében eltervezték.

Először is, a sors fintora folytán, vagy kimondatlan közös megegyezés alapján, ezt igazán
nem tudta, ő és Granger mindenkivel táncoltak, kivéve egymással.

Patil, Audrielle és Pansy egy-egy kört tettek Dracóval. Közben Grangert Flint karjaiban látva
Draco legszívesebben a saját csokornyakkendőjével fojtotta volna meg a férfit. Zabini karmai
között látni őt arra invitálta a gondolatait, hogy a barátját megfojtsa az egyik kanapé
párnájával. És Theót – Draco fél lélekkel arra gondolt, hogy a poharát szilánkokká zúzza, és
leszúrja.

Longbottom azonban rendben volt.

Volt pörgés, forgás, volt néhány meggondolatlan hölgyemelés félrészeg férfiak által, és
egyszer egy férfi (Theo) emelt egy nagyon részeg nőt (Pansy), volt nevetés.

Aztán Theo, aki jóval józanabbnak tűnt, mint amennyit mutatott, felhívta a figyelmet arra,
hogy Draco még csak nem is táncolt rendesen a megmentőjével, ami elfogadhatatlan. Draco
bosszúságára őt és Grangert egymás mellé terelték, mindenki köréjük gyűlt, aztán táncoltak
velük és körülöttük, ez egyáltalán nem volt az a meghitt látomás, amiről Draco a
mértéktelenségig álmodozott.

Ő és Granger mereven tartották egymást. Granger a mosolya alatt bosszúsnak tűnt. A férfi
rálépett a lány lábára, a boszorkány pedig az övére. Vicsorogtak egymásra. Draco azt mondta,
hogy Hermione lába rettenetesen kicsi, és az, hogy ő rálépett, az csakis azért lehetett, mert a
lány szándékosan ékelődött az ő lába alá. Granger replikája az volt, hogy ha ő rálépett a
varázslóéra, az azért volt, mert az ember nem tehetett mást, mint rálépjen Draco lábaira, ha
egy szobában volt vele, tekintve a puszta nagyságukat.

– És miért nincs megkötve a nyakkendőd? – kérdezte Granger ingerülten suttogva.

– Mert mintadarabként használtál a demonstrációdhoz – motyogta Draco.

– Hozd rendbe!

Draco személyes sértésnek vette ezt a célzást, hogy Granger nem helyesli az ördögien kedves
megjelenését.

– Te hozd rendbe! – rontott rá Draco ugyanolyan ingerülten.

– Nem tudom, hogyan kell csokornyakkendőt kötni.

– Majd megmutatom, ha megszabadultunk ettől a zsarnokságtól. Talán egyszer majd
megtanulsz tőlem valamit.

– Én? Tanulni valamit? Egyszer?

A táncuk hátralévő része ugyanolyan harmonikusan folyt.

Két-három dal után kiszabadultak a körből, és képesek voltak kicsit távolabb állni a
csoporttól, italokat kortyolgatni és úgy tenni, mintha nem idegesítené őket… nos, minden.

Granger úgy harapott bele egy szamócába, mintha az személyesen őt bántotta volna. Draco
élénk csatát vívott egy koktélrákkal.

– Rendben – szólalt meg Draco, és a nyakkendőjéért nyúlt. – Ha már ennyire érdekel.

Granger egyfajta bosszús összpontosítással figyelte, ahogy a csomót demonstrálja.

– Megvan? – kérdezte Draco.

– Igen.

Draco újra kihúzta.

– Mutasd meg!

Granger beleköpött a poharába.

– Micsoda? Nem mondtad, hogy lesz egy teszt.

– Tízből tíz a jeles.

– Egy teszt? – Egy bizonyos Theo nevű katasztrófa jelent meg Draco mellett. – Óóóó.
Lássuk, hogyan teljesítesz, Hermione.

– De én nem figyeltem… vagyis figyeltem, de nem… mindegy, rendben, megpróbálom.

Granger közelebb tántorgott, és tett egy próbát. Draco ezt egy kicsit sem élvezhette, mert még
két idióta érkezett Zabini és Longbottom személyében.

– Mi folyik itt? – kérdezte Zabini.

– Éppen köti a csomót – mondta Theo.

– Kivel?

– Dracóval.

– Ooh.

– Mi történik? – kérdezte Pansy.

– Összekötik az életüket – mondta Zabini.

Patil megérkezett.
– Mit csinálunk?

– Draco és Hermione összekötik az életüket – mondta Theo.

– Én kötök csomót, Nott – közölte Granger.

Patil zavartan nézett.

– Egy Nott csomót?

– Egy csokornyakkendőt – mondta Granger nagy türelemmel. – Az a fajta csomó. Nem Nott.

Flint megérkezett.
– Ki köti a csomót?

– Hermione. Dracóval.

– Én nem – nyögte Granger.

– Nem, én vagyok Nott – mondta Theo.

Draco közölte velük, hogy mindannyiukat utálja.

Granger hátralépett, és cinikusan nézte a keze munkáját.

– Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezzel átmentem.

Draco egy közeli tükörben megvizsgálta a csokornyakkendőt.

– Tízből hat.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen Hermionéval? – kérdezte Theo. – Annyira megpróbálta.

Granger jelentősen pozitívan járult hozzá Draco hangulatához azzal, hogy azt mondta:
– Gondolom, többet kell gyakorolnom rajta.

Draco a megszokott színvonalon csomózta meg a csokornyakkendőjét, és feljegyezte, hogy

gondoskodik róla, hogy Granger lehetőséget kapjon az önfejlesztésre.

A táncparkettről a bárpult felé vándoroltak további italokért. Mindenki kellemesen

elkortyolta a választott italt. A drága whisky Draco ereiben lazává és lomhává tette. Pansy és
Longbottom hosszú időre eltűntek, és csak kissé ziláltan tértek vissza. Davies és felesége a
kandallón keresztül távozott.

A bárpultnál Theo a koktélokkal kezdett babrálni. Pálcájával egy tál fehér, habos valami
felett kavargatott.
– Rendben. Melyikőtök akarja megkóstolni a legújabb kreációmat?

Pipsy, a házimanó izgatottan kristály pezsgőspoharakat tett ki. Mindegyikbe bőségesen töltött
egy-egy adag rozé pezsgőt.

– Miféle koktél? – kérdezte Pansy, miközben figyelte a folyamatot.

– Én pezsgő di amorénak hívom – mondta Theo. – Nincs benne semmi olaszos, csak úgy
gondoltam, hogy szexisen hangzik.

Pansy a pultra támasztotta a könyökét, hogy figyelje, és Patil is csatlakozott hozzá.

Granger a kíváncsiság és a cinizmus kombinációját nézve inkább távolságot tartott.

Theo elővett egy kis fiolát, és felemelte.

– A titkos összetevő. Lássuk, mennyire emlékeztek jól a bájitalokra.

A fiolát a fehér habot tartalmazó tálba öntötte. A gőz kecses spirálokban sistergett felfelé.

– Ez Amortentia! – kapkodta a fejét Patil.

– Ellenőrzött anyagokkal szórakozunk, mi? – kérdezte Draco.

– Pimasz fráter vagy, Theo – mondta Flint.

– Hm. Az Amortentia ad egy bizonyos… – Theo szája egy franciául beszélni készülő brit
ráncba préselődött: – Je ne sais quoi. Persze jóval az Amortentia tényleges adagjának
küszöbértéke alatt, épp csak annyira, hogy pozitívan finom íze legyen.

– Mikor adagoljuk az Amortentiát? – kérdezte Granger felhúzott szemöldökkel.

– Csak ha szeretnéd – mondta Theo. Mindegyik pezsgőspohárba tett egy-egy kiskanálnyit a

fehér habból. – Ne aggódjon, doktornő… ezekben az egyperces koncentrációkban nem fogsz
belém szeretni. Ez csupán ízfokozó.

– Bolondság azt feltételezni, hogy nem vagyunk már most szerelmesek beléd – mondta
Zabini.

Theo csókot fújt neki.

A pezsgősüvegek sora rózsaszínűen és fehéren csillogott. Theo, a nyelvét a fogai között

kidugva, ahogy koncentrált, mindegyikbe tett egy-egy fürtöt valamilyen citrusos körítésből.
– Voilá!

– Óóóó – mondta Pansy, elvette az övét, a másikat pedig átadta Longbottomnak.

Zabini megvonta a szemöldökét, és ő és Patil elvették a sajátjukat. Összeértek a poharak.

Flint egyetlen nyeléssel lehajtotta az övét.

– Mmm. Igyunk még egyet.

– Ezeket ízlelgetni kell, te nagy fajankó – mondta Theo.

– Micsoda? Pezsgőn osztozunk? – kérdezte Flint.

– Miért adagoljuk a pezsgőt? – kapkodta a fejét Pansy. – Háború van?

Flint a bárpult fölé hajolt, és hangosan suttogva azt mondta:
– Készíts még egyet, és elmondom, milyen volt az enyém íze.

Theo zavarba jött. Pipsy kiosztotta a megmaradt pezsgősüvegeket.

Draco whisky okozta bágyadtsága átadta helyét a bénító fatalizmussal vegyes aggodalomnak.
Félelem a jövőtől, és a beletörődés, mert elfojtott szíve mélyén tudta, hogy mi fog
következni.

Pipsy odaadta Dracónak a pezsgőt. Ellépett a pult mellől, és elrejtőzött a kényelmes

földtömeg mögött, ami Flint volt.

Bámulta a lágyan fortyogó főzetet. Nevetséges módon a szíve hevesen vert.

Nem kellett beleszagolnia, hogy rájöjjön, mi fogadja őt. A beletörődés egyre nehezebbé vált,
az elkerülhetetlenség lassú rémületet keltett benne.

Az arcához tartotta a finom poharat, érezte a pezsgő pezsgését az orra hegyén.

Vett egy nagy levegőt. És ott volt: kávé, sóoldattal teli levegő, fertőtlenítő. És most már
összetettebb illatok voltak benne… sampon, kalandpor, francia édes bor. Egy éppen elégett
gyertya illata.

Granger egy pohárban.

Baszd meg!

Draco megköszörülte a torkát, körbepillantott, és igyekezett közömbösnek látszani.

Granger most előre lépett, hogy átvegye a házimanótól az övét. Az arcán olyan nemes
rettegés tükröződött, mint egy királynőé, aki a guillotine felé tart.

Miután átvette a poharat, derékmagasságban tartotta, jó távol az arcától, és megfordult, hogy

Patillel beszélgessen.

Patil figyelmét elvonta Flint és Theo civakodása. Granger láthatóan megacélozta magát.

Draco figyelte, ahogy a lány az arcához emeli a poharat.

Kifújta a levegőt, és lesújtottnak tűnt, mintha valami borzalmas dolog éppen most erősödött
volna meg benne.

Alig volt ideje összeszedni magát, amikor Pansy felé fordult.

– Megkóstoltad már a tiédet?

Granger feszes állkapoccsal egyfajta korlátolt mosolyt adott Pansynek, és belekortyolt.

– És? – kérdezte Theo.

– Finom – mondta Granger fojtott hangon.

Amikor a csoport figyelme máshová terelődött, Granger úgy bámulta a poharat, mintha azon
töprengene, hogy a tartalmát a padlóra öntse.

Nem nézett Dracóra.

Longbottom az orra alá tartotta a pezsgőt, és felsóhajtott.

– A feleségem egy zuhany után.

Zabini beleszagolt a sajátjába.

– Kezdek… hmm. Gyömbér.

– Érzelmi stabilitás – szólt Patil, és nevetve belélegezte az övét. – És bergamott.

– Nedves fű – mondta Pansy.

– Tűz tél végén – elmélkedett Theo.

– Bőr – szólt Flint.

– Oooh – mondta mindenki.

– Sloe gin – szólalt meg Granger, de hazudott.

– Frissen szedett levendula.

– Menta. És… zúzott bazsalikom.

– Narancshéj – hazudta Draco.

– Masala chai.

– Nugát.

Theo még több pezsgőt töltött nekik, és a tömeg szétszéledt. A hölgyek a bárpultnál időztek.
Pipsy csettintett az ujjaival, és tüzet gyújtott a szalon kandallójában, amely köré a férfiak
gyűltek. Összehúztak néhány széket, hogy hangulatosan filozofálhassanak.

Draco hanyag eleganciát és férfias sportosságot sugalló tartással vetette magát az egyik
székre, hátha Granger felé néz.

Az utazásról beszélgettek.

Draco belekortyolt az italába.

– Draco jól csinálja – mondta Theo elismerő pillantással.

– Mit csinál jól? – kérdezte Draco.

– Kóstolgat.
Ez igaz volt, így tett. A pezsgő boldogság volt egy pohárban. Az Amortentia olyan enyhén
adagolt volt, hogy inkább emlékeknek érezte a nyelvén, mint ízeknek. Érzéseket csalogatott
elő az elfojtás mögül, és arra késztette, hogy élvezze őket.

A boldogságot egyfajta nyugodt nyomorúság kísérte. Tudatosította benne, hogy vágyik

dolgokra. Nem csak nyilvánvaló Granger-dolgokra, hanem mélyebb dolgokra.

A beszélgetés visszatért az utazási tervekhez, és Draco magára maradt az ízlelgetéssel.

Longbottomra nézett, és azon kapta magát, hogy életében először irigykedik a férfira. Azt
akarta, amije ennek a tökfilkónak volt. Azt akarta, hogy őt is akarják. Nem a neve, a pénze
vagy a külseje miatt, hanem azért, mert tisztességes, időnként ostoba ember. Azt akarta, hogy
valaki megcsavarja a haját, és megcsinálja a csokornyakkendőjét. Azt akarta, hogy valaki
megfogja a kezét, és táncparkettre vigye vagy mosdóba húzza, hogy gyorsan elmenjen, és az
élet útjára lépjen.

Vágyakozás volt ez, ami éppoly finom, mint amilyen fájdalmas.

Elhomályosult, mielőtt túlságosan belezuhant volna a megszállott, önsajnáló kétségbeesésbe.

(Nem volt szüksége a karthauziakra és fondorlatos kínjaikra, egy pohár Amortentia-
pezsgővel felfegyverkezve bőségesen tudta kínozni magát.)

A beszélgetés most Theo szőlőtermesztési terveire terelődött.

– Draco még nem közölte a fenntartásait – mondta Zabini. – Szerintem teljes kudarc lesz
belőle.

– Draco ma este elfoglalt – szólt Flint.

– Kóstolgatok – közölt Draco.

– Hadd ízlelgesse – mondta Theo, védekezően a karját Draco mellkasára vetve.

Theo szőlőültetvényének ideális helyszínei körül csapongtak, egyesek Franciaországot,

mások Olaszországot részesítették előnyben, megint mások egzotikus helyek, például a távoli
Kalifornia mellett érveltek. Draco feloldotta az elzártság gátját, ahogy érzelmi felfordulásai
alábbhagytak.

A három boszorkány cikázva, egymásba karolva vándorolt a tűz felé.

Patil végigsimította ujjával Granger fürtjeit.

– Kialakíthatok egy paraszociális kapcsolatot a hajaddal? Olyan hosszú lett.

– Csak ha én is a tiéddel – mondta Granger, és Patil fonatát a tenyere köré tekerte. –

Egyértelműen imádom.

– Hölgyeim, csatlakozzanak hozzánk – kezdte Zabini.

– Pszt! – csendesítette le Flint, érdeklődve hajolt előre. – Ne szóljatok közbe! Látni akarom,
hová vezet ez az egész.
De már túl késő volt. Granger és Patil kibontakozott egymásból, és hogy hova vezet ez az
egész, az tragikus rejtély maradt.

Pansy keresztbe tett karral, és felemelt csípővel figyelte az összegyűlt varázslókat.

– Csatlakozol hozzánk? Pontosan elég széket húztatok ide az öt formás seggeteknek.

– Megidézek… – kezdte Longbottom.

– Nem – mondta Theo. A tűz körül ülő különféle urak öle felé mutatott. – Rengeteg hely van.

Pansy vigyorogva, túlzó csípőmozgással Longbottom felé lépkedett, és olyan könnyedséggel

omlott rá, ami sokéves ismeretségről árulkodott.

Az apró, féltékeny tüske szúrta Draco szívét.

Patil rácsúszott Zabini térdére.

És Granger? Granger a pálcájáért nyúlt, és egy pillanatra volt attól, hogy megidézzen egy
széket, amikor Theo megkérdőjelezte a bátorságát azzal, hogy azt mondta:

– Tudod, nem kell félned Dracótól. Ő eléggé jól nevelt. Biztos vagyok benne, hogy nem
harap.

A tekintet, amit Granger Theóra vetett, lángoló volt.

– Félni? Tőle?

Aztán részegen és bátorságtól duzzadóan Draco felé lépett, az ölébe huppant, és rávette, hogy
a férfi tartsa a pezsgőjét, amíg a szoknyáját rendezgeti.

Granger az ölében ült. Granger az ölében volt.

Draco meg akart halni.

Emellett elhatározta, hogy aznap este harmadszor is megöli Theót. Majd elkéri Zabinitől a
nundumérget, ha megszerzi.

Granger a férfi lábán ült átellenben, a feneke a combján, a lábait a bokájánál keresztbe tette
oldalt. Ez kiváló rálátást nyújtott Dracónak a lány profiljára, beleértve az egyik melle oldalát
is, amely a szorító, fekete anyagba burkolózott, pontosan szemmagasságban. Draco
elfordította a tekintetét, hogy valami biztonságosabbat keressen, amit nézhet. A tekintete
lejjebb vándorolt, ahol a lány ruhájának hasítéka felfedte a combját, pont ott, az ágyéka
közelében.

Bizonytalan. Helyette Longbottom cipőjét nézte.

Granger teste meleg volt. Sőt, forró.

– Harapsz? – kérdezte Granger.

– Kérésre – mondta Draco lassú mosollyal.

Semmi rossz nincs egy kis szabadidős flörtölésben. A barátai furcsának tartanák, ha nem
tenné, de tényleg.

Ez feldobta a lányt. Draco elraktározta ezt, mint Granger zavarásának egy új módszerét, bár a
felfedezése úgy tűnt, hogy veszélyekkel jár mind a zavartra, mind a zavaróra nézve.

Granger kitépte az italát Draco kezéből. Theo – elégedetten a mesterkedésével – elfordult,

hogy máshol folytassa a kellemetlenkedést.

– Theo tud a kezelés okozta szárnyalásaidról, vagy ez véletlen volt? – kérdezte Granger.

– Puszta véletlen, biztosíthatlak, hogy nem osztottam meg ezeket a gondolatokat az

osztállyal.

– Az álmok tényleg valóra válnak.

– A legváratlanabb módon – mondta Draco, mielőtt biztonságosabb területre vonult volna

vissza. – Henriette szörnyű zsarnok volt?

– Igen. Nagyon ragaszkodott a feketéhez.

Az lenne, az a kotnyeles kis csirkefogó.

Draco érezte Granger samponjának illatát, de nem tudta, hogy ez a lányról árad-e, vagy a
kezükben pezsgőben bugyborékoló Amortentiáról.

Ez így rendben volt.

Nem akart felállni, csak mert egy nő ült a térdén.

Felnőtt ember volt.

Theo most Zabini borízlését sértegette. Patil vidáman csatlakozott hozzá, úgy látszik, ez már
korábban is viták forrása volt, és készenlétben állt a szellemes szavak arzenálja.

Granger veszélyes csillogással a szemében tanulmányozta Theót.

– Változtassuk át csótánnyá – javasolta Draco.

– Lehet.

– Mi van a kakasokkal? – kérdezte Flint.

– Csótányok – mondta Draco.

– Ki beszél itt kakasokról? – kérdezte Pansy.

– Draco – mutatott rá Flint.

– Tipikus – csóválta meg a fejét Pansy.

– Granger csótánnyá fogja változtatni Theót – jelentette ki Draco.

– Meg tudod csinálni? – kérdezte Zabini.

– Nyilvánvalóan – mondta Granger.

Theo felemelte a poharát, és óvatos pillantást vetett Grangerre.

– Egészségedre… pont erre vágytam: egy új fóbiára.

– Nagyon kafkai – mondta Patil. – Könyvet kell majd írnod az élményeidről.

– Ezek a filiszterek nem fogják érteni ezt az utalást – szipogott Theo. – Bocsássatok meg,
mennem kell újratölteni az italom, és mellesleg elmenekülni Hermione közeléből.

– Távolról is megteheti – szólt Draco Theo hátráló hátára.

Érezte Granger visszatartott nevetésének remegését, ahogy Theo léptei felgyorsultak.

A beszélgetés ismét a borra terelődött. Zabini meglehetősen alapos védekezést fogalmazott

meg a Vermentino ellen.

Granger az ölében ült.

Draco igyekezett nem gondolni rá.

Véleményt mondott a tanninokról.

Meleg volt a gallérja alatt. Meglazította a csokornyakkendőjét.

A terem túlsó végében lévő bárpultról Theo kiabált:

– Jól van! A gyakorlat!

Ami egyáltalán nem az volt, amire Draco készült, de rendben van.

Granger belekezdett.
– Ó! Azt hiszem, már mindent elfelejtettem.

Közelebb húzódott Dracóhoz, egyfajta bódult összpontosítással. A szemei füstössé váltak,

amitől még inkább falanszterszerűvé váltak. Draco ezért nem nézett rá. A plafont csodálta.
Itt-ott enyhe rántást érzett a nyakán, ahogy Granger a csokornyakkendőjével babrált.

– Várj – motyogta Granger –, ez… nem… rossz irányba van.

Granger ujjai óvatosan körbefogták a sebhelyét, miközben a lány kioldotta, amit az előbb
csinált. Draco egy rövid ábrándozásnak hódolt, amelyben a nő folytatta a dolgok feloldását,
kezdve a többi gombjával, majd vele.

A farkát kezdte érdekelni az eljárás, és rángatózni kezdett.

Ragyogó.
Granger a csokornyakkendő kusza csomóját bámulta, és felsóhajtott.
– A francba. Fogalmam sincs, hol vagyok.

Dracónak sem volt, úgyhogy ez így volt rendjén.

Granger csuklott egyet, mélyebbre csúszott az ölébe, és újrakezdte. Várta, hogy az agya
valami tréfás megjegyzést javasoljon, de csak annyit javasolt: glukk.

Draco nagyon lekötelezett volt.

Ha a lány közelebb csúszna, és sokkal többet vonaglana, hamarosan ellátja Grangert azzal a
Kemény Bizonyítékkal, amire annyira vágyott.

Távolról regisztrálta a Longbottomtól Grangerhez intézett bátorító szavakat.

– Kész! – mondta Granger.

Longbottom megvizsgálta, és azt mondta, hogy ezúttal ez rendes csokornyakkendő.

Granger megidézett egy tükröt, hogy Draco megítélhesse.

Igazából csak a saját tükörképét vette szemügyre, sötét szemekkel, rózsaszín pírral az
arccsontja tetején. Emellett egy hajszála is elállt a helyéről.

– Tízből nyolc – mondta Draco. – Tartsd azt ott nekem, drágám, ezt helyre kell hoznom.

Granger nem volt egy drágaság. Szúrós pillantást vetett rá. Épp időben igazította meg a haját;
a lány a tükröt egy homorú monstrummá változtatta, amitől úgy nézett ki, mint a Szurcsók.

Zabini elsétált, hogy megkeresse Theót, őt követte Patil.

– Azt hiszem, legalább javultam – jelentette ki Granger, de egyértelmű volt, hogy a pityókás
lelkében ott mardosta a tudat, hogy nem ért el kitűnő jegyeket.

– A változatosság kedvéért inkább szórakoztató, hogy én tanítok neked valamit.

– Rengeteg mindent szeretnék, ha megtanítanál nekem.

– Tényleg?

– Azt a mágiafelismerő varázslatot – mondta Granger halkan. – Amit a házamban használtál.

Draco ugyanilyen mély hangon azt mondta:

– Csak ha megtanítod nekem azt a rúnaparancsot, azt amit a nyilaknál használtál.

Granger elgondolkodott, ujját az ajkára téve. Aztán közelebb lépett, finom illatúan, és oda
suttogta:
– Rendben. De cserébe meg kell tanítanod nekem a geodéziai védekező varázslatot.

A geodéziai védővarázslatban nem volt semmi izgató, és mégis, Draco azon kapta magát,
hogy összeszorítja az állkapcsát, hogy elnyomjon egy borzongást, ahogy a szavak
végigfutottak a fülén, és egyenesen az ágyékáig értek. Félig-meddig merevedett.

Dracónak volt még egy utolsó kérése, annyira magánjellegű, hogy még közelebb intette
Grangert. Az egyik fürtje végigsimított a száján, ahogy odahajolt hozzá.

– Akkor meg kell tanítanod nekem a számítógépet használni – mondta Draco.

Granger zihált.
– Te zsaroló.

– Tudom.

– Jobb alkudozási lehetőséget kell produkálnod. A számítógép titkai túlságosan fajsúlyosak.

– Azt mondod? Majd elgondolkodom valami máson, amit felajánlhatok.

Granger végigsimított a karján. Libabőrös lett.

Ami ördögien kielégítő volt, de egyben potenciálisan egy Probléma is.

Miután ezeket a pedagógiai kérdéseket megtárgyalták és elintézték, mindketten

belekortyoltak a pezsgőjükbe.

Draco körülnézett, és örömmel tapasztalta, hogy senki sem figyel rájuk. Flint éppen
Longbottomnak magyarázta, hogyan tiltották ki a Fortescue-ból. Draco nem kapta el a
történet további részét, ami rendes körülmények között talán érdekelte volna, de ezek nem
hétköznapi idők voltak. Pansy Longbottom vállán szundikált.

Flint azt mormogta, hogy kétségbeesetten vágyik egy kijózanításra, és felállt.

Longbottom az egyik kanapéhoz vitte Pansyt.

Granger felhörpintette a pezsgő maradékát, és figyelte, ahogy a rózsaszínű folyadék pezseg.

– Narancshéj – mondta elgondolkodva.

– Mi van vele? – kérdezte Draco.

– Mi történt a karamellával és a kávéval?

– Mi történt a drága kölniddel?

– Hazudtál.

– Ahogy te is.

– Miért?

– Miért hazudtál?

– Gondolom, ez… eléggé magánügy.

– Igen.

Granger kissé ringatózva Draco ölében lehajtotta a maradék pezsgőjét. Nyelt egyet. Egy
csepp ott maradt az ajkán, amit az egyik ujja hegyével letörölt.

Glukk.

Draco félrenézett, amíg biztonságban nem volt, majd vissza.

Most a lány arca közel volt a férfiéhoz. A tekintete lágy volt, mámoros, álmodozó.

– Utálom, hogy ilyen jó íze van – szólalt Granger. A lány lesújtottnak tűnt ettől. Szexisen
lesújtva. Az ujjbegyét az ajkai közé nyomta.

Draco kiitta a saját pezsgőjét, hogy elterelje a figyelmét. Granger tekintete a szájára siklott,
majd vissza.

– Én egyenesen utálom az enyémet. Ha ez… valamennyire vigasztal – mondta Draco.

– Furcsa módon igen.

Draco elmozdult, azzal az ürüggyel, hogy… kényelembe helyezi magát, vagy valami ilyesmi.
Granger ennek hatására közelebb csúszott hozzá.

Érezte a mellének duzzadságát a mellkasán. A lány hajának tömege közéjük szorult, és

csiklandozta a nyakát.

És ott volt Granger gravitációs ereje… a közeledés, a bevonzás. A lány szája két centire volt
a férfiétól. A szemei melegek voltak. A férfi a nyaka mögé csúsztathatta volna a kezét, és
istenek, ahogy a lány hátradőlt, még csak nem is kellett volna magához húznia, a boszorka
csak úgy beleesett volna, és ez… ez… ez…

Granger pislogott, kifújta a levegőt és visszahúzódott.

Rossz ötlet lenne. Igen.

– Túl sokat ittam, és nem gondolkodom tisztán – mondta Granger, de úgy hangzott, mintha
inkább magának mondaná, mint Dracónak.

– Soha életemben nem gondolkodtam még ilyen tisztán – búgta Draco.

Granger egyenesebben ült fel. A szemében kialudt a melegség. Elzárkózott.

Draco követte a példáját. Valószínűleg ez volt a helyes döntés. Legalábbis helyesebb, mint
egy teljes körű csókolózás Theo partijának közepén.

Körülnéztek, és azt tapasztalták, hogy egyedül vannak. Minden szék üres volt. Granger a
leggyengébb ürüggyel ült az ölében, de most egyáltalán nem volt rá oka.
Hangok hallatszottak a hop-kandalló felől, közvetlenül a szalon előtt. Az emberek távozni
készültek.

Granger hirtelen pánikszerű lendülettel pattant fel Draco öléből. A bárpulthoz sétált, ahol
Pipsytől kért egy pohár jeges vizet, amit azonnal le is húzott. Aztán a pultra ejtette a poharat,
és merev háttal bámult a semmibe. Pipsy megkérdezte, hogy minden rendben van-e,
kisasszony? Granger feszült hangon azt felelte, hogy minden rendben van.

Draco elég sokáig várt, hogy minden kemény bizonyíték eloszoljon, aztán a kandallóhoz
sétált. Az okklumencia segített abban az általános szenvtelenségben, amit közvetíteni akart,
miközben csatlakozott a búcsúzkodáshoz.

Granger is csatlakozott hozzájuk, viszonylag nyugodtnak tűnt, és szintén köszönetet mondott

és elbúcsúzott. Longbottom Pansyvel a kezében eltűnt a kandallóban, őt követte Zabini és
Patil, majd Flint.

Draco valamilyen ürüggyel visszacsalta Theót a szalonba, hogy Granger úticélját hop-porral
vissza a kúriába ne lehessen hallani.

– Ma este kevésbé voltál szerencsétlen, mint máskor – szólalt meg Theo.

– Te egy kotnyeles kis pöcs vagy – mondta Draco.

– Örülök, hogy jól érezted magad.

– Minden pillanatát utáltam.

Theo elvigyorodott.
– Menj haza a picsába, Draco!

Draco intett neki, és a kandalló felé sétált.

Remélte, hogy Granger nem szaladt el egyenesen az ágyába, miközben ő Theóval

beszélgetett. Volt még egy befejezetlen ügyük.

Meg akarta kapni a rohadt táncát.

Draco kilépett a kandallóból, és ott Henriette-et találta, aki Grangernek segített a ruhája
finom leporolásában.

Henriette Dracót is megtisztította, majd mindkettőjüknek jó éjszakát kívánt, bosszantóan

csillogó szemmel.

– Rendben – mondta Draco, és megigazította a csokornyakkendőjét. – Jó, hogy még mindig

itt vagy.

Granger óvatosnak tűnt.

– Miért…?

Draco megfogta a karját, és kisétáltak a hop-por szalonból.

– Hol vagyunk… – zihált Granger.

– A bálteremben.

– De mi…

– Egy rendes táncot akarok.

– De mi…

– Nem. Az hülyeség volt.

Grangernek nem volt további ellenvetése, hanem engedte, hogy részeg énjét udvariasan,
zavartan nézve elsodorják.

Draco kitárta a bálterem hatalmas, kétszárnyú ajtaját. A manók a kúria minden helyiségét
készenlétben tartották, hogy egy pillanat alatt használatba vehessék, és ez alól a királyi
bálterem sem volt kivétel. A félhomályban ragyogott a fehér márványpadló, és a falakat
borító tükrök sokasága csillogott. A déli végén padlótól a mennyezetig érő ablakok húzódtak
felfelé, amíg el nem tűntek az árnyékban.

Draco meglengette a pálcáját a boltív felé. Nyolc hatalmas kristálycsillár kelt életre,
leereszkedtek, és lassú forgásba kezdtek a mennyezeten. Fényük ragyogóan tükröződött
vissza a fényes márványon és a tükrökön.

Még egy pálcaintés, és egy zenekar hangjai visszhangzottak a bálteremben.

Granger elragadtatott sóhajt hallatott, a lélegzete is elállt, ajkát szétnyitotta, éppen csak
annyira, amennyire Draco számára oly sok örömet okozott.

Érezte, hogy vigyor ül ki az arcára.

– Egészen pompás, nem igaz?

– Az!

Draco megfogta Granger egyik kezét, a másikat a derekára tette, és belekezdett egy
keringőbe, mielőtt Granger túl sok kérdést tehetett volna fel, például, hogy vajon megőrült-e.

Tettek néhány óvatos lépést. A férfi a lányra pillantott, hogy lássa, nem tervez-e elszökni az
őrült elől, de a boszorka követte a varázsló vezetését, óvatos, de kíváncsi tekintettel. Egyszer
már nézett rá így, amikor Draco elbűvölt egy egész mugli orvoscsoportot abban az oxfordi
kocsmában. Kellemes meglepetés volt, és ki a fene vagy te, egyszerre.

Ahogy Provence-ban is, a lány dereka meleg volt a varázsló tenyere alatt. A boszorkány keze
a férfi kezében gyengéd volt. Könnyedén mozogtak, és ezúttal nem taposták egymás lábát.

Draco a tükrökben figyelte a táncukat, ahogy a lány alakja olyan szorosan simult hozzá,
ahogy a ruhája a mozdulataik ütemében suhogott, és a férfi lábát súrolta, amikor
megfordultak. Büntelenül elnézte magának ezt a kaleidoszkópos szöget, amelyen keresztül
gyönyörködhetett a boszorkányban. Ha előre nézett, a tükörben ott volt a lány csupasz
lapockái közötti mélyedés, balra oldalának íve, ha lefelé nézett, a sötét szempillák, a kipirult
arc és a rózsaszín ajkak.

A lány közelebb jött, ahogy megfordultak, és a férfihez simult, és ez gyönyörű érzés volt.
Nem hagyta, hogy újra elhúzódjon tőle, a keze háta alsó részére csúszott, és ott tartotta. A
boszorka sötét csodálkozással nézett fel rá, aztán lenézett, az ajkába harapott.

A zene felcsendült. Körülöttük pörgött a bálterem, az ablakokban megcsillantak a csillagok, a

csillárok lágyan csilingelő táncot jártak, és ragyogást szórtak szét a teremben.

A varázslat, a harmónia, a csillogó álmodozás pillanata volt ez. A szemük megtelt fénnyel, a
fülük a hegedűk crescendójával, a szívük pedig egymással.

Ez volt az, amire ő vágyott.

A férfi felemelte a karját, és a nő elpördült tőle, és csak az ujjaiknál kapcsolódtak össze, aztán
a nő visszapördült hozzá, olyan közel, hogy a varázsló érezte, ahogy a következő lélegzetét
veszi.

A fény újra az ereiben volt… a Mabon napja, izzó, dicsőséges, a szíve körül dagadt, és
kiszorította belőle a levegőt.

A nő ismét megpördült, és ezúttal háttal állt neki, a mellkasához szorítva, a fenekét az

ágyékához nyomva. Az egyik tükörben összeakadt a tekintetük, de túl intenzív volt ahhoz,
hogy kitartson, és újra elfordult.

Most rajta volt a sor, hogy részt vegyen egy meggondolatlan emelésben, amit meg is tett, a
kezét a lány dereka köré fonva felemelte őt a levegőbe. A férfi megpörgette a lányt,
miközben a magasban volt, és gyönyörködött a boszorka zihálásában, a vállába
kapaszkodásában. A nő meglepett nevetéssel visítva repült a varázsló fölé.

Amikor a férfi lehozta a földre, a lány nevetve kapaszkodott belé, szemében az igazi öröm
ragyogása csillogott. A varázsló is hasonló örömöt érzett, amilyet még soha nem. Fenséges
volt benne ez a könnyedség.

A lány karjai Draco nyakát ölelték. Olyan közel volt hozzá, hogy legszívesebben felrobbant
volna.

Az érzés ritka volt… értékes… szívszorító. A nő ragyogott. Elállt tőle a lélegzete. Ő volt
minden, amire a férfi vágyott.

A fények elhalványultak. A zene elcsendesedett.

Megálltak a mozgásban és ebben a szerelmes ölelésben, zihálva, sötét szemmel, egymásra

révedően, várakozva.

– Granger, én…

A lány felnézett.
A férfi nem mondott többet. Draco zuhanni kezdett.

Nem kellett neki a gyűrű, hogy megtudja, a lány szíve hevesen ver. Érezte a pulzusát a
mellkasán. Az övével egyforma ütemben dobogott, túl gyorsan, olyan gyorsan, hogy már fájt.

Részeg volt az endorfinoktól és a túl sok jó piától, és túl kevés józan ésszel rendelkezett. Az
ajkai szétnyíltak. Úgy nézett rá, mintha meg tudná csókolni. Lehetetlen volt. Nem történhetett
meg.

Most az ujjai a férfi állán voltak.

A varázsló a nő felé hajolt; a vonzás túl édes volt.

A csókja lágy kérdés volt.

A válasza az volt, hogy magához szorította a nőt. A lány a férfi ajkain kapkodta a levegőt,
amikor Draco visszacsókolta.

Végre. Végre, baszd meg!

A szájuk találkozott a vágyakozásban, érezte a túl sok pezsgőt, amit úgy gyűlölt, hogy ilyen
jó íze volt.

Csak most nem Amortentia volt az, amit megízlelt; nem azok az illatos, kreált eszenciák
voltak, hanem a lány maga. Igazi volt. És a pezsgő gyenge utánzat volt, most, hogy az igazit
szorította magához, szaggatott lélegzetvételeket fújt a szájába, ujjait a férfi ingébe fúrta. Az
Amortentia nem beszélt az ajkak puhaságáról, a remegésről, a gallérjába akasztott ujjakról, a
boszorkányosan finom, kipirult arcú, bizonytalan, mosolygó szájat az övéhez szorító lányról.

A nő enyhén megremegett, ahogy ő is, az adrenalin, az idegek és a visszafogottság euforikus

összevisszaságától.

Majd elhúzódott, és a varázsló nyakába nyomta az arcát. A meghittségtől a szíve újabb

őrjöngésbe kezdett. A férfi karjai a boszorkány köré tekeredtek. A lány finom csontozatú és
kecses volt, és ínycsiklandóan remegett.

– Még mindig nem gondolkodom tisztán – rebegte a nő, a hangja mély és színtelen volt, a
szavai végigsimítottak a férfi sebhelyén.

– Mondjuk… mondjuk, hogy az ital miatt van? – kérdezte Draco félig suttogva.

– Igen – lihegte Granger megkönnyebbülten. – Mondjuk. Ittunk… sokat.

– És ez minden bizonnyal hibás minden… de minden meggondolatlan viselkedésért.

A nevetése aranyszínű hangja hallatszott.

– Nyilvánvalóan.

Egymásra néztek.
A férfi úgy gondolta, boldogan halna meg, ha a lány ajkai újra megnedvesítenék az övét.

És aztán akkor megtették.

 A Viking szégyenteljes viselkedése / A gyógyítás, öröm…

28. fejezet
A Viking szégyenteljes viselkedése
A gyógyítás, öröm…

Szerző: Figyelmeztetés! A fejezet második részében található erőszakos/véres jelenetek

miatt. A történet elején megemlítem, hogy ez egy alacsony kockázatos mese, időnként
komoly pillanatokkal – itt egy ilyen komoly pillanathoz érkezünk. Örömmel tájékoztatlak,
hogy ez ember az ember elleni erőszak, és egyetlen gomba sem sérült meg.

A tánc, a fények, a zene, a nő a karjaiban – a sziporkázó öröm pillanata volt ez, amely Draco
egyik legkedvesebb emléke lett, és úgy hitte, hogy ez évekig elképesztően erős patrónusokat
fog szülni.

Ziháló, kapaszkodó sajnálkozással váltak szét. Granger húzódott el először, aztán Draco újra
megcsókolta, érezte a valóság közelgő harangját, és csak még egyet akart.

Aztán megpróbált elhúzódni, de a lány lábujjhegyre emelkedett, és a száját a férfi

állkapcsának szélére szorította. A varázsló keze a boszorkány tarkójára csúszott,
rózsaszirmok súrolták az ujjperceit, az arcához simult, és felsóhajtott.

A pillanat álomszerűen kezdett elszállni. Draco végigsimította az ujjaival a lány oldalát, hogy
emlékezetébe vésse az érzést, és még egyszer utoljára megcsókolta, hogy megpecsételje édes
szája emlékét.

Nedves ajkakkal, zavartan bámultak egymásra, a részegségük végre utolérte őket, és

rádöbbentek, hogy mit tettek.

A valóság hideg volt és hajthatatlan, keményen csapott le. Draco agya, amely minden jel
szerint egész este távol maradt, most visszatért. Erőszakkal ostorozta magát, hogy mi a faszt
gondolt, mit csinál? Egy auror nem smárolhat a megbízójával.

Granger ugyanilyen zavartan nézett. Hátrált egy lépést. Önvád, megbánás és zavartság volt a
mozdulatában.

Egyre riadtabban néztek egymásra, és kétségbeesetten próbálták bizonygatni, hogy nem volt
semmi baj.

Granger – megrökönyödve – találta meg először a szavakat.

– Nem kellett volna ezt tennünk.
– Nem… nem kellett volna – erősítette meg ezt Draco, és utálta, hogy mindez milyen
lélegzet-visszafojtva hangzott.

Granger a padlóra nézett, a tükrökre, bárhová, csak rá nem.

– Tudom, hogy mi nem… ööö… tudom, hogy… nyilván, tudod…

– Igen, nyilvánvalóan…

– És azt is… mi nem vagyunk.

– Igen.

– Nekünk munkakapcsolatunk van – folytatta Granger. – És szigorú szabályok vonatkoznak

az ilyesmire. Nagyon jó okokból.

– Vannak. Igen. Szabályok. És egy magatartási kódex, ami egyértelműen… az ilyen jellegű
dolgokra vonatkozik.

– Igen. Persze.

– Ez egy elhibázott döntés volt – mondta Draco.

– Igen. Mindketten… mindketten befolyásoltság alatt álltunk. Többé nem fordul elő. Nem
szeretnék semmit sem megszegni és veszélyeztetni… ezt… téged, mint az auroromat és… és
mindent.

– Rendben.

– Rendben – ismételte Granger.

Draco megpróbált higgadt maradni.

– Az italok miatt volt. Csak az italok.

– Nyilvánvalóan igen. Semmi több.

– Semmi több – ismételte Draco.

– Jó – bólintott Granger.

– Mehetünk… lefeküdni? – kérdezte Draco.

– Igen.

– Mármint külön-külön, természetesen. Menjünk… az ágyainkba. Többes számban. Úgy

értem, elmehetünk együtt, de külön ágyakba.

– Rendben – mondta Granger, és erőteljesen bólintott e kritikus pontosításra. – Igen.

– Mert természetesen soha nem mennénk egy ágyba, nyilvánvalóan…

– Természetesen nem.
– …Az őrültség lenne.

– Igen.

– Nem vagyunk őrültek.

– Nem. Teljesen normálisak vagyunk.

Miután meggyőződtek a bosszantó épelméjűségükről, az ajtó felé fordultak.

A dolgok, amelyek egymáshoz vonzották őket, még mindig ott voltak, könyökeik összeértek,
majd mintha megégették volna egymást, még több bocsánatkéréssel ugrottak el egymástól.

A bálteremből kilépve kínos táncot jártak, hogy ki nyitja ki az ajtót, és ki megy előre, anélkül
hogy a másikhoz érne.

Draco a nagy lépcsőhöz kísérte Grangert, de nem követte felfelé.

– Te nem…? – kérdezte Granger.

– Nem – mondta Draco. – Meggondoltam magam, úgy döntöttem, hogy a tóba vetem magam.

Granger úgy nézett ki, mintha ez valóban egy kiváló következő lépés lenne.
– Megyek, és belesikítok egy párnámba.

– Jó. Briliáns. Ööö… jó szórakozást.

– Köszönöm.

Granger felsietett a lépcsőn hátranézés nélkül.

Draco megvárta, amíg a lány ajtajának becsukódását meghallja.

Aztán halkan, de a lelkében lévő összes felfordulással azt mondta:

– Bassza meg!

***

Közeledett a telihold.

A Mágiaügyi Minisztérium megpróbált egyensúlyt teremteni a közbiztonság és a közhisztéria

között, közleményt adtak ki, amelyben arra kérték a varázslóközösséget, hogy az aratóhold
három éjszakáján maradjanak zárt térben a feltételezett farkasember-tevékenység miatt.

Potter, a csapata és minden elérhető auror maga is vadászattal töltötte az aratóholdat, és

harminc vérfarkast fogtak el, akik úgy helyezkedtek el, hogy ott alakuljanak át, ahol a legtöbb
embert megfertőzhetik. Hét vérfarkast nem fogtak el időben, tizenöt ember megfertőződött,
öten belehaltak a sérüléseikbe.

Granger munkája új sürgetést kapott. Draco legilimenciájára még soha nem volt ekkora
kereslet.
De Fenrir Greyback óvatos volt. A foglyok elméjében nem volt semmi használható.

A menedékházaknál és Granger házikójánál elhelyezett csapdák négy foglyot eredményeztek:

egy boszorkányt és három varázslót, akik mind Greyback parancsát teljesítették, és akiknek –
dühítő módon – egyike sem tudott a hollétéről.

A King’s Hall biztonságát megszigorították. A megdöbbent tudósok és diákok a bejáratnál,

amelyet most már a Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökei őriztek, kénytelenek voltak
bemutatni az igazolványukat. A harmadik emeletre, ahol Granger laboratóriuma volt, nem
lehetett feljutni. A többi ösztöndíjast máshová helyezték át. Granger tájékoztatta a
laboratóriumi személyzetet a fenyegetettségről, és lehetőséget adott nekik, hogy a helyzet
megoldódásáig fizetés nélkül szüneteltessék a munkájukat. Egyikük sem élt ezzel a
lehetőséggel.

A napok feszült, nyugtalan homályban teltek. Amikor nem Grangerrel volt, Draco figyelme
megszállottan a gyűrűre szegeződött, várva, hogy érezze a szívritmusának pánikszerű
emelkedését vagy a vészjelzőjének rikoltozó hívását.

Így természetesen a következő incidensnél egyiket sem érezte.

Goggin zömök kos patrónusa volt az, ami figyelmeztette, hogy baj van.

Draco éppen egy Granger házikójánál elfogott vérfarkast hallgatott ki, amikor az ezüstös kos
beugrott a fogdába.

– King’s Hall – morogta Goggin hangján. – Gyorsan!

Draco Cambridge-be hoppanált, ahol pánikba esett varázslók és muglik rohangáltak a Trinity
udvarán. Elverekedte magát a King's Hall bejáratáig, ahol Goggin szegycsonttól lefelé
felnyitva, vérezve feküdt.

Mellette a Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökeinek petyhüdt alakjai hevertek, akik

őrködtek, és öt ismeretlen varázsló holtteste. Odébb egy halom szétszórt könyv. Grangernek
nyoma sem volt.

A dejà-vu borzalmas, fordított érzését érezve Draco három borzoit küldött száguldva az
aurorok irodája és a Medimágus Szolgálat felé.

Kiábrándult, és a gyűrűhöz hoppanált. Mi a francért nem aktiválta a vészjelzőt? Mit tettek

vele?

Szinte teljesen sötét, bedeszkázott ház nappalijában tűnt fel. Féltucatnyi ember sziluettje
ugrott fel meglepetten, amikor a megjelenésének hangja elárulta az érkezését.

Nem látta Grangert, ezért nem mert átgázolni rajtuk valamilyen robbanóátokkal. Hármat
közülük sikerült sóbálvány átokkal sújtania, miközben tájékozódott, két átkot hatástalanított,
aztán túl sok varázslat kereszttüzébe került, hogy hárítani tudjon, és egy Finite Incantatem
után valami ütést érzett a térdénél, és egy Capitulatust.

A kábítóátok a vállát súrolva találta el. A pálcája kiesett az ernyedt kezéből.

Draco, látva, hogy a pálcája az ellenfele lábánál csattant, úgy tett, mintha a kábítóátok
valóban eltalálta volna.

Négy ember maradt. Onnan, ahol most a földön feküdt, Draco láthatta Grangert, amint a
repedezett falnak dőlt. Ő is kábultnak tűnt. Nem volt nyilvánvaló sérülése. Ez kisebb
megkönnyebbülést jelentett.

Draco pálcáját a férfiak közül a legnagyobb alak vette fel, aki most hármat tartott a kezében,
az övét, Grangerét és a sajátját.

– Ez egy átkozott auror? Hogy a faszba került ide ez a seggfej? – kérdezte az egyik férfi.
Lumosszal világította meg a Draco köpenyén lévő jelvényt.

– Ezen biztos nyomkövető van – mondta egy másik orrhangon nyöszörögve, Granger felé
rúgva. Egy egyszerű leleplező varázslatot mondott, ami túl kezdetleges volt ahhoz, hogy
felfedje a gyűrűt. – Vetkőztessük le!

Felesleges erőszakkal felrántotta Grangert a földről, hátrahajtotta a lógó fejét. Tépkedni

kezdte a pulóvere elejét, és egyik kezét alá gyömöszölte, hogy kigombolja a farmerját.

Ma meg fog halni.

– Átkutatom – jelentette ki a legnagyobb alak.

Az a kissé akcentusos morgás. A szakáll vörös-szőke csillogása.

Larsen volt az.

– Mindig te csinálod a vicces részeket – szólt az orrhangú, és a keze Granger sliccét

tapogatta. – Szeretném kipróbálni…

Larsen a tarkójánál fogva megragadta a férfit.

– Moore. Azt mondtam, hogy megcsinálom.

– Vedd le rólam a kibaszott kezed! – sziszegte Moore, és leejtette Grangert, miközben Larsen
szorításában vergődött.

Dulakodni kezdtek. Draco figyelt, és várta a pillanatot, amikor az egyik férfi túl közel kerül
hozzá, és ellophatja a pálcáját.

A harmadik emberrabló békefenntartással próbálkozott, betolakodva kettejük közé.

– Na-na. Abbahagynátok a baszakodást? Ki tudja, hány auror van még úton.

– Igenis – mondta a vaskos negyedik férfi. – Vegyük el tőle, amire szükségünk van, és
menjünk.

Moore kihasználta a figyelmetlenséget, és egy ütést mért Larsen arcára.

– Engedj el, te kibaszott…
Larsen nem reagált jól az ütésre. Hátulról a falnak ütötte Moore-t. Moore ellökte magát tőle,
és dühödt kiáltással Larsen felé nyomult. A másik kettő megpróbált közbelépni, pálcát
emelve, mindkét harcost kábítással fenyegetve.

Draco várt, csak egy lehetősége lett volna. Most közelebb voltak Grangerhez, mint hozzá, és
túl messze ahhoz, hogy Larsen ökléből kiragadja az egyik pálcát.

A sikertelenül kiszórt kábítója lekopott Draco karjáról. Kezét a combtáskájához csúsztatta,

ahová kedvenc kését szíjazta.

A megemelkedett pulzusszám foszlányai átjöttek a gyűrűn, majd a félelem rezdülése.

Granger ébredezni kezdett.

Miközben elrablói egymással birkóztak, az egyik keze a zsebe felé vándorolt. A fejét lógva
tartotta, mintha még mindig eszméletlen lenne.

Most, a vitatkozó férfiak toporzékoló csizmái között Draco látta, hogy valami csillog a
tenyerében. Egy rakás antimágikus korong volt nála.

Oh! Ó…

Granger azon volt, hogy kiegyenlítse a játékot.

Draco várt.

Granger csuklójának lendületével korongokat küldött a szoba sarkaiba, a korhadt bútorok alá
és a sötét zugokba.

Az egyik férfi észrevette a mozgást.

– Mi a faszt csinált az előbb?

– Hogy érted ezt?

– Csak láttam, hogy… nem is tudom, megrándult, azt hiszem, eldobott valamit.

Granger köré gyűltek.

Larsen megragadta az állánál fogva, és a pálcáját a halántékához szorította.

– Legilimens!

De már túl késő volt. Draco már akkor érezte a változást, amikor a kordon teljes lett,
valamiféle kioltás érződött, mélyen benne. Egy hirtelen hiány.

Ebben a szobában nem lesz legilimencia.

– Mi a fene történik? – kérdezte Moore.

A varázsló a mellkasára szorította a kezét, mintha a lélegzetét is ellopták volna.

– Mi a…?
Draco nem hagyott nekik időt, hogy kitalálják.

Felpattant, három lépést tett a csoport felé, és az első elérhető nyak oldalába döfte a kését.

Aztán mivel a becsületérzetét ez nem terhelte, hátba szúrta a következő férfit.

A behemót és a békefenntartó a földre került.

Larsen és Moore megpördült, és hátat fordítottak a falnak, felemelt pálcákkal.

– Expulsis visceribus! – köpte Larsen, és Draco felé vágta a pálcáját.

– Confringo! – kiáltotta Moore, és a sajátjával is felé bökött. – Crucio!

Semmi sem történt.

Zavartan nézett, Larsen átváltott Draco pálcájára.

– Decapio! – Aztán Grangerére. – Stupor! – Eredménytelenül.

– Mi a fene baj van? – mondta Moore, használhatatlan pálcáját Draco felé szegezve.

Draco kitépte a pálcát Moore kezéből, ahogy azt ő kényelmesen felajánlotta neki.

Egészen a markolatig belevágta Moore szemébe.

Némi szemgél spriccelt. Moore fojtott sikollyal dőlt előre. Draco a férfi tarkójára lépett, és
addig nem vette le róla a súlyát, amíg nem érezte, hogy a pálca hegye átfúródik a férfi
koponyáján, és a csizmája aljához nyomódik.

Ezt Grangerért tette.

Átlépett rajta, és Larsen felé fordult.

Ő és a Viking felmérte egymást.

A legnagyobb férfi, akivel Draco eddig kézitusát vívott, az Goggin volt. Ehhez a férfihoz
képest Goggin úgy nézett ki, mint egy serdülő fiú. Draco elég bölcs volt ahhoz, hogy tudja,
fizikailag alulmarad. Bármilyen más helyzetben visszavonult volna. Itt az volt a helyes lépés,
hogy elmenekül, ha csak annyi időre is, amíg erősítést hív. A logikus lépés. A
legkézenfekvőbb lépés.

De nem menekülhetett el. Csak a szó szoros értelmében vett holttestén keresztül hagyta volna
Grangert egyedül ezzel a férfival.

Ez volt a probléma az aurorok és a megbízóik közötti Valami-ügyekkel.

Dracónál volt egy kés. Larsennek minden előnye megvolt: a fölényes magasság és a súly.

Ez érdekesnek ígérkezett.
Larsen a félárnyékban Draco felé pislogott.
– A pilóta…?

Igen. Driessen emlékei.

– Ne küzdj ellenem! – mondta Larsen, és felemelte a kezét. – El… elengedlek. Nekem csak ő
kell. Nem éri meg azt, amit veled teszek.

– Határozottan megéri azt, amit én fogok veled tenni.

Larsen eldobta a haszontalan pálcákat, és berohant. Veszélyes táncba kezdtek, Draco mindent
megtett, hogy elkerülje, hogy megragadják, míg Larsen semmi mást nem akart, mint
közelharcba vinni, és fölényes tömegével kiütni.

Draco Larsen és Granger közé helyezkedett, aki egy sarokba húzódott, és a szíve a gyűrűn
keresztül dobogott.

Larsen túl közel jött. Draco egy csinos vonalat vágott az arcába. Egy, Draco torkának szánt
ütés a férfi mellkasán találta el. Érezte, hogy valami megrepedt.

A késsel csapott le rá. Larsen az utolsó pillanatban elhajolt, és az élete helyett az egyik fülét
vesztette el.

Elváltak egymástól. Draco nehezen kapott levegőt, valami nem ült rendesen a bordáiban.
Larsen megérintette a feje oldalát, és csodálkozva nézte a véres kezét. A húsdarab, amely a
füle volt, a földön hevert.

Egymásra meredtek. Draco nagyon hiányolta a legilimenciáját.

Larsen vicsorgott, és ismét Draco felé indult. A varázsló egy olyan rúgást mért a napfonatára,
amitől Larsennek térdre kellett volna rogynia.

De nem így történt. Egy pillanatra lelassította, aztán taktikát váltott, és arra összpontosított,
hogy elragadja a kést Draco kezéből. Draco meglátta a lehetőséget egy tiszta horogra, és
megragadta, az ökle pedig a férfi szemébe csapódott. Érezte Larsen szemgödrének pontos
körvonalát az ujjbegyein, valamiféle csikorgást érzett.

Ettől az ütéstől bármelyik másik férfi seggre esett volna, de a Viking nem. Lerázta magáról,
és újra a késért nyúlt. Draco a kés hegyével fogadta tapogatózó kezét, és átdöfte a tenyerén.

Larsen elkapta a kezét, és a másikkal egy felütéssel lendült felé, amit Draco csak részben
hárított.

Az állkapcsán ütötte meg Dracót. Csillagokat látott.

Ha Larsen egyetlen szilárd ütést is bevisz, ennek a harcnak vége lesz. A Viking egy vadállat
volt.

Szétváltak. Larsen oldalra tartotta átszúrt tenyerét. Draco megrázta a fejét, hogy az agyát
visszazökkentse a helyére. Fekete foltok úsztak a látóterében.
A közelharc kimerítő volt. E hosszú, hatvan másodpercnyi küzdelem után Larsennek is úgy
kellett volna viselkednie, mint Dracónak, lihegve, remegve a megerőltetéstől. Alig volt
fáradt.

Újra összeértek. Draco ökölbe szorított keze eltalálta Larsen száját. A Vikinget kizökkentette
az irányból, és megpördült.

Most már dühös volt. Fogakat köpött ki. Lendült, felháborítóan gyorsan egy ilyen nagydarab
emberhez képest is, és sikerült kirúgnia a kést Draco kezéből.

Mindketten utánavetették magukat.

Draco rájött, ahogy Larsen a földön birkózott vele, hogy a férfi nem akarta a kést. Azt akarta,
hogy Draco a hatalmas tömegének hatósugarában legyen.

Draco le volt szögezve. Larsen rajta volt, keze a nyakán, és minden egyes kilóját rápréselte
förtelmes súlyának.

Draco látása kezdett elmosódni.

Larsen felemelte az öklét.

Draco halott volt.

Egyfajta lassított felvételen látta, ahogy egy apró kéz jelenik meg Larsen combja mellett.

A kis kézben egy szike csillogott.

Larsen ökle elindult lefelé. Az idő lelassult. A szike szeretetteljes pontossággal mélyen a férfi
combjának felső részébe nyomódott, és végighúzódott a combartéria hosszában.

Az ereszkedő ököl megállt. Larsen nadrágja felhasadt a vágás mentén.

Gyönyörűen ömlött a vér.

Az idő ismét felgyorsult. Larsen vicsorogva megfordult, és a földre lökte Grangert. A nő

lezuhant.

A sérülés megtörtént. Larsen talpra tántorgott, hiba volt. A hosszú sebből egy pintnyi vérnek
tűnő anyag ömlött ki.

Draco látása kitisztult. Granger térdelt, két pálcát a mellkasához szorítva. A harmadikért
nyúlt.

Larsen odébb rúgta a nőt, és felkapta a maradék pálcát. Aztán megragadta a karjánál fogva,
és felemelte. Draco szíve megállt, a lány olyan törékenynek, vékonynak tűnt, ahogy lógott,
mielőtt talpra állt volna.

A Viking erősen vérző testtel az ajtó felé tántorgott, magával rántva Grangert, nyilvánvalóan
menekülést tervezve.
Draco nem értett egyet Larsen tervével, amit azzal jelzett, hogy késsel a kezében a férfi felé
vetette magát, és átvágta az ostobán vastag Achilles-ínját, először a bal, majd a jobb oldalát.

Granger kirántotta a karját Larsen szorításából, miközben a férfi térdre esett.

A Viking átnézett a válla fölött, a késre és a szikére, és a saját vérének hosszú, vörös-fekete
maszatjára a piszkos padlón.

Félig kúszott, félig kiesett az ajtón. Nem tudta, de ezzel éppen Granger határain kívülre
került.

Draco, még mindig négykézláb, elhajította a kést.

Véres kezével a pálcájába kapaszkodva Larsen kinyitotta a száját, hogy dehoppanáljon.

A kés a vállán találta el. Felnyögött, gyengén újra felemelte a pálcáját, aztán az állkapcsa
elernyedt. Végül eszméletlenül esett össze a vértócsában.

Draco és Granger is feltápászkodott, és csatlakoztak hozzá a kerítésen kívül. Draco kirántotta

Larsen kezéből a pálcáját, Granger átadta neki a sajátját.

– Nem szabad meghalnia – kiáltotta Granger Larsen mellé térdelve, pálcája hegyén gyógyító
varázslatok izzottak. – Tudnom kell, hogy miért.

Draco bilincseket dobott a férfira, és kíméletlenül megszorította őket.

Kiküldtek egy kis állatkertnyi patrónust, megidézték a medimágusokat, Pottert és Weasley-t,

bárkit, aki az auror főhadiszálláson volt, és Tonksot.

Amíg Granger stabilizálta a férfit, Draco a szakállánál fogva elkapta, hátradöntötte a fejét,
pálcájával megpöccintette, hogy kinyissa a szemét, és szinte köpte:
– Legilimens.

Félholt állapotában a Viking okklumenciája megenyhült. Draco közben zihálva közölte

Grangerrel a megállapításait.

– Rendben… mit akar tőled ez a seggfej… két dolgot: először is, át akarta fésülni az agyadat,
hogy talál-e bárki mást, aki mágikus immunterápián dolgozik vagy akár muglikat, akik
segíthetnek a mágikus kutatóknak. Másodszor pedig…

Draco egy sűrűbb okklúziós gáttal találkozott. Küzdött ellene, aztán úgy döntött, hogy
rövidebb utat választ, és addig szorította Larsen torkát, amíg az el nem tűnt.
– Másodszor, amikor meghallotta, hogy te kifejlesztetted a likantrópia kezelését, ő… először
nem hitte el… ez lehetetlen, aztán pedig meg akarta érteni, hogyan izoláltad a vírust, hogy
egyáltalán célba vehesd, ő maga nem tudta izolálni…

– Honnan hallott róla? – kérdezte Granger. – És miért próbálja izolálni?

– Adj egy percet! – mondta Draco, az emlékek kusza szálain keresztül dolgozva, hogy választ
találjon. – Elég bizalmat akart nyerni ahhoz, hogy valahol egyedül találkozhasson veled,
hogy elolvashassa és megértse, hogyan csináltad. Túl óvatos voltál, túlságosan védekező,
ezért ő felajánlotta, hogy dolgozna veled, ezáltal bejuthasson a kulisszák mögé. Érezte, hogy
a kávézóban olvastam őt… nem akart konfrontációt… úgy döntött, hogy más kutatókat is
lecsupaszít, mielőtt visszatérne hozzád. Felfedezte, hogy a védelmi intézkedéseidet fokozták,
hetek óta figyeli a King's Hallt, összegyűjtötte a mai csoportot, hogy elraboljon téged, a
legilimenciát akarta használni, hogy megtudja, hogyan izoláltad a vírust, vagy kikínozza
belőled… és aztán ez a kibaszott seggfej… aztán megölt volna téged.

– De miért?

– Kezdek eljutni oda. – Draco egyre mélyebbre merült Larsen elméjébe, ahol az önkéntelen
okkluzió a legvastagabban lappangott, annak ellenére, hogy a férfi szinte eszméletlen volt. –
Meg akar ölni mindenkit, aki ezen a területen dolgozik, mert ő… nem akar gyógymódot a
likantrópiára.

Egy újabb gátat tört szét, Larsen agyának legmélyebb részében, ahol a legértékesebb titkait
őrizte.

– A kurva életbe, ő egy… egy kibaszott vérfarkas. Baszd meg! Greybackkel dolgozik…
Greyback mesélt neki rólad.

– Mi?!

– Meg kellett értenie, hogyan izoláltad a vírust, mert… megpróbálnak kifejleszteni…

valamiféle ellenszert ellened… Larsen laborja megpróbál előállítani… egy olyan likantrópia
törzset, amivel bármikor meg lehet fertőzni másokat, nem csak teliholdkor. Ezért kellett
megértenie, hogyan csináltad. Megpróbálják ezt fegyverként használni.

Draco kihúzta magát Larsen elméjéből.

Ő és Granger egymásra meredtek.

A hoppanálások hangja rezonált körülöttük.

– Nem hiszem el – szólalt meg Tonks hangja.

Az egyik megkövült, még mindig félig bénult férfi kivonszolta magát a házból, egyik kezével
a pálcáját szorongatva. Tonks harci csizmája az öklét a padlóba zúzta.

– Vigyétek ki innen! – parancsolta Tonks.

Granger ragaszkodott hozzá, hogy összeszedje a korongjait. Aztán karonfogva, véres karral a
kúriába hoppanáltak.

A kúriában Draco és Granger letörölték a vért az arcukról, és csúcstalálkozót tartottak

Tonksszal, Shacklebolttal, Potterrel és Weasley-vel. Sokat ölelgették Grangert, és paskolták
Draco vállát (ő kitért az ölelések elől).

A várt szópárbaj és veszekedés után hatan egy fazék opimum köré telepedtek, hogy
megbeszéljék az esetet.
Larsen és Greyback tervei mindenkit megdöbbentettek. Ott volt Greyback szokásos
bosszúálló őrültségi formája, aztán ott volt ez, egy összehangolt erőfeszítés egy kegyetlen
betegség tömeges elterjesztésére, valamint a gyógymód kidolgozására távolról is képes
kutatók megölésére. Ez jóval meghaladta azt, amire bármelyikük is képesnek tartotta volna.

– Nyerj nekem időt decemberig! – mondta Granger sápadtan.

Draco megtudta, hogy Granger azonnal elkábult, amikor kilépett a King’s Hallból, ami
megmagyarázta, miért nem kapott a gyűrűből a legcsekélyebb utalást sem a lány szorult
helyzetére. Goggin és a Varázsbűn-üldözési Főosztály ügynökei öt embert vittek földre,
mielőtt az ellenfelek létszáma legyőzte őket. Goggin a Szent Mungóban volt, és ugyanabból a
csúnya kizsigerelő átokból lábadozott, amit Larsen Draco ellen próbált alkalmazni.

Azzal, hogy megtámadták Grangert, amikor elhagyta a King's Hallt, az elrablói kihasználták
az egyetlen igazi sebezhetőségét, az egyetlen pillanatot, amikor nem vették körül
védővarázslatok, amikor kilépett a Hallból, hogy eltűnjön. Shacklebolt azt mondta, hogy
beszélni fog a Mágikus Közlekedésügyi Főosztállyal, hogy egy hop-por kandallót
szereltessenek fel Granger laboratóriumába, hogy soha többé ne kelljen elhagynia a King's
Hall védőfalait.

Greyback most egy teljesen új játékot játszott. Shacklebolt és Tonks vad tekintetének súlya
alatt Granger nyilvánvaló fájdalommal egyezett bele, hogy abbahagyja a műszakokat a Szent
Mungo sürgősségijén. Ha Larsen elég merész volt egy nappal megszervezett emberrabláshoz
a Trinityből, akkor most reális esély volt arra, hogy Greyback elég merész lesz ahhoz, hogy
ott is rendezzen valamit.

Tonks azt mondta, hogy tájékoztatja a dán Auror Hivatalt Larsen támadásáról,
laboratóriumáról és visszataszító terveiről. Ő, Potter és Weasley elindultak, hogy telenyomják
Larsent Veritaserummal, és kiszedjék belőle a Greyback legutóbbi tartózkodási helyéről szóló
információkat.

Draco felállt, hogy csatlakozzon hozzájuk, de Tonks kategorikusan megtiltotta, ráförmedt,

hogy üljön le, és azt mondta neki, ne mártírkodjon, erre az egy napra már rohadtul eleget tett.

– Ha mész valahová, akkor a Szent Mungóba – mondta, szemügyre véve Draco különböző
sérüléseit.

– Majd én gondoskodom róla – szólt Granger.

A csúcstalálkozó feloszlott.

***

Draco és Granger lezuhanyoztak, és az egyik kisebb szalonban gyűltek össze újra,

mindketten kicsit rosszabb állapotban. Draco sántított (az a kolosszális faszfej olyan nehéz
volt, hogy azt hiszem, elszakadt az egyik golyóm).

Henriette és Tupey aggódva lebegett körülöttük, teát, még több opimumot és csokoládét
kínálva, amíg óvatosan ki nem tessékelték őket.
Granger és Draco számba vették a sérüléseiket. Granger leginkább zúzódásokat szenvedett,
ahol az átok érte, megragadták és megrúgták. Csukló, kar, állkapocs.

A nyomok látványa miatt Draco a hirtelen dühbe zuhanás szélén ingadozott.

Valami látszott is az arcán. Granger egyfajta zavart pillantást vetett rá, és a pálcája néhány
gyors mozdulatával meggyógyította magát.

A zúzódások eltűntek. A düh viszont megmaradt. Draco szorosan összekötözte és eltette.

Most már diagnosztikai varázslatok zöld fénye vette körül, miközben Granger vizsgálni
kezdte.

Körülnézett a rejtélyes jelentésektől hemzsegő piktogramokon.

– Hasznos boszorkány vagy – szólalt meg Draco.

– Te magad is egészen rendes varázsló vagy – mondta Granger. – Köszönöm. A mai napért.
Megint.

– Abszolút zseniális húzás volt elővenni a korongjaidat.

– Kivételesen örülök, hogy volt nálad kés. Már majdnem a szikét dobtam oda neked.

Granger elhallgatott egy kicsit, miközben a diagnosztikát tanulmányozta. Aztán azt mondta:
– Nem nagyon szeretem a bajba jutott kislány szerepét.

– Abban sem vagy túl jó. Még sosem láttam, hogy valaki ilyen fenséges pontossággal nyitott
volna fel combartériát.

– A legtökéletesebb helyzetben volt hozzá.

Csend lett. A keze nyugodt volt, ahogy végigment még néhány diagnosztikai varázsigén.

– Jól érzed magad? – kérdezte Draco.

– Mivel kapcsolatban? Hogy felszeleteltem egy embert?

– Igen. És… mindentől.

– Jelenleg inkább dühös vagyok, mint bármi más. Az opimum enyhíti a többit. És te?

– Jól. Bosszúra vágyom. Larsen véletlen halálát tervezem, amikor kihallgatom. Greyback
erőszakos meggyilkolásáról fantáziálok a puszta kezemmel. Tudod… Rendben vagyok.

Granger oldalról pillantott rá.

– A gyilkosságról való fantáziálás nem gyengíti az ember erkölcsi tartását?

– Nekem egy csepp erkölcsi tartásom sincs, amiről beszélhetnénk.

– Nincs?
– Nincs. Mindet az árváknak adtam.

Granger szünetet tartott. Elfordult, a kezébe nevetett, aztán fellélegzett, és újra szembefordult
vele.
– Hagyd abba a butaságot! Dolgunk van.

Nem. Nem hagyta abba a butaságot. Szerette a lányt nevetni látni. Remegett tőle a szeme.
Emellett az adrenalin utáni csúnyaság is ébredezett, és a Granger által kiváltott lobogó érzés
folyton le akart ereszkedni az ágyékába.

Csak nyugodtan, öregfiú.

Granger, aki boldogan nem vett tudomást Dracóról, és a lüktető ágyékáról, elvetett néhány
mágikus sémát, és leltárt készített a sérüléseiről.

Ezek egy monokliból, két törött bordából, egy kificamodott térdből (a rosszból,
természetesen) és egy törött állkapocsból álltak.

Örömmel tájékoztatta Dracót, hogy nem szakadt el a golyója.

Elment kezet mosni. Aztán visszatért, és a férfi megkapta a gyógyítót, komolyan és

koncentráltan, bizonyos tekintéllyel a tartásában.

– Rendben. Hadd hozzalak rendbe rendesen! Kezdjük azokkal a bordákkal. Vedd le az inged!

Draco igyekezett nem túlságosan örülni a lehetőségnek.

Utasították, hogy feküdjön le a kanapéra, amit boldogan meg is tett. A kezeit a feje mögé
tette (mert így volt kényelmes, de azért is, mert így a mellizmai is kidomborodtak, Granger
bónuszaként). (Ráadásul hullámzó, kidolgozott hasizma volt, ezt is nyugodtan észrevehette a
lány.)

Grangert kevésbé érdekelte, hogy az előtte álló apollói tökéletességében gyönyörködjön, mint
az, hogy a varázsigék között Larsenről, a seggfejről motyogjon. Draco érezte a pálcája
nyomását az oldalán, és a megrepedt bordái tompa csattanással, egymás után újra egésszé
váltak.

Granger átnyújtotta neki az ingét.

A nő szakszerűsége és hatékonysága őszintén szólva förtelmes volt.

Draco visszavette az ingét, mert Granger két ujja között most türelmetlenül lóbálta.

A következő a sérült térde volt. Draco felajánlotta, hogy leveszi a nadrágját. Nem, mondta
Granger, csak felhúzza a nadrágszárát.

Vadállati módon.

Draco feltűrte a nadrágszárát. A boszorka meggyógyította a térdét.

Ezután a monoklija következett, ami egy pillanatig tartott.

Draco elgondolkodott. Talán hagynia kellett volna magát péppé veretni, hogy még több
gondot okozzon Grangernek, és még több okot arra, hogy levetkőztesse.

Egy újabb őrültségi kitérőben arra gondolt, hogy talán el kellett volna szakítania az egyik
golyót.

Végül Granger a törött állkapcsához ért.

Draco koponyájának izzó ábrázolása lebegett közöttük a levegőben. Nagyon jóképű és

formás volt, az arccsontjai egészen szépek, mint a Magdolnáé.

Az állkapocs mentén egy repedés izzott vörösesen.

Granger vett egy kis levegőt.

– Nagyobb, mint gondoltam – mondta Granger.

– Óvatos leszek – ígérte Draco.

Granger felnevetett, aztán visszanyerte az önuralmát, és mélységesen lehengerlő pillantást

vetett rá.

Miután több oldalról is tanulmányozta a sémát, azt mondta, most különösen óvatosan akarja
gyógyítani ezt az egyet, mert biztos akart lenni benne, hogy megfelelően igazodik, és nem
befolyásolja a harapását.

Jó. Végre. Legyen óvatos. Lassan. Legyen közel.

Granger letakarította az egyik oldalsó asztalt, hogy Draco leülhessen.

– Szép – jegyezte meg, miközben eltolt az útból egy díszes homokórát.

– Szerinted is? Ez az én Snodsbury dédnagybátyám.

– Tessék?

Draco megfordította a homokórát, hogy demonstrálja.

– Azt akarta, hogy elhamvasszák, és még mindig hasznunkra legyen.

– …Bájos.

Draco leült az oldalsó asztalra. Granger a térdei közé állt, és a kezébe vette az arcát.

Ez jó volt, gondolta Draco, miközben felnézett rá. Nagyon jó.

Granger azt mondta, hogy tudja, ez borzasztó nehéz lesz, de azt akarja, hogy Draco hat teljes
percig csukva tartsa a száját.

Ez Dracónak megfelelt. Ehelyett ő inkább lubickolni akart.

Granger kinagyította a diagnosztikai képet, és lassú, pontos pálcamozdulatokkal munkához
látott. Mind az ujjai, mind a pálcája meleg volt a férfi állkapcsán. Draco lehunyta a szemét, és
felsóhajtott, ahogy sóhajtott, magába szívta a zuhany alól kilépő Grangert. Szappan, sima,
tiszta bőr. Milyen kár, hogy nem hajolhatott előre, nem nyomhatta az arcát a lány mellei
közé, és nem lélegezhette be.

Draco lelkiismerete ingerülten pislogott, hogy rámutasson, Granger épp most esett át egy
traumatikus emberrabláson, és most gyógyítja őt, ő pedig csak a melleire tudott gondolni?
Szörnyeteg volt. Szégyenletes.

Draco mérlegelte Granger csábítását a jó magaviselet terhével szemben.

Úgy döntött, hogy ő valóban vadállat, és szégyentelen, és baszottul jó magaviseletű, a cicikre

pedig gondolhat, amennyit csak akar.

Granger egyik lábáról a másikra helyezte át a súlyát. A térdének belső oldalán érezte a
mozdulatot.

Lassan mozgó öröm áramlott át rajta.

A nő szándékos vonalakban végighúzta a pálcája hegyét az állkapcsán, és egy varázsigét

mormolt, amitől az egész állkapcsában feszesebbnek érezte a dolgokat.

A nadrágjában is feszesebbnek érezte a dolgokat.

Valószínűleg tennie kellene valamit ez ellen. Gondolkodni a matematikán vagy valamin.

Granger újabb képalkotó varázsigét mondott.

– Bocsánat, hogy ilyen lassú. Nagy erőfeszítéseket teszek, hogy megakadályozzam a fogak
elferdülését.

Draco a torka mélyén egy „Mm” megértő hangot adott ki.

Ő is nagy erőfeszítéseket tett.

Egy auror nem kefélhette meg a megbízóját. Rettenetesen helytelenül viselkedett. Le kellett
volna nyugodnia.

Hallani, ahogy Granger varázsigéket mormol a füle mellett, felkavaró volt. A szája
koncentrált mozdulatra préselődött, pont ott, borzasztóan csábító. Az állkapcsa alá szegezett
pálcájának nyomása a fenyegetés és a szexi valami fantasztikusan izgató hormonális
kombinációját váltotta ki. A lány koncentrált, komoly tekintete egészen a golyóiig hatoló
borzongást keltett benne.

Minden szexi volt. Ez volt Draco életének hat legszexibb perce. Legszívesebben elkapta
volna a nőt, és…

– Ne vigyorogj! – csattant fel Granger.

Hoppá!
– Ha ez ferdén gyógyul, akkor a fogaid fele csak az üres levegőt fogja rágni – szidta Granger.
– Nem hiszem, hogy kedvedre való lenne a folyékony diéta.

Draco felvetette volna, hogy adhatna neki néhány fröccsöt a folyékony diétából, ha a lány
hajlandó lenne rá, de sajnos nem tudott beszélni.

– Mindjárt kész – tájékoztatta Granger, és most már sokkal kevésbé volt ingerült a hangja,
amit a férfi irányába használt (legalábbis, ami őt illeti).

Egy utolsó diagnosztikát vetett, és végigsimított az ujjbegyeivel a férfi arcán, miközben

tanulmányozta, és balra, majd jobbra billentette a fejét.

– Tökéletes – jegyezte meg látható elégedettséggel. – Mintha új lenne. Folytathatod a

beszélgetést.

Gyengéden megveregette az állkapcsát.

Ez volt a legkedvesebb érintés, amit évek óta érzett.

Teljesen felállt.

Teljesen szégyentelen volt.

Granger elballagott kezet mosni.

Madam Cvikkerrel ellentétben neki nem vált szokásává, hogy a férfi dudorodását figyelje.
Ami kiváló volt, mert most éppen… meglehetősen dudoros volt odalent.

Draco lenézett, és megállapította, hogy a felhajtott inge a legrosszabbat elrejtette. Egy

pálcaintéssel kibontakozott, és folytatta az üldögélést az oldalsó asztalon, és úgy érezte
magát, mint a világ legelítélendőbb embere.

Ami normális esetben nem zavarta volna.

De Granger olyan kibaszottul… tiszta lelkű volt… és… és csak bassza meg.

Granger élénk határozottsággal a lépteiben tért vissza a szalonba.

– Rendben – jelentette ki végül. – Mivel egy válogatott bűnözői csoport megszállottan meg
akarja zavarni a munkámat, jobb, ha gyorsan nekilátok a Samhainra való előkészületeknek,
mielőtt megint útban lennék. Van egy perced, hogy megnézz velem valamit?

Draco követte Grangert a lépcsőn felfelé (igen, a fenekét nézte), és a vendégszobába. A

lakosztály első szobáját, akárcsak a házikóját, a könyvek foglalták el. Az egyik asztalon ott
izzott a hajtogatott számítógépe.

A macskáját a kedvenc ülőhelyén, egy magas polcon találta, ahonnan olyan uralkodó
jóindulattal figyelte Dracót, mint egy nagyvezér, aki beenged egy parasztot a belső
szentélybe, hogy meghallgassa a királynőt.
A Kinyilatkoztatások visszatért a talapzatára. Körülötte angol-norvég szótárak és
referenciaszövegek halmai lebegtek, tele sárga papírnégyzetekkel, amelyekre Granger
jegyzeteket firkált.

Granger a tőle megszokott gondossággal kinyitotta az ősi kötetet, és az egyik utóbbi részre
lapozott.

– Rendben – mondta Granger, és a homlokát ráncolva nézte az oldalt. – Lenne egy kérdésem
arról a barátod barátjáról, aki segített megtalálni a Kinyilatkoztatások eme példányát.

– Lady Saira. Mi van vele?

– Gondolod, hogy ő tudna részleteket más ritka, állítólag örökre eltűnt tárgyakról vagy
ereklyékről?

– Ööö… talán – mondta Draco. – Rendkívül jó kapcsolatai vannak.

Granger felé fordult. A kezét összekulcsolta maga előtt. Az a nyugtalan tekintete volt, az a
tekintet, amit akkor viselt, amikor először kérte meg, csatlakozzon hozzá, hogy ellopják
Mária Magdolna koponyáját.

– Úgy értem… meg tudnék lenni nélküle is. Megtehetném. De ha rendesen akarom csinálni a
dolgot…

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Érdeklődhetnél egy másik, ritka tárgy holléte körül keringő pletykák felől, amelyről azt
hitték, hogy elveszett az idők során, ha egyáltalán valaha is létezett?

– Milyen tárgyról?

Granger az ajkába harapott.

– Mondd el! – mondta Draco.

– Azt fogod hinni, hogy teljesen megőrültem.

Draco gúnyosan szólalt meg:

– Már megállapítottuk, hogy súlyosbítóan józan az elméd. Mondd el nekem!

Granger vett egy nagy levegőt.

– Pandora szelencéjét keressük.

 Éjszakai találkozás / Granger észszerűen viselkedik

29. fejezet
Éjszakai találkozás
Granger észszerűen viselkedik

A hajnali órákban Draco a dolgozószobájában találta magát. Küldött egy levelet Lady
Sairának, amelyben – miközben kissé őrültnek érezte magát – arról érdeklődött, hogy hallott-
e Pandora szelencéjével kapcsolatos pletykákat.

Miután ezt a feladatot elvégezte, rendet teremtett az íróasztalán, és egy üveg Macpherson's
Rare Oakot egy pohárral együtt maga felé úsztatott.

Aztán ingujjban és nadrágtartóban, lángnyelv whiskyvel a kezében a kandallónak dőlt, és a

táncoló lángokba bámult.

A nap eseményeinek sokkja kezdte utolérni, most, hogy az opimum már nem volt a
szervezetében, hogy tompítsa.

Granger biztonságban volt. Közel, de biztonságban.

Nem érzett semmit azokból az érzésekből, amelyek általában a megbízóval való közeli
találkozásokat követték. Néha ez pimaszság volt, amikor bátran kihúzott valakit egy
lehetetlen helyzetből. Néha, ha a közeli eset megelőzhető lett volna, bűntudatos felindulás,
hogy legközelebb jobban csinálja. Legtöbbször egyszerűen megkönnyebbülés volt.

Ma este semmi ilyesmi nem volt. Képek ismétlődtek a fejében, és csak hányingert érzett. A
nő összecsuklott alakja a falnak döntve. Moore, amint a lányt markolja. Az arcát Larsen
hatalmas keze szorította. A lány tehetetlenül lógott Larsen karjában, amikor a férfi az ajtóhoz
húzta.

Semmi megkönnyebbülés. Csak ez… ez a fajta szívfájdalom.

Miért? Miért?

Draco a tűzre meredt, és sokáig nem volt hajlandó szavakba önteni a miértet. Amikor
megtette, rettegéssel tette.

Azért, mert – az istenek segítsék – ez a megbízó értékes volt számára. És ez túlmutatott az

Amortentia vonzerején. A lány számított neki. Törődött vele.

Mindazok a dolgok, amiket egy aurornak nem szabadna éreznie. Ami még rosszabb, ez volt
az összes sebezhetőség, amit Draco gyűlölt, egy takaros csomagban.

Azt mondta magának, hogy ez nem szerelem, ez volt az egyik vigasz. A szerelemnek szép
dolognak kellett volna lennie. Pillangók, versekkel babrálás, meg ilyesmi szarságok. Ez a
dolog? Ez a dolog, ami a torkánál fogva tartja? Borzalmas dolog volt. Fájt tőle.

Nem szabadott volna drágának lennie a számára. Csak egy megbízónak kellene lennie. Nem
kellett volna semminek lenniük. Legjobb esetben is csak kollégáknak szánták őket.

Ő ezt nagyszerűen elbaszta ezen a fronton. Pompásan. Egy örökkévalóságig tartó elbaszás.

A nő nem lehetett volna értékes számára. És mégis az volt. Isteni volt vele lenni. Ez
megdöbbentette. Szerencsétlen. Megszállott. Megalázó. Őrült. Undorodott. Függő lett.

Gyűlölte. Nem akart részt venni benne. Nem ő kérte ezt. A Granger vagy az Amortentia
okozta gyengeség pillanatain kívül tudta, mit akar. Kötetlen, leigázhatatlan és szabad akart
maradni. Önmaga.

(Ez egyébként egyfajta gyávaság volt. Az volt, hogy túlságosan félt attól, hogy elveszít
valamit, és ezért nem is próbálkozott. Ez büszkeség. A megnyílástól és a megbántástól való
idegenkedés. Hogy átadja neki egy olyan részét, amivel a nő meg tudná törni. Sokkal jobb
egyedül maradni, és szabadságnak nevezni.)

Volt egy kiút. Ismerte a protokollt. Beszélnie kellett volna Tonksszal, és lemondani a
megbízatásról. Hagyni, hogy ez az egész elhalványuljon vagy elszálljon magától.

Talán a túloldalon béke lesz.

Már miközben erre gondolt, tudta, hogy nem fogja megtenni. Operatív szempontból egy ilyen
lemondás időzítése egyszerűen megdöbbentő lenne. De ezen túlmenően, baszódjanak meg a
protokollok. Bassza meg bármi, ami a nőt még távolabb tartaná tőle. Nem akarta elveszíteni
ezt a dolgot. Túl önző volt. Túlságosan függő lett. Folytatni akarta ezt a folyamatos,
végtelenül óvatos, farouche-szerű táncot. A flörtölést, ami úgy tett, mintha nem lenne az.
Kihagyásokat, amelyeket gyorsan az alkoholra fogott, és a szőnyeg alá söpört.

Egyensúly, mondta Tonksnak.

Ez igaz volt. Egy feszült status quo. Ezt akarta fenntartani. Ez volt a boldogság közelítése.

De nem volt elég, ugye?

Draco újabb csalódottsággal tolta el magát a kandallótól. Pálcája egy suhintásával eloltotta a
tüzet, és úgy hagyta el a dolgozószobáját, hogy nyugtalan lépteit nem igazán volt célja
irányítani.

A kúria impozáns folyosói sötétek voltak. Hűvös októberi szél csapkodta az ablakokat, és
ágak zörögtek, ahogy az épülethez értek.

Draco mozgást vett észre az árnyékban, amely felé közeledett.

Egy fehér sziluett állt a folyosó végén. A Lumos fénye megvilágította az előtte lévő padlót,
ahogy haladt.
A bokájánál egy magasra emelt farkú narancssárga folt tekergőzött. Granger kiengedte a
macskáját.

Egy olyan neglizsét viselt, amiről Provence-ban beszélt.

Draco megdermedt ott, ahol állt. Egy része legszívesebben megpördült volna, és elmenekült
volna, hogy ne tegye ki magát egy újabb, minden bizonnyal kínzó találkozásnak. Két óra
töprengés nem tudta elfeledtetni a farkával a délutáni megpróbáltatásokat. Ilyen tempóban a
nő valószínűleg csak egy ujjhegyével is megsimítaná az arcát, és máris felállna.

Egy része nagyon szerette volna személyesen is szemügyre venni ezt a neglizsét, és folytatni
az útját a mugli divat megismerésében és megbecsülésében.

Nézzenek csak rá! Épp most töltött órákat azzal, hogy szemöldök-összevonással magát
ostorozza, és most itt vacillált, ahelyett hogy a nyilvánvalóan helyes dolgot tette volna.

Egy reménytelen szerencsétlen volt.

Granger felugrott, kezét a mellére szorítva, amikor észrevette a férfit.

– Ó… te vagy az. Megzavartalak? – kérdezte suttogva. – Bocsánat… Csámpásnak pisilnie

kell.

– Épp most fejeztem be – mondta Draco hasonlóan halk hangon. Ha felébresztették volna a
manókat, nagy felhajtás, éjféli falatok felajánlása és egyéb kellemetlenségek következnének.

– Hogy bánik veled a hozzá nem értés pestise? – kérdezte Granger.

– Abszurd módon. Hova engeded ki a macskát?

– Csak erre – mondta Granger.

A lány a tenyerébe ásított, félálomban lévőnek tűnt, miközben az egyik szalonba vezette. A
férfi a boszorkány nyomában sodródott. A lába sápadtan villant meg a sötétben. A haja egy
kusza, részben kibontott copf volt, az egyik vállára borulva.

A selymes neglizsé a csípőjére, a fenekére, a mellére tapadt. Mezítláb volt.

Az volt… gyönyörű. Csábító. Minden.

Egy auror nem dughatta meg a megbízóját.

De a fenébe is, hátulról csodálhatta volna.

Figyelte a lány csípőjének ringását, a szövet hozzá illő mozgását, a vádlija formáját. A bokája
finomságát, amit már olyan régen érzett az ujjai alatt, és mégis emlékezett az érzésre, minden
egyes él és bemélyedés részletére.

Fertőtlenítőszert és égett gyufát érzett.

Meg kellett volna fordulnia és elmenekülnie.

Granger elérte az egyik teraszajtót, félrehúzta a függönyt, és felcsúsztatta az üveget. A

macska kitrappolt rajta.

– Majd én teszek ide macskaajtót – mondta Draco. – Már ha ismeri ezt az utat.

– Ó, erre igazán nincs szükség.

– Nem szeretném, ha éjszaka egyedül kóborolnál.

– Tsk. A kúria tökéletesen biztonságos, legalábbis ezt mondták nekem. Te magad vagy a
legnagyobb veszély, amivel éjszakai barangolásaim során találkoztam.

– Tényleg?

– Igen. Félelmetesen ingerlékenynek tűntél az előbb.

– Rossz éjszakán kaptál el.

– Igen? Általában elég vidám vagy hajnali fél négykor?

– Könyörtelenül.

– Mm – mondta Granger álmos szórakozással az ajkán.

Újra a kezébe ásított, aztán kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, hová tűnt a macska.

A leveleiktől megfosztott, csupasz karjukat a fekete ég felé nyújtogató fák boszorkányosan

bűvösek voltak.

A szél kísérteties táncot lejtve rángatta a függönyöket. Az őszi éjszaka melankolikus illata
szállt vele, nedves, nehéz, valami hátborzongató illat.

Samhain közeledett. A világok közötti fátyol egyre vékonyodott.

Granger megborzongott, és becsukta az ajtót.

Draco nem nézett le. Száz százalékig biztos volt benne, hogy a neglizsé finom selymén
keresztül látszanak a mellbimbók, és nem akart egy rohadt dolgot sem tudni Granger
melleiről azon az információn kívül, amit már itt-ott összeszedett.

Nem akarta tudni. Egyáltalán nem. Nincs több részlet, köszönöm.

Draco ott állt, megmerevedve a libikókában, és tépelődött aközött, hogy jó éjszakát kívánjon
neki – ez lenne a legbiztonságosabb, a legbölcsebb, a leghelyesebb –, és hogy maradni
akarjon. Ez mazochista, vakmerő és ostoba dolog lenne.

Természetesen az utóbbi győzött. Az önostorozó Draco megmaradt.

Fenn kellett tartania az egyensúlyt, ez volt minden.

Keresett valamit, amit mondhatna. Nem jött semmi ötlet, kivéve a lány melleire tett
megjegyzéseket. Briliáns.

Draco addig csavarta az agyát, amíg valami használható nem esett ki belőle, és végül
kimondta:
– A neglizsé jobb, mint a piknikszőnyeg.

Hallotta Granger szórakozott lélegzetvételét.

– A piknikszőnyeget éppen most mossák. – Lenézett a neglizsére. – Örülök, hogy tetszik,
szörnyen mugli.

Draco szemkontaktust létesített vele, normális mennyiségű szemkontaktust, és nem nézett

lefelé, majd ismét félrenézett.
– Inkább csak elkezdtem értékelni a mugli divatot.

– A valódi személyes fejlődés pillanata – szólt Granger ünnepélyes jóváhagyással.

– Nem szabad tétlenül heverészni, tudod… tovább kell fejlődni.

– Előre és felfelé.

– Terjeszkedés.

– Átalakulás.

Draco most annyira koncentrált a félrenézés és a szemkontaktus (a cicik nélkül) megfelelő

arányára, hogy nehezen tudta követni a beszélgetést.

Ráadásul úgy érezte, mintha a péniszekről beszélgetnének. Már megint.

Granger szája sarkában mosoly játszott.

Az emberrablási kísérletek ellenére a vele töltött idő a kúriában jó szolgálatot tett neki. Telt
volt az arca, rózsásabb. Visszatértek a gödröcskéi.

– A piknikszőnyeg kiváló adomány lehetne az árváknak – jegyezte meg Draco.

– Mindig is szívügyedet képezték az árvák érdekei, nem igaz?

– Milyen szív? – kérdezett vissza Draco.

– Neked van… lehet, hogy egy kis, fekete, összezsugorodott izé, de ott van.

– Gondolom. És igen… ilyen szempontból önzetlen vagyok.

– Draco Malfoy, a föld sója.

(A neve a lány ajkán egy kis borzongást keltett benne. Azt akarta, hogy kimondja, újra és újra
és újra, ahogy felsóhajtja, felnyögi, ahogy a szájára csókolja.)
Draco kikukucskált a sötétségbe.
– Mennyi időbe telik egy macskának, amíg pisilni megy?

– Hamarosan visszajön. Öregszik… néha eltart egy kicsit.

– Hány éves?

– Nem tudom biztosan. Talán pár éves lehetett, amikor harmadévesen megkaptam.

– Harmadévesen? Szavamra. Már régóta nálad van ez a gazfickó.

– Igen. A murmáncok akár ötven évig is élhetnek fogságban, ő pedig félidős, szeretném
remélni, hogy van még néhány jó éve.

Granger a terasz másik oldalára nyíló ablakhoz sodródott, és kinézett.

– Ó… vadászik. Vagyis próbálkozik. Szegénykém.

Granger az ablakpárkányra támasztotta a könyökét, hogy nézze.

Draco, a világbajnok idióta pedig úgy döntött, a lány mögé tolakszik, hogy ő is kinézzen.

Mert nyilvánvalóan ez kiváló ötlet volt. A közelség soha nem vezetett bonyodalmakhoz.

A macska bandzsalábú alakja alacsonyan ült a kinti fűben, és többször is sikertelenül csapott
le valamilyen élőlényre.

– Egy egér, mit gondolsz? – kérdezte Granger.

– Vagy egy cickány, vagy egy gnóm. Kártevőirtási szolgáltatást kellene felszámolnia nekem,
ha elkap valamit.

– Csak akkor, ha az itt tartózkodásomért is pénzt kérsz.

– Természetesen nem.

– Alkalmi életmentő szolgáltatások, szállás és ellátás. – Granger felsóhajtott. A lélegzete

ködöt képezett a hideg ablaküvegen. – Émelyítően kellemetlen vagyok.

Valójában az ő jelenléte nagyon is megbecsült volt, és hatalmas örömöt adott hozzá a kúria
életéhez.

Undorítóan szirupos volt.

– Ezek a dolgok a Granger biztonságának megőrzése körébe tartoznak – közölte Draco. –

Ami az én feladatom, amíg te a gyógyíthatatlanok gyógyításán dolgozol.

– Így van. De nem szeretem, ha lekötelezettnek érzem magam neked… – Granger

félbeszakította magát, hogy ziháljon: – Oh! Azt hiszem, elkapta… nézd!

Draco kinézhetett volna az ablakon, közvetlenül mellette. De nem, az idióta agya arra
vágyott, hogy azon nézzen ki. Abból, amelyiknél a lány állt. Nyilvánvalóan.
Undorító, hogy milyen kevés ellenállást tanúsított, amikor Granger közelében volt.

Félrelökte a függönyt, és a lány válla fölé hajolt, hogy kinézzen. Érezte, ahogy a haja az
állához simul.

A macskának volt valami a szájában.

– …Az egy levél – állapította meg Draco.

Granger felnevetett. A macska büszkén lépkedett a gyepen, a zsákmányt magasra tartva.

Aztán egy másik levél elterelte a figyelmét, és elejtette az elsőt, majd leguggolt cserkészés
állásba.

– Ó… próbálkozik megint. Nem kell maradnod… ez eltarthat egy darabig.

– Nem bánom. Ez szórakoztató.

Granger a válla fölött a férfira nézett.

– Tényleg? Rendben.

A szél szeszélyes nyögésekben korbácsolta körbe a házat. A növekvő hold finom ezüst
félholdként ragyogott a fák fekete vonala fölött.

Granger sima válla olyan közel volt. Draco azon kapta magát, hogy azt bámulja, a finom
pántot, amely a neglizséjét tartotta, a szélfútta árnyékokat, amelyek a bőrén játszottak.

– Semmivel sem tartozol nekem – szólalt meg Draco, hogy visszatérjen a témához.

– Kedves tőled, hogy ezt mondod, bár ettől még nem lesz igaz – válaszolta Granger.

– Szeretnéd, ha készítenénk egy listát, hogy összeszámoljuk a dolgokat?

– Gondolod, hogy nem végeztem már el ezt a gyakorlatot?

– Dehogynem.

– Tudom… elkeserítő vagyok – szólt Granger.

– Köszönöm, igen, az vagy. Mi lett az eredmény?

– A mai napig szoros, de te javadra, én csak fél pontot adtam magamnak a Talfryni előnyért.
De a mai életmentéssel jelentősen előrébb léptél.

– Valóban? Kitűnő. Szeretek nyerni.

– Mm. Nem tennéd meg, ha elkullogsz valahova, hogy valami mérsékelten életveszélyes
dolgot csinálj? – kérdezte Granger egy homályos kézmozdulattal. – Fulladozhatnál egy sajtos
puffancstól vagy ilyesmi.

Draco felnevetett. A következő lélegzetvétele a lány samponjának illatát vitte az orrába.

Közelebb osont, hogy megnézze a macskát (nyilván), aki rendkívüli macskás erőszakkal
gyilkolta a levelet.

– Amikor a Szent Mungóban voltam, és voltak azok a hallucinációim, láttam, ahogy egy
nunduval harcol – emlékezett vissza Draco.

Most már elég közel volt ahhoz, hogy érezze a melegséget, ami a lányról áradt, a finom
selymen keresztül, az ingén keresztül, és a mellkasán keresztül.

Granger meglehetősen mozdulatlanná vált.

– Tényleg?

– Igen. Újra és újra, körkörösen. Heves volt. A végén győzött.

A macska elszaladt a sarkon túlra.

Granger az üveghez nyomta a pálcáját, és egy Lumost küldött ki, amivel megvilágította a
pázsitot.

Mindketten előrehajoltak, hogy megfigyeljék a következő vadászatot. Most már érezte, ahogy
a nő neglizséjének selyme az inge anyagához csúszik. Most már érezte, ahogy a lány hátsó
felét a nadrágja elejéhez simítja. A slicc gombja hozzáért a lány hátához.

Fenntartani az egyensúlyt. Tartsa fenn a kibaszott egyensúlyt.

Az egyik kezét az ablakpárkányra tette.

Granger lélegzete kicsit gyorsabban jött… az ablakon párásodó, halvány foltok elárulták.

A lány érzése olyan… kellemes… csábító… ambróziás volt.

Mi volt ebben a boszorkányban?

Miért a tiltott dolgok voltak a legédesebbek?

– Az… – kezdte Draco, aztán megköszörülte a torkát, mert a hangja rekedtté vált. – Az a
neurotranszmissziós koktél, amit a Szent Mungóban adtál be nekem.

– Mi van vele? – kérdezte Granger, egyfajta sóhajtással a hangjában.

– Csökkenti a gátlásokat?

– Igen.

– Szóval… az emberek igazat mondanak, ha ezt szedik?

– Bizonyos értelemben. Hatással van bizonyos gátló interneuronokra az agykéregben. – Ez a

lélegzet-visszafojtott professzori hang új volt. Draco szerette. – Eltávolítja a szokásos
szűrőket. A legtöbb ember a jóleső gátlástalanság állapotába kerül.
– Tehát amikor azt mondtam, meg akarlak csókolni, tudtad, hogy ez igaz. Nem csak…
delírium volt.

Granger felpillantott a válla fölött a férfira. A szemei sötétek voltak.

Mióta volt ilyen súlyos egy pillantás kettejük között?

A lány bólintott.

– Hasonló hatása van, mint az alkoholnak, azt hiszem – tűnődött Draco.

– Más mechanizmus, de igen.

– Már három lángnyelv whiskyt ittam – szólalt meg Draco.

Fogalma sem volt, hogy hova akar ezzel kilyukadni.

A nőnek viszont volt.

– És – kezdett bele Granger – még mindig meg akarsz csókolni?

A világ megállt.

Egy pillanatig várta a választ – mintha lenne más válasz is, mint egy vágyakozással teli
igenlő vallomás.

Egy ujjbegyével végigsimított a boszorkány vállának és nyakának találkozásánál.

– Igen. Pont itt.

– Tedd meg!

A világ újra forogni kezdett. Túl gyorsan. Az agya homályossá vált.

Milyen egyensúly? Soha életében nem hallotta ezt a szót.

Félreemelte az útból a kibontakozó fonatot. Megengedte magának, hogy ujjával

végigsimítson a lány nyakán, egészen a válláig, ahol a neglizsé pántja finoman rásimult a
bőrére. Az ujjbegye végigsimított a pánton, bár az igazi vágya az volt, hogy alácsúsztassa, és
lehúzza a válláról.

A Lumos fénye elhalványult, majd kialudt.

Leeresztette az arcát a lányhoz, érezte a bőr melegét, belélegezte őt, az álmosság és az éppen
eloltott gyertya illata.

A száját a sokat nézett, sokat vágyott pontjához simította. Érezte, ahogy boszorkány
megborzongott, látta, ahogy néma, ziháló lélegzete szétfoszlik a hideg ablakon.

Csókot nyomott a lány nyakának oldalára. Az ajkai alatt a kertben töltött éjszaka emléke, a
rózsaszirmok puhasága.
A másik keze megtalálta az ablakpárkányt. Most a boszorkány teljes ízében a férfi karjai közé
szorult. Most már nem mehetett sehová.

Nem mintha menekülni akart volna. A boszorkány a varázslóhoz szorította magát, a fejét a
vállához, a fenekét, sokszor elképzelte, de még eddig soha nem ért hozza férfi ágyékához. A
varázsló kinyújtotta egyik kezét, és megszorította, és érezte, ahogy a boszorka meglepett
ugrásba kezd.

A varázsló ismét megcsókolta a nyakát, aztán… finoman, finoman… felhaladt egészen a füle
alá. Onnan lenézhetett, és láthatta a lány kulcscsontját és a mellek duzzadását, a pontos
formájukat, és igen, a mellbimbók nyomását a selyem alatt, és a finom árnyékvonalat, ahol a
mellek egymáshoz nyomódtak, és a pulzus lüktetését a kulcscsontok közötti mélyedésnél.
Még nem elég gyors ahhoz, hogy a gyűrűsujján keresztül visszhangozzon, de ott volt, ott
dobogott a bőr alatt, és ha a férfi maga felé fordította volna a boszorkányt, az ajkai alatt is
érezte volna.

Nem tudta, merre menjen tovább – pontosan tudta, merre menjen tovább –, nem tudta, hogy
kell-e, tudta, hogy nem kell, át volt itatva az endorfinoktól, bőrfüggő volt, lüktető szívű,
elmezavaros…

A boszorkány sóhajtott, és még jobban hátrált Dracóhoz, a feneke hozzápréselődött, és a férfi

kemény volt, nyilvánvalóan, és a varázsló nekinyomódott, és a nő elégedett hangot adott ki a
torka mélyéről, de nem szabadna… nem szabadna.

Felnyúlt, és ujjait a férfi vállánál lévő merevítő pántja alá csúsztatta. Draco átcsúsztatta az
egyik karját a dereka körül, és magához szorította, és kemény csókokat nyomott a tarkójára,
és csókokat, amelyek inkább harapások voltak, mint csókok a vállába, a boszorkány
remegése és zihálása a legédesebb dolog volt számára. Hermione másik kezét a feje fölé
emelte, és ujjait a férfi hajába fúrta, az erekciójához dörgölőzött, és most rajta volt a sor, hogy
visszatartsa a zihálást.

– Már megint, mint egy kibaszott tizennégy éves, a nadrágomba fogok élvezni, ha ezt így
folytatod – motyogta a lány nyakába Draco.

Granger kifújta a levegőt, egy szuszogásszerű nyöszörgésfélét, és ismét a farkához dörzsölte

a fenekét.
– Én… istenem… de mi… mi tényleg…

– …nem kellene? – szűrte ki Draco a fogai között.

– Nem. Nem kellene.

– Nem kellene – ismételte Draco, gyűlölve magát. – Szerintem ez… bölcs dolog lenne.

– Nem akarok bölcs lenni. Én hülye akarok lenni.

– Te Granger vagy. Ez egy… ellentmondás.

A nő kivette a kezét a férfi hajából tragikusan.
– Igazad van. Én… nem tudom, mi ütött belém.

(Legalábbis Draco nem, és ez annál is inkább sajnálatos volt.)

– A vérfarkasok kicseszett feltámadásának kellős közepén vagyunk – rebegte Granger.

– Igen.

– Aktívan próbálnak megölni engem.

– Igen.

– Szó szerint elraboltak, méghozzá ma.

– Igen.

– A legnagyobb tudományos igényű projekten gürcölök, amin valaha dolgoztam,

valószínűleg a legnagyobb kihívás, amin életemben valaha is dolgozni fogok.

– Igen.

– Egyetlen agysejtem sincs, amit tartalékolhatnék, nincs több szellemi kapacitásom, amit
másra fordíthatnék…

– Igen. Természetesen. Nem szabad további bonyodalmakat okoznunk egy… már így is
feszült helyzetben.

– Igen – mondta Granger. – Ez… sokkal nehezebbé teheti a dolgokat.

– Igen.

– Szóval… nem kellene.

– Nem kellene.

Granger a tenyerébe nyögött.

– Mi a baj velem…

– Mondd el, ha kitaláltad – mondta Draco. – Én is ugyanebben a… betegségben szenvedek.

– Féktelen idiotizmus az előzetes diagnózisom. – Granger még mindig lihegett. – Igaz.

Rendben. Rendben. Ez egy álom volt, és nem történt meg.

– Rendben. Soha életemben nem éreztem magam ennyire ébernek, de rendben.

– Te is alszol, és én is.

– Jól van. Ez nem történt meg.

Tompa nyávogás hallatszott.

Az átkozott macska végre elérkezettnek látta az időt, hogy visszajöjjön a házba. A teraszajtó
előtt ült, és őket bámulta.

Draco azon tűnődött, vajon mennyit láthatott.

Ő és Granger elléptek egymástól. Az új távolság kegyetlennek és hidegnek tűnt.

Draco farka sírt, a szó minden értelmében.

Granger beengedte a macskát. Az arca kipirult, a szemei tágra nyíltak és sötétek voltak.

Kilépett a szobából, és nem nézett vissza.

Draco megfordult, hogy távozzon, aztán megdermedt. A szokásos égőgyertyás illat között,
amely Grangert követte, ott volt a női izgalom összetéveszthetetlen illata.

Draco elindult a bűnbe.

***

Becsukta a hálószoba ajtaját, nekitámaszkodott, kinyitotta a sliccét, és kiszabadította nedves

farkát. Közelebb voltak egymáshoz, mint valaha, és a vérében lévő, Granger által kiváltott
endorfinok olyan könnyűvé, olyan elérhető közelségbe tették a fantáziáját, érezte a lány
illatát, tudta, milyen az illata, amikor nedves.

A fantázia könnyedén folytatta a lenti jelenetet, elképzelte, ahogy a lányt maga felé fordítja,
és úgy emeli fel, hogy az ablakpárkányon üljön, és lehúzza a neglizsé pántjait, hogy a
szépséges mellei végre láthatóvá váljanak előtte. A szája végigtapogatná azokat, a puha, alsó
részektől a bimbókig, amelyek a selymen keresztül ingerelték őt, és amelyeket viszont
nyelvével és az ujjbegyek nyomásával ingerelne. A nő előrehajolt az ablakpárkányon,
felemelte a neglizsé selymes szoknyáját, és nedvesen kínálta magát neki, a varázsló pedig
csókokkal, nyelvvel és ujjakkal fogadta a kínálást, először lassú, majd egyre gyorsabb
ritmusban. Meg akarta ízlelni azt a helyet, ahonnan ez a gerjedelem jött, az egész állát akarta.
Aztán megtalálná azt a szöget, amit a lány a legjobban szeretett, miközben valami utasítást
zihálna. „ne hagyd abba” vagy „igen”, és érezné, ahogy rángatózik és megfeszül az ujjai és a
szája ellenében.

Ez a kép a végsőkig feszítette a húrt. Zihálva kapkodta a levegőt, és egy utolsó szorítással
húzta meg a farkát, és az orgazmusa egy, kettő, három, négy lökésben érte el.

Több millió Malfoy-örökítőanyag fröccsent a padlóra.

Hoppá!

A szíve dübörgött. Küzdött, hogy visszanyerje az uralmat a légzése felett.

Egy szívdobbanás visszhangja hallatszott a gyűrűben.

A boszorkányé.
Nem ő volt az egyetlen bűnös aznap este.
 30. Samhain

30. fejezet
Samhain

Larsen elfogása hatalmas csapás volt Greyback számára, de ez még nem a kegyelemdöfés
volt. Meg kellett találniuk magát az embert.

Okklumenciája miatt Tonks annyira bepácolta Larsent a Veritaserummal, hogy kiváló

nyomok sorát produkálta. Másnap a vadászból üldözött lett. Potter és csapata kétszer is közel
jártak hozzá, hogy sarokba szorítsák Greybacket Lake Districtben egy faházban, majd ismét a
shetland-szigeteki rejtekhelyén. Mindkétszer épp kicsúszott a kezük közül. Potter dühöngött.
A jó hír az volt, hogy Greyback kifogyott a biztonságos búvóhelyekből, mivel Larsen
féltucatnyi helyszínt kompromittált. Ezt a pozitívumot beárnyékolta az aurorok körében
terjedő aggodalom, egyre kétségbeesettebbé váltak, és egyre jobban elhatalmasodott a káosz.

Draco engedélyt kapott, hogy egy egész napos kihallgatás során átfésülje a Viking agyát,
amíg a csapat vadászik, hátha talál még valamit.

Tonks csatlakozott hozzá a kihallgatószobában, Brimble-lel együtt.

Larsen haragosan bámult rájuk, a kezét és a lábát egy székhez kötözték.

– Jó reggelt! – köszöntötte Tonks Larsent ijesztő derűvel. – Kellemes volt a tegnapi

beszélgetés, még egyszer köszönöm. Gondolkodott már más apróságokon, amiket szívesen
megosztana velünk? Helyszíneket? Terveket? Bármilyen mesterkedést Granger gyógyító
ellen, amiről tudnunk kellene?

Larsen kővé dermedt csendben bámult rá.

– Egyébként – folytatta Tonks –, miniszteri engedélyt kaptunk arra, hogy folytassunk egy kis
legilimenciát. Ha önnek nincs több információja, amit önként fel tudna ajánlani, Malfoy
auror közvetlenül a forrástól fogja beszerezni.

– Akkor hozza fel – szólalt meg Larsen.

– Brimble, jegyezze fel, hogy Larsen elutasította az együttműködést – jegyezte meg Tonks.

Larsen Draco felé fordította a tekintetét, és a lábához köpött.

A dac gyönyörködtette Dracót, Larsen harcolni akart.

– Ha még egyszer ezt csinálod, egyenesen a torkodba vágok egy Dessicatust – figyelmeztette
Draco, és egy széket húzott Larsen felé.

A pálcáját Larsen homlokának közepéhez tartotta, és azt mondta:

– Legilimens.
Larsen arrogáns volt. A legilimentorok ritkák voltak, a jók pedig még ritkábbak. Most, hogy
épp nem vérzett el, kifinomult okklumenciagátjai szilárdan a helyükön voltak, kivéve ott,
ahol a tegnapi Veritaserum maradványhatásai felpuhították őket a széleken.

Jó oka volt arra, hogy arrogáns legyen. Ahogy Draco benyomult az elméjébe, el kellett
ismernie, Larsen védekezése lenyűgöző volt, egy hatalmas, alig áthatolhatatlan fal.

Az ellenállása ürügyet adott Dracónak arra, hogy durva és kegyetlen legyen, és durva és
kegyetlen is volt. Megtörte. Tépte. Összetörte. Minden előnye megvolt, a pálcája mágikus
lökése, Larsen pedig tartós Veritaserum hatása alatt állt, a felgyülemlett düh, ami a támadását
táplálta, és ő ki is használta őket.

Minél jobban ellenállt Larsen, annál jobban bántotta Draco. Nemsokára a varázsló olyan
zúzódásokat okozott a Vikingnek az egész elméjében, mint amilyeneket ő Granger testén
hagyott.

A kihallgatószoba csendjében tombolt az akaratok harca. Draco érezte, ahogy Larsen

meglepődve visszahőköl a brutális hevességétől. Alábecsülte mind Draco legilimenciáját,
mind pedig puszta akaraterejét, amikor erről a bizonyos témáról volt szó. Megfizetett érte.

Larsen orra vérezni kezdett. Brimble megrándult. Tonks nem szólt semmit.

Larsen, érezve, hogy a gátjai elhalványulnak, elkezdett képeket mutatni Dracónak,

figyelemeltereléseket, kitalációkat. A férfi nem akarta ezeket. Elsöpörte őket, és a falat
kalapálta.

Talált egy repedést. Felfeszítette és áttörte.

Larsen sötétebb mélységekbe taszította az emlékeit. Draco visszahúzta őket.

Draco átfésülte az emlékeket, időnként megállt, amikor Larsen igyekezett gátat emelni, és
egyre kevesebbet kapott az erőfeszítéseiért.

Larsen volt az, aki sok hónappal ezelőtt túl közel tévedt Granger házához egy kis felderítés
céljából.

Draco beszélgetéseket talált Greyback és Larsen között. Larsen Greybacket egy forrófejű vén
bolondnak tartotta, de hasznosnak a puszta embererő miatt, amit ő és a falkája nyújtott.

Vitákat talált Grangerről. Greyback, amikor értesült a lány kezelését övező pletykákról,
egyszerűen meg akarta ölni. Larsen volt az, aki a nagyobb terveket kieszelte.

A gondolat, hogy létrehozzák a likantrópia vírusának egy új változatát, Greybacket

megvadította az örömtől. Annyira meg akarta erősíteni, hogy Granger valóban izolálta a
vírust, hogy ő rendelte el a gügye betörési kísérletet. Ez feldühítette Larsent, aki dühösen
kérdőre volta Greybacket, hogy mégis mit gondolt, mit fedezhettek volna fel az ő agyatlan
fajankói egy olyan tudományos laboratóriumban, amelyet Nagy-Britannia legjelentősebb
mágiakutatója vezet. Most, hogy fokoznák a biztonsági intézkedéseket, minden nehezebb
lenne. Aztán majdnem végleg összevesztek, majdnem párbajoztak egymással, de
mindkettőjüknek nagyobb szüksége volt a másikra, mint amennyire meg akarta ölni.

Draco nyomozott és kutatott, de Larsen nem tudta, ki tájékoztatta Greybacket Granger

tervéről. Greyback ezen a ponton elég óvatos volt. És szándékosan, közös megegyezéssel
Larsen csak egy maroknyit ismert Greyback rejtekhelyeiből, amelyek többségét Tonks már
előző nap felfedezte. Kár érte. Draco diktált még néhány további helyet Brimble-nek, ahogy
megtalálta őket.

Aztán Draco emlékeket talált magáról, először mint a pilóta a kocsmában, aki rajongott
Grangerért, aztán mint az auror, aki az életét tette kockára érte a késes harc során. Látta a
vadságot a saját szemében, amikor azt mondta Larsennek:
– Határozottan megéri, amit veled fogok tenni.
Látta, hogyan táplált ez minden egyes következő csapást és szúrást.

Larsen arra következtetett, hogy Draco valamiféle őrült szemű szeretője volt Grangernek.
Ehhez a gondolathoz több olyan, a felfedezéstől való félelemmel elfedett emlék kapcsolódott,
amelyeket Larsen különösen Draco elől akart elrejteni. Ahogy Draco közeledett feléjük,
Larsen pánikba esett.

– Ne! – mondta Larsen, felhúzva egy utolsó, kétségbeesett gátat.

Draco megtette.

Emlékeket talált Larsen és Greyback beszélgetéseire, amikor részegen megbeszélték, mit

fognak csinálni Grangerrel, ha megkapták tőle, amire szükségük van. Nagyon szemléletesek
voltak. Aljasak voltak.

– Te rohadt disznó! – köpte Draco.

Aztán jöttek maguk Larsen képzelgései, túl a beszélgetések emlékein.

Draco közel állt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát.

Vér szivárgott Larsen könnycsatornáiból.

Tonks Draco vállára tette a kezét.

Az a Larsen, akit kikísértek a kihallgatószobából, nem rendelkezett azzal a szellemi

éleslátással, mint az, aki belépett oda.

Soha nem tért teljesen magához.

A következő napon a Vikinget kiadták Dániának. A dán aurorok, miután értesültek Larsen
terveiről, nem vacakoltak. A vezető auroruk, aki maga is likantróp volt, mélyen személyes
sértésnek vette Larsen felháborító tervét. Larsen laboratóriumát lerohanták, a bizonyítékokat
elvitték, a tartalmát dokumentálták, majd a dánok egy merész felújítási projektet hajtottak
végre az egész hely felrobbantásával.

***
Lady Saira arról számolt be, hogy a Pandora szelencéjével kapcsolatos kérdéseire általában
csak cincogás volt a válasz, egészen addig, amíg egy október végi napon el nem küldött egy
üzenetet, amelyben beszámolt egy pletykafoszlányról, egy visszahúzódó gyűjtőről, a
Spanyolországban élő franciáról, le Marquis d'Artois-ról.

Draco egy kis vidámsággal a lépteiben elindult, hogy megkeresse Grangert, és közölje vele a
jó hírt.

Granger hosszú sétákat tett a kúria területén, hogy elűzze a laboratórium okozta kabinlázat.
Draco a hippokampusz szökőkút közelében találta meg, amint melegítőbűbájt varázsolt
magára, hogy elűzze a hideget.

A lány elmosolyodott, amikor meglátta a férfit. Azt mondta magában, hogy glukk.

Draco mellé lépett, és csak félig hallgatta, ahogy beszélt. Agyának másik felét a boszorka
szája formája és a nap játéka a hajában foglalta le.

Ma helyezték el a hop-por kandallót a laboratóriumában, amelyet csak a kúria és a

laboratórium közötti kétoldalú utazásra nyitottak meg. A hop-por technikus nem ismerte fel
Grangert – azt hitte, hogy a kedves fiatal hölgy végzős hallgató –, és annyira lenyűgözték a
hop-por létrehozásának folyamatával kapcsolatos éleslátó kérdései, hogy rögtön gyakornoki
állást ajánlott neki.

– Vissza kellett utasítanom – sóhajtott Granger sóhajtva. – De csábító volt. Kíváncsi lennék,
milyen lenne egy rendes, kilenctől ötig tartó, tudod… normális munka.

– Nagy kár – mondta Draco. – Nem hagyhatod félbe a világ megmentését. Egyszerűen nem
lenne sportszerű.

Odaadta neki Lady Saira levelét.

– Van egy nyomunk Pandora szelencéjéhez.

Granger átfutotta az üzenetet.

– Néhány figyelemre méltó részlet – folytatta Draco, miközben Granger olvasta. – A márki
soha nem ad el semmit, soha nem ad kölcsön semmit múzeumoknak, és soha nem ajánlja fel
a gyűjteménye megtekintését. Csak alkalmanként vásárol dolgokat, és amikor vásárol, nem
kevesebb, mint a legritkább mágikus tárgyak érdeklik.

– Soha nem ad el dolgokat? Persze, hogy nem. Miért lenne ez egyszerű?

– Erről ismert, igazából leginkább nem is kedvelik gyűjtői körökben. Neki van az egyik
legnagyobb archaikustárgy-gyűjteménye a bolygón, és egyetlenegy sem hagyta el a birtokát a
megszerzése után. Semmi eladás, semmi cserekereskedelem más ereklyékért. Kapzsi egy
fickó minden jel szerint.

Granger elgondolkodva sétált a lombokkal benőtt ösvényen.

– Akkor ez nem sok lehetőséget hagy nekünk, ugye? Lehet, hogy ismét gonoszságot kell
elkövetnünk, hogy azt jó kövesse.
– Óóó. Azt hiszem, most valami huncutságot fogsz javasolni.

– Izgatott vagy – mondta Granger, visszatartva egy mosolyt.

– Az vagyok.

– Nyugodtan feltételezhetem, hogy a tolvajlással kapcsolatos erkölcsi álláspontod nem

változott Provence óta?

– Az nem tett mást, csak felcsigázta az étvágyamat.

Granger tekintete a megkönnyebbülés és a szemrehányás keveréke volt.

– Te auror vagy. Nem kéne kétszer is meggondolnod?

– Drágám, egyszer sem gondolkodtam el ezen. – Draco megpödörte a haját. – Tudod, én egy
abszolút egyeduralkodó vagyok. Félig-meddig azon vagyok, hogy otthagyjam az auror
szakmát, és úri tolvaj legyek. Lopjuk el a dobozt… az aztán tényleg jó kis toll lenne a
sapkámban.

– Bár nekem nem igazán kell Pandora szelencéje. Azt akarom, ami benne van.

– Mi van benne?

– A remény.

– …Egészen szó szerint vesszük Hésziodosz mítoszát? – kérdezte Draco felvont

szemöldökkel.

Granger bólintott.
– A Kinyilatkoztatások még nem vezetett félre. Emlékszel az utolsó lépésre, amikor a
Sanitatemet főzted?

– Nem, még sosem főztem.

– Ez egy tízperces kevergetés, amit egyfajta meditációval kísér az üst fölött a bájitalkészítő.
Speramus a varázsige – „reméljük”. A legerősebb Sanitatem a remény legerősebb
infúziójával készül ebben az utolsó fázisban. Pandora szelencéje tartalmazná azt a legtisztább
formában. Mint minden más elem esetében, ugyanaz az összetevőosztály, de a mágikus
potenciák több száz nagyságrenddel erősebbek lennének.

– Így van. Akkor mi a terv?

Granger elgondolkodóvá vált.

– Ez a Marquis d'Artois szereti a rendkívül ritka dolgokat?

– Igen. Kár, hogy visszaszolgáltattuk a Magdolna koponyáját, az biztos elcsábította volna a

férfit. Legalább meghallgatást kaphattunk volna, és körülnézhettünk volna a haciendáján.

Granger megrázta a fejét.

– Ha nem adtuk volna vissza, akkor mostanra már biztosan halottak lennénk. Azok az apácák
vérszemet kaptak volna. Van valamilyen ősi családi tulajdonod, ami eléggé felkelthetné a
márki érdeklődését ahhoz, hogy beszéljen velünk? A gyűrűk?

– Sok régi családnál léteznek ennek különféle változatai. Elég ritkák, de nem annyira
egyediek, hogy érdekelnének egy olyan embert, mint a márki.

– Gondolom, Snodsbury bácsikád homokórája nem rendelkezik mágikus tulajdonságokkal.

– Ööö… néha felfúvódik.

Granger felhorkant, aztán megpróbálta újra visszanyerni a méltóságát.

– Tényleg?

– Ez igaz.

– Igaz. Nos, hacsak a márki nem érdeklődik különösebben a hascsikarás iránt, nem hiszem,
hogy ez sokat segítene.

Granger elhallgatott és elgondolkodott, miközben fatörzsek és vörös-arany színű

levélkupacok között kanyarogtak.

Draco végigfutott a Malfoy családi ereklyék mentális leltárán, amelyekből sok volt, ékszerek,
fegyverek és különféle holmik, de egyik sem tartozott azok közé a tárgyak közé, amelyek egy
olyan igényes gyűjtőt, mint a márki, lenyűgöznének.

Granger egy robbanásszerű felfedezéssel szakította félbe az álmodozását:

– Tudom, hol van a bodzapálca.

Draco belesétált egy fába, megbotlott egy ottfelejtett gereblyében, és beleesett egy hatalmas
levélkupacba.

– Micsoda? – pattant ki a levelek közül, miközben egyúttal feljegyzést készített, hogy kirúgja
a parkgondnokot.

Granger elgondolkodva támaszkodott egy fának, és számba vette a helyzetet.

– Amit ott műveltél, Malfoy, talán bukfenceztél?

Aztán olyan önelégültséggel, mint aki már hónapok óta arra vár, hogy bosszút állhasson,
elmagyarázta a fizika különböző törvényeit, amelyeket a férfi nem egészen helyesen
alkalmazott, beleértve annak fontosságát, hogy az embernek túlméretes lábát nem szabad a
kerti eszközök alá ékelnie.

Egy kritikus hibát azonban elkövetett: ellentétben Grangerrel egy provence-i gödörben,
Dracónál ott volt a pálcája.

Meglengette, és magával rántotta Grangert levelek közé.

A felháborodott kiáltása miatt minden, ami ezután következett, megérte, a lány a férfin
landolt, és szoláris plexusába, a hasának felső részén található idegkötegbe könyökölt
(kilencven százalékig biztos volt benne, hogy véletlen volt), a maréknyi levél, amit az arcába
lökött, a hajában lévő kosz és gallyak.

Draco a saját öklömnyi levelével védekezett a nő levelei ellen, amelyek beleakadtak a hajába,
miközben a nő igyekezett eltávolodni tőle.

– Hogy merészeled… épp most mostam hajat… – kiabált Granger.

Megpróbált legurulni Dracóról, de helyette tökön térdelte.

– Grkqp – adott ki hangot Draco, és behúzta a lábait.

Néma, gömbölyödő rohamba esett.

Granger zihálva megdermedt.

– Ó, Istenem… Malfoy, annyira sajnálom… nem akartam…

Aggódva rebegtek fölötte.

– Jól vagyok – szólt Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen.

Granger tágra nyílt szemmel, együttérzően nézett rá.

– Meg tudod magyarázni anyámnak, hogy miért nem lesznek soha unokái…

Talán nem kellett volna ilyen bőkezűen a minap a padlóra fröcskölnie.

Néhány újabb lélegzetvétel után jobban érezte magát. A fájdalom visszahúzódott. A golyója
nem szenvedett maradandó károsodást. Valószínűleg. A biztonság kedvéért talán Grangerrel
kellene ellenőriztetnie.

Egyébként is, Granger fölötte egyensúlyozva, a kezét a feje két oldalán levelekbe nyomva
helyezkedett el. Egy nimfa volt, borvörös tölgyfával koronázva. Ő volt az ősz gyönyörűsége,
a kandallótűz melege a hűvös esték ellen, a nyár utolsó búcsújának megfoghatatlansága,
aranyló napfénnyel szegélyezve.

Elbűvölő. A vágy, hogy magára húzza a lányt, és megcsókolja, égető volt. De az ember csak
a saját veszélyére játszadozott a nimfákkal. Draco csak itta a gyönyörűséget.

A vágy megrepesztette a lelkét.

Nem volt ezzel semmi baj.

A nimfa majdnem megint tökön vágta, amikor felemelkedett.

Megtalálták a lábukat.
– Az átkozott bodzapálca? – kérdezte Draco, miközben Evanescót mondott a fenekén
összenyomott féreg maradványaira.

Granger leveleket tépkedett a hajából.

– Igen. Persze helyrehozhatatlanul eltört, Harry kettétörte, de vajon érdekelné-e valami
ilyesmi a márkit?

– A Halál ereklyéinek egyike? Nyilvánvalóan. Törött vagy sem, ez egy lelet.

– Harry engedélyét kell kérnem, hogy használhassuk alkudozási eszközként. Ha igent mond,
nem lesz túl bonyolult megszerezni. Amennyire én tudom, nem őrzik.

– A bodzapálca? Őrizetlenül? Komolyan mondod?

– Igen. – Granger rápillantott. – Van kedved kirabolni egy sírt, mint… egy pimasz kis
bemelegítés egy nagyobb rabláshoz?

– Menjünk! – vágta rá Draco vadul kíváncsiskodva.

A kúriában Granger hop-por hívással beszélt Potterrel, aki áldását adta a bodzapálca
maradványainak használatára, jelezve, hogy őt őszintén szólva nem érdekli, mit csinálnak
vele, csak legyen kész Granger rohadt projektje az isten szerelmére, mielőtt mindannyian
vérfarkassá válnak.

Aznap este Draco és Granger beugrottak Roxmortsba, ahonnan a Roxfort területére tévedtek,
és kiábrándultan, jámboran elmélkedtek életről és halálról Dumbledore sírja felett.

Draco, ügyetlen varázsló lévén, önkéntelenül leszerelte a sír összes őrvarázslatát, és

megbotlott, majd lelökte a sírt borító hatalmas márványtáblát. Ekkor a bodzapálca teljesen
véletlenül Granger kezébe esett, ő pedig, merő ügyetlenségből, tökéletes másolatot készített
róla, és egészen akaratlanul a másolatot beleejtette a sírba, és úgy távoztak a zsebében lévő
bodzapálcával, hogy észre sem vették, hogy az beleesett.

Némi tanácskozás után úgy döntöttek, Draco Saira úrnőn keresztül kérjen bemutatkozást a
márkinál. Abban reménykedtek, hogy a Malfoy név, valamint a bodzapálca maradványainak
felajánlása elegendő hírnévvel és hitelességgel bír ahhoz, hogy a márki intrikát szőjön.

Működött. A márki írt egy rövid levelet Dracónak, amelyet egy gyönyörű lírai madár
szállított, és meghívta őt Malagába. A márki egy vízparti szállodát ajánlott a találkozóhelyül.
Draco azzal ellenkezett, hogy aggódik a személyes biztonsága miatt, tekintve a tárgy értékét,
amit magával vinne, és inkább meghívta a márkit a kúriába. Ahogy remélték, a márki
visszautasította az angliai utazást, de felajánlotta a saját villáját találkozóhelynek, ha Mr.
Malfoy szívesebben találkozna ott. Egyetlen kérése az lenne, hogy Mr. Malfoy tartsa be a
biztonsági intézkedéseit, és egyedül jöjjön.

Granger összeszorította az ajkát, miközben az utolsó részt olvasta Draco válla fölé hajolva.

– Válaszolj igennel. Majd kitaláljuk, hogyan kerüljük meg ezt a bizonyos védelmet. Egyedül
biztosan nem tudod ezt megcsinálni, abszolút különc vagy sem.
– Nem tehetem?

– Nem.

– Micsoda visszataszító hitetlenség. Akkor mire gondolsz?

– Van néhány ötletem – válaszolta Granger.

Most már spekulatívan nézte Dracót, és a pálcáját forgatta az ujjai között.

Draco nem szerette ezt az érzést.

A bodzapálcát, amelynek elpattant közepe körül selyemszalag volt, egy pompás, szaténból és
grenadilfából készült tokba csomagolták.

A pálca mozdulatlanul feküdt Draco kezében, ahogy a tokba helyezte.

– Gyújtósnak jó, tényleg. Még egy szikra sem maradt.

– Talán még van benne erő, hogy egy utolsó jót tegyen – szólt Granger.

***

A Malagába tartó nemzetközi hop-por utazás hat percig tartott. Granger egy fiatal spárga
zsenge zöld árnyalatával bukkant elő a kandallóból.

Egy unatkozó bevándorlási varázsló figyelte őt, majd átadta Dracónak a kitöltendő űrlapokat,
neki és a „feleségének”, valamint egy hányós zacskót.

A szakmájához Draco azt írta, hogy „semmirekellő/ abszolút szélhámos”, Grangerére pedig
azt, hogy „gyújtogató”.

A lány túlságosan rosszul volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

A márki Spanyolország déli partvidékén, Pueblos Blancos mellett lakott. Draco és Granger
egy néhány kilométerre lévő faluban foglaltak szobát, hogy befejezzék a rablás
előkészületeit.

A kijelölt időpontban Draco és Granger a d'Artois-villa felhajtóján lépkedett felfelé.

Vagyis Granger lépkedett. Draco mellette trappolt, hosszú, tollszerű farka elegánsan suhogott
mögötte.

Mert, igen. Draco átváltozott orosz agárrá.

Granger pedig Draco volt.

Draco az új magasságából éppen Granger-Dracót figyelte a derekánál loholva. Szerinte

kizárt, hogy ő pont ilyen csípőrázással járjon.

Tényleg dobálta a fenekét.

Olyan tökéletes feneke volt.

A kocsiút végére értek. A márki háza egyáltalán nem volt villa, az építmény, őszintén szólva,
egy újabb Alhambra volt az andalúziai hegyek közé ágyazva.

Hatalmas kapuk tárultak ki, ahogy közeledtek. Pálcákkal és ünnepi kardokkal felfegyverzett
őrpárok szegélyezték szabályos közökkel a felhajtót, és szótlanul figyelték őket, ahogy
elhaladnak.

– Vidám társaság – mormolta Granger-Draco Dracónak.

Mandulafákkal, citromligetekkel, vízeséses szökőkutakkal és mindenféle színben pompázó

virágokkal teli pompás kerteken sétáltak keresztül. Egzotikus szárnyasok strázsáltak – pávák,
fácánok, demiselle darvak.

A villa bejárati ajtajához értek. Egy fekete taláros komornyik üdvözölte Granger-Dracót,
magas, igencsak jó testalkatú komornyik, akinek járása és vállszélessége inkább egy testőrre,
mint inasra utalt. A pálcája az alkarján volt egy pálcatartó táskában, és az a stratégiai
pillantás, amit Granger-Dracóra vetett, elárulta Dracónak, hogy tudja, miről van szó.

Követték a komornyikot egy sor udvaron keresztül, átkelve aranyszínű koiktól csillogó tavak
mellett.

Granger-Draco, aki a karja alatt tartotta a bodzapálca dobozát, miközben lépkedett, kiválóan
csinálta, hogy Malfoy-szerűen nem hatódott meg semmitől. Draco hallotta, ahogy a lány
sóhajtott.

Egy előszobába érkeztek, amelynek végén egy áttetsző fal csillogott, valamiféle mágikus
pajzs.

Egy apró, a fal által kissé eltorzított alak jelent meg. Arisztokratikus, akcentusos hangon
szólalt meg:
– Mr. Malfoy, üdvözlöm! Remélem, hogy utazása nem fárasztotta ki. François folytathatná a
szokásos ellenőrzéseket a nyugalmam érdekében?

Granger-Draco lehajtotta a fejét, és franciául válaszolt.

– Monsieur le Marquis. Örvendek. Kérem, folytassa! Alig várom, hogy elkezdjük a
beszélgetésünket.

A komornyik egy sor fegyverfeltáró varázslatot szórt Granger-Dracóra, ami felfedte a

pálcáját és a kést, amelyet Draco jellemzően a combjára szíjazott.

A komornyik felajánlott egy tálcát, amelyre Granger-Draco ezeket a tárgyakat odahelyezte.

Draco pálcáján egy azonosító varázslatot alkalmaztak, amely fényesen megerősítette, hogy
Mr. Draco Lucius Malfoy a tulajdonosa.

A komornyik megkérdezte Granger-Dracót, hogy mi van a csípőjén lévő flaskában.

– Csak víz – mondta Granger-Draco, és odanyújtotta neki vizsgálatra.

A flaskát öt varázslatnak vetették alá, mire a komornyik meggyőződött arról, hogy a tartalma
ártalmatlan.

A bodzapálca dobozát kinyitották, és ugyanígy alávetették az észlelővarázslatoknak, de

eredménytelenül.

– Feltételezem, nincs kifogása az ellen, hogy François-nál maradjon a pálca és a kés.

Természetesen csak a beszélgetésünk idejére – szólalt meg a márki a pajzsa mögül.

Granger-Draco beleegyező gesztusa után François a pálcát és a kést a talárjába csúsztatta.

– Nagyra értékelem a türelmét a gyarlóságaimmal szemben – bazsalygott a márki. –

Érdeklődhetek a kutyáról?

– A bizalmasom – szólt Granger-Draco megsimogatva Draco karcsú fejét. – Itt várhat, ha ez a

kívánsága.

– Ó, nem. Megértem azt a késztetést, hogy az ember a drágaságait maga mellett tartsa, tudja,
jobban értem, mint bárki más. A teremtmény jó természetű? François-val lefuttatok rajta
néhány varázsigét, és aztán folytathatjuk.

François néhány varázslatot szórt Dracóra, köztük Finite Incantatemet és egy animágus-
érzékelő bűbájt.

Semmi sem történt.

Draco csóválta a farkát, és hagyta, hogy a nyelve kilógjon a szájából.

– Kitűnő – helyeselt a márki. – A kutya egy kutya. Engedd át őket, François!

Draco megkönnyebbülten felsóhajtott kutyásan. Az oisín-szarvas bundáján felbuzdulva

Granger az anti-mágikus korongjaiból és némi vezetékből összeállított valamit, amit ő
egyfajta Faraday-kalitkának nevezett. A szerkezetet most a testére szíjazott vastag bunda
eltakarta. Hosszasan tesztelték. A komolyabb átkokat nem térítette el, de a távolról érkező
könnyebb varázslatok mintha szétfoszlottak volna a kalitkán kívül.

A komornyik leeresztette a csillogó falat, felfedve a márkit. Draco Granger-Draco mellé

trappolt, és számba vette a férfit. Alacsony testalkatú volt, és lila öltönyt viselt, amely
ízlésesen szabott volt, bár a szabása szinte antiknak tűnt. Világoskék szempárja, amely furcsa
módon egyszerre tűnt öregnek és fiatalnak, intelligensen csillogott.

Draco kutyásan túlbuzgó orrának finom szivarszagot árasztott, és aranyat.

– Egy borzoi, ugye? – mondta a márki, miközben Dracóra nézett. – Nemes állat. Szokatlan
fajta. Mi a neve?

Granger-Draco felhúzott szemöldökkel nézett le Dracóra.

– A neve? Az… Ágyék.

– Áágyék – ismételte a márki erős francia akcentussal.

– Igen. Azt jelenti, hogy okos… ööö sellő nyelven. Nem én adtam neki nevet.

– Hogy jutott hozzá?

– Barátaimtól Szentpéterváron.

– Igazán? Milyen barátok? Vannak ott kapcsolataim.

– A… Mikhailovok.

– Mm. Nincs szerencsém az ismeretségükhöz.

Draco előreugrott, és a fejét a márki keze alá dugta, hogy megpróbálja elterelni a férfi
figyelmét a további kíváncsiskodástól.

A márki elégedettnek tűnt, és megpaskolta néhányszor.

– Elég boldog csirkefogó, mi? Igen. Jó fiú vagy.

Draco előre trappolt, szaglászott, és azon gondolkodott, hogy a nagyobb hitelesség kedvéért
le kéne-e pisilnie valamit.

Egy új udvarra értek, amelyet szabályos időközönként vékony faoszlopok szakítottak meg. A
közepén egy elegánsan elrendezett bútorzat állt.

A márki felemelte a kezét, és François, aki eddig észrevétlenül leselkedett, az italokkal

előretört.

– Szeretne Ágyék egy kekszet? – kérdezte a márki.

– Nem, és ez így teljesen rendben van. Különleges diétán van.

– Igazán?

– Székrekedése van.

– Ah. Szegény fickó.

Draco úgy csóválta a farkát, mintha semmi sem okozna neki nagyobb örömet, mint a
székrekedés.

Granger-Draco elvette François-tól a pohár bort, és gőgös mozdulattal körzött vele.

Draco nem volt ennyire gőgös.

– Hogy ízlik? – kérdezte a márki, miután Draco megkóstolta.

– Én inkább a… testesebb borokat szeretem – válaszolt Granger-Draco egy szippantással. –

De ez kitűnő.

A márki egyik szemöldöke megrándult erre az enyhe dicséretre.

– Értem. – Megvizsgálta a saját poharát. – Attól tartok, nem időzhetek túl sokáig. Eléggé
elfoglalt vagyok ma este.

Granger-Draco egy kiválóan őszinte mosolyt produkált.

– Örömmel eltekintenék a további csevegéstől. Megmutassam, hogy mit hoztam?

Letelepedett egy kanapéra. Draco a lány lábaihoz fektette magát.

Granger-Draco kinyitotta a bodzapálca fényes dobozát, és a márki felé tartotta.

– Harry Potter törte ketté, 1998. május 2-án.

A márki szeme felcsillant, ahogy odahajolt, hogy megnézze.

– Ez véletlennek tűnik, hogy pont mindenszentek estéjén hozott nekem egy ereklyét.

– Valóban.

– Hogyan jutott hozzá?

– Potter tartozott nekem egy meglehetősen nagy szívességgel.

– Egy szívességgel?

– További részletekkel nem szolgálhatok.

A márki bólintott.
– Természetesen. Nem akartam kíváncsiskodni. Nem bánja, ha…

Granger-Draco igennel bólintott, és a márki felé tartotta a dobozt. Az felvette a pálcát, és

megvizsgálta, először szabad szemmel, aztán egy ezüst, majd egy arany nagyítóval.

– Csodaszép. Szép. Szabadna néhány varázsigét rávetítenem?

Granger-Draco közömbös kézzel intett beleegyezően.

Szinte bántó pontossággal ragadta meg Draco modorosságát – csak egy kicsit túlságosan
affektált ahhoz, hogy maga Draco is meggyőződhessen róla. Ő biztosan nem volt ennyire
nagyképű.

– Tizenöt hüvelyk, bodzafa, thesztrál farokszőr – elemezte a márki, és különböző

varázsigéket mormolt, miközben megerősítette a bodzapálca eredetiségét. – Lenyűgöző. Ez
aztán a történelem egy darabja, Mr. Malfoy. Én valóságos mániákusa vagyok a mesés
varázstárgyaknak, és a bodzapálca… nos, tudja, az egyik szent grál. Kár, hogy eltört. Biztos
vagyok benne, hogy Mr. Potter csak a varázsvilág érdekeit tartotta szem előtt, de…

Draco felállt, megrázta magát, fehér szőrpamacsot hagyva Granger-Dracón, és a lehető

legunalmasabbnak tűnő tekintettel kezdett el bolyongani az udvaron.

Addig-addig szaglászott ide-oda, amíg meg nem találta François leshelyét. Más nyomát nem
találta a közelben házi személyzetnek vagy az őröknek. Kutyásan felerősödött hallása mégis
felfogott valamit, ami úgy hangzott, mintha a konyhákból hallatszott volna, talán jobbra a
házimanók magas hangja. Távolabb, a háziállatoktól hallott valamit… majmok?!
Visszatért Granger-Dracóhoz, és szfinx módjára a lábai elé feküdt. Ez volt a jel, hogy a lány
léphetett – rátérhetett a kérésére, hogy megnézhesse a márki gyűjteményét, és ha a válasz
nemleges lesz, akkor a dolgok hamarosan eldurvulnak.

– Térjünk rá arra a részre, amit a legjobban megvetek. Milyen árat kér ezért a
felbecsülhetetlen dologért? – kérdezte a márki.

– Mit tud nekem ajánlani, amit nem tudok megvenni magamnak?

A márki szemöldöke megemelkedett.

– A levélváltásainkból úgy értesültem, hogy önt az eladás érdekli. Én nem cserélgetem a
gyűjteményem darabjait, ha erre céloz.

Granger-Draco megvonta a vállát.

– Őszintén szólva mindennél jobban érdekel, hogy méltó otthont találjak ennek a történelmi
darabnak. Elmondom, mit tud nekem ajánlani, amit nem tudok megvenni: egy kis
körbevezetést a legendás gyűjteményében.

A márki arca összerezzent.

– Szó sem lehet róla.

Granger-Draco felsóhajtott.
– Rendben. Egy kis rugalmasságot reméltem az ön részéről. Úgy gondoltam, hogy ez
valójában egy meglehetősen nagylelkű ajánlat, a bodzapálcát néhány pillanatnyi időért
cserébe. Természetesen tiszteletben tartom a döntését.

Granger-Draco visszacsomagolta a bodzapálcát a dobozába, és egy csettintéssel becsukta a

fedelet.
– Mindazonáltal köszönöm, hogy…

– Várjon!

A márki mohó sóvárgással nézte a dobozt.

– Egyszerűen csak körbevezetést szeretne a gyűjteményemben? – kérdezte. – A pálcáért

cserébe?

– Igen.

– Miért?

– Mert az is egy ár nélküli dolog lenne – közölte Granger-Draco vigyorogva. – Nem hiszem,
hogy valaha is engedélyezte volna a megtekintést.

– Valóban nem – erősítette meg a márki komolyan.

François felé pillantott, aki kifejezetten bosszúsnak tűnt. Aztán ismét a dobozra nézett.
Visszafordult Granger-Draco felé.
– Körbe fogunk járni. Negyedóra múlva. Kövesse az utasításaimat, és természetesen ne
nyúljon semmihez.

– Természetesen.

– És a túra végén a bodzapálca az enyém lesz.

– Így van.

A márki komolyan nézett.

– Micsoda szokatlan fordulat.

– Monsieur le Marquis, ön… egészen biztos benne? – kérdezte François.

A márki tekintete a grenadilfa dobozra szegeződött. Az arcán egy izom megmozdult, ahogy
belső vívódásán dolgozott.

Végül így szólt:

– Nálad van Mr. Malfoy pálcája, François, nem hiszem, hogy nagy kárt tudna okozni. Nem
mintha én ilyen rágalmakkal illetném önt, Mr. Malfoy. François egyszerűen csak óvatos.

– Értem. Van még valami, amit tehetek a további nyugalma érdekében, mondjuk
hátrahagyjam a kutyát?

– Ó, nem, Ágyék jöhet – legyintett a márki Draco felé hajolva, és a nyelvével csettintve. – Ő
egy jó fiú.

Draco egy kicsit a márki lábai körül téblábolt, hogy megmutassa, milyen jó fiú is ő.

– Igen, így van, jó fiú vagy. Igen, az vagy. Igen, az vagy. Ad puszit?

Nehéz játszadozni, amikor az embert átjárja a hirtelen rémület. Draco nem akart puszit adni.

Granger-Draco szája megrándult.

– Ööö… nem. Erről én szoktattam le.

– Valóban?

– Borzalmas a lehelete.

Draco olyan pillantást vetett Granger-Dracóra, amivel egyértelműen azt mondta:

– Tessék?

A márki megvakarta a fülét.

– Szemtelen! Gyakrabban kell fogat mosnunk, nem igaz? Igen. Okos fiú vagy, szinte úgy
nézel ki, mintha értenéd. Egy ágyékkötős fiú, mondhatnám inkább eh... sellőül? François,
menjen előre, ha kérhetem.

Átmentek egy hatalmas terembe, magas boltívekkel és díszesen faragott mennyezettel.

Egy erősen őrzött ajtóhoz értek, amelynek két oldalán két kifejezéstelen arcú varázsló állt őrt.

A márki Granger-Draco figyelmét szándékosan a mennyezetre irányította.

– Szánjunk rá egy pillanatot, hogy megcsodáljuk ezt a mesterművet: a hét iszlám égbolt
ábrázolása, amelyen a léleknek a halál után fel kell emelkednie.

– Gyönyörű.

Eközben François rétegről rétegre levette a védővarázslatokat. Draco egy kicsit távolabb ült,
mint egy igazi jó fiú, és figyelmesen érdeklődött. A kutyahallás hasznos volt: még a férfi
varázsigéit is hallotta.

Az erősen őrzött ajtó kinyílt.

Most kezdődött a túra.

A márki eleinte eléggé rángatózott, és merev háttal állt. François távolról, homlokát ráncolva
követte, a pálcáját Granger-Draco hátára szegezve.

Lélegzetelállító műtárgyakkal teli helyiségek során haladtak át. A márki futó kommentárt
adott a tárgyakhoz:
– Azok Huginn és Muninn tollai, Odin hollói. A legelső bonsai, Han-dinasztia. A tömjén,
amelyet a bibliai bölcsek ajánlottak fel a gyermek Krisztusnak. Moctezuma botja, nagyon
temperamentumos, csak egyszer játszottam vele, az inasomat tortillává változtatta. Egy tincs
Sámson hajából. Lakshmi lótusza, ezt Kolhapurban szereztem. Sandalphon arkangyal
hárfája…

Átmentek egy másik szobába, és a márki folytatta.

– Áh, néhány ritkaság az ön hazájából. Ez az egyik Annwn kutyájának a bundája, ne nézd
meg túl közelről, Ágyék, eléggé hasonlít a tiédre, ugye, szegény fiú? A gyönyörű Excalibur,
azt persze ismeri. Egy szép knútba került nekem. És itt van Cerridwen üstje, ha ismeri a
legendáját…

– Hallottam valamit – válaszolt Granger-Draco fojtott hangon.

Egy ajtóhoz értek, amely egy könyvekkel teli szobába vezetett, könyvekkel a polcokon,
könyvekkel a talapzaton, könyvekkel a vitrinekben.

A márki egy intéssel elhaladt az ajtó mellett.

– Nem megyünk be oda, túl sokáig időznénk, és nem szabad késlekednünk. A könyvtárban a
legújabb szerzeményem Nostradamus Les Prophéties című könyvének eredeti kézirata.
Micsoda puccs, nagyon örültem neki. Jó ember ez a Nostradamus, személyesen is elég vicces
volt. Legalábbis ezt mondják.

Granger-Draco vágyakozva nézett a szobába, és nagy szenvedésre utaló hangot adott ki, a
szívét fogva.

– Jól van, Mr. Malfoy?

– Ööö… igen. Egy kis…gyomorrontás. Gyomorégés.

Továbbmentek egy másik folyosón, amely balra egy ketrecekkel teli udvarra ágazott el. A
márkinak állatkertje volt. Ez megmagyarázza a majmokat.

A kezével abba az irányba intett.

– Néhány érdekes példány külföldről. Hátul van egy madárház és egy lepkekert. De
haladjunk csak tovább.

A boltív további három irányba szakadt. Az egyiknek a végén Draco egy lila láng izzását
látta egy sötét szobában.

A márki egy laza pálcaintéssel becsukta azt az ajtót, amikor elhaladtak mellette, és helyette
egy megkövült kimérára irányította Granger-Draco figyelmét.

Végül az ősi világból származó tárgyak gyűjteményéhez értek. Egy görög templomhoz
stilizált teremben volt elhelyezve, dór oszlopokkal, amelyek egy hatalmas központi kupolát
támasztottak alá. A falak márványból voltak, és mitológiai jelenetek mozgó faragványai
hullámoztak.

– Lássuk csak, melyek a legérdekesebb darabok – latolgatta a márki a közepén állva, mielőtt
Granger-Dracót egy üvegvitrinhez vezette. – Ez az Anemoi, az eredeti iránytű. Ez pedig…
mit gondol róla?

Granger-Draco tanulmányozta az üvegkupola alatti kis tárgyat.

– Ööö… úgy néz ki, mint egy aszalt gyümölcs?

– Az is. Az eredeti gránátalma maradványai, amiből Perszephoné evett.

– Hihetetlen.

A márki egy hatalmas gerendára mutatott, amely a mennyezetig ért, és ősi kötélzetre fűzték
fel, amely sztázisbűbájoktól izzott.
– Az Argo árboca. Én az Aranygyapjút üldözöm, már évek óta, szerintem újra kellene őket
egyesíteni, nem gondolja?

– Ó, igen. Persze.

– Mm. Itt van Pandora szelencéje… inkább kevésbé szelencéje, mint korsója, mint látja. A
pithos lenne a helyes kifejezés. És itt az omphalosz, a delphoi jósda szerint. Héphaisztosz
üllője, abszurdan nehéz, el sem tudom mondani, mekkora felhajtás volt behozni…

Draco odajött, hogy Granger-Draco lábára támaszkodjon, ahogy egy kissé unatkozó,
figyelemre vágyó kutya szokott. Megtalálták a dobozt. Itt volt az ideje, hogy továbblépjenek
a következő lépésre.

A márki, figyelve Draco támaszkodását, így szólt:

– Remélem, nem veszi sértésnek, tudom, hogy ő a bizalmasa, de el kell mondania, ha valaha
is fontolóra venné, hogy megváljon a kutyától. Olyan jól nevelt példány. Egy szép, csipetnyi
császári kifinomultságot adna a kis állatkertemhez.
– Ööö… nem… sajnos eléggé kedves nekem. – Granger-Draco megsimogatta Draco fejét. –
Tényleg túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy elengedjem.

– Hát persze. Megéri megkérdezni… ez mindig így van. Na, ez volt a lelet: Typhoeus
koponyája…

Draco és Granger több tervet is készítettek különböző forgatókönyvekre. Granger most Draco
bal fülét vakargatta, jelezve a mókát.

François merengve bambult az ajtóban, pálcája előrenyújtva, bár a padlóra szegezve.

Hirtelen játékosságot színlelve Draco a férfi felé ugrott, és a fenekét a levegőbe emelve
(istenekre) csóválta a farkát.

– Mit akar Ágyék? – kérdezte a márki. Aztán amikor meglátta Draco meghajlását,
felszisszent. – Ó, François, azt hiszi, hogy botja van! Buta fiú, ez egy pálca.

Draco felugrott, és kitépte François kezéből a „botot”. Elgáncsolta – a gáncsolásban kezdett

egészen szakértővé válni –, majd visszasuhant François felé a pálcával a szájában.

François nekirontott. Draco elszaladt, majd ismét felé iramodott.

– Fogócskát játszik veled, François! – kuncogott a márki.

Draco és Granger sok órán át gyakorolták ezt a bizonyos figurát. A lényeg az volt, hogy
szándéktalannak és ártalmatlannak tűnjön.

Draco megrázta a fejét, és a pálcából szikrák zápora repült ki teljesen véletlenszerűen. Aztán
maga elé rakta a pálcát, és elugrott, hogy elkaphassa, mire egy kisebb madárraj röppent ki
belőle.

François komolyan üldözőbe vette. Draco körzött a pálcával, és egy Aguamentivel csapott le
rá, a farka közben pedig kutyásan kavargott.

A márki felnevetett. François baromira nem volt elragadtatva. Granger-Draco hiábavaló

kísérleteket tett arra, hogy Ágyékot sarokba szorítsa.

Draco megvárta, amíg François nekirugaszkodik, és egy Locomotor Wibblyvel kiütötte,

játékos, gubbasztó módon.

François fejjel előre nekivágódott a falnak.

A márkit egy kábító találta el.

Granger-Draco akcióba lendült, letérdelt François mellé, hogy visszaszerezze Draco pálcáját,
óvatosan eltávolította a Faraday-kalitkát Dracóról, és visszatranszformálta őt önmagává.

– Végre – sóhajtott Draco, örült, hogy újra két lábon állhat.

Granger a biztonság kedvéért elkábította François-t, és némító bűbájt varázsolt köréjük.

Elsprinteltek Pandora szelencéjéhez (furcsa érzés, saját maga mellett sprintelni). Draco
elvette Grangertől a pálcáját, és nekilátott a pithoszt körülvevő védőburkolatnak.

– Tizenhét perc maradt a Százfűlé adagomból – mondta Granger.

Draco izzadva hámozta le a tégelyt körülvevő védőrétegeket.

– Rendben. Ezek nem túl rosszak, azt hiszem, a legrosszabbak az első ajtónál voltak, adj még
két percet…

Granger elvégezte a saját előkészületeit, előhúzta a flaskát a vízzel, és kiöntötte a tartalmát

oda, ahol Draco Aguamenti tócsákat hagyott.

– Kész – jelezte Draco.

Granger-Draco kezét tétován a pithosz fölé emelte.

– Istenem.

– Most meg mi van? Ne mondd, hogy hirtelen lelkiismeret-furdalásod támadt.

– Tényleg kinyitjuk Pandora szelencéjét?

– Egyszer már ő megtette, a legrosszabb már kint van, nem igaz?

– Igen.

Egymásra meredtek.

– Csináljuk meg! – szólt Granger.

Együtt felemelték a nehéz fedelet. Csikorgó nyikorgással lekerült róla.

Mindketten hátraléptek, félig-meddig arra számítva, hogy a világ maradék csapásai az

arcukba zúdulnak.

De nem: az edény tele volt Reménnyel.

Tiszta fizikai formájában a Remény ködös, fénylő anyag volt, amely egyszerre görbült befelé,
és tágult ki a bizalom, a meggyőződés és a hit rezdüléseiben.

– Milyen gyönyörű – sóhajtott Granger-Draco.

– Vedd el, és menjünk tovább! – bökte meg Draco, és ismét átnyújtotta neki a pálcáját.

Granger-Draco finoman belenyomta a pálcát az anyagba, és a lombikjába szívta.

Ez jelentős mélyedést hagyott a Reményben, ami Pandora szelencéjében volt – de csak egy
pillanatra, aztán újraformálódott, és az üveg újra megtelt.

– Rendben – sóhajtott Granger-Draco. – A remény nem véges. Ez… végtelen.

Nem volt idő a remény természetéről való lélegzetvételnyi filozofálgatásra. Draco
félrekönyökölte Granger-Dracót az útjából, visszacsúsztatta Pandora pithoszának fedelét, és
újra aktiválta a védővarázslatokat.

A flaskát Granger-Draco a köpenyébe rejtette.

– Készen állsz? – kérdezte Granger-Draco, és a pálcát Draco felé irányította.

– A rohadt életbe. Itt tartunk. Igen. De ha még egyszer székrekedésesnek nevezel,

megharaplak.

Granger-Draco vigyorogva visszaváltoztatta őt kutyává. Visszacsúsztatta rá az anti-mágikus

korongokat, és mélyen a szőrzetébe rejtette őket. Draco pálcáját visszadugta François
zsebébe.

Aztán odarohant a márki mellé, és a pálcájával magához terítetté őt és François-t.

– Ó! Monsieur le Marquis, jól van? Annyira sajnálom, Ágyék eltalálta valamivel, a buta
kutya. Azt hiszem, csak egy kábítóval. Beparancsoltam a sarokba. Megbüntettem.

A márki kába, bosszús tekintettel állt fel.

François azonban mély gyanakvással a szemében talpra állt. Felkapta a pálcáját, és Dracóra
célzott vele.

Draco leült a sarokba, lefelé nézett, és szánalmasan csóválta a farkát.

– Ez nem egy átkozott kutya – fröcsögte François. – Finite Incantatem!

A varázsigét egyenesen Draco bolyhos mellkasának célozta.

Semmi sem történt.

– Őszintén szólva, François, ezt már egyszer használta ezen a szegény teremtményen, most
már össze is rezzent. – A márki leporolta magát. – Legyen szíves, ne terrorizálja tovább az
állatot!

– Köszönöm – mondta Granger-Draco, és szigorú pillantást vetett François-ra. –

Szerencsétlen baleset volt. Hadd fejezzük be ezzel a túrát, nem szabad tovább rabolnom az
idejét.

François keserű grimaszra húzott szájjal kinyilatkoztatási varázslatokat szórt szét a szobában.
Az összes védővarázslat tökéletesen érintetlen volt.

– Ebben egyetértek önnel, Mr. Malfoy – szólt a márki. – Hadd kísérjem ki önöket!

Követték a márkit. François mormogott mögöttük, és sötéten bámult Dracóra, aki ziháló
barátságossággal nézett rá, és még egy kicsit froclizott.

Végül a legelső előszobához értek.

– Itt kell hagyjam önöket – szólt a márki.

Jelentőségteljesen nézte a Granger-Draco kezében lévő dobozt.

– Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy ezt átadhatom önnek, ahogy megbeszéltük – szólalt
meg Granger-Draco, és átnyújtotta neki a dobozt.

A márki átvette, és újra kinyitotta, mintha meg akart volna győződni róla, hogy a pálca nem
tűnt-e el belőle valami bűvészmutatvány révén.

– Vannak dolgok az életben, amelyeknek nincs ára – jegyezte meg Granger-Draco. – A ma

esti túra egy reveláció volt. Életem egyik legvarázslatosabb pillanata, megkockáztatom.
Büszke lehet erre a gyűjtői mesterműre. Valóban felülmúlhatatlan.

A márki lehajtotta a fejét.

– Ez az én szerelmi munkám, sok-sok éve már. Isten önnel, Mr. Malfoy. És szóljon, ha
meggondolja magát, és mégis megválna Ágyéktól.

– Nem fogok, de szólok, ha hallok valamit az Aranygyapjú hollétéről – vigyorogta Granger-

Draco.

A márki felsóhajtott.
– Tegye csak meg.

Meglengette a pálcáját, és az áttetsző fal megvillant.

François visszaadta Draco pálcáját és kését Granger-Dracónak.

Aztán a Draco felé vetett abszolút gyűlölködő pillantással visszakísérte őket a kapuhoz, át a
kerteken, a kőarcú őrök hosszú sora mellett, és jó éjszakát mormolt.

A kapuk becsukódtak mögöttük, és a dühös komornyik újabb védővarázslat-sorozatától

remegtek meg.

Granger-Draco vigyorogva átkarolta Dracót, és eltűnt.

***

A szállodában Draco és Granger-Draco némító varázslatokat szórtak a szobájuk köré, majd

frenetikusan ugrándoztak, és nem tudták elhinni, hogy mit műveltek az imént.

Granger-Draco az arcára tett kézzel járkált és hiperventillált.

Draco megpördült, és nevetve landolt az ágyon.

– Kurvára megcsináltuk!

– Nem tudom elhinni – hitetlenkedett Granger-Draco.

– Istenek, micsoda rohanás – sóhajtotta Draco.

– Abba kell hagynunk a lopkodást, mielőtt lappangó kleptomániát váltunk ki belőled.

– Tényleg fontolgatom a pályamódosítást.

Granger-Draco megállt a körbe-körbe járkálásban, és grimaszolt.

– Persze… Sürgősen pisilnem kell.

– Akkor menj – szólt Draco, és a vécé felé intett.

– De én vagyok te… még kilenc percig – sóhajtott fel Granger-Draco az órát nézegetve.

– Ó. – Draco érezte, hogy vigyor ül ki az arcára. – Mi a baj? Nem akarod megfogni a

fütyimet?

– Úgy értem…

– Bemehetek, és tarthatom neked, ha szeretnéd, hogy csukott szemmel pisilhess.

– Szó sem lehet róla! – szörnyülködött Granger-Draco.

– Biztos vagy benne?

– Igen. Én csak… majd gyorsan csinálom. Üljek vagy álljak? Én ülni fogok… nem akarok
mindenhova fröcskölni…

– Ne légy nevetséges! Az egész férfivá válás lényege az, hogy állj.

Granger-Draco meglehetősen merev háttal tűnt el a mosdóban.

Draco megtapasztalhatta azt az érdekes és egyben bosszantó érzést, miszerint Granger úgy
nyúl a péniszéhez, hogy ő maga nem volt ott, hogy ezt élvezze.

A boszorka arckifejezése, amikor visszatért a szobába, érdekes volt.

– Nos – szólalt meg Granger-Draco a vécéből kilépve. – Ez megmagyarázza a lábadat.

– Ami a nagy definícióját illeti…

Granger-Draco hevesen mutatott rá mutatóujjával.

– Ne tedd!

Draco kuncogott.

Amikor a Százfűlé-főzet adag utolsó percei is elteltek, Granger-Draco körül valamiféle

olvadás támadt, majd Granger megjelent, és valósággal úszott a ruhájában.

Draco megfordult az ágyon, hogy a lány átöltözhessen.

– Elég jól játszottad az én szerepemet, bár néhány manírod kissé túlzó volt.

– Rendkívül meggyőző borzoi vagy.

– Én nem úgy forgatom a hajam… azt te találtad ki.

– Láttad François arcát a végén?

– Tudom, hogy gyanakodott valamire.

– A korongok beváltak… hála az égnek, hogy csak távolról talált el téged, és nem
próbálkozott semmi csúnyábbal…

Granger, most már egy csinos kis nyári ruhában, csatlakozott hozzá az ágyon. Draco
észrevette, hogy a lány nem bűvölte el a sebhelyét.

– Láttad a márki gyűjteményét? – kérdezte Draco.

– Igen! Felháborító. Soha életemben nem láttam még ilyet, és soha többé nem is fogok.
Bármelyik tárgy megérné néhány ország teljes GDP-jét.

– Kapzsi szemétláda, nem igaz?

– A könyvterem – sóhajtott Granger a mellkasába kapaszkodva.

– Nála van az Excalibur.

– Az Argo árboca.

– Perszephoné átkozott gránátalmája.

– Cerridwen üstje! Hogyan?! Ki ő?

– Azt hiszem, tudom – válaszolt Draco. – És ha igazam van…

– Ki?

– Láttad a lángot? A lilát?

– Ööö… nem hiszem, hogy láttam.

– Becsukta az ajtót, ahogy elhaladtunk mellette, egy lila tűz egy sötét szobában. Azt hiszem,
azt hiszem, ez volt az Ibolya Láng.

Granger zihált.
– Az Ibolya Láng?

– Igen. Az. Az, amelyet csak egyetlen alkimista tudott megalkotni.

– Nem.

– De igen. – Draco hitetlenkedve felnevetett.

– Nem.
– Granger.

– Nem… nem lehetett az.

– De igen. Biztosan az volt. Azt hiszem, most találkoztunk az egyik legnagyobb alkimistával,
aki valaha élt. Azt hiszem, most találkoztunk Szent Germain gróffal.

Granger zokogott.
– Nem! Nem. Hogyan?

– Mi mással magyaráznád azt a gyűjteményt? Amit bizonyára évszázadokon és évszázadokon

keresztül gyűjtöttek össze? Hogy mennyi pénzről van szó?

– Az arca különös módon kortalan volt.

Draco tenyerét a halántékához szorította.

– Épp most raboltuk ki Szent Germaint.

– Ó, istenem! – hüledezett Granger, újból hiperventillálva.

– Elkábítottam Szent Germaint.

– Megsértettem a borát.

– Szent Germain puszit akart tőlem.

– Legalább azt hiszi, hogy jó fiú vagy.

– Egy ágyékkötős fiú…

– Rossz leheletű… – Granger levegő után kapkodott két kuncogás között – Azt hiszi, hogy
te… székrekedéses vagy!

Draco nem kapott levegőt.

– Te… az az ember egy legenda! És te…! A rohadt életbe, nem tudtál volna valami másra
gondolni, mint a székrekedésre?

– Állj… mindjárt bepisilek…

Granger hanyatt esett Draco mellett az ágyon, és addig nevettek felszabadultan, amíg nem
tudtak tovább nevetni.

Draco és Granger homályos terveket szőttek, hogy még aznap este visszatérnek az Egyesült
Királyságba, ha tudnak, bár a biztonság kedvéért mindketten hoztak magukkal éjszakára
váltás ruhát.

A biztos, ami biztos végül meg is valósult. A Nemzetközi Hop Hálózat este hétkor zárt, de
ahogy az lenni szokott, elvesztették az időérzéküket, túl sokáig időztek a tapas és a testes
borok mellett.
– Gondolom, egy spanyolországi éjszaka nem lesz a legnagyobb nehézség – tűnődött
Granger, amikor elhagyták a tapasbárt.

Végigsétáltak a falu mugli részén, élvezve az andalúz hangulatot, a mindenütt jelen lévő
muskátlikat a terrakotta cserepeikben, a lehetetlenül szűk utcákat, az egymásra halmozott
fehér házakat, amik egymás hegyén-hátán álltak.

Eljutottak egy éjszakai piacra, ahol Draco könnyen elterelődött, és le kellett beszélni róla,
hogy megvásároljon különféle mugli tárgyakat, köztük egy harsonát, egy lávalámpának
nevezett valamit és egy felfújható csónakot.

– Nincs szükséged csónakra – bizonygatta Granger, magával húzva Dracót, és

elkeseredettnek tűnt.

– Ne légy ennyire elkeseredett, tudom, hogy szeretsz engem.

– Tényleg? Biztos vagy benne?

– Ma is ezt mondtad.

Granger elutasítóan legyintett, de elharapott egy mosolyt.

– Megbotlott a nyelvem.

– Én inkább szeretem a nyelvbotlásaidat.

– Biztosan tetszenek.

Egy kanyargós, macskaköves utcán felkapaszkodtak a falu keleti végén lévő miradorhoz, egy
kilátóhoz, ahonnan láthatták a lágyan hullámzó, sötét andalúz vidéket, a távoli Malagát, és
azon túl a tintafekete tengert.

Draco számára ez jó helynek tűnt egy kis nézelődésre, és talán egy véletlen közeledésre a
korlát mentén. Granger azonban úgy döntött, hogy egy nem túl szexi beszámolót tart a
spanyol inkvizíció idején az eretnekekre mért borzalmak némelyikéről, és a pillanat elszállt.

Granger a falu varázslónegyedébe vezette magukat, és ott folytatták a felfedezést. Ez

egyetlen keskeny utcából állt, ahová úgy lehetett bejutni, hogy az ember a pálcáját egy
boltívvé váló, fehérre meszelt falhoz érintette.

A falu varázsló lakói valóságos mulatságot tartottak odabent. Az utcát faragott répák, tökök
és valódi emberi koponyáknak látszó tárgyak ragyogták be.

– Nem is tudtam, hogy a spanyolok ünneplik a Samhaint – álmélkodott Draco.

Granger élénk érdeklődéssel nézett körül.

– Nem, hallgasd őket, ez nem spanyol. Ez gallego. Biztos van egy csoportjuk Galíciából.

Draco üres tekintetével szemben hozzátette:

– Észak-Spanyolország. Az Ibériai-félszigetnek azt a részét egykor kelta törzsek uralták. Ők
még mindig megünneplik a Samhaint. Igen, nézd! Queimadát tartanak!
Mi volt a Queimada? Először Draco meg volt győződve róla, hogy ugyanabból az anyagból
készült, mint a lávalámpa izé. Valamiféle lángoló puncs volt, amit citrusfélék héjával és
kávébabbal fűszereztek.

Ahogy sétáltak az utcán, látták az ital különböző változatait, amelyeket kiürített tökökben,
fazekakban vagy üstökben készítettek. Fehér ruhás galíciai druidák kántáltak a Queimada
felett, és tüzet gyújtottak az italon, gyönyörű kék lángokat keltve. Az emberek háromig
számoltak, miközben felhajtották a poharukat.

Néhány druida gallego nyelven kántált, néhány spanyolul. Az utóbbiból Draco

mondatfoszlányokat tudott elkapni; varázsigéket a fekete mágiáról, a gonosztól való
megszabadulásról és a megtisztulásról.

Egy barátságos druida kiszúrta őket, és odébb intette a zavart tekintetű külföldieket. Egy-egy
kis eszpresszó méretű csészét nyújtott át Dracónak és Grangernek, és elhárította a fizetség
felajánlását.

Három ujját feltartotta.

– Három kortyra kell meginniuk!

Draco és Granger mindketten belekortyoltak az első kortyba. Mámorító ital volt, forró
pálinka, karamellizált cukor és a kávé gazdag utóíze.

A druida bólintott.
– Az első elűzi a gonoszt. Igyatok még egyszer.

Újra ittak.

– A második eltávolítja az előítéleteket az elméből – folytatta a druida, és megkocogtatta a

feje oldalát. – Még egyet.

Kiitták a poharukat.

– Az utolsó felébreszti a lélekben a szenvedélyt – fejezte be a druida, a mellkasára szorítva a

kezét. Aztán azt mondta: – Áldott Samhain! – És elfordult, hogy újra meggyújtsa az üstjét.

Szólni kezdett a zene, és a mulatság tombolóvá vált.

– Felébredtek a szenvedélyeid? – kérdezte Draco a zene fölött.

– Ó, igen… ez mindenféle kicsapongásoknak nyitja meg az utat – válaszolta Granger.

Draco vigyorgott rá.

A lány felnevetett, és kipirult arccal félrenézett.

Visszakanyarodtak a szállodai szobájukba. Draco azt mondta, bárcsak elkérte volna az ital
receptjét, a kávébab hozzáadása zseniális volt. Grangert jobban érdekelték a varázsigék
foszlányai, amiket hallottak, a származása és története, és vajon ez is az ősi keltákhoz
vezethető-e vissza?
A szállodában mindketten lezuhanyoztak (Draco szerint még mindig kutyaszagú volt,
Granger azt mondta, hogy még mindig bűzlik Draco kölnijétől, és ez elviselhetetlen, Draco
erre megsértődött, és megdobta egy párnával).

Ahogy közeledett az éjfél, Granger nagy ásításai közepette átöltöztek a hálóruhájukba.

Draco bebújt az ágyba.

Egyébként is csak egy ágy volt. Mert nyilván.

Granger neglizsét viselt.

Ez így rendben is volt.

Granger az ágy lábánál állt, pálcával a kezében. Borzasztóan koncentráltnak tűnt, mintha egy
hosszú osztást számolna éppen.

Aztán Draco első osztályú, első rangú, huszonnégy karátos, hamisítatlan királyi bunkóként
azt mondta:
– Nem bánom, ha megosztozhatok az ágyon veled.

Granger ellentmondásosnak tűnt.

– Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez észszerű lenne.

– Túl kicsi itt a hely ahhoz, hogy átváltoztassunk egy másikat.

– Én meg tudnám oldani.

– Ígérem, hogy nem lopom el a takaródat.

– Ez aligha az, ami elgondolkodtat.

– Akkor mi az, ami elgondolkodtat?

Granger egy pillanatig várt a válasszal.

– A Queimada.

– Komolyan? Milyen kicsapongásoktól félsz?

A boszorka bátorságára valljon, hogy mindig biztosra ment. Ez kifizetődött. Granger

összehúzott szemmel a férfira nézett, aztán bemászott mellé az ágyba, és becsúszott a fehér
lepedők közé.

Draco nem nézett lefelé, mert a neglizséje közben felhúzódott, és jobb volt, ha nem tette.

Helyette inkább a lányra nézett.

– Mi az? – kérdezte Granger.

– Borzasztóan emberi, ha valakit egy ágyban látok – válaszolt Draco, az állát a kezére
támasztva. – Már meg voltam győződve róla, hogy te valami más vagy.
– Valami más?

– Egy nimfa, ha tudni akarod.

Granger szórakozottnak tűnt.

– Gondolod?

– Egy bosszúálló. Olyan, aki egy tévelygő embert átváltoztathat gombává, vagy ilyesmi.

Granger gúnyosan elfintorodott, és a pálcájával intett, hogy lekapcsolja a villanyt.

– Most már nagyobb és jobb dolgokat is megcélozhatok, mint a pajkos férfiak átváltoztatása.

– Tényleg?

– Mm. Pontosan tudom, hol van Cerridwen üstje.

– Veszélyes.

– Igen. Ugyanígy veled és az Ibolya Lánggal is.

– Majd szólsz, ha készen állsz a következő rablásra?

– Talán, ha ennek az egésznek vége, el kéne mennünk vadászni a gyapjúra.

– Teljes mértékben a rendelkezésedre állok – jelentette ki Draco.

Granger hangjában a sötétben mosolygás volt.

– Zseniális.

Csend lett.

Draco jó fiú volt, még akkor is, amikor nem volt kutya. Ügyesen ottmaradt a saját térfelén.
Nem engedte, hogy az elméje vagy a keze a mellette lévő puha melegség felé kalandozzon.
Úgy viselkedett, mint a tökéletes szerzetes: mozdulatlanul feküdt, a plafont bámulta, és nem
gondolt Grangerre.

***

Hosszú nap volt, és az izgalom és az alkohol utat engedett a fáradtságnak. Aludtak egy-két
órát, hogy aztán a redőnyök csattogásának hangjára ébredjenek. Hűvös szél játszadozott az
ablakon.

Draco mellett egy zizegés jelezte neki, hogy Granger is ébren van. Félálomban, csodálkozó
szemmel ült fel, és az ablak felé fordult.

A szél boszorkányos suttogással fújt a macskaköves utcákon. Az éjszakai égboltot nehéz

felhők nyomták. A tenger a falun túl habzott, magas hullámokban tajtékzott, amely néma
másodpercekig lógott a levegőben, fehér, földöntúli dolgok seregében.
Samhain éjszakája volt. A holtak felébredtek. A lelkek vándoroltak. Az előjelek ott derengtek
körülöttük.

A világok közötti fátyol egyre vékonyodott. A határok porózussá váltak. A küszöbök

eltűntek.

A dolgok át tudták hidalni a réseket. Azok a dolgok közöttük lehettek.

Granger az oldalára dőlt, és Dracóra nézett. Neglizséjének egyik pántja álmában lecsúszott. A
férfi egyetlen ujjával kinyúlt érte, és visszahúzta.

Hagyta, hogy az ujjbegye hosszú érintésbe húzódjon.

A lány szeme tiszta volt. Hibáztathatják a Queimadát, amennyit csak akarják, de mindketten
tökéletesen józanok voltak.

A boszorka finom keze az arcához vándorolt, és visszatolta egy hajszálát a helyére.

Samhain éjszakája. A világok közötti fátyol egyre vékonyodott. Ma este a szörnyű

összeférhetetlenségek kevésbé számítottak. Az erőszakos ellentétek enyhültek. Az
univerzumok összeütközhettek, és áthaladhattak egymáson, az egyik csillagai szeretetteljesen
elidőztek a másik fényében.

Talán volt egy hely, ahol találkozhattak a kettő között.

A férfi elkapta a boszorkány kezét, mielőtt az elhúzhatta volna. A lány kíváncsian,

csodálkozva figyelte őt. A varázsló csókot nyomott az ujjpercére, majd a nyitott tenyerére,
aztán az alkarjának belső oldalára, ahová azt a gyalázatot vésték.

Az ott lévő vékony bőrön keresztül érezte a lány szívverését, túl lassan, mozdulatlanul ahhoz,
hogy a gyűrűje visszhangozza ezt, de eléggé ahhoz, hogy az ajkai érezzék. Kimondatlan
dolgokat csókolt a sebhelyébe: megbánást, bánatot, vallomásokat.

A boszorka szemei sötétek és lágyak voltak. Ujjai megtalálták a durva húst, amely a varázsló
jelének maradványait határolta. Csukott szemmel nyomta hozzá az arcát. Draco szíve
megtelt. Érezte a lány leheletét, majd a meleg ajkak nyomását.

A nő jött közelebb, vagy ő, nem tudta. Csak azt tudta, hogy a lány szája most ott van,
centiméterekre az övétől. Ott volt a vonzás, ott volt a zuhanás vágya. Az egyik könyökére
támaszkodott, és magához emelte a lány állát.

Ott lebegtek az egyensúlyban, az ismert és az ismeretlen, a soha és a még nem között.

Most ritkult a levegő. Most már csak a másik lélegzetét volt érdemes belélegezni.

A férfi az ajkát az övéhez simította. Hagyta volna annyiban az egészet, ha a lány ezt kívánta
volna.

Aztán a boszorka saját csókját a varázsló szájára nyomta. Újra találkoztak, ezúttal együtt, és a
lélegzetük felgyorsult. A keze felcsúszott a varázsló tarkójához. Ő pedig magához húzta a
lányt, hogy a testükkel tüntesse el a távolságot.

Nem beszéltek. A beszédtől valóságos lett volna, és ez nem volt valóságos.

Samhain éjszakáján. Ők is kósza lelkek voltak a sok vándorló lélek között, akik vigaszt vagy
egy pillanatnyi boldogságot kerestek.

A lány lába melegét a férfi csípőjére fonta. Draco keze végigsimított Hermione combjának
finom bőrén, képtelen volt megkülönböztetni a tenyere alá simuló bőr selymét a neglizsé
selymétől az ujjbegyein. A lány csupa puhaság volt, csupa adakozás. A varázsló keze
megragadta a fenekét, amely már olyan sokszor gúnyolta őt. Birtokló ujjait belemélyesztette.

Lassan, abban a köztes, lassú, hátborzongató éjszakában, egymás ajkára préselték a vágyukat.

A dolgok, amelyek alacsonyan égtek, életre keltek. Csókot csókra halmoztak, forró, tátott
szájjal, egymáshoz érő nyelvek és fogak. A férfi magára húzta a nőt – régóta álmodott álom.
A boszorka végigcsókolta a nyakát, miközben Draco édes eufóriában teljesen elhagyta a
világot. Amikor visszatért, a pizsamáját ügyesen, sorban kigombolták, a nyakától lefelé,
lefelé, és lefelé.

Draco érezte, ahogy a lány keze a merevedését érinti, de ő még nem ezt akarta, őt akarta.
Visszahúzta magához, és meglazította a vállánál lévő pántokat. A neglizsé selymes tócsában
hullott a csípője köré.

Imádta. Megcsókolta az egyik mell sima alját, aztán a másikat, majd nyelvével és szája
melegével nedvesítette a mellbimbóit. Ahogy haladt, és a lány lélegzete gyorsabbá vált, a
férfi érezte a hozzá illő nedvességet ott, ahol boszorka a hasához ért, és egy másikat, ahol a
merevedése feszített a pizsamában.

Draco ujjai most már a neglizsé alatt voltak. Lerángatta róla a bugyit. A neglizsé követte, és
akkor ott volt a nimfa, meztelenül feküdt rajta, és nem kellett neki semmi ezen túl, csak az,
hogy lássa, ahogy a lány elélvez fölötte.

A fejét egy párnával a falnak támasztotta, és a boszorkányt a fenekére tapadó, kitartó kezével
közelebb húzta az arcához. A lány előre mászott, egyik kezét a falnak támasztotta, a másikat
a férfi vállára tette, és gyönyörűen, nedvesen és gyengéden Draco szájához nyomta magát. A
nő illata elég lett volna neki, hogy három csapással lehúzza magát, ha akarta volna.
Megízlelte őt, belecsúsztatta az egyik ujját, érezte, ahogy összeszorul. Egy második ujj
csatlakozott az elsőhöz. Ritmusba kerültek: a férfi kényeztette és csókolta, a nő pedig a
csípőjét ringatta az ujjak és a nyelv ellen, egyik kezét a falhoz szorítva, a másikat a varázsló
hajába túrva.

A boszorka lélegzete nehézzé vált, majd egy elfojtott nyögés és egy hosszú remegés
következett, amely összeszorította Draco ujjperceit.

A varázsló kezén lévő gyűrű életre kelt, visszhangozva a lány száguldó pulzusának hangját.

Egyik kezével a falnak támaszkodva, a másikkal a férfi vállát szorítva tartotta magát egy
remegő pillanatig, mielőtt rádőlt volna, hogy levegőt vegyen. A varázsló pizsamájába
csúsztatta a kezét, és megsimogatta magát, miközben a nő rajta feküdt, az ujjai nedvesek és
ragacsosak voltak, érezte illatát. A szemei boldogsággal teltek és sötétek voltak.

Majd megrántotta a férfi pizsamáját. Ő pedig lerúgta magáról. A boszorka a férfi csípőjének
mindkét oldalára tette a térdeit. Ahogy Draco magára húzta, Hermione a száját szájához
nyomta. A férfi félig elmerült a lányba. A forróság és a kényelem fel akarta szabadítani őt.
Megremegett… visszafogottság, kéjvágy.

Szélesebbre tárta a lány térdeit. Figyelte az egyesülésüket, ahogy a férfi szétnyitotta őt, ahogy
a boszorka beljebb tolta őt ezekkel a nemtörődöm fel- és lehajlásokkal, miközben ragyogó
szeművé változtatta a férfit.

Végül megtalálták a ritmust, a nedves csókokkal és ziháló lélegzetvételekkel tarkították a ki-

be mozgást. A férfi fölött felfelé ívelt a nő gyönyörű látványa, a mellei, a szétnyílt ajkai. A
lány csípőjének minden egyes gördülése közelebb húzta, és közelebb, és közelebb, míg végül
zihálva az önuralma határára került.

A nő leereszkedett, köré szorult, a varázsló pedig átesett a határon, és rángatózó lökésekben

érte el a beteljesülést, kezeivel a nő combjába kapaszkodott.

Egy hosszú pillanatra belegabalyodott valami köztes állapotba, utána, se itt, se ott, a gyönyör
a ringatózó utórengései és a gyűrűkön keresztül száguldó, egyesült pulzusuk között.

Hermione mellé feküdt, fejét Draco vállának támasztotta. Onnan figyelhette a lány melleinek
emelkedését és süllyedését, és a hasa felé vezető utat, amelyet a szájával követni kívánt.

Egyik sem történt meg, és nem volt valóságos.

Egy álmos kéz simogatta a haját. A férfi végigsimította ujjait a lány csípőjén.

Könnyű álomba merültek.

Draco újra keményen ébredt, talán egy órával később, és megérintette a lányt, akinek újra
feltámadt a szenvedélye, és a varázsló ezúttal szájával járta végig az utat a mellei között.

Samhain éjszakáján. A holtak éltek, az élők pedig újra és újra a kis halálukba estek.
 31. fejezet - A (J)anus (T)hickey kórterem

31. fejezet
A (J)anus (T)hickey kórterem

Másnap reggel szürkén kelt a hajnal. Az eső lecsorgott az ablakon.

A párás csendben Draco „Ellenálló” Malfoy és Hermione „A komplikációkra nem képes”

Granger a plafont bámulták, és elgondolkodtak azon, amit tettek.

Nehéz volt letagadni a történteket, tekintve, hogy mindketten a másik testnedveit a párolgás
különböző stádiumaiban hordták magukon.

A hálószobai beszélgetésük rövid volt és lényegre törő. Ami Spanyolországban történt, az

Spanyolországban is marad. Ők profik voltak. Szakemberek voltak, akik tiszteletben tartották
egymás szakmaiságát, és soha nem cselekedtek volna másképp, mint szakmailag a rájuk
bízott szakemberrel. A szemantikai telítettségig ismételték a szót, összezavarodtak és
hazamentek.

Draco piszkos fantáziája néhány új adalékkal gyarapodott, így nem volt minden veszve.

Ha Granger korábban egyetlen agysejtet sem tudott tartalékolni, most, hogy Pandora
szelencéjéből megszerezte a Reményt, lénye egészét felemésztette a projektje. A következő
napokban elérte a proto-Sanitatem végső főzési fázisát, és minden ébren töltött óráját a
laboratóriumban töltötte, hogy felkészüljön csodájának szintézisére, és a klinikai vizsgálatok
elindítására.

A novemberi telihold közeledett. Greyback és Granger most egy feszült fegyverkezési

versenyben állt; fertőzés kontra gyógymód.

Figyelve Granger lázas munkáját a laborban, Draco tudta, hogy egy bizonyos aurorral
folytatott tiltott tevékenységek, beleértve egy meg nem történt spanyolországi éjszakát is,
lettek volna az utolsók, amik a lány fejében jártak. Ahogy közeledett a telihold, a kezelés
befejezésének vágya már-már a mániákusság határát súrolta. A boszorkány tempója
frenetikus volt. Csak akkor evett, ha emlékeztették rá, és gyakran kellett rávenni, hogy
hazamenjen aludni.

Néha üresség volt a szemében, amikor Dracóra nézett, de ez nem mentálisan elzárkózott volt.
Az elméje megszállottan, szenvedélyesen máshol járt.

A benne lévő tűz veszélyes dolog volt, olyan ragyogóvá tette, de azzal is fenyegetett, hogy
felemészti.

Annyira hiányzott neki.

Amikor nem Grangerrel volt a King's Hallban, Draco csatlakozott Potterhez, Weasley-hez és
a csapatukhoz, akik Greybacket keresték. Potter hajszája ugyanolyan őrült és frenetikus volt,
mint Granger laboratóriumi munkája. Minden nyomot követtek, amit Draco kihúzott
Larsenből. Azok hoztak néhány elfogást, de nem a kicseszett Greybacket.

Shacklebolt küldöttet kapott az Egyesült Királyság legnagyobb vámpírklánjától. A

halálsápadt fickó, egy bizonyos Mr. Dragavei arról tájékoztatta a minisztert, hogy Greyback
több klánt is megkeresett, hogy csatlakozzanak az ügyéhez, mivel a hírek szerint, Granger
kezelése végül is meggyógyíthatja a vámpírizmust. Dragavei hajthatatlan volt, és a
vámpíroknak nagyjából semmi bajuk nem volt Grangerrel vagy a kezelésével. Akik elég
ostobák voltak ahhoz, hogy le akarjanak mondani a vámpírizmus gyönyörűséges
gyönyöreiről, azok szabadon megtehették, a klánok nem szándékoztak akciókat szervezni
Granger ellen, és nagyon is ki akartak maradni a konfliktusból.

Ha Shacklebolt szíveskedne nem küldeni aurorokat utánuk:

– Azt nagyra értékelnénk, köszönöm, miniszter úr.

Shacklebolt borzongva adta tovább a történetet. Amit Dragavei egy italajánlattal zárt, és azt
mondta Shackleboltnak, hogy mellesleg nagyon finom illata van.

***

Novemberben befejeződött a Janus Thickey felújítási projekt. A Szent Mungo, a Malfoy-

ajándékkal megerősödve, nem vacakolt. A legjobb mágikus építészeket és mérnököket
alkalmazták, hogy felgyorsítsák a bontási és építési folyamatot, aminek eredményeként
három hónap alatt teljesen felújított létesítményt kaptak.

A Szent Mungo ünnepséget rendezett az új kórterem elkészültének tiszteletére.

Természetesen Draco és Granger is meghívást kaptak mint díszvendégek. Granger
beleegyezett, hogy egy (1) órára kilépjen a laboratóriumából, hogy részt vehessen ezen.
Draco átadott Smethwycknek egy listát a szigorú biztonsági intézkedésekről, amelyeket be
kellett tartani, ha azt akarta, hogy Granger gyógyító személyesen is ott legyen.

Az ünnepségre magában a kórteremben került sor. Azok a betegek, akik nem akartak részt
venni, visszavonultak a magánlakosztályukba, mert igen, most már voltak
magánlakosztályaik.

A kórterembe érkezve Draco meggyőződött róla, hogy az ügyeletes aurorok és a Mágikus

Közlekedésügyi Főosztály ügynökei a helyükön vannak, és elvégezte a résztvevők
legilimenciafelmérését.

Granger nem sokkal azután érkezett meg, hogy megkapta az üzenetét, miszerint minden
tiszta. Draco éppen csak megbizonyosodhatott róla, milyen csinosan is néz ki a puha
rózsaszín talárban, amikor tömeg vette körül, és eltűnt a szeme elől.

– Üdvözlöm, Mr. Malfoy! – köszöntötte Smethwyck, és megjelent Draco könyökénél egy

G&T-vel a kezében. – Megkínálhatom egy körbevezetéssel? Kezdjük az orvosi
létesítményekkel. Itt a főszinten: egy rendelő, három kezelőszoba, és… a kedvencem… egy
műtő…
Draco elégedetten szemlélte, amit látott, miközben haladtak. Az új létesítmény lenyűgöző
volt, de ami ennél is fontosabb, biztos volt benne, hogy Granger örülni fog neki.

A kórtermet mágikusan kibővítették, és két szintre osztották. Fent egy nagy előcsarnok nyílt
egy varázslatos mennyezettel à la Roxfort, amely tükrözte a napi időjárást (ma a szürke
novemberi égboltot). A felső szinten harminc lakosztály és egy társalgó volt. Az alsó szinten
most egy tornaterem, egy kis könyvtár és egy kávézó, ahol jelenleg italokat és ételeket
szolgáltak fel a vendégeknek.

A kórterem túlsó végében, ahol egykor néhány szikár növény küzdött a létéért, egy hatalmas,
Londonra néző ablakfal állt. Egy fedett kertet is építettek, ahol egy kisebb csoport lépkedett
örömteli hangokkal, Longbottom és a szülei. Pansy hátrébb kísérte Frank Longbottomot
hátán nyugvó kezével.

Egy folyosó vezetett a hidroterápiás medencéhez, amely a mágikus építészet bravúrjaként

kilógott a főépületből. Minden oldalról ablakok vették körül, és trópusi növényekkel
szegélyezték. Egy férfi feszített ott, zavaróan kicsi fürdőruhában, egy sokat szenvedő
ápolónővel a sarkában. Draco felismerte a dús, bár őszülő hajzuhatagot: Lockhart.

A kert közelében egy zongora állt. Az egyik beteg valamit halkan játszott rajta. A családja
mosollyal az arcán csoportosult körülötte. Lavender Brown volt az.

Draco megrázkódott, amikor meglátta őt. Eszébe jutott, hogy Greyback évek óta ártatlanokat
gyötör, és még mindig ezt teszi. Azon tűnődött, vajon Granger kezelése tehet-e valamit a
hegekkel.

Elfordult, hogy egy újabb Greyback-áldozatot lásson, Remus Lupint.

A törékenynek tűnő Lupin Tonks karjára támaszkodott, kezében egy bottal. Tonks az
ünnepségre szabott férfiöltönyt viselt, és őszintén szólva jobban állt neki, mint a legtöbb
férfinak.

Tonks hevesen védte a magánéletét. Soha nem említette, hogy Lupin ide került mint beteg.
Az ő lágy hangját hallotta Draco, amikor először járt a kórteremben.

Grangerrel beszélgettek. Mindhárman a megbűvölt mennyezetre mutogattak és mosolyogtak.

Lupin kiszúrta Dracót, és intett neki.

Draco az évek során néhányszor beszélt Lupinnal, alkalomadtán aurori karácsonyi partikon
és más eseményeken itt-ott. Nem szeretett Lupinnal beszélgetni. Lupin mindig valami
szomorú kedvességgel nézett rá, egy tanár kedvességével, aki végignézte, ahogy rossz
döntéseket hoztál, és majdnem tönkretetted az életed, de még mindig emlékszik arra a
gyerekre, aki voltál. Draco ettől a meg nem érdemelt, kimondatlan törődéstől görcsösen
érezte magát.

Ma azonban őszinte öröm volt abban a mosolyban, amelyet Lupin sovány arcán látott.
– A nap hőse.
– Ne hízelegj neki túlságosan! – sóhajtotta Tonks. – Már így is kezelhetetlen.

– Kezelhetetlen? Draco? Ezt nem hiszem el – mondta Lupin, és kezet rázott Dracóval.

Granger visszatartotta a mosolyát. Draco biztos volt benne, hogy neki is van néhány saját
véleménye a férfi kezelhetőségéről.

Felkiáltások következtek a medencéről, a zongoráról, a lakosztályokról, a kertről. Granger

mindennek örült, és inkább úgy nézett ki, mint aki legszívesebben lecsapna Dracóra. A férfi
megfelelő sugarú körben helyezkedett el, de a lány nem lépett tovább.

Tonksot és Lupint a gyerekeik szólították el, akik a zongorán akartak játszani.

– Ez gyönyörűen összejött – szólalt meg Granger pozitívan vibrálva. – Kiszorítanám belőled

az életet, de… túl sok a tanú.

– Kár. Pedig jó lenne.

– Végre megjavították azt a rohadt táblát.

– Tényleg? – Draco megfigyelte az új táblát. – Hiányozni fog az anus hickey Szárny.

– Volt egy bizonyos hírneve.

– Mi ez az ánusz? – hallatszott egy hang.

Theo volt az.

– Szerintünk úgy nézel ki, mint egy… – mondta Draco.

Granger felnevetett. Jó volt látni, még mindig ott volt valahol a munkaláz alatt.

– Kopj le, Draco! Hermione, helló, elragadóan nézel ki. – Theo Granger keze fölé hajolt, és
egy csókot lehelt rá.

Jól mondta, mert valóban elragadó volt, de Theónak nem volt joga ezt mondani. Draco
feszült szájjal, a szemével felnyársalva közvetítette ezt Theónak.

– Hogy mennek a szonettek, Draco? – kérdezte Theo.

Draco rávillantotta a tekintetét.

– Elszavaljak neked egyet?

– Nem kell.

– Gyáva.

Granger udvariasan zavartan nézett.

– Egyébként mit keresel itt? – tudakolta Draco.

– Maud nénit. – Theo a válla fölött hátramutatott, ahol egy hosszú köntösbe öltözött beteg
csábítóan nézett az egyik pincérre.

– A rokona vagy Maudnak? – kíváncsiskodott Granger. – Ez sok mindent megmagyaráz.

– Valóban?

– Ő egy kielégíthetetlen flörtölő.

– Családi vonás. Csak azt akartam mondani, hogy szép munka, ti ketten, ez a hely zseniális.
Láttad a medencét? Félig-meddig meggondolom, hogy ugyanezt a Nott házba is
megcsináltassam.

Theo kerített magának egy tavaszi tekercset Draco tányérjából. Aztán ellopott egy töltött
gombát. Aztán kitépte Draco kezéből a szalvétát, használta, majd visszaadta.

– Húzz el, te rohadt sirály! – zavarta el Draco, és a kezével intett neki. – Menj, nézd meg a
nénikédet!

Theo megfordult.
– Jaj, ne… mit csinál?

Maud néni koktélkolbászt evett, de illetlenül.

– El kell mennem – közölte Theo. – Szép munka, már megint. Milyen csodálatos látni, hogy
valami jót teszel a világban, Draco. Mindig is tudtam, hogy ez benned van. – Granger felé
fordult, és a kezét az övére szorította. – Ő egy jó ember, tudod, minden faszfejség alatt.

Theo elment, és úgy tett, mintha nem hallotta volna Draco következtetését, hogy ő meg egy
pöcsfej.

Most, hogy újra kettesben voltak, Draco bókot fogalmazott Granger számára, mert nem volt
hajlandó Theo előtt mutogatni magát. Valami azonban megrántotta a nadrágszárát, és
félbeszakította.

Egy kisgyerek egy nyirkos, kétes, Maud-féle koktélkolbászt tartott elé, hogy szemügyre
vegye.

– Halló? – szólította meg Draco az egész szobát. – Van itt egy felügyelet nélküli magzat.

– Ő Belford úr unokája – mondta Granger, miközben körülnézett. – Ó… a család a kertben

van.

Granger a térdére tette a kezét, és megdicsérte a kolbászt. (Egyébként nem dicsérte meg
Draco kolbászát, és ő csak egy megjegyzést tett az igazságtalanságra. Talán neki is itt kellene
parádéznia, kissé nedvesen.)

Granger felvette a gyereket, hogy visszaadja a szüleinek, Draco pedig egy üres tányérral, egy
koszos szalvétával és egy kimondatlan bókkal távozott.
A hangulatán a következő látogatója sem javított, az abszolút zaklató McLaggen.

Ezen a partin túl sok volt az eldeformálódott kolbász.

McLaggen egészen jóképű volt öltönyben és nyakkendőben. Draco megjegyezte, hogy mugli
öltönyt választott. Ez bosszantotta őt.

– Szép munka, haver – mondta McLaggen, és kezet rázott Draco kezével. – Hihetetlen
ajándék.

Draco nagyon kevés emberrel állt „haver” viszonyban, és McLaggen nem tartozott közéjük.
Olyan mosolyt küldött a férfi felé, amely aligha érdemelte ki ezt a nevet. Pusztán az ajkak
összeszorítása volt, legfeljebb egy grimasz.

McLaggen egy darabig fecsegett a kórteremről, mielőtt elérkezett látogatásának valódi

okához.

– Kérdezhetek valami meglehetősen… ööö… személyeset? – tudakolta.

– Mit?

– Te és Hermione…?

– Mi vagyunk mi?

– Találkozgattok egymással? Együtt?

Találkozunk? Naponta. Együtt? Mindig. Együtt-együtt? Abszurd. Csupán fenntartottak egy

bonyolult egyensúlyt a kölcsönös paranoiából és bizonyos indokokból, és dugtak a pogány
ünnepek alatt, aztán úgy tettek, mintha meg sem történt volna, a férfi nem szólt semmit, mert
nem táplált érzéseket, de kínok között szenvedett, mert akkor ott voltak neki, és minél jobban
próbálta kiűzni ezeket a szívéből, annál inkább ott éltek, fényes dolgokként a sötét helyeken,
de minden rendben volt, és mindent kézben tartott.

– Nem – válaszolta Draco, hogy röviden összefoglalja a dolgot.

– Ah. Találkozgat valakivel? Tudod?

– Nem tudom, és őszintén szólva nem is érdekel – jelentette ki Draco, miközben mélyen
szenvedett.

– Rendben. Csak azért gondoltam, hogy kérdezem, mert ti ketten… elég barátságosnak
tűntök.

– Barátságosnak.

McLaggen a körülöttük lévő kórterem felé mutatott.

– Csak úgy csináltad mindezt, és azt mondtad, hogy érte tetted, pajtás.

– Így volt. Megmentette az életemet.

– Igen.

Belekortyoltak a saját italukba, és alig leplezett ellenszenvvel néztek egymásra.

– Kérdezhetek most valami személyeset? – tudakolta Draco.

– Rendben.

– Miből gondolod, hogy elég jó vagy neki?

McLaggen bámult rá. A sértettség lassan tört rá. Felállt, hogy szembenézzen Dracóval, a
válla szögletes volt, az arca elvörösödött.
– Pontosan mit értesz ez alatt?

– Melyik szót nem értetted? Mindegy… hadd fogalmazzam újra. Nem vagy elég jó neki.

McLaggen befejezte a sértés feldolgozását, és mivel nem volt esze a szóbeli feloldáshoz, úgy
tűnt, hogy a következő lépcsőfok felé halad, vagy átkokat, vagy ökölharcot készülnek váltani.

– Nem kell ennyire megsértődni – intézte el Draco egy hanyag vállrándítással. – Nem vagyok
benne biztos, hogy bárki is elég jó lenne neki.

Ez McLaggent szünetre késztette. Az ökle, amely eddig az oldalánál feszült, elernyedt.

– Majd ő eldönti, ki elég jó neki.

– Egyetértek.

– De szereti eljátszani a nehezen kaphatót. A Roxfort óta így van. Csak egy kis lökés kell
neki.

– Egy kis lökés?

– Nekem van… befolyásom.

– Tényleg? – kérdezte Draco. – Miféle befolyásoló erő?

– Stratégiai helyek, stratégiai testületekben.

– Ez aztán az igazi pöcsös húzás.

McLaggen vállat vont.

– A szokásos csábítások nem hatnak rá, pénz, külsőségek. Ahogy azt már magad is
észrevehetted.

– Nem jöttem rá.

– Hm.

Draco következő kérdése kifejezetten laza volt.

– Beszéltél ma Smethwyckkel?
– Hippokratesszel? Nem. Miért?

– Azt hiszem, van egy kis híre a számodra.

– Milyen hír?

– Gondolom, nem árt, ha most már elmondom – töprengett Draco. – Már nem vagy tagja a
Szent Mungo igazgatótanácsának.

– Micsoda?

Draco bocsánatkérően nézett rá.

– Én távolíttattalak el téged. Sajnálom, haver.

McLaggen felfortyant.
– Te… mi? Mégis mit képzelsz, ki a fenének képzeled magad? Nem te döntöd el, hogy én…

– De igen. Ez volt az egyik kikötésem. Egy ekkora ajándékért örömmel teljesítették. Úgy
tűnik, néhány éve már hírnévveszélyesnek tartanak téged. Valami köze van a nőkkel,
különösen Grangerrel szembeni viselkedésedhez. Az MNHS-nek is jelezték ezt az
aggodalmat. Úgy tudom, te vagy az egyik kurátor. Nem vagyok benne biztos, hogy meddig
fogod megtartani a helyedet. Tekintsd ezt baráti figyelmeztetésnek, talán le tudnál mondani,
és elkerülhetnéd az arculatvesztést.

Az előcsarnok közepén Smethwyck egy poharat kocogtatott meg, és mindenki figyelmét

magára hívta.

– Ez pedig nekem szól – jelentette ki Draco. McLaggen kezébe tette a tányérját és a koszos
szalvétát. – Fogd meg ezeket… mint egy jó fiú. Nekem most mennem kell.

Smethwyck, az MNHS képviselői és Crutchley gyógyító is beszédet mondott. Crutchley-é

volt messze a legmeghatóbb, ő látta, hogy évtizedek elhanyagoltsága néhány hónap alatt
megfordult, és félig úgy tűnt, meg van győződve arról, hogy ez az egész csak álom volt.
Dracót és Grangert különböző módon a tömeg elejére terelték, rávették őket, hogy
mondjanak néhány szót, visszaterelték őket a tömegbe, ismét előre tolták őket, koccintottak,
lefényképezték őket, és újra koccintottak.

Az ezt követő keveredés közben Draco látta, hogy Grangerhez a tanács tagjai közelednek. A
legtöbben óvatos tisztelettel bántak vele. Néhányan aggodalommal közeledtek felé, mintha a
lány esetleg bekattanna, és egy szikével rájuk vetné magát. (Ezen a téren nem kellett
aggódniuk, csak akkor csinált ilyet, amikor az aurorja agyát éppen egy Viking akarta a
padlóra fröcskölni.)

Narcissa jelezte Dracónak, hogy néhány órára elszenvedi az angol nedvességet, és benéz az
ünnepségre. Épp időben érkezett a beszédekre, napbarnítottan és még mindig olyan illatúan,
mint az a sevillai terasz, ahol eddig időzött…

Amikor megpillantotta Grangert, Narcissa sokkal melegebben üdvözölte, mint ahogy Draco
várta volna, talán a sevillai forróság benne is megmaradt.
Draco a Belford család karmai között volt, akik köréje gyűltek, hogy megköszönjék neki, és
beszámoljanak Mr. Belford régóta fennálló furunkula aranyeréről, amit meggyógyítottak, és a
kisgyermekük a férfi arcába tartotta a koktélkolbászt.

Draco Granger felé csalogatta őket, hogy hallja, mi hangzik el közte és az anyja között.

Granger az egész kórterem felé gesztikulált, és háláját fejezte ki a maga szenvedélyes

módján.

Narcissának, úgy tűnt, nagyon megtetszett Granger. Granger kezét a sajátjába szorította.
– Kérlek, ne beszélj nekem a háláról! Visszahoztad a fiamat az élők világába. Ez csak egy
gesztus. El kell mondanod, ha van még valami, amit a családom tehet érted. Hogy állnak az
éléskamráid?

– Ööö… jól vannak… és te több mint eleget tettél, tényleg mindenben túltettél…

– Ez csak pénz – szólt Narcissa, olyan kézlegyintéssel, és aggodalom nélkül, amilyet csak az
igazán gazdagok tudnak megengedni maguknak. A lány az elvarázsolt mennyezetre
pillantott. – Dracónak általában kevés ideje vagy türelme van a jótékonykodásra, az elméje a
dolgok befektetési oldalára hajlik, tudod, én pedig a jótékonysági tevékenységeket irányítom,
de ebben az esetben figyelemre méltóan jól csinálta.

– Tényleg.

– Sikerült egy újfajta fókuszt adnod neki.

– Ó, igen, a fókuszt. – Granger Narcisszára vetette egyik merev mosolyát.

– Boldognak tűnik. Tényleg csak azt akarom, hogy boldog legyen, tudod?

– Hát persze.

– Azt akarom, hogy találjon valamit vagy valakit, csak tegye boldoggá.

Narcissa jelentőségteljesen Grangerre nézett. Granger elpirulva bámulta a gin pezsgőjét,

mintha az egész lényét annak fogságában tartaná. Draco fontolgatta, hogy meglöki
Narcisszát, és a földbe taszítja.

– Bocsáss meg az anyáskodó fecsegésemért! – szabadkozott Narcissa. – Mindenesetre

lenyűgözött a fiam. Talán mégiscsak képes lesz átvenni a talárt. Tudod, mindig is azt
kívántam, bárcsak többet foglalkozna ezekkel a dolgokkal. Láttad a kis kertet? Én nem tettem
volna a krizantémokat egészen közel a liliomfűhöz, kicsit elvesznek benne, de egyébként…

A kisgyerek ismét elszökött, és odajött, hogy megmutassa Grangernek a koktélkolbászt.

– Ó! – mondta Narcissa. – Ez egy árva gyerek?

– Ööö… nem… Belfordéké – tisztázta Granger, újra felemelte a gyereket, és körülnézett a

szobában. – Meg fogják taposni.
– Biztos vagy benne? Úgy néz ki, mint egy árva. Olyan koszos. Talán utcagyerek. Miért van
nála kolbász? Talán zsebre vágta? Hol vannak a dadusok?

A Belfordok hada lecsapott a tévelygő gyermekükre. Granger a családtagok között

hánykolódott a köszönetek, gratulációk és aranyérsztori frissítések örvényében, mígnem
Narcissa vékony keze a könyökénél megragadta, és kihalászta az örvényből, hogy folytassák
a beszélgetést.

Draco csatlakozott hozzájuk.

– Áh, Draco, hát itt vagy. Épp most mondtam Granger gyógyítónak, hogy lenyűgözött, ahogy
egy ilyen léptékű emberbaráti gyakorlatot irányítasz.

– Csak annyit tettem, hogy aláírtam a pénz átutalását. A tervezés az egész… az egészet valaki
más végezte a kórházban.

– Igazán? Nos. Valaki meglehetősen zseniális, gondolom – jegyezte meg Narcissa. – Nagyon
jól átgondolt. Csak a krizantémok.

Draco Grangerre nézett. Ő a legapróbban rázta meg a fejét. Nagyon is jól van ez így. Nem
akart rámutatni, hogy az a ragyogó Valaki itt van.

– Jól sikerült a beszéded, Draco – folytatta Narcissa. – Nem túl bőbeszédű. Legközelebb
próbálj meg egy kicsit mosolyogni. Nem akarunk gőgösnek tűnni. A nép emberei vagyunk,
satöbbi.

– Persze.

Narcissa kissé megborzongott, és szorosabbra húzta vékony válla köré a kendőjét.

– Huzat van? Azt hiszem, van némi huzat. Valaki kinyitotta az ablakot? Gondolom, csak én
vagyok így… Épp most voltam Sevillában, és azonnal visszamegyek oda. Nem bírom tovább
az angol nedvességet. Gondolom, a korom miatt…

Grangert elhívták, hogy a Próféta riportereivel beszéljen.

Narcissa az ujját behajlítva közelebb intette Dracót.

– Draco – kezdte összeesküvő suttogással.

Rebujito volt a leheletén, sherry és citrom. Nem a sevillai forróság volt az, ami benne
lappangott… az anyja szépen becsípett, és remekül érezte magát. Ez megmagyarázta az
indulatosságát.

– Igen?

– Gondolkodtam – mondta Narcissa.

– Jaj, ne!

– De igen. Tudjuk, hogy Granger gyógyító egyedülálló-e?

– Anyám.

– Csupán kíváncsi vagyok. Elgondolkodtam… a lehetőségeken. Ne légy ilyen védekező! Úgy

nézel ki, mint aki épp most nyalt meg egy csalánt. Kedveled őt? Szerintem kedvelned
kellene. Ő nem finomkodó. Még mindig nem mondtad el, milyen minőségben dolgoztok
együtt.

– Szó szerint nem tudom megmondani. Titoktartási fogadalmat tettem.

– Valóban? Hm. Akkor biztos fontos lehet. Derítsd ki, hogy egyedülálló-e. Légy
kezdeményező, Draco!

– Anya.

– Én csak egy javaslatot teszek. A passzivitás csak fájdalmat szül, kedvesem. Ezt hosszú
életem során tanultam meg. Ne légy olyan, mint én! Ó, vigyázz, mögötted az az árva megint
itt van… vigyázz a zsebeidre… nem, gyermekem, nem kérem a kolbászt.

Narcissa elkalandozott, hogy folytassa a körútját, és homályosan megígérte, hogy küld

Dracónak egy üzenetet, amikor visszatér Sevillába.

Dracón volt a sor, hogy a Próféta interjút készítsen vele. Különböző szép dolgokat mondott a
hosszú távú gondoskodás és az adományozás fontosságáról, miközben felhördült az anyja új
rajongásán Granger iránt.

A gaz kisgyerek folytatta ámokfutását. Hevesen rángatta Longbottom nadrágját. Draco

pontosan a rossz pillanatban nézett oda. A nadrág lecsúszott, és csodálatos panoráma tárult
elé Longbottom hosszú fenekéről.

Crutchley gyógyító hatalmas öleléseket adott Dracónak és Grangernek, felváltva fojtogatva

mindkettőjüket a széles mellkasán.

Granger enyhén zavartan nézett vissza levegőért kapkodva. Draco, aki már hozzászokott a
cicikhez az arcában, csak a haját igazgatta.

Amikor megszabadultak Crutchley bőséges kebleitől, Granger oldalra húzta Dracót.

– Smethwyck épp most beszélt McLaggen igazgatósági helyéről. Ez a te műved volt? –

kérdezte.

– Én? Nem. Én nem avatkozom bele a kórházvezetés ügyeibe.

– Nem hiszek neked.

– Igazad van, hogy nem hiszel. Smethwyck elmondta neked, hogy kihez kerül a megüresedett
hely?

– Nem…

– Az enyém – közölte Draco.

Granger szemöldöke felszaladt.
– Gratulálok! A hozzá nem értés egy egészen új pestisjárványa vár rád.

– Nem, ez vár rád.

– Micsoda?

– Kineveztelek téged a képviselőmnek a székembe. Remélem, ez így rendben van.

A mosoly, istenek, az a mosoly.

– Ez… nagyon is rendben van – mondta Granger.

A ragyogás a szemében, az ajkába harapás, a pillantása lefelé.

– Rázd őket formába, Granger!

– Szíves örömest megteszem.

Belekortyoltak az italukba. Most a lány hosszan és csodálkozva nézett a férfira.

– Mi az? – kérdezte Draco.

– Semmi. Hát… valami. Egyetértek Ernievel.

– Igen?

– Végül is rendben vannak ezek a Malfoyok.

Draco a poharát az övéhez érintette a legmalfoyosabb vigyorával.

Az ünneplés a végéhez közeledett. Búcsúzás után Draco egy kiábrándult Grangert kísért a
Szent Mungo előcsarnokába, ahol hop-por kandallók sora pislákolt.

Szokatlanul zsúfoltnak találták a helyet. Emberek tömege tolongott, és zűrzavaros hangok

hallatszottak. Mindenfelé pergamendarabok lobogtak, a mennyezetre ragadva, az ablakokra
erősítve, szanaszét fújva.

Montjoy, az egyik ügyeletes auror, odament Dracóhoz és Grangerhez.

– Vigyétek ki innen – motyogta, amikor közel ért.

– Mi folyik itt?

Montjoy egy alacsony szintű taszítót használt, hogy eltolja az embereket az útból, miközben
Draco a kandallók felé húzta Granger láthatatlan énjét.

– Több száz… több ezer ilyen, az egész előcsarnokban – számolt be Montjoy, és felkapott
egy darab pergament. – Humphreys épp most üzent… azt mondja, hogy a Minisztérium is
tele van velük.
A pergamenre egy Gemino átkot mondtak, amikor Montjoy a kezében tartotta, akkor is
másolatok pattantak ki belőle, és a padlóra ömlöttek.

A pergamenen Granger fényképe volt. Alatta pedig a következő sorok, durva, egyenetlen
kézírással:

– Adjátok át Grangert, és a támadások abbamaradnak.

***

Várták, hogy Greyback lecsapjon, és ez meg is történt.

Nem egy újabb közvetlen támadás formájában történt, hanem valami sokkal alattomosabb
módon. Valami, ami az egész varázsló népesség szemét ráirányította, és irtózatos ösztönzést
jelentett, hogy segítsen Greybacknek eljutni hozzá. Az Egyesült Királyság kulcsfontosságú
mágikus helyszínei ugyanolyan támadásban részesültek, mint a Szent Mungo.

Grangerrel együttműködve a Minisztérium közleményt adott ki az áttörése természetéről.

Azzal a bejelentéssel, hogy a likantrópia gyógymódja a klinikai tesztek felé halad, Greyback
öncélú gyávasága lelepleződött.

De ahogy a novemberi telihold közeledett, suttogások is felröppentek. Két rettegéssel teli

telihold telt el, és egy újabb közeledett. A lakosság ideges volt. Néhányan már vesztettek.
Néhányan rettegtek a vereségtől.

A kár már megtörtént. Granger többé nem mehetett ki a nyilvánosság elé. Minden értelemben
a kúriába és a laboratóriumba volt bezárva.

Olyan jól viselte a megpróbáltatásokat, ahogy Draco remélhette. Ha Greyback el akarta

szigetelni, akkor nem sikerült neki. A jegyzetfüzete vég nélkül zümmögött a támogatásról
szóló üzenetekkel. A házikóját félig betemették levelekkel. A világ minden tájáról érkeztek
felkérések a cambridge-i postaládájába, hogy vegyen részt a klinikai kísérletekben. A Próféta
címoldala tele volt szerkesztői felháborodással és lakossági levelekkel, amelyekben a
Greyback kényszerítési kísérlete miatti undorukat fejezték ki.

Narcissa riadtan küldött Dracónak egy üzenetet, hogy gondoskodjon róla, hogy Granger
gyógyító biztonságban legyen ettől az őrülttől, és felajánlják neki a birtokot. Amikor Draco
megmutatta neki az üzenetet, Granger napok óta először mosolygott.

A novemberi telihold idején a dán aurorok főhadiszállása harmincfős különítményt küldött a

saját aurorjaik közül, hogy segítsenek a következő támadássorozatban. Ennek és a
lakosságnak köszönhetően, amely most már komolyan vette a fenyegetést, mindössze
nyolcan fertőződtek meg, de senki sem halt meg.

A november decemberbe torkollott. A rossz mellett voltak jó pillanatok is. Granger tüze,
amelyet távolról sem oltott ki Greyback, még lenyűgözőbben lángolt.

Abban a diadalmas pillanatban, amikor a laboratóriumban a boszorkány befejezte a

likantrópia ellenszerének első adagjának szintézisét, Draco megtiszteltetésnek érezte, hogy
tanúja lehetett. A laboratóriumot sikolyok, ugrások és tapsrend rázta meg, ahogy Granger
teljes csapata elhalmozta őt. Aztán mindannyian leültek vagy lefeküdtek a padlóra, valaki
pedig pezsgőt nyitott, és körbeadták az üveget, mert túl kimerültek voltak ahhoz, hogy
poharakat varázsoljanak. Granger megpróbált beszédet mondani, de a hangja elakadt, a
kezébe temette az arcát, és néma zokogás gyötörte. Ez az egész csapatában sírás
láncreakcióját indította el, amely csak akkor szűnt meg, amikor még három-négy üveg
pezsgő elfogyott.

Sok órával később Draco egy néma laboratóriumban találta magát éjfélkor, ahol mindenki a
lábai előtt aludt a padlón.

Grangert a kandallón keresztül hazavitte.

Granger befejezte a beadványok átvezetését a kódexek, hatóságok, szabványok, kutatási és

etikai felülvizsgálati bizottságok irtózatos útvesztőjén, és megkezdte a klinikai kísérleteit.

Lupin a betegek első csoportja között volt, akik megkapták az első adagot. Draco elkísérte a
kiábrándult Grangert a Szent Mungóba, hogy beadja neki. Lupin körül ott volt a családja.
Tonks az egyik kezét fogta, a kamasz fia a másikat. A lánya a térdén ült.

Granger csupa szelíd profizmus volt, ahogy beadta az infúziót. Lupin sovány arcán mosoly
ült, és a szemében remény, ami illett az ereibe nyomott Reményhez.

Draco először látta, hogy Tonks sír.

***

Amikor Draco és Granger aznap délután visszatértek a kúriába, Granger, akinek a saját
szemei meglehetősen csillogtak, azt mondta, hogy kedve lenne egy sétához, nem akar-e
jönni?

Igen, el akart menni. Hát persze.

Melegítő bűbájokat szórtak magukra, majd végigmentek ropogó léptekkel a fagyos ösvényen,
amelyet jégpáfrányok és nyikorgó nyírfák szegélyeztek ezüstösfehéren. A lélegzetük
csordogált mögöttük.

Egy ideig nem szóltak semmit. Granger elgondolkodva szelte az utat a fagyott tócsák mellett.
Draco lépést tartott apró lépteivel, követte, hol csak mögötte, hol mellette.

Az ösvény végére értek. Egy tükörsima tóhoz torkollott, amelynek szélein csillogott az új
fagy.

A levegőnek hideg és tiszta illata volt, olyan tiszta, hogy szédítő volt túl mély levegőt venni.

Granger megállt a padkán, és összecsapta kesztyűs kezét. Draco odalépett mellé.

Csendben álltak.

A férfi könyökével megbökte a boszorkányt.

A lány felnézett rá.

– Megcsináltad – mondta Draco.

Granger a kesztyűjét a szájához szorította, és hitetlenkedve mosolygott.

– Én… igen. Meg kell néznünk, hogyan jönnek vissza a számok az első néhány infúzió után.
De… igen.

Felnézett a széltől megtépázott égre. Ez egyike volt azoknak a decemberi napoknak, amikor
az égbolt tiszta, kék ragyogásban pompázott. Sóhajtásának fehér fuvallatát egy széllökés
felfelé vitte, és eltűnt benne.

Valami kedves, reszkető öröm volt benne, a kimerült ember „el sem hiszem öröme”, aki nagy
erőfeszítések árán elért valamit, és lassan eljutott oda, hogy élvezze a felhőtlen örömöt.

Könnyek csillogtak a szemében.

Remegő lélegzetet vett.

Draco egy zsebkendőt nyújtott neki a csontig hatoló ölelés helyett, amit szeretett volna adni
neki.

– Szeretném leszögezni, hogy ezek boldog könnyek – szipogta Granger

– Nyilvánvalóan.

Granger megtörölte a szemét, majd a mellkasához szorította a zsebkendőt. Megköszörülte a

torkát.

– Cikket fogok írni erről a projektről, most, hogy a munkám nyilvános. Talán még egy
könyvet is. És lesz egy hosszú listám dedikációkról és köszönetekről. Ez sok kéz és sok elme
munkája volt. Természetesen mindenkinek a laborban, és megannyi kollégának, akiknek a
munkáját beépítettem, és az előttem járó kutatóknak, és…

– És?

– Szeretnélek még hozzátenni téged – válaszolta Granger.

A boldogság váratlan szikrája gyúlt fel Dracóban.

– Tényleg?

– Igen.

– Megtiszteltetés lenne – szólt Draco, és képtelen volt megállni, hogy ne üljön ki egy
elragadtatott vigyor az arcára.

– Még nem döntöttem el, hogyan fogalmazzak. Jobban szeretnéd a névtelenséget?

Használhatnék valamilyen melléknevet, mondjuk szeretném megköszönni a tüskének az
oldalamban?
– A kellemetlen aurornak? – javasolta Draco.

– Az opportunista ghoulnak?

– A hozzá nem értés igazi dögvészének?

– Ágyéknak?

– Akkor Hormonként kell aláírnod.

– Ezt talán nehéz lesz megmagyarázni a szerkesztőnek.

– Gondolod, hogy a „Társ ismeretlen bűntettekben” a bűnösség beismerésének minősülne?

– Nem tudom, te vagy az auror.

– Mm. Jobb, ha nem.

– Talán egyszerűen csak azt mondom, hogy szívből köszönöm Draco Malfoynak…

– Ez tetszik.

– … akinek a haját sokszor feláldozták az ügy érdekében.

– Ez adja meg a szükséges komolyságot.

– Akkor ezt megbeszéltük. Köszönöm.

– Ünnepelnünk kellene. Szeretnél meghívni valakit a kúriába ma este? Van egy üveg 1972-es
Beaujeu-Saint-Vallier.

– 1972?! Te jó ég, dehogy. Tartogasd egy különleges alkalomra.

– Te vagy a különleges alkalom.

Granger felnevetett, majd elgondolkodott. Végül azt mondta:

– Őszintén szólva, ma este inkább nem csinálnék semmit.

Kinézett a mozdulatlan tóra. A kabátja alatt elernyedtek a vállai. Az első infúziók beadásával
óriási nyomástól szabadult meg.

A tüzes láza alábbhagyott. Újra a saját fejében volt.

Draco érezte a változást, amikor a tekintetük találkozott. Most már nem taszította el a lázas
forróság és a túlságosan terhelt elme ahhoz, hogy a munkán kívül másra is tudjon gondolni.
Most ismét a megszokott melegség vonzotta magához. A csendes vonzalom. A vonzás.

A könyökét nyújtotta a lány felé.

– Menjünk, ne csináljunk semmit. Nem hiszem, hogy bárki is jobban megérdemelné.

Spanyolország óta nem igazán értek egymáshoz.

A lány gyors mosollyal nézett fel a férfira. Érezte, ahogy a könyökét megragadja, és a
köpenyén keresztül meleg ujjakat szorít.

A nő visszatért.

A szíve felszállt a széllel, és az ég felé tartott.

Please drop by the Archive and comment to let the creator know if you enjoyed their work!