HP - Mentor - Becsülettel helytállni és

győzni
mellons

Harry Potter - Fandom, Mentor,

Címke: Általános, Romantikus, Dráma,
Akció/Kaland, Harry/Ginny

Harryék már felnőttek, ám Voldemortot még nem

sikerült elpusztítani. A Rend és a trió a változatlanul a
Grimmauld téren működő főhadiszállásról kiindulva,
rendületlenül folytatják a harcot, s igyekeznek
mindenhol a Sötét mágus útját állni.

1
 1. fejezet - Piton az ártatlan?

– Köszönöm tanárnő! – mosolygott rá McGalagonyra.

– Szívesen. Nem sok híja volt, hogy ezt is kivédd. Ezért lassultál csak le,
ahelyett, hogy ledermedtél volna – nézett rá elégedetten egykori házvezető
tanára.
– De ez nem elég! Jobbnak kell lennem! – rázta meg a fejét Harry. – Csak
ketten voltak. A halálfalók nem ritkán négyen, öten támadnak. Főleg az én
esetemben – ellenkezett tovább.
– Jobbnak?! Csak ketten?! – ismételte Hermione az előbbi szavakat. Barátja
kérdőn felé tekintett. – Harry, már most is olyan gyors vagy, hogy azt sem
látom sokszor, mikor lendíted a pálcádat – folytatta Hermione. – És ha
egyszerre ketten, pont egy időben küldenek rád átkot, s még ezt is csaknem
tökéletesen kivéded, hát nem tudom, mit vársz még magadtól – vonta meg a
vállát befejezésül.
– Igaza van – szólalt meg Lupin, aki eddig csendben figyelte a két fiatalt. –
Tizenkilenc éves vagy Harry, és már most több igét, bűbájt és átkot ismersz,
mint ennyi idős korában apád és Sirius együttvéve.
– Ráadásul – fordult felé McGalagony – különleges érzéked van az
összetett, és érzelemalapú varázslatokhoz.
Valóban. Gondolt bele a fiú. A patrónus bűbáj egy igen bonyolult érzelem
alapú varázslat. Mégis már hét éve ért hozzá.
– De elég mindez Voldemort ellen?! – szólalt meg végül, bár nem várt
választ. – Sok tanulásra van még szükségem – sóhajtott.
Remus és McGalagony összenéztek. Végül Lupin szólalt meg.
– Természetesen továbbra is tanítani fogunk, ahogy eddig is. De figyelj
rám! – nézett Harry zöld szemeibe. – Sose várj el túl sokat és
teljesíthetetlent magadtól, mert akkor sosem felelhetsz meg annak, aki vagy.
Ha továbbra is így haladsz, hamarosan már hárman támadunk, s te úgy
kényszerülsz védekezni.
A fiú egy pillanatig hallgatott, majd rábólintott az elhangzottakra.
Csöngetés hallatszott, s Tonks már indult is ajtót nyitni. A főhadiszállás
továbbra is Harry örökségében, a Grimmauld tér 12. szám alatt húzódott
meg. Ha lehet ilyet mondani, Dumbledore halála után még biztonságosabbá

2
vált, hiszen a titokgazda halálával immáron senki fülébe nem jut el az
információ, hogy hol található az elrejtett ház. Bár a Rend bővült azóta, az
új tagok mégsem tudhattak hollétükről, és Harry úgy gondolta, ez így van
rendjén. Óvatosnak kell lenniük, bőven elég ha az alapító tagok, a
legmegbízhatóbb emberek tudnak csupán róla. Természetesen egyetlen
kivétel még így is akadt, az áruló Perselus Piton személyében, de hála az
öreg Flitwick professzornak, ezt a problémát is sikerült megoldaniuk.
Az előszobából halk beszélgetés hallatszott, majd Mordon
összetéveszthetetlen csoszogása, ahogy falábát vonszolja. Komor arccal
nyitott az edzőteremként használt társalgóba.
Tekintetével Harryt kereste, mágikus szemével azonban gyorsan minden
jelenlévőt szemügyre vett.
– Potter! – reccsent.
– Még mindig Harry – javította ki a fiú reflexszerűen, de figyelmesen
összehúzta szemöldökét.
– Persze, persze – legyintett az idős auror. – Híreim vannak.
Immár három éve annak, hogy a varázslótársadalomban senki nem
kérdőjelezte meg Harry Potter jelentőségét. Ideje nagy részét merényletek
megakadályozására, és halálfalók üldözésére fordította, ezzel gyűjtve
tapasztalatokat és mind nagyobb elismerést. A Rend tagok bár sosem
mondták ki, hallgatólagosan egyfajta vezetőjüknek tekintették. Ha nem járta
éppen az országot nyomok utána kutatva, akkor minden mugli védelmi
akcióban részt vett. Szabad idejében pedig, magát képezte.
– Elphias bajban van. A nyomára akadtak azok az átkozottak – dörögte
Mordon jövetele okát.
– Elég időnk van még? – kérdezte rögtön a fiú.
Mordon bólintott.
– Ezért jöttem. Menekül. Utoljára a Warrington emlékműhöz fog
hoppanálni, ha jelt adunk. Onnan tudja, hogy megállhat, mert segíteni
fogjuk.
Harry egy pillanatig sem teketóriázott.
– Hermione, menj, ébreszd fel Ront. Nem árt, ha minél többen leszünk.
Gyorsan szedje össze magát. Indulunk!
A lány egy szót sem szólt. Már rohant is a lépcső felé, mely az emeleti
hálószobákhoz vezetett.

3
– Remus? – fordult a mellette álló férfi felé, közben pálcája egy intésével
magához hívta kabátját.
– Nem tudok menni – rázta meg a fejét. – Dawlishal találkozom fél óra
múlva. Azt üzente nyomra bukkant a vérfarkasoknál. Rám van szüksége.
– Értem – szólt a fekete hajú fiú, és már indult is az előszobába,
Rémszemmel a nyomában. Lupin még utána szólt: – Vigyázz magadra!
Alighogy várakozóan a lépcső felé tekintett, megjelent két barátja a tetején.
Hermione pálcával a kezében, tettre készen érkezett. Ron még kissé
kótyagos volt, de szeplős arcán feszültség tükröződött. Kiléptek a házból,
ami nyomban eltűnt mögülük, majd a legközelebbi sikátorban megálltak.
– Tehát: Warrington – reccsent Mordon, azzal hoppanáltak.
Valamiféle parkba érkeztek, az emlékmű teteje jól látszott a távolban a fák
lomkoronája fölött. Óvatosan, de gyors léptekkel indultak meg abba az
irányba. Az éjszaka meglehetősen sötét volt, borongós felhők futottak az
égen, el-eltakarva a hold fényét. Lámpa csak a felállított szobrot világította
meg, így bizonytalanul haladtak. Ekkor azonban összetéveszthetetlen
hangok szűrődtek feléjük, jól ismert fénycsóvával kísérve. Ha jól
számolták, talán két-vagy három átok villanhatott a színeikből ítélve. Már
nem voltak messze, így gyorsan megszaporázták lépteiket, immár nem
érdekelve mekkora zajt csapnak.
Mire azonban kijutottak a füves terültre, csend honolt a környéken. A
hatalmas emlékmű ott magasodott előttük, az odavezető és azt köralakban
végigfutó járdán nem állt senki. Az egyik virágágyásban megpörkölődött
szirmokkal hajladoztak a növények, és tőlük alig egy méterre, a szobor
lábánál egy kis, köpenyes alak feküdt mozdulatlanul. Harry félve, és
nagyon rosszat sejtve indult meg felé, ám ekkor tűnt fel neki, hogy a
márványtömb túloldalán szintén fekszik valaki. Ekkora távolságból nem
tudta kivenni a kilétét, de rajta is láthatóan talár volt. Félig visszafordulva
rátekintett barátaira, és odaintett a nagyobb darab alakra. Ron és Hermione
bólintottak, és elindultak arrafelé.
Harrynek nem kellett sok idő, hogy felismerje a kicsit töpörödött, idős
rendtagot. Elphias Doge tágra nyílt, élettelen szemekkel meredt az ég felé.
Nem volt rajta sérülés, az Avada Kedavra végzett vele. A fiú szomorúan
nézte, és lassan leguggolt a férfi mellé.
– Ez Mordon! – szólt oda neki fennhangon Ron.

4
Harry arra nézett, s látta amint Hermione megvizsgálja az idős aurort. Nem
értette mi történt. Alastor velük ellenkezőleg épp a park másikfelére
érkezett, de láthatóan őt is meglepték. Hogy történhetett minden ilyen
gyorsan?
– Ő jól van. Csak elájult – mondta most Hermione.
A fiú erre egy kicsit megkönnyebbült, majd visszafordította tekintetét
Doge-ra.
– Elphias viszont halott – válaszolt olyan halkan, amennyire még tudta,
hogy barátai megértik, amit mond.
Majd egyszer csak felkapta a fejét, és feszülten figyelni kezdett. Különös
érzés kerítette a hatalmába, biztos volt benne hogy szemmel tartják. Ron és
Hermione még mindig a pázsit másik szélén guggoltak Mordon mellett.
Ekkor vette észre, hogy balra tőle egy fa lenyúló ága nem természetesen
mozgott. Azonnal felpattant, és abba az irányba fordult.
Az elhajtott ág mögül egy sötét alak bukkant fel. Szokott fekete talárját
viselte, arca sápadt volt, kezében maga elé tartott pálcáját fogta. Piton
összehúzta szemeit Harry és a fekvő alak láttán, s valamit maga elé
motyogott. A szél csupán szavai töredékét vitte a három jó barát felé.
– Elkés… – az ismert hangra már Ron és Hermione is felfigyelt, s arra
kapták tekintetüket, ahol a két ellenség állt egymással szemben.
– Harry! – harsant Ron ijedt hangja.
A szólított már pöccintette is a pálcáját egy nagy erejű átkot útjára indítva.
Nem akarta megvárni, hogy egykori professzora rájuk támadjon. A
halálfaló hárította ugyan, de nem viszonozta. Fekete szemeit Harryre
meresztette.
– Piton – szólt gyűlölettel teli hangon a fiú. – Szóval szerinted is elkéstünk!
Ugyan olyan meredten nézte a vele szemben álló férfit, mint az őt. Minden
mozzanatát figyelemmel kísérte. A bájitalok mestere pár lépéssel beljebb
jött, a kialakított járdára érve.
– Potter – biccentett gunyorosan. – Sajnálatomra én késtem el, nem ti. Vagy
ha úgy tetszik, mindketten.
– Na persze – sziszegte Harry és pálcája egy elegáns mozdulatával egy
különösen izzó határvonalat vont barátai köré.
Piton felhúzta a szemöldökét, Hermione és Ron pedig értetlenül, és félve
tekintettek barátjukra.
– Harry, mit… – szólalt meg a lány, de a szemüveges fiú közbevágott.

5
– Megölted Elphiast, mi szemétláda!? – szólt kiismerhetetlen hangon. – Őt
is elárultad.

Majd határozott hangon folytatta. – Hát lássuk, hogy boldogulsz velem!

Azután egy hirtelen mozdulattal útjára indított egy süvítő átkot, mely zöld
fénnyel árasztotta el a döbbent barátai és volt professzora arcát. Piton
gyorsan oldalra lépett, és megidézett egy erős pajzsot, melynek csupán a
szélét érte a halálos átok, és hatalmasat kondult a beálló csendben. Szemeit
egy pillanatra sem vette le ellenfeléről, de megrökönyödését sem sikerült
elrejtenie. Elismeréssel és enyhe félelemmel nézett a fiúra. Harry teljes
nyugalomban ácsorgott, állta a férfi tekintetét.
– Meg tudja csinálni az Avada Kedavrát! – nyögte a döbbent Ron a mellette
álló Hermionénak, de szemét továbbra is Harryn tartotta.
– Igen. Láttam – bólintott a lány mereven.
– De láttad hogyan?! – nézett most már felé Ron. – Nem mondta ki az igét.
Non-verbálisan csinálta Hermione! – majd ismét a búra alatt álló barátja
felé fordult, arcán az elismerés és a félelemmel vegyes tisztelet
kifejezésével. – Erre nagyon kevesen képesek.
Hermione is a szembenálló felekre fordította tekintetét.
– A varázslótörténelemben tett ismereteim szerint tizenketten – válaszolt a
lány, aki a helyzet jelentőségével tökéletesen tisztában volt.
Akárcsak Piton, aki most tekintetével felé vágott egy pillanatra, majd
rögtön vissza is tért Harry arcára. Hermione jól tudta, hogy Merlin,
Mardekár, Dumbledore és a Sötét Nagyúr képes volt erre. És nagyon úgy
néz ki, hogy most már Harry Potter is közéjük tartozik.
– Nem akarok veled küzdeni, Potter! – jelentette ki fagyosan Piton.
– Nincs választásod! – morrant Harry, és már támadott is, megelégelve a
néma ácsorgást.
Régóta várta már, hogy bosszút állhasson a férfin. A kikerült és eltérített
átkok fényes csóvaként suhantak végig az éjszakában, hol a fákon, hol a
Ronék köré emelt védelmi falon csattanva. Másodpercek alatt akár több
átok is útjára indult. Hermione és Ron pedig egyre rémültebben nézte a
viadalt. A lány végül nem bírta tovább, és eleredtek könnyei.
– HARRY! – kiáltott kétségbeesetten. – Ron, nem hagyhatjuk magára!
– Nem tehetünk semmit – felelte az ijedt fiú.
Hermione nem törődve vele felpattant, és vizsgálgatni kezdte a mágikus
határvonalat. Tisztában volt vele, hogy egyszerűen nem törheti meg, s

6
ahogy teltek a másodpercek és még mindig nem jutott eszébe semmi,
elbizonytalanodott, és Harryre nézett, aki ebben a pillanatban védett ki egy
gyorsan közeledő átkot sebtében előhívott pajzsával. Nem teketóriázott
tovább, pálcáját a földre szegezve megpróbált rést nyitni a védelmen.
Azonban akármivel próbálkozott, az nem engedett.
– Hermione, gyere el onnan! – állt fel Ron is. – Nem tehetsz semmit! –
kiáltotta a könnyező lánynak.
– De hát Piton megöli! – kiáltott a fiú arcába, aki próbálta arrébb húzni és
megvigasztalni.
Hermione azonban nem engedte, és dühösen a derengő vonal mentén a
földbe rúgott. Abban a pillanatban hatalmas lökést érzett a lábában,
felsikoltott, és hátrazuhant. A megmutatkozó fal pedig egy pillanatra
felderengett, zöldes fénnyel megvilágítva arcukat, miután eltaszította a
lányt. Harry aggódva kapta oda a fejét, és figyelmetlenségének csaknem
súlyos ára lett.
– Sectumsempra! – harsogta Piton, s Harrynek csupán arra volt ideje, hogy
egy félfordulatot tegyen, mielőtt az átok elérte.
Bal karján csúnya vágás keletkezett, de nem volt ideje ezzel törődni.
Hermione a földön ülve rémülten a szája elé kapta a kezét.
– Úristen – suttogta.
– Hermione, most már maradj veszteg! – kiáltotta Ron, aki mind a lány
viselkedésétől, mind pedig tehetetlenségétől éppen elég dühös lett. – Nem
juthatsz ki, és az átkok sem be. Harrynek pont ez volt a célja. Gyere, mielőtt
ezzel te magad ölöd meg.
A lány igazat adott neki. Barátja miatta sérült meg. Az átkozott
tehetetlenség és az aggodalom azonban ismét zokogásra késztette.
Kétségbeesetten nézték a két mágus harcát.
Ekkor Piton két átkot indított csaknem egy időben, majd egy bonyolult
pálcamozdulattal rést nyitott a védelmen és kiugrott a füves tisztásra.
Nyomban Ronék felé fordult, s már nyitotta is a száját. Harry megrémült.
Még mielőtt Piton bármit is szólhatott volna, megszűntette a feleslegessé
vált határvonalat, és felé repítette az első átkot, ami az eszébe jutott, majd
azonnal barátaihoz fordult, és rájuk szegezte a pálcáját.
Ronék követni sem tudták az eseményeket, mire Harry varázslata már el is
érte őket. Egy halványkék gömb záródott köréjük, s azon kívül egy
teniszlabda méretű aranylabda kezdett körözni, arra hivatottan, hogy az

7
odaérkező átkokat felfogja, melyek esetleg erősebbnek bizonyulnának
annál, amit a vízkék pajzs el tud nyelni. Piton megtorpant, és lenyelte azt,
amit mondani készült. Dühösen meredt Harryre.
– Nagyon jó, Potter! – szólt ismét a fiú felé fordulva.
– Bizony. Ezt se te tanítottad – vágta rá Harry, némileg megkönnyebbülve
barátai biztonságát illetően.
Ron és Hermione zavartan kapkodták a fejüket, láthatóan még csak most
jutottak el addig, hogy felfogják az utóbbi tíz másodpercben történteket.
– Megjegyzem, baromi gyáva dolog volt áttörni a védelmet, hogy helyettem
a barátaimat támadd meg – mondta Harry gúnyosan és egyben fenyegetően.
– Csak nem azért, mert nem bírsz velem?! – húzta el a száját tettetett
csalódottsággal.
Piton merev arccal bámult rá vissza.
– Látom, semmit sem változtál, Potter! – s bár tényleg nem akart a fiúval
harcolni, nem tudta megállni, hogy hozzá ne tegye. – Mégis csak olyan
leszel, mint az apád és a drágalátos keresztapád volt. Egy nagyképű… – de
nem tudta befejezni. Harry dühösen felhorkant.
– Ne merészeld még egyszer a szádra venni a családomat te mocskos áruló!
– kiáltotta fenyegetően a férfi felé. – A kisujjuk is jobb volt nálad!
– Milyen érdekes megállapítás – ciccegett Piton. – Én mégis mintha itt
lennék, míg ők viszont halottak.
Harry szemében fellángolt a gyűlölet ezen szavak hallatán, s most először
teljesen elvesztette nyugalmát.
– Ezt is neked köszönhetik – szűrte fogai közt alig hallhatóan, és dühödt
támadásba lendült. Nem hagyott időt a bájitalmesternek viszonttámadásra,
hihetetlen gyors átkai folytonos védekezésre kényszerítették. Több összetett
varázslatot vetett be, melyeket csak pajzs és félreugrás együttes
alkalmazásával volt képes egykori professzora kivédeni.
Harry nem engedett fel, s Piton arcáról hamarosan rémületet lehetett
leolvasni. Hermione tátott szájjal figyelte barátját. Harrynek mindig is a
kombinált varázslatok voltak az erősségei, de most félelmetes volt milyen
gyorsasággal szórta őket, és ezzel együtt bármily abszurd is, elismeréssel
adózott volt professzorának, hogy ennyi ideig képes kitartani velük
szemben. Bár láthatóan mind kimerültebben.
Végül a fekete hajú fiú szeme megvillant, és egyszerre küldte a halálos
átkot és a szúró átkot. Piton egy pillanatra ledermedt. Csak egynek a

8
hárítására maradt ideje, s nem volt kétség, az melyik lesz. Azonnal
félreugrott, megidézte a legerősebb pajzsot, mely amint elérte az Avada
Kedavra, a hatalmas erejétől rögtön szertefoszlott, s az átok csupán
lelassulva csapódott a mögötte lévő fatörzsnek. Az nagyot reccsent, majd
előrebukott a lombjának súlyától, és nagy robajlással alig egy méterre
Pitontól a földre hanyatlott. Elkerülhetetlen volt, hogy a másik átok elérje.
Fájdalmasan felkiáltott, majd hátratántorodott, mikor az ezüst villanás
áthaladt a vállán. Tenyerét sebére tapasztotta. Harry azonnal közelebb
ugrott.
– Megállj, Potter! – morrant dühödten Piton. – Elég volt!
Harry meglepődötten torpant meg.
– Feladod?! – szólt hitetlenkedve, a gyűlölt férfi arcát kutatva. Hangjából
némi csalódottság csendült.
A bájitalmester megvetően felhorkantott, de mégsem bántó módon reagált.
– Megmondtam. Nem akarok veled harcolni – jelentette ki, enyhén oldalra
dőlt tartással. De közben szemmel tartotta Harryt. Látta mire képes pálcája
egy apró pöccintésével is. – Beszédem van veled.
Most Harryn volt a horkantás sora.
– Mégis miért hallgatnálak meg?! És mégis mit tudnál mondani, ami
érdekelhet, Pipogyusz?! – kérdezte szenvtelen hangon. – Szerintem jobb
ötlet, ha azt kapod, amit megérdemelsz – sziszegte, és már emelte is
pálcáját.
Piton önkéntelenül hátralépett egyet, de mégsem történt semmi, tőlük
jobbra ugyanis Hermione hirtelen felkiáltott.
– Harry, ne! – a hangja kétségbeesett és dühös volt.
A fiú pálcája csak felszikrázott, de nem indította az átkot. Továbbra is
éberen figyelte a halálfalót.
– Mi történt Hermione? – kérdezte barátját ingerülten, rá sem tekintve a
lányra.
– Nem ölheted meg csak így! – kiáltott a lány, de közben megremegett a
hangja.
Maga is sejtette, hogy egy kissé abszurd, amit csinál. Harry megmerevedett,
majd egy gyors pajzsot vont maga elé, s csak ezután fordult barátnője felé.
– Hermione, ugye te is tisztában vagy vele ki ez?! – mutatott volt tanárára.
A lány bólintott, de kissé elbizonytalanította a fiú hideg hangja. – Ő ölte
meg Dumbledore-t és Elphiast és árult el minket! És te ezek után úgy

9
gondolod, nem érdemli meg a halált, ráadásul megvéded őt velem
szemben?!
Hermione a nyakát is behúzta félelmében, de azért válaszolt.
– Én csak úgy gondolom, hogy meg kéne hallgatnod – mondta halkan. –
Most sem menekül, pedig legyőzted – mutatott rá a nyilvánvalóra.
Harry azonban nem nézett Piton felé, aki valóban továbbra is ott ácsorgott,
és érdeklődve nézte a veszekedő párost. A fiú ehelyett a lányra dörrent.
– Viccelsz?! Nincs egy perce, hogy titeket is meg akart átkozni!
– Igaza van Hermione – szólalt meg az idáig csendben figyelő Ron.
A lány azonban csak megrázta a fejét, de nem ő válaszolt.
– Nem ált szándékomban megtámadni Weasleyt és Grangert – szólalt meg
Piton ismét magára vonva Harry figyelmét, aki előbbi szavaira gúnyosan
elhúzta a száját.
– Ó. Igazán? – kérdezte lassan. A férfi a szemébe nézett.
– Azt akartam nekik odakiáltani, hogy állítsanak le téged!
– Mert hallgattunk is volna magára, mi?! – horkantott fel Ron. Harryvel
ellentétben nem szívesen tegezte volna le a férfit.
Piton továbbra is a fiú zöld szemeibe fúrta a tekintetét.
– Doget nem én öltem meg. Későn érkeztem. Ahogy már ezt is mondtam –
jegyezte meg szemrehányóan. – Nem árultalak el titeket és a Rendet, sem
Dumbledore professzort. Az ő kifejezett parancsára tettem, amit tettem,
amit arra az esetre adott, ha ilyen helyzet előáll.
Ron gúnyosan és hitetlenkedve ciccegett, Hermione azonban Harryt
figyelte, aki semmilyen hallható vagy látható reakciót nem mutatott a
halálfaló szavai után. Arca kifejezéstelen volt, szeme azonban éber, és azt
mutatta, hogy gondolataiba merült. Vagy inkább Pitonéba? Futott át hirtelen
a lány agyán.
Ron is észrevette barátja furcsa, higgadt viselkedését. Először azt gondolta
a bájitalok mestere tett vele valamit, de aztán neki is feltűnt, a szemüveges
fiú nagyon is életteli tekintete, amivel mereven Piton szemeibe mélyedt. Pár
perc múlva a halálfaló elhúzta a száját, és arcán különös kifejezés jelent
meg.
– Nocsak, Mr. Potter. Hát mégsem volt teljesen reménytelen eset az
okklumencia elsajátításához. Érdemes volt szabaddá tennem a
gondolataimat.

10
Ron és Hermione már biztosra vehették mi történt. Végül Harry is
megszólalt.
– Bevallom Piton, tíz perce még szívesen és szemrebbenés nélkül
megöltelek volna. Most azonban már fenntartásaim vannak.
A férfi mintha egy kicsit megnyugodott volna ezen szavakra. A fiú
megmozdította pálcát tartó kezét, de végül nem a hirtelen megint feszülté
váló férfire irányította, hanem saját, kissé merevvé vált bal karjára. Erre
már Hermione is felugrott, és odasietett hozzá, hogy segítsen neki
begyógyítani a sebét.
– Jaj, Harry. Annyira sajnálom! – mondta óvatosan megfogva a fiú kezét.
Piton látva, hogy nem kell támadástól tartania, követte Harry példáját, saját
pálcáját vérző vállára irányítva.
– Köszönöm – mosolygott Harry a mellette álló barátjára, és megszorította
a kezét. – Tegyük fel, hogy hiszek neked – fordult ismét Pitonhoz. – Mit
akarsz?
– Már régóta szerettem volna veled beszélni – válaszolt azonnal a férfi,
szokásos gyűlölködő, undorral teli arcát felvéve, amit kifejezetten Harrynek
tartogatott. Jelen esetben azonban jó alapul szolgált fájós karja, melyet nem
tudott varázslattal maradéktalanul rendbe hozni. – De a Sötét Nagyúr nem
engedte, hogy egyszerűbb megmozdulásokban részt vegyek. Márpedig te
azon emberei nyomában voltál, hiszen könnyen elérhetők. Meg kell
mondjam, meglehetősen sokat elkaptatok közülük. Nem egy pedig meghalt
– itt kissé kérdőn nézett Harryre, de a fiú nem reagált. Nem pont Pitonnal
állt szándékában megvitatni, ezen halálfalók közül esetlegesen mennyit ölt
meg ő. Így hát a férfi folytatta. – Dumbledore azt akarta, hogy segítselek, ha
vele történik valami. Közvetlenül neked kell elmondanom mindazt, amit a
Sötét Nagyúr tervez. Most is ezért érkeztem ide. Meg akartam akadályozni
Doge halálát. De amint észrevettétek, elkéstem vele. Ahogy ti is későn
érkeztetek, hogy még itt találjátok a gyilkosait.
– Csak hogy Dumbledore-nak maga jött közbe, és nem valami – vetette
ellen Hermione. Harry erre csak bólintott, és gyűlölködve figyelte a férfit.
Piton továbbra is kifejezetten hozzá beszélt.
– Mindent el fogok mondani, de nem hiszem, hogy erre ez a
legmegfelelőbb hely.
– Mért vártál három évig? – tette fel Harry a kézenfekvő kérdést.
A bájitalmester azonban rögtön válaszolt.

11
– Miután Dumbledore meghalt, én lettem a Sötét Nagyúr legfőbb embere.
Sok információt megosztott velem, de még így is többet hallgatott el.
Tudtam, hogy még nem sokra mentél volna mindazzal, amit megoszthattam
volna veled, hiszen felkészületlen voltál. Nem lettél volna képes
szembeszállni bármelyikünkkel is – Ron felvonta a szemöldökét. –
Halálfalókkal – tette nyilvánvalóvá Piton. – De ami hírek kiszivárogtak, és
így a Rend fülébe jutottak, azok többnyire az én lépéseim voltak. Persze
óvatosnak kellett lennem, és csak a nagyobb mészárlással járó akciókat
szivárogtattam ki. Mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy vadászol a
halálfalókra, a Rend vezetésével. Fejlődtél. Így most már értelmét látom,
hogy együtt dolgozzunk – az együtt szót, egy kissé furcsa hangsúllyal
ejtette ki, de nem lehetet eldönteni, hogy ennek sérelmei-e az oka, vagy az
hogy erre kényszerül ígérete révén.
– Logikus, amit mondasz, de remélem, nem bántódsz meg, ha szavaidat
egyelőre nem veszem készpénznek – szólalt meg Harry, látva, hogy a férfi
befejezte a beszámolót.
– Meg is lepődtem volna, ha fenntartások nélkül elfogadod…
– Főleg hogy még messze nem tisztáztunk mindent – szakította félbe Harry
sokatmondóan.
– Sőt – folytatta Piton fel sem véve a beleszólást. – Csalódtam is volna,
hiszen azt jelentené nem vagy elég óvatos. Márpedig az ostobaságra
vallana, nemde? – gúnyolódott.
– Ettől ne félj Piton – nézett rá a sebhelyes homlokú fiú kifürkészhetetlen
arccal. – Ha rólad van szó, különösen körültekintő leszek. Rühellem a
halálfalókat, és ez alól te sem vagy kivétel, még ha eszesebb is vagy a
többinél. Engem változatlanul elárultál. Sosem fogom elfelejteni, hogy a te
hallgatózásod miatt tört Voldemort az életünkre, és haltak meg a szüleim.
– Honnan tudod? – kérdezte a férfi csendesen. Arcán enyhe bűntudat suhant
át, de hamarosan felöltötte szokásos kifejezéstelenségét.
– Trelawneytől – felelte komoran a fiú. – Dumbledore halála előtt mondta
el. Fel sem fogta, hogy ez mit jelent az én számomra.
– Megfizettem az árát, Potter. Csak ennyit tudok mondani.
A fiú továbbra is komoran tekintett rá, de nem válaszolt. Nem tud Piton
olyat mondani, amit elfogadna mentségként. Alighanem ezt a férfi is átlátta,
mert nem várt semmilyen további reakciót. Akkori árulását semmi sem
támaszthatja alá, csak hogy Voldemort akkor még megtéveszthette és

12
irányította. Jóvátenni nincs lehetősége. Vagy mégis. Hiszen mióta
Dumbledore-nak kémkedett ezen mesterkedik. Hogy a játszma vége a Sötét
Nagyúr bukása legyen.
– Most nincs több időm – szólalt meg ismét Piton megtörve a csendet. –
Nem is lehetnék itt. – Harry nem tűnt úgy, mintha tartóztatni akarná. –
Találkoznunk kell, hogy a továbbiakat megbeszéljük. Természetesen nem
ártana, ha erről egyáltalán senki sem értesülne – nézett itt különösen a
feszülten figyelő Ron és Hermione felé. Azok szinte egyszerre bólintottak.
– Nem tudom előre, mikor mit tervez velem a Sötét Nagyúr, így csupán
annyit mondhatok, hogy amint alkalmam nyílik rá, megtalálom a módját,
hogy értesítselek – fejezte be.
– Már alig várom – morogta Harry, bár arca továbbra sem árult el
különösebb indulatokat.
Piton válaszul megeresztett egy gúnyos mosolyt, végül mégis komolyan
szólalt meg.
– Most először, ezután az éjszaka után hiszem el maradéktalanul, hogy
valóban van esélyed a Sötét Nagyúrral szemben, Kiválasztott – nyomta meg
a szót.
Ron és Hermione összenéztek. Valóban dicséretet és elismerést hallottak
volna? Majd a férfi távozni készült, Harry hangja azonban megállította.
– Kik ölték meg Elphiast? – kérdezte hirtelen.
Piton visszafordult.
– Nem tudod elkapni őket – szólt szárazon.
– Azt hagy döntsem el én – felelte a fiú.
– Nem sokan tudják, ki indult ma a professzor nyomába. Remélem, ez
tudod mit jelent – bújt ki még mindig a válasz alól, Harryt azonban most
nem túlzottan, sőt máskor sem nagyon tudta meghatni Piton afölötti
aggodalma, hogy lebukik.
– Kik? – tette fel ismét a tömör kérdést.
A bájitalmester felhúzta a szemöldökét, majd enyhén megrántotta ép vállát.
– Végül is úgysem bukkanhatsz a nyomukra – szólt volt tanára tőle
szokatlanul nemtörődöm hangon, bár látszott, hogy valójában mintha nem
lenne benne annyira biztos, hogy a Rendtagok képtelenek rájuk találni.
Főleg ha a szóban forgó halálfalók újabb feladatot kapnak mesterüktől.
Végül mégis válaszolt. – Macnair és Dolohov – mondta ki a két nevet, és
már hoppanált is. Sérült válla miatt, még mindig enyhén oldalas tartásban.

13
 2. fejezet - Kétségek és haditanács

Harry még állt ott egy darabig Piton hűlt helyét bámulva, és gondolatban
előre hozta az elhangzott neveket képzeletbeli listáján, melyen az általa
elfogandó halálfalók névsora szerepelt. Macnair és Dolohov. Felváltották
Piton nevét, de csak a második helyen. Érezzék magukat megtisztelve –
nyugtázta sötéten. Az első megmarad Lestrangenak.
Szomorúan fordult a halott Elphiashoz. Újabb ember esett áldozatul az
átkozott háborúnak. Barátai felé tekintett, s az élettelen öregre mutatva
kérdezte.
– Mi legyen vele? – majd eszébe jutott Mordon, és kérdőn Ronra nézett. –
És Rémszem?
– Nem tudjuk pontosan mi történt vele, de életben van. Vissza kell vinnünk
a főhadiszállásra.
Harry bólintott. Legalább az idős aurornak nem esett baja.
– Szerintem Elphiast is magunkkal vihetnénk – szólalt meg Hermione sírós
hangon.
Harry ismét bólintott.
– Semmi esetre sem hagyhatjuk itt. Bár abban nem vagyok biztos, hogy az a
legjobb, ha a főhadiszállásra visszük a holttestét – mondta letörten.
Utálta a gondolatát, ha valakin nem tudott segíteni, pedig ez lett volna a
dolga. Nem értette, hogy történhetett, csupán a kudarc volt világos, és hogy
ismét elvesztettek egy fontos embert. Egy kiváló, régi Rendtagot. Ez lesz az
egyik, amit feltétlen megkérdez Pitontól a következő alkalommal. Már ha a
magához térő Mordon addig nem tud magyarázattal szolgálni.
– Jól van – sóhajtott fel. – Elphiast én viszem – azzal hosszú léptekkel
elindult felé. A sötét égbolton felhők szaladtak, a szél beleborzolt fekete
hajába, s a fel-feltűnő Hold fénye időről időre megvilágította szomorú arcát.
Megállt a halott férfi felett, majd felé nyúlt. Mielőtt megérintette volna,
barátaira tekintett, akik Mordont fogták közre.
– Menni fog? – kérdezte.
– Persze Harry. Indulhatunk – válaszolt Ron, azzal a három fiatal egyszerre
hoppanált.

14
– Hermione, Hermione! Minden rendben?! – Érkezett eléjük rögtön Tonks,
amint beléptek az ajtón, legelöl a szólított lánnyal.
Mikor már mindnyájan az előszobában voltak, a feléjük siető nő
megtorpant. Tekintete megakadt a láthatóan ájult Mordonon, majd Harry
felé tévedt, aki ebben a pillanatban eresztette le kezeiből az alacsony férfi
élettelen testét az útjába akadó díványra. Szemei kikerekedtek, s meg sem
bírt szólalni a döbbenettől. Elég volt Harry arcára néznie, hogy tudja, Doge
halott. Majd tétován Ronék felé fordult, akik egy fotelba ültették az idős
auror súlyos testét.
– Alastor is? – nyögte végül.
– Nem – rázta meg fejét a szemüveges fiú. – Ájult. Meg kell… – de nem
tudta folytatni, mert egy megkönnyebbült, ismerős hang zendült.
– Harry! – majd egy hosszú, vörös hajú lány iramodott meg felé a
konyhaajtóból. – Istenem! Jól vagytok?
Azonban még válaszolni sem volt idejük, mire Ginny odaért, és már
magához is ölelte az enyhén sápadt Harryt, majd hevesen megcsókolta.
Sokáig nem engedték el egymást, s a fiú arcán régóta nem látott mosoly
derengett fel, miközben végigsimította barátnője haját.
– Mi jól vagyunk – nyugtatta meg csendesen, s eltolta magától, hogy a
szemébe nézhessen. – Elphiason már nem tudunk segíteni, de Mordont meg
kellene vizsgálnod.
Ginny egy ideig csak nézte az arcát, zöld szemét a szemüvege mögött, majd
komoran bólintott. Nem nézett az idős férfire, megindult a fotelban ülő
Rémszem felé. Mielőtt azonban figyelmét ráfordította volna, gyorsan
magához szorította a zavartan tébláboló Ront, és a még mindig vöröslő
szemű Hermionét, aki hálásan a vigaszért, visszaölelte. Végül hivatásának
megfelelően az ájult aurorral kezdett foglalkozni. Gyorsan felmérte az
állapotát, majd pálcája intésével egy hordágyat hívott elő. Hermione sem
teketóriázott. Még mielőtt barátnője megmozdulhatott volna, rálebegtette
Mordont a megfelelő magasságban tartott ágyra. Ginny köszönete jeléül
rávillantotta a szemét, majd Alastor fölé hajolt.
– Több átok találta el egyszerre. Az együttes hatás miatt sokkban van –
jelentette pár perc elteltével. - Az egyik a kábítás, az biztos – húzta össze a
szemét, majd már nyugodtabban feltekintett Harryre. – Nincs
életveszélyben. Talán egy nap és rendbe jön.

15
Megvárta, míg a fiú rábólint, aztán elkezdte felfelé lebegtetni a hordágyat a
második emeleten kialakított kórterem felé. Ekkor azonban tekintete ismét a
komor fiúra tévedt, s észrevette bal karján a szakadt, véres talárt.
– Harry! – kiáltott fel a lány, mire a szólított meglepődve tekintett rá.
Hermione pedig ijedtében ugrott egyet. Sok volt már neki ez a nap. Elphias
halála, Mordon, a Harryért való aggodalom, míg Pitonnal harcolt, na és
persze maga Piton.
– Mi baj? – pislogott Harry, Ginny azonban addigra már ott volt ismét
mellette.
– Mért nem szóltál, hogy megsérültél?! – mutatott vádlón a fiú bal karjára,
és már nyúlt is érte hogy megvizsgálja, de Harry elhúzta előle.
– Erre nincs semmi szükség – szólt. – Már rendben van. Csak a
Sectumsempra súrolta. Már begyógyítottuk – magyarázta a lány fürkésző
szemeibe.
Erre azonban Ginny még a szemöldökét is felhúzta.
– Csak?! Csak a Sectumsempra?! – kérdezte dühös hangon.
– Ajaj – nyögött fel a fotelban ücsörgő Ron. Harry rögtön egy segélykérő
pillantást vetett felé, de barátja csak kitárta a karját. – Ilyen ügyben
tehetetlen vagyok.
– CSAK a Sectumsempra az, ami pillanatokon belül megölhet – folytatta a
mind dühösebb Ginny, ami könnyen ment neki, hiszen dühét a
mindennapos aggodalma táplálta. – Most sem tudtam, hol vagytok, holott
hozzátok jöttem látogatóba. Nap, mint nap az életeteket teszitek kockára!
– Ahogy mindenki Ginny – szólt közbe csendesen Harry. – Háború van.
A lány azonban nem vette figyelembe közbeszólását.
– Mindig ott vagytok a tűzvonalban, halálfalókkal harcoltok és üldözitek
őket. És tessék! Hazajöttök egy halott Rendtaggal, egy ájult Mordonnal, és
te is megsérültél – mutatott rá a fiú karjára. – Ami után annyit tudsz
mondani: „csak a Sectumsempra!?” – fújt a lány, miután befejezte
mondandóját, bár bátyja, és mostanra már barátai is tudták, hogy ez csak az
első kör volt.
– Ezt jól tudod már régóta – szólalt meg Harry merev arccal. – Tudtad,
hogy mit jelent hozzám közel állni. Soha nem kényszerítettem senkire a
társaságom.
Néma csend támadt az előszobában, Ginny rámeredt az előtte álló fiúra.
Hosszan hallgattak, mígnem Ron megköszörülte a torkát.

16
– Ezt senki nem is állította, Harry. Soha nem is tennénk.
A fekete hajú fiú elfordította a tekintetét Ginnyről, nem nézett senkire.
– Ha nem maradsz elég erős, akkor meghalsz – szólalt meg ismét
csendesen, mintha csak magának mondaná. – Sokan meghaltak miattam,
mert engem akartak védeni, mondván én fontosabb vagyok – keserűen
elhúzta a száját. – De ez nem igaz. Ezért döntöttem el, hogy én leszek az,
aki mostantól megvédi azokat, akiket szeretek, és aki bajban van – s mielőtt
folytatta volna, Elphias felé tekintett. – Az ő halála fényes bizonyíték arra,
hogy még mindig nem végzem megfelelően a feladatomat. – Azzal elindult
a lépcső felé, hogy magára hagyja döbbent hallgatóságát.
Ginny elkapta a kezét és visszafordította.
– Ezt ugye nem mondtad komolyan, Harry!? – kérdezte Ron, aki mostanra
felállt a kényelmes fotelből.
– Te sem gondolhatod, hogy mindenkit képes leszel megvédeni – rázta a
fejét Hermione is. – Nem tudsz mindent egymagad csinálni. Gondolj csak
vissza a ma estére. Nem hagytad, hogy akár csak veszélybe kerülhessünk.
Körénk varázsoltad azt a falat, és egyedül harcoltál, majd minket megint
pajzzsal vettél körül. Igaz, hogy te kerekedtél felül, de mi nem azért
vagyunk melletted, hogy még több embert kelljen megvédened és aggódnod
értük. Azért vagyunk a barátaid, mert segíteni szeretnénk téged, és tisztában
vagyunk vele, hogy ez nem egy életbiztosítás. Nagy felelősség van rajtad,
és te minden erőddel azon vagy, hogy megfelelj az elvárásoknak. És ezt
hidd el nekem, Harry, nagyon jól csinálod. A szüleid, Sirius és Dumbledore
büszke lenne rád.
– Ahogy mi is azok vagyunk – lépett előre Tonks, aki eddig némán figyelte
a fiatalokat.
Harry végignézett rajtuk, nagyon jól estek neki szavaik, de tudta, hogy ez
nem túl sok dolgon változtat. Körülötte a szerettei azért haltak meg, mert
Voldemort vele akar végezni. Ginny megszorította kezét, melyet még
mindig tartott. A fiú most felé fordult.
– Ne haragudj Harry, tudom, hogy igyekszel mindenkit megóvni. De én
annak örülnék jobban, ha bíznál bennünk, és végre elkezdenél magadra is
vigyázni – majd megcsókolta, és a szemébe nézett. – Szeretlek. És
olyannak, amilyen vagy. Amilyen mindig is voltál.
Harry nem tudta erre mit mondhatna, így csak bólintott, s halkan kinyögte.
– Köszönöm.

17
Barátai megkönnyebbülten elmosolyodtak, Ginny pedig még utoljára
megszorította kezét, majd elindult Mordonnal az ápoló felé.
Mióta Dumbledore meghalt, kialakítottak egy állandó gyógyító helyiségét.
Természetesen tértágító bűbájjal látták el. Ha komolyabb sérülést kellett
kezelniük, Madam Pomfreyt hívták segítségül, egyébként Ginny látta el a
Rendtagokat. Gyógyítónak tanult, de még nem szerezte meg a képesítést,
így a súlyos eseteket nem merte vállalni, de mindig éberen figyelte, mit
csinál Madam Pomfrey. Mostanra volt olyan remek gyógyító, mint az idős
boszorkány, és hát a Főnix Rendje mellett volt is lehetősége megannyi,
különféle kórt és sérülést tanulmányoznia.
Harry úgy döntött nincs más hátra, mint a Tonks által értesített McGalagony
igazgatónőre hagyni az Elphias Doge-t érintő ügyeket, hiszen a Rend
vezetőjeként sajnos az ilyen feladatok rá hárulnak. Így hát felbaktatott
szobájába, hogy átöltözzön, és bizony kimerültnek is érezte magát az egész
éjszakai ébrenlét, s persze a Pitonnal folytatott küzdelem után.
Alig hogy bezáródott mögötte emeleti hálója ajtaja, már hallotta is
McGalagony hangját az előszobából: – Természetesen illő módon
rendezünk neki temetést – jelentette ki fátyolos hangon.
A többire Harry azonban már nem volt kíváncsi. Fáradtan állt a zuhany alá,
majd tiszta ruhát vett fel, és úgy döntött mielőtt lepihenne egy kicsit,
megnézi milyen reggelit készített a nemrég felkelt Mrs. Weasley. Normál
esetben ilyen korán csak az asszony volt ébren a főhadiszálláson. Most
azonban alighanem szokatlanul éber a ház. Végül nem volt rá szükség, hogy
elinduljon, hamarosan kopogtattak az ajtaján, s amint kiszólt hogy szabad,
barátai léptek be megrakott tálcákat lebegtetve maguk előtt.
– Rég sejtettem, hogy gondolatolvasók vagytok – mosolygott rá Ronra és
Hermionéra, majd a könyvespolc előtti kis asztalt az ágy és a fotel közé
reptette, barátai pedig lerakták rá a reggelit.
Hermione lehuppant mellé az ágyra, Ron pedig a fotelba telepedett.
– Mint ahogy te? – kérdezte a lány.
– Neked kellene a legjobban tudnod, hogy ez csupán egy mugli kifejezés. A
legilimencia más – incselkedett a mellette ülővel.
– Komolyan Harry, már nagyon jó vagy benne – folytatta Hermione,
miközben a fiú egy pirítóst kenegetett magának. – Én is haladok vele, de
még mindig nem az igazi. Ezért arra gondoltam, esetleg – nézett a zöld
szemekbe – adhatnál pár leckét.

18
Harry elgondolkodott egy kicsit, végül azt mondta: – Hát nem tudom
Hermione. Lehet, hogy jobb lenne, ha rendes tanárral folytatnád.
– Lupin türelmes tanár – bólintott a lány –, de te mindig elérhető vagy, így
gyorsabban haladnék. Egyébként pedig, emlékszem még a DS-re, és te
nagyon jó tanár voltál – mosolygott az elgondolkozó fiúra, aki láthatóan
kezdte elfogadni a felhozott érveket.
– Rendben – bólintott végül. – Nagyrészt az egész alapja a bizalom tanár és
diák között – mely köztem és Piton között igencsak hiányzott –, hogy ne
rettegj attól, olyat láthatok, ami bántó lehet és felhasználhatom ellened.
Meg hogy ki tudd üríteni az agyadat. Ezt pedig, akár én is
gyakoroltathatom.
– Na látod! – ragyogott fel Hermione, és izgatottan folytatta, mire Harry
elmosolyodott, ez tipikusan a lányra valló viselkedés. Alig várja, hogy
valami újat tanuljon, és abban jó legyen. – Bizalomban nincs hiány, a többit
pedig elmagyarázod.
– Megegyeztünk, kisasszony! – hajolt meg ültében a lány felé kedvesen
viccelődve. – Ha gondolod délután, mikor már pihentünk egy kicsit, hozzá
is láthatunk – amint kimondta azonnal tudta, hogy ötlete osztatlan sikert fog
aratni. Nem is tévedett.
– Jaj de jó! – kiáltott fel a lány és megölelte barátját. – Köszönöm.
– Nincs mit – vigyorgott Harry. – De előre figyelmeztetlek – jelentette ki
komolykodó arccal –, szigorú tanár leszek.
Hermione felnevetett, Ron pedig mosolyogva figyelte őket.
– Azt hiszem Hermionénak előrébb hoztad a Karácsonyt – jegyezte meg a
lány izgatottságát látva.
– Hát igen. Lehet, hogy csak csodát vár tőlem – nevetett Harry is.
– Ugyan! – legyintett barátnőjük.
Ron azonban most már komolyan nézett Harryre.
– Ha már így szóba került drága tanárunk – nyomta meg a drága szót. – Mit
gondolsz róla?
Harry is befejezte a nevetést, és elmerengett a kérdésen, természetesen
azonnal tudta kire céloz barátja.
– Nem tudom, mit higgyek – rántotta meg a vállát, majd sokkal
határozottabban folytatta. – Abban azonban biztos vagyok, hogy nem
bíznám Pitonra az életem – morogta.

19
– De hát legilimentáltad! – tárta szét a karját Hermione, mintha ezzel
minden kétséget el lehetne oszlatni volt tanáruk bűnösségét illetően.
– Hermione, téged meg kéne vizsgáltatni! – fordult felé Ron. – Már este is
gyanús voltál nekem.
– Jaj, Ron – fújt egyet a lány. – Te sosem változol.
Harry elmosolyodott.
– Igen, láttam az akkori érzéseit és gondolatait, és biztos vagyok benne,
hogy nem hazudott.
– Látod! – szólalt meg azonnal Hermione, mutatóujját Ronra szegezve, aki
erre csak horkantott egyet. Majd a lány hírtelen elbizonytalanodott és
visszakapta tekintetét a mellette ülő fiúra. – Akkor miért…?
Harry maga elé meredve folytatta.
– Nem hazudott, de a szándékait nem láthattam. Logikus volt mindaz, amit
mondott, de majd csak akkor fogadom el teljesen, ha elmondja pontosan a
történteket. Arra pedig, várnom kell, míg kegyeskedik hírt adni magáról. És
persze mindez nem változtat azon – nézett barátaira –, hogy engem és a
családomat ugyanúgy elárult.
Ron és Hermione egyetértően rábólintottak.
– Furcsa volt – kezdte Ron –, hogy kapásból letegezted. Nekem valahogy
nem állt rá a szám.
Harry megvonta a vállát, majd elvett még egy pirítóst a tálcáról.
– Nem tudok magázni egy olyan embert, aki iránt semmiféle tiszteletet sem
érzek, sőt inkább megvetést és gyűlöletet.
Ron bólogatott, Hermione azonban elgondolkodott valamin.
– Én sokkal inkább azon csodálkozom – szólalt meg –, hogy Piton nem tette
szóvá.

Pedig néhányszor megvillant a szeme.

– Főleg a Pipogyusznál – morogta Ron is.
Harry ismét megrándította a vállát.
– Nem érdekel – nyelte le a falatot. – Így tudtam vele a legleereszkedőbben
beszélni. És ezen nem is akarok változtatni.
– Szerintem – merengett Hermione még mindig a problémán –, már ő is
felnőttnek tekint, és a maga módján elismeri a képességeidet.
– Lehet benne valami – motyogta Ron is tele szájjal. – Emlékezz mit
mondott a kiválasztottságról is.

20
Hermione egyetértően hümmögött, Harryt azonban láthatóan egyáltalán
nem foglalkoztatta a dolog. Végül a lány csak annyit mondott: –
Mindenesetre kíváncsi vagyok mivel fog előállni a következő alkalommal.
Ezután sokáig üldögéltek némán, leginkább reggelijükkel törődve, mikor
Ron megtörte a csendet, hogy rákérdezzen az őt foglalkoztató utolsó
dologra.
– Mondd, Harry – kezdte barátjára nézve. – Hogyan tanultad meg az Avada
Kedavrát?
Hermione rögtön felhagyott mélázásával, és éberen figyelt, Harry azonban
megmerevedett egy újabb pirítósért nyúló mozdulata közben, és
elkomorodott.
– Számítottam rá, hogy valamelyikőtök meg fogja kérdezni – szólt
csendesen, majd felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy pont ezt kéne nektek
továbbadnom.
– Ki tanította meg? – kérdezte Hermione.
Harry kissé zárkózottan nézett rá, láthatóan nem tetszett neki a téma. Végül
mégis válaszolt.
– Mordon.
– Miért? – fordult felé immár teljesen a lány izgatottan.
Ron sem üldögélt már fesztelenül a foteljében.
– Azt mondta, szerinte csak így van esélyem túlélni – válaszolt Harry
kelletlenül.
– Használtad már valakin? – szólalt meg most Ron, s Harry rátekintett.
– Igen – mondta mereven. Mért nem veszik észre, hogy nem akar erről
beszélni?!
Felállt, és az ablakhoz sétált. Barátai egy ideig csöndben nézték.
– A halálfalók, akiket Piton említett? – kérdezte óvatosan Hermione.
A fekete hajú fiú csak bólintott.
– És… – kezdte Hermione kissé zavartan. – Remus mit szólt hozzá?
Harry mélyet sóhajtott. Nagyon nem szívesen beszélt erről, de tudta, hogy
barátait is érinti és érdekli is a dolog. Ennyivel pedig, tartozik nekik.
Visszafordult feléjük.
– Nagyon dühös lett – válaszolta. – Azt vágta Mordon fejéhez, hogy
gyilkost nevel belőlem. És bár valamilyen szinten igaza volt, mégsem
értettem vele teljesen egyet. Nehezen fogadtam el Rémszem tanítási
ajánlatát erre vonatkozóan. Féltem, és gyűlöltem volna azt az átkot

21
használni, ami megölte a szüleimet és csaknem engem is. Mordon érvei
meggyőzőek és ésszerűek voltak. Én pedig beláttam, hogy nem játszhatjuk
azt a végtelenségig, hogy börtönbe zárjuk a halálfalókat, a társaik pedig
kiszabadítják őket a dementorok hiányában. Az aurorok is gyakran
kényszerülnek a használatára, mert sokszor csak ez menti meg az életüket.
Én is csak végszükség esetén használtam. Egyszer. Bár igen, Pitont valóban
szívesen megöltem volna. Azt hiszem, azt nem is kell magyaráznom, miért.
Mordonnak nem volt nehéz dolga. Elmagyarázta, hogyan kell, és nekem
sikerült megcsinálnom – mondta egyre keserűbben. – Ezen elcsodálkozott,
és azt javasolta, próbáljam meg szavak nélkül. Körülbelül a harmadik,
negyedik nekifutásra sikerült. Teljesen ledöbbent. Azt mondta, erre nagyon
kevesen képesek. Én azonban semmilyen elégedettséget nem éreztem. Úgy
gondolom, ez is a Voldemort támadásakor átszállt képességek miatt van.
Abból pedig, nem kérek – fejezte be, és még mindig komoran nézett
barátaira.
Azok végig figyelmesen hallgatták, míg beszélt. Most pedig magukban
tisztázták, emésztették az újonnan szerzett információkat. Harry pedig
közben úgy érezte, a csöndben ácsorogva, mintha ítéletükre várna. Ron volt
az, aki először megszólalt.
– Úgy gondolom – mondta határozottan –, hogy igazad volt. Én sem tettem
volna másképp.
– Így van csak igazán esélyed, hogy te kerülj ki győztesen – bólintott
Hermione is. – Mordon nem akart rosszat, bár Lupint is meg tudom érteni –
de valamin még gondolkozott.
Harryt hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy barátai is
igazolták döntése helyességét. Rájuk mosolygott, s miután Ron és
Hermione viszonozta azt, ismét átadta magát jóleső fáradtságának a feszült
éberség helyett. Most, hogy mindent megbeszéltek és tisztáztak,
elköszöntek egymástól, ki-ki a saját ágyába visszavonulva aludni egy kicsit.

Harry nem tudta pontosan mennyit aludhatott. Az ablakon hiába tekintett ki,
az időjárásból és a kinti világból csupán annyi derült ki, hogy nappal van.
Kissé oldalra fordult, hogy az éjjeliszekrényen lévő szemüvegét elérhesse,
mikor rájött, hogy nincs egyedül az ágyban. Jobb vállán egy vörös, hosszú
hajú fej pihent. Tulajdonosa szorosan hozzábújt a fiúhoz, aki erre

22
elmosolyodott. Némi nyújtózkodás árán magához vette szemüvegét, majd a
félálomban lévő lány felé fordult.
– Ginny! – szólalt meg halkan, gyengéden megcirógatva az arcát. – Ébredj,
így nem tudok felkelni – folytatta bosszúságot tettetve.
– Ó. Igazán? – suttogta Ginny mosolygós hangon, majd fogta magát és a
fiúra gördült. – Na és most hogy kelsz fel, Harry Potter? – kérdezte
kihívóan.
– Hát, azt hiszem, egyre inkább csökkennek az esélyeim arra nézvést, hogy
elhagyhassam az ágyamat – válaszolta panaszosan, és mélyen a barna
szemekbe nézett, miközben átkarolta a rajta fekvő lány derekát.
Ginny halkan felnevetett, majd ráhajolt Harry szájára. Egyre nagyobb
beleéléssel csókolóztak, miközben átgördültek egymáson, így a fiú került
felülre. Ekkor azonban kopogás hallatszott, majd Mrs. Weasley ismerősen
kedves hangja: – Harry drágám! Fent vagy? – kérdezte, de nem nyitott be.
Harry lekászálódott Ginnyről, majd az ágy szélén ülve válaszolt.
– Igen! Ébredezem, Mrs. Weasley – hangja egy kissé rekedt volt.
– Csak Molly, drágám. Mondtam már ezerszer – a fiú csak legyintett és
maga elé motyogott: – Nem megy.
Mire Ginny belekuncogott a párnába.
– Gondoltam, hátha éhes vagy – folytatta az asszony. – Ron és Hermione
már lent van, és a Rend tagok közül is párán.
– Köszönöm, Mrs. Wea… Molly. Mindjárt megyek én is.
– Jól van, akkor még egy teríték – szólt az asszony, majd még gyorsan
megkérdezte. – Ginnyt nem láttad véletlenül?
– Hát… ööö – kezdte Harry, de iszonyú zavarában nem tudta mit
mondhatna. Még most sem szokott hozzá teljesen a helyzethez.
– Gondolhattam volna… még kettő teríték – motyogta sokatmondóan az
ajtó, majd csak a távolodó Mrs. Weasley léptei hallatszottak.
A lány vidáman felnevetett, Harry azonban piroslott szégyenében.
– Ugyan Harry! – nevetett rá Ginny. – Hiszen úgy is tudják.
– Igen persze, de… – azonban barátnője nem hagyta, hogy befejezze.
Egy erőteljes rántással magához vonta, az így félig ülő, félig fekvő
helyzetbe került fiút, és ismét megcsókolta. Mindig annyira erős, és
határozott volt kedvese, de olykor még vonzóbbá tette kisfiús zavara. Harry
egy ideig engedett a kísértésnek, majd szelíden eltolta magától a lányt.
– Le kéne mennünk az ebédlőbe – mondta.

23
Ginny belenézett, az oly annyira kedvelt csillogó zöld szemekbe.
– És kihagynád ezt a remek lehetőséget? – kérdezte.
A fiú egy kicsit tétovázva, de azért bólintott.
– Hülye vagy – jelentette Ginny.
– Ahogy gondolod – hagyta rá a másik.
– Így gondolom – bólintott a lány, majd ismét felnevetett, s egy futó csók
után, melyet Harry szájára nyomott, felpattant az ágyból. – De ilyennek
szeretlek.
– Én is szeretlek – mosolyodott el Harry, azzal elindultak a többiekhez.
Odalent természetesen a tegnap este, és ma hajnali eseményekről folyt a
társalgás. Harry és Ginny leültek az előkészített terítékek elé a rengeteg
finomsággal teli asztalhoz, ahol már ott ült két barátjuk, Lupin, Tonks, a
Weasley házaspár, és Harry nagy megkönnyebbülésére Mordon. Rögtön a
mellette ülő lány felé fordult.
– Nem is mondtad – intett fejével az auror felé. – Látom, remekül végzed a
munkádat – mosolygott büszkén barátnőjére.
Ginny visszamosolygott, majd azt mondta: – Erről jut eszembe! – fordult az
asztaltársasághoz. – Már csak egy vizsgám van hátra, amit jövő héten
teszek le. Ezután ideköltözök, mint hivatalosan is a Rend gyógyítója –
jelentette be.
Ezután mindenki elhalmozta gratulációival.
– Bizony, bizony. Alastorral is remek munkát végeztél – bólogatott Mrs.
Weasley. – Apáddal nagyon büszkék vagyunk rád.
Harry pedig ezzel bőszen egyetértett. Majd miután mindenki a kései ebéd
befejezésénél járt, megszólította az idős aurort.
– Alastor – az figyelmesen felé fordult, a többiek elcsendesedtek. Lupin és
Mr. Weasley akik már felállni készültek, visszaereszkedtek helyükre. –
Emlékszel valamire abból, hogy mi történt veled és Elphiasszal?
Mordon bólintott, és elgondolkodva beszélni kezdett: – Már átgondoltam a
történteket. Bár nem túl sok dologra emlékszem. Hamarabb a műemlékhez
értem, mint ti hárman, így jeleztem neki, hiszen biztosra vettem, hogy ti is
bármikor megjöhettek. Doge nem sokra rá fel is bukkant, ám alig hogy
odaért, szinte rögtön ott termett mellette két halálfaló. Még körülnézni sem
volt ideje, az egyikük már rá is szegezte a pálcáját és megölte. Dühödten
feléje küldtem egy átkot, de a másikuk addigra felfigyelt rám. Aztán csak
azt vettem észre, hogy hirtelen elölről és hátulról is elért egy átok. Hogy ez

24
hogy történt, nem tudom, azt viszont nem láttam ki volt az a két átkozott.
Gondolom a hátam mögül felvillanó átok miatt azt hihették, érkeznek még
Rend tagok, így elmenekültek, mielőtt ti odaértetek volna. Bizonyára ennek
köszönhetem az életemet is.
– Bizonyára – tűnődött Harry, majd még motyogva hozzátette. – Piton.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Lupin a fiúra meredve.
– Semmi, semmi – legyintett Harry, de szeme sarkából látta, hogy Ginny is
hallotta mit mondott az imént.
Remus sem vette le róla a tekintetét, és gyanakvóan méregette.
– Mióta a tegnap este szóba került, Ron és Hermione feltűnően hallgatag
lett – jegyezte meg.
– Igazán? – kérdezte szemüvege mögül pislogva.
– Te titkolsz valamit, Harry! – állapította meg.
A fiú állta a tekintetét, de egy szót sem szólt. Hosszan meredtek egymás
szemébe. A többiek csendben figyelték őket. Végül Harry megeresztett egy
halvány mosolyt és azt mondta: – Nem fog menni, Remus.
A férfi ezt elismerve bólintott, Harry pedig felemelkedett az asztaltól.
– Ha megbocsátotok, mi felmennénk – majd barátaira tekintett. –
Megígértem Hermionénak, hogy tanítani fogom – azzal elindult a lépcső
felé, s ők követték. Ginnyvel a sor végén.
Alig hogy beléptek a szobába, a legifjabb Weasley megszólalt.
– Mi ez az egész, Harry? – hangja számon kérően csendült.
– Semmi, semmi – kezdett bele a fiú gépiesen a tagadásba, mert még
mindig Mordon beszámolóján töprengett. Nem is figyelt az iménti kérdésre.
Ám Ginny nem hagyta magát. Elállta a fiú útját, aki épp a fotel felé
igyekezett, hogy leüljön. Ennek eredményeként, csaknem beleütközött az
előtte álló lányba. Zavartan tekintett rá, nem igazán értette mi történt.
– Remusnak igaza van. Titkolsz valamit – folytatta Ginny, most már enyhe
ingerültséggel a hangjában.
Ron és Hermione időközben már letelepedtek Harry ágyára, és onnan
nézték két barátjukat.
– Hüm? – reagált a fiú az iménti megjegyzésre, majd Ginnyt enyhén
félretolva elfoglalta helyét a fotelban.
Barátnőjénél azonban elszakadt a cérna.
– Harry! – kiáltotta, s megállt a fotel előtt.

25
A fiú megrezzent, és felemelte tekintetét a lány arcára. Ezúttal fel is fogta,
kit lát maga előtt.
– Mi van?! – kérdezte.
– Én is ezt szeretném tudni! – kiabált még mindig. – Hallottad egyáltalán,
amit az előbb mondtam?! – tette csípőre a kezét.
Harry tanácstalanul, és kissé értetlenül nézett rá.
– Mi van? – kérdezte újra.
– Gondoltam – legyintett dühösen a lány, de már nem kiabált. – Azt
mondtam, hogy igaza van Remusnak, titkolsz valamit. Mordon felszólalása
után azt motyogtad magad elé, hogy Piton.
Harry felhúzta a szemöldökét, és az ágyán ücsörgő barátai felé fordult.
Kérdő tekintetére Ron felhúzta a vállát.
– Én nem hallottam semmit. Az asztal túloldalán ültem.
Hermione azonban bólintott. Ő a fiú másik oldalán ült, így tisztán hallotta
az árulkodó szót.
– Ajaj – nyögte Harry.
– Tehát?! – sürgette a még mindig előtte álló Ginny.
Harry azonban nem tudta hirtelen mit mondjon, és szerelme csak aggódna,
így a lány folytatta.
– Mordon azt mondta, hogy alighanem a két halálfaló elmenekült, hiszen őt
nem ölték meg, ti pedig nem értetek oda időben. Csakhogy akkor te, hogy
sérültél meg? – mutatott a fiú karjára. – Kivel harcoltál, Harry?
A vádlott mélyet sóhajtott, majd intett egyet a pálcájával, s megjelent egy
fotel a lány háta mögött. Miután leült rá, Harry csak ennyit mondott: –
Pitonnal.
– Mi?! – kiáltott fel Ginny ismét. – És?
Harry azonban Hermionéra nézett. A lány értette a néma kérést, és
belefogott az ismertetésbe. Néha-néha Ron is közbeszúrt egy-egy
megjegyzést. Harryt azonban más kötötte le. Ha Piton volt az, aki
elkábította Mordont, azzal valóban az életét mentette meg. Ezzel az
egyetlen átokkal több dolgot is elért. Egyrészt elkergette a halálfalókat,
másrészt nem bukhatott le sem az auror előtt, aki így nem támadhatott rá,
sem a társai előtt. Ha mindezen következtetései helyesek, akkor Piton nem
csak, hogy igazat mondott, hanem valóban segíteni akar.
Közben Ginny figyelmesen hallgatta Hermione beszámolóját, időről-időre a
merengő Harryre tekintve, főként mikor barátnője a halálos átokkal

26
kapcsolatos beszélgetésükhöz ért.
A fekete hajú fiú közben folytatta az eszmefuttatást. Ezek szerint minden
csak másodperceken múlott. Akkor érhettek barátaival a szoborhoz, mikor
Mordon összeesett, és a másik kettő dehoppanált. Hiszen rá alig egy percre
jelent meg a bájitalmester a fák közül kilépve.
– Tehát Piton jófiú – csendült Ginny hangja, miután tisztába került a
történtekkel. – De ezt mért nem akarjátok…
– Várj! – szakította félbe Harry. – Lupin tud a sérülésemről? Elmondtad
nekik?
– Igen. És Tonksszal is beszélt – bólintott a lány. – Tehát alighanem…
– Már ő is nagyjából összerakhatta, mi történhetett – fejezte be helyette
Harry. – Azt hiszem, beszélnem kell vele. Addig semmiképp sem derülhet
ki a Rend számára, mit csináltunk pontosan, míg nem találkoztam újra
Pitonnal – azzal felállt, és elindult az ajtó felé. Mielőtt kilépett volna, még
hallották, ahogy csendesen maga elé mondja: – Nem örülök, hogy erre sor
került.
Azzal magára hagyta barátait.

3. fejezet - Okklumencia, baráti érzések

Lupint és a Weasley házaspárt az immár ismét társalgóvá alakult szobában

találta. Mordont alighanem visszaparancsolták pihenni a betegágyába.
Mikor belépett, érdeklődve tekintettek felé. Egyikük sem szólt.
– Remus, beszélhetnék veled? – fordult a férfihez, aki egy kényelmes
karosszékben ücsörgött.
Harry csak most figyelte meg jobban, hogy a telihold okozta átváltozástól
megint mennyivel idősebbnek tűnt, mint valójában volt. Arca sápadt,
hajában pedig egyre nagyobb számban tűntek fel az ősz szálak.
– Természetesen – emelkedett fel Lupin, és követte az emeltre igyekvő fiút.
Harry benyitott Hermione szobájába, hiszen jól tudta, a lány nincs odabent,
majd szembefordult a nyomában belépő férfivel. Remus szólalt meg
először: – Bevallom féltem, hogy nem keresel meg azok után, ami az
ebédlőben történt.
– Sajnálom – sóhajtotta Harry. – Bár gyanítom sok újdonsággal, nem fogok
szolgálni. Éppen elég dolgot összerakhattál már az eseményekből.

27
Lupin bólintott, majd várt. Harry pedig hozzáfogott a beszámolóhoz. A férfi
figyelmesen hallgatta, néhányszor felhúzta a szemöldökét, de nem szólt
közbe. Majd ha befejezte, gondolta.
– Kitől tanultad a pajzsot és az apró gömböt, amit Ronék köré küldtél? –
kérdezte elsőnek.
Harry nem értette mért pont erre kíváncsi, de azért válaszolt.
– Az egyik könyvben olvastam róla, azok közül, amiket te adtál.
Lupin bólintott, majd újra kérdezett: – Jól értettem, hogy non-verbálisan
alkalmaztad az Avada Kedavrát?
A fiú megütközve nézett rá.
– Nem tudtad? – kérdezett vissza.
Remus megrázta a fejét, s kissé ingerülten jegyezte meg: – Mordon ezt
elfelejtette említeni. Hogyan győzted le Pitont? – tette fel a következő
kérdést.
– Nem hagytam neki időt támadásra, folyamatosan kombinált
varázslatokkal bombáztam. Örülhetett, hogy azokat védeni tudta.
– Ügyes – nézett rá Lupin elismerően. – Sokkal erősebb vagy már, mint
gondolod. – És akkor utoljára: mit gondolsz Pitonról? – nézett komolyan a
fiú szemébe.
– Ezt már Ronék is kérdezték, és neked is csak azt tudom mondani, amit
nekik mondtam. Nem bíznám rá az életem, de úgy érzem, ártani nem akar.
Egy biztos, hogy nem hazudott azzal kapcsolatban, amit elmondott. A
szándékait nem ismerem, és mindig is gyűlölni fogom azért, amiért elárulta
a kihallgatott jóslatot Voldemortnak, és ezzel ránk szabadította őt. Ha
jelentkezik, nem engedem el, míg be nem számol mindenről, de addig is,
szeretném, ha erről nem tudna más. Amint bebizonyosodik, hogy valóban
mellettünk áll, majd beszámolunk a Rend tagoknak róla, főleg azért, hogy
nehogy megöljék, ha összeakadnak vele. Az igazán nagy veszteség lenne –
jegyezte meg gúnyosan elhúzva a száját. – Remus egyetértően bólintott, és
még mindig a fiú szemébe nézett. – Ne haragudj, hogy nem mondtam el
neked rögtön – folytatta csendesen Harry –, de csak Mordon beszámolóját
végiggondolva lettem igazán biztos a dolgomban.
– Értem – mosolyodott el a férfi. – Megjegyzem, valóban nagyon jól megy
már az okklumencia.
– Köszönöm – mosolygott rá vissza Harry.

28
– Azt hiszem, azt a gömböt pedig, meg kéne tanítanod a többieknek is.
Igazán hasznos dolog – jegyezte meg Lupin elmerengve.
– Igen. Erre én is gondoltam már – mondta komolyan a fiú. – Szükségük
lehet rá. – Majd érdeklődve tekintett a férfire. – És nektek mit sikerült
elérnetek a vérfarkasoknál?
Lupin szélesen elmosolyodott.
– Ó, azt hiszem, elvettük a kedvüket egy időre a gyerekek megtámadásától
– majd megcsóválta a fejét. – Viszont Fenrirnek megint nyoma veszett.
Amilyen kegyetlen, olyan óvatos és agyafúrt.
– Egyszer ő is hibázik – mondta sötéten Harry.
Nagyon jól emlékezett a Roxfort tornyáról a férfire. Emberként is sokkal
inkább nevezte volna vérengző farkasnak, mint varázslónak. Szemrebbenés
nélkül állt össze a halálfalókkal, és gyűlölte azért is, amiért ezt tette
Remusszal.
– Harry, Tonks elmesélte mindazt, amit az előszobában mondtál – a fiú erre
felsóhajtott, de nem szólt közbe. – Szeretném, ha nem vennél minden terhet
magadra. De főleg azt, ha nem hibáztatnád magad mindenki haláláért. Nem
te felelsz értük, és nem áll hatalmadban valamennyiünket megmenteni.
Ahogy te magad is mondtad, háború van, és az sajnos mindig
veszteségekkel jár.
Harry komoran bólintott.
– Igen, az eszemmel tudom, de sajnos ez nem mindig elég.
Mielőtt elhagyták volna a szobát, Remus megveregette Harry vállát.
– Büszke vagyok rád – mondta, majd elindult lefelé a lépcsőn, míg Harry
visszaindult szobájába barátaihoz.
– Minden rendben? – kérdezte Hermione a belépő fiút.
– Persze – mosolygott barátaira, akik erre megnyugodva hallgatták végig
Harry rövid beszámolóját. – Azt hiszem, ha elfogadjátok, holnap tanítanék
nektek valamit – nézett rájuk komolyan.
– Viccelsz?! – dőlt előre Ron, s Hermione is izgatottan fészkelődött. –
Bármit! – mondta rögtön barátja.
Harry elnevette magát.
– Akkor rendben. Nagyon hasznosnak fogjátok találni.
– Arra a pajzsra gondolsz, a cirkáló kis gömbbel, igaz? – kérdezte
Hermione ismételten tanúbizonyságát adva éles eszének. – Amire Lupin is
rákérdezett – tette hozzá.

29
– Így van – bólintott Harry. – Egy tőle kapott könyvből tanultam, úgy fél
éve.
– Király! – lelkendezett Ron.
– De most rajtad a sor Hermione – fordult a lány felé Harry.
– Azt hittem elfelejtetted – húzta ki magát hirtelen a szólított.
– Dehogy! – legyintett a fiú. – Persze, ha úgy gondolod, inkább máskor
szeretnél hozzálátni… – mondta ravaszkodva, mire Ron felkuncogott,
Hermione pedig azonnal tiltakozni kezdett.
– Nem, nem – hadarta. – Kezdhetjük – állt fel izgatottan.
– Tényleg tanítani fogod? – fordult barátja felé Ginny. – Azt hittem, azt
csak úgy mondtad, hogy lerázd anyáékat.
– Nem – rázta a fejét Harry, azzal előhúzta a pálcáját. – Hermione még
reggel kért meg rá, és én megígértem neki.
– És mit fogsz tanulni? – fordult most a barátnője felé Ginny, aki már
szintén pálcáját szorongatta.
– Okklumenciát – jelentette ki.
– És legilimenciát – tette hozzá Harry.
– Tényleg? – csillant fel Hermione szeme.
– Hát persze – vágta rá mosolyogva a fiú. – Csak nem gondolod, hogy fél
munkát fogok végezni?! – kérdezte tettetett felháborodással. – Ginny,
átülnél Ron mellé az ágyra? És ha úgy gondoljátok, szeretnétek maradni,
megkérnélek rá titeket, hogy maradjatok csöndben.
– Persze – emelkedett fel rögtön Ginny, és pár lépés után lehuppant bátyja
mellé. Harry pedig eltüntette a lány foteljét, majd Hermione felé fordult.
– Állj közvetlenül a fotel elé, mert előfordulhat, hogy el fogsz esni. Inkább
abba, mint a földre. – Hermione bólintott és már csinálta is, amit a fiú
mondott. – Jól van – kezdte Harry. – Nem tudom pontosan, hogy hol tartasz
Remusszal, így elmondok minden lényeges dolgot, azután majd
folyamatosan a többit – Hermione ismét bólintott, és feszülten figyelte
barátja minden szavát. – Tehát, azt biztosan tudod, hogy elengedhetetlen,
hogy annak a szemébe nézz, akit legilimentálni szeretnél. Persze ez csak a
kezdetekben fontos. Ha már jobban fog menni, akár néhány másodperc is
elég ahhoz, hogy kiderítsd, ki hazudik. De addig is a szemkontaktus. Nem
mindegy hogyan teszed. Sohasem szabad csupán a felszínen leragadni. Ne a
szem felületére koncentrálj, és ne is magára a szemre, hanem próbálj a

30
mögé látni. A szemén keresztül a fejébe. Nem vonhatja el a figyelmedet
semmi! Például az én esetemben, hogy teszem azt zöld a szemem.
– Pedig micsoda szem az! – jegyezte meg Ginny alig hallhatóan.
Mind a négyen elmosolyodtak, végül Hermione kissé feszülten lepisszegte.
– A másik fontos dolog – folytatta Harry –, amit már említettem neked: a
bizalom. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy okklumenciát tudj tanítani.
– Ezzel a legapróbb probléma sem lesz Harry – jelentette ki Hermione.
A fiú bólintott, majd folytatta.
– A bizalom azért kulcsfontosságú, hogy ne, az amiatt érzett rettegésed
töltse ki a gondolataidat, hogy bármit megláthatok, amit te nem szeretnél, és
esetleg ezt felhasználhatom ellened. A legilimencia legfontosabb feltétele,
hogy a varázsló felülemelkedjen saját érzelmein, és minden helyzetben
nyugodt tudjon maradni. Ha nem félsz a kudarctól, és tőlem, akkor képes
leszel kiüríteni a gondolataidat. Ha majd eljutunk odáig, hogy képes leszel
elrejteni előlem mindent, akkor majd gyakoroljuk azt is, hogyan rejts el
csupán egy adott dolgot. Mint ahogy azt Piton csinálja, Voldemorttal
szemben.
– Értem – szólalt meg Hermione.
– Jól van. Akkor most megtámadlak. Természetesen védekezhetsz másként
is, de én örülnék, ha csupán az elméd erejét alkalmaznád. Próbáld meg
kiüríteni az agyad, koncentrálni, de ne a szemem felszínére. Ha ügyes vagy,
akár vissza is verheted a támadást. Hangosan mondom ki a varázsigét, hogy
mindig tudd, mikor kezdem. Mehet?
A lány bólintott. Harry felemelte a pálcáját, majd kimondta az igét,
tekintetét le nem véve Hermionéról.
– Legilimens!
Először azt hitte, barátjának rögtön sikerült, mert nem látott semmit, de
aztán tisztán kivehető emlékképek jelentek meg előtte. Ahogy Hermione őt
nézi, miközben próbál kijutni a mágikus fal mögül… a halott Doge…
Ginny amint Ron mellett ülve halványan elpirul a Harry szemét érintő
megjegyzés után. És akkor a lány már teljes betekintést engedett. Majd
látta, ahogy eldől, a háta mögötti fotelba rogyva. Azonnal megszakította a
bűbájt, és megvárta, amíg Hermione ránéz.
– Jól vagy? – kérdezte, mikor a barna szemek az arcába tekintettek.
– Igen – állt fel a lány a fotelból.

31
– Először azt hittem, rögtön sikerült. Teljesen ki tudtál zárni, de csak rövid
ideig. Aztán végig láttam az esti eseményeket, egészen Ginny utolsó
megjegyzéséig. Ezután teljesen megadtad magad, mert nem koncentráltál.
Eszedbe jutottak a szavaim, és már nem a szememre figyeltél, és ami benne
van, hanem a felszínre. Hogy valóban milyen valószínűtlenül zöld. –
Hermione erre enyhén elpirult, az ágyról pedig, halk kuncogás hallatszott. –
Semmi baj – mosolyodott el Harry. – Ez egy egyszerű hiba, és ezért
kiküszöbölni sem bonyolult. Bár merem remélni, egy halálfaló sem nyeri el
a tetszésed, mert akkor elvesztél – tette hozzá vidáman.
Erre már Ron is felnevetett.
– De Harry! – méltatlankodott Hermione, de ő is megmosolyogta az iménti
megjegyzést.
– Tehát a probléma alap – folytatta Harry komolyan, és a lány ismét minden
figyelmével rákoncentrált. – Hagytad elkalandozni a gondolataidat –
magyarázta a fiú. – Ne figyelj semmi másra, csak arra, hogy nem akarod,
hogy bármit is meglássak abból, ami a fejedben van. Koncentrálj! – majd
felemelte a pálcáját. – Mehet?
Miután megkapta a bólintást, már mondta is a varázsigét. Tekintetét mélyen
a lány szemeibe fúrta, de nem látott mögöttük semmit. Úgy tűnt, ezúttal
sikeresen lezárta az elméjét Harryvel szemben. Meglehetősen sokáig álltak
így, mígnem rés keletkezett a védelmén, és ismét bevillantak a tegnap esti
események. Harry azonban most rögtön megszakította a varázslatot.
Hermione előtte állt, láthatóan megkönnyebbülve, hogy felhagyhat a
megfeszített koncentrációval.
– Nagyon jó – mosolyodott el Harry. – Egészen sokáig tudtál távol tartani.
– Tényleg? – lelkendezett a lány.
A fiú bólintott.
– Ez a része kiválóan megy. Kellően kiürítetted, és lezártad az agyadat.
Amit mindenképpen gyakorolnunk kell még, az az, hogy ezt az állapotot
huzamosabb ideig fenn tudd tartani. Ha valaki nagyon meg akarja tudni
tőled az őt érdeklő információkat, nem fogja két perc után feladni.
– Értem – mondta Hermione eltökélten, de látszott rajta, hogy kifárasztotta
az elme védelme.
Harry ezt nyomban észrevette, hiszen ő is ugyan így érezte magát az
okklumencia órái után. Kissé előrébb lépett.

32
– Befejezzük mára? – kérdezte az előtte álló lánytól. – Tudom, mennyire
kikészítenek a támadások.
– Nem – rázta meg a fejét Hermione határozottan. – Lupinnal soha nem
sikerült még ilyen szintet elérnem. Azt hiszem, ez a te érdemed – nézett
hálásan a fiúra.
– Nem hinném – mondta Harry, majd hosszan vizsgálta a lány arcát.
Fáradtnak tűnt, bár alighanem mindnyájan azok voltak. A tegnap éjszaka
után csak alig pár órát aludtak délelőtt. Ám makacsság is sugárzott a
vonásairól, s a fiú jól tudta, nem hagyná magát egykönnyen lerázni. Így hát
felsóhajtott, majd azt mondta: – Rendben. Utoljára – Hermione szeme
megvillant, de Harry leintette. – Hidd el nekem, bőven elég lesz így elsőre.
Amikor csak lehetőségünk lesz, megígérem, hogy folytatjuk.
A lány szerencsére belátta igazát, hiszen valóban kimerültnek érezte magát.
Hálásan rámosolygott barátjára, aki vélhetően hozzá hasonlóan fáradt volt,
mégis gyakorolt vele.
– Megegyeztünk. Igazad van – azzal felemelte a pálcáját. – És köszönöm –
tette még hozzá.
Harry egy kissé hátrébb lépett, majd mélyen Hermione szemébe nézett.
– Jól figyelj! Ezúttal megpróbálok mélyebbre menni, nem csupán az
emlékképeket, de a hozzá tartozó érzéseket is látni fogom, ha nem zársz ki
elég sikeresen.
A lány pislogott egyet, de rábólintott.
– Legilimens! – mondta Harry, azonban nem kerülte el figyelmét, hogy
barátja kissé megijedt.
Ronéknak is feltűnhetett, mert hosszú idő óta először mozgolódás zaja
hallatszott felőlük.

Hermione próbálta kiüríteni az agyát, és elrejteni gondolatait, ez a

nyilvánvaló erőlködés azonban nem használt sokáig. Harry látta, hogy mind
jobban veszít a koncentrációból, mert valami elvonja a figyelmét. Végül
ezzel pont azt az egy dolgot mutatta meg, amit minden jel szerint nem
szeretett volna. Beszélgetésük Pitonról és a halálos átokról. A döbbenet
érzete, majd enyhe csalódottság, aztán a meggyőződés egy dolog
helyességéről, végül mégis megannyi kétség. Képes volt rá! Milyen érzés
lehet?
Harry megszüntette a bűbájt, és leeresztette pálcáját. Felvont szemöldökkel
nézte a lányt, aki azonban enyhén lehajtotta a fejét.

33
– Féltél. Ezért nem koncentráltál – mondta kissé hideg, tárgyilagos hangon.
Hermione megremegett. A fiú elfordult, és odasétált az ablakhoz.
– Sajnálom – motyogta a lány.
– De hát mi történt? – szólalt meg értetlenül Ron és Ginny egyszerre.
– Mért nem szóltál? – kérdezte Harry, még mindig tompa hangon,
tekintetével a fák lombjainak hajladozását nyomon követve a szélben.
– Jaj, Harry – indult el felé Hermione. – A legjobb barátom vagy, én bízom
benned! Csak… – torpant meg a fiú háta mögött, aki erre szembefordult
vele.
– Csak? – kérdezte az arcába nézve.
– Nem tudom – sóhajtotta a lány. – Nem szóltál nekünk, úgy hiszem, mert
egy kicsit zavart, és talán szégyellted, aztán kiderül, hogy már használtad is.
Sosem gondoltam volna, hogy pont te fogod – dadogta, de belenézett a
ráirányuló zöld szemekbe. – De amit mondtam utána, azt őszintén
gondoltam. Én is biztosan megtenném, akár csak Ron és a többiek, ha olyan
helyzetben lennénk, mint te, és nem tehettél mást! – folytatta gyorsan. –
Egyszerűen csak… én nem kételkedek benned. Erre fel kell készülni. Az
érzésre, arra, hogy ha valóban ott vagy, meg is tedd. Te erős vagy! – fejezte
be végül.
– Elárulná végre valaki, hogy mi a nyavalyáról van szó?! – csattant fel Ron.
Nem Hermionétól és nem is barátjától kapott rá választ.
– Úgy hiszem, az Avada Kedavráról – szólalt meg mellette halkan Ginny.
Harry nem reagált, még mindig Hermionét figyelte.
– Szóval azt akarod tudni milyen érzés, és hogyan készültem fel rá. Hogyan
voltam rá képes – hangja hallatán a lány kissé hátralépett. – A kulcsszó a
gyűlölet, Hermione. Hiszen az Avada Kedavra, akár csak a Crucio, érzelem
alapú varázslat. Egyszerűen csak akarnod kell – ijesztő volt a hangja. Hideg
és gúnyos.
A lány önkéntelenül pár lépéssel ismét hátrébb húzódott.
– Én, én… – dadogta félősen.
A fiú azonban félbeszakította, nem váltott hangot, saját keserűsége táplálta.
– Talán kegyetlenség – vont vállat. – Ki tudja, milyen átalakuláson megy át
annak a lelkivilága, aki körül hullanak az emberek. A szerettei, a barátai, és
mindez csupán azért, mert közel álltak hozzá. Ki tudja, talán szép lassan
olyanná válok, mint Voldemort – jelentett ki halálosan komoly hangon.

34
– Hagyd abba, Harry! – szólt határozottan Ron, aki már húgával együtt nem
messze Hermionétól álltak.
Barátja rátekintett ugyan, de folytatta.
– Ha bizonyosságot akarsz Hermione – nézett ismét a lányra, hangja ezúttal
csak keserűen csengett –, azt nem adhatom meg. Sosem lehetsz benne
biztos, hogy valóban ez volt-e a helyes, sosem lehet rá felkészülni. Igen,
megtanulhatod az átkot, de hogy használd is, ahhoz akarni kell, és gyűlölni.
Sirius halála után úgy éreztem, meg tudnám kínozni, meg tudnám ölni
Lestranget. De valójában akkor nem lettem volna rá képes. Most már
azonban megöltem volna Pitont. Akármikor. Hát ilyen változás játszódik le
az emberben. Mikor valakire kimondod az Avadát, ezt látod a legjobb
megoldásnak, de ugyanakkor szeretnéd is, ha bekövetkezne. Utána azonban
nem érzel semmit, nem érzel megelégedettséget, csak ürességet, kétséget, és
ott a tudat: most megöltem valakit. A halálfalók parancsra, és élvezetből
teszik. Rájuk nem hat, éppen ezért veszélyesek – mondta, majd végignézett
barátai komor arcán. – Soha ne kérjen rá egyikőtök sem, hogy tanítsam meg
neki a halálos átkot. Ha a körülmények miatt nem kényszerülnék rá, hogy
ismerjem, és ha úgy adódik, használjam, soha nem vettem volna a számra
azt a két szót. És ha nem tudod mindezt elfogadni, Hermione – nézett a
földbegyökerezett lábbal álló lányra –, akkor attól tartok, nem taníthatlak,
mert csak görcsösen próbálnád elrejteni a hasonló érzéseidet.
Tudta, hogy ez talán túl sok volt barátainak, és nem is akarta volna mindezt
rájuk zúdítani, de Hermione kétségei, és kíváncsisága feldühítették. Mit
érzett? Hogyan volt rá képes? Csak így élhetik túl!
Mikor leért a lépcsőn a konyha elé, beszélgetés zaját hallotta bentről.
Megtorpant. Nem akart senkivel találkozni, szüksége volt egy kis
egyedüllétre. Ki kell mozdulnom innen, gondolta, s már hívta is kabátját, s
az előszobában lévő kis cetlik egyikére felírta üzenetét:
El kellett mennem egy rövid időre. Ne aggódjatok!
Harry

Azzal beküldte a levélkét a konyhába, és már nyitotta is a bejárati ajtót.

Odakint erős szél fújt, a nap nem tudott áthatolni a felhőtakarón, szürkeség
borította a külvilágot.
– Átkozott dementorok! – dörmögte a fiú, miközben begombolta a nyakáig
kabátját, s megindult a szokásos sikátor felé, ahonnan észrevétlenül
hoppanálhatott.

35
De mégis hová menjen? Fordult meg a fejében. Egy ideig tanácstalanul
állongott, majd döntött. Oda, ahol minden elkezdődött. Legegyszerűbb volt,
ha kapásból a temetőbe érkezik, Godric’s Hollow temetőjébe. Ebben az
állandó ködben nem volt veszélye a muglik előtti felbukkanásnak.
Az utóbbi években gyakran látogatott el ide, szüleinek, és alig egy évig neki
otthont adó városkába. Nem sok minden változott, talán csak a temetőben
fellelhető márvány sírok száma bővült idővel. Felkereste szülei sírját,
ismerte a járást. Már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó választás
volt úti célja a jelenlegi lelkiállapotában. De ha már ideért, lassan
letelepedett a sírt fedő márványlap szélére.
James és Lily Potter. Hirdette, a felírat. Mennyi halál. Hány és hány embert
ölt meg Voldemort, vagy okozta a halálát, esetleg megbízta vele követőit.
Mennyi ember életét tette tönkre, s alakította sorsukat, ennyi éven keresztül.
A Rendből is sokan meghaltak, a régi, első csapatról nem is beszélve.
Sirius, Dumbledore, Percy Weasley – aki alig, hogy visszatért családjához,
és belépett a Rendbe, elbukott. Podmore, és most Elphias Doge. Vajon
mekkora veszteséget lehet még épp ésszel elviselni?
Mindig emlékeztette magát, hogy ő értük is harcol. Jobban szeretett erre a
háborúra úgy gondolni, hogy nem a halálfalók, dementorok és Voldemort
ellen, hanem barátai, szeretteiért küzd. Alig, hogy mindezt végiggondolta,
falkapta a fejét.
Valami furcsa dolgot érzett. Ami mágikus eredetű, ebben biztos volt. Felállt
és körülnézett. Nem látott senkit, már ameddig elláthatott a szürkeségben.
Pálcáját már előhúzta, mert hatalmába kerítette az érzés, hogyha nem
kötötték volna le borús gondolatai, már hamarabb is feltűnhetett volna neki,
hogy valami történt. És főleg, hogy ki idézte elő. Azonban hiába várt.
Felsóhajtott, bár éber maradt. Rövid időre visszafordult még a sír felé, majd
úgy döntött ideje indulnia. Azonban alig tett egy lépést, már tudta hogy
nincs egyedül. Megmerevedett, és csendben figyelt.
– Ne menj sehova Potter! – hallotta pár méterről a sírok közül az ismerős
hangot.
Megint sóhajtott, majd visszalépett a márványhoz, és leült rá. Pálcáját
készenlétben tartotta, de a legcsekélyebb jelét sem mutatta annak, hogy
különösebben érdekelné volt tanára jelenléte.
– Tehát láthatás van – morogta maga elé, miközben figyelte a közeledő
fekete alakot. Majd hirtelen bevillant egy gondolat a fejében. Az a különös

36
érzés, ahogy hozzáért a sírhoz megint elkapta. – Elhelyeztél egy jelző
bűbájt a márványon, igaz? – kérdezte.
Piton végre megállt vele szemben, és mintha érdeklődően nézett volna a
fiúra.
– Ha tudtad, miért maradtál itt? Csapda is lehetett volna.
– Érdekelt mi történt, és hogy ki csinálta – vonta meg a vállát válaszul.
– Ez egy kicsit vakmerő húzás volt, nem gondolod, Potter? – gúnyolódott a
férfi.
– Nem féltem, ha netán erre céloztál – nézett rá nyugodtan Harry. Nem állt
fel, habár egy kissé zavarta, hogy a halálfaló fölé magasodik, bár annyira
közel nem volt hozzá.
– Láttam – bólintott Piton. – A jelző bűbájt nem olyan rég helyeztem el.
Nem tudtam, hogy üzenhetnék a Rend főhadiszállására neked, így úgy
döntöttem én kereslek fel. Nem akartam halogatni a találkozást, és ez az
egyetlen hely, ahol tudom, hogy biztosan felbukkansz. Reméltem, nem kell
túl sokáig várnom. És lám – tárta szét a karját. Fekete köpenye meglebbent
körülötte.
– Szerencséd volt – rántott vállat Harry. – Idejövök, ha emlékezni akarok –
mutatott körbe. – És sajnos van mire.
A férfi felhúzta a szemöldökét. Láthatóan a fiú nagyon furcsa hangulatban
volt. Nem igen törődött azzal, hogy ő itt áll. De nem volt túl sok ideje, és
végeredményben a fiúnak igaza van. Szerencséje volt, hiszen csak reggel
bűvölte meg a márványt. Így belefogott mondanivalójába.
– Annak idején, Dumbledore tisztában volt vele, hogy Draco feladatul kapta
az ő megölését. És arról is tudott, hogy a fiú anyjának letettem a
Megszeghetetlen esküt – mióta itt van, Harry most először figyelt rá
teljesen. – Amennyiben Malfoy nem tudja elvégezni a rábízottakat, azt
helyette nekem kell megtennem. Abban az esetben, ha ez nem történik meg,
nos meghaltam volna – Potter maga elé dünnyögött, de Piton csak annyit
értett belőle: „jobb is lett… ha inkább te…” Gúnyosan elhúzta a száját.
Gondolta, miről szólt a megjegyzés. – Mindezt közöltem Dumbledore
professzorral, amint visszatértem a Roxfortba – folytatta a férfi. – Ő azt
mondta, nincs választásom, és hogy sokkal fontosabb az, hogy továbbra is
Voldemort közelében maradjak kémkedni, mint az, ami vele fog történni. A
tanév folyamán sokszor, hosszan vitatkoztunk a dologról. Végül
megesketett, hogy ha úgy alakul a helyzet, ne tétovázzak, öljem meg. Túl

37
öregnek, és lassúnak vélte már magát a harchoz, hiába volt a szelleme még
mindig fiatal. Erre hozta fel példának a második horcrux, a gyűrű
elpusztítását, melynél olyan csúnyán megsérült a keze, sőt, ha nem
gyógyítom meg, talán meg is halt volna.
Harry most a horcruxokra gondolt. Voldemort rájött, hogy barátaival azok
nyomában járnak, ám mire ez bekövetkezett, addigra már csak az átkozott
kígyója volt hátra. Persze mióta megtudta, hogy az az utolsó ép lélekdarab,
féltve őrzi a csúszómászót.
– Te meg tudnád ölni Voldemort kígyóját, igaz? – szakította félbe a
magyarázó férfit.
Az merev arccal nézett rá vissza.
– A lebukás veszélye nélkül semmiképp. Állandóan maga mellett tartja, így
ha megölném, azonnal menekülnöm kéne, amennyiben szándékomban áll
még életben maradni.
– Akkor mi sem egyszerűbb, elmondod nekem, hol van Voldemort –
mondta Harry.
Piton rámeredt.
– Lehetetlen – rázta meg a fejét. – Bujkál. Csak akkor tudunk a
rejtekhelyére érkezni, ha ő hív. Irányítja a hoppanálást, így mi sem tudjuk
hova érkeztünk. Egy nagy kúria, ami bűbájok tömkelegével van védve. Ha
csak nem vagy halálfaló, lehetetlen még odajutnod is, nem hogy csak úgy
simán megtalálnod. Amíg a Sötét Nagyúr nem akarja, hogy odajuss, vagy ő
maga el nem megy onnan, te nem találhatsz rá.
– Tehát ki kell csalogatnom – merengett Harry, gondolataiban jó okok után
kutatva, amire Voldemort ráharapna, és oda csalhatná, ahol neki megfelel.
Bár, gondolt bele, biztosan nem lenne olyan hülye, hogy a kígyót is hozza
magával.
Piton előrébb lépett, hogy az előtte ülő fiú ismét rá figyeljen.
– Öngyilkosság lenne – mondta szárazon. – Elismerem Potter, hogy sokat
fejlődtél. Erős vagy, de ennyire mégsem. Nem csak Vele kell megküzdened,
hanem ott vannak a követői, a dementorok, vérfarkasok még mindig van pár
óriás is. Ráadásul még a kígyóját próbálod megölni, biztosíthatlak, nem
fogja tétlenül nézni. Nem tudom, hány tagja van jelenleg a Rendnek, ha
együttes támadásra gondoltál, de szerintem akkor sem lennétek elegen. A
Sötét Nagyúr igazán erős Potter!

38
Harryt bosszantották Piton szavai, főleg hogy ő oktatja ki, és osztogat
tanácsokat, de leginkább az, hogy bárhonnan is nézi, igaza van. Most már
felállt a kőről, és kis körben ideges járkálásba kezdett.
– Tehát minél több halálfalót és vérfarkast kell kivonnunk a forgalomból –
motyogta. – Így van csak esélyünk.
Piton fekete szemével nyomon követte a mozgását, és megszólalt.
– Ebben pedig, én segíthetnék. – Harry ránézett, de nem hagyta abba a fel-
alá járkálást. A férfi folytatta: – Dumbledore rám bízta halála előtt, hogy
utána téged informáljalak majd a tervezett akciókról. Ha együtt tudunk
működni, sikeresen megnyirbálhatjuk a halálfalók sorait. A vérfarkasok
nem okoznak nagy gondot. De óvatosnak kell lennem. Nem lehetünk túl
feltűnőek, hiszen akkor a Sötét Nagyúr kutatni kezdene az áruló után.
Harry megállt a bájitalmester előtt, és a szemébe nézett.
– Én már nagyon sok embert elveszítettem, Piton. Ezért akik megmaradtak,
azokra különösen vigyázok. A meggondolatlanság jó ideje nem tartozik a
tulajdonságaim közé. Uralom az érzelmeimet, megtanultam az
okklumenciát. Ha lassan is, de a közös megmozdulásaink eredményt
hoznak, akkor én elégedett leszek, és együtt fogunk tudni működni. Ha más
nem is közös bennünk, de az érdekeink és a céljaink igen. Bár az indokaidat
nem ismerem – fejezte be, semmi jelét sem mutatva annak, hogy szeretné
ezeket az okokat megismerni.
Piton csak nézte egy ideig a fiú valószínűtlenül zöld szemeit, végül
rábólintott.
– Akkor megegyeztünk, Potter – lépett távolabb. – Már csak azt kellene
kitalálnunk, hogyan tarthatnánk a kapcsolatot – merengett, azonban a fiú
szavai félbeszakították gondolatait.
– Tudod, furcsa – szólalt meg szórakozottan. – Mintha sokkal kevésbé
gyűlölnélek. – Piton hökkenten rábámult. – Az árulásodat sosem bocsátom
meg – morfondírozott tovább. – De végre nem a gyűlöletesen undok
bájitaltanárt, és halálfalót látom benned – majd miután ezt elmondta,
gondolataiba merült.
Piton csak döbbenten nézte, és fogalma sem volt, mit mondhatna. Az
egyetlen, ami eszébe jutott, hogy mennyire más ez a fiú, mint amilyen az
iskolában volt. Vagy mindig is ilyen volt, csak ő nem vette észre?
Dumbledore tisztelte, és szerette Pottert. Sokkal inkább a fiú miatt halt meg,

39
mintsem azért, mert öregnek és haszontalannak érezte már magát, vagy
hogy ő, Piton életben maradjon kémkedni. Ekkor Harry megmozdult.
– Megvan! – mondta, azzal kivett a zsebéből két galleont, és rászegezte
pálcáját. – Ezt Hermionéval már alkalmaztuk, Próteusz bűbáj – azzal az
arany halványan felizzott, majd lassan kialudt. – Az egyiket
visszasüllyesztette a zsebébe, a másikat odanyújtotta a férfinak. – Ezzel
jelezhetsz. Tudni fogom, mert felforrósodik.
– Okos – jegyezte meg Piton, azzal eltette a pénzt. – Ha találkoznunk kell, a
tájékoztatás miatt, az időpontot és a helyet karcolom bele. Ha már nincs idő
ismertetésre, mert hirtelen akciót terveznek, és nem fenyeget a lebukás, ha
értesítelek, akkor csak a helyet, és azt írom bele, hányan lesznek.
– Rendben – bólintott Harry. – Ez így teljesen megfelel.
Ránézett a férfire, aki láthatóan tétovázott valami miatt, végül aztán
megszólalt.
– Úgy látszik, én pedig, hajlamos voltam összekeverni téged az apáddal –
azzal sarkon fordult, s csak a válla fölött szólt még vissza. – Viszlát, Potter.
Harry egy ideig csak állt, és bámulta a helyet, ahonnan az imént
dehoppanált a bájitalmester. Nem akarta elhinni. Teljesen emberi módon
tudtak beszélni egymással, ráadásul úgy tűnt, sikerült egy jól működő
rendszert kialakítaniuk. Visszatelepedett a márványlap szélére, majd
hitetlenkedve felnevetett. Éppen akkor, mikor három ember hoppanált a
közelében. Gyorsan megmarkolta a pálcáját, és már lendítette is, amikor
látta kik érkeztek. Nem volt szüksége védekezésre.
– De örülök, hogy itt vagy, Harry – szaladt oda Ginny a fiúhoz.
– Min nevettél? – kérdezte felhúzva szemöldökét Ron.
– Pitonon – felelte Harry.
– Mi? – kérdezte barátja, és most már egészen bamba képet vágott.
Ezt látva Ginny felnevetett, Harry azonban még csak el sem mosolyodott.
Most egyáltalán nem örült barátai jelenlétének. Szeretett volna mindent
alaposan végiggondolni. És még bántották a nemrég történt események.
– Régóta elmentél már, és mi kezdtünk aggódni – folytatta Ginny, s leült a
fiú mellé. – Hermione ötlete volt, hogy itt keressünk – mutatott a lányra, aki
komoly arccal megállt barátja előtt.
– Harry, beszélhetnénk? – kérdezte kissé félénken. Megvárta, míg a fiú
bólintott, és csak utána kezdett bele. – Szeretnék bocsánatot kérni. Ostoba
voltam.

40
Harry azonban leintette. És belenézett a lány szemébe.
– Nem kell bocsánatot kérned, mert kíváncsi voltál, és azért sem, mert azt
gondoltad, és érezted, amit.
– Nem, Harry. Hülye voltam – folytatta Hermione, a fiú azonban megrázta a
fejét. Nem akarta a lány szabadkozását hallgatni. – Kérlek, ne szakíts félbe
– majd vett egy mély levegőt. – Nem omlottál össze, pedig annyi embert
elvesztettél, és rengeteg szörnyűségen mentél át. Nem menekültél, hanem
úgy döntöttél, maradsz, és harcolsz a rendelkezésedre álló eszközökkel. És
igen, változtál. De nem kegyetlen lettél, és még kevésbé olyan, mint
Voldemort. Eltökéltebb lettél, és talán több benned a bosszúvágy, de erős
maradtál. Nem adtad fel önmagad. Bátor vagy és továbbra is bármit
megtennél azokért, akiket szeretsz – folytatta volna, de Ron átvette a szót,
aki Hermione mellett állt, s barátjára nézett.
– Mindig fennállt előttünk a választás, és te meg is próbáltad azt elérni,
hogy ne maradjunk melletted. De nagyon sajnáljuk pajtás, minket ugyan
már le nem vakarhatsz magadról. Segíteni fogunk a végsőkig, mert te képes
leszel legyőzni Voldemortot, és ez mindnyájunk érdeke. Ezen felül pedig,
bár néha kissé idegbajos vagy, nálad jobb barátot nem igazán találhatnék.
Meg most már vénségemre, hol keressek? – nevetett a kissé döbbent és
zavart Harry arcába.
– Komolyan mondjátok? – nézett hol Ronra, hol a mellette bólogató
Hermionéra.
Ron vigyorogva mellélépett, és megveregette a vállát.
– De még mennyire! – jelentett ki.
Hermione pedig kissé bátortalanul közelebb lépett, de aztán csak azt
mondta: – Persze Harry, komolyan. És nincsenek „hasonló érzéseim”.
Nagyon örülnék, ha továbbra is tanítanál.
– Akkor én tartozok köszönettel. És bocsánatkéréssel – mondta erre a fiú,
mert értette mire gondolt, s hirtelen felállt. Odalépett Hermionéhoz, és
magához ölelte.
A lány boldogan felnevetett, és belecsimpaszkodott barátja nyakába.
– Na gyertek – mondta Harry, miután nagy sokára elengedték egymást
Hermionéval, s megfogta Ginny kezét. – Van miről mesélnem.

4. fejezet - Gyakorlás

41
Az ezután következő egy hetet, aktívan töltötték, noha egyetlen
halálfalónak sem indultak a nyomába. Ginny is immár itt lakott velük Harry
beszámolt a Pitonnal folytatott beszélgetésről, s ezúttal a Rendet is
tájékoztatták. Ígéretéhez híven elkezdte tanítani barátainak a pajzsot, az
apró, köröző gömbbel, valamint Hermionéval is gyakorolta az
okklumenciát. Talán annak köszönhetően, hogy nem maradt köztük
tisztázatlan kérdés, vagy a lány szorgalmának a gyümölcseként, nem
lehetett tudni pontosan, mindenesetre nagyon jól haladt a tanulással.
– Nagyon jó Hermione – dicsérte barátját, aki immár kifejezetten látni
kívánt emlékeket is tökéletesen el tudott rejteni, s mindezt különösebb
megerőltetés nélkül. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megpróbáljuk pálca
nélkül, csupán a szemkontaktust alkalmazva.
– Jaj, de jó! – kiáltott fel izgatottan a lány, s már el is tette pálcáját, Harry
ugyan így járt el.
– Tehát akkor – mondta a fiú. – Tegyük fel, hogy mindent tudni akarok
arról, mit csináltál tegnap. Aznap azonban egy nagyon fontos esemény
történt, ezért te nem akarod, hogy lássam. Ezt többféleképpen is elérheted.
Kitörlöd azt a napot, így én nem láthatok semmit, de ez nem túl nyerő, ha
például egy halálfaló legilimentál, mert azonnal tudni fogja, hogy érdemes
tovább kutakodni, hiszen azért rejted el, mert fontos. Célravezetőbb, ha
emiatt egy másik, jelentéktelen napot idézel fel, és úgy mutatod meg,
mintha az lenne az az időszak, amire kíváncsi vagyok, vagy egyszerűen
módosítod az akkor történteket az emlékben. Érthető?
– Igen – bólintott a lány.
– Oké – nézett a szemébe Harry. – Akkor kezdjük. Arra leszek kíváncsi,
ami akkor történt, mikor az ájult Mordonnal beléptünk a főhadiszállásra.
– Értem – mondta Hermione, és mélyen a fiú szemébe tekintett.
Harry látta, amint barátaival belép az előszobába, természetesen magát
kívülről látta a lány szemével. De ezután valami teljesen más dolog történt,
mint ami akkor valójában. Lupin jött eléjük mosolyogva, hogy üdvözölje
őket, majd bevezette a csapatot a konyhába, ahol Mrs. Weasley éppen az
ebédet tálalta. Mosolyogva szakította el tekintetét Hermionétól. Az érzései
sem jelezték hazugság, csalás jelenlétét.
– Azt hiszem, ezen a vonalon már nincs mit tanítanom – mondta a boldogan
nevető lánynak. – Remekül csináltad – a szintén szobában ücsörgő Ron és
Ginny elismerően megtapsolták barátnőjüket.

42
– Köszönöm, Harry – lelkendezett Hermione. – Annyira örülök, hogy
sikerült megtanulnom! Tényleg nagyon jó tanár vagy!
Harry nevetve legyintett.
– A te érdemed. Kitartó voltál.
– Alig várom, hogy elújságoljam Remusnak – lelkendezett tovább a lány.
Majd hirtelen megint Harryhez fordult. – Azt mondtad ezen a vonalon?
Akkor most megtanítod a legilimenciát? – kérdezte.
A fiú felnevetett.
– Hihetetlen vagy! Még egy, olyan hozzád hasonló embert sem láttam, akit
ennyire tűzbe hozott volna a tanulás.
– Hé! Most már mi jövünk! – rikkantott közbe Ron, felpattanva az ágyról,
ahol idáig ücsörgött.
Ginny sem maradt el mögötte, s kijelentette: – Én is szeretnék már egy kis
időt Harryvel tölteni! – bátyja azonban csak legyintett.
– Most már itt laksz vele te is, és a kórházba is csak ritkán kell eljárkálnod.
Eleget lehettek együtt!
Harry először rájuk bámult, majd ismét elnevette magát.
– Ajaj – nyögte. – Úgy tűnik, nélkülözhetetlen vagyok a számotokra.
Erre a megjegyzésre már barátai is jóízűen felnevettek. Végül Harry vállalta
a döntőbíró szerepét.
– Jól van gyerekek – gúnyolódott. – Hermione, veled holnap folytatjuk, de
úgy sem maradsz ki a tanulásból, mert elővesszük a pajzsot. Körülbelül egy
óra múlva vacsora, tehát addig gyakoroljuk. Azután – itt Ginny felé fordult
–, ígérem, a tiéd vagyok. Na?
Megint nevettek, s mindhárom fél biztosította elégedettségéről.

Harry az ablaknál állt, s kibámult a sötét, éjszakai égre, a ködtakarón át

olykor alig-alig felbukkanó csillagokat nézte. Azokra emlékezett, akik
valaha fontosak voltak számára, akik az életüket áldozták érte. Ami miatt,
soha nem fogja feladni a harcot.
Nem értette saját érzéseit, hirtelen rohanta le a magány. Elszégyellte magát,
hiszen sokan veszik körül. Ginny, Remus, édesapja régi barátja, aki immár
az övé is. Sokszorosan bebizonyosodott, hogy remek barátai vannak, akik
segítik és szeretik, s persze itt voltak a rendtagok is. Valami mégis zavarta.
Minden szerette halála, minden cselekedetük csupán egy célt szolgált.
Minden érte történt, s azért hogy ő életben maradjon, hogy ha majd eljön az

43
idő, megtegye, amit kell. Ekkor kinyílt szobája ajtaja, s nem sokkal később
Ginny állt meg mellette. Megfogta, és megszorította a fiú kezét.
– Min gondolkozol? – szólalt meg halkan, oldalról a fiú arcát figyelve.
Nem kapott rögtön választ. Egy ideig csöndben álltak, majd Harry
felsóhajtott: – Én csak egy eszköz vagyok ebben az egészben.
– Ezt hogy érted? – csodálkozott rá a lány, de Harry még mindig a
külvilágot szemlélte.
– Mindenki azért hal meg, hogy én éljek. Minden azért történik, hogy
engem próbára tegyenek és tanuljak. Minden azt a célt szolgálja, hogy
egyszer eljussak odáig, és megöljem Voldemortot. Én csak a háború
győzelmének eszköze vagyok. A Kiválasztott – ejtette ki a szót maró
gúnnyal –, aki erre rendeltetett.
– Ne mondd ezt Harry! – szólalt meg a lány, miután figyelmesen
végighallgatta. – A lelked mélyén te sem hiszed. Te képes vagy véget vetni
a háborúnak, s mi csak azt akarjuk, hogy túléld. A Rend tagok is tisztelnek,
és követnek téged. Éppen ezért féltenek, és vigyáznak rád.
– Csak félnek, mert ha meghalok, nem marad más, akire rábízhatnák
Voldemort megölésének feladatát.
– Ezt többet ki ne ejtsd a szádon! – mondta Ginny élesen, s Harry végre felé
fordult. – Nem fogsz meghalni, mert te vagy közülünk a legerősebb! Mi
benned hiszünk, Harry.
A fiú értetlenkedve rázta meg a fejét.
– Valamiféle csodaként, hősként tekintetek rám. Pedig én mennyire jobban
szerettem volna csupán egy nyugodt, normális életet! – sóhajtott fel.
A lány elmosolyodott, és egészen közel ment a fiúhoz. Belefúrta tekintetét a
gyönyörű szemekbe.
– De itt vagy, Harry. És mi követünk a halálba is.
– Pontosan ettől félek – érkezett a suttogott válasz.
Megcsókolta Ginnyt, aki azonnal viszonozta. Beletúrt Harry borzas, fekete
hajába, s már csak arra tudott gondolni, mennyire szereti a fiút, és hogy
szeretné magához közel érezni, minél közelebb. Egész testével hozzásimult,
s szabad kezét végigfuttatta szerelme hátán.
Harry az ágy felé irányította, óvatosan lefektette rá, majd fölé hajolt, és
szenvedélyesen tovább csókolta, miközben kezével hol a derekát, hol pedig
a combját simogatta. Ginny felsóhajtott, majd nekilátott, hogy minél előbb
levegye Harryről az ingét. Nem tudták tovább visszafogni magukat. A lány

44
azóta várt erre, mióta véglegesen beköltözhetett a Grimmauld téri házba, s
így mindig Harry mellett lehetett. Végre, hosszú idő után, ismét együtt
tölthették az éjszakát, ahol nem létezett más, csak Harry és Ő.

Másnapra ismételten tanulást terveztek. Lustán kimásztak az ágyból, hogy

elinduljanak reggelizni, majd miután végeztek, Harry szobájában gyűltek
össze. Megszokták, hogy ide vonuljanak vissza, mert elegendő hellyel
rendelkezett, és jobban szerettek itt gyakorolni – már ha nem igényelt
nagyobb teret a varázslat –, mint odalent, ahol rendszerint nagy volt a
nyüzsgés. A három tanítvány egész tűrhetően haladt a pajzsok
előidézésével. A kezdetekben az okozta a problémát, hogy azokkal az apró
mozdulatokkal és pöccintésekkel, amit Harry alkalmazott, a többiek
rendszerint nem értek el semmit. Így a fiúnak vissza kellett emlékeznie,
milyen is volt az eredeti, könyv szerinti mozdulat.
– Jaj, hogy irigylem tőled ezeket a hanyag pálcamozdulatokat – csattant fel
Hermione, miközben Harry igyekezett Ronéknak immáron sokadszorra
megmutatni a helyes legyintést és varázsige használatot.
– Türelem Hermione, nem mehet minden elsőre – intette Harry. – És ha ez
vigasztal, az okklumenciát sokkal hamarabb megtanultad, mint én.
A lányt ez azonban cseppet sem nyugtatta meg.
– Mert nekem rendes tanárom volt, nem úgy, mint neked a kezdetekben
Piton! – vágta rá ingerülten.
– Jól van – emelte fel békítően a kezét Harry. – Figyelj! – lépett oda
Hermione mellé. Azzal lassan elmutatta a megfelelő mozdulatot, és
elmondta hangsúlyosan a varázsigét.
Ron és Ginny is feszülten figyelték. Eddig egyiküknek sem sikerült tartósan
fenntartani a védelmet. Márpedig ha tökéletesen végzik el az igét, akár öt-
hat ilyen vízkék búrát is létrehozhatnak erős koncentrációval, egymás után.
– Oké. Akkor most próbáljátok meg – lépett hátrébb Harry. Barátai sorban
kimondták magukban: Erine protego!
Örömmel látta, hogy mindhármuknak sikerült. Egy ideig csak álltak, és
várták, fenn tudják-e tartani a pajzsot. Harry úgy ítélte meg, hogy ha eddig
nem foszlott szét, akkor tartósnak bizonyult.
– Akkor lássuk – mondta, majd barátai elé sétált, és felemelte pálcáját.
Sorban, mindhármukra kilőtt egy egyszerűbb ártást. A pajzs felfogta. Majd
három erősebb átokkal próbálkozott, a halványkék búra védte. Elégedetten

45
bólintott. – Nos, úgy néz ki, ezt megtanultátok. Gratulálok! – mosolygott a
többiekre, akik vigyorogva léptek ki a pajzsok alól, melyek szertefoszlottak.
– Végre! – sikkantott Hermione.
– Én is ezt mondom – szólt Ron. – Azt hittem, már sose jön össze.
Ginny pedig odalépett hozzá, és megcsókolta.
– Köszönjük, Harry.
– Nincs mit. De ne feledjétek. Kifejezetten erős átkok ellen hatástalan –
figyelmeztette barátait. - Ezért kell mellé a keringő gömb, vagy csak az.
Ezzel nem tudtok mozogni, a gömb azonban követ, amerre haladtok. Én
egyszerre szeretem alkalmazni őket. Amíg lehet, felfogja a pajzs, utána már
úgyis mozgásra kényszerülök, akkor pedig azon nyomban védelmet is nyújt
a kis golyó.
Ekkor kopogtattak. Remus Lupin tűnt fel az ajtóban.
– Sziasztok! – köszöntötte a fiatalokat. – Harry, van egy kis időd?
– Persze – bólintott rá azonnal a fiú. – Valami baj van?
– Nem. Nyugodj meg! – mosolygott. – Csak szeretnék valamit megmutatni.
– Értem. Azonnal megyek.
– Lent várlak a társalgóban – mondta Lupin, azzal becsukta az ajtót.
– Mit akarhat? – kérdezte Ron.
– Nem tudom – vont vállat Harry, még mindig a férfi hűlt helyére meredve.
Majd visszafordult barátai felé. – Szóval. Megmutatom a cirkáló gömb
előhívását, ti pedig, addig gyakoroljátok, míg távol leszek.
A többiek bólogattak, Harry pedig belefogott a magyarázatba.
– Erősen koncentráltok egy védelmi pajzs létrehozására, majd a pálcátokkal
a levegőbe írtok egy kört. Lényegtelen mekkorát, bár célszerű nem túlzott
mozdulatokat tenni. A gömb mindig ugyanakkora méretű lesz. Végül
mondjátok ki magatokban: Prollegdo!
Ezzel gyorsan elmutatta, hogyan gondolta. Elő is tűnt a labda, mely
megkezdte cirkuláló mozgását.
– Küldjetek rám pár átkot – mondta a fiú, és nyugodtan állt a kör
védelmében.
Barátai megtették, s a kis pajzs folyton az átkok útjába ugrott. Majd mikor
Harry elindult az ajtó felé, követte a mozgását.
– Mennyit képes kivédeni? – kérdezte kíváncsian Hermione.
– A Crucio és Imperio után újat kell idézni, egyébként bármit elnyel.
Kivéve persze a halálos átkot. Mivel megengedi a szabad mozgást,

46
szerintem ez a leghasznosabb pajzs – válaszolta Harry. – Na, akkor menni
fog?
A többiek bólintottak.
– Igen, persze. Megpróbáljuk – mosolygott Ginny.
– Jól van, akkor majd jövök – búcsúzott a fiú, egy apró pálcamozdulattal
megszűntette a gömböt, s elindult a földszintre.
A társalgót ismét gyakorlóhelynek alakították át, ez rögtön feltűnt neki, és
Lupinon kívül Tonks és Mordon is jelen volt. Nagyjából ennyi észrevételre
volt ideje, ugyanis alig hogy belépett, három átok suhant felé. Megidézett
egy pajzsot, a másik kettőt pedig visszafordította.
– Hello! – köszönt Harry. – Mit fogunk gyakorolni? – a szeme sem rebbent
a fogadtatástól.
Tonks felnevetett, Remus pedig mosolyogva megszólalt: – Először a védést,
támadást. Ezúttal hármunkkal szemben. Azután megismertetnélek valami
újjal.
– Pontosan mire gondoltál? – kérdezte Harry kíváncsian.
– Létezik pár pálca nélküli varázslat. Hasznodra lehet, ha lefegyvereznek.
Ehhez azonban el kell érni egy bizonyos szintet a non-verbális varázslás
terén, hogy képes legyél szavak, és pálca nélkül megidézni ezeket a
bűbájokat – magyarázta Lupin. – Szerintem nem okoznak majd kifejezett
gondot, de mindjárt meglátjuk, hogy boldogulsz hármunkkal – folytatta
gonoszkás mosollyal.
– Nagyszerű! – készült fel a fiú. – Lássuk! – azzal tettre készen
szembefordult a három rendtaggal.
– Meg kell hagyni, Potter, a kihívástól sosem ijedsz meg! – recsegte
Mordon, majd már indította is átkát.
Harry nem hárította, csupán arrébb lépett, mert közben Tonks és Remus
átka is felé tartott már. A célt tévesztett Crucio hatalmas robajlást előidézve
csapódott a háta mögötti szekrénybe. Harry enyhén felvonta egyik
szemöldökét, kapásból a Cruciatus? De nem szólt. Nem is lett volna rá
ideje. Mindhárom ellenfele kiváló mágus volt, s átkaik kifogyhatatlanul
érkeztek. Egy gyors félreugrással ismét megmenekült, és egy összetett
varázslattal viszonttámadott. Amire lehetősége volt azonnal fordította is
vissza a rá küldőre, ám a szabadon hagyott, és a pajzsokról lepattanó
varázslatok pusztították a szoba berendezését. Megelégedésére azonban,
egyik átok sem került hozzá veszélyesen közel. Mindaddig, amíg ki nem

47
nyílt a társalgó ajtaja, és ezzel el nem vonta Harry figyelmét az éppen felé
siető Crucio elől.
Még látta, hogy barátai lépnek be kíváncsi arccal, s már azon nyomban
fordult is vissza, támadói felé. Ám ez a pillanatnyi figyelmetlenség éppen
elég volt ahhoz, hogy félremozdultában elérje a főben járó átok. Felkiáltott
fájdalmában, csaknem egy időben Hermione és Ginny sikolyával, majd a
földre rogyott, s még koncentrációja maradékával megidézett egy pajzsot,
hogy aki küldte, ne tudja fenntartani a Crucio hatását. Erre azonban nem
volt szükség. Alastor rögtön megszűntette az átkot, majd dühösen a belépők
felé fordult: – Ezt meg ne merészeljétek még egyszer tenni! – dörögte.
– Elment az eszetek?! – kiáltott rájuk dühösen Lupin is, azzal megindult
Harry felé. - Bármely átkot használhatjuk ilyenkor. Súlyosan megsérülhetett
volna! – mutatott a földön térdeplő fiúra.
Harry enyhén előredőlve egyik kezével megtámaszkodott, a másikkal pedig
intett a férfinek, hogy semmi baja.
– Maradj, Remus – mondta egy kicsit zihálva. – Jól vagyok – azzal vett egy
mély levegőt, és felállt.
Lupin megtorpant, s aggódva vizsgálta Harry arcát.
– Biztos?
A fiú bólintott, majd a dermedten álló, sápadt barátai felé fordult. Szája
sarkában fájdalmas grimasz jelent meg.
– Így gyakoroljátok azt a pajzsot? – kérdezte.
– Ne haragudj! – szólat meg Ginny. – Csak hallottuk a nagy robajlást és
dübörgést, s kíváncsiak lettünk.
– Nem ment valami fényesen a gyakorlás, kivéve Hermionét – mondta Ron.
– S hát a hangokból ítélve gondoltuk, hogy edzel, ezért lejöttünk. Majd egy
csodálkozó pillantást vetett a három Rend tagra, akik kissé dühösen
meredtek az újonnan érkezettekre. – Hárman támadtak egyszerre? –
kérdezte barátjától.
– Jól látod Weasley! – recsegte Mordon. – Áldásos közbelépéseteknek hála,
éppen most intéztétek el, hogy Pottert elérje a Cruciatus!
– Sajnáljuk – motyogták egyszerre maguk elé.
Tonks enyhülten elmosolyodott.
– Ha éppen edzünk, közben semmiképp ne gyertek be. Maximum előtte, bár
a bent létetek az most elég veszélyes. Láthatjátok – mutatott körbe a
lomtárra hasonlító szobában.

48
– Ne már! Had maradjunk bent! – kapta fel a fejét Ron.
Rémszem felmordult, Lupin azonban kérdőn Harryhez fordult.
– Felőlem maradhatnak – vont vállat a fiú. – Bár nem tudom, tisztában
vannak-e vele, mire vállalkoznak – nézett barátaira.
Azok kissé elbizonytalanodtak, de végül Harry oldotta meg a kérdést. Leírt
egy kört a pálcájával a levegőben, és Hermionéra intett. Majd kétszer
megismételve Ron és Ginny köré is küldött egy cirkáló pajzsgömböt.
Hálásan rámosolyogtak Harryre, majd behúzódtak a legtávolabbi sarokba.
A labdák követték őket.
Mordon rosszallóan megcsóválta a fejét, de azért felvette a támadóállást.
Lupin is visszahúzódott korábbi helyére, s immár mindhárman Harry fel
fordultak.
– Mehet? – kérdezte, s miután a fiú bólintott, már indította is az első átkot.
Harry visszaverte, majd már küldte is a másik kettő felé a kombinált
varázslatát. Taroló és szúró átok. Tonks pajzsot húzott, s kissé megbillent.
Mordon és Lupin azonban támadott. Barátai tátott szájjal figyelték a küzdő
feleket. Harry hihetetlen reflexszel védett, hárított és egy apró pöccintéssel
indította is saját ártásait. Valóban nem kímélték a fiút. Éppen a
Sectumsemprát védte, mikor újabb két villanás közeledett felé. Az egyiket
hárította, a másikról azonban láthatóan nem tudta eldönteni mi is az, így
könnyedén ellépett az útjából. Nem törődött vele hova csapódik, gyors
egymásutánban két összetett varázslatot is indított.

Az egyik elérte Mordont, mire az elsuhanó átoktól kigyulladt a köpenye.

Mormogva eloltotta, s visszafordult ellenfele felé. Éppen akkor lendítette
pálcáját, mikor Lupin és Tonks küldte varázslatait. Szinte egy időben,
három átok is suhant Harry felé.
A fiú felhúzta szemöldökét, de semmi jelét nem mutatta, hogy bármit is
tenni készülne ellenük. Lupin felkiáltott, azt hitte Harry ledermedt, és nem
képes kivédeni őket. A fiú azonban nyugodtan állt, majd hirtelen lebukott.
Az átkok elsuhantak, s hatalmas robbanással ripityára törték a
könyvespolcot a háta mögött. A rajta lévő könyvek megperzselődve
repültek Harry felé. Ő azonban számított erre, mert addigra halványlila
derengés vette körbe. Több figyelmet nem szentelt a rá zúduló törmeléknek,
ismételten összetett varázslattal támadott, míg pajzsáról lepergett a
megannyi fa, és könyvdarab. Tonks ledermedt az őt elért ártástól, Lupin
átka pedig a levegőben találkozott össze Harry Rictumsemprajával. Látva a

49
helyzetet a négy varázsló erős pajzsot idézett maga köré. A két fénycsóva
összetalálkozott, s hatalmas robbanással leszakította a csillárt, és a plafon
egy részét.
– Reparo! – kiáltotta azonnal Mordon a leváló mennyezetre irányítva
pálcáját, a csillár azonban nagy csörrenéssel a padlóra hullott.
– Na most aztán már elég legyen! – hallatszott kintről Mrs. Weasley dühös
hangja. – Jó, hogy fel nem robbantjátok az egész házat!
A sarokban kucorgó három jó barát igazat adott a füstölgő asszonynak, s
Lupin is így szólt: – Szerintem befejezettnek nyilváníthatjuk az edzést –
majd felesége felé fordult, s elmotyogta az ellenvarázslatot. – Jól vagy?
Tonks zavartan bólintott.
– Aszta! – álmélkodott Ron, miközben végignézett a szobán és
berendezésén. Már ami maradt belőle. – Tiszta csatatér! Mintha egy
hurrikán söpört volna végig – nehezen lehetett volna akár egy épp dolgot is
találni a társalgóban.
Harry azonban vigyorogva állt. Nem is csoda, hiszen sértetlen volt.
– Remélem, nem nekem kell majd takarítani – jegyezte meg.
Majd Ginny hangja csendült.
– Anyát be ne engedjétek ide!
– Nagyon jó, Potter! – reccsent Mordon elismerő hangja. – Hármunkkal is
elbírtál, ráadásul egyikünket, sőt majdnem kettőnket – mutatott
megperzselődött talárjára – ki is ütöttél.
– Mindezt úgy, hogy ritkán használtál pajzsot – morfondírozott Lupin. –
Azt hiszem, ideje továbblépnünk.
– Egyelőre azonban itt kéne némi rendet tennünk – szólalt fel Tonks. –
Addig menj, fújd ki magad – nézett Harryre. – Gratulálok! – mosolygott.
– Ebédeljetek – bólintott rá Lupin. – Mi is csatlakozunk mindjárt. Aztán
folytatjuk.
– Jól van. Nem kell kétszer mondani – indult meg Harry. – Legalább
kimaradok a renoválásból – vigyorgott, s ráhunyorgott barátaira.
Azok nyomban követték, nehogy a végén munkára fogják őket, elvégre
csak nézőként vettek részt a küzdelemben.
– Tudod Harry, kezdek félni tőled – nevetett fel Ron, mikor kiértek az
előszobába.
– Nagyon gyors vagy – tette hozzá Hermione is.
Harry vállat vont.

50
– Gyakorlás és eltökéltség – mondta egyszerűen. – Erre ti is képesek
lennétek – nézett rá.
A lány csak megrázta a fejét készen az ellenvetésre, de Ginny szólalt meg.
– Mikor egyszerre ment feléd a három átok, és nem csináltál semmit csak
áltál nyugodtan, akkor én is megijedtem – mondta csendesen.
Harry megállt, és felé fordult.
– Nem tudtam volna kivédeni mindet, ráadásul csak egyről tudtam, mi az
pontosan. A pajzs sem védte volna valamennyit egyszerre. Így kivártam,
hiszen az ellenfél nem támad addig, míg azt hiszi, elérnek az átkai. Aztán
gyorsan leguggoltam, majd miközben álltam fel már előhívtam a taszító
pajzsot a törmelékek ellen. Rögtön támadhattam tovább, s nálam volt az
előny – magyarázta nyugodtan.
– De ha elkésel vele, egyszerre találnak el. Valószínűleg nem sok híja lett
volna, hogy meghalj tőle. Pedig nem tudom mely átkok voltak pontosan –
felelte komolyan a lány.
– De hát nem talált el! – tárta szét a karját Harry. – Tudtam, mit csinálok.
Vagy te láttál más lehetőséget?
Ginny megadóan felsóhajtott.
– Nem. Csak féltem – mondta őszintén.
Harry elmosolyodott, s átkarolta a lány derekát.
– Túl sokat aggódsz. Ne tedd. Ennél több kell, hogy engem megöljenek –
mondta könnyednek szánt hangon. Legalábbis remélem, gondolta magában.
– Akkor remélem, az a több mindig hiányozni fog – jegyezte meg szerelme.
– Holnapután eljössz velem sétálni? – kérdezte hirtelen a karjaiban tartott
lányt.
– Persze – mosolygott rá Ginny.
– Emberek! Gyerünk, ebéd! – kiáltott Ron a konyha felől.

Harry immár harmadik napja gyakorolta a pálca nélküli varázslatokat.

Megfeszítetten koncentrált a soron lévőre, a kábításra.
– Nem túl sok olyan bűbáj létezik, amit lehetséges pálca nélkül is létrehozni
– mondta Lupin első alkalommal. – De amiket lehet, azok nagyon
hasznosak. Ilyen például egy pajzs, az invito, a lebegtetés és a kábítás.
Megfelelő non-verbális tudással és koncentrációval mindet képes leszel
alkalmazni.

51
Immár a pajzs és az invito megfelelően ment Harrynek, a kábítás azonban
már több mint négy órája tette próbára türelmét.
– Ez nem fog menni! – csóválta ingerülten a fejét, és fáradtan az egyik
fotelbe rogyott.
– Nem szabad túl sokat várnod, Harry – szólalt meg Remus. – Pihenj egy
kicsit. Az előző kettőt könnyen megtanultad, de ne gondold, hogy
mindennel így megy.
– Rendben – sóhajtott fel a fiú. – Igazad van – masszírozta két oldalt a
halántékát. Úgy negyed órája erős fejfájása támadt, ami elég kevéssé
segítette elő a gyakorlást.
– Lehet hogy rábukkantunk egy találkozóhelyre, ahol néhány halálfaló
szokott összegyűlni, gondolom, hogy mielőtt támadást intéznének,
megbeszéljék kinek mi a dolga – mondta Remus tájékoztatóan.
Harry azon nyomban megfeledkezett lüktető fájdalmáról, és figyelmesen
hallgatta a férfit.
– Honnan veszitek? – kérdezte.
– Dawlish őrjáratozott ott tegnap a közelben, és feltűnt neki, hogy többen
hoppanáltak az egyik mugli házba. Odament, de csak néhány hangot hallott.
Abból azt vette ki, hogy halálfalókról van szó, s egy nevet hallott, aki
biztosan ott volt: Dolohov. – Harry kihúzta magát ültében. Lupin folytatta.
– Aztán hirtelen nem hallott semmit. Mintha eltűntek volna, pedig egyikük
a mondat közepén járt.
Harry elgondolkodott. Alighanem azok gyülekeznek ott, akikre Voldemort
valamilyen fontosabb, több ember összehangolt munkáját igénylő feladatot
bízott. Megbeszélik ki hova, és honnan megy majd, mi lesz pontosan a
feladata. De hova tűnhettek a házból? Biztosan ott maradtak, csak
valamilyen bűbájt szórtak rá.
– Vajon Malfoy is ott volt? – morfondírozott hangosan. – Voldemort
előszeretettel bíz rá irányítói feladatot „agyafúrt barátjára” – gúnyolódott.
– Lehetséges – hümmögött Lupin. – Az nem derült ki hányan voltak, és
biztosan nem is mindig ugyan azok használják.
– De gondolom, elmegyünk megnézni – tekintett Harry a férfi szemébe.
Az bólintott.
– Igen. Estére terveztük – felelte.
– Akkor egy a lényeg: Dolohov legyen ott! – jelentette ki Harry eltökélten
és határozottan. – Természetesen én is megyek.

52
– Gondoltam, hogy így lesz – nézett Remus komolyan.
– Addig azonban… – állt fel Harry, még mindig pálca nélkül, és
visszafordult a karosszékben ücsörgő Csámpás felé, akin a Stuport
gyakorolta.
A macska eddig szerencsésen megúszta, hiszen a fiúnak nem sikerült a
varázslat.
– Ne felejtsd! Koncentráció, idézd fel az átkot, mond magadban az igét, és
mutass rá – adta az instrukciókat Lupin.
Harry újabb fél órájába került ugyan, de végre sikerült neki. Kinyújtotta
karját, s rámutatott a nyújtózkodó állatra, aki erre nyomban megdermedt, és
eldőlt.
– Na végre! – sóhajtott fel a fiú örömmel. Majd fogta a pálcáját, és
felébresztette Csámpást. – Köszi – morogta neki oda.
Elpróbálta még kétszer, aztán elégedetten útjára engedte a mostanra
ugyancsak gyanakvóvá vált macskát.
– Azt hiszem, a lebegtetés kibírja holnapig – fordult a csendesen ücsörgő
Lupin felé. – Megyek, pihenek egy kicsit, és szólok a többieknek az estére
tervezettről. Kérdeznem alighanem felesleges, úgyis jönni akarnak majd.
– Jól van, Harry. Örülök neki, hogy ez is sikerült. Legalább már pálca
nélkül sem leszel védtelen. Biztos vagyok benne, hogy Molly nem enged el
minket vacsora nélkül. Utána azonban indulunk.
A fiú még egy ideig nézte a nyugodt, számára kedves férfiarcot, majd csak
ennyit mondott: – Köszönöm, Remus – azzal felment a szobájába.

5. fejezet - Tervek és megbeszélés

Levetette magát az ágyára, s gondolataiba merült. Macnair és Dolohov. Ők

vannak ugyan a lista élén, de bármelyik halálfalót is kapják el,
mindenképpen elégtétellel fogja eltölteni.
Malfoy. Hogy gyűlöli őt is és a fiát is. Majd beugrott az újabb név: Bellatrix
Lestrange. Őt meg fogja ölni. Egyszer úgyis elkapja, és kiegyenlíti a
számlát, gondolta keserűen.
A feje még mindig hasogatott, és ki is fárasztotta a pálca nélküli varázslat
gyakorlása, így szinte észrevétlenül nyomta el az álom.

53
Hirtelen riadt fel, ajtó csapódott valahol a közelben. Csupán három-négy
órát aludhatott, de egész kipihenten ébredt. Megszűnt a fejfájása, ami
megkönnyebbüléssel töltötte el.
Kora délután volt, az ebédet alighanem átaludta. Bizonyára Remusnak
köszönhetően nem hívták, nem zavarták fel. Szüksége is volt erre a pár
órára, hogy feltöltődjön.
Sóhajtva kikecmergett az ágyából. Letusolt, majd átöltözött, s indult, hogy
beszéljen barátaival. Eszébe jutott a séta, amit Ginnynek ígért. Keserűen
elhúzta a száját: az a program ma bizony, nem jön össze. Először őt kell
megkeresnie.
Bekopogott a szobájába, de nem találta ott, se az ápoló környékén. Úgy
döntött, akkor egyelőre barátaival beszél. Hermione ajtaján kopogtatott
először, mert úgy sejtette, Ronnal együtt töltik az időt, hogy ne
unatkozzanak.
– Tessék! – hallatszott a lány hangja, s mikor Harry belépett, látta hogy nem
is tévedett.
Barátai éppen sakkoztak, és Ginny is ott volt, aki pálcájával ebben a
pillanatban írt le egy kört, de a belépő fiú megzavarta, így nem történt
semmi.
– Sziasztok! – köszönt mosolyogva. – Gyakorolsz? – fordult Ginny felé,
miközben a többiek viszonozták a köszöntést.
– Igen – bólintott a lány, és mutatta, hogy üljön le mellé. – Már párszor
sikerült megidéznem. Te hogy haladsz? Kipihented magad? – közben Harry
lehuppant az ágyra és kedvesen megcsókolta szerelmét.
– Négyből három – válaszolta. – És köszönöm, egész jól vagyok. Elmúlt a
fejfájásom is.
– Akkor melyikeket tudod már megcsinálni? – nézett fel Hermione a
tábláról, érdeklődbe Harry felé fordulva.
– A pajzsot, az invitot és a kábítást – válaszolta. – De a gyakorlásból mára
ennyit. – Ránézett a mellette ülő lányra. – Sajnálom Ginny, de a tervezett
sétánk elmarad. Remustól érdekes híreket kaptam. Este dolgom lesz –
mondta csendesen.
Erre Ron is felkapta a fejét.
– Hova megyünk? – kérdezte azonnal.
Harry nem válaszolt rögtön, Ginny arcát vizsgálta, ami azonban nem árult
el semmit, csupán szemeit húzta egy kissé össze. Végül barátja felé fordult:

54
– Visszatarthatnálak titeket valamivel? Szívesen mennék csak én –
próbálkozott Harry.
Ron elvigyorodott.
– Szóval hova is megyünk?
Harry felsóhajtott, ám ekkor Ginny hangja csendült mellőle.
– Miért? – kérdezte élesen. – Miért mennél egyedül? Hogy nagyobb
veszélyben legyél, segítség nélkül?
– Kérlek, ne kezdjük megint! – nézett rá a fiú. – Természetesen a
rendtagokkal mennék, csak a barátaimat szerettem volna itthon,
biztonságban tudni.
– Nem kezdek én semmit Harry, vedd úgy, hogy folytatom. Soha nem
szűnök meg aggódni érted.
Harry erősen magához ölelte, és megsimogatta hosszú haját, míg a lány a
mellkasára hajtotta a fejét.
– Jaj, Ginny – sóhajtotta halkan, majd barátai felé fordult. – Ha minden jól
megy, ma este elkaphatunk pár halálfalót – kezdte, és beszámolt mindenről,
amit Lupintól hallott, valamint következtetéseit és reményeit Malfoyról és
Bellatrixról. – De ha ők nem, akkor Dolohovot akarom – fejezte be merev
arccal. – Ő az egyetlen, aki szinte biztosan ott lesz. Persze lehet, hogy
elkerüljük őket – vonta meg a vállát. – Alaposan körülnézünk a házban.
– Tehát nem tudjuk, hányan lesznek, s hogy még hányan érkezhetnek –
gondolkodott hangosan Hermione, aki eddig figyelmesen hallgatta a fiú
mondanivalóját.
– Nem aggódom emiatt. Biztos vagyok benne, hogy McGalagony
összeszedett pár embert. Remus se ment volna bele olyan könnyedén, hogy
velük tartsak, ha meglehetős túlerőtől tartanának – felelte a fekete hajú fiú.
– Hát nem tudom, Harry. Lupin szerintem, nem akar veled veszekedni, már
nem nagyon mer beleszólni, mit csinálsz – gondolkodott tovább Hermione.
– Ezt meg hogy érted? – vonta fel a szemöldökét a fiú.
– Nem szeret veled vitázni, mert megmakacsolod magad, s utána még a
tanácsait sem feltétlen fogadod el. Ha pedig azt mondaná, ne menj velük,
hallgatnál rá? Nem mert szólni, mert talán te sem szólnál neki, ha
legközelebb készülsz valamire. Ezért próbál minden tőle telhetőre
megtanítani, nehogy akkor érjen támadás, ha egyedül vagy. Maradásra úgy
sem bírhat – fejezte be Hermione a véleménynyilvánítást, noha félt Harry
reakciójától.

55
Ő azonban csak annyit kérdezett, semleges hangon.
– Ennyire önfejű lennék?
– Igen – vágta rá a morcos Ginny.
– Értem – bólintott Harry, majd felállt a lány mellől. – Nos, vacsoráig van
időtök eldönteni, akartok-e jönni – mondta ugyan olyan kifejezéstelen
hangon. – Ha igen, addig biztos, ami biztos gyakoroljátok a pajzsokat. Én
megyek, beszélek Remusszal. Hátha lesz mersze még mondani valamit a
terveikről – már a folyosóról szólt vissza a szobába. – Sziasztok!
– Muszáj neked folyton valami hülyeséget a fejéhez vágnod?! – hallotta
még Ron ingerült hangját.
Harry lesétált a konyhába, ott legalább egy Rend tag mindig fellelhető volt.
Mrs. Weasley most is a tűzhely körül sertepertélt. Készült a vacsora.
Mellette Tonks segédkezett.
– Á. Szia, Harry drágám! – köszöntötte kedvesen a belépő fiút, amint
észrevette.
– Sziasztok! – mosolygott a két nőre.
– Remust keresed? – fordult felé Tonks, akinek ezúttal szimpla, félhosszú
barna haja volt.
Harry bólintott.
– Érdekelne, hogy gondolták pontosan a halálfalók találkozóhelyének
felkeresését. Te is jössz?
Mrs. Weasley erre elkomorult, de nem tett megjegyzést. Visszafordult a
tűzhelyhez. Tonks azonban ugyan olyan vidáman válaszolt.
– Igen, megyek. Remus viszont nincs a főhadiszálláson. Elmentek
Mordonnal egy kicsit körülnézni. Minerva is idejön majd, mielőtt
indulnánk. Nincs ideje túl sűrűn otthagyni a Roxfortot.
Harry letelepedett az egyik székre, úgy folytatta: – Nem tudod, hányan
megyünk pontosan?
– Alastor szerint több szem többet lát – mosolygott a lány. – Ő, Remus, te
és én biztos. Dawlish is jön, s ha jól tudom Shacklebolt. Ja, és persze Ron
és Hermione, nemde? – nézett a fiúra cinkosul.
– De. Biztosan – mosolygott Harry is, bár ennek most egyáltalán nem tudott
örülni. Volt igazság barátnője iménti szavaiban, de úgy érezte, ennyire már
rég nem önfejű. Mindig meghallgatta Remust, s csupán dacból sosem
hallgatta el, mire készül. Az azonban igaz, hogy ha azt mondta volna,
maradjon, nem hallgatott volna rá. De ő úgy gondolta, Remus már

56
elfogadta, hogy felnőtt, és tisztában volt vele, mennyit fejlődött. Ehhez
mérten nem is akarta megmondani Harrynek, hogy mihez kezdjen, lehet,
hogy nem örült neki, de tudta, hogy utálja a tétlenséget.
– Ja, és az ikrek is szóltak, hogy jönnének, de nyakig vannak valamilyen új
kísérletben. Úgyhogy nem lehet tudni – folytatta Tonks, megvonva a vállát.
Harry elvigyorodott.
– Kíváncsi vagyok, ezúttal miben törik a fejüket.
– Semmi jóban, abban biztos lehetsz – morogta Mrs. Weasley fakanállal a
kezében.
– Ugyan Molly, egy csomó hasznos dologgal is elláttak már minket – vette
védelmébe Fredet és George-t az ifjabbik boszorkány.
Harry mindannyiszor elcsodálkozott rajta, hogy Lupin és Tonks mennyire
különböznek. A férfi a megtestesült nyugalom, megfontoltság, a lány
azonban kissé gyerekes, játékos, szeleburdi. Sokszor még Harry is úgy
érezte, ő maga is komolyabb és óvatosabb, mint Tonks. A lány most
elismerően fordult vissza hozzá.
– Jut eszembe, gratulálok a pálca nélküli igékhez. Hallom, már csak egy
van hátra.
– Igen, köszönöm. Azért meg kell mondjam, a Stuporral megszenvedtem –
pirult el egy kicsit.
– Remus nagyon büszke rád. Igazán gyorsan tanulsz, s ezekre a
varázslatokra kevesen képesek – folytatta Tonks rendületlenül.
Harry kissé feszengve vonta meg a vállát. Nem szerette, ha így beszéltek
róla. Ő nem csinált semmi különlegeset.
– Nem hiszem, hogy ez olyan nagy szám lenne. Csak eltökéltség és akarat
kérdése – mondta.
– Pedig nagy szám, Harry! – csendült fel Remus ismerős hangja az ajtóból.
S mielőtt folytatta volna, köszöntötte a jelenlévőket, ahogy a nyomában
belépő Mordon és Mr. Weasley is, majd letelepedett az asztalnál ücsörgő fiú
mellé. Hozzá intézte szavait. – Nagyon örülök, hogy az utóbbi időben
ennyit tanultál, közben pedig a halálfalókkal is harcoltál, és kutattál utánuk.
Néha már úgy gondoltam, a teherbírásod határát súrolod. Ám ekkor
megleptél, és újult energiával láttál neki. Bevallom, ijesztő és nyugtalanító
volt. De örültem, mert már meg tudod védeni magad.
– Mindent nektek köszönhetek – mutatott körbe a társaságon. – Ronék sem
sejthetik, mennyit jelentett nekem, hogy kitartóan mellettem álltak.

57
Ekkor torokköszörülés hallatszott az ajtóból, s barátai léptek be rajta.
Elindultak a székek felé, Mrs. Weasley gyanakvó tekintetével kísérve.
– Mióta álltatok kint? – kérdezte őket, miután leültek Harryvel és Lupinnal
szemben.
– Elég régóta – morrant Rémszem.
– Akkor értünk le, mikor benyitottak apáék a konyhába – felelte Ron kissé
vörös arccal.
– Ez az átkozott hallgatózás az idegeimre megy. Ezt is Fredéktől tanultátok!
– dohogta Mrs. Weasley. – Azok a telefülek! …
Ezek szerint Tonks utolsó szavait is hallották már. Harry azonban nem
bánta. Rámosolygott barátaira, akik erre kissé bátrabban tekintettek rájuk.
– Nézd, Harry… – kezdte Hermione, de a fiú leintette.
– Ez most nem lényeges – mondta, majd visszafordult a mellette ülő
férfihez. – Nos, Remus, mi derült ki?
Lupin megköszörülte a torkát, és belefogott: – Elmentünk Alastorral
körbenézni egy kicsit a környéken. Nem fért bele a fejembe, mért pont egy,
a számukra olyannyira megvetett mugli házban gyűlnek össze. Az nem volt
kétséges, magát az épületet hogyan szerezték. Néhány egyszerű, jellegtelen
kérdés, és a helyi közértben, kocsmában sok mindent megtudhatsz. Már jó
ideje nem látta senki az ott élő idős férfit. Sokan tudni vélik, hogy elutazott.
Tehát egyértelműen megölték a halálfalók. Úgy gondolhatták, sosem
keresnénk őket ilyen közegben. Végül is, igazuk is volt. Csak a vak
szerencsének, és a szokásos muglivédelmi őrjáratoknak köszönhetjük.
Arthur utánajárt a Minisztériumban, van-e a környékre varázsló bejelentve,
de nem talált senkit.
– Szerintem – szólalt meg Rémszem –, csupán arra kell nekik a ház, hogy
amikor a gazdájuk valamilyen nagyobb feladatokat bíz rájuk, meg tudják
beszélni a támadás részleteit.
– Igen. Pontosan erre gondoltam én is – helyeselt Harry. Mostanában nem
árt óvatosabbnak lenniük. – Tehát egy teljesen muglik által lakott terület.
Ha varázsló tűnik fel, az halálfaló.
– Pontosan – bólintott Lupin. – Bár sokan leszünk, nem biztos, hogy
fölényben. Ugyan ha nem kapnak éppen tömeges megbízást, aligha lesznek
nálunk többen. Már ha egyáltalán lesznek.
– Azzal kapcsolatban, hogy mi mekkora létszámmal megyünk, még nem
tisztáztunk mindent – vetette közbe Harry, s barátai felé fordult. – Ron,

58
Hermione, hogy döntöttetek?
– Nem hiszem el, hogy megkérdezted! – méltatlankodott Ron. – Még jó
hogy megyünk! Már fent is nyilvánvalóvá tettem.
Harry nem reagált, most Hermionéra nézett.
– Persze. Megyünk – mondta a lány.
Ginny jól tudta, tőle nem vár választ. Gyógyítóként az a dolga, hogy
felkészüljön, és itthon várjon. Nem szerette, de tudta, hogy ez a legjobb,
amit tehet. Harry csak rábólintott, és visszafordult Remushoz.
– Tonks említette, hogy Dawlish és Kingsley is velünk lesz. Ide jönnek?
– Igen. Szerintem nemsokára meg is érkeznek. Aztán már csak meg kell
beszélnünk kik, melyik oldalról közelítik meg a házat, s ha üres, mit
vizsgáljanak át.
– Gondolom, párosával leszünk – szólt közbe Tonks.
– Úgy célszerű és biztonságos – recsegte Mordon.
– Persze ti maradhatnátok Harryvel – szúrta közbe Mr. Weasley, fiára és két
barátjára nézve.
– Nem jó – rázta a fejét Harry. – Akkor valaki egyedül marad.
– Majd az én leszek – mondta Rémszem. – Engem nem tudnak hátulról
meglepni – bökött mágikus szemére. – Elvégre auror lennék, mióta az
eszemet tudom.
– Jó lesz így? – kérdezte Lupin.
A többiek bólogattak, bár Harrynek nem tetszett az ötlet, hogy Mordon
segítőtárs nélkül maradjon.
– Nekem sajnos nemsokára vissza kell mennem éjszakára – sóhajtott fel Mr.
Weasley. – Rengeteg most a munka a Minisztériumban.
Harry megvetően felhorkant az intézmény említésére, de nem szólt semmit.
Jól ismerik a véleményét a miniszterről, és drágalátos terveiről.
– Jól van – csapta össze a kezeit Mrs. Weasley. – A vacsora kész van. Már
csak Minerva, Kingsley és Dawlish hiányzik.
Ekkor kinyílt a konyha ajtaja, és McGalagony lépett be rajta. Szokásos
szigorú kontyát viselte, és sötét zöld talárját. Nyomában pedig, két varázsló.
– Már itt is vagyunk, Molly! – mondta, azzal köszöntötte a szobában
lévőket, és helyet foglalt az egyik szabad széken. Shacklebolt és Dawlish
ugyan így tett.
A sötét bőrű mágus egyfolytában vigyorgott, az ifjabbik auror azonban
feszült arckifejezéssel ült le.

59
– Harry, Dumbledore professzor festménye üzeni, hogy szívből gratulál
ahhoz, hogy ilyen magas szintre tudtad képezni magad, és örül, hogy felül
tudtatok emelkedni Piton professzorral a gyűlöleten, a fontosabb cél
érdekében – fordult az igazgatónő Harry felé.
A fiú csak ült, és enyhén megcsóválta a fejét.
– Nem is Dumbledore lett volna – motyogta.
A többiek erre elmosolyodtak.
– Ó, és azt mondta – folytatta McGalagony fürkészőn nézve –, hogy ne
felejtsd az utolsót!
Harry erre azonban már felkapta a fejét. Mit akar ezzel Dumbledore? –
vonta össze a szemöldökét töprengőn. Az már négy éve volt, ráadásul
három éve, nyáron járt utoljára náluk. Barátai mind őt nézték várakozón.
– Ki az az utolsó, Harry? – kérdezte Hermione.
– És mit jelent mindez? – folytatta Lupin.
A fiú még mindig gondolataiba merülve válaszolt.
– Az utolsó én vagyok – mondta. – Az utolsó Potter. Mikor ötödévesek
voltunk, Dumbledore egy ilyen szövegű rivallóval figyelmeztette a nyáron a
nagynénémet, azzal, hogy maguknál tart, az életemet védi. De nem értem,
mit üzen ezzel. Csaknem három éve nem láttam Dursleyéket. Vajon most ők
szorulnának védelemre? A festmények csak arra emlékeznek, ami halálukig
történt velük, de ha így van, ezt újonnan kellett megtudnia. Nem? – nézett
fel a többiekre.
– Nem tudhatjuk, hány helyen őrzik Dumbledore professzor festményét –
mondta erre McGalagony. – Ne felejts el, tiszteletreméltó, elismert mágus
volt.
Harry rábólintott.
– Azt hiszem, el kellene látogatnom a Privet Drive-ra. Bár nem igazán
értem, ha akar tőlük valamit Voldemort, miért várt ennyi ideig.
A többiek csak hümmögtek. Bizony Albust, csak úgy, mint Voldemortot,
sokszor nem értették. Harryt az is bosszantotta, hogy eddig, ha beszélt volt
igazgatójával a festményen, konkrétumokat sosem árult el. Hányszor
kérdezte Pitonról is, valahányszor a Roxfortban járt, de ő csak azt
hajtogatta: „Most is csak azt tudom mondani Harry, hogy maradéktalanul
megbízom Perselusban.” De az okait soha nem árulta el, pedig Harryt hol a
barátjának, hol a fiának nevezte. A fiú ilyenkor ordítani tudott volna

60
dühében. Amit néha bizony meg is tett. Éppen ezért, nem sűrűn kereste fel
Dumbledore képmását.
– Jól van, tehát akkor – szakította félbe McGalagony Harry gondolatait –
elmentek a házhoz. Ha üres, nem lesz túl sok dolgotok – szavait
természetesen minden résztvevőhöz intézte. – Alaposan nézzetek körül,
hátha találtok valami fontosat. Azon sem lepődnék meg, ha egyikük ott
bujkálna régóta. Néhányuknak nem volt túl sok választási lehetősége
Azkaban után. Amennyiben halálfalókkal találkoztok, igyekezzetek minél
többet elfogni. Ne kockáztassatok, ha szükséges, vessétek be a
legrosszabbat. Ők sem fognak tétovázni ezzel kapcsolatban. – Komoran
bólogattak. McGalagony folytatta. – A kikérdezésüket természetesen majd
a vezetéseddel, Alastor – biccentett a férfi felé –, az aurorokra bízzuk.
Harry, figyelj oda! – nézett most a fiúra. - Ha túlerőben lennének,
megpróbálhatnak Voldemort elé vinni. Erre számítanod kell!
Harry bólintott ugyan, de valami szöget ütött a fejében. Erre nem is gondolt.
Így könnyedén odajuthatna a rejtekhelyére, bár minden bizonnyal pálca
nélkül. És ott lenne a többi halálfaló. De talán ha…
– Meg se forduljon a fejedben! – szólt rá élesen Lupin, félbeszakítva az
azóta tovább beszélő McGalagonyt. A fiú ránézett. Nem számított rá, hiszen
ha nem volt muszáj, a saját otthonában nem védte gondolatait, a férfi pedig
addig minden bizonnyal legilimentálta. – Már mikor rábólintottál Minerva
szavaira sejtettem, hogy eszedbe jut ilyesmi.
– Azt hiszem, már túl jól ismersz, Remus – válaszolt Harry enyhe éllel a
hangjában.
A többiek hol őt, hol pedig a vele farkasszemet néző Lupint figyelték.
– De ne mond, hogy nem ez lenne a legegyszerűbb megoldás – folytatta
Harry.
– Hát persze – mondta Remus ingerülten. – Amennyiben nem találsz
kíméletesebb halálnemet az öngyilkossághoz.
– Csak ki kellene gondolni, pontosan hogyan lehetne megoldani – rázta a
fejét a fiú. – Például hogyan értesíthetnélek titeket, hol vagyok.
– Szerinted, lenne rá időd?! – a férfi már nem is rejtette dühét. – Annyiszor
húztad keresztbe a számításait tizenegy éves korodtól kezdve, hogy
mostanra minden vágya, hogy megöljön!
– Pontosan miről is van szó, Remus? – csattant fel McGalagony türelmét
vesztve.

61
A szólított nem vette le a szemét a fiúról, úgy válaszolt.
– Csak ötletet adtál Harrynek. Megfordult a fejében, hogy talán nem is
reménytelen Voldemort elé kerülni.
Szavaira mindenki hatalmas szemeket meresztett, néma csönd lett a
konyhában.
– Ahogy az imént említetted, már nyolc éve benne vagyok ebben az
átkozott háborúban. Más gyerek akkor még csak felfedezi a világot, játszik,
és a legnagyobb gondja, hogy milyen jegyet fog kapni a dolgozatára – törte
meg a csendet Harry, már ő is kissé ingerülten. – Nem gondolhatod, hogy
örökké folytatom ezt a kilátástalan oda-vissza küzdelmet!
– Ha odamész, megöl! – kiáltott Lupin.
– Egyszer úgyis megteszi! – emelte fel a hangját a fiú is. – Behozhatatlan
előnye van velem szemben! Sokévnyi tapasztalat és tudás.
– És ez a megoldás?! – állt fel a férfi.
– Előbb-utóbb valamit tennem kell! – emelkedett fel Harry is.
– De hiszen azt csinálod nyolc éve! Te magad mondtad! – kiáltott az arcába
Lupin.
– Elég! – kiáltott fel Ginny, és felpattant a helyéről. Hirtelen mindenki felé
fordult.
– Felfogjátok egyáltalán, miről vitáztok?! – meredt dühösen az egymással
szembenálló férfiakra. – Te! – mutatott a kissé meghökkent Harryre. –
Felfogtad egyáltalán, mit beszélsz, és hogy ez nekünk milyen érzés lehet?!
Arról beszéltek már jó ideje, hogy nehogy már öngyilkos legyél, és hogy
mikor hogyan halsz meg! Felejtsd el, hogy ezt meg merészeled tenni! –
kiáltott a fiúra. – Itt vagy, harcolsz, élsz és erős vagy! Nem fogod pont most
feladni! Vedd észre, Remusnak igaza van! – folytatta. – És ha nem tűnt
volna fel, mi is mind azért vagyunk itt, hogy segítsünk. Ne a haláloddal
akarj minket megmenteni! Arról nem is beszélve, hogy éppen azzal ölnél
meg, mert más nem képes legyőzni őt.
Harry már rég lehiggadt, és csak hallgatta barátnője kitörését. Igaza van,
gondolta.

Mindenben. Bár még mindig úgy vélte, ha valamilyen szinten ki tudnának

találni egy megfelelő tervet, jó megoldás lenne, ha hagyná, hogy Voldemort
elé vigyék. Így csak felsóhajtott, és csendben visszaült a helyére. Ginny
rámeredt. Azt hitte, kap valamiféle választ, reakciót, de Harry hallgatott.
Remus is helyet foglalt mellette, s már ő is nyugodt hangon szólalt meg.

62
– A hallgatásodból ítélve, Ginny nem teljesen győzött meg.
– Nem fogok megint veszekedni – jegyezte meg csendesen Harry.
Ez már túl sok volt Ginnynek. Eleredtek a könnyei, s kirohant a konyhából.
Harry maga elé meredt, Mrs. Weasley pedig a lány után indult, hogy
megvigasztalja.
– Ez most mire volt jó, Harry? – kérdezte az idáig meredten hallgató Ron.
– Igaza volt. Mindenben. De továbbra is úgy gondolom, hogy egy jó tervvel
megoldást jelenthet, ha hagyom magam Voldemorthoz vinni. Az utolsó
lélekdarab Naginiban van, éppen ezért mindig maga mellett tartja. Ha ki is
mozdul a rejtekhelyéről, nem akkora marha, hogy magával hozza.
Márpedig amíg a kígyó él, hiába kerülök szembe Voldemorttal.
– És amit Piton mondott? – nézett rá Hermione.
– Az ésszerű és elfogadható – felelte a fiú. – De akkor számítsatok rá, hogy
még jó ideig el fog tartani a háború.
– Inkább tartson még tíz évig a háború, mint hogy meghalj.
Harry nem válaszolt. De ez alatt a tíz év alatt hány ember veszti életét? Bár
az is igaz, hogyha ő meghal, Voldemort szabadon tehet bármit, és onnantól
övé a hatalom. Már ha teljes bizonyossággal elfogadja a jóslatot.
Egy ideig csendben ültek, majd McGalagony megköszörülte a torkát, és
folytatta, amit még el szeretett volna mondani. Harry egyáltalán nem figyelt
rá, némán ülte végig a további beszélgetést. Nem szólt hozzá semmihez.
– Akkor mi gyorsan felmegyünk átöltözni – mondta Hermione, s Ronnal a
nyomában elindultak a lépcsőhöz.
Kicsit később Harry is felállt, hogy még felvegyen egy pulcsit a szobájában.
Miután kilépett a konyhából, Lupin a többiek felé fordult.
– Aggódom, hogy nem tesz le a tervéről.
– Nem akar ő meghalni Remus – legyintett Mordon. – Nyomás van rajta, s
ő igyekszik minél jobban megfelelni.
– Nélkülünk nem fog beleugrani – mondta McGalagony. – Hallhattad.
Számít ránk. Tudja, hogy egyedül biztosan meghalna, és nem éri el a célját.
Mindig is éles eszű és tehetséges volt. Én bízom benne.
– Ezt nem vitatom – sóhajtott Lupin. – Csak ne lenne néha olyan makacs és
forrófejű.
Harry gondolataiba merülve ment fel a szobájába, észre sem véve a háta
mögött lefelé tartó Mrs. Weasleyt. Bántotta, ami Ginnyvel történt, de nem
akart hazudni a lánynak, csak hogy megnyugtassa. Mindenesetre úgy

63
döntött, amint visszatérnek, bocsánatot kér tőle. Éppen egy pulóver után
kutatott szekrényében, mikor Tonks hangja csendült a folyosóról.
– Gyertek! Indulunk! – szólította a három jó barátot.
Harry gyorsan kikapta a polcról az első keze ügyébe került Mrs. Weasley
által kötött pulóvert, és magára kapta. Mikor kilépett az ajtón, látta amint
barátai éppen lefelé tartanak a lépcsőn. Követte volna őket, ám ekkor valaki
hirtelen megfordította, és szorosan átölelte. Harrynek még meglepődni sem
volt ideje, mikor a még mindig vöröslő szemű Ginny hosszan megcsókolta,
majd azt suttogta: – Nagyon vigyázz magadra! A többiektől már
elköszöntem.
A fiú szeretettel megsimogatta az arcát, majd egy mosollyal elbúcsúzott.
– Ígérem.

6. fejezet - Rajtaütés és sérülés

A ház nem volt túl nagy, s teljesen sötétnek és elhagyatottnak tűnt.

Barátaival óvatosan közeledtek a hátsó ajtó felé, mely a kis kertre nyílt.
Csend volt, a környék muglijai bezárkóztak otthonaikba, egy-egy ablak
lehúzott sötétítőjén keresztül szűrődött ki csupán gyenge fény. A három
fiatal mágus, pálcáikat készenlétben tartva haladt az éjszakában, nem
gyújtottak lángot a végén. Mikor odaértek az ajtóhoz, Harry elmotyogta
magában a zárnyitó varázsigét, majd a résnyire nyitott ajtón belesett.
Bizonyára a szemből közeledő Lupin és Tonks is hasonlóan járt el.
Nem látott semmi nyugtalanítót, alighanem a félhomályos étkezőbe
nyitottak. Belépett a helyiségbe, majd hátraintett barátainak, hogy
nyugodtan kövessék. Az utolsónak érkező Ron zárta maguk után az ajtót.
Körbenéztek, s azonnal tudták, hogy Dawlish nem tévedett. Érezhetően,
nem egy dolog mágikus volt a házban. Egyik irányból sem hallottak zajt,
ezért úgy gondolták, a többiek sem futottak össze halálfalókkal. Mordon a
felsőszintet, Kingsley és Dawlish pedig a pincét kapták.
Harryék elindultak, hogy körbenézzenek. A bal oldali kisebb helyiség a
konyha volt, majd jobbra az előszoba a gardróbbal, és az emeletre vezető
lépcsővel. Tisztára, mint a Privet Drive, morogta magában Harry. Majd
hirtelen, mintha a semmiből tűnt volna elő, egy férfi magas alakja jelent
meg az előszobában. Hermione vette észre először, s kérdés nélkül támadott

64
a talárosra. Ekkor azonban a hátuk mögül halk pukkanás hallatszott, s Harry
azonnal megpördült. Miközben szembenézett az érkezővel, arra lett
figyelmes, hogy immáron több helyütt is újabb hoppanálás zaja hallatszik.
A fiú meglepődött, mikor megpillantotta Harryt.
– Potter – sziszegte, miután pár pillanattal később felismerte. Nem is
teketóriázott tovább. Pálcája felizzott, s átka már suhant is Harry felé.
Ő azonban hárította, s az eltévedt sugár az előszobába pattant.
– Jól látod, Malfoy – felelte hasonló gyűlölettel a hangjában, és küldte is az
összetett varázslatát.
Időközben a nappaliban is csata dúlhatott, az átszűrődő hangokból ítélve.
Harry azonban pillanatnyilag ellenfelével foglalkozott, aki egy pajzzsal
védte viszonttámadását. Nem esett kétségbe. Pár apró mozdulattal
ismételten összetetten támadott, hármat egymás után, nem hagyva időt a
másiknak a reagálásra.
Draco eltátotta a száját, látva a sok, felé suhanó fénycsóvát, s kettő
kivételével sikeresen védte is. A kábítás és a hátráltatás azonban egyszerre
érte. Hátrarepült, s fejét a falhoz csapta, ám addigra a kábításnak hála nem
sok mindent érezhetett. Lezuhant a földre, s nem mozdult. Tarkóján vékony
vércsík folyt végig.
Ekkor az előszoba felé kapták a fejüket, Mordon épp a nappaliba sietett,
ahol többen is lehettek. Hermione ügyesen elbánt ellenfelével, aki
megkötözve vergődött, mindhiába. Ron ráküldött egy Stuport, Harry pedig
vissza se fordulva Malfoyt kötözte meg. Már rég másra figyelt. Az imént
általa védett átok egy csaknem embermagasságú képre csapódott a gardrób
mellett. Közelebb sétált, de közben éberen figyelt.
– Nézzétek! – suttogta barátainak. – Az átka felfedett egy titkos járatot.
Menjünk be! – azzal már lépett is a festmény mögött feltáruló folyosóra.
– Vagy inkább NE menjünk be! – morogta Ron, de már követte is barátját.
Hermione zárta a sort, aki alig, hogy belépett, eltűnt a lyuk, amin
bemásztak, és a helyében tömör fal húzódott. Korom sötét volt, és semmit
sem lehetett hallani az eddigi robajlásból, kiáltásokból. Mintha hirtelen
megsüketültek volna.
– Mi a fene…! – kezdte Ron.
– Hát ezért nem hallotta őket Dawlish – mondta a lány.
Harry bólintott, s óvatosan beljebb indult.

65
– Csinálj valamit Hermione! – szólt rá a vörös hajú fiú, a bezárult falra
utalva.
– Miért én?! – méltatlankodott a lány.
– Mi, Harryvel értünk ahhoz, hogyan kell bajba kerülni. Te pedig ahhoz,
hogyan kerüljünk ki belőle – érvelt a fiú.
Harry elmosolyodott, ám ekkor egy fénycsóva közeledett feléjük.
– Vigyázz! – kiáltotta, s arrébb ugrott az átok elől, elrántva Hermionét is.
Mivel nem sokat láttak, elküldtek egy-egy átkot, majd Harry úgy vélte, az a
legokosabb, ha megidézi kedvenc pajzsát. Barátai hasonlóan cselekedtek,
majd most már Ron, fényt gyújtott pálcája végén. Ahogy haladtak előre,
egy fekvő alakba botlottak. Alighanem valamelyikük átka célba talált. A
férfi nem volt magánál, s a szemüveges fiú azt is biztosra vette, hogy
korábban még nem találkozott vele.
– Harry, szerintem ne menjünk tovább – szólalt meg Hermione. –
Nyugtalanít, hogy lezáródott a fal. Úgy gondolom, ez amiatt lehet, hogy
három embert vártak még, s érzékelt minket. A kinti zajokból ítélve
azonban biztos többen lehettek a halálfalók háromnál. Az egyikük
riaszthatott még párat közülük. Márpedig akkor Lupinék bajban lehetnek.
Harry levette a tekintetét a férfiról, és visszafordult.
– Igazad lehet. Menjünk. Majd szólunk nekik, hogy ezt meg kell nézniük.
Megindultak visszafelé, mígnem az üres falhoz értek.
– Szerintetek? – torpant meg elsőként Ron.
– Ha kívülről felfedhette egy eltévedt átok, akkor belülről se működhet
nagyon másként – morfondírozott Harry.
– Próbáljunk pár zárnyitást – bólintott rá Hermione.
Az ötlet azonban nem vált be. Harry ideges lett. Aggódott a kint lévőkért,
de az volt az érzése, hogy ezen a folyosón ők sincsenek nagyobb
biztonságban.
– A fenébe! – ütött a falra tehetetlenségében, mire azt vette észre, hogy
azon átszaladt a keze, akár a levegőn. – Hoppá! – lepődött meg, majd
előreindult.
Akadálytalanul kijutott az előszobába. Azonnal megszűnt a némaság,
erőteljes robajlások, és különféle színű fények felvillanása zavarta a
nyugalmat. Megvárta, míg barátai is kiértek, s már indult is a nappali felé.
Hermione megtapogatta az időközben renoválódott festményt, s az ezúttal
nem engedte át a kezét.

66
– Milye furcsa. Megint szilárddá vált.
Ezt azonban már csak fél füllel hallották a fiúk, akik időközben a ház
belseje felé haladtak.

Hermione gyorsan utánuk indult, s azt látták, hogy a még talpon lévő Lupin,
Tonks és Mordon, vagy hat halálfalóval küzd egyszerre. Egy pillanatra
mind az érkezők felé kapták a tekintetüket, s ketten amint felismerték, már
fordultak is Harry felé. Az egyikük Dolohov volt, a másik a még életben
lévő páros tagja, az idősebb Monstro. A fiú azonnal beljebb lépett, és
viszonozta a támadást. Időközben észrevette, hogy Kingsley és Dawlish a
földön fekszenek eszméletlenül.
– Hermione, nézd meg őket! – kiáltott a lánynak, miközben Ron
csatlakozott a küzdelemhez.
A lány gyorsan odaszaladt Shacklebolthoz, s pajzsot húzott maguk köré,
míg vizsgálta a férfit. Monstro nem okozott túl sok problémát Harrynek,
láthatóan csak a főbenjáró átkokat szerette használni, azzal azonban nem
sok eredményt ért el, miután a fiú átkai eltalálták.
Mielőtt dédelgethette volna törött lábát, a kábítás már meg is tette a hatását.
Dolohov azonban erős volt, de Harry nem bánta. Meg akart neki fizetni
Elphias miatt. Pálcáik hihetetlen sebességgel mozogtak, akár egy
kardvívásnak is beillett volna. Hermione időközben kénytelen volt
átszaladni Dawlish-hoz, Kingsley ugyanis nem volt túl jó állapotban,
viszont az ő segítsége kevés volt ehhez. A fiatal aurorral hasonlóan járt el,
mint az imént a sötét bőrű mágusnál. A férfit csupán a kábítás érte, így
elmotyogta a Stimulát, s az auror magához is tért. Egy ideig kótyagosan
nézett körbe, ám a látvány nem valószínű, hogy megnyugtatta volna.
Harrytől pár lépésre az előszobához közel Ron harcolt Rodolfus Lestrange-
el. A férfi vérfagyasztó mosollyal szemlélte ellenfelét. Tapasztaltabb és
erősebb volt Ronnál, bár a fiú mindent bevetett, ami erejéből tellett.
Ekkor hangzott fel egy sikoly, s Tonks a karjához kapott, ami csúnyán
megsérült. Mordon időközben legyőzte ellenfelét, s most egy pajzsot
küldött a sérült nő felé, szinte egy időben a felesége sikolyára felfigyelt
Lupinnal. Tonks egy gyors fintorral megköszönte a segítséget, de ekkor
vette észre, hogy pálcája elrepült a közeléből. Tehetetlenül nézett körbe.
Hermione észrevette a helyzetét, és már indult is, hogy odaérjen, amíg kitart
a két férfi védelme. Harrynek mindeközben sikerült egy jól irányzott
átokkal Dolohovot eltaszítania, aki vagy három métert repült hátrafelé,

67
magával sodorva a kávézóasztalt. A férfi pont akkor ért földet, mikor
Lestrange sikeresen lefegyverezte Ront. A fiú rémülten nézte ellenfele
gonoszul rávillanó szemeit. Szinte ezzel egy időben az előszoba felől az
idősebb Malfoy közeledett, s pálcáját a legközelebb álló vörös hajú fiúra
szegezte, ugyan így tett az imént még Tonksszal párbajozó halálfaló is.
Hárman támadták egyszerre. Harry odakapta tekintetét, és megrémült. Nem
halhat meg! Futott át az agyán ez az egyetlen gondolat.
– Ron! – kiáltotta, de már mozdult is barátja felé.
Mintha lelassult volna az idő az ő kedvéért. Még mielőtt bármelyikük átka
is eltalálhatta volna a dermedt, fegyvertelen fiút, Harry ott termett, és
félrelökte a suhanó fénycsóvák útjából. Neki azonban már nem maradt
ideje, hogy arrébb vetődjön, így azok mind őt érték. Az erejük felrepítette,
majd a földre érkezve összeroskadt.
– NE! – kiáltották többen is, halálra váltan.
Ebből azonban Harry már nem sokat érzékelt. Tudta, hogy az egyik átok a
Sectumsempra volt, mert végighasította mellkasát, aztán elsötétült előtte a
világ. Egy pillanatra mintha mindannyian megálltak volna, s nézték, mi
történt a fiúval, majd Lupin kiáltása zendült.
– Ron! Hermione! Vigyétek Harryt! – arca halottsápadt volt. A fiú körül
vértócsa gyülekezett. A szólítottak először fel sem fogták mit mondott.
Dermedten nézték barátjukat. A halálfalók azonban nem vártak tovább.
Újult erővel lendültek támadásba, s Remus ismét kiáltott. – Siessetek!
Hermione eszmélt először. Odaszaladt Ronhoz, s lerántotta egy átok
útjából, majd Harry mellé ugrottak, s megfogta a kezét a hoppanáláshoz. Az
hideg volt, és élettelen. Mire újra körülnéztek, a főhadiszállás előtt álltak.
Nem foglalkoztak vele, hogy esetleg megláthatták őket. Közös erővel
felhurcolták az eszméletlen fiút a lépcsőn, majd amint beléptek, Ron
elordította magát.
– Ginny! Hol vagy?! Siess! Harry! – ennyire futotta, mert elcsuklott a
hangja, ahogy barátjára nézett.
Hermione remegő kézzel egy hordágyat varázsolt a fiú alá, s leeresztették
rá.
– Ginny! – zokogott fel kétségbeesetten.
Ekkor végre Mrs. Weasley, és lánya rohant ki a konyhából. Amint odaértek,
és megpillantotta szerelmét, elsápadt és megingott. Ron kapta el, majd
rászólt.

68
– Gyorsan! Csinálj valamit!
– Tudtam. Éreztem – hebegte a lány, és megkövülten meredt a fiúra.
Harry egyre sápadtabb lett, mellkasán a pulóverét átitatta szivárgó vére.
Lába természetellenes szögben állt, akárcsak egyik karja. Halántékán
vöröslő folt jelent meg, alighanem a földre érkezés okozta, miután az átkok
felrepítették. Mrs. Weasley teljesen ledermedt a hordágy mellett, s csak
ennyit hajtogatott.
– Uram isten, uram isten… – bevillant előtte az egykori mumus képe, a
halott Harryvel, s teljesen lebénította a félelem.
Ginny azonban végre összeszedte magát, és odaugrott a fiú mellé. Pálcáját a
mellkasán lévő vágásra szegezte, majd hosszú varázsigét mormolt,
mindaddig, míg a seb össze nem forrt. Aztán gyorsan felfelé intett, és a
hordágy megindult a lépcső fölött lebegve. Ron és Hermione sietve
követték, Mrs. Weasley késve eszmélt, de utánuk indult.
– Hány átok találta el, és melyikek? – kérdezte Ginny remegő hangon,
ahogy beértek a kórterembe.
– Ne… nem tudom – dadogta Hermione. – Há… három biztosan, de talán
Malfoy kombinált varázslatot küldött. A… a csonttörés… de… nem tudom!
– zokogta.
Ginny közben már egy bájitalt meg is itatott Harryvel, amely pótolja,
felgyorsítja a vérképzést. Túl sokat vesztett, gondolta kétségbeesetten.
Ezután különféle vizsgálatokat végzett, tette a dolgát, szinte gépiesen.
Folyamatosan fohászkodott, alig látott patakzó könnyeitől. Remegése miatt
sokszor melléöntötte a gyógyitalokat.
Alig egy óra múlva megjelentek a többiek is, Mordon kivételével. A
vágásokkal teli Lupin azonban megnyugtatta őket, hogy nincs semmi baja,
csupán a foglyokat vitték kihallgatni, s Rémszem ott maradt. Mindezt
azonban csak azután volt hajlandó elmondani, miután megkérdezte: – Harry
hogy van?
– Él – felelte tömören Mrs. Weasley, aki lesietett eléjük.
Ezután mindenki a gyengélkedőbe ment. Tonks meggyötört arccal lógatta
sérült karját, Remus sok helyütt vérzett, Kingsley pedig még mindig
eszméletlen volt. Dawlish törött lábát sín tartotta, úgy bicegett felfelé a
lépcsőn. Ront és Hermionét barátjuk ágya mellett találták, s úgy tűnt, most
mesélték a náluk is megviseltebb Ginnynek, mi történt. Először nem is
vették észre az érkező csoportot.

69
– Te nem láttál még senkit olyan gyorsan reagálni! Én meg csak ott álltam,
és egyszerűen ledermedtem! – mondta Ron mérhetetlen önváddal a
hangjában. – Ha nem ébred fel, én esküszöm…
– Mit!? – csattant fel Hermione könnyes szemmel. – Mit fogsz tenni?! Ne
merészelj ezek után valami hülyeséget csinálni! Azzal nem hálálod meg,
amit tett!
Ron válaszolt volna, de ekkor észrevette az őket néző rendtagokat.
– Jól vagytok? – kérdezte.
Lupin az egyik ágyhoz irányította Kingsleyt a pálcájával, majd a többiekkel
együtt odalépett a súlyos állapotban lévő fiú ágya mellé.
– Harry? – kérdezte.
Ginny üres tekintettel fordult felé, hogy válaszoljon.
– Nem tudom – rázta a fejét tompa hangon. – Nem vagyok benne biztos,
hogy… – de nem folytatta. Belenézett Remus kétségbeesett arcába, majd
ennyit mondott. – Kések átka – mutatott sebeire, s rövid keresgélés után egy
főzetet nyomott a férfi kezébe. – Ezt idd meg!
Azután Shacklebolt ágyához sietett. Lupin nem tágított.
– Annyira súlyosak a sérülései? Nem tehetünk valamit érte?
Ginny megmerevedett, és farkasszemet nézett az aggódó férfivel.
– Úgy gondolod, én nem tettem meg eddig mindent érte?! – kérdezte
élesen.
Remus gyorsan megrázta a fejét.
– Dehogy!
Ginny azonban már sírt.
– Rengeteg vért vesztett, a vágás súlyos sérüléseket okozott a szerveiben.
Több törés és zúzódás, a fejét erős ütés érte, agyrázkódása van. Egyáltalán
nincs magánál, és ki tudja mikor fog felébredni – Mrs. Weasley nem bírta
tovább hallgatni, kirohant a szobából –, ha felébred egyáltalán – zúdította rá
a tényeket a sápadtan hallgató Lupinra, az utolsó megjegyzést már ő is
csupán suttogta.
– Fel fog ébredni! – jelentette ki határozottan, a férje mellett álló Tonks.
A feldúlt lány rámeredt, majd visszafordult Kingsleyhez. Remus nem szólt
egy szót sem. Némán állt a gyengélkedő közepén.

A következő napokban sokan megfordultak a Grimmauld téri házban.

Meglátogatták a sérülteket – Kingsley, Dawlish és Tonks is kezelésre

70
szorult –, s azon tanakodtak, Harry egyáltalán eddig is hogyan élte túl.
Az ikrek szinte minden nap jöttek, mondván hiányzott már nekik az
édesanyjuk főztje. Hagrid is befutott vagy kétszer, mikor ideje engedte, és
sokáig ücsörgött szomorúan Harry ágya mellett. Végig ott is maradt volna,
ha nincs az a „fontos feladata a Rendtől, amit még Dumbledore professzor
bízott rá”.
Ron, Hermione és Ginny állandóan a kórteremben voltak. Ginny még
éjszaka is ott aludt, már ha sikerült neki. Enni is csak nagyon ritkán és rövid
időre ment el. Ronék is inkább fent ettek.
– Nem lesz ez így jó, Ginny – csóválta a fejét barátnője. – Teljesen le fogsz
gyengülni – mondta, pedig ő maga sem volt sokkal jobb állapotban.
Láthatóan ezt Ginny is észrevette, de azért nem gúnyolódott.
– Nem érted, Hermione?! – kezdte keserűen. – Én világ életemben Harryt
szerettem. Te tudod a legjobban, sosem akartam mást!
– Igen, tudom – bólintott a lány. – De te se felejtsd el, hogy az egyik
legjobb barátom, s ugyan annyi ideje ismerjük. Vagy gondolj Lupinra, aki
mintha az apja lenne. De ennünk kell! Nem lesz baja, nem adhatjuk fel!
Harry nagyon erős.
– Nem hallottátok a többieket? – szólt közbe Ron is. – Mind csodálkoznak,
hogy még él. Ő sem adja fel, harcol.
A lányok ránéztek a fiú komoly arcára, s látták milyen meggyőződéssel
mondta az előző szavakat. Mint Tonks, mikor kijelentette, hogy fel fog
ébredni. De annak már négy napja.
Harry gyakran hallotta barátai beszélgetését, de akárhogy erőlködött, nem
tudta kinyitni a szemét és megszólalni, hogy megnyugtassa őket. Időközben
Mordon is visszajött, s tanácskozást tartottak az akkor esti eseményekről.
– Dolohov küldte Harry után a Sectumsemprat – recsegte. – Előszeretettel
használta azt az átkot. Ha jól emlékszem – nézett Hermionéra –, téged is ő
sebzett meg vele.
A lány komoran rábólintott.
– Mi lett vele? – kérdezte azonnal Ron.
– Megöltem – mondta arcán elégedett kifejezéssel az auror.
A fiú sötét elégtétellel bólintott a szavaira.
– Egy szemétládával kevesebb.
– Az idősebb Malfoy elmenekült, de Dracót elkaptuk. Pontosabban nem
tudom ki volt, de alapos munkát végzett – folytatta Rémszem.

71
– Harry volt – szólalt meg csendesen Hermione. – Az ő hárított átka fedte
fel a titkos járatot, ahova bementünk, mielőtt csatlakoztunk volna hozzátok.
– Igen, a járat – mondta McGalagony, aki szintén ide érkezett, hogy
megtudja mi történt, s meglátogassa Harryt. – Mit találtatok?
– Bűbájjal működött – mondta Lupin. – Kívülről csak halálfalók nyithatták,
s érzékelte hányan mehetnek le, mert csak ötünket engedett be, miután
Malfoyal kinyittattuk. A fiú szerint hat emberre volt legutóbb beállítva, s
meg is találtunk a folyosón egy ájult halálfalót – itt Ronékra nézett.
– Igen, mi voltunk – mondta a fiú. – Hermione után lezárult. Tehát még
ketten voltak bent. Malfoy is biztosan onnan jött ki, mikor hátba támadott
az előszoba felől.
– Végül is hányat sikerült foglyul ejteni, és mit tudtatok meg? – fordult
McGalagony Mordon felé.
– Hármat – recsegte. – Abból kettőt tudtunk kihallgatni – mind bólintottak.
Tudták mi lett a harmadikkal. – A Veritaserum megtette a hatását. Akár
csak Lupin legilimensi képességei – biccentett a férfi felé. – Számos
akciójukról értesültünk, egyet már sikerült is meghiúsítani azzal, hogy
odamentünk, egyet pedig tegnap. A többivel azonban bizonyára nem lesz
szerencsénk, mert későbbre tervezték őket, s Lestrange-ék már értesíthették
Voldemortot, aki kénytelen változtatni tervein. Bár most a Potterrel
történtek miatt, kissé magabiztosabbak.
– Szerintem nem kockáztatja meg – szólt közbe Tonks.
A megbeszélést a kórteremben tartották, hiszen hárman, pontosabban
négyen, még mindig ott feküdtek.
– Egyetértek – mondta McGalagony. – Nem tudhatja mi történt Harryvel,
hogy él-e még.
– Ezt még mi sem tudjuk – jegyezte meg csendesen Ron, barátja felé
tekintve.
– Fel fog ébredni, ne aggódj! – jelentette ki Tonks, ugyan azzal az
eltökéltséggel, mint első alkalommal.
Egy ideig mindenki hallgatott, majd az igazgatónő folytatta.
– Tehát maradjunk annyiban, hogy a többi helyszínre nem megyünk oda,
mert semmi nem zárja ki, hogy az már csapda lenne – mondta Minerva. –
Tudja, hogy ismerjük a terveit. Elégedjünk meg annyival, hogy kétszer így
is keresztbehúztuk a számításait, és megszabadítottuk néhány emberétől.
Most pedig – állt fel az idős boszorkány –, ne haragudjatok, de vissza kell

72
mennem a Roxfortba. Ha bármi változás történik, azonnal szóljatok! –
mutatott a még mindig eszméletlen Harryre.
Mrs. Weasley is felállt, hogy kikísérje, a többiek azonban csak elköszöntek,
és maradtak. Harry és Tonks ágya között ültek, ahogy eddig is.
– Sokba került nekünk ez a pár ember – szólalt meg Mordon.
– Ne mondd ezt! – zengte a túlsó ágyról Kingsley mély hangján.
A többiek is csúnyán néztek rá, így Alastor gyorsan folytatta.
– Hogy lehet, hogy túlélte azokat az átkokat, Remus? Így, egyesített
hatással?
A férfi egy kicsit elgondolkodott, majd azt mondta: – Harry mindig is
sokkal erősebb volt, mint azt valaha is gondolta volna magáról. Gondolj
bele, hányszor dacolt Voldemorttal. Már harmadikos korában meg tudtam
neki tanítani a patrónus bűbájt, és azóta is az összetett, és érzelem alapú
varázslatokat sajátítja el a legkönnyebben. Meggyőződésem, hogyha nem
ezek a körülmények lennének, Voldemort már rég megkörnyékezte volna,
hogy maga mellé állítsa. De Harryt, ezzel együtt soha, egy pillanatig nem
érdekelte a fekete mágia. Egyszerűen, mert nem vágyik hatalomra. Gyűlöli,
akárcsak egykor az apja.
Mordon hümmögött egyet.
– Hihetetlen gyorsan felmérte a helyzetet, mikor Ronra támadtak.
Tonks rábólintott.
– Igen. Én szinte még észre sem vettem, mikor ő már mozdult.
Ron kissé feszengett a helyén.
– Nem kellett volna ezt tennie.
Lupin ránézett.
– Tudod mennyire fél attól, hogy bárki is meghal a környezetében. Soha
nem akadályozhatjuk meg benne, hogy ezt tegye. Kötelességének érzi, mert
szeret titeket.
– Tudjátok, miután Piton jelentkezett, egyik este az ablakban állt, és
gondolkodott – kezdte Ginny halkan, aki Harry kezét fogta ültében. – Azt
mondta, minden miatta történik, s ő csak ezért van. Egy eszköz, ami azért
született, hogy egyszer megkísérelje megölni Voldemortot – Lupin
megmozdult, hogy mondana valamit, de a lány folytatta. – Tudtam, hogy
nem gondolja teljesen komolyan. Szomorú volt Elphias miatt. Azt mondta,
mi valamiféle csodaként, hősként kezeljük, pedig mindig is sokkal jobban
szeretett volna egy nyugodt, hétköznapi életet – merengett Ginny. – De

73
aztán láttam az arcán, hogy ezt sem gondolja komolyan, hiszen egy
háborúban nem élhet nyugodtan, és ha van lehetősége véget vetni ennek,
akkor nem bújhat el. Meg kell próbálnia. Ha nem ő lenne a Kiválasztott,
akkor is harcolna.
Mindnyájan elhallgattak, s csak ültek csöndben, mintha erre a szavakra azt
várnák, Harry ugorjon ki az ágyból, és ismét álljon bátran a végzete elé. A
fiú azonban nem mozdult. Fekete haja borzas volt, mint mindig, arca
azonban sápadt és kifejezéstelen.
– Fel fog ébredni! – ismételte makacsul Tonks.

7. fejezet - Megkönnyebbülés, Aidera

– Hogy van? – kérdezte fáradtan Lupin, s lerogyott a székre.

Mindenki napja Harry ágyánál végződött. Nem sokkal több, mint egy hét
telt el azóta, hogy Harryt elérték az átkok, s néhány Rend tagot kezdett
elhagyni a remény. Dawlish már kikerült a kórteremből, a lábtörésén kívül
nem esett különösebb baja. Tonks sérülése makacsabb volt, még mindig
kötés díszelgett rajta, s Ginny valamiféle bájitalt itatott vele, hogy karjáról
folyamatosan tűnjenek el az égési hegek és kelések. Shacklebolt is kezdett
jobban lenni, gyógyfőzetek kombinációjával egyre erősödött.
Nagyrészt a biztonság kedvéért volt még bent. Éppen Ronnal sakkozott,
míg Hermione és Ginny, Harry ágya mellett ültek, és beszélgettek.
Hermione ölében Csámpás dorombolt, aki szórakozottan simogatta az
állatot. Eltökélten itt töltötték az időt. Míg Harry fel nem ébred,
mondogatták – ott akarunk lenni.
Estére szokás szerint csak Ginny maradt a kórteremben, beadta a napi
gyógyító főzeteket, és leült az ágy melletti székre. Ilyenkor hosszan nézte a
fiú arcát, figyelte hogyan emelkedik a mellkasa minden légvételénél.
Egyedül ez mutatta, hogy még él. Mikor elég álmosnak vélte magát,
lefeküdt a szomszédos ágyra, és aludt egy keveset. Ezúttal a széken nyomta
el az álom, Kingsley és Tonks már régen aludtak.

Reggel, szokásához híven már korán ébredt, meglehetősen fáradtan, s

rögtön érezte, kicsit elaludta a nyakát, és tagjai elgémberedtek. Mikor végül
felpillantott, éppen beletekintett egy kissé még zavart, de életteli zöld

74
szempárba, akinek tulajdonosa őt nézte. Szemei elkerekedtek, majd
örömében felsikkantott.
– Harry! – kiáltotta, és sírva a fiú nyakába vetette magát. – Végre!
A két beteg felriadt kitörésére, és pislogva figyelték mi történt. Tonks volt
az első, akinek leesett.
– Tudtam! – kiáltotta boldogan.
Ginny felpattant, és az ajtóhoz rohant, feltépte és már a folyosón kiabált.
– Ron! Hermione! Remus! Gyertek gyorsan!
Harry felvonta a szemöldökét barátnője viselkedését látva, majd a két
szobában lévő rendtaghoz fordult.
– Jól vagytok? – kérdezte halkan.
Kingsley zengő hangon felnevetett. Tonks pedig épp válaszolt volna, mikor
az ajtón besietett a népes baráti társaság. Így a fiatal boszorkány már
hozzájuk is intézte szavait.
– Megáll az eszem! Felébred ennyi idő után, és mit gondoltok, mi volt az
első kérdése?! „Jól vagytok?” – majd visszafordult a fiúhoz. – Mi remekül,
Harry.
Ekkor ért az ágyhoz a boldog és megkönnyebbült Remus, s azonnal lehajolt
megölelni a fiút.
– Hallom máris másért aggódsz – nevette a kissé hökkent Harry fülébe.
De amint a férfi elengedte, máris a zokogó Hermionét kapta a nyakába,
majd mire nagy sokára elengedte, érkezett Mrs. Weasley. Végül a kicsit
zavarban lévő Ron is odaállt, megölelte, és megkönnyebbülten rávigyorgott
barátjára. Ekkor kinyílt az ajtó és a fáradt Mr. Weasley is befutott.
– Gondoltam, hogy mind itt lesztek – mondta, majd amint megpillantotta
Harryt, azon nyomban felderült. – Harry, édes fiam! De örülök, hogy
magadhoz tértél! – sietett oda az ágyhoz.
– Én is örülök nektek – mosolygott a társaságra a fiú, csak most tudott
rendesen körbenézni.
Remus, Hermione, Ginny és Mrs. Weasley mosolygós, ám kissé aggódó
arcát látta közvetlen maga mellett, Ron vidám, de némileg bűntudatos
ábrázatát. Kicsit távolabb Mr. Weasley nevetett rá, azt pedig már korábban
látta, hogy Tonks és Kingsley is a gyengélkedőn fekszik.
A férfin nem látott sérülést, a boszorkány karja pedig, ugyan be volt kötve,
ahogy vidáman az ágyán ücsörgött, egyébként egészségesnek tűnt.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Lupin.

75
– Jól vagyok – vágta rá reflexszerűen a fiú.
A férfi kissé elkomorult.
– Az igazat Harry, különben nem tudunk segíteni.
A fiú ránézett, majd megadóan felsóhajtott.
– Szétmegy a fejem – kezdte. – Alighanem csontforrasztót itattatok velem,
mert hányingerem van az ízétől. Nem látok rendesen a szemüvegem nélkül,
szúr mindenem, és baromira fáj a vállam meg a jobb lábam. Így hirtelen
ennyi. – Mire újra felnézett, már csak aggódó, borús arcokat látott maga
előtt, ahogy haladt a felsorolással.
– Ne hülyéskedj, Harry! – szólt rá szigorúan Ginny, és a fiú szemére
illesztette a szemüvegét.
– Eszemben sincs – rázta meg enyhén a fejét, immár tisztán látva kedvesét.
– Nem lehet még mindig ennyi! – nézett rá a lány, és hangjából aggodalom
csendült.
– Akkor minek kérdeztél? – ült fel egy kissé, de azonnal megbánta. Éles
fájdalom hasított bele a bordái környékén. Önkéntelenül odakapott, és
elfintorodott.
– Mi történt?! – kérdezték többen is, miközben Ginny felugrott az ágy
széléről.
– Kihagytam az oldalam a felsorolásból – szűrte a fogai közt Harry.
– Mit mondtatok, hány átokkal találták el? – fordult meg azonnal a lány a
többiek felé.
– Nem tudjuk pontosan, talán néggyel – mondta kissé remegő hangon
Hermione.
– Ugyan Ginny! – ügyeskedett Harry, hogy felüljön. Mrs. Weasley és
Hermione rögtön odalépett, hogy segítsenek neki. – Ez már édes mindegy.
Elég átok talált már el életemben. Ezek utóhatások. Most csak annyi a
különbség, hogy több talált el egyszerre. Köszönöm – nézett barátjára és
Mrs. Weasleyre, miután sikeresen felült.
– Na ne mond! – csattant fel a lány. – Szerintem meg annyi a különbség,
hogy most majdnem belehaltál!
A fiú nem akart veszekedni, ezért inkább mást kérdezett.
– Meddig aludtam?
– Egy hétig – válaszolt Lupin. Harry pedig felvonta a szemöldökét. -
Féltünk, hogy…

76
– De ez most nem lényeges! – vágott közbe Mrs. Weasley. – Nem vagy
éhes, Harry drágám?
A fiú elmosolyodott.
– Nem, köszönöm Mrs. We… – majd megpillantotta az asszony
bosszankodását, és így folytatta. – Molly. Azt hiszem, egyelőre az is
sikerélmény, hogy ülök.
– Nem kellett volna ezt csinálnod, Harry! – szólalt meg komor
határozottsággal Ron. – Harry felé tekintett, átható zöld szemeivel. –
Majdnem meghaltál, ráadásul helyettem!
– Ron… – szólt rá halkan Hermione.
– Ugyan, Hermione! A közelébe sem jutottak az átkok, ha nem vagyok
én… – de nem folytatta, csak legyintett, és visszafordult Harryhez. – Edzeni
fogok, hogy jobb legyek, mert a bénaságom akár mindkettőnk életébe is
kerülhetett volna!
A szobában lévők döbbenten meredtek a fiúra szavai után. Harry azonban
figyelmesen nézte egy ideig, majd értőn bólintott.
– Pontosan így éreztem Sirius és Dumbledore halála után – most rá
meredtek döbbenten. – Edzek veled, amint kikerülök innen.
Ron megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Tudtam, hogy te érteni fogod.
Mrs. Weasley ekkor hirtelen elsírta magát, ezzel elérve, hogy a jelenlévők
ezúttal ő rá meredjenek. Most Harry is értetlenül csodálkozott.
– Hát már tényleg felnőttetek! – sírta az asszony.
Mostanra, hogy mindenki megnyugodott és megkönnyebbült, vidám
társalgás vette kezdetét. Az utóbbi egy hét óta először, felszabadultan a
szorongásból. Harryt érdekelték volna a hírek, s hogy mit tudtak meg a
rendtagok, de tisztában volt vele, hogy ezzel korai lenne előhozakodnia. Így
csak mosolyogva figyelte barátait, a családját, és érezte, hogy egyre
fáradtabb. Nagyon gyenge volt még, és valóban fájt mindene. Lassan
elnyomta az álom, s még utoljára Lupin levette róla a szemüvegét.

Estefelé ébredt megint, a csendből ítélve azonban későn lehetett már,

félhomály volt a szobában. Ekkor valaki megmozdult mellette a széken, és
egy puha kéz simított végig az arcán, majd szorosan megfogta az ágyon
pihenő kezét.

77
– Ginny – suttogta, mikor megérezte a lány finom illatát és felé fordult,
miután szabad jobb kezével a helyére illesztette szemüvegét. Nyitotta a
száját: – Alu… – de nem tudta elmondani, mert a lány hirtelen felé hajolt,
és a szájára tapasztotta az ajkait.
Hosszan, gyengéden csókolóztak, mígnem Harry úgy nem érezte, hogy
menten elfogy az összes levegő a tüdejéből. Ginny kissé felemelte a fejét,
de csak annyira, hogy egymás szemébe nézhessenek.
– Hiányoztam? – kérdezte Harry halvány mosollyal, a heves fogadtatásra
utalva, majd elkomorodott a lány sápadtságát látva. – Aludnod kellene –
fejezte be, amibe legelőször belekezdett.
Már reggel is feltűnt neki a lány nyúzott, fáradt, szinte fehér arca.
– Majd alszom – felelte Ginny. – Téged figyeltelek.
– Elég rosszul nézel ki – mondta aggódva a fiú.
Erre Ginny halkan, örömtelenül felnevetett.
– Te beszélsz?! – mondta. – És hogy hiányoztál-e? Hát megnyugtathatlak,
borzasztóan.
A fiú szomorúan nézett rá.
– Ginny, kérlek. Tudom, hogy mit akarsz mondani, de te is tudod, hogy
én…
– Nagyon féltem, Harry – jelentette ki egyszerűen a lány. Majd kijavította
magát. – Nagyon féltünk. Mindent megtettem, de nem lehettem benne
biztos, hogy felébredsz-e.
– Nem tehettem mást. Ha Ron meghalt volna… vagy bármelyikük… – itt
azonban csak megrázta a fejét, mintha a gondolatát is ki akarná űzni belőle.
– Te mindig meg akarsz menteni mindenkit, csak magadat nem!
– De Ginny! Hiszen épp ugyan olyanok vagyunk! Te is pont annyira féltesz
minket, mint én titeket.
A lány felsóhajtott. Látszott, hogy tudna mit mondani erre, de nem akart
veszekedni.
– Nagyon szeretlek, Harry – hajolt ismét a fiú fölé. – Sosem akartam mást,
csak téged. Szeretem a bátorságod, a szerénységed. Szeretem, hogy
számíthatunk rád, a gyors észjárásodra, a lélekjelenlétedre. Szeretem örökké
borzas fekete hajadat – azzal belesimított. – Az észbontóan, átható zöld
szemedet – mire Harry elmosolyodott. – Szeretem a mosolyodat – érintette
meg ujjaival a fiú száját. – Egyszóval mindazt, ami valójában te vagy.

78
Elmerültek egymás tekintetében. Harry már túljutott azon, hogy a lánnyal
való kapcsolatában zavarba jöjjön érzéseitől, vagy ne legyen vele mindig
teljesen őszinte. De Ginny nyílt szavai és szeretete, most megdöbbentették.
– Ha meghaltál volna… – súgta a lány, de Harry nem hagyta, hogy
befejezze.
– Én is nagyon szeretlek, Ginny. És talán nem tudom úgy megfogalmazni,
mint ahogy az előbb te elmondtad, de nagyon fontos vagy nekem. Nem
szerettem volna fájdalmat okozni neked. Sem a többieknek, de soha nem
bocsátottam volna meg magamnak, ha Ron meghal, én pedig nem tettem
semmit ellene. Mint ahogy Sirius halála is örökre az én hibám marad. Az
ostobaságomé.
– Elhiheted nekem, Harry Potter – intette szeretettel a lány –, hogy van pár
negatív jelző, amit rád mondhatnánk, de az ostobát semmiképp.
A fiú halkan felnevetett.
– Sorold!
Ginny ravaszkásan mosolygott.
– Nos: makacs, olykor önfejű és hirtelen haragú. Túl vonzó, ismert és
népszerű – villant huncutul a szeme, s Harry ismét nevetett. – Ami miatt
csak barátnője féltékenykedhet.
Harry egy kissé arrébb csúszott az ágyban, és felemelte maga mellett a
takarót.
– Gyere! – mondta.
A lánynak nem kellett kétszer mondani. Óvatosan lefeküdt a fiú mellé,
nehogy fájdalmat okozzon neki. Harry megmosolyogta, s magához húzta,
hogy megcsókolja. Ginny hozzásimult, és átölelték egymást.
– Ne haragudj, de sajnos még elég gyenge vagyok „ahhoz”. Jelenleg
ennyire futja az erőmből – incselkedett a fiú, mire Ginny gyengén
belecsípett a karjába.
Harry ismét megcsókolta, barátnője pedig elhelyezkedett a karjaiban a
mellkasához bújva. Hosszú idő óta Ginny igazán jól aludt.

A következő napokban sokan megjelentek a kórteremben, hogy szót

váltsanak a magához tért Harryvel. Természetesen az ikrek sem
hiányozhattak, akik meséltek legújabb találmányaikról, és sajnálatukat
fejezték ki, hogy ezek miatt nem tartottak velük. Merthogy akkor nem
érhette volna Harryt semmi baj, természetesen. Hagrid is megjelent egy

79
rövid időre, jól megropogtatta a lábadozó fiú csontjait. Bár ahogy jobban
elnézték, ő maga sem volt sokkal jobb állapotban, mint Harry.
Hamarosan tisztába jött a Rend eddig kihagyott ügyeivel, s barátai – akik
szinte minden idejüket nála töltötték –, folyamatosan tájékoztatták és
meséltek. Harry pedig egyre jobban lett, és erősödött.
– Ne dicsérjétek, így is hallott mindent – mosolygott Ginny.
– Tudjátok, elég furcsa volt – mondta egyik alkalommal. – Magamnál
voltam, és mégsem. Legtöbbször hallottam, amit beszéltek – mosolygott
huncutul, Ron pedig közbevágott.
– Na tessék. Most még beképzeltebb lesz, mint eddig – vigyorgott.
– De bárhogy próbáltam, nem ébredtem fel, nem tudtam megmozdulni –
folytatta Harry. – Be voltam zárva.
– Borzalmas lehetett – mondta Hermione. – Ilyen lehet a mugliknál a kóma
– majd egy kissé közelebb hajolt a fiúhoz, aki erre figyelmesen rátekintett.
– Tudom, hogy most már nem vagy olyan meggondolatlan és forrófejű,
mint régebben voltál. Sokkal megfontoltabb lettél. És Remus már elfogadta,
hogy felnőttél. Sajnálom, hogy mielőtt ez történt, éppen veszekedtünk.
Harry rábólintott, természetesen értette, hogy Hermione mért mondja ezt.
– Én is így gondoltam. Bár abban teljesen igazad volt, hogy akkor sem
maradtam volna, ha megkér rá. Utálok tétlenül ülni, és azt látni, hogy a
barátaim kockára teszik az életüket, miközben én otthon ülök. Alig várom
már, hogy kikerülhessek ebből az ágyból.
– Azért ne siettesd túlzottan – szólt szigorúan Ginny.
Tonks és Shacklebolt már elhagyhatta a kórtermet, így csak négyen voltak a
szobában.
– Na persze! – horkantott Ron. – Téged hátsó szándékok is vezetnek. – A
lány erre elvörösödött, de nem lehetett tudni, hogy zavarában vagy
dühében. Harry és Hermione felnevetett. – Addig is, itt tudhatod magad
mellett – fejezte be bátyja.
– És biztonságban – egészítette ki Ginny.
– Emlékeztek, mikor még hatodikban, Dumbledore halála után
megfogadtuk, hogy életünk során, ha bármelyikünknek szüksége lesz
segítségre, a másik ott lesz, és megteszi, ami tőle telik? Hogy mindig
számíthatunk egymásra?
Ron és Harry azonnal rábólintott.
– De még mennyire! – mondta a vörös fiú.

80
– És ha lehet, ezt mostanában még inkább így gondolom – szólt Harry is.
– Természetesen én is – mondta gyorsan Hermione. – Sőt, rengeteget
gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt vészhelyzet esetén rögtön
megtenni. És hát találtam is valamit – nézett barátaira. Ron egy kicsit
furcsállóan tekintett rá, de Harryt láthatóan érdekelte a dolog. – Persze, ha ti
is akarjátok.
Harry, Ginny rosszalló pillantásával kísérve, kiült az ágy szélére, a lány
mellé, és Hermione felé fordult.
– Mindenképpen – mondta. – Hallgatlak.
– Pontosan mire gondoltál? – kérdezte Ron.
– Nos, gondolkodtam rajta, hogyan is értesíthetnénk egymást a
leggyorsabban, és kérhetünk segítséget. Először arra jutottam, hogy
megbűvölhetnénk valamilyen tárgyat, amiből mindegyikünknek lenne, de
aztán letettem róla, mert elhagyhatjuk, vagy teszem azt, ha például
dörzsöléssel működne, véletlenül is jelezhetnénk. Az utóbbi időben nem
volt túl sok lehetőségem ezen gondolkodni, ráadásul együtt voltunk, de
mióta Harryvel ez történt, sokat foglalkoztatott a dolog. Persze főleg a
félelem motivált bármelyikőtök elvesztése miatt, s többször is előfordul,
hogy külön megyünk valahová, vagy együtt, de szétválunk, hogy
körülnézzünk meg hasonlók…
– Jaj, Hermione! A lényeget! – szólt közbe Ron türelmetlenül.
A lány bólintott, és folytatta. Barátai pedig figyelmesen hallgatták.
– Amit kitaláltam, az egy bonyolult bűbáj. Nagyjából olyan, mint a
Megszeghetetlen eskü, vagy a Fidelius. Elrejtjük a lelkünkben, hogy kit,
esetünkben kiket szeretnénk akár életünkkel is megvédeni, s ha szüksége
van rá, segítséget nyújtani neki. Nagyjából úgy működne a dolog, hogyha
például nekem lenne szükségem rátok, csupán arra kell koncentrálnom,
hogy segítsetek. Ekkor ezt ti éreznétek, s azt is tudnátok, hogy velem van
baj. Így amennyiben oda akarnátok jutni, akárhol is lennék, csak rám kell
gondolnotok, s a bűbáj a hoppanálással hozzám vezet. És akkor itt jön a
Megszeghetetlen eskü rész. Ugyanis nagyon úgy fest, hogy ha elvégezzük a
varázslatot, az bizony mindig működni fog. Mármint míg élünk.
Harry elgondolkodott.
– Ez egyáltalán nem jelent problémát, ha emiatt bizonytalankodtál, hogy
nem mennék bele. Életed végéig számíthatsz rám – pillantott a lány
szemébe, majd rövid időre a gondolataiba merült.

81
– Ki végezné el a bűbájt? – kérdezte Ginny.
– Ennél nincs szükségünk titokgazdához hasonló személyre, hiszen
lényegében ez egy egymásnak tett ígéret.
– Tehát elég, ha a bajban erősen arra gondolok, hogy gyertek segíteni? –
morfondírozott Ron.
– Pontosan – érkezett a felelet. – Csak azok fogják hallani, akiket e célból a
lelkedbe rejtesz.
Harry megvakargatta az állát, majd tűnődve az ötletgazdára nézett.
– Tudod Hermione, még ennyi év után is meglepsz néha azzal, milyen
okosan tudsz egyes problémákra megoldást találni – a lány kissé piros
arccal elmosolyodott. Majd a fiú leengedte a kezét, és folytatta. –
Részemről benne vagyok. Jó ötletnek tartom, és nyugodtabb lennék, ha
tudom, hogy azonnal a segítségetekre lehetek, ha kellek. Ráadásul még csak
körülményes üzengetésre sem lenne szükség.
Ron azonnal rábólintott, majd szélesen elvigyorodott.
– Ugye tudjátok, hogy ez azt jelenti, örökre barátok maradunk?! – a többiek
is vidáman elmosolyodtak. – Egy kicsit úgy érzem magam, mintha
valamiféle vérszerződést kötnénk.
Hermione megvonta a vállát.
– Majdnem szerződés. Egy nagyon erős ígéret. Ezek szerint te is benne
vagy?
A fiú komolyan kihúzta magát.
– Egyértelmű. A legjobb barátaim vagytok. Nem hagylak cserben titeket.
Hermione most barátnőjéhez fordult.
– Ginny?
A lány pislogott egyet.
– Én is? Mármint engem is bevennétek?
– Hát persze! – nézett rá Harry. – Akár mikor szükséged lenne rám, így
rögtön szólhatsz.
– Jól gondold meg, mert mindig szükségem lesz rád! – nevetett Ginny, majd
komolyan Hermionéra nézett.
– Mindenképpen veletek vagyok. Csináljuk meg!
Izgatottan láttak neki, miután Hermione pontosan elmagyarázta, miből is áll
a dolog. Leültek körben mind a négyen.
– Ami nagyon fontos különbség az Aidera bűbáj – amit elvégezni
készülünk –, és a Megszeghetetlen eskü között, az, hogy az Aidera nem

82
kötelez semmire. Ha hívtok, természetesen hallani fogom, de eldönthetem,
hogy megyek-e segíteni. A bűbáj csupán jelez, és segíti a bajbajutottakhoz
való érkezést – mondta Hermione.
A többiek figyelmesen hallgatták, majd a lány a barátjához fordult.
– Nos, Harry. Leszel az első?
– Persze – válaszolta, és közelebb húzódott a lányhoz.
Hermione a fiú mellkasához szegezte a pálcáját, majd bólintott. Harry
ugyan így tett, és hozzáfogott, úgy ahogy megbeszélték.
– Megígérem, hogy a segítségedre leszek, ha kéred, s ez okból a lelkem
mélyére rejtelek téged, és a felém irányuló segélykérő gondolataidat –
mondta Harry határozottan.
– Megígérem, hogy hasonlóan segíteni foglak, ha szükséged lesz rám, ezért
elrejtelek a lelkemben, hogy tudjam, mikor szólítasz – mondta most a lány.
Ezzel kimondták a varázsigét, és pálcájuk erősen felfénylett, majd
körülfonta őket egy aranyló szalaghoz hasonlatos fénysáv. Bevilágította a
környezetüket egy másodpercre, azután szertefoszlott. Harryék leengedték
pálcájukat, s összenéztek.
– Sikerült? – kérdezte Ron.
– Próbáljuk ki – mondta Hermione.
Azzal koncentrált, és gondolatban barátja segítségét kérte. Harry erre
felkapta a fejét, és különös érzése támadt. Biztosra vette, hogy baj van, s
tisztán érezte, hogy a lány szólította. De amint ránézett Hermionéra, az
érzés megszűnt, hiszen látta, hogy biztonságban van. Vidáman
elmosolyodott.
– De még mennyire hogy sikerült! – s gyorsan beszámolt róla, mit tapasztalt
az imént, azután Ginnyhez fordult.
Elismételték, amit az imént Hermionéval mondtak, majd miután megszűnt
az aranyló fény, Ronnal is ígéretet tettek. Ezután Hermione elvégezte
Ginnyvel, és a vörösen szeplős Ronnal. Megvolt a kör. Egymásra
vigyorogtak, s különös érzés lett úrrá rajtuk. Összetartoznak. Ron
elővarázsolt egy kis üdítőt, s felemelte a poharát.
– Az örök barátságra! És egymásra, hogy mind túléljük! – azzal
koccintottak, s jóízűen elfogyasztották a hűvös italt.
– Természetesen nem kell minden alkalommal valamennyiünket riasztani –
szólalt meg Hermione. – Hiszen arra vonatkozik, az érzi a segélykérést,

83
akire koncentrálunk. Ha arra gondolunk csupán, hogy segítsetek, azt viszont
mind hallani fogjuk.
– Értjük – bólintott Ginny. – Nagy hasznunkra lesz ez a varázslat. Bár… –
és itt gyanakvóan Harryre nézett. – Ígérd meg Harry, hogy tényleg
használni fogod.
– Hívni fogsz minket, ha kell – folytatta Hermione, akinek szintén
megfordult a fejében, hogy a fiú azért, hogy megvédje őket, nem fog
segítséget kérni.
Harry egy kicsit fészkelődött.
– Ha nem feltétlen muszáj, nem sodornálak titeket is bajba – kezdte
óvatosan. – Úgy értem, ha egyedül is boldogulok – folytatta gyorsan,
barátai arckifejezését látva. – Természetesen más esetben szólok majd, s ti
is rögtön hívjatok!
A többiek sóhajtva a fejüket rázták.
– Harry, te sosem változol – mondta Hermione.
– Rendben. Védj meg minket – mondta Ginny fásultan. – Tudom, hogy úgy
sem kényszeríthetjük rád. De amint úgy látod, hogy nem boldogulsz,
azonnal kérj segítséget!
– Mivel nálad többet nem érhetünk el, ezzel én is egyetértek – nézett rá Ron
is.
Harry erre elmosolyodott.
– Nagyszerű! Akkor meg is egyeztünk – majd készült rá, hogy felálljon. –
Most pedig… – de Ginny nem hagyta.
– Most pedig szépen visszafekszel az ágyba – nyomta vissza a kászálódó
fiút.
– Ne már drágám! – nézett rá Harry esdeklőn. – Jól vagyok.
Ron és Hermione felnevettek, Ginny azonban rápirított.
– Csak ne drágámozz itt nekem, és hiába nézel így! – fordult el a fiútól,
hogy elrejtse mosolyát, s indult a gyógyitalokért. – Nem képzeled, hogy
ennyi idő után ki is engedlek!? Madam Pomfrey még felülni sem hagyott
volna!
Harry csalódottan felsóhajtott.
– Túl szigorú vagy velem! Ennyi erővel Mrs. Weasleyvel is járhatnék –
mondta gúnyolódva.
Erre már a lány sem bírta tovább, és elnevette magát, visszafelé tartva az
ágyhoz.

84
– Ezért most bosszúból, ezt mind megitatom veled – tartotta Harry felé a
gyógyszeres tálcát.
A fiú elsápadt.
– Borzalmas ízük van – panaszolta.
Ginny gonoszul elmosolyodott.
– Így vigyázz magadra legközelebb!
Harry vett egy mély lélegzetet, és lehajtotta az italokat. Közben erősen
fintorgott. Ron és Hermione már jó ideje nem tudták abbahagyni a nevetést,
az eseményeket látva.
– Mondhatom, ti aztán könnyen vagytok! – mordult rájuk a fiú. – Töltsétek
hasznosabban az időt! Nyomás gyakorolni!
– Máris – tisztelgett Ron, azzal Hermionét átkarolva, nevetve elhagyták a
kórtermet.
Harry pedig visszahanyatlott a párnára, és magában füstölgött tovább.
Nagyon szívesen tartott volna barátaival, már két hete be volt zárva a
gyengélkedőbe, s kezdte nagyon rosszul viselni.
– Mikor mehetek ki? – kérdezte a körülötte tevékenykedő Ginnyt.
– Mostanában semmiképpen, Harry – fordult felé komolyan a lány. – A
Sectumsempra és a többi átok erre épülő hatása megtette a magáét odabent.
A fiú elhúzta a száját, de nem válaszolt.

8. fejezet - Veszteség

Különösen sötét éjszaka honolt, egy eldugott városka környékén. A Holdat

sűrű köd és szürke felhők takarták, fényforrást csak egy baljóslatú kúria
ablakán kiszűrődő fáklyák lángja nyújtott. Az épület kertjében hatalmas
árnyékok mozogtak, és egyre közeledtek a bejárat felé. A két sötét alak
láthatóan vonszolt valamit, így nehézkesen haladtak. Miután az ajtóhoz
értek, és odamormogtak valamit, az kinyílt, és éppen akkorára tágult, hogy
az óriások beférjenek rajta. A kissé alacsonyabb harmadik erre felnyögött
közöttük, de nem volt ereje eltaszítania magától a foglyul ejtőit.
Durván cipelték tovább egy tágas előszobában haladva, mígnem egy
kétszárnyú ajtóhoz nem értek. Benyitottak, és egészen a terem közepéig
mentek, majd ledobták az idáig erősen tartott férfit.

85
– Nagyon jó – csendült ekkor egy elégedett, hideg hang. – Már elmehettek
– mondta most a két óriásnak.
Azok dörmögtek valamit, de végül megfordultak, és elindultak arra,
ahonnan éppen csak az imént érkeztek. Az összecsuklott alak felnyögött, és
kissé felemelte bozontos fejét. Nem volt túl meleg a teremben, ennek
ellenére meglehetősen sokan tartózkodtak benne. Körbe sötét taláros és
csuklyás alakok álltak. Mind őt figyelték.
Arcukat nem láthatta, árnyékba veszett valamennyi, egy alakot láthatott
csak tisztán. Azt, aki az előtte álló trónusszerű emelvényen foglalt helyet. A
férfi most felemelkedett, és közelebb indult hozzá. Méregzöld talárt viselt,
bőre sápadtan verte vissza a világító fáklyák fényét, szeméből semmilyen
érzelmet sem lehetett kiolvasni, csipán a hideg csillogást.
– Hát ismét találkozunk – szólalt meg, mikor már úgy vélte, kellő
közelségbe ért, és megtorpant.
– Ne várd, hogy örüljek neki – morogta megvetően a hatalmas alak, és
igyekezett legalább ülő helyzetbe feltornázni magát.
Az előtte álló erre hidegen felnevetett.
– Tudod kedves Hagrid, ez valahogy meg sem fordult a fejemben.
A nagy, barna szemek gyűlölködve meredtek rá.
– Mit akarsz? – vetette oda a kérdést.
Voldemort vonásai most megkeményedtek, és kissé megmozdította pálcát
tartó kezét.
– Már így sem vagy túl jó állapotban, így nem kínozlak meg. Egyelőre –
sziszegte. – Válaszolni fogsz a kérdéseimre.
Hagrid most dühösen felhorkant.
– Azt lesheted! Sosem fogom elárulni a Rendet és a barátaimat!
Néhány alak mocorogni kezdett körülöttük, de gazdájuk csupán megvetően
nézett le az óriásra.
– Nevetséges a hűségetek Harry Potterhez! Akárcsak hajdan a Dumbledore
iránt tanúsított érzéseid – ejtette ki az utolsó szót gúnyosan megnyomva. –
Az a vén bolond…
– Mert te mit vársz el az embereidtől?! – kiáltott fel Hagrid félbeszakítva. –
A különbség csak az, hogy míg Harryt szeretjük és tiszteljük, addig tőled
csak rettegnek! Nemhiába fordulhat elő, hogy elárulnak.
Ezen szavakra az egyik csuklyás, mintha kicsit megremegett volna. A
bozontos férfi azonban nem nézett senkire, és Piton sem lehetett benne

86
biztos, hogy nem pusztán csak ő rá célzott. Mindenesetre összeszedte
magát, mert bár most senki nem vette észre meglepődését, talán
legközelebb nem lesz ilyen szerencséje. Lázasan gondolkodott hogyan
léphetne közbe, vagy mihez kezdhetne Hagrid érdekében.
Voldemort gonoszul elhúzta a száját, és a vadőrre emelte tekintetét. Hagrid
szaporán vette a levegőt, és sosem nézett elég ideig a rideg szemekbe, hogy
még véletlenül se adjon lehetőséget a legilimentálásra. Voldemort folytatta,
bár látszott rajta hogy egyre jobban dühíti a férfi.
– Halljam a tagok nevét! – mondta parancsolóan. – Már úgyis mindegy
nekik. A kis reménységük elbukott – gúnyolódott.
Az óriás erre erőltetetten, gúnyosan felnevetett. Voldemort szeme
fenyegetően megvillant.
– Sosem fogok beszélni! – kiáltotta remegve a kimerültségtől. – Úgy halok
meg, hogy tudom, te is nemsokára követsz! – és felemelte a fejét, hogy
ezúttal hosszan az előtte álló szemébe nézzen. – Harry nagyon is él! Meg
fog találni, és végez veled!
Piton szeretett volna tenni valamit a vadőrért, de tudta, hogy a férfinek már
mindegy. Ha Potter itt lenne, bizonyára csinálna valami őrültséget, hogy
megakadályozza, ami mindjárt bekövetkezik, de neki már ideje sem maradt.
Voldemort dühödten lendítette pálcáját.
– Akkor többé nincs rád szükségem – sziszegte, és a gyilkos, zöld fény
végigsüvített a fél termen a bozontos Hagridig.
Piton keze ökölbeszorult, majd már csak az élettelen test halk puffanását
hallotta, ahogy hátrahanyatlott.

Két nappal az Aidera elvégzése után, Harry éppen Ginnyvel beszélgetett az

ágyán, mikor Lupin nyitott be a gyengélkedőbe. Arca komor volt, és
megviselt. Harrynek borzasztó rossz érzése támadt, és azonnal kiült az ágy
szélére.
– Mi történt? – kérdezte. Ekkor megpillantotta a belépő Ront és Hermionét.
Barátja sápadt és szomorú arccal nézett rá, Hermione pedig sírt. Most már
biztosan tudta, hogy borzalmas dolog történt.
– Harry, Hagridot elkapták az óriások. Megverték, majd Voldemort elé
vitték – mondta Lupin csendesen. – Meghalt.
A fiú csak nézett rá, és megrázta a fejét.
– Nem – mondta tagadólag.

87
A férfi azonban hallgatott, és szomorúan állt előtte. Ekkor Hermione nem
bírta tovább. Felzokogott, s odaszaladt hozzá.
– Jaj, Harry – súgta, ahogy a nyakába vetette magát.
Harry magához szorította a kétségbeesett lányt, és lehunyta a szemét. Észre
sem vette, hogy ő maga is könnyezik. Hát megtörtént. Még egy barátját
elveszítette. Még egy ember, akiért bosszúval tartozik, még egy, akiért
harcolnia kell. De van ennek értelme? Mennyit bírhat még ki?

Másnap borús és nyomott volt a hangulat a Grimmauld téri házban.

Hermione viselte a legrosszabbul, mint az közülük, aki még nem vesztett el
senki olyat a háború alatt, aki igazán közel állt volna hozzá. Nem csinált
semmit, teljesen kedvtelen volt. Ron próbálta vigasztalni, hiszen ő is
elvesztette barátját, és nem is olyan rég bátyját. Sajnos nagyon is jól tudta,
min megy most keresztül a lány. Harry magára hagyta őket, nem érezte úgy,
hogy még rá is szükségük lenne. Ron majd segít neki, gondolta.
Ő maga pedig, tulajdonképpen nem érzett semmit. Hatalmas üresség
mardosta a belsőjét. Olyan volt, mintha hirtelen bekerült volna egy, a
környezetétől teljesen elzárt szobába, ahol nem érheti semmilyen behatás,
nem érzékelhet semmit a világból. Tudta jól, hogy ez ideiglenes állapot.
Tompasága elmúlik majd, de az csak rosszabb lesz. Nem volt képes
megérinteni a lelkében keletkezett űrt, mert tartott az azután következő
fájdalomtól, bűntudattól. Mégis, valahol mélyen vágyta, érezni akarta,
gyászolni. Nem csupán fel-le mászkálni, mint egy érzékleteitől megfosztott
élőhalott. Azt akarta, hogy elmúljon a kábulat! Hallotta, amint Hermione
ezt kiáltja: Azt akarom, hogy Hagrid éljen!
Harry estére úgy érezte, nem bírja tovább. El kell mennie valahová.
Gyorsan magára kapta ruháit, s elhagyta a házat. Nem szólt senkinek. Ekkor
tűnt fel neki, hogy a mindig zsebében lévő érme forró, már jó ideje
melengeti lábát. Előhúzta, majd elgondolkodva nézte. Vajon mióta
jelezhetett már neki Piton? Vajon előre szólt Hagriddal kapcsolatban is,
csak ő nem vette észre? Erre a gondolatra fájdalom hasított a mellkasába.
Nem – rázta a fejét –, nem lehet, hogy erről is én tehetek. Elolvasta a
vésetet, s látta az utolsó feltüntetett dátum a ma este tíz óra.
Hát jól van – gondolta –, akkor találkozik Pitonnal. Addig még van
csaknem két órája. Besétált a szokott sikátorba és hoppanált.

88
Mikor körülnézett, a tengerparton találta magát, azon a sziklán, ahol egykor
Dumbledore professzorral bukkantak fel. A háta mögött pedig az a barlang
húzódott, ahova a fiatal Denem elrejtette horcruxát. Sötét volt, s
meglehetősen hideg. Harry leült a sziklára, és elbámult a hatalmas víztömeg
felé. A szél időről időre vizet permetezett rá, de ő nem törődött vele. A
tenger hullámai, mintha folyamatosan kimosták volna belőle az idáig
feszítő ürességet, és újra megtöltötték volna lelkét a kábulat utáni
érzésekkel.
Borzasztóan fájt neki Hagrid hiánya, a kedves félóriásé, aki mindig velük
harcolt, s elsős kora óta barátok voltak. Majd a lelkében egy másik, erősebb
érzés is fellángolt a gyász mellett. A gyűlölet és a bosszúvágy. Tudta, hogy
ha most összetalálkozna a halálfalókkal, addig küzdene, mígnem
mindegyiküket meg nem ölné. Mérhetetlenül gyűlölte Voldemortot, aki
ennyi embertől megfosztotta már, és oly sok szerettének okozott fájdalmat.
Remustól is elvette már minden barátját, Mrs. Weasleytől a fiát, és még
hosszan sorolhatná. Mikor mindezt végiggondolta, úgy érezte, semmiképp
sem adhatja fel.
Jól emlékezett még Sirius és Dumbledore elvesztése után arra az
eltökéltségre, ami eluralta gondolatait, ahányszor csak felrémlett előtte
Voldemort és a halálfalók alakja. Akkor tudatosult benne először, hogy már
nem retteg tőlük, hanem egyenesen várja a találkozást. Azt, amikor véget
vethet a háborúnak, amikor biztos lehet benne, hogy már nem veszíthet el
mást, és amikor megfizet azokért, akiket már elvettek tőle. Ekkor
hoppanálás zaja hallatszott a háta mögött. Nem mozdult, tudta ki érkezett.
– Végre! – csendült a bájitalmester hangja. – Hát jól vagy, Potter –
állapította meg.
– Fogalmazzunk úgy, hogy élek – javította ki a fiú, továbbra is a tenger
hullámait nézve.
Piton elésétált, s tekintetével végigpásztázta az előtte ülőt. Harry sápadt volt
és szomorú.
– Már nagyon régóta próbállak elérni, de mindeddig nem reagáltál –
mondta hidegen. – Malfoy azt jelentette a Sötét Nagyúrnak, hogy a Rend
rajtuk ütött, és te valószínűleg meghaltál, mert Weasley elé ugrottál,
miközben ráküldtek számos átkot, ami így téged talált el.
Harry rábólintott.

89
– Így volt – mondta. – Kivéve a meghalást, úgyhogy elhalaszthatja az
ünneplést.
– Már értesült róla – folytatta ekkor Piton. – Hagridtól.
A fiú erre megmerevedett.
– Mit csinált vele az a szemétláda?! – kérdezte haraggal és gyűlölettel teli
hangon.
A férfi érdeklődve tekintett rá, és szenvtelenül folytatta.
– Addigra szinte halott volt, hogy elé került. Csupán annyit vágott a Nagyúr
fejéhez, hogy ne örüljön, mert te életben vagy, és úgyis elkapod egyszer.
Erre a Sötét Nagyúr dühös lett, és megölte. Nem tanácsos hergelni, ha egy
mód van rá, bár Hagrid bizonyára így járt jól, hiszen akár meg is kínozhatta
volna, mielőtt megöli.
Harry dühösen felugrott, majd a férfi arcába sziszegte.
– Hagrid a barátom volt, te aljas áruló! Attól hogy neked nincsenek
érzéseid, még másokét tiszteletben tarthatnád! DE MEGFIZETEK MÉG
VOLDEMORTNAK MINDENÉRT! – kiáltotta keserűen a tenger felé.
Piton felvonta a szemöldökét, majd hátrébblépett.
– Bevallom, aggódtam az életed miatt. Ostobaságot csináltál, Potter!
A fiú megvetően felhorkantott.
– Hát persze! Te bizonyára nem tennél semmit a barátaidért hasonló
esetben. Már ha egyáltalán lennének barátaid. De én úgy tartom: könnyebb
meghalni, mint nézni, hogy meghal valaki.
– Csakhogy te nem engedheted meg magadnak ezt a luxust! – vágta rá a
bájitalmester.
Harry hosszan vizsgálgatta az arcát, mielőtt válaszolt volna. Gúnyosan
elhúzta a száját.
– Lám, lám, Piton. Csak nem lépsz be te is a Kiválasztott imádói klubba?
– Sokáig nem vettem komolyan a jóslatot – mondta mereven a férfi. – De
ahogy múlt az idő, el kellett ismernem, hogy nagy tehetséggel teszel
keresztbe a Nagyúrnak. S megkockáztatom, hogy most már jobban tart
tőled, mint korábban Dumbledore-tól.
– Féljen is! – tekintett Harry Piton arcába. – Mert rengeteg élet
megfizetésével tartozom neki!
A halálfaló elgondolkodva simított végig hosszú ujjával a száján, majd
megkérdezte.
– Hogyan élted túl az átkokat? Mik találtak el?

90
Harry megvonta a vállát.
– Dolohov Sectumsempraja – válaszolt mégis –, de ő megfizetett érte –
szólt sötéten. – A csonttörés és a Crucio. A többit nem tudom, és nem is
lényeges.
Piton még mindig mereven nézte. A fiú ruhája és haja meglehetősen nedves
volt már, a hullámok permetétől. Arckifejezése komoly és mérhetetlenül
szomorú volt. Ez a fiú már nem az volt, aki kényszeresen megszegett
valamennyi szabályt az iskolában, és nem is az a felfuvalkodott hólyag volt,
akinek apja révén mindig is gondolta. Már egy fiatal férfi, tele
tapasztalatokkal, fájdalommal és félelemmel.
– Nos, Potter. Híreim vannak Lupin számára – a fiú erre minden érzelme
ellenére figyelmesen rátekintett. – A vérfarkasok támadást terveznek a
hétvégére Cornbeacknél. A célpont egy mugli intézet. Már kevesen
maradtak, ezért növelnék a fajtájuk számát. Előre menekítsétek ki őket,
vagy csaljátok csapdába a farkasokat. Lupin dönt.
Harry rábólintott, majd hirtelen felkapta a fejét. Barátai hívták, ebben biztos
volt. Bajban lennének? De hát az nem lehet! Éjszaka van, és mind a
főhadiszálláson voltak. Piton érdeklődve nézte a zavart fiút, aki láthatóan
valamit megérzett.
– Ennyi? – kérdezte Harry.
Miután a férfi bólintott, azt mondta.
– Mennem kell! – azzal intett egyet köszönésképen, és dehoppanált,
barátaira koncentrálva.
Mikor a Grimmauld térnél bukkant fel, már tudta mi történhetett. Nem
találták az ágyában, és bizonyára aggódtak érte. A megtalálásának
legegyszerűbb módját választották. Mikor belépett az előszobába, máris
veszekedés zaja csapta meg a fülét, mely a konyha felől hallatszott.
– De hát hol kereshetnénk?! – fakadt ki Tonks.
– A temetőnél már jártunk – csendült most Hermione tompa hangja.
Harry vett egy nagy levegőt, és belépett az ajtón. Rögtön megannyi aggódó
arc fordult felé.
– Hol jártál?! – reccsent rá Mordon.
– Jól vagy? – kérdezte a felegyenesedő Lupin.
– Jézusom, Harry! Csurom víz vagy! – mondta az odasiető Ginny és Mrs.
Weasley.
– Sajnálom – nézett rájuk a fiú –, de szükségem volt erre.

91
– Arra, hogy az éjszaka közepén ruhástól vegyél fürdőt valahol?! –
hitetlenkedett Fred, aki ikertestvérével szintén a népes csoport között volt.
Harry elhúzta a száját.
– Dehogy. Az egyedüllétre gondoltam, és hogy végre kimozdulhassak
innen.
– Fred! – fordult testvéréhez George. – A következő találmányunk a
lerázhatatlan nyomkövető lesz nyughatatlan barátunk számára – a másik
rábólintott.
Harry fáradtan odasétált az asztalhoz, s leült az egyik székre.
– Át kellene öltöznöd – mondta Mrs. Weasley, és pálcájával hozzálátott a
fiú hajának szárításához.
– Nem gondoltam, hogy észreveszitek, hogy elmentem. Elszaladt az idő.
Nem akartam eddig távol lenni – mondta, és megremegett, miután kirázta a
hideg.
– Azonnal menj fel átöltözni! – mondta komolyan és ellentmondást nem
tűrő hangon az amúgy szelíd Lupin. – Itt várunk!
Harry rátekintett felhúzott szemöldöke alól, idegen volt a férfitől a
parancsoló hangnem. Megtámaszkodott az asztallapon, és szótlanul felállt.
– Nagyon aggódtunk érted – mondta a sápadt Hermione. Látszott rajta,
hogy sokat sírt, szemei egész vörösek voltak már.
Harry elszégyellte magát. Idáig sem volt túl jól, és most még biztos ő is
nagyon megijesztette.
– Ne haragudj – kérte. – Én tudom, hogy neked is mennyire nehéz.
– Nem vagy még elég erős ehhez, Harry – szólt csendesen Ginny is. –
Ráadásul, ha most még megfáztál…!
A fiú felé tekintett. Mindkettejüket megpuszilta, azután elindult, hogy
teljesítse Lupin utasítását, és átöltözzön. Valóban nem érezte túl jól magát.
Mire leért, valamivel nyugodtabb volt a hangulat a konyhában. Mutatták
hova üljön, Mrs. Weasley pedig egy pohár forró teát rakott elé, s ahogy
látta, valamennyien bögrét szorongattak.
– Köszönöm – biccentett, és belekortyolt az italba. Majd belekezdett. –
Mikor felöltöztem, csupán el akartam szabadulni egy kis időre, túl régóta
voltam a gyengélkedőhöz kötve. Aztán mikor már kint jártam, akkor
figyeltem fel rá, hogy Piton hív. Addig még két óra volt hátra, de nem
bántam. A megadott helyre hoppanáltam.

92
Lupin megmozdult. A fiúval szemben ült, bizonyára hogy ellenőrizhesse,
miközben beszél. Harry rátekintett.
– Most elég fáradt vagyok ahhoz, hogy legilimentálhass, Remus. De
biztosíthatlak, igazat mondok - hangja egy kissé tartózkodó volt.
– Nem feltételezem, hogy hazudnál, csupán hogy elhallgatsz pár dolgot –
felelte a férfi.
A fiú elfordította a tekintetét, és ismét kortyolt a teából.
– Mikor odaértem – folytatta a beszámolót –, leültem, és gondolkoztam.
Nem törődtem semmivel, mígnem Piton oda nem ért.
– Hova érkeztél? – kérdezte George.
– És mitől lettél vizes? – folytatta Ron.
Harry rájuk nézett.
– Egy sziklára a tengerszorosban. Víz veszi körül, s a szél és a hullámok
időnként bepermeteznek. Dumbledore-ral jártunk ott egyszer.
– Ezt értsem úgy, hogy két órát ültél kint egyedül a sötétben, csurom
vizesen?! – kérdezte élesen Ginny.
Harry megvonta a vállát, jelezve, hogy egyértelműen ez történt, így nincs
hozzáfűznivalója.
– Aztán megjött Piton. Azt mondta tartott tőle, hogy nem élek, mert már
régóta igyekezett jelezni, és találkozni velem. Érdekelte hogyan éltem túl,
milyen átok talált el…
– Ez engem is érdekelne – mondta Mordon.
– Malfoyék persze jelentettek Voldemortnak. De akkor, ez előtt egy nappal
már ő is tudta, hogy élek. Hagridtól – mondta a szemüveges fiú, s egy ideig
nem folytatta. Feszült csend volt a szobában. Ron és Hermione fájdalmasan
összenéztek. – Voldemort ölte meg – folytatta csendesen – dühében, miután
Hagrid a képébe vágta, hogy úgyis el fogom kapni, úgyhogy ne örüljön,
mert életben vagyok. Piton ezután azt mondta, mostanra úgy gondolja, hogy
az a szemétláda jobban tart tőlem, mint hajdan Dumbledore-tól, s már
meggyőződése, valóban a Kiválasztottnak van esélye a Nagyurat legyőzni –
fejezte be maró gúnnyal.
– Ez érdekes – morfondírozott Mr. Weasley. – Voldemort végre tisztelne,
mint ellenfelét?
– Szerintem pedig, épp ideje – mondta Fred, s Harry felé fordult. – Te mit
gondolsz?

93
– Azt, hogy mindent meg fogok tenni, hogy valóban így tegyen, mert sok
életért meg kell neki fizetnem! – válaszolta eltökélten.
– Mérhetetlen gyűlölet van benned – figyelte Lupin az arcát.
Harry sötéten felnevetett.
– Bőven elég ahhoz, hogy megtegyem, amit mindenki elvár. És kevéssé
érdekel, hogy ezalatt, hány halálfaló veszik oda. Akár általam.
Lupin erre előrébbdőlt, és mélyen a szemébe nézett.
– Nem szabad ennyire megkeseredetté és rideggé válnod! – figyelmeztette.
– Erősnek kell maradnod, mi támogatunk! A szeretet erejével győzheted le
őt.
– Erősnek?! – kérdezte élesen a fiú. – Nem! – rázta meg a fejét. – Gyenge
vagyok. Miattam nem fog több ember meghalni! Ha választanom kell,
egyértelmű a döntésem. De ne aggódjatok, ez persze nem azt jelenti, hogy
feladom a harcot, ellenkezőleg! Sokkal keményebb leszek, és ezentúl is
gondolkodás nélkül megteszek mindent azért, hogy nektek ne essen
bajotok. Ha csak úgy megy, hát akkor megölöm őket.
Lupin komoran nézett rá, barátai megrökönyödtek, Mrs. Weasley a fejét
csóválta. Mordon viszont mintha egyetértene ezzel.
– Féltem, hogy eljutsz majd idáig – szólalt meg Remus. – Csupán a bosszú
és keserűség vezet.
Harry nem válaszolt rögtön. Egyre rosszabbul érezte magát. Nagyon fájt a
feje, és fázott. S a férfi hangjából kicsendülő enyhe csalódottság bántotta.
– Tudom, hogy most csalódást okoztam – mondta. – De már nem vagyok
képes máshogy viselkedni – azzal felállt, hogy felmenjen a szobájába.
– Ülj vissza, kérlek! – szólt rá Lupin. A fiú fáradtan felsóhajtott, de
leereszkedett a székre. A férfi folytatta: – Titeket ismerni, és veletek lenni a
legjobb dolog, ami a szüleim, és a barátaim halála után velem történhetett.
Családot nyújtotok nekem, megtaláltam a szerelmet – nézett Tonksra, majd
Harry szemébe tekintett –, téged pedig, fiamként szeretlek. Pedig miután
Greyback megmart, azt hittem ilyet sosem tapasztalhatok meg. Igyekeztem
neked mindent megtanítani, és felelősséget érzek irántad. Éppen ezért
rémisztett meg, amit az előbb mondtál. Gyűlölném a gondolatát, ha
Voldemorthoz hasonlóan a gyilkolásban látnád a megoldást.
Harry határozottan megrázta a fejét.
– Félreértettél. Nem fogok olyan céllal vadászni a halálfalókra, hogy sorra
megöljem őket – állta még mindig Remus tekintetét. – De nem fogok

94
visszariadni tőle, hogy megtegyem, ha titeket fenyeget hasonló. Nem
szabad határozatlannak és gyengének lennem! Mert minden döntésemmel,
az életetekkel játszom. – Most a mellette ülő Hermionéhoz fordult. –
Annyira sajnálom, hogy neked is meg kellett tapasztalnod, milyen
elveszíteni egy barátot. Nem kívánom, hogy valaha is így érezz, mint most
én. De remélem megérted.
A lány könnyes szemmel bólintott, Ron pedig vigasztalóan átölelte
barátnőjét.
– Túléljük ezt is, kedvesem – súgta. Hermionénak nagyon jól estek a szavai,
és sokkal nyugodtabban bújt hozzá. – Aztán meg, Harry úgy is itt van, hogy
megmentsen minket – folytatta Ron, hogy kicsit felvidítsa szerelmét. –
Ahhoz nagyon ért.
Az ikrek azonnal vették a lapot.
– Bizony haver! A még általad meg nem mentett fele a Weasley famíliának
simán bajba keveredhet! – veregette hátba George nevetve a fekete hajú
fiút.
A többiek mosolyogtak.
– Számíthattok rám! – biztosította viccelődve a fiúkat. – És remélem, még
sokszor megtehetem bármelyikőtökért – majd Ron felé fordult. – Most is
ugyan így tennék.
– Tudom – bólintott most barátja. – De amint jobban leszel, nekilátunk az
edzésnek, és hamarosan én lehetek az, aki téged véd meg.
– Hát igen – morfondírozott George. – Itt lenne már az ideje!
Erre öccse válaszként ráfintorgott. Ginny pedig azt mondta.
– Mielőtt elmentél volna, azt ígérted vigyázol magadra. Ezentúl jobban is
csinálhatnád!
Harry csak megvonta a vállát.
– Én vigyáztam magamra! Csak Ronékra jobban!
Ginny és Remus sóhajtva megcsóválták a fejüket.
– Te nyertél.
– Ne haragudjatok, de azt hiszem, fel kellene mennem – mondta Harry.
Mindenki felfigyelt sápadtságára. – Elég rosszul érzem magam.
– Jaj, Harry! – sóhajtotta Ginny, amint gyanújától vezérelve megérintette a
fiú homlokát. – Lázas vagy.
– Gyere, segítünk - támogatták az ikrek. De pár lépés után Harry
megtorpant.

95
– Ó, Remus. Majdnem elfelejtettem… – kezdte, de a férfi kedvesen a
szavába vágott.
– Majd holnap, Harry. Ismét végigaggódhatok érted egy éjszakát.

Amint jobban lett, természetesen beszámolt Lupinnak a vérfarkasok

tervezett támadásáról. A férfi azonnal értesítette McGalagonyt, és
megbeszéléseket folytattak az ügyben. De bármi is történt, Harryt
mindenből kihagyták.
Mikor felépült, természetesen folytatta volna eddigi közreműködését, de
valamilyen indokkal állandóan leszerelték. Nagyon úgy tűnt neki, hogy
ebben az összeesküvésben mindenki közrejátszik. Ginny sokszor
vizsgálgatta ellenőrzésképpen, ahogy ő mondta. Ronnal edzéseket
folytattak, Hermione pedig sürgette a legilimencia tanítást. El akarták
terelni a gondolataikat, túl akartak jutni ezen a nehéz időszakon, és
mindenki fel akart készülni, hogy elégtételt vehessenek.
Ezen kívül Mrs. Weasley folyton etette, Lupin egyértelműen nem osztott
meg vele sok lényeges információt. S bár a fiúnak nyilvánvaló volt mire
megy ki a játék, és tényleg hálás volt a gondoskodásukért, de egyre inkább
érezte, hogy előbb utóbb ebbe beleőrül.
Egyik alkalommal, mikor szinte mindegyiküknek feladata volt, Harryt
otthon akarták hagyni Ginny őrizetében. A fiú jól tudta, hogyha ennek nem
vet végre véget, felrobban a tehetetlenségtől. Miközben a többiek előtte
állva sorolták kifogásaikat, ugyan miért nem mehet velük, elszakadt a
cérna.
– Na jól van, elegem van! – kiáltott rájuk. Barátai megszeppenten pislogtak
rá vissza. – Rendben, ti csak menjetek a dolgotok után, én pedig addig
meglátogatom kedvenc nagynénémet a Privet Drive-on. Nem jártam még
utána, mit akart ezzel Dumbledore – jelentette ki. Mr. Weasley igyekezett
ellenérvet fogalmazni, de a szemüveges fiú leintette, és a mellette szobrozó
lányra tekintett. – Mi lenne, ha elkísérnél Ginny? A többiek már találkoztak
Dursleyékkel, de neked még nem volt „szerencséd” beszélni velük.
– Harry, szerintem nem túl jó ötlet magatokban nekiindulni – szólt közbe
Lupin, mielőtt a zavart Ginny válaszolhatott volna. – Nem tudhatod
Dumbledore mire figyelmeztetett.
A fiú erre megrántotta a vállát, és végignézett rajtuk.

96
– Rendben. Tehát melyikőtök ér rá elkísérni? – kérdezte, bár érezte, hogy
nem fair amit csinál, hiszen jól tudta, hogy mindnyájuknak fontos
elintéznivalója van. De már idegesítette, hogy mióta felépült, úgy
vigyáznak rá, mintha nem tudna még önállóan járni sem.
Egyik rendtag, és barátja sem szólalt meg, akik mindeddig útra készen
álltak, s csak rámeredtek a fiúra tehetetlenségükben. Nem tehették meg,
hogy vele tartsanak.
– Akkor erről ennyit – zárta le Harry.
– Máskor is mehetnél – próbálkozott Mrs. Weasley.
– Nem! – vágta rá a fiú. – Látjátok! – mutatott végig magán. – Jól vagyok!
Tökéletesen el tudom látni magam! Képes vagyok egyedül enni, járni,
beszélni, sőt már a gondolkodás is elég jól megy. Komolyan, én is szeretlek
titeket, de ez már túlzás, amit csináltok!
Erre már nem tudtak mit mondani. Ron arcán látszott, hogy biztos volt
benne, hogy ez fog történni, Hermione és Lupin arcán is a beletörődés
mutatkozott. Számítottak rá, hogy Harry nem fogja már sokáig tűrni az
óvást és tétlenséget. Így barátnőjéhez fordult.
– Nos Ginny, mit szólsz?
– Veled megyek – vágta rá gyorsan, mielőtt még meggondolná, és inkább
egyedül vág neki.
Harry úgy döntött, estefelé indul útnak. Nem közvetlenül a Privet Drive-ra
hoppanált a lánnyal, hanem a közeli parkba, ahol annak idején gondolataiba
merülve ücsörgött a játszótéren, és nézte Dudleyt, amint elhalad bandájával.
Akkoriban még Sirius is életben volt, és Voldemort is csak azon a nyáron
nyerte vissza testét. Azóta minden megváltozott.
Hűvös volt, és meglehetősen sötét. Megfogta a mellette nézelődő Ginny
kezét, és elindult egykori otthona felé. Nem, nem otthona – javította ki
magát. Lakhelye felé. Az otthona a Roxfort volt, mindaddig, míg Voldemort
nem tette azt is tönkre. Kissé erősebben szorította barátnője kezét, s mikor a
Privet Drive elejére értek, éberen figyelt mindenre. A házak felől nem
látszott mozgás.
– Milyen nyugis környék – szólalt meg halkan Ginny.
Harry felé fordult, hogy felvilágosítsa, a nyugodt és az unalmas között van
egy aprócska különbség, ám ekkor különös zajra lett figyelmes, s már elő is
rántotta pálcáját. A másik fél azonban erre számítva gyorsabb volt.

97
Piton csodálkozott egy kicsit, miért hívatta a Sötét Nagyúr magához. Nem
tudott tervezett akcióról, de már hoppanált is a karján felizzó jel
sürgetésére. Mikor a házba érve belépett a gyülekezőhelyül szolgáló
terembe, Voldemortot szokott székében ülve találta, s rajta kívül Bellatrix
volt még jelen.
– Á, Perselus! – köszöntötte „mestere”.
Piton meghajolt előtte.
– Nagyúr! – viszonozta a köszöntést.
– Bár te még nem tudsz róla – kezdte jeges hangján –, számos emberem
tartja megfigyelés alatt Potter egykori lakhelyét. És az alig pár perccel
ezelőtt tett jelentés alapján, nem is hiába.
A bájitalmester feszülten, és megjátszott elégedettséggel hallgatta.
Valójában azonban nagyon aggasztotta a dolog.
– Hamarosan a Kiválasztottat is elkapjuk, Perselus! – susogta gúnyosan. A
férfi rábólintott, Voldemort pedig a mellette álló nőre tekintett. – Bella!
Menj, és hozd elém!
Lestrange azonnal meghajolt.
– Örömmel, Nagyuram! – azzal elsietett, hogy a házból kiérve
hoppanálhasson.
– Te pedig – fordult vissza Pitonhoz –, készülj fel pár kínzó bájitallal,
amivel kedveskedhetünk majd rögvest megérkező vendégünknek.
– Azonnal, Nagyúr! – hajolt meg, ahogy az imént távozó halálfaló, azzal
már sietett is kifelé a teremből. Még örült is, hiszen így, amint lehetősége
lesz, figyelmezteti Pottert, hogy tűnjön el onnan.

9. fejezet - Revans, és kis kitérô a múltba

Harry pálcája épp kirepült a kezéből a halálfalókkal körülvéve, mikor

zsebében felforrósodott az érme. Érezte melegét, és sejtette, mire
figyelmeztet, de sajnos későn – húzta el a száját. Négy-öt halálfaló vette
őket körbe, s a pálcája addigra elrepült a közeli járda felé, nem messze
Ginnyétől. Nem félt. Egyetlen dolgot tudott csak biztosan. Ginnynek nem
eshet baja! Ő rángatta bele azzal, hogy magával hozta.
Végignézett a feléje irányuló pálcákon, és már cselekedett is. Magához
rántotta a lányt, hogy megfelelő közelségben legyenek, és erősen

98
koncentrálni kezdett egy pálca nélküli varázslatra. A támadóik közül páran
vigyorogva indítottak átkokat a párocska felé, számítva rá, hogy hoppanálni
készülnek. Harrynek addigra azonban sikerült megidéznie a pajzsot, majd
azonnal kinyújtotta a kezét, hogy magához hívja elrepült pálcáikat. A
halálfalók döbbenten bámultak, s mielőtt bármelyikük reagálhatott volna, a
fiú már meg is markolta varázspálcáját, a másikat pedig Ginny kezébe
nyomta, majd rákiáltott.
– Menj! Hoppanálj! – A lány azonnal megrázta a fejét, és már nyitotta a
száját, hogy ellenkezzen, de a fiú határozottan rákiáltott. – Indulj! Nincs
idő! Egyszerre csak egyikünk tud! – hazudta.
És valóban, a csuklyások mozgolódni kezdtek első megrökönyödésükből.
Ginny ránézett, majd egy halk pukkanással eltűnt. Harry felsóhajtott, neki
azonban esze ágában sem volt menekülni. Ellenfelei felé fordult, és kilőtt
egy kábító átkot, majd elhoppanált a körből, hogy mögéjük kerüljön. Mikor
felbukkant, két további átkot küldött egyszerre, melyek a meglepetés
erejével célt is találtak. A többiek mind felé fordultak, meglepődve
tekintettek az eltökélt fiúra. Arra számítottak, hogy az iménti hoppanálással
elmenekült. Harry azonban most létrehozta a vízkék pajzsot, a repkedő
gömbbel, és rátekintett a tőle nem messze álló három, talpon lévő
halálfalóra. Nem sokáig nézegette őket, főleg miután felfedezte, hogy
Macnair is köztük van. Felé fordult, és már támadott is összetett
varázslataival.

Ginny rögtön a főhadiszállás elé érkezett. Megremegett, mikor látta, hogy

Harry nem követte. Felrohant a lépcsőn, és úgy tépte fel az ajtót, hogy
közben azon fohászkodott, legalább egy-két rendtag érjen már haza addigra.
Tudta, hogy egyedül hiába menne vissza, ráadásul akkor Harry figyelmét is
csak elvonná azzal, hogy megpróbálná őt védeni. Azonnal a konyhába
szaladt, s megnyugodott egy kicsit, mikor az odabent ücsörgők felkapták a
fejüket. Késlekedés nélkül kiáltott oda az elé siető Lupinnak.
– Tudtam, hogy nem fog utánam jönni! Remus, Remus, öten voltak!
A férfi arca azonnal éberré vált, és már a többiek is felpattantak. Tonks és
Mr. Weasley már varázsolták is talárjukat, Ron pedig húgát kérdezte.
– Harry? – a hangzavarra Hermione is lefutott az emeletről, és megállt az
ajtóban.
– Közben induljunk! – mondta Lupin, Ginny idegesen bólintott.

99
– Megtámadtak minket! Pontosabban szerintem vártak rá – rázta a fejét, és
gyorsan beszámolt róla, mi történt. – De nem követett! – fejezte be, mikor
sietve a sikátorba értek.
– Jól van! Privet Drive – szólt Remus. – Pálcákat készenlétbe!
Mikor felbukkantak az utca elején, jól látták a fel-felvillanó, és elsuhanó
átkokat. Azonnal abba az irányba rohantak, ahol a különböző színű
fénycsóvák világítottak. Harry az arcán lévő halvány vágáson kívül
sértetlennek tűnt, pontosabban komolyabb sérülések nélkül megúszta
mindezidáig, bár öt halálfalóval volt kénytelen harcolni, noha két csuklyás
már a földre került. Alig néhány perce érkezett újólag Bellatrix a férjével, s
Harry amint megpillantotta a felbukkanó nőt, azonnal megfeledkezett
Macnairről. Átjárta a gyűlölet Lestrange iránt, és már küldte is felé első
átkát.
– Ejnye, Potter! – gúnyolódott, mikor hárította a támadást. – Azt hittem,
ennél azért többre is képes vagy! De ahogy látom, úgy jársz majd, mint a
drága Sirius.
– Ne merészeld! – sziszegte Harry. Ám az elvakultsága miatt egy elsuhanó
átok felsebezte az arcát, mire a nő felkacagott.
Ekkor érkeztek meg a Rend tagok, és gondolkodás nélkül belevetették
magukat a küzdelembe. Harry feléjük kapta a pillantását, és látta, amint
Remus biccent egyet neki, majd megkezdte párbaját Macnairrel. Azonnal
visszafordult Bellatrixhoz, s immár minden figyelmével őt nézte.
– Majd mindjárt meglátod, mire vagyok képes! – vágta gyűlölettel az
arcába, majd egy apró pöccintéssel indította a küzdelmet.
A nő hárította, és ismét arra készült, hogy gúnyosan felnevessen, de
nyomban megfeledkezett fölényéről, mikor Harry felől egy non-verbális
halálos átok süvített felé. Gyorsan arrébbugrott, majd feszült figyelemmel
fordult ismét a fiú felé, aki gúnyos fintorral az arcán figyelte ellenfele
döbbenetét. Harry nem teketóriázott tovább. Gyors egymásutánban két
kombinált varázslatot indított. Tűzgömb, Sectumsempra, szúró átok, kések
átka. Ezenközben barátai átvették a többi halálfalót. Ron és Hermione
Rodolfusszal küzdöttek. A fiún látszott, hogy igencsak visszavágna a
legutóbbi eset miatt. Tonks Nottal párbajozott, Lupin azonban már csaknem
legyőzte Macnairt. Ginnyék édesapjával épp ekkor kötözték meg ájult
ellenfelüket, majd odaléptek a másik két csuklyáshoz, akiket előzőleg Harry

100
intézett el. Egyiküknek csúnya seb volt a lábán, és el volt kábítva, a
másikról nem lehetett tudni mi baja.
Mire felnéztek, már csak ketten harcoltak. Tonks Nottal, és Harry
Bellatrixszal. A többiek szemmel tartották a párbajozó feleket, mígnem
Nott jobbnak nem látta elmenekülni. Azt már senki sem láthatta, hogy nem
ment olyan messzire. Harryék küzdelméből kitűnt, hogy a fiú
fáradhatatlanul igyekszik legyőzni Lestrange-t. Mintha egyik lábát enyhén
húzta volna, és már nem csupán az arcán ejtett korábbi vágás vérzett.
Kabátja egyik oldalt csúnyán megpörkölődött, és pálcát tartó kezén is égési
foltok látszottak.
Bella lihegve hárította a felé küldött átkok újabb sorozatát, de állta a sarat.
Éppen egy hatalmas széllökést indított Harry felé, aki erre bonyolult
mozdulatokat végzett, de még így is megtántorodott. Gyorsan egy közelben
álló postaládára irányította pálcáját, mire az felemelkedett, és lángra kapva
sebesen Lestrange felé repült. A nő felsikoltott, és arrébb vetődött,
viszonttámadni azonban nem igen volt ideje, több helyütt vérzett.
Végül Harry megállt, s gyűlölködve nézett a nőre. Az alattomosan
kihasználva a fiú mozdulatlanságát, egymás után kettőt intett pálcájával.
Harry gyorsan arrébblépett, de a második elérte a karját, s mint korábban ő
tette Pitonnal, most ő rajta haladt át az ezüstvillanás. Nem kiáltott fel,
ellentétben többekkel a közelében, csak összeszorította fogait a fájdalomtól,
és pálcáját Bellatrixra szegezte, aki szintén így tett.
– Ugye tudod, Lestrange, hogy most már eléggé akarom! – szólt oda metsző
hidegséggel.
A nő szemében félelem villant, jól tudta mire utalt a megjegyzés. Annak
idején a Minisztériumban, mikor Harry ráküldte a Cruciot, ő maga gúnyolta
ki, mondván, ahhoz hogy fájdalmat okozzon, akarni kell. Nem elég a
puszta, jogos gyűlölete keresztapja halála miatt. Dühödten lendítette
pálcáját, még mielőtt Harry léphetne, ám ekkor másik két fénynyaláb is
villant a fiúé mellett. Döbbenten nézett fel görnyedtségéből, s elvakította a
vörös, és a két, hatalmas erővel felé süvítő zöld villanás. Nem reagált, nem
tett semmit, felesleges volt. Miután az átkok elérték, holtan rogyott össze.
Nott a távolban megbújva figyelte az eseményeket, törött karját maga
mellett lógatva. Miután látta a harc kimenetelét, fintorogva elhoppanált.
A Privet Drive elcsendesedett, s egy ideig nem mozdult senki. Harry nem
igazán értette mi történt. Körbepillantott, és azt látta, hogy rajta kívül Lupin

101
és Hermione is előretartott pálcával áll. Tehát mindhárman kilőtték az
átkukat – nyugtázta. Majd lassan térdre ereszkedett, s lehajtotta a fejét.
Barátai odasietek hozzá. Remus leguggolt vele szemben, és óvatosan
megérintette a vállát.
– Jól vagy? – kérdezte, mire Harry ráemelte zöld tekintetét. Abban fájdalom
játszott.
– Nem önvédelemből öltem meg, hanem mert megérdemelte! – mondta a
fiú figyelmen kívül hagyva a kérdést.
A férfi komoran rábólintott.
– Együtt csináltuk. Ha te nem teszed meg, megtettem volna én. Veszélyben
voltál.
Ginny mellette térdelt, és szemügyre vette sérült karját.
– Sokszorosan kijárt már neki – mondta az előtte álló Ron.
– De ettől nem érzem magam jobban – válaszolta sóhajtva Harry.
Hermione odalépett, és megfogta jobb állapotban lévő, pálcát tartó kezét,
másik oldalán Ginny ugyan így tett, s felsegítették a földről.
– Gyere, menjünk – mosolygott Hermione megnyugtatóan, noha ő maga is
kissé ideges volt. – Én is kivettem a részem a halálából. Biztos vagyok
benne, hogy ott volt akkor is, mikor Hagrid meghalt, és csak nézte, vagy
gúnyosan nevetett – mondta megkeményedett arccal. – Nem bánom, hogy
így történt. – Majd játékosan megfenyegette ujjával a fiút. – Otthon lesz
hozzád pár keresetlen szavam, amiért nem hívtál minket.
Harry ránézett, alaposan megnézte arcát, kicsit vérző kézfejét, amivel az ő
kezét fogta.
– Ugye tudod, hogy remek barát vagy? – mondta csendesen.
A lány szeretettel megpuszilta, aztán Mr. Weasley, Lupin és Ron fogták az
elkapott halálfalókat, és hoppanáltak.

Nott, alighogy rendbe tette karját, felizzott rajta a Sötét jegy. Megijedt. Félt
ura haragjától.

Ám attól jobban tartott, amit akkor kapna, hogyha most nem menne oda a
hívásra.
Mikor félve a trónushoz lépett, Voldemort mellett ott állt Piton is.
– Nott. Mi történt? – kérdezte hideg hangján.
A férfi hajlongott előtte. Remegő hangon szólalt meg.

102
– Sokan voltunk, uram, de a fiú erős. Megleptük, és lefegyvereztük,
azonban ismerte a pálca nélküli varázslatokat. A lányt, akivel volt, rávette,
hogy elhoppanáljon, de ő maga szembeszállt velünk – majd hirtelen
elhallgatott, mikor Voldemort lassan felemelkedett, és közelebb lépett
hozzá.
Piton figyelmesen hallgatta.
– Értsem úgy – sziszegte a Sötét Nagyúr –, hogy egyedül te menekültél
meg?!
Nott már szinte remegett, és szüntelenül úgy tartotta magát, mintha
meghajolni készülne.
– Mikor megérkeztek Lestrange-ék, nem sokra rá a Rend tagok is
felbukkantak – felelte gyorsan.
– És Bella?
– Potter ölte meg, az egyik társával, Uram!
Erre már Piton felvonta a szemöldökét, Voldemort pedig dühében
felkiáltott. Tett még egy lépést visszatért halálfalója felé.
– Az az átkozott kölyök! Megfosztott a leghűségesebb emberemtől! –
mondta jéghideg hangján. Aztán más jutott az eszébe. – És ha szabad
tudnom – nézett vöröslő szemmel a remegő Nottra –, te hogyan menekültél
meg?
A férfi holtra vált arccal, a lehető legrosszabbra számítva nyögte a választ.
– Nem tehettem mást, Uram! Engem is elkaptak volna. Miután
megsebesültem, elhoppanáltam.
Voldemort szája kegyetlen mosolyra húzódott.
– Nos, Perselus. Úgy látom, mégsem vésznek kárba a bájitalaid, amiket
Potternek szántunk.

Ginny gyorsan rendbe hozta Harry sebeit és karját, a másikra pedig, melyen
égési hólyagok jelentek meg, valamilyen furcsa zselészerű anyagot kent, s
miután ezzel megvolt, óvatosan bekötözte. A foglyokkal nem törődtek,
Alastorra és az aurorokra bízták őket.
– Már egész jól állunk, gyerekek! – vigyorgott Ron, miközben Harrynél
ücsörögtek egy kis pihenésképpen az edzés után. – Sokat elkaptunk
mostanában közülük, kettő pedig meg is halt. Sőt lehet, hogy Amycus sem
éli túl.

103
– Nem lenne nagy veszteség – morogta Harry rendbejött karját
masszírozva, és mozgatva. – Nem értem Dumbledore-t – rázta a fejét
elgondolkodva.
– Én is ezen gondolkodtam – bólintott rá Hermione. – Úgy értem, mire volt
ez jó? Tudta, hogy figyelik az utcát?
– De ezzel nagy veszélybe keverte Harryt! – méltatlankodott Ginny.
– Talán épp ezt akarta – válaszolt Hermione.
– Mi?! – hörrent Ron. – Azt, hogy Harry meghaljon, vagy Voldemort elé
vigyék?! Ami nagy eséllyel ugyan az?!
– Kösz a bizalmat – morogta Harry, de folytatta. – Én is arra jutottam, mint
te – nézett Hermionéra. – Szerintem azt akarta, hogy odamenjünk, és
elkapjuk őket. Nem tudom, hogy csak kikövetkeztette-e, vagy valahonnan
értesült róla, mindenesetre gondolom úgy számított, hogy Lupin és
McGalagony nem enged el egyedül. És hát így is lett volna – vont vállat.
– Igen – bólintott egyetértően Hermione. – De vajon mi lehet a
nagynénédékkel?
Láthatóan ez Harryt is foglalkoztatta, mert kissé feszült arckifejezést vágott,
de végül csak annyit mondott.
– Nincs olyan szerencsém, hogy bármi is történjen velük – szavai ellenére
látszódott, hogy biztos, ami biztos utána jár majd állításának.
– Hazudtál nekem. Azt mondtad, követni fogsz – nézett most a szemébe
Ginny.
Harry felsóhajtott, és felállt.
– Ne mond, hogy nem sejtetted, hogy így lesz – szólt közbe Ron.
– Persze hogy számítottam rá! – csattant fel dühösen bátyjára meredve. –
De ha ott lettél volna, te is hallgattál volna rá! Nagyon meggyőző tud lenni.
Közben Harry odaért elé. Felhúzta a fotelból, leült a helyére, s az ölébe
vonta a lányt.
– Nem engedhettem, hogy bajod essen. Én viszont nem akartam
megfutamodni. Meglepődtek, hogy maradtam, így kettőt el is kaptam már
az elején. Ezen felül – mosolyodott el –, biztos voltam benne, hogy amint
tudsz, visszajössz egy kis segítséggel.
Ginny visszamosolygott, s hozzábújt a fiúhoz. Örült, hogy Harry bízik
benne, de annak még jobban, hogy tud vigyázni magára. A fekete hajú fiú
átölelte, majd barátaira emelte tekintetét.
– Nektek is köszönöm ám!

104
Azok legyintettek.
– Már megtetted – mondta Hermione.
– Ezen már túl vagyunk, Harry! – vigyorgott rá Ron. – Egy mindenkiért,
mindenki egyért. És ha nem haragszol – húzta még szélesebbre a száját –,
most magatokra hagynánk titeket. Valami kellemes elfoglaltság után nézünk
– azzal a kezét nyújtotta a picit elpirosodó Hermionénak, magához ölelte, és
kisétáltak a szobából.
Barátaik összemosolyogtak, majd Ginny kényelmesen elfészkelte magát
szerelme karjaiban, mellkasára hajtva a fejét, szívdobbanásait hallgatva. Az
utóbbi időben, mindazon amin keresztülmentek, úgy gondolta, hálás lehet
minden ilyen dobbanásért. Még sokáig ücsörögtek így csendesen. Harry
szokásához híven kedvese haját simogatta. Szeretett játszani a hosszú
tincsekkel. Közben Bellatrixon jártatta az agyát, és Voldemort várható
reakcióján. Igaza volt Ronnak, megint sok emberét elvesztette.
– Harry? – szólalt meg Ginny halkan.
– Hüm?
– Tudod, nagyon örülök, hogy már ilyen jól meg tudod védeni magadat. Bár
persze azt nem helyeslem, hogy Lestrange-t megöltétek.
– Ő pedig Siriust – válaszolta Harry. – Megkínozta Neville szüleit, és még
rajtuk kívül ki tudja hány embert ölt vagy kínzott meg.
Ginny felemelte a fejét, és a szemébe nézett.
– Ennyi erővel mindegyiküket megölhetnéd.
– Megtehetném – bólintott Harry. – De akkor még jobban elveszíteném
önmagamat, és válnék hasonlatossá Voldemorthoz.
A lány megrázta a fejét.
– Nem is leszel soha hozzá hasonló. Te képes vagy szeretni, vannak
barátaid, érzéseid. Ő egyedül van.
– Bárcsak így lenne, Ginny – sóhajtott fel a fiú szomorkásan. – Akkor már
rég megütközhettünk volna, de itt ez a sok halálfaló.
A lány kedvesen belesimított borzas hajába.
– Jól vesszük az akadályokat. És együtt vagyunk – mosolygott. – Nekem ez
nagyon fontos.
Harry zöld szemei rávillantak.
– Ahogy nekem is – mondta, majd lassan ráhajolt Ginny szájára.
A lány viszonozta a csókot, s immár szenvedélyesen simított végig a fiú
tarkóján, aki jólesően megborzongott az érintésétől. Hosszan csókolták

105
egymást, de még mielőtt elvesztették volna a fejüket, Ginny kissé
elhúzódott. Mélyen Harry szemeibe fúrta tekintetét. Nehezére esett
megszólalni.
– Pedig ez nem volt mindig így – folytatta a beszélgetést. – Emlékszel,
mikor Dumbledore halála után szakítottál velem?
– Sajnos mindenre nagyon jól emlékszem – felelte Harry keserűen. Majd
valami az eszébe ötlött, és halvány mosoly jelent meg a szája sarkában. –
Arra is, milyen makacs voltál.
– Még szerencse! – nevetett Ginny.

4 évvel korábban
Harryt már nem igazán érdekelték a varázslótársadalom történései. Tompa
volt. Nem villanyozták fel a hírek. Bűntudat és tehetetlenség mardosta. És
most jó pár élet megváltozott, egy másik véget ért. Dumbledore professzor
volt az egyetlen, akire még számíthatott. Mint mentorra, mint társra
Voldemorttal szemben, mint támogatóra, és segítőre. Nem sokkal a temetés
után, Scrimgeour ismét felkereste. Harry dühös volt és keserű. Miért nem
hagyják végre békén?! Ez az átkozott és tehetetlen Minisztérium is!
– Miért nem veszi észre senki, hogy mindennek vége?! Vége! – kiáltott a
férfi arcába.
A jelenlévők megdöbbenve hallgattak el. A miniszter azonban határozottan
szólalt meg.
– Már megfonták a sorsod fonalát. Bújj el, ha akarsz, az életed akkor sem
lesz más, mint rendeltetett.
Harry fásultan bólintott.
– Ebben sajnos igaza lehet. De ez mit sem változtat a Minisztériummal
kapcsolatos véleményemen, és a hűségemen – nézett farkasszemet
Scrimgeourral. – Tudom, mit akar hallani, de azt nem fogom kimondani.
– Konok kölyök! – dühöngött a férfi, majd sarkon fordult, és távozott.
Harry lehajtotta a fejét, s ügyet sem vetve a körülötte álló barátaira, elindult
a kastély parkjában a tópart felé. Hermione utána indult, de Ron elkapta a
karját.
– Szerintem nem kellene magára hagynunk – fordult a fiú felé.
– Időre van szüksége, Hermione – válaszolta barátja.

106
– Most sokkal nagyobb súllyal nehezedik vállára a felelősség – merengett
Remus, a távolodó fiú után bámulva. – Dumbledore professzor és az iskola
mindezidáig védelmet és biztos támpontot nyújtott. Érthető, ha most
elveszettnek érzi magát.
Ron, Hermione és Ginny figyelmesen hallgatták. Lupin feléjük fordult.
– Töltsetek vele sok időt, ne hagyjátok majd magára – kérte.
– Eszünkben sincs! – vágott közbe Ron neheztelően.
– Félek, hogy egyedül ugrik bele mindabba, ami rá vár – folytatta a férfi.
Hermione megrázta a fejét.
– Már beszéltünk vele. Elfogadta, hogy mindenképp segíteni fogunk neki.
Ginny eközben szomorúan figyelte a magányos Harryt, amint a tóparton
álldogál. Hát megint csak engem zártál ki az életedből – gondolta. Egyre
inkább bánta, hogy belement a szakításba. Úgy érezte, ha valóban szereti őt
a fiú, akkor szüksége lenne rá, hogy mellette legyen, hogy támogassa.
– Nem lesz könnyű dolgunk. Nyár elején visszamegy Dursleyékhoz –
mondta Ron.
– Amíg be nem tölti a tizenhetet.
Lupin most érdeklődve nézett a két jó barátra.
– És aztán? Mit terveztek?
Hermionéék bizonytalanul összenéztek, végül a lány úgy döntött, nagy
vonalakban elmondhatja.
– Nos, Harry nem akar visszajönni a Roxfortba, semmiképp. Amint eljött a
nagynénjétől, kutatni fogunk, és járni az országot.
Remus felvonta a szemöldökét, de nem kérdezett mást, mert tisztán látta a
két fiatal zárkózottságát. Ennél többre nem számíthat tőlük. Így csak
bólintott.
– Mondjátok meg neki, hogy a Rendre számíthat. Nekem most mennem
kell.

Harry napjai a Privet Drive-on csak úgy repültek. Néhány nap semmittevés
után, kirángatta magát mélabújából. Sirius halálát is átvészeltem, ez is
menni fog! – acélozta meg magát. Azzal belevetette magát a tanulásba.
Eltökélte, hogy mindent el fog olvasni a tankönyveiben, és mire betölti a
tizenhetet, érteni fog a non-verbális varázsláshoz. Minden idejét a
gyakorlásnak szentelte, és ezzel legalább borús gondolatait is elterelte.
Megfeszítetten összpontosított, s immáron kombinálni is képes volt egyes

107
varázslatokat. Dursleyék nem sokat törődtek vele, ahogy Harry sem azzal,
hogy törvényt szeg.
Jöttek ugyan sorban a figyelmeztető üzenetek a megannyi bagollyal, de
mivel a Roxfortbóli kicsapatással nem túlzottan fenyegették volna, börtönbe
zárni pedig teljesen ésszerűtlen döntés lenne, így nem tartotta vissza semmi.
A hoppanálást is elvégezte már engedély nélkül, mikor Dumbledore-t
visszavitte, s kevéssé érdekelte, hogy a későbbiekben mégis megszerezze a
minisztériumi bizonyítványt. Éppen ezért minden figyelmeztető levelet,
melyet a kiskorúak bűbájgyakorlásának tilalmáról küldtek, teljeséggel
semmibe vette.
Végül már csak három nap volt a születésnapjáig. Elbizonytalanodott egy
kicsit, tisztában volt vele, hogy el kell hagynia nagynénjéék házát és ez nem
is esett nehezére, ám azt nem tudta, mégis hova mehetne. Sokféle lehetőség
megfordult a fejében, elvégre a pénzzel nem volt gondja. Problémája
azonban gyorsan megoldódni látszott, mégpedig egy nem is várt módon,
mikor halkan kopogtattak szobája ajtaján.
– Gyere! – szólt ki barátságtalanul, ám meglepődött, mikor Lupin lépett be
hozzá. Felegyenesedett ugyan ültében, de nem köszöntötte a férfit. Némileg
gyanakodva szemlélte.
– Szervusz, Harry! – szólalt meg végül a vérfarkas. – Látom óvatos vagy,
bár még három nap van a védelem megszűnéséig.
A fiú most már felállt.
– Jó napot! – bólintott.
Lupin alaposan végigmérte. Harry magasabb lett, vonásai érettebbek. Haja
is megnőtt egy kicsit, borzasságából mit sem veszítve. Szemei éberen
csillogtak szemüvege mögött.
– Jól vagy? Nem túl sűrűn válaszoltál Ronék levelire. Aggódtak érted.
– Remekül – érkezett a tömör válasz.
– Nos, azért jöttem, hogy bár nem tudom, mit terveztél a születésnapod
utánra, de a Rend tagjai, és a barátaid szívesen látnának a főhadiszálláson.
– A Black ház?
– Igen.
– És Piton?
– Kimondtunk egy bűbájt a bejáratra, mely csak jelszó esetén engedi be. Ezt
más nem ismeri, hiszen nekünk nincs rá szükségünk – válaszolta Lupin.
Harry komolyan bólintott, majd töprengve járkált fel-alá a szoba hosszában.

108
– Azt hiszem, jó megoldás lenne, ha magával mennék. A nyár végéig
mindenképp, azután majd ahogy alakul – azzal intett egyet pálcájával, s a
dolgai mind utazóládájába repültek. Még egy intés, és szinte nyoma sem
maradt, hogy Harry Potter valaha is itt lakott volna.
Lupin csodálkozva húzta fel szemöldökét.
– Nem varázsolhatnál, Harry!
A fiú megrántotta a vállát.
– A kicsapatás a Roxfortból nem fenyeget, a Minisztérium hülye lenne
lecsukni. Így hát… Mellesleg meg kellett tanulnom a non-verbális
varázslást.
– Ezt értsem úgy, hogy egész nyáron gyakoroltál?
– Pontosan – vágta rá a fiú, majd végre elmosolyodott. – Örülök, hogy
látom. És főleg, hogy minden rendben van.
A férfi levetkőzve korábbi hökkent arckifejezését, visszamosolygott.
– Már kezdtem félni, hogy végig ilyen rideg maradsz. Felnőtt vagy már,
Harry – tekintett rá a fiú szomorú arcára. – Bár meglátásom szerint túl
régóta. Mindenesetre szeretném, ha kölcsönösen tegeződnénk.
Apámmal jó barátok voltak, s ha úgy vesszük, Lupin a bácsikám –
morfondírozott Harry, és barátságos pillantást vetett a férfira.
– Rendben, Remus – majd pálcáját a csomagjaira szegezte. – Nos,
mehetünk? – Lupin kinyitotta az ajtót, s elindultak az előszobába. – Jut
eszembe! Dursleyék? – kérdezte hirtelen Harry, mint akinek most tűnt fel,
milyen egyszerűséggel jelent meg nála volt professzora.
– Nem mondhatnám, hogy túlzottan mertek volna ellenkezni – rántott vállat
Remus somolyogva. – A nappaliban vannak.
– Értem – bólintott a fiú, majd leeresztette utazóládáját az ajtó elé, és
elindult az említett helyiség felé.
Amint belépett, rokonai morcosan tekintettek fel rá.
– Na, mi van már megint?! – szólt nyersen Vernon bácsi.
Harry mereven nézett rá, s kissé megmozdította pálcát tartó kezét, mire
Dursley elvörösödött, de óvatos hallgatásba burkolózott.
– Pár nap múlva betöltöm a tizenhetet, s ezzel elérem a felnőttkort –
mondta. – Ami azt jelenti, hogy elmegyek. Nagy veszélyt jelentene
mindnyájunkra, ha itt maradnék. – Vernon erre rábólintott, Harry pedig
nagynénjére tekintett. – Sok jót nem kaptam, de azért köszönöm, hogy
megvédtél azzal, hogy itt lehettem. – Petunia megmozdult, mint aki

109
mondana valamit, és talán normálisan elbúcsúzna, ám a fiú addigra fordult
is, hogy elmenjen. – Ég veletek! Valószínűleg többet nem láttok –
nagynénjében ekkor győzött a szándék, és odalépett unokaöccséhez.
Harry kérdőn nézett rá, s megmerevedett, mikor Petunia néni
távolságtartóan megölelte.
– Vigyázz magadra, és VELE! – szólt halkan, sokatmondóan Voldemortra
utalva, majd elengedte a döbbent fiút.
Soha nem tapasztalt még ilyen normális, emberi gesztust rokonaitól.
– Köszönöm – bólintott, azzal intett a pálcájával csomagjai után, és kilépett
az utcára Lupinnal.
– Úgy gondolom, leinthetnénk a Kóbor… – kezdte a férfi, ám a még mindig
elgondolkodó fiú legyintett.
– Ugyan! Hoppanálunk!
Lupin megtorpant, és felé fordult.
– Harry, nem hiszem, hogy jó ötlet ilyen szinten és sorozatosan megszegni a
törvényeket. Scrimgeour tudja, hogy szüksége van rád, de nem fogja
annyiban hagyni.
A fiú hasonlóan csendesen válaszolt.
– Amikor Dumbledore-t visszavittem is hoppanáltam. Nincs szükségem a
Minisztérium engedélyére.
Remus megcsóválta a fejét, de csak annyit mondott.
– Jól van. Ne itt beszéljük meg – azzal megfogta az egyik csomagot, Harry
pedig a másikat. – A Grimmauld téri sikátorra koncentrálj! Onnan megyünk
majd a házba – folytatta Lupin.
– Rendben – bólintott a fiú, azzal eltűntek.

Csendben haladtak át az utcán, majd mikor a kívánt helyre értek, Harry

lehunyta a szemét, és felidézte magában a címet. Ekkor, mire feltekintett,
megjelent előtte a régi Black ház. Ugyan olyan komornak tűnt, mint annak
idején, mikor először járt itt, és felrémlett előtte Sirius mennyire gyűlölte
ezt a helyet. Belülről azonban megváltozott, nyugtázta kellemes
meglepetéssel. Kifestették, lekerültek a lépcsőről a manófejek, és Mrs.
Black örökké átkozódó portréja. Alig jutott beljebb az ajtón, mikor Mrs.
Weasley sietett ki a konyhából.
– Nos, Remus… – kezdte az előrébb álló férfire tekintve, majd mikor
észrevette a fiút, félbeszakította magát. – Harry drágám! – kiáltott fel

110
meglepődve, s felé sietett.
– Nem gondoltam, hogy máris idejössz – zárta a karjaiba a fiút.
– Üdvözlöm, Mrs. Weasley – mosolyodott el Harry.
– Jól hallottuk?! – csendült az emeletről Ron hangja.
Harry feltekintett, s látta a lépcső tetején megjelenő barátait, és Ginnyt. A
lány minden cicoma nélkül, eredendően volt szép. Haja sokat nőtt, és kicsit
máshogy viselte, ami igazán jól állt neki. Arca komolyabb volt, idősebbnek
mutatta koránál. Örömmel nézett az érkező fiúra, aki erre gyorsan
továbbsiklott tekintetével, és szemügyre vette az immár lefelé tartó Ront és
Hermionét. Mindhárman, akár csak ő maga, nőttek a nyáron. Ron
rövidebbre vágatta a haját, és a szokásosnál kevesebb szeplő díszítette arcát.
Hermione csinálhatott valamit tincseivel, mert kevésbé volt kócos és
szertelen, vonásai nőiesebbek lettek, és csaknem utolérte magasságban
mellette haladó barátját.
Időközben több Rendtag is érkezett a konyhából, s mind köszöntötték
Harryt, aki erre feléjük fordult.
– Üdvözlök mindenkit! – biccentett komolyan, ám barátságosan.
Ekkor a nyakába kapta az érkező Hermionét, aki örömében megölelte.
Harry megingott egy kicsit a lány lendületétől, majd viszonzásul ő is
magához szorította.
– Szia – szólt halkan, mosolyogva.
– De örülök neked! – mondta Hermione, és elengedte. – Jól vagy, ugye? –
fürkészte a fiú arcát.
– Ezt is túléltem – bólintott válaszul.
Időközben Ron is odaért, és barátja elé állt. Rávigyorgott, s Harry
viszonozta.
– Hello, haver! – mondta a vörös fiú.
Kezet fogtak, majd megveregették egymás vállát. Ginny teljesen
bizonytalanul álldogált Hermione mellett. Nem merte megölelni Harryt. A
fekete hajú fiú ezt észrevette, s felé tekintett.
– Szia Ginny – mosolygott rá, azután körbehordozta tekintetét a ház látható
részein. –Hát újra itt – sóhajtotta.
– Erről jut eszembe, Remus – reccsent Mordon. – Hogyan jöttetek ide, ha
már nem akartad hogy a biztonság kedvéért többen elkísérjünk?! – mondta
neheztelő hangon.

111
– Sokkal jobb volt így Alastor – sandított Harryre, majd lassan hozzátette. –
Egyébként hoppanáltunk.
– Ennyi csomaggal? – kérdezte felhúzott szemmel az auror.
– Harry külön hoppanált – felelte Lupin.
Erre már Hermione is felkapta a fejét, és barátjára meredt.
– Mi? De hát nincs is engedélyed!
A fiú megrántotta a vállát, majd pálcáját a csomagjaira irányította.
– Ha nem baj, felvinném ezeket – szólt, majd Ronra nézett. –
Megmutathatnád melyik szoba szabad. – Az csak bámult barátjára, aki már
lebegtette is a ládáját.
– Álljunk meg egy kicsit, Potter! – reccsent Mordon. A fiú mereven
visszafordult, de a csomagokat egy újabb intéssel felküldte az emeletre. –
Még nem vagy nagykorú, tehát törvényt szegsz – folytatta Rémszem.
Harry ránézett.
– Nem érdekel – jelentette ki egyszerűen, majd előadta azon érveit,
melyeket nemrég Remusnak mondott.
– Hülye lenne?! – kérdezte megrökönyödve Mrs. Weasley.
– Igen – bólintott a szemüveges fiú. – Elég ésszerűtlen lenne, nem
gondolja?
Csak néztek rá.
– Na és a hoppa…
– A hoppanálási engedélyük se túlzottan érdekel – szakította félbe az
asszonyt. – Nekem nem kell semmi a Minisztériumtól. Folyton csak fel
akarnak használni, miközben ha épp nem tetszik nekik az igazság, hülyének
néznek. Caramel inkább homokba dugta a fejét, ahelyett, hogy látott volna,
de az utódja sem jobb - morogta dühösen, ám ez csupán pillanatokig tartott.
– Nem lesz ez így jó! – csóválta a fejét Tonks. – Scrimgeour fel fogja
használni ellened.
– Még két nap – felelte erre Harry, közelgő születésnapjára utalva.
Lupin tűnődve szólalt meg.
– Vajon miért nem csinált már eddig is valamit? Hiszen egész nyáron
varázsoltál, azt mondtad – nézett Harryre.
A fiú bólintott.
– Igen. Meg kellett tanulnom a non-verbális használatukat.
– Arthur ellenőrizhetné mi a helyzet ezzel kapcsolatban – fordult most
Lupin Mollyhoz.

112
Hermione izgatottan közbeszólt.
– Most már szavak nélkül is tudod az igéket?
Harry csak megrántotta a vállát, végül mégis komolyan válaszolt a lánynak.
– Muszáj képeznem magam. Erősnek kell lennem. Ez pedig csak az első
állomás. – Barátnője kicsit meglepődve, és némi elismeréssel bólintott
szavaira. – Most ha megbocsátanak, tényleg felmennék – fordult a Rend
tagok felé. Sokakat ismert közülük. – Örülök, hogy találkoztunk. Nem
tudom milyen gyakran fog ez megtörténni. Önöknek is feladata van, én is
sokszor úton leszek. De ha úgy gondolják, hogy szükség lehet a
segítségemre, ha most még az nem is túl sok, kérem, azonnal szóljanak –
intézte feléjük szavait.
– Úgy látom, már valóban felnőttél, Potter – szólalt meg elsőként Mordon.
– És még mindig nem változtattál azon, hogy nem árulod el mit csináltatok
Albusszal, amit neked kell folytatnod.
– Valóban nem – válaszolta Harry nyugodtan. – Amint sikerrel jártam,
természetesen tudni fogják. De ha Voldemort fülébe jut, nekünk végünk.
A név hallatán többen megrezzentek, de elfogadták a fiú hozzáállását.
Ekkor Kingsley Shacklebolt lépett egy kicsit előrébb.
– Azt hiszem, ami a képzésedet illeti Harry, abban mi is segíthetnénk.
Szívesen edzenék veled – szólt az auror.
Erre már Harry arca is felderült.
– Nagyszerű! Az igazán jó lenne! – mosolygott a sötét bőrű mágusra.
– Természetesen rám is számíthatsz – mondta Lupin és Rémszem, majd
még többen jeleztek.
– Köszönöm – biccentett Harry.
Ez rengeteg segítséget jelentene a számára. Egyszerre több tanítója is lenne,
akik ráadásul kiváló aurorok, jól képzett mágusok. Ha mindent belead, kis
idő múlva tűrhető szintre képezheti magát. Márpedig számára most ez az
elsődleges. Miután elköszönt a rendtagoktól, végre felmehetett az emeletre
barátaival.

10. fejezet - Kitérô a múltba - szerelmi csel

A jobbra nyíló ajtón tessékelték be, egy tágas, nagy ablakkal rendelkező
szobába. Egy nagy könyvespolc foglalta el a fal egy részét, mellette nyílt az

113
ajtó a fürdőszobába. Egy asztal, fotelokkal, vöröses színhatású szőnyeg és
drapéria.
– Akár a Griffendélben – szólt csendesen, majd leeresztette a csomagokat,
és lehuppant az egyik fotelba.
Ronék vele szemben az ágyra ültek le, meglehetős közelségben egymáshoz.
Harry felhúzta a szemöldökét.
– Csak nem?! – szavaira barátai elvörösödése volt a válasz. – Épp ideje volt
– folytatta Harry halvány mosollyal, majd hozzátette. – Már az idegeimre
mentetek az örökös veszekedéseitekkel. – Barátai összenéztek. Időközben
Ginny is helyet foglalt az egyik fotelban. – És? Mit csináltatok a nyáron? –
kérdezte a borzas, fekete hajú fiú.
– Semmi különöset. A szokásos – válaszolt Ron. – Mi inkább arra lennénk
kíváncsiak, te mit csináltál.
Harry megvonta a vállát.
– Már mondtam. Tanultam. Fejlődnöm kell, és legalább a gondolataimat is
elterelte.
Hermione fürkészőn nézett rá.
– Nagyon megváltoztál. Ugye tudod?
Harry hátradőlt a fotelban, és csendesen szólalt meg.
– Nem akarok a sötétben ülni, és siratni mindazt, ami elveszett. Muszáj
megtennem mindent, amire képes vagyok, hogy ne haljanak meg többen. A
múltat már nem tudom megváltoztatni, de a jövőt talán igen.
– Úgy látom, Harry, hiába vagyunk mi már Hermionéval korunkat nézve
felnőttek, közülünk te vagy a legidősebb.
Ekkor már Ginny is megmozdult.
– Ugyan Ron! – legyintett. – Harry mindig is sokkal komolyabb volt. Korán
rákényszerítették, hogy felnőjön.
A szemüveges fiú kissé csodálkozva tekintett a lány felé. Hosszan vizsgálta
átható szemeivel. Ginny mindvégig állta a tekintetét, Harry most először
fordít rá nagyobb figyelmet, mióta megérkezett.
– Te is változtál – mondta aztán. – Szép vagy! – mosolyodott el, majd
visszafordult Ronékhoz, levéve tekintetét a döbbent Ginnyiről. – Mind
változtunk – folytatta. – Ezt teszi a háború, és a veszteségek. De bosszút
állok Voldemorton mindezért. Míg élek, vagy az után.
– Ne a bosszúra építs Harry! – szólt rá Hermione. – Az tönkre tesz!
Harry elhúzta a száját.

114
– Igen? Akkor elmondanád, mire építsek?
– A horcruxokra koncentrálj, arra, hogy felkészülj Voldemort ellen, de nem
a harag és bosszú miatt, hanem a szeretteidért! – vágta rá Hermione.
– Pontosan a szeretteim miatt érzem ezt! – felelte Harry ingerülten.
– És a törvényszegések?! – mondta most már a lány is hangosabban. –
Dacból csinálod, hogy keresztbe tégy vele Scrimgeournak!
– Azért csinálom, mert szarok az egész Minisztériumra! – válaszolta
dühösen. – Mindig hülyének néztek, most meg támogassam őket?! Hát
nem!
– Látod?! – kiáltott Hermione. – Vissza akarsz vágni!
– Francokat! Nem akarom őket támogatni, mert tehetetlenek! És én nem
vagyok egy felhasználható reklámfigura! – kiabált most már a fiú is. Ron és
Ginny ide-oda kapták közöttük a tekintetüket. – Sirius is ártatlan volt, de
nem hittek nekünk! És azt elfogadták, hogy Voldemort visszatért?! Nem! –
kiáltotta Harry. – És Stan Shunpike? Ott dekkol az Azkabanban ártatlanul,
csak hogy az emberek lássák, igen a Minisztérium tett valamit! Hát ha
engem kérdezel, ez nevetséges!
– Honnan veszed, hogy ártatlan? – kérdezte Ron.
– Ugyan Ron, te is láttad! Gondolod, hogy a halálfalóknak rá van
szükségük?! Egy egyszerű jegykezelőre?
– Ezzel nem magyaráztad meg a törvényszegést! – figyelmeztette
Hermione. – Nem hiszem, hogy azt kéne az emberek felé közvetítened,
hogy bármit megengedsz, magadnak, mert te vagy a…
– Szóval szerinted ilyen vagyok?! – szakította félbe Harry. – Egy beképzelt
hólyag, aki most meg akarja mutatni, hogy a Minisztérium felett áll?!
Hermione kicsit szégyenkezve megrázta a fejét. Érezte, hogy nem lesz ez
így jó, de dühe nem csillapodott.
– Én csak azt mondom, hogy az emberek számítanak rád! Arra, hogy
legyőzöd Voldemortot!
– Azon vagyok! Ezért tanultam és gyakoroltam végig a nyarat, Hermione!
És ha ez nem teszik nekik, akkor sajnálom! Nem változtatok a dolgokon,
mert így látom helyesnek! Nem én tartozom felelősséggel mindenkiért!
Nekik is ott van a lehetőség, hogy szembeszálljanak! – állt fel a fiú.
– Nem azt mondom, hogy áldozz fel mindent, Harry! – válaszolta keserűen
Hermione. – Sose tenném! Mindebben igazad van, de értsd meg, ők a
megmentőt látják benned! Nem ilyen Kiválasztottra vágynak.

115
– Hát az kár, mert ilyet kapnak! – csattant fel Harry. – Arra várnak, hogy
valaki megoldjon helyettük mindent, és csak ölbe tett kézzel ülnek.
Hermione időközben már rég rájött, hogy sok olyan dolgot vágott most a fiú
fejéhez, ami igazságtalan volt, és ő maga sem látja másképp mindezt.
Egyszerűen csak bosszantotta Harry komorsága és nemtörődömsége.
Felsóhajtott, és sokkal higgadtabban lépett oda barátjához.
– Sajnálom – nézett a szemébe.
A fiú rámeredt, majd halkan azt mondta.
– Én is.
– Nem különben – jelentkezett közbe Ron is.
– Nincs miért bocsánatot kérnem – vont vállat Ginny. – Nagyrészt Harryvel
értek egyet.
A többiek rámeredtek az ücsörgő lányra, majd felnevettek. Harry visszaült a
fotelba, és onnan mondta.
– Amint a horcruxok után elkezdek nyomozni, és erősebb leszek, majd a
halálfalókra is figyelmet fordítok. Jó lenne minél többet elkapni. Akkor
senki sem kérdőjelezheti meg, helyes-e, amit teszek.
Ronék rábólintottak.
– Szerintem most sem kételkedik senki – nézett a fiúra Ginny. – Már
mindenki tudja, mit tettél eddig is.
– Igazad van – mondta bátyja.
– Akkor erről ennyit – mosolyodott el Harry.

A következő napokban Harry és barátai nagyon sokat beszélgettek, és

kezdték kiismerni ezt az új, kicsit furcsább Harryt is. Mrs. Weasley és
Lupin kérésére a születésnapjáig, míg nem tölti be a felnőttkort nem indult a
horcruxok nyomába.
Július 31-én sokan gyűltek össze az ünneplésére. Feltűnt Hagrid, és a
Weasley ikrek, akik újabb találmányaikat is magukkal hozták, ezzel
biztosítva a jókedvet. Harry jól érezte magát a társaságban, és örült a
rengeteg ajándéknak. Estefelé George-ék visszavonultak valamivel
kísérletezni, a négyes pedig Harry szobájába vette be magát.
– Igazán jó volt ez a nap – mondta fáradtan Harry.
– Akkor most megbeszélhetnénk a mi dolgunkat is – kezdte Ginny a
fotelban ülő fiúra nézve, akivel mindeddig távolságtartóan viselkedtek.
– Hogyan? – csodálkozott rá Harry.

116
– A kapcsolatunkat – mondta határozottan a lány.
Erre azonban a zöld szemek elkomorultak.
– Ezt már megbeszéltük. Nem vállalom a kockázatot.
– És Ron meg Hermione? – vágta rá Ginny.
– Őket is legszívesebben itt tartanám, de döntöttek. Éppen elég értük
aggódnom – felelte a fiú.
– És nekem nincs ehhez jogom? – folytatta a lány eltökélten.
– Mért kell elölről kezdenünk? – sóhajtott Harry.
– Mert egyedül vagy, Harry. Szükségünk van egymásra. Szeretnék veled
beszélgetni, szeretnélek a közelemben tudni.
– Itt vagyok – tárta szét a karjait a fiú.
– Tudod, hogy gondolom – szólt Ginny ingerült hangon.
– Lehetetlen – rázta meg a fejét Harry.
– Miért? Nem értelek – szólt közbe Hermione.
– Mert félek, hogy baja esik, csak hogy rajtam üssenek.
– De hát úgyis itt vagytok, együtt! – nézett rá Ron is.
– Már nem sokáig. Hamarosan el kell kezdeni a kutatást. Márpedig
magammal nem viszem, az biztos! Nem tudhatnak rólunk! – felelte most
már ingerülten Harry. Mi szükség van most erre?
– Úgy érted, nem ide akarsz majd mindig visszajönni? – mutatott körbe
Hermione.
– Még nem tudom – mordult a fiú. – De úgy látom, a lényeget nem értitek.
Ha kiderülne a kapcsolatunk, nagy veszélybe kerülne.
– Én nem azt akarom, hogy magaddal vigyél. Értem, hogy Ronékkal egy
csapat vagytok – mondta Ginny közelebb lépve –, és hogy Dumbledore is
úgy akarta, hogy ők tudjanak mindarról, amit csináltatok. Én csak azt
akarom, hogy ne taszíts el. Úgy döntöttem, gyógyítónak fogok tanulni. Így
segíthetem a Rendet, és érdekel is ez a munka. Itt lennék veletek, miután
hazajöttök az utatokról.
Harry figyelmesen nézett rá.
– Ez a gyógyítói dolog valóban jó ötlet, de nem változtat azon, hogy ha
Voldemort álmomban legilimentál, valószínűleg rögtön te lennél az első
számú célpont.
– Maximum a második – vetette ellen Ron. – Az első te vagy.
– Akkor mért nem tanulod meg a védekezést? – kérdezte Hermione. –
Ésszerű lenne, és mindenképpen szükséged lesz rá.

117
Harry nem válaszolt, csak csöndben megrázta a fejét. Nem tudta mit tegyen.
Így valóban jónak tűnt, amit barátai mondtak, de félt. Ha elveszítené Ginnyt
is! Bár abban is igazuk van, hogy mindenképpen meg kell tanulnia az
okklumenciát, hiszen akár most is kideríthetné Voldemort, hogy mit érez.
Ginny viszont látva makacsságát, dühösen kirontott a szobából.
– De Harry… – kezdte Hermione, a fiú azonban a szavába vágott.
– Egyéb téma? – kérdezte ingerülten.
– Most ez nagyon is megfelel – válaszolta vörös hajú barátja.
– Ron! – mordult figyelmeztetően.
– Jól van, na! – mondta a fiú. – De szerintem nincs igazad.

Ginny azonban messze nem adta fel. Sőt, úgy döntött, másnap bátyjaihoz
fordul.
– Miben segíthetünk, hugi? – kérdezte Fred, a belépő lányt.
Ginny huncutul elmosolyodott.
– Tetszeni fog nektek.
Fred és George összenézett.
– Te, ez a lány egyre jobban hasonlít ránk – szólt George ikertestvérének.
Fred erre elvigyorodott.
– Halljuk – fordult vissza mosolygó húgához.
Ginny pedig belefogott terve ismertetésébe. Mit ad isten, a fiúk egyre
szélesebb vigyorral hallgatták.
– Ezért megöl minket – szólalt meg Fred.
– Ginny, ugye tudod, hogy ő a barátunk?! – nézett rá komolykodva George.
– Ezzel segítetek rajta – vont vállat a lány.
– Benne vagyunk! – vágták rá azonnal. – Estére elkészítjük.

A vacsora jó hangulatban telt el. Harry elfáradt az aznapi gyakorlástól,

ugyanis ha mást nem is, azt elfogadta barátaitól, hogy az okklumencia
tanulása fontos. Így Lupin segítségét kérte, aki örömmel fogadta ötletét. A
folyamatos támadások, amik az agyát érték, azonban alaposan
kifárasztották. Mégis elégedett volt, hiszen eredményesnek bizonyult az
oktatás.
A vacsora vége felé az ikrek izgatott pillantást vetettek Ginny felé, aki
figyelmeztetően villantotta rájuk tekintetét. Nehogy lebukjunk! - üzente
feléjük. Már eldöntötte, hogy Hermione segítségét fogja kérni, hiszen

118
akármennyire is szabályszerető és becsületes, tudta, hogy Harryvel
kapcsolatban barátnője vele ért egyet.
Az evés befejeztével a jelenlévők beszélgetésbe merültek, majd mindenki
ment a dolga után. A társaság szokásához híven megegyezett, hogy Harry
szobájában gyűlnek össze, ám Hermione még előtte beszaladt a szobájába,
hogy lerakja a ház könyvtárából frissen szerzett könyveit. Így Ginnynek
kapóra jött, hogy beszélni tudjon vele.
– Hermione – szólította meg barátnőjét, miután benyitott utána. –
Szeretném a segítségedet kérni.
– Miről van szó? – kérdezte a lány aggódva, hallva a másik komoly hangját.
– Harryvel kapcsolatos. Szeretném, ha beismerné, hogy csak a konoksága
áll közénk. Nem fogadja el az érveimet, pedig igazam van. Azt akarom,
hogy őszinte legyen.
Hermione felsóhajtott.
– Ez mind szép, és igaz. De mégis hogy akarod mindezt elérni? – ült le az
ágyára. – Én már megpróbáltam!
Ginny levetette magát barátnője mellé.
– Igen, tudom. Ezért találtam ki valami mást – kezdte óvatosan.
Hermione figyelmesen rátekintett. A vörös hajú lány pedig vett egy mély
levegőt, és belefogott.
– Szóval ez egy amolyan bájital féle, amit az ikrek segítettek összehozni, s a
hatására mindaz, amit az előbb Harryvel kapcsolatban felsoroltam,
megtörténne – hadarta.
Hermione rábámult.
– Most ugye csak viccelsz?!
– Semmi olyat nem csinál, ami akaratán kívül van. Csak megnyílik tőle –
magyarázta gyorsan.
A másik megrázta a fejét.
– Szerintem Harry már így is metszően őszinte.
– De ha rólunk, kettőnkről van szó, rögtön begubózik, és nem hajlandó
elfogadni, hogy nyugodtan együtt lehetnénk! Ráadásul mostanra az
okklumenciát is elkezdte tanulni. Amilyen eltökélt, nemsokára sikerül is
neki. Hermione, én már olyan régóta várok rá, és ez az egész igazságtalan!
– mondta hevesen Ginny.
A göndör hajú lány felsóhajtott.

119
– Nem is tudom – mondta bizonytalanul. – Iszonyú dühös lesz, ha rájön.
Sőt, ahogy mostanában viselkedik, ha engem kérdezel, biztosan észre fogja
venni. Egy enyhe igazságszérum hatásának is lennie kell. Márpedig ha nem
azt mondod, amit akarsz, még ha az meg is egyezik azzal, amit valóban
szeretnél, vagy érzel, akkor az eléggé feltűnő. Talán Ronnál még működne
is, de Harrynél… – morfondírozott a lány.
– Nem érdekel! – pattant fel Ginny. – Azt akarom, hogy lássa be, hogy
hülyeséget csinál!
– De pont egy bájital, és pont Fredéktől! – akadékoskodott Hermione még
mindig, bár be kellett ismernie, érdekesnek találta az ötletet.
– De a barátom vagy! – meredt rá Ginny. – És a barátok ezt szokták tenni
egymásért!
– Aha. Melyik bolygón? Mellesleg Harry is a barátom, aki valószínűleg
meg fog ölni, ha kiderül a szerepem ebben – mondta, de már félig
mosolygott.
– Ugyan! Előbb az ikreket veszi elő – legyintett a vörös lány. – Kérlek!
Hermione megadóan felsóhajtott.
– Jól van. Jól van. Halljam, hogy akarod beadni neki?
– Hát nem én…
– Ezt rögtön gondoltam! – vágta rá Hermione. – Nem véletlenül fordultál
hozzám. De mibe tettétek? – majd eszébe ötlött valami. – Mellesleg, ha az
ikrekről van szó, a helyedben óvatos lennék. El tudom képzelni, hogy egy
kis plusz hozzávalót belecsempésztek.
Erre Ginny is elhallgatott egy ideig, láthatóan elgondolkodott bátyjai
bajkeverő természetén. Végül vállat rántott.
– Nem hiszem, hogy ártanának Harrynek – szólt.
– Én sem erre gondoltam – rázta meg a fejét barátnője.
– Ezt most szeretném megcsinálni, Hermione – nézett komolyan az előtte
ülőre, majd elővett a zsebéből pár édességet. A másikból pedig egy darabot,
de ugyan olyan csomagolásút, mint a többi.
Hermione rámutatott a jobb kezében tartott bonbonokra, s azt mondta: –
Gondolom azok az ártalmatlanok. És az – mutatott most a másikra –, a
megbűvölt.
Ginny rábólintott.
– Pontosan. Mi természetesen ebből eszünk – emelte meg a kezét, benne a
csillogó kék papírba csomagolt édességgel.

120
– Ezzel pedig – nyújtotta barátnője felé a bájitalosat –, Harryt kínáljuk meg.
– Ok. Várj egy kicsit. – Azzal elővarázsolt egy kisebb tálat. Elrendezte
benne a csokoládét, majd a tetejére tette a Fred-George féle változatot. – Őt
kínálom meg először, így ezt fogja elvenni – mondta.
Ginny mosolyogva rábólintott.
– Kicsit később nyitok be. Nem tudom pontosan mennyi idő, míg hat, de ha
esetleg valami nem jött össze, jelezz.
Hermione halkan sóhajtva felállt.
– Jól van – s kezében a tállal elindult az ajtó felé. – Nem tudom mi lesz
ebből – mondta még, aztán kilépett a folyosóra.

Ginny izgatottan ücsörgött az ágyon, barátnője után tekintve. Mikor pár

perccel később benyitott Harryhez, a három jó barátot a fotelokban
ücsörögve találta, amint beszélgetésbe merültek. Mosolyogva köszöntötték
a belépő lányt. Ginny Hermionéra nézett, aki felkínálta a bonbonos tál
maradékát, és halványan kacsintott egyet.
– Köszönöm – biccentett felé a legifjabb Weasley, ami ezúttal két dologra is
vonatkozott.
Kicsit zavartan ette meg az édességet, majd ahelyett, hogy ő is leült volna,
Harry elé állt. Hermione kíváncsian figyelte barátnője arcát, a fiú pedig
kérdőn nézett fel rá.
– Szeretnék veled lenni – jelentette ki határozottan, a zöld szemekbe nézve.
Harry egy kicsit meghökkent ugyan, de megrázta a fejét.
– Mostanában én sem szeretek magammal lenni – válaszolta elutasítóan.
Ginny tekintetét Hermione felé vágta, aki alig láthatóan tanácstalanul
megvonta a vállát. Ám még mielőtt bármit tehettek volna, Harry ismét
megszólalt.
– Habár tényleg nem lenne rossz, azt elismerem.
Mindenki hallgatott.
– Mondd csak, Harry! – nézett rá a vörös hajú lány most már
magabiztosabban. – Te szeretsz engem egyáltalán?
A fiú megmozdult a fotelban.
– Persze hogy szeretlek! – jelentette ki. – De az még nem jelenti… bár már
tanulom az okklumenciát. Úgy már biztonságban lennél – Istenem! Mért
mondtam ezt neki? Gondolta kissé zavartan.

121
Ron erre a szavakra aztán már tényleg felhúzta a szemöldökét, és barátjára,
majd a húgára bámult. Harry is a lányt nézte, furcsa kifejezéssel az arcán.
– Mit csináltatok?!
Ginny megrázta a fejét.
– Nem tudom, mire gondolsz.
A fiú azonban most Hermione felé tekintett.
– Pedig egyértelmű. Nem azt mondom, amit szeretnék – a lány nem tudta
mit mondhatna.
Ginny azonban közbevágott.
– Dehogynem!
Harry felállt.
– Valóban? – nézett szerelmére. – Nem mondanám azt, hogy már nem
aggódom az életedért. És azt sem, hogy szívesen folytatnám a
kapcsolatunkat! – majd azonnal rávágta. – Pedig így van! – ledermedt.
Hermione csaknem felnevetett, ám Harry villámló zöld tekintete
kellőképpen beléfojtotta. – Ha jót akartok, azonnal… – kezdte a fiú, de
Ginny nem hagyta, hogy befejezze.
– Szóval te is gondoltál rá, hogy miért ne lehetnénk együtt? – kérdezte, bár
sokkal inkább kijelentésnek szánta.
– Ne… Hát persze! – kiáltotta Harry.
Ron bambán bámult rájuk, Hermione azonban már kezdte gyanítani, hogy
mi történik. Gyorsan lebuktak, hiszen Harry a valódi érzései és vágyai
mellett, azt is kimondja, amit igazából akart. Ez pedig csak azért lehetséges,
ami miatt az Imperiust is képes legyőzni. Nem tudják befolyásolni az
akaratát, így nem észrevétlen számára a módosítás. Szilárd a jelleme.
Valamint egyre dühösebb.
– És mi akadályoz benne? – kérdezte Ginny közelebb lépve hozzá.
Erre azonban Harry a falhoz hátrált.
– A félelem. A féltés – válaszolta rögtön.
A lány erre kissé felhúzta a szemöldökét.
– A makacsságod nem?
– Nem túl… valamennyire az is – mondta Harry, mire felnyögött, és a
kezébe temette az arcát. – Valaki ezért csúnyán meg fog fizetni – morogta
tenyere mögül.
– Miért? – lépett egyet előre Ginny. – Mert végre nem csak a többi témában
és dologban vagy teljesen őszinte, hanem velünk kapcsolatban is?!

122
– Azért mert befolyásoltok! – engedte le a kezeit arca elől.
A lány még közelebb ment hozzá. Harry ettől csak még idegesebb lett. Nem
elég, hogy tényleg a valódi érzéseit mondja ki, a kétségeit, hanem most még
a szokásosnál erősebben érezte a vágyát is Ginny iránt. Míg máskor ez nem
jelentett gondot önuralma miatt, most ellenállhatatlanul csókolni akarta, a
karjában tudni. Hát ez őrület! Hátrálni azonban már nem tudott.
– Tudod, hogy szeretlek! – folytatta Ginny.
– Ne gyere közelebb! – szólt rá a lányra.
Az azonban nem törődött vele.
– Te is szeretsz engem! És már tanulod az okklumenciát – állt meg a fiú
előtt. – Itt leszek a főhadiszálláson, az iskolában, és a kórházban.
Gyógyítónak képeznek, nem aurornak – nézett Harry csillogó szemeibe.
Hermione halkan megköszörülte a torkát, majd gyorsan felállt a fotelból. A
bamba Ron felé indult.
– Gyere! – fogta kézen, s arra ösztökélte keljen ki a fotelból. – Jobb lenne,
ha most már kettesben hagynánk őket.
A fiú követte az ajtó felé.
– Mit adtatok be neki? – kérdezte.
– Nem tudom. Fredék keverték – válaszolta Hermione a tőle telhető
leghalkabb hangon. – De nagyon úgy nézem, hogy valamiféle vonzalom
felerősítőt is beletettek. Hogy ne tudja ezzel kapcsolatban kontrolálni magát
az illető – húzta el egy picit a száját.
Harry azonban meghallotta.
– Hogyan?! – kapta fel a fejét. Hát ezért. Alig bírom magam visszafogni. –
Az ikrek – sziszegte dühösen. – Csak kerüljenek… – de inkább elhallgatott,
Ginny ugyanis huncutul mosolygott, immáron közvetlen előtte.
Ron és Hermione mögött pedig ekkor záródott az ajtó.
– Azt akarom, hogy vegyél végre komolyan – mondta Ginny. – És azt is,
amit érzünk.
Harry egy kicsit arrébbhúzódott.
– Komolyan veszem. Nagyon is. Ha nem szeretnélek így, nem is rettegnék
ennyire, hogy elveszíthetnélek.
Közben Hermione és Ron kíváncsiságuknak engedve, leskelődtek a
kulcslyuknál.
– Hát ez jó! – kuncogott halkan Ron. Meg kellett mondani, drukkolt
húgának. Ő és Harry is megérdemelte, hogy boldog legyen végre. Legalább

123
egy kicsit.
– Ne nézd, hogy mit csinálnak! – pirított rá Hermione.
– Csak beszélnek, nyugi! – felelte a fiú. – Különben is. Az egyikünknek
néznie kell, különben semmi értelme a kukkolásnak.
Barátnője erre horkantott egyet.
– Jó, akkor nézd te! – hagyta rá.
Ron somolyogva figyelte az odabent folyó történéseket.
– Nagyon úgy nézem, hogy Harry hamarosan fel fogja adni – jelentette. –
Hoppá! – vigyorodott el, s felegyenesedett. – Azt hiszem, ezt már valóban
nem kell látnunk – fordult Hermione felé, majd színpadiasan felsóhajtott. –
Elbuktunk. Mint oly sokszor a férfiak, ha csinos lány kerül a közelükbe –
Hermione nevetve oldalba bökte megjegyzéséért, mire Ron magához húzta,
és elindult vele a szobája felé.

Ginny már nagyon közel állt hozzá, Harrynek vészesen kezdett fogyni az
önuralma. A lány csak nézte a fiú magas, karcsú alakját, a fekete borzas
haját. A kicsit mindig szomorkás arcát, s a csodálatos, zöld tekintetét.
Harry csak bámult rá, míg Ginnynek el nem indult a keze, amivel
belesimított a tarkóján a fekete tincsekbe. A fiú megborzongott, majd
hevesen a lány után kapott, s megcsókolta. Ginny belemosolygott szerelme
szájába szenvedélyét tapasztalva, és hasonlóan viszonozta. Végigsimított
Harry hátán, míg ő végigfuttatta kezét az oldalán, s megsimogatta hosszú,
vörös haját. Ekkor azonban hirtelen elengedte Ginnyt, s gyorsan
arrébblépett. Érezte, hogy képtelen lenne itt abbahagyni. Túl régóta kívánta
már a lány érintését, lágy csókjait, érezni bőre illatát, ahogy átöleli. Fredék
nagyon is tudták, mit csinálnak. Így hogy az önuralma oda, már semmi sem
tarthatta vissza. Márpedig a világért sem akarta szerelmét megbántani, vagy
fájdalmat okozni neki.
– Ginny – súgta elfúlóan. – Menj ki, kérlek. Nem tudok leállni.
A lány azonban nem mozdult. Vágytól égő tekintettel nézte Harryt,
szaporán vette a levegőt. Hozzásimult a fiú mellkasához, és kezével
végigsimított rajta.
– Túl messzire mennénk – rázta meg enyhén a fejét Harry, ám szavait
meghazudtolva szorosan magához húzta a lányt. Beletúrt a hajába, s először
hosszan megcsókolta, majd végigjárta a nyakát ajkaival.

124
Ginny halkan felsóhajtott, minden porcikájával vágyta szerelme érintését,
remegő kézzel simította ujjait a kócos tincsekbe, és egész testével
hozzásimult. Harry felnyögött, mind többet és többet szeretett volna
ajkaival megízlelni a lány forró bőréből, ám a ruha csak kényelmetlenül
elválasztotta őket. Egyik kezével bekíváncsiskodott Ginny felsője alá, majd
megindultak az ágy felé. Harry óvatosan lefektette, majd fölé hajolt, s a
szemébe nézett.
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte rekedten.
Ginny válaszul elmosolyodott, és szenvedélyesen megcsókolta, s miután
végigjártatta kezeit a fiú hátán, már segítette is le róla a pólóját.
– Szeretlek – súgta Harry fülébe, mire a fiú felengedett, s immáron
elvesztek egymásban.

Mostanában
– Ó, igen! – sóhajtott ábrándosan Ginny, szerelme karjaiban. – Az első
együtt töltött éjszaka. Csodálatos volt!
Harry felnevetett, és fejét enyhén hátraejtette a fotel háttámlájára.
– És ha belegondolok, hogy közvetve Frednek és George-nak köszönhetjük!
Na meg a te makacsságodnak – bökte meg a lány oldalát.
– Meddig fájlalták, hogy megátkoztad őket! – nevetett Ginny is. – Azt
hajtogatták, hogy inkább hálásnak kéne lenned.
– Hálás is voltam – bólintott Harry. – De ugyanakkor dühített ez a cselük,
és rád meg Hermionéra is mérges voltam.
Ginny fészkelődött egy kicsit a fiú ölében, majd felsóhajtott.
– Emlékszem. Hermione szégyellte is magát – somolygott. – Azt mondta,
csodálkozik, hogy nem átkoztad meg őt is. De most – emelte feljebb a fejét,
hogy megcsókolhassa Harryt, majd miután ismét levegőhöz jutott folytatta
–, itt vagyunk. A karjaidban tartasz, jobban szeretlek, mint valaha, és többé-
kevésbé egészségesek vagyunk – érintette meg a fiú kötözött karját, melyet
megsebesített Bellatrix átka.
Harry átkarolta, s az ölében tartva felállt vele.
– Talán inkább feküdjünk le. Kellemesebb módja is van az emlékek
felidézésének a szavaknál – mondta halkan, rekedtesen.
Ginny vidáman felnevetett, és csillogó tekintettel nézett fel a fiú arcába.
– Semmi kifogásom ellene.

125
Pár órával később egymás karjaiban aludtak, amikor is Harry párnája alatt
figyelmeztetően felforrósodott az érme. Éjszaka volt már, csaknem hajnali
két óra. A fiú felébredt a szokatlan mágikus rezgésekre, és máris érezte
vállánál a meleget árasztó fémet.
– Hogy mért nem tud ez soha nappal jelentkezni! – morogta maga elé, s
előhalászta a galleont.
Szerencséje Pitonnak, hogy mindig magánál tartja, vagy legalábbis a
közelében. Mostanra már szinte megszokásból. Ez volt belevésve: „MOST!
Greenwith-park. Én.”
A fiú mélyet sóhajtott. Hát ez nagyszerű! Mit talált ki?
Kikászálódott az ágyából, óvatosan, nehogy Ginny felébredjen. Úgy
döntött, elég, ha Ronéknak szól. Lupint most nem keresheti fel. Telihold
van. Ginny azonban rögtön felriadt a mozgására. Az elmúlt időszakban
rutinszerűvé vált számára az éber, felszínes alvás.
Harry indult, hogy felöltözzön, mikor a lány már fel is ült az ágyban.
– Mi történt? – kérdezte, látva a fiú készülődését.
Harry megfordult, miközben éppen a pulóverébe igyekezett belebújni.
– Piton – morogta. – Minél hamarabb oda kell érnem – azzal intett a
pálcájával köpenye után.
A lány bólintott, és felállt az ágyból.
– Veled megyek – jelentette ki, és indult nadrágja után.
Harry azonban elállta az útját, és komolyan ránézett.
– Nem. Nem jössz – jelentette ki.
Ginny összehúzta a szemét, és már ellenkezni készült, ám a fiú megelőzte.
– Ha külön nem kéri, akkor nincs rá szükség, és nem vihetek senkit. Ez
pedig, nagyon is jól van így. De ha már felkeltél, kérlek, szólj majd
Ronéknak helyettem – odahajolt a lányhoz, megcsókolta, s végigsimított
hosszú haján. – Indulnom kell.
Azzal kilépett az ajtón, s eltűnt a folyosó homályában az utána néző Ginny
tekintete elől.

11. fejezet - A kincses kúriában

126
Greenwith egy eldugott település volt Anglia déli részén. Kisvárosi
épületek, pár nagyobb kúriával, s a keleti szélén barátságos parkkal. Harry
besétált a kovácsoltvas kapun, és lassan megindult a főcsapásként
kikövezett úton a hajladozó fák lombja alatt. Nem kellett sokáig bóklásznia.
– Potter! – szólította meg nem messze az ismerős hang.
A fiú felé fordult, és megállt. A férfi körvonalai a szokásos öltözékének
hála alig bontakoztak ki a fák és bokrok sötét árnyai közül.
– Csak nem álmatlanságban szenvedsz, Piton?! – kérdezte a fekete
szemekbe nézve Harry. – A változatosság kedvéért olykor alvásra is
használhatnád az éjszakát.
– Amennyiben befejezted a siránkozást – húzta el fanyarul a száját a
bájitalmester –, rátérhetnénk valami lényegesebbre.
Harry furcsa tekintettel nézett végig rajta, majd halvány mosollyal vállat
vont. Tehát beletaláltam. Bizonyára nem hagyja nyugodni a lelkiismerete.
– Ahogy gondolod – mondta gúnyosan.
Piton intett hogy kövesse, elindultak egymás mellett. Harry szándékosan
nem szólalt meg. Valamiért úgy érezte, mintha a férfi csak azt várná, mikor
kérdez rá, mégis hova mennek? És bár ez valóban foglalkoztatta, nem akart
lehetőséget adni Pitonnak a gúnyolódásra. Így csendesen haladt mellette,
pálcáját készenlétben tartva, s figyelmesen szemlélte környezetét.
Valamelyest biztonságérzettel töltötte el a tudat, hogy barátai nyomban a
segítségére siethetnek, bár nem volt benne biztos, hogy nagy baj esetén
valóban hívná őket. Ha már neki meg kellene halnia, ugyan miért öletné
meg barátait is?
A bájitalmester is töprengeni látszott, ráadásul Harrynek szemet szúrt, hogy
legalább olyan éberen tekintget, és tartja kéznél pálcáját, mint ő maga.
– A Nagyúr iszonyú dühös volt, amikor hírét vette Bellatrix halálának –
törte meg Piton a csendet. – Tartottam tőle, hogy a színe elé kerülsz.
– Hát majd legközelebb, az ilyen esetek kivédésére, talán próbálj időben
figyelmeztetni – morogta Harry. – Lestrange pedig megérdemelte a sorsát.
Régen kijárt neki.
– Ne gúnyolódj, Potter! – vetette oda ingerülten. – Már megmondtam, hogy
a Sötét Nagyúr sosem közöl mindent a terveiről. Külön-külön tájékoztatja
az embereit, a többiek ritkán tudnak a másik feladatáról. Hoppanálunk,
aztán tedd, amit mondott. Ezen az elven működik.

127
Harrytől nem messze ág reccsent, odakapta a tekintetét, de nem tapasztalt
semmi gyanúsat.
– Panaszkodsz, Piton? – szólalt meg gúnyosan, ahogy visszafordult
társához. A férfi dühösen felé villantotta szemeit. – Okosabban kellett volna
megválogatnia, milyen társaságba keveredik, nemde, professzor? – folytatta
Harry.
Piton megtorpant, és felé fordult.
– Túl sokat engedsz meg magadnak, Potter! – sziszegte közelebb hajolva
hozzá. – Már te is gyilkoltál. Akárcsak a halálfalók.
– Eszedbe ne jusson a magadfajtákhoz hasonlítgatni engem! – felelte a fiú
figyelmeztetően.
Piton azonban fel sem vette.
– Milyen érzés volt megölni Lestrange-t? Könnyen ment? – mosolyodott el
gonoszul. Folytatta volna még, ám nem jött ki hang a torkán. Dühösen az
előtte álló fiúra meredt, akinek pálcája nyakára irányult, és minden
bizonnyal egy némító bűbájt küldött rá. Egyáltalán mikor vette elő? Észre
sem vettem – tűnődött.
– Na ide figyelj! – nézett a szemeibe Harry. – Az, hogy elszúrtad az
életedet, és arra kényszerülsz, hogy azt a szemétládát szolgáld, a te dolgod.
Az én életemet közösen tettétek tönkre. Ne várj tőlem semmiféle tiszteletet!
Amennyiben a halálfalók ránk támadnak, nem fogom megvárni, míg valakit
elintéznek, hanem inkább én teszem meg. De hogy tudd, Lestrange-t meg
akartam ölni! És mikor megtettem, nem lettem tőle boldogabb. Halvány
elégtételt éreztem. Ennyi.
Piton meglepődötten bámult rá. A fiú metszően őszinte volt, ennek ellenére
nem tűnt dühösnek. Hosszan nézték egymást, majd a férfi saját pálcáját a
torkának szegezte, és kimondta magában: Finite! Azután továbbindult,
immár a város szélén haladva, egy keskeny utcában. Fojtott hangon szólalt
meg: – Mostanra a Sötét Nagyúr mindennél jobban meg akar ismerni –
Harry erre felhorkantott. – Mit szeretsz, mit utálsz, mi a gyengéd, mit tudsz
róla, mit mondott neked Dumbledore a halála előtt. Tudni akarja, mit tudsz,
mert nem akarja, hogy megerősödj. Bár az utóbbival – vágta tekintetét a
mellette haladó fiúra –, szerintem már elkésett. Mindenesetre – folytatta,
Harry pedig hökkenten hallgatta –, a non-verbális Avadad, az, hogy
használni is mered, valamint a pálca nélküli varázslatok kellően felkeltették
az érdeklődését. Már biztosan mondhatom: tart tőled. Sok tervet sző

128
ellened, de mindenekelőtt meg akar, vagy inkább ki akar ismerni.
Természetesen arra már rég rájött, hogy megtanultad az okklumenciát és
legilimenciát, így álmodban nem érhet el semmit – majd mentében ránézett
a fiúra. – A helyedben nagyon vigyáznék a barátaimra. Azokra, akik
közelről ismernek.
Harry megtorpant. Nem, ez nem lehet. Hát megint miatta kerültek veszélybe
a szerettei. És pont azok, akik a legközelebb állnak hozzá, és pontosan
azért, MERT a legközelebb állnak hozzá – gondolta keserűen.
Piton látva, hogy a fiú lemaradt, pár lépéssel odébb megtorpant. Közelebb
lépett, és továbbra is fojtottan megszólalt: – Dracót és engem már korábban
is kérdezett rólad. Túl sokat nem mondhattam neki, nem engedhettem, hogy
bármilyen fontos információhoz jusson veled kapcsolatban. Dracóval sem
járt jobban, hiszen gyűlöl téged, így sosem törekedett rá, hogy a
szembetűnő tulajdonságaidon túl akármennyire is megismerjen téged.
Viszont az ő elmondásaiból következtette ki, hogy tudhatsz a horcruxokról.
Harry agya lázasan járt.
– A különórák az igazgatóval – suttogta.
Piton bólintott.
– Úgy van. És persze Lumpsluck újbóli felbukkanása, akiről tudva lévő,
először kérdezett rá, hogyan is lehet horcruxot készíteni, lélekdarabot
elrejteni.
Harry hallgatott egy ideig. Sokáig biztos volt benne, hogy Piton árulta el ezt
az információt, de most már belátta hogy ez képtelenség. Majd hangosan
folytatta a gondolkodást.
– Tehát ezért kezdett gyanakodni, mit csinálok, és jött rá pont a cél előtt –
azután egészen más fordult meg a fejében. – Voldemort mind olyan
dolgoktól fél, amitől én nem. A legjobban például a haláltól retteg. Fel nem
foghatja, hogy van rosszabb. Valaki elvesztése, a magány. Sose voltak
barátai, nem bízik senkiben. Vajon egy ilyen ember miért törekszik örök
életre? Főként ennyire megcsonkított lélekkel – megrázta a fejét. –
Szánalmas – suttogta maga elé. Bár sajnos akárhogy is álljon a helyzet, az
nem változtat a jelenleg égető problémáján. Ez a szörnyeteg bármit meg fog
tenni azért, hogy neki fájdalmat okozzon, és hogy ezt a barátain keresztül
érje el. Ráadásul most még minden vágya vallatni is őket, hogy a
megtudottakat felhasználhassa ellene. – Azt hiszem, a többiek nem
örülnének neki, ha bezárnám őket a Grimmauld térre – csóválta a fejét.

129
Az őt figyelő Piton pedig immár sokadszorra csodálkozott el rajta, hogy ő
valóban Harry Potter-e. Bár küzdött az érzés ellen, de be kellett látnia, hogy
kezd valamiféle elismerést, tiszteletet érezni ez iránt a fiú iránt. Oly sokáig
kitartott Voldemorttal szemben, annyi szerettét elvesztette már, és most
mégis itt áll, erős, és képes bármit megtenni, hogy véget vessen a
háborúnak.
– A Sötét Nagyurat a hatalomvágy élteti – szólalt meg. – Minél nagyobb
erőre és befolyásra vágyik.
Harry bólintott.
– Nem csoda, hogy gyűlölte Dumbledore-t. Voldemort hatalmát a félelem
táplálja, nem a tisztelet.
Piton belátta igazát. A legtöbb halálfaló retteg a Nagyúrtól. Az erejétől,
kegyetlenségétől, s főként ezért lesik minden szavát. Ez alól csak páran
kivételek. Azok az elvakult követői, mint Lestrange volt. Éppen ezért el
kellett ismernie, örült, hogy Potter megölte.
Miután tovább indultak, csendben folytatták az utat, mindketten
gondolataikba merülve. Pár perccel később a kihalt utcát követve, egy
magányos, elhagyatott kúriához érkeztek.
– Nos, Potter. Ide készültünk – jelentette a férfi megtorpanva.
Harry figyelmesen tekintett végig az épületen. Ablakai sötéten néztek a
környékre, kerítése kovácsoltvas, fekete szalagként futott végig, egy
nagyobb, meglehetősen gondozatlan kertet. Hatalmas fákkal övezve,
bokros, csalitos látképet mutatott. Maga a ház nagy volt. Tulajdonosai
bizonyára gazdag, befolyásos emberek lehetnek, bár Harrynek az a
benyomása támadt, hogy rég nem lakja senki.
– Számos oka van annak, hogy ma ide hívtalak – szólalt meg halkan Piton.
– Az első az volt, hogy figyelmeztesselek, és hogy figyelj a barátaidra. A
második ez –mutatott az előttük álló kúriára. – Az utolsóról pedig majd
akkor, ha a mostanit túléljük – jegyezte meg sötéten.
Harry felvonta a szemöldökét, és felé fordult.
– Azt hiszem, most már itt az ideje, hogy elmond, mit terveztél – szólalt
meg a férfi példáját követve, ugyan olyan halkan. – Mit keresünk itt? És kié
ez a ház?
– Már régóta tudom, csak eddig nem volt lehetőségem lépni ellene, hogy a
Sötét Nagyúr számos értéket őriz itt, ereklyéket, pénzt, könyveket. Mint
mindenkinek, neki is szüksége van ezen eszközökre, hogy megvalósíthassa,

130
amit eltervezett. Bizony – tette hozzá a fiú arckifejezését látva –, a
megfélemlítés sem minden. Bár sok halálfalója gazdag és befolyásos, néha
ezek nem elegendőek. Most azonban szükségünk lenne egy igen fontos
feljegyzésre, az egyik itt található varázskönyvből. És…
– …és az sem lenne hátrány, ha megszabadíthatnánk kincseitől,
remélhetőleg ezzel valamelyest tehetetlenné téve – folytatta helyette Harry,
láthatóan tetszett neki a lehetőség.
Piton rábólintott.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk. Bár már hallottam erről a helyről, még
sosem jártam itt. Őszintén szólva más halálfaló se nagyon. Most is csak
azért vállaltam, mert nincs kizárva, hogy az általatok elfogottak kikérdezése
során valamelyik auror rákérdezett vannak-e rejtett készletei a Sötét
Nagyúrnak. Ily módon, a körülmények végett most nem fog áruló után
kutatni.
Harry figyelmesen hallgatta, s közben végigpásztázta az épület környékét.
Már nagyon sötét volt, csaknem éjfélre járt az idő. A kert árnyékos, az
épület csendes, és baljós.
– Én készen állok – biccentett a férfi felé, mikor az elhallgatott. Nem tudta
ugyan, mire kell neki az említett könyv, de ez most másodlagos volt
számára. Amennyiben sikerrel járnak, alaposan kiszúrhat Voldemorttal, és
ennek a lehetősége egészen felvillanyozta. A kötettel kapcsolatos
tudatlanságával ráér utána foglalkozni.
– Rendben. Csapdákra számítsunk. Nem hiszem, hogy túl egyszerű dolgunk
lesz – felelte Piton, azzal a kapu elé léptek.
Mindketten elgondolkodva vizsgálgatták. Előfordulhat, hogy csupán
elegendő egy zárnyitó varázslat? – morfondírozott Harry. Végül mintha
Piton is erre jutott volna, mert megpróbálkozott elsőként a zárnyitó
varázsigékkel.
Körülbelül a harmadik, erősebb bűbáj hatására nyikorogva kitárultak a kapu
szárnyai, és mögötte, mintha csak eddig egy betonfal takarásában lett volna
a kert ezen része, egy hosszú, kavicsokkal felszórt út jelent meg előttük,
mely egészen a ház falához kígyózott.
– Ügyes – morogta maga elé a bájitalmester.
A tér valósággal kitágult körülöttük, ahogy óvatosan megindultak.
Hallgatólagosan megegyezve, Harry a bal, míg Piton a jobb oldali kertrészt
tartotta szemmel. Úgy gondolták, nem lenne bölcs dolog letérni a kijelölt

131
útról, így akármennyire is szeszélyesen kanyargott, nyomon követték.
Ekkor Harryt furcsa érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, nem szabadna
tovább mennie, mert mintha valami lenne előtte. Azonnal megtorpant, és
még mielőtt a mellette haladó férfiért nyúlt volna, Piton is megmerevedett.
– Ezek szerint te is észrevetted – pillantott a fiúra, aki válaszként csak
bólintott.
Pásztázni kezdték maguk előtt a semmit.
– Valamiféle védelmi vonal? – kérdezte csendesen a bájitalmestert.
– Hmm – gondolkodott Piton. – Nem hinném. Csapdákra szerintem majd
csak a házban számíthatunk.
– Várj – szólalt meg hirtelen Harry. – Eszembe jutott valami – azzal
felemelte pálcát tartó kezét. Felrémlett előtte egy régies nyelven íródott
sötét varázslatokról szóló könyv megsárgult oldala. Mintha lenne rá mód,
hogy kiderítsék mi az ami az útjukat állja, s hogy veszélyes-e a mágikus
védelem. Be is ugrott neki a megfelelő ige. Gyorsan odaszólt Pitonnak, s
egy széles mozdulatot tett pálcájával.
Invisible visual! – mondta magában. Ekkor halványan egy búra kezdett
kirajzolódni, ami körbevette a házat, és nem sokkal a lábuk előtt ért a földre
körvonala. Piton ránézett a fiúra.
– Ezt meg honnan…?
Harry gyorsan megvonta a vállát.
– Olvastam. – Nem tudta leolvasni a bájitalmester arcáról a gondolatait,
mert az gyorsan visszafordult a halványan derengő bűbájhoz. Összehúzott
szemmel vizsgálta. – Hamarosan megszűnik a hatás – figyelmeztette Harry.
A férfi rábólintott.
– Tudom – alighogy kimondta, ismét a semmit fürkészhette. A színes
derengés elfoszlott. – Szerintem ez valamiféle időburok lehetett – mondta. –
Talán arra szolgál, hogy aki belép, ne töltsön ott sok időt, vagy épp
ellenkezőleg, hogy a kint maradottaknak úgy tűnjön, nagyon is sok idő telt
el. Meglehet, ezt is csapdának szánta. Nem mérhetjük fel pontosan, mennyi
időt töltünk bent, s az alatt az idő alatt akár ide is érkezhet.
Harry összevonta a szemöldökét.
– Biztos vagy benne? – Nem örült volna neki, ha halálra rémíti barátait
azzal, hogy hetekre eltűnik, vagy hogy míg kutakodnak, Voldemort
betoppanhat.
– Biztos nem lehetek semmiben – válaszolta ingerülten Piton.

132
A fiú azonban fel sem vette. Egy pillanatig csak állt ott, majd: – Akkor
lássuk – szólalt meg Harry, és belépett a határvonalon túlra.
A férfi azonnal követte. Semmi észrevehető nem történt. Egy rövid ideig
várakozóan álltak, majd a fiú megszólalt.
– Úgy tűnik, igazad volt – hátranézett, a kupolán túl ugyan úgy éjszaka volt.
Ebből azt a következtetést vonta le, hogy ha torzítja is az idő múlását, nem
lehet akkora eltérés a valós és az itt uralkodó viszonyok között.
Továbbindult hát a ház felé.
– Potter! – szólította meg a mellette haladó Piton. – Nem tudom pontosan,
milyen irányba befolyásolja az időt. Ha gyorsítja, és majd felizzik a jegy,
nekem mennem kell, különben…
– Tudom! Különben lebuksz – fejezte be helyette csendesen Harry. –
Próbáljunk minél gyorsabban végezni.
– Azért úgy intéztem a mai találkánkat, hogy, ha csak nem jön közbe semmi
érdemleges, három-négy napig biztosan nem fog szólítani.
Erre Harry kissé felnevetett, bár ugyanakkor meg is nyugtatta a tudat,
hiszen ezek szerint nem úszhatnak el hetekkel, be tudják határolni, mióta
vannak bent. És ez éppen Voldemort közbenjárásának köszönhető.
– Azért remélem, annyi ideig nem leszünk összezárva! – mondta.
Piton hidegen végigmérte.
– Nekem sem minden vágyam veled tölteni a szabadidőm. Mellesleg a mi
szemszögünkből az a három nap csupán óráknak is tűnhet.
Harry ráhagyta. Igaza is volt, na meg jobban lekötötte az előtte álló fal,
amelyen bizony egy árva ajtó sem vezetett a túloldalára. Piton is az előttük
álló akadályra összpontosította figyelmét. Harry közelebb hajolt a falhoz,
hogy alaposan megnézze. Biztos volt benne, hogy itt kell lennie a
bejáratnak. A járda is ide vezetett. Ahogy figyelmesen nézte a sima
felületet, egy alig észrevehetően, az alaptól eltérő színnel festett kígyó
alakját vette észre.
– Azt hiszem – mondta ki az első dolgot, ami az eszébe jutott erről –, ez
úgy működhet, mint a Titkok Kamrájának bejárata.
Kézenfekvőnek tűnt, hogy egy ilyen fontos raktárnál Voldemort kihasználja
az egyedüli ismeretét a párszaszónak. Vagyis hát majdnem egyedülit.
– Valószínűleg – morfondírozott a bájitalmester, aki szintén megvizsgálta az
árnyalatnyit sötétebb zöld állatrajzot. – Próbáld ki! – nézett a fiúra.
Harry a kígyóra összpontosított, és parancsolóan felszólalt.

133
– Nyílj ki!
Piton nem értette a fiú sziszegését, ám azt látta, hogy megjelenik a falon
egy szépen megmunkált sötétzöld fa ajtó, s kitárul a szárnya, utat nyitva a
ház előterébe. Egyikük sem lépett be meggondolatlanul, csak álltak korábbi
helyükön. Ezúttal Piton fogta a pálcáját, és egy különös fénycsóvát küldött
be a nyíláson. Az végigfutott az előtéren, s néhányszor levált belőle egy
apró jelzőpont. Miután végzett, három helyen csillant fel. A férfi bólintott.
– Ott vannak védelmi varázslatok – mondta.
– Tehát az ajtón beléphetünk – szólt Harry, aki érdeklődve figyelte a bűbáj
jelzéseit. Vajon miért pont oda tette őket?
Immáron házon belül tekintettek körbe, mögöttük az ajtórés bezáródott. Egy
meglehetősen nagy előszobában voltak, mely szembe, egy tágasabb
szobába vezetett, alighanem a társalgóba, míg balra két ajtó volt látható.
Jobbra boltív vezetett a konyhába, s kicsit távolabb lépcső az emeletre. A
helyiségekben homály uralkodott, villanykapcsoló természetesen sehol.
Mielőtt Voldemort ide rejtette volna a fontos eszközeit, ez az épület
alighanem már rég varázslók lakta volt. Ami még inkább feltűnt, hogy nem
voltak porosak a bútorok, sőt, mintha egyes darabokat sűrűn használatba
vennének. Ekkor Harrynek furcsa gondolata támadt. Nem értette a védelmi
vonalak elhelyezését, és őszintén szólva többre is számított. Mind
lényegtelen, felesleges helyen volt, a fontosabb bejáratok, vagy épp a lépcső
viszont szabadon hagyva.
– Piton – suttogta. – Szerintem, van itt valaki.
A férfi bizonyára igazat adott neki, mert ő is homlokráncolva tekintett
körbe.
– Húzódj egy kissé távolabb – suttogott vissza.
Ekkor lépések halk zaját hallották az emeletről, majd megreccsent a felső
lépcsőfok. Egy taláros férfi tartott lefelé, s a bájitalmester a fáradtságot sem
vette, hogy elkerülje a találkozást.
Az ismeretlen megtorpant, amint észrevette az állongó alakot, s arcán
meghökkenés futott végig.
– Perselus? Mit keresel itt?
Piton nem válaszolt, mintha mérlegelt volna valamit. Az idegen, amint
rájött hogy egyelőre, vagy talán egyáltalán nem számíthat feleletre,
tekintete tovább vándorolt, és észrevette a távolabb álló Harryt.

134
– Potter – suttogta rémülten, és egyben zavartan. – Mi a… – kapta vissza
tekintetét halálfaló társára, éppen akkor, mikor az rászegezte pálcáját, és
már mondta is a halálos átkot.
A taláros arcán a döbbenet és rettegés keveréke futott át, majd elérte a zöld
villanás, s ernyedt teste lebucskázott a feljáró aljába.
Harry megmozdult, s megállt csaknem Piton mellett. Nem volt kíváncsi a
halott férfire. Egy árva szót sem szólt. Akármennyire is nem kedvelte a
bájitalmestert, azt már belátta, hogy fontos, hogy megmaradjon Voldemort
körében kémkedni. Tudta jól, miért ölte meg volt professzora a társát.
Voldemort előtt semmiképpen sem tudta volna kimagyarázni, mit keresett
itt, főként hogy hogyan jutott be, még ha ezt a halálfalót meg is győzhette
volna. Az úgyis beszámolna urának a különös látogatóról, arról nem is
beszélve, hogy őt, Harryt is észrevette. Így csak sötéten annyit nyugtázott
magában – még egy szemétládával kevesebb. Azzal elindult, hogy
körbenézzen az ajtók mögött. Piton mintha bizonytalanul állt volna egy
darabig, figyelve a fiú mozgását.
– Alighanem titkos járatot kell keresnünk, amihez csak a Sötét Nagyúr fér
hozzá – mondta végül, bár még mindig arra számított, Harry megjegyzést
fog tenni a férfi megölésére.
A fiú azonban hallgatott.
– Úgy látom könnyebb dolgunk lesz azzal, hogy ez a halálfaló itt volt. Sok
védelmet megszüntethetett, hogy szabadon mozoghasson a házban –
válaszolt Harry, magában kissé mulatva a férfi nyugtalan tekintetén. Mire
számított, hogy majd neki esek és megátkozom? Vagy számon kérem, miért
ölte meg az alighanem maga is többszörös gyilkos halálfalót?
– A Sötét Nagyúrnak kellett idehoznia, máskülönben nem jut be a házba –
lépett Piton is közelebb. – Csak két párszaszájú varázsló élt, és él jelenleg is
az utóbbi századokban, ezt teljes bizonyossággal állíthatom.
Erre Harry sötéten elvigyorodott.
– Más szóval, mindenképpen tudni fogja, hogy én jártam itt, és tettem
keresztbe – mire elégedetten bólintott. – Helyes – nyugtázta.
Piton csak morgott valamit. Nem tartotta valószínűnek, hogy ez Harryn
kívül akár bármelyik másik embert hasonlóan örömmel töltötte volna el.
– Tehát? Merre? – fordult felé Piton várakozóan.
Harry ledöbbent, s rábámult a férfire.

135
– Azt hiszem, az imént látomásom volt – súgta. – Mintha tőlem vártad
volna a megoldást, és kikérted volna a véleményemet.
A bájitalmester ingerülten előrelépett.
– Mivel te kutattad végig a horcruxait, úgy vélem nagyobb gyakorlattal
rendelkezel, a csapdái és rejtekhelyei terén. Nos?
Harry elvigyorodott, majd mégis inkább a feladatra összpontosított. A
szabad, vagy legalábbis szabadabb közlekedést már biztosították számukra.
Azt azonban egyáltalán nem tartotta valószínűnek, hogy Voldemort
eltüntette volna azon védelmi köröket, amik közvetlenül a raktár
bejáratához vezetnek. Ugyan nem tudta miért volt itt ez a halálfaló, de
biztos nem járhatott be szabadon az értékek közé. Ergo, a még mindig
életben lévő védő varázslatok környékén kellene keresgélniük. Azt is
megtanulta már, hogy Voldemort sosem közvetlenül az elrejteni kívánt
helyiség bejáratánál helyezi el a megoldást a bejutáshoz.
– Szerintem az egyik, még működő védelmi varázslat mögött lévő ajtó
vezet a raktárához – szólalt meg.
– Nos, igen. Valószínűleg nem biztosított szabad bejárást Mondfieldnek –
értett egyet Piton, aki mindeddig csöndben figyelte a gondolataiba merült
fiút.
Hümm. Tehát így hívták a halottat – futott át Harry agyán.
– Ennek ellenére úgy vélem, nem rögtön arrafelé kell elindulnunk –
folytatta a fiú, és szemügyre vette mindhárom ajtót, mely előtt ott világított
Piton jelzőbűbája. – Szerinted melyik vezethet lefelé, a pincébe? – kérdezte
a nem messze tőle állongó Pitont.
– Mire gondolsz? – vonta fel a férfi a szemöldökét, de azért megvizsgálta a
bejáratokat.
– Voldemort, akárcsak Mardekár, még véletlenül sem magaslatokra, vagy
könnyen elérhető helyre rejtette a számára fontos dolgokat. Leginkább föld
alá, pincébe, barlangokba – felelte Harry. – Föld és víz. Ez a két elem fontos
volt számukra.
Piton elgondolkodva hallgatta, majd rábökött az egyik ajtóra.
– Szerintem ez az. – Harry figyelmesen odatekintett ugyan, de nem indult el
a mutatott irányba. Némán bólintott, és szemeit összehúzva a környező
falakat vizsgálta. – Nincs rajta se kulcslyuk, se kilincs – mutatott rá az
akadályra a bejáratot szemügyrevevő bájitalmester.

136
– Hümm – reagált Harry, majd észrevéve valamit, pár méterrel a férfitől
megállt egy drapériával szemben. – Igen, számítottam rá. Sosem nyílt
bejáratot hagy, hanem elvár valamit cserébe, hogy bejuthass.
Piton odafordult hozzá.
– A jó öreg véráldozat. Igaz? – fintorodott el megvetéssel.
A fiú ránézett, majd visszafordult a falhoz.
– Dumbledore is hasonlóan reagált rá a tengerparti barlangban – jegyezte
meg.
A férfi megdermedt egy pillanatra, és szúrós tekintettel meredt Harryre.
Tudta, hogy sosem fogja neki megbocsátani az igazgató megölését. És ha
őszinte akart lenni, ő sem tudta magának.
– Lássuk – mondta a fiú, azzal egy egyszerű ártással, felsebezte tenyerét,
amit a drapéria adott pontjára szorított.
Amint a vére az ősrégi anyaghoz ért, a Pitonnal szemközti ajtó kitárult.
– Valóban jól választottál – indult meg a bejárathoz, miközben egy hanyag
legyintéssel begyógyította a vágást a kezén.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi.
– Csak utánad – vigyorodott el Harry.
Piton nem reagált, csupán rávillantotta sötét szemeit, de már be is lépett a
nyíláson. A fiú nyomban követte. Pár percig egy lefelé vezető lépcsőn
haladtak, mellettük durva kövekből kirakott falak húzódtak, hasonlóan a
Roxfort alagsorához. Majd egy nagyobb teremben lyukadtak ki, ahova
belépve pár lépés után Piton megállt, és elgondolkodva nézte a helyiséget.
Harry is körbehordozta tekintetét. Kandalló, melyben furcsa mód lángolt a
tűz, kényelmes kanapé, fotelokkal, minden ezüst és zöld színben pompázva,
kígyó mintákkal tarkítva. A falakat továbbra is durva, szürkés kövek
alkották, és a fiúban a terem látványa egyértelműen egy már nagyon
távolinak tűnő emléket hozott fel.
– Pontosan, mint a Mardekár klubhelyisége – mondta fennhangon, nem
messze egykori professzorától ácsorogva.
A férfi most furcsálló tekintettel fordult felé.
– Honnan veszed?
Harry nem nézett rá, inkább a szoba közepe felé sétált.
– Nos, volt szerencsém látni belülről, és elbeszélgetni Malfoyal.
Piton megütközve, ugyanakkor kíváncsian követte szemeivel.
– Hogyan?

137
Harry megállt a terem közepén, és most már ráemelte zöld tekintetét a férfi
arcára.
– Másodikban meggyőződéssel hittük, hogy a mardekárosok felelősek a
támadásokért. Mivel Malfoy olyannyira hangoztatta nézeteit, ki mástól
kérdezhettünk volna utána, hogy bocs, de nem te vagy Malazár utóda? És
ha nem, akkor nem tudod, hogy ki lehet?
– Ő meg készségesen felelt nektek, igaz? – gúnyolódott a férfi. Harry
sokatmondóan elvigyorodott, mire látszott, hogy Piton kezdi összerakni a
képet. Ennyi év távlatából, ez még a fiút is elismeréssel töltötte el. –
Százfűléfőzet – mondta, tekintetét mélyen egykori diákja szemébe fúrva.
A fiú vállat vont.
– A készleteidből vettük kölcsön a hozzávalókat, és Hermione készítette el.
Régen volt már – mondta kissé szomorkásan. – Most pedig lássuk,
Voldemort hova rejtette el a számunkra fontos köteteit – azzal továbbra is a
szoba közepén állva lehunyta a szemét, és koncentrált.
Piton sokáig figyelte még az arcát, aztán ő maga is összpontosította
varázserejét. Harry egyértelműen arra törekedett, hogy megérezze, merre
van valamilyen bűbájjal ellátva bármilyen tárgy, falrészlet, vagy a padlón
egy titkos rekesz. A férfinak már eddig is nyilvánvalóvá vált, hogy különös
érzékkel talál rá rejtett varázslatokra a fiú, sőt már az is megfordult a
fejében, hogy talán a Sötét Nagyúr mágiájára a többinél is jobban képes
ráhangolódni.
Harry erősen koncentrált, hogy ne kerülhesse el a figyelmét a legkisebb
bűbáj jelenléte sem. Ahogy egykoron Dumbledore is megérezte, a barlang
falának mely részén kell keresniük a bejáratot. Erősebb mágia
megnyilvánulást csupán két helyről érzékelt, de nem volt nehéz kitalálnia,
hogy abból az egyik, a nem messze tőle álló, meglehetősen nagy
varázserővel bíró egykori professzora. A másik azonban egyértelműen sötét
mágiával volt megbűvölve.
Kinyitotta a szemét, és a szépen megmunkált kandalló felé fordult. Piton
nem sokkal később követte a példáját. Közelebb léptek az őket érdeklő
falrészhez, és némán vizsgálgatták a lobogó lángokat. A tűztér pontosan
akkora volt, hogy kényelmesen beleállhassanak, akár ha hopp porral
utaznának. A hátulja téglából állt, nem olyan kövekből, amelyek a helyiség
további részét alkották. Piton előhúzta a pálcáját, és elvégzett pár bonyolult
bűbájt, hogy kideríthesse, mire számítsanak a vélhetően átjáróként

138
alkalmazott kandallónál. Mikor megbizonyosodott róla, hogy nem tévedtek,
megpróbálta eloltani a tűzet. Kipróbált jó néhány varázslatot, ám a lángok
még csak meg sem hunyászkodtak.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Jellemző – morogta. – Vagy meg kell találnunk a megoldást, vagy csupán
próbának vet alá.
– Alighanem. De hogyan derítjük ki, hogy melyikről van szó? – mondta a
bájitalmester.
Harry rápillantott.
– Sok választásunk nincs. Nem igaz? – Előretartotta a pálcáját, és a tűztér
hátsó falára szegezte. Hosszan motyogott magában, ám úgy tűnt, varázslata
hatástalan marad.
Elgondolkodva ráncolta össze a homlokát, majd ismét felemelte a pálcát, és
ezúttal hangosan, sziszegve adta ki az utasításokat. Jól gondolta, a
párszaszó megtette a hatását. A téglák, akárcsak az Abszol út bejáratánál,
átrendeződtek, és mintha csak életre keltek volna, szabad utat engedtek,
kihúzódva a tűztér oldalához.
– Csak utánad – viszonozta Harry korábbi gunyoros gesztusát a mellette
álló férfi.
A fiú zöld szemei az előttük megnyílt sötétbe vesző átjárót vizsgálták, a
lángok továbbra is fenyegetően villództak, elzárva előlük a szabad bejutás
lehetőségét. Harry nézte még egy ideig a tüzet, érezte melegét, ahogy ott
állt előtte, majd vett egy mély levegőt, és előre mozdult.

12. A kincses kúriában 2. - Zsákmány

Mielőtt még bármit tehetett volna, Piton erőteljesen megragadta a vállát, és

visszatartotta.
– A hőhűtő bűbáj nem használ. Nem természetes lángok – mondta a
visszaforduló fiúnak.
Harry furcsállóan nézett a férfire. Bizonyára nem számított rá, hogy
megkockáztatja a tűzbesétálást, s meglepően emberi módon reagált. A
vizsgálódó smaragd tekintet kereszttüzében azonban ismét szokásos
gunyoros, kioktató arcát mutatta.

139
– Ne aggódj, erre már én is rájöttem – felelte Harry. – Bár alapjában
határozottan más a varázserőnk lényege, az elrejtett csapdái nem mindig
képesek megkülönböztetni a mágiánkat. Voldemortét és az enyémet.
Valamely hasonlóság bizonyára fellelhető, amit átadott az első támadása
idején.
Piton összehúzott szemmel gondolkodott.
– Ez segített már a horcruxok elpusztításakor is?
Harry bólintott.
– Igen. Egyes akadályokat könnyebben vettem, mert gyengített hatással volt
rám a védelem. Mintha hirtelen nem tudta volna eldönteni támadjon-e, vagy
hagyjon.
– Erre számítasz a tűz esetében is?
Harry elhúzta a száját.
– Nem tudom, mire számítsak. Viszont valahogy meg kéne oldanunk a
problémát, és jelenleg nekem erre nagyobb esélyem van nálad. Minden
bizonnyal látni fogod, mi történik. És ha mást nem – nézett gonoszkás
mosollyal a bájitalmesterre –, hát legfeljebb te idekint maradsz.
Piton arca elsötétült, s közelebb hajolt a fiú arcához.
– Már figyelmeztettelek, Potter! Ne merészelj arra utalni, hogy gyáva
vagyok!
Harry számított a kitörésére, mert még csak pislogni sem pislogott, nem
hogy hátrébb lépett volna.
– Még nem egészen döntöttem el, mit higgyek rólad. De ha ettől jobban
érzed magad – fordult el a férfitől vissza a lángok felé –, meglepően bátor
embernek tartalak. Már persze ahhoz mérten, hogy Mardekáros vagy –
tompította némi gúnnyal a dicséret élét.
Pitont azonban nem lehetett ilyen könnyen átverni, s a pillanatnyi
döbbenete után, fürkészően vizsgálta a fiú arcélét. Potter valamit elismert
volna vele kapcsolatban?
– Jól van – sóhajtott Harry. – Voldemortot ismerve, ez egy próba – állt meg
közvetlenül a kandalló előtt. Arcát szinte simogatta a lángokból áradó
forróság. – Furcsa mód nem érzem égetőnek, fenyegetőnek a meleget. Bár
persze ez könnyen változhat – intézte szavait a nem sokkal mellette álló
férfihez.
– Én viszont zavarónak és forrónak érzem – felelte Piton.

140
– Hümm – gondolkodott el Harry. – Természetesen arra számítok, hogy
nem fogok túl egyszerűen átjutni – motyogta maga elé, majd felkészült, és
mint első alkalommal, mély levegőt vett.
– Sok sikert – hallotta még maga mellől a bájitalmester halk hangját, majd
lehunyta a szemét.
Pálcájával pár pillanat alatt megannyi koncentrált védelmi varázslatot
végzett el, s egy határozott lépéssel a lángokban termett. Azonnal tudta,
hogy a tűz nem fog neki fizikai fájdalmat okozni. Megmaradt a kellemes,
simogató érzés. Ám ahogy ismét lépni akart egyet, hogy elhagyhassa a
tűzteret, képtelen volt megmozdulni. Hirtelen emlékek, és megannyi kérdés
árasztotta el az agyát erőszakosan, kéretlenül. Szemeit összeszorította a
fájdalomtól, és igyekezett minél hatékonyabban alkalmazni az
okklumenciát. Nyilvánvalóvá vált számára, egyedül annak köszönheti, hogy
a lángok még nem égették porrá, mert az elhelyezett varázslat ki akarta
ismerni, tudni akarta miért jött ide, és mit keres, hogyan jutott be, mennyire
veszélyes rá nézve, és főként, hogy mennyit tud a Sötét Nagyúrról, akivel
csaknem vetekszik az ereje, s ami végképp felkeltette a védelem
érdeklődését.
Harry megremegett, s minden erejével azon volt, hogy megválaszolatlanul
hagyja a kérdéseket. Megannyi fájdalmas, kellemetlen emlék szállta meg a
gondolatait, újra látta maga előtt Sirius és Dumbledore halálát, Voldemort
visszatértét. Rémülten tapasztalta, hogy mind jobban átadja magát
érzéseinek, az ellenállása annál inkább gyengül.
Pitonnak is feltűnt a fiú küzdelme, hisz nyilvánvalóan nem önszántából
ácsorgott a tűzben. Amennyire csak meg tudta közelíteni a lángokat,
gyorsan ott termett, és valamilyen régies, szépen csengő nyelven kezdett
suttogni, miközben pálcájával folyamatos mozdulatokat végzett, mintha
csak mindazt, amit mond, a levegőbe is le akarná írni.
Harry érezte Piton megerősítését, szinte hallotta a fejében dallamos
kántálását. Az a pár másodperc, míg elvonta a figyelmét kavargó
gondolataitól és szenvedésétől, elegendő volt ahhoz, hogy egy sokkal
erősebb védelmet húzhasson elméje köré. Fejében egyre inkább halkultak a
kérdések, s mind jobban sikerült kiszorítania félelmét és bűntudatát, melyek
megrohanták a múltban történt eseményeket újra látva. Ő maga is elkezdett
egy Piton varázslatához kapcsolódó igézetet motyogni, s
megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy ismét tudott mozogni. Megfordult, és

141
érezte a felé áradó mágiát, amely most egyesített erővel csatlakozott saját,
megidézett bűbájához. A férfi nem hagyta abba a suttogást, s Harry érezte
hogy egyre erősebb.
Megmarkolta a pálcáját, és egy Dumbledore által ráhagyott ősi
varázslatokról szóló könyvből idézve nekilátott megtörni a védelmet. A
Voldemort által hátrahagyott varázslat már képtelen volt hozzáférni az
elméjéhez, s mikor Harry egy lendületes pálcamozdulattal körülölelte a
lángokat, azok meghunyászkodtak, s pár pillanattal később csendes
parázslásban merültek ki.
Piton elhallgatott, és leengedte a karját. Ránézett a vele szemben álló
láthatóan kimerült fiúra, aki most igyekezett mind mélyebb lélegzeteket
venni, hogy helyreállítsa megviselt szervezetét.
– Gratulálok. Nem gondoltam volna, hogy megbirkózol a varázslattal, és
hogy képes leszel ekkora energiákat összpontosítani – mondta csendesen. –
Bár, valahogy a horcruxokat is el kellett pusztítanod – tette még hozzá kissé
tanári stílusban.
Harry felnézett, és biccentett egyet felé. A bájitalmester nem hagyta cserben
a bajban, ismét segített neki. Be kellett látnia, hogy Pitonnal valóban egy
célért küzdenek. Ugyan annyira szeretné Voldemort bukását, mint ő maga.
– Köszönöm – mondta.
A férfi tudta, hogy nem csupán az iménti szavaira vonatkozik a
megjegyezés. Belenézett a fiú szemébe, majd komolyan biccentett.
– Mi történt tulajdonképpen?
– Meg akart törni. Kérdések hangzottak fel a fejemben, és nem tudtam
mozdulni. Felidéződött minden szörnyű emlékem, kudarcom és
bűntudatom. Nagyon érdekeltem, mert veszélyesnek ítélte az erőmet –
válaszolta Harry.
Meglepetésére Piton elvigyorodott.
– Jól is ítélte.
Harry csak bizonytalanul bólintott, majd ismét a sötét átjáróhoz fordult.
– Nézzük milyen megpróbáltatások várnak még ránk.
A férfi csatlakozott hozzá, és most már egyszerre, egymás mellett léptek be
az eléjük táruló újabb terembe. Ahogy áthaladtak a kandalló tűzterén, a
sötétbevesző falakon azonnal fellobbantak a fáklyák. Átláthatóvá vált az
egész szoba, és az eléjük táruló látványtól Harrynek csaknem tátva maradt a
szája.

142
Piton is érdeklődve szemlélte a rejtekhelyet, ami leginkább egy nagyobb
Gringotts-beli széf, és egy raktár keverékére hasonlított. Akárcsak az előző,
Mardekáros klubhelyiségben, itt is fellelhető volt pár fotel és asztal, s ugyan
olyan színekben játszott minden. Szemben könyvespolcok, rajtuk nagyon
öregnek és értékesnek látszó kötetekkel. Jobbra különféle varázseszközök
sorakoztak egy nagyobb hosszúkás asztalon, mellette üstök, pár furcsa
alakú üvegcse, lombik.
Balra pedig szépen elrendezve varázslópénz halmok álltak egy különös
polcon. Rekeszekre volt osztva, és nem mindegyikben galleon tündökölt.
Előfordultak különféle míves serlegek, tőrök, furcsa alakú ékszerek. Harry
azt gyanította, egyik sem lehet túlzottan ártalmatlan, s az öreg Borgin
bizonyára szívesen látná üzlete polcain a veszélyes ritkaságokat.
Miután kibámészkodták magukat, hallgatólagosan úgy döntöttek,
biztonságuk érdekében nem sietik el és még nem lépnek beljebb.
Mindketten ellenőrző bűbájokat végeztek a termen, s Piton ismét beküldte a
fénysávot, hátha felvillan, jelezve valahol egy határvonalat. Védelmet
csupán a polcok, asztalok környékén tapasztaltak, azt is különösen néhány
tárgyon kiemelve.
Harrynek mégsem tetszett valami, s mikor Piton pálcáját leeresztve
megkockáztatott egy óvatos lépést előre, gyorsan visszarántotta még mielőtt
baj érhette volna. A padló ugyanis hirtelen semmivé vált előttük, csupán a
berendezés maradt mozdulatlan, mintha csak a levegőben lebegnének. A
férfi fújt egyet, majd köszönete jeléül biccentett Harry felé.
– Mi a franc? Gondoltam, hogy nem lesz ilyen egyszerű – szólalt meg a fiú
a különös látványt szemlélgetve, s gyorsan elengedte Piton karját, amelyet
idáig szilárdan fogott.
A bájitalmester motyogva, lendületes karmozdulatokkal vizsgálta az eléjük
táruló semmit, s hamarosan egy zöldesen derengő sötét jegy emelkedett ki,
pont akkora, ami a halálfalók karjába van égetve. Piton még egy ideig
fenntartotta pálcájával a jelenséget, majd szertefoszlatta.
– Különös – mondta, majd Harry felé fordult. – Potter, próbáld meg. Lépj
előre.
A fiú merev arccal nézett rá. Sejtette ugyan milyen következtetésre jutott a
férfi, de nem szívesen ugrott volna a szavára.
– Úgy gondolod, ilyen szinten nem bízik az embereiben? – kérdezte.

143
– A bizalmatlansága nem újdonság. Elvégre mért ne törhetne a hatalmára
egy általa „tanított” megfelelően erős halálfalója?! – felelte Piton
nyugodtan. – Te is jól tudod, hogy ettől mindig is tartott.
Harry visszafordult a teremhez.
– Tehát nem léphet a padlóra, és nem juthat az itt őrzött tárgyakhoz olyan
ember, akinek ott a Sötét jegy a karján.
– Úgy vélem, nem – bólintott Piton.
– Akkor lássuk – mondta Harry, és pálcáját készenlétben tartva előrelépett.
A padló azon nyomban újra láthatóvá vált, és a fiú szabadon mozoghatott
rajta. – Most már csak azt kellene megoldanunk, hogy te is beljebb jöhess –
fordult szembe a férfivel.
– Nem hinném, hogy ez lehetséges – válaszolt vontatottan Piton.
Harry gúnyosan felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Elindult az
asztalok felé, és érdeklődve vizsgálgatta a furcsa műszereket, óvatosan a
kezébe vett néhány üvegcsét, melyekben más-más színű folyadékok
lötyögtek. A külön védelemmel ellátott tárgyakhoz nem nyúlt.
Mindezt úgy csinálta, hogy a bájitalmester még véletlenül se láthassa,
éppen mivel ismerkedik, s olykor megeresztett egy-egy „oh-t”, vagy „jé-t”,
hogy biztosítsa róla a férfit mennyire érdekes, amit talált. Aztán áttért a
könyvespolcokhoz, és motyogva betűzte a címeket, de épp hogy csak olyan
hangosan, hogy Piton ne értse, mit mond, de tudja, hogy épp valami ősrégi
és fontos kötettel van dolga. A még mindig a küszöbön ácsorgó férfinél
betelt a pohár, és ingerülten csattant fel.
– Jól van! Próbáld meg! Hátha én is bemehetek.
Harry nem fordult meg rögtön. Elvigyorodott, hiszen éppen erre számított.
– Ó, persze. Tehát végre bátorságot gyűjtöttél? – indult el felé.
Piton felmordult.
– Nagyon jól tudom, hogy manipuláltál! De rendben, engem is érdekel, mi
mindent rejteget itt. Úgyhogy ha volnál szíves, és esetleg el tudnád érni,
hogy átverjük a védelmet… – mondta szokásos gunyoros hangján.
Harry odaért elé, és intett, hogy nyújtsa a karját.
– Van egy ötletem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez elegendő lesz-e
Voldemort varázslatának. Bár mivel saját magadnak nem tudnád elvégezni,
hiszen téged köt hozzá a mágia, így mégis működhet. Mármint nagy
valószínűséggel erre a megoldásra nem gondolt – mondta a fiú, és enyhén
megrántotta a vállát.

144
Piton felhúzta a talárja úját, és Harry elé nyújtotta a kezét.
– Csináld.
A fiú megfogta a karját, és pálcáját a most meglehetősen jól kirajzolódó
jegyre szegezte. El akarta zárni a külvilágtól, hogy a varázslat ne
érzékelhesse a jelenlétét a férfi bőrén. Eltüntetni természetesen nem lett
volna hatalma, hiszen még Dumbledore sem volt rá képes, s bizonyára pár
halálfaló is próbált már megszabadulni a bélyegétől. Erősen koncentrált, és
próbálta elérni a legmélyebb mágiáját. Érezte, ahogy kiindul belőle, és
végigfut a kezén, hogy aztán a pálcájában összpontosuljon, és erősödjön fel
újra. Finom mozdulatokat tett a jegy fölött, mintha csak el akarná satírozni
a kirajzolódó koponyát és kígyót. Majd halkan, szinte sóhajtva mondta ki az
igét.
– Agota echra.
A pálcájából ebben a pillanatban halványan derengő fátyolos fény ömlött
ki, és jótékonyan lefedte Piton karján a sötétlő jegyet. A színe elhalványult,
s csaknem el is tűnt, s helyében csak a halvány derengés maradt. A férfi
tátott szájjal nézte, majd még mindig döbbenten tekintett fel Harry arcába.
– Ezt hol tanultad?
– Hát… Remus segítségével alkottam két másik varázslat
kombinációjaként. Dumbledore jó néhány könyve került hozzám a halála
után – itt igyekezett, hogy ne tűnjön túlságosan vádlónak a hangja –, s az
egyikben ráakadtam egy hasznos bűbájra, mely elég eredményesen rejt el
dolgokat. Arra gondoltam, ez alkalmazható lenne varázslatokkal,
kötődésekkel szemben is. Eredetileg a sebhelyem által közvetített
kapcsolatot akartam elrejteni egy időre, egy különösen erős horcrux elől,
hogy a lelke semmiképp sem tudjon befolyásolni, vagy megszállni azon
keresztül.
Piton most már határozottan elismerően nézett rá.
– Tehát nálad már bevált.
– Igen. De nem vagyok benne biztos, hogy a Sötét jegy hogyan reagál rá.
Elég határozott különbségek vannak a bélyeged és a sebhelyem között.
A férfi vizsgálgatta egy ideig az arcát, majd azt mondta.
– Nos, mindjárt kiderül, nem igaz? – Azzal fogta magát, és egy határozott
lépéssel Harry mellett termett. A padló továbbra is szilárdan feküdt a lábuk
alatt.
A fiú halványan elmosolyodott, s megjegyezte.

145
– Sosem gondoltam volna, hogy rábíznád az életed az én meglátásomra.
Piton is megeresztett egy gúnyos mosolyt.
– Nem kerülte el a figyelmemet, hogy továbbra is velem szemben álltál.
Amennyiben nem működik az igézeted, mindketten lezuhantunk volna,
vagy ki tudja, mi történik ilyen esetben, lehet hogy a Sötét Nagyúr nem
vesződött árok ásással, csupán egy átokkal intézett volna el. Egyszóval
bizonyára bíztál annyira a varázslatodban, hogy ne húzódj félre.
Harry most már vigyorgott.
– Ez a te esetedben még rosszabb, hiszen akkor egyenesen bennem bíztál,
nem is a bűbájba fektetett reményemben.
A férfi elhúzta a száját, mert rájött hogy ez bizony igaz. Bízott Potterben, a
döntésében és ítélőképességében, amit az általa alkotott igézetével
kapcsolatban tanúsított, mert nem futamodott meg, hanem várta mi fog
történni. Morgott valamit az orra alá, majd vetett még egy gyors pillantást a
karjára, amin tartott a varázs, aztán elindult a könyvespolcok felé.
Harry elgondolkodva követte a tekintetével. Piton most meglehetősen biztos
jelét adta annak, hogy egyáltalán nem annak az öntelt, szabályszegő
kölyöknek tartja már, mint a Roxfortban.
Rábízta magát a fiúra, bízott benne, és azzal hogy nem válaszolt iménti
mondatára, be is ismerte hogy valóban így van. Ezt egyelőre nem tudta
hova tenni, és saját magával sem volt tisztában. Hiszen a lángokban ő is
elfogadta a férfi segítségét, és pár pillanatig egészen rá hagyatkozott. Lehet,
hogy mégsem lesz olyan reménytelenül elképzelhetetlen az
együttműködésük. Idáig remekül kiegészítették egymást. A nézelődést
mindenesetre most ráhagyta Pitonra. Bizonyára jobban ért a fekete mágiás
könyvekhez és készítményekhez nála, így inkább a rekeszes szekrény elé
sétált.
Természetesen meg sem fordult a fejében, hogy bármelyik ékszerhez vagy
műtárgyhoz meggondolatlanul hozzányúljon, a rengeteg varázslópénz
látványa pedig hidegen hagyta. Annál inkább eltöltötte viszont az öröm,
minél jobban maga elé képzelte Voldemortot, aki majd amint ellátogat ide,
meglátja kiürült „kincses kúriáját”, és tökéletesen tudatában lesz annak,
hogy Harry fosztotta meg mindentől. Vigyorogva fordult a könyveket
böngésző férfi felé.
– Nos?
Piton rátekintett, majd megszorította pálcáját.

146
– Nekem a kötetekre van szükségem, a többiről te döntesz – mondta, azzal
lereptette, és összegyűjtötte a vaskos írásokat.
– Mindent viszünk – bólintott Harry. – Egyáltalán nincs szükségem
semmire innen, de ha már bejutottunk, biztos, hogy nem hagyom itt neki
mindezt – azzal egy lendületes pálcamozdulattal letakarította a bútorokat,
amiken csupán néhány védett tárgy maradt.
Láthatóan Harry nem akart azon bűbájok megtörésével vesződni. Egy újabb
intéssel külön választotta a galleonokat, az ékszereket, lombikokat, és
üvegcséket pedig szintén egy másik kupacba osztotta.
– Igényt tartanál esetleg valamire? – kérdezte gunyorosan az őt figyelő
Pitontól.
– Nem szorulok rá, Potter – válaszolta mereven.
– Rendben. Ez esetben… – elővarázsolt két zsákot a halmoknak, majd
összezsugorította a pénzt és a különféle eszközöket, hogy elférjenek a
vászonban, aztán könnyedén felkapta őket.
A bájitalmester megvárta, míg ránéz, aztán megszólalt.
– A könyvek nagy része védett, megbűvölt. Nem tudom hasonló eljárással
szállíthatóvá tenni. El kéne osztanunk, és kilebegtethetnénk.
– Jól van. Mehetünk, ha kész vagy.
Piton a köteteket időközben szépen oszloposan egymásra halmozta, majd
fellebegtette a rá eső részét. Harry ugyan így tett a maradékkal, pálcájával
maga előtt tartva a súlyos oldalakat. A visszafelé haladás már egészen
egyszerűen ment a bejutáshoz képest, habár a pincébe vezető szűkös
lépcsőn meggyűlt a bajuk a könyvek irányítgatásával, mire feljutottak.
Végül ismét az előtérben ácsorogtak, és Harry tekintete a halott és ott
hagyott halálfalóra tévedt.
– A barátoddal mi lesz? – kérdezte a mellette álló férfit.
– Ugyan mi lenne? Szépen itt marad. Teljesen mindegy hogy eltüntetjük-e.
A Sötét Nagyúr hozta ide, és egyelőre nem világos előttem, miért.
Bajlódjon ő az eltakarításával.
Harry hasonlóan gondolkodott, ezért nem is ellenkezett. Voldemort
hiányolná, ha csak úgy nyoma veszne szolgájának, így meg… legalább
rögtön tisztában lesz vele, mire számíthat, ha szüksége lenne valamire
odalentről. Vállat vont hát, és elindult a kijárat felé. Pontosabban, ahol
emlékei szerint bejutottak, a fal ugyanis ismételten tömören állta útjukat.

147
– Remélem ugyan az a nyitja, mint kívülről – mondta maga elé, aztán
erősen koncentrálva, mert ezúttal nem segítette egy kígyó rajza sem a
szavak előhívását, elsziszegte magát. – Tárulj!
A párszaszó hallatán ismét kirajzolódott az ajtó, s elől Harry, majd a
nyomában Piton kisétáltak a gazos kertbe. Gyorsan megállapíthatták az alig
felkelő félben lévő napot meglátva maguk előtt, hogy kora reggelre
érkeztek ki.
Harry mélyet szippantott a friss, hajnali levegőből, s még az sem zavarta,
hogy hűvöse szinte csípte a torkát. A bájitalmester is határozottan
megkönnyebbültnek tűnt, mint aki éppen elkönyvelte magában, hogy hála
istennek, ezt is megúsztuk ennyivel. Miután ezúttal visszafelé is nyomon
követték a tekergőző járdát, áthaladva az idő búrának vélt varázslaton,
szembesülniük kellett vele, hogy pár pillanat alatt délutánba fordult az idő.
Míg az imént végignézhették a nap felkeltét, most hasonlóan láthatták,
ahogy épp lenyugodni készül.
– Ez óriási! – mosolyodott el Harry. – Azt hiszem, ilyen rövid napom még
sosem volt.
– De vajon ez hanyadik? – kérdezte elgondolkodva Piton.
– Hát, a mestered még nem hívott, így aligha telt el három-négy napnál
több. Nemde?
– Ez kétségtelen – mormogta a férfi.
Folytatták útjukat a kapu felé, s amint elérték, szárnyai engedelmesen
kitárultak, és ők kiléptek az elszórtan, halvány fényű lámpák által
megvilágított utcára. Harry a kezében lévő két zsákra nézett, és egy kósza
gondolat fogalmazódott meg benne, ami egyre határozottabbá vált, és egyre
inkább vidám elégtétellel töltötte el. Gyorsan leengedte a könyveket maga
elé, majd Piton felé fordult.
– Találkozzunk a parkban, mindjárt visszajövök.
A férfi rámeredt.
– Potter, itt nem táborozhatunk le!
– Tíz perc – ígérte a fiú, azzal már hoppanált is.
A bájitalmester ingerülten felhorkantott, és maga elé morgott valamit a
Griffendéles hülyeségről és meggondolatlanságról, majd vesződve
fellebegtette a Harry által hátrahagyott köteteket is, és óvatosan elindult a
park felé. Nem örült volna neki, amint észreveszik egy könyvtárral haladva,
amit ráadásul természetellenesen maga előtt tartott a pálcájával a

148
levegőben. Szerencsére azonban a késői időpont a kezére játszott. Egy-két
hátsókertből hangokat hallott ugyan, de onnan nem vehették észre, így bár
nehézkesen, de eljutott a parkig.
– Jól van. Egyelőre itt rendben lesz – eresztette le az utolsó könyveket azon
a részen, ahol találkozásukkor megszólította Harryt.
A fiú pár másodperccel később fel is tűnt a közelben. Gyorsan körbenézett,
majd pár lépéssel odasietett a várakozó Pitonhoz. A férfi morcosan nézett
rá, majd észrevette, hogy üresek a kezei.
– A vagyonnal mit csináltál? – kérdezte.
Harry vidáman elmosolyodott.
– Eltüntettem.
– Hova?
– Ma névtelen támogatója akadt pár mugli árvaháznak és szervezetnek.
Természetesen a bizonytalan hatású darabokat inkább szó szerint
eltüntettem.
Piton rámeredt, s megengedett magának egy valódi mosolyt.
– Nagyon frappáns, Potter. A Sötét Nagyúr menten agyvérzést kapna, ha
megtudná.
– Akkor kár, hogy nem tudja meg – felelte, s végignézett a könyveken. –
Tehát ezekre volt szükséged.
A férfi is megszemlélte a régi köteteket, a megannyi varázs könyvet,
melyek nagy tudást rejtenek, s olykor szörnyű titkokat.
– Nem mindre. A válasz bármelyikben lehet. Épp ezért, mielőtt
belekezdenék a magyarázatba, szükség lenne még valamire. Illetve valakire.
Ms. Granger nagy segítségemre lenne. – Harry hallgatott. Bizalmatlanul
húzta össze szemeit, s hallgatta a folytatást. – Imádja a könyveket,
lényegesen gyorsabban haladnánk, és kellően értelmes a feladathoz.
Emellett alighanem te magad is nyugodtabb lennél, ha az egyik barátod is
úgymond felügyelhetné a kutatást – mondta a bájitalmester. – És meg kéne
tudnunk, mennyi idő telt el, míg bent voltunk a kúriában.
Az igaz, hogy Hermione nagyon ért a könyvekhez, amikor csak teheti,
forgatja őket. Azzal is tisztában volt, hogy Piton előző elismerő szavai a
lány képességeit illetően nagy előrelépést jelentenek hozzájuk való
viszonyában. Mellesleg bizonyára nincs más segítsége az ügyben.
– Rendben – sóhajtotta, majd a lányra koncentrált, és a segítségét kérte,
miközben remélte, nem ijeszti meg túlságosan.

149
– Akkor miért nem indulsz érte?! – kérdezte élesen Piton. – Nem érünk rá!
Harry nyugodtan nézett az arcába.
– Már úton van.
A férfi rámeredt.
– Hogyan? Ezt magyarázd meg, Potter!
Harry nem tudta jó ötlet volt-e a férfi előtt használni a bűbájt, de ez volt a
legegyszerűbb módja. Ha hazamegy, mindenki letámadná, hogy megtudják
mi történt, és Pitonnak is igaza volt, hogy nem érnek rá. Emellett
meglehetősen fáradtnak érezte magát, mintha hirtelen tudatosult volna a
szervezetében, hogy ugrott egy nagyot, és több napja van igénybe véve. Így
csak maga elé motyogta a magyarázatot.
– Aidera.
A bájitalok mestere kissé értetlenül nézett rá, s kutatott az elméjében erre
vonatkozóan. Ekkor hoppanálás zaja hallatszott pár lépésre Harry mellől, s
feltűnt egy göndör hajzuhatag, egy készenlétben tartott pálca, s egy feszült
és egyben aggódó arc. Az érkező gyorsan körbejártatta tekintetét, s amikor
látta, hogy minden rendben, azonnal mosolygó barátja felé szaladt.
– Jaj, Harry! Minden rendben? Már borzasztóan aggódtunk, több mint két
napja hogy elmentél! – azzal magához ölelte a hökkent fiút.
– Két napja? – kérdezte Harry, majd óvatosságból egy némító varázslattal
vette körbe hármójukat, hogy hangjukkal ne keltsenek feltűnést.
– Nem is tudtad? – csodálkozott rá Hermione, miután elengedte. – Azért is
siettem annyira, mikor éreztem a hívásod. Még Ronéknak sem szóltam. És
mivel nekik nem jeleztél…
– Hát persze – suttogta Piton. – Az Aidera bűbáj – s elgondolkodva figyelte
a két fiatalt.
Harry kedvesen rámosolygott Hermionéra.
– Köszönöm. Valóban nem szóltam nekik, mert most egyedül a te
segítségedet szeretném kérni. Nagy szükségünk lesz az eszedre és tudásodra
– erre a lány elpirult. – Jól kiszúrtunk az este Voldemorttal. Bár már nem
vagyok benne biztos, pontosan mikor. Megleptél vele, hogy ennyi idő telt
el. – Azzal röviden beszámolt a történtekről. A pénz sorsán Hermione
vidáman felnevetett.
– Ez nagyon jó ötlet volt, Harry! – puszilta meg az arcát.
– Igen, magam is úgy vélem, hogy egész ügyes voltam – vigyorgott, majd
összenevettek barátjával.

150
– Mikor végeztétek el a bűbájt? – szólt közbe az idáig hallgató Piton. Azok
értetlenül néztek rá. – Az Aiderat – tette hozzá.
– Ó. Még Harry felépülése után – felelte Hermione. – Nagyon sokat
gondolkodtam a legjobb megoldáson, és hát a fiúk és Ginny rögtön
belementek.
A férfi rábólintott, hogy érti.
– Okos. Valóban jó ötlet volt. – Legbelül mindig is csodálta azt a rendkívüli
barátságot, ami az egykori griffendéleseket összekötötte.
– Köszönöm – biccentett a lány zavartan. Majd gyors pillantást vetett
Harryre, mintha azt kérdezné, ez valóban Piton?
– Tisztában vagytok vele, hogy ez a kötés életetek végéig működik?
– Természetesen –- válaszolt Harry. – Míg élek, számíthatnak rám.
Piton bólintott, s mintha valamiféle fájdalmas kifejezés suhant volna át az
arcán.
– Akkor talán térjünk a lényegre – Harry és Hermione figyelmesen
tekintettek rá. – Bizonyára tudjátok, hogy Ollivander pár éve eltűnt Abszol
úti üzletéből. Talán arra sem volt nehéz rájönnötök, ki áll a háttérben. De
ami sokkal fontosabb, az az ok.
– Az egyszerű – szólt közbe Hermione. – Új pálcát csináltatott magának,
mivel Harryével szemben tehetetlen lenne.
– Pontosan – simította végig ajkait hosszú ujjaival Piton elgondolkodva. –
Csakhogy, nem hinném, hogy egy egyszerű pálcáról lenne szó. Még sosem
láttam nála az újat, pedig elhihetitek, sűrűn használja a meglévőt –
keményedett meg az arca.
Harry nem egészen értette a dolgot.
– Tehát elkészíttette, de még nem használta semmire? Ennek nem sok
értelme van.
A bájitalmester gúnyosan villantotta rá a szemét.
– Nem csodálkozom a szűklátókörűségeden, Potter. Sok dologban
megmutatkozott a tehetségtelenséged már az iskolában…
Hermione dühösen vágott a szavába.
– Ez nem igaz! Harry mindig a legjobb volt sötét varázslatok kivédéséből, s
sosem volt gondja a többi tantárggyal sem. Mellesleg, ha jól emlékszem,
nem is olyan rég magát is legyőzte!
Harry hálásan tekintett a lányra iménti szavaiért, ő maga azonban csak
komolyan állt, de nem reagált a provokációra. Valahogy úgy érezte, a férfi

151
ezt most csak azért csinálja, hogy végre visszanyerjék a szokott hangulatot
kapcsolatukban. Mintha rájött volna idáig milyen emberien viselkedett,
nemegyszer elismerte és megdicsérte Harryt és Hermionét is, sőt, a fiúban
még meg is bízott odabent a kúriában, s most ezt igyekszik ellensúlyozni.
– Nem hinném, hogy bármit is rendesen meg tudott volna tanulni bármelyik
tantárgyamból – folytatta a férfi.
Harry most már türelmetlenül tekintett rá.
– Akkor talán a tanárral volt baj! – Piton szeme megvillant. – Szerencsére
már rég nincsenek tudatlansági problémáim, és azt se nagyon hiszem, hogy
tényleg ez a legfontosabb téma, amit meg kell vitatnunk.
A férfi gyilkos tekintetet vetett rá.
– Valóban – sziszegte. – Nem tudhatjuk használta-e már az elkészített
pálcát, bár szerintem biztosan. Meg kellett bizonyosodnia helyesen
működik-e, s úgy, ahogy elvárja. A legfőbb célja azonban egyértelműen az
ellened való felkészülés volt. A kérdés csak az, mi olyan különleges benne.
És úgy vélem a válasz itt van, valamelyikben – mutatott a mellettük lévő
könyvekre.
Hermione érdeklődve szemlélte őket.
– A jó öreg fekete mágia – sóhajtott Harry.
– A horcruxok után nem riadhat vissza semmitől – szólalt meg Hermione.
Piton közelebb sétált a könyveket vizsgáló lányhoz.
– Nos, Ms. Granger, örülök az érdeklődésének. Ugyanis pont ez lenne, amit
elvárunk öntől. Figyelmesen át kell olvasnunk a köteteket a megoldás után
kutatva.
Hermione felnézett.
– De hát az rengeteg idő. Biztos, hogy nem végzünk egyhamar.
Piton figyelmesen vizsgálta az arcát.
– Ezért is lenne rá szükség, hogy velem jöjjön. Gyorsabban végeznénk, és
bízom benne, hogy kellően felkészült a feladathoz.
Hermione meghökkent, és azonnal Harry felé kapta a fejét, aki ekkor kissé
előrébb lépett, le sem véve tekintetét a halálfalóról.
– Amiatt nem kell aggódnod. De mintha elfelejtetted volna megemlíteni ezt
az apró részletet. Tisztában vagy vele, hogy nem bízom meg benned olyan
szinten, vagy talán sosem fogok, hogy rád bízzam akár csak egyetlen
barátom életét is.
Piton farkasszemet nézett vele.

152
– Ha arra gondoltál, hogy teszem azt megosztjuk a könyveket, elszámítottad
magad. Ezekkel nagyon óvatosnak kell lennünk, ahogy már mondtam a
legtöbbje megbűvölt, s a különféle bájitalokhoz, bűbájokhoz való eszközök
nálam mind megtalálhatók. Természetesen Ms. Granger a legnagyobb
biztonságban lenne – nézett egy pillanatra a lányra. – Amúgy pedig a remek
bűbájotoknak hála azonnal értesíthet, ha nem így lenne.
Harry nem tudta mit feleljen, s úgy érezte nincs is hozzá joga, hogy ezt ő
döntse el. Nagyon fontos volt neki Hermione, és mivel az ő életéről van
szó, természetesen a választás is az övé. Ha más nem, hát Piton megtalálja
egyedül a megoldást, ha pedig mégsem, majd ráér akkor Voldemort
pálcájával foglalkozni, amikor szembekerül vele. Levette tekintetét a férfi
arcáról, és Hermionéhoz fordult.
– Nincs jogom bármit is mondani helyetted. Csak azt tedd, amit jónak látsz.
Ha csak úgy megy, hát majd megoldjuk a problémát akkor, mikor
odakerülünk.
– Nem, Harry. Ez nagyon fontos lehet, hogy le tudd győzni Voldemortot.
– Most viszont csak rólad van szó. Úgy gondolod menni fog? Együtt tudsz
majd vele dolgozni?
Hermione határozottan bólintott.
– Igen.
– Rendben van – mondta komolyan. – Nem tudom, hogy helyesen
döntöttél-e, de köszönöm.
A lány rámosolygott.
– Hiányozni fogtok.
Harry odalépett hozzá, s mélyen a szemébe nézett, halkan, szinte suttogva
mondta.
– Bármi gyanúsat észlelsz, azonnal gyere el, vagy hívj minket! Nem
szeretném, hogy valami baj történjen veled. Nem tudom, mennyi időt vesz
majd ez a kutatás igénybe, de jelentkezz, ha bármilyen fejlemény van.
– Persze.
– Jól van – szorította magához. – Ron lehet, hogy meg fog ölni – sóhajtotta.
Hermione felnevetett.
– A legjobb barátom vagy kerek e világon, akinek most nagyon nagy
szüksége van rám. Nem akarom elszúrni az esélyünket az elkövetkezendő
békés életünkre. És ezt Ron is jól tudja, hiszen ugyan így van vele.
A fiú erre nem tudta mit mondhatna.

153
– Csak ügyesen – mosolygott a lányra, s kiengedte karjaiból.
Piton egy bonyolult igét mormolva intett a pálcájával, s a könyvek eltűntek.
– Nem a házamban fogunk dolgozni, hiszen oda érkezhetnek halálfalók a
Nagyúr parancsára. Van egy menedékházam távol Londontól, amiről
nagyon kevesen tudnak. Természetesen a halálfalók közül senki sem, így
biztonságban leszünk. – Mindkét fiatal rábólintott, Harry pedig kissé
távolabb lépett, hogy ne zavarja a hoppanálást. – Bár – folytatta Piton –,
biztos vagyok benne, hogy Ms. Granger is kellőképpen meg tudja védeni
magát, ha arra kerülne sor.
Harry haragosan kapta rá a tekintetét, s olyan gyorsan lépett vissza a férfi
elé, hogy annak meglepődni sem volt ideje. Közben az arcába nézve
mondta fenyegető szavait.
– Ha valami baja esik Hermionénak, esküszöm, hogy a világ végén is
megtalállak, és megöllek.
A bájitalmester összehúzott szemmel vizsgálta, majd szó nélkül bólintott, s
a mellettük álló lány felé fordult.
– Az útirány: Shot Preiton 17.
Hermione még utoljára rámosolygott barátjára, azzal hoppanált a férfivel.
Harry fáradtan felsóhajtott. Várt még egy kicsit, majd a Grimmauld térre
koncentrált, és mire újra felnézett, a jó öreg sikátorban találta magát.

13. fejezet - Egy kis olvasgatás

Mikor benyitott a Black ház ajtaján, akkor tudatosult csak benne, mennyire
fáradt. Mégis csak eltelhetett az a több, mint két nap, aminek minden
fáradalma most összpontosult, mintha csak a szervezete be akarná hozni a
pihenésben a lemaradást. S mivel most hogy nem volt semmilyen sürgető
tennivalója, teljes súllyal nehezedett rá az ólmosság. Nem is kereste senki
társaságát. Elindult a szobájába, és bármennyire is vonzotta az ágy, rávette
magát a tusolásra.
Hosszan eresztette magára a vizet, s végiggondolta mit is végeztek Pitonnal
a napokban. Lehet, hogy jobban meggyűlt volna a bajuk a régi házzal, ha
nincs ott éppen az a halálfaló. Piton megölte, és sikerrel kifosztották
Voldemort raktárát. A gondolatra elmosolyodott. Iszonyú dühös lesz,
ráadásul kétséget kizáróan tudni fogja, hogy csakis ő, Harry járhatott a

154
kúriában. Ha lesz rá alkalma, elmondja majd neki milyen sorsra jutott a
kincs és a vagyon.
Csaknem felnevetett, ahogy maga elé képzelte a sötét mágus arckifejezését.
De aztán eszébe jutottak a démoni szemek, s a bennük megcsillanó
gonoszság és kegyetlenség, s ezzel együtt Hermione. Lehervadt a mosoly az
arcáról, és aggodalomnak adta át a helyét. Meglepetésére azonban mégsem
törtek rá akkora erővel a kétségek. Ez még inkább elgondolkoztatta. Lehet,
hogy valóban bízik Pitonban?
Hiszen nagyon is aggódnia kéne Hermione miatt. Egyedül van volt
professzorukkal, aki nem a figyelmességéről és türelméről híres, valamint
arról sem, hogy túl jó társaságban forgott volna. Ugyanakkor úgy érzete, a
férfi nem bántaná barátját, sőt ahogy neki is segített, ezt megtenné
Hermionénak is, ha pedig meg kéne védeni a lányt egy váratlan helyzetben,
nem is lehetne furfangosabb, jobb kezekben. Be kellett ismernie, remekül
együtt tudtak működni Pitonnal. A bájitalmester kivételesen éles eszű
ember volt. Nem sok dolog kerülte el a figyelmét. Ez pedig igazán hasznos
segítség, főleg ha kémkedésről van szó. Voltak aggályai és fenntartásai,
leginkább Dumbledore halála miatt, és azt sem felejtheti el egyik napról a
másikra, hogyan bánt vele mindig is a férfi. Átvetítette rá apja iránt érzett
gyűlöletét, lekezelte és ostoba kölyöknek nézte. De azzal is tisztában volt,
hogy Piton egyre inkább kezdi belátni, mekkorát tévedett.
Végül kilépett a zuhany alól, és úgy döntött, ezzel ráér még foglalkozni. A
megérzései jók, és most azt súgták, Hermione nincs veszélyben. Emellett ha
baj lenne, már rég tudná, felesleges ezen rágódnia. Bízott a lányban és a
képességeiben. Piton és őközte pedig… hát, meglátja, hogy viselkedik majd
a továbbiakban. Mert ahogy a kúriában történtek is bizonyították, ha
mindketten úgy akarják, jó csapatot alkotnak.
Felöltözött, s belátta, még mielőtt lefeküdne pihenni, mindenképpen szólnia
kell barátainak, akik biztos nagyon aggódnak már. Leült az ágyra, hogy
felvegye zokniját, és kifújja egy kicsit magát, amikor egyszerre többen
rontottak be a szobájába. Meglepődve tekintett fel, de nem csodálkozott
jobban, mint az érkezettek, akik rámeredtek az ágyon ücsörgő fiúra.
– Harry! – kiáltott fel Ron.
Ginny odafutott hozzá.
– Jól vagy? – s röviden megölelte, majd lehuppant mellé.
– De hát… te mióta vagy itthon? – értetlenkedett Ron. – És Hermione?

155
Harry fáradtan felsóhajtott, arca meglehetősen sápadt volt.
– Úgy tíz perce. Hermione pedig nem jött velem…
Ron rögtön felkiáltott.
– Micsoda? De hiszen már legalább egy órája eltűnt!
– Biztos nem ment el csak úgy! – mondta Ginny is. Hangjából aggodalom
csendült.
Harry próbált ugyan szóhoz jutni, de mindig a szavába vágtak.
– Mért nem szóltál, hogy már itt vagy? – nézett rá Lupin szemrehányóan. –
Aggódtunk.
– Most indultam volna, és…
– Már régen elmentél. Azt hittem, valami baj van – szólalt meg most
mellette Ginny.
Harry most már kezdett igazán dühbe gurulni. Ha nem hagyják, hogy
megmagyarázza!
– Hogyhogy nincs veled? Biztosra vettem, hogy te hívtad – szólt közbe Ron
ismét.
Barátja bólintott.
– Én hívtam…
– Akkor vele történt baj? - kérdezte Lupin.
Harry már vette a levegőt, de megint nem jutott el odáig, hogy mondjon
valamit. Erre már Ron is megrémült.
– Azért tűnsz ilyen nyúzottnak? És itt ülsz ahelyett, hogy szóltál volna…
– Ron! – kiáltott Harry, és felpattant. – Most már álljatok le, a francba! Ha
semmit nem hagytok végigmondani, mégis hogy adjak magyarázatot?!
Hermionénak az égvilágon semmi baja! Azért vagyok nyúzott, mert már
csaknem három napja ébren vagyok, amiről mellesleg nem is tudtam, és azt
sem mondanám, hogy ezalatt az idő alatt tétlenkedtem. Úgyhogy nyugi! És
hallgassátok már meg végre, hogy mi történt! Azután pedig hagyjatok
aludni! – A kirohanása megtette a hatását. Mindenki elhallgatott, ő pedig
visszaült az ágyra, és fáradtan megdörzsölte a halántékát.
– Bocs – mondta Ron, majd sorban mind helyet foglaltak.
Ginny aggódva vizsgálgatta az arcát. Harry hátrébbhúzódott, és szokásához
híven hátát a falnak vetette, majd belefogott a magyarázatba. Barátai
figyelmesen hallgatták.
– Tehát emiatt az idő valami miatt volt? – kérdezte Ron.
Harry bólintott.

156
– Nem tudtuk hogyan befolyásolja az idő múlását. Mikor Hermione
mondta, hogy több mint két nap telt el, én is meglepődtem.
Lupin elégedetten mosolygott.
– Szerintem ezzel nagyot ütöttél Voldemorton.
Ginny még mindig a pénz sorsán nevetett.
– Árvaház… meg alapítványok… – mulatott, s elismerően nézett
szerelmére.
Harry is elmosolyodott. Ron viszont kissé bizonytalanul kérdezte.
– Ez ugye azt jelenti, hogy tudni fogja, hogy te voltál?
– Pontosan. Csak párszaszájú varázsló juthatott be – majd elvigyorodott. –
Remélem, már tudja, és nagyon dühös.
Rövid csönd.
– Tehát a könyvek meg Perselusnak kellettek – szólalt meg Remus.
– Igen – válaszolta Harry, majd folytatta a beszámolót.
Láthatóan Ronnak nem igazán tetszett a dolog.
– És te elengedted vele?! – mondta enyhén vádló hangon.
Harry a szemébe nézett.
– El tudod képzelni, hogy ha bármilyen közvetlen veszély fenyegeti,
elengedem?! Mint mondtam, csakis ő dönthetett. Te tudod a legjobban,
hogy ha volt is kockázat, az csupán abból eredt, hogy nem túlzottan
kedvelem Pitont. Őt szó szerint megfenyegettem, Hermionét pedig nem
engedtem el, amíg nem kötöttem a lelkére, hogyha bármi gyanúsat észlel,
azonnal jöjjön el, vagy szóljon nekünk. Nagyon szeretem őt, Ron! És bízom
benne. Persze tudom, hogy leginkább miattam csinálta.
– Igen tudom – motyogta vörös hajú barátja. – Ne haragudj.
– Tehát valóban készíttetett egy új pálcát – jegyezte meg elgondolkodva
Lupin.
– Nem csodálom. A régivel nem harcolhatott Harry ellen – véleményezte
Ron.
Harry felsóhajtott.
– Ne haragudjatok, de nem tudok most ezen gondolkodni. De ha valaki
megtalálja a válaszokat, az Hermione. Na és Pitont se nevezném túl
ostobának.
Lupin felállt a fotelból és lassan elindult.
– Igaz – mondta. – Most még nincs sok értelme ezen elmélkedni.

157
– Remus – szólította meg Harry a távozó férfit. Az visszanézett rá. –
Köszönöm.
A férfi elmosolyodott.
– Nem kell megköszönnöd, Harry. Mind az önzőségünk miatt vagyunk
melletted. Mert szeretünk, mert legyőzheted Voldemortot, és mert melletted
állandó kalandokban lehet részünk.
A fiúk felnevettek.
– Kissé más megközelítésbe helyezted – mondta Harry.
– Jó pihenést! – búcsúzott Remus, s kilépett az ajtón.
Ron követte a példáját, de volt még egyvalami.
– Hermione jelentkezni fog?
– Csak ha baj van, és ha rátaláltak valami fontosra. Sajnálom, nem tudom
mennyi időt vesz majd igénybe – válaszolta barátja.
Ron bólintott, majd még utoljára visszaszólt a folyosóról.
– Aludj jól!
– Az meglesz – morogta fáradtan Harry, s nekilátott, hogy levegye a
pulóverét.
Ginny halkan kérdezte.
– Veled maradhatok?
Harry miután lerakta a meleg holmit, visszafordult az ágyhoz, s az azon
ücsörgő lányhoz. Odahajolt hozzá, és az ölébe vette, majd lejjebb húzta a
takarót, s visszatette Ginnyt a matracra. Lefeküdt mellé, szemüvegét az
éjjeliszekrényre tette, s magukra húzta a takarót.
– Hát persze – válaszolta meg az iménti kérdést –, ha szeretnél. És ha nem
zavar, hogy valószínűleg azonnal el fogok aludni.
– Dehogy. Örülök, hogy itt vagy – felelte gyorsan Ginny. De volt valami a
hangjában.
Harry az oldalára fordult, hogy jól láthassa a lányt, bár a szemüvege nélkül
nem volt tökéletes. Ami így nem ment, retusálta az emlékezete. A lány
minden vonása élesen élt benne. Végigsimította az arcát.
– Mi a baj?
– Félek, Harry. Így is nagyon erős, és ha még ennyire felkészül ellened…
– Eddig is bármikor meghalhattam volna, mégis itt vagyok – szakította
félbe kedvese.
– Ezzel most megvigasztaltál – fanyalgott a lány.

158
Nem szerette, ha Ginny feleslegesen izgatja fel magát ilyenekkel
aggodalmában. Harry megrántotta fektében az egyik vállát.
– Sajnos ez az egész kiválasztottság ezzel jár – mondta csendesen. – Na,
gyere – vonta szorosan magához Ginnyt, aki elégedetten fészkelte be magát
a fiú karjai közé. – Szeretlek – suttogta Harry, azzal álomba zuhant.
A nyugodt légzését és szívverését hallgatva, hamarosan Ginny is elaludt.

Hermione egy hatalmas fákkal övezett utcára érkezett. Már koromsötét volt,
így nem sokat látott környezetéből. Távolabbról mintha egy folyó hangját
hozta volna a szél, s előtte egyszerű, barátságos házak körvonalai
sorakoztak. Piton intett, hogy induljon az épületek felé, majd rászólt, hogy
idézze fel magában a hallott címet. Hermione elégedetten nyugtázta
magában, hogy Piton rejtekhelye Fideliusszal van ellátva, és ezek szerint ő
maga is a titokgazdája. Amint a címre összpontosított, egy nagyobb,
meglehetősen egyszerű ház tűnt fel előtte.
A férfi előre engedte, majd maga is belépett az ódon mintázatú faajtón.
– Ki végezte el a bűbájt? – kérdezte a lány, miután körbehordozta tekintetét.
Meglepetésére igazán barátságos, és jó ízléssel berendezett épület fogadta.
Ahogy azt már kívülről is, első ránézésre sejtette, a szobák tágasak voltak
és egyszerűek.
– Természetesen Dumbledore. De amint rájöhettél, a titokgazda én vagyok.
Hermione bólintott, és örült neki, hogy az egyszerűség kedvéért a férfi áttért
a tegezésre.
– Ezek szerint Harry, Ön és én ismerjük csak ezt a helyet.
– Pontosan – válaszolta Piton. – Azért mondtam ki hangosan, mert
Potternek volt annyi esze, hogy némító bűbájjal vegyen körül minket, és
biztos voltam benne, hogy ha nem tudja hova viszlek, akadékoskodott
volna.
Hermione erre kutatóan fordult a férfi felé.
– Ha már szóbahozta, nem értem miért esett neki már megint Harrynek,
felhozva az iskolai dolgokat. Nekem úgy tűnt, hogy rájött már mennyire
tévesen ítélte meg őt. Ráadásul remekül együtt tudnak működni.
Piton elhúzta a száját, de arckifejezése tartózkodó volt.
– Én pedig, azt nem értem, miért kellene ezt éppen veled megvitatnom.
A lány azonban nem szeppent meg.

159
– Talán mert én ismerem Harryt, és magával ellentétben olyannak, amilyen
valójában. Amilyen mindig is volt.
– Nem hinném, hogy mindig ilyen volt.
– Nem, igaza van. Az ötödik roxforti évünk, de főleg Dumbledore halála
óta komorabb, eltökéltebb és szomorúbb. Maga nagyon sok mindent nem
akart meglátni vele kapcsolatban, míg tanította. Inkább az egyszerűbb utat
választotta.
– Igazán örülök a pszichológiai végzettségének, Ms. Granger, de mint már
említettem, nincs szükségem rá, hogy ezt magával vagy egyáltalán bárkivel
megvitassam.
Hermione hosszan nézte Piton arcát, míg végül megvonta a vállát.
– Rendben, velem nem akar róla beszélni. De azért gondolkodjon el rajta.
Biztosan észrevette már, hogy Harryben erős szövetségesre lelhet. Emellett,
bármennyire is ne kedvelje magát, sosem árulná el.
– A Griffendéles becsületesség – morogta a férfi.
– Pontosan – bólintott rá Hermione. – Harrybe sok más erényen kívül,
ebből különösen sok szorult.
Piton nem válaszolt. Intett a lánynak, hogy menjen fel a lépcsőn, s a folyosó
végén balra lesz az ő szobája. Természetesen, ha valamire szüksége lenne
saját holmijai közül, ruhára teszem azt, nyugodtan idehívhatja őket.
Amennyiben nem boldogulna vele, szóljon neki, és ő ide transzportálja. Az
alváson és evésen kívül nem szándékozott semmi mással foglalkozni, tehát
szorítkozzanak a kutatásra. Neki minden tekintetben a Nagyúrhoz kell
igazodnia. Ha hívja, magára hagyja majd őt, és folytathatja egyedül az
olvasást. Veszélyes vagy kipróbálatlan könyvekre, receptekre, varázslatokra
akadva semmiképp ne próbálkozzon egyedül. A pszichológusi diplomáját
pedig zárja el jó mélyen magába.
Nagyjából ezen dolgokhoz kellett Hermionénak igazodnia Piton házában.
Be kellett látnia, hogy ez sokkal szörnyűbb is lehetett volna, így ő sem
törődött mással, mint hogy mihamarabb eredményre jussanak, és mehessen
haza a barátaihoz és Ronhoz. Aki reményei szerint nem tette el Harryt láb
alól – mosolyodott el a fiú megjegyzését felidézve.
Nem ment túl gyorsan a kutatás. Pitonnak olykor-olykor el kellett rohannia
Voldemort hívására, s nem egyszer szörnyen megviselten tért vissza.
Természetesen ezen alkalmakról egyáltalán nem akart beszélni, kérdezhetett
Hermione amit csak akart, a férfi hallgatott. Néha haza is kellett mennie,

160
rendelésre főzni pár bájitalt, és amiatt is, hátha keresné ott egy-két halálfaló,
és túl feltűnő lenne, ha sosem találják otthon.
Ráadásul a távollétei alatt a lány sem volt képes úgy haladni, ahogy
szeretett volna, hiszen hamar be kellett látnia, ezen könyvek tartalmához
egyedül az ő tudása édeskevés. Így ha rátalált valami érdemlegesre,
kénytelen volt hazavárni Pitont, mielőtt bármennyire is belemélyedhetett
volna.
Mindeközben egyre jobban lenyűgözte a férfi hozzáértése, kitartása, esze és
bátorsága, ahogy a fiatalkorában hozott óriási hibája következményeit
viselte. Egyre jobban értette, miért voltak képesek immáron nem egyszer
ilyen fokú együttműködésre Harryvel. Nem is különböztek olyan nagyon
egymástól, mint ahogy azt ők gondolták.
Mikor mindezt szóvá tette Pitonnak is, az jó szokása szerint csak hallgatott,
de Hermione figyelmét nem kerülte el, hogy elgondolkodott a dolgon, sőt,
mintha nem lennének számára újszerűek ezen meglátások.
A kötetek hihetetlen dolgokkal voltak tele. Néhánnyal igencsak
megbajlódtak, hogy egyáltalán ki tudják nyitni. Olykor még a legnagyobb
elővigyázatosságuk ellenére is, előfordult, hogy valamelyikük kisebb,
nagyobb sérülést szenvedett. Hermione találkozott olyannal is, amelyet
egyszerűen nem is volt hajlandó továbbolvasni. Ilyenkor a bájitalmester
megengedett egy fintort, és átvette az ominózus írásművet, ám nem egyszer
előfordult, hogy azt még ő maga is félrerakta. A tartalmak többsége
sötétebbnél sötétebb mágiák, bűbájok, bájitalok, idézések sokaságából
álltak. Piton létre is hozott nem egyet közülük, és érdeklődve szemlélgette
az eredményét.
Előfordult, hogy Hermione is ráakadt pár igazán hasznos oldalra, mely bár
fekete mágiás volt, mégis úgy vélte, Harry nagy hasznát vehetné ezen
ismereteknek. Amikor ilyesmire akadt, mindig közölte a férfivel, hogy
elviszi majd a fiúnak, hogy megtanulhassa. Piton sosem ellenkezett erre
irányuló kijelentései miatt. Azonban hiába találtak gusztustalanabbnál
gusztustalanabb, vagy hasznosabbnál hasznosabb varázslatokat, amit
kerestek és igazán érdekelte volna őket, nem bukkant fel. Egyetlen
könyvben találtak csupán egy rövid utalást a fekete, sötét mágiával készült
és ellátott pálcákról, de érdemlegeset semmit. Ezt két héttel az odaérkezése
után voltak kénytelenek belátni, míg végül Piton morogva megállapította.

161
– A szükséges könyv hiányzik. Talán bizalmatlanságában és óvatosságában
odáig ment, hogy még a jól elrejtett, csapdákkal teli raktár sem volt számára
elég biztonságos. Ez persze rossz hír Potternek.
– Ezt nem hiszem el! Hiába volt az egész – kesergett Hermione. – Harrynek
fel kell készülnie ellene! Bár legalább ezekből tanulhat valamennyit –
nézett az odakészített könyvekre, amiket a fiú számára tartogatott.
– Utána fogok járni a dolognak – szólt Piton hosszú ujjait az ajkán jártatva.
– Mindenesetre – nézett a lány szemébe –, azt a keveset, amire jutottunk és
megértettünk, mindenképpen osztd meg vele.
– Ez természetes! – vágta rá Hermione. – Valóban úgy gondolja, hogy nem
csupán egy normális pálcát készíttetett, és így nem is hiányzik könyv?
Piton félrehajtott fejjel nézett rá.
– Szerinted, ha van rá lehetősége és hatalma, hogy egy sokkalta pusztítóbb
és veszélyesebb pálcát hozhasson létre, mint az eddigi, és ezt teljes
mértékben fel tudja használni Potter ellen, akitől szemmel láthatóan tart
ennyire, akkor azt nem tenné meg?
Hermione elpirult egy kissé.
– De, bizonyára megtenné. Igaza van. Ráadásul itt volt ez az utalás is ebben
a másik könyvben.
Piton bólogatott, majd egy halvány mosollyal az arcán fordult ismét a
lányhoz.
– Viszont megszabadulsz a társaságomtól, és mehetsz vissza a barátaidhoz.
Hermione kissé szánakozó szomorúsággal pillantott a férfire.
– Egyáltalán nem volt gondom a társasággal – a bájitalmester csodálkozva
tekintett rá a csaknem gyengéd hang hallatán. – De kétségkívül örülök,
hogy ismét láthatom őket. Főleg, ha reményeim szerint épségben.
– Nos, hacsak Potter be nem vetette a csodálatos bajkeverői képességeit,
akkor nem eshetett bajuk. Az utóbbi napokban nem tettek semmi
érdemlegeset a halálfalók. Nekem is semmitmondó parancsaim voltak, és
forró helyzet sem a Renddel vagy az aurorokkal való összecsapásból
adódott – mondta, bár láthatóan utolsó mondatát megbánta.
– Hanem? – kapott a szón Hermione.
– Ez nem tartozik rád – tért ki gorombán a férfi.
Hermione összehúzott szemmel vizsgálgatta Pitont, de saját magán is
csodálkozva állapította meg, nem azért mert nem bízik benne. Valahogy
úgy érezte, nem csak Harry, hanem Voldemort sem tud róla mit művelt a

162
férfi. Márpedig amilyen állapotban néha hazajött, biztos nem volt
veszélytelen. Olykor a hatalmába kerítette az a furcsa érzés, hogy a
bájitalmester még Harrynél is jobban szeretné már végre valahára eltörölni
a Sötét mágust a föld színéről. Abban is biztos volt, hogy ennek az oknak az
egyedüli megmondhatója Dumbledore lenne, aki nem véletlenül mutathatott
ilyen mértékű bizalmat Piton felé.
Magában eldöntötte, hogy ezen gondolatait Harryvel is meg fogja osztani,
amint alkalma nyílik rá. Annál is inkább, mert kíváncsi volt, vajon a fiú
hogyan látja ezt. Egyelőre azonban csalódottan készülődött, hogy
visszatérhessen a Grimmauld téri házba, hiszen eredménytelenül zárult a
kutatásuk. Másrészt pedig boldog volt, és eluralták azon érzései, hogy Ron
ismét a karjaiba zárhassa, és beszélgethessen Ginnyvel meg Harryvel, és
ehesse Mrs. Weasley finom főztjét. Piton röviden búcsúzott tőle, és
megköszönte a segítségét. Még azt is felajánlotta, hogy menjen csak
nyugodtan, majd ő utána küldi a csomagjait.
Hermione elcsodálkozott ezen gesztusán, de örömmel nyugtázta, hogy a
férfi képes egy ilyen fokú figyelmességre. Így csak a Harrynek szánt
könyveket csapta a hóna alá, majd Pitonnal együtt kisétáltak a ház elé –
akinek elintéznivalója akadt, így elkísérte –, hogy kissé távolabbról, a fák
takarásában hoppanálhassanak.
– Viszlát! – biccentett felé a férfi, mikor a kívánt helyre értek, s nem várva a
viszonzásra, már ott sem volt.
Hermione nem vette zokon. Tipikusan pitonos viselkedés, gondolta
mosolyogva.
– Akkor viszlát! – motyogta maga elé, majd lehunyta a szemét, és az
ismerős sikátorra koncentrált.

Jóleső érzéssel töltötte el Hermionét, amikor benyitott az öreg ház ajtaján.

Bár tényleg nem volt semmi gondja a Pitonnal töltött napok alatt, a ház is
kényelmes és meglepően barátságos volt, mégis vágyott már vissza ide.
Noha több, mint két hétig volt távol, az érkezése mégsem tűnt fel azonnal,
akkora volt odabent a nyüzsgés. Összevont szemöldökkel vizsgálgatta az
arcokat, hogy megállapíthassa, milyen természetű a nyugtalanság. Egyesek
feszültek, mások vidámak és fesztelenek, megint mások komolyak és
méltóságteljesek voltak. Ezzel aztán nem jutott semmire, látta be magában.
Így a legkézenfekvőbbre, és legmegnyugtatóbbra gondolt: bizonyára csak

163
teljes körű megbeszélésre készülődnek, ezért van itt mindenki. Vagy
legalábbis a szokásostól eltérő tömeg.
Mikor végre beljebb lépett, egyeseknek kezdett feltűnni a jelenléte.
Bizonyára azoknak, akik tudtak távollétéről, mert mosolyogva
köszöntötték, és örültek, hogy minden rendben van. Ahogy elnézett az
egyik rendtag válla fölött, észrevette a vele szembenálló, és őt figyelő Ront,
akinek mérhetetlen megkönnyebbülést tükröztek vonásai. Odasietett
Hermionéhoz, és erősen magához szorította.
– Végre! – suttogta örömmel, s gyorsan megcsókolta a nevető lányt.
– Te is hiányoztál – biztosította szerelmét Hermione.
– Jól vagy, ugye? Nem csinált semmit az a szemétláda? – vizsgálgatta az
arcát a fiú.
Hermione bólogatott.
– Nincs semmi baj. És egyáltalán nem szemétláda. Nagyon barátságos háza
van, és bár ő maga nem volt túlzottan az, de igazán jól kijöttünk egymással.
Ron kissé furcsálló pillantást vetett rá, de nem tett Pitonra további
megjegyzést.
– Harry is azt mondta, hogy együtt lehet vele működni, ha ő is úgy akarja.
– Ez bizony így van – mondta Hermione, majd megkérdezte. – Mi ez a
nyüzsgés?
Ron felsóhajtott.
– McGalagony gyűlést rendelt el. Újra átbeszéljük a feladatokat, hogy aki
esetleg már gyanússá válhatott, vagy nem tudja megfelelően ellátni a
rábízottakat, helyet cserélhessen egy másik rendtaggal. Így váltunk. Akinek
szüksége volt rá, annak biztonságosabb, és hátha eredményesebb lesz az új
megbízott.
– Értem. Szerintem ennek már ideje is volt – mondta a lány. – És a többiek?
Harry, Ginny?
Ron elmosolyodott.
– Odafent vannak. Gyere! – fogta kézen Hermionét, és elindult a lépcső
felé. – Nagyon fognak neked örülni. Harry már kezdett aggódni, hogy
mégsem kellett volna elengednie téged.
– Tényleg, remélem nem bántottad – nevetett a lány.
– Hát gondoltam rá – vigyorgott Ron is –, de hamar elvetettem. Látnod
kellett volna milyen fáradt volt, nem vitt rá a lélek.
– Aha – somolygott a lány. – Azt is megnéztem volna, ha megpróbálod.

164
Ron csak morgott valamit, majd azt mondta.
– Tudom, hogy sosem keverne bajba. Aggódtam, de bíztam benned, és
Harryben is.
– Jól tetted.
Azzal benyitottak barátjuk szobájába, aki éppen valamilyen bűvölést
végzett Ginnyn. A lány nyugodtan állt előtte, és várta az eredményt, ami
nem is maradt el. Ruhája hirtelen megkeményedett, és fémessé vált.
Egészen úgy nézett ki, mint valamiféle páncél, noha a színe nem változott,
és láthatóan ugyan olyan könnyedén ment benne a mozgás is, mint
korábban. Harry elégedetten dőlt hátra, majd tekintete a belépőkre tévedt.
Arcán először a csodálkozás, majd a megkönnyebbülés, végül az öröm
látszott, és vidáman pattant fel Hermione üdvözlésére.
– Szia – ölelte magához a lányt. – Minden rendben? – kérdezte, mikor
elengedve a szemébe nézett.
– Velem igen. De a kutatással kapcsolatban nincs túl jó hírem – mondta
kicsit szégyenkezve.
Harry rámosolygott.
– Biztos, hogy mindent megtettél. Majd megbeszéljük, ma amint láthattad,
kicsit nagy lett a nyüzsgés.
– Rendben – mosolygott vissza Hermione.
Közben Ginnyvel is megölelgették egymást, bár ez a lány jelenlegi
állapotában meglehetősen furcsa érzés volt.
– Mit csináltál vele? – kérdezte Harryt.
Erre a fiú is odalépett Ginnyhez, és megtapogatta a szerelését.
– Páncéloztam a ruháját. Harc közben nagyon hasznos lehet, mert nem
akadályoz a mozgásban, de az olyan átkok, mint a csonttörés, szúró és
kések átka, sőt a Sectumsempra nem képes rajta áthatolni.
A többiek elismerően néztek rá.
– Ez óriási! – lelkendezett Ron.
– Épp elégszer sebeztek már meg ezekkel, hogy védekezni akarjak ellenük
– vont vállat Harry. – Persze van egy kis szépséghibája. Ha számítasz az
ellenfélre, van időd elvégezni, és felkészülni az átkok ellen, de ha hirtelen
akarnád alkalmazni, akkor nem megy, mert ha folyamatosan támadnak,
nincs lehetőséged megbűvölni a ruhádat. Egyszóval, mászkálhatsz mindig
így, vagy próbálsz lehetőséget teremteni egy rajtaütésszerű támadáskor –
mondta, majd ismét vállat vont. – De legalább ez is valami.

165
– Szerintem nagyszerű, hogy egyre több önálló varázslatot vagy képes
megalkotni és létrehozni. Remélem ezek is a hasznodra lesznek – nyújtotta
oda Hermione a fiúnak az erre a célra tartogatott könyveket. Harry
érdeklődve nyúlt értük. – Piton nem ellenkezett, mikor közöltem vele, hogy
elhozom neked – folytatta a lány. – Biztos vagyok benne, hogy érdekelni
fog mindaz, amit leírtak benne. Persze alapjában fekete mágia, de nem
követel meg semmilyen gonoszságot.
– Köszönöm, minden a hasznomra válhat. El fogom olvasni őket – tette le a
köteteket a kisasztalra, majd felnézett a lányra, és épp kérdezett volna
valamit, amikor Mrs. Weasley mágikusan felerősített hangja szólt fel értük.
– Akkor menjünk – mondta Ron. – Este megbeszéljük a továbbiakat.

14. fejezet - Kihallgatás

Hermione részletesen beszámolt barátainak hogyan telt az utóbbi két hete.

Elmagyarázott mindent a könyvekről, az azokban talált mágiáról, és
természetesen arról, hogy az ominózus kötet hiányzik. Harry ezen hosszan
elgondolkodott, és látszott rajta, hogy lenne egy elmélete, de azt nem
osztotta meg a többiekkel. Helyette arról kérdezgetett, mi is volt pontosan
az az utalás, amit találtak, és átnézte azokat az oldalakat is, amit Hermione
hozott el neki a képzése végett.
A sikertelen pálcakutatás miatt nem tűnt különösebben nyugtalannak, bár
Hermione nem volt benne biztos, hogy ezt nem csak azért mutatja-e így,
hogy ő ne érezze magát rosszul amiatt, hogy eredménytelenül zárult a két
hetes kutatása. Bár azzal is tisztában volt, hogy Harry sosem róna fel neki
egy olyan dolgot, amiért minden tőle telhetőt megtett, és nem rajta múlt,
hogy a megoldást rejtő könyv hiányzott.
– Pitonnal hogy boldogultál? – kérdezte a fiú, miután elégedetten nyugtázta,
hogy amely köteteket Hermione hozott a számára, nagy hasznára válhatnak.
A lány erre mélyen a szemébe nézett, és elmondta neki, hogyan látta ő a
férfit, mindazt, amit tesz, azt, hogy szerinte Harry és Piton sok tekintetben
tulajdonképpen mennyire hasonlítanak egymásra. Ron ennél a résznél
ingerülten horkantott, de Harry nem szólt közbe, csupán hallgatta Hermione
beszámolóját. Miután a lány a végére ért, várakozóan tekintett a zöld
szemekbe, melyek ezidáig nem árultak el semmit a gondolatairól.

166
– Hogy Harry és az a szemétláda hasonlítanak egymásra!? – horkant fel
Ron. – Ez baromság!
Hermione csúnyán nézett rá, Harry azonban nyugodtan fordult felé.
– Nem is annyira elképzelhetetlen, Ron - barátja erre eltátotta a száját.
– Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet hallok tőled – mondta Harryre
nézve.
A fekete hajú fiú egy kicsit megrázta a fejét.
– Nem feltétlen szembetűnő tulajdonságokra kell gondolnod. Nem vagyok
olyan megkeseredett és mogorva, mint ő – bár még könnyen eljuthatok
odáig –, viszont a céljaink, a hozzáállásunk, az eltökéltségünk megegyezik.
Nem tudom pontosan, miért teszi, de egyetértek Hermionéval abban, hogy ő
még talán nálam is jobban szeretné, ha Voldemort végre valahára eltűnne,
és megkapná, amit megérdemel. Nem túl barátságos, de határozottan jól
együtt lehet vele működni, és tagadhatatlanul képzett, meglehetősen nagy
varázserővel rendelkező mágus. Egykor óriási hibát követett el, de látnod
kéne, manapság mennyire küzd ellene. Gyűlöli a jegyet a karján, és
gondolkodás nélkül a segítségedre van, ha rászorulsz. Nélküle valószínűleg
még mindig a kúriában állnék, abban az átkozott tűzben.
– Elfelejtetted mindazt, amit veled tett? – meredt rá Ron.
– Természetesen nem. Elárulta a jóslatot Voldemortnak, megölte
Dumbledore-t. De olyan bűntudatot érzek belőle emiatt, még úgy is, hogy
elkerülhetetlen volt, hogy azt lehetetlen megjátszani.
– Ezek szerint beláttad, hogy nem volt más választása, csak megölnie
Dumbledore-t? – kérdezte most Ginny.
Harry felsóhajtott.
– Ez meglehetősen bonyolult kérdés. Már elég korán megtanultam, hogy az
igazgató terveit ritkán láthatjuk át. Ő nem egyszerűen egy dologra
összpontosít, hanem előre néz legalább húsz lehetséges történésre. Sosem
osztja meg az egész elképzelését senkivel, csupán részleteket közöl azokkal,
akik éppen szükségesek a végrehajtásához. Mit gondolsz, miért dühöngtem
Sirius halála után? – nézett szerelme arcába. – Elhallgatott előlem olyan
dolgokat, amivel bár engem akart kímélni, mégis tragédiát idézett vele elő.
Piton csupán egy ilyen nagyszabású tervének a részese lett, és ezzel együtt
tehetetlen bábja is.
Hermione emésztgette a Harrytől hallottakat, majd beletekintett a ragyogó
smaragdokba.

167
– Miközben vele voltam, nem éreztem fenyegetést. Sokszor amilyen
állapotban hazaérkezett, sokkal inkább én jelentettem volna rá veszélyt. Azt
hiszem, megbízom benne.
Ron el sem rejtette rosszallását, ahogy barátnője felé fordult.
– Bármennyire is hihetetlen, még számomra is, hogy így érzem, de azt kell
mondanom, egyetértek veled – jelentette ki Harry, látva, hogy Hermione a
véleményét várja.
Ron hol az egyikükre, hol a másikukra nézett, latolgatva vajon mennyi
esélye van rá, hogy kiverje ezt a fejükből, de az arcukat látva nem fűzött
hozzá túl nagy reményt.
– Remélem, igazatok van, és nem fordít még egyet a köpenyén – mondta
komolyan.
– Bízz bennem Ron - nézett mélyen a szemeibe Harry. – Te tudod a
legjobban mennyire gyűlöltem, sőt talán még most sem szűnt meg bennem
ez az érzés, és hogy mennyire bizalmatlan és óvatos vagyok. Ennek ellenére
úgy érzem, számíthatunk Piton segítségére.
A vörös hajú fiú húgára nézett, majd mindketten beleegyezően
rábólintottak.

Ron éppen csak hogy kivédte Harry ártásait, mikor Hermione már küldte is
a lefegyverzést. Csaknem sikerült neki a hárítás, de míg visszaverte barátja
támadását, már nem volt ideje a megfelelő mozdulat elvégzésére ahhoz,
hogy megakadályozza pálcája elrepültét.
– Francba! – nyögte. Majd ott állt tehetetlenül, Harry pedig kinyújtotta a
kezét, és belehívta Ron elvesztett fegyverét. Ha alkalma nyílt rá, ezeket a
pálca nélküli varázslatokat használta, hogy gyakorolja őket.
Ekkor kinyílt a társalgó ajtaja, és Mr. Weasley lépett be rajta.
– Hallottam, hogy egy ideje csönd van - mondta, majd elmosolyodott. –
Márpedig ha robajlás mentes a szoba, az azt jelenti, hogy benyithatunk. –
Ránézett fiára. – Na, hogy ment Ron? – a kérdezett elhúzta a száját, Mr.
Weasley tekintete pedig továbbsiklott Harryre. A fiú kezében két pálca volt,
s mosolyogva figyelte a bosszankodó barátját. – Értem – mosolygott
édesapja is.
Közben még többen tévedtek be a helyiségbe. Lupin és Tonks is helyet
foglalt egy-egy gyorsan helyreállított fotelban. Harry erre már felhúzta a
szemöldökét.

168
– Történt valami? – kérdezte.
Az elsőként érkező Mr. Weasley rögtön felé fordult.
– Leveled jött, Harry. A Minisztériumtól.
A fiú azonnal elkomorodott, és indult, hogy átvegye a küldeményt. Már
egyáltalán nem csodálta, hogy a Rend tagok mind idejöttek, és várakozóan
szemlélgették őt, ahogy elvette, és kibontotta a borítékot. Gyorsan
végigfutotta a szöveget, majd megvetően felhorkantott. A többiek
érdeklődve figyelték.
– Mi van benne? – kérdezte Ron.
– Meghívás – morogta gúnyosan Harry, és átnyújtotta a mellette álló
Hermionénak a levelet, aki hangosan felolvasta.
Tisztelt Mr. Potter!
A maga, valamint a Főnix Rendjének tevékenysége, már jó ideje teljességgel ismeretlen
a Mágiaügyi Minisztérium számára. Az illegálisan működő szervezet, és az ön elutasító
viselkedése az együttműködésre, arra sarkall, hogy beidézzem egy hivatalos
meghallgatásra.
Az utóbbi időben több halálfaló életét vesztette, ám sajnálatomra ezen ügyek
részletei előttünk nem ismeretesek.
Elnéztük már pár törvényszegését, ám ezúttal erősen számítunk a megjelenésére
szeptember 28-án tizenhat órakor.
Rufus Scrimgeour
Mágiaügyi miniszter

– Ez a hapsi egyre hülyébb - véleményezte Ron elhúzva a száját.

Senki nem ellenkezett vele. Miután befejezte az olvasást, Hermione
bátortalanul visszanyújtotta a borítékot Harrynek, aki összegyűrte a
kezében, és gondolataiba merült.
Nem tartott sem a Minisztériumtól, sem Scrimgeourtól már jó ideje. A
vezetés gyenge volt, de a rendtagoknak sok problémát okozhatnak. Annyira
például még a miniszter sem lehet ostoba, hogy ha még bizonyítani nem is
tudja, de ne gyanítsa, hogy Mr. Weasley velük, Harryékkel van. Márpedig a
férfinek szüksége van a fizetésére, hogy eltarthassa a családját.
Arra is számított már, hogy előveszik törvényszegéseit, és felhasználhatják
ellene, ha jónak látják. Személy szerint neki, nem árthattak. Biztos volt
benne, hogy nem olyan idióták, hogy a háború közepén börtönbe zárják.
Nekik információ kell, hiszen a maguk módszereivel nem sokra jutnak,
ráadásul Piton sem a Minisztériumnak, hanem a Rendnek kémkedik. Ezen

169
felül, Harryék sokkal többször vannak tűzközelben. Valamit fel kell
mutatniuk az embereknek, és mindezt az ő támogatásával szándékoznak
megtenni.
– Ez majdhogynem zsarolás – mondta csendesen Hermione.
– Csak majdhogynem?! Szerintem teljesen egyértelmű – fintorgott Ron.
Mr. Weasley hangosan morfondírozott a problémán.
– Rég sejtettem, hogy ellenőrizni akarja a Rend működését.
– Ennek ellenére – mozdult meg az idáig némán ücsörgő Lupin –, úgy
gondolom, Harry, hogy el kell menned. Sok gondot okozhatnak nekünk.
Nem teheted meg, hogy nyíltan szembefordulsz a Minisztériummal, és…
– Ki mondta, hogy nem megyek el? – nézett rá a fiú komolyan.
Barátai tágra nyílt szemekkel csodálkoztak rá. Még győzködni sem kell?
– Hogyan? – hökkent meg Remus is.
– Ha másért nem, hát azért, hogy megtudjam, mit is akarnak elérni – felelte
Harry nyugodtan. – Már átgondoltam – kezdett fel-alá járkálni. – Kiszúrhat
sok emberrel, árthat Mr. Weasleynek, akinek a közreműködését már
biztosan rég sejti. Nem csak rólam van szó, így nem kockáztatok. Emellett
pedig – vont vállat –, az égvilágon semmi érdemlegeset nem fog tudni
kiszedni belőlem, azon kívül, amit én el akarok mondani. Bár biztos vagyok
benne, hogy ezért mindent meg fog tenni.
Ekkor Ginny nyitott be a szobába, és végighordozta tekintetét a bent
lévőkön. A járkáló Harryn, és a döbbent arcot vágó rendtagokon. Kezében
két borítékot tartott, amiket sorban átnyújtott.
– Ez a tiéd Ron – sétált oda bátyjához. – Ez pedig, a tied – adta át
Hermionénak a másikat.
Erre Harry is abbahagyta a keringést, és gyanakodva nézett a levelekre.
– A Minisztérium – mondta Ron a címzés láttán.
– A Szent Mungóban adták oda – szólt Ginny. – Mivel nem ismerik a
tartózkodási helyünket – tette hozzá gunyoros elégtétellel.
A két fiatal végigfutotta az üzenetet, majd komor arccal fordultak várakozó
barátjuk felé.
– Kicsit más a szöveg, de a jelentése nagyjából ugyan az – mondta
Hermione.
Harry most már láthatóan dühös volt. Elsötétült az arca.
– A szemétláda – sziszegte. – Fél, hogy belőlem úgy se szed ki semmit.

170
– Mindenki számára egyértelmű, hogy még mindig a barátaid vagyunk, és
veled harcolunk – bólintott rá Ron.
Erre már Lupin is felállt a fotelból.
– Megpróbálhatnak hatni rád velük – mondta nyíltan.
– Tudom! – vágta oda Harry mérgesen. Majd gyorsan sóhajtott egy mélyet.
– Ne haragudj.
A férfi csak legyintett egyet. Mr. Weasley idegesen fordult felé.
– Nem tetszik ez nekem Remus. Akármeddig elmehetnek. Veritaserumot is
beadhatnak – szólt aggódva. – Mi pedig nem lehetünk ott, hogy segítsünk.
Lupin bólintott, majd mielőtt válaszolhatott volna, Harry közbeszólt.
– De én ott leszek – morogta. – És biztosíthatlak, hogy egy újjal sem
nyúlhatnak a barátaimhoz.
– Hát, ha megpróbálja, elég ostoba – vigyorodott el Tonks, s ráhunyorgott
Harryre.
A fiú mintha egy pillanatra viszonozta volna a gesztust.
– Csak ésszel, Harry! És légy óvatos! – figyelmeztette Lupin.
– Úgy lesz – biztosította róla a fiú.
– Igen. Tudom – bólintott Mr. Weasley.

Másnap reggel mindenki idegesen ébredt. Harry pedig szabályszerűen

mogorva és ingerült volt. Délután négy órára voltak hivatalosak a
Minisztériumba, így nem siette el a készülődést. Kedvetlenül indult a
konyhába reggelizni, nem is telt bele tíz percbe, s aki tehette inkább
elkerülte. Mindenre mogorván válaszolt, és hála az utóbbi években
tanúsított metsző őszinteségének, nem egy megnyilvánulása bántóra
sikeredett.
– Harry drágám – mosolygott rá Mrs. Weasley. – Szerintem jót tehet, ha egy
kicsit elegánsabban öltöznétek fel – javasolta.
A fiú szúrós tekintettel nézett rá, a többiek csöndben ücsörögtek mellette.
– Szerintem viszont nem! – vágta rá.
– Harry! – szólt rá Remus szigorúan.
– Nem fogok a Minisztériumnak bájologni! – szólt vissza.
– Viszont Mollyval viselkedhetnél tisztelettudóbban is! – villantotta rá
Remus a tekintetét.
Harry sóhajtott egy mélyet, és sokkal higgadtabban mondta.

171
– Igaz – majd ránézett a boszorkányra. – Sajnálom, Mrs. Weasley. Csak
nem tetszik ez az egész.
– Nem vagy egyedül – morogta Ron.
Ekkor Tonks nyitott be közéjük, vidáman mosolyogva. Odalépett férje
mellé, megcsókolta, majd helyet foglalt az asztalnál.
– Úgy hallom a többiektől, egy kissé harapós vagy ma reggel, Harry! –
vigyorgott.
– Biztosíthatlak, hogy már csak kevéssé. Nem túl jó döntés rajtatok
kitöltenem a dühömet. Délutánra csupán rossz kedvem lesz.
Igaza is lett. Ingerültsége elmúlt, ám hangulata továbbra is mogorva maradt.
Pedig szó se róla, a látogatóba érkezett Fred és George állhatatosan
próbálták jobb kedvre deríteni.
– Ne erőlködjetek, már kérlek! – szólt rájuk elunva az igyekezetüket. –
Amíg nem leszünk túl az úgynevezett meghallgatáson, ne várjatok
vidámságot tőlem. Bár amilyen előérzetem van, utána se nagyon – tette
hozzá borúsan.
Az ikrek bosszúsan legyintettek.
– Reménytelen – mondták, és visszavonultak rögtönzött laborjukba.
Magukra maradtak barátaival.
– Én is aggódom – szólt halkan Ginny az ágyon ücsörögve.
Harry a hátát a falnak támasztva ült mellette, a lány feje a vállán nyugodott.
– Én amiatt aggódom, hogy Ronékat is behívta – felelte. – Oka van rá.
Hermione a szemben lévő fotelban kuporgott, s most felnézett a fiúra.
– Ezt már Remusszal megmagyaráztátok. Számításba veszi, hogy veled
nem fog boldogulni.
Harry elgondolkodva hallgatott, majd az órájára pillantott.
– Nos, fiúk lányok, úgy látom, kezdhetünk készülődni – mozdult meg.
Ron felsóhajtott, és elindult a szobájába, nyomában Hermionéval.
– Tíz perc és lent vagyunk – mondta a lány.
Harry rábólintott, és lekászálódott az ágyról. Elment tusolni, majd előszedte
egyik farmerját egy egyszerű pólóval, és egy kényelmes zöld pulóvert.
Ginny csendben figyelte, ahogy öltözködik. Ezúttal ő döntötte hátát a hűvös
falnak. Mikor a fiú végzett, szerelme felé fordult, és széttárta a karját.
– Milyen vagyok?
Ginny elmosolyodott. Jól láthatóan végigmérte az előtte állót. A farmer
mindig is illett Harryre, pulóvere színe összhangban volt szemével, magas

172
volt, és erő sugárzott belőle. Arca a szokásosnál komorabb, fekete haja
szokásosan szertelen, szemüvege mögött megcsillant tekintete. Mindig is
helyesnek tartotta a fiút – amivel nem volt egyedül –, és bármit is viseljen,
vonzónak. Kissé megrázta a fejét.
– Sejtettem, hogy azért sem fogadod meg anya tanácsát – kezdte
rosszallóan, majd felállt az ágyról, s Harry elé lépett. Arcán huncut mosoly
játszott. – Egyébként szívdöglesztő vagy, mint mindig. Félek ám, hogy
valaki lecsap a kezemről.
A fiú röviden felnevetett.
– Szeretlek – csókolta meg a lányt.
Ginny mélyen a szemébe nézett.
– Légy óvatos. És vigyázz, hogy ne veszítsd el a fejed.
Harry bólintott.
– Ez már egészen jól megy. Az okklumencia sokat segített. A higgadtság
mintapéldánya vagyok.
– Igen. Általában. De Scrimgeourtól percek alatt a plafonon tudsz lenni –
folytatta a lány, nem tudva elnyomni egy mosolyt a fiú utolsó megjegyzését
hallva.
– Ne aggódj – fogta meg a kezét Harry. – Gyere, menjünk le.
Az előszobában Mrs. Weasley és Ron várakozott. Mikor az asszony
észrevette a lépcsőn közeledő fiút, és végigmérte öltözékét, rosszallóan
megcsóválta a fejét, s halkan maga elé motyogott.
– Gondolhattam volna… – a többit aztán már tényleg nem lehetett érteni.
Harry barátjára nézett, aki semmivel sem csípte ki jobban magát nála.
Édesanyja reakciójára Ron is az érkezők felé fordult, s váltott Harryvel egy
fanyar mosolyt.
– Hermione? – kérdezte a kissé sápadt Ront.
– Itt vagyok! – csendült a lány hangja a háta mögött, majd leszaladt
közéjük.
Nem is ő lett volna, ha biztos, ami biztos meg nem fogadja Mrs. Weasley
tanácsát. Elegáns fekete nadrág volt rajta, világoskék hosszú ujjú inggel,
rajta egy sötétebb árnyalatú kardigánnal. Végignézve a fiúk ruháján, elhúzta
a száját. Barátai ugyan ezt tették az ő öltözetét vizsgálva. Ekkor befutott pár
Rend tag, és ellátták őket tanácsokkal. A legtöbb a higgadtságról,
óvatosságról szólt, a „csak ésszel” jeligére.

173
– Ron, csak óvatosan, még nem megy túl jól az okklumencia –
figyelmeztette Mrs. Weasley.
Fia morgott valamit válaszul, Harry pedig futó csókot nyomott Ginny
szájára, azzal indult a konyhaajtó felé. Elsőként Hermione, Ron, majd
Harry szórta a kandallóba a csillogó hopport. Még látta, ahogy Ginny, Mrs.
Weasley és Remus rámosolyog, majd mire újból kinyitotta a szemét, a
Mágiaügyi Minisztérium fogadócsarnokában találta magát.

Gyorsan kilépett a tűztérből, és egy apró pálcamozdulattal letisztította

ruháját a hamutól. Barátai pár lépéssel odébb ugyan ezt tették. Nem volt
akkora nyüzsgés. Sokaknak alig volt hátra a munkaidejéből, néhányan
viszont most érkeztek. A mágikus testvériség szobra az öt évvel ezelőtti
események óta nem lett újraemelve. Helyén egy egyszerű szökőkút kapott
helyet, s Harry ezt a jelenlegi helyzetben jó döntésnek tartotta. Az újonnan
jöttek megindultak az őrvarázsló asztalához, hogy pálcájukat
ellenőriztessék. Ron és Hermione is így tett, miután Harryvel az oldalukon
sorba álltak. A fekete hajú fiú azonban már korábban eldöntötte, hogy nem
engedi ki a kezéből pálcáját. Nem bízott Scrimgeourban és módszereiben.
Igazán nem hiányzott, hogy megbűvöljék a pálcáját, vagy ami még
rosszabb, maguknál akarják tartani a tárgyalás idejére.
Mindenfelől beszélgetés zsivaja szűrődött, míg az őrvarázsló
kötelességtudóan végezte feladatát. Végül Ronék kerültek sorra, és
Hermionéval egyszerre nyújtották pálcájukat. A középkorú férfi felnézett
rájuk, majd tekintete továbbsiklott, a kissé távolabb álló Harryre. Arca
döbbenetet és érdeklődést tükrözött, s még az ellenőrző mozdulatot is
félbehagyta, mellyel Ronék pálcáját vette kézbe. A rutin mégis
győzedelmeskedett, s miután végzett, ismét a fekete hajú fiúra nézett.
– Mr. Potter… lenne szíves a pálcáját… – kezdte tiszteletteljes hangon.
Harry komolyan tekintett rá, és megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem áll szándékomban kiadni a kezemből – mondta. – Ha
megfelel – lépett közelebb, mire az őrvarázsló kissé hátrébb húzódott –,
csupán bemutatnám – emelte fel jobb kezét.
Barátai nem szóltak egy szót sem, a férfi pedig láthatóan nagyon zavarban
volt.
– I… igen – felelte, azzal megvizsgálta messzebbről a feltartott
varázspálcát. – Rendben, Mr. Potter.

174
Harry bólintott, s odalépett barátaihoz, akik szintén kezükben tartották
visszakapott eszközüket. A közelükben immáron valamennyi beszélgetés az
ő felbukkanása körül forgott. Három éve annak, hogy utoljára a
Minisztériumban járt, s nem volt titok, hogy Harry kevéssé támogatja a
vezetést. Sőt, Scrimgeourral a beszélgetéseik általában vitába torkollnak.
Megindultak hát a találgatások, a csodálkozó, fürkésző pillantások.
Természetesen mindenki tudta, hogy a Kiválasztott valóban az, s hogy az
utóbbi időben számos halálfalót ejtettek foglyul, öltek meg, és akadályoztak
meg támadásokat, merényleteket. Harry Potter nem tétlenkedett, s bár
Tudodki legfőbb célja, hogy megölje őt, még mindig él.
– Jobb lesz, ha megyünk – morogta barátainak, s elindult az egyik felvonó
felé.
– Úgy érzem magam, mint valami megvilágított színpadon – motyogta Ron,
miközben barátjuk mellett lépkedtek.
Harry elhúzta a száját.
– Mesélhetnék.
Ekkor két, taláros férfi lépett eléjük. Kezükben pálca, köpenyükön az
aurorok jelzése. A magasabbik határozottan megszólította a megtorpanó
fiút.
– Mr. Potter! A Miniszter úr kérésére elkísérnénk önöket a megbeszélés
helyszínére – hangja, akár csak fellépése kemény volt.
– Igazán? – mérte végig a férfit Harry felvont szemöldökkel. Különösen
készenlétben tartott pálcájukat. – És mégis hol van pontosan a helyszíne?
– Ha odaértünk, meg fogja látni – felelte az auror.
Harry zöld szemei rávillantak. Az alacsonyabbik, bajuszos társa
megköszörülte a torkát.
– Azért én mégis csak szeretném most megtudni – makacsolta meg magát
Harry.
Hermione enyhén megbökte, de nem foglalkozott vele. Tudni akarta mi ez
az egész. A férfinek nem tetszett a válasza.
– Ellenállást tanúsít? – kérdezte fojtott hangon.
A fiú higgadtan elmosolyodott.
– Esetleg megtehetném – mellette Ron máris előrébb lépett. – Bár úgy
gondolom, maguknak is könnyebb lenne, ha válaszolnának arra, amit
kérdeztem. Főként, mivel nem hinném, hogy valóban leállnának itt

175
párbajozni. Nem fogom magukat vakon követni – mutatott rá a
nyilvánvalóra.
A bajuszos rábólintott, a magas fickó azonban dühbe gurult, s rámeredt a
fekete hajú fiúra. Harry azonban nem hiába nézett mélyen a szemébe.
– Eszébe ne jusson! – mondta vészjóslóan halkan. – Esélye sem lenne.
A férfi meghökkent, majd kelletlenül szólalt meg.
– Az alsó tárgyalótermekbe megyünk. Ahol a hivatalos pereket szokták
elvitatni.
– Mi szükség akkora helyre?
– Elég magas a jelenlévők létszáma – azt már nem tette szóvá, hogy a fiú
egyáltalán honnan tudja, hogy milyen az a hely.
Harrybe bevillant a gyanú, hogy Scrimgeour, akár csak korábban Caramel,
képes volt összehívni csaknem a teljes Wizengamotot egy egyszerű ügy
elbírálására. Cseberből vederbe, gondolta immár sokadszor. Ennek ellenére
elmosolyodott.
– Na látja. Akár mehetünk is.
Az alacsony auror fújt egyet megkönnyebbülése jeléül, majd elindultak a
felvonók felé. A jelenlévő varázslók és boszorkányok mind utat nyitottak
nekik, és érdeklődve, tisztelettel vegyes félelemmel szemlélték az elhaladó
Harryt, akinek arca komoly és eltökélt volt. Mikor bezáródott mögöttük a
fülke ajtaja, a magas varázsló ismét megszólalt.
– Mire volt jó az iménti közjátéka? – kérdezte ingerülten.
Harry rátekintett.
– Nem került volna rá sor a lekezelése nélkül, s ha rögtön válaszol egy
végtelenül egyszerű kérdésre – felelte nyugodt hangon.
– Biztosan nagyon komolyan veszi a feladatait – morogta Ron.
Harry halványan megmosolyogta barátja szavait. Neki is ez volt az érzése
az aurorral kapcsolatban. Nagyon biztos volt benne, hogy mint miniszteri
embert, nem fogja megtámadni. Olyan ember, aki mereven ragaszkodik a
szabályokhoz, és a kapott parancsaihoz. Ellentétben a másikukkal, aki
tartott Harrytől. Hiszen felismerte, hogy ugyan miért ne tehetné meg, hogy
fellépjen ellenük?
– Harry? – szólította meg az idáig hallgató Hermione. A fiú rögtön felé
fordult. – Arra a szintre megyünk, és abba a tárgyalóba, ahol… ugye? –
nem fejezte be, mert jól tudta, hogy barátja érti, mire céloz.
Harry elgondolkodva bólintott.

176
– Alighanem – valószínűleg abba a terembe készültek, ahol ötödéves
korában már egyszer átesett egy ilyen meghallgatáson. A folyosó pedig,
mely odavisz, az álmaiban oly sokszor látott, Misztériumügyre vezetett.
Arra a szintre, ahova kevés varázslónak volt bejárása. Nem is véletlenül –
gondolta sötéten. S ahol szembe kellett nézniük megannyi halálfalóval, és
amely azt a lépcsőzetes termet rejti, ahol Sirius örökre eltűnt a szemük elől.
– Nekem sem kellemes érzés – mondta halkan, látva, hogy a lány arcán
ugyan azon meglátások suhannak át.
– Többet be sem teszem a lábam az agyak közé – motyogta Ron is,
önkéntelenül megdörzsölve a karjait.
– Nincs is rá szükség – válaszolt komoran Harry.
A két auror összenézett, majd miután a kívánt szintre érkeztek, kisétáltak a
liftből az ismerős, félhomályos folyosóra. Harry felsóhajtott, miközben
végighordozta tekintetét, s megakadt a szeme a fekete ajtón.
– Nem is Scrimgeour lett volna.
Azzal elindultak a magas auror nyomában. A tárgyalóterem ugyanúgy
festett, mint öt éve. A különbség pedig az volt, hogy egy szék helyett három
állt középen, s a láncok hiányoztak róluk, valamint a bent lévők személye is
megváltozott. A miniszter, és számos auror várakozott odabent, néhány
hivatali személy társaságában. Harry végighordozta rajtuk a tekintetét, s
felfedezte, hogy Kingsley is köztük van. Nem időzött el a férfi arcán, az
gyanús lett volna, továbbsiklott hát a többiekre.
– Áá! Harry! – lépett elé Scrimgeour.
A fiú biccentett.
– Miniszter úr – mondta, hangjában a legcsekélyebb tisztelet nélkül.
Scrimgeour nem reagált, inkább Ronék felé fordult.
– Ms. Granger, Mr. Weasley! Foglaljanak helyet – mutatott a székekre, és
visszasétált emberei körébe.
A három jó barát beleegyezően a felkínált székekhez sétáltak, s úgy
helyezkedtek, hogy egymást is láthassák ültükben. Harry a bal szélen,
mellette Hermione, majd Ron.
– Hallom, Harry, nem igazán az előírásoknak megfelelően ellenőriztetted le
a pálcádat – kezdte Scrimgeour.
A fiú megvonta a vállát.
– Nevezzen gyanakvó természetnek.
– Mitől kellett volna tartanod? – kérdezte egy szakállas férfi.

177
Harry egy pillanatra ránézett, de nem válaszolt.
– Nos, Mr. Potter – köszörülte meg a torkát egy idős varázsló, aki velük
szemben foglalt helyet. – A meghallgatásunk célja az lenne, hogy elbíráljuk
a maga korábbi törvényszegéseit…
– Hány év is az elévülési idő? – motyogta cinikusan Ron.
Harry és Hermione is felé nézett, de míg a lány rosszallóan, addig Harry
cinkosan.
– Továbbá – folytatta zavartalanul az ősz mágus –, hogy tájékoztatást
kapjunk önöktől az elmúlt időszakban történt halálfaló elhalálozásokról,
foglyul ejtésekről, s természetesen a maguk tevékenységéről.
– Nem látom be, ezen „törvényszegések” felelevenítésére mért van szükség
– mozdult meg Hermione az előző vádakra visszautalva.
A fiúk rábólintottak. Scrimgeour komolyan válaszolt.
– A Minisztérium a társadalom érdekeit szolgálja – Harry alig tudta elnyelni
megvető horkantását, ám mivel Ron is hasonlóan járhatott, kettejük hangja
lényegében kifejezte, mit gondolnak erről. A miniszter szeme megvillant. –
Ily módon Önök is a hatásköre alá tartoznak, mint bármely polgár.
Információjukkal elősegíthetik aurorjaink nyomozását, támogatásukkal
elérhetnénk, hogy a varázslótársadalom megfogadja az óvatosságukra
vonatkozó tanácsainkat.
– Ezt már ismerem – bólintott Harry. – Népszerűsítsem.
– Továbbra is törvényt szegtél – szólt fojtott dühvel Scrimgeour.
– Akkoriban miért nem zavarta!? – kérdezte Harry nyomban. Érdeklődése,
és érve nyilvánvaló volt, ahogy a miniszter egyre nagyobb dühe is.
– Biztos voltál a dolgodban! – dörrent az ücsörgő fiúra. – Számítottál rá,
hogy nem tehetjük meg, hogy börtönbe zárjunk. Emellett más megoldásra
váró problémáink is voltak.
– Amik most nincsenek – bólintott Harry higgadt gunyorossággal. – A
háború közepén – a zsarolásuk átlátszóbb már nem is lehetne.
Mindenképpen ellenőrizni akarta őt, és a Rendet. – Értem.
Scrimgeour rávicsorgott, és felállt a helyéről.
– Dumbledore már régen meghalt, Potter! Nem tud a védelmébe venni, és
kijátszani minket. Az iránta való hűséged valóban csodálatra méltó –
nyomta meg szavait –, de egy kissé már elavult. Nem gondolod?
Harry dühös lett, és érezte, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Arca azonban
rezzenéstelen maradt.

178
– Nem kell rá emlékeztetnie! – emelte meg egy árnyalatnyit a hangját. – De
a meglátásaim cseppet sem változtak.
Ekkor a szakállas férfi ismét megszólalt.
– Miért nem lehet titeket elérni? Hol van a ti titokzatos Rendetek
főhadiszállása?
Harry összehúzta a szemeit, s rátekintett az aurorra.
– Nem hinném, hogy köze van hozzá – jelentette ki kerek perec.
– Nem hinnéd, hogy közöm van hozzá? – kérdezett vissza.
– Nem – nézett a szakállas szemeibe.
– Nem? – ismételte.
A fiú kissé nevetségesnek érezte a szituációt, így megkockáztatta.
– Ha minden mondatomat megismétli, ez a beszélgetés kétszer olyan
hosszan fog tartani.
Ron felnevetett mellette, az auror pedig szinte érdeklődve figyelte a fekete
hajú fiút. Tekintetét mélyen a szemeibe fúrta. Erre már Harry is gúnyosan
elmosolyodott, amint megérezte a legilimencia próbálkozását.
– Attól tartok, ez nem fog menni - mondta a szakállasnak, aki kénytelen
volt belátni igazát.
Mire tekintete Hermionéra fordult. Harry nyugodtan ült székében. Biztos
volt benne, hogy barátnője is simán visszaveri a támadást.
– Velem sem jár jobban – csendült a lány elégedett hangja.
A férfi ekkor feladta. Ronnal nem próbálkozott, nem is sejtve, hogy ő lett
volna az egyetlen, akivel sikerrel járhatott volna.
– Legilimentálni semmiképpen nem fogjuk tudni őket Miniszter úr – fordult
Scrimgeour felé.
– Különösebben nem lep meg – felelte fanyarul.
Harry száján ekkor kicsúszott egy pimasz válasz, bár tudta, nem jól teszi.
– Ó, igazán köszönjük, Miniszter úr. Ezt elismerésnek vehetjük.
A teremben csönd támadt.
– Majd meglátjuk, meddig tart ki a fölényed – szólt durva hangon a feljebb
lévő sorból egy fekete öltözékes férfi.
Harry úgy gondolta, erre a megjegyzésre nem fordít különösebb figyelmet.
Úgyis kiderül majd, mivel fognak még próbálkozni.
– Jól van – szólalt meg a középen ülő idős varázsló. – Szeretném, ha a
megbeszélés végéig az asztalra – ezzel Harryéktől balra a falnál feltűnt az
említett bútordarab – tennék a pálcáikat.

179
Harry arca nem árult el semmit, Ron és Hermione azonban összetekintettek.
– Már mért tennénk? – kérdezte a fekete hajú fiú Scrimgeour arcába nézve.
– Gondolom, nem lenne szükségünk a használatukra. Márpedig akkor
mindegy, hogy nálunk, vagy az asztalon vannak. – Ám sejtette, hogy a
jelenlévők ezt egészen máshogy látják.
– Ez nem kérés volt, Potter! – szólt ismét a fekete ruhás férfi. – A
meghallgatás ideje alatt pálcájukat az asztalon tartjuk! – azzal lendítette is
sajátját, hogy lefegyverezze a vonakodó fiatalokat.
Harry azonban ismét tanúbizonyságot tett gyorsaságáról. Egy apró
pöccintés, és az átok szertefoszlott. Addigra barátai kezében is ott volt a
pálca. A férfi arca elsötétült, akárcsak Harryé, aki most először figyelmesen
végigmérte a varázslót. Talárja és öltözéke elegáns volt, alighanem drága
anyagból varrva. A sötét szín, melyet viselt, ellentétben állt szőke hajával.
Arca gőgös volt és komor, szemei hidegen csillogtak. A fiúnak azonnal két
gyűlölt ellenfelét juttatta eszébe.
– Had találjam ki – szólalt meg ridegen. – Malfoy, ha nem tévedek.
A varázsló enyhén bólintott.
– Nos, Mr. Malfoy. Erre semmi szükség – intett a férfi jobb kezében tartott
fegyverére. Azzal Hermione felé fordult, aki Ronnal együtt komoran
tekintettek rá. Mindkettejük arca egyet mondott: Nem lesz ez így jó! –
Hermione, kérlek – s a lány felé nyújtotta saját pálcáját – megtennéd, hogy
lerakod őket a kívánt helyre?! – hangja halk volt, de határozott.
Ron felvonta egy kissé szemöldökét, de átadta pálcáját barátnőjének, aki
egy szó nélkül felállt, és letette mindhármukét a távolabb lévő asztalra.

15. fejezet - Még mindig a Minisztériumban

Sokan meglepettnek tűntek, Kingsley mereven Harryt figyelte, Scrimgeour

és az idős mágus pedig, mintha elégedetten bólintott volna.
– Nos, Harry – kezdte a miniszter. – Akkor elmondanád hogyan sikerült
elfognotok annyi halálfalót, és hogy hol vannak ők?
A fiú remélte, hogy gyorsan lezárhatják ezt az egészet, bár annak békés
módjában már kevéssé bízott.
– Rajtuk ütöttünk, harcoltunk, legyőztük őket. Más esetben ők támadtak
rám, én pedig megvédtem magam – összegezte.

180
– Hol vannak most?
– Jó helyen – felelte Ron.
Scrimgeour szeme rávillant, majd ismét Harryre meredt.
– Tehát?
A fiú halványan megrántotta a vállát.
– Ron már elmondta.
Ekkor a szakállas férfi lépett előrébb.
– Gondolom, kikérdeztétek őket. Ezt mi is megtennénk.
– Ne vegye zokon, de eddig akárhány halálfalót börtönbe zárt a
Minisztérium, azok mindig megszöktek.
– Nem tesz jót, hogy a kint lévő társaik pontosan tudják, hol keressék őket –
tette hozzá Ron.
– És mivel a dementorok már nem túlzottan hallgatnak magukra… – fűzte
tovább Hermione. Látszott rajta, hogy már ő is belátta, értelmes, higgadt
társalgásra nem számíthat az aurorok részéről. Mindenképp magukat
akarják jó színben feltűntetni, holott eddig nem értek el eredményeket. A
hatalmukat féltik, és hogy Harrynek túl nagy lesz a befolyása. Főként, ha
ellentétben velük, sorban kapja el a halálfalókat. Ellenőrizni akarják, mit
csinál, és hol, hogyan működik a Rend, s kik a tagjai. Márpedig ezen
információkat úgy sem mondják el, tehát a helyzet el fog fajulni.
– Egy kis italt, Harry? Ms. Granger, Mr. Weasley? – kérdezte Scrimgeour
mellékesen.
Harry nem mutatta jelét gyanakvásnak. Ha ilyen ostobának hiszik, hát
tegyék.
– Egy kis tea jól esne – bólintott.
Hamarosan mindhárman kezükben tartották a csészéket. Barátai nagyon jól
tudták, mit vár tőlük a fiú. Úgy tettek, mintha kortyolnának az italból, de
valójában összeszorították az ajkukat. Harry látványosan meg is fújta,
mielőtt „beleinna”. Kingsley keze kissé megrándult, ahogy a jelenetet nézte.
Aztán elkapta a zöld szemek villanását, s menten megnyugodott.
– Rendben – mondta a miniszter. – Tehát kik a Rend tagjai? – intézte
szavait Harrynek, aki rátekintett.
Na lám, a jó öreg Veritaserum, gondolta a fiú. Hát akkor kezdődjön a játék.
– Alastor Mordon, Ron, Hermione, én, az áruló Piton, Remus Lupin –
sorolta azon neveket, akikről már úgy is tudták, hogy Dumbledore emberei
voltak, majd elmondott pár eszébe jutó nevet rögtönzésül, akiknek semmi

181
köze nem volt a Főnix Rendjéhez, talán még a varázslókhoz sem. Sőt,
többségében, tudomása szerint nem is létezett ilyen nevű ember.
A szakállás férfi átvette a szót.
– És Arthur Weasley?
– Nem tagja a Rendnek – vágta rá Harry.
– Hol a főhadiszállás?
– Nem tudom megmondani.
A férfi szeme megvillant.
– Miért?
– Fidelius bűbáj ül rajta, csak a titokgazda adhatja ki a helyet – felelte
azonnal.
Ron és Hermione csendesen bólogattak, s feszülten figyeltek minden szót.
– Ki a titokgazda? – dőlt előrébb az auror azzal a kifejezéssel az arcán,
hogy végre kifogott rajtuk.
Harry alig bírta elfojtani mosolyát, még csak hazudnia sem kell.
– Albus Dumbledore.
Egy pillanatra csönd lett, s a szakállas lelkesedése lohadni látszott.
– Ő meghalt – morogta.
– Pontosan – bólintott a fiú.
Várta mire kíváncsiak még. Scrimgeour tette fel a következő kérdést.
– Tervezted, hogy szembefordulsz a Minisztériummal? Sokan bíznak és
hisznek benned, sokra vihetnéd – mint a következő Sötét Nagyúr? – fordult
meg Harry fejében azonnal a gondolat. Mindenesetre épp eléggé
meghökkent, bár ezt kívülre nem mutatta. Szerencséjére mindenki őt nézte
feszülten, így nem tűnhetett fel Ron csodálkozó arckifejezése. Komolyan ez
foglalkoztatja a minisztert?
– Nem terveztem. Egyáltalán nem vágyom a hatalmat – válaszolt, ezúttal
teljesen őszintén.
– De az mindenképpen igaz, hogy te vagy a Kiválasztott.
– Így van. Ez már régóta ismert tény – ezt értelmetlen lett volna tagadni.
Malfoy hangja csendült.
– Megvan hozzá az erőd?
Ez már fogósabb volt. Harrynek nem állt szándékában beszámolni
fejlődéséről.
– Nem tudom. A jóslat szerint esélyem van a győzelemre – felelte kitérően.
Ez mintha nem győzte volna meg a férfit.

182
– Szerintem több van benned – mondta.
A fiú nem válaszolt, bár meglepték a szavai.
– Hol vannak a foglyaitok?
– Nem tudom – hazudta. – Ez nem az én feladatom – azt azonban eszében
sem volt elmondani, hogy Alastoré. Még csak az hiányzik, hogy
kikérdezzék az aurort.
– Draco és Lucius is köztük vannak? – kérdezte Malfoy.
Harry a szemébe nézett.
– Dracót magam kaptam el. Lucius megszökött. Ha gyáván menekülni kell,
abban a Malfoyok élen járnak.
A varázsló arca elsötétült.
– Ők gyűlölnek téged – sziszegte.
– Csodálja?
– Kellene? Arrogáns vagy és túl sokat képzelsz magadról ahhoz képest,
hogy félvér vagy – vágta oda.
– Szerintem inkább azért van, mert Lucius elbukta hatalmi terveit, mikor
Voldemort elvesztette az erejét – válaszolt azonnal Harry, majd gúnyosan
folytatta. – Ja, és a bizonyos lélekdarabbal telt napló elherdálása sem tett jót
a hírének, amit elpusztítottam. Amúgy pedig Voldemort is félvér, ha nem
tudná, mégis sok magafajta követi.
Malfoy dühösen meredt rá.
– Megölted Dracót?
– Nem. Bár nem esne nehezemre – vágta rá Harry.
A szakállas auror már jó ideje figyelte, s mostanra biztos lett a dolgában.
– Nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem ittál a szérumból – szólt, és
mintha tetszene neki, hogy a fiú már sokadszorra fog ki rajtuk. – Nem
nyitott az elméd, márpedig a Veritaserum lehetetlenné teszi az ilyen szintű
okklumenciát.
Harry erről el is felejtkezett. Már néhány éve automatikusan alkalmazta
elméje védelmét szinte valamennyi szituációban. Nem gondolt rá, hogy egy
esetleges ellenőrzést kivédhetett volna, ha csupán elrejti az igazat, és
betekintést enged a felszíni emlékeibe. Bár a Malfoyal folytatott párbeszéde
alighanem enélkül is gyanús lett volna. Így hát csak megvonta a vállát.
– Nyavalyás… – dühöngött Scrimgeour, de a szakállas közbevágott.
– Így nem megyünk velük semmire Rufus. Csak azt fogják elmondani, amit
akarnak.

183
Harry szenvtelenül figyelte őket, kíváncsi volt mernek-e más eszközökhöz
folyamodni. Ron és Hermione is mosolyogtak. Ekkor azonban a feljebb
lévő sorban a dühödt Malfoy ismét felemelkedett, majd hirtelen mozdulattal
a fiúra szegezte pálcáját.
– Imperio! – kiáltotta.
Ron felugrott, Hermione rémülten tekintett barátjára, aki mereven ült a
székén. Harry érezte, hogy kirepülnek gondolatai a fejéből, s átjárta a már
ismert üresség. Ekkor egy hideg hang csendült a fejében, és a teremben
egyszerre.
– Állj fel!
Engedelmeskedett neki, ám tudta, hogy nem szabad semmit sem
elmondania, küzdött az átok ellen, s immár saját gondolatai is visszatértek.
– Áruld el a Rendetek főbb tagjainak a nevét! Hol vannak a foglyul ejtett
halálfalók? Mondd el!
Harry azonban hallgatott, s lassan a pálcáját rászegező Malfoyra tekintett.
– Mondd el! – ismételte a férfi.
– Nem mondom! – csattant fel Harry határozott hangja. – Maga Voldemort
sem volt rá képes, hogy az Imperius béklyójába kényszerítsen. Nem
képzeli, hogy magának sikerülni fog?! – gúnyolódott fagyos hangon.
Voldemort nevének ilyen megvető hangon való említésére a jelenlévők
megrezzentek. A fekete ruhás varázsló leengedte pálcáját, tehetetlenül
meredt a fiúra. – Ez mintha főbenjáró átok alkalmazása lenne, nemde?
Egyikük sem lépett közbe – nézett végig Harry az arcokon. – Ráadásul itt, a
Minisztériumban. Azt hiszem, helyettem maga megy az Azkabanba – nézett
ismét Malfoyra, majd Scrimgeour felé fordult. – Mit gondol, miniszterúr? –
kérdezte, s közben visszaereszkedett a helyére.
A férfi dühödten indult felé.
– Azt, hogy úgyis meg fogom tudni, amit akarok, Potter! – Azzal előhúzta
az üvegcsét, mely a Veritaserumot tartalmazta, s mikor elég közel ért
Harryhez, felé nyújtotta a bájitalt, és ráfogta pálcáját. – Idd meg! – kiáltotta,
miközben megvillant a pálcája. – Elegem van a játszadozásodból!
Harry elkomorodott, de nem húzódott hátra. Shacklebolt megmozdult, hogy
közbelépjen, ám a fiú tett egy elegáns mozdulatot karjával, s a felé küldött
átkot azonnal elnyelte a pajzs halvány derengése, míg az üvegcse összetört
a megtorpanó Scrimgeour kezében. Még mindig a széken ült, gyilkos
tekintettel az előtte álló férfira meredve. Nem sokáig volt már képes

184
elfojtani dühét. Az aurorok csak döbbenten figyelték. A pálca nélküli
varázslatokkal kevesen boldogulnak a varázslók között. A szakállas férfi
azonban érdeklődön, és elismeréssel figyelte.
– Nem riad vissza semmitől, miniszter? – kérdezte élesen Harry. – Talán
nem ártana, ha az emberek ezt az oldalát is látnák.
Scrimgeour kirobbant.
– Mortensen! Kain! – kiáltott rá két aurorra. – A barátait!
Azok tudva, mi a dolguk, máris cselekedtek, s egyikük emelte is a pálcáját a
hozzá közelebb eső Hermione felé. Meg akarták átkozni barátait, hogy
rábírják Harryt az együttműködésre.
– Cru… – kezdte egy magas, szemüveges férfi.
Harry iszonyú dühre lobbant. Azonnal felpattant a helyéről, akárcsak
mellette Ron, és kinyújtotta kezét pálcája felé. Az a hívásra azonnal
elindult, s pár pillanattal később a fiú megmarkolta fegyverét. Gondolkodás
nélkül fordult a két auror felé. Aki Hermionéra mondta az átkot, nem jutott
el odáig, hogy befejezze. A zöld szemek rávillantak, s csaknem egy időben
vele Harry pálcája is. Elsöprő erejű átok indult felé, majd egy pillanattal
később társa felé, aki Ront vette célba. Mindketten felrepültek az őket ért
varázslattól, s méterekkel arrébb estek csak le, eszméletlenül. A többi auror
azonnal pálcát rántott, de nem igen mertek a fiú közelébe menni,
tanácstalanul bámulták, ahogy Harry, nem is érdekelve mi történt a
támadókkal, immár Scrimgeourt nézte.
– Na ide figyeljen, maga ostoba, tehetetlen féreg!! – dörrent rá a
miniszterre, aki erre hátrébb lépett. – Ha ezt még egyszer megpróbálja… –
fénylett fel kezében pálcája a puszta szavaitól, s szeme veszélyesen
megvillant. – Nem ellenünk kell hadakoznia! Az a dolga, hogy Voldemortot
és a halálfalóit tartsa vissza a gyilkolástól, és nem mondanám, hogy ez túl
jól megy maguknak! Én teszem a dolgomat, és nem tartozom magának
semmivel! Még csak beszámolóval sem! Ugyan ez vonatkozik a barátaimra
is!
Scrimgeour csak hápogott, Malfoy pedig megjegyezte.
– Jól gondoltam, hogy több rejlik benned.
Harry megvetően fordult felé.
– Akkor most boldog lehet! Kíváncsi vagyok, mit ér el vele. Ahogy
figyeltem, szimpatizál a drágalátos rokonaival, már csak azt nem értem,
akkor mit keres itt?!

185
– Jól értettem, hogy vádolsz valamivel? – kérdezett vissza hidegen Malfoy.
Harry vállat vont, s gonoszul elhúzta a száját.
– Nincs rá szükségem! – felelte. – Ha Voldemortot követi, első kézből
fogom megtudni. És akkor ugyan azt kapja majd, mint előbb-utóbb minden
halálfaló!

– Utoljára talán akkor láttalak ilyen dühösnek, mikor először a

főhadiszállásra jöttél, és nekünk estél – motyogta félénken Hermione, mikor
ismét a Grimmauld téri házban álltak. – Bár az ehhez képest semmi volt.
Harry még mindig alig látott a méregtől. Ginny oda akart lépni hozzá, hogy
köszöntse, de útközben megtorpant. A fiúból iszonyú erő áradt, s a pálcája
fel-felszikrázott. A Rend tagok is bizonytalanul néztek rá.
– Mi történt? – kérdezte Lupin.
– Hogy mi történt?! – mordult Harry. – Az az idióta, korlátolt Scrimgeour
nem riad vissza semmitől!
Ron rábólintott, s Remusra nézett barátjáról.
– Képes lett volna megkínozni minket, csak hogy Harry elmondja, amit tud,
és támogassa őket.
– Micsoda?! – hörrent fel Mrs. Weasley döbbenten.
– Nagy hibát követett el – reccsent Mordon fejcsóválva.
– De még mekkorát! – fújt Harry dühösen.
Ginny óvatosan kissé közelebb lépett hozzá.
– És utána? – a fiú horkantott egyet, de nem válaszolt.
Hermione elmesélte az elejétől. A próbálkozásaikat Harryvel, és Malfoyt. A
rendtagok döbbenten hallgattak, és időről-időre Harryre tekintettek. A fiú
végre kezdett egy kicsit lehiggadni.
– Harrynél pedig elszakadt a cérna – vonta meg a vállát Ron.
– Ami teljesen érthető! – háborgott Tonks.
– Azonnal felugrott, és magához hívta a pálcáját – folytatta Hermione. – És
hát… – pislogott a fekete hajú fiúra. – Félelmetes volt.
Ron bólogatott. Harry pedig rájuk meredt.
– Inkább hagytam volna?! – kérdezte, s korábbi dühe visszatért.
– Nem, dehogy! – mondta gyorsan Ron. – Félreértetted.
– Helyesen tetted, Harry – recsegte Alastor. – A minisztert iszonyúan
dühíti, hogy nincs befolyásuk, mert az emberek benned bíznak, és nem a
vezetésben.

186
– Engem pedig az dühít, hogy képes ilyen alattomos eszközökhöz is nyúlni.
Nem volt jobb a halálfalóknál! Az egész kikérdezés alatt – felelte a fiú.
Hermione összeszedte magát, és odalépett hozzá.
– Köszönjük, hogy közbeléptél – érintette meg barátja karját.
Harry ránézett.
– Az előbb még félelmetes volt – mondta.
– Te voltál félelmetes – magyarázta Ron.
– Mi?! – hökkent meg a fiú, és felé kapta tekintetét.
Ginny is bekapcsolódott.
– Még most is az vagy.
Harry teljesen ledöbbent. Dühe elpárolgott, és értetlenül tekintett végig a
jelenlévőkön.
– Hogy… mi… van? – nyögte.
– Ugyan, Harry! Majd szétvetett a harag! – mondta Tonks. – Én nem voltam
ott, de ha még most is ez az energia sugárzik belőled, el tudom képzelni,
milyen voltál akkor.
– Bizony – mosolygott rá bizonytalanul Hermione. A fiú erre felé fordult,
és az arcába nézett. – Hihetetlen erő áradt belőled, és vett körül. Úgy tűnt,
bármit meg tudnál tenni. A pálcád fénylett, és szikrázott… és a fellépésed,
ahogy rádörrentél Scrimgeourra. Az aurorok meg sem mertek közelíteni –
fejezte be csendesen.
Harry elgondolkodott.
– Nem sejtettem, hogy ilyen volt – csóválta meg a fejét. – Dumbledore-t
láttam egyszer hasonlóan. Amikor az ál Mordon bezárkózott velem a
szobájába Voldemort visszatérte után, és az igazgató törte rá az ajtót. Ott
éreztem igazán először, hogy hatalmas mágus, még ha sokszor nem is
mutatja – s ekkor bevillant az agyába, hogy biztosan megijesztette barátait.
– Ne haragudjatok – nézett az előtte álló lány szemébe.
– Hülye vagy?! – nevetett Ron, és hátba veregette barátját.
Lupin sokáig morfondírozott Harry iménti szavain, és Hermione leírásán.
– Az azért volt Harry, mert Dumbledore szeretett téged – nézett a fiú zöld
szemeibe. – És te veszélyben voltál. Erre célozhatott, mikor a szeretet erejét
említette. Ha nem bosszúból harcolsz, hanem azért, hogy megvédd a
számodra fontos embereket, s az ő emlékükért küzdesz, hogy véget vess
Voldemort hatalmának, akkor nagyobb erő birtokába kerülhetsz. Mint
ahogyan ma délután. Ron és Hermione ott, akkor, veszélyben voltak, és te

187
az irántuk érzett szeretetedtől vezérelve cselekedtél. Amíg rólad volt szó,
tűrtél, de a rájuk irányuló fenyegetettségben bármit képes lettél volna
megtenni.
Harry figyelmesen hallgatta végig, és rábólintott.
– Igazad lehet – mondta csendesen. – Bár én nem éreztem változást, de ezek
szerint…
– Nem – rázta meg a fejét Remus. – Nem is volt változás. Ez az erő mindig
is benned volt. Csak most összpontosítottan, már képes vagy használni.
Voldemortban alighanem ugyan ez van meg, haragból és gyűlöletből. A
félelemből, dühből, boldogtalanságból táplálkozik az ereje. Nem érti a
szeretetet. Az erkölcsös, jó fele hiányzik, ellentétben veled.
– Tehát… – kezdte a fiú, végül mégsem folytatta.
Lupin elmosolyodott.
– Tehát egyértelműen a birtokában vagy a képességnek, hogy legyőzhesd őt
– nézett büszkeséggel Harryre.
Harry azonban bizonytalanul tekintett rá vissza. Akkor miért pont most jött
elő belőle ez az erő? Mikor a minisztériumban a halálfalók elől menekültek,
és minden vágya az volt, hogy ha már belerángatta a barátait a bajba,
megúszhassák élve, akkor hol volt?
Vagy mostanra annyival érettebb és erősebb lett, hogy már összpontosulhat
benne? Vajon mióta tudta volna használni, ha akarja?
Ilyen, és ehhez hasonló kérdések futottak végig az agyán, miközben a Rend
tagok egyértelmű tisztelettel figyelték az időközben asztalhoz ült fiút.
– „Harry olyan erők birtokában van, melyek természetéről mit sem sejtünk
még. Harry erejének forrása ugyanis a szeretet” – idézte Hermione az
egykor hallott szavakat.
A fiú felnézett rá.
– Dumbledore ezt mondta valamikor. Talán már sejtette?
– Ha róla van szó, azt is el tudom képzelni, hogy pontosan tudott róla –
felelte Remus.
– És mi lesz Scrimgeourral? – kérdezte Mr. Weasley.
– Ha nem unja az életét, nem próbálkozik újra – morogta Mordon, cinkos
pillantást vetve Harryre.
Mr. Weasley azonban megrázta a fejét.
– Fenyegetve érezheti magát. Elképzelhető, hogy mégis próbálkozni fog
még valamivel.

188
Ekkor érkezett meg közéjük Kingsley, aki elcsípve az utolsó mondatokat,
azonnal Harry felé fordult.
– Veszélyesnek találnak – mondta zengő hangján –, és tartanak is tőled. Azt
ugyan elfogadta Scrimgeour, hogy nem törsz a helyére, de őt ismerve nem
fogja eltűrni, hogy semmilyen befolyása ne lehessen feletted.
– Tehát nagyjából maradt ugyan az a felállás – sóhajtotta Harry.
– Nem – válaszolta azonnal a férfi. – Biztos lehetsz benne, hogy nem lesz
még egy ilyen közjáték. Ő sem hülye, és látta mekkora erőd van. Mellesleg
– mosolygott a fiúra –, szép volt. Remekül helytálltatok. És őszintén szólva
Harry, én is féltem tőled. – A fiú erre elfintorodott. – Tehát sokkal
óvatosabbak és körültekintőbbek lesznek – folytatta Shacklebolt. – Inkább
azzal próbálkoznak, hogy nyomonkövessenek. Megfigyelnek pár embert, és
akikről biztosan tudják, hogy Rend tagok, azok mindenképpen
számíthatnak pár kísérőre.
Ron elhúzta a száját.
– Pedig azt hittem, Harry beszéde lesz rá némi hatással.
Kingsley felnevetett.
– Ó, volt is, ne aggódj. És Harry – fordult ismét az ücsörgő fiúhoz –, van
még valami.
– Ne kímélj.
– Az a szakállas auror, Liam Grant, úgy tűnik, tudja, hogy van némi közöm
hozzád. Nagy benyomást tettél rá, és határozottan tetszett neki, ahogy
folyton kifogtál rajtuk, és túljártál Scrimgeour eszén. Egyszóval miután
elmentetek, utalt rá, hogy esetleg találkozna veled, és csatlakozna a
Rendhez.
Harry elgondolkodott. Granten valóban végig az látszott, hogy valamiféle
próbának veti alá. Mintha ki akarta volna deríteni, hogy valóban érdemes
ellenfele-e Voldemortnak, és talán a Minisztériumnak. Márpedig a
körülmények úgy hozták, hogy akaratán kívül is szép kis bemutatót tartott.
– Ő amolyan csatlakozz az erősebb oldalhoz fajta? – kérdezte Kingsleyt.
– Becsületes és elég erős varázsló – felelte a férfi. – Minden erejével
Tudjukki ellen harcol, mert egykor megölte a feleségét. De valamennyire
jól látod. Nem fordulna el a Minisztériumtól a Rend kedvéért, ha nem
tapasztalta volna veled kapcsolatban, hogy érdemes megtennie ezt a lépést.
– Értem – bólintott rá Harry. – Ha így látod, akkor beszélek vele. Sosem
baj, ha többen vagyunk. Bár természetesen a döntés McGalagonyé.

189
Néhányan erre csak legyintettek, de nem szólalt meg senki.
Estefelé igyekezett kiverni a fejéből a történteket, és nem törődni a politika
útvesztőivel. Jelenleg csak egyetlen dolog, pontosabban egyetlen személy
foglalkoztatta. A karjaiban tartott Ginny, aki szenvedélyesen csókolta, és
barangolta be teste valamennyi négyzetcentiméterét. Már éppen jóleső
álomba merült volna, mikor érezte, hogy párnája alatt felforrósodik az
érme.
– Ezt nem hiszem el – nyögött fel fáradtan.
Ginny ránézett a fiúra, amint silabizálja a galleonba vésett üzenetet, majd
csalódottan felsóhajtott.
– Lassan több éjszakát töltesz Pitonnal, mint velem.
Harry bosszúsan vágott felé tekintetével, majd kimászott az ágyból.
– Tagadhatatlanul jobban élvezném, ha itt maradhatnék. – Magára
varázsolta a ruháit, majd a lányra nézett. – Csak beszélni akar velem. Ha
minden jól megy, nemsokára visszaérek.
Ginny felült, nem törődve vele, hogy meztelen, s mikor a takaró lehullott
róla, a fáradtságot sem vette, hogy utánanyúljon. Harry felnyögött, ahogy
meglátta, és gyorsan elkapta róla a tekintetét.
– Úgy legyen – mondta a lány kedvesen, és elkapva a fiú kezét, magához
húzta, hogy megcsókolhassa.
Szándékosan lassan érintette ajkait Harry szájához, aki kénytelen volt
megtámaszkodni mellette az ágyon, hogy rá ne boruljon. Közben Ginny
feltérdelt, és szorosan hozzásimult, karjaival átkarolva a nyakát. Egyik
kezével végigsimította a tarkóját, majd beletúrt a kócos, ébenfekete
tincsekbe. Másik kezével pedig finoman húzta maga felé szerelmét, aki már
így is vészesen közel volt az egyensúlyvesztéshez. Holott Harry mit sem
szeretett volna jobban, mint elkerülni, hogy Ginnyre dőljön, akit nem takart
más, csak hosszú, mélyvörös tincsei. Ennek ellenére viszonozta a csókot, és
érezte, ahogy teste lázasan sóvárog a folytatás után. Nyelvével végigjártatta
a lány száját, majd egyik karját hátrébb csúsztatva újra biztosan
megtámaszkodott, s felszabaduló kezével végigsimította a lány nyakának
ívét, majd a gerincének vonalát. Ginny jólesően megremegett, ahogy a fiú
az ujjait felforrósodott bőrén jártatta. Azt akarta, hogy Harry vele maradjon,
hogy folytassák egymás kényeztetését.
Ennek érdekében az eddig a fiúra kulcsolt karját előrehozva a mellkasára
simította, és bekíváncsiskodott vele a pólója alá, majd pedig Harry gyengéd

190
keze után nyúlt, és saját oldalára, majd hasára vonta. A fiú szenvedélyesen
felnyögött, ahogy érintése nyomán Ginny belesóhajtott a szájába. A zsebébe
csúsztatott érme azonban újra, figyelmeztetően felmelegedett, ezzel némi
józanságot lopva az elméjébe.
– Most igazán nem csábíthatsz el. Mennem kell – súgta Harry rekedten,
miután nagy nehézségek árán, félbeszakította a csókot. Majd kinyitva a
szemét meglátta a már csaknem karjaiban fekvő lányt, és újra felnyögött. –
És vegyél fel valamit. – Azzal hirtelen, még mielőtt meggondolhatta volna
magát, elengedte szerelmét, s láthatóan hatalmas erőfeszítések árán
távolodott el az ágytól, majd szinte kimenekült a szobából, magára hagyva a
vágytól égő lányt.
Ginny óriásit sóhajtva terült el az egyébként kényelmes ágyon, ahonnan
bármennyire is sóvárogta, egy borzasztóan fontos dolog hiányzott a
boldogságához.

Harry ingerülten érkezett a megbeszélt helyre, magában százszor elátkozva

Pitont, amiért nem tudja az éjszakákat rendeltetésük szerint használni. Ha
mást nem, legalább alvásra.
– Remélem fontos – morogta oda a férfinek.
A bájitalmester tüzetesen végigmérte, majd keskeny ajkán egy gunyoros
mosoly tűnt fel.
– Csak nem megzavartam valamit?
Harry gyilkos pillantást vetett rá.
– Örülnék, ha végre egyszer én is megzavarhatnék egy ilyen valamit. Akkor
talán elfoglalnád magad esténként – vágott vissza.
Arra számított, hogy Piton ezt hallva dühösen kitör majd, ehelyett miután
rámeresztette sötét szemeit a fiúra, hirtelen elvigyorodott.
– Na igen – csak ennyit mondott. Harry felvonta a szemöldökét, de nem
forszírozta a dolgot. – Mi történt a Minisztériumban, Potter? – kérdezte
Piton kíváncsian.
– Honnan tudod? – majd hirtelen leesett neki. – A legújabb Malfoy, igaz?
A férfi bólintott.
– Úgy látszik az egész család egy kaptafa. Angelus Malfoy sem tagadja
meg a Nagyúr nézeteit.
Harry elfintorodott, és levetette magát az egyik közelben lévő padra, amely
közvetlenül az előttük hömpölygő folyóra nézett.

191
– Hát erre már egészen korán, és teljesen egyedül is rájöttem. Túl sokat
érdeklődött Draco hollétéről. Minden bizonnyal szívesen kiszabadította
volna.
– Tehát, mi is történt pontosan? – kérdezett rá Piton újra.
Harry felhorkantott, majd a fejére bökött.
– Nézd meg! – mondta.
Piton egy kicsit elcsodálkozott, de azért megtette. Potter kivételesen jó
okklumentor. Úgy sem fog olyat látni, amit ő nem akar, vagy nem enged.
Kissé elkomorodott a történtek láttán.
– Nem hinném, hogy okosan cselekedtél – nézett rá a férfi miután a végére
ért.
– Inkább ittam volna meg a Veritaserumot?! – hördült a fiú.
– Csak úgy kellett volna tenned, mintha – felelte a bájitalmester. – Akkor
nem kerülsz ilyen helyzetbe.
Harry elhúzta a száját.
– Nem figyeltél eléggé, Piton. Azt már eljátszottam. Én irányítottam a
beszélgetést, és hazudtam. Addig, míg az egyik auror nem próbált
ellenőrzésképpen legilimentálni. Természetesen nem fért az elmémhez, így
nem maradt túl sok választásom. Második nekifutásra nem engedhettem a
közelembe a szérumot.
A férfi hallgatott egy pillanatig, majd rábólintott.
– Soha nem láttalak még ennyire dühösnek – nézett rá Piton elismeréssel. –
Esküdni mernék, hogy Scrimegour félt tőled.
Most Harry bólintott.
– Félt. De sajnos nem csak ő. Később Ron és Hermione sem mert túlzottan
a közelembe jönni. Én nem éreztem magamon a változást, de nyilvánvalóan
szembetűnő volt a leírásuk alapján.
Piton fürkészőn nézte egy darabig, majd leült a fiú mellé a padra.
– Gondolom, már rájöttetek, hogy ez mit jelent.
Harry felsóhajtott, majd elmondta Remus következtetéseit. A bájitalmester
figyelmesen hallgatta, majd azt mondta.
– Egyetértek Lupinnal. Koncentrálódott az erőd, ami mint várható volt,
óriási. Szerintem sokkal többre is képes leszel, amint megtanulod
felhasználni a benned működő mágiát. Ezzel kapcsolatban adhatok pár
tanácsot. Amennyiben érdekel, és elfogadod.

192
Harrynek nagyon furcsa volt, hogy leszámítva az olykor feltámadó
ingerültségüket, és az ebből adódó szópárbajokat, normálisan el tudtak
beszélgetni egymással. Arra pedig végképp nem számított, hogy Piton így
elismerje az erejét, ráadásul még segíteni is akarjon vele kapcsolatban.
Tanácsot adni. Bár természetesen amennyiben ennyire szeretné Voldemort
bukását, az erősen az ő érdeke is, hogy Harry megtanuljon bánni vele, és
minél magasabb szintre képezni magát.
– Nagyon szívesen venném a segítségedet – mondta ki végül. – És
köszönöm.
A férfi halványan elmosolyodott, és biccentett egyet, ami nagyjából annyit
jelentett, hogy nem tesz semmit, és szívesen ad tanácsot.

16. fejezet - Erőösszpontosítás

Harry hamar észrevette, hogy érdemes komolyan vennie és figyelnie

Pitonra, mert a férfi láthatóan nagyon is tudta miről beszél, és rengeteg
érdekes, használható információval látta el. Bár megmaradt a szokásos
gunyoros hangnem, mégsem ragadt le bántó kifejezéseknél, s nem is beszélt
oly módon. Nem vetette a szemére, hogy erről neki már tudnia kellene,
amely elvárását mindig éreztette, ha órát tartott korábban a Roxfortban.
Érthetően, tömören adta elő, valóban csupán segíteni akart.
– Biztos vagyok benne, hogy ha megismered a benned rejlő mágiát,
rengeteg dologra leszel képes – mondta a magyarázata közben. – Ne
felejtsd, hogy a Sötét Nagyúrral egyenrangú vagy. Sőt, Dumbledore szerint
a szeretet a legnagyobb erő - itt mintha kicsit vontatottá vált volna a hangja,
mint aki nem annyira bízik ebben az erőben – ráadásul ezt az indíttatást a
Sötét Nagyúr nem ismeri. Tehát… tulajdonképpen többre is képesnek kell
majd lenned, mint ő – fejezte be, miközben végig Harry arcát vizsgálta,
mintha csak arra lenne kíváncsi, milyen beképzelt, öntelt válaszra számíthat
tőle. Igazából azonban, ha őszinte akart lenni, az eddigi párbeszédük
alapján, nem kifejezetten várt ilyen reakciót Pottertől. Igaza is lett. A fiú
arca sokkal inkább elgondolkodó, és majdhogynem kétségbeesetten
tanácstalan volt. Ezen viszont kissé meglepődött. – Mi az? – kérdezett rá.
– Ha sikerül a tanácsaiddal az uralmam alá vonni a mágiámat, akkor már
végképp elvárható lesz, hogy végre Voldemort nyomára bukkanjak, és

193
végezzek vele. De ezt bármennyire is akarjam, nem én döntöm majd el.
Ráadásul Nagini továbbra is itt van, mint horcrux, és ezáltal elég komoly
probléma – mondta keserűen.
Ekkor a férfi olyat tett, mint még soha.
– Harry! – szólította meg a fiút, aki nem túlzottan figyelt rá, mert mereven
bámulta az előttük rohanó víztömeget. Harry azonnal felkapta a fejét, és
döbbenten nézett Pitonra. Sosem hitte volna, hogy egyszer még megéri,
hogy volt professzora önszántából a keresztnevén szólítsa. Látva Potter
megrökönyödését, megeresztett egy gúnyos kis mosolyt, majd mindenesetre
most, hogy újra rá figyelt, folytatta. – A kígyóval ne törődj, nyugodtan rám
bízhatod, amikor itt az idő. Ha kimozdul, úgysem viszi soha magával,
hanem erős védelem alatt hagyja. Nem tudod mindkettőjüket egyszerre
elérni. Igaz, hogy egyedül te győzheted őt le, de nem kell mindent magadra
vállalnod, és egyedül csinálnod. Ne felejtsd el, hogy ez nem csak a te
háborúd – mondta.
Bár hangja semleges és csaknem kioktató volt, Harry valahogy úgy érezte,
ez csak álca, és valójában Pitont ez igazán foglalkoztatja. Az, hogy elérje,
ne csupán a Kiválasztottra háruljon minden feladat. A fiú csak azt vette
észre, hogy a nyomasztó hangulata, ha nem is múlt el, de mindenképpen
enyhült, talán mert megbeszélhette valakivel, aki érti is mire gondolt. És
nehéz volt elhinnie, hogy ezt a bájitalmesternek köszönheti. Ezt meg is
osztotta a férfival, aki erre kiismerhetetlen tekintettel vizsgálta.
– Azt hiszen, igaz az a mugli mondás, hogy holtáig tanul az ember, és senki
sem tévedhetetlen – mormogta, de nem szólt többet.
Nem is kellett. Harry értette. Piton viselkedése és mostani szavai azt
mutatták, hogy lassan kezdi belátni, mennyire tévesek voltak a vele
kapcsolatos elképzelései.
– Azt hiszem, én is valahogy így vagyok veled – szólt csendesen.
A férfi ránézett, mintha nem várta volna, hogy ilyen gyorsan megérti mire
célzott, majd a szeme sarkában egy apró mosoly tűnt fel.
Ezt vajon hova írjam fel? – gondolta magában még mindig egy kicsit
zavartan Harry. – Habár, mindenből kell, hogy legyen egy első alkalom.
Piton fejében is hasonló gondolatok futhattak végig, ahogy az arckifejezését
látta. Elüldögéltek még egy darabig csöndben figyelve az előttük szaladó
folyót, majd meglepően kellemes hangulatban váltak el, mikor
hazaindultak.

194
Harry Piton utasításait követve, a minisztériumi eset után, amikor is először
sikerült összpontosítania az erejét, rájött, hogy ennek megismétléséhez
egyáltalán nem kell erőfeszítést tennie. Sőt, sokkal inkább fordítva!
A nagyon erős érzelmei automatikusan kiváltották, ezzel nagy riadalmat
keltve azokban, akiket éppen érintett és jelenvoltak. Tovább fejlesztette hát
magában okklumencia tudását, hogy tökéletes biztonsággal uralni tudja
„érzelmi kitöréseit”, és ezáltal erejét. Egy bizonyos idő eltelte után sokkal
hamarabb le tudta csillapítani magát, vagy képes volt már-már
természetellenesen nyugodt maradni. Immáron uralta a benne lévő mágiát,
és képessé vált tudatosan előhívni azt. Némileg a külsejét is befolyásolta ez
a változás, legalábbis barátai elmondása szerint. Sokkal erőteljesebb
kisugárzása lett, de ami ennél is feltűnőbben látszott, és ezt még ő is
észrevette magán, az a szeme volt.
– Eddig is csillogóan, átható zöld volt, de most valahogy… átvilágít –
mondta Ginny. – Sokkal fényesebb, és ha nem ismernélek olyan jól, zavaró
is lenne, mert szinte érzem, hogy nem tudnék eltitkolni előled semmit.
Valóban élesebbé vált a pillantása, és be kellett látnia, hogy a legilimencia
lényegesen egyszerűbben ment a számára. Nem volt szüksége határozott
szemkontaktusra, sem akkora koncentrációra és figyelemre.
Miután több hét gyakorlás után mindezt elérte, újabb érdekes
megpróbáltatással találta szemben magát. Az ikrek beállítottak vacsorára, és
szokás szerint igyekeztek minden nemrég született találmányukat
bemutatni. Természetesen ehhez nem tartották feltétlen szükségesnek a
kísérleti alany tájékoztatását. Alig fél óra elteltével gyanakodva méregette
őket valamennyi jelenlévő, s Harryt kezdte kifejezetten idegesíteni a dolog.
Fred nevetve hintázott az egyik széken, mire a fekete hajú fiú odavágott
tekintetével, és felmerült benne a gondolat, vajon mennyire lenne jó kedve a
kárörvendő Weasleynek, ha hirtelen eltűnne alóla a szék, és hanyatt
vágódna a földön.
Ekkor nem csak az ő, de a barátai megdöbbenésére, az említett bútordarab
egyszerre köddé vált, és Fred döngve elterült a padlón. Harry csodálkozva
nézett rá, és ellenőrizte a pálcáját, de az nem volt olyan közelségben a
kezéhez, hogy akaratlanul végrehajthatta volna a varázslatot. A többiek
azonban túljutva első megrökönyödésükön, már egyértelműen őt nézték.
– Harry? – kezdte Tonks érdeklődve.

195
A fiú felnézett.
– Oké, valószínűleg tényleg én voltam, de fogalmam sincs hogyan.
– Naná – tápászkodott fel Fred. – Egyedül neked van bátorságod kitolni
velünk.
– Figyeljetek… – kezdett bele Harry, azzal elmondta tulajdonképpen mi is
történt.
Hermione elgondolkodva figyelte.
– Még csak rá se mutattál?
Harry megrázta a fejét.
– Láttad, hogy ilyet tettem volna?
– Nem. De az nem jelent semmit, hiszen félelmetesen gyors vagy. Viszont –
nézett a szék hűlt helyére –, megpróbálhatnád visszahozni.
– Hiszen azt se tudom, hogy csináltam! – hívta fel rá a lány figyelmét.
– Csak ismételd meg, amit tettél – vont vállat Hermione.
Harry felsóhajtott. Végül is miért ne? Odanézett, ahol korábban a szék volt,
és erősen arra koncentrált, hogy legyen ismét a helyén, mert szükségük van
rá. Ám először nem történt semmi. Igyekezett nem csupán az akaratra,
hanem a varázsigére is összpontosítani. Pár pillanattal később a bútordarab
fel is tűnt az asztal mellett.
– Ilyen nincs! – nyögte Ron. – Hiszen csak odanéztél!?
Harry viszont eltöprengett. Ez egyértelműen pálca nélküli, ráadásul non-
verbális varázslás. Méghozzá elég a koncentrációja, a kezét sem kell
felemelnie. Viszont láthatóan a bonyolultabb varázslatokhoz még nincs meg
benne a kellő irányítás. Az, hogy eltüntette Fred alól a széket, pusztán
véletlen volt. Jobb kezét egy hirtelen ötlettől vezérelve feltette az
asztallapra, és ujjait szétnyitva arra gondolt, hogy a Ginny előtt lévő alma
kell neki. A gyümölcs azonnal megindult, és tenyerében landolt. Hmm…
úgy látszik, az invito viszont így könnyebben működik – gondolta magában.
– Már értem – nézett fel. A többiek döbbenten figyelték. – Mikor
Remusszal a pálca nélküli varázslást gyakoroltuk, azt mondta, egyes igéket
sokkal egyszerűbb elsajátítani, amiket ugye meg is tanultam. De
tulajdonképpen bármelyik varázslatot alkalmazhatja így az ember, csupán
készség kell hozzá. Nemrég sikerült a teljes mágiámat megismernem és az
uralmam alá hajtanom. Nyilvánvalóan ez tette lehetővé.
Barátai vegyes érzelmekkel hallgatták, bár abban mind egyetértettek, hogy
Harry varázsereje finoman szólva nem mindennapi, de ez már nekik is sok

196
volt.
– Haver, Tudjukki helyében kezdenék menekülni – tréfálkozott félig
komolyan George.
Fred egyetértően bólogatott.
– Pontosan hogy csinálod? – kérdezte Hermione kíváncsian.
– Fogalmam sincs – vágta rá Harry kissé cinikusan. – Teljesen ösztönös
volt. Csak baromira idegesítettek már az ikrek, mire eltűnt Fred alól a szék.
Egyszerűen a varázsigére gondolok, s arra, hogy mit akarok elérni. Vagy
egyszerűbb igéknél csak az egyikre – válaszolta meg barátja kérdését,
hiszen egy egyszerű gondolatával érte el az imént az alma hozzá röptét.
– Tyűha… hú… hát ez – ujjongott Ron.
– Óriási – mondta Ginny.
– Van róla fogalmad, hogy ezzel mi mindent megtehetsz, amint sikerül
teljesen irányítanod? – kérdezte Hermione komolyan.
– Semmi mást nem akarok, csak legyőzni Voldemortot. Utána felőlem,
elenyészhet az egész – jelentette ki Harry a lány szemébe nézve.
– Te nem vagy normális! – vágta rá Fred. – Bárcsak nekem lenne ilyen
erőm – villant meg elmerengve gonosz huncutsággal a szeme.
– Na akkor aztán nem lenne biztonságban senki – mondta Ginny észrevéve
az árulkodó jeleket.
– Nem feltételeztem, hogy bármi rosszra használnád – szólt Hermione. – De
már a non-verbális átkaid is veszélyesek voltak, akkor mit érhetsz el
pusztán az akaratoddal!?
– Öreg, akár ki is dobhatod a pálcádat – tette hozzá Ron.
Harry megfeszült.
– Semmi nem lehet erősebb egy pálcás varázslatnál – majd gyorsan felállt.
– Bocs, de azt hiszem, felmennék.
A többiek csodálkozva néztek utána.
Ismét elővette az a nyomasztó gondolat, amit Pitonnal megosztott néhány
hete. Az ereje ismét nőtt, és már csak idő kérdése, hogy a Rend tagok
felhozzák, vagy megkérdőjelezzék, miért is él még Voldemort ezek után.
Nap, mint nap emberek halnak meg, noha ők, ami az erejükből telik
igyekeznek megtenni, hogy minél több támadást megakadályozzanak. Na
de ő most már véget vethetne ennek, vagy legalábbis jóval nagyobb
eséllyel, és bármekkora is legyen a benne rejlő mágia, most mégis
tehetetlennek érezte magát.

197
Harry egyedül Remusszal osztotta meg a kétségeit, mikor a férfi az este
hazaérkezett a főhadiszállásra, és természetesen kikérte a véleményét az
újonnan tapasztalt képessége miatt is. Lupin azonban tanácstalannak tűnt a
témával kapcsolatban, mondván, hogy ő maga csupán egyszerűbb pálca
nélküli igékre képes, amiket már neki meg is tanította, s ezen felül nem
mélyedt el a témában. Azt azonban nem mulasztotta el közölni, hogy
teljességgel kizártnak tartja, hogy most hirtelen mindenki csodát várjon
tőle, mert koncentrálódott az ereje, hiszen ettől függetlenül semmivel sem
vált könnyebben elérhetővé a Sötét mágus, és a meglévő, sőt sajnos egyre
bővülő csatlósai fenyegetése sem szűnt meg. Ezt pedig Harry is kénytelen
volt belátni. Piton legelőször adott tanácsa még mindig helyénvaló volt.
Voldemort határozottan nagy erejű varázsló, és sok követője is nagy
mágiával bíró elkötelezett híve az eszméinek, és még mindig nagy
létszámmal vannak. Bár megkönnyebbülésére, sok igazán veszélyes
emberétől megfosztották már. Most hogy eszébe jutott egykori tanára
megjegyzése, felmerült benne, hogy esetleg kérhetné az ő segítségét. Ez a
gondolata meglehetősen bizonytalanul körvonalazódott, nem tudva, mire
számíthat, ha előáll ezzel Pitonnak. Ugyanakkor érezte azt is, hogy
megfelelő útmutatás nélkül nem fog boldogulni, hogy megismerje a benne
lévő mágia természetét, és hogy meddig mehet el vele. Márpedig ezt nem
engedheti meg magának, a barátai is számítanak rá.
Nagyon nem szeretett volna abba a csapdába kerülni, ami Voldemortot ilyen
messzire sodorta a hatalomvágy és a minél nagyobb tudás elérését követve
a józan, emberi léttől.
Most jött csak rá igazán, mekkora hatalmi eszköz egy nagyobb varázserővel
bíró ember számára a mágiája, s főleg, hogy mekkora félelmet válthat ki
másokból, leginkább a kiszolgáltatottság érzete miatt. Ő maga is hányszor
megtapasztalta miközben szemben állt Voldemorttal, hogy tulajdonképpen a
férfi bármit megtehetne vele, és neki nincs más fegyvere ellene, csak a
lélekjelenléte, bátorsága és a tartása, hogy bármi történjen is, nem fog
megalázkodni és könyörögni.
Azóta ő maga is megtapasztalta, milyen ez. Amikor még a saját barátai is
féltek, vagy tartottak tőle. Ugyanakkor ezzel együtt jött rá egy igen fontos
különbségre is. Dumbledore-ral kapcsolatban soha nem érezte azt a fajta
fenyegetettséget, amit Voldemort közvetített. Pedig volt igazgatójuk is
hatalmas és bölcs mágus volt. Ebben ismét megmutatkozott az az újabb

198
felfedezés, ami eddig is nyilvánvaló volt a számára, hogy nem lehet
eredendően gonosz senki, a sötét mágia sem az. Csupán az számít kinek a
„kezébe kerül”, s az a rendelkezésére álló képességét, tehetségét mire
használja, pontosabban mi az indíttatása, és célja. Mert a világon mindent
lehet ártó szándékkal használni, s csupán a benne rejlő lehetőség nem teszi
gonosszá.
Miután minden érvet és ellenérvet alaposan végiggondolt, úgy döntött, hogy
nincs vesztenivalója, ha Piton segítségét kéri. Legutóbb is nagy hasznát
vette a tanácsainak, és úgy vette észre, a férfi valóban örült, hogy mindazt
megoszthatta vele, és ezáltal Harry képes lett uralni a mágiáját. Az ő érdeke
is – motyogta ilyenkor mindig magának. De a lényeg nem is az indíttatása
volt – amit mellesleg még most is csak Dumbledore tudhatott -, hanem az,
hogy valóban velük volt, és félretéve Harry iránti ellenérzéseit, segítette őt.
Ennyit pedig, a fiú is megtehetett. Piton mostanában jóval elviselhetőbb
volt, sőt örökös cinizmusával olykor még szórakoztató is. Mielőtt azonban
bármit is léphetett volna az ügy érdekében, hátravolt egy Kingsley által
közvetített másnapra tervezett találkozója Liam Grantel. Ma este pedig még
egy Lupin információi szerint várható halálfaló támadás megakadályozása.

Ginny egyáltalán nem volt fáradt, hosszan figyelte a mellette alvó Harryt,
aki viszont ismét kimerülten érkezett haza az éjszaka folyamán, mint oly
sokszor az utóbbi négy év alatt. A lány gyakran aggódott emiatt.
Túlhajszolja, és túl sokat vár el magától. Óriási súly nehezedett rá, mégis
kitartott minden helyzetben, s ezért már elsős kora óta csodálta a fiút. Nem
is emlékszik már rá, milyen volt azelőtt, mikor nem szerette őt. Tizenhat
éves korától, amint felnőtt, és megnőtt, Harry nagy népszerűségnek örvend
a másik nem körében. A kisebb hányadot a hírneve, a többieket valóban a
személyisége és külseje vonzotta. Magas volt, erős, smaragdzölden csillogó
szemeit még hangsúlyosabbá tette fekete haja, arcán pedig majdnem mindig
jelen volt egyfajta szomorúság. Vagy inkább komolyság és beletörődés. A
fájdalom. Erről azonban nagyon ritkán beszélt.
Harry azonban minden kiváltsága ellenére sem törődött a lányokkal. Még
tőle, Ginnytől is elfordult. Dumbledore halála óta nem volt mese, ő volt a
Kiválasztott, és a varázslótársadalom rá számít. Pedig ez a fiú sosem
vágyott erre. Jobban szeretett csendesen ellenni a barátaival, s gyűlölte, ha
felismerik, és a sebhelyét kezdik vizsgálgatni. Ginny tekintetével most

199
megkereste az említett villám alakú heget. Óvatosan végigsimított a
homlokába hulló fekete tincseken. Ez a jel mégis csak nagyon fontos volt, a
lánynak azonban másért. Hogy alakult volna a sorsuk, ha akkor régen,
tizenkilenc évvel ezelőtt, mikor Harry még csak egy éves volt, Voldemort
nem támadja meg a családot, és nem kerül a homlokára a sebhely? Vajon a
fiú akkor is ilyen lenne? Valószínűleg túlnyomórészt igen, hiszen
bátorságát, eszét, fürgeségét, lélekjelenlétét szüleitől örökölte. De a családi
közegben felnőni más. Lettek volna barátai, tudta volna, hogy varázsló,
hogy ki is ő.
Akkor is összebarátkozott volna Ronnal? És a mindig okoskodó
Hermionéval, ha nincs az a troll a WC-ben? S vele, mint a barátja húgával?
Talán soha még csak észre sem vette volna őt. Hiszen tehetséges, kedves, jó
humorú, nem lettek volna a kételyek, az előítéletek, a félelem. Nem –
gondolta Ginny. Valószínűleg nem lennének együtt. Egyszóval, bár Harry
rengeteget veszített a homlokán lévő heg miatt - akárcsak maga Voldemort
–, de talán ugyan annyit vissza is nyerhetett belőle. És bár ez a seb soha
nem gyógyulhatna be, mind átvitt, mind normál értelemben, már Harry is
rájött, hogy mindezek ellenére sokat kapott.
Lettek „testvérei”, szerelme, ott volt Lupin és Tonks, s a Weasley házaspár
és gyerekek. Új családot nyert, akikre bizony nagyon vigyáz is. De vajon
tényleg ő nyert-e, ő kapott? Nem éppen az imént említettek? Kaptak egy
fiút, aki képes legyőzni Voldemortot, s emellett egy remek embert, s ő
Ginny vele nyerte el élete szerelmét. És reményei szerint Harry ugyan így
érez ezzel kapcsolatban.
Ekkor félbeszakította gondolatait, mert a mellette fekvő fiú megmozdult, s
ébredezni kezdett. Kezével kitapogatta szemüvegét az éjjeliszekrényen,
majd kérdő tekintettel fordult Ginnyhez. A lány felkönyökölve szemlélte az
arcát, ki tudja már mióta.
– Valami baj van? – kérdezte. – Nem tudtál aludni? – s kissé
feljebbhúzódzkodott.
Ginny megrázta a fejét.
– Csak gondolkodtam. Nem voltam álmos – felelte.
– És miről gondolkodtál?
A lány végigsimította Harry rakoncátlan tincseit.
– Rólad. Rólunk, és a helyzetünkről. Arról hogyan alakult a sorsunk.

200
A fiú figyelmesen hallgatta, Ginny pedig minden gondolatát megosztotta
vele, ami az imént felmerült benne. Sosem hazudott Harrynek, és utált
volna bármit is eltitkolni. Miután befejezte, Harry értőn bólintott.
– Tudod, nagyjából ugyan ezt már én is végigjátszottam magamban, bár egy
kicsit más szemlélettel, hiszen a jóslat szerint akár Neville is lehetne a
helyemben. Aztán persze eljutottam odáig is, hogy teljesen lényegtelen
azon gondolkodni „mi lett volna ha…” Mert így történt – sóhajtotta. – A
rengeteg halál szörnyű volt, de a barátságok, és te mindennél fontosabbá
váltatok. És ezzel – puszilta meg a lányt – meg is válaszoltam utolsó
kétségedet. Nem áll szándékomban bárki mást keresni a helyedre, mert
tökéletesen boldog vagyok veled, ugyanis nagyon szeretlek. Ebben ne is
kételkedj soha, kérlek.
Ginny mélyen a szemébe nézett.
– Szavakkal el se tudnám mondani, mit jelentesz nekem.
Harry elmosolyodott.
– És ha megmutatnád?
A lány felnevetett, s lassan szerelme fölé hajolt. Nagyon gyengéden
csókolta meg, majd belemélyedtek érzelmeikbe. Néhány perc múlva,
miután levegőhöz jutott, Ginny halkan szólalt meg, csupa huncutsággal a
hangjában.
– Azt hiszem, elég szemléletes voltam.
– Hüm. Nem panaszkodhatom – felelte Harry. – Most viszont megyek
tusolni, mert a mai nap még eleget kell tennem egy különleges
meghallgatásnak – s kimászott a takaró alól.
– Igazán? – ült fel Ginny.
– Azzal a minisztériumi aurorral találkozom, aki szeretne belépni a Rendbe.
Azután az Abszol útra megyek, mert Ronék vásárolni akarnak pár dolgot.
Úgy tudom Lunáékat is odavárjuk.
Ginny mosolyogva figyelte a beszélő fiút, akin már csak nadrágja volt rajta,
mielőtt belépett volna a fürdőszobába.
– Veled tartok – mondta.
– Az Abszol útra?
A lány felkelt.
– Oda is, és a tus alá is.
Harry keze megállt a kilincsen, és ránézett a hozzálépő Ginnyre.
– Velem akarsz zuhanyozni? – kérdezte egy kicsit hökkenten.

201
Ginny ránevetett.
– Bizony – azzal benyitott a fürdőszobába, megfogva a fiú kezét. – Miután
itt állsz egy szál nadrágban, végignéztem, ahogy levetkőztél, és otthagytál
az imént a csókunk után, úgy gondolom, ezt igazán megérdemlem.
Megnyitotta a csapot, és berántotta magához Harryt. Nem telt bele sok
időbe, hogy csurom vizesek legyenek. Átölelték egymást, és a fiú
szenvedélyesen Ginny ajkára tapasztotta a sajátját. Úgy tíz perc múlva
Harry törülközővel a derekán lépett szekrénye felé, hogy felvehető ruha
után nézzen, mikor kopogtattak szobája ajtaján.
– Tessék! – szólt ki. – Gyere!
Hermione lépett be, és rögtön beszélni kezdett.
– Remélem kipihented magad, és hamarosan elkészültök, mert jó lenne már
találkozni Neville-el és a többiekkel, és… – nagyjából idáig jutott el, mikor
felfogta az előtte álló fiú látványát. – Harry! – hökkent meg, és zavartan
bámult rá. – Te… ööö, ne haragudj…
A fiú is elpirult egy kissé, de végül arra jutott, hogy Hermione az egyik
legjobb barátja, és hát mégsem pucér. Így vállat vont.
– Semmi baj. Csak zuhanyoztam.
A lány bólintott.
– Aha… Hú Harry, nagyon jól nézel ki – szaladt ki a száján, mire teljesen
elvörösödött, s a fürdőszobából kilépő nevető Ginnyre kapta a tekintetét.
A vörös hajú lány fel volt már öltözve, s vidáman lépett oda barátnőjéhez.
– Csak Ron meg ne hallja! – nevetett. – Bizony – nézett Harryre. – Nem
hiába irigykedett rám annyi lány! Bár Harry ritkán veszi komolyan, ha
dicsérem.
A fiú fogta a ruháit, és a fürdő felé indult.
– Oké. Mostanra kellően zavarba hoztatok – morogta. – Megyek,
felöltözöm.
– De kár! – sóhajtották a lányok egyszerre.
Harry rájuk villantotta tekintetét, és bezárta az ajtót, a két barátnő pedig
huncutul felnevetett.
– Ne haragudj – mondta Hermione. – Lehet, hogy mostantól irigykedni
fogok. Harry mindig is helyes volt, mostanra meg hogy így megedződött!
Persze Ron se utolsó!
Ginny mosolygott.

202
– Tudod, nagyon örülök, hogy így alakult. Te és Ron, én és Harry, s közben
mindnyájan jó barátok vagyunk – a fekete hajú fiú ekkor lépett ki a
fürdőszobából, immáron felöltözve. – Helyes és erős védelmezőink vannak
– folytatta.
Harry arcán végigfutott a „jaj, még mindig ez a téma” kifejezés, de azért
odalépett a két lányhoz, s átkarolta őket.
– Nekünk pedig, gyönyörű és eszes barátnőink – mondta kedvesen. –
Indulhatunk?

Természetesen a Liam Granttel való találkozóján más jelenlétére nem volt

szükség, így barátaival úgy beszélték meg, hogy később csatlakozik
hozzájuk, akik egy kis bevásárlásra indultak az Abszol útra. A férfi
nyugodtan várt rá, és láthatóan nem feszélyezte Harry kutató tekintete sem.
– Változtál, mióta legutóbb találkoztunk – szólalt meg, miután köszöntötte,
és ő maga is végigmérte az érkezőt.
– Legutóbb nem voltak túl ideális körülmények – felelte a fiú fintorogva,
ahogy felidézte Scrimgeour ostoba viselkedését és törekvéseit.
– Valóban – bólintott rá az auror, észrevéve a kitérő feleletet. – Nekem
viszont valamelyest reményt adott, és felnyitotta a szemem.
Harry leült a csendes kis park egyik barnás árnyalatúra festett padjára, és
úgy nézett ismét Grantre.
– Ezt kifejtené bővebben?
Nyilvánvaló volt mire vonatkozik a kérdés, a férfi mégsem azzal a válasszal
folytatta.
– Tisztában vagyok vele, hogy Tudjukkinek is vannak kémjei a
Minisztériumban, bár kérdéses hogy ebből hányan teszik ezt önszántukból.
Viszont a segítségetekre lehetek ezzel, mert pár emberről tudom, hogy
valójában kinek dolgozik.
– Az nagyszerű lenne, de én pillanatnyilag csak magára vagyok kíváncsi –
felelte Harry.
A férfi elmosolyodott.
– Jó vezetőnek tűnsz. Okos, óvatos, erős, nem kertelsz – nézett bele a zöld
szemekbe. – Tudom, hogy egy pillanat alatt ki tudod deríteni, hazudok-e.
Így megnyugtathatlak, nem áll szándékomban még csak próbálkozni sem.
Harry látta, hogy komolyan gondolja, és Kingsleytől is csak jó dolgokat
hallott a szakállas férfiről, így elmosolyodott.

203
– Akkor talán válaszolhatna az imént feltett kérdésemre.
Grant arca most elkomolyodott.
– Gondolom Shacklebolt mesélt neked pár dolgot a családomról. Az az
átkozott úgy döntött, hogy a feleségem útban van neki, és egyik nap, mire
hazaértem, már csak a holttestét találtam a konyhában – az emléktől
fájdalmasan megrándult. – Minden célom, hogy Tudjukki ellen
harcolhassak, és éppen ezért mondtam, hogy a veled való találkozás
reményt adott. Lehetőséget, hogy megfizethessek neki – szólt elbámulva a
fák rengetegébe. Majd tekintetét ismét Harryébe fúrta. – Láttam milyen
tartásod van, hogy mennyire nem tudnak megtörni, hogy erős vagy és
elkötelezett. Rég látom, hogy bár Scrimgeour is minden tőle telhetőt
megtesz, mégsem vagyunk elég eredményesek. Ti viszont, a Rend, számos
emberétől megfosztotta Tudjukkit az utóbbi időben. Felismertem, hogy ti
vagytok az erősebbek, és ha kell, segítek nektek.
– A Rendbe belépni majdhogynem ugyanolyan kötelezettség, és
elkötelezettség, mintha halálfalónak állna, csak épp a másik oldalon –
jelentette ki komolyan Harry.
– Nem csupán információszerzésben lehet magára szükségünk, hanem
összecsapások esetén is. És tudom, hogy ez aurorként nem lehet szokatlan,
de alighanem sokkal inkább a tűzvonalba kerülne, mint mostanság.
– Pontosan ezért szeretnék csatlakozni hozzád. Tenni végre valamit, nem
csak ülni tétlenül és folyton zsákutcába jutni. Ha nem látnám, hogy komoly
esélyed van legyőzni Tudjukkit, nem adnám fel a Minisztériumot. De
melletted harcolni jobb, mint jelentéktelen bűnbaknak használt varázslókat
begyűjteni.
Harry hosszan hallgatott, némán vizsgálgatva a férfi vonásait. Őszinte volt,
ehhez kétség sem fért, és színpatikusnak is tűnt, emellett józan
gondolkodású és erős varázsló volt.
– Rendben van – állt fel a padról. – Részemről szívesen látom a körünkben.
Még ma értesítem a Rend vezetőjét, és ha valóban a segítségünkre akar
lenni, akkor hamarosan újra találkozunk.
Liam Grant elégedetten és eltökélten bólintott.

Harry gondolataiba merülve sétált az Abszol út nem túl zsúfolt üzletei előtt,
barátai után kutatva. Ki tudja, hol járnak éppen, bár ha Hermionéból indul
ki, bizonyára a többiek is rengeteg időt kényszerültek a könyvesboltokban

204
eltölteni. Először észre sem vette, hogy akiket keres, éppen vidáman felé
tartanak, ahogy az is csak nagyobb késéssel jutott el a tudatáig, hogy valaki
figyeli. Nyugtalanul tekintett körbe, s megakadt a szeme egy közelebbi,
árnyékos sarokban álldogáló hosszú hajú lányon.

17. fejezet - Újra nyomon, majd csapdában

Azonnal rájött, hogy valahonnan ismerős neki, noha nem tudta tökéletesen
kivenni a vonásait. A lány belenézve a smaragdzöld szemekbe,
bizonytalanul közelebb mozdult, éppen akkor, mikor Harry arcán
végigfutott a felismerés. Már tudta honnan eredt a bizalmatlansága. Ezt a
lányt több alkalommal is látta már, a lehető legrosszabb társaságban.
– Ne! – kiáltott a lány, mikor egy pillanattal később Harry szinte
követhetetlen mozdulattal lendítette a pálcáját. - Már nem vagyok halálfaló!
Sőt, sosem voltam!
A fiú nem lőtt ki átkot, de enyhén szólva is udvariatlanul mordult rá.
– Minek jöttél ide?
Az időközben közelébe ért Hermione, Ron, Ginny és Lunáék bizalmatlanul
méregették a fiatal, csinos lányt. Az kissé megnyugodva tekintett Harryre, a
többiekre ügyet sem vetett.
– Veled akartam beszélni – mondta. – A nevem Anusha Brown. Már jó
ideje nem szolgálom a Nagyurat. Segíteni akarok neked.
– Na persze! – morogta Ron.
Anusha azonban még csak felé se nézett. Harry megvetően mérte végig.
– Már mért hinnék neked!?
– Csak hallgasd meg, amit mondani akarok! – s kissé közelebb lépett.
– Ne mozdulj! – figyelmeztette a fiú, s ezzel együtt pálcája is felszikrázott.
A lány megtorpant, és különös tekintettel nézte.
– Tudom, hogy nagy erőd van, és azt is tudom, akár csak te, hogy nagy
kockázatot vállaltam mindkét részről.
– Kivéve, ha Voldemort küldött, hogy megpróbálj átverni minket – szólalt
meg ezúttal Hermione.
– Abban az esetben – folytatta Ron –, nagyon csúnyán fogsz járni.
– Ha a Sötét Nagyúr rájön az árulásomra, szintén. Ezért mondtam a kettős
kockázatot. Ha lebukok ő öl meg, ha nem hisztek nekem, akkor ti –

205
válaszolt Brown, de mindvégig Harryt nézte.
Ginnynek az az érzése támadt, hogy ez a lány csodálja Harryt, és tetszik
neki. Ettől a felismeréstől pedig, egyre nyugtalanabbul pislogott a szép
vonásokba.
– Így visszajutottunk a dolgok elejére, miszerint ugyan miért vállalod ezt a
helyzetet – mondta a fekete hajú fiú.
Anusha elmosolyodott.
– Mert igazából sosem osztottam a Nagyúr nézeteit. Egy évfolyammal
alattatok jártam a Hollóhátba. Az eszem és a tudásom miatt kellettem neki,
na és persze aranyvérű vagyok, így megtűrt, még úgy is, hogy sosem került
a karomra a Sötét Jegy. Kutatásokat kellett végeznem. Veled kapcsolatban –
nézett a zöld szemekbe –, ami nem esett nehezemre, mert mindig is
érdekeltél – most először elszakította tekintetét a fiúról, hogy egy
gyűlölködő pillantást vessen Ginnyre, majd azonnal ismét Harryre
összpontosított. – Rengeteg kötet fekete mágiás anyagot bízott rám azzal a
céllal, hogy meg tudja alkotni a tökéletes fegyvert.
– Vagyis pálcát – suttogta Hermione.
– Lefitymálóan beszélt arról, hogy Dumbledore szerint mi az az erő, amivel
legyőzheted őt, ha eléggé felkészült leszel. Sok dolgot megtudtam a
könyvekből, s amit felhasznált, azt magammal vittem a titkos rejtekhelyről.
Hermione megmozdult.
– Harry – nézett a fiúra.
Hát ezért nem jutottak Pitonnal komolyabb eredményre.
– Tudom – bólintott Harry. – Tehát elloptad tőle? Nálad van?
A lány ismét elmosolyodott.
– Tehát érdekel. Hallottam hírét, hogy sikerült bejutnod oda, és elvittetek
mindent. Csak azt nem értem, honnan tudtatok arról, hogy keresnetek kell
valamit a könyvekben? – ment ismét közelebb a fiúhoz.
Harry nem válaszolt.
– Semmi közöd hozzá! – morrant Ron.
– A barátaid nagyon barátságtalanok – súgta Anusha.
Harry gúnyosan elhúzta a száját.
– Ez már csak így megy halálfalók esetében.
Brown arca megrándult.
– Nem vagyok halálfaló! – hajolt közelebb. Alig két lépésre állt a fiútól.
– Harry! – szólt Ginny enyhe figyelmeztetéssel a hangjában.

206
– Igazán? – kérdezte Harry a hosszú, barna hajú lányt.
– Mondd meg te! Mit gondolsz? – nézett mélyen a zöld szemekbe.
– Végig legilimentáltalak, míg beszéltél – válaszolta Harry, mire Anusha
meghökkent. – Nem hazudtál azzal kapcsolatban, amit elmondtál, de ez
nem bizonyít sokat.
– És ez? – kérdezte a lány, és hirtelen odalépett a fiúhoz.
Átkarolta a nyakát és megcsókolta. Ginny önkéntelenül is előrébblépett, s
mind döbbenten bámultak. Harry megmerevedett. Anusha olyan szorosan
tapadt hozzá, hogy alig bírt tőle ellépni. A lány még egyszer gyorsan
megcsókolta, mielőtt teljesen eltávolodtak volna egymástól.
– Mégis mi a fenét… – szólt emelt hangon Harry.
– Mi volt ez?! – förmedt rá Ginny kemény hangon mindkettőjükre.
A fiú gyorsan felé pillantott, de Brown hangjára visszafordult.
– Szerinted, egy a Sötét Nagyúrhoz hű halálfaló tenne ilyet?
– Mi van?! – nyikkant Ron.
– Megcsókolná, az amúgy eszméletlenül vonzó Harry Pottert, ahelyett,
hogy átkot szórna rá?
– Tee…! – morrant dühösen Ginny.
Anusha szenvtelenül felé fordult.
– Ne aggódj, tökéletesen tisztában vagyok vele, mért vagy úgy oda érte.
Megengeded? – indult ismét Harry felé, ám ezúttal a fiú gyorsan ellépett.
– Mégis mit csinálsz!? Hagyd ezt abba! – szólt rá határozottan. Brown
szívből csalódottnak látszott. – Inkább arról beszélj, ami minket is érdekel.
– Szívesen dolgoznék veled – mondta a lány. – Sokat segíthetek.
– Az majd kiderül – felelte Harry.
Ginny felcsattant.
– Hogy mi!? – meredt rá a fiúra. – Ezek után még… még megbízol benne?!
És…
De Harry félbeszakította.
– Nem mondtam, hogy megbízom benne! És nem értem, mért vagy rám
dühös!
Ginny erre indulatosan rámeredt, majd fogta magát, és elhoppanált,
faképnél hagyva az értetlen és döbbent fiút. Hermione megcsóválta a fejét,
de nem lehetett tudni hogy Harry, vagy barátnője viselkedését helyteleníti-e.
Végül Harry hosszan felsóhajtott. Nem engedhette elúszni a lehetőséget. Ha
ez a lány valóban a segítségükre lesz, és átadja nekik a hiányzó kötetet,

207
akkor végre tisztába jöhet vele, mire számíthat Voldemort új pálcáját
illetően. És ez akárhonnan is nézzük, nem utolsó szempont a háború
reményeik szerinti pozitív kimeneteléhez.
– Rendben – fordult ismét a várakozó Anusha felé. – Tegyük fel, hogy
hiszek neked. Hol van a könyv?
A lány elégedetten elmosolyodott.

Pár perccel később a főhadiszálláson találkoztak ismét barátaival. Miután a

legfőbb dolgokat tisztázták, megkérte Ront és Hermionét, hogy kísérjék
haza Anushát. Ezzel megtudva hol lakik, és leellenőrizve, valóban
egyenesek-e a szándékai. Ő maga inkább korábban visszatért a Grimmauld
térre, azzal a reménnyel, hogy tisztázhassa a helyzetet Ginnyvel.
– Sikerült? – kérdezte Harry, miután megérkeztek barátai.
– Persze – bólintott Ron, és levágódott az egyik fotelba.
– Ginny? – kérdezte Hermione, és ő is leült.
Harry felsóhajtott, s tanácstalanul megvonta a vállát.
– Bevágta az orrom előtt az ajtót.
Ron elvigyorodott.
– Így jár az, aki egyszerre két vasat tart a tűzben.
– Én lepődtem meg a legjobban, mikor Brown megcsókolt! – nézett rá a
barátja. – Elhiheted.
Hermione csak hümmögött, s a fiú úgy érezte, nem lenne most szüksége a
kioktatásra, így nem kérdezte meg a lány véleményét. Ő nem tett semmit!
Ginny alaptalanul dühös rá!
– Később próbálj meg beszélni vele – szólalt meg Hermione. – Mielőtt
elkezdesz Anushával együtt dolgozni.
A fekete hajú fiú erre felkapta a fejét.
– Mi? Veled kellene beszélnie!
A lány megrázta a fejét.
– Azt mondta, csak neked hajlandó elmondani, amit tud, mert csak benned
bízik. És bár erre a kikötésre az egyik okot már jól ismerjük – nézett
Harryre sokatmondóan, Ron pedig kuncogott –, a másik érve jóval
meggyőzőbb. Mindnyájunk közül te ismered a legjobban Voldemortot.
Tudod milyen volt gyereknek, hogyan viselkedett a Roxfortban, s hogy
milyenné vált mostanra. Ésszerű, ha közvetlen veled osztja meg a lány az
információit.

208
Harry elgondolkodott, és bizony nem látott jobb megoldást.
– Ginny meg fog ölni – sóhajtotta.
Ron megveregette a vállát, majd miután elmondta, hol lakik a „volt, vagy
sosem volt halálfaló”, és hogy számít majd Harry látogatására, magukra
hagyták barátjukat.

Harry sokáig ült az ablak elé húzott fotelban, és gondolkodott. Anusha

jelentheti a megoldást a különleges pálca megismeréséhez, már ha ennek
valóban akkora jelentősége van, mint ahogy Piton gondolja. A másik pont a
bájitalmester, akivel kapcsolatban döntésre jutott. A segítséget kell kérnie
ez ügyben is. Pontosabban azt, hogy dolgozzanak össze hárman. Ezt még a
ma este folyamán elintézi. Elvégre a galleonjuk fordított esetben is
működik. Ezúttal ő jelez majd a halálfalónak, s mivel egyébként is
felkereste volna a legújabb pálca nélkül tanúsított erejét illetően, hát most
majd letudja egyszerre mind a kettőt.
Mindenekelőtt azonban, tápászkodott fel, beszélnie kell Ginnyvel.
Bekopogtatott a lány szobájába, és várt. Mikor kiszólt hogy szabad, lassan
benyitott, majd bezárta maga után az ajtót. Ginny idáig az ágyán ült, de
most felállt, és a fiúra nézett. Harry pár lépéssel előrébb lépett, majd
megállt.
– Beszélnünk kellene – kezdte. – Nem érzem úgy, hogy bocsánatot kellene
kérnem, és azt sem értem, miért rám haragszol. De most mást is szeretnék
elmondani.
– Tehát az én hibám, hogy csókolóztál azzal a lánnyal?! – sötétült el Ginny
arca a szavai hallatán.
Harry szomorúan felsóhajtott.
– Szóval veszekedni akarsz.
– Választ akarok!
– Először is nem csókolóztunk, csak ő csókolt meg engem! Mellesleg
honnan tudhattam volna!?
Ginny előrébb lépett.
– Ugyan, Harry! A vak is láthatta, hogy odáig van érted!
– Nos, akkor talán én vak vagyok, ugyanis engem csak az foglalkoztatott,
hogy egy halálfaló éppen a segítségét ajánlja fel, nem pedig az, hogy
vonzódik hozzám – felelte ingerülten a fiú.
– Mégis hagytad! – kiáltott dühösen Ginny.

209
– Mert megdöbbentem, az Istenért!
– Engedted, hogy olyan közel menjen hozzád! Világos volt, hogy készül
valamire!
– Te most engem vádolsz, mert Anusha megcsókolt! Nem én kértem, és ha
jól emlékszem el is léptem tőle!
Ekkor Ginny száján dühében kiszaladt a következő mondat.
– Ugyan, te is csak férfi vagy!
Amint kimondta, elsápadt, de nem jobban, mint Harry. Egy pillanatra csend
borult a szobára, majd a fiú csak ennyit mondott.
– Értem – szólt csendesen. Az üzenet egyértelmű volt. Ő is csak egy férfi,
aki szívesen veszi, ha egy lány vonzónak találja, és él a helyzettel. Nem
számít, ha barátnője van, akit talán még szeret is. Ginny jól látta szavai
mennyire bántják Harryt, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a fiú ismét
megszólalt. – Nos, Anusha csak velem hajlandó együtt dolgozni, és
megosztani azt, amit tud. Erre igen logikus oka van, azon kívül, hogy a
társaságomban akar lenni. Ezt Hermionéval nyugodtan megbeszélheted.
Reméltem, hogy a reggel lefolytatott beszélgetésünk után nem kell
bizonygatnom, hogy csak rád van szükségem – tette hozzá. Zöld szemeiben
csalódottság csillogott, majd sarkon fordult. – Megyek, lefekszem.
Ginny borzasztóan érezte magát.
– Harry! – kiáltott a küszöbön álló fiú után, ám az ajtó halkan becsukódott.
Harry visszasietett a szobájába. Igazságtalannak érezte Ginny reakcióját, és
nem várt ilyen mértékű bizalmatlanságot. De most más dolga is van.
Anushát el kellene juttatnia Pitonhoz, mert volt egy olyan érzése, hogy ott
jóval nagyobb biztonságban lenne, mint a saját házában, ehhez azonban
először a férfivel kell beszélnie. Ő vállal vele kockázatot, hiszen ezzel fény
derül Brown számára az árulására. S legalább megtudhatja tőle, Anusha
valóban segíthet-e.
Gyorsan magához vette kabátját, majd kívülről egy bonyolult bűbájt
bocsátott az ajtóra, hogy azt higgyék, bezárkózott. Mikor lefelé szaladt a
lépcsőn, Ginny éppen akkor kopogtatott be hozzá, miután nem tudta
kinyitni az ajtót.
– Harry! Engedj be, kérlek!
Ám hiába várt, nem érkezett felelet. Bűntudatosan indult Hermione szobája
felé, ahol elsírta magát.

210
– Olyan hülye voltam! Nem ő akarta, hogy az a lány megcsókolja, most
pedig megbántottam. Még a szobájába sem enged be.

Eközben Harry a tengerpartra hoppanált, ahol Hagridot siratta, s egykor

Dumbledore-ral itt szerezték meg a hamis horcruxot. Leült a sziklákra,
előhúzta zsebéből a galleont, s belekarcolta üzenetét. Nem volt benne
biztos, hogy a férfi egyáltalán el tud-e jönni. Nem véletlenül függött tőle a
találkozók ideje.

Jó pár mérfölddel arrébb, Piton zsebében felforrósodott az érme, s

csodálkozva vette ki nadrágjából, letéve az éppen olvasott könyvet. Ez volt
az első eset, hogy Potter jelentkezett nála. Mi történhetett? Elhúzta a száját,
majd felállt a kényelmes fotelból.
Pár perccel később már a sziklákon állt, nem messze Harrytől. A fiú hallva
az érkezését, felállt, és szembefordult Pitonnal.
– Mi történt Potter?
– Azt hiszem, a véleményedre, és a segítségedre lesz szükségem – felelte
kissé kelletlenül Harry. Nem volt benne biztos, mire számítson. Ellenszenve
csökkent ugyan a férfi iránt, a lehetséges együttdolgozás gondolatához
azonban még most is kicsit nehéz volt viszonyulnia. Aztán kicsit
elszégyellte magát, hiszen Hermione sem repeshetett a boldogságtól, mégis
vállalta.
Piton érdeklődve szemlélte az előtte álló fiút, s tagadhatatlanul
foglalkoztatta, mi történhetett. Tisztában volt vele ugyanis, hogy még ha a
számára is meglepően sokat javult a kapcsolatuk, változatlanul nem
rajonganak egymásért Potterrel, így lényeges indoka lehet, ha vállal egy
találkozást.
– Nocsak – susogta. – Miben lehetek a szolgálatodra?
Harry arca megrándult, a szokásos gúnyosan kiejtett szavak hallatán. Aztán
csak megrántotta a vállát. Végül is, Pitontól nem is számíthatott másra.
Higgadt hangon szólalt meg.
– Hallottál már egy bizonyos Anusha Brownról?
A férfi elgondolkodott.
– Ha jól tudom – kezdte lassan –, valamilyen megbízása volt a Nagyúrtól.
De nem tartozott tipikusan a halálfalói közé. Nincs megbélyegezve a Sötét
Jeggyel, például.

211
Harry hümmögött, majd beszámolt Pitonnak a történtekről, aki tűnődve
hallgatta. Majd ha már belekezdett, nem is csupán a lányról, hanem
újdonsült erejéről is beszélt. Ez láthatóan jobban felvillanyozta a férfit.
Figyelmesen hallgatta minden szavát, és láthatóan nem jött tőle zavarba. Ez
jó jel, gondolta Harry. Ezek szerint tényleg tud majd segíteni. Na már
persze, ha hajlandó is lesz. Mire a beszámolója végére ért, Piton
arckifejezése is megváltozott. Eltűnt róla a szokásos hideg kifejezés, és
mintha valami halvány izgalom jelent volna meg rajta.
– Mindkét ügyben számíthatsz rám – mondta. – Ha Brownál van a könyv,
akkor először is kitekerem a nyakát, amiért feleslegesen kutattuk végig a
többit, mire rájöttünk, hogy az hiányzik, majd megfejtjük a Sötét Nagyúr
pálcájának titkát. – Aztán előrébb lépett, és elvigyorodott. – Ami pedig a
képességedet illeti, határozottan kihívásnak tekintem, hogy megtanítsalak
minden ezzel kapcsolatos dologra.
– Ez most nekem nem jelent túl jót, igaz? – kérdezte Harry rosszat sejtve.
– Az attól függ, mennyire erőlteted majd meg magad, és hogy teljesítesz –
válaszolta Piton változatlan arckifejezéssel.
Harry felsóhajtott. Bár legalább láthatóan a férfi ért hozzá, és tudja mire
lesz szüksége, ha sikeresen alkalmazni akarja a pálca nélküli varázslást, és
kiaknázni mindazt, amire képes lehet. De előre félt miféle edzést talál ki a
számára.
– Jó – nyögte végül. – Ahogy említettem, Ronék hazakísérték Anushát,
mert azt állította, ott rejtette el a könyvet és a kutatásai anyagát, tehát
elküldtem, hogy szedje össze. Engem fog várni, hogy beszélhessünk, de
sokkal szívesebben vinném el egy biztonságosabb helyre, mert
őszinténszólva, már így is csodálkozom, hogy egyáltalán életben van.
Elmondása szerint egyedül ő tud Voldemort pálcájáról, márpedig akkor
minimum megfigyelik, ha nem is ölte meg, mint már feleslegest.
– Jól látod – mondta Piton, és mintha ideges lett volna. – Ha tudnak róla,
hogy hozzád fordult, jobb lenne, ha azonnal indulnánk. Nem szívesen
szalasztanám el újra azt a kötetet.
– Tudhatják, hogy hol lakik? – kérdezte Harry is nyugtalanul. Nagyon nem
szerette volna, ha megölik a lányt, csak mert felajánlotta a segítségét.
– Mit gondolsz? – vicsorgott rá gúnyosan a férfi.
– Rendben. Ha vállalod, hogy előtte nyilvánvalóvá válik, hogy áruló vagy,
akkor mehetünk – felelte Harry.

212
– Ha igazat mondott, ő is az. Ha meg nem, akkor meghal – vonta meg a
vállát a bájitalmester.
A fiú ehhez inkább nem fűzött megjegyzést, bár ő sem látott más
megoldást, már persze a megölést leszámítva, hiszen maximum bezárják
Anushát a többi, őrzött halálfaló közé. Így közölte a címet Pitonnal, majd
hoppanáltak.
Egy London melletti kisebb, sorházas városban találták magukat, megannyi
hasonló házzal körülvéve. Minden nyugodtnak tűnt, nem volt semmilyen
jele halálfalók jelenlétének. Elnézett a negyvenötös számot jelző
postaládáig, majd intett Pitonnak, hogy az lesz az. Az ajtóhoz érve halkan
kopogtatott, már javában az éjszakában jártak, és nem hiányzott a
figyelemfelkeltés. Odabentről óvatos mozgást hallottak, majd egy ellenőrző
bűbájt, ami elől a bájitalmester azonnal arrébb ugrott, s szinte alig
hallhatóan odasúgta Harrynek.
– Jelzi, ha az illetőn rajta van a Jegy.
A fiú bólintott. Nem hitte, hogy Anusha ajtót nyitott volna, ha azt
tapasztalja, hogy esti vendégei egyikén Voldemort bélyege virít. Így
azonban kitárult az ajtó, bár először csak egy szűk résig, majd teljesen.
A lány amint meglátta Harryt, leengedett, és rámosolygott a fiúra. Tekintete
azonban továbbsiklott, és meglátta a távolabb álldogáló Pitont, mire
rémülten kapta vissza a pillantását Harryre, és már kiáltott volna, ám a fiú
gyorsabb volt. Egy hirtelen mozdulattal elnémította, elvette a pálcáját, majd
beljebb tolta, volt tanára pedig felhívás nélkül követte.
Mikor aztán mind a házban voltak, Piton már járta is körbe, és némító, meg
védő bűbájokat dobott a szobákra. Bár annyit legalább elégedetten
tapasztalt, hogy eddig sem volt védtelen a ház. Amíg ő járkált, Brown úgy
figyelte, mintha folyton arra számítana, mikor villan felé a férfi pálcája.
Harry úgy gondolta, nem ártana némi magyarázatot adnia, így odalépett a
lány elé, megfogta a vállát, és mélyen a szemébe nézett. Anushának ha
eddig lett is volna némi gyanúja, hogy a fiú valójában nem is az igazi Harry
Potter, az most, ahogy elmerült a fénylő zöld szemekben, teljesen elszállt.
Nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de nem ment.
Harry megrázta a fejét.
– Még nem. Előbb figyelj rám – csendesen beszélt, de jól érthetően. – Te
sem gondolhatod komolyan, hogy mint egyedüli ismerője Voldemort
titkának, ha még életben is vagy, de nem tartanak szemmel. Szeretnélek

213
elvinni innen, egy biztonságos helyre, amit a Rend tart fent. Piton – intett a
férfi felé a fejével – már nagyon régóta nekünk kémkedik. Talán még nálam
is jobban szeretné Voldemort bukását.
A lány már másodszorra rándult össze a Sötét mágus nevének említésére,
de az általa legelsőnek és legerősebb halálfalónak hitt Piton hűtlenségére
szemei elkerekedtek. Mostanra a bájitalmester végzett a tevékenységével,
bár persze egyetlen szót sem mulasztott el a beszélgetésből.
– Ne legyenek kétségeid – állt oda ő is fenyegetően Brown elé. – Ha bármi
jelét látom annak, hogy csak ki akarod játszani Pottert, és mégsem tudsz
segíteni, akkor megöllek. Nem hiányzik, hogy lebukjak a Nagyúr előtt,
miután ennyi évig elkerültem azt.
A lány csak nézett rájuk egy ideig, majd megfontoltan, határozottan
bólintott. Harry látva, hogy kissé lenyugodott első megrökönyödéséből,
intett egyet a pálcájával, és végre feloldotta a némítást.
– Megértettem – szólalt meg rögtön. – Eszem ágában sincs elárulni Harryt,
hiszen… – nézett a fiúra, de gyorsan elharapta a mondandóját. Egészen
mással folytatta. – Már mindent összegyűjtöttem, és megosztom veled
mindazt, amit tudok. – Itt elindult egy üres falrészlethez, és intett a
férfiaknak, hogy kövessék. Egy apró mintára helyezte a tenyerét, mire
megnyílt előtte egy titkos rekesz. Benyúlt, és óvatosan kivett belőle egy
ősréginek tűnő kötetet, meg jó pár teleírt pergamenlapot. – Ezt használta a
Nagyúr a végső simításokhoz – nyújtotta át Harrynek a könyvet.
A fiú elolvasta a címet: Legsötétebb mágia, rettegettet igézetek. Halkan
sóhajtott, majd átadta a mellette álló Pitonnak. Az érdeklődve forgatta a
könyvet, majd eltüntette a talárjában, míg Harry a jegyzetekkel járt el ugyan
így.
– Tehát, egy menedékbe akarsz menni? – kérdezte Piton a fiú felé fordulva.
Harry bólintott.
– Igen, innen el. Ha hárman összedolgozunk, remélhetőleg gyorsan
megoldásra jutunk – majd a lányra nézett. – Szedj össze gyorsan pár dolgot,
amire szükséged lehet. Ruhát, miegymást.
A lány azonnal indult, épp amikor éles hang csapott a levegőbe, Piton
pálcája pedig vöröslő fénnyel megvillant.
– Áttörik a védelmemet – mutatott az ajtóra és falakra. – Jó néhányan
lehetnek. Nem maradt titok a Nagyúr előtt, hogy Brown felkeresett.

214
Azonnal indulnunk kell!
Harry némán előhúzta pálcáját, és Anusha felé indult. Pont akkor ragadta
karon a lányt, mikor azt eltalálta egy lilás fénynyaláb, ezzel kiszakítva a
kezei közül. Azonnal arra fordult, ahonnan az átok érkezett, és még mielőtt
bárkit is láthatott volna, küldte a sajátját. Piton gyorsan mellette termett, és
épp az ellenkező irányba figyelt, ily módon bevédve magukat.
– Potter, nem tudhatjuk, hányan vannak. Fogjuk a lányt, és tűnjünk el.
Lehetőleg addig, amíg engem észre nem vesznek, vagy mindenképpen
maradnunk kell, hogy valamennyit elhallgattassuk.
Harry egyetértően morrant, de láthatóan elkéstek. A halálfalók áttörve a
védőbűbájokat és csapdákat, sorban jelentek meg előttük halk
pukkanásokkal. Piton felnyögött, míg a társai észrevéve őt, meglehetősen
ledöbbenve bámultak rá. Ekkor mintha csak megbeszélték volna, Piton és
Harry egyszerre lendítette a pálcáját, kihasználva a rájuk törők döbbenetét.
Azonnal letaroltak három halálfalót, akik nem is mozdultak többet. Maradt
azonban még ugyan annyi.
Azok felocsúdva, nyomban szétrebbentek, hogy ne legyen olyan könnyű
eltalálni őket, majd egyikük valami furcsa dolgot kezdett a talárjából
előhúzni, míg a másik kettő folyamatosan támadta Harryéket. Ez nagyon
nem tetszett a fiúnak. Minden ösztöne azt súgta, hogy ha nem akadályozza
meg, amit Avery csinál a háta mögött, akkor nagyon nagy bajban lesznek.
Így aztán mindent bevetve támadta az ellenfelét, akivel bár még nem
találkozott, meglepően ügyes és jól képzett varázsló volt. Közben Avery,
hogy elkerülje az átkokat, hol itt, hol ott bukkant fel hoppanálva, miközben
valamit körberakott az egymást védő Piton és Harry kettőse mellett a
padlón. Mire befejezte egy hosszú igét kezdett mormolni, miközben a
fekete hajú fiú végre elintézte ellenfelét, és már fordult is felé. Már épp
támadta volna a férfit, mikor az a végére ért az igézetnek, s egy fénylő búra
kezdett Harryék köré zárulni. Még utoljára átengedett egy átkot, mellyel
Piton leterítette ellenfelét, aztán nem mozdult többé.
A bájitalmester összehúzott szemmel vizsgálta a derengő burát, és a földön
szétrakott furcsán zselészerű köveket. Olyan volt, mintha a varázslat ereje
felolvasztotta volna a bennük lévő kristályokat. Harry kilőtt átka, melyet
Averynek tartogatott, elenyészett a körülöttük vibráló fényeken. A halálfaló
elégedetten sétált közelebb, miközben Harry és Piton is felé fordult.

215
– A Nagyúrnak ismét igaza volt – mondta vigyorogva. – Jól előkészítette a
köveket, és a varázsigét. Innen te sem tudsz kitörni, Potter. Külön neked
készült – nézett a fiúra, majd a mellette álló férfire. – Benned viszont
nagyot fog csalódni, Perselus – mondta sajnálkozva. – A legjobb, és
leghűségesebb embere – gúnyolódott.
Piton nem tudott rá mit mondani, hiszen ha Avery elviszi a hírt a Sötét
Nagyúrnak, nem hogy kémkedni nem tud majd többé, de ebbe a helyzetbe
kerülve, azonnal meg is fogják ölni.
– Miután rátok zárult a csapda, a Nagyúr értesült róla, és ide fog érkezni.
Azt hiszem, kellemes kis kínzásban lesz részetek, amint beszámolok neki
rólad is, Perselus – folytatta a halálfaló.
Piton hideg, koromfekete szemei megvetően meredtek Averyre, ám az
biztonságban érezve magát, nem jött tőle zavarba, noha egy rendhagyó
helyzetben már rettegett volna a férfitól. Majd a bájitalmesternek valami
egészen más dolog is feltűnt. Potterre nem jellemző, hogy ne vágna vissza
valamivel, egy ilyen beszédet hallgatva. Soha nem adta meg magát, még
annyira sem, hogy láthassák, ha aggódik. Most viszont feltűnően hallgatag
volt, s ahogy jobban odafigyelt rá, megérezte a körülötte áramló mágiát.
Azonnal megértette, mit akar elérni a fiú. Egy pillanatra az előremeredő
zöld szemekbe nézett, és meglátta. Harry erősen koncentrált, hogy
áttörhesse a búrát, még ha egyetlen varázslatra is, amivel elintézheti Averyt,
hogy az ne mondhassa el Voldemortnak az árulását, és időt nyerjenek. Piton
megdöbbent. A fiú fejében egyértelműen csak az járt, hogy ő ne bukjon le,
mintha egyébként nem is fenyegetné az a veszély, hogy mindenképp a
Nagyúr kezébe kerül. De nem törte tovább ezen a fejét, el kell terelnie
Avery figyelmét Potterről.
– Reménykedsz, hogy majd átveheted a helyem? – kérdezte maró gúnnyal.
Közben érezte, hogy Harry körül félelmetesen megsűrűsödött az energia.
A halálfaló nevetett.
– Ha azt nem is, jutalmat biztos kapok majd értetek. Főleg, ha figyelembe
vesszük – nézett végig a szanaszét heverő társain –, hogy csak én maradtam
talpon.
Ekkor egy kékes fényű átok vágott ki Harry pálcájából, és mintha ott se lett
volna, áthaladt a köréjük zárt derengésen, majd szó szerint belecsapódott a
nézelődő Averybe. A férfi arcán döbbenet futott végig, majd métereket
hátracsúszva összeroskadt a találattól.

216
Piton elismerően nézett a fiúra.
– Szép volt. Mivel intézted el?
– Kombináltam az Exmemoriamot egy különösen erős hátráltatással.
Miután felébred, örülhet, ha legalább arra emlékezni fog, mit keresett itt
egyáltalán – felelte Harry. – De a búra hihetetlen erős.
Piton elgondolkodott.
– Avery azt mondta, hogy az egész csapdát a te számodra készítette a
Nagyúr. Ehhez mérten lehet hatékony a védelme is.
– Hát akkor nem ártana, ha kitalálnánk valamit, mert én nem akarom
megvárni, amíg ideér. Semmi értelme nem lenne összecsapnom vele Nagini
nélkül, ráadásul most már érdekelne, mit alkotott a pálcájával – nézett az
ájultan fekvő Anusha felé.

18. fejezet - Nehéz helyzetben

Potternek teljesen igaza volt. Most nem a bátorságán múlt. A fiú régóta
várta a lehetőségét egy összecsapásnak, de ebből a helyzetből nem
nyerhetnek. Ha lebukik a Nagyúr előtt, többé nem lesz alkalma Nagini
közelébe kerülni, márpedig a Kiválasztottnak így lehetősége sincs végleges
győzelmet aratni. Csak most, ezzel együtt értette meg azt is, miért volt
Harry egyetlen célja az előbbi összpontosításánál, hogy Avery ne
leplezhesse le őt. Aztán jöhet szóba a szabadulás, hiszen így már a halálfaló
sem léphet közbe.
Gyorsan rápillantott a fiúra. Potter egyáltalán nem olyan ostoba, mint
gondolta. Most az egyetlen esélyük, ha rávezeti, hogyan használja ki az
erejét. Mert bizony abból, ha tetszik, ha nem, elképesztően sok van neki.
– Jól van Potter – kezdett bele, és szembefordult a fiúval. – Ahogy az előbb
összpontosítottál arra, hogy áttörd a burkot, úgy arra is képes leszel, hogy
megszüntesd.
Harry megrázta a fejét.
– Csak egy pillanatra tudtam rajta áthatolni, te is láthattad, és elég sok időre
volt rá szükségem – mutatott rá.
Piton itt gyorsan körbenézett a földön elhelyezett egykori kristályokon.
– Talán az is éppen elég lesz, ha az egyiket ezek közül – mutatott a
legközelebbire –, képes leszel arrébb mozdítani. Azzal megtörnénk a

217
varázslat egységét, s már nem lesz olyan nehéz megszüntetni a védelmet.
Ez a kilátás már Harrynek is jobban tetszett. Egyszerűbbnek tűnt, mint az
egész átkozott ketrecet megszüntetni. Mélyen sóhajtott egyet, majd
rámeredt a derengő kocsonyássá vált anyagra.
– Rendben. Ha segítesz, már kezdhetjük is – intézte szavait a mellette álló
férfinak.
Piton nyugodt, mély és halk hangon szólalt meg, mintha csak kellemesen
hipnotizálva szeretné elősegíteni Harry koncentrációját.
– Figyelj magadban minden rezdülésre, amit a mágiád idéz elő, ahogy
áramlik benned, átjárva a sejtjeidet, kiindulva mélyen bentről, végighaladva
a testeden, s kitörve a kezeden a varázslatkor. Ha odafigyelnél, ezt minden
alkalommal érezhetnéd, amikor csak használod.
A fiú lassan, nyugodtan vette a levegőt, miközben ráhangolódott a benne
dolgozó erőre.
– Megvan benned a hatalom, amivel kijuthatunk innen, csak áss le mélyre,
és igyekezz minél jobban összegyűjteni az energiákat – folytatta a
bájitalmester. – Ha pálca nélkül képes voltál tárgyakat eltüntetni, akkor a
pálcával felerősítve elő tudod majd hívni a szükséges mágiát a kristály
elmozdítására.
Harry érezni kezdte, ahogy mind nagyobb erő kezd benne a felszínre törni,
ahogy koncentrációjával megismerte és végigjárta a testében lüktető
varázslatot. Piton egy kicsit távolabb lépett a fiútól, látva és tapasztalva a
körülötte megsűrűsödő energiákat, ahogy az utasításait követve
összpontosítja a benne rejlő erőt.
– Nagyon jó, Potter. Érezni fogod, amikor már képes leszel újból áttörni a
búrán annyi időre, míg arrébb taszítod a kristályt. Viszont figyelj rá, hogy
az Avery által kimondott varázslat is él körülötte, nem csupán a kövek
tartják egyben. Ki kell engedned magadból az energiákat, hogy elsöpörje a
védelmet – fejezte be a férfi. És ha lehet, minél gyorsabban – tette hozzá
magában, némileg nyugtalanul gondolva arra, hogy a Sötét Nagyúr
bármikor megérkezhet.
– Az én erőmre van tervezve – szólalt meg nagyon halkan a fiú –, némileg
biztos felerősítve. Add ide a kezed, és segíts!
Piton egy pillanatig sem teketóriázott. Megragadta a felkínált kart. Testén
végigfutott a remegés, ahogy bekerült a Potter által létrehozott erőtérbe,
majd maga is koncentrálni kezdett, s igyekezte saját varázserejét a fiú felé

218
közvetíteni. Nem is értette, hogy nem jutott hamarabb eszébe. Ketten,
összesítetten már minden bizonnyal hatékonyak lehetnek.
Harry ekkor a megerősítés birtokában előre tartotta a pálcáját, és szemeit
hirtelen a kristályra villantva, szinte sóhajtva mondta ki a varázslatot.
Amint megtette, meg sem várva az eredményt, lehunyt szemmel hagyta,
hogy a testében áramló mágia utat törjön, és megsemmisítse a burkot.
A kristály nem csupán elmozdult, valósággal hátrarepült, mire a derengő
védelem megremegett, majd ahogy elérte a Harryből áramló energia,
hirtelen felvillant, s egy óriási lökéshullámot generálva semmivé foszlott. A
halálfalók most egyetlen szerencséjüknek köszönhetik, hogy már egyébként
is feküdtek, így nem rohant át rajtuk a mágia kitörés, ám a szoba
berendezése hihetetlenül megsínylette. A bútorok ripityára törve csapódtak
a falaknak, s az ablakok valósággal kirobbantak az ajtókkal együtt.
– Hú, ez nem volt semmi – villantotta körbe a tekintetét Harry.
– Bizony nem – felelte Piton némileg meglepődve. Ilyen hatásra azért még
ő sem számított. – Azt hiszem, ideje mennünk – tette hozzá gyorsan
feleszmélve. Pálcájával egyszerre két halálfaló emlékezetét is törölte azzal
kapcsolatban, hogy valaha is látták őt ebben a házban.
– Csak Anushát vigyük! – szólt Harry is – akinek ezek után semmi kedve
nem volt bővíteni a Rend foglyainak számát bármelyik jelenlévő halálfaló
elszállításával –, miközben a lány felé haladva ő is szórta a többiekre az
Exmemoriamot.
Piton eközben Averyhez ért.
– És Avery? Rajta nyilvánvaló lesz, hogy emlékezettörlést használtál.
Márpedig a Nagyurat borzasztóan fogja érdekelni, hogy miért.
Harry rábámult.
– Ő félbolond lesz hónapokig – mondta, mintha hülyéhez beszélne. – Van
róla elképzelésed, mekkora erejű átok érte? Egyszerre kettő – hangsúlyozta.
Piton rájött, hogy valóban ostobaságot kérdezett. Avery egyáltalán örülhet,
ha visszaszerzi majd valaha az ép elméjét.
– Igaz, most nem ez a legfontosabb – ugrott oda ő is Harryhez, hogy fogva
Brownt, eltűnjenek végre.
De már megint túl sokáig vártak.

A Grimmauld téren Hermione és Ginny, Harry ajtaja előtt állva

szólongatták, hogy ne viselkedjen már olyan gyerekesen, és jöjjön elő

219
beszélni velük. Válasz azonban nem érkezett, és Ginnynek kezdett rossz
érzése támadni.
– Hermione, szerintem nincs itt.
Barátnője rábámult.
– De hát te mondtad, hogy bezárkózott!
– Komolyan úgy gondolod, hogy nem nyitotta volna még ki az ajtót? Harry
nem ilyen – válaszolta a vörös hajú lány. – Az is lehet, hogy odabent van,
csak rosszul érzi magát.
Hermione elgondolkodott.
– Igazad van. Szólok Lupinnak. Ő biztosan meg tudja törni a védelmet –
mondta aztán, és Ginnyvel a nyomában már sietett is lefelé.
A mai nap szokatlanul nyugodtnak számított, még így a háború közepén is,
ezért elég sok rendtag a főhadiszálláson tartózkodott. Nem is kellett hát
sokáig keresniük a vérfarkast.
– Remus – szólította meg Hermione. – Segítened kell! Te ugye meg tudod
törni Harry védelmét?
A férfi kissé bizonytalanul nézett rájuk.
– Nem vagyok benne biztos, bár megpróbálhatom. Miért kell? – állt fel
érdeklődőn.
– Hát… kicsit összevesztünk. Szóval megbántottam – szólalt meg ezúttal
Ginny –, mire bezárkózott. Vagyis nem vagyunk benne biztosak, mert nem
hajlandó ajtót nyitni, s talán már nincs is bent, de az is lehet, hogy valami
történt vele – fejezte be idegesen.
– Megpróbáljuk – mondta Lupin, és a két lánnyal egyetemben hamarosan a
fiú ajtaja előtt ácsorogtak. – Ez igen! – motyogta Remus. – Meglehetősen
erős záró bűbáj. Nem is lenne esélyem megtörni, ha nem sejteném
nagyjából miket használt.
Azzal tett pár bonyolult mozdulatot a pálcájával, de nem ment vele sokra.
Sóhajtott, majd erősebben összpontosítva ismét megpróbálta. Pár percnyi
munka után, nagyjából sikerült áttörnie, miközben Hermione és Ginny
bizonytalanul, és aggódva néztek össze. Jó lenne, ha be tudnának jutni abba
az átkozott szobába.
– Na végre! – szólalt meg rövidesen Lupin, miután halkan kattant a zár.
Együtt léptek be az ajtón, gyorsan körbejárva a szoba valamennyi részét, de
Ginny sejtése alapján, Harry nem volt sehol.

220
– Csupán ki kéne találnunk, hova mehetett. Végül is nem olyan nagy ez az
ország – mondta Remus elhúzva a száját. Nem volt rá jellemző ez a fajta
gúnyolódás, de az aggodalma, és az az iránt érzett dühe, hogy Harry még
mindig megengedi magának, hogy se szó, se beszéd eltűnjön olykor, még
ezt is előhozta belőle.
– Tulajdonképpen nem túl nehéz kitalálni, hol lehet – mondta Hermione, és
barátnőjére nézett.
Látta, hogy Ginny is tisztában van vele, mire gondolt, s Lupin is
nyugodtabbnak tűnt, ahogy eszébe jutott milyen találkozó is volt betervezve
Harry számára. A vörös hajú lány azonban nem osztotta ezt a nézetet. Ő, ha
lehet, még idegesebb lett. Nem csak azért, mert nem szívesen tudta
szerelmét Anusha közelében, aki nyilván nem riadna vissza attól, hogy
kihasználjon bármilyen kínálkozó helyzetet, hanem azért is, mert még
mindig előfordulhat, hogy egyáltalán nem bízhatnak a lányban, és az
továbbra is Voldemortnak dolgozik.
– Hermione, szerintem után kellene mennünk.
Barátnője azonban megrázta a fejét.
– Tudom, hogy mi zavar, de…
Ginny azonban ingerülten félbeszakította.
– Nem. Nem tudod. Igen, nem tetszik a tudat, hogy az a csaj bármikor
Harryre mászhat, de ennél jóval fontosabb az, hogy bízhatunk-e benne
egyáltalán?!
Mielőtt azonban, még ne adj isten veszekedni kezdhettek volna, Lupin
közbeszólt.
– Mindkettőtöknek igaza van. Még nem túl régóta van távol igaz?
Amennyiben késő délutánig nem ér vissza, akkor utána indulunk.
Ginny kelletlenül ugyan, de beleegyezett, igaz a nap hátralévő részében
különösen ideges és ingerült volt, emellett Hermionéval sem szívesen állt
szóba, mert neheztelt rá, hogy egy buta libának gondolta, aki pusztán
féltékenységből akart kedvese nyomába indulni. Habár… eszébe jutott
korábbi ostobasága, s mindaz, amit Harrynek mondott, amiből ez az egész
lezárt ajtós dolog eredt, s ettől csak még rosszabb hangulatba került.

Amint meghallották az első hoppanálás hangját, Harry félelmetesen gyorsan

reagált. Érezve – hogy bár Voldemort maga még nem érkezett meg, máris

221
erős dehoppanálás gátló varázslattal látta el a szobát –, pálcáját
gondolkodás nélkül Pitonra szegezte.
A férfi már épp rá akart kiáltani, hogy nehogy elkábítsa, vagy hasonlók,
hiszen neki nem volt megbízatása, tehát a Nagyúr tudomása szerint semmi
esetre sem lehet itt, még csak nem is tudhatna sem Anusháról, sem a
többiek feladatáról, de ekkor érezte, hogy valami egészen más dolog
történik. Hűvös fuvallatot érzett, majd enyhén olyan hatás érte, mint mikor
az ember százfűlé főzetet ivott. Ahogy lepillantott magára, testén idegen
ruhát fedezett fel, s alacsonyabbnak is tűnt, mint egyébként.
Harry korábban nem használta ezt a varázslatot, mert remélte, hogy a
halálfalók nem törik át olyan gyorsan a ház sebtében vont védelmét, s lesz
idejük elmenekülni, most azonban kétségtelenül csak pillanataik voltak,
amíg újabb sötét varázslók nem érkeznek, ráadásul élen a vezetőjükkel.
Piton sem vizsgálgatta újonnan szerzett külsejét tovább, inkább
megfeszülve várta az elkerülhetetlent, miközben hálásan adózott Potter
varázstudományáért, és észjárásáért. Ezzel viszont csak azt érte el, hogy
csaknem rosszul lett saját magától.
Nagyjából idáig jutott gondolatban, amikor egy hangtalan hoppanálással
megjelent előttük maga Voldemort nagyúr, s rájött, hogy sokkal komolyabb
okot is találhat a rosszullétre.
Harry lassan leengedte maga mellé az ájult Anushát, közben egy pillanatra
sem véve le szemét a gúnyosan mosolygó sötét mágusról, aki mellett másik
négy embere sorakozott még. A jobbján álló Lucius Malfoy gőgös,
gyűlölettel teli tekintettel méregette Pottert, ami egyáltalán nem meglepő,
ha az utóbbi időszakra gondolunk, és arra, hogy talán szívesen visszakapná
drágalátos kisfiát.
Voldemort hideg szemei körbevillantak a helyiségen, észrevéve a jobb
napokat látott kristályokat, az elheverő halálfalókat és a pusztítást. Fél
szemöldökét felvonva fordult ismét a Kiválasztott felé.
– Lám csak. Ezek szerint az embereim mégsem voltak teljesen
használhatatlanok. Odáig még eljutottak, hogy bezárjanak. Nem gondoltam
volna, hogy képes leszel áttörni a védelmet – vizsgálgatta érdeklődve,
szinte kedvesen Harry arcát.
Nem is csoda, gondolta magában Piton. A Nagyúrra semmi sem hatott
jobban, és semmit sem tartott értékelendőbbnek, mint a hatalmat és a
tekintélyt.

222
– De hát ez már lényegtelen, nem igaz? – vigyorodott el.
– Azért ne add fel Voldemort. Majd legközelebb – szólalt meg Potter.
A bájitalmester alig észrevehetően elhúzta a száját. Már számított erre. A
fiú ritka képességei között a hihetetlen szemtelenség is megtalálható, már
elsős kora óta.
– Látom, nem sokat változtál Harry – felelte hidegen a Nagyúr. – Azért én
inkább arra céloztam, hogy bár csapdában nem vagy, mégsem mondható túl
jónak a helyzeted – mozdult meg egy kicsit jobb keze a benne tartott
pálcával.
– Azért én még nem esnék kétségbe – mondta nyugodtan a fiú.
Lucius kissé előrébb lépett, s látszott rajta, hogy legszívesebben már rég
megátkozta volna Pottert, aki szenvtelenül figyelgette a sötét mágus alakját.
Voldemort nem törődött a válaszával, hanem tekintete a Harry mellett álló
Pitonra fordult.
– Az elmaradhatatlan hű barát, az ifjú Weasley – susogta. Hát, legalább
már tudom kivé változtatott Potter - gondolta az okklumencia védelme alatt
a bájitalmester. – Igazán kár, hogy a családod inkább véráruló lett,
minthogy mellém álltak volna – folytatta a Nagyúr, majd ajkai ördögi
mosolyra húzódtak. – Sebaj. Most hasznomra lehetsz. Pottert igazán nehéz
megtörni, de azonnal gyengévé válik, amint valaki más a célpont helyette. –
Azzal meg sem várva, hogy bármiféle reakciót kapjon a megjegyzésére,
már lendítette is a pálcáját. – Crucio!
Piton megfeszítette magát, s egy pillanattal később már el is érte az átok.
Iszonyatos fájdalom hasított a testébe, de legnagyobb megdöbbenésére
csupán néhány másodpercig érezte. Ahogy felnézett görnyedtségéből,
Harryt látta közvetlenül maga előtt, ahogy a földön térdel, és minden
erejével azon van, hogy ne kiáltson fel fájdalmában. A bájitalmester szemei
elkerekedtek, amint rájött, hogy mi történt. Potter belépett elé. Egyszerűen
nem tudta hova tenni a dolgot.
Voldemort láthatóan elégedetten szakította meg a kínzást, mire Harry kissé
megroggyanva, kezeivel is a padlóra támaszkodott. Piton azonnal odahajolt
hozzá.
– Miért…?
A fiú zihálva emelte rá a tekintetét. Félig nagyon halkan suttogta, félig
csupán a gondolataival közvetítette, mit szeretne.

223
– Figyelj! El kell tűnnöd innen, a rád szórt bűbáj hamarosan megszűnik.
Egy rövid időre hatástalanítom a hoppanálás gátló teret. – Látta, hogy a
férfi ellenkezni készül, miközben a halálfalók közelebb léptek, mert nem
tetszett nekik, hogy azok ketten ki tudja, miről folytatnak megbeszélést. – A
folyóparton találkozunk – mondta még gyorsan Harry, azzal hirtelen
felemelte pálcáját, és a feléjük tartó varázslókra irányította.
Pár másodperces késéssel Piton ugyan így tett, majd felpattant, hogy az
ájult lány közelébe juthasson. Ha Potter eléri, hogy elmenekülhessen,
nagyon nem szerette volna, ha utána ő meg amiatt veszik oda, mert Brownt
próbálja menteni. Épp elég dolga lesz a Nagyúrral.
Alighogy megmozdult, Harry egy követhetetlen mozdulattal rántotta vissza
a földre, a felé suhanó nagy erejű átok elől. Miután feleszmélt, gyors
pajzsot vont maga köré, és a lányhoz gurulva biccentett egyet Potternek. A
fiú ekkor hirtelen beugrott a felborult dívány mögé, hogy addig is
fedezékben legyen, aztán pálcájával körbeintve motyogott egy varázsigét. A
férfi tisztában volt vele, hogy neki esélye sem lenne rövid időn belül
megtörni egy ilyen erős mágiát, de Harry ereje tagadhatatlanul túlszárnyalta
a reményeit. Néhány pillanattal később, a fiú a bájitalmesterre kiáltott.
– Most!
Piton ezt az egy szót hallva erősen megragadva Anusha karját, lehunyta a
szemét, és a következő pillanatban már ott sem voltak. Mindez olyan
gyorsan zajlott le, hogy a leterített két halálfalón kívül a többiek csak
meredten bámulták az elmenekült férfi és áruló társuk helyét.
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy láttam már olyat, aki ennyi idős
korára ekkora tudásra tegyen szert, s tehetségesebb lenne nálad – szólalt
meg Voldemort, aki mint várható volt, legelsőként tért magához, és szavai
ellenére meglehetősen dühösnek tűnt.
Harry felemelkedett, nem mulasztva el bevédeni magát a körülötte ingázó
kis pajzslabdával.
– Te tettél ilyenné. Az egész azt a célt szolgálja, hogy az átkozott
végzetemet beteljesítsem – felelte, s most először a higgadt hangból
kiérződött a gyűlölet.
– Nem lesz rá lehetőséged – lendítette Voldemort a pálcáját, de Harry
gyorsabb volt.
Mire a sötét mágus felől felvillant a vakító fénynyaláb, ő már máshol állt, és
ahelyett, hogy az ellenfelére irányította volna saját átkát, pálcáját a plafonra

224
szegezte. Nem csupán a rongálást választotta. Szabályszerűen
felrobbantotta a falat, ami azonnal hullani, és potyogni kezdett a sötét
mágusok fejére. Még utoljára érezte, hogy őt is eltalálja egy nagyobb darab
törmelék, és mintha egy fájdalmas, lilás színű fénynyaláb csapódott volna a
combjába, majd az immár semmivé foszlott hoppanálásgátló tér
akadályozása nélkül lehunyta a szemét, és a Pitonnal közölt helyre
koncentrálva eltűnt Anusha időközben igencsak romossá váló házából.
Voldemort dühödten kiáltott fel, s miután megakadályozta, hogy bármi is
rájuk borulhasson, pálcájával odamutatott, ahol Harry állt még az imént és
egy hosszabb ige elmormogásával talpon lévő halálfalóihoz fordult.
– Kövessétek! Hozzátok vissza elém! – azzal feléjük intett, hogy
irányíthassa a hoppanálásukat a lekövető bűbája által meghatározott helyre.

A bájitalmester magát is meglepő módon idegesen járkált fel-alá a parton,

és remélte, hogy Potter nemsokára felbukkan mellette. Habár ez nem is
csoda. Az utóbbi fél órában csak kétszer mentette meg az életét, és
akadályozta meg a kínzását - gúnyolódott saját magán. Ráadásul vélhető
aggodalma mellett emiatt borzasztóan össze volt zavarodva. Már
sokadszorra bizonyosodott be számára, hogy Pottert nem lehet
megfélemlíteni. A lélekjelenléte és a kitartása mentette meg már számos
esetben Voldemorttal és a halálfalókkal szemben. Ellenállt, ha bántani
próbálták, ugyanakkor mindent megtett, hogy másoknak baja ne essen. És
pontosan ez volt a fő oka annak, hogy még most is döbbenten álljon a
közelmúlt eseményei előtt. Sosem gondolta volna, hogy Harry érte is
megtenné.
Őérte, aki elárulta az átkozott jóslatot a Nagyúrnak, aki annyi évig lenézte
és gyűlölte őt, míg a Roxfortba járt, pusztán azért, mert hasonlított az
apjára. Harry utolsó megjegyzéséből arra következtetett, hogy esze ágában
sincs hosszas csatát lefolytatnia a Nagyúrral, tehát hamarosan neki is ki
kellene jutnia. Anushát az egyik padra fektette le, már kezdett múlni az őt
eltalált átok hatása. A háta mögötti hangokból ítélve nemsokára magához is
fog térni. Ekkor, alig egy méterrel maga mellől, csendes hoppanálás zaját
hallotta, és feltűnt a kissé megviselt Potter. Az arcán végig horzsolás futott,
és féloldalas tartásából ítélve nem ez lehetett az egyetlen sérülése.
– Na végre! – szólt Piton megkönnyebbülten.

225
Harry furcsán nézett rá, a férfi még nem nyerte vissza eredeti alakját. Majd
sántítva lerogyott Anusha mellett a padra, aki bár kissé kábán, de már maga
is ülőhelyzetbe tornázta magát.
– Én is örülök neked – felelte a fiú, és fintorogva hajolt a lába fölé, hogy
megnézze mi találta el, ugyanis piszkosul fájlalta.
A lány rápislogott Harryre, majd a hirtelen eléguggoló vörös hajú fiatal
férfire. Nem tudta hova tenni, mit keres itt Ron, és hogy mi történt akkor
Pitonnal. Azt azonban prímán érezte, hogy széthasad a feje, és hogy
Harrynek egy meglehetősen nagy és eléggé vérző lyuk van a combján.
Gyorsan el is fordította a fejét, ugyanis szerette volna elkerülni, hogy
megszabaduljon gyomortartalmától, aminek bekövetkeztéhez már így is túl
közel került a kívántnál.
– Úgy látom, tökéletesen áthaladt rajtad – morogta Piton szemrevételezve a
sebet.
– Nagyszerű. Bár akkor nem kellene ilyen rohadtul fájnia – szorította össze
a fogát Harry, ahogy a férfi finoman megmozdította a lábát.
– Ez nem egy szimpla szúró átok volt, Potter! – felelte volt tanára ehhez
megfelelő stílusban. – Amíg nem áll el a vérzés, és nem kezelik
megfelelően a sebet, az csak egyre kiterjedtebb, és fájdalmasabb lesz.
– Remek. Mesés. Csodás – húzta el a száját a fiú.
– Abbahagynád a hisztit!? – szólt rá Piton. – A menedékben kezelésbe… –
Ekkor azonban váratlan hoppanálás zaja hangzott fel a közelükben, mire a
bájitalmester megfeledkezve kioktató monológjáról már talpon is volt, és
mielőtt az érkezettek bármit is tehettek volna, pillanatokon belül számos
fénycsóva közelített feléjük gyors egymásutánban. – A Sötét Nagyúr
lekövetett téged – szólt oda Harrynek, aki láthatóan azon kívül, hogy
pajzsot vont a pad köré, ahol Anushával ücsörögtek, nem szándékozott
közbeavatkozni.
A lány még mindig zavartan figyelte a vörös férfit, s nem tudta hova tenni,
miért szólította ily módon a sötét mágust. Piton nem vette zokon a fiú
tétlenségét. Pár percen belül bebizonyította, hogy nem véletlenül ő
Voldemort első számú és legnagyobb becsben tartott halálfalója. A másik
kettőnek esélye sem volt a férfi erejével és képzettségével szemben.
Láthatóan egyébként sem számítottak ilyesfajta ellenállásra, Harry Potter
idáig nem túlzottan nagy tudásúnak vélt barátjától.

226
– Félelmetes volt ilyennek látni Ront – jegyezte meg a fekete hajú fiú,
amint a bájitalmester letudta ellenfeleit. – De legalább jót tesz majd a
hírének. – Piton felé villantotta tekintetét, ami a körülmények miatt nem
volt túl hatásos. – Mindazonáltal jobb lesz, ha végre visszaváltoztatlak. Elég
furcsa, hogy eddig nem történt meg magától – mélázott, majd pálcáját
végighúzva a férfi előtt elmotyogta a megfelelő igét.
– Mostanra jóval nagyobb az erőd, Potter! Következésképp a bűbájaid és
varázslataid tovább tartanak, és hatásosabbak – mondta Piton immár jól
megszokott formájában, azzal ismét odalépett a padhoz. – Na gyerünk!
Irány az a biztonságos menedék, a lábadnak sem ártana, ha minél előbb
rendbe hoznánk. Mond a címet, hogy majd követhesselek titeket, addig én
megkötözöm ezeket – intett a két ájult halálfalóra –, hogy még véletlenül se
tudjanak követni.
Miután Harry tájékoztatta, és a férfi arrébbment, felsegítette Anushát, és
fogát összeszorítva, aránylag egyenesen álló helyzetbe küzdötte magát. És
ekkor történt, amire már egyikük sem számított. Harry a lánnyal szemben
állt, Piton pedig háttal nekik, amikor nem messze a fáktól Lucius Malfoy
alakja tűnt fel. A két férfi nem vehette észre, ám Brown éppen rálátott. A
szőke halálfaló teketóriázás nélkül Harryre fogta a pálcáját, ennél jobb
helyzetbe nem is kerülhetett volna. Anusha rémülten kapta a fekete hajú
fiúra a tekintetét, majd a közelítő fénycsóvát meglátva felkiáltott.
– NE! Őt ne! – azzal belekapaszkodott Harry vállába, és gyorsan
elfordította az átok útjából, ami elsuhanva a fiú karja mellett, helyette az ő
mellkasába csapódott.
Harry azonnal ellentámadásba lendült, ami el is érte a történtektől kissé
hökkent Luciust. A nagy erejű lökéstől a levegőbe emelkedett, majd
belezuhant a sebesen haladó folyóba. Elhaló kiáltást hallatott, majd eltűnt a
fiú látóteréből. Harry gyorsan visszafordult a földön fekvő lányhoz, akinek
ugyan olyan seb tátongott a mellkasán nem messze a szívétől, mint amilyen
az ő combját kínozta. El se merte képzelni, mit érezhet akkor Anusha.
Minden bizonnyal Malfoy küldte őrá is az átkot még a házban, bár ez a
tudat most nem igen vigasztalta.
Időközben Piton is ott termett, és a ziháló lány mellé térdelt, aki egyre
nehezebben vette a levegőt.
– Nem tudunk rajta segíteni – mondta halkan, miután megvizsgálta a
sérülést.

227
Anusha nem figyelt rá. Le sem vette a tekintetét Harry arcáról. Pillantását a
fiúéba fúrta, majd amennyire még tudott, megszólalt.
– Valójában… nincs rám szükségetek… Minden ott… van a
jegyzeteimben… leírva, csupán egy kis időt… szerettem volna veled…
eltölteni. Annyira jó volt… téged, az… Abszol úton megcsókolni – s egy
fájdalmas, apró mosoly tűnt fel az arcán. – Sze… szeret… – de ezt már nem
tudta befejezni. Egy halk nyögést hallatott, majd nem mozdult többet.
Harry meredten nézte a halott lány arcát. Nem tudta mit érez. Hogy lehet,
hogy Anusha mielőtt segíthetett volna, meghal?! Hogy lehet, hogy már
megint miatta, érte halt meg valaki?! Hogy lehet, hogy ez a lány annyira
szerette, hogy meghaljon helyette?! Hogy lehet…? Hogy? Még a
gondolatmenetet sem volt képes folytatni. Helyette inkább az ölébe vette az
ernyedt testet, és nehézkesen felállt, igyekezve nem a sérült lábára
nehezedni. Ránézett Pitonra, aki nem szólt semmit. Úgy tűnt, őt is meglepte
Anusha önfeláldozása.
– Menjünk a menedékházba. Nem hagyhatom csak úgy itt. Majd a Rend
eltemetteti. Lehet, hogy csak az utolsó hónapokban, de akkor a mi
oldalunkon állt.
Piton rábólintott, majd két csendes pukkanás kíséretében eltűntek, és a sötét
folyópart kiürült. A szél még sokáig elvitte az általuk keltett halk zajt,
beleborzolva a fák koronájába, és játszadozva vele. Ahogy korábban tette
Anusha halk vallomásával és sóhajával, ami már azóta fent, nagyon messze
járt.

Ginny estefelé már aggódva ment be Ronhoz és Hermionéhoz a lány

szobájába, hogy szerintük eltelt-e már az az idő, amikor végre szabad
pánikolnia, és utánajárnia, hogy mégis mi történhetett Harryvel. Látta, hogy
mostanra a másik kettő is idegesen beszélget, így kérdésére Hermione és
bátyja is azonnal reagált.
– Jól van, tehát Anushához ment – mondta Hermione felpattanva.
Ginny erre kissé megremegett.
– Tudjuk, hol lakik, nem? Hát akkor menjünk – szólt Ron is, s ő is felállt.

19. fejezet - Megoldások küszöbén

228
Amint Mr. Weasley és Mundungus kíséretében a házhoz értek, rögtön
tudták, hogy valami nagyon nincs rendben. A tető gyanúsan megroggyanva
állt, míg a környéken a késői óra ellenére szinte minden lakásban égett a
lámpa, és néhányan már az utcára is kikíváncsiskodtak. Ez pedig csak egyet
jelenthetett: a muglik számára is észrevehető volt ami történt, tehát az
nyilvánvaló zajjal és fényhatással járhatott.
Ginnyék most már igencsak félve siettek a házhoz, hogy mielőtt
megérkeznének a rendőrök, gyorsan körülnézhessenek a sötét, csendes
épületben. Odabent mindent romokban találtak, és a nappaliban, egy körből
kiindulva, mintha egy hatalmas robbanás lökéshulláma söpört volna végig,
ami letarolta a bútorokat. Emellett a felső szint egy nagyobb darabja is
leszakadt.
– Te jó ég! – nyögte Hermione körbehordozva tekintetét.
– Mondd helyettem is! – szólt Ron, szájtátva nézve a pusztítást.
– Te jó ég! – ismételte meg engedelmesen Hermione, még mindig a
döbbenet hatása alatt, fel sem véve szerelme idióta megjegyzését.
Mr. Weasley végigjárta a területet, és több helyütt furcsa nyomokat látott.
– Ezeken a részeken feküdhettek néhányan – mondta. – Ginny, gyere ide,
kérlek. – Lánya azonnal mellette termett. – Nézd csak ezt a pár foltot –
mutatott Mr. Weasley a padlón szétszórt, néhány helyen felcsillanó
vöröslésre.
Ginny leguggolt, majd pálcájával megvilágítva és átvizsgálva komoran
jelentette ki.
– Vér.
Egy pillanatra néma csend támadt, noha igazán egyikőjüket sem lepte meg,
hogy egy ilyen állapotban lévő szobában találhatnak sérülésekre utaló
nyomokat.
– Kíváncsi vagyok mi történt – szólalt meg végül Ron, közelebb lépve
húgához.
– Én nem hiszem, hogy tudni szeretném – borzongott meg Hermione.
Ginny felállt.
– Én viszont szeretném tudni, és főleg azt, hogy hol van Harry.
– Nos, a nyomok túl régiek ahhoz, hogy lekövethetnénk – mondta Mr.
Weasley feléjük fordulva, míg Mundungus a romokat vizsgálgatta. –
Emellett lehet, hogy nem is Harryt, hanem a halálfalókat követnénk, és akár
Tudjukkibe is beleszaladhatunk.

229
– Tehát? – kérdezett rá Ron.
Apja felsóhajtott.
– Nem tehetünk semmit. Amíg Harry nem ad jelt magáról, addig…
Ginny mérgesen felcsattant.
– Addig ülünk a babérjainkon?! Látod ezt a szobát, apa? – mutatott körbe
indulatosan. – Lehet, hogy fogságban van, és Tudjukki éppen kínozza!
– Tudom! – szólt rá Mr. Weasley erélyesen, mielőtt folytathatta volna. – És
ha van jobb ötleted, hallgatom! De jelenleg fogalmam sincs, hol
kereshetnénk!
A fiatalok rábámultak. A Weasley család fejét ritkán lehetett ilyen kitörésen
kapni, akárcsak a szelíd Lupint. Ginny pedig elszégyellte magát.
– Ne haragudj, apa. Tudom, hogy nem csak én aggódom miatta.
A férfi mélyet sóhajtott, majd a szóváltás szünetében Mundungus hangja
csendült.
– El kellene tűnnünk innen. Ahogy láthattátok odakint, a muglik is
észrevették hogy történt valami. Hamarosan el fogják lepni a házat.
Mind beletörődően bólintottak.

– Ez aztán a ház – morogta Piton, ahogy körbenézett, miután megérkeztek,

és közös erővel elhelyezték Anushát egy, az előtérből nyíló kisebb
szobában, majd kiléptek ismét a belső térbe.
Valójában az épület nem volt akkora, mint a régi Black ház, csupán más
elosztású. Aki tervezte, sokkal nagyobb tereket hagyott odalent, szobák
felosztására valószínűleg csupán az emeleten gondoskodott. Így eshetett
meg, hogy az előszobával szemben egy tágas, és barátságos társalgó és
nappali keresztezéséből álló helyiség kapott teret, meglehetősen sok ember
befogadására alkalmasan. Harry kábán rábólintott a megjegyzésére.
– Én vagyok a titokgazdája. Nem olyan régóta használjuk – mondta, majd
erősen bicegve megindult a ház konyhája felé, hogy igyon egy teát, és
leülhessen végre pihenni egy kicsit. – Piton összehúzott szemmel követte,
nehézkes mozgását figyelve. – Itt tartjuk a Rend teljes körű gyűlését.
Sokaknak ugyanis, mint tudod, nincs bejárása a Grimmauld térre.
A férfi biccentett, hogy érti, majd azt mondta.
– Szükség lenne egy különleges kenőcsre, amivel bekenhetnénk a sebedet,
mielőtt ennél is nagyobb gondot okozna – állt meg a székbe leroskadó fiú
felett. – El tudom készíteni, de kellene hozzá…

230
Harry fáradtan közbevágott.
– Minden menedékben vannak készleteink, sosem lehet tudni mire lesz
szükségünk. Következésképpen bájital hozzávaló is van épp elég.
Piton elégedetten biccentett.
– Ha megmutatod, hol van, egy órán belül lekezelhetjük a sérülést.
Harry az egyszerűbb módot választotta. Ahelyett, hogy nagy fájdalmak
kíséretében körbejárta volna a házat, ülve maradt, és elmagyarázta a
férfinek, mit hol talál pontosan. Aztán intett a pálcájával, hogy italt
készítsen.
– Teát vagy kávét? – tette fel utolsó kérdését a bájitalmesternek, majd
miután meghallgatta a választ, a férfi ment a dolgára, ő pedig miután
kortyolt párat az elkészült teából, levéve szemüvegét megdörzsölte egy
kicsit az orrnyergét, majd fáradtan lehajtotta a fejét az asztalra.
Érezte, hogy nem csupán az őt elért átok miatt ilyen kimerült. Nem tudta
még kellően irányítani a rendelkezésére álló mágiát, éppen ezért most
különösen legyengítette, hogy ekkora koncentrációval és ilyen mértékű
erőben kellett alkalmaznia. Olyan érzés volt, mintha a benne lévő energia és
lüktetés hirtelen lemerült volna egy kicsit – erre a gondolatra még így,
félálomban is elmosolyodott.

Legközelebb már csak arra eszmélt, hogy valaki megfogja, majd enyhén
megszorítja a vállát. Halkan felsóhajtott, mikor rájött hol is van, majd
felemelte a fejét, és rátekintett a mellette álló férfire, de csupán egy jól
behatárolt fekete foltot látott belőle, s nem igen sikerült kivennie az
arcvonásait. Aztán rájött a megoldásra. Felvette az asztalról a szemüvegét,
majd visszaillesztette a helyére. Ekkor tudatosult csak benne, hogy a lába
mostanra már elviselhetetlenül fájt. Elfintorodott, és hirtelen nem is értette,
hogyan volt képes aludni.
– Elkészültem – mondta Piton, miután látta, hogy Harry végre tökéletesen
felfogja jelenlétét. – Fordulj egy kicsit kifelé – azzal odaadta a fiú kezébe a
tégelyt, és egy másik kisebb fiolát. – A bájitalt idd meg. Segíteni fogja a
gyógyulást. Az elixírrel pedig alaposan kend be a sebszéleket. Ezzel majd
rövid időn belül összehúzódik, és feloldja az átok hatását. Még kétszer
ismételd meg három órás időközönként.
– Köszönöm – mondta Harry, azzal jobban szétszakította a nadrágját, hogy
hozzáférjen a sérüléshez, mire egy pillanatra a levegő is benne szorult.

231
A lyuk egészen megnőtt azóta, ha nagyon akarná, már egy kisebb ököl bele
is férne. Erősen grimaszolva látott neki a műveletnek, miközben Piton egy
biccentés után, mellyel köszönetét fogadta, leült vele szemben, majd
felmelegítve az előzőleg elkészített kávét, kortyolgatni kezdte. Miután
Harry végzett, és már nem csupán a fájdalmával foglalkozott, visszazárta a
tégely tetejét, s megtisztította a kezét. Mielőtt figyelmét Pitonra irányította
volna, ismét lekapta a szemüvegét, s megdörzsölte szemeit,
kimerültségének hála ugyanis látása már a lencse segítségével sem volt
tökéletes.
A bájitalmester eltűnődve figyelte.
– Nem gondolkodtál még rajta, hogy mennyire hátrányosan érinthet a
szemüveged? Amennyiben összetörik, vagy elhagyod, lényegesen
védtelenebb lennél. Márpedig egy ilyen gyenge pontot, nem engedhetsz
meg magadnak.
Harry visszaillesztette az említett eszközt a helyére, s immár úgy nézett rá
fel, hogy képes volt tisztán kivenni az alakját.
– Tudnál rajta segíteni? – kérdezte. Valóban nem bánta volna, ha többé nem
szorulna rá a szemüvegére. Megtapasztalta már a Piton által említett
hátrányt, kezdve az esőcseppek megmaradásával a felületén, a
bepárásodáson át a lencse eltöréséig. Mindeddig azonban nem foglalkozott
vele, hiszen úgy tudta, ezt a problémát a varázslat sem képes orvosolni.
Emellett a kontaktlencse sem jelentene praktikusabb megoldást.
A férfi hümmögött egyet.
– Csak a bájital nem jelentene megoldást. Szükség lenne egy ráolvasásra,
vagy valamiféle bűbájra.
Harry széttárta a karját.
– Akkor miről beszélünk?
– Gondolkozz, Potter! – szólt rá Piton némileg ingerülten. – Az erőd
mostanra talán Dumbledore-ét is meghaladja. Amennyiben elkészítem a
bájitalt, míg te a segítségemmel összekombinálsz néhány már létező igét,
akkor megoldhatjuk a problémát.
Harry eltűnődött. Egyáltalán nem volt rossz ötlet, és ha Piton szerint
sikerülhet, ám legyen.
– Próbáljuk meg – mondta.
A férfi láthatóan már el is gondolkodott a megoldáson.

232
– Külön kihívás lesz – dünnyögte, s ez mintha elégedettséggel töltötte volna
el. – Úgy látszik, te sok ilyen helyzettel látsz el. Egyébként is gyakorolnod
kell még a pálca nélküli varázslást, ha jól emlékszem. Így semmi akadálya
nem lenne annak, hogy ezzel is foglalkozzunk.
– Rendben – egyezett bele Harry. – S ha már erről van szó, Anusha
jegyzeteit is át kell néznünk, ezért nem ártana, ha ezúttal te tennéd
tiszteletedet a Grimmauld téren.
Piton megfeszült egy kissé.
– Szerinted ez bölcs dolog lenne?
Harrynek nem kellett magyarázni mire gondolt.
– A Rendtagok már tisztában vannak Dumbledore halálának
körülményeivel. És ha még nem is kedvelnek, ami valljuk be, nem lenne
túlzottan új a számodra – folytatta mindenféle gúny nélkül, csupán a
tényeket ismertetve –, azzal tisztában vannak, hogy a mi oldalunkon állsz,
és már sokszor segítettél nekünk. Amúgy meg – vont vállat –, a ház az
enyém. Azt hívok oda, akit akarok. Csupán fel kell majd oldanom, a
korábban miattad vont plusz védelmet. Addig ugyanis nem juthatsz be.
– Rendben van – egyezett bele Piton, pár perc hallgatás után. – De
számítanod kell rá, hogy a Nagyúr bizonyára sűrűbben fog magához
szólítani, mint minden halálfalóját, a mai eset után. Ugyanis alighanem
dühödten próbál majd visszavágni valamilyen módon, és elfogni téged.
– A ti Nagyuratok egy nagy marha! – vágta rá Harry Piton megjegyzésére.
– Folyton a szenvedésemet akarja látni, és elérni, hogy megalázkodjak
előtte, ahelyett, hogy legalább megkísérelt volna egy Avadát rám mondani,
amivel egy csapásra elintézné a problémáját.
Piton kicsit meghökkent, majd halványan elmosolyodott.
– Nem vitatom. De valljuk be, talán mindezidáig pont ez volt a szerencséd.
– Hm. Ott a pont – morogta Harry.
Erre már a férfi felnevetett. Rövid, és éppen csak hogy vidám, de akkor is
nevetés volt. Harry félrehajtott fejjel figyelte.
– Furcsa téged nevetni látni – jegyezte meg.
Piton ugyan nem szólt rá semmit, de egy cseppet sem rontotta el a
megjegyzés a kedvét, igaz azért visszatért szokásos arckifejezéséhez.
– Az utóbbi időben te se sűrűn engeded meg magadnak ezt a gesztust –
vizsgálgatta a fiú arcát sötét tekintetével.

233
– Valóban – viszonozta a pillantását Harry. – Mostanában nem sok okom
volt az örömre.
Piton már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, amikor fájdalom hasított
az alkarjába, és égni kezdett a Sötét Jegye. Jobb kezével önkéntelenül is
odakapott, s fintorogva nézett Harryre.
– Megmondtam. Máris szüksége van a halálfalóira – állt fel a férfi. –
Valószínűleg a Nagyúr a következő két hétben alaposan le fog kötni. Az azt
követő napokban azonban felkereslek a főhadiszálláson, addig törd meg a
védelmi varázst, aztán pedig maradj nyugton. Lehetőleg ne csinálj semmit,
csak Ms. Grangerrel tanulmányozzátok a könyvet és jegyzeteket. – Kezét
még mindig égő jegyére szorította, miközben végigmérte a megviselt fiút. –
Rád fog férni az a két hét.
Harry csak fásultan bólintott.
– Remélem, eljön majd az az idő, amikor tőled is azt hallhatom, hogy
kimondod: Voldemort.
Piton már távozó félben volt, ám erre a megjegyzésre még visszafordult.
– Alig várom már, Harry. Alig várom – ismételte maga elé, miközben
végigsietett az előszobán, hogy elhagyva a házat hoppanálhasson.
Harry pillanatnyilag nem tudta mit kezdhetne Anushával, hiszen majd csak
a Grimmauld téren lesz lehetősége megkérni a Rendet, hogy
gondoskodjanak a lány temetéséről. Különben sem volt vele tisztában,
vannak-e rokonai, akiket értesítenie kellene. Ezért fogta a Piton által
készített csodaszert, és bicegő léptekkel ő is elhagyta a menedékül szolgáló
házat.

A főhadiszálláson sokan ébren voltak, nem törődve a késői időponttal.

Tanácstalanul álltak a tények előtt, melyeket az Anusha Brown házából
hazatérők osztottak meg velük. Lupin aggódva beszélgetett Mr. Weasleyvel,
de őrjítő tehetetlenségük mit sem változott. Ginnyvel alig lehetett bírni,
Hermione Ronnal beszélgetett, miközben igyekeztek nyugtatgatni a vörös
hajú lányt.
– Ha valaki még ezt is túlélhette, még ha a középpontjában is volt, az Harry
– vigasztalta húgát Ron.
– Sőt, könnyen lehet, hogy ő maga idézte elő – tódította Hermione, aki
szavai ellenére legalább ugyan annyira tördelte a kezeit idegességében, mint

234
a fel-alá mászkáló Mrs. Weasley, aki hogy elterelje figyelmét, ételt,
szendvicseket, teát és kávét készített, s osztogatott szorgalmasan.
– Ezt jól mondtad! – szólt oda a fiataloknak Mordon, elkapva a szavaikat.
– Látod! Pedig Rémszem aztán túlélt már egy s mást - kapott a
megjegyzésen Ron.
Mikor aztán a frissiben kihelyezett apró kis jelzőbűbáj, mely azt a célt
szolgálta, hogy azonnal tudjanak róla, ha valaki érkezne, mint egy csengő
hangja végigsöpört a bent lévőkön, és fordultak is az ajtó felé.
Harry teljesen kimerülten, véres talárban toppant be a régi Black kúriába.
Mikor felnézett, némileg megrökönyödve látta, hogy mekkora élet van még
ilyenkor is a házban. Aztán persze leesett neki, hogy valószínűleg érte
aggódtak, és fásultan készült fel a várható kérdésözönre. Jobban örült volna,
ha nem veszik észre, hogy nincs otthon.
Mindenesetre a Rendtagok között a megkönnyebbülés moraja futott végig,
ahogy meglátták épségben visszatérni a fiút. Ginny csak nézte Harryt,
ahogy láthatóan nem a legjobb formában megtorpan az előtérben, miközben
mérhetetlenül megkönnyebbült, és igyekezett minden formában magába
fogadni és érezni a közelségét. Lassan indult meg Harry felé, s jól tudta,
nem sikerül majd uralkodnia hevességén és ki fog belőle törni az idáig
halmozódó feszültség. Ahogy odaért kedvese elé, indulatosan püfölni
kezdte annak mellkasát, és a szavak valósággal kitörtek belőle.
– EL TUDOD KÉPZELNI, MENNYIRE AGGÓDTAM?! – s igyekezett
visszatartani könnyeit. Harry nem ellenkezett, nem tett semmit, csak némán
hagyta, hogy folytassa. – Elmentünk Anusha házához is, hát had ne
mondjam, mit találtunk ott! Minden romokban, vér és törmelék. És szabad
tudnom, mért nem hívtál minket, hogy segíthessünk?! Szerinted minek
csináltuk meg azt az átkozott Aiderat?!
Harry most már megmozdult. Lefogta a kezeit, és hogy a szóáradatot is
megállíthassa, emelt hangon mondta.
– Igazán oda kellett volna hívjalak titeket is, mikor még abban sem voltam
biztos, hogy Pitonnal megússzuk?! Voldemort is ott volt, Ginny – a lány
erre megremegett, és a levegőt is benntartotta. – Nem gondolod, hogy
odahívom a szeretteimet, a barátaimat, hogy megölhesse, s engem zsarolva
kedvére kínozhassa őket! – észre sem vette, hogy a végére már ugyan úgy
kiabált, mint az előbb a lány, aki most kissé hátrébb húzódott. Harry
dühösen engedte el, majd egyik kezével beletúrt már eddig is jócskán zilált

235
hajába. Lába, bár enyhébben, mint rövid alvásából ébredése után, még
mindig meglehetősen fájt, így sántítva sétált el a legközelebbi fotelhoz.
– Átvert a csaj mi? – kérdezte Ron megtörve a csendet, miközben ő is
aggódva figyelte milyen nehézkesen mozog barátja.
– Nem – rázta a fejét Harry, miután egy sóhajt hallatva leült. – Ő mentett
meg. Feláldozta magát értem – mondta. – Ő… ő szeretett engem – szólt
sokkal halkabban, még mindig a történtek felett hitetlenkedve.
Ginny csak nézett, Hermione pedig halkan megkérdezte.
– Anusha meghalt?
Harry felnézett.
– Lucius Malfoy ölte meg. Persze nem egészen így tervezte.
– És – nyelt egyet Ginny –, szerelmes volt beléd?
– Minden bizonnyal. Máskülönben nehezen tudom elképzelni miért mondta
azt amit, és miért rántott el az átok útjából, hogy az helyettem őt találja el –
felelte Harry. Nagyon nem érezte jól magát. Bár ezúttal akaratlanul, és
teljesen váratlan módon, de mégis ő volt a felelős Anusha haláláért. Alig
ismerte a lányt, és éppen ezért fel nem foghatta, hogy az hogyan lehetett
annyira elvakult, hogy még így is szerette őt. Bár az is igaz, hogy ő sem
ismerte Cedricet, mégis meghalt volna még helyette is. Na de neki ez volt a
sorsa, az átkozott jóslat ezt írta elő, míg ez a lány még olyan fiatal és szép
volt. Fáradtan lehunyta a szemét.
– Hallhatnánk az egész történetet? – kérdezte Remus csendesen.
– Ó, hogyne – felelte Harry, majd kissé feljebbült, hogy kényelmesebben
elhelyezhesse a lábát, ami éppen kellemetlenül feszült. Bizonyára amiatt,
hogy az elixír hatására lassan, de biztosan összehúzódik, gondolta magában,
s le is pillantott, hogy ellenőrizze, hol is tart jelenleg.
Ahogy barátai követték a tekintetét, és meglátták a sebet, felszisszentek.
Ginny azonnal előtte termett, és leguggolva hajolt a combja fölé, hogy
megvizsgálhassa. Nem is érezte jól magát a ténytől, hogy idáig eszébe sem
jutott, hogy egyáltalán leellenőrizze nincs-e komolyabb baja Harrynek.
– Mért nem szólsz, hogy egy ekkora sérülés van a lábadon?! – szólt
ingerülten, ám amikor emelte a pálcáját, hogy összeforrassza a sebet, vagy
legalábbis megpróbálkozzon vele, a fiú rövid időn belül másodszorra fogta
le a kezét.
– Ne! – Ginny kérdőn, és határozottan mérgesen nézett fel rá. – Ez a
halálfalóknak egy továbbfejlesztett szúró átka - magyarázta Harry, és a

236
rendtagok felé fordult. – Amint áthalad rajtad – nem mintha ez nem lenne
éppen elég –, meglehetősen nagy lyukat hagy, és amíg egy összetett
kenőccsel le nem kezelik, a seb folyamatosan tovább tágul. Hiába
forrasztanád össze, mert a sérülés újra kitágulna.
– A szemétládák – morogta Alastor.
Harry lehajolt egy kissé, hogy megnézze, jelenleg mekkora a seb.
– Most már egész szép – dünnyögte.
– Egész szép?! – hápogott Ron.
– Ezt úgy értsük, hogy te már kezelted? – kérdezte Hermione sápadtan, s
igyekezett nem nagyon odanézni.
A fiú felpillantott.
– Igen. Pitonnak egy órájába telt, de megcsinálta – azzal előhúzta a
zsebéből a kenőcsös tégelyt.
– Akkor mégis mekkora volt? – kérdezte Ginny, miközben elvette
szerelmétől a csodaszert, és egy pillanatra szemügyre vette, majd azonnal
ismét Harryre figyelt.
– Hagyjuk – legyintett a fiú. – Elmesélném, amire kíváncsiak vagytok,
aztán megyek lepihenni. Nagyon kimerített, hogy kénytelen voltam mágia
kitörést alkalmazni.
Ron ezt hallva enyhén elvigyorodott.
– Tehát nem trafáltunk mellé. Te okoztad azt a nagy felfordulást.
Barátja bólintott.
– Igen, én. Elég érdekes csapdát állított fel nekem Voldemort, és csak így
tudtam kitörni. Aztán vett egy mély levegőt, és belefogott. Mindent
elmondott egészen onnantól, hogy Pitonnal találkozott, odáig, hogy valakire
szeretné rábízni, hogy elrendezze Anusha temetését.
– Bízd csak ránk, Harry – mondta Mr. Weasley. – Elvégre neki
köszönhetjük, hogy itt vagy.
– Igen – szólt csendesen a fiú. – Neki.
– Perselus igazán jó szövetségesednek tűnik – nézett rá Lupin, hogy
gyorsan elterelje Harry gondolatait a lány önfeláldozásáról, ugyanis nagyon
jól látta, hogy a fiú lelkében komoly nyomot hagyott a dolog.
– És az én alakomban volt – fintorgott Ron.
Harry fel sem vette a megjegyzést, csupán hümmögött egy sort, majd azt
mondta.

237
– Piton nem futamodik meg egykönnyen, és sokkal erősebb, mint ahogy azt
a „kollégái” gondolják. Habár sejtéseik lehetnek, mert határozottan tartanak
tőle, na meg nem is véletlenül foglalja el már jó ideje Voldemort egyik
elsőszámú emberének a posztját. Bármennyire is hihetetlen még az én
számomra is ezt kimondani, de tényleg megbízom benne. A segítségével
sokat léptünk előre, és a köztünk lévő gyűlölködő viszony is rendeződni
látszik. – A beszámolója után, Harry valóban nem vágyott már másra, csak
egy kis pihenésre. Mikor felállt, kissé bizonytalanul indult az emeletre, és
arcáról lerítt, hogy nem csupán a fizikai sérülések viselték meg.
– Ne segítsünk? – kérdezte Hermione és Ron egyszerre.
– Biztos, hogy jól vagy? – toldotta meg Remus.
– Jól vagyok – vágta rá Harry, szinte azon nyomban, hogy Lupin befejezte
mondatát, mintha pontosan tudta volna, hogy ezt kérdezik majd.
– Hogyne… – bólintott egyet a férfi.
Elég régen ismerték már Harryt ahhoz, hogy tudják, mikor jobb békén
hagyni.
– Ó, még valami – fordult vissza a fiú, és arca nagyon komoly volt, ahogy
szembenézett az előtte álló Rend tagokkal. – Előreláthatóan nem egészen
három hét múlva, Piton idelátogat. Nekem fog segíteni. Ismét teljes jogúan
használhatja majd a főhadiszállást – jelentette Harry, és egész
viselkedéséből kitűnt, hogy nem fog figyelembe venni semmilyen
ellenvetést. Igaz, ahogy ránéztek a fiúra, nem is készült egy tag sem erre.
Mindenki számára nyilvánvaló volt, ha valakinek, hát Harrynek meglenne
az oka, hogy ne akarjon egy fedél alatt lenni a férfivel. De ha ő a háború és
győzelem érdekében hajlandó vele együtt dolgozni, akkor nekik nincs joguk
közbeszólni. – Ha lehet, adjátok ezt tovább a többieknek is – mondta még
Harry, mire azok rábólintottak. – Remus, Hermione – nézett az említettekre
–, holnap beszélhetnék majd veletek? – kérdezte egészen más hangon.
Ez már nem határozott kijelentés, majdhogynem parancs volt, csupán egy
barát kérése.
– Természetesen – felelte azonnal Lupin. – Majd csak két nap múlva lesz
dolgunk, úgyhogy ne aggódj, elérhető leszek.
Hermione is bólogatott.
– Igen, én is Harry. Persze.
A fiú halványan elmosolyodott.
– Köszönöm.

238
– Ginny – nézett a lány felé, aki már oda is lépett, és megfogta a fiú kezét. –
Rád pedig már most is nagyon nagy szükségem lenne – mondta, mire
kedvese máris kicsit hozzásimult, és hálás volt, amiért Harry nem zárkózik
el. – Arra, hogy velem légy – folytatta a fiú halkan. – De kérdezni még ne
kérdezz.
Ginny gyengéden megszorította a kezét, hogy érti, és elindultak felfelé,
miután elköszöntek a többiektől.
A szobájában Harry lezuhanyozott, tiszta pólót vett, amiben majd aludhat,
egy egyszerű alsónadrággal, majd miután Ginny begyógyította pár sebét, a
lánnyal együtt befeküdt az ágyba, szorosan magához vonta, s miközben
szerelme a homlokába lógó selymes tincseket simogatta, álomba merült.

Az elkövetkező két napban Harry kellően kipihente magát. Hermionéra

rábízta a jegyzeteket és a könyvet, amit Anushától hoztak, de nem hagyta
egyedül a dologgal. Együtt gondolkodtak, és próbáltak rájönni miről is szólt
pontosan a pálca készítés varázslata. Nem haladtak túl gyorsan, de ezúttal
nem is idegeskedett emiatt, mert tudta, hogy Piton megérkeztével új
lendületet kapnak, és remélhetőleg megoldják a kérdést. Eközben Lupinnal
arról beszélgetett, milyen edzések és képzés vár majd rá a bájitaltanár
vezetésével, aki láthatólag nagyon otthon van a pálca nélküli varázslatok
terén. Végül Ginnyt is bevonva elmesélte, mit javasolt Piton a látásával
kapcsolatban.
A lány, mint gyógyító kicsit szkeptikusan fogadta, bár azt elismerte, hogy
egykori tanáruknál senki sem ért jobban a bájitalokhoz, s amennyiben a
segítségével Harry valóban képes lesz pár gyógyító és látásjavító
ráolvasásra, végül is elképzelhető.
– Ha már a szemüveget is leteheted, azt hiszem végkép érdekes élmény lesz
a tekintetedbe nézni – mondta a lány elgondolkodva. – Már nem lesz ott az
üveg és a keret, zavaró tényezőként.
– Engem elsősorban inkább azért érdekel, mert ha sikerül, nem kell félnem,
hogy felhasználhatják ellenem. Bárhonnan is nézzük, elég nagy hátrányt
jelentene, ha véletlenül szemüveg nélkül találnám magam.
– Persze, persze – dünnyögte a lány, majd elvigyorodott. – Ráadásul már
most is hihetetlenül szexi vagy, de anélkül meg! Bár kicsit furcsa lesz
megszokni.
Harry zavartan nézett rá.

239
– Javíthatatlan vagy.
Ginny felnevetett, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja.
– Nem. Csak szerelmes. És tisztában vagyok az értékeiddel. Mint például
azzal, hogy ha ennél is vonzóbb lennél, már letámadnának az utcán járókelő
nők.
Harry megcirógatta az arcát.
– Teljesen bolond vagy, ugye tudod? – kérdezte kedvesen, majd az idáig a
lány arcán játszó kezét a mélyvörös tincsekbe simította, és magához húzva
a fejét, hosszan, szenvedélyesen megcsókolta.

20. fejezet - Fawkes visszatér

Nem látszott rajta kezdetben semmi, ám hamarosan feltűnt a barátainak,

hogy még sincs minden rendben Harryvel. Igyekezett fesztelenül
viselkedni, úgy, mint máskor, mikor azonban nem figyelt oda magára
eléggé, tekintetéből tanácstalanságot lehetett kiolvasni. Előfordult, hogy
megfeledkezve magáról elgondolkodva ücsörgött a többiek társaságában,
oda sem figyelve igazán, hogy miről folyik a szó. Lupin egyre többször
szólította fel, a véleményét kérve úgy, hogy Harry vagy meg sem hallotta,
vagy fogalma sem volt róla mi volt a megbeszélés témája. Mikor az ikrek
bolondoztak, és Ronék is igyekeztek felvidítani, vagy legalább száz
százalékosan bevonni a társalgásba, mindig mintha egy kicsit kívülállóként
figyelte volna őket. Ekkor történt, hogy bár Piton is a lelkére kötötte, hogy
ne csináljon semmit, és be kellett vallania, vajmi kevés kedve is volt hozzá,
de nagyon úgy tűnt, hogy Joneséknak szüksége lenne a segítségére. Ez
pedig, egy pillanat alatt eldöntötte a kérdést Harry számára. Akármilyen
problémája is legyen, a céljaikat mindig szem előtt tartotta. Barátai nem túl
jó szívvel nézték, és engedték, amikor indulásra készült. Így is éppen eléggé
aggódtak már érte. Nem is sejtették, hogy levertségének valódi okai pont az
ő közelségük.
Végül öten indultak el aznap reggel, hogy megakadályozzanak egy félig
mugli lakta település elleni támadást, és kimentsenek egy nőt, akit a hírek
szerint magukkal akartak vinni a halálfalók. Azonban semmi sem úgy sült
el, ahogy tervezték. Voldemort csatlósai legalább tizenhárman voltak, és
már hajnalban támadtak. Harryék a rombolásra és rengeteg mugli

240
lemészárlására értek oda. Kiderült, hogy az a nő, aki különösen érdekelte
őket, az egyik frissiben csatlakozott társuk felesége volt, aki nem túlzottan
támogatta férje választását, így Voldemort szerint akadályozta őt tervei
elérésében, és a halálfalóként való kibontakozásában. Egyszóval nem árt, ha
a boszorkány másnapra halott, és akkor már senki sem köti ide, és tántorítja
el az általa meghirdetett ügytől a varázslót.
– A család és a szeretet csupán gyengévé tesz, és megakadályoz abban,
hogy igazán hatalmassá, és hűségessé válj az eltervezett világrenddel
kapcsolatban – hangoztatta az egyik elvakult halálfaló, amikor Harry szóvá
tette neki, mégis mi a fenét művel.
– Ezt csak azért mondod, mert téged sosem szeretett senki – felelte a fiú.
A túlerővel azonban nem tudtak mit kezdeni. Szerencsétlen nőt nem elég,
hogy megölték, de néhányan közülük meg is erőszakolták. Harry nem
tudott annál rosszabbat elképzelni, mint ilyen becstelenül és megalázottan
meghalni. Undorodva nézte az emberi lét ilyen szintű elfajulását, ahogy
élvezettel kínoztak és romboltak amerre csak haladtak Voldemort átkozott
tanítványai. Tenni azonban, bármennyire is próbálta, már nem sokat tehetett
ellenük. Ahol tudott, törmelékeket távolított el, hogy kiszabadítsa az alá
szorultakat, néhány sebesültet, akiknek nem volt túl súlyos az állapota, még
helyben meggyógyított, s miután a halálfalók visszavonultak, szótlanul
fordult körbe, hogy megnézze, mit hagytak maguk után.

Harry késő délután ért haza a Grimmauld térre. Besurrant a szobájába, és

kimerülten rogyott le az ágyára. Hátradőlt, és a plafont bámulta. Mindene
fájt, és koszos volt. Bánta már, hogy nem hívta barátait mikor elindult.
Megkönnyíthették volna egymás dolgát. Hiábavaló volt a kockázatvállalás,
újra csak ugyan ott tartott, ahonnan elindult, és ez már nem csupán dühvel,
hanem csalódottsággal töltötte el. Bármennyire is szerette volna elkerülni,
de kezdte feladni a reményt. Az átkozott halálfalók sosem fognak elfogyni.
Addig legalábbis biztos, hogy nem, amíg lesznek a varázslók között
olyanok, akik élvezik, ha káoszt okozhatnak, és mások fájdalmát nézhetik.
Mégis milyen eséllyel nézhet így szembe Voldemorttal?
Mélyet sóhajtott, és belemerült borongós gondolataiba. Mindeközben,
ahogy a fent elmélkedő fiú eljutott erre a következtetésre, a konyhában
beszélgetők különös dologra figyeltek fel. Nem messze az asztal mellett
lángcsóva gyúlt a levegőben, és egy gyönyörű madár bontakozott ki belőle.

241
Kitátotta csőrét, s belefogott csodálatos dalába. Csillogó sötét szemeivel
ráhunyorgott a jelenlévőkre, akik megdöbbenve bámulták, majd mint aki
nem találja azt, akit keres, kirepült a konyhából, egyenesen az emeletre. A
Rend tagok azonnal felpattantak, és követték a főnixet. Kíváncsian figyelték
hova tart. Harry szobája előtt megállt, majd egy lángcsóva villant, s már
odabentről hangzott rövid, figyelmeztető éneke.
Lupin a homlokát ráncolta.
– Harry nincs itthon, igaz? – fordult a többiekhez.
Ám ekkor kicsendült a fiú döbbent hangja.
– Fawkes?!
Válaszként felhangzott az ének. Erre aztán már benyitott a népes társaság is
a szobába. Harry az ágyán ült, és farkasszemet nézett a mellé leszállt
főnixszel. Az érkezők nem is tudták mi hökkentette meg őket jobban.
Fawkes felbukkanása, vagy az enyhén szólva megviselt fiú látványa. Harry
feléjük fordult.
– Mi történt? – kérdezte értetlenül. – Hiszen mióta Dumbledore meghalt…
A madár ekkor szomorú dalra fakadt, és fejét ráhajtotta Harry sérült kezére,
mely eddig combján nyugodott, s mély, hosszú vágás volt rajta. Szemeiből
könny szivárgott, lassan begyógyítva a csúnya sebet. A többiek némán
figyeltek. Ők sem értették a főnix felbukkanását, de a fiú állapota most
jobban foglalkoztatta őket. Szeme szomorú volt, száján lemondó mosoly
játszott, ahogy Fawkes dalát hallgatta. Fáradtan, görnyedten ült ágya szélén.
Ruhája koszos, szakadt, bőre tele karcolásokkal, horzsolásokkal, mint aki
legalábbis kavicsokon kúszott. A főnix befejezte énekét, s a sérülés is
behegedt. Fejét most Harryhez fordította, és várakozóan nézett rá. A fiú
felemelte kezét, és végigsimított az aranyló tollakon.
– Remus? – fordultak a zöld szemek bizonyosságért a férfi felé.
Lupin kézbe vette pálcáját.
– Ha jól gondolom, csupán egy dologra van szüksége – mondta, azzal intett
egyet, s a könyvespolc mellett feltűnt egy míves madárülőke, szinte ugyan
olyan, mint egykor Dumbledore szobájában.
A tálcán odakészítve különféle magvak, és víz. Fawkes hunyorított egy
utolsót Harry szemébe nézve, majd kecsesen feszállt, és elégedetten
elhelyezkedett az ülőkén. A jelenlévők hosszan nézték a gyönyörű madarat,
majd a fekete hajú fiú megtámaszkodott, és felállt. Bizonytalan léptekkel

242
indult a főnix felé. Ingatag járását látva a legközelebb lévő Mr. Weasley és
Bill már oda is léptek, hogy segítsenek, de Harry leintette őket.
– Köszönöm, boldogulok - mondta, majd a madárra tekintett. – Biztos vagy
benne, Fawkes? Úgy gondolod, jó gazdád, és társad leszek? Én már
valószínűleg nem fogok túl sokáig élni, te viszont, mint örök életű… – erre
újra énekbe fogott, és jelentőségteljes pillantást vetett az előtte állóra, mint
aki máshogy tudja.
A többiek viszont neheztelően és mérgesen néztek rá utóbbi szavaiért.
Harry megcsóválta a fejét Fawkes reakcióját látva.
– Ahogy akarod – mondta, és végigsimította az állat hátát. – Remélem
érdemes.
– Harry? – szólította meg Remus, aki eddig társaival érdeklődve figyelte a
főnix hűségtételét. – Hol jártál? Mi történt? Borzasztóan nézel ki.
– Hát úgy is érzem magam – morogta a fiú, és visszaült az ágyra. – Csak öt
percet kérek csendben, és összeszedem magam.
Lupin megrázta a fejét.
– Nem kell mindig ilyen erősnek lenned! Nem várjuk el tőled.
– Akkor ez nem lesz nehéz, mert sose voltam elég erős – nézett rá Harry
szomorúan.
Ginny leült mellé, és a karjára tette a kezét.
– De hát… – az érintésére azonban Harry máris felszisszent. A lány gyorsan
elkapta a kezét. – Ne haragudj.
Hermione és Ron egyszerre szólították meg.
– De hát mi történt?
Harry azonban csak makacsul elfordította a fejét.
– Nem akarok beszélni róla. – Fawkes dala ekkor újra felcsendült,
figyelmeztetően. – Jól van, tudom! – villantotta felé a fiú zöld tekintetét.
Barátai csodálkozva néztek rá.
– Te szót értesz vele? – kérdezte Ron.
Harry fásultan legyintett.
– Igen persze, hiszen az éneke… – ám ekkor hirtelen elhallgatott, és ő maga
is döbbenten fordult a madárhoz. Az úgy nézett rá, mint aki jót mulat a fiú
reakcióján.
– Hát úgy néz ki – motyogta. – Ez hogy lehet?
– Rendesen szavaknak hallod? – kérdezte Bill érdeklődve.

243
– Nem – rázta meg a fejét Harry. – Inkább csak… mintha érteném
egészében a jelentését.
Hermione megjegyezte.
– Az előbbi válaszodból ítélve, mintha lekorholt volna.
– Valóban. Mármint… – Harry nem tudta, hogy elmondja-e. Felsóhajtott. –
Nem tetszett neki a hozzáállásom.
– Meg tudom érteni – bólintott rá Ginny.
Harry megrázta a fejét, s hátradőlt az ágyon. Kimerült volt és fásult. Halkan
beszélt, leginkább a plafonhoz.
– A mai nap meglehetősen kockázatos, nagyon kellemetlen, és ami a
legrosszabb, eredménytelen és elkeserítő volt.
– És? – kérdezte Lupin az ágy mellől.
– Tömören ennyi.
– Nem erre gondoltam. Mitől van világ vége hangulatod?
Ezt hallva Harry keserűen felnevetett.
– Világvége hangulat? Hmm… ez jó. Hát, ha a mai nap még nem lenne
elég, az utóbbi kilenc év is megteszi hozzá – válaszolta, majd
felhúzódzkodott, és nagyon komolyan nézett a férfira. – Már nem igazán
reménykedem semmiben, Remus. Fásult vagyok, fáradt és fáj mindenem.
Már csak azt várom, hogy legyen már vége. Az életem az örökös, átkozott
harcról szólt, amiben eddig csak én vesztettem. Ami mondjuk nem is csoda,
hiszen Voldemortnak nincs is semmilye, amit elveszthetne – rántotta meg
erőtlenül a vállát. Alaposan tett róla, gondolta magában, ahogy eszébe jutott
szerencsétlen nő sorsa. Talán ő még visszafordíthatta volna a férjét, de
Voldemort nem enged meg ilyen gyengeséget.
Ginny szomorúan, és szeretettel nézett rá. Gyengéden megsimította a
Fawkes által gyógyított kézfejét, hiszen arról tudhatta csak biztosan, hogy
nem fáj neki.
– És mi?! A barátságunk?! Ginny! Remus! És a Rend! – sorolta Hermione
ingerülten. – Nem jelentünk semmit!? Nem számítunk?
Harry összerezzent szavai hallatán, és ránézett a lányra. Hermione
szemeiben azonban csak aggodalom, kétségbeesés és érzelmek tömkelege
volt olvasható, egyáltalán nem a szemrehányás.
– Már jó ideje csak miattatok csinálom, Hermione – felelte csendesen. – És
azokért, akik már az életüket adták a Voldemort elleni harcban. Nagyon
sokáig hajtott a bosszú a szüleim, Sirius, Dumbledore, Hagrid miatt, s ez

244
még talán nem is enyészett el. De annyi minden történt már velünk… –
rázta meg a fejét. – A halálfalók mai akciója… látnotok kellett volna,
milyen állapotot hagytak maguk után. Sokan vannak. Még mindig.
Mielőtt még folytathatta volna, Remus közbeszólt.
– Magunkra hagynátok Harryvel egy kicsit? – hangja halk és rekedt volt.
Hermione és Ginny szeme enyhén vöröslött, ahogy Harryre meredtek, és
hallgatták, mit mond. Ron is furcsán nézett, de most mindnyájan
rábólintottak Lupin kérésére. Miután elhagyták a szobát, mégsem mentek
el. Maradtak, hogy hallják a beszélgetés folytatását. Már így is
valamennyien rémültek voltak, tudni akarták mi történt. Remus leült Harry
mellé az ágyra, és egymásra néztek.
– Hagrid elvesztése volt az utolsó csepp? Az, ami utána Anushával történt,
és a mai nap? Az sodort ebbe a kilátástalanságba?
– Én szóltam, hogy nem szeretnék beszélni.
– Most viszont beszélgessünk! És válaszolj, kérlek, mert csak kétségbe
ejtettél mindenkit, holott nem hiszem, hogy normálisan végiggondoltad a
szavaid jelentőségét.
– Ha tudnád, hányszor gondoltam már végig, és mindig ugyanoda jutottam
– csattant fel Harry ingerülten, és felállt. Odasétált az ablakhoz, és kibámult
a sötétségbe. – Nagyon szeretem Hermionét és Ront, testvéremnek tekintem
őket. A Weasley család mintha a sajátom lenne. Téged szinte már apámként
tisztellek és szeretlek, Ginnyt pedig szerettem volna egyszer felségül venni.
De egyre csak azt látom, hogy minden hiábavaló. Olyan, minthogyha egy
kórral hadakoznál, amiben meggyógyítasz egy embert, de közben már öt
másik ismét beteg. – Itt elhallgatott egy időre, majd visszafordult a
csendben várakozó Remus felé. – Mindazon okoktól, amiket említettél,
csak gyengébb lettem és keserű. És én magam is túl sokszor voltam már
közel a halálhoz. Hányszor játszhatom még ki? Közel voltam hozzá, hogy
elveszítsem önmagam. Lestrange megölése – mondta csendesebben, majd
hangja ismét erőteljesebbre váltott. – Soha többet nem akarok úgy érezni.
Soha többet nem akarok gyűlöletből vagy bosszúból ölni! Elhatároztam,
hogy nem fogok a csata végén egyedül meghalni. Magammal viszem
Voldemortot is.
– Nem – fogsz – meghalni! – kiáltotta az arcába hajolva Remus, miután ő is
felállt. Az odakint hallgatózók halottsápadtak voltak, akár csak Lupin, aki
nem akarta hagyni, hogy Harry ennyire reménytelen maradjon. – Akkor

245
most hagy mondjam el, én hogy látom és érzem. Úgy gondolom, hogy az
hogy itt vagy, erőt és kitartást ad a Rendnek és a barátaidnak, mert te magad
képviseled ezeket. Dumbledore tiszteletreméltó, hatalmas mágus volt, de
téged mindennél többre tartott.
– Persze, hiszen…
– Nem! Messze nem amiatt, mert rólad szól a jóslat. Magadért becsült és
szeretett. És biztos vagyok benne, hogy valamennyi barátod nevében
beszélek, ha azt mondom, bármelyikük szívesebben kockáztatja az életét
veled, mint hogy a te meglátásaid szerint biztonságban legyen nélküled.
Tudom, mert én ugyan így érzem. Fogalmam sincs mi történt pontosan,
amiért ilyen gondolatok fordultak meg a fejedben, vagy csak a fáradtság
beszél belőled. De amit mondtam, abban teljesen bizonyos vagyok, és hidd
el, értem mindazt, amit elmondtál.
Erre már a többiek is úgy gondolták, hogy ideje visszajönniük. Kinyílt az
ajtó, és az élen barátaival mind odaléptek hozzájuk. Ginny könnyezve ölelte
magához, olyan szorosan, mint aki sosem akarná többé elengedni. Fejét
Harry vállgödrébe fúrta, míg a fiú lehunyta szemeit, és próbált nem figyelni
a fájdalomra. Ekkor érezte, hogy két másik ember áll meg közvetlenül
mellette. Felnézett, és a vöröslő szemű Hermionéval, s a komoly tekintetű
Ronnal találta magát szemben.
– Harry – szólalt meg Ron –, ugye te sem gondolod, hogy éppen most
fogod feladni! Mindig ott voltál, ha kellett, és segítettél, holott neked sokkal
nagyobb problémáid voltak. Támogattál, mikor be akartam lépni a kviddics
csapatba, tanítottál a DS-ben, hányszor békítgettél Hermionéval –
mosolyodott el. – Edzettél velem, miután kitudja hanyadszorra
megmentetted az életemet. Igaz, hogy melletted sosem volt unalmas az élet,
de pont ez volt a lényeg! A kalandok, a barátság – majd ismét egészen
komoly arccal folytatta. – Fogadd el tőlem, ha azt mondom, hogy a
testvérem vagy! Minden tekintetben.
Harry hirtelen nem tudta, mit válaszolhatna erre. Természetesen tisztában
volt a saját érzéseivel, és barátjáét is minden tekintetben tiszteletben
tartotta, de amit most elmondott neki…
– Ahogy nekem is! – szakította félbe gondolatait Hermione. Ginny is
megnyugodott kissé, így kiengedte Harryt a karjai közül, és szorosan mellé
állva ő is a barna hajú lányra nézett. – Nekem sosem voltak barátaim, ti
voltatok az elsők, akik elfogadtatok, és hála nektek, sokat változtam. Te

246
vagy a legjobb barátom, Harry. Megértjük egymást, hasonló az észjárásunk.
Mikor nekünk már világossá válik a dolog, és sokatmondó pillantást
váltunk, Ron sokszor csak bambán bámul – mosolygott itt szerelmére, aki
erre oldalba bökte. – És tudod, az ember nem igazán szereti, ha az egyetlen
testvére azt mondogatja, hogy meg fog halni.
– Még ha igaza is van? – kérdezte Harry.
– De nincs. Sokkal szívesebben harcolok itt veled, mikor tudom, hogy ha
baj van te vagy az első, aki a segítségemre rohan, mintsem hogy otthon
üljek, aggódjak értetek, és mint mugliszületésű, várjam a halálfalókat. Nem
szeretném, ha ellöknél minket magadtól – azzal bátortalan megölelte a fiút,
aki magához vonta, és szorosan átkarolta. Hermione ráhajtotta fejét a fiú
vállára. Érezte, hogy Harry egy kissé megremeg, és eszébe jutottak
sérülései. – Jaj, ne haragudj! – mondta gyorsan. – Fáj, igaz?
– Nem baj – válaszolta Harry, és nem engedte el.
Kis idő múlva Hermione hátrébb húzódott, és a négy fiatal
összemosolygott.
– Azt hiszem jobb, ha ezt már most megtanulod – figyelte Remus a fiút. –
Később egy rakás fájdalmat megtakaríthatsz magadnak: nem menthetsz
meg mindenkit, Harry. Csak az erős, és elkötelezett varázslók mertek valaha
is szembeszállni Voldemorttal. És hidd el nekem, már kétszer is
meggondolná, hogy hátat merjen-e fordítani neked - mondta sokkal
nyugodtabban.
Mikor Harry felnézett, tekintete ugyan olyan őszinte és tiszta volt, mint
régen, csak a fáradtság és a fájdalom volt benne mélyebb. Bill
elgondolkodva billegett a sarkain.
– Tudod, mikor anyáék és a testvéreim először meséltek rólad, aztán
megismertem az egész történetedet, gondolok itt a nagynénédékre, sokszor
gondolkodtam azon, hogy az ördögben lett belőled ilyen erős, rendes ember,
abban a háztartásban felnőve. Már akkor sem hagytad magad megtörni,
pedig gondolj bele, még csak kisgyerek voltál.
Harry eltűnődve nézte a legidősebb Weasley fiút. Tulajdonképpen ezen még
nem is gondolkodott.
– Mindez alátámasztja, amit eddig hittünk Dumbledore-ral, mikor erről
beszélgettünk. Véleményünk szerint nem csak amiatt van esélyed sikerrel
szembeszállni Voldemorttal, mert fiatal korod ellenére igen nagy erejű és

247
tehetséges varázsló vagy, hanem mert emberségben mióta csak élsz,
magasan fölötte állsz.
Mr. Weasley bólogatott.
– Valószínűleg ezért érint lényegesen mélyebben mindaz, amit átélsz. Időre
van szükséged, de nagyszerűen birkózol meg a problémákkal.

Nem tudni mennyi maradt meg a beszélgetésből Harrynek, s hogy mit

jelentett neki, mindenesetre a hangulata jelentős javuláson ment keresztül.
Barátai végre megtudták, mi zavarta az utóbbi napokban, és örültek, hogy
láthatóan segítettek a problémán. Igaz, a fiú megint alapos gyógyításra
szorult, de mivel lelkileg lényegesen jobban volt, nem tartott sokáig, hogy
rendbe jöjjön.
Néhány nappal később Ron kopogtatott be Harryhez, miután Ginnyt a Szent
Mungóba hívták. Barátja kedvenc helyén, az ablak előtti fotelban ücsörgött,
és elgondolkodva nézte a bóbiskoló főnixmadarat. Még mindig megütközve
gondolt a tényre, és fel nem foghatta Fawkes miért tért vissza, és választotta
őt. Szerette volna megkérdezni a dologról Dumbledore képmását a
Roxfortban, de tudta, hogy erre most kevés esélye és ideje lenne. Harry úgy
érezte, hogy talán hosszú idő óta most a legkiegyensúlyozottabb. Barátai
tartották benne a lelket, és a jóslatról sem feledkezhetett meg. Igaz, a
kötelességtudat erős volt benne, de leginkább az foglalkoztatta, hogy a
szeretteit nem hagyhatja cserben, s ha ő meghalna, az emberek nagy
részében is csökkenne a remény. Hiszen ha Harry nem teszi meg, amit
mindenki elvár, akkor senki. Márpedig Voldemort halhatatlan.
Ron leült vele szemben a másik fotelba, és elvigyorodott.
– Barátkozol újdonsült háziállatoddal?
Harry elmosolyodott.
– Nem hinném, hogy egy főnix hétköznapinak számítana erre a célra –
felelte, majd ránézett a fiúra. – Tudod, nem igazán értem. És nem is tudom,
mit kezdhetnék vele.
Ron bólintott.
– Talán beszélj Dumbledore-ral a festményen.
– Igen, én is gondoltam rá. Majd kikérem McGalagony véleményét.
A vörös hajú fiú egy ideig hallgatott, majd megszólította a másikat.
– Harry! Mond csak, komolyan gondoltad, amikor azt mondtad, hogy
szeretnéd majd egyszer feleségül venni Ginnyt? – hadarta el egy kissé

248
mondanivalóját.
A szemüveges fiú felvonta szemöldökét.
– Ha megérem, és lesz rá lehetőségem, persze. Ezt, mint féltő báty
kérdezed? – vigyorodott el.
Ron viszonozta, majd úgy szólalt meg.
– Nem igazán. És azt is tudom, hogy te lennél az utolsó, aki bárhogy is
megbántaná Ginnyt. Egészen más okból kérdeztem.
Harry kicsit előrébb dőlt, és úgy nézett barátjára. Jól ismerte már.
– Mit találtál ki? – kérdezte.
Ron felnevetett, majd komolyabban folytatta.
– Tudod, úgy gondolom, hogy egyáltalán nem lenne rossz ötlet, ha
megkérnéd. Őszintén szólva, én is sokat gondolkodtam már ezen
Hermionéval kapcsolatban. – Harry csodálkozva nézett rá. – És talán itt
lenne az ideje, mindkettőnknek.
A fekete hajú fiú erre felemelte a kezét.
– Várj! Vegyük át, csak hogy jól értettem-e. Azt mondod, kérjük meg a
barátnőink kezét?
Ron egy picit elvörösödve megvonta a vállát.
– Szereted Ginnyt, nem? Én szeretem Hermionét. Ez egyfajta lehetőség, a
Voldemort utáni életre.
Harry értette, mit akar ezzel barátja, és őszintén szólva, tetszett is neki a
dolog. Egyetlen oka volt csak bizonytalanságának. Egyáltalán nem volt
benne biztos, hogy túléli a Voldemorttal vívott küzdelmet. Aztán eszébe
ötlött, hogy nem befolyásolhatja életét a félelem, és főleg nem egy aljas
feketemágustól. Ezzel megmutatja neki! Őt magát boldoggá tenné a tudat,
ha Ginny igent mond, s tudta, hogy a lánynak nagy örömet okozna vele. És
ki tudja, talán ezért neki is érdemes lesz minél tovább kitartania, és
reménnyel tölti majd el a jövőbeli életének lehetősége Ginnyvel és
barátaival. Fawkes is erre akarta emlékeztetni, és mostanra biztos volt
benne, hogy megjelenésének ideje nem véletlen. Akkor bukkant fel, mikor
Harryben nagyon csekély remény élt a jövőjével kapcsolatban, azon felül,
hogy egyszer szembenéz majd Voldemorttal. Így Ronra nevetett, és azt
mondta.
– Remek ötlet! – Barátja boldogan rávigyorgott. – Rendben van, Ron.
Nagyon szeretem Ginnyt, és szeretném, ha tudná, hogy ha vége ennek a

249
rémálomnak, számíthat rám. És abban is biztos vagyok, hogy Hermione is
ki fog ugrani a bőréből – folytatta Harry.
Erre barátja kihúzódott a fotel szélére.
– Akkor ötöljük ki a haditervet – mondta izgatottan. – A legelső lépés a
gyűrű.
A fekete hajú fiú elmorfondírozott Fawkes színeit figyelve.
– Itt a tökéletes kiválasztásán van a hangsúly, megvenni ezer helyen lehet –
majd egy furcsa ötlet kezdett kibontakozni a fejében. – Ezt hallgasd! –
fordult vissza barátjához. Ron figyelmesen ránézett. – Mit szólnál ahhoz, ha
egyben attól sem kellene tartanunk, hogy a titkolózásunk miatt a lányok
folyton faggassanak, mert őket is belevonnánk?
– Ezt hogy gondolod? – kérdezte Ron érdeklődve.
Láthatóan tetszett neki a lehetősége, hogy leszerelheti Hermione éleslátó
faggatózását.

Harry ravaszul elmosolyodott.

– Mi sem könnyebb. Én elmondom Hermionénak, hogy mire készülök, és
megkérem, hogy segítsen kiválasztani a gyűrűt. Te ugyan ezt teszed
Ginnyvel.
Barátja szeme értőn felcsillant.
– Így semmiképp nem fogják elmondani egymásnak, hiszen lelőnék a
meglepetést, közben segítenek nekünk, ráadásul egyikük sem gyanakodna
rá, hogy mindketten ugyanarra készülünk, még akkor sem, ha közben
egymás között folytatunk megbeszéléseket, hiszen azt gondolják majd,
hogy csupán egyikünk eljegyzéséről van szó.
– Pontosan – bólintott rá Harry.
– Zseniális – vigyorgott Ron. – Kezdhetjük.
A két jó barát összenevetett, és mindketten érezték, hogy most bizony nagy
dologra készülnek, és örültek, hogy ebbe együtt vágtak bele.

21. fejezet - Előkészületek és beszédtartás

Harry abban teljesen biztos volt, hogy Hermione segítségére számíthat, így
elsődlegesen nem ez volt a probléma. Úgy érezte azonban, hogy úgy illik,
ha Ginny szüleivel beszél először lányukkal való terveiről. Ám ahogy lenni
szokott, nem úgy alakultak a dolgok. Odalent a rendtagok éppen

250
megbeszélést tartottak. A legtöbben jelen voltak, így a társalgóban ültek
össze, ahova természetesen Harryt is lehívták. A fiú nem mulasztotta el
megérdekelődni, hogy McGalagony hogyan döntött Liam Grantel
kapcsolatban, akit nyílván már meghallgattak az ügyben, hogy szívesen
csatlakozna hozzájuk. Az idős boszorkány mosolyogva nézett rá.
– Azóta számos kémet lefüleltünk, hála Mr. Grantnek. Furcsa mód remekül
meg tudja figyelni az emberek viselkedését, és még Scrimgeour nem
feltétlen vette készpénznek, amit mondott, addig a mi információinkkal
összeadva sikeresen kivontuk őket a forgalomból. Hasznos tagja lesz a
Rendnek. Igaz, a főbb jelentéseit majd neked szeretné tenni – biccentette
kicsit oldalra a fejét McGalagony –, bár ennek gondolom nem lesz
akadálya.
Harry feszengve viszonozta a szúrós pillantást.
– Sajnálom. Sokan gondolják úgy, hogy én lennék a Rend vezetője.
Beszélek vele, hogy inkább…
Az igazgatónő megrázta a fejét.
– Erre semmi szükség. Tökéletesen megfelel így. Két hét múlva esedékes
egy teljes körű gyűlés a Promised házban – ahonnan természetesen Ms.
Brownt már a megérkezésed után pár perccel elszállítottuk, és megfelelően
eltemettettük –, ahol számos változásról fogunk beszámolni és döntést
hozni.
Harry elgondolkodva bólintott. Rendben, rajta nem fog múlni. Ekkor a fiú
nem kis meglepődésére – mintha Fawkes is tökéletesen tisztában volna
vele, milyen gyűlést is tartanak –, néhány perccel gazdája távozása után
felreppent ülőkéjéről, és a következő pillanatban már Harry mellett tűnt fel
ismét, a fotel karfájára ereszkedve, amiben a fiú idáig ücsörgött.
A Rend tagok körében természetesen nem kis feltűnést keltett a főnix
felbukkanása, így Harry kénytelen volt előrébb hozni az új segítőjéről szóló
beszámolóját. Tonks és az ikrek csak vigyorogtak, hiszen ők már értesültek
a dologról, az idősebbek megfontoltan bólogattak, de általánosságban a
csodálkozás volt érezhető. McGalagony is hökkenten fogadta Fawkes
visszatértének hírét és látványát, majd sokkal inkább elégedetnek tűnt.
– Harry, ugye tisztában vagy vele, hogy a főnixek csak olyan nagy erejű
mágusoknak segítenek, akik arra érdemesek, és életükben sokra hivatottak –
szólalt meg végül.
A fiú hökkenten nézte egykori házvezetőjét.

251
– Nem tudtam, tanárnő.
Hermione és Lupin jókedvűen mosolyogtak Harryre.
– Hát, Mr. Potter, ezek szerint sok minden függ még magától, és ebben
biztosan lesz legalább egy feltétlen segítője aggastyán koráig – mondta
nagy komolyan McGalagony, vidáman csillogó tekintettel.
A zöld szemek töprengőn és csodálkozva figyelték a nem mindennapi
élőlényt, mígnem a sötét szemek rá nem meredtek, és egy rövid ének után,
mintha csak elvégezte volna a dolgát, Fawkes ismét köddé vált.
Miután napirendre tértek az új, vagy inkább visszatért névadójuk
megjelenésén a Rend tagok, folyt tovább a tanácskozás, aminek hála Harry
is felhagyott a mélázással. Figyelmesen hallgatta a híreket, ám amikor már
az őt kevésbé érintő és érdeklő témákról tanácskoztak, úgy döntött, mégis
inkább Hermionéval beszél először, hiszen a Weasley házaspár még jó ideig
el lesz foglalva. Észrevétlenül félrehívta hát a lányt, és halkan szólalt meg.
– Hermione, szeretném a segítségedet kérni valamiben.
Barátja azonnal rábólintott.
– Persze, Harry. Miről van szó?
A fiú enyhe zavarral küszködve folytatta.
– Hát tudod, úgy döntöttem, hogy… hogy megkérem Ginny kezét, és…
Idáig jutott el, ugyanis Hermione arca felragyogott, és egy óriásit sikkantva
Harry nyakába ugrott. Vidáman nevetett a kirohanását teljesen váratlanul ért
fiú fülébe.
A tanácskozók elhallgattak és érdeklődve, kíváncsian néztek a két fiatal
felé. Harry mikor ezt észrevette szabadkozóan rájuk mosolygott, miközben
igyekezett kibontakozni az ölelésből.
– Bocsánat, nem akartuk megzavarni a megbeszélést – azzal fogta a még
mindig felvillanyozott lányt, és kivezette az ajtón, maguk mögött hagyva a
sok értetlen rendtagot.
Egyikük kivételével, Ron ugyanis elmosolyodott barátai viselkedésén, mint
egyetlen olyan a jelenlévők közül, aki pontosan tudta, mi váltotta ki
Hermione üdvrivalgását. Odabent még egy ideig csend volt, majd
McGalagony szokásos, szigorú hangja ismét felcsendült.

– Jaj, Harry. Annyira örülök! Ginny nagyon boldog lesz! – lelkesedett

Hermione, immár odakint az előszobában, némileg távolabb húzódva az
ajtótól. Azt azonban már nem mondta ki, hogy a másik ok, ami miatt

252
ennyire boldog, hogy ez azt jelenti, hogy Harry végre már nem gondolja,
hogy mindenképpen meghal a Voldemorttal vívott összecsapásban. Végre
bízik abban, hogy lehet jövője szerelme oldalán. – Én mihez kellek? –
kérdezte izgatottan.
– Nagyjából ugyanakkora lehet a kezetek, így azt szeretném, ha eljönnél
velem gyűrűt választani – mosolygott a fiú.
– Nagyon szívesen! – vágta rá Hermione, majd enyhe nosztalgikus
kifejezéssel az arcán vizsgálgatta az előtte álló Harryt. – Tudod annyira
furcsa. Emlékszem még magunkra, mikor 11 évesen csetlettünk, botlottunk
ismerkedve a varázslóléttel és a világgal. Most pedig itt vagyunk, annyi
dologgal, tapasztalattal a hátunk mögött, és te immár férfiként arra készülsz,
hogy feleségül kérd Ginnyt. És én nagyon örülök, hogy ennek a részese
lehetek, és hogy pont az én segítségemet kéred.
– Erre bizony csak az ember legjobb barátja, és egyetlen nővérkéje
alkalmas, aki nem árt, ha lány, és némi jó ízléssel van megáldva – karolta át
a nevető Hermionét a fiú. – Várom a javaslataidat.
– Természetesen több ékszerüzletet is meg kell néznünk. Én ajánlok, és
véleményezek, te pedig a döntő szó jogán leteszed a voksodat az egyik
mellé. A méret miatt valóban nem kell aggódnod, de úgy lenne a
legpraktikusabb, ha élből megbűvölt ékszert vennénk, ami igazodik a
viselője ujjához.
– Hüm. Ez bizony nem egy utolsó ötlet – gondolkodott el Harry, majd ismét
a barna szemekbe nézett. – Mrs. Weasleyékkel is beszélni szeretnék. Úgy
illendő.
Hermione helyeselt.
– Boldogok lesznek.
– Remélem is. Eléggé izgulok – felelte Harry. – Akkor holnap el is
kezdhetnénk. Mit szólsz?
– Benne vagyok!
Véget ért a tanácskozás, és Harry úgy döntött addig beszél a Weasley
házaspárral, amíg Ginny nem ér haza. A Rend tagok többsége elhagyta a
Grimmauld téri házat, a többiek pedig még kisebb csoportba verődve
beszélgettek. Harry immár idegesen lépett oda a vörös hajú varázslóhoz és
boszorkányhoz.
– Beszélhetnék magukkal egy percet?
Mr. Weasley rosszallóan megcsóválta a fejét.

253
– Veletek, Harry. Veletek – hangsúlyozta a szót.
A fiú zavartan bólintott.
– Ja, persze.
– Gyere, menjünk a konyhába. Molly? – engedte előre feleségét.
Ahogy beértek a helyiségbe, Harry vett egy mély levegőt, és mikor a két arc
felé fordult, belevágott.
– Szóval, én csak szeretném, ha tudnák… tudnátok, hogy úgy döntöttem,
illetve szeretném megkérni Ginny kezét, hogy ha egyszer túl leszünk a
háborún, feleségül vehessem. – A Weasley házaspár döbbenten bámult rá,
ezért gyorsan tovább beszélt. – Én nagyon szeretem Ginnyt, és úgy
gondolom, örülne ha…
– Ebben nem kételkedünk, Harry – szakította félbe Mr. Weasley a zavart
magyarázkodást.
– Istenem – suttogta az asszony könnyes szemmel. A fiú nem tudta, hogy ez
most jót jelent-e, de ekkor Mrs. Weasley odalépett hozzá, és megölelgette. –
Hát persze, Harry drágám. És tudom, hogy ő is nagyon szeret téged –
mondta el-elcsukló hangon.
Mr. Weasley pedig mosolyogva nézett rá.
– Bár már régen úgy tartalak számon, mint a családunk tagját, most mégis
csak azt tudom mondani, hogy isten hozott köztünk – veregette meg
vidáman Harry vállát. – Örülök, hogy elhatároztad magad, és biztos vagyok
benne, hogy nagyon fogsz vigyázni a lányomra, és szeretni őt.
Harry boldogan visszamosolygott.
– Tehát nem bánjátok?
– Már miért tennénk? – nézett rá értetlenül a házaspár.
És ez az értetlenkedés végképp megnyugtatta Harryt, mert ékes bizonyítéka
volt annak, hogy fel sem merült bennük semmilyen kétség.
– Alighanem akkor ennek tulajdonítható Hermione örömkitörése – jegyezte
meg Arthur.
– Igen – bólintott Harry. – Ne haragudj, nektek akartam elsőként
elmondani, de a tanácskozás sokáig tartott, és pont ott volt mellettem,
ráadásul mindenképp a segítségét akartam kérni a gyűrűvásárlásnál. És
persze szeretném, ha nem mondanátok el senkinek, hiszen Ginny még nem
tud róla.
– Persze, drágám – biztosította Mrs. Weasley. – Azért jól megleptél minket.

254
– És ez még nem is minden! – nevetett Harry. Ron még hátravolt. Nem is
csak lányuk, de a legkisebb fiuk is nősülni készült. Erről azonban
természetesen, még nem mondott semmit a házaspárnak.

– Na, hogy ment? – lépett be Ron Harry szobájába, néhány perccel később.
– Simán – vigyorgott barátja. – Hermione, ahogy magad is láthattad,
nagyon örült. A szüleiddel is beszéltem, elvégre arra készülök, hogy
megkérjem az egyetlen lányukat. Szerencsére nem volt kifogásuk.
– Viccelsz?! Miért lett volna? – hökkent meg Ron.
– Hát… nem mellettem van a legbiztonságosabb élete. Na meg bármikor
kinyírhatnak… – vonogatta Harry a vállát.
– Amint vége Voldemortnak, te leszel a legjobb parti a mágusok között –
legyintett a vörös hajú fiú, és lehuppant a barátjával szemközti fotelba.
– Ha, Ron. Ha vége lesz – meg aztán halálfaló is marad elég, gondolta.
– Úgy lesz, Harry. Biztos vagyok benne.
Barátja nem válaszolt, inkább így folytatta.
– És te? Szóljak este Ginnynek, hogy beszélni szeretnél vele, vagy kivárod,
hogy Hermione biztos távolban legyen?
Ron kényelmesen hátradőlt a fotelban.
– Van mostanában valamilyen elintéznivaló, ami elszólítja a közelünkből?
Neked könnyű dolgod volt a húgocskámmal, hiszen előfordul, hogy
behívják a Szent Mungóba. Majd megnézem, holnap hogy oldod meg.
Harry elvigyorodott.
– Igen, hála a hozzáértésének be szokott segíteni, ha gyógyító hiány van.
Pontosabban beteg van a kelleténél több. El kell keserítselek azonban,
nekem van a legegyszerűbb dolgom azzal, hogy Hermionéval elmehessek
holnap. Ezzel pedig teljesítettem jó baráti kötelességemet is, hiszen az alatt
míg elviszem, te nyugodtan beszélhetsz Ginnyvel, és hozzáláthattok a
szervezéshez anélkül, hogy Hermione gyanakodni kezdjen és faggatózni,
miben mesterkedünk. Az ilyet mindig kiszúrja. Engem pedig…
– Senki nem von kérdőre – morogta Ron, befejezve barátja előtt.
– Úgy van – somolygott Harry.
– Akkor maradjon ez a felállás. Amíg ti válogattok, én maradok Ginnyvel.
Tényleg jól jön ez nekem. Hermione azonnal észreveszi, ha titkolunk
valamit. Mellesleg Ginny ugyan ez a kategória.
Harry egyetértően bólogatott.

255
– De vajon hogy csinálja? – kérdezte, épp mikor az egyik említett lépett be
a szobába.
Ginny mosolyogva köszöntötte a két fiút, Ron pedig felállt, megveregette
Harry vállát, és azt mondta.
– Úgy, hogy ismernek haver. Ismernek – majd elköszönt, és magukra
hagyta a szerelmeseket.
– Ki mit csinál? – kérdezte a lány, miközben Harry odalépett hozzá, hogy
köszöntse.
– Csak Hermionéról beszéltünk – s megcsókolta barátnőjét.
– Mert hogy?
– Hogyan képes ennyi mindent megjegyezni a könyvekből – vágta rá, mert
nem lett volna szerencsés, ha elmondja, hogy éppen a lányok jó
megfigyeléséről folyt a szó, amivel rögtön rájönnek, ha titkolóznak előttük.
Mindeközben azonban nem nézett Ginnyre, s ez a lány figyelmét nem
kerülte el. Ahogy az sem, hogy a fiúk előtte többes számban beszéltek, és
Harry iménti válasza sem stimmel igazán ahhoz, amit Ron mondott, mielőtt
kiment volna. Elkapta a fiú kezét, és fürkészően, szigorúan a szemébe
nézett.
– Ki vele, Harry! Tudom, hogy az előbb kerteltél.
Na már csak az hiányzik, hogy csípőre tegye a kezét, és máris Mrs. Weasley
áll előttem – gondolta a fiú.
– Oké, oké – mondta megadóan, és az egyetlen ésszerű, és eszébe jutó
megoldást választotta. – A pontos részleteket Ronnal kell majd
megbeszélned. Ő fogja a segítségedet kérni, ugyanis nagy dologra készül –
ezzel egy árva szót sem hazudott a lánynak. – Ja igen, és Hermionéról van
szó, úgyhogy neki ne említsd. Holnap mindent megtudsz.
Ginny láthatóan megnyugodott, hogy nem Harry titkol előle valamit, annak
pedig főleg, hogy Voldemortnak semmi köze hozzá.

Mire másnap Harry útra készen állt Hermionéval, vásárló körútjukra

indulva, kiderült, hogy milyen gyorsan híre ment a Rend tagok között
Fawkes visszatértének, és mindnyájan nagyon pozitív jelnek vették, hogy a
főnix Harry mellé szegődött. A fiú remek hangulatban töltötte napját
barátnője társaságában, ékszer üzletről üzletre járva, és természetesen
cseppet sem érte felkészületlenül, hogy néhány könyvesbolt útba ejtése

256
után, számos kötettel gazdagodva cipelhette Hermione vadiúj
szerzeményeit.
Ennél azonban sokkal nagyobb örömmel töltötte el, hogy nagyjából a
harmadik üzlet magasságában, ráakadtak egy csodálatos gyűrűre, ami épp
olyan volt, mint akinek szánták. Egyszerű, vidáman megmunkált, eredeti és
gyönyörű. Elképzeléseik szerint méretre igazodott, ha esetleg mégis
nagyobbnak bizonyulna a kívántnál. Harry egy percig sem teketóriázott.
Választott mellé egy mélykék dobozkát, és máris elégedetten süllyeszthette
zsebébe Ginnynek szánt ajándékát. Hermione biztosította róla, hogy remek
választás volt, és még szerencse, hogy a fiúnak nem kell az árral törődnie.
Vidáman, felszabadult hangulatban érkeztek vissza a Grimmauld térre, amit
csak fokozott Harryben, Ron délutáni beszámolója. Megtudta, és látszott is
Ginnyn, hogy örömmel töltötte el a tudat, hogy legjobb barátnője és bátyja
eljegyzésre készülődnek, ugyanakkor csalódott is volt egy kicsit, mert úgy
gondolta, Harrytől biztos jó ideig nem számíthat hasonlóra. A fiú figyelmét
ez nem kerülte el, de ezt most csak megmosolyogta, tudván, mi vár majd a
lányra.
Piton még nem adott hírt magáról, csupán a rendtagok beszámolóiból
értesültek róla, hogy Voldemort alighanem visszavonta az embereit egy
időre, mivel nem történtek nagyobb megmozdulások. Így leginkább
Hermionéval vizsgálgatták a jegyzeteket, edzettek Ronnal, és más dolguk
nem lévén megbeszéltek egy találkozót Neville-ékkel, és az ikrekkel az
Abszol úton. Harry szerette egykori évfolyamtársas barátai társaságát. Mind
annyira mások voltak, és pontosan ezért volt érdekes és vidám hangulatú
valamennyi összejövetelük. Már kivéve persze a Rend gyűléseit, és a közös
rajtaütéseket.

Harry jókedvűen lépett ki az üzletből, mely még így a háború közepén is

sikeresen működött, hála Fred és George kifogyhatatlan ötleteinek. Luna
nyíltsága és őszintesége már egyáltalán nem hozta zavarba, hiszen ő maga
is ugyanúgy állt a dolgokhoz. De az az elvörösödés, amit Ron produkált,
nevetésre késztette. Az Abszol út nem sokat vesztett kihaltságából, ami
Voldemort elismert visszatérte után fogadta az odalátogatókat. Harry
sajnálta, hogy így kell látnia a régen oly nyüzsgő és élettel teli kanyargós
utcát. Bár mostanában, hogy egy kicsit csend volt a halálfalók háza táján,
kicsivel mintha többen lézengtek volna egyik üzletből a másikba sietve.

257
Harry pár pillanattal később, egy közeledő alakra mégis felfigyelt. Mikor
felismerte a férfit, elkomorult, és minden további nélkül indulni készült.
Mindenképpen szerette volna elkerülni a nem kívánt találkozást. Barátai is
biztosan meg fogják érteni, ha magukra hagyja őket, és majd követik a
Grimmauld térre. Scrimgeour azonban sajnos észrevette szándékait, és
gyorsan a fiú előtt termett.
– Reméltem, hogy itt talállak. Szükségem lenne rád. – Harry keresztbe
fonta kezeit mellkasa előtt, s zárkózottan nézett a miniszterre. Az egyetlen
ok, amiért nem hagyta már ott, az a hangjából hiányzó mesterkéltség, s a
kicsendülő őszinte feszültség és enyhe kétségbeesés. – És ezúttal valóban
kérlek!
A fiú erre elhúzta a száját.
– Igazán? Megtisztel – biccentett felé gúnyosan. A fejében azonban
egyfolytában az járt, hogy van pofája még idejönni!
A háta mögött ekkor tűnt fel az ajtón kilépő vidám és népes társaság. Amint
észrevették a szembenálló Scrimegourt és barátjukat, lelohadt arcukról a
mosoly.
– Harry? – szólította meg Neville bátortalanul.
– Minden rendben – fordult feléjük a szemüveges fiú.
Barátai felsorakoztak körülötte, és megvetően szemlélték a minisztert.
– Nézd, Harry! Ezúttal nem rólunk, és a Minisztériumról van szó. Azaz,
hogy közvetve, valamennyire mégis. Az emberek több helyütt kivonultak,
főként hivatalos intézményekhez, és téged követelnek!
Harry erre őszintén megdöbbent.
– Hogy mi?! – nyögött fel egy időben Ronnal.
Scrimegour folytatta.
– Nem fogadják el a mi tájékoztatásunkat. Azt visszhangozzák, hogy tőled
szeretnék hallani a dolgok állását, mert benned bíznak, és neked hisznek-. –
az utolsó szavakat úgy ejtette ki, mintha régóta kísértő rémálma vált volna
valóra. – Ha messzebbre mennek, az aurorok kénytelenek lesznek
megállítani őket. Sokan megsérülhetnek.
Harry még mindig döbbenten nézett az előtte álló férfira.
– Megelégelték a bizonytalanságot – mondta a közelében Hermione. –
Miután bebizonyosodott, hogy korábban is, mikor a Reggeli Próféta és a
Minisztérium hazugnak és őrültnek állított be, mégis neked volt igazad, és

258
ráadásul te vagy a Kiválasztott, úgy gondolom, ez a lépésük nem is olyan
meglepő.
– Azért én megdöbbenek, ha megengeded – szólt oda Ron.
Hermione bosszúsan pillantott rá.
– Csupán arra céloztam, hogy egyértelmű, miért Harrytől akarják hallani,
mi a helyzet a halálfalókkal, és persze Tudjukkivel. Főleg, ha az utóbbi
évekre gondolsz.
Harry Ronra, majd Hermionéra nézett.
– Én tartsak nekik beszédet? Ez idegen tőlem. Nem hiszem…
– Szerintem felesleges ezen izgulnod – vont vállat Luna. – Ahogy én látom,
mindenképp rád vár a feladat. És hát, joguk is van hozzá – mélázott a lány.
– Menjünk – lépett Harryhez Ginny, és bátorítóan megszorította a kezét.
– Menjünk – ismételte a fiú. – Bár fogalmam sincs, mit kellene nekik
mondanom.
– Biztosan megoldod. Gondolj csak a DS-re – mosolygott Neville. –
Vezettél minket, és mindig jól elmagyaráztad a varázslatok lényegét. Sőt,
nem is csak azt.
Harry bizonytalanul rámosolygott, kellemes érzés járta át barátai
támogatása által.
– Oké. Akkor, ahogy látom, mind veled tartunk – összegezte Hermione.
Harry bólintott, majd Scrimgeourhoz fordult.
– Rendben. Számíthat rám. Remélem, lesz eredménye a dolognak, ez a
tüntetésféle, nem hiányzik a háború közepén. De csak ezért segítek! –
nyomatékosította.
– Kivételesen ebben egyetértünk. – morogta a férfi. – Szólok az
embereimnek, hogy tájékoztassák a kivonult varázslókat és boszorkányokat,
hogy beszélsz velük.
Ron félbeszakította.
– Hányan vannak egyáltalán? Nem szúrtak szemet a mugliknak? Hova
hívják össze őket?
Scrimgeour láthatólag eltűnődött. Úgy vették észre, a kérdésben felmerülő
problémán még nem gondolkodott.
– A minisztériumban nincs megfelelő méretű terem, így a hoppanálási
vizsgákra és aurorképzési akadálypályának fenntartott területre lenne
célszerű érkezni. Nem győzzük módosítgatni a muglik emlékezetét.

259
Harry erre elbizonytalanodott, de mielőtt szólhatott volna, Scrimgeour
hűvösen biccentett, és dehoppanált.
– Annyi ember? – csóválta a fejét kétségbeesetten.
Barátai megmosolyogták.
– Jó látni, hogy még képes vagy ilyen határozatlanságra – nevetett Luna.
A fiú egy mélyet sóhajtott, hogy megnyugtassa magát, és kevésbé izguljon.
– Jól van. Ki tudja, hogy hol van az a vizsgapálya? – nézett végig az
arcokon.
– Rajtad kívül, alighanem mindannyian – pirított rá Hermione.
Harry megrántotta a vállát.
– Menjünk inkább.
Ron kuncogásával kísérve – akinek természetesen mindig elnyerte a
tetszését, ha barátnője éppen nem vele zsörtölődik – hoppanáltak.

Harry mikor észrevette az összeverődött tömeget, valósággal rosszul lett.

Számtalan varázsló és boszorkány kezdte éljenezve köszönteni a megjelenő
fiút, és a körülötte felbukkanó barátait.
Scrimgeour nem messze állt, az aurorjai pedig készenlétben a terület
szélein. Köztük volt Mr. Weasley, Tonks és Kingsley is. Úgy tűnt, minden
elérhető emberükre szükségük volt.
Végül Harry erőt vett magán, és előrébb lépett egy rögtönzött, fél méter
magas emelvényen. Az emberek azonnal elcsendesedtek.
– Üdvözlök mindenkit! – szólt emelt hangon, aztán észrevette, hogy nincs
rá szükség, mert egy ügyes bűbáj mindenkihez eljuttatja a hangját. Minden
mozdulatát és szavát figyelmesen kísérték. – Azt hiszem értem, mért ezt a
módot választották, hogy találkozzunk, és azt is mért velem – folytatta
normál hangerővel. – Ez a helyzet azonban új számomra, és beszéddel sem
készültem még soha. Így azt gondolom, az lesz a legegyszerűbb, ha önök
kérdeznek, én pedig ha megtehetem, válaszolok – a jelenlévők bólogattak. –
Természetesen mérlegelni fogok, és szeretném, ha egyszerre csak egyikük
beszélne.
Szavaira kezek százai lendültek nyomban a levegőbe. Harry sóhajtott. Jól
van akkor. Odafordult az egyik nem messze álló férfihez. Az látva, hogy a
fiú őt nézi, azonnal kérdezett.
– Akikkel érkezett, azok az emberei? Együtt harcolnak Tudjukki ellen?

260
Harry erre felnevetett, és végignézett zavart „hadseregén”. Ha
belegondolok, végül is az enyém lett a DS.
– Ők a barátaim. Velem voltak már tizenöt éves korunkban is, mikor a
Minisztériumban ütköztünk meg a halálfalókkal, és igen, ha szükségem van
a segítségükre, együtt harcolunk Voldemort ellen – érdekes volt látni, ahogy
ennyi ember összerezzen a név hallatán.
Most egy idősebb nő következett.
– A Miniszter úr ugyan sokáig vonakodott, utána mégis gyorsan megtalálta
Önt.
Harry felhúzta a vállát.
– Szerencséje volt. Egy perccel később érkezik, és semmiképp sem talált
volna meg.
A boszorkány bólintott.
– Tehát csak egyes emberek tudnak a hollétéről?
– Pontosan. A legmegbízhatóbbak – felelte a fiú.
– A Főnix Rendje – állapította meg a nő.
Harry csak bólintott. Most egy távolabb álló férfi jutott szóhoz.
– A horcruxok, amiket felkutatott és megsemmisített. Tehát Tudjukki már
halandó?
A fiú szomorúan megrázta a fejét.
– Sajnos nem – többen értetlenül néztek rá, így magyarázatba fogott. –
Voldemort hét részre szakította lelkét. Ebből hatot elrejtett különféle
tárgyakban, élőlényben. A hetedik természetesen saját testében maradt.
Ugyanakkor még tudtomon kívül, de másodikban megküzdöttem az
egyikkel, és sikeresen elpusztítottam.
– Megküzdött? – csodálkozott rá a kérdező.
– A horcruxok veszélyes, és erős varázslatokkal voltak elrejtve ismeretlen
helyen. Ám ha az egyik tárgyból kiszabadul a lélekdarab, képes bárkit
megszállni. Nyolc éve, ha így tetszik, két Voldemort élt egyszerre, aki
miután megsemmisítettem a hocruxot, eltűnt – az emberek döbbenten
hallgatták. – Akkoriban erről a közvélemény nem értesült, hiszen a
Roxfortban, Mardekár által létrehozott titkos kamrában került sor a
találkozásukra. A horcruxok létezéséről mindössze öt élő ember tudott. Ha
ugyanis Voldemort fülébe jutott volna, hogy Dumbledore professzorral az
elpusztításukra törekszünk, összegyűjti őket, és akkor esélytelenekké
válunk.

261
– Ki volt az az öt? – kérdezett közbe egy fiatalabb boszorkány.
Harry felé fordult, és komoran sorolta.
– Természetesen maga Voldemort, Dumbledore, két legjobb barátom, akik
segítettek, és Én.
Most az eredetileg témát felvető férfi szólalt meg újra.
– Nem veszélyes, ha a többi sötét varázsló is tudomást szerez róla, hogy
lehetséges ilyen tárgyakat létrehozni?
Többen egyetértően morajlottak. Harry határozottan megrázta a fejét.
– Rengeteg feltétele van a horcrux készítésnek, akárcsak következménye.
Ha jól tudom, a történelem folyamán eddig három varázsló folyamodott
csak ilyen megoldáshoz, ami nem csoda. Kivételes képességek, gyűlölet és
elszántság kell hozzá – itt különösen megkeményedtek a vonásai. – Nem
fogom elmondani a menetét, és a legfőbb feltételét, de higgyék el, hosszú
idő fog addig eltelni, míg újra találkozunk egy ilyen elvakult őrülttel.
A jelenlévők megkönnyebbülten sóhajtottak, bólogattak, és néztek a
határozott, csillogó szemekbe.
– Viszont valamit még nem értek. Akkor hogy lehet, hogy még mindig van
horcrux? – kérdezte ismét a férfi.
Harry felsóhajtott.
– Sajnos néha nagyon kevésen múlnak még az igazán nagy dolgok is –
Hermione elmosolyodott a fiú szavain. Ez igazán Dumbledore-os
megnyilvánulás volt. – Malfoy, aki évfolyamtársam volt Roxfortban,
szintén halálfalónak állt, s évek múltán, mikor Voldemort gyanakodni
kezdett, és kikérdezte a fiút, az említést tett a Dumbledore professzorral
folytatott különóráinkról. Valamint az igazgató sérüléséről. Voldemort
nagyon jól emlékezett hogyan, milyen varázslatokkal, és hol rejtette el a
horcruxokat, és miután a napló már így is elpusztult, nem kockáztatott.
Elindult, hogy ellenőrizze a halhatatlansága zálogait. Addigra, egy
kivételével valamennyit elpusztítottuk. Az utolsó darab a kígyójában,
Naginiban van, amit állandóan maga mellett tart. Amíg az állat él, hiába
kerülnék szembe Voldemorttal, még ha le is győzném, nem pusztulna el
örökre.
– És most? – tette fel a következő kérdést egy komoly tekintetű nő,
alighanem mindnyájuk nevében.
Harry már épp válaszolni készült, mikor különös dologra lett figyelmes.
Egy meglehetősen erős mágiarezgést érzett maga körül, emellett mintha

262
legilimencia próbálkozásait érezte volna. Ez még talán nem is hozza
zavarba, hiszen vajmi kevés eséllyel törhetnek be az elméjébe, de a különös
varázslat már más lapra tartozott. Túlságosan ismerős volt számára a
természete. Egyetlen embert ismert, aki létrehozhat egy ilyen igét, ami még
akkor is érezhető, ha nem ő mondja ki és alkalmazza. Zöld tekintete
körbevillant a legközelebb állókon, és megállapodott egy furcsán túlzott
öltözetben lévő férfin. A ruhái mintha egytől egyig két számmal nagyobbak
lettek volna rá, mintha csak így akarná szellősé és kényelmessé tenni őket.
Feltűnően kerülte Harry pillantását, és a fiú észrevette feszült merevségét.
– Ostoba halálfaló – szólalt meg fenyegető halkan, egyenesen a férfire
nézve, és lelépve az emelvényről, megindult az ismeretlen közelébe.

22. fejezet - Új kihívások

A férfi rémült arccal kapta fel a fejét, és egy lépést hátrálva már készült,
hogy hoppanáljon, de Harry már felé is intett pálcájával, s egy
hoppanálásgátló térrel vette körbe. Ron és Neville azonnal közelebb lépett,
a fekete hajú fiú pedig elésétált, és érdeklődve szemlélte az ijedt férfi arcát.
Nem volt számára ismerős, de már értette, mi volt a furcsa mágia, amit
érzett. A halálfalón hasonló varázs volt, mint amit ő maga mondott Pitonra
Anusha házában. Ez pedig, akárcsak a férfi által alighanem kimondott ige –
hogy sikeresebben legilimentálhassa –, Voldemorttól származott. Bármikor
felismerte volna a mágiáját.
Eközben a területen halálos csend uralkodott, s mindenki Harry, és az
ismeretlen férfi kettősét figyelte. Harry felemelte a pálcáját, és egy
hosszabb varázsigét motyogott, mire az előtte álló arca változni kezdett.
Többen csodálkozó hangokat hallattak, a zöld szemek pedig várakozóan
tekintettek a halálfalóra.
– Üdvözöllek, Nott – szólt gúnyosan, mikor felismerhetővé vált a torz arc.
A tömeg ekkor morajlani kezdett, eluralkodott a nyugtalanság és a félelem.
Harry tudta az okát, így elkiáltotta magát, de közben Nottot tartotta
szemmel.
– Ne aggódjanak, nincsenek többen!
– Honnan tudja?! – hangzott többek felől, de lényegesen elcsendesedtek a
jelenlévők.

263
Harry feléjük fordult, barátai pedig feszülten figyelték a tehetetlen
halálfalót.
– Az utóbbi időben számos fontos emberétől megfosztottuk Voldemortot.
Nem kockáztat többet. Nottot is csak azért küldte ide, mert a legutóbbi
összecsapásunknál ő volt az egyetlen, aki visszatért - majd ismét a férfire
nézett. – Mert gyáván elmenekült. A Nagyurad nem tekinti veszteségnek,
ha te lebuksz ma itt. Igazam van?
A halálfaló dühösen nézett rá.
– Megfizetsz még mindenért, Potter! – sziszegte.
Scrimegour közelebb indult, hogy beavatkozzon, ám Harry amint
észrevette, egy hanyag pálcamozdulat kíséretében, egy halványan derengő
fallal választotta el maguktól a fontoskodó politikust. Scrimegour arca
paprikapirosra gyúlt mérgében, főleg miután a tömeg felől néhol nevetés
hangzott fel.
– Tudod Nott, ilyen helyzetben nem tanácsos fenyegetőzni. Ráadásul,
ahogy elnézlek, nem is vagy túl jó állapotban! – vizsgálgatta a férfit. –
Szegénykém! – ejtette ki maró gúnnyal. – Engem akartatok csapdába ejteni
és megkínozni, ehelyett te tértél vissza egyedül – rakta össze a képet,
kezdve Nott túlzottan bő öltözékével, ami bizonyára a mozgás okozta
fájdalmai enyhítésére szolgáltak. – Voldemort nem dicsérhetett meg.
– Amit neked tartogatott, mind én szenvedtem el! – vágta oda a férfi.
Harry dühös lett.
– Majd a következő életedben gondold meg jobban, hogy érdemes-e egy
ilyen szemétládát szolgálni! – csattant fel.
Nott összerezzent, az emberek pedig érdeklődve, és ámulva figyeltek.
– Meg fog ölni, Potter! Erősebb nálad! – kiáltott a halálfaló.
– Félsz mi?! – folytatta Harry hidegen, figyelembe se véve az előbbi
mondatokat. – Ha jól belegondolok, azzal, ha most elviszünk az általunk
őrzött társaidhoz, megmentjük az életedet – morfondírozott. – Ha most
visszatérnél Voldemorthoz, végezne veled. Sokszorosan elbuktad a
parancsait. De abban sem lehetsz biztos, mi történik akkor, ha a Főnix
Rendjéhez kerülsz. Félsz. Látom – állapította meg.
A férfi gyűlölködve, és rettegve figyelte. Scrimgeour erre már ismét
felhúzta magát.
– Harry, a halálfalók kihallgatása a Minisztérium feladata! – szólt oda a
fiúnak.

264
Harry ránézett, és csendesen azt válaszolta.
– Ahogy az elfogásuk is az lenne.
Scrimgeour csak rámeredt, de nem tudott mit felelni. A fiú most Ronhoz
fordult.
– Vigyétek el, kérlek Lunával – barátja azonnal rábólintott, Harry pedig
sokkal halkabban folytatta. – Szóljatok Alastornak. Mindezek ellenére
Voldemort valamiért ideküldte.
– Ti is odajöttök majd? – kérdezte Ron.
A fekete hajú fiú megrázta a fejét.
– Nem. Csak akkor megyek oda, ha nagyon muszáj. Ez McGalagony dolga.
Ő a Rend feje – felelte, mire barátai kicsit furcsa, talán hitetlen tekintettel
összenéztek. – A főhadiszállásra megyünk – fejezte be.
– De kár, hogy én nem nézhetem meg! – sóhajtott fel Luna.
Harry egy kicsit szabadkozón rámosolygott.
– Hidd el nekem, nincs benne semmi különös. És köszönöm – mondta.
Aztán visszafordult a halálfalóhoz. Háromszor villant a pálcája, szinte
észrevétlenül. Nott elkábítva, megkötözve lebegett a levegőben.
Ron és Luna odasétáltak, és a következő pillanatban elhoppanáltak a
férfivel. Harry pedig visszafordult az emberekhez.
– Az utolsó kérdésük az volt: És most? Most igyekszünk elkapni Voldemort
híveit. Minél többet. Mert nem leszek képes egyszerre vele, és a
halálfalóival harcolni, miközben a kígyóját is meg kéne ölnöm. Úgy
gondolom, jó úton haladunk. Mint arról Önök is értesültek, sok halálfalóját
tartjuk fogva, néhány pedig még harc közben halt meg. Ha majd arra kerül a
sor, meg fogok küzdeni Voldemorttal! – fejezte be határozottan.
– És addig? Van tanácsa, hogy védekezzünk? – kérdezte egy boszorkány.
Harry komolyan nézett a nőre.
– Sajnos nincs ellene receptem. Lankadatlan éberség! – idézte Mordon
kedvelt mondatát. – Figyeljenek oda egymásra, és forduljanak az
aurorokhoz, ha gyanúsat észlelnek. Számos kiváló varázsló és boszorkány
dolgozik a Minisztériumban. Nem kell általánosítani – Scrimgeour
csodálkozva tekintett rá. – Legyenek nagyon óvatosak, és körültekintőek,
én magam sem tehetek mást. Ha pedig magával Voldemorttal kerülnének
szembe, meneküljenek! Ne próbáljanak meg szembeszállni vele, mert
fájdalmas és hiábavaló – mondta nagyon komor arccal. – A régi és igazán
erős halálfalói közül már nem sok maradt szabadlábon vagy életben. A

265
többiekkel szemben képesek lehetnek védekezésre, ha mást nem,
segítséggel – fejezte be. – Most pedig, ha megbocsátanak, mi elmennénk.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Az emberek tapsolni kezdtek, és két dolgot kiáltottak oda többen is.
– Sok sikert!
– Ha szüksége lesz segítségre a háború döntő csatájában, csak szóljon, Mr.
Potter! – ezen mondatokat nagyon eltökélt arcú férfiak és nők mondták.
Harrynek az volt az érzése, hogy személyes elszámolnivalóval tartoznak a
halálfalóknak, és Voldemortnak. Bátran ajánlották fel segítségüket. Miután
elbúcsúztak Neville-től, visszatértek a Grimmauld téri házba. Ginny kicsit
sápadt volt, és ahogy jobban megnézte, Hermione is.
– Valami baj van? – kérdezte Harry, miután lehuppantak szobájában.
– Tudod csak… – fogott bele Hermione, ám ekkor nyílt az ajtó, és Ron
lépett be.
– Küldetés teljesítve – vigyorgott.
– Köszönöm – mondta Harry.
Ron legyintett egyet, és leült.
– Folytassátok! – nézett barátnőjére, akit az imént félbeszakított érkezése.
Hermione ismét a fekete hajú fiúhoz fordult.
– Szóval csak azon gondolkodtam, amit Nottnak mondtál. A kínzással
kapcsolatban – Harry elkomorult. – Szörnyen megviselten nézett ki, még
ennyi idő után is. És mindazt neked szánták. Azért figyelték a Privet Drive-
ot. Hogy mielőtt megölnének, ezt tegyék veled – mondta csendesen. – De te
olyan könnyedén mondtad, pedig ugye ezt már akkor tudtad, mikor ott
maradtál ötükkel szemben.
A szemüveges fiú hátradőlt a fotelben, és sokáig nem szólalt meg.
Mindnyájan gondolataikba merültek.
– Nem tudom, mit mondhatnék erre – szólalt meg végül. – Volt már
szerencsém a vendégszeretetükhöz, és igen, kínoztak. De nem ez az igazi
fájdalom. És ezt ő sohasem fogja megérteni.
Szavaitól Ginny csak még fehérebb lett.
– Nem akarok belegondolni, mit tettek vele, abba pedig végképp nem, hogy
az kis híján veled történt.
Harry csak bólintott. A fiú inkább igyekezett elterelni a beszélgetést barátai
borús gondolatairól, így elmélázva sétált oda Fawkes ülőkéjéhez, és

266
megkérdezte, amit még nem tett barátaitól, hogy ők hogy látják a főnix
visszatértét.
– Hallottad McGalagonyt, nem? – mondta Ron. – A helyedben inkább csak
örülnék neki. Nem mindenkinek van gyógyító erejű háziállata.
Hermione is hasonlóan vélekedett.
– Mint az nyilvánvaló, nem véletlenül került hozzád.
– Engem megnyugtat a tudat, hogy a Rendtagok szerint olyan varázsló
mellé szegődik, akik még sokáig, fontos feladatot látnak el a világban. A
hangsúly a sokáigon van – nézegette Ginny szerelme és Fawkes kettősét.
– Ki kéne találnom, mit kezdjek vele – morfondírozott Harry. –
Dumbledore tudott vele üzenni, ha szükség volt rá, és megállapíthatta
biztonságos-e a terep. Valami hasonlóra gondoltam.
Hermione azonnal fellelkesült, mint mindig, ha valamilyen megoldást kell
találniuk egy adott problémára.
– Utánanézhetünk! Rengeteg könyvünk van, most már nem is csak
Dumbledore, de Voldemort könyvtárából is - mosolygott a lány, és már
indult is.
Tisztára, mint Piton, fordult meg Harry fejében, ahogy elnézte a
megoldáson gondolkodó barátját, és az egészen lázban égő barna szemeket,
mire elnevette magát.
– Mi az? – nézett fel Hermione.
– Csak emlékeztettél valakire – mondta Harry.
A lány szúrósan tekintett rá, és úgy látszik, megértette.
– Jaj ne, igazad van – mondta némileg kétségbeesett hangon, amit hallva
Harry ismét elnevette magát.
– Nem olyan szörnyű az! Hiszen Piton rendszerint mindig megtalálja a
megoldást, csupán szereti a kihívásokat – nyugtatta a fiú Hermionét.
– Mi?! – hördült fel Ron. – Már ott tartunk, hogy nem is csak te, de már
Hermione is arra a denevérre hasonlít?!
– Nyugi, Ron – állt fel Ginny. – Már megint nem látod át rendesen a
dolgokat. Itt csupán a lelkes problémamegoldásról van szó. Harry esete
egészen más – mondta, miközben odasétált szerelméhez.
– Akkor én itt is hagylak titeket – csókolta meg Harryt –, ugyanis
előreláthatóan alig két percébe fog telni Hermionénak, és te is ott fogsz
kutakodni a könyvek felett.

267
A fiú erre elmosolyodott, és mikor barátnője már indult is, még gyorsan
megfogta a kezét, visszapördítette, szorosan magához húzta, és hosszan,
mélyen megcsókolta. Ginny azonnal viszonozta, így egy ideig nem is váltak
el egymástól.
– Igyekezni fogok – vigyorodott el Harry, miután a csillogó barna tekintetbe
nézett.
– Ajánlom is. Ugyanis jól ismerlek, amíg nem jössz rá a titokra, nem lesz
nyugtod – válaszolt a lány, majd végigsimított szerelme arcán, és kisétált a
szobából.
– Ennek a lánynak nyitott könyv vagyok – bosszankodott Harry játékosan,
visszafordulva Hermione felé, aki felnevetett, a folyosón távolodó Ginnyvel
együtt.
– Már nem sokáig menekülhetsz! – kiáltott vissza a vörös hajú lány.
– Nem is akarok – kacsintott Harry a fotelban ücsörgő barátnőjére.
Hermione megint elnevette magát, és érdeklődve nézett a fiúra.
– Mikorra tervezed a lánykérést?
– Hamarosan – foglalt helyett Harry a barna hajú lánnyal szemben. – El
akarom vinni az egyik menedékházba hétvégére. – Persze azt már nem tette
szóvá, hogy Ronnal így itt maradhatnak kettesben ők is, és Hermionénak is
óriási meglepetésben lesz része. Ehelyett csak váltott egy észrevétlen
pillantást a kviddics eredményeket taglaló sportújságot böngésző fiúval.
– Ez remek ötlet – mondta Hermione gyanútlanul. – Jaj, Ginny annyira
boldog lesz!
– Hát remélem – mosolygott Harry.
Ezek után órákig törték a fejüket Hermionéval, minél praktikusabb
megoldáson agyalva a Fawkesszal való üzenetküldés módjainak. Időközben
Ron is csendesen magukra hagyta őket, ugyanis megfájdult a feje a
rengeteg bűbáj és varázslat említésére. Aztán Hermione felhozott egy furcsa
példát, amolyan gondolat közvetítésre, amit egyszer egy mugli fantasztikus
műsorban látott, és ez beindított valamit Harryben.
– Mintha olvastam volna valami ilyesmiről az egyik könyvben – állt fel
izgatottan a fiú.
Innentől kezdve két napig csak ezen agyalt, mire rájött a legjobb
megoldásra. A biztos üzenetküldésre, amihez csak egy pergamen és ige
kell, és Fawkes mint a legbiztonságosabb üzenetküldő továbbíthatja a
gondolatokat. Izgatottan látott neki, hogy a gyakorlatban is kipróbálja, s

268
amennyiben működik, elújságolja a Rend tagoknak, hiszen ez óriási
segítséget jelent majd a kapcsolattartásban. Fawkes akárhol feltűnhet,
ráadásul a varázslat biztonsági megoldása miatt illetéktelenek kezébe sem
kerülhet az üzenet. Miután mindennel kész volt, kicsit feszülten állt fel az
esti gyűlésen, hogy a rendtagoknak is elmondja, mire jutottak Hermionéval
legújabb ötletük megvalósításában.
– Az alkalmazása igazán egyszerű – kezdte, az őt figyelmesen hallgatók
tekintetének kereszttüzében. – Ahogy régebben Dumbledore is használta
Fawkes segítségét figyelmeztetésre és üzenetküldésre, úgy akartam én is
hasonló eredményt elérni. Nem kell hozzá más, csak egy üres
pergamendarab, amit a kezedbe véve – és egy általam kombinált varázsige
kimondása után – arra koncentrálsz, amit közölni szeretnél a címzettel.
Ehhez az információhoz senki nem juthat hozzá, csak az, akinek szánják.
Ennek pedig az az oka, hogy miután Fawkes átadja a pergament, azon nem
írott formában jelenik meg az üzenet, hanem a kézbe véve a fejében csendül
fel a küldő hangja – itt egy kicsit megvonta a vállát. – Más szóval lehetetlen
elkobozni, és Fawkes szabad mozgásának köszönhetően, ami által bárhol
észrevétlenül feltűnhet, igazán egyszerűvé tenné a sürgős információcserét.
– Miután befejezte, felnézett a többiekre, hogy mit szólnak az ötlethez, ám
senki sem szólalt meg, csupán némán figyelték. – Azt hittem, jó ötletnek
fogjátok találni – szólalt meg ismét kicsit elbizonytalanodva. – Ha valakit
gyorsan figyelmeztetni kell, vagy üzenni neki valamit, ez egyszerűvé és
biztonságossá tenné. Igaz, a gondolat közvetítéses dolog ötlete Hermionétól
ered, így nem enyém az érdem, és az is tény, hogy egy ostoba mugli
felvetés alapján, de szerintem ez remek…
– Harry! – intette le Lupin a feszengő fiút. – Már amint belekezdtél, tudtam,
hogy nem mindennapi megoldást találtál, és részemről máris elfogadtam.
Egyszerűen csak megdöbbentő, hogy erre két nap után jutottatok, még
akkor is, ha az egyik legokosabb boszorkány nyújtott segítséget.
– Ó – nyugodott meg egy kicsit Harry, míg Hermione elpirult. – Ahogy azt
mondtam is, leginkább Hermione gondolatközvetítéses felvetése indította el
a megoldás ilyen irányú keresését. Egyszerűen úgy gondoltam, ennél
biztonságosabb módot nem találhatnék. A varázsigéhez nagy segítséget
nyújtott Dumbledore egy régi varázslatokkal foglalkozó kötete, amikor az
okklumencia és legilimencia tudománya még nem volt annyira elterjedt
azok körében, akik alkalmasak rá, így különféle más módszerekkel

269
helyettesítették. Ebből kombináltam össze kettőt, és hát… – Elővarázsolt
egy pergamendarabot, ami láthatóan üres volt, majd pálcáját hozzáérintve
úgy tűnt, némán koncentrált valamire. Miután befejezte, a pergamen egy
pillanatra felfénylett, majd kihunyt. – Az alkalmazandó varázsige a Credo
inveriam. Normál esetben Fawkes csőrébe adnám, hogy továbbítsa, de most
megmutatnám a használatát – azzal ellebegtette a papírdarabot Lupin, és a
mellette ülő Tonks felé. – Az üzenet Remusnak szól – mondta, ennek
ellenére a jelenleg szőkésbarna hajú nő előtt állt meg a pergamen. – Tonks,
megtennéd, hogy elveszed? – A boszorkány vidáman bólintott, és
teljesítette a kérést. – Amennyiben neked szólna, már hallanod kellene a
hangomat a fejedben – mondta Harry.
– Nem hallok semmit – rázta meg a fejét Tonks.
Harry bólintott.
– Odaadnád Remusnak?
A férfi átvette az üzenetet, mire látszott, hogy valami másra figyel, amit
alighanem csak ő érzékel, majd elmosolyodott.
– Tökéletesen működik.
– Hát Harry, engem már az első két percben meggyőztél – zengett fel
Kingsley mély hangja.
– A Minerva által összehívott teljes körű gyűlésen tájékoztatni fogjuk a
többieket is arról, hogy esetleg kaphatnak ilyen üzeneteket. Gondolom, egy
új pergamennel hasonló módon válaszolhatunk – mondta Mordon.
– Persze. Fawkes érteni fogja, ha szólsz neki – felelte Harry.
– Végre bárki elérhető lesz, még akkor is, ha éppen olyan helyzetben van,
hogy hagyományos úton nem sikerülhet kapcsolatba lépnie más Rend
taggal – bólogatott elégedetten Mrs. Weasley, aki a szerettei biztonságát
mindennél fontosabbnak tartotta, akárcsak Harry. Szemében büszkeséggel
nézett fel a fekete hajú fiúra, aki éppen kifújta egy kicsit magát.

A várakozásokkal ellentétben Piton az ígértnél hamarabb jelentkezett. Igaz

nem személyesen, hanem ismét a medállal üzent. Ez eszébe juttatta
Harrynek, hogy nem ártana, ha végre gondoskodna róla, hogy a férfi ismét
bejuthasson a főhadiszállásra. Megkérte hát Remust, hogy a következő
gyűlésen szóljon az apró Flitwick professzornak, hogy mivel úgyis ő volt
az, aki a védelmet megalkotta, most oldja fel a bűbájt. Ő maga pedig
elindult, hogy találkozzon Pitonnal.

270
Úgy tűnt, a férfinek van egy kis ideje, hogy kifújja magát, mert a Promised
házba hívta Harryt. A fiú ezt egy cseppet sem bánta, ugyanis valóban teljes
értékű Rendtagnak tekintette Pitont, amihez természetesen az is hozzá
tartozott, hogy használhatja a biztonságos pihenőként fenntartott házakat is.
Egykori tanára igencsak hajszoltnak tűnt, ami rögtön eszébe juttatta
Harrynek, hogy Voldemort minden erejével őt figyelheti, hogy találjon egy
olyan pontot, ahol megfoghatja.
Piton figyelmeztetése után azonban, a hozzá közel állókat megkérte, hogy
lényegesen óvatosabban mozduljanak ki, amit hála istennek meg is tettek
neki. Igaz arról még elfelejtette megkérdezni Alastort, hogy Nott halálraítélt
küldetése milyen célt is szolgálhatott pontosan.
– A főhadiszállásra még nincs alkalmam visszatérni, de amint hosszabb
időre szabaddá válok, megejtjük a képzésedet és a pálca mibenlétének
kutatását – kezdte Piton, miután kényelmesen elhelyezkedtek a nappali egy-
egy foteljében.
Harry bólintott.
– Rendben van. Gondolom, már nem azon az egy héten fog múlni,
felkészülök-e ellene, vagy sem.
– Remélem is, hogy nem azon – vágta rá a férfi. – Ms. Grangerrel jutottatok
valamire?
– Nem sokra. Történt is közben egy s más – mosolyodott el a bájitalmester
felhúzott szemöldökét látva.
Azzal beszámolt Fawkes újbóli felbukkanásáról, az üzenetküldési
ötletükről, a gyakorlópályán tett rögtönzött beszédéről, és Nott lebukásáról.
– Mi lett volna, ha még abban sem egyezünk meg, hogy nyugton maradsz?
– gúnyolódott a férfi. – Bizonyára csak ötször ennyi dolog történt volna
veled.
Harry vigyorogva megvonta a vállát.
– Esküszöm, én nyugton voltam.
– Na persze – húzta el a száját Piton. – Már ha tisztában lennél vele, mit
jelent ez a fogalom – morogta, majd legyintett egyet. – De ez most
mellékes. Az, hogy Fawkes visszatért és téged választott, határozottan
remek hír. Az újonnan megalkotott, elég komolyan összetett varázslat
elérése szintén a javadra válik. Bár remélem, azzal nem árulok el újat, hogy
sok esetben veszélyes már meglévő igéket kombinálni, nem tudva, hogy
reagálnak egymásra, vagy pontosan milyen hatásuk lesz. Nem véletlen,

271
hogy a hasonlóan nagy erejű mágusok sem sűrűn teszik – nyomatékosította
a férfi.
Harry hallgatott egy ideig, és furcsán vizsgálgatta egykori tanára arcát.
– Ezt sem hittem volna, hogy megérem. Te aggódsz miattam. – Piton
zárkózottan nézett rá, de nem tagadta a megállapítást. – Nem lesz baj –
mondta erre Harry. – Remus sosem hagyná, hogy valami hülyeséget
csináljak. Na meg aztán ott van Hermione és Ginny is, folyton vannak
mellettem – mosolyodott el.
Piton bólintott, majd rátért a találkozó lényegére.
– Akkor elmondanám, miért is hívtalak ide. Az utóbbi néhány hónapban a
Nagyúr különféle bájitalokat kért tőlem. Gyógyító hatásúakat és pár kínzót
– Harry arca megrándult. – Nem értettem mire kell neki, hiszen akkortájt
nem fogott el semmilyen fontos információval bíró embert. Aztán
tudomásomra jutott, hogy újabban furcsa módon képezik a halálfalónak állt
mágusokat. Jól hallottad – bólintott, látva a fiú döbbenetét. – Legújabb
példája a Nagyúr próbáinak és kegyetlenségének. Akkor kezdtem el rajta
gondolkodni, hogy talán embereket fognak el, hogy kínozzák őket
bizonyítva mindenre elszántságukat és hűségüket. Erre kellenének a
bájitalaim is, segítségként. – Harry arca elsötétült. Ha igaz, megkínozzák
őket az eszméletvesztésig, majd egyszerűen beadnak nekik egy gyógyitalt,
és kezdhetik elölről. – Ha helyes a meglátásom, néhányan már elég régóta
ott lehetnek – folytatta Piton. – Olyanok, akiket vallathatnak. De a helynek
nem csupán ez a funkciója. Olyan halálfalóit is odaküldi, akiket büntetni
akar. Mint valamilyen erőpróba, amit túl kell élniük, csupán a pálcájuk
segítségével. És most jól figyelj, Harry! – nézett a fiú szemébe, és az
eddiginél is komorabbá vált az arca. – Ez esetben nem szolgálja a megoldás
a Sötét Nagyúrral vívott harcod elősegítését. Rád bízom, hogy oda akarsz-e
menni. De amennyiben megteszed, figyelmeztetlek, hogy ha kitudódik az
ott jártad, a Nagyúr kutatni fogja az árulót. Sokáig pedig én sem tarthatom
fenn a látszatot, ha gyanakodni kezd.
Harry megütközve bámult rá.
– De hát akkor mért kínálod fel a lehetőséget?
Piton hosszan nézegette a fiú arcát, akit olyannyira gyűlölt hosszú évekig a
múlt miatt. Most azonban már egészen mást látott benne.
– Bízom a képességeidben – szólalt meg. – Úgy gondolom, útját állhatod
pár halálfalónak, és kiszabadíthatod az ott lévőket anélkül, hogy ez a Sötét

272
Nagyúr fülébe jusson. Én azonban ezúttal nem tarthatok veled, de te sem
mehetsz egyedül.
– Miért?
– Ahhoz, hogy bejuss és túl is éld, csak olyan embert vihetsz magaddal,
akiben tökéletesen megbízol, és ő ugyan így viseltetik irántad – itt egy
kicsit megint érezhető volt hangjában a megszokott gunyorosság. –
Egymagad pedig azért nem mehetsz, mert sok akadályt csak közös erővel
vehettek, kezdve a belépéssel, hiszen nincs a karotokon a Sötét Jegy.
Akárhogy is, tudom, hogy te sem bővelkedsz az ilyen barátokban, ami
mellesleg okos dolog. Ezért azt javaslom, aki van, azt vidd magaddal. Már
ha belevágsz egyáltalán – fejezte be.
Harry hosszan hallgatott. Számba vette a lehetőségeket. Ki tudja, hány
varázslót és boszorkányt kínozhatnak, s mennyi ideje. Rendtagok is tűntek
el nyomtalanul, akikről azt gondolták, bizonyára már halottak. Most
azonban már el tudta képzelni szenvedésüket Voldemort poklában.
Alighanem több muglit is elfoghattak a „felkészülés” céljából. Ők mondjuk
már valószínűleg halottak. Ezen gondolkodva átjárta a harag az ebben
résztvevő hatalomra vágyó és behódoló halálfalók iránt. Nem bírta felfogni
milyen ember az, aki hajlandó és képes mindezt végigcsinálni. Beugrott
neki Lestrange meg Dolohov arca, akik élvezettel kínoztak és öltek
embereket, s kezét ökölbe szorította az emléktől. Ennek véget kell vetnie.
Ezek után mégiscsak egy nyomós dilemmával találta szembe magát. Piton
szerint egyedül nem képes végigcsinálni, márpedig ez azt jelenti, hogy a
barátait is veszélybe kellene sodornia. Négy olyan ember volt a közelében,
akik megfeleltek a kikötéseknek. Tudta, hogy ők legalább annyira bíznak
benne, mint Harry őbennük. Piton csendben figyelte a mérlegelő fiút, s nem
is kellett megerőltetnie magát, hogy kitalálja, mi minden fut át az agyán.
Szinte valamennyi érzelme az arcára volt írva. Végül Harry felnézett.
– Nem dönthetek egyedül. Kérlek, mondj el mindent, amit tudsz, s ha arra
jutunk, hogy megcsináljuk, jelzek neked az érmével, csak hogy értesülj
róla.
A férfi rábólintott.
– Jól van, Harry.
Harry nem teketóriázott sokat. Úgy döntött, hogy Remust meg sem kérdezi.
Nem érezte jogosnak, hiszen a férfinek már ott volt Tonks, aki ráadásul

273
terhes is. Nem teheti mindezt kockára, a családjának szüksége van rá.
Éppen elég, hogy tagja a Rendnek, ami nem egy életbiztosítás.
Miután visszatért a Grimmauld térre, feltűnően hallgatag volt. Egyfolytában
a Pitontól hallottakon járt az esze. Érezte, hogy tennie kellene valamit, de
azt is jól tudta, hogy egyedül esélytelen lenne.
– Rendben van – sóhajtott. – Beszélnem kell Ronékkal.
Barátai és Ginny egész nap nyugtalan pillantásokat vetettek rá, jól látták
Harryn, hogy történt valami. Mikor aztán a fiú odalépett Ronhoz és
Hermionéhoz, Ginny is csatlakozott. Pár perccel később Harry szobájában
gyűltek össze. Leültek a fotelokba, a fekete hajú fiú pedig megállt velük
szemben.
– Lenne egy feladat, amely valószínűleg sok ember szenvedésének vetne
véget – kezdte.
– Persze, Harry! – mondta azonnal Ron. – Számíthatsz ránk!
A fiú gyorsan megrázta a fejét.
– Nem! Figyeljetek, el… – de nem tudta befejezni, mert Hermione
ingerülten közbeszólt.
– Ha megint azzal akarsz jönni, hogy majd te egyedül megoldod, akkor
felejtsd el!
A többiek bólogattak. Harry halványan elmosolyodott, és ő is leült.
– Nem. Épp ellenkezőleg. Nagyon is szükségem lenne rátok – barátai
összenéztek, majd figyelmesen hallgatták. – De először hallgassatok végig,
mert együtt kell döntenünk. A dolog messze nem veszélytelen.
Azzal beszámolt mindenről, amit Piton elmondott. Nem hagyta ki a fontos
bizalmi kérdést, azt, hogy bármikor csapdába eshetnek, hiszen nem kizárt
hogy halálfalókkal találkoznak, s mesélt arról is, hogy mit gondolt ő eddig
minderről.
– Úristen! – nyögte Hermione mikor a fiú a végére ért. – Ismerve Voldemort
kegyetlenségét, azok az emberek hihetetlen kínokat élhetnek át.
– Ne felejtsd el, hogy ezek nagyrészt feltételezések – vetette ellen Harry.
– De logikusak! – válaszolt a lány.
– Igaz – bólintott Ginny is. – De ha belegondoltok, nagyon is nyilvánvaló.
Sok megpróbáltatás lehet ott, ha a halálfalók büntetésből is kerülnek oda.
– Elkaphatunk párat közülük, sőt akivel találkozunk elvileg el is kéne,
hiszen kitudódna, hogy ott voltunk – mondta Ron.

274
– Nem. Sokkal fontosabb a foglyokat elhozni elsősorban – felelte
Hermione. – A halálfalóknak megteszi az Exmemoriam.
Harry figyelmét természetesen nem kerülte el, hogy barátai úgy beszélnek,
mintha már az indulásra készülnének. Éppen ezért közbeszólt.
– Jól gondoljátok meg! Egyikőtöket sem szeretném feleslegesen veszélybe
sodorni. Ne csak a várható jó és sikeres oldalát nézzétek, hanem
számoljatok a kockázattal is.
– Rajtunk kívül számítasz másra is? – kérdezte Hermione.
– Négy ember van, akivel vállalnám. Remust azonban nincs jogom erre
kérni. Családja van. És nálatok is csak kettőtökre – nézett itt Ronra és
Hermionéra.
– Na nem! Harry, ha mentek, én is veletek tartok! – mondta azonnal Ginny.
A fiú lehunyta a szemét, tudta jól, hogy így lesz.
– Igen – sóhajtotta. – Számítottam erre – nyitotta ki újra a szemeit, és
ránézett a lányra. – Nem tilthatok meg neked semmit.
– De szeretnéd? – kérdezte Ginny.
– Mindhármótokban bízok. Ez vonatkozik a képességeitekre is
természetesen. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lennék
nyugodtabb, ha itthon maradnál biztonságban.
A lány elmosolyodott.
– Köszönöm.
Harry bár nem örült ennyire, tudta hogy Ginnynek ez sokat jelent.
– Ez akkor most azt jelenti…? – nézett barátaira.
– Te mit gondolsz a dologról? – kérdezte szerelme.
– Ha egyedül is menne, már belevágtam volna. Ahogy azt pedig az előbb
mondtam, vagyunk olyan képzettek, mint bármely halálfaló, ráadásul
négyen lennénk. Viszont nem tudjuk pontosan mi vár ránk, s azt se lenne
utolsó kitalálni, hogyan hozzuk ki az alighanem rossz állapotban lévő
embereket, ha négyünknél többen vannak.
– Zsupszkulcs! – vágta rá Hermione, majd picit elpirult. – Igaz, hogy nincs
rá engedélyünk…
– Jaj, Hermione! Hagyd már! – legyintett Ron. – Szerintem lássunk neki!
Harry bólintott, s most Ginnyhez fordult.
– Csináljuk – mondta a lány.
– Vessünk véget annak, ami ott folyik! – szólt Hermione is.

275
– Akkor – tárta szét a karját Harry, s felállt. – Nincs más hátra, mint előre.
Hermione, a zsupszkulcsot rád bíznám, én megyek, beszélek Remusszal.
Ron, Ginny szerintem nektek sem ártana szólni a szüleiteknek – sorolta, s
indult az ajtó felé, ám nemsokára meg is torpant. Zavartan visszafordult. –
Bocs. Úgy értettem, ha ti is jónak látjátok. Természetesen – barátai
értetlenül pislogtak rá. – Csak, talán… rendelkezésnek tűnhettek a szavaim
– mondta csendesen.
Ginny felnevetett.
– Egyikük sem gondolta parancsnak, Harry! Tudjuk, hogy érted, és már
megtanultuk, hogy érdemes rád hallgatnunk, s egyébként is igazad van.
Megyek, beszélek anyával.
– Én pedig örülök, hogy engem kértél a zsupszkulcs elkészítésére –
mosolygott Hermione.
A fekete hajú fiú megnyugodva bólintott, azzal kilépett a szobából. Barátai
követték.

– Veletek megyek! – jelentette ki a férfi azonnal.

– Nincs rá szükség, Remus! – vágta rá Harry. – Csak szóltam, hogy tudd,
mire számíts. Fogalmam sincs, mikor érünk vissza.
– Ez veszélyes, és én segíteni szeretnék! Vagy nem bízol bennem?
– Jaj, dehogy! – ellenkezett a fiú. – Remus, neked már itt van Tonks.
Babátok lesz. Nem kell felesleges kockázatokat vállalnod!
– Mert neked igen?! – villant meg a férfi szeme ingerülten.
– Én nem hagynám árván a gyerekem, és nem hagyom, hogy bajod essen. A
Rend sem életbiztosítás, de ott McGalagony a vezető. Most viszont én
döntök, és nem vállalom, hogy esetleg veled is történhet valami.
– Ez nevetséges! Nekem kéne érted felelősséget vállalnom! – legyintett
Remus.
– Ezt sokszor meg is tetted már, és hálás vagyok érte. De most feleslegesen
veszekszel. Nem lesz semmi bajunk!
– De…
Harry azonban nem hagyta, hogy tovább ellenkezzen.
– Vigyázunk, ígérem – lépett oda a férfihez, és megölelte.
Remus beletörődően felsóhajtott, s egy rövid időre magához szorította a
fiút.

276
– Legalább Fawkesszal üzenj, ha segítségre lenne szükségetek, miután
kijutottatok.
Elengedték egymást, s Harry elmosolyodott.
– Megegyeztünk.
Ginny és Ron is nagyjából ugyan itt tartottak Mr. És Mrs. Weasleyvel. Meg
kell hagyni, az asszonnyal nem volt könnyű dolguk.
– Ginny, legalább te itthon maradhatnál!
– Nem anya! Végre Harry is hajlandó elfogadni, hogy én is menni
szeretnék. Segíteni akarok nekik, és azoknak is, akiket kiszabadíthatunk!
– Nem esik bajunk! Elég erősek vagyunk! – szólt közbe Ron is.
Harry ekkor lépett be a konyhába. Mind a négy arc felé fordult.
– Ó! Elnézést – biccentett, és már fordult is kifelé.
– Várj, Harry! – szólt utána Mr. Weasley.
A fiú bizonytalanul nézett vele szembe. Félt, hogy Arthur kérdőre vonja,
miért keveri már megint bele valamibe a gyerekeit. És hát lényegében igaza
is lenne…
– Biztos, hogy komoly esélyt látsz a sikerre, különben nem vágsz bele –
mondta a férfi. – De ők is készen állnak?
Ron méltatlankodva horkantott egyet.
– Teljesen megbízom bennük – bólintott Harry komolyan. – Tudják ugyan
azt, mint én.
– Azért ez nem teljesen igaz – motyogta Ron.
– De igazad van, ha arra gondolsz, hogy ez most nem segíti elő közvetlen a
Voldemort elleni győzelmet, s hogy esetlegesen csak veszélybe sodrom
Ginnyéket – folytatta Harry.
– Mi döntöttünk így! És már felnőttek vagyunk! – szólt közbe a lány.
Mr. Weasley hallgatott egy ideig, majd ránézett gyerekeire.
– Jól van. Csak okosan, és figyeljetek oda egymásra!
Azzal a szüleik megölelték mindkettejüket. Harry csendben megfordult,
hogy kimenjen, mikor Mrs. Weasley mellette termett.
– Harry drágám! Ügyesen – mosolygott a fiúra, és erősen megölelgette.
– Ööö… persze Mrs. Weasley. Akarom mondani Molly – hadarta gyorsan a
szoros ölelésben.

23. fejezet - Érdekes találkozások

277
Harry irányított hoppanálásának köszönhetően egyszerre bukkantak fel a
Piton által körülírt helyen. Készenlétben, pálcával a kézben hordozták körbe
a tekintetüket, ám hamar leengedték, mikor azt vették észre, hogy csupán
egy fákkal körülölelt nagy tisztás van előttük. Ron volt az, aki először
megszólalt.
– Biztos, hogy jó he… – de nem folytathatta, Harry ugyanis határozottan
leintette.
Három barátja érdeklődve figyelte, ahogy némán koncentrálva szemügyre
veszi a környezetét, majd megfordulva egyenesen az őket körülvevő fák
egyikéhez lépdel.
– Ez az. Voldemort varázslata itt a legerősebb – szólalt meg Harry, mire a
többiek azonnal köré gyűltek. – Jól van, Piton szerint csak azt engedi át az
átjáró, akin rajta a Jegy. Vagyis meg kellene törnünk a bűbájt legalább annyi
időre, míg bejutunk. Segítenetek kéne.
– Mire gondoltál? – kérdezte Hermione.
Harry egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta.
– Talán célszerű lenne, ha nem feltétlen varázslattal próbálkoznánk.
Mármint nem erőszakosan.
– Azt hiszem értelek – húzódott hozzá közelebb Ginny. – A halálfalók csak
magukra számíthatnak, kegyetlenek, durvák. De ha mi…
– Ha alkotnánk simán egy bizalmi kört, az átjárót védő varázst megzavarná,
és talán meg is semmisítené a merőben más természetű erő – bólogatott
Hermione.
Harry elégedetten elmosolyodott.
– Nincs is rám szükség. Simán befejezitek a gondolataimat.
A lányok derűsen bólintottak, Harry pedig komolyabban folytatta.
– Ha sikerül, és megnyílik az átjáró, azonnal mennünk kell, még mielőtt
megsemmisülne. Azt ugyanis egészen biztos, hogy észrevennék.
– Felkészültünk – mondta Ron.
Mind odaálltak a fához, és egymásra, valamint a bejutásra koncentráltak.
Néhány perc múlva látták, amint a pár lépésre tőlük lévő két vastag törzsű
fa között feldereng valamiféle elmosódott útszakasz és talán a távolban
épületek is láthatók. Harry várt még egy kicsit, majd mikor úgy ítélte, hogy
elég erőteljes a varázslat megtörése, gyorsan azt mondta.
– Gyerünk!

278
Egyszerre ugrottak be a furcsa látképbe. Amint talajt fogott a lábuk, kitágult
körülöttük a világ. Az előttük húzódó számos irányba elkanyarodó
útszakaszok, mintha csak most, az ő kedvükért indultak volna
növekedésnek. Hasonló varázslat volt, mint amit Harry tapasztalt Voldemort
kúriájának kertjében.
Erdős részen álltak, néhány motívuma ismeretlennek, ősréginek hatott, ami
kizárt, hogy a Sötét mágus varázslata legyen. Szép volt és különleges,
aminek meglátására Voldemort képtelen. A távolban házak látszottak,
közöttük egy nagyobb, emeletessel, a többi azonban egyszerű téglaépület.
Ami azonban sokkal inkább felkeltette az érdeklődésüket, az az időnként
más-más helyen felvillanó átokfények és villanások voltak, s a szél által
közvetített elmosódott kiáltások, dörrenések és különös hangok.
– Azt hiszem, jobban járnánk, ha valahol itt a fák között próbálnánk haladni
– mondta Ron halkan.
– Igazad van – bólintott Harry. – Kisebb az esélye hogy észrevesznek. Az
embereket alighanem egyébként is valamelyik házban tartják. Odáig pedig
valahogy el kéne jutnunk – próbálta összeszűkített szemmel felmérni a
távolságot.
Megindultak hát a furcsa hangulattal körüllengett erdőbe, igyekezve olyan
utat találni, hogy a szélén maradhassanak.
– Nektek nincs furcsa érzésetek? – kérdezte Ginny körbenézve.
A többiek bólintottak.
– Olyan, mint a Tiltott Rengeteg. Alig lehet pár méterrel távolabb látni, és
folyton olyan érzésem van, mintha figyelnének – mondta Hermione.
Harry igyekezett minél jobban kihegyezni érzékeit, majd csendesen
megjegyezte.
– Mert úgy is van.
Ginny egy kicsit közelebb húzódott hozzá, míg Hermione is ugyan így tett
Ronnal.
– Óvatosnak kell lennünk. Nem tudjuk mik élnek itt pontosan – szólt Harry
nyugodt hangon.
Egyelőre nem izgult. Felesleges is lenne. Amennyiben úgy adódik, majd
megpróbálják megoldani a helyzetet, egyelőre azonban a haladásra kell
koncentrálniuk. Annyi legalább biztos, az imént hallottakból és látottakból,
hogy a halálfalók vélhetően csupán a ház környéki területeken mozognak.

279
– Remélem, azért nem túl hasonlóak a Tiltott Rengetegben élőkhöz. Nem
lenne sok kedvem vérfarkasokkal és harcos kedvű kentaurokkal szembe
kerülni, miközben bármikor halálfalókkal futhatunk össze – morogta Ron.
Harry hümmögött.
– Nem tudom. Én azt sem csodálnám, ha ide szimplán csak nem lenne
merszük belépni.
– A halálfalóknak? – nézett rá Ron.
Harry nyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ekkor egy másik hang csendült
közéjük.
– Igen nekik. Barátotoknak igaza van.
Azzal még mielőtt megfordulhattak volna, hogy körülnézzenek ki az
ismeretlen, máris jó néhány furcsa fénynyaláb suhant feléjük. Nem átok
volt, attól valami egészen más, de ami az eddig idegen varázslatoknál is
aggasztóbb volt, az az, hogy kifejezetten Harryt vették célba. Barátai
tehetetlenül figyelték, ahogy a fiú hirtelen hátrarándul, majd eltűnik a
szemük elől. Hiába szegezték előre pálcáikat, nem látták a támadókat,
bármennyire is meresztették a szemüket, hogy megakadályozzanak bármit
is, ami történik. Az ismeretlenek azonban nem mutatkoztak, és nem is tettek
ellenük semmit. Csend volt, s hiába forgolódtak, Harryt sehol sem találták.
Ki tudja mekkora távolsággal arrébb, Harry egy kisebb tisztáson ért földet.
Nyögve igyekezett feltápászkodni, s érezte, hogy karjába kínzó fájdalom
hasít. Nem tudta volna megmondani mi történt, vagy hogy a többiek
biztonságban vannak-e. Körbehordozta tekintetét, majd gyorsan felállt, és
idegesen próbálta kitalálni, hova is került egyáltalán. Nem mozdult
körülötte semmi, mindaddig, amíg pillantása a karjára nem tévedt, hogy
megpróbálja rendbe hozni, akármi is okozza az égető érzést benne.
Mielőtt azonban rászegezte volna pálcáját, hogy szétszakítva ruháját
megnézze a sebet, egy erőteljes kéz ragadta meg közvetlen a fájós karját, s
fejét kissé hátrarántották, hogy belenézhessen egy előtte álló mélyfekete
szempárba. Nem tudta megállni, hogy kínjában fel ne kiáltson, amely
hangot messzire vitt a szél, eljuttatva egészen barátaihoz, akik aggódva és
félve néztek össze, majd nem érdekelve őket kivel találkozhatnak még
ebben az elvarázsolt erdőben, rohanvást indultak abba az irányba, ahonnan
Harryt hallották.
– Ó a fájdalom – szólalt meg a fiúhoz hajoló lény furcsán, éles hangon. – A
legnagyobb fájdalmad mégsem az általam okozott fizikai kín volt. Hanem a

280
szeretteid elvesztése – állapította meg a kavargó fekete szemek gazdája.
Harry nem fordította el a tekintetét, bár még nem egészen tudta hova tenni
azt a tényt, milyen hihetetlen sebességgel és észrevétlenül került elé és
mögé ez a két idegen. Időközben elengedték a karját, és ámulva vette észre,
hogy az már egyáltalán nem fáj. Immár minkét támadója előtte állt, és
némán figyelték. Sosem látott még ilyen lényeket. Hasonlítottak az
emberekre, de testük lényegesen vékonyabbnak, mégis erőteljesebbnek
tűnt, mintha valamiféle keményebb anyagból lennének a csontoknál és
szöveteknél. Hajuk hosszú volt, és mintha halványan fénylett volna,
akárcsak szemük, mégoly sötét és végtelen is legyen.
Harry végül úgy döntött, hogy felteszi az őt leginkább érdeklő kérdést.
– Miért támadtatok ránk?
Most a kicsit alacsonyabbik lény szólalt meg.
– Csak téged érintettünk, és egyáltalán nem támadtunk, csupán
érdeklődünk.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Hát, ha nálatok így megy az ismerkedés?! Arra nem gondoltatok, hogy
esetleg szimplán megszólíthattatok volna?
Az először beszélő ismeretlen megrázta a fejét, és Harrynek csak most tűnt
fel, hogy ennek barna a haja, nem pedig fekete, mint társáé.
– Bizalmatlanok vagyunk, és nem tudhattuk, hogy mi lakozik a szívetekben.
– Most már tudod? – kérdezte Harry igyekezve nem ingerült hangot
megütni. Ha arra gondolt, hogy Ginnyék most érhettek el a második
szívrohamig, ráadásul ezek után nem nagy bizalma volt az erdőben élők
vendégszeretete iránt.
– Igen – mondta egyszerűen a magasabbik. – A fájdalomról és a halálról
alkotott felfogásod bölcsességről árulkodik. Az erőd és a gondolataid által
vénebbnek kellene lenned, mint amilyen valójában vagy.
Társa, még mielőtt Harry válaszolhatott volna, félrebillentett fejjel
megkérdezte, bár látszott, hogy igazán nem vár választ.
– Hány évet éltél húsz év alatt?
Harry nem tudta hova tenni ezeket a furcsa szerzeteket. Nem tűnt úgy, hogy
bántani akarnák, ráadásul egyértelmű, hogy nem egy ritka képesség
birtokában vannak. Elvégre hány ember lát a másik lelkébe?
– Mit akartok? Miért hoztatok ide? A barátaim jól vannak?

281
A fekete hajú alacsonyabbik ekkor, mintha elmosolyodott volna, bár Harry
nem igazán értette, mi oka lehetne erre, ingerült kérdései hallatán. Viszont
valami fontos is feltűnt neki. Ez a lény alighanem nő volt.
– Szót akartunk váltani veled, és a szeretteidnek semmi bajuk. Hamarosan
itt is lesznek.
Harry maga sem tudta miért, de hitt neki. Immár nyugodtabban kérdezte.
– Tulajdonképpen kik vagytok?
Most a magasabbik felelt.
– Sok olyan él ebben az erdőben, mint mi. Az emberek nem ismernek
minket, így a népünket sem nevezték meg sehogy. De szólíthatsz a
nevünkön. Ő a társam – mutatott a fekete hajúra – Cloen, én pedig Ronke
vagyok. Mint észrevehetted, ugyan úgy mágiával bírunk, mint ti.
Harry bólintott, majd ő is bemutatkozott. Mielőtt azonban tovább
kérdezhetett volna, hirtelen megjelentek a tisztás szélén az aggodalomtól
sápadt barátai. Ginny mikor meglátta, nem törődve a két furcsa szerzettel a
fiúval szemben, azonnal felé rohant.
– Harry! Hála az égnek! Jól vagy? – Azzal szerelme nyakába vetette magát,
és olyan szorosan ölelte, mint fuldokló a mentőövet.
Harry megsimogatta a haját, és a fülébe súgta.
– Ne félj, minden rendben.
Cloen és Ronke mosolyogva figyelték őket. Időközben Ronék is odaértek, s
a fiú bizalmatlanul szemlélte a furcsa párost. Harry ekkor elengedte Ginnyt,
majd bemutatta újdonsült ismerőseit.
– Kissé egyedi módon ismerkednek ugyan, de nem akarnak ártani –
mondta, mire a többiek bólintottak.
Cloen fekete szemei végigpásztázták az imént érkezőket, és elégedettnek
látszott mindazzal, amit tapasztalt. Tekintete végül Ginnyn állapodott meg,
aki bizonytalanul sandított Harryre, hogy most mit kellene tennie. A fiú
azonban várt.
– Nem csak szép, de sugárzik az élettől. Látszik a lelke a szemében, nem is
nagyon kell a mélyére néznem. Olyan tiszta, akár a forrásvíz, és szabad,
mint a szél. A férfi, aki szeretni fog, ő lesz a világon a legboldogabb. Hát
jót válassz – mondta Cloen, a végére közvetlenebb hangsúlyra váltva.
Előzőleg akárcsak valamiféle jóslatot hallhattak volna tőle. Ginny Harryre
nézett, és tekintetét a furcsa lény is követte. – Ó, tehát ő lenne az – szólalt
meg ismét Cloen. – Jobb embert nem is választhattál volna.

282
Ron és Hermione csak bámult, Harry pedig hosszan nézte Ginny melegen
csillogó szemeit, majd végül megköszörülte a torkát és megjegyezte.
– Úgy néz ki Ronke-ék amolyan lélekbe látó képességekkel rendelkeznek.
Az említett férfi bólintott.
– A mi fajunk nagy hangsúlyt fektet a megfelelő társ megtalálására. Cloen
ezért szorítkozott kifejezetten arra, hogy ezeket megismertesse veletek.
Tudomásunk szerint az emberek között is előfordult, bár borzasztóan ritkán
az érző képesség. Talán magatok is találkozni fogtok majd egyel – nézett
végig a társaságon olyan tekintettel, ami akár azt is közölhette, hogy sokkal
inkább biztosra veszi, mint hogy feltételezné ezt a találkozást. Majd Harryn
állapodott meg fekete szeme. – Te más vagy, mint a környéken kódorgó
fajtádbeli. Bár valamennyire a barátaidtól is különbözöl. Ritkán megyünk ki
az erdőből, de akikkel akkor találkozunk, rettentenek minket. Különösen az
egyikük. Gonoszság és kegyetlenség uralja egész lényét.
Harry értőn bólintott, és arca kissé elsötétült.
– Voldemort - mondta. Ezt igazán nem volt nehéz kitalálnia.
– A többiek félnek tőle. Te nem – folytatta Ronke. – Szívesen segítünk
nektek azzal, hogy megmutatjuk, melyik ösvényen érhettek a leghamarabb
a táborukba.
– Bár a helyetekben nem mennék oda – szólt közbe Cloen, és hangjában
aggodalom csendült.
Harry rámosolygott.
– Nekünk mindenképpen oda vezet az utunk – válaszolta. – Sokan
szenvednek azon a helyen, és mi szeretnénk őket kiszabadítani.
Ronke bólintott, majd vigasztalón megfogta kedvese kezét, és úgy folytatta.
– Ebben az esetben fogadjatok el néhány jó tanácsot. Ez különös erdő.
Sokféle népek élnek itt, de valamennyien bölcsek és leginkább magukban
vannak el. Nem eshet bántódásotok, ha tisztelettel haladtok végig a
területeken, hiszen nem lakozik bennetek ártás és árulás.
– A félelmeitekkel és ebből eredő gondolataitokkal viszont vigyázzatok –
vette át a szót Cloen. – Saját magatok elé is gördíthettek akadályt, ha
hagyjátok őket eluralkodni.
Hermione összeráncolta a homlokát.
– Vagyis az erdő kijátszhatja ellenünk?
A páros bólintott. Ronke megmutatta, merre tartsanak, és mondott még pár
hasznos dolgot, majd visszasétált kedvese mellé, és ismételten megfogta a

283
kezét. Cloen tekintete Harryébe mélyedt, majd egyszerre búcsúztak.
– Sok sikert, és bátorságot. Örültünk, hogy szót válthattunk veletek –
biccentettek egy aprót, majd egy hirtelen ugrást követően, sebes
mozgásuknak hála nemsokára elnyelte őket a fák sokasága.
Harry még nézte egy darabig a helyet, ahol eltűntek, aztán visszafordult
barátaihoz.
– Ezek aztán furcsa figurák voltak – mondta Ron elmélázva.
– Jól jegyezd meg őket, mert ilyet ember nem sűrűn lát – szólt Hermione,
majd elindultak az útbaigazításnak megfelelő irányba.
Nem szűnt meg az az érzésük, hogy folyamatosan szemmel tartják őket, de
mivel senki sem támadott rájuk és állta útjukat, így igyekeztek csupán a
haladásra összpontosítani.

Harry elmesélte mi történt tulajdonképpen azután, hogy maga sem tudja

hogyan a tisztásra került, majd igyekezett kerülni egy témát, amit Ginny
hozott fel. Cloen szavai mély nyomot hagytak a lányban, mind a saját
jellemzése, mind pedig a szerelemmel és ezáltal Harryvel kapcsolatos
megjegyzései elgondolkodtatták. Számára a szerelem mindig is a mellette
sétáló fiút jelentette. Rajta kívül más férfit sosem fogadott a szívébe, és
tudta, hogy ameddig él, ez így is fog maradni.
Valamiért azonban Harry nem akart erről beszélni, ami lelombozta a lányt.
Ron arra készül, hogy megkérje Hermione kezét, mire Harry még csak arra
sem hajlandó, hogy azon kívül, hogy azt mondja neki, ő is ugyan úgy
szereti, bármit is tegyen a kapcsolatuk továbbépítésének érdekében. Nem
volt irigy, de fájlalta, hogy Hermionéval ellentétben ő nem kapja meg,
amire annyira vágyna.
Harry tisztában volt vele milyen gondolatok járhattak Ginny fejében, de ha
tartani akarta magát a meglepetéshez, nem mondhatott neki semmit a
terveivel kapcsolatban, amivel minden bizonnyal megnyugtathatná. Így
csak egy picit hátra maradva, hirtelen maga felé fordította a töprengő lányt,
és igyekezte minden érzését beleadni abba a csókba, amivel birtokba vette a
száját.
Gyengéd volt, szenvedélyes és odaadó. Azt akarta, hogy Ginny érezze, mi
mindent jelent a számára, és hogy ha azt mondja: szeretlek, az nem csupán
a megnyugtatására szólt, s hogy zárják már le végre a témát, amit Cloen
szavai indítottak el benne, hanem valóban a szívéből, a lelke mélyéből
fakad. Miután szétváltak, a meleg, barna szemek boldogan csillogtak, ahogy

284
Harry tekintetébe mélyedtek, s a fiú örömmel nyugtázta, hogy sikerült
megértetnie Ginnyvel mindazt, amit szeretett volna. Sokkal nyugodtabb és
fesztelenebb hangulatban indultak hát ismét tovább, gyorsan beérve
Ronékat, s hála a kissé kiszélesedő útnak, melléjük csatlakozva.
A vörös hajú fiú éppen készült valami csípős megjegyzést tenni a
lemaradásuk vélhető okára, mikor azonban maguk elé nézett kijutva az
éppen kanyargós területről, hirtelen benne ragadt minden mondanivalója.
Az ösvény mentén egy nagyobb kiugróban egy hatalmas sárkánnyal találták
magukat szemben, amit idáig nem volt alkalmuk észrevenni, most azonban
már csak alig néhány méterre álltak tőle. Mindnyájan megmerevedtek az
állat láttán, ami felfedezve őket kitátotta száját, megvillantva félelmetes
fogait, és egy óriásit bődült.
Hermionéék összerezzentek, és félve néztek fel a lényre. Harry
kétségbeesetten kutatott megfelelő megoldás után az elméjében, a sárkány
azonban nem támadott rájuk. Ginny hirtelen megrántotta a fiú kezét.
– Harry! – szólt remegő hangon, a sárkány ugyanis előrébbdőlt, hosszú
nyakát kinyújtva, s egészen közel tolta a fiatalokhoz a fejét.
Végighordozta rajtuk a tekintetét, amely éppen olyan vakító zöld volt, mint
Harryé. Élesen tanulmányozta a kis csapatot, majd pillantását az előtte álló
fekete hajú fiúéba fúrta.
– Te! – hallotta meg hirtelen morajlóan mély hangját Harry a fejében. –
Beszélj, miért vagytok itt?
A fiú megdöbbent. Fogalma sem volt róla, hogy a sárkányok képesek
beszélni, ráadásul ilyen módon. Aztán azt is észrevette, hogy a sárkányt is
meglepte, mikor rájött, hogy Harry értette őt.
– Mért kellene elmondanom neked? – kérdezett vissza a fiú túljutva
csodálkozásán, csupán gondolat útján, hangtalanul.
A sárkány fenyegetően morrant egyet, és közelebb tolta a fejét Harryhez,
aki mindezek ellenére nem mozdult, ellentétben Ginnyvel és Hermionéval,
akik halkan felsikoltottak, és hátrébb ugrottak. Harry érezte, amint szerelme
szinte a háta mögül erősen megszorítja a kezét, míg Ron félve nézte a
hatalmas lény és barátja kettősét, amint egymás szemébe merednek.
– Talán mert különben megöllek titeket – mondta a sárkány.
Harry nem mutatta ijedtség jeleit.
– Az hogy itt vagy csak egyet jelenthet – szólt vissza gondolatban. – Te is
részt veszel Voldemort átkozott játékában. Márpedig akkor, ha csak nem

285
szálunk veled szembe, mindenképpen megölsz.
A sárkány morózusan felnevetett, amely hangba a négyes gyomra
kellemetlenül beleremegett.
– Te vagy az első, akivel így tudok beszélni. A többi, legyen az varázstalan
vagy azzal bíró ember, azonkívül hogy félelmükben sokkal inkább
elrohannak, nem képesek sem az én mondanivalómat kiolvasni, sem a
sajátjukat közölni. Szánalmas – morrant fel megint. – Az egész fajotok.
Nem is érdemlitek meg, hogy egyáltalán megpróbáljak szót érteni veletek.
Harrynek már korábban feltűnt, hogy ez a sárkány egészen más, mint
akikkel a Trimágus Tusa során volt alkalma megismerkedni. Öregnek tűnt
és bölcsnek.
– Mégis ismét megpróbáltad – mondta Harry.
– Ó, egyáltalán nem ezt akartam csinálni – villantak meg veszélyesen a
hatalmas smaragdzöld szemek. – De aztán megláttalak.
– Mi olyan különleges bennem? – kérdezte Harry, és egy kicsit közelebb
lépett a lényhez.
Ginny próbálta visszahúzni, de a fiú nem engedte. A sárkány nyugodtan
leült, úgy nézte tovább Harryt.
– Már azon felül, hogy tudsz velem beszélni, ami önmagában óriási
megtiszteltetés? – emelte meg egy kicsit a fejét büszkeséggel és némi
lenézéssel.
Harry halkan felnevetett. Nem a sárkányt nevette ki, hanem a viselkedése
volt annyira ismerős. Ronék döbbenten meredtek barátjukra, míg a
pikkelyest láthatóan nem zavarta a fiú jókedve, mintha tudta volna, hogy
nem sérteni akarja a gesztussal. Annál is inkább, mert a fiú nem tűnt
ostobának, hogy csak úgy a szemébe nevessen egy sárkánynak.
– Már tudtad, hogy szót fogok érteni veled, mikor megláttál? – kérdezte
Harry.
– Nem ijedtél meg – jelentette ki egyszerűen a sárkány. – Így felkeltetted az
érdeklődésemet.
– Találkoztam már olyannal, mint te – magyarázta a fiú.
– Kétlem – csóválta meg óriási fejét beszélgető partnere. – Már csak
hárman vagyunk ilyenek. A többiek fiatalok, vadak, szertelenek. Nem
ismerik már a hajdani sárkányok tudásának csak a töredékét. Ide vonultunk
vissza – bökött fejével a környezetre.
Harry bólintott.

286
– Tehát Voldemortnak nincs feletted hatalma.
A sárkány horkantott, és csapott egyet a farkával, mire Harry lába egy
pillanatra elemelkedett a talajról.
– Az a mágus keveseknek tud itt parancsolni. Nagy hatalma van, de
ezekhez a büszke varázslényekhez még mindig kevés – mondta, majd
tüzetesen végigmérte Harryt. – Benned is hasonló energiák és lehetőségek
duzzadnak. De az erőd merőben más természetű.
A fiú ismét bólintott.
– Tudnál erről bővebben mesélni?
– Erre már te is ismered a választ. Két ellentétes hatalom a tiétek. Az övé a
gyűlöletből, haragból, becsvágyból táplálkozik. A tiéd a szeretetből,
bátorságból, becsületből. Éppen ahogy az ősötöké. Hosszú leszármazotti
vonal kellett hozzá, hogy ismét összetalálkozzatok úgy, hogy meg legyen
bennetek a szükséges erő a harcok lezárásához.
Harry ismét előrébb lépett. Ha akarná, akár már megérinthette volna a
hatalmas lábakat.
– Miről beszélsz? – kérdezte érdeklődve.
A sárkány egészen odahajolt Harryhez, és fejével a homlokára, majd a
mellkasára bökött. Ginnyéket az ájulás kerülgette a jelenet láttán, s egyikük
sem mert megszólalni, noha egyáltalán nem értették mi zajlik a fiú és a
sárkány között.
– A válaszok itt vannak és itt – mondta a pikkelyes mindkét érintésnél, amit
Harry felé tett. – A nemesi vér még itt csörgedezik benned.
Harry értetlenül nézett az időközben visszahúzódott sárkányra.
– Várj! Voldemort leszármazott – kezdte a fiú lassan. – A roxforti ősök
egyikétől való, de már csak félig van meg ez benne.
A sárkány elégedettnek tűnt azzal, amire jutott.
– Pontosan – bólintott. – Akárcsak benned.
Harry döbbenten lépett egyet hátra. Anyja mugliszületésű volt, ez nem
kérdés, a Potter család viszont nagyon régre visszavezethetően aranyvérű
mágusokból állt.
– De kitől? – hebegte, észre sem véve, hogy ezt hangosan is kimondta.
– Erre magad is tudod a választ.
Mely tulajdonságok a legerősebbek benne? Melyik házba került, leszámítva
a Voldemort átszállt képessége miatti mardekár veszélyt. Hogyan
használhatta az ősrégi kardot, amit maga a Süveg adott neki?

287
– Griffendél – suttogta Harry.
– Így igaz. Az egykor volt nagy ellenségek utódai vagytok – fejezte be a
sárkány.
– Azt hiszem, le kell ülnöm – motyogta Harry, akinek hirtelen sok volt ez
az új információ. Leereszkedett a sárkány lábánál a földre, és kezeit
felhúzott térdére támasztotta.
A sárkány hosszú nyakának köszönhetően lehajtotta hozzá a fejét, és
mélyen a szemeibe nézett.
– Erre büszkének kell lenned – mondta.
– Ha nem döbbenek meg ennyire, valószínűleg így is éreznék – felelte
Harry. – Bár nem sokat tudok Griffendélről, amit viszont igen, az valóban
becsülni való.
A sárkány elégedetten bólintott.
– Méltó leszel rá, ifjú mágus. Ahogy idáig is az voltál.
– Most mit kéne tennem? – nézett bele Harry az ő szemeinek szinte
megegyező másába.
– Csatlakozz a barátaidhoz. A halálfalók nem tudnak az erdő ezen területére
belépni. A szívükben árulás, hatalomvágy és kegyetlenség lakozik. Ezt az
itt élő varázslények nem tűrik el. Mi nem tudjuk pontosan, mi folyik
Voldemort területén, de nem is szokásunk belefolyni a világban történtekbe.
Tanáccsal segíthetünk, és magyarázatot is adhatunk pár dologra, a csatákat
azonban ti vívjátok. Abból is a legnagyobb a tiétek lesz – mondta a sárkány
komolyan, ahogy a két smaragdzöld szempár összekapcsolódott.
– Mi történt? – kérdezte Ginny bátortalanul.
A sárkány feléjük nézett, majd vissza az előtte ücsörgő fiúra.
– Nem sokan mertek volna így elém ülni, vagy akár megközelíteni, mint te.
Nem csupán azért vagy különleges, mert megértesz engem.
– Azzal, amit most elmondtál nekem a származásomról… tulajdonképpen
mit kezdjek vele? Van jelentősége?
A sárkány felállt, indulni készült.
– Nem is olyan sokára nagyon is fontossá válik, Harry.
A fiú csodálkozva nézett rá.
– Honnan… – de a sárkány már nem figyelt rá, csupán elindult egy
ösvényen. – tudod ezt, és a nevem? – fejezte be csak úgy magában Harry.
Mire legközelebb felpillantott a sárkányt már nem látta sehol, csupán
néhány fa rezzent meg, ha elhaladtában hozzájuk ért.

288
– Harry! Elmondanád végre mi a fene volt ez?! – kérdezte Ron. – Ez a
sárkány majdnem akkora volt, mint egy ház, te meg leülsz elé meg
nevetgélsz.
Harry felsóhajtott.
– Erre a területre nem jöhetnek halálfalók. Legalább felőlük egy ideig
biztonságban lehetünk.
– Akkor akár válaszolhatsz Ron kérdésére – mondta Ginny. – Ugyanis
engem is nagyon érdekelne, miért is nem falt fel minket ez a lény.
– Rendben – bólintott Harry. – Azt hiszem jobb lesz, ha leültök.
Azzal igyekezett minél hitelesebben és szájba rágósabban elmesélni mi
történt és hogyan zajlott pontosan a párbeszéd, ugyanis barátai már ott is
megakadtak egy kicsit, hogy Harry egyáltalán elcsevegett egy ekkora
sárkánnyal. Az erőkről és a leszármazásuk miatti harcnál már kezdték
eltátani a szájukat, aztán egyértelműen a földön koppant az álluk, mikor
Harry odaért, hogy elmondja valószínűleg Griffendél leszármazottja.
– De hihetünk neki? – kérdezte Hermione elgondolkodva, miután túljutott a
sokkon.
Harry furcsán nézett rá.
– Hát nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem sűrűn szoktam
sárkányokkal társalogni.
– Az elmondásod alapján más se nagyon – bólintott a lány.
– Emellett ha visszamenőleg végiggondolom, sok olyan részlet van, ami
miatt hajlok elfogadni - mondta még Harry.
– Annyi mindent tudtam volna kérdezni tőle! – szólt erre Hermione
tudásvággyal csillogó szemmel, láthatóan meggyőzötten.
Harry elmosolyodott.
– Ó, nem tudom, mennyire válaszolt volna. Borzasztóan büszke, bölcs és
öreg. Azt mondta, adhat tanácsot és elmagyarázhat néhány dolgot, de hogy
kinek, azt egyértelműen ő választja meg.
Ron méregette egy darabig barátját, majd kimondta a mindenki által levont
és elfogadott tényt.
– Tehát te vagy Griffendél Godric utolsó élő leszármazottja.
Harry félrehajtotta a fejét, és sóhajtva válaszolt.
– Úgy tűnik. Nem véletlen hogy éppen ezt mondta el.
– Igazad lehet – bólintott Ginny. – Nem is olyan sokára ez nagyon is
fontossá válik – idézte Harry beszámolójából amit a sárkány mondott.

289
– És most mit kezdesz ezzel? – kérdezte Hermione. – Mit fogsz tenni?
Hiszen ezek alapján nem véletlen, hogy éppen te vagy ekkora hatalom
birtokában. Voldemort megjelölt téged igen, de ki tudja milyen ősi harcot
folytattok. Már eleve, ha a világos és sötét oldal szembenállását nézed.
Harry elgondolkodva simította végig a homlokán lévő sebhelyet, ami hála
az okklumencia tudásának, már csak igazán ritka és súlyos esetekben fájdult
meg. Azt azonban nem felejthette, hogy ez a heg továbbra is összeköti őt a
sötét mágussal. Vajon Griffendél és Mardekár végül találkoztak-e újra?
Malazár megelégedett azzal, hogy létrehozta a Roxfortban a Titkok
Kamráját? Nem, ezzel még nem tudott mit kezdeni. Talán majd akkor, ha
rájön miért is lesz ez annyira fontos. Addig viszont: – Nem az a lényeg
Hermione, hogy mit tehetek, hanem a döntés hogy mit teszek – mondta.
Egy rövid ideig még némán ücsörögtek, aztán: – Jól van emberek,
haladjunk – állt fel könnyedén Harry félbeszakítva barátai merengését. –
Bízzunk a sárkány bölcsességében, miszerint fény derül majd mindenre –
nyújtotta a kezét, hogy felsegítse Ginnyt.
– Valóban – állt fel Hermione is. – És igazad van. Azért ez sok dolgot
megmagyaráz.
Ron felnyögött, majd ő is feltápászkodott.
– Mindenesetre nekem mára elegem van a hasonlóan furcsa és félelmetes
találkozásokból.
A többiek egyetértően felnevettek, és igyekeztek, hogy minél gyorsabban
maguk mögött hagyják ezt a különös erdőséget, még mielőtt szfinxekkel és
tündérekkel is találkoznának.

Már sötétedni kezdett, mikor még mindig azt tapasztalták, hogy nem látják
hol ér véget az ösvény.
– Meg kellene állnunk – indítványozta Ginny.
Harry felsóhajtott.
– Igazad van. Nem tudhatjuk mennyi van még hátra, és sötétben
veszélyesebb lenne tovább haladni.
– Ráadásul ki tudja, kikkel vagy mikkel találkozhatnánk össze – mondta
Ron is azonnal. – Borsódzik a hátam ettől a helytől, nem hiányzik, hogy
vaksötétben ránk támadjon valami ocsmányság, ami éjszaka vadászik.
– Íme oroszlánszívű Ron, a Griffendél ház mintapéldánya – gúnyolódott
Ginny.

290
– Nem mintha neked ez nem fordult volna meg a fejedben – morogta vissza
bátyja.
– A kérdés eldöntve – vágott közbe Harry. – Keressünk az úttól egy kicsit
félreeső helyet, ahol elférünk.
Nem kellett sokáig kutatniuk, ami örömmel töltötte el a fiatalokat, ugyanis a
lombkoronáknak hála már igencsak rájuk sötétedett. Néhány terebélyesebb
fa tövében akadtak rá egy számukra éppen megfelelő tiszta területre. Puha
fű nőtt rajta, és némileg megnyugtató volt a zártsága is, főleg ha egyes
nagyobb testű lényre gondoltak.
– Hermionéval majd körbevesszük védelmi és jelző varázslatokkal, hogy
nyugodtan alhassunk – mondta Harry elégedetten szemrevételezve a helyet.
– Remek – mosolyodott el Ginny. Senki varázslatában nem bízott annyira,
mint Harryében. Már a gondolatától is sokkal nagyobb biztonságban érezte
magát. – Mi addig a bátyussal igyekszünk megfelelő fekhelyeket
összehozni. Gondolom elég lesz kettő nagyobb.
Ron erre egy picit elvigyorodott.
– Naná hogy!
Hermione enyhén rosszallóan, mégis inkább vidáman forgatta meg a
szemét, azzal a nevető Harry mellé szegődve átbeszélték mit is szeretnének
létrehozni, és erősen koncentrálva hosszú időn keresztül villant fel pálcájuk
különböző fénnyel, néha tovább kitartva, vagy valamiféle alakzatot
rajzolva. Miután végeztek, nyugodtan letelepedtek a tűz körül ücsörgő
testvérekhez, akik idáig némán figyelték tevékenységüket. Ők ugyanis már
végeztek is, meglepően kellemes fekhelyeket varázsolva a tűz két oldalán,
sőt, Ginny még ételről is gondoskodott.
– Anyától tanultam pár hasznos varázslatot. Mindaz, ami a közelünkben
megtalálható, felhasználható vele alapanyagként. Nem a legfinomabb
falatok, de amíg itt leszünk, megfelel – vont vállát, majd kicsit elpirosodott
Harry büszke és szeretetteljes pillantásától.
– Egész finom hugi – csámcsogta Ron a rögtönzött sültet rágcsálva.
Mindnyájan ettek, majd fáradtan az egész napos gyaloglástól és furcsa
találkozástól befészkelték magukat a puha és kényelmes fekhelyekbe.
– Gratulálok kicsim – súgta Harry kedves fülébe, mikor átkarolva derekát
magához vonta, hogy összebújhassanak. – Mintha csak otthon lennénk az
ágyunkban. Takaró, párna, matrac.

291
Ginny megsimogatta a fiú karjait, és hátával egészen a mellkasához
húzódott.
– Tőled tanultam. Egy kis odafigyeléssel, találékonysággal és
koncentrációval bármit át lehet alakítani – mondta csendesen szerelme
egykori szavait idézve.
Harry mosolyogva belecsókolt a nyakába.
– Jó éjszakát! Bízom benne, hogy nincs olyan erős varázslény ezen az
elvarázsolt helyen, ami képes lenne áttörni a védelmünket, s reggelig
nyugodtan aludhatunk.
Ginny lehunyta a szemit, és azt suttogta.
– Neked is jó éjt Harry! A védelem miatt ne aggódj, én sem teszem.
A fiú ismét elmosolyodott a lány bizalmán, majd akárcsak karjaiban tartott
kedvese, pár percen belül álomba merült.

Szerencsésen megúszták az éjszakát, és reggel határozottan kipihenten

ébredtek.
– Esküszöm jót tett ez az erdei levegő – nyújtózkodott Ron. – Ha majd
hazakerülünk, elmehetnénk táborozni.
Barátai nevetve néztek rá, majd eltüntetve a nyomaikat és az őket
körbevevő varázslatokat, nekiláttak útjuk hátralévő részének. Nyugodtan és
gyorsan haladtak, nem érte őket további, a tegnapihoz hasonló meglepetés.
Néha-néha felhangzott valahonnan a fák közül pár furcsa és ismeretlen
morgás vagy hang, de biztonságban folytathatták az erdőjárást. Mind
jobban megközelítették a halálfalók táborát – jobb szó híján, hiszen
kiképző, kínzó és próbatevő területnek is nevezhették volna – annál
gyakrabban és hangosabban érzékeltek onnan is fájdalmas, meglepett, riadt
kiáltásokat, átkok dörrenését és becsapódását, furcsa szagokat és füstöt
érezve, vagy látva felszállni és érzékelni a színes villanásokat. Ezzel együtt
nőtt bennük a feszültség, és talán a várakozás és ismeretlentől való félelem.
Ha kikerülnek innen, akkor jön csak igazán a megpróbáltatás. Hiszen
akármilyen lények is lakják az erdőt, az mégis csak védelmet nyújtott
ezidáig.
– Mintha felfelé tartanánk – jegyezte meg Hermione, mikor már érezték,
nem sok lehet hátra a fák sűrűjéből.
– Áh – torpant meg ekkor hirtelen Ron. – Igazad lehet – jegyezte meg,
miután éppen csak megtorpant egy szakadék szélén.

292
– Hu de magasan vagyunk! – mondta Ginny is lenézve.
– Nem vészes – felelte ekkor már bátyja.
– Nagyon messze van a föld – szólalt meg Hermione is bizonytalanul,
lényegesen távolabb maradva a kőtömb szélétől.
Harry távolabbról figyelte őket összeráncolt szemöldökkel.
– Mi az? – nézett hátra Ron barátjára, mire a két lány is megfordult.
– Figyelmeztettek, hogy a gondolatainkkal ne hozzunk magunknak létre
felesleges akadályokat. Van elég anélkül is – mondta Harry, és hangjából
bár nem szerette volna, kicsendült az ingerültség.
– Azt mondod, hogy… – kezdte Ginny ismét lenézve a mélybe, szerelme
azonban félbeszakította.
– Láttál hegyeket a környéken, mikor ideérkeztünk? Vagy akár dombot,
mikor a házakat és a távoli halálfaló területet láttuk meg? A szakadék
valójában nem lenne itt. Ez Hermione félelme – lépett oda melléjük Harry,
majd zöld szeme az említett lányra villant. – Ha nem tévedek, nem csupán
azért nem szereted a repülést, mert gyors és nem megy túl jól. Tériszonyod
van.
Hermione lehajtotta a fejét.
– Igazad van. Sajnálom.
Harry felsóhajtott.
– Le tudod győzni? Csak akkor tűnik el a szakadék, és válik ismét
egyenletessé az út.
– Nem vagyok benne biztos – mondta a lány bizonytalanul felnézve.
Ekkor mintha csak nem jelentene éppen elég gondot az előttük lévő
akadály, furcsa hangokat hallottak meg a sűrűbb fák közül. Ahogy egyre
jobban koncentráltak és igyekeztek kivenni a közeledő valamik mibenlétét,
már meg is jelentek az elsők, előbukkanva a fák törzsét kerülgetve sebesen
szedve lábaikat.
– Na ne! – sóhajtott fel Harry.
Ron bár hátrálni nem igazán tudott, mégis igyekezett oldalazva minél
távolabb kerülni az állatoktól.
– Ne haragudj – mondta remegő hangon le sem véve tekintetét az óriási
pókokról. – Hermione félelme eszembe juttatta a sajátomat. Ez az erdő
tisztára olyan, mint a Tiltott Rengeteg, márpedig onnan még élénken él a
képzeletemben Aragog és társaságával való találkozásunk.

293
Ekkor elfojtott sikítást hallottak az egyik ház felől, mire Harrynek elfogyott
a türelme.
– Jól van, erre most nincs időnk. Ginny, segíts kérlek!
A lány odalépett, majd figyelmesen hallgatta, mit akar csinálni a fiú.
– Pár nagyobb faágból seprűt kell transzformálnunk, s akkor majd
átrepülünk az úgynevezett szakadék felett. Amint kikerülünk az erdő fái
közül, a varázslat megszűnik, és mehetünk tovább gyalog. Sokkal
óvatosabbnak kell majd lennünk, már nem leszünk biztonságban a
halálfalóktól.
– Persze Harry, csak siessünk – bólintott rá Ginny azonnal, nyugtalanul
pillantva a közeledő állatok felé.
– Ron! Ha jót akarsz, azonnal küzd le a fóbiádat! – mondta Hermione
viszolyogva, mint olyan, akinek nem volt eddig szerencséje hasonló méretű
pókokhoz.
– Te beszélsz?! – vágott vissza a fiú, de nem igazán ment neki saját maga
nyugtatgatása azzal, hogy oké, ezek valójában nincsenek is itt, csupán ő
maga képzelte ide őket, mivel az állatok feltartóztathatatlanul közeledtek.
Időközben Harry és Ginny elkészültek a nem éppen versenyseprűkkel, de a
célnak azért tökéletesen megfeleltek.
– Ron! Fogd! – nyomta Harry barátja kezébe a neki szánt seprűt.
Miközben titkokban hálát adott, hogy már kikerültek annyira a fák és az
erdő különös varázslatának hatása alól, hogy legalább repülni képesek
legyenek.
– Rendben van – motyogta Ron. – Csak érjünk már ki innen – azzal gyorsan
a lába közé kapta az eszközt, és felemelkedve az elől haladó Harry után
indult.
Miután eltávolodtak a peremtől, és visszanéztek, jól láthatták, hogy valóban
semmiféle meredély nincs az erdő szélén, és seprűjükkel is csupán egy
méterrel a föld fölött siklanak.
– Egy ideig még haladhatunk így, de aztán le kell szállnunk, mert így sokkal
könnyebben észrevehetnek – mondta Harry némileg lenyelve ingerültségét,
nyugodtabb hangon.
Egy aránylag védett, a házak felöl nehezen belátható kis területen
ereszkedtek le, és igyekeztek olyan közelségbe osonni, hogy nagy nehezen
ugyan, de beláthassanak a halálfalók közé. Azt innen is jól látták, hogy
meglehetősen sokan vannak, akik csak egy-egy épület előtt ácsorogtak, míg

294
a mostanra igencsak felerősödött hangzavar azt bizonyította, hogy számukra
egyelőre ismeretlen helyen és ismeretlen feladatokkal küzdenek társaik, míg
néhány vékony, roskadt alakot néha átcipeltek más házba vagy elvitték
valamerre.
Hermione szánakozva nézte a meggyötört embereket, noha arcukat esélye
sem volt kivenni, ezáltal azt sem kik lehetnek. Ron dühösen morgott
mellette, s Ginny is elmormolt pár keresetlen szót, amellyel a halálfalókat
és anyukájukat illette. Harry azonban nem figyelt rájuk. Valami egészen
más dolog kötötte le, valami sokkal aggasztóbb. Értetlenül és nyugtalanul
nézett a távol álló mégis oly jellegzetes és jól ismert alakokat felvonultató
halálfalók csoportjára.
– Várjatok! Ők hogy kerülnek ide?

24. fejezet - Halálfaló futam

Barátai elhallgattak, követték a tekintetét, és azonnal megdermedtek a

látványtól. Harrynek lázasan járt az agya, majd azt suttogta.
– Nott.
– Mi van vele? – kérdezte Ron még mindig a döbbenet hatása alatt.
– Ezért küldte oda Voldemort, nem csak amiatt, amit akkor mondtam. Jól
tudta, hogy le fogom leplezni – magyarázta Harry.
– De akkor ez azt jelenti… – nézett barátjára Hermione.
– Hogy Mordonékkal ki tudja mi történt, és milyen helyzetben vannak akik
éppen felügyeltek a halálfalókra – fejezte be helyette Harry sötéten, majd
tekintetével ismét a beszélgetőkre siklott.
Lestrange, Draco Malfoy, Macnair, Amycus, és minő meglepetés Angelus
Malfoy. Egy kisebb téglaépület előtt csoportosultak, és mintha éppen
valamiféle megbeszélést tartottak volna. Draco a szokásosnál is
sápadtabbnak tűnt, és volt rajta néhány vágás és seb, mint aki idáig részt
vett volna valamiféle küzdelemben. Ugyan ez mondható el Macnair és
Rodolfus Lestrange esetében is.
– Kiszabadították őket – suttogta Ginny.
– De vajon hányat közülük? – folytatta a gondolatmenetet Hermione.
Harry felsóhajtott.

295
– Szélmalom harc – morogta, majd így folytatta. – Most már nem megyünk
el innen. Reménykedjünk benne, hogy Voldemort büntetésből, vagy
leckéztetésből küldte őket ide, így bízhatunk abban, hogy csak nekik
sikerült meglépnie, nem pedig mindnek – majd ingerülten a földre csapott.
– Hogy engedhettem ezt meg?! Le kellett volna alaposan ellenőriznem
Nottot, hogy még véletlenül se lehessen rajta a leggyengébb követő bűbáj
se.
Ginny megcsóválta a fejét.
– Fogalmunk sincs róla, hogyan csinálták.
– Remélem otthon mindenki jól van – mondta Ron.
Ez egy cseppet sem javított Harry hangulatán.
– Hát most a nyilvánvaló aggasztó körülmények figyelembevételével együtt
is csak egyvalami foglalkoztat. Nagyon nem örülök, hogy itt vannak –
mondta Hermione fejcsóválva.
Harry erre kissé előrébb dőlt.
– Hermione, én meg nem örülök, hogy vannak – szólt nyomatékosan.
– Jól van emberek, szedjük össze magunkat, most jön csak a neheze! Éppen
elég lett volna a többiekkel szembenézni, de Macnairék erősek – mondta
Ginny.
Harry sötét tekintettel bólintott. Ahhoz hogy egyáltalán elérjék az említett
halálfalókat, még várhatóan rengeteg akadályon kell átvágniuk magukat.
Előttük valamiféle sövénnyel, falakkal és hol árnyékos, hol szinte teljesen
beláthatatlan helyekkel terült el egy nagyobb, egykor talán mezőként
számon tartott lapály. Folyamatosan villant a gyomrában egy-egy átok és
kiáltott fel olykor néhány férfihang. Harry végigfuttatta tekintetét a
széleken, hátha kikerülhetnék a nagyobb megpróbáltatásokat és a sűrűbe
kerülést, de Voldemort erről sem feledkezett meg gondoskodni. Bozótos,
magas téglafalak és óriási tüskékkel benőtt fák és különféle növények
sorjáztak körös-körül, s furcsa mód még így is feltűnt ott olykor néhány
alak, ha máshogy nem tudott menekülni a vélhetően rosszabb dologtól, így
inkább hagyta, hogy a tövisek felsértsék, ahol csak érik.
Átjutni rajta azonban lehetetlen volt, ami egyértelművé tette Harry számára,
hogy varázslattal is legalább annyira védve van az elkerülés és csalás
lehetősége, mint amekkora volt magának az akadály legyőzésének
nehézsége.

296
– Hát akkor nem tehetünk mást, mint hogy csatlakozunk „barátaink” őrült
futamához – mondta Harry felmérve a lehetőségeket.
– Ez nem lesz sétagalopp – emelkedett fel Ron is, és a többiek után osont,
akik kiszaladva az idáig menedéket nyújtó sövény mögül, a kiképző terület
egyik bejáratához tartottak.

Még csak a második nap délutánján tartottak a Grimmauld téren várakozók,

aggodalmuk mégis elképesztő méreteket öltött. Mrs. Weasley egyfolytában
tüsténkedett, folyamatosan takarított, főzött, hogy elterelje a figyelmét.
Furcsa mód mégsem ő viselte a legrosszabbul a bizonytalanságot. Lupin
mióta elmentek a fiatalok, nem tudott aludni. Folyton az járt a fejében, hogy
ha Harryvel is történik valami, akkor elveszít mindent, ami kedves dolog
még a múltjából megmaradt. A fiú volt az utolsó, akibe kapaszkodhat, aki a
barátja, akivel megőrizhetik egykori életük maradékát. A jövőt Tonks és a
születendő gyermekük jelentette a számára, de a fiaként szeretett Harry
valami mélyebb, más dolgot jelentett a számára, még oly görcsösen is
ragaszkodjon ezzel a múlthoz.
– Remus! – szólította meg a főhadiszállásra érkező Arthur. – Menj, pihenj
le. Ígérem, szólunk, amint történik valami.
Lupin sokszor kapta azon magát, hogy elmélázva bambul a bejárati ajtó
felé, azt várva, hogy kinyílva a négyes lépjen be rajta. Még csak két napja –
sóhajtott magában.
– Tudom hogy mindegy, hogy itt vagyok e, de úgy érzem maradnom kell –
felelte a vörös hajú férfire nézve. – Na jó ez így nem igaz. Úgy érzem ott
kéne lennem velük – ismerte be.
Mr. Weasley erre halkan, örömtelenül felnevetett.
– Ismerős érzés – telepedett le barátja mellé az egyik fotelba, a társalgóba
sétálva.
Lupin megrázta a fejét.
– Teljesen irreális, hogy Harry próbál engem megvédeni, holott ez az én
feladatom lenne.
– Nem akarlak elkeseríteni Remus, de ezt a feladatot már egyikünk se
nagyon tudná ellátni. Az a fiú már mindnyájunknál erősebb.
Lupin felsóhajtott.
– Megfeleltem a feltételeknek, velük mehettem volna, de nem engedte.

297
– És ezt helyesen is tette. Harry tudja, mit csinál. Nymphadorának jelen
pillanatban nagyobb szüksége van rád. Ronék pedig – bármennyire is nehéz
legyen ez Mollynak és nekem –, még hasonló felelősség nélkül, ráadásul
szívesen tartanak vele.
Lupin elgondolkodva nézett maga elé.
– Persze. Tudom, hogy igazad van, csak nem szeretek tétlenül ülni, főleg ha
tudom, mi forog kockán.
Arthur erre elmosolyodott.
– Mintha az imént Harryt hallottam volna.
Megjegyzésére Remus arcán is feltűnt egy halvány mosoly.
– Valóban.

Harryék megálltak a sövény külső oldalán, és a fekete hajú fiú így szólt.
– Próbáljunk minden esetben együtt maradni, annál is inkább, mert így több
felé figyelhetünk, és legfőképpen vigyázhatunk egymásra.
Barátai bólogattak, majd Ron megjegyezte.
– Ne nagyon habozzunk, ha összeakadunk valakivel vagy valamivel. Inkább
ők, mint mi.
– A számból vetted ki a szót – biccentett Harry. – Lányok! Ha nem
haragszotok, mi mennénk előre.
– Csak tessék! – mondta feszülten Ginny.
A két fiú egymás mellé állt, a bejárat két oldalán, majd határozottan előre
indultak. Ronban azonnal bennragadt a levegő, ahogy meglátta az elé táruló
látványt. A magas falak, amik körbevették őket, természetellenesen
hullámoztak, és hol ködös foszlányok, hol morgások látszottak és
hangzottak fel.
– Láttál már horrorfilmet? – kérdezte Harry, bár sejtette, hogy merőben
feleslegesen. Nem mintha neki annyi lehetősége lett volna Dursleyéknál
tévét nézni, de meglepte volna, ha Ron egyáltalán tudná mi az a film.
Barátja csak rábámult, majd megrázta a fejét.
– Nem, de ha ilyen helyszínekhez hasonlít, akkor nem is vágyom rá.
Az időközben belépő Ginny és Hermione halkan felnyögtek a környezetet
tanulmányozva.
– Kicsit fojtogató a levegő – jegyezte meg a barna, göndör hajú lány.
Harry furcsán nézett rá.

298
– Fojtogató? Inkább olyan hideg és tiszta, mintha a hegyekben
kirándulnánk.
Hermione, aki Ron oldalán az ellentétes, és ezek szerint melegebb oldalon
volt, most rábámult barátjára. Aztán fogta magát, és pár lépés után mellette
termett. Megremegett a tapasztaltaktól. Akárha két időzónában és
helyszínen lennének.
– Azt hiszem, merőben furcsa dolgokra számíthatunk errefelé – mondta a
lány csodálkozva.
Túl sokáig azonban nem mélázhattak, mert különös zajokra lettek
figyelmesek, onnan, ahol a vörös hajú fiú ácsorgott. Gyorsan hátrakapta a
tekintetét, majd megjegyezte.
– Éppen most akartam megkérdezni, hogy akkor merre? De úgy gondolom,
talán jobb lenne, ha jobbra indulnánk – azzal ő is a hármashoz lépett, és
borzongva a hőmérsékletváltozástól elindultak Harry oldalán.
Egy ideig némán haladtak, és hátuk mögött is elhalt a leginkább csoszogó
léptekhez hasonlatos halk zaj. Az őket körülvevő sövények, falrészletek
folyamatos mozgásban voltak. Nem rendeződtek át, de mintha lélegeztek és
hullámoztak volna, s olykor elég gyorsan váltakoztak a viszonyok közöttük.
Ha árnyékosabb részhez értek, a négy jó barát igyekezett a tőlük telhető
legnesztelenebbül elhaladni előtte, a sötétség ugyanis fenyegető és
ismeretlen veszélyeket sejtetett. Ekkor történt, hogy futó lépteket, és
zihálást hallottak nem messze attól a nyíltabb területtől, amerre ők is
tartottak. Eszükben sem volt kirohanni a beláthatatlan terepre, inkább a
bokrokhoz simulva figyeltek. Két fiatalabb férfi sietett át a tisztáson,
arcukon rémülettel, és látszott hogy már nem sokáig bírják az iramot.
Lényegesen lassabban haladtak, mint szerették volna.
Aztán Harryék megdermedve ismerték fel mi elől is menekülnek. Nevet
nem tudtak volna adni a lényeknek, habár bizonyára valami borzalmas
keresztezésből jöttek létre. Leginkább talán Hagrid szurcsókjaihoz
hasonlították volna őket, bár lényeges különbségnek számított az óriási
fejükön lévő, óriási száj és a hozzá tartozó óriási fogak. A tőlük alig
idősebb halálfalók kétségbeesetten hadonásztak pálcáikkal, és próbálkoztak
a kábítástól kezdve a hátráltatáson át megannyi átokkal, amivel távol
tarthatták volna magukat az állatoktól.
– Nem szívesen mondok ilyet, de elég kezdőnek tűnnek. Nem kellene
segítenünk nekik? – kérdezte Ginny, aki Hermionéval együtt borzadva nézte

299
az eseményeket.
– Kezdőnek? Úgy érted az idiótát akartad használni?! – válaszolt Harry
komor arccal. – Még ezt is képesek vállalni – bökött fejével a hadakozók
felé –, hogy aztán halálfalókká válva gyilkolhassanak. Ugyan mért segítsek
nekik?
– Különben meghalnak? – tippelt Ginny.
– Oké Harry – nézett rá feszülten és komolyan Ron. – Háromra.
A fiú sóhajtott egyet, de végül rábólintott és ő is felkészült. Kicsit közelebb
húzódtak a lények háta mögött, és Harry még épp látta az egyik férfi arcán
feltűnő csodálkozást, ahogy észrevette őket, majd már hallotta, ahogy Ron
mellette számol.
– Egy… kettő… – szegezte előre a pálcáját. S ekkor Ron már hasra is
vetette magát, és küldte is az átkot a hatalmas és veszélyes állatok
érzékenynek tippelt has alatti részére.
Harry azonnal reagált, és hasonlóan cselekedett, mint barátja. Biztos, ami
biztos alapon kombinált varázslatot használva. Mikor felnéztek, hogy lássák
sikerrel jártak e, a lények addigra megdermedtek, és lassan az oldalukra
dőlve elterültek a füvön. Harry ránézett a mellette feltápászkodni készülő
Ronra.
– Ez még csak kettő volt!
Barátja megkönnyebbülten vállat vont.
– Siettem.
– Az más – vigyorgott rá Harry.
A halálfalók hol az állatokat, hol a fekete hajú fiút bámulták, mígnem az
időközben feléjük osonó két lány pálcájukkal nem találták szemben
magukat.
– Bocsi – mosolyodott el Ginny – de nem lenne jó, ha erre emlékeznétek –
azzal barátnőjével egyetemben elvégezték az Exmemoriamot.
– Viszont nézzétek, a jó oldalát – folytatta Ginny a bambán bámuló férfiak
arcába vigyorogva –, még éltek.
– Akkor akár el is tűnhetnénk erről a nyílt terepről – fogta karon Harry
beszédes kedvében lévő szerelmét.
A legközelebbi járaton haladtak tovább, ami – már amennyire beláthatták az
óriási területet – az épületek felé kanyargott. Egyre kevésbé hatolt át fény a
föléjük boruló ágak tömkelege között, de még nem akartak pálcát gyújtani,
hogy ki tudja milyen élőlényeknek hívják fel magukra a figyelmét. Egyszer

300
csak az elől járó Ginny és Harry megtorpant, és egy elsuhanó alak után
néztek.
– Ronke? – suttogta hitetlenül Harry. – Azt mondták, nem jönnek emberek
közé, hát még akkor erre az átkozott helyre.
– Hogy jutott be ide? – kérdezte Hermione hátulról.
– Egy jobb kérdés: hol van most? – morogta Ron a félhomályt pásztázva.
Harry nem értette. Valóban a különös érző lényt látták? Habár odáig még
rendben lenne, ha csak ő hallucinálna, na de mind a négyen? Összehúzta a
szemét, és abba az irányba nézett, ahol Ronkét látta eltűnni.
– Itt várjatok! – szólt oda barátainak, és elindult, hogy a lény nyomába érve
megbizonyosodhasson róla, valóban őt látták-e.
– Persze! Menj csak végig a sötét folyosón egyedül – mondta fanyarul
Ginny, és már lépett is, hogy utolérje kedvesét, amikor Hermione hangja
mindkettejüket visszatartotta.
– Ne! Maradjatok – szólt rájuk fojtott hangon.
Mikor Harry visszaért, a lány azonnal az eddig kérdőn néző Ronhoz intézte
szavait.
– Mi van ha… ? – kezdi izgatottan, majd. – Miért tőled kérdezem?! – fordul
el barátjától, és nézett rá Harryre. – Mi van ha ez egy egyszerű illúzió
varázslat? Nézd csak! – mutatott a pár méterre lévő falakat keresztben
összekötő területre.
A zöld szemek figyelmesen pásztázni kezdték a mutatott helyet, és kis idő
múltán apró derengést fedezett fel köztük.
– Már értem. Én jöttem elől, tehát engem ért a hatása leghamarabb.
Kiragadta az agyamból az érző képét, hogy elcsalhasson az adott irányba –
merengett Harry.
– Hát ez a lány! – vigyorgott Ron büszkén kedvesére.
– Sokkal okosabb, mint mi, tudom – felelte Harry szintén felengedve, és
egy hálás mosolyt küldve a lány felé.
Hermione erősen belepirult a megjegyzésükbe, de megcsóválta a fejét.
– Ez nem igaz, Harry. Tudod, hogy leginkább a könyveknek köszönhetem.
Te viszont mindig jól és gyorsan átlátod a dolgokat, és megtalálod az
összefüggéseket. Éppen azt kérdezed, amit kell, és nem esik nehezedre
bárkit meggyőzni arról, amit szeretnél.
– Bizony. A mardekáros oldala – bólogatott erre Ron is, noha egy apró
fintorral jelezte, hogy azért néha nélkülözné ezt barátjából.

301
– Hát persze, azért sétáltam volna csapdába – grimaszolt Harry, majd egy
legyintés kíséretében elindult az illúzió varázslattal megbűvölt szakasz
irányába.
Ahogy átlépték a bűbájt, furcsa helyen találták magukat. Mintha egy
barlang borult volna föléjük, tágas termével és legfőképpen sötét,
beláthatatlan sarkaival. A négyes automatikusan közelebb húzódott
egymáshoz, és igyekeztek mindenfelé figyelni, ezúttal már meggyújtva
pálcájuk végén a lángot. Az egyik oldalsó folyosóról halk mormolás
hallatszott, mintha valakik kántálnának egy ősi varázsigét. Néha furcsa
árnyak suhantak el felettük, ami mindannyiszor borzongással töltötte el a
fiatalokat. Egyik alkalommal egy színes izzás kíséretében gyönyörű sárkány
képe repült át a barlangon.
– Aszta! Láttátok ezt? – ámult Ron, ahogy gyönyörködve a jelenség után
nézett.
– És te ezt?! – mutatott Ginny egy szintén furcsa dologra, ami tőle nem
messze egy sötétbe vesző járaton közeledett.
Először csak egyre erősödő vöröses fényeket láttak, ami egy hirtelen ugrást
követően eszméletlen sebességgel indult meg a hozzá legközelebb eső
Ginny felé. Harry már nyúlt érte, hogy gyorsan elrántsa onnan, de elkésett
vele. A sűrű, vörös fekete jelenség elszínezte az ámulva álló lány arcát, és
teljesen megmerevedett a teste, majd mintha csak belélegezte volna, eltűnt a
szervezetében.
– Ne! Ne, ne, ne – suttogta Harry, és barátait hátrébb húzta Ginnytől.
Mindhárman várakozva figyelték mi fog történni, mikor a vörös hajú lány
lassan megfordult, és arcán ijesztő, eddig teljesen ismeretlen sötét kifejezés
ült. Még a félhomályban is jól látszott, hogy szemei nem barnák többé,
hanem koromfeketék, beleértve a szemfehérjét is. Arca üres lett, és teljesen
színtelen hangon szólalt meg.
– Érdemes volt ma kijjebb jönnöm a barlang mélyéről. Melyikőtök akar az
első lenni? – kérdezte a mereven álló hármast nézve, miközben félelmetes
mosolyra húzódott a szája.
– Ki a franc vagy? – mordult fel Ron.
– Ez egy… ez egy… kezdett el hátrálni Hermione. – Egy árnyék vagy egy
démon – nyögte.
– El lehet pusztítani – gondolkodott Harry lázasan, miközben egyfolytában
Ginny idegen arcát figyelte.

302
– És mi kell hozzá? – kérdezte Ron azonnal.
A húgát bitorló gonosz szellemnek azonban úgy tűnt nem nagyon tetszik,
hogy máris az elüldözésén törik a fejüket, így megindult feléjük.
Pontosabban inkább suhant.
Harry és Hermione sietve felemelték a pálcájukat, és erőteljes védelmi
körrel vették körbe magukat.
– Két ige – felelte közben Harry. – Az első kiűzi Ginnyből, és így maga is
testet ölthet, a belőle kiszívott energiából. Csakhogy ez erősebbé teszi,
hiszen többé már nem csupán köd.
– Erősebbé? – nyögte Ron.
– Igen, mert nem kell törődnie a testtel, és szabadon pusztíthat – válaszolt
Harry.
– És ez miért is olyan baromi jó?! – meredt rá barátja Ron aggodalmas és
kétségbeesett arccal.
– Mert a második ige viszont a pokolba küldi – villantotta Harry szemeit az
immár vérszomjas kifejezést öltött Ginny arcára.
– Ezt kell tennünk! Más lehetőség nincs! Vagy… ? – néz Harry végig két
barátján, hátha van más ötletük.
– Nem jut eszembe semmi – mondja Hermione.
– Nincs vagy? – kérdezi Ron.
– Dehogynem! – vágja rá Harry most már kissé dühösen.
– Van? – kérdi Ron megint, idegesen kapva tekintetét húgára.
– Ha nem teszünk semmit, elveszítjük Ginnyt – mondta kemény Harry. – Ez
elég meggyőzőnek tűnik?
Hermione bólintott.
– Csináljuk. De Harry, ha kiszedjük belőle, és utána nem bírunk vele, akkor
nem csak mi halunk meg.
– Annyira még Voldemort sem lehet ostoba, hogy hagyja elszabadulni innen
– felelt a fiú.
– Most megvigasztaltál – fintorodott el Ron, de már erőteljesen a pálcáját
markolva állt, készen arra, hogy bármi áron, de megszabadítsa húgát a
bitorlótól.
Ginny időközben figyelmen kívül hagyva pálcáját, csupán kezét tartotta
előre, amiből izzó erő áradt, ahogy igyekezett a benne lévő démon áttörni a
fiatalok által vont védelmet.
Harry gyorsan elmondta barátainak a kellő varázsigét.

303
– Az elsőt én csinálom. Amint látjátok, hogy Ginny összeroskad, és kiszáll
belőle, azonnal kezdjétek mondani – szegezte előre eltökélten a tekintetét
Harry. – Aztán csatlakozom hozzátok.
– Ha hárman egyszerre kántáljuk az igét, annak elégnek kell lenni, hogy
legyőzzük – tette hozzá Hermione, leginkább saját maga győzködésére és
megnyugtatására.
Felálltak egymás mellé, majd Harry vett egy mély levegőt, és szerelmére
fogva pálcáját, erősen az előidézett varázslatra koncentrált. Mikor úgy
érezte, hogy hibátlanul végre tudja hajtani, kimondta magában a varázsigét,
s félve várta, hogy Ginny képes lesz e megszabadulni a testét megszállt
erőtől. Egy pillanatig nem történt semmi, majd a lány erőtlenül
összecsuklott, mögötte pedig ott állt, egy fenyegető, éjfekete alak, ami
azonnal megindult Harry felé.
Ekkor Ron és Hermione már meg is kezdték saját varázslatukat, és miután a
fekete hajú fiú egy rövid idő erejéig kifújta magát, már csatlakozott is
barátaihoz. A lény megtorpant, mintha csak falnak ütközött volna, és sötét
szemeiben gyilkos fény villant. Mély, túlvilági hangon kántálni kezdett,
valamilyen borzalmas nyelven, mire a hármas varázslata megremegett.
Félve néztek össze, majd Harry biccentésére újult erővel, teljesen egyszerre
láttak neki ismét, pálcájukat a démonra szegezve.
Harry érezte, ahogy örvénylik körülöttük a mágia, s ő maga is igyekezett
minden erejével a benne munkáló erőkre összpontosítani. Hamarosan
érezték, hogy csökken az ellenállás, és a lény körvonalai, bármennyire is
küzdjön ellene, halványulni kezdtek. Egy utolsó hátborzongató ordítás, és
vörös villanással semmivé lett. A három jó barát megtántorodott, ám Harry
nem törődött gyengeségével. Pár gyors lépés után Ginny mellett termett, és
miután ellenőrizte, hogy egyenletesen lélegzik e, az ölébe kapta az ájult
lányt.
– Ginnynek nem esett baja ugye? – kérdezte Ron felnézve.
– Csak gyenge lesz egy ideig – felelte Harry fáradtan – Menjünk erről az
átkozott helyről. Próbáljuk egy nyugodtabb zugban meghúzni magunkat.
Mindnyájunknak pihennünk kell.
Félórai barangolás után ismét egy bokros területre lyukadtak ki, s felnézve
az égre már csak a csillagok és a hold fényét láthatták az égen. Hermione
azonnal kutatni kezdett egy félreeső terület után, ahol ha túl sokáig nem is,
de egy ideig nyugodtan lehetnek. Végül a tüskés bokrok takarásában

304
ráakadt egy kisebb beugróra, amit egész jól takartak az éjszaka fényei és a
növények levelei, így intése után oda vették be magukat. Harry némán
leeresztette Ginnyt, majd mellé ülve le sem véve róla a tekintetét, várta
hogy magához térjen.
– Ki tudja mi minden van még itt – szólalt meg Hermione barátait figyelve
–, ráadásul túlzottan elvonulni sem lehet, gyorsan rajtunk üthetnek. A
jelzőbűbáj most nem lenne hatásos. Javaslom, felváltva aludjunk néhány
órát.
Harry egyetértően hümmögött.
– Én leszek az első. Ti pihenjetek. Ginny is alszik – jegyezte meg még
halkan.
Hamarosan barátai halk légvételei és a távolabbról felhangzó különös zajok
és fel-felhangzó kiáltások és hanghatások tanúskodtak róla, hogy nem
mindenkinek adatik meg még ez a rövid pihenő sem.
Pár órával később Ginny ébredezni kezdett, mire Harry azonnal gyengéden
megérintette az arcát, és közelebb vonta magához. Úgy gondolta, jobb, ha
Ronékat is most kelti, aztán neki is szüksége lesz egy kis alvásra.
Miután Ron nyűgösen kinyitotta a szemét, és Harry halk szavaiból rájött,
hogy húga kezd magához térni, máris felrázta Hermionét, és elfelejtette
neheztelését a rövid alvás utáni ébresztő miatt.
– Ginny – súgta Harry a lány arcát figyelve, mikor az immár ismét
barnában játszó szemek kinyíltak. – Jól érzed magad?
– Már igen – bújt oda Ginny kedveséhez. – De az… az borzasztó volt. Sötét
volt és hideg. Minden félelmetesen üres.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott egyet.
– Már minden rendben van – simogatta meg a lány haját megnyugtatóan,
majd két barátjára nézett, akik szintén örömmel fogadták Ginny állapotát,
bármilyen borzalmat is kellett átélnie a lény megszállása alatt, most jól van,
és ez a lényeg. – Nem tudom melyikőtök marad fent, de most már nekem is
aludnom kell.
– Felváltva őrködünk? – suttogta Ginny kérdőn, gyorsan felmérve a
helyzetet.
– Igen - bólintott Harry. – Óvatosnak kell lennünk.
– Akkor majd én virrasztok – ajánlotta rögtön a lány, s mikor látta, hogy
szerelme azonnal ellenkezésbe akar kezdeni, gyorsan folytatta. – Nem
hiszem, hogy el tudnék aludni. Kell még egy kis idő, mire kiheverem ezt az

305
élményt. Neked viszont pihenésre van szükséged, úgyhogy ne is próbálj
lebeszélni.
Harry beletörődően sóhajtott, majd Ginny szoros közelségében álomra
hajtotta a fejét. Nem volt benne biztos mennyit aludhatott, bár egyértelműen
úgy érezte, hogy nem eleget, mikor valaki gyengéden felrázta. Már
hajnalodott, mikor szemét kinyitva a fölé hajoló Ginny arcát látta meg
elsőként. Nem is kellett, hogy bármit mondjon magyarázatként, Harry
azonnal meghallotta a közeledő hangokat, és a sietős, erőteljes lépteket a
síri csöndben. Gyorsan felült, és körbenézett. Ront nem látta sehol,
Hermione viszont alig fél méterre tőle aludt.
– Ron? – kérdezte halkan a mellette gubbasztó, aggodalmas tekintetű
Ginnyt.
– Elment hogy megnézze kik ezek – érkezett az alig hallható válasz. – De a
hangok alapján azóta csak közelednek.
Harry bólintott, s megmarkolta pálcáját.
– Ébreszd fel Hermionét, én megkeresem Ront – mondta, aztán már el is
tűnt a lány közeléből.
A nap első, bátortalan fényei már megjelentek az ég alján, mikor egy kisebb
domb fái között megtalálta a meredten figyelő barátját. Egész jól be lehetett
látnia a barlang és a lányok rejtekhelyét övező területet.
– Mit látsz?
Ron összerezzent, ahogy Harry váratlanul mellé guggolt.
– Sokan vannak, és elképesztő gyorsan haladnak. Erősnek, és furcsán
természetellenesnek tűnnek. Nézd csak – mutatott a kérdéses irányba,
ahonnan éppen feléjük közeledtek a furcsa alakok.
Ahogy a hajnali gyér világosságnak köszönhetően kicsivel jobban ki tudták
venni a férfiak külsejét, Ronból furcsa nyögés szakadt fel.
– Vámpírok.
Harry bólintott.
– Sietnek, mert mindjárt felkel a nap. Bizonyára a barlangokban húzzák
meg magukat. Gyere – rántotta meg gyorsan barátja karját. – Azonnal
vissza kell mennünk, hogy elvégezzünk néhány varázslatot, eltüntetve a
nyomainkat és hogy meg ne érezzék a vérünk szagát. Túl sokan vannak, és
sokkal erősebbek, mint mi. Nem bírnánk el velük. – Közben már amennyire
észrevétlenül csak tudtak, siettek vissza a hátrahagyott Ginnyhez és
Hermionéhoz, akik készenlétben várták őket.

306
– Vámpírok – morogta Ron, majd pár mondatban elmondta mit fognak
tenni. Pontosabban Harry. Ezek az elfedő és védelmi varázslatok ugyanis
meghaladták az ő erejüket.
– Jól van, bármi történjen is, ne mozduljatok el innen – emelkedett fel egy
kissé Harry. – Nektek úgy fog tűnni, hogy nagyon közel mennek majd el
mellettetek, és hogy bármikor észrevehetnek, de a varázslatom megvéd.
– Te hova mész? – kérdezte Ginny aggódva.
– El kell tüntetnem a nyomainkat, különben kutatni kezdenek utánunk. Ha
nem most, akkor majd éjszaka, ha ismét előjöhetnek.
– Aztán azonnal elhúzunk innen, hogy holnapra, a lehető legtávolabbra
kerüljünk ezektől a barlangoktól – szólalt meg Ron, akinek láthatóan sok
volt már ebből a környékből.
– Nagyon vigyázz – mondta a két lány fojtott hangon.
Harry csak komoran bólintott, és már el is tűnt az egyre halványodó
sötétségben. Barátai még hallották, ahogy halkan mormolja a varázsigéket,
amivel őket rejti el az éjszakai ragadozók elől, s halvány fénnyel feldereng
egy-egy alkalommal a körülöttük lévő bokrok sora, majd néma csend borult
rájuk. Nem tudták többet hogy hol jár Harry, ám a vámpírok csoportja
hamarosan feltűnt, és tőlük alig egy méterre haladtak el siettükben, nehogy
utolérje őket a nap sugarainak halálos és fájdalmas fénye.
– Egyre többen jönnek Ginny! – remegett meg Hermione, és kerek
szemekkel nézte az erőteljes, félelmetes alakokat.
– Harry szerint nincs mitől tartanunk – válaszolta a lány, és továbbra is
mozdulatlanul ült a helyén.
A sajátjuknál sokkal inkább aggasztotta Harry sorsa. Az egyik vámpír
hirtelen megtorpant közvetlen előttük, és vörösen izzó szemével pásztázni
kezdte a környéket. A három jó barátban azonnal bennrekedt még a levegő
is, noha tudták, hogy Harry varázslata a hangjukat sem engedi átszűrődni.
Az éjszaka fia azonban nem feléjük szimatolt, hanem valamerre a távolba,
mire a fiatalok gondolatai egyöntetűen aggodalmasan Harryre terelődtek.
Aztán úgy tűnt, hogy a lemaradt férfi megnyugodott és elvesztette az
érdeklődését, s néhány perccel később, társaival együtt elnyelte a barlang
sötétje.
Megkönnyebbülten lélegeztek fel, s várták barátjuk felbukkanását.
– Gyertek – hallották meg nem is olyan sokára Harry halk hangját a sövény
felől.

307
Ginny elmosolyodott, és megnyugodva mászott ki bátyja és Hermione
segítségével. Hamarosan azonban ismét borússá váltott a hangulatuk,
amikor is a nap fényét egyre nagyobbá váló szürke felhők kezdték eltakarni,
ami alig félóra elteltével ontani kezdte magából a hűvös esőcseppeket. A
fiatalok rövid időn belül eláztak, és nem is akartak megkockáztatni
semmilyen bűbájt a kivédésére, ugyanis bármelyiekt is alkalmaznák, az
bizony tartós fénnyel járna, márpedig ezen viszonyok között örülhetnek, ha
észreveszik egyáltalán az őket fenyegető veszélyt. Így óvatosan, egyre
nyúzottabb hangulatban igyekeztek a célként kitűzött téglaépületek felé.
– Mire odaérünk, teljesen kileszünk – morogta Ron, és szavait senki sem
cáfolta.
Alig néhány perccel később, mikor úgy gondolták, hogy ennél rosszabb már
nem lehet, egyébként is pattanásig feszült idegeik és érzékeik a
legszörnyűbb veszélyt ígérték.

Mintha az egyébként is lanyha fény még inkább elhalványult volna

körülöttük, s az esőcseppek koppanásai is jegesen érintették bőrüket. Lassan
a lelkükig kúszott a szívbemarkoló hideg, és a reménytelenség érzete. Harry
bárhonnan megismerte volna a nem messze tőlük felhangzó hörgésszerű
hangot.

25. fejezet - Emily

Harry megremegett, barátai pedig sápadtan húzódtak közelebb hozzá. Még

nem látták a csuklyás alakokat, de érezték közeledtüket, ami minden
bizonnyal kölcsönös volt, hiszen hörgéseik egyre szaporábbá váltak, mintha
csak habzsolták volna a négyesből áradó reményteli és boldog érzéseket.
Készenlétben előretartották pálcáikat, és körbenézve várták honnan
bukkannak elő a hórihorgas alakok. Ginny erősen megszorította Harry
kezét, mire a fiú odasúgta neki.
– Minden rendben lesz. Ne félj!
– Nem félek Harry. Itt vagy velem.
És ekkor meglátták őket. Két irányból is közeledtek és legalább hatan
voltak. Harry tüdejét átjárta a jeges üresség és egyre jobban eluralkodott
rajta a félelem. De ez most nem olyan volt, mint amit már nem is egyszer
megtapasztalt. Szinte már számított rá, hogy felhangzik a fejében édesanyja

308
sikolya, ám ehelyett sokkal több, és számára ismeretlen hang fájdalmát
érzékelte. A reménytelenség jajkiáltásai, az elfelejtett emberek halk
zokogása. Mind körülvette és elgyengítette. Kétségbeesetten koncentrált
hogy előásson egy boldogító emléket védekezésül, és látta, hogy barátai
hasonlóan cselekednek. Mindez másodpercek alatt zajlott le, a dementorok
mégis már veszélyesen megközelítették őket. Harry kicsit megrázta a fejét,
amiben tucatnyi hangot hallott, majd határozottan meglendítette pálcáját.
– Expecto Patronum!
A hatalmas, erőteljes szarvas azonnal kiszökkent pálcájából, és bár kis
késéssel barátai is varázslatba fogtak, de addigra belátták, hogy már
felesleges. A kámzsás alakok megtorpantak, és mind, mintha csak
láthatatlan szemeikkel előremerednének a fiatalokra egy pillanatig csak
álltak ott, aztán a ragyogó szarvas fenyegetése elől végül meghátráltak,
majd akárha sosem lettek volna ott, tovasuhantak.
– Ti is hallottátok? – kérdezte Hermione remegő hangon.
– Olyan volt, mint… mint az itt szenvedő emberek segítségkérése. Nem a
saját rossz emlékeink idéződtek fel, hanem a raboké – mondta Ginny is
halkan.
Valahonnan a távolból kiáltások hangzottak fel, és egyre közeledő léptek
dobbanásai.
– Harry patrónusa nem mindennapi erejű, és ebben a szürkületben
bizonyára messzire ellátszott a fénye – nézett abba az irányba Ron, ahonnan
az embereket sejtette.
– Sajnos igazad lehet. Gyerünk, induljunk! – mondta Harry azonnal, és az
egyik jobbra lévő folyosórészlet felé indult.
Ahogy mind jobban siettek az esőáztatta fák és bokrok között, hirtelen egy
falakkal körülvett árnyékosabb részen találták magukat. A fejük fölé is
valamiféle tető került, és néhány perces séta után Ginnyék megtorpantak.
– Menjünk tovább erre? – kérdezte kissé bizonytalanul a lány, a szűk járatot
vizsgálva.
– Talán ez egy külső járat az épületek felé – mondta Ron körbenézve
pálcája fényénél.
– Vagy egy újabb veszélyes élőlény búvóhelye, aminek talán nincs is másik
vége, s csak csapdába esnénk – vágta rá Hermione.
Harry úgy gondolta mindkettejük meglátásában lehet igazság, így lassan azt
mondta.

309
– Rendben, én előre megyek.
– Na nem! – vágta rá Ginny. – Te magad mondtad, hogy maradjunk együtt.
– De most nem lehet. Te is látod, mennyire elszűkül a járat – nézett rá a
fekete hajú fiú. – Így egyébként is csak egyesével haladhatnánk, úgy hogy
valamelyikünk elől megy. Akkor ti inkább maradjatok itt addig, míg ki nem
derítem, mi van a végén.
Ginny hangosan felsóhajtott, de nem szólt többet. Harry jól látta az arcán,
hogy ennek még lesz folytatása, de most nem akart erre figyelni.
– Én se menjek? – kérdezte Ron.
– Jobban örülnék, ha a lányokkal maradnál – rázta meg a fejét barátja.
Ron beleegyezően bólintott.
– Rendben, ha nem jövök vissza félóra múlva… – fordult a folyosó sötétje
felé Harry miközben beszélt, de nem tudta befejezni, mert Ron közbevágott.
– Akkor megyünk, és kihúzunk a csávából, amibe minden bizonnyal
belekerültél.
– Nem! Akkor elmentek ebből a szakaszból, még mielőtt ti is bajba vagy
csapdába kerültök – kapta vissza a fejét Harry, és smaragd szemei
figyelmeztetően villantak barátai arcára.
Aztán nem várva reakcióra, már indult is a szűk, téglával kirakott falak
mentén.
– Felejtsd el – morogta maga elé a két Weasley.
Ezt azonban Harry már nem hallotta. Ahogy haladt előre, már sokkal
kényelmesebben mozoghatott a folyosón, valamint a fényviszonyok is
kedvezőbbé váltak az elhelyezett fáklyáknak köszönhetően. A járat sem
csupán egy felé vezetett immár, hanem szerteágazott, és kanyargóssá vált.
Kezdte úgy hinni, hogy Ron tippje igaznak bizonyult, és mindegyik folyosó
egy-egy házhoz vezethet, vagy talán magához a nagyobb főépülethez.
Mikor az egyik sarokhoz ért, hirtelen érezte, hogy nincs egyedül. Feszülten
figyelni kezdett, és óvatosan fordult körbe mindenfelé. Ahogy megfordult,
hogy tartsa az irányt, azonnal szembe találta magát egy szintén
körültekintően mozgó szőke alakkal. Pár pillanattal később mindkettejük
karja fellendült, s már egymásra szegezett pálcával álltak alig egy méterre a
másiktól.
– Szevasz, Draco – szólalt meg Harry nyugodt hangon, szándékosan a
másik keresztnevét használva.
– Hello Harry – viszonozta a fiú szokásos modorát elővéve.

310
– Remélem, tudod, hogy csak magadnak kerested – folytatta Harry, mire a
másik szeme megvetően és dühösen megvillant.
– Ugyan Potter, ne mond, hogy te szereted a sorsod – fordultak körbe le
sem véve szemüket a másikról, s kezükben tartott pálcájuk meg sem
rezzent.
– Igazán kár, hogy apád – nyomta meg Harry gúnyosan a szót – hanyagolt
minden nevelést, és inkább halálfalónak képzett.
– Az már biztos, hogy késő mindennemű változtatás. Menthetetlenül
normálisra sikerültem.
Harry felhúzta a szemöldökét, és arcán különös grimasz futott végig.
– Ezt nevezed te normálisnak?! Ez a kijelentés sem a te szádból hangzik a
leghitelesebben.
– Talán nagyobb figyelmet kellett volna fordítanod a Roxfortban betöltött
szerepemre. Márpedig jobb, ha megtanulod, a figyelmetlenség ugyanis nagy
vétek Potter, egyszer meg fogsz fizetni érte.
– Ebben kivételesen egyetértünk Malfoy. Csak sajnos nem én fogok fizetni
– mosolyodott el gúnyosan Harry, majd egy gyors mozdulattal az egyik
sarok felé ugrott, s a másiknak nem maradt ideje, hogy átkot küldjön rá,
bármilyen közelről is szegezték egymásra a pálcáikat korábban.
Draco azon nyomban megpördült, de Harry addigra már mondta is a
varázsigét.
– Imperio!
A szőke fiú megállt mozgás közben, és egy pillanatra teljesen üressé vált a
tekintete.
– Jól van Malfoy – szólalt meg Harry halkan. – Melyik járat vezet a
foglyokhoz?
Draco ránézett, majd kissé vontatottan megszólalt.
– Ha vissza kimész, ahonnan jöttél, a fő folyosó mellett van egy másik
bejárat, ami egy teremszerűségbe vezet. Néha ott kínozzák az új foglyokat.
Onnan vezet egy kerülő folyosó a házak előtti területre.
– Akkor, ahol most vagyunk, az a főépületbe vezet?
A másik bólintott. Harry magától is rájött, hogy ott alighanem több
halálfaló is gyülekezhet.
– Minden épületben tartotok embereket?
– Nem tudom jelenleg mennyiben, és hányan vannak – érkezett a készséges
felelet.

311
– Jelenleg vittetek ki közülük?
Draco ezúttal megrázta a fejét.
– A helyükön vannak.
Harry elgondolkodva nézett Malfoy arcába. Az átok kimondása után, csak
egy rövid ideig érzett ellenállást, utána könnyedén képes volt irányítani az
elméjét. Talán furcsa, de enyhe csalódottságot érzett. Többet várt volna a
híres aranyvérű sarjtól. Most azonban fontosabb dolga is akad. Elmormolta
az emlékezettörlést, majd ráparancsolt Dracóra, hogy maradjon a
rendszerben, és ha mégis hiányozna a társainak, ne nagyon akarjon
beszállni semminemű ellenállásba és kínzásba, ha még összefutnának a nap
folyamán. Aztán otthagyva a szőkét, sietve visszaindult barátai felé. Nem
számított rá, hogy bármi történhetett velük, így máris kilépett a szűk
folyosóról, mire azonnal megdermedt a látványtól. Barátait meglepték a
halálfalók. Hermione a földön feküdt, és úgy tűnt nincs eszméleténél, nem
sokkal mellette Ron támasztotta a falat görnyedt tartásban, egyik lábát
felhúzva, ami furcsa szögben lógott, fölé magasodva egy barna hajú férfi
állt.
Nem sokkal távolabb Ginny egy nagydarab férfi karjaiban vergődött, s
kétségbeesetten szorította pálcáját, amit akárhogy is próbálta, képtelen volt
támadója felé fordítani. Harry utólag már hiába átkozta magát, hogy
fejetlenül berohant közéjük, a halálfalók ugyanis már észrevették.
Egyszerre kapták egymásra a pálcájukat, valamiféle bizarr háromszöget
alkotva. A két férfi ismeretlen volt számára, ám amit csináltak, máris
igencsak ellenszenvessé tette őket. A nagydarab fickó Ginny torkára
szegezte pálcáját, míg Harryé a másik, büszke tartású félhosszú hajú társára
mutatott.
A lány szemében bizakodás látszott, ahogy kedvesére nézett, míg Ron egy
nyugodt bár még húga helyzetét látva kissé feszült sóhajjal végre a földre
ereszkedett. Senki sem mozdult, a három pácát tartó férfi közül, a
meglehetősen érdekes szituációban. A nagydarab halálfaló arcán látszott,
hogy biztosabbnak érzi magát a durván szorongatott Ginnyvel a karjában,
és igaza is volt. Jelenleg ő sokkal nagyobb veszélyt jelentett társánál, még
ha a büszke alak Harryre is szegezte szúrós tekintetét pálcájával
egyetemben. A fiú gyorsan végiggondolta mit kellene tennie, se ennek
érdekében egy pillanatra elfordította tekintetét a sakkban tartott magas,
barna hajú férfiról, hogy zöld szemeivel szerelmére nézzen.

312
– Bízol bennem Ginny?
– Az életem árán is Harry – felelte azonnal a lány, kicsit nehézkes hangon.
– Figyelmeztetlek, hogy valóban az életével játszol, Potter! – mordult a felé
szegeződő pálca tulajdonosa.
Erre Harry hirtelen Ginnyék felé kapta a pálcáját, s a lányt tartó férfi az őt
ért átoktól már össze is csuklott. Ginny gyorsan kapcsolt, tudva, hogy Harry
most a magasabbik, barna hajú halálfaló felöl védtelen, ő maga szegezte
előre pálcáját, és míg kedvese biztos ami biztos alapon azonnal arrébb
mozdult, a lány egy váratlan átokkal elintézte a férfit, mielőtt az bánthatta
volna szerelmét. Harry elégedetten mosolygott Ginnyre a két halálfaló
fölött.
A nyugalmuk azonban nem tartott túl sokáig. A lány már épp indult volna
Harry felé, mikor a járatból, ahonnan nem sokkal ezelőtt a fiú tűnt fel, újabb
két halálfaló érkezett közéjük. Harry azonnal megpördült, ahogy hallotta a
lépteket, és látta kedvese arcát, majd egy erős pajzsot vonva odaszólt a
lánynak.
– Ginny, nézd meg Ronékat! Már tudom hova kell mennünk – azzal minden
figyelmét Macnairre és egy fiatal, szőke hajú férfira összpontosította.
– Te meg hogy kerülsz ide?! – mordult rá az egykori hóhér. Vagyis aki
inkább még mindig megmaradt ennél a címnél, bár egy sokkal elitélendőbb
formájában.
– Unatkoztam otthon, és gondoltam benézek – felelte Harry gúnyosan.
Természetesen esze ágában sem volt csak úgy itt hagyni őket. Macnair arca
elsötétült, és úgy tűnt, nem is szándékozik több szóra elfecsérelni az idejét.
Kemény támadásba lendült, amihez néhány másodperces különbséggel
társa is csatlakozott. Harry úgy gondolta, hogy ha ügyesen csinálja, nem
okozhat különösebb gondot a legyőzésük, mert bár Walden erős volt, a
fiatalabbik és nyilván még nem nagy tapasztalatokkal bíró halálfaló könnyű
ellenfél.

Addig, amíg azonban Ginny nem tud mit kezdeni Ronnal és Hermionéval,
és elegendő életet verni beléjük, mindenképpen itt ragadtak. Így arra
koncentrált, hogy Macnair támadásait folyamatosan védje, s csak nagyon
szükséges esetekben támadjon viszont, míg a másik férfit erőteljesen
bombázta átkaival. Amint őt letudja, a hóhér is hamarosan a földre kerülhet.
– Harry! – hallotta a háta mögül Ginny hangját. – Rendben vagyunk,
mehetünk.

313
A fiú bólintott, és intett, hogy induljanak kifelé. Barátai meg is tették, mire
Harry megtorpant, és egy pillanatra lehunyva a szemét összevonta erejét, és
egy Exmemoriammal kombinált kábító átkot indított útjára, ami hatalmas
fénnyel, valósággal elsodorta a két halálfalót.
– Ez meg mi? – bámult Ron.
– Felejtsd el! – szólt rá Harry, és inkább a Malfoy által kapott útmutatás
szerinti irányba terelte barátait. – Erre kell mennünk.
Ahogy rövid időre a szabadba értek, kellemetlenül érintette őket a még
mindig zuhogó eső hideg érintése. Gyorsan bevették hát magukat a pár
percnyire lévő következő folyosóra, amit pár bokor hatásosan takart
korábban a szemük elől. Pont, mint Draco mondta, néhány lépés után egy
kiszélesedő teremben találták magukat. Megszárították nedvessé vált
ruhájukat, és körülnéztek a fáklyákkal világított falak mentén.
– Minden rendben? – kérdezte Harry a többiekre nézve.
Ginny volt az, aki gyorsan válaszolt.
– Hermionét csak elkábították, Ronnak eltört a lába, de azt könnyen helyre
tudtam hozni.
– Mi ez a hely? – kérdezte a barna hajú lány furcsa nyomokra akadva a
falon. Úgy nézett ki, mintha valaki a körmével kaparta volna a téglákat és a
puhább vakolaton nyomot hagyott, néhol foltok tarkították a döngölt padlót,
ami erős barnás színekben játszott, mintha a föld magába itta volna a
kínzottak vérét.
– Nem akarod tudni – felelte Harry komoran.
Hermione megállt, és ránézett.
– Talán mégis.
A fiú azonban csak belenézett a szemeibe, és nem szólalt meg. Pár
pillanattal később elfordult, és beszélni kezdett, de valami egészen másról.
– Malfoy szerint ezen a járaton az épületek előtti kisebb udvarra jutunk,
ahol korábban kivehettük a beszélgető halálfalók alakját.
– Malfoy? – kérdezték egyszerre a barátai.
– Dracóval futottam össze, és egy Imperius hatása alatt volt szíves
válaszolni pár kérdésemre – magyarázta Harry. – Közben haladjunk. Nem
szívesen vagyok sokáig egy helyen. – Azzal megindultak a folyosón, hogy
végre a szerencsétlen emberek közelébe juthassanak. – Malfoy nem tudta
megmondani hányan vannak, vagy hogy melyik épületben. Valószínűleg el
vannak osztva. De jó hír, hogy most senkit sem vittek ki a tábor területére.

314
Csak sietnünk kell - mondta Harry halkan, miközben figyelt minden gyanús
zajt és mozgást.
Nem kellett sokáig menniük, hamarosan megpillantották a különös, fákkal
benőtt folyosó végét. Odakint még mindig nem volt verőfényes napsütés, de
már egyáltalán nem esett. A vizes talajon elázott fűcsomók, és sárréteg
között téglával kirakott utak vezettek a fő- és melléképületekhez, valamint
távolabbra, a „kiképző területre” és valahova a házak háta mögé. A négy
fiatal felsorakozott a félhomályban, ügyelve rá, hogy kívülről még ne
vehessék őket észre. Nagyjából tíz épülettel kellett számolniuk, amiket
bejárva kiszabadításra váró embereket kutathattak. A baj ott kezdődött,
hogy ezt lehetőleg feltűnés nélkül kellett volna megoldaniuk.
– Talán használhatnánk a kiábrándító bűbájt – szólalt meg Ron.
– Hogy aztán folyton fel kelljen oldanunk, különben a rabok sem látnak
minket? – vetette ellen Hermione.
– Nem hinném, hogy mindegyik épületben vannak – mondta Harry végig a
falakat figyelve. – Ha meg mégis, akkor igencsak nehézkes lesz őket
összeterelni, hogy biztonsággal kijuttathassuk valamennyit.
– Legfeljebb csinálunk még zsupszkulcsot – szólalt meg Ginny is.
– Legfeljebb – hagyta rá Harry, ugyanis ekkor két alakot látott a főépület
felől közeledni. – Nem hagyhatjuk, hogy pont most vigyék őket szét.
Barátai bólintottak, majd bevárták, hogy hova tart a két férfi, akikben
felismerték Lestranget és Amycust. Mikor azok megálltak az egyik erős
faajtó előtt, a négyes óvatosan elindult feléjük. Ron idegesen tekintgetett a
főépület felé, ám hamarosan kiderült, hogy nem ez fogja a legnagyobb
problémát okozni.
Harry hirtelen megszédült, és őrült fájdalmat érzett a testében. Igyekezett
elfojtani, mégis akaratlanul is halkan felkiáltott. Amycus akárcsak egy
vadászkopó azonnal felkapta a fejét, és rájuk meredt. Ron és Hermione
aggódva tekintettek a földön térdelő barátjukra, majd gyorsan a halálfalók
felé vetették magukat, míg Ginny Harry mellé kuporodott. Ron
gyűlölködve, dühödten átkozta Lestranget, Hermione pedig egy nagyobb
védő búrát létrehozva igyekezett megakadályozni, hogy a küzdelem
eljuthasson a többi halálfalóhoz, aztán foglalkozott az Amycus által felé
küldött átkokkal.
– Harry, mi történt? – kérdezte Ginny aggodalmasan szerelme fájdalmas
arcát figyelve.

315
A fiú úgy érezte, minden mágia kiveszett belelő, erejével együtt. Már magát
is alig bírta tartani. Mintha teljes erejéből nekirohant volna egy falnak, és
minimum több órán át crucióval kínozták volna. Képtelen volt megszólalni,
és válaszolni Ginnynek, majd legnagyobb megkönnyebbülésére és
megdöbbenésére, alig egy perc elteltével, mintha elvágták volna a
fájdalmat. Felemelte a fejét, ami nehezére esett, mert tompa szúrás hasított
bele, és erőteljes gyengesége is megmaradt.
– Ez… valamiféle határvonal volt. Védelem – mondta halkan a lánynak.
– Én úgy tudom, hogy… – kezdte Ginny, de Harry nyílván kitalálta, mit
szeretett volna mondani, mert közbevágott.
– Bajosan – érkezett a válasz. – Voldemort helyezte el, az biztos. Egyik
halálfaló varázslatára sem reagáltam volna ilyen érzékenyen. Márpedig
elhiheted, nagyon rosszul érintett.
Ginny arca fájdalmasan megrándult, mintha ő maga is érezné kedvese
megrendülését és kimerültségét. Eközben Hermione éppen ügyesen
elkábította az ocsmány képű Amycust, mire Lestrange fújt egyet, és dühödt
morgással támadta a korábbi megpróbáltatásoktól kissé már kimerült Ront.
Hermione azonban rögtön a segítségére sietett, és végül ketten már elégnek
bizonyultak a férfi ellen. Az őt ért nagy erejű ütéstől a falnak csapódott, és
eszméletlenül roskadt az aljába. Ron már lendítette a pálcáját, hogy
elvégezze az emléktörlést, ám kedvese gyorsan lefogta a kezét.
– Várj! Csinálhatnánk egy zsupszkulcsot, amivel visszaküldhetnénk őket az
őrhelyre.
Éppen erre a megjegyzésére értek oda Ginnyék is, aki miután felhúzta
Harryt a földről, odatámogatta barátaihoz.
– Nem biztos, hogy még mindig megfelelő erre a célra – jegyezte meg a
fekete hajú fiú halk hangon.
Ronnak már nyitva volt a szája, hogy valami hasonlót mondjon, ám most
barátjára meredt.
– Jól vagy, haver?
Harry bizonytalanul nézett rá.
– Még ki kell találnom mi történt, mert teljesen elszívta az erőmet.
– Bemehetnénk abba a házba, ahova ezek indultak – bökött Ginny a két
fekvő halálfalóra. – Ott összeszedhetnénk egy kicsit magunkat.
A másik három rábólintott, de Hermione még rákérdezett.

316
– De velük mi legyen? Ha megkötözzük őket, és úgy küldjük vissza, nem
lehet baj, hiszen eszméletlenek még jó hosszú időn keresztül, akármi is
legyen a helyzet a „börtönnél”.
– Csináld, ha akarod – mondta Harry, azzal megindult az említett ház felé,
és Ron mint előfutár, már ki is nyitotta az ajtót, és óvatosan bekukkantva
feltérképezte, mire számíthatnak, miközben Hermione felkapva egy
egyszerű követ, erősen koncentrálva megcsinálta a továbbító eszközt.
Egy gonoszkás mosollyal az arcán érintette a két halálfaló kezét a
zsupszkulcshoz, amivel azok tovarepültek, hogy az egyszer már sikeresen
elhagyott Rend házban találják ismét magukat. A ház, ahova beosontak
üresnek és barátságtalannak tűnt. Érdekes mód volt benne négy durva
fekhely, ami figyelmességnek számított halálfalók háza táján, és néhány
koszos rongy hevert itt-ott a padlón. Miután Hermione is belépett, bezárták
maguk mögött az ajtót, és némileg megkönnyebbülten felsóhajtottak, pedig
koránt sem volt jónak mondható a helyzetük.
– Hát, van egy kis gondunk – mondta Ron a tőle megszokott éleslátással,
miközben aggódon figyelte Harry kissé darabos mozgását.
– Rengeteg problémánk van. Nem lennél egy kicsit konkrétabb?! – morogta
a fekete hajú fiú ingerülten. A többiek rábámultak, mire Harry sóhajtott, és
elmormolt egy bocsánatot, de rögtön utána már azt mondta. – Nagyszerű. A
végén mi is az egyik raboknak fenntartott börtönükben kötöttünk ki.
– De mi nem vagyunk foglyok. Amint összeszedjük magunkat, elhúzunk
innen jó messzire – felelte Ron azonnal.
Harry most csak bólintott, mert érezte, hogy varázsereje egyáltalán nem
sérült meg, mint ahogy korábban gondolta, bár biztos, hogy még nem tudná
a régi hatékonysággal alkalmazni. A szervezetét azonban éppen eléggé
megviselte a Voldemort varázslatával való találkozás.
Ekkor, mintha csak Ron szavaira következett volna be, hirtelen mozgásra
lettek figyelmesek a kis épületben. Mind a négyen odakapták a tekintetüket,
és pálcát előre szegezve várták mi idézte elő a matató hangokat. Az egyik
ágy mögül egy megtépázott, koszos, és láthatóan kimerült kislány
emelkedett fel, és nézett rájuk nagy szemeivel bizalmatlanul és félve.
Harry látva, hogy nem fenyegeti őket közvetlen veszély úgy döntött, hogy
nem törődik az újonnan felbukkant társasággal, hiszen úgy gondolta, hogy a
lányok mégis csak jobban meg tudják nyugtatni. Hermione máris bíztatóan
mosolyogva indult meg, hogy odalépjen a megviselt kislányhoz. A gyerek

317
azonban gyorsan elhátrált, és bizalmatlanul tekintgetett a közeledőre.
Hermione azonnal megtorpant, mielőtt túlságosan megrémítené a
csöppséget.
Eközben Harry fáradtan leült a fal tövébe nekitámasztva hátát, és lazán
felhúzta a térdeit. A kislány rögtön felé nézett, és onnantól le sem vette a
tekintetét a fiúról.
Hermione távolabb lépett, Ginnyék mellé, akik szintén a falat támasztották,
és figyelték a két másikat. Harry ekkor tekintett a kislány felé – aki még
mindig ugyan ott állt – és vette észre, hogy őt figyeli. Egyenesen belenézett
a hatalmas kék szemekbe. Hosszan néztek farkasszemet, a gyerek mereven
mélyen vizsgálgatta, mígnem hirtelen odaszaladt a fiúhoz. Lekuporodott
mellé a földre, hozzábújt és oldalról átölelte kicsi karjaival. Harry
ledöbbent, s nem tudta mit kezdjen hirtelen. Végül kiszabadította a kislány
felöli bal karját, és átölelte vele a vállát.
– Jól vagy? – kérdezte halkan.
A gyerek bizonytalanul bólogatott, majd hirtelen átváltott, és inkább
megrázta a fejét.

Harry mással próbálkozott.

– Fáj valamid?
Erre már csak igenlés volt a válasz, és felnézett a fiú arcába.
– Megmutatod? Hátha tudunk segíteni.
A kislány elengedte, s felhúzta jobb lábát, melyen csúnya vágás
éktelenkedett. Harry szemügyre vette, s előhúzta pálcáját.
– Várj, segítek – lépett feléjük Ginny, mire a kislány gyorsan
visszahúzódott Harryhez.
A fiú megfogta a vékony kis testet, és az ölébe vonta. Belenézett a sírástól
kicsit még piros szemekbe, és kedvesen megszólalt.
– Ők nagyon jó barátaim. Szeretem őket, és biztos lehetsz benne, hogy nem
akarnak bántani – itt felnézett szerelmére, és rámutatott. – Ő Ginny.
Gyógyító, és ha valaki, hát ő remekül helyre tudná hozni a lábadat.
A kislány figyelmesen hallgatta, s végül bólintott. Ginny leguggolt hogy
megvizsgálja a még mindig Harry ölében kuporgó gyereket. A zöld szemek
közben barátaira vándoroltak, és megmutatta őket a kicsinek is.
– Ők pedig Ron és Hermione – azok rámosolyogtak.
– Szia! – köszöntek neki.
Harry a füléhez hajolt, és játékosan odasúgta.

318
– Tudod ők szerelemesek.
A kislány erre csilingelően felnevetett, Hermione pedig elpirult.
– Én pedig Harry vagyok – mutatkozott be. – Téged hogy hívnak?
A gyerek ránézett.
– Az én nevem Emily – válaszolta halkan.
– Nos Emliy, örvendek – majd kicsit óvatosabban hozzátette. – Mindig
egyedül vagy itt?
A kislány erre szipogni kezdett, és szorosan odabújt Harry mellkasához.
– Ne sírj Emily, ne haragudj – nyugtatgatta gyorsan, Ginny közben már be
is forrasztotta a gyerek sebét, és elhelyezkedett Harry mellett.
– Sokáig anyáék is itt voltak. Aztán nem jött senki, csak néha fekete
köpenyes varázslók. Olyankor nagyon fájt – tört ki a kislányból.
Harry megfeszült, majd karjával gyengéden simogatta Emily hosszú fekete
haját.
– Ó istenem – suttogta Hermione.
– Azok az átkozottak! – sziszegte Ron.
– Anya boszorkány volt, apa viszont mugli. Én sokszor furcsaságokat
csináltam, ezért anya azt mondta, olyan vagyok, mint ő. De ez a férfiaknak
nem tetszhetett, mert őket is bántották.
– Nem kicsim, ez nem az ő hibájuk volt. Ahogy a tiéd sem – suttogta Harry
elsötétült arccal.
A kislány felnézett rá.
– Mérges vagy?
– Igen. És szomorú.
– Miért?
– Azért mert bántottak titeket, pedig nem is csináltatok semmi rosszat –
válaszolta Harry az arcába nézve.
Emily figyelte egy darabig, majd megint megszólalt.
– Olyan furcsa a szemed. Ragyogóan zöld.
Erre aztán nem tudta mit felelhetne, a mellette ülő Ginny pedig felnevetett.
– Tetszik? – kérdezte a gyereket a lány.
– Nagyon szép – bólintott Emily és Ginnyt is megvizsgálta átható
pillantásával, s mindentudóan fordult ismét Harryhez. – Ő pedig a te
szerelmed, igaz?
Az említettek összenéztek, majd másik két barátjukkal felnevettek.
– Eltaláltad – kuncogott Hermione.

319
– Mond csak – szólt gyanakvóan Harry – tulajdonképpen te hány éves
vagy?
A kislány mosolygott.
– Nyolc. De apa mindig azt mondta, hogy egy pici felnőtt vagyok – vágta ki
büszkén.
– Igazat kell neki adnom – bólintott Harry.
– Nem emlékeztet valakire? – nézett rá Ginny. – Te is mindig ilyen voltál.
A fiú most komolyan válaszolt.
– Igen. A körülmények sokat változtatnak az emberen.
– Titeket is bántottak a szüleiddel? – kérdezte Emily nagyon komolyan.
– Nem egészen úgy, ahogy titeket, de igen.
– És jól vannak?
– Meghaltak – felelte csendesen.
A kislány szomorúan nézett rá, s csak hosszabb gondolkodás után szólalt
meg ismét.
– Az én szüleim is halottak, igaz? – remegett meg a hangja megerősítést
várva. – Már visszajöttek volna.
Harry ránézett Ronékra. Tanácstalan volt. Emily azonban kitartóan várta a
válaszát, mint ha mástól hallva el sem hinné, akármit is mondjanak. Végül a
fiú felsóhajtott.
– Nem tudom – a kislány úgy nézett rá, mint aki tudja, hogy nem mond
teljesen igazat.
– Harry! – kérte és nagy kék szemeivel a fiú arcát nézte.
– Nem akarok hazudni Emily. Sajnálom, de valószínűleg a szüleid már nem
élnek – mondta olyan halkan, hogy alig lehetett érteni.
A gyerek megremegett, s szorosan a fiúhoz bújt, könnyáztatta arcát a
mellkasába fúrva.
– Én is… én is… erre gondoltam – préselte ki magából a sírás közben.
Harry vigasztalóan simogatta a haját és a hátát. Borzasztó fáradtnak érezte
magát, ugyanakkor dühössé is vált. Itt zokog az ölében ez a kislány, akitől
elvették a szüleit. Voldemort ugyan úgy tönkretette az életét, mint az övét.
Emily is árva lett. Ugyanakkor nem értette, hogy mi célja lehet a gyerekkel
a sötét mágusnak. Nehezen tudta elképzelni, hogy a kislány jobban bírta a
kínzásokat, mint szülei. Emellett itt hagyták egyedül, távolabb a többi
rabtól, és még mindig életben hagyva.

320
– Malfoy nem okozhat problémát? – kérdezte Ginny, hogy elterelje a
figyelmet a borús gondolatokról.
Harry sötéten elmosolyodott.
– Miatta nem kell aggódnod.
– Az a hülye szőke ficsúr! – morgott Ron.
– Nem kell a hajszín miatt általánosítani – szólt vissza Hermione, az
igazságtalanság és előítéletek örök ellenfele, bár nem mintha ez lett volna a
legfontosabb problémájuk.
– Igaz – sóhajtotta Harry. – Dracót, de főleg Luciust elég nagy hiba lenne
ostobának nézni.
– Ráadásul nem is vennék túl jó néven – nevetgélt Ron.
– Nem mintha számítana – szállt be a beszélgetésbe Ginny.
– Pedig számít, mivel egyikük sem a megbocsátásról és az elnéző
magaviseletükről híres – jegyezte meg Harry.
– Inkább az önteltségről és kegyetlenségről.
– Egy Avada után pedig, már hiába akarnál bármit is mondani – húzta fel a
lábait Harry. – Habár Ron esetében elég, ha az arckifejezésére néznek, és
máris megbocsátják neki.
A két lány felnevetett. Erre már Emily sírása is elcsendesedett, vörös
szemeivel felnézett Harry arcába, aki idáig kedvesen simogatta.
– Örülök, hogy itt vagy… A barátaiddal – szipogta.
– Már nem sokáig kicsim – szólt Hermione. – Elviszünk erről a szörnyű
helyről.
– Nekem… nekem anyáékon kívül nincs másom.
Ginny elgondolkodva szólította meg.
– Nem voltak a szüleidnek testvérei? Nagymamád?
A kislány megrázta a fejét.
– Senki.
Erre a négyes elhallgatott. Most mi a fenét csináljanak?
Emily azonban kitartóan Harryre meredt.
– Én veled szeretnék menni. Azt szeretném, ha ezentúl te lennél a családom.
És a barátaid – mondta komolyan.
Harry teljesen ledöbbent, és meg se tudott szólalni. Riadtan nézett Ginnyre,
aki ugyan olyan tanácstalanul nézett rá vissza. Ezt ő nem tudja vállalni. Egy
ekkora kislánynak szülőkre van szüksége, akik normálisan gondját viselik.
Ráadásul az ő helyzetében…!

321
– Nem tudom. Nem járnál jól velem – válaszolta kitérően és zavartan Harry.
– De igen! Biztosan nagyon jó lenne! – vágta rá hevesen a kislány.
– Figyelj rám Emily. Te nem ismersz engem. Tudod, nekem nagyon sokat
kell járnom az országot, mert nem tudom mennyire vagy vele tisztában, a
varázslók világában háború van.
– Igen, anya is tudta.
Harry bólintott, és folytatta.
– Én is harcolok, hogy véget vethessünk ennek, s nem tudnám megfelelően
a gondodat viselni. Sokszor magam is megsérülök, és veszélyben lennél. Ha
pedig megszeretnél minket, akkor csak fájna neked, hogyha történik velünk
valami.
– Akkor ne harcolj! Nagyon sokan vannak még, akik megtehetik! – kiáltott
a kislány.
Harry szomorúan elmosolyodott.
– Nagyon kedves vagy, de én vagyok az egyetlen, aki ezt nem engedheti
meg magának.
A kislány most értetlenül meredt rá. Hermione vette át a szót.
– Azt mondtad, a mamád tudott a háborúról. Arról is beszélt, hogy ki miatt
van?
Emily ránézett, majd elgondolkodva bólintott.
– Egy nagyon erős és gonosz varázsló. Anya a nevét sem mondta ki soha,
de miatta vagyunk itt is.
– Pontosan – mondta Hermione. – Tudjukki, aki Voldemortnak hivatja
magát, nagyon sok embernek ártott életében. És a legnagyobb ellenségéről
hallottál már? Harry Potterről?
A kislány egy rövid ideig gondolkodott, majd kiült a felismerés az arcára,
és olyan gyorsan fordította vissza fejét Harryre, ahogy csak tudta.
– Igen. Hallottam róla. Rólad – javította ki magát bizonytalanul. Harry
rábólintott. – Neked kell őt legyőznöd – mondta csendesen.
– Ami sajnos egyáltalán nem biztos, hogy sikerülni fog – szólt a fiú.
– Nem, te nem fogsz meghalni – rázta a fejét a kislány határozottan Harry
megint elmosolyodott.
– Ezt miből gondolod? – érdeklődött.
– Abból hogy ide is eljöttél, hogy kiszabadíts minket. Bátor vagy, és erős is,
láttam. Mert kedves vagy, és mert nekem is gondomat kell viselned, és ha
megnövök, engem is meg kell tanítanod varázsolni! – mondta makacsul.

322
A négy jó barát meghatódottan nézték Emilyt. Hermione lopva letörölt egy
könnycseppet az arcáról.
– Biztos hogy mást is meg tudsz majd szeretni a szüleid helyett. Most csak
azért érzel így, mert mi vagyunk itt veled. Ha kikerülsz innen…
– Nem! – kiáltott a kislány és szorosan átölelte, úgy motyogta – Tőled nem
félek. Szeretem, mikor átölelsz, mert olyan érzés mintha apa tenné. Tudom,
hogy te megvédesz.
Harry maga elé meredt. Most még annyira sem tudta mit csináljon, mint öt
perccel ezelőtt. Egyfolytában csak azt ismételgette: Ez képtelenség. Ginny
elgondolkodva nézte a tanácstalan Harry és a ragaszkodó kislány kettősét.
– Nagyon úgy tűnik, hogy valamiért megbízik benned, és biztonságban érzi
magát a közeledben – mondta. – Meg tudom érteni – tette hozzá
dünnyögve.
Harry felé fordította tekintetét.
– Ez képtelenség! – mondta most is, ezúttal kifejezetten Ginnynek címezve.
– Te is jól tudod, hogy Voldemort egyetlen célja, hogy engem megöljön –
erre Emily egy kicsit jobban megszorította. – Én a legkevésbé sem vagyok
alkalmas egy nyolc éves kislány nevelésére!
– Mi is segítenénk – motyogta Hermione gondolataiba merülve.
Harry rámeredt.
– Mit mondtál?!
A lány felrezzent.
– Csak azt mondtam, hogy ha annyira szeretné, meg tudnánk oldani.
Árvaházba nem küldhetjük, hiszen boszorkány. Nevelőszülőt kereshetünk
neki, persze olyat, aki lehetőleg varázslóházaspár, de az eltart egy ideig. A
háború alatt meg különben is mindenki óvatos. A Roxforthoz pedig fiatal.
Így addig is, haza kell vinnünk – mondta egyszerűen.
Ekkor Ron is csatlakozott a beszélgetéshez, miután becsukta végre nyitva
felejtett száját. Nagyjából olyan szinten volt, mint Harry.
– Csak van egy kis bökkenő. A titokgazda halott.
Erre mindnyájan elhallgattak.
– Beszélnünk kell McGalagonnyal. Biztos van valamilyen megoldás –
mondta Ginny.
Hermione pedig elgondolkodva hümmögött.
– Már te is? – csodálkozott rá Harry kedvesére.
Ginny nevetett.

323
– Hallottad Hermionét nem? Igaza van. Úgy néz ki, lett egy lányod – majd
odahajolt a hökkent fiúhoz, és megcsókolta. – Gratulálok!
Harry felnyögött, s érezte, hogy Emily megmozdul az ölében. Eltávolodott
egy kissé a fiútól, és ránézett. Harry hosszan vizsgálgatta a kislányt, majd
megadóan felsóhajtott.
– Oké. De ne felejtsétek el, hogy mindnyájan segíteni fogtok!
A kislány arca valósággal felragyogott. Borzasztóan fájt neki szülei
elvesztése, és sokáig magányosnak érezte magát, de Harryben tudta hogy
bízhat.
– Akkor már csak innen kell kijutnunk – mondta Ron.
Hermione elgondolkodva ücsörgött.
– Még ha akadna is problémánk, Harry idehívhatja Fawkest. Ő jelezhetne a
többieknek otthon.
A fiú bólintott.
– Már gondoltam rá. Csak van vele egy kis gond. Ne felejtsd, hogy nekünk
is miként sikerült bejutnunk a védelmen. Nem vagyok benne biztos, hogy
Fawkes képes lenne áthatolni rajta, még ha oly könnyedén is tudjon a
legtöbb helyen felbukkanni. Az imént erősen megtapasztaltam Voldemort
egy merőben más varázslatát. Nem szívesen kockáztatnám, hogy baja
essen. Na meg ha észreveszik, tudni fogják, hogy ha nem is vagyunk itt, de
ismerjük ezt a helyet. Az pedig, előbb utóbb Piton végét jelentené.
Hermione egyetértően hümmögött.
– Ki az a Fawkes? – kérdezte Emily kíváncsian.
Ginny elmosolyodott.
– Tudod, Fawkes egy gyönyörű főnixmadár. Tudod mi az a főnix? – A
kislány bólogatott. – Ő Harryé, és ha baj van, tudnak egymásnak szólni,
vagy Fawkes jelez a barátainknak.
Emily figyelmesen hallgatta Ginnyt, majd tekintetével ismét visszatért az
ücsörgő fiúra.
– Hű Harry, neked van egy főnixed?!
Harry egy pillanatra elgondolkodott. Sosem tartotta úgy, hogy Fawkes az
övé. A főnixek az ő felfogásában szabad lények, akik úgy dönthetnek,
csatlakoznak egy-egy mágushoz.
– Nem igazán így mondanám – rázta meg a fejét. – A főnixek csodálatos és
nagyon különleges teremtmények. Nem te választod ki őt, hanem fordítva.
Fawkes nem az enyém, csupán segítséget nyújt nekem.

324
– Értem – mondta Emily. – Anya beszélgetett néha apával ezekről a
madarakról, meg valamilyen rendről.
Ron felnyögött.
– A Főnix Rendjéről?
A kislány szeme felcsillant, ahogy beugrott neki.
– Igen! Tényleg ezt mondta.
– Emily, neked mi is a vezetékneved? – kérdezte gyorsan és rosszat sejtve
Ginny és Harry teljesen egyszerre.
Erre összenéztek, majd visszafordultak a meglepett kislányhoz.
– Emily Harpernek hívnak.
– A francba! – véleményezte Ron.
Hermione pedig felsóhajtott.
– Jaj ne! Susan.
– Így hívták a mamámat is! – kezdett el könnyezni Emily szeme.
Harry ránézett Ginnyre, aki szomorúan viszonozta a pillantást. Susan
Harper egyike volt azoknak a Rendtagoknak, akik eltűntek. Ezek szerint
családjával együtt idehozták, bizonyára hogy a vallatás közben ne csak saját
kínjaival faggassák a válaszok után, hanem szerettei bántalmazását is végig
kellett néznie. Így biztosak lehettek benne, hogy kétségbeesésében nem fog
hazudni.
Harry felemelte a kislányt az öléből, s lerakta, ő maga pedig felpattant. Nem
bírt ücsörögni, bármennyire is jólesett kimerült szervezetének. Idegesen
járkálni kezdett fel-alá a helyiségben. Barátai megszokták már tőle ezt a
viselkedést. Csöndben figyelték a fiú mozgását. Harrynek eközben az is
végigfutott az agyán, milyen információkat szedhettek ki Susanból. Már ő
maga is rendtag volt, mire a nő csatlakozott hozzájuk, de az alatt az idő alatt
is sokat segített. Emlékezett rá, de igazából nem ismerte. Aztán tekintete az
árván maradt Emilyre tévedt, és megtorpant. A kislány idáig könnyes
szemmel figyelte a járkáló fiút. Aztán mégis inkább ismét elindult.
– Harry! Abbahagynád végre?! Még nézni is rossz, és nem tudom, hogy
csinálod, mert én teljesen kimerült vagyok – szólt Ron fáradtan. – Inkább
ülj vissza te is. Most már nem tehetsz semmit.
Barátja ránézett, majd sóhajtva vállat vont, és visszaült Ginny és Emily
közé. A kislány kérdőn emelte rá kék szemeit, nem értette mitől lett Harry
ilyen mérges. A fiú azonban semmi jelét nem mutatta, hogy mondani
szeretne neki valamit magyarázatként. Ezért Ginny szólalt meg.

325
– Tudod Emily, anyukád tagja volt ennek a Főnix Rendjének, épp úgy,
ahogy mi is azok vagyunk – mutatott karjának egy szélesebb mozdulatával
barátaira. – Ő is Voldemort ellen harcolt, mert azt szerette volna, ha
másoknak már nem esik baja. Nagyon bátor volt.
A kislány arcán könnycseppek futottak végig.
– Voldemort ölte meg őket – suttogta letörten. – És azért lett Harry ilyen,
igaz?
Ginny bólintott.
– Bántja a dolog. Nem tudtunk segíteni. Már régen eltűntek.
– Akkor Harry a vezető, hiszen az ő barátja a főnix és neki kell megölnie
Őt! – ezt az utolsó szót úgy ejtette ki, mintha egy borzasztóan undorító
dolgot jelentene.
– Nem! – szólalt meg határozottan a fiú. – Egy idős boszorkány a Rend
feje, McGalagony professzornak hívják.
Hermione türelmetlenül legyintett.
– Ugyan Harry! Régóta nyilvánvaló hogy leginkább te és Remus látjátok el
ezt a feladatot. Ez McGalagony számára is egyértelmű, nem hiába jön olyan
ritkán a főhadiszállásra, leginkább a Roxfort ügyeivel foglalkozik. Meddig
játszod még ezt?! Szinte rettegsz tőle, ha kapcsolatba hoznak a Rend
vezetésével.
Harry dühösen nézett a lányra.
– Rettegek igen! Mert óriási felelősség más emberek sorsáról dönteni. Nem
akarom azt hinni, és érezni, hogy ha mást mondtam volna, ez a kislány itt
nem lenne árva! Vagy ha erősebb lettem volna, és nem fekszem egy hétig
kómában, akkor segíthettem volna Hagridnak, és nem ölték volna meg! És
most sem lennénk itt ilyen hülye helyzetben! – kiáltotta, majd felpattant, és
dühödten a falba ütött öklével. Nem törődött a testi fájdalommal, a lelki
sebei sokkal mélyebbek voltak – lehorgasztotta a fejét, és karjait maga
mellett lógatta. Jobb kézfejéből vér szivárgott.
Ron a fejét csóválta, Hermione döbbenten nézte a fiú hátát.
– Nem gondoltam, hogy így érzel ezzel kapcsolatban – mondta csendesen.
Ginny szinte egy időben állt fel Emilyvel. A lány odaállt Harry elé és
megölelte. A fiú nem mozdult.
– Harry? – ment oda a kislány. – Én tudom, hogy nem tehetsz róla.
Voldemort nagyon gonosz, és a többi férfi is, akik még itt voltak.
– Köszönöm Emily, ez sokat jelent – mondta csendesen Harry.

326
– De nem csak ezért vagy szomorú, igaz? – nézett még mindig fel rá a
kislány.
A fiú sóhajtott egy mélyet végigsimította Ginny karjait, megcsókolta, majd
eltolta magától és leguggolt Emilyvel szemben.
– Nem ismersz még. Ha nem figyelek oda magamra, sokszor vagyok
szomorú, mert már sok barátomat vesztettem el. Mivel csak én győzhetem
le Voldemortot, ez mind az én felelősségem, mert egyelőre képtelen voltam
rá.
A kislány megrázta a fejét és komolyan nézett rá.
– Ezt nem hiszem el! – jelentette ki.
– Ne is kicsim, mert nem igaz! – mondta Hermione. – Nem te ölted meg
őket Harry, és ne is vádold ezzel magadat, mert összeroppansz!
Még mielőtt válaszolhatott volna, felkapták a fejüket. Zajt hallottak
odakintről. Az ajtóhoz legközelebb ücsörgő Ron megszólalt.
– Megint jönnek. Készüljetek. A lépésekről ítélve ketten lehetnek.
Barátai bólintottak, és a falhoz húzódtak, míg a gyereknek hagyták, hogy
megmutassa magát, hiszen a halálfalók számára nyilvánvaló, hogy ott kell
lennie. Nem sokkal később pár színes villanás után kinyílt az ajtó. Emily
bátran állt a férfiakkal szemben.
– Nocsak kislány…. – gúnyolódott az egyik újonnan érkezett halálfaló, de
csupán eddig jutott, mert a következő pillanatban orral előrebukott, és már
nem is volt eszméleténél.
Társa nem értette mi van, de sokáig nem is kellett rajta gondolkoznia, mert
most Harry kezében villant a pálca, s mire eljutott odáig a halálfaló hogy
felismerje a fiút, már társa mellett feküdt. Ginny az egyikükre, míg
Hermione a másikukra szegezte pálcáját, és elvégezték az emlékezettörlést.
– Jól van, azt a látszatot akarjuk kelteni, hogy a foglyul ejtettek maguktól
szöktek meg. Rakjuk kijjebb őket az ajtóhoz, mintha még kintről, hátulról
támadták volna meg őket – mondta Harry.
– Csak arra fognak emlékezni, hogy Emily itt állt egyedül, aztán minden
elsötétült – szólt Hermione.
A fiúk rábólintottak, majd arrébb lebegtették a látogatókat. Ginny lehajolt,
és elvette a pálcájukat.
– Meglógásra fel!

327
 26. fejezet - Menekvés

Harrynek elege volt már az egész helyből, így a lehető leggyorsabban le

akarta tudni a foglyok kiszabadítását. Ha nem kényszerült volna pihenőre
Voldemort különös varázslata miatt, részéről már rég itt sem lettek volna.
Az nyilvánvalóvá vált számára, hogy nincs lehetőségük túlzottan
összeterelni az embereket – márpedig volt néhány ház, amiben ki tudja
mennyien vannak – mert a halálfalók sorban tűnhettek fel. A legegyszerűbb
megoldást választotta hát.
– Jól van. Ginny, Hermione nyomás embereket szabadítani. Amennyiben
máshogy nem megy, csináljatok még zsupszkulcsot. Mi Ronnal a
közeletekben leszünk és figyelünk a halálfalókra. Ha szükségetek lenne
ránk, vagy végeztetek, azonnal szóljatok – mondta határozottan, majd
miután beleegyező bólintásokat kapott, már indultak is óvatosan a
legközelebbi épület felé.
Harryt aggasztotta, hogy Emily is kénytelen mellettük lenni, ami nem túl
biztonságos a számára, így egy pillanatra megállította a kislányt, és
elvégezte rajta azt a bűbájt, ami amolyan könnyű pajzsként a ruhát alakítja
át. Emily csodálkozva tapintotta végig kissé szakadt pulóverét, ami erősnek
és keménynek tűnt, majd csillogó szemmel nézett fel Harryre, ahogy rájött,
hogy a fiú az ő védelmében járt el, méghozzá nem is akárhogy.
Harry halványan rámosolygott, majd szorosan maga előtt terelve a kislányt,
már ment is a többiek után, szemével élesen figyelve a táj valamennyi
rezdülését, és főként a főépület felöli területet. Ginnyék gyorsan haladtak,
megrendülve látva a házakban lévő emberek állapotát. A többségük teljesen
kimerült volt és meggyötört, akadt, aki talán fel sem fogta, hogy segítség
érkezett.
Harryben egyre csak gyűlt az indulat, látva mindezt, és ökölbe szorított
kézzel állt, szinte várva és kívánva, hogy mégis jöjjön pár halálfaló, akikkel
megteheti ugyan azt, amit ezekkel a szerencsétlenekkel műveltek. Azonban
gyorsan be kellett látnia, hogy korábbi találkozása Voldemort varázslatával
nagyon is kikészítette. Nem lett volna képes intenzív varázslatokra, mintha
egy időre elszívták volna az erre irányuló mágiáját. Talán a pálcájával
szokásosan boldogulna, de abban már nem volt biztos, hogy anélkül létre

328
tudna-e hozni normális varázslatot. Tehát mégsem lenne túl szerencsés, ha
rájuk támadnának.
A lányok megegyeztek abban, hogy a legjobb megoldás, ha az első
csoporttal Ginny előre megy, és igyekszik megmagyarázni a Szent Mungó
gyógyítóinak a helyzetet, és a segítségükre lenni a sérültekkel. Harry
azonnal rábólintott, többek között azért is, mert így legalább a lányt már
biztonságban tudhatja.
Ekkor közeledő léptek csattogására lett figyelmes, amik a sáros talajon
gyorsan és egyre jobban hallhatóan közeledtek. Azonnal megfordult, és
pálcájával egy széles mozdulatot tett, amit követően mintegy a
Voldemortéhoz hasonlatos választóvonal húzódott a főépület felől közeledő
három alak, és a hátuk mögött lévő épületek és a nyílt előterek között. A
halálfalók, ahogy észrevették a fiatalokat, döbbenten meredtek rájuk, és
mérték fel a helyzetet a rabok látványos fogyásával egyetemben.
– Nem tévedtem, hogy jelzett a védelem – jegyezte meg halkan Gordon
Breyel, egy félhosszú hajú, rideg férfi.
– Potter! Mondhatnám, hogy örömmel tölt el az újralátás… – fúrta
tekintetét Angelus Malfoy Harryébe.
– De hát minek hazudjon, nem igaz? – feszült meg a fiú arca.
– Mit kerestek itt? – hagyta figyelmen kívül Harry visszaszólását.
– Nem elég nyilvánvaló? – kérdezett vissza a fiú.
Malfoy arca megrándult, majd dühösen indult meg feléjük, miközben azt
mondta.
– Látom, cseppet sem vesztettél utolsó találkozásunk óta a szemte… –
ekkor azonban fájdalmasan megtorpant. Nagyon úgy nézett ki, hogy elérte
Harry varázslatának határát. Összehúzott szemmel vizsgálgatta az előtte
lévő levegőt, majd újra a fiúra meredt, aki állta a vizsgálódását. A férfi egy
pillanattal később megborzongott Harry átható tekintetétől. – Olyan, mintha
bármiféle megerőltetés nélkül tudna olvasni az ember gondolataiban. Az
idegeimre megy – fordult el Malfoy.
Breyel arca erre gonosz vigyorra húzódott, míg harmadik, kecskeszakállas
társuk továbbra sem reagált semmire. Mogorván és kegyetlenül villogó
szemekkel tanulmányozta a társaságot, különösen Harryt.
– Akárcsak ez a kis félvér – villantotta Breyel hideg tekintetét Emilyre. De
már nem sokáig – azzal furcsa mozdulatot tett, s pár pillanattal később
Harryt ismét hatalmába kerítette a fájdalom és gyengeség. Meggörnyedve

329
támaszkodott a térdére, és igyekezett minél több levegőhöz jutni
mellkasának szorítása ellenére.
– Mit műveltél? – nézett fel Gordonra.
A férfi megint csak vigyorgott.
– Aktiváltam a Nagyúr védelmét. Igen erős, és láthatóan téged főként elég
kellemetlenül érint.
Harry zihálva megrázta a fejét.
– Ez lehetetlen. Nem számíthatott arra, hogy felbukkanok itt. Emiatt nem
helyezhetett el varázslatot számomra.
– Nem is. Ez csupán az egyik legerősebb határvonal, amit mágus
megalkothat – nézett le rá Malfoy elégedetten.
– Harry! – lépett felé Ginny halálsápadt arccal, mire a fiú azonnal felé kapta
a tekintetét.
– Fogd azt az átkozott zsupszkulcsot, és menj innen! – mondta keményen a
lánynak.
Ginny a fejét rázta.
– Még egyszer nem! – ellenkezett, ahogy eszébe jutott a legutóbbi eset,
amikor Harry rávette, hogy hoppanáljon el a Privet Driveról, és hagyja ott
őt.
A zöld szemek most a húga mellett álló Ronra meredtek, és némán közölte
mit vár tőle. A vörös fiú megértette, és maga sem akart mást, így hirtelen
lerántotta Ginnyt, majd minekután a rabok már mind a mágikusan
megbűvölt rongyos felsőt szorongatták, a lány kezét is gyorsan odanyomta,
aktiválta a zsupszkulcsot, ő maga pedig még azelőtt hirtelen elengedte.
Ginny felkiáltott, de a következő pillanatban már nem volt sehol.
Harry időközben igyekezett összeszedni magát, és pálcáját a mellkasához
szorítva szinte hangtalanul mormolni kezdett egy hosszú varázsigét. Talán
kezdhet azzal valamit, amit Malfoy árult el neki Voldemort varázslatáról.
Mire a halálfalók felfigyelhettek volna rá, már egy erőteljesen felragyogó
elég nagy kiterjedésű derengés vette körbe. Megkönnyebbülten fújt egyet,
ahogy elmúlt szervezetében a fájdalom, majd felegyenesedett
görnyedtségéből, és megmarkolta pálcáját.
Hermione fél szemmel figyelte mi történik Harry körül, hogy ha baj van,
azonnal a segítségére lehessen, miközben az időközben három másik
házban talált rabokat küldözgette szorgalmasan Ginny után, hogy
kiszabaduljanak végre ebből a pokolból. Már éppen az utolsónak maradt

330
néhány férfit igyekezett egy nagyobb faágból átalakított zsupszkulcsal
menekíteni, mikor Ron gyanúsan mellette termett, amiből a lány azonnal
rájött, mit szeretne. Lerakta az ágat, amit sorban megérintettek a jobb és
rosszabb állapotban lévő szerencsétlenek, majd miután aktiválta, gyorsan
arrébb ugrott, hogy elkerülje Ginny sorsát.
Ron hiába próbálkozhatott volna hasonló trükkel, Hermione eltökélten
maradni akart, ahogy Emily sem volt hajlandó elmozdulni Harry mellől,
mondván ő mindenképpen a fiúval együtt akar elmenni, és eljutni akárhová,
ahova majd viszi. Ron szeme bosszúsan villant szerelmére, de már nem
sokat tehetett, hogy biztonságba helyezze. Eközben Harry a tátott szájjal
rámeredő halálfalókat nézte, akiket igencsak meglepett az őt körülvevő
védelem.
– Sokat segített a megjegyzése a határvonallal. Minden varázslatot, amit
létrehoznak, meg is lehet törni, vagy legalábbis másfajta varázslattal
hatástalanítani és védekezni ellene. Csupán tudás, akarat és varázserő
kérdése – mondta a fiú tárgyilagosan, mintha csak tanítana.
– Lehet – húzta el a száját Malfoy. – De mire eljutottál idáig, a Nagyúr
varázslata éppen eléggé legyengített, még oly erős is legyen a te védelmed.
Harry tudta, hogy igaza van. Nagyon is érezte, már korábban is. Ron és
Hermione közelebb léptek hozzá, jelezve, hogy végeztek, és amint letudják
ezt a három szemétládát, akár mehetnek is.
– Nos, akkor akár be is fejezhetjük a csevegést – mondta Harry hidegen,
megszüntetve az őket elválasztó védelmet, mivel azzal idáig is csak az időt
húzta, hogy legalább Hermionét ne állíthassák meg, amíg menekíti az
embereket.
– Igazán sajnálom, de sem te, sem a lány – intett Emily felé Breyel – nem
mehettek el, főleg ha már ilyen előzékenyen önszántadból eljöttél idáig.
Harry egy gyors pillantást vetett a belé kapaszkodó láthatóan a férfitől
rettegő gyerekre, amiből azonnal megértette, hogy nem először találkoznak.
Elsötétült az arca, ahogy felrémlett előtte, Gordon mit művelhetett
Emilyvel. Viszont azt továbbra sem értette, miért kell annyira Voldemortnak
a lány. Ez nem lesz könnyű menet – gondolta, ahogy visszafordult a
felkészült halálfalók felé. Igaz, hogy épp hárman vannak, de figyelniük kell
Emilyre is, emellett mind kimerültek, fáradtak, és most még ő is egészen le
van gyengülve.

331
– Hermione – szólította meg a barátját, és a kislányt hátrafelé tolta kezével,
mígnem Hermione el nem húzta a közeléből, hogy távolabb védhesse,
miközben Ron egészen Harry mellé lépett.
Gordon Breyelről tudta, hogy jól képzett, és erős mágus. Angelustól sem
várt semmi jót, ha a családjára gondolt, és itt volt még ez a durva
arcvonású, mogorva, középkorú férfi is, akihez még nem volt szerencséje,
de határozottnak és kegyetlennek tűnt. Ő is volt az, aki először támadott.
Ron és Harry kétfelé ugrottak, hogy nehezebben találhassák el
mindekettejüket egy nagyobb kiterjedésű átok segítségével, majd miután
Hermione a legközelebbi épület mellé ültette Emilyt, már csatlakozott is
barátaihoz, így hamarosan mindenkire jutott egy halálfaló.
Harry Breyellel küzdött, és sokkal rosszabbul ment neki, mint kellene. Most
tudta csak igazán felmérni mennyire gyengített rajta Voldemort átkozott
mágiája. Amennyire fél szemmel fel tudta mérni, Ronék sem álltak sokkal
jobban. Fáradtak, éhesek voltak, de azért igyekeztek mind messzebb kerülni
a főépülettől, nehogy még több halálfaló csatlakozzon társaikhoz.
Miközben átkokat hárítottak és viszonoztak, egészen eltávolodtak az
épületektől. Nagyobb ugrásokkal, erőteljes átkokkal a halálfalókat is
nagyobb hátrálásra kényszerítették. Lábuk alatt puhább, sűrűbb lett a
növényzet és fű, s mellettük is egyre gyakrabban tűntek fel vastag törzsű
fák. Már mind a hat párbajozón tűntek fel kisebb-nagyobb sebek, és
legalább az elégtétellel töltötte el Harryt, hogy ellenfeleik is fáradtak a
csatározás közben.
Aztán megtörtént az amitől félt. Hermione egy sikoltás közepette súlyos
sérülést szenvedett a karján, minek következtében elejtette pálcáját, és
védtelenné vált. Ron azonnal a segítségére sietett, de így egyszerre két
halálfaló jutott rá. Harry igyekezett a közelükbe kerülni, de ezzel csak azt
érte el, hogy Gordon kihasználva figyelmetlenségét, telibe találta mellkasát
egy erős hátráltató ártással.
Nyögve görnyedt össze, ahogy tüdejében az ütést követően bennszorult a
levegő, mire Breyel lefegyverezte, és pálcája néhány méterrel arrébb ért
földet. Az eseményeket látva a másik két férfi is abbahagyta a támadást, s
vigyorogva néztek a három fiatalra. Malfoy hasonlóan Harryhez, igyekezett
összeszedni magát, addig a vérző oldalú Breyel megindult a fekete hajú fiú
felé, hogy alaposan kiélvezze győzelmét. Ekkor Emily kifordult a fa mögül,
ahova követte az egyre távolabb haladó párbajozókat és gyorsan odaugrott.

332
– Ne bántsd Harryt! – kiáltott a halálfalóra, mire az türelmetlenül lökte
arrébb a kislányt, aki nagy lendülettel zuhant a talaj felé, ám Harry azonnal
odaugrott, és mielőtt földet ért volna, elkapta a gyereket így a fájdalmas
ütközés elmaradt. Harry elsötétülő arccal nézett fel, miközben lassan
leengedte a puha fűbe Emilyt.
– Ez nagy hiba volt – suttogta a fiú vészjósló hangon.
Összeszedte meglévő erejét, és tenyerét hirtelen maga elé emelve, egy
óriási lökéshullámot indított útjára, ami elsodorta a durva férfit, és a hátán
csúszva a sárban meg sem állt egy öles fáig, amihez odaverve a fejét
lelassult. Harry tudta, hogy társai talán megtorlásra készülnek, ezért
igyekezett a legelső pajzsra koncentrálni, amit megtanult pálca nélkül.
Ráférnének már a Pitonnal folytatott leckék, hogy nyugodt szívvel
küzdhessen ilyen helyzetekben is, gondolta. Mindenesetre Malfoy átka
lepattant a kékes derengésről, így mindkét fél kissé megrogyva állt
egymással szemben, készülve a következő lépésre. Harry látta, ahogy
Hermione vérző kezével viaskodva kérdőn néz rá. Ron kótyagosnak tűnt,
mint akit alaposan fejbe kólintottak, és még nem igazán tért volna magához.
Breyel alaposan beverhette a fejét, mert nem mozdult a fa tövétől, Angelus
azonban már összeszedte magát, harmadik társuk pedig, mit sem veszítve
mogorvaságából még mindig elfogadhatóan tartotta magát. Mindent
összevetve Harrynek be kellett ismernie, hogy előnyben vannak velük
szemben. Emily életét sem teheti kockára, ha most ismételten küzdelmet
provokál. Talán az a legjobb megoldás, ha vár egy megfelelő alkalmat,
mikor nyílt összecsapás nélkül eltávolodhatnak a férfiaktól.
Viszonozta Hermione pillantását, majd megadóan a halálfalókra nézett. A
lány szinte nyomban megértette mire játszik, így követte Harry példáját,
annál is inkább, mert nála sem volt pálca. Ron zavartan nézett rájuk, de
látva, hogy barátai mit tesznek, arra jutott, hogy neki is azt kell csinálnia.
Malfoy elégedetten gyűjtötte be pálcáikat, melyeket a zsebébe süllyesztett,
majd kötelet varázsolt a négy fiatalra, mely összekötötte csuklóikat, és
egymást is, nagyjából egy méteres távolságot hagyva közöttük.
Harry úgy számította, hogy a főépület felé akarják majd vinni őket, s
szerencsére annyit legalább sikerült elérniük az előző percekben, hogy
kellően eltávolodjanak a házaktól. Már a furcsa erdő másik felének a
határán jártak, ami körbefutotta a tábort. Barátaival míg eljutottak idáig, a
bal oldalon haladtak végig, ez a fele azonban sűrűbbnek tűnt, és egészen

333
benyúlt idáig. Ha korábban találtak volna egy másik bejáratot, talán
megkímélhették volna magukat az „akadálypályán” való végighaladástól, és
hátulról, a fák között haladva, az épületek mögé jutottak volna.
Vagy ki tudja. A szelídebbik vége is veszélyes volt, akkor milyen lehet ez a
sötétebb, a tábor háta mögé vesző rengeteg. Azt mindenesetre jól látta, hogy
ha vissza akarják őket cibálni, a még ritkásan álló fák mellett haladnak majd
el. Ott talán kezdhetnek valamit a helyzettel.
Aggodalmasan nézett a sor végén haladó Emilyre, leginkább amiatt, nehogy
azt higgye, hogy Harryék feladták, és megint a sorsára hagyják majd a
halálfalók kínzásaival szemben. Mögötte Ron haladt, őt követően pedig
Hermione, aki halkan súgott valamit a mögötte botladozó kislánynak. Ettől
Harry valamelyest megnyugodott, mert biztos volt benne, hogy Hermione
tudja, mit szeretne elérni, s így a gyerek sem veszti el a bizakodását.
Feszültsége azonban megmaradt, hiszen jól tudta, hogy egyikük sincs
valami remek állapotban.
– Csak nem félsz Potter? – figyelt fel a mogorva képű halálfaló Harry
arckifejezésére, ahogy mindezt végiggondolta.
Breyelt, akit sikerült magához téríteniük, Malfoy enyhén támogatta jobbról,
míg mellettük a másik oldalon a szakállas, rideg férfi haladt, aki az imént
megszólította a fiút. Vélhetően még mindig Harryt tartották a
legveszélyesebbnek, így az ő csuklójánál lévő kötéldarabot fogta
határozottan, mágikusan a pálcájához erősítve, ahogy vezették a menetet
visszafelé.
– Félni?! Fogalmatok sincs mit jelent félni. Aggódok idióta – mondta Harry
azonnal. – Ti még mindig azt hiszitek, hogy a halál a legrosszabb.
A férfi elhúzta a száját.
– Akárcsak Dumbledore-t hallanám – mondta unottan.
Harry nem tudhatta honnan ismeri a férfi az egykori igazgatót, de az
nyilvánvaló volt számára, hogy nem kedvelhette túlzottan.
– Jobban kellett volna figyelned. Talán nem itt kötsz ki – felelte neki.
– Miért, te hol kötöttél ki? – gúnyolta Malfoy.
– Nem mindegy az, milyen okból.
– Az eredmény viszont ugyan az – vágta rá a szőke halálfaló.
– Ebben nem lennék olyan biztos – morogta maga elé Harry halkan, hogy a
férfi ne hallhassa.

334
Ahogy haladtak, és Harry folyamatosan, észrevétlenül nagyon is
figyelmesen mérte fel a környezetet, kedvező helyzetet látott kibontakozni a
szökésre. Éppen időben – gondolta, ugyanis nem is olyan távol már ismét
látszott a főépület. Egy olyan területre értek, ahol az út mentén jobbra tőlük
a lábuk alatt meredek lejtő vezetet a fák közé. Odalent már elég sűrűn álltak
a növények, az átkok elöli fedezékbe vonuláshoz. Igen, ezt most meg kell
tenniük.
Harry amint eltökélte, hogy ez lesz a jó megoldás, enyhén oldalas tartással a
mélybe tekintett, majd hogy észre ne vegyék az előtte haladó halálfalók,
lopva a háta mögött őt követő barátaira nézett sokat mondóan. Ők értették
az üzenetet.
Ron ugyan kicsit felnyögött, ahogy egy pillantást vetett a meredélyre,
Hermione azonban ekkor már a leghátul haladó kislányra nézett.
– Emily, most ugrunk egyet. Úgyhogy gömbölyödj össze és kövess minket.
A kislány Harryre nézett, majd komolyan bólintott. A beszélgető
halálfalóknak nem tűnt fel semmi, még az sem mikor Harry másodjára
hátrapillantott, és jelzésként biccentett egyet. Már mindnyájan tudták mit
kell tenniük. Egyszerre ugrottak.
Mielőtt elrugaszkodtak volna, abban a pillanatban Harry a pálcájukról sem
feledkezett meg, amit magához hívott Malfoy talárjának zsebéből.
Szerencse, hogy az invitó szinte már ösztönszerűen ment a fiúnak pálca
nélkül is. A szakállas halálfaló felkiáltott, ahogy kezéből kiszakadt a
fiatalokat összekötő kötél és pálcája. Harryék gyorsan gurultak lefelé a
fűvel és lehullott levelekkel és faágakkal tarkított lejtőn, ami furcsa mód
mintha csak puha matrac lett volna, egyetlen zúzódást vagy apró vágást sem
ejtett rajtuk. Amint megálltak, már tápászkodtak is fel, s a fiú azonnal azt
mondta.
– A fák közé! – Aztán észrevette a nem messze tőlük álló két alakot. – Hát
ti? – kérdezte csodálkozva, miközben pálcája egy intésével leoldotta
magukról az őket összetartó köteleket.
Odafentről tanácstalan kiabálás hangjait hozta a szél.
– Nem akartunk magatokra hagyni – felelte Ronke nyugodtan. – Mikor
láttuk, mire készülsz, elbűvöltük a meredélyt, hogy meg ne sérüljetek.
Gyertek, megmutatjuk merre menjetek, ahonnan már nyugodtan
távozhattok.

335
– Még nem lehet – rázta meg a fejét Harry. – El kell velük felejtetnem, hogy
valaha is láttak minket.
Eközben Hermione odakormányozta a kislányt az egyik fánál ácsorgó,
hosszú hajú teremtmény mellé. Cloen tekintete Emilyre tévedt, majd
különös mosollyal azt mondta.
– Nocsak. Nem mindennapi kislány vagy.
Harry azonnal odakapta a tekintetét.
– Valami baj van?
– Ó, egyáltalán nem – felelte Cloen, és mélyen a fiú smaragd szemeibe
nézett. – A legjobb helyre kerül.
Harry nem értette, mire akar utalgatni, de pillanatnyilag egyébként is
jobban foglalkoztatta az odafent maradt három halálfaló. Kinyújtotta a
kezét, és a másik két pálcát visszaadta a tulajdonosuknak, majd barátjára
nézett.
– Ron!
– Mehetünk – biccentett a vörös fiú, és már szaladt is Harry nyomában.
Mire a fiúk elgondolkodhattak volna, hogyan jutnak a halálfalók közelébe,
Ronke már előttük haladt, és egy ösvényt mutatott.
– Mi is képesek vagyunk ilyen varázslatra. Segítek nektek – mondta.
Nem telt bele sok idő, mikor már a dühösen vizsgálódó halálfalók háta
mögött guggoltak egy bokor takarásában. Harrynek már éppen eléggé
kijutott mára a jóból ahhoz, hogy minél hamarabb le akarja tudni az
egészet. Egyszerűen előlépett hát, és Gordonra fogva a pálcáját, kimondta
az emléktörlés varázsigéjét. Ron hasonlóan járt el, Ronke mágiája pedig
ugyan olyan furcsa ám hatásos volt, mint mikor Harryt repítették el a
tisztásra első beszélgetésük alkalmával. A halálfalók üres tekintettel
álldogáltak előttük, majd Harry elvégezte az Imperius átkot mindhármukon.
Az akarati varázsigék még ebben az állapotában sem okoztak neki gondot.
– Visszamentek az épületekhez, és felfedezitek a foglyok hiányát.
Megállapítjátok, hogy egyik társatok hibájából lehetőségük nyílt rá, így a
tőle elvett pálcának hála megszöktek. Ezen felül, nem kell tovább a
parancsaimat követnetek.
Malfoyék bólintottak, majd elindultak a házak felé vezető úton. Ron kicsit
csodálkozva nézett barátjára.
– Mire volt jó az utolsó megjegyezésed?

336
– Nem akarom, hogy bárkinek is feltűnjön, hogy az Imperius hatása alatt
állnak – felelte Harry, miközben visszaindultak a lányokhoz.
– Igaz – bólintott Ron. – Na, és Draco Malfoy?
– Nem kapott semmilyen olyan utasítást, amitől gyanús lehet a viselkedése.
Az akaratom már nem terjed ki rá.
A vörös fiúnak nem is volt több kérdése. Örült, hogy végre lezárhatják ezt a
kalandot.
– Hogy ment? – kérdezte Hermione aggódva, amint megpillantotta őket,
míg Emily azonnal Harry mellé szegődött.
Mikor megkapta a választ, mosolyogva dicsérni kezdte a fiúkat.
– Legyőzhetetlen és erős vagyok! – ujjongott Ron megkönnyebbülten. – És
még valami: éhes.
– Jaj, Ron! – nyögött fel Hermione.
Cloen eközben Harry mellé került, de olyan nesztelenül, hogy mikor
megszólította a fiút, az összerezzent.
– Ne ijesztegess! – mondta azonnal az érző lénynek. – A menekülő
reakcióm mostanra elég furcsán működik. Még bajod talál esni.
Cloen elmosolyodott.
– Fáradt vagy.
Harry sóhajtott. Valóban nem tudna ártani egyikőjüknek sem. Sőt, talán
sosem tudna, az alapján, amit eddig a varázserejűkből tapasztalt. Másrészt
az érző kedvesen tette a megállapítást, ami azt jelenti, nem gúnyolni akarta,
sokkal inkább megállapította. Miközben az erdőben kalauzolták őket, egy a
már Voldemort erősebb varázslata alól mentes területre, Cloen ellátta őket
utolsó tanácsával.
– Mindig elérkezünk egy pontig, ahol meg kell állni és meghajolni a
megfejthetetlen előtt – mondta, majd mintha várt volna valamire.
Harry hallgatott egy ideig.
– Ahonnan már nem tudok egyedül továbbmenni, csakis együtt
haladhatunk.
– Pontosan. Mint egy csodálatos, közös kirakójáték, olyan az élet. A teljes
kép hiányzó részei már a te lelkedben vannak elrejtve, mert azokat csakis te
élted meg. Keresd meg őket – majd tekintetével Hermionéra nézett – és írd
tovább te a könyvünket! Talán így együtt eljutunk a végső válaszokig. És
Harry végre megnyugodhat, mert már nem lesz más, amit meg kell oldania,
és többé nem rá hárul valamennyiünk sorsa.

337
A zöld szemek elgondolkodva néztek Cloen éjfekete tekintetébe.
– Azt hiszem értem, mit szerettél volna. Köszönök mindent.
Ronke a párja mellé állt, és úgy néztek mosolyogva Harryre.
– Nem volt még ember, akit kedveltünk volna. De téged szívesen látnánk
újra.
– Hogy sárkányokkal, érzőkkel és ki tudja még, mivel lakott erdőben
bóklásszunk? – kérdezte Ron némi cinizmussal, de Harry tekintetét látva
inkább Hermionéhoz lépett, hogy nézze amint zsupszkulcsot készít egy
nagyobb sziklából levált kődarabból.
Harry visszafordult Cloenékhez.
– Majd ha eljutok odáig, hogy leszámolhatok végre Voldemorttal, és többé
nem lesz rá szükség, hogy folyton a hátam mögé nézzek, még egyszer meg
fogom köszönni mindenkinek, aki segített benne, és akkor eljövök majd
hozzátok is.
A különös pár elégedetten mosolyogva bólintott, Ron pedig megszólalt.
– Szerintetek most azonnal menjünk haza, vagy most azonnal menjünk
haza?
– Menjetek. Nekem még van egy utam – felelte Harry megszorítva egy
kicsit Emily kezét.
Hermione felállt a követ tartva tenyerében.
– De a zsupszkulccsal még velünk jössz.
Harry bólintott.
– Persze – mondta, azzal odavezette Emilyt, megérintették a lány kezében
lévő követ, majd egy utolsó intéssel, mellyel elköszönt Cloenéktől, már
érezte is az ismerős rántást a köldökénél.

Egy meglehetősen nagy nyüzsgés közepében találták magukat. Hermione a

nyilvánvaló megoldást választotta, vagyis az ő zsupszkulcsuk is a Szent
Mungóba vezetett. Igaz ez nem biztos, hogy jó ötlet, és sokáig tartható az
ott maradásuk, ha a sorozatos törvényszegéseket nézik, amivel megalkották
ezen eszközöket. Ráadásul az emberek felbukkanása bizonyára nem sokáig
marad titok a minisztérium, és ezáltal a Reggeli Próféta előtt.
Harry tekintetével Ginnyt kutatta, miközben Hermionéhoz beszélt.
– Találj ki valamit arra, hogy az emberek ne nagyon mesélhessenek arról,
hogy mi segítettünk nekik megszökni.

338
A lány rábólintott, és már el is indult a tömegben, miközben Harry
felfedezte a hosszú, vörös hajzuhatagot, amit keresett. Ginny ahogy
meglátta Harryt elindult felé, különös tekintettel méregetve. A fiú nem
mozdult, csak nézte kedvesét, ahogy megállt előtte. Ginny összerándult a
zöld szemekből sugárzó kimerültség láttán. Egy percig viszonozta az
elbátortalanító pillantását, majd mit sem szólva a fiúhoz lépett, és magához
szorította. Harry belesimította az arcát a hajába, míg a lány a fejét a vállára
ejtette. Rövid ideig álltak így, majd Ginny elhátrált, és még mindig
szótlanul otthagyta kedvesét, amiből Harry számára nyilvánvalóvá vált,
hogy a lány még haragszik rá, és tennie kell valamit, ha ki akarja békíteni.
Egyelőre azonban csak haza akart jutni, márpedig ehhez még meg kell
oldania a kezébe kapaszkodó kislány helyzetét.

Hermione, Ron és Ginny, amint elrendeztek mindent a kiszabadítottakkal

kapcsolatban, indultak haza a Grimmauld térre. Fáradtak voltak,
megviseltek, de elégedettek. Mikor benyitottak az előszobába, Tonks éppen
akkor indult volna az emeletre. Tekintete azonban az érkezőkre esett, és
arca abban a pillanatban felderült.
– Végre! – kiáltotta. – Megjöttek, megjöttek! – azzal odasietett a páros elé.
A konyhából Mrs. Weasley robbant ki, az emeletről pedig Remus sietett le.
Édesanyja éppen Ront ölelgette, mikor Tonks csodálkozva tette fel a
kérdést.
– És Harry?
Mintha meg sem hallották volna.
– A Szent Mungóban minden rendben. Segítettünk ellátni azokat, akiket
sikerült kihoznunk onnan – mondta Ron, minekután Mrs. Weasley
elengedte végre, és a mellette álló Hermionét zárta a karjaiba.
Remus kissé távolabb állt meg.
– És Harry? – ismételte meg csendesen felesége kérdését.
Az ő hangjára, és a határtalan aggodalomra mely a tekintetéből sugárzott,
viszont már mindenki felfigyelt. Mrs. Weasley felkapta a fejét, akinek
megkönnyebbülésében láthatóan csak most tűnt fel a fiú hiánya.
– Ne aggódj! – mosolygott rá Hermione gyorsan Lupinra. – Kicsit rosszabb
állapotban van ugyan, mint mi, de semmi baja. El kell még intéznie valamit,
ha bemegyünk a konyhába, elmeséljük.
– Igen – bólintott Ron. – Csak szívesen leülnénk, és éhes is vagyok.

339
– Persze – indult meg azonnal édesanyja.
Hamarosan mind az asztal körül ücsörögtek, és Remus arcára
visszaköltözött a nyugodt kifejezés.

Harrynek bejárása volt a Roxfortba, bár nem sokszor vette igénybe. Most
úgy döntött, addig ide viszi a kis Emilyt, hátha McGalagony, vagy még
inkább Dumbledore talál valamilyen megoldást a számára. Már épp az
igazgatóiba vezető folyosót járták, és Harry ezerszer hálát adott érte, hogy
olyan időben érkeztek, mikor tanórák folytak – a kislány tátott szájjal
reagált minden új élményre, és nagyon tetszett neki a kastély – amikor
Harry megtorpant. Valami szöget ütött a fejében, és máris jobb hangulata
támadt. Emily épp csak felnézett rá kérdőn, de Harry már indult is tovább.
Ha minden igaz megvan a megoldás a problémájukra, ami annyira
nevetségesen egyszerű volt, hogy nem is értette, hogyhogy nem jutott eddig
eszébe.
Megmondta a jelszót a kőszörnynek, majd miután megállt velük a
csigalépcső, bekopogtatott az irodába.
– Szabad! – szólt ki az igazgatónő.
A fiú Emilyvel az oldalán besétált egészen az íróasztal elé.
– Harry! – kiáltott fel döbbenten McGalagony, ahogy felállt a székéből. –
Jól vagytok? Hogyhogy itt? És ki ez a kislány? És mégis milyen állapotban
vagy?
Harry türelmesen kivárta a kérdésözön végét, majd mielőtt megszólalt
volna, fáradtan felsóhajtott.
– Ha megengedi, rövid leszek, mert meglehetősen kimerült vagyok –
leültek a kislánnyal az íróasztal előtti székekre, majd tömören beszámolt az
eseményekről – …és valamilyen számomra rejtélyes ok miatt, velem
szeretne maradni, és nagyon úgy tűnik, hogy ösztönösen bízik bennem –
fejezte be, maga is hitetlenkedve az imént kijelentetteken.
– Tehát Susanék halottak – mondta McGalagony csendesen.
Emily eközben a festményekre pislogott.
– Pontosan – bólintott Harry. – És itt merült fel a problémám, aminek
megoldását talán Dumbledore professzortól várnám – fordult az említett
festmény felé.
Az idős mágus huncutul hunyorogva figyelte félhold szemüvege mögül.

340
– Úgy látom, hibátlanul megy a Perselusszal való együttműködés – szólalt
meg mosolyogva. – Halljam. Miben lehetek a segítségedre?
Harry visszamosolyogott, és nyíltan tekintett a férfire.
– Biztos vagyok benne, professzor úr, hogy tisztában van a válasszal. Habár
már csak festmény formájában, de még ön a Rend titokgazdája. Persze nem
tudom mennyire lehetséges, azért megkockáztatom a feltételezést, hogy
talán így Emily csatlakozhat hozzánk.
Dumbledore fürkészőn vizsgálta a fiú arcát. Mit fiú, férfiét. Mindig is bízott
Harryben, de most látva, hogy nem adta fel, és egymagában is milyen
remekül boldogul, még inkább elégedett volt.
– Először is engedd meg, hogy elmondjam mennyire büszke vagyok rád,
Harry. Olykor már-már erődön felül teljesítesz, és ahogy elnézlek ez a
néhány nap sem volt sétagalopp a számodra. Hihetetlen mentális erőről
tettél tanúbizonyságot életed során.
– Köszönöm igazgatóúr – mosolyodott el hálásan Harry. – Bár éppen ez a
kislány rá a bizonyíték, hogy érkezhettünk volna előbb is.
Dumbledore megrázta a fejét.
– Ne várj túl sokat magadtól fiam. Mindenesetre jól gondoltad. A
segítségedre lehetek. De tisztában vagy vele ugye, hogy ezzel megint csak
felelősséget vállalsz.
Emily most Harryre emelte a tekintetét, aki bólintott. Az igazgató szeme
egy pillanatra furcsán megvillant, majd jóindulatúan a kislányra nézett.
– Nos akkor, ha idefáradnál Emily, elmondom neked, hol lakik Harry.
A gyerek bizonytalanul megszorította a fiú kezét.
– Menj csak – mondta Harry, mire a kislány odasétált a falhoz, és
Dumbledore elárulta a Rend főhadiszállásának helyét.
– Jól megjegyezted? – kérdezte az igazgató.
Emily bólintott, majd visszament Harry mellé. A fiú ismét a portré felé
fordult, és ezúttal elgondolkodva nézte az idős arcot, ahogy halkan
megszólalt.
– Az előbbi beszámolóból kihagytam, hogy mielőtt eljutottunk volna a
rabokig, találkoztunk egy sárkánnyal.
– Egy sárkánnyal? – kérdezte McGalagony remegő hangon.
Harry nem figyelte rá, hanem a tűnődőn rámeredő kék szemekbe nézve
folytatta.

341
– Érdekes dolgokat mondott nekem, ami közül a legfontosabb talán a
származásommal kapcsolatos. Szerinte Griffendél örököse vagyok, amit
hajlok elhinni, végiggondolva mi és hogyan is történt velem életem során.
McGalagony döbbenten bámult hol Harryre, hol Dumbledore derűsnek tűnő
alakjára.
– Régen sejtettem, hogy így van – mondta vidáman és elégedetten az idős
mágus. – Így ezek után már nem is csodálkozom, hogy szót értettél vele.
Figyelj oda mindenre, amit a sárkánytól hallottál. Sosem mondanak
felesleges, vagy ostoba dolgot.
– Miért nem szólt nekem erről? – kérdezte Harry.
– Nem csak a jóslat, de a származásod is terhet ró rád. Ugyanakkor meg is
ajándékoz. Amint elkezded a Perselusszal tervezett tanulást, és ismerkedést
a mágiával minél szélesebb körben, lenyűgöző hatalomra tehetsz szert.
Mára ezt már kezelni tudod, de nem voltam benne biztos, hogy néhány éve
is sikerülhetett volna. A nagy erő, nagy felelősséggel jár, ahogy a
származásod és örökséged titka is – válaszolt komolyan Dumbledore.
– Igen, értem mire gondol. Talán az sem lenne szerencsés, ha a Rendből túl
sok ember értesülne róla. Nincs szükségem rá, hogy esetleg a sajtó fülébe
jusson, arra pedig végkép nem, hogy Voldemortéba.
– A legmegbízhatóbbakkal megoszthatod Harry. Tudniuk kell, mire
számíthatnak veled kapcsolatban – mondta az igazgató elgondolkodva. – És
talán – folytatta kissé óvatosabban – Perszelusznak is beszámolhatnál róla.
Amennyiben tanítani fog…
Harry kedvesen leintette.
– Ne aggódjon uram. Nagyon kevés fenntartásom maradt Pitonnal
kapcsolatban. Menni fog.
Dumbledore bólintott, és elégedett büszkeséggel nézett rá. A fiú mélyet
sóhajtott, mielőtt felállt volna. Oldalába fájdalom hasított, s arca egy
pillanatra megvonaglott. Ezt mindkét egykori tanára észrevette.
– Menjetek, és vizsgáltasd meg magad Harry – mondta McGalagony
tüzetesen végigmérve a fiút.
– Csak pihennem kell – válaszolta csendesen Harry. – Majd elfelejtettem,
professzor úr! – fordult ismét a festményhez. – Miként lehetséges, hogy
Fawkes visszatért? Ráadásul…
– Hozzád? – somolygott az idős mágus. – Ó igen, Minerva már tájékoztatott
a dologról, és a bizonytalanságodról is. Úgy gondolom meglehetősen bölcs

342
és várható választás volt Fawkes részéről. – Harry értetlenül nézett
Dumbledore-ra, de jól tudta, hogy ennél többre nem számíthat tőle. Így
inkább indulni készült. – Ó, Harry, még valami – szólította meg az egykori
igazgató. – A meghallgatáskor a minisztériumban, úgy hallottam, óriási
haragra gerjedtél.
A fiú megvetően felhorkant.
– Azoknak a többsége ott bent, nem jobb a halálfalóknál. Nem volt más
választásom.
A férfi bólintott. Ezzel tisztában volt, sőt maga sem cselekedett volna
másképp a védelmükben.
– Mit éreztél? – érdeklődött.
– Dühöt – vont vállat Harry. – Féltést.
– És?
– Erőt.
Dumbledore elégedetten hümmögött.
– Hatalmas erők szunnyadnak benned Harry, amik bármikor elhúzhatnak
mindkét oldal felé. De én nem kétlem, melyiket választod. Már képes vagy
koncentrálni, és Fawkes is azután tért vissza. Úgy gondolom fiam, hogy
most már kétségkívül felkészültél.
Harryt mélyen elgondolkodtatták egykori professzora szavai. Egész addig,
míg be nem lépett a Grimmauld téri ház ajtaján, Dumbledore intelmein és
meglátásain járt az esze. S azon még, kitől is tudhatná meg pontosan, mi
történt a halálfalók kiszabadulásakor.

Ahogy bezáródott Emily és Harry mögött az igazgatói iroda ajtaja,

McGalagony magához térve kissé az újdonságok hatása alól Dumbledore
felé fordult.
– Maga szerint felkészült már, Albus?
– A Rendre mindenképp, ahogy azt már több tag közreműködésével
kilátásba is helyezte – ha nem tévedek, a legközelebbi teljes körű gyűlésen
tűznék napirendre a döntést – nézett ki félhold szemüvege mögül a férfi
érdeklődve.
McGalagony bólintott, meg sem lepődve rajta, hogy az egykori igazgató ezt
is kitalálta.
– A Roxfort felelősségét viszont még nem ruházhatjuk rá – folytatta
Dumbledore.

343
– Igen. Magam is úgy vélem – biccentett a nő.
– Majd ha legyőzte Voldemortot.
McGalagony érdeklődve nézett a kék szemekbe.
– Ennyire bízik a fiúban, Albus?
– Ha nem bíznék Minerva, nem így alakítottam volna a dolgaimat. Mindig
úgy terveztem, hogy Harry veszi át tőlem a Rendet, és ha bevégezte a rá
mért feladatot, akkor a Roxfortot is.
Az idős nő elgondolkodva bólintott.

27. fejezet - Alkalmazkodások

Harry csodálkozva, de jólesően fogadta Lupin kitörő örömmel átitatott

üdvözlését, ahogy elésietett, mikor hallotta megérkezni. A férfi olyan
erősen ölelte, mintha attól félne, hogy ha elengedi, a fiú eltűnne előle. Harry
mosolyogva viszonozta a szorítást, és fáradtan de vidáman nézett Remus
megkönnyebbült arcába.
– Ne aggódj, minden rendben. Amint végigaludtam két napot, máris a régi
leszek – viccelődött.
– Azt hittem szívrohamot kapok, mikor Ronék nélküled érkeztek meg –
felelte a férfi, és nem mosolygott. – Végig úgy éreztem, míg vártunk, hogy
ott kellene lennem veletek, melletted.
Harry is elkomolyodott szavai hallatán, és hirtelen nem is tudta mit
mondhatna erre. Tudta, hogy Remus szereti, de ahogy a férfi most nézett
rá… látszott, hogy ezt a pár napot aggódással és félelemmel töltötte.
Megértette, hogy Lupinnak jóval többet jelent az ő egészsége, mint ahogy
azt idáig hitte.
Emily érdeklődve figyelte a két férfit, egy kicsit távolabb húzódva, miután
többen is megkönnyebbült örömmel siettek Harry üdvözlésére. A zöld
szemek most melegen csillogtak, ahogy Remus szelíd arcát vizsgálták.
– Ne haragudj. Senkit sem lenne szabad ilyen helyzetbe hozni, de sajnos
amíg Voldemort él, ezzel mindnyájunknak meg kell küzdenünk. Köszönöm,
hogy ennyire fontos vagyok neked, ugyanakkor jobban tennéd, ha inkább a
feleségedre fordítanál nagyobb figyelmet, mielőtt még megsértődik –
kacsintott rá mosolyogva Tonksra, aki erre felnevetett.
Végre Remus is elmosolyodott.

344
– Meglátom, mit tehetek.
Harry bólintott, majd Emilyre nézett.
– Engedjétek meg, hogy bemutassam nektek legújabb vendégünket –
pillantott a jelenlévő rendtagokra. Ő itt Emily Harper. Velünk fog lakni,
ugyanis… – komorult el a hangja – nos, azt hiszem, mindenki ki tudja
találni.
Azzal rábízta a kislányt Mrs. Weasley gondoskodására, aki már vitte is,
hogy megetesse, aztán szépen megfürdesse és átöltöztethesse a megviselt
gyereket. Harry úgy döntött, hogy első körben neki sem ártana végigmennie
ezen dolgokon, méghozzá hasonló sorrendben, ám még visszafordult
Remushoz.
– Elmesélek majd pontosan mindent, ami történt, és a tanácsodra is
szükségem lenne jó néhány dologban.
A férfi mosolyogva bólintott.
– Persze, Harry – úgy tűnt örül, hogy a fiú rá gondolt ezzel kapcsolatban, és
hogy szüksége van a véleményére.
Így hát miután Mollynak hála, Harry alaposan jóllakott, felment a
szobájába, hogy rendbe hozza magát. Tagadhatatlanul hihetetlen jól esett
neki a forró vizes zuhany, és hogy tiszta ruhát húzhatott magára. Ahogy
kilépett a fürdőből, kedvesével találta magát szemben.
– Ginny.
A lány összefonta kezeit a mellkasán.
– Annyira dühös vagyok rád Harry! – mondta kijelentéséhez mérten kellően
ingerült hangon. – Tudod te milyen érzés volt, hogy megint elküldtél a
közeledből, mikor látom, hogy mekkora bajban vagy?! Voldemort átkozott
varázslatától gyötörve, fáradtan, kimerülten, halálfalókkal szemben, és még
ott voltak a kiszabadításra váró emberek is.
– Igen Ginny, tudom milyen érzés, mikor állandóan aggódnom kell a
másikért – felelte Harry a szemrehányás után. – Ha jól emlékszem, már
előtte tisztáztuk, hogy te mész előre, hiszen mint gyógyító, te tudtál a
legtöbbet segíteni a foglyoknak, és a Szent Mungóban tisztázni a helyzetet.
Ginny kicsit előrébb lépett. Ron és Hermione, akik vélhetően nem hallották
kintről a szóváltást, éppen ezt a pillanatot választották, hogy egy gyors
koppantás után az ajtón, belépjenek. Először észre sem vették mibe
csöppentek, de gyorsan feltűnt nekik, mikor Ginny figyelembe sem véve
őket ismét szerelmére dühöngött.

345
– De ez nem ugyan az Harry! Nem vagy egyedül! Soha nem hagyod, hogy
igazán a közeledben legyek, mert folyton csak meg akarsz védeni
valamitől!
– Mit vársz, mit tegyek?! – emelte fel most már a hangját a fiú is. –
Hagyjam, hogy bajod essen? Hogy folyton veszélyben légy? Az jobb lett
volna, ha maradsz, és magára hagyjuk az embereket várakozni?
– Az lenne a jó, ha végre bíznál bennem! Ha lehetőséget adnál rá, hogy
segítsek neked, amikor szükséged van rá! – vágta ki azonnal Ginny
kiabálva.
Harry félig elfordult, hogy tekintetével kiláthasson az ablakon.
– Bízom benned – mondta csendesen. – De ha nem muszáj, nem sodorlak
veszélybe. Tudnom kell, hogy legalább te biztonságban vagy. Szükségem
van erre.
Úgy tűnt, hogy Ginny ezen szavakra, és a fiú hangjából kicsendülő komor
szomorúságra megenyhül, végül mégsem lépett oda Harryhez, hanem
bátyja mellett elhaladva kiment a szobából.
– Ajaj. Ebből meg hogy lesz lánykérés? – mondta halkan Ron, mire Harry
összerezzent, mint akinek csak most tűnt fel, hogy barátai is ott vannak.
Hermione azonban rosszallóan lepisszegte szerelmét, majd gyorsan Ginny
után indult. Mikor a szobájában az ágyon ülve rátalált a lányra, mellé
telepedett, és megérintette a karját.
– Szerintem igaza van Ginny – mondta óvatosan Hermione. – Ennyi
biztonság Harrynek is kell. Mind tudjuk, milyen helyzetben van.
A vörös hajú lány sóhajtott.
– Nagyon nehéz elviselnem és beletörődnöm. Alig tudtam a betegekkel
foglalkozni a Mungóban, mert folyton rajtatok járt az eszem, és rettegtem.
Így mi értelme van, ha veletek tartok segíteni, hogyha amikor tényleg
szükségetek lenne rám, Harry azonnal elküld?
– Nem szabad rá ezért haragudnod – szólt csendesen Hermione, majd
tüzetesebben végigmérve barátnője arcát így folytatta. – Nem is teszed,
ahogy látom. Inkább csak megijedtél, igaz?
Ginny bólintott.
– Nem tudtuk mi volt Voldemort varázslata, de Harryt láthatóan nagyon
rosszul érintette. Féltem, hogy ezúttal tényleg komoly baja eshet.
– Ezt mért nem mondod el neki is, ahelyett, hogy összevesznétek? Szeret
téged.

346
Ginny mélyet sóhajtott, és felállt barátnője mellől. Lenézett rá, és halványan
elmosolyodott.
– Mint mindig, most is igazad van. Megyek, és mielőbb kibékítem.
Hermione viszonozta a mosolyát.
– Tedd azt.

Harry természetesen szeretett volna utánajárni mikor, és hogyan történt a

halálfalók megszöktetése, és leginkább megbizonyosodni róla, hogy a
rendtagok közül senkinek sem esett bántódása az eseménykor, így amint
kipihente egy kicsit magát, – az időközben megbékélt Ginny karjaiban
aludva – igyekezett információhoz jutni a rendtagoktól.
Nem kellett megerőltetnie magát, hogy hamar tisztába kerüljön a helyzettel.
Ahogy korábban is gondolta, Nottot feláldozhatónak és feleslegesnek vélte
már Voldemort, így különösebben az sem érdekelte volna, ha nem jut el
leleplezése után a többi raboskodó társához. De mivel azzal is tisztában
volt, hogy ez megtörténhet, így egy különleges bűbájjal elérte, hogy azon
halálfalók, akik rátermettek vagy csupán szerencsések, esélyt kapjanak a
menekülésre. Nem kiszabadították őket, csupán nyitottak számukra egy
kaput.
Mint ahogy ezt is feltételezte, csupán azoknak sikerült meglépniük, akiket
láttak Voldemort területén néhány napja. A megmaradt foglyokat
természetesen Mordon vezetésével azonnal átszállították egy másik rejtett
épületbe, mielőtt esetleg a sikerrel járt társaik megkísérelték volna ismét
megtalálni a helyet, és őket is kiszabadítani. Így aztán nem csoda, ha
meglepődve tapasztalták, mikor felszámolva a helyet, belebotlottak az
eszméletlen Amycus és Lestrange testébe. Harry röviden felnevetett, ahogy
elképzelte a két halálfaló helyzetét, és persze elmondta Alastornak és
Lupinnak, hogy Hermione küldte őket, mert nem szerette volna, ha
szabadlábon maradnak az összecsapásuk után. Természetesen azóta
elfoglalták új, de hasonlóan jól megérdemelt helyüket a Rend által őrzött
börtönben.
Ezek után nyugodtabban látott neki a jóleső pihenésnek és semmittevésnek.
Az utóbbi hetek még az ő mércéjével is szokatlanul mozgalmasak voltak,
ráadásul most még itt volt Emily is, akivel törődnie kellett, hiszen a kislány
még aligha dolgozta fel szülei elvesztését.

347
Amint Mrs. Weasley – aki örömmel fogadta az újonnan érkezett kislányt,
hiszen általa ismét része lehet a gyereknevelésben és természetes
vidámságban – rendbe szedte és ellátta Emilyt, Harry meglátogatta a
számára kiutalt és szépen berendezett kis szobában, mielőtt elaludna.
Az éjszakák azonban – hamar rá kellett döbbenniük –, főleg a kezdeti
időszakban nem mentek zökkenőmentesen. Emily sokszor felriadt
rémálmából, és a szülei után is sírt, mert a Grimmauld téren tapasztalt
rengeteg új élmény hatására leginkább ekkor volt lehetősége felidézni
magában mi minden történt vele Voldemort poklában. Ilyenkor mindig volt
mellette valaki, hogy vigasztalja, bár a legtöbb esetben Harry társaságára
volt szüksége, hogy ismét visszaaludjon. A fiú úgy gondolta, hogy a
kislánynak a sorsközösségük is amolyan összekötő kapocsnak számított.
Harry pont, mint ahogy ő, elvesztette a szüleit, márpedig Emily most
elsősorban magányos és elveszett volt. Éppen ezért Harry hosszan
elbeszélgetett vele a helyzetéről. A kislánynak tudnia kellett, hogy ők itt
vannak neki, és nyugodtan támaszkodhat rájuk.
– Igaz, a szüleidet nem pótolhatjuk, de ha bármikor szükséged van valakire,
vagy valamire, nyugodtan szólj nekünk – mondta egyik alkalommal.
Emily könnyes szemmel, hálásan rámosolygott, és a fiú kezét szorongatva
merült ismét álomba, ahonnan ezúttal nem ébresztette fel a rémálmának
szörnyű képe, mikor édesanyját utoljára vezették ki a halálfalók az
épületből, ahol annyi fájdalmat okoztak nekik, és ahol többé már nem látta
őt viszont. Emily nem is pusztán csak azért, hogy elfoglalja magát, azon
volt, hogy a lehető legtöbbet megtudhasson Harryről, hogy ismerhesse őt.
Abban furcsa mód teljesen biztos volt, hogy bármi, amit a fiú mond igaz, és
a legtöbb emberben, akivel találkozott ebben a házban úgy érezte,
hasonlóan megbízhat.
Mindenesetre, ahogy egyre jobban teljesült az a kívánsága, hogy ne csupán
az ösztöneire hagyatkozhasson Harryvel kapcsolatban, hanem tudja is
milyen, mind jobban ragaszkodott a fiúhoz. Nappal kínosan ügyelt rá, hogy
sose maradjon egyedül, bárhol is legyen. Ha Harryt nem találta, felkeresett
valaki mást. Többnyire Ginnyt, Hermionét és persze Mrs. Weasleyt.
Nem unatkozott, hiszen a Grimmauld téri házban sokan megfordultak, és
rengetek történetet meghallgathatott tőlük Harryről. Leginkább persze
Remus, Hermione, Ginny és Ron tudtak neki mesélni.

348
Harry sosem beszélt máshogy a kislánnyal. Nem úgy bánt vele, mint egy
éretlen kölyökkel, talán pont azért mert tudta, hogy az milyen, hiszen vele
gyakran tették ezt régebben, s ami akkoriban olyannyira dühítette. Persze
nem felejtette el azt sem, hogy ettől függetlenül egy nyolc éves gyerekről
van szó. Viszont sosem hazudott, és nem gügyögött neki ostobán, nem
igyekezett megfojtani szeretetével – ami valljuk be Mrs. Weasleyről nem
volt mindig elmondható – ugyan úgy viselkedett vele, mint bármelyik
barátjával.
Minden jel szerint ezzel pedig nem hogy egyáltalán nem ártott Emilynek,
hanem ez egyenesen tetszett neki. A kislány mind jobban szerette, és
tisztelte érte Harryt, s ennek megfelelően néhány viselkedési formát át is
vett a fiútól. Bármit is tett, sosem hazudott, és sokszor majdhogynem olyan
komoly volt, mint Harry, amikor megfeledkezett egy kicsit magáról – Emily
úgy gondolta, a történtek függvényében, a fiúnak néha igazán, ez a valódi
arca – míg kedves humora és éleslátása miatt gyorsan megszerették.
– De miért pont engem választott? – tette fel a kérdést egyik nap Remusnak
Harry, miközben a társalgóban ücsörögtek.
Az ott játszadozó Emily erre feltekintett.
– Csak a szemedbe kell nézni – vont vállat egyszerűen.
– Hallottad! – nevetett Remus a kislányra bámuló Harryre. – A kérdés
megválaszolva.
A fiúnak azonban szöget ütött a fejében a gyerek megjegyzése, ahogy pár
korábbi reakciója más emberekkel szemben is.
Aztán ott volt a halálfalók próbálkozása, hogy a kislány náluk maradjon,
Cloen furcsa megjegyzése, mikor meglátta Emilyt, és felötlött benne az
érzők megjegyzése arról, hogy ez a képesség embereknél is előfordul, bár
nagyon ritkán. Mikor Cloennel erről beszélt az elején, a furcsa lény
egyenesen úgy nézett rá, mint aki biztosra veszi, hogy találkozni fog
érzővel. Azt azonban nem tudta, miként bizonyosodhatna meg erről.
Mindenesetre az élet kezdett visszazökkenni a régi kerékvágásba, Emily
pedig úgy beilleszkedett, mintha mindig is ott lakott volna.

Harry elérkezettnek látta az időt, hogy felhozza a témát, így Remustól

hamarosan megtudta, hogy most már Piton is szabadon beléphet a
főhadiszállásra, Flitwick professzor ugyanis megtörte az általa vont bűbájt.

349
A fiú sokat gondolkodott Dumbledore felkészültségére vonatkozó szavain
is, de végül mindig csak arra jutott, hogy ezzel megint csak nem jut
semmire. Ha felkészült rá, ha nem, változatlanul nincs lehetősége végezni
vele. Abban azonban biztos volt, hogy már nincs messze az az idő, amikor
szembe kell majd néznie örök ellenségével. Nem csupán tartott a dologtól,
hanem egyúttal várta és sóvárogta is. Mert akárhogy is végződjön, számára
mindenképpen vége lesz. Letudhatja az állandó felkészültséget,
megszabadul végre a felelősségtől és félelemtől. Miután végre kiheverték
barátaival a Voldemort terültén átélteket, és Remusszal is hosszú órákat
beszélgetett a származásáról, és az érzők tanácsairól, úgy döntött, ideje
Pitont is bevonnia az ügyeikbe, hogy beavassa mire jutottak, és
nekilássanak feladataiknak.
Jelzett hát a férfinek, aki úgy tűnt várhatta már Harry hívását, mert azonnal
megjelent a találkozó helyszínén. Sötét tekintetével alaposan végigmérte a
fiút, és úgy tűnt megnyugodott attól, amit tapasztalt. Ezek után Harry
elmondta, hogy nem kell aggódnia, mindent úgy intéztek, mintha a
foglyoknak sikerült volna megszökniük. Akivel mégis összefutottak a
halálfalók közül, azok elbúcsúztak ezen emlékeiktől.
– Ha tartanom kellett volna a leleplezéstől, már észrevettem volna – mondta
régi gúnyos modorában a férfi, majd egész más hangon hozzátette. – Jól
csináltátok.
Az már sokkal inkább dühvel töltötte el, hogy néhány társának sikerült
megszöknie az általuk őrzött börtönből, mikor Harry további
beszámolójának hála tudomást szerzett róla. Viszont gúnyosan
elvigyorodott, mikor Lestrangék esetéhez jutottak.
– Lényegében azért jeleztem neked, hogy elkezdhetjük-e a tanulást, és
Anusha jegyzeteinek meg könyvének átvételét – mondta Harry, hátát
kényelmesen a pad támlájának vetve.
Piton bólintott.
– Már vártam, és számítottam rá – felelte. – Úgy néz ki, most legalább egy
hétig nem kapok új feladatot, így elegendő időnk lesz. Míg ti elvoltatok, én
foglalkoztam egy kicsit a szemed helyreállításához használatos bájitallal –
Harry érdeklődve pillantott rá. – Minden további nélkül kipróbálhatjuk,
amint sikerrel megtanulod alkalmazni a kettős bűbájt, amit kis segítséggel
megalkothatsz.
A fiú elmosolyodott.

350
– Nagyszerű. Egy problémával kevesebb. Köszönöm.
Piton biccentett. Az a kevés fenntartása, ami maradt még Potterrel
kapcsolatban halványulni látszott. Remekül megoldották a Sötét Nagyúr
táborának kérdését is. Harry sok dolgon átment már, jó párszor bizonyított,
ráadásul olyan dolgokat is tudott már egész fiatalon, amit mások nem, az ő
korában, de még felnőttként sem.
– Lenne még itt, két igazán fontos dolog – kezdett bele Harry, bár maga sem
értette, miért akar erről is beszámolni a férfinek, mindenesetre
felvilágosította a sárkánnyal lefolytatott nem mindennapi párbeszédéről is,
és az abból megtudott rendkívüli hírről.
Piton határozottan meglepettnek tűnt, ugyanakkor fel is villanyozta a dolog.
– Biztos vagy benne?
Harry kissé megvonta a vállát.
– A sárkány határozottan állította, aztán magam is végiggondoltam eddigi
életem részleteit, emellett Dumbledore festménye is megerősítette, hogy ő
már régóta így hitte.
– Hümm – merengett el a férfi. – Ennek bizonyára igen fontos szerepe lesz,
a sárkány szavaiból is kiindulva, már persze azt leszámítva mekkora
kiváltság egyébként is egy alapító leszármazottjának lenni – dörmögte Piton
maga elé. – Ezek a lények igen bölcsek. Oda kell rá figyelnünk.
– A másik pedig egy kislány lenne, akit magunkkal hoztunk. Azt gyanítom,
hogy még oly ritka is legyen ez a képesség, egy érzőről van szó – folytatta
Harry, és elmesélt minden körülményt, ami miatt erre a következtetésre
jutott.
Miután végzett, pár percig csendben ücsörgött a férfi mellett, időt hagyva
neki az elmélkedésre, hiszen épp elegendő témát szolgáltatott rá. Végül
megkérdezte.
– Tehát akkor visszajössz velem a főhadiszállásra?
Piton feltekintett rá, és mintha egy pillanatra bizonytalan fény tűnt volna fel
sötét szemében. Harry arra tippelt, hogy az egykori bájitaltanár tart egy
kissé a Rendtagoktól. Leginkább attól, hogy a történtek után ismét szembe
kell velük néznie.
– Igen, indulhatunk – mondta végül.
A bejutás valóban nem okozott gondot. Senki és semmi nem tartóztatta fel a
kissé feszült Pitont a több éves kihagyás után, hogy ismét a Grimmauld téri
ház padlójára lépjen. Lupin, aki tudott róla, hogy Harry alighanem nem

351
egyedül tér vissza a találkozóról, most komoly arccal biccentett egykori
iskolatársa felé.
– Perselus. Isten hozott újra itt.
Piton viszonozta a köszöntést, majd sötét szemével végigtekintett a
lényegesen barátságosabb kinézetett öltött házon. Aztán a konyha felől
feltűnt Mrs. Weasley Ron, Hermione, Ginny és Emily társaságában.
A felnőttek végigmérték a mereven álló bájitalmestert. Mrs. Weasley
bizalmatlan, Ron némileg utálkozó és ellenszenves, a két lány viszont
szimplán üdvözlő pillantással és kifejezéssel az arcukon sorban
köszöntötték. Emily Harryre mosolygott, és kedvesen köszönt neki, majd
Pitonra nézett nagy kék szemeivel hosszan vizsgálva, mint egykor Harryvel
tette Voldemort házában.
– Maga nagyon furcsa ember – mondta. – De nem gonosz – jelentette ki.
Piton végigmérte a kislányt, majd Harry felé fordult.
– Már értem mért gyanakszol.
A fiú bólintott.
– Gyanakszol? – kérdezett rá Emily. – Rosszat tettem?
Harry elmosolyodott.
– Nem kicsim. Egészen másról van szó. De amíg nem vagyunk benne
biztosak, nem szeretnék erről beszélni.
A többiek értetlenül néztek a fiú, és a kislány kettősére.
– De utána elmondod? – kérdezte Emily beletörődve, hogy egyelőre nem
tudhatja meg, mi olyan furcsa vele kapcsolatban.
– Persze – mondta Harry.
A kislány bólintott. Bízott a fiúban, márpedig ha megígérte, akkor az úgy is
lesz.
– Akkor jó – azzal még rámosolygott mindkét férfire, majd Mrs. Weasleyt
kézen fogva visszament a konyhába.
Piton elgondolkodva szólította meg ismét Harryt.
– Hmm, úgy hiszem igazad volt vele kapcsolatban.
A fiú bólintott.
– Sejtettem, hogy így lesz. Miként lehet megbizonyosodni?
– Egyelőre nem tudom.
– Akkor talán megtudhatnánk mi is, hogy miről van szó? – kérdezte Ron
nem annyira barátságosan.

352
Hermione Harryt és Pitont nézte, majd mielőtt bármelyikük is válaszolt
volna, megszólalt.
– Arra gondoltok, hogy Emily érző igaz? – kérdezte barátját, s mikor az
biccentett, így folytatta. – Nagyjából én is eljutottam már erre a
következtetésre.
– Na ne! – véleményezte Ron. – Ronkétól is borsódzott a hátam.
Ginny ránézett.
– Eddig sem volt bajod Emilyvel. Akkor most miért lenne? Csupán annyi a
lényeg, hogy ő átlát rajtad, bármi is legyen a szívedben.
– Belelátnak az ember lelkébe, és első pillantásra meg tudják mondani,
milyen személyiség lakozik egy-egy ember jól felépített álcája alatt –
mondta Piton a hivatalos meghatározást. – Detektornak sem rossz. Bár egy
erős legilimentori képességekkel rendelkező varázsló hasonló hatást érhet el
– majd a mellette álló fiú felé fordult. – Nos, akkor talán kezdjük a
szemeddel Harry. – Azzal tett egy körkörös mozdulatot a pálcájával, mire
feltűnt a kezében egy fiola, benne valamilyen zöldes színű folyadékkal. –
Ha egy-két órára le tudunk ülni valahová nyugodtan, akkor bízom benne,
hogy sikerrel alkalmazhatjuk ezt – mutatta fel az üveget – és a bűbájodat –
mondta Piton, a többi jelenlévőre tulajdonképpen oda sem figyelve,
leginkább csak Harryvel kommunikált, aki már vezette is fel a szobájába,
megkérve barátait, hogy addig ne zavarják őket.
Nem ment könnyen a megfelelő varázsigék megtalálása, és főként a kettő
hatásának kombinálása. Sehogy sem sikerült úgy összehozni a két igét,
hogy abból nehogy valami katasztrofális eredmény szülessen. A bájital,
melyet Piton elkészített, látáshelyreállító főzet volt, ahogy ő maga nevezte.
A hatása azonban egymagában nem lehetett olyan erős, hogy lényeges
javulást hozzon. Ezért volna szükség egy ezt felerősítő varázsigére, és egy
másikra, mely hosszú távra, ha nem egyenesen örökre megőrzi a szem
helyrehozott állapotát.
Piton meglepően türelmes volt Harry próbálkozásaihoz. Gyakorlatilag
rámutatott mely két varázslatra lenne szükség, a fiúnak „csupán” az a
feladat jutott, hogy a hatáserősítő és konzerváló gyógyító bűbájokat
veszélyes mellékhatás nélkül alkalmazhatóvá tegye.
Harry csaknem három órája koncentrált megfeszítetten, mire Piton is
rábólintott, és úgy érezték, hogy az már megfelelő lesz.

353
– Rendben, Harry. – A fiúnak sokszor még most is furcsa volt, hogy a férfi
mostanában automatikusan, és már-már természetesnek véve a keresztnevén
szólította, letéve az örökös gúnyos Potterezésről. – Vedd le a szemüvegedet
– utasította Harryt egykori tanára. – Amint kiittad a bájitalt, azonnal kezd el
mondani a varázsigét, hogy miközben a főzet felszívódik a szervezetedben,
máris erősítse a hatását. Miután végeztél, nagyjából öt percig nem tanácsos
kinyitnod a szemed, és az is előfordulhat, hogy némileg fájdalmas lesz, míg
az idegeket helyreállítja.
– Értem – bólintott a fiú, és letette az előttük lévő kis asztalra a szemüvegét.
Piton közelebb húzódott, hogy ha esetleg valami nem úgy sikerülne, ahogy
tervezték, azonnal segíthessen. Harry vett egy mély levegőt, lehunyta a
szemeit, majd lehajtotta a kesernyés ízű folyadékot, aztán pálcájával máris
bonyolult mozdulatokat végzett maga előtt, folyamatosan mormolva egy
latinnál ősibb nyelven. Ezután nem mozdult. Enyhe lüktetést érzett, majd
egyre erősödő szúró fájdalmat, de nem volt annyira kellemetlen, hogy
nyugtalanítani kezdje. Néha meg-megrándult ugyan tőle az arca, de ha
csupán ennyiből áll, hogy végre ne hátráltassa a szemüvege, akkor nem
érdekelte.
– Valóban nem túl kellemes – szólalt meg, hogy enyhítse a szobában lévő
feszült némaságot.
Piton azonnal válaszolt.
– Égető fájdalmat érzel?
Harry enyhén megrázta a fejét.
– Inkább szúr és lüktet. De kibírható, nem olyan erős.
– Majd meglátjuk – morogta a férfi.
– Nyugalom, Piton. Nálam jobban nem izgulhatsz, és várhatod, hogy végre
megszabaduljak a szemüvegtől.
Egy ideig megint csönd volt, aztán a bájitalmester mintha csak idáig ezen
gondolkodott volna, mégis megjegyezte.
– Ha én képes vagyok téged Harrynek szólítani, akár te is áttérhetnél a
keresztnevemre – mondta Piton kiismerhetetlen hangon.
Harry pedig borzasztóan sajnálta, hogy éppen most nem láthatja a férfi
arcát. Bármennyire is szerette volna, inkább nem kockáztatta meg, hogy idő
előtt felnézzen. Egy pillanatig elgondolkodott.
– Hm… rendben van… Perselus. – Furcsa volt kimondania. Mintha ezzel az
egyetlen szóval egy idáig köztük lévő falat is leromboltak volna. És Harry

354
azon kapta magát, hogy ezt egyáltalán nem bánja.
Aztán végre lejárt az idő, és kinyithatta a szemét. Azonnal elmosolyodott,
mielőtt még bármit is tapasztalt volna, mert eszébe villant, hogy az első,
amit meg fog látni, valószínűleg Piton lesz. Nem is tévedett. De ami ennél
sokkal fontosabb volt, az az, hogy tisztán kivehetően érzékelte a férfit,
pontosan úgy, mintha rajta lenne a szemüvege.
– Nos?
Harry belenézett a sötét szemekbe, és megint mosolygott.
– Gratulálok, Perselus. Megoldottál egy idáig gyógyíthatatlannak vélt
problémát.
A férfi előrébb dőlt, és egészen közelről vizsgálta Harry zöld szemeit.
– Nem érzel fájdalmat? Mindennek látod élesen a kontúrját?
A fiú körbehordozta tekintetét.
– Tökéletesen látok – bólintott.
Most már Piton is elégedetten dőlt hátra, és halványan elmosolyodott.
– Akkor hozzáláthatunk az edzésnek és a jegyzetek tanulmányozásának.
Harry felnevetett.
– Ha nem bánod, ennek örömére én lemennék először enni valamit. Velem
tartasz?
Piton egy pillanatig gondolkodott, de aztán rábólintott, és felemelkedett a
fotelból. Mikor újra Harryre nézett azt vette észre, hogy az átható szemek őt
vizsgálják.
– Most először látom azt igazán, hogy amikor rám nézel, valóban engem
látsz, és nem az apámat. És most először sajnálom azt is, hogy rögtön
elsőben tömény gyűlölettel nyitottál felém. Egészen máshogy is alakulhatott
volna minden – mondta Harry, a férfi kérdő tekintetét látva, és hogy nem
igazán érti, miért vizsgálja ilyen különösen.
– Már jó ideje szembesültem a ténnyel, mekkorát tévedtem veled
kapcsolatban. Mind jobban megbarátkozom a helyzetünkkel, ez
tagadhatatlan. Korábban hallgatnom kellett volna Albusra – felelte Piton
mély, komoly hangon.
Harry elmosolyodott.
– Ó, látom nem csak az én fülemet rágta emiatt egyfolytában.
Barátai örömmel fogadták Harry szemének javulását, főként Ginny tűnt
elégedettnek, aki hosszan és kissé álmodozó tekintettel vizsgálta a fiú arcát.
Lupin barátságos mosollyal fogott kezet Pitonnal, mert bár igaz, sosem

355
voltak barátok, de most bajtársakként nagyon is hálás volt neki azért, hogy
a bájitalmester segített Harrynek.
Délutánra több rendtag érkezésére is számítottak a házban, mivel Mordon
valamiféle biztosabb védelmet szeretett volna megszervezni a foglyul ejtett
halálfalók őrzésére, és egyes tagok megerősített védelmére. Harry úgy
tudta, hogy nem lesznek túl sokan – Kingsley, Mundungus, Tonks és Mr.
Weasley fog érkezni –, mégis átadták nekik a társalgót, és barátaival és
Pitonnal inkább a szobájába vették be magukat Anusha jegyzeteivel és a
sötét mágiás könyvvel.
A bájitalmester először a kötetet vette kézbe, míg a többiek megosztották
egymás közt a pergamenlapokat, és átbeszélték kinek mi a meglátása
mindarról, amit a lány egykor összeírt. Hála Piton időnkénti
közbeszólásainak, amivel előre mozdította őket, kezdett kibontakozni a
fiatalok számára mivel is foglalkozott Voldemort, ami hatékonyabbá és
erősebbé tehette pálcáját. Mindeközben Piton halkan hümmögött, ahogy
olvasta a könyvben lévő oldalakat, olykor szemöldökét is felhúzva.
Aztán megakadtak, pontosabban Hermione csodálkozva vette észre, hogy a
gondolat vége hiányzik. Körülbelül három, négy oldalnyi következtetés és
leírás a szükséges hozzávalókról és az alkotás menetéről, ami a különleges
pálcakészítéshez elengedhetetlen. A lány Harryre sandított, és úgy döntött,
egyelőre nem szól erről barátainak, akik még el voltak merülve a vérségi
kérdés vizsgálatában. Odamotyogta, hogy leszalad egy percre megkérdezni
valamit Mrs. Weasleytől, ugyanis volt egy gyanúja, ami ha beigazolódik,
sejtette, hogy az illető nem fog túl jól járni.
Odalent nem is telt sok idejébe, hogy megtudja ki járt idefent, míg ők távol
voltak, s miután leellenőrizte, hogy az elfogott halálfalóktól begyűjtött és
Harry szobájában tárolt néhány veszélyes és megbűvölt tárgy is eltűnt, már
nem halogathatta. Hermione félve fordult barátja felé, és nézett az immár a
szemüveg lencséjének takarásától mentes és jól látható zöld tekintetbe.
– Harry! Úgy tűnik, hogy… szóval… – habogására Piton is kitekintett a
kezében tartott könyvből, és várta mi sül ki a dologból – észrevettem, hogy
egyes oldalak hiányoznak. Mundungus elvitte a jegyzetek egy részét, és
néhány dolgot azok közül… – hadarta el gyorsan, és mutatott a tároló
szekrény felé, amibe a fiú zárta el az elátkozott eszközöket.
A többiek Harryre néztek, aki most Hermionéra bámult, majd olyan hirtelen
sötétedett el az arca, és pattant fel az ajtó felé véve az irányt, hogy a lány

356
összerezzent. Ron szerelmére nézett, majd gyorsan mindnyájan a fiú után
indultak. Nem kérdezte Hermionét, hogy biztos e benne, ki a felelős a
hiányzó dolgok eltűnéséért, mert tisztában volt vele, hogy a lány csak abban
az esetben jelent ki valamit és vádol bárkit is, ha már megbizonyosodott
róla, hogy valóban ő tette.
– Mundungus! – dörrent Harry, amint leért a társalgóba, jól tudva, hogy a
férfi jelenleg itt tartózkodik.
Szemei csak úgy villogtak a haragtól. A Rendtagok felkapták a fejüket, míg
a szólított igyekezett minél kisebbnek látszani, ami bizonyította, hogy maga
is tisztában van vele, hogy vaj van a fején. Emily Ginny kezét fogva
álldogált nem messze az ajtótól, a lány ugyanis éppen kísérte volna a
gyereket lefeküdni, ám Harry érkezése megtorpanásra késztette őket.
– I… igen, Harry? – szólalt meg végül Fletcher idegesen, miközben Harry
háta mögött megérkeztek barátai is, Piton pedig megállt a fal mellett, sötét
szemével figyelve az eseményeket.
A fiú azonnal rámeredt Mundungusra.
– Tudod, úgy gondolom, hogy már épp elégszer követtél el hibát, és ha
őszinte akarok lenni, még azért is változatlanul meg tudnálak fojtani, amiért
Sirius halála után kipucoltad a házat az üzleteléseid miatt. Ezúttal azonban
felülmúltad…
Mr. Weasley, hogy mentse, ami menthető, gyorsan közbeszólt.
– Harry, Mundungus nem akart rosszat – a fiú felé vágott a tekintetével, s
azzal az átható pillantásával figyelte. – A társai nem minden esetben veszik
figyelembe a kikötéseit. Ne feledd, hogy ezek tolvajok és gazemberek.
Harry arca megrándult.
– Hazudsz – mondta a legcsekélyebb kétely nélkül a hangjában, mire a férfi
zavartan elhallgatott.
Mindnyájan tudták, hogy a megállapítás igaz. A fiút szinte képtelenség volt
megtéveszteni, egy pillanat alatt képes volt kiolvasni a gondolataik közül,
ha hazudnak.
– Nem éri meg ezt tenned a védelmében.
– Nagyon is tisztában volt vele, mire készülnek – folytatta ismét
Mundungus felé fordulva, s bármennyire is dühös volt, mégsem kiabált,
igaz ettől még egy cseppet sem volt kevésbé fenyegető és hideg. Előrébb
lépett, mire a férfi csaknem hátraesett a székével, ahogy igyekezett volna
távolodni tőle. – Hiszen ő maga is csak egy tolvaj.

357
Harryt nem érdekelte, hogy eluralták az indulatai, Fletcher felelőtlensége
komoly bajba is sodorhatta volna őket, ahogy ötödéves korában vele már
meg is történt. Most pedig több veszélyes, fontos és értékes dolgot
elherdált.
– Figyelmeztetlek Mundungus. Ez volt az utolsó. Ha nem szerzed vissza
azokat a veszélyes és elátkozott tárgyakat, és a győzelemhez létszükséges
jegyzetet, nem állok jót magamért.
A Rendtagok összerezzentek szavaira, s meg is lepődtek. Ez nem volt
jellemző Harryre, így többen felháborodva néztek a reszkető Fletcherre,
egyre rosszabbat sejtve.
– Mit vittél el te bolond? – reccsent Mordon.
Emily hol Harryre, hol pedig a láthatóan egyre jobban rettegő furcsa
kinézetű férfire nézett.
– Én… én nem tudtam pontosan mit kértek cserébe, csak elvittem – mondta
óvatosan Mundungus. – Nem tudom, hogy vissza tudják e még szerezni,
akikkel üzletelek… nem sűrűn érintkeznek másokkal, mert félnek hogy
lecsukják őket… – magyarázta volna még, de ekkor hirtelen olyan érzése
támadt, mintha megfogták és felrántották volna a gallérjánál fogva a székről
egy nyikkanás kíséretében, mely elhagyta a száját.
Annak ellenére, hogy fizikálisan senki nem állt előtte, ő pár centivel a padló
fölött lógva találta magát s Harry elsötétült arcát láthatta magával szemben.
– Harry! – figyelmeztette Lupin határozott hangon a fiút, noha annak még a
pálcája sem volt a keze ügyében, mégis kétségtelen volt hogyan került
Mundungus a levegőbe.
– Mondd meg nekik – kezdte Harry a férfira nézve – hogy aki megpróbál
velem újat húzni, halott – jelentette ki a fiú jeges hangon. – Ebben az
esetben a lebukás a legkevesebb, amitől félniük kell. – A következő
másodpercben Mundungus nyekkenve landolt a padlón. – Legkésőbb két
nap múlva itt akarom látni a tárgyakat, de legalábbis a jegyzetet
mindenképp, és javaslom legközelebb, gondolják meg kétszer is, hogy kitől
akarnak beszerezni és mit.
A férfi miután látta hogy Harry befejezte, nehézkesen feltápászkodott, és
sietve elindult az ajtó felé, ám a fiú hangja még egyszer megállította.
– És Mundungus! Ha még egyszer elviszel valamit a főhadiszállásról
anélkül, hogy rákérdeznél… – nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá

358
szükség. Mindenkinek tökéletesen világos volt. Néma csönd támadt a
szobában a férfi távozása után.
– Azt hiszem most már értem, miért félnek tőled a gonosz varázslók – törte
meg a hangulatot Emily félénk hangja.
Harry rámeredt, csak most tűnt fel neki, hogy a kislány is itt van.
– Ginny, miért nem vitted ki innen? – kérdezte kedvesét érezhető haraggal.
– Csak köszönni akartam, de te nagyon dühös vagy – szólt ismét Emily,
megelőzve Ginnyt a válaszadásban.
Harry állt még egy darabig, mialatt vett pár mély lélegzetet, hogy
lehiggadjon, majd odalépett a kislányhoz és az ölébe kapta.
– Ne haragudj, biztosan megijedtél – mondta a gyereknek, mikor az a
nyakába fonta kis karjait.
Emily megrázta a fejét.
– Nem féltem tőled. Tudom, hogy sosem bántanál minket.
– Piton megirigyelhette volna a fellépésedet – mondta Ron elgondolkodva,
és az említettre sandított, aki viszont tűnődő pillantással méregette Harryt.
– Tulajdonképpen mi az ördög volt ez? – érdeklődött Mordon.
Harry csak horkantott egyet, mire Hermione előrébb lépett, és elmondta mi
tűnt el a fiú szobájából, és hogy mennyire fontos lenne a számukra, hogy
visszakapják a hiányzó pergameneket. Alastor a fejét csóválta, Piton pedig
ellökte magát a faltól és így szólt.
– Ha Fletcher nem jár sikerrel, majd én meglátogatok pár alvilági alakot. A
Nagyúr első számú embereként nem sokan mernek kérdéseket feltenni,
vagy épp az enyémeket nem megválaszolni - mondta sötét arckifejezéssel. –
Egyébként is elég nagy az esélye, hogy egy halálfaló adta a megbízást
ennek az idiótának valamiért cserébe.
Harry arca megkeményedett a felvetett lehetőséget hallva.
– Azt hiszem ideje lesz alaposan Mundungus körmére néznünk – mondta
komor hangon.
Mordon bólintott.
– Majd én gondoskodom róla.
– Ami pedig téged illet Harry – lépett előrébb Piton. – Elégedetten láttam,
hogy ha kellően motiválnak, irányítás alatt tudod tartani a mágiádat, pálca
használat nélkül is. Ez megkönnyíti majd a dolgunkat, hogy elérjük, minden
helyzetben így tudj majd tenni. Na és persze azzal nyilván te is tisztában
vagy, hogy messze nem minden igét lehet ily módon alkalmazni.

359
– Gondolom Voldemort maga is sokszor alkalmazza így a varázslatokat –
szólt Lupin.
– Meglepő, de nem – felelte a bájitalmester. – Vélhetően ez azzal függ
össze, hogy nem tekint senkit olyan ellenfélnek, akivel szemben esetleg
alkalmaznia kellene.
– Hát akkor majd meg fog lepődni – vigyorodott el Ron.
Piton rábólintott, és ismét Harryre nézett.
– Ez akár előnyt jelenthet neked. Amennyiben el tudod érni, hogy hosszabb
ideig a pálcája nélkül kelljen küzdenie.
A fiú felsóhajtott.
– Hogyan kellene tudnom felülkerekedni rajta? Legalább hatvan évvel
nagyobb tapasztalata van. Elképzelhetetlen, hogy ekkora tudással és erővel
ne próbálta volna a lehető legmagasabb szinten elsajátítani a varázslás ezen
módját is.
Piton elhúzta a száját.
– Úgy tűnik, nem figyeltél az előbb. Soha nem kellett félnie senkitől –
leszámítva persze Dumbledore-t – elbizakodottá vált. Ez azonban
természetesen nem jelenti azt, hogy nem használ ilyen mágiát. Azt viszont
igen, hogy messze nem annyit, mint amit te elsajátíthatsz, ha erre
koncentrálunk. Az imént világossá vált, hogy leginkább ösztönösen
alkalmazod. Vagyis, mint az érzelmi alapú és védelmi varázslatokhoz,
ehhez is nagyobb érzéked van.
Harry lehajtotta a fejét, és nem válaszolt egy ideig, majd egy újabb sóhajtás
kíséretében felnézett, de csak ennyit kérdezett.
– Miért?
Pitonnak azonban úgy látszik nem kellett magyarázni, mire gondol, mert
komoly, határozott hangon máris reagált rá.
– Nem az a kérdés miért? Vagy hogy hogyan? Hanem hogy mikor? Ezt te is
tudod.
Igen, valóban tudta. Mostanra az egyetlen kérdés, hogy MIKOR kerül
szembe a sötét mágussal. Bármit is tenne innentől, elkerülhetetlen lenne,
hogy valamikor meg kelljen küzdenie Voldemorttal. A hátralévő időt pedig,
fordíthatja felkészülésre, tervezésre, vagy megfutamodásra, de nem
kerülheti el a sorsát. Hogy MIÉRT? Erre talán sosem lesz válasz, ahogy
ötödéves korában sem volt, hiába is tette fel az imént Pitonnak.

360
– Rendben. Holnap elkezdhetjük – mondta, aztán fogta Emilyt, és elindult
vele az emeletre, hogy azt őt követő Ginnyvel álomba ringassa.

28. fejezet - Fejlődés és szavazatok

Piton a lehető legkomolyabban vette a feladatát. Eltökélte, hogy mindent

kihoz Harryből, amire csak képes, és ezt igen változatos módokon próbálta.
Első körben, amint a fiú betette a lábát a különös formát öltött társalgóba,
rögtön rátámadt. Harry éppen csak hogy fordult a férfi felé, mikor az már
magához is hívta a pálcáját, így ott állt Piton előtt fegyvertelenül, aki ezzel
cseppet sem törődve küldte rá az átkait.
Harry nem szólt semmit a férfi váratlan megmozdulására, igyekezett fürgén
kikerülni a fénycsóvákat, és megidézni legalább egy pajzsot, amivel védheti
magát, míg kitalálja mit lépjen. Azt már tegnap is megtapasztalta, és Piton
is rámutatott, hogy ha dühös, alapból nyúlhat pálca nélküli varázslathoz.
Csakhogy fogalma sem volt mely igékre képes ezen a módon, és egyelőre
különösebben haragosnak sem mondhatta magát, bár ha a férfi sokáig
folytatja még sajátos edzés módját, ez könnyen változhat.
Míg ezt végiggondolta, elkésett a reagálással egy felé közelítő összetett
csóva ellenében, mire maga sem értette miért, de ahelyett, hogy mint az
előző öt percben, – mióta tartott a tortúra – ellépett volna az átok útjából,
ösztönösen felemelte a kezét, tenyerét előre tartva. Nála jobban pedig,
alighanem senki sem lepődhetett meg attól, ami történt. Az összefonódó
fénycsóva egy pillanatra megtorpant előtte, majd hirtelen irányt váltott, és
mintha csak a kezéről pattant volna le, belecsapódott a fal mentén hagyott
könyvespolcba.
– Na végre Potter! – állt meg Piton a támadással. – Koncentrálj, érintsd meg
a mágiád magadban, ahogy képes vagy ösztönösen előhívni, tudatosan is
menni fog! Rajtad kívül ugyanis senki sem tudhatja mely varázslatokra
lehetsz képes – azzal ismét lendítette pálcáját, Harry pedig immár
felkészültebben és magabiztosabban várta az átkot, most hogy tudta,
legalább egy erőteljes pajzsra és hárításra már képes.
Harry igyekezett előásni agyából mindazon instrukciókat, amit korábban
már a férfi megosztott vele a pálca nélküli mágiáról. Akkor értette meg,
hogy Pitonra érdemes figyelni, és nem csupán azt a mondjuk úgy

361
határozottan hatástalan tanítási módszert ismeri, amit a Roxfortban
alkalmazott. Piton az idő nagy részében jóval elviselhetőbb volt. Sőt,
Harrynek feltűnt, hogy sokkal nagyobb betekintést enged valódi
személyiségébe. Már nem volt az az örökösen gúnyos, rideg és rendszerint
dühös bájitaltanár. Harry pedig azon kapta magát, hogy sajnálja, amiért
ilyen ember vált belőle az életkörülményei miatt. Mint egy folytonos
veszélyt leső állat. Feszült készenlétben állva, gyanakvóan, bizalmatlanul.
Viszont elképesztő tudással és intelligenciával. Ugyanakkor sokszor
mégsem értette. Hiszen neki is legalább annyi oka lett volna rá, hogy
elmerüljön a fájdalmában és keserűségében – még ha igaz is, hogy ő maga
sem volt már naiv és jókedélyű. Nem hinné, hogy könnyebb élete volt, mint
Pitonnak. Bár még mindig nagyon keveset tudott ahhoz a férfiről, hogy ezt
valóban megállapíthassa. A gyermekkori sérelmei, a Roxfortos évei és
később a halálfaló léte… valóban sokkal több dologban hasonlítottak, mint
amit eddig hitt volna vagy beismert.
– Gyerünk Harry! Intézz viszonttámadásokat! Más-más kategóriájú
átkokkal támadlak, hogy megtapasztalhasd, melyek mennek a legjobban. A
védekező bűbájok már egyértelműek, most próbáld az egyszerűbb
ártásokat, majd az érzelem alapú és kombinált igéket. Ha pálcával azokkal
boldogulsz a leginkább, nyílván nélküle is ezek közül fog a legtöbb
sikerülni. Bármivel állj elő, kivédem, csak mutass végre valamit! – érkezett
Piton következő utasítása.
És Harry megpróbálta. Kezdetben nehezen boldogult, mint akinek hiányzik
egy végtagja, amit eddig tökéletesen tudott használni, és most meg kell
tanulnia nélküle is boldogulni. A pálcája Pitonnál volt, így nem tehetett
mást, kifejlesztett egy taktikát arra, miként alkalmazhatja a varázslatokat
pusztán a keze lendítésével, vagy nagy örömére néhány ige esetében azzal,
ha csak erősen összpontosítva körülhatárolja gondolatban, hova várja a
hatását. Már délutánra járt az idő, mikor végre a bájitalmester engedélyezett
egy kis szünetet.
Elégedettnek tűnt, néhol megtépázott talárral, és egy-két sérüléssel, de
határozottan jó hangulatban. Harry sem festett másként, mint egykori
tanára, akinek segítségével a hosszú órák alatt lassanként elsajátította a
koncentráció olyan fokát, hogy a legtöbb esetben még arra sem volt
szüksége, hogy kimondja magában az igét. Elég volt csupán, ha arra
gondolt milyen hatást szeretne a varázslattal elérni. Az azonban tény volt,

362
hogy idáig pusztán azon igéket tudta ily módon előidézni, amikhez pálcával
is különös érzéke volt. Nem tudta Voldemort hány pálca nélküli varázslatra
képes, de remélte, hogy annyi elég lesz vele szemben, amivel neki sikerült
megbirkóznia.
– Az, hogy mindketten valamely alapítótól származtok, lényegében sok
mindent megmagyaráz. Nem véletlenül volt olyan óriási hatalmuk, hogy
megalkothatták a Roxfortot, és ezáltal nem véletlen az sem, hogy neked és a
Nagyúrnak ilyen elképesztő ereje van – mondta Piton, mikor már a
konyhában ültek és Mrs. Weasley pakolta eléjük a finomabbnál finomabb
fogásokat.
Ekkor futottak be barátai is, és körbeülve az asztalt, közös falatozásba
kezdtek, miközben Harryt faggatták, hogy haladtak a gyakorlással.
– Még mi sem ebédeltünk. Meg akartuk várni, mikor végzel – magyarázta
Ron a többiek elképedt tekintetének kereszttüzében, miért is töm egyszerre
három kanálnyi ételt a szájába.
Hermione csak a fejét rázta szerelme viselkedésén, Harry azonban
vigyorogva fordult vissza a tányérja felé. Éppen elégszer látta már mekkora
étvágya van barátjának. Mindenesetre beszámolt róla, mire is jutottak eddig
a pálca nélküli varázslatokkal, ami nagy lelkesedéssel töltötte el az
asztaltársaságot.
– Emily merre van? – kérdezte hirtelen Harry.
Hermione elmosolyodott.
– Tonksszal. Jól elszórakoztatják egymást. A kislánynak nagyon tetszik a
metamorf mágia.
Erre a fiú is elmosolyodott.
– Igen, azt el tudom képzelni. Na meg legalább Tonks is gyakorol egy
kicsit. Már nincs sok idő hátra, a baba megszületéséig.
Aztán Harry felfigyelt valami egészen más dologra is. Ginny mindeddig
furcsa arckifejezéssel bámulta, amit nem igazán tudott hova tenni, így
rákérdezett.
– Baj van?
A lány egy kicsit megrezzent a hangjára, majd válaszolt.
– Még új, hogy szemüveg nélkül látlak, és mindig zavarba hoz, ha rám
nézel.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Miért?

363
– Mert gyönyörű és átható – felelte egyszerűen a lány. – Azt hiszem bármire
rá tudnál venni egyetlen pillantásoddal – mosolygott Ginny.
Harry elvigyorodott.
– Azt hiszem ezt hasznos lesz megjegyeznem.
– Én meg azt hiszem, hogy meglettem volna ezen információ nélkül is –
mondta Piton gúnyosan, mire Harry fel sem véve a megjegyzését, felé
fordult.
– Piton megoldotta egy idáig gyógyíthatatlannak vélt probléma kúrálását.
Ha szabadalmaztatod, akár galleonok ezreivel is eláraszthatnak. Gazdagabb
lennél Malfoyéknál. Ez azért bíztató nem?
– Ó igen, és mint velejárója, téged is áruljalak? Jól hangzana a szlogen.
Amíg Harry Potter életben van, nyelje le a látáshelyreállító főzetet, és
lásson csodát! Szó szerint – gúnyolta a férfi. – Csupán sietnie kell, még
most fizessen, ugyanis nagyjából százötven év múlva Potter már nem
kölcsönözheti varázserejét.
– Akár – vágta rá a fiú. Piton erre furcsa arckifejezést vágott. – Tudom,
tudom. Hülye vagy Potter! – mondta Harry, még mielőtt a férfi
megszólalhatott volna.
– Messze nem vagy hülye – nézett rá Piton felvont szemöldökkel.
Harry erre nem tudott mit mondani. Furcsán tűnődő pillantást vetett a
bájitalmesterre, majd témát váltott, miközben Mrs. Weasley már a
desszertnek szánt fánkokat pakolta az asztalra pár nagyobb tányérra
halmozva.
– Szóval, mivel haladhatunk még előre?
Piton pár pillanatra elgondolkodott, a többiek pedig az édességeket
majszolva csendben figyelték a két fekete hajú férfit.
– Az igazán nagy varázslók képesek egyidejűleg a pálcájukkal fenntartani
egy varázslatot, miközben pálca nélkül elvégeznek egy másikat – szólalt
meg a bájitalmester. – Ezt fogjuk gyakorolni Harry.
A fiú nyugtalanul nézett rá.
– Ehhez a koncentráció és az elme olyan fokú uralása szükséges, ami
szerintem, meghaladja az erőmet.
– Nos, ez a képesség valóban nem közvetlen a benned rejlő mágia
mértékétől függ – simította végig Piton mutatóujjával az ajkait. – A
hatékony okklumenciád és az a tény viszont, hogy ösztönösen képes vagy
nagyobb megerőltetés nélkül kombinálni akár pálca nélkül is igéket, úgy

364
vélem azt bizonyítja, hogy meg van benned a lehetőség. Korábban túl
dühös, szétszórt és hirtelen voltál – folytatta a zöld szemekbe nézve. – Most
azonban már képes vagy a koncentrációt az indulataid fölé helyezni. Mint
bizonyára azt észrevetted, mindezt nem is olyan rég gyakoroltuk is.
Harry hátradőlt a szék támlájának, miközben le sem vette a szemét egykori
tanáráról.
– Tehát már korábban erre készültél.
Piton bólintott.
– Szerettem volna eljutni idáig, hogy megtaníthassam neked, s mivel
minden jól alakult… – vonta meg egy alig észrevehető mozdulattal a vállát.
Harry hümmögve figyelte az arcát.
– A rád jellemző pontos, kimért mozdulatok, kiváló reflexek,
elhibázhatatlan fogások.
– Tehát te is képes vagy rá.
– Néhányra – ismerte el Piton olyan hangon, mint aki nem bánná, ha többre
lenne képes. – Te már most lényegesen jobb vagy pálca nélküli
varázslatokban, de figyelmeztetlek, ahogy az előbb is mondtam, ez nem
feltétlen függ össze a mostani elvárással.
– Megértettem – bólintott Harry. – Amennyiben továbbra is tartani tudjuk
ezt a fajta együttműködést, mindent meg fogok tenni.
– Ezt el is várom.
Ron lenyelte a szájában lévő falatot, és kezében egy fél fánkkal megszólalt.
– Megfagy bennem a vér a gondolatra, ha ti ketten komolyan összefogtok –
nézett hol Harryre hol Pitonra. – Ez esetben senki nem menekülhet.
– Reméljük, Mr. Weasley – vonta fel gúnyosan a szemöldökét a
bájitalmester. Magában azonban nagyon is elismerte, hogy igaz a vörös hajú
férfi megjegyzése. Jó példa erre a Nagyúr kúriájában történtek, a
szemkorrekció és az edzéseik. Mikor félreteszik az ellenérzéseiket, és a cél
érdekében összefognak, tudásuk legjavát nyújtva, nem túl sok olyan
problémával találhatnák szemben magukat, amelyet megoldatlanul
hagynának.
– Mindenesetre okoztok majd épp elég problémát a halálfalóknak –
vigyorodott el Ron Harryre meredve, majd a még mindig kezében lévő
édességdarabot könnyedén a többi tetejére dobta.
Hermione, aki éppen a tál felé nyúlt, felemelte az ominózus süteményt, és
ingerülten barátja felé mutatta.

365
– Ki fogja megenni a félig megevett fánkot, amit visszatettél?!
Ron továbbra is vigyorogva nézett szerelmére.
– Az nem félig megevett. Az egyik felét megettem, az a része félig
megevett. Az a része, ami a te kezedben van a másik fele, tehát félig
megevetlen. Így nincs is vele semmi baj.
A többiek felnyögtek, míg Hermione hozzávágta a fánkot, ami arcon találta,
és a hirtelen támadásnak hála, még a székével is felborult. Barátai
elégedetten nevettek fel.

Harry a következő egy napban is a Pitonnal folytatott gyakorlásnak szánta a

legtöbb idejét. Nem úgy haladt, ahogy szerette volna, ám mivel mégis csak
haladt valamennyit, nem elégedetlenkedett és idegeskedett.
Másnap már szombat volt, a teljes körű gyűlés összehívásának napja.
Harrynek a héten többször is olyan érzése volt, hogy nem egy rendtagnak
van biztos elképzelése róla, hogy milyen apropóból is történik az esemény.
Remus és Tonks is beszélgetett róla, valamint a Weasley házaspárt is kapta
már azon, hogy érveket és ellenérveket vitattak meg egy a fiú számára
ismeretlen témában. Furcsa mód azonban ez most annyira nem érdekelte.
Máskor bizonyára bosszantotta volna a dolog, de annak tudatában, hogy
ezúttal nem hagyhatják ki belőle huzamosabb ideig – hiszen legrosszabb
esetben holnap úgyis minden kiderül – nem foglalkozott vele. Így az
egyetlen problémát szombat reggel a készülődés közepette az jelentette,
hogy nem tudták kire hagyhatnák Emilyt. A házban megfordult emberek
mind hivatalosak voltak a gyűlésre, még ha Pitonnak nem is füllőtt a foga,
hogy részt vegyen rajta. Ideges és ingerlékeny volt, maradni akart, na nem
azért persze, hogy Emilyre vigyázzon, bár furcsa mód a gyereknek
egyáltalán nem lett volna ellenére, ha a bájitalmesterrel hagynák itthon.
Harry számára világossá vált, hogy a férfi legalább annyira nem heverte ki a
Dumbledore-ral történteket, mint amennyire bántotta még őt magát is
egykori igazgatójuk halála. Másrészt furcsa is volt ez a reakciója, hisz
Pitonnak már volt lehetősége megszokni az ellenséges és gyanakvó
pillantásokat, ami Harrynek eddig úgy tűnt, nem különösebben érintette.
Most azonban… hmm… talán nem csak én változtam – gondolta a fiú.
Végül megegyeztek benne, hogy Tonks marad a kislánnyal, egyébként sem
érezte túl jól magát reggel, és mivel Remus jelen lesz, a család
tulajdonképpen képviselve van. Mielőtt elindultak volna, a nő még Lupin

366
lelkére kötötte, hogy szavazáskor, amikor a bizonyos ügy napirendre kerül,
az ő nevében is igennel voksoljon.
A Promised ház nappaliként funkcionáló terme megtelt a Rend tagokkal.
Mindenki jelen volt, még Pitont is sikerült rávenni, hogy a szavazata ugyan
annyit nyom a latba, mint bármely más tagé, következésképpen
bármennyire is hisztizzen itt a helye. Míg McGalagony érkezésére vártak,
akinek még akadt egy kis dolga a Roxfort körül, a népes Weasley társaság –
élükön az ikrekkel természetesen – és Harryék egykori iskolatársaikkal
népes csoportot alkotva vidáman beszélgettek.
Akiknek még nem volt lehetősége gratulálni, most veregette hátba és
dicsérte a négyes tagjait a sikeres fogolyszabadításért. Luna jó szokásához
híven a hasát fogta Ron beszámolója közben vágott grimaszain és
előadásmódján. Dean egy nemrég látott focimeccset ecsetelt Seamus
társaságában, amire Mr. Weasley is felkapta a fejét, lévén, hogy mugli
dologról van szó. Fred és George egymás félmondatait kiegészítve meséltek
legújabb találmányaikról, amire Harry is önkéntelen figyelni kezdett, hogy
felkészüljön, és tudja majd mire számítson. Liam Grant többnyire most
ismerkedett az idáig még nem látott Rend tagokkal, és tekintetével gyakran
tévedt Harry felé – aki mellett a mogorva Piton ült – érdeklődő
pillantásokkal méregetve.
A bájitalmesterről lerítt, hogy bárhol máshol szívesebben lenne, és hogy
borzasztóan nincs ínyére a tétlen várakozás. Ebben bizony a rámosolygó
Harry ismét felismerte saját érzéseit. Mundungus igyekezett a lehető
legtávolabb kerülni a fiútól, miután átadta neki a nagy nehezen és
meglehetősen kalandosan visszaszerzett pergameneket és furcsa ereklyéket.
Harry biccentve fogadta, és elégedett, ugyanakkor kissé türelmetlen
pillantást váltottak Pitonnal. Legszívesebben neki is láttak volna összerakni
az idáig megtudtakat, hogy végre megfejthessék Voldemort terveit.
Nagyjából tíz perccel később aztán elcsendesedett a szoba, mikor a
felszikrázó kandallóból előlépett a szigorú arcvonású McGalagony
igazgatónő.
– Üdvözlök mindenkit – hordozta végig a társaságon az idős boszorkány a
tekintetét. – Örömmel látom, hogy valamennyien el tudtak jönni. Így a
tervezett szavazást pont, ahogyan gondoltam megtartjuk – azzal helyet
foglalt a neki fenntartott széken. – Mint azt bizonyára sokan már tudják, a

367
legfontosabb ok, amiért ma összegyűltek, hogy új vezetőt válasszunk –
folytatta McGalagony.
Erre a kijelentésre Harry elcsodálkozott. Nem igazán tudott elképzelni mást
a jelenlévők közül, aki betölthetné ezt a posztot. Majd ahogy körbehordozta
tekintetét, egy-két arcon mégis megakadt. Talán Remus, Mr. Weasley vagy
esetleg Kingsley. Határozott és erős emberre van szükség.
– Nyílván azzal is jó néhány tisztában vannak, hogy egy biztos jelöltünk
már akadt. Úgy tapasztaltam, hogy a főhadiszálláson megfordult tagok
közül javasolták is már nem egyszer szép számban. Tehát Mr. Potter –
fordult a fiú felé az idős boszorkány. – Mit szól hozzá?
Erre valamennyi arc Harry felé fordult, aki értetlenül ült a helyén, a
tekintetek zavaró kereszttüzében.
– Parancsol? – kérdezett vissza, remélve, hogy neki is megmagyarázzák,
miről van szó.
– Sokan örömmel vennék, ha maga lépne elő a Rend vezetésében –
mosolyodott el McGalagony.
Harry viszont biztos volt benne, hogy rosszul hall.
– Hogyan? – kérdezte nem túl értelmesen.
Mellette Piton megmozdult, míg jobbra tőle Hermione hangját hallotta, aki
azt dünnyögte: – Én ezt már hónapokkal előre megmondtam.
Továbbra is mindenki a sápadt fiút figyelte, az igazgatónő pedig ismét
megszólalt.
– Kérnék minden olyan jelenlévőt, aki egyetért azzal, hogy Harry Potter
legyen a Főnix Rendje új vezetője, kézfeltartással jelezze.
A legtöbben azon nyomban feltették a kezüket, néhányan még egy perc
gondolkodás után csatlakoztak, de Harry rémülten vette észre, hogy egyre
sokasodnak a szavazatok, s hamarosan már nem is tudott olyan embert
találni, aki ne jelentkezne. Remusra nézett, majd barátaira, akik már jó ideje
feltették kezüket, majd Pitonra sandított, s csak ekkor lepődött meg igazán.
A bájitalmester is mellette voksolt, bár nem tudott semmit kiolvasni a
tekintetéből, mikor az viszonozta a pillantását.
– Nem – szólalt meg halkan, majd McGalagony felé nézve megismételte
sokkal hangosabban. – Nem! Én nem tudom vállalni a felelősséget. Mért
nem maradhat továbbra is maga a Rend feje?
– Harry – váltott át a nő bizalmasabb hangnemre. – Én már egyre
nehezebben tudom összeegyeztetni ezen feladataimat a Roxfort ügyeivel.

368
Nincs mit tagadni rajta, hogy mindnyájunk közül te vagy a legerősebb és a
legalkalmasabb. Már hónapok óta tervezem ezt a lépést, Dumbledore
professzor pedig mindig is így akarta.
Harry megrezzent, majd felállt, és a fejét rázta.
– Ó nem. Én erre alkalmatlan vagyok. Mért nem jelöli ki Remust, Mr.
Weasleyt, vagy Kingsleyt?
– Harry, te is jól tudod, hogy havonta legalább egy hétig használhatatlan
vagyok az átalakulás miatt – felelt neki Lupin.
– Én a legkisebb mértékben sem vagyok vezető egyéniség – mosolygott Mr.
Weasley.
– Mert én talán igen? – vonta fel a fiú a szemöldökét.
Most Hermione szólalt meg.
– Ha már így rákérdeztél, tökéletesen az vagy. Határozott, gyors észjárású,
éleslátó, eszméletlen reflexekkel és erővel.
Harry lehajtotta a fejét, majd egy pillanattal később a lányra nézett.
– Nem Hermione, én nem fogom mások sorsát irányítani. Az enyémmel
már annyian megtették.
Egy rövid időre csend ereszkedett a teremre, majd Piton jól ismert hangja
csendült komolyan, halkan.
– Elég nyilvánvalóan megszavaztak az imént, ami azt jelenti, hogy
magadon kívül valamennyien bíznak benned. Amellett, hogy tökéletesen
egyetértek Ms. Granger iménti érveivel, nem találhatunk nálad
alkalmasabbat a feladat ellátására. Lásd be, ennek a célnak szentelted az
életed, ha nem is csupán szabad akaratod szerint hoztad meg ezt a döntést.
Nem hinném, hogy lenne ember, aki a jelenlegi képességeid mellett
hazudhat neked, vagy bármilyen problémát okozhasson egy összecsapás
esetén. Magam láttam mire vagy képes, mikor az utóbbi napokban
tanítottalak. Nincs már messze az az idő, hogy az égvilágon senkitől nem
kell majd tartanod Harry, mert te leszel a legerősebb – majd a hangja még
jobban elhalkult, ahogy még hozzátette. – Dumbledore mindig is úgy
tervezte, hogy te veszed majd át a helyét.
Harry hosszan bámult a férfire, Remus pedig hálásan mosolygott rá Pitonra,
néhányan pedig meglepve tapasztalták, hogy úgymond Harry Potter mellett
állt ki. Végül a fiú ahelyett, hogy visszaült volna a helyére, megrázta a fejét,
és anélkül, hogy bárkire is ránézett volna, gyors léptekkel otthagyta a
szobát.

369
Barátai fejcsóválva fogadták a távozását, mások értetlenül vagy épp
ingerülten néztek utána. Ginny felállt, és a hangosan felsóhajtó
McGalgonyra nézett.
– Majd én utána megyek tanárnő, és megpróbálok beszélni vele. Sajnos
nem is olyan rég, mikor Voldemort területén voltunk, fejtette ki, mennyire
tart tőle, hogy neki kelljen esetlegesen emberéletbe kerülő döntéseket hozni.
Azt hiszem leginkább emiatt, és Dumbledore professzor jó előre kigondolt
tervei miatt érintette érzékenyen.
Az idős boszorkány rábólintott.
– Köszönöm Ms. Weasley. Addig megtárgyaljuk a hátralévő apró-cseprő
ügyeket. Kérem, hozza vissza őt.

Ginny a konyhában ülve talált rá szerelmére. A széken hátradőlve, és

némileg lecsúszva meredt maga elé, kezével az asztal lapján dobolva.
– Harry – szólította meg a lány, mire a fiú összerezzent. Ginny leült mellé,
székét Harryé felé fordítva, hogy jobban láthassa, majd belevágott. – Te is
tudod, hogy igazuk van.
– Nem, nem tudom! – vágott közbe a fiú, és zöld szemeit keményen a
lányéba fúrta, aki megremegett ettől a pillantástól, de nem fordította el a
tekintetét.
– Pedig így van. Harry, ne mond, hogy nem tűnt fel, hogy tulajdonképpen
már legalább két éve te látod el a Rend vezetését. Minden döntéshozatalnál
te mondtad ki az utolsó szót, miután megbeszélted Remusszal, vagy apával.
Ők most is ott lesznek, hogy segítsenek – biztosította róla a fiút, majd látva,
hogy Harry figyel rá, folytatta. – Mikor Voldemort területét jártuk, az
utasításaidat követve éltük túl a kalandokat. Megtaláltad és alkalmaztad a
helyes megoldást. Egyáltalán nem áll messze tőled a vezető szerep.
– Nem is igazán ettől félek. Sokkal inkább a felelősségtől – sóhajtott fel
Harry. – Te is tudod, hány meg hány számomra fontos embert veszítettem el
életem során. Anélkül is éppen eléggé megvisel, hogy még az a bűntudat is
gyötörjön, hogy az én döntésem miatt történt velük tragédia.
Ginny előredőlt, és megfogva a fiú kezét erősen megszorította.
– A halál mindig fájdalmas. Pont azon okokból, amit idáig elmondtál,
hiszem azt, hogy remekül helytállnál, mint a Rend feje. Mindennél
fontosabbnak tartod, hogy ne essen senkinek baja, gyorsan átlátod a
helyzetet, és józan, biztonságos döntést hozol. Bármikor rád bíznám az

370
életemet, és tudom, hogy a többiek is ugyan így vannak vele, hiszen éppen
az imént szavaztak meg. Mindenki tudja ez mivel jár. Gondold végig –
nézett mélyen Harry elbizonytalanodó tekintetébe – nincs árnyoldala.
Véletlenek mindig is lesznek, de te tehetsz róla, hogy eredményesebbek és
célratörőbbek legyünk.
Harry feljebb húzta magát ültében, s pár perces tűnődés után furcsán
eltökélt arccal emelkedett fel, s indult vissza a gyűlésre, kézen fogva
vezetve szerelmét. Mikor ismét beléptek a nappaliba, minden tekintet
ráterelődött. Hermione mintha izgult volna, Remus feszültnek tűnt, míg
Piton sötét tekintete várakozóan vizsgálta.
– Mindent én intézzek, és mindenről én döntsek? – szólt halkan.
– Ahogy eddig is, most is mindenben számíthatsz a segítségünkre, Potter –
reccsent Mordon néhány székkel arrább, amely megjegyzéséért Ginny
magában hálát adott, hiszen az auror épp arról biztosította a fiút, amit már ő
maga is megígért neki odakint.
– De ezúttal, ha bármit megtud bármelyikünk, vagy ne adj isten valami
probléma adódna, hozzád fordulnak majd, és nem nekem üzennek – vette át
a szót McGalagony. – Mérlegelned kell, és megfontoltan döntened. Mindig
is talpraesett és tehetséges diák voltál. Ha nem bíznék benne, hogy el tudod
látni a feladatot, nem is jelöltelek volna.
Harry végignézett a Rend tagokon, akik várakozóan tekintettek rá, biztatóan
mosolyogva, vagy csak biccentve jelezték, hogy minden eddigi érvvel
egyetértenek. Végül lassan bólintott.
– Rendben. Mindent meg fogok tenni, ezt megígérhetem. De Remus,
Arthur, Alastor, Kingsley, ajánlom, hogy mindig kéznél legyetek –
szólította meg a férfiakat.
Azok vigyorogva biccentettek felé.
– Vedd úgy, hogy az első utasításod elfogadásra és teljesítésre került –
zengett Shacklebolt mély hangja.
Fred ikerbátyjára vigyorgott.
– Győzni fogunk tesó – azzal összeütötték a kezüket.
Harry innentől kezdve elgondolkodóan hallgatott, és megjegyzett mindent,
amit McGalagonytól hallott, miután az magához hívva négyszemközt
elbeszélgetett vele. Az idős boszorkány átnyújtotta neki a tagok listáját, és
megosztott vele jó pár érdekes és hasznos dolgot az emberei eddigi pontos
munkájáról és képességeiről. A kapcsolattartás nem volt túl bonyolult,

371
főként miután ő maga oldotta meg a sürgős üzenetküldés problémáját, míg a
gyűlések összehívásában úgyis lesz segítsége. Így hát rengeteg jó tanáccsal,
és körülbelül ugyan ennyi új információval látott neki a szedelőzködésnek.
Mindez azonban még nem oszlatta el teljesen a kétségeit, ami miatt még
egyáltalán nem volt benne biztos, hogy helyes döntést hozott. Félt egy ilyen
feladattól. Mikor visszaértek a régi Black házba, még mindig hasonló
állapotban volt.
– Nem örülsz neki, bármi is történt – állapította meg az őt köszöntő Emily,
miközben Remus feleségével vonult vissza, hogy beszámoljon neki a
történtekről.
– Nem, valóban nem örülök – bólintott Harry, de egyelőre nem akart újra a
kétségeibe süllyedni.
Nem. Inkább előhalászta a Mundungus által visszaszerzett papírokat, és
elhatározta, hogy most aztán már semmi sem tarthatja vissza, hogy végre
rájöjjenek, mit is művelt Voldemort új pálcakészítés címszó alatt.

29. fejezet - Pálcák és utódok

Harry még nem igazán volt felkészülve rá, hogy minden problémával
ezúttal célzottan őt keressék fel a Rendből, ahogy arra sem, mennyi
dologban is kell majd döntést hoznia. A jelentésekről nem is beszélve. Akik
valamilyen feladatban jártak el, tagokat toboroztak, vagy épp testőrködtek
az arra rászorult varázslócsaládok mellett, most mind megkeresték, hogy
elmondják, hol tartanak, mire jutottak, mi és mikor és hogyan és kivel és…
a jó ég tudja hányféleképpen is történt.
– Mindössze két napja vagy vezető Harry, amint tisztába jössz a különféle
ügyekkel, és hogy pontosan ki mit végez, jobb lesz – vigasztalta Hermione,
mikor a fiú azzal állt elő, hogy sokkal fáradtabb és megviseltebb, mint
mikor tényleg csinál is valamit. Pedig most csak a főhadiszálláson és a
különféle menedékházak között ugrál, attól függően melyik tag hol tud
megjelenni, és csak hallgat, dönt és eljár valamilyen ügyben.
– Hogy bírta ezt Dumbledore és McGalagony? – sóhajtotta, és hálás
pillantással fogadta Ginny simogató kezeit, mellyel nyakán és hajában
játszott, mikor fejét a lány ölébe hajtotta. Jól esett ez a kis gyengédség,
főként, hogy kicsit lazíthasson, mert alig egy órán belül Pitont várták

372
vissza, hogy végre megbeszéljék, és összeszedjék mit tudtak meg pontosan
a Voldemort által létrehozott pálcáról.
– Nyugodj meg kedvesem, Hermionénak teljesen igaza van. Ne akarj
mindent egyszerre és rögtön.
Harry elhúzta a száját.
– Még jó, hogy McGalagony előre ellátott jópár tanáccsal és információval,
különben már holt biztos, hogy túlterhelték volna az agyam a sok
újdonsággal.
A két lány felnevetett, Ron pedig még mindig erősen azzal volt elfoglalva,
hogy próbára tegye Emilyt. Nem fűlőtt a foga hozzá, hogy elfogadja a
gyerek érző mivoltát, így különféle feladatokat eszelt ki a számára. Annál is
inkább, mert mindezek ellenére a kislány titokzatosan vigyorogva folyton
kitalálta miben mesterkedik, és őszinte megjegyzései nem egyszer bajba
sodorták mind Hermione, mind az édesanyja előtt. Sőt, egyszer még Harry
is érdekesen nézett rá, pedig ő csak valami elismerés félét érzett barátja
iránt, és nem pont azt, amit Emily megjegyzett.
– Azt nehezen tudom elképzelni Harry – mondta Hermione, miután
befejezte a nevetést. – Ronald, te pedig igazán békén hagyhatnád már végre
azt a szerencsétlen kislányt! – fordult szerelme felé, aki most éppen arra
buzdította Emilyt, hogy találja ki neki, mit érez Ginny. – Tudom, hogy
borzasztóan idegesít, hogy átlát rajtad, de már most közlöm, hogy ezzel
egyáltalán nincs egyedül.
A vörös fiú most fintorogva nézett fel rá.
– Amint téged hoz majd naponta kényelmetlen helyzetbe, máris
abbahagyom, és kíváncsian várom majd, te mit kezdesz a helyzettel.
– Talán nem kéne folyton hülyeségeken rágódnod – vágott vissza kedvese.
Eközben fel sem tűnt nekik, hogy Emily figyelmen kívül hagyva
összezördülésüket, még mindig Ginnyt figyeli, a fiú kérése szerint, mígnem
kedves hangon meg nem szólalt.
– Féltést érez Harry iránt, és erős biztonságérzetet a közelében. Bosszantja,
hogy nem tud neki többet segíteni, és – mosolyodott el huncutul – alig várja
már, hogy kettesben maradhassanak, mert borzasztóan vágyik rá, hogy…
– Köszönjük Emily! – vágott közbe Hermione gyorsan.
Ginny arca olyan színt öltött, mint tincsei, miközben erősen próbálta mind
szerelme, mind a barátai tekintetét kerülni.
– Na, pontosan erről beszéltem – morogta Ron, vöröslő húgát nézve.

373
Harry viszont, aki eddig némán bámulta az idáig őt becézgető lányt, most
vidáman felnevetett.
– Ó Ginny! Azt hiszed, nekem nem hiányzol, és nem vágyom rád? Ígérem
este…
– Hé! Kiskorú is van a szobában – figyelmeztette Hermione félbeszakítva a
fiút.
– És én sem nagyon szeretném hallani, mit tervezel a húgommal az
ágyadban – tette hozzá Ron is.
Most már Ginny hangja is csatlakozott Harry nevetéséhez.
– Bocsánat, igazatok van – vigyorgott a fiú, majd felült, megfordult, és
sokat ígérően megcsókolta kedvesét. Aztán felállt, és a kezét nyújtotta
Emilynek, aki azonnal felugrott, és megszorította az erős ujjakat. – Gyere,
lesétálunk a konyhába, mert hamarosan megérkezik Perselus, és megint
dolgoznunk kell. Mrs. Weasley biztos szívesen beszélget velünk addig. A
többieket egyelőre itt hagyjuk. Ahogy Hermionét ismerem, most legalább
fél óráig úgyis Ront fogja nevelgetni. Kicsit ugyanis idiótán viselkedik
szegény.
Emily csengő hangon felnevetett.
– Héjj! – háborgott az említett.
– Nem az anyja, hanem a barátnője vagyok! – méltatlankodott Hermione is.
– Teljesen ugyanaz – legyintett Harry, és még így is kíméletes volt, mert
úgy akarta mondani, hogy „nálad” címszóval kezdi. Kivezette a még
mindig nevető kislányt a szobából, akinek gyerekkacaja hosszan
egybemosódott Ginny vidám és kárörvendő nevetésének hangjával.
Mikor az odafent ücsörgő hármas meghallotta, hogy Piton megérkezett, ők
is csatlakoztak a konyhában ücsörgő társasághoz. Harry már az előszobába
a bájitalmester elé ment, és a teázást felemlegetve visszasétáltak az
asztalhoz. Emily barátságosan üdvözölte a férfit, mire az szintén
köszöntötte, majd Harry felé fordult.
– Azért gondolom, most még könnyebben megbízol bennem, hogy egy kis
érzőpalánta információkkal lát el.
– De még milyenekkel?! – nevetett fel a fiú, ahogy eszébe jutottak az
odafent történtek.
Piton értőn bólintott.
– Okozhat pár kellemetlen szituációt, ha belelát az emberbe.

374
– Hajaj, mesélhetnék – morogta Ron és Ginny egyszerre, ahogy
Hermionéval egyetemben ők is beléptek a konyhába, és üdvözölték egykori
tanárukat.
A férfi erre a megjegyzésükre gunyorosan elmosolyodott, de nem
kommentálta. Nagyon is el tudta képzelni, milyen helyzeteket teremthet, ha
Emily kikotyogja a bennük dúló érzéseket.
– Akkor talán elkezdhetnénk – indítványozta Piton, majd Harryre nézett. –
Zavartalanul lehetünk itt?
A fiú bólintott.
– Igen. Senkit nem várunk ma, esetleg csak Remus és Tonks érkezhet
hamarabb vissza.
– Nos, akkor rendben – dőlt hátra kényelmesen a férfi. – Arra már eddig is
rájöttünk, közös kutatásaink során, és Brown jegyzeteinek hála, hogy főként
az ikerpálcád kijátszására akarta létrehozni új fegyverét. Arra azonban csak
mostanában figyeltem fel, hogy valójában az a pálca, amit most
megerősített és megbűvölt, még mindig a saját, régi pálcája. Sosem akart
másikat, hiszen Olivander akármennyire is túlozza el annak hangoztatását,
miszerint a pálca választja a varázslót, valójában igaza van, és nagyon is
van jelentősége. A minket meghatározó mágia leginkább ahhoz a fához és a
benne rejlő állat valamely részének varázserejéhez kötődik, amiből a
pálcája készült. Nem véletlen, hogy tökéletes eredményt, igazán
biztonságos használatot és hatást az ember csak a saját pálcájával érhet el.
Nyílván te sem szeretnéd lecserélni a mostanit – figyelte továbbra is Harryt.
– Vagyis beszerzett egy teljesen mezei pálcát, hogy azt higgye mindenki,
ellenem felkészülve tette, hogy ne kerülhessünk a tusa utáni helyzetbe, míg
valójában azóta is az idáig meglévő pálcáját használta, amit sötét mágiával
megváltoztattak, hogy többé ne keresztezhessék egymás útját az enyémmel
– mondta Harry elgondolkodva. – Azóta viszont, gondolom rájöttél, hol van
a csapda – nézett fel a fekete szemekbe.
Piton bólintott.
– Nem a Nagyúr lett volna, ha ennyivel megelégszik. Ha megvan a hatalma
és lehetősége, hogy ezen felül előnyt biztosítson a maga számára, nyílván
nem fogja elszalasztani.
Hermione hümmögött.
– És itt jön a képbe Anusha következtetése – vette át a szót, s úgy tűnt a
bájitalmester nem bánja. – Úgy vélte, hogy valamely ősi vérségi bűbájt

375
alkalmazva Voldemort el tudja majd érni, hogy pálcája megerősített hatással
működjön.
Piton az asztalra fektette a kezét, majd eltűnődve folytatta, mikor a lány
megerősítést várva ránézett.
– A megszerzett könyv alapján utánajártam a dolognak, és
megbizonyosodtam róla, hogy a Nagyúr pálcája felerősíti a sötét mágiát
igénylő varázslatok, a főben járó átkok és a különböző elmére káros
igézések hatását.
– Hát ez remek – fintorodott el Harry. – Vagyis minden olyat, amiben
igazán erős és hatékony.
– Viszont – folytatta Piton nyomatékosan. – A megszerzett információk, és
tudás alapján lehetőségünk van, hogy a te pálcádat hasonló módon
megerősítsük.
Harry érdeklődve húzta fel a szemöldökét.
– Hogyan?
– A könyv egy fejezete igazán érdekes dolgot taglal a leszármazotti
vérvonallal kapcsolatban, és hogy azt miként hasznosíthatja a vele
rendelkező varázsló – kezdte a férfi magyarázni.
– Óh – jött rá hirtelen Harry. – Ezért mondta a sárkány, hogy hamarosan
nem csak a köztünk lévő ellentétek, és a két ház képviselője között ki tudja
mióta folytatott harcunk miatt lesz jelentősége, hogy Griffendél örököse
vagyok.
Piton most halványan elmosolyodott.
– Ez indított el benne, hogy utánanézzek az említett lehetőségnek. A vérségi
bűbáj, melyre Brown is jutott, egy átlagvarázsló számára teljesíthetetlen
feltételeket állít. Viszont egy utód számára ez már kevésbé lehetetlen.
Sajnos a Nagyúr azonban még ezzel sem elégedett meg – váltott ismét
komorabbá a hangja. – A legerősebb sötét mágiát használta a legerősebb
létrehozható hatás elérésének érdekében. Ehhez pedig, nem volt elég,
csupán az ő, Mardekártól eredő származása.
Harry és Hermione kezdték kapizsgálni, mire akar kilyukadni a férfi.
Egyetlen módon juthat nagyobb hatásfokhoz a varázslata, amennyiben nem
csupán egy leszármazotthoz kapcsolódó mágiához fér hozzá. A lány
hirtelen felsikkantott a kezét a szája elé kapva, ahogy végre megértette, míg
Harry felnyögött.

376
– Jaj ne! A vérem, amelynek segítségével a tusa után visszatért. Ezek
szerint tudja, hogy ki vagyok.
Ginny és Ron félve nézett össze, míg Piton higgadtan bólintott.
– Látom, már rájöttetek. Azt, hogy pontosan hogyan jutott arra a
következtetésre, miszerint Griffendéltől származol, nem tudom. Viszont ez
nagy hasznára volt a bűbáj elvégzésekor, annál is inkább, mert megtalált
még egy utódot. Méghozzá Hugrabugét. – Erre viszont már mind eltátották
a szájukat. – Szerencsétlen férfit azóta megölte, mert másra nem igazán
használhatta volna. Mint egy vérbeli hugrabugostól elvárható, hűségének és
lojalitásának hála esze ágában sem volt a világos oldalt elhagyva a
Nagyúrhoz csatlakozni. Ez azonban nyilvánvaló következményekkel járt.
Tudomásom szerint pedig, jelenleg mindent megtesz, hogy felkutassa az
utolsó alapító hiányzó leszármazottját is, hogy teljes legyen a vérségi
kapcsolat.
Harry nyögve a tenyerébe temette az arcát.
– Ez a lehető legrosszabb, ami csak történhetett.
– Nem így van Harry – vetette ellen Hermione. – Akkor leszünk csak
igazán bajban, ha ő találja meg előbb. Amennyiben mi leszünk gyorsabbak,
az ő segítségével már te magad is megalkothatod a hármas erejű pálcát, és
egyúttal meg is akadályozzuk, hogy Voldemort megölhesse és
felhasználhassa. Akármennyire is nem akarod, össze vagy vele kötve, és az
egyes átszállt képességeinek hála, a mágiája benned is megtalálható, ami a
varázslathoz éppen elegendő. Hollóháti leszármazottjával együtt meg van
az a vérségi kapocs, amit neki is sikerült elérnie.
– Pontosan, Ms. Granger – biccentett felé a bájitalmester. – Amennyiben
sikerrel járunk – intézte szavait ismét Harryhez – elkészítjük a számodra is
tökéletes pálcát. A te mágiád azonban éppen a vele ellentétes erőkből
táplálkozik. Így vélhetően hatékonyabbak lesznek a védekező, a pozitív
érzelmekre alapuló bűbájaid, a koncentrált és összetett varázslataid,
amelyek nem kötődnek sötét varázslatokhoz. Emellett – vigyorodott el a
férfi – van egy igazán fontos különbségi szempont kettőtök pálcája és
lehetőségei között, ha előállna ez a nem mindennapi helyzet.
– Mégis mire gondolsz? – ráncolta össze a homlokát Harry. – Van ennek
valami köze a jóslatban foglalt erőhöz, amit ő nem ismer?
Piton elismerően húzta fel a szemöldökét.

377
– Bizony hogy van. Előzőleg sem volt véletlen, hogy éppen egy
testvérpálca jutott számotokra, ami megjegyzem egyébként is borzasztóan
ritka. Amíg csupán átlagos eszközként volt meg a birtokotokban,
tulajdonképpen szinte megegyező hatékonysággal használhattátok volna
egymás pálcáját is, akárcsak a sajátodat. Most azonban már…
– Már értem! – kiáltott fel izgatottan Hermione. – Te, Harry, még ebben a
megerősített változatában is bármikor használhatod Voldemort pálcáját, a
rajta lévő bűbáj ellenére is, – noha elég kevés a valószínűsége, hogy
uralmad alá vonnád a benne rejlő sötét mágiát – ő viszont képtelen lenne a
tiéddel bármit is csinálni, hiszen az érzéseidre és a szeretetre alapozva
készítenénk el, amit a drágalátos Sötét Nagyúr egyszerűen nem bír
elviselni.
– És ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy már képtelen az elmédbe
hatolni, és megszállni téged anélkül, hogy ne ő maga érezzen fájdalmat –
fejezte be Piton.
Harry erre már halványan elmosolyodott, bár a végső gondolata mégsem
volt túl szívderítő.
– Tehát minden azon múlik, hogy még előtte találjuk e meg Hollóhát
leszármazottját.
– Legrosszabb esetben még mindig elkészíthetjük csupán két örökös
erejével, de ebben a helyzetben nem lesznek a pálcák egyenrangúak –
felelte a férfi.
– De mégis hogyan lássunk hozzá? Mintha csak tűt keresnénk a
szénakazalban – szólat fel Hermione.
– Hogy mi? – nézett rá Ron bambán.
– Mugli közmondás, mindegy – legyintett Harry.
Piton megint elvigyorodott.
– Nos, talán segíteni fog, ha azt mondom, hogy a legutóbbi gyűlésen tanúja
voltam, ahogy Luciust megbízza a Nagyúr a feladattal. Tudomásom szerint
egy Leeds-ben élő nőről van szó, nagyjából harminc év körüli, és bármily
meglepő is, úgy tűnik, nem végzett tanulmányokat a Roxfortban.
– Vagyis kvibli? – tátotta el a száját Ron.
– Könnyen előfordulhat. Hiszen Harry és a Nagyúr is már csak félvér. Bár
az igaz, hogy Harrynek az anyja révén még mindig tisztább a vére, míg
Denem csupán mugli volt.

378
A fekete hajú fiú azonban csak nézte a bájitalmestert, majd elégedetten és
vidáman elvigyorodott és azt mondta.
– Perselus, ha valaki más lennél, esküszöm megcsókolnálak! – jelentette ki.
A konyhában lévők felkuncogtak, míg a férfi elhúzta a száját.
– Ha valaki más lennék, bizonyára szívesen venném.
– Valaki csókolja meg Pitont! – mondta Harry nevetve, majd felállt, és az
ajtó felé indult. – Megyek, szólok pár embernek, hogy nézzenek utána,
miként találhatnánk meg a nőt – mondta még gyorsan.
A bájitalmester nem nézett senkire, a fiú megjegyzése után, ám ekkor
hatalmas megdöbbenésére kapott egy puszit az arcára a mellé sétáló, és
lábujjhegyre álló Emilytől.
– Köszönöm. Ezzel sokat segítettél neki – mondta kedves hangon a gyerek.
A többiek vigyorogva nézték a férfi nem kis mértékű zavarát.

Az elkövetkezendő napokban Harry utasítására a Rend emberei közül sokan

kutattak információ után a keresett nővel kapcsolatban. Megnehezítette a
dolgukat, hogy a varázsvilágban sehol sem volt róla nyilvántartás, és bár
ismerték a város nevét, ahol lakott, de az még így is rengeteg embert
jelentett. Tisztában voltak vele, hogy most az idő az, ami a leginkább
számít, ugyanis Lucius Malfoy és csapata is gőzerővel kutatott a
leszármazott után. És bizony az ő motivációjuk lényegesen erőteljesebb
volt, ha a megbízatásuk lehetséges kudarcát vették alapul, s hogy ezt
Voldemort miként is honorálná.
Piton nem engedte, hogy Harry maga is a kutatással foglalkozzon, helyette
továbbra is a tanulásra és edzésre ösztökélte, annál is inkább, mert a fiúnál
ez ügyben jóval tapasztaltabb tagok és aurorok végezték a munkájukat.
Tehát Harry csak várt, egyre idegesebben, miközben Piton sem könnyítette
meg a helyzetét.
– Gyerünk már Harry! Erőltesd meg magad, ennél sokkal többre is képes
vagy! – kiáltott a fiúra, mikor az fájdalmasan elterült a földön, sikertelenül
hárítva a bájitalmester által küldött non-verbális átkot.
Talán ha nála lett volna a pálcája… de hát nem volt. Így ingerülten
tápászkodott fel, s zöld szemei csak úgy izzottak. Lupin és a bent lévő
barátai bizonytalanul néztek Pitonra, hogy vajon biztosan tudja e mivel
kerül szembe, ha kellően felhúzza Harryt. A férfi azonban nem törődött a
fiú nyilvánvaló haragjával, hanem inkább tovább ingerelte.

379
– Szedd össze magad Potter! Ne a sebeidet nyalogasd! Ugyanezt teszed,
mikor a halottakon keseregsz. Mit gondolsz miért voltak mindig is
rémálmaid? Nem tudsz rajta túllépni, magadat okolod, ezért nem tudod őket
elengedni.
Ginnyék összerezzentek, és félve figyelték mit lép erre Harry. A fiú élesen,
jéghideg pillantással mérte végig a bájitalmestert.
– Ugyan mit tudsz te erről?
– Többet, mint hinnéd, de még így sem sokat – ismerte el Piton. – De téged
ismerlek ennyire.
Harry csak mereven nézett rá.
– Mintha ez bármit is megoldana.
Egykori tanára összeráncolta a homlokát, és előrébb lépett.
– Márpedig megoldana Harry, mert ha eddig nem vetted volna észre, az
érzelmeid alakítják és befolyásolják a mágiádat, és ez nálad még inkább
igaz, mint bármely más varázslónál. Mind olyan igékben vagy jó, amelyek
erősen a benned rejlő érzésekre alapulnak – felelte. – Úgyhogy figyelj oda
végre, és mutass valamit! – szólította fel ismét a férfi, és már lendítette is a
pálcáját.
Harry későn reagált, és hangosan felszisszent az őt elért átok találatától,
amely mély vágást ejtett a vállán. Ginny épp felpattant a helyéről, hogy
közbelépjen, mikor a smaragdok fenyegetően megvillantak.
– Elég volt – szűrte a fogai közt a fekete hajú fiú.
Erősen összpontosítani kezdett, és lenyúlt mágiája lényegéhez, hogy minél
hatásosabban alkalmazhassa a rendelkezésére álló pálca nélküli igéket. Nem
várta meg, míg Piton újabb fénycsóvát indít felé. Maga köré húzott egy
pajzsot, majd viszonttámadásokat indított, hol a kezét lendítve, hol csupán
egy finom mozdulatot téve, néhol pedig csak erősen koncentrálva a
varázslatra és az általa elérni kívánt hatásra. A bájitalmester elégedetten
elmosolyodott, miközben egyre nehezebben védte Harry támadásait.
– A nagy Kiválasztott is felébredt végre. Már kezdtem megijedni, hogy ezt
a sok órányi gyakorlást feleslegesen pazaroltam rád az életemből – szólalt
meg gúnyosan, ahogy egy gyors mozdulat közepette éppen kivédte a felé
száguldó vörös fénycsóvát. – A makacsságod és félelmeid elszállta után
talán mégis csak használható leszel valamire.
Harry fürgén kitért az ellentámadás elől, majd felmordult.
– Most burkoltan sértegetni próbálsz?

380
– Ah, szóval rajtakaptál?! – gúnyolta a férfi látható élvezettel.
Harrynek még az is megfordult a fejében, hogy Pitonnak talán már
hiányzott, hogy ezt tegye, és a céljainak megegyezően legalább
bepótolhatja, amit kihagyott.
– Mi a francot akarsz ezzel elérni? – kérdezte ingerülten a fiú, s éppen csak
sikerült a kezét felrántva egy gyors pajzsot idézve eltérítenie a bájitalmester
átkát.
– Ugyan-ugyan Harry, ennél okosabbnak kellene lenned – vigyorodott el
gúnyosan, és még sűrűbben és sebesebben lendítette pálcáját.
Ezt az iramot Harry már képtelen volt tartani, főleg a másik megjegyzéseit
hallgatva, és megosztva figyelmét. Ennek köszönhetően egy iszonyú erős
hátráltató ártás ebben a pillanatban találta mellkason, mire métereket
repülve, keményen érkezett ismét a padlóra. Halkan nyögve dörzsölte meg
a kezét, és korábban megsérült válla is csak még jobban sajgott az
ütközéstől. Mindezek ellenére gyorsan felült, és gyilkos tekintettel meredt a
férfira.
– Szóval figyelem elterelés – sziszegte. – Hát majd meglátjuk – pattant fel.
Ron mostanra határozottan vöröslő fejjel mustrálta Pitont, és Ginny sem
látszott sokkal nyugodtabbnak. Remus néhol összerezzent, ahogy a küzdő
feleket figyelte, míg Hermione leginkább a körmét rágta izgalmában és
aggodalmában. Fel sem tűnt egyiküknek sem, hogy a nézőközönség
igencsak megszaporodott, ahogy Harry is elfelejtkezett arról, hogy egy
kisebb gyűlést hívott mára össze, hogy értesüljön pár dologról, és persze
hogy megtudja hol tartanak a Hollóhát örökös kutatásával kapcsolatban.
Most azonban csak Pitonra figyelt, míg a Rend tagok mindkettejükre. A
Weasley ikrek már hangos bíztatásba kezdtek volna, ám hirtelen azt vették
észre, hogy nincs hangjuk, s Mordon mágikus szeme szúrósan tekint rájuk.
Ebből aztán gyorsan megértették, hogy most nem célszerű felhívni magukra
a figyelmet, így inkább a gyakorló párost nézték. Kivételesen néma
csöndben, bár mikor Piton átka hátrarepítette Harryt, ismét hangot adtak
volna véleményüknek, de a bűbáj tartott, így tátogásuk nem igen tűnt fel
senkinek.
– Rendkívüli varázsereje van a fiúnak – jegyezte meg maga elé morogva
Mordon, mikor Harry felpattanva összetett átkot indított ellenfele felé, s
fürgén kipördült annak fénycsóvái útjából. Messze nem tudott azonban

381
akkora előnyhöz jutni, ami már neki kedvezne. Piton pálcával támadott, és
egyébként is képzett és erős varázsló volt.
Harry egyre inkább kezdett rájönni, hogy ez a pálca nélküli mágia dolog
csupán időnyerésre használható éles küzdelemben, és természetesen
kényszerhelyzetben. Így nem is lépett előrébb, csupán próbált hárítani.
– Na nem Potter! – mordult fel Piton. – Már megint feladtad!
– Igen?! – vágott vissza azonnal Harry. – Dobd ide a pálcám, és mindjárt
megmutatom, mit adtam fel!
– Nem érted hogy képes vagy rá?! Ennél mindenképpen többre!
Harry dühbe gurult.
– A francokat! Te figyelj rám! – Ám mielőtt még folytathatta volna, Remus
lépett közéjük, és rögtön a bájitalmesterhez fordult.
– Perselus. Túl sokat kívánsz tőle
A férfi vicsorogva nézett Lupinra.
– Olyan varázsereje van, amivel hegyeket tudna megmozgatni, és amit te
még felfogni is képtelen lennél – mondta Piton a vérfarkas arcába. – Azt
hiszed nem figyeltem végig, mit csinál? Néztem, miként dönt, hogyan
tervezi meg mit tesz majd, miként párbajozik és mennyire tudja
hasznosítani mindazt amit megtanult és elmagyaráztam neki. Láttam, ahogy
te is és lenyűgözött. – Majd fogta magát, ellépett Lupin mellett, és ismét
Harryre meredve kiabálta. – Potter az egyetlen, aki nem hajlandó elhinni,
hogy csak rajta áll! Mindene meglenne hozzá, de ő neeeem… már mért
hallgatna rám, és próbálna mindent megtenni?!
A fiú szemei veszélyesen megvillantak.
– Ne merészelj ilyesmit a fejemhez vágni! Az egész rohadt életem a
harcokról szól. Sosem vehetem fel a küzdelmet eredményesen és
hosszútávon valakivel, akinek olyan hatalma van mint neked, és pálca van a
kezében! Lehetetlent te sem kívánhatsz! – kiabálta most már ő is, közel
lépve egykori tanárához.
– Nem a lehetetlent kívánom, csak amire képes vagy!
Harry dühösen megrázta a fejét, és hátat fordított a férfinek.
– Ó persze, gondolhattam volna. Tudtam, hogy inkább megfuta… –
nagyjából idáig jutott, ugyanis Harrynél elszakadt a cérna, amikor
meghallotta a férfi gúnyos hangját, amint folytatja az idegelését. Tett egy
gyors félfordulatot, és őrületesen állon vágta Pitont, megfeledkezve
mindenféle mágiáról.

382
A többiek tátott szájjal figyelték, ahogy a férfi hátrarepül. Lassan ülő
helyzetbe tornázta magát, s belenézett a rávillanó smaragdzöld szemekbe.
– Azért egy átoknak jobban örültem volna – tápászkodott fel az arcát
dörzsölgetve.
– Nem akartam megkockáztatni, hogy esetleg megöllek – felelte Harry. –
Rendesen felhúztál.
A férfi megeresztett egy torz vigyort.
– Szerinted mégis mi volt a cél?!
Harry már megértette. Piton azt akarta, hogy használja végre a teljes
mágiáját. Erre azonban gyorsan megrázta a fejét.
– Nem lehet. Ha kitör belőlem, annyira erős, hogy magam is félek tőle –
mondta komoly hangon.
– Tudnunk kell mire vagy képes – válaszolt a férfi is sokkal nyugodtabban.
– Már tapasztaltuk Anusha házában, emlékszel? Pedig akkor még fele
ennyire sem bírtam el és ismertem a bennem lévő mágiát.
– Pont ezért akartam elérni, hogy végre használd. Már jóval többre vagy
képes – ismételte magát a bájitalmester.
Harry hallgatott egy ideig, majd felnézett a férfi arcába.
– Téged ez nem rémít?
Piton felnevetett.
– Egyáltalán nem. Én reményt látok benne.
– Reményt – ízlelgette a szót Harry. – Azt hiszem a többiek is ezt látják
bennem.
– Miért – vonta fel a szemöldökét Piton, – te talán nem? Meg sem fordult a
fejedben, hogy ezzel jóval nagyobb esélyed nyílt a győzelemre?
– Nem ez az, ami különösen lényeges – pillantott félre egy másodpercre
Harry.
A bájitalmester végre leengedte a kezét, felhagyva az álla és arca
dörzsölgetésével, s gúnyosan elmosolyodott.
– Ez kitérő válasz.
– Örülök, hogy észrevetted – válaszolt a fiú, hasonlóan cinikusan.
Piton nem reagált rá. Belátta, hogy egyelőre nem juthat többre Harryvel
kapcsolatban. Sötét tekintete végigvillant a jelenlévőkön, s csak most fogta
fel igazán, hogy hányan is követték nyomon az iménti beszélgetésüket és az
előtte folytatott edzést. Ahogy oldalra pillantott, látta, hogy Harry is kissé
zavartan tapasztalja a nézőközönség jelenlétét. Fawkes, aki eddig az

383
ablakpárkányon ücsörgött, és okos szemeivel figyelte az eseményeket, most
felszárnyalt, és körbereppent a termen, elégedetten énekelve csodálatos
dalainak egyikét. Az ikrek végre megunták a szótlanságot, és feloldva a
némító bűbájt, máris ecsetelni kezdték milyen óriási is volt az imént látott
gyakorlat.
– Nem vagy semmi Harry! – vigyorgott George.
Az említett megrázta a fejét.
– Végig hátrányban voltam. A pálca nélküli varázslat módszerével nem
lehet értékelhető eredményt elérni egy párbaj során.
Most már többen beszálltak a társalgásba.
– Ne egy Perselus kaliberű varázslóból indulj ki – szólalt meg Remus is.
Harry azonban erre is rögtön rávágta szarkasztikus válaszát.
– Nem, mindig egy Voldemort kaliberű varázslóból indulok ki.
– Márpedig Lupinnak igaza van – reccsent közbe Mordon. – Lehet, hogy
Voldemorttal szemben még kevés lenne, de a halálfalóit igencsak
meglepnéd vele. Mind tudjuk, hogy Piton közülük is a legerősebb, és te
most vele harcoltál.
A bájitalmester némán figyelte az érveket és ellenérveket, s nem igazán állt
szándékában belefolyni a beszélgetésbe. Úgy vélte, ő maga már mindent
elmondott.
– Emellett valóban nem utolsó dolog, ha lepattannak egyes átkok a
kezedről, ha megfelelően koncentrálsz – lépett most közelebb Hermione is.
– Perselusnak sok mindenben igaza volt, Harry. Hibáztatod magad a
bekövetkező halálesetekért, éppen ezért nehezen lépsz túl az ilyen
eseményeken, ami csak növeli benned a félelmet és bizonytalanságot –
mondta ismét Remus. – A rend vezetésétől is emiatt ódzkodtál, holott biztos
vagyok benne, hogy te magad is tisztában voltál vele, hogy senki sem
alkalmasabb nálad.
Harry már nyitotta a száját, alighanem hogy ellenkezhessen, ám mielőtt
sikerrel járt volna, Mr. Weasley hangja csendült.
– Tudtunk a DS-ről is annak idején – persze már csak a lebukásotok után,
különben bajban lettek volna az én drága gyerekeim – nézett végig fiain és
egy szem lányán.
– Ugyan már apa – legyintett Fred. – Te is azt akartad, hogy meg tudjuk
védeni magunkat.

384
– Még Dumbledore professzor is elég sokat mesélt róla, Rend gyűlés
alkalmával is – folytatta Arthur egy barátságosan szigorú pillantást vetve
fiára, majd ismét Harryhez intézte szavait. – Akkor is nagyon ügyes voltál,
majd később kviddics kapitányként is megálltad a helyed. Bármennyire is
tiltakozz ellene, te jó vezető vagy, van hozzá érzéked. De természetesen ez
semmit sem változtat azon, amit már korábban is mondtunk – mosolyodott
el. – Amennyiben segítségre vagy tanácsra van szükséged, bármikor
fordulhatsz hozzánk.
Harry beletörődően sóhajtott, s úgy döntött, semmi értelme tovább
folytatnia ezt a parttalan érvelést és ellenkezést. Mindenki meg van róla
győződve, hogy ő a legmegfelelőbb erre a posztra, s az, hogy ez mennyire
elbizonytalanítja, és félelemmel tölti el, inkább maradjon a maga gondja.
Ritkán beszélt az érzéseiről, és egyébként is, most már édes mindegy. Ezek
az emberek itt mind a végtelenségig bíznak és hisznek benne. Ő pedig
ennek megfelelően fog viselkedni, és bármi is jöjjön megoldja majd.
– Háború van, ami mindig is arról fog szólni, hogy mindkét fél embereket
veszít, akármilyen jó döntést is hozzanak a vezetők. Mindig lesznek
kivédhetetlen körülmények – szólalt meg csendesen Hermione, mire Harry
ránézett, és kedvesen elmosolyodott.
– Akkor irány a konyha! – szólalt meg elfordítva tekintetét a
visszamosolygó lányról. – Kíváncsi vagyok milyen hírekkel érkeztetek –
nézett a Rend tagokra.
Fawkes trillázva reppent ki az ajtón gazdája előtt, aki elbűvölve szemlélte a
madár kecses szárnycsapásait.
A továbbiakban kicsit feszült volt a hangulat Piton és Harry között.
Hermione egész este figyelte a férfit, és látta, hogy annak tekintete
egyvalakin különösen gyakran megpihen. Hosszan és áthatóan nézte Harryt,
gondolataiba mélyedve, ám arcáról lehetetlen lett volna bármit is leolvasni.
Amikor pedig a fiú is viszonozta volna a pillantását, legtöbbször inkább
gyorsan másfelé nézett.
Harry érezte, hogy Piton figyeli, mégpedig olyan intenzitással, ami néha
már idegesítette, de nem akart most rákérdezni. Abban viszont biztos volt,
hogy a férfi valami újabb edzésterven töri a fejét, vagy talán már a pálca
megoldása lebeg a szeme előtt, aminek nem is olyan távoli elérhetősége
máris előtérbe kerülhet, hála a bíztató híreknek Hollóháti örökösének

385
felkutatásáról. Kingsley megnyugtató basszusa azt ígérte, hogy már nem
járnak messze a nő kilétének és hollétének ügyében.

30. fejezet - Érzelmek és ígéretes kérések

Perselus Piton nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy bármilyen
eszközzel is, de fényt derít rá mekkora erővel is kell számolnia Harryvel
kapcsolatban. És a fiúnak be kellett vallania, hogy nagyon jó úton haladt a
felé, hogy ezt meg is tapasztalja, bár abban már kevésbé volt biztos, hogy
ez mennyire fog tetszeni a bájitalmesternek. Piton állandóan kioktatta,
idegesítette, gúnyolta, vagy éppen leckéztette egyes varázslatokkal.
Harry egyre kevésbé bírta türtőztetni magát, és a nézőként összegyűlt
barátai és rendtagok olykor már félve néztek össze a fiú arckifejezése, vagy
megvillanó szemei láttán. Ha Harry előzőleg nem pont az önuralom
megtartására fektetett volna hangsúlyt, és az okklumencia tanulásra, akkor
már rég dühöngene, és romokban lenne a szoba. Most viszont csak azért is
igyekezett visszafogni magát. Tudta, hogy Piton azt akarja, hogy törjön ki
belőle a mágia. Hogy láthassa, amint átadja magát neki, és igazán
kihasználja valamennyi rezdülését.
Sokat fejlődött az edzéseik alkalmával, de továbbra sem volt képes
felülkerekedni Pitonon, aki gúnyolódva, erősen, határozottan támadta
pálcájával. Azt azonban Harrynek is be kellett vallania, hogy neki sem
lenne teljesen ellenére, ha tudná hányadán áll. Biztonságérzetet nyújtana, ha
érezné, hogy képes uralkodni az erején, és hogy az az erő elegendő lehet
Voldemort ellen. Ugyanakkor félt is tőle. Mi van, ha enged neki, és
elragadja? Mi van, ha kevésnek bizonyul, és nem hogy reményt adna,
hanem elbizonytalanítja? Mi van, ha a barátai ezt látva ugyan úgy félnek
majd tőle, mint a minisztériumban, ahol éppen csak, hogy megmutatkozott
ez az erő?
Így nem lépett. Továbbra is tűrt, jobban mondva azon igyekezett, de Piton
mindig is jól értett ahhoz, hogyan hozza ki a sodrából, és olykor vészesen
közel került hozzá, hogy elveszítse az önuralmát.
– Nem akarok neked csalódást okozni, Piton, de eddig csak akkor
mutatkozott meg a bennem lévő mágia kezdetleges valójában, amikor
veszélyben voltak a számomra fontos emberek, vagy mikor nekünk

386
magunknak sem volt választásunk, mint Voldemort várható
felbukkanásakor.
A férfi erre felvonta a szemöldökét. Ebben volt valami. Hiszen az erejét,
amit maga a Nagyúr sem ismer, állítólag a szeretet adja. Mikor nem pusztán
magát, hanem a barátait kell védenie, Harry lényegesen nagyobb
eltökéltséggel és határozottsággal lépett fel.
– Ám legyen! – morogta a bájitalmester, azzal hirtelen a nem messze
ücsörgő Ronék felé fordult, és még mielőtt azok felfogták volna mi vár
rájuk, máris legalább három fénycsóva tartott feléjük.
A velük szemben ülő rendtagok közül többen felkiáltottak, míg Harry
érezte, hogy végkép betelt a pohár. Nem létezik, hogy Piton ennyire
gátlástalanul akarja elérni a célját! Sebesen előre lendült, és már intett is,
hogy elterelő bűbájt küldjön a fénycsóvák felé. Megidézett egy pajzsot
barátai köré, hogy még véletlenül se ismétlődhessen meg ez a helyzet, majd
gondolkodás nélkül, nem magához hívta, hanem szinte rántotta a pálcáját
Piton zsebéből, és egy iszonyúan erős ellenátkot indított felé. Ezzel egy
időben, a hihetetlen varázserő kitört a sugárzó zöld szempárból, mire a
bájitalmester mintha még a száját is eltátotta volna. Nem pusztán a suhanó
átokcsóva, hanem valamely erőteljes és félelmetes mágia hullám is mind
közelebb ért hozzá. A szobában lévők felugrottak, s ki Harryre, ki Pitonra
meredve várta mi történik. Ekkor azonban a fiú agyában felvillant egy józan
gondolat, hogy nem teheti ki a bájitalmestert ezek hatásainak, ahogy azt
sem hagyhatja, hogy tovább áramoljon a mágia sejtjein és bőrén keresztül.
Egy pillanatra megrázta a fejét, majd azzal a biztos tudattal, hogy képes rá,
a megannyi védelmi varázslat ellenére intett a pálcájával, s némi
koncentrálással sikerült hoppanálnia.
Közvetlen Piton elé érkezett, s kirobbanó lendülettel törte meg és hárította
az éppen általa útjára engedett átkokat és mágiát. Mindez olyan gyorsan
zajlott le, hogy többen fel sem fogták, hogy egyáltalán minek voltak tanúi,
és hogyan történt is pontosan a dolog.
Harry érezte, hogy ha nem cselekszik időben, nem csupán a most éppen
meredten őt figyelő bájitalmesternek eshetett volna baja. Nem engedte el
igazán magát, de ez is elég lett volna ahhoz, hogy barátait ugyan olyan
hatásban érje az általa kibocsátott energia, mint Pitont, ahogyan az Anusha
házában is történt. Ez pedig nem tetszett neki. Nagyon nem. Meg kell

387
tanulnia kizárólag a pálcáján keresztül előhívni és irányítani ezt a
mérhetetlen erőt, különben többet árthat, mint segíthet.
– Remélem, megkaptad, amit akartál – fordult szembe hirtelen a háta
mögött álló Pitonnal. – Mégis mi a francot képzeltél?!
A férfi sötét szemei az arcát vizsgálták, de egyelőre nem szólt. Bizonyára ő
is tisztában volt vele, hogy ez messze volt még attól, hogy igazán láthassa
Harry mire képes, ha fenyegetve érzi szeretteit.
Az elsőként felocsúdó Remus – aki idáig Tonksot nyugtatgatta, a felesége
ugyanis előrehaladott terhességében már kicsit rosszabbul tűrte az
izgalmakat – most kedvese kezét szorongatva komolyan szólalt meg.
– Ahogy én elnézem, mindkettőtök varázslatának az eredménye ugyan az
lett volna. Épp olyan jól tudod mint én – nézett Harryre –, hogy kevesen
olyan erősek, mint te és Perselus. Tudtad volna irányítani?
Harry idegesen a hajába túrt, ahogy lassan Lupin felé fordult.
– Még mielőtt elszabadult volna, megfékeztem. Ha nem teszem, alighanem
nem sok minden maradt volna ebben a szobában – vallotta be. – Ezért is
álltam útját annak is, ami Piton felé tartott. Aki mellesleg még mindig
magyarázattal tartozik, hogy mégis mi az isten hatalmazta fel arra, hogy így
járjon el – folytatta haragtól izzó hangon, s egy félfordulattal a
bájitalmesterre villantva most szinte villogó szemeit.
– Nagyon egyszerű okok miatt tettem. Nem vagyok hatalmas, leszármazott
és Kiválasztott. Vagyis te még a leggyengébb pillanataidban is erősebb vagy
nálam. És én szeretném tudni, hogy mennyivel. A Nagyurat már láttam
igazán dühösen, és erősen harcolni és varázsolni, és elhiheted nekem,
hihetetlen hatalom van a kezében.
– Ezzel nem mondtál újat – morogta Harry. – Nyomatékosan szeretnélek
megkérni, hogy mérlegeld, mit engedhetsz meg magadnak, és mit nem. Ha
elérte volna Ronékat az átok…
– Ne nevettesd már ki magad Potter! – szakította félbe Piton felmordulva. –
Addigra már biztos voltam benne, hogy semmibe nem kerül majd számodra
megakadályozni, hogy bajuk essen. A felét sem mutattad meg annak, amit
tudsz.
– És szerinted ez mégis normális motiváció volt?! – vágott vissza haragosan
a fiú.
– A cselekedeteidet behatárolja az erőd, az érzelmeid, és a szavak, igék,
amelyeket ismersz – felelte Piton immár nyugodtabban. – Lupin azonban

388
jól látta, és neked is igazad van. Veszélyes lett volna mindnyájunkra, ha
hagyod a mágiádat kitörni. Mostantól azt gyakoroljuk majd, hogy
biztonságosan, a pálcádon keresztül tudd hasznosítani ezeket az energiákat.
– Ugyan bocsánatot nem kért, de beismerte az igazukat. Márpedig Perselus
Pitonnál ez nagy szó. Harry pedig belátta, hogy a férfi pontosan azt
fogalmazta meg, amit ő maga is számba vett néhány perce. – Veled
kezdődött, és ér véget minden – folytatta a férfi. – Szeretném, ha végre csak
magadra fordítanál figyelmet, és minden energiáddal azon lennél, hogy
megtanuld végre irányítani a mágiádat.
– Nem temetkezhetek el. A barátaim, a családom – hangsúlyozta Weasleyék
felé nézve – épp olyan fontosak számomra, mint a győzelem. Sőt, sokkal
fontosabbak.
Piton komoly arccal felelt.
– Nincs választási lehetőséged. Vannak dolgok, amelyek fölött,
bármennyire is erőlködjünk, nincs hatalmunk, csak megtörténnek.
– Az egész életem erre példa, hiszen minden a jóslattal indult – vágta rá
Harry ingerülten.
A bájitalmester csak bólintott, de zavartalanul folytatta.
– Viszont van, amiért magunk is sokat tehetünk – utalt a gyakorlásra, és
mindarra, amit idáig véghez vittek és még mindenképpen tenniük kell.
Harry arcáról nem tűnt el a komor ingerültség.
– És tényleg állandóan ezt kéne tennem? Nem akarok folyton Voldemorttal
harcolni. Az élet több, mint örökös háború.
Piton fekete szemei még sötétebbé váltak.
– Én csak ezt a környezetet ismerem. A dolgok érzelmi részében nem tudok
tanáccsal szolgálni és különösebb szerepet vállalni. Sajnos álltam már
minkét oldalon. Te viszont a varázslóvilág számára a világosság, a világos
oldal megtestesítője vagy. Eszerint támasztanak feléd elvárásokat, eszerint
bíznak benned, és követnek majd, ha itt az idő.
Harry lehiggadt. Nem tudott volna elegendő észérvet felsorolni az ellen,
miért is nincs igaza a férfinek, mert leszámítva a szeretet fontosságának
kérdését, mindent jól látott. Pitonból sok minden sugárzott. Védekező
cinizmus, gúny, megtörhetetlen akarat, büszkeség, nyugalom, eltökéltség,
leírhatatlan belső erő. Sosem érezte még ennyire, hogy milyen nagyon is
hasonlítanak egymásra ezzel a férfivel.

389
– Egy barátért mindig érdemes harcolni! – szólalt meg ekkor Ron, egy
kicsit meg is lepve vele a szobában tartózkodókat.
Most Ginny vette át a szót, aki rámeredt Pitonra és úgy mondta.
– Hiába hangsúlyozza ki olyannyira, mi mindenre kellene képesnek lennie
Harrynek. Ő nem egy gép. Hermione esze, Ron bátorsága, Harry szíve.
Mind erősek, de így együtt alkotnak nagy csapatot.
Piton hallgatott egy ideig, majd megjegyezte.
– Tekintve az előzményeket, ezt elfogadom. De Harrynek már nincs
szüksége senkire.
– Honnan veszi? Mert magának nincs? – csattant fel Ginny. – Itt a
nyitottság a lényeg. Ha megtanul ennyire mélyen bízni valakiben, meg fog
változni. Tudja majd, hogy lesz valaki, akire számíthat.
– Nem mondanám, hogy olyan bátor vagyok, mint Harry – vette át a szót
Hermione. – Szerintem kevesen olyan bátrak, mint ő. Nyilván nem volt
olyan nehéz életem, mint neki. De azt tudom, hogy bármit megtenne
azokért, akik fontosak a számára, és ez az, ami erőssé teszi, mert emiatt a
bizalom miatt állnak annyian mellette.
Harry nem szólt, csak Pitont figyelte, aki zárkózott arccal hallgatta a két
lányt, ám sötét szemein látszott, hogy gondolataiba merült. Egy perc múlva
aztán egyenesen Harryre nézett, aki még mindig őt figyelte.
– Nem szóltam, mert Ginnyéknek igaza van, és most hogy végiggondoltad,
szerintem te is látod. Nem kérem, hogy a barátom legyél – mondta a fiú, s
az arckifejezésén látszott, hogy még kimondania is abszurd volt. – Talán te
magad főként nem szeretnél ilyet. De ha van valaki, akire igazán
számíthatsz… – hagyta függőben a mondatot.
A fekete szemek őt pásztázták.
– Talán… – szólt Piton mély hangján. – Bármilyen szürreális is legyen,
régóta megbízom benned, de amit az imént Ms Weasley és Granger
mondott…
– Ez igazán egyszerű Perselus – vette át a szót Harry. – Képes vagy
felülemelkedni mindazon, ami köztünk volt, elviselsz-e, és főként
számíthatok e rád, úgy mint te énrám? Észrevettem, hogy mikor itt vagy,
leginkább… csak velem vagy hajlandó… beszélni, s azt is, hogy… számít a
véleményem. Nem tudom, hogy… ez annak szól e, mert engem fogadtál…
– itt Piton határozottan bólintott, így Harry abbahagyta a bizonytalan
találgatást és habogást.

390
A fekete és zöld szemek elmélyedtek a másikban.
– Vállalnád? – kérdezte a férfi halkan.
Harrynek nem kellett magyarázni mire gondol, ahogy szavak sem kellettek.
Piton mindent láthatott a tekintetében. Ez amolyan néma fogadalom és
békekötés volt. Elfogadták, és megpróbálták megérteni egymást.
Mindkettejüknek szüksége volt a másikra, de kettejük közül Piton volt az,
aki egész eddigi életében egyedül volt, és mint barát, mint olyan ember, aki
mellé áll és meghallgatja nem akadt. A Rendre és Dumbledore-ra
számíthatott, de az nem ugyan az. Még ha az igazgató valamelyest mégis
betöltötte egykor halványan a barát és apa szerepét. Most viszont… Harry
értelmes volt, erős, tudta, hogy sosem törne meg, nem árulná el, és nem is
hagyná őt sem cserben, bármi történt is korábban köztük. Habár egyik
Weasley sem a hatalmas erejéről volt híres, az életük árán is hűségesek
voltak Potterhez. Ezt mért ne tehetné meg ő maga is? Már így is eleget
törlesztett abból, amit hajdanán elkövetett, a fiú pedig többször bizonyította,
hogy számíthat rá. De itt most mégsem Harryn múlt a legtöbb. Neki kell
elfogadnia és tökéletesen megbíznia egy olyan emberben, akit eddig
megvetett és gyűlölt, még ha azóta rá is jött, hogy téves ítéletek alapján.
Szép lassan rájött, hogy segíthetik egymást, és meglepően jól tudnak együtt
dolgozni. Most mikor Harryt tanította, ismét megváltozott valami. Kiállt
mellette, mikor a Rend vezetőjének választották, mert tudta, hogy képes
lesz rá, tapasztalta az edzések alkalmával.
A legnagyobb akadályt ő maga fogja jelenteni ahhoz, hogy közel engedje
Harryt. Hogy elfogadja, bízzon benne annyira, hogy megnyíljon. A fiú bár
alapjában véve ugyan olyan magányos volt, mint ő – még ha a Roxfortban
már a barátai is körülvették nem csak a gyűlölködés –, hiszen senki sem
érezhette át igazán, mi nyomja a vállát, milyen valóban ott állni a Nagyúr
előtt.
Piton ezt is tudta. A gyerekkoruk is hasonlóan rémesen telt. A természetük
is lényeges egyezéseket mutat. Nem csoda, hogy gyűlöletük is ennyire
elfajulhatott. Ahogy ő támadta Harryt, a fiú annyira védekezett, dacolt és
vágott vissza. És Piton már akkor becsülte ezt benne. A tartását, hogy nem
hagyta megalázni, megfélemlíteni magát. Bár ugyan ennyire bosszantotta is
a dolog. De legalább magának be kell vallania, jó lenne, ha nem lenne
egyedül, ha valóban számíthatna valakire. Kedvelte ezt a fiút. Látta mire
képes, látta milyen. Sokszor előfordult, hogy idegesítette az igaz, de az

391
évődéseikben már nem volt rosszindulat. Hallgattak egymásra, és
kiegészítették egymást. Most odaállt hát Harry elé, és a kezét nyújtotta, aki
egy pillanatig sem tétovázva elfogadta azt.
– Mennem kell. Ha nem bukkanok fel időről időre a halálfalók által ismert
és látogatott házamban, gyanút foghatnak – mondta búcsúzóul.
Harry komolyan bólintott, majd nyomon követte a férfi mozgását, ahogy az
elhagyta a házat, és még sokáig nézett utána, holott már régen bezáródott
mögötte az ajtó.

– Szánsz rám egy percet? – feküdt le az ágyon pihenő Harry mellé

Hermione.
Mióta Piton elment, és nem történt előrehaladás a kutatott nő ügyében, a fiú
gondolataiba merülve időzött szobájában, és próbálta átvenni magában mi
is történt mostanság. Mert újdonságból bizony volt elég. Harry felpillantott.
– Ha simogatod egy kicsit a hajamat, akár tizet is - válaszolt barátjának.
A lány nevetve egyezett bele, és az oldalán támaszkodva szórakozottan
játszadozni kezdett a fekete tincsekkel, amit már korábban észrevett Ginny
esetében, hogy megnyugtatja, jó hatással van a fiúra.
– Baj van? – kérdezte Harry.
– Ronról szeretnék beszélni.
– Hallgatlak – fordult egy kicsit jobban felé a fiú, hogy a szemébe
nézhessen.
– Szerinted… valóban számít neki, ami köztünk van? Fontos neki a
kapcsolatunk? – kérdezte Hermione bizonytalan és aggodalmas hangon.
Harry ugyan nem értette még, hogy ezt mért kérdezi, de jobbnak látta, ha
előbb gyorsan megnyugtatja.
– Biztos vagyok benne – hangsúlyozta ki – hogy fontos vagy neki, és az,
hogy veled lehet.
– Nem tudom – sóhajtott Hermione. – Nehéz bármit is kihámozni belőle.
– Tudod, hogy Ron nem igazán a szavak embere ezen a téren – mondta
Harry gyorsan. – Te igényled, hogy beszélgessetek erről is, de őt ez zavarba
hozza, bármennyire is szeressen. Komoly, érett kapcsolatot vársz tőle, de ha
engem kérdezel, ő csak az első gyereketek után lesz kellően felelősségteljes
– mondta huncut mosollyal.
Hermione is elmosolyodott egy pillanatra.
– Alighanem.

392
– Szereted őt? – kérdezte Harry.
– Igen, szeretem.
– Akkor nincs az égvilágon semmi baj.
– Csak mostanában olyan furcsán viselkedik. Nem is tudom, néha mintha
titkolna valamit – folytatta Hermione aggályai felsorolását.
Hát ez nem is csoda – gondolta magában Harry. Hiszen elég nagy dologra
készülünk.
– Ne hamarkodj el semmit – mondta végül hangosan. – Várd meg, mit hoz
ki a dologból. Abban ugyanis tökéletesen biztos vagyok, hogy sosem csalna
meg, mert bár régen Lavenderrel nem mert szakítani, miután ráunt, veled
sosem tenné meg, hogy hazudik neked. Hermione, tíz éve ismerjük
egymást. Minden szempontból fontos vagy neki.
Hermione elgondolkodott egy darabig, majd úgy tűnt megnyugodott, s
hálásan elmosolyodott.
– Kösz bátyus. Megfogadom a tanácsod. – Harry nem túl feltűnően
fellélegzett. – Azt hiszem, tökéletesen betöltöd a testvér szerepét –
mosolygott a fiúra Hermione.
– Ahogy te is az én részemre. Sokat köszönhetek neked – simogatta meg
Harry a göndör tincseket.
– És te hogy állsz? – vetette hátra magát Hermione a puha matracon.
– Egyelőre várok. Az utóbbi időben rengeteg jelentést hallgattam meg.
Liam Grant meglehetősen jól végzi a feladatát. Sok Voldemortot támogató
mágust fogtak el, főként a hivatalok környékén. Kingsleyék két napja részt
vettek egy rajtaütésen. Találtak különösen erős mérgeket, s pár fiolát, amik
bármily meglepő, de vért tartalmaztak.
– Vért? – gondolkodott el Hermione. – Ugye ezzel nem azt akarod
mondani, hogy már a vámpírokat is megnyerte?!
– Meglehetősen sok sötét varázslatra lehet vért használni, így nem vontunk
le messzemenő következtetéseket. Hestia szerint a vámpírok többnyire csak
saját berkeiken belül mozognak. Vezetőik vannak a legidősebbek közül, és
csak őket fogadják el, nekik engedelmeskednek. Ritkán avatkoznak a
varázslók ügyeibe, ellentétben a muglikkal, akiket néha megtámadnak.
Viszont ha Voldemort tud nekik ajánlani valamit, ami eléggé érdekli őket…
– sóhajtott Harry. – Nem tudom.
– Ha mégis mellé álltak páran, félelmetes ellenfelek lesznek. Főleg a
varázslókból lett vámpírok.

393
– Egyetértek – felelte Harry. – De mivel semmi konkrétum nem bizonyítja,
hogy így lenne. Ezen egyelőre nem aggódom. Azon viszont sokkal jobban,
hogy időben a nyomára bukkanjunk a Hollóháti lánynak.
Hermione hirtelen felült, és törökülésbe húzva a lábát nézett le a fiúra.
– Szerintem rád férne egy kis lazítás Harry – mondta, majd elvigyorodott. –
Holnap péntek. Fogd azt a gyűrűt, és tűnjetek el!
Barátja felnézett, majd egy nagyobb lendületet véve kiült az ágy szélére.
– Jól van – bólintott. – Nem idegesítem magam a várakozással sem
Pitonnal. Őt úgyis elhívja most a drágalátos Nagyura. Ezen a hétvégén
lelépünk Ginnyvel.
– Nagyszerű – lelkendezett Hermione, amit a fiú azonnal megmosolygott,
mert barátnője legalább úgy viselkedett, mintha csak az ő kezét készülne
megkérni.

Harry másnap meg is beszélte Ronnal a dolgot, felajánlva, hogy hasonlóan

menjenek el kettesben valamerre. Említette is neki az egyik barátságos kis
házat egy hegy lábánál lévő kis faluban. Harry az örökölt vagyona egy
részéből vásárolt pár házat a Rend számára, Anglia elszórt területein, hogy
ha bármikor szükségük lenne menedékre, vagy sérültek ellátására,
védelmére, minél több helyre fordulhassanak.
– Ez remek lenne. De egy kicsit elő kéne készítenem a terepet –
morfondírozott Ron.
Harry összeráncolta a szemöldökét.
– Hát… elküldhetnélek, mintha valamit el kellene intézned a Rend számára.
Gondolom egy délelőtt elegendő. Addig várhatunk Ginnyvel, majd
megkérem Hermionét, hogy szerezzen be nekem valamit abból a házból.
Így rendesen meglepheted.
Ron elégedetten elvigyorodott, és megölelgette barátját.
– Te vagy az én emberem!
Miután Ron lelépett, sok sikert kívánva egymásnak Harryvel, a fiú
leballagott a konyhába a lányokhoz. Valamennyien a főzéssel voltak
elfoglalva. Mrs. Weasley, Ginny, Hermione és Emily ügyesen végezték
feladatukat, míg Tonksot inkább csak biztonságosan leültették az asztalhoz,
mondván, úgyis nagy már a pocakja, nem kell körülöttük forgolódnia.
Harry ezt megmosolyogta, hiszen jól tudta, hogy leginkább a nő

394
ügyetlensége miatt mellőzték a segítségét. Beljebb sétált hát a tűzhely
melletti falnak dőlve.
– Ginny készülj! Eltöltünk kettesben egy csodálatos hétvégét az egyik
házamban – adta ki vidáman az ukázt, mire mind felnéztek rá.
– Komolyan mondod? – kérdezte szerelme.
Harry bosszankodva felvonta a szemöldökét.
– Mégis mikor szoktam hazudni neked?! Délután indulunk!
A lány azonnal fellelkesült, és már sietett is az ajtó felé.
– Átöltözöm – magyarázta Ginny távozása okát.
– Segítek – ment utána Harry egy ideig, mire kedvese hátranézett, s
összenevettek.
A fiú az ajtóból visszafordult, és indult, hogy elvégezze a dolgát. Ginny
pedig felszaladt az emeletre, hogy összeszedjen pár dolgot, amit magukkal
visznek.
– Ez remek ötlet volt tőled Harry drágám! – mosolygott rá Mrs. Weasley. –
Mindkettőtöknek jót fog tenni.
– Én is így gondoltam – bólintott a fiú vidáman, majd rákacsintott
barátnőjére.
Most Harryn volt a sor, hogy elintézze Ronnak a terepet Hermionéval.
– Öhm, Hermione! Lenne egy kérésem, és szeretném, ha valamit megtennél
nek…
– Harry! – emelte fel a kezét a lány. – Azt kérsz, amit akarsz. Neked bármit
megteszek.
A fiú erre kicsit zavartan, kicsit hálásan elmosolyodott.
– Csupán arról lenne szó, hogy örülnék, ha még ma estig elhoznál egy
bájital hozzávalót a Stonewood melletti házunkból. Mivel a hortens fű csak
ott terem, jövő héten pedig feltétlen szükségem lenne rá. Két napig
száradnia kell – magyarázta Harry, és örült, hogy ebből csupán annyi a
füllentés, hogy hétfőn használná a növényt.
– Persze, ez a legkevesebb – egyezett bele rögtön Hermione.
– Köszönöm – ölelte meg Harry, majd még mindig a derekánál tartva
megjegyezte.
– Mire visszatérünk, remélhetőleg már vőlegény leszek.
– Ó! – nézett rá Tonks és Mrs. Weasley is.
– Hát ezért viszed el – folytatta Molly gyanúsan csillogó szemekkel.

395
Harry csak mosolyogva bólintott, Emily pedig nagy kék szemeivel
nyugodtan méregette a társaságot, s fogadott apukája iménti megjegyzésére
csak mosolygott, hiszen ha valaki, hát ő jól láthatta, hogy mit éreznek
egymás iránt Ginnyvel. Aztán egy pillanatra elgondolkozott, majd fogta
magát, egyszer csak odaállt Harry elé, komoly tekintettel – és talán egy
kicsit mintha zavarban is –, hogy tanácsot kérjen tőle.
– Mondd meg, hogy szerezzek meg egy fiút! – kérte halkan.
A felnőttek döbbenten tekintettek rá, míg ő csak a zöld szemekbe meredt
kitartóan.
– Nyolc éves vagy! – nyomta meg a kislány korát a csodálkozó Harry.
Mi történt, mindenkire mostanában tört rá a párkapcsolati láz? Már csak az
hiányzik, hogy Piton is randizni kezdjen. Akkor aztán itt lenne a világ vége
– mosolyodott el magában
– Igen. Na és, ez nem igazán számít! – legyintett Emily. – Tehát?
– Mindig a szívedből beszélj – vont vállat Harry, miközben azon
gondolkodott, ki lehet a szerencsés kiválasztott.
– Oké. Most kimegyek azon az ajtón – mutatott a háta mögé a gyerek – és
újra bejövök.
Addigra találj ki valami használhatót. Harry fejcsóválva nézett a távolodó
kislány után. Majd elnevette magát, és visszahívta.
– Kicsim, figyelj rám. Ha őszinte vagy és igazat mondasz, az nagyon jó,
mert mások megbíznak benned, és neked adják amijük van. A barátságukat.
A szerelem is éppen így működik. Egyik sem jön könnyen.
Emily elgondolkodott, majd Harryhez sétált, és nyújtotta a kezeit, amiből a
fiú rögtön tudta, hogy azt szeretné, ha felvenné. Könnyedén az ölébe kapta
a törékeny kislányt, aki hozzásimult, s most megint megszólalt.
– Veled is így volt? – nézett a smaragdokba.
– Bizony így. Csak én mellette még ostoba is voltam. Nagyon későn vettem
észre, hogy Ginny mit érez, és hogy én mit szeretnék. Viselkedj őszintén,
csakis saját magadat add, ne akarj szerepet játszani, és a tetteiddel próbáld
érzékeltetni, hogy mit is jelent neked.
– És hidd el, ez annak éppen elegendő lesz, aki észreveszi és értékeli
mindezt, mert teljes szívéből szeret – csendült közéjük Ginny hangja, aki
már egy ideje az ajtóból figyelte őket.
Harry felé fordult, és elmosolyodott, majd Emily kék szemeibe nézve
elnevette magát.

396
– Látod, nálam bejött!

Harry bizonytalan volt milyen körülmények között is adja át a gyűrűt

Ginnynek. Természetesen magáról tudta, hogy nehezen beszél az érzésiről,
így magasröptű szerelmi vallomással nem készült. Valószínűleg nem róla
fogják mintázni a romantikus hős szerelmes szerepét egy muglik által
kedvelt filmekben. Annyival viszont tartozott Ginnynek – még ha tudta is,
hogy ő sem az a tipikus esküvőről és megható jelentekről álmodó lány,
sokkal inkább az ikrek komiszságát és vidámságát örökölte –, hogy
őszintén, nyíltan, és a gondolatait tudtára hozva tegye meg ezt a lépést.
Éppen az érzelmei és Ginny természetességéből fakadó egyszerűség
kedvéért döntött úgy, hogy miközben egész nap remekül érezték magukat, a
legtökéletesebb pillanat előhozni a témát, a szokásos délutáni
beszélgetéseik és üldögélésük alkalma a kandalló előtt.
Kicsit kárörvendően gondolt rá, Ronnak mennyivel nehezebb dolga lesz
ebből a szempontból Hermionéval. Barátnője ugyanis lényegesen
komolyabb az érzelmi elvárások területén, mint Ginny. Nem hiába
veszekednek folyton Ron érzéketlenségén.
Ginny is beszélt az iránta való szerelméről, főleg ha féltette, de nem várta,
hogy Harry állandó vallomásokkal bombázza. Látta a lányon, hogy ha azt
az egyelten szót kimondta, hogy szereti, máris olyan örömmel csillogott a
szeme, mintha legalábbis egy méteres hosszúságú szerelmi költeményt
szavalt volna el neki. A tettei, az odafigyelése, az óvása, a kedves mosolya
mind elegendőek voltak a számára. Hermione más volt. Ő szerette pontosan
tisztázni és megbeszélni miként állnak. Mint egy igazi, logikára alapuló
tudós ember. Ron morgott is emiatt éppen eleget, hiszen ha Harry nem volt
ilyen téren a szavak embere, hát barátja még kevésbé remekelt.
Na persze egészen más okból. Harry félt kimondani, hangoztatni szeretetét,
mert az legtöbbször tragédiába fulladt. Ron viszont egyszerűen
kényelmetlennek tartotta, képtelen volt összeszedni a gondolatait, és egy
tökéletesen Weasley féle elpirulás nélkül kimondani.
Na de most itt volt az alkalom és a lehetőség, és Harry nem volt az a
megfutamodós fajta.
– Ginny. Most egy meglehetősen fontos dolgot szeretnék veled
megbeszélni, így maradj nyugton a seggeden – nyomta le a fotelba a

397
vidáman tevékenykedő lányt, aki nem utolsósorban őt ingerelte és csikizte
percek óta –, és figyelj rám!
Ginny nevetve vetette hátra magát a kényelmes ülőalkalmatosságban, majd
felnézett szerelme arcába, és azonnal leolvadt arcáról a mosoly.
– Ugye nincs baj? – kérdezte.
– Nincs. De azt hiszem, jó lenne, ha egy kicsit komolyabban figyelnél rám
– felelte Harry nyugodtan.
– Persze – bólintott a lány azonnal, s kicsit előrébb dőlt ültében.
– Nos, ha ma már Emily is a fiúkról kérdezett, én is a kapcsolatunkról
szeretnék veled beszélni – azzal Harry fogta magát, leguggolt, majd a lány
combját fogva letérdelt elé, hogy egy magasságban legyenek, mégsem túl
messze, mint ha a szemben lévő fotelba ült volna le. Ennél nagyobb
közelségre volt szüksége.
– Jaj, én azt hittem minden rendben – szólalt meg Ginny halkan és kissé
félve.
Harry elmosolyodott.
– Várj, még mielőtt félreértenél. Persze tisztában vagyok vele, hogy ezt a
lépést aligha vártad volna tőlem, de úgy érzem, itt az ideje, és fontos hogy
tudd továbbra is számíthatsz rám.
Ginny szemeinek meleg, kedves fényei elmélyültek, s nézték az előtte lévő
fiú tekintetének átható zöldjét. Harry egyik kezét még mindig a lábán
nyugtatta, a másikkal azonban megfogta Ginny balját, összefűzte az
ujjaikat, s az így egyé vált kezüket a másik mellé vonta.
– Ez egy ígértet Ginny. Egy lehetőség, hogy az átkozott háború után, ha
túléltem, ily módon is folytatódhat az életünk. Tudod, Ronnal együtt
találtuk ki, és Hermione is segített – vált szélesebbé Harry mosolya, főleg,
mikor a Ginny arcán elömlő kifejezés egyértelművé tette, hogy
bármennyire is nem merte idáig hinni, szerelme bizony pontosan arra
készül, amire gondol.
Harry szabad kezével intett egy aprót, mire egy kék bársony dobozka jelent
meg benne. Kipattintotta a fedelét, és figyelte hogyan reagál Ginny az
ékszerre. A lány meglátta a legszebb gyűrűt, amit csak kedvese neki
szánhatott. Harry látva az arckifejezését, odanyújtotta neki a dobozkát.
Ekkor Ginny már képtelen volt érzelmeinek parancsolni. Szemeiből
kicsordult az első, boldog könnycsepp, amit még követett néhány,
miközben némán figyelte a gyűrűt, majd ismét Harryre nézett. Vett egy

398
mély lélegzetet, aztán se szó se beszéd szorosan a kezébe zárta az ékszeres
dobozt, átkulcsolta Harry nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta.
– Szeretlek Harry – suttogta a csókok között. – Annyira szeretlek…
Harry egy kicsit visszahúzódott.
– Én is szeretlek – válaszolta, és gyengéden megcsókolta, majd miután az
ölelés nem enyhült nevetve megszólalt. – Megfojtasz édesem!
Ginny elengedte, és rendesen visszaült a fotel szélére. Harry mélyen a
szemébe nézett, és folytatta.
– Egyszer majd az az ember leszek, akivel bátran összekötheted az életed.
Aki megadhatja mindazt, amit megérdemelsz. A biztonságot, a nyugalmat,
és a szerelmet. Mire ez sikerül, Voldemort halott lesz, és a halálfalói közül
egyik sem kerülhet olyan helyzetbe, hogy még egyszer szétrombolják az
emberek életét. Ha akkor még mindig úgy gondolod, hogy szeretsz annyira,
hogy velem éld le az életed, akkor fogadd el ezt a gyűrűt. És… – itt
kedvesen, kisfiúsan elmosolyodott – válaszolj a kérdésemre. Leszel a
feleségem?
Ginny csak nézett rá, majd hirtelen előrelendült, csaknem felborítva ezzel
Harryt. Lecsúszott elé, a legkevésbé sem érdekelve, hogy így egész
szorosan hozzá kellett tapadnia a fiúhoz, máskülönben eldőltek volna.
Nevetve, sírva ölelte, szorította magához Harryt.
– Bármikor Harry. Bármikor – mondta rekedtesen, majd miután a fiú is
átkarolta, és arcát Ginny hajába temette, csak egyetlen szót ismételgetett, ki
tudja mennyi ideig. – Igen, igen, igen, igen… – Ginny mindenről
elfeledkezve játszadozott kedvese hajával, s boldog sóhajjal temette az
ujjait Harry ébenfekete tincseibe.
– Mondtam mostanában, hogy szeretlek? – kérdezte erre a fiú halkan
kuncogva.
– Talán egy fél perccel ezelőtt – nevetett Ginny.
– Túl rég volt – állapította meg Harry kicsit elpirulva, és ismét megcsókolta
kedvesét. Ezúttal azonban már egyikük sem tűnt úgy, mintha abba akarná
hagyni.
A délután még mindig egymás karjaiban találta őket, ahogy kényelmesen az
ágyban fekve beszélgettek.
– Első pillanattól fogva, ahogy megláttalak, hatással voltál rám – mondta
Ginny boldogan nézegetve az ujján lévő gyönyörű, és finom megmunkálású
gyűrűt, majd felnézett szerelme arcába. – Persze tíz évesen még nem

399
beszélhettem szerelemről, de mikor a pályaudvaron a szemedbe néztem,
már tudtam, hogy végem van. Igyekeztem ellenállni az illatodnak és az
észbontó tekintetednek, a hangodnak, miután rájöttem, hogy bármit tegyek
is, te nem fogsz észrevenni. Akkoriban Chóba voltál beleesve – mondta
Ginny, s a hollóhátas lány említésére még most is kissé keserűvé vált a
hangja.
Mindig úgy gondolta, hogy az a liba egy pillanatra sem érdemelte meg
Harry odafigyelését. Míg ő tiszta szívéből szerette a fiút, vigyázni akart rá,
megóvni, reményt és szeretetet, szerelmet adni neki, Cho csak hisztizett.
Szerencsére azonban Harryt Marietta árulása után már egyáltalán nem
érdekelte a lány. Gyorsan rájött, hogy teljesen felesleges volt egyáltalán
belekezdenie is egy ilyen kapcsolatba.
– Különösen jóképű voltál – sóhajtotta álmodozó tekintettel, amikor a
hatodik évük eseményeihez ért gondolatban.
Harry elmosolyodott.
– Te pedig átkozottul gyönyörű – biztosította róla kedvesét. –
Természetesnek veszem a szerelmemet, és örülök, hogy téged érint. Nem
hiszem, hogy amit érzek fokozható – mondta egyszerűen, nem tudva jobban
megfogalmazni mit is jelent számára Ginny.
A lánynak azonban ez éppen elegendő volt, s kissé felhúzódzkodva vonta
közelebb magához Harryt, miközben kezeivel arcát fogta közre.
– Eltökéltem, hogy minden álmodat valóra váltom.
– Abban biztos vagyok – nézte Harry elbűvölve az előtte lévő lányt.
– Remélem mostanra alaposan kipihented magad a kalandjaid után Harry
Potter, mert ma éjszaka egyetlen percet sem fogsz aludni – mondta Ginny
megvillanó szemekkel, és olyan sokat ígérő arckifejezéssel, hogy a fiú egy
pillanatra levegőt is elfelejtett venni.
– Eddig tetszik a program – vigyorodott el Harry, majd előredőlt, és
gyengéden, szenvedélyesen megcsókolta kedvesét.

31. fejezet - Morgana

Hát, Harry azt valóban nem mondhatta el magáról, hogy Ginny nagyon
hagyta volna unatkozni. A lánykérés utáni időszakot végig az ágyban

400
töltötték, rövid megszakításokkal. Na nem mintha ezért egy pillanatra is
eszébe jutott volna panaszkodni.
Sokszor rajtakapta Ginnyt, amint az ujján lévő gyűrűt nézegeti, és ilyenkor
képtelen volt megállni, hogy el ne mosolyodjon. Boldog volt, hiszen Ginny
várni fog rá, örült, mert lesz célja a Voldemort utáni életének, és mert
láthatta, mennyire tetszik a lánynak az általa választott ékszer, és végül
elégedett volt, mert MINDENT megkapott tőle, amit csak remélt.
Pitonnak egyvalamiben igaza volt. Ha akarja azt az életet Ginnyvel, amit a
lánynak ígért, akkor azért tennie kell. Komolyan, minden erejével és
kizárólag a felkészülésre összpontosítva. Tudta, hogy a férfi ebben nagy
segítségére lehet, és abban is biztos volt, hogy Kingsley, Remus és Alastor
is újult erővel esnének neki, ha megkérné őket. A barátai, szerettei adnak
neki erőt, de nem félhet folyton, hogy bajuk esik, amikor valóban mindent
bevetve edzenie kéne. Éppen ezért talán az lenne a legjobb megoldás, ha
egy időre Pitonra bízná magát, és elmennének egy biztonságos helyre
gyakorolni és tanulni.
Bizonyára a férfit is érdekelné a Dumbledore után fennmaradt könyvek
tartalma, melyeket ráhagyott, s ő maga is eldöntötte már régen, hogy amit
abból megtanulhat, azt mind meg fogja tenni és próbálni. Ami csak a
hasznára lehet, az Voldemort ellen is csak előnyt jelent, márpedig az
egykori igazgató kötetei mind-mind a mágia magasiskolájával vannak tele.
Piton pedig, aki bármilyen újdonságra és hatalmat jelentő tudásra kapható,
nyílván hasznos és erős partner lesz a törekvéseiben.
Míg mindezt végiggondolta, szórakozottan simogatta a mellkasán pihenő
lány hosszú, mélyvörös tincseit és karját, abban a biztos tudatban, hogy
Ginny nem fog rajongani az ötletéért. De megérti majd, és remélhetőleg
csak egy kicsit lesz dühös.
Mindenekelőtt viszont elsődleges cél Hollóhát örökösének megtalálása.
Addig esze ágában sincs elhagyni a Grimmauld teret, amíg folyamatos
jelentésekkel érkeznek Kingsleyék a kutatással kapcsolatban. Kell nekik az
a nő, és főként Voldemort ellenében. Márpedig ő ott akart lenni, amikor
rátalálnak, hátha már csak komoly bajból sikerül kimenteniük. Ha pedig
elmagyaráznak neki mindent, és beleegyezik, akár magukkal is vihetik majd
Pitonnal, s egyúttal a pálca varázslatát is elvégezhetik. Ebben pedig majd
természetesen Hermione segítségére is szükségük lehet. Azonban barátait

401
sem szívesen hagyta volna csak úgy magukra. Bár náluk szerencsére
működik az Aidera, így szükség esetén pillanatok alatt mellettük teremhet.
Emellett azt is figyelembe kellett vennie, hogy kötelezettségei miatt sem
hagyhatja el huzamosabb ideig a főhadiszállást, vagy legalábbis időről-
időre vissza kell látogatnia – még ha Fawkes által el is érhetik őt fontos
ügyekben – de mégiscsak ő a Rend vezetője, és nem hagyhatja függőben az
ügyeket, ahogy a segítséget sem tagadhatja meg semelyik Rendtagtól sem.
A vezetés felelősséggel jár, és ezt nem feledheti.
– Min elmélkedsz, kedvesem? – szólalt meg Ginny, aki felkönyökölve
tanulmányozta az arcát.
Harrynek csak most tűnt fel, hogy talán percek óta figyelheti a lány, annyira
belemerült gondolataiba.
– Erről még ráérünk beszélni – felelte a fiú. – De többnyire rajtad és a
hamarosan elintézendő ügyeken járt az eszem.
– Rajtam? – hajolt szerelme fölé a lány, mire vörös tincsei körbeölelték
őket.
Harry felemelte a kezét, hogy két oldalról átfoghassa Ginny arcát, ujjait a
hajába fúrva.
– Igen, rajtad. Azon, hogy milyen jó úton haladsz ahhoz, hogy a
kijelentésednek megfelelően tényleg valóra válthasd valamennyi álmomat.
Ginny elmosolyodott.
– Akkor gondolom, már meg sem fogsz lepődni azon, ha azt mondom, hogy
te pedig már valóra is váltottad az enyémet. Igaz, egy meglehetősen fontos
kivétellel. Semmi mást nem szeretnék jobban, mint egy közös gyereket
veled – nézett a zöld szemekbe.
Harry rámosolygott, mikor megszólalt mégis nagyon komoly volt a hangja.
– Amint elég erős leszek, és lehetőségem nyílik végezni Voldemorttal, már
semmi akadálya sem lesz, hogy ezt a vágyadat is – ami megegyezik az
enyémmel – valóra válthassuk.
Ginny boldogan elmosolyodott.
– Tehát te is szeretnél gyerekeket?
Harry felnevetett.
– Gyerekeket? Az előbb még csak egyről volt szó! – ugratta a lányt
kedvesen.
– Ha már úgyis belejöttünk, ugyan mért állnánk meg egynél?! – tette fel a
logikus kérdést Ginny, és közelebb hajolt szerelméhez, ezzel

402
tulajdonképpen egészen ráfeküdve.
– Hmm… mondasz valamit – ölelte magához a lányt Harry. – Akkor esetleg
mit szólnál, ha már most elkezdenénk rá gyakorolni? – nézett huncutul a
nem kevésbé cinkosan csillogó barna szemekbe.
Ginny felnevetett.
– Már vártam, hogy megkérdezd – hajolt rá kedvese szájára, aki azonnal
szenvedélyesen viszonozta a csókot.
Pár perccel később már ajkaik és simogató kezeik járták végig és
barangolták be a másik testét, és korbácsolta az egekbe az egymás iránt már
meglévő vágyukat.

Korábban megegyeztek abban, hogy csak vasárnap délután térnek vissza a

főhadiszállásra, és Harry furcsán mosolyogva megjegyezte, hogy várja már
a találkozást Ronékkal. Ginny gyanakvó pillantást vetett rá.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy… – kezdte, majd hirtelen vádlón
bökött kedvese felé mutatóujjával. – Ti ketten ezt már jó előre kiterveltétek!
Te jó ég! Hermionét is…
Harry csak nevetett, és nézte a lányt, amint szép lassan megérti mi is történt
körülöttük már jó ideje barátjával közös tervük jóvoltából.
– Ez ügyes volt – mondta végül Ginny, majd belesimult a fiú által felkínált
ölelésbe. - Remélem nekik is jól sikerült.
– Nos, mindjárt megtudjuk – felelte Harry, azzal szorosan magához vonta,
és hoppanált a már ismert sikátorba, hogy aztán besiessenek a régi Black
ház falai közé.
Már a lépcsőnél jártak Harry szobája felé tartva, mikor kicsapódott a
folyosó végi ajtó, és az örömtől csillogó szemű Hermione már rohant is
feléjük. Alig néhány perccel előttük érkeztek, ezért még az élénk
mesélésnél tartott, de most hogy megjött barátnője...
– Ginny! Ginny! Ezt nézd! – tartotta fel a kezét, amin egy eljegyzési gyűrű
csillogott.
A vörös hajú lány felnevetett, és ő is barátnője felé iramodott, hogy félúton
találkozzanak.
– Tudom, nekem is! – mutatta Ginny is az övét.
A két lány összeölelkezve ugrálta körbe egymást, amit a Hermione után a
konyhából kiérkező Mrs. Weasley sírva, Tonks és Emily pedig nevetve
figyelt. Ron ekkor sétált oda a csendben mosolygó Harryhez, egymásra

403
vigyorogtak, majd figyelték a kedvesüket, akik most csacsogva
magyarázták kinek miként került a gyűrű az ujjára.
– Harry benne volt az biztos! Odaküldött, Ron pedig már várt, egy rózsával
a kezében! – mondta Hermione, tekintetét a fekete hajú fiúra villantva.
– Ó, ilyen romantikus voltál, barátom?! – veregette hátba Ront az említett.
– Életemben nem izgultam még annyira – felelte a fiú. – Vagy százszor
elterveztem, mit fogok mondani, erre össze-vissza habogtam. Még jó, hogy
Hermione ki tudta belőle hámozni, hogy szeretem, és hogy mit szeretnék.
Harry felnevetett.
– Na, én pont emiatt nem készültem különösebben előre!
– …aztán odaadta a rózsát, elmondta, hogy szeret, és azt akarja, hogy
legyek a felesége és hogy együtt maradjunk… – hallatszott időközben
Hermione hangja a hozzájuk csatlakozó nők sokaságából.
– …egy csomót nevettünk, aztán Harry elkomolyodott, és a fotel elé térdelt,
hogy közvetlen előttem lehessen… – mesélte vele felváltva Ginny.
– Vajon megunják ezt valaha? – fordult Ron mellette álló barátjához, aki
hozzá hasonlóan csendesen elnézegette a lányokat. – Szerinted mekkora rá
az esély?
Harry úgy csinált, mintha nagyon elgondolkodott volna.
– Mondjuk úgy a nulla és a… zéró közé tenném – válaszolta.
– Ez a legszebb gyűrű a világon! – mondta teljesen egyszerre Hermione és
Ginny, mikor sikerült megértetniük egymást a hallgatósággal, s mindenki
nagyjából tisztába került az eseményekkel.
– Ami utána jött pedig… hát, azt mindenkinek a fantáziájára bízom –
mondta Ginny pajkosan vigyorogva.
– Ismerős helyzet – mosolygott vissza Hermione is.
– Na de lányok! – szólt közbe Mrs. Weasley pirulva, míg Tonks nevetett.
– Jó ég! – sóhajtott Harry. – Ezek mindjárt…
– Nem akarom tudni – morogta Ron. – Még most válasszuk szét őket.
– Egyetértek – bólintott barátja.
Természetesen azt már nem tudták megakadályozni, hogy a lányok este
mégis csak összeüljenek, és csak azért is részletes élménybeszámolót
tartsanak egymásnak. Nem sok minden vehette volna el a jókedvüket.
Harryt és Ront is kifaggatták, hogy tulajdonképpen milyen módon is
játszották ki őket, és tervelték ki ezt az egészet, majd elismerően
biccentettek Harry remek ötletére, hogy tulajdonképpen tudtuk nélkül

404
egymás lánykérésében játszottak közre, és megegyeztek benne, hogy gyűrű
tekintetében is a legcsodálatosabbat kapták, akárcsak vőlegénynek.
A főhadiszállásra járatos tagok mosolyogva fogadták a hírt, Remus pedig
boldogan gratulált Harrynek, miközben Ginnyt is megölelgette, amint a fiút
kiengedte karjaiból. Harry jól tudta, csakúgy, mint korábban Hermione, ő is
leginkább amiatt boldog, mert így végre nem gondol, nem gondolhat arra,
hogy feladja, és a harc végén nem küzd majd az életéért.
Meghallgatta mi hír a védett emberek körében, ahol is az egyik családot
ismét el kellett költöztetniük, mert rájuk akadtak. A családfő korábban
határozottan elutasította Voldemort ajánlatát a csatlakozáshoz, és
meglehetősen nagy vagyonával sem támogatta, amivel kivívta annak
haragját egész családja ellen. Harry tisztelte a becsületét és bátorságát, így
mindig segítette amennyiben rászorultak. Sokat adott fel, ahelyett, hogy
behódolt volna.
Lupin jelezte Harrynek, hogy ismét találkoznia kell a vérfarkasok között
lévő kémükkel. Már hónapok óta tartották a férfivel a kapcsolatot, így
Harry rábízta a dolgot Remusra, tudván, hogy nála jobban senki sem ismeri
a helyzetet, s már régóta számíthattak az informátorra, aki amolyan Piton
volt a vérfarkasok között.

A következő hét elején Harry éppen a konyhából tartott kifelé Emilyvel egy
finom tízórai tea után, amikor Kingsley érkezett izgatottan.
– Harry! Megvan a leszármazott háza, de jelenleg sajnos nincs otthon –
mondta gyorsan, mire a fiú azonnal megtorpant, és figyelmesen hallgatta. –
Viszont a környéken láttunk nem egy halálfalót is. Nyílván dolgozni indult
a nő, a többiek már keresik. Gondoltam te is szeretnél csatlakozni.
Harry azonnal bólintott.
– Persze, mehetünk – majd a mellette lévő kislányhoz fordult. – Emily,
nyugodtan menj fel Tonkshoz, most csak ő van itthon a baba miatt, de
Ginny is nemsokára hazaér.
– Értem Harry – mondta a gyerek komolyan. – Nagyon vigyázz magadra,
jó?
A fiú mosolyogva megsimogatta az arcát, aztán Kingsleyvel az oldalán
kisietett a házból. Szerencséjükre Leedshez érve nem túl nagy területre
korlátozódtak, ami szóba jöhetett a nő munkahelye kapcsán. Most, hogy
tudták honnan induljanak ki, számos hasznos kis követő és érzékelő bűbájt

405
tudtak alkalmazni. Harry pedig, mivel mindegyiküknél jobban képes volt
érzékelni mások mágiáját, főként, ha az elég erős volt, biztos, ami biztos
alapon úgy döntött, a halálfalókból sugárzó sötét mágiára összpontosítva
nyitja meg a keresést. Nem voltak illúziói. Voldemort emberei közül sokan
igen képzett és erős varázslók, semmi sem garantálta, hogy nem ők akadnak
hamarabb a leszármazott nyomára.
Elvégzett pár bűbájt, lehunyta a szemét, és megpróbálta kiterjeszteni az
érzékelését.

Nem túl messze tőlük egy forgalmasabb, innen beláthatatlan utcából erős
sötét mágiarezgéseket érzékelt. Egyértelmű volt hogy mozgásban vannak,
majd egy távolabbi ponton megálltak. Túlzottan tömören, nagy
mennyiségben érzékelte az energiát, ami számára azt jelentette, hogy vagy
Piton is ott van, és az ő nagyobb erejét érzi, vagy többen csoportosulnak.
Minekután erősen kétellte, hogy a bájitalmester szándékában állna
Voldemort elé vinni a keresett nőt - amennyiben valóban feladatként kapta
-, nem ártana mielőbb közéjük keverednie, különben csak halmozódnának a
bajok. Mert semmiképp sem fogja engedni, hogy a halálfalók szerezzék
meg az utolsó örököst.

Nem tudta hova menekülhetett volna. Nagy tömeg volt az utcán, de ez

üldözőit nem zavarta. Furcsa mód bárhová is ment, mindig rátaláltak. Nem
értette, hogyan csinálják, ahogy azt sem, miért van rajtuk ilyen furcsa ruha,
és miért hadonásznak egy-egy fapálcával a kezükben. Nem először látta
őket, és egyszer már sikerült a metróra pattanva elmenekülnie előlük.
Ezúttal azonban többen voltak, s kezdett egyre nagyobb pánikba esni.
Hirtelen elhatározással jobbra fordult, hátha úgy eltűnhet a szemük elől, ám
azonnal megtorpant, amint rájött, hogy egy kicsi, néptelen utcába lyukadt
ki.
– Ezek a muglik tényleg ostobák – hangzott fel a háta mögül egy férfi
gúnyos hangja.
Egyike volt az üldözőinek, aki most kezében tartott pálcájával az utca
bejárata felé intett, ahol egy pillanatra valamiféle sárgás derengés tűnt fel,
majd újra csak a kinti forgatag látszott. Morgana félve fordult velük
szembe. Miféle muglikról beszél ez az ember? És mi az ördögöt csinált az
előbb?
– Mit akarnak? – kérdezte kissé remegő hangon, de határozottan.

406
Egy magas, fekete hajú férfi lépett előrébb, majd megvetően nézett végig
rajta.
– Tulajdonképpen mire kell a Nagyúrnak ez a nő? – szólította meg társait,
figyelembe se véve Morgana iménti kérdését.
Egy távolabb álló gőgös arcú, hosszú szőke hajú fekete ruhás férfi
gúnyosan elmosolyodott.
– Tervei vannak vele.
Morgana semmit nem értett ebből a dologból, de az világos volt a számára,
hogy ezek az emberek csinálni akarnak vele valamit, el akarják vinni,
márpedig egyedül nem lesz képes védekezni ellenük. Segítségért kell
kiáltania – futott át az agyán. Alig hogy elhatározta, a legközelebb álló
félhosszú hajú kreol bőrű férfi rászegezte pálcáját, mire Morgana
rémületében fel akart kiáltani, de nem jött ki hang a torkán. Akárhogy
próbálkozott, döbbenten konstatálta, hogy megnémult.
– Ezt meg mért csináltad? – kérdezte a fekete hajú unottan.
A másik vállat vont.
– Segítséget akart hívni. Láttam a gondolataiban.
Morgana rájuk meredt. Kiolvasta a gondolatait? Kik ezek a férfiak? Hogyan
képesek ezekre a dolgokra? Rémülten hátrált el egészen addig, míg neki
nem ütközött az egyik ház falának.
– Rendben. Vigyük már innen – parancsolta a szőke férfi. – Már így is túl
sokat voltunk mugli környéken.
A többiek bólogattak, s a korábbi kreol bőrű idegen ismét ráfogta pálcáját,
ám mielőtt bármi történt volna, váratlanul a semmiből egy újabb alak
bukkant elő, közvetlenül Morgana előtt. Az idáig felé suhanó vöröses
fénynyalábot az érkező férfi egy hanyag mozdulattal eltérítette, majd
furcsán meglendítette a karját, és megfordult, szembe a megrökönyödött
nővel.
Morgana egészen benntartotta a levegőt, ahogy hirtelen egy zöld szempár
ragyogott fel előtte. A fiatal, fekete hajú férfi halkan szólalt meg.
– Figyeljen. Tudom hogy fél, de ne mozduljon el innen. Az imént felhúztam
egy védelmet, ami biztonságban tartja mindaddig, amíg ezen a helyen
marad. Megértett?
Morgana elbűvölve nézett a fényes szemekbe, még sosem látott ehhez
hasonlót. A férfi erősnek, határozottnak tűnt, és egyszerűen úgy érezte,

407
hogy megbízhat benne. Rábólintott hát az iménti szavaira, mire az láthatóan
megnyugodva és elégedetten biccentett vissza.
– Nocsak Potter – szólalt meg ekkor a korábbi támadója. – Csak így hátat
fordítasz nekünk?
Ekkor a kócos, fekete hajú férfi újra a többiek felé fordult.
– Ennyire bátor vagy, vagy ennyire hülye?
– Találja ki – válaszolta flegmán az imént érkezett, szintén furcsa ruhában
lévő fiatal idegen.
– Ó nem, Gaspar – lépett előrébb a szőke férfi. – Potter egyáltalán nem
ostoba.
Morgana jól látta, ahogy Harry megvetően végigméri a beszélőt.
– Malfoy – mondta gyűlölettel teli hangon. – Még mindig él? Reméltem,
hogy Voldemort már elveszejtette valahol.
– Ne mond ki a nevét! – mordult rá a barna hajú csuklyás, mire Harry csak
gúnyosan elmosolyodott.
– Udvariatlan vagy, Potter! – folytatta a szőke idegen, majd elsötétült az
arca. – Legutóbb mikor találkoztunk szerencséd volt a kis Brownal. Ki hitte
volna, hogy beléd szeretett?
– Utoljára akkor láttam, mikor belerepült a folyóba, és elvitte az ár.
Reménykedtem benne, hogy többet nem hallok maga felől – vágott vissza a
kócos hajú férfi.
Lucius dühödten lépett előrébb.
– Akkor mégis csak ostoba vagy! Azt képzelted, hogy egy aranyvérű
varázslót ilyen egyszerűen elintézhetsz? Mindjárt meglátjuk, most hogy
fogsz boldogulni.
Harry láthatóan egy csöppet sem ijedt meg a fenyegetés hallatán. Mikor
megszólalt, ugyan olyan higgadt volt, mint eddig.
– Igazán sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de nincs most időm
magukkal párbajozni. Csak a nőért jöttem. – Azzal már oda is lépett ismét
Morganához, aki elkerekedett szemekkel igyekezett figyelmeztetően
rákiabálni a férfire, hogy a háta mögött lévő emberek támadásba lendültek,
de amint látta, hogy Harry megértette, mit szeretne, mégsem törődik vele,
kissé lehiggadt. Majd tátott szájjal figyelte, ahogy megannyi színes
fénycsóva foszlik szét az idáig láthatatlanul körülöttük lévő védőburkon.
Belemeredt az ismét ráirányuló smaragdzöld szemekbe, és meg akarta
kérdezni hogy: Ki maga? De még mindig képtelen volt hangot kiadni. A

408
férfi felvonta az egyik szemöldökét, ahogy megértette, mi tartja vissza
Morganát a beszédtől, majd egy pillanatra koncentrált, s a lány érezte, hogy
a torkában lévő csomó feloldódott.
– Ki maga? – kérdezte azonnal.
– Majd később – lépett oda hozzá testközelbe a férfi. – Jöjjön – tárta szét a
karját. – Ez egy kicsit kellemetlen lesz.
Morgana furcsán nézett rá, végül mégis engedelmeskedett. Harry egyáltalán
nem tolakodóan ölelte magához, majd a következő pillanatban mintha
szétolvadt volna a világ, és mellkasában kellemetlen nyomás érződött, s egy
másodperc múlva már egy egészen más helyen álltak. Egy barátságosan
berendezett ház nappalijában, ha helyesen állapította meg első látásra. A
férfi ekkor ellépett tőle, majd biccentett egyet.
– A nevem Harry Potter.
– Én Morgana Knowledge vagyok – viszonozta a bemutatkozást a nő
gépiesen, mivel meghaladta a felfogó képességét hogyan kerülhettek ide az
iménti sikátorból.
Harry elmosolyodott. Morgana. Nem éppen hétköznapi mugli név, ráadásul
a vezetékneve is sokat elárul, ha az ember ismeri a származását. Karcsú,
magas nő volt, hosszú szőkésbarna haja elegánsan ölelte körül szép
metszésű arcát. A legfurcsább azonban a szeme volt. Olyannyira sötétbarna,
ami szinte már feketébe hajlott, és ezáltal egyértelműen Perselus Pitonra
emlékeztette. Ahogy a büszke tartása is, viszont a jóindulatú arckifejezése
már kevésbé.
– Még nem mondhatom el pontosan mi a célja magával Voldemortnak, de
nagy veszélyben van – fogott bele a férfi. – Ha gondolja, én elrejthetem.
Hogy mint kívülálló, maga is értse, nagyjából az ellenállás vezetője vagyok
egy varázslók által vívott háborúban - mondta halálos komolysággal, majd
láthatóan úgy ítélte, hogy kezdetnek ennyi elég volt, mert nem folytatta.
Morgana csak bámult rá, és nem tudta eldönteni, hogy ez most csak egy
vicc, vagy álmodik, esetleg előfordulhat, hogy valamiféle baleset érte, és
beverte a fejét, amitől furcsa látomásai és lázálmai vannak. Ahogy azonban
az áthatóan őt figyelő szemekbe nézett, azokban őszinteséget, csupa erőt és
jó szándékot látott. Hát legyen.
– Varázslók? – kérdezett rá a számára legabszurdabb dologra.
– Nos, igen. Ez talán hihetetlennek hangozhat. Létezik egy másik világ is.
A maguké mellett, és azzal párhuzamosan – s beszámolt róla, hogy vannak

409
varázserővel bíró emberek, és olyanok, akik muglik, vagyis
mágiamentesek. Elmondta, hogy vannak olyanok is, akiknek bár a szüleik
nem képesek varázsolni, a gyerekeikben mégis meg lesz a képesség.
Morgana ámulva hallgatta, és tagadhatatlanul érdekesnek és izgalmasnak
találta a dolgot.
– Ki az a Voldemort? És miért nem engedték azok a férfiak, hogy kimondja
a nevét? És egyáltalán kik voltak azok az emberek? – folytatta a
kérdésözönt. Erre azonban Harry arca már elkomorult, tekintete pedig olyan
sebességgel sötétedett el, amitől a nő már-már megijedt.
– Voldemort Nagyúr a valaha élt legnagyobb sötét mágus. Rengeteg embert
ölt meg, kínzott meg, vagy adta ki parancsba ugyan ezeket a követőinek. Ők
a halálfalók, ahogy magukat nevezik, s akik megtámadták közülük valók. A
varázslók körében mindenki retteg Voldemorttól, ezért senki sem meri
kimondani a nevét. Csupán úgy emlegetik, hogy Tudjukki.
– De hát maga… maga kimondta a nevét. Ráadásul a követői előtt –
értetlenkedett a nő.
Harry elmosolyodott, és magában felidézte Piton egykori szavait.
– Tudja, egy régi tanárom azt mondta erre: Csak az mondja ki a nevét, aki
elég erős, vagy épp elég őrült és bátor hozzá.
– És maga melyik?
Harry megint elmosolyodott, és Morgana megállapította, hogy ez
határozottan remekül áll a férfinek.
– Mindkettő. Legalábbis sokak bevallása szerint.
Morgana elgondolkodott.
– Ez végülis érthető, hiszen azt mondta, maga az ellenállás vezetője.
Harry tűnődön nézte, majd megszólalt.
– Ha nem gond, egyszerűbb lenne áttérnünk a tegeződésre.
Morgana mosolyogva biccentett.
– Egyáltalán nem az. Tehát Harry. Mesélnél nekem pár szót erről a
háborúról?
A férfi intett neki, hogy üljenek le. Miután helyet foglaltak egy-egy
kényelmes fotelban, meghallgathatott egy beszámolót a Főnix Rendjéről,
amely vezetését Harry látja el, s akik célja minél több merénylet
megakadályozása, a halálfalók elfogása, és végül Voldemort elpusztítása.
Egyre könnyebben elfogadta és megértette az elmondottakat, noha még

410
mindig hihetetlennek hatott hogy létezik ez az egészen más világ, ami
ugyanakkor mégis egyre jobban belefolyik a sajátjába.
– Egy dolgot nem értek. Te… nem azért hogy megbántsalak, de nagyon
fiatal vagy. Talán huszonhárom lehetsz? Miért rád hárul ez a feladat? Bár az
igaz, hogy amint láttam, a halálfalók tartanak tőled.
Harry keserűen felsóhajtott.
– Huszonegy vagyok. És ez egy borzasztóan hosszú történet. Előbb talán
arra kellene kitérnünk, hogy mit akar tőled Voldemort.
Morgana előrébb csúszott egy kicsit ültében.
– Ne, kérlek, meséld el.
A fiatal férfi zöld szemei végigmérték, és pillantása hosszan időzött az ő
sötét íriszében, amitől Morganának az a furcsa érzése támadt, hogy az
égvilágon semmit sem lenne képes eltitkolni előle. Végül Harry biccentett
egyet, majd intett a kezével, mire megjelent előttük egy-egy csésze tea, s
amíg az ámuló lány meg nem fogta, türelmesen lebegtek a fotelja mellett.
Miután kortyolt belőle, próbaképp ismét eltartotta, és elengedte az italt, ám
az a lebegés helyett a földre zuhant kiloccsant belőle a tea, a csésze pedig
megrepedt. Morgana félve tekintett fel a nyugodtan ücsörgő fiatal férfire,
aki láthatóan egyáltalán nem vette zokon a történteket, hanem mosolyogva
figyelte.
Harry gondolatai az ámulva csodálkozó nőt látva mégis kicsit szomorkásak
voltak. Ő mikor érzete utoljára azt, hogy a varázsvilág csupán ennyiből áll?
Elbűvölő, nem mindennapi, érdekes és csodálatra méltó. Vajon mikor
kezdett úgy gondolni rá, mint a túléléséhez szükséges eszközre?
– Semmi baj – mondta, azzal egy alig észrevehető mozdulatot tett a
kezével, s a romok eltűntek, egyetlen árva foltot sem hagyva a vékony
szőnyegen. Egy újabb intés, és ismét előtte lebegett egy ugyan olyan csésze.
– A biztonság kedvéért ezt már úgy bűvöltem meg, hogy visszaengedheted
a levegőbe, ha szeretnéd.
– Öö... ühm köszönöm – motyogta Morgana zavartan, bár Harryt még így is
lenyűgözte, mennyire nem riad vissza semmitől. Inkább kicsit olyan, mint
Hermione. Mindent meg akart ismerni, tanulni, és láthatóan érdekelte
valamennyi a mágusvilághoz kapcsolódó dolog.
– Szívesen – biccentett Harry. – Akkor talán… – de nem mondta tovább,
hanem hirtelen felkapta a fejét, és egy a nő számára bizonyára
érzékelhetetlen dologra koncentrált. – Ne ijedj meg – mondta gyorsan

411
Morganára nézve, majd a következő pillanatban egy vöröses csóva lobbant
fel Harry előtt.
A lány tátott szájjal figyelte az előbukkanó jelenséget, ami egy gyönyörű
vöröses és sárgás tollú madár volt. Leszállt a férfi lábára, és értelmesen
csillogó szemeit ráemelte.
– Fawkes, valami baj van? – kérdezte tőle Harry, és hangja kissé idegesnek
tűnt.
A madár ekkor énekelni kezdett, de valami földöntúli, varázslatos hangon.
Ami azonban ennél is meglepőbb volt, hogy láthatóan a figyelmesen
hallgató férfi érti amit „mond”.
Morgana megbabonázva figyelte őket, mígnem Harry intett egyet, és feltűnt
előtte egy üres papírlapszerűség, de inkább valamiféle pergamen lehetett,
majd elővette és rászegezte a pálcáját. Úgy tűnt, mintha erősen
koncentrálna valamire, s miután befejezte, a lap felragyogott egy pillanatra,
majd elhalt a fénye. Ekkor fogta, és a madár csőrébe adta.
– Tonksnak vidd – szólt a feketén csillogó szemekbe nézve, majd futólag,
kedvesen végigsimította az állat tollait, aki ráhunyorgott, s felszállva a férfi
lábáról, ugyanúgy ahogy jött, lángcsóvaként lobbanva eltűnt.
– Ez meg… – kezdte Morgana, ekkor azonban Harry felállt.
– A főnixem volt – mondta. – El kell mennünk.
– A főnixed?... Mint a Rend? De… de hát hova megyünk? – állt fel a lány
is, amint Harry kinyújtotta felé a kezét.
– Téged elviszlek egy biztonságos helyre, ahol nem leszel egyedül, pár
barátom is ott van – felelte a férfi, s egyértelműen a legjobb helynek a
Promised házat tartotta, ahol jelenleg Hermione is kutatásokat, és
bájitalfőzéseket végzett. – Jól figyelj, most elmondom a címet. Jegyezd
meg, és idézd fel magadban.
Morgana csak pislogott.
– Te nem maradsz?
Harry kissé türelmetlenül megrázta a fejét.
– Nekem tovább kell mennem. Nagy szükségük van a segítségemre. –
Azzal nem hagyta, hogy Morgana tovább kérdezősködjön.
Odalépett hozzá, átkarolta, a következő pillanatban pedig már ismét azt a
kellemetlen érzést tapasztalta. Legközelebb ezt fogom megkérdezni, jutott
eszébe a nőnek. Mégis hogy csinálja, hogy egyik helyről a másikra bukkan
fel?

412
 32. fejezet - Fennakadások és döntések

Harry amint a házba értek, és felkereste Hermionét, aki meglehetős

érdeklődéssel fogadta az újonnan megtalált nőt, máris rábízta a kicsit
összezavarodott Morganát. Egy gyors magyarázat után már sietett is tovább,
mondván, hogy azt a hírt kapta, valami nincs rendben, s megkérte
barátnőjét, hogy világosítsa fel vendégüket néhány dologról. Hermione
aggódva nézett utána, ám pár perc múlva már elvonta a figyelmét Morgana
erősödő kíváncsisága, és a göndör hajú lányéhoz hasonló tudásvágya.
Ahogy Harry belépett a Grimmauld téri házba, Tonks a nagy hasával
azonnal felé sietett. Nyilvánvalóan már alig várta, hogy ideérjen, és az
előtérben mászkált fel s alá. A fiú észrevette, hogy a társalgó ajtajában
Ginny ácsorgott Emilyvel, s az ő arca is nyugtalan volt. Míg Tonks hadarni
kezdett Harrynek, addig ők is közelebb jöttek.
– Harry! De örülök, hogy ilyen hamar visszaértél.
A fiú jól látta, mennyire remegett az idegességtől és az aggodalomtól, és
kezdett nagyon rossz érzése támadni.
– Remus nem tért vissza, és nem is jelentkezett már második napja. Nagyon
félek, hogy valami baja esett – folytatta gyorsan Tonks. – Nem szokott
eddig elleni, de ha közbe is jön valami, biztos vagyok benne, hogy
értesítene.
Ebben Harry is biztos volt, aki most elsápadt, és azt mondta.
– Beszélt velem a dologról. Találkozója volt az egyik férfival a vérfarkasok
közül. Sokszor informált már minket. Tudod, pontosan hová ment? –
kérdezte a nő arcába nézve.
Tonks csak a fejét rázta.
– Nem. Remus sosem említette, de megvolt az állandó találkozóhelyük.
– Előfordulhat, hogy a férfi elárulta? – érdeklődött komolyan Harry.
Jól tudta, hogy Lupin több észrevételét osztja meg feleségével, aki így nála
bizonyára jobban tudhatja, milyen a viszonya az informátorral, és hogy mi
várható tőle. Ettől kissé össze is szorította a torkát a bűntudat érzése. Az
utóbbi időben nem figyelt oda kellően a férfire. Lekötötte a Rend és
Morgana keresése, az edzés Pitonnal és persze Ginny. Remus jelentett neki,
igen. De mikor ültek le úgy beszélgetni utoljára, mint szokásuk volt. Mintha
csak az apjával beszélne? Gondolatban megrázta a fejét, és arra

413
összpontosított, amit az aggodalmas Tonks válaszolt. A boszorkány megint
megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Mindig megbízható volt, és segítette Remust – Harry aprót
biccentett. Ezzel ő is tisztában volt. – Főleg, mert ő is gyűlölte a gyilkolást.
– Tehát lebukhattak – következtetett a fiú idegesen. – De ha nem tudom, hol
van… – kezdett el fel-alá járkálni, miközben rájött hány megengedhetetlen
hibát is követett el.
Tudnia kéne, már rég tudnia kéne, hol szokott Lupin találkozni a
vérfarkassal. Hiszen bármi és bármikor közbejöhet. Főként, ha figyelembe
veszik, hogy amint értesíti a legfontosabb információkról Remust a
vérfarkas barátja, csatlakoznak társaikhoz, hátha megtudhatnak valami újat.
Leginkább Voldemort és Greyback véres terveiről.
Fawkest ugyan elküldhetné, de ha mégsem leplezték le őket, azzal ő maga
sodorná bajba, ha a többiek meglátnák a madarat, na meg nem utolsó
sorban, fogalma sincs róla hova kellene küldenie a főnixet. Remus régóta
foglalkozott a beépüléssel. Ebben az ügyben még Pitonra sem számíthatott.
Ő nem valószínű, hogy túl sűrűn megfordult volna ilyen társaságban.
Voldemort nyilván egészen más feladatokat szánt neki. Ami a képességeit,
és kivételezett helyzetét ismerve nem is csoda. Na nem mintha a férfi sokat
mutatkozott volna a Black házban. Csak akkor jött, amikor Harry is a
közelben volt. Mások társasága leginkább feszélyezte, s mivel jelentésekkel
csak Harrynek tartozott – s másnak egyébként sem tett volna –, a fiú pedig
Dumbledore-ral ellentétben nem kötelezte a többiek társaságára, így csak
akkor tűnt fel, ha közvetlen Harryvel beszélhetett, s ha ő nem volt a
közelben, sosem jelentkezett.
Nyíltan kifejezte, hogy csak a fiúval hajlandó társalogni, s mások társaságát
nem különösebben kívánja élvezni. Leszámítva természetesen, ha közösen
kutattak megoldás után valamely kérdésben Ronékkal, vagy a közös
étkezések alkalma, amikor hosszabb távon maradni kényszerült a
főhadiszálláson, hogy segíthessen Harrynek. Tonks most kétségbeesetten
figyelte a tanácstalanul járkáló fiút. Nem véletlenül kifejezetten őt hívta.
Bízott benne és a tudásában.
– Dawlish – élénkült fel hirtelen Harry, és már indult is, miközben gyorsan
magyarázott az értetlen nőnek. – Róla tudom, hogy kísérte már el Remust
vérfarkasokkal kapcsolatos ügyben. Tudnia kell, merre van a találkozóhely.

414
Tonks szeme felcsillant, a fiú pedig megtorpant az ajtóban és szembe
fordult a boszorkánnyal.
– Te felejtsd el, hogy bármit is csinálhatsz. Maradj itt, kérlek. Mindent meg
fogok tenni – biztosította róla a fiatalasszonyt. – Ginny – nézett most
szerelmére – kérlek, maradj itt vele, és vigyázz rá. Nem szeretném, ha az
idegességtől idő előtt megszületetne a baba. Azt a pár hetet még kibírhatná,
főleg, mert Remus is szeretne itt lenni akkor. Én sem megyek egyedül, majd
Dawlishék velem jönnek.
Tonks hevesen rábólintott.
– Rendben. Tudom, hogy te hazahozod.
Harry futólag rámosolygott, aztán sarkon fordult, és már indult is a
szabadba, sietve zárva maga mögött a Grimmauld téri ház ajtaját.
– Eddig sem csodálkoztam rajta, hogy Harryt választottátok vezetőnek, de
most már értem és látom, pontosan miért.
Ginny ránézett az értelmes kislányra, és elmosolyodva bólintott.
– Mindenre talál megoldást. Ha nem azonnal, hát addig kutat, amíg
valamely módon mégis sikerül elérnie, amit akar.

Harry úgy döntött, hogy a legegyszerűbb megoldást választja, s nem

törődve a szabályszegéssel és védelmi varázslatok áttörésével, egyenesen a
Minisztériumi fogadócsarnokba hoppanál. Hogy az ezzel járó várható
feltűnést csökkenthesse, hangtalanul, csendesen tette mindezt, és már indult
is az egyik lift felé.
A látogatók és ott dolgozók tátott szájjal figyelték a hirtelen felbukkanó
fiút, és sietségét látva, máris tippelgették, mi történhetett. Bár az
úgynevezett meghallgatásáról csak az akkor jelenlévők hallottak, így nem
sokan voltak tisztában vele, Harry miként is távozott utolsó alkalommal a
Minisztériumból, arról azonban már annál többen értesültek, hogy a
zavargások alkalmával a fiút követelték az emberek. Sőt, többen közülük
maguk is ott voltak akkor, és elismerték, hogy Harry Potter kézben tartja a
rá háruló feladatokat, és a Voldemort elleni harcot, még oly tehetetlen is
legyen maga a miniszter.
Nem csoda hát, ha most élénk társalgásokba kezdtek, hogy mitől lehet
ideges, és mitől ilyen sietős is a dolga a Kiválasztottnak, ráadásul éppen
ebben az épületben, ahol ritkábban látni, mint az égen repülő főnixeket.

415
Harry mindezek ellenére – noha nagyon is élesen érzékelte a felé irányuló
kíváncsiságot és érdeklődést – kevéssé törődött velük. Egyszerűen csak
Dawlisht akarta megtalálni, és már itt sem lesz. Csupán azért ide érkezett,
mert amint a Morganát kutató Rendtagok értesültek róla, hogy a fiú
megtalálta a leszármazottat, visszatértek munkájukhoz. Így a fiatal Dawlish,
Shacklebolt és Grant is a Minisztériumban volt már.
A lift szokásos tempójában érkezett a megfelelő szintre, s mikor Harry
belépett az auror parancsnokságnak kikiáltott terembe, meglehetősen
felbolydult társaságot talált. Ez a legkisebb mértékben sem töltötte el
elégedettséggel és örömmel, hiszen hála ritka látogatásainak, halvány lila
gőze sem volt róla, hol kellene keresnie Dawlisht.
A francba! – gondolta idegesen. – Mint tűt a szénakazalban. Közben
összehúzott szemmel vizsgálta a színes tömeget, és lassan haladt előre a
mágusok között.
– Harry! – hangzott fel mellette hirtelen, halkan egy mély hang.
A fiú azonnal felé fordult.
– Kingsley, szükségem lenne Dawlishra. Nagyon fontos.
A sötét bőrű mágus egy szó nélkül bólintott. Tudta, hogy ha Harry máris
ideérkezett, szinte rögtön azután, hogy megtalálták a nőt, elég komoly
probléma adódhatott.
– Gyere! – hívta a fiút, azzal elindult a különféle asztalak, fülkék és irodák
mentén.
Miközben haladtak, elkerülhetetlenül kezdték felismerni Harryt, és egyre
több auror követte nyomon a mozgását, félbehagyva azt, amivel éppen
foglalkoztak. Shacklebolttal hamarosan meg is torpantak egy közepes fülke
mellett, amelyben a fiatal Dawlish íróasztalánál ücsörgött egy nagyobb akta
fölött, figyelmesen olvasva a tömör sorokat. Az érkezőkre azonban felkapta
a fejét.
– Harry! – csodálkozott rá a fiúra. – Mi történt?
A kérdezett gyorsan előrébb lépett.
– Dawlish, fenn áll a veszélye hogy Lupin bajba került, mert még nem
hallottunk felőle, s ez nem jellemző rá. Tudnom kellene, hol szokott
találkozni azzal a vérfarkassal, aki segít neki. És igazán jó lenne – nézett itt
egy pillanatra Kingsleyre –, ha elkísérnétek. Ne adja az ég, hogy tényleg az
legyen a helyzet, hogy lebuktak, és halálfalók társaságában vannak, de ha
mégis, nem lehetek biztos benne, hányan lehetnek, és jól jönne a

416
segítségetek. Tonks már így is túl ideges. Észre sem vette magát, és még
majdnem el is jött velem.
Azonban még mielőtt a Rendtagok válaszolhattak volna, egy kellemetlen
hang csendült a hátuk mögött.
– Lám, lám, a híres Harry Potter! Megtisztel minket a társaságával. – A
férfi mindezt olyan hangerővel adta elő, hogy a már eddig is jóval
elcsendesedett teremben a közelükben állók jól hallgassák.
Harry kelletlenül fordult hátra. Erre most igazán nem volt ideje.
– Tremors! – biccentett egyet a férfi felé. – Sajnálom, hogy ki kell
hagynunk a szórakoztató társalgásunkat, de jelenleg sokkal fontosabb
dolgom van. – Azzal félig visszafordulva Dawlishra nézett, akin már rajta is
volt köpenye, jelezve, hogy indulhatnak. – Menjünk! – mondta Harry, és
látta, hogy Kingsley is megmozdul.
– Te itt nem parancsolsz, Potter! – állta el az útját Will Tremors. – Ez az
auror parancsnokság. Még csak itt sem dolgozol!
– Még szerencse – vágta rá Harry, de különösebben nem törődött a férfivel.
Láthatóan ez neki is feltűnt, mert elsötétült az arca, és nem mozdult. – Menj
az utamból! Sietek – szólította fel Harry.
Will készenlétben tartotta a pálcáját, de továbbra is szenvtelenül bámult a
fiúra. Harrynek azonban ekkorra elfogyott a türelme. A legkevésbé sincs
most ideje erre az idiótára, mikor lehet, hogy Remus nagy bajban van, és
arra vár, hogy kimentsék. Egy türelmetlen mozdulatot tett a kezével, mire
Tremors vagy két méterrel arrébb landolt.
A zöld szemek felé villantak egy pillanatra, de itt ki is merült Harry
érdeklődése, és elindult. Döbbent csend támadt, Will ugyanis híresen erős
és jól képzett munkatársuk volt. Bár nyilván a pálca nélküli varázslatra még
ő sem számított.
– Mégis kinek képzeled magad, Potter?! – kiáltott utána a dühös auror, és
ráfogta a pálcáját. Többen rákiáltottak, köztük Kingsley is. – Idejössz
parancsokat osztogatni, és játszani mennyire erős vagy – folytatta Tremors
nem törődve a figyelmeztető kiáltásokkal. – De ha valóban az lennél,
Tudjukki már nem élne!
Harry megtorpant, és veszélyesen villámló tekintettel fordult vissza a férfi
felé. Pont ez a szerencsétlen, Scrimgeour bábuja beszél neki erről, mikor
még a Sötét mágus nevét sem meri kimondani!

417
– Voldemort elérhetetlen a búvóhelyén te ostoba! Ő rám támadhat, és rám
küldheti az embereit ezerszer, de én egyszer sem tudom megtalálni, hacsak
nem áll ide elém harcolni! – Harry hangjából most már sütött a düh és a
megvetés.
Tremors ezt viszont nem vette észre, vagy volt olyan ostoba, hogy ennek
ellenére mégis folytassa.
– Csak azt ne mond, hogy fél tőled – szólt gúnyosan.
Harrynek végképp elege lett ebből az idiótából. Hagyta, hogy eluralják az
indulatai, s jól tudta ez mivel fog járni. Dühös volt, ideges, és aggódott. Az
eddig is valósággal világító szeme még élesebbé vált, s zöldje már-már
emberfelettinek tűnt. Körülötte csak úgy vibrált a levegő az uralma alá
hajtott mágia erejétől, s bár bent ez lehetetlennek tűnt, ruháját és haját
mintha enyhe szél borzolta volna. Fenyegetően lépett előrébb a láthatóan
döbbent és ijedt férfi felé.
– Miért, te nem félsz? – kérdezte olyan fenyegető, rideg, átható hangon,
hogy Tremors még a pálcáját is majdnem elejtette. Harry gúnyosan
elmosolyodott, majd nem is törődve többet az aurorral, Kingsleyékre nézett,
és szinte hangtalanul beszélt, noha a két rendtag fejében normál hangerővel
csendült fel. – Kérlek, siessetek. Az Odú melletti réten bevárlak titeket.
Azzal mivel tisztában volt vele, hogy nem lesz képes csak úgy visszanyelni
az őt körüllengő mágiát, valahogy egy részét el kellett vezetnie. Erre pedig
igazán jó megoldást talált. Egy követhetetlen mozdulatot tett a pálcájával,
ami szinte azon nyomban újra el is tűnt a talárjában, amint a rajta áramló
erő megtörte a Minisztérium védelmét, majd hangtalanul elhoppanált. Elég
dühös volt ahhoz, és épp eléggé aggódott Remusért, hogy cseppet se
törődjön a Minisztériumot körbevevő varázslatokkal, és a hátrahagyott
döbbent aurorokkal. Míg Kinsleyék beérik, legalább lesz ideje lehiggadni
egy kicsit, ugyanis nem szeretett volna meggondolatlanul, és a többieket
veszélybe sodorva cselekedni. Most tiszta fejre van szüksége.

Állt a zöldellő réten, elnézve a hatalmas fák felé, amik takarták a szeme elől
Weasleyék kicsiny házát, és igyekezett mély levegőt venni a friss, szeles
környezetből. Nem kellett sokat várnia, amikor is pár méterre tőle két
hoppanáló alak tűnt fel, akik gyorsan körbenéztek, majd meglátva Harryt,
mellé siettek.

418
– Nem akartam egymagam rögtön az adott helyre hoppanálni – magyarázta
a fiú, miért ide hívta őket.
Shacklebolt legyintett, jelezve, hogy nem is állt szándékukban rákérdezni
ilyesmire. Furcsa mód ez a sötét bőrű férfi volt az egyik olyan Rend tag, aki
mindennemű fenntartás nélkül elfogadta Harry döntéseit, és bízott benne
olyannyira, hogy ne kérdezzen rá még akkor sem, ha neki esetleg nem tűnt
logikusnak az adott lépés. Ezt pedig a fiú nagyon sokra értékelte, mert
tisztelte Kingsley munkáját és erejét, és szimpatikus volt számára a férfi
személyisége.
– Egy barlangrendszerrel tűzdelt kisvárosban szokott Lupin a
fajtájabeliekkel találkozni – szólalt meg Dawlish. – Szeretik meghúzni
magukat ilyen területen, de ezek nem kifejezetten a Greyback csapatába
tartozó teliholdkor vérengző vérfarkasok. Ám még így is sokat hallani
tőlük.
Harry kissé türelmetlenül bólintott.
– Hova megyünk? – kérdezte.
– Derailbe – felelte azonnal a fiatal auror.
Néhány pillanattal később már egy hűvös fuvallatú, tiszta kisváros levegőjét
szívták. Gyorsan körbenéztek, majd nem messze, pár épülettel arrébb
félreérthetetlen fénycsóvák villanásaira lettek figyelmesek. Harry pedig
csak idegesebb lett, mikor egy suhanó átkot követően fájdalmas, elfojtott
kiáltás csendült. Azonnal arrafelé indultak, ahonnan mindezt látták és
hallották, miközben azon csodálkoztak, milyen csend és nyugalom honol az
utcákon, holott nyilvánvaló volt, hogy valami furcsaság történik nem is
olyan messze. Talán a vérfarkasok közelsége miatt nem olyan szokatlan az
itt élők számára az ehhez hasonló „műsor”, gondolta Harry.
Amikor odaértek a keresett helyre, és az egyik ház oldalához simulva
kilestek az előttük elterülő parkszerű területre, Harry már látta, hogy a
legszörnyűbb félelme igazolódott be. Remus összegörnyedten, nehézkesen
négykézlábra küzdve magát, lehajtott fejjel szorongott első látásra legalább
hét halálfalóval körülvéve, akik mellett egy másik, mozdulatlan alak is
feküdt a fűben. Az említett férfi szemei meredten bámultak a semmibe, lába
furcsa szögben állt, arcán, felrepedt bőre alól, és szájából vér szivárgott, de
már csak lassan, elvétve, jelezve, hogy nem rég halhatott meg, és vélhetően
előtte számos átkot kellett elszenvednie.

419
Remus sem volt jobb állapotban, de szerencséjükre még életben. Ám ami
még ennél is jobban nyugtalanította Harryt, az a sebhelyébe hasító tompa
fájdalom volt, s mikor tekintetével végre el tudott szakadni a két megkínzott
férfi látványától, felfedezte a két magasabb halálfaló takarásában lévő
halottfehér bőrű, és égő vörös szemű Sötét mágust.
Lupint ekkor ismét egy átok érte, majd rögtön miután fájdalmasan elterült
kérdések, amire a fiú ismét gyorsan rá kapta a tekintetét.
– Hol van Potter? Hol érhetjük el?
– Nem tudom – érkezett szinte azonnal a válasz.
Harry megfeszült. Nyílván nem először kérdezték már ezt tőle. Ekkor
Voldemort intett a pálcájával, mire Remus karján a bőr és hús több helyen
felszakadt. Fájdalmában felkiáltott, majd összeszorította a fogát. Harry keze
ökölbe szorult, és érezte, hogy nem tétovázhat tovább. Ott van Voldemort,
na és?
Kingsley és Dawlish egy emberként néztek a fiúra.
– Közbe kell lépnünk – suttogta Harry a gyűlölettől elsötétült hangon. –
Nem fogom neki hagyni, hogy Remust is megölje. – A két auror bólintott,
és megszorították pálcáikat. – Vonok egy pajzsot magunk… – tette még
hozzá Harry, ám nem fejezte be a gondolatot, mert ekkor megint érkezett a
kérdés egy újabb fájdalmas átok kíséretében.
– Hol találjuk Pottert?
Remus remegett, és hangja már alig hallgató volt, ahogy azt nyögte
válaszul.
– Menj a pokolba!
– Oda te fogsz – sziszegte Voldemort, és egy elégedett, hideg mosollyal az
arcán lendítette a pálcáját, noha még nem a halálos átkot szándékozta
előhívni, hiszen korántsem élvezte még ki a helyzetet, és használt ki
valamennyi rendelkezésére álló eszközt, az információ megszerzésére
érdekében.
Ekkor azonban Harry nyomban odahoppanált fogadott apja mögé, és
gyorsan az általa ismert legerősebb pajzsot segítségül hívva bebiztosította a
helyzetüket, megbűvölve, hogy azon halálfaló hoppanálással se juthasson
át.
– Vagy inkább te! – vágta oda esküdt ellenségének, s pálcáját az imént
Remust kínzó halálfalóra fogta, s noha sokszorosan megvolt benne az
indulat, mégsem ölte meg a férfit.

420
A magas, büszke tartású alak most összegörnyedve repült hátra, és zuhant le
fájdalmas nyögéssel a kemény földre. Ekkor érkezett Harry mellé Kingsley
és Dawlish is, mire a halálfalók azonnal támadásba lendültek, igyekezve
megtörni, vagy legalább egy időre átjutni a fiú védelmén.
Voldemort nyugodtan állt, és Harryt figyelte, aki gyorsan leguggolt Remus
mellé, hogy megvizsgálja milyen állapotban van, ugyanakkor azt is tudta,
hogy ez így nem a legeszményibb helyzet a számukra. Éppen elég lesz a
Sötét mágussal foglalkoznia, s még az emberei is szám és vélhetően ezzel
együtt erőfölényben is vannak. Muszáj segítséget hívnia, mert az időközben
eszméletét vesztett Lupint el kell vinniük egy gyógyítóhoz, méghozzá
gyorsan. Egyetlen megoldás jutott az eszébe arra, miként javíthatnának a
helyzetükön. Egy pillanatra lehunyta hát a szemét, és barátaira koncentrált.
– Szükségem van a segítségetekre. Gyertek! – szólt gondolatban az Aidera
bűbáj segítségével.
Majd pár vérzéscsillapító és gyógyító varázslat elvégzése után felállt Remus
mellől, és belenézett a gyűlöletes vérvörös szemekbe. Két oldalán Kingsley
és Dawlish álltak, míg a halálfalók rendületlenül támadták pajzsát. Harry
ekkor nagyon halkan megszólalt az auroroknak címezve szavait.
– Amint megérkeznek a többiek, fel kell vennünk velük a harcot, s Ginny
majd magával viszi Remust.
A férfiak összenéztek szavai hallatán, nem értették ugyanis, honnan tudja a
fiú, hogy érkeznek majd Rendtagok, és főleg miként találják majd meg
őket. De láthatóan Harry nagyon biztos volt a dolgában, így nem kérdeztek
semmit, csak határozottan bólintottak.
Voldemort hideg tekintetével csaknem felnyársalta a fekete hajú fiút, aki
látszólag nyugodtan viszonozta pillantását, ám kezével úgy szorította
pálcáját, hogy ujjai elfehéredtek. Ez még igencsak egyenlőtlen küzdelem
lesz – gondolta magában, egy követhetetlen pillantást vetve a hosszú, fehér
ujjak között tartott pálcára. Morgana bár megvan, a varázslatra még messze
nem volt idejük.
Ekkor Harry hoppanálás zajait hallotta a háta mögül, és két barátja
csatlakozott melléjük, míg Ginny gyorsan felmérve a helyzetet, máris Lupin
mellé guggolt. Hermione sápadtan, de eltökélten nézte milyen helyzetbe is
kerültek, míg Ron hasonló állapotban gyorsan húgára pillantott, majd
Harryre.
– Mit akarsz csinálni? – kérdezte.

421
A zöld szemek felé fordultak.
– Természetesen szembeszállni.
Ron ezt hallva – még ha számított is rá – halkan felnyögött.
– Ó, Harry! – szólalt meg ekkor sziszegő, rideg hangján Voldemort, mint
aki elunta a néma szempárbajt, mire a fiú azonnal felé kapta tekintetét. –
Hát ismét találkozunk. Milyen kár, hogy éppen ilyen körülmények között.
Nem igaz?
Harryben fellobbant a düh, ahogy az alig egy méterre fekvő magatehetetlen
Remusra gondolt. Ám ekkor vette észre azt is, hogy a Sötét mágus pálcája
alig észrevehetően az őket körülölelő pajzsra irányul, s nyílván már egy
ideje azon van, hogy megtörje azt. Egy pillanatra megijedt, és gyorsan
hátrafordult, hogy Ginnyre szóljon.
– Vidd innen Remust! Te is láthatod, hogy nincs túl jó állapotban. Ki tudja,
mióta kínozták.
A lány felnézett, de nem mozdult. Ekkorra azonban Harry figyelme ismét
Voldemortra terelődött, mert megérezte a védelem vibrálását.
– Így van kislány, vidd csak. Így legalább ti ketten élve megússzátok –
gúnyolódott a nagydarab halálfaló, akivel korábban a barlangrendszerben
már volt szerencséjük összefutni.
Ginny gyűlölködve nézett rá. Élénken élt még benne a férfi azon mozdulata,
mikor a nyakába nyomta pálcáját. Harry tisztában volt vele, hogy a védelme
már nem tart ki sokáig, ám csak akkor lesz képes újat idézni, ha a meglévő
már elfoszlott. Addig pedig mindenképpen szerette volna, ha Remus már
nincs itt, hiszen most nem segíthet, és nekik is csak vigyázniuk kéne rá,
márpedig a halálfalók még mindig fölényben voltak, nem is beszélve
Voldemort jelenlétéről.
– Mire vársz Ginny?! Menj már! – szólt hátra kissé ingerülten.
– Én igazán megelégszem azzal is, ha csupán te maradsz társaságunknak –
hallatszott ekkor a jól ismert hideg hang. – Megküzdhetünk Harry. Véget
vethetsz az általad olyannyira gyűlölt és utált sorsodnak. Vagy így, vagy
úgy – húzta gúnyos mosolyra a száját Voldemort.
Harry tisztában volt vele, hogy a pálcáik különbözősége miatt jobban oda
kéne figyelnie, de miért is ne? Olyan régóta várt egy ilyen alkalomra,
tűnődött magában. Barátai elsápadtak a lehetőséget hallva, annál is inkább,
mert jól ismerték már ahhoz a fiút, hogy tudják, komolyan fontolóra veszi
az ajánlatot. Ám mielőtt szólhattak volna bármit is ezt megakadályozandó,

422
Harry hirtelen előrébb ugrott, ugyanis a pajzs ekkor egy villanással köddé
vált.
Három halálfaló azonnal támadásba lendült, és Kingsley s Hermione
védekezni kényszerültek. Harry gyors mozdulattal feléjük intett, és
újravonta az erőteljes védelmet, ám ezúttal saját magát nem vonta alá. A
halálfalók további átkai megtörtek a derengés falán, így még mielőtt a
fekete hajú fiú magát is bebiztosíthatta volna, Malfoy és Voldemort átka
máris felé tartott. Hermione felsikkantott, Harry pedig fájdalmasan
felszisszent, ahogy a vállgödrébe fúródott az ezüst villanás. Több sérülés
már nem érte, ekkor ugyanis feltűnt körülötte az őt védő kék fényű pajzs, és
a cirkáló gömb. Gyűlölettel égő tekintettel nézett fel a sötét mágusok
csoportjára.
– Nem érhettek hozzá! – szólalt meg Voldemort hidegen, szavait
embereihez intézve. – Bőven elég lesz a Kiválasztottnak velem
szembenéznie – folytatta maró gúnnyal.
Harry idáig tenyerével tamponálta a sebét, most azonban elmormolt egy
sebforrasztó varázslatot, majd hátrafordult.
– Menjetek! – utasította a mögötte álló barátait és aurorokat.
Azok rábámultak, s Hermione, aki azóta Malfoyra fogta a pálcáját, hogy az
a fiúra támadt, most furcsa hangot hallatott.
– Tűnés! Csak Potterre van szükségünk! – csattant fel a mozdulatlan Rend
tagokra bámulva felsőbbrendű arckifejezéssel egy magas, kreol bőrű
varázsló.
– Nem – rázta a fejét Hermione.
– Hermione, kérlek! – nézett rá Harry. – Vigyétek már Ginnyvel Remust! –
emelte fel a hangját.
– Nem hagyhatunk itt! – ellenkezett a lány riadt hangon, pálcáját még
mindig a szőke halálfalóra szegezve.
Harry már nyitotta a száját, hogy dühösen ráförmedjen barátaira, mikor
Ginny is felemelkedett, és eltökélten az arcába nézett.
– Nem mozdulok innen, csak akkor, ha velünk jössz – jelentette ki.
A zöld szemek idegesen a földön fekvő Lupinra fordultak, aki úgy tűnt
nagyon is rossz bőrben van, bár nem lehet életveszélyben, ha Ginny még
mindig itt alkudozik vele, ahelyett, hogy elvitte volna a férfit a Grimmauld
térre, hogy meggyógyítsa. A lány nyílván kitalálta mire gondolhat, mert
megjegyezte.

423
– Ha öt percen belül nem tudok megitatni Remusszal egy vérpótló és egy, a
főben járó átkok utóhatását csökkentő bájitalt, akkor meghal.
Erre már nem csak Harry nézett furcsán, hanem Ron és Hermione is
összenéztek, majd mintha csak szavak nélkül megbeszélték volna,
összebólintottak, s végül mindhárman a villámló zöld tekintetbe néztek.
– Csak veled együtt megyünk el! – mondta Hermione.
Harry úgy érezte, szétveti a harag, s hogy menten kétfelé szakad. Nem tudta
volna elviselni, ha Remust is elveszíti, de most itt volt a remek alkalom,
hogy megküzdjön Voldemorttal. A többiek ezt mért nem akarják
megérteni?!
– Ti teljesen megőrültetek!? Ginny! Fogd Remust, és menjetek már innen a
francba!! – kiáltotta, s hogy nyomatékosítsa a helyzetet, belépett az őket
körülvevő pajzs alá, és ingerülten a lány felé indult.
Ginny kicsit összerezzent kedvese tekintetét látva, de nem mozdult, noha
már ő is sápadt volt, és jól tudta, hogy nem húzhatja sokkal tovább az időt,
mert Remus valóban meghal. De nem, és nem fogja hagyni, hogy Harry
megölesse magát! Voldemort sem hülye. Nyilvánvaló, hogy tisztában van
vele, mekkora előnye van most a fiúval szemben.
– Nem! Én mindig mindent kibírtam. Mindent helyzetet, amibe
belekerültünk, és amin átmentem, de ezt már nem! – mondta, és folytatta
még akkor is, amikor Harry megragadta a vállait. – Nem mozdulok, amíg
nem te magad fogod Remust, és viszed a gyengélkedőbe.
Voldemort gúnyosan szemlélte őket, de vörös szemében ott izzott a düh és a
megvetés is, míg a halálfalók zavartnak tűntek. Ha most a fiú elmegy, ismét
kereshetik, és tudták, hogy mesterük haragja rájuk fog irányulni,
bármennyire is nem tehettek semmit az ellen, hogy itt tartsák a
Kiválasztottat.
Kingsley és Dawlish jól láthatóan nem tudta mit tegyen, míg Ron és
Hermione tekintete is eltökéltségtől csillogott, akár csak Ginny barna
szemei.
– Ezt nem teheted – sziszegte Harry szerelme arcába.
– Nem. Te nem teheted – felelte a lány.
Harry feszültsége már ijesztő mérteket öltött, ahogy egyszerre két óriási erő
küzdött benne. Felkiáltott dühében, majd egy hirtelen, szinte követhetetlen
mozdulattal Lupin mellett termett, megragadta a karját, és biztos fogást
keresve magához fogta, majd szikrázó tekintettel Voldemortra nézett.

424
– Ezt későbbre kell halasztanunk. Indulás! – mordult a többiekre, az ő
távozásával ugyanis megszűnt volna a pajzs, így szerencsésebb volt, ha
barátai hagyják el előbb a területet.
Azok mind Harrytől, mind Voldemorttól tartva gyorsan hoppanáltak is, míg
a Sötét mágus dühös, jéghideg hangon figyelte a fekete hajú fiút.
– Tudtam, hogy gyenge vagy!
Harry még utoljára ránézett, majd egy pillanattal később csak a hűlt helyét
bámulhatták a halálfalók.

33. fejezet - Ellentétes érdekek és érzelmek

Harry mikor beért a Grimmauld térre, inkább nem nézett barátaira. Erősen
tartotta Remust, és már indult is vele az emeletre, hogy elláthassák a
sérüléseit, és remélhetőleg ne fulladjon tragédiába a mai nap. Mikor
óvatosan lefektette az egyik ágyba, és fél szemmel látta, hogy a többiek
köztük a kezeit tördelő és zokogó Tonks, szintén beléptek mögötte a
szobába, máris megszólalt.
– Gyerünk Ginny, most már ideje lenne, hogy végezd is a dolgodat! –
hangjában nyoma sem volt érzelemnek, leszámítva a fojtott haragot.
A szólított lány összerezzent, majd sietve nekilátott a kezelésnek, és
előszedte azon bájitalokat, amiket meg kell itatnia a szörnyű állapotban lévő
Lupinnal.
– Hermione, csinálj valami hasznosat is, és tartsd távol addig Tonksot
innen, míg magához nem tér Remus, és lehetőleg igyekezz megnyugtatni –
morrant most Harry tétlenül ácsorgó barátjára.
Az szót fogadóan tette, amit kért, annál is inkább, mert igazat adott a
fiúnak. Tonks meredten nézte a férjét, és talán nem is volt tudatában, hogy
haja színe egészen megfakult, és vidám, borzas tartását is elveszítette.
Hermione gyengéden átkarolta, és valami olyasmit motyogott neki, hogy
menjenek le a konyhába, igyanak egy kis teát, hagyják Ginnyt dolgozni, és
majd ha Remus magához tért – mert biztosan úgy lesz – akkor feljöhet, és
beszélhetnek.
Ron is gyorsan barátnője után indult. Mindent, csak ne kelljen a láthatóan
még mindig csaknem felrobbanó Harry társaságában maradnia. A zöld
szemek egy ideig még elidőztek Lupinon, s elnézte, ahogy Ginny legjobb

425
tudása szerint látja el a sebeit, adja be neki a bájitalokat, és végzi el a
különféle felmérő, és gyógyító varázslatokat. Külön a lányra azonban nem
akart koncentrálni, mert felvillant előtte makacssága, és menten, újult
erővel öntötte el a harag. Ez azonban most nem léphetett túl az aggodalmán.
Egy dolgot biztosan tudott. Nem engedheti meg magának, hogy Remust is
elveszítse. Többé nem.
Visszaemlékezett mit is érzett Hagrid halála után. Nem akarta még egyszer
átélni azt a borzongató ürességet és fájdalmat. Elégszer volt már benne
része. Ahogy erre gondolt, ismét ökölbe szorult a keze. Ahogy akkor is
mondta, rengeteg élet megfizetésével tartozik annak a csúszómászó
féregnek, és ebben nem akadályozhatják meg a barátai. Szereti őket, de a
mai akciójuk dühítette. Megütközhetett volna végre Voldemorttal,
letudhatta volna ezt az átkozott háborút. Vagy legalább megpróbálhatta
volna, kapott volna egy esélyt.
Végre nem kellene folyton a háta mögé néznie, hogy éppen honnan lesnek
rá a halálfalók vagy kit kell féltenie, s bizonytalankodnia, hogy másnapra
biztosan újra láthatja e a szeretteit és barátait. Ingerülten sóhajtott egyet, és
felhagyott a néma ácsorgással. Megfordult, és kiment a gyengélkedőből. A
kelleténél kicsit nagyobb lendülettel zárta maga után az ajtót, majd a
folyosóra érve a bejárat mellé lépett, a falnak dőlt, és lassan lecsúszott a
tövébe.
Most még nem akart Ronékkal beszélni. Sőt, igazából egyáltalán nem akart
velük beszélni, de persze ezt nem tehette meg, bármilyen nagy is legyen rá
a kísértés.
Felhúzta a térdeit, is két kezével a hajába túrva lehajtotta a fejét. Addig itt
marad, amíg nem tud pontosat Remus állapotáról. Aztán, jaj a többieknek.
Igazság szerint magára is dühös volt. Nem figyelt oda eléggé, pedig Lupin
szólt a találkozóról, és ő csak úgy egymagában elengedte, úgy hogy nem is
tudta hova is készül pontosan. Ekkor valaki finoman megérintette a vállát, s
mikor felnézett, Emily ragyogó kék, okos szemeit látta maga előtt.
– Ne hibáztasd magad! – kérte halkan a kislány, és szorosan mellé
telepedett.
Harry magához fogta.
– Mióta figyeltél?
Emily elmosolyodott.

426
– Egy ideje. Láttam, milyen érzelmek futnak rajtad végig, és tudom, hogy
csak látszólag vagy nyugodt. Valójában még mindig dühös vagy. Magadon
kívül mindenki másra is.
Harry valami különös, morgás és sóhajtás közötti hangot hallatott.
– Lesz egy-két szavam a barátaimhoz – bólintott.
Emily nem szólt többet. Talán, mert pontosan érezte, hogy nem tudná
semmivel meggyőzni Harryt, hogy esetleg halassza későbbre a beszélgetést.
Annál is inkább, mert a benne kavargó érzések pontosan ugyan úgy, és
ugyan ilyen formában meglesznek benne akkor is. A veszekedés
elkerülhetetlennek mutatkozott. Inkább odabújt hát a fiúhoz, hogy éreztesse,
mennyire szereti őt, és próbája vigasztalni a Remusszal történtek miatt, és
eloszlatni bűntudatát és félelmeit.
Kis idő múltán Ginny lépett ki az ajtón, s rögtön észrevette a földön ücsörgő
két alakot. Megtorpant, majd eléjük állt, mire Harryék felnéztek, s a lány
arcán látható határozott megkönnyebbülés és mosoly máris halvány
nyugalommal töltötte el a fiút.
– Remusszal minden rendben lesz. Azért jöttem ki, hogy szóljak Tonksnak,
de ha itt vagy, megtehetnéd helyettem, mert még vissza kéne mennem,
beadni neki bár bájitalt az ébredése után – mondta a zöld szemekbe nézve.
Emily azonnal felpattant, ahogy látta, hogy Harry feláll mellőle. A fiú csak
biccentett és már indult is lefelé. Ginny csak nézett utána. Sejtette, hogy
nem lesz könnyű dolga Harryvel.
– Emily – fordult hirtelen ötlettől vezérelve a még mindig mellette ácsorgó
kislányhoz. – Meg tudnád mondani nekem, mit érez Harry?
A kék szemek csak rövid időre fordultak a távozó fiú után, nyílván már
korábban is volt ideje érezni.
– Dühöt és csalódottságot – felelte Emily furcsa hangon, majd hosszan
Ginnyre nézett, és elfordult, hogy gyorsan a fiú után szaladjon. – Attól
függetlenül, hogy örülök, hogy nem esett baja, s nem küzdött még meg Vele
– mondta félig visszafordulva –, Harryvel értek egyet.
– Minő meglepetés – morogta Ginny, miközben nézte, ahogy Emily beéri a
fiút, és együtt sétálnak le a lépcsőn. Sóhajtott egy mélyet, majd visszament
a gyengélkedőbe Remus mellé.

Mikor Harry belépett a konyhába odalent, minden arc azonnal felé fordult.
Magára erőltetett egy mosolyt Tonks könnyes arcába nézve, hogy

427
megnyugtassa. Maga is boldogan fogadta Lupin javulását, de nem tudott
felhőtlenül örülni. Ismét azt a kettős nyomást érezte, mint mikor Voldemort
előtt állt, és barátai választást kényszeríttek rá.
– Már nyugodtan felmehetsz. Ginny szerint nemsokára magához fog térni,
és nincs semmi baj – mondta.
A nő felragyogott, és megkönnyebbülten, ugyan még kissé feszülten,
felnevetett. Nehézkesen felállt egyik kezével a hasát fogva, majd ahogy
indult az emeletre, elhaladtában megölelte Harryt, aztán elhagyta a
helyiséget.
A konyhában azonnal feszült csönd támadt. Ronék jól tudták, hogy nem
ússzák meg ennyivel. Ellenszegültek Harryvel, és nem is akármilyen
módon. Óvatosan pislogtak a fiú arcába, aki most ismét azon a
kifejezéstelen, semmi jót nem ígérő hangján szólalt meg.
– Ron, Hermione, megkérhetnélek titeket, hogy menjünk át a társalgóba?
Azok ketten összenéztek, majd mintha csak elfogadnák, hogy az
elkerülhetetlennel kell szembenézniük, felálltak, és megindultak a
megfelelő irányba. Mrs. Weasley bizonytalanul nézett rá, míg Kingsley
hátradőlt a székén, Dawlish pedig határozottan idegesnek tűnt, mintha csak
rá is ugyan az várna, mint Hermionéra és kedvesére.
Harry nem törődött velük, de Emilynek még odaszólt, mielőtt kiment volna.
– Most maradj csak itt a konyhába, kicsim. Beszédem van Ronékkal.
Szeretném, ha addig segítenél Mollynak. Rendben?
A kislány rábólintott.
– Persze, Harry.
– Köszönöm – mosolygott rá halványan a fiú.
Ahogy Harry belépett barátai után, bezárta az ajtót, majd feléjük fordult.
Hirtelen eltűnt az arcáról a ráerőltetett nyugalom és kifejezéstelenség, s a
helyét átvette a benne forrongó harag és csalódottság.
– Mégis mit képzeltetek?! Szerintetek erre van az Aidera? Segítsünk Harryt
valami baromira nem fair helyzetbe kényszeríteni?! Melyikőtök akarja
elmondani Tonksnak, hogy otthagytátok volna Remust a sorsára?
– Ez nem igaz! – tört ki Ron.
– Nem?! – lépett előrébb Harry. – Ó, akkor alighanem félreértettem valamit
– gúnyolódott. – Mert tudod, nekem nagyon úgy tűnt, hogy választás elé
állítottatok. Vagyis dehogy! Mit is beszélek! Csupán egy lehetőségem volt,
hiszen bármennyire is maradni akartam…

428
– Elbuktál volna! – kiáltott vissza Hermione félbeszakítva őt. – Te is tudod,
hogy hátrányban voltál!
– De legalább megpróbálhattam volna! – vágott vissza azonnal Harry. –
Egy szóval sem mondtam, hogy meghalni maradtam volna! Egyszerűen
nem akarjátok megérteni, mit jelentene, ha végre megszabadulhatnék ettől a
tehertől! A francba! Mióta befolyásolja már az életem ez a szemétláda!?
Ti… – Ekkor félbeszakította az ajtó nyílása, és Ginny lépett be rajta
sápadtan. Nyilvánvaló, hogy odakint is tökéletesen hallani lehetett a
szóváltást. Harry szemei, melyek idáig is izzottak a haragtól, most, ha lehet
ilyet mondani, még sötétebbé váltak. – Te meg aztán! – fordult azonnal a
lány felé. – Inkább ne is szólj hozzám! El sem hiszem, hogy így és erre
kényszerítettetek.
Ginny azonban nem hagyta magát.
– Ez csak a te szempontod! Nem vagy önző, ha csupán a te érzéseidet
tekinted mérvadónak? Te talán eltűrted volna, hogy valamelyikünk ott
maradjon szembeszállni a legnagyobb ellenségével, mikor pár perccel előtte
megsérült, már jó ideje pajzsot tartott fent, és komoly esélybeli hátránnyal
indult volna?
Harry felmorrant, és furcsa mozdulatot tett a kezével.
– Itt most az a lényeg, hogy szembe szálltatok velem, nem hagytátok, hogy
döntsek. Az én szempontomról beszélsz?! Miért a tiétek mennyivel jobb?
Talán az nem volt önző?! Vagy ti többen voltatok, így az egység véleménye
nem is számít? Én vonuljak vissza? Én halogassam azt az átkozott
összecsapást, hogy végre lezárhassam a jóslatot, és normális életem
legyen?! A te szempontod, ami pusztán a félelemből indult ki, mennyivel
volt jobb, mint az enyém, hogy megpróbáljam?
– Nem veszíthettünk el! – kiáltott vissza Ginny. – Márpedig ne mond, hogy
nem erre nyílt nagyobb esély!
Harry arca most még jobban elsötétült, s a lány hirtelen nem értette, miért.
– És Remust talán elveszíthettük volna?! – kérdezte élesen. – Már itt
tartunk? Rangsorolod az életeket? Az enyém fontosabb a te számodra, így
Remust magára hagytad volna?
Ginny arcából teljesen kifutott a vér, ahogy ezt hallgatta.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz – suttogta.
– Én csak azt tudom – emelte fel Harry a hangját –, hogy beleerőltettetek
egy olyan helyzetbe, amiben azt hittem majd szétszakadok az ellentétes

429
érzelmeim és tenni akarásom kettősségében, miközben még az életben nem
csalódtam ekkorát, és el sem akartam hinni, hogy ez komolyan megtörténik.
Ron csak sápadtan, tátott szájjal hallgatott, Hermione halkan szipogott,
Ginny pedig hirtelen nem is tudta mit mondhatna.
– Mi csak azt akartuk, hogy velünk gyere. Azt akartuk, hogy élj! – nézett a
villámló smaragdokba Hermione könnyes szemmel. Idáig bele sem
gondoltak igazán, hogy Harry szempontjából hogyan is tűnhetett ez a dolog.
Az nyilvánvaló lehetett a számára, mi a fő indokuk, de arra már nem tértek
ki, hogy valamilyen szinten ez valóban árulás. Mind Remus, mind barátjuk
felé. Nem bíztak benne, elfogadhatatlan módszerrel kényszerítették
döntésre, ami Harryben csupán felszültséget, és kétségbeesést szült.
Választania kellett a sorsa beteljesítése, és az apjaként szeretett férfi
megmentése és a menekülés között, amibe éppen a barátai hajszolták. És
erre csak ezt az egyetlen érvet tudta a fiú arcába kiáltani magyarázatként:
„Mi csak azt akartuk, hogy velünk gyere”. Szánalmasnak érezte magát.
Ahogy Ronra nézett, látta szerelmén, hogy ő is csak most kezdi megérteni,
amit Harry az első pillanattól tudott. Ők csupán egy szempontot vettek
figyelembe. Épp ahogy a fiú mondta az imént: saját félelmüket és
féltésüket.
Harry kissé elfordult tőlük, mielőtt válaszolt volna.
– Más életével játszottatok, miközben tőlem elvettétek az esélyt, hogy…
Ekkor Ginny megkockáztatta, hogy közelebb lépjen, és szenvedélyesen
közbevágott.
– Nem érdekel! Bármimet odaadnám érted!
Harry egy pillanatra megakadt, de a düh győzött.
– Remus életével viszont nem játszhatsz! Nem a tiéd, nincs rá jogod! Sőt,
senkiével sem, különben egy fikarcnyit sem leszel jobb Voldemortnál!
– Nem az életével játszottam! Csak téged próbáltalak ezzel… manipulálni –
de amint kimondta, már ő maga is érezte, hogy ez a lehető legrosszabb szó
volt, amit használhatott. Amint pedig kissé félénken Harry arcára nézett,
már biztos lehetett benne. – Természetesen sosem hagytam volna meghalni
Remust – folytatta gyorsan –, éppen azért féltem, hogy kifutok az időből, és
muszáj lesz nekem… ha nem cselekszel, nekem kellett volna elvinnem őt,
és ez egyúttal azt is jelentette volna, hogy te ott maradsz. Egyértelműen
maradtál volna, de ki tudja mennyi ideig életben?!

430
Harry azonban erre már alig tudott figyelni. Mindaz, amit idáig magába
fojtott kitöréssel fenyegetett. A teste mélyén a lényegét adó mágia egyre
csak gyülekezett. Bizseregni kezdett a keze, jelezve, hogy nem feltétlen
lenne szüksége pálcára a megnyilvánuláshoz. Ez az erő volt, amit még
mindig nem volt képes tökéletesen az irányítása alá vonni. Az, ami
egyenlővé teszi Voldemorttal. Érezte, de nem tudott ellene tenni. Vagy talán
nem is nagyon akart. Levezethetné a feszültsége és haragja egy részét. Az
ugyanis, hogy barátai még mindig nem akarták megérteni mit is
nehezményez tulajdonképpen, jobban bosszantotta, mint maga a tény, hogy
megtették. Korábban talán megrémült volna ettől az energiától, ami
feszítette, most azonban érdekelte. Meg akarta tapasztalni. Hirtelen
bevillant az agyában, hogy ezt nem teheti, hiszen veszélybe sodorhatja
mindenki életét a házban, de a következő pillanatban már ahogy folytatták a
szóváltást barátaival, rájött, hogy ha csak nem fékezi meg a dühét, a dolog
már nem csak rajta áll.
– És inkább azon gondolkozz, hogy elhitted, megtenném – mondta
csendesebben Ginny.
– Én inkább azon gondolkozom – vágta rá Harry, és láthatóan a lány
szemrehányó megjegyzése csak olaj volt a tűzre –, hogy jutott egyáltalán
eszedbe ilyen megoldás. És azon, hogy mért nem akarod még mindig
felfogni, miről ordibálok már vagy tíz perce! De akkor had fejezzem ki
magam érthetőbben – folytatta. – Nem - vehetitek - el - folyton - az - esélyt
- tőlem, hogy - véget - vessek - ennek! – sziszegte Harry a fogai közt, szinte
szótagolva, igyekezve visszatartani a mágiáját, ám alig egy pillanattal
később ijesztő dühödt szikra csillant meg a szemeiben, és már nem tudott
parancsolni indulatainak.
A falak kezdetben csak megremegtek, s mintha egy hullám száguldott volna
végig mindenen, ami átvilágította, átjárta a dolgokat, s egy másodperc
erejéig mindent meghajlított, ami az útjába került. Az üvegek, törékeny
tárgyak, mind, ami csak volt a szobában, szétroppant. A vitrines szekrény, a
váza, a lámpák búrája, amiben a gyertyák világoltak.
Hermione halkan sikkantott, míg Ron inkább fogta, és lerántotta a földre,
nehogy egy repülő szilánk megvághassa. Ginny is ugyan így tett, míg
kintről néhány kiáltást hallottak. Egy újabb elsöprő erejű lökéshullámot
követően, melynek csupán a mágiától mentes előfutára érte el a három jó
barátot, s a guggolásból ülő majd csaknem fekvő helyzetbe kényszerítette

431
őket. Ronék ijedten kezdtek hátrább húzódni a hatalmas erő útjából.
Egyikük sem vette észre, hogy már nem csupán négyen vannak a szobában.
– Harry! – kiáltotta egy határozott mély hang.
A következő pillanatban pedig már egy erőteljes, biztonságot nyújtó pajzs
indult a fiú barátai felé. Harry mintha csak feleszmélt volna az ismerős
hangra, tekintetével barátaira, és a nem messze az ajtótól álló férfira tévedt.
A falak vibráltak körülöttük, és úgy tűnt hol ott vannak, hol pedig nem. A
szobában lévők csak bámulták a jelenséget, Harry pedig remélte, hogy nem
tört meg az ereje egyetlen védelmi varázslatot sem, és hogy kívülről nem
látható mi is történik.
– Szedjétek össze magatokat! – szólt a három fiatalra ismét a határozott,
mély hang. – Harry! – fordult most egyértelműen a fiú felé, s láthatóan
egyáltalán nem tartott tőle. – Te pedig higgadj le, mert nincs kedvem
újraépíteni a házat.
Harry ekkor már Pitonra meredve hátrálni kezdett, aztán hirtelen
megfordult, megrémülve saját magától. Vett pár mély lélegzetet, és
visszanyelte a bőréből áradó mágiát, ami a korábbi tapasztalataival
ellentétben ezúttal meglepően könnyen sikerült neki. A tanár
megfejthetetlen tekintettel bámult rá, Ginnyék pedig még mindig csak tátott
szájjal pislogtak, talán kisebb sokkal birkózva.
– Mit akarsz csinálni? – tette fel a kérdést Piton közelebb lépve az
időközben lényegesen lehiggadt fiúhoz.
– Semmit – vágta oda Harry. Jelenleg még nem tudott mit kezdeni a
helyzettel.
– De azt nem teheted!
– Dehogynem! Csinálhatom a semmit! – felelte Harry azonnal ingerülten.
Piton elhúzta a száját, a kissé gyerekes válaszra, majd nagyon halkan
megjegyezte.
– Akkor inkább esetleg… fordíthatnád az idődet a tanulásra valahol máshol.
Harry bármennyire is dühös legyen, ezen elgondolkodott. Tisztában volt
vele, hogy a bájitalmester pontosan mire gondol. Távol innen, félelmek és
visszafogás nélkül, kettesben. Jobban mondva… még Morganával sem volt
ideje normálisan beszélni. Ha el akar kerülni, egy a maihoz hasonló
szituációt, akkor a következő alkalomkor már, mikor Voldemorttal kerül
szembe, készen kell várnia, vadonatúj, és erősebb pálcával a kezében.

432
– Igazad van – mondta végül Pitonnak, majd barátai felé fordult. –
Tudjátok, miért kezdtem el Dumbledore halála után akkora erőbedobással
edzeni? Mert rájöttem, hogy a fejlődésemhez csupán a valódi eltökéltség
hiányzott, mikor már nincs kire támaszkodnod, és rájössz, mindent
magadnak kell elérned. Ti nem állhattok majd ott velem Voldemort előtt. El
fogok menni Perseluszal, hogy mire visszatérek, többé már ne hozhassatok
ilyen helyzetbe, mert már tökéletesen felkészült leszek ahhoz, hogy végleg
leszámoljak Tom Denemmel. – Azzal kisétált a szobából, de előtte még
intett Pitonnak, hogy nyugodtan kövese, szeretne még vele beszélni.
A bájitalmester azonnal vette a lapot, és bár nem igazán értette, hogy mi is
borította ki ennyire a fiút, és mi okozza a közte és barátai közt a
feszültséget, egyelőre úgy vélte, lesz ideje ezzel is tisztába kerülni, amint
valóban magukra maradnak. Annál inkább foglalkoztatta mit is látott az
imént. Óriási erő áradt Harryből, amit korábban csak Voldemort
jelenlétében tapasztalt. Ám amíg a Sötét mágus energiája fekete, sötét és
fenyegető volt, Harryé még a zabolázatlansága mellett is érezhetően
világos, érzelmekkel teli, titokzatos és óriási.
Mikor megálltak az előszobában, hogy váltsanak pár szót, láthatta, hogy
Harryt zavarja az iménti események hatására a konyhától nem messze álló
Shacklebolték értetlen és kissé ijedt tekintete. Ahogy alighanem az is, hogy
mi történhetett volna, ha ő nem lép közbe. Sötét szemeit a fiú zöldjébe
fúrta, majd néhány gyors, az elvégzendő dolgaikban és annak módjában
megegyező mondat után, Piton meglebbentette fekete talárját, és elhagyta a
régi Black házat. Nem tűnhetett el csak úgy kénye kedve szerint, így
akadtak elintézni valói, ahogy eszközök is, melyeket már most össze akart
szedni, hogy pár óra múltán, már felkészülten hoppanálhassanak Harryvel.
Addig a fiúra nem maradt más, mint hogy meglátogassa Remust, és
beszéljen Emilyvel, vagyis azzal a két emberrel, akinek jelenleg úgy érezte,
hogy tartozik annyival, hogy normálisan elköszönjön tőlük.
A kislány kissé bizonytalanul nézett rá, talán érezte a Harryben dúló
zavaros, kavargó érzelmeket, és nem tudott rajtuk kiigazodni. Ahogy maga
a fiú sem. Ezért mikor felnézett Harry zöld szemeibe, inkább úgy döntött,
kérdezni fog.
– Már jól vagy?
Harry rámosolygott.

433
– Igen. Már valamivel jobban – azzal lehajolt Emilyhez, és az ölébe vette.

Így indultak el felfelé a lépcsőn, a gyengélkedő felé tartva. A gyerek

átkarolta a nyakát, és úgy nézett Harry arcába.
– Ginny megbántott?
A fiú halkan sóhajtott, visszagondolva az iménti veszekedésre.
– Szerintem egy kicsit egymást bántottuk meg – felelte végül.
Emily bólintott. Ekkor már odafent jártak, az utolsó lépcsőfokról a szobák
közötti folyosóra lépve.
– Akkor most bocsánatot fogsz kérni tőle? – kérdezte, mert nem szerette
volna, ha sokáig haragban maradnak. Egyrészt Ginnyt is szerette, másrészt
Harry volt a legfontosabb, és utálta, ha a fiú szomorú.
Harry nem válaszolt rögtön. Megvárta, míg a gyengélkedő ajtajához értek, s
csak akkor nézett a kislány szemeibe.
– Nem. Nem hinném – mondta. – Csak akkor kérj bocsánatot, ha valóban
úgy is gondolod. Ha csak azért tennéd, mert így könnyebb vagy
elviselhetőbb, annak nincs sok értelme, és jelentősége.
Emily elgondolkodott.
– Ha úgy kérsz bocsánatot, hogy valójában nem bánod, amit tettél, akkor az
olyan, mintha hazudnál.
– Pontosan – bólintott rá Harry, elmosolyodva azon, milyen okos és érett is
ez a kislány.
– Most Remusszal váltok majd pár szót, és tudnod kell, hogy utána
hosszabb időre elmegyek – tette le a gyereket, és leguggolva elé, mélyen a
kék szemekbe nézve magyarázta. – Muszáj megtennem még pár dolgot,
hogy legyőzhessem Voldemortot. De többször jövök majd, és ha bármiben
szükséged lenne rám, csak szólj Remusnak. Ő tudni fogja, hogyan és hol
érhet el, s mivel megsérült, mindig elérhető lesz a számodra, mert még
sokáig gyógyulnia kell. Rendben van?
Emily azonnal bólintott.
– Igen, csak… nagyon szeretném, ha maradnál, de tudom, hogy nem lehet.
Hiányozni fogsz – mondta komolyan, s gyorsan megölelte Harryt.
A fiú végigsimította hosszú haját.
– Te is nekem, kicsim – súgta, majd felállt, rámosolygott a kislányra, aztán
halkan benyitott a kórterembe.
Tonks férje mellett ült, bár nagy hasát már nem igazán tudta hova tenni, s az
elhelyezkedés láthatóan nem volt túl kényelmes a számára. Az érkező fiúra

434
felnézve azonban rögtön láthatta az arcán, hogy fontos dologban és
négyszemközt szeretne Lupinnal beszélgetni. Nehézkesen feltápászkodott
hát, az odasiető és karját kapaszkodónak felajánló Harry segítségével, majd
rámosolygott férjére, és lassacskán haladva magára hagyta a két férfit.
– Remus – szólította meg halkan a beteget, mire Lupin mosolyogva nézett
rá. – Minden rendben? – kérdezte Harry, és letelepedett az ágy mellé húzott
székre.
– Egész jól vagyok. Ginny mint mindig, ügyesen ellátott – nyugtatta meg a
fiút, majd gyanakvóan kérdezte. – Mi történt odalent?
Harry csak legyintett, kifejezve, hogy ezt a témát hagyják, majd inkább
kissé előrébb dőlve így folytatta.
– Sajnálom, hogy nem tudtam hamarabb menni, és köszönöm, hogy ilyen
sokáig kitartottál, és nem árultál el neki semmit.
Remus felé nyúlt, megfogta, és megszorította a kezét.
– Harry, egyáltalán nem is számíthattam rá, hogy felbukkanhatsz, így
nekem már ez is csoda számba megy. Ami pedig Voldemortot és a kedves
embereit illeti – keményedtek meg az arcvonásai, és mélyen a zöld
szemekbe nézett – semmivel sem tudtak volna rávenni, hogy eláruljalak.
Reméltem, hogy ezt te is tudod.
Harry elmosolyodott és bólintott.
– Hogyne tudnám! Azért köszöntem meg, mert emiatt rengeteg átkot kellett
elszenvedned.
Lupin fáradtan sóhajtott.
– Igen. Eleget. De hálával én tartozom – biccentett Harry felé. – Most
viszont hagyjuk ezt - mondta könnyed hangon. – Néhány hét múlva
kimehetek innen. Egy kicsit közrejátszott a dologban, hogy még gyenge
voltam a holdtölte miatt, ezért elhúzódik a gyógyulás, de ennek még örülök
is. Már bármelyik pillanatban apa lehetek, és legalább így biztos nem
szalasztom el. Itt leszek Tonksal – mosolygott vidáman csillogó szemmel a
férfi, és látszott, hogy már borzasztóan várja, hogy kezébe foghassa
gyermekét.
Harry bólintott.
– Én viszont nem leszek a Grimmauld téren egy ideig. Tulajdonképpen
azért jöttem, hogy meggyőződjem róla biztosan jól vagy-e, és elbúcsúzzak.
Pár naponta természetesen beugrom majd, és nyílván gyűlést is kell
tartanom, de Piton rámutatott, hogy szükségem lenne a tudásom

435
végelegesítésére, és az erőhatáraim megtapasztalására, ami ebben a házban
és népes társaságban lehetetlen.
Lupin komoly tekintettel, elgondolkodva hallgatott.
– Tehát elvonulsz Perselusszal egy hosszabb időre – mondta végül.
Harry kényelmesen hátradőlt a székben, majd így szólt.
– Így van. És persze Hollóhát leszármazottjával is szeretném létrehozni a
pálca varázslatot.
Remus most elismerően elmosolyodott.
– Igen, hallottam hírét, hogy sikerrel jártál az ügyben.
Mostanra Harry arca is nyugodtabbá vált egy kicsit. Jót tett neki a Lupinnal
folytatott beszélgetés. Előtte a legkisebb mértékben sem kellett feszengenie,
vagy mást mutatnia, mint ami valóban benne játszódott. Kiabálhatott vele,
ha dühös volt, még túlzásba is vihette. Számíthatott tanácsokra, nyugodt és
ésszerű rámutatásokra a helyes döntés felé terelgetve, és kellő apai szigorra,
ha meggondolatlanul vagy idiótán viselkedett.
– Azt hiszem – szólalt meg végül tűnődve –, célszerű és érdekes lenne
valahogy megbizonyosodni róla, hogy biztosan híján van e a
varázsképességnek, vagy csupán történt valami, amiről nem tudunk.
Ezt követően hallgattak egy ideig, majd Remus kezdte ismét.
– Ne várj magadtól túl sokat, Harry – mondja még mindig a fiút féltve
Lupin. – Számodra is van teljesíthetetlen és lehetetlen. Nem szeretném, ha
megsérülnél.
– Más szülő örülne, ha a fia mindent megtenne a cél érdekében – fortyan fel
egy kissé bosszúsan a fiú.
– Én annak is örülök, ha reggel felkelni látlak – felelte Remus csendesen.
Harry mélyen a szemébe nézett és sóhajtott.
– Ne haragudj. Csak… még egy kicsit ingerült vagyok.
Lupin kutatóan vizsgálta az arcát.
– Tonks mondta, hogy valami nincs rendben köztetek. Történt valami mikor
rajtam segítettél, igaz?
Harry állkapcsán megfeszült a bőr.
– Erről nem lenne tanácsos éppen veled beszélnem. Bár van egy olyan
érzésem – húzta el a száját –, hogy még így is inkább Ginnyékkel értenél
egyet. Amennyire képes vagy értem aggódni.
Remus csak csendesen nézte, nem tudott mit mondani erre, és erőltetni sem
akarta, főleg most, hogy látta, Harry messze nincs rendben, és éppen

436
elmenni készül Pitonnal. Remélte, hogy Perselus is átlátja majd a helyzetet,
és ennek megfelelően fog viselkedni. Az utóbbi időben úgy látta, hogy a
bájitalmesternek valóban számít a fiú. Talán azért csak Harryt fogadja el,
mert őt tisztelheti is, akárcsak korábban Dumbledore-t. Perselus Piton nem
szerette az átlagos, gyenge embereket. De nagyra tartotta az intelligenciát,
erőt, kitartást és ravaszságot. Vagyis mindazon tulajdonságokat, amivel ő
maga is rendelkezett.
– Eljövök majd megnézni, hogy vagy, és a Rend ügyeit sem hagyhatom itt
csak úgy. De most a pálcámra és arra akarok koncentrálni, hogy teljes
biztonsággal az uralmam alá vonjam a mágiám. Utána pedig… nem fogom
tovább halogatni. Kellően megfogyatkoztak a halálfalók és hála neked a
vérfarkasok is. Itt az ideje, hogy végre szembe kerüljek Voldemorttal, és
megvívjuk a 11 éve húzódó csatánkat – mondta Harry.
Ezek után nem húzta tovább az időt. Úgy érezte, szüksége van egy kis
magányra, mielőtt ki tudja meddig össze lesz zárva Pitonnal, s jó néhány
dolgot át is akart gondolni, nem utolsósorban a most benne fészkelő
neheztelést és csalódottságot, amit barátai miatt érzett. Így amint elkészült,
és magához vett minden vélhetően fontos könyvet, jegyzetet és személyes
holmit lekicsinyített formában, a már jól bevált és mégis fájdalmas
emlékeket idéző tengerparti sziklaperemre hoppanált.

Eközben odalent Ginny lépett be éppen a konyhába, alig egy perccel

elkerülve Harryt, akit miután nem talált, még benézett Remushoz
ellenőrizni az állapotát.
– Minden rendben van? – kérdezte a borús hangulatban ücsörgő társaságot.
Csodálkozva látta, hogy Emily is szomorúan gubbaszt székén, hiába volt
elépakolva rengeteg sütemény Mrs. Weasley jóvoltából.
– Nem esküdnék meg rá – felelte Ron gondterhelten.
A lány felhúzta a szemöldökét, s már sejtette is, kivel kapcsolatos a
probléma.
– Hol van Harry? – kérdezte Ginny azonnal, bár a többiek arcába nézve már
tudta a választ. A fiú elhagyta a házat, hogy amint mondta, Pitonnal
tanulhasson. Ginny pedig fájdalmasan döbbent rá, hogy Harry úgy ment el,
hogy tőle még csak el sem búcsúzott.

437
 34. fejezet - Eltökélt - előkészületek

Ha valaki megkérdezte volna most tőle, mit érez, nem biztos, hogy meg
tudta volna fogalmazni. Csalódottságot és némi megbántottságot barátai és
szerelme miatt, de leginkább valami furcsa várakozást. Azokat a szavakat,
amiket Ronék fejéhez vágott komolyan gondolta. Nagyon is.
Régóta várja már az összecsapást Voldemorttal, és bármennyi barát,
sorstárs, rendtag is vegye körbe, mikor a végére érnek, és ott áll majd a
Sötét mágus előtt, nem számíthat saját magán kívül senki másra.
Egyszerűen csak azért, mert a többiek nem képesek vele szembeszállni.
Már nem kételkedett a jóslatban. Dumbledore olyannyira hitt benne, hogy
képes volt meghalni érte. Azért, hogy Piton kém maradhasson, és segítsen
majd neki legyőzni tettetett urát. Sokáig nem gondolta, hogy valóban
esélyes lehet erre, de az utóbbi időben mást sem tapasztalt, csak azt,
mennyit változott, és milyen még számára is ismeretlen és behatárolhatatlan
energiák állnak a rendelkezésére.
– Már nincs sok hátra – sóhajtotta halkan Harry, ahogy elnézett a szürke
látóhatárig, amit még beláthatott a tenger morajló hullámai felett.
Rég tervezte már ezt az elvonulást Pitonnal, még ha konkrét tervként nem is
fogalmazódott meg eddig benne. Nem kell majd félnie, hogy ha szabadjára
engedi az erejét, a Grimmauld téren bárki megsérülhet. A bájitalmester
tudott magára vigyázni, emellett Harry szerint a férfi nála lényegesen
jobban meg szeretné látni és tapasztalni mire képes is pontosan. Ezt pedig
tökéletesen meg tudta érteni. Minden reményük, Piton ki tudja mióta tartó
harca és kémkedése Voldemort ellen, azon múlik, hogy Harry mit tud
kihozni magából, mind természet és adottság, mind képzettség és
felkészültség tekintetében.
Igen, biztos volt benne, hogy Perselus mindent meg fog tenni, s nem lesz
kíméletes. De – lehet, hogy életében először – Harry ezt most cseppet sem
bánta. Szüksége volt erre. Nem arra, hogy féltsék, és kényelmetlen,
fájdalmas helyzetekbe kényszerítsék, hanem hogy isten igazából edzhessen
és képezzék. Ugyan ki lenne alkalmasabb erre Pitonnál?
Emlékezett rá milyen volt először szembesülnie a jóslat szövegével és
annak jelentésének súlyával. Sirius elvesztését követő fájdalmának ködén át
is érezte, mit is róttak rá már születése előtt. Megrettent, ugyanakkor nem is

438
értette, miért. Miért ő, miért ilyen fiatalon, miért ilyen körülmények között,
miért egyedül, miért ilyen biztos ebben Dumbledore, és miért kéne neki is
hinnie ebben? Miért ne menekülhetne el inkább? Miért kell beteljesítenie?
Miért csak most tudta meg?
Aztán valahol, ki tudja mennyivel később, már sokkal inkább logikusnak
érezte. Soha nem ülne tétlenül, mert Voldemort elvette tőle a szüleit, ugyan
ezen okból sosem csatlakozna hozzá, és használna fekete mágiát, s vágyná
az oly annyira az ember lelkét megrontó hatalmat. Mindig ott volt, ahol
kellett. Mindig útját állta Voldemortnak, és bár nem mindig a saját
érdemeinek köszönhetően, de kétségkívül minden eddigi alkalommal élve
megúszta. Most már azt is látta, hogy valóban megvan benne az a plusz erő,
amiről Dumbledore beszélt. Tulajdonképpen mindig ez volt az, ami hajtotta.
A megmentési kényszere nem állt másból, mint abból, hogy nem volt képes
elviselni, és végignézni, hogy bárki meghaljon, főleg, ha tehet annak az
embernek az érdekében valamit. Mindig megvolt benne az akarat, hogy
szembeszálljon. Mért kellett volna hagynia, ha megpróbálhatta elkerülni?!
Harry tudta, hogy ez az, amit a barátai nem értenek meg. Féltik őt, mert
szeretik, de sosem fogják megérteni, hogy neki mik is pontosan a
mozgatórugói, az érzései, amivel minden erejével, mindig és mindenhol,
bármilyen körülmények között és bármekkora eséllyel is tegye, de
Voldemort ellen lesz. És ennek mindezek alapján igen egyszerű az oka: az
összecsapás egyszerűen elkerülhetetlen. Voldemort már valósággal a
megszállottja, Harry pedig sosem fog elmenekülni és megfutamodni.
A hűvös szél lágyan cibálta egyébként is kusza tincseit, miközben
eldöntötte, hogy addig biztosan nem tér vissza véglegesen a Grimmauld
térre, félbehagyva az edzését, amíg nem érzi majd tökéletesen késznek
magát. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy minden figyelmét, erejét és
eltökéltségét a tanulásra és a felkészülésre összpontosítja. És amikor készen
áll, többször nem hagyja ott Voldemortot. Meg fog vele küzdeni, s addigra
már győznie kell!
A háta mögött hopanálás halk zaját hallotta, s néhány pillanattal később már
egy fekete talárba burkolózott alak állt mellette.
– Sejtettem, hogy itt talállak. Elkészültem, mire a Black házban azzal
fogadtak, hogy már elmentél. Gondolkodni – mondta csendesen Piton, majd
maga is körbenézett a sziklás parton, tekintetével egészen az emlékezetes

439
barlang bejáratáig haladva. – Miért pont ide jössz mindig? – kérdezte végül
elgondolkodva, és hallható érdeklődéssel.
– Pontosan amiatt, ami itt történt, s ami utána következett be – felelte Harry,
s zöld szemei követték a bájitalmester pillantását. – Sokszor gondolok
Dumbledore-ra, a horcruxokra és a jóslatra. Bámulom a hullámokat, a szél
alaposan kiszellőzteti a fejemet, és nem jár erre senki.
Piton biccentett. Értette, mire gondol. Nem akar felejteni. Ezeket az
eseményeket nem. Szorosan irányítják a sorsát, éppen ezért nem is
menekülhetne előle. Ő maga is járt már itt csupán olyan célból, hogy
végiggondolja következő lépéseit, ahol biztosan tudta, hogy sem a
halálfalók, sem a Nagyúr kutató gondolatai nem érhetik utol.
– Mióta ülsz itt? – kérdezte végül, ezúttal sötét szemeivel a fiút figyelve.
– Úgy öt perce – morogta Harry. – Plusz mínusz három órája.
A másik ráfintorgott, hiszen tudta a választ.
– Gyerünk – nyújtotta a kezét Piton.
Harry felnézett rá, és nem ellenkezett. Megragadta a felkínált erős kart, ami
szinte azonnal álló helyzetbe húzta.
– Már tudom hova kellene mennünk – szólalt meg a fiú. – A házhoz elég
nagy terület tartozik –, ami gondolom nem utolsó, ha nem a berendezést és
a falakat akarjuk lerombolni – alaposan be van biztosítva, és kellően
eldugott helyen is áll. Előtte azonban még beszélnem kell Morganával. A
kezemben akarom tudni az új pálcámat, a legközelebbi összecsapáskor.
Piton biccentett. Tűnődőn vizsgálta a zöld szemeket. Természetesen nem
volt idióta, nagyon jól tudta, hogy valami komoly dolog történt Harryvel, és
a dühe sem volt elhanyagolható, ami a barátaival való veszekedésekor
eluralta. Néhány halálfalótól már értesült róla, hogy Lupin valamint az
áruló vérfarkas lebuktak, s azzal is tisztában volt, hogy a Nagyúr nyílván
nem hagyott ki egy ilyen lehetőséget, hogy információhoz jusson. Amit a
vitából kivett, abból csupán egy dologra következtethetett.
– Azután szívesen meghallgatnám hogy esett az utolsó találkozásod a
Nagyúrral – szólalt meg.
Harry arca megfeszült, és szemeiben apró dühödt szikra csillant.
– Gondolhattam volna, hogy már értesültél róla. De rendben. Szükségem
van a segítségedre, és tulajdonképpen nálad jobban senki sem ismeri.

440
Morgana meglepő örömmel fogadta a fiút. Neville és az ikrek társaságában
meglehetősen jó kedvűen ücsörgött a nappali egy kényelmes foteljében, ám
amikor észrevette Harryt, máris minden figyelmével felé fordult.
Mosolyogva köszöntötte, amely gesztus gyorsan leolvadt az arcáról, ahogy
tüzetesebben megvizsgálta a fiút. Neville is azonnal felállt, az ikreket
követve, s az egykori griffendéles idegesen kérdezte.
– Mi történt, Harry?
A zöld szemek felé fordultak, és a kérdezett halk hangon szólalt meg.
– Lupinék lebuktak. Az informátor halott, Remus is csaknem követte.
Összefutottam Voldemorttal, és alaposan összevesztem Ronékkal. Más azt
hiszem nem történt – fejezte be kissé szarkasztikusan.
Az ikrek és Neville, akik jobban felfogták szavai jelentését, mint a még alig
képben lévő Morgana, elsápadtak.
– Mindenki jól van? – kérdezte Neville.
Eközben George egészen mást mondott.
– Hallgatunk.
Harry ránézett.
– Nem fogom elmondani mi történt. Beszélj az öcséddel. Csupán
Morganáért jöttem, mert szükségem van a segítségére – ezt hallva a nő
csodálkozva tekintgetett végig az arcokon. Éppen az övére?
Már rá akart kérdezni, mikor az ideáig pár bájital hozzávalót összegyűjtő
Piton is belépett a szobába, és üdvözölte a jelenlévőket. Neville azonnal
kicsire összehúzta magát. Képtelen volt megszokni a férfi társaságát,
aminek az a tény sem tett jót, hogy hosszú évekig hithű halálfalónak
tartották, és Dumbledore elvetemült gyilkosának. Az ikrek lényegesen
nyugodtabban köszöntötték, különben is, még mindig sokkal jobban
foglalkoztatta őket az, hogy Harry miért akadt ki ennyire barátaira, s milyen
kalandban volt már megint részük a halálfalókkal.
Piton eközben hűvösen, tüzetesen végigmérte Morganát, hosszan elidőzve
az arcán és annak az övével szinte teljesen megegyező szemein. Végül
miután Harry mellé ért, megtorpant, és biccentett a nőnek.
Morgana leplezetlen érdeklődéssel figyelte a furcsa férfit. Öltözéke,
félhosszú haja és szeme feketesége, büszke tartása tiszteletet parancsolt,
fenyegetőnek hatott, és félelmet keltett.
Morganá mégis sokkal inkább különösnek és érdekesnek találta. Határozott,
erős jellemnek tűnt, és bár sötét volt, és idegen mégsem nevezte volna

441
gonosznak. Ha eddig Harryt érdekesnek és vonzónak találta, akkor ez a férfi
még rajta is túltett. Lerítt róla, s le sem tagadhatná, hogy varázsló ő is. Sőt,
Morgana biztos volt benne, hogy az idegen, még ha az élete múlna is rajta,
sem tagadná meg misztikus létét.
Harry ránézett, s mikor Morgana viszonozta a pillantását, kissé felvonta a
szemöldökét, és a zöld szemek pár másodpercig hol rá, hol Pitonra
villantak, mire a nőnek megint furcsa érzése támadt Harry lélekbe látó
képességeit illetően, és gyorsan lesütötte a szemeit.
Harry erre a bájitalmester arcába nézett, aki csak összeráncolta a homlokát,
de nem tett megjegyzést. A fiú erre elvigyorodott, és neki kezdett a
bemutatásnak.
– Morgana Knowledge, ez itt Perselus Piton. Egykori tanárom, és
bájitalmester – valahogy úgy gondolta, nem árt, ha egyelőre kihagyja az
ismertetőből, hogy nem mellesleg több mint húsz éve halálfaló.
Piton újfent biccentett, Morgana pedig a kezét nyújtotta bizonytalanul, de a
férfi nem mozdult.
– Mágusok körében nem él ez a hagyomány – magyarázta mély, gunyoros
hangon.
A nő erre leeresztette jobbját, és inkább visszabiccentett. Harry sóhajtott.
– Sosem változol.
Erre Piton csak fensőbbségesen elhúzta a száját, jelezve, hogy nem látja
semmi okát másfajta viselkedés felvételének.
– Miss Knowledge eddig muglik között élt. Nem árt, ha tisztába jön néhány
alapvető szokással.
– Hogyhogy? – nézett fel George. – Ő maga is az, nem?
Piton nem felelt, inkább Harryre pillantott.
– Ezt majd még kiderítjük – válaszolt helyette a fiú, majd áttért egy másik
témára. – Perselusszal, és természetesen Morganával, ha majd beleegyezik
– tette hozzá – hosszabb időre távol leszünk. Időközönként visszajárok
majd a főhadiszállásra, nagyrészt akkor, ha majd a gyűléseket tartjuk.
Reményeim szerint ezzel az alkalommal bezárólag, mikor minden
figyelmemmel és erőmmel a tanulásra koncentrálhatok, befejeződik a
képzésem, és megvívhatjuk a végső csatát.
Neville nagy szemeket meresztett, az ikrek pedig izgatottan néztek össze.
– Ez most komoly? – kérdezte Fred. – Most utoljára összeülsz kedvenc
bájitalmesterünkkel – aki nyílván teljesen ki fog készíteni ebben az

442
időszakban – és miután végeztetek, senki és semmi nem tántoríthat el tőle,
hogy kiállj Tudjukki ellen?
Piton ingerülten felmordult.
– Köszönjük Mr. Weasley ezt a remekbe szabott összefoglalást, de csak
hogy tisztában legyen vele, nem Harry tökéletes ellehetetlenítése lesz a
célom, hanem az, hogy a legkisebb esélyt se hagyjam a vereségre.
Fred furcsán nézett rá, s Neville is csodálkozni látszott, mígnem Harry
halkan megszólalt.
– Ti is tudjátok, hogy itt van az ideje. A mágiám már nem teljesedhet ki
ennél jobban. Meg kell viszont tanulnom irányítani, és a lehető legtöbb, és
legtökéletesebb varázslatokat végrehajtani. Bízom Perselusban, és én is
tisztában vagyok vele, hogy kemény lesz. De éppen a hozzáértése, és
megingathatatlansága miatt van rá szükségem.
Barátai összenéztek, míg Morgana csak némán figyelte őket, és próbálta
összeilleszteni mindezt azzal, amit már tudott. Abban a rövid időben is,
amit itt töltött a különböző emberek társaságában, sok mindent megtudott
ennek a világnak a körülményeiről. Látta, hogy mind feltétel nélkül, és
elképesztő meggyőződéssel bíznak Harryben. Hermione elmagyarázta neki
a fiú helyzetét.
Pitonról is hallott már eleget, és már tudta hogy kém, aki ugyan úgy az
életét kockáztatja minden alkalommal, ha kilép az utcára, mint Harry. Igaz
ettől függetlenül intették a férfitől, nehéz természetétől, gúnyos és cinikus
megjegyzéseitől, attól, aki egyedül Harryt tartja valamire. Ez a néhány perc
bőven elég volt, hogy minderről meggyőződjön, mégsem taszította ez az
ember és a felismerés. Intelligencia, keserűség, erő hatotta át. A
rosszindulat és a gúny csupán védekezés, és következménye a fájdalmas
életének és rossz döntésének.
– Abban igazuk van, hogy mindent kihozok majd belőle, amire csak képes
lehet. Nem fogom ugyanis végignézni a halálát, és hibáztatni magamat, ha
későn jövök rá, hogy lett volna még mit tanítanom, és rávezetnem a
védekezések és átkok ismeretében – intézte Piton a szavait egykori
tanítványaihoz.
Az ikrek bólogattak, Neville viszont tőle szokatlanul komoly arccal nézte a
sötét tekintetű férfit. Fredék nem akadékoskodtak többet.
– Rendben van, testvér.

443
– Mivel okosabb és erősebb vagy nálunk, elfogadjuk – intézték szavaikat
Harryhez vigyorogva.
– Bízunk benned, de azt nem ígérjük, hogy Ginnyék nem fognak
szívrohamot kapni – folytatta George.
– Szóltál neki ugye? – kérdezte Fred.
Harry furcsa arckifejezést vágott, végül csak annyit mondott.
– Tudja, hogy Perselusszal távol leszünk.
Az ikrek megcsóválták a fejüket. Ha valaki, hát ők tudták mi az a
félrevezetés, és annak a leplezése, ha vaj van a fejükön.
Ekkor Neville is előrébb lépett, ám ő egyáltalán nem barátjával szeretett
volna szót váltani. Eltökélt arccal nézett Piton szemébe, ami már
önmagában is szokatlan volt, hát még mikor meg is szólította a férfit.
– Professzor – mondta komolyan, mire még Piton is meglepődött kissé. –
Tegyen meg mindent, kérem. Mind tudjuk, hogy Harry milyen eltökélt, és
hogy sosem hagyná tétlenül, hogy valakinek baja essen. De mikor szembe
néz majd a szülei és az én szüleim gyilkosával, biztos akarok lenni benne,
hogy a barátom fogja túlélni.
Harry hökkenten nézett az egykori feledékeny és kissé ügyetlen fiúra, aki az
utóbbi időben mégis olyan rengeteget fejlődött, hogy kivegye a részét a
háborúból. Fred és George szabályszerűen eltátották a szájukat. Még sosem
volt rá példa, hogy Neville önszántából egy szobában tartózkodott volna
Pitonnal – akitől változatlanul úgy tartott, mint a tűztől –, hát még, hogy
meg is szólította.
– Ahogy én is, Mr. Longbottom – felelte végül a bájitalmester kivételesen
minden cinizmust mellőzve. Talán ezzel próbálta kimutatni, hogy mennyire
komolyan gondolja, és elismeri, hogy végre a fiú képes a barátja érdekében
még az iránta tanúsított félelmén is túllépni.
Neville hálásan és elégedetten biccentett. Harry rámosolygott a fiúra, majd
Morganához fordult.
– Rendben, akkor már csak hozzád lenne kérdésem és kérésem. Nagyon
fontos lenne számomra a segítséged. Te nyílván nem vagy vele tisztában, de
igen régre és egy nagyon ismert boszorkányra vezethető vissza a
származásod.
Morgana erre izgatottan felkapta a fejét.
– Hogy mondod, Harry? Lehet, hogy én is képes vagyok varázsolni?
A fiú látva lelkesedését elmosolyodott.

444
– Nos, ezt szeretnénk majd Perselusszal kideríteni. Ehhez azonban meg
szeretnélek rá kérni, hogy gyere velünk az egyik menedékházunkba, ahol az
én gyakorlataimat is tartjuk. Ott szép lassan mindent elmagyarázok majd, és
választ keresünk arra is, miként lehetséges, hogy nem folytathattad a
tanulmányaidat a Roxfortban. – Harry most Pitonra nézett. – Ha jól tudom,
minden leszármazott mágiával bír – utalt Hugrabug vérvonalára, bár ha jól
emlékezett, a férfi tisztában volt a varázslótársadalom helyzetével, hiszen
nem állt Voldemort szolgálatába, pedig a mágus elfogadta volna.
A bájitalmester bólintott.
– Elég valószínűtlen, hogy Miss Knowledge legyen az egyetlen kivétel.
– Nem lehetne elhagyni a magázást? – vetette közbe Morgana, noha feltűnt
neki, hogy a férfi a régről ismert diákjait – mostani bajtársait – is a
vezetéknevükön szólítja. Valahogy mégis idegesítette ez a dolog, főként
ezen a mély, gunyoros hangon.
Piton szemöldöke felszaladt, és sötét szemivel a nőébe meredt.
– Ha nem tévedek, csupán néhány perce ismerjük egymást, így a
kapcsolatunkat nem nevezném megfelelően közvetlennek és bizalmasnak.
Hamar észre fogja venni, hogy nem állhatom az embereket, főleg nem az
ostobaságot…
– A lényeg – vágott közbe gyorsan Harry, mielőtt a férfi vérig sértené
Morganát –, hogy Perselus igen kevés embert szólít a keresztnevén.
A nő bólintott.
– Mint például téged.
– Nagyon hosszú utat kellett ahhoz bejárnunk – felelte erre Harry sóhajtva.
– Na ez az egy holtbiztos – szólalt meg George vigyorogva.
– A lényeg – hangsúlyozta Piton vontatott hangon – ahogy azt Mr. Potter is
volt szíves az imént engem félbeszakítva a tudomására hozni, igen kevés
ember tudja kivívni a tiszteletem.
Harry felnyögött. Remélte, hogy a férfi nem ezt a magatartást fogja
tanúsítani, míg Morganával össze lesznek zárva, távol mindenkitől,
meglehetősen hosszú ideig. A nő azonban most Harryre kapta a tekintetét és
azt kérdezte.
– Ő volt az igaz? Mr. Piton tette azt a megjegyzést a sötét mágus nevének
említésére az erőről és az őrültségről.
A fiú meglepődött, de ahogy rájött mire gondol Morgana, rábólintott.
– Egen.

445
Erre a nő mindenki meglepetésére kedvesen Pitonra mosolygott.
– Félreismerhetetlen a szarkazmusa. – A férfi összevonta a szemöldökét, de
nem válaszolt. Harry pedig most már biztos volt benne, hogy nem lesz
egyszerű dolga ezzel a két emberrel. Ha akarja, Morgana határozottan
ellenfél lesz Piton számára, gunyoros megjegyzéseire reagálva. Aztán a nő
még mindig mosolyogva Harry felé fordult, de mikor megszólalt a hangja
komoly volt. – Veled megyek. Segíteni akarod neked, már csak amiatt is,
mert alighanem az életemet mentetted meg, mikor elhoztál abból a
sikátorból. Nem sokat tudok még erről a világról, de azt az egyet biztosan,
hogy azt akarom, hogy te legyél az, aki győz.
Harry hálásan biccentett, és ő is elmosolyodott.
– Köszönöm, ezzel még magad sem tudod, milyen sokat is segítesz.
Hát meglesz a pálca. Hármas erővel, akárcsak Voldemorté. Minden hatását
megnöveli majd, ami az erőssége, és ezzel remélhetőleg már végkép
kiegyenlítődik a kettejük közötti küzdelem. Most már csak minden rajta áll.
Egy hónapot ad magának. Addigra képesnek kell lennie legyőzni
Voldemortot, s ehhez nem kell semmi más, csak eltökéltség és megfeszített
munka, s egy erre a célra legalkalmasabb tanár.

35. fejezet - Felszínre tört erő

Miután elérték úti céljukat, és Morgana is kigyönyörködte magát, bementek

a barátságosan berendezett házba. Harry azonnal egy kényelmes társalgóba
vezette őket. Egyetlen intését követően a kandallóban fellángoltak az
odakészített farönkök.
Piton úgy gondolta, már az elején tisztázniuk kell Harry helyzetét, így
azonnal a tárgyra tért.
– Mielőtt bármibe is belekezdenénk, szeretném megtudni mi történt, amiért
csaknem összedöntötted a főhadiszállást.
Vendégükön látszott, hogy ezen a megjegyzésen elcsodálkozik.
Bármennyire is erősnek és különlegesnek hatott számára Harry, azért azt
nem tudta róla elképzelni, hogy épületeket döntöget.
– Dühös voltam – vont vállat a fiú.
Piton gúnyosan felvonta a szemöldökét.

446
– Nem mondod?! Te is tudod, mire vagyok kíváncsi. Összecsaptál a
Nagyúrral, igaz?
Harry szemében ekkor megvillant korábbi indulatainak haragos szikrája.
– Arra nem hagytak lehetőséget – felelte. – A barátaim úgy gondolták, túl
veszélyes lenne. Azzal idegesen fel-alá járkálva elmondott mindent,
onnantól kezdve, hogy Tonks üzent neki Fawkesszal. Láthatóan még most
sem volt megbékélve a helyzettel. Egy tökéletes lehetőség elvesztét látta a
rákényszerített szituációban, ráadásul számára megengedhetetlen
eszközökhöz nyúlva.
Morganának nem kellett túl sok ész hozzá, hogy megállapítsa, Harry a
szerettei és ártatlanok életét mindennél többre tartja, a saját magáénál is.
Ahogy haladt előre a beszámolóban, dühe is egyre jobban felszínre tört, és
mind jobban belelovalva magát, magyarázta, mi is borította ki, mit érzett
emiatt, és hogyan is jutott el odáig, hogy haragjában kitörjön a mágiája.
Piton hallgatta egy darabig, és engedte, hogy kiadja magából indulatait –
ami mind inkább kiabálásba csapott át – majd félbeszakította. Nem durván,
nem dühösen, de határozottan.
– Csak 10 percig maradj csendben, rendben? – szólt a bájitalmester. – Utána
folytathatod az ordibálást. Sőt én is beszállok – tette hozzá, mert nagyon is
értette, miről beszél a fiú. – Lazíts! És figyelj.
Harry már csak azért is lehiggadt, mert megdöbbent a férfi viselkedésén. Az
utóbbi órákban, vagy talán már hetekben, valóban olyan volt, és úgy
viselkedett, mint egy barát. A mostani tűnődő hallgatása, majd csitítása…
Furcsa volt. Mintha attól, hogy most nincs minden rendben közte és barátai
között, úgy érezné, neki kell pótolnia őket. És az a különös, hogy ezt a
maga módján, tényleg jól csinálta.
– Én is örülök, hogy nem maradtál a Nagyúrral harcolni – folytatta Piton,
majd gyorsan felemelte a kezét, mert látta, hogy Harry közbe akar szólni. –
Amint megleszünk a pálcáddal, és el tudom intézni Naginit, egy szavam
sem lesz többé. De addig – bár tudom, hogy a módszerük nem tetszett –,
igazuk volt abban, hogy féltettek. Viszont tévedtek azért, mert nem hagytak
neked esélyt, hogy megpróbáld. Most még nincs középút, Harry. A pálcád
gyengébb, és egy horcrux még megvan. Jelenleg, még ha nem is buktál
volna el, túl sokat nem érnénk a szembeszállásoddal – mutatott rá Piton
végezetül.

447
A fiú hallgatott, Morgana pedig feszülten figyelte őket. Mindkét fél
helyzetét nagyon is átérezte. Harryét, és a barátaiét is. Ő maga nem tudta,
mit tett volna. Azt viszont tökéletesen felismerte, hogy ez az egész
mennyire bántja Harryt, és hogy leginkább ez táplálja dühét is.
Potter némán, lehajtott fejjel szedte a levegőt, a bájitalmester sötét szemei
pedig áthatóan vizsgálták. Majd alig egy perccel később felnézett, és
csendesen így szólt.
– Azt mondta gyenge vagyok – nem kellett magyaráznia kire gondol. –
Persze ő úgy gondolja, hogy a hatalom mindennél többet jelent, és más
élete nem számít a sajátjához képest – tette hozzá cinikusan.
Piton már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor Morgana úgy érezte,
hogy ebbe már muszáj beleszólnia, még ha az előzménykehez vajmi kevés
köze is van. Most már az ő élete is azon múlik, sok ismerősével
egyetemben, hogy mit csinál ez a fiú.
– Nem vagy gyenge – jelentette ki határozottan Morgana. – Az élet
becsülése nem gyengeség. A lebecsülése pedig, nem erény.
Mindkét tekintet felé fordult. Az éjfekete kissé csodálkozva, de láthatóan
nem helytelenítően, míg a zöld hálával és némi megértő nyugalommal.
Láthatóan Harrynek jól esett ezt egy olyan embertől hallania, aki átlátja a
dolgokat, mégis újszerű számára az élmény.
– Nos, nem gondoltam volna, hogy túl sokszor egyet fogok érteni Ms.
Knowledge-vel, de magam sem mondhattam volna jobban – szólt Piton
ismét egykori diákja felé fordulva. Miután Harry rábólintott, így folytatta: –
És most térjünk át a gyakorlati részre. Milyen pajzsot alkalmaztál, amiért a
Nagyúrnak ilyen sokáig tartott áttörnie?
A fiú erre egy pillanatig mintha elgondolkodott volna.
– Tulajdonképpen még ennyire sem engedhettem volna, hogy átjusson rajta.
Azt hiszem leginkább a Remus iránti aggodalmamnak köszönhetem, és
hogy Ginnyék elvonták a figyelmemet ezzel a műsorral – mondta, majd
odasétált az egyik kényelmes fotelhoz, és letelepedett, mielőtt megkezdte
volna a beszámolóját.
Piton követte a példáját, és Harry intett Morganának is, hogy nyugodtan
foglaljon helyet. Aztán a sötét szemek figyelmesen a fiúra szegeződtek, és ő
beszélni kezdett. A bájitalmester hamar megértette Harry iménti szavait.
Hosszú ideje a Dumbledore által ráhagyott régi könyvekből tanult, minek

448
köszönhetően, tehetségével egybekötve különleges varázslatokat is képes
volt létrehozni.
A pajzs folyamatosan az ő erejéből tartotta fent magát, ami a helyzetéből
adódóan valóban a legbiztosabb megoldás. A halálfalók végig a pajzsot
támadták, míg Voldemort mindezidáig a védelemmel együtt Harryt akarta
megtörni. A fiúnak egyszerre kellett figyelnie ellenségeire, mágiájával a
derengés fenntartására, Lupinra, és a barátai nem túl fair húzására.
Márpedig annyi biztos, hogy Harry dühös volt. Nagyon is.
Érdekes megoldást talált arra, hogy amíg ő maga jelen van, addig ne
szűnjön meg ez a fajta védelem. Ugyanakkor kockázatos is. Ha súlyosabb
sérülés éri, vagy esetleg elájulna… normál esetben természetesen csak
azután válik semmivé, amikor Harry elhagyja a területet. Nem csoda hát, ha
a Nagyúr dühös volt, amiért nem sikerült, a reményei szerint
megszabadulnia a fiútól. Valójában nem is volt lehetősége hozzáférni.
– Ügyes – mormogta végül Piton. – A halálfalóknak lehetetlen lenne
átjutniuk, hiszen végig a te erődet kellene megtörniük.
– Én is ebből indultam ki, még annak ellenére is, hogy egyértelművé vált,
Voldemort is ott van – bólintott rá Harry.
– Nos, ezt aligha engedhetnék meg sokan maguknak – tűnődött a
bájitalmester. – Most viszont, a lehetőségeink lényegesen jobbak. Ms.
Knowledge közbenjárása után pedig, célzottan az érzelem alapú és összetett
varázslatokra koncentrálunk majd – nézett a zöld szemekbe.
Harry sóhajtott.
– Csak jussunk el odáig.

Morganát teljesen elbűvölte a ház és környéke. Többször meg is jegyezte

mosolyogva, hogy teljesen olyan a hangulat, mintha csak elment volna
szabadságra. Na persze leszámítva az életveszélyt, amibe sodródott, és
annak a két nem mindennapi férfinek a társaságát, akikkel az idejét töltötte.
A kétszintes, régies ólomszürke kövekből épített lak, úgy beleolvadt a
környezetébe, mintha nem is ember, hanem egyenesen a természet találta
volna ki oda. A fák és különféle furcsa növények – melyeknek Morgana
biztos volt benne, hogy még a felével sem találkozott –, amik körülvették, a
nagy szabad terület mely a birtokrészhez tartozott mind olyan hatást
keltettek, mintha távol mindenkitől, egy különleges világba csöppent volna
két nagyhatalmú varázslóval, akik bájitalokat kevernek, misztikus terveket

449
szőnek, és szavakat suttognak, s egyetlen pálcasuhintással még az időjárást
is megváltoztatják. Holott néhány kilométerrel arrébb barátságos városka
húzódott, amelyet ha kiállt az erkélyre, szabad szemmel is láthatott.
Szerette körbejárni a helyet, annál is inkább, mert még nem volt szükség a
segítségére és közbenjárására, bár mostanra legalább azzal tisztába jött,
hogy tulajdonképpen miből is áll majd ez, és mit vár tőle Harry. Addig
azonban még bőven volt előkészület, emellett ideiglenes lakótársai sokszor
estek egymásnak edzés címén, s a nő nem akart útban lenni. Hajtotta ugyan
a kíváncsiság, de Harry nem egyszer megkérte, hogy amíg új igéket,
idézéseket és technikákat tanul, ne zavarja őket, mert sokszor nagyfokú
koncentrációt igényel a feladat, és neki is baja eshetne.
Most még a házban gyakoroltak, de Morgana tisztában volt vele, hogy
hamarosan igénybe veszik a kertet, ahol lényegesen jobban elférnek majd
párbajozáskor. Akkor aztán kedvére nézelődhet majd. Így hát legtöbbször
csak bámult, mikor Piton és Harry beszélgettek, majd éppen azon ámult,
miként is oldják meg a hétköznapi dolgokat egy egyszerű, és elegáns
lendítéssel.
A másik, amiről Morgana sokszor elmélkedett, Perselus Piton volt. Ez a
furcsa, gunyoros és magába húzódó férfi, ha Harryről volt szó, még
fesztelenül is képes volt viselkedni. De amint észrevette, hogy Morgana is a
közelben van, rögtön bezárkózott.
Érdekes kapcsolat alakult ki közöttük. Leginkább szópárbajokat vívtak,
állta a férfi szarkasztikus megjegyzéseit és elfogadta életszemléletét. Ám
ezeket Morgana mind élvezte. Tetszett neki a férfi éleslátása, intelligenciája,
furcsa modora. Észrevette, hogy ez Pitont mennyire meglepte. Az, hogy bár
úgy viselkedik vele, mint mindenki mással, Morganából mégsem dühöt,
ellenérzéseket vált ki, és taszítja a jelenléte, hanem sokkal inkább élvezi a
társaságát.
Harry csöndben figyelte őket, és elismeréssel adózott Morganának. Aztán
szemet szúrt neki az is, hogy Perselust már nem annyira idegesíti, sokkal
inkább szórakoztatja, ha hármasban voltak, és nekiállnak egymás
szurkálásának és kioktatásának.
Harry hamar észrevette mindezt, és kiismerte Morganát is, akit ha
jellemeznie kéne, a legelső dolog, amit említene vele kapcsolatban, az a
kristálytiszta intelligencia. Biztos volt benne, hogy ez az, ami Pitonra is a
legnagyobb hatással van. Morgana tulajdonképpen olyan volt, mint egykori

450
tanára, csak nőben, és nyíltabb, kedvesebb természettel. A kezdeti félelme
ettől a különös együttéléstől kezdett elpárologni.
Piton mint sejtette, kemény volt. Megvoltak az elvárásai, és Harrynek
mindazokat tökéletesen teljesíteni is kellett. A pálcakészítéshez szükséges
bájitallal, a pontos végrehajtással, és a szükséges varázsigével viszont
többnyire a férfi foglalkozott. Így Harry egyetlen alkalommal sem tett szóvá
semmit, és ami a képzését illette, minden további nélkül tette, amit a
bájitalmester kért. Néhány nap után, már látta megcsillanni a fekete
szemekben az elismerő fényt, és ez ösztönözte, hogy a lehető legjobb
teljesítményt nyújtsa. Aztán kezdetét vette az igazi küzdelem. Morgana még
életében nem látott ehhez foghatót. Harry és Perselus… nem, ezt az ő
jelenlegi ismereteivel lehetetlen volt megfogalmazni, még akkor is, ha
minden szabadidejében a mágikus társadalmat és képességeiket kutatta.
Ő csupán annyit érzékelt a dologból, hogy ez a két férfi hihetetlen fürgén és
változatosan szórják más-más színnel felvillanó átkaikat, melyek hatására
olykor hátratántorodtak, fojtottan kiáltanak fájdalmukban, kráterek
keletkeznek körülöttük, fák és bokrok pörkölődnek meg, és válnak
semmivé, eső esik, és szél fúj, egyetlen intésükre, különféle lényeket és
állatokat idéznek meg, és egyébként élettelen tárgyak kelnek lábra vagy
szárnyra, hogy segítségükre legyenek.

Harry már két napja volt távol, és mindezidáig nem látogatott vissza a
Grimmauld térre. Lupin és barátai nem tudták, melyik a rend – és
legfőképpen az ő –, tulajdonában lévő házba mentek a bájitalmesterrel,
azzal azonban nagyon is tisztában voltak, hogy ideje lenne már életjelet
adnia magáról.
Utálták, hogy ilyen körülmények között váltak el, és utálták, hogy annyira
furcsa és nyomasztó volt a fiú társasága nélkül a ház, hogy már most gondot
okozott számukra, mit is kezdjenek magukkal. Mordonék is benéztek, majd
kapcsoltak, hogy csak különösen fontos ügyben érhetik utol Harryt,
egyébként csak jó esetben három-négynaponta találkozhatnak.
Remust is látogatták, aki maga is hiányolta Harry társaságát, mindenki
közül azonban Ginny tűrte a legrosszabbul. Nem tudott szabadulni az
érzéstől, hogy ez az utolsó lépése súlyos károkat okozott a kapcsolatukban.
Hermione gyakran látta, amint az ujján lévő gyűrűt forgatja, amit nem is
olyan rég a fiú húzott az ujjára. Megértette mitől fél, és próbálta

451
megnyugtatni, hogy Harry annál sokkal jobban szereti őt, mintsem hogy
egy ilyen veszekedés miatt eszébe jusson felbontani az eljegyzésüket.
Ginny ilyenkor mindig meggyőzöttnek látszott, de amint ismét egyedül
volt, vagy megfeledkezett magáról, akkor újra és újra az agyába furakodott
a gondolat.
Egyik alkalommal Emily társaságában segített a konyhában édesanyjának,
mikor a kislány észrevette szomorú tekintetét, és miután egy ideig
elnézegette őt, megszólalt.
– Neked is nagyon hiányzik Harry – jegyezte meg halkan. Mint az
megszokott volt nála, semmi kérdő hangsúly nem volt mondanivalójában.
Egyszerűen kijelentette.
Ginny kicsit csodálkozva nézett Emily arcába, majd halványan
elmosolyodott.
– Igen, nagyon – felelte. – De főleg annak örülnék, ha nem így váltunk
volna el, és tudnám, hogy minden rendben köztünk.
A kislány félrehajtotta a fejét.
– De hiszen minden rendben – mondta. – Dühös volt ugyan, amikor elment,
de te is tudod, hogy még mindig ugyanúgy szeret.
Ginny kedvesen megsimogatta az ébenfekete fürtöket Emily fején.
Pontosan olyan színű, mint Harry kusza haja – gondolta mosolyogva.
– Nem tudom miért, de azt hiszem mindenki közül, ezt neked hiszem el a
legjobban.
– Helyes – vigyorodott el a kislány.
Ekkor kicsapódott a konyha ajtaja, és Mrs. Weasley – aki idáig Lupinnál
időzött, hogy felvigyen neki egy kis ebédet –, kissé remegő hangon lányát
szólította.
– Ginny, Ginny drágám, gyere gyorsan! Tonksnál megindult a szülés.
A lány azonnal talpra ugrott.
– Biztos vagy benne anya?
Mrs. Weasley furcsán nézett rá, és némi bosszúság jelent meg vonásain.
– Emlékeztetnélek, hogy hét gyereket hoztam világra. Ennél biztosabb nem
lehetek. Megindultak a fájások és elfolyt a magzatvíz.
Ginny biccentett.
– Már megyek is.

452
Harry és Piton edzésre készülődött, mint ahogy az itt töltött négy napból az
utolsó másfél napban menetrendszerűen tették. Harry még a konyhában
volt, hogy elkortyolja teája maradékát, míg Morgana és Piton az
előszobában vívták szokásos párbajaik egyikét. Szóban, természetesen.
Harry csendben, bögréje felett vigyorogva hallgatta őket, és tagadhatatlanul
remekül szórakozott.
– Talán itt az ideje, hogy rám is nagyobb figyelmet szenteljen, tanár úr! –
mosolygott Morgana. – Még mindig itt állok kétségek között, vajon képes
lehetek-e összehozni valamilyen varázslatot.
– Inkább azon igyekezzen, hogy egy legalább fél órás néma csöndet
összehozzon. Magát nem velem, hanem Hermione Grangerrel kéne
összezárni – felelte Piton azonnal.
Harry ezen csaknem felnevetett. Találó. Mindkét nő rengeteget tudott
beszélni, főként, ha az ismereteik gyarapításáról volt szó.
Morgana mosolya szélesebbé vált. Elég időt töltött Hermionéval, hogy
tudja, mire gondolt az imént a férfi.
– Nana, tanár úr. A tudásvágy nem bűn.
– De az értelmetlen fecsegés az – húzta fel a szemöldökét gúnyosan
beszélgetőpartnere.
– Ó, egyáltalán nem értelmetlen program rávennem magát, hogy velem
beszélgessen – mosolygott még mindig angyali türelemmel Morgana.
Határozottan élvezte a szóváltást.
– Önnek talán valóban nem. A kérdés csupán az, eredménye is lesz-e?
Harry időközben egy gyors bűbájjal elöblítette bögréjét, és nekiindult, hogy
szétválassza két lakótársát.
– Eredménye minden bizonnyal lesz. De melyikünknek kedvez majd? –
válaszolta Morgana némileg huncut mosollyal.
Piton karba fonta a kezét.
– Ugyan mi hasznom lehetne mindebből?
Morgana most kissé elkomolyodott.
– Kíváncsi vagyok, mi van a maga köré épített fal mögött.
A bájitalmester félrebiccentette kissé a fejét, és sötét szemi élénken
csillogtak, ám az éppen odaérkező Harry meglátta bennük a
bizonytalanságot és hitetlenséget. Nyílván nem hitte komolyan, hogy ezt a
nőt valóban érdekelheti. Vagy egyáltalán, bárkit. Ez egy pillanatra

453
elszomorította a fiút, maga is tudta, milyen a magány, és ha igazán nem
számíthat senkire.
– És ha nem tetszene magának? – kérdezte Piton.
– Vagy épp attól fél, hogy tetszene – felelte azonnal Morgana, és Harry
most igazán hálás volt neki ezért a válaszért, és amiért felismerte mi is
dúlhat egykori tanára lelkében.
Piton félhet, hogy sosem fogják elfogadni, de talán attól még jobban, hogy
mi lesz, ha ez a nő mégis megtenné. A férfi hallgatott, és Harry
elérkezettnek látta az időt, hogy közbeszóljon.
– Ha befejeztétek a verbális párosodást, akkor indulhatnánk – intett a kijárat
felé.
Morgana felnevetett, míg a bájitalmester dühös pillantást vetett a
rendületlenül vigyorgó fiúra.
– Nem hinném, hogy taktikus, éppen a párbajozás előtt feldühíteni az
ellenfelet – mondta Piton egykori tanítványának.
– Ugyan Perselus – legyintett Harry könnyedén. – Komolyan hiszed, hogy
problémát okozhatsz?
Piton először rábámult, majd elnevette magát a fiú pimaszságán. Morgana
mosolyogva figyelte őket. Tudta, hogy egyelőre csak Harry képes ilyesmit
előcsalni a férfiből.
– Majd meglátjuk, Potter. Majd meglátjuk.
Harry vigyorogva sétált a kert füvén, míg Morgana halkan ismét
megszólította Pitont.
– Ugye nem lesz vele túl kíméletlen?
A férfi felvonta a szemöldökét.
– Őt tartják az egyik legjobbnak – morogta Harry hátát figyelve, majd
tekintetét hirtelen Morganáéba fúrta. – Szerintem ő, A LEGJOBB.
A nő erre megtorpant, és biztos távolba helyezkedve figyelte az egymással
szemben felálló férfiakat.
– Kezdhetjük? – pillantott a bájitalmesterre Harry.
Az válasz helyett hirtelen előrántotta pálcáját, és mire a fiú feleszmélhetett
volna, már egy összetett, legalább három különböző színből álló non-
verbális átok suhant felé. Éppen csak hogy maradt ideje félreugrani, majd
lebukni előlük, de egy pillanattal később már csak úgy röpködnek az
ártások, átkok, bűbájok és idézések mindkét részről.

454
A körülöttük lévő fák ismételten megsínylették volna tevékenységüket, ha
hála Piton edzésmódszerének, nem úgy bűvölték volna meg őket Harry
részén, hogy azon varázslatok, melyek a növényzetet, kerti berendezéseket
érnék, automatikusan verődjenek vissza. Következésképp a párbajozó
fiúnak nem csupán egy irányból kellett találattól tartania, hanem a háta
mögül, vagy oldalról is, főként, mivel tanára ki is használva ezt a
körülményt, nem egyszer úgy intézte átkait, hogy azok kifejezetten csak
visszapattanva érhessék el Harryt.
Piton eszméletlenül gyors volt, és természetesen mindamellett nem kevés
ártást is ismert, amelyek mindegyikét fel is vonultatta. Harrynek el kellett
ismernie, hogy egészen más, és talán élvezetesebb is valaki olyannal
gyakorolni és edzeni, aki mindig is halálfalónak készült, és immár jó
néhány éve meg is maradt annak.
A főhadiszálláson a többieket kiszámíthatta, talán egy ideig Mordon
kivételével, de aztán már őt is kiismerte. Pitonnal azonban ez lehetetlen
volt. Soha nem csinálta ugyan azt, ugyan úgy, ugyan abban az időben.
Rengeteg alkalommal okozott meglepetést Harrynek, amit sokszor csak az
utolsó pillanatban tudott hárítani.
A legelső összecsapásuk alkalmakor, mikor még teketóriázás nélkül
megölte volna, más volt a helyzet. Indulatból harcolt, és Piton nem adott
bele mindent, hiszen beszélni akart vele, nem pedig megsebesíteni. Most
viszont… ez az előnye nem volt meg.
Harry körül kráterek keletkeztek az eltérített tűzgömböknek hála, majd egy
pillanattal később már vetődött is a felé közelítő tűhegyes kések elől.
Teketóriázás nélkül viszonozta a támadást, míg Piton enyhén zihálva
megállt pihenni egyszerre két pajzsbűbáj takarásában. Harrynek feltűnt,
hogy a férfi számításba veszi, mennyivel erősebb a mágiája, és nem követi
el azt a hibát, hogy meg is hagyja ezt az előnyt óvatlanságával.
A védelem azonban hamar semmivé foszlott, és ők máris tovább harcoltak.
Harry, ahogy az utóbbi időben Piton magyarázta neki, igyekezett mindig és
mind jobban a benne lévő erők teljes felhasználásával előidézni varázslatait.
Teljes erőbedobással küzdött, de még mindig nem sikerült a rendelkezésére
álló valamennyi energiát felszabadítani. Harry felidézte magában
Dumbledore egyik különleges varázslatokat tartalmazó könyvét, és úgy
döntött, Piton tudásával szemben nem is ártana, ha végre alkalmazni is
kezdené.

455
Koncentrálni kezdett, majd egy pillanattal később a bájitalmestert valami
nagyon furcsa derengés ölelte körül.
– Mi a… – motyogta, majd sötét szemeivel figyelmesen vizsgálta a
jelenséget. – Nahát – vonta fel a szemöldökét, és gyorsan mormolni kezdte
az ellenátkot, ugyanis már érezni kezdte a hatását. Végtagjaiba fagyos hideg
ette be magát, és pálcát tartó keze remegésbe kezdett. Bár most
nehézkesebben ment számára, mégis kénytelen volt egy ugrással kitérni a
Harry által máris felé küldött vérvörös fénycsóva útjából.
Nem kímélték egymást. Már több mint fél órája küzdöttek, ami még
Pitonnál is képes volt előidézni némi kipirulást az arcán. Harry gyorsan
vette a levegőt, és igyekezett a felé tartó megtermett kígyóknak párszaszóul
nyögni valamit, hogy eltántorítsa őket a megmarásától.
Az állatok megtorpantak, és mintha tanácstalanul nézték volna a fekete hajú
fiút, aki hála enyhe légszomjának, nem beszélhetett túl érthetően. Harry
azonban ekkor már feléjük intett pálcájával, és hosszan, méregzölden
kinyúló indákká változtatta őket, amik máris Piton felé csaptak.
A férfinek nem sikerül időben kitérnie előlük, így bal lábát foglyul ejtették,
mire csaknem elvágódott a talajon. Piton egy pillanat alatt reagált,
kapálózás helyett megsuhintotta pálcáját, elvágva az egyre feljebb
kapaszkodó indát, majd gyors mozdulattal lerázta magáról. Már fordult is
ismét Harry felé, pálcájával elemi erejű szélvihart intézve. A fiú ezt látva
máris mormogni kezdte az ellenátkot, de megijedt, hogy nem lesz rá elég
ideje. Talárját és haját már erősen tépte a rá idézett elemi bűbáj, ráadásul az
sem kerülhette el a figyelmét, hogy Piton kihasználva, hogy mással van
elfoglalva, két komplex átkot is ellene indított.
Ennek már a fele sem volt tréfa. És ekkor megérezte. Valami megmozdult
benne. Érezte, ahogy felszikrázik, és remegni kezd minden sejtje, amit átjár
a mágia, kiindulva teste legmélyéről. Ez még nem volt sok, de ahogy
egykor Anusha házában, végre tudatosan, önállóan idézte elő. Minden
idegszálával koncentrálni kezdett, és felduzzasztani a kavargó energiát.
Kitartotta a kezét, és máris pajzs ölelte körül, s azon belül teljesen
elcsendesedett a viharos szél. Ahogy elnézett tanára felé, látta, hogy nem
szűnt még meg a bűbáj, de a védelme nem engedi azt át. Ekkor azonban
érezte, hogy már nem számít. A teste egyetlen dolgot ígért. Hatalmas,
mindent elsöprő erőt. A mágia kiáradt a testéből, és feltartott pálcájában
fókuszálódott. Suhintott vele egyet, mire a korábban oly sokáig megtörni

456
igyekezett vihar egy pillanat alatt elült, míg pajzsa elnyelte az összetett
varázslatokat, amik így sértetlenül hagyták.
Egyetlen intésével lángoló tűzgolyót indított Piton felé, ami tűzviharrá
gyarapodott mind jobban közeledett a férfihez. Védelme kiteljesedett, és
csaknem az egész házat és a körülötte lévő kertet magába foglalta. Két
újabb lendítés, és képes volt egyszerre a Cruciót és Imperiót kombinálni.
Szinte ő maga is hitetlenkedve nézte, ahogy a főben járó átkok
megindulnak.
Piton várt még egy pillanatig, azután koncentrált, és elhoppanált a felé tartó
kivédhetetlen támadások elől. Harry ekkor már tudta. A férfi feladta a
küzdelmet, és elérte végre, amit akart. Morgana mellett bukkant fel újra,
mire a fiú leengedte pálcáját, és ezúttal sikerült azon nyomban
megszűntetnie a mágiaáramlást. A pajzsa megremegett, majd köddé vált, a
tűzvihar elült, és szimpla lánggolyóként csapódott egy megtermett fa
törzsének, ám mielőtt lángra kaphatott volna, Harry nyomban eloltotta, és
helyrehozta a kárt. Megfordult, és szembenézett a tátott szájú Morganával,
és a mellette kissé görnyedten álló Pitonnal.
A bájitalmester szólalt meg előbb.
– Végre – sóhajtotta. – Valamelyest használtad az erődet, és sikerült
irányítanod. Itt az ideje, hogy szabadjára engedd, Harry.
Csak álltak egymással szemben, és ziháltak.
Igen, tűnődött a fiú. Teljesen uralt minden apró kis mágiaszikrát, amit csak
magában talált. Ezúttal nem kellett még saját magával, és az indulataival is
megküzdenie. Egyszerűen csak használnia kellett. Most érezte csak át
igazán, miről is beszélt idáig a férfi. Érezte, hogy képes lehet a győzelemre.
Mégis rettenetesen félt a kudarctól. Gondolatai mögé bújt, s zöld szemei
üresek maradtak, ahogy Piton arcára meredt. Szokatlan volt, és nagyon
feltűnő. A bájitalmester azonban úgy látszik, így is tudta mi bántja.
– Az imént kiolvashattam tekintetedből az elszántságot, és ezzel együtt a
félelmet. Félsz, hogy elbuksz, hiszen már most is annyi élet függ a te
döntéseidtől.
Harry immár úgy pillantott rá, hogy szemeibe újra élet költözött.
– Minden rajtam áll, vagy bukik. Az én tetteimtől, parancsaimtól függ, hogy
nyerünk vagy vesztünk. Sokak életéért felelek. És mindeközben senki sem
gondol arra, hogy elbukhatok.
Piton sötét tekintetével áthatóan vizsgálta a fiút.

457
– Te is tudtad, hogy jó néhány dolog lesz, amit te gond nélkül megoldasz
még, de én már nem leszek rá képes. Ebből áll az erőd, Harry. Az érzelem
alapú varázslatok, az eltökéltség, nem csak a mágikus de jellembeli erő.
Ismersz annyira, hogy tudd, nem sűrűn teszek ilyen kijelentéseket, de nincs
nálad alkalmasabb.
– Akkor jó – felelte sután Harry. Míg Piton még mindig csak nézte. Olyan
tüzetesen bámult rá, hogy a fiút hirtelen kirázta a hideg, és gyorsan
elfordította a tekintetét. – Majd holnap folytatjuk.

Másnap, mikor éppen hármasban beszélgettek a kellemes hangulatú

társalgóban, Perselus fájdalmasan elfintorodott, majd egy pillanattal később
bal karjához kapott, s azonnal Harryre nézett. A fiú arca elkomorult, és
biccentett.
– Ha végeztél, ide várunk vissza – mondta. – Amennyiben valami fontos
történne…
– Tudni fogsz róla – állt fel Piton, és láthatóan indulni készült. Jobb kezével
még mindig karját szorongatta.
– Mégis mi történt?! – szólalt fel Morgana idegesen, és vádlón nézett hol
Harryre, hol a bájitalmesterre, hogy ő már megint kimarad mindenből.
Pitonnak láthatóan erős fájdalmai voltak, így ingerülten lépett a nő elé, és
karját az orra alá dugva, hirtelen felrántotta talárja, és pulóvere ujját.
Morgana elborzadva nézte a szeme elé táruló bélyeget. Feketén, olykor
vöröses színben lüktetett, és valamilyen megfoghatatlan, sötét erő áradt
belőle.
– Ez a Nagyúr jegye. Ilyet kap minden halálfaló, mikor a szolgálatába áll.
Ezen keresztül hív minket, kínokat okozva, életünk végéig megbélyegezve
– mondta a férfi kimért, hideg hangon.
Morgana sápadtan nézett fel az arcába. A könyvekből, elmondásokból
minderről már értesült, de most látni, átérezni a hatását, és éppen ettől a
férfitől hallani egészen más volt. Csak nézett, míg Harry csendesen
megszólalt.
– Perselus, ezt nem biztos, hogy ilyen módon kellett volna.
Piton válaszul csak elhúzta a száját, jelezve, hogy van jobb dolga is, és most
már úgyis mindegy.
– Remélem, gyorsan végzek, és nem kapok különösebb feladatot – kezdte,
szavait egyedül Harrynek intézve, a még mindig megrökönyödött nőt

458
figyelemre sem méltatva. – Harry, addig kezd el magyarázni ennek az
idegesítő, és roppant kíváncsi hölgynek a vérségi köteléket. Te is tudod,
hogy hamarosan elkészül a bájital – majd Morganára villantotta fekete
szemeit. – Most pedig, ha nem haragszik – azzal hátat fordított, és sietve a
kijárat felé indult, talárja csak úgy örvénylett körülötte.
Morgana csak nézett utána, akárcsak Harry, aki nem fordult felé, de
magyarázni kezdte.
– Perselus már nagyon rég megtagadta Voldemortot, amint rájött mit is
jelent őt szolgálni. De a Sötét jegytől sosem szabadulhat. Örök emlékeztető
egykori rossz döntésére. Vállalta, hogy kémkedni kezd a Rend számára,
számtalan információt kiadva nekünk. Fájdalmai voltak, azért viselkedett
ilyen nyersen – fejezte be, az immár egy ideje őt figyelő sötét és értelmes
szempárba nézve. – Ne aggódj.
Morgana bólintott, de nem tudta nem észrevenni, hogy Harry az idő
múlásával – míg neki magyarázta, milyen bűbájt hajtanak majd hamarosan,
és remélhetőleg pontosan végre – egyre idegesebbé vált. Aztán hirtelen
magához intette a főnixét, és halkan beszélni kezdett hozzá.
– Fawkes, kérlek, menj el a főhadiszállásra, és nézd meg, hogy minden
rendben van-e.
A madár rábólintott, majd éneklésbe kezdve felszárnyalt, és egy lángcsóva
kíséretében eltűnt. Harry már egyébként is kezdte kicsit rosszul érezni
magát, amiért még nem ment vissza a Grimmauld térre, és tudta, hamarosan
nem csak barátai, de kötelezettségei miatt is meg kell ejtenie.
Nem telt bele sok időbe, hogy Fawkes visszatérjen, és elegánsan az ücsörgő
fiú térdére szálljon. Félredöntötte a fejét, és csillogó szemeit Harryre
függesztette. Gazdája megsimogatta, majd elvette a madár csőrébe adott
üzenetet. Ahogy fogta a pergament, és koncentrált, máris meghallotta Lupin
izgatott és örömteli hangját.
Harry felnevetett.
– El sem hiszem! Megvan Remus és Tonks babája! Fiú lett.
Morgana bár csak hallomásból ismerte őket, azt tudta, hogy Harry apjaként
tekint a férfire.
– Akkor tulajdonképpen, ez majdnem olyan, mintha öcséd született volna.
A fiú vigyorgott.
– Valóban. El kell mennem, meglátogatni őket.

459
Az új hírek elterelték a figyelmét, de aztán néhány pillanattal később
megtörtént, amitől félt. Annyi idő után, még az okklumenciája védelmén is
áthatolva, megfájdult a sebhelye. Elsápadt, és egy rövid időre a tenyerébe
hajtotta a fejét, majd megérezve Morgana kezét a vállán, és meghallva
aggódó kérdését, ismét felnézett.
– Voldemort valami nagy dologra készülhet, mert még az én sebhelyem is
megfájdult. Félek, Perselus mégis komoly feladatot kap – mondta halkan és
nagyon rossz megérzése támadt.

36. fejezet - Problémák márpedig adódhatnak

Piton sietve közeledett a félkörben álló halálfalók mellé, hogy elfoglalja

helyét legközelebb a Nagyúrhoz. Míg haladt, tekintetével sebesen
végigsiklott a jelenlévőkön. Díszes társaságot hívott össze vezetőjük.
Minden megmaradt régi embere, és az újak közül is sokan jelen voltak.
Mikor elfoglalta a helyét, meghajtotta magát.
– Nagyuram! – köszöntötte a férfit.
A hideg szemek végignéztek rajta.
– Perselus, már csak rád vártunk. Kezdtem kételkedni, hogy egyáltalán
megjelensz-e – tette hozzá fenyegető, sziszegő hangon.
Piton megrezdült. Tudta, hogy ezt már nem fogja egykönnyen megúszni.
– Sajnálom kegyelmes uram, éppen egy veszélyes bájitalt főztem.
Szükségem volt pár percre, amíg…
Voldemort felemelte a kezét, hogy hallgasson, majd egy pillanattal később
villant a pálcája, és Piton fájdalmasan összegörnyedt, csaknem a padlóra
rogyva. Összeszorította a fogait, hogy ne kiáltson fel.
– Megértem, Perselus. Legközelebb bizonyára majd jobban igyekszel –
suttogta a sötét mágus, miután feloldotta az átkot.
– Igen, Nagyuram – nyögte a bájitalmester és mély levegőt véve újra
kiegyenesedett.
Láthatóan az új, megerősített pálcájával Voldemort még az eddigiekhez
mérten is könnyedén alkalmazott bármiféle kínzó, sötét mágián alapuló
varázslatot. Az utóbbi időben erre Piton különösön figyelt, hogy
megbizonyosodjon róla, valóban jól kalkuláltak, és minél jobban
felkészíthesse Harryt.

460
Sajnos a kelleténél több alkalma is volt, hogy tapasztalatokat szerezzen a
témában. Potternek nem szívesen mesélt volna róla, egyes
megmozdulásukkor miket is vár el a halálfalóitól ez a szörnyeteg. Ilyen
alkalmakkor undorodott mindentől és mindenkitől, akit ezen emberek közül
csak ismert, de legjobban saját magától. Most azonban nem engedhette meg
magának, hogy ilyen gondolatok keringjenek a fejében. A vörös szempár
mélyen az övébe fúródott, és tudta, hogy az után kutat, talál-e hazugságra,
árulásra utaló jelet. A Nagyúr mindig is óvatos volt ezen a téren, főként a
legerősebb emberei tekintetében, akiknek még sütnivalójuk is akadt. Voltak
néhányan, akiknek Voldemort nem mert volna hátat fordítani, vagy legalább
is csak igen óvatosan és körültekintően. Ezek egyike Perselus Piton volt. A
Nagyúr úgy gondolta, mindenkit a hatalom utáni vágy hajt, márpedig nem
engedheti meg magának, hogy a ravasz, tehetséges, a sötét mágiát igen jól
ismerő bájitalmestert lebecsülje.
– Helyes, Perselus – szólat meg ismét a krétafehér bőrű férfi. –
Nagyszabású megmozdulásra készülök, és a terveim szerint te látod majd el
a követőim vezetésére irányuló feladatokat.
Piton nyelt egyet, majd meghajtotta magát.
– Megtisztelsz, uram.
A fejében azonban közben csak úgy ordítottak az egyre ismétlődő szavak:
Francba! Francba! Francba! Voldemort előrébb lépett, s ezúttal már minden
jelenlévőhöz beszélt.
– Ismertetem, amit tudnotok kell, a jelentést majd tőled várom Perselus –
villantotta felé jeges tekintetét – ugyanis pár napra visszavonulok, és nem
ajánlom, hogy bármelyikőtök is keresni próbáljon. Harry Potter és a kis
barátai megbánják még a legutóbbi találkozásunkat – nevetett fel hidegen.
Piton sápadtan hallgatta a Nagyúr terveit, s egyre inkább átkozta a
helyzetet, amibe belekerült. Egy volt biztos csupán: miközben, mielőtt,
vagy miután – édes mindegy, – megszervezte ezt az átkozott rajtaütést és
portyázást, azonnal meg kell találnia a módját, hogy beszélhessen Harryvel.

Harry rég nem tett ilyet, de most igyekezett megint belelátni ellensége
fejébe. Ha nem zárja el olyannyira saját elméjét, akár csak egykor, tizenöt
éves korában, még most is képes lehet megérezni a sötét mágus hangulatát.
Izgatottságot, várakozást és bosszúvágyat érzett. Beleborzongott, ahogy

461
ismét megtapasztalta az idegen, velejéig romlott elme közelségét. A sebhely
még mindig veszélyes kapocs volt kettejük között.
Úgy döntött, hogy semmi értelme itt várnia Pitonra. Egyedül is rájött, hogy
Voldemort megmozdulást tervez, aminek valami olyasmi is a része lehet,
amire még nem számít, és kötve hiszi, hogy örömmel töltené el. Most övé a
felelősség, hogy megfelelően felkészüljenek az ellenállással. Vissza kell
mennie a Grimmauld térre, és megszervezni egy határozott és lehetőleg
sikeres közbelépést a Rend embereivel. Miután enyhült a sebhelyébe
nyilalló fájdalom, és mindezt végiggondolta, már fordult is Morgana felé.
– El kell mennem – állt fel hirtelen. – Gyűlést kell összehívnom. Nem
hagyhatom, hogy Voldemort szabadon öldököljön. Perselusnak nincs sok
választása, de én segíthetek.
Morgana is felemelkedett a fotelból, és aggódó tekintettel nézte a fiatal
férfit.
– Harcolni fogtok – mondta halkan.
Harry zöld szemei szomorúságot tükröztek, és beletörődést, mintha már
belefáradt volna ebbe az egészbe.
– Bár ne kéne. Ha nem lépünk közbe, a muglik képtelenek megvédeni
magukat. Még a mágusoknak is problémát okoz, ha pedig Voldemort
személyesen is megjelenik, talán még nekem sem lesz esélyem – válaszolta.
Morgana bólintott.
– Épségben gyere ám vissza, és azért ezt a házsártos bájitalmestert is védd
meg valahogy. Nem örülnék, ha bajotok esne.
Harry elmosolyodott.
– Igyekezni fogok. Addig maradj itt, kérlek. A házban és a kertben
biztonságban vagy, senki sem találhat rád. Perselus ugyan még nem
tájékoztatott, de szeretnék minél előbb felkészülni. Ha minden jól megy,
nem sokáig hagylak egyedül. Ételt és italt találsz a konyhában – intett a
pálcájával az említett helyiség felé. – Hamarosan találkozunk – búcsúzott
Morganától, majd határozott, hosszú léptekkel a kijárat felé indult.
– Remélem, hogy úgy lesz – suttogta maga elé Morgana, figyelve, ahogy
becsukódik Harry mögött az ajtó.
Visszaereszkedett a kényelmes fotelba, és elgondolkodva a kandalló tüzébe
bámult.

462
Jó pár kiló méterrel arrébb a mélyzöld taláros, kócos fekete hajú férfi már
fel is bukkant a Grimmauld tér egy elhagyott sikátorában. Sietve, minél
kevesebb feltűnést keltve igyekezett a csak általa látott ház felé. Amint
belépett, már indult is tovább a konyha felé, remélve, hogy Mrs. Weasleyt
ott találja sürgölődése közepette. Nem is kellett csalódnia. A kövérkés
asszony éppen mosogatásra bűvölte az edényeket, s először fel sem figyelt
az érkezőre.
– Jó napot, Molly! – köszönt rá Harry.
A boszorkány vidáman tekintettel fordult felé.
– Harry, drágám, de jó hogy végre itt vagy, már annyi…
A fiatal férfi azonban félbeszakította.
– Sajnálom, Molly, de nem tudom, meddig érünk rá, és egy elég fontos ügy
miatt jöttem. Időbe telik, amíg mindenkit összehívok, és még más dolgom
is lesz.
Az asszony azonnal elsápadt.
– Persze, persze. Miben segíthetek?
– Mennyien vannak most itt? – kérdezte Harry.
Mrs. Weasley elgondolkodott.
– Kingsley fent van Remusnál, Ginnyvel és persze Tonksal együtt. Ha
minden jól megy, hamarosan kimehet a gyengélkedőről. Ron és Hermione
is a szobájukban vannak Emilyvel, és Arthur is nemsokára jön. Azt ígérte
ebédre mindenképpen haza ér.
– Remek – bólintott Harry. – Akkor velük megyek is beszélni. A
többieknek pedig üzenek, hogy ide várom őket. Fawkes! – A főnix egy
lángcsóva kíséretében azonnal megjelent a fiú hívására. – Szervusz.
Szükségem lenne a segítségedre – mondta neki, mire Fawkes leszállt elé az
asztalra, és egy rövid trillával válaszolt.
Harry elővarázsolt egy pergament, és pálcáját hozzáérintve koncentrálni
kezdett. Most kicsit nehezebb dolga volt, mert alaposan végig kellett
gondolnia kinek a kezébe kerülve indulhat be az üzenet. Egyszerre szeretett
volna mindenkinek jelezni, így felidézte a főhadiszállásra bejáratos
emberek nevét. Mikor végzett, ismét Fawkesra nézett.
– Ezt vidd el mindenkinek, aki tud erről a címről. Tudni fogják, hogy vissza
kell adniuk a csőrödbe a pergament. Menni fog?
A főnix hunyorogva nézett rá, mintha csak mulatna rajta, és azt mondaná,
még szép hogy fog. Aztán egy vidám trillával is megerősítette ezt, majd a

463
következő pillanatban ott sem volt. Harry még egy rövid ideig figyelte a
madár hűlt helyét, majd Mrs. Weasley felé fordult.
– Molly, megtennéd, hogy feljössz velem együtt? Jobb szeretném, ha nem
kellene külön elmondanom.
Az asszony a tűzhely felé intett pálcájával, hogy az folytassa csak az étel
készítését, majd bólintott.
– Mehetünk, Harry drágám.
Odafönt Mrs. Weasley benézett Hermione szobájába, hogy kihívja őket is,
addig Harry benyitott a gyengélkedőbe. Szeretett volna már Remusszal
beszélni, na és persze kíváncsi volt a legifjabb családtagra. Emellett
bármennyire is dühös legyen szerelmére, őt is egyre jobban hiányolta.
Lupin az ágya szélén ült, mellette Tonksszal, aki egy csöppnyi, takarókba
bugyolált csomagot tartott a kezében. Ginny mögöttük rendezgette a
bájitalokat, amit vélhetően Remusnak kellett szednie, Kingsley pedig a
babát nézegette ismerkedve vele.
– Sziasztok! – köszönt oda a társaságnak, és közelebb sétált.
Mindannyian felnéztek rá. Remus és Tonks vigyorogtak, Shacklebolt
mosolyogva biccentett, Ginny arca pedig felragyogott, ahogy
megpillantotta. Ekkor nyílt a háta mögött az ajtó, és belépett Mrs. Weasley
is a fiatalokkal.
– Haver, de jó hogy végre itt vagy! – üdvözölte Ron.
– Egyet értek – mosolygott rá Hermione is.
Harry visszaköszönt, aztán felkapta az elé szaladó, nevető Emilyt.
– Szia kicsim! – ölelte meg a gyereket, aki erősen a nyakába kapaszkodott.
– Hiányoztál. Azt mondtad, hamarabb jössz – nézett a fiú arcába nagy kék
szemeivel.
Harry bűntudatosan, kisfiúsan elmosolyodott.
– Valóban. Meg tudsz bocsátani nekem?
A kislány játékosan a szemeit forgatta.
– Ha így nézel rám!
Erre mindenki elnevette magát – mindazok ellenére, hogy Hermionékat
bántotta a fiú visszafogott üdvözlése – Harry pedig letette Emilyt, és mielőtt
az újdonsült büszke szülőkhöz fordult volna, rámosolygott Ginnyre. A lányt
ez megkönnyebbüléssel töltötte el, bár ő legszívesebben szenvedélyesen
megcsókolta volna kedvesét, mégsem mert odalépni hozzá.

464
– Remus, Tonks, minden rendben? – kérdezte Harry, s leguggolt az ágy elé,
amin ültek.
– Minden – bólintott az éppen kékes árnyalatúban játszó haj vidám
tulajdonosa.
Remus pedig elvette feleségétől a kisbabájukat, és odanyújtotta Harrynek,
aki erre a guggolásból térdelésbe váltott, hogy biztosabb támaszt kapjon, s
kicsit félve, és nagyon óvatosan vette a kezébe.
– Harry, had mutassam be neked, Alan Sirius Lupint. Amennyiben vállalod,
és te is szeretnéd, a keresztfiadat.
A fiatal férfi az utolsó mondatára felkapta a fejét, és mielőtt
megismerkedett volna a csöppséggel, Remus szemébe nézett.
– Tényleg így akarjátok? – kérdezte csöndesen, és magában nem felejtette
el azt sem megjegyezni, hogy a kicsi második nevét az ő keresztapjától
örökölte.
– Mindig is így terveztem – felelte Lupin mosolyogva. – Sokáig csak te
voltál nekem, és Doraval már régen megbeszéltük – pillantott feleségére.
A zöld szemek most az említett boszorkány arcára fordultak, aki
előrehajolt, és adott egy puszit az arcára.
– Nincs más, akire szívesebben bíznám, elhiheted – jelentette ki, miután
kiegyenesedett.
Harry hálásan elmosolyodott.
– Örömmel vállalom – mondta, és lenézett a kezében tartott apró fiúcskára.
Ginny csillogó szemekkel figyelte őket, s Ronék is mellé sétáltak, hogy
láthassák az újdonsült keresztapát a kicsivel.
– Szia – köszönt Harry halkan a babának, és megfogta annak kezét, mire
Alan ösztönösen megszorította az ujját. Jelenleg ugyanis pusztán ennyit
zárhatott apró öklébe.
A zöld szemek mosolygósan figyelték az arcát, és mikor kicsiket pislogva
kinyitotta szemeit, figyelgetni kezdte az őt biztosan tartó Harryt. Persze
most még nem igen fogott fel éles képeket, inkább csak érzéseket, azokkal
azonban úgy tűnik nem akadt semmi problémája, mert meglengette kezét,
melyben keresztapja ujját tartotta, és lelkes nyöszörgésbe kezdett, miközben
fülig ért a szája.
– Bezzeg mikor engem meglátott, majdnem sírva fakadt – morogta
Kingsley, szándékosan lehalkítva tengermély hangját, nehogy megrémissze
a kicsit.

465
Harry erre csak halkan felnevetett, és elgondolkodva nézegette a karjain
fekvő gyereket. Még szerencse, hogy a szülei nincsenek olyan állapotban,
hogy ragaszkodjanak hozzá, hogy velük tartsanak, amennyiben Voldemort
támadásba lendül. Itt áll mellette Emily is, akinek már elvették a családját,
és rajta kívül még ki tudja hány árván maradt gyerekkel számolhatnak
mindkét világból. Ez a csöppség mindent meg fog kapni. Elsősorban pedig
azt, hogy Harry nem fogja engedni, hogy Remus, aki éppen csak hogy
rendbejött, vagy akár Tonks, akinek még igencsak pihennie kell a szülés
után, bármiben is részt vegyenek még hosszú ideig.

Míg ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek fejében, az ágyon

ücsörgő és őt figyelő férfi megszólította.
– Valami baj van, ugye? – kérdezte Remus.
Harry megsimogatta a kis Alan arcát, mire az csiklandósan nevetni kezdett,
majd felnézett.
– Attól tartok – felelte, s visszanyújtotta Tonksnak keresztfiát. – Már
elküldtem Fawkest, hogy összehívja a tagokat – állt fel a földről, majd
gondterhelten leült a szemben lévő ágyra. Mind várakozóan tekintettek rá,
mire belefogott. – Perselust magához hívta Voldemort, és nem sokkal utána
megfájdult a sebhelyem. Mind tudjátok, hogy ez milyen régen fordult elő
utoljára, amiből egy dologra következtethettem. Valami nagyobb, és
kegyetlenebb megmozdulásra készül, mint az eddigiek. Kicsit körbejártam
az elméjét, és nem csupán a tervei miatt teszi, amit, hanem bosszúból.
Éreztem, ahogy átjárja a várakozás.
– Remélem, ilyet nem sűrűn csinálsz – szólalt meg szigorúan Hermione.
Harry halványan elmosolyodott.
– Nem tud betörni az elmémbe, én sem az övébe, de ha valamelyikünk
feladja a védelmét, megérezhetünk dolgokat. Mindenesetre bármit is
akarjon, az mostanában lesz, ez biztos, és én szeretnék a lehető legjobban és
leghamarabb felkészülni rá. Piton még nem jelzett, ami nyugtalanít, ugyanis
ez azt jelenti, hogy ő is szerepet kapott benne. Amint hírt ad az időpontról
és helyszínről megkezdjük a felkészülést, és útját álljuk Voldemort
terveinek.
– Hány emberre lesz szükséged? – kérdezte Kingsley.
Harry megrázta a fejét.
– Most csupán annyit tudok, hogy valami készül. Pontos információkat
majd csak Perselustól kaphatok. Amennyiben Voldemort összeszedi az

466
embereit, én sem tehetek mást. Nem engedhetem, hogy túlerőben legyenek,
hiszen nekünk még a megtámadottakat is védenünk kell majd.
– Számíthatsz ránk – szólalt meg azonnal Ron.
– Egyértelmű – bólintott Remus is.
– Nem! – mondta ekkor határozottan Harry. – Te semmiképp – nézett Lupin
szemébe.
A férfi előrébb dőlt ültében.
– Harry, tudom, mire gondolsz, de…
– Nem! – ismételte a fiatal férfi. – Ezen nem fogok vitatkozni. Tonks most
erősödik, itt van a kisfiad, mindkettőjüknek szüksége van rád. Te is még
csak most épültél fel, tehát rád fér még a pihenés. Nélküled fogom intézni –
jelentette ki.
Remus már épp válaszolt volna, mikor Harry hirtelen a zsebéhez kapott, és
kihalászta belőle a felforrósodott érmét.
– Végre! – sóhajtotta, ahogy szemügyre vette a karcolt üzenetet.
Fawkest. Gyorsan!
Harry felvonta a szemöldökét, de már szólította is a főnixet. Az alig egy
másodperc múlva meg is jelent a szokásos lángcsóva kíséretében, s miután
tett néhány szárnycsapást, leereszkedett a fiú térdére.
– Ne haragudj, de ismét szükségem lenne a segítségedre. Kérlek, keresd
meg Pitont. Óvatos légy, és hozd el az üzenetét minél gyorsabban nekem.
A madár elrugaszkodott, majd egy pillanattal később már nyoma sem volt.

Perselus Piton idegesen járkált a kúriában számára fenntartott bájital

laborban. Ez a gesztus nem volt túl jellemző rá, de úgy gondolta, ezúttal
megengedheti magának. Már előkészítette a pergament az üzenetével, amit
oda akar adni a főnixnek. Mindennel sietnie kellett, de a helyzet
megkívánta, hogy Harryvel személyesen is beszéljen. Ha nem találnak ki
valamit, mindnyájan saját maguk, és egyben Voldemort csapdájába
kerülnek.
A Nagyúr már nem tartózkodott velük, így biztonságosabb volt Fawkes
segítségét kérnie az üzenetküldésre. Az érme ezúttal nem volt elég. Időt kell
hagynia Harrynek, hogy felkészüljenek, ahogy a másik oldalon ők is teszik.
Azzal pedig majd később foglalkozik, miként győzze meg a sötét mágust,
hogyan fajultak el a rajtaütés eseményei, és miként jutott oda a Főnix

467
Rendje az útjukat állni. Csak néhány perce lesz, amíg elszabadulhat a
teendői mellől. Aztán megtorpant, mikor nem messze tőle felvillant a régen
látott lángcsóva, és kibontakozott belőle Fawkes aranyló tollazata. Piton
teketóriázás nélkül kitartotta karját, hogy rászállhasson a madár, amíg
odaadja neki az üzenetet, miközben áldotta, hogy Potter korántsem olyan
ostoba, mint korábban gondolta, és láthatóan rászólt a főnixre, hogy ezúttal
mellőzze a jelenlétére utaló énekét.
Fawkes csillogó gomb szemeivel figyelmesen nézett rá, ahogy
leereszkedett, majd nyitotta a csőrét, hogy a bájitalmester belecsúsztathassa
a pergamen darabot.
– Siess! Ha Potter nem mozdulna, csipkedd meg egy kicsit – mondta
halkan, azzal útjára bocsátotta a varázslényt.
Fawkes szárnyra kapott, s az őt figyelő Pitonnak fel sem tűnt, hogy a labor
felé vezető folyosón szinte nesztelen léptek közeledtek. Az odakint lévő
halálfaló azonban annál jobban érzékelte, hogy a férfi beszélt valakivel.
Csendesen nyitotta ki a szoba ajtaját, éppen csak belátva a helyiségbe.
Lucius még látta megvillanni a madarat, majd a lángokat melyek között
eltűnt.
Főnix? – csodálkozott el, majd a láthatóan ideges Pitonra szegezte hideg
tekintetét.
– Lám csak, Perselus – húzódott ravaszkás mosolyra a szája. Aztán mikor
látta, hogy Piton indulni készül, gyorsan behúzta az ajtót, és hátrébb sietett,
mintha csak most érkezne beszélni a rajtaütés vezetőjével. Mikor a fekete
hajú férfi kilépett a bájitallaborból, átható tekintettel nézett az – immár
másodjára – érkező Malfoyra.
– Perselus, lenne pár kérdésünk a feladatunkat illetően – szólalt meg
szokásos modorában a szőke halálfaló.
– Később, Lucius. El kell mennem egy fontos alapanyagért a főzetemhez.
Pár perc, és itt vagyok – válaszolta Piton nyugodtan.
Malfoy beleegyezően bólintott, mégis volt valami furcsa a szemében, ami
az olyan régóta kémkedő professzornak azonnal feltűnt, de nem tudott hova
tenni. Sötét szemeivel kutatóan nézte egy pillanatig a másikat, ám végül
meglebbentette fekete talárját, és határozottan elsietett a folyóson, hogy a
házhoz tartozó parkba érve elhoppanálhasson.
Lucius gúnyos tekintettel kísérte haladását, agyában csak úgy követték
egymást jobbnál jobb gondolatai és tervei, miként fordíthatná a helyzetet a

468
lehető legnagyobb eredménnyel a hasznára. Úgy döntött, egyelőre nem lép.
Sokkal nagyobb jutalomban lesz része a Nagyúrnál, ha egy elhibázott akció
után maga kaphatja el neki az árulót.

Harry időközben felállt, és a gyengélkedő kijárata felé vette az irányt, azzal

az érzéssel, hogy nem fog ártani, ha minél hamarabb találkozhat Pitonnal.
– Gyűjtsétek össze a társalgóban az ide érkezetteket, amint visszatérek,
tanácskozunk – mondta Hermione szemébe nézve. – Készüljetek fel rá,
hogyha nem leszünk elegendően, minél rövidebb idő alatt, minél több tagot
tudjunk még összeszedni. – Amint kiadta utasításait, megjelent előtt
Fawkes, és azonnal felé tartotta csőrét.
Harry gyorsan odanyúlt érte, és már koncentrált is a pergamen tartalmára.
Harry, nagy bajban vagyunk! Csupán néhány percem van, hogy
beszélhessünk. A Nagyúr sok áldozattal kecsegtető rajtaütést tervez, és rám
bízta annak levezénylését. Gondolom sejted, hogy ez máris milyen
problémákat vet fel. A legsúlyosabb dolgot azonban még nem tudod. Ezúttal
a barátaidon is ütni akar. Amint meghallgattad az üzenetet, azonnal indulj
el! Sziklás part, a barlangnál.
Harry sápadtan fordult vissza a többiekhez. Mintha a szöveg nem is lenne
elég, tanára ideges hangja, amivel mondanivalóját közölte, rá tett még egy
lapáttal, hogy komolyan aggódni kezdjen. Nem tudta, mit találhatott ki
Voldemort, de ha azzal ártani akar a szeretteinek…
– Azonnal mennem kell. Sietek vissza – szólt oda az aggódó szemekkel
figyelő Remuséknak, s ijedten vette észre, hogy hangja éppen olyan, mint
az üzenetben szereplő Pitoné volt. – Félig futva indult a lépcső felé, hogy a
ház elől hoppanálhasson. Minél hamarabb tudni akarta mi a helyzet, hogy
felkészülhessen a legrosszabbra.
– Mégis mi történt, Harry? - rohant utána Ginny, Ron, és Hermione,
értetlenül figyelve sietségét.
– Nagyobb baj van, mint gondoltad, igaz? – kiáltott szerelme a lépcsőről,
mikor Harry már a kijáratnál járt.
A zöld szemek még hátrafordultak.
– Amint visszajöttem, beszélünk, és ígérem, nem fogok elhallgatni semmit
– mondta, aztán már csak az ajtó csapódott mögötte, és barátai ott álltak
tehetetlenül, félelemmel gondolva arra, mivel érkezik majd vissza.

469
Mikor odaért a sziklás tengerpartra, Piton már ott állt előtte, de láthatóan
alig néhány másodperccel korábban érkezhetett. A férfi felé fordult, és
azonnal beszélni kezdett.
– Nem lesz sok időtök az ellenállás megszervezésére. Néhány órát kaptam
az előkészületekre, és meglepően nagy létszámú halálfaló csapatot kell
vezényelnem. Féltem, hogy megtörténik előbb utóbb, hogy „kegyes”
helyzetemnek köszönhetően – ejtette ki szinte undorral a szavakat, nem
kevéssé utalva rá, mivel érte azt el – megbíz majd valamilyen hasonló
feladattal.
– Hányan lesztek pontosan? – kérdezte Harry, közelebb lépve a
bájitalmesterhez.
– Legalább harmincan – felelte Piton szenvtelenül, noha látszott, hogy
bárhol máshol szívesebben lenne, és bármi mást szívesebben intézne, mint
most ezt a kettősérdekeltségű ügyet.
Harry összeráncolta a szemöldökét.
– Tehát a Grimmauld térre bejáratos tagok kevesen lesznek. Mennyi időm
van még?
– Ma este lesz a támadás, de a Nagyúr képes még az utolsó pillanatokban is
újabb döntéseket hozni. Legkésőbb hétig készen kell állnotok. – A fiatal
férfi rábólintott, és máris tűnődni látszott, mikor Piton ismét megszólalt, és
hangja még komorabbá vált. – Harry, a helyszín a Granger házaspár
lakóhelye – a zöld szemek azonnal visszatértek az arcára. – Kinyomoztatta,
hogy az ő szavaival éljek, a kis sárvérű barátnőd gyerekkorának helyszínét.
Úgy gondolja, örömmel fog majd eltölteni, ha meglátod a pusztítást, és
végignézheted, miként gyászolja Ms. Granger a halott szüleit.
Harry egész testében megfeszült.
– Abból ugyan nem eszik – sziszegte. Nincs az az isten, hogy engedje
Hermionét is végigmenni mindazon, amit neki kellett eltűrnie, és érezni, a
szülei, Sirius, Dumbledore és még sorolhatná ki mindenki halála miatt. – A
te helyzetedet is meg kell oldanunk – nézett bele a fekete szemekbe. – Nem
harcolhatsz egyszerre mellettünk és ellenünk. És nyílván egyetlen embert
sem vennék szívesen, ha megölnél a látszatért.
Piton ezt már végiggondolta, és nem sok megoldást látott a problémára.
– Nos, úgy vélem, csak egyetlen, kézen fekvő lehetőségünk van, s ebben a
segítségedre lesz szükségem. Mint a Nagyúr legfőbb emberét, nem lenne túl

470
hihető, ha egy rendtag csak úgy megfutamodásra kényszerítene. Veled, és
egy súlyosabb sérüléssel viszont már más a helyzet. Amit természetesen
nem árt, ha legalább egy halálfaló is figyelemmel kísér. Viszont ezek után
képtelen lennék továbbra is részt venni a küzdelemben, így egyik oldal
mellett sem kellene tevékenykednem – majd elhúzta a száját, ahogy
folytatta. – Persze nyílván a Nagyúrtól megkapom majd a kellő
büntetésemet a kudarc miatt, de mivel ez lenne az első a részemről, kétlem,
hogy emiatt megölne.
– Viszont kegyetlenül megkínozhat – felelte csendesen Harry. Mindig is
bátornak tartotta Pitont, de ilyenkor rémlett fel előtte igazán, hogy ez a férfi
mi mindent meg is tesz a győzelemért.
– Nem látok más lehetőséget. Valahogy el kell érnünk, hogy ne fogjanak
gyanút, és ne kelljen harcolnom ellenetek, és ahogy az imént mondtad, az
emberek megölése sem túlzottan vonz – válaszolt Piton ingerülten. Nagyon
is tisztában volt vele, mi vár rá, ha azzal állít oda a Nagyúr elé, hogy nem
jött be a csodálatosan kidolgozott bosszúhadjárata Potter ellen. – Inkább azt
találjuk ki, mivel magyarázzuk, hogy a Rend tudomást szerzett a támadásról
– váltott témát a férfi.
A zöld szemek némán, töprengőn figyelték még egy darabig, aztán a
gazdájuk elgondolkodva megszólalt.
– Ez nem olyan nehéz feladat. Korábban beszélgettünk róla Hermionéval,
hogy el kellene látnunk a szülei házának és munkahelyének környékét jelző
varázslatokkal, hátha hasonló eset történne. Aztán elvetettük az ötletet, mert
rájöttünk, hogy ha nem vagyunk elég körültekintőek, az ellenkezőjét is
elérhetjük vele. Felhívhatjuk egy mágus figyelmét a helyszínre, ha az
érzékeli a védelmet, és persze rögtön érdekelheti, kit is akarnak ezen a
mugli környéken biztonságban tudni. – Piton tűnődve húzta össze a
szemöldökét, míg a szél a fekete hajával és talárjával játszott. – Így a végén
egy zsupszkulccsal láttuk el őket, amit szükség esetén aktiválhatnak, és egy
általunk ellenőrzött biztonságos házba érkeznének, amiről azonnal tudnánk
– folytatta Harry. – Voldemortnak azonban tökéletes indok lehet arra,
hogyan teremhettünk ott, és tettünk neki keresztbe.
A bájitalmester bólintott.
– Megfelel. A Nagyúr természetesen már figyelteti a területet, tehát előre ne
próbáljatok semmit. Mikor kezdetét veszi a küzdelem, és megjelensz,
automatikusan feléd fogok tartani, hogy párbajra hívjalak, és

471
„megakadályozzalak” a muglik védelmében. Egy ideig kitartok majd
ellened, de ne kímélj, mikor lankadni kezd az ellenállásom. Meggyőzőnek
kell lennünk, akárcsak az engem ért sérülésnek. El kell hinniük, hogy
képtelen vagyok tovább vezetni őket, és folytatni a harcot.
Harry komolyan bólintott, de az arcáról lerítt, hogy nem szívesen tesz eleget
a kérésnek. Ritka hülye helyzetbe keveredtek, és semmiképp sem
hagyhatják veszni Piton kémként betöltött szerepét, ahogy Hermione szüleit
sem.
– Biztos távolba húzódom majd, nem akarok összefutni rendtagokkal, hogy
aztán csak úgy hagyjam őket elsétálni magam mellett, ezzel gyanút keltve –
fejezte be a férfi.
– Értem – mondta halkan Harry.
A két férfi nézte még egymást egy rövid ideig, majd Piton megmozdult.
Mielőtt elindult volna, elővarázsolt egy bájitalos üvegcsét, amit a kezébe
fogott. Meg kell lennie Lucius előtt az alibijének. Nem is sejtette, hogy
ezzel már jócskán elkésett.
– Nincs több időm. Nekem kell megszerveznem és kiadni a feladatokat a
többieknek. Már ez a pár perc is soknak számítana, ha a Nagyúr is ott lenne
– mondta a fiúra nézve.
Harry nem felelt, majd mikor Piton már hoppanálni készült, szinte
egyszerre szólaltak meg.
– Sok szerencsét.

37. fejezet - Fő a váratlanság

Mire Harry visszaért a Grimmauld térre, hála Fawkes képességének, hogy

akárhol felbukkanhat, gyorsan összetoborozta a rendtagokat. A társalgóba
lépve már mindenkit ott talált, feszült beszélgetésbe merülve, mire is
készülhetnek pontosan. Ráadásul a fiatal férfi nem kis bosszúságára, Lupin
is ott ült az egyik fotelban, enyhén bűntudatos tekintettél nézve a
smaragdzöld szemek helytelenítő villanását látva. Mikor a jelenlévők
észrevették vezetőjük beléptét, valamennyien elhallgattak, és várakozóan
tekintettek rá.
– Szarban vagyunk – foglalta össze Harry, mely kijelentés bármennyire is
ne legyen pozitív, vigyort csalt a Weasley ikrek arcára, míg más felnőttek

472
inkább rosszallóan hallgatták a továbbiakat. – Este hétig szükségem lesz
még legalább tíz emberre. Elküldöm Fawkest is, de kérlek, akit tudtok,
értesítsetek. Fél órán belül a Promised házban akarok lenni – mondta, majd
sokkal komolyabb tekintettel, óvatosan barátnője felé nézett. – Hermione,
sajnálom, de valahogy a szüleid nyomára bukkantak. A helyszín a ti
utcátok. Bosszúra készül, és nem csupán rajtam akar ütni. Nagyon jól tudja,
mivel okozhatja a legnagyobb fájdalmat nekem. – A lány arcából azonnal
kifutott minden vér, és Ronnak úgy kellett megfognia a karját, mert
megszédült. Ginny is azonnal mellé lépett, míg Harry így folytatta. –
Hermione, nem fogom engedni, hogy mindazon végigmenj, amit nekem
kellett bejárnom. Még nincs kész az új pálcám, de így is erősebb vagyok a
halálfalóknál. Azt akarom, hogy ha ők harmincan lesznek mi is legyünk
legalább annyian, de jobb lenne többen. Nem csak a szüleidet kell majd
megvédenünk - hangja nagyon meggyőző és határozott volt, s mivel a lány
egyébként is gondolkodás nélkül a fiúra bízná az életét, egy másodperccel
később már nem félelemmel, hanem eltökélten hallgatta Harry
beszámolóját.
A fiatal férfi gyorsan érthetően beszélt, minden részletet ismertetve a
jelenlévőkkel. Azt is, mire jutottak Pitonnal, és azt is, hogyan akarja majd
útját állni a pusztításnak. Most csak nagy vonalakban beszélték át, kinek
milyen feladat jut, elsősorban a létszámnövelés volt a lényeg, a többire volt
még idejük, aztán miután összegyűlnek a Promised házban, már mindent
alaposan megszervezhetnek. Jó aurorhoz mérten, és a sok éves
tapasztalatnak köszönhetően Mordonnak rengeteg kiváló taktikai javaslata
volt, és Harry minden további nélkül bízott is ezekben. Fred és George nem
egy találmánya is hasznosnak bizonyult a jelenlegi helyzetükben – amit
mint kiderült, külön ilyen célra, és a rend számára fejlesztettek, – Hermione
pedig rengeteg bűbáj és átok felvetésével járult hozzá a minél biztosabb
védelem és a lehető legtöbb élet megmentésének érdekében.
Mivel ideje nagy részét könyvek tanulmányozásával töltötte, valamint
Harry közelében is ott volt, ha az új varázslatot talált ki, vagy utána járt
valaminek, a többség számára rengeteg ismerettel bővült ez alatt a pár perc
alatt a tudása.
Ginny is hajthatatlan volt. Mint gyógyító a jelenléte ebben az esetben
elengedhetetlen volt, és mind tudták, hogy ügyesség terén sem kell
félteniük. Így Harry alig negyed óra múlva, már csaknem kész tervvel

473
indította útnak a jelenlévőket, hogy miután értesítettek mindenkit, akit
elérnek, és nem éppen valami más feladatot teljesítenek, gyülekezzenek a
Promised házban, ahonnan majd indulnak, ha lemegy a nap, és eljön az este
tíz óra.
Ő maga ismét útjára indította Fawkest, az egykori DS tagok azon része
után, akik immár a Rendhez is csatlakoztak, s akikről biztosan tudta, hogy
minden további nélkül részt vesznek majd az akcióban.
– Harry, én is oda akarok menni, ahogy Tonks is – szólt közbe Lupin, mikor
már mindenki elsietett, csak az idáig is a házban tartózkodók maradtak a
társalgóban.
Harry ingerülten nézett felé, de még mielőtt megszólalhatott volna, Remus
gyorsan folytatta.
– Félreérted. Csak a Promised házra gondoltam, tudom, hogy a többivel
kapcsolatban nem győzhetlek meg, és elfogadom. Ott viszont nagy szükség
lehet a segítségünkre a sérültek ellátásában. Mindenki oda érkezik majd
vissza, biztos vagyok benne, hogy Molly is jönni szeretne – nézett a sápatag
boszorkány felé.
– De még mennyire! – bólintott Mrs. Weasley. – Az egész családom ott
lesz, amennyiben baj érné őket, vagy bárkit, rájuk fér az ápolás. Főzök ételt,
és teát, forralok vizet, és előkészítek mindent a gyors ellátásukra.
Harry beleegyezően bólintott.
– Rendben van. Tulajdonképpen ez nagyon jó ötlet, nekem is eszembe
juthatott volna.
– Helyes – mosolyodott el Remus elégedetten, és megkönnyebbülve, hogy a
fiú nem készült ellenkezni.
Ginny egy pillanatra elgondolkodott.
– Harry, Emilyt nem hagyhatjuk itt egyedül.
A fiatal férfi elmerengett.
– Viszont magunkkal sem vihetjük. Semmi szükség rá, hogy lássa a
sérülteket, épp eleget tapasztalhatott Voldemort táborában, és különben sem
lenne ideje senkinek vele foglalkozni – mondta, majd a szemei hirtelen
felcsillantak. – Az lesz a legjobb, ha elviszem Morganához. Őt is egyedül
hagytam, és biztos vagyok benne, hogy szívesen venné a társaságot.
Remekül meg fogják érteni egymást.
Ez ellen senkinek sem volt kifogása, így pár perccel később mind elhagyták
a Grimmauld teret, hogy csatlakozzanak a többiekhez a Promised házban,

474
ahol egy órán belül megvolt a teljes létszám, ráadásul Harry örömére, öttel
több, mint ahogy a halálfalókat várták.
Mrs. Weasley máris a konyhában sürgött forgott, Ginny is a különböző
gyógyító bájitalokat ellenőrizgette, eszközöket készített elő,
gyógynövényeket és édesanyja kérésére többen – köztük a kicsit néhány
perce lefektető Tonksszal –, kötésekhez való anyagokat gyűjtöttek.
Ahogy Harry végignézett rajtuk, és hallgatta a tapasztalt aurorokat,
Kinsleyt, Mordont, Grantet, Dawlisht, különböző stratégiák egyeztetéséről
vitázni, egészen úgy érezte magát, mint a mugli történelem órákon tanult
háborúkban a fronton. És végül is tényleg nem volt nagy különbség.
Fegyverek helyett pálcáik voltak, sokkal veszélyesebb és gyilkosabb erejű
varázslatok előidézésre alkalmasan, mint amit egy mugli pisztoly
előidézhetett.
Nem sokkal hat óra előtt mindennel elkészültek. Fontos momentumokat
építettek Harryre, aki természetesen nem ellenkezett. Tisztában volt vele,
hogy mindenkinél könnyebb dolga lehet, ha igazán odafigyel. Ginny
csöndesen álldogált mellette, és ha jobban megnézték volna komor, eltökélt
arcát, kivehették volna rajta a tiszta aggodalmat és féltést, ahogy olykor
végigfutott szerelmén és családján a tekintete.
Valamennyien tudták a dolgukat, tudták hol kell lenniük, és kinek a
segítségére számíthatnak az összecsapás során, tehát kik tartoznak párba, és
felelősséggel a másikért, milyenek lesznek az ottani viszonyok – amiről
Hermione elég részletesen be tudott számolni – kinek mikor kell indulnia,
és mire kell vigyáznia. Persze tisztában voltak vele, hogy mindig adódik
váratlan és előreláthatatlan esemény, mégis úgy vélték, hogy ami tőlük telt,
megtették.
Először úgy gondolták, Harry mellé elegendő lenne egyetlen embert
beosztani, ám a barátai hangos tiltakozásának köszönhetően végül hárman
maradtak vele, ugyanis Ginny hallani sem akart róla, hogy esetleg ne Harry
mellett harcoljon, így egyértelműen ő volt az egyik társa. Miközben ezt
elégedetten nyugtázta, még éppen elkapta a fekete hajú fiú arcán megjelenő
halvány mosolyt, amivel szerelme makacsságát jutalmazta. Ezt látva Ginny
arca megenyhült, és jól eső érzés töltötte el. Persze tisztában voltak vele,
hogy kezdetben csupán egymásra lesznek utalva, és Ronék késésszel
csatlakoznak majd hozzájuk, amint nem fenyegeti veszély Hermione
szüleit.

475
A döntő szó természetesen minden esetben Harryé volt, de ő nem próbált
parancsokat osztani, inkább csak javasolt, és nagyon ritkán vetette be
vezetői szigorát. Amennyiben úgy kívánta a helyzet félelmetesen határozott
tudott lenni, de mindig elfogadta a többiek véleményét, és főként a
tapasztaltabb rendtagok tanácsait. Nem is csoda hát hogy immár kész
tervvel várták a megfelelő időpontot. Semmi értelme nem volt már
szétszélednie a résztvevőknek, így inkább együtt töltötték a hátralévő időt.
Ki-kibeszélgetéssel, mások a konyhába vették be magukat, és ettek-ittak,
Mrs. Weasley sürgölődése közepette, és volt, aki felkészülő edzést tartott,
néhány varázslat begyakorlásával.
Hermione és Ron előre mentek, hogy még mielőtt bármi is elkezdődne, ott
legyenek szüleinél, és mikor megjelennek a halálfalók, nem sokkal rá
kimenekítsék a Granger házaspárt. Mindezt, muszáj volt így intézniük,
hiszen Voldemort megfigyelése mellett lehetetlen lett volna zsupszkulccsal,
vagy hoppanálással elhagyni a helyszínt. Az odaérkezéssel nem volt gond,
de a különböző érzékelő varázslatok által körbevont területet ilyen
módszerrel kijátszani, és meglépni előle már lebukás nélkül kizárt volt.
Márpedig Hermione ezt nem akarta. Meg akarta viszont mutatni
Voldemortnak, hogy képesek még felülkerekedni rajta, fricskát adni neki,
mert úgy gondolta, hogy a legjobb módszer az ő szüleinek megölése Harry
és a barátai ellen. Nagyot fog nézni – gondolta a lány kárörvendőn és
eltökélt fénnyel a szemében.
Valamivel hét óra után Harry el tudott szabadulni a kérdések, és különböző,
a Rend tagok által idáig ismeretlen varázslatok oktatásától, így nekikészült,
hogy végre elvigye Emilyt abba a kisvárosba, ahol az elmúlt napokat
töltötte. Mielőtt elindult volna, odaintette Mr. Weasleyt, és Mordont, hogy
ha esetleg bármi eddig nem tervezett dolog történne, és Ronék jeleznének,
menjenek, nehogy várjanak rá. Minél kevesebb áldozatot követel az este,
annál jobb. Kellően felkészültek, és ő is azonnal követni fogja őket.
A két férfi rábólintott, és nem kérdeztek semmit. Ilyen alkalmakkor vált
igazán világossá, mennyire is bíznak Harryben, és mennyire tisztában
vannak vele, hogy akármi is legyen, számíthatnak rá. A fiatal férfi biztos,
ami biztos, már most elköszönt Remustól, aki felsorolt még ezernyi dolgot,
amitől inti, és többször kijelentette, hogy elvárja tőle, hogy mindenféle
sérülés nélkül térjen vissza. Harry elvigyorodott, majd odaintett Ginnynek
is, aztán indult, hogy összeszedje Emilyt a konyhából.

476
Ginny az ajtóból figyelte őket, amíg Harry az ölébe kapta az izgatott
kislányt – aki nagyon is átérezte, mi készül, így aggódni is aggódott eléggé,
félni is félt egy kissé, bár most még Harry közelsége megnyugtatta, de
tudta, hogy ez sem tart sokáig –, és kisétált vele a hoppanáláshoz. A fiú
döntésében viszont Emily megbízott, és tudta, hogy sosem vinné olyan
helyre, ahol baj érhetné, és nem érezné jól magát.

Morganát a kertben sétálva találtak, aki felvidult az érkező fiú láttán, majd
kicsit elcsodálkozott, mikor felfogta, hogy egy alig tíz éves forma
kislánnyal érkezett. Mindenesetre miután üdvözölte Harryt, kedvesen
odaköszönt a gyereknek is, aki viszonozta azt, majd egy ideig csak
vizsgálgatta átható kék szemeivel, ami Morganának rögtön Harry hasonló
tekintetét juttatta eszébe.
– Nos? – kérdezett rá a fiatal férfi mosolyogva, akinek láthatóan nem
jelentett újdonságot, mit is csinál tulajdonképpen a kislány, még mindig
Harry erős kezét szorongatva.
Emily rápislogott Morganára, majd felnézett Harry arcába, és vidáman
elmosolyodott.
– Nem olyan furcsa, mint Piton professzor, de neki is van különös
kisugárzása és képessége – erre a fiú egy kicsit felhúzta a szemöldökét, és
elgondolkodni látszott. – Viszont nagyon kedves, és jó szándékú, és olyan
okosnak tűnik, mint Hermione.
Erre viszont már Harry felnevetett, főleg Morgana arckifejezését látva.
– Ez bizony igaz. Azért is mertelek idehozni, mert gondoltam, hogy meg
fogjátok érteni egymást, és hogy egyikőtök se legyen egyedül.
Emily bólintott, majd nagyon komollyá vált az arca.
– Tudom, hogy baj történt, Harry. Mielőtt eljöttünk volna, éreztem.
Mindenki félt egy kicsit, és mikor Ginny és Hermione elment mellettem,
mindketten borzasztóan aggódtak. – Harry sóhajtott. Ginny nyílván a
családjáért és érte izgult, míg barátnőjének leginkább most szülei miatt
fájhatott a feje. Leguggolt a kislány elé, és halkan kezdett beszélni. –
Idehoztalak, hogy ne lásd majd, ha sérültek érkeznek. Értelmes kislány
vagy, és erős, de nem teszlek ki feleslegesen semmi ilyesminek. Voldemort
sok embert szeretne bántani, köztük Hermione szüleit is. Szeretném
megakadályozni, de békésen ez nem nagyon fog menni. Vigyázunk majd, és
amint minden rendben eljövök érted. Addig viszont Morganával tökéletes

477
biztonságban leszel. Sok érdekes dolog van itt, nézz körül. Mesélj
Morganának, ő alig tud valamit a kis boszorkányokról – simogatta meg
Emily haját, aki most átfonta a nyakát, és megölelte.
– Rendben, Harry. Kérlek, ne kockáztass, nem szeretnélek elveszíteni –
suttogta a kislány.
A fiú elcsodálkozott. Tudta, hogy Emily a múltkori esetet említi mikor
maradni akart Voldemorttal harcolni.
– Nem fogsz, kicsim – tolta el magától, hogy a szemébe nézzen. – Most
csak más embereknek akarok segíteni, és Voldemort nem is lesz ott.
Morgana elnézte őket, majd mosolyogva megkérdezte.
– Ugye még véletlenül sem a kislányod? – természetesen tisztában volt a
nemleges válasszal.
Harry felnevetett.
– Bizonyos szempontból, talán - felelte, és még utoljára megsimogatva
Emily haját felemelkedett. – Legalábbis remélem, hogy valamennyire
pótolni tudom azt, amit elvesztett.
Morgana komolyan bólintott. Értette, miért mondja ezt, és nem volt nehéz
kitalálnia mi történhetett. A kislány erre a szimpatikus nőre mosolygott, és
elégedetten kijelentette.
– Harry az apukám, a bátyám, és az egyetlen ember, akinek egyetlen
szavára szót fogadok, még akkor is, ha azt mondja egyem meg a kelbimbót,
amit egyéként ki nem állhatok – mondta kicsit elfintorodva, és mindezt
olyan játékos komolysággal adta elő, hogy a másik kettő felnevetett.
– Akkor azt hiszem, tökéletesen betölti a szerepét – mondta Morgana
abbahagyva a kacagást.
Harry csak ránézett először a vigyorgó Emilyre, majd a szintén remek
kedvű Morganára, és megszólalt.
– Na lányok, úgy látom, nem tévedtem, és nem lesz itt semmi gond veletek.
Nekem viszont már indulnom kéne.
Emily szomorkásan nézett rá, de bólintott. A következő pillanatban azonban
Harry hirtelen megmerevedett, és a zsebéhez kapott. A forró érmén
egyetlen sietősen odavetett szó állt.
Most!
Alighogy felfogta ennek jelentését, már érezte is a fejében felcsendülni
barátai figyelmeztető segélykérését. Az Aidera egyértelműen jelezte, máris

478
elkezdődött. Idegesen dobta vissza a galleont a helyére, és sápadtan maga
elé sziszegte.
– A fracba! Mégiscsak előrébb hozták. – Zöld szemei az előtte állókra
villant. – Még találkozunk – azzal gyorsan hátrébb lépett egyet, előrántotta
a pálcáját, készenlétben tartva, a következő pillanatban pedig, egy alig
hallható pukkanás után, már nem volt sehol.
– Harry! – kiáltott utána Emily ijedten, de ezt a férfi már nem hallhatta.
– Nyugalom, kicsim – húzta magához Morgana, és csodálkozva látta, hogy
a gyerek valamit megérezhetett, mielőtt Harry elment volna, mert most
egészen kétségbeesett.
– Valami baj lesz. Harry félt valamitől, nem akarja megtenni, mert
fájdalmat fog vele okozni. Nagyon aggódott, és ideges volt, volt valamilyen
rossz megérzése – hadarta Emily.
Morgana értetlenül nézett rá.
– Honnan tudod ezeket?
– Harry és Piton professzor szerint érző vagyok – felelte a kislány. Mikor
látta, hogy Morgana még most sem igazán érti, hozzátette. – Belelátok az
emberekbe, és látom az igazi érzéseiket is, amiket nem tudnak eltitkolni.
A nő sötét szemei erre töprengőn figyelték Emilyt, miközben nyugtatóan
simogatta a fejét. Végül csak egy dologra tudott gondolni. Perselus Piton is
ott lesz, és Harrynek meg kell tennie valamit, amivel megakadályozhatja,
nehogy más valaki által baja essen, és lelepleződjön.

Mire odaért, már rengeteg embert látott. Még nem kezdődött meg a
küzdelem. Túlontúl feltűnő lett volna, ha a Rend emberei azon nyomban az
útját állják Voldemort tervének. Harry gyors mozdulattal nekivetette a hátát
egy árnyékban húzódó ház falának, és onnan figyelte mi történik. Ahogy
pillantása végigszaladt a terülten nem volt nehéz észrevennie a halálfalók
csapatát. Szétszóródva közeledetek, cseppet sem rejtőzködve. Sötét talárjuk
révén ugyan beleolvadtak a szürkületbe, de nem volt céljuk az
észrevétlenség és megbújás. Ellenállásra egy tisztán muglik által lakott
területen nem számíthattak. Öldöklésre és pusztításra készültek.
Mikor továbbállt tekintete a sötét mágusokról, megpillantotta a megbeszélt
helyeken rejtőzködő Rend tagokat. Pontosabban csak néhányat közülük.
Tudta, hogy valahogy Ginny mellé kell majd keverednie, most egyelőre
mégis Pitont kereste. Meg kell oldaniuk a helyzetét, aztán foglakozhat a

479
többiekkel. Ginny nem ostoba, és tisztában van a tervvel. Nem fog
hülyeséget csinálni, mint például egymaga három halálfalóra rárontani,
mint egykor Ron tette.
Harry sejtette, hogy a belvárosi utca nem lesz már sokáig ilyen csendes.
Hamarosan elszabadul a pokol, akkor pedig lesz éppen elég feladatuk az
emberek mentésével, és a társaik óvásával és megtalálásával a forgatagban.
Aztán útjára indultak az első átkok. Harry látta, amint a házakhoz
legközelebb lévő alak intett a kezével, mire a négyes csoportokban lépkedő
halálfalók közül a szélsők azonnal az épületek felé fordultak, és különféle
átkokat szórtak, hogy megkezdjék a pusztítást.
Az lesz Piton – gondolta magában Harry, a támadás elindítójára függesztve
tekintetét. A férfi gyorsan haladt a Granger házaspár otthona felé. Eközben
autók gyulladtak ki, házak falain keletkeztek robbantásos lyukak, és
hallatszottak az első kétségbeesett sikítások, és megannyi felvillanó színes
fénycsóva a hozzájuk tartozó szavakkal. Harry ekkor közelebb hoppanált,
és tudta, hogy a többiek is így tesznek majd. A megbeszélt helyektől nem
messze bukkantak fel újra a rendtagok, mintha csak most érkeztek volna
riasztásra.
A halálfalók meglátva őket azonnal feléjük fordultak, és arcukon még az
eddigieknél is gyilkosabb kifejezés tűnt fel. Egyesek számára a muglik
legyilkolása és otthonaik felforgatása már csupán másodlagos dolognak
számított a lehetőség mellett, hogy foglyul ejthetnek, megkínozhatnak, és
megölhetnek jó néhány Főnix Rendje tagot, akik már oly sok bosszúságot
okoztak nekik.
Harry tekintetével Piton mozgását követte nyomon, aki három emberével
céltudatosan tartott a Granger ház felé mindaddig, amíg Kingsleyék útjukat
nem állták. A jól ismert sötét szemekben gunyoros fény villant, Perselus
mégsem mutatott túlzott reakciót, amivel szembe akarná szállni az elé
toppanó mágusokkal. Harry tisztában volt vele, hogy célszerű lenne
közbeavatkoznia, de ekkor két bátrabb halálfaló úgy vélte, megpróbálkozik
kisebb gondot okozni a fiatal férfinek. Sebesen küldték átkaikat, egy
cseppet sem törődve vele mi történik az eltérített vagy célt tévesztett
nyalábokkal.
Harry azonban annál nyugtalanabbul vette tudomásul, hogy azok a házakat
és annak kertjét rongálják, nem utolsósorban a rémülten menekülő és
értetlenül az eseményeket figyelő muglikba csapódnak. Nem minden

480
halálfaló gondolta ugyanis úgy, hogy nem jobb buli-e, ha az otthonokba
betörve meggyaláznak pár nőt, és eljátszadoznak a bent lévők kínzásával.
Aki képes volt még, az menekült, vagy kiszaladva házából próbált elbújni, a
távolabb élők pedig nyilván riasztották a rendőrséget. Ami jelen esetben
nem volt jó. Nagyon nem. Még több áldozat és lehetőség a Sötét Nagyúr
embereinek.
Míg Harry gyorsan egy nagy kiterjedésű pajzsot vont nem a teste köré,
hanem a háta mögé, amivel elkerülheti az imént említett nem túl szerencsés
hatásokat, hirtelen ellentámadásba lendült, fél szemmel Pitont figyelve, akik
szintén nem sokat haladtak előre, mióta az útjukat állták. Harry nem akart
elmenekülni a rá vicsorgó halálfalók elől, de már nagyon szeretett volna
valahol egészen máshol lenni, és megkímélni Perselust a kényelmetlen, két
tűz közé szorult helyzetétől.
– Fiúk, fiúk, ennél többet vártam! – szólt oda nekik gúnyosan, csak hogy
idegesítse őket.
Indulatból nehezebb volt harcolni. Romlott a koncentráció, és túl hevesen
akartak támadni.

Aztán Harry elugrott az átkaik elől, és megtévesztésül kicsit oldalra lépett,

úgy lengetve pálcáját, mintha valamiféle széllökésre készülne, a valóságban
azonban óvatosan megemelte szabad kezét, és egy nemrég a
bájitalmestertől tanult meglehetősen fájdalmas, és kiterjedt hatást biztosító
ártást indított feléjük. A halálfalók egyszerűen nem tudták hova tenni a
közeledő fénycsóvát, hiszen Harry pálcája még mindig csak apró köröket írt
le. Az egyikük túljutva döbbenetén sebesen pajzsot húzott maga elé, ám
nem volt szerencséje. Ennél erősebben kellett volna próbálkoznia, mert a
sistergő átok társával együtt mellkason találta, lilás fénnyel villanva a
becsapódáskor. Izmaikban fájdalom robbant, és levegő után kapva
tántorodtak hátra, miközben teljesen lebénultak az égető, szúró érzéstől
testükben.
Harry pálcás keze ekkor lendült előre, és az idáig várt erőteljes elemi lökés
végül mégiscsak elérte őket, és jóval távolabb taszította eddigi helyzetüktől.
A fiatal férfi tisztában volt vele, hogy most legalább fél óráig megmozdulni
is képtelenek lesznek, ha nem akarják élvezni további kínzó hatását a
csóvának. Nem foglalkozott hát velük tovább, zöld szemével inkább egy
fiatal nőt cipelő halálfalót tartott szemmel, akit az egyik falon keletkező

481
lyukon át pillantott meg, amint éppen belemerülne áldásos tevékenységébe.
Képtelen lett volna most így itt hagyni.
Észrevétlenül lendített egyet pálcáján, majd átlépte a romokat és szembe állt
a félhosszú hajú, már-már minden emberi vonást nélkülöző középkorú
férfivel. Az észrevéve őt, villámgyorsan maga elé rántotta a zokogó, és
kisebb sokkot kapott fiatal nőt, úgy tartva, akár egy élő pajzsot. Pálcáját a
nyakához szorította, majd mély, fenyegető hangon a Rend vezetőjére
mordult.
– Semmi keresnivalód itt, Potter! Nekik már úgy is mindegy – váltott
gonosz vigyorra, és nem messze a lábától a földre pillantott.
Harry követte a tekintetét, és meglátta a véres ruhában fekvő nőt, s a
majdnem egész testével ráborult szintén szörnyű állapotban lévő idősebb
férfit. Alighanem saját épségét félretéve próbálta védeni feleségét. Már
fordult volna vissza, hogy haragtól izzó tekintetét a halálfaló szemébe fúrja,
mikor az utolsó pillanatban még feltűnt neki, hogy a nő bár nagyon
gyengén, de lélegzik. Aztán felnézett ellenfelére, aki újra megszólalt.
– Megölöm őt is, és te szépen végignézed.
– Én nem ajánlanám! – szólt a halálfalóra Harry a tőle telhető
legnyugodtabb hangon, és oldalra intett, miközben tekintetét egy pillanatra
sem fordította el.
A férfi követte a mozdulatot pillantásával, és menten megdermedt.
Közvetlen a nyakánál egy kard lebegett. A nem messze a hátuk mögött
zajló harcokban felvillanó színes fénynyalábok fénye olykor-olykor
megcsillant a pengén.
– Nem léptem be ide felkészületlenül egy őrülttel szembeszállni. Micsoda
óvatlanság egy Voldemort által tanított halálfalótól, nemde? – kérdezte
jeges, gúnyos hangon a kard meglétére utalva, figyelembe se véve a férfi
megrándulását a gyűlölt név említésére. – Vagy csak túlzottan lefoglalt a
gyilkolás? – folytatta Harry, mikor a hideg szemek visszatértek arcára.
– Élvezettel fogom végignézni, ahogy a Nagyúr megkínoz majd, és
mindenkit, akit szeretsz, mielőtt megölne – sziszegte a halálfaló.
– Amennyiben akár csak gondolni mersz rá, hogy bántod a lányt, fej nélkül
maradsz. Akkor pedig már nem igen kell ilyen élvezetes dolgokon jártatni
az agyad – felelte Harry. Jól látta, amint ellenfele akármilyen elborult is
legyen, belátta, hogy jelenleg vajmi kevés esélye van. Azt viszont már
annál kevésbé tudta, hogyan szabadulhatna a helyzetből.

482
Harry ekkor a csendesen nyöszörgő, és remegő lányra nézett, aki – ezt csak
most vette észre –, már jó ideje reménykedve figyelte őt. Alig
észrevehetően intett neki tekintetével, miközben zöld szemeit az övébe
fúrta. A fiatal nő okosnak tűnt, mert ennyi is elég volt neki ahhoz, hogy
rájöjjön mit vár tőle Harry. Hirtelen könyökével hátravágott az őt idáig
durván fogva tartó férfi felé, majd kitépte magát a szoros közelségből, és
szülei mellé vetődött.
Harry azonnal lépett. Mire a halálfaló feleszmélhetett volna, el is érte a
vörös fénycsóva. Eszméletlenül esett hátra, fejét alaposan odaverve a
darabokban lévő asztal lapjához. A fiú azonban innentől nem foglalkozott
vele, inkább gyorsan a muglik mellett termett, hogy ha esély van még rá,
segíthessen a nehezen lélegző idősebb nőnek. Miközben leguggolt,
bátorítóan megérintette az összetörten kuporgó lányt, aki a könnyeitől
elhomályosult tekintettel nézett fel rá.
– Már nem eshet bajod. Sajnálom, hogy mindez megtörtént – mondta
csendesen, ahogy elkönyvelte magában, hogy mint mindig, most sem
lehettek elegen ahhoz, hogy egyetlen áldozata se legyen Voldemortnak.
A fiatal nő csak nézett rá, hát még mikor a férfit legördítette a feleségéről,
hogy pár gyorsan elmormogott varázslattal ellenőrizze az állapotát, és
gyógyító bűbájok segítségével nagyjából rendbe hozza.
– Nem fog meghalni – mondta végül a könnyes barna szemekbe nézve. –
Vonok egy védelmet körétek. Húzódj beljebb, és ne hagyd el a házat. Amint
vége ennek, segíteni fogunk.
A lány komolyan bólintott, noha látszott rajta, hogy nem egy kérdése lenne.
Végül csak a legfontosabbat mondta ki.
– Köszönöm – suttogta.
Harry picit megrázta a fejét.
– Többet kellett volna tennem. Most viszont mennem kell – állt fel
határozottan, majd kilépett a szabadba, bebiztosította a házat, és újabb
hoppanálásra készült, hogy útját állja Pitonnak, aki két másik emberével
ekkor rontott be Grangerék kertjébe.
Aggódva nézett végig a környékükön, hogy vajon az idáig velük küzdő
Kingsleyék hova tűnhettek, majd miután nem látott senkit, inkább
elrugaszkodott. Ahogy számította, éppen a bájitalmester előtt bukkant fel, s
mindennemű kérdés nélkül rászórta hátráltató ártását, minek következtében
Piton megtántorodott, de ügyesen talpon maradva csupán másfél métert

483
csúszott a járdán hátrafelé. Sötét szemei megvillantak, majd pajzsot idézett
maga elé. Két társa már támadta is Harryt, de a férfi rájuk förmedt.
– Ne vele törődjetek, majd én elintézem! – azzal a ház felé intett. –
Menjetek! – A két halálfaló hideg, gyűlölködő tekintete még a smaragdokba
meredt, aztán fordultak is, hogy teljesítsék a parancsot. – Potter!
Gondolhattam volna, hogy felbukkansz, ha a kis sárvérű barátnőd rokonai
védelmező hős után kiáltanak – gúnyolódott Piton, tisztában lévén vele,
hogy szavait még hallják az imént elküldött emberei.
Aztán az épületből is kiáltások hangzottak fel, jelezve, hogy Ronék nem
tétlenkednek a halálfalókkal szembeszállva. Harry is elhúzta a száját, ha
esetleg valaki látná a jelenetet, és viszonozta a férfi tekintetét.
– Ugyan Piton, ez csak természetes – vágott vissza, majd sokkal halkabban
folytatta. – Távolabb kellene kerülnünk – intett szemével alig észrevehetően
a háta mögött elhaló zajokra utalva. Szabad utat akart biztosítani
Hermionénak és Ronnak, hogy csatlakozhassanak Ginnyhez, miután
odabent végeztek, és biztonságba küldték a Granger házaspárt.
Piton azonnal megértette a helyzetet, és hirtelen lendített egyet pálcáján,
körkörös mozdulatot téve, mire egy erőteljes széllökés felkapta, és
hátratántorította Harryt, a ház mellett húzódó kert fáihoz. Oda már csak az
utca egyik feléről lehetett rálátni, ami nem utolsósorban Piton későbbi
menekülésének is kedvezni fog.
Közben nem is olyan távolról, egy szőke, fekete taláros férfi tartotta
szemmel a köztük zajló eseményeket. Igaz hamarosan nem volt lehetősége
nézelődni, mert Dawlishék máris kezelésbe vették a régóta elkapni vágyott
Lucius Malfoyt. A halálfalónak azonban több mint gyanús volt az egész
helyzet, kezdve természetesen a Rend felbukkanásával, így igyekezett úgy
intézni, hogy egyre közelebb kerülhessen a két fekete hajú férfi párbajához.
Harry és Piton pontosan úgy küzdöttek, mint ahogy az együtt eltöltött
napok során az edzéseket folytatták. Sok látványos és olykor fájdalmas
átkot is bevetettek, egyre inkább úgy intézve, hogy a bájitalmester kerüljön
alulra.
– Jól van, Harry! – mondta halkan zihálva Piton. – Most vess be valami
erősebbet. Hatásos legyen, de azért örülnék, ha nem ölnél meg.
Felkészültem. – Aztán úgy állt be, mint aki már kellően kimerült, ahhoz,
hogy megfelelően képes legyen védekezni a Kiválasztottal szemben.

484
Ráadásul jobb lábát is enyhén húzta, tanítványa egy korábbi
megmozdulásának hála.
Harry aprót biccentett, majd gyors egymásutánban két kombinált átkot is
indított Piton felé. Az elsőt úgy intézte, hogy legyen még ideje a férfinek
kivédeni, és gyengébb volt, a másodikban azonban már a kések átkát és a
Sectumsemprát egyesítette.
Piton a saját igéjét még védte, a pengéket azonban már hagyta, hogy több
helyen is megsebesítsék. Fájdalmasan görnyedt meg, és tántorodott hátra,
ahogy a vállán, oldalán és egyik combján mély vágások keletkeztek.
Zihálva nézett fel Harry egy pillanatra óvatlanul, aggodalmasan megvillanó
szemeibe, majd mikor a fiú emelte a pálcáját, hogy megadja a
kegyelemdöfést, pont, ahogy megbeszélték, utolsó erejét összeszedve alig
távolabb, a fák takarásába hoppanált.
Néhány halálfaló látta, amint megadásra kényszerült Harryvel szemben,
mire még dühödtebben folytatták saját küzdelmüket a rendtagokkal, míg
néhány társuk továbbra is nagyobb hangsúlyt fektetett a káoszkeltésre.
A távolból felhangzottak az első szirénák, mely a kiérkező rendőrök
előfutáraként jelentkezett. Harry felkapta a fejét, és gondolni sem akart rá,
mi lesz itt, ha még több mugli érkezik, fegyverekkel és autókkal körülvéve
őket. Kutatni kezdte a forgatagban barátait, és remélte, hogy sikerült már
csatlakozniuk Ginnyhez, aki nyilván szorgalmasan sürgölődik, hogy
gyógyíthassa a sérülteket. Nem tudta, történt-e olyan komoly sebesülés,
hogy arra kényszerüljenek társai, hogy elhoppanáljanak az illetővel a
Promised házba, ahol Madam Pomfrey tevékenykedik, aki az utolsó
pillanatban felajánlotta, hogy ő is a segítségükre lehet.
Ekkor azonban néhány méterrel odébb Harry fájdalmas kiáltást hallott, és
látta amint Dawlish a földre zuhan, míg az idáig ellene küzdő Malfoy hideg
szürkés szemei egyértelműen abba az irányba fordultak, ahol Pitont lehetett
sejteni.
Harry felvonta a szemöldökét, és nem tudta mire vélni a férfi viselkedését,
azt viszont már lényegesen aggasztóbbnak találta, mikor a szőke halálfaló
furcsán izzó tekintettel meg is indult a bájitalmester felé.
– A francba! – sziszegte Harry, amire egyszerre két oka is volt. Az egyik,
hogy Malfoy egyértelműen megsejtett valamit, a másik pedig, hogy egy felé
repített tűzgolyótól csúnyán megpörkölődött jobb karja és válla.

485
Sebesen az előbb érkezett átok irányába fordult, miközben rájött mennyire
ostobán és óvatlanul is viselkedett eddig, minden védelem nélkül
ácsorogva, és bámulva az eseményeket. Így gyorsan pótolta is a mulasztást,
egy erős pajzzsal védve magát, míg vetett egy pillantást sajgó karjára, amin
érdekesen lengedezett megtépett talárja. Azt azonban még ebben a
helyzetben sem tudta megállni, hogy tekintete ne tévedjen újra és újra
aggodalmasan Piton felé. Túl védtelen most a férfi, ráadásul, ha lebukik, az
eddigieknél jóval nehezebb helyzetbe és kijátszhatatlan csapdába kerülnek a
megmaradt horcrux terén, és az áhított győzelem is sokkal messzebbre
úszik előlük.
– Majd mi átvesszük, Harry! – szólt oda neki hirtelen Ginny, aki most
Ronnal az oldalán szembeszállt az imént a fiút támadó halálfalóval. – Menj!
– mondta még kicsit megremegő hangon, ugyanis éppen lebukni
kényszerült egy villámló átok útjából.
Harry csak nézett rá. Honnan tudta a lány, hogy mit szeretne? És főként
mikor és miként keveredett mellé, holott az előbb ő maga is kereste? Ám
ahogy pillantása ismét a fák felé vándorolt, és meglátta a fel-felvillanó
színes fényeket, már biztos volt benne, hogy Piton bajban van. Gyorsan
lépett hát egyet barátai felé, és meglengette pálcáját, egy bonyolult
varázsigét mormolva. Ginny, Ron és Hermione hátrapillantottak rá, mikor
köréjük zárult az erőteljes kékes derengésű védelem.
– Nagyon ügyesnek kell lenniük, ha ki akarják játszani. Titeket nem
érhetnek el, de ti támadhattok – magyarázta gyorsan. Esze ágában sem volt
ugyanis csak úgy itt hagyni őket mindennemű támogatás nélkül. – Amint
tudok, visszajövök – biccentett feléjük, majd hátrébb lépett, és még látva
Ginny bátorító mosolyát, Pitonra koncentrálva hoppanált.

Malfoy vigyorogva nézte a fájdalmasan összegörnyedt férfit. Újabb átkot

indított, miközben beszélt hozzá.
– Bizony. A főnix feltűnése után már nem volt nehéz kitalálnom miért
mentél el olyan hirtelen, és hogyan tűnhetett fel a Rend megakadályozva
minket. A kis színjátékotok pedig… – itt gúnyosan felnevetett. – Vicces,
hogy éppen Potter segített abban, hogy ilyen könnyedén legyőzzelek. Más
körülmények között bolond lennék, csak így szembe szállni veled. – Piton
megvetően nézett fel rá, meglehetősen nehézkesen szedve a levegőt. – A
Nagyúr megjutalmaz majd, hogy elfogtam az árulót, és végre javíthatok a

486
korábban elkövetett hibáimon, újra elnyerve a bizalmát – folytatta
zavartalanul Lucius, majd ismét kimondott egy Cruciót a földön éppen
erőlködve feltápászkodó alakra.
Piton azonnal visszarogyott, és fájdalmasan eltorzult arccal az alatta
elterülő fűbe markolt. Azt az örömet azonban nem adta meg Malfoynak,
hogy kiáltani hallja.
– Kezdhetsz fohászkodni, Perselus – gúnyolódott rajta Lucius. –
Könyörögj. Nincs senkid, aki megmenthetne.
– Fogadjunk? – csendült egy hideg és ingerült hang közéjük, mire a szőke
halálfaló máris hátrarepült, s ahogy észbekapott, már csak a levegőt
markolhatta pálcája helyett.
Piton kissé megtörten, és kimerülten nézett fel a hozzá lépő fiúra, s
elfogadva a felé nyújtott erős kezet, hamarosan ismét talpon volt, még ha
nem is túl biztosan állt a lábán.
– Nem tudom, te hogy vagy vele – mondta Harry a férfi állapotát figyelve,
hogy nem kellene-e rögtön a Promised házba vinnie –, de nekem már
borzasztóan elegem van a Malfoyokból. – Azzal odanyújtotta a halálfalótól
imént beszerzett pálcát Pitonnak.
– Megint csak egyetértünk – szólt rekedten vicsorogva a férfi, s fogva a
felkínált varázseszközt, egykori társa felé fordult.
Harry nem szólt közbe. Teljes mértékben a bájitalmesterre bízta, hogyan
dönt és oldja meg a helyzetet. Bár természetesen, ha őszinte akart lenni,
nagyon is tudta, mi következik, s talán Piton helyében ő sem tenne
másképp. Lebukott Malfoy előtt, aki úgy döntött, ennek függvényében saját
örömére intézi őt el, lévén, hogy tudomása szerint Voldemort jelenleg nem
volt elérhető. Mindig is szerette volna a bájitalmester elsőbbségét átvenni
uránál.
Piton sötét tekintete a földön ülő halálfalóra meredt. Fordult a kocka.
– Könyörögj, Lucius. Úgy sincs, aki megmenthetne – idézte korábbi
szavait, ám annak már nem volt ideje megszólalni. Perselus kimondta azt a
két szót, melyre nem létezett ellenszer, s véglegesen megpecsételte Lucius
Malfoy sorsát. Miután a zöld fény elhalt, és a halálfaló teste élettelenül
hátracsuklott, Piton Harry felé nézett, és hosszasan meredtek egymás
szemébe.
– Menj el a Promised házba. Rád férne egy kis gyógyítás. Ne aggódj,
tudják, hogy mi volt a tervünk – törte meg a csendet Harry. – Nekem vissza

487
kell mennem. Nagy szükségük van a segítségemre. Már így is több embert
öltek meg, mint amit engednem kellett volna.
– Te is tudod, hogy nem menthetsz meg mindenkit.
– De akit fontos, azt szeretném – mosolyodott el Harry, és már lépett is,
még elcsípve Piton suttogását.
– Köszönöm.
Harry visszanézett rá, s nyitotta a száját, mikor hirtelen felhangzott egy
sikoly.
– Harry!
A fiatal férfi azonnal megpördült, és elnézett a romos épület mellett, ahol
egy újonnan megjelent, sötét alak állt. Meglendítette pálcáját, mire az egész
területet egy érezhetően erős hoppanálás gátló tér vette körbe.
Harry teste megfeszült, ahogy felismerte, ki is lehet a férfi. Gondolkodás
nélkül futásnak eredt, hogy útját állja, mikor az könnyedén a távolba
taszította a nem messze tőle álló Alastort, aki csúnyán egy közeli fának
csapódott. Még hallotta, ahogy Piton erőtlen hangon utána kiált.
– Nem hagyhatod, hogy kihasználja a pálcája nyújtotta előnyöket!

38. fejezet - Kettő lépés előre, egy hátra

Harrynek fogalma sem volt róla, mit fog tenni, ha majd odaér legfőbb
ellensége elé. Nem tervezte, hogy máris szembe kell szállnia vele, viszont
most az övén kívül rengeteg barátja, és ártatlan mugli élete is veszélyben
forog. Ha túl sok minden, és főleg a végső leszámolás nem is telik tőle,
minimum útját kell állnia, míg mindenkit biztonságban nem tudhat. Hogy
ezt pontosan hogyan éri majd el? Még ő maga sem tudta. Az egyetlen,
amiben biztos volt, hogy Piton utolsó tanácsát, mind a jelenlévők, és saját
érdekében megfogadja.
El kell érnie, hogy Voldemortnak ne legyen lehetősége túlzottan – mert hiú
reményekbe azért nem ringatta magát, hogy képes lehet tökéletesen
megakadályozni benne –, kihasználni a gonoszsága, és különleges pálcája
okozta lehetőségeket. A sötét mágus időközben cseppet sem tétlenkedett.
Gyorsan átlátta a helyzetet, és nem volt nehéz megállapítania, hogy a Rend
ismét sikeresen útját állta, és tervei messze nem úgy alakultak, ahogy
eltervezte.

488
Vérfagyasztó mosollyal küldözgette átkait, épületeket, autókat rombolva, és
nem utolsó sorban az éppen legközelebb lévő menekülő muglit, vagy egy
halálfalóval küzdő Rend tagot támadva. Ahogy Harry közeledett hozzá, és
már nem sok választotta el őket, úgy kezdett lüktetni sebhelye is a
homlokán. Közelségét maga Voldemort is megérezte, mert felhagyott
áldásos és számára remek szórakozást nyújtó tevékenységével, és a
közeledő fiúra tekintett.
Harry pálcája egy laza mozdulatával félre dobta az egyik, útjába álló
halálfalót, és egy mozdulatlanul fekvő nő testét kikerülve lelassította lépteit.
Egy gyors oldalpillantást vetett barátaira, akik maguk is észrevették milyen
helyzetbe keveredtek már megint, majd megállt pár méterre a Sötét mágus
előtt.
A vörös szemek izzottak, ahogy a zöldekbe meredtek, s Harry sebhelye
máris hevesebben kezdett égi, mint korábban Anusha házában. Nem volt
nehéz kitalálnia, mi lehet ennek az oka. Voldemort dühös volt.
Iszonyatosan. A Kiválasztott újfent útját állta, láthatóan eredményesen, s az
emberei ismételten nem boldogultak, így kénytelen volt maga is
megjelenni. Aztán számító, jéghideg mosoly terült el keskeny, szinte
láthatatlan ajkain, ahogy kezdte látni Harry felbukkanásának előnyeit. Épp
elég gondot okozott már neki a kölyök. Most letudhatják, egyszer és
mindenkorra, és nem is kétséges, miként is zárul majd az összecsapás.
Ginnyék nem messze a Granger ház mellett küzdöttek, alaposan
kihasználva a barátjuk által varázsolt pajzs nyújtotta előnyöket. Most
azonban sápadtan figyelték, ahogy Harry megáll az újonnan felbukkanó
Voldemort előtt, és maguk is érezték az erős hoppanálás gátló teret, mellyel
ellenségük igyekezett bent tartani őket a területen.
Egy pillanattal később aztán mindenki megállt, és a környéket kezdte
fürkészni, ahol számos autó fékezett le nagy lendülettel, és egyszerű
járőrök, valamint komolyabb felszereléssel ellátott rendőrök pattantak ki
belőlük, hogy körbevegyék a kérdéses utcát. A Rendtagok felnyögtek,
mikor észrevették a muglik kezében szorongatott fegyvereket. Más sem
hiányzott, mint hogy pánikolva lövöldözni kezdjenek. Arról nem is
beszélve, hogy azzal ők válnának a halálfalók első számú célpontjává,
mivel nem vennék jó néven, ha éppen a muglik támadnának rájuk.
Aztán számos, újonnan érkezett mágus hoppanálásának zaja hallatszott
távolabbról, a gátló téren kívülről, a figyelmeztető kiáltások között, amikkel

489
a rendőrök szólították fel a szembenállókat a megadásra. A halálfalók
vicsorogtak, a Rend tagok nem tudták hirtelen, hogy mit tegyenek, majd
változott a helyzet, ahogy a felbukkanó aurorok vezetője szétszórta
embereit. Úgy tűnt, a Minisztérium is értesült a válsághelyzetről, így alig
egy perc elteltével nyilvánvalóvá vált, hogy immár a világos oldal
képviselői csaknem kétszer annyian vannak, mint ellenfeleik. A halálfalók
azonban egyelőre nem estek kétségbe, ahogy elnéztek vezetőjük felé.
Voldemort itt volt, és éppen figyelembe sem véve az utóbbi öt perc
eseményeit a Kiválasztottal állt szemben. Harry nem vette le a tekintetét a
sötét mágusról, nehogy meglepje valamivel. Így csupán fél szemmel mérte
fel az újonnan kialakult helyzetet.
A rendőröknek egyáltalán nem örült, az aurorok azonban most nagy
segítséget jelenthetnek. Közülük néhányan elindultak a mugli járőrök felé, s
mielőtt azok lőhettek volna, különféle varázslatokkal megakadályozták az ő
belefolyásukat is a harcokba. Ketten indultak magyarázatot gyártani, és
elterelni, a többiek pedig szembefordultak a halálfalókkal.
Voldemort ekkor gúnyosan elhúzta a száját, és sebesen meglendítette
pálcáját, valamilyen furcsa, mélyzöld szálakat kiengedve a végéből,
amelyek nagy kiterjedéssel az aurorok felé csapódtak, és egyszerre legalább
tíz embert terítettek le, nem téve különbséget mugli, rendtag, és
minisztériumi dolgozó között.
Harry sápadtan látta, hogy Luna is fájdalmasan hátratántorodik a testébe
villanó átoktól. Ekkor már nem érdekelte, hogy éppen ő kezdi meg a
küzdelmet, rátámadt a vele szemben álló Voldemortra. El kell terelnie a
figyelmét, és amíg csak erejéből telik, lefoglalni, hogy ne árthasson
senkinek. Túl veszélyesek voltak az ismeretei, eszközei, amivel láthatóan
nem okozott neki gondot egyszerre ennyi embert kiiktatni, úgy, hogy
tökéletesen hidegen hagyta azoknak a sorsa, a saját csatlósait is beleértve.
Voldemort könnyedén hárította a felé tartó kombinált varázslatokat, bár be
kellett ismernie, hogy nem árt, ha odafigyel a Kis Túlélőtől várható
csapásokra.
– Ejnye, Harry. Ilyen türelmetlen vagy? – mondta megpöccintve a pálcáját,
egy elemi erővel kitörő tűzgolyót útjára indítva.
Míg Harry védekezett, a halálfalók elvigyorodtak, majd újult erővel
belevetették magukat a harcba. Mint az iménti példa mutatja, mesterük

490
jelenléte nem éppen elhanyagolható előnyt jelent, még ha ők maguk
számbeli hátrányban is vannak.
Harry erős védelmet vont maga köré, és egy pillanatra sem lankadt a
figyelme. Pálcája sebesen járt a kezében, akárcsak Voldemortnak, és
igyekezett minden rendelkezésére álló varázslatot bevetni.
– Gondoltam, talán még most rávilágítok a gyengeségeidre – vágott vissza a
vörös szemekbe nézve, majd elugrott pár borotvaéles tőr útjából, amint
meggyőződött róla, hogy éppen a megfelelő helyre fognak becsapódni, és
így nem volt szükség a hatástalanításukra.
Kiáltás hangzott fel, és egy fekete hajú, durva arcvonású halálfaló a
nyakához kapott, teljesen feleslegesen, hiszen akkorra már az oldalából is
ömlött a vér. Élettelenül csuklott össze, míg a vele harcoló auror már tovább
is állt, többet egy cseppet sem törődve vele.
– Ó, jaj! Ez fájhatott szegénynek – vigyorodott el Harry pimaszul, hogy
kihozza Voldemortot a sodrából. – Látod, például erre. A saját embereidet is
irtod. Pedig ezt igazán ránk hagyhatnád.
– Nagy a szád kölyök, de koránt sem végeztünk még – sziszegte a Nagyúr,
és valamiféle sötét, füstszerű varázslatot indított Harry felé.
A fiatal férfi nem tudta hova tenni a dolgot, és pajzsa sem volt hatásos az
átható fekete mágiát árasztó jelenség ellen. Fájdalmasan szúrt a tüdeje,
ahogy belélegezte az őt körülölelő füstöt.
– Milyen a gyűlölet íze, Harry? – kérdezte jeges hangján Voldemort, és
máris újra lendítette pálcáját.
A fiú meggörnyedt, és levegő után kapott, tenyerét a mellkasára szorítva,
majd felkiáltott, ahogy még a testébe csapódó Crucio is elérte.
Ron látva barátja helyzetét, félrelökte az egyik útjába akadó aurort, hogy
minél hamarabb a közelébe kerülhessen, de Hermione elkapta a karját, és
visszatartotta.
– Nem mehetsz csak úgy oda, könnyű célpont lennél, és ezzel el is vonnád
Harry figyelmét. Nézd, ő nem adja fel olyan könnyen.
Ron ingerülten rántotta el a lánytól a kezét, de mikor ismét Harryre nézett,
látta, hogy menyasszonyának igaza van. Barátja éppen ekkor rántotta fel a
bal kezét, hihetetlen gyorsasággal, hogy megakadályozza az átok
fenntartását, majd pálcája egy bonyolult mozdulatával megtisztította maga
körül a levegőt, s arrébb támolyogva nem túl egyenes tartással ugyan, de
ismét szembe fordult Voldemorttal. Az csak gúnyosan vicsorgott rá, majd

491
folytatták a küzdelmet. Harry tudta, hogy az imént óriási ostobaságot
csinált. Engedte, hogy a legfőbb fegyverét használja ellene a sötét mágus,
azokat a dolgokat, amikkel megbéníthatja.
– Attól még segítenünk kéne neki – mondta Ron, majd Ginny felé kapta a
tekintetét, aki félelemmel nézte szerelmét, és a vele harcoló emberre már
igencsak kevéssé hasonlító alakot, s folyamatosan motyogta.
– Megöli. Meg fogja ölni. Megöli…
Ron rámordult.
– Abbahagynád végre?! Nem akarom hallani! – Húga rá sem nézett, úgy
válaszolt, miközben még mindig tágra nyílt szemmel Harryt bámult.
– Én se mondogatni, de mit tehetnénk?
Ron nem ismert rá a lányra. Már épp nyúlt felé, hogy alaposan
megrázhassa, hátha észhez tér, ám a mozdultból inkább az lett, hogy
elrántotta a Hermione által kikerült, és ezáltal feléjük tartó fénycsóva
útjából. A barna hajú lány hátra kapta a tekintetét, hogy némileg
megmagyarázza a helyzetet, barátja pedig addigra mellé lépett, hogy
átvegye a harcot Hermionétól.
– Eltalálta valami az előbb. Azóta zavart, és nem igazán lehet használni
semmire. Érzékeny, és egyfolytában Harry miatt aggódik.
– Azt én is teszem – morogta Ron bosszúsan, és megdörzsölte a karját, amit
súrolt egy jegesen fájdalmas világoskék csóva. – Mégsem vagyok tőle
idióta.
– Megnézem, helyre lehet-e rázni – válaszolta Hermione, és maguk köré
vonta a Harry által tanított halvány derengéssel világító pajzsot, és az apró
gömböt, majd Ginny mellé lépett, aki könnyes szemmel kísérte
figyelemmel a két hatalmas mágus küzdelmét, semmi mással nem törődve a
környezetében.
– Csak siess, mert már ketten is támadnak – kiáltotta Ron, mikor elugrani
kényszerült egy nekiugró, véreres szemű kutyától. – Valaki megigézte ezt a
dögöt is. Ahelyett, hogy követve a többit eliszkolna, már megharapott egy
aurort, és Neville lábát is az előbb.
Az említett fiú éppen fájdalmas arccal készített kötést a sebre, némileg
távolabb húzódva, az egyik járdaszegélyen ülve, majd pár pillanattal később
újra talpon volt, és az utóbbi időben rá jellemző eltökélt arccal vetette bele
magát ismét a küzdelembe. Elképesztő, hogy Harry okítása alatt mennyit
fejlődött.

492
– Az Incerta a varázsige. Azzal magához tér – vetette oda Hermione, mikor
látta, hogy Neville határozottságával ellentétben Ron hiába röpítette el a
kutyát, az újra támad.
– Incerta! – kiáltotta azonnal a fiú, majd mikor az állat eliszkolt, szinte
rögtön utána. – Protego! – Még épp időben vonta fel a pajzsot, ami
visszaverte a felé küldött kábító átkot. Az egy ilyen csatában, a halálos
ítélettel egyenrangú.
Míg barátai ilyen problémákkal küzdöttek, Harry mély lélegzetet vett,
miközben igyekezett egyszerre bevetni pálcás varázslatait, és bal kezével,
megosztott figyelmének hála nem a kívánt erőséggel és pontossággal
működő, de mégiscsak előnyére váló pálca nélküli átkait. Jól látta, hogy ez
a fejlemény meglepte Voldemortot, aki igyekezett hasonlóképpen
visszavágni, bár Harrynek így is be kellett látnia, hogy ellenfele támadásai
hatásosabbak. Még mindig lényegesen több átkot ismert, s természetesen a
legtöbbet éppen azon formájában, amihez a fiú nem szívesen nyúlt volna,
vagy folyt volna bele a tanulmányozásába.
Neki, ahogy már oly sokszor, csak a találékonysága, kiváló reflexei, és a
szerettei védelmének nem csekély ösztönző ereje maradt. Erőteljes,
kombinált, érzelem alapú varázslatokkal támadott, mert néhány perc
elteltével észrevette, hogy ezek közül sokkal Voldemort nem tudott mit
kezdeni. Pálcáik már-már követhetetlen sebességgel villámlottak, ahogy
előidézték a vizet, tüzet, szelet támadásként, és védelemként, vagy egymás
erejének kioltására.
Harrynek nem volt könnyű dolga, mert míg ellenfelét egy fikarcnyit sem
érdekelte, hogy a fiú által küldött, és kikerült átkok kit találnak el, vagy
milyen hatást okoz a környezetében, addig neki azzal is foglalkoznia kellett,
hogy Voldemort lényegesen veszélyesebb, és nagyobb erejű átkaival ilyen
szempontból is kezdjen valamit. Mielőtt még eltávolodhattak volna,
kénytelen volt hatástalanítani őket, nehogy valaki mást találjon el a háta
mögött. Az ott lévő forgatagban ugyanis már nem mondhatnánk száz
százalékos biztonsággal megállapíthatónak, hogy ki-kivel van. S főleg,
hogy kibe van esélye belecsapódni az átoknak. Ezen törekvéseit Voldemort
lesajnáló tekintettel figyelte.
– Sosem fogsz győzni, Kiválasztott. Mindig is gyenge maradsz.
– Nem gyengeség, hogy nem csupán magammal törődöm – sziszegte vissza
Harry, és félve látta a sötét mágus szemében megvillanó különös, és nyílván

493
semmi jót nem ígérő fényt.
Ötletet adott neki – futott át az agyán, s ideges pillantással nézte, kik
vannak hozzájuk elég közel. Nem messze tőlük a Weasley ikrek küzdöttek,
a tőlük megszokott elképesztő összhangban, és csapatmunkával. A vörös
fejek sebesen buktak le, ha átok közeledett, egymást védve vontak pajzsot,
ha a szükség azt követelte, és együttes erővel lőtték átkaikat, ha erősebb
ellenféllel találtak magukat szembe.
Harry a szeme sarkából észrevette, hogy néha valamilyen segédeszközt is
bevetnek, ami nyílván a Varászvicc Vállalat áldásos és hasznos termékei
közül kerültek ki. Ami azonban sokkal jobban aggasztotta, hogy az ikrektől
nem messze Hermione még mindig Ginnyt pátyolgatta, akinek barna
tekintete kissé homályosnak tűnt, és jelen esetben túl közel voltak hozzájuk.
Voldemort hatalmas, pusztító tűzvihart indított Harry felé, s azzal egy
időben hátrébb is taszította a fiút, hogy ő maga jobban hozzáférhessen a
mellettük tevékenykedő barátaihoz. Harry elterült az őt ért átoktól, de
egyelőre nem is sietett felkelni, hanem hagyta, hogy elsüvítsen felette a
másik két fénycsóva, melyből az egyik forró levegőt vágott az arcába,
sisteregve a távolba juttatva a lángnyelveket. Abban a pillanatban, amint
biztonságos lett, máris felült, és döbbenten látta, hogy Voldemort már nem
felé fordult. Zöld szemeivel követte a mágus tekintetét, és rémülten vette
észre, hogy annak pálcája Ginnyék felé mutat. Felkiáltott, és izmait
megfeszítve ugrott talpra, majd azonnal lendítette is kezeit.
– Nem! Őket nem bánthatod! – szólt furcsa hangon, amin még ő maga is
meglepődött. Más volt, idegen. Érezte, amint gyűlik testében a mágia, hogy
védelmezően, vagy épp pusztítóan kitörjön. Egy másodpercre megremegett,
és tudta, hogy most észnél kell lennie. Irányítania kell ezt az erőt, különben
nem csak Voldemortnak fog ártani. Ekkor azonban, mielőtt még léphetett
volna, meglehetősen sok dolog történt egyszerre.
A rendőrök tátott szájjal, ledermedve figyelték a lángok villódzását az égő
autókban, a romba döntött házakat, a sűrűjében kiabáló és menekülő,
esetleg éppen bajban lévő embereket. Bénultságukat nem csupán a félelem
idézte elő, hanem az aurorok óvintézkedésből elvégzett varázslatai. Ez
azonban váratlan dolgot idézett elő.
Látva, hogy a rendőrök is tehetetlenek, nem egy mugli teljesen elvesztette a
fejét, és tökéletesen irreálisan, mindent félretéve menekülni próbált.
Kocsiba vágták magukat, és nem törődve vele, hogy eljutnak-e egyáltalán

494
valameddig a törmelékek, kidőlt fák miatt, melyek útjukban voltak, vagy
hogy éppen kit, vagy mit gázolnak el, míg haladnak, beletapostak a
pedálokba. Ezt azonban a mágusok nem engedhették.
Mind a halálfalók, mind a másik oldal képviselői saját védelmük érdekében
eltérítették, egy erőteljes, együttesen elvégzett átokkal megállították, vagy a
sötét mágusok egy jól irányzott átokkal felrobbantották a járműveket,
mielőtt elérhette volna őket. Így történt, hogy az egyik nagyobb autóban ülő
rémült férfi elrántotta a kormányt, s az ezáltal csak a kerekét ért átok
valósággal kitaszította a futómű azon részét a kocsi alól. A kormány feletti
irányítást vesztett mugli egyenesen Voldemort felé tartott, akivel szemben
Harry felemelt kézzel éppen a varázslatra készült.
Harry körül már örvénylett a levegő, és nem csupán pálcáján keresztül, de
szabad bal kezén is kitört a mágia. A sötét mágus döbbenten pördült vele
szembe, ahogy elröpítette átkát az egyik emberével küzdő Ronék felé, s
rögtön utána megérezte milyen elemi erő közeledik hozzá. Mielőtt azonban
Harry láthatta volna becsapódni, az irányíthatatlanul közlekedő jármű neki
sem hagyott sok választást. Lehajtott fejjel levegő után kapott, hogy kicsit
kitisztuljon az agya, a nem mindennapi varázslat után, de ekkor már barátai
rémült kiáltását is hallotta, s mikor felpillantott, látta, hogy elkésett. Nem
sikerülhet megállítania. Az autó már csaknem eltarolta, mikor valaki
nekiugrott a fiúnak, és saját testével arrébb taszította, ily módon a túloldalra
sodródva, s elkerülve az ütközést. A ház melletti fűben landoltak, mellette
az ismeretlen férfivel, és fülében barátai rémült kiáltásival, melyben a nevét
ismételgették, szólítva őt.
Mindez néhány pillanat alatt zajlott le, míg Voldemort felemelte pálcáját,
hogy védekezzen a fiú által indított támadás ellen, de ekkor az események
szemtanújaként egy halálfaló figyelmeztetően odakiáltott neki.
– Nagyúr! Balról!
Voldemort összezavarodva pillantott a megadott irányba, fel sem fogva
hirtelen, hogy az autó még mindig nem állt meg, s gyorsan arrébb vetődött,
ezzel azonban még nem került ki Harry támadásának hatósugarából. A
pajzzsal viszont elkésett. A mágia hullám nem csupán arrébb lökte,
valósággal elsöpörte. Ekkor a háta mögül óriási reccsenés hallatszott, ahogy
a mugli kocsija nekicsapódott egy öles fa törzsének, ami a motorházetető
robbanását követően úgy döntött, végleg megadja magát.

495
Harry és az ismeretlen megmentője a lökéshullámtól ismét elfeküdt a
földön, Voldemort pedig velük szemben az őt ért ütéstől összeszorult
mellkassal ezek közé a romok közé csapódott, egyik oldalán meggyulladt
talárja, majd ahogy izzó tekintettel felnézett, és arra készült, hogy mielőtt
talpra küzdené magát, viszont támadjon, ismét menekülni kényszerült.
Feje felett dőlni kezdett a fa törzse, így csupán földöntúli reflexeinek, és
egy gyors varázslatnak – melyet a zuhanó rönk lelassítására mondott –
köszönhette, hogy nem landolt teljesen a testére. Azonban még így is
megtaszította az egyik vállát, mire felkiáltott, de nem is annyira
fájdalmában, mint inkább dühében. Be kellett látnia, hogy így nem tudja
tovább felvenni a versenyt az átkozott Potterrel. Emberei is jócskán
megfogyatkoztak, akik közül most néhányat éppen azért sikerült
lefegyverezniük ellenfelüknek, mert uruk helyzetét látva ledermedtek.
Harry sebesen felpattant, majd fel is szisszent, és fájdalmasan szorította a
homlokához a kezét, mikor sebhelyébe már nagyon rég nem tapasztalt erős
égető érzés hasított. Soha nem látta még ekkora gyűlölettel, és haraggal
izzani a vörös szempárt. Voldemort féloldalasan tartotta magát, pálcás keze
erősen vérzett, s nem úgy nézett ki, mintha elég hatékonyan képes lenne
mozdítani. Mellkasa furcsán horpadtnak tűnt, a sötét talár takarásában, és
átkozta a muglikat a találmányaikkal együtt, amivel ekkora gondot okoztak
neki, és megalázó lépésre kényszerítették. Mintha Harry is erre a
következtetésre jutott volna, mert halkan megjegyezte.
– A sors fintora, nemde, Tom? Én, és az általad annyira megvetett muglik
kényszerítenek visszavonulásra.
Voldemort vicsorogva mozdította felé a pálcáját, mire a fiú gyorsan pajzsot
idézett, de még így is meglehetősen mély vágás keletkezett az arcán. Nem
kapta oda a kezét, ellentétben a tekintetével, amivel gyorsan visszatért
ellenfelére.
– Ugye tudod, hogy ezért még számolunk? – sziszegte fagyos hangon
Voldemort.
– Nem kérdéses – válaszolt Harry nyugodtan. Most nem tudott aggódni,
megkönnyebbült. Túlélte, és a Nagyuruk nélkül a halálfalókat is hamarosan
felszámolhatják. Bár talán saját erejéből nem ment volna, és a szerencse
ismét a pártjára állt, a lényeg akkor is az, hogy a többieket biztonságba
helyezheti. Aztán ha felkészült, és meglesz a pálcája, meglátják majd, mire
mennek egymással.

496
Voldemort nem szólt többet, hanem némileg ügyetlen mozdulattal sérült
kezét meglendítette, hogy szabad utat biztosítson magának a
hoppanáláshoz, majd egy másodperccel később nyoma sem volt. A harcok
azonban nem álltak le. A lángok villódzása eltakarta őket, a küzdő felek
nem látták, vagy csak néhányan voltak tanúi annak, hogy mi történt, akadt
még dolga elég. Hátrafordult, hogy felsegítse az ismeretlen férfit, aki
kimentette a rohanó autó útjából. Az illető elég rossz bőrben volt, és a sebei
furcsán ismerősek voltak a számára. Kinyújtotta neki a kezét, mire a sötét
szemek felnéztek, és ekkor Harry hitetlenkedve nyögött fel.
– Perselus?
A férfi fekete talárban volt, de az arca nem a szokott formát mutatta, ahogy
haja is rövidebb volt, tekintete azonban a régi.
– Igen – bólintott a már nem is annyira ismeretlen, és elfogadva a
segítséget, Harry felhúzta maga mellé. – Az erőmből már csak erre a
részleges külső változtatásra tellett. De semmiképpen nem akartam addig
elmenni, amíg nem győződtem meg róla, hogy minden rendben lesz veled.
Nem lett volna értelme a gyógyításomnak, ha időközben a Kiválasztottat
megöli a Nagyúr. Meg akartam tenni, ami még tőlem telik.
Harry csak nézett rá, és nem tudta, mi mást tehetne azon kívül, hogy
hálásan rámosolyogjon, és majd, ha minden rendeződik, saját kezűleg vigye
a Promised házba, hogy rendbe szedjék a bájitalmestert. Bár remélte, hogy
most már magától is belátja, hogy az ereje végén jár, s határozottan
szüksége lenne szakértő segítségre, és rengeteg gyógyító igére és főzetre.
– Köszönöm – biccentett Pitonnak.
– Ezzel némileg törlesztettem – zihálta válaszul a férfi.
Harry bólintott, és odalépett, hogy megtartsa a kicsit megingó Perselust.
– Megtettél minden tőled telhetőt, menj, és hagyd, hogy ellássanak.
A férfi beleegyezően sóhajtott, Harry pedig épp indult volna, hogy
visszatérjen a sűrűjébe segíteni a társainak, mikor három alak rohant ki az
autó romjainak takarásából. Harry gyorsan megpördült, hogy
védekezhessen, de csak barátai voltak azok. Arcukon aggodalom és félelem
tükröződött, majd ahogy észrevették a fiút, határtalan megkönnyebbülés.
Ginny a szája elé kapta a kezét, mert felzokogott – mutatva, hogy Hermione
még nem járt teljes sikerrel az észhez térítésében –, az említett barna hajú
lány megtorpant, és örömmel megszorította barátnője karját, míg Ron
mindenki döbbenetére Harry nyakába vetette magát.

497
– Harry, Harry! Itt vagy! Jól vagy?! – ölelgette megkönnyebbülve és
örömmel a fiút, mert azt hitte az imént felrobbant kocsi mellett volt, vagy
talán el is gázolta az, és nagyobb baja történt.
Harry erre megrökönyödve húzódott arrébb. Ronra nem túlzottan volt
jellemző ilyes fajta megnyilvánulás.
– Mi bajod van?! Meghülyültél?
– Jaj, jól van, veszekedj csak velem – örült a vörös fiú továbbra is, hiszen
Harry így szokott reagálni, ha türelmetlen, nem érti pontosan, mi történik,
és ha már tenni szeretne valamit, amiben barátja jelenlegi kitörése éppen
akadályozza. Tehát minden rendben.
Hermione elvigyorodott.
– Ne haragudj rá, de az utóbbi fél órában borzasztóan aggódtunk érted, és
Ron többször is oda akart jutni hozzád, hogy segíthessünk valahogy. Aztán
jött ez a kocsi, meg Voldemort, és azt hittük elgázoltak…
– Oké, oké – szakította félbe Harry a szóáradatot. – Úgy látszik nem csak
engem viseltek meg az események. De most vissza kell mennünk, segíteni a
többieknek.
Mielőtt azonban bármit tehetett volna, ismét útját állták. Méghozzá Ginny,
aki hirtelen odalépett hozzá, és szenvedélyesen a szájára tapasztotta az
ajkait. Mikor a lány már azon volt, hogy elmélyítse a csókot, a fiú arrébb
húzódott, és ránézett. Most már szentül meg volt róla győződve, hogy
egyikük sem normális.
– Ginny, szerinted most ez a legfontosabb?
A lány szorosan hozzásimult.
– Tudom, hogy nem. Viszont szükségem volt rá. Éppen most menekültél
meg Voldemorttól, nem is akárhogy.
Harry igazat adott neki.
– Rendben vagy? – kérdezte alaposabban megvizsgálva szerelmét.
– Én igen. De te? – érintette meg Ginny óvatosan az arcán húzódó vágást.
Harry halkan felszisszent, majd legyintett.
– Ez a legkevesebb. Perselus megmentett attól a megkergült autótól –
mutatott a bizonytalanul állongó férfire.
A többiek felé fordultak.
– Perselus? – kérdezett vissza Hermione felvonva a szemöldökét. – De
hiszen… – aztán látta megvillanni a sötét tekintetet, és máris elhallgatott.
Ron viszont nem volt ilyen éleslátó és óvatos.

498
– Várjunk, maga tényleg Perselus Piton?
A férfi elhúzta a száját.
– Örülnék Weasley, ha egyszer az életben megpróbálna végre gondolkodni,
és túllátni a nyilvánvalón – szólt ingerülten.
Harry elvigyorodott.
– A stílusa hasonló.
Majd ahogy találkozott a tekintete a férfiével, és látta a fáradtságát,
elkomolyodott.
– Nagyon ideje lenne, hogy el is juss odáig, hogy hoppanálj. Sőt talán jobb
lenne – nézett Ginnyre, ugyanis nagyon jól tudta, hogy a lány sincs a
legjobban az őt ért átok után –, ha Ginny veled tartana.
Piton már nyitotta a száját, hogy valami olyasmit mondjon, azért van még
annyi ereje, hogy ne szoruljon kísérőre, mikor a legifjabb Weasley
megelőzte.
– NEM! – vágta rá olyan határozottsággal, hogy Harry pislogott egyet. – Itt
akarok lenni segíteni, és el sem mozdulok a tíz méteres közeledből.
A fiatal férfi fásultan, megadóan sóhajtott, de nem mondott a témában
semmit.
– Akkor most már mozogjunk. Van még mit tennünk. Minél több halálfalót
akarok bezárva látni a mai nap után – mondta barátainak, akik már indultak
is.
Harry fordult, hogy kövesse őket, majd még odaintett Pitonnak, aki egy
biccentés után összeszedve erejét, elhoppanált.
Harry egy pillanatig még nézte a helyet, ahol a férfi eltűnt, azon
gondolkodva, vajon hol tarthatnak Pitonnal az „egymás életének
megmentése” című játékukban. Akárhogy is, és akár mit is tett korábban a
bájitalmester, az utóbbi időben véghezvittek, és az újonnan jött viselkedése
alapján, nála jobban csak ez az ember szeretné örökre letudni Voldemort
kérdését. Ez pedig, kettejük erejét és eltökéltségét figyelembe véve nem is
kevés, és talán elégnek bizonyulhat.
Ahogy az égő roncsot kikerülve ismét a főutca szélére kerültek, és megállt
barátai mellett, egyértelművé vált számára, hogy ennek a napnak még
koránt sincs vége. Nem volt túl rózsás a helyzet. A küzdelem hevesen folyt,
valahol a távolban egy halálfaló éppen egy nőt rángatott kifelé a házából,
majd egy átkot lőtt annak falára, hogy beomoljon az idáig kitartott

499
tetőszerkezet. Az asszony zokogva nézte, mi történik otthonával, s próbált
szabadulni a durva szorításból.
Harry arca megkeményedett. Erősen megszorította kezében tartott pálcáját,
és megindult egy nagyobb csoport halálfaló és rendtag által alkotott
varázsló forgatag felé.
– Akkor lássuk – morogta.
Néhány sötét mágus, ahogy észrevette őt, tekintetükkel mintha keresni
kezdtek volna valakit a közelében. A fiatal férfi elhúzta a száját. Bizony, az
ő imádott uruk magára hagyta őket. Sosem érdekelte az emberei sorsa.
Mégis mindig volt neki éppen elég. Milyen ostobák is tudnak lenni az
emberek. Kinek van szüksége ilyen szolgálatra?
Már éppen harcba keveredett egy vicsorgó és néhol már vérző halálfalóval,
mikor az égő házak mellett számos tűzoltóautó fékezett le, és pattantak le
róla tettre kész, és még gyanútlan emberek, hogy végezzék a dolgukat.
– Nem tudtam, mi hiányzik – sóhajtott Harry, bár be kellett látnia, hogy
lassan az egész városrész katasztrofális képet mutat.
Ha javíthatnak ezen egy kicsit, úgy, hogy bajuk sem esik közben, akkor
nem olyan tragédia a megjelenésük. Aztán kicsit meg is nyugodott, mikor
látta, hogy a tűzoltók mellé nem egy minisztériumi alkalmazott is
csatlakozott a varázsbaj elhárítók közül. Már nem igen törődtek a
titokvédelemmel, hiszen a helyzet magyarázhatatlan volt, a hadakozó
varázslókkal és villanó átkokkal, így hozzá is láttak megannyi bűbájjal
rendbe tenni némileg a környéket, vagy legalábbis eloltani a mágikus
tüzeket, és visszaállítani az autókat, kitámasztani a megroggyanó falakat.
A tűzoltók becsületére legyen mondva, hogy nem egy szituációban
eltátották a szájukat ugyan, de végezték a dolgukat. Együttes erővel kezdett
némileg normálisabb képet mutatni az utca, bár a küzdelem minden jelét
nehéz lett volna eltűntetni. Egyre többen kerültek földre, és az aurorokon át
a rendtagokig, valamint a halálfalók fekete öltözetén át a mugli ruházatig
minden megtalálható volt az emberek sűrűjében. Aztán Harry észrevett nem
túl messze egy hadakozó alakot a forgatagban, és agyát eluralta a harag és
gyűlölet. Ez a szemétláda még mindig élt. Nagyon értett hozzá, hogy védje
a bőrét a legveszélyesebb szituációkban is, és hogy éppen kit kell maga elé
löknie ahhoz, hogy biztosan ő maga legyen a megjutalmazott és túlélő.
Mindegy, hogy ehhez a barátait, vagy ellenségeit használta-e fel.

500
Harry már csak azon kapta magát, hogy megindul az alacsony férfi felé, és
a barátai látva az úti célját követik. Ron, arcán legalább ugyan akkora
undorral és dühvel, mint Harryén, nézte, amint a halálfaló pálcájának egy
lendítése közben a rávetülő vöröses fénynyalábot visszatükrözi ezüstösen
játszó keze.

39. fejezet - Most hogy állunk?

Nem ment olyan könnyen az odajutás, hiába indultak neki akkora

lendülettel. A káosz nem véletlenül jelent fejetlenséget. Hol Rend tagba
botlottak, akinek ha szorult helyzetben volt leálltak segíteni, hol
halálfalóval akadtak össze, aki mindent megtett azért, hogy ne juthassanak
tovább. Mikor már közel jártak, Harry jól látta a pillanatot, ahogy Pettigrew
észrevéve őt, tekintetével máris menekülő útvonal után kutat. Összehúzta
magát, és hátrált néhány lépést. Kísértetiesen hasonlított a helyzet a sok
évvel ezelőtti találkozásukra a Szellemszálláson. Csakhogy Harry nagyon is
emlékezett, annak a kalandjuknak mi lett a vége, így még mielőtt
megismétlődhetett volna, küldött egy gyors bűbájt Féregfark felé, hogy még
véletlenül se jusson eszébe az aminágiát használva meglógni előlük. Éppen
időben tette meg ezt a lépést, mert a férfin jól látszott, ahogy erőlködve
próbálja felvenni állatalakját, és nem érti, miért nem jár sikerrel. Ron
kárörvendően felhorkantott, míg Harry megszólalt.
– Ó, többé nem – mondta szenvtelen hangon. Még egyszer nem adja meg
neki a lehetőséget, hogy meglóghasson.
A seszínű szemek ide-oda villantak, mintha segítséget várna valahonnan, de
senki sem törődött vele. Harry cinikusan gondolt rá, hol van most az ő
Nagyura, hogy mentse szolgáját? Ez az ostoba inkább a rettegést
választotta, holott ha erősebb lett volna, lehet, hogy most legalább három
ember is akadna, aki sietne megmenteni. Egykori, elárult barátai. Ők
ugyanis tudták, mit jelent az összetartás, hogy minden áron segítsük a
másikat. Ennek a szerencsétlennek azonban nem volt senkije.
– Peter Pettigrew. No lám. Azt hittem, igazi patkányhoz híven,
elmenekülsz, amint forróvá válik a helyzet, és süllyedni látod a hajót –
indult meg Harry a jelentéktelen alak felé, immár szemtől szemben állva
vele.

501
Pettigrew remegett, ahogy a fiút figyelte. Jól tudta, hogy nyolc évvel ezelőtt
még lett volna esélye, de mostanra az utolsó Potter félelmetes ellenféllé
vált. Nem hogy a gyűlöletével, de még a barátaival sem tudna elbánni.
Pedig közülük most mind megvetően nézték, elégedetten tapasztalva
félelmét. Harryn nem látott semmit. Gúnyos volt, és határozott, de nem
árult el indulatot.
– Tudod, életem egyik legsúlyosabb hibájaként tartom számon, hogy
egykor megakadályoztam Siriust és Remust abban, hogy végezzenek veled
– folytatta a fiatal férfi. – Ma már, nem így tennék. Így is túl sok évet
vásároltál magadnak a szánni valóan gyenge és undorítóan könnyen
megvásárolható akaratoddal és tetteiddel – szavai olyan jegesen csattantak
Féregfarkon, hogy az szinte mindegyik kiejtésekor összerezzent.
– Ne… nem, nem ölthetsz meg – dadogta.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Ugyan miért nem? Nálad mocskosabb, romlottabb és gyávább féreg nem
létezik. Aki a sajátjait árulja el, azokat, akik segítették és mellette álltak,
csak hogy magát mentse. Ha létezne számodra szörnyűbb dolog a halálnál,
megfizetném neked. De mivel nincs senkid, és a félelmen kívül nem igen
vannak más érzelmeid, sajnos, csak egy módon büntethetlek… – emelte
meg a pálcáját Harry.
– NE! Ne! – esett térdre Pettigrew. – Segíthetek nektek.
– Majd pont a te segítségedre lesz szükségem – morogta Ron. – Hogy első
adandó alkalommal engem is kijátssz?
Harry bólintott.
– Sajnálom, Peter. Nincs szükségünk rád – játszott tovább a fiú. Ahelyett
azonban, hogy a halálos átkot küldte volna ellenfelére, csupán egy szintén
zöld fénycsóvával járó, meglehetősen erős fájdalmat okozó ártást küldött
felé.
Féregfark ordított félelmében, majd nyögve elterült, ahogy nekicsapódott a
varázslat. Fájdalmasan a mellkasához kapott. Aztán elképedt. Hiszen még
élt. Ginnyék amint feleszméltek, és rájöttek, hogy Harry valami mást akar,
és tervei vannak, Ron elvigyorodott.
– Remélem kellően tele lett a gatyád – nézett az először nehézkesen
feltámaszkodó, majd inogva egyenesbe tornázó egykori házi kedvencére.
Harry nagyon jól tudta, hogy ez a patkány semmi mást sem félt jobban, a
saját életénél. Márpedig amíg van esélye megóvni, meg tesz érte mindent.

502
Ez is legalább olyan értelmetlen, mint Voldemort örök életre való
vágyódása. Pedig az öröklét önmagában átok. Nincs értelme ilyet kívánni.
Olyan gyorsan belefásul az ember, főleg, ha még oka sincs, hogy maradjon.
Mert nincs senkije…
Hiszen mi tartja itt Pettigrew-t? Egy aljas szolga, akit bármikor veszni
hagynának. Mindenesetre a férfi csak remegett, ugyanakkor tekintete
gyanúsan megvillant. A zöld szemek folyamatosan figyelték, így Harryt
nem érte váratlanul, mikor hirtelen megugrott, hátha el tud tűnni a
tömegben. Ekkor egy hatalmas erő azon nyomban visszarántotta, és hanyatt
vágódott Harry lába előtt.
– Nincs időm játszani Féregfark – szólalt meg Harry, most már egészen
komolyan, miután kicsit megleckéztethette szülei árulóját. – Segíteni fogsz
nekünk. Bármennyire is jelentéktelen légy. Voldemort tudja, hogy rettegsz
tőle, és hogy nincs erőd szembeszállni vele. Ezért nem figyel különösebben,
és óvatlan azzal kapcsolatban, hogy mit tudhatsz meg. Fel fogom használni,
hogy az életeddel tartozol nekem – és egy kicsit megmozdította pálcáját.
Pettigrew értetlenül nézett rá. – Most azonban más dolgom is van – azzal,
ami eddig fel sem tűnt a többieknek, az előbbi apró mozdulat után egy alig
fél méterre lévő megviselt, és kiégett autógumi felizzott, majd kihunyt.
Hermione azonnal odament, és megállt a földön kuporgó alak felett.
– Leszel szíves megfogni, Féregfark. Majd később tárgyalunk – morrant
Harry, addig Hermione odalökte Peternek a zsupszkulcsot.
Az nyöszörögve teljesítette a parancsot, majd mielőtt körbetekinthetett
volna, hátha még lehet menekvés, Harry intett egyet, mire a varázslat
aktiválódott, és Peter már el is tűnt.
– A börtönünkbe küldted, igaz? – kérdezte Hermione.
Barátja bólintott.
– Terveim vannak vele. Azután nem érdekel, ha a társai, vagy Voldemort
megölik. Most pedig gyerünk! Nézzünk körbe, ki hogy áll.
Meg kell hagyni, a halálfalók kitartóan harcoltak. Bevetettek mindent. Ha
kellett házat romboltak, ha kellett autót robbantottak, hogy előnybe
kerüljenek. Ugyan ezen lépéseket az aurorok és rendtagok nem tehették
meg, így előfordult, hogy az ő sérülésükkel végződött a pillanatnyi állása
küzdelmüknek. Mindeközben természetesen mindkét fél egyre fáradt.
Ahogy haladtak, és be-beavatkoztak, Harry látta, hogy a jobbján haladó
Ronékra rátámad két sötét alak, ami elfoglalta barátai figyelmét, míg Ginny

503
hirtelen sikítással eltűnt mellőle. Azonnal odakapta a fejét, és látta, amint
Breyel keményen fogja a lányt. Utoljára Voldemort táborában találkozott a
halálfalóval, és remélte, hogy többször nem is lesz hozzá szerencséjük.
Aggodalmát viszont nem mutatta ki. Gyorsan felmérte, hogy Ginnynek egy
csúnya karcoláson kívül nem esett komolyabb baja, aztán Breyelre nézett,
és hidegen megszólalt.
– Engedd el! És talán nem esik bántódásod.
A másik gúnyosan felnevetett.
– Nem hinném, hogy ilyen helyzetben okosan teszed a fenyegetőzést –
válaszolta, és mutatta, hogy máris csatlakoztak hozzájuk még páran.
Harrynek ekkor tűnt fel, hogy alighanem régebb óta figyelhették az útjukat
a kavarodásban, mert meglepően összehangoltan, és nagy létszámban
bukkantak fel körülöttük a halálfalók. Ronékat lefoglalták, Ginnyt pedig
felkészülten, elrejtőzve kapták el. Megpillantotta az arcok között Angelus
szőke hajával keretezett sápadt vonásait, és felé intézte szavait.
– Ó! Te is el akarsz intézni?! Úgy tűnik – nézett körbe Harry –, sorszámot
kell húznod.
Aztán elgondolkodott rajta, hogy vajon a férfi tudja-e, hogy Lucius halott.
Malfoy megvetően végigmérte.
– Még mindig túl nagy a szád.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Meglep, hogy nem inkább ti vagytok azok, akik elgondolkodtok rajta,
hogy lehet, hogy itt vagyok, mikor az uratok jól láthatóan kiállt ellenem –
úgy tervezte, nem árt elbizonytalanítania őket, hogy valahogy kimentse
Ginnyt, aztán elkaphassa a többieket.
Néhányan összenéztek. Valóban nem tudták, mi történt a Sötét mágussal.
Az viszont nyilvánvaló, hogy Potter itt van, és bár nem tűnik nagyon
fittnek, mégis épségben, és magabiztosan néz velük szembe. Végül Malfoy
magára talált.
– Ha valaki elszántan ölni akar, azt nem lehet megállítani – vetette oda. –
Lehet, hogy most megúsztad, de a végső győzelem a miénk lesz. A Nagyúr
erősebb nálad, bármit is tegyél.
Sajnos most még igaza van, gondolta Harry. Reményei szerint azonban
nemsokára elvész a köztük lévő különbség, és bevetheti Voldemort ellen azt
az egyetlen erőt, amit garantáltan nem ismer.

504
– Igazad lehet – szólalt meg végül, és elgondolkodó arcot tettetett,
miközben szemeivel éberen mérte fel a lehetőségeket, és főleg, hogy Breyel
fájdalmas véget érhessen, ha bántani meri Ginnyt. – Valaki Luciust is
nagyon-nagyon el akarta intézni, és csak sikerrel járt… – bólogatott
cinikusan.
– Miről beszélsz? – sziszegte Angelus, a szokottnál is sápadtabban.
– Oh! – kerekítette el Harry a szemeit, jelezve, hogy „Hát te nem is
tudod?”. – Úgy néz ki, lassan már csak te viheted tovább a Malfoy nevet.
Már ha szándékodban áll, természetesen.
Jól látta a férfi arcán megvillanó dühöt, és a kezének sebes rándulását, ezért
gyorsan arrébb ugrott, oldalról megcélozta Breyelt, miközben hallotta, hogy
Angelus átka egyik óvatlan és nem elég gyorsan reagáló társába csapódik
helyette.
Breyel megtántorodott az erős lökéshullámtól, amit Harry kifejezetten azért
használt, hogy ha esetleg arrébb mozdulna, és Ginnyt éri, nehogy éppen ő
maga okozzon a lánynak fájdalmat. A halálfaló megkapaszkodott volna,
hogy el ne veszítse a lába alól a talajt, és erre az egyetlen keze ügyébe
kerülő dolgot, tehát Ginnyt akarta használni, aki azonban látva a helyzetet,
kifordult a karjai közül, és egy taszítással rá is segített esésére. Az őket
körülvevők ekkor már megmozdultak, és a lány kénytelen volt arrébb
vetődni, ám útközben elérte egy erős hátráltató ártás, így meglendült, és a
tervezettnél jóval távolabb zuhant le, a földre érkezvén, továbbgurulva a
törmelékek között.
Harry pajzsot idézett, és aggodalmasan nézett szerelme után, majd
igyekezett közelebb húzódni Ronékhoz. Szép számban támadták őket, és
nem volt nehéz kitalálni, hogy ez miként történhetett. Ezt a részét az
utcának, Voldemort támadása miatt nagyobb károk érték, és valamilyen
szinten el is voltak egy kicsit zárva a többiektől. Már sok volt a sebesült, és
ő maga volt az, aki a lelkére kötötte a Rend tagoknak, hogy amint valakin
segíthetnek, és súlyosnak bizonyul a sérülésük, azonnal vigyék őket
gyógyítóhoz.
Nyilván az auroroknak sem volt szándékában meghalni az összecsapások
során – még ha a halálfalók is fogyatkoztak –, Voldemort első csapása rájuk
elég nagy ütést mért. A sebesültek kimenekítése a hoppanálás gátló tér
miatt nem volt túl egyszerű művelet, hiszen valahogy ki kellett őket vinni a
területről, mielőtt szóba kerülhetett volna a biztonságba helyezésük.

505
Nincs mit szépíteni, a Kiválasztottat – enyhén szólva –, nem kedvelték a
halálfalók. Így most néhányan úgy döntöttek, mindenképpen vele akarnak
harcba szállni. Harry érezte, hogy nem ártana kifújnia magát, pálcás keze és
válla még mindig sajgott az égéstől, ezért leginkább a köréjük húzott
védelemre koncentrált. Közben tekintete Ginnyt kereste, és látta, hogy a
lány az eltévedt átkok és a közeli házakról lerepülő törmelékek között egy
kisbusz alá gurult be, ahol egy ház tövében végre elfogyott a lendülete, és
megállt. A fiú nem volt benne biztos, hogy az ott maradás a legokosabb,
amit Ginny tehetett, de jelenleg nem igen juthatott oda hozzá. Márpedig
nyilván nem lehet valami jó bőrben a lány a zuhanása után. Aztán
visszakapta a fejét Malfoyékra, ahol is egy éles sikoly harsant.
– Aranyoskám! Hülyébb vagy, mint hittem – gúnyolódott Harry, mikor
felmérte, hogy mi történt, holott pillanatnyilag ő volt nehezebb helyzetben.
Egy félhosszú, barna hajú nő ugyanis nekiszaladt a pajzsának, nyilván
olyannyira szerette volna elkapni őket, vagy csupán lemaradt róla, mikor a
fiú megidézte azt. Mindenesetre a védelem visszavágta őt, és fájdalmasan
egy kerítésnek tántorodott. Harry megjegyzésére felnézett, és tekintete
lángolt a gyűlölettől. A fiúnak azonnal Bellatrix jutott róla az eszébe. No
lám, úgy tűnik, Voldemortnak mindenképpen a közelében kell tudnia egy
őrült, elvakult nőszemélyt. Aztán Ron figyelmeztetően felkiáltott, és
mindhárman felkapták a fejüket, a pajzs teteje felé nézve. Két halálfaló
összefogott, és egy lángoló autóroncsot emeltek a levegőbe, amit most
egyértelműen Harryék felé indítottak. A védelmet átkokkal nem tudták
kijátszani, ezért mással próbálkoztak. És a fiúnak be kellett látnia, hogy ez
bizony hatásos lehet, mer már nincs ideje újabb védelmet idézni.
– Ugorjatok! – kiáltotta barátainak, azzal szétrebbentek.
Mindegyikük megbújt egy-egy nagyobb darab kőhalom, autó, vagy egy ház
még egyben lévő fala mögött. Ráláttak egymásra, nem nagy távolság
választotta el őket, így Harry gyorsan odamondta nekik.
– Idézzétek meg a gömböt!
Ronék bólintottak, elvégezték a varázslatot, aztán újra összenéztek.
– Tennünk kell valamit – mondta Hermione. – Ne várjuk meg, amíg ők
jönnek ide.
A két fiú erre kilesett, és jól látták, hogy a halálfalók a zuhanó roncs
takarásának hála nem igazán tudják még beazonosítani hova húzódtak, de
hamarosan nem lesz nehéz dolguk rájuk akadni. Máris górni kezdték egy-

506
egy átokkal a romokat. Ginny némán feküdt a túloldalon, míg a többiek
felkészültek, majd kis nyújtózkodással visszavette magához a pálcáját, hogy
segíthessen a többieknek, noha az oldala erősen szúrt, és a fájdalom
könnyeket csalt a szemébe.
– Oda kell jutnom Ginnyhez – mondta halkan Harry.
Hermione ránézett, majd Ronra, végül csak annyit mondott.
– Kábítás.
A fiúk vették a lapot, és biccentettek.
– Lefegyverzés – szólt Ron.
– Hátráltatás – tette le a voksát Harry is, majd megtámaszkodtak, és
kiugrásra készültek. – Oké. Indulás.
Azzal mindhárman kilőtték a megbeszélt átkaikat, majd a pajzsgömb
segítségével, mely folyamatosan körülöttük cikkázott, újra belevetették
magukat a küzdelembe. Ezúttal Neville és az ikrek is a segítségükre voltak,
akik korábban hallva a kiáltásaikat, gyorsan feléjük indultak. Harry látva,
hogy sokkal kedvezőbb helyzetbe kerültek, Ginny felé szaladt. Nem akarta
felhívni rá a figyelmet, hogy hova tart, hiszen ha támadni kezdik őket, és
felrobban az autó, el is veszítheti a lányt. Ezért gyorsan odaszólt a hozzá
közelebb lévő Frednek.
– Ha lehetne, egy kicsit jobban tereljétek el a figyelmüket – kérte, majd már
csak a háta mögül hallotta a választ, de még látta megvillanni a fiú vigyorát.
– Figyelemelterelés? Meglesz.
Kevés idejük volt, és Harry igyekezett volna vissza segíteni, így mikor
felcsendültek a furcsa robbanások, és vijjogó hangok, amikhez nem egy
zavaró fényhatás is társult, valamint barátai hangja, amint átkokat kiáltanak,
tudta, hogy az ikrek akcióba lendültek az érdekében. Megközelítette hát a
kisbuszt, és levetette magát a földre, a halálfalók harcával szemben.
Becsúszott a jármű alá, majd átgördült a másik oldalon kuporgó lányhoz.
Kitárta a karját a szorult helyzetben lévő, és láthatóan fájdalmakkal küzdő
Ginnynek.
– Gyere kicsim! Gyere! – A lány gyorsan, amennyire tudott mellé gurult,
Harry szorosan magához fogta, és visszagördült vele az utca felöli oldalra. –
Jól vagy? – kérdezte azonnal, vizsgálva kedvese arcát, fél szemmel pedig
nyomon követve Fred és George merész, vagy még inkább őrült módon
elkövetett figyelem elterelését. A fiúk fel alá rohangásztak, miközben

507
bevetettek jó pár trükköt a vállalatuk készleteiből. Harry gyanította, hogy
ezek a mai napra szánt utolsó tartalékaik voltak.
– Nem a legjobban. De ha felhúzol, még hasznotokra lehetek – felelte ekkor
Ginny, sápadtan figyelve bátyjai megmozdulását.
Harry hosszan nézett rá, majd felpattant, és onnan hajolt le ismét a lányért,
gyengéden felhúzva, majd megtámasztva a karjaiban. Ginny a mellkasához
támasztotta a homlokát, és mély lélegzeteket vett.
– Lezárjuk a harcokat. Most már mi vagyunk többen, és bevetek mindent,
ami még erőmből futja – suttogta Harry. – Visszamegyünk Ronékhoz.
Maradj mindig a hátam mögött.
Ginny felnézett.
– Rendben. Segítek, amit tudok.
A fiú bólintott, majd nem túl nagy meggyőződéssel, de elengedte kedvesét,
hogy indulhassanak, de figyelmesen nézte, hogy Ginny képes-e rendesen
megállni a lábán a támasz nélkül. Mikor látta, hogy aránylag megy neki,
még köré idézte a cirkáló gömb pajzsot.
– Nem vagyok olyan rosszul, ne aggódj – csókolta meg a lány, aztán miután
Harry megindult, szorosan követte, gyors kötést varázsolva oldala köré, és
éberen figyelve, hogy hátvédje lehessen szerelmének, ha esetleg meg
akarnák lepni.
Mire odaértek, többnyire a halálfalók kerültek alulra. Az ikrek elsöprőek
voltak, és most már Ronék is teljes erőbedobással küzdöttek. Már elegük
volt ebből a napból. Harry is azonnal beszállt átkaival, és úgy intézte, hogy
Hermione mellé kerüljön, akinek odaszólt.
– Kérlek, figyelj Ginnyre. Ideje már lezárnunk a mai napot.
A lány azonnal bólintott.
– Persze, Harry. Nagyon figyelj. Már kevesen maradtak, és Dedalus az
előbb ideszólt, hogy sok halálfalót már el is vittek. Persze néhányat közülük
az aurorok.
Harry egy kicsit elhúzta a száját, a Minisztérium őrzési technikájára
gondolva.
– Hát azért remélem, többet nem látjuk őket viszont.
Mikor aztán már az utolsónak maradt Angelus is inkább a menekülést
választotta csúnyán sérült lábával küzdve, Harry intett az ikreknek és
Neville-nek, hogy induljanak tovább együtt. A fiúk azonnal köré gyűltek, és
körbe nézve, rendszerezetten lendültek támadásba, ahogy Harry korábban is

508
tervezte volna a közreműködését, ha nem jelenik meg Voldemort,
keresztülhúzva a számításait. Már fáradt volt, de aggódott Ginnyért,
Pitonért, és éppen eléggé elege volt már mindenből, hogy a lehető legtöbbet
megtegyen a befejezés érdekében. Utálta ezt az oda-vissza helyzetet, ezért
minden vágya és akarata az volt, hogy sikerüljön végre rendesen
felkészülni, hogy legközelebb még véletlenül se járjanak így. Sőt, hogy
amikor következő alakalommal összetalálkozik Voldemorttal, elmondhassa,
hogy egyenrangúak, és nem csak annak a csatának, de az egész háborúnak a
lezárását jelentse.
Ahogy végignézett mit tettek a harcok az egykor csendes, rendezett utcával,
elszorult a torka. Látta az emberek kétségbeesését, rémületét, a tűzoltók
kitartó küzdelmét a lángokkal, a sérültek fájdalmát, a családtagok sírását
halott szeretteik fölött, s figyelte, hogyan vész el minden, amit idáig
magukénak hittek, és életük munkájával felépítettek és megteremtettek.
Az ő életét is ugyan így tette tönkre Voldemort a csatlósaival. Mindazt, amit
a szülei a magukénak tudtak, egyetlen éjszaka alatt elveszett. Az életük, a
boldogságuk, a családjuk. Minden odalett, mert egy hataloméhes őrült
útjában álltak, aki nem ismer akadályt, ha a céljai elérése a tét. Ma
befejezhetik ezt a küzdelmet, és talán rendbe is tehetik valamennyire az
utcát, de ezzel koránt sincs vége. Az emberek halottak maradnak, a túlélők
élete örökre megváltozott, és a félelem ezentúl ott fog ólálkodni a
közelükben. Ha Voldemort ezt látná, bizonyára nagyon elégedett lenne.
Aztán hallotta, amint Shacklebolt mély hangján, nem sokkal távolabbról azt
kiáltja neki: – Hamarosan visszavonulót kell fújniuk.
Harry egyetértően bólintott. Nem volt itt Piton, aki rendbe szedhette volna
őket. Lucius halott, és többen már el is menekültek, vagy harcképtelenné
váltak. Most már csak egyetlen dolog miatt kell aggódnia: Vajon az ő soraik
hogy állnak? Nem volt naiv. Nyilván hasonló veszteségeket szenvedtek, bár
borzasztóan remélte, hogy halottakkal nem kell számolnia.
Néhány társát látta elesni a harc során, de hogy milyen sérülésekkel
küzdöttek, azt még lehetetlen lett volna felmérni. Még az elején Kingsley és
Dawlish eltűnése nyugtalanította, de a sötét bőrű mágus időközben fel-
felbukkant a forgatagban, a fiatal aurort azonban nem látta. Alastor magával
Voldemorttal akadt össze, míg a mágus kiterjedt varázslatától sokan
kerültek földre. Aztán néhány perccel később csend lett.

509
Néhányan bizonytalanul álltak, akadtak, akik összekapaszkodtak társaikkal.
Mások fáradtan leültek egy nagyobb kőre, járdaszegélyre, és próbálták
kifújni magukat. A jobb állapotban lévők megindultak összegyűjteni a
halálfalókat, akiket egyelőre a börtönökbe küldtek, ahol ha szükséges,
elláthatják őket. Sokan feküdtek szanaszét, de első ránézésre nem lehetett
megállapítani, hogy mugli, auror, rendtag, avagy halálfaló-e az illető. Harry
megállt, és körbefordult. Nem volt szép látvány, de barátai mind ott álltak
mellette. A Weasley ikrek összecsapták a kezüket, majd vezetőjük felé
fordultak.
– Na milyenek voltunk? – kérdezte George a figyelemelterelésükre utalva.
A zöld szemek enyhe vidámsággal tekintettek rájuk.
– Alig vettek észre – felelte Harry félvállról.
– Azt mondod, feltűnőbbnek kellett volna lennünk?! – nézett rá Fred.
– Ennél is? – kérdezett vissza Harry, majd egy sóhajt követően
elkomolyodott. – Remekül csináltátok. Csak félek, nem mindenki járt olyan
jól, mint mi.
Az ikrek bólintottak, majd odaléptek Neville-hez – aki már erősen sántított,
és arca zöldes árnyalatúvá vált a lábába nyilalló fájdalomtól –, és
eltámogatták egy kidőlt fa törzséhez, ahova leülhetett, pihentetve bokáját.
– Jól van haver – veregette hátba Fred a megkönnyebbülten, és fáradtan
felnyögő fiút. – Mi győztünk. Rendesen az útjukat álltuk.
Harry csendben figyelte őket, míg Mr. Weasley mellé sietett, számba venni
gyerekeit.
– Mindenki megvan hiánytalanul?
– Jól vagyunk, apa – nyugtatta meg Ron.
A férfi erre elmosolyodott, és morgott valami olyasmit, hogy Molly meg is
ölt volna, ha bármelyikőtöket komoly sérüléssel viszlek haza.
– Köszönöm, Harry – szólalt meg.
A fiú furcsa tekintettel nézett rá.
– Nem tettem semmit, Arthur. Ronék sokkal felkészültebbek voltak, mint
én. Ginny megmentését is leginkább az ikreknek köszönhetem.
– Aha – morogták az említettek. – Egymagad kiálltál Tudjukki ellen,
áthatolhatatlan pajzsokat vonogattál körénk, megszervezted az egész
ellenállást, megmentetted Piton hátsóját, köztük jó néhány muglival…
Harry azonban erélyesen rájuk szólt.

510
– Ti is ugyan ezeket tettétek, hagyjátok abba – majd sóhajtott. – Az én
dolgom az lett volna…
De most őt szakították félbe, méghozzá Mr. Weasley hangja.
– Sajnos rosszabbul jártunk így, hogy Tudjukki is feltűnt, de Hermione
szülei legalább jól vannak.
– Igen, legalább ők – bólintott Harry, és halvány mosollyal barátnőjére
nézett, míg a mellette álló Ginny megérintette a karját.
– Elindulunk segíteni – mondta.
Harry erre kissé távolabb lépett, és erősen koncentrálva széles mozdulatokat
végzett a pálcájával. Jó néhány varázsigével, és legalább öt perccel később,
végre sikerült Voldemort valamennyi gátló varázslatát feloldania. Ha csak
rövid időre kellett volna megtörnie, már rég megoldhatta volna a problémát,
de ahhoz, hogy normális menetben végezhessék a helyreállításokat,
végleges megszüntetésre volt szükség. Miután befejezte, néhány
másodpercre fáradtan lehunyta a szemét, majd határozottan az összegyűlt
Rend tagok felé fordult.
– Most már szabadon hoppanálhatunk. Akik könnyebben sérültek, vagy úgy
érzik, hogy ennyi még futja az erejükből, nézzenek körbe, és szedjék össze
a sérülteket, és vigyék az erre a célra felkészített menedékbe – mondta,
kikerülve a hely említését, hogy a jelenlévő aurorok ne szerezhessenek
tudomást a Promised házról. – A mágikus sérülést elszenvedő muglikat a
Szent Mungóba szállítjuk, ebben remélhetőleg a Minisztérium már
segítségünkre lesz. Mikor végeztetek, az említett menedékben találkozunk –
fejezte be mondanivalóját.
Szavaira a varázslók azonnal megindultak, Harry pedig barátai felé fordult.
– Ginny, Hermione, akkor menjetek. Én megnézem, mit tudok
helyreállítani.
Ginny végigmérte a fiút, majd azt mondta.
– Kimerült vagy. Az imént is láttam, hogy nehezen boldogultál a megannyi
védelemmel. Mint gyógyító mondom, hogy semmilyen komolyabb
varázslatot nem végezhetsz, mert a te mágikus energiád is végesek. Mint
pedig mint a mennyasszonyod, azt mondom, hogy meg ne merészeld
erőltetni magad, mert ha hetekig ápolnom kell téged, miközben megöl az
aggodalom, mindegy, hogy hogyan, de elintézem, hogy legalább egy
hónapig hozzám legyél láncolva, minek hála ellenőrizhetem, hogy biztosan
ne essen bajod, és ne keverd magad életveszélybe, mint szokásod.

511
Ronék vigyorogtak, az ikrek pedig nevetve odaszóltak.
– Csak keményen, hugi!
– Ha nem számítana rám Piton és Morgana, és nem lenne függőben a pálca
kérdése, megfontolnám a fenyegetésedet, ami más helyzetben sokkal
inkább kecsegtetőnek tűnne a számomra – felelte Harry, mire Ginny
huncutul rámosolygott, aztán mindnyájan indultak a dolguk után.
Harry még látta, ahogy Ron fájdalmas arccal kihalász valamit a lábából, és
szerzeményét bátyja felé mutatja.
– Figyelj, ebbe léptem bele! – forgatja ujjai között, ami Harry felől
valamiféle nagyobb tüskének, vagy talán szögnek tűnt.
– Miért nem ültél?! – kérdezi kapásból Fred vigyorogva.
Ron bosszúsan ráfintorgott, és az orra alá morogta.
– Miért is gondoltam, hogy érdekelni fog… – majd reménykedve felnézett.
– Hol van Hermione?
Harry ezen már elmosolyodott. Igen, a lányt nyílván meghatná szerelme
baja. Arc azonban gyorsan elkomorult, és inkább munkához látott. A
távolban muglik tébláboltak, értetlenül, félve. A rendőrök megindultak,
hogy összeszedjék sérültjeiket, leginkább azon emberekre korlátozódva,
akiken nem láttak semmiféle fura ruházatot és talárt.
Mentőt hívtak, és a tűzoltókkal karöltve emberek után kutattak a romok
alatt, az kiégett autóroncsok környékén, és a zavartan forgolódok között. Az
aurorok riasztották a minisztériumi amneziátorokat, akikre rengeteg feladat
hárul még a mai éjszaka folyamán. Szemtanú lehetett éppen elég, ahogy az
eseményekben résztvevő muglik száma sem tekinthető elhanyagolhatónak.
Az arca csaknem mindenkinek poros, és enyhén kormos volt, de szép lassan
kezdett rendeződni a helyzet, és fogyatkozni az emberek sokasága.
Hermione és Ginny megkezdték a körbe járást, felmérve kinek van
szüksége segítségre, gyógyítóra, kit honnan lehet esetleg kihúzni a törmelék
alól egy kis varázslat segítségével. Közreműködésüknek hála, hamarosan
mindenki gyógyítóhoz, kórházba és védelem alá került. Ám a legszomorúbb
feladat is rájuk várt…
Harry visszament az egyik házban biztonságba helyezett lányhoz, és
elintézte, hogy sérült anyjával együtt a Szent Mungóba kerüljenek, hogy
legalább ne árvává váljon, csak az egyik szülőjét kelljen gyászolnia.
Összetett varázslatokat végzett, de éppen csak annyit, hogy biztos lehessen
benne, egyik épület sem omlik tovább, és egyetlen ember sem reked

512
semmilyen törmelék vagy roncs, esetleg sérült fa alatt. A többit a
Minisztérium emberei elintézik majd.
Aztán meglátta a komor arccal felé közeledő Hermionét és Ginnyt, és tudta,
hogy most jön az a rész, mikor el kell számolnia vele, milyen árat is
fizetnek majd a mai összecsapásért.
– Harry, a veszteségeink… Nem fogsz örülni neki – motyogta Hermione
csendesen, könnyes szemmel.

40. fejezet - Eltökéltség mindkét oldalon

Harry csak hallgatta a két lányt, de a neveken kívül, és azon, hogy már
elvitték a testüket, mást nem igazán fogott fel a beszámolójukból. A többi
jelentéktelen információnak hatott azon felül, hogy mely társaikat kellett
elveszíteniük. Akár mit is, és akár mekkora erőbedobással is tett, már
megint szembe kellett néznie a halállal. Pedig tudnia kellett volna. Hiszen
látta, hogy mi történik mindkettejükkel. Mikor Voldemort feltűnt, már
javában folyt a harc. Ő meg elment Pitont menteni, ahelyett, hogy
odafigyelt volna a többiekre. Igen, ez az, mikor az ember nem tud egyszerre
két helyen lenni, és sajnálja, hogy nincs belőle még egy.
Lunát éppen a Sötét mágus átka érte el. Akkor már sérült volt, s ez az óriási
erejű mágia hullám, a hozzá tartozó kínnal és sebesüléssel már végzetesnek
bizonyult a törékeny lánynak. Többé nem hallgathatják a furcsa és zavarba
ejtő megjegyzéseit. A másikukat is látta még szembeszállni Piton
csapatával. Aztán szem elől tévesztette őket, és már csak Kingsleyt látta
viszont a harcok során, de Dawlish alakja elveszett a szeme elől. Már
pontosan tudta, miért.
Piton nem említette, hogy a vele lévő halálfalók megölték volna az egyik
Rend tagot, de akkor volt is fontosabb dolguk, és Harry is csak ideges és
haragos lett volna, ha megtudja, mi is történt a fiatal aurorral. Kábán
megrázta a fejét, Ginnyék pedig aggódva nézték mozdulatait, lezárva a
beszámolót, és elhallgatva, látva, hogy a fiú valószínűleg nem figyel rájuk
már jó ideje. Hermione jelzésként megérintette barátnője karját, majd
elindult vigaszért Ronhoz, és hogy végre elhagyhassák az utcát, amit
egykor olyan jól ismert, és most fájt így látnia. Szülei nyilván aggódnak

513
érte, és magyarázatot várnak. Megoldást kell találnia az ő helyzetükre is.
Ginnyvel jó kezekben lesz Harry.
A zöld szemek elgondolkozva meredtek az egyik ház mellett álló fa
megpörkölődött lombjára. Fejében megannyi gondolat fordult meg. Sokszor
nem értette a sorsot. Nem érti, mit játszik. Van, akit a kegyeibe fogad, van,
akit sorozatos szenvedéseknek tesz ki. Mondhatjuk, hogy csak próbára
teszi... ahogy őt magát már tizenegy éves kora óta, de ilyenkor gondoljunk
arra, hány ember küzd a jóért, mégis csapások érik, és hány ember él
csupán a szenvedélyének, semmivel sem törődve, mégis a kegyeibe
fogadja.
Ki mit érdemel? Megérdemeljük a boldogságot? Kijár nekünk, csak mert jót
tettünk? Meddig bírhatjuk a próbatételeket? Lehet igazságtalannak nevezni,
vagy egyszerűen nekünk csak ennyi jutott? Ki döntötte el, hogy ő lesz az,
aki alkalmas szembeszállni Voldemorttal? Egy olyan férfival, aki annyi
mindenben hasonlított hozzá, mégis egy szörnyeteggé vált. És vajon
szükség volt minden csapásra és veszteségre? Vagy ez csupán próba?
Megerősítés? Ha életben maradnak a szülei, és nem kell átélnie mindazt,
amit, gyengébb lenne?
Megannyi kérdést tehetne fel. Mostanra azonban már nem számított a
válasz. A sorsát már régen beteljesítette. Akkor, mikor nem kért a
hatalomból, a gyilkolásból és a sötét oldalból, hiába ajánlották fel neki. Úgy
döntött szembe száll, és ezen már késő lenne keseregni. Mélyet sóhajtott, és
eldöntötte, hogy ezúttal nem esik kétségbe. Nem. Épp ellenkezőleg. Most
kell a legerősebbnek lennie. Minden erejét összegyűjtenie, és felkészülni rá,
hogy végre elintézze egyszer és mindenkorra Voldemortot, hogy
megóvhassa a megmaradtakat. Elvégre amint az imént végiggondolta,
számára ezt tartogatta a sors. A barátai folyton azt mondták, hogy nem
tudtak volna nála alkalmasabbat elképzelni erre a feladatra. Márpedig akkor
jóslat ide vagy oda, aki ezt eltervezte, úgy és arra szánta, amit éppen csinál.
Nem fog senkit cserbenhagyni. Ha ezt kell tennie, akkor megteszi. Az
utolsó összecsapás végre véget vet majd mindennek, és mindazon
megpróbáltatásoknak, amin eddig átment. De már nem pusztán azt akarja,
hogy vagy így, vagy úgy fejezzék be. Már minden célja az volt, hogy
mindenképpen a szabadságot hozza ki a harcokból. A saját életét is
feláldozva, ha kell, de nem egy rettegésben élő társadalmat akar maga után

514
hagyni. Nem olyat, ahol folyton féltened kell a szeretteidet, mint ahogy neki
kellett egész életében.
Valahol a jóslat ajándék is. Megannyi embert védhet és szabadíthat meg, és
csak neki van meg a lehetősége arra, hogy megmenthesse a számára fontos
embereket. Az ár már régen nem számított. Újabb feladatokkal kell
szembenéznie. Most már neki kellett gondoskodnia a halottak temetéséről,
és családjuk értesítéséről. Bár bizonyára McGalagony, és Remus is a
segítségére lesz ez ügyben, ami az egész háború leghálátlanabb feladata
volt.
Tekintetét a mellette álló szerelmére fordította, és zöld szemei visszatértek
gondolataiból a valóságba. Eltökélt volt, és úgy érezte, felkészült
lelkiekben, de ez nem jelentett számára örömet. Csak keserűséget és
kötelességet. Ginny mintha csak tudta volna, mi minden járt a fejében, mert
halkan megjegyezte.
– Nem te felelsz mindenkiért, Harry. Egy összecsapás során lehetetlen
biztosítani, hogy minden úgy történjen, ahogy elterveztük. Egyetlen apró
körülmény, és akár borulhat minden.
A zöld szemek szomorúan néztek rá.
– Tudom, hogy igazad van. Kevés vagyok hozzá, hogy mindenki életét
megmentsem. Ahogy Dumbledore sem volt képes rá, bármennyire is akarja.
De van egy nagy különbség kettőnk között. Előttem ott a lehetőség, és
minden adott hozzá, hogy végleg leszámoljak Voldemorttal. A jóslat, és az,
hogy egykor komolyan vette, és megteremtette legnagyobb ellenfelét,
felelősséget hárított rám. Nem pont most fogom feladni.
– Ezt sosem feltételeztem volna – lépett oda hozzá Ginny, és szorosan
megölelte.
Harry jólesően temette az arcát a vörös tincsek közé.
– Menjünk haza pihenni. Sok dolgot kell még elrendeznem. Aztán
magammal viszem Hermionét is, és miután elkészül a pálcám, végleges
kihívás elé állítom Voldemortot – mondta halkan, és Ginnyvel a karjaiban
elhoppanált.
Visszatérve a Promised házba, nem fogadta őket túl szívderítő látvány.
Ginny megszorította a kezét, majd sietett édesanyja segítségére, hogy
elláthassák a sebesülteket, akikből volt elég. Szerencsére a többség csupán
vágásokkal, egy-egy csúnyább égési sérüléssel küzdött, de akadtak, akik
eszméletlenül feküdtek egy számukra a nappaliban kialakított kórházi

515
részlegben. Őket bizonyára az átkok hatásai komolyabb mentális, vagy
belső szervi problémákkal állította szembe.
Harry nagyon is emlékezett még rá, mikor ő feküdt egy teljes hétig saját
testébe zárva, és egyik bajtársának sem kívánt hasonlókat. Mrs. Weasley
elemében volt. Először is sorra vette családtagjait, akik fáradtan ücsörögtek
néhány ágyat igénybe véve a sok közül. Ron és Hermione csupa korom
volt, hiszen ott álltak Harryvel, mikor a kocsi becsapódott elüldözve a fiú
átkainak összhatásával küzdő Voldemortot.
Ginny ügyesen tette a dolgát, hatékonyan összedolgozva Madam
Pomfreyel. Harry odasétált barátaihoz, de még mielőtt leült volna,
pálcájával körbefordult, és erősen koncentrálva létrehozott egy összetett
mágia hullámot, mintha csak a jelenlévőkre egyesével mondott volna egy
frissítő bűbájt. Ahogy varázslata végigsuhant a termen, többen tátott szájjal
figyelték, aminek csodálatos hatása volt. Az emberek fellélegeztek, egyesek
arca kisimult, jobb lett a közérzetük, és jobban viselték a még hátralévő
vizsgálatokat, és hogy testük, ruhájuk megviseltségével immár nem kellett
olyannyira zavaró körülményként számolniuk.
A fáradtság egy kicsit megszűnt, és mindenki nagyobb lendülettel látott
neki az ápolásnak.

Hálásan mosolyogtak az éppen Ron mellé leülő fekete hajú vezetőjükre, s

sóhajtva, sokkal nyugodtabban dőltek el ágyaikon, hogy kifújják magukat.
– Láttátok Pitont? – kérdezte Harry barátja felé fordulva, aki idáig
Hermionét követte nyomon, hogyan magyaráz szüleinek, akik elkerekedő
szemekkel figyelték a hadi állapotot.
Ron megrázta a fejét.
– Nem volt hozzá szerencsém – morogta. – De kérdezd meg anyát, ő egész
biztos tudja, mi van vele.
Harry feltápászkodott, és indult, hogy utánajárjon, hol van Piton, hirtelen
azonban előtte termett Lupin, és határozottan visszanyomta az ágyra. A
zöld szemek csodálkozva tekintettek fel rá.
– Remus, mennem kéne…
– Nem, nem kéne. Most pihenned kéne – felelte a férfi. – Elég ideje
segítkezem itt, hogy összerakjam mi minden történt, köztük azzal, hogy
Voldemorttal is szembeszálltál. Legalább egy kicsit maradj nyugton. Addig
én is összeszedem magam, rendben?

516
– Összeszeded magad? – kérdezett vissza Harry, mikor engedelmesen
sóhajtva hátrébbdőlt egy kicsit, ami igazán jól esett neki.
Remus komolyan nézett rá.
– Mind kint voltatok a harctéren, Harry. Aggódtam. Arról nem is beszélve,
hogy mindig a szívbajt hozod rám, mikor te érkezel utoljára, és soha nem
tudhatom, hogy baj ért-e, vagy csupán elrendezed a feladataidat.
Ekkor az ikrek csatlakoztak társaságukhoz, és kedélyesen vállon veregették
a fáradtnak, és legalább annyira megviseltnek tűnő férfit, mint a most
visszatért tagok.
– Ne aggódj, Remus. Vigyáztunk rá – szólt Fred.
– Egyik szemünk mindig rajta – egészítette ki George.
Lupin elmosolyodott, míg Harry rájuk fintorgott.
– Nem hiszem, hogy biztonságban érzem magam, ha nektek egyik szemetek
mindig rajtam van – mondta végigmérve az ikrek huncut arckifejezését.
– Oh, a hálátlanság…
– Így segítsen neked legközelebb az ember… – játszották színpadiasan a
sértettet, miközben nagyon is tudták, mire célzott barátjuk.
Harry azonban félbeszakította őket.
– Remus, nem láttad Pitont? Beszélnem kéne vele.
A férfi leereszkedett a vele szemben lévő ágyra.
– Itt volt, meglehetősen rossz állapotban. Kérte, hogy tegyük rendbe, de ne
teljesen, mert tervei vannak.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Tervei – ismételte elgondolkodva.
Lupin figyelmesen nézte a fiút.
– Mindenesetre még nem volt a legjobb formában, mikor elment. De
meghagyta, hogy jelentkezni fog nálad.
Harry hümmögött. Nem volt túl nehéz kitalálnia, hogy Piton nagyon is
tisztában van vele, hogy jelentkeznie kell Voldemort előtt, hiszen ő volt a
rajtaütés vezetője, ami ugyebár rosszul sült el. Teljesen gyógyultan nem
állíthatott be, bár kérdés hogy mi várható a dühös, és maga is sérült
Nagyúrtól. Aztán felnézett.
– Lucius Malfoy halott – jelentette ki, mire mellette Ron elégedetten
felhorkant. – Piton lebukott előtte, nem volt választás. Ez volt az egyetlen
hibája a tervünknek.
Lupin lassan bólintott.

517
– Segített neked, igaz?
Most Harry bólintott.
– Kölcsönösen megmentettük egymást. Mint már sok alkalommal. De
szerintem már felesleges is számolnunk. Viszont van egy olyan érzésem,
hogy ismét a javára tudja fordítani a dolgokat – morfondírozott.
– Nos, Perselus esetében ez valóban nem lepne meg – értett egyet Remus.
Aztán Harry arckifejezése szomorúra váltott.
– Viszont nem minden sikerült olyan jól, mint szerettük volna. Voldemort
felbukkant, és így nem volt lehetőségem olyan szinten részt venni a
harcokban, mint terveztük. Sokkal több embert meg tudtam volna védeni,
de a végén még én is majdnem rosszul jártam.
Lupin szemei az övéibe fúródtak.
– Halottaink vannak – mondta csendesen.
– Sajnos igen – felelte Harry ugyan olyan hangon. – Amint egy kicsit
rendeződött a helyzet, el kell mondanom pár dolgot a jelenlévőknek.
Köztük természetesen a veszteségeinket is. Valamint szeretnék egy
összesítést arról, hogy a közeljövőben kire lehet számítani. Ahogy
megfigyeltem, nincs sok komoly sérültünk – majd a tekintete megváltozott.
– És ugye aki nem úszta meg olyan könnyen, az is rendbe fog jönni?
Remus nyitotta a száját, de nem ő válaszolt.
– Igen – mondta az utolsó mondatokra érkező Ginny. – Elláttunk mindenkit,
és az állapotuk kielégítő. Egyikük sincs életveszélyben.
Harry megkönnyebbülten sóhajtott.
– Hála az égnek!
Ginny közben odalépett hozzá, és helyet foglalt mellette az ágyon.
– Mutasd a karod. Kétszer is azon sérültél meg.
Harry kibújt a talárjából. Egészen meg is feledkezett az égési helyekről.
Időközben annyira elzsibbadt, hogy a fájdalmat nem is igazán érezte benne.
Annál inkább érezte most, hogy Ginny valamiféle kenőccsel kezdte
kezelgetni. Finom mozdulatai ellenére Harrynek meg-megrándult az arca a
kellemetlen fájdalomtól. Hogy ne arra figyeljen, inkább újra megszólalt.
– Várok még egy kicsit, de aztán szeretném, ha meghallgatnátok néhány
dolgot. Talán egy hónap, és addigra mindenkit össze akarok szedni, aki
hajlandó kiállni a sötét oldal ellen.
A jelenlévő Weasleyk először hökkenten néztek rá, majd arcuk
megkomolyodott, és eltökélten bólintottak. Hermione éppen akkor lépett

518
oda a szüleivel, s most rákérdezett.
– Biztos vagy benne, hogy addigra megleszel?
– Ugye tudod, Hermione, hogy az életben semmi sem biztos, csak a halál? –
felelte Harry komoran, mire barátai összerezzentek, ezért gyorsan folytatta.
– Oké, kicsit kezdek olyan lenni, mint Piton. De igen, ha segítetek, akkor
elég lesz ennyi idő rá, hogy kellő eséllyel kiálljak Voldemort ellen.
Mielőtt a többiek válaszolhattak volna, a Granger házaspár – akik eddig
némán és rendületlenül figyelték az ágyon ülő fekete hajú fiatal férfit, amint
olykor a mellette ülő, s őt ápoló barátnőjére kapja a tekintetét, mikor az
nagyobb fájdalmat okoz neki a gyógyítás során –, most kicsit előrébb
léptek.
– Köszönjük – mondta a Hermionéhoz hasonlóan barna hajú nő.
Harry rájuk nézett.
– Nem kell megköszönniük. Bármit megtennék a lányukért, és azon
vagyok, hogy minél kevesebb áldozata legyen Voldemortnak. Ha egy kicsit
rendeződik itt a helyzet, elhelyezzük önöket az egyik menedékházunkban.
A halálfalók nem találhatnak oda, és nyugodtan otthon érezhetik majd
magukat. Nagyjából egy hónap múlva reményeim szerint úgy sem lesz már
hasonló házakra szükségünk.
Hermione édesanyja elmosolyodott.
– A lányunk mindig is okos volt. Jól tudta, hogyan válasszon barátokat, és
kiben bízhat. Nem sok mindent értünk abból, ami történik, és még annyit
sem segíthetünk, de azt tudom, hogy maguk mind nagyszerű emberek, és
Hermionénak fontos, hogy szerepet vállalhat, és segíthet a béketeremtésben.
Harry ránézett a kissé elpirult barátnőjére, majd mosolyogva azt mondta.
– Kétség kívül nagy segítség – intézte szavait a büszke szülőknek, majd már
a lánynak címezve folytatta. – És ha már itt tartunk, szükségem lesz rád a
pálcakészítésnél. Örülnék, ha Piton mellett lenne még valaki, aki hasonlóan
ért a bűbájokhoz és bájitalokhoz. Most az az elsődleges, hogy azzal
elkészüljünk.
Hermione minden nemű teketóriázás nélkül már rá is bólintott, és
magyarázni kezdte, hogy milyen megoldásokhoz folyamodhatnak, na
persze Morgana és Piton közbenjárásával, aki remélhetőleg egy rövid időre
képes lesz félretenni a szarkazmusát. De ha azt nem is, nem baj, mert egész
kibírható vele a közös munka, csak találjanak megoldást. Harry egészen
beleszédült a szóáradatba, és csak bámulta a lányt.

519
– Mi az? – kérdezte Hermione, mikor feltűnt neki, hogy többen is érdekesen
nézik.
Harry válaszolt, de alighanem mindnyájuk nevében.
– Gyorsabban beszélsz, mint ahogy azt az agyam felfogni képes. Főleg
ebben az állapotomban. Be kell várnunk Pitont, de aztán meghallgatok
bármiféle javaslatot. Most viszont a sajátom az lenne, hogy pihenj le te is.
A szüleidet nyugodtan felkísérheted az emeletre. A sérültek ma csak idelent
mozognak. Mindenkire ráfér egy kis ápolás.

Perselus Piton idegesen, de mindenre készen tartott a sötét szoba felé,

melyben tudta, hogy a Nagyúr várja a jelentését, hogyan is alakult az ő
eltűnése után a küzdelem. Több társa visszatért már, néhányan egymást
ápolták, mások csak egy székbe roskadva igyekeztek összeszedni magukat.
Mindenkit megnyugvással töltött el, hogy uruk haragjával az éppen elsiető,
meglehetősen tépázott külsejű egykori professzornak kell szembenéznie,
nem pedig nekik.
A kígyószerű férfi immár új talárt viselt, nem azt a megviseltet, ami
visszavonulásakor volt rajta. Éppen egy üvegcséből hajtotta le a bájitalt,
mikor Piton a mardekáros színekben pompázó helyiséghez ért. Láthatóan
gyilkos hangulatban volt, mire a fekete hajú férfi enyhén megremegett. Ez
neki sajnos nem jelent túl sok jót a későbbiekben. A sötét mágus felfigyelt
közeledtére, és jeges, vörös szemeit emberére emelte, ahogy lassan maga is
megfordult.
– Nagyuram! – hajtotta meg magát azonnal Piton, igyekezve elfojtani
fintorait, melyet a sebeibe nyilalló fájdalom okozott.
Ha nem volt muszáj, sosem vetette térdre magát Voldemort előtt. Sosem
félte őt annyira, mint a társai. Sok vesztenivalója sem akadt, a saját életén
kívül. Most azonban itt volt Potter, és mindenképpen segíteni akart neki,
hogy befejezhessék, amit elkezdtek. Túl sokat dolgozott már ezért. Nem
utolsó sorban teljesítette Dumbledore kérését. De most inkább nem gondolt
ezekre. Minden figyelmével okklumentálni kezdett, nehogy táptalajt adjon a
Nagyúr gyanújának.
– Hallgatlak – sziszegte a vörös szemű férfi.
– A Granger házaspárt elmenekítették uram, bár sok mugli lelte halálát, és
az utca romjai között tökéletes fejetlenség uralkodott – fogott bele Piton

520
alázatos hangon. – Azonban nem számoltam vele, hogy Lucius elárulja a
helyzetünket, és már az elején újra kell szerveznem a támadást, uram.
Voldemort felszisszent.
– Luciusnak volt mersze az eddigi hibái mellett még a jelenlegi rajtaütést is
szabotálni?! Az utóbbi időben nem voltam vele elégedett, és lám el is árult
– villantak meg dühösen a hideg szemek.
Piton nem nézett fel, de magában elmosolyodott. Éppen erre számított.
Malfoy nem véletlenül törekedett rá kétségbeesetten, hogy valamennyit
jóvátegyen korábbi baklövéseiből. Már a Nagyúr fekete listáján volt, nem
engedhetett meg magának még több hibát. Így viszont már Voldemort sem
vonta annyira kétségbe, hogy valóban szabotálni próbálta őket. Ha megvan
a sötét mágus gyanakvásából adódóan folyton kutatott áruló, talán elülnek
egy ideig a kétségei – mígnem beteges gyanakvása újra fel nem támad –, és
a bájitalmesternek könnyebb dolga lesz. Lucius tökéletesen felhasználható.
Kivárt egy kicsit, majd folytatta.
– Kénytelen voltam végezni vele – mondta, mire Voldemort érdeklődve, és
elégedetten pillantott rá, ám a harag nem tűnt el az arcáról. – Azután párbajt
vívtam Potterrel és már nem tudtam folytatni az irányítást. A fiú erejével
csak te lehetsz képes felvenni a versenyt, Nagyuram – jelentette ki
tiszteletteljesen, hogy egy kicsit hízelegjen is a sötét mágusnak, mielőtt az
még kínozni kezdené. Mert azzal tökéletesen tisztában volt, hogy nem
úszhatja meg, akármennyire is nem tehetett semmit, az állítólagos áruló, és
a felbukkanó világos mágusok miatt. – A Rend felkészült volt, nekem pedig
súlyos sebesülésekkel kellett küzdenem. Jó volt a tervünk, de…
– Elegem van a kifogásaidból, Perselus – szakította félbe a jeges hang, s
mintha arról teljesen megfeledkezett volna, hogy ő maga sem járt sikerrel,
és kudarcot vallott. Piton összeszorította a szemeit és fogait. Tudta, mi
következik. – Crucio!
A fekete hajú, eddig is görnyedt, és kellően kimerült férfi a padlóra rogyott
kínjában. Csak azt remélhette, hogy nem tartja fent túlságosan hosszan a
varázslatot a sötét mágus. Fájdalmasan vonaglott, eddigi sebei parázslottak,
még hatalmasabb próbára téve tudatát, hogy el ne ájuljon a ma éjszakai
megpróbáltatások következményeként. Már nem tudta megállni, hogy ne
kiáltson fel.
Voldemort mintha csak erre várt volna, megszakította a kínzást.
Elégedetten, gonoszan vizsgálgatta a lábainál kimerülten fekvő, és ziháló

521
férfit.
– Szerencséd, hogy te vagy a legjobb és pillanatnyilag leghasznosabb
emberem, Perselus, így még elnézem neked, hiszen ez az első kudarcod.
Piton tudta, hogy erre reagálnia kell, így igyekezett összeszedni magát
annyira, hogy térdre küzdje magát. Felállni még nem lenne képes, ebben
biztos volt.
– Igen… Nagyuram – mondta halkan, majd küzdött, hogy erőteljesebben
szólaltassa meg a hangját, ne csak kisebb nyöszörgésként. – Köszönöm.
Hibáztam, mert nem vettem észre korábban Lucius terveit.
Erre a vörös szemek enyhültebben tekintettek rá. Perselus tudta, mikor mit
kell mondania. Tisztában volt vele ugyanis, hogy a sötét mágust magát is
dühíti, hogy nem tűntek fel neki halálfalója nem létező kettős játszmái, de
így, hogy Piton nem olyan ostoba, hogy ezt megemlítse, és inkább magára
vállalja a felelősséget, már egészen más.
Voldemort hátrébb lépett, és nemtörődöm módon figyelte, ahogy halálfalója
enyhén a falnak dőlve feltápászkodik a földről. Hideg szemeiben vörös düh
lobogott, ahogy Piton ráemelte tekintetét. Tervezett valamit, és az nyílván
egyes emberek számára szörnyű következményekkel járhat. A sötét mágus
helyet foglalt a szoba nagy, kényelmes foteljében, s pálcájával játszadozott,
miközben hátborzongató hangon megszólalt.
– Elfogyott a türelmem Harry Potterrel kapcsolatban, Perselus! – sziszegte a
kígyószerű férfi. – Ideje kidolgoznom ellene egy végleges tervet. Nem
játszadozok tovább. Nincs elég hatalma ellenem, ahogy annak a vén
bolondnak sem volt. – A bájitalmester kissé összerezzent. Erre máris két
oka is adódott, azok után, amit az imént hallott. - Majd meglátjuk, hogyan
viseli a csapásokat a Kis Túlélő – folytatta Voldemort jeges, gúnyos
hangon. – Két heted van Perselus, hogy a megmaradtak segítségével
összehívj mindenkit – villantotta vörös szemeit a sápadt férfira. – A többit
én intézem. Kész tervem van, hogy egyszer és mindenkorra végezhessek
ezzel az önmagát Kiválasztottnak tartó félvérrel – majd hidegen felkacagott.
– Kiválasztottuk a legkegyetlenebb halálnemre. Meglátjuk majd, miként fog
könyörögni, miután végignézhette a drágalátos barátai halálát, s hogyan
tetszik neki a másvilág.
Piton nem mert megmozdulni, vagy hangot adni. Küzdött, hogy hatásosan
elrejthesse a gondolatait, és hogy arcára még véletlenül se üljön ki egyetlen
érzelme sem. Megmenekültek egy nehéz helyzetből, belekerültek egy

522
újabba. Nem is tudott visszaemlékezni, mikor volt egy nyugodt napja. Ismét
megoldás után kell majd nézniük, ha csak addig nem tudja rábírni Harryt,
hogy ő maga is készüljön fel véglegesen, a lehető legrövidebb idő alatt. Jól
tudta, hogy erre nem kevéssé rá is szüksége lesz.
Két hét, és vissza kell jönnie. Addigra Voldemort felvonultatja az összes
támogatóját, halálfalókat és minden sötét terveket dédelgető mágust, és
varázslényt, akik általa remélnek nagyobb hatalomhoz vagy kedvezőbb
helyzethez jutni. Kíváncsi lenne rá, vajon mennyit tart meg az ígéreteiből a
Nagyúr, ha esetleg ő jár sikerrel, és elveszítik Harryt, vele együtt a
küzdelmet, és minden reményt feladva, ami még maradt az ellenállók
számára. Most azonban nem ez a legfontosabb dolga. Pontosabban éppen
hogy ennek a megakadályozása. Ezért összeszedte magát, és amennyire
még tudott, meghajolt.
– Értettem, Nagyuram! – Azzal sarkon fordult, és elindult, hogy kiadja a
parancsot a többi halálfalónak, és sürgősen eljuthasson a Rend jelenlegi
főhadiszállására, a kórháznak használt Promised házba, és figyelmeztesse
Harryt – immár ki tudja hányadszor – a katasztrófára.

Harry az órás pihenő után úgy gondolta, hogy célszerű lenne még az előtt
tisztázni a Rend tagokkal, hogy mik a tervei, és mit vár tőlük, mielőtt
szétszélednek, az itt maradó sérültek pedig lefekszenek aludni, ahogy ő
maga is tervezte. Holnap úgyis újabb munkába veti magát.
Körbejárta hát a házat, barátai segítségével, és a hatalmas társalgóba hívott
mindenkit, ha már a betegek egyébként is ott foglalták ágyaikat, és az volt a
legnagyobb helyiség, külön a megbeszélések céljára fenntartva. Csupán egy
sebtében tartott gyűlésnek szánta a dolgot, így először is a legfontosabb
dolgokról ejtett szót. Gondolatai pontosan olyan sötétek voltak, mint
mondanivalója.
Beszámolt társaik haláláról, arról, hogyan segítkezett a lerombolt utcán a
sebesültek ellátásában, és hogy hogyan döntötte el végérvényesen, hogy
ennyi volt. Többé nem engedi, hogy bárkinek baja essen. A rendtagok
figyelmesen hallgatták minden szavát, és tökéletesen megértették, mibe
fáradt már bele ez a fiatal férfi. Harry őszintén beszélt, olyan éles
nyíltsággal, ahogy évek óta mindig. Ezek az emberek ugyan azt
végigcsinálták, mint ő és megválasztották vezetőnek. Ez a minimum.

523
– Én is félek, ugyan úgy, mint bárki közületek. De már tudom, hogy ez
egyáltalán nem rossz. Mert ha félünk, az azt jelenti, hogy még van mit
féltenünk, van miért küzdenünk és élnünk. Ha magamba zárkóznék, és nem
törődnék többé semmivel, elmerülnék a fájdalomban, elveszteném
önmagam. Ezt pedig nem akarom. Érezni és szeretni akarok, nem pedig
rettegni Voldemorttól. És ezt el is érhetem. Éppen ezért készüljetek fel!
Amint visszatérek, teljes körű gyűlések és edzések lesznek. Felkészülünk.
Amint Denem előbújik, megütközöm vele. Akkor már nem avatkozhat
közbe egyikőtök sem – nézett itt jelentőségteljesen barátaira. – Nem fogok
semmilyen körülmények között megfutamodni - folytatta határozottan. – Ha
kell, halálomig harcolok vele, de lezárjuk a hosszú évek óta tartó háborút.
Perselus és Hermione segít felkészülni. Minden erőmmel szembe fogok
szállni, és elvárom, hogy ti is így tegyetek. Nem lesz több lehetőség. –
Miután befejezte, egy pillanatig néma csend honolt, ahogy mindenki
végiggondolta szavait, majd megannyi egyetértő, lelkes és eltökélt
visszajelzés csendült a jelenlévők szájából.
Harry mosolyogva figyelte, hogy máris valamennyien kész ötletekkel állnak
elő. Készültek erre a pillanatra, ahogyan ő is. Mind tisztában voltak vele,
hogy egyszer ez is elérkezik, és nem lesz tovább. Egyetlen esély, egyetlen
mindent lezáró küzdelem. Grant azonnal biztosította róla, hogy sok olyan
minisztériumi dolgozóról tud, aki jön majd segíteni, elvégre elegük van a
háborúból és rettegésből. Sokan, sok szerettüket veszítették el.
Az ikrek pedig, lévén, hogy folyton megfordulnak a varázslók sokaságában,
magyarázni kezdték, hogy a Harry múltkori beszédtartásakor ajánlkozó
mágusokat miként lehetne összeszedni. Kingsley úgy döntött, itt az ideje,
hogy fellépjenek végre az érdekükben, és Miniszter ide vagy oda, harcba
hívják az aurorokat, ha már egyébként is az a dolguk, hogy leszámoljanak a
sötét mágusokkal. Harry ránézett a mellette lévő Ginnyre, miközben még
mindig érkeztek a jobbnál jobb ötletek, és a Rend tagjai megbeszéléseket
tartottak.
– Úgy látom, nekem már alig lesz dolgom.
A lány komolyan nézett rá.
– Rád jut majd a legnehezebb feladat. Elégedj meg azzal. Én már így is
rettegek.
Harry már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor észrevette a nemrég
érkezett Pitont az ajtóban ácsorogni, aki nem volt sokkal jobb állapotban,

524
mint mikor Grangerék utcájában elváltak. A fiatal férfi csak megszorította
szerelme kezét, majd egykori tanára elé ment.
Perselus csodálkozva hallgatta Harry iménti beszédét, és nézte a nyüzsgést,
és attól, amit ki tudott belőle hámozni, még inkább megdöbbent.
Egyértelműen terveket kovácsoltak, elképzeléseket osztottak meg a
másikkal, mind nagyobb megmozdulást tervezve. A világos oldal, csakúgy,
mint a sötét, mozgásba lendült, hogy összeszedjék a rendelkezésükre álló
erőforrásokat.
Piton döbbenten nézett az éppen az ebben a pillanatban előtte megálló
Harryre, miután megbizonyosodhatott róla, hogy a fiú ugyanúgy nekilátott a
készülődésnek, mint a Nagyúr. Így talán nem lesz túl nehéz dolga.
– Örömmel látom, hogy hihetetlen mód meg tudod mozgatni az embereket
– szólalt meg, sötét szemeivel a fiút vizsgálva, miközben tekintete olykor
társaikra siklott. – A lehető legjobbkor kezdted el a készülődést. Már-már
úgy hiszem, ez nálad valamiféle hatodik érzék.
Harry sóhajtott.
– Ne kímélj – mondta. Nyilván oka volt a férfi megjegyzésének. És ez csak
egyet jelenthet. Voldemort is készül valamire.
– Valóban beszélnünk kell – fordult felé immár teljes figyelmével Piton.
Harry bólintott, és a terem szélénél álló ágyhoz irányította a bájitalmestert.
– Jól vagy? – kérdezte végignézve a nehézkes mozgásán. Majd elsötétült az
arca. – Ugye nem kínzott sokáig?
Piton elhúzta a száját, ugyanakkor elismerően is nézett rá. Hogy hihette
korábban, hogy ez a fiú ostoba?
– Oh, meggyőztem róla, hogy nem az én hibám volt a dolog.
A zöld szemek érdeklődve néztek rá.
– Igazán?
Piton biccentett, majd nem törődve tekintélyével, ami Harry előtt már úgy
sem számított igazán, jólesően és nem éppen elegáns mozdulattal
leereszkedett a puha ágyra.
Ginny, aki idáig éberen figyelte őket, most minden további nélkül odalépett,
és vizsgálni kezdte a férfit. Az először zavartan nézett rá, majd hagyta, jobb
ötlete nem lévén.
– Hallgatlak – ülte le Harry is.
Piton szeme a körülötte tevékenykedő lányra villant, és a fiú értette.

525
– Nyugodtan mondhatod előtte is. Később úgy is megtudná tőlem – mondta
nyugodtan Harry.
Perselus félrehajtotta a fejét, de nem ellenkezett, így megkezdte a
beszámolóját. Elmondta milyen módon használta fel Malfoyt, milyen
feladatot kaptak, és hogy ezzel Voldemort is megkezdte a felkészülést.
– Kellően szúrod már a szemét, és meglepően régóta. Olyan bosszúvágy és
düh van benne, hogy nem lepődnék meg, ha elég sok emberét és eszközét
feladná, csak hogy téged megöljön végre – fejezte be Piton.
Ginny erre megremegett, és idegesen nézett a két fekete hajú férfire.
– Csak egy dolgot tehetek ellene – mondta Harry. – Ahogy erőmből telik,
én is felkészülök, elrendezek mindent, és a többiek segítségével
megszervezzük a várható összecsapás ránk eső részét.
Piton bólintott, majd egy pillanatig hallgatott, Ginny ugyanis a kezébe
nyomott egy bájitalt, hogy igya meg. Miután óvatosan megszagolgatta,
majd fintorogva lenyelte a főzetet, ismét Harryre nézett.
– Többet nem is kell tenned, Harry. Az erőd megvan, ezt te is tudod.
Mindig is a barátaidból, a benned lévő szeretetből táplálkozott. Ez a
védelmező ösztön, és érzelem alapú varázslás nagyon nagy valószínűséggel
ki fog törni belőled a harcok során, mert biztos lehetsz benne, hogy
egyikünknek sem lesz könnyű, és keveredhetünk veszélyes helyzetekbe.
Harry hümmögött.
– Értem mire célzol – mondta végül. – A védelmükben sokkal nagyobb
energiákat leszek képes felszabadítani, és a pálcám mindezeket felerősíti
majd.
Piton kissé hátrébb dőlt, és kinyújtotta lábait. Határozottan jobban érezte
magát.
– Pontosan. Nagyon remélem, hogy mindez elegendő lesz, mert arra, amit
én magam is tudok, már megtanítottalak.
Harry erre nem mondott semmit, csak elgondolkodva meredt a nem messze
tőlük lévő, még mindig felvillanyozva beszélgető csoportosulás felé.
Valóban a szerettei jelentik az igazai erejét, és mindig is ez volt az, ami az
önfeláldozásig is elirányította. Bólintott egyet, csak úgy magának, majd
felkelt az ágyról, és odaállt a bájitalmester elé. Kezét a vállára tette, és
halkan azt mondta.
– Maradj itt, Perselus. Aludj egy kicsit, Mrs. Weasley és Ginny szorgosan
rendbe tesz. Ma már többet is tettél, mint kellett volna. – A fekete szemek

526
furcsán tekintettek az övéibe, ám ha lett is volna válasza a férfinek, Harry
már elfordult tőle, és kicsit felerősítve a hangját, elkiáltotta magát. –
Mindenki pihenjen le! Holnap megkezdjük az igazi szervezkedést. Akinek
még kérdése lenne, vagy valamire szüksége van, körülbelül tíz perc erejéig
megtalál a konyhában. A többieknek jó pihenést, és a mai nagyon szép
munka volt! – mosolyodott el szomorkásan, arra gondolva, hogy legalább a
többiek épségben megúszták.

Negyed órával később Ginnyvel a karjaiban feküdt a sötét szobában, ahova

csak a hold fénye világított be olykor. Csönd volt a házban, a fáradtság és
ugyan akkor az izgatott készülődés csendje. Ginny nyugtalan volt, nem jött
álom a szemére, és Harrynek nem volt nehéz kitalálnia, miért. Eddig is
féltette, de most már jól tudta, mit tervez Voldemort, és hogy hamarosan
elkövetkezik a visszavonhatatlan, mikor kiderül, hogy a jóslat alapján
melyikük éli túl. „Mert nem élhet az egyik, míg él a másik.”
– Aludnod kellene – szólalt meg végül a fiú.
– Képtelen vagyok ebben a helyzetben – érkezett a válasz, és Ginny barna
szemi az övéibe fúródtak.
– Ne aggódj, én itt leszek – ígérte Harry.
Ginny hitetlenkedve pislogott. Elképesztő, hogy még Harry vigasztalja. De
ahogy a zöld szemekbe nézett, nem szólt többet. Eluralta a biztonság, a
nyugalom és a kellemes melegség érzete. Harry nem hazudik, és ha azt
mondja, hogy itt lesz, akkor az úgy is van.
Megcsókolta kedvesét, majd elhelyezkedett a karjaiban, úgy, hogy azonnal
felébredjen, ha történik valami, és szüksége lenne rá. Majd egy kéz
becézgető simogatásával a haján és a hátán elnyomta az álom, és legalább
pár órára elfelejtkezhetett mindenről, és nem gondolt az aggodalmára.

41. fejezet - Vissza Morganához

Harry nem akart időt vesztegetni. Annyit várt, hogy mindenki

összeszedhesse magát, Mrs. Weasleynek hála megebédeljenek, aztán
belefogott a terveik nagy vonalakban való átbeszélésébe, hogy elhagyhassa
a házat, és visszamehessen a rá várakozó Morganához, és nem utolsó
sorban Emilyhez, aki bizonyára már igencsak aggódhatott miattuk.

527
Mordon – aki ezúttal sérülés miatt még az ágyból –, Kingsley, Mr. Weasley,
Remus és McGalagony rengeteg segítséget nyújtottak neki. Az aurorok
remek stratégiákat vonultattak fel, az igazgatónő szigorával megfékezte az
esztelen ötleteket – melyek valljuk be leginkább a Weasley ikrektől eredtek
–, és a felesleges kockázatot jelentő hősies terveket.
Estére már eljutottak odáig, hogy Harry nyugodt szívvel hagyhassa a
készülődés menetét az eltervezett medrében folydogálni, és már
készülődött, hogy ő maga is a legfontosabb kérdésre koncentrálhasson, ami
pillanatnyilag a pálcáját jelentette. Már nem törekedett rá, hogy barátai ne
zavarják meg őket, ráadásul Hermionéra egyébként is szüksége volt, így
arra készültek, hogy négyesben, természetesen Pitonnal kiegészítve mennek
vissza a távoli menedékbe. Meghagyta mindenkinek, hogy amennyiben
szükségük lenne rá, csak gondoljanak Fawkesra, és a madár azonnal elviszi
az üzenetüket neki. Arra azonban megkérte a tagokat, hogy személyesen
csak sürgős esetben, vagy ha fontos hírrel szolgálhatnak, keressék fel, mert
nem szeretné, ha ott téblábolnának, és megzavarnák egy fontos varázslat
közepén. Nem akart pont úgy elhalálozni, hogy felrobbantja magát a
bájitalával együtt.
Az ikrek gyanúsan összevigyorogtak, de nem tettek szóvá semmit. Harry
arra tippelt, hogy ha valakik, hát ők tudják milyen az, ha egy kísérlet
érdekes eredménnyel és nagy bummal végződik.
– Jól vagy? – kérdezte az előszobában várakozó Pitont, mikor már
készülődtek az induláshoz.
A férfi komoran nézett rá, de ahelyett, hogy rámordult volna, csak sóhajtott
egyet, és halkan, hogy csak a fiú hallja, megjegyezte.
– Nagyon óvatosnak kell lennünk, Harry. A Nagyúr összegyűjteti az
embereit, de hogy mire készül…? Biztos lehetsz benne, hogy mielőtt
végleges támadást indítana, ütni akar rajtad.
A fiatal férfi biccentett.
– Egyértelmű parancsba adtam, hogy lelkes készülődés ide vagy oda,
mindenki legyen nagyon körültekintő. Nekem is eszembe jutott, hogy
megkísérel majd pár barátomon át fájdalmat okozni.
– Helyes – bólintott Piton.
Harry azonban nem hagyta annyiban.
– Viszont én nem ezt kérdeztem. Minden rendben?
A sötét szemek hosszan állták a tekintetét.

528
– Sokkal rosszabb dolgokban is volt már részem, mikor még hithű halálfaló
voltam. Rászolgáltam a visszafizetésekre. Nem kell aggódnod miattam –
ám az utolsó mondatot olyan furcsa hangsúllyal mondta, amiből Harry
rögtön érezte, hogy a férfinek igen is jól esik, hogy törődik vele.
– Egyszer már említettem, Perselus, hogy nem kell a halálodig törlesztened.
Ha azt nézem, csak nekem hányszor mentetted meg az életemet, máris
lezártnak tekintem a vezeklésed – felelte komoly hangon.
Piton egészen felé fordult, és mielőtt belekezdett volna, mint ahogy egész
beszélgetésük alatt tette, gyorsan körbefuttatta a tekintetét a környezetén.
– Nagyon keveset tudsz ahhoz a múltamról, hogy ezt meg tudd ítélni –
kezdte csöndesen, hangjában undorral, de Harry tudta, hogy mindez az
emlékeinek szól, nem neki. – Szerepet vállaltam ebben a háborúban, és
mindent bevetek azért, hogy a Nagyúrnak vége legyen. Nem gondolok a
jövőre, nem látok alternatívát, és talán nincs is rá szükségem, mert betöltöm
a végzetemet.
Harry szemei különös fényben égtek, ahogy válaszolt.
– Nemsokára mindnyájunké beteljesedik, aki részt vállalt a háborúban. De
ha valamit megtanítottak nekem a barátaim az az, hogy hinnem kell a
folytatásban – nézett le a kezén lévő gyűrűre.
Piton értette, de hangja elutasító és komor volt, mikor megszólalt.
– Én egyedül vagyok. A harcok az eddigi életemet zárják le.
Harry szomorúan nézett az arcába, ugyanakkor kicsit hökkenten is. Érezte a
beszélgetés súlyát. Érezte, hogy mennyire hasonlít is erre az emberre, és
hogy milyen őszintén is beszél a lelkében dúló dolgokról egykori tanára. Ő
maga is hányszor látta úgy a jövőjét, hogy mindenkit elveszít, egyedül
marad, és egyetlen célja, hogy végezzen végre Voldemorttal, aztán meghal,
és nincs folytatás. Talán így is történik majd, hiszen a sötét mágus még
mindig túl erős volt neki.
Viszont sosem volt olyan magányos, mint Piton. Jobban mondva mióta a
Roxfortba került, nem. Perselusnak azonban azok az évei is a poklot
jelentették, és ebben nagy szerepet játszott az apja, James Potter is. A
magába húzódó, csöndes, rémisztően intelligens mardekáros fiút egész
életében csak bántották. És ezen a választásai sem segítettek sokat. Először
halálfaló, majd Dumbledore kéme, csupán kínzás, megalázás, félelem és
fájdalom.
Mélyen az átható, fekete szemekbe nézett, és azt mondta.

529
– Túlságosan is hasonlítunk egymásra.
Piton nem vétózta meg a szavait. Hosszan néztek egymásra, majd egy hang
csendült közéjük.
– Harry, mielőtt elmennétek, azt hiszem, elbúcsúzhatnál a keresztfiadtól –
szólt oda neki a lépcső aljáról Lupin. Tekintete egyértelművé tette, hogy
beszélni szeretne vele, valamint emlékezteti rá, hogy neki bizony most már
ilyen kötelezettsége is van.
Harry felé fordult, és elmosolyodott.
– Igazad van, ne haragudj. Kiment a fejemből, hogy a család legkisebb
tagját is tanítgatnom kell.
Remus elvigyorodott.
– Hát számítok is rád, ha egy kicsit is Dora természetét örökölte. Nem
biztos, hogy egyedül fülön tudom majd csípni minden rosszaságban.
Harry vidáman bólintott, majd visszapillantott a mellette álló sötét alakra.
– Perselus, ha szívesebben mennél előre, mintsem hogy megvárj minket…
A férfi felhorkant.
– Hogyne, hogy szembe kerüljek egy lelkembe látó érted aggódó, és
nyílván majd engem faggatni kezdő kislánnyal, és egy idegesítő, erősen
Grangerre hajazó nőszeméllyel?
Harry erre a megjegyzésre már felnevetett, és smaragd szemeiben különös
szikrák pattogtak.
– Ugyan, Perselus. Valld be, hogy Morganában leginkább az idegesít, hogy
nem vagy képes megfélemlíteni, és felülkerekedni rajta.
Az említett nőre valóban nem sok hatással volt a férfi feneketlen szemeinek
veszélyes villanása, és maró szarkazmusa és ember gyűlölete. Inkább
mindig valamiféle érdekes játéknak tekintette, és szórakoztatta Piton
társasága.
– Az a nő – kezdte a bájitalmester mogorva hangtónussal –, rosszabb még
nálad is, Potter. És elhiheted nekem, az nagyon nagy szó.
Harry kihívóan elmosolyodott.
– Nem tudom, ezt mire véljem, most, hogy velem is elfogadható
kapcsolatba kerültél.
Piton nagyon csúnyán nézett rá.
– Akkor engedd meg, hogy lefordítsam. Idegesítő, szemtelen, a falra tudnék
mászni tőle, az esetek nyolcvan százalékában meg tudnám fojtani egy kanál
bájitalban, és…

530
Harry nevetve felemelte a kezét, hogy abbahagyhatja, ennyiből is
megértette.
– Pedig én azt hittem, mindez a szimpátiádat nyeri el – mondta szemtelenül.
Piton csak morgott egyet, majd szokásos lendületes mozgásával elindult a
konyha felé, alighanem hogy igyon egyet a Mrs. Weasley felé nyugtató, és
igazán finom teából.
Harry és Remus vigyorogva néztek utána, majd a férfi intésére elindultak az
emeletre. Miközben haladtak, Harry szólalt meg először.
– Remus, tudom, hogy most a családod a legfontosabb, de kérlek, amíg
távol leszek figyelj oda egy kicsit a dolgok alakulására. Bevallom,
nyugtalanít a nagy lelkesedés. Pontosabban, hogy mi sülhet ki belőle.
Túlzottan készpénznek veszik az erőmet, és a sorozatos győzelmeinket. Azt
hiszem, Fredéket is le kéne hűtenem egy kicsit – fejezte be elgondolkozva.
Lupin enyhén megrázta a fejét, mint aki elkönyvelte, hogy sosem figyelnek
rá, hiába ismételget valamit.
– Harry, már annyiszor mondtam neked, hogy mindenben számíthatsz rám.
Dorát bezárom a gyerekkel, és én magam is munkához látok. A
legfontosabb informátoromat ugyan Voldemort legutóbb elintézte…
A fiatal férfi mellette azonnal elkomorult, ahogy félbeszakította.
– Csaknem veled együtt.
– …ettől függetlenül hasznodra lehetek a különféle lények
feltérképezésekor. A vérfarkas érzékeim különösen nagy segítségemre
vannak, ha közéjük kerülve észrevétlenül kell információkat gyűjtenem.
Harry megállt a szobájuk előtt, ám mielőtt még benyitottak volna, Remus
szemébe nézett.
– Én inkább csak arra számítottam, hogy Mordonnal szervezitek a
többieket. Nem kéne elhagynod a főhadiszállást, és itt van Tonks, na meg…
Szülei egykori barátja azonban szelíden, de határozottan félbeszakította.
– Segíteni fogok mindenben, amiben tudok. Ezekre az információkra épp
olyan jól tudod, mint én, hogy szükséged lesz, és csak nekem vannak meg
az adottságaim, hogy megszerezzem őket. Dorával épp elég vitám lesz,
hogy maradjon nyugton legyőzve fiatalos lendületét, kérlek, ne kelljen
veled is elkezdenem.
Harrynek láthatóan nem nagyon tetszett az ötlet, és nyitotta a száját, hogy
ellenkezzen, de szemei kiolvashattak valamit a borostyánbarna tekintetből,
mert szavak helyett csupán egy óriási sóhaj hagyta el a száját.

531
– Ahogy akarod. A te döntésed, és ha valaki, akkor te remekül uralkodsz az
érzéseiden. De légy nagyon óvatos. Nem szeretnélek megint olyan
helyzetből kimenteni…
Lupin csak megérintette a vállát, majd beirányította az ajtón, ahol Tonks
vidáman mosolyogva fogadta őket. Harry alig kapott észbe, máris a
kezében tartotta az anyja által átadott Alant, aki békésen szunyókált.
– Most aludt el – tájékoztatta Tonks. – Ringasd még egy kicsit, nehogy
felriadjon.
Harry bólintott, és mosolyogva figyelte a csöppséget. Már ebben a pár
napban is láthatóan nőtt. Egészségesebbnek látszott a bőre, nem olyan
ráncosnak, mint születése után. Halkan szuszogott, és a fiúnak be kellett
ismernie, hogy nagyon jó érzés volt a karjaiban tartania.
Tudta, hogy Alannak nagy szüksége van rájuk. A kezében volt az élete, a
csöppnyi, törékeny teste. Még alig fogott fel valamit a világból, és az
egyetlen dolog, amire valóban szüksége van, a biztonság. A gondoskodás,
és hogy ne érezzen semmilyen szörnyűséget, feszültséget a mostani
helyzetből.
– Azt hiszem, Ginnynek igaza van – mondta halkan. – Nekünk is kell egy
ilyen – vigyorodott el, ahogy Alan álmában akaratlanul is az övére tette kis
kezét.
Remus mosolyogva lépett oda mellé, míg Tonks halkan felnevetett a
kijelentésre.
– Nemsokára, Harry. Szabadok leszünk, és már neked sem kell félned, hogy
a gyerekeiden keresztül akarnak ütni. Ha Voldemortnak vége, te leszel a
leghatalmasabb varázsló. Kétlem, hogy bárki is rád támadna – húzta
vigyorra a száját, büszkeséggel a tekintetében, ahogy a két fiúra nézett
maga mellett. A fiaira – mert valóban nem érzett különbséget.
Tonks is érdeklődve figyelte őket, aztán mikor észrevette a szinte
hangtalanul érkező Ginnyt, ahogy az ajtóból hallgatja, és nézi a jelenetet,
cinkosan rákacsintott a lányra, majd fiatal vezetőjük felé fordult, s kis idő
múlva megjegyezte.
– Akkor aztán majd boldoggá teheted Ginnyt pár aprócska Potterrel.
Tudom, hogy mennyire vágyik rá.
Harry bólintott.
– Igen, mostanában sokszor emlegeti. Nagycsaládban nőtt fel, megértem,
hogy ő is azt szeretne.

532
– És te? – kérdezte szelíden Lupin.
Harry felnézett a szemébe.
– Míg nem kerültem a Roxfortba, hiába éltem a rokonaimnál, egyedül
voltam. Ahogy itt tartom a keresztfiamat, úgy érzem, hogy nem lehet
nagyobb boldogság, mint hogy érzed, szüksége van rád, és fel kell
nevelned, megtanítanod neki mindazt, amit fontosnak vélsz a világról.
Szeretném, hogy gyerekeim legyenek, határozottan. És mivel ezzel Ginnyt
is boldoggá tenném, nem látom akadályát. Igazi családot akarok. Egyetlen
dolog szólhat közbe, és bevallom, amiatt aggódom eleget – tette hozzá
halkabban az utolsó mondatot, és nem állta tovább Remus tekintetét.
– Az nem fog megtörténni, Harry – mondta Lupin nagyon komoly
meggyőződéssel.
Harry sóhajtott, és megsimogatta Alan arcát.
– Ha meg kell tennem, hogy a saját életem árán vásároljam meg nektek a
szabadságot, megteszem. Ezt már eldöntöttem. Voldemortnak
mindenképpen meg kell halnia. Nektek itt van Alan, Ronéknak is születhet
babájuk, Ginny pedig mással is lehet majd ugyan olyan boldog, és
vállalhatnak gyerekeket.
– Ezt sürgősen verd ki a fejedből – szólalt meg Ginny szerelme mögé lépve,
és belecsókolt a nyakába. – Egyedüli megoldásként Tonks megjegyzését
fogadom el, a Potter név továbbvitelével.
Harry még mindig óvatosan a kezében tartva keresztfiát, kissé oldalra
fordult, hogy ránézhessen.
– Ginny, te is tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű. Azt pedig a legkevésbé
sem szeretném, ha feladnád a vágyott családot, mert velem történik valami.
A lány olyan határozott, eltökélt hangon, mint alig néhány perce Remus,
azonnal válaszolt.
– Nem fog veled történni semmi! Nem tűnhet el a világból veled mindaz,
amit te képviselsz. Ha ezt hagyja az, aki a jóslatot is előidézte, akkor
ezerszer is elátkozom a világ törvényeit.
Harry mint oly sokszor, ha kedvesével ilyesmiről vitatkoztak, előbb-utóbb
legyőzöttnek érezte magát, és nem tudott ellenérvet felhozni. Ha valóban
van igazság a Földön, nem hagyhatják az őket irányító erők és a sorsuk,
hogy Voldemort még több éven keresztül – ha halhatatlanságának hála nem
egyenesen örökre –, uralkodjon a varázsvilágon, tizedelve az ártatlanokat,
és a vele szembeszálló bátor férfiakat és nőket. Ezen felül pedig ismét csak

533
megdöbbent attól a szerelemtől és ragaszkodástól, amit Ginny tíz éves kora
óta érez iránta. Végül csak annyit volt képes kinyögni: – Mindent
megteszek majd azért, hogy ne kelljen csalódnod bennem.
Ginny ezen szavaira odahajolt, és megcsókolta.
– Sosem csalódnék benned. Azért tegyél meg mindent, hogy megadhasd a
családot, amit kizárólag veled vagyok képes elképzelni.
Harry némán bólintott, titkon remélve, hogy azért ha mégis végzetesre
fordulna számára az utolsó csatájuk Voldemorttal, a lány nem törik majd
össze, és képes lesz újra szerelemre találni. Ginny elégedetten rámosolygott
– ő ugyanis kedvesével ellentétben nem tudott olyan könnyedén olvasni
mások gondolataiban –, majd így szólt.
– Helyes. Egyébként eredetileg azért jöttem, hogy szóljak, elkészültünk
végre.
Erre Lupin és Tonks, akik mindeddig mosolyogva figyelték őket,
megmozdultak. Harry megcirógatta még Alan arcát, majd visszaadta az
odalépő édesanyja kezébe.
– Mennem kell. Félek, hogy Perselus időközben megátkoz valakit – mondta
Remus szemébe nézve, aki elnevette magát.
– Bölcs döntés. Úgyis csak rád hallgat.
Harry vigyorogva köszönt el keresztfiától és Tonkstól, majd Lupin felé
fordult, aki azonban egyelőre elhárította.
– Lemegyek veletek.
Így aztán Harry kézen fogva Ginnyt, másik oldalán pedig a szerencsére újra
könnyedén lépkedő Remusszal lesétáltak az előszobába, ahol már
várakoztak rájuk útitársaik.
Perselus sötét szemei valóban szúrósan fúródtak az övéibe, mintha csak azt
mondta volna, hogy túl sokáig kellett egyedül elviselnie a jelenlévők
idegesítő társaságát. Harry csupán mosolyogva viszonozta a pillantását, bár
szolidaritásból a férfi mellé lépett, mikor Lupin hangjára még visszafordult.
– Értesíts, ha jutottatok valamire. Minden nap üzenek majd Fawkesszal,
hogy mi a helyzet – mondta Remus miközben búcsúzóul erősen megölelte
Harryt. Mrs. Weasley ugyan ezt művelte éppen Ronnal és Ginnyvel.
– Anya, csak pár napra megyünk – morogta a vörös fiú, igyekezve
kiszabadulni a szoros ölelésből. – Még csak halálfalókkal sem akadhatunk
össze az isten háta mögött.

534
– Ron, természetes, hogy aggódom miattatok – szólt rá szigorúan Mrs.
Weasley. – Harry drágám, figyelj oda rájuk – fordult a várakozó fiú felé.
A zöld szemek vidáman csillogtak.
– Azt hiszem, erre a feladatra Hermione tökéletesen alkalmas lesz. Nem
hinném, hogy közbe kellene majd lépnem.
Ron erre csak morgott valami csúnyát, amire Harry csak megrázta a fejét, és
örült, hogy nem jutott el barátja édesanyjáig. Hermione játékosan megbökte
mindkettejüket, végül Piton egy éles megjegyzésére elindultak végre.

Mikor beléptek a barátságos és hűvös ház falai közé, Morgana éppen lefelé
tartott a lépcsőn, és úgy tűnt, nemrég még beszélt valakihez, aki odafent
lehetett. Mikor aztán leért, és meglátta az ajtón besoroló embereket,
megkönnyebbülten, és vidáman nézett végig rajtuk. Nem tagadhatta, hogy
bizony nagyon is aggódott miattuk.
Könnyű volt megkedvelni mindazt, amit a közelükben tapasztalt, Harry és
Perselus társaságát pedig különösen élvezte, ami nem volt nehéz ilyen
különleges férfiakkal. Most, hogy látta mindkettejüket épségben, örömmel
sietett eléjük, hogy üdvözölje őket. Hosszú haja Harry köré lebbent, ahogy
barátságosan magához ölelte.
– Vártam már, hogy visszaérjetek, nagyon aggódtunk miattatok – aztán
arrébb húzódott, és mielőtt meggondolhatta volna mit is csinál, hirtelen a
fiú mellett állongó Piton elé pördült, és nagy lendülettel őt is magához
szorította, aztán ahogy láthatóan kapcsolt, gyorsan el is engedte. Nem
tehetett róla, hiányzott neki a férfi.
A többiek óvatosan tekintettek az egymással szemben lévő Morgana és
egykori tanáruk kettősére, aki láthatóan még nem tért magához.
A nő gyorsan a többiek felé fordult, és kedvesen rájuk mosolyogva szólalt
meg ismét.
– Örülök, hogy jól vagytok mindannyian.
Piton pár pillanat erejéig még döbbenten nézett Morganára, majd gyorsan
felöltötte szokásos arckifejezését, és gúnyosan megjegyezte.
– Lesz szíves nem ölelgetni engem.
Az övéhez hasonlóan sötét szemek az arcára fordultak, míg Ronék
leginkább lélegzet visszafojtva figyelték az eseményeket.
– Pusztán örültem magának, bármily hihetetlen is legyen – felelte a nő
nyugodtan.

535
Piton elhúzta a száját.
– Igazán nagyra értékelem – mondta maró gúnnyal. – Legközelebb azonban
örülnék, ha visszafogná gyerekes lendületét.
– A legkevésbé sem gyerekes félteni valakit. A maga helyében inkább
örülnék neki, ahelyett, hogy mindenért morognék – vágott vissza a nő.
Piton hidegen nézett rá.
– Én nem morgok. Pusztán tudom mi az az önfegyelem.
Morgana szemtelenül legyintett.
– Ugyan már, ne mondja nekem, hogy nem esett jól magának, hogy
törődünk a hogylétével.
– Úgy érti, hogy el kellene ájulnom tőle, mert arra ragadtatta magát, hogy
megöleljen engem? – vonta fel a szemöldökét Piton.
Harryék most már határozottan vigyorogva hallgatták a párbeszédet.
Legalábbis egy zöld szempár mindenképpen határozottan vidáman
csillogott a két veszekedő embert látva.
Morgana bólintott.
– Igen, tulajdonképpen megtehetné.
Piton erre röviden, gúnyosan felnevetett, és elindult a bájitallabor felé.
– Hát persze, Ms. Knowledge.
Morgana enyhe dühvel, és megjátszott gyerekes sértettséggel nézett utána.
– Csak hogy tudja, uuutálom magát! – biztosította róla a férfit.
Az vérlázító vigyorral visszafordult, mint akit a legcsekélyebb mértékben
sem érdekel, hogyan viszonyul hozzá az előtte álló nő.
– Akkor ennél rosszabb már nem lehet – jelentette ki gúnyosan.
– Dehogynem! Gyorsan közelítek a gyűlölethez – vágta rá Morgana.
Piton félrebillentette a fejét, és már készült egy vélhetően meglehetősen
rosszindulatú választ adni, mikor Harry gyorsan odalépett mellé, és kezét a
vállára tette, mintegy nyugtatóan.
– Ugyan Perselus. Valóban nem mindennapi, hogy Morgana aggódott érted,
tekintetbe véve az elbűvölő természetedet. Nem most kéne megbántanod.
Erre aztán Hermione már nem tudta megállni, és kitört belőle a nevetés,
amihez Ginnyék is csatlakoztak egy pillanattal később. Morgana
vigyorogva figyelte Piton elsötétedő arcát.
– Potter, figyelmeztetlek, hogy mára ez volt az utolsó húzásod.
Harry elmosolyodott.
– Oké, oké, tudom, inkább koncentráljak valami fontosabbra.

536
A sötét szemek megvillantak.
– Azt igazán bölcsen tennéd.
Harry elkomolyodott, és intett a barátainak.
– Előre mennétek a nappaliba, mindjárt megyek én is.
Piton felvonta a szemöldökét, Ginnyék azonban beleegyezően bólintottak,
és vidáman beszélgetve, lassan megindultak. Harry ekkor visszafordult
egykori tanárához, és mélyen a szemébe nézett.
– Perselus, tudom, hogy számodra meglehetősen… ismeretlen lehet ez a
fajta ugratás, de… ne akard elvágni mindennek a lehetőségét – igyekezett
óvatosan fogalmazni.
– Nem hinném, hogy szükségem lenne a tanácsodra, és hogy bármilyen
formában közöd lenne ehhez – felelte Piton zárkózottan.
Harry biccentett.
– Valóban nincs. Csak szólni szerettem volna, hogyha esetleg nem tűnt fel
ezidáig, nem feltétlenül kellene egyedül lenned – pillantott az ajtónál járó
Morgana felé. – Mindenkinek joga van a teljes élethez – tette hozzá
csendesen, mintegy saját magának is címezve. Aztán vetett még egy
pillantást a sötét szemekbe, és mielőtt még Perselus válaszolhatott volna, az
említett nő felé fordult. – Morgana! – mikor a szólított visszanézett, akkor
folytatta. – Emilyt hol találom, szeretném megnyugtatni, hogy
megvagyunk.
Mintha csak végszóra tenné, a kislány megjelent az emeleten közvetlen a
lejáratnál, és csillogó szemmel nézett le a nem messze álló fiatal fekete hajú
férfire.
– Harry! – kiáltotta, és vidáman szaladt lefelé a lépcsőn hallva a nappali
felé tartó rendtagok beszélgetését, köztük az idáig távollévő Harry hangját.
Szinte tudta, hogy neki is le kellett volna jönnie Morganával, de még el
kellett szaladnia kezet mosni. Most azonban annál inkább örült, hogy újra
láthatja a férfit, akiért annyira aggódott egész éjszaka, hogy Morgana
kénytelen volt vele virrasztani. Mikor észrevették a lelkes kislányt,
mindnyájan hátramaradtak, hogy bevárják, hiszen nyílván Harry vele együtt
már egyébként is csatlakozik hozzájuk.
– Nem is értem, hogy nem jutott eddig az eszembe – szidta magát Morgana,
Harrynek intézve a szavait, aki mosolyogva figyelte Emily lefelé vezető
útját. - Borzasztóan várt téged vissza.

537
A kislány annyira sietett, hogy az utolsó fokokról csaknem lerepült, ugyanis
megbotlott. Le is esett volna, ha Harry két villámgyors lépéssel ott nem
terem előtte, és el nem kapja. Erős karok tartották, s Emily felnevetett
megkönnyebbülésében miközben Harrybe csimpaszkodva hozzábújt.
Szerette, ha a csak a fiú áltál nyújtott erős biztonságérzet járta át.
– De örülök, hogy visszaértél. Nagyon szeretlek – mondta Harrynek, aki
erre kedvesen végigsimította a haját. – Apa – tette hozzá suttogva.
A fiú ezt hallva megdermedt, és a társaságban hirtelen néma csönd lett.
Mindenki Harry és a kislány kettősét figyelte. Immár több mint fél éve élt
velük a gyerek, és valamennyiük számára világos volt, hogy feltétlen
bizalmát egyedül Harry élvezte, s hogy Emily tisztelte, felnézett rá. De az a
tény, hogy egyenesen, félénken az apjának nevezze, mindenféle vicc nélkül,
miután a vérszerintit elvesztette, óriási lépés volt.
Most bizonytalanul nézett fel Harry arcába. A férfi kutatóan figyelte a
kislány vonásait.
– Ezt komolyan gondoltad, Emily? – kérdezte, de hangjából nem lehetett
kivenni mi játszódik le benne.
A gyerek bólintott.
– Megtanítottad, hogy mindig csak azt mondjam ki, amit igazán úgy is
gondolok, s csak akkor kérjek bocsánatot, ha úgy is érzem – válaszolta
halkan.
Harry elmosolyodott.
– Igen. Tényleg ezt mondtam, és örülök, hogy ezt te is így gondolod.
Most már Emily is félénken elmosolyodott.
– De ez most nagyon komoly dolog – figyelmeztette a fiú.
– Igen tudom, de… bár apa meghalt, azóta én… te viselted gondomat,
beszélgettél velem, és megtanítottál sok mindenre. Értékes dolgokra, arra,
ami helyes. És én ugyan úgy szeretlek, mint régen anyáékat, és… most már
te vagy az apukám, Harry – fejezte be halkan.
Harry nézegette egy darabig, majd rápillantott Ginnyre, aki nem szólt
közbe, de arcán megértő, kedves kifejezés ült. Harry már ismét Emilyre
figyelt, s belenézett a nagy kék szemekbe, amik még mindig bizonytalanul,
várakozóan viszonozták tekintetét.
– Ha valóban így érzed Emily, akkor elmegyek a Minisztériumba, és
elintézem az örökbefogadási papírokat. Eddig is gondoltam már rá, csak

538
nem voltam benne biztos, hogy örülnél-e neki. Onnantól hivatalosan is az
apád lennék, te pedig a lányom. Ugyanis… én is szeretlek.
A kislány örömében sikkantott egyet, és nem is volt hajlandó elengedni
Harryt, aki ezért biztonságosan az ölébe vette, és úgy ment be a mosolygó
barátival együtt a nappaliba, hogy helyet foglaljanak. A szeme sarkából, a
hozzábújó kislány hosszú fekete haja ellenére még látta, hogy Perselus
némán a labor felé veszi az útját, s mikor megérezte a zöld szemek
tekintetét, csak mutatta, hogy előkészíti a helyet, aztán csatlakozik. Harry
biccentett neki, mikor rájött, hogy a férfinek nem áll szándékában teljesen
kivonni magát a társasági életből.
Mikor leültek a kényelmes kanapéra és fotelokba, Emily persze továbbra is
Harry közelében a fiú ölét igénybe véve, mindenki kedvesen gratulált a
könnyes szemmel vigyorgó kislánynak a rendeződő helyzetéhez és új
apukájához. Harry is elégedettnek tűnt, és mivel látta Ginny arcán, hogy
valóban nem bánja a fejleményeket, szórakozottan simogatta az övével
megegyező színű hosszú hajkoronát.
– Azért furcsa titeket így látni Pitonnal. Még most is – mondta Ron
visszautalva Harry kapcsolatára, és mai megnyilvánulásaikra egykori
tanárukkal.
Hermione bólintott, majd elgondolkodva azt mondta.
– Ha belegondolsz, Harry, Piton tulajdonképpen valamilyen szinten mindig
is elismert téged.
Barátja megrökönyödve nézett rá.
– Viccelsz?
A lány megrázta a fejét.
– Nem. Figyelj. Emlékszel például a harmadévre, mikor az időnyerős
kalandunk után berontott a gyengélkedőre? – szándékosan nem úgy
említette a dolgot, hogy mikor sikerült megmentenünk Siriust. – Meg volt
róla győződve, hogy csakis te lehettél, pedig szinte lehetetlen volt, sőt az is
maradt volna, ha nincs nálam éppen a szerkezet. Mégis úgy gondolta, hogy
képes vagy rá. Mikor Caramel rászólt, pedig csak azt ordította, hogy a
miniszter nem ismer téged, ő viszont biztos benne, hogy te voltál.
Ginny elgondolkozva nézett Harryre, míg Morgana érdeklődve hallgatta a
történetet.
– Ez igaz. Valahol nagyon is tisztában volt vele, hogy ha te valamit el
akarsz érni, akkor nincs akadály. Furcsa, eddig erre nem is gondoltam. De

539
egyetértek veled Hermione – nézett barátnője felé.
Harry merengve vette át mindazt, amit most hallott a két lánytól, és be
kellett vallania, nem olyan hülyeség, mint amilyennek először hallatszott.
Olyan rég volt már, hogy visszamentek az időben megmenteni Siriust, és
olyan fájdalmas volt az emlék, hogy nem is sűrűn idézte fel magában. Most
azonban, ha Piton felöl nézte a dolgokat, minden szavát Hermionénak
igaznak gondolta. Sosem nézhette le őt igazán Perselus, és tarthatta
középszerű és gondolkozásra képtelen varázslónak, ha ugyanakkor
képesnek tartotta őt véghezvinni a szinte lehetetlent. Ki tudja, talán éppen
emiatt bízik most benne olyannyira a bájitalmester, hogy Harry igenis
győzhet Voldemort felett. Minden gyakorlatuk, beszélgetésük során tisztán
kivehető volt mozdulataiból, szavaiból, ösztönzéseiből, hogy bármit
megtenne azért, hogy minden tudásával felkészítse őt, és egyetlen pillanatig
sem vonta kétségbe, hogy az ereje elegendő lesz megnyerni a háborút.
Perselus Piton sötét talárjában kilépve a bájitallaborhoz vezető folyosóról,
éppen most tartott az előszobán át feléjük. Harry felnézett rá, és mikor
tekintetük találkozott, érezte, hogy igen, ezzel a férfivel az oldalán esélye
lesz a győzelemre.

42. fejezet - Jó döntés. Rossz döntés

Az elkövetkezendő két napban Piton és Hermione az idejük nagy részét a

laborban töltötték, hogy elkészítsék, vagy legalábbis hozzálássanak a bájital
előkészületeihez, az alapján, amit az Anushától kapott jegyzetekben és
könyvben olvastak.
Perselus ragaszkodott hozzá, hogy mindent alaposan ellenőrizzenek le,
nehogy valamiféle eltérés, amit esetleg a főzetet megalkotó bájitalmester,
vagy maga Voldemort helyezett el csapdaként, katasztrofális
következményekhez vezessen. Ez persze azzal járt, hogy kétszer olyan
hosszú időbe telt minden lépés, és hogy Hermionéval való viszonyában
sokszor csak Harry közbelépése mentette meg a helyzetet a pálcahasználati
bemutatótól.
A fiatal Rendvezető eközben furcsa kísérletekbe kezdett Morganával
kapcsolatban, akinek a közbelépése még felesleges volt és váratott magára a
pálcakészítési folyamat során. Ebben a törekvésében a nő ugyanúgy

540
partnere volt, hiszen izgatta a lehetősége annak, hogy neki magának is
rendelkeznie kell valamiféle mágikus képességgel. Legalábbis ahogy látta,
a házban legalább hárman hittek ebben. És az a három ember nem volt
akárki és akármilyen képességű, így hajlott rá, hogy hitelt adjon a
szavuknak, holott eddigi élete során nem tudott volna felmutatni semmilyen
megnyilvánulását különleges képességének.
Harry és Perselus azonban nem egyszer beszélgettek a lehetőségekről, és
amikor Emily is a közelben volt (akit természetesen lehetetlen, és felesleges
lett volna meggyőzni róla, hogy térjen vissza a főhadiszállásra, ami azzal
járt volna, hogy el kell mozdulnia Harry közeléből) –, a gyerek újra és újra
kijelentette, hogy lát benne valami különlegeset.
Morgana mindig feszülten figyelte ezeket a szóváltásokat, és a két férfi
levezetéseit, amihez olykor Hermione is csatlakozott, s amik nagyrészt a
leszármazotti vonallal és azzal voltak kapcsolatosak, hogy nem lenne
alkalmas annak a bonyolult varázslatnak az elvégzésére a vére, ha nem
rendelkezne semmiféle genetikai, mágikus örökséggel Hollóháti Hedvigtől.
Emellett az a kellemetlen emléke is sokat nyomott a latba, hogy a halálfalók
megpróbálták uruk elé vinni, tehát Voldemort ugyan úgy meg volt
győződve a képességeiről, máskülönben nem akarta volna magának.
Harry jelenleg is azzal foglalatoskodott, hogy körbe-körbe járt körülötte, és
különféle varázsigéket mormogott, hol latin, hol valami egészen ősi
nyelven, amelyeket még a hajdani igazgató könyvéből tanult. Ezeket az
alkalmakat Ginny és Ron mindig érdeklődve figyelték, annál is inkább,
mert a vörös fiú leginkább csak téblábolt, míg Harry mennyasszonya az
ételről, és Emilyről gondoskodott. Akárhogy is, ha Harry örökbe fogadja a
kislányt, ugyanannyira az ő gyereke is lesz.
Aztán ahogy a zöld szemek ráragyogtak Morgana arcára, s valamiféle
hosszú, dallamos igét motyogott, a nőnek furcsa érzése támadt. Alig egy
pillanattal később maga Harry is megérezhette, mert azonnal megtorpant, és
a kezében remegő pálcájára fordította a figyelmét. A varázseszköz egyre
határozottabban jelzett, minek hála Morganában mindennél jobban feléledt
a remény, hogy mégiscsak képes lehet maga is hasonló dolgokra.
– Tudtam – suttogta maga elé a fekete hajú fiatal férfi.
– Mi az? – pattant fel Ron a kandalló előtti fotelból, és lépett közelebb
hozzájuk.
Harry felnézett, és elégedetten vigyorgott.

541
– Megvan, amit kerestünk. Hihetetlen…
Morgana izgatottan nézett rá.
– Ne csináld már Harry, mond, mi történt?!
Ekkor lépett be a szobába Ginny és Emily egy tálca süteménnyel, és a
kislány vidáman nevetett, próbálva letörölni arcáról a lisztet. Mikor ránézett
az izgatott, türelmetlen és elégedett (ilyen felosztásban lévő) hármasra, kék
szemi élesen végigmérték őket, majd elmosolyodott.
– Oh – mondta, és odaszaladt Harryhez, aki az elégedett szerepkört töltötte
be.
– Bizony, oh – simogatta meg a kislány fejét.
Morgana, a türelmetlen azonban elhúzta a száját.
– Nem ér, hogy már ő is tudja, én meg még mindig itt állok bizonytalanul.
Ron, az izgatott, csatlakozott.
– Egyet értek, ne csak vigyorogj, mond már mi van!
Harry most már Morganára nézett, és jóval komolyabban szólalt meg,
mondanivalóját inkább barátainak címezve, míg körbejárta még egyszer a
nőt.
– Nagyon ügyesen, és szinte észrevehetetlenül le volt védve mindaz, amire
szükségünk lett volna, hogy felébresszük Morganában a varázslatot. Valaki
már jóval előttünk kiderítette, hogy leszármazott, és tett ellene, hogy ne
akadhassanak a nyomára – állt meg elgondolkodva.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy nekem is van varázserőm? – kérdezett rá
a szóban forgó személy.
Harry félrebiccentette a fejét.
– Nem pontosan úgy, mint nekünk, és valami egészen különös módon, de
igen.
Morgana szeme felcsillant. Tagadhatatlanul örült, és izgatta a dolog. Talán
egyenrangú lehetne Perselusszal is?
Ron egyikükről a másikra nézett, majd megszólalt.
– Álljunk meg, csak hogy jól értem-e. Morganában mindig is ott volt a
mágia, de valaki tudta róla, hogy ki ő, ezért levédte és meggátolta, hogy
használhassa?
– Még ez sem teljesen igaz! – érkezett a felelet.
– Nyögd már ki Harry! – szólt rá ezúttal Ginny, mielőtt felcsendülhetett
volna a többi jelenlévő kórusa.
A férfi megadóan felemelte a kezét, majd beszélni kezdett.

542
– Amit Morganában érzek, valami egészen különleges képesség. Talán
Emily azért érezte benne mindvégig, mert igazából Morgana, ha tudtán
kívül is, de valamilyen szinten használta már ezt a mágiát. – Itt tartott egy
kis szünetet, majd: – Mond, te mit éreztél, mikor az imént a varázslatom
ráakadt a teljes mágiádra? – kérdezte a nőt.
Morgana egy pillanatig gondolkodott, aztán megfogalmazta.
– Csupán furcsa bizsergést, és mintha valami teljesen felszabadult volna
bennem.
Harry bólintott.
– Pontosan. A kulcsszó itt a teljesen. Amit idáig használtál, az nem széles
körben alkalmazható mágiaág, hanem az egyén sajátja. Mint ahogyan Tonks
metamorfmágus, ami szintén nagyon ritka. Ezt leszámítva azonban
használtad, bár olyan érzékelhetetlen szinten, hogy a többi lekötött erőd
nem csatlakozhatott hozzá, a rád mondott varázslatnak hála, és így nem
találhattak rád az által sem, ha megfigyelték volna a mágiarezgéseket a
lakóhelyed környékén. Ha tippelnem kéne, ebben a dologban is
Dumbledore keze lehet – morogta félig bosszúsan, félig elismerően.
Morgana csak állt, és hallgatott. Használta már? Mégis mit?
– Jellemző lenne – szólt közbe ekkor egy mély hang az ajtóból. – Albus
felkutathatta, hogy megvédje a leszármazottakat, ahogy azt veled is tette a
legjobb tudása szerint. Viszont téged nem rejthetett el, főként a jóslat
létezése miatt – lépett be Piton Harryre nézve. – Tudomásom szerint
Hugrabug örökösét is hosszadalmas módon sikerült csak felkutatnia a
Nagyúrnak, bár vele könnyebb dolga volt, mert a férfi megtalálta magában
a mágiát, és utána már használhatta is. A mi társadalmunkban élt, de előtte
csupán úgy gondolta, hogy kisebb varázserővel született, mígnem rájött,
miben rejlik az ereje. Ugyanakkor alighanem ezzel hozta magára a
pusztulást.
Morgana megremegett.
– Tehát azért élek még, mert a mágusokon belül is különleges a
képességem, és nem erőlködtem, hogy a hatalmam alá vonjam?
A bájitalmester komolyan bólintott, és sötét szemével érdeklődve vizsgálta.
– Úgy is mondhatjuk. Egyéb esetben a Nagyúr már bizonyára a nyomára
akadt volna, főként a mugli világban, ahol senki sem védhette volna meg.
Morgana sóhajtott, majd Harryre nézett.
– Tehát?

543
A férfi Pitonra pillantott, majd előrébb lépett, és komolyan a nő szemébe
nézett.
– Fel tudom szabadítani az ezidáig lekötött képességeidet. Egyszerűbb
varázslatokat el tudsz majd végezni, ami nagyban megkönnyítheti az
életedet, de a te erőd nem ebből áll igazán. Viszont ha így teszünk,
számolnod kell vele, hogy megváltoznak a körülményeid. A
varázslótörvények szigorúak a titokvédelemmel kapcsolatban, és
természetesen most már könnyedén beolvadhatsz a mi társadalmunkba is.
Morgana elgondolkodott, látva, hogy Harry ad neki egy kis időt, hogy
mindent végigvegyen.
– Tehát akiket eddig ismertem, vagy megbízok bennük annyira, hogy
elárulom nekik, mi vagyok, vagy folyton hazudnom kell majd. Amennyiben
viszont feladok mindent, és a mágusok közé költözöm, ahova ezek szerint
mindig is tartoztam, nehezebb lesz az életem.
Harry megrázta a fejét.
– Ó, nem, ezt a legkevésbé sem gondolnám – mosolygott. – Ha sikerrel
járok, és nem kell majd félnünk Voldemorttól, nagy tisztelet fog övezni,
mint Hollóháti leszármazottját, arról nem is beszélve, hogy a képességeddel
te magad is kivívhatod mások elismerését.
Morganát ezek a szavak megnyugtatták, és már csak egyetlen kérdés
maradt.
– Mire lehetek képes?
– Nos, ennek a pontos meghatározását azt hiszem majd Perselustól kell
megkérdeznünk, és Hermione is bizonyára szívesen utána olvas majd neked
– felelte Harry egy kicsit meglengetve a pálcáját. – Amit tudok, az az, hogy
az ellenőrző varázslatom egy igazán ritka mágia ágra bukkant benned: ha
minden igaz, az elmebeli mágia igazán erős képviselőjével állok most
szemben.
Piton döbbenten lépett egyet előre, és a fiatal férfire, majd annak a kezébe
simuló pálcájára meredt – mintha csak biztos akarna lenni benne, hogy
helyesen használta –, aztán vissza Harry arcára. Ginny is meglepettnek és
érdeklődőnek tűnt, Ron leginkább csak értetlennek, míg Emily, lévén, hogy
ezekhez még nem igazán értett, csupán kíváncsian figyelte a felnőtteket egy
fotelba kuporodva. Végül Piton összeszedte magát, és csak annyit morgott.
– Nahát.

544
Harry azonban ránézett, és jelezte neki, hogy örülne, ha beszélne
Morganával, és elmagyarázná, hogy ez az egész mit is takar. A férfi
összeszorította az ajkát, végül kissé kelletlenül ugyan, de mégis beszélni
kezdett, míg Harry megmosolyogta. Milyen furcsa, hogy Piton hajlandó
valamit megtenni a kedvéért, pusztán mert a szemébe nézett, és megértették
egymást.
– Hogy értse, Ms. Knowledge, ez egy ritka képesség, amivel maga
Hollóháti Hedvig is rendelkezett, mint ahogy a Nagyúr is örökölte ősétől a
párszaszót. Az elmebeli mágia kifinomulttá teszi a birtoklóját mindenféle
tudományra, ismeretek elsajátítására, ezen felül természetesen érzékelő,
okklumentáló késéggel is rendelkezik, melyeket aligha kell majd valaha is
tanulnia, mert veleszületett képessége. Erőteljes varázslatokra lehet képes
mások befolyásolására, uralma alá vonására irányulóan, elmebeli
támadások és tudáspróba esetén. Nem szimplán intelligens, egyszerűen
képes mindent befogadni, és ezáltal nagyon veszélyessé is válhat mások
számára. Nehéz a képessége ellen védekezni. – Itt mintha egy időre
elgondolkodott volna, majd furcsa tekintettel folytatta. – Azon varázslók
közül, akiknek igazán nagy erejük van, talán csak Harry és a Nagyúr lehet
képes ellenállni az akarati támadásainak. Magamban már nem vagyok
annyira biztos – ismerte be kelletlenül. – Amennyiben továbbfejlesztené, és
egészen kiismerné a mágiáját, mindenkinél jobban tudná alkalmazni a
pálcanélküli igéket, esetleg valamennyi varázslattal egybekötve, hiszen a
koncentrációja igazán figyelemreméltó lehet. Óriási ajándékot, és ezzel
együtt átkot kapott, Ms. Konwledge. Kevesen fognak magában bízni, és
sokan talán félik majd, megint mások megpróbálják rávenni, hogy tegyen
meg nekik dolgokat…
Ron sötéten meredt maga elé, és mielőtt gondolkodott volna rajta, hogy
talán ezzel megijeszti Morganát, így szólt.
– Kiváló célpont Voldemort számára, hogy felhasználja céljaira.
Harry felszisszent, Ginny pedig fejbe verte bátyját.
– Ami nem fog megtörténni – mondta nyomatékosan a fekete hajú fiatal
férfi, miközben Ron a fejét dörzsölgette. – Nos, Morgana – fordult vissza
Harry a nőhöz –, bevallom, ezek közül sok információval nem voltam
tisztában. Persleusnak egyértelműen nagyobb rálátása van a dolgokra, azt
azonban megígérhetem, hogy amíg tart a háború, bárhogy is dönts, meg
fogunk védeni.

545
Piton rátalálva szokásos optimizmusára megjegyezte.
– Más választásod nem is nagyon lenne. Nem kerülhet a Nagyúr kezébe, és
mondhatom, ez mindenki érdeke.
Morgana elképedve hallgatta őket. Az már egyértelmű és természetes volt a
számára, hogy ez a két férfi hatalmas erővel bír, de az, hogy neki is ilyen
befolyása legyen… félelmetes volt és izgalmas egyben. Ha Pitonnak igaza
van, meg kell tanulnia megvédeni magát, mert sokan, sokféle indokkal
kereshetik fel. Viszont ahogy a képességeiről folyó beszélgetés kezdetén
Harry mondta, rengeteg lehetősége lesz az életben, és megbecsült tagja
lehet a varázslók társadalmának. Elég volt Harry szemébe néznie, hogy
tudja, mindenben számíthat majd a férfire, tanulás és támogatás terén. Itt
volt a lehetőség, hogy igazán önmaga legyen, és megismerje saját
képességeit. Ezek közé a kivételes emberek közé tartozhat. Ugyan ki adná
ezt fel?
– Szeretném, ha segítenél megismerkedni mindezzel – jelentette ki pár
perces gondolkodás után.
Harry azonnal bólintott, míg Piton sötét szemei tűnődve vizsgálták. Nem
ismerte még ki annyira a férfit, hogy ki tudja találni, mi lehet a dilemmája,
bár valami azt súgta neki, hogy ha szeretné magának a varázslót, most
nagyobb esélye nyílt rá. Már nem pusztán egy egyszerű mugli volt, akire
vadásztak.

Fawkes amikor nem épp híreket vitt, Harry környezetében múlatta az időt,
félre hajtott fejjel nézegetve, hogy éppen mit csinálnak, vagy egyszerűen
csak elbóbiskolva. Nem olyan rég volt a hamvadó napja, ami egy rövid
időre fejfájást okozott gazdája számára, de hát a főnix hozzá való
csatlakozása előtt is megoldotta valahogy az információ cserét, így inkább
csak kedvesen gondoskodott a pár napra védtelenné fiatalodó különleges
lénnyel.
Szeretett „beszélgetni” a madárral, egyrészt, mert meglepően bölcs
meglátásai voltak, bár nem egészen úgy gondolkodott, mint az emberek,
másrészt, mert Fawkes kommunikációja minden tekintetben élvezhető volt,
hála csodálatos énekeinek. A Rend tagok közötti kapcsolattartást igazán
megkönnyítette a jelenléte, és fiókaként is hasznosnak bizonyult nem egy
dologban. Emellett Harry kétség kívül örült neki, hogy „gyengélkedésére”
még most került sor, nem pedig pár héttel vagy hónappal később, mikorra

546
már úgy tervezte, hogy szembekerülhet Voldemorttal, és akkor óriásai
szerepet játszhat majd segítőtársaként Dumbledore egykori házi kedvence.
Emily mindig izgatottan nézte, ha Harry közelében volt a főnix, és nevetve
hallgatta a dalát, mindig arról kérdezgetve fogadott apját, hogy most éppen
mit közölt velük a madár. A férfi türelmesen válaszolgatott, de sokszor
érkezett tőle az a felelet, hogy Fawkes éppen csak magának vagy nekik
énekelget, és valójában nincs különösebb mondanivalója. A lényeg, hogy
egyikük sem unatkozott a kellemes hangulatú házban, kivéve talán Ront.
De ő… nos, ő Ron volt, és senki nem várta el tőle, hogy éles elméjű
megjegyzéseket tegyen a kutatásukkal kapcsolatban, vagy hogy bonyolult
elmebeli párbajokat vívjon az immár felszabaduló erejével gyakorló
Morganával. Abban viszont remek partner volt, hogy a mindennapi életben
használatos igékre okítsa a nőt, akit minden izgatott, amit csak
megtanulhatott. Ahogy azt várták, mindezt hihetetlen iramban tette, és talán
Hermione kezdett is egy kicsit irigykedni.
Piton egykori tanítványa segítségével szépen haladt a bájitallal, bár egyes
alkalmakkor muszáj volt pár óráig távol lennie, hogy megnézze, mindenki
teszi-e a dolgát, ahogy meghagyta, hiszen botorság lett volna Voldemort
egyértelmű feladatát és parancsát figyelmen kívül hagyni, ezzel okot
szolgáltatva a gyanakvásra, éppen a kitörni készülő összecsapás előtt. Egy-
egy visszaérkezése után érdekes híreket is hozott, amit jártában-keltében
szedett össze vagy az Abszol úton, esetleg álruhában más varázslók
társaságában kihallgatva.
Egyre többen beszéltek róla, hogy a Rend erősödött, ami nem csoda, hiszen
Harry Potter lett a vezetője. Méghozzá egy erős, és határozott vezető. Úgy
gondolták, nincs már messze a győzelem, amiben egyre többen kezdtek
bízni, látva az eredményeiket, s hogy Voldemort egyvalakit még mindig
képtelen volt próbálkozásai ellenére maga alá gyűrni és megtörni, hiába
áldozott már rá sok évet, bevetve minden erejét, méghozzá magát Harry
Pottert.
Ront lelkesítették ezek a hírek, s ahogy a többi rendtaggal fenntartott
kapcsolatból átszűrődött, ezzel nem volt egyedül. Végre nem csak az
látszott, hogy a sötét oldalhoz milyen rengeteg varázslény és mágus
csatlakozik, hanem az is, hogy a világos oldalt legalább ugyan annyi elszánt
ember támogatja majd, és lesz hajlandó kiállni a csatában, mikor végre arra
kerül a sor. A társadalom megoszlott, de Harry ezúttal ezt nem bánta.

547
Magában úgy nevezte, gyávákra, megvásárolhatókra, hatalomvágyókra és
gyengékre, míg a másik oldalon bátrakra, becsületesekre és erősekre
csoportosultak.
Végre úgy tűnt, mindenki felébredt, és rájött, nincs olyan, hogy semleges és
középút. Ha gyenge vagy, Voldemort elsodor, megfenyeget, és maga alá
gyűr. Amennyiben kitartasz, okos vagy és kellően óvatos, viszont máris az
ellenállók között találod magad. Az állásfoglalás elkerülhetetlen volt, és a
Rend a különböző megnyilvánulásokból és hírforrásokból azon kapta
magát, hogy ha akarná, a létszámuk már most megtízszereződhetne. Harryt
ez mindennél jobban ösztönözte. Erre várt már mióta. Hogy ne csak a
Kiválasztott esetleges győzelmére támaszkodjanak, hanem végre lépjenek
fel a saját érdekükben, és tegyék meg azt, ami elkerülhetetlen, bármennyire
is féljenek tőle. Eddig ez volt a különbség a Rendtagok és az átlag
varázslók között. Ők felismerték mindezt, és végre nem voltak vele
egyedül…
Ginny borzasztóan büszke volt a fiatal férfire, és ha lehet ilyet mondani,
még jobban szerette, mint korábban a tanuló évei alatt. Azon kapta magát,
hogy ugyan azt csinálja, mint a gondoskodására bízott Emily. Nagyon
nehezen vette rá magát, hogy – bármilyen hangulatban is legyen Harry –,
eltávolodjon a közeléből.
Ezúttal a kislány a konyhában maradt Morganával, míg a többiek a laborban
gyűltek össze, ugyanis a bájital és a Harry által elvégzendő varázslat nem
akart az elvártak szerint viselkedni. A fiatal férfi már unalomig
begyakorolta a szükséges igét, ami meglehetősen nagy erőt vett igénybe, és
kellően kimerítette. Nem is akart rá gondolni, mekkora koncentrációra lesz
majd szüksége, hogy mindezt a folyamatot kellően összekösse és levezesse
majd. Egyben kell tartania saját mágiáját és vérét, Morganáét, a főzetet,
valamint az ősi nyelven íródott varázslatot kántálni. Már mindnyájan
kellően feszültek voltak, a sok órai felesleges munka súlya alatt. A varázslat
és a bájital mégsem volt hajlandó kapcsolatba lépni egymással, pedig
enélkül nem érhetett be megfelelően a főzet. A kötésnek létre kellett jönnie,
és csak azután végezhették el a vérük és megerősödött erejüket érvényesítő
rituálét a pálca fölött. Erre azonban nagyon úgy tűnt, hogy ma már nem lesz
esélyük.
– Nem fog sikerülni! – dühöngött Harry, mikor sokadik próbálkozásra már
megint félre sikerült valami a varázslattal.

548
– És akkor most mi lesz? Csak úgy… meghalunk? – kérdezte Hermione
fáradtan és maga is ingerülten. Ugyan annyit dolgozott vele, és a kudarc őt
is flusztrálta.
Harry csúnyán nézett rá, így Piton gyorsan közbeszólt.
– Vegyük át a lehetőségeket.
– Lehetőségeket? Szerintem csak kettő van. Nekünk annyi, vagy totál annyi
– morogta közbe Ron.
– Na most már elegem van! Fogjátok be, oké?! Örülök, hogy ha nem sikerül
megcsinálnom a pálcám, máris a világ végére készültök, de azért nagyobb
segítség lenne, ha arra próbálnátok rájönni, hogy mit szúrtunk el. Ha
Denem meg tudta csinálni, mi is. Hermione, ha fáradt vagy, menj pihenj
egy kicsit, Ron, az optimista megjegyzéseidre most egyáltalán nincs
szükségem – fejezte be Harry a kitörését. Mélyet sóhajtott, majd Pitonra
nézett. – Egy hozzávalóval lehet a baj?
A férfi egy ideig hallgatott, míg Hermione felsóhajtott, Ginny pedig
közelebb lépett szerelméhez, hogy jelenlétével megnyugtassa egy kicsit.
– Kicsi a valószínűsége. Mindent számtalan alkalommal végigvettünk.
Talán nem megfelelő a sorrend, amivel a varázslatokat végezzük. Vagy…
Ms. Granger, pontosan vette át a fordítás, kötésre vonatkozó jegyzeteit?
Nem lehetséges, hogy már itt is szükséges a vérszerződés bizonyos foka,
hogy a főzetben lévő hatóanyagok, összeérhessenek az igét elvégezni
kívánó varázsló elemi mágiájával?
A fiatal nő felvonta a szemöldökét.
– Mire gondol pontosan?
– A pálcát Harry saját mágiája, és az érzelmeiből adódó erősségei fogják
hatékonyabb működésre bírni, egy szintén régre visszamenő vérvonal
leszármazottjának segítségével. A varázsló pedig a hatalmát a testében,
annak minden sejtjében, és legerősebben a vérében megtalálható mágiából
nyeri. Következésképpen a bájital éréséhez szükséges lehet ez az erő, amit
majd a szertartás során felismer az ige, és természetesen a pálca is, melyen
a használója által eddig is újra és újra végigfut, mikor varázsolt. Ez az az
úgymond „összetevő”, ami minden más hatóanyagot egymáshoz kapcsol
majd.
– Hát persze, Harry mágiája – csapott a homlokára Hermione, felcsillanó
szemekkel. – Hiszen az egész rítust ez tartja majd egyben. A bájitalt, a
pálcát, és a vérüket. Morgana éppen azért kell, hogy levezényelje mindazt,

549
amit Harry megerősíteni kíván, és támogatását adja hozzá saját vérével
érvényesítve.
A zöld szemek immár jobb hangulatban villantak a két beszélőre.
– Szóval, ha most újra megpróbálom a varázslatot, ne csupán a főzettel,
hanem a véremmel is kössem össze? Pontosabban próbáljam rávenni, hogy
fogadja magába a mágiám sajátos jegyeit.
Piton azonnal bólintott.
– Jó megfogalmazás. A pálcád így nem hogy csak erősebb lesz, de
érzékelni fogja, ha más kezébe kerül azáltal, hogy nem a te mágiád kötődik
hozzá. Rajtad kívül mindenki más számára értéktelenné válik.
– Míg a te kezedben sokkal hatalmasabb fegyverré – vigyorgott Ginny
megérintve Harry vállát.
– Kivéve természetesen a Nagyurat, azt ne felejtsd – tette hozzá Piton
komolyan. – Számára is ez volt az egyik előnye a varázslatnak, de kettőtök
ereje nem gátolja le a másikat, így képesek vagytok egymás pálcáját
használni, noha ő nem tudna élni a te erősségeddel, hiszen nem érzi át a
szeretetet és a motivációidat, ellenben te ki tudnád használni az övé által
nyújtott többlet lehetőségeket. A fájdalmat és kínt okozó igékhez még csak
különösebben bele sem kell majd élned magad.
Harry erre sötéten bólintott, majd sokadjára nekigyürkőzött, és barátai néma
támogatását érezve ismét felemelte pálcáját.
– Rendben, akkor lássuk – nézett az ezüstösen derengő bájitalra, majd egy
pillanatra még Pitonra tekintett. – Perselus, megkérhetlek, hogy a kellő
időben vágd meg a kezemet? Nem akarom megtörni a koncentrálást.
A férfi beleegyezően bólintott, így Harry a feladatára kezdett fókuszálni.
Szívesebben várta el ezt egykori tanárától, mint a jelen lévő barátaitól és
szerelmétől. Néhány perccel később egyetlen zokszó nélkül viselte a mély
vágást közvetlenül a pálcát tartó keze csuklóján. Meg sem rezzent, csupán
folytatta a varázsige ismétlését, ahogy nézte a pálcáján végigfolyó vérét,
amint mágiájával átitatva a varázslattal egyesülve a bájitalba csöpög. A
főzet kavarogni kezdett, piros, majd mályvaszínt öltve, aztán magába
olvasztva az utolsó lényeges összetevőt olyan mélykékre váltott, mint a
tenger mélye a haragos viharok idején.
Hermione izgatottan dőlt előrébb, hogy jól láthassa, míg Harry felhagyva a
kántálással kimerülten visszaült a helyére.

550
– Sikerült – jelentette ki barátja, ölében a jegyzeteket szorongatva. –
Pontosan olyan színe van, mint ahogy a leírás szerint elvárható. Igaz
Anusha jegyzete arra enged következtetni, hogy Voldemortté jobban
hasonlított a zöldre, de azt hiszem azt nem nehéz kitalálnunk miért volt.
– Na végre – mondta szinte bosszúsan Ron, de közben megállíthatatlanul
vigyorgott.
Harry egyetértett.
– Köszönöm mindenkinek – nézett itt főleg Piton és Hermione szemeibe. –
Mi a következő lépés?

A következő nap jóval kellemesebb hangulatban telt. Most, hogy a

bájitalnak még érnie kellett, hogy minden összetevőjét áthassa Harry
mágiája, Piton elhagyta a házat, és másik feladatának teljesítése után nézett.
Azt ígérte, még ma esete visszatér, hogy ellenőrizze, valóban minden
rendben ment-e a főzet alakulása során.
Morgana belevetette magát a tanulásba, és szó szerint le sem lehetett lőni,
annyit járt olykor a szája. Hermione persze, aki a leginkább hasonlított rá,
leállt vele értekezéseket tartani, és megvitatni egy-egy új ismeretet, s
segített neki utánajárni, miben is rejlik az igazi elmebeli mágia
megvalósítása. A leggyakrabban használatos igékkel remekül haladt,
miután az ereje felszabadítása után beszereztek neki egy pálcát is, amivel
gyakorolhatott. Ron egészen élvezte, hogy ezúttal ő taníthat valamit
másnak, így meglepően ügyesen oktatta Morganát.
Azt azonban mind tudták, hogy bonyolultabb varázslatra még nem lehet
képes. Ahhoz meg kell értenie miben rejlik az ereje, mely főleg
befolyásolásra, érzékelésre ad majd lehetőséget. A pálca nélküli mágiához
még rengeteget kell fejlődnie, hiszen az a koncentráció magasiskoláját
jelentette. Az okklumencia viszont, ahogy Piton meg is jósolta, ösztönös
volt számára, és Harry is csak nagyon nehézkesen volt képes betörni az
elméjébe.
Jelenleg azonban valami egészen más izgatta a nőt, és a konyhában
körülötte ülő, és nassolgató hallgatóságnak tartott valami furcsa előadást a
metafizika és biokémia szerepéről szóló tanulmányról a mágia és
bájitalfőzés használatában, amiről nemrég olvasott egy friss szaklapban. A
többiek igazán figyeltek rá… megpróbálták, de leginkább csak értetlen
tekintetekkel találta magát szemben, mikor végül rákérdezett.

551
– Nos, mit gondoltok?
Harry volt, aki elsőként feleszmélt.
– A mondat elejét elfelejtettem, mire végigmondtad. De szerintem
Hermionét kérdezd, vagy várd meg Perselust.
Barátai egyetértően bólogattak, míg a barna hajú fiatal nő szúrós és
beletörődő pillantást vetett rájuk, majd Morganához fordult, és elkezdtek
beszélgetni a felvetett forradalmi áttörésről.
– Hát kellett nekünk még egy Hermione? Most komolyan? – kérdezte Ron
morogva, hogy a két nő meg ne hallja, míg Ginny és Harry felnevettek.
Aztán barátja csendben intett neki, hogy menjenek át a társalgóba, magára
hagyva a két elmélyülten beszélgető nőt, míg Ginny az emeletre indult,
hogy felébressze a még mindig alvó Emilyt. Tegnap este sokáig fennvolt,
meg akarta várni ugyanis mire jutnak Harryék, így nem csoda, ha még
mostanra sem vetette ki magából az ágy. Ahogy a vörös hajú nő eltűnt az
emeleten, Harry egy pillanatra megtorpant, mert érezte, hogy áthatoltak a
ház védelmén. Tudta, hogy nem halálfalók, hiszen ők kénytelenek lettek
volna megtörni, tehát csak arra gondolhatott, hogy valaki a Rendből
látogatóba érkezett fontos híreket hozva. Néhány perccel később a Weasley
ikrek toppantak be, szokásos csintalan vigyorukkal az arcukon, s Harry arra
gondolt, vajon eljön-e majd az az idő, mikor ezek ketten megkomolyodnak,
és nem folyton a csínyeken jár majd az eszük.
– Hello haver!
– Szia öcskös! – köszöntek felváltva.
Harry mosolyogva intett nekik, hogy jöjjenek csak beljebb.
– Sziasztok! – viszonozta a gesztust, mikor Fredék levetették magukat a
kényelmes kanapéra. – Ugye nem történt baj? – nézett végig rajtuk.
Mielőtt azonban válaszolhattak volna, Ginny leért a kissé még álmos
tekintetű Emilyvel a lépcső aljába, és azonnal arra indultak, ahonnan a
hangját hallották. Mikor a kislány észrevette a kandalló előtti fotelban ülő
fekete hajú férfi, máris felderült az arca, bár látta, hogy vendégek vannak,
és az ebben az időben nem mindig szolgált jó hírrel, Harry pedig nem
szerette, ha ő is ott van, mikor beszámolnak neki valami fontos vagy rossz
dologról. Ezért mielőtt közelebb lépett volna kedvesen odaköszönt
mindenkinek, majd a férfire nézett.
– Szia! – mondta halkan.

552
Harry elmosolyodott és kitárta a karját. A kislány ebből rögtön tudta, hogy
szabad, így nevetve odaszaladt, és az ölébe mászott. A Weasley ikrek
szótlanul elnézegették a párosukat. Míg Harrynek zölden, addig Emilynek
kéken csillogott a szeme, de a hajuk ugyanolyan volt.
– Tudod pajtás – morfondírozott Fred –, ha nem tudnám hogy lehetetlen, azt
mondanám hogy a te lányod.
– Inkább tekintsünk rá úgy, mint a húgára – javasolta George.
Harry rájuk vigyorgott.
– Le vagytok maradva, fiúk. Remélhetőleg Emily néhány héten belül
valóban, hivatalosan is a lányom lesz.
Az ikrek összenéztek, majd vigyorogva megvonták a vállukat, mintha csak
azt közölnék, hogy nem lepődtek meg, és számukra eddig sem volt
különbség. Időközben Morgana és Hermione megunhatta az eszmecserét,
mert most ott álltak az ajtóban, üdvözlően mosolyogva Fredékre, s
láthatóan hallották a beszélgetés ilyetén alakulását is, mert Hermione
mosolyogva bólogatott, ahogy Harryre nézett.
– Kezdetektől csodálatosan viselkedtél Emilyvel. Mikor bemutattál minket,
azzal az apró megjegyzéssel, hogy szerelmesek vagyunk, máris
megnyugtattad, felvidítottad, és elérted, hogy nagyobb bizalommal
forduljon felénk is.
– Mégiscsak több érzéked van hozzá, hogy apa legyél – vigyorgott Ron is,
miközben helyet szorított a mellé érő kedvesének.
Harry nem válaszolt, mert ekkor a karfára ereszkedő Ginny odahajolt a
füléhez, és halkan belesúgta.
– Szedd össze magad, és gyakorolj, mert amint Voldemortnak vége, ne
felejtsd, hogy közösen is összehozunk legalább egy gyereket.
Harry arca picit elvörösödött, mert tisztában volt vele, hogy ezt minimum
Emily is hallja, majd visszasúgta, bár igyekezte sokkal halkabban.
– Akkor örülnék, ha este valami szexiset vennél fel, mert addig is a
megvalósításának a módját sem szeretném elhanyagolni.
Ginny felnevetett, és érzékien belecsókolt szerelme nyakába.
– Számíthatsz rám.
A többiek vidáman nézték őket.
– Hé, hé! Kiskorú is van a szobában! – vigyorgott feddőn Fred, ahogy
álszenten pislogott, hogy végre rájuk is tekintettel legyenek.

553
De Emily csak mosolyogva figyelte a párost, miközben csak úgy csillogott
a szeme.
– Magadra gondoltál, bátyus? – kérdezte Ginny, ahogy visszahúzódott
Harrytől.
– Tehát fiúk, miért is jöttetek? – fordult feléjük ekkor már a smaragdzöld
tekintet is.
Ezúttal George némileg elkomolyodva állta a pillantását.
– McGalagony küldött minket, ha jól tudom, lenne valamiféle feladata a
számodra. Nekem csak annyit mondott, hogy a megadott helyre kéne érned
négy óra körül, mert valamiféle harc várható a halálfalók és a támogatóink
között.
– Hányan lesznek? – kérdezte Harry.
– Úgy tízen-tizenketten – felelte Fred. – Már biztosította, hogy legyenek,
akik veled tartanak.
Ginny megmozdult.
– De hiszen mért kell éppen neki… – kezdte aggódva, és némileg értetlenül.
Harry a karjára tette a kezét, mire a lány elhallgatott. Morgana szomorúan
figyelte, ahogy Ginny arca az iménti vidámságból máris feszülté váltott.
Ezeknek a bátor fiataloknak ritkán volt nyugodt percük, mégis mindent
megtettek, hogy véget vessenek a háborúnak.
– Ma, késő délutánra egyébként is gyűlést akartam összehívni a Grimmauld
térre – mondta Harry. – Mondjátok hova kell mennem, és ki jön velem,
aztán ha végeztünk, ott találkozunk.

Harry számára nem volt könnyű az indulás. És ezt főként Ginnynek

köszönhette, akin ismét eluralkodott a makacssága és féltése.
– Mindenképpen veled megyek – jelentette ki a lány sokadszorra.
Harry arca azonban egyértelművé tette, hogy nem fogja hagyni, és már
indult is a kijárat felé. Ginny erre egy gyors mozdulattal meglökte,
valósággal lerohanta, és mikor a fiatal férfi a földön kötött ki, máris rajta
termett. Ráült a derekára, és úgy hajolt fölé. Ron elvigyorodott, míg Emily
inkább szomorkásan figyelte őket. Talán ő tökéletesen tudta már, hogy a
fiatal nőnek mennyi esélye van a meggyőzésre.
– Semmi esetre sem hagyhatsz itt – mondta eltökélten Ginny.
Harry egy kicsit mozgolódott.
– Ez ugyan az, mint a mindenképpen velem jössz – vetette ellen.

554
– Pontosan. De gondoltam talán a másik megközelítésből jobban megérted.
Harry ellenkezni akart, de Ginny egy hosszú és végtelenül érzéki csókkal
beléfojtotta a szót. A férfi azonban hajthatatlan maradt.
– Bár ez egy igazán kellemes módja a meggyőzésnek, nem jöhetsz velem –
emelkedett fel szerelmét is maga mellé húzva. – Nem leszek egyedül, és
felkészült, képzett rendtagok jönnek velem.
– Harry, kérlek, én csak…
A férfi megrázta a fejét, és közelebb lépve a szemébe nézett.
– Ginny, akkor sem lesz baj, ha nem leszel ott, hogy őrizz engem – jelent
meg egy apró mosoly a szája sarkában. – Teljesen felesleges lenne, hogy
éppen téged vigyelek magammal. Este találkozunk a főhadiszálláson, s
majd ide jövünk vissza. Aztán a szobánkban bebizonyíthatod, mennyire
szeretnél kisbabát.
Kedvese elmosolyodott, és beleegyezően bólintott.
– Rendben. Légy nagyon óvatos – kérte.
– Az leszek – csókolt meg Harry hosszan, és szenvedélyesen.

Harry az adott helyre érkezett, három társával egyetemben – amint

meglehetősen meglepődött. Négyen tíz emberre? Aztán mégsem
ellenkezett, hiszen bízott McGalagony ítélő képességében. Amikor azonban
körülnézett, már tudta, hogy valami nem stimmel. Sötét taláros férfiak és
nők várakoztak rájuk komor tekintettel, s Harry harcnak a nyomát sem látta.
Annál inkább ismerte fel a jelenlévőket sorjában, mint halálfalókat, vagy a
Nagyúr embereit. A többségük eltökélt fiatal volt, köztük néhány idősebb
mágussal. Ekkor az egyikük felállt, és a fiatal férfire nézett.
– Tehát McGalagonynak igaza volt, eljöttél – mondta az, ha jól emlékszik a
nevére, Redrick.
Magas volt, és arisztokrata. A minisztérium egyik embere – ezek szerint
Voldemortté is. Harry csupán felhúzta a szemöldökét. McGalagony tudott
róla? Ezek az emberek már itt vártak rá. Csapdába csalták? Társaira
pillantott, akik azonban cseppet sem tűntek meglepettnek. Harry nem
értette, mi folyik itt, de érzelmeit elrejtette, és kifejezéstelen arccal nézte a
halálfalót.
– Mégsem olyan gyáva, mint hittem – mondta éles és gúnyos hangon egy
nő.

555
– Vagy csak túl erősnek képzeli magát – vágta rá egy tömzsi, furcsa
arcvonású férfi.
Mielőtt Harry reagálhatott volna, Redrick szólt rá.
– Ha így gondolod, mért vagy itt?
A másik erre csak elfintorodott, de hallgatott. Erre a kérdésre azonban
Harry is egyre jobban akarta tudni a választ, mert már végkép nem értett
semmit, de bízott benne, hogy Minerva nem a semmiért küldte ide, ráadásul
így, vaktában. Azt ugyan nem tudta, mi lenne a helyes reakció, ezért csupán
ennyit kérdezett.
– Tehát?
Redrick, aki nyílván a szószóló szerepét vállalta, most körbemutatott.
– A jelenlévők készek rá, hogy megtagadják a Nagyurat, és végetvessenek
saját szolgaságuknak. Ennél pedig nincs egyszerűbb és nagyszerűbb
megoldás, mint hogy a Kiválasztott segítségét kérjük, és ha úgy alakul, az
oldalára álljunk.
Harry megdöbbent, ugyanakkor dühös is lett. Kijátszották, ez most már
teljesen egyértelmű. Őt nem érték utol, így kapcsolatba léptek mással,
akiről tudták, hogy Rendtag, hogy aztán majd hozzá forduljanak
megváltásért. Úgy, hogy minderről neki fogalma sem volt ezidáig.
Összeszorította az ajkait, hogy visszatartsa mi is igazán a véleménye, de
végül tudta, hogy nem beszélhet így. Ez egy lehetőség, bármennyire is nem
tetszik neki. Végignézett a jelenlévőkön, akik igazán nehezen állták a
tekintetét. Megszabadíthatná ennyi embertől Voldemortot, ráadásul a döntő
csatában pálfordulással már a világos oldalon állnának harcba. Most, hogy a
sötét mágus összehívta minden erőforrását, hogy megsemmisítő csapást
mérhessen, és megmutathassa a világnak, hogy mégiscsak övé a hatalom,
valamivel úgy látszik nem számolt. Ez azokat az embereket is jelentette,
akiknek már elege van belőle, de ismerni fogják a terveit. Még ha csak nagy
vonalakban is. Ez pedig Harry kezében óriási fegyver. Csakhogy egy
fordított helyzetet sem szeretett volna megteremteni, miszerint esélyt ad a
mágusoknak, azok meg őt játsszák majd ki, nem az állítólagosan elárult
Nagyurat. A jelenlévő férfiak és nők nem mindegyike volt halálfaló.
Megzsarolt, fenyegetett, sakkban tartott emberek voltak, akiket árulásra
kényszerítették maguk közé, hogyha pedig nem teszik, elveszítenek valami
számukra fontosat… Dühösek voltak, és belefáradtak ebbe a szolgálatba.

556
Harry tehát jobb meggyőződése ellenére, de józan eszére hallgatva
megállapodást ajánlott.

Az érdekes találkozó után a Grimmauld téri házban, ahol Harry eredetileg

szerette volna tájékoztatni a tagokat, hogy mire jutottak eddig a pálcával –
hiszen attól függött, mikorra kell összeszedniük mindenkit, aki hajlandó
velük tartani –, nem uralkodott túl kellemes hangulat.
A gyűlés még nem kezdődött el, mert többen hiányoztak, köztük barátai is,
de akivel dolga volt, az már a konyhában tartózkodott, pár másik rendtag
társaságában.
– Minerva, tudni szeretném… – kezdte, majd megrázta a fejét. – Nem,
rosszul fogalmaztam. Tudni akarom, hogy…
– De Harry! – szólt rá Lupin.
A fiatal férfi felé se nézett, úgy folytatta.
– …hogy mégis mire volt ez jó?!
A boszorkány kicsit előrébb lépett, és komolyan nézett a zöld szemekbe.
– Értsd meg, kérlek, hogy komoly okom volt rá!
Harry egyáltalán nem értette meg. Ezért választották meg vezetőnek, hogy
aztán kijátsszák, és McGalagony terveket szőjön a háta mögött? Így csak
ennyit kérdezett.
– Hol? – mint kiderült, már a következő találkozó helyszínét is lebeszélték a
halálfalók megtért csapatával.
Harry alkuja alapján ott jutottak volna döntésre, mit is várnak majd tőlük.
Mivel nem bízott bennük igazán, csak annyit ajánlott nekik, hogy pár
dologban segíti őket, cserében adjanak ki információkat Voldemort
terveiről, és természetesen mikor a végső csatára kerül a sor, álljanak
melléjük. A pontos helyet azonban még nem tudta, mert nem akart nyíltan
rákérdezni Redricknél, ezzel mintegy idiótának beállítva magát, aki nem is
tudott idáig semmiről.
– Stoner Whit 18 – mondta Minerva.
Miután meghallgatta a választ, egyetlen szó nélkül hátat fordított, és
faképnél hagyta a Rendet. Lupin eddig döbbenten hallgatta az igazgatónőt
és Harryt, most azonban a távozó férfi után indult. Többen bizonytalanul
tekintettek McGalagonyra. Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – üzenték a
tekintetek.
– Harry várj! – szólt a távozó utána Remus.

557
A fiatal férfi még csak nem is lassított a hangjára, végül mégis
meggondolhatta magát, mert megtorpant, és hirtelen megfordult.
– Te tudtad? – kérdezte kiismerhetetlen hangon.
– Ezt komolyan kérdezed? – állt meg Lupin miután beérte.
– Tudtad? – kiáltott most már Harry a férfire.
A társalgóban lévő rendtagok felkapták a fejüket. Remus komolyan nézett a
zöld szemekbe.
– Nem Harry. Ha úgy lett volna, nem ér téged meglepetésként, mert már
tudnád – válaszolta.
A másikat hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötték el Remus szavai.
– Nem viseltem volna el, ha te is… Ne haragudj. Azt hiszem, elmegyek
sétálni – mondta Harry nyugodtabban.
– Nem kellene egyedül lenned.
– A legvégén is csak magamra számíthatok – felelte.
Ekkor McGalagony hangja csendült a társalgó ajtajából.
– Harry! Valakinek veled kellene tartania. Hallgass Remusra.
A fiú elhúzta a száját, és az idős boszorkányhoz fordult.
– Voldemort már eleget manipulált és irányított ahhoz, hogy kivédjem, és
ezt többé ne viseljem el senkitől. Ez alól pedig, maga sem kivétel. Nagyon
jól tudja, hogy csak tájékoztatnia kellett volna.
– Ha elmondom miről lett volna szó, nem tetted volna meg csak úgy. Hiába
Voldemortot árulják el, tudom, hogy úgy gondolod, attól még csak aljas
árulók.
– Nem is vagyok benne biztos, hogy folytassam-e – bólintott Harry.
McGalagony megrázta a fejét.
– Te is tudod, hogy ez fontos, és sokat segíthet. Elsősorban neked.
– Nem hiszem, hogy az segítene nekem a legtöbbet, ha lepaktálok olyan
gyáva férgekkel, akik arra sem képesek, hogy viseljék a tetteik
következményeit.
– Ha szembe mernek szállni Vele, nem lehetnek annyira gyávák – vetette
ellen Morison, egy idősödő auror.
Egykor Rémszem szervezte be a Rendbe. Akkor még Dumbledore is élt.
– Vagy még inkább azok, mert megrettentek attól, amit elvárnak tőlük.
Ostobán beleugrottak, és most tőlem remélik a szabadulást – vágta rá
azonnal ingerülten Harry, habár tudta, hogy nincs teljesen igaza, mert
sokakat rákényszerítettek a szolgálatra. És igazán nem is emiatt volt

558
mérges. Ami dühítette, az a módszer, ahogy kapcsolatba léptették velük. Így
folytatta. – Ha olyannyira csábító a lehetőség, old meg te.
– Téged akarnak – felelte Morison.
Harry erre széttárta a karját, figyelembe sem véve, az éppen megérkező
barátait, akik megtorpanva figyelték haragos szavait.
– Mindenki csak engem akar. Csak engem akar megölni, foglyul ejteni,
megkínozni, felhasználni a céljaihoz, kijátszani – nézett végig a konyhából
korábban kilépő rendtagokra. – Csakhogy nekem pont ebből van már
elegem! – Azzal nem törődve velük sarkon fordult, és menetközben
megérintve a sápadt Ginny kezét elhagyta a házat. Tudta, hova megy
gondolkodni.

Hoppanálva érkezett meg, majd a következő pillanatban már sós tengeri

szél borzolt hajába, és a friss levegő átjárta tüdejét. Nem is értette, mért
pont erre a fájdalmas emlékeket hordozó helyszínre jön mindig… aztán
meg is magyarázta magának. Szerette nézni a végtelen hullámokat a
sziklafalon ülve, s itt senki sem zavarta. Nyugodtan egyedül lehetett.
Ezúttal azonban úgy tűnt, nem csak ő menekült ide. Ahogy közeledett a
köves partszakaszhoz, egy fekete öltözékes férfit pillantott meg. Az illető az
egyik sziklán ült, térdén könyökölve. Tekintete a messzeségbe révedt. Harry
még sosem látta így egykori tanárát, nyílt arccal, láthatóan minden
gondolatát alaposan végigvéve. Furcsa volt számára, mindenesetre nem
akarta megzavarni, úgy döntött hát, hogy elmegy. Mielőtt elindulhatott
volna, a férfi hirtelen megérezte, hogy nincs egyedül, és felkapta a fejét.
Harry ránézett, s egy pillanatra foglyul ejtették egymás tekintetét, majd a
fiatal férfi hátat fordított, és elindult visszafelé.
– Állj meg Harry! – szólt utána a bájitalmester.
A szólított megtorpant, és a válla fölött visszanézett.
– Nem vagyok túl jó hangulatban, Piton – morogta.
A férfi felvonta ugyan a szemöldökét, de nem vágott vissza.
– Miért vagy itt?
Harry most már megfordult, és a kémükre tekintett.
– Alighanem ugyanazért, amiért te is.
Piton méregette egy ideig, majd maga mellé mutatott.
– Ebben az esetben, ketten is elférünk ezen a tengerparton.

559
Harry egy picit meglepődött, és nem tudta mire vélni a férfi gesztusát, aztán
elkönyvelte magában, hogy a bájitalmester komolyan veszi a vele való
kapcsolatát. Igyekszik barátként viselkedni, odafigyel rá, védi, és ha ő
képes erre, és megbízik benne, akkor az a minimum, hogy ennek
megfelelően viselkedjen maga is. Ezért megindult, s bár eredetileg úgy
tervezte, hogy egyedül lesz, leült a Pitonnal szomszédos sziklára.
Hosszú ideig nem is foglalkoztak a másikkal, s az idetévedt ember csupán
annyit láthatott volna, hogy két taláros, fekete hajú férfi mereng a távolba
egy-egy kőtömbön ücsörögve a kihalt, hullámok által ostorozott
meredélyen.
– Gondolkozni akartam, és nyugalomra vágytam – szólalt meg hirtelen
Piton.
Harry felé fordította fejét, és bólintott.
– Ugyanezért jöttem. – Ő is ezt szerette volna. Egy kis nyugalmat. Semmi
mást, csak nyugalmat. Vajon lehet majd egyszer felhőtlenül boldog?
Állandóan meg akarják ölni, vadásznak rá, folyton óvatosnak,
körültekintőnek kell lennie. És mindenkit csak veszélybe sodor.
– Felkészülök a végére. Mikor feladhatom végre a kettős szerepet, és te
elintézed a Nagyurat – folytatta Piton. Harry csak pislogni tudott. Perselus
ennyire bízik benne? – Mi történt? – kérdezett most rá a férfi, visszatérve
hivatalosabb hangjához.
Harry sóhajtott. Még ez is. Egykori tanára sokkal jobban ismeri, mint
gondolta. Tudta jól azt is, miért tért vissza hirtelen a józanabbik énjéhez.
Általában ugyanis egy bizonyos ember szokott gondot okozni a fiatal
férfinak.
– Ezúttal nem Voldemortról van szó. Pontosabban csak közvetve. Úgy
tűnik, néhány új halálfalója megunta az életét – gúnyolódott. – McGalagony
pedig jobbnak látta, ha engem manipulál.
A férfi szemei egy pillanatra dühösen megvillantak.
– Nem lehetne összeszedettebben, Harry?!
– Nem tudom, hogy egyáltalán jó-e, ha tudomást szerzel erről – válaszolta
Harry, majd elgondolkodva nézett Piton arcába. – Ugyanakkor talán mégis
csak az lenne a legjobb, ha pont veled beszélhetnék. – Végül úgy döntött,
mindenről beszámol egykori tanárának, aki figyelmesen hallgatta.
– Nem tudok ilyesmiről, de természetesen ez normális, hiszen nagyon
elszámolták volna magukat, ha értesültem volna a tervükről. Ők, a Sötét

560
Nagyúr első emberének ismernek. Mindazonáltal nem lehetünk benne
biztosak, hogy valóban meg akarják-e tagadni a szolgálatot. Ha igazán
újonnan belépett halálfalókról van szó, könnyen előfordulhat, hogy miután
rájöttek kinek is esküdtek, szabadulni vágynak. Megjegyzem, csodálkozom,
hogy rögtön hozzád fordultak, és hogy valóban azt gondolják, ilyen
egyszerűen megúszhatják. Ha megbélyegezte őket a jeggyel, nem
szabadulhatnak – magyarázta.
Harry bólogatott a hallottak alatt. Szinte ugyan ezekre a következtetésekre
jutott. Ami pedig megint nem jelentet mást, mint hogy legyen nagyon
körültekintő és óvatos.
– Ami pedig a másik dolgot illeti, és nem tévedek, ha azt mondom, hogy ez
lényegesen jobban foglalkoztat téged, nem hiszem hogy a Rendből bárki is
rosszat akart volna neked. Elhiheted Harry, az igazi árulás nem itt kezdődik.
Gondolj csak Pettigrew-ra – itt éppen azt mondta ki, ami Harryt is
foglalkoztatta. – McGalagony felismerte az egyértelműt, ha elmondja
neked, nem vettél volna részt a halálfalókkal való tárgyalásban. Gyűlölöd a
fajtájukat, és túlzottan emberszámba sem veszed őket – nézett a fiúra. –
Vagy tévednék?
Harry csak a fejét rázta.
– Voldemort sokszor manipulált – felelte végül. – Ha a Rend is csak
eszköznek tekint, abból nem lesz gyümölcsöző együttműködés.
– Ez szerintem egy egyszeri, de szükséges lépés volt. Ha azok a halálfalók
valóban megtagadják a Nagyurat, az a meggyengülését, sok információt és
előnyt jelent. Gondolkozz!
Harry maga sem hitte, mennyivel jobban érzi magát minden téren, most
hogy beszélt Pitonnal. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, csak nézték a
tenger hullámait, majd a bájitalmester törte meg a csendet.
– Innen hozzátok készültem, hogy visszamenjek ellenőrizni a főzetet, de
mit szólnál, ha tennénk előtte egy kitérőt?
Harry érdeklődve nézett rá.
– Mire gondolsz?
A férfi keskeny ajkain rosszindulatú mosoly terült el.
– Meglátogathatnánk a híres Tekergők feketebárányát.
Harry megdermedt. Pettigrew. Tervezte a kihallgatását, de annyira lekötötte
a pálcakészítés, hogy el is felejtkezett róla. És mi lehetne ennél jobb

561
alkalom az információszerzésre? Talán megerősítheti az állítólagos árulók
céljait. Ő is elvigyorodott hát, és bólintott.
– Mehetünk. Természetesen tudom, hol tartják Mordonék.
Miután Piton is felállt, és hátat fordítottak a partnak a hoppanáláshoz
készülve, Harry megállt, és végignézett Perseluson.
– Csak százfűlé főzettel jöhetsz be velem.
A bájitalmester felhúzott szemöldökkel meredt a szemébe.
– Szabadon akarod engedni?!
– De nem úgy, ahogy ő gondolja – villant meg Harry szeme gonoszan.

43. fejezet - Két akarat között

– Jól van, ez lenne a társaidat – ejtette ki Harry maró gúnnyal a szót – őrző
egykori menedékünk – állt meg egy régies kövekből emelt épület előtt.
Erős téglakerítés határolta a kertet, tömör fenyőből készült kapuval védve a
bejáratot. A sötétedés árnyékot vetett az egyszerű téglalap alakú házra és az
utca nagy részére, ahova már nem értek el a neon lámpák fényei, ezúttal
azonban nem kellett minden figyelmükkel a környezetükre összpontosítani
támadástól tartva. Már egy ideje, a város szélén komoly védelmi vonalat
léptek át, amin tisztán érezhető volt Harry mágiája is. Más szóval a világos
oldal legerősebb varázslójának keze nyoma is a bűbájok között szerepelt,
máris nagyobb biztonságérzettel eltöltve a sötéten vizsgálódó Pitont, még
ha a kizárás csupán a halálfalókra vonatkozott is. Az utca ugyanis nem volt
lakatlan se csendes, számos mugli sétálgatott a még nyitva tartó üzletek és
házak között, ám egyikük sem fordított különösebb figyelmet a két, taláros
alakra.
A bájitalmester ezt nem is találta túlzottan meglepőnek, ugyanis még a
varázstalanok társadalmához mérten is fura szerzetek éltek errefelé.
Sokaknak az övéknél is sokkal szembetűnőbb öltözete volt, néhányan,
mintha azonos szervezethez tartoztak volna, egyfajta egyenruhát viseltek,
ki-ki fehér lepelszerű csuhákat, vagy épp megannyi színben játszó
ízléstelenül összeférhetetlen ruhadarabokat. Büszkén pompázva, és
undorítóan barátságos, jóindulatú bambasággal az arcukon.
Piton elfintorodott, és miután szemrevételezte az épületet is, ahova
készültek, Harry felé fordult.

562
– Ezeket meg honnan szalajtották? – kérdezte csendesen, de határozottan
érzékeltetve, mit is gondol ezekről az emberekről.
Harry elvigyorodott, majd elindult a kapu felé, nyugodtan belökte azt, előre
engedve egykori tanárát, miközben válaszolt.
– Itt nagyrészt egyféle közösségi házak kaptak helyet. Mindenféle hiedelem
megfér egymás mellett, több varázslócsaládot is magába foglalva. Ebben az
időszakban idegyűlnek, majd két hónap, és a városka ismét elcsendesedik.
Úgy érzem, az egész völgyben van valami… mágikus. Kialakították a
maguk környezetét, és nekünk sem okoz gondot közöttük járnunk.
– Azt meghiszem – morogta Piton. A következő pillanatban azonban
elégedetten nyugtázta, hogy amint bezárult mögöttük az erőteljes kapu, a
kinti zajuk megszűntek. – Kétlem, hogy egy ilyen forgatagban feltűnne
nekik a jelenlétünk.
Aztán ahogy megfordult, meglepődve tapasztalta, hogy a kertbe jutva az
épület hihetetlenül réginek tűnt, holott az utcáról egy alig tíz éve emelt
tömbháznak látszott. A falakat alkotó kövek faragványokkal voltak teli, az
ablakai boltívesen meredtek az éjszakába, különleges, néhol színes
üvegeket magukba foglalva.
– Mi is így gondolkodtunk – bólintott Harry, a ház bejárata felé tartva. – Az
épület a legerősebb védelemmel van ellátva, és nem is ez az egyetlen
biztosíték, hogy a foglyul ejtett halálfalók soha ne kerüljenek ki innen. Már
persze azon felül is, hogy Voldemort sosem keresné itt őket.
Piton hümmentett egyet, majd ahogy átlépték a küszöböt, miután Harry
feloldott pár bűbájt, egy pillanatra mintha falba ütközött volna, megtorpant.
Az erőteljes mágia, amit érzett, teljességgel ismeretlen volt a számára, bár
egyáltalán nem fenyegető, mégis nyugtalanságra adott okot az ereje.
Mikor már beléptek az érkezésükre azonnal világosságba borult
meglehetősen tágas előtérbe, azonnal Harry felé fordult, akin látszott, hogy
számított erre, és nyilván pár ezután érkező kérdésre. A férfi körbetekintett,
majd felvont szemöldökkel ismét a zöld szemekbe nézett.
– Megragadta a figyelmemet az első mondatod, amikor ideértünk. Azt
mondtad, a ház őrzi a rabokat. Alighanem nem véletlenül használtad ezt a
kifejezést, és most, hogy már belül vagyunk, kezdem sejteni, miért.
Harry őszinte elismeréssel viszonozta a pillantását, majd egy mosollyal
enyhén megrázta a fejét.

563
– Tudod, nem csodálom, hogy Dumbledore olyan becsben tartott, még ha
akkor nem is értettem az okát. Elképesztő az éles elméjűséged, és hogy
semmi sem kerüli el a figyelmedet. – Piton furcsán nézett rá, de nem készült
semmiféle gúnyos megjegyzésre, sőt, Harry úgy látta, hogy talán jól is esett
neki a megjegyzése. Végül is, nem sokszor hallhatja, hogy nem holmi
szemét halálfalóként és gyilkosként emlegetik, hanem elismerik a
képességeit és tudását. Harry pedig egyértelműen mind jobban elismerte.
Azért Harry mégsem állta meg, hogy egy csipkelődő megjegyzéssel toldja
meg az előzőeket. – Nem csoda, hogy Morgana éppen hozzád vonzódik –
vigyorgott.
Piton bosszúsan horkantott egyet, és igen-igen csúnyán nézett a fiatal
férfire. A zöld szemek azonban csak érdeklődve vizsgálták az arcát.
– Komolyan nem vetted számba a lehetőséget? – kérdezte halkan. – Tudod,
szerintem megérdemelnéd – mondta őszintén, bár tudta, hogy korábban
miket mondott a bájitalmester a várható túlélési esélyeiről, és arról, hogy
valaha is pozitívan ítéljék meg őt.
Piton merev arccal fordította el a tekintetét, és egy rövid ideig
elgondolkodni látszott, majd újra a másik felé nézett, és csak annyit
mondott.
– Visszatérhetnénk az előző témára?
Harry némán bólintott. Semmi értelme nem volt, hogy erőltesse a dolgot,
annál is inkább, mert ezt egyedül a férfinek van joga eldönteni.
– Ez valóban egy nagyon különleges ház – kezdett magyarázni Harry. – Ha
úgy tetszik, él. Saját mágiája van, ami a hosszú évek során – míg rengeteg
elég nagyhatalmú varázsló lakta, meglehetősen furcsa, mágikus tárgyakat is
tárolva –, úgymond felszívódott a falaiba.
– Ahhoz az kell, hogy a kövek meg legyenek bűvölve – mondta Piton, majd
visszagondolt az azokon kívülről látható faragványokra, és már nem is
kételkedett benne, hogy ez nyílván így is történt. Érdeklődve fordult körbe.
– Hány generáció élt itt?
Harry megvonta a vállát.
– Nem tudjuk pontosan. Mindenesetre az épület képes önmagát védeni, míg
a mi varázslataink mintha csak feltöltötték volna – ő is körbefordult,
miközben beszélt. – Biztos vagyok benne, hogy te is érzed. Szinte lüktet.
Piton csak egyetértően biccentett.

564
– Tehát elfogadott titeket, és követi a rábízottakat, teljesítve a kéréseteket –
vonta le a következtetést, hiszen egyébként nem lenne alkalmas a betöltött
szerepére.
– Néhányunkét igen – felelte Harry, és egy kicsit összevonta a szemöldökét.
– Nem tudom, miként dönti el, de azt a foglyok érkezésekor tapasztaltuk,
hogy a sötét mágiát felismeri, és nem fogadja kitörő örömmel. Ha vége lesz
ennek az egésznek – mondta elgondolkodva –, és túléljük, szívesen
költöznék ide Ginnyvel. Jelenleg azonban tökéletes börtön, a pince mélyén
elzárt halálfalóknak.
Piton sötét szemei az arcát vizsgálták.
– Hozzád illő hely. Én nem találnék nyugalmat a falai között. Túl erőteljes a
kisugárzása.
Harry csodálkozva nézett rá.
– Furcsa, én kifejezetten jól érzem magam itt. Mintha… otthon lennék.
A bájitalmester erre közelebb sétált a falakhoz, fürkésző tekintettel
megfigyelve mindent.
– Talán érdemes lenne utánanézni, volt-e érdekeltsége errefelé a Griffendél
leszármazottaknak. Nincs kizárva, hogy bizonyos szinten valóban otthon
vagy itt. Felismerheted az őseid mágiáját, és ez magyarázhatja azt is, mért
fogadott el a ház.
Harry olyan arcot vágott, mintha legszívesebben fenekébe rúgná magát.
Szemeit körbevillantotta a látható helyiségeken, melyek mind egyféle ősi
erőt, eleganciát és nemes értéket sugároztak. A falakon, a berendezéseken
generációk óta a meleg színek domináltak. Barna, mély bordó, aranysárga.
– Hogy lehettem ekkora marha – suttogta maga elé. Pitonnak kemény öt
percébe került, hogy ilyen következtetést vonjon le, míg neki azon felül,
hogy egy aranyvérű támogatójuk rájuk bízta a házat, eszébe sem jutott
utánanézni az épület valódi eredetének. A bájitalmesterre nézett, akinek
sötét szemei őt vizsgálták. – Ez… valóban megmagyaráz sok mindent.
Először csak én tudtam mindent elrendezni idebent. A Deakins család
éppen azért bízta rám a házat, mert nem igazán tudtak vele mit kezdeni.
Nem szerettek itt lenni, a szülők fia meg… nos, nem a legnemesebb
képviselője a hagyományoknak.
Piton csak bólintott.
– A helyzet tehát egyértelmű.

565
Harry sóhajtva megvonta a vállát, hogy hagyják is, mert csak dühös
magára.
– Inkább ne mondj semmit. Menjünk.
Azzal elindult az előszobából vezető kisebb, baloldali folyosóra, melyből
több ajtó is vezetett más-más helyiségekbe. A ház felépítése a régi
várrendszerre emlékeztetett, néhol érdekes beugrókkal, és jóval nagyobbnak
tűnt, mint azt sejteni engedte volna kívülről. Harry végül megállt a pincébe
vezető erős faajtó előtt, melyet vaspántok erősítettek, majd a mellette lévő
férfire pillantott.
– Most már nem ártana alakot változtatnod. Százfűlé főzet, vagy én tegyek
veled valamit? – egyszer már átéltél ilyet.
Piton csak nézte egy darabig. Természetesen tudta, hogy az Anusha Brown
házában történtekre utalt a fiatal férfi, a tervben azonban neki még mindig
volt egy üres és nem éppen elhanyagolható részlet.
– Még nem igazán fejtetted ki nekem, hogy mit értettél azon, hogy
elengeded Pettigrewt.
Harry a falnak vetette a hátát, és maga elé meredve kezdett beszélni.
– Sokáig óriási hibának tartottam, hogy harmadéves koromban futni
hagytam azt az aljas patkányt – ami most sem változott persze –, de az
akkori indokaimat nem bíráltam felül. Nem akartam, hogy Remusék öljék
meg, bármennyire is gyűlölték, és gyűlölöm, azért amit tett. Egy utolsó
féreg, és ezen már semmi sem fog változtatni. Dumbledore akkor azt
mondta, hogy Pettigrew az életével tartozik, amit nem törölhet el és vehet
semmibe csak úgy. – Megállt, és felsóhajtott, majd úgy folytatta, miközben
a bájitalmester figyelmesen hallgatta. – Egyik alkalommal, mikor túl közeli
érintkezésbe kerültem Voldemorttal, és a beteg agyával, utánajártam, hogy
vajon ő tud-e erről. Pettigrew nem mondott el neki semmit az adóságról.
Ezzel magamhoz köthetem őt, és felhasználhatom. Dumbledore-nak ebben
is igaza volt. Fontos szerep jut még neki, és ha rajtam múlik, ezt nem
Voldemort érdekében játssza majd ki. Visszaengedem közéjük, a Nagyura
pedig nyilván vallatni fogja. Arról azonban egyikük sem fog tudni, hogy
elvégeztem egy különleges varázslatot, ami az adott pillanatban kötelezni
fogja Petert a törlesztésre, még ha becsülete sosem lenne hozzá, hogy
magától megtegye.
– Tudod, hogy a mágiát uraló erők egyébként is szerepet szántak neki ilyen
téren – jegyezte meg Piton, magában elismerve, hogy mindez remek terv és

566
gondolat volt a fiatalembertől. – Egy ilyen kapcsot, és életadósságot nem
hagyhat figyelmen kívül. Ha a bűbájod ezt még inkább érvényesíti,
Pettigrew számára csak egyféleképpen végződhet a történet – nézett egykori
tanítványa arcába.
Harry sötéten felnézett.
– Az utolsó cselekedetével azonban fizethet minden elkövetett bűnéért, és
kiegyenlíti az egykori barátai és felém tanúsított tartozását. Ehhez azonban
ott kell lennie Voldemort mellett.
– A Nagyúr igazán meg fog lepődni – tűnt fel egy kárörvendő mosoly Piton
szája sarkában.
Harry röviden felnevetett tanára arcát látva.
– Nem ő lesz az egyetlen – majd az ajtóra pillantott, aztán vissza a férfire. –
Nos?
Piton erre a talárjába nyúlt, és előhúzott egy karcsú üvegcsét.
– Ez egy újabban fejlesztett főzetem. Nem olyan borzalmas, mint a
Százfűlé, és a hatása alatt tudatosan irányíthatom, hogy ki lássa az eredeti,
ki pedig az általam elképzelt módon változtatott külsőmet.
Harry felvonta a szemöldökét.
– Nahát. Látom, lesz mit publikálnod, miután lezártuk a háborút. A
szememre kifejlesztett bájital és ez is hatalmas elismerésben részesít majd.
A fekete szemek árnyalata sötétebbre váltott, majd a férfi lehajtotta az
üvegcse tartalmát, és csak utána morogta.
– Nincsenek bolond vágyálmaim.
Harry már nyitott a száját, hogy válaszoljon, de Piton intett, hogy inkább
menjenek.
Odalent félhomály volt, csak az egymás mellett sorakozó cellákat lehetett
kivenni, a benne tartózkodókat még nem. Meglepően egészséges
környezetben voltak elhelyezve a rabok, legfeljebb hárman egy
helyiségben, rendes berendezési tárgyakkal, a csoportokat elválasztó
téglafallal. Viszont valamiféle különös varázslat vette körbe az egész pincét,
ami remegésre késztette a halálfalókat, és ő maga is kezdte furcsán
zavartan, és félelemben érezni magát. Harry gyorsan észrevette mindezt, és
mielőtt teljesen leértek volna, pálcájával már el is végzett rajta egy számára
ismeretlen bűbájt.
A bájitalmester kérdőn nézett rá, miután határozottan jobban érezte magát,
ám a zöld szemek némán jelezték, hogy majd csak akkor kérdezzen, ha

567
végeztek. A férfinek mégsem volt túl nehéz dolga kitalálni, hogy alighanem
az a varázslat a dementorokat helyettesítő visszatartó erő, csaknem
ugyanazzal a hatással, mint az Azkaban őreinek képességei.
Egy Piton számára ismeretlen férfi volt őrségben, akinek Harry odaköszönt,
és váltott vele pár szót, őt viszont nem mutatta be a vizsgálódó Rendtagnak,
aki pedig láthatóan úgy gondolta, nincs joga rákérdezni. Meglepő, gondolta
Piton cinikusan, hogy ilyen remekül észrevette, mibe ne ártsa bele magát.
Na persze nem szabad elfelejteni, hogy Harry Potterről van szó –
vigyorodott el gúnyosan.
Harry erre csak felvonta a szemöldökét, mikor észrevette, de aztán tovább
indult, a bájitalmester pedig követte. Megjelenésükre a halálfalók
mindnyájan felnéztek, gyilkos tekintettel követve Potter mozgását, aki egy
cseppet sem zavartatta magát. Láthatóan minden cella külön-külön le volt
védve, és oly módon hangszigetelve, az előttük felosztott folyosóval együtt,
hogy csak azok hallhassák, ami ott zajlik, akik azon a részen tartózkodnak.
A rabok számára nem volt áthallás, ily módon kockázat sem.
Pettigrew egy fiatal – ha Piton jól emlékezett Crowen nevű –, szőke hajú
halálfaló társával volt egy cellában. Láthatóan valaki jelentéktelennel
akarták összerakni, annál is inkább, mert a többiek még most sem
különösebben kedvelték az aljas patkányt. Meglepő módon – húzta el a
száját a férfi.
Peter az ágyán ült maga elé meredve, mikor azonban meglátta őket, amint
megállnak a rácsok előtt, máris a falhoz húzódott. Piton kicsit meglepve
tapasztalta, hogy Pettigrew jól láthatóan félt Pottertől. Mondjuk azok után,
amit elkövetett ellene, és tudva, hogy mekkora ereje van a Rend fejének,
nem csoda.
– Ha… Harry – nézte mereven a zöld szemű férfi arcát.
A szőke hajú fiatal társa csak némán figyelt, heveréséből éberen felülve,
némileg undorodva pillantva Féregfarkra.
Potter, ahogy állt a rácsok előtt, szülei elárulóját nézve, most valahogy
sokkal idősebbnek tűnt. Szemeit összehúzta, sötét fények játszottak benne,
míg szája köré ráncok szaladtak, megváltoztatva a jóképű, fiatal arcot.
– Beszélgetni fogunk – jelentette ki nyugodtan.
Peter továbbra is összekuporodva, seszínű szemeivel ezúttal Pitont követte
nyomon, majd gyorsan visszatért Harryre.
– Ő ki? – kérdezte bizonytalan hangon.

568
– Nem hinném, hogy közöd van hozzá – felelt Harry keményen. –
Elmondasz mindent, amit tudni akarok, és szabadon távozhatsz.
Erre a cellában lévő mindkét halálfaló megmozdult. Pettigrew döbbenten
nézte a határozottan álló foglyulejtőjét, egyértelmű gyanúval a szemeiben.
Lerry Crowen pedig felváltva fordult hol Potter, hol társa felé. Az ajánlat
egyértelmű volt – árulásért cserébe szabadság –, ahogy az is, hogy Harrytől
aligha számíthatnak arra, hogy megszegi a szavát. Ha azt mondja, elengedi,
akkor nyilván meg is teszi. Na de miért?
– Valóban… csak úgy, szabadon engednél?
A Rend vezetője megvetően elhúzta a száját.
– Jelentéktelen féreg vagy, nem hinném, hogy további gondot okozhatsz.
Amit árthattál, már mind elkövetted. Megtudhatok tőled pár értékes
információt, amit te talán fel sem fogsz mit jelent a számomra. Amennyiben
olyan ostoba vagy, hogy visszaszaladsz Voldemorthoz – itt Peter
megremegett, de figyelt tovább –, számíts rá, hogy ha összetalálkozunk,
nincs több esélyed. Ennek ellenére nem kétlem, hogy ezt teszed majd, ezért
is engedlek utadra. Átadsz neki egy üzenetet, az árulásodról pedig nem fog
tudni.
Piton elismerően vonta fel a szemöldökét. Nem kérdéses, hogy ebbe
Pettigrew bele fog menni, annál is inkább, mert tudja, hogy Harry mindezek
nélkül is képes megszerezni azon információkat, amire szüksége van. A
halálfaló eleget volt patkány bőrbe zárva, arra a legkevesebb esélye sincs,
hogy elrejtőzzön bármely fél elől segítség nélkül, bebörtönözve csak
várhatja, miként zárul a háború, és ha a világos oldal nyer, sosem szabadul
már. Az egyetlen lehetősége, ha visszamegy a Nagyurat szolgálni, bízva
benne, hogy ő arat majd diadalt.
A szőke férfi viszont felugrott, és hevesen beszélni kezdett, Pettigrewra
nézve.
– Ha elárulod a Nagyurat, biztosíthatlak, hogy sosem lesz nyugtod, és… –
idáig jutott, ugyanis Piton szinte Harryvel egy időben intett egyet, mire a
halálfalót eltalálta a némító bűbáj, teste köré pedig kötelek tekeredtek, és
gyorsan az ágyán találta magát, beleszólási lehetőség nélkül.
Pettigrew remegve tekintett rá, majd vissza a két férfire.
– Többet tudok, mint gondolnád – motyogta Harryre nézve.
Potter erre csak mélyen a szemébe nézett. Mintha nem erre számított volna
egyébként is – gondolta Piton gúnyosan. Féregfark okosabbnak hitte magát,

569
mint amilyen valójában volt. A bájitalmester viszont nem kétellte, hogy
Harry pontosan azért zárta be ide, mert tudta, hogy minden módon
felhasználhatja.
Voldemort tisztában volt vele, hogy Pettigrew nem mer vele szembeszállni,
és túl jelentéktelen ahhoz is, hogy veszélyt jelentsen rá, így nem figyelt oda
különösebben, hogy miről szerezhet tudomást. Piton megvetően összehúzta
a szemeit, majd hátát a falnak vetette a cellával szemben.
– Lássuk akkor – mondta Harry nyugodtan, s mielőtt Féregfark
megszólalhatott volna, elvégzett egy különös varázslatot, melynek az
igéjéről a bájitalmester is csak egyszer olvasott.
A jelenség betöltötte a cellát, egy másodpercnyi ideig körbefonva Harryt és
Pettigrewt, majd az alacsony, patkányképű férfi egy fájdalmas kiáltással a
földre esett, és térdre borult a zöld szemű férfi előtt. Piton érdeklődve
figyelte az eseményeket. A tartozás megköttetett, a szánalmasan vinnyogó
figura már nem tud kibújni soha többé a rá váró törlesztés alól. Nem csupán
Harrynek, de elárult barátainak is fizetnie kellett. Pettigrew zihálva nézett
fel Potter hideg szemeibe, majd mindenféle ellenkezés nélkül beszélni
kezdett.
Csaknem egy órával később Piton gondolataiba merülve követte az előtte
haladó két alakot. Féregfark meglepő információkkal szolgált, főként azon
ügyek kapcsán, amiről ő maga nem értesülhetett, hiszen más magasabb
rangú halálfalók kapták a feladatot. Ez mindig is így működött a Nagyúrral.
Sosem lehettek vele tisztában, kinek pontosan milyen parancsát is kell
teljesítenie.
Harry Petert irányította maga előtt, nem siettek. Mikor a rabok látták, hogy
Pettigrew távozik, többen a rácsokhoz ugrottak.
– Te aljas féreg, hát ismét áruló lettél?
Az csak üres tekintettel haladt el mellettük, fel sem véve a társai
vicsorgását.

Perselus elmondta Harrynek, hol tegyék ki a módosított emlékezetű Petert,

aki nem kérdés, hogy merre veszi majd ezek után az irányt. A bájitalmester
mindenről gondoskodott, Harry üzenetét gondosan elrejtve Féregfark
elméjében, hogy Voldemort biztosan ráakadjon majd.
Ahogy biztonságos hoppanáló helyre sétáltak, mindketten gondolataikba
merültek, tudva, hogy ezen információkkal kezdeniük kell valamit. Túl

570
értékes lehetőséget csillantott fel előttük. Talán hamarabb, és sokkal
egyszerűbben is lezárhatják a háborút. Piton a mellette haladó fiatal férfire
pillantott. Biztos volt benne, hogy Harry nem hagyja veszni ezt az esélyt. A
kérdés csupán az, mennyire fognak ennek örülni a barátai.
Aztán Harry intett neki, a következő pillanatban pedig, egy torokszorító
érzést követően már a pár hete szinte otthonaként szolgáló menedék felé
sétáltak a dús füvön. Még éppen látták, hogy Morgana most zárta az ajtót a
vidáman nevető, kissé koszos és maszatos arcú Emily mögött.
– Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb pillanat, de már régóta foglalkoztat
a dolog. Hogy lehet, hogy mindezidáig nem kérdeztél rá, miért is bízott
bennem annyira Albus? – szólalt meg halkan Piton. Érzése szerint ugyanis
mostanra Harry is hasonló meggyőzöttséggel hisz neki, és működik vele
együtt, pedig még nem is ismerte az okait, amiért végül úgy döntött, hogy a
Nagyúr ellen kezd dolgozni.
Harry majdhogynem döbbenten torpant meg, hogy valaki megszólította,
annyira Pettigrew mondanivalóján járt az esze. Aztán a kertben megfordult,
és szembenézett a férfivel.
– Azóta bizonyítottál – mondta egyszerűen. – Bárhogy kérdeztem
Dumbledore-t, mind őt, mikor még élt, mind pedig a portréját, sosem akart
elárulni semmit ezzel kapcsolatban, ami nem mondom, hogy akkor nem
idegesített borzalmasan. Mostanra viszont ráébredtem, hogy ha kellően
személyes természetű a dolog, nem csodálom, ha nem akartad, hogy
mindenki tudomást szerezzen róla, mára pedig… valahogy már nem érzem
fontosnak. Túl sok mindent csináltunk végig, és láttam, mit meg nem teszel
azért, hogy mi nyerjünk. Így el is felejtkeztem róla, hogy ezután kutassak.
Piton némán bólintott, de szemei érdekes fénnyel csillogtak. Harry
elmosolyodott. Látta, hogy a férfire mély benyomást tett, hogy a tettei
alapján már nem akarja rákényszeríteni vagy elvárni, hogy megossza vele,
élete azon szörnyűségeit, ami kiváltotta belőle mind azt, hogy halálfaló
legyen, mind azt, hogy megtagadja a szolgálatot. Elég a szava is neki, amit
nyílván nem túl sok ember részéről tapasztalt eddig.
– Menjünk be. Aztán ki kéne találnunk valamit, nem gondolod? – mondta
Harry.
– Számítottam rá, hogy nem fogod semmibe venni Pettigrew információit –
felelte azonnal Piton.
Harry sóhajtott.

571
– Csak a többiek meg ne tudják.
Nem sokkal később, mikor sikerült Emilyt rábíznia Morganára, és Ginnyt is
meggyőzte, hogy maradjon még Ronékkal, aztán majd beszélnek,
elvonultak Perselusszal a könyvtárba. Jobb emberrel nem is vehette volna át
a lehetőségeket és terveiket, mint a bájitalmesterrel. A férfinak rengeteg
ötlete volt, amik mind hasznosnak bizonyultak. Már csak a legjobbat kellett
megtalálni közülük.
– Nagyon veszélyes lesz, Harry, de ha valamit tenni akarunk, akkor ez a
legjobb megoldás – mondta végül Piton, mikor már mindent megvitattak.
Harry csak állt ott előtte némán, és a szemén látszott, hogy mennyire
eltöpreng, mindent figyelembe véve. Nem csupán magával kell
elszámolnia. Már nem dönthetett olyannyira felelőtlenül, és nem engedhette
meg magának, hogy veszélyeztesse az életét. Ginny, Emily és a kis Alan is
számít rá. Akárhogy is, életében először valóban van családja, még ha egyik
kapcsolat sem hivatalos eddig, kivéve a keresztapaságot. Aztán bólintott,
mint aki épp most jutott egyetértésre önmagával.
– Nézz utána kérlek mindennek, biztosra akarok menni – mondta
határozottan Pitonnak, aki türelmesen várta, mire jut.
A férfi komolyan bólintott.
– Megteszek mindent, és nem is szabad pusztán erre az esélyre alapoznunk.
Nem szeretném, hogy meghalj, főleg nem egy kockázatos játék közben. Azt
hiszem, túl sokan vannak az életedben, akik cserében megölnének engem –
tette hozzá kis mosollyal.
Harry félrehajtotta a fejét.
– Tehát valójában csupán a saját kis életedet félted, Perselus – mondta olyan
hangsúllyal, hogy tisztán érződjön rajta az ugratás.
– Mondhatjuk – biccentett, majd elkomolyodott. – Holnap elvégezzük a
pálcádon az utolsó simításokat, és akkor te is tudod, hogy legalább egy
hétig nem használhatod. Természetesen beszerzünk majd egy másikat, de az
eredeti nem kerülhet veszélybe. Ez az időszak pedig tökéletesen alkalmas
lesz arra, hogy véghezvigyük a tervünket. Bármennyire is kellemetlen
helyzetbe – mondta sötét hangon, ugyanis jól tudta, hogy ez enyhe kifejezés
arra, ami valószínűleg a fiatal férfire vár majd – is kerülj, semmiképp sem
hasznosíthatnád.
Harry kissé bizonytalanul bólintott, majd mintegy minden mindegy módon
megrántotta a vállát.

572
– Ha alaposan átveszünk mindent, nem érhetnek meglepetések.
Piton kicsit előrébb hajolt, ahogy elgondolkodott. Látszott rajta mennyire
komolyan gondolja ezt az egészet, és hogy maga sem sejtette mennyire
aggódni fog amiatt, hogy esetleg tényleg elveszíthetik Harryt. Talán az
egyetlen… barátját – gondolt rá fanyarul.
– Hány dolog kerülheti el az ember figyelmét? – mormogta.
Harry ránézett.
– A tiédet? Kevesebb, mint bárkiét.
A férfi elmosolyodott.
– Minden rendben lesz – jelentette ki meglepően határozottan.
– Honnan tudod? – figyelték a zöld szemek.
– Azt hiszem, bíznod kell bennem.
Egy pillanatig csend volt.
– Az menni fog – felelte Harry halkan.
Perselus egy ideig hallgatott, és figyelte a másik arcát, majd odalépett,
megszorította a vállát, aztán elhagyta a szobát, majd a kertből hoppanált,
hogy elinduljon a Nagyúrtól kapott megbízatása nyomában, mígnem vissza
nem tér, hogy segítsen Harrynek és Morganának végrehajtani a bonyolult
mágiaerősítő varázslatot.

Harry nem tehetett róla, de Perselus távozása után ideges lett. Nem, nem
azért, mert nem bízott benne, tudta, hogy mindent remekül ki fog deríteni,
és utána járni… egyszerűen csak kétségei voltak. A szerettei miatt. Azt már
rég eldöntötte, hogy ha nem muszáj, akkor bizony Ginnyéknek nem mond
semmit. Remus is valószínűleg kikészülne az ötlettől, az egyetlen buktatót
Emily jelentette, aki nyílván érezni fogja, hogy nincs minden rendben. A
kislánnyal beszélnie kell.
A legnagyobb bajt mégsem ez jelentette. Életében először félt. Nem a
haláltól, attól már nagyon rég nem rettegett. Attól félt, hogy cserbenhagyja
a többieket. Ginny ujján ott a jegygyűrűje, Emily apjának fogadta, és
szüksége is van rá, Alan éppen csak megszületett, és láthatóan Remus is
olyannyira kapaszkodik belé, mint egy igazi apa a fiába.
Mélyet sóhajtott, miközben kissé összébb húzta magát a fotelban ülve. De
jelenleg ez a legjobb esélyük, még ha nehéz is lesz kiállnia. Talán további
áldozatok nélkül véget vethet a harcoknak. Ezt nem hagyhatja ki… ő

573
pótolható, és csak egyetlen ember, rajta kívül azonban még több százan
halhatnak meg. Ezt pedig nem engedi.
Töprengéséből egy gyengéd kéz szakította ki, amint végigsimított karján.
Felnézett, és tekintete találkozott egy szeretettel teli mélybarna szempárral.
Ginny eddig lehajolt hozzá, de most leereszkedett a lábaira, az ölébe
húzódva, úgy fordulva, és átvetve rajta a lábait, hogy egymással szemben
legyenek. Harry eligazgatta magán, és jólesően felsóhajtott, mikor kedvese
keze a nyakára siklott, félig a hajába túrva, hüvelykujjával pedig az arcát
simogatva.
– Nehéz napod volt, Harry – mondta, és kissé közelebb siklott a
mellkasához, majd figyelmesen nézte az arcát. – Mikor aludtad ki magad
utoljára? Amikor igazán pihentél, és nem valami világmegváltó dolgon
jártattad az agyad?
Szerelme szomorkásan elmosolyodott.
– Nem igazán tudom.
– Akkor ma éppen itt az ideje. Ha jól tudom, holnap nehéz varázslatra
készülsz, sok energiádat felemészti majd.
Harry kissé megrázta a fejét.
– El se hinnéd most mennyi mindenen kell gondolkodnom. Nem
engedhetem meg magamnak.
Ginny arca eltökélté és ellentmondást nem tűrővé vált.
– Harry, komolyan beszélek. Muszáj aludnod – jelentette ki.
Az olyan jól ismert, és olyannyira szeretett arcon egyértelmű fáradtság jelei
mutatkoztak, és gond-gond hátán nyomta rá a bélyegét, sötét karikákat
vonva szép szemei alá.
– Majd ha vége lesz ennek az egésznek, akkor… – kezdett ellenkezni Harry,
de Ginny ekkor felpattant róla, és közbevágott.
– Harry!
– Rendben, oké – adta meg magát, és hagyta, hogy kedvese meglepő erővel
felhúzza magához.
Bár még mindig nem volt benne biztos, hogy nyugodtan tudna aludni, mert
most aztán valóban rengeteg dolgon járt az esze. De igaz, hogy kimerült
volt. Ginny megállt szorosan előtte, és csak annyit mondott, miközben
hozzábújt.
– Féltelek.

574
Harry magához ölelte, és arcát a sötétvörös, örvénylő tincsekbe fúrta.
Szerelme valósággal kapaszkodott belé, mintha attól félne, hogy bármelyik
percben elvehetik tőle.
– Sajnálom – suttogta a fiatal férfi.
Ginny sóhajtott, majd egyenesen felnézett a smaragd szemekbe.
– Csak… törődj egy kicsit jobban magaddal – kérte. – Azzal rajtunk is
segítesz, hidd el nekem. Mire véget ér a háború, egészen megőszülök az
aggodalomtól – mosolyodott el.
Harry nem szólt rá semmit, csak szinte az ölébe véve kedvesét, az ágyhoz
vitte. Lefektette, majd maga is mellé dőlt, egyetlen mozdulatával
kényelmesen magukra varázsolva a hálóinget és pizsamát. Jólesően ölelte
magához a készségesen hozzá bújó vonzó nőt – teste melegével –, aki
valahogy mindig el tudta érni, hogy bármennyire is szörnyű legyen a
helyzet, megnyugodjon.
– Ez az én gyengém. Túlságosan szeretlek – csókolta meg a vörös ajkakat.
– Erről mesélhetnék – felelte Ginny, majd többé el sem engedve a fekete
tincseket, melyekbe szenvedélyesen belesimította az ujjait, arcát a fiatal
férfi vállgödrébe fúrta, majd addig cirógatta, amíg nem érezte, hogy Harry
légzése egyenletessé válik, és végre álomba zuhant.
Ő maga még sokáig ébren maradt, őrizve a másikat, és magában rettegve,
hogy vajon mire készülhet újabban szerelme. Mert abban egészen biztos
volt, hogy oka van annak, amiért Pitonnal annyira félrehúzódtak egy ilyen
nap után.

Másnap délután pár különleges képességű mágus ált körbe egy kékesen
derengő üstöt, ezek közül kettő egy ősi vérvonal leszármazottja. Hermione,
és Perselus mindenre pontosan odafigyelt, amíg Harry a koncentrációtól és
erőkifejtéstől immár remegő kézzel tartotta a pálcáját. Morgana már
pontosan tudta mit kell tennie. Mikor Piton odabiccentett neki, határozottan
megvágta a tenyerét, majd átfogta Harry kezét, sebét odaillesztve, ahol a
fiatal férfi vére is előcsordult bőre alól.
Harry folytatta a varázsige kántálását, és minden mozdulatából, lehunyt
szeméből látszott mennyire koncentrál. Perselus ekkor előrébb lépett, és
saját pálcájával egyfajta lebegtetéssel feljebb kényszerítette a főzetet,
annyira, hogy az átfogja, és körülölelje a pálcát, ami közben magába itta

575
Morgana és Harry vérét átitatva és megerősítve vele a pálca mágikus
hatását.
Gazdája varázserejének folyamatos kapcsolatban kellett vele lennie, amíg a
főzet körbefolyta a főnixmagú fadarabot, kékes derengésbe vonva mind a
pálcát, mind a körülötte álló emberek arcát.
– Még egy kicsit Harry – suttogta Piton közvetlen a férfi mellé lépve, mikor
látta, hogy meginog egy pillanatra.
Az biccentett egy aprót reakcióként, és rendületlenül fenntartotta a
mágiaáramlást. Ginny és Hermione aggódva néztek össze, Morgana pedig
elbűvölve figyelte a mind fényesebb jelenséget. Aztán a bájital mintha csak
teljes egészében beivódott volna a pálcába, semmivé foszlott, és egy
pillanatra felszikrázott a vége.
– Most Harry! – szólt rá Perselus és Hermione egyszerre.
A zöld szemek felpattantak, majd abbahagyva a varázsige mormolását
elengedte a fegyverét. A pálca a levegőben maradt, aztán leereszkedett az
üst mellé, az alá készített tálba, amiben furcsa ködszerű anyag terjengett,
mint mikor a merengőbe egy emlék kerül. Harry kimerülten támaszkodott
neki Pitonnak, aki erősen megtartotta.
– Ms. Granger, kérem, tegye a tálát a szekrénybe – utasította a bájitalmester.
– Nem lenne jó, ha idő előtt levernék az asztalról.
Ginny eközben gyorsan szerelméhez lépett.
– Minden rendben?
Harry sóhajtott, és elégedetten elmosolyodott. Szemei csillogtak.
– A legnagyobb rendben. Sikerült. Most már nem jelenthet gondot a pálca
még Voldemorttal szemben sem – bár ha minden jól sül el, már nem is lesz
szükség erre a vésztervre - gondolta magában. – Morgana, Perselus, nagyon
köszönöm.
A férfi csak biccentett, a frissen avatott boszorkány pedig elmosolyodott.
– Óh, alighanem én sokkal több köszönettel tartozom neked.
– Jól van – lépett oda Ron is hozzá. – Gyere, harapjunk valamit, aztán úgyis
a húgocskám kezébe kerülsz, aki mindent megtesz majd, hogy megfelelően
kipihend magadat – vigyorgott.
Ginny és Hermione bosszúsan nézett a vörös férfire, Harry viszont
bólintott, ám mikor elkapta Piton fekete szemeinek villanását, gyorsan azt
mondta.
– Menjetek, egy perc, és követlek titeket.

576
Ginny csúnyán elhúzta a száját, és hol Harryre, hol a nyugodtan ácsorgó
bájitalmesterre nézett. Morgana szintén érdeklődve figyelte őket, de egyik
férfi sem tűnt úgy, mintha magyarázattal kívánna szolgálni. Ron csak
morgott, és kifelé indult, Hermione is követte, míg Morgana enyhén
megvonva a vállát, hasonlóan tett. Ő nem túl régóta került bele ebbe a
társaságba, talán neki van a legkisebb joga, hogy kifejtse mennyire
egyértelmű, hogy ezek ketten készülnek valamire, és nagyon nem akarják,
hogy a többiek tudják, mire.
– Harry, kérlek – szólalt meg Ginny, miközben végignézte, ahogy kedvese
fáradtan leereszkedik egy közeli fotelba.
A zöld szemek felnéztek rá, határozottan.
– A konyhában találkozunk. Pár perc, és ott vagyok.
Ginny erre tehetetlenül, dühösen megpördült, és kisietett a szobából, erősen
bevágva maga után az ajtót.
Piton csak felvonta a szemöldökét, körülbelül olyan lesajnáló jelentéssel,
hogy „Nők!” Harry ezt látva – bár nem töltötte el örömmel, hogy láthatóan
sikerült magára haragítania Ginnyt –, elnevette magát. Ez a férfi aztán…! –
gondolta vigyorogva. Már előre sajnálta Morganát, ha valóban kialakulna
köztük valami. Perselus nem szerette, ha beleszóltak az életébe, vagy
drámáztak neki. Ugyanakkor valahol biztos, hogy vágyik rá, hogy
törődjenek vele, hogy valakinek fontos legyen, mi történik körülötte, és mi
is van vele – merengett Harry.
– Mit szeretnél? – kérdezte végül, mikor a fekete szemek ismét őt kezdték
figyelni.
– A pálcád kész, és most nagyjából egy hétig nem képes fogadni a rajta
átáramló mágiát, vagyis használhatatlan a számodra, amíg be nem érik rajta
a bájital, és át nem járja a varázslatod, megfelelően átvéve az elvárt
paramétereket. Erősíteni fogja az érzelmi mágiádat, és kizárni mindenki
mást.
Harry csak bólintott, ezzel tisztában volt.
– Ezt – lépett oda elé Piton talárjából előhúzva egy idegen pálcát –, tegnap
szereztem neked - nyújtotta át a fegyvert. – Megfelelően tudod majd
alkalmazni amíg nélkülöznöd kell az eredetit, bár ha a tervünk létre jön,
még ez sem lehet majd nálad.
Harry elvette a pálcát, ujjai között forgatva. Messze nem érezte azt a hatást,
mint mikor a sajátját tartotta a kezében, nem járta át az a jóleső bizsergés és

577
erő, de jelenleg ez volt a legjobb megoldás, és igazán jól esett neki, hogy
Perselus máris gondolt erre.
– Igen – mondta csendesen, és köszönetképpen biccentett egyet. – Azzal
kapcsolatban, hogy állunk?
– Leellenőriztem pár dolgot Pettigrew állításai közül – felelte Piton az
asztalhoz sétálva, és nekitámaszkodva. - Ahogy számítottam is rá, valóban
igaza van ennek a patkánynak, a Nagyúr óvatlan és nemtörődöm volt a
jelenlétében. Hagyta, hogy a birtokába jussanak ilyen információk, ami
nekünk most kedvezett ugyan… De te is tudod, hogy sietnünk kell, hiszen
ha a Nagyúr már tud róluk, nem fognak sokáig élni. Sosem tűrte, hogy bárki
is veszélyeztesse a hatalmát. A kémei ismét jó munkát végeztek.
Harry felállt.
– Mint tudjuk, van egy hetem – mondta fanyarul. – A Rend szervezkedik,
ha ez nem jönne össze, készen fogunk állni a harcra. Mordon sok embert
ismer, mindnyájan lelkesek voltak, Grant pedig az újabban csatlakozni
kívánt halálfalókkal foglalkozik. Amint egyeztetünk velük, a mi oldalunkon
fognak fellépni a csata során. Folyamatosan érkeztek a jelentések, és
Fawkesszal is sokan üzentek, miszerint egyre többen hajlandóak tenni végre
valamit, miután a rendtagok beszéltek velük. Ha valamire, hát erre jól jött
az a kis beszédem a minisztérium ellen lázongó emberek előtt, és a látható
eredményeink… – itt hallgatott egy darabig, megállva Piton előtt, s a
szemébe nézett. – Perselus, szerinted sikerülhet?
– Ez a két esélyünk van. Amennyiben félresikerül a mostani elképzelésünk,
amit Harry – és itt nagyon komolyan fúrta a tekintetét a zöld szemekbe –
nem hagyhatsz odáig fajulni, hogy az életedbe kerüljön. Bármi is történjen,
ezt meg kell ígérned, mert ha bekövetkezik a legrosszabb, nincs több
lehetőségünk. A második, és jelenleg is nagy munkával szervezett tervünk
nélküled mit sem ér. Az emberek téged akarnak majd követni, és egyedül
neked van esélyed és erőd szembeszállni a Nagyúrral. Két menekülő
útvonalat is hagytunk a számodra. Ha úgy látod szükséges, használd! –
fogta meg a fiatal férfi mindkét vállát, és közelebb hajolt hozzá.
– Úgy lesz – ígérte Harry. – Már rég nem csak magamért felelek. Nem
hagyom cserben a szeretteimet. Ha most felelőtlenül elszúrnám, rájuk
szabadítanám Voldemortot, amit nem engedhetek, mert nem egy ilyen
világban való életet érdemelnek.
Perselus elégedetten bólintott, s elengedte a másik vállait.

578
– Két nap múlva találkozzunk a parton, addig megszervezem, amit kell.
Készülj fel. A Nagyúr már összeverbuválta az embereit, és nem akarlak
elkeseríteni, de vannak éppen elegen.
– Sejtettem, hogy nem lesz könnyű – morogta sötét hangon Harry, majd
Pitonnal együtt elindultak az ajtó felé.
– Úgy vélem, a barátaidat ki kell majd valahogy engesztelned – nézett el a
bájitalmester a konyha felé, mikor már az előszobában jártak.
Harry felhorkant, jelezve, hogy igen, ezzel nagyon is tisztában van. Bár
örült, hogy legalább Remusig még nem jutott el a dolog, nem mintha Ginny
könnyű eset lenne.
– Esküszöm, rosszabbak, mint én. Ha tehetnék, mindentől megvédenének.
– Ez nem feltétlenül rossz – mondta halkan Piton.
Harry egy kicsit fásultan megrázta a fejét, és a férfi felé fordult, mielőtt az
elhagyhatta volna a házat.
– Már nem kell törlesztened, Perselus, és egyedül sem vagy. Kérlek,
legalább ezt hidd el nekem.
Piton egy rövid ideig hallgatott, majd egészen különös fényekkel a
szemében halványan elmosolyodott, mielőtt megszólalt volna.
– Azt hiszem, már tudom.
Azzal megfordult, szokásos lendületességével, melyet követően csak úgy
lobogott utána fekete talárja, egy éles, zöld tekintettel nyomon követve,
melyet a hátában érzett, ahogy a dolga után indult. Miután kilépett a bejárati
ajtón, Harry még állt ott egy darabig változatlanul mosolyogva, aztán egy
mindenre felkészült sóhajjal a konyhába sétált, hogy megvívja csatáját a
szerelmével is.

Kinyílt az ajtó, és elöl a feldúlt Harryvel bevonult a kis csapat a Grimmauld

téri házba. Szerelmét Ginny követte szorosan, majd barátai, és a Weasley
ikrek. Meg sem állt a konyháig, remélte, hogy Lupin vagy valamelyik Rend
tag segíthet nekik.
A konyhában lévők jókedvűen néztek fel rájuk, ám látva a nagyrészt
borongós hangulatú csapatot, tekintetük kérdőre váltott. Harry hirtelen
megállt Remus előtt, amitől a tehetetlen Ginny elvesztette az egyensúlyát,
és ha a fiatal férfi nem kapja el, bizonyára az asztalra hasalt volna. Emily
vidáman nevetett a dolgon, többen hasonlóan vigyorogtak, ám amint a
kislány Harry arcára nézett, azonnal abbahagyta.

579
– Segítened kell! – fordult Remushoz Harry.
– Ugyan, haver! Ez nem olyan… – kezdte George, de a fiú dühödten
ránézett.
– Ugye ti tényleg nem fogjátok fel mit jelent ez?! – kiáltotta. – Nem
mehetünk sehova, mert ha megtámadnának, ami valljuk be az én esetemben
elég valószínű, nem tudnék harcolni rendesen, de ami még rosszabb, hogy
Ginny is óriási veszélyben lenne! Úgyhogy ne vigyorogj nekem, mert…
– Álljunk meg egy pillanatra! – reccsent Mordon. – Kezdhetnénk az
elejétől?
Hermione vállalkozott rá, hogy nagyvonalakban elmesélje milyen
szituációba keveredett két barátjuk.
– Nos, rávettük Harryt, hogy egy kicsit kapcsolódjunk ki, és vigyük el
Emilyt az Abszol útra körülnézni. Morgana a menedéken maradt tanulni, és
bővíteni az ismereteit rólunk. Azt hiszem, még nálam is eltökéltebb ilyen
téren – tette hozzá gyorsan egy kicsit eltérve a témától. – Szóval benéztünk
az ikrek üzletébe is persze, aminek nem lett túl jó vége. Mindenféle
készítményekkel kísérleteztek, és találtunk egy polcot, ahol a kötések,
szerelmi cselekre alkalmas eszközök, és bájitalok voltak. Ginnyvel azok
között nézelődtünk, és hát… arról beszélgettünk – pirult el –, hogy igazán
hasznosak lennének a mi vőlegényeink magunknál tartásához is.
Mrs. Weasley megcsóválta a fejét, az ikrek azonban vigyorogtak.
– Az egészből aztán az sült ki, hogy ahogy beszélgettünk, a raktár felől
kisebb robbanások és furcsa zajok hallatszottak ki, ahol Fredék Harryéknek
mutatták a legújabb áruikat, mire mi megijedtünk a hirtelen hangtól.
– Mármint te ijedtél meg – morogta kissé bosszúsan Ginny is.
Ő maga már igazán megszokhatta bátyjai mellett a hasonló hanghatásokat.
– Hát… – folytatta piros arccal Hermione – Ginny keze után kaptam,
amiben éppen egy rózsaszínes golyó féle volt, amivel a leírás szerint elvileg
kívánni lehet, aztán a rajta lévő bűbáj előidézi, hogy az illető aznap este azt
lássa álmában, amire akkor vágyott. A rántástól azonban levertünk még
vagy két bájitalt, míg Ginny erősen megszorította a gömböt. Az üvegek
összetörtek a földön, és a keveredésük után párát kezdtek eregetni.
Hátraléptem, Ginnyt azonban körülölelte, és nem tehetett mást, beszívta a
füstöt, majd az célirányosan Harry felé terjedt, ugyanis a fiúk előjöttek a
raktárból a sikításomra és csörömpölésre.
– Ez egyre érdekesebb – morogta Mordon.

580
Hermione nyelt egyet, és még mindig nem igazán akaródzott neki Harry
szemébe néznie.
– Mikor ott álltak egymással szemben, a füst egyértelműen őket fonta
körbe, Ginny kezében a golyó pedig felvillant. Aztán minden eltűnt…
– Én pedig egy erős rántást éreztem – vette át a szót a vörös hajú fiatal nő –,
és mielőtt bármit is tehettem volna, egyenesen Harrynek repültem.
Valamilyen bűbáj hozzá vonzott, és egy bizonyos távolságon belüli
mozgásra kényszerít minket. Nem tudjuk átlépni, és hiába próbáltuk,
feloldani sem, pedig – nézett itt jelentőségteljesen Harryre –, közülünk a
legerősebb is feltűnően dühödten próbálta.
Lupin elgondolkodva dörzsölgette állát.
– Hát, megvizsgálhatjuk a baj okozóját, de még mindig gyorsabb lenne, ha
Fredék feloldanák.
– Nem tudjuk – vonták meg a vállukat az említettek. – Ezt próbáltuk
Harrynek is elmondani, mikor már a megölésünkkel fenyegetőzött – tette
hozzá George.
Harry látva, hogy talán a többiek sem tudnak segíteni, még dühösebb lett.
– Ilyen nincs! – csattant fel, és az ajtó felé indult.
Ginny persze utána. A fiúnak ekkor azonban eszébe jutott valami, mert
megtorpant és visszafordult. Erre a fiatal nő próbálta követni mozgását, de a
kötődés Harryhez rántotta, s valósággal a karjaiba repült. A férfi elkapta, s
dühösen tekintett rá.
– Hé! Nehogy rajtam akard kitölteni a mérgedet! – mondta Ginny, Harry
pedig az ikrekhez fordult.
– És mégis meddig tart ez?
Fred és George tanácstalanul néztek össze.
– Mivel ez az egész helyzet számunkra is új, és legalább annyira váratlanul
is ért, nem tudjuk hogy a bűbáj meddig hat.
Harry szeme most már valósággal villámokat szórt, és érezhető volt az őt
körülvevő mágia.
– Esküszöm fiúk, egyszer még nagyon megbánjátok! Ez nem az első eset,
hogy…
– Ajaj, George. Szerintem mennünk kéne, mielőtt eszébe jut a pálcája.
Harry erre elkezdett fel-alá járkálni az asztal mentén, Ginny pedig nem
tehetett mást, mint követte. A fiatal férfi azonban most ezzel cseppet sem
törődött.

581
– Jaj Harry, állj már meg! – mondta a türelmét vesztett kedvese.
– Ezzel nem leszünk előrébb – mondta csendesen Lupin is.
– És elárulnád, mégis mivel lennénk előrébb?! – torpant meg Harry, s
Ginny pár centivel mögötte sikeresen utánozta.
Elgondolkodva nézte szerelmét.
– Várjunk! Te nem csupán emiatt a helyzet miatt vagy dühös. Valami
egészen más, és bizonyára fontosabb okod is van rá, azon felül, hogy engem
féltesz.
A zöld szemek kerülték a tekintetét, és gazdájuk nem szólt egy szót sem.
– Harry? – kérdezte Hermione unszolóan.
– Mondjad! – szólt a férfi ingerülten.
Hermione felsóhajtott.
– Sosem változol.
Erre Harry keserűen, röviden felnevetett.
– Úgy gondolod?! Pedig szívesen lennék vidám és gondtalan! – majd
elszégyellte magát, látva barátai arcát. Tudta, hogy egyikük sem tehet a
kialakult helyzetről. Ők csupán segíteni próbálnak neki, és vele együtt
elérni Voldemort bukását. Próbált lehiggadni egy kicsit, hogy legalább
normális hangon beszélhessen velük. – Jól van – fújt egyet. – Ne
haragudjatok. Pitonnal lesz találkozóm, vagyis a tervezettek szerint nem
csak vele.
– És ezt mégis mikor akartad elmondani? – nézett rá Lupin.
– Nem akartam elmondani – felelte nyíltan.
Alastor megcsóválta a fejét, Hermione pedig csak ennyit mondott.
– Látod, sosem változol.
– Nem csak egy egyszerű találkozóról van szó, igazam van? – folytatta
Remus, noha tudta a választ, mert ismerte már annyira fogadott fiát,
akárcsak Perselust.
Harry nem tudta most mit válaszolhatna, mert biztos volt benne, hogy ha
elmondja, minden erejükkel megpróbálják majd lebeszélni róla. Ugyan
akkor az is egyértelmű volt, hogy ha nem mond semmit, akkor addig
faggatják majd, amíg meg nem teszi.
– Ginny, leülnénk ide? – húzott ki két egymás melletti széket elég közel
ahhoz, hogy ne rántsa hozzá a kedvesét a bűbáj.
– Hallgatunk öcskös! – biztosította Fred.

582
Mire Harry tekintete dühösen felé vágott, amitől a vörös üstökű férfi
hátralépett, és békítően felemelte a kezét, barátja pedig végül belefogott.
– Előre szólok, hogy miután elmondtam, bármivel is próbálkozzatok, nem
fogtok tudni lebeszélni róla! – majd bizonytalanabbul folytatta. – Hát…
először valóban csak megbeszéljük a teendőket, azután azonban sok más…
halálfalóval is… találkozom – mondta nagyon lassan. – A jelenlévők
gyanakvóan és rosszat sejtve várták a folytatást. – Pontosabban – mondta
Harry –, Piton visz eléjük, mintha elfogott volna, én pedig feladom magam
– hadarta gyorsan, hogy minél előbb a végére érhessen. Nem nézett senkire.
Mellette Ginny visszatartotta a lélegzetét, Alastor felhorkant, Hermione
sikkantott egyet. Ron és az ikrek pedig felszisszentek.
– Hogy mi van?! – szólalt fel Ron.
– Áh, semmi, csak elment az esze – legyintett Fred.
– Ezt most ugye még véletlenül sem gondoltad komolyan?! – mondta
Lupin, és arca már rég nem tükrözte a megszokott nyugalmat.
Meg kell hagyni, ennek a fiatal férfinek elég rendszeresen, és talán
egyedüliként sikerült elérnie, hogy minduntalan kizökkenjen jól tartott lelki
békéjéből, és minden önuralma a semmivé váljon. Érezte, hogy most is
erősen közelednek efelé. Harry folytatta.
– Ezek a halálfalók kicsit más felfogást vallanak, és éppen ezért szeretnének
többet tudni Voldemortnál, vagy legalábbis valamivel hamarabb megtudni.
Természetesen Piton csak „véletlenül” ad át nekik, addig, míg nem kerülök
a „Nagyúr” elé. Ami nem fog megtörténni, mert Perselus segítségével
megszerezzük, amit akarunk, és már ott sem vagyok. Leginkább a jóslat
befejezése izgatja őket, addig nem vihetnek Voldemort elé, és nem is
ölhetnek meg. Mellesleg az az ő vesztük is lenne, hiszen saját kezűleg akar
végezni velem.
– Ezt nem hiszem el! – suttogta Ginny. – Halálosan komolyan gondolod.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy ez könnyen öngyilkossággá fajulhat? –
nézett rá Mordon.
Ron ingerülten tekintett barátjára.
– Harry, ott leszel, ki tudja hány halálfalóval pálca nélkül!
A fekete hajú férfinek megrándult egy kicsit az arca erre a gondolatra, de
bólintott.
– Igen. Egy ideig – felelte csendesen.
Ron folytatta.

583
– Tudom, hogy erős vagy, de a pálcád nélkül messze nem tudod olyan
hatásosan megvédeni magad, ahogy kellene. Főleg nem halálfalókkal
körülvéve.
– Nem hiszem, hogy megértetted mit jelent ez! – mondta most már dühösen
Remus.
– Ó, dehogynem! Fájni fog. Vélhetően mindenféle módon. De
megtudhatom, hol van Voldemort rejtekhelye, és még sok mást. Aztán
megszököm, és a Nagyuruk haragjában remélhetőleg elteszi őket láb alól.
Főleg ha értesül róla, hogy nem vittek elé, mint ahogy Perselus hagyta,
hanem saját szakállukra kínoztak.
– Mond, te hallod egyáltalán mit beszélsz?! – kiáltotta Lupin, és felpattant
az asztaltól.
– Muszáj megtennem Remus! Ha sikerül két hét és lezárhatjuk a harcokat,
lényegesen kevesebb áldozattal. Nem húzhatom a végtelenségig, hogy
megütközzek vele!
– Nem is értem Perselus egyáltalán hogy egyezhetett ebbe bele – dühöngött
a férfi.
– Ugyan mikor számított neki Harry!? – mondta erre George kissé
rosszindulatúan, pedig mostanában nyílt titok volt, hogy sokkal jobban
megérti egymást a két varázsló.
– Egyáltalán biztos, hogy segíteni fog?! – kérdezte Ron. Már szinte
valamennyien az asztal körül álltak. – Túlságosan megbízol benne!
– Ne csináljátok ezt! – sírt Emily, és nagy szemeivel Harryt nézte. A férfi
felé fordult, s elszégyellte magát, hogy a kislánynak is hallania kellett
mindezt. Az kétségbeesetten bámult rá.
Harry szomorúan bólintott felé bíztatóan, majd újra a többiekhez intézte
szavait.
– Megmondtam, hogy nem fogtok róla lebeszélni. Megcsinálom.
– Akkor még nálunk is őrültebb vagy! – mondta Fred.
– Na most már elég! – kiáltott Lupin. – Van annyi jogom az életedben, hogy
beleszólhassak és megakadályozzam, hogy a vesztedbe rohanj. Ugye nem
gondolod, hogy mi meg itthon ülünk majd nyugodtan, miközben tudjuk,
hogy téged kínoznak!
– Értsd már meg, hogy nem lesz semmi baj! Ezt meg kell tennem! Ki
fogom bírni!
– És ha rögtön elé visznek?! – szólt közbe a sápadt Ginny.

584
Harry megrázta a fejét.
– Az nem fordulhat elő.
– UGYAN MIÉRT?! – ordította fékevesztett dühvel Lupin. A jelenlévők
még sosem látták ilyennek. – Mégis mi, vagy ki fogja őket megakadályozni
benne?! De te csak menj! Menj! Ennyi erővel törd ketté a pálcádat és ugorj
Voldemort elé!
A fiú csak hallgatott, s megrökönyödve nézte Remust. Majd felállt,
felsegítette Ginnyt is, és lassú léptekkel elindult az ajtó felé.
– Most hova mész? – kérdezte Ron.
– Megyek, kettétöröm a pálcámat – felelte csendesen, anélkül hogy
visszafordult volna, s otthagyta a többieket, akik meredten bámultak utána.

Remus sokáig alig látott a dühtől. Aztán hirtelen ez az érzés a

kétségbeesésbe csapott át, de csaknem ugyan akkora intenzitással.
– Az a konok feje! Meg fogja öletni magát! Nem hiszem el, hogy önként
vállal egy kikérdezési procedúrát. Olyan gyenge lesz, hogy haza se fog
tudni jönni.
Emily csendesen sírdogált az egyik széken, furcsán markolgatva a
mellkasát, mintha valamennyiük félelmét és aggodalmát együttesen érezné
a sajátja mellett. A cseppet sem jobb hangulatban lévő Hermione odasétált
és megölelte a kislányt. Remélte egy kicsit megvigasztalják majd egymást.
– Én tudom, hogy nagyon erős, de bántani fogják! – motyogta a gyerek.
Hermione csendben bólogatott.
– Igen kicsim. Ezt ő is tudja.
– Jól van emberek! – szólalt fel George. – Bízzunk benne, hogy ez a bűbáj
minél tovább kitart, mert addig is le kell mondania erről az őrültségről.
– Nekünk pedig lesz alkalmunk, hogy lebeszéljük róla! – kontrázta Fred.
– Hát nem tudom – mondta Ron fejcsóválva.
Bátyjai odaléptek hozzá, és megveregették a vállát.
– Fő az optimizmus öcskös.
– Csak pozitív gondolkodás!

Eközben Harryék felértek az emeletre. Nem szóltak egy szót sem. A férfi
levetette magát az ágyára, mire egy pillanattal később Ginny már rajta is
landolt. Végigsimította a fiatal nő haját, majd egyszerűen maga mellé
fektette. Bár normális körülmények között egymagában szerette átgondolni

585
a dolgokat, most mégsem bánta szerelme jelenlétét. Átkarolta a karjával,
Ginny pedig ráhajtotta a fejét a vállára.
Sokáig feküdtek így, s a nő arca kezdte egészséges színét felvenni, ahogy
mind jobban nyugtatta magát. Amíg tart a köztük lévő bűbáj, Harry
garantáltan mellette marad, és nem szaladhat feladni magát. Aztán elkezdett
gondolkodni a köztük fellépő szituáción, és nem tudta megállni, hogy fel ne
kuncogjon.
Harry értetlenül fordította tekintetét a rajta fekvő nőre. Ginny felkönyökölt,
hogy jól láthassák egymást, majd még mindig mosolyogva így szólt: –
Szerintem azért vicces ez az egymáshoz vagyunk kötve dolog.
– Engem aggaszt – mondta még mindig komoran a férfi.
– Ugyan Harry! Lazíts már egy kicsit! Vagy jobban szerettél volna mondjuk
Millicent Bulstrode-al összeragadni?
Harry erre már elnevette magát, főleg ahogy felvillant előtte régi
iskolatársuk arca és testfelépítése. Emellett hálás volt Ginnynek, hogy nem
kezdte el győzködni a Pitonnal tervezettek miatt, bár tudta, hogy ami késik,
az nem múlik. Egyelőre azonban próbálták a bűbáj humorosabb végét
nézni, és be kellett látnia, kedvesének igaza van. Végeredményben ez
vicces volt.
– Majd megnézem, mit fogsz gondolni erről akkor, amikor majd egyedül
szeretnél lenni, tusolni, vécére menni, vagy épp munkába hívnak a kórházba
– mondta mosolyogva.
Ginny vette a lapot.
– Nem áll szándékomban megszabadulni tőled. És ez mind-mind olyan
érdekes helyzet, amiben külön élvezetes lesz látni, hogy te nagyobb
zavarban leszel, mint én.
– Hüm. Talán mégis inkább Millicentet kellett volna választanom. Ő
legalább nem jártatta ilyen pimaszul a száját.
Ginny nevetve oldalba bökte, majd ráhasalt a férfire, és megcsókolta. Harry
keze elindult a testén, s a fiatal nő vágyakozva felsóhajtott. Szerelme
azonban hirtelen abbahagyta a csókot, és gonoszul elhúzta a száját.
– Habár, ha jól belegondolok, máskor se nagyon beszélt, mert nem volt
hozzá agya. Te viszont garantáltan jobban csókolsz. Így mégis csak te vagy
a főnyeremény. Hacsak nem… – morfondírozott.
– Teee! – szólt fenyegetően Ginny, és kicsit feljebbcsúszott a férfin, aki erre
felnyögött. Több okból is.

586
Mélyen a zöld szemekbe fúrta a tekintetét, amik igézően csillogtak. A nő
felemelte kezét, és belesimított a szertelen tincsekbe, mire Harry
elmosolyodott.
– Csodálatos a tekinteted. Igaza volt Emilynek. Csak a szemedbe kell nézni,
és az ember biztos lehet, hogy megbízhat benned, mert ha te is úgy akarod,
egy pillantásodból kiismerhetünk, és azzal mindent elmondhatsz – suttogta
szerelmesen.
Harry közrefogta az arcát két kezével, és apró csókokkal halmozta el a fiatal
nő bőrét és száját, s azt suttogta.
– Gyönyörű vagy Ginny. Megőrülök érted.
Azzal lejjebb csúsztatta a kezét, végigsimítva a nyakát, a karját, majd az
egyikkel megállt a derekán, a másik kezével pedig a nő felhúzott combját
simogatta. Átgördültek egymáson, és Ginny szenvedélyesen csókolta
tovább, miközben a férfi mellkasát simogatta, és igyekezte kigombolni
ingét. Azt akarta, hogy minél közelebb érezhesse magához, hogy bőrük
összeérjen, és a ruha csupán egy nem kívánt akadály volt számára.
Türelmetlenül húzta le Harryről az inget, majd ő maga is kibújt felsőjéből.
Mikor kedvese ajkai nyakára vándoroltak, és meztelen bőrük egymáshoz
ért, hangosan felsóhajtott. Egyik lábát feljebb húzta, és gyengéden Harryre
kulcsolta, hogy kezeivel minél nagyobb felületen férhessen combjához a
férfi. Nem létezett számukra senki más, csak egymás, és a másik iránt érzett
elsöprő vágyuk és szerelmük.
Percekkel később, mikor magukhoz tértek a jóleső kábulatból, Harry feljebb
húzta magát az ágyon, és nekidőlt a háttámlának, Ginny pedig kócosan és
kipirult arccal bújt oda hozzá.
Harry magához ölelte, lassan ráérősen megcsókolta, s csak ennyit jelentett
ki egyszerűen.
– Szeretlek.
Ginny elmosolyodott.
– Ó, de még mennyire, hogy szeretlek!
Harry halkan felnevetett.
– És még csak eszembe se jutott Millicent – mondta huncutul.
Ginny horkantott egyet és ráemelte tekintetét.
– Ajánlom is!
Harry megint nevetett, miközben karjával szórakozottan simogatta szerelme
haját és hátát. Ám ekkor Ginnynek eszébe jutott mire is készül a férfi, és

587
akaratlanul is elkomorodott. Nem tudta merje-e most felhozni ezt a dolgot.
Annyira jól érezte magát Harry karjaiban. Tudta hogy biztonságban van, és
nem eshet a világon semmi baja. Mindez azonban Harryre nem igaz. Ha
véghez viszi, amit a fejébe vett, óriási kínokat fog kiállni, és nem lesz ott
senki aki, megvédje, mint ahogy ő teszi vele. Ginny ezen gondolatokra
megborzongott, ami rögtön felkeltette Harry figyelmét.
– Valami baj van? – kérdezte halkan.
A nő felemelte a fejét, hogy ránézhessen.
– Én csak… Harry, mivel tudnánk rávenni, hogy felhagyj a terveddel?
Kedvese arcáról eltűnt a derű, és komolyan nézett szerelmére.
– Sikerülni fog. És ha utána minden jól megy, két hét, és Voldemort a múlté.
Ginny hevesen az aggodalomtól, megrázta a fejét.
– Ez túl nagy áldozat tőled Harry! És mi nem nézhetjük tétlenül.
– Pedig kénytelenek lesztek – felelte azonnal a férfi.
– Nem! – vágta rá Ginny. – Ha kell, magamhoz láncollak! – kiáltotta
hevesen.
Erre Harry halványan elmosolyodott.
– Igazán? Sajnálattal közlöm, hogy ezt már megtetted. És itt nem a jelenlegi
bűbájra gondolok.
Ginny elhallgatott, és hosszan, kutatóan nézte Harry arcát. A kellemes
vonásait, csillogó szemét, ajkait. Tudta, hogy ha nem láthatja többet ezt a
fiatal férfit, az ő életének is vége.
Harry arca most elkomorult.
– Erre ne is gondolj többet! – mondta határozottan.
A nő egy kicsit meghökkent, de aztán rögtön tudta, mi történt. Harry
olvasott a gondolataiban.
– Nem hagyhatom, hogy elmenj. Nem engedhetem, hogy elveszítselek –
jelentette ki csendesen és egyszerűen. Nem titkolta el legnagyobb félelmét.
– Ha valamivel megakadályozhatlak, azt meg fogom tenni.
Harrynek hirtelen Dobby jutott az eszébe, aki másodikban meg akarta
védeni, és ezzel csaknem ő maga idézte elő a halálát. De most, ahogy Ginny
eltökélt és szomorú arcába nézett, érezte, hogy elbizonytalanodik. Talán
ugyan olyan szenvedésnek tenné ki a nőt, mint saját magát a kínzásokkal.
Az is felötlött benne, hogy mit érezne, ha tudná, hogy Ginnyt abban a
percben halálfalók vallatják, és ő maga tehetetlen. Kedvese észrevette hogy
kétségei támadtak, így közelebb hajolt hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

588
– Eszemben sincs hagyni, hogy megtehesd, amire készültél. Lehet, hogy
önző vagyok, de ezzel magamat is megkímélem az elviselhetetlen kínoktól.
Harry csak megrázta a fejét, és elhagyta az ágyat, elég közel maradva
ahhoz, hogy Ginny nyugodtan fekhessen a bűbáj ellenére.
– Ma este találkoznunk kell Pitonnal. A továbbiakat vele beszélem meg –
mondta, de koránt sem olyan határozottan, mint eddig.
Ginny figyelmét ez nem kerülte el, így elégedetten elmosolyodott. Nem lesz
rá alkalmad Harry Potter. Lebeszéllek róla, vagy megakadályozlak, ha
addig élek is! – gondolta magában.

– Hű de szép – mondta Ginny, mikor a sziklaparton állva a tenger

messzeségére bámult.
– Mellette Harry meglehetősen mogorván álldogált, Piton még nem érkezett
meg.
– Az – felelte.
Ginny mosolyogva fordult felé.
– Ugyan drágám, hiszen most biztonságban vagyunk, és te csak beszélgetni
jöttél ide.
A zöld szemek ingerülten villantak rá az egyértelmű célozgatást hallva,
melyet a negédes hang közvetített felé.
– Had ne mondjam, hogy most mit gondolok a drágalátos testvéreidről és
rólad.
Ginny felnevetett, és odabújt kedveséhez, hogy testmelege kellemes
közelségében kevésbé érezze a szél ostorozását, ami vihart ígért. A hátuk
mögül ekkor hoppanálás zaja hallatszott, mire mindketten megfordultak.
Perselus Piton összehúzott szemöldökkel nézett rájuk, majd közelebb lépve
a fiatal férfire nézett.
– Harry? – hangjába figyelmeztetés vegyült.
Egykori tanítványa elhúzta a száját, és kis sóhajjal kibökte.
– Nem tudtam elszakadni tőle.
A fekete szemek megvillantak, olyan módon, amit utoljára talán már jó
néhány hónappal ezelőtt látott.
– Szép dolog is a szerelem – érkezett a válasz maró gúnnyal. – De talán ma
este otthon hagyhattad volna bánkódni a…
Harry gyorsan félbeszakította a férfi megjegyzését.
– Elég lesz Perselus, félreérted. Szó szerint össze vagyunk kötve.

589
Piton várakozóan nézett rá, mire a fiatal Rendvezető néhány mondatban
összefoglalta a helyzetet. Meglepő módon a bájitalmester első reakciója egy
rövid nevetés, és gúnyos megjegyzés volt.
– Tudod, Harry, tőled valahogy nem is számítottam másra. A legjobbkor, a
legfurcsább szituáció, a legnagyobb gondot okozva – aztán az arca egészen
elkomorult.
– Gondolod, mindezzel nem vagyok tisztában? – kérdezett vissza Harry. –
Nem voltam képes megtörni, mivel ezt az egészet Ginny akarata, és Fredék
átkozott bűbájai tartják össze. Pedig hidd el nekem, eleget próbáltam.
Erre a mellette álló nő is megszólalt.
– Óh, ezt én is tanúsíthatom – mosolyogta.
Piton felhúzta a szemöldökét.
– Úgy veszem észre, a kisasszony meglehetősen élvezi a helyzetet.
– Kénytelen voltam elmondani mit tervezünk, és amíg él a kötés, maga
mellett tudhat - reagált Harry bosszúsan, míg Ginny csak továbbra is belé
karolva szorosan mellé bújt.
A bájitalmester megrázta a fejét.
– Előreláthatóan mikor tudsz elszabadulni a kötelezettségeidtől? – kérdezte
nem kis mértékben kétértelműen utalva a kellemetlenségeikre.
– Mindent megteszek – biztosította Harry, Fawkesen keresztül beszélünk,
intett szemével Ginnyre, hogy nem nagyon szeretné, ha további dolgok
jutnának a tudomására.
Piton persze azonnal értette, és neki sem volt más vágya, így komoly arccal
arrébb lépett, ahogy Harry is eltávolodott kedvesétől, amíg engedte a bűbáj.
– Valahogy meg kell oldanunk a helyzetet, Harry. Nem érünk rá – szólt
Perselus alig hallhatóan, ahogy közelebb hajolt a másikhoz.
– Tudom – bólintott a fiatal férfi. – Ha lenne valami ötleted, küld vissza a
főnixszel üzenetként.
Aztán elbúcsúztak egymástól, majd Piton meglebbentve a köpenyét, egy
utolsó szúrós pillantás vetve Harryre, tovább hoppanált. Ginny ekkor
kedvese mellé sétált, és elé állt. Belefúrta magát a férfi kabátjába, és átölelte
a nyakát. Harry sóhajtva karolta át a derekát, miközben egymás szemébe
néztek. Aztán Ginny közelebb hajolt, és a férfi érezte ajkain a lehelete
melegét.
– Annyiszor csókollak meg, hogy nem fogsz tudni itt hagyni – ígérte a
szájába súgva szerelme.

590
Több erőm van, mint hinnéd – gondolta a csók közben Harry. – Arra is,
hogy megtegyem, amit elterveztem.

44. fejezet - Mindenre készen

Ginny ingerülten beszélt a gyűlésen jelenlévő rendtagokhoz a Grimmauld

tér társalgójában.
– Mostanában elengedte Pettigrewt, felkészítette Morganát, Pitonnal
állandóan szervezkednek, és ráadásul kitalál egy ilyen eszement tervet, amit
bármi áron véghezvisz, pedig bíztam benne, hogy ez a bűbáj majd egy
kicsit…
Harry arca mindezekre már kellően elsötétült, és mintha hirtelen óriási düh
kerítette volna hatalmába.
– Erről többet ki ne merj ejteni a szádon! – mondta megemelve a hangját.
Nem kiabált, de így csak még fenyegetőbbnek hatott.
Ginny meghökkent, akárcsak a Rend többi tagja. A fiatal nő értetlenül és
kicsit sértetten kérdezte.
– Ugyan miért?
Harry közelebb lépett, és Ginny akaratlanul is hátrált egy kicsit. Olyan erő
áradt Harryből, és szemei olyan haragosan villámlottak, hogy a nő már-már
félni kezdett.
– Semmit nem tudsz erről a dologról, és mert így van, nincs is jogod
beleszólni!
Ginny döbbenten bámult rá. Soha nem látta még ilyennek Harryt. Főleg
vele kapcsolatban nem. Rideg volt és távoli. Egymásra meredtek. Nem
fordult még elő, mióta ismerték egymást, hogy valaha is így bánt volna
vele. Vagy egyáltalán bárkivel, Malfoyon és Pitonon kívül. Ez
természetesen Hermione figyelmét sem kerülte el, s gyanakodva nézett
Harryre. Egy ideig gondolkodott, majd megszólította.
– Harry, hogyan mentettük meg Siriust harmadikban?
A férfi megmerevedett. Hermione nem tudta, hogy csupán a név hallatán –
ami még mindig érzékenyen érintette barátját – és az emlék hatására, vagy
talán azért, mert nem tudja a választ a kérdésre. A többi jelenlévő azonban
értetlenül és hökkenten nézett Hermionéra. A fiatal nő nem törődött velük,
feszülten várta a választ.

591
Ron zavartan megbökte.
– Mit akarsz most ezzel… – de hirtelen elharapta a mondatot, mert Harry
gúnyosan felnevetett, és fordult Hermione felé.
– Máris ellenségnek vélsz?! – a nő megrezzent. Nem csak ő. – Akkor lássuk
megfelel-e a válasz. Az időnyerődet használtuk, amit mellesleg egész évben
titkoltál előttünk, mert a szabályszereteted, és az, hogy nem bíztál bennünk
eléggé, megakadályozott benne, hogy elmond nekünk.
Hermione most még jobban megrémült, mint eddig, hiszen ezt csak Harry
tudhatta. De akkor mi történt vele?
– Ez… ez nem igaz. Szavamat adtam McGala…
Harry most megvetően felhorkant.
– Ó, igen, ezt majd elfelejtettem! – gúnyolódott.
Barátai földbegyökerezett lábbal álltak, és csak nézték ezt az idegen
viselkedést.
– Elég legyen! – lépett előrébb Lupin.
Harry felvonta a szemöldökét, és végigmérte a férfit.
– Nem mondtuk, hogy közbeszólhatsz – vetette oda, és el is fordította a
tekintetét, vissza Hermionéra. – Ha a tanulásról vagy az előírt szabályok
betartásáról volt szó, te mindig élen jártál, akár velünk szemben is. Igaz?!
A nő csak rámeredt. Meg sem tudott szólalni. Vagy talán nem mert? Ron
ránézett barátnőjére, majd vissza Harryre.
– Mi történt veled? – kérdezte.
Barátja lassan felé fordította fejét. Gúnyosan elmosolyodott.
– Már vártam mikor szólalsz meg. A gyors felfogású Ronald Weasley, az ő
nagyszerű meglátásaival.
– Mi van?! – döbbent le Ron.
– Kérj meg valakit, hogy magyarázza el – nézett rá Harry lesajnálóan. Úgy,
ahogy azt nyílván egy Malfoy tenné.
A Rendtagok mozgolódni kezdtek, és Remus felé tekintgettek. A férfi most
előrébb lépett, és előhúzta pálcáját. Csupán a biztonság kedvéért. Már
igazán nem tudta, hogy mit várjon.
Természetesen ez a lépés egyáltalán nem kerülte el Harry figyelmét, de
láthatóan cseppet sem nyugtalanította a dolog.
– Ugye tisztában vagy vele, hogy mindenkit megbántasz? – kérdezte Lupin.
A fiatal férfi hidegen vállat vont.

592
– És ugyan mit számít az? Mért érdekelne, hogy ki sértődik meg? Soha nem
figyeltetek rám igazán, főleg az iskolában, mikor fontos lett volna, és akkor
nem itt tartanánk. Nem hallgattatok rám, a figyelmeztetéseimre,
megérzéseimre, mindarra, amit tudok.
– Igazán? – szólt most közbe Ron. – Nekem úgy rémlik, hogy túlzottan is
hallgattunk rád, mikor a Minisztériumba siettél! Akkor hol tartanánk?
Harry megremegett.
– Fogd be a szád! – förmedt a férfire. – Akkor még sikerült Denemnek
befolyásolnia, és én meg is fizettem az árát! Egyébként pedig, nem hívtam
egyikőtöket sem! Ha gyáva vagy, maradtál volna a Roxfortban!
Ron nyelt egyet. Ginny bátortalanul megindult kedvese felé, s mintha
többen félve néztek volna rá emiatt.
– Harry, kérlek… – kezdte, de a férfi felé vágott tekintetével.
– Hallgass! Nincs rád szükségem!
Ginny szeméből könnyek szivárogtak.
– Nem értettek semmit. Ez most tényleg Harry? Ha igen, mitől lett ilyen
durva, hideg?
– Most már fejezd be, Harry! – szólt rá Lupin határozottan.
– Különben? – emelte rá kihívóan a szólított éles, zöld tekintetét, és egészen
a férfi felé fordult. Kezéből még mindig hiányzott a pálca.
– Ne gondold, hogy nem merem akár veled szemben is megvédeni a
szeretteimet.
Harry mintha elégedetten nézett volna rá.
– Lássuk! – állt nyugodtan.
A jelenlévők még a lélegzetüket is visszatartották. Ha Remus megtámadja a
férfit, aki mellesleg most már a vezetőjük volt, alighanem segítségre szorul
majd vele szemben. De lenne-e értelme, és merjék-e? Hiszen ki tudja mi
történt Harryvel. És talán ő maga nem is reagálna a támadásra, egyszerűen
csak kivédené.
– Miért csinálod ezt? – kérdezte Lupin.
Harry azonban csak ennyit mondott.
– Tudtam, hogy gyenge vagy. – Miután kimondta, akkor jutott eszébe, hogy
valakitől ezt a mondatot már hallotta. Méghozzá Voldemort szájából, nem is
olyan régen. Erre elfintorodott.
Remus ezzel egy időben megrázta a fejét.
– A szeretet és féltés nem gyengeség.

593
– Nem?! – kérdezett vissza Harry gúnyosan felvont szemöldökkel. – Látod,
téged is mennyi mindenben akadályoz.
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod – suttogta Ginny a háta mögött.
Harry a válla fölött szólt neki oda.
– Ugyan már, kedvesem. Legalább végre megszabadulhatsz tőlem. Nincs
több kötelezettség és életveszély. Nyugodt életed lesz.
– Mit akarsz ezzel mondani? – suttogta Ginny halálra váltan.
A fiatal férfi elfordult tőle, és Lupinnak mondta.
– Többet nem áll szándékomban ide visszajönni – szólt jól hallhatóan. –
Ezzel nem kevéssé a saját életemet is megkönnyítem – jelentette ki
egyszerűen. – Azzal végre előhúzta pálcáját. – Most pedig, ha
megengeditek, mennék is – majd maga köré intett, és megjelent előtte egy
kicsinyített láda. – Gúnyosan odabiccentet a Rendtagoknak. – Aztán
mindent bele! Még akár szerencséjük is lehet.
– Olyan vagy, mint Voldemort! – vágta neki Ron. Tudta jól, hogy Harry ha
korábban hallotta volna ezt a mondatot, dühödten cáfolta volna a
feltételezést. Most azonban csupán flegmán meghajolt Ron felé, és lassan,
eltökélten kisétált a Grimmauld téri házból. Ezzel pedig vörös hajú barátja
utolsó próbája is szörnyű eredménnyel zárult.
A bent lévők földbe gyökerezett lábbal sokáig bámulták az ajtót, amely
mögött eltűnt.
– Ez nem Harry volt! – mondta később Ginny, kétségbeesetten Ronék felé
fordulva. - Az nem lehet – rázta meg a fejét.
Barátnője hasonló állapotban válaszolt.
– Legalábbis nem volt önmaga. Viszont tudta a választ a kérdésemre –
mondta csendesen.
Lupin némán állt és gondolkodott, miközben a három fiatal érveket és
ellenérveket vitattak Harry viselkedésének okaira.
– Hermione! – szólította meg a férfi. – Beszélt neked Harry mostanában
arról, hogy készülne valamire? Már a nyilvánvalón kívül – húzta el a száját
bosszúsan. – A terveiről?
A barna hajú nő és barátai elgondolkodtak.
– Nem – rázta meg a fejét. – Az utóbbi időben egyáltalán.
Ginny is hümmögött.
– Nekem se mondott semmit.
Remus bólogatott. Pontosan erre számított.

594
– Gondoltam, hogy így lesz – mondta. – Teljesen bezárkózott előttem.
Kizárta még azt is, hogy akár az érzéseit lássam.
Ron furcsán, morcosan nézett rá.
– Miért, nem volt egyértelmű?
Lupin azonnal nemet intett.
– Nem – válaszolta. – Ha te érzékeltetni akarod, hogy megveted a másikat
és dühös vagy, nem hagynád, hogy ezt minden módon közvetítsd felé?
A lányok kezdték kapizsgálni.
– Harry viszont minden érzését elrejtette? – kérdezte Hermione Lupintól.
A férfi ezúttal bólintott.
– Pontosan.
Most Ginny szólalt meg bizonytalanul.
– Vagyis azok nem egyeztek azzal, amit mutatott?
– Így gondolom – válaszolta Lupin.
Ron legyintett egyet.
– Jó, ha ez így is van, akkor is visszajutottunk a dolgok elejére. Mi történt,
miért csinálta?
– Ez egyértelmű – szólalt meg a férfi helyett Ginny. – Ki akar minket
hagyni belőle, és nem akarja, hogy mások is tudjanak róla. Méghozzá úgy,
hogy biztosan ne is próbálkozhassunk beavatkozni. Gondolj csak Pettigrew
esetére. Te talán tudod, mi volt vele a célja?
Remus helyeselt.
– Egyetértek Ginnyvel. És biztos vagyok benne, hogy ebben Perselus is
benne van.
– Már megint Piton – sziszegte Ron ingerülten.
– De mi mit tehetnénk? – kérdezte tanácstalanul Hermione. – Már persze ha
helyesek a feltételezéseink.
– Biztosan azok! – vágta rá Ginny. – Vagy te ilyennek ismered Harryt?!
Hermione hevesen megrázta a fejét.
– Nem, dehogy. Viszont varázslat alatt is állhatott.
Most Ron legyintett.
– Ugyan már! Hiszen az Imperiust is legyőzi.
Lupin elcsendesítette őket, még mielőtt feleslegesen összeveszhettek volna.
– Szerintem – kezdte lassan –, nem olyan reménytelen és nehéz a dolgunk.
Van ez az okos Aidera bűbájotok.
A fiatalok csaknem a homlokukra csaptak, hogy ez nem jutott az eszükbe.

595
– Várnunk kell egy-két napot – folytatta Remus –, mert most még
egyértelműen tudná, hogy azért hívjátok, hogy beszéljetek vele. Aztán
valahol eljátsszuk, hogy bajban vagytok, és ha helyesen gondoltuk,
mindenképpen jönnie kell.
Arra pedig nem is mert gondolni, hogy mi van, ha Harrynek nem lesz
lehetősége jönni, mert olyan dologba keverte magát.
– És ha ugyan úgy fog viselkedni, mint ma? – kérdezte Hermione.
– Akkor is tudni fogjuk, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott,
hiszen odaérkezett segíteni.
– Biztos, hogy valami nagyon veszélyesre, és összetett dologra készülnek –
mondta Ginny.
Remus elgondolkodva nézte a bejárati ajtó kopottas felületét. Harrynek
mindenképpen Perselus segítségére volt szüksége, bármit is akarjanak
elérni, Peterrről pedig tudta, hogy adósság köti a fiatal férfihez.
Talán… valahogy fel tudta ezt használni. A Rend viszont éppen Harry
vezetésével felkészült már rá, amikor majd szembe kell fordulniuk
Voldemort csapataival. Kettős játékot játszik – bólintott maga elé. Mindkét
esélyét ki akarja használni, mielőtt a többi ember számára a rosszabbikra
kerülne sor.

Sok mérfölddel arrébb Piton már várta az odaérkező Harryt. Elismerő arccal
fordult a fiatal férfi felé.
– Ez volt ám az előadás, Harry!
Az sápadtan nézett rá vissza, borzasztóan érezte magát. Mély levegőt vett.
– Igen. És megismételhetetlen. Remélem volt is értelme.
– Egy biztos. Nagyon meggyőző voltál – fürkészték a sötét szemek az arcát.
– Volt időm eltanulni a halálfalóktól és tőled ezt a viselkedést – felelte
Harry, majd a szíve elszorult, ahogy felidézte magában barátai, Lupin és
Ginny arcát. Szerelme könnyeit. Ők még nem láthatják át mi volt a terve
Peterrel és Morganával, de tudniuk sem szabad róla, mert ha nem sikerül a
tervük, és sor kerül a csatára, mindaközben Voldemort könnyű szerrel
legilimentálhatja őket, vagy rosszabb: kínzással kiszedheti belőlük. Akkor
pedig, nem csak Perselus fog meghalni, bár kétség kívül az elsők között.
Úgy érezte, ezt a másik lehetőséget is ki kell aknáznia, mielőtt hagyná,
hogy a dolgok Voldemort szájíze szerint egy hatalmas összecsapásba

596
torkolljanak. Ezért hát, csak felsóhajtott, belenézett Piton fekete szemeibe,
és biccentett neki. – Mit kell tennem, egészen pontosan?
– Gyere velem – intette közelebb a férfi. Mikor Harry elé lépett, megfogta a
karját. – Elhoppanálunk a házamba. Már előkészítettem pár bájitalt.
A zöld szemek furcsán néztek rá.
– Házad? Bájital?
Piton nem felelt rögtön. A következő pillanatban mindketten
megtapasztalták a kellemetlen érzést, mintha nagy hirtelenséggel egy apró
csövön préselték volna át a testüket, majd felbukkantak egy Harry számára
még ismeretlen helyen. A bájitalmester megtartotta, mikor egy kicsit
megbillent, aztán elengedte a karját, és távolabb lépett.
– Ms. Granger már járt itt. Ezt a helyet nem ismerik a halálfalók – azzal
nyomatékosan pillantott a mellette állóra.
– Shot Preiton – mondta Harry. Emlékezett rá, mikor Piton a Voldemort
kúriájában tett látogatásuk után ezt a címet osztotta meg Hermionéval,
ahova a könyveket kutatni mentek.
A férfi bólintott, majd elindult a házak felé.
– Idézd fel a címet.
Harry úgy tett, miközben szemrevételezte a szép utcát, a hatalmas fáival, és
a közelben lévő folyó sodrásának hangjával, melyet a szél hozott feléjük.
Mikor beléptek az épületbe, mosolyogva nézett szét. Pontosan olyan volt,
amilyennek Hermione mesélte, és tökéletesen olyan, amit sosem képzelt
volna Perselus Pitonról. A szobák határozottan barátságosak és kellemesek
voltak. Aztán mielőtt még ismét kérdezhetett volna, egykori tanára beszélni
kezdett.
– Bármilyen hihetetlen is, nem szeretném, ha halálra kínoznának – mondta
szokásos szarkasztikus modorában. – Bizonyos szinten lehet védekezni,
még kiszolgáltatottan is, csupán fel kell készülni. Nem minden áron
szükséges elsüllyedned a fájdalomban. Mióta eldöntötted, hogy megteszed
ezt a lépést, dolgozom rajta, miként tehetném könnyebbé a számodra.
Harry csodálkozva, majd hálásan nézett a férfire. Sosem hite volna, hogy
ilyen lesz, ha… nos, barátokká válnák. Perselus valóban figyelt rá, és
mindent megtett, hogy segítse. Arról nem is beszélve, hogy még mindig –
és talán míg élnek, így is marad –, okosabb volt nála. Neki ugyanis eszébe
sem jutott hasonló megoldást keresni. Bár ezt most a hősies és vakmerő
griffendélessége számlájára írta. Mosolyogva megcsóválta a fejét.

597
– Tudod… azt hiszem, örülök, hogy itt vagy. Én még mindig túl…
meggondolatlan vagyok. Nem jutottam volna el idáig – vallotta be a fekete
szemekbe nézve.
Piton kiérezte az előző mondatokból a köszönetet, és még annál többet is,
ezért most cseppet sem gúnyolódott, mikor megjegyezte.
– Sejtettem, hogy nem gondolkodtál hasonló megoldáson. Úgy vélem, ha
megtehetjük, nem szabad hagynunk, hogy elveszítsd az erődet. Szükséges
egy-két nap, hogy a szervezetedet hozzászoktassuk a változásokhoz, azután
viszont szabad az út.
Harry bólintott.
– Tehát, mutasd, mit tehetek védelem gyanánt.
Perselus intett neki, hogy menjen be a nappaliba, ő maga pedig eltűnt pár
percre, alighanem a laborjába, majd néhány üvegcsével tért vissza. Megállt
a kanapén ücsörgő Harry előtt, és két fiolát nyújtott át neki.
– Ezeket idd meg most. Jobban fogod bírni a kínzásokat, ha valóban sor
kerül rá – Harry elvette, majd fintorogva lenyelte a főzeteket. Az üres
üveget az előtte lévő asztalkára tette. – A többit majd este – mondta Piton.
A fiatal férfi hátradőlt egy pillanatra, aztán lehunyta a szemét, mire a
következő pillanatban egy lángcsóva kíséretében feltűnt előtte Fawkes.
A főnix leereszkedett gazdája térdére, és lágyan trillázni kezdett, mintegy
üdvözlésképp, majd elhallgatott. Harry finoman végighúzta kezét párszor a
madár tollain, majd felnézett a bájitalmesterre.
– Azt hiszem nem ártana rendesen előkészíteni a terepet, ha ez az egész
mégsem úgy jönne be, ahogy vártuk. Fawkesszal szétküldök pár üzenetet,
Neville-nek, az ikreknek, Alastornak, akik összeszedhetik azokat az
embereket, akik részt akarnak venni a harcokban. A többit már el tudják
intézni Remusék, mindent előkészítettem, csupán jelre várnak.
Piton bólintott.
– Bölcs lépés.

Harry türelmetlen volt, egyértelműen látszott. Máskor bizonyára jót derült

volna azon, hogy nem bírnak elszakadni egymástól Ginnyvel, és minden
percét kiélvezte volna, ennek a szoros közelségnek, most azonban valahol
egészen máshol kellett volna lennie, és szerette volna ezt minél hamarabb
megvalósítani. Ha valami, hát ez világossá vált Ginny számára.

598
Mikor a pálca ügyében a távoli menedéken voltak, Harry feltűnően sokat
foglalkozott Morganával. Olyan volt, mintha fel akarta volna készíteni
valamire. A nő eltökélten tanult tőle, és csaknem félelmetes volt, mikor
egymásnak feszültek erejükkel. Már Piton is csak nehézségek árán tudott
ellenállni Morgana elmebeli támadásainak. Harry hihetetlenül eredményes
tanárnak bizonyult.
A jelenlegi helyzetben azonban, sajnos egyre inkább érezte, hogy Harrynek
nem telik bele sok időbe, és megtalálja a megoldást a bűbáj feloldására.
Miután visszajöttek a Pitonnal folytatott találkozójukról, felvitte őt a
szobájába, és borzasztóan komoly arccal kezdett hozzá közeledni.
Ginny élete során csak párszor látta Harryt ennyire nyíltan az érzéseiről
beszélni. Kedvese számára nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy valamilyen
szinten a kötést az ő ragaszkodása tartja fent. Nem is értette, hogyan
csinálta, mégis egyre inkább hagyta magát meggyőzni.
Mindaz a szenvedély, félelem, és eltökéltség, ami Harry szavaiból áradt azt
mutatta, hogy a férfi nagyon fontosnak látja, hogy véghezvigye a tervüket.
Nem akart halottakat, nem akarta a harcot, ha egy ilyen lépéssel tehet
ellene, és véget vethet neki. Ginny csak nézte, és hallgatta, és akaratlanul is
érezte, hogy már nem tudja elhatárolni magát Harry céljaitól, bármennyire
is féltse.
Tudta, mit akar, és tudta mi a helyes. Végül rábólintott, és kétségbeesetten
ölelte magához a zöld szemű férfit. Csak ölelte, és szerette egész este,
bármennyire is érezte, hogy reggel már nem lesz képes így viszonyulni a
dolgokhoz. Akkor visszatérnek félelmei, amihez csatlakoznak, a barátai,
családja, és Remuséi is. Azonban nem is olyan sokára rá kellett jönnie,
hogy erre a következtetésre Harry ugyan úgy eljutott.
Reggel, ébredése után fordult volna szerelme felé az ágyon, mikor
észrevette, hogy egyedül van. Rémülten ült fel, és nézett körbe. Szerelme
sehol sem volt. Nem értette, miként távolodhatott el tőle? És… itt hagyta
volna egyetlen szó nélkül?
Aztán talált egy cetlit az éjjeliszekrényen.
A varázsigét, mely véget vethetett a kötésnek, már korábban megalkottam, csupán a te
beleegyezésedre volt szükségem, amit tegnap este megadtál nekem. Örülök, hogy
beláttad. Perselusszal találkozom, hogy megbeszéljük a következő lépéseket. Amint
visszatértem a főhadiszállásra, alighanem elmegyek.
Harry

599
Ginny tudta, hogy, amint mindez kiderül, és Harry megérkezik majd, hogy
továbbálljon véghezvinni a tervüket, minek hála kiderítheti, hol van
Voldemort rejtett kúriájának a helye, már rengeteg ellenző lesz talpon. Ez
újabb veszekedéseket jelentett, amire már nem tudta, Harry miként reagál
majd. Érezte saját magában is ismét feltámadni a féltést, és a növekvő
haragot is, amiért mindig ilyen helyzetbe kényszerül.
Remust ritkán látni olyannak, mint az ominózus veszekedésük alkalmával,
mikor először visszatértek az Abszol útról, és furcsa mód ezt az állapotot is
kizárólag Harry tudta kihozni belőle. Na persze ez nem feltétlen a fiatal
férfi hibája. Ginny mindig is a háborút, és Voldemortot okolta a
kényszerűen megtett lépéseikért.
Amit Harry csinált, pusztán eltökéltség, és bátorság kérdése volt, de
meglépte, mert szükségesnek bizonyult. Remusnak pedig csak ő maradt,
amiért mindentől féltőn óvta, vagy legalább szeretett volna maga is ott
lenni, hogy segíthessen.
Ginny is így érzett. Mégis ezt tagadták meg tőle a legtöbbször. Azután arra
várva, miként zárul a mai nap, egyre rosszabb hangulatba került, tudva,
hogy valami olyan készül, ami nagyon nem fog neki tetszeni. Nem sokkal
később bebizonyosodott, hogy a megérzései helytállóak voltak.
Miután a konyhában – Harry visszatérte után egy számukra ismeretlen
útjáról –, összegyűltek, ahogy számított rá, veszekedni kezdtek, nem bírva
elfojtani a féltésüket, és aggodalmukat. Amire azonban egyáltalán nem
számított, az Harry reakciója volt. Akkor már tudta, hogy valami nagyon
nincs rendben, és a férfi vagy így vértezte fel magát, vagy mialatt távol volt,
valami nagyon súlyos dolog történt vele. Mindenesetre a magabiztossága és
szavai ijesztőek voltak, amivel elhagyta a házat, nem is beszélve az előtte
lévő rideg, bántó viselkedéséről.
Harry pontosan tudta, mi várja majd, ha ismét a Grimmauld térre lép. Azt
akarta, hogy szerettei ne avatkozzanak közbe, és főleg ne akarják
megakadályozni vagy megmenteni, amivel ők maguk is bajba kerültek
volna. Amikor Perselus előállt az elképzelésével, nem volt benne biztos,
hogy véghez tudja-e vinni. Az ilyesfajta megjegyzések távol álltak a
természetétől, még ha őszinte is volt a többiekkel szemben, goromba sosem.
Jobb megoldást azonban nem látott. Arra az esetre felkészülve, ha esetleg
nem boldogulna, különleges kapcsolatot alakított ki Perselusszal, hogy a
férfi lássa, és tudja, mit csinál, és ha kell, segíthessen. Furcsa volt. Mintha

600
arra az alig fél órára ketten lettek volna az elméjében. Na persze Voldemort
miatt egykorról megszokta már az érzést, de ez most egészen más volt.
Megosztották, nem elnyomták a másikat, és Piton csupán figyelt, nem is
mindig zavarva őt.
Mindenesetre a céljukat elérték, és most mindkét fél részéről készülődés
vette kezdetét.

– Jól van, ne várjunk tovább, elegem van – állt meg a konyhában Ginny,
végignézve a jelenlévőkön.
Hermione felsóhajtott.
– És ha már ott is van? – kérdezte halkan.
– Úgy érted, ha már Piton átadta azoknak a szemétládáknak, hogy kedvükre
kínozzák? – vicsorogta Ron. Az elmúlt másfél napban harapós, és ideges
volt.
Remus megmozdult, óvatosan tartva kezében kisfiát. Tonks mellette ült, és
figyelte a társaságot.
– Rajtatok áll, hiszen nálatok él az Aidera kötése, amivel elérhetjük, hogy
biztosan megjelenjen, ha kapcsolatba lépünk vele – szólalt meg a férfi. –
Másra aligha reagálna, túl makacs, és a színjátéka sem volt véletlen. – Itt
Ronék összenéztek, mintha azt mondanák, adja az ég, hogy tényleg csak az
legyen. – Amint úgy döntötök, hogy megyünk, már indulhatunk is.
Ginny hevesen bólintott.
– Tehát csak menjünk el egy aránylag nyugodt helyre, és hívjuk?
– Pontosan. De óvatosan – szólt közbe Mr. Weasley is, aki nem olyan rég
érkezett a minisztériumból, és most idegesen pislogott az ajtó felé, tartva
tőle, hogy visszaérkezik felesége. Tudta jól, hogy Molly miként állna a
dolgokhoz. – Ne felejtsétek el, hogy Voldemort bármelyikőtöket szívesen
elkapná. Ő nem tud róla, hogy Harry mire vállalkozott, ahogy arról sem,
mennyire készült már fel a Rend. Nem szeretném, ha éppen
valamelyikünktől jutna a tudomására.
– Sosem árulnánk el neki semmit – mondta indulatosan Ron.
– Sokan gondolták már ezt – felelte csendesen Remus. – Ne felejtsd, hogy
nem csak a kínzás a módszere.
A konyhában egy ideig csend volt. Mind tudták, hogy nem az lenne a
legrosszabb, ha őket kínoznák, hanem ha végig kéne nézniük, hogy a
szeretteiket bántják. Ron szemei Hermione arcára tévedtek, és egy

601
pillanatra megremegett, ahogy elképzelte, hogy bántják a nőt, csak hogy ő
elmondjon nekik valamit. Borzasztóan erősnek kéne lennie, de kibírná.
Muszáj lenne, mert most sokkal nagyobb a tét.
– Nem lesz semmi baj – állt fel végül Hermione. – Okklumenciával
megfelelően meg tudom védeni az elmémet, hála Harrynek.
Remus csak megcsóválta a fejét, végül mégis azt mondta.
– Reméljük – de azt már nem említette, hogy neki volt már szerencséje
Voldemorttal szemben kiállni ennek a próbáját. Iszonyatos kínnal jár, és a
sötét mágus nagyon erős. Ha elég ideje van rá, bármit kiszedhet az
elméjéből, még ha ő maga egyetlen szót sem árul el. Az egyetlen
védekezés, ha nem néz felé, ellenáll, és inkább hagyva kínozni magát. Ami
egy cseppet sem szívderítőbb kilátás.
Nem sok időt vett igénybe, hogy elkészüljenek. Remus lefektette a kisfiát,
majd elbúcsúzott feleségétől, Ronék pedig felöltöztek, alkalmazkodva a
kinti szélhez és hűvös időhöz, majd az előszobában gyűltek össze.
– Ismerek egy csendes, erdőszéli tisztást, nem messze egy korábbi vérfarkas
búvóhelytől. Már jó ideje nem járt arra senki. Egy hegy tövében húzódik –
mondta Lupin a fiatalokra nézve.
– Tökéletes – mosolyodott el idegesen Ginny. – Legalább nyugodtan
beszélhetünk Harryvel, és nem láthatnak meg minket.
Hermione egyik lábáról a másikra állt. Határozottan rossz érzése volt, de
nem akarta emiatt lemondani ezt az elhatározást, ami nem csak Ginnynek
volt annyira fontos. Már éppen indultak volna kifelé, mikor Mrs. Weasley
sietett utánuk.
– Ron! Várjatok egy kicsit.
A szólított megállt, és nem tudta legyűrni a bosszús arckifejezést, és hogy
meg ne forgassa a szemeit. Bizonyára arra számított, hogy édesanyja
aggodalmasan ellátja tanácsokkal, vagy halálra ölelgeti, és milliószor
elmondja, hogy vigyázzon Ginnyre, ne legyen meggondolatlan, és még
sorolhatná. Persze azt nem tudhatta, hogy Molly, bár még mindig szörnyen
aggódott, arról már rég lemondott egy ilyen háború közben, hogy sikerüljön
biztonságban tudnia a gyerekeit, anélkül, hogy ne zárná be őket a
szobájukba. Az asszony odaérve hozzá egy csomagot nyomott a kezébe,
ami láthatóan le volt kicsinyítve, majd azt mondta.
– Mielőtt odamennétek, ezt vidd el kérlek az Abszol útra Fredéknek. Már
régen összeszedtem nekik, de mindig itt felejtik. Folyton csak rohannak, én

602
meg aggódhatok.
Ron csak nézett.
– Anya, fontos ez?
– Nem nagy kitérő – felelte Mrs. Weasley, majd gyorsan megölelte
mindnyájukat, aztán visszasietett a konyhába.
Ron sóhajtott.
– Hallottátok. Mi legyen? Megyünk mind, vagy ott találkozunk?
Remus egy pillanatig hallgatott, majd azt mondta.
– Bevárunk ott. Felesleges bevonulnunk egy nyílt bevásárló utcába, és azt
javaslom, te is légy nagyon körültekintő. Szerintem az ikreket egyébként is
szemmel tartják. Csoda, hogy idáig nem támadták meg az üzletüket.
– Rendben – vont vállat Ron. – Hova kell mennem?
Hermionénak nagyon nem tetszett ez az egész. Így is rossz előérzete volt, és
most még… mintha ez a kitérő is beletartozna ebbe.
– Wandlebury. Koncentrálj a hegy melletti erdőre, de óvatosan, mert nem
jártál még arra – felelte Remus.
Ron fogta a csomagot, aztán a többiekkel együtt kilépett a házból. Odakint
meglehetősen hűvös volt, össze is húzták magukon a bélelt talárjukat.
Elsiettek a sikátorba, aztán ki-ki a maga útján hoppanált, Ginnyék Lupin
útmutatásával.

Ron gyorsan közlekedett a szinte egészen elnéptelenedett utcán, mígnem

oda nem ért bátyjai üzletéhez. Odabent volt pár vevő, akik körül az ikrek
járkáltak, ajánlva még hasonló terméket, vagy csupán vigyorogva
elmagyarázva, hogy pontosan mit is tartanak a kezükben.
Mikor meglátták belépni öccsüket, egy pillanatra megálltak, és mintha
hirtelen elkomorultak volna, aztán már nem is látszott rajtuk semmi, csak
intettek Ronnak, hogy menjenek hátra.
– Szia öcskös! - köszöntötte Fred. – Mi járatban erre?
Közben a háta mögött George is belépett a helyiségbe.
– Anya küldött ezzel a csomaggal – nyújtotta át a hozzá közelebb állónak
Ron. – Nem tudom mi ez, azt mondta, már rég nektek szánta, és
ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt csatlakoznék a többiekhez, hozzam el. –
Az ikrek kérdőn néztek rá, ezért folytatta. – Harryt indultunk előhívni,
kihasználva az Aiderát. Ginny – kezdte, majd legyintett – áh, mit hazudjak.

603
Mind nagyon szeretnénk már beszélni vele. Biztos, hogy már beleugrott a
hülye tervébe.
George bólogatott.
– Pitonnal még akár nálunk is őrültebb dolgokat eszelhettek ki. Bár az a
múltkori veszekedés, ahogy meséltétek, meglehetősen durva volt.
– Bizony az – helyeselt Fred is. – Bár azért számunkra nem kérdés, hogy
csak azért tette, hogy ne üthessük bele az orrunkat az ügyeibe.
Ron felhorkantott.
– Nem neki kéne mindig megvédeni minket. Talán segíthettünk is volna.
George az egyik kisebb asztalhoz sétált, és felkapott róla egy kis dobozt.
Talán inkább szelencének lehetett volna nevezni.
– Én megértem, mért nem engedte – felelte, aztán megfordult, és átadta
Ronnak a kezében tartott tárgyat. – Ezt vidd magaddal.
– Jól jöhet még – bólintott Fred is.
– Vagy ne menjünk mi is? – kérdezte George, miközben öccse érdeklődve
vizsgálta a dobozkát.
– Már így is négyen vagyunk. Nem hiszem, hogy ti is kellenétek. Csak
beszélni akarunk vele. Mi ez? – bökte meg a fa ládika fedelét, és amíg nem
kap választ, nem is igazán akarta kinyitni.
Az ikrek megvonták a vállukat, a kérdésre azonban elvigyorodtak.
– Nagy segítséget jelenthet, ha el akartok rejtőzni azzal, hogy valami másra
vonjátok rá inkább a figyelmet.
– Még nem használhatjátok, mert érnie kell, de aztán adj a rendtagoknak
egyet-egyet. Mi most pár napig bezárkózunk a laborba. Szólj majd anyának
is, hogy egy ideig nem leszünk – egészítette ki Fred.
– Ampullák vannak benne – tette hozzá George, Ron értelmes fejét látva. –
Majd mutasd meg Hermionénak, tudni fogja.
– Rendben – húzta el a száját öccsük, mikor látta, hogy ennél bővebb
válaszra most nem számíthat.
Talárja zsebébe dobta a ládikát, aztán indult kifelé.
– Nem láttatok gyanús alakokat errefelé? – kérdezte Ron, az őt követő
ikreket.
Azok elvigyorodtak.
– Mi itt biztonságban vagyunk, öcskös – jelentette George.
– Megoldottuk a védelmet, nem kell aggódnod.
– Hogy kint mi van, azt már nem garantálhatjuk.

604
– De mivel úgyis négyen vagytok már, mint mondtad… – kezdte Fred.
– Na és remélhetőleg Harry is ott lesz, mint terveztétek… – vitte tovább
George.
– Oké, értem – szakította félbe őket Ron. – Már itt sem vagyok. Ginny már
így is halál ideges.
– Hát akinek ilyen pasi kell – vigyorgott Fred.
– A varázsvilág jóképű megmentője… – folytatta George.
– Az számoljon vele, hogy aggodalmas az élet…
Ron csak sóhajtott.
– Elég, elég, mentem.
Az ikrek intettek neki, aztán becsapták az ajtót mögötte. Ron gyorsan
körbepillantott, majd elment egy sötétebb sarokig, aztán hoppanált. Jó
néhány tekintet, és távozása után egy sebtében elvégzett varázslat követte
nyomon mozgását.

Nem találta meg rögtön a többieket, miután megérkezett Wandleburybe. A

tisztás meglehetősen nagy volt, és hát erdő is adódott egy pár. Ginny fel-alá
járkált, amit talán Harrytől lesett el. Itt még hűvösebb volt, mint az ország
londoni részén, ami nem volt csoda ebben a környezetben, egy hegyek
közötti völgység esetében, melyek barlangokkal voltak tele. Odasietett a
Remusékhoz, ahonnan jól lehetett látni a közelben, alattuk elterülő
városkát. Megfigyelte, hogy a többiek nem húzzák magukat össze olyan
fázásón, amiből rájött, hogy volt annyi eszük, hogy valamiféle melegítő
bűbájjal kezeljék magukat, amit most gyorsan ő is elvégzett.
– Na végre! – torpant meg Ginny.
Ron megállt kedvese mellett.
– Te is tudod, mennyit beszélnek az ikrek, felváltva, mindig célozgatva –
reagált húga megjegyzésére.
Ginny elhúzta a száját, de bólintott.
– Attól még igazán… – Ám nem fejezhette be a mondatot, mert Lupin
hirtelen felemelte a kezét, és jelezte, hogy hallgasson. A férfi tekintete fel-
alá járt, majd beleszagolt a levegőbe is. Vérfarkas létének az volt az
egyetlen előnye, hogy érzékei kiélesedtek.
– Van egy kis probléma – mondta aztán halkan.
– Mennyire kicsi? – nézett rá Ron idegesen.
– Mennyire nagy?! – vágta rá rögtön a más megközelítést Hermione.

605
Lupin azonnal elővonta pálcáját.
– Nézzetek körül.
A fiatalok egymás közelébe húzódtak, hogy szükség esetén védhessék a
másikat, kezükben már szintén ott volt a pálca.
– Körülvettek minket – suttogta Hermione, elvégezve pár halványan
derengő felderítő bűbájt, amik besurrantak a lombok közé.
– Ront alighanem lekövették az Abszol útról kiindulva – figyelte Ginny is
az árnyak mozgolódását.
– Valamelyikőtök azonnal hívja Harryt – szólt rá rájuk határozottan Remus.
Ronéknak nem kellett kétszer mondani. Erősen koncentráltak, hogy elérjék
az elméjükkel vezetőjüket. Pillanatnyilag nem akartak arra gondolni, mi
történik majd, ha Harry esetleg már nem tudj jönni. Ekkor már a sötét
taláros alakok kiléptek a fák és hegy takarásából, és valóban több oldalról
közeledve nem hagytak túl nagy mozgásteret a négyes csapatnak.
Így elsőre talán hatan-heten lehettek. A szándékukat nem nagyon kellett
firtatniuk.
– Vonjatok pajzsokat – suttogta Hermione. – Emlékeztek a varázslatra, mely
a ruhánkat is páncélozza? Harry találta ki. Most talán arra is szükségünk
lehet.
– Azt én nem tudom elvégezni – ismerte el Ron, Ginny viszont már meg is
idézete a repkedő kis gömböt, és az említett hasznos igét.
– A Nagyúr igényt tart a jelenlétetekre az egyik kedvenc délutáni
szórakozásán – szólalt meg egy hideg hang, mely egy magas, szakállas
férfitől származott.
– Naná, hogy – morogta Ron. – Kínzás és kikérdezés. Abból ugyan nem
esztek.
Több halálfaló gúnyosan felnevetett, majd a szakállas ismét beszélt.
– Nekünk egy is elég közületek – vigyorgott rosszindulatúan. – A minket
érdeklő információt, nyilván mind tudjátok.
Nem kellett megkérdezniük, hogy ez pontosan mit is jelent. Ha egyet
sikerül foglyul ejteniük, már elvégezték a feladatot. A többiekkel akár
végezhetnek is. Ők pedig, mint egy svédasztal, felkínálták magukat egy
kihalt helyen. Mind itt vannak, akik a legközelebb állnak Harryhez.

Harry egy bájital fölött görnyedt éppen, mikor hirtelen felkapta a fejét.
– Mi az? – kérdezte azonnal Perselus.

606
– Az Aidera – mondta Harry koncentrálva. – Hívnak. Mindnyájan – aztán a
férfira nézett. – Számítottam rá, hogy megpróbálják majd – a hangja
azonban bizonytalan volt. Mi van, ha téved, és nem cselből hívják?
– És ha nincs igazad? – tette fel Piton is a kérdést, és összefonta maga előtt
a karjait. – Nincs ingerenciám a hátra lévő éveimben a te sirámaidat
hallgatni, ha valóban bajuk esik, és hibáztatod majd magad, mert nem
segítettél.
Harry csak egy pillanatig hezitált. Letette az éppen a kezében tartott
könyvet.
– Megnézem. Ide jövök majd vissza.
A bájitalmester biccentett, és ahogy összetalálkozott a tekintetük, azt
mondta.
– Utána már készen is vagyunk, és te mehetsz. Jobban mondva vihetlek.
Harry sóhajtott.
– Rendben – szép kilátások, a mostanival egyetemben.
Újra érezte a hívást, és annak sürgetését. Hihetetlen, de Ronék valahogy
mégiscsak összehozták, hogy bajba kerüljenek. Mindenesetre még épp
időben jeleztek, bármi is történt.

Mikor odaért a bűbáj által vezérelt helyre, elég volt egyetlen pillantás, hogy
belássa, nem vaklárma volt a riasztása. Mielőtt bármit is tett volna, gyors
körbetekintéssel felmérte a környezetet. Előnyt jelenthet, ha kihasználhatja
a harc során a jelenlévő eszközöket. Sok fa, meglehetős közelségben egy
városka, tiszta ég, hideg, két oldalt elzáró tömör sziklafal. Egyik sem túl
kedvező számukra, ellenben a halálfalókkal. Mégis mi vitte rá Ronékat,
hogy éppen ide jöjjenek?
Az említett férfi éppen kitért egy átok elől, hogy aztán viszonozza azt nem
is egy, hanem rögtön három halálfalónak, ugyanis mellette Hermione éppen
azzal volt elfoglalva, hogy sebtében begyógyítsa a karján ejtett, csúnyán
vérző sebet. Pár lépésnyire tőlük Remus és Ginny igyekezett pajzsokat
fenntartani, és viszont támadni, bár meglehetősen rossz helyzetbe szorultak.
A halálfalók körbevették őket, és többen is voltak. Harry látva, hol lenne a
legkedvezőbb közelebb férkőznie barátaihoz, gyorsan, halkan megindult, és
a kezében lévő pálcával máris felhúzta az érzelem alapú, erős pajzsát, addig
is védve a többieket. Az idegen pálcával nem tudott ugyan a szokásos

607
hatékonysággal alkalmazni egyes varázslatokat, ez azért még tökéletesen
működött.
Mikor Ginnyék észrevették, hogy mi történt, megálltak, és mind Harry felé
fordultak. A fiatal nő arca valósággal ragyogott, ahogy tekintetük
találkozott. Az aggodalom még jól látszott a vonásain, de a
megkönnyebbülés kezdte átvenni a helyét. Harry gyorsan mellettük termett,
és komoran, de egyértelműen nem elutasítóan, megállt Remus oldalán.
Végigmérte őket, hogy lássa, ki hol sérült meg, aztán visszanézett a
borostyán színre emlékeztető szemekbe.
– Mégis mit keresünk itt? – kérdezte hidegen.
Ginny nem bírta, ki, hogy ne lépjen oda hozzá, és örömében meg ne ölelje.
– Harry – suttogta a férfi fülébe.
Az akaratlanul is átfogta szabad karjával kedvese derekát, és lemondóan
felsóhajtott. Úgyis segíteni fog, az, hogy eltávolítsa őket magától, ismét
sikertelenül zárult. A halálfalók ellenben nem voltak túl boldogok a
felbukkanását látva, és látszott, hogy néhányan elbizonytalanodtak. Az
odáig rendben van, hogy azt a parancsot kapták, hogy lehetőleg fogják el
Potter egyik barátját, de arról nem volt szó, hogy maga a férfi is feltűnhet.
Most már öten voltak hét ellen, a legnagyobb világos varázslóval az
oldalukon. Elgondolkodtató arány. A szerencse azonban valahogy ismét az
ördöggel cimborált.
– Ezt nem hiszem el – nyögött fel Ron. – Ezeknek a mugliknak is pont most
kellett az erdőben kirándulnia?
Szavaira Harryék is odakapták a tekintetüket, amerre a vörös férfi fordult,
és rémülten látták, hogy egy legalább húsz főből álló, sok gyereket számláló
csoport közeledik feléjük. Nem volt kérdés, hogy a halálfalók mekkora
előszeretettel áldozták volna fel őket, pusztán azért, hogy fordíthassanak a
helyzeten.
Harry gyorsan megugrott.
– Gyerünk, gyerünk! – mondta szinte magának.
A muglik mit sem sejtve sétáltak be közéjük a tisztásra, s a halálfalók nem
egy átka már el is indult feléjük. Hermione felkiáltott, mikor látta, hogy az
egyik talán tizenkét éves fiú, fájdalomtól eltorzult arccal a fűbe esik. Nagy
kavarodás támadt. A színes csóvák repdestek, szerencsétlenek nem értettek
semmit, a fák néhánya már így is lángra kapott, a földön pedig akadt egy
két kisebb kráter szerű mélyedés.

608
– Feküdjetek le! – kiáltotta Harry, és érezte, hogy már Remusék is ott
vannak mellette.
Erős pajzsokat vontak, ám a rémült muglik addigra meglehetősen
szétszaladtak.
– Piroinitio! – hallatszott több felől, mire a fák, és a nem messze álló,
városszéli házak lángra kaptak.
A jó öreg keltsünk minél nagyobb felfordulást és pánikot taktika. És sajnos,
ez mindig bejött. Öten már képtelenek voltak egyszerre ennyi emberre
figyelni. Harry ezért úgy döntött, hogy mivel pajzsokon kívül mást nem tud
csinálni a rohangászó muglikért, célszerűbb lenne a halálfalókat bekeríteni,
és harcképtelenné tenni.
– Remus, csak a halálfalókat! – kiáltott oda a hangzavarban a férfinek. –
Minél többen kerülnek közénk, annál nehezebb dolgunk lesz.
A férfi bólintott, és bevetette magát a fák közé. Harry tudta, hogy Lupin
érzékei ilyenkor valóban olyanok, mint egy farkasé. Nem telik bele néhány
perc, és becserkészi az egyik fekete csuklyás alakot. Harry látta, hogy
Ginny megint mellé keveredett, ám Ronékat elvesztette a tekintete, csupán
a hangjukat hallotta néha, mikor éppen egy átkot kiáltottak.
– Mégis mért vagytok itt egyáltalán? – kérdezte Harry hangosan, és
elrántotta egy átok elől a fiatal nőt.
– Veled akartunk beszélni. De… – ugrott arrébb Ginny – …utána tényleg
megtámadtak.
– Remek – morogta az orra alá a férfi, miközben behúzódtak egy
sziklatömb mögé. Igyekezett az arra futó gyerekre pajzsot bocsátani.
Legalább nekik volt annyi eszük, hogy befelé tartsanak a városba. Aztán
maga elé mutatott a földre. – Serpensortia! – ismételte kétszer egymás után.
Pálcájából két gyönyörű, méregzöld színű kígyó tekergett elő. A szokottnál
hosszabbak, és erőteljesebbek voltak. Szemeik várakozásteljesen meredtek
az őket előhívó tekintetébe.
Harrynek az állatokat látva nem esett nehezére párszaszóul megszólalni.
– Menjetek végig észrevétlenül, és próbáljátok ráijesztve a város felé terelni
az embereket. Ha fekete taláros varázslókra akadtok, marjátok meg, vagy
akadályozzátok őket.
A hüllők megbillentették a fejüket, jelezve, hogy értik, majd villámgyorsan
elsiklottak a közeléből. Ekkor a sziklájukba átok csapódott, és valahonnan
magasabbról is kövek kezdtek el záporozni. Az amúgy csendes, zárt

609
rendszer túl nagy visszhangot keltett, melyet a hegy falai visszavertek. Nem
messze fojtott kiáltás hangzott, majd Harry kilesve látta, hogy Remus éppen
az egyik halálfalót kötözi meg.
– Gyere! – intette Ginnyt, aztán gyorsan kilépve a fedezékükből sebesen
forogni kezdett a tisztáson, pálcáját jártatva az ujjai között, a párbajozás
magasiskoláját mutatva be az útjába akadó halálfalóval.
Hermione ügyesen terelte a muglikat fedezékbe, habár mivel folyamatosan
őket védte, így magára már nem maradt elegendő ideje. Talárját
megszaggatták, és Harry meg mert volna rá esküdni, hogy a bal oldalon a
haja megperzselődött, és rövidebb, mint a másik végén. Ron mindig a
közelében maradt, jelenleg is az egyik vérszomjas arcot vágó sötét
mágussal harcolt.
– Oké, Ginny, a terv a következő. Minél távolabb kerülni a sziklafaltól, és
közelebb Ronékhoz – kiáltotta Harry, miközben egy jól irányzott átokkal
elrepítette ellenfelét, és az egy közeli fának csapódva elvesztette az
eszméletét.
Ginny azonnal megindult, hogy tegye, amit a kedvese mondott, ám ekkor
megmozdult egy nagyobb kőtömb a fejük felett, és lezuhanva elzárta a
jelenlegi útját.
– Van esetleg B tervünk is? – kérdezte idegesen, tőle jobbra ugyanis már
rendesen lángolt az erdő.
– Van – mondta Harry, s arrébb rántva őt, szemét lehunyva és pálcáját
lengetve óriási víztömeget idézett meg. Ahogy megáradt körülüttök, még ők
maguk és a ruhájuk is nedvessé vált, de lezúdulva megfékezte a terjedő
lángokat. – Menj! – kiáltott ekkor Ginnyre. Ő is azonnal követte, egész
közel jutva barátaikhoz.
Pont akkor értek mögéjük, mikor Hermione felsikkantott, Ron pedig
tehetetlenül nézte, hogy kedvese a földön fekszik, mert egy pálca hátulról,
erőteljesen a nyakának feszült, őt magát pedig szorosan tartották. A tisztás
már kezdett elhalkulni, a hangzavar immár a város felől érkezett, alighanem
az értetlen muglik özönlöttek ki az utcára a fény és zajjáték hatására. Harry
nem teketóriázott. Mielőtt bármit is csinálhattak volna valamelyik
barátjával, eléjük lépett, és egyenesen Ronra fogta a pálcáját. A vörös férfi
szemei kitágultak ezt látva, ám a halálfaló gúnyosan elhúzta a száját.
– Nem mered – sziszegte.

610
– Bocsáss meg, Ron! – mondta válaszul Harry, és rá, valamint a foglyul
ejtőjére lőtte az átkot.
Pontosan tudta mit csinál. Ez egy nagy kiterjedésű varázslat volt, ám
lényegi különbsége abból adódott, hogy elvégzésekor meg kellett határozni
az elsődleges célpontot. A többieket is kiütötte ugyan a közelében, de teljes
erővel csak egyetlen emberre hatott. A halálfaló felkiáltott, Ron pedig
fájdalmasan rándulva elesett és eltávolodott a másiktól, akit Harry ezután
rögtön elkábított, megszabadítva a szenvedéseitől, majd odaugrott
barátjához. Ron éppen próbált fektében felülni, jobb karját dörzsölgetve.
– Megsérültél? – kérdezte Harry megállva előtte, és kinyújtotta neki a kezét,
hogy felsegítse.
– Hülye kérdés – morogta Ron. – De köszönöm. Azt hiszem.
– Szívesen – könnyebbült meg vigyorogva Harry.
– Ha lehet, azért többet ne tedd – pillantott rá a vörös férfi, mielőtt a földön,
immár ülő helyzetbe húzott szerelméhez guggolt volna.
Ginny Hermione mellett kuporgott, a nő hátát az egyik fa törzsének vetve
támasztékul.
– Jól van? – kérdezte Harry és Ron egyszerre, bár a zöld szemek a
környezetet térképezték fel, és csak fülével figyelt a válaszra.
Remus után kutatott. Olykor látta, hogy a már erdő szélén járó, a városhoz
közel lévő utolsó muglik is megugranak valamitől, ami rájuk sziszeg a
magas fűből, majd végre eltűnnek az utcák forgatagában. Nem tudta
maradtak-e még halálfalók talpon.
– Számoljunk, hányat intéztünk el – mondta, miután Ginny beszámolt róla,
hogy Hermionéval nincs baj, bár egy ideig nagyon zavart lesz, és nem
képes harcolni, csak ha már pihent pár órát.
A feladványra hamar megkapta a választ. Egy ugyanis még minden
bizonnyal talpon volt, ugyanis megállíthatatlanul szórta az átkait a
sziklafalra.
– Merlinre – nyögött fel Ron.
A kőtömbök egyre nagyobb intenzitással kezdtek hullani, és félő volt, hogy
valamiféle lavina indulhat útjának.
– Ez az őrült így akarja eltörölni a várost és minket – mondta Ginny kerekre
tágult szemmel.
Harry nem tudta, mit tehetne ellene.

611
– Gyorsan, fogjuk Hermionét, és menjünk! – húzta fel a megrökönyödött
Ront és Ginnyt is a földről. – Láttátok Remust?
– Nem – rázta a fejét a vörös hajú nő.
Harry megrémült, és idegesen jártatta a tekintetét fel-alá. Sehol sem látta a
férfit. Úgy döntött, hogy amíg lehet, közelebb megy a hegyhez, hátha
Remus ott fekszik valahol sebesülten vagy eszméletlenül. Már neki is
iramodott, mikor még visszakiáltott.
– Menjetek már!
Azt későn vette észre, hogy Ron Ginnyre hagyva mennyasszonyát utána
szaladt. Nem féltette a két lányt, tudta, hogy Hermione még ilyen
állapotában is képes lesz segíteni Ginnynek, ám annak nem örült, hogy
barátja utána jött, holott már csak igazán erős pajzsokkal tudta
megakadályozni, hogy egy-egy nagyobb szikladarab ne zuhanjon rájuk.
– Ron, Ginnyéknek segíts – mondta gyorsan, enyhén remegő hanggal.
– Nem. Vagy mind élünk, vagy mind meghalunk, de itt – jelentette ki
barátja, és tovább folytatta útját mellette.
Harry nem tudta, meddig lesz képes kitartani. Több helyütt eltalálták már a
kövek, csúnya zúzódásokat hagyva maguk után. Most mégis adtak neki egy
kis erőt a vörös hajú férfi eltökélt és mindent jelentő szavai.
– Remus! Remus! – kiáltotta.
Mellette Ron is éles tekintettel kutatta a bokrokat és megperzselt fák
környékét. Mikor pár perc elteltével már túlfeszültek Harry idegei, mert
még mindig nem találták Lupint, és kellően összetörtnek érezte magát,
hirtelen, dühödten megtorpant.
– Ebből elég! – vetette meg a lábát. – Nem menekülök tovább! És nem
hagyom, hogy akár Remust, akár egy muglit is eltemessen a hegy.
– De hát mit tehetnél? – torpant meg Ron is.
Harry nem felelt, ellenben megfeszítetten koncentrálni kezdett,
összeszorítva szemeit. Nem használta a pálcáját, minden erejével a benne
rejlő mágiát gyűjtötte össze. Most azt akarta, hogy törjön ki. Szabaduljon el,
és feszüljön neki a köveknek, eltérítve azokat.
Mikor végül ismét felnézett, a látványtól Ron akaratlanul is hátrébb lépett
egyet. Zöld szemei mélyen vibráltak, ahogy áramlott körülötte az ereje. A
zuhanó kövek, mint egy óriásira kiterjesztett pajzson, megtörtek, majd
közvetlen a hegy tövébe zuhantak, nem mozdulva többet. Néhány perc alatt
zajlott le az egész, és utólag maga sem hitte volna, hogy megcsinálta. Mikor

612
már hagyta visszanyelődni bőrébe és csontjaiba a mágiát, meglátta az egyik
bokornál, egy biztonságot jelentő boltíves szikla alatt álló halálfalót. Jól
láthatóan egy összegörnyedt alak fölé hajolt.
Harry gyilkos tekintettel fordult a férfi felé. Majd kinyújtotta a kezét, és
fellebegtette a szanaszét szóródott apróbb sziklatörmeléket, amely most
körben ott örvénylett körülötte. Aztán hirtelen felemelte a karját, előre
tartotta a tenyerét, és mintha csak lökne valakin, elindított minden egyes
lebegő darabot az ellenfele felé. A halálfaló döbbenten nézte a jelenséget, és
már épp készült volna, hogy elhoppanáljon, vagy legalább valahogy
védekezzen, mikor elérték a kövek. Felkiáltott, és hátravágódott az
erejüktől, több helyen felszakadt a bőre a becsapódásoktól, és orrából is
eleredt a vér egy találat után.
Harry odasétált, és merev arccal kábította el.
– Nem mintha megérdemelnéd, hogy ne érezd, ami kijárna neked – morogta
az orra alatt.
– Harry! – szólította meg a kissé meggyötört arcú Remus.
A fiatal férfi azonnal letérdelt mellé.
– Jól vagy? – kérdezte.
Lupin a vállát dörzsölgette.
– Eltalált egy nagyobb kődarab, aztán ez a halálfaló – bökött az immár ájult
férfire nem sokkal távolabb – elgáncsolt egy bűbájjal, és elvágódtam.
Miközben magyarázott, próbált felkecmeregni. Harry és Ron azonnal
támaszt nyújtottak neki.
– Ginnyék? – kérdezte Remus.
– Távolabb hagytuk őket – válaszolt Ron. – Rendben vannak.
A vörös hajú férfi enyhén húzta a bal lábát, amin vágások éktelenkedtek,
Lupin egyik vállát leeresztve járt, és nekitámaszkodott Harrynek, bár a zöld
szemű férfinek is akadt pár horzsolása és zúzódása. Mire a nem messze a
város határában ácsorgó Ginnyékhez értek, Hermione már a saját lábán állt,
és megkönnyebbülten mosolygott barátaira. Harry látva, hogy aránylag
mind jól vannak, Remust megtámasztotta, és Ronra bízta, azzal ellépett
tőlük.
– Értesítsétek a minisztériumot, hogy tegyenek rendet, a halálfalókat pedig
jó lenne összeszedni. Hátha tudnak mondani valamit arról, hogy a mostani,
nyilvánvalón kívül mi volt az egyéb, későbbi feladatuk. Most higgadtan, és

613
megfontoltan kell cselekednünk – mondta Harry lassabban, miután
felsorolta utasításait.
– Öljük meg őket, és ássuk el a főhadiszállás kertjében – vágta rá Ron
meglehetősen morcosan.
Harry ezen akaratlanul is elvigyorodott egy pillanatra, majd végignézett
rajtuk, és biccentett.
– Nekem vissza kell mennem. Perselus vár, aztán… tudjátok. Örülök, hogy
mind jól vagytok – mondta csendesen.
Ginny már lépett felé, Remus és Ron pedig nyitotta a száját, hogy még
mondjon valamit, de ekkor Harry intett nekik, a következő pillanatban
pedig már csak egy csendes pukkanó hangot hallottak, és a férfi nem volt
sehol. Ginny felsóhajtott. Nem bánta volna, ha legalább még néhány
másodpercig őt figyelik azok a csodálatos smaragdzöld szemek, és biztos
lehetett benne, nem esik baja a gazdájuknak. A féltés visszatért feszült
vonásaira, miközben Lupin mondani kezdte, mit tegyenek, és kinek milyen
feladat jut. Igyekeztek nem arra gondolni, hogy Harry éppen miken mehet
keresztül, annak érdekében, hogy végre biztonságban tudhassa szeretteit, és
véget vethessen Voldemort rémuralmának.

Perselus eltette az utolsó üvegcsét, végül megfordult, és Harryre nézett.

– Megittad a bájitalokat, és elvégezted a szükséges varázslatokat? Azok
védelmet jelentenek, és a tested jóval ellenállóbb lesz, de mint mondtam,
oda kell figyelned. Néha magam is alkalmaztam ezeket, amikor tudtam,
hogy a Nagyúr nagyszabású kínzásokat tervezett az emberei számára –
húzta össze a szemöldökét, azon esetekre gondolva.
– Minden rendben – felelte Harry, megmosolyogva egy kicsit a férfi látható
idegességét, és aggodalmát. – Pettigrew a helyén van?
Piton igenlően bólintott.
– Már volt hozzá szerencsém – mondta elhúzva a száját. – Már csak pár
nap, és a Nagyúr megszervezett mindent, ami a terveihez szükséges.
Harry csak állt ott, a bájitalmestert nézve, aztán egy pillanatra megmarkolta
a számára beszerzett idegen pálcát, majd átnyújtotta Perselusnak.
– Lássunk neki! – mondta eltökélten.
A férfi bólintott, eltette a bizonyítékul szolgáló, ugyanakkor átverésnek
szánt pálcát, azzal sajátját párszor megvillantotta Harry felé. Nem vitte
túlzásba, hiszen a fiatal férfi eleve nem túl fitten tért vissza barátai

614
kalandjából. Mindenesetre a Rend vezetője nem védekezett, nem csinált
semmit ellene. Pár perc elteltével, mikor már fájdalmasan görnyedt a földre,
és kellően sok sebből vérzett, Perselus merev arccal odalépve hozzá
megmarkolta a karját, és felhúzta.
– Biztos, hogy készen állsz? – kérdezte halkan, és alaposan szemügyre vette
a másik arcát.
Harry bólintott.
– A pálcámmal, vagy anélkül, de messze nem vagyok tehetetlen. Vigyél
oda.
A következő pillanatban hoppanáltak, majd egy kopottas, elhagyottnak
látszó városkában találta magát, azon belül is egy sötét ház előterében.
Tucatnyi fej fordult az érkezők felé, a döbbenet és elégedettség hangjaival a
szájukon. A halálfalók eléjük léptek, végigmérve a kissé bizonytalanul álló
fekete hajú, zöld szemű férfit. Harry pedig csak állt előttük, mindenre
készen.
A következő pillanatban azonban olyasmi történt, amire egyikük sem
számított, és mint mindig, ez az egyetlen dolog és egyetlen ember borított
minden eddigi tervezést. Először Perselus, majd őt követően minden
halálfaló a karjához kapott. Harry mereven nézte, ahogy arcuk eltorzul a
fájdalomtól, azt követően, hogy bőrükön felizzott a Sötét Jegy. Aztán
felpillantott, és tekintete találkozott Piton sötét szemeivel.
– Ez csak egyetlen dolgot jelenthet, Harry – mondta halkan a férfi, nem
törődve a többi jelenlévővel.
– Innentől semmissé válnak a terveink – bólintott a fiatal Rend vezető. – És
életbe lép a rosszabbik változat.
Ekkor a fekete szemek a halálfalókra villantak, és Harry azonnal
megértette. Perselus máris felé dobta az imént elvett pálcáját, amit ő
elkapva gyors támadásba lendült. A sötét taláros alakok közül néhányan
még reagálni sem tudtak, és máris összeestek az őket célba vevő két férfi
átkaitól kísérve. Négyen-öten azonban gyorsan elugrottak, és amennyire
tudtak, fedezékbe vonultak. Amire viszont nem számítottak ilyen téren,
bármennyire is magasabb legyen a létszámuk, hogy Harry a mai napon már
túlságosan megfeszített idegállapotban volt, és annak az egyértelmű
lehetősége, hogy ezek közül a mágusok közül egy is elmegy, bajban
vannak, de megúszhatja a tőlük kapott kínzásokat, máris nagyobb és
hatékonyabb erőt kölcsönzött neki.

615
Annál is inkább, mert ezúttal Perselus volt mellette, akivel már
összeszoktak ilyen téren, a rengeteg gyakorlás után, amit együtt csináltak
végig. Egymásnak vetették a hátukat, ha kellett, elrántva a másikat, és az ő
pajzsát igénybevéve hárítottak, ha olyan helyzetbe kerültek, sebesen
forgolódtak egymás körül bevédve a társukat, mikor éppen ő támadott, vagy
ha nem vett észre valamit, odaugorva saját pajzsával mentette meg az átok
hatásától. Hihetetlen mód harcoltak. Gyorsan, hatékonyan, erősen és
találékonyan. Ha akarták megállíthatatlanul, ha úgy akarták elérhetetlenül.
A halálfalóknak hamarosan elfogyott a fedezékük, ahogy ők maguk is, és
többé már nem voltak képesek ellenállni. Harryé mellett Perselus plusz
erejével – ami szintén nem volt elhanyagolható –, sikerült megtörniük a
Nagyúr embereit. Mikor elfogytak ellenfeleik, megálltak a szoba közepén,
ami igen érdekes látványt nyújtott. A berendezési tárgyak összetörten,
kiégve, a falnak taszítva görnyedeztek. A falakon átkok számos nyomai
látszottak, a padklón itt-ott sötét taláros alakok feküdtek.
– El tudod őket küldeni a börtönötökbe? – kérdezte Piton végignézve rajtuk.
– Ha segítesz – felelte Harry bólintva.
Hamar végeztek, és hol transzportálással, hol zsupszkulccsal, Harry
mágikus rezgéseit beleépítve, átjuttatták a börtönnek szánt ház védelmén a
halálfalókat, ahol az éppen szolgálatban lévő Rendtag majd szépen
elszállásolja őket. Miután Harry elküldte az utolsót, megállt, és kifújta
magát.
– Kétségkívül én jobban megúsztam a kalandot, de… nem örülök, hogy így
alakult.
Piton bólintott.
– Elhiszem. Nem maradt más lehetőség, csak nyílt harc, amint felkészült az
emberivel. Igyekezz, hogy ti is készen álljatok.
Harry komoran bólintott.
– Innen a pálcámért megyek, és megkezdem a tényleges riasztásokat.
Perselus arca megrándult, és karjára pillantott, majd vissza Harry szemébe,
és gyorsan beszélni kezdett.
– Nekem mennem kell. Értesítelek, hogy mikorra tervezi a teljes körű
rajtaütést, amivel ki akarja provokálni az összecsapást. Tudom, mi a
dolgom. Mire legközelebb találkozunk, reményeim szerint Nagini már
halott lesz – azzal kilépett a házból, és gyorsan elhoppanált.

616
Harry megmozgatta karjait, még végighordozta tekintetét a szobán, majd
egy mély sóhajjal követte a bájitalmester példáját.

Legközelebb a Grimmauld téren bukkant fel, hogy beszéljen barátaival, és

Ginny valamelyest elláthassa, nem utolsósorban egy erősítő bájitallal, mert
a mai napra kicsit már kimerítette készleteit. Igaz, Perselus bájital kúrája
legalább nem válik feleslegessé, és talán a harcokban nagy hasznát veheti
majd. Nem ringatta ugyanis olyan tévhitekbe magát, hogy egyetlen sérülést
sem szenved majd el a hatalmas forgatagban, bármilyen pajzsot is tudjon
megidézni. Jó védekezés lehet, ha kevésbé szenvedi meg ezen kínzóan
fájdalmas hatását.
Mikor belépett a házba, látta, hogy alighanem minden bejáratos tag jelen
volt. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy ennek oka az általa szétküldött
üzenetek lehettek – így készenlétben vártak –, valamint a Remusékkal
történtek. Az ő helyzetét mindenesetre megkönnyítették.
– Harry! – vette őt észre Hermione, és már sietett is elé.
A főhadiszálláson menten csend támadt, ahogy felé fordultak az emberek.
Harry megszorította barátnője kezét, majd maga mellé pördítette, hogy jól
lássa az embereket.
– Sajnos Voldemort korábban lépett, mint számítottuk. Elkerülhetetlen,
hogy a háború utolsó, ránk eső része kezdetét vegye. Talán van még két
napunk, addigra mindenkit gyűjtsetek össze a Promised házban. Értesítsétek
a többieket, szóljanak minden olyan mágusnak, aki hajlandó fellépni azért,
hogy végre megteremtsék maguknak a békét. Helyszínt ugyan Voldemort
választ majd, de mi készen fogunk állni! – mondta eltökélten. Ginnyék
éppen ekkor léptek ki a konyhából, és hallgatták a rögtönzött beszédét. –
Elmegyek a pálcámért, ami egyenrangú Denemével. Mindenki érdekében
remélem, hogy ezzel kiegyenlített lesz számunkra a küzdelem. A Weasley
ikreknél lehet jelentkezni különféle eszközökért, ahogy azt korábban a
tudomásomra hozták. Ők majd mindent elintéznek ezzel kapcsolatban. A
Promised házat meg lehet nyitni idegenek számára is, akik hajlandóak részt
venni. Erre a célra írtam egy cetlit, vigyétek körbe, hogy a Fidelius
láthatóvá váljon. Amint végeztem, odamegyek, és beszélek mindenkivel.
Addig kérlek, induljatok.
Kingsley, Mordon, Mr. Weasley és a többi jelenlévő rendtag komolyan
bólintott, majd magukra kapva köpenyüket indultak, hogy teljesítsék a rájuk

617
eső részt.
– Minden mozdítható embert összeszedünk, Harry – recsegte Rémszem. –
Ha ez lesz az utolsó csata, jönni fognak.
A zöld szemek megvillantak, és gazdájuk komoran bólintott.
– Ez lesz!
Ginny összerezzent hangjára, és míg a többiek távoztak, édesanyjával
együtt szerelme mellé lépett. Mielőtt megszólalhatott volna azonban, Mrs.
Weasley megelőzte, akit már egy ideje kínozta a bűntudat, és szükségét
látta, hogy Harrytől is bocsánatot kérjen.
– Én kértem meg Ront, hogy menjen az Abszol útra, és onnan követték őket
– mondta gyorsan, mire Harry csak nézett rá. – Megtanulhattam már volna,
hogy mindig, mindig óvatosnak kell lennünk, különben a szeretteink
életével fizethetünk, és…
– Anya, nem történt semmilyen tragédia, nyugodj már meg – szólt rá Ginny
türelmetlenül, amiből Harry azonnal tudta, hogy alighanem ezt a
beszélgetést már párszor végigjátszották.
– Egyet értek Ginnyvel, Molly. Nem a te hibád. Voldemort a barátaimra
állította az embereit. Ha nem ma, és nem azon a tisztáson, máshol és
máskor ütöttek volna rajtuk, éppen ezért örülök, hogy éppen így történt,
mert ott lehettem, hogy segítsek. Inkább készíts elő minél több kötszert,
főzeteket – mondta, majd szerelmére nézett –, te pedig alakíts ki több
helyen is ispotályt, ahol majd elláthatjuk, és szállíthatjuk a sérülteket.
Mindenre készen kell állnunk.
– Értem, megteszek mindent – bólintott Ginny.
Harry elmosolyodott, és végre megcsókolta szerelmét. Hosszan, mélyen, a
nő pedig olyan erősen kapaszkodott belé, hogy azt hitte, többé el sem
engedi majd.
– Először azonban engem tegyél rendbe, mert sok dolgom van még a
szervezéssel – mondta elszakadva Ginnytől. – Úgy gondolom, beszélnem
kell majd az emberekkel.
Hermione, aki eddig félre húzódva állt, most megszólalt.
– Téged követni fognak, Harry. Az ikrek remek segítségekkel készültek, és
ha jól tudom, sokakkal beszéltek. Menni fog – mondta határozottan.
A zöld szemek hálásan tekintettek az övébe, majd megfogta mindkét nő
kezét.
– Gyerünk, mert még Emily és Morgana is rám vár.

618
Hamarosan már az eldugott menedékháznál bukkant fel, ahol Morgana
tanult a rábízott Emily társaságában. Barátai is vele tartottak, míg Remus
odahaza intézte tovább a dolgokat, bár Tonksal volt egy kis vitájuk, ugyanis
nem engedte, hogy a nő egy lépést is tegyen odakint, mondván, hogy éppen
elég, ha Alan egyik szülője nyakig benne van. Azt szeretné, ha legalább az
egyikük megmaradna neki. Mondani sem kell, hogy erre nem csak Tonks
arca, de a haja is vörösbe váltott, ahogy kiabálni kezdett férjével, miszerint
ne is merészeljen arra gondolni, hogy meghal itt neki.
Miután Harry biztosította róla, hogy egyik szeme mindig fogadott apján
lesz, már el is indulhattak a pálcáért. Míg ő megkereste Morganát és Emilyt,
addig Ron és Hermione a laborba mentek, hogy megnézzék, minden
rendben van-e, és itt is előkészítsék, és összeszedjék a gyógyitalokat, és
különböző hasznukra levő főzeteket. Harry azonnal a nyakába kapta a
lelkes Emilyt, mire mosolyogva magához ölelte, és felállt vele. Aztán a
kislány arrébb húzódott, annyira, hogy a szemébe nézhessen, és arcán már
nem öröm volt.
– Harry, baj van, ugye? – kérdezte halkan.
A férfi nem csodálkozott rajta, hogy a gyerek megérezte. Mindenki feszült
volt, tele várakozással és talán félelemmel. Ha jól csinálják, lezárulhat egy
szörnyű korszak, egyszer és mindenkorra.
– Ki kell állnunk Voldemort ellen, kicsim. Most már nincs választásunk –
felelte neki Harry.
Morgana ekkor odalépett elé, és megsimogatta a kislány hátat, miközben a
zöld szemekbe nézett.
– Mi fog következni, Harry?
A férfi állta a pillantását.
– Mindenki, aki hajlandó küzdeni a szabadságáért, felsorakozik Voldemort
erőivel szemben. Sem ő, sem én nem tervezünk több összecsapást – mondta
jelentőségteljesen. – Az egyikünk elbukik majd – mondta halkan. Ginny
sóhajtott, és hozzá simult, Emily pedig szorosabban fogta. – Éppen ezért,
Morgana, eldöntheted, hogy részt akarsz-e venni mindebben. Tudom, hogy
alig kerültél közénk, ezért senki sem várj el tőled, hogy belevesd magad. De
ha valamit tenni akarsz, arra most lesz lehetőséged.
A nő szemei elgondolkodóvá, merengővé váltak, ahogy kissé megrázva
hosszú haját az ég alja felé tekintett, az őket körülvevő fák lombjai felett.

619
Harry hagyott neki időt, és most már Emilyvel és Ginnyvel beszélgetett,
mígnem megjelentek Ronék is, és Hermione megállt előtte.
– Itt van, Harry – nyújtott felé az elkészült pálcát, és arcán különös
várakozás mutatkozott.
A férfi leengedte az ölében tartott kislányt, és csak úgy nyúlt a fegyvere
felé. Ahogy ismét a kezében fogta a pálcáját, végigszáguldott rajta egy
erőteljes mágia hullám, amitől megtántorodott, és Ron nyúlt utána, hogy
erősen megtartsa.
– Ez… nem volt semmi – mondta Harry, forgatva ujjai között a botot, majd
lehunyta a szemét, és koncentrálni kezdett, hogy érezze a lüktető erőt.
– Nos? – hallotta Hermione izgatott hangját.
Harry felnézett.
– Tökéletes. Voldemort pálcájának méltó ellenfele lesz.
A többiek bólintottak, majd Morgana is közéjük lépett, miközben Emily hol
az egyiküket, hol a másikukat vizsgálta, arcán meg-megránduló
érzelmekkel. Ha valamit, hát azt pontosan tudta, hogy ezek az emberek itt
körülötte óriási dologra készülnek, és amennyire félnek, annyira eltökéltek
és bátrak is. Meg fogják csinálni.
– Ott akarok lenni, Harry. Az elmebeli mágiám már nagyon erős. Ha adsz
mellém valakit, aki segíthet a többiben, akkor menni fog – szólalt meg
Morgana.
Harry bólintott, és bátorítóan a nőre mosolygott.
– Mind ott leszünk, hogy segítsünk.

45. fejezet - Végcél

Harry sok helyen felbukkant, beszélt az emberekkel, meghallgatta a

megannyi jelentést, amit ilyen-olyan módon tettek neki. Nem kellett
tűnődnie, vacillálnia, mit tegyen, mert minden olajozottan működött,
pontosan úgy, ahogy korábban már valamennyi lépésüket eltervezték.
Szegény Fawkesnek volt ám alaposan dolga ebben az időszakban, de a
főnix igazán elemében volt. Mint aki erre várt már évek óta. Lángcsóvái
fáradhatatlanul tűntek fel az adott helyen, ahova Harry éppen küldte,
üzenetet továbbítva, vagy egy-egy embert szállítva, mert néhányuknál ezt is
meg kellett oldani.

620
A Roxfortból csatlakoztak a tanári kar azon tagjai, akik részt kívántak venni
mindebben. Jelezték, hogy bár a tanítást most nem hagyhatják csak úgy ott,
de amint biztos időpontja lesz az ellenállók megbeszélésének, azonnal
jönnek, és természetesen a későbbiek folyamán a csatába is. Miután a Rend
vezetőjével mindezt tisztázták, visszatértek a diákokhoz. Harryt nagy
energiával töltötte el, hogy azok is mellette harcolnak majd, akiktől
korábban megtanulta a mágia alapjait, és felkészítették a későbbi életre, és
tantárgyakhoz mérten egy ilyen, várható helyzetre.
Madam Pomfrey, Mrs. Weasleyvel karöltve készítették elő a sérültellátás
minél zökkenőmentesebb megoldását. Előkészültek megannyi bájitallal,
tértágított helyiségekkel, ágyakkal, kötszerrel. Minden menedéket elláttak a
megfelelő befogadóképességgel, és ugyan ezen lépéseket végigvették a
különböző helyszíneken. Ginny a Szent Mungóban riasztotta azon
megbízható gyógyítókat, akiről biztosan tudták, hogy segíteni fognak, de
ezen a téren Harry nem elégedett meg csupán ennyivel. Tudta, hogy az
ispotály a legnagyobb, és legalkalmasabb intézmény arra, hogy betöltse a
legnagyobb sérült hullám ellátását. Kész elképzeléssel és tervvel állt elő,
hogy mindezt ki is aknázhassa majd.
A hadi állapot, akárcsak egy mugli filmben, bár cseppet sem nevetségesen,
eluralkodott. Hallott híreket az ikrek őrült ötleteiről, de ezúttal úgy tűnt,
senki sem akarja megvétózni őket. Jól jöhetnek, váratlanok, hatásosak.
Mind olyan dolog, amely előnyükre válhat a halálfalókkal szemben. Piton
szerint a bájitalok hatása, amit kúraszerűen adagolt neki, kitarthat az
összecsapás idejéig, és ez egy kicsit nagyobb önbizalmat adott Harrynek. A
teste ellenállóbb lesz. Remélte, legalább annyira, mint az elméje.
Harrynek nem tetszett, de egyelőre bizonytalan volt azzal kapcsolatban,
hogy Voldemort pontosan milyen varázslényeket is vonultat majd fel. Azzal
tisztában volt, hogy a vérfarkasok egy csoportja, valamint a dementorok
egészen biztosan mellette állnak. Remélte azonban, hogy ezen felül már
csak kevés meglepetés érheti, ekkora erővel is éppen elég volt számolniuk.
McGalagony utasítására a Roxfortot is bevethették, mint amolyan mentsvár,
amiben még mindig élnek az ősi varázslatok védelem gyanánt, ha esetleg
vissza kellene vonulniuk, aminek lehetőséget Harry jelenleg mindenféle
formában elutasította. Egykori házvezetőjüknek azonban nem ez volt az
egyedüli híre, amivel megérkezett a főhadiszállásra, s ezzel együtt neki
sikerült egyedül elérnie, hogy fiatal vezetőjük tekintetével széket keressen,

621
amire gyorsan leülhet, mielőtt valami más módját találná meg elgyengült
lába az érvényesülésnek. Minerva ugyanis meghozta, Dumbledore
professzor portréjának utolsó üzenetét.
Harry döbbenten vette tudomásul, hogy nem csak egyetlen jóslat született a
háború, ő, és Voldemort kapcsolatáról. Ahogy korábban az elsőt is évekig
elhallgatta előle a ravasz, manipulatív öregember, ezzel sem történt
másképp. A Weasley házaspár, McGalagony, barátai és Remus társaságában
körülállták az asztalra helyezett merengőt, melyből egy pálca intését
követően felemelkedett egy ismeretlen, ősz mágus alakja. A férfi borzasztó
vénnek látszott, szakálla hófehér volt, szeme mintha befelé figyelt volna,
egy olyan hangra, amit csak ő hallhat, de egyébként tekintete szürkén,
élesen csillogott. Határozott, mély hangon szólalt meg, ahogy a próféciát
skandálta.
– Két leszármazott, két erővel, rosszal és jóval, saját csapatával száll majd
síkra, mikor az a kevés, aki megmaradt, harcolni fog a végsőkig. Két szótlan
árny kíséri majd útjukat, kiknek harcát holt évszázadok végigélték, és őrzik
egykori küzdelmük titkát. Az egyik bukást hoz és pusztít, a másik új reményt
ad, és újjáépít. Két erő… két különböző hatalom… ősi viszályt zár majd le,
amikor az a kevés, aki megmaradt, harcolni fog a végsőkig…
Ahogyan Trelawney szavai egykor, az idős jósé is akadoztak a vége felé. A
lényeget azonban minden kétséget kizáróan közölte.
– Előre megjósolták a két utód szembenállását egy utolsó csatában – szólalt
meg halkan Hermione. – Ez hihetetlen – suttogta, s megszorította a mellette
álló Ron kezét. – Az a kevés, aki megmaradt… bizonyára, aki hajlandó még
szembeszállni Voldemorttal, nem pedig meghúzza magát, vagy már
ellenállva életét vesztette – aztán más jutott az eszébe. – Az a vén sárkány, a
különös erdőben… felismerte Harryt, és pontosan tudta, mi fog következni.
– Eszerint Voldemort nem meglepően pusztítást hoz, ha győzedelmeskedik,
míg Harry újraszervezheti a társadalmunkat – folytatta Remus.
A zöld szemek tűnődve bámultak a semmibe.
– Két szótlan árny kíséri majd útjukat, kiknek harcát holt évszázadok
végigélték, és őrzik egykori küzdelmük titkát... ez vajon egészen pontosan
mire utal? – dünnyögte. – Ennyi éven át Mardekár és Griffendél háborúját
folytatták az utódok, de mind a jóslat, mind a sárkány és pár forrás szerint
egyedül bennünk van meg a szükséges hatalom, hogy lezárjuk mindezt
végre.

622
– Valóban – mondta Remus. – Nem lepne meg, ha az általuk fontosnak
tartott eszmékkel valamilyen szinten a szellemük is jelen lenne, és
végigkísérné, hogyan is végződik.
Harry agyában megragadt ez a kifejezés. Voldemort, és ő, a pálcájuk,
melyek valójában testvérek, most mégis megváltoztak, és az általuk
fontosnak érzett erők alapján megerősödtek. Az ellentétes elképzeléseik a
világról, a hatalomról, a muglikkal szemben tanúsított elvárásokról,
viszonyokról… az ellentétes eszméik, a mágia két ellentétes végén. A sötét
és világos, a ravaszság, becsvágy, és a becsület, bátorság szembenállása, a
mindenen átgázoló kegyetlen mentalitás a másokért dolgozó, érzelmekkel
teli szeretettel szemben.
Minden tökéletesen összeáll egy hatalmas ellentétté, és ehhez már csak a
vérük adódik hozzá, melyet átjár őseik hatalma. Azoké, akik már hosszú
évszázadokkal ezelőtt is éppen ezen okok miatt csaptak össze, de nem
bírtak egymással. Vajon ők most fognak? A jóslat szerint igen, hiszen
egyikük mindenképpen meghal, az pedig csupán a másik győzelmével
következhet be. Mindkettejük mellett fel fog sorakozni az, aki az általuk
hirdetett eszmében hisz. Harry csak remélhette, hogy többen, vagy
legalábbis erősebbek lesznek azok, akik nem a hatalmat, és hamis igéket,
hanem a szabadságot választják, és ezért mernek is majd tenni.
– Tudnod kell, Harry – szólalt meg Minerva –, hogy Albus mindig is bízott
a győzelmedben. Mindent úgy intézett halála előtt, hogy te vehesd át a
helyét. Dokumentumba van foglalva, hogy a Roxfort igazgatói széke téged
illet majd, ahogy azt is előre megtervezte, hogy amint eljön az idő, átvedd a
Rend vezetését.
Harry csak hitetlenkedve rázta a fejét. Ez már túl sok volt neki.
– Ugye… csak hülyéskednek. Ennyi felelősséget nem rakhatnak csupán az
én nyakamban, én…
Remus gyorsan odalépett elé, és határozottan megragadta a vállát, ahogy a
szemébe nézett.
– Harry, nyugalom. Ezek csak tervek, senki nem fogja rád kényszeríteni, ha
nem akarod betölteni ezt a szerepet. Jelenleg egyetlen dologra kell
koncentrálnod, ami a legfontosabb mind közül.
A fiatal férfi vett egy mély levegőt, és miután kifújta, bólintott.
– Még egy jóslat. Rendben. Legalább tudjuk, mit várhatunk. Most aztán
már kevésbé érzem a nyomást, hiszen a halálommal csupán a demokrácia és

623
varázsvilág bukását hozom el – gúnyolódott idegesen.
– Ezt mindig is tudtuk, nagy a tét, de… – felelte Remus.
– Hagyd – intette le Harry. – Tudom. Csak… fel nem foghatom, hogy annak
a vén, minden lében kanál Dumbledore-nak még mindig volt valami a
tarsolyában.
Ron felnevetett.
– Dilis volt az öreg, az biztos, de mindig tudott mindent.
McGalagony kissé sértődötten húzta fel a szemöldökét.
– Na de kérem!
A fiatalok erre összenéztek, és felnevettek. Harry hálás volt nekik a
jelenlétükért. Remusnak pontosan ugyanúgy igaza van, ahogy az imént ő
maga is végiggondolta. Ez a második jóslat nem mondott újat, hiszen
mindig is tudta, hogy ha csak neki van esélye megtenni, mégsem sikerül
legyőznie Voldemortot, akkor azt immár komolyabb ellenállás nélkül
rászabadítja a világukra. Az embereknek szükségük van egy ikonra, aki
megvívja helyettük a fontosabb csatákat, és megteszi a szükséges lépéseket,
mert hatalma van hozzá, és mindig ott van, ha kell. Emellett csak el kell
érnie, hogy kövessék.
Dumbledore töltötte be nagyon sokáig ezt a szerepet, aztán jött ő a képbe,
habár tőle a hírneve miatt már gyerekkorában is sokat vártak el. Ráadásul,
ahogy a dolgok jelenleg álltak, ez talán így is marad, amíg él, és sosem
szabadulhat tőle, ha most megnyerik a háborút.
Rendvezető, a Roxfort igazgatója, Voldemort legyőzője – te jó ég, nyögött
fel magában. El kellene költöznie egy lakatlan szigetre. Igen, csakis az
jelentheti a megoldást. Már előre látta a szalagcímeket.

Mindkét fél, minden mágus olykor-olykor félrehúzódva suttogott. Mindegy

honnan, mely oldal értesülései szerint, de jól tudták, hogy eljött a
készülődés ideje. A Minisztériumban nem a szokásos hangulat uralkodott.
Szinte vágni lehetett a feszültséget. Mikor Harry végighaladt a
fogadócsarnokon, és folyosókon, a miniszter irodája felé tartva, mindenhol
azonnal elnémultak, amint megjelent, és nem titkolt kíváncsisággal,
érdeklődéssel, kérdő tekintettel követték mozgását. Kényelmetlenül érezte
magát, de határozottan ment tovább.
Mikor végül szinte mindennel elkészültek, elszánta magát, hogy megtegye
azt is, amit megpróbált a legutolsó pillanatig húzni. Szükségük lesz a

624
Minisztérium csapataira is. Minden megerősítés növeli az esélyüket, és
Harry jól tudta, hogy meg kell ragadnia a lehetőségeket, mert nem lesz több
sanszuk. Scrimgeournak is ugyanaz az érdeke, tudniuk kell róla, hogy
mikor, hol ütköznek majd meg, és ha van egy kis esze, odajönnek. Harry
részéről pedig, minden ellenérzése dacára, hatalmas ostobaság lenne
kihagyni a több száz auror lehetséges segítségének megszerzését.
Odalent már megkérdezte, hogy a miniszter az irodájában tartózkodik-e, így
azon kívül, hogy egy gyors kopogtatást megeresztett az ajtón, már be is
lépett, nem várva választ. Scrimgeour ingerülten pillantott fel, alighanem
hogy számon kérje az udvariatlanságot, de amint meglátta, hogy ki a
vendége, arca megkeményedett. Lassan felállt az asztalától.
– Potter – biccentett.
– Miniszter – viszonozta a fiatal férfi.
Nem csodálta, hogy már nem a keresztnevét ejti ki mézes mázosan
Scrimgeour. Beljebb sétált, és megállt egyenesen a férfivel szemben az
íróasztal másik oldalán. Egy ideig méregették egymást, aztán a miniszter
félrekapta a tekintetét a zavaró zöld tekintet útjából, és eltelt egy kis idő –
amit arra használt, hogy bemutassa, milyen érdeklődve szemlél pár
jellegtelen iratot –, mire ismét visszanézett volna.
– Feltételezem, nem pusztán véletlenül jártál erre, és beugrottál köszönteni
a régi barátságunk emlékére – kezdte Scrimgeour szarkasztikusan, utalva
nem túl rózsás viszonyukra.
Harry hidegen elmosolyodott.
– Ezt igazán jól látja. Bizonyára már magának is feltűnt, az utóbbi
napokban megváltozott helyzet.
A miniszter asztalára támaszkodva kissé előrébb dőlt, eszébe sem jutva,
hogy hellyel kínálja a másikat.
– Oh, természetesen. Ismét elindítottál egy lavinát.
– Felkészítem az embereket az elkerülhetetlenre – felelte meg azonnal
Harry. – Maga sem vak, az istenért! Korábban auror parancsnok volt. Ha
valakinek, magának látnia kell, mi történik. Nem csupán a Rend és a
világos oldal készülődik.
Scrimgeour csak felvonta a szemöldökét. Nyílván ezt észrevette, bár hiába
állította rá az embereit, azok nem tudtak információt szerezni róla, hogy
pontosan mire készülhet Voldemort. Mindenesetre a halálfalók, megmaradt
vérfarkasok, és dementorok, mindenféle sötét lénnyel és szándékkal

625
gyülekezni kezdtek. Erőösszevonás. Igen, tudta, ezen kívül azonban semmi
mást, és nem is akarta olyan könnyen megadni magát ennek a fiatal
férfinek, aki annyi borsot tört az orra alá.
– Ha jól értem, most szívességet kéne tennem neked, holott bármikor, mikor
én fordultam hozzád, zárt ajtókra találtam.
Harry karba fonta a kezeit a mellkasán, és jeges hangon válaszolt.
– A kérései nem szolgáltak semmilyen fontosabb célt azon kívül, hogy saját
magát népszerűsítse. Itt most sokkal jelentősebb lépéseket kell megtennünk.
Nem nekem tesz szívességet, hanem mindenkinek. Ha jól tudom, az érvei
mindig arról szóltak, hogy a társadalom érdekeit akarja szolgálni – mondta
még kissé rosszindulatúan. Kezdte dühíteni a férfi önfejűsége. – Hát itt a
lehetőség.
Scrimgeour még mindig az önzőségéről szóló megjegyzésénél tartott, így
ahelyett, hogy elgondolkodott volna, felhorkant, és tüntetően az asztalán
elszórtan lévő iratokhoz nyúlt. Bizonyára hogy jelezze, részéről lezártnak
tekinti a beszélgetést.
Harry ekkor felsóhajtott. Ezt most nem ronthatta el, az aurorok segítsége
megmentheti őket, és talán ő maga sem állt hozzá a legjobban.
– A magam részéről többé nem szeretném látni Voldemortot. Maga dönt, de
örülnék, ha miniszterré lépése ideje óta először, meghozná végre az
egyetlen helyes döntést. Jól tudja, mi a tét, és mit érhetünk el vele, ha
sikerrel járunk - mondta halkan. Harry. – Nem kell rettegnünk, folyton a
hátunk mögé néznünk. Béke lehetne. Én meg akarok tenni érte mindent.
Maga mit tesz? – kérdezte.
A miniszter keze megállt a lapozgatásban, és felnézett, egyenesen Harry
szemébe. A fiatal férfi állta a tekintetét. Őszinteség, eltökéltség, és
nyugalom áradt belőle. Scrimgeour úgy tűnt, végre figyel, és mérlegel.
Enyhén elfordult, és az irodában lévő könyvespolcot kezdte tűnődve
vizsgálni.
– Felkészültél rá, hogy végezz vele? – kérdezte, ezúttal mindennemű gúny
nélkül.
– Igen – mondta határozottan Harry. – A legjobb tanáraim voltak,
megerősítettem a pálcámat, és immár teljeséggel uralom a mágiámat, már
láthatta, hogy az mit jelent. Azt akarom, hogy ez legyen az utolsó
küzdelmem Voldemorttal, és biztosan tudom, hogy ő is erre készül.
– Hüm – fordult vissza felé a miniszter, és éles tekintettel nézett az arcába.

626
Harry előrelépett, és kivett a zsebéből egy pergamendarabot.
– Vezényelje az embereit erre a címre – nyújtotta át a Promised ház helyét
tartalmazó cetlit. – Mindegyiküknek mutassa meg, Fideliusszal van kezelve.
Minden olyan embert oda várunk, aki hajlandó részt venni az utolsó
csatában. Ott ugyanúgy, mint bárki más, megtudják a részleteket.
Elintéztem, elég helyünk lesz, a betegellátást is megszerveztük – ebben az
Ön segítsége is létfontosságú – utalt egyértelműen a Szent Mungóra, ami
hivatalos szervként a minisztériummal működik együtt. – Minden emberem
felkészült. Jelenlegi értesüléseim szerint civilek is szép számmal
csatlakoznak. Nagyon erősen gondolja végig Scrimgeour –
nyomatékosította Harry. – Tudja, mindez mit jelent. – Azzal megfordult, és
kifelé tartott. Mikor a keze a kilincsen volt, a miniszter megszólította.
– Potter – Harry megtorpant, és csendben figyelt, de nem fordult vissza. –
Ott leszünk – mondta Scrimgeour határozottan.
Harry az ajtót nyitva elmosolyodott, és bólintott.
– Mire mind összegyűltünk, kiosztjuk a feladatokat, és megbeszéljük, kinek
milyen szerep jut – aztán kilépett, és még annyit tett hozzá, miközben zárta
az ajtót maga mögött. – Számítok a maga tudására is.
Nem hallotta, amint Scrimgeour még a magányos iroda levegőjébe
morogja.
– Rajtad lesz a legnagyobb felelősség.

Harry üzent azon halálfalóknak, akik korábban jelezték neki megtérési

szándékukat, hogy miszerint készüljenek, és miként várja a közbelépésüket.
Bár gyanította, hogy a másik részről is meghallgatták már ezt a fajta
előadást. Az ő szerepük a csatamezőn dől majd csak el véglegesen. Akkor,
és azzal, hogy valóban képesek lesznek-e Voldemort jelenlétében, nyíltan
melléjük állni. Mindenesetre, a dolgukat tudták. A többi rajtuk állt.
A maga részéről, mindig is úgy tervezte, hogy azzal lesz vége a gyerekkora
szenvedésének, emlékeinek, és a szülei, keresztapja elvesztése miatt érzett
keserűségének, bosszújának, ha megvívják végre a háborújukat
Voldemorttal. Háborújukat. Ez csupán az egykori, éles elméjű, és jóképű
Tom Denem háborúja. Aki képes volt mindenét – még a lelkét is – feladni a
hatalomért. És képes volt mindent tönkretenni Harry életében, ami értékes
volt. Csak remélni merte, hogyha esetleg valóban ők győznek, lehetősége
lesz túllépni mindezen.

627
Tíz, vagy húsz év múlva, de elérni, hogy elmondhassa, már nem a múlt
árnyai kísértik, hanem valóban boldog. Ha nem sikerül, akkor legalább más
embereket felszabadíthatott, mellette pedig mindig ott lesznek a barátai,
szerelme és Emily. Értük érdemes lesz úgy is élni, ha sosem szabadul fel
teljesen a lelke. Túl sok mindent látott már, és túl sok mindent élt át. Csak
annyit tehet, hogy próbálja majd óvni, védeni szeretteit, amire eddig is
mindig törekedett. Így ha majd este meggyötörten, kimerült érzelmekkel
hazatér a családjához, és már túlontúl fájlalja az életet, csak rájuk néz, és
tudni fogja, hogyan tovább. Ez az, amit az eddigi életéből hiányolt: hogy
neki is legyen valakije, akire számíthat, akinek fontos, és aki csak az övé.
Ha mindezt elérheti, máris közelebb kerül a boldogsághoz. Talán elég közel
ahhoz, hogy felejtsen.
Ennek szellemében tudta, hova kell vezetnie a következő útjának. Amíg
Perselus nem jelentkezik, szeretett volna mindent a lehető legsikeresebben
megoldani, elintézni, és elrendezni. Nem csak a győzelemmel kell
számolnia, hanem fel kell készülnie, és másokat felkészítenie arra is, ha
esetleg az ő vesztével zárulna a harcok várható napja.
Mélyet szippantott a kellemes levegőből, mely kizárólag ennek az eldugott,
gyönyörű környezetű menedéknek volt a sajátja. Tisztában volt vele, hogy
Morgana már várja. Még fel kellett készítenie a nőt, és magával vinnie,
ellátni pár tanáccsal, és ha majd indulnak, bebiztosítani a helyzetét.
Oldalra fordult, hogy megtartsa a kissé megingó Tonksot, aki kisfiát is a
kezében tartotta, és vele együtt társashoppanáltak, mellette Ginny és Remus
tűntek fel. Lupin hajthatatlan volt azzal kapcsolatban, hogy felesége részt
vegyen-e a csatában, vagy maradjon biztos helyen. Mivel ő nyert, a
legegyszerűbb megoldás választották. Tonks és a kis Alan itt maradnak
Emilyvel, akit felesleges lett volna bármelyik menedékbe átvinni, hiszen
valószínűleg a legtöbbet használatba veszik majd a sérültek miatt, márpedig
a kislánynak nem kell semmit látnia mindebből. Épp elég lesz, hogy Harry
szerint érezni fogja mi minden történik. Túl sok ember feszül meg majd egy
azon cél érdekében, mindezt két ellentétes csoportra osztva. Nem csak a jót
fogja tapasztalni. Gondolt rá, hogy esetleg valamiféle védelmet von a
gyerek köré, de Ginny lebeszélte róla. Azt mondta, nem foszthatja meg az
érzékeitől, amik mióta csak él, a részét képezik, mert ez olyan lenne, mintha
magától a varázserejétől zárná el, pedig az a sajátja, az öröksége.

628
Harry nem volt benne biztos, hogy ezzel segítenek-e Emilynek, de azt
belátta, hogy nem védheti meg mindentől, mert akkor nem marad semmi,
amiből tapasztalatokat gyűjthetne.
– Köszönöm, Harry, boldogulok – mondta Tonks morcosan, mire a férfi
elengedte, hogy menjen tovább egyedül.
Harry egészen biztos volt benne, hogy a fiatal boszorkány és Remus között
lesz még egy menet, ami a szerepeket illeti. Ezt megerősítette Tonks dühös
pillantása férje felé.
– Talán, menjünk inkább be – mondta óvatosan, mert nem igazán akart
kettejük közé kerülni.
Emily, mint mindig, kitörő örömmel fogadta Harryt, és a többiekre is
kedvesen mosolygott, miközben a fogadott apja nyakában lógott. Morgana
idegesnek, és várakozásteljesnek tűnt, ezért Harry az ölében tartott
kislánnyal azonnal felé is fordult.
– Hamarosan beszélünk, és elmondom, mire kell számítanunk.
A nő bólintott, és nyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkora kicsit
távolabbról, a félrehúzódott Remus és Tonks felől, egyre ingerültebb
hangok szűrődtek feléjük.
– Ajaj – motyogta Emily, megérezve a kitörő veszélyt.
– Bizony az – értett egyet Harry, és letette a kislányt a földre.
Ekkor Tonks elfordult férjétől, mert Alan nyűgösen pityeregni kezdett.
Alighanem nem tetszett neki szülei veszekedése. Mikor a nő tekintetével
megtalálta Harryt, odalépett hozzá, és átnyújtotta neki kisfiát.
– Mint a kicsi keresztapja, rád bízhatnám egy rövid időre, amíg Remusszal
megbeszéljük, hogy kinek parancsolgasson?
– Öhm, persze – válaszolta a férfi, és átvette Alant. – Mi… akkor talán
felmennénk addig, oda küldtem előre a kiságyat. Az egyik számotokra
kiutalt szobába.
Tonks csak biccentett, és visszalépett Lupinhoz, berángatva őt a közeli
nappaliba, mire Harry intett a többieknek, hogy inkább induljanak felfelé a
lépcsőn. Nem meglepő módon sikert aratott az ötlete. Ahogy felértek, és
behajtották maguk után a szoba ajtaját, már hallottak is, hogy Remusnak
nem lesz könnyű dolga.
– Ott akarok lenni, hogy én is kivegyem a részem, ha már…
– …és kire hagynád a gyereket?! – hallatszottak a dühös szóváltások
részletei.

629
– Ajaj, kicsim, apu és anyu nehezen akarnak megegyezni – mondta halkan
Harry, karjaiban tartva a mosolygó Alant.
Emily Harryre emelte a tekintetét.
– Tudom, hogy nem a legjobbkor szólok, de már eléggé éhes vagyok.
Morgana ere mintha elvörösödött volna.
– Oh, ne haragudj kicsim, annyira ideges voltam, hogy erről el is
felejtkeztem – Emily csak biccentett, hogy tudja, érezte –, ilyenkor már
enni szoktunk.
– Semmi baj, én is izgultam, hogy végre találkozhatok Harryvel – felelte
nyugodtan a kislány.
– Hát akkor, irány a konyha – mondta a zöld szemű férfi, és a kiságyhoz
lépett, hogy beletegye Alant, ugyanis nem tartotta jó ötletnek, hogy vissza,
levigye magával, ahol hallhatóan szülei még mindig vitáztak. Mikor
azonban le akarta engedi a kicsit, az sírni kezdett. – Oh, jól van, jól van,
ringatlak tovább.
Aztán lentről érdekes zajok hallatszottak, mire mind felkapták a fejüket.
– Ugye nem kezdtek el átkozódni? – kérdezte Morgana.
– Nem hinném – felelte Harry. – Remus az egyik legnyugodtabb ember, akit
ismerek. Emellett az ilyesfajta megnyilvánulás nem az ő asztala – azzal
automatikusan elindult lefelé, mire Ginny úgy szólt utána, mikor már az
ajtóban járt.
– Hé, a baba, a baba!
– Ja, persze – állt meg Harry, és visszafordult. – Átvennéd?
Ginny odanyúlt, ám a férfi egyik keze még mindig a kicsi feje alatt volt, így
kedvese azt is magához fogta.
– Öhm, kéne a kezem – mosolyodott el Harry.
Ginny erre kicsit máshogy fogta Alant, s halkan beszélni kezdett hozzá,
hogy megnyugtassa a nyűgös gyereket, akinek nem tetszett a hirtelen váltás.
Aztán gyorsan odaszólt Harrynek.
– Húzd, húzd!
– Megvan – szabadult ki a férfi, s vigyorogva odalépett Emilyhez, hogy erre
kézen fogja a másik gyereket, és egyúttal levigye enni valamit.
– Morgana, ha velünk jönnél, akkor elmondanám, amit tudnod kell – nézett
a sötét szemű nőre. – Ginny, addig megpróbálod lefektetni Alant?
– Persze, menj csak. Nem árt a gyakorlás.

630
Harry erre megint csak elmosolyodott, és mindhárman elhagyták a szobát.
Mikor leértek a lépcsőn, Harry beszalasztotta Emilyt a konyhába, míg ő
elindult, hogy gyorsan megnézze, mi történt Lupinékkal.
– Itt minden rendben? – kérdezte, hiszen már egyáltalán nem lehetett
hallani a veszekedésüket. Ahogy bekukkantott a helyiségbe, már csak azt
látta, hogy egy törött vitrin mellett Tonks és férje elmélyülten csókolóznak.
– Ó, látom már, nagyon is rendben – mondta vigyorogva.
A pár szétvált, és Remus egy kissé szégyellősen megjegyezte.
– Dora egy kissé… dühös lett, és a mágiája, nos…
Harry a padlón lévő üvegekre nézett.
– Értem. Hát… csak folytassátok – mondta szemtelenül, és magukra hagyta
őket, visszatérve Morganáékhoz.
Még hallotta Tonks immár sokkal vidámabb nevetését. Harry csak a fejét
csóválta, majd leült Emily mellé a konyhában, és intett Morganának, aki az
étel elkészítését végezte éppen, hogy csatlakozzon hozzájuk nyugodtan,
mert máshogy is megoldhatják a dolgot. A nő bólintott, és leült, mire Harry
néhány pálcaintésére a leves és a krumpli a hússal már repült is a tányérra,
láthatóan gőzölögve egy ügyes melegítő bűbájt követően.
– Még mindig nem mennek az ilyen megoldások? – kérdezte a férfi
Morganát.
A nő kissé elpirult, ahogy megjegyezte.
– Megszoktam a másik módot. Őszinténszólva, kicsit ritkán jut eszembe,
hogy ennyiből is elintézhetném.
Harry hátradőlt a székében, és a szorosan mellette ülő, mosolygó Emily elé
irányította az ételt, szépen elrendezve az asztalon.
– Hm, igen, ilyesmire számítottam – mondta komolyan a férfi. –
Közvetlenül még képtelen lennél kellően megvédeni magadat. Nem ismered
eléggé az átkokat, vagy ha olvastál is róla – és bizonyára így van –,
gyakorlatban, egy forgatag közepén minden egészen más. Ha még mindig
részt akarsz venni, elviszlek a gyülekezőhelyre, ahol kapsz magad mellé
egy társat.
Morgana gyorsan bólintott.
– Rendben, úgy tökéletes lesz – vágta rá.
Harry elmosolyodott, látva, hogy a nő mennyire megijedt a lehetőségtől,
hogy mindazok miatt, amit Harry felsorolt, talán mégsem mehet. Márpedig
láthatóan nagyon szeretett volna segíteni. Talán, hogy visszafizesse, hogy

631
Harry megmentette az életét, vagy mert ott akart lenni, és tenni azért, hogy
jobb legyen, és mert… fontos volt neki Perselus, és biztos volt benne, hogy
a férfi az elsők között lesz a csatában. Harry folytatta.
– Remélem, valamennyire meg tudom valósítani, hogy kimaradj a
közepéből. Amint meglesz a helyszín, ahol Voldemort lecsap, neked a
szélre kell majd húzódnod, két emberrel, akik rád fognak figyelni. Utána azt
kell tenned, amit tanítottam neked, és begyakoroltunk. Az menni fog?
Morgana egy pillanatig hallgatott, majd a zöld szemekbe nézett.
– Rajtad nem tudom kipróbálni, de igen, sikerülni fog.
Harry bólintott.
– Nagyon erős az elmebeli mágiád. Ne felejtsd el, hogy egyszerre öt
embernél ne koncentrálj többre, mert túl hamar le fogsz gyengülni, és ha
valamilyen szinten mindegyikük ért a védekezéshez, ki is lökhetnek. Ez
pedig akár eszméletvesztéssel is járhat a részedről.
– Igen, rendben. Azt már tudom, ahogy mondtad is, alighanem ösztönösen,
miként használhatom az elmémet mások befolyásolására. Csak… félek egy
kicsit, nehogy valamelyikük úgy reagáljon, hogy mikor megzavarom,
átkozódni kezdjen a vakvilágba.
Harry a fejét rázta.
– Hidd el Morgana, az akkor nem fog számítani. Sokan leszünk, és nem
elég pusztán egy oldalról bevédened magad. Ha véletlenül az egyikük
kicsúszik az irányításod alól, és ámokfutásba kezd, még talán hamarabb el
is fogják intézni, akár a sajátjai is, ha őket is veszélyeztetni fogja. A lényeg,
hogy lebénítsd őket, főként, ha valakit a milyeink közül nehéz helyzetben
látsz, és ezzel segítheted legyűrni az ellenfelét. Ha a szélén maradsz,
meglesz a rálátásod, érzékelheted őket. Az erőd csaknem olyan ebből a
szempontból, mint Emilyé. Tudni fogod, ki jelent nagyobb veszélyt az adott
pillanatban. Óvatos légy, és védd le magad, óvd a gondolataidat, ahogy
mutattam, különben felfigyelhetnek a helyzetedre. Amennyiben
megtámadnának, és a téged védők megsérülnek, menj el. Komolyan
mondom, ne próbálj maradni – nyomatékosította Harry. – A pajzsom,
amivel körülveszlek, mindig annyira erős, amennyire én. Amikor már
Voldemorttal fogok harcolni, ez a védelem nem lesz megfelelő.
Morgana szemeiben furcsa fény szaladt végig, de mire Harry rájöhetett
volna mi az, már el is tűnt. A nő csak némán bólintott. Harry jól látta, hogy
itt még van valami, és talán az bújhatott meg a háttérben, hogy Morgana

632
nem szívesen hagyta volna őket magukra, bár… nem tudta, azon kívül,
hogy beveti képességét – ami egyébként is hihetetlen segítséget jelent –, mit
tehetne értük. Meg talán… elnézve a nő arcát, ahogy már a gondolataiba
merült, van itt más motiváció is. Pontosabban másvalaki.
Harry elmosolyodott. Ekkor egy finom kéz simította végig a vállát, s egy
másodperccel később Ginny ült le mellé, Emilyvel közrefogva őt.
– Minden rendben? – kérdezte a vörös hajú nő, miután hosszan
megcsókolta kedvesét.
Harry megfogta a kezét, és a combjára húzta, ahol elfektette, összefűzött
ujjaikkal.
– Megbeszéltünk mindent. Igaz a végére Morgana már nem igazán figyelt,
mert ha engem kérdezel, egy magas, sötéthajú, mogorva alak járt az
eszében… – mondta huncut vigyorral, figyelve, miként reagál szavaira az
érintett.
Nyert. Morgana elvörösödött, és kerülte a zöld tekintetet, míg Ginny jót
szórakozott rajtuk. Aztán Harry arca ismét komoly lett.
– Morgana, örülnék nektek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy vonzódtok
egymáshoz. Perselus megérdemelné egy normális élet lehetőségét. Viszont
nehéz dolgod lesz, mert az a fontos, hogy ő mit gondol, és tudod…
– Igen? – kérdezte a nő, láthatóan érdeklődve hallgatva őt. – Te beszélsz
vele a legtöbbet, és talán elmondhatod, hogy ismered őt. Szeretem a
társaságát, és úgy vettem észre, neki sincs ellenére az enyém, bármennyire
is gúnyos és magának való legyen.
Harry bólintott.
– Igen, ez így is van, de… mikor megpróbáltam vele a jövőről beszélni,
nem olyan választ kaptam, amit szerettem volna. Úgy gondolja, korábbi
tetteiért még nem fizetett meg, és erős a gyanúm, hogy amennyiben túl is éli
a mostani harcokat, bezárkózik majd, és csak a tudományának szenteli a
további életét.
– Hüm… majd meglátjuk – felelte Morgana különös arccal.
Harrynek tetszett a válasz, s mosolyogva nyugtázta, majd szerelme felé
fordult.
– Alan elaludt? – kérdezte Ginny kezét megszorítva.
– Igen, Tonks feljött, és vele maradt. Úgy tűnt, Remusnak sikerült
meggyőznie.

633
– Meghiszem azt – vigyorgott Harry, a nem olyan rég látott jelenetre
gondolva.
– Már megint tudsz valamit, amit én nem – nézegette az arcát Ginny.
– Ó, kicsim, az sűrűn előfordul.
Szemtelen megjegyzéséért jutalmul egy oldalba vágást kapott.
– Harry, indulhatunk? – lépett be a konyhába Lupin, mire Emily
kedvetlenül tette le a kanalat a kezéből, holott eddig vidáman csillogó
szemmel figyelte a többiek beszélgetését.
– Jól van – bólintott a zöld szemű férfi, és elengedve Ginnyt, most a
kislányhoz fordult. – Kicsim, ha velem történne valami, ide fognak jönni
érted, és elhelyeznek másnál. Remélem olyannál, akit már ismersz. Nem
fogsz magadra maradni. Ha mi győzünk, amint kiheverjük a történteket,
elviszlek magammal a Minisztériumba, és a lányommá fogadlak.
– Úgy csináld, hogy az utóbbi váljon valóra – felelte komolyan a kislány,
láthatóan számított már egy ehhez hasonló beszélgetésre.
– Magam is így tervezem – simogatta meg Harry a haját. – Morgana –
biccentett a nő felé –, akkor indulnunk kellene. – Azzal maga is felállt,
majd lenézett Emilyre. – Tonksot mindig megtalálod, segíthetsz neki a kicsi
körül is, biztos örülni fog neki.
A kislány sóhajtott, majd gyorsan felpattant a székére, és úgy simult a
férfihez, hogy minél szorosabban magához ölelhesse.
– Nagyon, nagyon szeretnélek még látni, vigyázz magadra – suttogta, Harry
nyakába kapaszkodva.
A férfi elmosolyodott, és lehunyta a szemét, ahogy viszonozta az ölelést.
– Szeretlek – súgta Emily fülébe, majd ellépett tőle, és az ajtó felé indult. –
Légy jó, és próbálj meg minél kevesebbet aggódni. Ne akarj ránk
hangolódni, mert csak felesleges fájdalmat okozol magadnak. Megígéred? –
nézett vissza.
A kislány bólintott.
– Rendben. De téged egészen biztosan érezni foglak.
– Tudom – bólintott Harry komolyan. – Nagyon közel állok hozzád, és
viszont. Most az egyszer ennek nem örülök.
Emily viszont elmosolyodott.
– Legalább tudni fogom, mi van veled.
Harry hosszan a szemébe nézett, majd elköszönt, és a többiekkel együtt
elhagyták a házat.

634
Mikor megérkeztek a Promised házba, egy pillanatra mindannyian
megtorpantak. Rengeteg varázsló és boszorkány várta a híreket, és persze
Harryt. A legnagyobb terem közepén egy hosszú asztal állt, ahol jól
láthatóan megbeszélés folyt. McGalagony, Mordon, Kingsley, és Harry
megrökönyödésére már Scrimgeour is köztük volt. Egyszerű talárt viselt,
úgy tűnt, nem várja el, hogy mindenben az ő elképzeléseit valósítsák meg.
Mikor a zöld szemek körbevillantak, láthatta, amint az aurorok elvegyültek
a rendtagokkal, és civilekkel, mintha azt beszélnék meg, ki kivel szeretne
nagyjából egy csoportban lenni.
Jó volt nézni, hogy ez megtörténhet. Harry őszinténszólva valami olyasmire
számított, hogy majd rendet kell tennie, mert nem fog egykönnyen menni az
osztozás, és együttműködés, de talán, nem is lesz rá szükség ezen a téren.
Valószínűleg végre mindenki átlátta, hogy most az összetartásban van az
erejük, és egy ekkora ellenféllel szemben ennek nagy fontossága van.
– Nahát – mondta mellette Ginny is.
– Bizony nahát – bólintott Harry, majd beljebb indult, biccentve
szerelmének, hogy vigye oda Morganát Ronékhoz.
Hermionéval mindig jól szót értettek, ne érezze magát elveszve a tömegben.
Remusszal együtt az asztalhoz mentek, mire mindenki megkönnyebbülve
köszöntötte.
– Már vártunk – mondta McGalagony.
– Sajnálom, volt még egy kis dolgom, és hoztam még egy fontos segítséget
– intett fejével Morgana felé.
– Ki ő? – kérdezte Gulmen, a jelenlegi aurorparancsnok, mikor mindenki
tekintete a különös kisugárzású nőre vándorolt.
– Hollóháti leszármazottja. Rendkívül erős elmebeli mágiára képes.
Tanítottam, egyszerre négy-öt halálfalót lesz képes irányítani, és lelassítani
annyira, hogy addig az ellenfele felülkerekedhessen.
– Ez igen – fordult vissza elismerően Harryhez Gulmen. – Tehát
befolyásolhatja őket. Gondolom, adsz mellé védelmet, mert könnyen
támadás alá kerülhet, ha rájönnek, mit csinál.
– A terület szélén szeretném hagyni, és ha ügyesen csinálja, ahogy
megbeszéltük, nem fogják észrevenni a beavatkozását.
– Hm… ez valóban jól jön nekünk – bólintott az auror, míg Harry már
Scrimgeour felé fordult.

635
– Miniszter – biccentett neki. – Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan
ideérnek.
A férfi kivételesen nem vette fel a finom gúnyolódást, normális
hangnemben válaszolt.
– Az irodámban tett látogatásodkor úgy vettem ki a szavaidból, hogy nincs
sok időnk, és hogy ti már alaposan felkészültetek. Ahogy látom – mutatott
körbe –, ez valóban így van.
Harry csak sóhajtott.
– Remélem. Már csak a hírt várom, hova kell mennünk, azután csak egy
esélyem van. Élni szeretnék vele, de attól tartok még sok buktatója lesz a
tervünknek. Sosem becsültem le Voldemortot, és az ereje ugyanakkora,
mint az enyém. Nem tudom, min fog múlni…
– Én tudom – lépett oda Hermione, Ginny, Ron, és Morgana társaságában. –
Rendelkezel egy belső erővel, ami képessé tesz majd, hogy felülkerekedj
Voldemorton. Ő magáért, és a hatalomért harcol. Te mindenkiért, és
azokért, akiket szeretsz.
– Legyen igazad – mosolygott rá Harry. – Bár érzem, hogy van itt még
valami, amire nem jöttem rá. Valami… Griffendélről, pedig fontos lenne.
– Ne rágódj ezen – szólt rá Remus. – Mindent remekül előkészítettél. Jól
állunk, megvan a pálcád, a betegellátás zökkenőmentes lesz, és biztos
vagyok benne, hogy számíthatunk Perselusra az utolsó horcruxal való
elszámolás terén.
Harry a szeme sarkából látta, hogy erre a miniszter közbeszólna, de az idáig
a testvéreit szemmel tartó Ron, éppen ekkor fordult hozzá vissza.
– Az ikrek elkészültek, Harry, és amit akartak kiosztották. Jó kis
meglepetésben lesz részük a halálfalóknak – vigyorgott elégedetten.
Harry kissé idegesen a hajába túrt, bár tisztában volt vele, hogy sokkal
inkább büszkének, és nyugodtnak kéne lennie, amiért sikerült ilyen jól
felkészülniük.
– Csak jelentkezne már Perselus.
Jó szokásához híven, Fawkes, mintha csak tudta volna, hogy szükség van
rá, és éppen fontos dologra várakoznak, megjelent, csőrében egy
pergamendarabbal.
– Szia – köszöntötte Harry kedvesen, mikor a gyönyörű főnix leszállt a
vállára. – Milyen üzenetet hoztál? – kérdezte, aztán elvette a papírfecnit,
majd koncentrálni kezdett a tartalmára.

636
Halványan még érzékelte, hogy mindenki elcsendesedik a teremben, és
figyelnek, míg Fawkes, érezve a feszültséget, belekezdett valamelyik
lélekgyógyító dalába.
– Harry, remélem elég embert sikerült magad mellé gyűjteni, mert mint
sejtettük, a Nagyúr magához hívta a dementorokat, akikből ijesztő sereg állt
össze. A vérfarkasok nem jelenthetnek majd akkora problémát, de
halálfalók és sötét mágusok éppen elegen vannak. Most semmiképp sem
szabadulhatok el a rajtaütésre, – melyet elsöprő erejűre tervez –, holnap
kerül sor, nyolckor, amint a nap lebukik, és nagyobb pánikot kelthet. Mugli
város, Londontól délre, a neve Scatterfield, régies, széles utcák, nagyobb,
szabad terek, és mire odaértek, a fele már bizonyára le lesz tarolva. Nem
lakják túl sokan, nem tudom, hány embert sikerülhet mentenünk, de most ne
ez legyen az elsődleges célod! A kígyóval ne foglalkozz, megtalálom a
módját, hogy megöljem. Te csak Rá figyelj! Semmi másra Harry, mert biztos
lehetsz, hogy tartogat még meglepetést. Azért választotta ezt a számára
eszményi környezetet, mert kies, nehezen megközelíthető, és amennyiben
ellátja hoppanálás gátló térrel, aki odakerült, csak nagy nehézségek árán
szabadulhat. A bejutást természetesen nem fogja elzárni, hisz az a célja,
hogy hősködni lásson, és leszámoljon veled. Pettigrew is ott lesz,
beválthatod az adósságát, bár remélem nem lesz rá szükséged. Amint
végeztem, megyek segíteni, már nincs értelme a képmutatásnak, nyíltan
mellétek állok. Sok sikert.
– Neked is – suttogta maga elé Harry, majd felnézett.
Valamennyi tekintet rá szegeződött. Elvégzett egy hangerősítő bűbájt, úgy
állítva, hogy könnyen hallható legyen mindenfelől.
– Holnap este egy Scatterfield nevű városban eljön, hogy eldöntsük a
háborút. Szerencsére mi tudni fogjuk hol, mikor, és mire számítsunk. Végre
véget ér. Vagy így, vagy úgy. – A hallgatóság komoran rábólintott szavaira.
Hát eljött a végső összecsapás. – Aki akar, maradhat, elszállásoljuk, vagy
térjenek haza a családjukhoz, és búcsúzzanak el, mi még megbeszéléseket,
edzéseket fogunk tartani. A gyógyitalokat mindenkinek kiosztják, tartsák
maguknál, kisebb sérüléseknél azonnal jobban fogják tőle érezni magukat.
Amit a Weasley ikrektől kaptak, bátran használják, nem fognak rá
számítani. Ha jól tudom, pár általam alkotott bűbájt már megtanultak. Aki
úgy érzi, még gyakorolná, forduljon hozzám. A pajzsot, és a ruhájukra
szórható megerősítést alkalmazzák. Hatékony, és könnyen fenntartható.

637
Mikor Voldemort megérkezik, amennyire tudom, igyekszem majd elzárni a
jelenlévőktől, és elérni, hogy pusztán velem foglalkozzon. Ez talán… nem
lesz olyan nehéz feladat. – Többen furán néztek rá. Nekik inkább az volt a
véleményük, hogy ez igenis komoly megpróbáltatás lesz, és mindenhol
szívesebben lennének, mint egy áthatolhatatlan pajzs alatt a világ
leghatalmasabb fekete mágusával. – Szeretném, ha holnap hét órára
visszajönnének, a támadás nyolckor fog kezdődni. Készüljenek fel rá, hogy
hoppanálni nem fognak tudni, dementorok és vérfarkasok nehezítik majd a
helyzetet. Olyan párt keressenek, ha saját maguk nem tudnak patrónust
idézni, aki képes rá. Menjenek biztosra – figyelmeztette őket Harry,
folytatva az ismertetést. – Az egységes jelzésekkel mindenki tisztában van?
– nézett körbe.
Igenlő bólogatások érkeztek.
– Remek, komolyabb sérülés esetén ki kell jutniuk a városból, annak zárt
területe lesz csak lefedve. Onnan hoppanálhatnak. Ha sürgős ellátásra lesz
szükségük, szólítsák Fawkest – itt a főnixre nézett, aki még mindig a vállán
ült, és immár csendben figyelt. Most a zöld szemekbe nézett, és mintha
némán beszélgettek volna egy ideig. – Fawkes, ahogy az imént
megjegyezte, mindig a közelemben akar lenni, ha esetleg szólítanám, így
csak akkor használják ezt a lehetőséget, ha feltétlen szükséges, és igazán
veszélyes helyzetben a visszavonulást is megoldhatják a segítségével.
Egyéb iránt engedelmeskedni fog, ha hívják. Amennyiben maradt még
kérdésük, az asztalnál lévők közül bárkit megkereshetnek – intett Remus,
Kingsley, és leginkább Mordon felé. – És ami a legfontosabb – nézett végig
a jelenlévőkön. – Mind nagyon bátrak, amiért itt vannak, figyeljenek
egymásra, hogy minél kevesebben szoruljanak a remélhetőleges
győzelmünk után gyógyítói ellátásra. De azzal is legyenek tisztában –
komorult el még jobban a hangja –, hogy mivel állunk majd szemben. Az
én szeretteim is mind ott lesznek, így, hogy Alastort idézzem, lankadatlan
éberség! Hozzák a legjobb formájukat, és figyeljenek mindenre. Sok sikert!
– azzal egyetlen intésével megszűntette a hangerősítő bűbájt, és
visszafordult Lupinékhoz.
Mordon odalépett hozzá, és göcsörtös kezét a vállára tette.
– Ne számítsd, hogy életben maradsz-e, vagy meghalsz, csak legyél
vakmerő. Nem hátrálhatsz meg, és nem harcolhatsz félelemből.
Harry rábólintott.

638
– Eléggé gyűlölöm őt ahhoz Alastor, hogy ne tétovázzak, és ne kíméljem,
ha odakerülünk. Soha többé nem akarom őt látni, és el akarom törölni a
csonka lelkének minden darabját.
Rémszem megszorította a vállát.
– Én itt maradok, többen jelezték, hogy szívesen tartanának tréninget. Jó is
a vén auror a háznál – villantotta fel féloldalas vigyorát, aztán tovább állt.
Harry egy ideit utána nézett, majd átkarolta a hozzá bújó Ginnyt, és
barátaira tekintett, miközben kezét a vörös tincsekbe temette.
– Ez rátok is vonatkozott, sőt… Vigyázzatok egymásra! Nem tudom,
mennyire leszek képes rátok is figyelni.
– Neked csak egyetlen emberre kell figyelned – felelte Hermione.
Harry szorosan magához fogta Ginnyt, s annyit mondott.
– Perselus is ezt üzente.

A Nagyúr szokatlanul izgatottnak tűnt, alig várta a vérontást – gondolta

Perselus. – Leginkább persze Harry vérének ontását. Nagyot fog nézni a
Rend felkészültségén. Azon kívül, hogy összevonta híveit, a sötét mágus
még mindig túlontúl önhitt volt. Bár, ha tudná, hogy Harrynek már egészen
biztos megvan a megerősített testvérpálcája, találkozott volna Morganával,
és látná mire képes, valamint egyszer is megfigyelhette volna Harryt, mikor
igazán átjárja az ereje… nos, alighanem sokat változna a hozzáállása.
Mindamellett, a Nagyúr egymagában is veszélyes volt. Ravasz, jártas a
legsötétebb mágiákban, és kegyetlenségében sem sokan múlhatják felül.
Aggódott Harry miatt. Nem azért, mert kételkedett benne, jól látta mire
képes, és mekkora eltökéltség van benne. Viszont a barátai veszik majd
körül a csatában, és Piton azt is jól tudta, hogy ha választania kell, inkább
saját maga hal, mintsem egy számára fontos embert veszítsen el. Harry, ha
igazán győzni akar, nem koncentrálhat folytonosan másokra, ezért úgy
döntött, amikor sikerrel jár, és elintézve Naginit csatlakozik, ezúttal már a
világos oldalon, végig Weasleyék közelében marad majd, hogy védhesse
őket. Potter nyugodtabb lesz, ha látja, hogy biztosabb helyzetben vannak.
Perselus kiszakadt gondolataiból, körülötte sötét ruhás alakok egyre
nagyobb intenzitással mozgolódtak. Közeledett az indulás ideje. A sors
máris a kezére játszott. A Nagyúr biztosra akart menni, így Naginit védelem
alá helyezte, mint mindig, amikor elhagyta búvóhelyét. Két halálfalót
tervezett hátrahagyni, köztük őt magát is, bár más céllal. Mint a legfőbb

639
halálfalója, neki kellett a szervezésről gondoskodnia, ám nem mindenki
tudott időben elszakadni, amiért nyilván ha a Nagyúr élné túl, és ők is
megússzak, később megkapnák a büntetésüket. Hátra kellett maradnia,
miattuk. Ezzel pedig megkapta a tökéletes lehetőséget, amivel még csak
kifogást sem kellett találni rá, hogy esélye legyen a kígyó közelébe jutnia.
Először úgy tervezte, hogy elindítja a rajtaütést, majd a forgatagban eltűnve
visszajön, megközelítően behatárolva hova is kell érkeznie, és alighanem
nagy nehézségek árán átjutnia a védelmen… ez rengeteg időt vett volna el,
amíg Harry felesleges küzdelmeket vívna, mert még a halállal sem
gyűrhetné maga alá a Nagyurat. Nem, amíg Nagini életben van.
Elfojtotta elégedett mosolyát, ahogy figyelte, miként sorakoznak fel
Voldemort mögött az emberei.
– Küld utánunk a későn érkezőket, és ellenőrizd le az őrséget Naginénél.
Azután gyere utánunk. Megértetted, Perselus? – csattant felé a rideg,
kegyetlen hang.
– Természetesen, Nagyuram – hajolt meg a fekete hajú férfi.
– Indulás – adta ki ezek után a parancsot a kígyószerű férfi. – Ne hagyjatok
senkit életben! Adjuk meg a figyelemfelkeltéssel a nagy Főnix Rendjének a
felbukkanás, és jótét életmentés lehetőségét – gúnyolódott. – Elvárom, hogy
megálljátok a helyeteket! Egyetlen éjszaka választ el a teljes hatalomtól, aki
hibázik, és megfoszt ettől – vált fenyegetővé a hangja –, számolnia kell a
haragommal.
És a biztos halállal – gondolta hozzá Perselus a kimondatlan szavakat, de
kívülre csak szokásos hideg, érdektelen arcát mutatta. Nem mintha
számítana. Egy kis szerencsével többé már senkit nem fog megkínozni ez a
szörnyeteg. Aztán a Nagyúr intésére megindultak a hoppanálások, és
miután az utolsónak maradtakat is elnyelte az éjszaka, a sötét kúria, a hozzá
tartozó környékkel elcsendesedett.
Perselus azon nyomban cselekedni kezdett. Talárját meglebbentve a kúria
belseje felé indult, sietős léptekkel a Nagini szálláshelyeként szolgáló szoba
felé tartva. Abban biztos volt, hogy aki eddig nem jött, már nem is fog.
Meggondolták magukat, és a Kiválasztottban bíznak, vagy egyenesen az ő
oldalán harcolnak tovább.
Utánanézett már a szükséges átoknak, amit használnia kell. Harryvel pedig
átvette a különböző horcruxoktól, elpusztításukkor milyen reakciókat
tapasztalt. Bár gyanította, hogy mivel ez az egyetlen olyan lélekdarab,

640
melyet élőlény foglalt magába, a szabályok kissé felborulnak majd. Ez
azonban szintén csak a segítségére szolgál. Egy Avada kedavra,
megerősítve a leghatásosabb pusztító varázslattal, és vélhetően Naginiből
nem marad más, csak az ártó gondolat, mellyel létrehozták. Csupán a
sorrend és időzítés a fontos, máskülönben megadná a lehetőséget a
lélekdarabnak a kiszabadulásra.
Az őrök nem jelentenek gondot a számára. Csupán ketten vannak,
vérfarkasok. Erősebbek ugyan, mint egy átlag varázsló, de nem eléggé
ahhoz, hogy felvegyék a versenyt a rajtaütéssel, kiszámíthatatlansággal, és
Piton képzettségével. Tíz perc, és Voldemort halhatatlansága a múltba vész.

A fél város épületei a semmivel váltak egyenlővé, a robbanások, és lángok

megtették a hatásukat, dörrenések rázták meg időről időre a város csendjét.
Mi tagadás, Voldemort mindent megtett, hogy felhívja a jelenlétére a
figyelmet. Harry Potter figyelmét.
Nem jelentek meg egyszerre mind. Harry irányításával a világos oldal
mágusainak a fele tűnt fel a hoppanálási ponton belül. A többiek a kisváros
határában sorakoztak fel, alaposan szemügyre véve a viszonyokat.
Harrynek nem kellett sokat gondolkodnia rajta, hol van Voldemort. A
sebhelyében játszó enyhe fájdalom, és a kígyószerű férfiból áramló sötét
erő kézzelfoghatóan járta át a zárt helységet. A halálfalók forgatagát nem
volt nehéz felismernie, míg odafent dementorok köröztek. Lebegtek a házak
felett, mint valamiféle halált hozó keselyűk, rettegést, félelmet keltve az
emberekben. A zöld szemek elkeseredve figyelték őket. Nem volt benne
biztos, Voldemort miféle mágiával érte el mindezt. A csuklyás lények látva
megérkezésüket, leereszkedtek, és átkozott, hörgő hangjukkal megindultak
az új prédák felé.
Az emberek támadásba lendültek. A Rendtagok, aurorok rendezett, előre
megbeszélt csoportokban vették fel a harcot. Megannyi patrónus indult meg
az éjszakában, egy időre földöntúli fénybe vonva a környék nagy részét.
Harry maga is megidézte ezüst szarvasát, mely hatalmas lendülettel
vágtázott a dementorok között. Azok nem adták fel egykönnyen.
Felreppentek, visszatértek. Harry jól látta, hogy folyamatosan védekezniük
kell majd tőlük. Miután az első csapat beljebb haladt, és csatározásba
fogott, megindultak az idáig kint lévő társaik is.

641
A város jobb szélén lévő erdő felöl ekkor hangzottak fel az első, farkast
idéző kiáltások. Bár nem volt telihold, a vérfarkasok, valamiféle félig
átváltozott állapotban rekedt, bizonyára ezt is Voldemortnak
„köszönhetően”. Amilyen előnnyel, ugyan akkora kínnal is járhatott.
Magasak, félelmetesek voltak, pálcával a kezükben, vadul, erőteljesen
rohantak az ellenfeleikre. Harry tekintete ekkor körbejárt, hogy
megbizonyosodjon róla, elterelheti-e a figyelmét az ő feladatára. Látta egy
kisebb dombon Morganát, ahogy felkészült. Volt benne valami gyönyörű, és
csodálatos, ahogy átjárta a mágiája, és sötét szemei csillogtak. Ugyanakkor
hátborzongatónak és esetlegesen veszélyesnek is látszott.
Neville, és Grant, akiket a nő védelmére rendelt ki, megilletődve figyelték.
Grant azt az utasítást kapta, hogy tartsa fenn a védelmet, és ha támadás érné
őket, tegyen meg mindent azért, hogy Morgana minél tovább segíthesse
őket. Neville ügyes volt, de kellett mellé egy tapasztalt, erős auror.
A zöld szemek ekkor elfordultak, és pajzsa védelme alatt, melyről olykor
lepergett egy-egy átok, megkereste barátai alakját. Figyelte a vörös hajak
lebbenését, a Weasley ikrek készítményeinek néha felhangzó robbanását,
éles villanását, kiáltásaikat. Ron végig Hermione mellett haladt, védve
egymást, és Ginnyt. A lánynál megannyi gyógyital volt kicsinyítve, fel-alá
sietett, hogy a sérültek mellé kerülhessen.
Harry pajzsa ott derengett körülöttük, akárcsak Morgana körül, míg
szorgalmasan szórták az átkaikat. Kihasználták, amíg lehet, hiszen jól
tudták, hogy mindez a vezetőjük erejéből táplálkozik, aki hamarosan arra
kényszerül majd, hogy kiaknázza a lehetőségeit. Utána ez a védelem
meggyengül, vagy el is tűnik. A halálfalók közül ekkor többen
meglebbentették talárjukat, és azok az éjfeketéből vörösre váltottak,
olyanná, mint az aurorok egyenruhája. Harry fellélegzett, tartották a
szavukat. Nagyjából harminc, vegyesen férfi és nő, fordult egykori társai
felé.
A vérfarkasoknak jobbról sikerült betörniük, de a Rend feje azt is látta,
amint Mordon, és Remus vezetésével többen az útjukat állják. Az ikrek
sebesen mozogtak, hol itt, hol ott felbukkanva, meglepő találékonysággal
használva fel a város, és környezetük adta lehetőségeket. A hozzájuk
csatlakozó bátor civilek a házukban rekedt embereket mentették, igyekezve
kijuttatni őket a városból. A hoppanálásgátló tér, és minden védővarázslat

642
ott lüktetett közöttük. Hatásuk alól csak úgy szabadulhattak, ha maguk is
pajzsok alá húzódtak, vagy elhagyták a határát.
Olykor egy-egy halálfaló furcsán leengedte kezét, és mintha megbénult
volna, nem harcolt tovább, vagy különös dolgokat kezdett el tenni, ami ha
nem ilyenek a körülmények, még nevetséges is lett volna. Morgana –
gondolta Harry, magában büszkén mosolyogva a szép teljesítményen.
Mindenfelől kiáltások, sikolyok hangzottak. Néha felrepültek, hátravetődtek
emberek az átkok erejétől. Villanások, harsogás, és a dementorok mindent
átjáró jeges hidege. És Harry megindult.
Mintha erő húzta volna, pontosan tudta, merre kell indulnia. A város
templomától nem messze szépen rendbetartott park húzódott. Legalábbis
egykor az lehetett, mert most a fái égtek, tövükből kicsavarva hevertek. És a
szabad terület közepén ott állt a sötét alak, akinek vörös tekintete követte a
mozgását, bármerre ment, bármerre került. Elhaladt pár fekvő ember
mellett, de megnyugvására a többségük fekete csuklyás és taláros halálfaló
volt. Néhány közülük ott állt nem messze Voldemorttól, mintha
körbehatárolták volna a területet, és urukat. Nem vettek részt a csatában.
Pettigrew is hozzájuk tatozott. Merev tekintettel figyelte mi folyik
körülöttük, és egy pillanatig sem nézett Harryre. A fiatal férfi biztosra vette,
hogy Pitont is ide várják majd, falat állni. A legerősebb, és leghasznosabb
halálfalók, bizonyára hogy lássák, mesterük milyen könnyedén gyűri maga
alá a jóslat által meghatározott, kiválasztott ellenfelét.
– Hát ismét találkozunk, Harry Potter! – szólította meg a sötét mágus,
mikor elég közel kerültek egymáshoz.
Harry szorosan fogta pálcáját, és bízott benne, hogy ellent tud majd állni a
Deneméből sugárzó gonoszságnak. Ennél közelebb nem tudott menni.
Voldemort védte magát. Hogy egyáltalán esélye legyen vele szembeszállni,
meg kell törnie a bűbáját.
– Voldemort – viszonozta a furcsa, fenyegető köszöntést.
A férfi a megszólítás hallatán összehúzta szemeit.
– Hát még mindig ki mered mondani… Mindazok után, amit elvettem tőled.
Nem volt elég ennyi idő, hogy megtanuld félni a nevem?
Harry felvonta a szemöldökét.
– Nem félek tőled – hangja határozottan, tisztán csengett –, Denem! –
használta szándékosan a másik eredeti nevét.

643
A dühös fény a vörös szemekben nem is maradt el. Ekkor Harry a szeme
sarkából látta, hogy barátai igyekeznek a közelébe kerülni. Megvillant a
szeme a fordulatra. Aztán Voldemort hideg hangja visszarángatta a
figyelmét.
– Dehogynem! Látom a rettegést a szemedben. Félsz tőlem.
– Félek – bólintott Harry. – De nem tőled.
Ekkor Voldemort tekintete barátaira vándorolt, mint korábban az övé, és
arcán jeges, kegyetlen mosoly terült el.
– Ne merészeld! – morrant gondolatban, és látta a sötét mágus szemeiben,
hogy a gondolata elérte őt.
– Ugyan, Harry. Háborúban a veszteségek elkerülhetetlenek.
Addigra Ronék már szinte csak néhány méterre voltak tőle, és Harry
idegesen tapasztalta, hogy a korábbi megbeszélésekkel ellentétben szinte az
összes Weasley, Hermione, és Remus is mind ott voltak a közelében. Még
nem jutott át ellenfele védelmén, így őt egyelőre nem akadályozhatta
semmiben. És ekkor meglátta a villanást Voldemort szemeiben, és hogy az
idáig csak álldogáló halálfalók hirtelen mozdulnak.
– Ne, menjetek innen! – kiáltott rá barátaira, akik még csak most fogták fel,
mi történik. – A francba, a francba! – indult meg, pálcáját lendítve,
félbeszakítva a magában mormogott igét, mellyel a láthatatlan búrának
feszült.
Voldemort gunyorosan nézte, még mindig ugyanott állva, miközben
megemelte ő is a pálcáját, és miután Harry elrepítette egyik emberét, a fiatal
férfi után indította saját varázslatát.
Harry azonnal megérezte. mi közeledik hozzá. Épp csak sikerült
szembefordulnia a villanással. Védekezni próbált, ezért felemelte a karját.
Az átok azonban iszonyú erős volt. Hátravágódott, és hallotta eltörni a
karját. Fájdalmában könnyek tolultak a szemébe. Megpróbált felülni.
Többen abbahagyták a harcot, és félve tekintettek felé. Mindannyian tudták,
hogy ez az egész nem ér semmit, ha Harry elvész.
Ekkor azonban a férfit újabb villanás érte el, és tagjait mintha széttépte
volna a fájdalom. Ismét visszaesett a földre, és csak bámult fel a
csillagokra. Legnagyobb megdöbbenésére azonban már csupán néhány
másodpercig érezte a kínt. Értetlenül ült fel, kissé nehezen véve a levegőt,
és ekkor meglátta…

644
Remus állt előtte, takarva őt Voldemort elől. Teste görcsben volt, és arcát
fájdalom szabdalta, de nem kiáltott fel. Csak úgy, mint egykor Harry tette
meg Pitonért.
Harry szemei kitágultak, majd hirtelen felpattant, és pajzsot vonva
lerántotta maga mellé a férfit. Annak azonnal elernyedtek izmai, és kissé
kimerülten nézett fel a zöld szemekbe. Azokban düh játszott.
– Minek jöttetek ide? Egyértelmű volt, hogy fel fog titeket használni!
– Muszáj volt. Szükséged lehet ránk – felelte Lupin, és nem hagyta, hogy
többet foglakozzon vele.
Helyette, mielőtt a fiatal férfi bármit is tehetett volna, beleöntötte a szájába
a csontforrasztó bájitalt, és egy gyors gyógyító ige után rendbe tette a
karját.
Harry elfintorodott a főzet ízétől, majd felállt, és Voldemort felé fordult,
míg megosztva figyelte Ronékat, miként küzdenek a sötét mágus első
számú embereivel. Rendben, többet nem sérülhet meg. Most az a fontos,
hogy Denemre figyeljenek, és végetvessen mindennek.
Voldemort megerőltetés nélkül szórta az átkokat, és Harry védte barátait,
magát, olykor meghátrálva, vagy csak sebesen arrébb mozdulva. Húzta az
időt, mert mást nem tehetett, azon kívül, hogy…
Koncentrálni kezdett, gyűjteni az erejét, mint egykor Anusha házában. Ez
próba volt, jól tudta, valamint esély rá, hogy némileg kimerítsék. Mégis,
egyetlen módon fogalmazódott meg mindez benne: gyáva mardekáros.
Aztán megérezte a körülötte áramló mágiát, s a félelmetesen megsűrűsödött
energiát. Körbevette, betakarta, és tudta, hogy ez már elegendő, hogy
áthaladhasson a védelmen. Pálcájával intett, és előrelépett, mintha a fal ott
sem lenne. Testén remegés futott végig, majd nem engedve elenyészni az
áramló erőt, lassan megindult tovább, Voldemort felé.
Most hogy bent volt, tudta, hogy csak egy dolog következhet. Csakhogy
egy fontos körülmény még hiányzott. Gyerünk, Perselus – gondolta
csendesen. – Hol vagy már?
Kívülre azonban nem mutatott bizonytalanságot. Kitarthatott addig, amíg
meg nem érkezik Piton. Biztos volt benne, hogy Voldemort még nem adta
fel, hogy a barátai ellen forduljon.
Tehát védekezés, védekezés, védekezés.
Testében már elenyészett a korábbi fájdalom, hála Perselus bájitalkúrájának,
de azt nem felejthette, hogy a sötét mágus már megint a gyengeségét akarta

645
felhasználni ellene. Elvenni tőle mindazokat, akiket szeret. Nem akarta
megvárni, míg ő maga támad a barátaira. A velük harcoló halálfalók most
mintha meghátráltak volna, és a közelükben lévő emberek mind
megtorpantak, figyeltek. Harry nem tudhatta ugyan, hogyan nézett ki
kívülről, de gyanította, hogy a forróságot, melyet a mágiája árasztott, és
borzolta haját és talárját, nem csupán ő érzékeli, és látja.
Tudta, mit nem fog megengedni, és ez az eltökéltség eluralta. Tekintetében
olyan veszélyes fény villant, hogy a közelében lévő halálfalók akaratlanul is
hátrébb léptek. Hihetetlen energia kezdett Harry körül áramlani, ahogy
határozottan megindult Voldemort felé.
– Jézusom – nyögte Hermione barátjára pillantva.
Ron is, akárcsak hamarosan minden jelenlévő, megbabonázva figyelte.
– Nem vettél még el tőlem elég embert, Tom? – csattant Harry jéghideg
hangja. – Mégis mivel tudnál még kínozni? – miközben beszélt,
rendületlenül haladt a sötét mágus felé.
Már nem sok választotta el őket egymástól. A közelben álló halálfalók és
rendtagok félelemmel, idegesen nézték az egymással szemben álló két
hatalmas varázslót, akik között csak úgy vibrált a düh és a feszültség.
– Ha ezek összecsapnak, itt a világvége – motyogta a földön ülő Fred, aki
szintén tátott szájjal figyelte az eseményeket. Mióta egy nem messze tőle a
talajba csapó átok erejétől elvágódott, úgy döntött, egy ideig jobb lesz fel
sem állni.
Néhányan felkapták a fejüket, de senki se ellenkezett a meglátásával.
– Ugyan, Harry – susogta Voldemort hasonlóan jeges hangon. – Hiszen
annyiszor mondtam már neked, hogy a szeretet csupán gyengévé tesz.
Harry sötéten felnevetett.
– Csak aztán nehogy csalódnod kelljen, Tom! Csak a szeretteimért tartottam
ki idáig.
Voldemort megvetően elhúzta a száját.
– Ez is bizonyítja milyen gyenge, és szánalmas vagy. Már réges-rég óriási
hatalommal és befolyással bírnál, ha csatlakoztál volna hozzám.
Harry úgy bámult rá, mintha élete legnagyobb ostobaságát hallotta volna az
imént.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan! Te, amint megosztod a világuralom
trónját?! Ostobább vagy, mint hittem, ha azt gondoltad, bevennék ebből
bármit, és elérhettél volna nálam valamit is.

646
Ekkor megtörtént, amire várt. Egy sötét alak lépett előrébb az emberek
közül, haladtában pajzsot vonva maga köré, hogy a terület szélén dúló
harcokat lehetőleg sértetlenül, minél sebesebben hagyhassa maga mögött, a
két hatalmat képviselő, parkban – pontosabban annak helyén – álló
mágusok felé tartva. Láthatóan volt már rajta pár seb, ide mégis csak
nemrég érkezhetett. Harry oldalán, Lupin mellett megállva foglalt állást, s
többen döbbenten meredtek rá, mikor kivehették az arcát. Piton volt az.
Tekintetét a zöld szemű férfire szegezte, és bólintott.
Harry elmosolyodott, és köszönetképpen biccentett egyet. A bájitalmester
erre a rendtagok közé sétált, pálcáját erősen markolta a kezében. Készen állt
rá, hogyha Harry és Denem egymásnak feszülnek, a világos oldalon, nyíltan
folytassa a harcot. Harry megérezte Morgana érintését, és tudta, hogy a nő
figyel. Leginkább most Perselusra, és mikor ismét a férfire tévedt zöld
tekintete, akárcsak a sötét mágusé, látta, amint egy pillanatra befelé figyel,
és megremeg. Tisztában volt Morgana jelenlétével.
– No lám, Perselus – nézett rá Voldemort összeszűkült szemmel. – Hát az az
ostoba vénember mégiscsak hatott rád. – A férfi nem válaszolt, csupán
keskeny ajkain egy apró, kárörvendő mosoly tűnt fel. A Sötét Nagyúr
szeme gyanakvóan megvillant. – Nagini – mondta, miközben mintha csak
valahova a távolba figyelne, koncentrálni kezdett.
Aztán elsötétült az arca, és tekintetében sötét árnyak gyülekeztek, ahogy
figyelme visszatért áruló halálfalójára, és jelenlegi legfőbb ellenfelére.
– Bizony, Tom – lépett előrébb Harry. – Akár most már rendesen el is
kezdhetjük. Mostanra kiegyenlítődött a küzdelem. Nincs több életed.
Voldemort vicsorogva meresztette rá vöröslő szemeit. A férfi eddig nem
menekült, vagy futamodott meg előle, ahogy korábban vélte gúnyosan,
hanem az időt húzta, hogy Pitonnak lehetőséget adjon elintézni a kígyóját.
Jó előre kiterveltek mindent, és most először érezte, hogy ezúttal nem ő
irányít. Potter messze nem volt olyan gyenge, mint ahogy kezdetben tűnt.
– De kettőnk közül te fogsz meghalni, Potter! – mérhetetlen haraggal
lendítette pálcáját.
Harry furcsán nyugodtnak érezte magát, ahogy ott állt, és nézte, miként
válik semmivé a felé küldött átok a megidézett pajzsán. Mint a víz
hullámai, lassan elcsitult a villanás okozta hatása a kék derengésen, és ismét
átláthatatlanná vált. Most, hogy tudta, ellenfelével egyenrangúak, nem kell
többé félnie semmitől. Felkészült, a pálcája a kezében, az erejét érezte maga

647
körül áramlani, és ott volt a biztos meggyőződése, hogy most fog eldőlni
minden, és neki nem szabad veszítenie.
A szerettei itt voltak, támogatták, immár egyetlen dologra kell
koncentrálnia. Hogy beteljesítse a születése előtt mondott jóslatot, és a
Mardekár és Griffendél által útjára indított, egymásnak feszülő ellentéteket,
mely a történelem folyamán háborúk sokaságát robbantotta ki. Úgy tűnt,
hogy a mélyben, a talajt alkotó nagy kövek a lábuk alatt lüktetnek az ősi
erőtől. Ahogy Harry és Tom Denem egymással szemben állt. Nem csak az ő
jelenlétüket lehetett érezni. Ugyanabban a pillanatban dermedtek meg
mindketten, ahogy egy vad és félelmetesen erős mágia vette körül őket.
Harry körbefordult, és jól látta, amint körülöttük lángolni kezd a fű. Nem
szimplán égett, vagy pusztított, kicsapó lángjai folyamatosan táplálták
egymást. Egyiküket sem veszélyeztette, de behatárolta őket. Immár csak
egymással foglalkozhatnak, vélhetőleg időszakosan be, nem juthat senki.
Mire megszűnne pedig, Harry remélte, hogy Voldemort többé már nem fog
problémát jelenteni. Mindketten megszorították pálcáikat, és egyszerre
mozdultak. Kezdetét vette a Kiválasztott, és a Sötét Nagyúr közötti
küzdelem. Ezúttal azonban, mindkét fél részéről teljes, mindent eldöntő
erővel.

45. fejezet - Végcél 2.

Harry pontosan ilyen támadásra számított. Kínzó átkok, sötét mágia, és mi

tagadás, Voldemort megerősített pálcája nem is teljesíthette volna jobban a
dolgát. Nehezére ugyan nem esett kivédeni őket, de minden egyes
alkalommal, ha a pajzsán csattantak, vagy arrébb lépett, és elhúztak
mellette, érezte az erejüket, a varázslatot alkotó erőt, és annak féktelensége
megijesztette. Igaz a pálcáik még mindig testvérek voltak, de
különbözőségük miatt immár harcoltak egymással. Az őket meghatározó
értékek áthatották a fát, amiből faragták, s bár Fawkes tolla adta a mágikus
rezgéseket, kiindulva a közepéből, ez az erő már nem volt ugyan az.
Harry csak halványan érzékelte, hogy az őket övező körön kívül is újfent
megindult a harc, s azt tökéletesen látta, miként mozog Perselus a barátai
körül, Remusszal karöltve védve őket. Maga sem hitte mennyit változott a
kapcsolatuk, gondolta… aztán, valami történt vele. Ahogy Pitonra gondolt,

648
hálával, elismeréssel, mintha az erejét megremegtették volna ezek az
érzések.
A következő átok, melyet Voldemort ellen küldött, átütötte a mágus pajzsát,
és ha az nem pördül ki előle valami természetellenes gyorsasággal, meg is
sebezte volna.
A vörös szemek összeszűkülve tekintettek felé újra, arcát vizsgálva.
Bizonyára csalás nyomait keresve arra nézve, hogy talán eddig Harry
messze nem teljes erejét bevetve harcolt, és mindennél többre is képes. És
valóban… ez jelenti a mágiája kulcsát. Mikor végigvette magában miért is
harcol, barátai felé pillantva figyelte, ahogy mindent megtesznek érte, hogy
segítsék, és visszatartsák a halálfalókat… újra látta maga előtt Sirius,
Hagrid arcát, emlékezett édesanyja sikolyaira, mikor az életét védte.
A pálcája lüktetett a kezében, és tudta, hogy ha most alkalmazza az érzelem
alapú varázslatokat, azok sokszoros erővel csapnak majd le. Hirtelen arrébb
mozdult a Voldemort felől közeledő hatalmas, kiélezett tőrök elől, és
megpördülve támadott viszont. Azonnal ismételte, másodjára kombinált
átkot lőve.
Denem sem tehette meg, hogy csupán egy helyben állva, fölényesen
védekezik, és hárít. Ahhoz mindketten túl jók voltak. Folyamatosan átkokat
hárítottak, pajzsot emeltek, rontásokat küldtek, és bonyolult, fárasztó igéket
mormoltak, mozdulatsorokat végeztek. Ezek szinte végeláthatatlan
sokaságát.
Harry ereje, meggyőződései... olyan motívumok, amik fontos
mozgatórugóként vitték előre, és mindig csak előre az eseményeket, a
háború alakulását, mindaddig, hogy az emberek el is higgyék, igen, képes
lehet legyőzni Voldemortot. Be kell bizonyítania magának, a szüleinek, a
világnak, hogy meg tudja tenni. Muszáj, mert ha ő itt most elbukik, követik
őt valamennyien. A hitet belé vetették. Egyetlen emberbe, igen, de ez olyan
jellemző mindennemű társadalomra. Az erőseknek kell vinniük a vállukon a
terhet, máskülönben a világon nem marad más, csak sötétség.
– Arbor – hallotta a sziszegő hangot, mire óriási csapások döngtek végig
felé tartva a talajon.
Mintha egy láthatatlan ellenség hatalmas lábai csapódnának minden
lépésnél a földön. Harry erősen gondolkodott az ellenátkon. Ha egy ilyen
ütés eltalálja, neki vége.

649
– Pellas – védekezett hirtelen, Voldemort ugyanis nem akarta megadni a
lehetőséget a túlélésre, így azonnal újabb támadásokat indított.
A fiatal férfi igéje megtörte az átkot, és visszasüvített a küldő felé, magával
sodorva a megidézett szörnyű, leginkább keselyűk hibridjére emlékeztető
madarakat is. Éles vijjogásuk szaggatta a dobhártyákat, de csőrüket nem
volt lehetőségük Harry húsába vájni. Annál inkább most Voldemortéba. A
zöld szemek egy pillanatig meredten figyelték, miként igyekszik elsodorni a
testétől és talárjától a hadat. Nem volt kérdéses, hogy pillanatokon belül
sikerrel jár, így gyorsan arrébb mozdult eddigi helyéről, hogy Denem
várhatóan oda küldött átkai – mivel utoljára ott tudta –, már elkerülhessék.
Mindeközben máris útjára bocsátotta saját varázslatait, s tekintete
találkozott a vörös szemekkel. Nem volt gúnyos kacaj, de hideg villanás a
pillantásában máris figyelmeztette. Egyszerre három átkot kombinált.
– Pellas, Necesi, Ceptio!
A korábban is mindent elsodró lendület, az indák leszorító kötelékével, és a
szinte villámként hasító energiával összesítetten tartott a sötét mágus felé.
Harrynek azonban nem volt ideje megbizonyosodni a hatásáról, mert ekkor
hátravetette egy lába előtt keletkezett vízfal. Sebesen maga elé idézett egy
félkör alakú burkot, hogy védje magát a nedvességtől, és megvetette a lábát,
igyekezve visszatartani az elemi erőt, ami mind jobban nyomta az őket
övező lángok felé. Másik kezével kitámasztotta mellkasához szorult pálcás
kezét, és összpontosítva igyekezte visszalökni az áradatot. Magában már
motyogta az ellenátkot, s végül sikerült megszüntetnie, de mielőtt
elenyészett volna a víztömeg, szelet kavart, ami magába foglalta a
cseppeket, és egy lendületes intéssel visszaküldte Voldemort felé.
Még éppen látta, amint a sötét mágus az általa korábban küldött indákat tépi
le maga körül, melynek egyféle ketrecként záruló védelme alatt nem tudott
további támadást indítani, csak a vízoszlopot fenntartani.
Mire a vörös szemek feltekintettek, már csak az időközben tornádó
erősségű viharrá duzzadt forgataggal nézhetett farkasszemet. Harry
leguggolt, és tenyerét a földre simította, ahogy Perselus tanította neki,
megérezve az alattuk lüktető mágia erejét, pálcájával köröket írt le, és
lehajtott fejjel figyelte, miként emelkednek ki apró darabok a talajból, és
állnak össze, mint afféle sziklagolyók. Felvetette a fejét, és megpróbálta az
elméjével irányítani őket, még időben csatlakoztatva a forgataghoz. Tudta,
hogy a tűzön kívül már valamennyi elemet felhasználta a támadásában, és

650
ha még azt is sikerülne csatlakoztatnia, Denem nem lenne képes
valamennyit kivédeni. Gyorsan felpattant hát, és míg fenntartotta a kövek
útját bal kezével, jobbjával a pálcája végét a tűzfal felé irányította. Érezte,
látta, hogy Voldemort ellenátka összetalálkozott a szélviharral, igyekezve
megtörni egyszerre azt, és a vizet.
Harry már csaknem széttárt karral állt, szemei mély vibráló zöldben
játszottak, és körülötte szikrázott a levegő, mikor a falból kicsapó lángok
végül engedelmeskedni kezdtek neki. Sziszegve indultak meg a vörös
szikrák, természetellenes hőfokkal és erővel. Ez nem a saját mágiája volt,
nem ők idézték a tüzet. Harry csak hasznosította valamiféle idegen mágia
hatalmát, s érezte annak szeszélyességét. Mindkét kezét egyszerre rántotta
maga elé, két tenyerével lökést imitálva, s megkönnyebbült, mikor látta,
hogy sikerrel járt. A forgatag magához ragadta a köveket, míg a lángok
körben cikáztak, mintegy feltöltve a tűz erejével a jelenséget.
Harry sűrűn vette a levegőt, Voldemort ordított. A varázslat együttes ereje
magába vonta, felkapta, és hátravetette. Vészesen közeledett az elemésztő
fal felé, míg végül a szél valóban oda is dobta. Izzó derengés ölelte körül a
sötét mágus testét, s Harry kissé elkeseredve látta, hogy még időben vont
maga köré pajzsot, ami rövid ideig de ki fog tartani. A kövek porrá
morzsolódtak, s a megtört szél eloszlása után Voldemort előreesett, vissza, a
körön belülre.
A víz, melyet korábban maga indított, a nyakába zúdult, s a mágus alig bírta
megtartani magát a súlya alatt. Dühösen nézett fel, s egy lendületes szárító
bűbájjal rendbetéve magát, gyilkos indulattal lépett előrébb, már célba is
véve Harryt a pálcájával.
– Ezért súlyos árat fogsz fizetni – ígérte.
És sajnos Harry ezt nem kétellte. Az egész háborúért, és a benne lévő
szerepért is megfizette már azt az árat. Végül csak annyit mondott.
– Mutasd.
Nem a legjobb megoldás kihívni, de nem hitte, hogy bármi újra számíthat
tőle, mint amivel már idáig kellett szembenéznie. Nem saját lénye jelentette
a gyengéjét, hanem a szerettei. Ismét egymással szemben álltak, de ezúttal a
fiatal férfi már érezte, hogy bárki is tartotta fenn a tűzfalat, az veszített az
erejéből. Nem volt nehéz kitalálnia, miként történhetett. Ő felhasználta
annak lángjait, míg Voldemort közéjük került, erejével megtörve azt egy

651
bizonyos ponton. Mindkettejük mágiája hasznosította, mindkét felét, mely a
falat alkotta, a szintén kettős erőnek.
Voldemort utolérhetetlen volt az átkok küldésében. Olyan széleskörű
ismerete volt a sötét mágiát igénylő támadó, sebző, kínzó igék terén, hogy
Harrynek minden ügyességére szüksége volt, hogy kikerülhesse, gátolhassa,
megtörhesse őket. Tudta, hogy nem követheti a férfi példáját. Ha maga is
indulatból kezd el harcolni, nem nyerhet, valahogy… fel kell használni azt
az erőt, ami a lényét alkotja. Bárhogy igyekezett, egyre több, kisebb sebet
szerzett. Tőrök pattantak le pajzsáról, tűzgolyók égették talárját, éles
jégszilánkok zúdultak a fejére, ha lassan reagált, csonttörő átok súrolta
vállát, míg védekezett.
Voldemort sem állt sokkal jobban. A megidézett állatok, megbűvölt kövek,
visszatartó varázslatok, elemek, ugyanúgy tépázták, mint Harryt az ő
támadásai. Egyszerűen nem bírtak egymással. Erejük lényegében egy és
ugyanazon hatalmú, az őket mozgató indulatok, érzések, amik mások. Nem
tud az indíttatásán változtatni, ahogy Denem sem. Elég volt a sötét mágus
arcára néznie, hogy lássa, mekkora pusztító gyűlölet járta át, vörös szemei
miként izzottak a haragtól, és szinte láthatóvá váltak a körülötte áramló
sötét mágia foszlányok. Olyan volt, mint valami pokolbéli küldött, aminek a
pusztítás, az elnyomás a célja. És Harry ekkor vette észre… ez nem csupán
Voldemort. A háta mögött álló alak alig volt látható. Sötét, fenyegető, alatta
a föld megrepedezett, mintha onnan bújt volna elő.
Harry megmerevedett, mert rájött, hogy ő maga sincs egyedül.
Összetéveszthetetlenül érezte a háta mögött lévő jelenlétet. De ez egészen
más volt, mint Denemé. Hatalmat érzett, óvót, meleget. Nem tudta, hogy
mindezt Voldemort is tapasztalja-e, de azt igen, hogy támogatják.
Mindkettejüket.
Aztán a tűzfal körülöttük megszűnt, és többé nem látta a sötét alakot, a
magáét pedig sosem pillanthatta, mert nem tartotta tanácsosnak, hogy hátat
fordítson Voldemortnak míg rátekint. Az viszont világos, hogy azelőtt
mutatták meg magukat, mígnem a vélhetően általuk teremtett védelem
elenyész. Jelezni akarták, hogy itt vannak, figyelnek, és talán közbe is
lépnek, ha kell… mint ahogy a fallal is tették.
Harry nem volt benne biztos, hogy ennek örülnie kell. Remélte, hogy a két
árnyalak csupán egymással foglalkozik majd, mert nem érzett magában elég

652
erőt ahhoz, hogy Voldemorton kívül egy őt védő hatalommal is
szembeszálljon.
Harry most, hogy szabaddá vált az út, igyekezett saját védelmével elzárni
magukat. Túl nagy volt a veszélye, hogy Voldemort, akinek magán kívül
nem számít senki, előnyhöz jut mások megtámadásával, akiket Harry majd
védeni akar. Mielőtt azonban bármit tehetett volna, Denem elméje
erőszakosan az övébe hatolt, kiolvasva mire készül, s pillanatnyilag
minden, amit Harry tudott, csak az az egyetlen dolog volt, hogy a feje
olyannyira fáj, hogy közel áll a szétrobbanáshoz, hacsak a gyomrában
keletkező hányinger meg nem előzi. Nyögve ingott meg, s amennyit még
látott a külvilágból, abból annyit fogott fel, hogy Voldemort elégedett, hideg
mosollyal áll előtte.
– Csak nem fáj, Harry? – kérdezte, pálcáját rá irányítva, miközben
tekintetén látszott, hogy vár valamire.
Harry összezavarodott, de jelenleg egyedül azt érezte sürgetőnek, hogy
minél hamarabb kizárja a varázslatát a fejéből. Ez nem egyszerű
legilimencia volt, valami egészen más, valami sötétebb, megfoghatatlanabb,
amivel a fiatal férfi még sosem találkozott. Mikor másodpercek választották
el a sikertől, észrevette, mi történik. Voldemort kihasználva a tűzkör
megszűnését, azonnal megakadályozta, hogy Harry újabba zárhassa őket, s
jelzett a körülötte lévő halálfalóinak, most igyekezzenek támadni. A
barátait, és őt magát is.
Mire Harrynek sikerült teljesen kiegyenesednie, már el is találta egy erős
hátráltatás, aminek hatására métereket repült hátra, s mellkasában
kellemetlen szorító érzés támadt. Nem hagyta elernyedni testét. Miközben
zuhant, megfordult, így földet érve azonnal stabil helyzetben találta magát.
Egyik térdét megtámasztotta a talajon, s pálcáját maga elé kapva
védekezett.
Az utána küldött három fénynyaláb semmivé foszlott, ám az alattomosan
közeledő másik veszedelmet nem vette észre időben. Már épp állt volna fel,
mikor egy hideg, izmos, hosszanti test tekeredett köré, először csak
végigjárva őt, majd egyre szorosabbra fogva karjait, lábait, mellkasát. A
kígyó nyelvével nyakához ért, s Harry megborzongott, főként, mikor
hallotta Voldemort hátborzongatóan sziszegő nevetését. Mintha csak ettől a
testét összeroppantani készülő állattól származna. Nem hagyhatta, hogy
tovább tekeredjen rajta, különben kiszorítja a tüdejéből a levegőt, és vége.

653
Kezeit nem tudta mozdítani, ahhoz elkésett, de fegyverének itt volt még a
pálca nélküli mágia. Nem ellenkezett, nem feszegette a kígyót, elengedte
magát, és lehunyta a szemét.
Hagyta átáramlani, bizseregni a bőrén az erejét, az energiáit, mire az állat
hirtelen megdermedt, és fájdalmas sziszegésben tőrt ki. Mintha tovább nem
bírta volna elviselni az érintését. Harry szavakat nem tudott mindebből
kivenni, csak a dühöt érzékelte a párszaszóból, és mikor kinyitotta a szemét,
és gyorsan felugorva lerázta magáról támadóját, látta, amint Voldemort
fájdalmasan szorítja bal karját, amin seb tátongott. A kígyó
összeköttetésben volt vele, így pusztulása Denemre is kihatott. Érdekes
kötődést mutat a hüllők iránt a mágus – futott át Harry agyán, aztán már
vetődött is a felé csapó átkok elől.
Voldemort lehetett akármilyen idős, az nem látszott rajta. Hihetetlenül gyors
volt, Harry alig bírt vele lépést tartani, agya sebesen váltott át mindig
megtalálva a leghasznosabb átkot, reakciót a támadásaira. A fiatal férfit
egyedül az vigasztalta, hogy látta őt is fáradni, nem csupán a saját
gyengülését érezte. Tekintetüket hosszú ideje nem szakították el egymástól,
mégsem sikerült mindent kivédenie. A halálfalók nem játszottak
tisztességesen.
– Harry, balra! – hallotta hirtelen Remus kiáltását, mire azonnal mozdult,
nem vette a fáradtságot, hogy az adott irányba pillantson.
Tudta, hogy esélye sincs rá, hogy kivédje, bármi is tart felé, ezért amint
félrevetődött, már fordult is tovább, számítva rá, hogy mozgását követve
még veszélyben lehet. Ahol az előbb ért földet, most már csak egy füstölgő
kráter maradt, s mikor újra kipördült, mert villanást látott közeledni, már
csak a füle mellett elsüvítő nyilakat hallotta. Nem messze kiáltás csendült,
jelezve, hogy az átok nem veszett kárba. Bár remélte, hogy fekete csuklyás
alakot ért.
– Ebből elég! – Harry haragja is fellázadt most már egy pillanat alatt, nem
fog táncolni az átkok kereszttüzében.
Megállt, és metsző tekintettel meredt Voldemortra, és a körülötte lévő
férfiakra. Egy dermesztő bűbájjal az ajkain várt, hogy lássa, mi lesz a
következő mozdulatuk. És meglátta, Denem egyetlen szemvillanását, ami
mindent elárult. Harry hátra kapta a fejét, ahol Piton és barátai álltak, és
elkiáltotta magát.

654
– Pajzsokat, mindenki! – azzal maga is elővarázsolta a legerősebbet, amire
jelenleg képes volt, és hogy ne csak magát védje, közelebb lépett a
többiekhez.
Ekkorra már a halálfalók felől megannyi átok közeledett. Harry látta
odafönt Fawkest körözni. A főnix idegesnek tűnt, és szemeivel nyomon
követett mindent. Olykor lejjebb ereszkedett, készen rá, hogy Harry elé
repüljön, ha azt erős átok fenyegeti. A fiatal férfi megdöbbent. Fawkes
számított valamire. Érzett valamit, amit ő még nem. Mind pajzsok
védelmében álltak, míg mögöttük tovább folyt a küzdelem. A vörös szemek
gonoszan megvillantak, és Harry megpördült, ahogy azt tapasztalta, hogy a
mágus varázslata pontosan mellette suhan el, valaki egészen mást célba
véve.
A villanás egyenesen a már sérültnek tűnt Mordon testébe csapódott. Az
idős férfi csodálkozva nézett magára, mintha nem értené, honnan érte el a
végzete, aztán a mellkasába kapta az eredeti ellenfele, egy vicsorgó
vérfarkas átkát is, mire összecsuklott, és a földre rogyott.
Harry látta, miként huny ki az élet a szeméből. Hermione mellette
felsikoltott, Ron arca megdermedt, Perselus kiáltása viszont figyelmeztető
volt. Harry még vissza sem fordult, mikor a férfi elsodorta őt, egy sistergő
átok útjából. Az imént látott megrázó eseménysor után a pajzsa semmivé
lett, és furcsa szúrást érzett odabent. Aztán meghallott valami egészen
rettentőt, miközben Piton legördült róla, és felpattant.
– Jaj, ne, Ron – sírt fel Hermione.
Harry úgy pördült meg, mintha nem is létezne más irány, csak a barátja
helyzete. A vörös férfi a földön feküdt, és mellkasán csúnya seb
éktelenkedett. Zihálva vette a levegőt, de úgy tűnt, így sem jut hozzá. Egyre
sápadt, kedvese mellette térdelt. Korábban éppen Harry háta mögött állt,
részleges takarásban, s mikor Perselus a Rend vezetőjét arrébb lökte,
Ronnak már nem volt lehetősége megállítani az átkot.
Ginny azonnal odaugrott, de így már szinte egyiküket sem védte pajzs.
Piton a karját dörzsölte, amire az imént ráesett, de sötét szemei minden
mozdulatát szemmel tartották a halálfalóknak.
Voldemort nyugodtan állt, szinte kíváncsian, mit lép erre Harry. Remus
odaugrott a fiatal férfihez, és elkapta a vállait, mondott neki valamit, de ő
nem értette. Nem hallott egy szót sem. Nem érdekelte, mit akar. Zöld
szemei izzani kezdtek a haragtól, ahogy pillantása Alastor testéről Ronra

655
vándorolt, és a vér valósággal lüktetett a fülében. Tökéletes, tiszta
gyűlöletet érzett, s a következő pillanatban lerázta magáról Remus kezeit,
és megfordult. Azt kereste, aki az átkot küldte. Voldemorttal később még
számol, de most azt akarta, aki barátját sebesítette meg.
– Breyel – sziszegte, mikor észrevette a rideg, félhosszú hajú férfit.
Utoljára akkor látta, mikor Emilyt hozták el Denem táborából. Gordon
életében talán először, bizonytalanul nézett rá vissza. Harry felemelte a
kezét, és teljes nyugalommal küldte a halálfalóra a vallatásokkor
használatos kínzó átkot. Ereje nem ért fel a Crucióval, hatása legyengíti,
védtelenné teszi az ellenfelet az elmebeli behatolással szemben. Breyel
csaknem ordítva rogyott le, majd úgy döntött, a kiáltozásnál fontos levegőt
venni, főként, miután Harry durván az elméjébe fúrta magát, hogy kiderítse,
mire készülhetnek még ezek, azzal, ahogy körbeveszik mesterüket. A férfi
már feküdt, egyértelmű volt, hogy Harry tevékenysége felért egy igazi,
általuk bemutatni szokott kínzással. A düh átjárta mindenét, nem
gondolkodott, nem mérlegelte, mit tesz, mindaddig, míg…
– Ez az, Harry – hallotta meg a sziszegő, elégedett hangot. – Érzed, milyen
könnyedén is tudunk uralkodni másokon? A hatalom… ne mondd, hogy
nem tetszik.
A zöld szemek megrebbentek. Abba kell ezt hagynia. Mit művel?! Így csak
olyan, mint Voldemort. Elszakította tekintetét a szenvedő halálfalótól, mire
az erőtlenül elernyedt a földön. Nem győzheti le a sötétséget sötétséggel.
Ha ezt megtenné, ugyan mi akadályozná meg benne, hogy ő váljon a
következő sötét nagyúrrá? Csak a világossággal győzhet.
Remus és Perselus ott álltak mellette, és bizonyára mindeddig beszéltek
hozzá, igyekezték akadályozni, de ő nem figyelt rájuk. Hát itt az ideje, hogy
felébredjen. Alastor, és ki tudja még hányan nem azért haltak meg, hogy ő
most elrontson mindent. Érezte, hogy Voldemort egyre közelebb jön hozzá,
és mellette Pitonék megfeszülnek, de nem lépnek el. Lehajtott fejjel állt,
még nem mozdult. Aztán megrázta magát. Ha most megvárja, hogy Denem
ideérjen, kockáztatja Remusék életét.
– Nem – suttogta maga elé, és felrántotta pálcás kezét.
Tett egy félfordulatot, és valósággal elhajította a sötét mágust, aki
egyáltalán nem számított hasonló megmozdulásra tőle. El volt telve
magától, olyanná akarta formálni, mint amilyen ő maga, amilyen Harry
sosem akar lenni. Kihasználva a kis időt, visszanézett barátaira.

656
– Ron? – kérdezte, mindegy kitől, de választ várt.
– Rendben lesz – mondta Ginny.
Már fordult vissza, mikor látta, hogy Perselus sebesen előre mozdul, és
eltéríti egyik volt társa átkát, majd dühösen rá kiált.
– Harry, arra figyelj már, amire kell! A többieket bízd rám, és Lupinra.
Végszóra figyelmeztetett, mert ekkor Voldemort olyan indulattal, amit
Harrnyek még nem volt alkalma tőle látni, előre tartotta kezét, és egy apró
lendítéssel zöld villanásokat indított útjára. Kettőt, istenem, nem, hármat –
kerekedtek el Harry szemei.
A gyilkos, kegyetlen kacaj ezzel egy időben hangzott fel. Sikerült
feldühítenie a mágust, nem nézi kit öl meg vele. Csak okozzon fájdalmat. A
sötét erővel indított halálos átkok más-más irányba indultak. Az egyik felé,
a másik Pitonra, a harmadikat nem volt nehéz behatárolnia, Ginnyék felé
tartott.
– Hasaljatok le – kiáltotta oda barátainak, akik Ront védték, és látták el.
A vörös hajú férfi már sokkal jobb állapotban volt, s mikor felnézett,
szemei elsötétültek, majd elkapta mindkét lányt, és magára rántotta őket.
Mire Harry visszafordult, hogy a saját átkával törődjön, az vészesen közel
járt. Az idő lelassult. Szinte másodpercekre felbontva látott mindent. A
Ginny és Hermione feje felett elsuhanó fényes zöld villanást, mely őket
ugyan elkerülte, de valahol a háttérben felkiáltottak, mikor a halál mégis
célt talált. Nem merte megnézni ki az áldozat.
Látta, hogy Perselus bőrét már szinte zöldre színezte az átok, ahogy egyre
közelebb járt, s a bájitalmester éppen csak fordultában észrevette, mi tart
felé, és arcára kiült a reménytelen rémület.
Látta, amint hátulról egy vérfarkas ugrik Remusnak, s a férfi hátrazuhanva
kap karjához, melyből ömleni kezdett a vér, majd a következő pillanatban
egy gyors átokkal valósággal lerepítette magáról támadóját. A felszakadó
hús égővörös színe gyorsan változott, amint ismét átjárta a fertőzött kór,
mely a vérfarkastól eredt. Egy újabb harapás, mely már Remus halálát
jelenti, ha eléri a szívét a vérrel száguldó fertőzés.
Harry később biztos volt benne, hogy még soha életében nem cselekedett
olyan gyorsan, és összetetten, mint most. Az Avadát nem lehet kivédeni, de
ki lehet játszani. Miközben mozdult, hogy Perselusnak segítsen, elkiáltotta
magát.

657
– Fawkes! – a főnix azonnal feltűnt mellette, és várta a Harry felé közeledő
átkot, hogy elnyelje, ezzel megvédve őt, de a fiatal férfi Lupin felé intett. –
Ne engem, őt!
A madár egy pillanatig nem akarta teljesíteni a kérését, aztán mégis eltűnt,
és Remus mellett bukkant fel újra, fejét a sebére hajtva.
– Ne, menj vissza hozzá – mondta Remus indulatosan, de Fawkes már
könnyezni kezdett, hogy segítsen rajta.
Breyel még mindig nem messze Harrytől feküdt, és csupán felületesen
lélegzett.

Harry ekkor intett a kezével, nem volt más választása, egy bűbájjal
felrántotta a halálfalót, hogy a villanás ne szedjen újabb áldozatokat, és
védje magát, a Rend vezetője ugyanis már egészen máshol járt. Az átok
Gordon testébe csapódott, majd élettelenül zuhant le Remus lába elé, míg
Harry azonnal arrébb lépett, immár tökéletesen kézben tartva a helyzetet.
Harry ugyanis most értette meg. Remusnak igaza volt, nekik itt kellett
lenniük mellette. Mindig is a barátai, szerettei adták neki az erőt. Hiszen
pont ezen a csatatéren vágta Voldemort fejéhez, hogy kizárólag azért tartott
ki, mert nem önmagáért harcolt.
Gondolkodás nélkül lépett az utolsó halálos átok elé, mely alighanem
Perselus Piton végét jelentette volna. A pálcáját a mellkasához szorította, és
megvetette a lábát, nem törődve a bájitalmester, és még ki tudja hányak
kiáltásával... Mert végre, igazán megértett mindent. Ez Griffendél
örökösének valódi ereje: az önfeláldozás, a becsület, szerettei védelme.
Visszajátszódott agyában a régi beszélgetés Dumbledore-ral.
– Mi volt az ajtó mögött? – kérdezte akkor még fiatal fejjel, és talán nem is
értette igazán, ha meg is kapja a választ, mit kezdhetne vele.
– Amivel te több vagy, mint Voldemort... – felelte akkor az ősz igazgató.
És ő valóban nem értette. Mivel lehetne több, mint a legerősebb mágus ezen
a világon? Aki képes volt a céljait mindenen átgázolva megvalósítani?
– A legfőbb erő – suttogta maga elé.
Ez mozgatja a világot, és tart össze mindent, még ha vannak, akiknek nem
is ugyan olyan fontos. Szeretet. Érezte, ahogy a testébe csapódik a zöld
villanás, és megtántorodik. Erős karok tartották meg, óvatosan,
határozottan, és mellettük két másik kéz. Kicsi, finom, áttetsző.
– Hát megértetted, Harry. Nem eshet bajod, amíg ebből az erőből tartod
fenn magad, de nem térhetsz le az útról – hallotta közvetlenül a füle mellett

658
az ismerős, oly kevés alkalommal hallhatott hangot. – A saját erejét
használd ellene, fiam.
Egy simítás az arcán, és a kellemes érzés eltűnt.
És ismét az erős karok, melyek egy kicsit megrázták.
– Harry – ez egyértelműen Piton hangja volt. Szokatlanul elfúló, és érzelem
teli, de az övé.
A zöld szemek felnéztek az arcára.
– Tudom, mit kell tennem, engedj el – kérte.
A férfi csak bámult rá. A tekintete hitetlenkedő volt. Mintha csak azt
mondta volna: „Épp most éltél túl egy halálos átkok, normális vagy?!” De
felsegítette Harryt, és szorosan mellette maradt. Tucatnyian álltak meg, és
figyeltek feléjük. Sokan sérüléseikkel bajlódtak, néhányan igyekezték
feltámogatni társaikat, vagy kétségbeesetten rázni, hogy keljen fel, holott
tisztában voltak vele, hogy nekik már mindegy, mert meghaltak, agyuk
mégsem volt képes még mindezt feldolgozni.
Harry csak figyelte a vörösen örvénylő szemeket, melyek úgy néztek ki,
akár a kitörni készülő láva. Arcán jeges, egyre szélesedő mosoly terült szét.
Tudta, hogy ha nem is halt meg az Avadától, vészesen legyengült ellenfele.
Néhány halálfalója mellette állt, zihálva, kimerülten.
Harry nem félt. Tökéletes nyugalmat érzett, még ha már tudatosult is benne,
hogy a csata mindössze eddig tartott. Talán másfél óra, mely idő alatt
elvesztette, ki tudja hány barátját, rendtagot, figyelte az egykori DS tagok
közül, amint Ernie-nek, Michaelnek kihuny az élet a szeméből, látta elesni
néhány egykori tanárát. Flitwicknek vége, McGalagony nem messze tőlük
feküdt, arca véres volt. Remus a háta mögött igyekezett felállni, Hermione
még térdelt, Ginny viszont már talpon volt, pálcáját görcsösen szorítva. Az
ikrek pár romos házzal arrébb a falnak támaszkodtak, apjuk odasietett
hozzájuk, és mind, a két hatalmas mágust figyelték. Csapzottak, koszosak,
sebesek voltak, mint szinte mindenki.
– A Kiválasztott, és Perselus Piton, az áruló. Micsoda címek – hangzottak
fel Voldemort hideg szavai. – Most megtanuljátok, kivel is álltatok szembe,
és hogy mennyire volt okos, vagy épp elképesztően ostoba döntés. Csupán
el kéne döntenem, melyikőtökkel kezdjem – játszadozott a pálcájával, ujjai
között billegtetve. Mintha csak az döntené el, kifelé küldje először az átkát.
Harry enyhén ingott álltában, de a bájitalmester nem mozdult mellőle, és
most már Remus is ott volt, a másik oldalon, kicsit hátra maradva.

659
– Veheted a két legnagyobb ellenségednek, és kudarcodnak – felelte Harry
halk hangon. – Az egyikünket sosem voltál képes megölni, és folyton
keresztbetett, a másikunk pedig csaknem több évtizedig hülyét csinált
belőled, és nem voltál képes látni, érezni, mert okosabb volt nálad.
A Sötét Nagyúr valami furcsa, sziszegő hangot adott ki, mint mikor egy
kígyó már iszonyatosan dühös, de nincs lehetősége olyan módon felbődülni,
mint az oroszlánnak, ha félelmet akar kelteni. Ez csupán Mardekár
kígyónyelve, az árulás, becsvágy, hataloméhség. És Harry pontosan ezt
akarta. Kiaknázni Voldemort utolsó megmaradt energiáit, rávenni, hogy
haragjában mindet használja fel, hogy megkísérelje megölni őt. S ha jól
gondolta, és minden érzelme, megérzése és szerettei mellette vannak, akkor
megállíthatja végre Denemet.
Érezte a közeléből Perselus és Remus félelmét, aggodalmát. Ők is látták,
mire készül Voldemort, ahogy emelte a pálcáját. Minden érzelmük Harry
felé irányult. Őt féltették, az ő életét, mely folyton csak hasonló
küzdelmekkel volt tele. Tudta, hogy nem fognak eltávolodni tőle, és meg
sem győzhetné őket, az egyetlen jellemvonás, ami mindkettejükre igaz volt,
a sziklaszilárd akarat és konokság. Ezért mielőtt összpontosítani kezdett
volna, két kezét kissé széttárva mágiájával arrébb lökte a két férfit. Piton és
Remus néhány méterrel arrébb értek földet, és mikor megpróbáltak azonnal
visszamozdulni, már csak egy derengő pajzsnak futottak, ami elzárta őket a
park egész Harry felöl eső részétől.
Remus fel-alá rohant, és kereste, hátha van kibúvó, de Harry nagy területet
határolt el, s kezei minduntalan falakba ütköztek. Kétségbeesetten sietett
vissza a fiatal férfi mögé, és nézte, mi történik.
– Harry, ne csináld ezt – kérte, míg Piton mellette állva csöndesen figyelt.
Harry megelőzte őket, tudta, mit szerettek volna tenni. Lefoglalni
Voldemortot, amíg ő kissé összegyűjti az erejét, és folytathatja. De egykori
tanítványa megérezte ezt, és nem akarta. Valami másra készült.
– Bízz bennem, Remus. Tudom, mit csinálok – válaszolta Harry.
Mire a Sötét Nagyúr távolabb gonoszan felnevetett. Ginny és Hermione
remegve álltak, a vörös hajú nő úgy tűnt, semmi mást nem lát, csak és
kizárólag szerelmét. A tekintete nem is mozdult, a könnyeit dühödten
törölte ki szemeiből, hogy ne homályosítsák el látását, ami miatt lemaradna
valamiről.

660
Voldemort közelebb lépett ellenfeléhez. Harry nem reagált, nem hátrált
meg, csupán lehunyta egy pillanatra a szemét, s halkan mormogott
magában, két karját furcsán, enyhén távolabb emelte törzsétől, oldalán a
talárja átnedvesedett, egy korábbi sérülése miatt vérzett. Hallotta
visszhangozni elméjében édesanyja néhány perce tett tanácsát: a saját erejét
használd fel ellene, fiam.
A sötét varázslat féktelen, ha hagyják… Harry ezt nagyon jól tudta, és látta,
mit csinál Voldemort, mikor újra kinyitotta szemeit. Ellene fordíthatná,
hogy őt magát eméssze el. Könnyen elvesztheti felette az irányítást,
kiszámíthatatlan, gonoszan áradó. Voldemort a saját hatalmát tekintette a
mindennek, lenézte mindazt, amit Dumbledore tartott fontosnak, nem hitt a
szeretet erejében, lenézte Harry kísérleteit, próbálkozásait. Arra készült,
hogy eltörölje a másikat a föld színéről, mert nem számított rá, hogy a
Kiválasztott képes lehet ellenállni.
A halálfalói távolabb léptek uruktól, aki körül sűrűsödni, örvényleni kezdett
a levegő. Sötét árnyak vették körbe, arcán látszott az iszonyatos erőfeszítés,
hogy kordában tartsa őket, és egy adott irányban indításra bírja. Dühe
elemésztette, gyűlölete sugárzott. Harry némán állt, s a közelében lévők
érezhették szinte tapinthatóvá vált erejét. De ez világos volt, megnyugtató,
nem árnyék, hanem halovány fény foglalta magába. A két külön hatalom
ezúttal már önmagában is megmutatkozott.
A halálfalók, rendtagok, és minden csatában résztvevő tátott szájjal,
dermedten figyelte a mellettük jelenlévő két másik alakot. Harry, és
Voldemort mögött is álltak, szótlanul, fenyegetően. Aztán szinte tudattalan
gyorsasággal mozdultak előre. Egyedül Harry maradt nyugodtan ott, ahol
eddig is. Nem zavartatta magát az iszonyú energiától, amivel rátámadtak.
Pettigrew közel állt Voldemorthoz, ami csak annak volt köszönhető, hogy
még félelmében sem volt lehetősége távolabb húzódni. Harry ekkor felé
fordította a tekintetét, nem is figyelve Denemre. Nem tett semmit. Nem
emelte fel a kezét, nem védekezett. A patkány képű férfi akaratlanul is
Harry szemébe nézett, s ekkor előre mozdult. Szinte szűkölt, visított, de
nem volt képes megtörni a bűbájt. Tartozott. Vissza kellett fizetnie az
adósságot Harrynek.
A koncentráló Voldemort elé sétált, és mikor az kilőtte az átkot, pontosan
elé lépett. A sötét mágus felkiáltott, a visszacsapó energia őt is elérte,
tehetetlen volt, visszavonni már nem tudta. A pálcájából kicsapó mágia

661
sokakat elsodort, meglehetősen nagy távolságon belül. Pettigrew
méterekkel arrébb zuhant le. Nem volt kérdéses, hogy az életével fizetett.
Az adóságát letudta mind egykori barátai, mind James Potter fia felé, aki
korábban megkímélte őt, noha nem szolgált rá a kegyelemre. És ekkor
Harry megmozdult, felemelte kezeit, és ahogy saját hatalmát szabadjára
engedte, futni kezdett. Sebesen indult meg Denem felé, akit immár magába
foglalt a sötét ereje, tépte, kínozta.
Harry olyan volt, mintha magában a fényben haladna, körülölelte a mágiája,
ahogy közeledett. Arcán jól látszott, hogy őt is fájdalom gyötri, mind
jobban Voldemort hatása alá került, valamiért mégis folytatta útját. Az ereje
átalakult, mint egy fal került elé, védte, mire a szemeiből eltűnt a kín, helyét
átvette az eltökéltség.
Aztán megállt. Közvetlenül az egykori Tom Denem előtt. Lenézett rá, mert
a mágus már szinte a földön görnyedezett. A vörös tekintetben félelem
játszott, szaggatottan vette a levegőt, még sosem járt ilyen közel a halálhoz,
jól tudta. Ekkor Harry belenézett a szemébe, kissé lehajolt, és megérintette
a sötét mágus homlokát. Maga is megrázkódott, de ezúttal nem ő kiáltott fel
a kíntól, mint egykor, ha Voldemort a közelében volt, és sebhelyébe
elviselhetetlen fájdalom hasított.
Denem vonaglani kezdett, nem bírta elviselni az érintést, a Harryből áradó
mágiát, a hatalmat, amit képviselt, égette a bőrét, a lelkét, ami oly régen
kiégett, elsorvadt már. Arca holt fehérré vált, még a kígyószerű formáját is
elveszítette, csak a kegyetlen fájdalom nyoma maradt rajta, és a felismerés,
hogy legyőzték. Maga alá gyűrte ez a fiatal férfi, aki itt állt felette, mélyen
vibráló, smaragdzöld szemmel, könnyedén, pusztán azzal, hogy képes volt
érezni. Már nem vigasztalta a tudat, hogy látta, amint Harry is mind jobban
remeg a megerőltetéstől, mert a teste elernyedt, a földre zuhant, az érintés
megszűnt, de neki már vége volt.
A vörös szemekből eltűnt a gyűlölet, feketévé sötétült, üressé. A teste
utoljára rándult egyet, majd a légzése megszűnt. Sziszegő hang söpört végig
a város területén, a vesztesek dühével. Jéghideg szél borzolta fel a talárokat,
hajakat, aztán néma csönd lett.
Egy ideig mindenki döbbenten meredt a helyre, ahol a két ellenség volt, s
egyikük feküdt, mozdulatlanul. Akik első körben tértek magukhoz,
kiáltozni kezdtek, lábak dobogása hallatszott, néhány halálfaló menekülni
próbált, látva, hogy elveszett minden a számukra. Néhányan hisztérikusan

662
sírtak, vagy épp nevettek, megkönnyebbülten sóhajtottak, nem is tudva
felfogni, hogy ennyi volt. Vége.
Sokan még mindig feküdtek, ahova az erős mágia kitörés lökte őket. Csak
néztek fel az égre, némán könnyeztek, szorították a mellettük levőket, sokan
ölelkeztek, mások valamiféle furcsa sokkos állapotban kóboroltak,
tekintetükkel a halottakat, sérülteket számba véve. Az ikrek kimerülten
elfeküdtek a földön, majd egyszerre nevettek fel. Megcsinálták.
Nem vették észre, hogy Harry azonban még mindig nem mozdul, csak
üresen néz maga elé, mindaddig, míg megkönnyebbülten el nem zuhant
Voldemort mellé, elveszítve lendületét, eszméletét.
– Harry! – sikoltott fel Ginny, hangjára többen odakapták a tekintetüket.
Perselus sötét szemei szinte örvénylettek, ahogy a mozdulatlan, fiatal férfit
nézte. Idáig csak állt, mellkasában valami szörnyen furcsa, szorító érzéssel,
ami leginkább azt harsogta: szabad vagy! Azt hitte meg fog halni. És most
látva, hogy talán éppen az a férfi teszi meg helyette, aki a leginkább
érdemelné meg, hogy végre igazán éljen, olyan kétségbeeséssel töltötte el,
amit még nem tapasztalt. Rettegett Harryért. Mikor a Rend vezető védelme
végre megszűnt, amivel idáig távol tartotta szeretteit, ők azonnal futni
kezdtek felé. Perselus sem tétovázott, sebesen haladt, nem törődve karja és
lábai zsibbadtságával, pedig biztos volt benne, hogy egyik válla, ha nem is
tört el, de kifordult.
Harry nagyjából ekkor tért újra magához. Szörnyen kimerültnek érezte
magát, s feje megfájdult, mikor érezte, hogy megannyi lépés döngeti a
talajt, amin fekszik. Kétségbeesett hangok közeledtek egyre jobban felé,
minden felöl csak sírást, nevetést hallott, amit még nem igazán tudott
összekapcsolni elméjében. Azt tudta, hogy valami nagyon jó dolog történt.
Megmozdult, és nagyon nehezen feljebb tornázta magát. Már majdnem ült,
mikor egyszerre több embert is a nyakába kapott.
Az első, akit meglátott, Perselus volt. A férfi mellette térdelt, és
megrendültebbnek tűnt, mint amilyennek Harry valaha látta. Furcsán
féloldalas volt a tartása, de örömmel, és elismeréssel a szemében szorította
meg a karját.
Aztán zokogást hallott, így arra fordult, valaki szorosan ölelte, olyannyira,
hogy azzal már szinte fájdalmat okozott. Hosszú vörös haj borította
mellkasát, ami még mindig egy kicsit nehezen emelkedett és süllyedt.
Automatikusan odanyúlt kezével, hogy megérintse, mire Ginny azonnal

663
felkapta a fejét, és az arcába nézett. Úgy tűnik, megnyugodott egy kicsit,
mikor pillantása találkozott a ragyogó zöld íriszekkel.
Szólni se tudott a döbbenettől, hitetlenkedéstől és az örömtől. Harry csak
nézett rá, majd elszakította tekintetét a barna, könnyben úszó szemektől,
kissé erőlködve tartotta magát, habár ekkor már más is támasztotta, a háta
mögött, karjaival fogva őt. Remus volt az, és mintha egyfolytában azt
suttogta volna: Megcsináltad, Harry.
Megcsinálta?
Karját letámasztotta a földre, és átfordult, hogy négykézlábra állhasson. A
többiek, akik körülötte voltak felé nyúltak, de ő enyhén megrázta a fejét,
hogy nem kell. Térde, tenyere alatt kellemes volt a hideg földet érezni.
Ujjaival kissé megkaparta a talajt. Érzett. Hát mégis nyert. És lélegzett.
Egy korszak lezárult. Vége a félelemnek, rémuralomnak, a
gyilkosságoknak, még ha nagy árat is fizettek érte. Lehajtotta a fejét, még
nem volt ereje körbenézni. Félt attól, amit a győzelmen túl látni fog. Nem
tudta pontosan mikor történt, de a megkönnyebbülés, és bánat könnyei
lepték el a szemeit. Észre sem vette, amint végigfolynak az arcán, a földre
hullva…
Szinte mindenki feléjük nézett, ki ülve, ki állva, valaminek
nekitámaszkodva, egymást támogatva, talán féltek, hogy még Voldemort is
megmozdulhat. Jól látták, hogy Harry milyen sűrűn, szaggatottan veszi a
levegőt, látták szerettei arcát mellette.
Harry bátorságot gyűjtött, aztán lassan lendületet vett, felállt. Megingott,
mikor felnézett, de nem esett el. Tekintetét végigjártatta a csatamezőn, azon,
ami maradt belőle, azokon, akik maradtak, és arcán megannyi érzelem
tükröződött. Az állandó fenyegetettségnek vége. Megengedheti magának,
hogy lazítson, hogy átadhassa magát az érzéseinek, az idegei túlfeszültek,
ezúttal túl sok mindent érzett.
Kell még egy kis idő, hogy rájöjjön, minden rendben, és hogy lássa, mibe
került nekik mindez. Sokan feküdtek a területen. És nem is keltek fel többé.
El kell velük számolniuk. Semmi sem lesz hirtelen egyszerű, és világos.
Először rendet kell tenni, megemlékezni, majd felejteni. De sosem mindent,
nem szabad mindent onnan kezdeni, ahol abbahagyták. Már semmi sem
lesz a régi, és botorság lenne ebbe a hitbe ringatni magukat. Ezért engedte
most, engedte, hogy sírjon. Mert korábban sosem ment, magában tartotta,
erősnek kellett lennie.

664
Engedte, hogy Ginny odalépjen, hogy magához ölelje, mint egy anya a
kisfiát, mégis éreztetve, hogy mennyire többet is jelent a számára a puszta
szeretetnél. Engedte, és elérte, hogy mindenki, aki most itt volt, átérezze
ugyan ezt. Mert igenis, a győzelem is fáj. Majd mély levegőt vett, megfogta
Ginny kezét, rápillantott az ujján lévő gyűrűre, és saját hüvelykujját
végighúzta rajta.
– Ez a jövőnk kezdete – mondta halkan, s mikor felnézett, szája halvány
mosolyra húzódott, mikor látta, hogy hirtelen Morgana tűnt fel.
Az ő ruhája is meg volt kissé tépázva, arcán volt néhány vágás, mellette
Neville sietett, mintha még mindig védeni akarná a rábízott nőt, aki most
hirtelen minden átmenet nélkül Pitonnak dőlt.
A bájitalmester megdöbbent a gesztustól, karjai mégis önkéntelen
megemelkedtek, hogy Morgana köré záruljanak, mire a nő a vállára hajtotta
a fejét. Perselus zavartan állt, de ezúttal tűrt, nem lépett el, mert valahol jól
esett neki, és tudta, hogy most neki is számba kell majd venni az életét.
Annak folytatását.
– Sokszor éreztem, tudom, hogy segített – mondta csendesen a férfi.
Morgana csak bólintott, és állt tovább. Látszott rajta, hogy megviselte
mindaz, amit átéltek. Neki még nem igazán volt róla tapasztalata, milyen is
egy varázslók által vívott csata.
Hermione Ront támogatva most ért oda hozzájuk, lenéztek Voldemort
testére, majd vissza fel Harryre, és a szemük csillogott. Végre tervezhetnek
hosszú távra, családot alapíthatnak, amitől eddig kimondatlanul is tartottak,
és nem mertek gyereket vállalni, bármennyire is szerették egymást.
Barátjuk nem tűnt boldognak, de a zöld szemek élettel csillogtak, ami
jelezte, hogy jobban lesz, de időre van szüksége. Aztán Harry megölelte
őket, megszorította Perselus kezét, majd Remus elé állt, akivel egy ideig
csak nézték egymást, mígnem a fiatal férfi megszólalt.
– Beváltattam Peterrel az adóságát, amivel még neked, és apáméknak
tartozott. Lezárhatod végre a múltadat.
Remus megrázta a fejét.
– Sosem tenném. Mert te, még megvagy belőle. Korábbi hibáinkból mindig
csak tanulhatunk.
Harry kissé félredöntötte a fejét, és meg kellett kapaszkodnia a férfiben,
mire Lupin azonnal aggódva közelebb lépett, akárcsak Ginny.

665
– Te vagy az én kősziklám – jelentette ki Harry fogadott apja szemébe
nézve. – Nem tudom, hogy csináltam volna végig nélkületek.
Remus megrezzent a megállapítás hallatán, majd csillogó szemmel erősen
megölelte a fiatal férfit.
– Én is szeretlek, apádék nevében is.
– Anya itt volt, tudtad? – kérdezte Harry halkan, kimerülten.
A karok még erősebben tartották.
– Akkor bizonyára James is itt volt – felelte Remus, egyetlen szóval sem
cáfolva a mások számára talán őrültségnek tűnő állítást.
Aztán Harry elengedte, ellépett tőle.
– Azt mondtad, a hibáinkból mindig csak tanulhatunk – azzal megfordult,
hogy ezt másokkal is megértesse.
Végignézett a még mindig őket figyelő embereken, miközben Fawkes
lágyan leszállt a vállára. Harry arca komollyá vált, látszott rajta a
szomorúság, a vágyódás egy jobb jövő felé, szeretet, büszkeség mások
iránt, akik most itt álltak, és eltökéltség, hogy megértesse magát, és
elérhessen egy fontos dolgot. Mikor megszólalt, hangját megemelte, és az
tisztán csengett végig a területen.
– SOHA NE FELEDJÉTEK EL, MI TÖRTÉNT! TEGYETEK ÉRTE,
HOGY SOHA NE TÖRTÉNHESSEN MEG ÚJRA!
Sok ember ígérete hangzott fel ekkor, miközben lenéztek rájuk a csillagok,
és azok fénye magával vitte a képüket, ahogy ott álltak a győztes csata
színhelyén. Aztán Fawkes énekelni kezdett, és a lelkek megnyugodtak.
Most kezdődik majd igazán az életük újraépítése, de ezúttal szabadon
tehetik, mindenféle félelem nélkül. Mert egy dolgot mindenki megtanult
Harry Pottertől: Aki elfut, örökké menekülhet.
Szembe kell szállni, bátran, még akkor is, ha kilátástalannak tűnik a helyzet,
mert nem lesz mindig ott valaki, hogy kiálljon helyettünk. Küzdenünk kell,
kitartani, olyan becsülettel helytállni, amennyire telik az erőnkből, és
akkor győzni fogunk.

Epilógus

A többi történelem

666
A temető csendes volt. A felszentelt mágusok befejezték a beszédeket, és az
összegyűlt, óriási tömeg némán nézett el a sírok irányába, és figyelték,
miként helyezik el örök nyugalomra azokat, akik az életüket adták a
szabadságukért. Harry is beszélt, bár nem volt kenyere az effajta
megnyilvánulás, most mégis úgy érezte, hogy el kell ültetnie a gondolatait
az emberekben, hogy megértsék, felfogják, hogy ezzel közel sincs vége
minden rossznak. Azt akarta, hogy emlékezzenek minderre, lássák, hogy
mennyi életbe került hosszú éveken át Voldemort legyőzése, akinek
felemelkedését némán tűrték, és csak akkor kezdtek feleszmélni, mikor már
késő volt. Tudta, érezte, hogy szavai eljutottak a jelenlévőkhöz, ezúttal örült
neki, hogy mindenki olyan odaadással és érdeklődéssel figyel rá. Nem is
mert belegondolni, hogy csak ő maga mennyi mindent és főként mindenkit
veszített el ebben a háborúban, és ha nem állnának mellette barátai és
Remus, mennyire egyedül és feleslegesnek érezné magát a világban.
Komor, szomorú hangulat uralkodott a hatalmas, csendes területen, fákkal,
növényekkel övezve. Ez azonban most megnyugtatóan hatott, mert a
megértést hordozta magában. Az emberek első körben nem ünnepelni
kezdtek, hanem végre gondolkodtak, gyászoltak. Harry sejtette, hogy nagy
változások következnek. Ennek jelei mutatkoztak az egyének arcán, a sajtó
hasábjain, és a vezetésben is. A minisztérium új rendet állít majd fel, s a
háború hőseinek számító Albus Dumbledore által alapított Főnix Rendjének
tagjai hivatalos elismerésben részesülnek, valamint működésük törvényes
mivolta ezentúl megingathatatlanná válik.
Harry örült ennek, mert ezek az emberek mostantól arra fognak figyelni –
amint az utolsó csata napján fáradtan felszólította rá őket –, hogy ne
történhessen meg újra. Nem is volt náluk alkalmasabb. Egy-két órával
később már a Roxfortban volt, és az igazgatói irodában ücsörgött
Dumbledore képmása előtt. Leginkább ide menekült a kérdések és
felkérések elől. Mindenki tudni akarta, mihez kezd most, ő lesz-e az új
miniszter, akit nyilván elsöprő többséggel meg is választatnának, ad-e esélyt
Scrimgeour vezetésének, hogy újraszervezzék a varázslótársadalmat, és
még folytathatnánk a sort.
– Sosem gondoltam, hogy megerőltetőbb lesz győzni, és végighallgatni
mindezt, mint veszíteni, és tovább folytatni a harcot – mondta morcosan, és
ledobta az asztalra a Próféta legújabb számát, melyben találgatták, milyen

667
tisztséget is szeretne majd betölteni, amint végre teljesen felépül
sérüléseiből.
– Oh, fiam, példaképnek és hősnek lenni mindig fáradtságos feladat –
mosolygott Dumbledore nyugodtan. – Számítottam erre a felhajtásra, amint
Tomnak vége, és biztos voltam benne, hogy téged nem érint majd túl
pozitívan a dolog. – Harry a fejét csóválta. Még mindig hihetetlen volt a
számára, hogy egykori igazgatója ennyire bízott a sikerében. Pedig kétség
kívül mindent erre alapozott, minden lépését őrá. – Ezért is alakítottam úgy,
hogy amint eljön az idő, átvehesd az igazgatóságot Minervától. Itt
megbújhatsz majd a kéretlen látogatók elől, és alighanem mindenki
elégedetten fogadja majd, ha napvilágra kerül a hír, hogy Harry Potter
igazgatósága alatt folytatja tovább a Roxfort gyermekeik taníttatását. Hidd
el, fiam, jelenleg nincs is ennél fontosabb. A te kezedben lesz a nevelésük,
felkészítheted őket egy olyan jövőre, amiben nem kell majd rettegniük, de
nyitott szemmel járjanak, hogy meglássák, ha hasonló veszély leselkedik
rájuk. Nincs nálad alkalmasabb. Mint ahogy már tizenöt évesen is kiválóan
készítetted fel, és okítottad a társaidat.
Harry mindeddig nem foglalkozott komolyabban ezzel az eshetőséggel,
hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy túléli-e a harcokat. Most azonban
kezdenie kellett valamit az életével, ugyanakkor gyakorlatlan volt. Ebben
mindenképpen. Talán sötét varázslatok kivédését szívesen oktatott volna, de
az igazgatói szék…
– Nagy felelősség – folytatta Dumbledore, szinte kiegészítve gondolatait. –
A Roxfort mindig is fontos szerepet töltött be a társadalomban, és mindig is
ez lesz a legbiztosabb, és legbiztonságosabb pont a világunkban.
Harry sóhajtott.
– Tény, hogy a Minisztériumban nem szívesen dolgoznék, még ha a
jelenlegi állás szerint szerencsére változtatni fognak az eddigi módszereiken
és politikájukon, de én mindig is utáltam a képmutatást, és félek, a
diplomáciai megoldásokban sem lennék túl jó. Ráadásul ilyen helyzetben
borzasztóan a rivaldafényben maradnék, ez a kastély pedig… – nézett egy
kicsit körbe, és mosolyogva figyelte Fawkest, ahogy elbóbiskol az
ülőrúdján, mint egykor, mikor még az ősz mágus ült az igazgatói asztal
másik oldalán, és Harry legújabb kalandját és helytállását vitatták meg –,
mindig is az otthonom volt. Boldog voltam itt, mindaddig, amíg magával
nem történt az a szörnyűség.

668
– Tehetsz érte Harry, hogy biztonságosabb és jobb legyen. Őszintén szólva,
nem tudnék jobb pozíciót elképzelni a számodra. Te vagy az évezred
leghatalmasabb mágusa, ezt mindenképpen az eszedben kell tartanod, mert
sok minden fog még rajtad állni, és a te döntésed által elrendeltetni. A
neved, és a vérvonalad sosem veszíti el státuszát, mint ahogy Griffendél
leszármazottjának győzelmét sem vitatja majd a történelemben senki.
Ijesztő lehet, az ekkora hatalom, Harry, meg kell őrizned magadat, és erre
nincs jobb hely.
Harry most értette meg igazán, mire is gondolt mindezidáig Dumbledore. A
Roxfort igazgatói széke önmagában is hatalom, és a varázslótársadalomban
fontos státusz. Az emberek nyugodtak lennének, ha az ő kezében tudnák,
mások viszont azért éreznének így, mert közvetlen az irányítástól mindez
távol tartaná. Nem csak tiszteletet, de félelmet is kiválthat az ereje. Hiszen
jelenleg, bár nem szívesen gondolt erre, nem volt varázsló, aki ellenállhatott
volna neki. Képes lehet a halálos átkot is hárítani, amiről sokan tudnak, a
csatában résztvevők elmondása szerint, ily módon, valamilyen szinten a
halhatatlansággal köthetik össze gondolatban.
Dumbledore minden lépése arra irányult, hogy bár biztosítsa Harry
számára, hogy legyen beleszólása igen sok dologba, leginkább mégis őt
védte ezzel. Az itt folyó dolgokba a politikának igen kevés beleszólása volt,
ha pedig Harry kezébe kerül az irányítás, nem lesz a Roxfortnál
biztonságosabb hely. Bólintott.
– Most már értem, uram – majd mosolyogva nézett fel. – Azt hiszem,
áthidaló ötleteim vannak a tanári kar mibenlétét illetően. Hermione el lesz
ragadtatva a lehetőségtől, hogy itt taníthat. – Azzal felállt, és kissé
megmozgatva még mindig nehezen hajló bal karját, és megdörzsölve
oldalát, körbehordozta tekintetét. Elmosolyodott, és biccentve Dumbledore
képmásának az ajtó felé indult.
– Harry – szólt még utána az idős mágus. – A fiatal férfi megfordult, és
várakozóan nézett rá. – Most már megkérdezheted Perselust. Válaszolni fog
rá, és elmondja az okait.
Harry csöndben állt egy darabig, és elgondolkodva nézett a kék szemekbe.
– Ebben biztos vagyok – bólintott aztán. – De… már nincs jelentősége.
Perselus bármi miatt is döntött úgy, hogy átáll, óriási segítséget jelentett
nekünk. Nem akarom felbolygatni. Zárja le végre a múltját, és lássa meg,
hogy neki is lehet új élete.

669
Dumbledore megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rá, de szemei csillogása
mindent elárult. Persze akkor még Harry nem sejtette, hogy Perselus
Pitonnak szüksége van a továbblépéshez arra, hogy tisztázza az egyetlen
emberrel, aki rászolgált, hogy megtudja, cselekedetei miértjét.

Sokan jelen voltak az eseménynél. Persze Harry sejtette, hogy a miniszteri

küldöttség leginkább azért, hogy ellenőrizze őt. Nem mertek nyíltan ellent
mondani neki, ahhoz túlságosan nagy volt a tekintélye, hatalma, melyet az
emberek elismerése jelentett. A társadalom hatalmas adóssággal tartozik a
tettéért. Harry már korábban is értelmes, erőteljes, igazi vezető
egyéniségnek bizonyult, most mégis inkább visszavonult, és megkímélte a
politikusokat attól, hogy rettegjenek a közbelépéseitől.
A zöld szemű férfi különös módon egyáltalán nem is akart soha ezen
változtatni. Olykor talán természetellenesen erős képességeit nem
demonstrálta nyíltan, jól tudta, hogy az emberek többségét rémíti, hiszen a
non-verbális, pálca nélküli igék elvégzésé már önmagában is hatalom. Az
elvégzésükhöz nem mindennapi erő szükségeltetik, és bár Harry tisztában
volt vele, hogy többek között Perselus is képes volt rá, ez még mindig
nagyon ritkaság számba ment a társadalmukban. Ráadásul az a fajta
spontaneitás, amivel olykor ő végezte őket, néha még a szeretteit is
megrémítette, hiszen nem tudták, mit is csinál éppen valójában.
Mind tudták, hogy még sokra hivatott, Harry azonban néha-néha, a szíve
mélyén, félt. Megtanult mindezzel együtt élni, de ismerte az ereje
mélységeit is, és azt, milyen könnyen kerülhet át a túloldalra úgy, hogy
szinte észre sem veszi. Mikor a megmaradt halálfalókat üldözték, és kérték
a segítségét, megtett mindent ugyan, de azt kijelentette, hogy ne várjanak
tőle ítélethozást.
– Nagy hatalmam van. Nem engedhetem, hogy az utálatom, bosszúvágyam
eluralkodjon, mert könnyen ott találhatom magam, mint ahol korábban
Voldemort járt – mondta akkor.
– Ugyan! – legyintett egyszerre vagy hat ember is, akik éppen a
főhadiszálláson tartózkodtak, és megtervezték, miként számolhatnák fel
végleg a halálfalók szervezetét. – Soha nem lesz olyan a természeted.
Harry nem felelt, de soha nem használta az erejét főben járó átkok
alkalmazására, és a sötét mágiát is kerülte, inkább arra összpontosított,
miként találhatná meg a varázslatok hasznosabb, világosabb megfelelőit.

670
Nagy tekintélyt szerzett varázslat alkotásaival is, hamarosan már nem csak
a megmentőt látták benne. A férfi bár leginkább családja körében szerette
tölteni az idejét, ha kellett, már koránt sem szerényen, hanem magabiztosan
oldotta meg a helyzetet. Nem sokan mertek neki ellentmondani, aki mégis,
azok többnyire olyan emberek közül kerültek ki, akiket Harry maga is
tisztelt.
Olykor szórakoztatta a férfit, ha éppen vitát kellett félbeszakítania, milyen
gyorsan, és egyetlen szó nélkül engedelmeskednek neki az emberek.
Ilyenkor mindig elgondolkodott rajta, hogy talán egy kicsit túlzásba viszi
ezt az erőteljes varázsló szerepet, bár igazán nem tett semmit, hogy
mindezen elképzeléseket megerősítse az emberekben. Többnyire csak
tartózkodó nyugalommal figyelte, mi történik jelenleg a világban, és csak
azon ritka esetekben avatkozott közbe, mikor úgy érezte, hogy az újítás
több hátránnyal, és megkülönböztetéssel járna, mint előnnyel és
előrehaladással. Minden jött magától.
Most azonban ő maga állt elő legújabb ötletével, ami miatt kénytelen volt
minden hatalmával a feladatra összpontosítani. Hogy ne legyen később
probléma belőle, előre értesítette a Minisztériumot, tudta, miként
reagálnának, ha önkényesen meghozna ilyen kaliberű döntést. Emlékezett
még az ostoba Caramel reakciójára, mikor Dumbledore engedély nélküli
zsupszkulcsot hozott létre a fogadócsarnokban a számára. A hivatalnokok
itt voltak hát, és figyelték.
Harry tekintete megtelt a látható hatalmával. Az, hogy mindezt
különösebben, hosszabb igék elvégzése nélkül tudta elérni, máris bizalmat
ébresztett a siker elérése felé vágyódó férfiban. Mindaz a nyers erő, amit
birtokolt, kiáradt a testéből a kastély parkjának a füvén állva, és a
megfigyelőként részt vevő varázslók akaratlanul is hátrébb álltak, míg a
miniszter rápislogott pár aurorra, akik védelem gyanánt posztoltak mellette.
Harry megnyitotta mindenét, hogy beleépíthesse a mágiája egy részét a
Roxfort védelmébe, mely minden alkalommal hozzá kötődik majd. Kitette
barátait, a hivatalnokokat, és a csendben az erdőből figyelő kentaurokat
annak a vakító fényességnek, ami belőle áradt, és ami nem volt más, mint ő
maga. Mindezt látva a kentaurok biccentettek, mintha megnyugodtak volna.
A zölden izzó szemű férfi mágiájában nem volt az égvilágon semmi sötét,
vagy ártó szándékú, csak tisztaság és védelem.

671
Néhány perccel később pedig, nem volt a társadalomban senki, aki
megkérdőjelezte volna, hogy a Roxfort minden bizonnyal megerősítette
helyét abban a sorban, mely a legbiztonságosabb épületeket veszi számba a
világon.
Harry Potter hivatalosan is átvette a Roxfort igazgatói székét, s hamarosan
belátta, hogy félelmei alaptalanok, és maga sem sejtette, mekkora örömet és
megelégedést fog neki okozni, hogy betöltheti ezt a feladatot.

Nem kívánta feladni azt a tervét, hogy megszerezze az ország legjobb

bájitalmesterét a Roxfort alkalmazottai közé, s törekvését igencsak
megkönnyítette, hogy elmondhatta magáról, hogy az illető alighanem
egyetlen barátjaként tartja számon. Harryt tizenegy éves koráig rekesztették
ki, és volt magányos. Pitont viszont egész életében. És szerette volna
kárpótolni mindezért. Mégis sokszor azon kapta magát, hogy a férfi volt az,
aki védte és kiált mellette.
Emlékezett arra az alkalomra, mikor kimerülten, gyászba burkolózva és
véres talárjára fittyet sem hányva, letámadták a semmivel sem törődő
újságírók, a minél jobb és gyorsabb sztori érdekében. Perselus ott állt
mellette, és mikor Harry a Roxfort határában Vitrol negédesen mosolygó, és
bántó kérdésére felnézett, most először egyenesen a nő szemébe, az hirtelen
elfelejtette még azt is, mi a jókedv. A vigyor azonnal az arcára fagyott.
Harry arckifejezésében nem volt diadal, nem volt önteltség, még csak öröm
sem. Megkönnyebbülés, fájdalom, aggodalom, és egy kis ismeretlen fény a
csillogó tekintetben, amit Perselus korábban soha nem látott. Azok a zöld
szemek olyan fényesek voltak, hogy szinte izzottak. De míg Vitrol
elhallgatott, a többiek vagy nem vették észre, vagy nem volt annyi eszük.
Elállták a fiatal férfi útját, kérdésekkel bombázták, nem akarva figyelembe
venni, hogy min ment keresztül, és milyen állapotban van.
Piton látta Harry arcán a megvetést, mely azt mondta, hogy keselyűként
gyűltek a csata után köréjük, bezzeg mikor szükség lett volna rájuk, sehol
nem voltak. Pedig úgy talán kevesebben veszítették volna életüket, olyanok
is megmenekülhettek volna, akik ártatlanul keveredtek a forgatagba,
mindenféle ellenállási lehetőség nélkül.
– Igaz, hogy majdhogynem könnyednek mondható a győzelme?
– Nem elég, hogy sárkányokat és dementorokat szelídít, már az elemeket is
mind az uralma alá tudja vonni?

672
Perselus ezt az időpontot választotta arra, hogy előretörjön, egy cseppet sem
finomkodva, és rájuk förmedjen.
– Takarodjanak vissza oda, ahonnan jöttek! Keressenek a sebesült
ellátásban olyan feladatokat, amiben nagyobb hasznukat veszik.
A tömeg megtorpant a dühös férfi feketén örvénylő tekintetét láva. Perselus
Pitont sokan ismerték, és a képességei sem voltak elhanyagolhatóak.
Remus, aki távolabbról szintén észrevette fogadott fia helyzetét,
aggodalmasan odasietett, éppen a bájitalmester végszójára érkezve, és
azonnal a férfi mellé állt.
– Látom ugyanolyan bájos, és nyugodt vagy, mint mindig, Perselus –
jegyezte meg, de hangjában egy cseppnyi neheztelés sem volt, sokkal
inkább támogatás.
Vitrol azonban ismét magára találva végigmérte a fekete taláros, egykori
halálfalót, és behízelgő, ellenszenves hangon rákérdezett.
– Már megbocsásson, Mr. Piton, de magának nem valami meneküléshez
hasonlatos dologgal kellene foglalkoznia? Ha jól tudom, az egykori társai
nagy becsben tartják, és a megmaradtak talán várják, hogy Dumbledore
becses gyilkosa az élükre álljon.
Perselus elsápadt a dühtől, és a még mindig kezében lévő pálcáját szorította,
mikor is nem jutott ideje a visszavágásra. Mellette Harry olyan jeges
haraggal szólalt meg, amitől az újságírók hátrébb léptek.
– Nagyon ajánlom, hogy fogja be a száját! – lépett egyet a nő felé, aki nem
mert mozdulni. - Ha maga olyan jól értesült, bizonyára azt is tudja, hogy
Perselus Piton csaknem két évtizede nekünk kémkedett, és a segítségével
nyertük meg ezt az átkozott háborút, míg maga nem csinált mást, csak
hazugságokat gyártott – mondta, majd hideg mosollyal folytatta. – Emellett
emlékszem még a negyedik évemből egy magára vonatkozó értékes
információra, ami talán érdekelné a Minisztériumot, ha véletlenül
elszólnám magam.
Vitrol rettenve lépett el tőle, majd a következő pillanatban el is tűnt a
közelükből. Piton a lelkében kellemes és furcsa érzéssel nézett a fiatal
férfire, aki bárhogy is tűrte eddig a média idiotizmusát, most felszólalt a
becsületét védelmezve. Ez annyira ritka volt az esetében, és mégis, ha
Harry bárki miatt ilyesmire szánta rá magát, olyan hatásosan tette, amire
nem lehetett ellentmondani, vagy cáfolatot találni. A fiatalemberben
annyival több volt, mint amit valaha is feltételezett, és mostanra sosem lett

673
volna képes a Harry Potter iránt, szerettei által tanúsított hatalmas mértékű
hűséget elvakultsággal és hőskultusszal azonosítani.
Harry dühét látva már azzal is tisztában volt, hogy már messze nem a
megviselt világmegmentő szorul segítségre és van veszélyben az újságírók
hadával körülvéve, hanem a másik fél. Az ereje áramlott, és bármiféle átkot
is használt volna, azok bármelyike megölte volna azt, akire irányul. Még
sosem látott tömeget olyan gyorsan eloszlani, mint az újságírókat Harry
körül. És magát sem érezte még olyan kiegyensúlyozottnak és
felszabadultnak soha, mint mikor végre válthatott pár szót Dumbledore
festményével.
– Szeretnék köszönetet mondai, Albus. Mindenért – mondta csendesen.
Élete során csupán ez az idős férfi törődött vele, és Harry ajándékát is őt
adta neki, még ha korábban átoknak is érezte a rákényszerített
együttműködést az akkori fiúval.
– Ó fiam, sajnos már nem éltem addig, hogy visszafizethessem mindazt,
amivel én tartoztam neked – felelte Dumbledore mosolyogva.
Perselus sokszor játszotta vissza magában mindazt, ami történt. A csata
végén felé közeledő halálos átok beleégette magát az emlékezetébe, az elé
álló magas, fekete hajú férfi alakjával a látóterében. Harry megtette érte,
ugyanúgy védte, mint barátait, családját. És úgy érezte, ez akkor alighanem
mindkettejüknek sokat jelentett.
Piton figyelte, miként viselkedik Harry a győzelem után, hogyan uralkodik
fájdalmán, és járja körbe a résztvevőket, hogy segítsen, beszéljen velük,
gyászolja az elveszetteket. Nem pihent mindaddig, míg valamennyi mágus
helyzete nem rendeződött, és egy pillanatig sem törődött a politikai
nyomással, vagy a felé irányuló irreális rajongással.
Akkor elsöprő tiszteletet érzett a fiatalember iránt, akiről régebben azt hitte,
hogy egy szemernyit sem érdemel ebből az érzésből. Voltaképpen az
egyetlen dolog, amiben Perselus biztos volt, és kristálytisztán látott, az volt,
hogy bárhogy is kezdjen új életet, ha megadatik neki a lehetőség, szeretne
megmaradni valamennyire Harry Potter közelében. Szokatlan, és kezdetben
zavarba ejtő volt ez a vágya a számára, de egykor Harry azt mondta neki,
hogy ha akarja, a barátja lesz. Erre a kötődésre, és biztos pontra szüksége
volt. Éppen ezért fogta a fiatalembert, mikor már elcsendesedett a csata
utáni felfordulás, leültette a kandalló előtti fotelba, és eltökélten nekilátott,

674
hogy elmondja neki azon személyes okait, ami miatt sok évvel ezelőtt úgy
döntött, elárulja Voldemortot.
– Perselus, remélem tudod, hogy ez nem kényszer – nézett rá komolyan a
fiatalember.
A bájitalmester bólintott a szemben lévő fotelból.
– Nem is azért teszem. Nekem van rá szükségem.
Harry hallgatott, és kezdeti csodálkozása megértésbe ment át.
– Hallgatlak.
Perselus egy pillanatra félrenézett, majd tekintete visszatért, és egyenesen a
smaragdokba fúródott.
– Fiatal koromban, mikor elárulva, magányosnak éreztem magam, a
tudásom és erőm miatt megkerestek Luciusék. Ők már kapcsolatban álltak a
halálfalókkal, és biztosítottak róla, hogy a Nagyúr szívesen fogadna
emberei között, lenne hová tartoznom. Nem mondtam igent, de nemet sem.
Anyáddal barátok voltunk. Az egyetlen ember, aki képes volt megkérdezni,
hogy vagyok, kiállni értem, ha szükséges volt, és velem együtt tanulni,
hogy fejlődjek. Tudom, mire gondolsz – tette hozzá, mikor meglátta Harry
arckifejezését. – Az emlék, amit láttál, alighanem életem legnagyobb
hibáját foglalta magában. Keserűségemben, gyűlöletemben ugyanis akkor
martam el magam mellől Lilyt, pedig nem ezt érdemelte. Ezzel végleg
elszigeteltem magam. Nem volt családi hátterem, nem volt semmim.
Viszont annál nagyobbak voltak az indulataim, az ambícióim, és mindig is
vonzott a fekete mágia, amely az erőt jelentette. Egyetértettem a Sötét
Nagyúr nézeteivel, egy a hatalom, a varázslók által irányított világról szőtt
elképzeléseivel. Innen már csak egyetlen lépés volt, hogy a karomra
kerüljön a Jegy.
– Nem láttad, mire esküszöl? – kérdezte halkan Harry.
Perselus elgondolkodva ült egy darabig.
– Hosszú folyamat volt – ismerte el a férfi. – Mikor kezdetét vették a
megtorlások, megfélemlítések, kezdtem magam piszkosnak érezni. Tudtam,
hogy harc nélkül nem létezik hatalom átvétel, de a szórakozásból történő
öldöklést látva hirtelen félrehúzódva találtam magam. A háttérből
figyeltem, és mind inkább undorodtam attól, amit ezek a férfiak és nők
képviseltek, az egyre inkább megváltozó Tom Denem vezetésével. A szavai
mind hamisabbakká váltak, minden tettét a kegyetlenség, árulás hatotta át,
és az egyeduralom utáni hatalmas vágya. – Itt fáradtan megrázta a fejét. –

675
Már tudtam, hogy óriási hibát követtem el, és főként azért, mert nem volt
lehetőségem elfordulni tőlük. Nem voltam ostoba, tisztában voltam vele,
hogy a Nagyúr bárhol megtalál, és gondolkodás nélkül, árulóként megöl.
Ezért fordítottam az elképzeléseimen. Minél közelebb akartam hozzá
kerülni, hogy megtalálhassam a gyenge pontját, és elérhessem a vesztét.
Akkor még azt hittem, egyedül vagyok, nem próbáltam segítséget keresni.
Aztán eljött az éjszaka, mikor kihallgattam azt a bizonyos jóslatot.
Harry akaratlanul is megfeszült, ami nem kerülte el Piton figyelmét.
– Tudom, hogy ez az a mozzanat, amit talán sosem fogsz elfelejteni nekem,
mert akaratlanul is olyasmit idéztem elő, ami meghatározta az egész
életedet. Nem sejtettem, Trelawney szavai mekkora jelentőséggel bírtak,
viszont jó lehetőség volt a Nagyúr szemében való előrébblépésemnek.
Sosem láthattam bele igazán a terveibe, nem tudtam Pettigrew árulásáról…
de azt már akkor sejtettem, hogy Lilyék veszélyben vannak. Jól emlékeztem
rá, arra is, hogy mennyire megbántottam, és hogy ezzel mit veszítettem. Itt
döntöttem el, hogy már egyedül nem megy, segítséget kell kérnem.
Dumbledore meghallgatott, hitt nekem, támogatott, mikor elmondtam neki,
miként látom át a halálfalók által képviselt borzalmakat, a rettegéskeltést,
az értelmetlenséget, és bízott benne, hogy igyekszem menteni az egyetlen
barátságom emlékét azzal, hogy védelmezem Lily Pottert. Bárki is legyen a
férje. De már késő volt. A figyelmeztetésem nem tette lehetővé, hogy
eltöröljem a jóslat ismertetésének bűnét és következményeit.
Harry kissé tompa tekintettel lejjebb csúszott a fotelban. Tudta, mi
következik.
– Mikor tudomást szereztem a szüleid haláláról, és a Nagyúr vesztéről, csak
fájdalmat éreztem, semmi megkönnyebbülést. Én idéztem elő mindezt,
holott csupán a sötét mágus bukását akartam. Már nem érdekelt az az oldal.
Elárult, akár csak a világos, most mégis jobb kilátással csatlakozhattam
Dumbledore mellé. Valójában egész életemben egyfajta mezsgyén álltam.
Sem ide, sem oda nem tartozva. De egyvalakihez hűséges maradtam:
Dumbledore-hoz. Mikor a Nagyúr visszanyerte a negyedik évedben a
hatalmát, nem volt kérdéses a számomra, hogy visszatérek a kémkedéshez.
Lehetőséget kaptam a visszavágásra, fizetnem kellett, és vezekelnem. Az,
hogy mindezt túléltem, és elnyerhettem a barátságodat… számomra ez
jelentette a csodát, nem a szabadság.

676
Harryt megdöbbentették a férfi csendes, őszinte beismerései. Egy olyan
embertől, mint Perselus Piton, akinek sosem volt keserűségen kívül másban
része, ez értéknek számított. És Harry pontosan ehhez mérten igyekezett
kezelni. Elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta, majd minden további nélkül, hogy feloldja a
bájitalmester zavarát, csintalanul rákérdezett. – Na és, hogy álltok
Morganával?
Jó volt látni Perselus félig tettetett bosszús felháborodását a szemtelensége
miatt, miközben valójában a szeme sarkában egy apró mosoly bújt meg.
Perselus észrevehetően megváltozott az utóbbi időben, elég idő telt már el
az utolsó csata óta. Nem volt az arcára kövülve a régi, kiismerhetetlen,
gúnyos és szigorú maszk. Zárkózott maradt, komoly, de érezhetően
nyugodtabb, és látszott, hogy élvezi mostani életét. A mozdulatai már nem
voltak olyan hirtelenek, bizalmatlanok, folyton veszélyre számítók, bár
fellépése továbbra is határozott, erőteljes maradt.
– Te leszel az első, aki megtudja, ha félned kell majd a gyermekáldástól –
felelte nagy komolyan a férfi.
Harry elvigyorodott.
– Hohó, már ott tartanánk? Morgana nem is mesélte, mikor legutóbb
nálatok jártunk, hogy máris sikerült az ágyába cipelnie.
– Hm… – reagált Perselus gúnyos vigyorral. – Talán azért, mert
valahányszor egy szobában tartózkodsz a feleségeddel, sokkal inkább ti
vagytok azok, akik huzamosabb időn belül eltűntök a társaságból, hogy
dolgozzatok a Potter baba projekten.
Harry nevetett, majd megvonta a vállát.
– Nem tehetek róla, Ginny mindenképpen gyereket akar. Én pedig
megígértem neki, hogy lesz is.
– Van már gyereketek – emlékeztette Perselus.
– Igaz – értett egyet azonnal Harry. – Emily mindig is fontos lesz a
számunkra, és szeretjük őt, de közös babára is vágyunk.
Piton bólintott. Ezzel tisztában volt, és tökéletesen érthető is ez a
törekvésük. Harry nagy családot szeretett volna, pótolva mindazt, amit
eddig ki kellett hagynia, és nem lehetett benne része. A kis Alannel is
sajátjaként bánt, a csöppség imádta is a keresztapját.
Voldemort pusztulása után a Minisztérium nem mert akadályokat gördíteni
Harry elé, mikor kézen fogta a fekete hajú kislányt, és elment vele elintézni

677
az örökbefogadást. Emily szemei szinte ragyogtak, mikor visszaérve
elújságolta, hogy immár hivatalosan is, senki által számon nem kérhetően
nevezheti apának Harry Pottert.
– Emellett valld be, Harry, hogy azért élvezed a dolgot – vigyorodott el
Perselus is pimaszul. Egyre többször engedte meg magának, hogy családias
vitákat és ugratásokat folytassanak a fiatal férfivel. – Mint ahogy az Avada
túlélésének kultuszát is, amit immár nem is egyszer ejtettél meg, és tudhatsz
magadénak.
– Nos, túléltem, és ez minden tapasztalathoz hozzáad valamit – viszonozta a
vigyorát Harry.
Erről az eseményről rengetegen kérdezték a csata után. A Rendtagok, és
barátai, akiknek volt is lehetősége a közelébe kerülni a sebesült, kimerült,
és elzárkózott vezetőjüknek.
Harry csak egyszer mondta el, és nyomatékosította, hogy többször nem is
fogja elismételni mit tapasztalt és értett meg akkor. Griffendél Godrik nem
azért tartotta a legnagyobb erénynek a bátorságot, mert olyannyira vakmerő,
és hőskomplexusban szenvedő férfi lett volna. Minden erejét mások
védelmére fordította, az iskola ötletének megszületésével az erőt az
összetartásban, a barátságban és a különbözőségek eltörlésében látta. Nem
hiába éppen vele alakult ki a parázs vita Mardekárral, aki merőben más
szempontokat tartott követendőnek. Az ő szemében a szeretetet a
hatalomvágy és a manipulatív kihasználás váltotta fel, az önfeláldozást
pedig felesleges ostobaságnak könyvelte el. Könnyebb volt áskálódni, mint
bátornak lenni, és kiállni azért, amiben hitt. A hatalmat azonban vágyta, és
szerette.
Griffendél leszármazottaiban fennmaradt az ettől ellentétes mentalitás, és
Harryvel végre megszületett az is, aki felvehette Mardekár utódjával a
végleges harcot. Minden szeretet és erő ott lakozott a lelkében, és egész
lényében, ami mindig is képessé tette az érzelem alapú mágiára, és a barátai
az ártatlanok védelmében való törhetetlen kiállásra. Voldemort nem volt
képes vele felvenni a harcot, mert nem látta át ennek az erőnek a
hatalmasságát. Nem érthette meg, hogy Harry életéért képesek voltak a
szerettei feláldozni magukat, nem a bolondság, hanem a hűség révén. Nem
értette, hogy az édesanyja minden létező szeretetét átadta neki, mikor a
végzetes éjszakán mentette őt, és hogy továbbra is mindig ott állt fia
mellett, hogy támogassa, vezesse őt az utolsó csatában ellene. A

678
leghatalmasabb erő, ami elpusztíthatta éppen az volt, ami benne egy
cseppnyi sem volt megtalálható, és amely hatalmassága ellen nem volt
képes harcolni, miután saját sötét ereje elemésztette.
Az apró érintés, mely korábban egyedül Harrynek járt kínnal, közvetített
minden önfeláldozást, szeretetet, hűséget, kitartást és bátorságot, amit
egyetlen lélek képes volt összegyűjteni. Márpedig Harry Potter erre
született, és egész életében eszerint létezett. Így nem volt kérdéses, hogy
miután maga is tisztán látott, minden erre irányuló és benne lakozó mágiát a
sötét mágus ellen tudott fordítani. Könnyedén győzött, igen, valósággal
eltörölte Voldemortot, de ehhez fel kellett nőnie, elérnie erre az önmagát is
tökéletesen kiismerő szintre. Minden tapasztalata, fájdalma és vesztesége
hozzájárult, mert abban a döntő pillanatban éppen azok miatt volt az, aki.
Az az ember, aki végül képes volt a belőle áradó fénnyel eltörölni a
sötétséget.
Azóta Emily és Alan cseperedtek, Ron és Hermione boldog szülők voltak,
Perselus pedig megtanult bízni.
– Mindenesetre – állt fel Harry a fotelból –, nem árt, ha utánanézek az én
kis feleségemnek, mert már egyre nagyobb a pocakja.
Perselus is felemelkedett, és ironikusan megjegyezte.
– Ideje is volt, hogy végre foganatja is legyen a nagy rákészülésnek.
Harry nevetett.
– Azt hittem borzalmasnak fogod találni. Újabb Potter a világon!
Piton elhúzta a száját, és megvárta, míg a másik csatlakozik hozzá a
kijáratban.
– Bízom benne, hogy valahogy majd csak átvészelem.
– Helyes – biccentett Harry. – Ugyanis bájitaltant biztos, hogy nem tőlem
fognak tanulni.
Perselus csak a fejét rázta, aztán Harry keze a vállán elirányította, és azóta a
beszélgetés óta sok idő telt el.

Harry rossz tapasztalatai ellenére furcsa mód élvezte, mikor egy kicsit
mugli mód közlekedtek, és nem feltétlen azonnal az úti céljukhoz
hoppanáltak. Remusszal utaztak éppen egy rövid ideig igénybe véve az
egyik vonat járatot, hogy megbizonyosodjanak róla, igaz-e a bejelentés,
miszerint az egyik, utolsókként még szabadlábon lévő halálfaló, az adott
helyen bujkál-e. Miután Harry teljes körűen betöltötte a Roxfort igazgatói

679
szerepét, a Rend vezetését, mely óriási tisztségnek számított a háború után,
Remus vállalta át. Minden főbb lépést megbeszélt Harryvel, így sokan úgy
tartották, hogy Lupin csupán névleges vezető, és a hatalom valójában még
mindig a fiatal igazgató kezében van.
A halálfalók begyűjtésekor, mivel már csak a legügyesebbek voltak
szabadlábon, ha elérhető volt, kérték Harry segítségét. Ilyenkor nem
közvetlen a felderítők által jelentett városba, faluba hoppanáltak, nehogy
érzékelhessék idő előtt őket. Egy közeli helységből utaztak mugli
közlekedési eszközökkel kivizsgálni az aktuális ügyet.
Harry most jókedvűen kinézett az ablakon, majd vissza a vele szemben ülő
férfire. Mindig szeretett Remusszal dolgozni. Már egy ideje sorolta a
városka és annak varázslólakosainak jellemzőit, ahova tartottak, kis
büszkeséggel, hogy mindezt megjegyezte. Lupin mosolyogva hallgatta,
majd rákérdezett, mivel jól ismerte a fiatal férfit.
– Utána olvastál?
Harry már előre vigyorgott, mert tudta, hogy fogadott apja miért kételkedik.
Ebben az ügyben inkább Ronra ütött. Ritkán forgatta olyan
rendszerességgel az unalmas könyveket, mint barátnője.
– Nem – felelte hát. – Hermionéval vacsoráztam.
– Értem – nevetett fel Remus.
A férfi elnézegette Harryt, amint láthatóan elégedetten nyújtózik a
kényelmes ülésen. Mennyit változott a háború óta. Az arca egészen mást
fejez már ki, nincs rajta a folytonos keserűség, szomorú fájdalom vagy
tehetetlenség. Azóta családja van, gyermeke, akit imád, és egy örökbe
fogadott lánya, aki pedig őt imádja. Sugárzott, a szemében féktelen fény
ragyogott, valami soha meg nem szűnő heves, céltudatos láng. Remus végül
így azonosította: hatalom volt azokban a zöld szemekben. Csendesen,
leginkább elrejtve, de mindig jelen lévőn. Az egész lénye meglehetősen
különleges volt, és ez a nők számára vonzóvá tette. Noha ezzel eddig sem
volt gondja.
Megérkezve a kívánt városba óvatosan jártak körbe, nem céltudatosan a
megadott ház felé vették az irányt, hanem különböző ellenőrző
varázslatokat vetettek, és járták be a szűk környezetet. Végül elértek a
meglehetősen nagy épület elé, egyelőre nem tapasztalva semmilyen
rendellenességet. Mikor kopogtattak, egy középkorú, mugli férfi nyitott

680
ajtót, aki kellemetlenül emlékeztette Harryt Vernonra, mind mogorva
arcával, és testfelépítésével.
– Üdvözlöm! – köszönt neki Remus. – A rendőrségtől jöttünk, hogy
ellenőrizzük a bejelentését. A nevem Remus Lupin, ő pedig a kollegám,
Harry Potter – intett a fiatal férfi felé, aki kissé a háta mögött állt, és
láthatóan nem is figyelt oda a társalgásra.
– Jó napot! – biccentett a mugli. – Én Robert Guard vagyok. Jó helyen
járnak, ez lenne a ház, amiről értesítettem önöket. Műemlékként tartják
számon, így nem lakja senki.
Remus bólintott, majd mikor a férfi arrébb állt az ajtóból, Harryvel a
nyomában beléptek az épületbe. Harry azonnal tovább indult, és
feltűnésmentesen, lévén, hogy nem volt szüksége a pálcájára, körbejárva a
szobákat, ellenőrző varázslatokat és nyomkövetés, érzékelés bűbájokat
végzett. Mr. Guard felvont szemöldökkel figyelte ugyan, de mivel Remus
mellette maradt, és lassan sétáltak a fekete hajú, fiatal férfi nyomában,
egyelőre nem zavartatta magát. Elkezdte ecsetelni, hogy mi okból is vélte
úgy, hogy az egyik körözött bűnöző errefelé bujkál. Beszélt furcsa zajokról,
olykor az éjszaka folyamán felvillanó fényekről.
Harry többször félbeszakította mondanivalóját, hogy minél több, és az általa
elmondottaktól értékesebb információhoz jusson. Mr. Guard egy ideig
türelmesen válaszolgatott, ám mivel Lupin szinte egyáltalán nem szólt
közbe, a tulaj hamarosan ingerülten a nyugodtan álló Remus felé fordult.
Abban a hiszemben, hogy ő a vezető, nem pedig a kissé modortalanul
viselkedő fiatalabb férfi, így szólt.
– Meglehetősen neveletlen az alárendeltje, uram – s itt szúrós tekintetet
vetett Harryre, aki nem úgy tűnt, hogy észrevette a megjegyzést.
Persze ezt csak Mr. Guard gondolta így. Tiszta Vernon bácsi – morogta
magában a zöld szemű férfi, kissé tovább állva a másik kettő közeléből.
– Velem nem viselkedik így – felelte higgadtan Remus. – Megkímél tőle –
nézett Harry után.
Mire a smaragd tekintet felé fordult, és gazdájuk rámosolygott, azzal ment
is tovább, oda sem figyelve az öreg mugli további morgására, ami
nagyjából arról szólt, hogy attól még, hogy őt nem tiszteli a kölyök, lehetne
egy kicsit jól neveltebb.
Lupin csak mosolygott. Ilyen esetekben Harry volt a parancsnok, és nagyon
jól tudta, mit csinál. Teljesen észrevétlenül, egy mugli jelenlétében

681
leellenőrizni egy egész házat nem volt egyszerű feladat. Figyelte, ahogy
Harry gyors léptekkel felhalad az emeletre, majd néhány perc eltelte után
nem túl lelkesen tért vissza.
– Téves riasztás – mondta Remusnak.
– Honnan veszi? – kérdezte barátságtalanul Mr. Guard, mire az éles, zöld
tekintet, talán először, mióta a furcsa viselkedésű, fiatal férfi megérkezett,
egyenesen a szemébe vágott. Különös, zavaró érzés kerítette a hatalmába,
és kezdte megérteni, hogy a mellette álló, szelíd, Mr. Lupin miért nem állta
útját a másiknak, vagy próbálta rendre inteni azon felül, hogy nyilván közeli
kapcsolatban voltak.
– A zajok, amiket hallott, alighanem pár kölyöktől származhatott, akik
fellógtak a padlásra, hogy ne legyenek szem előtt, míg ügyes-bajos ügyeiket
intézték. Rendszerint este, vagy éjszaka gyűltek össze, és nem túl okos
módon előfordult, hogy tüzet is gyújtottak, melynek nyomait nem sikerült
teljesen eltüntetniük. Ennek, valamint a cigarettáik felvillanó fényét láthatta
– jelentette gyakorlatiasan. – Aztán Remus felé fordult. – Semmi
rendelleneset nem tapasztaltam – mondta úgy, hogy Lupin pontosan tudja,
hogy varázslatnak, mágikus jelenlétnek nyoma sincs az egész házban,
ahogy a környéken sem volt, a mugli mégse sejthessen semmit. – Egy apró
szikrát sem. Kétlem, hogy a keresett személy ilyen figyelmesen képes lenne
eltüntetni a nyomait – s máris az ajtó felé indult. – Mr. Guard – nézett még
vissza a muglira. – Javaslom, szereltessen biztosabb zárat a bejáratokra,
esetleg a hátsó ajtóra lakatot. Legközelebb talán felgyújtják az egész házat,
lévén, hogy még odafent is parketta van.
Remus mosolyogva elköszönt a morcos képet vágó középkorú férfitől, majd
követte Harryt a szabadba, aki amint kikerült az épületből, ismét jókedvűen
vette számba a látnivalókat, láthatóan élvezve, hogy nem a varázsvilág
ügyeivel kell foglalkoznia. Áldásos volt ez a kis felszabadulás. Folyton volt
valami, ami miatt ott kellett lennie, vagy segítenie. Legutóbb Ron ügyében
kellett közbenjárnia. Valamely túlbuzgó, magas beosztásban lévő hivatalnok
úgy gondolta, itt az ideje, hogy bemutassa mélyre ható befolyását. Ron
azóta is emlegeti az esetet, bár akkoriban nagyon bosszantotta.
Fontos akciót készült levezetni, leginkább észrevétlenül, hogy senkinek se
tűnjön fel az emberei mozgolódása. Bár tisztában voltak vele, hogy miként
is vett részt a háborúban, még mindig küzdenie kellett az elismerésért
bizonyos körökben, noha az egyik aurorcsoport vezetését látta el. Összevont

682
akció volt, ami egy korábbi csoport fejének nem igazán tetszett, s
embereinek sem fűlött a foga a néma engedelmességre. Más módszerrel
akarták megoldani az ügyet, amiről Ron biztos volt, hogy bukásra lenne
ítélve. Ezek után, bár nagyon ritkán tett ilyet, az emberek életének védelme
érdekében, észrevétlenül barátjához fordult.
Harry felkereste a helyi vezetőket, de nem hagyta, hogy bárki más tudjon a
közbenjárásról. Azt akarta, hogy tanulják meg Ront is elfogadni és
értékelni, így, egymagában. Értette a dolgát, és jó stratégaként mérte fel a
viszonyokat. Bízott benne, hogy hamarosan tisztelni fogják, nem pedig
ellent mondani neki… Így az okoskodó hivatalnok, aki korábban úgy vélte,
ő az akció feje, mogorván, mégis kíváncsian tudatta Ronnal: – Most
beszéltem a parancsnokkal – Ron csak magában vigyorgott. – Úgy tűnik,
kedveli magát.
– Hát igen, tudja, hogy van ez… – mosolygott most már nyíltan a vörös
hajú férfi, nem reagálva a másik kíváncsi tekintetére.
Ez láthatóan bosszantotta a férfit, de nem igazán tehetett mást, mintsem
beletörődik.
– Azt akarja, hogy maga irányítsa az akciót.
– Remek – bólintott rá Ron egy cseppet sem meglepetten. – Akkor az első
parancsom…
És innentől ment minden a maga útján. Nem telt bele sok időbe, és Ron
elismert szakértő lett, akit sokszor hívtak helyszínre, ha valamilyen taktikai
csel szükségeltetett a helyzet megoldásához. Nem egyszer együtt dolgoztak
Harryvel is, mikor még sok menekülő sötét varázsló volt szétszóródva az
országban, és azok nyomait követték, néha véres csaták árán elfogva őket.
A teljes béke, mint ahogy Harry számított is rá, mindig váratott magára, és
alighanem csupán a javíthatatlan optimisták lelkében létezett. De nem dúlt
háború, és a halálfalók fogyatkoztak. Az emberek egyre nagyobb
nyugalomban élhettek.

Harry csöndesen ücsörgött az egyik kandalló elé húzott kényelmes fotelban,

és elmélyült az emlékeiben. Ölében egy szép kötésű fotóalbumot tartott.
Minden barátjával és Remusékkal együtt az egykori főhadiszálláson töltötte
az éjszakát, leginkább lelki támogatást remélve, és persze mindenki várta
már az új jövevényt. Ginny az utolsó heteknél tartott a terhességében, és
kissé már az őrületbe kergette férjét. Olykor, minden átmenet nélkül képes

683
volt kitörni, nyűgösen, egyre rosszabbul viselve hatalmas hasát. Kívánós
volt, de nem kövér, még ha néha hisztizett is ezért, és félve nézett Harryre,
hogy vajon még mindig ugyan úgy szereti-e.
Ezen alkalmak szórakoztatták férjét, aki szerint kedvese így éppen olyan
gyönyörű volt, mint mindig. Erről meggyőzni azonban nem volt egyszerű
feladat. Viszont annál élvezetesebb. Pár csók, és kedves simogatás máris
megtette a hatását. Mondjuk fél órás hosszban – mely során végre hagyta
magát lekenyerezni a vörös hajú nő.
Vidám nevetés hangzott fel a fotelban ülő Harry mögött, majd érezte, ahogy
Ginny lassan odasétál hozzá, és a hasára ügyelve óvatosan előrébb dőlt,
átkarolva őt, hogy a válla fölött megnézze, mit csinál.
Hosszú tincsei keveredtek szerelme fekete hajával, ahogy a férfi jobb
karjára omlottak. Lágyságuk kellemesen végigsimította Harry arcát. A zöld
szemek lecsukódtak, ahogy kiélvezte az ölelést, majd tudván mi lesz a
várható kérdés, kissé megemelte a kezében tartott könyvet.
– Mit nézegetsz? – kíváncsiskodott Ginny. Aztán miután kivette a képen
mozgó alakokat, melegen elmosolyodott. – Az esküvőnk!
Megkerülte a fotelt, és jelezte a szándékát, hogy helyet szeretne foglalni
kedvese ölében. Ez már nem volt olyan egyszerű feladat, figyelembe véve
méretes pocakját, de Harry gondos közbenjárását követően azért sikerrel
jártak. Fejét férje vállára hajtotta, s arcát kissé a nyakába fúrta, mielőtt
ismét belenézett volna az albumba.
– Szépek voltunk, igaz?
Harry halkan felnevetett.
– Most is azok vagyunk.
– Azt mondod? – csillogott Ginny meleg barna szeme.
– Hát hogyne – simogatta meg a nő hasát Harry. – Mégis, alig várom, hogy
a kezeimbe vegyem a csöppséget. Olyan sokáig nem hittem benne, hogy
lehetséges lesz.
– Mert sosem hittél nekem – vágta rá felesége. – Tíz éves koromtól
tisztában voltam vele, hogy csakis én lehetek majd az a nő, aki
közbenjárásával tovább viheted a Potter nevet.
– Igazán? – nevetett fel Harry. – Nocsak. Ennyire kecsegtető lehetőségnek
tűnt az én feleségemnek lenni?
– Te is tudod, hogy mindig is erre vágytam – adta meg a választ Ginny,
kissé megcsípve szerelme karját. – Emellett a gyerek összehozásának módja

684
ugyan melyik nőnek ne lett volna kecsegtető, azok közül, aki nem vakok, és
láttak téged? – folytatta huncutul.
– Mindig is tudtam, hogy csak a szexre vagy képes gondolni – vigyorgott
Harry. – És csak hogy tudd, ezt már Perselus is megjegyezte.
Ginny erre kissé elvörösödött, ami nagyon mulattatta Harryt.
– Na aztán, ő vesse rám az első követ! – talált magára. – Ha jól tudom,
Morganával már ők is együtt vannak.
– Ez igaz. Na de a leglehetetlenebb pillanatokban is eltűnve, mikor éppen
rád tör a…
– Harry Potter, ne merészeld befejezni ezt a mondatot! – nézett rá szúrós
szemmel felesége. – Ha jól emlékszem, egyik esetben sem tiltakoztál.
– Hát mertem volna ellentmondani? – viszonozta a pillantását a ragyogó
zöld szempár. Még mindig képes volt olyan hihetetlenül vonzóan, kisfiúsan
nézni, ami folyton levette Ginnyt a lábáról.
– Lehetetlen alak – morogta hát, és visszafordította figyelmét a most már az
ő térdén fekvő fényképalbumra. Mindig is szerette azokat a képeket, amik
az ominózus oldalra voltak betűzve. Élete legcsodálatosabb napja volt, és az
utána következő időszak csak még boldogabbá tette.
Harry is lenézett a mozgó alakokra. Ginny állt egy szépen díszített fehér
vászonból készült sátorszerű ponyva alatt. A meleg szél játszadozott az
anyaggal, felborzolva, meglebbentve a mélyvörös tincseket is, a nő finom,
hosszú ruháját. Vidáman nézett el újdonsült férje felé, szemei csillogtak,
ahogy játékosan illegette magát, míg Harry válaszul csak nevetett, és a fejét
csóválta.
Aztán a férfi odalépett szerelme elé, magához húzta, és hosszan, mélyen
megcsókolta. Ginny csak kapaszkodott belé, majd mindketten
felszabadultan az őket figyelőkre fordították tekintetüket, a kép sarkában
látszottak Ronék, amint kézen fogva nevetnek rajtuk. Integettek nekik, majd
a barna és smaragd tekintet újra egymásba fonódott.
– Ez a kép mutatja be a legjobban azt a napot – mondta halkan Ginny.
– Ezért is szeretem annyira – felelte Harry.
– Hahó, bejöhetünk? – hallatszott hirtelen Hermione hangja.
Természetesen ő és Ron is itt töltötték a hetet a fiukkal. A kis Andrew, aki
alig pár hónappal lesz idősebb a várhatóan fiúként születő Potter örököstől,
apjától örökölte vörös haját, míg szeme barnaságát édesanyjától. Emily
borzasztóan izgatott volt a kistestvére érkezése miatt. Amikor tehette, Harry

685
közelében volt ugyan, de Ginnyt is ugyanúgy szerette, és már egészen
beleélte magát, hogy új családja egyre csak bővül. Pont olyannyira örült,
mint apja. Alan nemrég töltötte a második születésnapját, és Emily ott volt
Hermione mellett is, miután megszületett az ő fiuk. Harry családban találta
magát, gyerekekkel körülvéve, és alig várta, hogy saját vérét, gyermekét is
a kezébe foghassa.
– Szevasz sógornő! – nevetett Ginny barátnőjére, hátrafordulva kissé Harry
ölében. Szeretett ezzel hülyéskedni, hiszen végre kedvese feleségének
mondhatta magát, legjobb barátnője pedig, nem sokkal előttük ment hozzá
bátyjához. – Gyertek csak – mosolygott rá Ronra és a mellette lévő
Remusra is. – Épp a múlton merengtünk, és megkaptam Harrytől a szokásos
ugratást.
Ron elvigyorodott, miközben beljebb lépve leültek a pár köré.
– Csalódtam is volna benne, ha nem nevelgeti egy kicsit az én forróvérű
húgocskámat.
Harry nevetett, míg Ginny csúnyán nézett bátyjára, aztán megjegyzése után
férjére is.
– Pontosan az a forró vére volt a téma – mondta a zöld szemű férfi.
Hermione mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Andrew? – kérdezte Harry.
– Fent alszik – felelte Hermione.
– Végre – tette hozzá Ron. – Elég kevés időt hagy a pihenésre.
– Én várom már, hogy megtapasztalhassam ugyanezeket a dolgokat.
Szerintem minden élmény, amit a kicsikkel töltött időben átélünk – mondta
Harry ismét megsimogatva az ölében ülő kedvese hasát.
Ginny válaszul nyomott egy puszit az arcára, és kényelmesen hozzá dőlt.
Férje erős karjai azonnal megtartották, majd kissé eligazította őt a lábain.
– Szerintem azok után, mennyit segítettél nekünk Alannel, és ahogy
Emilyvel is bánsz, a legkisebb gondod sem lesz a kicsivel – szólalt meg
most először Remus.
Harry a férfire mosolygott. Tonks még mindig ugyan olyan szeleburdi volt,
mint egykor. Gondos volt a kisfiával ugyan, túlzottan óvatos is, ismerve
magát, de sokszor bizony szüksége volt segítségre, főleg, ha elkapta egy
hevesebb ügyetlenségi hullám. Harry ilyenkor minden szó nélkül ellátta a
rábízottakat, amire leginkább akkor volt szükség, ha Remus hivatalos Rend
ügyben járt el. Végre megadhatta azt a jólétet a családjának, amit ő is

686
érdemelt volna élete során. Munkája volt, jó keresettel, és hosszas
rábeszélés után Harrytől is elfogadták az egyik menedékházat, amit
felajánlott a részükre, miután véget ért a háború.
Harryvel minden nap beszéltek, és a fiatal férfi meg volt róla győződve –
hogy amekkora erőfeszítéssel igyekezett Remus részt venni az életében,
támogatni őt, és segíteni, ahol tud –, hogy egymaga pótolta apját, és Siriust
is. Valahogy ilyen lehetett volna, ha annak idején James nem veszíti életét
családja védelmében. Mindezen érzésekért és tapasztalatokért Harry nagyon
hálás volt, és emiatt is fogadta el minden tekintetben Remust apjaként.
– Remélem is – felelte Harry. – Mert ahogy a Potter és Weasley vért
ismerem, nem lesz egy egyszerű eset a csöppség. Ronnak szerencséje van,
hiszen Hermionéra nem panaszkodhatunk – vigyorgott barátjára.
– Hé, én nem is vagyok olyan rossz, mint Harry! – ellenkezett Ginny.
– De nem ám! – horkant fel gúnyosan Ron.
– Makacs, huncut, és ugyan úgy mindenben benne vagy, mint az ikrek –
bólogatott Harry is.
Felesége megbökte az oldalát, és sértődött arcot vágott, de cáfolni nem
tudta a megállapítást.

Hermione nevetett.
– A két bajkeverő gén keveredik. Azt hiszem, sok dolgom lesz, mint
nagynéni.
– Hát még, ha jön majd a többi – felelte Harry vidáman.
Ginny erre azonnal felnézett.
– Már tervezed? Lehet, hogy nem fogunk olyan könnyen boldogulni, én
nem szeretném, ha teherként fognád fel. Igaz, hogy egy gyereket
mindenképpen szerettem volna tőled, de ha te nem akarsz többet,
megértem, és nem fogok úgy viselkedni…
Harry gyorsan odahajolt hozzá, és egy csókkal fogta be a száját.
– Ugye tudod, kicsim, hogy most rengeteg ostobaságot hordtál össze –
mondta. – Tiéd a legnagyobb feladat a szüléssel, utána hidd el, boldogulni
fogok. Szép, nagy családot szeretnék, és mivel tudom, hogy te is, semmi
akadálya, hogy még párszor elviseljem csodás természetedet a terhesség
alatt.
Ron felröhögött, de Ginnyt kivételesen ez most egy cseppet sem érdekelte.
Egészen más érzések uralták el.
– Harry – suttogta.

687
A férfi elmosolyodott, hiszen nagyon is értette. Egyik kezével a nő arcát
megsimogatva a hajába túrt, míg hüvelykujjával az ajkait cirógatta. Aztán
kissé megvonta a vállát, és egyszerűen kijelentette.
– Én csak… szeretem, ha boldog vagy – mondta kicsit félszegen. –
Megfogadtam, hogy mindent megadok neked, ahogy te is ezt tetted, mikor
annyi éven át mellettem álltál, támogattál, és feltétel nélkül szerettél.
Szülőként, a gyerekemért pedig, biztos vagyok, hogy még inkább bármit
megtennék.
Ginny előre hajolt, és forrón megcsókolta.
– Szeretlek – nézett aztán a zöld szemekbe.
– Hát azt ajánlom is – vonta közelebb Harry.
– Hát nem aranyosak? – rezegtette a pilláit Ron.
Hermione játékosan férje fejére csapott, Remus pedig mosolyogva
megcsóválta a sajátját. Aztán hirtelen az eszébe ötlött valami, és vigyorogva
Harryre nézett.
– Tudod, így belegondolva, azt hiszem, valóban fiadnak kéne születnie,
mert kétlem, hogy lesz olyan bátor varázsló, aki meg merne közelíteni, és
megkérni tőled a lányod kezét, ha mégis az jönne világra.
– Ó – vigyorgott Harry is, miközben a többiek jóízűen nevettek – nem
hinném, hogy megkönnyítem a helyzetüket, mivel ha a mostani fiú lesz,
egészen biztos, hogy szeretnék lányt is. És ne felejtsük, hogy jövőre Emily
már a Roxfortban kezd.
Az este további része kellemesen telt, ahogy a rákövetkező napok is,
melyekben egyre jobban lehetett érezni a várakozás hangulatát. Ginny körül
édesanyja tett-vett a konyhában, míg Harry odafent aludt a szobájukban,
kipihenve az éjszaka fáradalmait. Ron már megint belerángatta egy akcióba,
mondván, úgyis csak unatkozna otthon, most, hogy a Roxfortban szünet
van, és csupán néhanap járt el néhány ügyben hol az iskolába, hol a
Minisztériumba.
Így azonban nem jutott túl sok ideje az alvásra, márpedig kipihenten akarta
belevetni magát az apasága első napjaiba, így mindig készültségben akart
állni. Aztán álmából neszezés ébresztette, mire nyűgösen nézett fel a
félhomályos szoba ágyáról.
– Mit csinálsz? – kérdezte álmosan, meglátva az asztal és könyvespolc
körül óvatosan mozgó Hermionét.
Barátja összerezzent, majd megfordulva egy könyvet mutatott fel.

688
– Ezt találtam.
Harry csak nézett, és magában azt gondolta: na jó, de ilyenkor?
– Könyvnek hívják – állapította meg végül. – Azért tartjuk, hogy okosnak
higgyenek minket. De kétlem, hogy ezt éppen neked kell magyaráznom.
Hermione mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Ne haragudj, de ezt fontos volt megkeresnem. Csak hát ez a szoba –
mutatott körbe nagy karlendítéssel. Harry szeretett elrakni minden számára
fontos emlékkel bíró tárgyat. A sok figyelmességet, ajándékot, amit
számára kedves emberektől kapott. Emily sokszor rajzolt neki, vagy csinált
általa készített „szeretetcsomagnak” titulált meglepetéseket, mikor éppen
tanult valami újat. – Mi ez a kacattár? – kérdezte Hermione.
– Benne él a történelem, és az emlékek – felelte Harry felülve. – És messze
nem olyan rossz a helyzet, mint beállítod – morogta.
– Nem-e? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Fél óra volt, míg megtaláltam
egy könyvet a káoszban.
– Ez a hely egy múzeum! Belépőt kéne szednem – világosította fel Harry
vigyorogva.
Hermione csípőre tette a kezét.
– Ez a hely egy akadálypálya. Biztosítást kéne kötnöd.
– Nem töröm ki a nyakam. Mindenről pontosan tudom hol, van, és miért –
nyújtózkodott egy kissé a férfi, felborzolva amúgy sem túl jólfésült haját.
Egyébként is, ez az egyetlen szoba volt ilyen állapotban. – A muglik amúgy
sem hiszem, hogy értékelnék, ha csupa varázslatos tárgy által várhatóan
előidézett balesetre kísérelnék szerződést kötni.
Hermione nevetett.
– De legalább veled tudok normálisan ilyen dolgokról is beszélni. Ron csak
bámul egy-egy kifejezésemen.
Harry vállat vont.
– Nem várhatod tőle, hogy máris tisztába kerüljön a másik világ
szokásaival. Így is igyekszik a szüleid miatt. Jobban megnézve, már
tizenhárom éve élek a varázslótársadalomban, de még mindig nem vagyok
benne biztos, hogy minden törvényszerűséget és szokást ismerek és értek.
– Nem mintha szükséged lenne rá – felelte Hermione visszafordulva, hogy
kicsit elrendezze a szerinte lomokat. – Te magad alkotsz törvényeket és
varázslatokat.
– Tévedés – vetette ellen Harry. – Én csak szavazok, ha megkérdeznek.

689
– Ami rendszerint azzal ér véget, hogy azt a javaslatot fogadják el, amire
voksoltál.
– Arról már igazán nem én tehetek – morogta Harry, és nagy nehezen
kikászálódott az ágyból. – Ginny?
– Odalent van – felelte Hermione. – Biztos örülne neked, ha kimentenéd
Molly karmai közül – vigyorodott el a fiatal nő.
– Egy kaptafa – mormolta az orra alatt Harry, elindulva a ruháiért.
Hermione nevetve hagyta magára barátját, hóna alatt a keresett könyvvel.
Harrynek hihetetlen kötetek álltak a rendelkezésére, még a Dumbledore-tól
örökölt, és a Voldemorttól megszerezett készletből. Közös kutatást végeztek
Perselusszal, és megtorpant a munka, de remélte, hogy a kérdéses könyvben
leírtak átsegítik őket a holtponton. Az ötlet már megvolt, de a kivitelezés
folyton félresiklott.
Ekkor még egyikük sem gondolta, hogy néhány óra múlva valamennyien a
Szent Mungó folyosóján fognak sorakozni, arra várva, hogy Ginny életet
adjon első gyermekének. Harry nem volt benne biztos, hogy jó ötlet lenne
bemennie a szülőszobába, és miután Emily és Molly felváltva szorongatták
a kezét, és aggodalmaskodtak, úgy döntött, jobb lesz neki, ha kint marad.
Legalábbis addig, amíg Ginnynek nem lesz rá szüksége.
– Apa – hangzott Emily félénk hangja. – Fáj neki – állapította meg az érző
kislány, sírós hangon.
– Tudom, kicsim – válaszolta Harry, és szokásához híven végigsimította
lánya haját. – Hamar túl lesz rajta, de sajnos ebben nem tudunk neki
segíteni.
– Már régóta bent van – néztek rá a nagy kék szemek.
– Bizonyára a kistestvéred nem adja olya könnyen magát. De ne izgulj, nem
lesz semmi baj.
Emily kissé szúrósan nézett rá.
– Te is aggódsz.
Harry elmosolyodott. Már régen megtanulta, hogy akármennyire is rejti le
magát, Emily annyira rá van hangolódva, hogy azonnal tudja, mit érez.
– Egy kicsit valóban. Szeretem őt, és a kicsit is, ezért izgulok, és bár én nem
érzem a fájdalmát, nem esik jól tudnom, hogy átéli.
Emily komolyan bólintott.
– Értem, apa. – Majd kis csend után ismét Harryre nézett. – Hűha! –
kerekedtek el a szemei. – Azt hiszem, téged akar.

690
Harry egy pillanatig értetlenül nézett rá, aztán kinyílt a szülőszoba ajtaja, de
ahelyett, hogy azzal a hírrel érkezett volna a gyógyító, hogy megvan a baba,
a középkorú nő inkább mosolyogva a zöld szemű férfi felé fordult.
– Mr. Potter. A felesége kiabálni szeretne magával, amiért teherbe ejtette.
Úgy tűnik, nem volt ritka esemény, hogy a szülési fájdalom hevében a
feleségek kérdőre vonják a férjeiket, holott Harry biztos volt benne, hogy
Ginny mindennél jobban szerette volna ezt a babát. De a csöppség már
tényleg jó ideje húzódozott attól, hogy megnézze ezt a világot. Így gyorsan
bólintott.
– Azonnal megyek.
Ginnyek szüksége van rá, tehát ott a helye. Nem csupán a kellemes végét
kell megfogni a dolgoknak. Alig egy perccel később már felesége szorítását
érezte a kezén, míg szabad karjának ujjaival az arcát cirógatta, nyugtatás
képen, és hogy érzékeltesse, itt van vele.

Harry hanyatt esett az ágyon a nevetéstől, gyermekét a mellkasára vonva.

Hermione mosolyogva nézte. Micsoda látvány, mikor nevet, végre igazán
szívből. Úgy gondolta, Ginny már attól is boldog, ha ilyen nyíltan nevetni
láthatja. Végre meg tudta adni Harrynek azt a békét, és családot, amire
mindig is vágyott. A legtökéletesebb karácsonyi ajándék.
A kis James szakasztott apja volt, s sokak csodálkozására még a szemét is
örökölte. Egyedül pár apró szeplő az arcán utalt arra, hogy Weasley vér is
csörgedezik az ereiben. Harry nem meglepő módon már most imádta, és
mosolyogva figyelte, mikor Emily igazi nővérként körbevette mindenféle
játékkal, mesélt neki arról, hogy milyen is itt az élet, és hogy mennyire
szeretni fogja, és meglátja majd, hogy milyen szerencsés.
Harry még most is képes volt szívből elcsodálkozni rajta, milyen érett és
komoly gondolkodású volt fogadott lánya. Persze a férfi azzal is tisztában
volt, hogy azért az ő életük sem lesz problémamentes soha. A Potter név
örökre beírta magát a történelembe, és a gyerekei felé elvárásokat
támasztanak majd. Saját magán is tapasztalta, hogy akik igazán ismerik is,
még mindig csak nehezen tudták elfogadni, hogy Harrynek nyilvánvalóan
akkora hatalma volt, ami messze túlmutatott a normálison.
Nem szokott inni, bár nem is érezte szükségességét. Az ő erejével nem
engedhette meg magának, hogy elveszítse az önuralmát. Eljártak
szórakozni, de leginkább a családja társasága, és a Roxfort igazgatása volt

691
az a két dolog, amit élvezett, és tökéletesen elégedetté tette. A szerettei
mindig támogatták, ahogy Hermione mondta: – Ez az, amit a barátok
tesznek: vigyáznak egymásra.
De nem volt benne biztos, hogy ezt gyerekei számára is biztosítani tudja
majd. Bár az vigasztalta, hogy Ronék porontyai alighanem
elválaszthatatlanok lesznek az övéitől.
– Ideje aludni – lépett oda hozzá felesége, és leemelte mellkasáról Jamest.
Odasétált vele a kiságyhoz, ám láthatóan a csöppség kiválóan érezte magát
apjával, és nem akaródzott neki lefeküdni, ugyanis valahányszor Ginny le
akarta tenni, sírni kezdett. Erre Harry felállt, és ismét a karjaiba vette fiát,
mire az azonnal megnyugodott, és néhány percre rá el is aludt.
– Azt hiszem, szeret a karjaidban lenni – hallotta a férfi maga mellől Ginny
hangját. – Talán az illatod teszi… Végül is mindegy, hogy mi az oka, úgy
tűnik, innentől a te feladatod lesz az ágyba cipelése.
Harry nem tiltakozott.
– Örömmel – aztán óvatosan leengedte fiát a kiságyba, betakarta, és
kisimította az övéhez hasonlatos kusza tincseit a homlokából. – Hihetetlen,
hogy lassan betölti az egy éves kort – mondta halkan. Aztán arrébb lépett,
és hagyta, hogy Ginny is elrendezgesse James körül a takarót, játékait.
Nézte a feleségét, a gondoskodását, ahogy a gyerekekkel bánt. Különös –
gondolta –, mennyivel világosabb a szoba, amikor mosolyog.
Ezek után nem volt megállás, és nem James volt egyetlen fiatal, aki
büszkén viselte a Potter nevet. James természetben is egészen apjára ütött,
Emilyvel remekül megértették egymást, ami talán annak is volt köszönhető,
hogy mindketten folyton apjukkal töltötték az időt, ha nem voltak
programjaik a barátaikkal. A legidősebbként igyekezett vigyázni a három
évvel utána születő ikerhúgaira, Lilithre és Harmonyra, akik nem túl
meglepő módon szintén a Roxfortban kezdtek neki a tanulmányaiknak.
A lányok bár egy időben születtek, külsőre különböztek. Lilithnek vörös
haja, és olyan zöld szeme volt, mint Harrynek, és apja szerint pontosan
olyan szép volt, mint édesanyja. Harmony ellenben fekete hajjal és
mogyoróbarna szemmel született, olyan meleg tekintettel, mint amilyen
Ginnynek volt. Emily szerette a húgait, mégis több időt töltött James
társaságában, míg az ikrek magukban is tökéletesen elvoltak, legalább úgy
összenőve, mint Fred és George bácsikájuk.

692
Ron és Hermione megelégedett két gyermekkel, akik közül a fiatalabb,
Kelvin, már barna hajjal jött világra, viszont édesapja kék szemét örökölte.
Andrew hamisítatlan Weasley volt, természetben is apja kelekótya, vidám
természetét örökölte, míg Kelvin jóval nyugodtabb, tudásvágyóbb fiú volt.
Szeretett édesanyjával olvasgatni, és Harry történeteit hallgatva élvezni
unokatestvérei társaságát.
Andy, Alan és James rendkívül gyorsan megtalálta az összhangot, és
elválaszthatatlanok voltak. A büszke apák örömmel fogadták ezt az újonnan
alakult szövetséget, annál is inkább, mert mindhármuknak más volt az
erőssége, így mind tanulásban, mind egymást kiegészítve segíthették a
másikat.
Egyvalami azonban az összes Potter, Weasley és Lupin gyerekben közös
volt. Mindnyájan, egytől-egyig a Griffendél házba kerültek. Hermione nem
bánta volna, ha Kelvin a Hollóhátat választja, de a fiú nem túl meglepő
módon inkább testvére, és unokatestvérei mellett szeretett volna maradni.
Mivel a Süveg felajánlotta a választást, így élt vele, és a bátrak házára
voksolt. Ezt megelőzően azonban Harry futott egy érdekes kört, hogy
gyerekeiknek a legjobb tanárokat biztosíthassa. Márpedig akkor
egyvalakinek nagyon híján voltak.
Perselus belépett Morganával az oldalán, és Harry mosolyogva köszöntötte
őket. A nő sugárzott, és kétségtelenül Pitonnak is hiányzott a régi merev,
komor arckifejezése. Kedvese felkereste a ház nőtagjait, hogy hagyja
Perselust beszélgetni házigazdájukkal.
– Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél tanítani? – kérdezte Harry, miután
leültek a nappaliban.
Perselus gúnyosan felvonta a szemöldökét.
– Hogy a legújabb Potter és Weasley utódokat kényszerüljek
megfegyelmezni?
Harry vigyorgott.
– Ugyan már, te is tudod, hogy tisztelnek, és ismernek téged. Morganától és
tőled már most rengeteg dolgot tanultak, emellett most már senki sem
merné megkérdőjelezni a szerepedet. Elismert szakember lettél, akinek nem
emlegetik fel a múltját. Mindig is ezt akartad.
A bájitalmester nem cáfolta. Ha valaki ismerte ebben az életben, az Harry
Potter volt. Morgana még csak tanulta, bár azt igen lelkesen.
– Ezen felül – folytatta Harry –, a mostani tanárunk nem túl megfelelő.

693
– Pontosabban?
– Többször robbantják fel magukat a diákok az óráin egy hétleforgása alatt,
mint nálad tíz év alatt. Nincs igazán hozzáértő bájitalmester, akit
szerződtetnék. Sokat szelídültél – vigyorgott a férfira Harry. – A gyerekeim
kedvelnek téged. Szeretném, ha te tanítanád meg nekik, miként kell
szerelmi bájitalt kutyulni, és nem Fredékhez vennék be magukat a
roxmortsi boltjukba, ki tudja mit ellesni tőlük.
– A pokolba is utánad mennék, de hogy ismét griffendéleseket tanítsak! –
rázta meg kissé dramaturgikusan a fejét Piton.
Harry előrébb hajolt, és vidáman felvilágosította barátját.
– Elmondanám, hogy valamennyi kölyök, aki itt szokott körülötted
rohangálni, nagy valószínűséggel griffendéles lesz, és velük nem jelent
gondot foglalkoznod.
Ez igaz volt. A Potter gyerekeknek olyan kisugárzása volt, ami megragadta
az embert, mindegyik értelmes volt, egyedi gondolatokkal és tehetséggel.
Az örökbefogadott Emilyről nem is beszélve.
Piton jó ember volt, a jellemző szarkazmusa, és bosszantó jellemvonásai
mellett is. Tudta, hogyha nemet mond, Harry nem fog neheztelni miatta,
viszont azzal is tisztában volt, hogy a fiatal férfi nem olyasvalaki, akit bölcs
dolog lett volna felbosszantani. Hozzászokott már a meglehetősen furcsa
barátságukhoz. Jelentett neki valamit, ahogy az az elismerés is, amit
tulajdonképpen Harry szavai fedtek. Rábízta volna a gyerekeit, akik a
legfontosabbak voltak a számára, és arra kérte, hogy mint a legjobb
bájitalmester tanítsa őket hivatalos kereteken belül is.
Harry bárkit szerződtethetett volna, de őt akarta. Így azon felül, hogy meg
kell kérdeznie Morganát, hajlandó lenne-e vele odaköltözni az iskolába,
biztos volt benne, hogy igent fog mondani a felkérésre.
– Nem túl meglepő módon megint nyertél, Harry – mondta kis mosollyal a
szája szegletében.
– Köszönöm – viszonozta a gesztust a zöld szemű férfi, s az arcán feltűnő
mosoly önelégültnek tűnt, vagy sokkal inkább gonoszkásnak, ami
kíváncsivá tette Pitont.
– Perselus! – hangzott fel egy lelkes hang, és sietett Lilith a férfi elé
mosolyogva, mikor az éppen felállt a fotelból.
Piton szigorúan, magasról nézett le a gyerekre.
– Mit tehetek önért, Ms. Potter?

694
A kislány arca bizonytalanná vált.
– Ajaj, rosszat csináltam?
Harry nevetett.
– Azt hiszem, Lil, meg kell szoknod Perselus hasonló viselkedését, ugyanis
éppen most beszéltem meg vele, hogy ismét vállalja el a bájitaltan
professzor állását a Roxfortban. A bátyád már az ő tanítványa lesz.
A kislány csak pislogott. Neki még három éve volt addig, hogy órákra
járhasson, de már nagyon izgatott volt. Nem sokkal hamarabb befutott
James is, s meghallotta apja utolsó szavait.
– Igaz ez, Perselus?
– Ne féljen, Mr. Potter, nem fog fájni – vigyorodott el Piton a fiúra nézve. –
Nagyon – egészítette ki sötét hangon.
– Perselus, idegessé teszel – mondta Harry játékos morcossággal.
– Az érzés kölcsönös – felelte a férfi, látva megvillanni a smaragd
szemeket.
Harry felállt, és a többiekhez sétált.
– A legjobbat kapjátok, fiam – tette a kezét James vállára.
A fiú elmosolyodott, majd szemtelenül megjegyezte.
– Még jó, hogy finomodott az oktatói technikája azóta, hogy téged tanított.
Harryt sokszor kérték gyerekei, hogy meséljen nekik róla, milyenek is
voltak ők fiatalon. Rájöttek, hogy édesanyjuk kissé finomítani szokta a
történeteket, de Harry és Ron bácsikájuk mindig őszintén, és élvezetesen
adták elő kalandjaikat. A gyerekek sokszor el sem merték hinni, mi
mindenen mentek keresztül, és a csodálat, amit eddig is éreztek Harry iránt,
mind jobban erősödött.
Természetesen Jamesék azt már korán észrevették és tapasztalták, hogy
apjukat milyen tisztelet övezi, bárhová is mentek. Az emberek
köszöntötték, néhányan félték, a koboldok szokatlan módon meghajtották
magukat előtte. Harry sok olyan egyenrangúságra vonatkozó törvényt
segített elő, ami javította a varázslények helyzetét. A Tiltott Rengeteg
lényeivel talán még Dumbledore-nál is jobb viszonyt sikerült kialakítania.
A kentaurok szabad bejárást engedtek neki a földjeikre. Majd kis idővel
később, miután besorolták őket a roxforti házak egyikébe, azt is
megtapasztalták, milyen hatalmasnak, és tiszteletet parancsolónak is néz ki
apjuk igazgatóként. Barátságos volt, és látszott, hogy élvezi a munkáját, de

695
senki sem ment volna odáig, hogy valamilyen szabályszegés miatt az
irodájába kerüljön. Senki, kivéve a saját gyerekeit…
Harry felnézett a kopogtatásra az asztala mögül.
– Tessék!
Az ajtó kinyílt, és Hermione vezetésével James és Andy léptek be rajta. A
fiúk kissé lesütött szemmel álltak meg az asztala előtt, mire Harry
barátnőjére nézett.
– Igazgató úr – kezdte a nő nyomatékosan, amiből Harry már tudhatta is,
hogy fiaik hivatalos minőségben vannak itt, mert megint bajt kevertek.
Sóhajtva állt fel.
– Mit csináltak már megint?
A vörös hajú fiú gyorsan belefogott, miután váltott egy pillantást Jamesszel.
– Mi igazából semmit, csak Alan…
– Andrew, te jobban teszed, ha csöndben maradsz! – szólt rá a fiúra
édesanyja.
– Merlin szerelmére, ha már ellenállhatatlan vágyat éreztek arra, hogy
állandóan szabályt szegjetek, legalább csináljátok úgy, hogy ne kapjanak
rajta titeket – mondta.
Harry fejcsóválva. Erre csend támadt a szobában, és minden tekintet
rászegeződött, míg a falon, a mellette lévő festményből halk kuncogás
hangzott fel Dumbledore részéről. Harry is megdermedt, mikor rájött, hogy
mit is mondott, s gyorsan fiára nézett.
– Ezt el ne mondd anyádnak.
James vigyorogva rázta a fejét. Eszébe sem jutott.
– Harry! – szólt rá Hermione. – Ez mégis milyen fegyelmezés?
– Mit tehetnék? Ez amolyan, Potter hagyomány, és hát Ront sem kellett
soha félteni. – Andyvel és Alannel ugyanolyanok lesznek, mint a Tekergők
– felelte Harry, és nem úgy tűnt, mintha ezt annyira bánná.
– Na már csak az hiányzik, hogy rájuk bízd a térképet is – tette csípőre
Hermione a kezét.
Harry erre elfordította a tekintetét, és inkább az asztalán lévő iratok egyikét
tüntette ki figyelmével. Hermione összehúzott szemmel vizsgálta. Barátja
még most is sokszor olyan volt, mint egy rossz gyerek.
– Már gondoltál rá, igaz? – kérdezte gyanakvóan.
– Milyen térkép? – szólt közbe a két fiú kíváncsian, teljesen egyszerre.
Harry gyorsan fiára pillantott.

696
– Semmilyen – nézett a szemébe.
James komolyan pillantott rá vissza, de belül vigyorgott. Jól ismerte már ezt
a semmilyent. Rendszerint azt jelentette, hogy majd később elmondom, de
most maradj csöndben. Biccentett egy kicsit apjának, hogy jelezze, érti.
– Tudhattam volna, hogy feleslegesen hozom őket ide – dohogta Hermione.
– Pont olyan vagy, mint Ron. Bezzeg ha Ginnyvel beszéltem volna…
Erre James elsápadt, Harry pedig kis részvéttel nézett fiára. Édesanyja
bizony megfelelő hangerővel tudott rájuk ripakodni, ha bajt kevertek. Ők
ketten, apa és fia nagyon közel álltak egymáshoz. Ha Jamesnek gondja
támadt, azonnal apjához fordult, bár tény, hogy a csínytevésben nem kellett
félteni. Alan is úgy tűnt, hogy leginkább Tonks szeleburdi vérét örökölte,
noha mikor a helyzet megkívánta, elő tudta varázsolni Remus higgadt,
óvatos viselkedését is. A Potter ikrek viszont bár nagyon szerették apjukat,
szívesebben fordultak édesanyjukhoz, vagy Hermionéhoz problémáikkal.
Bár ezt, ahogy egyre inkább nőttek, Harry nem is csodálta.
Emily már felnőtt volt, lassan teljesen önálló életet kezdett, munkát kapott,
és nagyon élvezte a különleges tehetségéből adódóan a betegek gyógyítását.
Míg Ginny leginkább a sérülésekkel foglalkozott, addig Emily a lelki
eredetű bajokkal. Érzőként nem is találhatott volna megfelelőbb
elfoglaltságot. Mikor szüleinek elintéznivalója akadt, szívesen járt haza
ügyelni a fiatalokra, egyébként önálló lakást tartott fenn nem messze a
Szent Mungótól. Harry azonban mindig ugratta, mert valahogy gyakran úgy
jött ki a lépés, hogy fogadott lánya külön élet ide, vagy oda, inkább náluk
töltötte az éjszakát, és ideje nagy részét, Perselusszal és apjával beszélgetve,
varázslatos újításokat kutatva ütötte el. A családi kviddicsmeccsek egyikét
sem hagyta volna ki semmi pénzért.
Ám nem minden ment olyan tökéletesen. A Potter, Weasley és Tonks vér
együttesen éppen elég bajt tudott okozni a három fiú esetében. Harry végül
valóban Jamesékre bízta a térképet, természetesen feltételeket támasztva,
hiszen nem felejthette, hogy ő maga felelt az iskola és a benne tanuló
diákok biztonságáért. A felelőtlen lurkók egyik csínye azonban sajnálatosan
túlmutatott az általa eltűrt határon, ezért ezúttal igazán szigorúan fogadta
őket irodájában.

Harry vetett a fiúkra egy mély, fürkésző pillantást, szemei

kiolvashatatlanok, és kemények voltak. Amikor beszélni kezdett, a hangja
nagyon csendes volt.

697
– Sosem tiltottam nektek semmit. De ezúttal nagy csalódást okoztatok.
James sápadtan nézett apjára. Még sosem érezte ilyen borzalmasan magát.
Mert tudta, hogy Harrynek igaza van, és ez a hang, és a zárkózott
viselkedése jobban fájt neki, mint bármi, amit eddig tapasztalt.
– Hiba volt – mondta Harry megcsóválva a fejét. – Bele sem merek
gondolni, hányan sérülhettek volna meg. Alan – nézett a szintén csendessé
vált, szégyentől égő arcú fiúra – bíztam benne, hogy legalább te tudni
fogod, hol a határ. Idősebb vagy, és…
– Sajnálom – szakította hirtelen félbe a fiú, és a zöld szemekbe nézett. –
Nem gondoltam, hogy idáig fajulhat, mi csak tréfának szántuk. Valahogy
nagyobb galiba lett belőle, mint terveztük, éppen belefutottak a kisebbek, és
már csak azt vettük észre, hogy mentenünk kell őket. Én… igazán
sajnálom.
Harry hallgatott, majd sóhajtott egyet. Emlékezett még rá, hányszor került
maga is olyan helyzetbe, hogy másokat bajba sodort akaratlanul is. Hiszen a
keresztapját éppen így veszítette el. Ezért azt akarta, hogy megtanulják a
leckét, s ez a viselkedési mód most mindennél célravezetőbb volt. Míg ő
általában mindezen szabályszegéseket azért tette, hogy kiderítsen valamit,
hogy harcoljon, és másoknak segítsen, addig a fiaiak egyszerűen csak
felelőtlenek voltak, és talán éppen azért, mert idáig engedékeny volt. Ezt
hangosan is kimondta.
– Azt hiszem, ez az én hibám. Túl engedékeny voltam, bíztam benne, hogy
elég érettek vagytok ahhoz, hogy fel tudjátok mérni mit szabad, és mit nem.
Azt hiszem James – nézett fiára –, anyádnak lesz hozzád néhány szava. –
Fawkes ekkor leszállt az ülőrúdjáról, mintha úgy döntött volna, hogy Harry
sokkal kényelemesebb ülőalkalmatosság lesz a számára, így az ölébe
ereszkedett. – Oh, szia, Fawkes. Nem a legjobbkor – nézett a csillogó
szemekbe.
Gyerekei imádták a főnixet, és még inkább büszkék voltak apjukra, amiért
birtokolt egyet. Pontosabban, ahogy Harry elmagyarázta nekik, Fawkes
választotta őt társaként, hiszen ezek a különleges madarak szabad lények.
A főnix most trillázott egyet, és üdvözlően megbiccentette a fejét, majd úgy
helyezkedett, hogy feje Harry keze alá kerüljön, mintegy ösztönözve, hogy
simogassa meg. Harry eleget tett a kérésnek, mire Fawkes egy csaknem
doromboláshoz hasonlatos elégedett, zümmögő hangot adott ki, ami

698
automatikusan mosolyt csalt a jelenlévők ajkára. Míg éneke kissé
lecsillapította az indulatokat. James apja arcába nézett, és előrébb lépett.
– Apa, ha bármivel…
– Tudod, mi a két legszomorúbb szó a nyelvünkben? – vágott közbe Harry
fia szemébe nézve. – A „ha” és a „csak”. Csak ezen múlt, ha ezt történt
volna…. De tenni már nem tudunk ellene. Elhiszem, hogy sajnáljátok, és
azt is, hogy jóvá akarjátok tenni. Nem a csínyekkel van a baj, és azzal sem,
hogy ilyen triót alkottok. Minket sem kellett félteni Ronékkal. Mi azonban
mások érdekében mentünk messzebbre, és bizony sokszor hiba volt. Ezt
kell belátnotok.
– Értettük – mondta a három fiú.
Harry átható tekintettel vizsgálta egy ideig az arcukat, és mind igyekeztek
állni a pillantását, még ha ez nem is volt könnyű, majd a férfi bólintott.
– Menjetek. James, anyád valószínűleg lemegy majd hozzád beszélgetni. Öt
perc múlva itt lesz, hogy meglátogasson engem, és tudni fog a történtekről.
– Igen, apa – mondta a fiú alig hallhatóan.
Ez lesz az első eset, hogy Harry beszámol mindenről anyjának. Nem akarta
ezt megismételni. Nem akarta még egyszer így látni apja arcát. Pár perccel
később már Ginny fintorogva figyelte az igazgatói irodában függő egyelőre
üres képkeretet.
– Mi az? – lépett mögé Harry, és átkarolta.
Felesége jólesően nekidőlt.
– Ez a keret szinte csak arra vár, hogy meghalj, és magába foglalhasson.
Harry pislogott, majd elnevette magát.
– Ugyan, kicsim! Minden igazgató felkerül ide egyszer, de kétlem, hogy
ezzel siettetné a halálomat.
– Hát azt remélem is – fordult meg a nő, és miután váltottak egy forró
csókot, férje szemébe nézett. – Beszéltem Hermionéval. Kiabált egy sort
Andyvel, ami azt jelenti, hogy a mi Jamesünk is nyakig benne volt.
Megtennéd, hogy beszámolsz róla, hogy mi történt?

– Apa! – szaladt oda James az igazgatóhoz. – Hova mész?

Harry megállt, majd egy enyhe fordulattal felemelte a kezében lévő seprűt.
– Repülni - mondta azonnal James. – Veled mehetek? Csak felszaladok a
seprűmért, várj meg, kérlek – és már sietett is a lépcsők felé, ám Harry
visszatartotta. Aztán lazán felemelte az egyik kezét.

699
– Invito, James Potter seprűje. – Nem volt rá szüksége, hogy szavakat
használjon, de mások társaságában rendszerint rászokott, hogy hangosan
mondja ki az igéket, hogy az emberek tudják, mit is csinál pontosan.
Egy perccel később a fekete hajú, élénk fiú mellett megállt a seprűje, s
azonnal magához vette. James már kísértetiesen hasonlított apjára. Ugyan
az az alkat, haj, arc és szem, csupán fiatalabb kiadásban. És a fiú erre
igazán büszke volt.
– Most már mehetünk – mosolygott Harry, majd hirtelen eszébe jutott
valami, és folytatta. – Oh, és majdnem elfelejtettem. Anyád azt üzeni, és
most idézem: szeretlek, viselkedj jól, ne kövesd apád és nagybátyáid
példáját, és vigyázz a nyelvedre fiatalember, ha Tonksszal beszélsz, még oly
jóban is legyetek, különben legközelebb ki fogom mosni a szádat – mondta
Harry, és vidáman vigyorgott mellé.
James elhúzta a száját.
– Ilyenkor úgy hasonlít a nagyira.
Harry vigyora még szélesebbé vált. Neki aztán nem kellett bemutatni a
Molly, és Ginny közti hasonlóságot, amikor igazán dühösek, és rájuk jön a
fegyelmezhetnék.
– Nekem mondod? – kérdezte, aztán elindult a pálya felé, kifelé az
előcsarnokból.
Fia vigyorogva követte. Mindig imádott az apjával lenni, főleg, ha
kviddicseztek. Meg volt róla győződve, hogy nincs Harrynél jobb játékos.
Nagyon örült, hogy a legutóbbi feszültség semmivé foszlott közöttük.
Megfogadta, hogy soha többet nem fog csalódást okozni apjának.
Tudta, hogy Harry még az esti vacsora előtt megy ki egy kicsit repülni,
aztán a lakosztályában jönnek össze húgaival és édesanyjával, hogy egy
kicsit együtt legyen a család. Szerette ezeket az alkalmakat, hát még mikor
Ron bácsiék is csatlakoztak. Hermione nem volt nagyon szigorú tanár, de
azért megkövetelte, hogy tisztában legyenek a történelem meghatározó
eseményeivel. Mindig vigyorogtak unokatestvéreivel, ha szóba került, hogy
szüleik és nagybátyjáék leginkább csak aludtak a mágiatörténet órán, Binns,
a szellem tanár nem túl lelkesítő előadása mellett.
Így miután kipirulva visszatértek az iskolába – és Jamesnek ismét rá kellett
döbbennie, hogy apja bár már lassan negyven éves, még mindig hihetetlen
mód repül, és bizony rendkívül nehéz legyőznie –, elmentek letusolni, és
átöltözni. Egy órával később a család a nappaliban ücsörgött, és vidáman

700
ugratták az ikreket, ugyanis valamilyen varázslat folytán immár Lilithnek
volt fekete, míg Harmonynak vörös haja. Mivel arcuk ugyanolyan volt, míg
szemük megőrizte eredeti színét, így kissé zavarba hozták háztársaikat és
barátaikat, akik nem tudták hova tenni, hogy akkor most ki-kicsoda.
Aztán egyszer csak a kandallóban zöldre váltottak a lángok, s egy komoly
férfi arca jelent meg benne. Harry már korábban rákötötte kandallóját a
hálózatra, hogy családja elérhesse, vagy megkereshessék hivatalos ügyben,
ha probléma adódik.
– Mr. Potter, szükségünk lenne a segítségére, nem tudjuk lecsillapítani őket
– szólalt meg a férfi, miután tekintetével megkereste az igazgatót.
Harry arca elsötétült kissé, majd felállt, és a lángok felé tartott. Pontosan
tudta kire utalt a minisztériumi hivatalnok. A dementorok Voldemort bukása
után nem túl bölcs módon olykor lázongásban törtek ki. Nem tudták
megemészteni, hogy immár nem jelent szabad prédát az emberek lelke.
Harrynek minden alkalommal el kellett közülük pusztítania néhányat, hogy
rájöjjenek, ideje visszavonulniuk. Ezek a csuklyás lények már nem láttak el
különösebb feladatot, és a számuk is mind inkább csökkent, szigorú
felügyelet alatt tartva őket. Harry azonban nem volt hajlandó vadászni
rájuk, hogy mind egy szálig kiirtsa őket, így csak azon esetekben lépett fel
ellenük, mikor kezelhetetlenné váltak.
– Fawkes! – szólította a főnixet. Az azonnal megjelent, és vállára szállva
lenézett rá. – Indulj az Azkabanba, tudod, mit kell tenned.
A főnix trillázott, majd felszállt, és egy lángcsóva kíséretében nyoma
veszett.
– Azonnal ott vagyok – fordult ekkor Harry a kandallóban lévő férfihez.
A kezébe fogta a hopp port, és már lépett is, mikor Ginny hirtelen mellette
teremve elkapta a nyakát, és magához húzva megcsókolta.
– Vigyázz velük.
– Nem kell aggódnod – felelte Harry, és mikor a kandallóba lépett, jól
láthatták zöld szeme veszélyes villanását, valamint már dühössé és
eltökéltté vált arcát.
Majd a következő pillanatban elnyelték a felcsapó, smaragd lángok, és
eltűnt családja szeme elől. Igen, Harry Potter élete még mindig
mozgalmasabb volt, mint bárki másé, mégsem ejtett volna ki a száján
egyetlen zokszót sem, elég volt csupán a családjára, munkájára, és
szeretteire gondolnia.

701
– Tudod anya – szólalt meg James –, megnéztem volna apát, egy csatában,
amikor igazán dühös.
Ginny visszaült gyerekei mellé.
– Nem fiam, hidd el, nem akartad volna látni. De szerencsére – mosolyodott
el a nő – az már csak történelem.

~ Vége ~

702