TRANSZPORTFOLYAMATOK

segédlet

Írta:
dr. Molnár Orsolya,
Dr. Molnár Károly előadásai alapján

2007.

Felhasznált irodalom:
Szentgyörgyi S., Molnár K., Parti M.: Transzportfolyamatok,
Tankönyvkiadó, Budapest, 1986
Dr. Szentgyörgyi Sándor: Vegyipari gépek I. 2. rész, J 4-488

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnika Tanszék
 Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék 1
I. Definíciók, koncentráció megadási módok 2
II. Transzportfolyamatok leírása fenomenologikus megközelítéssel 5
II.1. A vezetéses áramsűrűségek meghatározása 5
II.2. Kereszteffektusok.
Az Onsager-féle lineáris vezetési törvény és a Curie elv 7
III. A transzportfolyamatok molekuláris elmélete
(kinetikus gázelmélet alapján való megközelítés) 11
III.1. A tömegtranszport molekuláris törvényszerűségei, diffúziós egyenletei 11
III.2. Az impulzustranszport molekuláris törvényszerűségei 21
III.3. Hővezetés ritka gázokban 23
IV. Transzportfolyamatok turbulens áramlásban 26
IV.1 Az átadási tényezők 28
V. Analógiák 32
V.1. Az impulzustranszport és hőtranszport analógiája 32
V.2. Az impulzustranszport és tömegtranszport analógiája 36
V.3. Az analógiák alkalmazási területe 38
VI. Számpéldák 41

1
 I. Definíciók, koncentráció megadási módok

Mielőtt az anyag tárgyalására rátérnénk célszerű az alábbi, már jól ismert fogalmakat
ismételten definiálni:

Állapot
Az alaktól független tulajdonságok összessége az állapot, maguk a tulajdonságok az
állapothatározók vagy állapotfüggvények. Az alaktól független tulajdonságok megváltozását
állapotváltozásnak nevezik.

Rendszer
Az anyagi világ azon általunk elhatárolt része, amelyben a vizsgált állapotváltozás
végbemegy. A rendszer mindig véges, anyagi természetű és definiált felületekkel határolt.
A rendszer lehet:
- homogén vagy koncentrált paraméterű rendszer, amelynél az egyes állapothatározók
minden pontban azonosak és
- inhomogén rendszer, ahol az állapothatározó tulajdonságok egy része változik a hely
függvényében (megoszló paraméterű rendszer). Speciális, de igen fontos inhomogén rendszer
az, amelyet több homogén vagy inhomogén alrendszer alkot. Az ilyen rendszert heterogén
rendszernek nevezik. Ekkor az alrendszerek neve: fázis, és az alrendszereket elválasztó felület
a fázis-határfelület.

Környezet
A természeti világ azon részét, amely nem tartozik a rendszerhez, környezetnek hívjuk.

Állapotváltozás
Az állapotváltozás a rendszeren belüli, az alrendszerek közötti, illetve a rendszer és
környezete közötti kölcsönhatások – egymásra hatások eredménye.

Szigetelt rendszer
Ha csak a rendszerben megy végbe állapotváltozás, de a környezetben nem, akkor a
rendszert szigetelt rendszernek hívjuk.

Nyitott rendszer
Ha a rendszer és környezete között anyagcsere is és energia transzport is történik,
akkor a rendszer nyitott.

Zárt rendszer
Ha a rendszer és környezete között nincs anyagcsere (tömeg nem hagyhatja el a
rendszert és nem is jöhet be) akkor zárt rendszerről beszélünk. Viszont a rendszer és
környezete között energetikai kölcsönhatás lehetséges!

Állapothatározók (állapotjelzők)
Az állapothatározókat két csoportba lehet sorolni: az egyik homogén (lineáris)
függvénye az anyag mennyiségének, ezek extenzív tulajdonságok, a másik csoport független a
mennyiségtől, ezek intenzív tulajdonságok. Mivel az anyagtól függetlenül az intenzív
tulajdonságok nem létezhetnek, úgy is mondhatjuk, hogy az intenzív állapotjelzők az
anyagmennyiség homogén nulladrendű függvényei.
Tipikus extenzív tulajdonságok például a tömeg, a térfogat, a belső energia, míg
intenzív a nyomás, a hőmérséklet, a koncentráció, az elektromos potenciál stb. Az extenzívek

2
fajlagos értékeinek nevezzük valamely extenzív és az anyag mennyiségének hányadosát. Ilyen
például a fajtérfogat (v = V/m) vagy a sűrűség (ρ = m/V). Látható, hogy az extenzívek
fajlagos értékei intenzív tulajdonsággá válnak.

Komponens
A rendszerben lévő molekulafajtákat nevezzük komponenseknek. Megkülönböztetünk
egykomponensű (pl. víz) és többkomponensű rendszert (pl. cukros víz).

Összetétel
Koncentrált paraméterű többkomponensű rendszerben a molekulák koncentrációját
többféle módon adhatjuk meg:
1. Moláris sűrűség
A legközismertebb koncentráció megadási mód a moláris sűrűség (molkoncentráció),
mely az egységnyi térfogatban lévő k-adik alkotó mennyiségét adja meg, definíció szerint:
∆n n ⎡ kmol ⎤
c k ≡ lim k = k ⎢ 3 ⎥
∆V → 0 V V ⎣ m ⎦

2. Tömegtört
A k-adik komponens tömegtörtje alatt a
mk m ⎡ kg ⎤
ωk = = k ⎢ kg ⎥
∑ mk m
k
⎣ ⎦
kifejezést értjük, mk a k-adik alkotó tömege,
m = ∑ mk
k
az összes alkotó tömege. Nyilvánvaló, hogy a tömegtörtek összege egy:
∑k mk
∑k ω k = m ≡ 1 .

3. Tömegarány
A k-adik komponens tömegarányban kifejezett koncentrációja a következőképpen
számítható:
mk ⎡ kg ⎤
Ωk = ⎢ kg ⎥
m − mk ⎣ ⎦
m
Például kétkomponensű rendszer esetén: Ω A = A .
mB

4. Móltört
A komponens móltörtje az
n n ⎡ kmol ⎤
xk = y k = k = k
∑ nk n ⎢⎣ kmol ⎥⎦
k
tört, ahol
m
nk = k
Mk
a k-adik alkotó mólnyi mennyisége vagy mólszáma,

3
 mk
n = ∑ nk = ∑
k k Mk

minden alkotó mólszáma. M k az alkotó moláris tömege, dimenziója [kg/kmol].

A móltörtek összege ugyancsak egy:
∑k nk
∑k k ∑k k n ≡ 1
x = y =

Többfázisú heterogén rendszerek esetén folyadék és szilárd fázisban az x k jelölést,

gázfázisban az y k jelölést fogjuk használni a móltörtben kifejezett összetétel
megadására!!!

5. Mólarány
A k-adik komponens mólarányban kifejezett koncentrációja a következő:
nk ⎡ kmol ⎤
X k = Yk =
n − nk ⎢⎣ kmol ⎥⎦
n n
Például kétkomponensű rendszer esetén: X A = A vagy YA = A . A könnyű fázis
nB nB
koncentrációját itt is Y-nal, a nehéz fázisét pedig X-szel jelöljük.
Kétkomponensű rendszerek esetében bizonyos esetekben praktikusabb a tömegtört helyett
a tömegarány, móltört helyett a mólarány használata a számítások során

6. Parciális nyomás
Gázelegyek esetén a koncentrációt a parciális nyomással is jellemezhetjük. A
mólkoncentráció és a parciális nyomás között az univerzális gáztörvény teremt
kapcsolatot:
p kV = n k RT

4
 II. Transzportfolyamatok leírása fenomenologikus megközelítéssel

A transzportfolyamatok az extenzív tulajdonságok helyváltoztatását vizsgáló

tudomány. Eddigi tanulmányaink során két fő transzportjelenséggel találkozhattunk. Az
entalpia transzportot a műszaki hőtan, az impulzustranszportot az áramlástan című tárgyak
keretein belül vizsgáltuk. A Transzportfolyamatok című tárgy ezeken kívül egy harmadik
transzportjelenséget, a tömegtranszportot (diffúziót) fogja kiemelten vizsgálni. Mivel a
mérnök számára a diffúzió készülékei is megtervezendő készülékek (szilárdságtani,
anyagszerkezettani és műveleti szempontból), ezért nélkülözhetetlen a készülékben lejátszódó
folyamatok ismerete. Transzportjelenségek leírása tapasztalati összefüggések, törvények
alapján történhet, ez a fenomenologikus megközelítés, mellyel ezen fejezetben foglalkozunk,
vagy pedig a kinetikus gázelmélet alapján vezethetők le a transzportfolyamatokat leíró
egyenletek (III. fejezet). A félév során látni fogjuk, hogy a különböző transzportjelenségeket
általánosítani lehet, hiszen azonos törvényszerűségekkel írhatók le, tehát analóg jelenségek.
Extenzív mennyiségek helyváltoztatása áramlás és átadás révén valósulhat meg. Így
beszélhetünk áramlásos és átadásos transzportról. Az áramlásos transzport – mely egy adott
fázison belül valósul meg – lehet konduktív (vezetéses) és konvektív (szállításos) transzport.
Az átadásos transzport lényegében összetett áramlásos transzport. E folyamatokat az
áramerősségekkel és áramsűrűségekkel jellemezzük. Áramsűrűségnek az időegység alatt
felületegységen átáramló extenzív állapotjelzőt értjük. Az eredő áramsűrűség a konvektív és
konduktív áramsűrűségek eredőjeként jön létre. A konvektív áramsűrűség a rendszer
mozgásából származik, míg a konduktív áramsűrűség koncentrációkülönbség hatására, álló
vagy laminárisan mozgó rendszerben keletkezik és mindig a kiegyenlítődés irányába tartó
folyamat. Az áramerősség az áramsűrűség felületi integrálja.

II.1. A vezetéses áramsűrűségek meghatározása

A tapasztalat szerint az extenzívek konduktív áramlását az adott extenzívhez tartozó

intenzív mennyiség inhomogenitása hozza létre, s az áramlás „célja” éppen az ilyen
inhomogenitások megszűntetése. Az extenzívek áramlása tehát kiegyenlítődési folyamat,
amely – magára hagyott rendszerben – valamilyen egyensúlyi állapot felé tart. Ismeretes,
hogy fizikai mennyiségek térbeli inhomogenitását pl. a szintfelületre merőleges gradiens
fejezi ki. Tehát a kiegyenlítődési folyamatoknál az intenzívek gradiensei határozzák meg a
folyamat irányát és sebességét, s az intenzívek gradienseit a folyamatok hajtóerejének
tekinthetjük, mivel ezek mértékei az inhomogenitásnak. Az elmondottakra alapozva a
vezetéses áramokra vonatkozó általános tapasztalati törvényeket – az ún. fenomenologikus
összefüggéseket – ismertetjük.
A hő vagy az elektromos töltések vezetéses áramlása a tér egyik pontjából egy
másikba, szilárd anyag oldódása folyadékban, valamely folyadék oldódása egy másik
folyadékban, mind egy-egy példa azokra az áramlásokra, amelyek a fentiek szellemében erők
hatására jönnek létre. Ezek az erők a „newtoni erő” fogalommal semmiféle rokonságban
nincsenek, ezek az extenzív mennyiségek áramlását idézik elő. A fenti példákban az erők: a
hőmérséklet, az elektromos potenciál és a koncentráció gradiense. E jelenségek a hővezetés,
az elektromos vezetés és a diffúzió. A diffúzió elnevezésen az anyag molekuláris vezetéses
áramát értjük. A diffúzió jelenségét először Bertholett (1803) vizsgálta sókristályok
oldódásakor. Megfigyelései szerint a feloldott anyag kétféleképpen távolodott el a szilárd
felületről: az ún. tiszta diffúzióval, amely az oldat látható mozgása nélkül jött létre ( ez a
koncentrációkülönbség hatására bekövetkező konduktív áram), s e mellett megfigyelte az
oldat sűrűbb részének makroszkopikus mozgását is a hígabb részek felé (konvekció) A
hőátadás vizsgálatánál korábban ugyancsak megfigyelték e kétféle áramot. Tehát itt

5
alapjaiban jelent meg a kétféle extenzív transzportja közötti analógia, amelyre Bertholett
felhívta a figyelmet.
A leírt folyamatok első kvantitatív vizsgálatakor az áramsűrűségek és az áramokat
előidéző erők közötti kapcsolat feltárására törekedtek. A hővezetésre Fourier (1822) azt
találta, hogy a hőáramsűrűség és a hőmérsékletgradiens között lineáris kapcsolat van. Néhány
évvel később Ohm (1827) kimutatta, hogy az elektromos töltések áramsűrűsége lineáris
kapcsolatban van az áramlást előidéző feszültség-gradienssel. A diffúzió törvényszerűségeit
Fick (1855) vizsgálta, s ugyancsak lineáris kapcsolatot talált a tömeg konduktív áramsűrűsége
és a koncentráció gradiense között.
A fentieknek megfelelően tehát a saját ok miatt – azaz a zárt rendszerben is – létrejövő
konduktív áramsűrűség és a létrehozó erő közötti kapcsolat általános formája a következő:
jikd = együttható ⋅ grady i (2.1)
ahol yi-vel az i-edik extenzívhez tartozó jellemző intenzívet értjük. A (2.1) összefüggés
tapasztalati jelenségek megfigyelésén és általánosításán alapul, s a vezetéses áramsűrűségek
fenomenologikus kifejezésének tekintjük.
Így tehát az ún. fenomenologikus összefüggések:
- a hővezetésre a Fourier törvény:
jq kd = −λgradT , (2.2a)
- a diffúzióra a Fick törvény:
j mk kd = − Dgradω k , (2.2b)
- az elektromos vezetésre az Ohm törvény:
jQ kd = −σgradE , (2.2c)
- térfogatáramra a Poiseuille törvény:
j Vkd = −κgradp , (2.2d)
- az impulzusra a Navier-Stokes féle impulzusvezetési törvény:
jimp kd = − Limp gradv m . (2.2e)
Egydimenziós áramlásra és newtoni folyadékokra (2.2e) a jól ismert
dv
τ = −η (2.2f)
dx
összefüggésre redukálódik.
(A (2.2) összefüggésekben E az elektromos potenciál, p a nyomás)
A fenti összefüggések kivétel nélkül a molekuláris vezetésre vonatkoznak (áramló közegben
ez csak lamináris áramlásnál fordul elő), s az egyes együtthatók elnevezése rendre: hővezetési
tényező, diffúziós tényező, elektromos vezetési tényező (fajlagos vezetőképesség),
„térfogatvezetési tényező” és impulzusvezetési tényező. A fenti összefüggések
matematikailag azonos alakúak: a baloldalon az adott extenzív áramsűrűsége áll (vektor, ill.
tenzor), a jobb oldalon az extenzívhez tartozó intenzív gradiensének és egy vezetési
tényezőnek a szorzata.
A (2.2) összefüggések az általános erő és az általános vezetési tényező segítségével
azonos alakban írhatók fel:
jikd = Li X i , (2.3)
ahol az általános termodinamikai erő (az i-edik extenzívre)
X i = −grady i (2.4)
tehát az i-edik intenzív negatív gradiense.

6
 II.2. Kereszteffektusok. Az Onsager-féle lineáris vezetési törvény és a Curie elv

Kereszteffektusok

A XIX. Században fogalmazódtak meg az extenzívek vezetéses áramára vonatkozó

fenomenológiai összefüggések, amelyek az extenzívek konduktív áramsűrűsége és a hozzájuk
rendelt intenzívek gradiensei közötti kapcsolatot tisztázzák.
E fenomenológiai összefüggések lineáris kapcsolatot mutatnak az áramsűrűség és az
áramot keltő erő között, s első formájukban feltételezik, hogy valamely extenzív áramát csak
a hozzá rendelt intenzív inhomogenitása hozza létre. Már a múlt században is ismeretesek
voltak azonban olyan jelenségek, amikor valamely erő nemcsak a saját extenzívének
áramlását idézte elő, hanem másik extenzívét is. A későbbi kutatások során azt találták, hogy
az ilyen jelenségek eléggé általánosak és így valamely extenzív áramlását általában nemcsak a
hozzárendelt jellemző intenzív inhomogenitása válthatja ki, hanem más extenzívekhez rendelt
intenzívekben fennálló inhomogenitás is. Tehát az erők és az áramok között ún.
kereszteffektusok, vagy kereszthatások jönnek létre.
A kereszteffektusok klasszikus példája a Seebeck-effektus (1821). Seebeck azt
tapasztalta, hogy két különböző fémhuzal két végét összeforrasztva és a két forrasztási helyet
különböző hőmérsékleten tartva, a fémpáron elektromos áram halad keresztül. Tehát a
hőmérséklet inhomogenitása a hőáram mellett elektromos áramot is keltett. Ennek fordítottja
a Peltier-effektus (1834), mely szerint a fenti fémpáron elektromos áramot átbocsátva a
forrasztási helyek egyike felmelegszik, a másik pedig lehűl. Tehát az elektromos áram
hőáramot indukált. Egy- vagy többkomponensű rendszerben a hőmérsékletgradiens diffúziót
is előidéz (Soret-effektus vagy termodiffúzió, 1879). Ennek fordítottja a Dufour-effektus
amikor koncentrációgradiens idéz elő hőáramot.

Az Onsager-féle lineáris vezetési törvény

Az elmondottak alapján általánosságban kimondhatjuk, hogy valamely extenzív

vezetéses áramát valamennyi intenzív gradiense, vagyis valamennyi erő előidézheti. Tehát
felírható a következő általános függvénykapcsolat az erők és az áramsűrűségek között:
jikd = f ( X1 , X 2 ,...X i ,...X n , gradX1 ,...gradX n ) (2.5)
E függvénykapcsolat a legáltalánosabb esetben az erők deriváltjait is tartalmazza.
A (2.5) általános függvénykapcsolatra a gyakorlat számára jelenleg legfontosabb
esetekben – az egyensúlyi állapot közelében – a konduktív áramoknál tapasztalt lineáris
kapcsolat alkalmazható, amelynek általános alakját Lars Onsager norvég tudós adta meg
(1931). Onsager feltételezte, hogy a kereszthatásokra is alkalmazható a fenomenologikus
egyenleteknél tapasztalt lineáris kapcsolat, s az egyes hatások szuperponálódnak. Így tehát
ekkor:
n
jikd = ∑ Lij X j (2.6)
j =1

amely az Onsager-féle lineáris vezetési törvény.

A (2.6) egyenletben az Lij vezetési együtthatók a közeg anyagi jellemzőitől függenek.
A legtöbb esetben egyidőben általában többféle extenzív konduktív áramlása fordul
elő. (2.6)-ot így valamennyi extenzív áramsűrűségére felírva:

7
 j1kd = L11 X1 + L12 X 2 ... + L1n X n
j 2 kd = L21 X1 + L22 X 2 ... + L2 n X n
(2.7)
M
j n kd = Ln1 X1 + Ln 2 X 2 ... + Lnn X n
Ez a felírási mód több extenzív egyidejű áramlása esetén kényelmetlen, ezért bevezetjük az
áramsűrűségek és az erők oszlopvektorát és a vezetési együtthatók mátrixát, az ún. vezetési
mátrixot:

⎡ j1kd ⎤ ⎡ X1 ⎤ ⎡L11L12 K L1n ⎤

⎢ ⎥ ⎢ ⎥ ⎢L L K L ⎥
⎢ j 2kd ⎥ X2 ⎥
j kd = ⎢ ⎥ X = ⎢ L = ⎢ 21 22 2n ⎥
. (2.8)
M ⎢M ⎥ ⎢M ⎥
⎢ ⎥ ⎢ ⎥ ⎢ ⎥
⎢⎣ j n kd ⎥⎦ ⎣X n ⎦ ⎣L n1L n2 K L nn ⎦
Ezeket felhasználva az Onsager-féle vezetési törvényt leíró (2.7) egyenletrendszer a
következő alakú lesz:
j kd = L X , (2.9a)
illetve az inverz alak:
−1
X = L j kd = R j kd , (2.9b)
ahol a vezetési mátrix inverze az ellenállásmátrix. A (2.7), illetve a (2.8) egyenletek az n
számú lehetséges áramsűrűség és az n számú lehetséges termodinamikai erő közötti
kapcsolatot írja le összesen n2 számú vezetési tényezővel. Ezek az összefüggések az ún.
lineáris termodinamikára érvényesek. Egyes folyamatokra nem érvényesek a lineáris
összefüggések, azonban ilyen esetekre is mindig kimutatható, hogy az egyensúlyi állapothoz
közeli állapotban a nemlineáris összefüggés lineáris kapcsolatba megy át.
Az Onsager-féle vezetési törvényre két fontos megállapítás vonatkozik:
- a vezetési együtthatók mátrixa megfelelően választott erők és áramok esetén
szimmetrikus (ha mágneses mező nincs jelen), tehát
Lij = L ji . (2.10)
n2 − n
Így az n2 elem között egyenlőség áll fenn. A (2.10) az Onsager-féle szimmetria
2
reláció, vagy reciprotási reláció.
- valamint
∑ jkkd = 0
k
(2.11)

mely egyenlet értelmében egy k komponensű rendszerben bármelyik komponens

konduktív áramsűrűsége kifejezhető a többi komponens konduktív áramsűrűségével.
Ez az információ eggyel csökkenti a (2.8) mátrix sorainak számát (és a szimmetria
miatt az oszlopainak a számát is).
A továbblépés előtt még határozzuk meg a vezetéses mátrix független elemeinek
tényleges számát. Ha n extenzív árama fordul elő a vizsgált rendszerben, akkor a vezetési
mátrix n2 elemet tartalmaz. Az n erő azonban nem független egymástól mivel a komponensek
konduktív áramlására fennáll a (2.11) kényszer, így az egymástól független erők száma (n-1).
Az erők közötti kapcsolat felhasználásával bármelyik diffúziós hajtóerő a többi lineáris
függvényeként felírható, amellyel a vezetési mátrix oszlopainak és sorainak száma (n-1)-re
redukálható. Tehát a mátrix elemeinek száma (n-1)2, amelyek között (n-1)(n-2)/2 egyenlőség

8
áll fenn. Így a független elemek száma (a főátlóban levő elemek száma + a főátló feletti
elemek száma):
(n − 1)(n − 2) n(n − 1)
(n − 1) + = (2.12)
2 2

Alkalmazási példaként vizsgáljunk egy háromkomponensű rendszert, amelyben csak

diffúzió lép fel. Az Onsager-féle lineáris vezetési törvény (2.6) a következőt adja:
j m1kd = L11 X m1 + L12 X m2 + L13 X m3
j m2kd = L21 X m1 + L22 X m2 + L23 X m3 (2.13a)
j m3kd = L31 X m1 + L32 X m2 + L33 X m3
de mivel (2.11) szerint:
j m1kd + j m2kd + j m3kd = 0 ,
ide (2.13a)-t behelyettesítve és rendezve
L + L21 + L31 L + L22 + L32
X m3 = − 11 X m1 − 12 X m2 .
L13 + L23 + L33 L13 + L23 + L33
Ha ezt (2.13a) első és második egyenletébe helyettesítjük, a következő alakot kapjuk:
j m1kd = L11′ X m1 + L12′ X m2
(2.13b)
′ X m1 + L22
j m2kd = L21 ′ X m2
Tehát a vezetési mátrix független elemei:
L11′ , L22
′ és L12′ = L21 ′ .
A (2.12) egyenletnek megfelelően a független elemek száma három. Kétkomponensű
rendszerre a független elemek száma egy.

Curie elv

A (2.6) szerinti onsager-féle lineáris törvény az áramsűrűségek és a termodinamikai

erők közötti kapcsolatot fejezi ki. Elvileg mindegyik áramsűrűség lineáris függvénye lehet
valamennyi termodinamikai erőnek. Azonban az áramsűrűségek és a termodinamikai erők
tenzori rangja eltérhet egymástól: vannak közöttük skaláris mennyiségek (pl. reakciósebesség,
illetve affinitás), vannak vektorok (pl. hőáramsűrűség és hőmérséklet gradiens,
tömegáramsűrűség és koncentráció gradiens), és előfordul másodrendű tenzor is (az impulzus
konduktív áramsűrűsége és a hozzá rendelt termodinamikai erő: a sebesség derivált tenzor).
Így az egyes áramsűrűségek nem lehetnek valamennyi termodinamikai erő függvényei, tehát
nem mindegyik extenzív transzportja között lép fel kereszteffektus. Erre vonatkozik a Curie-
elv (1908), amely a kereszteffektusok létrejöttének tilalmi elve. A Curie-elv a
következőképpen fogalmazható meg: izotróp rendszerekben kereszteffektus csak az azonos
vagy kettővel különböző tenzori rangú folyamatok között lehetséges. Tehát a különböző
tenzori rangú (és karakterű) termodinamikai erők és áramok között nincs csatolás (legalábbis
lineáris törvényekkel leírható folyamatok esetén).
A Curie-elvet a (4.3) egyenletben úgy fejezzük ki, hogy a megfelelő vezetési
együtthatókat nullának vesszük. A Curie-elv szerint tehát a következő kereszteffektusok nem
lépnek fel:
- skaláris és vektoriális tényezők között (például: kémiai reakció és hővezetés vagy
diffúzió között)

9
 - vektoriális és tenzoriális tényezők között (például: az impulzustranszport és a
hővezetés, illetve diffúzió között).
A tantárgy keretein belül tárgyalt, a félév során előforduló három extenzív
transzportjára a Curie-elv alapján a következő táblázat állítható össze:

hajtóerő hőmérsékletgradiens koncentrációgradiens sebességgradiens

(vektor) (vektor) (másodrendű
áramsűrűség tenzor)
hőáramsűrűség hővezetés Dufour-effektus
(vektor) (Fourier törvény) KERESZTEFFEK- TILTOTT
FŐEFFEKTUS TUS
tömegáramsűrű- Soret-effektus diffúzió
ség KERESZTEFFEK- (Fick-törvény) TILTOTT
(vektor) TUS FŐEFFEKTUS
impulzusáram- impulzustranszport
sűrűség TILTOTT TILTOTT (súrl. Navier-
(másodrendű Stokes)
tenzor) FŐEFFEKTUS

10
 III. A transzportfolyamatok molekuláris elmélete (kinetikus gázelmélet alapján való
megközelítés)

Az előző fejezetben a transzportfolyamatok fenomenológiai leírását mutattuk be,

amely abból a – gyakorlat által helyesnek ítélt – feltételezésből indul ki, hogy az anyag a teret
folytonosan tölti ki (ezért a fenomenológiai leírást másképpen folytonossági elméletnek is
nevezik). Ez az elmélet a jelenségek lefolyására vonatkozó törvényeket közvetlenül mérhető
mennyiségekkel és anyagállandókkal fejezi ki, azonban semmit sem mond ezen
anyagállandókra. A molekuláris elméletre hárul az a feladat, hogy ezekről az
anyagállandókról közelebbi felvilágosítást adjon, ezeket molekuláris jelentésű mennyiségekre
vagy univerzális állandókra vezesse vissza. Ezért a következőkben a transzportfolyamatok
molekuláris elméletével foglalkozunk, mégpedig a molekuláris diffúzió, a molekuláris
hővezetés és a molekuláris „impulzusvezetés” törvényeit vizsgáljuk meg. Az összefüggéseket
ritka gázokra határozzuk meg, vagyis olyan gázokra, amelyekre érvényes az általános
gáztörvény. Tehát olyan gázokat vizsgálunk, ahol a molekulák átlagos szabad úthossza
többszöröse a molekulák átmérőjének. A molekuláris impulzusvezetés és a molekuláris
hővezetés alaptörvényét csak a teljesség kedvéért tárgyaljuk, alkalmazásuk általános feltételei
és körülményei kívül esnek témakörünkön (az áramlástan és a hőátszármaztatás részét
képezik).

III.1. A tömegtranszport molekuláris törvényszerűségei, diffúziós egyenletei

Az állandósult állapotú ekvimoláris szembediffúzió két-komponensű rendszerben

A diffúzió fogalmát és mechanizmusát legegyszerűbben gázkeverékek esetében

tanulmányozhatjuk. Diffúziónak nevezzük egy többkomponensű rendszerben valamely
komponens transzportját. Mivel a diffúzióhoz mindig többkomponensű rendszer szükséges,
ezért tárgyalása egy fokkal bonyolultabb, mint a hőtanból már ismert hő- vagy entalpia
transzporté.
Képzeljünk el egy elmozdítható fallal két V térfogatú részre osztott edényt, amelynek
mindkét térfelében A és B gáz keveréke van különböző koncentrációban (1.ábra). A két gáz
molekuláinak mérete, alakja, és tömege legyen azonos. Ha az edény két térfelét elválasztó
falat megszüntetjük, akkor a molekulák rendezetlen Brown-féle hőmozgása következtében a
két térfélben levő molekulák között kicserélődési folyamat fog lejátszódni. Célunk annak
kiszámítása, hogy a fal eltávolítása után stacioner körülmények között mekkora lesz az A
molekulák diffúziós sebessége x irányban.
Jelöljük a komponensek koncentrációját c-vel és definiáljuk a koncentrációt az alábbi
módon:
∆n A n A mA ⎡ kmolA ⎤ ∆n B n B mB ⎡ kmolB ⎤
c A ≡ lim = = ⎢ ⎥ , ill. c B ≡ lim = = (3.1)
∆V → 0 ∆V V M AV ⎣ m ⎦ 3 ∆V → 0 ∆V V M BV ⎢⎣ m 3 ⎥⎦
Ha az edény két térfelében a hőmérséklet és a nyomás azonos, akkor mindkét oldalon
c A 0 + c B0 = c = áll. (3.2)
mivel Avogadro törvénye értelmében azonos nyomáson és hőmérsékleten azonos nyomáson
és hőmérsékleten a térfogategységben levő molekulák száma is azonos.
Ha eltávolítjuk a két térrészt elválasztó falat, az egyensúly beálltáig megindul egy
kicserélődési folyamat úgy, hogy mivel sem a T hőmérséklet, sem a P össznyomás nem

11
változik meg, továbbra is minden időpillanatban fennáll a c A + c B = áll. állapot, a
koncentrációk azonban a kicserélődés irányában (x irányban) megváltoznak. Természetesen
(3.2)-ből következik, hogy
dc A dc
=− B . (3.3)
dx dx
Vizsgáljuk a kicserélődési folyamat sebességét. Valamely tetszőleges időpillanatban
az A molekulák koncentrációeloszlását a 2.ábra szemlélteti. Állítsunk képzeletben tetszőleges
x helyre egy, az x tengelyre merőleges S ellenőrző síkot (S [m2]). A síktól jobbra és balra
mérjük fel a molekulák λ szabad úthossza x irányú komponensének λx átlagát. Ez az az átlagos
távolság, amelyet a molekulák x irányban megtesznek ütközés nélkül (2.ábra). Az S
alapterületű, λx „magasságú” hasábokban biztos, hogy nem ütköznek a molekulák, a hasábok
térfogata: S ⋅ λ x = V .
Az említett méretű, hasáb alakú, az S síktól balra található térrészben egy adott
pillanatban tartózkodó A molekulák száma:
⎛ dc λ ⎞
n Ab = Sλ x ⎜ c A − A x ⎟ [kmolA] (3.4)
⎝ dx 2 ⎠
Ezek fele balra halad, a másik fele jobbra és még a legtávolabbi is eléri az S síkot. A síkon át
a bal oldali térrészből az S felületen x irányban áthaladó A molekulák száma:
Sλ x ⎛ dc λ ⎞
⎜ cA − A x ⎟ (3.5)
2 ⎝ dx 2 ⎠
Hasonló meggondolásokkal (-x) irányban a jobb oldali térfélből
Sλ x ⎛ dc λ ⎞
⎜ cA + A x ⎟ (3.6)
2 ⎝ dx 2 ⎠
A molekula halad át az S keresztmetszeten. Végeredményben tehát az S keresztmetszeten
azonos idő alatt
Sλ x ⎡⎛ dc A λ x ⎞ ⎛ dc A λ x ⎞ ⎤ λ2x dc A
⎜ c − ⎟ − ⎜ c + ⎟ = − S (3.7)
2 ⎢⎣⎝ dx 2 ⎠⎥⎦
A A
dx 2 ⎠ ⎝ 2 dx
A molekulával több halad át pozitív x irányban, mint negatív x irányban.
Ha a molekulák Brown mozgásból származó x irányú átlagos sebességét u 0 -lal
jelöljük, akkor a fentiekhez szükséges idő λ x / u 0 , mivel mind a jobbról, mind a balról érkező
és az S síkon áthaladó molekulák átlagosan ennyi ideig haladhatnak ütközés nélkül.
Tehát az A molekulák áramsűrűsége – amelyet diffúziós sebességnek is nevezünk
(felületegységen időegység alatt belépő és kilépő molekulák számának különbsége):
λ2 dc
−S x A
N A′ = 2 dx = − u 0 λ x dc A = . − D dc A . (3.8)
λ 2 dx
AB
dx
S x
u0
Hasonlóan levezethető a B komponensre vonatkoztatva is, hogy
u λ dc u λ ⎛ dc ⎞
N B′ = − 0 x B = − 0 x ⎜ − A ⎟ = − N A′ (3.9)
2 dx 2 ⎝ dx ⎠

12
13
 A diffúzió tehát úgynevezett ekvimoláris szembediffúzió. Vagyis ekvimoláris
szembediffúzió esetén az összmólnyi mennyiség állandó marad, nincs eredő áramlás, csak a
komponensek cserélődnek ki:
N = N A′ + N B′ ≡ 0 . (3.10)
u λ
Az 0 x = DAB tényezőt molekuláris diffúziós tényezőnek nevezik, mértékegysége
2
[m2/s]. (Itt jegyezzük meg, hogy egy kétkomponensű rendszerben az A komponens B
komponensre vonatkozó diffúziós tényezője megegyezik a B komponens A komponensre
vonatkozó diffúziós tényezőjével, vagyis DAB = DBA, mely állítást később fogunk
bizonyítani.) Ezzel
dc
N A′ = − DAB A = − N B′ , (3.11)
dx
vagyis a kinetikus gázelmélet alapján levezettük azt az összefüggést, amelyre Fick tapasztalati
úton jött rá, mint azt a II. fejezetben már láthattuk. Ezért (3.11) egyenletet Fick I. törvényének
nevezzük.

Többkomponensű rendszerek esetében mint azt az I. fejezetben láthattuk, egy

komponens koncentrációja nemcsak mólkoncentrációként (ci) adható meg, hanem számos
más formában is. Nézzük meg, hogyan alakul a (3.11)-ben levezetett Fick I. törvény, ha a
koncentrációk parciális nyomással, illetve móltörtben fejezhetők ki.
Gázelegyek esetén mind az elegyre, mind pedig az egyes komponensekre is érvényes
az általános gáztörvény:
PV = nRT , illetve p AV = n A RT . (3.12)
Mivel definíció szerint
n
cA ≡ A , (3.13)
V
így (3.12) és (3.13) összevetéséből látható, hogy
dc A 1 dp A
= , (3.14)
dx R T dx
vagyis a Fick törvény a következő alakú lesz:
D dp
N A′ = − AB A . (3.15)
RT dx
Mivel modellünknél p A + p B = P = áll. , fentiekből következik, hogy a (3.3)
egyenlethez hasonlóan
dp A dp
=− B . (3.16)
dx dx
Amennyiben a móltörtben kifejezett koncentrációk ismertek, a móltört fogalmának
definícióját használjuk fel:
n
yA = A (3.17)
n
A (3.12) és (3.17) egyenletek összevetéséből látható, hogy
dp A dy
p A = Py A illetve =P A , (3.18)
dx dx

14
vagyis a Fick törvény:
DAB P dy A
N A′ = − . (3.19)
R T dx

Fontos tudni, hogy a (3.11) egyenlet levezetése stacioner diffúzióra vonatkozott.

Vagyis stacioner esetben igaz, hogy
N A′ = − N B′ = áll. , és DAB = áll.
Ekkor
dc A dp A dy
= áll. , = áll. , és A = áll.
dx dx dx
Vagyis a koncentrációk a hely függvényében lineárisan változnak (cA(x), pA(x) és yA(x)
függvények lineáris függvények). Ezért a számítások során a (3.11), (3.15), illetve (3.19)
egyenletek integrál alakja használható (hasonlóan a hővezetést leíró Fourier-féle
λ
egyenlethez: q = (T1 − T2 ) ):
x
DAB
N A′ = (c A1 − c A 2 ) (3.20)
x
D
N A′ = AB ( p A1 − p A 2 ) (3.21)
RTx
D P
N A′ = AB ( y A1 − y A 2 ) . (3.22)
RTx

Ha egy két komponensű rendszerben a fent levezetett lineáris koncentráció-megoszlást

stacioner módon, állandósult állapotban fenn akarjuk tartani, akkor olyan két áramlást kell
létesíteni, ahol az egyik áramlás c A1 koncentrációjú, míg a másik c A2 koncentrációban
tartalmazza az A alkotót. Ha a két fázist csatornával összekötjük, akkor a diffúzió stacioner
lesz.. A koncentrációváltozás a fázisok között lineáris, és ugyancsak egyenes írja le a parciális
nyomások változását is (3.ábra).
A rajzolt modell esetében a két gáz közötti diffúzió ekvimoláris szembediffúzió lesz,
következésképpen az S síkon összesen
N = N A′ + N B′ = N A′ + (− N A′ ) = 0
mólnyi mennyiség áramlik át a felület egységén időegység alatt, ha a síkon balról jobbra
pozitív x – irányban átlépő molekulák számát pozitív-, jobbról balra átlépőkét negatív előjellel
vesszük figyelembe.

Ekvimoláris szembediffúzió kényszere áll elő például akkor, ha nem egyensúlyi

összetételű , de olyan azonos komponensekből álló telített folyadék- és gőzfázist hozunk
intenzív érintkeztetésbe egymással, ahol a komponensek moláris rejtett hője azonos. Az
intenzív érintkezés folyamán mind a folyadék, mind pedig a gőzfázis összetétele az
egyensúlyi összetétel irányába változik. Emiatt a folyadékfázisból a gőzfázisba lépnek át
molekulák és viszont. Az egyforma moláris rejtett hő miatt minden molekulával
folyadékfázisból gőzfázisba való átlépéséhez annyi rejtett hőt kell közölni, amennyi
ugyanannyi molekulának gőzfázisból folyadékfázisba való kondenzációjakor szabadul fel.
Természetesen csak a száma azonos a kölcsönös fázist változtató molekuláknak, összetétele
nem, ezen molekulák összetétele egyensúlyi. A fázisok határfelületén így előáll az egyensúlyi
összetétel, míg a fázisok főtömegében attól többé-kevésbé eltér, ezért a határfelületekről
mindkét irányba diffúzió történik: az újonnan keletkezett és egyensúlyi összetételű molekulák

15
a folyadékfázis távolabbi, nem egyensúlyi összetételű részei felé, míg az ugyancsak újonnan
keletkezett gőz molekulák a gőzfázis főtömege irányába áramolnak. A folyamat
fenntartásához a folyadékfázis határfelülettől távol eső helyeiről a gőzfázis egyensúlyi
összetételének megfelelő összetételű molekulák diffundálnak a határfelület felé.
Értelemszerűen azonos jelenség játszódik le a gőzfázisban is. A szembe áramló molekulák
száma a moláris rejtett hő azonossága miatt egyenlő. A folyamat a desztilláció, vagy a
rektifikálás művelete.

A gyakorlatban viszont számos esetben van a csatornában eredő molekulaáram,

ilyenkor N ≠ 0 . Ennek oka lehet többek között például kémiai reakció. (Például metán
katalitikus bontásánál 1 mól metánból 2 mól hidrogén gáz keletkezik, vagyis az eredő
molekulaáram: N = N A + N B = N A + (−2 N A ) = − N A .)
Tehát a diffúziós áramsűrűség leírásához egy általánosabb összefüggésre van
szükségünk, ami nem csak az ekvimoláris szembediffúzió speciális esetére érvényes, hanem
akkor is használható, ha van eredő móláram.

A molekuláris diffúziós áramsűrűség általános esetben két-komponensű rendszerben

Bármely komponens abszolút áramsűrűsége a konduktív és a konvektív

áramsűrűségek összegeként jön létre. A konduktív áramsűrűséget – állandó nyomáson és
hőmérsékleten – a Fick-törvény írja le, a konvektív áramsűrűség – mely a rendszer
mozgásából származik – a tömegközéppont vagy a moláris középpont sebességével (ún.
szállítósebesség) határozható meg. Ennek leírására a 3.ábrán szemléltetett két komponensű
modellünket úgy kell megváltoztatni, hogy az áramlásra még egy pozitív x-irányú, u M
sebességű áramlást szuperponálunk (mintha az 1.ábrán látható edényt feltennénk egy u M
sebességgel mozgó kocsira és mi álló helyzetből szemlélnénk a kicserélődési folyamatot).
Ekkor az S [m2]felületű keresztmetszeten (2.ábra) átáramló eredő móláram a
következőképpen határozható meg:
N ⋅ S = V& ⋅ c , (3.23)
ahol N az eredő moláris sebesség [kmol/m2s], V& az időegység alatt átáramló térfogat [m3/ s],
c pedig a térfogategységben lévő összmólnyi mennyiség [kmol/ m3]. Így
V&
N = c = uMc . (3.24)
S
u M -met lineáris szállítósebességnek nevezzük, és mivel moláris rendszerben dolgozunk, ezért
ez a mólszám szerint súlyozott átlagsebesség vagy másképpen mólközépponti sebesség [m/s]:
N N A + N B u A cA + u B cB
uM = = = , (3.25)
c c c
ahol uA az A komponens molekuláinak átlagos sebessége, u B a B komponens molekuláinak
átlagsebessége.
Az eredő móláramsűrűség úgy is felírható, mint az ekvimoláris szembediffúzióból
származó konduktív tagok és a rendszer mozgásából származó konvektív tagok összege:
N = N A + N B = N A′ + N B′ + N szállA + N szállB = N szállA + N szállB = c A u M + c B u M = c ⋅ u M (3.26)
Az előjellel ellátott molekulák miatt ez végeredményben azt jelenti, hogy függetlenül attól,
hogy melyik komponensről van szó, x – irányba ( N A + N B )-vel több molekula áramlik, mint
(-x)-irányba. (Modellünknél az ekvimoláris szembediffúzió esetéhez az u M = 0 szuperponált
sebesség tartozik.)

16
(Megfordítva a gondolatmenetet, ha nem ekvimoláris szembediffúzióval van dolgunk, hanem
például kémiai reakció következtében, vagy más okból kifolyólag van eredő móláram
( N ≠ 0 ), akkor egy megfelelően megválasztott sebességgel ( uM ) mozgatva a rendszert az álló
megfigyelő akkor is ekvimoláris szembediffúziót fog érzékelni.)

Tehát általános esetben csak az A komponenst szemlélve az A komponensek abszolút

diffúziós sebessége a szállítósebesség és a relatív sebesség összegeként írható fel:
N + NB dc
N A = N szállA + N A′ = uM cA + N A′ = A cA − DAB A (3.27)
c dx
Stacioner diffúzió esetén ez a differenciálegyenlet szétválasztható és integrálható (mivel N A =
áll., N B = áll., DAB = áll., c = áll.:
x2 c
dx 21
dc A
∫x cDAB c∫ N A − ( N A + N B )c A
= − (3.28)
1 A1

A differenciálegyenlet megoldása, ha x 2 − x1 ≡ x :
x 1 N c − c A2 ( N A + N B )
= ln A (3.29)
cDAB N A + N B N A c − c A1 ( N A + N B )
Az egyenletet átrendezve kifejezhető az A komponens diffúziós sebessége:
NA
c − c A2
cDAB NA NA + NB
NA = ln (3.30)
x NA + NB NA
c − c A1
NA + NB
NA
A (3.30) egyenletben az arányszám függ a reakció fajtájától, az entalpia- és
NA + NB
oldódási – viszonyoktól, azonban mindig ismert és azt fejezi ki, hogy az A komponens
moláris árama hogy viszonyul az össz. moláramhoz (pl. a korábban említett példa esetében
NA
metán katalitikus bontásakor = −1 ).
NA + NB
A (3.30) egyenlet levezethető móltört, illetve parciális nyomás hajtóerővel is:
NA
− y A2
cDAB NA NA + NB
NA = ln , (3.31)
x NA + NB NA
− y A1
NA + NB
illetve
NA
P − p A2
cDAB NA NA + NB
NA = ln . (3.32)
x NA + NB NA
P − p A1
NA + NB

17
 Az unimoláris diffúzió

A molekuláris diffúzió egyik speciális formája a már részletesen tárgyalt ekvimoláris

szembediffúzió esete. A másik különleges eset az, amikor csak az egyik alkotó diffundál egy
másik, nem diffundálódó, inert komponensen keresztül. Ezt unimoláris diffúziónak nevezzük.
Ilyen eset többek között akkor fordul elő, ha folyadék diffundál olyan gázba, amely nem
oldódik a folyadékban. Gyakorlatilag ide sorolható például víz párolgása levegőbe (szárítás
művelete). Unimoláris diffúzióra példa az az eset is, amikor egy többkomponensű
gázelegyből az egyik komponenst egy megfelelően megválasztott folyadékban elnyeletjük (pl.
ammónia-levegő elegyből az ammóniát vízzel kioldjuk, vagy a füstgáztisztítás különböző
formái). Ezt a műveletet nevezzük abszorpciónak.
Unimoláris diffúzió esetén a diffundálódó komponenst nevezzük A-nak: N A ≠ 0 , az
NA
inert komponenst pedig B-nek: N B = 0 .Ekkor = 1 , és így – felhasználva az
NA + NB
általános gáztörvényt, valamint a Dalton törvényt - a (3.32) egyenlet a következő formát
kapja:
D P p
N A = AB ln B2 (3.33)
RTx p B1
A (3.33) egyenletet kicsit átalakítjuk:
D P p B2 − p B1
N A = AB (3.34)
RTx p B2 − p B1
p
ln B2
p B1
Ebben az egyenletben az inert komponens parciális nyomásainak logaritmikus közepes
p − pB1
értékének nevezzük, és p BM - mel jelöljük a B2 hányadost, mely nagyon hasonlít a
p
ln B2
pB1
T −T
hőtanból már jól ismert logaritmikus középhőmérsékletre : 2 1 . Ezzel a (3.34) egyenlet a
T
ln 2
T1
következőképpen írható:
D P p B2 − p B1 DAB P p A1 − p A2
N A = AB = (3.35)
RTx p BM RTx p BM
Vegyük észre az ekvimoláris diffúziót leíró (3.21) egyenlet és az unimoláris diffúzióra
vonatkozó (3.35) egyenlet közötti kapcsolatot:
D P
N A = AB ( p A1 − p A2 ) = N A′ P (3.36)
RTx p BM p BM
Ez a kapcsolat a mólkoncentrációkkal és a móltört koncentrációkkal hasonlóan
levezethető:
D c
N A = AB (c A1 − cA2 ) = N A′ c (3.37)
x c BM c BM
D P 1
N A = AB ( y A1 − y A2 ) = N A′ 1 (3.38)
RTx y BM y BM

18
 c B2 − c B1 y − y B1
Ezekben az egyenletekben pBM -hez hasonlóan: c BM = és y BM = B2 .
c B2 y B2
ln ln
c B1 y B1

Mint láttuk, a koncentrációk a hely függvényében lineárisan változnak ekvimoláris

szembediffúzió esetén. Unimoláris diffúziónál azonban más a helyzet. A (3.35) egyenletet
felírva egy rögzített és egy tetszőleges pont között levezethető, hogy a parciális nyomás
változását a hely függvényében exponenciális függvény írja le.
A gyakorlatban vannak olyan speciális esetek, amikor a diffundálódó komponens (A)
csak nagyon kis koncentrációban van jelen az összeshez képest (pl. a füstgáztisztítás esete).
Ekkor p A nagyon kicsi és így p BM ≅ P . Ezért ilyenkor N A ≅ N A′ , vagyis az unimoláris
diffúziós sebesség számítható az ekvimoláris szembediffúzió lényegesen egyszerűbb
egyenletével.
A III. fejezetben tárgyalt molekuláris diffúzió fázison belüli anyagátadási folyamat.
Mint azt az ekvimoláris és unimoláris diffúzióra felhozott példák esetében is láthattuk a
diffúziós problémák az esetek túlnyomó többségében fázisok közötti diffúzió formájában
jelentkeznek. Ahhoz azonban, hogy a fázisok közötti diffúzió problémáját megértsük és a fő
paraméterek számítási technikáját megalkossuk, mint építőkockákra szükségünk van az egy
fázison belül lejátszódó diffúzió behatóbb vizsgálatára. Tekintettel arra, hogy a diffúzió,
valamint a hővezetés és a hőátadás számos műveletben együttesen fordul elő, továbbá, hogy a
két átadási folyamat sok tartalmi hasonlóságot mutat, várható, hogy az anyagátadási
problémák megoldására szolgáló egyenletekben is sok az alaki hasonlóság. Mindezekre való
tekintettel a továbbiakban ott, ahol ez lehetséges igyekezni fogunk a már ismertnek
feltételezett hővezetési-, illetve hőátadási egyenletekkel is megvilágítani az anyagátadási
jelenségeket. Mindezeken túlmenően, a fenti műveletelemek között és – mint majd látni
fogjuk – az un. „impulzusátadás” jelensége között fennálló hasonlóságot fel fogjuk használni
az anyagátadási tényezők számítás útján történő meghatározására.

Kiegészítő megjegyzések a molekuláris diffúzió témaköréhez:

1. A molekuláris diffúziós tényező gáz, illetve folyadékfázisban

Ahhoz, hogy a levezetett (3.11), (3.15), illetve (3.19) egyenletek számíthatók

legyenek, ismerni kell a molekuláris diffúziós tényező ( DAB ) értékét.
Gázoknál diffúziós tényező alatt az u 0 λ x 2 kifejezést értettük. Ennek dimenziója
[sebesség]·[hosszúság] = [hosszúság]2 / [idő]. A diffúziós tényező általában legalább két
komponenshez kötött. Függ a komponensek molekuláris jellemzőitől, azonkívül a nyomástól
és a hőmérséklettől. Mindazon tényezőktől tehát, amelyektől a molekulák átlagsebessége és
szabad úthossza függ. Belátható, hogy a diffúziós tényező a hőmérséklet növekedésével nő és
a nyomás növekedésével csökken, mivel előző esetben a molekulák sebessége növekszik,
másik esetben viszont a szabad úthossz csökken.
A kinetikus gázelmélet alapján Maxwell vezette le a következő, csak ideális
gázkeverékek esetén használható összefüggést:
T 3/ 2 1 1
DAB = b + (3.39)
P (VA + VB ) M A M B
1/ 3 1/ 3

ahol b – a (3.39) összefüggésben használt dimenzióktól függő állandó, T – a hőmérséklet, P –

az össznyomás, MA, MB – pedig a molekulatömegek, VA, illetve VB a molekulák térfogata,

19
normál forrponton, folyadékfázisban. A molekulák térfogata az atomtérfogatból állítható elő.
Bár ez az összefüggés elméleti megfontolások eredménye, azonban a b együttható csak
kísérleti úton állapítható meg. (Például b = 0,0043, amennyiben a következő dimenziókkal
dolgozunk: DAB - [cm2/s], P – [at], T – [°C], M – [kg/kmol], V – [cm3/mol]).
Mivel az ipari alkalmazások során nem ideális gázkeverékekkel van dolgunk, a
diffúziós tényező értékét kísérleti úton kell meghatározni. Azonban a valós gázkeverékek
esetében is jól alkalmazható a (3.39) egyenletben szereplő azon kapcsolat, mely szerint a
diffúziós tényező értéke egyenesen arányos a hőmérséklet 3/2-enes hatványával és fordítottan
arányos az össznyomással. Ennek ismeretében a mért diffúziós tényezők átszámíthatók más-
más hőmérséklet, illetve nyomás viszonyokra. Számos gázkeverék különböző körülmények
között mért diffúziós tényezője megtalálható a szakirodalomban, kézikönyvekben (például:
hidrogén molekula metán gázra vonatkoztatott diffúziós tényezője 1 bar nyomáson és 0°C
hőmérsékleten DH 2 −CH 4 = 6,25 ⋅ 10 −5 m 2 s , a toluol levegőre vonatkoztatott diffúziós
tényezője 1 bar nyomáson és 26°C hőmérsékleten Dtoluol−levegő = 8,6 ⋅ 10 −6 m 2 s ,).
A kinetikus gázelméletet nem lehet könnyen kiterjeszteni folyadékfázisra.
Mindenesetre feltételezhető, hogy az anyagátadás sebességére vonatkozó egyenletek alakilag
érvényesek folyadékfázisra is, ha ott a koncentrációkkal kifejezett (3.20) összefüggést
használjuk.
Folyadékok esetén a diffúziós tényezőre nem adható meg analitikus összefüggés zárt
alakban. Sajnos folyadékoknál a diffúziós tényező a koncentrációtól is függ. Mindenesetre
várható, hogy a molekuláris diffúziós tényező folyadékokban több nagyságrenddel kisebb,
mint gázokban. A diffúziós tényező ilyenkor is nő a hőmérséklettel, de a nyomástól független,
a viszkozitás növekedésével pedig csökken. A diffúziós tényezőre vonatkozó kísérleti adatok
kézikönyvekben találhatók (pl. az ammónia vízre vonatkozó diffúziós tényezője 5°C
hőmérsékleten és c = 3,5 mol/l koncentrációnál DNH3 − H 2O = 1,26 ⋅ 10 −9 m 2 s ).

2. DAB = DBA bizonyítása

A (3.27) összefüggés alkalmas annak bizonyítására, hogy az A komponens B

komponensre vonatkozó diffúziós tényezője megegyezik a B komponens A-ra vonatkozó
diffúziós tényezőjével. Ehhez írjuk fel mind az A, mind a B komponensek diffúziós sebességét
a (3.27) egyenlettel kifejezett általános alakban:
c dc
N A = ( N A + N B ) A − DAB A (3.40)
c dx
c dc
N B = ( N A + N B ) B − DBA B (3.41)
c dx
Összeadva a két egyenletet, és felhasználva, hogy c A + c B = c kapjuk, hogy
dc dc
DBA B = − DAB A (3.42)
dx dx
Mivel Avogadro törvénye miatt ( c A + c B = c = áll. ):
dc B dc
=− A , (3.43)
dx dx
ezért nyilvánvaló, hogy
DBA = DAB (3.44)

20
 III.2. Az impulzustranszport molekuláris törvényszerűségei

Vizsgáljuk egykomponensű gáz fal melletti áramlását. Az áramlás fő iránya legyen a +

y irány. Az áramlás sebességprofilja a 4. ábrán látható.
A lamináris fali rétegben érvényes a Newtoni egyenlet, vagyis a csúsztató feszültség
egyenesen arányos a sebességgradienssel, és az arányossági tényezőt dinamikai
viszkozitásnak nevezzük:
dv
τ xy = − µ (3.45)
dx
Ha a közeg összenyomhatatlan ( ρ = áll. ), akkor az előző egyenlet átalakítható:
µ d(vρ ) d(vρ )
τ xy = − = −ν (3.46)
ρ dx dx
Ebben az egyenletben ν a kinematikai viszkozitás, dimenziója ugyanaz mint a molekuláris
diffúziós tényezőé, vagyis m2/s. A transzportelméletben ezért ν – t impulzusdiffúziós
tényezőnek is nevezik. A vρ szorzat dimenzióját tekintve egységnyi térfogat impulzusaként is
kg ⋅ m s
értelmezhető ( ), ezért a transzportelméletben impulzuskoncentrációnak nevezik. A τ
m3
csúsztatófeszültség pedig nem más mint impulzus áramerősség, ugyanis nem más, mint
N kg ⋅ m s
egységnyi idő alatt, egységnyi felületen átszármaztatott impulzus ( 2 = ). Tehát
m m 2s
látható, hogy az impulzustranszport a tömegtranszporthoz hasonlóan tárgyalható.

Most vizsgáljuk egy ritka gáz lamináris síkáramlását újra a kinetikus gázelmélet
alapján! Az áramlás fő iránya legyen most is a + y irány. A vizsgálatot az 5. ábra alapján
végezzük el. A kinetikai gázelméletből ismeretes, hogy a gáz molekulái a rendezetlen
hőmozgás következtében a főiránytól eltérő irányba is elmozdulnak, tehát síkáramlásnál az x
irányba. Ha az átlagos szabad úthossz ebben az irányban λx , akkor a főáramlással
párhuzamos S síktól balra és jobbra λx távolságból érkező molekulák az S síkig y irányú
eredeti sebességüket megtartják, a síkon való áthaladás során azonban ütköznek és y irányú
dv
sebességük megváltozik. Így a (-x) irányból érkező molekula v − λ x sebessége v – re nő, a
dx
dv
(+x) irányból érkező molekula v + λ x sebessége pedig v – re csökken (5. ábra). Más
dx
szavakkal: a lentről érkező molekulák mozgásmennyiséget nyernek, a fentről érkezők pedig
mozgásmennyiséget adnak le. Ez a mozgásmennyiség átadás a középső síkban elhelyezkedő
molekulákat érinti, erőhatást jelent az ott levő molekulákra. Ha időegység alatt lentről fölfele
összesen W tömegű molekula halad át a síkon, akkor a síkban haladó molekulákra:
⎡ dv ⎤ dv
W ⎢(v − λ x ) − v ⎥ = −W λx (3.47a)
⎣ dx ⎦ dx
nagyságú, (-y)irányú erő hat.
Az S síkon fentről lefelé áthaladó molekulákra ható (+y) irányú erő:
⎡ dv ⎤ dv
W ⎢ (v + λ x ) − v ⎥ = W λx (3.47b)
⎣ dx ⎦ dx

21
22
 Ezen külső erőkkel az erőegyensúlyt a gáz belső súrlódásából eredő τ nyírófeszültség
tartja fenn:
dv
S ⋅ τ xy = ±W λx (3.48)
dx
A síkon egyik irányban ugyanannyi molekula halad át időegység alatt, mint a másik
irányban. Következésképpen pl. a vizsgált síktól jobbra levő λ x S térfogatban lévő fele
jobbra, fele balra távozik, így a síkon egyik irányban átáramló tömeg:
1
W = ρSu 0 (3.49)
2
(a másik irányban átáramló ugyanennyi). Ezt figyelembe véve a csúsztató feszültség
nagysága:
1 dv
τ xy = ± ρu 0 λ x (3.50)
2 dx
Ha (3.50) összefüggést összehasonlítjuk Newtonnak a viszkozitást definiáló egyenletével
(3.45), akkor a dinamikai viszkozitás
1
µ = ρu 0 λ x . (3.51)
2
1
Mivel ρu 0 = DAB , melyet molekuláris diffúziós tényezőnek nevezünk (a (3.8)
2
egyenlet szerint), ezért
µ = ρDAB , vagy ν = DAB . (3.52)
A kinetikus gázelmélet szerint, tehát a kinematikai viszkozitás egyenlő a molekuláris
diffúziós tényezővel. A valóságban ez csak ritka gázokra igaz, mindazonáltal a ν / DAB
viszony jelentős szerepet játszik viszkózus közegben történő egyidejű impulzus és
anyagátadás esetén. Az irodalomban ezen viszonyszám neve: Schmidt szám:
ν µ
Sc = = (3.53)
DAB ρDAB

III.3. Hővezetés ritka gázokban

Lamináris áramlásban vagy álló rendszerben felírható a hővezetés már jól ismert
Fourier féle alap differenciálegyenlete:
dT
q = −λ (3.54)
dx
Ideális gázok esetében (ρ = áll., c p = áll.) az előző egyenlet a következő formára alakítható:
λ d(Tc p ρ ) d(Tc p ρ )
q=− −a (3.55)
cp ρ dx dx
A (3.55) egyenletet közelebbről megvizsgálva látható, hogy ez sem más mint egy
[ ]
transzport egyenlet, ahol a m 2 s hőfokvezetési tényezőt a transzportelméletben hődiffúziós
tényezőnek nevezzük, és Tcp ρ szorzat pedig nem más, mint az egységnyi térfogat entalpiája.
Mivel P = áll. esetén a termodinamika I. főtétele értelmében az entalpiaáramsűrűség
megegyezik a hőáramsűrűséggel, a (3.55) transzportegyenlet azt fejezi ki, hogy a
hőáramsűrűség egyenesen arányos az entalpia koncentráció gradiensével, és az arányossági
tényező a hőfokvezetési (vagy hődiffúziós) tényező.

23
 A molekuláris hővezetésre vonatkozó összefüggés kinetikus gázelmélet alapján
történő meghatározásához makroszkopikusan nyugalomban lévő ideális, ritka gázt
vizsgáljunk, amelyben a molekulák hőmozgást végeznek, s ütközésük alatt kinetikai energiát
adnak át egymásnak. Egy M tömegű (mólsúlyú), T hőmérsékletű molekula (mely λ x
távolságot tesz meg átlagosan x irányban ütközés nélkül) átlagos kinetikai energiája: Mc vT .
Tehát a különböző hőmérsékletű molekulák különböző kinetikai energiával rendelkeznek. Ha
most a nyugalmi állapotú gázban hőmérsékletgradienst létesítünk, akkor a hőmérséklet
inhomogenitása miatt – a molekulák mozgása következtében – energiaáram indul meg. A
vizsgálatot az előzőekben is alkalmazott módszerrel végezzük el. Vagyis felveszünk három
párhuzamos síkot, melyek egymástól λ x távolságra vannak a 6.ábra szerint.
Ha középső S ellenőrzősíkon a hőmérséklet T, akkor a két szélső síkon – figyelembe
dT dT
véve, hogy a differenciálhányados negatív – a hőmérséklet: T − λ x , illetve T + λx . A
dx dx
középső síkon balról olyan molekulák lépnek át, amelyek átlagos hőmérséklete
dT λ x dT λ x
T− > T , jobbról viszont T + < T átlagos hőmérsékletű molekulák lépnek át.
dx 2 dx 2
Így látható, hogy balról nagyobb kinetikai energiával bíró molekulák lépnek át a középső
síkon, mint jobbról, tehát + x irányba több energia lép át. Ha az előzőekkel összhangban a
jobbról balra, illetve a balról jobbra időegység alatt átlépő tömeg (3.49) szerint: W , akkor a
felületegységen átlépő tömeg W / S. Tehát a konduktív hőáramsűrűség + x irányban:
W ⎡ dT λ x ⎤
q1 = c v ⎢(T - ) −T⎥ (3.56)
S ⎣ dx 2 ⎦
és – x irányban:
W ⎡ dT λ x ⎤
q 2 = c v ⎢(T + ) −T⎥ (3.57)
S ⎣ dx 2 ⎦
Az eredő hőáramsűrűség pedig:
W dT
q = q1 − q 2 = − c v λx (3.58)
S dx
Figyelembe véve (3.49) és (3.8) egyenleteket is a konduktív hőáramsűrűség:
1 dT dT d(Tc v ρ )
q = − ρu 0 c v λ x = − DAB ρc v = − DAB (3.59)
2 dx dx dx
A (3.59) egyenletet összevetve a (3.54) egyenlettel látható, hogy
λ = µc v (3.60)
A feltételezett egyszerű modellnél a gázmolekulák térfogata marad állandó, s eltérő
parciális nyomású helyre mozdulnak el. A valóságos hőátadási viszonyoknál általában a
nyomás marad állandó, s így a (3.59) és (3.60) egyenletek az állandó nyomáson értelmezett
c p fajhővel számíthatók. Ezt figyelembe véve a (3.59) és a (3.55) egyenletek összevetéséből
adódik, hogy
a ≡ DAB (3.61)
A (3.52) egyenletet is figyelembe véve írható, hogy ritka, ideális gázoknál lamináris
áramlási viszonyoknál vagy álló rendszerben:
ν ≡ a ≡ DAB . (3.62)
A transzportfolyamatoknál egyidejű impulzus- és hőátszármaztatásnál a
µc p / λ = ν / a arányszám jelentős szerepet játszik, s Prandtl-számnak nevezik:

24
 µc p ν
Pr = = (3.63)
λ a
A kapott eredmény szerint, tehát ritka gázokra a Prandtl-szám egységnyi.
Az előző fejezetben az egyidejű impulzus- és tömegtranszport vizsgálatánál a Schmidt
számot vezettük be ( Sc = ν DAB ).
Egyidejű hő- és anyagátadás esetén (pl. klímatechnika) pedig a Schmidt és Prandtl
szám hányadosa, a Lewis szám használatos:
Sc a
Le = = . (3.64)
Pr DAB

25
 IV. Transzportfolyamatok turbulens áramlásban

A III. fejezetben a molekuláris vezetéssel foglalkoztunk és meghatároztuk az egyes

extenzívek áramsűrűségét. Láttuk, hogy az áramsűrűség az extenzívhez tartozó intenzív
gradiensének és egy vezetési tényezőnek a szorzata. A molekuláris elmélet segítségével
összefüggéseket határoztunk meg a vezetési tényezőkre, molekuláris jelentőségű
mennyiségekkel fejeztük ki a fenomenológiai vezetési tényezőket.
A molekuláris vezetés azonban csak réteges vagy lamináris áramlásban jelentkezik
tisztán. Számos esetben a viszkózus fali réteg (melyben mindig réteges áramlás valósul meg)
nem tölti ki teljesen a teret, mellette megtalálható a turbulens áramlású réteg, s e kettő között
az átmeneti zóna. Az egyes rétegek közötti átmenet természetesen nem éles, hanem folytonos.
Mint korábbi tanulmányainkból már ismert, turbulens (vagy gomolygó) áramlásnak az
olyan áramlást nevezzük, melynek sebessége az idő függvényében – mind nagyságát, mind
irányát tekintve – minden pontban egy helyi középérték körül szabálytalanul változik. A
turbulens áramlás tehát átlagértékben stacionárius, vagyis kvázistacionárius. A helyi sebesség
a helyi középértéknek és a sebességingadozásnak az összege. A sebességingadozás időbeli
középértéke nyilván zérus, az ingadozások négyzeteinek vagy szorzatainak időbeli átlagértéke
azonban általában nem zérus.
A viszkózus fali rétegben tehát a transzport molekuláris vezetéssel valósul meg,
azonban kérdés, hogy mi a helyzet a többi áramlási zónában?
Korábbi, áramlástani tanulmányainkat felidézve köztudott, hogy az áramlástanban az
impulzustétel alkalmazásával kimutatható, hogy turbulens áramlásban a molekuláris
impulzusáramsűrűségre szuperponálódva járulékos áramsűrűség is keletkezik. Így áramló
közegben az impulzusáramsűrűség általában két tagból tevődik össze: a molekuláris
vezetésből (vagyis a folyadék belső súrlódásából) származó és a turbulencia miatti (vagyis a
gomolygás impulzuscseréjéből származó) járulékos tagból. Tehát
τ = τl + τt , (4.1)
ahol a molekuláris vezetésből adódó tagot a Newton-féle impulzusvezetési törvényből
számíthatjuk. Az xy síkban +y irányú áramlásra:
du
τ xy = ± µ (4.2)
dx
és itt a dinamikai viszkozitás anyagjellemző.
A turbulemcia miatt jelentkező járulékos tagok az ún. Reynolds-feszültségek, melyek
meghatározására félempirikus összefüggések állnak rendelkezésre. Ezek számítására a
legkorábbi javaslat Boussinesq-től származott (1877). Javasolta az ún. örvényviszkozitás (a
viszkozitás turbulens tényezője) bevezetését a Newton-féle viszkozitás mintájára az időbeli
átlagsebességgel:
du
τ xyt = µ t (4.3)
dx
Fontos megjegyezni, hogy amíg a viszkozitás anyagjellemző, addig az µt turbulens
viszkozitás áramlási jellemző.

A turbulens transzport tárgyalása fizikusi szemlélet alapján

Más extenzívek turbulens transzportját vizsgálva a molekuláris transzportnál már

megismert hasonlóságok meglétét tapasztalták. Mivel az áramlás turbulenciája elősegíti a
koncentrációk, vagy a hőmérsékletek közötti különbségek kiegyenlítődését, ezért turbulens

26
áramlásban kisebb koncentráció, illetve hőmérséklet gradiens esetén van ugyanakkora hőáram
vagy anyagáram mint lamináris áramlásban, hiszen ilyenkor a molekuláris transzport mellett a
turbulens mozgás által előidézett anyag- illetve hőcsere is történik. Tehát a tapasztalat azt
mutatta, hogy turbulens áramlásban ugyanolyan koncentráció gradiens mellett nagyobb az
áramsűrűség, mint lamináris áramlásban. Vagyis az ún. fizikusi szemlélet alapján való
megközelítésben a turbulens áramlásban lejátszódó transzportfolyamatok úgy is felfoghatók,
mintha a molekulárisnál nagyobb, „turbulens” diffúziós, hővezetési és viszkozitási tényezők
lennének. Ennek értelmében Kármán Tódor a dimenzionális (fizikusi) szemlélet alapján állított
fel a turbulens transzportra vonatkozó számítási összefüggéseket. Ehhez a még Prandtl által
bevezetett keveredési úthossz (L) fogalmát használta a molekulák átlagos szabad úthosszának
x irányú komponense (λx) helyett, és a mozgás x irányú átlagsebességét ( u ) a molekulák
Brown mozgásból származó x irányú átlagos sebessége ( u 0 ) helyett. (Prandtl feltételezte,
hogy turbulens áramlásban egyes elemi folyadéktömegek a gázmolekulákhoz hasonlóan
mozognak, egy ideig együtt haladnak, egyik folyadékrétegből a másikba kerülnek, majd
felbomlanak és új együtt haladó folyadéktömegek keletkeznek. Az együtt haladás során
átlagosan az L keveredési úthosszat teszik meg. Így a keveredési úthossz a molekulák szabad
úthosszával analóg fogalom. Prandtl ezenkívül feltételezte azt is, hogy a keveredési úthossz a
faltól mért távolsággal növekszik.) Kármán alapján tehát a turbulens vezetési tényezők a
molekuláris vezetési tényezőkhöz hasonlóan írhatók fel. E szerint a turbulens diffúziós
tényezőt, a turbulens viszkozitást és a turbulens hővezetési tényezőt definiáló egyenletek:
1 1 1
ε = Lu , µ t = ρLu és λt = ρc p Lu . (4.4a)
2 2 2
Ez alapján természetes, hogy közöttük a molekuláris vezetési tényezőkhöz hasonló kapcsolat
áll fenn:
µ t = ρε és λt = ρc p ε , (4.4b)
és a belőlük definiálható dimenziótlan transzporttényezők:
µt c p ν t µ ν Sc
Prt = = = 1, Sct = t = t = 1 , Let = t = 1 (4.4c)
λt at ρε ε Prt
egységgel egyenlők.
A turbulens vezetési tényezőkre közvetlen kísérleti eredmények is rendelkezésre
állnak (főleg a turbulens viszkozitásra), s ezek alapján mind a turbulens Prandt- szám, mind a
turbulens Schmidt-szám 0,5 – 2 között változik. A kísérletek szerint levegőnek csatornában
való áramlására Prt = 0,7 – 0,9 (a Reynolds számtól függően), de a legvalószínűbb érték 0,85.
A kísérletek nagyfokú bizonytalansága miatt és az egyszerűbb kezelhetőség érdekében
általában (4.4c)-t feltételezik a számításokban.
Az időátlagolásra utaló jelölést a későbbiekben nem használjuk, de turbulens
áramlásnál értelemszerűen az intenzívek időátlagolt értékével dolgozunk.
A teljes áramsűrűségek tehát (pontosabban: x irányú komponenseik):
du
τ xy = ±( µ + µ t ) , (4.5a)
dx
dT
q = −(λ + λt ) , (4.5b)
dx
dc
N ′A = −( D AB + ε ) A . (4.5c)
dx
Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a turbulens vezetési tényezők nem anyagjellemzők.
E tényezők a turbulencia mértékétől függenek, s a turbulens zavarás elhalásával szintén
elhalnak. Ismeretes, hogy a különböző áramlási rétegekben a turbulencia intenzitása eltérő, s a

27
faltól mért távolság függvényében növekszik. Erre, és egyéb tapasztalatokra alapozva a
következőket állapíthatjuk meg:
- a viszkózus fali rétegben a molekuláris vezetés a meghatározó, a turbulencia hatása
itt elhanyagolható, mivel e rétegben:
DAB >> ε , λ >> λ t , µ >> µ t
- a turbulens magban a molekuláris transzport hatása általában elhanyagolható a
turbulens transzport mellett, itt a turbulens vezetési tényezők több nagyságrenddel
felülmúlják a molekuláris vezetési tényezőket, tehát:
DAB << ε , λ << λ t , µ << µ t
- az átmeneti rétegben általában mindkét hatást figyelembe kell venni, mivel a
turbulens és a molekuláris vezetési tényezők összemérhető nagyságúak.
Az elmondottakból adódik, hogy a transzportot előidéző intenzív eloszlása a viszkózus
fali rétegben síklap feletti áramlásnál lineáris: ugyanis állandó áramsűrűség és állandó
vezetési tényező (az áramlási jellemzőktől nem függő) állandó gradienst eredményez. A
másik két rétegben állandó áramsűrűség esetén sem állandó a gradiens, mivel a vezetési
tényező változik a hely függvényében.

Így a turbulens áramlás vizsgálata után tehát megállapítható, hogy a határréteg

bármely részében a (molekuláris vagy turbulens, illetve ezek összegeként jelentkező)
transzport vezetéssel valósul meg (amelyre szuperponálódhat az esetleges konvekció hatása).
Az egész határrétegen át történő vezetéses mechanizmusú transzportfolyamatot átadásnak
nevezzük. Az eddigiektől eltérő elnevezés oka, hogy a határréteg egyes részeinek vastagsága
nehezen mérhető, így ugyancsak nehezen határozható meg az egyes rétegre az intenzívek
mérvadó különbsége, vagyis a transzportfolyamat hajtóereje. Ezért a teljes határrétegen kívül
mérhető intenzív értékkel lenne célszerű számolni (például: a fali értékkel és a turbulens
főtömegben mérhető értékkel). Ehhez definiáljuk az átadási tényezőket, amelyek
tulajdonképpen egyenértékű vezetési tényezőt és hozzárendelt fiktív határréteg-vastagságot
testesítenek meg. A turbulens transzport vizsgálatának ilyen megközelítést nevezzük
„mérnöki szemlélet”-nek.

IV.1 Az átadási tényezők

A turbulens transzport tárgyalása mérnöki szemlélet alapján

Az átadási tényezők értelmezéséhez szemléljünk síklap feletti áramlást, és a

vizsgálatot először hőátadásra, majd később anyagátadásra is elvégezzük.
Ha folyadék vagy gáz turbulens áramlásban áramlik valamilyen felület mentén, a
felület közelében levő rétegben az áramlás lamináris, ahol a hő vezetéssel (kondukcióval)
terjed. Ez a lamináris fali réteg azonban a határréteg teljes vastagságának csak kis részére
terjed ki, ugyanis a határréteg részét képezi még az átmeneti és a turbulens határréteg is, ahol
már intenzívebb a keveredés, ezért kisebb hőmérséklet gradiens elegendő ugyanakkora
hőáram elérésére. A mérnöki szemlélet a valóságban fellépő, összetettebben felírható
hőátadást úgy fogja fel, mintha a hő egy effektív lamináris film (határréteg) vastagságon
keresztül vezetéssel terjedne (7.ábra).
Így a hőáram
dT
q = −λ . (4.6)
dx

28
A változókat szétválasztva kapjuk, hogy
xeff TG
λ
∫ dx = − ∫ q dT ,
0 Tf
(4.7)

mely egyenletet megoldva a hőátadás sebessége kifejezhető:

λ
q= (Tf − TG ) = α (Tf − TG ) . (4.8)
xeff
A (4.8) egyenletben a
λ
≡α (4.9)
xeff
kifejezést hőátadási tényezőnek nevezik. (4.7) egyenletben Tf az állandósult fali hőmérséklet,
TG pedig a turbulens főtömeg hőmérséklete.
A mérnöki szemlélet tehát az átadási tényező mellett bevezette még az ún. effektív
filmvastagság fogalmát is. Az effektív filmvastagság alatt azon lamináris áramlású réteg
vastagságát értjük, melynek molekuláris vezetéses ellenállása megegyezik az eredő
ellenállással. Tehát magába foglalja az átmeneti réteg és a viszkózus fali réteg molekuláris
vezetéses ellenállását és a turbulens mag, valamint az átmeneti réteg turbulens ellenállását is.
A hőátadási tényezőt definiáló (4.9) összefüggés számításra nem alkalmas, mivel xeff
a valóságban nem létező, fiktív határréteg, ezért vastagsága sem ismert. A gyakorlatban a
hőátadási tényező a hőtanból már ismert, különböző áramlás típusokra felírt Nusselt féle
kriteriális egyenletekből számítható, melyek általános alakja:
Nu = C ⋅ Re a ⋅ Pr b . (4.10)

Elvileg egyszerű módon alkalmazható a fenti gondolatmenet a turbulens áramlásban

létrejövő anyagáram számítására is, ekkor az anyagátadási tényező fogalmát vezetjük be. A 8.
ábrán egy síkfal mellett turbulensen áramló több komponensű gáz vagy folyadék
koncentráció profilja látható.
A 8. ábrán c Af az A komponens falnál mért koncentrációja, c AG az A komponens
főtömegbeli koncentrációja, xeff pedig a fiktív lamináris film vastagsága, amelyen belül
molekuláris diffúzióról beszélhetünk.

Ekvimoláris szembediffúzió
Ekvimoláris szembediffúzió esetén a diffúzió sebessége (a hőátadás sebességével
analóg módon) a következőképpen számítható:
dc D
N A′ = − DAB A = AB (c Af − c AG ) = k c′ (c Af − c AG ) (4.11)
dx x eff
Ebben az egyenletben kc′ a c típusú koncentráció különbség hajtóerőre vonatkozó
anyagátadási tényező ekvimoláris szembediffúzió esetére, melyet a következőképpen
definiáltunk:
D
k c′ ≡ AB (4.12)
x eff
Amennyiben a koncentráció nem mólkoncentráció, hanem parciális nyomás
formájában adott, a diffúzió sebessége (4.11) egyenlethez hasonlóan:
D dp DAB
N A′ = − AB A = ( p Af − p AG ) = k G′ ( p Af − p AG ) (4.13)I
RT dx RTxeff

29
Itt k G′ a gázfázis anyagátadási tényezője parciális nyomás különbség hajtóerővel kifejezve
ekvimoláris szembediffúzió esetére, mely definíciója:
DAB
k G′ ≡ (4.14)
RTx eff
A diffúziós sebesség móltört alakú koncentráció ismerete esetén pedig:
D P dy A D P
N A′ = − AB = AB ( y Af − y AG ) = k y′ ( y Af − y AG ) , (4.15)I
RT dx RTxeff
ahol
D P
k y′ ≡ AB (4.16)
RTxeff
a gáz fázis anyagátadási tényezője móltört hajtóerővel kifejezve ekvimoláris szembediffúzió
esetére. Amennyiben folyadékfázisú a többkomponensű rendszer, a móltört koncentrációt y
helyett x – szel jelöljük és az anyagátadási tényezőt k y′ helyett k x′ - szel!
Látható, hogy mivel a koncentrációkat különféle módon lehet és szokás kifejezni, ezért
ugyanaz az anyagátadási tényező is többféle alakban írható attól függően, hogy milyen módon
definiált hajtóerővel fejezzük ki. Az ekvimoláris szembediffúzióra vonatkozó anyagátadási
tényező különböző alakjai közti kapcsolat a (4.12), (4.14) és (4.16) egyenletek összevetéséből
írható fel:
P
k y′ = P ⋅ k G′ = k c′ (4.17)
RT

30
Unimoláris diffúzió
A nem diffundálódó B komponens esetére vonatkozó diffúziós sebességek a
különböző koncentráció megadási módokkal a következők:
c D c
N A = N A′ = AB (c Af − c AG ) = k c (c Af − c AG ) (4.18)
c BM xeff c BM
P DAB P
N A = N A′ = ( p Af − p AG ) = k G ( p Af − p AG ) (4.19)
p BM RTx eff p BM
1 D P 1
N A = N A′ = AB ( y Af − y AG ) = k y ( y Af − y AG ) (4.20)
y BM RTx eff y BM
Nyilvánvaló, hogy az unimoláris diffúzióra vonatkozó k anyagátadási tényezők mindig
kifejezhetők az ekvimoláris szembediffúzió esetére érvényes anyagátadási tényezőkkel
(hasonlóan a diffúziós anyagáramokhoz):
c
k c = k c′ (4.21)
c BM
P 1
k G = k G′ = kc (4.22)
p BM RT
1
k y = k y′ = kG P (4.23)
y BM

A turbulens anyagátadási tényezők számítása

A turbulens anyagátadási tényező – a hőátadási tényezőhöz hasonlóan – a Re szám
nagyságától és az áramlás típusától függően alkalmazható ún. kriteriális egyenletekből
számítható. Hőátadásnál a Nusselt féle egyenlet a következő alakban írható:
Nu = C ⋅ Re a ⋅ Pr b , (4.24)
ahol - mint ismert – a Nu szám testesíti meg a hőátadási tényezőt, a Re szám az áramlási
viszonyokra jellemző, a Pr szám pedig az anyagjellemzőket tartalmazza:
α⋅X cp ⋅ µ v⋅ρ ⋅ X
Nu = Pr = Re = (4.25)
λ λ µ
A k c′ anyagátadási tényező számítására a Sherwood féle kriteriális egyenlet alkalmas,
mely teljesen hasonló a Nusselt egyenlethez, a különbség az, hogy a Nu szám helyett az
anyagátadási tényezőt tartalmazó Sherwood szám (Sh), a Pr szám helyett pedig a Schmidt
számot (Sc) tartalmazza:
Sh = C ⋅ Re a ⋅ Sc b , (4.26)
′
k ⋅X µ v⋅ρ ⋅ X
Sh = c Sc = Re = (4.27)
DAB ρDAB µ

31
 V. Analógiák

Az eddigi tárgyalás során láttuk, hogy a transzportfolyamatok között hasonlóság van.

Ez a hasonlóság abban jelentkezik, hogy mindegyik extenzív áramsűrűségét alakilag azonos
formában írhatjuk fel: az extenzív gradiensének és egy vezetési tényezőnek a szorzataként. A
további vizsgálatokkal azt is megállapítottuk, hogy a vezetési tényezők anyagjellemzők és
molekuláris jelentésű mennyiségek valamint állapotjelzők függvényei. Ezt a hasonlóságot a
transzportfolyamatok elméletében analógiának nevezzük.
A folyamatok egyszerűbb leírása érdekében bevezettük az átadási tényezőket is.
Láttuk, hogy az átadási tényezők a vezetési tényezők és a határréteg milyenségének
függvényei. Az eddig talált analógiák után joggal feltételezhetjük, hogy a különböző
extenzívek átadási tényezői között kapcsolat van. Ezt a kapcsolatot matematikai formában
csak akkor tudjuk kifejezni, ha megfelelő fizikai modelleket alkotunk a hidrodinamikai
viszonyok leírására. Azt már láttuk, hogy minden áramlási térben általában négy áramlási
réteg alakul ki: a viszkózus fali réteg, az átmeneti réteg a turbulens határréteg és a turbulens
mag. A különböző rétegek élesen nem választható el egymástól, közöttük az átmenet
folytonos. Az egyszerűbb matematikai leírás érdekében azonban mégis éles átmenetet
tételeznek fel az egyes rétegek között. Így tehát a valóságos viszonyokat egy fizikai modellel
helyettesítjük, amely óhatatlanul bizonyos közelítéseket, ill. feltételezéseket tartalmaz, s e
feltételezések helyességét a gyakorlati tapasztalatokkal ellenőrizzük. Az utóbbi évszázadban a
tudomány mindenkori fejlettségének és a gyakorlat igényeinek megfelelően egyre fokozódó
pontosságú, a valóságos viszonyokat egyre jobban megközelítő fizikai modellel írták le a
hidrodinamikai viszonyokat és állítottak fel kapcsolatoz az átadási tényezők között. A
gyakorlati alkalmazásba is átment fizikai modelleket és a kapott eredményeket a szerzőkről
nevezték el, s szűkebb értelemben ezekre használjuk az analógia elnevezést. Ilyen értelemben
beszélünk Reynolds-, Prandtl-Taylor-, Kármán-, Martinelli-, Chilton-Colburn-, illetve
Diessler-féle analógiáról. A következőkben a Chilton-Colburn analógiát ismertetjük
részletesen, mely nem más, mint a Prandtl-Taylor analógia kiterjesztése. Először az impulzus-
és hőtranszport analógiáját, majd a következő lépésben az impulzus- és tömegtranszport
analógiáját vizsgáljuk. Végül az analógiák alkalmazási lehetőségeiről lesz szó.

V.1. Az impulzustranszport és hőtranszport analógiája

Fal melletti áramlás sebesség- és hőmérséklet profilja látható az 9. ábrán.

A valóságban a fal mentén egy vékony fali réteg (film) van, amelyben az áramlás
lamináris. Ebben a rétegben molekuláris transzport van, pl. a hő vezetéssel terjed. Az átmeneti
rétegvastagságben mind molekuláris, mind turbulens transzport is egy időben fennáll. A
turbulens határrétegben is mind molekuláris, mind turbulens transzport is előfordul, azonban
itt a molekuláris transzport hatása elhanyagolható (mintegy 10 – 100 – szor nagyobb a
turbulens diffúziós tényező, hővezetési tényező, viszkozitási tényező a laminárisnál). Ezen
megfontolások figyelembe vételével írjuk fel mindhárom határrétegben a q τ hányadost!
A lamináris határrétegben:
dT
−λ
q dx
= (5.1)
τ -µ
dv
dx

32
 Az átmeneti határrétegben (a (4.4) és (4.5) egyenletek alapján):
dT
− (λ + ερc p )
q dx
= (5.2)
τ - ( µ + ερ )
dv
dx
A turbulens határrétegben pedig:
dT dT
− ερc p
q dx = c dx
= (5.3)
τ
p
dv dv
- ερ
dx dx
Mivel az impulzusátadás és a hőátadás jellemzői között egy egyszerű, számításokra is
alkalmas összefüggés levezetése a cél, ezért közelítésekkel, feltételezésekkel kell élni.
Reynolds (1874) feltételezte, hogy a turbulens főtömeg mellett a turbulens, az átmeneti és a
viszkózus fali réteg hatása elhanyagolható, vagyis ez az analógia azt feltételezi, hogy a
turbulens főtömeg érintkezik közvetlenül a fallal. Ez egy olyan durva közelítés, hogy nem is
eredményez számításra alkalmas összefüggést. Prandtl (1910) és Taylor (1926) abból a
feltételezésből indultak ki, hogy a viszkózus fali réteg közvetlenül csatlakozik a turbulens
főtömeghez.
A Chilton – Colburn analógia (1933) két feltételezéssel él:
1. az átmeneti határréteget hanyagolja el – feltételezi, hogy a lamináris fali réteg érintkezik a
turbulens határréteggel, ami pedig a turbulens főtömeggel;

33
2. feltételezi, hogy a viszkózus fali réteghez hasonlóan a turbulens határrétegben is állandó az
állapotjelzők gradiense (vagyis a hőmérséklet, a sebesség és a koncentráció hely szerinti
változása lineáris).
Tehát Chilton és Colburn feltételezései alapján írható, hogy a hőáramsűrűség és a
csúsztató feszültség aránya lamináris oldalról (az 5.1.ábra jelöléseivel):
dT
−λ
q
= dx = λ (TF − Tf ) , (5.4)
τ -µ
dv µ (v F − v f )
dx
a turbulens zóna oldaláról pedig:
dT
q T − TF
= c p dx = c p G . (5.5)
τ dv vG − v F
dx
Az (5.4) egyenletet átalakítva kapjuk (5.6)-ot, (5.5)-ből pedig (5.7)-et:
(TF − Tf ) µ
= (v F − v f ) (5.6)
q λτ
(TG − TF ) 1
= (v G − v F ) (5.7)
q c pτ
Mivel turbulens transzport esetén a hőáramsűrűség a hőátadási tényezővel írható (IV.
fejezet):
q = α (TG − TF ) , (5.8)
innen a hőátadási tényező reciprokát kifejezve:
1 (TG − Tf ) (TG − TF ) (TF − Tf )
= = + (5.9)
α q q q
Az (5.6) és (5.7) egyenleteket összeadva és figyelembe véve (5.9)-et:
1 1 µ
= (v G − v F ) + (v F − v f ) (5.10)
α c pτ λτ
Használjuk ki, hogy fal melletti áramlásnál a fali sebesség nulla ( vf ≡ 0), valamint
ρvG2
szorozzuk be az (5.10) egyenlet mindkét oldalát cp ρvG -vel és a jobb oldalon emeljük ki -
τ
t:
c p ρvG ⎡ρvG2 vF µc p v F ⎤
= ⎢(1 − ) + ⎥ (5.11)
α ⎣ τ vG λ vG ⎦
Az (5.10) és (5.11) egyenlet jobb oldalának első tagja a turbulens határréteg termikus
v
ellenállását, második tagja a lamináris határréteg termikus ellenállását adja meg. Mivel F
vG
µc p
közel áll 1-hez, és a Pr-szám 1 körüli, vagy annál nagyobb szám ( = Pr ), látszik, hogy a
λ
termikus ellenállás túlnyomó részét a lamináris határréteg okozza.

µc p v
Vegyük figyelembe, hogy = Pr , az (5.11) egyenlet jobb oldalán emeljük ki F -t,
λ vG
majd vegyük az egyenlet mindkét oldalának a reciprokát:

34
 τ
α ρvG2
= (5.12)
c p ρvG v
1 + F (Pr − 1)
vG
vF
A nevezőben levő kifejezés a lamináris határréteg végén levő sebesség és az
vG
átlagsebesség viszonya. A határréteg vizsgálatok szerint ez a viszonyszám meglehetősen
állandó (legalábbis csövön belüli áramlásnál) elég nagy Re-szám tartományban. Ha ez
valóban így van, akkor az (5.12) egyenlet nevezőjét bizonyos Pr-szám intervallumban
közelítőleg ki kell tudni fejezni a Pr valamilyen állandó kitevőjű hatványával. Az (5.12)
v
egyenlet nevezője ugyanis F = áll. esetben felfogható úgy, mint valamely Pr z függvény
vG
Pr = 1 hely körül sorbafejtett Taylor sorának első két tagja. Mérési eredmények szerint
v 2
csövön belüli áramlásnál F = z ≅ , így
vG 3
v
1 + F (Pr − 1) ≈ (Pr ) F G = Pr z
v /v
(5.13)
vG
Az (5.12) egyenlet jobb oldala dimenzió nélküli szám, a Stanton-szám:
αd
Nu λ α
St = = = (5.14)
Pr Re c p µ vG dρ c p ρvG
λ µ
τ
Az (5.12) egyenlet számlálójában szereplő kifejezés ugyancsak dimenzió nélküli szám,
ρvG2
amely kifejezhető az áramló folyadék súrlódási tényezőjével. Csőben áramló folyadéknál a
palástfelületen fellépő nyíró erő a nyomásesésből származó erővel tart egyensúlyt:
D 2π
τ ⋅ Dπl = ∆p (5.15)
4
Ebben az egyenletben D a cső átmérője, l a cső hossza. Ugyanakkor a nyomáskülönbség a
hidrodinamikában szokásos módon, a csősúrlódási tényezővel is kifejezhető:
ρ l
∆p = vG2 λ (5.16)
2 D
Mint ismeretes, a λ csősúrlódási tényező értéke az áramlás jellegétől függ. Lamináris
64 0,316
áramlásban λ = , turbulens áramlásban pedig a Blasius formulával számítható: λ = 4 .
Re Re
Az (5.15) és (5.16) egyenletek összevetéséből kapjuk, hogy
τ λ
= (5.17)
ρvG 8
2

Tehát az (5.12) egyenlet az (5.13), (5.14) és (5.17) egyenletek felhasználásával a

következő formában írható:
λ
Nu
= 8 (5.18)
Re Pr Pr z

35
 λ
A Re számtól függő hányadost hőátadási Colburn faktornak is nevezik és j H -val jelölik:
8
λ Nu
= Pr z = jH (Re) (5.19)
8 Re Pr
A hő- és impulzustranszport most levezetett analógiájának ezen végeredménye nagyon
jól használható csőben való áramlás nyomásesésének számítására (ehhez a hőátadási tényezőt
kell ismerni, mely valamelyik Nu féle kriteriális egyenletből számítható).
Az analógia fordított irányban történő alkalmazása is lehetséges, ekkor például csőben
való áramlás esetén a nyomásesés mérésével meghatározható a hőátadási tényező: ehhez az
(5.16) egyenletbe helyettesítsük be csősúrlódási tényezőt kifejező Blasius formulát
(amennyiben turbulens áramlásról van szó). Mivel a nyomásesés értékének meghatározása
kísérleti úton történik, az egyenletben egyedül az áramlás sebessége lesz ismeretlen, amely
kifejezhető. A sebesség kiszámítása után a Re szám és a λ csősúrlódási tényező is
számíthatóvá válik. A Chilton – Colburn analógia felhasználásával az (5.19) egyenletből a Nu
szám kifejezhető, és az α hőátadási tényező számítható.

A hő- és impulzustranszport analógiáját felhasználva kísérletek nélkül is levezethető

egy Nu féle kriteriális egyenlet, mely alkalmas a hőátadási tényező számítására. Például
csőben való turbulens áramlás estén az (5.19) egyenlet így írható:
Nu 0,316
Pr 2 3 = 4 (5.20)
Re Pr 8 ⋅ Re
Ezt az egyenletet átrendezve kapjuk a következő egyenletet a Nu szám meghatározására:
Nu = 0,0395 Re 0,75 Pr 1 3 (5.21)
A szakirodalomban számos, különböző kutatók által mérések alapján felállított
kriteriális egyenletet találunk csőben való turbulens áramlás esetére. Ezek közül kettő:
Nu = 0,027 Re 0,8 Pr 1 3 (Sieder és Tate)
Nu = 0,032 Re Pr
0 ,8 13
(Krausold)
Összehasonlítva az általunk levezetett (5.21) egyenletet a fenti, mérések alapján
felállított egyenletekkel, látható, hogy igen jól alkalmazható, annak ellenére, hogy semmilyen
hőtani kísérletet nem végeztünk, csupán felhasználtuk, hogy a hő- és impulzus transzport
analóg jelenségek és ismertük a csősúrlódási tényező Blasius-féle kifejezését.

V.2. Az impulzustranszport és tömegtranszport analógiája

A hőátadáséval analóg módon kezelhető az anyagátadás problémája is. Egyidejű

tömeg- és impulzustranszport esetén fal melletti áramlás koncentráció- és sebességprofilja
látható az 10.ábrán.
A Chilton-Colburn analógia alapján a lamináris határrétegben (5.4) egyenlezhez
hasonlóan írható, hogy
dc
− DAB A
N A′ dx = DAB (c AF − c Af )
= (5.22)
τ
−µ
dv µ (v F − v f )
dx
A turbulens határrétegben pedig az analógia feltételezéseit alkalmazva az (5.5)
egyenlettel analóg módon:

36
 dc A
−ε
N A′ dx = 1 (c AG − c AF )
= (5.23)
τ dv ρ ( v G − v F )
− ρε
dx
′
A k c turbulens anyagátadási tényezőt definiáló összefüggés (lásd IV. fejezetet):
N A′ = k c′ (c AG − c Af ) (5.24)
Innen az anyagátadási tényező reciproka:
1 (c AG − c Af ) (c AG − c AF ) (c AF − c Af )
= = + (5.25)
k c′ N A′ N A′ N A′
Az egyenlet jobb oldalának első tagját (5.23)-ból, a másodikat (5.22)-ből kifejezve és
behelyettesítve:
1 ρ µ
= (v G − v F ) + (v F − v f ) (5.26)
k c′ τ τDAB
Itt is vf ≡ 0. A fenti egyenlet mindkét oldalát megszorozzuk vG -vel, és a jobb oldalon még ki
is emelünk vG2 -et:
vG vG2 ρ v v 2 µ vF
= (1 − F ) + G (5.27)
k c′ τ vG τDAB vG
ρvG2
Az egyenlet jobb oldalán emeljünk ki -t:
τ
vG vG2 ρ ⎡ v µ vF ⎤
= ⎢ (1 − F ) + (5.28)
k c′ τ ⎣ vG ρDAB vG ⎥⎦
µ
Felhasználva, hogy = Sc , az (5.28) egyenlet tovább alakítható:
ρDAB
vG vG2 ρ ⎡ v F ⎤
= ⎢1+ (Sc − 1)⎥ (5.29)
k c′ τ ⎣ vG ⎦
Vegyük mindkét oldal reciprokát:
τ
k c′ ρvG2
= (5.30)
vG v
1 + F (Sc − 1)
vG
τ λ
Az analógia első felét vizsgálva már beláttuk, hogy = (5.17), és az (5.13)
ρvG 8
2

egyenlethez hasonlóan belátható, hogy Sc=1 környezetében

v
1 + F (Sc − 1) ≈ (Sc ) F G = Sc z
v /v
(5.31)
vG
Az (5.30) egyenlet bal oldala dimenzió nélküli kifejezés, a Sh, Sc és Re számokkal a
következőképpen előállítható:
k c′ D
k c′ DAB Sh
= = (5.32)
vG vG Dρ µ Re⋅ Sc
⋅
µ ρDAB

37
 A hőátadási Colburn faktorhoz hasonlóan ((5.19) egyenlet) bevezetve az anyagátadási
Colburn faktort, az (5.30) egyenlet az alábbi könnyen megjegyezhető formában írható:
λ Sh
= Sc z = jD (Re) (5.33)
8 Re Sc
Az analógia ezen eredményének az alkalmazásával például csőben való áramlás esetén
a csősúrlódás ismeretében könnyen meghatározható a kc′ anyagátadási tényező (teljesen
hasonló módon, mint azt a hőátadási tényezőnél is ismertettük). Sőt, a Nu féle kriteriális
egyenletekhez hasonlóan az anyagátadásra vonatkozó Sh féle kriteriális egyenletek konstansai
is előállíthatók pusztán az analógia most levezetett végeredményének a felhasználásával
anélkül, hogy egyetlen kísérletet kellett volna végeznünk.

Tehát összefoglalva, egyidejű hő-, anyag- és impulzusátadás esetén a Chilton Colburn

analógia végeredménye:
λ
jH = jD = = f (Re) (5.34)
8
Ebben az egyenletben j H -t és jD -t az (5.19) és (5.33) egyenletek szerint definiáltuk.
Azonban mivel Chilton és Colburn az analógia levezetése során két közelítő feltételezést is
alkalmazott, minden esetben meg kell vizsgálni, hogy mikor igazak a levezetett egyenlőségek.

Mint azt a bevezetőben is említettük, a Chilton – Colburn analógián kívül számos más
próbálkozás is létezett a hő-, anyag- és impulzusátadás között fennálló kapcsolatok leírására.
Áttekintés képpen az egyes analógiákról összefoglalóan a következőket jegyezzük meg:
A Reynolds analógia csak a turbulens magot veszi figyelembe és egységnyi Pr, ill. Sc
számra alkalmazható. Jól alkalmazható szilárd – gáz közötti folyamatok leírására.
A Prandtl-Taylor analógia feltételezi, hogy a turbulrns mag és a viszkózus fali réteg
közvetlenül csatlakozik egymáshoz. Akkor alkalmazható, ha Pr, ill. Sc<2.
A Kármán analógia a viszkózus fali réteg és a turbulens mag közötti átmeneti réteget
is figyelembe veszi. A turbulens vezetési tényezőket sebességprofilból határozza meg.
Alkalmazható, ha ha Pr, ill. Sc≤10.
A Chilton-Colburn analógia a Prandtl-Taylor analógiát terjeszti ki és egyszerűbb
formában írja fel. Alkalmazható, ha Pr≤1 és Sc≤10.
Az eddig bemutatott analógiák hibáinak fő forrása abban van, hogy a turbulens
v a D
vezetési tényezők eloszlására, a t = t = t = f ( x) függvénykapcsolatra a valóságot nem
v v v
kielégítő közelítést alkalmaznak. E hiányosságokat több szerző igyekezett megszüntetni, s
empirikus, ill. félempirikus függvényeket írtak fel a turbulens vezetési tényezőkre.
Az említettek mellett a szakirodalom még számos egyéb eredményt és próbálkozást
közöl, azonban még ma is úgy tűnik, hogy az egyszerű Chilton-Colburn analógia kielégítő
pontossággal leírja a kísérleti eredményeket.

V.3. Az analógiák alkalmazási területe

Az analógiák az impulzusátadás, a hőátadás és az anyagátadás között fennálló

hasonlóságot fejezik ki, amit közelítő feltételezések segítségével kaptunk. Az összefüggés
lehetőséget nyújt arra, hogy az egyik folyamatnál nyert eredményekből a másik kettőre
meghatározzuk a számításhoz szükséges tényezőket. A közelítések és feltételezések miatt az
(5.34)-ben kifejtett egyenlőségek csak közelítően állnak fenn. Az impulzusátadás
eredményeképpen adódó csúsztatófeszültséget a Navier-Stokes egyenletből kaptuk, ami csak

38
a súrlódást veszi figyelembe, nincs tekintettel az áramlásnál létrejövő leválásokból adódó
nyomásveszteségre, vagyis az ún. alakellenállásra. Éppen ezért az átviteli faktorok csak
akkor egyenlők a csősúrlódási tényező nyolcad részével, ha az áramlás olyan testek mentén
történik, amelyek alakellenállása elhanyagolható a súrlódási ellenálláshoz képest. Ilyenek az
áramvonalas testek körüli és a csövek hossztengelyével párhuzamos vsövön belüli vagy
csövön kívüli áramlások, valamint a síklap menti áramlások.
Olyan esetekben, amikor az alakellenállás képezi a teljes ellenállás jelentős részét –
mint pl. hengerre merőleges, gömbök mentén vagy különféle töltelékek rétegén keresztül
történő áramlások – az átviteli faktorok nem határozhatók meg a súrlódási tényezőből az
(5.34) egyenlet szerint. Ilyen áramlások esetén is azonban várható, hogy a leváló áramlás
örvényeiben létrejövő keveredés a hőátadásra és anyagátadásra azonos hatással van, s a
j H = j D egyenlőség közelítőleg fennáll. Ezt a feltételezést számos kísérlet igazolja. Így pl. a
töltelékes tornyokban levegőt áramoltattak át, és a hűtési kísérleteket, továbbá
nedvességpárologtatási kísérleteket végeztek. Levegő-víz rendszernél azt találták, hogy
j H = 1,076 j D , levegő-etilalkohol rendszerre j H = 1,1 j D , de benzolra és széntetrakloridra a két
faktor megegyezett.
Végül megjegyezzük, hogy jelentős alakellenállás jelenléte esetén is felállítható
közvetlen összefüggés a hőátadási, ill. anyagátadási és a súrlódási tényező között. Mindössze
annyit jegyzünk meg, hogy a függvénykapcsolat lényegesen bonyolultabb az itt tárgyaltaknál,
de elvileg létezik.
A már korábban említetteken kívül nézzük meg az analógia egy fontos alkalmazását!

A hőátadási és anyagátadási tényező kapcsolata (a Chilton-Colburn analógia egy

alkalmazása)

Mivel a hőátadási tényezőket könnyebben tudjuk megállapítani, mint az anyagátadási

tényezőket, érdemes utóbbiakat a hőátadási tényező függvényében kifejezni. A hőátadás és az
anyagátadás sebességének viszonya kifejezhető az (5.19), (5.33) és (5.34) egyenletek
segítségével. Ezek szerint
Nu Sh
Pr z = j H = Sc z = j D (5.35)
Re Pr Re Sc
Innen
z
Nu Pr ⎛ Sc ⎞
= ⎜ ⎟ (5.36)
Sh Sc ⎝ Pr ⎠
A Scmhmidt és Prandtl szám hányadosát Lewis számnak (Le) nevezik. Ezt
felhasználva, valamint a Sh és Nu számok jelentését kifejtve a következő formát ölti az előbbi
egyenlet:
αD
λ = Le z −1 (5.37)
k c′ D
DAB
λ Sc
Mivel = cp ρ = c p ρLe , ezért (5.37) egyenlet szerint a hőátadási- és anyagátadási
DAB Pr
tényező kapcsolata a következőképpen írható:

39
 α
= c p ρLe z (5.38)
k c′
vF
z-vel jelöltük az 5.1 ill. 5.2 ábra szerinti hányadost, melynek értéke tisztán lamináris
vG
határréteg esetén z = 1 , teljesen turbulens határrétegnél z = 0 és turbulens áramlás és
határréteg valamint lamináris fali réteg egyidejű fennállása esetén 0 < z < 1 (csőben való
áramlásnál pl. z = 2 / 3 ).
A klímatechnikában a
α
Le z = (5.39)
k c′ ρcp
kifejezést pszichrometrikus aránynak nevezik, míg a kc′ ρ szorzat nem más, mint a párolgási
tényező ( σ ). Nagy gyakorlati jelentőséggel bír a Le z = 1 eset, ugyanis ilyenkor a párolgási
tényező egyszerűen számítható a hőátadási tényező (meg persze a sűrűség és a fajhő)
ismeretében. Ez az eset két okból következhet be: vagy Le = 1 (vagyis Pr = Sc) – pl. levegő-
víz rendszer esetén teljesül ez a feltétel -, vagy ha z = 0, vagyis ha tisztán turbulens áramlás
valósul meg.

40
 VI. Számpéldák

Számpéldák molekuláris diffúzióra

1. Az egyik végén zárt, kis átmérőjű üvegcsövet acetonnal töltünk meg. Az üvegcső felett levegőt
áramoltatunk állandó nyomáson és állandó hőmérsékleten. Az aceton felszínével érintkező
levegő aceton gőzben telített, az áramló levegő viszont nem tartalmaz acetongőzt. A
koncentrációkülönbség hatására diffúziós anyagáram indul meg az áramló közeg felé, s a
folyadékfelszín csökken. Megmérve az adott idő alatt bekövetkező szintcsökkenést (z), a mérési
adatból határozzuk meg az aceton-levegő kölcsönös diffúziós tényezőjét! A levegő inert
komponensnek tekinthető.
Adatok:
z1 = 18mm
z 2 = 27,5mm
τ = 15000sec
T = 290K
Az acetonnak ehhez a hőmérséklethez tartozó telítési gőznyomása:
∗
p A1 = p = 2,178 ⋅ 10 Pa
A
4

P = 1,01337 ⋅ 10 Pa
5

Az aceton móltömege és sűrűsége:

kg
M A = 58
kmol
kg
ρ A = 790 3
m
J
Az univerzális gázállandó: R = 8314,4
kmolK

Mivel példánkban csak az aceton diffundál, ezért unimoláris diffúzióról van szó:
N A = N aceton ≠ 0 ;
N B = N levegő = 0 .
Unimoláris diffúzió esetén a diffúziós sebesség a következőképpen számítható Fick
törvényével:
D P D P D P p
N A = AB ( p A1 − p A2 ) = AB ( P − p B1 − ( P − p B2 )) = AB ln B2
RTz p BM RTz p B2 − p B1 R Tz p B1
p B2
ln
p B1
Ebben az egyenletben a párolgás miatt a z diffúziós út az idő függvénye, így a diffúziós
sebesség is változó!
Írjuk fel az anyagmérleget az acetonra:
elemi dτ idő alatt elpárolgó mennyiség a diff. sebesség definíciójából számítható:
dnA = N A Fdτ
ez a mennyiség a szintcsökkenéssel is kifejezhető:
d m A ρ A Fd z ρ
dn A = = = Fdz A
MA MA MA
A két egyenlet összevetéséből:

41
 ρA
N A dτ = dz
MA
A bal oldalt a diffúziós sebesség Fick féle egyenletével kifejezve:
DAB P p ρ
ln B2 dτ = A dz
z RT p B1 MA
itt pB2 - az inert levegő parciális nyomása az áramló főtömegben ( p B2 ≅ P = áll. )
p B1 - a levegő parciális nyomása a párolgó (acetonban telített) felszínen
p B1 = P − p A1 = P − p A∗ (T ) = áll. , ahol pA∗ (T ) az aceton telítési gőznyomása
A differenciálegyenletet szétválasztva és integrálva:
p B2 τ
z
P ρA 2
RT p B1 ∫0 M A z∫1
DAB ln dτ = zdz

P p ρ z 2 − z12
DAB ln B2 τ = A 2
RT p B1 MA 2
Tehát
ρ A RT z 22 − z12
DAB =
MA P p B2
2τ ln
p B1
A megadott adatokat behelyettesítve a diffúziós tényező értéke: DAB = 1,93 ⋅ 10 −5 m2/s.

2. Levegő és széndioxid keverékében 25°C hőmérsékleten és 2 ⋅ 10 5 Pa nyomáson két, egymástól

3mm-re levő síkon a széndioxid mólkoncentrációja 15% ill. 25%. A széndioxid diffúziós
tényezője atmoszférikus nyomáson levegőben 1,64 ⋅ 10 −5 m2/s.
Számítsuk ki a széndioxid diffúziós sebességét ekvimoláris szembediffúzióra, és a
széndioxidnak inert gázon keresztül történő diffúziójára.
T = 298 K
x = 3 ⋅ 10 −3 m
P = 2 ⋅ 10 5 N / m 2
kmol
y CO21 = 0,25
kmol
kmol
y CO2 2 = 0,15
kmol

Először is a széndioxid diffúziós tényezőjét átszámítjuk az adott nyomásra. A kinetikus

gázelméletből ismert, hogy a diffúziós tényező egyenesen arányos az abszolút hőmérséklet
3/2-ik hatványával, illetve a nyomás reciprokával. Vagyis
P 10 5
D2 = D1 1 = 1,64 ⋅ 10 −5 = 0,82 ⋅ 10 −5 m 2 / s
P2 2 ⋅ 10 5

A széndioxid diffúziós sebessége ekvimoláris szembediffúzió esetében:

D P 0,82 ⋅ 10 −5 ⋅ 2 ⋅ 10 5
′ 2 = 2 ( y CO2 − y CO2 ) =
N CO (0,25 − 0,15) = 2,2 ⋅ 10 −5 kmol / m 2 s
RTx 1 2
8314 ⋅ 298 ⋅ 3 ⋅ 10 −3
Ekkor a levegő diffúziós sebessége:

42
 ′ = − N CO
N lev ′ 2 = −2,2 ⋅ 10 −5 kmol / m 2 s
(A diffúziós sebességet természetesen a következő összefüggéssel is számíthattuk volna:
D
′ 2 = 2 ( pCO2 − pCO2 ) Itt a parciális nyomások a mólkoncentrációkból számíthatók:
N CO
RTx 1 2

pCO2 = P ⋅ y CO2 )
Unimoláris diffúzió esetében, ha a levegő az inert komponens, a széndioxid diffúziós
sebessége:
D P 1
N CO2 = 2 ( y CO21 − y CO2 2 )
RTx y levM
Ebben az egyenletben a levegő koncentrációinak logaritmikus közepes értéke:
y lev2 − y lev1 0,85 − 0,75 kmol
y levM = = = 0,799
y lev2 0,85 kmol
ln ln
y lev1 0,75
így
0,82 ⋅ 10 −5 ⋅ 2 ⋅ 10 5 1
N CO2 = −3
(0,25 − 0,15) = 2,76 ⋅ 10 −5 kmol / m 2 s
8314 ⋅ 298 ⋅ 3 ⋅ 10 0,799

Számpélda analógiákra

1. Kívülről fűtött csőben

a) levegő
b) víz
c) higany
áramlik. Az áramló közeg főtömegének a hőmérséklete 40 °C, a fal belső
hőmérséklete 60 °C és a Reynolds szám: Re = 105.
A különböző analógiák alkalmazásával határozzuk meg a Nusselt számot és ezt
hasonlítsuk össze a mérési eredmények alapján felállított kriteriális egyenletből
kapott eredménnyel. Az alkalmazható kriteriális egyenlet
0 ,14
⎛ µ ⎞
levegőre és vízre: Nu = 0,027 Re 0,8 Pr 1 / 3 ⎜⎜ ⎟⎟
⎝ µ fal ⎠
higanyra: Nu = 0,625(Re Pr) 0, 4
A számításhoz szükséges anyagjellemzők:
µ [Pas] Pr µfal [Pas]
levegő 0,000018 0,711 0,00002
víz 0,000653 4,34 0,00047
higany - 0,023 -

43
Az analógiák alkalmazásához szükségünk lesz a súrlódási tényezőre, amit a Blasius féle
összefüggésből kapunk. A csősúrlódási tényező turbulens áramlás esetén:
0,316 0,316
λ= 4 = = 0,01777
Re 4
10 5

1. Reynolds analógia
Reynolds nagyon durva közelítést alkalmazva a határrétegeket elhanyagolva csak a
turbulens magot veszi figyelembe. Ennek értelmében:
Nu λ λ
St = = , vagyis Nu = Re Pr
Re Pr 8 8

2. Chilton – Colburn analógia

Mint ismert, Chilton és Colburn két feltételezésből indult ki:
Az átmeneti határréteget elhanyagolva feltételezte, hogy a lamináris határréteg
közvetlenül érintkezik a turbulens határréteggel; illetve feltételezte, hogy a lamináris
határréteghez hasonlóan a turbulens határrétegben is állandó az intenzív állapotjelzők
gradiense (vagyis pl. a hőmérséklet és a sebesség hely szerinti változása lineáris). Így a
hőátadási Colburn faktor:
λ
j H = St Pr z
= ,
8
Nu 2
ahol a Stanton szám itt is St = , és csőben való áramlás esetén z = . Így
Re Pr 3
λ
Nu = Re Pr 1 / 3
8

3. Kármán analógia
A Kármán analógia eredménye a legbonyolultabb, viszont a viszkózus fali réteg és a
turbulens mag közötti átmeneti réteget is figyelembe veszi. A turbulens vezetési
tényezőket sebességprofilból határozza meg. Eredménye:
λ ⎡ λ 1 + 5 Pr ⎤
= St ⎢1 + 5 (Pr − 1 + ln )⎥ , illetve ebből:
8 ⎣ 8 6 ⎦
λ Re Pr
Nu = ⋅
8 λ 1 + 5 Pr .
1+ 5 (Pr − 1 + ln )
8 6

A számításokat részletesen levegőre elvégezve a Nu szám értéke:

1. A Reynolds analógiából:
0,01777
Nu = ⋅ 10 5 ⋅ 0,711 = 157,9
8
2. A Chilton – Colburn analógiából:
0,01777
Nu = ⋅ 10 5 ⋅ 0,7111 / 3 = 198,2
8
3. A Kármán analógiából:

44
 0,01777 105 ⋅ 0,711
Nu = ⋅ = 182,16
8 0,01777 1 + 5 ⋅ 0,711
1+ 5 (1,711 − 1 + ln )
8 6
4. A kriteriális egyenletből:
0 ,14
⎛ 0,018 ⎞
( )
Nu = 0,027 ⋅ 10 5 0 ,8
⋅ 0,711
1/ 3
⋅⎜ ⎟ = 237,45
⎝ 0,02 ⎠

Vízre az eredmények:
1. Re analógia: Nu = 964,02
2. Chilton – Colburn analógia: Nu = 362,32
3. Kármán analógia: Nu = 459
4. A krit. egyenlet: Nu = 434

Higanyra az eredmények:
1. Re analógia: Nu = 5,102
2. Chilton – Colburn analógia: Nu = 63,17
3. Kármán analógia: Nu = -1,38
4. A krit. egyenlet: Nu = 76,78

Az eredményeket áttekintve látható, hogy a Chilton – Colburn analógia az, amelyik

mindhárom anyag esetében elfogadható közelítést ad.

45