Televíziózás a Harmadik Birodalomban

A múlt század húszas éveinek nagy újdonsága volt a rádió és a hangosfilm.

Viszonylag korán megszületett az igény, hogy a kettőt egyesítsék, és képeket
továbbítsanak a hanggal együtt. Az évtized közepére már tucatnyi kutató
(köztük a magyar származású Mihály Dénes) kísérletezett mechanikus
képfelbontó eljárásokkal, némely ezen készülékek közül kereskedelmi
forgalomba is került, és műsort is továbbítottak hozzájuk, a kép azonban
kicsiny volt, fényszegény, villogó, és oly rossz felbontású, hogy még
arcképek közvetítésére is csak igen korlátozottan volt alkalmas.
 "Televízió" a
húszas években.
A harmincas évekre viszont megszülettek mindazok a találmányok, amelyek
a mai értelemben vett televízió (elektronikus televízió) készítéséhez
szükségeltettek: a katódsugárcső és a kameracső (ikonoszkóp), valamint az
ultrarövid hullámú átvitelre alkalmas rádiócsövek.
Az idea megvolt, az eszközök rendelkezésre álltak, és a találmány meg is
valósult.
 A Paul
Nipkow adótorony Berlinben
A világ első rendszeres televízióadását Berlinben kezdték meg 1935 március
22-én, kezdetben heti három, majd májustól heti hat adásnappal. A vétel
Berlin 60-80 km sugarú körében volt lehetséges, és az új médiumot
népszerűsítendő sorra nyíltak a 20-40 személyes „távolbalátó termek”
(Fernsehstube), ahol a berlini lakosok ingyen nézhették a műsort.
Egy berlini „távolbalátó-terem” berendezései
 A "távolbalátó-terem" látogatói a legközelebbi adáskezdést várják. A belépés
ingyenes.
Ezek berendezését a széksorokon kívül két vevőkészülék alkotta, melyeken
18 x 22 cm méretű, 180 sorból álló képeket láthattak az érdeklődők. A
műsor este 8-kor kezdődött egy 15 perces hangos filmhíradóval. Utána 40-
50 perces kisfilm, kabaré vagy varietéműsor következett, majd két-három,
egyenként 10-15 perces ismeretterjesztő rövidfilm. Az adás 22 órakor zárult.
Az első televízió-bemondónő
 Sajtófotó a tévéstúdióról
Technikailag ekkoriban még csak a filmközvetítés volt megoldott, a
Reichpost az UFA filmgyártó vállalat műsoranyagára támaszkodott.
1936-ra azonban sikerült elegendő tapasztalatot összegyűjteniük ahhoz,
hogy saját műsorgyártásba kezdjenek, mégpedig egy komoly, úttörő
vállalkozásba: a Berlini Olimpia közvetítésébe!
Ekkorra már megszületett ugyan az első elektronikus kamera is, egy 150 kg
súlyú, 2,20 m hosszú, 40 cm lencseátmérőjű gépszörnyeteg, amit „olimpia-
ágyúnak” hívott a köznyelv, de ennek nehézkessége miatt a közvetítéshez
általában a hagyományos mozifilmet használták.
Elektronikus kamera a berlini stadionban
 Mozgófilm alapú televíziós közvetítőkocsi a berlini olimpián

A filmkamerákat teherautók tetejére állították fel, kb. 40 percre elegendő

nyersanyagot fűztek bele, ám az exponált filmszalag nem egy felcsévélő
orsóra tekeredett, hanem a kamera üreges állványában a teherautó
rakterébe futott, ahol vegyszerfürdőkön áthaladva előhívatott, majd pedig a
filmközvetítő gépbe futott.
 A közvetítőkocsi berendezése. Jobbra az előhívó vegyszerek tartályai,
középen a filmszkenner, hátul az elektronikus egységek.

A negatívfilmről az első elektronikus kép az események megtörténte után 5-

10 perc késéssel készült el, ezt már elektronikus úton fordították át
pozitívba, majd továbbították az adótoronyba. (Érdekességként
megjegyzem, hogy a mai „élő” tévéközvetítések is megtörténtük után 5
perccel jelennek meg a képernyőn, igaz, ennek már nem technikai oka van,
a késleltetés szándékolt a célból, hogy ha netán a műsorban olyan dolog
hangzana el, amelyet a széles közönséggel megismertetni nem óhajtanak,
akkor a beavatkozásra elegendő idő álljon rendelkezésre.)
 Munka a közvetítőkocsi tetején.
Balról jobbra: a sportnarrátor, a hangmérnök, és az operatőr.
Ekkorra a televízió hallatlan népszerűségre tett szert: 1936 augusztusában
már 27 távolbalátó terem volt Berlinben, köztük egy 294 néző befogadására
és egy 120 néző befogadására alkalmas „nagyképernyős terem” is, ahol 3 x 4
méter nagyságúra kivetített képen követhették az eseményeket azok,
akiknek nem jutott hely a stadionban.
A távolbalátó terem közönsége az olimpiai közvetítést várja.
 Telefunken
nagyképernyős készülék. A fenti képen ilyen készülék üzemel.
Magánháztartásokban azonban még mindig csak kb. 70 vevőkészülék
üzemelt.
Az áttörést a képminőség radikális javítása hozta. Az átvitel felbontását még
1936-ban 337 sorosra, majd 1937 július 15-étől 441 sorosra javították (az
összehasonlítás kedvéért: a háború utáni analóg tévéadások 625 sorból
állnak össze, a ma újdonságnak számító „full HD” pedig 1080-ból).

Máshol...

Nem csak Németországban folytak televíziós kísérletek. 1937-ben már a londoni

Alexandra Palotában is üzemelt egy tévéstúdió és rövidesen a new york-i Yankees
stadionból is közvetítettek baseball mérkőzést az Egyesült Államokban. Az amerikai
készülékekből a Szovjetunió is vásárolt néhány darabot "ötletadónak" és 1938-ra
már ott is folytak a kísérleti adások.
RCA monoszkóp 1939-ből
 Az első televíziós sportközvetítés az Egyesült Államokban.

Televíziókészülék egy chicago-i üzletben. Adás: este 8-tól 10 óráig.

 Szovjetek által módosított amerikai RCA készülék.
Azonban ezek az adások a háborús években egytől-egyig megszakadtak. Az
amerikai RCA haditermelésre állt át, az angolok a náci bombázók rádiós navigáció
rendszerét próbálták megzavarni az Alexandra Palotában felállított adóval és
természetesen az oroszok is felhagytak a kísérletekkel, amint a Barbarossa-
hadművelet a kezdetét vette. Rendszeres tévéadás a háborús időkben csak a náci
Németországban és Párizsban volt.
A legenda szerint a londoni adót egy Miki egér rajzfilm közepén kapcsoltatta le a
légvédelem és a - legendásan pihent agyú - angolok 1946-ban föltették a gépre
ugyanazt a filmet és ugyanonnan folytatták, ahol a háború miatt abbahagyni
kényszerültek.

1938 végére az előfizetők száma 500 közelébe nőtt. Ekkor, a sikeres

néprádió (volksempfanger) program mintájára megszületik a néptelevízió
ideája is. 1939 nyarán mutatták be a nagyközönségnek az öt nagy német
elektronikai gyár kooperációjában megalkotott új típust:
Einheits-Fernseh-Empfänger E 1 - 19,5 x 22,5 cm-es képernyővel
 Figyeljük meg, hogy a készülék elektroncsöveinek többsége már nem
hagyományos, üvegbúrás, hanem a kimondottan háborús körülményekre
kifejlesztett, jellegzetes német vascső! Az ipar már a háborúra készült.

Az első 10.000 db-os széria forgalomba hozatalát 1939 karácsonyára

ígérték, ára 650 birodalmi márka lett volna, ami mai értéken kb. 2500
eurónak felel meg. Azonban közbeszólt a történelem.
1939 szeptember 1-jén kitört a II. Világháború, és az E1 sorozatgyártása
soha sem indult be. A Wehrmacht rendeletére a néptelevízió már elkészült
50 db-os nullszériáját, valamint a távolbalátótermekben felállított
készülékeket a katonai kórházakba és egyéb szolgálati helyekre szállították.
A televízió a háborús propaganda szolgálatába állt.
 „Nagyképernyős” televízókészülék egy katonai kórházban 1942-ben. Mivel a
képcső igen hosszú volt, függőlegesen építették be, és egy felhajtható
tükörből nézték.
A műsorstruktúra is megváltozott, az UFA kisfilmek helyét egyre inkább a
saját produkciók vették át. Azonban politikai híradók, riportok és
kerekasztal beszélgetések közvetítése mellett, megmaradtak a szórakoztató
jellegű műsorok is.
A távolbalátó termek hamarosan újra megnyíltak, sőt, 1941 és 1943 között
kábelek épültek ki a hamburgi, potsdami és lipcsei távolbalátótermek
műsorellátásához is.
 Munka a második generációs, elektronikus kamerával felszerelt közvetítőkocsi
tetején.
Rendkívüli népszerűségnek örvendett ekkoriban Ilse Werner minden
pénteken a berlini Kuppelsaal-ból jelentkező varietéműsora, de
közvetítettek tévéjátékokat is, és megszülettek olyan műsorötletek, amelyek
évtizedekre meghatározták a háború utáni televíziózás műsorstruktúráját is.
Művészportrék sorozatát sugározták, saját műsora volt a bűnügyi
rendőrségnek, kedvelt volt a „Háziasszony a háborúban” című főzőcske
műsor valamint a „Kis kertek barátai” című konyha- és díszkertész magazin.
Sajnos ezek többségéből csak töredékek és bejátszások maradtak meg, mivel
többnyire élőben közvetítették őket egy kör alakú stúdióból, ahol középen
álltak forgatható állványon az elektronikus kamerák, és a kör külső
cikkelyein voltak a berendezett díszletek.
 Restaurált Telefunken "nagyképernyős" készülék a negyvenes évekből. A
monoszkóp az eredeti adást idézi.
De nem csak a hátországban élvezhették a televíziózást a német katonák.
Párizs 1940-es megszállásakor a bevonuló csapatok egy 30 kW-os, kísérleti
üzemeit végző televízióadót zsákmányoltak, amely az Eiffel torony tetején volt
felállítva. A Reichpost mérnökei ezt a készüléket befejezték és átalakították a
német átviteli szabványoknak megfelelő működésűre, majd pedig a hátországhoz
hasonlóan a katonák szórakoztatására használták. Ezt az adót azonban Berlinnel
sosem kábelezték össze, a propagandaanyagot hangosfilm tekercseken hozták, a
szórakoztató műsorokat pedig egy rögtönzött párizsi stúdióban készítették.

A párizsi
adáskezdet képe

1943 november 23-án a berlini televízióadót bombatalálat érte. A stúdiókat

és berendezéseket hat hét alatt sikerült újra használható állapotba hozni,
ám az adóantennát ekkor már nem építették újjá. A totális háborúban
fontosabb célokra kellett a nyersanyag.
Ettől függetlenül a Birodalmi Posta televíziószolgálata működésben maradt
egészen 1944 október 19-ig, és ha a derék bürgerek otthonukban nem is, a
bekábelezett távolbalátó termekben élvezhették a műsort. E dátum után
viszont a mind jobban megroggyanó III. Birodalom nem tudta már
fönntartani többé a szolgáltatást, és legközelebb 1952-ben ülhettek televízió
elé a németek. De ez már egy másik történet.