A középkori város

Bevezető gondolatok, a középkori városok kialakulása

A 476-1492-ig tartó középkoron belül a 11-13. század közötti időszakot „virágzó középkor”-nak nevezik. Ezen
időszakban új városok születtek.
Városok már az ókor folyamán is léteztek (egyes városok az ókori városok romjain jöttek létre, másik csoportjuk
pedig újonnan alapított volt), a középkori város, azonban több tekintetben MÁS volt, mint a korábbi ókori,
vagy mint a későbbi modern város.

Ezen időszakban tapasztalható pozitív jelenségek, mezőgazdasági és népesedési változások, valamint a

(távolsági) kereskedelem fellendülése kedvezően hatottak a városfejlődésre. Ezen tényezők játszottak segítő
szerepet a középkori városok kialakulásában.

A mezőgazdasági módszerek (két-és háromnyomásos

gazdálkodás) és eszközök (nehézeke, patkó, szügyhám)
alkalmazása révén nőtt a termelés, így megjelent a
terményfelesleg.
⇩
Ennek egyik következménye a népességnövekedés volt (jutott elegendő élelem, a jól tápláltság miatt ellenállóbb
volt az ember szervezete a betegségekkel szemben), másik következménye pedig az volt, hogy ösztönzést adott az
iparnak, egyre több kézművesre volt szükség (és egyúttal lehetőség is volt rá, hogy kevesebben ténykedjenek a
mezőgazdaságban, hiszen az ottani új eszközök, módszerek biztosították a szükséges mennyiség előállítását).

A megtermelt mezőgazdasági és kézműves áruk cseréje eredményezte a kereskedelem fellendülését. Egyes

helyek, melyek stratégiai vagy közlekedési szempontból jó helyen feküdtek (pl: folyók átkelőhelyeinél, utak
kereszteződésénél, helyek és völgyek, tehát eltérő földrajzi tájegysége találkozásánál) megindult a kereskedelmi
tevékenység. Itt jöttek létre az első középkori városok.
A 11-13. század legvárosiasabb vidékei Észak-Itália, Flandria és a Rajna-vidéke voltak.
(Töri atlaszból lehet néhány városnevet említeni.)

A kereskedők ezeken a helyeken először telepeket (lerakatokat) hoztak létre áruik védelme érdekében, majd ezen
telepekhez csatlakoztak a kézművesek is, akiknek a száma – a fent említett okok miatt - egyre szaporodott.
Ezek a kézművesek és kereskedők idővel úgynevezett önkormányzati jogok vívtak ki maguknak, ami a középkori
városok sajátos kiváltsága lett.

A városok jogai, kiváltságai:

A középkori kereskedelmi és ipari központok egy-egy

földesúr vagy az uralkodó birtokán feküdtek.
Az ide tömörülő kézművesek és kereskedők egy
közösséget/érdekvédelmi szövetséget, úgynevezett
kommunát alkottak, és célul tűzték ki, hogy kivonják
magukat uruk hatalma alól, hogy maguk vehessék kézbe
az irányítást: a földesúrtól főként tárgyalásos úton,
(ritkábban erőszakkal) különféle kiváltságokat és
önkormányzati jogot szereztek.
A város lakossága az önkormányzati kiváltáság részeként – földesúri függést csökkentve – megkapta azt a
jogot, hogy:

● a város polgárai megválaszthatták a város élén álló polgármestert/ bírót, valamint a város plébánosát
(A későbbiekben lesz szó arról, hogy őket kik és kik közül választották.)

● a városnak saját jogrendje lehetett („házirendje”)

Ebben rögzítették például, hogy este meddig lehet az utcán tartózkodni, vagy mi a teendő a részeg
emberekkel. ☺ (Az érettségi források között lesz ilyen forrásrészlet, abból kell majd idézni, példákat hozni.)

A városokat gazdasági kiváltságok (privilégiumok) is megillették:

● a város egy összegben fizetheti adóját a földesúrnak/királynak

a város lakói (polgárok) azokban nem azonos összegben fizettek adót, ami merőben új jelenség volt: a
fizetendő adó nagyságát a polgár vagyonához mérten állapították meg, tehát a városokban megjelent az
arányos közteherviselés
● helyi vagy országos vásár tartásának joga

● árumegállító jog: ami azt jelentette, hogy a városon keresztülhaladó kereskedőt megállíthatták, és az
általa szállított áruk eladására kötelezhették a város által megszabott áron.
Ezen gazdasági kiváltsággal nem minden város rendelkezett!

A város vezetése és társadalma

A város lakosságát összefoglalóan
városi polgárságnak nevezzük.

A városi polgárság nem volt egységes

réteg, a városi társadalom is
hierarchikus volt.

A polgárok rétegén belül két nagy

csoportot tudunk elkülöníteni:
⮞ polgárjoggal rendelkezők
⮞ polgárjoggal nem rendelkezők

Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannal bírt a városban. A polgárjoggal rendelkezők csoportja is
differenciálódott, közülük a legtehetősebbnek számító patríciusok (gazdag kereskedők) töltötték be a vezető
funkciókat, közülük került ki a város élén álló polgármester vagy bíró, és ők voltak a városi tanács tagjai is.
A polgárság többségét kitevő iparosmesterek (céhmesterek) a 13. századra érték el, hogy képviselőket
küldhessenek a városi (nagy)tanácsba, és így részt vehessenek a város vezetésében.
A város lakosságának nagy részét a városban élő, de polgárjoggal nem rendelkező plebejusok (inasok,
céhlegények, beköltöző jobbágyok) tették ki. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem volt beleszólásuk a város
ügyeibe.
Függetlenül attól, hogy polgárjoggal rendelkezett vagy nem rendelkezett a városi polgár szabad jogállású volt.
(Ez alapján lényegesen jobb helyzetben volt, mint a függő helyzetben élő falusi jobbágyok.)
A városi szabadság vonzotta a földesúri függésben élő jobbágyságot is, így próbáltak megszökni a földesúri
birtokról. A polgárjoggal nem rendelkezők csoportjába tartoztak a jobb élet és a szabadság reményében a
falvakból a városba költöző jobbágyok is. Ha a városba települő jobbágy egy év és egy nap helybenlakás után
nem lehetett már a földesúri birtokra visszavinni, ahonnan megszökött, hanem szabad polgárrá vált. Ezt fejezte ki
a „Városi levegő szabaddá tesz” régi német szólásmondás is.

Összefoglalva: A város lakosai, a polgárok egy új középkori társadalmi csoportot alkottak. Nemesi kiváltságokkal
ugyan nem rendelkeztek, de nem is voltak a jobbágyokéhoz hasonló függő helyzetben, egy személyükben szabad,
sajátos kiváltságokkal rendelkező köztes rétegek alkottak a kiváltságos nemesek és a függő jobbágyok között.
A város egyrészt mint közösség rendelkezett szabadságjogokkal, másrészt a városi közösség egyes tagjai
(polgárai) is szabad jogállásúak voltak, vagyis mentesültek a feudális függés és kötelezettségek alól.

A céhek
A városok életében meghatározó szerepet játszottak a céhek,
vagyis az azonos ipari tevékenységek/szolgáltatást (pl.
cipészek, kovácsok...) végzők érdekvédelmi szervezetei.

Mivel a piac szűk volt, illetve a fizetőképes kereslet (=

korlátozott mennyiségben lehetett eladni a termékeket a
városon belül), ezért szabályozták a termelés és az értékesítés
egész folyamatát, így védekeztek a túltermelés és az egymás
közötti verseny ellen. A céh tehát biztonságot nyújtott
tagjainak, mert áruinak biztos piacot garantált.

A céhekben szigorúan szabályozott volt a felhasználható

alapanyagok és a késztermékek minőségét és az eladási árát,
a termelési eljárásokat, használható eszközöket, az
alkalmazottak számát és munkaidejét.
(Ehhez lesz forrásrészlet az érettségin, abból kell idézni, példákat hozni.

A szabályozással biztosították a termékek kiváló minőségét, ugyanakkor – mivel csak annyi kézműves
működését engedélyezték, amennyinek a megélhetése biztosítható volt – a versenyt is keretek közé szorították,
ami hosszabb távon gátolta a gazdasági fejlődést (a jobb eszközök és hatékonyabb termelési és munkaszervezési
eljárások bevezetését).

A céh élén a céhmester állt, aki önálló műhellyel rendelkezett. A céhbe nem volt könnyű bekerülni, ehhez
hosszú évekig inaskodni kellett egy mesternél, majd a legény már mint segéd dolgozhatott tovább tanítójánál.
Ezután a legény vándorútra kelt, városról városra járt, és idegen iparosoknál csiszolta tovább tudását. Ha hazatért,
elkészítette mesterremekét, amelyet a céh vezetői bíráltak el. Ha elfogadták, akkor a legényből mester lehetett, és
saját műhelyt alapíthatott.
A céhen kívüli iparűzőket (vagyis akik nem rendelkeztek céh-tagsággal) kontároknak nevezték, és tiltották a
tevékenységüket.

A XVI. századtól kezdve a céheket fokozatosan kiszorították a manufaktúrák. Míg a középkori céhek esetében
egy termék előállításakor az egész munkafolyamatot egy mester végezte (első lépéstől az utolsóig ő készítette a
terméket, így egyedi, magas minőségű termékeket lehetett előállítani), addig az újkori manufaktúrákban már
munkamegosztás volt, ami által kevésbé egyedi termékeket állítottak elő, de gyorsabban és olcsóbban lehetett
termelni.
A város építészeti jellemzői:

A városokat fallal vették körül, ami a település védelmét biztosította. A céhek fontos feladatot kaptak a város
védelmében is, tagjainak kellett egy meghatározott falrész jó állapotát/karbantartását biztosítani, veszély esetén
pedig a városfal egy megjelölt helyén kellett helytállniuk.
Mivel a városfal korlátot jelentett a város terjeszkedésének, ezért az épületeket egymáshoz közel építették és
többemeletesek voltak. A városokat emellett a zsúfoltság, és a köztisztaság alacsony foka jellemezte: nem volt
például csatorna, a szemetet (pl. éjjeliedény tartalmát) az utcára öntötték, így a higiéniai viszonyok igen rosszak
voltak, ami nagyban hozzájárult a járványok (pl. pestis, kolera) kialakulásához.
A város központjában volt a főtér, ami piactérként is szolgált, valamint itt álltak a városi középületeket:
városháza, templom.
A középkori városok születésekor a román és a gótikus stílus volt a meghatározó az építészetben. A román (más
néven romanika) korstílus a 11-13. század között terjedt Európában. A római mintákat követő (innen ered a
román elnevezés) stílusú épületetek a vastag falaké, kisméretű ablakokról lehet a legkönnyebben felismerni.
A gótikus korstílus a 13-15. században terjedt el Európában. (A neve onnan ered, hogy a reneszánsz idején ezt a
stílust barbárnak tartották, ezért utólag egy barbár népről, a gótokról nevezték el.)
A vékonyabb falak, égbe törő tornyok, nagy, csúcsíves, színes ólomüveggel ellátott, vagy kerek rózsaablakok
jellemzik leginkább az ilyen stílusú épületeket.
 román stílusú jáki templom gótikus stílus (Mátyás-templom)

Kereskedelem
Ezt a részt a zanza tv A középkori város című videójából tudjátok megtanulni (+ tankönyvi lecke).
A levantei és a Hanza-kereskedelem útvonalát és jellemzőit kell ismerni.

Összegzés, lezárás:
A középkori városfejlődés a 11-13. században élte virágkorát. A városok történetében sajátos helyet
elfoglaló középkori városok főként gazdasági központok voltak. Európa nyugati részén a kisebb városok
sűrű hálózata volt jellemző.
A nyugat-európai városok az áltagos lakosságszáma 4-5ezer fő volt, de voltak ennél népesebb városok
is, Flandria (Brugge, Gent) és Itália városai (Firenze, Genova, Milano) értek el 50-100 ezres
lakosságszámot, Velence és Párizs lakossága pedig meghaladta a 100 ezer főt.
Ebből az a következtetés is levonható, hogy az egyes országok lakónak csak néhány százaléka volt
városlakó.
A városok számának növekedésével kismértékben nőtt a városlakók száma, jelentős mértékű
városiasodásra és a városi lakosság látványos mértékű növekedésére az első ipari forradalom idején
került sor.