B. E.

BELLE

Vándorok

MARATON KIADÓ
2021
 A szerző eddig megjelent művei:
Hazugok, 2019
Megtörtek, 2020
Szinglik 1-4., 2020
Árvák, 2020

Copyright © Barát Enikő

Minden jog fenntartva!

Szerkesztette: Kalocsai Judit

Korrektor: Kővári Bettina, Sándor Zsuzsanna
Borítóterv: Coverist Stúdió – Faniszló Ádám, Bakos
Fanni
Tördelés: NovaBook

Maraton Kiadó, Szentes, 2020

Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője
www.bebelle.hu
 ISBN 978-615-81572-7-8

Készült 2021-ben az Alföld Nyomda Zrt.–ben

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 TARTALOM

1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
7. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
UTÓSZÓ
RECENZIÓ
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 A regény történetét több valós esemény
és különböző élő személyek ihlették, ám a
történetben
való szerepük az élet történéseinek és az író
képzeletének
véletlenszerű találkozása. A cselekmények
környezetének
egyes részei fikciók, más részei pedig a valóságban
is
létező helyszínek, ám azok a történettel
valóságszerűen összefüggésbe nem hozhatók.
A regény bizonyos szereplői a szerző Hazugok című
művében is feltűntek korábban, ám a két mű
különálló történetet alkot.
 Lábam termett a táncra,
Szemem a kacsintásra,
Ha táncolok, szikrát szórok,
A világra fittyet hányok!

PALYA BEA – BOLDOGSÁG

 1. FEJEZET

Vivien

– Foglaljon helyet, Vivien!

Látom az arcán, hogy nem lesz ínyemre a
mondandója, épp ezért egyetlen porcikám se
kívánkozik leülni a villamosszékbe, így hívom, mert
az orvosom előtti nyavalyás fotelban én még jó hírt
kurvára nem hallottam.
Az elmúlt kínkeserves három és fél hónapban
ugyanis csak a szar ömlik rám, vagyis mióta az a
szemétláda bokám fogta magát, és szó szerint
kettétörte a karrieremet. Azzal együtt pedig az
álmaimat, a vágyaimat és mindent, amiért egész
életemben güriztem.
Kellemetlenül sóhajtok egyet, majd lehuppanok a
széles karfájú, egyszemélyes fotelba a doktor úr
hófehérre festett, minimál stílusban kialakított
irodájában.
Nem segít az amúgy is széttrancsírozott
lelkiállapotomon, hogy egy bekeretezett kép az
asztal sarkán – valószínűleg véletlenül – kissé ki van
fordulva, ezért majdhogynem rám vigyorog róla a
dokim, az agyonbotoxolt, tökéletes mosolyt villantó
felesége meg a két atom boldog kölkük. Ennek is
mindene megvan: makulátlan nőcske meg cuki
gyerekek.
Én csak egy bokát akarok, olyan nagy kérés ez?!
A plafonra emelem a tekintetem, mintha a
gondolataim át tudnák azt törni és az ég felé vinni a
kérésem, de mivel tudom jól, hogy tojnak rám
odafentről, inkább kifújom a levegőt és a dokikámra
bámulok.
– Legyen velem kíméletes, doki! Tudja, hogy bírom
magát, de amiket mondani szokott nekem, az sokkal
több annál, mint amiket hallani szeretnék! – mondom
ugratva, mert, ahogy világéletemben szokásom volt,
most is humorral próbálom ledobni a vállamról
bármilyen rám nehezedő teher súlyát.
Talán épp ezért nem vesz engem komolyan soha
senki. Valahogy mindig tudtam úgy tenni, mintha az
élet maga lenne a játék és a mese. Közben pedig
nem más, mint egy pszicho-thriller, amit
legszívesebben becsukott szemmel néznék végig,
mert beszari vagyok, és igazából egyáltalán nem
akarom látni, ami a képernyőn keresztül ömlik az
arcomba.
– Tudja, Vivien, hogy minden tőlem telhető módon
igyekszem óvni a pácienseim lelkét, de sajnos
vannak olyan helyzetek, amikor a sérülés egész
egyszerűen elkerülhetetlen.
Szupi! Akkor nyírj ki, doki!
 – Tehát, nincs javulás?
Magam sem tudom, minek teszem fel ezt a
kérdést, hiszen tudom rá a választ.
Dr. Mórádi Árpád az ország kiválósága. Ortopédus,
baleseti sebész, egyetemi adjunktus. Kiemelt
szakterülete a bokasebészet. Csak tudnám, minek
koptatta annyit az iskolapadot, ha végül szart se
tudott kihozni a törött bokámból.
Jó, hát összerakta meg minden, de messze nem
olyan állapotúra, amilyenre nekem szükségem volna
ahhoz, hogy színpadkész lehessek még egyszer az
életben.
– Természetesen, a javulás nagymértékű, Vivien!
Megragadom a karfát, és rákapom a tekintetem.
– Vagyis tudok majd táncolni? – csillan fel előttem a
remény, de ő csak lesüti a szemét, majd feláll és az
íróasztalt megkerülvén, annak sarkára támaszkodik
velem szemben.
– Sajnálom, Vivien! Az ön lába egyetlen műtéti
eljárás vagy rehabilitációs kezelés után sem lesz már
olyan állapotú, hogy azzal képes legyen újra
színpadra állni. A bokájában lévő szalagok olyan
mértékben károsodtak, hogy szinte az is csoda, hogy
mára mankó nélkül, viszonylag hibátlanul tud járni,
függetlenül attól, hogy a csont egész szépen
összeforrt.
Ki is huny a fény!
Mérgesen rámordulok.
 – Már eltelt három és fél hónap! Annyi kezelésen
vagyok túl, és olyan szorgalmasan csináltam végig
az összes gyógytornát és ajánlott fizikoterápiát, hogy
már rohadtul futnom kellene, doki!
Amikor megismertem őt, láthatóan nem nyerte el a
tetszését, hogy dokizom. Végül, azt hiszem,
megszokta, és rájött, hogy nálam ez a szimpátia jele,
nem mellesleg pedig mindig tisztelettudó voltam én,
főleg azért, mert nem akartam köcsög lenni azzal, aki
új lábat tud nekem gyártani. De most, hogy sokadjára
is csak azt hajtogatja, nem fogok tudni táncolni,
kezdek bepipulni rá, tisztelet ide vagy oda.
– Nem már, hanem még csak három és fél hónap
telt el – mondja el a saját álláspontját az időről. –
Nézze, Vivien! Nagyon sajnálom! Találjon valami
más örömforrást az életében. Rengeteg olyan
mozgásforma van, amit az ön lábával minden
akadály nélkül lehet végezni.
– Ne beszéljen úgy rólam, mintha nyomorék
lennék! – pattanok fel, mert az már jól megy.
– Messze álljon tőlem!
Ezek a dokik tuti mind ki vannak képezve a hiszti
ellen, mert a szeme se rebben, mondjuk, lezavartam
én egypár kört a kórházban fekve is, no meg azóta
is, mert a végletekig próbáltam harcolni azért, hogy
végül ne ez az ítélet szülessen számomra.
Aztán mégiscsak csüggedten visszaomlok a
fotelba.
 – Vivien! A gyógyszereket, amiket a pszichiáter
felírt önnek, szedi?
– Persze hogy szedem. Azok nélkül már
beleőrültem volna ebbe, doki! Mellesleg Vicodint{1}
elfelejtett felírni! – jegyzem meg epésen.
– Nézze! Az ön állapota igencsak veszélyes. Jól
tudom, min megy keresztül, és szeretném, ha
továbbra is járna szakemberhez.
Vagyis agyturkászhoz!
– Minek? A lábamat ő se tudja visszaadni! De ha
adna Vicodint, azzal forogni is tudnék!
– A Vicodintól nem forogni fog, Vivien, hanem
meghalni!
Mostanra lelkileg is elfáradtam ebben a csatában,
amit több mint három hónapja vívok saját
magammal, és amiben előre el volt rendelve, hogy a
végén vesztes leszek, mert ez a rohadt boka úgy
eltört, hogy arra még egyszer rá nem lehet csatolni
egy nyolccentis tűsarkú tánccipőt. Néha úgy érzem,
szívem szerint fognék egy baseballütőt és bosszúból
szilánkosra zúznám vele a lábam, amiért ezt tette
velem. Hogy úgy fájjon neki is, ahogy nekem fájt,
amikor képes volt tönkretenni és elvenni tőlem
mindazt, amiért eddig éltem.
Pár perccel később elkeseredetten, a hónom alatt
egy egész paksamétával távozom az orvosi
rendelőből. A leleteimben kivétel nélkül minden orvos
alátámasztotta, hogy a bokám gyógyult, és a
rehabilitációt sikeresen elvégeztem. Hazugok! Kinek
mi számít gyógyultnak. Bezzeg az azért ott van, hogy
továbbra is ajánlott a rendszeres gyógytorna és az
úszás. A fasz se szeret úszni, mégis a cél érdekében
naponta nyomtam le a fejem a víz alá az eltelt két
hónapban, mióta a gipszet levették.
Csak tudnám, minek fuldokoltam, ha semmit se
értem el vele?!
És a legszebb, hogy a mellém kirendelt pszichiáter
szerint ajánlott felkeresnem az előírt nyolchetes
rehabilitáció elvégzése után is egy szakembert, aki
folyamatosan mellettem áll, hogy fel tudjam dolgozni
az engem ért traumát. Na, azt is minek?! Ez se tudta
felfogni, miért akarok mindenáron tovább táncolni,
hát akkor majd egy másik agytröszt tán felfogja?!
Pedig nem egy nagy kunszt ám ezt a feladványt
megfejteni. Azért, mert táncművész vagyok, és kész.
Aki nem táncolt soha életében, az ezt egész
egyszerűen nem érti. Nekem meg eszemben sincs
elmagyarázni egyik hozzá nem értőnek se. Van
nekem elég bajom. Írják fel a gyógyszereimet, és
hagyjanak engem békén!
Kilépek a klinikáról, ahol az elmúlt hetekben szó
szerint éltem, és rágyújtok egy cigire, miközben az
autóm felé veszem az irányt. Legalább már vezetni
tudok egypár napja. Rohadt egy érzés volt
kiszolgáltatottnak lenni. Ahogy beszállok, ledobom a
papírokat, előkeresem a gyógyszeres dobozt, és
beveszek egy pirulát. Kicsit szét vagyok csúszva
mostanában, és ezek egyben tartanak. Lehúzom az
ablakot, hogy kimenjen a füst. Épp kezdek
megnyugodni kicsit, amikor csörög a telefonom.
Kikotrom a táskámból, és ahogy a kijelzőre nézek,
máris összeugrik az amúgy is irreálisan kicsire
zsugorodott gyomrom.
– Szia, anya! – mondom egyszerűen.
– Szereztem neked munkát!
De boldog vagyok!
– Nem keresek munkát, anya! Te is jól tudod! – A
hangomból közöny árad.
Vannak az életben az összetartó, szeretetteljes
anya-lánya kapcsolatok, és vannak az olyanok, mint
a mienk. A semmilyenek.
– És akkor mégis miből fogsz élni a jövőben?
Remélem, nem az a terved, hogy majd én tartalak el
felnőtt nő létedre. Amúgy is előbb-utóbb abba kellett
volna hagyni a táncikálást, így legalább megoldódott.
Egy mondaton belül csupa olyan szó hagyta el a
száját, amiért mást kétszer is széttépnék. Táncikálás.
Ez az egyik legirritálóbb szó, amit ember használhat
egy végzett táncművészre vagy bárkire, akinek az
élete a tánc. A legsúlyosabb sértés, bár a barátnőm
erre mindig azt mondja, hogy csak a primitív
embereknek jön ki ilyen a száján, azokkal meg
foglalkozni sem érdemes. Csak nem tudom, mi a
helyzet akkor, ha ez a primitív ember épp a tulajdon
anyám.
– Eddig sem tartottál el! – emlékeztetem, mert
szereti elfelejteni, hogy tizennégy éves korom óta
koliban laktam, és tizenöt éves korom óta melóztam,
hogy ne kelljen ezt hallgatnom. – Amúgy pedig,
megmondtam, hogy nem maradok Magyarországon.
Ezzel a mondattal kicsapom a biztosítékot, az is fix.
– Még mindig nem verted ki ezt a baromságot a
fejedből? Megmondtam már neked, hogy az a férfi
nem az apád. Ne kavarj mások életében! Amúgy is,
aztán majd rosszulesik, ha nem kellesz neki!
Témánál vagyunk.
Kár lenne tagadni, az anyám egy ribanc volt. Fűvel-
fával összefeküdt fiatal korában, meg igazából most
is. Jönnek-mennek a férfiak az életében, így alakult
ki az a szitu is, hogy soha nem tudtam, ki a fene az
apám, mert az én drága anyám előadta, hogy nem is
emlékszik rá, ki volt az éppen aktuális szerencsétlen,
akivel egy balatoni éjszakán túlfűtötték egymást. Még
csak beszélni se nagyon volt hajlandó róla, így
kénytelen voltam már idősebb koromban néha
leitatni kicsit, hogy megeredjen a nyelve. Nem volt
nehéz dolgom, noha nem mondanám alkesznak, de
azért szereti az italt, és olyankor beszédesebb is. Így
jöttem rá némi infóra a biológiai apámmal
kapcsolatban, mert piásan nem volt akkora
hazudozó.
 Spanyol férfi, szóval félvér vagyok, ami
megmagyarázza a kreol bőrömet. Az eredeti
hajszínem is sötétbarna, ami szintén a spanyolokra
jellemző, bár én szőkére festve hordom már ezer
éve, de meg ne kérdezze senki, hogy miért. Egyszer
gondoltam egyet, befestettem, aztán úgy maradt. A
szemem kék, az orrom pisze, íves ajkam pedig
anyámtól örököltem. Érdekes, mert mindig is
sejtettem, hogy valami sötétebb bőrű férfi lehet az
apám, mert ha barna lenne a szemem, és a hajam is
eredeti színében ragyogna, pont úgy néznék ki, mint
egy cigány lány. Amúgy csípem is a cigányzenét.
Végül aztán nem is tévedtem nagyot a
származásommal kapcsolatban. Amúgy a
temperamentumom és a beszélőkém is spanyolos,
főleg, hogy mióta ezeket a morzsákat elhintette
előttem, megtanultam a nyelvet és mindent, ami arra
a nemzetre jellemző. Többször utaztam ki nyaralni,
és próbáltam tanulni, magamba szippantani mindent,
amit csak az az ország adni tudott számomra.
Már épp terveztem, hogy ki is költözöm és
szerencsét próbálok ott mint táncos, amikor jött a
lehetőség, hogy a társulat, akikkel akkor épp
dolgoztam, Spanyolországba szerződhet egy nyári
évadra, egy színházi műsorra. Kapva kaptam is a
lehetőségen, pláne, hogy Marbella volt az úti cél, ami
nem volt messze Malagától, ahol korábban
próbáltam felkutatni a gyökereimet, mellesleg akkor
eredménytelenül. De amikor elhúztam szépen
Marbellára a csapattal ledolgozni egy nyarat, mintha
a csillagállás is nekem kedvezett volna. Mintha azt
akarta volna valami felsőbb erő, hogy annyi idő után
végre sikerüljön kirakni a puzzle darabkáit. Mindent
égi jelnek tekintettem. A legjobb barátnőm is a
társulat tagja lett, és akkora mázlim volt, hogy
felszedte az egyik leggazdagabb spanyol testőrt,
akinek Kínáig is elért a keze, és mit adott Isten,
egyszer csak valóban meglett az apám. Kurvára
meglett! Csak aznap kurvára el is tört a nyamvadt
bokám, és egész egyszerűen haza kellett jönnöm
anélkül, hogy személyesen találkozhattam volna
vele. Úgyhogy most én itt, és az egyelőre ismeretlen
apám meg amott. Épp ezért kell visszamennem.
Nem most fogom feladni. Anyámnál csak jobb lehet!
– Szeretnél még valamit mondani, anya? Mert
dolgom lenne! – válaszolok a telefonba, és
igyekszem rövidre zárni a kellemetlen beszélgetést.
– Gyere be az állásinterjúra! Elintéztem neked,
hogy felvegyenek pultosnak a bárba, ahol dolgozom.
– Anya! – szólok rá erélyesen, majd elnyomom a
csikket a kocsimban lévő hamuzóban. – Te egy
kocsmában dolgozol és sört csapolsz, az isten
szerelmére!
– Én legalább dolgozom és pénzt keresek. Neked
is azt kellene, mert az elmúlt három és fél hónapban
nem tudom, miből lógattad a lábad azon a kórházi
ágyon!
Nem árultam el neki, hogy egy kisebb vagyon
landolt a számlámon munkahelyi baleset címszó alatt
a spanyol cégtől. Habár eszembe se jutott volna
senkit beperelni, mert alapvetően egyedül sikerült
leesnem egy emelvényről a magas sarkú
tánccipőmben, mégis elég durva lóvét kaptam. Az
ügynökség ugyan nem volt ilyen jó fej, de rájuk se
panaszkodom, mert a le nem töltött időre is kifizették
a bérem, ahogy az a szerződésemben is le volt
fixálva. Ezenkívül pedig volt biztosításom itthon is, és
a cég által kint is, így ha őszinte akarok lenni, tele
vagyok lóvéval, csak sajnos a lábamba került. Ha
anyám megtudná, hogy tömve vagyok zsozsóval,
még elvágná a torkomat és felvenné az örökséget,
mint egyetlen – szerinte – élő rokonom. Annyi esze
meg nincs, hogy tudná, hogyan mennek a dolgok
anyagi biztosítás terén egy rendes munkahelyen,
ahová nem azért jár be az ember lánya, hogy
mindenáron pasikat szedjen fel.
Bár a pasifelszedés miatt nem ítélhetem el, ezt az
örökséget átadta…
Szó nélkül kinyomom a telefont, mert ha nem
teszem, egyszerűen elküldöm a halál faszára, amit
csak nem kellene, elvégre ő szült meg, neki
köszönhetem az életem, amire szeret is
emlékeztetni. No, nem mintha kértem volna.
Ledobom az anyósülésre a kütyüt, és a kormányra
ütök kínomban, majd ráhajtom a fejem.
Megfogok őrülni!
Elképzelésem sincs, mihez kezdjek magammal.
Soha életemben semmit nem csináltam a táncon
kívül. Vagyis persze dolgoztam, mert szórólapoznom
kellett sulis koromban, hogy legyen pénzem, aztán
volt, hogy konzerveket pakoltam a szupermarket
polcaira, szintén azért, hogy legyen valami a
zsebemben, de ezt mind csak kényszerből csináltam,
és csak addig, amíg nagykorú nem lettem, és végre
elkezdhettem castingokra járni a táncos szerepekért.
Csak ezt szerettem, ez éltetett. Még úgy is, hogy
anyám soha nem támogatott valójában. Kislány
koromban is csak azért íratott be a suliban lévő
táncórákra, hogy addig se kelljen rám vigyáznia,
később a gimiben pedig már azzal töltöttem az
időmet, amivel akartam. Szinte rám se bagózott.
Persze felhív néha, meg érdeklődik, de hogy minek,
arról elképzelésem sincs, és attól, mert alkalomadtán
eszébe jut belepofázni az életembe, nem fog
felmentést kapni az alól, hogy anyának csapnivaló.
Úgyhogy most kilátástalanságomban az egyetlen
fényforrás az apám megismerése.
Megint csörög a telefonom. Ha anyám hív vissza,
esküszöm, kibaszom az ablakon ezt a szart, de
ahogy rápillantok a kijelzőre, latom, hogy Rea, a
legjobb barátnőm neve villog rajta. Anélkül emelem a
fülemhez, hogy beleszólnék.
– Na, mi a helyzet, Nyuszimuszi? Rophatod a Paso
doblét{2}? – Kihallom hangjából az izgatottságot.
A barátnőm, Bogdán Rea volt a társulat szólistája,
és a szerződése lejártakor úgy döntött, visszavonul,
mert Marbellán szeretne élni Hugo Ortegával, aki
azóta már az ujjára is húzott egy giga méretű követ.
{3} Van, akinek bejön az élet, velem ellentétben!
Ettől függetlenül nem haragszom rá, bár nem
értem, miért kellett visszavonulnia. Akinek
lehetősége van táncolni, főleg úgy, hogy örökké a
szólista szerepben tündökölhet, annak ki kellene
használnia az utolsó pillanatig. Házasodni meg
kölyköket csinálni azután is lehet. Bár azt elismerem,
hogy Rea huszonnyolc éves elmúlt, így betöltötte azt
a kort, amikor még castingra járhat, de olyan híres és
sikeres volt, hogy biztos kapott volna még vagy egy
tucat szerződést.
Bezzeg tőlem, akinek esze ágában sem volt
visszavonulni, elvette az élet a lehetőséget, hogy
baszná meg! Még csak huszonhat vagyok, lett volna
még legalább két évem, és utána is kiharcoltam
volna, hogy a helyemen maradhassak.
Veszek egy mély levegőt, és újra a kormányra
dőlve válaszolok.
– Nem ropok én többet semmilyen táncot se. A
doki többedjére is kimondta a halálos ítéletem.
 Csodálkozom, hogy nem csordul ki egy
könnycsepp a szememből, de sírtam én már annyit,
hogy úgy tűnik, egyszerűen elfogytak a könnyek is.
Reától viszont nem az a válasz érkezik, mint amire
számítottam.
– És te ezt elhiszed? Nem vagy te az a feladós
fajta. Kapirgáld már össze magad!
– Te könnyen beszélsz! Nem a te lábad tört el! –
Goromba vagyok, pedig ő aztán tényleg nem tehet a
bajomról.
– Figyelj! Kitaláltam valamit, amivel eltereljük a
figyelmed.
Kikerekedik a szemem.
– Remélem, állást ajánlasz! – pendítem meg az
ötletem, mert nem mellesleg Rea lett az új művészeti
igazgatója annak a színháznak, ahol a
szerződésünket töltöttük.
Mondom én, hogy bejött neki a kibaszott élet. Anno
füttyentettem is egyet, amikor elmesélte. Menő lett a
csaj, szárnyal, mint egy sólyom, én meg csak
sántikálok, mint valami kivert kutya.
– Állást? – Hallom, hogy a barátnőm kicsit
megdöbben. – Miért, szeretnél?
Tény, hogy eddig nem beszéltünk arról, mi lesz
velem munkaügyileg, vagy mik az elképzeléseim,
mert váltig állítottam, hogy én táncolni fogok, vagy ha
nem, akkor egy opció maradt, mégpedig az, hogy
felakasztom magam. Ám ezt időközben elvetettem,
mert olyan szerencsétlen időszakot élek, hogy ha ki
akarnám nyírni magam, tuti túlélném és valami még
maradandóbb bajom lenne, aztán nyomhatnám
valami magatehetetlen pózban a napokat. Inkább
nem kísértem a sorsom.
– Hát, kitalálhatnál nekem valami fasza kis pozíciót.
Asszisztensed van, vagy esetleg tolmácsod, vagy mit
tudom én? Főzzek kávét? – Ezt már viccesen
mondom, igazából kínomban, mert belegondolni is
tök kiábrándító, hogy a csillogó pompából egyenesen
a kávéfőző mellett landoljak.
– Ezt majd kitaláljuk, ne parázz! Találok én neked
állást, ha szeretnél. De nem erre gondoltam első
körben, mert a megélhetésed jó ideig biztosítva van,
és inkább mentálisan kellene összeszedni magad.
– Aham. Tehát, mi a nagy terv?
– Szerzek neked egy férjet!
Mi a kurva életet szerez ez nekem?
Úgy felkapom a fejem, hogy bele is ütöm a tarkóm
az ülés támlájába, mire kiesik a telefon a kezemből.
Férjet? Sétálni ment ennek a józan paraszt esze?
Próbálom kikotorni a telóm az ülés alól, ahová
zuhant, miközben magyarázom, hogy tartsa, mert
leesett az az átkozott, de egyfolytában azon
gondolkodom, hogy jól hallottam-e. Biztos valami az
agyára ment, mert hát én, Baranyai Vivien meg egy
férj?! Huh, baszd meg! Végre megvan, így újra
hallom a hangját.
 – Szerintem te meghibbantál! Jézus Krisztus jöjjön
le az égből menten, ha ez megtörténne.
Rea hangosan felnevet, mire leesik, hogy csak
szórakozik velem.
– De jó poén volt, nem? Tisztára bánom, hogy nem
video-chaten hívtalak, megnéztem volna a képed.
Kifújom a levegőt, mert van még egy dolog a szám
ívén kívül, amit anyámtól örököltem. És az
dominánsabb örökség. A szexmánia. Mert az van,
hogy nagyon bírom a szexet, ráadásul sokszor, sok
mindenkivel. Jó, nem egyszerre, de még nem volt
olyan férfi az életemben, aki éveken keresztül elég
lett volna számomra, így nem tudom elképzelni, hogy
találnék valakit, akivel egész életemben szívesen
hancúroznék. Megunom őket gyorsan, elsősorban az
ágyban, és aztán valahogy ellaposodik az egész,
ezért egy ideje nem erőltetek én már komolyabb
dolgokat. Lehet, hogy csak huszonhat vagyok, de
tökéletesen tisztán látom a szexualitásom, és azt, mit
szeretek és mit nem. Valahogy elfogadtam az
énemnek ezt a részét, még akkor is, ha ez mások
szemében akár elítélendő.
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy meglepő volt,
Nyuszkó!
A beceneveket bezzeg nem unom. Ez a mi közös
nyelvünk, legtöbbször így hívjuk egymást.
– Na, vedd a jegyet, aztán vonszold ide a popódat,
kislány! Majd lesz valahogy!
 Majd lesz valahogy!
Igen, az biztos, hogy úgy még nem volt, hogy ne
legyen valahogy. Legalábbis ezt szokták mondani.
Viszont, mielőtt még letennénk a telefont, eszembe
jut valami.
– Rea! Itt vagy még?
– Aham, mondd!
– Minden viccnek a fele igaz, ugye?
– Ezt hogy érted?
Egy pillanatig habozok ugyan, de csak kiszalad a
kérdés a számon, mert jól tudom, hogy Rea tervezős
típus. Nem olyan spontán kis cafka, mint én,
úgyhogy biztosra veszem, hogy a kis ötletét ő már
halál komolyan lezavarta fejben egészen a
holtomiglan-holtodiglan részig.
– Mondd csak, mégis ki lenne a férjem?
 2. FEJEZET

Vivien

A feketére festett körmömmel a repülőjegyem

szélét birizgálom, miközben a gépem indulására
várok. Borzasztóan aludtam, és nyugtalan is vagyok,
pedig megettem már vagy három nyugtatót. Hetek
óta az az egy dolog éltet még, hogy az orvos végre
valahára engedjen utazni és visszamehessek
Spanyolországba, hogy megismerhessem a vér
szerinti apámat. Anyám persze minduntalan próbált
lebeszélni arról, hogy ismét elutazzak. Nem tudom,
azzal van-e baja, hogy megtaláltam az apám, vagy
azzal, ha véletlen még szeretni is képes lenne, netán
elismerni lányaként. Elképzelésem sincs, mi az,
amiért ennyire ellene van ennek az egésznek. Attól,
mert ő szarik rá, ki az apám, nekem miért kellene?
Szerintem soha ebben az életben nem fogom
megérteni anyám sajátos gondolkodását. Persze ma
reggel egy biztató üzenetet azért kaptam tőle:
Ha végre belátod, hogy ez az apa üldözés
felesleges idő- és pénzpazarlás, akkor majd szépen
gyere haza és kezdj el dolgozni, mint egy normális,
felnőtt ember.
 Hűha! Idő- és pénzpazarlás. Na, kezdjük ott, hogy
az én perceim pörögnek ezzel, nem az övé, ráadásul
a saját lóvém költőm, amihez csak tán jogom van.
Amúgy meg, olyan mákom van, hogy ingyen
lakhatok Spanyolországban, mert a szálloda, ahol a
nyári szerződésünket töltöttük, abban a
megtiszteltetésben részesít, hogy bármikor akarom is
a seggem pirosra süttetni a napon, azt úgy tehetem,
mint egy díszvendég. Jó, ez azért nem a két szép
szememért van, hanem mert ott tört el a rohadt
lábam, és Sergio Ortega, az Isla de Paz{4} szálloda
tulajdonosa minden költségemet fedezni kívánta
egészen a mai napig, és felajánlotta, ha bármikor
szükségem van szállásra, Marbellán szeretettel
várnak. Akár oda is költözhetnék, amit igen erősen
mérlegelek is, ha őszinte akarok lenni. Nem akarok
Magyarországon maradni, pláne úgy, hogy se tánc,
se barátok, se család. Semmi.
A kisiklott életemben nagyjából ez az egyetlen kis
örömforrásom maradt: ha már a saját anyámnak
nincs is szíve, másoknak még akad olyan.
Persze az sem elhanyagolható tény, hogy a legjobb
barinőm ennek a cukipofa Sergio úrnak lesz a
menye. A kurva mázlistája! Jó pasit fogott, aki
pénzes is, meg még az apósa is menő. Pofátlanság
ez már javából! De legalább nem felejtette el, ki a
legjobb barátnője, és tényleg mindenben támogat.
 De addig is, nekem megmaradt a bolond anyám, a
béna lábam meg egy apa, akiről egyelőre nem tudok
semmit, mert a tesóm megkért, hogy először vele
csináljam meg a DNS-vizsgálatot, és csak azután
verjem már ki a botrányt, ha az egyezik.
Ja, igen, van egy féltesóm. Róla se kéne
megfeledkeznem. Adrian Perez. Őt találtuk meg
először az eltitkolt családomból. Egyelőre csak ő tud
a létezésemről. Vele még a szerződésem alatt
ismerkedtem meg, csak hát, mint ismeretes, történt
velem ez a kis baleset, és a kontakt egy időre
megszakadt. Mellesleg ő is kurva gazdag, csak ő egy
köcsög. Na jó, csak volt köcsög, mert elkezdte kicsit
jobb fejnek tettetni magát, miután jól elverték a száját
a tengerparton egy bunyóban, és majdnem kinyiffant.
Zűrös a csávó, maradjunk annyiban. Ilyen az, amikor
egy gyereknek ki van nyalva a segge, és felnőtt
korára azt hiszi, neki áll a világ. Mióta majdnem
elpatkolt, kicsit elviselhetőbb. De beképzeltnek
beképzelt maradt. Igazából hallani sem akart a DNS-
tesztről, mert állítja, hogy az apja aztán soha az
életben meg nem csalta volna az anyját. Hát,
nagyjából minden gyerek ebben reménykedik, aztán
sajna lehull a lepel apuciról. Én nem ítélem el,
fogalmam sincs, hogy lehet leélni egy személlyel az
életet. Nekem nem menne, épp ezért nem is
erőltetek ilyen jellegű ismerkedéseket. Ebben a
dologban anyámra ütöttem, de legalább nem vagyok
akkora marha, hogy terhes maradjak. Szabad madár
nem épít gallyakból családi fészket, hanem
szárnyával hasítja a szelet a levegőben.
Úgyhogy amíg nem estem egy akkorát a
színpadon, amit a mai napig is sokan emlegetnek,
úgy éltem, mint egy szabad madárka a szélben.
Szárnyaltam, repültem. Imádtam az életet. Azóta
inkább lekötözött szárnnyal tipegek, de igyekszem
még tartani magamban a lelket, hogy ha a lábam
nem is gyógyul meg, kaphatok valamit az élettől
ahelyett, amit elvett tőlem. Mondjuk, egy fasza,
dúsgazdag kis családot. Az pont jól is jönne cserébe.
Aztán majd lesz valami.
Megindul a mozgolódás körülöttem, amiből rájövök,
hogy elkezdődött a beszállás. Nem sietek sehova,
utálom, amikor lökdösnek az emberek. Sose
értettem, mire ez a nagy sietség, úgyse indul el
hamarabb a gép, mint hogy az utolsó utas is
felcammogna, ha meg valamelyik kapkodó rálépne a
lábamra, agyon is verném, úgyhogy lustán
emelkedem fel a székről és állok be a sor végére.
Csak egy kistáskám van, mert az, hogy
Magyarországon befagy a seggem novemberben,
csak egy dolog. Spanyolországban azért nincs olyan
hideg még ősszel és télen se, úgyhogy kabát sincs
nálam. A bőröndöm pedig feladtam, de azt azért
rendesen megtömtem. Bár még nem találtam ki,
meddig is szándékozok maradni. Sok mindentől függ
ez.
Például attól, hogy apámat mikor ismerhetem meg,
és attól is, hogyan fogad majd. A teszt eredményével
kapcsolatban nincs kétségem. Hugo Ortega, a
barátnőm vőlegénye a legtutibb ebben, szóval nem
téved, ez ezer százalék. Persze, elhiszem, hogy
Adrian Perez nem akar a tesóm lenni. Szar lehet,
hogy egyszer csak jön valaki a semmiből, aki
bejelenti, hogy amúgy a giga-mega örökségnek
kurvára csak a fele lesz a tied, kishaver.
Vivien Perez.
Így hívnának, ha az apám elismerne lányaként és a
nevére venne. Nem kicsit hangzik jobban, mint a
Baranyai Vivien, ráadásul végre soha többé senkinek
nem kellene magyarázkodnom amiatt, hogy anyámat
is így hívják, és bizony nem a férje után. Mindenki
tudta jól, hogy soha nem látták az apámat, és
anyámnak örökké más faszijai voltak, vagyis vannak
még mindig. Túl kicsi kisvárosban laktunk mi ahhoz,
hogy ezek a pletykák ne keltek volna szárnyra.
Csúfoltak is vele, hogy fattyú gyerek vagyok, meg
miegymás. Bár tuti halvány fogalmuk se volt a kis
tahó osztálytársaimnak akkoriban, mit jelent ez a
szó, de azért mondogatták a nyavalyások, de
mindegy. A gyerekek kegyetlenek, csoportosulva
pedig nem ismernek határokat.
 De nem baj, túl vagyok ezen, és most végre nekem
is lesz apám. Ráadásul nem is akármilyen. Egy igazi,
vérbeli spanyol milliárdos.
Bizony ám, tahókáim! Ki lett a fasza csaj
nagykorára?!
– Baszd meg! – vonyítok fel hangosan, amint
valami forró a hátamra ömlik, és a hosszú ujjú, de
vékony felsőmön keresztül is, majdnem leégeti a
bőröm.
Kimerevedek, mint valami szobor, annyira meleg.
Tuti kávé, az isten verje meg!
– Discúlpame!{5} – hallok egy szánakozó
férfihangot spanyolul megszólalni mögöttem. –
Akarom mondani, annyira sajnálom! – vált át angolra
ez a szerencsétlen.
Egy Spanyolországba tartó gépre akarok felszállni,
szóval evidens, hogy lesznek rajta spanyolok. Még
mindig szoborrá dermedve, de megfordulok.
Hm… biztos finomabb lennél, mint a kávé. Magas,
barna bőrű, fekete szemű, göndör hajú, jó vágású
spanyol bika. Harminc körül lehet. Isteni!
– Hát én helyetted is felébredtem, bassza meg! –
válaszolok spanyolul, elvégre neki tuti az az
anyanyelve, és lassan nekem is az lesz, miközben
lenézek a papírpohárra, ami már üres, mert a
tartalma a hátamon van.
– Annyira sajnálom, nem vettelek észre! Ez… ez
annyira kellemetlen! – Nekem mondja?! Végignéz
rajtam, majd szánakozva hozzáteszi. – Tehetek érted
valamit?
De még mennyire, hogy tehetsz, Mr. Puccos!
Csak végig kell nézni rajta, és az ember lánya
azonnal leveszi, hogy nem kicsit tolja túl a csávó a ki
vagyok, mi vagyok szerepet, már ami a külsőségeket
illeti. Ráadásul egy újság van az egyik kezében, a
másikban meg kávé. Vagyis az csak volt.
Ki nem állítatom, amikor az emberek annyira
fontosnak tartják magukat, hogy bárhova mennek,
vagy a gazdasági lapot fürkészik, csak hogy a
külvilág számára láthatóvá tegyék, ők bizony értik, mi
van azokban leírva, vagy sétálás közben is a telefont
nyomkodják, mert a virtuális postaládájukból már
kiömlik a rengeteg olvasatlan e-mail. Az ilyenek egy
idő után annyira elhiszik, hogy ők a világ
legbefolyásosabb emberei és nélkülözhetetlenek,
hogy simán képesek nekimenni az előttük álló
félnótásnak, és ráborítani a kávét, hogy az úgy
nézzen ki a mustársárga pulcsijában, mintha telibe
szarták volna. Ők meg csak álldogálnák ott tovább a
maguk kis tökéletességükben díszelegve.
Csípőre vágom a kezem mérgemben, és szúrós
pillantást lövellek felé.
– Vedd le az inged! – parancsolok rá tök komolyan.
Úgy felszalad a vastag, fekete szemöldöke, hogy
majdnem elnevetem magam, de azért visszatartom.
 – Parancsolsz? – kérdezi halkan, és szétnéz
körülöttünk.
– Mivel le kell cserélni a pulcsim miattad, az a
minimum, hogy ide add azt, ami rajtad van.
Melltartóban csak nem szállhatok fel erre a gépre –
biccentek a hátam mögé.
Látom az arcán, hogy még mindig nem igazán
akarja elhinni, hogy teljesen komolyan beszélek, így
csak oldalra hajtom a fejem, és várakozón pislogok
rá.
– Ööö… és én… én mehetek félmeztelenül arra a
gépre? – dadog, pedig ez idáig nagyon
magabiztosnak tűnt.
Annyira vicces, ahogy Mr. Puccos kétségbeesik
előttem a tudattól, hogy eljön a pillanat, amikor nem
nézhet ki hibátlan üzletember módjára.
– Mi van? Tán nem kockás a hasad? – kacsintok
rá.
Épp nem úgy néz ki, mint akinek bármilyen gondja
lenne a testével. Fekete zakó van rajta, de az úgy
feszül, hogy nem kell nagy ész kitalálni, hogy sűrűn
emelgeti a súlyokat. Jó, nem hasonlítható össze
azokkal a testőrökkel, akiket a spanyol szerződésem
alatt megismertem, de azért messze nem rossz pasi
ez itt előttem. Sőt!
Megköszörüli a torkát, és magára talál. A tőlünk
nem messze álló kukához sétál és beledobja a
poharat, majd visszajön, és épp amikor egy
takarítónő közénk furakodik, hogy a földre csöppent
kávét feltörölje – habár a nagy része rajtam landolt
kigombolja a zakóját és a székre hajtja.
Indul a buli!
Mire újra találkozik a tekintetünk, fekete szeme
majdnem áthasítja az enyémet. Na, eddig tartott a
megjátszott úriember üzemmód. Ebben a pillanatban
dőlt el, hogy ezzel fogok kefélni a gépen a
mosdóban. Már nem zavartatja magát, egyszerűen a
váró közepén, a sor végén mindenki szeme láttára
kigombolja az ingét, a végét egyetlen erős
mozdulattal kirántja a nadrágjából, majd mikor kibújik
belőle, felém nyújtja a sötétkék anyagot.
Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát neki! Mit ide
kockás has?! Ezen sajtot reszelek! Szívem szerint
most füttyentenék egyet.
– Viseld egészséggel!
Most már nem dadog!
Mielőtt elveszem az inget, egy kéjes kis mosoly
kíséretében kihívón felhúzom a pulóverem, és
átemelem a fejemen, majd a székre hajítom. Habár
bírnám, ha nem lenne rajtam az égvilágon semmi,
max egy kis csipke melltartó, de reggel hideg volt, és
valami elmebeteg ötlettől vezérelve húztam egy trikót
a pulcsim alá. Amatőr vagy, Vivi! Jó, azt el kell
ismerni, hogy itt mindenki előtt csak kulturáltabb,
hogy van rajtam valami ruhaféle, és nem nyomok itt
egy ingyen sztriptízt csak úgy. Amúgy is, pénzt kérek
én a munkáért, nem vagyok holmi szeretetszolgálat.
Belebújok az ingbe, de egy pillanatra sem
eresztem el a tekintetét. Ez is csak férfiból van.
Szerencsére nem vagyok piszkafa, mert a vékony
derekamhoz megáldott az élet viszonylag dús
kebellel és farokállító, formás csípővel. Egy művész,
pláne aki színpadon él, nagyrészt tisztában van a
külső adottságaival. Nálam sincs ez másként.
Százhetven centi vagyok, és igen dekoratív. Még
pulcsiban és farmerban is. Begombolom az inget,
majd lassú mozdulatokkal a nadrágomba csúsztatom
a kezem, az anyaggal együtt elöl és hátul is. Azért
ezt is tudom úgy csinálni, hogy folyni kezdjen a
nyála.
Fogalmam sincs, miket gondolhatnak azok, akik ezt
végignézik, de nem is izgat. A velem szemben álló
pasi viszont annál inkább.
Amikor végzek az úgynevezett átöltözéssel, a
zakójáért nyúl és egyetlen rutinos mozdulattal
átlendíti a hátán, és ahogy az rásimul, begombolja.
Tetszik, hogy elfogadta a kihívást, sőt az még
jobban, hogy be is szállt a játékba, és ahogy látom,
végig is visszük majd.
– Hölgyem! – mutat a beszállókapu irányába.
Isten adja, hogy felengedjenek minket arra a gépre!
Egy sokatmondó tekintetet magam mögött hagyva
elfordulok, és egyetlen szó nélkül a kapu fele indulok,
ahol jelentősen kisebb lett a sor, mialatt mi ruhát
cseréltünk.
Szándékosan nem nézek hátra a gépre vezető
folyosón se, és akkor se, amikor már az ülésem
fölötti kabinba próbálom betuszkolni a táskám. Csak
akkor sasolok, amikor már helyet foglalok az ablak
melletti ülésen.
Mint aki jól végezte dolgát, bedugom a fülesem, és
elkezdek zenét hallgatni, miközben azon filózok,
hova tűnhetett ez a spanyol bika. Ahogy harsogni
kezd Rosalía Di mi nombre című száma, szinte
perzselni kezd a vágy.
Van az úgy, hogy az embernek semmi más öröme
nem marad az életben, csak a testi élvezet. A sors a
lelkemet és a testemet egyaránt kegyetlenül
megfosztotta a tánc örömétől, szóval valahogy le kell
vezetni az energiáim. Érezni akarom, amit a tánc
adott annyiszor. Katarzist! Arra vágyom, és a szex –
ha nem is pont úgy, de – közel hasonlóan azt adja.
Arra pedig szükségem van. Olyan, mint a drog. Ha
nem táncolhatok, és semmilyen örömforráshoz nem
jut a testem, egyszerűen beledöglök az elvonásba.
Ennyire egyszerű. Nem elítélendő ez, csak olyan,
mintha beteg lennék és így gyógyulnék meg. Előtte
sem vetettem meg a gyors örömszerzési forrásokat,
de mióta megnyomorodtam fizikálisan, még inkább
vágyom rá.

Di mi nombre
 Pon tu cuerpo contra el mío
Y haz que lo malo sea bueno
Impuro lo bendecio’{6}

Mivel sehol nem látom a kávés pasit, kénytelen

vagyok kicsit lehiggadni. Mondjuk, ez a zene nem
segít ebben.

Ya me rezas sobre tu cuerpo

Y en la esquina de tu cama
Yen el último momento
Dime mi nombre a la cara
Y en el último momento
Dime mi nombre a la cara.{7}

Míg felszáll a gép, próbálok lehiggadni, de az újabb

és újabb zenék hatására nehezen megy, viszont nem
akarok lassú vagy szomorú dalokat hallgatni, azoktól
csak sírhatnékja van az ember lányának, a tucc-tucc
zenéktől meg szívhatnékom lesz, és nem akartam
betépni a repülés előtt. Azért csak mindennek van
határa, ráadásul kockáztattam volna, hogy lebukjak,
és ne engedjenek felszállni a gépre, márpedig
nagyjából ez az egyetlen dolog, aminek van még
értelme az életemben. Hogy legyen végre egy
nyamvadt családom.
Persze ki is kapcsolhatnám a zenelejátszót, de az
a másik, amit utálok. Csendben lenni. Magamban, a
saját gondolataimmal. Az veszélyes! Sokszor úgy
érzem, csak a zene az, ami ki tudja irtani azokat a
gondolatok a fejemből, amiknek egész egyszerűen
nem szabadna ott lenniük. Azok közül is csak ezek a
fajták.
Épp kezdem elfogadni, hogy már csak Marbellán
lesz egy kis örömöm, amikor hirtelen a gép elejéből
felbukkan a kávék királya. Ja, hogy első osztály. Én
kérek elnézést. Mondtam, hogy puccos. Mint aki
pontosan tudja, hol ülök, felem sétál, de ahogy elér
az ülésekig, nem áll meg, csak jelentőségteljesen
végignéz rajtam, majd továbbhalad. Ezt hívjuk
felhívásnak keringőre, én meg hát ugye táncolni azt
nagyon tudok.
Egypár pillanattal később elnézést kérve a
mellettem ülő nénitől, kislisszanok a helyemről, és a
mosdó felé veszem az irányt. Sokan hiszik, hogy a
repülőgépeken történő gyors menetek csak légből
kapott pletykák, de el kell mondanom, habár légből
kapottak ugyan, de nem pletykák, az hétszentség.
Én vagyok az élő példa rá. Csak egy pillanatra nézek
szét, és már el is húzom a kicsit nehézkes fülkeajtót,
de szinte abban a pillanatban ránt be rajta ez a
spanyol bika.
Sokat ő sem teketóriázik. Arra itt nem szokott idő
lenni. Egy szempillantás alatt elfordítja a zárat, és
felnyom az ajtóra. Találkozik a tekintetünk, de szinte
rögtön támadást is indít a nyakam ellen. Külön öröm,
hogy nem a szám ellen, mert nem vagyok
kifejezetten csókolózós fajta. Ez csak szex. Ne
keverjük a dolgokat! Ahogy elkapja a nyakam,
érzem, hogy hasonló a habitusunk és a
vérmérsékletünk, így beletúrok kicsit csapzott,
hullámos, félhosszú hajába. Szúrós borostája
izgatóan felszántja a bőröm, amitől halkan a fülébe
nyögök, mire a nadrágomhoz kap és gombolni kezdi.
Épp le tudja tolni a combom közepéig, mire én is
végzek az öve csatjával, és kirántom a szíjat a
szorításból. Ahogy lehúzom a cipzárt, csak egy gyors
ellenőrzést tartok, hogy ne legyen gond a mérettel,
de megnyugszom, és egy megkönnyebbült sóhaj
után máris azon kapom magam, hogy erős kezével
megpördít, így kézfejem az ajtóra tapad, a lábamat
pedig szétnyitja, amennyire csak a nadrág engedi.
Oldalra nézek, és látom a tükörben, ahogy a fogával
feltépi a gumi zacskóját, és az alsónadrágból
kiszabadított keményen ágaskodó farkára görgeti.
Anélkül, hogy rám nézne a tükörben, egyszerűen
csak félrerántja a bugyim, és minden előjáték nélkül
belém hatol.
Rohadt izgató, ahogy nézem a tükörben, ahogy
egy vadidegen szenvedélyesen dugni kezd. Egyre
jobban felizgulok, és még keményebben akarom,
ezért újra és újra hátranyomom a fenekem, amikor
belém döf, hogy még inkább magamban érezzem.
Észreveszi a telhetetlenségem, mire egyszer csak ő
is rám néz, és egy csalfa vigyor kíséretében egyre
intenzívebben bökdös. Olyan heves, olyan erős és
olyan kemény, hogy az már szinte fáj, de még többet
akarok, mintha nem lenne határ. Így amikor már
szinte önkívületi állapotban kefélünk, egyszer csak
jön a katarzis, ezért becsukom a szemem, és
hagyom, hogy kiszabaduljon. A gumin keresztül is
érzem, ahogy belém robban, szinte pont akkor,
amikor az én belsőm is kiszabadul a ketrecből.
Olyan, mint amikor kitör a vulkán.
Mondják, hogy nehéz jó szexpartnert találni, én
mégis úgy gondolom, nekem egy ideje csak kellékek
a férfiak a szexben. Nincs is nagyon szerepük, azt
leszámítva, hogy van valamijük, ami nekem nincs,
ezért szükségem van rájuk. Persze a vibrátorom se
rossz partner, de mégsem húsból meg vérből van.
Ha karizmatikusak a kiszemelt férfiak, nyert ügyem
van, de ha véletlenül csal az első megérzésem,
akkor sincs nagy gond. Én ezt egyszerűen
megoldom. A színpadon is kellett már előre nem
látott problémákat orvosolni, és a közönség mindig
tapsolt, bármi történjék is. Így van ez most is. Állva
éljenez az előadásnak a testem.
Mivel megkaptam, amit szerettem volna,
igyekszem újra magamra találni, és egypár pillanat
múlva egyszerűen elhúzódom, és minden gond vagy
rossz érzés nélkül öltözni kezdek. Mikor
bekapcsolom a farmerem gombját, majd a zárra
helyezem a kezem, Mr. Puccos hirtelen rászorít, és
meglepetésemre megszólal.
– Mi a neved?
A vállamon keresztül hátradobom hosszú szőke
hajam, és a tükörbe nézek. Továbbra is spanyolul
beszélünk.
– Minek rontanánk el ilyen felesleges
párbeszédekkel azt, ami anélkül is jól működött?
Látok egy kis meglepődést az arcán, de szinte
rögtön utána visszanyeri magabiztos formáját.
Tetszik neki, hogy nem bonyolítom túl a dolgokat.
Hirtelen kattan a zár, és rájövök, hogy míg egymást
néztük a tükörben, ő kinyitotta az ajtót, így ki tudok
lépni a mosdóból.
Szerencsémre nincs egy lélek se, aki a mosdóra
várt volna, így elkönyvelem, hogy még mázlim is van,
de azért volt már, hogy nem úsztam meg ennyivel.
De hát, úgy jó az élet, ha zajlik.
Végül kielégülve visszaülök a helyemre, de azért
észreveszem a mellettem ülő nő rosszalló pillantását.
Van ilyen. Megvonom a vállam, jelezvén, hogy pont
leszarom, mit gondol, és újra a zenének szentelem a
figyelmem, meg a bárányfelhőknek, amiktől sokan
álomba szenderülnek.
Bezzeg én nem.
Csak bámulok ki az ablakon, és próbálók arra
koncentrálni, hogy most végre a felé tartok, ahová
mindig is szerettem volna. Oda megyek, ahova
tartozom, és végre megtalálom a gyökereimet, és
soha többe nem kell úgy éreznem magam, mint
valami elhagyott utcakölyök. A szemem sarkából
látom, amikor a szexpartnerem is visszavándorol az
első osztályra, de már semmi különösebb figyelmet
nem szentelek neki. Ennyi volt a varázsa, se több, se
kevesebb. Tény, hogy az a jó abban, ha az ember
idegenekkel szexel, hogy nem kell azzal foglalkozni,
ki mit gondol róla utána, mert úgysem látja többet.
Az utam viszonylag gyorsan eltelik, így amikor a
gép földet ér és kilépek a málagai, vagyis a Costa del
Sol nemzetközi repülőtér folyosójára, egyáltalán nem
érzem magam fáradtnak. Sőt! Majd kicsattanok az
energiától, hogy végre valahára, annyi idő után –
egész pontosan tizennégy rohadt hosszú hét után –
újra itt vagyok.
Esküszöm, itt még a levegő is más. Még a
repülőtér klímájának is sokkal boldogabb illata van.
Spanyolország. A hazám. A gyökereim. Az apám.
Igen, ez a boldogság illata számomra.
Semmivel nem foglalkozom, csak hogy minél
hamarabb eljussak a forgószalagokig, ahonnan a
poggyászom érkezése után szinte kilövök a kijárat
felé, ami az érkező járatok várójához vezet.
Amint kinyílik előttem az ajtó, elég csak egyszer
körbefuttatni a szemem, hogy kiszúrjam a
legfeltűnőbb jelenséget, noha szinte ezzel egy
időben már hallom is nőkhöz képest rekedtes hangját
szinte felcsattanni, amúgy önmagához képest egész
konszolidáltan.
– Nyuszikám!
Nem rohan ugyan, de sietősen lépked felém
tűsarkú, láthatólag is kurva drága leopárdmintás
bokacsizmában, bézsszínű, magasított derekú
nadrágban, amiben még soványabbnak tűnik, mint
amilyen és ugyanolyan színű selyemblúzban.
Fülében most is igen látványos méretű fülbevaló lóg,
ami szinte már a védjegye, ugyanis fiatal kora óta
rövid, szőke hajához ilyeneket szokott viselni. Elöl
picit hosszabb, hátul pedig csajosan fel van nyírva. Ő
a legjobb barátnőm, Bogdán Rea. Vagyis hamarosan
Rea Ortega, és ha nem lenne a bff-em,{8} kurvára
utálnám azért, amilyen piszok szép. Ráadásul, ahogy
látom, kicsit ki is kupálta itt magát, mióta visszajött,
bár előtte sem volt ok panaszra, ami a stílusát illeti,
csak ő is művész volt, és sokszor úgy nézett ki az
elnyűtt melegítőkben és a szakadt próbaruhákban,
mint egy hajléktalan.
– Szia, te dög! Hogy az anyádba nézel te ki? –
ugratom rögtön, ahogy az köztünk már megszokott,
majd rákacsintok és szívemből megölelem, amikor
odaér hozzám. – Felvet a lóvé, igaz-e, babám?!
Amúgy tök jó, hogy magas sarkúban van, mert
sokkal alacsonyabb nálam, és így, hogy én
bakancsban nyomulok, legalább nem kell
lehajolnom.
 Ám ahogy szétválunk, én is kapni kezdem az ívet.
– Rajtad meg mi a fene van? – húzza fel a
szemöldökét kérdőn. – Ez egy férfiing?
– Hosszú sztori, nem akarod tudni.
– Azt meghiszem! De… – fintorogva szaglászni
kezd. – Mi ez az áporodott büdös? Vagy ez
izzadtság?
– Azt se akarod tudni! – kacsintok rá, és látom,
ahogy leesik neki a tantusz.
– Pfuj, ez gusztustalan! – lök el teátrálisan. – Még
mindig a mosdókban nyomod a gyors meneteket?
Hangosan felnevetek. Még jó, hogy ezen a
reptéren az emberek java nem ért magyarul, így
szabadon kimondhatjuk, amit szeretnénk, különben
már rég valami útszéli cafkának néznének, pedig van
ízlésem. Megválogatom a partnereimet, legalábbis
ami a tisztaságot és külcsínt illeti.
– Jóképű volt és izmos. Ne sajnáld tőlem!
– Isten mentsen meg engem ilyen gaztettektől! –
kacag fel már ő is, és újra megöleljük egymást.
Azóta nem találkoztunk, hogy Rea hazaugrott a
szerződés lejárta után két hétre. Sajnos akkor is csak
keveset, mert a családjával volt elfoglalva, és azzal,
hogy elintézze a papírjait, ráadásul utána a
vőlegénye is csatlakozott hozzá. Ennek is már vagy
két hónapja.
Azóta látványosan üzletasszonyosabb a kinézete,
és ahogy elmesélte a videotelefonálásaink alatt,
szorgalmasan tanulja a spanyolt is. Velem
ellentétben ő nem beszélte a nyelvet egyáltalán, bár
most is még csak mekeg-makog saját bevallása
szerint. De ami késik, nem múlik.
Ahogy elindulunk, hirtelen meglátok egy férfit a
semmiből előteremni. Akkora darab, hogy
minduntalan megijedek tőle, ha nem vagyok
felkészülve az érkezésére. Tekintélyt parancsoló,
félelmetes, mégis a legjobb pasi ezen a kicseszett
bolygón. Magas, széles vállú, izmos testű.
Katonásan rövidre nyírt, sötétbarna haja szigorúvá
teszi, borostája férfiassá. Melybarna, szigorú szeme
pedig az a mindent látó fajta. Ijesztő. Ő pedig nem
más, mint Manuel Sánches. A testőr. És nagyjából ő
az egyetlen ezen a bolygón, akit meg se hat a
szexuális kisugárzásom. Mert a legjobb ugyan, de a
legtávolságtartóbb pasi is. Esküszöm, ha nem lennék
száztíz százalékig biztos benne, hogy a nőket
szereti, azt mondanám, hogy meleg a szentem. De
ez olyan hetero, mint én, csak valamiért nem
érdekeltem sose. Döbbenet! Na, nem mintha
kifejezetten próbálkoztam volna. Van benne valami
fura, valami elutasító, vagy nem is tudom.
Kezdjük azzal, hogy már hetek óta itt voltam,
amikor egyáltalán rájöttem, hogy ez a piszkosul
jóképű férfi egyáltalán a világon van, mert
akármekkora is, minden gond nélkül tud láthatatlan
maradni. Bárhol. Bármikor. Olyan, mintha mindenhol
ott lenne, de mindenhol láthatatlanul. Itt volt az iménti
legjobb példa erre. Egyszer csak feltűnt a semmiből,
azt se vettem észre addig, hogy itt van, pedig
komolyan mondom, kibaszott nagydarab. Aztán
amikor már bepróbálkozhattam volna, szó szerint
betojtam és inkább meg se próbáltam. Olyan
természetesen árad belőle a távolságtartás, hogy én
meg ilyet nem láttam.
Ha annak idején a barátnőm vőlegényét Mr.
Szépfiúnak neveztem el, a mai vécés pasit meg Mr.
Puccosnak, akkor Manuel Sánches vitathatatlanul
Mr. Megközelíthetetlen. Semmiben nem hasonlít
rám, hacsak abban nem, hogy ő is olyan különcnek
tűnik.
Esküszöm, el se tudom képzelni, hogy Rea mit
tudott művelni, amiért ő egyáltalán szóba állt vele, de
tudomásom szerint mára szinte a bátyjának tekinti.
Manuel ugyanis nem másnak, mint az öreg
Ortegának a személyi testőre, no meg úgy tudom,
Hugo Ortega cégének az első számú, avagy
kulcsembere. Tuti jól céloz halánték közé. És pont
azért, mert ő Sergio papa testőre, kurvára nem
tudom, hogyan került ide, hacsak nem azért, hogy a
pulzusom kétszázharminc legyen. Bár most, hogy így
járatom az agyam, Rea említette, hogy néha már rá
is Manuel vigyáz.
– Hola,{9} Manuel! – köszönök neki kedvesen,
amint megfogja a bőröndömet.
 Válaszként biccent egyet. Hogy baszódnál meg a
biccentéseddel együtt! Biztos fájna kinyögni, hogy
neked is hola, te idióta Vivien. Lehet, hogy az már
halálos is lenne, ha megkérdezné, hogy van a lábam,
elvégre ő is látta, amikor kettétört. Tahó!
Rea azonban karon ragad, ezért nem tudok tovább
Manuel köcsögségén rágódni.
– Na, figyelj, Nyuszkó! Egy csoda szép szobát
kapsz a szállodában, és az ottani gyógymasszőr fog
segíteni, hogy a lábad folyamatosan javuljon. És
beszéltem egy gyrotonic{10} oktatóval is, és
foglaltam neked időpontokat. Szépen visszanyered a
formád, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Egészség
legyen, a többi leszarandó.
Ahogy látom, azért még nem kupálták ki ezt a lányt
teljesen, ezért elvigyorodom.
– Spanyolul is beszélhetsz mocskosul? Vagy csak
magyarul káromkodsz, ha idegbeteg vagy?
– Angolul már igyekszem magam kordában tartani,
de magyarul nyomom tovább, mint egy kocsis –
kacsint rám cinkosan.
– Na, azért! Már kezdtem félni, hogy választékosan
kell beszélnem, ha szóba akarok elegyedni veled.
– Ha azt nem is, de az nem ártana, ha nem lennél
büdös!
Én is tudom, hogy kávé- és szexszagom van.
Ráadásul ennek az ingnek olyan iszonyatosan
markáns férfi illata van, hogy csoda, ha nem néznek
transzvesztitának. És még rosszabb lesz, ha rögvest
rágyújtok.
Nem tudom, Manuel mit gondolhat, bár ezt kár is
lenne firtatni, mert ez az, amit soha az életben nem
fogok megtudni. Az is lehet, hogy annyira nem
törődik semmivel a munkáján kívül, hogy észre sem
veszi, mi van rajtam és milyen szag árad belőlem.
Ahogy kilépünk a szabadba, megcsapja a finom,
lágy, langyos spanyol szellő az arcomat. Egy
pillanatra megállunk az autónk előtt, és meg se
lepődök, hogy Manuel Sánches le tud parkolni ott,
ahol mindenki másnak tilos, egy böhöm nagy fekete
Mercedesszel. Ilyennel szállítottak bennünket is,
amikor itt dolgoztunk.
Manuel épp kinyitja előttünk a hátsó ajtót, amikor
valaki a nevén szólítja őt, mire a hang irányába
fordítja a fejét. Rea is megtorpan, majd azonnal
megpördül, de mivel még mindig belém karol, engem
is magával ránt.
Oh, hogy a kukacos alma rohadna el!
– César!
Manuel arcán én még soha semmilyen kifejezést
nem láttam. Mostanáig! Mosolyra húzódik a szája, és
mi több, ölelésre tárja a karját, hogy üdvözölje az
addigra megérkező fiatalembert.
Na, baszd meg!
Szerintem a levegőm is bennakadt, mert mintha
lassított felvételként játszódna le előttem, ahogy a
távoli rajongásom tárgya és a férfi, akit nemrég gyors
numerára használtam, barátilag megölelik egymást.
Aztán hirtelen minden valósággá válik, és az
események újfent felgyorsulnak.
– Rea! De jó, hogy újra látlak! – fordul oda Mr.
Puccos a barátnőmhöz is, miután elengedte Manuelt.
– Hogy kerültök ide?
Én kővé dermedve bámulom ezt a három
muskétást, akik láthatóan nagyon is tudjak, ki
kicsoda. Velem ellentétben.
– A barátnőmért jöttünk ki a reptérre. Engedd meg,
hogy bemutassam neked Vivien Baranyait. Együtt
táncoltunk a társulatban – fejti ki Rea, majd hozzám
fordul. – Vivi, ő itt César Sánches, Manuel
unokaöccse.
Oh, hogy pusztulna ki minden családi kötelék ezen
a tetves bolygón!
Érzem, hogy az arcom olyan vörös lesz, mintha a
rákok ollóval csipkedték volna szét. Imádkozom Szűz
Máriától Buddháig most mindenkihez, hogy a budis
afférom soha ebben az életben ne derüljön ki, mert
ha Manuel ezt megtudja, ahogy eddig sem, úgy
egészen biztos, hogy ezután sem szól majd hozzám
egy cefet szót sem. Pláne nem fekszik le velem, míg
életben vagyok. Jobb meghalni, eskü!
Imáim azonban, úgy tűnik, meghallgattatnak, mert
César gyorsan magára talál, és egyszerűen felém
nyújtja a kezét, mintha most találkoznánk életünkben
először.
– Szia, Vivien! Nagyon örülök, hogy
megismerhetlek! – szól angolul, hiszen ő nem
tudhatja, hogy beszélek spanyolul, ha épp most
ismerkedünk össze, ugyebár.
Mennyi esze van! Jó lenne, ha ezt rólam is el
lehetne mondani!
Esküszöm, most áldottam meg a csávót. Akkora kő
esik le a szívemről, hogy a koppanása a betonon
innen Ausztráliáig is elhallatszik. Én is felé nyújtom a
kezem, hogy úgy tegyek, mintha nem ismernénk
egymást, ám mielőtt meg tudnám fogni a kézfejét,
Rea hangosan, úgy, hogy mindenki hallja, megszólal:
– César! Rajtad miért nincs ing?
 3. FEJEZET

Vivien

Ahogy beülünk a kocsiba és elindulunk, Rea

egyetlen másodpercet sem vár azzal, hogy
faggatózni kezdjen a számomra egyre kínosabb
témáról. Még jó, hogy magyarul beszél, különben itt
helyben agyonvágnám.
– Kicsi a világ, igaz-e, Nyuszi?! Pont Césarral
tudtál egy gyors menetet leküldeni a klotyón? – Úgy
mosolyog, mintha ez valami tök frankó és vicces
dolog lenne egyszerre.
Nem az ő hibája, hogy eddig mindig félvállról véve
beszéltem ki a kis légyottjaimat, mert egyáltalán nem
volt következményük. Ellenben ezzel!
Durván kínosan érzem magam, mert Manuel az
első ülésen ül, és épp fültanúja minden egyes
kimondott szónak, és függetlenül attól, hogy nem érti
a nyelvünket, még képben lehet. Az az ember velem
ellentétben nem egy barom.
Kissé félve Reára nézek, aki úgy ül a terebélyes
Merci hátsó ülésén, mint egy királynő, én meg a
másik oldalon, mint egy szürke kisegér, ami rám pont
nem szokott jellemző lenni. Dagadok én mindig attól,
hogy büszke vagyok a nőiességemre, és arra, hogy
olyan világba születtem, ahol már szinte mindent
szabad és telibe lehet szarni, ha valakinek nem
tetszik az, ahogy élek vagy gondolkodom.
Hát, most nem szarom telibe, ezért
meghunyászkodom.
– Mint ahogy hallottad is, leöntött kávéval, és ezért
ajánlotta fel az ingét! – mentem a menthetőt.
– Én meg most jöttem le a falvédőről szerinted? –
kacag fel olyan erővel, hogy a homlokomra teszem a
kezem.
– Figyelj! Megtennéd, hogy úgy teszünk, mintha ez
meg sem történt volna? – Igazából nem is kérdésnek
szánom, hanem kérésnek.
Rea úgy meglepődik, hogy lekapja a
napszemüvegét, és kiguvadt szemmel rám mered.
– Mi lett veled, és hova ástad el a barátnőmet? –
Úgy méreget, hogy tisztában vagyok vele, röpke két
másodperc kell, és le fog neki esni a tantusz.
Mivel vörösödik a fejem, összeráncolja a homlokát,
majd Manuelre pillant.
– Ne baszd! – kapja rám a tekintetét ismét, és
végre direkt nem mondja ki a nevét, elvégre az
minden nyelven ugyanolyan. – Neked tetszik az ott a
vezetőülésen? Menten összeszarom magam!
Csak lesütöm a szemem, ami rám úgyszintén nem
jellemző.
Tiszta szánalom vagyok!
 – Én nem is tudom… vagyis…
– Te most dadogsz? – Rea arca egyre jobban
eltorzul a döbbenettől. – Mi van veled? Megszállták
az agyad az ufók? Mikor együtt csináltuk az itteni
szerződést, Diegóra voltál rácuppanva. Ja, meg a
tesódra!
– Állj le! – szólok rá határozottan, mert a tesó azóta
tabutéma. – Akkor még nem tudtam, hogy a
családomhoz tartozik, és azóta is forog a gyomrom,
ha rágondolok. Diego meg egy pöcs. Bottal se
nyúlnék hozzá azután, amit csinált.
A tesóm meg tiszta égő. Fájt rá a fogam egy kicsit,
de csak röpke elmebaj volt, és kurvára nem tudtam,
hogy bármi közöm is van hozzá vér szerint. Áldom is
a jó eget, hogy soha az életben egy ujjal se értünk
egymáshoz, mert felakasztanám magam a
vérfertőzés szégyenében.
Nem vagyok egy ítélkező típus, és alapvetően a
szexben nem is nagyon ismerek határokat, de azért
van, ami tabu. Eskü!
Diego szintén testőr, és Hugo egyik legjobb barátja.
Volt! Amikor a társulattal itt dolgoztunk, tetszett
nekem, de az a baromarcú összeszűrte a levet a
társulat kígyójával, az ősellenségünkkel, arról nem is
beszélve, hogy megpróbálta összeugrasztani Hugót
és a barátnőmet, szóval azóta a kedvem is elment
tőle, mindegy, hogy jó pasi-e vagy sem. Kihúztam a
listáról, és szevasz.
 – Bocsi, Nyuszi! – szabadkozik a tesós duma miatt.
– Csak… soha az életben nem említetted Manuelt,
és én…
– Ne mondd ki a nevét, basszus! – csattanok fel a
kezembe temetve az arcom.
Égek már, mint boszik a máglyán, mivel a pasi,
akiről dumálunk, előttem ül.
Miatyánk, ha létezel, áss el élve, de rögvest!
– Aj, jól van már, na! Figyelj, kurva fura vagy! Rád
se ismerek!
Be kell vallani, hogy mostanában én se magamra.
Valahogy megváltoztak a dolgok, és én sem tudom,
merre van az előre.
Veszek egy mély levegőt, és kinézek az ablakon
Spanyolország országútjára.
– Ami azt illeti, úgy érzem, mintha kicsit kicsúszott
volna a lábam alól a talaj. Ami ugye szó szerint igaz
is, ha azt vesszük, hogy eltört a bokám, de
egyszerűen azóta valahogy nem találom a helyem.
– Ez teljesen normális! – Kihallom a hangjából az
együttérzést, de nem fordítom felé a fejem.
– Azonkívül, hogy eljöttem ide és szeretném végre
felvenni a családommal a kapcsolatot, nincs
semmilyen épkézláb tervem a jövőmet illetően. Én
egyszerűen csak… mindent feltettem egy lapra.
– A családod biztosan be fog fogadni téged. Talán
az eleje nehéz lesz, de idővel mindenki hozzászokik
majd az új helyzethez.
 – Gondolod?
– Az elmúlt két hónapban sokat kérdezgettem
Hugót és Sergiót is a Perez családról, és minden
információt meg is osztottam veled. Bárki bármit
gondoljon is a spanyolok milliárdos üzletemberéről,
azt senki sem vitatja, hogy családszerető, és rajong
a fiáért. Pont azért lett Adrian ilyen elbaszott, mert az
öreg semmiben nem szabott gátat neki – nevet fel,
amitől nekem is mosolyoghatnékom támad.
Tény, hogy Adrian nem volt épp közkedvelt ember,
amikor megismertem.
Annak idején Hugo, Diego és Adrian jó barátok
voltak. Aztán, ahogy az lenni szokott, a tesókám úgy
érezte, neki kell istápolni Hugo akkori csaját, ami
persze abból állt, hogy kefélni kezdte a barátja háta
mögött, és a tetejébe még fel is csinálta. Persze
Hugo rajtakapta őket, mire agyba-főbe verte Adriant,
majd szóba se állt vele többet egészen addig, amíg a
kiscsaj be nem jelentette, hogy terhes. Mint egy
szappanopera. Tipikus. A gyerek Adriané volt, de a
csaj már meg volt bolondulva, kokózott meg minden,
és egy autóbalesetben meghalt a kisgyerek. Ő meg
később túladagolásban. Nem ért szép véget a sztori,
ráadásul Adrian a barátját hibáztatta a gyerek
haláláért, mert a csaj épp Hugótól ment el, amikor a
baleset érte. Úgyhogy évekig állt a bál, mígnem
mindenki összeveretett mindenkit, és félig holtan
végül arra jutottak, hogy maguk helyett inkább a
múltat temetik el, és új életet kezdenek.
Hugo a barátnőm oldalán találta meg a
boldogságot, Adrian pedig egyelőre még senki
oldalán, de kapott egy hugicát a személyemben,
szóval ha nem is szerelmet adott neki az élet, de én
örülnék, ha befogadna, és hagyná, hogy idővel akár
testvéri szeretet és támogatás alakuljon ki közöttünk.
Bár erre nem tudom, mennyi esély van, mert
Adrian még mindig távolságtartó velem és a DNS-
teszthez ragaszkodik, mielőtt bármi is történne.
Sajnálom, hogy ennyire homokba dugja a fejét, mert
nekem nincs kétségem afelől, hogy az bizony
egyezést fog mutatni. Hugo Ortega ebben nem
téved. Ez ezer százalék. Amúgy meg, ha Adrian a
teszttel is köcsögöl, le se fogom szarni, mit akar, ha
kell, megkerülöm, de én akkor is megismerem az
apámat, ha tetszik neki, ha nem. Csak azért hagytam
jóvá a kérését, mert nem akarok rosszban lenni a
tesómmal, de ha minden kötél szakad, le se szarom
majd.
– Nem sok tervem van az életre ezenkívül, Rea! –
vallom meg őszintén, és elég elkeseredett a hangom.
– Valahogy elment a kedvem mindentől, ez az egy
dolog, ami életben tart!
– Hé! – Megfogja a kezem és megszorítja. – Te
Baranyai Vivien vagy! Az örök vidám, az életigenlő
barátnőm. Aki az ágyon ugrálva járja a csárdást
reggelente egy üveg pezsgővel a kezében. Aki kólát
vedel és csokit zabál fogyókúra alatt is. Aki egyik
pasitól a másikig vándorol. Akinek soha semmi nem
rontja el a kedvét, aki annyira szarik az élet negatív
oldalára, hogy épp ezért nem is ismer mást, mint
optimista hozzáállást mindenhez. Akit senki nem
érdekel, úgy éli az eletet, ahogy ő akarja. Az igazi
különc! Ne engedd el ezt a Vivient!
– Addig voltam ilyen, amíg tudtam táncolni. Azt
szerettem, és amíg az ment, addig biztonságban
éreztem magam, hogy azt tegyek, amit csak akarok.
Most vagyok életemben először bizonytalan, és ez
megijeszt.
– Engem pedig te ijesztesz meg! Nem szoktál ilyen
melyen szántó gondolatokkal foglalkozni.
– Nem örülsz, hogy komolyodom?
– Te nem komolyodsz, Nyuszi, hanem keseregsz!
Az két különböző dolog!
Rea mindig is híres volt arról, hogy kendőzetlen
őszinteséggel vágja bele az ember pofájába a
véleményét. Tudom, hogy ilyen, és ezt szeretem
benne, de azért néha fogalmazhatna
kíméletesebben. Vagy csak én vagyok szarabb
passzban és fogadom nehezebben. Nem tudom!
Mivel nem szólalok meg, a barátnőm témát vált.
– Tehát, mi a célod azzal ott az első ülésen? –
Meglepően komoly hangon kérdezi.
 – Igazából nincs tervem vele. Soha nem is volt.
Ahhoz túl távolságtartó és megközelíthetetlen, hogy
bármi tervem is legyen vele, meg tudod, hogy én
spontán ember vagyok – kacsintok rá, de nem
enyhülnek a vonásai.
Úgy néz rám, mint egy szigorú anyuka, akinek épp
el akarom csábítani a fiát.
– Nézd! Az az ember ott a volánnál nagyon sokat
tett értem, és nem szeretném, ha bármilyen
formában arra használnád, hogy kiszedd magad a
szarból! – Mondtam, hogy belevágja az ember
pofájába a véleményét. – Itt vagyok, ha bármire
szükséged van. Legyen az tényleg bármi. Csak ne
menjen el az eszed teljesen, míg itt vagy, oké?
Ennyit a kíméletességről!
– Most mit vagy úgy oda?! Ötlet volt, de van rajta
kívül sok más faszi ebben az országban, ne parálj!
Amúgy meg nem terveztem, hogy elmenjen az
eszem. Nem tud elmenni, ami nincs is, nem igaz? –
kuncogok fel.
– Na, ezt már szeretem. Az én kis fruskám. – Rea
megpaskolja a combomat, olyan anyáskodón, de
tudom, hogy baráti támogatásnak szánja. Azonban
ahelyett, hogy a témát itt berekesztenénk, kiszalad
valami furcsa a száján. – Ez a férfi amúgy sem
hozzád való!
Felszalad a szemöldököm. Vehetném sértésnek,
de kihallom Rea hangjából a szavak súlyát. Van itt
valami kis titkocska, az tuti. Azokat úgy imádom! Izgi
lesz tőlük a világ.
– Ezt meg mégis hogy érted?
– Úgy, ahogy mondom! Nem hozzád való, higgy
nekem!
Mivel kezd ez a dolog felcsigázni, bevetem magam,
hátha elérek vele valamit.
– Pedig azt hittem, rá gondoltál, hogy a férjem
lehetne – tárom szét a kezem.
Rea szinte köhögőrohamot kap a hátsó ülésen
mellettem.
– Mondtam, hogy csak viccnek szántam, és nincs a
fejemben konkrét személy – próbál még mindig kicsit
köhécselve magyarázatot adni.
Pár napja, amikor rákérdeztem, mégis kit szánna
férjuramnak, azt a választ adta, hogy nem tudja, csak
poénkodott, de most, ahogy látom a fejét
elfehéredve, tuti bárkit mellém adna, kivéve azt ott az
első ülésen.
– Azt hittem, azzal is csak viccelsz, hogy nincs
kiszemelted. Vagy kiderült, hogy mégiscsak buzi a
lelkem, igaz-e?
Tudtam én, hogy valami sántít az ürgével.
Reának szinte kiesik a szeme, mint a
palotapincsiknek.
– Atya fasz, Vivi!
Uram, teremtőm, hát mégse lett belőle illemtanár.
Hála az égnek.
 – Most mi van? – nevetek megint. – Csípjük a
melegeket, csak akkor nem álmodozom vele egy jó
kis spanyol párás éjszakáról.
– Hogy lenne már meleg?!
– Akkor meg?
– Nézd! Ha lennének is számodra kiszemeltjeim,
hidd el nekem, ő nem lenne köztük. – Most megint
komolyabb a hangja.
– Miért?
Rea csendben marad, mint aki azon gondolkodik,
mit is mondjon, hogy szabaduljon a témától, végül
vesz egy nagy levegőt. Jaj, azokat nem szeretem,
mindig súlyos terheket mérnek az emberekre ezek a
lélegzetvételek. Inkább fulladnánk meg.
– Legyünk őszinték! Olyanok vagytok, mint a tűz és
a víz, vagy mint az ég és föld. Közötök sincs
egymáshoz semmilyen téren az életben. Ő nem az
a… hogy is mondjam… csapodár fajta.
– Most sértegetsz?
– Vivi! Sértegetni? Hát, te vagy a legcsapodárabb
nő, akit ismerek, és imádod is magad miatta. A
közelébe se mennél egy ilyen férfinak, aki az élet
komoly felén fogja a kötelet. Vagy tévedek?
Ott a pont, kisanyám! Nem is értem én se, mi van
velem.
– Tök igaz! Faszt ide a kezembe, de ne csak egyet!
– Mint egy kiskatona, kihúzom magam, és
felnevetek.
 Rea ugyan velem nevet, de fogja a fejét. Őt se kell
a szomszédba küldeni a káromkodásért, de rajtam
nem tesz túl senki.
Hogy én mennyire imádom a magyar nyelvet.
Meg a barátnőmet is.
Sosem volt ellenére egyetlen kiszemeltem sem,
mármint soha nem vetett meg azért, hogy nekem
szabadabb felfogásom van az erkölcsről, mint neki.
Ő sosem volt az egyéjszakás kalandok híve, mégis
elfogadott olyannak, amilyen vagyok.
Most először azonban úgy érzem, ha Manuelre
rástartolnék, azzal kiverném a biztosítékot. Ismerem
Reát, nem azért van ez, mert bármit is érezne iránta,
totál bele van esve a vőlegényébe, viszont úgy néz
erre a spanyol testőrre, mint a bátyjára. Manuel neki
egy bástya itt, és én ezt meg is értem. Nem akarja
kockára tenni, hogy a találkozások kínossá váljanak,
csak azért, mert én beindulok egy röpke éjszakára
erre a spanyol bikára. Hosszabb távban meg
ugyebár én nem gondolkodom, úgyhogy próbálom
elhessegetni az előző cikis perceket. Főleg, hogy
mára akadt belőlük elég.
Kellemetlen volt ez az egész césaros helyzet. Még
jó, hogy Mr. Puccosért jött autó a reptérre, különben
még képesek lettek volna ezek beszállítani a mi
autónkba. Szívsokkot is kaptam volna. Nálam az egy
menet az egy menet. Nincs folytatása.
 Begördülünk a Marbella partján található fényűző
Isla de Paz szállodakomplexum bejáratához, és
Manuel úriemberhez méltón nyitja ki előttünk az ajtót,
és kísér fel minket a bejárathoz. A bőröndjeinket már
a személyzet kezeli, és az autót is más veszi át,
hogy elvigye az útból. Nem szar dolog amúgy
puccosnak lenni, bár tudom, hogy Manuel Rea miatt
áll készenlétben, nem miattam. Hugo úgy őrzi Reát,
mint egy aranyhalat, nehogy valaki kinyiffantsa,
pláne mióta nemrég megtámadták.
Sokszor kérdezem Reát, hogyan bírja, hogy
fenekestől felfordult az élete, de soha nem
panaszkodik. Azt mondja, szereti Hugót, és hajlandó
ezért a szerelemért bármire. A bármi konkrétan azt
jelenti, hogy olyan, mintha a színpadon szabadon
szárnyalás után egyszerűen bezárnának egy
aranykalitkába, és csak akkor repülhetsz, ha Hugo
Ortega erre engedélyt ad. Nem tudom, én tudnék-e
valakibe annyira szerelmesnek lenni, hogy ezt a
szabadságot feladjam.
Ez a szálloda mit sem változott. Káprázatos egy
hely. Minden márványból van, amit csak az ember el
tud képzelni. Itt még a recepciós is úgy érezheti
magát, mint egy spanyol királylány, olyan elképesztő
luxusban dolgoznak itt az emberek. Tó meg szökőkút
van még az előtérben is. Tiszta flanc az egész.
Rea cipője kopog a padlón, én pedig a
bakancsomban csoszogok mellette. Fura látvány
lehet, mégsem érzem magam ettől rosszul. A ruháit
leszámítva nekem ő mindig is a nagypofájú barátnőm
marad, akivel együtt kínoztuk a testünket a
színpadon a szakadt melegítőinkben.
Nagyon sok arcot felismerek. Szinte ugyanazok
dolgoznak itt, mint pár hónappal ezelőtt, amikor itt
éltem az ötödik emeleti kis szobámban.
Magyarországon bezzeg már annak is örül a
munkaadó, ha a munkavállaló bemegy másnap is
dolgozni, nemhogy majd abban reménykedjen, hogy
hónapokig, netán évekig ott dolgozik. Ott a farka
csóválja már a kutyát lassan mindenben.
Egy pillanatra meglepődöm, hogy nem állunk meg
a pultnál, de aztán leesik, hogy Reának már nincs
szüksége arra, hogy a recepciósoktól kérje el a
szobakulcsot. Manuel a liftnél elköszön tőlünk, és
útjára megy. Régebben is, a szállodán belül már nem
figyelték Reát árgus szemmel, elvégre itt
biztonságban van, meg amúgy is egy tucat kamera
követi mindenhol az épületen belül. Hacsak nem
szökik meg, mint egyszer anno, nagy baja nem eshet
idebent.
Meglepődöm, hogy a tizedik emelet gombját
nyomja meg.
– Azt hittem, ugyanott fogok lakni – jegyzem meg.
– Dehogyis! Mondtam, hogy fasza szobát kapsz.
– Az is fasza volt – nézek rá kedvesen.
– Ez még faszább lesz, majd meglátod.
 A lift megáll, és egypár lépés után egy akkora
lakosztályban találom magam, hogy az államat úgy
kell összeszedni a perzsaszőnyegről. Vagy mit
tudom én, perzsa-e, lehet, hogy annál is drágább.
– Miért is laktunk mi az ötödik emeleten egy kis
sufniban, ha van ebben a szállodában ilyen szoba?
Rea hangosan felnevet, a hangja betölti az egész
helyiséget.
– Mert mi annak idején dolgozni jöttünk, Nyuszi,
nem nyaralni.
– Te lehet, hogy dolgozni jöttél – mutatok rá –, de
én már akkor is falni jöttem az életet.
Egyszerűen ott hagyom, és a kanapéra dobom
magam. Még nem mertem nekifutásból ráugrani,
nehogy a lábam megadja magát, de így is élvezetes
a dolog.
Aztán hirtelen felpattanok, és felállok a szemben
lévő fotelra. Bakancsban! A kezem a szám elé
teszem, és kieresztem a hangom:
– Raj csaj, raj csaj, raj csaj megy a buliba,
mindenki mondogatja, megjött a cuki baba, csaj, raj
csaj, raj csaj megy a buliba, itt vannak a haverok,
indulhat a bulika.{11}
A csípőmet rázom, énekelek, és a kezemmel a
plafon felé integetek. Az előadásom végén
színpadiasan meghajolok a barátnőm felé, aki
ugyanúgy néz rám, mint bármikor máskor, amikor ezt
csináltam életünk során. Mint egy elmebetegre!
 – Édes faszom! Van, ami nem változik! – csóválja a
fejét nevetve.
– Ezzel akartam megköszönni a szobát,
Nyuszikám!
– Szivi! Érezd jól magad, de légyszi, ne kokózz
benne, és ne hívj fel spanyol fiú prostikat, oké? Azért
Hugo kidobna a tizedikről téged is, meg engem is –
kacsint rám.
– Igenis, főnök asszony! A parkolóban drogozok,
és az utcán kefélek! – emelem tisztelgésre a kezem.
Azért még a szigorú, parancsolgató Hugo Ortega
se szólhat egy szót se.
Rea csak a szemét forgatja, mire én újra eldőlök a
bitang nagy kanapén.
– Pakolj ki, addig elintézek pár dolgot, de utána
egész délután és este a tiéd vagyok!
Felkönyökölök meglepetésemben.
– Tán kimenőt kaptál a celládból? – kérdezem
élcelődve, de Rea érti a poént.
Bár már csak a hátát látom, miközben az ajtó felé
tart, azért visszakiabál.
– Köcsög vagy! De azért jó, hogy itt vagy! Ja, és a
teraszon cigizz, kösz!
Ahogy becsapódik az ajtó, átjár valamiféle
kellemes érzés. Valami, amit nem tapasztaltam
eddig. A plafonig érő üvegablakhoz sétálok, és
megállok előtte egy pillanatra. Csak bámulom az
elképesztő kilátást. Végül elhúzom a teraszra vezető
ajtót, és kilépek a szabadba. Habár nem újdonság a
kilátás, hiszen több héten keresztül itt laktam, ebből
a magasságból mégis az újdonság erejével hat rám.
Az üvegkorláthoz sétálok, és behunyom a szemem.
Az őszi spanyol szellő az orromba fújja a tenger sós
illatát. Ahogy a pálmafák kissé barnás levelei már
szárazabban zörögnek a szélben. Veszek egy mély
levegőt, hogy magamba szívhassam mindazt a
nyugalmat, amit akkor érzek, amikor itt vagyok.
Amikor itthon vagyok! Én ide tartozom. Lelkemmel,
testemmel, véremmel. Én igenis spanyol vagyok!
Ezzel az érzéssel feltöltődve veszem a bátorságot,
hogy a farmerom zsebébe nyúljak, és elővegyem a
telefonomat. Nem akarok várni. Egyszerűen tartozni
akarok végre valahova. Pontosabban oda, ahová
mindig is akartam. Ide!
Kikeresem a nevét a telefonomban, és anélkül,
hogy hagynék magamnak gondolkodási időt,
rányomok a hívás gombra.
A gyomrom a másodperc törtrészé alatt ugrik
össze, mégsem nyomom ki a telefont. Reménytelin
várom, hogy a vonal túlvégén megszólaljon egy
hang. Már amikor épp azt hiszem, nem történik meg,
mégis felveszi.
– Hola, Vivien! – A hangja elárulja, hogy ez
kötelesség neki, nem pedig öröm.
Adrian Perez, aki elsőként tudta meg, hogy ő a
féltestvérem. Aki megígérte, hogy amint vissza tudok
jönni Spanyolországba, hajlandó lesz elvégeztetni a
DNS-tesztet, hogy bizonyosságot nyerjen az
igazság. Az elmúlt hetekben is megtehettük volna, és
én szerettem is volna ezt meggyorsítani, akár
feladtam volna a hajam postán, vagy bármi, de ő
ragaszkodott ehhez, így nem tehettem mást. Ez az
egy esélyem van, hogy ne haragítsam magamra,
mert habár ő bízik abban, hogy a teszt nem mutat
egyezést, kénytelen lesz elfogadni, hogy van egy
húga, mert nekem nincs kétségem. Amúgy is
hasonlítunk egymásra, legalábbis szerintem. Neki is
kék szeme van, pont mint nekem. A bőrszínünk is
hasonló. A testalkatunk is egyezik, bar ő férfi, én
pedig nő vagyok, de ő is magas, és nem százötven
kiló, szóval DNS-teszt ide vagy oda, ha a szemét
kinyitná, látnia kellene az igazságot.
– Hola, Adrian! – köszöntöm én is. Mivel megírtam
neki üzenetben, hogy ma érkezem Marbellára, nem
érheti váratlanul a hívásom, mégis kényelmetlen ez a
beszélgetés. – Szerencsésen leszállt a gépem. Az
Isla de Pazban lakom, míg itt vagyok.
– Örülök, hogy rendben volt az út. – Hivatalos
hangot üt meg velem szemben, ami kicsit zavar, de
igyekszem gyorsan túlesni ezen, úgyhogy a tárgyra
térek.
– Mit gondolsz, mikor tudjuk elvégeztetni a tesztet?
– Beszéltem több orvossal is. Két helyről is
szeretnék vizsgálatot kérni, főleg azért, mert anyai
ágon nincs közünk egymáshoz, így nehezebben lesz
kimutatható a vér szerinti kapcsolatunk, ha van is, és
az is nagyon fontos, hogy a titoktartási szerződést
teljes bizonyossággal betartsák. A mi jó hírünk nem
sérülhet meg, ezt remélem, megérted.
Van más választásom?!
Picit csüggedten, de elfogadom.
– Persze, megértem.
– Holnap várnak bennünket a magánklinikán.
Elküldöm majd a pontos címet és az időpontot,
rendben?
Felcsillan a szemem a holnap szó hallatán. Végre
valami jó is történik.
– És mennyi idő, mire megvannak az eredmények?
Azt olvastam, 14-17 napot szokott igénybe venni.
– Igen, a rokoni kapcsolatok több időbe telnek, de
leginkább azért, mert az apától nincs minta. Ennek
ellenére gyorsított eljárást kértem, hogy ne húzzam a
te idődet se, biztosan szeretnél hazamenni, ha ennek
az egésznek vége.
Hazamenni? De hát én most vagyok itthon!
Hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Adrian bizonyára
érzi, hogy ezzel szíven talált, ezért próbálja
kihasználni a helyzetet és megszakítani az amúgy is
kellemetlen párbeszédet.
– Akkor holnap. Remélem, egy héten belül
meglesznek az eredmények.
– Akkor holnap!
 – Adiós,{12} Vivien!
A vonal megszakad, és én csak bámulok magam
elé, miközben rágyújtok.
Be kell látni, mindegy, mit fog bizonyítani a teszt, ez
a pasi sose fog engem elfogadni mint a húgát. Ha
nem, hát nem! Attól még az ő apja az én apám is, és
ha kell, átgázolok a saját kurva tesómon, de engem
akkor is megismer és megszeret majd az apukám!
Isten engem úgy segéljen!
Beviharzok a szobámba, majd keresek egy
jegyzetfüzetet és egy tollat. Úgy döntök, itt az ideje,
hogy az internet segítségével kikeressem a
legnagyobb spanyol lapok elérhetőségét. Ha a
tesókám úgy határoz, kizár engem az otthonomból,
akkor fogom és rágyújtom a kibaszott házat.
Akkora címlapsztori lesz ebből, hogy innen
Brazíliáig fog szólni.
Amikor végzek, Reát tárcsázom a telómon.
– Nyuszika, mizu?
– Figyelj, Rea! Meg tudnád szerezni nekem az
apám telefonszámát?
Beáll egy kis hatásszünet a vonalba, mielőtt választ
kapok.
– Nem úgy volt, hogy nem akarod elrontani a
dolgokat, és megteszed, amit Adrian kért tőled? Ha
végül megkerülöd a tesódat, és felkeresed az
apádat, abból megabotrány lehet, Vivi!
– És ez ki a francot érdekel?
 4. FEJEZET

Vivien

Kurva ideges vagyok. Bár halvány sejtésem sincs,

hogy miért, mert ma még úgysem kapok eredményt,
de ettől függetlenül is közel lehet a vérnyomásom a
kétszázhoz.
Kiszállok az autóból.
Én ragaszkodtam hozzá, hogy egyedül jöjjek,
viszont Rea abból nem engedett, hogy egy sofőr
hozzon el és vigyen is vissza, ha levették a
vizsgálathoz szükséges mintákat. Miután meggyőzött
arról, hogy tegyem magam nyugiba, és gondoljam át
a harmadik világháború kirobbantását, pláne, hogy
nem mellesleg fegyvertelen vagyok, észhez tértem.
Nem hívtam apámat, és egyetlen újságot se.
Egyelőre!
Veszek egy mély levegőt, és felsétálok a lépcsőn.
Mivel az autót gond nélkül átengedték a sorompóval
őrzött kapun, így csak a parkolótól kell elballagnom a
bejáratig. Ahogy szétnyílik előttem a fotocellás ajtó,
kis híján elokádom magam az idegességtől, de
próbálok egyenletesen lélegezni.
 Az információs pulthoz lépek, és egy kedves,
mosolygós nőnek elmondom az orvos nevét, akihez
időpontra érkeztem. Azonnal az orrom alá dug egy
kétoldalas dokumentumot, majd hellyel kínál, hogy
kényelmesen kitölthessem, közben elkéri az
okmányaimat.
Lehuppanok a vörös bársonyfotelba, amikor újra
kinyílik az ajtó és egy talpig kifogástalanul öltözött
fiatalember lép be rajta egy brutális méretű gorillával
az oldalán, meg egy aktakukaccal. Érdekes, Hugo
Ortega testőrsége fittnek mondható. Azok sprintbe
futnák le az El Caminót,{13} de ahogy látom, Adrian
Perez inkább a megfélemlítést részesíti előnyben,
mintsem az állóképességet.
Megjött a tesóm!
Nem láttam őt már nagyon régóta. Még azelőtt volt
szerencsém hozzá, hogy eltört volna a lábam. Akkor
ismertük meg, amikor nézőként érkezett az egyik
előadásunkra az Isla de Paz színháztermébe, és
utána részt vett a fogadáson. Reára szinte azonnal
rácuppant, és mivel nem értett a szép szóból,
Manuel bevert neki egypárat, aztán meg egyszerűen
kitiltották a szállodából, ahol most is lakom.
Felpattanok a fotelből, de ő csak int, hogy üljek
vissza nyugodtan. Nem tudom, miből gondoltam,
hogy majd a keblére ölelgetve ujjong, hogy
visszatértém. Jó, hát én elhiszem, hogy ez szutyok
egy helyzet neki, de volt elég ideje, hogy
megeméssze. Ő se kisfiú már, tudnia kell, hogyan
működik a világ. Egy férfi, aki egyetlen nővel éli le az
életét?! Jaj, ne már! Hol vagyunk, a
Csipkerózsikában? Ez itt a való világ! Én nem
áltatom magam, Reának is csak azért nem szúrom
oda a véleményem erről a brutál nagy szerelemről
közte és Hugo Ortega között, mert nem akarom
csórikámat elkeseríteni. Az a lány olyan kis
mimózalélek, még a szívére venné. Meg hát, ráér
majd keseregni, ha pár év múlva elmúlik a varázs,
aztán kínlódás lesz még az együttélés is.
Mivel se puszi, se pá, így csak próbálok valami
értelmes köszöntést kinyögni.
– Hola, Adrian!
– Hola, Vivien! – Szinte még be sem fejezi a
nevem, már ott is terem előtte a kishölgy, aki az
előbb nekem is segített, és máris körülrajongja.
Kicsit jobban, mint engem. Nem véletlen.
Adrian Perez. Harmincöt éves, magas, nyúlánk
ugyan, de jó testfelépítésű. Szőkésbarna haja van,
karamell bőrszíne és tengerkék szeme, aminek
hullámaival lesodorja az ember lányáról a bugyit.
Mondanám, hogy nem tipikus spanyolos, de
valójában ebben az országban is van mindenféle
szem-, haj- és bőrszín, mint bárhol máshol, csak
megmaradtak a sztereotípiák bennem is, hogy a
spanyol ilyen, a magyar meg amolyan. Nekem is
csak azóta van undorom tőle mint férfitől, mióta
megtudtam, hogy a tesóm. Ha meg kellene
állapítanom a stílusát, amúgy a piperkőc illik rá, mert
üvölt róla, hogy a külső, mint olyan, szent és
sérthetetlen. Haja tökéletesen fésült, frissen
borotvált, és csak úgy körüllengi a parfümillat. Még a
cipője is kopog a kőpadlón. Félreértés ne essék, pasi
ő tetőtől talpig, csak abból a divatmajom fajtából,
akiket egy címlapról szívesen lenyalna az ember
lánya. Stílusában hasonlít Mr. Puccosra.
Magam sem tudom, miért, de rögtön eszembe jut
Manuel, aki viszont mindkettőnek a szöges ellentéte.
És az egyetlen, aki körül mégis járkál a fantáziám,
pedig alapvetően nem is az esetem. Túl marcona, túl
zárkózott, túl erős, túl karizmatikus, túl titokzatos,
túl… ijesztő.
– Engedd meg, hogy bemutassam neked a jogi
képviselőmet! – szólal meg váratlanul Adrian, amivel
kibillent a gondolataimból, és visszacsöppenek a
valóságba.
– Bienvenido, señorita!{14} Emilio Serrano vagyok,
señor Perez ügyvédje.
Nagyon nem tetszik ez nekem!
– Tudomásom szerint csak pár perc az egész,
úgyhogy nem tartunk fel sokáig – veszi át a szót
ismét Adrian.
Nagyon szabadulni akar tőlem, pedig én többet
nem megyek sehova. Attól, mert nem vesz róla
tudomást, én képben vagyok az igazsággal.
 – Kettőnk közül szerintem te vagy az elfoglaltabb –
kacsintok rá, hogy oldjam a feszültséget, de szeme
se rebben.
Végül szó nélkül a folyosó irányába mutat, hogy az
információs csaj utasítására kövessem. Egy
különszobába kísérnek bennünket, ahol ismét helyet
foglalok, és végre kitöltöm a papírokat Adriannel
egyetemben. Épphogy végzek, újabb adatvédelmi
nyilatkozatokat hoznak, és mivel rájöttek, hogy
beszélem a nyelvet, mindet spanyolul magyarázzák
el. Csak a szokásos. Nem adhatják ki az adataimat
harmadik félnek, csak ha hozzájárulok és a többi. A
nő végleges távozása után egyszer csak megszólal
az aktakukac, miközben kinyitja a táskáját, és egy
halom papírlapot vesz elő.
– Kedves Vivien! A vizsgálatok előtt szeretnénk, ha
aláírná a titoktartási szerződésünket. Bizonyára ön is
tisztában van azzal, hogy a Perez család
köztiszteletnek örvend az országban, és bármilyen
álhír igen komoly károkat okozna a család
megítélésében, aminek esetlegesen nem várt üzleti
hatásai is lehetnek. Engedelmével, megírtuk előre,
hiszen ha netán ön is Perez, akkor a család védelme
lesz az ön számára is a legfontosabb.
Szerinted, én gyökér vagyok, baszd meg?
Mindjárt felrúgom ezt az álszenteskedő kis faszt, és
hozzávágom a hülye papírjait!
Felpattanok mérgemben.
 – Még mit nem! Tán azt kéri tőlem, hogy ne szóljak
semmit, amikor kiderül, hogy én is Perez vagyok?
Megköszörüli a torkát.
– Engedelmével, hölgyem! Ha a Perez család
része lesz, nem pedig amikor az lesz. Továbbá ön
nem tudhatja, hogy a teszt eredményétől függetlenül
is, idősebb señor Perez kíván-e önnel találkozót,
esetlegesen kapcsolatot létesíteni – dugja az orrom
elé a paksamétát.
Köcsög!
– Maga szerint el tudom ezt olvasni percek alatt? –
elégedetlenkedek, mire Adrian tekintélyt parancsolón
elém áll.
– Figyelj! Nem érdekel, hogy Rea mivel tömte tele
a fejed azzal kapcsolatban, hogy jobb ember lettem
és megváltoztam, de javaslom, ne higgy el neki
mindent! Hajlandó vagyok erre a tesztre, de csak
azért, hogy végre belássa Ortega és te is, hogy ez az
egész egy méretes baromság. Még az ötlet is
nevetséges, de tudom, hogy csak úgy szállsz le
rólunk, ha ezen túlesünk. Ezért két választásod van.
Vagy aláírod ezt a kurva papírt szó nélkül, vagy
kimegyek ebből a tetves szobából, és soha az
életben nem látsz többet, de azt garantálom, hogy
azelőtt kivágatom a nyelved, hogy pletykálni
kezdhetnél. Ha meg lóvét akarsz, nyögd ki, mennyi,
és eredj a dolgodra!
 Még hogy ne higgyek el Reának mindent?!
Megmondta már tegnap este, hogy ne arcoskodjak
és ne jöjjek egyedül. Könyörgött, hogy hadd kísérjen
el ő, vagy bárki, aki meg tud védeni, esetleg Sergio
úr egyik ügyvédje.
De te, Vivike, Xéna vagy, a harcos hercegnő, majd
te megoldasz mindent egyedül.
Adrian még csak nem is pislog, és sosem
gondoltam ijesztőnek eddig a pillanatig. Egyszerűen
Hugo és Manuel mellett mindig egy kis mitugrásznak
tűnt, de most a saját terepén ő a hiéna, én meg csak
egy kis húscafat, amire fáj a foga. De nem azért,
hogy jóllakjon, hanem, hogy az utolsó falatig
eltüntessen a föld színéről, hogy nyomom se
maradjon.
Mivel az agyam feladja a szolgálatot, és nem
tudom, mi lenne a helyes, Adrian az ajtó felé indul,
de amikor a kilincsre teszi a kezét, összekapom
magam.
– Jól van, baszd meg! Add ide azokat a rohadt
papírokat, de tudni akarom, mi van benne. És ne verj
át! Az a minimum.
Ennyit a Brazíliáig szóló címlapsztorimról.
– A szerződés aláírásával elfogadja, hogy
amennyiben a teszt eredménye nem mutat egyezést
ön és señor Perez között, akkor semmilyen formában
soha nem beszelhet erről senkivel. Az információt
nem bocsáthatja anyagi célok megszerzésére,
továbbá semmilyen haszna nem származhat belőle!
Minek néznek ezek engem?!
– És ha a teszt eredménye egyezést mutat?
– Abban az esetben is titoktartásra van kötelezve a
Perez család teljes védelme érdekében. Ez esetben
azonban lehetőséget kínálunk arra, hogy Adrian
Perez úrral egyetértésbon felkeresse az édesapját.
– És ha Adrian úr nem egyezik bele? –
Szándékosan gúnyolódom az úr szón.
– Abban az esetben ön nem keresi fel az érintett
felet.
– És ebben nekem mi a jó? – csattanok fel. – Meg
akarom ismerni az apámat, de ha ezt aláírom, akkor
se biztos, hogy maguk megengedik.
– Ha nem írja alá, akkor viszont még csak azt se
fogja megtudni, hogy ki az apja egyáltalán, señorita!
Hogy rohadnátok ki a földről!
Engem se az eszemért fognak ellopni. Most Rea
tuti tudná, mit kell csinálni, vagy valaki más is biztos
vágná ezt a szitut, csak én nem.
Mégis egyszer csak kikapom a kezéből azt a szart,
és elkezdem aláírni a lapok alján.
Tudni akarom, ki az apám, mindegy, mi az ára!
– Most boldogok?
– Ez nem a boldogságról szól, señorita! Mindenki
védelme ezt diktálja, többek között az öné is!
Jah, persze!
 Amint végzünk a papírmunkával, újra egy másik
helyiségbe megyünk, és végre valahára találkozom
egy rendes orvossal is. Minden túlzás nélkül
luxusirodába érkezünk, ahol egy idősebb férfi kezet
nyújt, és szívélyesen üdvözli Adriant, és bár úgy
gondolom én nem kapok hasonló köszöntést,
tévednem kell. Végre valaki nem kezel holmi
lepukkant, csóró kis magyar betolakodónak, pedig ő
itt fix, hogy tudja, miért vagyunk itt.
– Foglaljanak helyet! – mutat két fotelra az
íróasztalával szemben. Amint megtesszük, bele is
kezd a mondókájába. – Kedves Vivien! Utólagos
engedelmével Adrian tájékoztatott arról, mi a célja a
vizsgálat kezdeményezésének. Természetesen az
ügyüket maximális diszkrécióval kezeljük. Nem
tudom, tisztában van-e az eljárás menetével, ezért
szeretném tájékoztatni. – Mivel nem tudom, mit
mondhatnék, csak bólintok. Túl akarok már lenni
ezen az egészen. – A mintavételt abban az esetben
lehet megkezdeni, ha az azt megelőző húsz percben
sem ételt, sem italt nem fogyasztottak. Amennyiben
igen, akkor várnunk kell. – Miután mindketten
elmondjuk, hogy úgy készültünk, mintha vérvételre
jöttünk volna és ma még semmi nem került a
szervezetünkbe, folytatja. – Szájnyálkahártya-kenetet
veszünk mindkettőjüktől, illetve señor Perez kérésére
hajmintát és vért is, bár ez alapvetően nem lenne
szükséges. Ebbe bele kell egyeznie önnek is. –
Megint csak bólintok. Lassan olyan leszek, mint egy
kutya, ami csak bólogatni képes. – Az adatlapot a
mintavételt végzők és önök is aláírják. A mintákat
lezárva küldjük el a laboratóriumba, ahol a
vizsgálatot elvégzik. Azt azonban fontos tudniuk,
hogy mivel nem szülői DNS-mintát veszünk, hanem
rokoni egyezőséget vizsgálunk, az esetek jelentős
többségében nem kapunk 99%-os eredményt, de így
is teljességgel megbízhatóak a tesztek. Ha önök
ketten bármilyen rokoni kapcsolatban állnak
egymással, a vizsgálat azt tükrözni fogja. Mivel señor
Perez két külön vizsgálatot is kért, két különböző
laboratóriumba szállítva, ennek megfelelően két
mintát szükséges vennünk. Az adatlapok kitöltésénél
ezt ön is látni fogja. Van esetleg ellenvetése?
Baszki, most kapcsolták fel a villanyt! Hogy miért,
azt nem tudom, de felpattanok.
– Három mintát szeretnék!
Mindenki értetlenül néz rám.
– Parancsol?
– Három mintát vegyenek, és szeretnék egyet
elvinni magammal, ha az lehetséges.
– Elment az eszed? – kérdezi Adrian felhúzott
szemöldökkel a másik fotelből.
– Nem, csak mivel mindkét minta az általad
kiválasztott laboratóriumba kerül, simán átverhetsz!
Nem vagyok hülye, nagy úr a pénz, ha kell, simán
kidobsz az asztalra pár milla eurót, hogy véletlenül
se legyen egyezés.
– Már elnézést, kisasszony! Ezt a klinikánk
nevében határozottan visszautasítom! – áll fel a doki.
– Elnézést, nem magát minősítem! –
mentegetőzök.
– Ebből is látszik, hogy semmilyen rokoni szál nem
fűz össze minket, mert még kommunikálni sem tudsz
megfelelően.
Bagoly mondja verébnek!
– Hármat kérünk, és természetesen állom a
költségeket! – szegem fel az állam.
Erre Adrian olyan cinikusan és hangosan felnevet,
hogy legszívesebben elsüllyednék szégyenemben.
– És ugyan miből? Egy csóró magyar kis
háttértáncos voltál. Az egész életed fizetése se lenne
erre elég. Vedd úgy, hogy adakozom a
szegényeknek!
Adakozzál a parasztoknak inkább, pöcsfej!
Lesütöm a szemem, mert a nagy pofám ellenére a
szívemre sújt le a szavaival. Nem vagyok egy
pityergős típus, most mégis közel járok ahhoz, hogy
elbőgjem magam. Nincs ember a földön, akit ennyire
ne akarna senki. Mintha valami leprás lennék.
– Nézze, Vivien! Természetesen, ha mindketten
aláírják az ehhez szükséges dokumentumokat, a
mintákat lezárva saját kezűleg is elviheti, de azoknak
el kell jutniuk a megfelelő körülmények között egy
megbízható és lehetőleg magas színvonalat
képviselő orvosi központhoz tartózó laborba.
Még jó, hogy a dokinak van egy kis szíve, és az
megesett rajtam, különben a tesóm szétalázott volna.
Bólintok, mert félek, ha megszólalok, elcsuklik a
hangom.
Végtelennek tűnő papírkupacok firkálgatása után
jutunk el a vizsgálóba. Csodálkozom, hogy Adrian
nem köpi le azt a fültisztítóhoz hasonlító pálcikát,
amivel a szájüregét törölgetik, mert pont olyan fejet
vág, mint aki undorodik az egésztől. Mert bizonyára
így is van. Nem tudom, azzal van-e baja, hogy
egyáltalán ezt meg kell neki csinálni, vagy azzal,
hogy ki fog derülni, vérrokonok vagyunk, viszont azt
tudom, hogy csak azért jött el, mert így van
lehetősége befogni a számat. Félt, hogy
megszellőztetem a sajtóban a dolgot, és a Perez
családnak reszeltek, mert bármennyire is azt hiszi,
nem igaz, amit mondok, én tudom, hogy az, és ő is
képben van azzal, hogy ha álhír is lenne, azt rohadtul
bizonyítani kellene. Na, hát ugye arra vizsgálat nélkül
ő is képtelen lenne.
De legalább az itteni szorgos orvosok nem
viselkednek velem abnormálisan, és Adrian seggét
sem nyalják tisztára. Csak teszik a dolgukat, és kész.
Az első két levett mintát felcímkézik és azonnal a
tartókba teszik, majd a harmadikat egy kicsit
körülményesebben, egy más jellegű tárolóba
helyezik. Végül felvilágosítanak, hogy a hőmérséklet
meg minden anyám kínja fontos, ezért lehetőség
szerint ne nyitogassam, meg ilyenek. Jó, hát majd
nézegetném, vagy mit gondolnak?! Láthatóan
Adriant már nagyon frusztrálja az ittlét, így amikor
végzünk, úgy lő ki a székből, mint egy puskagolyó.
A folyosón már várja a testőre, és az aktakukac is
csatlakozik hozzá. Már azt hiszem, el sem
köszönnek, amikor a bejárathoz érve Adrian
mégiscsak hátranéz.
– Az eredményhirdetésnél találkozunk! Addig is
minden jót!
Mi ez, valami verseny, baszd meg?! És az apánk a
fődíj, vagy mi?!
Felveszi a napszemüvegét – na, nem mintha sütne
a nap –, és egyszerűen faképnél hagy.
Íme, a jó testvéri viszony.
Tétovázom még egy kicsit, nem is tudom igazából,
mitévő legyek, de végül én is kilépek az épületből, és
az autó felé veszem az irányt. Cukipofa a sofőr, mert
már előre kinyitja az ajtót, és ahogy beül ő is újra,
még azt is megérdeklődi, minden rendben volt-e, és
szeretnék-e valahova elmenni.
Jah, a világ végére!
Benyúlok a táskámba a nyugtatómért, és csak
azután válaszolok, hogy lenyeltem egy pirulát, az
egyetlen dolgot, ami valamicskét segít rajtam
mostanában.
 – Tud valami olyan helyet, ahol egyedül lehetek
egy kicsit?
A visszapillantóban találkozik a tekintetünk.
– Mire gondol, señorita?
Azt már tudom, hogy Alonso a neve, és sofőrként
áll alkalmazásban az Ortega vállalatnál, bár az nem
tiszta, hogy Sergio papának vagy Hugónak dolgozik-
e. Bár egyre megy igazából. Annyi, hogy a sofőrök
nem a testőreink, de a testőrök lehetnek néha a
sofőrjeink. Legalábbis abból, amit eddig láttám, erre
jöttem rá. Alonso amúgy olyan negyvenöt lehet, de
nem akarok bunkó lenni és kérdezősködni,
mindenesetre jól tartja magát, és nagyon kedves
hozzám. Azért a többség távolságtartóbb, és csak
akkor szólal meg, ha nagyon muszáj nekik.
Lásd Manuel Sánchest.
– Tudja, olyan lányos, sírós hely kellene.
Már nem látom a tekintetét, mert lehajtom a fejem.
Nem jellemző rám az elkeseredés és a bánkódás, de
az se, hogy ennyire megalázva és megszégyenítve
érezzem magam, mint ma.
– Bízza csak rám!
Válaszából árad az együttérzés, bár lehet, hogy
csak beképzelem, mert nem beszéltünk arról, hogy
tudja-e, miért vagyok itt. Nem is tartozik rá, de minél
több időt töltök itt, és látom, hogyan viselkednek
egymással az itt dolgozók, egyre kevésbé hiszem,
hogy lennének köztük titkok. Legalábbis a belsőbb
körökbe tartozók közt tuti nincs.
Ahogy elindulunk, csak kifelé bámulok az ablakon,
amikor érzem, hogy egy könnycsepp folyik le az
arcomon. Gyorsan letörlöm, mert nem szeretném, ha
Alonso meglátná, és inkább beszédbe elegyedek
vele.
– Magának van családja, Alonso?
– Igen, señorita.
Már megtanulhattam volna, hogy az Ortega
vállalatnál mindig csak arra válaszolnak, amit az
ügyfél kérdez, és bizonyára Alonsónak én most egy
ügyfél vagyok, akit A-ból B-be kell szállítania.
– Hány gyermeke van?
– Kettő. Két fiú.
– Jó testvérek?
– Igen, azok. Néha felüti köztük a fejét a rivalizálás,
de a feleségem próbálja ezt visszaszorítani és
egészséges szinten tartani.
– Mit szólna, ha kiderülne, hogy nem ön az apjuk?
Vagyis, hogy a feleségének végül mástól lett
gyereke, magát pedig átverte éveken keresztül?
Látom, ahogy rám kapja a tekintetét a tükörben,
majd ismét az útnak szenteli a figyelmét.
– Fogalmam sincs, mit szólnék, kisasszony. És ha
őszinte akarok lenni, amíg nem szerzek tudomást
ilyenről, nem is tudnék erre a kérdésre érdemben
válaszolni, mert tényleg nem tudom. Ez olyan, mint
amikor elveszítünk valakit. Akkor tudjuk meg, mit
érzünk, ha megtörténik.
Tök jogos. A kérdésem is faszság volt.
Mit gondoltam, mit fog mondani? Hogy semmi gond
nem lenne, hát le van szarva, hogy anyuka megcsalt,
azt a kölköt is befogadjuk, és együtt élünk, mint egy
nagy, boldog család, amíg meg nem halunk.
Egyáltalán mi a fenét hiszek?! Ha majd ki is derül
végre az igazság, ezek befogadnak?!
Jesszus, Vivike, térj már észhez, te hülyegyerek!
Hát, te csak egy magyar fattyú vagy, aki véletlenül
jött a világra, és kurvára senki nem akarta. Azt se
tudom, anyám minek szült meg. Biztos nem volt
pénze, vagy örökké ivott, és elfelejtett elmenni az
abortuszra. Engem hibáztatott mindig, amiért nem
tudott tovább szabadon élni. Csak tudnám, mi közöm
nekem ehhez. Én nem kértem, hogy megszülessek.
Alonso végül egy elhagyatott, sziklás partszakaszra
hoz, és amikor leállítja az autót, szó nélkül szállok ki
a dobozzal a kezemben. Az őszi, langyos szél a
hajamba kap, és szinte reflexszerűen húzom össze
magam, mert azért meleg már itt sincs ilyenkor, főleg
egy ilyen helyen.
Elszívok egy cigit, mialatt lesétálom azt a kis
távolságot, ami egy nagyobb szikla végéhez vezet. A
szám is tátva marad a látványtól. Amíg a szem ellát,
a háborogni készülő tenger húzódik. Megszűnik a
határ ég és föld között. A szürke égbolt
szomorúságot borít a tengerre. Nem ragyog rajta a
napfény, most csak az őszi bánat húzódik a
felszínén.
A sziklán állva elhatalmasodik rajtam a magány, a
bánat, a megalázottság érzése és a könnyeim
átveszik felettem a hatalmat. Az egyre erősödő szél
szinte felkapja a cseppeket a lelkem legmélyéről,
mint egy őszi falevelet, megpörgeti a szememben,
majd egyszerűen szabadjára engedi őket a
levegőben.
Nem tudom, mióta állhatok a szikla szélén, de az
időérzékem teljesen elveszett.
Elfáradtam, és nem látom a kiutat. Nem tudom, mi
legyen velem, vagy mihez kezdjek az életemmel.
Elveszítettem a táncot, és azzal együtt mindent, ami
értelmet adott a létezésemnek.
És kit akarok becsapni?! Kergetek egy apát, aki
nagy valószínűséggel hallani sem akar rólam. Úgy
szeretném visszaforgatni az idő kerekét! Úgy
szeretném, ha azon a napon valahogy
megváltozhatnának a dolgok!
Hirtelen felszakad belőlem a sírás, és elkeseredett
sóhajom a messzeségbe viszi a szél. Elernyed a
lábam, és térdre rogyok a szikla köves felszínén.
Látom, ahogy gomolyfelhők árasztják el az eget,
jelezvén, hogy jön a vihar. Zokogva teszem le a két
kezem a földre, és egyszerűen csak feltörnek
belőlem a szavak. Könyörögni kezdek Istenhez,
akiben még csak nem is hiszek:
– Gyógyítsd meg a lábam, kérlek! Add vissza az
életemet, könyörgöm! Nem lehetsz ennyire
kegyetlen! Miért engem büntetsz?! Miért nem
szeretsz engem? Annyi gonosz ember van a földön,
akikkel még csak nem is foglalkozol. Add vissza a
lábam, szépen kérlek! Ha létezel, gyógyítsd meg a
lábam! Most azonnal!
Szavaimból ömlik a harag, a düh, a bánat és a
szomorúság; a könyörgés és a számonkérés
egyszerre, miközben patakokban folynak a
könnyeim, és cseppjei a szikla kemény felületén
sötét foltokat hagynak.
Végül lefekszem a földre, összegömbölyödve,
elkeseredve percekre, de lehet, hogy órákra vagy
akár napokra. Nem tudom.
– Azt mondják, az imát a szív dalolja, nem a száj
mondja, ezért érti meg mindenki, bármilyen nyelven
is szólaljon az meg. – Spanyolul hallom a hangot, de
a tulajdonosát nem látom.
– Azért fohászkodom, hogy Isten megszeressen és
megsegítsen. – Spanyolra váltok én is, de nem
mozdulok.
– Isten hogyan tudna szeretni valakit, aki önmagát
sem képes szeretni? – Árnyéka rávetül a sziklára,
amint mellém guggol és lágyán a vállamra teszi a
kezét. – Szeresd magad annyira, hogy Istennek se
legyen más választása!
Ezt a hangot én még soha nem hallottam ilyen
puhán és kedvesen csengeni. És azt hiszem, ennyi
szót sem hallottam még beszélni. Manuel Sánches
hangja. Aki a földön összegörnyedt testem mellett
guggol, és vigasztalón simogatja a karom.
– Hogy szeretheti magát egy ember, akit senki se
szeret? – kérdezem őszintén, de továbbra is
mozdulatlan a testem, és a tengert bámulom a
könnyeimen keresztül.
– Hogyan láthatnák meg az értekeidet az emberek,
ha te magad sem fedezted még fel őket?
Percekig szótlanok maradunk.
Végül, ott a sziklán, erőtlen testemmel és kimerült
lelkemmel mégis képes vagyok megkérdezni:
– Honnan tudtad, hogy szükségem van most
valakire?
– Láttam egyszer egy nőt belehalni a szíve
fajdalmába, mert elveszítette azt, ami értelmet adott
az életének. És aztán láttam hamvaiból feltámadni,
amint meglelte azt, amivel túlélheti a halált.
– Hogy lehet a halálból feltámadni?
– Ha elfogadod a sorsod, valószínűleg sehogy! De
ha harcolsz, ha képes vagy találni valamit, bármit az
életben, ami visszahozhat az élők sorába, már
megnyerted a háborút, ami még ki se tört!
 – Ki volt az a nő, aki ilyen bölcsességek birtokába
juttatott téged, Manuel?
 5. FEJEZET

Vivien

– Szent szar! – csattan fel a barátnőm.

Rea reakciója igazából hasonló ahhoz, amit vártam.
Szegénynek úgy kikerekedett a szeme, hogy attól
félek, mindjárt kigurul a szőnyegre.
– Basszus, ennyire ocsmány? – teszem fel a
kérdést félve.
– Oké, figyelj, Nyuszika! – Olyan sajnálkozva
méreget, mintha egy utcán kolduló vénasszony
lennék. – Egyáltalán nem tetszik ez nekem!
– Ne már! Basszus, pedig szerintem kurva jó!
– Nem az nem tetszik! Mármint brutálisan gyönyörű
lettél, sőt most, hogy így elnézlek, elképzelésem
sincs, mi a jó francért voltál te szőke eddig!
– Te is szőke vagy! – mutatok a hajára, miközben
rákacsintok.
– Ja, csak nekem jól áll!
– Na, akkor végre én is megtaláltam, ami nekem jól
áll!
Körbefordulok előtte, hogy alaposabban szemügyre
tudjon venni.
 Tegnap este, ahogy néztem magam a tükörben,
rájöttem, hogy Manuelnek igaza van. Amíg saját
magam nem szeretem, addig az élet is szarni fog
rám, de keményen. Úgyhogy összegeztem, mitől
tudnám megkedvelni magam jobban. Fogtam egy
papírlapot, és leírtam, mi nem tetszik magamon.
Ezek közé tartozott az, hogy szőke vagyok. Igazából
alig van szőke spanyol lány, és én spanyol akarok
lenni, elvégre félig az is vagyok.
Úgyhogy ma fogtam magam, leviharzottam a
szálloda szépségszalonjába, és megmondtam a
vezetőnek, hogy adjon egy fodrászt, aki bármibe
kerüljön is, de a szőkéből feketét csinál. Először
ugyan le volt picit döbbenve, és kétszer is
megkérdezte, tisztában vagyok-e vele, hogy az több
órás kezelés lesz, és a végeredmény nem garantált,
de mondtam, ha kell, én egy hétig se kelek fel abból
a székből. Végül háromszor festették be a hajam, de
fekete még így sem lett, viszont csokoládébarna már
igen. Nagyjából egész nap ott tespedtem, mert a
festések között mindenféle kurva drága kenceficét
kentek a búrámra, gondolom, azért, hogy szegény
hajam elbírja a csapást, amit rá mértem.
Az már csak hab volt a tortán, hogy a
szemöldököm se maradhatott világos. Hát, hogy
néznék ki?! Úgyhogy azt is befestettem, és mivel
elég vastag és dús is az istenadta, most konkrétan
olyan, mintha egy másik nő lennek.
 Beszarás van, amikor tükörbe nézek, de be kell
ismerni, állati dögösen festek. Olyan lettem, mint egy
vadító szexistennő vagy valami igazi érzéki spanyol
múzsa.
Jó, lehet, hogy kicsit elszálltam magamtól, de ez
volt a cél, nem?!
Rea viszont ahelyett, hogy velem örülne a
tagadhatatlan szépségemnek, mindenféle hülye
kérdésekkel fáraszt.
– Elárulnád, mi volt az oka, hogy fogtad magad, és
úgy döntöttél, kidobod a barátnőmet kukába, és
veszel helyette egy újat?
– Manuelító volt az oka, kérlek szépen! – vallom be
őszintén, és kitárt karral egyszerűen rádőlök a
luxuslakosztályom kanapéjára.
Rea szeme majdnem felakad. Nagyon vicces,
kuncognom is kell rajta. Keresztbe fonja a kezét a
mellkasa előtt. Mellesleg kicsit nagy lett köztünk a
kontraszt. Ő egyre elegánsabban öltözködik, míg én
épp a tüzes énem próbálom kibontakoztatni.
– Utálja, ha Manuelítónak hívják! – vágja rá.
– Te mégis úgy hívod!
– Az én vagyok!
– Oh, tán féltékeny vagy, hogy valaki szemet vetett
a te kis Manuelítódra? – kacsintok rá, mert tudom jól,
hogy a feltételezés is nevetséges, de azért próbálom
felhívni a figyelmét arra, hogy előbb-utóbb Manuel is
elkel ám, jobb lesz, ha megszokja, és nem hisztizik,
mint egy irigy kiskutya.
– Hú, baszki, neked elmentek otthonról! Komolyan
kérdezem, Vivi! Mi a fene történik veled?
– Aj, már! Nem tudnál csak úgy örülni, és
megdicsérni a hajam?
Tényleg nem értem, hogy lehet az, hogy én bármit
csinálok, az valakinek sose jó. Manuelnek az nem
tetszik, hogy szomorú vagyok, Reának meg az nem,
ha vidám. Manuel szerint találnom kell valamit, ami
életben tart. Na, hát én megtaláltam. Spanyol akarok
lenni, és ez fog éltetni, erre Rea beleköt, hogy
elmentek nekem otthonról.
Hát, ezeknek sehogy se lehet jót tenni?!
Rea kimérten, mint egy díva a hófehér fotelhoz
sétál, majd egyenes háttal helyet foglal. Erről megint
eszembe jut, hogy mióta itt dekkolok, el vagyok
ámulva azon, hogy lehet egy hófehér nappalibútort
ilyen patyolattisztán tartani, főleg, hogy jönnek-
mennek a vendégek, de le a kalappal a takarító
személyzet előtt, mert ezen aztán egy folt sincsen.
– Drágám! – Anyukám, durva dolgot művelhettem,
ha a Nyulamról átváltottunk a Drágámra. – A hajad
csodálatos lett, és egyszerűen el vagyok ámulva
azon, mennyire jól áll, de azért adj egy kis időt
nekem, hogy megszokjam. Én kamaszkorunk óta
ismerlek, de már akkor is szőke voltál. Ne feledd,
ahogy neked, úgy másoknak is nagy váltás ez, akik
ismernek téged. Kívánom szívemből, hogy csodáld
magad, ha tükörbe nézel, mert észvesztően festesz.
– De? – teszem fel a kérdést, mert tudom, hogy
van olyan.
Rea vesz egy nagy levegőt, és megkeményednek
a vonásai.
– Vivi, nem tetszik nekem ez az egész. Kicsit úgy
érzem, mintha nem találnád a helyed most a
világban, és ahelyett, hogy megnyugodnál, esetleg
csak hagynád, hogy lecsendesedjenek a dolgok
körülötted, hajszolsz valami láthatatlan,
megfoghatatlan dolgot, hogy elkerüld azt, ami már
valójában régen bekövetkezett. Kapkodsz
összevissza, csaponganak a gondolataid. Bármit
mondott is neked Manuel, szerintem a belső békédre
célzott, nem pedig arra, amire te gondolsz. Nem
tudom, mi jár a fejedben, de emlékezz a
betegségemre. Nem vagyok hülye, és látom, hogy
az, amerre tartasz, nem az az irány, ami felé menned
kellene.
– Most arra célzol, hogy bolond vagyok? – pattanok
fel, és egyetlen másodperc alatt változik meg a
hangulatom a jókedvűből dühössé.
Reának azonban szeme sem rebben. Ugyanazzal
a testtartással ül a fotelban.
– Te annak tartottál engem, amikor beteg voltam?
Reát évekkel ezelőtt mentális problémákkal
kezelték. Elég szar állapotban volt, be kell vallani,
csoda, hogy nem purcant ki. Ő mindig azt mondta,
hogy egy művészember lelke nem hasonlítható
össze egy civil, hétköznapi lélekkel. A racionalista
embernek halvány gőze sincs arról, milyen érzelmi
hullámvasúton ül egy művész, és milyen
sebességgel képes a mennyország felé száguldani,
de azt se érti senki, milyen súlyos és maradandó
sérüléseket szenved ugyanez a lény egy esetleges
zuhanás következtében.
Szerintem ő ezt mindig túlreagálta, mert nem
minden művész ilyen. Ő egy különlegesen érzékeny
lelkű nő, de én totál másmilyen vagyok. Bírom én a
kiképzést, nem omlok össze holmi kis zuhanástól,
mint ő.
– Természetesen nem tartottalak bolondnak, de te
depressziós voltál, meg örökké sírtál. Fel se keltél az
ágyból, és meg akartál halni!
Látom, ahogy nyel egyet és könnyek gyűlnek a
szemében. Mondom én, hogy örökké sír.
– Az az egyik legrosszabb dolog, ha az ember nem
képes magát kívülről látni és beismerni, hogy
segítségre szorul, Vivi! A tagadás komoly
nehézségeket fog okozni számodra a későbbiekben!
– Rohadtul kezd idegesíteni ez a nyugodt,
anyáskodó hangneme.
– Figyi! Nem tudom, honnan szedted ezt a sok
badarságot, de biztosítalak, hogy zagyvaság minden,
amit mondasz. Semmi bajom az égvilágon, sőt,
kurva jó napom volt, amíg el nem kezdted itt osztani
az észt. Nem is szoktam sírni, bírom az életet is
alapvetően, csak szeretném megtalálni végre az
apám, és ez egy kicsit nehezebb, mint vártam.
Tegnap az a seggfej Adrian a lelkembe gázolt egy
kicsit, ez tény, de aludtam egyet, és már el is
felejtettem.
– És mitől tudsz aludni, Vivi?
– Oké, most már állj le! – szólok rá, mert kezd az
agyamra menni, hogy lassan mindenki ki akar
oktatni, és jobban tudja, mi a helyzet az életemmel,
mint én.
– Nyugtatókat szedsz, hogy tudj aludni!
– Nem szedek nyugtatókat! Csak Frontint! Az meg
olyan, mint a C-vitamin!
– Hülye vagy? – pattan fel most már Rea is a
fotelből. – A Frontin nem C-vitamin. Mellesleg biztos,
hogy nem azt szeded, vagy nem csak azt, mert az
normális mennyiségben nem okoz ilyen tüneteket.
Én is szedtem a kezelések alatt sok mindent. Tudom,
mi mivel jár. Lassan úrrá lesznek rajtad a
gyógyszerek, és már nem lesz elég annak a hatása,
ha nem tudod uralni az érzéseidet.
Nem tudom, mit szólna, ha tudná, hogy már réges-
régen nem Frontint eszek, mert szart se ért egy idő
után, ezért a doki megsegített egy kis Mizapinnal
meg Ataraxszal. Habár a Mizapint csak este kell
szedni, ami tök jó is volt, mert egy időre totál
leszedált, de utána az se igazán használt, ezért
elkezdtem az Atarax-adagomat felemelni. Azóta
nincs itt semmi baj. Tudom én, mikor mit kell szedni,
hogy jól legyek.{15} Ha nem lennék jól, az látszódna!
Kicsit túlparálod ezt! Örülj inkább, hogy új
fényemben tündöklök, és menjünk el piálni egyet,
mint régen!
– Piálni? – A hangja szerintem a magas C-hez
közelít. Jó, hogy ki nem repednek az ablakok. – A
nyugtatóidra akarsz piálni?
Feladom! Ez a csaj totál menthetetlen lett.
Egyszerűen megunom, hogy fáraszt, mert tök jó
napom volt, míg meg nem érkezett, úgyhogy fogom
magam, hátat fordítok, és otthagyom a nappali
közepén.
– Akkor menjél haza a faszidhoz, te begyöpösödött
menyasszonyka, akiből majd unatkozó kis
háziasszonyka lesz! – Nem gondolva a
következményekre vágom hozzá a szavakat, majd
legyintek a hátam mögé. – De aztán ne csodálkozz,
ha a jövendőbeli férjecskéd majd egy dögös macát
kefél, aki nem unta halálra az életét!
Le se szarom a következményeket. Rea sokat
segít nekem, ez oké, de ennyi év barátság után ez,
mondjuk, alapjaiban elvárható, meg hát én is
megtenném fordított esetben, de azért ne akarjuk
már megváltoztatni egymást, és ráerőltetni az
akaratunkat a másikra. Én eddig is ilyen voltam, egy
életzabáló, szóval nem tudom, mitől hűlt ki a vére,
hogy meg akarok inni egy felest. Inkább dicsérne
meg, hogy csak egyet akartam. Régi önmagamhoz
képest, mondhatni, zárdába is költözhetnék, olyan
szent vagyok.
Ahogy becsapódik mögöttem a hálószoba ajtaja,
már hallom is, ahogy magánkívül üvölteni kezd.
Na, tessék, hát Reácska se tud totál megváltozni.
– Hogy a faszba mered rám baszni az ajtót, Vivien?
Hoppáré! Se Nyuszika, se semmi?! Alakul a buli!
– Menj haza és hagyj engem békén! Majd
elmegyek bulizni egyedül!
– Szerintem meg inkább egy pszichológushoz
kellene elmenned! És azonnal nyisd ki ezt a szart!
Most már veri az ajtót, de bezártam, szóval nem
tud bejönni.
Megérdemli! Milyen barátnő az, aki a hajamat se
dicséri meg?!
– Jó éjszakát! – köszönök el flegmán és maxra
tekerem a telómon a zenelejátszó hangerejét, hogy
ne is halljam a hisztériáját.
Majd megunja!
Gypsy King Bamboléo című számára riszálom be a
fenekem a fürdőbe, hogy kisminkeljem magam úgy
istenesen egy esti kis bulira. Nem kell engem félteni,
feltalálom magam egyedül is.
Gőzöm sincs, Rea egyáltalán dörömböl-e még,
mert a zenétől úgy se hallom, meg nem is izgat.
 A tükörben szemügyre veszem az új önmagam.
Kurva jól nézek ki, de tény, hogy alig lehet felismerni.
Mintha kicseréltek volna. A szőke hajamból
csokibarna lett, és a szemöldököm is sötét, amitől
valósággal világítani kezdett a kék szemem. Arról
nem beszélve, hogy a bőröm az eddiginél is
sötétebbnek tűnik. Mint egy igazi cigány lány. Abból
az igazi szenvedélyes fajtából. Úgy döntök, ma
bevadulok. Kihúzom a szemem erős fekete tussal, és
egy olyan tüzes piros rúzst kenek fel a számra, hogy
a férfiak farka a puszta látványától is égnek
meredjen. Közben a lejátszó átvált a Volare dalra.
Jaj, hát egyik jobb, mint a másik. Egyfolytában jár a
kezem-lábam az ütemre készülődés közben.
Végül a szobán keresztül a másik oldalon lévő
gardrób felé sétálok, ahova csak bedobtam a
bőröndöm, és mióta itt vagyok, abból élek. Nem volt
kedvem felakasztgatni a dolgaim, hát minek fáradjak
én ilyenekkel, ha anélkül is fel lehet őket venni, hogy
energiát pazarolnék arra, hogy a bőröndből a polcra
tegyem vagy vállfára akasszam. Úgyis leveszem
onnan. Kiválasztok egy piros, testhez simuló,
megrökönyödésre alkalmas piszok rövid ruhát,
aminek a dekoltázsa is olyan mély, hogy a melltartó
még csak szóba sem jöhet. Kemény este lesz ez!
Húzok egy fekete tűsarkút, és bedobálok egy-két
dolgot a kistáskámba. Épp a Djobi, Djoba üvölt a
szobában, amikor befújom magam a Black Opium
parfümömmel úgy, hogy lehetőleg a szomszéd
városban is érezzék. Yves Saint Laurent tudja, mitől
döglik a légy, be kell ismerni. Egy utolsó pillantást
vetek magamra az egész alakos tükörben is, és
megállapítom, hogy kurvára újjászülettem, és ha
bárki eddig azt gondolta, középszerű nő vagyok, az
most rájöhet, hogy na, minden vagyok, csak az nem.
Rohadt jól nézek ki! Dobok magamnak egy csókot,
elvégre azt magyarázza a világ, hogy szeresd
magad, és minden fasza lesz.
Na, akkor mostantól minden az lesz, elvégre én a
feladatot teljesítettem, mi kell még?! Indulásra
készen a kezembe kapom a telóm, és leállítom a
zenét, de igazából csak azért, hogy ki tudjam lesni,
hogy Rea elhúzott-e már, vagy még mindig itt
ólálkodik, hogy ne tudjak elmenni jól érezni magam.
Nem hallok zajt, így elfordítom a kulcsot a zárban,
és próbálok nesztelenül kikukucskálni. Baszki,
mintha szökésben lennék felnőtt nő létemre! Vivi, térj
már magadhoz, mi neked Rea, valami felügyelőd?!
Felbátorodva egyszerűen kivágom az ajtót,
felszegem a fejem, és úgy döntök, ha az
anyáskodóra komolyodó barátnőm még itt is van,
engem ugyan ma semmi se állít meg, én akkor is jól
fogom magam érezni.
Dacosan kilépek a szobából, de itt aztán egy lélek
sincs. Jó, legalább nem lesz gond. Célirányosan a
lakosztály bejáratához sétálok, és húzok is el. Vagy
nem! Mivel ez nem nyílik. De kurvára nem! Még a
lábam is felbaszom az ajtó közepére, és úgy
próbálom teljes erőből húzni, de ez ugyan meg se
moccan.
Előrántom a telóm, és tárcsázni kezdem ezt a
némbert.
– Tán sikerült leállítanod a zenét? – szól bele
utalva arra, hogy őt ugye azzal kussoltattam el.
– Bogdán Rea! Te vagy a legjobb barátnőm ezer
éve, de ha nem nyitod ki ezt az ajtót kibaszott
gyorsan, jelzem, hogy ez megváltozhat! – A telefont
a szám elé tartva üvöltök bele.
– Én próbáltalak szépen megkérni, hogy térj
észhez, mert amit csinálsz, az nem normális. Ha
nem megy szép szóval, majd megy máshogy!
– Azonnal nyisd ki ezt a szart, baszki!
– Normálisan beszélj velem! Én se üvöltözök veled,
amiért sértegetsz, mióta csak itt vagy! – Rea hangja
magához képest tök nyugodt, amitől pláne felmegy a
vérnyomásom.
– Felnőtt ember vagyok, nem zárhatsz be csak úgy
ide, baszódj meg! Rá hívom a kurva szállodádra a
rendőrséget! – Egyre paprikásabb vagyok, de
elgurult a gyógyszerem, és felháborító, hogy ez azt
hiszi, mióta pénze lett, azt tehet, amit csak akar.
Vannak jogaim!
– Tégy belátásod szerint!
 Szinte tudom, mi következik, ezért még
hangosabban kezdek el ordítani.
– Ne merd rám tenni a kibasz… – Nem tudom
végigmondani, mert ahogy vártam, egyszerűen
kinyomja a telefont.
Mérgemben üvöltök egyet, és gondolkodás nélkül
hozzávágom az ajtóhoz a készülékét, ami végül
pókhálósra tört képernyővel a földre esik.
– Baszd meg te is! – Ezt igazából a telefonomnak
szánom.
Olyan ideges vagyok, hogy elkezdek fel-alá járkálni
a szobában, amikor megpillantom a vezetékes
telefont. Odarohanok, és a feltüntetett számok közül
a recepciót hívom. Szinte azt se hagyom, hogy
megszólaljon bárki is a túloldalon, amint kapcsol a
vonal, már mondom is a magamét.
– Buenas tardes!{16} Vivien Baranyai vagyok, és
szeretném megkérni, hogy nyissa ki az ajtómat!
– Buenas tardes, señorita! Maria vagyok,
megkérhetem, hogy mondja el pontosan, miben
segíthetek önnek?
Hülye vagy, és legyél normális, abban!
Nyomkodni kezdem a halántékomat, és próbálom
nem leugatni.
– Ami azt illeti, bent ragadtam a szobámban. A
tizedik emeleten lakom a lakosztályban. Megtenné,
hogy kinyitja nekem az ajtót, gondolom, ez
központilag megoldható.
 – Kérem egy kis türelmét, utánanézek, mi
történhetett!
Azt kurvára jól teszed!
Esküszöm, egy évnek tűnik, mire a süket vonalba
végre újra beleszól.
– Elnézését kell kérnem, Vivien! – Na, nagyon
helyes, kérjed is és nyisd ki az ajtót! – De az ajtót
központi utasításra záratta le a legfelsőbb vezetés,
és nekem nincs hatásköröm ezt feloldani.
– Mi? – Úgy visítok bele a telefonba, hogy tuti
halláskárosult lesz, de leszarom.
– Nagyon sajnálom, kisasszony! Nem segíthetek
önnek!
Gondolkozz, Vivike, gondolkozz!
– Várjon! – tartom fel, mielőtt elköszönne. – Kiket
takar a felső vezetés?
– Sajnálom, erről nem adhatok ki információt.
– Szórakozik?
– Nem, kisasszony, nem áll szándékomban!
Ezeket tutira kiképzik, mint a kurva orvosokat, hogy
még akkor is kedvesen kell beszélniük, amikor már
igazság szerint őket is szétkapja az ideg. Egyetlen
mentőövem maradt.
– Jó, figyeljen! Manuel Sánchest tudná nekem
kapcsolni bármilyen formában?
– Kisasszony, nincs lehetőségem rá, sajnálom!
– Ne szórakozzon velem! Ide figyeljen! Kezeljen
úgy, mint az összes többi vendéget, és ne merjen
nekem ellentmondani csak azért, mert nem fizetek
ezért a hülye lakosztályért! És ha már nem tudja
kinyitni ezt az ajtót, legalább tegye meg, hogy szól
Manuel Sánchesnek, hogy hívjon vissza. Erre
legalább hajlandó?
– Jelzem felé, hogy kereste!
Kösz!
– Azt mondja neki, hogy hívjon vissza és ez nem
kérés!
Oké, most tuti olyanokat mondok, amiktől Rea
agyvérzést kapna, de ez a minimum azért, hogy
bezárt ide.
– Rendben, kisasszony! Nyugodalmas jó éjszakát
kívánok önnek! – bontja a vonalat.
Ez letette?!
Úgy odavágom a telefont a kagylóhoz, hogy nem is
marad a helyén, úgyhogy veszek egy mély levegőt,
mert erre a készülékre még szükségem van, hogy
Manuel elérjen. Leomlok a kanapéra, és a plafont
bámulva várom, hogy Manuelító kimentsen a
szarból. Tegnap is megtette. Ő volt az, aki igazából
elérte, hogy ma a sarkamra álljak és új erővel tudjak
nekikezdeni a napnak. Csak nem kellett volna, hogy
Rea elrontsa az egészet. Főleg, hogy szerintem
Manuellel megtört a jég közöttünk.
Tegnap egy olyan arcát láthattam, amiről azt sem
tudtam, hogy létezik. Bár ma reggel még azon is
tanakodtam, hogy nem csak álmodtam-e az egészet,
de tuti nem. Igaz volt. Valóság volt, ahogy simogatott
a sziklán. Behunyom a szemem, és felelevenítem az
emléket. Csodás volt. Úgy éreztem magam, mint egy
hercegkisasszony a tündérmesékben, amint épp
megmenti a királyfi. Pedig eddig nem hittem a
tündérmesékben, és ez gyorsan megváltozott. Noha
Manuel nem szőke, de oda se neki. Aladdin is fasza
csávó. Kicsit nyugodtabban nyitom ki a szemem, és
oldalra fordítom a fejem, hogy szuggeráljam a
telefont, hátha megszólal. Manuel nem fog engem
szarban hagyni. Megment, mint tegnap, és kész. Ha
Rea nem csatlakozott hozzám egy jó kis estére, még
az is lehet, hogy Manuel fog. Elvégre ő se lehet
huszonnégy órás szolgálatban örökké.
Vajon bekapcsol a tűzjelző, ha rágyújtok a
szobában? Próba szerencse!
Egy fél óra múlva már törökülésben dobolok az
éjjeliszekrényen, de a készülék olyan kussban van,
mint egy döglött hal, és a tűzjelző se a haverom,
pedig sorban szívom a cigiket alatta.
Egy órával később már nagyjából a földhöz verem
magam, és megint vagy kétszáz a pulzusom. Mivel
úgy érzem, kiugrik a szívem, a táskámért nyúlok, és
kikotrom belőle a frontinos dobozt, ami nélkül már el
se indulok. Kikapom, és minden folyadék nélkül két
egészet a számba dobok. Nem nagyon tartom már
számon, miből mennyit kajálok be, hatás alapján
döntök, kell-e még vagy sem. Honnan tudná az
orvos, mennyi az elég nekem? Majd én érzem azt,
bízzák csak ide. Az anyját, alig megy le! Esküszöm
az égre, ahogy beveszem, máris jobban vagyok! Tuti
a nyál feloldja, vagy mit tudom én.
Visszamegyek a készülékhez, és próbálom
rávenni, hogy működjön, mint abban a tv-műsorban
gyerekkoromban, amiben elhajlott a kanál, mert azt
mondtuk neki: „Mukodj!”{17} Természetesen az én
kanalam nem mozdult, de nem baj, ami késik, nem
múlik, lehet, hogy csak strapabíróbb kiskanál volt,
mint a többi.
A következő órában már újra fel-alá járkálok a
szobában.
Ezeknek tényleg ennyit érek? Bezárnak egy rohadt
szobába, és itt hagynak? Még Manuel se képes arra,
hogy legalább visszahívjon? És Sergio papa? Az hol
a picsában van? Minek lakatnak itt egyáltalán, ha
annyit se érek, hogy néha megnézzék, élek-e?
Ezektől aztán meg is dögölhetnék, azt se vennék
észre, csak kb. mikor nem lehet megmaradni a
bűztől a hotelban a hullám miatt. Ha már nekik se
vagyok fontos, minek vagyok a világon egyáltalán?
Észrevenné bárki, ha holnaptól nem lennék többé?
Vajon ki jönne el a temetésemre? Vajon lenne, aki
sírna miattam? Megérdemelnék, hogy elveszítsenek,
amiért ezt teszik velem!
Ki vagyok száradva, ezért a minibárhoz megyek,
hogy igyak egy kis vizet, de hirtelen meglátom, hogy
Rea nem gondolt mindenre. Eszembe se jutott, hogy
elfelejtette a minibárt kiüríttetni, és az bizony tele van
piával.
Istenem, tudtam, hogy nem hagysz el!
Lehajolok, és szemügyre veszem a kínálatot.
Pezsgő. Eredj már, mi vagyok én, valami ovis? Bor?
Jóska Pista a kocsmában kannával esetleg. Vodka.
Olvastam egyszer egy novellasorozatot a kórházban.
Durván unatkoztam, mi sem bizonyítja ezt jobban,
mint hogy olvasásra vetemedtem. Na, túlzásba nem
estem, mert azért regényig nem jutottam. Négy
csajról szólt, vagyis négy elmebeteg állatról. Elhúztak
Szantorinire nyaralni, és hányásig piálták magukat.
Totál odavoltam értük, tudták azok, mi a dörgés.
Szinglik. Az volt a címe, és ott biza megmondják,
hogy a vodka rohadt egy cucc. Szóval, mi marad?
Tequila. Hoppáré, meg van mentve az estém!
Kikapom a hűtőből, lecsavarom a tetejét és
mindenféle só meg citrom nélkül meghúzom.
A betyárját! Vodka kettő!
Biztos a tequila hatása, de eszembe jut, hogy ma
szereztem egy jointot, úgyhogy pikk-pakk a
táskámba nyúlok, és bár későbbre tartogattam, de
ideje elszívni a spanglimat is.
Na, hát akkor induljon a buli, ha már itt mindenki
szarik rám, majd én szórakoztatom magam egyedül!
Összecsatlakoztatom a telóm a bluetooth
hangszórómmal, szerencsére csak a kijelző tört
ripityára, de azért még működőképes.
Csapatok egy akkora partit, hogy leszakad a ház!
Márpedig ha leszakad a ház, kinyílik az ajtó is, nem
igaz?!
 6. FEJEZET

Vivien

Biztos, hogy meghaltam. Ez egy percig sem

kérdés. Csak arról nem volt szó, hogy a
mennyországban is érez az ember fájdalmat. Vagy
várjunk csak! Pokolra jutottam? Ne már, bassza meg,
halálom után legalább járhatott volna nekem is
kegyesség, kínlódtam én a földön eleget!
Próbálom kinyitni a szemem, de olyan nehéz a
szemhéjam, hogy lehet, jobb lenne, ha vakon
maradnék. Borzasztóan hasogat a fejem, és úgy
érzem magam, mint egy kiadós hányás után. Hova a
francba kerültem?
– Szia, Nyuszi!
Fogalmam sincs, honnan jön a hang, de már látok
homályosan fényeket, mire egyszer csak ki is tudom
nyitni a szemem. Fehér plafon tárul elém. Ne már,
azt hittem, fehér bárányfelhőkön fogom tengetni a
napjaimat!
– Vivien, hallasz engem? – Ez Rea hangja.
Ő is meghalt? Huh, baszki, az elég para!
Kinyírtam?
 – Vivien, hall minket? Jelezzen valahogy, ha érti,
amit mondok! Mozgassa a kezét, vagy pislogjon, de
beszélhet is nyugodtan!
Tisztul egy kicsit a szitu, mert már pityegő hangokat
is hallok. Ez egy kórház?
Oh, faszom! Ennyit a mennyországról. De legalább
Rea nem halt meg, az azért jó hír.
Megerőltetem magam és megpróbálok beszélni,
mert bizonyára tudok, legalábbis az orvos szerint, de
úgy szúr a torkom, mintha kaktuszokat neveltek
volna ki benne.
– Meghaltam?
Azért nem árt tisztázni, hogy képben legyek.
– Nem, nem halt meg, Vivien! Súlyos mértékű
gyógyszer- és alkoholfogyasztás miatt került hozzánk
a Klinikai Toxikológiára. Eszméletlen állapotban
találtak önre. Gyomormosást végeztünk, ám ha a
gyógyszereket folyamatosan szedte nagy dózisban,
azok megvonása elvonási tünetekkel járhat. Tudnunk
kellene pontosan, mióta és milyen mennyiségben
szedi ezeket, mert a magyar adatbázisban szereplő,
előírt adagnál sokkal többet találtunk a
szervezetében.
De sok infó volt ez egyszerre. Ezért vagyok ilyen
szarul, mert kiszedték belőlem azokat, amiktől jól
vagyok. Remek! Kezdhetem elölről beszedni őket.
Mivel senki nem szólal meg, rájövök, hogy tőlem
várják a választ.
 – Nem emlékszem, hogyan szedem őket.
– A nyugtató- és hangulatjavító szerek okozhatnak
emlékezetkiesést.
Jaj, doki, ne legyél már hülye! Nem arra nem
emlékszem, hogy mit szedek, hanem arra, hogy
mennyit kajálok be belőlük, mert nem szoktam már
számolni se. Amennyi jólesik, és kész.
– Holnap reggelig megfigyelés alatt tartjuk, utána
elhagyhatja a klinikát, ha az állapota nem kívánja
máshogyan.
– Milyen nap van? – kérdezem, hogy tudjam már,
mióta vagyok kiütve.
– Tegnap este lett rosszul, és hajnalban hozták be
hozzánk.
Hajnalban? Ezek szartak rám hajnalig? Se Reát, se
Manuelt nem érdekelte, hogy kinyírom-e magam. Kár
is volt felébredni.
– És most mennyi az idő?
– Délután öt óra van.
Akkor huszonnégy óra se telt el. Legalább az idő
haladhatott volna. Jobb aludni, addig se kell
tudatában lennem annak, mennyire le se szarnak az
emberek.
– Értem.
Ezenkívül nem sok mondandóm van, úgyhogy be is
rekesztem a társalgást.
– Az esti vizit alkalmával benézek, és beszélünk
arról, hogyan tudnánk segíteni a gondjain.
 Nekem nincsenek gondjaim. Egyszerűen csak
másoknak minden fontosabb nálam. Szerintem én
vagyok ezen a világon a legmagányosabb ember,
akiről még azt se veszik észre a barátai, hogy épp
túladagolja magát. Csak annak köszönhető, hogy
most itt vagyok, hogy nem toltam be az egész doboz
Mizapint. Semmi másnak. Rea bezárt egy szobába,
Manuel meg felém se nézett, pedig megmondtam
annak a hülye kis pultos csajnak, hogy szóljon neki.
Biztos bele van zúgva, és direkt nem szólt neki, mert
féltékeny, hogy Manuelt lecsapom a kezéről.
– Vivi, szívem! Mi jár a fejedben? – kérdezi Rea
kedvesen, és érzem, ahogy megfogja a kezem, bár
én még mindig a plafont bámulom. – Tudod, hogy
rám számíthatsz. Végigmentem ezen, de be kell
látnod, hogy segítségre van szükséged.
Bizony, kisanyám! Kurvára arra lett volna
szükségem. Segítségre. Kértelek, hogy gyere el
velem este egy kicsit kikapcsolódni, de neked
fontosabb volt, hogy a pasiddal legyél, akivel amúgy
az egész életedet le fogod élni, ergo kurvára
mindegy lett volna, hogy egy éjszakát kihagysz vagy
sem, de te szépen hazahúztál hozzá, és engem meg
otthagytál. Ráadásul bezártál, mint valami idióta,
elmebeteg embert, csak mert neked bejött az élet, és
már kiskirálylánynak képzeled magad. Az a hülye
Manuel meg minek hiteti el velem, hogy számíthatok
rá, ha aztán meg otthagy a szarban? Nem volt
valami szép dolog elhúzni előttem a
mézesmadzagot. Mert mindegy, átadta-e az a ribanc
az üzenetet, úgyis tudta, hogy be vagyok zárva, mert
nem sok dolog van, amiről Manuel ne tudna. Ő az
Ortegák kibaszott jobbkeze.
Mivel nem szólalok meg, újra hallom Rea
együttérző hangját.
– Bármit elmondhatsz nekem. Nem baj, ha
csúnyán beszélsz, vagy haragszol rám. Legyen az jó
vagy rossz, hidd el, segítene, ha elmondanád, mire
gondolsz! Tudom jól, hogy ilyenkor nagyon nehéz
megbirkózni a démonokkal, amik a fejünkben
vannak.
Démonok? Ez teljesen hülye? Kész csoda, hogy itt
vagyok egyáltalán, és nem záratott még be a
diliházba. Jó, hogy nem kezel már úgy, mint valami
pszichopatát. Mit beszélgessek egy olyan emberrel,
aki ilyeneket gondol rólam, meg ilyen hülyeségeket
beszél, hogy démonok vannak a fejemben? Majd az
lesz a következő, hogy kukacok rágják az
agysejtjeimet? Neki kellene befeküdni a
pszichiátriára, mert nem gyógyították meg rendesen,
nem nekem.
– Pihenni szeretnék! – nyögöm ki végül, mert
semmi kedvem beszélgetni, vele meg aztán
különösen.
Miatta döglök ezen a hülye ágyon, mert bezárt egy
szobába egymagam. Persze, neki könnyű, mert az
élet nem baszott ki vele úgy, mint velem. Miért az én
lábam tört el, neki már úgyse kellett volna az övé?!
Miért az én karrierem ment tönkre, ő feladta a
sajátját?! Miért nekem van egy némber anyám, neki
még abból is a legjobbat adta az élet?! Miért nem
néz rám egy Manuel se, miközben Reát meg elveszi
egy Hugo Ortega?! Miért kapok én ennyi kínlódást,
mikor neki minden összejött?!
Hallom, ahogy csüggedten kifújja a levegőt, és kis
idő után halkan becsukja maga mögött az ajtót. Na,
végre! Meg is érdemli, hogy lelkiismeret-furdalása
legyen, elvégre miattuk vagyok itt. Manuel is
legalább meglátogathatna, ha már idejuttatott.
Megnyomom a gombot a fejem fölött, hogy egy
nővér idevágódjon. Szerencsére pár perccel később
meg is érkezik.
– Miben segíthetek önnek, Vivien? Fáj valamije? –
érdeklődik kedvesen, és meg is igazítja a párnát a
fejem alatt.
– Mindenem. Adna valamit, amitől nem hasogat így
a fejem, és esetleg aludnék holnap reggelig?
– Az infúzióban minden van, amire szüksége van a
szervezetének, de egy kis fájdalomcsillapítót még
teszek bele.
– Köszönöm! – Szó nélkül nézem végig, amint
beleadagolja az injekciós tűvel a már csöpögő
infúzióba az új adag gyógyszert, majd elindul az ajtó
felé. – Nővér! – szólok utána.
 – Kaphatnék nyugtatót is? Szeretnék aludni.
Próbálok cuki lenni, mert nagyjából ő az egyetlen
esélyem, hogy ne legyen úrrá rajtam a pánik, hogy
gond lesz az alvással. Meg összességében nem sok
kedvem van szer vagy pia nélkül ébren maradni itt a
négy fal között, ahol a csipogó hangok lassan
megbolondítanak.
– Természetesen az is van benne. Ne aggódjon!
Fog tudni aludni. Nem szoktunk teljes megvonást
alkalmazni.
Szerintem a szomszéd szobában is hallják, ahogy
fellélegzem. Már azt hittem, ezek itt felül akarják írni
a magyar orvostudományt. Azok megmondták, hogy
nekem ezeket szedni kell, és kész. Nehogy ezek
elvegyék tőlem, és okoskodjanak itt nekem! Majd én
tudom, mire van szükségem, meg mire nincs.
Ahogy kimegy a nővérke, csak azt várom, hogy
igaza legyen és lecsukódjon a szemem. Utálok itt
lenni, egyedül lenni meg pláne, szóval az lenne a
legjobb, ha holnap reggelig fel se kelnék.
Kinyitom a szemem, és elképzelni sem tudom,
hogy egy másodperc vagy egy év telt el, mióta
utoljára fent voltam, de ugyanazt a borzasztóan
idegesítő hangot hallom, mint mikor elaludtam. Hogy
miért nem lehet ezt a szart kikapcsolni, azt nem
vágom. Nem állt meg a szívem, szóval lövésem
sincs, minek kell ez ide. Oldalra fordulok az ágyon,
és összekuporodom. Feltámad bennem egy érzés,
ami nem igazán jellemző rám. Haza akarok menni.
Hiányzik az anyukám. Aztán eszembe jut, hogy nincs
is otthonom igazából, és ha a szívemre teszem a
kezem, valójában anyukám sincsen. Legalábbis se
otthonom, se édesanyám nincs olyan, mint amilyet
én szeretnék magamnak. Amiről álmodtam
kislányként. Egy olyan otthon, ahol meleg teával
várnak haza, miután a térdig érő hóban sokat
gyalogoltam, ahol van egy szívet-lelket melengető
kályha, ahová oda lehet bújni egy anyai ölelésbe a
hosszú téli estéken. Ahol lehet mesét olvasni és
mosolyogni. Szerettem volna egy olyan anyukát,
akinek számít, ha a téli estéken haza sem megyek,
mert bárhol jobb volt, mint a kihűlt lakásban egész
éjszaka egyedül. Olyan anyukát szerettem volna, aki
mellett öröm gyereknek lenni. Igaz, sosem bántott
fizikailag, sőt, lelkileg se, mert valójában még arra se
vette a fáradságot. Csak úgy volt. És én is csak úgy
voltam neki. Most, hogy itt fekszem a kórházi ágyon
felnőttként, ugyanazt az elhagyatottságot érzem,
mint kislány koromban, amikor magányosan
feküdtem le aludni, mert anyu nem jött haza
éjszakára. Érzem, ahogy ugyanúgy buggyan ki egy
könnycsepp a szememből és folyik le az arcomon,
mint akkor, évekkel ezelőtt. Marokra szorítom a
párnát, hogy elnyomja a feltörő zokogásom hangját.
A könnyeim elárasztják a száraz anyagot, miközben
kisírom elveszett lelkem kislányos bánatát. Pedig
évek óta alig sírtam.
Végül, könnyes arccal, órákon keresztül
ugyanebben a pozícióban várom, hogy eljöjjön a
reggel és elmehessek innen. Hogy hová, arról
halvány fogalmam sincs.
Már olyan régóta fekszem ugyanígy, hogy észre
sem veszem, amikor az orvos és a nővérkék
bejönnek.
– Vivien! Hogy érzi magát?
Nem fordulok meg, még csak arra sem méltatom
őket, hogy rájuk nézzek. Fáradt vagyok, és csak azt
akarom, hogy mindenki békén hagyjon.
– Elmehetek? – A hangom erőtlen, de az se
érdekel.
A doki hirtelen megjelenik a látóteremben, de nem
veszem fel vele a szemkontaktust. Kihúzza a gurulós
széket a gépek mögül, és velem szemben
elhelyezkedik. Nem tudom, hogy a nővérek
kimentek-e vagy hol vannak, de nem is izgat. Csak
hagyjanak nekem nyugtot!
– Vivien! Napjában többször találkozom az önéhez
hasonló esetekkel. Sajnos nem tarthatom bent magát
tovább, pedig szívem szerint megtenném, mert
hiszem, hogy mindenki, aki ide kerül, segítségre
szorul. Mégis, én minden alkalommal megteszem,
ami tőlem telik, és most sem teszek kivételt. Hiszem,
hogy az olyan emberek, mint ön, érnek annyit, hogy
elmondjam, amit szeretnék, még akkor is, ha úgy
tesznek, mint akik nem hallják.
Nem úgy teszek, hanem tényleg nem is hallom,
mert nem érdekel, doki. Süket vagyok. Süket vagyok.
Süket vagyok. Egy dal. Kellene egy dal, amit tudnék
énekelni, hogy ne halljam, amit mondani akar. Melyik
legyen? Melyik legyen? Várjunk csak, valami olyan,
ami gyors és pörgős, hogy ne tudjon beleszűrődni a
hangja, mint egy vokál. Megvan. Kis Grofó kell ide
nekem.
– Tudja, Vivien, mivel ön nem spanyol állampolgár,
nem utalhatom csak úgy be pszichológushoz vagy
terápiára. De tudomásom van arról, hogy milyen
emberek állnak ön mögött teljes vállszélességgel, és
az ő támogatásukkal ön képes lehet talpra állni.
Úgy kezdődik, sört iszom a pálinkával. Éjjel felé
összeveszem a világgal. Sálomálomá… mit tudom
én, micsoda… az egész ország velem mulat.
Sálomálomáránné, így élem én a világom.{18}
– Ha jól értesült vagyok, a barátnőjét évekkel
ezelőtt kezelték depresszióval. Egy olyan személy,
aki tisztában van azzal, hogy ön min megy keresztül,
rendkívül nagy segítség lehet a folyamatában. A
művészembereknél a depresszióra való hajlam igen
magas. Nincs egyedül, Vivien!
Amíg ezen gondolkodom, megiszom egy felest. Ha
ráiszom még egy-kettőt, abból baj nem lehet.
Sálomálomáránné, az egész ország velem mulat.
Sálomálomáránné, így élem én a világom.
– Vivien, én nem állíthatok fel önről diagnózist, de a
depresszió és a bipoláris zavarok kezelés hiányában,
idővel végzetesek lehetnek. Engedje, hogy
segítsenek magának! Ön egy gyönyörű, fiatal és,
tudomásom szerint, alapvetően életerős, életszerető
nő. Legyen ereje felmérni, ha gondjai támadtak az
életében, és legyen ereje segítséget kérni! Nem kell
egyedül megbirkóznia ezzel.
Lehet, annál többet ittam, amit eddig megszoktam.
Fütyörészve, énekelve az ajtón berohantam.
Pont a dal végére erek, amikor feláll, és
visszagurítja a széket, így megnyugszom, hogy nem
kell elölről kezdenem az éneklést.
– Elmehetek? – kérdezem újra, de nem mozdulok
továbbra sem.
– Igen. De, kérem, fontolja meg, amit mondtam!
Ahogy kilép az ajtón, a nővérkék visszajönnek, én
pedig felpattanok a fekvésből. Kicsit megszédülök,
ezért ülve maradok, míg megszabadítanak a
kanültől. Mindenféle papírt íratnak velem alá utána.
Lehet, hogy arra firkantottam a nevem épp, hogy
kivághatják halálom után a szerveim, de passz, mert
bele se néztem.
Amint végeznek, Rea lép be a szobába. Na, már
csak ez hiányzott nekem! Mrs. Tökéletes
megérkezett.
 Sajnálkozva néz rám, de nem tudom, miért, én
csak azt vártam, hogy végre kiengedjenek innen.
Máris jobb a kedvem.
– Szia, Nyuszkó! Elhoztam a ruháidat – mondja
olyan halkan, hogy ha nem látnám őt magát
személyesen, megtippelni se tudnám, hogy ő az én
határozott, nagypofájú barátnőm.
De legalább veszem valami hasznát, ha már itt
van.
Felállok, és érzem, hogy kicsit erőtlen vagyok, de
már annyira szabadulhatnékom van, hogy
összekapom magam, és a táskáért nyúlok.
– Kösz!
Bemegyek a mosdóba, hogy felöltözzek. Amint
belépek, kiborítom a táska tartalmát, de sehol nem
találok benne gyógyszert. Ez nem hozott nekem egy
szemet se, csak ruhákat! Ha átment azon, amin én,
tudhatná, hogy csak gyógyszer kellett volna, semmi
más.
Jó, mindegy, majd ha visszaértünk a szállodába,
beveszem. Semmi gáz, Vivi!
Belenézek a mosdókagyló fölötti tükörbe, és
felsikoltok. Ki a jó szent kaki ez velem szemben?
Hinnye, bassza meg! Még jó, hogy nem akarok férjet
fogni, mert az most tuti nem jönne össze. A fésűt
felkapom a földről, és a szárára csavart hajgumival a
fejem tetején laza kontyba kötöm a sötétbarna
hajam. Még mindig fura kicsit, hogy új a külsőm.
Fogkefét is hozott, úgyhogy gyorsan használatba is
veszem. Kicsit beturbózom magam, és pár perc
múlva már az egyik elnyűtt melegítőmben, távozásra
készen állok a szobában.
Rea még mindig a szobában van, szóval
gondolom, ő fog visszavinni, de nem baj, legalább
megspórolom a taxiköltséget. Kinyitja előttem az
ajtót, de amint átlépem a küszöböt, meglepetésemre
Manuel néz velem farkasszemet. Megtorpanok.
Szerintem én még soha életemben nem éreztem,
hogy egy férfi és köztem egyetlen pillantástól
megállna a világ. Eddig! Ez minden valószínűség
szerint egy olyan pillanat, amiről a könyvekben írnak,
és amiket a filmekben lelassítanak, hogy még inkább
szemléltessék a hatást. Ezt itt nem kell lelassítani,
anélkül is érezni, hogy kihagyott egy ütemet a
szívem. De gyorsan magamhoz térek, és elszakítom
tőle a tekintetem. Elvégre akkor nem tudott
megjelenni, amikor vártam. Ráadásul, ahogy látom, ő
ma is tudna feleséget fogni magának, ha akarna.
Lehetne benne több empátia, tudta, hogy szarul
fogok kinézni, jöhetett volna ő is kicsit alkalomhoz
illőbben, vagyis lelakottabban. Na, nem mintha Rea
nem úgy nézne ki most is, mint egy szépségkirálynő.
Mindegy igazából, harag van részemről így is, úgy is.
Elfordulok, és elindulok a folyosón. Megszabadulni
úgyse tudok egyiküktől sem, de arra nem
kényszeríthetnek, hogy szóba is álljak velük.
 – Vivien! – hallom Manuel szigorú hangját, amiből
azonnal sejtem, hogy jobb lesz megállnom. Mivel
hülye nem vagyok, tudom, hogy ez amolyan
parancsszó volt, hogy forduljak is meg szépen,
úgyhogy megteszem. – Arra van a kijárat! – mutat az
ellenkező irányba, mint amerre elindultam.
Bassza meg a kijárat is akkor!
Csak egy lenéző pillantást vetek Manuel tökéletes
testére tetőtől talpig – amire egy fekete garbót húzott,
fekete szövetnadrággal párosítva –, mielőtt elindul,
hogy kövessem Reával egyetemben. Sem a
kórházból kifelé, sem az autóban egy kukkot sem
szólok hozzájuk. Békítsenek meg ők, ha akarnak!
Tegyenek ők azért, hogy ne érezzem magam
ennyire magányosnak! Ha fontos lennék nekik,
megtennék.
Egyszer csak Rea ráhelyezi a tenyerét a
kézfejemre.
– Lenne kedved bekuckózni, és filmet nézni este?
Csinálhatnánk egy csajos estét.
Csajos estét?! Én mégis mi a büdös francot
akartam legutóbb, ha nem pont ugyanezt? Akkor
derogált velem lenni, mi?! Most meg, hogy egy orvos
elmondta, hogy kaki van a levesben, egyből nézzek
filmecskét pattogatott kukoricával, meg sírjunk
együtt. Most hirtelen már ott lehet hagyni Hugót
éjszakára, de a múltkor nem lehetett, amikor én
szerettem volna, igaz-e?! Tipikus eset. Jól mondják,
hogy sokszor akkor mennek tönkre gyerekkori
barátságok nők között, amikor az egyik életébe
hamarabb megérkezik a nagy ő. Mert onnantól
kezdve csak az létezik, a barátnő meg kit izgat.
– Van egy cigid?
– Vivi, kérlek!
– Hugo nem vár haza? – kérdezem, de továbbra is
csak kifelé bámulok az ablakon.
– Hugo elutazott Portugáliába.
Ja, hogy értem már! Nincs ló, jó a szamár is.
Elmennek ezek mind a picsába!
– Kösz, de nincs kedvem, főleg nem úgy, hogy
pótlék legyek. Nem fogom veled tölteni az estét csak
azért, hogy ne unatkozz.
Érzem, ahogy Rea keze megmerevedik az
enyémen, de nem szól vissza. Nem tudom, mitől
fordult ki magából ennyire, régen legalább a csípős
kis szócsatákra vevő volt, most meg már akkora
díva, hogy azt se engedi meg magának, hogy
csetepatézzon egy jót. Engem tuti meg nem
változtatna így egyetlen férfi sem.
Hallom, ahogy a Merci motorja váratlanul felbőg.
Ha nem ismerném Manuel vérmérsékletét, még azt
hinném, ideges lett, de mint tudjuk, ez lehetetlen.
– Nem unatkozom, Vivi! Én legutóbb is szívesen
töltöttem volna veled az estet, csak mások voltak az
elképzeléseink arról, hogyan tegyük.
 – Azért voltak mások az elképzeléseink, mert
megváltoztál és már nem érzed jól magad úgy, mint
régen.
– Én változtam meg, Vivi?
– Igen! – kapom rá a fejem. – Nézz magadra! –
Megvető pillantással végigmérem. – Úgy öltözködsz,
mint egy milliomosfeleség, még a szóhasználatod is
megváltozott, és már arra se méltatod a másikat,
hogy vitába szállj vele. Felsőbbrendűnek hiszed
magad, és ez nekem nem tetszik.
Kurva gyengének érzem magam, mégis élesen
hasítja a hangom a levegőt. Én legalább kimondom,
amit gondolok, és nem játszom itt meg magam. Mivel
Rea nem válaszol, felszegett állal újra elfordulok tőle.
A szállodához érve már épp kipattannék az
autóból, mikor mégiscsak megszólal.
– Ha nem tudnám személyes tapasztalatból, hogy
min mész keresztül, akkor reagálnék, hidd el. Még az
is lehet, hogy kivágnám a nyelved, de jelenleg csak
abban bízom, hogy történik valami, ami miatt érezni
fogod majd, hogy a fejedben éledező démonoknál
erősebb vagy. Hogy nem szabad hagynod, hogy
teljesen eluralkodjanak rajtad és átvegyék az
irányítást a gondolkodásod fölött. De sajnos addig,
amíg te magad nem jössz rá, hogy mentális
problémáid vannak, a legtöbb, amit tehetek, hogy
csendben vagyok, és megpróbálok melletted állni, de
ne gondold, hogy ez könnyű! A depressziós ember
önmagánál csak a környezetét viseli el nehezebben,
de ha magadra hagylak, abba belehalsz.
– Huh, Rea! Joggal kezeltek téged mentális
zavarokkal. Eskü, neked elmentek otthonról! –
Kiszállok, de még az ajtóból visszafordulok. – Pár
nap, és megvan a DNS-teszt eredménye. Utána
elmegyek innen, és természetesen rendezni fogom a
szállásom díját. – Ezzel fogom és rábaszom az ajtót.
Elegem van már az örökös kioktatásból. Mindenki
törődjön a maga dolgával!
Becaplatok a bejáraton, és egyenesen a recepciós
pulthoz megyek. Sok ész nem kell senkinek, hogy
tudja, kell egy kártya, hogy bemenjek a szobámba.
Szerencsére nem is kell kérnem, azonnal nyújtják is
a kezembe. Tény, hogy Rea miatt megkülönböztetett
figyelmet kapok, csak kár, hogy még ez is kevés volt
ahhoz, hogy kinyissák a szobaajtót, amikor azt
kértem. Egyre jobban fáj a gyomrom, és a
halántékom is masszírozni kezdem, míg a liftre
várok. Már azon gondolkodom, hogy felmegyek a
tizedikre gyalog, amikor végre megszólal a csengő,
hogy megérkezett a felvonó. Olyan gyorsan ugrok
be, mintha semmi bajom nem lenne, bár most éppen
nincs is, mert ha haladok a cél felé, egyből jobban
vagyok.
Szinte kilövök a liftből, és a lakosztályomig futok.
Majdnem beesek az ajtón, és már nézek is szét,
hogy vajon mekkora károkat okoztam, de
meglepetésemre patyolatrend és -tisztaság
uralkodik. Mit vannak úgy oda, hát szét se vertem
semmit!
A fürdőbe rohanok, hogy megkeressem a
gyógyszeres dobozaimat, de nem találom őket. Hova
tettem? Kicsit szétszórtnak érzem magam, mintha
nem tudnék pontosan visszaemlékezni rá. A pulton
hagytam volna? Kiszaladok a nappaliban lévő
bárhoz, és ott próbálom keresni, de sehol.
Megdermedek egy pillanatra, és eszembe jut az, ami
nem történhet meg. Rea kidobta őket, míg én a
kórházban feküdtem? A pulzusom emelkedni kezd,
már izzadok is, és kalimpál a szívem. Nem, azt azért
nem tette volna meg! Egyáltalán mit képzel, hogy
hozzányúl a cuccaimhoz? Meglátom a táskám a
szoba sarkában, a fotelben, és odavágtázok.
Felrántom a cipzárt, és az egész tartalmát a földre
borítom. Mikor egymás után esnek ki belőle a
gyógyszeres tégelyek és dobozok, valósággal
felnyögök. Istennek hála! Lerogyok a padlóra, és
felkapom a frontinos dobozt, de elejtem, mert remeg
a kezem. Ha beveszem, megnyugszom végre, és
tudok ép ésszel gondolkodni. Csak egy szem kell,
nem vagyok én függő, tudom én ezt kezelni.
Bedobom a számba, és már a tudattól jobban leszek.
Vivi, rejtsd el őket, nehogy valaki elvigye! Mindet
visszatolom a táskámba, és magamhoz ölelve
szétnézek, hova rejthetném őket. Vivi, valami olyan
hely kell, ahol senki nem találja meg! Azt hiszik,
megőrültem, ezért el fogjak venni, ha megtaláljak.
Vivi, dugd el őket! Rea ezt nem érti! Neki könnyű,
semmi baja az életben, és csak meg akar tőled
szabadulni, mert teher vagy már neki! A bárhoz
futok, és felállok egy székre, hogy elérjem az egyik
szekrény tetejét. Úgy döntök, oda rejtem el a
gyógyszeres dobozokat. Az egyiket viszont az utolsó
pillanatban mégiscsak a zsebembe dugom. Mikor
ettem utoljára belőle? Nem emlékszem, ezért
beveszek még egyet gyorsan, nehogy kimaradjon. A
hűtőhöz sétálok, hogy igyak egy kis vizet, de amikor
kinyitom, ledöbbenek. Csak víz van benne. Hol a
vodkám? Meg a pezsgőm? Meg a tequilám? Mi a
faszt képzelnek ezek, hogy csak úgy kiürítik a
minibáromat a megkérdezésem nélkül? Egyáltalán,
kinek képzelik ezek magukat, hogy dirigálhatnak
nekem? Felnőtt ember vagyok, és kurvára én
döntöm el, ha inni akarok! Úgy bevágom a kis hűtő
ajtaját, hogy félek, behorpad, de az se érdekelne. Mi
ez, valami börtön?! Úgy döntök, most lett elegem.
Visszamászok a székre, és lehalászom a szekrény
tetejéről a táskám, majd a hálóba futok. Kiveszem a
bőröndöm a gardróbból, és elkezdem beledobálni a
ruháimat, amiket valaki felakasztott, mert én sose
törődök ilyenekkel. Egy percet sem maradok itt
tovább. Villámgyorsan összehajigálok mindent, azzal
se törődök, hogy hajtogassak vagy valamilyen
sorrendet kialakítsak, egyszerűen csak el akarok
húzni innen.
Amikor végzek, előveszem a telefonom, és keresek
egy szállást magamnak. Mivel ősz van, ráadásul
télhez közeledünk, Spanyolországban nyugiba kerül
mindenki, mert a turisták nagy része nem ezt
választja úti célnak. Ide inkább tavasztól özönlenek
az emberek, nyáron meg olyan itt, mint egy
heringbuliban. Mivel képben vagyok azzal, hogy ha
kifizetem az itt töltött pár éjszakám, az úgy
megcsapolja a számlám, hogy lehet, kiakad a
bankkártya-leolvasó, szóval valami olcsó helyet kell
néznem. Még jó, hogy az elmúlt években milliókat
spóroltam össze, mert magánnyomozóra gyűjtöttem,
különben most Reára és az ő újdonsült
gazdagságára lennék szorulva. Így is azt hiszi, hogy
könyöradomány az, hogy itt lakhatok. Majd én
megmutatom neki, hova dugja a pasija sok lóvéját!
Lefoglalok bookingon keresztül egy kis szobát egy
apartmanban nem annyira messze, de azért inkább a
külvárosi részen. Igazából nem kell nekem a puccos
negyed, csak azt várom meg, amíg apámnak végre
bemutatkozhatok, aztán ott lakok és azt csinálok,
amit csak akarok.
Leellenőrzöm, mindenem megvan-e, majd
elindulok. A recepción felhúzott szemöldökkel
fogadnak, főleg mikor látják, hogy magammal
húztam a poggyászomat is. Elmagyarázom
érthetően, hogy ki akarok jelentkezni, és ki akarom
fizetni a szobát is. Nem maradok adósa senkinek se,
hogy aztán majd felhánytorgassák. A recepción lévő
fiatal nő nem valami készséges.
– Elnézést, hölgyem, de szólnom kell a
felettesemnek!
– Tessék? – kérdezem, és bizonyára kiül az
arcomra a méreg.
– Az ön esete nem tartozik a hatáskörömbe.
Kérem, várjon egy percet!
– Egyetlen rohadt percet sem várok! – Úgy
csattanok fel, ahogyan aligha szoktak ebben a
szállodában, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy
a velem szemben lévő fiatal nő úgy elfehéredik, hogy
azt kell feltételeznem, menten összeesik.
A hangomra szinte minden jelenlévő rám kapja a
fejét, és egy másodperccel később egy kifinomult
hölgy jelenik meg a recepció mögött levő ajtó mögül.
Körbefuttatja a tekintetét mindenkin, és meg is
állapodik rajtam. Tudja ez jól, ki balhézik. Odalép
hozzám, majd finoman arrébb tessékeli az előző
bénácskát, hogy átvegye a stafétát.
– Vivien kisasszony! Paula Rueda vagyok, az Isla
de Paz front office menedzsere. Segíthetek önnek
valamiben?
Oh, ezek szerint itt mindenki tudja, ki vagyok, még
azok is, akikről nekem aztán halvány fogalmam
sincs. Pedig itt laktam hetekig a nyáron, de ezt a nőt
biz’ isten, sose láttam. Mondjuk, jobb dolgom is volt
annál, mint hogy az alkalmazottakkal foglalkozzak a
nyári szerződésem alatt. Amúgy se tudom, minek
jöttem ide. Ez a hely el van átkozva, itt tört el a lábam
is.
– Sí!{19} Ki akarok jelentkezni! Most azonnal! És ki
akarom fizetni a szobám is.
Paula nyugalmat sugározva egy kedves, de
halovány mosoly kíséretében felemeli a kezét, és a
recepciótól kissé félreeső sarokba mutat.
– Velem fáradna?
Megint ott tartok, hogy ráüvöltök, hogy nem, de
moderálom magam, ezért arrébb vánszorgok.
– Nézze, nem akarok cirkuszt, csak szeretnék
kijelentkezni!
– Bejönne az irodámba, hogy megbeszéljük a
részleteket, és azt, mi a kifogása vagy hogyan
tehetnénk kellemesebbé az itt-tartózkodást az ön
számára? Számunkra a vendégeink kifogástalan
kiszolgálása az első.
Ez azt hiszi, hülye vagyok! Totál képben vagyok,
hogy azért van ez a szöveg, hogy lehetőség szerint
itt tartson addig, amíg valaki jelez Reának vagy
Manuelnek, hogy készülök meglépni, és azok majd
visszatartsanak.
– Nem megyek sehova magával. Ki akarok
jelentkezni. Mondja meg az összeget!
 Paula körülbelül velem egy magas, fehér
selyemblúzán ott díszeleg az Isla de Paz-hímzés,
pont úgy, mint a fekete szaténkendőn is a nyakában.
Ceruzaszoknyát visel, selyemharisnyát, és kis
topánkát. Arcán leheletfinom smink van, és sötét
haja úgy fénylik, hogy elképzelésem sincs, mit
fújhatott rá. Sötét szeme mindentudón méreget,
mégis valami együttérzésfélét sugároz. Már ez is
lesajnál. A negyvenes évei elején járhat, és árad
belőle az elegancia, munkaruha ide vagy oda.
– Kisasszony, erre semmi szükség nincs. Ön a
szállodánk vendége, nem készül költségvetés az ön
számára az itt-tartózkodása alatt.
– Nem akarok tartozni. Számolja össze! –
parancsolok rá.
Keresztbefonja ujjait és a csípőjével egy vonalba
maga elé helyezi.
– Nincs mit összeszámolnom. Egyszerűen önnek
nem keletkezik nálunk kiadása. Kérem, fogadja el,
hogy ez esetben nem tudunk önnek számlát
kiállítani!
– De attól még ki tudok jelentkezni?
Egyre feszültebb vagyok, utálom, hogy tartozok
olyan embereknek, akik elfordultak tőlem, és még
arra sem voltak képesek, hogy törődjenek velem,
míg itt vagyok. Bezártak egy szobába, hogy ne
legyen velem több gondjuk.
 Paula próbál továbbra is nyugodtnak tűnni, de a kis
sóhaja, amit nem tud elfojtani, elárulja.
– Igen! Ki tud!
Ki tudok? Ja, hogy Reácska még arra se képes,
hogy próbáljon itt tartani! Gyönyörű barátnő,
mondhatom. Azt se tudom, minek jöttem ide
egyáltalán, vagy mit képzeltem. Tán azt, hogy
onnantól kezdve, hogy az ő élete sínen van és
becserkészte magának a milliomos Ortegát, majd
ugyanaz az ember marad?! Jaj, Vivike, te egyre
naivabb vagy!
Miután Paula kattintgat párat a gépén és aláírok
néhány papírt, már itt sem vagyok. Még jó, hogy
Spanyolországban sem működik nagyon másként az
Uber, mint otthon, így mikor kivánszorgok a szálloda
előtti utcára, már be is tudok szállni az értem jövő
autóba. Nem egy Merci, de megteszi.
Egy-két pillanatra azt gondolom, majd Rea utánam
szalad az utcán, hogy marasztaljon, de semmi.
Manuel sincs sehol, mikor szükség lenne rá. Elhitette
velem ott a sziklán, hogy figyel rám, hogy fontos
vagyok neki, aztán meg kiderül, hogy nagy hazugság
az egész. Már abban sem vagyok biztos, hogy nem
csak álmodtam. Olyan valótlan az egész, mintha
csak a képzeletem szülte volna, hogy Manuel a
hátamat simogatta azon az elkeseredett napon. Mi
van, ha tényleg csak képzelődtem?
 Az Uber az előre megadott címre visz, és a kis
forgalom miatt igazából húsz perc alatt oda is érünk.
Kicsit paráztam, hogy szarabb lesz, mint a képen, de
pont úgy néz ki, úgyhogy mákom van. Olyan igazi
spanyolos környék. Még narancsfák is vannak az
udvarban.
Azért még elszívok egy cigit, mielőtt bemegyek a
vaskapun, majd a kis felvezető, macskaköves járdán
az épületbe. Egy kedves, idősebb hölgy fogad.
Színes kendő van a fején, és a szoknyáján is. Olyan,
mintha magara aggatta volna a szivárványt. Igazi
spanyol cigány asszony, az ország déli részén elég
sokan élnek.
Nagyon előzékenyen mutatja meg a szobám,
mondja el, mikor van reggeli, ebéd, vacsora, amiről
eszembe jut, hogy halvány fogalmam sincs, mikor
ettem utoljára, de minden bizonnyal ideje lenne.
Meg, gondolom, fürödni is, mert arra külön
hangsúllyal tér ki, hogy a szobámhoz tartozik
fürdőszoba is. Átadja a kulcsokat, és kellemes
időtöltést kíván.
A szobám nem igazán hasonlít arra, ahonnan
érkeztem, de nem izgat. Van benne egy ágy, egy
fotel, egy íróasztal, és amúgy totál tiszta minden.
Olyan, mintha minimál stílus lenne, csak olcsóbb
kiadásban. Érdekes viszont, hogy az asztalon lévő
térítőnek ugyanolyan virágmintája van, mint az
ablakon lévő vékony függönynek. Egy furcsa formájú
tálban pedig narancsok vannak. Kissé csiricsáré a
díszítés, még ha a szoba nagyon egyszerű is.
Ledobom a bőröndöm, és úgy döntök, letusolok, mert
nem akarom kihúzni a gyufát szegény öreglánynál,
aztán még az is lehet, hogy eszek valamit.
A fürdőbe megyek, és belenézek a tükörbe.
Valahogy éreztem, hogy szarul festek, így meg sem
lepődök. Farkasszemet nézek egy sötét hajú idegen
nővel, akinek kék tekintete háborog, mint a tenger
hullámai, ami alá a vihar sötétszürke karikákat
festett. Meggyötört az arcom, és rendkívül sovány
vagyok. A ruháim a földre hullanak, én pedig beállok
a tus alá. Ahogy a meleg víz a bőrömhöz ér, úrrá lesz
rajtam a magány és a szomorúság.
Vajon hiányoznék valakinek, ha csak úgy eltűnnék
a földről? Vajon hullajtana értem könnyet bárki?
Vajon eltemetne valaki, ha meghalnék? Egyáltalán
hová temetnének? Ide vagy oda? Elvégre ide is, oda
is tartozom. Közben pedig sehova. Senkihez.
Kezemmel megtámaszkodom a csempén, és
lehajtom a fejem. Érzem, ahogy a víz a nyakamra
ömlik és lefolyik a testemen, mégsem hoz tisztulást
sem a testemnek, sem a lelkemnek. Lassan
lecsúszok a földre, és kibuggyannak a könnyek a
szememből. Eszembe jut Manuel tekintete, ahogyan
a sziklán végül rám nézett.
Most miért nem mentesz meg engem? Ha akkor ott
voltál, most miért nem vagy sehol? Gyere el értem,
ahogy akkor is eljöttél!
A tusolóban összegörnyedve, átkulcsolom a
térdem, és ráhajtom a fejem. A könnyeim eggyé
olvadnak a rám ömlő vízcseppekkel, és arra
gondolok, vajon igaz volt-e, ami a sziklákon történt.
De ha csak a képzeletem szüleménye, elő lehet-e
varázsolni újra? Nem tudom, miért járnak a
legmelyebb pillanataimban csak egyetlen férfi körül a
gondolataim, de minduntalan arra vágyom, hogy ő
legyen a megmentőm.
Vivien, hiszen Manuel életében két mondatot szólt
hozzád, térj észre, nem érdekled őt! De, Vivi, ha
csupán két mondat az élet, az miért ne lehetne
ilyen?!
A tusolóban a földön ülve váratlanul meghallom a
saját hangom:
– Una palabra no dice nada y al mismo tiempo lo
esconde todo igual que el viento que esconde el
agua como las flores que esconde el lodo.{20}
Megannyiszor mondták nekem, hogy a hangom
fájdalmas csengése gyönyörű, mégis, akárhány
énekversenyen voltam, nem értem el kimagasló
eredményt. Végül mindig vokalistának választottak.
Szinte pont, mint a táncban. Mindegy volt, hány
dicsérő szót kapok, végül mindig csak tánckaros
lettem. Sosem kaptam szólistaszerepet. Régen,
bármilyen gondom volt is, dalra fakadtam. Most is
ugyanezt teszem. A testemmel már nem tudom
kifejezni az érzéseimet, csak a hangom maradt
nekem. Nem tudom, miért ez a dal jut eszembe.
– Una mirada no dice nada y al mismo tiempo lo
dice todo como la lluvia sobre tu cara o el viejo mapa
de algun tesoro.{21}
Fokozatosan minden fájdalmam a felszínre tör a
víz zubogása és a könnyeim közül.
– Una verdad no dice nada y al mismo tiempo lo
esconde todo como una hoguera que no se apaga
como una piedra que nace polvo.{22}
Talán Reának igaza van. Már nem tudom, ki
vagyok. Nem tudom, merre tartok. Elvesztettem az
irányítást saját magam fölött, és ez előbb-utóbb
végleg felőröl majd. Végül felemelem a fejem, és
sírva, üvöltve adom ki magamból az összes kínomat,
ami démonként ette be magát a lelkembe az elmúlt
hetekben.
– Si un dia me faltas no sere naday al mismo
tiempo lo sere todo porque en tus ojos estan mis
alas y esta la orilla donde me ahogo, porque en tus
ojos estan mis alas y esta la orilla donde me ahogo.
{23}

Nem tudom, képes-e valójában az ember elméje

meghasadni, vagy csak a képzelet ereje felülírja a
létező valóságot, de bárhogyan legyen is, az én
valóságom és képzeletem között már elmosódtak a
határok. És ha nem akarom végleg elveszíteni az
uralmat önmagam fölött, meg kell találnom a
megoldást arra, hogy legyen valaki vagy valami, ami
a földön tart, ahelyett, hogy a képzeletem szárnyai
messzire röpítenének.
Komótosan állok fel és lépek ki a zuhany alól.
Amikor újra a tükörbe nézek, most sem tudom, kit
látok benne. Talán még idegenebb, mint akivel
nemrég szembenéztem.
Egy törölközővel szárazra törlőm a testem,
miközben a gondolataimba temetkezve igyekszem
visszatalálni a valóságba. A hajszárítót rutinból
használom, majd dús, hosszú hajam felcsavarom a
fejem tetejére és kontyba fogom. Melegítőt húzok, és
kissé bódultan bár, de úgy döntök, megkeresem
Reát, és segítséget kérek.
Bajban vagyok. A szikla szélén egyensúlyozom. És
ha nem vigyázok – ahogy ő fogalmazott –, a
démonok a fejemben lelöknek majd onnan.
Magamhoz veszem a kis hátizsákom, és kinyitom
az ajtót, de meglepetésemre majdnem nekimegyek
valakinek. Eluralkodik rajtam egy különös érzés.
Végül lassan felemelem a fejem, hogy ránézhessek.
Most pontosan tudom, ki néz rám vissza, hiszen a
saját tekintetem tükröződik vissza benne. Megfagy a
levegő a folyosón, én mégis jeget török éles
hangommal:
– Apa?
 8. FEJEZET

Vivien

Jézusom, támadj fel!

Percek óta ledermedve állok, és szóhoz sem tudok
jutni. Az apám már rég leroskadt a kis fotelbe, és a
könyökére támaszkodva, lehajtott fejjel beszél.
– A feleségemnek nem születhetett saját
gyermeke. Évekig próbálkoztunk, mindenféle orvosi
beavatkozásnak alávetette magát, de végül nem
sikerült. Meddővé nyilvánították. Ember legyen a
talpán, aki ép ésszel kibír egy ilyen időszakot.
– Anyám biztos szívesen cserélt volna vele! –
Cinikusnak hatnak a szavaim, pedig szomorúságból
mondom őket.
– Rég tudom, hogy az élet igazságtalan. De nem
volt könnyű végignézni annak a nőnek a
szenvedését, akit én szerettem gyerek nélkül is, de ő
mindenképpen azt szeretett volna. Tudod, vannak,
akik el tudják fogadni, amit rájuk mér a sors, és
vannak, akik képtelenek beletörődni abba, amit
osztályrészükként kaptak. Évekig tehetetlenül
néztem a feleségem leépülését. Aztán úgy
gondoltam, azzal, hogy Adrian megérkezik az
életünkbe, helyrejönnek a dolgok. Végül is,
valamilyen formában helyre is jöttek, de én és a
feleségem nem igazán találtunk vissza egymáshoz.
Neki onnantól kezdve csak a fiunk létezett. Mintha ez
lenne az egyetlen dolog, amiért egy nő élni tud. És
nem, nem állt szándékomban megcsalni. Évekig
hűséges voltam. Aztán elgyengültem, és nem volt
megállás. Azon a bizonyos nyaraláson sem. És
látod, az élet valóban igazságtalan. Még csak nem is
tudtam róla pár héttel ezelőttig, hogy létezel.
Érdekes, mennyi férfi mondja ugyanezt a világon,
mint az előttem álló. Hogy egy nőnek csak a gyerek
létezik, és annak megszületésétől kezdve semmi
más nem érdekli őket. Tudom, hogy sok ilyen van,
látom, hallom, én mégis tapasztalatból mondom,
hogy olyan is van, aki le se szarja, ha gyereke van.
Minden ember más és más, de a gyerekre kenni a
szart elég mocsok dolog. A felnőttek a hibásak, mert
olyan párt választanak maguknak, akinek nem
ugyanaz az elképzelésük a jövőről és a családos
életről.
Félek feltenni a kérdésem, mert valahol a lelkem
melyen már tudom, hogy nem azt a választ fogom
kapni, amit szeretnék. Látom abból, ahogy ránézek.
A testbeszéde, a hangjának lejtése, szinte minden
elárulja, mégis megteszem.
– És most, hogy tudja, létezem?
 Vesz egy mély levegőt, és felemeli a fejét. Pont
olyan szeme van, mint nekem. Érdekes a genetika,
nemde?! Lassan, méltóságteljesen áll fel, és
egyenesedik ki előttem. Begombolja a zakóját, és
újra az ablakhoz sétál.
– Én az a fajta ember vagyok, aki képes lett volna
gyerek nélkül leélni az életét. Tudod, a legtöbb
kapcsolatban vagy házasságban a nők akarnak
gyereket, a férfiak pedig leginkább csak rábólintanak.
Vannak kivételek, de én nem tartozom közéjük. Én is
az vagyok, aki a párja miatt egyezett bele a
gyerekvállalásba, de ha nem születik gyerekünk, én
akkor is ugyanúgy szerettem volna a feleségemet.
Tudom, most azt gondolod, ha valóban szerettem
volna, soha nem csalom meg, de egy házasság
sokkal összetettebb ennél. Évekig tartó kínlódás,
szenvedés és nehézség volt az együttélés abban az
időszakban, és igazából az azt követőben is.
– Miért nem vált el?
– Nem éreztem szükségét.
Pfuj, de gyáva duma! A legtöbb férfi ezzel védi
magát, csak mert arra sem alkalmasak, hogy
elváljanak. Ezért van annyi szar házasság.
– Én már egyszer végignéztem, ahogy a nő, akit
életem társának választottam, tönkremegy. Nem
kívánnám még egyszer ezt senkinek. A feleségem
pedig nem tehet arról, hogy nem tudott szülni. És
nem is kívánom az életét tovább keseríteni azzal,
hogy megtudja, más viszont képes volt szülni nekem.
– Jó nagy rohadék maga! – szaladnak ki a számon
a szavak dühösen. – Nézzen már rám! Hány gyereke
lehet még szerte a világon? Én vajon tehetek arról,
ami történt?
– Tudod, hány anya vagy gyerek keresett fel
engem eddig, Vivien? Egy sem! Mert mindenki tudja,
hol a helye.
– Ezek szerint én nem tudom!
Mint aki meg se hallja, folytatja egy egészen más
dologgal.
– Adrian nem lehet áldozata annak, ami velünk
történt.
– De én igen?
– Annak idején úgy döntöttünk, a saját fiunkként
fogjuk felnevelni és az örökbefogadás tényét nem
fedjük fel előtte. Egyszerűen ő a mi fiunk, és kész!
Olyan, mintha teljesen kiürült volna a fejem. Mintha
egyetlen gondolat se kelne már szárnyra benne.
– Ha jól értelmezem, én pedig nem vagyok a maga
lánya, és kész. – Olyan halk és összetört a hangom,
mint meg talán soha életemben.
– Vivien! Felnőtt nő vagy már, leélted az életed apa
nélkül, és ezeket az éveket nem hozza vissza semmi
és senki. Természetesen számíthatsz rám, hiszen
pont, ahogy Adrian is, te is elszenvedője vagy a
felnőttek hibáinak. De nem biztosíthatlak afelől, hogy
elismerlek gyermekemként. Ha pénzre van
szükséged, vagy lakhatásra, esetleg más
biztosítékra, állok rendelkezésedre.
Úgy érzem magam, mintha leforráztak volna. Ez az
ember összevissza beszél, mindenféle halandzsát
kitalál, csak hogy ne nyissam ki a szám. Pénz?
Lakhatás? Egyéb biztosíték?
– Maga megőrült? – tör fel belőlem a
kétségbeesés. – Nekem apára lett volna szükségem,
nem szaros pénzre! Tudja maga egyáltalán, milyen
ember az anyám?
Megfordul, hogy rám nézzen, de egy csepp
együttérzést sem látok a szemében. A nagy Luis
Perez bizony csak azért jött ide, hogy mentse a
seggét a média és a botrány elől, amit okozhatok.
Szarja le nagy ívben, hogy felcsinált egy magyar nőt,
akitől lett egy gyereke. A cél, hogy ha már elő is
került az a fattyú, legalább kussoljon.
– Nem! Nem tudom, Vivien! Egyetlen éjszaka
találkoztam vele illuminált állapotban, több mint
huszonöt évvel ezelőtt. Ha őszinte akarok lenni, nem
is emlékszem már rá. Csak maga a nyaralás rémlik
valamennyire.
– Legalább lenne magában annyi, hogy vállalja a
tetteiért a következményeket! – Egyre erőteljesebb a
hangom, pedig émelyegni kezdek.
– Épp azt teszem!
– Pénzzel meg lakhatással? Vagy mi a fasszal?
 Látom, ahogy elhúzza a száját a stílusomra és a
szavaimra. Gondolom, nincs hozzászokva az ilyen
nyílt beszédhez, pedig a drága kisfiának is
hasonlóan mocskos szája van.
– Nézd, Vivien! Most talán nehezen hiszed el, hogy
nem bánom, megismertelek és tudomást szereztem
rólad. De a kapcsolat köztünk nem válhat olyan
mélységűvé, amilyennek te szeretnéd, de a
támogatásomról biztosíthatlak. Nem én mondtam
anyádnak, hogy szüljön meg téged!
Elpattan egy húr a fejemben, és egyszerűen
nekimegyek Luis Pereznek, és lökdösni kezdem.
Egyenesen az ajtó irányába tuszkolom, miközben
már üvöltök vele.
– Húzzon innen, és vigye a mocskos pénzét, ahova
csak akarja! Adrian pedig örülhet, hogy nem a vére
egy ilyen szar alaknak!
Épp az utolsó szavamra lépi át a küszöböt a
segítségemmel. Végül megfordul, és felém nyújtja a
névjegykártyáját.
– Ha megnyugszol és szükséged lenne rám!
Egy meggondolatlan pillanatban leköpöm a
papírfecnit.
– Apára lett volna szükségem!
Úgy rácsapom az ajtót, hogy félek, kiszakad a
helyéről. Hozzátámasztom a fejem, és várom, hogy
feltörjenek a könnyeim, de nem történik semmi. Sem
harag, sem gyűlölet, sem szomorúság. Semmit sem
érzek. Még csalódottságot sem. Mintha meghalt
volna a szívem, és nem lenne képes érezni tovább.
A kisasztalhoz megyek, amire apám érkezése után
a táskámat tettem, és előveszem a gyógyszeres
dobozokat. Bekapok mindenből egyet, mert biztosra
akarok menni, hogy ez az üresség, ami bennem van,
sokáig megmarad. Régóta ez a legjobb dolog, ami
történt velem. Mert végre nem fáj, nem mardos, nem
éget. Egyszerűen csak minden elmúlt, megszűnt,
kiürült.
Mire legközelebb magamhoz térek, azt sem tudom
megmondani, mikor voltam ébren utoljára, de abban
sem vagyok biztos, hogy most tudatomnál vagyok-e
vagy csak álmodom megint. Az órára pillantok, ami
hajnali hat órát mutat. Borzasztóan fáj a gyomrom.
Megdörzsölöm a szemem, mert kicsit homályos a
látásom, de nehezen tudom nyitva tartani, ezért újra
és újra lecsukódik, de végül sikerül
győzedelmeskednem fölötte, és szétnézek a
szobában, ahol ébredtem.
Hol a fenében vagyok? A virágos függönyök be
vannak húzva, de így is átengednek némi fényt.
Tudom már. A kis apartmanban dekkolok, ahova én
foglaltam szállást saját magamnak. Megpróbálok
felállni, de minden porcikám sajog, mintha évek óta
feküdnék. Kivánszorgok a mosdóba, mint valami
öregasszony, még a derekam is meg kell fognom,
annyira elgémberedtek a végtagjaim. Megnyitom a
csapot, és minden gondolkodás nélkül a hidegvíz alá
tolom a fejem.
A rohadt életbe! Mint egy arcon csapás, úgy hat
rám. Közben egyre erősebben rándul össze a
gyomrom. Bizonyára éhes vagyok, vagy nem is
tudom, mi ez a fájdalom. Mintha görcsölne, vagy szúr
inkább, nem is tudok már különbséget tenni közte.
Egypár korty vizet le is nyelek, ami valósággal
újjáéleszti a kiszáradt torkom, de lehet, hogy az
egész testem is.
Végül a mosdókagyló melletti törölközőért nyúlok,
és megtörlöm a fejem. A hajam össze van gumizva,
de nem törődök vele, ki se bontom. Majd megszárad.
Megmosom a fogam is, mert nagyon rossz szájízem
van. Visszamegyek a szobába, és rápillantok egy
gyümölcskosárra az asztalon. Ez meg hogy került
ide? Voltam vásárolni?
Nem emlékszem sajnos, ezért közelebb lépek,
letépek egy szőlőszemet a száráról és bekapom.
Furcsa, mintha nem is kívánnám, sőt mikor lenyelem,
majdnem visszajön.
Gondolkodom, milyen nap lehet, de teljesen
elvesztettem az időérzékem. A telefonom. Fogalmam
sincs, hol lehet, és nem is tudok visszaemlékezni rá,
hová tettem.
Inkább átöltözöm, és kimegyek, hogy megtudjam
valakitől, milyen nap van. Nem mintha számítana.
Vivi, neked már teljesen mindegy, milyen nap van!
Semmi dolgod nincs már az életben!
Leveszem a melegítőt, ami rajtam volt, és
felveszek egy másikat. A kapucnit a fejemre húzom,
majd bekötöm a fűzőt az edzőcipőmön, és kilépek az
ajtón. Síri csend van, még mindenki alszik, vagyis
gondolom. Végigbotorkálok a kihalt folyosón, és
lemegyek a lépcsőn a kis előtérbe.
Épp kilepnék a bejárati ajtón, amikor valaki
majdnem halálra rémiszt.
– Bármilyen fájdalom túlélhető, aranyoskám!
Megpördülök, de kicsit megszédülök, ezért
megtámaszkodom az ajtófélfán, a másik kezemmel
pedig a szívemhez kapok.
– Szent Szűz! De megijesztett!
Az a cigány asszony áll velem szemben, aki
fogadott, amikor bejelentkeztem. Van benne valami
rémisztő. Valami ijesztő. Mintha nem is e világi lenne.
Olyan, mint egy boszorkány.
Lassan indul el felém, és mélyreható tekintetétől
még a szőr is feláll a hátamon. Most is színes kendő
van a fején, de göndör fekete hajszálai kikandikálnak
alóla, és keretezik az arcát. Vastag aranykarika
fülbevaló húzza a fülcimpáját. Fehér, buggyos ujjú
blúza be van tűrve a piros, földig érő fodros
szoknyájába. Már olyan közel van hozzám, hogy
nyelni sem merek. Mintha megfagyasztaná még a
vérkeringésem is. Szó nélkül nyújtja felém az egyik
kezét, tenyerével felfelé. Szinte azonnal tudom, mit
szeretne. Tanulmányoztam sokat a spanyol kultúrát,
és annak elengedhetetlen része, hogy az ember
szerezzen némi tudomást az itt élő cigányokról.
Hosszas gondolkodás után végül a kezébe helyezem
az enyémet. Finom érintéssel nyitja ki az ujjaim, hogy
a tenyerembe lásson, végül pár másodperc után
visszacsukja, majd óvón két keze köze veszi az én
kezem. Mikor újra rám néz, már jóval lágyabbak a
vonásai.
– Bárki, aki képes gyászoló cigány asszonyok
jajveszékelésénél fájdalmasabb hangon énekelni, az
olyan mélységet kapott az élettől, amit csak kevesen.
Elkapom a kezem.
– Maga leskelődik utánam? – kérdezem
felháborodva, mert honnan máshonnan tudhatna,
hogy énekeltem a zuhany alatt.
Elmosolyodik.
– Nincs rá szükségem. Annak a kilátástalanságnak
a fájdalmát, amit árasztasz, mindenki hallja, aki
fogékony rá.
Mivel nem tudok épkézláb válasszal szolgálni,
próbálom poénnal elütni az élét a mondandójának.
– Egy énekes tehetségkutatóban sem jutottam
tovább – vonom meg a vállam, de ő újra csak
elmosolyodik.
– Mert akkor a hangoddal énekeltél, most pedig a
lelked fakadt dalra.
 – Bocsánat, de maga valami boszorkány?
– Romera vagyok, kedves – mosolyog, ám mivel
nem szólok, folytatja. – Román cigány, és igen, mi
hiszünk a varázslatban.
– Lo siento!{25} De… nekem… mennem kell!
Próbálom kimenteni magam, mert kényelmetlen ez
a helyzet. Ahogy megfordulok és kilépek a szabad
levegőre, megcsap a hajnal csípős szele, ám mielőtt
becsuknám az ajtót, a cigány asszony még utánam
szól.
– Egy napon, amikor a legkevésbé számítasz rá,
ugyanezen a hangon fog szólni hozzád egy férfi!
Akkor jusson eszedbe, hogy két szív akkor olvad
eggyé, amikor közösen fakadnak ugyanarra dalra.
Ez a szegény néni megbolondult. Mondom én,
hogy boszorkány. Még hogy férfi, meg közös dal! A
férfiak nem azok az éneklős fajták.
Becsukom az ajtót, de a tekintete égeti a hátam,
amint a kis bejárón elsétálok.
Nincs tervem arra, hová megyek, csak engedem,
hogy vigyen a lábam. Nincsenek gondolataim,
érzéseim. Nincs bánat vagy szorongás. Ahogy
könnyek és fájdalom se. Csak haladok az
elkerülhetetlen felé, mintha zarándokutat járnék,
hogy végül Isten, akiben nem is hiszek, mégis
megkönyörüljön rajtam.
Mar a kora délelőtti órákat taposhatjuk, mikor
egyszer csak azon kapom magam, hogy
megérkeztem.
A szikla szélén állok, ahol napokkal ezelőtt
könyörögtem kegyelemért, ami nem adatott meg.
Mindent elveszítettem, amiért valaha éltem, és most
nincs semmi, ami maradt volna nekem. Most már
mégsem fáj. Egyszerűen csak menni akarok. Van az
úgy, hogy nem jár mindenkinek könnyű és boldog
élet, és van az úgy, hogy hamarabb véget ér, mint
arra számítani lehet. Felnézek az égre, ahol még
mindig gomolyfelhők jelzik, hogy nem süthet
örökkön-örökké a nap. Van, hogy az élet szürke,
viharos, és habár előbb-utóbb mindig újra felkel a
nap, nem mindenki láthatja meg. Kitárom a kezem,
és veszek egy mély levegőt. Esni fog, érzem az
illatat, és hallom a tenger háborgó zaját. A tüdőm
megtelik valami varázslatos dologgal, és ahogy
kifújom a levegőt, mintha megszabadulnék minden
tehertől, amit ez a világ mért rám.
– Si un dia me faltas no seré nada y al mismo
tiempo lo seré todo porque en tus ojos están mis
alas y está la orilla donde me ahogo. Porque en tus
ojos están mis alas y esta la orilla donde me ahogo.
{26}

Hangomat szárnyra kapja a szél, és messzire

röpíti. Mintha csak üzennék vele a végtelenbe.
Nem rugaszkodom el, és nem is ugrok le a mélybe.
Egyszerűen csak hagyom magam leesni a sziklákról
a tenger vizébe.
 9. FEJEZET

Vivien

Kinyitom a szemem, és sokkal jobban érzem

magam, mint az elmúlt hetekben bármikor. Nincs az
a nyomottság, ami minden ébredéskor átjárt.
Várjunk csak! Meghaltam!
Azért nem vagyok már zsibbadt. Szó szerint
kipattan a szemem, és felülök, mert arra már
korábban rájöttem, hogy fekvő pozícióban vagyok.
Mi a csicsa ez? A mennyország nem fehér?
Mert itt aztán minden van körülöttem, csak fehér
nincs.
Pokolra jutottam? Hinnye, bassza meg!
Jó, végül is az öngyilkosság bűn, bár azt hittem,
Isten ennél valamivel jobb arc, és tényleg mindent
megbocsát.
Ezek szerint ez csak mendemonda!
Megdörzsölöm a szemem, hogy teljesen tisztán
lássam, hova a fenébe keveredtem. Egy kellemes
nagyságú szobában vagyok, és egy terebélyes
franciaágyon csücsülök, aminek a szélére áttetsző
lepel ereszkedik. Majdnem olyan, mint a baldachin,
csak nincs felfelé kerete. Ez a függönyre emlékeztető
anyag a mennyezetre van rögzítve, mintha csak
angyalszárnyak védenék a benne pihenőt. Az ágy a
sarokba van tolva, így csak az egyik oldalán kapott
helyet egy kis kör alakú asztal, amire pont olyan fakó
narancsszínű terítő van téve, mint amilyen az
ágynemű is, amiben fekszem. Az asztalon vörös
szegfűk zsúfolódnak egy üvegvázában. A szoba jobb
oldala kicsit tágasabb, mivel az ágy mellett egy
sarokrész után nagyobb a tér. Ott, az ablak alatt két,
fából faragott fotel fog közre egy másik asztalt, ami
tele van különböző színű gyertyákkal, és mivel szinte
kivétel nélkül megszáradt rajtuk itt-ott a lecsöppenő
viasz, tudom, hogy meg is szokták őket gyújtani.
Bézs, ekrü, narancs és piros gyertyák tömkelegé lepi
el az asztalt, alattuk egy lapos fémtálcával. Az
ablakot takaró függöny ugyan fehér, de a két oldalra
függönyrojttal összefogott anyagot már hatalmas
virágminták borítják. A fal pedig mindenhol vörös.
Olyan ez a szoba, mint egy boszorkány otthona.
Mert, habár elképesztő mértékig csiricsáré, süt róla,
hogy erre a kialakításra azért kellett költeni. A maga
nemében páratlan. Meg se tudok mozdulni az ágyon,
csak a környezetemet próbálom feltérképezni centiről
centire, mert én még ilyet soha az életben nem
láttam.
Tanulmányoztam sokáig a spanyol kultúrát, de ott
vagy túlzásba vitt giccses berendezésekkel
találkoztam, vagy a világon is hódításnak indult
modern stílussal. Mintha a spanyoloknál nem lenne
középút. Az idősek próbálnák megőrizni a
hagyományaikat, de a fiatalok már nyitnának a
huszonegyedik század irányába.
Ez a szoba viszont egyik sem. Ez maga a mágikus
csoda, a varázslat. Egy olyan spanyol, azon belül is
egészen biztosan cigány stílus, ami képes volt az
ízléstelenséget kizárni, mégis megőrizni a
hagyományokat. Sosem gondoltam volna, hogy egy
ilyen szoba kiváltana belőlem bármilyen jó érzést.
Talán az összhang, a harmónia, ami itt uralkodik, az
járja át a testem és a lelkem. A vörös szín pedig
olyan misztikus erővel hat az emberre, hogy az
szinte újjászületik.
Annyira elmélázok a látványon, hogy észre sem
veszem a tényt, hogy már nem vagyok egyedül.
– Felébredtél, álomszuszék?
Úgy megijedek, hogy majdnem megáll a szívem,
bár nem tudom, az hogyan lehetséges, ha már
kipurcantam. Mert ugye az evidens, hiszen öngyilkos
lettem, amikor a szikláról a tengerbe vetettem
magam.
Magamra rántom nyakig a narancsszínű szatén
ágyneműbe bújtatott paplant, és zihálva próbálok
válaszolni.
– Jézus Mária! Maga meg kicsoda?
Egy idős nő az ajtó résén kukucskál be hozzám,
végül belép a szobába, és feltűnik előttem teljes
alakjában. A hatvanas évei végén járhat, ősz haja
elegáns kontyba van tűzve, bőrét már megfakította
az idő. Vékony, de testtartása olyan
méltóságteljességet sugároz, hogy egy pillanatra azt
kell higgyem, legalább ötven évet kellett eltöltenie
valamilyen balettintézetben ehhez, de mégsem áll
össze a kép, mert ahhoz, hogy balerinamúlttal
rendelkezzen, sokkal finomabb összhatást kellene
nyújtania, mint ami árad belőle. Ebben a nőben
valami megmagyarázhatatlan energia és dinamika
lüktet, ami olyan erővel lengi körbe, hogy
képtelenség nem észrevenni. Megáll az ágy előtt és
kézfejét egymásra téve a csípője előtt, elmosolyodik.
Mintha láttam volna már valahol ezt az arcot.
– Nem Jézus Maria! Remedios vagyok, és
boldoggá tesz, hogy végre megismerhetlek
személyesen. Tegezz nyugodtan, a családunkban ez
a szokás!
Nem tudom eldönteni, hány tudatmódosítót
szedhettem be az elmúlt napokban, hogy még
halálom után is hallucináljak, mert totál zavart
vagyok.
Nem Istennek kellene engem fogadni a bejáratnál?!
Mivel ezt nem merem megkérdezni, próbálok más
irányba haladni, hogy legalább kinyögjek valami
értelmeset.
– Remedios, mint segítség? – Meglepődöm a saját
hangomon, mert sokkal erőteljesebbnek hat, mint
utoljára emlékeztem rá.
– A nevem pontos jelentése orvosság, segítség.
Szíved joga eldönteni, melyiket érzed majd hozzád
közelebbinek.
Ne, baszki! Még halálom után is orvoshoz küldenek
gyógyulni. Feladom, vigyen el inkább az Ördög! Ez
ám az igazi eget rengető kicseszés. Nem tudok
sokáig azon gondolkodni, felpukkadjak-e azon, hogy
ez az öngyilkosság se juttatott sehova, mert
Remedios tekintete úgy szánt át rajtam, mint kés a
vajon. Van benne valami rejtélyes, valami
megmagyarázhatatlan. Nem félelmetes, egyszerűen
csak olyan, mintha szavak nélkül is tudná a választ
minden egyes kérdésre, amit fel sem tett. Mivel nem
szól többet, csak mélyreható tekintettel vizslat
engem, megpróbálok rájönni, mi dolgom van itt.
Megköszörülöm a torkom.
– Meg tudná mondani nekem, Remedios, hogy hol
vagyok, és mit keresek itt?
Felajánlotta a tegeződést, de nekem még nem áll a
számra, pláne, hogy nehezen tudtam a spanyolban
ezt megtanulni a különbséget tegezés és magázás
között, így legalább használom, meg amúgy is, furán
érezném magam.
Újra finoman elmosolyodik, amitől mintha
megszállna valami érthetetlen nyugodtság, majd a
gyertyákhoz sétál és az asztalkán heverő gyufás
dobozból kihúzva egy szálat, meggyújtja az egyik
bézs és az egyik vörös gyertyát. Gőzöm sincs, miért
pont azokat, majd kinéz az ablakon.
Még mindig van egy olyan érzésem, hogy én nem
most látom először ezt az asszonyt.
– Nem oszt az élet igazságot, ne is várd tőle!
Mindannyian más sorsot kaptunk, amit tekinthetünk
feladatnak, amit el kell végeznünk. Olyan, mint az
iskola, ki kell járni. Persze vannak olyan tanulók, akik
eszesebbnek születnek, és vannak, akik kevésbé
tanulnak könnyen vagy gyorsan. Ez az élet
igazságtalan része. Viszont a lehetőség mindenkinek
adott arra, hogy tanuljon a tőle telhető legjobb
módon. Hogy kihozza a saját sorsából a legtöbbet.
Ez pedig a lehetőség. Tudod, az a kicsiny igazság az
igazságtalanságban.
Huh, ez kicsit gyors volt, meg kurva sok így elsőre!
Azért igyekszem tartani a lépést.
– És ön lesz a tanárom az iskolában?
Hallom, ahogy vesz egy mély levegőt, de nem
fordul meg.
– Nem tudhatjuk előre, az élet mit, miért hoz. A
lehetőség adott mindenki számára, de az, hogy
megragadja-e és kihozza-e belőle a legtöbbet, az
már mindenkinek a saját döntése.
Annyira bonyolultan fogalmaz, hogy meg kell
erőltetni az agyam, hogy megértsem, mire próbál
célozni. Ráadásul valami fura akcentussal beszeli a
spanyolt, ami pluszban megnehezíti számomra a
könnyű felfogást.
– És az alapján bírálják el, hogy a mennybe vagy a
pokolba kerülök?
Most fordul meg, és mintha egy kis döbbenetet
látnék az arcán.
– Vivien, te nem haltál meg!
– Hogy micsoda? – visítok fel rögvest.
Olyan sebességgel pattanok fel az ágyon, hogy a
takaró is a földre csúszik, de még időben észbe
kapok, és az intim testrészeimhez nyúlok, hogy
eltakarjam őket, de rájövök, hogy van rajtam egy
combközépig erő fekete póló.
Ez egy férfi póló? Mintha arcon öntenének egy
vödör jeges vízzel, elkezdek tudatában lenni a
testrészeimnek, de még az érzékszerveim is
újjáélednek. Ez férfiillat? Megragadom a pólót a
nyakrésznél és az orromhoz emelem. Én ismerem
ezt az illatot. Az nem lehet… Ijedten Remediosra
kapom a tekintetem, hátha segít tisztán látni, mi
történik velem.
Totál meghibbantam.
– Valóban megpróbáltad eldobni az életed, de egy
fiatal férfi megmentett és idehozott hozzám. Azóta én
ápollak.
Térdre rogyok az ágyon, és meredten bámulok
magam elé.
 – És ez mikor volt? – A hangom már alig hallható,
mintha megtört volna újra.
– Három napja. – Vár egy kicsit, hogy
megemésszem, mielőtt folytatja. – Alkalmanként
felébredtél, de nagyon gyenge voltál. Alig ettél,
keveset ittál. Amíg a nyugtatók ki nem tisztultak
teljesen, nehéz volt jobb állapotba hozni téged.
Gyógynövényekkel próbáltam segíteni azon, hogy
tudj aludni és az elméd a testeddel együtt meg tudjon
pihenni. A tudatmódosító szerek sokszor nem
segítik, hanem még inkább összezavarják az elmét.
Kellettek a gyógynövények a tisztuláshoz, hogy újra
zavartalanul tudjon működni az elméd, ha
visszanyered az erődet.
Huh, baszd meg!
Megnyomkodom a halántékom, mert lehet, hogy
ezek az infók zavarják össze az agyam igazából.
Aztán, mintha megvilágosodnék, újra felpattanok és
az ágy mellé állok.
– És a barátaim tudnak arról, hogy itt vagyok? Én…
szó nélkül otthagytam őket…
Kezd bűntudatom lenni, és kapkodva szétnézek,
hogy látok-e valahol egy telefont, hogy Reát
felhívjam. Nem ártana bocsánatot kérnem meg
elmondani, hogy valami öreg néni elrabolt és fogva
tart, ráadásul mindenféle falevelet tömött belém.
Lehet, hogy boszorkány. A spanyol cigány boszik
nem mendemondák, mint a mennyország.
 – Vivien, nyugodj meg! A barátaid jól tudják, hogy
itt vagy.
Megmerevedek.
– Az meg hogy lehet? – Majdnem felakad a
szemem a döbbenettől. – Akkor itt se lennék!
Az egyik fotelre mutat.
– Mi lenne, ha leülnél és végighallgatnál?
Mivel félek, ha ellentmondok, eléget máglyán,
odasietek, de a testem még lomha, végül
lehuppanok, és felnézek rá, hogy minél gyorsabban
elhadarja, amit tudni akarok. Tuti belelát a fejembe,
mert megint elmosolyodik.
Ne gondolj semmire, Vivi! Ne gondolj semmire!
– Nem voltál jó állapotban, amikor rád találtak és
elhoztak hozzám. Mostanra a színed is jobb egy
kicsit. – Váratlanul rám kacsint, amitől egy picit
oldódom, de utána ismét komoly hangnemre vált. –
Most minden bizonnyal össze vagy zavarodva, ami
annak is köszönhető, hogy az elmúlt hetekben a
gyógyszerek hatásara elmosódtak a határaid a valós
és a képzeletedben megszületett dolgok között.
Ismerem minden szakaszát annak az állapotnak,
amin keresztülmész, és, habár elmondtam a
meglátásom azzal kapcsolatban a barátaidnak, akik
idehoztak, hogy erőszakkal nem lehet senkit
meggyógyítani vagy ráerőszakolni az élni akarást,
mégis, ha te magad úgy döntesz, itt maradsz nálunk
egy kis ideig, szívvel és szeretettel gondoskodom
rólad.
Egypár percig is csendben lehet, nem tudom, mert
az időérzékem tovaszállt, de ezalatt összegzem a
dolgokat.
– Tehát! Megpróbáltam öngyilkos lenni, ez tiszta
sor. – Felnézek rá, hogy tudjam, képben vagyok-e,
mire ő bólint.
– Valaki megtalált, megmentett, és elhozott önhöz,
mert ön valami gyógyító vagy segítő.
– Nem tudok gyógyítani és segíteni sem. Mindenki
csak önmagát gyógyíthatja meg.
– Akkor miért is vagyok itt, hölgyem?
– Mert a barátaid szerint a környezetváltozás jót
tenne neked.
– De hát maga azt mondta, gyógynövényekkel
tömött az elmúlt két napban.
Megint elmosolyodik, olyan mindentudón. Ezzel a
fura vigyorral gyorsan ki fog hozni a béketűrésből.
– Én azt mondtam, próbáltalak ápolni a tőlem
telhető legjobban.
– Huh, ne haragudjon, Remedios, hogy ezt
mondom, de maga nem valami egyszerű eset –
mutatom fel az ujjam is, hogy erősítsem a
gondolataim, bár mindennek ellenére valami
nyugodtság ül rajtam ennek a nőnek a hatására.
Remedios. Remedios. Ez a név is ismerős.
Gyerünk, Vivi, próbáld használni a gyógyult agyad.
Honnan ismered ezt a nőt?
– Sí. Ez egy okos és bölcs meglátás, Vivien! Az
emberi elme egy labirintus, de mi döntjük el, hogy az
elágazásoknál merre megyünk benne. Ha pedig
elakadunk, lehetőségünk van rá, hogy
visszaforduljunk, és egy másik irányba haladva
próbáljunk kijutni.
– És mi van akkor, ha valaki sosem jut ki belőle?
– Az nem volt elég kitartó!
Tekintete szinte óvja és védi, mégis fegyelemre inti
az enyémet. Nem emlékszem, hogy valaha
életemben találkoztam volna Remedioshoz hasonló
emberrel. Érzések millióit váltja ki belőlem már a
puszta megjelenésével. Szavaival pedig valóban egy
bonyolult labirintust alakít ki az ember agyában.
– Tehát, ha jól értem, a barátaim tudják, hogy itt
vagyok, és nincs ellenükre. Vagyis, ők szeretnék, ha
itt maradnék önnél, amíg kicsit összekalapálom
magam, igaz? – Nem szól semmit, csak bólint. –
Felhívhatom a barátnőmet, hogy leellenőrizzem azt,
amit állít?
Ezen meg is sértődhetne, de szikráját sem látom
ennek rajta. Szívós egy nő ez.
– Minden további nélkül lehetőséged van rá!
– Kaphatnék egy kis időt, hogy megemésszem a
történteket?
– Javasoltam is volna, ha nem kéred.
 Ezzel elindul, hogy magamra hagyjon. Megvan!
Amint kinyitja az ajtót, utánaszólok. Mit szólok,
igazából rákiabálok.
– Álljon csak meg! Tudtam, hogy láttam már magát
valahol. Maga Remedios Reyes! – Megfordul, de
ugyanaz a nyugodt, mosolygós kifejezés ül az arcán,
mint eddig. – Maga az egyik leghíresebb
flamencotáncosnő az egész világon. Maga egy élő
legenda!
Érdekes, mert a fotó, amire emlékszem róla, egy
kőkemény, szenvedélyes és egzotikus nőt ábrázol.
Persze azon még fiatal volt, és én is régen láttam. Az
andalúz cigány kultúráról olvastam egy könyvet
anno, hogy tágabb legyen a tudásom a
spanyolsággal kapcsolatban, amikor találkoztam a
fotójával és a nevével. Ez a nő korának
legnagyobbika, egy elképesztő, kivételes tehetség a
maga területén. És most itt áll velem szemben.
Besza-behu!
– Kevesen hívnak így, jobbára a
flamencotársadalmon kívül a táncági becenevemen
ismernek.
– Igen, tudom! A nagy flamencoművészek mind
kapnak valamilyen sajátos nevet. Várjunk csak! –
töröm az agyam, hátha az is eszembe jut. – Megvan!
La Gitana!{27} De rám nagyobb hatással volt akkor az
ön eredeti neve.
– Talán nem véletlen!
 Úgy látom, mintha nem különösebben akarná ezt a
témát forszírozni, mert egyik lábáról a másikra vált,
indulásra készen. Viszont én még nem tudok
mindent, amit akarok.
– Várjon még! Ki volt a fiatalember, aki
megmentett?
Na, most jön el a pillanat, hogy Remedios Reyes
vonásai teljesen megváltoznak. Arcára kiül a
komolyság, aggodalommal keveredve. Egy pillanatra
azt hiszem, nem fog válaszolni, de végül mégis kiejti
a nevet tiszteletre méltó, kissé megfáradt hangján.
– Manuel Sánches.
Tátva marad a szám egy pillanatra. Manuel mentett
meg és hozott ide. Tehát ez az oka annak, amiért
mindenki tudja, hol vagyok. De miért pont ide hozott?
– Azt mondta, az hozott ide, aki megmentett! –
Bólint, de én nem hagyom annyiban. – Honnan
ismeri önt Manuel Sánches?
– Az édesanyja vagyok.
 10. FEJEZET

Vivien

Ébredésem óta egyelőre bezárkóztam a

szobámba. Mivel senki nem is kopogtatott,
gondolom, időt hagynak, hogy eldöntsem, mikor
kívánok egyáltalán kimenni, vagy, ha úgy tetszik,
lehet, hogy itt is hagynak. Úgy lehetnek vele, hogy
döntsek belátásom szerint. Elvégre Remedios
elmondta, hogy a saját labirintusomban nekem kell
tudni eligazodni.
Hát, épp azon vagyok. Pontosabban még nem
döntöttem el, hogyan is lehetne abban úgy keresni a
kiutat, hogy ne kattanjak meg, ha elindulok, mert be
kell vallani, hogy ez már egyszer, vagy ki tudja,
hányszor, de megtörtént. Gőzöm sincs, mivel
tömhette a szervezetem az elmúlt három napban
Manuel anyukája, de tisztán emlékszem az elmúlt
heteimre. Vagyis, azt hiszem.
Tudom, hogy szélsőségesen viselkedtem, mégsem
tudok magyarázatot adni a tetteimre. Csak azt
csináltam, ami épp jólesett. Mintha nem is lettem
volna tudatomnál, mintha valami más átvette volna
az irányítást felettem. Kicsit most rosszul is érzem
magam, mert abból, amire emlékszem, nem voltam
valami hálás vendége a barátnőmnek, enyhén
fogalmazva. No, meg az se ment valami fényesen,
hogy Manuelt esetleg megkörnyékezzem. Jó, ebben
közrejátszott az is, hogy nem kellett volna gyors
afférba keverednem az unokaöccsével, de most már
mindegy. A múlton nem tudok változtatni, de hogy
majd elsüllyedek szégyenemben, az is kurvára
biztos, pedig nekem aztán jó sok minden ráfér a
pofámra. De ez? És még meghalnom se sikerült.
Totál kiábrándító egy szerencsétlenség vagyok. És
még a cigim is elvették. Vagy elfogyott. Passz.
Már délután felfedeztem, hogy a telefonom egy
töltőre dugva pihen az ágy melletti kisasztalon.
Manuel figyelmét nem kerüli el semmi, ebből is
látszik, illetve amikor körbekémlelem a szobát, az is
feltűnt, hogy a ruháim élre hajtogatva sorakoznak a
sarokban lévő szekrényben. Aki tud, az tud. Lenne
mit tanulnom profizmus terén, csak hát, nem ártana
tudni, miben akarok profi lenni, mert jelenleg
egyetlen dolog sincs, ami érdekelne engem ezen a
világon.
Mióta eltört a lábam és képtelen vagyok táncolni,
mintha minden érdeklődés kiveszett volna belőlem.
Semmi nem izgat. Tanulnom kellett volna anno
valami mást is, vagy felállítani egy B tervet, ha szar
kerül a levesbe. Manuelnek ott a munkája, amit
láthatóan szívvel-lélekkel csinál. Bár ő abban is profi,
hogy alig szólaljon meg. Reának ott van Hugo, akiért
rajonghat, ráadásul úgy látom, az új pozíciója,
miszerint ő az Isla de Paz művészeti igazgatója,
maximálisan kielégíti. Hugo szintén zenész a
mestercsapatban, hiszen az bármihez nyúl,
makulátlanul működik. Ahogy az a seggfej apám
mondta – mert a találkozásunk óta annak tekintem,
függetlenül attól, hogy ő nem tekint a gyerekének
feddhetetlen. És nem mellesleg, ő is rajong Reáért.
Az öreg Sergio papa pedig látványosan boldogabb,
mint valaha. Szerintem már az se izgatja, hogy Hugo
nem követi a pályán, mert Rea megteszi helyette, és
ő idővel már csak az unokák babusgatásával lesz
elfoglalva. Szóval a környezetemben mindenkinek
van valamije, amiért él, amiért rajong, csak nekem
nincs. Hétszentség tehát, hogy ezen kellene
változtatnom. De hogyan?
Megkordul a gyomrom. Tutira nem leszek
kiszolgálva itt, mint valami VIP vendég. Ha kajálni
akarok, akkor meg kell mozdítani a seggem. No, meg
a föld alá süllyednék, ha Remedios Reyes a
szobámba hozná tálcán a vacsorát. Bár, tuti van
olyan dörzsölt az öreglány, hogy nem is adna
ennivalót, pont azért, hogy muszáj legyen
kimozdulnom. Vagy éhen pusztulok.
Amúgy most nincs annyira halhatnékom. Bírom,
hogy Manuel utánam ugrott, állati menő. Az meg
ultra ász, hogy az anyukája ekkora sztár. Még a
végén lehet, hogy bevesznek a családba. Bár nem
biztos, hogy Remedios örülne, ha pont egy olyan
menye lenne, mint én. Valljuk be, nem egy
magamfajta az anyósok álma. Nem mintha
házasodni készülnék, csak úgy eszembe jutott.
Feltápászkodom az ágyról, és elhatározom,
bármennyire égő is ez az egész szitu, de
kimerészkedek a barlangomból. Azért belenézek a
tükörbe, és újracopfozom a sötétbarna hajam a fejem
tetején. Tényleg egész jó a színem, bár ezt már
akkor is megállapítottam, amikor nemrég letusoltam
a szobámból nyíló kis fürdőszobában, mert
gyógynövények ide vagy oda, de kibaszott büdös
voltam. Háromnapos rothadó emberszag áradt
belőlem. A leheletem pedig szót sem érdemelt.
Mostanra már normális illatom van, tiszta a bőröm és
a hajam se zsíros. Egy piros Nike melegítőt vettem
fel, gondoltam, legyek már stílusos az új szobámmal,
igaz, csak papucs van a lábamon.
Mivel ezen a szobán kívül nem mentem sehova,
halvány elképzelésem sincs arról, mi vár rám az
ajtón túl, de az a látvány, ami fogad, eszembe se
jutott volna.
A folyosóra lépve egy lépcsősor irányába indulok,
de szinte félméterenként megállok, mert a fal tele
van Remediost ábrázoló, különböző méretű
képekkel. Van, amelyik fekete-fehér, van, amelyik
színes, de mind kivétel nélkül tánc közben mutatja őt.
 Szavamra! Ez a nő maga volt a lángra lobbant
szenvedély a színpadon. Sosem láttám őt táncolni,
nem kerestem róla videót vagy egyebet, csak az az
egy kép maradt meg az emlékezetemben abból a
könyvből. Talán Reának van igaza, aki mindig azzal
traktál, hogy figyeljem a jeleket, mert az élet már
jóval hamarabb elülteti azokat az elménkben, mint
ahogy hajlandóak lennénk azt észrevenni, és már
csak akkor látjuk, amikor a gyökere talajt fogott és a
szára növekedni kezd a felszínen. Érdekes. Talán
már akkor üzent nekem az univerzum! Vagy, ahogy
Rea hívja, a sors. Szerinte nincsenek véletlenek, és
minden egyes falevelet szándékkal fúj utunkba a
szél. Most biztos azt mondaná, nem véletlen, hogy
akkor épp azt a könyvet választottam, és lapoztam
fel azért, hogy a spanyol kultúráról többet tudjak
meg. Remedios miatt kellett, hogy kinyissam. A
könyv az elültetett virág magja, az akkori fotó pedig a
gyökere annak, ami azóta szétterjedt a talajban,
hogy tápanyagot gyűjtsön, most pedig a felszínre tör.
De vajon mikor bont virágot, és nem mellesleg,
milyet? Nem tudom, mi az oka, hogy Remedios az
utamba került. Talán csak az, hogy Manuelhez
közelebb kerülhessek. Kerülnék én jó közel,
szavamra mondom!
Minden egyes fotót részletesen megnézek. Habár
szebbnél szebb ruhakölteményekben várnám
pompázni rajtuk a flamenco királynőjét, mégsem a
tipikus pöttyös minták, fodros szoknyák és flittertől
csillogó káprázat fogad. Minden egyes képen csak
egy fekete dresszt és egy magasított derekú
sztreccsnadrágot visel. Egy kivétel sincs, ahol
szoknyát látnék rajta. Nincsenek csörgő karkötők,
fényes kiegészítők, vagy giccses díszek. Csupán
vörös rózsák a füle mögé tűzve. Ennek a nőnek a
lelke van a fotókon. De bármit viselne is, a
kisugárzása mellett minden eltörpülne. Fekete
hajával, sötét szemöldökével, pirosra festett telt
ajkával olyan markáns szépségként tündököl a
színpadon, amilyet én még nem láttam soha. Pedig
ezek csak fotók. Még csak nem is mozog rajtuk, de
elég csak rájuk néznem, és ez a nő megelevenít
rajtuk mindent, ami a tánc maga. Szerelem,
szenvedély és önkifejezés. Erő, dinamika és vadság.
Végigfut a hideg a hátamon, amikor valaki
váratlanul megszólít.
– Vivien!
Megpördülök, mire Remediosszal találom magam
szemben. A lépcső tetején áll, és most csupáncsak
egy idős asszony türelme és megértése árad belőle.
Sehol az a nő, aki ezeken a fotókon tündököl. Hogy
lehet valakinek ezt az elképesztően erős szexuális
kisugárzását csak úgy elrejteni? Hogy lehet ezt az
őserőt, egy színpadi Démonát angyalbőrbe bujtatni?
Szinte hihetetlen, hogy ugyanaz a nő áll előttem, aki
a képeken is visszaköszön rám. Ha nem tudnám
tutira, nem hinném el. De az is könnyen előfordulhat,
hogy megint hallucinálok, vagy mi.
– Én csak… ezek a képek… – dadogok, mint
valami analfabéta hülyegyerek. – Valami elképesztő
energia árad ezekből a képekből. Fogva tartják az
embert.
– És most azt kérdezed magadtól, hogyan lehet
uralkodni egy ilyen kettősségen, nemde?
Boszi a vénlány, mondom én. Olvastam, hogy az
andalúz cigányok képben vannak az ilyenekkel.
Vigyázni kell velük! Pláne, hogy Remediosról,
különösen a fiatalkori önmagáról süt, hogy cigány
lány. Vérbeli.
– Melyik az igazi énje?
Bunkó kérdés, de sajna kiszaladt és már nem
bírom visszaszívni.
– Az élet nem fekete vagy fehér. A színek
végtelenek. Ahogy egy ember sem ilyen vagy olyan.
Az érzelmek végtelen skáláját tudjuk megélni, ha
megengedjük magunknak, hogy felszabaduljon
belőlünk mindaz, amit próbálunk elnyomni vagy
elrejteni. Ha csak egyszer is úgy táncoltál volna a
színpadon, ahogyan te akarsz, ha csak egyszer is
átadtad volna magad a valódi érzelmeknek ahelyett,
amit megtanítottak neked, nem kényszerültél volna a
tánckarba.
Ledöbbenek.
– Ön látott engem táncolni?
 – Igen. A fiam minden új csapat érkezésekor elvisz
engem a Bellezza színháztermébe. Bár Sergio
Ortega maga is tiszteletjegyet kínál fel számomra az
előadások premierjére.
– A premierekre?
De értelmesen tudsz te társalogni, Vivi, baszki!
Remedios bólint, majd folytatja.
– A közönség le sem tudta venni a szemét Rea
Bogdánról. Nem véletlen, hogy Hugo Ortegát abban
a pillanatban ejtette szerelembe egy egész életre,
amikor színpadra lépett. Abban a kislányban olyan
varázslat van, ami csak ritkán adatik meg, de ami őt
igazán kiemelte mások közül és feledhetetlenné
tette, az az öntudatosság, amit árasztott magából.
Tisztában volt vele, hogy amit csinál, az ő maga,
lényének egy része. De csak egy része. És ahogy
lelép a színpadról, egy másik kerül a helyére. És az
az igazi művész, aki különbséget tud tenni a benne
lakozó lelkek között, és anélkül tud együtt élni velük,
hogy beleőrülne.
Lesütöm a szemem, mert nem kell folytatnia ahhoz,
hogy tudjam, mire gondol.
– Vagyis én nem voltam igazán alkalmas
színpadra, mert nem tudtam, ki vagyok.
– Miért, mostanra tán tudod?
Rákapom a tekintetem, de átható pillantása olyan
mélyre szánt bennem, hogy ismét a képekre
meredek. Be kell látni, még csak össze sem lehet
hasonlítani ezt a nőt azzal, ahogyan én lépek
színpadra. És abban is igaza van, hogy Rea mellett
sem tudtam emlékezetes előadásokat produkálni.
– Nem igazán.
– Talán elég volt mára a bölcsességekből, nem
gondolod? – A hangja kedves, valójában bátorítónak
hat. – Gyere, épp vacsorához készülődünk!
Bizonyara megéheztél már.
Úgy döntök, őszinte leszek. Elvégre most mondta,
hogy felszínre kell törnie annak, ami bennünk van.
– Korog a gyomrom. Meg tudnék enni egy lovat.
– Azon lovagolni sokkal jobb, higgy nekem! –
kacsint rám.
Mérgét vennék rá, hogy a földszinten is hallják,
ahogy koppan az állam a padlón, amikor felkacag, de
olyan öblösen, hogy nem térek magamhoz. Azt
mondta, hogy azon lovagolni sokkal jobb?! Komolyan
ezt mondta, és rám kacsintott?! Azt a szexista kurva
mindenit neki! Van ennek az öreglánynak humora. Ki
ez a nő, az isten áldja meg?!
Elindul a lépcsőn lefelé, de mivel észreveszi, hogy
odagyökerezett a lábam a talajhoz, legyint egyet a
válla fölött, ahogy felkiált.
– Gyere, ne ácsorogj ott, mint egy szűz lány!
Besza-behu van megint, pedig kétéves korom óta
szobatisztában nyomom.
Megindulok utána, és egy hosszú, kanyargós
lépcsősoron keresztül megyünk le a földszintre,
miközben valami halk beszélgetés csapja meg a
fülem. Vagy zene. Vagy mindkettő. Ahogy haladunk
előre, egyre erősödnek a zajok. Képtelen vagyok
elhinni, amit a szemem lát útközben. Ahogy követem
Remediost, áthaladunk egy nagy előtéren, egy hallon
és egy nappalin is. Minden helyiség úgy néz ki, mint
egy igazi, vérbeli spanyol szoba valami luxusvillában.
A piros, narancs és melegsárga összes színe
megtalálható a falakon, a szőnyegek puhák és
mélyek, belesüpped az ember lába. A karosszékek
és fotelek karfája és fejtámlája egységes köríves
mintában végződnek. Egységet alkotnak az elemek,
és olyan melegséget árasztanak ezek a színek és a
fabútorok, hogy legszívesebben ebben a szent
minutumban örökre ideköltöznék. Olyan ez a hely,
mint valami igazi, meghitt cigány szentély.
Nem merem kimondani hangosan a gondolataimat,
nehogy Remedios sértésnek vegye, mert olvastam,
hogy elég érzékenyek a kultúrájukra és
származásukra. A falakon különböző hangszerekről,
matadorokról, táncosokról és táncosnőkről készült
festmények kaptak helyet. Megtorpanok, mire ő is
megáll és hátranéz.
– Ők kicsodák? – érdeklődöm, mert nem
Remediost ábrázolják.
– Ő ott Christina Hoyos, flamencotáncosnő. Nagy
tisztelője vagyok. Sevilla büszkesége. Ma már elmúlt
hetvenéves, de még mindig elbűvöl – mutat egy
képre a falon, majd egy másikra. – Ő ott pedig
Carmen Amaya, a legenda. – Tisztelet árad a
hangjából. – Az a hölgy pedig La Chana. Hozzám
hasonlóan szerette a fekete színt – mosolyodik el,
majd egy családot ábrázoló képhez lép. Inkább
poszter nagyságú és rengetegen vannak rajta. – Ők
a la família Farruco. Elképesztő összefogás,
széttéphetetlen családi kötelékek és dinasztiákon
átívelő, emberfeletti tehetségek ők mind a flamenco
színpadán.
Szégyen, nem szégyen, de semmit nem mondanak
nekem ezek a nevek. Sokan hiszik, hogy minden
táncos ismeri a különböző stílusok nagyjait, de ez
nem így van. Ez nem olyan, mint az úszás, hogy a
gyors meg a hát bajnokai is képben vannak
egymással. Ettől függetlenül megjegyeztem a
neveket, ha Remedios Reyes falán vannak,
részemről ez a minimum.
A polcokon viszont csak és kizárólag családi fotók
állnak. Nem akarok közelebb menni, az olyan
tuskóság lenne, de egyszer lopva tuti meglesem
azokat is.
Ahogy továbbmegyünk, egyre inkább erősödik a
zene, de nem ismerem fel. Spanyol, férfi énekes, jó
hangulatú, aláfestő típusú. Közben pedig arra is
rájövök, lehet, hogy valami családi buliba készülünk,
olyan nagy nevetéseket hallok most már.
 Remedios egyszer csak megáll egy kétszárnyú
faajtó előtt, és egyetlen, lendületes mozdulattal
széthúzza. Azt a rohadt élet! Karácsony van, bassza
meg?! Egy tágas ebédlő tárul fel előttem, egy akkora
tölgyfa körasztallal, amilyet én még filmekben se
láttam. Mindenfelé étellel púposra szedett tálak
járnak kézről kézre. Felismerek az egyikben
articsókát, egy másikban pedig paellát.{28}
– Vivien, ők itt a családom!
Család?! Hát kinek mit jelent ez a fogalom. Eddig
nekem egy árválkodó anyát jelentett, aztán annyi. Itt
meg ülnek az asztalnál vagy tizenöten, és amikor
épp elkezdem pontosan számba venni őket, hirtelen
egy éles füttyentés szakítja ketté a dobhártyám,
amitől azonnal beáll a csend, és a tálak is
megdermednek a levegőben.
Ez a nő nem épelméjű! Ilyet focimeccsen se
nyomatnak az emberek!
– Fogadjátok szeretettel a mormotánkat! – mondja
Remedios a többieknek, de alig hallom, mert
megsüketültem a füttyentéstől. – Legyetek kedvesek
spanyolul beszélni a jelenlétében!
A fülemben kotorászok, amikor rájövök, hogy
mindenki engem bámul.
– Ööö… hola… izé… – Remediosra bámulok. –
Jah, hogy én vagyok a mormota?
Elneveti magát.
– Ki más lenne? Te aludtál három egész napot.
 Az asztal felé biccent, mire két nő felpattan és
közrefognak, hogy leültessenek maguk közé.
Mindkettő elhadarja spanyolul, hogy kicsodák, de
csak annyit jegyzek meg, hogy az egyik a szomszéd,
a másik meg valami ötvenhatodik unokatestvér.
A nevüket meg ne kérdezze senki. Így is nagyon
kell hegyezni a károsodást szenvedett fülemet, mert
valami furcsa akcentussal beszélnek, ráadásul kurva
gyorsan. Alig értem, hogy a villám csapná meg őket!
Szemben velem egy fiatalember integet bőszen, és
mutogat a mellette ülőkre. Mint egy bazi nagy
spanyol lagzi!
– Discúlpame, de mit ünnepiünk? – fordulok a
mellettem ülőhöz.
– Hát magunkat.
– Én úgy értem, hogy kinek van szülinapja? Vagy
valamilyen spanyol ünnep van, amit átaludtam?
Az idősödő nő felkuncog. Valami Antonia, ha jól
dereng.
– Vérig sértenénk a cigány kultúrát, ha egy ilyen kis
összeütött vacsorával ünnepelnénk a születést. Csak
vacsorázunk, semmi különös. – Valószínűleg látja
rajtam a hitetlenkedést, így még foghegyről
hozzáfűzi. – Majd megszokod. Amúgy jó lesz
bemelegítésnek Remedios szülinapi bulija előtt, ami
a jövő héten lesz. Az lesz ám a lakoma, kisaranyom!
Ez a bemelegítés?Akkor az milyen lesz? Otthon
még Jézus születése se kap ekkora felhajtást.
 Már percek óta zsibong körülöttem egy csomó
ember, és próbálják megjegyeztetni velem, hogy ki
kicsoda, és hogy hívják őket, ráadásul a zene is
egyfolytában szól. Lassan kirohad az agyam, pedig a
hangulat zseniális, és élvezem is, hogy felkapott
valami forgószél, csak szólhattak volna előtte, mert
józanon meg fű nélkül nem nagyon szoktam ilyen
szitukba keveredni.
Váratlanul azonban a dal a hangszórókban két
ütéssel véget ér, amivel egyszerre szétnyílik a
kétszárnyú ajtó, és megjelenésével csendre inti a
legzajosabb családot is egy férfi. Vagyis a férfi!
A torkomon akad még a falat is, és a széken ülve
egyszerűen minden addigi gondolat elvész. Ahogy
összetalálkozik a tekintetünk, minden hang
megszűnik a fejemben. Csend van. A mi csendünk.
Az a fajta pillanat, amit az ember csak a filmekben
láthat, és amire aztán sokan egész életükben csak
sóvárognak. Velem ellentétben, mert én még csak
hinni sem hittem ezekben a jelenetekben. És lám,
nekem kettő ilyenben is részem volt életem során.
Bármilyen furcsa is, de tisztán emlékszem, amikor a
kórház folyosóján ugyanígy megállt a levegő
köztünk.
Manuel Sánches. A megmentőm.
Szerintem az ebédlőben tartózkodó összes ember
érzi a köztünk izzó feszültséget, de az is lehet, hogy
csak én vagyok képes végre nyíltan bevallani
magamnak, hogy ez a férfi a legvadabb,
legmerészebb álmom is felülmúlja. Az egyetlen,
akivel lehet, hogy nem érném be egy éjszakára. Aki
talán hosszabb időre is kellene.
De ő biztos nem egy olyan nővel képzeli el az
életet, mint amilyen én vagyok, legalábbis az
előéletemet tekintve igen gyanús. Arról nem
beszélve, hogy el se értem hozzá képest az életben
semmit. Ráadásul ez a család dolog is elég idegen
számomra. Kedvesek, barátságosak, összetartóak
és baromi sokan vannak. Nekem ez teljesen új, és
fogalmam sincs, hogyan lehet egyáltalán ilyen
légkört teremteni emberek között.
Két határozott taps hangja repít vissza a
valóságba. Remedios ütötte össze a tenyerét az
asztalfőn, és nem kell hozzá bonyolult észjárás, hogy
rájöjjek, a váratlanul beállt hatásszünetnek szeretett
volna ezzel véget vetni, amit Manuel megérkezése
okozott. Vagyis a feszültségnek, ami köztünk vibrál.
Nyelek egyet, majd újra a szomszédasszony felé
irányítom a figyelmem, ami egészen addig sikerül is,
amíg Manuel majdnem szemben velem helyet nem
foglal. Igyekszem csak lopott pillantásokat vetni rá,
de ő még azokat sem viszonozza. Miért nem vagyok
meglepve?! Talán nem ártana majd valamikor meg
köszönnöm neki, hogy megmentett, habár én aztán
nem kértem, de jó ürügy, hogy beszélgetést
kezdeményezzek vele. Ha már csapó kettő indult
nekem a bolygón, vehetném is valami hasznát,
pláne, hogy még ő is itt van, amire én egyáltalán
nem számítottam. Elvégre, ha ő jelen van, akkor
Sergio papa és Rea is védelem nélkül maradtak.
Mondjuk, Hugo tuti mindenkit lelő, aki csak a
közelükbe megy, de akkor is, én még nem láttam
arra példát, hogy Manuel ne állna a közelükben
vigyázva az épségüket. Bár, neki is haza kell járni
valahova aludni.
Erről jut eszembe.
– Meg tudná mondani, hol vagyunk? – fordulok oda
a láthatóan szószátyár cigány asszonyhoz mellettem.
Kikerekedik a szeme, és mintha vicceltem volna,
oldalba bök.
– Ugyan már, mi niña{29}! Mi az, hogy hol vagyunk?
Remedios házában.
– Arra rájöttem. De az hol van?
Úgy néz rám, mintha gyagyás lennék, pedig eddig
tök jól állt nála a szénám. Mindegy, szeretném tudni,
hogy a szállodától mennyire van ez a villa vagy
birtok, vagy mit tudom én, micsoda, ahol Manuel
lakik.
– Nem értelek, mi querida!{30}
Összehúzza a homlokát, amitől még mélyebbre
kúsznak a ráncai.
– Marbella melyik részén vagyunk?
– Marbella? – kérdezi egy kicsit hangosabban, mint
szeretném.
 – Miért, nem ott vagyunk?
– Nem érzed rosszul magad, mi querida? Esetleg
nem pihentél eleget. – Kiül az arcára az aggodalom.
Egek, itt mindenki tudja, hogy sántít az elmém? –
Sevillában vagy, Vivienítá!
Na álljon meg a gyászmenet! Mi az, hogy
Sevillában? És mi az, hogy Vivienítá?
Felpattanok ijedtemben. Vagy meglepetésemben.
Igazából nem is tudom, de ez a mozdulat
meggondolatlan volt, mert a szék kicsúszik és egy
hangos koppanással hátraesik. Természetesen
kurvára mindenki rám mered.
– Hogy kerülök Sevillába? – csattanok fel
döbbenten.
Csak bámulok magam elé, de inkább azért, mert
elképzelni sem tudom, hogy semmire nem
emlékszem az eltelt három napból, pláne, hogy
Sevilla többórányira van Marbellától. Lehet, hogy
nem tartanak túlontúl eszesnek, de azt én is tudom,
hogy Spanyolországban mi hol van kábé. Ez olyan,
mint hogy képben vagy azzal, hogy Budapest van
középen, Győr balra, Debrecen jobbra, Szeged meg
lefelé.
Mivel kicsit kínos a csend, Manuel megköszörüli a
torkát.
– Innen származom, és ahogy láthatod, a
családom a mai napig itt él.
 – Vivien, elnézést kérek! Figyelmeztethettelek
volna nemrég, hogy már nem Marbellán vagy. Ez az
én hiányosságom volt.
Megrázom kicsit a fejem, mintha attól kevesebb
infó maradna benne, mert úgy érzem, borzasztóan
sok ez az egész. Nem elég, hogy arra ébredek, hogy
nem sikerült kipurcannom, de vadidegenek vesznek
körül, akik szinte bemutatkozás helyett
gyermekemnek meg kedveskémnek hívnak, még
Manuellel is egy asztalnál kell ülnöm, anélkül, hogy
tudnék vele két értelmes szót váltani. Az égre
esküszöm, mind közül ez a legnehezebb most
nekem! Túl sok információt kaptam az elmúlt pár
órában, mégsem elég ahhoz, hogy a gondolataim
egyenesbe kerüljenek.
Veszek egy mély levegőt, és próbálok
megnyugodni.
– Én… nagyon sajnálom… én csak…
– Tudjuk! Minden nagyon új, és össze vagy
zavarodva? – Remedios hangja együttérző.
– Valahogy úgy – ismerem el. Aztán leesik még
valami, amit hallottam. Lassú a felfogásom
mostanság. – Miért mondta Remedios, hogy
spanyolul beszéljenek a jelenlétemben? Hát önök
mind spanyolok, nem?
– Kikérem magamnak, Vivienítá! – csattan fel
Antonia. – Én gitana vagyok!
 Oké, tény, hogy most valami köcsögséget
szólhattam be, mert Antonia szeme tüzet okád felém.
Spanyol, gitana, vagy mi, meg andalúz. Édes
faszom, hát nem mind ugyanaz? Ezt persze nem
merem kimondani hangosan, nehogy aztán ne
adjanak kaját se.
– Az andalúz cigányközösségek saját nyelve a
caló, nem pedig a spanyol. – Remedios kedves
hangon világosít fel.
– Értem. Elnézést! – szabadkozom.
Vivike, inkább evésre használd a szádat!
Megfordulok, hogy felállítsam a nemrég fellökött
széket, de az egyik férfi a segítségemre siet, majd
visszaülök a helyemre.
– Én azt mondom, inkább együnk! – Egy másik férfi
az asztal másik oldalán a magasba emel egy
borospoharat, és rám kacsint kedvesen.
Hosszan kifújom a levegőt, és eldöntöm, hogy lesz,
ami lesz, megpróbálok egyelőre csak sodródni az
árral, és majd később összeteszem fejben a puzzle-
darabokat.
Addig is, zabálásra fel! Épp elkezdeném kiszedni a
rákokkal megtömött saláta nagy részét, amikor szó
szerint valaki beesik az ajtón.
– Elkéstem? – Jókedvű férfihang tölti be a szobát,
mire mindenki a tulajdonosát üdvözli.
– Hola, César! – köszön hangosan a Manuel
mellett ülő családtag, rólam meg leszakad a víz egy
másodperc alatt. – Épp időben vagy!
Antonia, a szomszédasszony szinte azonnal
rákontráz.
– Ismerd meg a vendégünket! Ő itt Vivienítá!
Na, baszd meg!
 11. FEJEZET

Vivien

Életem huszonhat éve alatt nem éreztem magam

ennyire kínosan, mint ma este.
A kezdeti jó hangulatba először Manuel
megjelenése kontárkodott bele, akit noha tök
szívesen nézegetek alapvetően, de nem olyankor,
amikor próbálok puzzle-özni a szétszórt darabkákkal
az elmémben, pláne nem az ő családja körében,
főleg hogy még azt sem tudom, hogyan kerültem ide.
Őskáosz van a búrámban, és akkor mi történik?! Hát,
a lehető legszarabb, bassza meg! A semmiből
bevágódik Mr. Puccos személyesen. Hogy rohadna
ki az összes reptéri klotyó a levegőből! Soha, de
soha többet ebben az életben nem szexelek a repcsi
budijában, erre itt és most megesküszöm. Amúgy is,
ne már! Csak egy gyors menet volt, ártott már
nagyobbat is az ember lánya a bolygón. Nem öltem
embert, nem kínoztam meg senkit, mégis ezzel ver
az élet. Hogy forrna össze a puncim, komolyan
mondom! Jó, azért nem tök komolyan.
Kicsit remeg a kezem, miközben benyomom a
hívásgombot a telefonomon. Az új szobámban ülök a
földön, keresztbe teszem a lábam, és a fotelnek
döntöm a hátam a fejemmel együtt. Behunyom a
szemem, amikor meghallom Rea kedves hangját a
vonal túlvégén. Nem tudom, mit kellene elkövetnem,
hogy ez a nő egyszer tényleg megharagudjon rám.
Adjon az Isten minden embernek egy ilyen barátnőt,
mint amilyen nekem van, és már nem élt hiába!
– Szia, Nyuszi! Már nagyon vártam, hogy felhívj!
Azt hittem, könnyebb lesz, de most még
elveszettebbnek érzem magam. Egyelőre nem tudok
megszólalni, fojtogat a sírás. Rea megsejti, úgyhogy
ő folytatja a beszélgetést.
– Tudom, hogy most nem könnyű. Ne feledd, hogy
átmentem ezen, igaz, minden ember más és más,
nincs két egyforma helyzet. De túl leszel rajta,
meglátod!
– Azt mondod? – kérdezem, de valójában ezzel be
akarom ismerni mindenféle nagyobb erőlködés
nélkül, hogy tényleg van baj a fejemben.
– Ha elfogadod a segítséget, minden rendbe fog
jönni. Ezzel szinte képtelenség egyedül megbirkózni.
– Miért hoztatok ide?
– Manuel ötlete volt.
Kinyitom a szemem, és úgy beszélgetek tovább,
mintha ezzel is segíteném, hogy végre tisztán lássak.
– Mi történt velem igazából, Rea?
Hallom, ahogy sóhajt egy nagyot, de végül csak
elmondja.
 – Azon az estén, amikor bezártunk, hogy ne tudj
kimenni, nagyjából kiittad a minibárt, és csaptál egy
egyszemélyes kis bulit. Szerintem Kínában is a te
zenédre buliztak a diszkókban.
– Mi? – Elképedek.
Nem voltam valami jó fej vendég.
– Arra nem számítottunk, hogy dartstáblának
használod az ablakot, és arra sem, hogy a
vodkásüvegek lesznek a nyilak. De jól célzol,
megvolt a közepe, úgyhogy a hangszigetelést
konkrétan kidobtad az erkélyen. Meg felgyújtottad az
öngyújtóddal a takarót, így bekapcsolt a tűzjelző.
– Hogy mi a faszt csináltam? – pattanok fel a
földről, és visítok bele a telefonba.
Temessen el valaki élve!
– Már úgy etted a nyugtatókat, mint más a csokit.
Ezek önmagukban is elveszik az ember józan
ítélőképességét, de ha alkoholt iszol rájuk, annak
beláthatatlan következményei lehetnek. Teljesen
átveszik feletted az irányítást. Meg be is szívtál,
gyanítom.
Hát, azt vettem észre. Mocskosul szégyellem
magam.
– Én… annyira… ne haragudj… kérlek…
Dadogok, mint valami hülyegyerek.
– Nem azért mondom el, hogy rosszul érezd
magad vagy ez emésszen. Azért avatlak be, mert
szeretném, ha tudnád és felfognád, hogy milyen
károkat okoznak ezek a gyógyszerek. Ez olyan, mint
a drog, Vivi!
Áh, bizonyos mennyiségben mixelve, ez bizony
keményebb cucc annál.
– Elmondanád, hogyan kerültem ide? Csak
homályosan emlékszem, és azt sem tudom, valóban
megtörténtek-e velem azok a dolgok, vagy csak
behaluztam őket.
– Egy szó nélkül távoztál a szállodából, és úgy
láttuk a legjobbnak, ha nem állunk az utadba. Azt
gondoltuk, azzal nagyobb kárt okoztunk volna neked,
ahogy akkor is, amikor bezártunk. De figyeltünk és
egy pillanatra sem veszítettünk szem elől. Kivettél
egy szobát egy apartmanban, és ott húztad meg
magad egy kis időre.
– Ez megvan teljes egészében, úgyhogy kezdek
megnyugodni, hogy nincs akkora para.
– Manuel rád állított két embert, akik folyamatosan
figyeltek, és az apartmanban dolgozók is nagyon
segítőkészek voltak.
– Van az a lóvé, amiért mindenki segítőkész, mi?!
Ezen jókedvűen felkuncog.
– Igen, van. Fura, nem, hogy mennyire
megváltozott az életünk?!
Leülök az ágy szélére, és érzem, ahogy felsajdul a
lelkem.
– Nem ugyanabba az irányba változott meg.
 – A te életed is alakulhat úgy, ahogyan csak
megálmodod, de akarnod kell. Hogyan tudnál
csodára lelni, ha mindig csukva van a szemed?
– Ez nem így van, Rea. Látod, hiába akartam én
megtalálni az apám, és szeretni őt mindenáron, ő
nem akar engem. Ha térden állva könyörögnék,
akkor se.
– Ezek szerint nem sikerült jól a találkozás.
Mivel Rea az imént mondta el, hogy figyeltek, nem
is kérdés, hogy tudnak arról, hogy az apám
meglátogatott, de arról fogalmuk sem lehet, miket
mondott nekem.
– Világosan közölte, hogy esze ágában sincs
felvállalni engem, és lehetőleg jó messzire kerüljem
el őt és az egész családját. Persze, ha ehhez pénz
kell, azt azért ad.
– Mocsok paraszt! – csattan fel.
– Benne volt a pakliban. Nem tudom, miért
hitegettem magam mással.
– A teszt eredménye viszont megjött. Adrian
ideküldette a szállodába, de gondolom, írt neked is.
– Az igazság az, hogy se hívásom, se üzenetem
nincs tőle.
– Biztos boldog a seggarc, hogy nem mutat
egyezést a teszt.
Ezen most én kuncogok fel, mert aranyos, hogy
Rea bármennyire próbál is elegáns üzletasszonnyá
formálódni, azért becsúszik egy-két ocsmány szó a
megműveltek közé.
– Hugo elmondta, hogy így lesz, igaz?
– Igen, de csak azután, hogy Luis Perez
meglátogatott téged. – Kis szünetet tart, majd felteszi
a kérdést. – Azért akartad megölni magad, mert az
apád nem ismer el lányaként?
– Nem teljesen ez volt az oka.
– Akkor mi az oka, Nyuszi?
Most én veszek egy nagy levegőt.
– Az, hogy nem kellek senkinek. Hogy nem
tartozom sehová. Nincs senkim ezen a világon, Rea.
Csak összevissza bolyongok az életben. Mintha csak
vándorolnék A-ból B-be. Vagy még az se. Igazából
céltalanul jövök-megyek.
– Hé, ez egyáltalán nem igaz! Én itt vagyok neked.
És láthatod, Manuel is segített.
– Ez csak azért van, mert a barátnőd vagyok.
Hugónak te vagy a legfontosabb, és Manuelnek az a
dolga, hogy te rendben legyél, vagyis emiatt
figyelnek rám. De én nem tartozom hozzájuk. Vér
szerint meg pláne sehová sem tartozom.
– Miért fontos ennyire a vér szerinti kötődés, Vivi?
Hiszen azt nem mi választjuk. Nem tudnád
elképzelni, hogy saját családod legyen? Miért
kergeted ezt az egészet folyton, ahelyett, hogy
megállnál és egész egyszerűen családot alapítanál
te magad, ha ez ennyire fontos számodra. Erre még
nem gondoltál soha? Hiszen te vagy az egyetlen, aki
változtathat a saját életén.
Tudom, hogy igaza van, mégis nonszensz az ötlet
is.
– Ugyan már, Rea! Ne butáskodj. Én meg a
családalapítás?
– Áruld el, miért olyan lehetetlen?
Átjár valami megmagyarázhatatlan melegség, és
úgy nyílok meg a barátnőmnek, mint soha azelőtt
senkinek. Még magamnak se.
– Hogy alapíthatnék családot, ha nem volt előttem
minta? Hogy lehetnék jó társ, ha fogalmam sincs,
hogyan kell azt csinálni, elvégre sosem láttam vagy
tapasztaltam. Hogy lehetnék jó anya, ha
elképzelésem sincs arról, milyen is valójában az
olyan? Egyáltalán, hogy tudnék én bárkit szeretni, ha
engem se szeretett senki?
– Én szeretlek!
Megadóan sóhajtok, és lehajtom a fejem.
– Az más, te is tudod! Az barátság, azt mi alakítjuk.
– Nem más! Ez ugyanolyan dolog. Egyszerűen el
kell kezdeni, és majd az is alakulna. Vivi, szívem! Az
emberi elme bármire képes.
– Vettem észre!
– Most igazán jó helyen vagy! Kérlek, használd ki!
Remedios asszony egy tündér! Engedd be a
szívedbe, és tanulj tőle!
 Nem tudom, Rea mennyire ismeri ezt a nőt, de
kiérzem a hangjából a tiszteletet iránta.
– Nem mellesleg pedig egy élő legenda.
– Arról nem is beszélve!
Fogalmam sincs, mi késztet rá, hogy ki merjem
mondani hangosan a következő gondolatomat.
– Szerinted mi lenne, ha Manuelt is beengedném a
szívembe? – De fura ezt a saját számból hallani, de
már kint van. Viszont, ami még jobban megdöbbent,
hogy Rea nem szól egy szót sem. Már amikor
megérkeztem, is láttam, hogy nagyon ellene lenne,
csak nem tudom, miért. – Ennyire nem tudnál
elképzelni engem az oldalán? Tudom, hogy kurva jó
pasi, én meg…
Hallom, ahogy megköszörüli a torkát.
– Nem erről van szó. Szoktál te tükörbe nézni,
Vivi? Gyönyörű vagy, basszus, te miért nem látod?
– Akkor az a baj, amilyen életvitelt éltem eddig?
Hiszen pont most próbáltad felnyitni a szemem, hogy
bármire képes lehetnék!
– Nem erről van szó, mondom.
Kicsit begurulok a sok mellébeszélés miatt.
– Akkor mégis mi a francról? – Indulatosak a
szavaim.
– Vivi! Gondolom, feltűnt, hogy cigányok közt vagy.
Persze hogy feltűnt. Azért ennyire hülye nem
vagyok. Mindegy, milyen országban, milyen
nemzetiségű emberek közt vagyunk, a cigányok
mindenhol felismerhetők. Nemcsak a bőrszínük vagy
az öltözetük miatt, hanem azért is, amit eddig láttam.
Összetartanak, közösségben, barátságban,
családban. Együtt. Egymásért.
– És akkor mi van?
– Manuel egy gitano,{31} Vivi! Az egész családja az.
És őrzik a hagyományaikat, de olvastál róluk
régebben, úgy tudom.
– Persze hogy olvastam, de nem ástam magam
bele mélyebben a témába. Csak azt tudom, hogy a
flamenco javarészt tőlük származik, legalábbis
rengeteget tettek hozzá a kialakulásához, és hogy
van valami különbség az andalúziaiak és a cigányok
közt, de ennyi!
– Azt tartják, hogy az itt élők közül ma már minden
gitano andalúz, de nem minden andalúz gitano.
– De megbonyolították ezt, anyukám!
– Nézd, én azt javaslom, egy picit olvass utána a
kultúrájuknak, de Manuellel kapcsolatban ne
dédelgess ilyen jellegű álmokat!
– Tán olyanok, mint a muszlimok, hogy csak
muszlim nőt vehetnek el? – nevetek fel, pedig a téma
egyáltalán nem vicces.
– Olyasmi! – Rea komoly marad.
– Hát, akkor majd cigány lány leszek, és kész!
Várom, hogy Rea reagál valamit, de nem tudok
belőle több mindent kihúzni. Láthatóan nem mond el
nekem mindent, mintha titkolna valamit. Ráadásul
témát is vált, és úgy érzem, felesleges is lenne
feszegetnem a dolgot. Nem fog többet mondani erről.
– És volt már valami családi buli? Tudnak ám
szórakozni rendesen.
– Ha arra a nyolcfogásos vacsorára gondolsz, amit
ma rittyentettek az asztalra, akkor igen.
– Váó! Akkor végre láthattad, milyen egy igazi
andalúz összeröffenés. Na, és nem pattantál fel az
asztalra táncolni egyet? – Rea hangja jókedvűre vált.
– Mi? Hogy pattantam volna fel? Vendégségben?
– Pont te szoktad ezt leszarni! – Felnevet, és
hirtelen eszembe jut a sok marhaság, amiket átéltünk
már együtt.
– Semmi olyan nem történt, ami miatt az asztalon
kellett volna ropnom a csárdást.
– Mi? Az meg hogy lehet? Az a család olyan, mint
egy igazi zenekar, énekesekkel, táncosokkal meg
mindennel. Nincs kaja, ami után ne csapnának
irgalmatlan bulit.
Valóban?
– A vacsora önmagában is túl nagy buli volt
számomra, úgyhogy eljátszottam, hogy rosszul
vagyok, és leléceltem.
– Ne basszál már fel! – szakad fel Reából
moderálatlanul. Ez legalább őszinte volt. – Akarom
mondani, miért? Nem érezted jól magad a
társaságukban? Pedig igazán nagyszerű emberek.
 Nem kell sok ész, hogy rájöjjek, Rea személyesen
is ismeri már az egész famíliát.
– Ami azt illeti, de. Csak adódott egy kis
kellemetlen meglepetés.
– Micsoda?
– Inkább kicsoda. Megjelent César.
– Hinnye, bassza meg!
Én is pont ezt gondoltam. Rea számára nem kell
nagyon firtatni, miért volt ez kurva ciki.
– Ugye, és még cigim sincs, baszki! – pufogok. –
De azt még mindig nem tudom, miért pont ide
hoztatok.
– Ezt igazából én sem tudom, Nyuszi! Manuel
ötlete volt, és ha őszinte akarok lenni, nem jutott
eszembe jobb megoldás nekem sem. Amiket én
alkalmaztam, azok, hogy is mondjam, nem igazán
váltak be.
– Hugo nagyon őrjöngött?
– Az Isla de Paz nem az ő hatásköre.
– Attól még ő volt a legjobban kiakadva, ez
holtbiztos. Sergio papa túl cukipofa ahhoz, hogy
haragudjon.
– Hugót lerendeztem, ne aggódj! Megvannak a
módszereim! – mondja kajánul.
– Mocskos egy nőszemély! – kacagok fel végre én
is.
A beszélgetés végére egészen feloldódok, és
végre úgy érzem, újra úgy beszélgetünk, mint régen.
Leomlottak a falak, és nyíltan elmondhatunk
egymásnak mindent ítélkezés nélkül.
– Szeretném, ha hívnál többször. Nem akarlak
zaklatni, mert szerintem a gyógyulás útjára léptél, de
szeretném tudni, mikor hogy érzed magad.
– Nem látom akadályát, főleg, hogy még én
magam azt sem tudom, mit keresek itt.
– Talán önmagadat!
– Talán!
– Hívj holnap, rendben?
– Rendben!
Már épp letennénk a telefont, amikor belekiabálok.
– Várj! Itt vagy még, Rea?
– Igen, mit felejtettél el? – kérdezi kedvesen.
– Azt, hogy… szóval… ha jól tudom, Manuel még
sosem szakadt el tőletek ennyi időre. Értem én, hogy
ez itt az otthona és a családja. De neki a munka az
első. A munkája pedig az, hogy védje Sergio Ortegát
és hellyel-közzel téged is.
– Hugónak más testőrei is vannak, Vivi! Most azok
vigyáznak ránk.
– Rea! Jól tudom, hogy Hugo Ortega az apja és a
szerelme védelmét csak és kizárólag a legjobbra
bízza, aki nem más, mint Manuel Sánches. Tehát
nem engedi el őt csak azért, hogy egy öngyilkosjelölt
Vivikére vigyázgasson.
– Ne mondj ilyen butaságot! Mi nagyon szeretünk
téged! A családunk tagja vagy!
 A családunk tagja vagy! Milyen szép mondat.
– Te lehet, hogy így gondolod, de Hugo Ortega
sokkal racionálisabb ember ennél. Szóval, Manuel
miért van még itt igazából?
Hallom, ahogy Rea nagy levegőt vesz a vonal túlsó
végén.
– Az anyukája beteg.
Egy pillanatra bent ragad a levegőm.
– Mi? De hát… nem is látszik rajta semmi. Mármint
csak úgy ragyog az a nő. Maga a megtestesült
szépség és elegancia.
– Attól még beteg.
Sokkal komolyabb a hangja, mint amit egy
megfázásnál szokott használni az ember lánya.
– Komoly?
– Igen, az.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy meg fog
halni?
Szinte hallom a szomorúságot a hangjában, amikor
válaszol:
– Mind meghalunk egyszer, Vivi, nem igaz?
 12. FEJEZET

Vivien

Csak bámulom a plafont, és azon tanakodom,

vajon miért ilyen szarházi a sors.
Én nem kértem az életet, sőt szándékomban is állt
visszaadni, mégsem engedték meg nekem ezt a
luxust. Remedios pedig minden bizonnyal nem akar
meghalni, mégis úgy tűnik, valaki odafent kevesebb
időt szán neki, mint azt ő szerette volna. Bár, ezt
nem tudhatom biztosra, hiszen semmi ilyet nem
mondott nekem, de látom a szemében, amikor
ránézek, hogy neki aztán esze ágában sem lenne
meghalni.
Vagy ki tudja?! Nem láthatunk bele mások fejébe,
és annak idején egy tanárom mindig azt mondta, kár
azon agyalni, mit gondol a másik, mert úgysem
tudjuk meg, hacsak meg nem kérdezzük tőle, és ő
azt el nem árulja. Nem sok esélyét látom, hogy pont
én legyek, aki faggatni kezdi Manuel anyukáját arról,
mit szeretne, főleg hogy alig ismerem. Vagyis,
egyáltalán nem.
A telefonom után nyúlok, és beütöm az internetre
Remedios Reyes nevét. Rengeteg találat villan fel a
szemem előtt, én mégis elsősorban a Wikipédiára
hagyatkozom. Az nem kegyelmez senkinek.
„Remedios Reyes (1955. november 19. – ismert
művésznevén La Gitana) andalúz cigány művész. A
világ egyik legelismertebb flamenco táncosnője.
Hagyományokat őrző, vándorcigányok
leszármazottja. Életében két aktív időszakot tartanak
számon. 1970 és 1987 között. Ebben az időszakban
az egyik legkeresettebb flamencotáncosnő volt a
világon. Egyszer sem táncolt szoknyában.
Tizenhárom év kihagyás után tért vissza a színpadra
2000-ben. Hivatalosan ötvenedik születésnapján,
egy nagyszabású gálaesten vonult vissza Sevillában.
Soha nem adta tovább a tudását, mert hitvallása
szerint a flamenco nem tanulható, csak örökölhető.”
Nem sok, mégis többet mond annál, mint ami
kívülről látható. Remedios Reyes zárkózott nő. Habár
megdöbbent, hogy nem akarja továbbadni a tudását,
mégsem ez a legfeltűnőbb a róla írt rövid
összefoglalóban. A tizenhárom év kihagyás az, ami
felkelti az érdeklődésem, és az, hogy a
magánéletéről egyetlen szó sem esik, ezért
megnézem a többi cikket is a neten, kifejezetten
rákeresve Remedios Reyes művészi pályájának
szünetére. A kihagyást szinte mindenhol említik, de
annak okára alig akadok rá. Végül nagy nehezen
találok róla egy ősrégi kis újságcikket, és abban a
pár sorban mintha a világ is megfordulna körülöttem
kétszer.
„A súlyos autóbalesetben Remedios Reyes (más
néven La Gitana) híres flamencotáncosnő súlyos
sérüléseket szerzett. Tudomásunk szerint belső
vérzése van, keze és lába is több helyen eltört. Kisfia
a hátsó ülésen utazott. Mindkettőjüket kórházban
kezelik. Férje, id. Manuel Sánches, más névén El
Rey,{32} a flamencoénekesek királyaként ismert
művész, nem élte túl a balesetet. Az andalúz cigány
közösség egyként imádkozik értük.
A szám elé kapom a kezem. Soha nem gondoltam
volna, hogy ebben a végtelenül elegáns nőben,
akinek a szeméből árad a bölcsesség, és bennem, a
csapzott fiatalban, aki csapodár életet élt, bármi
közös lenne, most pedig rá kell jönnöm, hogy sokkal
több hasonlóságot adott nekünk a sors, mint azt
bárki gondolhatná.
Ezért hoztál ide, Manuel!
Most tisztul ki számomra annak a jelentősége is,
amikor a sziklán Manuel azt mondta, ismer egy olyan
embert, aki elvesztette élete értelmét, végül mégis
túlélte a rá mért fájdalmat. Átjár az együttérzés, ami
nem igazán jellemző rám. Valahogy ebben a házban
minden olyan más, mint amit eddig ismertem.
Melegség és kedvesség árad még a falakból is. Nem
tudom, ez hogyan lehetséges, hiszen ezek csak
falak, pont úgy, mint otthon, mégis mintha az itteni
kedvesség és szeretet, az összetartás valahogy
élettel töltené meg őket, hogy azokat, akik köztük
élnek, ölelésükbe zárják.
Talán ebben a pillanatban tudatosodik bennem,
miért mondják azt sokan, hogy az otthon melegénél
nincs megnyugtatóbb.
Számomra egészen eddig szinte egyetlen lakás
vagy ház sem adott nyugalmat, csak feszengést és
nyugtalanságot. Eddig a legjobban a hotelszobákban
éreztem magam, ahol a munkaszerződéseim alatt
kellett laknom. Ha nem is voltak otthonosak, de
egyedül voltam bennük és nem kellett elviselnem
anyám hangulatingadozásait, vagy azt, amikor éppen
kiselőadást tartott nekem arról, hogyan kellene élni
az életem. De az is sokat számított, hogy nem kellett
befognom a fülem, hogy ne halljam, amikor anyám
jól érezte magát a másik szobában egy férfival.
Vagyis általában más-más férfiakkal.
Felkelek, és megrázom a fejem, mert erre egész
egyszerűen nem akarok emlékezni. Nem akarom,
hogy ezt a meghitt és együttérző pillanatot
befeketítsék az emlékek.
Az ablakhoz sétálok, hogy kinyissam és
beengedjek egy kis friss levegőt. Késő éjszaka van
már, de mindig jobban alszom, ha átszellőztetem a
szobám. Ahogy azonban megfogom az
ablakkilincset, az udvarra pillantok. A narancsfák
ágaitól ugyan nem látom be az egészet, de a
haloványan pislákoló fények árnyékot vetnek egy
fekete ruhás alakra.
Hogy a férgek rágnák ki a betörők máját!
Már nagyon késő van, biztos, hogy mindenki az
igazak álmát alussza, közben pedig épp ki akarjak
fosztani ezt a csoda szép házat. Csak nem
hagyhatom! Nem az én otthonom, de mégiscsak
befogadott ez a család, csak nem ártana
megvédenem őket. Amúgy is, Manuel hol a francban
van ilyenkor? Nem az lenne a dolga, hogy őrt álljon,
ha kell, a nap huszonnégy órájában? Majd én
megyek, és felébresztem, ha már szabadságra ment,
és közben elveszítette a megérzési képességeit vagy
reflexeit, vagy mit tudom én, mije van egy fasza
testőrnek.
Csendben a villanykapcsolóhoz megyek és
leoltom, majd halkan kimegyek a szobámból. Bassza
meg, de sötét van!
A folyosón úgy kell mereszteni a szemem, mint
még soha, de így is alig látok valamit. Leosonok a
lépcsőn, hogy megkeressem Manuelt, amikor
megtorpanok. A picsába, hát azt se tudom, hol a
szobája! A fejemre ütök, aminek olyan nagy a
hangja, hogy hirtelen a kezem is lefogom, elvégre
nem csaphatok zajt, épp egy betörőt akarok kinyírni.
Kinyírni? Erről jut eszembe! Nem is tudok verekedni!
Oké, akkor haditerv kell! Tehát, Manuelt nem tudom
előkotorni, mert fogalmam sincs, valójában mekkora
ez a ház, és annak a spanyol bikának hol a ketrece,
de azt tudom, hol a konyha, és onnan tudok szerezni
egy nagykést, amivel egyszerűen leszúrom a
betolakodót és áldás, békesség. Ez így patent lesz!
Vivienítá, akcióra fel! Lábujjhegyen a konyha felé
veszem az irányt, és tényleg igyekszem láthatatlan
és hallhatatlan maradni. Szerintem faszán megy,
főleg hogy az ablakokon beszűrődő kinti fények pont
adnak annyi világosságot, hogy lássam, merre
megyek egyáltalán. Akadály nélkül jutok el a célomig,
és az égiek is velem vannak, mert a hatalmas pultra
ki van helyezve egy fa késtartó. Halkan kiveszem az
egyiket, de mielőtt elfordulnék, úgy döntök, legyen
inkább mindkét kezemben egy-egy konyhakés,
biztos, ami biztos.
Remegek, mint az istenverte nyárfalevél, de
magamra szólok. Ne legyél már beszari, Vivienítá!
Csak ki tudsz nyírni egy embert, nem lehet akkora
cucc!
Nyelek egyet, és kinézek az ablakon, hogy látom-e
még az árnyát, de mintha most eltűnt volna. Ne
bassz fel, hogy már bent van a házban?! Az udvarra
ki lehet jutni az ebédlőből, ezt a mai vacsora alatt
megfigyeltem, ezért oda ólálkodom. Ám ahogy
közelebb jutok az ajtóhoz, mintha kopogást hallanék.
Fülelek, de nem egyenletes, hol erősebb, hol
csendesebb. Brutál jók itt a nyílászárok, ezért
leguggolok és óvatosan próbálom kinyitni az ajtót.
Nagykéssel mindkét kezemben nem könnyű feladat,
de le nem teszem, addig éljek! Ez az egy fegyverem
van, ki nem eresztem a kezemből egy percre sem.
Az ajtó kinyílik, de nem merek felállni, nehogy valaki
meglásson, ezért szinte törpejárásban elvánszorgok
az első narancsfa törzséig, hogy elrejtőzzek, de
amint odaérek, a kopogás olyan iszonyatos erővel
harsan fel a semmiből, hogy majdnem megáll a
szívem.
Akkor pedig a lélegzetem is eláll, amikor
szembesülök azzal, hogy nem egy betörő van az
udvaron, hanem maga Remedios Reyes.
Pontosabban most nem őt látom. Nem Manuel
anyukája az, aki feketébe öltözve, cipőjével
felszántja a betont, hanem maga La Gitana áll
előttem. A flamenco királynője, teljes valójában.
Életnagyságban. Az a nő, akinek az előadásaira már
hónapokkal előre sem lehetett jegyet szerezni, az a
nő, akit mindenki élőben akart látni táncolni, mégis
csak a szerencséseknek sikerült. Az a nő, aki több
sebet hordoz a szívében, mint azt bárki gondolná. Az
a nő, akitől mindenki tanulni akart, mégsem sikerült
soha. Ez az elérhetetlen nő, akit egy világ dicsőít,
épp itt áll előttem egy haloványan kivilágított
udvaron, és táncol. Én pedig végignézhetem.
Váratlanul, egy utolsó, erőteljes dobbantással
megáll egy helyben, és a földre szegezi a tekintetét.
Mindkét kezét a teste mellé, a föld irányába szúrja,
és olyan határozottan zárja össze az ujjait, hogy
elhiszem, senki szét nem választhatna őket. Tenyere
előremutat, és mozdulatlanná mered.
Másodperceken keresztül csak zihál, mellkasa
szaporán emelkedik és süllyed, ám a lába mintha
csak földbe gyökerezett volna. Megáll az idő. Le sem
tudom venni róla a szemem, pedig már elképesztően
sok ideje nem váltott pozíciót. Varázslat történik a
testében és a lelkében, ami olyan erős, hogy a
környezetére is hatással van. Szinte pislogni sem
merek, nehogy egyetlen levegővételét is
elszalasszam. Belekap a szél a hajába, mire lassan,
de végtelen büszkeséggel felszegi az állát, majd
karját kitárva emeli a magasba. Szemét behunyja, és
olyan elemi erővel ül ki arcára a fájdalom, hogy
belesajdul a szívem. Mintha átköltözne a lelkembe az
a fájdalom, amit most ő érez. Már az ég felé tekint és
a karját is az égnek emeli, amikor egyszer csak
kinyitja a szemét, és fülemnek addig
elképzelhetetlen, egész teret betöltő hangos sírás tör
fel a csendből. Ahogy elér hozzám az üzenete,
érzem, ahogy egy láthatatlan kéz marokra szorítja a
szívem és nem ereszti. A mélyről feltörő sírás
azonban énekké változik. Olyan énekké, amelynek
minden szavát értem, de ami ennél is fontosabb,
hogy érzem is őket. Lent, a lelkem közepére hatol, és
úgy tölti be azt, mintha egészen eddig egy üres kis
ládikó lett volna.
 Has sufrido alguna vez a mi Dios?
Sentiste lo que pusiste en un mortal terrenal con tu
mano?
Qué eliges para mi destino?
Quizás quieras enseñar?{33}

Fáj hallani a szavakat, hallani a hangokat, és

érezni a jelentősegük súlyát. Mintha csak hozzám
szólna ez az ének, mintha csak nekem énekelné. De
nem is igazán ének ez. A lélek legmélyéről feltörő
üvöltés ez valami felsőbb erőhöz. De nem csak üres
kiáltás. Mintha egy sirató asszony fájdalmát öltenék
fel a szavak. Ima. Az éghez. Vagy önmagához
inkább.
Azt hiszem, La Gitana már nem mozdul ma este
táncban többet, amikor mindkét karjával pozíciót vált,
és egyiket a feje fölött hajlítja meg, mialatt a másikkal
a dereka előtt képez pajzsot. Csuklója és ujjai
játszanak a szélben, mire váratlanul gitár hangja
harsan fel mögötte, és végtelennek tűnő energiával
táncolni kezd. Képtelen vagyok az arcán kívül bármi
mást figyelni. Önkívületi állapotban van, és vele
együtt én is abba kerülök. Mintha egy láthatatlan
kötéllel magához láncolna, és fogva tartana addig,
amíg csak ő akarja. Nincs uralmam saját magam
fölött. Belebizsergek minden egyes akkordba,
minden egyes női sikoltásba, mígnem egyszer csak
felharsan egy erős férfihang, és egy határozott
Olét{34} kiált, amivel teljes összhangban a tánc is
véget ér, én pedig mintegy varázsütésre
megborzongok. Eksztázisba kerültem.
Én is szaporán veszem a levegőt, pedig én meg
sem mozdultam egész idő alatt. A narancsfa
árnyékába húzódva néztem végig ezt az elképesztő
előadást.
Magamhoz térve, mindkét kést elejtem, amelyek
hangos koppanással a földre esnek.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mire fel merem
emelni a fejem, mert tudom, azzal, hogy a kések
kicsúsztak a kezemből, nem maradtam tovább
észrevétlen.
Mire újra felnézek, ahogyan azt sejtettem is,
Remedios tekintetével találkozom.
Nincs benne döbbenet, se meglepődés. Még zihál
ugyan egy kicsit, de már nem az a nő áll előttem, akit
az imént táncolni láttam. Biztató mosoly suhan át az
arcán, mint aki várja, hogy kibújjak a csigaházamból.
Kicsit sem érzem magam égőn, főleg egy ilyen
elképesztő varázslat után. Mintha ez a nő nem is e
világi lenne.
Erőt veszek magamon, felemelkedem, majd kibújok
a fatörzs takarásából, de ijedtemben ugrok egyet
hátra, és beverem a kezem a fa egyik kiálló ágába.
– Manuel? – A hangom cseppet sem hallatszik
határozottnak, sőt mintha egy tini lány lennék, aki
megpillantja a suliban a fiút, aki tetszik neki, és
közben megbotlik a lépcsőn.
 Manuel egy kicsit hátrébb ül egy széken, gitárral a
kezében, és akkor jövök rá, hogy ő volt az, aki
kísérte Remediost a tánca alatt. És minden bizonnyal
az Ólét is ő kiabálta be a lezáráskor.
Ez a férfi tud gitározni? De még hogy!
– Vivien! Minden rendben?
Jó bénának tűnhetek, ha Remediosnak ez az első
kérdése. Rápillantok, de csak hebegni-habogni
tudok.
– Nem is tudom… én… még sosem láttam ilyen
táncot. Vagyis inkább… nem éreztem… vagy…
Inkább csendben maradok, mert tök gáz, hogy
mióta itt vagyok, beszélni se tudok épelméjű
módjára.
– Mert a flamenco nem tánc, kedvesem. A
flamenco a lélek önkifejezése a testen keresztül.
Legalábbis számomra.
– Hát, azt észrevettem. De akkor is! Hogy tud így
táncolni egy olyan baleset ut…
Elhallgatok, mert még időben eszembe jut,
mekkora barom állat vagyok. Mégis, hogy
merészelem én egyáltalán a balesetet szóba hozni?
Össze is harapom a szám, jó erősen, hogy
megbüntessem magam.
– Nincs semmi baj, ne ostorozd magad! –
Remedios kedvesen mosolyog, de én lopva
Manuelre nézek. Ő nem mosolyog, na, nem mintha
valaha életemben láttam volna tőle a komor
arckifejezésen kívül bármit is. – Várható volt, hogy
előbb-utóbb jobban utánanézel annak, kik vagyunk.
Közelebb lép hozzám, de én csak ledermedve
állok. Váratlanul felemeli az egyik kezét és a
mellkasomra helyezi, a szívem fölé. Melegséget és
nyugalmat áraszt most is. Mintha minden a helyére
kerülne, amikor ez a nő a közelemben van.
– Egy igazi táncosnak nem kézre és lábra van
szüksége. Egy igazi táncos a szívével táncol. Ha az
a helyén van, és képes kiadni mindent, ami benne
szunnyad, akkor a test képes lesz követni az
akaratát és közvetíteni a külvilág számára mindent,
amit az üzenni szeretne.
Csillog a szeme, amivel csak még erősebb hatást
érnek el a szavai. Amint elveszi a kezét a
mellkasomról, ismét hátrébb lépek, és újra Manuelre
pillantok. Nem tudom, miért zavar a jelenléte.
Örülnöm kellene minden alkalommal, amikor
láthatom, mert titkon vágyom rá, mégis, amikor
alkalmam adódik rá, inkább elszaladnék, és ez az
érzés annyira erősen hat rám, hogy most sem tudok
uralkodni rajta, ezért hátat fordítok, és eliszkolok, de
mielőtt az ajtóhoz érnék, Manuel szigorú hangja
megállít.
– Vivien! – Libabőrös lesz a hátam attól, ahogy
kimondja a nevem. Megfordulok, mire átható
tekintetével találkozom. Nem tudom, hogyan
kerülhetett ilyen közel hozzám, főleg hogy egészen
eddig egy távolabbi széken ült. Érzem, ahogy átjárja
minden porcikám a borzongás. Árad belőle a nyers
férfierő. Most ismét az a félelmetes és távolságtartó
Manuel, akit eddig is ismertem. – Nem felejtettél itt
valamit?
Olyan félelmetesen néz rám a homályosan
kivilágított udvaron, hogy majd összeszarom magam.
Fejével oldalra biccent, mire eszembe jutnak a
kések.
– Miért volt nálad két konyhakés? – hallom
Remedios érdeklődő hangját.
Nem igazán akarok válaszolni erre a kérdésre, de
Manuel tekintetéből kiolvasom, hogy addig innen
sehova nem megyek, amíg nem válaszolok az
édesanyjának, úgyhogy úgy döntök, essünk túl rajta.
– Ami azt illeti, meg akartalak ölni benneteket!
 13. FEJEZET

Vivien

Másnap reggel úgy ébredek, mint amire már

nagyon régóta nem volt példa. Friss vagyok és nincs
rosszkedvem. No, kicsattanó jó se, de valami mintha
az éjszaka történték után megváltozott volna
bennem. Nincs halhatnékom, vagy hogy is mondjam.
Eszembe jut, hogy régóta először fordult elő, hogy
mosolyogva aludtam el, mert nem tudtam kiverni a
fejemből Manuel ábrázatát, amikor megmondtam
neki, hogy ki akartam nyírni őket. Persze aztán
felvázoltam, hogy azt hittem, betörők, és csak
megvédem már a házat, ahol lakom. Még a vonásai
is ellágyultak, szóval lehet, hogy bevágódtam nála
végre. Most is kuncogni támad kedvem, ha
rágondolok.
Felöltözöm egy kék farmerba és egy fehér kötött
pulcsiba, és beleerőszakolom a lábam a
világosbarna, kényelmes bakancsomba, mert ideje
várost néznem. Mivel felvilágosodtam ugyebár, hogy
Sevillában vagyok, tiszta égő már, hogy azt se
tudom, mi van itt. Ideje ezen változtatni. Egy picit
rendetlenkedik a gyomrom, nem tudom, mi lehet az
oka, de nem akarom hagyni, hogy ez hatással legyen
a napomra.
A hajam nem kötöm össze, úgy döntök, hagyom
lógni. Már nem furcsa tükörbe néznem, teljesen
természetesen kezelem, hogy barna a hajam. Lehet,
hogy egy hajfestéket is beszerzek valahol, és
megpróbálom még egyenletesebben sötétíteni.
Megszerettem, tiszta spanyolos vagyok tőle. Amúgy
is, andalúz cigányok közt vagyok és tökre bírom
őket, hasonlíthatnék is rájuk jobban, hogy ne tűnjek
annyira kívülállónak. Bár nem kezelnek annak, de
nem ártana jobban beilleszkedni.
Elhatározom, hogy ma megkeresem Remediost és
megpróbálok értelmes ember módjára beszélni vele.
Nem ártana tudnom, meddig maradhatok, vagy
egyáltalán azt, hogy mit tudnék itt csinálni. Mert hát
az azért fura lenne, ha a nap huszonnégy órájában
döglenék csak ebben a szobában. Vagyis, persze tök
jó lenne, de mégsem élhetek vissza a
vendégszeretetével. Csak tisztázni kellene a
dolgokat, meg azt is, hogy ha ide száműztek,
úgymond, meggyógyulni, akkor ahhoz mi a teendőm,
és mikor fogok kisétálni innen, mint épelméjű, mert
az ugye tiszta sor, hogy azért vagyok itt, mert kicsit
elmentek nekem otthonról.
Leballagok a lépcsőn, és az étkező felé veszem az
irányt. Nem csalódom, hogy ez a helyiség sosem
üres. A szomszédasszony már itt van. Komolyan
mondom, ez durva. Mint otthon a falusi idős nénik,
akik kiülnek a padra egész nap, hogy arról
pletykáljanak, ki mikor ment vécére és kinek a férje
kinek a feleségével szűrte össze a levet, meg
ilyenek.
– Vivienítá! – mosolyog. – Hogy érzed magad ma
reggel?
Amúgy cuki, minden alkalommal kedvesen szól
hozzám.
Kicsit olyan őskori nekem azzal a rojtos, virágos
hímzésű kendővel a vállán és koromfekete hajának
vastag fonatával.
– Gracias!{35} Elviselhetően. Antonia, ugye?
Remélem, jól dereng a neve.
– Mi az, hogy ugye? – vonja fel a szemöldökét. –
Kihagy az ész megint? – háborodik fel.
– Jaj, elnézést! Én nem úgy értettem, csak
véletlenül sem szerettem volna elrontani.
– Antonia! Sí! – Felmutatja kicsit tömzsi mutatóujját,
és felém integet vele. – Jegyezd meg aztán
rendesen, hátha lesz egyszer egy gyermeked, akinél
szépen csengene!
Azt a faszt! Fel is akad a szemem.
– Köszönöm a kérdést, amúgy jól vagyok – váltok
témát és válaszolok kedvesen arra, amit kérdezett.
– Látszik is!
– Valóban? – emelem meg egy kicsit a
szemöldököm.
 – Ma már fény költözött a tekintetedbe. Mi történt
veled az éjszaka, amitől erőre kaptál?
Ezek szerint ennyire látványos, hogy nagy hatással
volt rám táncolni látni La Gitanát. Mar épp
bevallanám, mi történt, amikor Remedios lép ki a
konyhából.
– Áh, Vivien! Buenos días!{36} Hogy aludtál?
– Nagyon jól, köszönöm szépen!
– Foglalj helyet, ahogy látod, nem pakoltuk el a
reggelit.
– Már mindenki reggelizett? – kérdezem
meglepetten.
– Sí!
– Nem lopjuk a napot! – szól közbe Antonia engem
méregetve.
Értem a célzást, csak az a gáz, hogy direkt korán
keltem.
Remedios oldalba böki.
– Ne légy udvariatlan! Vivient többnyire éjszaka
szólította el a munka, más időzónákban él, ő egy
művészember. Ne piszkáld!
Remedios képes úgy megszidni másokat, hogy
még az is szeretetteljes legyen, ugyanakkor
lehessen érezni az élét.
– Egyél csak, Vivienítá! Lehet, hogy ma csillog a
szemed, de soványnak sovány maradtál. Még azt
mondják, a cigányok éheztetnek. Az kellene még
csak nekem ide az utcába!
 – Ne is törődj vele, drágám! – hárít Remedios. –
Mindenbe bele szokott kotnyeleskedni!
Leülök az asztalhoz oda, ahol még fent van a
teríték, és nekilátok a reggelinek. Szeretnék beszélni
Remediosszal, de kicsit zavar, hogy nem vagyunk
kettesben. Várok egy kicsit, hátha lesz rá alkalmam.
Többször is felpillantok, amikor a szomszédasszony
megmozdul, de egyszer sem hagyja el az étkezőt,
így nincs esélyem belekezdeni az engem érintő
kérdések megvitatásába.
Már befejeztem a reggelit, pedig próbáltam lassan
enni, de még mindig nem sikerül elérnem, amit
szeretnék. Végül, amikor megfogom a tányérom,
hogy a konyhába vigyem – legalább ennyit tegyek
meg, ha már főznek, mosnak, takarítanak rám –,
váratlanul Remedios jelenik meg mögöttem a
konyhában.
– Mi nyomja a lelked, amit szeretnél megosztani
velem?
Kicsit ijedten nyugtázom, hogy ennyire átlátszó
vagyok. Tényleg ilyen kiismerhető ember lennék?!
– Honnan tudta, hogy szeretnék beszélni önnel?
– Egész életemben a testemmel fejeztem ki
minden érzelmem. Épp ezért tudom jól, az mikor
közvetíti, hogy a szív üzenni szeretne.
Nem a szívem akar üzenni, hanem az eszem, de
ez most mellékes.
 – Én… szóval… – Na, Vivi, szedd már össze
magad! Kihúzom magam, és úgy döntök, értelmesen
fogok beszélni és viselkedni. – Azt szeretném
megkérdezni, hogy mégis hogyan fog működni az itt-
tartózkodásom? Reától tudom, hogy Manuel a
gyógyulásom reményében hozott ide, de nem
fekhetek az ágyban egész nap. Esetleg segíthetnék
főzni, mosni vagy bármit. És úgy összességében,
nem szeretnék a terhére lenni, és azt sem tudom,
meddig maradhatok, vagy mikor kell távoznom.
Remedios mindentudón méreget.
– Az, hogy mikor hagyod el ezt a házat, csak rajtad
áll. Nem vagy a terhemre, és az ajtóm mindig nyitva
áll előtted. Viszont arra a kérdésre, hogy mivel töltsd
a napjaid, neked kell megtalálni a választ. Ahogy azt
is te fogod tudni, mikor gyógyultál meg.
– És azt honnan tudja az ember?
– Érezni fogod!
– De jó lenne, ha lekötném magam addig is, nem?
– Azzal, hogy nekem segítesz? Ha hazamész, ezek
a dolgok megszűnnek és újra magányosnak és
tehetetlennek érzed majd magad. Talán adj
magadnak időt, és ne akarj mindent siettetni! Ne
akarj azonnal megoldást találni a problémáidra, hidd
el, azok bizony akkor is ott maradnak, ha nem
görcsölsz rajtuk! Ha az ember teret enged az
elméjének és a szívének a megnyugvásra, azzal
teret enged annak is, hogy a megoldás be tudjon
térni hozzájuk. Csak hagyd egy kicsit, hogy azt tedd,
amit szeretnél!
– Abból eddig mindig nagy baj volt! – húzom el a
szám.
Nem hiszem, hogy Remedios repesne az örömtől,
ha egy vodkásüveggel kiütném az ablakait.
– A szív megsúgja majd, merre menj! De ahhoz
csend kell, mert az sosem üvölti túl a zajt.
Csendesedj el lélekben, és meghallod majd a saját
hangod! Ha mindig zajongsz, és lármát csapsz az
elmédben, a suttogást sosem hallod majd meg!
Huh, baszki! Értelmező szótárt ide, de kurva
gyorsan!
Remedios biztos rájön, hogy ez a duma már kicsit
meghaladja az agyi kapacitásom, ezért kicsit
érthetőbb nyelven folytatja.
– Például, mi a terved mára? Látom, hogy
felöltöztél, vagyis készülsz valahova, ha nem
tévedek. Talán a gyógyszertárba vagy cigarettáért?
Meglepődöm.
– Ööö… Miért pont oda mennék?
– Mert fáj a hasad.
Beszarás. Ezt meg honnan tudja?
– Ezt honnan… vagyis én nem mondtam ilyet.
– De a tested elárulja. Egész reggeli alatt a
hasadat simogattad, és az ujjaid tördelted.
– Oh!
 Furcsa, mert én is táncos vagyok, de közel sincs
ilyen szintű testtudatom.
– A tudatmódosító szerek elvonási tüneteket
eredményeznek. Ennek egyik ilyen jellemzője, hogy
a stressz okozta gyomor fájdalmak vagy fejfájás
előjönnek. Ha az elmédben elfogadod, hogy ez egy
normális folyamat, megpróbálhatod uralni, de
segíthetsz azzal is rajta, ha a gyógyszereid
folyamatosan vonod meg magadtól. A cigaretta már
más lapra tartozik. Egypár napja mellőzöd, ha most
kitartasz, nem lesz szükséged rá a jövőben.
– Olyat lehet, hogy a gyógyszereimet még
szedem?
– Mindent lehet, Vivien! Mindent, amit az ember
uralni képes!
– Adhatna ön valamit? Elvégre három napig ön
ápolt különböző dolgokkal.
– Gyógynövényekkel – bólint.
– Akkor legyen az! Jöhet durva dózisban, ha
szeretné intravénásán – mosolygok a helyzet
abszurditásán.
Remedios eltűnik egy kis időre, majd mikor
visszajön, teavizet forral nekem, és leültet az egyik
székre. Pár perc múlva elkészül vele, és azt
tanácsolja, lassan igyam meg. Bármi legyen is
benne, elhiszem, hogy hatni fog. Már az utolsókat
kortyolgatom, amikor belép a konyhába Antonia.
 – Már azt hittem, elvesztetek. Szóval, mi a mai
programod, Vivienítá?
– Mivel jobb később, mint soha, rájöttem, hogy
Sevillában vagyok, gondoltam, várost nézek. Még
sosem jártam itt, de amit olvastam róla, ez a város
igazán gyönyörű lehet. Képeket is nézegettem róla,
és úgy éreztem, ezeket nekem látnom kell élőben is.
– Ez egy igazán jó ötlet! Érezd nagyon jól magad! –
reagál Remedios. – Nincs szükséged útitársra?
Ahogy ezt kimondja, megszáll valami érdekes
gondolat. Szívesen látnék társaságot magam mellett.
Már olyan sokat voltam egyedül, most jólesne, ha
nem egyedül kellene barangolnom.
– Igazából, de! Nagyon örülnék neki, ha elkísérne,
de nem mertem volna megkérni, mert nem szerettem
volna feltartani.
– Oh, kedvesem! Én nem magamra gondoltam.
Vagy úgy. Az elég ciki.
– Hát, akkor kire?
– Én ezt nem tudhatom. Minden ember szíve
mással járja táncát!
– Mire gondol?
– Csak arra, hogy talán van itt valaki, akivel a
szíved szívesen járna közös táncot.
– Dios mío!{37} – jajdul fel mellettem Antonia, mire
rákapom a tekintetem, de ő szúrós pillantást vet
Remediosra. – Basta!{38}
 Manuel! Tudom én jól, hogy mint édesanya
észrevette, hogy epekedek a fia után. De akkor azt is
észre kellett vennie, hogy ő meg nagy ívben szarja le
a fejemet.
Végül úgy teszek, mint aki próbálja elvenni ennek a
súlyát.
– Ez csak egy városnézés, Remedios!
– Akkor miért kerítesz ennek ekkora feneket? –
Keresztbe fonja az ujjait a teste előtt.
– Épp ez az, hogy nem kerítek! Megyek én egyedül
is!
– Úgy is van, az lesz a legjobb, Vivienítá! – szól
közbe Antonia azonnal.
– Inkább elmész egyedül, mint hogy bátor légy, és
elhívd a fiam várost nézni?
– Mi Jesus me salvara!{39} – hallom megint Antoniát,
de most mintha már csak fohászkodna.
Láthatóan sokkolja őt Remedios ötlete. Mondjuk,
az engem is.
Megvonom a vállam, és a bögrémet bámulom.
– Nem bátorság az, amiben az ember
megalázkodik.
– Miért lenne az megalázkodás, ha kinyilvánítod,
hogy szívesen vennéd, ha elkísérne?
– Mert visszautasítana, és az nagyon ciki.
– Az bizony az lenne! – kotnyeleskedik bele
Antonia megint. – Egy úri hölgy már pediglen olyat
véletlenül se tesz, igaz-e, ha mondom?!
 – Tudod, Vivien, ez a legnagyobb probléma a mai
fiatalsággal. Hogy félnek a visszautasítástól, mert,
ahogy te fogalmaztál, az ciki. Ezért inkább magukban
tartják az érzelmeiket csak azért, mert mások szerint
ez kellemetlen, esetleg kínos. Én már megéltem az
életemben sok mindent, és tudod, mi az, amit sosem
bántam meg? – Érdeklődve figyelem. – Azt, hogy azt
mondtam, szeretlek, vagy azt, hogy ne haragudj. És
soha egyetlen szavam sem éreztem ezek közül
kínosnak. Büszke voltam rá, hogy legyőztem a saját
büszkeségem! Ezáltal képes voltam az emberek
ítélkezésén is felülemelkedni, és nem aszerint
formáltam a gondolataimat, hogy mások mit
gondolnának arról, ha hangosan kimondanám őket.
Egyszerűen csak megtettem, és vállaltam értük a
felelősséget. Az, ha valaki nem úgy reagál a
kimondott szavaidra, ahogy te szeretnéd, nem a te
hibád. Ha valaki nem fogadja be az őszinte
érzelmeidet, az sem a te szíved hibája. Tudj
elengedni, ha szükséges! De csak akkor, ha biztosan
tudod, hogy az, amit elengedsz, nem akar hozzád
tartozni!
Végszóra, ebben a pillanatban Manuel lép be a
konyhába.
Sóhajtok egy nagyot, mire Remedios hangosan
felkacag, Antonia pedig halkan imát kezd mormolni.
Végül Remedios karon ragadja a
szomszédasszonyát, és otthagynak minket kettesben
a konyhában.
Remek!
– Valaminek a közepébe érkeztem? – néz az
édesanyja után Manuel.
– Olyasmi! – mondom, mire rám pillant.
Esküszöm, már attól pillangók vannak a hasamban,
ha csak rám néz, de aztán ezek kis szörnyekké
változnak, amik felfalják a beleimet.
Hangtalanul hátat fordít, és készít magának egy
feketét. Valósággal majd felrobban a konyha ettől a
kínos csendtől, ami körbevesz bennünket, amikor
egymás közelében vagyunk.
Eszembe jutnak Remedios szavai: Tudj elengedni,
ha szükséges! De csak akkor, ha biztosan tudod,
hogy az, amit elengedsz, nem akar hozzád tartozni!
Leteszem a konyhapultra a bögrém, és elhatározom,
hogy ha ciki, ha nem, felteszem a nagy kérdést
végre, aztán lesz, ami lesz.
– Manuel! – A hangom olyan élesen csattan fel,
hogy Manuel reflexei is kiéleződnek. Látom abból,
amilyen fürgén megpördül, hogy velem szembe
kerüljön. – Eljössz velem várost nézni?
Váó! Mennyire menő vagyok már. Remediosnak
igaza volt. Mellesleg most pont úgy érzem magam,
mintha visszaköltözött volna belém a régi Vivien.
Mert azt bizony nem érdekelte, ki mit gondol róla, az
úgy élte az életét, ahogy neki tetszett. Ebben a
pillanatban jövök rá, hogy egyáltalán nem érdekel a
visszautasítás, mert olyan jó volt végre kimondani,
amit szeretnék, hogy elnyom bennem minden mást.
Talán épp ezért nem is érdekel már, amikor Manuel
kimondja a választ.
– Szívesen!
– Oké, nem baj, csak egy kérdés volt! – vágom rá
azonnal, de ledermedek. – Hogy micsoda?
Beszarás! Igent mondott? Jó, azért mégiscsak
érdekel.
– Itt születtem! Szívesen körbeviszlek.
Szerintem nyitva van a szám is a döbbenettől, de
hát ezek után pláne nem izgat. Remedios tudja, mitől
döglik a légy, ez a lényeg. Odafigyelek az öreglányra
ezen túl jobban, mint eddig. Lehet, hogy van benne
valami cigánymágia, vagy mi. Olvastam anno, hogy
az andalúz cigányok hisznek az ilyesmiben.
– Akkor idegenvezetésre fel! – csapom össze a
lábam, és tisztelgésre emelem a kezem, de Manuel
arcizma se rebben.
Kemény dió, de sebaj. Ha kell, nem törjük meg,
hanem zsebre tesszük, és ott őrizzük életünk végéig.
– Hozok egy kabátot, és a ház előtt találkozunk.
– Oké-zsoké!
Szó nélkül kimegy, én pedig pár pillanattal később
követem, széles mosollyal az arcomon, mire
Remediosszal, a szomszédasszonnyal és egy
idegen nővel találom szemben magam. Ez olyan,
mint egy átjáróház!
– Dios mío! Igent mondott neki az a gitano. –
Antoniát láthatóan a szívroham kerülgeti, mire
Manuel édesanyja felkuncog.
– Úgy látom, megérte kicsit cikinek lenni! – kacsint
rám Remedios.
Látom én ennek a nőnek a szemében a
csintalanságot is, bár nem tudom, hogy fér össze ez
a sok személyiség, ami neki van.
– Igaza volt! Túléltem! – mosolygok, és átszelem
az étkezőt, de még meghallom, amint Antonia
Remedioshoz szól a hátam mögött.
– Mi a célod ezzel, Remedios? Ez egy paya,{40} az
istenre is!
Mi az a paya?
A lépcsőfordulóban megbújok, hogy halljam a
beszélgetést, bár tudom jól, hogy csúnya dolog
hallgatózni, viszont az is feltűnt, hogy Antonia nem
váltott át caló nyelvre, vagyis pontosan azt szeretné,
ha ezt a kis diskurálást érteném.
– Te légy a változás, amit látni szeretnél a világban,
Antonia!
– Én nem akarok változást! Egy gitano nem
keveredik egy payával, és ezt te is jól tudod!
Ebből levágom, hogy a paya a gitana ellentéte.
Vagyis én biza nem vagyok cigány. Oké, vettem a
lapot.
 – Antonia, túlreagálod! Kérlek, tudod mi erről a
véleményem!
– A véleményed bajt hoz a fejünkre! Arról nem
beszélve, hogy ha ezt Carmen megtudja, abból
botr…
– Basta! – Remedios hangját először hallom ilyen
ellentmondást nem tűrőn csattanni, ami azonnal
megkongatja a harangokat a fejemben.
Ki az a Carmen?
 14. FEJEZET

Vivien

Ez életem legeslegjobb napja, amit végre valahára

álmaim pasijával töltök, aki csak velem foglalkozik és
izzik köztünk a levegő. Ja, bocs, kurvára nem! Ez az
egyik legszarabb városnézés, amin valaha jártam.
Konkrétan Manuel kocsijában ülünk, ami ugye a
céges vadállat Mercedes, és azt várja, hogy az
ablakon keresztül ismerjem meg Sevillát. Ja, és
nehogy bárki azt higgye, hogy szól hozzám két szót
is! Ugyan, kérem, az megterhelő lenne ő királyi
önteltsége számára. Hogy a Guadalupei Szűzanya
rugdosná meg ezt a csávót, de komolyan! Próbálok
nyugton maradni, és nem kihúzni a gyufát meg
elégedetlenkedni, elvégre én voltam akkora barom
állat, hogy őt kértem fel idegenvezetőnek, de ki
gondolta, hogy a szótárában ez egyet jelent a sofőr
szóval. Arról nem beszélve, hogy örökké csörög a
telefonja. Például most is, így vagyok fültanúja a
beszélgetés végének is.
– Persze. Intézem. Szerintem tizenöt perc, és
végzünk – mondja higgadtan az egyik társának.
 Tizenöt perc! Hát, ki se szálltunk a kocsiból, baszki.
Sajnos az amúgy is kevéskének mondható türelmem
ebben a pillanatban elfogy, és azzal nyugtázom a
következő tettem, hogy az eszem már amúgy is
elment, nem kell miatta magyarázkodnom. Amint
megszakad a vonal Manuel és a beszélgetőpartnere
között, fogom a telefonját, amit közénk helyez a
tartóba, egész egyszerűen felkapom, lehúzom az
ablakot és puff, kibaszom rajta a készüléket, mire
akkora satuféket nyom, hogy majdnem lefejelem a
szélvédőt.
– Elment a józan eszed, Vivien? Normális vagy?
Váó! Manuel Sánches kiabál. Sőt mi több! Ideges.
Az ész megáll! Totál megváltozott az arca. Majdnem
elnevetem magam, pedig lehet, hogy meg kellene
ijednem, de felvillanyoz, hogy kibillentettem az örök
béke hatalmából. Még pislogni se nagyon akarok,
nehogy elmulasszak egyetlen pillanatot is ebből a
megváltozott mimikából, de azért érdektelenséget
tettetve megvonom a vállam.
Hallom, ahogy egyfolytában dudálnak ránk.
– Azt mondtad, várost nézünk.
– És szerinted mit csinálunk? – Úgy fújtat, mint egy
bika.
– Kocsikázunk, miközben te egyfolytában
telefonálsz.
Manuel vesz egy hatalmas levegőt, szinte felfújódik
tőle a mellkasa, majd amikor megint ránk dudálnak
egymás után úgy nyolcszor, újra elindul. Egypár perc
síri csend után azonban az arca megint a régi. Már
épp azon gondolkodom, hogy tudnék elérni az
előzőhöz hasonló kis érzelemkinyilvánítást, amikor
váratlanul megszólal.
– Nem biztos, hogy én vagyok erre a
legalkalmasabb ember.
Kigondolta volna?!
– Miért nem? – kérdezem, de nem is tudom,
merjek-e válaszban reménykedni.
Manuel kifejezéstelen arccal az utat figyeli.
– Nem tudom.
– Akkor miért mondtál igent?
– Mert vigyáznom kell rád. A munkám része.
Tőmondatok. Imádom az effajta kommunikációt, de
még mennyire!
– Munkából jöttél el velem?
Habár az arcára nem ül ki, bármiben lefogadnám,
hogy az agyára megy a faggatózásom.
– Nem lennék megdicsérve, ha valami bajod esne.
– Te nem az én testőröm vagy!
– Mindig arra vigyázok, akivel vagyok.
– Ezt vehetném sértésnek is.
– De nem veszed annak.
– És ezt te mégis honnan tudod?
– Jó emberismerő vagyok.
Meg egy jó nagy, tapintatlan fasz is, ahogy látom.
 – Nem mintha tudnál rólam bármit is, de ítélkezni
könnyű, nem igaz?! – Olyan flegma hangsúlyt
eresztek el, amilyet csak tudok.
Vegye már észre magát! Nem ő szarta ám ide a
spanyolviaszt. Habár sosem gondoltam Manuelt
beképzeltnek, vagy fennhéjázónak, azért ez a
beszólás mégis kicsit úgy hatott. Kibámulok az
ablakon, és lehordom magam a sárga földig, hogy
egy percig is azt hittem, ez a kirándulás valami jó
dolognak a kezdete lehet.
– Egy magyar lány. Apja nincs. Anyja iszik.
Ragaszkodó. Mindenhez és mindenkihez. Ez a
ragaszkodás zár be előtted minden ajtót. Emiatt nem
veszed észre azokat, amelyek nyitva lennének.
Manuel hangja olyan közömbös, hogy
legszívesebben itt helyben pofán verném, mégis
megnyugtató, hogy legalább hozzám szól, és
szerintem ez volt a leghosszabb kommunikációja
eddig irányomba. De az, amit mond, tele van
sületlenséggel.
– Nagyon okosnak képzeled magad – jegyzem
meg félvállról.
– Nem okos vagyok. Realista. Rossz ajtót bámulsz.
De mégsem ez a legfurcsább. Hanem az, hogy
tudatában vagy annak, hogy nincs kulcsod a zárhoz.
– Pontosan melyik rossz ajtót bámulom, elárulnád?
– Azt, amelyikre az van írva, hogy sajnáld magad.
 Bármilyen válaszra számítottam, de ez nem volt
köztük.
– Ezen is megsértődhetnék! – vágom oda
szúrósan.
– De ezen se fogsz!
– Miért is nem?
– Nem vagy sértődős. Főleg, mert igazam van.
– És elárulnád, miért ne sajnálhatnám magam?
Igazán kíváncsi lennék arra, hogy miért ne
haragudhatnék az életre azért, amit elvett tőlem?
Egész életemben táncoltam, kitartó voltam, güriztem
ebben a szakmában, és eltört a lábam. Soha többé
nem tudok színpadra állni. Az anyám iszákos, tán
örülnöm kellene ennek is? Az apám hallani se akar
rólam, és most finoman fogalmaztam. Itt tengődök
Spanyolországban, és azt sem tudom, mihez kezdjek
magammal. Vagyok, de ugyan minek?
– Nem fájdul meg a fejed ettől a sok butaságtól,
amivel tömöd?
– Parancsolsz? – Ez már sértődős hangnemben
szalad ki belőlem.
– Nem unod, amit csinálsz? – Felszalad a
szemöldököm, de mivel rám sem néz, nem láthatja,
bár a perifériás látószögébe tuti belefért, ahogy felé
fordultam, elég feltűnőn. – Egy életerős, fiatal,
elképesztően szép nő vagy. Diplomád van, három
nyelvet beszélsz folyékonyan. Beutaztad a világot.
Állva tapsolt neked a közönség éveken keresztül.
Van egy olyan barátnőd, aki tűzbe menne érted.
Minden reggel fel tudsz kelni. Van mit enned, van hol
aludnod. Legyünk őszinték! Mi bajod is van neked,
Vivien?
Úgy letaglóz minden, amit Manuel mond, hogy
szóhoz se jutok, ami azért nálam nagy dolog. Az
önmagában is ledöbbent, hogy ennyit beszélt
hozzám egyhuzamban, de az is, hogy így lát engem.
És az is, hogy én nem így látom magam, pedig
minden igaz, amit elmondott.
Nekitámasztom a hátam az ülésnek, és újra kifelé
bámulok az ablakon.
– Összegezve tehát, szerinted idegesítő vagyok?!
– Olyan halkan mondom, hogy nem is tudom, hallja-
e.
– Idegesítő. Érthetetlen. És kicsit már unalmas is
ez az önsajnálat.
– Depressziónak hívják. – Először mondom ki
hangosan a betegség nevét.
– Igen. Így hívják azt a betegséget, amivel az
emberek nyugodt szívvel elhitetik magukkal, hogy
joguk van szarul lenni, és joguk van a környezetüket
az őrületbe kergetni.
Elég nagy csalódottság kezd eluralkodni rajtam.
Leginkább azért, mert ez a férfi minden valószínűség
szerint nem az, akinek hittem.
– Nem vagy egy együttérző ember, Manuel. Azt
hiszem, én viszont félreismertelek téged.
 – Nem félreismertél, hanem egyáltalán nem
ismersz. A te fejedben van egy kép rólam, amit te
magad gyártottál képzelgések alapján. És ha ez a
kép nem állja meg a helyét a valóságban, akkor
csalódott leszel. Pedig nem én vagyok másmilyen.
Te festettél rossz képet. Azt lásd, ami van, ne azt,
amit te akarsz látni, mert úgy nagyon nehéz életed
lesz! Véleményem szerint pedig így is van körülötted
elég együttérző ember.
Gyanítom Reára és az anyukájára gondol, akik
sosem beszelnének velem így. Ők inkább
vigasztalnak és támogatnak.
Megint eluralkodik rajtam az az érzés, mint amikor
hirtelen felkapcsolják a villanyt. Megvilágosodom.
– Te nem azért jöttél el velem, hogy várost
nézzünk, igaz? Hanem azért, hogy ezeket elmondd
nekem. Mert unod, hogy itt vagyok, és unod, hogy
pesztrálnod kell, mert addig nem tudsz visszamenni
Marbellára, és azokat az embereket védeni, akik
megérdemlik.
– Elbeszélünk egymás mellett, Vivien! De nagyon!
Nem unom, hogy itt vagy. Elvégre én hoztalak ide.
Jelenleg nem kellene más embereket védenem.
Édesanyám is itt van, és kevés embert védelmezek
nála szívesebben.
Oké, ez köcsögség volt tőled, Vivi!
– Akkor minek köszönhetem ezt az igen bőséges
észosztást?
 Manuel hirtelen vesz egy éles jobb kanyart, és
beáll egy parkolóba, majd most először a
beszélgetés alatt felém fordul, és mélyen a
szemembe néz. Kiráz tőle a hideg. Annyira
karizmatikus ez a férfi, mégis olyan titokzatos, hogy
állítom, nincs nő, aki ne tudna beleszeretni egyetlen
másodperc alatt ebbe a nézésbe. Fogva tart a
tekintetével, valósággal megbabonáz.
– Mert szeretném, ha lenne értelme annak, hogy
ide hoztalak! Találj magadra!
Olyan nyugodt hangon szól hozzám, hogy szétárad
a belsőmben valami furcsa melegség. Mintha az
egész testem átjárná egy érzés, amelynek eddig a
létezéséről sem tudtam.
Észre sem vettem, de olyan közel vagyunk
egymáshoz, hogy ha akarna, gond nélkül
megcsókolhatna. És én nem állnék ellen.
Öntudatlanul elszakítom a tekintetem az övétől, és
lenézek telt ajkára. Vágyom rá, mint a levegőre.
Kiszáradt a torkom és görcsbe állt mostanra a
gyomrom. Ezer éve nem szexeltem. Meg vagyok
javulva, vagy mi?! Beszívom fűszeres illatát, mintha
csak azt szeretném, hogy életem végéig érezzem.
Ahogy újra találkozik a tekintetünk, már tudom, hogy
meg fog csókolni. Ez egy olyan varázslatos pillanat
két ember között, ami csak ritkán adatik meg, és amit
nem szalaszt el senki sem. Ám abban a pillanatban,
amikor Manuel ajka az enyémhez érne, megszólal a
telefonom.
Azt sem tudom, hol vagyok, de a velem szemben
ülő férfi azonnal kijózanodik és hátrahúzódik. Kell
egy kis idő, hogy felfogjam, mi történik, amikor
Manuel biccent, hogy vegyem elő a telefonom, de
amint megteszem, összezavarodom. Hugo Ortega.
Elképzelni nem tudom, mit akarhat tőlem, sosem
szokott telefonon keresni, amikor egyszer csak
leesik. Kidobtam Manuel telóját az ablakon.
A mellettem ülő férfira nézek, és felmutatom a
kijelzőt.
– Szerintem téged keresnek.
Félmosolyra húzza azt a kívánatos száját.
Félmosoly? Az ott tényleg egy kis mosoly?
– Jössz egy telefonnal!
– Te meg egy városnézéssel.
Mivel Manuel kiszáll az autóból, így nem vagyok
fültanúja a beszélgetésnek, amit Hugóval folytat.
Gondolom, adnia is kell némi magyarázatot arra,
hova lett a telefonja. Majd megoldja, szarom le, az ő
baja.
Azonban amikor visszaül mellém, mintha egy
csapásra minden megváltozna köztünk.
– Akkor tudjuk le azt a városnézést!
Rákapom a fejem.
– Most?
– Nem szeretek tartozni! – kacsint rám.
 – Te most rám kacsintottál?
Manuel ismét az útra koncentrál.
– Miért olyan furcsa ez?
– Mert nem szoktak emberi mimikáid lenni! Semmit
nem szoktál csinálni, amit a normális emberek
szoktak! – vallom be őszintén.
Manuel rettentő furcsa arckifejezéssel néz rám.
– Akkor még jó, hogy nem csókoltalak meg, nem
igaz? Elvégre olyat csak normális emberek szoktak
csinálni. Nem állt volna szándékomban csalódást
okozni!
Mindjárt kiesik a szemem, úgy bámulom. A szám is
tátva marad, de aztán magamra találok.
– Szerintem ki kellene próbálnod! Lehet, hogy
tetszene!
– És ha nem? – kérdezi, és esküszöm a
Szűzanyára, hogy flörtöl velem.
– Próba szerencse, nemde?
 7. FEJEZET

Vivien

Ha férfi lennék, és nagyjából dupla annyi idős, mint

most vagyok, minden bizonnyal pont úgy néznék ki,
mint a férfi, aki velem szemben áll.
Luis Perez. Életnagyságban. Személyesen. Velem
szemben. Az apám.
Percek óta bámulhatjuk már egymást
mozdulatlanul, és egészen biztos, hogy
mindkettőnknek ugyanaz jár a fejében. Hogy nem
kell ide semmiféle DNS-teszt, mert nyilvánvaló, hogy
apa és lánya állnak egymással szemben.
Láttam már őt az interneten, de csak nagyon kevés
kép van róla fent, és egyik sem volt olyan éles, hogy
azokról ezer százalékig meg lehetett volna mondani
azt, amit most kétezer százalékra is meg lehet. Egy-
két videót találtam róla a régi bikaviadalokról, de
akkor még nagyon fiatal volt, a felvételek pedig
ennek fényében elég hangyásak. Abban az időben
nem ismerték a HD-t meg ilyesmit.
Luis Perez, vagyis az apám a régi idők
bikaviadalainak a sztárja. A matadorok királya. Aki
előtt nem volt bika, aki végül ne esett volna el.
Visszavonulása után azonban egész másfelé terelte
az élet. A világ leggazdagabb matadorjából végül
üzletember lett. Vagyonát ingatlanokba fektette,
pontosabban felvásárolta a turisták számára
fenntartott apartmanpiacot, és azt elképesztő
méretekre bővítette. Szinte egész Andalúziát lefedte
már. Jól megy a szekér, meg kell hagyni. Na, vele
ellentétben Adrian, a tesóm az égvilágon semmit
sem tud felmutatni. Tudomásom szerint nem is
dolgozik. Persze, semmi szüksége rá, de attól, mert
tele van a zsebe, még lehetett volna belőle értelmes
ember, aki viszi valamire. De hát embere válogatja.
Erre a találkozásra készültem már évek óta, most
mégis úgy fest, az előttem álló férfira van nagyobb
hatással. Próbálom magam összeszedni, de nem
tudok megszólalni, így végül ő töri meg a csendet.
– Bemehetnénk? – kérdezi, és a szoba felé
biccent.
– Jaj, elnézést! Természetesen!
Szélesre tárom az ajtót, és beengedem a kis
méretű szobába. Hellyel kínálom, de nem ül le, csak
az ablakhoz sétál, és elgondolkodva kibámul rajta.
Luis Perez hatvanéves, de rendkívül jól tartja
magát. Fekete öltönyben van, és őszülő haját
tökéletesen oldalra fésülte. Nem kövér, de már nem
is szikár alkat. Barna bőre mintha kicsit megkopott
volna. Nálam magasabb, de Adriannél alacsonyabb.
Tipikus spanyol férfi, a szeme színét leszámítva. Bár
már ezt sem lehetne mondani. Rengeteg spanyolnak
van kék vagy zöld szeme, csak valamiért, ha rájuk
gondolunk, az első, ami eszünkbe jut, azok a sötét
tónusok.
Nem merek megszólalni, meg azt sem tudom, mit
mondhatnék. Egypár perccel később vesz egy nagy
levegőt, látom, ahogy megemelkedik a széles válla
és megfordul.
– Nem mondom, hogy nem lepődtem meg a
hasonlóságon – mosolyodik el, talán, hogy
könnyítsen a feszült hangulaton.
Viszonzom a mosolyt, de az érzéseim borzasztóan
vegyesek. Örülök, de félek is egyszerre. Hiába
vártam évek óta ezt a találkozót, most mégis azt
gondolom, nem voltam rá felkészülve, főleg nem
ilyen körülmények közé terveztem. A meglepetés
erejével hatott rám, és még fel sem fogtam, mi
történik.
– Mióta tud a létezésemről? – kérdezem.
Képtelen vagyok a tegeződésre, pedig lehet, hogy
az lenne a normális, vagy nem is tudom. Ez az egész
helyzet nagyon bizarr.
– Három hónapja.
– Hogyan?
Ha olyan régóta tudja, hogy lehet, hogy nem
keresett fel eddig és próbált velem beszélni, vagy
találkozni? Egyáltalán tud arról, ami köztem és
Adrian között zajlik?
 – Ami azt illeti, biztosra veszem, tudod, de
legalábbis sejted, mekkora a hatalmam.
Mondhatnám úgy is, hogy nem kisebb, mint az
Ortegáké. Mások a köreink, mégsem történik semmi
velünk, amiről a másik ne szerezne tudomást.
Amikor az ifjabb Ortega nyomozásba kezdett, végül
pedig hozzám és a családomhoz vezettek a szálak,
már tudomásom volt arról, hogy információkat kell
szereznem a kutakodásának okáról.
Ledöbbenek.
– Én azt hittem, Hugo Ortega az ország legjobbja
és a szakmájában a diszkréció elengedhetetlen. Ha
ez kiderült, akkor minden más is kiderülhet, amiből
arra következtetek, hogy feleannyira nem jó, mint a
híre.
– Oh, tévedsz! Én az ifjabb Ortegánál eszesebb
fiatalt már nagyon régen nem láttam. Mindent
pontosan úgy intézett, hogy én arról tudomást
szerezzek.
Kezdem elveszíteni a fonalat.
– Ezt meg hogy érti?
– Ortegának egyetlen dolog fontos a szakmájában.
Hasonlít ez a férfi Hugo apjára, de csak abban,
hogy a megjelenése megkérdőjelezhetetlen
tiszteletet kíván, de nem árad belőle az a kedvesség,
mint Sergio papából. Minden szava kimért, és olyan,
mintha előre betanulta volna. Mégis jól működik, mert
felkelti az érdeklődésem, mi az az egy dolog, és
ennek miért van lényege a mi vonatkozásunkban.
– Mi lenne az?
– A feddhetetlenség!
Na, ezt nem értem.
– Ne haragudjon, de én úgy érzem, kezdek
összezavarodni.
– Hugo Ortega, és az, amit véghez vitt, rendkívül
figyelemre méltó. Bárcsak Adrian is hasonlóan
céltudatos lenne az életben! De ő másfajta. – Ennél
a pontnál először azt gondolom, hogy szégyelli ezt a
fiában, de szinte azonnal rajövök, hogy egyáltalán
nem. Igazából nem érdekli, hogy Adrian másmilyen.
– Elkényeztettem – tárja szét a kezét, és elégedetten
mosolyog.
De szar lehetett csórikámnak!
Megköszörülöm a torkom, mert a találkozásra sem
voltam még felkészülve, de ha most ajnározni kezdi
nekem azt a semmirekellő, bunkó és fennhéjázó
tesómat, kiakadok, úgyhogy próbálom visszaterelni a
lényegre.
– Még mindig nem értem, hogy Hugo Ortega és a
feddhetetlenség, hogy jön ide.
– Az ő szakmájában nem lehet tévedni vagy
hibázni. Az végzetes lenne.
Sose volt az IQ-m kétszáznyolc, de azért annyira
hülye se vagyok, hogy ne tudjam megérteni, ha
valaki értelmesen beszél hozzám, de ez a férfi itt
előttem összevissza hablatyol, és egy kukkot se
értek az egészből.
– Ne haragudjon, de nem térhetnénk a tárgyra?
Miért volt fontos Hugónak, hogy ön megtudja, hogy
létezem? Anélkül is feddhetetlen lenne, hiszen csak
magára kell nézni és rám. A vak is látja. Teszt se
nagyon kell ehhez. Vagy tévedek?
Érzem, hogy fogy a türelmem. Főleg, hogy egyre
kevesebb esélyét látom a nagy apa-lánya
összeborulásnak.
– Hugo jól tudta, hogy Adrianhez fogsz fordulni
először, hiszen úgy hozta az élet, hogy
megismertétek egymást.
– És akkor mi van? Miután a teszt egyezést mutat,
megkerestem volna magát is.
– Csakhogy az a teszt nem fog egyezést mutatni! –
Olyan határozott a hangja, hogy a szám is tátva
marad.
Kell egypár pillanat, hogy összekapjam magam és
megmutassam, engem nem lehet csak úgy eltaposni.
– Na, ide figyeljen! Engem nem érdekel, hogy
magának meg a hülye, semmirekellő fiának mekkora
hatalma van, de engem nem lehet csak úgy
semmibe venni! Az se érdekel, ha nem akar
felvállalni, mert ahogy az a kis köcsög ügyvéd
mondta, la familia Perez{24} számára ez beláthatatlan
következményekkel járna, de akkor se merészeljék a
pénzükkel meghamisítani az eredményt! Mellesleg
pedig, én is kértem egy mintát, és az, ahová én
vittem, biztos nem fogja megmásítani a dolgokat!
– Vivien! Az a teszt sehol sem fog egyezést
mutatni. Ha száz helyre vinnéd, akkor sem!
Akkor baszódj meg!
– Annyira maga sem lehet szemét, hogy képes
legyen száz helyre perkálni, nehogy az asszony
elhagyja magát vagy bebizonyítsa Adriannek, hogy
nem a testverem.
– Adrian nem a testvéred, Vivien! – húzza ki magát,
és látom, hogy egyre kényelmetlenebb számára a
kifakadásom.
Ez már tényleg több a soknál!
– Tényleg? Gondolom, ez azért van, mert fél attól,
hogy mit mondanának magáról, ha kiderülne, hogy
csalta a feleségét! És fél, hogy kiderül, nem csak egy
fia van!
– Nem egészen! – Megköszörüli a torkát. – Attól
félek, mi történik majd, ha kiderül, hogy Adrian nem a
fiam!
 15. FEJEZET

Vivien

– Úgy izgulok, annyira jó, hogy jöttök holnap és

talizunk végre – mondom a telefonba mosolyogva.
– Bizony ám. Remedios születésnapja egy jeles
alkalom, nem hagynánk ki, bár Hugo szerintem a
háta közepére kívánja a dolgot. – Látom, ahogy
felkacag, mert videón keresztül beszélgetünk épp.
– Fura, nem? Ő is spanyol, ő is itt született
Andalúziában, de semmi jelét nem adja annak, hogy
valójában bírná a nagy összeröffenéseket, a
hangoskodó családi bulikat meg ilyesmi.
– Mert nem is bírja őket – forgatja a szemét Rea. –
Amúgy pedig hangos ő a maga módján – vált át
kissé kaján vigyorra.
– Pfuj, te kis mocskos! – kacsintok rá.
– Komolyra fordítva, te is tudod, hogy nem vagyunk
egyformák. Ahány ember, ahány család, annyi
szokás. Hugo más típusú, nem mellesleg pedig nem
gitano. Habár ők is spanyolok már, mégis mintha egy
teljesen különálló kultúrát képviselnének. Még ma is
nagyon sokan elzárják magukat másoktól, és csak a
vér szerinti kötődésben és az ahhoz való tartozásban
hisznek.
– Igen, sokat beszélgettünk erről Manuellel az
elmúlt héten a városnézős kirándulásaink alatt.
Mesélte, milyen sok gondja volt iskoláskorában a
cigánysága miatt, és valójában a mai napig. Furcsa,
mert itt teljesen más a cigányság, mint otthon. Itt
nem az a fő probléma, hogy csúfolják, vagy bántják
őket a spanyolok, bár van, hogy abból is kijut nekik,
hanem az, hogy a cigányok egy jelentős rétege
egész egyszerűen, ahogy te is mondtad, elzárja
magát a külvilágtól és ugyanezt várja el a
családtagjaiktól is. Érdekes, mert mindeközben
rengeteget tettek hozzá a flamencóhoz vagy a
bikaviadalokhoz is más népekkel együtt. Ott is
keveredtek valahogy, és csodák születtek belőle. Ha
ezek a népek nem gyúrják össze a hitüket, a
hagyományaikat, a kultúrájukat az évtizedek alatt, ez
az egész ma nem is létezne. Mekkora vesztesége
lenne az a világnak!
– Minden bizonnyal van igazság benne, de inkább
azt meséld, hogy történt az meg, hogy Manuel lett az
idegenvezetőd! Úgy tudtam, csak egy nap kísér el
téged.
Látom, ahogy Rea érdeklődve a kijelzőre mered,
miközben én megvonom a vállam.
– Hát, nem is tudom.
– Vivi! Ne hebegj-habogj itt nekem!
 Veszek egy nagy levegőt.
– Igazából az első nap nem tudtam megnézni
mindent. Sőt, szinte semmit! Az óvárosban voltunk,
ahol megmutatta a La Encarnacion téren nem olyan
régi Metropol Parasolt, ami a legnagyobb fából
készült építmény az egész világon. Fura az az
épület. Olyan, mint egy csomó hatalmas esernyő,
nyírfából. Ilyen kupolaszerű, nem tudom, láttad-e
már.
– Képeken igen, de élőben még nem volt
szerencsém.
– Lehet, hogy kinyírnának érte a spanyolok, de
szerintem egyáltalán nem illik a környezetbe, de
mindenképpen látványos, ezt elismerem. Amúgy piac
is van benne meg múzeumok, éttermek.
– Mint egy pláza?
– Végül is, mondhatnánk, de közben meg mégsem.
Na de a lényeg, hogy ehhez voltunk a legközelebb,
ezért Manuel ezzel kezdte a mutogatást. Azután vitt
el kicsit keletebbre, a Barrio Santa Cruzra{41} A
Guadalquivir folyó határolja.
– De sok mindent megjegyeztél, hallod-e!
– Figyelj, Nyuszkó! Úgy figyeltem, hogy azt
bármelyik tanárom megirigyelte volna, akiknek
valaha életükben volt szerencséjük engem tanítani
az iskolában.
Ezen mindketten felnevetünk.
– Azt meghiszem.
 – Amúgy az gyönyörű volt. Olyan igazi középkori
hangulata van. A szűk, macskaköves sikátorok, a
színes, csempézett teraszok, a tapasbárok,
éttermek… jaj, igazi spanyol Kánaán, esküszöm
neked.
– És ennyire futotta az első nap?
– Ööö… hát, ennyire.
– Manuel elég béna ebben, ahogy látom – húzza el
a száját Rea. – Most nem azért a hét fillérért, de azt
még én is tudom, hogy ott a katedrális meg az
Alcazar. Azt megmutatta legalább? Amúgy Sevilla
álomszép. A Maria Lujza Park a buja virágjaival
együtt kihagyhatatlan. Te a bikaviadalokat is bírnád.
Ez mind kimaradt?
– Ne piszkáld! – pirítok rá, mert nekem mindegy,
Manuel hova visz, csak vigyen, bár ezt nem akarom
bevallani Reának, legalábbis egyelőre. – Amúgy az
elmúlt napokban ezeket mind bejártam, kivéve a
Mária Lujzát, mert az lesz az utolsó. A te híres
katedrálisod épp olyan, mint az összes katedrális
bárhol máshol, semmi újat nem adott, bezzeg az
Alcazar.{42} Az aztán a valami. A királyi palota a
teraszokkal és a kertekkel egész egyszerűen
lenyűgöztek. Szájtátva bámultam őket.
– És kifolyt közben a nyálad? – poénkodik Rea.
– Aj, te istencsapása! Próbálok komolyan
kulturálódni, te meg elhecceled itt nekem. Épp felelek
abból, amit tanultam.
 – Ja, tényleg? És én vagyok a tanárod? – nevetgél.
– Oké, figyelek!
Megköszörülöm a torkom, kihúzom magam és
folytatom.
– Sok átalakításon ment keresztül az
épületkomplexum az elmúlt több mint ezeréves
történetében. Jelenleg mudéjar{43} stílusban van, de a
mór stílusát megőrizték. Lenyűgözőek a szobák,
udvarok gazdag díszítése, finoman kidolgozott
árkádjai, a színes csempék és a szövevényes
stukkók. Amúgy ez Sevilla legnépszerűbb turisztikai
látványossága.
– Leülhetsz, ötös!
– Köszönöm, tanárnő!
– És akkor mi a mai program?
– A Plaza de España. Az a legismertebb, ezért
Manuel azt mondta, az legyen az utolsó, elvégre azt
már képen úgyis láttam, illetve ott mindenféle
fellépések, koncertek is szoktak lenni, így ott úgyis
leragadok.
– Akkor jegyzetelj, mert holnap röpdogát íratok
veled!
– Igenis, tanárnő! Akkor holnap?
– Ott leszünk.
Amint bontjuk a vonalat, jóleső érzéssel kezdek el
készülődni, ahogy az elmúlt napokban mindig.
Szeretek Manuel közelében lenni, nyugtatóan hat
rám. Valahogy szép lassan mintha újjászületnék
ezen a helyen, ebben a környezetben, ezek között az
emberek között. Remedios a minap azt mondta: Az
erőltetés még embert nem vezetett jóra. A békét nem
lehet siettetni, ki kell várni, amíg az úgy látja, készen
állunk befogadni egy másfajta életvitelt és
gondolkodást. Az idő, bármily közhely is, mégis a
legnagyobb segítő. Idővel nincs bánat, mi ne
alakulna át, nincs gondolat, mi ne változtatna irányt,
nincs semmi, ami az idő múlásával ne formálódna át.
Csak türelem kell. Na, abból van nekem nagyon
kevés, de igyekszem jó tanuló lenni, és próbálok
nyitott lenni bármilyen változásra, amit az élet elém
tár.
A közérzetem is egyre jobb, Remedios nyugtató
teája igazi varázsszer. Naponta kétszer iszom, és a
gyomorfájdalmam szinte teljesen megszűnt. Még
előfordul, hogy tompán ébredek fel, de a borsmenta-
illóolajat a halántékomnál bemasszírozva, szinte
azonnal megváltozik ez az állapot. Csodaszerek.
Mondom én, hogy boszorkányság ez, nem kétség.
Összeszedem a dolgaimat, majd indulásra készen
belepillantok a tükörbe. A héten újra befestettem a
hajamat, így az már fekete. Meg kell hagyni, nagyon
jól áll, és mára, azt hiszem, saját magammal
egyetemben mindenki megszokta. Már nem vagyok
sápadt sem, a szemem alatti karikák is eltűntek, az
arcom kisimult. Remedios ebben is a segítségemre
volt. A héten kétszer masszíroztam át a bőrömet
kókuszolajjal, amibe nádcukrot kevertünk.
Leradírozta az elhalt hámsejtjeimet és kitisztította az
arcom, majd kicsit felvert tojásfehérjét pakolásként
kentem rá, amitől először ugyan ódzkodtam, de
végül be kellett ismernem, hogy nem huszonhatnak,
hanem tizenhatnak nézek ki, úgy kisimított mindent.
Jobb, mint a botox, szavamra mondom. Egy kicsit ki
is festettem magam, mert tényleg igaz, hogy ha jobb
az ember kedve, egészen máshogy fest, de
leginkább azért, mert látja értelmét annak, hogy kicsit
odafigyeljen magára. A hajam is szabadon hagytam
és behullámosítottam. Egy hosszú, fekete-fehér
pöttyös kötött ruha van rajtam, amit valamelyik nap
vettem egy utcai árustól, amire most felkaptam a
bőrdzsekim. Itt még mindig kellemes az idő.
Perceken belül lent is vagyok a ház előtt, ahol
Manuel már vár. Mosolyogva fogad, amint beülök
mellé az autóba. Egyre többet mosolyog, a hangulat
is szépen oldódik közöttünk. Kész csoda, de már
nincs az az érzésem, hogy azonnal rá akarok ugrani
és letámadni, mert túl vagyok fűtve szexuálisan. No,
persze nem arról van szó, hogy nem tudnám
elképzelni magunkat együtt bizonyos pozíciókban és
helyzetekben, egyszerűen csak valami megváltozott.
Bensőségesebb lett ennél a kapcsolatunk, azt
hiszem. Kapcsolatunk. Fura egy szó erre, de nem
találok jobbat, amivel jellemezhetném a dolgot. Pedig
az égvilágon semmi nem történt köztünk az elmúlt
napokban. És ennél az égvilágon semmi nem
idegesít már jobban. Az első napi csókolózós kis
szócsata csak szócsata maradt, mert nem történt
meg sajna. De én kitartóan várakozom. Manuel nem
az a sietős fajta, ahogy rájöttem.
– Csinos vagy, Vivien!
Rákapom a tekintetem, mert azért bókolni nemigen
szokott.
– Köszönöm szépen, kedves tőled.
– Akkor Plaza de España?
– Bizony ám! Már nagyon vártam, a képeken
csodálatos.
– Az életben is az, meglátod.
Manuel gyorsan szeli le a távolságot, és a lehető
legközelebb parkol le az autóval a térhez.
Egy kis séta után pedig megérkezünk, de arra nem
számítottam, hogy a látvány ennyire magával ragad.
– A képek hazudnak! – mondom hitetlenkedve. –
Ez bámulatos!
– Történelemóra?
– Csak röviden! – viccelődöm. – A látvány itt a
lényeg.
Manuel is elmosolyodik.
– Ez a Mária Lujza Park szélén épült főépület. Art
deco, spanyol reneszánsz, spanyol barokk és
neomudejar stílus.
– Ezek egyenként is csodát tudnak alkotni a
művészetben, de így együtt egész egyszerűen
káprázatos.
Végignézek a hatalmas téren. A Hősök tere piskóta
ehhez képest. Nem tudom, milyen lehet más
évszakban, de szerintem most a leggyönyörűbb. Az
ősz színei elképesztő egységet alkotnak az épület
meleg földszíneivel. Ameddig csak a szemem ellát,
félkörívben húzódik a magas épület a téglavörös, a
barna, a bronz, a karamell, a bézs összes létező
árnyalatában, így ölelve át a türkiz, a zöld, a kék
pompáit, amelyek a vízen és a lábunk alatt
húzódnak.
– Sokan csiricsárénak szokták nevezni.
– Azok mind bolondok. Mintha meseországban
lennék.
– Ez a déli szárny. A másik oldalról az északi
torony és a folyó is látható.
– És az a négy híd ott? – mutatok körbe.
– Az épületeket azokon keresztül lehet
megközelíteni a várárok felett, amelyek
Spanyolország ősi királyságait képviselik. Az pedig a
Vicente Traver szökőkút.
Manuel mindent részletesen megmutat. Mert itt
bizony a részletek milliónyi csodát rejtenek.
– Szóval itt ilyenek a hivatalok. Nálunk a Parlament
az, ami ennyire szemet gyönyörködtető. – Hirtelen
hangokat hallok, ezért elterelődik a figyelmem az
épületről. – Mi az a tömeg ott? – kérdezem, amikor
meglátom, hogy ott, ahonnan a hangok jönnek, egy
kisebb csődület verődött össze.
– Flamenco.
– Micsoda? Még itt is?
– Sevillában mindenhol!
Az elmúlt napokban nem telt el úgy városnézés,
hogy ne láttam volna flamencotáncosnőket az
utcákon szinte mindenfelé. Vannak, akik
önmagukban járják ezt a csodát, vannak, akik
énekessel, gitárossal. Vannak, akik improvizálnak, és
vannak, akik előre betanult koreográfiát táncolnak. A
tárház végtelen, viszont egyik sem volt rám közel
sem olyan hatással, mint Remedios elképesztő
fájdalmas imája, amelyet a saját udvarán táncolt el.
Ahogy mindig, most is megnézem az előadást. A
pöttyös, földet poroló fodros szoknya most is
elkápráztat, a nő hajába tűzött rózsa innen sem
hiányozhat. A sarok dobogása pedig pont olyan
szabálytalan, pont olyan kiszámíthatatlanul váltakozó
számomra, mint az élet maga.
– Miért használnak sokan az utcán kasztanyettát?
{44}
Édesanyádnál sosem láttam.
– Mert ő nem használja. Amúgy az utcán sokszor a
figyelemfelkeltés miatt, az erős hangja miatt
táncolnak vele.
Amint a dalnak vége szakad és a közönség is
elcsendesedik, váratlanul megkérdezem Manuelt
arról, amiről eddig még sosem mertem.
 – Miért nem flamencogitáros lett belőled? – Felé
pillantok, de ő lesüti a szemét. – Hallottalak.
Táncművész vagyok, Manuel. Habár a flamencóhoz
nem értek, de van fülem. Zseniális vagy ezen a
területen, efelől nincs kétségem.
Mintha valami mázsás súly nehezedne közénk.
Még a levegő is hűvösebb lesz, végigfut a hátamon a
hideg, mire összerezzenek. Nem tudnám
megmondani ennek az okát, csupán az váltotta ki
belőlem, ahogyan az előttem álló férfi arcvonásai
megváltoztak. Fájdalom. Bánat. Keserűség. Minden
átjárja, amit én eddig soha nem láthattam.
Szó nélkül indul el, én pedig követem. Nem tudom,
merre haladunk, de egyszer csak megáll a vizesárok
felett, az egyik fehér-kék kerámiacsempékkel
díszített hídon, és rákönyököl a korlátra. Csendesen
mellé érek, és várom, megnyílik-e előttem, de ő csak
a vizet bámulja.
Nincsenek körülöttünk, az egész téren csak
szállingóznak az emberek, hiszen a nyári
turistaszezon ilyenkor már régen kifutott.
Már nem számítok rá, hogy felelni fog, amikor
váratlanul megszólal.
– Én úgy hiszem, azt, akinek születsz, nem te
választod. De azt, amilyen életet élsz, azt igen.
Viszont, ha egy olyan közösségbe születsz, mint az
enyém, erre nincs lehetőséged.
 Mivel csendben marad, próbálom rávenni a
folytatásra.
– Miért?
Vesz egy mély levegőt, és látom, ahogy felszakad
benne valami.
– Tudod te, Vivien, milyen lehet cigánynak születni
erre a világra?
Ezúttal én sütöm le a szemem.
Legyünk őszinték! A cigányoknál több bántó szó
nem ér embert élete során. És ezt anélkül kapják
mindannyian, kivétel nélkül, hogy bármit is tudnánk
az adott személyről. Nem ismerjük a lelkét, a
gondolatait, az elveit, de abban a pillanatban
elítéljük, leírjuk, minősítjük, ahogy meglátjuk. Miért?
Csak azért, mert cigány.
Nem vagyok álszent. Sosem volt velük
összetűzésem, sosem bántottak, nem csúfoltak.
Mégis, ha egy sötétebb bőrű férfi áll mögöttem a
boltban a kasszánál, erősebben fogok rá a táskámra.
Ha az aluljáróban meglátok egy cigány társaságot,
összeugrik a gyomrom. Ha este az utcán találkozom
velük, a szememmel azonnal menekülőutat keresek.
Ahogy a gondolatok végigszántanak az elmémben,
felnézek az égre.
Ugyan, milyen nevetségesek vagyunk mi
emberek?!
Hiszen hány alkalommal rabolt már ki fehér ember
boltot, hány alkalommal lopott már el pénztárcát,
hányszor bántott már egy másik egyént, és hányszor,
de hányszor ítéltek már el fehér embert a bűne miatt.
A világ minden nemzetéből került már ki bűnös vagy
gonosz.
Pedig milyen csodásan pompáznak a különböző
színek! Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, ha most
körbefuttatom a szemem. Csokoládé, karamell,
kapucsínó, mogyoró, gesztenye. Még kimondva is
szépségesek. És együtt élnek a fehérrel, és az abból
kevert árnyalatok mindegyikével. Békében, valami
felfoghatatlant a szemünk elé tárva.
Ennek a helynek van valami különleges bája,
valami különleges aurája. És akkor pontosan
megfogalmazódik bennem: nem az számít, milyen a
színed kívül, ha a lelked a szépség minden
árnyalatát hordozza.
– Cigánynak lenni egy átok, Vivien! – folytatja
meggyötört hangján Manuel, kiszakítva ezzel a
gondolataimból. – Meg vagy bélyegezve, de ezt a
bélyeget még erősebb tintával tetoválják a bőrödbe
születésedkor, ha egy olyan közösségbe születsz,
amilyenbe én.
– Ezt hogy érted?
– Én gitano vagyok. Az egyik legősibb, legrégebbi
hagyományokkal rendelkező cigánykultúrát és annak
örökségét visszük tovább generációról generációra.
És ez alól nincs kivétel. Legalábbis a szigorú
szabálykövető cigányok között nincsen.
 – Márpedig te kivétel akarsz lenni, nem igaz? –
Tudom, hogy a kérdésem merész, de annyira már
megismertem Manuelt, hogy a köntörfalazás és a
mellébeszélés nem kenyere.
– Nem hiszek abban, hogy egy embert korlátok
közé lehet szorítani. Ahogyan abban sem, hogy
mindenki sorsát az irányításunk alá vonjunk. Jogot
sem formálhatnánk ilyen tettekre.
– Ha jól sejtem, arra célzol, hogy a gyökereid
szerint egy bizonyos úton kellene haladnod, de te
egy másikon szeretnél, ami viszont
következményekkel jár.
– Olyan következményekkel, amelyeket nem tartok
helyénvalónak. Egy vérbeli gitano nem házasodik,
csak közösségen belül. Nem végez más munkát,
csak olyat, amilyet a közösség engedélyez számára.
Csak olyat tesz, ami annak hasznát szolgálja.
Betartja a szabályokat. Eltartja a feleségét és a
családját. Továbbviszi a flamencohagyományt.
Legalábbis esetemben, hiszen az őseim a
leghíresebb flamencoművészek egyikei.
– És a tehetségüket örökölted is ezen a téren.
Láttam. Hallottam.
– De a szenvedélyüket nem! – Hangjából süt a
csalódottság.
– Ahogy látom, végül sikerült elérned, hogy
megvalósítsd azt, amit te szerettél volna. És
édesanyád nem fordult el tőled.
 Újabb mély levegőt vesz.
– De tőle elfordultak azért, amiért mellettem
maradt.
Ledöbbenek, és meggondolatlanul kiszaladnak a
számon a szavak.
– Tán ki kellett volna, hogy tagadjon, csak mert
más munkakörre vágytál? Ne nevetess, Manuel,
kérlek! – Úgy felháborodok, hogy még a szemem is
forgatom, de amikor újra ránézek, bent akad a
levegőm. – Azt akarod mondani, hogy ki kellett volna,
hogy tagadjon?
Nem válaszol, de rájövök belőle mindenre. Ez
szinte hihetetlen számomra.
A huszonegyedik században még léteznek ilyen
kultúrák?
– Azok, akikkel volt szerencséd találkozni
édesanyám házában, mind hasonló gondolkodásúak,
de őket az őseik mind elhagyták ezért. Így történhet,
hogy a kitagadott emberek is lassan közösséget
formálnak.
– Mert egyre többen vagytok.
– Ez a mai modern világ harca a hagyományt őrző
közösségekben. Az – úgymond – kinti világ
elképesztően gazdag. Minden tekintetben. Ehhez
képest egy zárt csoport csak sivár életet nyújthat. A
fiatalok világot akarnak látni, élni, tapasztalni. Ez
viszont kibékíthetetlen ellentétekhez vezet idősek és
fiatalok között.
 – Elszomorító! – Ez az egy szó, ami eszembe jut.
– Tanulságosnak mondanám inkább.
Manuel eltolja magát a korláttól, amiből azonnal
rájövök, hogy a beszélgetés ezen része lezárult.
Tisztában vagyok vele, hogy bármit kérdeznék is
még, már nem válaszolna, így csendesen ballagok
mellette.
A délután hátralévő részében végigvezet a téren,
majd a parkon is, és a fájdalmas sebeket feltépő
mondatok után valami meghitt hangulat költözik be
közénk.
Az elmúlt napok során először fordult elő, hogy
bármi fontosról is beszéltünk. Bármi emberiről.
A hazafelé út is csendesebben telik, mint szokott,
ám amikor megállunk a ház előtt, Manuel felém
fordul.
– Sokat változtál, Vivi!
Ez az első alkalom, hogy nem a teljes nevemen
szólít. Látom a tekintetében a melegséget, mire
elmosolyodom.
– Jó hatással vagy rám – vallom meg őszintén, de
arra, ami ezután következik, nem számítok.
– Vagy te rám! – mondja, és érzem, ahogy ebben a
pillanatban leomlik köztünk az a fal, amelyet ő épített
oda.
Közelebb hajol hozzám, és finoman beletúr a
hajamba, majd megállapodik a tenyere a nyakamon,
és közelebb húz. Napok óta vártam erre a pillanatra,
de most az egyszer nem is számítottam rá. Rejtély
ez a férfi. De én szinte azonnal eksztázisba kerülök.
Ahogy puha, telt ajka az enyémhez ér,
megborzongok. Soha ilyen lágyan, érzelmesen nem
csókolt meg senki. Olyan, mintha lassú táncot járna a
nyelvünk. Minden pillanatát élvezem, és hiába
képzeltem el őt megannyiszor tüzes szeretőnek,
most mégsem cserélném el ezt a finom puhaságot
semmire.
Ahogy pár perc elteltével elválik tőlem, mintha
máris hiányozna.
Amikor kinyitom a szemem, az ő kedves
tekintetével találkozom. Nem olyan, mint amilyennek
gondoltam, hogy lesz, nem fal fel, nem ég benne
mindent elsöprő tűz, mégis elveszek benne.
Biztonság, kedvesség, bizalom, béke, nyugalom. Ezt
váltja ki belőlem ez a férfi. És nekem pont erre van
szükségem, függetlenül attól, én mit tartottam jónak
eddigi életem során.
Talán az ég azért nem azt küldi számunkra, amit mi
szeretnénk, mert jobban ismer bennünket annál, mint
ahogy mi ismerjük saját magunkat.
Madarat lehetne fogatni velem, amikor kiszállunk
az autóból, és közösen bemegyünk a házba. Ahogy
látom, épp vacsoraidőre érkeztünk. Arra amúgy is
figyelünk mindig, az étkezések itt szentek és
sérthetetlenek.
 A vacsora a szokásos zsibongással telik, de most
én is bekapcsolódom. Folyamatosan beszélgetek,
kérdezősködöm, nevetgélek. Mintha most olvadtam
volna be végleg ebbe a környezetbe.
Az éjszaka pedig talán épp emiatt nem akar álmot
hozni a szememre. Főleg, miután úgy érzem, a
mosoly odaragadt az ajkamra. Alig várom a holnapot,
hogy Remedios születésnapját ünnepeljük, pláne
hogy jönnek Reáék, arról nem is beszélve, hogy
elmesélhetem, milyen előrelépést tettünk Manuellel.
Rea tuti teljesen odalesz, ha megtudja, mennyit
változtam.
Reggel szinte kipattanok az ágyból, tettre készen.
Már nem érzem vendégnek magam, ott segítek, ahol
tudok, de amikor a konyhába érek, már szinte
mindenki sürög-forog. Hát, beszarok, hogy sose
tudok első lenni, még amikor hajnalok hajnalán kelek
fel, akkor se.
– Buenos días! – köszöntőm a kis csapatot, mire
mindannyian kedvesen üdvözölnek.
Körbenézek, hátha látom Manuelt, de se híre, se
hamva. Nem akarok érdeklődni felőle, Antonia így is
pipa rám e miatt a gitano-paya ősmarhaság miatt. Ő
nyilvánvalóan a hagyománytisztelők közé tartozik, és
habár nincs komoly gondja velem, és azzal, hogy itt
vagyok, de az már messzemenő túlzásnak számít
nála, hogy rácuppantam Remedios fiára. Legalábbis
ezt sugallja a nézése és a viselkedése, amikor ez
terítéken van. Nem akarom, hogy szívbajt kapjon itt
nekem kora reggel, ezért csak sasolom az ajtót
percenként, hátha bejön rajta az én gitanóm.
– Az éjszaka elutazott, mert úgy érzi biztonságban
Sergio Ortegát, ha ő vigyázza.
Úgy megijedek Remediostól, aki mögém
settenkedett, hogy kis híján kiesik a szívem a
mellkasomból.
– Jézusom, de megijedtem!
– Elnézést, Vivien! Csak gondoltam, könnyítek
szegény ajtón, mert annyit nézed, hogy félek, kiesik
– kacsint rám, majd odébbáll.
Veszek egy mély levegőt, és valójában jót kacagok
azon, mennyire átlátszó vagyok, és azon is, hogy
Manuel anyukája ezt milyen jól kezeli. Sőt, szerintem
jót vigad rajtam.
Van dolog rendesen, így szinte észre sem veszem,
hogy eltelik a délelőtt, és amikor épp a hallba viszek
át valamit, egy kiáltásra leszek figyelmes.
– Nyuszikám! – Megpördülök, mire Rea áll tőlem
egy kicsit messzebb a bejárati ajtóban.
Szinte odafutok hozzá, és a nyakába ugrok.
– Szia! – rikkantom vidáman. – Úristen, de jó, hogy
itt vagy!
– Mi lenne, ha viselkednétek? Tudjátok, mint a
normális vendégek!
Hugo Ortega határozott, parancsoló hangja szeli
ketté a levegőt Rea mögött.
 Elengedem a barátnőmet, és felpillantok rá, mert
habár nálam nem sokkal, de azért magasabb.
– Én is örülök, hogy látlak! – köszöntöm.
Bármilyen tekintélyt parancsolón néz is ki,
bármilyen karizma árad is belőle, Reát imádja, és
amúgy ha fura is nekem, de van azért valami
humorérzékféléje.
– Ha összekapartad magad, jössz egy
ablaküveggel, és átgondolom, beteheted-e a lábad
az esküvőnkre! – mondja kicsit fennhéjázva.
– Oké! Nyertél! És bocsánatot kérek!
– Nagyon jól teszed! – zárja le a témát, és ad egy
puszit a barátnőm feje búbjára, mielőtt továbbáll.
– Ne is törődj vele! – nyugtat Rea a vőlegénye
miatt. – Kicsit a szívére vette, majd túl lesz rajta.
– Hola, Vivien! – hallok rögtön utána egy újabb
kedves hangot. – Hogy szolgál az egészsége?
– Sergio úr! De örülök, hogy látom! – Széttárom a
kezem, hogy meg tudjam ölelni, de ő kifarol előlem. –
Jól van már, egy próbát megért! – kacsintok rá.
– A kitartó ember legfontosabb erénye, hogy nem
ismeri azt a szót, hogy feladás! – reagál.
Azon gondolkodom, hogy minden idősebb ember
örökös bölcselkedése vajon betegség-e vagy ez
egész egyszerűen jön belőlük, és feladatuknak érzik-
e folyton-folyvást okítani a fiatalabb generációt.
Amint Sergio úr is beljebb tér, meglátom mögötte
Manuel alakját feltűnni, és amikor összekapcsolódik
a tekintetünk, szinte megáll a levegő. Vártam ezt a
pillanatot, hogy kiderüljön, vajon ott folytatjuk-e, ahol
az este abbahagytuk, de szerencsére úgy látom,
igen.
– Mi a fene volt ez? – bök oldalba Rea.
– Ah, baszki! Nem tudnál finomabb lenni? Mi vagy
te, valami karatekölyök?
Karon ragad, és behúz a nappali irányába, ahol
suttogni kezd.
– Vivi, mit művelsz te Manuellel, az ég áldjon meg?
– Minek suttogsz? Nem beszél itt magyarul senki! –
emlékeztetem.
Körülnéz, majd leesik neki, hogy a mi nyelvünket
rajtunk kívül mások nem értik.
– Ja, tényleg! De ne tereld el a témát! Ugye nincs
köztetek semmi?
Ezen már picit bepöccenek, mert nem tudom, mi
probléma lenne abból, ha volna köztünk valami. Rea
már kezd ezzel az agyamra menni. Mint valami
féltékeny, hisztis hugica. Keresztbe fonom a kezem a
mellkasom előtt, és komolyan válaszolok.
– És ha van, akkor mi fog történni?
Rea arca egy csapásra megváltozik. Szinte
kiguvad a szeme.
– Figyelj! Bármi van is köztetek, azonnal be kell
fejezned! Komolyan mondom!
– Neked elment a józan eszed? – fakadok ki.
 – Nem, de szerintem nem jó ötlet a gyógyulásod
útján összegabalyodni egy férfival, aki…
– Rea! Drágám! – szól közbe Remedios, így a
barátnőm nem tudja befejezni az észosztást. – Úgy
örülök, hogy látlak!
Mellesleg jobb is, hogy félbeszakadt a
beszélgetésünk, mert már az elején elbaszta volna a
napomat.
– Remedios! Csodálatosan festesz!
Miután agyondicsérték egymás kinézetét – jó,
amúgy van is mit –, nincs megállás. Sorban érkeznek
a barátok és pár rokon, a szomszédok és konkrétan
az utca minden lakója. Itt van jóformán egész Sevilla.
Érkeznek az ételek, az italok, mintha megint valami
bazi nagy spanyol lagziban lennénk.
Akkora a sürgés-forgás, hogy jószerivel el is
felejtem a kínos kis beszélgetést Reával. A
spanyolok életigenlése egyszerűen mindenkire
átragad, és szinte magával rántja az embert.
Szó szerint degeszre eszem magam, délután pedig
elindul a muzsika is. Sorban kerülnek elő a gitárok,
mindenki énekel és különböző ritmusú flamencót jár.
Egyik-másik tapsolásba és kopogásba még engem is
bevesznek, bár szerintem nem is vagyok ügyes. Jó a
ritmusérzékem, és a tánchoz is konyítok, de ez a
ritmus nagyon gyors, és mintha nem lenne benne
tudatosság, pedig biztosan van, csak kívülállóként
még nem fejtettem meg a titkát. Rea is pörög-forog,
nevetgél, mosolyog. Most mintha a régi önmagát
hozná újra.
Pár percre visszavonulok a szobámba. A saját
fürdőszobámban egy picit fel is frissítem magam,
mielőtt újra csatlakoznék a tömeghez. Kilépek a
folyosóra, mire valaki váratlanul a derekamnál fogva
elkap hátulról és szinte két méterrel arrébb repítve
felnyom a falra. Egy árva lélek sincs a házban,
amikor Manuel teste az enyémhez préselődik. Úgy
csap le a számra, hogy alig térek magamhoz, de
minden érzékszervem azonnal reagál rá. Ruhában
vagyok, ami engedi, hogy egy pillanat alatt az ölébe
kapjon, és én a csípője köré fonjam a lábam.
Istenem! Még hogy nem fal fel, hogy nem ég benne a
tűz! Nyelvével erőszakosan, de tele szenvedéllyel
csókol, mint aki ki van éhezve a számra. Egy pillanat
alatt felizgulok, és elfelejtem, hol vagyok. Az ingét
szinte leszaggatom róla, mire szanaszét repülnek a
gombok. Manuel hozzám nyomja az ágyékát, a
nadrágon keresztül is megérzem ágaskodó
férfiasságát. Annyira váratlanul ért ez az egész, hogy
a testem és az eszem sem tud magánál maradni.
Manuel elindul velem vissza a szobámba, becsapja
az ajtót, és szó szerint rádob az ágyra. Most először
nézek fel rá. Úgy fest, mint egy fékezhetetlen bika,
akinek most én vagyok a piros posztó. A széttépett
ingtől látom izmos, kissé szőrös felsőtestét, amitől
lüktetni kezd a lábam köze. Felhúzom a térdem, mire
Manuel terpeszre nyitja a lábam. Istenem! Csak
nyúljon már hozzám! Még épp látom a vággyal
átitatott arcát, mielőtt a lábam között elveszik,
váratlanul félrerántja a bugyimat, és egyszerűen
belenyal a puncimba. Hangosan felnyögök, mire ő
újra és újra a kielégülés határára sodor, ahogy
mozgatja bennem a nyelvét, ám mielőtt elélveznék,
abbahagyja. Fölém térdel, kicsatolja az övét és a
nadrágját, majd amikor a makkja hozzáér a
csiklómhoz, váratlanul kopognak az ajtón. Baszki!
Azt sem tudom, hol vagyok, de remélem, ez a
kopogás csak valami rossz álom. Újra kopognak! A
picsába! Én nem kívánnám az imént elkezdett
dolgokat félbeszakítani egy kopogás miatt, de
Manuel láthatóan más véleményen van. Megrázza
egy kicsit a fejét, feláll, és a fürdő felé veszi az irányt,
amikor ismét kopognak, de most beszédhang is
társul hozzá.
– Nyuszkó! Láttam, hogy eltűntél. – Rea hangja
hatol be a szobába még az ajtón keresztül is. – Ha itt
vagy, beszélhetnénk arról, ami korábban történt!
Manuel megtorpan.
– Mi történt korábban?
Összeszedem magam, de úgy sóvárog a nedves
puncim a befejezetlen szex után, mint soha az
életben.
– Semmi különös. Elintézem, és majd utánunk
jössz, rendben?
 Manuel bólint, eltűnik a fürdőmben, én pedig a
tükörben helyre teszem a külsőm, és mosolygósan
ajtót nyitok.
– Nyuszkó! Bocsánat, csak feljöttem mosdóba.
Gyere, ki ne maradjunk a mulatozásból!
Ezzel karon ragadom, és próbálom villámgyorsan
visszavezetni a kertbe a többiek közé. A témát
viszont kerülöm. El vagyok foglalva azzal, hogy a
szexuális éhezésemen uralkodni tudjak.
Végül vagy fél óra múlva látom Manuelt viszont.
Addigra már kissé megnyugodtam, de így olyan,
mintha az egész csak egy erotikus álom lett volna,
amiből idő előtt felébredtem.
Manuel tekintetét időnként lopva elkapom, ami
minden alkalommal felizgat, ám egyszer csak páros
tánc kezdődik, és én a kezemet nyújtom felé.
– Nincs az az isten! – mondja, mire felnevetek.
– Félsz, hogy letáncollak, mi?
– Utálok táncolni! – Undorodó arckifejést ölt.
– Szégyelld magad, te gitano!
– Szégyellem! – Rám kacsint, majd váratlanul
megrántja a kezem, és magához húz ott, mindenki
előtt.
Amikor szorosan átkarol, és találkozik a
tekintetünk, olyan közel van hozzám, hogy érzem a
szíve dobbanását is. Sosem volt ilyen tökéletes
partnerem. Épp, amikor úgy érzem, meg fog csókolni
mindenki szeme láttára, a zene véget ér, és egy
teljesen más hangvételű váltja fel. Manuel elenged,
és minden szem Remediosra szegeződik.
Olyan csodás, lassú taktusokkal kezdődő
flamencót jár, hogy átjárja a szívem a boldogság,
majd egyre erősödő, szinte pörgős ritmusokkal zárja
az előadását. Mindenki egyszerre harsan fel,
tapsviharban és éljenzésben törve ki.
Ám amikor a tömeg zaja halkulni kezd, arra leszek
figyelmes, hogy egyetlen kéz lassú, erőltetett,
kemény ütésekkel újra és újra összecsapódik.
Szinte átjár valami megmagyarázhatatlan
szorongás. Mint amikor az ember megérzi, hogy
közeleg a vihar, és mielőtt lesújtana ránk, a félelem
borzongással fut rajta át.
Látom, amint minden egyes ember valami vagy
valaki felé fordítja a fejét, és sorban sápadnak el
attól, ami a szemük elé tárul. Olyan, mintha ülne egy
kis manó a vállamon, ami azt suttogja, ne nézz oda,
én végül mégis megteszem.
Ám a legnagyobb meglepetésre az új vendég épp
engem bámul, miközben még mindig élesen üti
össze a kezét. Nem emlékszem, hogy valaha életem
során találkoztam-e annál szebb nővel, mint aki a
születésnapot ünneplő kisebb tömeg előtt áll. Fekete
csipkeruhában, vörös rózsával a koromfekete
hajában, olyan tekintettel néz rám, amitől meghűl az
ereimben a vér. Körüllengi valami különleges,
félelmetes, mágikus varázs.
 – Lám, lám! – A hangja mély, reszelős, szinte
kísérteties. Elfordul tőlem, és Remediosra szegezi
tekintetét. – Isten éltesse erőben, egészségben a
flamenco királynőjét!
Nem tudnám megmondani, hogy gúnyos vagy
lekezelő-e a hangneme. Talán mindkettő.
Jó ideig kínos csend uralja a ponyvákkal lefedett
udvart, mire végre abbahagyja a tapsolást.
– Carmen! – szólal meg végül Remedios kimért
hangon.
Carmen. Eszembe jut, amikor napokkal ezelőtt
egyszer Antoniát sugdolózáson kaptam, és ezt a
nevet mondta.
Érezhető, hogy a két nő nem ápol jó viszonyt
egymással, és akkor enyhén fogalmaztam. Közelebb
húzódom Manuelhez, mintha ösztönösen biztonságot
keresnék mellette.
– Minek köszönhetjük a látogatásod? – szólal meg
Cesar, átvéve az irányítást, mivel úgy tűnik, senki
más nem merte megtenni.
Carmen hahotázva felnevet. Fülsértő.
– Hogy érted azt, hogy minek köszönhető?
Természetesen eljöttem, hogy megünnepeljem az
anyósom születésnapját.
Anyós?! Kihagy egy ütemet a szívem.
Ha Remedios az anyósa, akkor ez azt jelenti, hogy
Manuel a… férje.
 Megpördülök, és a velem szemben álló férfira
meredek, aki bűnbánóan pillant le rám. Kell egy kis
idő, hogy feltegyem a kérdést, amit nem akarok.
– Ugye nem igaz? – A hangom csendes, de biztos
vagyok benne, hogy mindenki hallja.
Nem válaszol azonnal, ezért reménykedni kezdek,
hogy ez csak valami félreértés lesz, ám ez abban a
pillanatban megszakad, amikor végül megszólal:
– El akartam mondani!
 A tánc a legmagasztosabb,
a legmegindítóbb és a legszebb
a művészetek között,
mert nem puszta lefordítása és
absztraktálása az életnek,
hanem az élet maga.

MARTHA GRAHAM
 16. FEJEZET

Remedios

Nézem a velem szemben álló, talán leggyönyörűbb

fiatal nőt, akit hátán hord a föld, és a szívemre
telepedik a végtelen szomorúság, amelyet minden
alkalommal érzek, amikor rágondolok. És Isten a
tanúm rá, nem telik el nap, hogy ez ne történne meg.
Teát készítettem neki, amit most elé helyezek az
asztalra, bár látom, hogy nem szívesen fogadja el.
Tudom, most is épp azon elmélkedik, hogy egy
olyan idősödő asszony, akire egy egész közösség
tekintett példaképként, vajon hogyan volt képes azt
elhagyni, hátat fordítani mindenkinek, akik
számítottak rá. És azon is, hogy ez az ízig-vérig
cigányasszony hogy volt képes feladni mindent,
amiben addig teljes hite rejlett. A közösségben, a
gyökereiben. És hogyan lehetséges az, hogy
anyaként képes volt a fia azon döntésének teret
engedni, hogy elhagyja a feleségét és a családját,
majd egész egyszerűen csavargóként, céltalanul
vándoroljon a nagyvilágban, és úgy éljen, mintha
nem szólna másról a létezés, csak arról, hogy azt
tegyük, amit jónak látunk.
 – Önmagában is meglepetés a látogatásod,
drágám, de az, hogy egyedül érkeztél, még inkább
aggodalomra ad okot számomra.
Képtelenség lenne, hogy ne éreztessem a
megértésem a velem szemben álló nővel, aki az
egyik legszeretettebbje szívemnek, még akkor is, ha
ő maga haragot, dühöt és megvetést érez irántam.
És maga iránt. A világ iránt. Nem tudom elrejteni
azonban az aggódásom sem, hiszen látogatása
önmagában is nagy szó, de az, hogy egyedül
érkezett, valóságos csoda, vagy inkább képtelen
bátorság, mert nem kérdés, hogy sem a szülei, sem
a nagyszülei nem tudnak az érkezéséről,
máskülönben most nem lenne közöttünk. Ebben
egészen biztos vagyok. Hiszen el sem engedték
volna.
– Van itt egy paya, Remedios! – Carmen hangja
számonkérő és megvető egyszerre. – Az egész
közösség erről beszél. Nem elég, hogy Manuel
elhagyta a családját, de még a szórakozásait is
hazahozza?
Nincs nap, hogy ne imádkoznék azért, hogy a
keserűsége valahogy békébe forduljon. Nincs ember,
aki ennyi bánatot érdemel, főleg ha valójában
jóravaló ember. És Carmennél jobb gyermeket aligha
ismertem életem során. Szomorúság látnom, hogy
felnőtt életében nem volt képes megtartani
gyermeklétében rejlő örömét.
 Végül pár perc tanakodás után, de helyet foglal,
amiért én csendben fohászkodtam, hiszen ha sikerül
maradásra bírni, talán egy kis beszélgetés is
kialakulhat közöttünk.
A kinti mulatság ugyan csendesebb lett, de César
leleményes, így közös muzsikára biztatva a
többieket, én el tudtam vonulni a fiam feleségével.
– Szeretném, ha tudnád, Carmen, hogy
bármennyire is nem gondolod, de rendkívüli
boldogság számomra, hogy látlak. Hány éve is?
Szándékosan kissé puhatolózva teszem fel a
kérdést, mert, habár tökéletesen tisztában vagyok az
eltelt évek számával, szeretném, ha hangosan
kimondaná, hátha azzal tudatosodik benne is,
mennyire sok idő ez egy emberi életből.
– Tíz éve – süti le a szemét.
Nem tehet róla, belőle nem lehet kiverni azt, amire
és ahogyan nevelték. Tudja ő is, hogy ezek az évek
nem jönnek már vissza, de azt is tudom, hogy ha
rajta múlik, a következő tízet is elvesztegeti.
– Nem gondolod, hogy ez jóval több annál, mint
ami elfogadható lenne?
– Nem gondolod, hogy ez jóval több idő annál, mint
amire Manuelnek szüksége lett volna?
A közöttünk húzódó asztalra könyökölök, és
keresztbe fonom az ujjaimat.
Carmen még mindig abban a hitben ringatja magát,
hogy Manuelnek csak egy kis időre volt szüksége,
hogy magára találjon. Csak egy kis térre,
szabadságra, de teljen el bármennyi idő is, az én
fiam nem fog hazatérni. Legalábbis olyan formában,
ahogyan azt a felesége szeretné, egészen biztosan
nem. De Carmen neveltetéséből és taníttatásából
eredő gondolkodása miatt ezt nem képes elfogadni.
– Ki mondja meg, kinek mennyi időre van
szüksége? Egyáltalán, ki mondja meg, kinek mire
van szüksége, Carmen?
– Nekem a férjemre lenne szükségem, Remedios!
– Erőteljesebb a hangja, mint eddig volt.
Már akkor is feltűnt, amikor megláttam őt a
tömegben, hogy az elmúlt tíz év keserűsége
igencsak nyomot hagyott a kedvességén. De a
határozottságának jót tett. Sosem éreztem őt
talpraesettnek, inkább alkalmazkodó típus volt, túl
sok önzetlenséggel és alázattal mások iránt.
– Arra a férjre, akit akaratod ellenére választottak ki
számodra tizenöt éves korodban?
– Sosem tudtam volna tökéletesebben választani
magam sem.
Igen, nem volt kérdés, hogy ezt válaszolja majd.
Hiszen a mi közösségünk számára nem lehet
kérdés, hogy mindenki jobban tudja, mi kell nekünk,
mint mi magunk. Csak azért, mert annak idején fel
lettek állítva a szabályok, és azoktól nem lehet
eltérni, még akkor sem, ha azóta több száz év telt el,
és a világ jóformán teljesen átalakult.
 – Honnan tudod? Hiszen sosem próbáltál esélyt
adni egy saját választásnak.
Tudom, hogy szavaimra nem biztos, hogy Carmen
készen áll, de én már nem hiszek abban, hogy ki kell
várni a jó és megfelelő pillanatot, hiszen van, hogy
az sosem jön el. És az elmúlt tíz év után nem
kívánok újabb tízre várni. Ha Carmen most itt ül
velem szemben, én most mondom el azt, amit
szeretnék. Pontosabban nem is feltétlen azt, amit én
szeretnék, mert akkor házáig szaladna, hanem azt,
amiről úgy gondolom, hatással lehet rá.
– Nem gondolom, hogy tizenöt évesen tudná bárki,
mire van szüksége. Ezért vannak a szüleink, a
nagyszüleink. Az ő tapasztalatuk bőven ad arra
biztosítékot, hogy a választás megfelelő. Esetemben
pedig tökéletesnek volt mondható.
– Ha annyira tökéletes volt, akkor most miért nem
vagytok boldogok, Carmen?
Váratlanul felpattan, mire a szék hangos
nyikorgással csúszik ki alóla.
– Mert a fiad elhagyott! Az csak hagyján, hogy ilyet
egy vérbeli soha nem tenne, de én jó feleség voltam,
Remedios!
– Az asztalra csap ingerülten. Heves természet lett,
vagy inkább megkeseredett. – És nem ezt
érdemeltem!
Bólintok, mert van igazság a szavaiban, és mert
koromnál fogva már sokszor rájöttem, milyen az,
amikor az ember nem látja az előtte magasodó fa
lombkoronájától a varázslatos erdőt, ami megbújik
mögötte.
– Vajon ki számít jó feleségnek, Carmen? Aki mos,
főz, takarít? Aki otthon van, és azt teszi, amit
elvárnak tőle? Vagy az, aki képes tűzön-vízen át
kitartani a férje mellett, kerüljön az bármibe?
– És ki a jó férj? Aki elhagyja a családját csak
azért, mert csavarogni akar? Tudod, Remedios,
butaság volt idejönnöm. Hiszen, ahogy az elmúlt tíz
évben sem próbáltátok helyrehozni a hibátokat, nem
tudom, miből gondoltam, hogy majd bármi
megváltozik, ha újra találkozunk. Hiszen ti vagytok a
modern cigányok, nem igaz? Akik felrúgják a
szabályokat, és akik nem is szégyenkeznek miatta. A
liberálisok!
Elfordul, és tudom, hogy most jött el a pillanat,
amikor mindent fel kell tennem egy lapra, mert nem
tudom, kapok-e rá lehetőséget még egyszer életem
során.
– A férjed megkért, hogy menj vele, de te nem
tetted! Mégis hogy mered magad jó feleségnek
beállítani, Carmen? Tíz éve szidod a fiamat azért,
amiért elhagyott, de te vajon nem hagytad el őt? Ha
őt nem tartod jó férjnek, te a legkevésbé vagy jó
feleség! Ne áltasd magad tovább! Arról, hogy
boldogtalan vagy, csak és kizárólag te tehetsz!
 Szavaim keményen hasítják a levegőt, és tudom,
hogy nyílként fúródnak a menyem szívébe. Nekem is
fáj kimondanom ezeket hangosan, mert távol álljon
tőlem, hogy bántsam ezt a csodálatos teremtményt,
aki a környezete áldozatává vált, de itt az ideje, hogy
ne csak istápolják, hanem őszinték is legyenek vele
azok, akik körbeveszik.
Megpördül, a szeme tüzet okád. Mindig is volt
benne szenvedély, tudtam jól, hiszen tánc közben
olyan volt, mintha csak a szerelem istennője volna.
Nem volt olyan mozdulata, amelyből ne áradt volna
az érzelem legmélyebb rétege, a tűz forrósága, az
érzékiség vágya, a nőiesség varázsa. Carmen maga
a tánc mágiája. Soha életemben nem láttam hozzá
foghatót. És sajnos soha életemben nem is láthatta
nagyközönség ezt a tánc közben bűbájjal átitatott nőt
színpadon. A szülei nem engedték ki a fényre.
Rejtegették a sötétben.
– Remedios, ezt nem gondolhatod komolyan!
– De, komolyan gondolom! Megkért, hogy menj
vele, de te nem tetted!
– Arra kért, hogy hagyjam el a családomat! Mégis
hogyan tehettem volna?
– Neked már Manuel volt a családod! Megtehetted
volna úgy, mint bárki más!
– Mint például te? – néz végig rajtam a menyem
megvetőn. – Hiszen kitagadtak, Remedios! Ezt az
életet szántad volna nekem is? Hogy ne beszéljen
velem többé a családom? A szülőanyám, aki életet
adott nekem? Hogy sírjon, bánatos legyen, amiért
csalódik bennem? Az apám, aki taníttatott, aki két
kezével dolgozott meg minden falatért, amit
vacsorára ettem. Hogy úgy háláljam meg, hogy
megvetem azt, amire neveltek? Ezt kellett volna
tennem?
– Úgy véled, összetartó közösség az, amelyik
kitagadja maguk közül azokat, akik máshogyan
képzelik el az életüket? Úgy véled, nem lehet attól
szívünk teljességével szeretni a gyökereinket, ha
nem is értünk azokkal mindenben egyet?
– Ők nem vélik úgy, Remedios!
– Te pedig behódolsz ennek a hitnek!
– Vannak hagyományaink, amelyek az olyanok
miatt, mint a fiad és te, kezdenek kiveszni a világból!
– És mi van, ha azok miatt veszik ki, mint a
szüleid?
– Hogy merészeled bántani őket?
Tudom, hogy veszélyes talajra tévedtem, és
bölcsebb vagyok annál, hogy ne tudnám, hol a határ,
de úgy érzem, a mondandóm még magyarázatra
szorul.
– Távol álljon tőlem, hogy bántsam azokat az
embereket, akiket szívemben őrzök szeretettel,
Carmen. Csupán azt mondom, a hagyományaink
talán könnyebben fenntarthatóak lennének, ha a
szabályozás alkalmazkodna a világhoz. Ha
alkalmazkodnának a mai rohanó élethez, a
megváltozott fiatalsághoz. Hiszen ti már iskolába
jártatok, nem éltetek olyan vándorló életet, mint
például az én nagyszüleim, szüleim. Láthattad te is,
milyen az élet odakint. A közösség összetartó ereje
olyan biztonság, amelyről sokan csak álmodoznak,
de a kinti világ érdekessége és lehetőségei arra
biztatják a mai kort, hogy legyen bátor, legyen
merész, élje meg a pillanatokat. Tudod te, milyen
csodák születnének, ha olyan erős családi háttérrel,
olyan erős kötelékekkel a hátatok mögött, mint
amilyet a mi gyökereink képviselnek, ki mernétek
lépni a világba? Tudod te, mekkora dolgokra
lehetnétek képesek, ha a mi semmihez sem fogható
szeretetünkkel támogatnánk benneteket abban, hogy
legyetek azok, akik csak lenni akartok?
Carmen gúnyosan felnevet.
– Ugyan már, Remedios! Ne áltasd magad, kérlek!
Mi cigányok vagyunk! Azok soha nem lesznek
ugyanolyan emberek, mint például a fehérek. Mi a
kisebbség vagyunk!
– Az olyanok miatt vagyunk azok, mint te! – Látom,
ahogy Carmen torkán akad a levegő. – Nem csak a
fehérek mondják ránk, hogy kisebbség. Mi magunk is
ezzel a jelzővel illetjük magunkat.
– Én legalább tudom, hová tartozom, és nem
akarok egy olyan közösség tagja lenni, amelyik nem
fogad be, és kívülállóként kezel. Amelyik mocskol
minket!
– És büszke vagy arra, hogy gitana vagy, Carmen?
Mert én mára úgy tudok létezni bármilyen
embercsoport között, hogy büszke vagyok a
származásomra.
– Téged kitagadtak, Remedios! – Ezt ma már nem
először említi, így rájövök, hogy ez a legnagyobb
félelme.
– De én nem tagadtam ki őket! És ez a lényeg! Én
a mai napig szívem legmélyéről szeretem őket,
ahogy a származásomat is. De ez nem hatalmaz fel
engem arra, hogy mások élete felett döntéseket
hozzak. És a fiamé fölött sem vagyok hajlandó. Én
szültem, de nem a tulajdonom. Külön élet, külön
személyiség, külön akarattal, gondolatokkal,
vágyakkal, álmokkal. És nem lehetnék jó anyja, ha
ezeket kalitkába kényszeríteném. Ha a fiam szabad
madárnak született, én hagyom szárnyalni. És ez
származástól független. Mindegy, milyen színű a
bőröm. Anya vagyok! Nő vagyok! Nem cigány! Nem
barna, nem fehér, nem sárga! Ember vagyok! Mint
bárki más! Mert ebben bizony mindenki egyforma!
– Nagyon másként látod a világot, mint ahogyan
kellene!
– Pont ez a lényeg, Carmen! Nincs olyan, hogy így
vagy úgy kellene látni a világot. Mindenki lássa úgy,
ahogyan ő kívánja!
 – És ha valaki úgy látja, hogy sorozatgyilkos akar
lenni vagy gyerekeket mészárol le? Azoknak is ezt
mondod?
– Kérlek, ne forgasd ki a szavaimat! Mindig is okos
kislány voltál. Most miért mutatod a butát? Tudod jól,
hogy a szavaim mire irányulnak! És ha szétnéztél az
udvaron, amikor megérkeztél, rá kellett jönnöd, hogy
sokan vagyunk itt, akik szeretik egymást, függetlenül
a származásunktól.
– Ezért hoztad ide ezeket a payákat!
A többes szám alighanem Vivienre és a
barátnőjére, Reára vonatkozik.
– Azért vannak itt, mert kedves és jóravaló
emberek. Nem ítélkeznek mások felett, Carmen!
– Akkor kellemes időtöltést velük, Remedios!
Ezzel ismét elfordul és az ajtó felé indul, de én
ismét feltartóztatom.
– Valójában miért jöttél, Carmen?
– Mert azt pletykálják, hogy a férjem összeszűrte a
levet egy payával.
– És az bánt, hogy ezt pletykálják, vagy az, hogy
talán nem csak pletyka?
Szavaimmal újabb csapást mérek szeretett
menyemre, de nem tehetek mást. Tudom, mennyire
vergődik, hiszen én magam is pont ugyanígy
szenvedtem, amikor két tűz közé kényszerítve
éreztem magam a származásom és az álmaim
között lévő átívelhetetlennek tűnő szakadék miatt.
 Carmen a kilincsre teszi a kezét, de amint kinyitja
az ajtót, Manuel áll vele szemben.
Szinte hallom, amint ez a két drága, sebzett szív
sérülten dobog egymásért. Mégis úgy hiszem,
vannak, akiknek nem adatik örökre szóló boldogság
a másik mellett.
Tudom jól, hogy a fiam mit fog kérdezni a
feleségétől, és nem is tévedek:
– A kislányom hogy van?
 17. FEJEZET

Remedios

– Igazán eseménydús egy szülinap volt, nem igaz?

Felpillantok az olvasószemüvegem mögül a hang
hallatán, és meglátom Vivient a nappaliban az
ajtófélfának támaszkodni. Mennyire más ő, mint
Carmen. Fekete pamutfelsőt visel, farmernadrágot és
szobapapucsot. Az arca sminktelen, a haja
rakoncátlanul fodrozódik. Egyszerűnek mondanám a
maga módján, mégis természetes, és pont ez teszi őt
bájossá. Természetében, mint egy forgószél, de
annyira kedves teremtés, hogy ezzel a sebességgel
valójában nem letarol másokat, hanem felkapja őket,
megpörgeti a levegőben, és puhán visszateszi őket a
földre. Mintha csak egy jó szórakozás, egy kis
kikapcsolódás lenne vele az élet.
Magam mellé teszem a szófán az újságot, és
rámosolygok.
– Így is fogalmazhatunk. Elvégre úgy szép az élet,
ha zajlik, nemde?
– Ez olyan vivienítás megnyilvánulás volt –
kuncogja el magát.
 – Ha túl komolyan vesszük az életet, az túl komoly
fájdalmakkal jár.
– Remedios! – Rittyent, amitől már nekem is széles
mosolyra húzódik a szám. – Azt hittem, azért vagyok
itt, hogy én tanuljak öntől, de megkell jegyeznem, ön
igazán kiváló diák.
– Bárkivel hoz is össze minket az élet, az azért
van, mert valamit hoz számunkra. Valamit tanulnunk
kell tőle vagy általa.
Vivien fújtat egyet, és a szemét forgatja.
– Ne túlozzunk! – tolja el magát az ajtófélfától, és
felém veszi az irányt. – Mit lehetne tanulni tőlem
bárkinek is, de tényleg? – Szó szerint levágja magát
a kanapéra, és ezzel egy időben felteszi a lábát az
asztalra.
– Például azt, hogy mérleg sem kell ahhoz, hogy
tudjam, milyen súlyt képes elbírni némely bútordarab.
– Oh, ezer bocseszka! – mondja, és lekapja lábát
az asztalról, de nem látok rajta különösebb
megbánást, amin valójában jót mosolygok
magamban.
Hiszen milyen élet az, amiben folyamatosan
korholjuk magunkat?!
– Viszont, ha őszinte akarok lenni…
– Csakis! Mi értelme a hazugságnak, nemde? –
vág a szavamba Vivien.
– Ez viszont igazán remediosos volt – kacsintok rá,
ezzel is elismervén ezt a remek gondolatot. – Úgy
véltem, félő, hogy a tegnap történtek után ma, hogy
is mondjam, jobban magad alatt leszel. Hogy az,
amire rájöttél, megvisel majd. Aggódtam, hogy ez
kihatással lesz az állapotodra.
– Ha azt veszem, amilyen régen voltam, akkor azt
mondanám, meg se kottyan. Tudja, engem csak a
tánc érdekelt régebben, és az, hogy valami úton-
módon megtaláljam a családom másik felét, és ez a
dolog minden mást elnyomott körülöttem. Mintha
minden más mellékes, komolytalan lett volna. És e
szerint is kezeltem őket. De ha a szívemre teszem a
kezem, a tánc és a család dolga is csak egy
kényszer volt. Mintha szándékosan kényszerítettem
volna magam arra, hogy ez a kettő fontos legyen,
mert annyira semmit nem ért az egész életem, hogy
próbáltam valami elképzelt dologgal fontossá tenni a
létezésem. Ez most nagyon hülyén hangzik?
– Egyáltalán nem hangzik hülyén. Bármilyen
gondolat fészkeli is be magát az elménkbe, az nem
véletlenül került oda.
– Úgy értem, nem biztos, hogy normálisan ki tudom
fejezni magam. Nem vagyok a nagy szavak embere,
inkább a jó sok felesleges szó embere vagyok, meg
a káromkodásé – vonja meg a vállát egy kacsintás
kíséretében.
Az eszem megáll ettől a lánytól. Mindennek el tudja
venni az élét egy kis humorral.
 – Gyakorlat teszi a mestert. Használd a szavakat,
forgasd, ízlelgesd őket, és előbb-utóbb a barátaid
lesznek, meglátod!
– Igen, ebben lehet valami.
– Folytasd, kérlek, amibe belekezdtél! Érdekesen
hangzik. Főleg, mert ahhoz képest, hogy most
kényszerítésnek hívod, éveken keresztül kitartóan
táncoltál és kerested az édesapád – emlékeztetem
arra, honnan indultunk, mert szeretném hallani, mire
jutott.
– Ez igaz, de ha őszinte akarok lenni, mindig csak
kis lépésekben haladtam. Nem tettem magam oda
egyáltalán egyik oldalon sem. Megelégedtem a
háttértáncos szereppel, csak hogy ne kelljen magam
igazán megerőltetni. Vagy mert úgy voltam vele,
hogy időm, mint a tenger. Az apa dolog is… igazából
huszonhat éves vagyok. Mégis, miért vártam ezzel
eddig?
– Nem mindenki türelmetlen típus.
– Pedig van, amiben az vagyok – kapja a szája elé
a kezét, mire én az ég felé emelem a tekintetem. –
Jó, bocsánat, nem lehetett kihagyni. De amúgy arra
jöttem rá, hogy én olyan ráérős típus vagyok az
életem legtöbb részében. Mintha valami vándorló
lennék, akinek szép lassan, komótosan gyalogol a
lelke, de nem azért, mert nem akar célba érni,
hanem mert nem tudja, mi is a cél.
 – Ez egy igazán felnőttes és érett meglátás.
Szerintem azonban nem abban a bizonyos dologban
vagy türelmetlen – célzok arra, amivel viccelődött a
monológ elején –, hanem valami másban szintén
ráérős.
– Vagyis? – ráncolja össze a homlokát Vivien.
– Az, hogy mindig más férfiakkal múlattad az időt,
számomra azt jelzi, hogy a letelepedésben, a
megállapodásban is ráérős voltál. De lehet, hogy az
sem azért alakult így, mert nem volt rá igényed,
hanem azért, mert egész egyszerűen nem találkoztál
olyan férfival, akivel el tudtad volna képzelni az
életed hosszú távon.
Egypár pillanatra csend telepedik közénk, majd
Vivien szavakká formálja a gondolatait.
– És ha ez megváltozott? – kérdezi, és látom a
szemében a félelmet és kétkedést, de nem azért,
amit mond, hanem azért, hogy én azt hogyan
fogadom majd.
– Miért nem estél mély depresszióba a tegnap esti
információk hallatán? Miért nem érezted, hogy
italhoz vagy tudatmódosító szerekhez kellene
nyúlnod azért, amit megtudtál? Mert az a Vivien, aki
akkor voltál, amikor hozzám kerültél, azt tette volna.
Tudod, mi változott meg?
Ismét egy kis csend következik, ami azt jelzi
számomra, hogy Vivien gondolkodik. Csodás érzés
látni, ahogy napról napra fejlődik, még akkor is, ha ő
maga ezt nem is látja tisztán. De majd annak is
elérkezik az ideje, én hiszem.
– Azt hiszem, a bizalom.
Csupa meglepetés ez a kis hölgy. Ez a válasz nem
volt azok közt, amelyre én gondoltam volna.
– A bizalom? Hogy lehet, hogy épp ezt mondod,
hiszen a fiam nem bízott meg benned annyira, hogy
beavasson téged élete ezen részébe?
– Ahhoz, hogy beavathasson, neki is bíznia kell
bennem. Ez egy kölcsönös dolog. De mi még csak
most leptünk rá erre az útra. És az egy igazán jó jel
volt, hogy Manuel már szerette volna elmondani ezt
nekem, vagyis már úgy érezte, bízhat bennem
annyira, hogy megoszthatja ezt velem, csak még az
ideje nem érkezett el tegnap estig.
– Meghallgattad?
– Igen, meg. Tegnap este mindent elmondott.
– Meggyőződésem volt, hogy hangos vita lesz
belőle.
– Az olyan reás és hugós lett volna – kacag fel
hangosan.
Erre én is elnevetem magam, mert, habár én kevés
időt töltöttem e két ember társaságában, azt meg kell
hagyni, hogy az aztán igazán erőteljes egy
kapcsolat. Az a mindent elsöprő fajta. Olyan nagy
lángon ég az a szerelem, hogy amikor évek múlva
már csak parázslik, még akkor is képes lesz húsáig
égetni bármit, ami csak hozzáér.
 – Valóban heves egy szerelem az övéké. De öröm
nézni.
– Igen, azt hiszem, valóban az. És talán pont ez az
oka annak, hogy én ráérős vagyok. Talán én is egy
ilyenre várok. A legtöbb ismerősömnek az első
látásra szerelem volt a legnagyobb, a legérzékibb, a
legszebb, a legek legje mindenben.
– És a legkínzóbb, a legfájóbb is. Vannak azok a
mindent lángba borító szerelmek, amelyek képesek a
szívet úgy feltüzelni, hogy annak égése szinte
elviselhetetlen kínnal párosul. De hidd el nekem,
nincs két egyforma tábortűz. Van, amelyiknek a fája
hamar lángra kap, de csak kevés ideig ég, van olyan
is, amelyikkel akármit csinálunk is, nem alszik el, le
kellene önteni hozzá valamivel, de olyan is, ami
egyenletesen ég, mert a tűzrakók sokat gyakorolták,
hogyan kell tökéletesíteni.
– És melyik a legjobb?
– Épp ez az. Egyik sem jobb vagy rosszabb a
másiknál. Hiszen mind melegít. Egész egyszerűen
van, akinek így, és van, akinek úgy sikerül tüzet
rakni. De mind szerencsés, aki hozzá tud bújni.
– Vagyis, ön szerint, lehet ugyanolyan kitartó egy
szerelem, ha az lassan kap lángra, mint azok,
amelyek azonnal égnek?
– A legfontosabb nem a tűz, hanem az, hogy azt
meddig tudjuk életben tartani, ha egyszer
meggyulladt. És az, hogy tudjuk elfogadni a tényt,
hogy nincs fa, ami örökké égne. De tisztelni és
becsülni, szeretni bármeddig lehet azért, amiért
egykoron meleg napokat hozott.
– Szép gondolat! – nyugtázza a szavaimat, és
maga elé mered kissé bánatosan.
– Jól gondolom, hogy a fiam úgy döntött, hátralép a
veled való kapcsolatából?
Vivien szomorkás szemmel néz fel rám.
– Igen! Azt hiszem, még mindig érez valamit a
felesége iránt.
– Ezt ő mondta neked?
– Nem, de nem találok más magyarázatot arra,
hogy miután Carmen beállított az éjjel, ő úgy érezte,
inkább időt szeretne kérni tőlem. Úgy fogalmazott,
lassítsunk, csak én eddig is úgy éreztem, mintha
kétévesek tempójában haladnánk.
– Nem minden vonat halad egyforma sebességgel
a vágányon.
– Manuel vonata az állomáson várakozik,
Remedios, ha nem bántom meg!
– Nem az a kérdés, engem mi bánt, hanem az,
hogy a fiam visszahúzódása bánt-e téged.
– Igen, bánt – vallja meg őszintén.
– Az jó!
– Már miért lenne ez jó?
– Mert az azt jelenti, végre vannak érzelmeid, és
képes vagy őket megélni!
 Bízom abban, hogy ehhez a szeretetben kissé
elhagyatott, de jólelkű kislány szívéhez elérnek a
szavaim. Tudom, milyen egyedül érezni magunkat a
világban. Ahogy ő fogalmazott, vándorlónak. Vagy
csavargónak. Amikor nem tudjuk, milyen irányba
tartunk, de azért megyünk, mert azt viszont tudjuk,
hogy ott, ahol vagyunk, nincs maradásunk.
– Remedios! Szeretnék kérni valamit.
– Halljuk hát!
– Megtanítana flamencózni?
Egy pillanatra még az arcomból is kiszalad a vér,
mert köztudottan nem tanítok táncolni senkit.
Érkeztek már hozzám életem során
visszautasíthatatlannak tűnő felkérések, én mégis
ellenálltam. Talán ez az egyetlen dolog, amiben nem
hagytam el a gyökereimet. A szüleim abban a hitben
neveltek, hogy a flamenco nem tanulható, hanem
velünk született adottság érzelmeink kifejezésére.
Rengeteg gyakorlással tökéletesíthető, de ha nem
születik velünk, minden törekvés hiábavaló.
Szerintük a flamenco áruba bocsátása más
nemzetek számára bűn. Ők azok a fajta cigányok
voltak, akik rendíthetetlenül hittek abban, miszerint a
testünkkel kifejtett imát csak Isten értékelheti igazán.
Épp ezért sokszor éreztem bűntudatot, amiért
színpadra álltam a flamencóval. Talán ez volt az első,
amikor a felmenőim azt hihették, én valamelyest más
vagyok. De úgy tekintettem rá, hogy magamat
bocsátottam áruba, nem pedig a flamencót magát.
Ezért sem adtam át a tudásom soha senkinek.
És most azt kéri tőlem egy kislány, aki még csak
nem is gitana, hogy tanítsam meg rá.
– Vajon tudja-e ez a fehér lány, mire kéri ezt a
cigány lányt? – kérdezem tőle.
– Vajon tudja-e ez a cigány lány, hogy megmentheti
ezt a fehér lányt?
 18. FEJEZET

Remedios

– Mamá,{45} ezt te sem gondolhatod komolyan! – A

fiam olyan hangnemet üt meg velem szemben, amire
igencsak ritkán van példa.
– Miért ne gondolhatnám?
– Önmagában is kérdéseket vet fel a dolog. Egész
életedben elzárkóztál attól, hogy a flamencót
továbbadható tudásként értelmezzék. De most,
hatvanöt éves korodban úgy döntesz, mégiscsak
tanítani akarsz valakit. És ez a valaki egy paya! Fel
lesz háborodva az egész világ, nem csak a
közösség.
– És ugyan miért lesz felháborodva az egész világ?
– Mert te vagy a flamenco élő királynője. Sokan
milliós összegeket ajánlottak, hogy megoszd velük a
titkod. Erre te ingyen, egy payanak adod. Azért!
– Ezúttal jó célt szolgál, ha megosztom a titkomat.
– És miféle célt szolgál az, hogy az egészséged
nem lesz ebben partner a számodra?
– Hiszen milyen élet az, amiben nem hódolhatunk
annak, amire születtünk?!
 – Ha folytatod, abba belehalsz! – A fiam nem egy
elérzékenyülő fajta, legalábbis az emberek nem
látják annak, de én tudom jól, hogy a szíve mennyire
a helyén van, és most ehhez mérten el is csuklik egy
kissé a hangja. – A szíved nem bírja már el azt a
fajta terhelést, ha Vivient tanítani szeretnéd.
– Nem kívánhatnék magamnak szebb befejezést
annál, mint amit most felvázoltál.
– Mamá! Ez őrültség! Vivien amúgy sem alkalmas
flamencotáncosnőnek.
Most először lepődöm meg a szavain, így hát
felhúzott szemöldökkel érdeklődöm, mire ez a
véleménykinyilvánítás.
– Ezt a következtetést miből vontad le, ha szabad
kérdeznem?
– Mindig háttértáncos volt.
– Ezzel minősíteni kívánod a szakmai tudását?
– Nem azt. Láttam táncolni. Tudom, hogy nagyon
tehetséges. De nincs meg benne az a plusz, amitől
valaki szólista lesz.
– Mi az a plusz, amitől valaki érdemes arra, hogy
tanítsam?
– Nem így értettem! Ott van Rea. Feltűnő,
szenvedélyes, kirívó. El sem tudtam volna képzelni,
hogy ne szólista legyen. Vagy Carmen! Tüzes,
dinamikus és gitana. Tökéletes lett volna, ha
színpadra állhat. De Vivien mint flamencotáncos?
Valami hiányzik belőle.
 Tudom, hogy Manuel ezt nem sértésnek szánja.
Puszta tényfeltárás a részéről, de igyekszem jelezni
számára, hogy ne jusson eszébe ezt mások előtt is
kifejteni, bár nem az a szószátyár fajta. Nekem is sok
munkám volt abban, hogy az édesapja halála után
legalább nekem meg tudjon nyílni.
– Ha ezt hallaná, biztos behúzna neked egyet.
– Az Rea stílusa – forgatja a szemét, mire én
kuncogni kezdek.
Rea habitusa valóban nem mindennapi, és habár
tudom, hogy a fiam igazán megkedvelte azt a kis
perszónát, mint egy húgot, mint nő viszont az agyára
megy.
– Reát el tudnád képzelni mint a flamenco paya
királynőjét?
– Persze.
– Ebből is látszik, fiam, hogy még fiatal vagy. –
Elmosolyodom, mert emlékeztet engem az apjára.
A néhai férjem is pont így gondolt a flamencóra,
ahogyan most a fiam is teszi. Csak erős nőknek való,
csak a szenvedélyeseknek, csak a tüzeseknek, az
egyéniségeknek.
De ugyan honnan is tudhatnák, milyen voltam én
igazán, mielőtt ők megismertek engem. Hogy milyen
voltam azelőtt, hogy rájöttem volna arra, ki is vagyok
valójában. A flamenco az önkifejezés egyik
legcsodálatosabb és leginkább improvizatív formája.
Én, Remedios Reyes, állítom ezt, aki a
vándorcigányok életét élte tizenöt éves koráig, aki
mindenhol otthon volt egy kicsit, mégsem talált haza
soha; aki cipő nélkül, mezítláb járta saját imáját az
udvar porán, akinek a ritmust a nagypapája dobolta
egy edény falán.
– Nem fiatal. De mondd, anyám, hogy fog benne
megszólalni a vér szava?{46}
Manuel az apja szavait használja arra, hogy
magyarázatot kapjon a döntésem okára. A férjem
vérbeli cigány énekes volt. A gitáron is úgy pengetett,
mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Manuel az ő öröksége, mégis mióta elveszítettük egy
autóbalesetben évtizedekkel ezelőtt, valahogy
kihunyt belőle a szenvedély, amit az apja
flamencozene iránti szerelme éltetett benne. Pedig
őstehetsége vitathatatlan. Csak egy embert hallottam
életem során kiemelkedőbbnek a férjemnél, és az a
fiam. Trónörökös lehetett volna, ő mégsem kívánta a
fejére a koronát.
– Ne felejtsük el, hogy Vivien ereiben spanyol vér is
csörgedezik. Ki tudja, Luis Perez felmenői vajon
milyen vérvonalúak. Még az is lehet, hogy volt
közöttük cigány.
– Az biztos nem! – húzza el a száját a fiam.
– És ugyan miért vagy ebben ennyire biztos?
– Mert nem szereti a gyerekeket. Nincs benne igazi
elkötelezettség a családja iránt. Márpedig bennünk
van szeretet, elkötelezettség, összetartás.
 – Carmen valószínűleg nem ezt mondaná rólad.
– Mégsem én rejtegettem előle a lányunkat! –
csattan fel Manuel.
Az egyetlen dolog, amivel azonnal ki lehet billenteni
őt a végtelennek tűnő nyugalmából, az a kislánya,
Molina.
– Carmen csak próbált visszaszerezni téged!
Hallom, ahogy fújtatni kezd, pedig erre csak igen
kevés alkalommal van példa.
– Elég rosszul csinálta!
– A szerelem képes elvenni a legokosabb nő józan
eszét is, pláne ha kétségbeeséssel párosul.
Manuel tekintete belefúródik az enyémbe.
– Anyám! Éveken keresztül próbáltam Carment és
a házasságunkat egyben tartani. De szerinte áruló
vagyok. Ekkora bűn, hogy szerettem volna normális
életet? Hogy szerettem volna saját életet?
Manuel éveken keresztül emésztette magát. Két
tűz között őrlődött sokkal tovább, mint azt ember
érdemelné. Végül úgy döntött, ha a mostani életében
nem boldog, megpróbál egy másikban az lenni. De
egyikben sem járt sikerrel. Hogyan is tehette volna?!
Hiszen milyen élet az, amelyben a szeretteid nélkül
kell létezned?!
Gondolhatták az emberek, hogy emiatt képtelen
lesz arra, hogy elhagyja az otthonát, a szeretett
feleségét, mert afelől nem volt kétség, hogy a fiam
szívből szereti Carment, de csupán ez elég lenne a
boldogsághoz?! Nem így vélem.
Hiszen milyen élet az, amelyben feladod
önmagad?!
Manuel pedig döntött, és kisétált egy olyan ajtón,
amin sokak szerint nem lett volna szabad.
Ám akkor még nem volt tudomása arról, hogy
Carmen gyermeket vár. A menyem családja pedig
úgy érezte, Manuel szégyent hozott a gitanókra. és
azok teljes kultúrájára, a lányukat pedig szóbeszéd
tárgyává tette, akire többet hozzáillő férfi nem is
nézhet, így azt a döntést hozták, hogy a fiamat
kitaszítják a családjukból és a közösségükből, és
mivel édesanyjaként képtelen voltam elfordulni tőle,
még akkor sem, ha ez az egész addigi hitem
feladásával járt is, engem sem láttak többé szívesen.
Magammal egyetlen percet sem foglalkoztam, de
azért a szívem szakadt meg, hogy mindenféle
pletykákból lett tudomásunk a családunk új tagjáról,
majd éveken keresztül ellenállásba ütköztünk, hogy
megismerhessük, láthassuk azt a kislányt, aki nem
tehet arról, ami körülötte kialakult. De minden hiába.
Manuel megígérte, hogy amennyiben Carmen úgy
szeretné, sosem válik el tőle, hogy az
megmeneküljön a szégyentől, habár a hír
gyorsabban terjedt már akkor is, mint a futótűz.
Később arra is képes lett volna, hogy
megerőszakolja magát, mindennel felhagyjon és
boldogtalan életet vállaljon azért, hogy a lányának
boldog életet nyújthasson, de ha egyszer a gitano
közösség kivet magából, ott többé nincs maradásod.
Vétkeztél, ezért bűnhődnöd kell, elvégre, ha hitedben
egyszer is megrendültél származásod és az ahhoz
való kötelességed elvégzése iránt, ki biztosít arról,
hogy még egyszer nem teszed?! Aki szégyent hoz
felmenőire, miért ne tenné meg újra, nemde?!
Ám a fiam nem az a fajta ember, aki harc nélkül
adja fel a csatát. Habár nem szívesen, a
kilátástalanságtól elvakultan perrel fenyegetőzött. És
függetlenül attól, hogy ezzel végérvényesen maga
ellen fordította a közösséget, elérte, hogy teret
engedjenek neki a kislányához vezető úton, mert
összetartás ide, hit oda, a törvény minden emberre
vonatkozik, legyen a származása bármilyen is.
Azóta kéthetente egy napot Manuel Molinával
tölthet, aki már tizennégy éves, és valami
káprázatosan szép cigány lány. A fiam a
nagyszülőktől veszi át, és nekik is adja vissza, mert
Carmen nem volt hajlandó találkozni vele a szülei
szavára ide s tova tíz hosszú éve.
De most valami váratlanul megváltozott. Carmen
személyesen, életnagyságban bukkant fel. Egyetlen
pillanat erejéig abban reménykedtem, szívét elhagyta
a gyűlölet, és megértés költözött a helyére, de
csalódnom kellett.
 Eluralkodik rajtam a bánat, és érzem, ahogy anyai
lelkem sírva szólal fel.
– Egyetlen muszlimot sem tudnál meggyőzni arról,
hogy adja fel hitét, ha ő maga ezt nem érzi lelkéből
eredőnek.
– Muszlimot? Anyám, kérlek! Ne hasonlítgass
minket a muszlimokhoz! Semmi közünk hozzájuk.
– Szerintem nem az a fontos, ki miben hisz, hanem
a hitnek, mint olyannak az erőssége. Minél
mélyebben gyökerezik valakinek a hite, annál
nehezebb kigyomlálni azt a földből.
– Én soha nem akartam Carmenból kigyomlálni a
hitét!
Tisztában vagyok vele, hogy a fiam, annak
ellenére, hogyan bánt vele a közösségünk egy része,
hitében, miszerint ő egy vérbeli gitano, sosem
változott meg. Ahogy akkor is, most is csak azt
szeretné, ha nem az számítana, kinek milyen a
bőrszíne, és nem az határozná meg, hogy mire
született vagy milyen életet élhet. Meggyőződése,
hogy mind lehetünk egyformák, de ehhez azoknak,
akik elnyomásban élnek, elő kell bújniuk, ki kell
törniük a rejtekhelyeikről, és tanulással, munkával,
vagy ha kell, vérrel és verejtékkel, de menniük kell az
úton, ezzel teremtve lehetőségeket egy jobb életre.
Azonban ezen az úton rájött, hogy nem azok
hátráltatják leginkább, akikre számított, hanem azok,
akiktől valójában a támogatást remélte.
 – Hosszú évek után először hajlandó volt
mutatkozni előttünk. Véleményem szerint ez jelent
valamit.
– Ugyan mit? Jobbára azt hajtogatta, hogy árulók
mind, akik itt vannak.
– Bármit gondol is, saját szemével látta a
megszámlálhatatlan cigányt ezen az udvaron. És
saját szemével láthatta azt is, hogy ez a sok ember
szeretetben tölti itt együtt az idejét. Hogy a világ
megváltozott, és lehet anélkül elfogadni egymást,
hogy azokat feltételekhez kötnék.
Hiszen milyen élet az, ahol a szeretetet
elvárásokhoz igazítva érezhetjük?!
– Túlságosan be van zárva! Nem lát ő semmit a
világból.
– Carmen nem rossz ember, csupán a körülményei
áldozata.
– Mindenki a maga sorsának kovácsa, nem igaz,
anyám?!
– Akkor te miért kovácsolod félre a tiédet, fiam?
Manuel a mai napig két tűz között őrlődik. Tudja ő
jól, mit kellene tenni, mégsem hajlandó rá.
– Nagyon eltértünk a tárgytól. Vissza kell mennem
dolgozni lassan, mamá!
– Tudom, hogy ismét munkába kell állnod, és nem
is marasztallak. Szeretném, ha élnéd az életed
tovább, és nem aggódnál azon, milyen az állapotom.
Nem ülhetsz az ágyam szélén, miközben az élet
zajlik odakint.
– Pont ezért! Mert nem lehetek itt mindig. Jó lenne,
ha pihennél. Verd ki ezt a badarságot a fejedből!
Amúgy sem lehet valakit csak úgy megtanítani
flamencózni. Ahhoz valójában egy élet is kevés. Ezt
te pontosan tudod.
– A flamencót nem tanulni kell, hanem érezni. És
ezt te is pontosan tudod – mosolygok rá a fiamra, aki
épp úgy fest, mint a néhai férjem ennyi idős korában.
Eláraszt az érzés, mennyire hiányzik nekem, és az,
hogy talán könnyebb lenne, ha itt lenne. Vagy
nehezebb. Ki tudhatja ezt, nemde?!
– Viviennek vissza kellene jönnie velem. Az, amiért
idehoztam, megvalósult. Készen áll, hogy folytassa
az életét.
– Az oldaladon?
Látom, hogy a fiam elgondolkodik, és végül
válaszra nyílik az ajka.
– Arra még nem áll készen. – Rezzenetlen
arckifejezést ölt magára, de ez nem újdonság
számomra.
– Ő? Vagy inkább te?
A fiam velem beszélget a legtöbbet. Mások előtt
teljesen zárkózott, ennek ellenére jól tudom, ha a
kommunikáció tárgya nem ínyére való, előttem is
becsukódik szíve ajtaja.
 – Nem tudom – vonja meg a vállát, mint egy
kamasz fiú.
– Amikor egymás közelében vagytok, szikrázik a
levegő, fiam.
– Ne túlozz, mamá! – jelentőségteljes pillantást vet
rám. – Nem léptünk szintet semmilyen téren. Az
életünk pedig nincs olyan szakaszban, amiben ezt
megtehetnénk.
– Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy a
városnézés és az, ami azalatt történt, egy lépés volt
előre, de végül úgy határoztál, hogy kettőt lépsz
hátra?
– Beszéljünk másról!
Záródnak az ajtók.
– Ennek Carmen felbukkanása az oka?
Nem vagyok biztos benne, hogy kapok választ a
kérdésemre, mert az őszinte szavak sokszor égetik
az ember nyelvét, ezért inkább nem mondja ki őket.
A fiam végül mégis megengedi magának, hogy
kimondja, amit gondol, és nem vagyok biztos abban,
hogy öröm-e ez számomra.
– Nem tudom.
– Ha egyetlen porcikád is van, ami azt kívánja,
bárcsak még mindig Carmennel élhetnél, vagy ha
csak egyetlen pillanatra is elképzeled, milyen lenne,
ha újra szerethetnétek egymást, javaslom, engedd
Viviennek, hogy élje az életét! Bármilyen
szeleburdinak gondolod is, hidd el, van, amit ő is
komolyan gondol!
Tudom, hogy a fiam mennyire szerette Carment. És
azt is tudom, mennyire próbált küzdeni azért, hogy a
kinti világban együtt élhessék az életüket. Meg
akarta mutatni Carmennek az élet csodáit.
– Én soha nem ígértem neki semmit! – A hangja
metsző és elutasító.
– Ez a legkínosabb pléd, amivel a férfiak
takargatják a lelkiismeretüket.
– Miért pártolod, hogy maradjon?
– És te miért akarod ilyen hirtelen, hogy elmenjen?
– Mert már jól van! Lehet, hogy ez a
flamencotanulás is csak egy újabb hóbort neki. Nincs
szüksége rá, se arra, hogy maradjon.
Behunyom a szemem, és veszek egy mély levegőt,
mert tudom, hogy a fiamat is meglepik majd a
szavak, amelyek kigördülnek a számon:
– Nekem van szükségem rá!
Manuel arckifejezése sosem volt túlzottan árulkodó
arról, mit gondol, de most a tekintetében látom, hogy
szomorú, mert ő is, és én is tudjuk, mit veszítünk
azzal, ha ismét intenzíven táncolni kezdek.
A fiam közelebb jön hozzám, és kezébe fogja a
kezem.
– Elveszítelek emiatt, mamá!
Másik kezemmel felé nyúlok, és megsimítom az
arcát.
 – Add meg nekem, hogy utolsó napjaimat azzal
tölthessem, amiért egész életemben éltem!
– Vivien tudja, mennyire beteg vagy? Tudja, hogy
ebbe belehalhatsz?
– De addig is ez tart engem életben majd, nem
igaz?
 19. FEJEZET

Remedios

Az udvar végében évtizedekkel ezelőtt kialakított

kis tánctermemben vagyok. Ez az én szentélyem.
Egy kissé korábban jöttem, mint amit Viviennel
megbeszéltem, hogy legyen időm felkészülni
lélekben arra, amire vállalkoztam.
Nem sokat aludtam az éjjel. Azon elmélkedtem,
vajon a szüleim kitagadnának-e azért, ahogyan mára
az életemet élem. Vajon megértenének, vagy ők is
elítélnének miatta, ahogy sokan mások? Nem tudom,
biztatást kaptam volna tőlük azért, hogy hagytam a
fiam saját döntéseket hozni, vagy dorgálást, amiért
nem neveltem hitében erősebbnek a gyökerei iránt.
Lehetséges, hogy csak magamat kívánom feloldozni,
és azért vélem úgy, hogy nem lenne bennük harag,
hogy döntéseim végül bocsánatra és elfogadásra
lelnének náluk. Már lassan húsz éve, hogy elmentek.
Apám hozzám hasonlóan szívbeteg volt, de nem volt
róla tudomása, ahogy nekem sem egészen addig,
amíg ki nem derült, hogy a betegsége örökölhető.
Édesanyámat nem sokkal utána veszítettem el,
cukorbeteg volt, majd váratlanul összeomlott a
keringése, de én vallom, hogy a bánat vitte el apám
után sebesen.
Jóformán már mindenkit elveszítettem, akit
szerettem életem során. Veszni kellett volna hagyni
az egyetlen fiamat is?! Hiszen milyen élet az, amiben
teljesen egyedül maradsz?!
A sors sokkal korábban ragadta el tőlem a
szeretteimet, mintsem az ember érdemelné, és
vessenek rám követ, de azt, akinek maradásáról
magam döntök, nem akartam elengedni. És bármibe
került is, a támogatásomról biztosítottam és a
szavam nem szegném meg soha. Még akkor sem,
ha a fiam nem azt az életet éli, amit én vagy a
felmenőim elképzeltünk neki.
A legnagyobb hibája ennek a világnak, hogy
elvárasaink vannak minden egyes emberrel
szemben, és ha ezek az elvárások nem teljesülnek,
csalódottságunk erősebb annál, mint hogy a józan
ész, amely azt diktálja, mindenkinek joga van a saját
élete feletti rendelkezéssel, nyerni tudjon felette. A
saját gondolataink, képzeleteink a másik
cselekedeteiről vezetnek arra, hogy önző módon
elforduljunk akar a szeretteinktől is, csak azért, mert
nem úgy viselkednek, ahogyan mi azt elvárjuk tőlük.
Valójában az elfogadás hiánya az oka a szakításnak
mindenféle emberi kapcsolatban. Jöjjön az létre
szülő és gyermek között vagy barátságokban,
esetleg szerelmi kapcsolatokban.
 Én azonban sokkal jobban szeretem a fiam annál,
mintsem rákényszerítsek egy olyan életet, amelyet
nem ő álmodott meg. Hiszen milyen élet az,
amelynek a boldogtalanság az ura?!
– Váó! Azt a mindenségit neki!
Egy füttyentés és Vivien éles hangja ránt ki a
gondolataimból.
Megfordulok, és ránézek erre a gyönyörű, fiatal
nőre – aki sokkal jobban emlékeztet önmagamra,
mint azt bárki is gondolni merné –, majd
elmosolyodom.
– Üdvözöllek! – tárom szét a karom, és
körbepillantok. – La casa de mi alma!{47}
– Elképesztő! – hallom Vivien szinte suttogó
hangját, amint a fal mentén haladni kezd.
A tánctermem minden egyes négyzetmilliméterét
magam álmodtam meg és a fiam két kezének
segítségével alkottam meg. Csak ahhoz kértünk
külső segítséget, amihez feltétlenül szükséges volt.
A kis tér ablaktalan, de a lehető legjobb
szellőzőrendszert építettük bele. A sötét színű
parketta kopásmentes ugyan, de én mindent
megtettem annak érdekében, hogy ezt az állítást
megcáfoljam. Ennek ellenére soha nem újítottuk fel.
Szívem megtelik valami melankolikus, nosztalgikus
érzéssel, amikor rápillantok a felületre, amelynek
kopását valójában így csak az én lelkem látja. Arra
emlékeztet, amikor kislány voltam és a
vándorcigányok életét élő nagyszüleimmel jártuk a
világot, és nem volt lehetőség arra, hogy parkettán
táncolhassak. Amikor lepillantok erre a szívem
karcaitól felhasadt felületre, eszembe jut, mekkora
utat jártam be.
– Ők itt a családja, Remedios? – érdeklődik Vivien,
de nem néz rám a kérdése közben.
A falak mélybordóra vannak festve, és szinte teljes
egészében fotók és plakátok borítják, de legtöbbjük
nem a fellépéseimről származnak. Azok többsége a
házban kapott helyet. Itt szén- vagy ceruzarajzok
lógnak a falakon azokból az időkből, amikor
gyerekként a tábortűz mellett táncoltam a nagyapám
és az apám énekére. Később a lakókocsi mellől is
készültek rajzok, majd nem sokkal később már
fotókra is volt lehetőség. Sok papír be van keretezve,
hiszen már évtizedekkel ezelőttiek.
– Anyám maga készítette őket – mutatok pár rajzra
a falon –, de van, amelyeket egy gitano művésszel
készíttettem el az emlékeim alapján. Hiányzik a
családom, és így közelebb érzem őket magamhoz. –
A hangom kissé elcsuklik.
– Olvastam a férjéről. A flamencoénekesek
királyának tartották.
A férjem is sok helyet foglal el a falakon, ő
leginkább színpadon látható a képeken. Sokak
szerint a legcsodálatosabb hangú férfi volt. Nem
véletlenül kapta meg a király becenevet.
 – Csak egyetlen szebb hangot hallottam az övénél
egész életemben.
Vivien most először szakítja el a tekintetét a
környezetről, és találkozik az enyémmel.
– Oh! – Meglepődött, hogy van hang, amely
nagyobb hatással lehetett rám saját férjuraménál. –
Valóban? Az lehet ám a hang! És kié az, ugyan?
– A fiamé.
Vivien szeme tágra nyílik, és magam is hallom,
ahogy elérzékenyültem a kimondottaktól.
– Manuel tud énekelni?
Erre váratlanul felkacagok.
– De még hogy tud!
– Soha nem hallottam. Gitározni is csak akkor
egyszer a sötétben, éjszaka. Amikor önt táncolni
láttam.
– Az apja halála után soha többé nem énekelt.
– De gitározik?
Ez sokáig számomra is érthetetlen volt. Nem
tudtam, ha a gitártól nem szakadt el, vajon az
énekléstől miért tette, de az évek múlásával
megfejtettem.
– A gitár egy tárgy. Egy külső tényező, amely
segíthet a feldolgozásban, az emlékezésben. Minden
gitárra úgy tekint, mint az apja szeretett hangszerére.
De az ének más. A hangja a sajátja. És minden
egyes ima, amely dalként fakad fel az ember
belsejéből, végigégeti a lelkét. Manuel nem képes
énekelni, mert a belsőjéből eredő fájdalmat nem
tudja meghallani. Az elnyomást választotta.
– Furcsa, hogy azt említi, az elnyomást választotta,
hiszen kitört abból a közösségből, amelybe született.
Összefonom az ujjaim magam előtt.
– Valóban megtette volna? – Vivien a maga
fiatalkori értetlenségével mered rám. – Ha igaz volna,
amit mondasz, már régen elvált volna Carmentől.
– Van benne valami – nyugtázza, és látom, amint
elszomorodik. – Ön szerint fog még valaha énekelni?
Habár pontosan nincs tudomásom arról, milyen
beszélgetés hangzott el közte és a fiam között, de
azt tudom, hogy Manuel a cél előtt ismét
megfutamodott, és ahelyett, hogy felvállalta volna a
válást végre, és belevágott volna egy új életbe az
előttem álldogáló kis hölggyel, az utolsó pillanatban
mégis elhagyta őt. A fiam visszatért a munkájához,
Vivien pedig itt maradt az otthonomban. Minden anya
szíve bánatos, amikor látja a gyermekét két tűz
között vergődni.
– Az élet ritkán ad második lehetőséget. Mind
kivételesnek születtünk, hogy ebben a kegyben
részünk lehet. Ha egyszer a szíve dalra akar majd
fakadni, remélem, az elméje nem gátolja meg benne.
Vivien bólint. Tálán ő is reménykedik még a szíve
mélyén, most nem is, de talán idővel még lehet
esélye arra, hogy a fiam őt válassza.
 – Olvastam a balesetéről. Nem is gondoltam volna,
hogy bármi közös is lehet bennünk.
Elmosolyodom.
– Pedig sokkal több van annál, mint sejteni véled.
Látom ezt a fiatal kislányt itt előttem, és felfedezem
az arcán a hitetlenséget, de nem is azért, amit
mondok, hanem inkább azért, hogy mennyi dolog
van a világban, amiről nincs tudomásunk. Mennyi
olyan hagyomány, nemzet, közösség, amely
másként él, mint mi magunk, pedig valójában
mindannyiunk otthona egy és ugyanaz, nem igaz?!
– Néha úgy érzem magam, mintha valami
kalitkában éltem volna az elmúlt huszonhat évben.
Ön érti ezt?
Bólintok.
– Jobban, mint hinnéd. Az értelem tágul, ha az
ember nem áll annak útjába. – A hóna alatt lévő kis
füzetre mutatok. – Az micsoda?
– Ja, ez? – Vivien előkapja a noteszt és felém
fordítja. – Ami azt illeti, készültem az órára.
Kihúzza magát, és látom, büszke arra, amiért nem
érkezett teljesen tudatlanul.
– No, lám! És mit találtál?
Lapozni kezdi a füzetet, és meglepődve látom,
hogy rengeteg oldal van teleírva. Izgatott
lelkesedéssel kezdi felmondani, amit tanult, mint egy
ügyes kisdiák.
 – Ide jegyzeteltem le a gitanók. múltját és jelenét –
mutat az első oldalakra, miközben hadarja. – A
cigányok Indiából származó népcsoport, és a 13–15.
században vándoroltak be Európába. Ezekben az
időkben a megválasztott cigányvajda szerepe volt
segíteni a beilleszkedést egy-egy területre a vándorló
cigányoknak. Ma már a világ számos részén otthonra
leltek, de itt, Közép- és Kelet-Európában élnek a
legtöbben. A különböző helyeken történő letelepedés
miatt etnikai csoportok alakultak ki. Sokan már más
népnek is tekintik magukat. Az egyik ilyen a spanyol
cigány népcsoport, vagyis a gitanók vagy calók.
Elmosolyodom, mert habár nem mond badarságot,
nem sok jelentősége van annak abból a
szempontból, amiért ő most itt van, de a lelkesedése
dicséretes, a szorgalma és a tudásvágya pedig
elismerendő.
– Hm… kitettél magadért.
Rám kapja a tekintetét.
– Hülyeségeket beszélek?
A kérdéséből rájövök, mennyire fontos ez neki,
ezért úgy döntök, meghallgatom a többi információját
is.
– Egyáltalán nem. Mit tudtál még meg rólunk?
– Azt, hogy hagyományos életmódjuk a vándorlás.
A cigányok egy része még ma is ezt az életmódot
folytatja. Modern lakókocsikkal vagy lovas kocsis
karavánokkal utaznak. Viszont, például a
magyarországi és a spanyolországi cigányok nagy
többsége ma már letelepedett, és beilleszkedett a
helyi társadalomba, legalábbis ami az életvitelt illeti.
Megvallom őszintén, egyre érdekesebb hallgatni,
hogy a huszonegyedik század mit ír rólunk, mert ha
nem tévedek, Vivien ezeket az okostelefonja
segítségével az internetről gyűjtötte össze, ezért
rátérek arra, ami igazán furdalja a kíváncsiságom,
hiszen soha nem vállalkoztam arra, hogy a
flamencóról tudományos megközelítésből olvassak
vagy halljak.
Elindulok körben a teremben, és egy kérdést
teszek fel Viviennek.
– És mit találtál a flamencóról?
– Huh, arról rengeteg mindent! Csoda, hogy az
ember nem tanul meg táncolni a leírásokból.
Ezen kis híján elnevetem magam, de fékezem az
érzelmi kitörésem, elvégre nem ítélkezhetek egy
olyan kijelentés felett, ami egyelőre csak a
tudatlanság miatt születhetett meg.
– Halljuk hát! – bólintok, és várom, hogy Vivien
elmesélje nekem, amit a flamencóról tudnom kell.
– Igazából ez egy gyűjtőnév. Az Andalúziában élő
cigányok adták ezt a nevet a népzenéjükre és
táncstílusaikra. Cante,{48} toque{49} és baile{50}
kapcsolódik benne össze. Sokak szerint ez a tükre a
cigányok életének. Olyan, mintha ők maguk ezen
keresztül őriznék meg a hagyományaikat. Habár a
cigányok hatalmas hatással voltak a flamencóra, azt
azért nem árt tudni, hogy valójában nem tőlük
származik, vagyis nem teljesen. Az első feljegyzések
például külföldiektől vannak, naplórészletek,
festményaláírások, ilyesmik. Igazából az arabok, az
indiaiak, a mórok, a zsidók kultúrájának mind nagy
szerepe volt a kialakulásban.
– Csupa szavakba öntött magyarázat olyan
emberektől, akik sosem tudták, mi az a flamenco, ha
nem tévedek.
Vivien rémülten rám pillant. Kedves és jóravaló
teremtés, de még sokat kell tanulnia.
– Én… igaza van… nagyon sajnálom. Buta
voltam… nem is tudom, hogy gondoltam… én csak…
nem akartam megsérteni a származását.
– Cigány vagyok, kedvesem. És attól, mert itt élek,
nem zárja ki azt, hogy tisztában legyek azzal, hogy
más népek hogyan kezelik az enyémet. Épp ezért
azzal is tisztában vagyok, hogy Magyarországon ezt
a szót még kimondani is szinte bűn. Fogalmazhatnék
úgy is, hogy ez egy pejoratív jelző.
Habár a téma komoly, én nem feszengek emiatt.
Régen megtanultam már, hogy az emberek nehezen
beszélnek rólunk, különösen a cigányságról, főleg
egy cigánnyal.
– Ami azt illeti, igen. – Lesüti a szemét.
– Nem kell szégyenkezned emiatt. Nem a te
országod az egyetlen, ahol az emberek meg mindig
bőrszín alapján ítélnek. Nem volt ez másként a
feketékkel sem a történelem során.
– Nehéz lehet – mondja színtelen hangon.
– Cigánynak lenni? – Bólint. – Nem, nem hiszem. –
Elmosolyodom. – Nem volt nehezebb, mint neked
család nélkül felnőni. – Erre rám kapja a tekintetét. –
Tudod, az ember értékei, a szíve, a lelke nem
egyszínű, és nincs is előre kiszínezve. Véleményem
szerint üresen kapjuk születésünk pillanatában, és a
mi döntésünk, hogy milyen ceruzákat veszünk a
kezünkbe életünk során. Van, aki sosem fog meg
egyet sem, de olyan is, aki a sötét árnyalatokat
kedveli. Én kísérletező lélek vagyok, és habár mindig
voltak bizonyos színek, amelyeket megtiltottak
nekem, abban senki nem gátolt meg, hogy a
képzeletemben mindent csupa különböző
árnyalatokkal színezzek tele. Rajtam állt. És én úgy
döntöttem, szivárványszínű lesz a lelkem, mindegy,
milyen árat kell fizetnem érte. Hiszen milyen élet az,
amiben csak egyféle szín van?!
– Remedios, ön tudja, hogy a szivárvány kiket
jelöl?
– Természetesen. A melegeket, ugyebár. Ahogy a
barna meg a cigányokat. A fekete az afroamerikait. A
sárga meg a kínait, nem igaz? – Rákacsintok, hogy
elvegyem az élét a szavaimnak, mert anélkül is
erősen hatnak. – Te milyen színű vagy, Vivien?
Megvonja a vállát.
 – Nem tudom. Gondolom, barna és fehér.
– Szerintem karamellszínű vagy. Egy csodálatos
keveréke a fehérnek és a barnának. De rózsaszín is
vagy, mert még mindig képes vagy úgy álmodni, mint
egy kislány. Ugyanakkor piros is, mert az
érzékiséged, a szenvedélyed, a szexualitásod
tagadhatatlan. Van benned fekete is, hiszen a
fájdalmad, a szomorúságod ezt a színt ölti, amikor
átjárja a belsődet. A kék is te vagy, hiszen a szemed
épp, mint a tenger, hogyan is ne lehetne látni,
kedvesem! Annyi, de annyi árnyalatában ragyogsz a
színeknek, csak fel kell fedezned magadban őket. A
színek nem kisajátíthatók. Nincs olyan, hogy a
cigányé a barna, az afroamerikaié a fekete, a
magyaré a fehér, a kislányé a rózsaszín, a kisfiúé a
kék vagy a melegé a szivárvány. Minden szín lehet
mindenkié. És bárki színezheti az életét a neki tetsző
ceruzával.
Ez volt az én feladatom is annak idején.
– De az emberek nem így gondolkodnak.
– Az emberi lénynél ostobább nemigen van. Ezt jól
jegyezd meg, lányom! Minden a világban létező
problémának, gondnak és bajnak csak egyetlen
okozója van, és az maga az ember. Nem sok
élőlényt tudok mondani, amely nagyobb ellensége
saját magának az embernél.
– Ez való igaz!
 – De szépen forgattad a szavakat – kacsintok rá,
hogy oldjam a feszültséget.
– Akkor, ha önt kérdezném, hogy mi a flamenco,
mit felelne?
Ha tudná ez a kedves kis teremtés, hogy ezt a
kérdést hányszor tették már fel nekem életem során,
akkor azt is tudná, hogy még soha nem feleltem rá.
Mindig csak azt válaszoltam, ha egyszer pontosan
meg tudom majd fogalmazni, elárulom.
A falon lévő egyik képet nézem, amelyen egy
füstös színpadon a férjem énekére táncolok. Végül
behunyom a szemem, és a múltba röpítem magam.
Oda, arra a színpadra, a szerelmem hangjával, és
életem során először választ adok a kérdésre:
– A flamencót rosszul értelmezik az emberek. A
flamenco én magam vagyok. Bennem fogan meg,
belőlem táplálkozik, és végül én magam adok neki
életet és eresztem szélnek a világban, hogy
üzenetem eljuttassa az égi mennyországba. A
flamenco az én értelmezésemben nem a zenék és
nem a táncok gyűjtőneve, hanem a lelkek és a
szívek maguk teremtette otthona. Egy olyan hely,
ahol szabad nevetni és szabad sírni. Ahol nincsenek
korlátok, ahol minden érzelemnek helye van, legyen
az egy égbe kiáltó kacaj vagy pokolba taszító
fájdalmas üvöltés. Ahol a test a maga külsőségében
nem számít, mert csak a lélek érzelmeit dalolja.
 Kinyitom a szemem, és magam is meglepődöm
azon az érzésen, ami átjár egész testemben.
Megkönnyebbülés és tisztaság. Csak ez maradt
számomra a szavaim után.
Lassan megfordulok, és Vivienre nézek: arcán
könnycseppek csordogálnak.
– Ez… én… hogy lehet ezt megtanulni?
Elmosolyodom, mert a lényegre tapintott.
– Sehogy, drágám. Ezt nem lehet megtanulni. Ezt
csak érezni lehet.
– Ön szerint minden flamencotáncos képes ezt
érezni?
– Nem. Ezért van igazán kevés flamencotáncos a
világban.
– Pedig csak Sevillában Dunát lehetne rekeszteni
velük.
– Azok, akik a turisták által biztosított, könnyű
pénzkereset miatt választják ezt mint egy hobbit vagy
munkát, azok egyikük sem vérbeli flamencoművesz.
Azok csak táncosok, akik a munkájukat végzik.
– De hát… – Elharapja a mondatot, amiből tudom,
hogy valami olyat szeretett volna mondani, ami talán
nem nyerné el a tetszésem.
– Csak bátran, Vivien! – ösztökélem. – Ki vele!
– De hát, ön is ebből élt. És a férje is.
– Így igaz! Ám nem mindegy, hogy az ember
megtanul flamencózni azért, hogy pénzt keressen,
vagy pénzt keres azzal, hogy flamencóra született.
És ez az a különbség, ami valakit igazi
flamencoművésszé tesz, vagy csak egy
flamencomunkássá a sok közül.
– Ott a pont! – Sajátos a nyelvezete még mindig,
de néha már formálódik valamelyest, bár az se gond,
ha így marad.
Én elfogadó ember vagyok.
– Akkor, készen állsz?
– Mi az, hogy! Már bemelegítettem, és remélem, a
bokám nem adja meg magát, mert belerúgok.
Felkuncogok.
– Azért csak ne rugdossuk azt a szegény bokát!
Nem lesz annak semmi baja. Nekünk a lelkünkre van
szükségünk, nem a lábunkra.
Talán még fiatal ahhoz, hogy mindent megértsen
abból, amit mondok, de idővel nem lesz szavam,
amelynek ne tudná majd a jelentését. Ebben biztos
vagyok még akkor is, ha ezeket az időket én már
nem érhetem meg.
– Jöhetnek a lépések, a számolások, a stílusok
meg a minden, főnök! – Vivien tisztelegni próbál, és
az elmondottakból tudom, hogy nagyon meg fog
lepődni, mert bárhogyan tanult is kislány kora óta
táncolni, én nem úgy fogom tanítani.
A zenelejátszóhoz sétálok, miközben a sarokba
mutatok.
– Hoztam neked egy flamencocipőt, mert az, ami a
lábadon van, nem biztos, hogy nekünk való.
 Vivien ugyanis sportcipőben érkezett,
cicanadrágban és egy elnyűtt pólóban.
– Oh, hát én nem hiszem, hogy a bokámra fel
tudok húzni egy magas sarkút.
– De még mennyire, hogy fel tudod húzni! A
testünket mi irányítjuk, egészen pontosan az agyunk.
Úgyhogy csak bátran! Ha jól láttam az utcai cipőd
számozását, akkor nem tévedek nagyot a tánccipő
méretével.
Észreveszem a hezitálását, de végül odasétál, és
felveszi a cipőt a földről, majd nézegetni kezdi.
– Remedios Reyes cipője! Beszarás!
– Hogy mondod?
Hirtelen a háta mögé csapja a cipőt, és ijedten rám
néz.
– Akarom mondani, hatalmas megtiszteltetés ezt a
cipőt a lábamra húzni.
– Azért ne add el! – kacsintok rá.
Tudom, hogy kedvel engem, őszintén. Látom,
amikor a szemembe néz, mintha csak az anyját
keresné, de azért azt is tudom, hogy szakmailag
megilletődött még mindig, a tisztelete irányomba
megkérdőjelezhetetlen. Ki gondolná, hogy egy ilyen
kis vándorló lélek, aki egész életében csak
csapongott és nem találta a helyét, képes a
tiszteletre. Pedig képes rá, ahogy a szeretetre és a
kitartásra is, ha hite ebben a segítségére van. Milyen
csodás kis teremtmény, nem tudom, hogy nem
lehetett anyaként tiszta szívből szeretni.
Amikor készen áll, lassan járkálni kezd, szokva az
érzést.
– Hónapok óta nem volt tánccipő a lábamon.
Ennek a cipőnek a sarka sokkal alacsonyabb, és
tartása is masszívabb, mint a versenytánccipőké. Az
orrába és a sarkába is szögek vannak verve, hogy
erősítse a kopogást. Ráadásul a saját magam
sérülései miatt tudom, hogy a zapatos de baile{51}
nem jelent majd gondot Vivien bokája számára.
Amikor erre ő is rájön, és amikor ezt el is hiszi, nem
lesz akadály előtte.
– Milyen érzés?
Látom, amint behunyja a szemét, és elmosolyodik.
– Csodálatos!
– Ugye?! Már csak táncolni kell benne.
Vivien újra kinyitja a szemét, és körbenéz a
táncteremben.
– Miért nincs tükör?
– Mert önmagunkat érezni kell, nem pedig látni.
Emészti a szavaimat, de végül nem szól hozzá,
csak bólint egyet.
Manapság nem igazán tudnék olyan táncstílust
vagy versenytáncot említeni, amelyet ne tükör előtt
gyakorolnának, holott nem attól fejlődünk, mert látjuk
magunkat. A tükör csak arra jó, hogy kiölje a táncból
a lelket és a külsőségek kerüljenek előtérbe.
 – Nos, mivel kezdünk?
A terem közepére sétál és kihúzza magát.
– Hunyd be a szemed! – utasítom, mire ő furcsán
néz rám.
– Hajrá! – biztatom tovább.
Amint megteszi, közelebb sétálok hozzá.
– Tapsold vissza, amit hallasz!
A flamenco éltető ereje a compas.{52} Az a szíve, a
lelke. Bármit tanuljon is az ember, anélkül mind
értelmetlen. Így hát az elején csak lassabb,
egyszerűbb ritmusokat ütök, és mivel táncosként jó
érzéke és füle is van ehhez, gyorsan haladunk az
egyre bonyolultabb és összetettebb ütemek felé, de
az számomra is meglepő, hogy Vivien sokkal később
akad el, mint ahogyan azt vártam tőle.
– Ne nyisd ki a szemed! – szólok rá, amikor látom,
hogy, többszöri sikertelen próbálkozás után,
megremeg a szemhéja. – Koncentrálj! Ne a füleddel
halld a tapsot! A lelkedhez jusson el az üzenet!
Minden ritmus egy üzenet, egy szerelmes levél a
belsődnek. Van, hogy fájdalmasak a papírra vetett
sorok, van, hogy örömteliek. De érezni kell őket, ott
bent. Csak akkor fog sikerülni!
Habár Vivien újra és újra megpróbálja, nem sikerül
visszatapsolnia az adott compast, ezért jó pár perc
után ismét halkan a fülébe suttogok.
– Bármi legyen is, amit érzel, táncold ki magadból
az ütemre! Ha elhiszed, hogy a tested képes a
táncra, a lelked is meghallja majd a ritmusát.
Szünet nélkül tapsolom az adott ritmust újra és
újra, míg táncolni nem kezd. Nem flamencót jár,
hiszen arra még nem képes. A saját táncát járja egy
új élet ritmusára, és bár ő maga még nem tudja, épp
most kezdődik el az új élete.
Észre sem veszi, de idővel már nem ő táncol az én
ritmusomra, hanem én követem őt a palmasszal.{53}
Egy fiatal lány, akinek a szívében elhagyatottság él,
aki vándorol az élet különböző állomásai között, most
elindul egy olyan cél felé, amely végre boldogságot
hozhat számára. A saját lelke felé.
Figyelem, ahogy ez a vékony test minden fájdalmat
maga mögött hagyva mozogni kezd, és minden
lépéssel erősödik benne a tudat, hogy sikerülni fog.
Vivien mozgása, ahogy az élete is, a szemem előtt
épül fel újra. Lába után a csípője is szabad útját járja,
mígnem keze is az ég felé nyúlik szárnyalásában.
Arcán megannyi érzelem tükröződik, majd a
végtelenül hosszúnak tűnő tánca végén csukott
szemén át könnyek csordulnak le az arcán. Amint
megállítom a kezem és a ritmus véget ér, Vivien vesz
egy nagy levegőt, és a lelke táncának végén,
mintegy varázsütésre, hibátlanul tapsolja vissza az
addig lehetetlennek tűnő ütemet.
Jó pár perc eltelik, mire kinyitja a szemét, és
visszatér a jelenbe a lelke. Amint rájön, mi történt, a
szájához kapja mindkét kezét, hogy elfojtsa feltörő
sírását, de az erősebb nála. Fájós bokája is megadja
magát, így végül térdre rogy, és hangos, szívfacsaró
zokogásban tör ki.
Nem megyek közelebb, nem karolom át, nem
vigasztalom meg. Ez a saját harca, önmagának kell
megvívnia.
Megvárom, amíg megnyugszik, és ő szól hozzám
először.
– Sajnálom. Nem tudom, mi történt velem.
– Úgy hívják, duende.{54}
A földön összeroskadt fiatal lány hitetlenkedve
bámul rám.
– A flamenco lelke… – suttogja.
– Varázslatos pillanat, és igen ritka, hogy valaki
azonnal rátaláljon. Fájdalmas, de felejthetetlen
élmény, nem igaz?
– Olvastam róla, de nem gondoltam, hogy ennyire
tudattalan.
– A sorsunk fájdalmával szembesülni csak
tudattalanul lehet, máskülönben nem nyújtana
katarzist, amikor bekövetkezik. Nem véletlenül sajdul
fel, amikor énekben formálódik, és nem véletlenül
egy feltépett seb, amikor tánc közben jelentkezik.
– De én úgy tudtam, csak flamencoművészek
élhetik át a duendét.
– Duendét az élhet át, akinek a lelke nyitott rá.
– Minden alkalommal érezni fogom? – kérdezi.
– Nem.
– Akkor ez mit jelent?
– Hogy ideje elkezdened az új életed…
 20. FEJEZET

Remedios

Azt hiszem, az emberek félreértelmezik a

boldogság fogalmát. Olyan dolog ez, amit nem is
szabadna fejtegetni, mivel mindenkinek mást jelent.
Lehet boldogság egy röpke pillanat, amikor az ember
arcát a lágy szellő simogatja, de lehet boldogság egy
vihar, amelyben eső áztatja és mossa tisztára a lélek
fájdalmát. Lehet öröm, amelyet egy apró ajándék
okoz, de lehet életre szóló emlék valaki mástól.
Lehet látható vagy láthatatlan, kézzel fogható vagy
szabad madár. A boldogság nem abban rejlik, tudjuk-
e, mi az, hanem észrevesszük-e, bármi legyen is az.
Hiszen milyen élet az, amelyben sosem születnek
csodák?!
A szemem előtt pedig épp egy ilyen csoda születik.
Lassan fél éve öntözök egy virágot, amelyet
kiszáradva kaptam, és bár nem volt kötelezően előírt
feladatom, hogy felélesszem, én mégis úgy éreztem,
megadom számára a kellő gondoskodást, hogy végül
eldönthesse, kivirágzik-e újra. Nem tettem többet
annál, mint amire hitem szerint szüksége van. Nem
ültettem át folyton-folyvást új cserépbe, nem
cseréltem alatta örökkön-örökké a földet, hiszen a
múltunk és a gyökerünk nem változtatható. Abból kell
újjászületnünk, amit magunkkal hoztunk, abból kell
táplálkoznunk, tanulnunk, fejlődnünk, túlélnünk, és
bármilyen hihetetlen is, de boldogságot nyernünk.
Így, ha új cserepet és talajt nem is, de vizet adtam és
tápoldattal gyógyítottam. Simogattam, kedves
voltam, és egész egyszerűen szeretni tudtam. És
ismét bebizonyosodott, hogy mi sem kell több a
szeretetnél egy élethez. Fél év telt el, és új virágokat
hajt a kiszáradt növényzet.
Vivien, aki a napfényt kerülve szürkén, a szeretet
hiányától kiszáradva, a sajgó lelkétől haldokolva
került hozzám, mostanra szenvedélytől izzó
pirospozsgás bőrrel, reménytől teljesen feltöltődve,
vágyakkal és álmokkal újjászületve áll előttem.
Habár az első pillanattól kezdve tudtam, hogy a
sorsunk hasonló, épp ezért kinyílhat újra ez a kislány
az élet virágokkal tarkított mezején, de abban nem
volt bizonyosságom, hogy képes egy gerbera vörös
rózsává változni. Vivien olyan volt a szememben,
mint egy gerbera a virágboltban. Mindenki elismeri,
nincs üzlet, amelyből hiányozhatna, mégsem őt
választják a nagy alkalmakra, a nagy célokra, a nagy
ünnepekre. És ő az a gerbera, aki irigykedve nézte a
rózsákat, aki mindig is közéjük szeretett volna
tartozni. Hogy most oda tartozik-e? Nem.
Kiemelkedőbb lett minden rózsánál. Hogy miért?
Mert megőrizte gerberalétének minden
szomorúságát: a kitaszítottság, az elveszettség, a
több utáni sóvárgását, hogy amikor végre rózsává
válik, azok között különleges legyen.
Egy paya, aki fél év alatt cigányabb lett a
cigánynál. Elképesztő átalakulás, de szívem szerint
talán azt mondanám, elképesztő hazatalálás.
Megérkezés.
Minden, ami a flamenco, itt van ebben a lányban.
Időközben huszonhét évesen készen arra, hogy egy
világ elé tárja tudását és művészetét. A lényét, az
erejét, a bátorságát, a másságát, a különcségét, a
vándorló lelkét, amely végül, azt hiszem, célba ért.
Mindig azt reméltem, hogy az a feladatom az
életben, hogy a fiamat segítsem. Hogy rámutassak
arra, hol találja meg lelke békéjét, hogy végül úgy
halok meg, tudom, hazaért. De hiszen mind tudjuk,
nincs terve embernek, amit Isten ne változtathatna
meg. Manuel, az én édes kicsi fiam, akinek hangja
szebben száll a szélben, mint akármelyik
énekesmadáré, akinek szíve szebb dallamot játszik,
mint bármely kéz a zongorán, mégsem talált haza az
útján. És habár a szívem fájdalma egyre erősebb a
mellkasomban, tudom, hogy nem segíthetek rajta.
Mindenki a saját maga harcát vívja, és nekem mint
édesanyának ez a harcom. Hogy tudjam, nem jön el
a nap, hogy a fiam helyett harcolhassak. Márpedig ő
az elmúlt fél évben sem tett lépéseket önmaga
érdekében. Sőt, ha lehet, még zárkózottabb lett. Egy
időben úgy véltem, azzal, hogy idehozta Vivient,
valójában magán segít majd, de nem ez történt. Pár
napig, talán egy hétig látni véltem valami halvány
jelét annak, hogy végre felszabadulhat abból a
börtönből, amelybe zárta magát, de mostanra újra
csukva van a cellaajtó. És azzal, hogy Vivien végül itt
maradt, mintha Manuel még inkább eltávolodott
volna. Az eltelt idő alatt egyre kevesebbet járt haza,
bár most épp hazajött a hétvégére, de mintha látni se
bírná, ahogy ez a kislány beilleszkedik abba a
közösségbe, amelybe neki nem sikerült. Mintha a
szíve mélyén bántaná, hogy az, ami neki átok, valaki
másnak áldás. De ez is az ő csatája, és nincs se
győztes, se vesztes harc nélkül. A fiam nem
kisgyerek már, előbb-utóbb fel kell vállalnia azt, aki ő
valójában.
Amint Vivien befejezi a táncát, mosolyogva nézek
rá.
– Igazán elismerésre méltó az, amit véghez vittél.
És nem kérdéses! Készen állsz, hogy elindulj az
utadon.
Látom, ahogy a mellkasa még szaporán emelkedik
és süllyed az erőfeszítéstől.
– Én nem is tudom. Még mindig hihetetlen.
– Attól még igaz – kacsintok rá, mire ő is
elmosolyodik végre.
 Vivient rengeteg alkalommal vittem el az elmúlt
hónapokban abba a régi, eredeti gitano tablaóba{55}
ahol még én is sokszor színpadra léptem. Ám ma
este nem ezért megyünk oda, amiért eddig bármikor,
hogy előadást nézzünk, hanem azért, hogy ő legyen
az előadás, amely a közönség elé tárul. Azért ezt a
helyet választottam, mert ez a mai napig őrzi az
eredeti café cantanték hagyományait. Számomra a
Los Lombardosra{56} emlékeztet, amely az első olyan
bár volt Sevillában, ahol a flamenco hiteles és
minőségi formájának bemutatása volt az elsődleges
cél. Habár épp ezért nemigen engednek payát
színpadra, Vivien mégis eljárhatja táncát azon a
padlón, amelyen valaha én magam is sokszor
megtehettem. Nem volt nehéz leszerveznem, hiszen
pont azért, aki ebben a világban vagyok, szinte nincs
olyan flamencóban járatos ember, aki megtagadná a
kérésem. Különösképp, mert szinte sosem kérek, így
ha ez megtörténik, tudják, hogy ott valami igazán
kivételes dolog fog történni. És történni is fog, ebben
egészen biztos vagyok. Ennek a kislánynak a mai
nap hozhatja meg az igazi áttörést. Amikor pedig ez
megtörténik, nem lesz olyan flamencoszínpad a
világon, amely ne látná szívesen.

– Borzasztóan ideges vagyok, én még most sem

tudom, hogy is fog ez zajlani.
 Mióta elmondtam Viviennek, hogy lehetősége van
fellépni, nem igazán találja a helyét. Bár ez lehet,
hogy annak köszönhető, hogy csak ma reggel
mondtam el neki, és természetesen, ahogyan eddig
sem, most sem koreografálok meg számára semmit.
A flamenco egy érzés, vagy érzelmek sokaságának
folyama. Sosem lett volna szabad korlátok közé
szorítani. Hiszen milyen élet az, amit nem élhetünk
meg szabadnak?!
– A szíved megsúg majd mindent, amire szükséged
van – reagálok a kétségbeesésére.
– És ha nem tetszem nekik?
– Számít valamit, tetszel-e majd nekik?
– Hát, hogy a viharba ne számítana, Krisztusomra!
– csapja a combjára a kezét kiborulást színlelve.
Vagy tényleg ki van borulva, nem is tudom igazán.
Mindenesetre aranyos, kuncog a belsőm rajta és a
gyermeki lámpalázán.
– Magadnak táncolsz, elfelejtetted?
– Hát, azért az egészen más ám, hogy itt a
sötétben elbújva kijön belőlem az állat, no de ott
mindenki előtt? Remedios, szavamra mondom, a
cigányok kitagadnak majd! – sóhajt egyet teátrálisan.
Az elmúlt fél évben szép lassan csepegtette nekem
ez a kis cserfes nőszemély a fordulatosabbnál
fordulatosabb szóhasználatait. Az igazság, hogy már
teljes mértékben megszoktam és elfogadtam, hogy
belőle ugyan nem lesz first lady sehol a világon. De
így kedveltem meg és így nőtt a szívemhez. Azt
gondolom, pont ilyen volt azelőtt, mielőtt egy
borongós, szürke napon hozzám került. Szeleburdi,
csapongó, életzabáló, mégis kedves, jóravaló és
szerethető teremtés. De hogy milyen lett a
színpadon? Egészen más. Tüzes, szenvedélyes,
érzéki, csábító, varázslatos és megbabonázó. Mintha
nem is ugyanaz a nő lenne, amikor a szíve táncra
perdül. A flamenco minden rejtett tulajdonságát
felszínre hozta. És remélem, ma este is felszínre
hozza majd.
– Nyugodj meg szépen, és menj készülődni! Nincs
már sok időnk.
– Továbbra sem tudni, ki fog nekem énekelni és
gitározni?
– Mit érsz vele, ha tudod? Gyakorolni egyikkel
sincs lehetőséged.
– De én még sosem táncoltam senki előtt, pláne
nem úgy, hogy azt sem tudom, ki fog nekem énekelni
meg zenélni.
Vivien úgy tanult mindig, hogy valamelyik rokonunk
vagy barátunk, esetleg szomszédunk spontán
gitározni kezdett, amihez társult egy
flamencoénekes, így Viviennek volt kikhez
csatlakoznia. Bár akkor sem készültek előre, élvezte
és minden ilyen spontán alkalmat sikerrel tudott
koronázni.
 – Az improvizáció híve vagyok. Hiszen tudod jól.
Szívet, lelket nem lehet parancsszóra dalra
fakasztani.
– Nem is fog itt semmi se dalra fakadni, legfeljebb
zokogni. Jól beégek, Remedios, majd meglátod!
Az eltelt fél év alatt kicsit döcögősen ugyan, de
végül csak a tegeződés útjára lépett.
– Beégni? Azt biztosan nem.
– Miért vagy ebben ilyen biztos, mondd meg
nekem, kérlek! – teszi csípőre a kezét.
– Mert tudtommal csak leégni lehet, beégni nem
igen.
Vivienből felszakad egy fájdalmas sóhaj.
– Köszönöm szépen az együttérzést. Minek nekem
ellenség, ha ilyen pótanyám van, igaz-e?! – mondja,
és játszott sértettséggel kisétál a tánctermemből,
hogy elkészüljön a nemsokára esedékes induláshoz.
Szavairól eszembe jut, hogy az eltelt fél évben
mindösszesen két alkalommal kereste őt fel az
édesanyja. Akkor sem akart valami sokat.
Kíváncsisága csak arra irányult, Vivien vajon miből
fedezi az itt-tartózkodása költségeit, mert ha
időközben a pénzkereseti forrásai bővültek, és
lehetősége engedi, küldjön pénzt neki is. Vivien nem
nagyon beszélt róla, mégis tudom, hogy az anyja újra
sebet ejtett a szívén.
Elpakolok, és beindítom a szellőztetőt is. A
gondolataimba vagyok merülve, amikor újra nyílik az
ajtó, és elsőre meg sem akarok fordulni, mert biztos
vagyok benne, hogy ez a szeleburdi lány hagyott itt
valamit, de a csendből rájövök, hogy bizony nem
Vivien áll mögöttem.
– Hallgatlak, kisfiam!
Mindegy, hány éves, nekem egész életemben a
kisfiam lesz.
– Én azt hittem, csak viccelsz, mamá! De ez?
Komolyan cigány lányt csinálsz belőle? Vagy mi a
terved? Hogy ő lesz a flamenco hercegnője? A
királynő örököse?
Lassan fordulok meg, mert addig is van időm, hogy
összeszedjem a gondolataimat, amelyek
mostanában egyre szerteágazóbbak, ha a fiamról és
annak viselkedéséről van szó.
– Nem mondasz badarságot, drágám. De azt
továbbra sem értem, miért bánt ez téged ennyire. Ha
elfelejtetted volna, te magad hoztad őt az
otthonunkba, hogy felépüljön!
– Igen, azért! De nem azért, hogy átvegye a
helyem!
Olyan meglepő felismeréssel szakad ki belőle,
hogy én is, de ahogy látom, még ő is meglepődik. Fél
éve próbálom megfejteni eredménytelenül, miért vált
egyre ellenségesebbé, és amikor abszolút nem
várom, egyszerűen csak kiszaladnak a szavak a
száján. Bár azt tudom jól, hogy a ma esti fellépés
leszervezésével átléptem egy határt a fiamnál.
 Manuel még igen kicsi gyermek volt, amikor
először állt színpadra az édesapjával. És az ez a
színpad volt, amelyre ma Vivien is rálép majd. A
férjem aznap mutatta be a nagyközönségnek,
mekkora tehetség marad majd utána, ha ő egyszer
eltávozik az élők sorából. A fiunkat pedig attól a
naptól istenítette mindenki, akinek valaha volt füle a
flamenco dallamára. De a baleset a férjem és a fiam
álmait is a halálba száműzte. A férjem elhunyt, a fiam
pedig soha többé nem fakadt dalra.
– Vivien soha nem tudná átvenni a helyed! És nem
is áll szándékában, ebben egészen biztos vagyok!
– Én nem így gondolom. Soha nem tanítottál senkit
flamencózni, pedig milliókat fizetett volna a
tudásodért bárki. Aztán egy, a munkaadóimhoz közel
álló nő öngyilkos akar lenni, és te hirtelen feladod
minden addigi elved – pirít rám dühösen, ami
Manuelre nemigen jellemző.
– Csak a munkaadóidhoz áll közel?
– Igen! – vágja rá.
Az elmúlt fél évben egyre eltávolodott Vivientől.
Ugyan lángra lobban tőlük minden parázs, a fiam
igyekezett minden létező eszközzel kioltani ezt a
tüzet. Vivien pedig, azt hiszem, lassan minden
reményét elengedte azzal kapcsolatban, hogy a fiam
valaha is szeretni fogja. Elvégre ő csak egy paya,
ahogy fogalmazni szokott, amikor néhanapján
megkérdezem az érzéseiről a fiam iránt.
 – És te mikor adtad fel az elveidet, Manuel? –
kérdezem.
Szeretném, ha lassan is, de kitörne végre abból,
ami gúzsba köti őt. Ha haraggal, hát azzal, ha
dühvel, akkor azzal.
– Mire célzol, mamá?
– Arra, hogy irigykedsz valakire, aki megtalálta
önmagát. Megtalálta azt, aki lenni akar. De amit a
legjobban irigyelsz, az az, hogy fel is meri vállalni.
Nem Vivien a hibás azért, mert te nem akarsz cigány
lenni, csak nem mered hangosan kimondani.
Látom, amint a fiam újra bezárkózik, amint újra
távol van, és szavaimmal felnyitottam előtte a világ
ajtaját, amit ő mindenáron csukva kíván tartani. Nem
kívánok édesanyának olyan szenvedést, ami alól
nem tudja a gyermekét felmenteni.
Manuel arcáról eltűnnek az érzelmek, és az
üresség veszi át a helyét. Végül hátat fordít, és
egyetlen hang nélkül kimegy a teremből.
Fújok egy nagyot bánatomban, de nem hagy el a
hitem, hogy egyszer sikerül őt megszabadítanom
attól a tudattól, hogy nem élhet olyan életet, amilyet
szeretne.
Miután összepakolok és elrendezek mindent a
táncteremben, kimegyek, hogy magam is
előkészüljek a ma estére. Nagy nap lesz ez a mai,
nem is kérdéses. Vivien előtt olyan kapuk nyílhatnak
meg, ami által nem lesz többé kételye arról,
megtalálta-e helyét a világban. Tudom, hogy nem
érti, miért nincs egy porszemnyi kétségem afelől,
hogy sikerrel mutatkozik be az igazi nagyközönség
előtt. Talán ehhez még idő kell, tapasztalat és némi
bölcsesség. Vannak dolgok, amelyeket az élet csak
igen későn enged tudomásunkra juttatni. Hiszen
milyen élet az, amiben már semmit nem kell
tanulnunk?! Vivien felkészült, de nem a
flamencotudása az, ami sikerre fogja vinni, hanem az
a megmagyarázhatatlan kettősség, az a harc,
amelyet a belsője rejt. Olyan, mintha egyszerre két
nő járná egymás ellen táncát, amikor a teste dalra
fakad. Az ellentétek, a viszályok, a kettős énje közötti
mérhetetlen lázadás az oka, hogy olyat tud nyújtani,
amit csak kevesen. És hogy mi az, ami igazán
különlegessé teszi? Az, hogy végül mindkét énjét
porba taszítja, mindkettő fölött győzedelmeskedni tud
az elfogadással, ami mostanra minden porcikáját
átjárja. Ez az ő harca. Hogy szeresse magát magyar
lányként, aki a cigányok közt találta meg a
nyugalmat, a békét, és hogy bárki bármit gondoljon
is, tökéletesen jól van ez így. Hiszen milyen élet az,
amelyben úgy élsz, ahogy egyáltalán nem akarsz?!
Viviennek a környezetváltozás, a szeretet, a
feltételek nélküli elfogadás és az önkifejezés segített
rátalálni önmagára. Nem tudom, a fiamnak mi
segíthetne, de remélem, az élet ad még nekem annyi
időt a földön, hogy láthassam, amint felszabadul.
Habár Vivien nyitott volt a változásra, Manuel még
mindig nem az. Az elhatározás nélkül pedig,
miszerint mi leszünk a győztesek egy háború végén,
a harc is csak magunk ellen való.
Átsétálok az udvaron, és magamba szippantom a
késő tavasz illatát, ami már azt sugallja, hogy bizony
érkezik lassan a nyári sziporkázás.
Amint belépek a házba, Antonia fogad a
konyhában.
– Pokolra jutok, Remedios, meglátod, amiért egy
payának varrtam ruhát! – zsörtölődik. – Anyám
máglyán égetne el, ha ezt megérte volna, nyugodjék
békében!
– De azért megvarrtad! – kacsintok rá. – Mutasd
hát!
– Még mit nem! Az ő ruhája, nem a tiéd! Majd
látod, ha eljön az ideje! – Megállás nélkül morog. –
Amúgy sem lehet az én két kezem munkáját csak
úgy összetaperolni!
Antonia, a vérbeli cigány asszony, aki folyton-
folyvást hangoztatja, hogy elégünk a pokol tüzén,
amiért a cigány hagyományokat liberális mederbe
tereljük, de azért ő is segít a terelésben. Jókat
kacagok rajta minduntalan. Színfolt ő a mi egész
közösségünkben a maga bő szoknyáival, tarka,
rojtos vállkendőivel és hagyománytiszteletével, még
akkor is, ha sokszor már ő sem tart be bizonyos
szokásokat.
 – Remélem, azért fekete!
– Azért kellene, hogy fekete legyen, mert te örökké
siratókat adtál elő a színpadon? – bosszankodik, és
felakasztja a ruhazsákot az ajtó kilincsére, mivel túl
alacsony ahhoz, hogy a felső peremet elérje. – Az a
kislány sokkal vidámabb teremtés nálad, tudd meg!
Antonia annyi idős, mint én, de szöges ellentétben
van a külsőnk. Én megmaradtam soványnak, mintha
a gyerekkori kevés élelmet sosem sikerült volna
kellően pótolnom, és a magasságom is a régi. Ő
viszont kissé összetöpörödött és meggörnyedt idős
korunkra. Én már megőszültem, míg ő a mai napig
koromfeketére festi a haját, és hosszú, feltekert
fonatban hordja.
– Akkor kíváncsian várom, mit álmodtál meg neki!
– Elámulsz majd, barátnőm! Elámulsz! –
Zsörtölődés ide vagy oda, látszik rajta, hogy szívből
megszerette a mi kis Vivienítánkat, és biztos vagyok
benne, hogy lénye teljes odaadásával készítette el
neki a fellépőruhát.
Épp készülök, hogy főzzek egy kis szíverősítőt
magunknak, amikor csengetnek. Meglepődöm egy
pillanatra, mert habár az otthonom sokszor olyan,
mint egy átjáróház, mára a fellépés miatt nem
vártunk senkit, az előre megbeszéltek szerint a
tablaóban találkozunk mindannyian.
– Majd én kinyitom, te meg csináld meg a teám,
mert fent van a vérnyomásom ettől a paya
hercegnőtől! – legyint Antonia bosszúsan, és elmegy,
hogy kinyissa az ajtót.
Hozzálátok a teához, de még a vizet sem tudom
felrakni, mert meghallom, amint megint hangosan
házsártoskodik valahol a ház elejében. A
méltatlankodása azonban egyre erősödik, és ahogy
közelebb ér, már tisztán kivehető.
– Dios mío! A szentségit már ennek a háznak! A
pokolban nem lesz kegyelem minékünk, Uramra
mondom én!
– Antonia, minden rendben? – mosolyogva
kérdezem, miközben a gáztűzhelyre teszem a
teáskannát, mert bárki volt is az, aki be mert
csengetni hozzám, bizonyára nem merészeli
megtenni többet.
– Nézzél ide, amiga!{57} Még egy payo, az isten
szerelmére!
Megfordulok, ám abban a pillanatban lefagy a
mosoly az arcomról. Személyesen ugyan még nem
volt szerencsém találkozni ezzel az úriemberrel, de
minden olyan információnak birtokosa vagyok, amely
segít abban, hogy egy szempillantás alatt
felismerjem. És ennek a felismerésnek kivételesen
nem vagyok képes örülni, mert ugyan bármikor
máskor érkezhetett volna, csak a mai napon ne tette
volna.
– Asszonyom! – köszörüli meg a torkát, miután én
nem köszöntöttem. – Bienvenidos!{58} Elnézést kérek
a váratlan látogatásért, de tudomásom szerint itt
találom Vivien Baranyait. – Habár próbál udvariasnak
tűnni, nehéz lenne alázatosnak is nevezni. Mivel nem
szólalok meg, csak keresztbe fonom a kezem
magam előtt, folytatja. – Beszélhetnék vele? –
Felhúzom a szemöldököm, mire hozzáteszi. – Por
favor!{59}
– Beszélni! Ebben a házban! Egy payo egy másik
payával! Uram Teremtőm, irgalmazz nekünk! –
Antonia megállás nélkül békétlenkedik, de mintha ott
sem lenne, én csak az előttem álló fiatalembert
nézem, míg végül megszólalok.
– Adrian Perez, ha nem tévedek?
 21. FEJEZET

Remedios

Antoniával a kocsiban várom, hogy Vivien is

megérkezzen. Azt mondta, ő szeretne vezetni, hogy
elterelje a figyelmét. Legnagyobb bánatomra a fiam,
Manuel nem tart velünk. Hiába telt el több évtized,
nem múlik a gyásza. Így én az anyósülésen ülök, a
barátnőm pedig hátul, akinek szokásához híven be
nem áll a szája.
– Az a szégyentelen! Bántotta a mi kicsikénket, és
annyi idő után csak úgy beállít. Mert ezeknek a
fehéreknek mindent szabad, szavamra, igaz-e?!
A kicsikénket. Mondom én, hogy oda-vissza van az
ő kis Vivienítájáért.
– Adrian Perez spanyol, Antonia. Elég messze áll
attól, hogy fehérnek lehessen nevezni. És te is
tudod, hogy nem szép dolog az ítélkezés egy olyan
fiatalember fölött, akinek életútjáról igencsak csekély
az információnk.
– Csekély? Olvasol te újságot, Remedios, az ég
áldjon meg?!
– Ahogy látom, te olvasol! – mosolyodom el, mert
az én drága szomszédasszonyomat ki kellene találni,
ha nem lenne.
– Az egy szoknyapecér. Ráadásul züllött, nem a mi
köreinkbe való.
Nem bírom tovább, ezért ha illik, ha nem, de
hangosan felnevetek.
– A mi köreinkbe? Ugyan már, drágám! Nincs
olyan, hogy mi körünk vagy ő körük. Vivien felnőtt nő,
el tudja dönteni, hogyan szeretné kezelni a testvére
látogatását.
– Nem is a testvére. Hiszen Vivienítá megmondta
nekünk, hogy örökbefogadott gyerek az a
szélhámos.
– Attól még a testvére, hogy vér szerint nem
kötődnek egymáshoz. Adrian ugyanúgy a fia Luis
Pereznek, ahogyan Vivien.
– Egy fenéket! Vivienítát illetné ott minden, de azok
a kötelékszomorítók meg sem érdemlik, hogy ilyen
kis csoda lányuk legyen!
A homlokomra teszem a kezem. Antonia és az ő
sajátos felfogása. Mindenki, akit szeret jó és
érdemes ember, de akit nem, az ugyan meg nem áll
előtte. Elfogult érzelmek egytől egyig, én mégsem
ítélem el érte.
A szemem sarkából ebben a pillanatban meglátom,
amint Vivien kilép az ajtón. Felé fordítom a fejem, és
amint behúzza maga mögött a bejárati ajtót,
találkozik az üvegen keresztül a tekintetünk. Fúj egy
nagyot, és felénk indul, mire én biztatón
rámosolygok. A tavaszi nap már nyomot hagyott
rajta, karamell bőrét erősebbre színezték a sugarak.
Haja már rég fekete, most épp kiengedve omlik szét
a hátán, szinte a derekáig. Kék szeme úgy csillog,
mintha csak gyémántokat hordana felszínén a
tenger. De a stílusa?! Hát, az nem javult sokat.
Sportcipőben és valami strandruhához hasonlító
pamutruhában tipeg az autó felé, de mint mondtam,
nem vagyok ítélkező, elvégre nem lehet mindenkiből
divattervező. Egyelőre nincs kisminkelve, ugyanis azt
kérte, hadd készüljön el a helyszínen úgy, ahogyan
versenytáncos korában, majd show-táncosként is
tette, én pedig nem ellenkeztem. Annak idején
nekem is ez volt a bevált rendszerem.
Beszáll a kocsiba, és nem is nagyon hiszem el,
hogy Antonia nem csattan fel rögvest. Kihasználva
hallgatagságát, Vivien vállára teszem a kezem, és
úgy mondom:
– Bármi nyomja is a szíved, és bármikor szeretnéd
is felszabadítani, mi meghallgatunk majd.
– Hát, egy cigi jólesne! Vagy egy durva dózis a
gyógyfüves teából.
Vivien lassan fél éve nem dohányzik. Nem volt
könnyű, de túl van rajta. Ami pedig a teát illeti, talán
itt az ideje, hogy megvalljam az igazat.
– Vivien, drágám! Levendula- és kamillateát iszol
fél éve – mondom ki őszintén.
 – Hogy micsoda? – kapja rám döbbent tekintetét. –
Viccelsz, ugye?
– Nem, drágám! Nem viccelek! Megmondtam
neked többször: mindent képes vagy uralni az
elméddel!
Vesz egy mély levegőt, de nem szól semmit, csak
beindítja az autót és útnak indulunk. Látom, amint
szinte egész úton potyognak a könnyek Vivien
szeméből. Bármi legyen is az, amit Adrian Perez
mondott neki, szavai mélyre szántottak, és most én
is ugyanezt tettem, de tudnia kell, hogy sokkal
erősebb annál, mint amilyennek hiszi magát.
Mire megérkezünk, már alkonyodik. Sevilla fényei
felgyúlnak és az előszezonban érkező turisták róják
az utcákat. Egy szó nélkül szállunk ki az autóból a
tablao mögötti művészek részére fenntartott
parkolóban, magunkhoz vesszük a kellékeket, és
már haladunk is befelé.
Rafael, a bár tulajdonosa igazán kedvesen fogad,
ám inkább velem van elfoglalva, mint Viviennel, de
ez egyelőre természetes.
– Mély megtiszteltetés lenne számunkra, ha
színpadra állnál, La Gitana. – Rafael talán még
sosem szólított engem Remediosnak, csak és
kizárólag az elterjedt művésznevemet használja.
– Visszavonultam, Rafael, hiszen tudod jól.
– Vissza is térhetnél.
Megveregetem a hátát.
 – Ugyan-ugyan. Az talán az életembe kerülne.
– Még mindig problémák vannak a szíveddel?
– Az már nem fog elmúlni, ez egészen bizonyos.
Bár most, hogy mondod, nem is kívánhatna ennél
szebb halált egy művész.
– Ne beszélj bolondságokat! De a flamenco
királynőjét újra a színpadon látni maga lenne a
huszonegyedik századi csoda. Mit meg nem
adnának ezért a tömegek, Dio!
– Kerestél te már rajtam igencsak szép összegeket
– kacsintok rá erre a vén öregre, aki kiváló
egészségnek örvend idős kora ellenére.
Rafael családjáé a legnívósabb tablao Sevillában
ide s tova lassan egy évszázada. Generációk adják
át egymásnak kézről kézre.
– De nem eleget! – nevet fel, végül némi
egyeztetés után magunkra hagy minket.
Antonia tesz-vesz Vivien öltözőjében, miközben
Vivien szótlanul a sarokban ücsörög. Egy pillanatra
azt az elkeseredett kislányt látom magam előtt, akit
annak idején a fiam elhozott az otthonomba. Bármit
hallott is Adrian Pereztől, az nem tett rá jó hatást. De
ki tudna haragudni a sorsra, hogy pont ma sodorta
utunkba, hiszen nem léptünk még kavicsra
véletlenül.
Gondolataimból halk kopogás ránt ki, majd három
fiatalember lép be az ajtón: a tocaor, apalmero és a
cantaor. Avagy a gitáros, a tapsoló és az énekes.
Mindegyikőjüket jól ismerem, épp ezért szeretettel
köszöntöm őket. Kiválóságok mind. A flamenco
nagymesterei. Nem mellesleg pedig az improvizáció
képviselői. És habár nem szoktak kezdő táncossal
dolgozni, kérésemre kivételt tettek. Caló nyelven
üdvözöljük egymást, ám Vivien miatt szinte azonnal
mindenki spanyolra vált.
Igyekszem mindent felvázolni, bár ezen már régen
túl voltam, mielőtt idejöttünk, és annak érdekében,
hogy Vivien önmagára tudjon koncentrálni, és
megtanulja, hogy boldogul ő egyedül is, amikor
elérkezettnek látom az időt, magára hagyom a
fiúkkal, hogy felkészüljenek az előadásra.
Iszom egy pohár vizet a pultnál, majd Antoniával
helyet foglalok egy külön nekünk fenntartott asztalnál
a második sorban. Nem szeretek legelöl ülni, zavar,
ha nem látom a teljes cuadro{60} flamencót. Az
emberektől lassan nyüzsgő bárban valami furcsa,
megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába.
Cigánynak születtem, hiszek a mágiában, a
boszorkányságban, a varázslatban, de hiszek a
boldogságban, az örömben és a jóságban. A
szeretet, a család, az összetartozás erejében. De
hiszek a másság, a különcség, az egyediség
létezésében is. Van hitem, szívem, lelkem, annak
ellenére is, hogy megéltem a kirekesztés,
kiközösítés, megbélyegzés minden létező formáját.
 Gondolataimba mélyedve, behunyt szemmel
hallgatom a különböző flamencozenészek játékát
egész este. A családom bizonyos tagjai, a barátaim
lassan szállingózva érkeznek, hogy csatlakozzanak
hozzánk, de azzal mindenki tisztában van, hogy én
ilyenkor csendes vagyok.
Számomra ez a paradicsom. A csodaország.
Fülem szerelmes a flamencomuzsikába, a
vadságába, a fájdalmába, a harmóniájába, a
finomságába. Szemem vágyik a flamenco
látványára, a szenvedélyére, az érzékiségére, a
bujaságára, a fékezhetetlenségére, a puhaságára, a
romantikájára, a bársonyosságára, a szelídségére.
Testem sóvárog a flamenco tánca után, a bánatára,
kínjára vagy éppen az örömére, az ujjongására.
Szívem áhítozik a flamencoérzésre, a bódítására, a
mámorára. Lelkem pedig kívánja a flamencoérzés
minden apró utórezgését, a lobbanékonyságát vagy
az andalítását. És vágyom a végszavára, életem
utolsó szívdobbanására.
Egészen addig melengetem szívem az engem
körbevevő érzésekkel, mígnem elérkezik a perc,
hogy az örökségem a világra hagyhassam.
Amint Rafael bemutatja a valaha volt egyetlen
tanítványomat, a közönség mintha egy pillanatra
levegőért kapkodna. Azok, akik ismerik Sevilla igazi,
hagyományokat őrző tablaóit, azok azt is tudják, mit
jelent a nevem, és az, ha valaki a támogatásomat
élvezi.
Mégsem a tanítványomként vagy védencemként
tekintek Vivienre. Úgy tekintek rá, mint egy csodára,
egy varázslatra, aki a maga módján feléleszti majd a
cigánykultúrát szerte, amerre jár. Bárhonnan
származzon is az ember, bármilyen legyen is a bőre
színe, oda tartozik, ahol a szíve otthonra lel, és ez
nem lehet határokhoz kötve.
A cuadro elfoglalja a helyét a színpadon, ám Vivien
nem csatlakozik hozzájuk. Látom a fiúkon, ahogy
magabiztosan felveszik a kezdő pozíciót, és várják a
táncosnőjüket a pódiumra. Miután a teremre csend
ereszkedik, ők tanácstalanul egymásra pillantanak,
majd a színpad széléhez fordulnak, azonban
továbbra sem történik semmi. Vivien nem lép fel
melléjük.
Bízom a fiúkban, professzionális tudásuk és
színpadi jelenlétük remélhetőleg gyorsan életet lehel
a kis payánkba.
Végül egy kis idő elteltével az együttes gitárosa
úgy dönt, játékba kezd, hátha ez felbátorítja Vivient.
Tudom, hogy izgult, tudom, hogy nem bízott eléggé
önmagában, de várta ezt a pillanatot, még ha úgy
érkezett el számára, mint derült égből villámcsapás.
Én pedig bíztam benne, hogy képes végigcsinálni.
Őstehetség, akiben valami olyan lappangó szellem
bujkál, aminek felszínre törése ritka és egyedi.
Megismételhetetlen mirákulum. Ám azt is tudom,
hogy amikor ez az énje visszahúzódik, nem több egy
átlagos, félelmekkel teli lánynál, akit legyőznek az
elvárások, aki fölött a bátortalanság, a kilátástalan
győzedelmeskedik. Aki sosem kapott biztatást, aki
sosem tartotta magát semmire.
A színpad oldalához pillantok, és a fények
hátterébe húzódva meglátom őt. Talpig fehérben
pompázik, és eszembe jut, amint a szeretett
barátnőm elzárkózott attól, hogy az én színem adja
rá. És mit is viselhetne egy paya, ha nem fehéret,
igaz-e?! De nemcsak azért, mert nem cigány, hanem
mert ez a kislány maga a tisztaság, és az én
lázadásom kivetülése a cigány közösségből való
kitörésre. Fehér, szűk csipkefelsőjén egy szigorú
mellényt visel. Fehér szűk nadrágját hosszú, fehér
rojtok díszítik. Melegség járja át a szívem a nadrág
láttán, hiszen én magam kivétel nélkül azt viseltem,
mégis a rojtok libbenése, szabad szarnyalása teret
ad majd Vivien minden egyes mozdulatának, amelyet
a múltjából hozott. Strasszkövei csillognak, mint a
gyémánt. Haja hátrafésülve, kiengedve omlik a
hátára. Ha létezik bármi, ami eltérhet egy
flamencotáncosnő hagyományos ruhájától, azt mind
viseli, mégsem láttam nála cigányabb lelket soha.
Lázadj fel, kislány! Magadért! Értem! A világért!
Mutasd meg magadnak, nekem és mindenkinek,
hogy bárki lehet az ember, aki csak lenni akar!
 Ő azonban nem teszi. Az ujjait tördeli, száját
harapdálja és könnyes szemmel maga elé mered.
És akkor, abban a pillanatban mintha
megelevenedne a régi önmagam. Látom, ahogy
fekete csipkében, összefogott hajjal, piros rózsával a
hajamban, a gyász könnyeitől áztatott arccal a
színpad szélén állva végül megfutamodtam. A férjem
halála után évekig képtelen voltam átadni magam a
táncnak és mindennek, ami előhozta volna belőlem
azt az őrjítő fájdalmat, amit a férjem elvesztése
okozott bennem. Nem azért nem léptem színpadra
évekig, mert eltörtek a csontjaim, vagy mert az
egészségem gátolta volna. Hiszen a test sebei
begyógyulnak. De a léleké begyógyulnak vajon
valaha?! Az enyémek nem tették soha.
A későbbi visszatérésem is ezt bizonyítja. Habár
nem derült rá fény, de többé nem hozott számomra
katarzist a tánc. A férjem gitárja nélkül, a kisfiam
hangja nélkül mintha a flamenco értelmét veszítette
volna, mintha elhalt volna a férjemmel együtt. A
fülemben továbbra is muzsikált, a hangomon
továbbra is dalolt, a testemmel továbbra is táncolt.
De már nem hozott megváltást, pedig mindig azt
tartották, a duende a legfájóbb, a legkínzóbb, a
legfélelmetesebb érzések kivetülése a léleknek. És
habár ezt éreztem, mégsem tudott távozni a
testemből.
 Ahogy most figyelem a lányt, akit az elmúlt több
mint fél évben neveltem, rájövök, hogy nem azért
került hozzám, hogy meggyógyítsam őt, hogy
segítsek neki lelke fájdalmán, hanem hogy a régi
önmagamra rátaláljak. Olyan fiatal voltam még, olyan
elhagyatott és kilátástalan. És nem volt már
anyukám, aki sebzett lelkemre kötést tehetett volna.
Az a kislány ott, a színpad szélén én magam vagyok.
Érzem magam körül a zúgolódást, a hamisan
csengő, elégedetlen mormogást, amiért a színpad
immár percek óta üresen áll. És abban a pillanatban,
amikor Vivien végül feladja a harcot, és elfordul,
hogy menekülni tudjon, pont úgy, ahogy évekkel
ezelőtt én magam is tettem, behunyom a szemem.
Eljött hát az ideje, hogy szembenézzek a
múltammal és annak minden velejárójával, hozzon
az bármilyen véget is számomra.
Felsajduló, mély, fájdalmas hangom szétterjed a
levegőben, és sötét lepelként borul rá minden ott
ülőre. Eljött hát az ideje, hogy elengedjem a
gyászomat, amit akkor nem tudtam. Eljött hát az
ideje, hogy elengedjem a férjem, akit akkor nem
tudtam. Eljött hát az ideje, hogy elengedjem a
bűntudatomat, amiért én is vele akartam menni.
Táncommal lettem a flamenco királynője, de
jellegzetes karcos énekhangom kieresztése legalább
olyan felszabadító érzés, mint amikor az ember teste
dalra fakad. A cante jondóm{61} pillanatok alatt hatása
alá kerít mindenkit, de legfőképpen engem. Nem
törődve a következményekkel, lassan felemelkedem
a székről, és énekem tovább dalolom, mintha már
most tudnám, hogy nem lesz holnap, amikor újra
megtehetem. Kezem kitárom, és lelkemben a
versszak végén mintegy varázsütésre megpendíti
gitárját a férjem. Testem magától kezd mozogni,
csukott szemhéjam alatt látom az arcát, amint
minden ízében értem él, és végre újra hallom
hangját, amint nekem énekel. Nincs a lábamon
tánccipő, így látom magam, amint kislányként a
porban dobogtam, és végül hova jutottam.
Amikor az első versszak végén kinyitom a
szemem, látom, amint az angyalbőrbe bújt ördög
maga a színpadra lép. Mert mindannyiunkban ott
bujkál a menny és a pokol, a létezés értelme pedig
csak annyi, hogy képesek legyünk egyensúlyban
tartani őket azzal, hogy mindkettőt megéljük, de
véletlenül sem veszünk el köztük. Megannyi ember
éli az életét csak a középúton, mert félnek az
érzéseiknek teret engedni. Hiszen milyen élet az,
amiben sosem feszegethetjük a határainkat?!
Viviennel összekapcsolódik a tekintetünk. Én a
színpad előtt, lent a sötétségben vergődöm a pokol
tüzén, ő pedig fent a fények játékában kezdi meg
útját a mennyországba. Amikor újra behunyom a
szemem, felcsendül fülemben a flamencocipőjének
határozott, erős dobogása, amiből tudom, hogy az az
áldott lélek, akinek gyógyulásában hittem,
továbbviszi majd az élet minden értelmét, amiben
valaha hittem. Hiszen milyen élet az, amelyet értelem
nélkül csak úgy odaadnak?!
Életem utolsó flamencóját járom valakivel, akinek a
lelke most táncol először.
Erre a világra születtem cigányként, ebben a
világban kerestem az utam vándorként, ezen a
világon lettem feleség nőként, erre a világra adtam
életet gyermekemnek anyaként, ebben a világban
alkottam maradandót művészként, de ami a
legfontosabb, hogy ugyanerről a világról távozom
most végül szabad emberként.
És ebben a pillanatban, amikor a közös, hosszú
előadásunk végén mindenem, amim volt, átadtam a
jövőnek, az utolsó compas dobbanásakor elhagy az
erőm. Kifut a lábamból a vér, testem pedig ernyedve
a földre zuhan.
A duende végre, annyi év után, elhozza számomra
a megváltást. Megváltást, hogy tudom, minden érzés
létezik a halál után is. És megváltást, hogy tudom,
létezik felszabadulás, mivel amint a kínzó katarzis
elmúlik, kinyitom a szemem és a fiamat pillantom
meg magam előtt, ahogy fájdalmas arccal, keserves
aggodalommal kérlel, hogy maradjak vele.
Próbálom minden erőmet összeszedni és útjára
engedni.
 – Szabadulj fel, kisfiam! Nincs már senki, aki felé
bármivel is tartoznál.
– Mamá! Ne hagyj itt! – Kíntól eltorzult hangjának
könyörgése csillapítja a fájdalmat, amit a
mellkasomban érzek. – Mamá!
– Azért nem tudsz átkelni a gitanók és payók közti
hídon, fiam, mert te vagy a szakadék fölött húzódó
híd maga!
Végleg elfogy az erőm, de tudom, már nincs is rá
szükségem.
Amint lecsukódik a szemem, még fülemmel hallani
vélem, szívemmel pedig érezni tudom, amint a
számomra legszebb férfihang annyi év hallgatás után
ugyanabban a bánatban, amiben annak idején
elhalkult, most felszakad, hogy lelkének minden
létező kínját, fájdalmát, gyötrelmét a világba kiáltsa.
Nem születhet gyötrőbb sikoly annál, amikor a
karodban hal meg a szeretted, és amikor nincs se
ima, se könyörgés, se fohász, se lélek, amely
feltámasztaná. Mégis tudom, hogy ez az a pillanat,
amely idővel felszabadítja a fiamat.
És eljött hát az ideje, hogy felszabadítsam a fiamat
halálommal, mert az életemmel nem tudtam.
 Csak a Táncos tud járni;
csak az Énekes tud beszélni;
csak a Gondolkodó tud mosolyogni.

PAUL VALÉRY
 22. FEJEZET

Manuel

Az élet rendje.
Ezt mondogatom magamnak, mióta anyám a karjaim
közt meghalt. Férfi vagyok, mégsem tudom kezelni.
Elismerem. Gyenge vagyok. Mindig is az voltam.
Ezen pedig nem segít, hogy körülöttem több száz
cigány kántálja sirató énekét itt, a temetőben, anyám
sírja fölött. A napok óta tartó virrasztás sem volt
könnyű. Ez viszont embertelen. Nem tudom, miért
mondják, hogy egy férfi jobban viseli a gyászt. Nem
viselem jól. Csak nem üvöltözök. Nem az könnyítené
meg. A sok gyertya anyám lakásában, hogy a lelke
ne térhessen vissza a testébe,{62} meg ez a jajgatás
arra emlékeztet, én ezt mennyire máshogy
csinálnám. Csendben. Halkan. Sosem voltam a
szavak embere. Nem voltam hangos, se vonyító. De
körülöttem csak azok vannak. Legszívesebben
elküldenék mindenkit, hogy kotródjanak végre haza.
Mégsem tehetem.
Anyám leginkább az én gondjaim miatt
valamennyire eltávolodott a saját közösségétől. Azok
most mégis itt vannak, és lerójak előtte tiszteletüket.
Remedios Reyes, vagy, ahogy ők tekintettek rá, La
Gitana, a flamenco királynője, az ő halottjuk is. Az
andalúz cigányközösség saját halottjának tekinti.
Abból az embertömegből ítélve, ami összegyűlt,
efelől nem lehet kétség.
Tudom a szokásokat. Tudom a hagyományokat. Én
mégis egyedül szeretném gyászolni az anyámat.
Egyedül akarom utolsó útjára kísérni. Ezért ülök e
mellett a földbe süllyesztett fehér márványkoporsó
mellett órák óta, amit a hagyományokhoz híven a
családom férfitagjaival együtt, a tulajdon vállunkon
hoztunk ki a temetőbe. Ezért várom, hogy az utolsó
ember is magamra hagyjon. De mintha sose akarna
elérkezni az én időm. Már anyám koporsóját a földbe
helyeztek, és betemették. Mégis van, aki még mindig
jajveszékel meg zokog.
Egy kéz a vállamat érinti.
– Manuel, drágám! – Antonia hangját hallom a
háttérben kántálók közül. Utálom, amikor
becézgetnek. – Add meg anyádnak a végső
tiszteletet. Kántáld el a dalodat!
Azt is utálom, amikor megmondják, mit csináljak.
Nem akarok énekelni. Eddig se akartam. Most se
akarok. És ezután se akarok. Évtizedek óta mindenki
azzal traktál, hogy énekeljek. Minél többet
mondogatják, annál kevésbé érzem, hogy valaha is
fogok.
 Tudom, hogy Antonia nem akar rosszat. Csak
szeretné, ha hű lennék a hagyományokhoz.
Legalább ilyenkor. Azt tartjuk, az elhunyt lelkének
előadott dalok segítenek neki abban, hogy el tudjon
válni a szeretteitől és ne térjen hozzájuk vissza.
Anyám halála és utolsó szavai sok dolgot
megváltoztattak bennem, de az éneklés nincs ezek
között. Amikor a karomban tartottam is, csak ordítani
tudtam.
Újabb végeláthatatlan percek jönnek, míg ritkul a
tömeg. Amikor jóval később felnézek, a
napszemüvegem mögül, már szinte csak a
legközelebbi hozzátartozókat és barátokat látom.
Végre valahára. De a legjobb az lenne, ha ők is
elmennének már.
Hugo Ortega, a főnököm lép közelebb és egy szó
nélkül megveregeti a vállam. Ő legalább tudja, hogy
senki se akar ilyenkor beszélgetni. Az ő anyja is
meghalt pár évvel ezelőtt. Beteg volt. Rea, a
főnököm menyasszonya egész idő alatt úgy fénylett
a sok cigány között a szőke hajával és fehér bőrével,
mint a hold az éjszakában. Közelebb lép hozzám.
Meglepetésemre ő sem szól semmit, pedig rá ez
nem jellemző. Egyszerűen csak lábujjhegyre áll és
megpuszilja az arcomat. Eszembe jut, hogy anyám
most biztosan mosolyogna, ha ezt látná. Az első
perctől kedvelte ezt a nőt. Velem ellentétben. Nekem
mindig az agyamra ment. Igazából most is. Csak
azóta már kicsit megkedveltem. Kicsit. De nem tesz
jót nekem a jelenléte. Egyfolytában Vivient juttatja az
eszembe. Aki viszont nincs itt. Miattam.
A gondolataimat a következő búcsúzkodó ember
szakítja félbe. César, az unokaöcsém is megölel,
majd az egész családját magával húzza.
Szerencsére. Modern felfogású fiatal férfi. Vagy
inkább már szabad felfogású. Igyekszik úgy szakítani
bizonyos hagyományokkal, hogy közben ne kelljen
kitépnie a gyökereit. Nehéz lehet érteni a világban,
milyen cigánynak lenni. Áldás és átok egyszerre.
Újra anyám sírhelyére fókuszálok.
Amikor jóval később ismét leülök a mellé
elhelyezett padra, a lányom is megérkezik hozzám. A
vállamra hajtja a fejét, én pedig megsimogatom.
Szeretem őt. Amennyire egy apa szeretheti a lányát.
Bánt, hogy keveset látom, hogy ritkán találkozunk.
Elhatároztam, hogy ezen változtatni fogok. Őt
akartam védeni azzal, hogy nem vitáztam
Carmennel. De mostanra csak ez a kislány maradt
nekem.
Ha én vagyok a híd, az a dolgom, hogy elég erős
legyek ahhoz, hogy segítsem azokat, akik át akarnak
kelni rajtam.
– Molina! – Felkapja a fejét. – Szeretném, ha a
nyári szünetet nálam töltenéd!
– Mi?
 – Lenne kedved? – kérdezem, mert joga van
másként dönteni.
– Mi az, hogy! Apa, az szenzációs lenne! – Szinte
rám vetődik, és átölel. – De anya megengedi majd?
– Anyádat bízd rám! Elintézem!
– Köszönöm, apa! – Felpattan, és szinte
örömtáncot jár.
Nem temetésre illik, de kislány még. Tegye csak
azt, amit a szíve diktál. Nekem is hamarabb kellett
volna azt tennem, amit akarok.
Újra magamra maradok. Idővel teljesen elhalkulnak
körülöttem a zajok. Végre egyedül vagyok.
Letérdelek anyám sírhelye mellé.
– Ne haragudj, anya! – Könnyek áztatják a
szemem, de nem hagyom, hogy kibuggyanjanak. –
Ne haragudj, hogy nem voltam méltó arra, hogy
velem maradhass! Tudom, hogy azért hagytál itt,
hogy végre férfi legyen belőlem. Hogy saját
döntéseket hozzak. Lehetőleg határozottakat. Amik
előre visznek. Nem pedig hátra. – Sokat
gondolkodtam az elmúlt napokban. – De megígérem,
hogy méltó leszek a halálodra – suttogom a sírja
felett.
Még sokáig időzöm itt. Leginkább azért, hogy
rendszerezzem a gondolataimat. Hogy számot
vessek az eddigi életemmel. És a jövőbelivel.
Már későre jár, amikor felállok. Elgémberedtek a
végtagjaim. A hagyomány azt kívánta volna, hogy a
rokonságommal térjek vissza. De én nem akartam.
És mostantól semmi olyat nem teszek, amit nem
akarok.
Komótosan elindulok. A napszemüvegem
leveszem, és megdörzsölöm a szemem. Amikor
felnézek, a naplemente fényénél, egy fa árnyékot
adó lombkoronája alatt megpillantom életem legjobb
és egyben legrosszabb döntését. Vivient.
Tudom, hogy az volt a legjobb dolog, amit valaha
tettem, hogy elvittem anyámhoz. De azt is tudom,
hogy ez volt a legrosszabb is. Ha nem teszem,
anyám még mindig élne. Viszont lehet, hogy
máskülönben már Vivien nem élne.
Megállok, mire egymásba fonódik a tekintetünk.
Fekete ruhája kihangsúlyozza nőies alakját, fekete
haja szenvedélyessé, felszegett álla erőssé teszi.
Erősebbé, mint valaha. A régi Vivien is felforrósított
bennem mindent, amit egy férfiban csak fel lehet, de
ez a mostani, amivé vált, minden, amire egy férfi
vágyhat. Amire én vágyhatok. Egy paya nő
szabadsága egy gitana szenvedélyével.
Csak pár méter választ el minket egymástól. Mégis
mintha fényévekre volna. Szinte érzem, amint anyám
közelebb tol minket egymáshoz odafentről. Szemét
voltam. Nem érdemelte meg, amiket mondtam.
Napok óta tudom, hogy bocsánatot kell kérnem.
Mégsem tudtam felemelni még a telefont sem. A
családom, a barátaim joggal zabosak rám emiatt. És
azt is tudom, hogy ha ennek a pár napnak vége, a
fejemre is olvassák majd. Attól, mert nem beszélek
sokat, nem vagyok hülye.
Veszek egy nagy levegőt, és eldöntöm, hogy a
sarkamra állok végre. Épp elindulnék, hogy elnézést
kérjek, amiért nem engedtem, hogy méltón
búcsúzhasson el tőle, és amiért megbántottam,
amikor a semmiből feltűnik egy árnyék mögöttem.
A kifinomult reflexeimnek köszönhetően nyomban
megpördülök. Védekezésre és támadásra készen.
Ám a szavak hamarabb lőnek ki, mint a nyilak.
– Elment az eszed neked, Manuel? El se képzeld,
hogy megengedem, a lányom nálad töltse a nyarat.
Még megrontod Molinát a gondolkodásoddal.
Újabb nagy levegőre van szükségem.
Carmen, a feleségem. Nem akarom bántani. Sose
akartam. De ennek véget kell vetni egyszer és
mindenkorra. Megköszörülöm a torkom, és olyan
hangnemet használok, amit talán vele szemben még
soha.
– Először is! A lányunk! Másodsorban pedig
koránál fogva is eldöntheti, ő akarja-e vagy sem. És
amennyiben nem mész bele magadtól, bíróságra
viszem az ügyet.
– Egy gitano nem pereli be a feleségét! – vágja
hozzám, és megindul felém, de kivédem a támadást.
Egy gitano nem perel, de egy gitana üt-ver-rúg, ha
arra kerül a sor.
 Viszont biztosra vettem, hogy ezzel fog dobálózni.
A lelkiismeretemre akar hatni, mint mindig.
Terrorizálni a gyökereim iránti tiszteletet kihasználva.
– Nem vagyok gitano, a rohadt életbe! – Sajnálom
a szavakat, mégis kimondom őket. – Én Manuel
Sánches vagyok, és ha kell, megteszem, Carmen!
– Eddig se tetted meg! – Csípőre teszi a kezét.
Carmen szép nő volt, amikor megismertem. És
valóban szerettem. Olyan elrendezett házasság volt
a miénk, amiből szerelem született. Ritka. Ki kellett
volna használni. Élni vele. Nem sikerült. Nem csak ő
a hibás, és nem is csak én. Őt valósággal
megcsúnyította, megkeserítette a közösség
elvárásaihoz való ragaszkodás, engem pedig
megkeményített a folyamatos ellenállás.
Annyi év után pedig kimondom, amit már régen
kellett volna.
– Elválok, Carmen! – ízlelgetem a szavakat, és azt,
mennyire jó ízük van.
Mintha felszabadulnék tőlük. Carmenre viszont
nem így hat. Elsápad. Szeme kikerekedik. Szája
tátva marad. Átpillant a vállam felett, majd újra rám
néz.
– A miatt a szégyentelen paya miatt akarsz elválni,
mi?
Váratlanul elnevetem magam. Pedig tudom, hogy
nem illendő, és nem is tudom igazán, miért teszem.
 – Nem, Carmen. Nem miatta. Magam miatt! –
Látom, amint kihúzza magát, és tudom, hogy a
szavaim fájni fognak, de itt az ideje, hogy végre
rendbe tegyük a dolgokat. – De ha annyira tudni
akarod, ő az a nő, akivel élni akarok!
Én is meglepődöm, miket nem mondok. Mégis
kimondtam. Hangosan. És megint jólesett.
Carmen szinte nekem ront, de újra kitérek előle.
– Az egy kurva! – ordítja.
Ez keményebb menet lesz, mint gondoltam.
– Carmen! Nem hiszem, hogy ennek itt a helye! –
célzok arra, hogy egy temetőben vagyunk, őt viszont
láthatóan nem érdekli.
– Hallottam ám róla. Egy szabadszájú, rossz életű
ribanc. Idejött, hogy elvegye, ami a mienk. A
flamencónkat, a kultúránkat, a királynőnket. És a
tetejébe még a férfijainkat is megszédíti!
Már épp megint felemelném a kezem, hogy a
feleségem újabb támadását kivédjem, de megállok a
mozdulatban, mire ő is meglepetten rám néz. Mintha
valami pillanatnyi hatásszünet állna be közénk,
mielőtt megszólalok.
– Mi az, hogy férfijainkat?
– Hát, a gitanókat! Miért nem keres férfiakat a
maga nemzetéből?
– Carmen! – emelem fel a hangom, mert nem
értjük egymást. – Mi az, hogy férfijainkat? A többes
szám! – Ráförmedek, pedig szerintem sose tettem. –
Miért használsz többes számot?
Az előttem álló nő, akit valamikor nagyon
szerettem, egy pillanatra ledermed, majd hangos,
gúnyos kacagás tör fel belőle. Kacaja betölti az
egész temetőt.
– Nem mondod, hogy te nem is tudod?
Kezdek bepöccenni. Nyugodt ember vagyok, de
vannak határaim.
– Mit nem tudok, Carmen?
Nem is kérdezem igazából. Utasítom, hogy
kinyögje végre.
– Hogy lefeküdt Césarral!
 23. FEJEZET

Manuel

– Biztos vagy ebben, Manuel? – kérdezi a

főnököm, és hátradől a gurulós irodai bőrfotelében.
– Igen! Biztos!
Tudom, hogy nem számított rám egyetlen nappal
azután, hogy anyámat eltemettük, arra pedig
végképp nem, hogy munkára jelentkezem. Anyám
halálhírekor annyi fizetett szabadságot kaptam,
amennyire csak igényt tartok. Nem tartok.
A Carmennel történt szóváltás után fogtam magam
és bocsánatkérés helyett otthagytam csapot-papot.
Egy szó nélkül eljöttem Sevillából még az éjszaka, és
ma reggel munkára készen állok.
Nem fogom az időm pazarolni valakire, aki
lefekszik a családtagjaimmal. Arról nem is beszélve,
hogy a meló jót tesz. Sokan esküsznek a
munkaterápiára.
– Mi lenne, ha leülnél és beszélnénk erről egy
kicsit?
Hugo Ortega csak kicsit fiatalabb nálam, de az
életvitele ezt megcáfolná. Egész életében azt
csinálta, amihez kedve volt. Beleszületett egy
szerető, dúsgazdag családba. És ahhoz képest
egész sokáig normális is volt. Aztán amikor az első
szerelme megcsalta, és gyereket szült a legjobb
barátjának, elment a józan esze. Nagyjából, több
mint egy évtizedig úgy használta emiatt a nőket, mint
más a lábtörlőt. Meg tudom érteni. Elég sokszor
kellett hullarészegen hazahoznom mindenféle
bulikból meg orgiákból. Aztán másnap ezzel voltak
tele a spanyol lapok címoldalai. Érdekes, mert a
munkájára viszont sosem volt ez hatással. Abban
megtalálta önmagát. Kevés ellentétesebb
személyiséggel találkoztam életem során. Egyfelől ő
volt a határozott, rendíthetetlen testőr, aki gyorsan a
maga lábára állt és létrehozott egy egész birodalmat.
Másfelől kicsapongó volt, egy vándor, aki egyik
bugyitól a másikig gyalogolt, de sehol nem töltött el
kis időnél többet. Nem horgonyzott le, nem telepedett
le sehol. Aztán egyszer csak betoppant ide
baseballsapkában meg melegítőben egy magyar,
rövid hajú, szőke lány, és kilóra megvette a nagy
Ortegát.
– Nem szeretném a munkába belekeverni a
magánéletet – mondom világosan.
Hugo Ortegával az én magánéletemről szinte soha
az életben nem beszéltünk. Az övéről persze igen,
hiszen sokszor védem nem csak az apját, de a
menyasszonyát, Reát is.
 – Nem is gondoltam, hogy fogod – reagál
komolyan, majd ismét előredől, és az asztalra
könyököl. – Manuel! Tudom, hogy a főnököd vagyok,
de már annyira régen dolgozunk együtt, hogy az a
bizalom, amit neked szavaztam, szeretném, ha
kölcsönös lenne. Nekem is meghalt az anyám,
kurvára geci egy érzés.
A megfogalmazás helytálló.
– Olyasmi – értek egyet, de továbbra sem ülök le.
Sóhajt egy nagyot. Abból tudom, hogy mindjárt
elindulunk a lejtőn.
– Nem tudom, mi a valódi oka annak, hogy itt vagy,
de felnőtt ember vagy, ha dolgozni akarsz, én
engedni foglak, de a te szakmádban nem lehet
semmi, ami elvonja a figyelmed, ezt neked kell a
legjobban tudni. Ha bármi van, ami akadályozza a
maximális koncentrációdat, annak végzetes
következményei lehetnek a munkád során.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele. Nem fog
előfordulni ilyesmi.
– Hogy efelől biztos lehessek, meg kell kérdeznem,
van-e bármi, amiről tudnom kellene.
– Nincsen! – vágom rá gyorsabban, mint kellene. –
A halál az élet rendje. Tudom jól.
– És a szerelem is az élet rendje, Manuel?
Úgy kikerekedik a szemem, hogy még én is
meglepődök.
 – Tessék? – kérdezek vissza, mert szerintem
rosszul hallottam.
Hugo Ortega nem az az ember, akit érdekel
bárkinek a magánélete vagy a gondjai. Mindig azt
hangoztatja, hagyjuk otthon a szarjainkat, mert ha
kinyírnak miattunk valakit, ő maga fog a fejünkbe
ereszteni egy golyót. Igaza van. A munka az munka.
De a kérdés épp emiatt nagyon meglep.
– Jól hallottad, Manuel!
Megköszörülöm a torkom, mert semmi kedvem
ebbe a témába belemenni. Épp azért jöttem ide, mert
itt sose faggatnak a magánéletemről. Sőt, parancsba
adják, hogy azt hagyjuk otthon.
– Nem igazán értem a kérdést – nyögöm ki elég
szerencsétlenül.
Hugo Ortega ismét hátradől. Nem sok ember vált ki
belőlem tiszteletet, de a főnököm, még ha fiatalabb is
nálam, szakmailag mindenképpen köztük van. Bár
mára már magánemberként is így van. De azért
beszélgetni nem akarok. Az már nem főnök-beosztott
helyzet lenne.
– Ha nem érted a kérdést, akkor egy idióta vagy!
Idiótákkal pedig nem dolgozom, tudhatnád! –
Ellenben velem, ő nem szokta megválogatni a
szavait.
Egy kicsit csendben maradok, mert próbálom
elfogadni, hogy nincs más választásom. Úgy
veszem, hogy ez is munka. Azt pedig maximálisan el
szoktam végezni. Ennek tudatában válaszolok.
– Azt mondtam Viviennek a fellépés után, hogy
miatta halt meg az anyám, és takarodjon ki az
életünkből… – Égetik a torkom a szavak. – Lehetőleg
örökre.
Mérges voltam meg dühös. És meggondolatlan. De
ezzel a főnököm is biztos tisztában van. Elvégre a
menyasszonya Vivien legjobb barátnője. A nők meg
mindig mindenről tájékoztatják egymást.
– Oké. Ez tiszta sor. Ezt el lehetne intézni egy
bocsánatkéréssel.
– Igen, el – vallom be, mert én is így terveztem.
– De te nem tetted – húzza fel a szemöldökét. –
Szóval mi van még?
Megint megköszörülöm a torkom. Kínos nekem ez
a beszélgetés. Nem találom a szavakat, úgyhogy a
főnököm megsürget. Ő nem ismeri azt a szót, hogy
türelem.
– Manuel, baszd meg! Mi a fasz van még?
Mese nincs. Választanom kell. Vagy munkanélküli
leszek, vagy elmondom az igazat. Bár az is lehet,
hogy tudja. Elvégre a nők ezt is úgyis kitárgyalják, és
Rea már rég elmondta a főnökömnek. Lehet, hogy
mindannyian rajtam röhögnek.
– Lefeküdt az unokaöcsémmel!
Ortega szeme is kikerekedik, mint az enyém az
előbb. Tehát nem tudta. Szóval a nőknek is vannak
titkaik. De azok mind mocskosak, lefogadom.
– Most megleptél, pedig az már igen ritka. Rea
húzásain kívül edzettnek tartom magam.
Rea nem egyszerű eset. Ezt azért nem árt szem
előtt tartani. Örökké lázadt. Nehezen viselte az
elején, hogy Ortega menyasszonyaként megváltozik
az élete. Nem járkálhat mindenhova szabadon. Nem
csinálhat mindig azt, amit akar. Nem mindig az van,
amit ő akar. Vannak bizonyos dolgok, amelyeket el
kellett fogadnia, hogy biztonságban élhesse az
életét, ha a főnököm mellett akar maradni. A
legnagyobb őrző-védő cég feje, én pedig az egyik
leggazdagabb spanyolt védem. Az apját. Van
ellenség bőven. Ezért van, hogy sokszor Reát is én
védtem, mert Ortega nem merte másra bízni. Így
történt, hogy Rea egyszer véletlen rám lőtt. Vagyis
nem véletlen volt, majdnem kinyírt, mert nem tud
célozni. Még jó, hogy volt rajtam mellény, mert már
alulról szagolnám az ibolyát.
– Ez van. – Megvonom a vállam.
Mást nem tudok reagálni erre. Meg nem is akarok.
– Előre leszögezem, senkit nem fogok védeni. De
egy dolgot mondanék azért, aztán eldöntőd,
megfontolod-e. Nem vagyok párkapcsolati
specialista, ha létezik elmebeteg szerelem, az az
enyém meg Reáé, de egy biztos, Manuel.
Mindenkinek van múltja. Ennyi idősen már senkit
nem kapsz tisztán, ártatlanul. Ne keress szűz lányt,
mert akkor nem lesz, akit megdughatnál! Felnőtt
korunkban már mind csomaggal együtt kapjuk a
másikat. És ha eszembe jut, milyen életet éltem Rea
előtt, még el is szégyellhetném magam. De nem
teszem. Rea elfogadott azzal a sok szarral együtt, és
én is elfogadtam őt úgy, ahogy van. Ez a titok,
Manuel. Viviennek azelőtt is volt élete, hogy idejött.
És aközben is volt, míg te csendben epekedtél
utána. Sőt! Ha sokat baszakszol, ezután is lesz élete.
Ez nagyon sok nekem. Sőt! Sokkal több, mint amit
hallani akarok.
– Elgondolkodom rajta – mondom, bár nem
gondolom komolyan.
Mivel nem szólok semmi többet, ő folytatja.
– Ez esetben viszont, mi lenne, ha mától Reát
védenéd apám helyett?
– Az baszna be! – Oké, most nemcsak kikerekedik
a szemem, hanem majdnem ki is esik.
Nem vagyok egy káromkodós típus. Ellenkező se.
Heves se. Ez mégis kiszaladt a számon.
Ortega hahotázva felnevet.
– Nem vagyunk egyformák, Manuel, igaz-e?!
– Nem azért mondom, főnök! Semmi bajom
Reával, de egészen más alkalomadtán védeni, mint
egyfolytában vele lenni.
– Nekem mondod? – Széles mosoly terül el a
főnököm arcán. – Vele élek!
 Régen nem mosolygott. Évekig nem láttam a
nappali komoly és az éjszakai részeg Ortegán kívül
más arcát. Rea változtatta meg.
– Nézd, főnök! Nem tartom jó ötletnek.
– Gondold meg! Rea legtöbbször a szállodában
van. A munkája ide köti. Sokkal kevesebbet utazik,
mint apám. Ráadásul a munka után velem van, akkor
lehet egy kis nyugtod éjszaka. Apám mellett
huszonnégy órás készenlétben vagy évek óta.
– Szeretem Sergio urat védeni!
Latom rajta, hogy tanakodik. Remélem, végül nem
oszt be Rea mellé. Az maga a halál. Az a csaj nem
százas. Amúgy kedvelem, függetlenül attól, hogy az
agyamra megy. Az életem árán is megvédeném.
Tényleg. De inkább a halál, mint huszonnégy óra
vele. Az a csaj nagyon sok nekem.
– Rea mellett nem unatkoznál. Garantáltan nem
lenne időd gondolkodni semmin.
Az biztos. Tudom, hogy ezt azért mondja, mert
igaz, hogy Sergio úrral sokkal többet kell utazni és
huszonnégy órás védelmet igényel, de jóval
nyugodtabb, csendesebb mellette az élet. Tehát van
időm rágódni. Rea ugyan itt van, de be nem áll a
szája, olyan, mint egy forgószél, nem hagy egy
pillanat nyugtot az ember fiának. Szóval tényleg
inkább a halál.
– A régi pozícióm megfelel nekem – próbálkozom.
 Ortega nehezen meggyőzhető, ha egyszer valamit
a fejébe vesz.
– Figyelj, Manuel! Átgondolom.
– Még ma? – Úgy kérdezem, mintha az életem
múlna rajta.
Az is múlik igazából. Dolgozni akarok. El akarom
terelni a figyelmem. Nem akarok arra gondolni, amik
az elmúlt napokban történtek.
– Még ma. Apámat reggel Louis elvitte Malagára.
Tárgyalásai vannak. Csak este érkeznek vissza.
– Bárki más szabadon?
– Manuel, úgy teszel, mintha nem tudnád, hogy
hetekre előre készül a beosztás. A helyettesítésre
álltunk be, nem a visszatérésedre.
Nem körülöttem forog a világ. Tény.
– Rendben, főnök! De ha van bármi, amit el tudok
vinni más helyett, állok elébe.
A főnököm furcsán méreget, aztán hátradől a
székében. Nem tetszik ez nekem.
– Végül is – mondja, és kicsit később folytatja. Egy
dolog biztos. Ortega fejébe belelátni nagy meló. Nem
is sikerült még nekem soha. Az a dörzsölt, üzletben
még néha alattomos fajta is. – Lenne egy fontos
megbeszélésem, de Reát nincs, aki kivigye a
reptérre. Ebben segíthetnél.
– Rendben! – bólintok rá azonnal.
A lényeg, hogy kezdjek magammal valamit.
 Elindulok az ajtó felé, de megvilágosodom és
visszafordulok. Nem dolgom tudni, Rea hova utazik,
pontosabban semmi közöm hozzá. Általában, ha
nem mondják, nem is kérdezhetem. Most mégis
megteszem, mert útközben rájöttem, hogy
valószínűleg át lettem baszva.
– Hova utazik Rea, ha szabad tudnom?
Hugo Ortega büszke tartással ül a székében.
– Ő sehova! Vivien utazik világ körüli
flamencoturnéra.
Hogy mi az istenverésére utazik?
A főnököm jót szórakozik rajtam. Látom az
önelégült arcán. Mindig is nagy játékos volt.
– Hogy…? Ki…? – dadogok, mint egy
szerencsétlen.
– Édesanyád intézte el neki még a halála előtt. Úgy
tűnik, tényleg látott benne valamit.
Nem vagyok egy ideges típus, de napok óta szinte
egyfolytában az egekben van a vérnyomásom.
– És… de… mennyi…? – Ennyire szánalmas még
nem voltam.
Ortega hátradől a méregdrága székében, és a tollát
forgatja a kezében. Jó, főnök ide vagy oda, egy
nagyképű fasz!
– Egy teljes évre utazik – mondja elégedetten, mint
aki elérte, amit akar. Ő ezt szokta meg. Aztán jót
röhög a másikon. És akkor még foghegyről
odaszúrja: – Én sietnék a helyedben!
 24. FEJEZET

Manuel

Soha életemben nem voltam kínosabb helyzetben.

Itt ülök az autóban, mint egy barom. Várom, hogy
Rea és Vivien megérkezzenek, és elvigyem őket a
repülőtérre. Aki ismeri Ortegát, az azt is tudja, ha azt
mondod egy melóra, hogy rendben, nincs visszaút.
És ő ügyesen megforgatta a lapjait.
Neki nem számít egy kefélés annyit, Rea előtt ezt
sportból űzte. Én meg ha már muszáj volt. Nem is
kedvelem, hogy mindig mással kell kínlódni. Amúgy
sincsenek átlagos igényeim. Ritkán tudnak a nők
rendesen kielégíteni, így inkább feladtam a sűrű
próbálkozást. Kurvázásra meg nem vitt rá a lélek. A
származásom iránt azért van bennem még tisztelet,
így maradtak a gyors, közepes szexek, többször
ugyanazokkal, és abbamaradtak a kísérletezések,
amik szinte csak csalódást hoztak. Testi
megkönnyebbülés, semmi több. Kevés nő van, aki
képes intenzív, hosszú, kemény szexre. Én meg azt
szeretem. Talán így jön ki belőlem az életem más
területein lévő elnyomás.
 Nem segít, hogy pont a szexen jár az eszem,
amikor Vivien kilép az ajtón. Amint Rea is kilép
mögötte, kiszállok az autóból, és mindketten kővé
dermednek. A két locsifecsi szóhoz sem jut. Adná az
ég, hogy ez a reptérig így maradjon!
– Manuelító! Tán jóváteszed bűneidet? – flegmázik
velem Rea. – Épp itt lenne az ideje!
Még hogy nekem vannak bűneim! Amúgy meg
ennyit arról, hogy a reptérig csend lesz.
Rea ugyan tegnap a temetésen mutatott némi
együttérzést, de ez láthatóan mára elmúlt, és újra a
barátnője pártját fogja.
– Ne hívj Mauelítónak! – mondom el ötezredjére,
mialatt kinyitom az ajtót.
Lejön a lépcsőn, és sértődötten beül az autóba.
Újra felnézek a lépcsősor tetejére. Vivien levette a
napszemüvegét, így amikor összetalálkozik a
tekintetünk, megáll a világ. Érzem, ahogy forr
köztünk a levegő. Csak a hülye nem érezné. Mindig
is forrt. Nem azzal volt itt a baj soha, hogy ne lenne
meg a kémia. De annál jóval több kell ahhoz, hogy
valami elinduljon. A működéshez pedig különösen.
Rea köhögni kezd a hátsó ülésen, mire mindketten
magunkhoz térünk.
Vivien elindul lefelé a lépcsőn. Zavarban van. Mikor
mellem ér, elveszem a bőröndjét. Fel kellett volna
mennem érte a lépcsőre. Megfeledkeztem
magamról.
 – Hola, Manuel! – Azzal a kék szempárral néz fel
rám, amitől megbénulok.
Bólintok, mert gondoljak bármit, nincs kedvem
hozzászólni. Lefeküdt az unokaöcsémmel. Pont
Césarral. Szeretem azt a kis szaros kölköt. Azt sem
tudom, hogy volt rá képes. Neki is érezni kellett ezt a
vibrálást köztünk. Most is éreznie kellene.
Elmegyek mellette, és beteszem a bőröndjét a
csomagtartóba, majd miután beül Rea mellé, rájuk
csapom az ajtót. Maga lesz a pokol ez az út. Rea
nem fog nekem nyugtot hagyni. Jobban ismerem én
már annál.
Épphogy kikanyarodok az országútra, már mondja
is.
– Nem akarsz bocsánatot kérni, Manuelító?
Megmondtam!
– Ne hívj Manuelítónak!
Én is felvettem a napszemüvegem, mert Vivien
pont mögöttem ül. Nem akarom, hogy örökké
összetalálkozzon a tekintetünk. Azt sem, hogy lássa,
le sem tudom venni róla a szemem. Lehetne
rondább. Vagy kevésbé izgató.
Lefeküdt Césarral! Lefeküdt Césarral!
Mantrázom magamnak, mert mindent meg lehet
bocsátani. Csak nem mindent szabad!
Vivien egész úton kifelé bámul az ablakon. Velem
ellentétben ő nem vette fel a szemüveget. Látom,
hogy szomorú. Én is szomorú vagyok, amiért az
unokaöcsémmel dugott.
Meg azért, mert meghalt az édesanyám, és a sok
szar miatt még gyászolni sem tudok rendesen.
Hiányzik. Mindennél jobban hiányzik. Csak egy
anyukánk van. És legyen az ember férfi vagy nő,
idős vagy fiatal, felnőtt vagy gyerek, egy édesanya
elvesztése semmihez sem fogható fájdalom. Nincs
olyan, hogy valakinek kevésbé fáj. Mindenkinek
elviselhetetlenül fáj. Szétmarja az istenverte
belsőmet. És ha ez az érzés önmagában nem lenne
elég kín, a mögöttem ülő egyik nő megállás nélkül
soroz, a másik meg szavak nélkül tépi ki a szívem.
– Manuel Sánches! Kérj bocsánatot! – parancsol
rám Rea.
Egész egyszerűen az út felénél elfogy a türelmem.
Pedig az nem jellemző rám. De valami elszakad.
Bassza meg az összes nő, komolyan mondom!
Gondolkodás nélkül rátaposok a fékre, mire
mindketten kis híján lefejelik az előttük lévő ülést. Az
övnek köszönhetik, hogy nem reped fel a fejük.
Az út kellős közepén, szarva a forgalomra, leállok.
Hátrafordulok, lekapom a szemüvegem és rájuk
eresztem minden haragom.
– A kurva életbe már, basszátok meg! Nem kérek
bocsánatot! Te nem vagy a kibaszott húgom, fejezd
be, hogy osztasz! – mordulok rá Reára, és
életemben először látom összerezzenni. – Te pedig
lefeküdtél az unokaöcsémmel, hogy a rohadás állna
belétek! – üvöltöm Vivien arcába. – És tisztázzuk,
hogy apám szólított mindig Manuelítónak! Kibaszott
boldog lennék, ha hagynátok végre, hogy
tisztelhessem az emlékét úgy, ahogy én akarom, és
nem vennétek a szátokra azt a nevet, amit tőle
kaptam! – Visszafordulok a kormány felé, de az
utolsó mondatot is ordítom még. – Az út hátralévő
részében pedig csendet akarok, a picsába is már!
Becsukom a szemem, és próbálok megnyugodni.
Életemben nem beszéltem így, pedig pár év múlva
negyven leszek. Nem vesztettem még el a fejem
ennyire soha. Veszek egy mély levegőt. Igyekszem
magamra találni. Kinyitom a szemem, majd újra az
útra koncentrálok.
Szerencsére a reptérig csend van az autóban.
Szerintem egyetlen szótól agyvérzést is kapnék.
Még mindig idegesen, de kiszállok, és kiemelem
Vivien bőröndjét. Eszem ágában sincs bekísérni.
Menjen tőlem isten hírével! Egy év bőven elég lesz,
hogy túl legyek ezen a sok borzalmon.
Látom, ahogy felpillant rám, és szóra nyitná a
száját, de én megelőzöm.
– Ne! Nem érdekel, miért tetted!
Rea kicsit arrébb megy, hogy teret engedjen
nekünk, ha beszélgetni szeretnénk. Csakhogy én
nem szeretnék.
 Elfordulok, de Vivien a karom után nyúl. Bármikor
hozzám ért, olyan volt, mint az áramütés. Azért is
próbáltam távol maradni tőle. Nincs veszélyesebb,
mint ennyire erős kémiával rendelkező embereket
összeereszteni.
– Szeretném megmagyarázni!
Elhúzom a kezem.
– Én viszont nem szeretném! – Megint beszélni
akar, de nem engedem. – Jó utat, Vivien!
Olyan határozott és elutasító vagyok, hogy belátja,
nincs értelme a további próbálkozásnak.
Reára nézek, aki sajnálkozva figyel minket.
– Búcsúzz el, addig a kocsiban leszek!
Tény, hogy a felállás szerint Rea az, aki
utasításokat adhat nekem, viszont ha a testi épsége
úgy kívánja, azt kell tennie, amit mondok neki. Mivel
nem fogok bemenni vele a váróba, és végignézni a
búcsúzkodásukat, kénytelen ő kint maradni.
Köcsög vagyok és önző, de nem érdekel. Elfogyott
a türelmem.
Beszállok a kocsiba és magamra csapom az ajtót.
Reát egyszer megtámadták, azóta tudja, hogy nem
mondhat ellent, így kénytelen a bejárat előtt
összeölelkezni Viviennel. Kicsit tovább tart, mint
szeretném. Próbálok megnyugodni, mialatt
feltérképezem a terepet. Nem leselkedik veszély, de
azért figyelek.
 Jó pár perc eltelik, mire elválnak egymástól. Rea
elindul a kocsi felé, de én csak akkor szállok ki,
amikor Vivien eltűnik a forgóajtó túloldalán. Ha ezt a
főnököm látta volna, ettől a pillanattól lennék
munkanélküli. Nincs olyan nálunk, hogy nem vagyok
a védelmet igénylő mellett. Mindegy, mi történik. Még
ha meghalt az anyám vagy összetörték a szívem,
akkor se. Ez munka. És abban nem szoktam hibázni.
Magamban megszidom magam, és Reára nézek.
– Elnézést! – mondom, és kinyitom előtte a fekete
Mercedes hátsó ajtaját. – Nem viselkedtem a
munkámhoz méltóan.
Megáll közvetlen előttem, és leemeli a szemüvegét.
Sokkal alacsonyabb nálam. Mélyre szántó, nagy,
sötétbarna szemével néz fel rám. Porcelán arcát
szőke, hibátlanra vasalt, Kleopátra-frizura keretezi.
Átható tekintete uralja az enyémet.
– Lehet, hogy nem viselkedtél munkádhoz méltóan!
De végre méltó voltál önmagadhoz!
Behunyom a szemem, mert szinte érzem anyám
jelenlétét. Figyeli minden rezdülésem.
Most azért is mérges vagyok, mert nem tudok
haragudni Reára két percnél tovább. Kinyitom a
szemem, mire ő együttérzőn néz fel rám.
– Gondolom, az lenne a helyes, ha utána mennék,
igaz?! – bököm ki.
Nem tudom, hogy a veszteség miatt, ami ért, vagy
a sok rám nehezedő probléma miatt vagyok-e már
teljesen összezavarodva. De kezd kicsúszni a lábam
alól a talaj. Nem találom önmagam.
– Manuel! Nem az a fontos, mi helyes vagy mi
nem. Az a fontos, hogy te szeretnél-e utána menni.
 25. FEJEZET

Manuel

Kopognak. Legalábbis álmomban. Már

dörömbölnek. Kinyitom a szemem. Mindjárt betörik
az ajtót. Leesik, hogy aludtam. Amint észhez térek,
felpattanok. Megrázom a fejem, aztán az ajtó felé
indulok. Útközben kitapogatom a sötétségben az
alsógatyám. Nem akarok egy szál farokban ajtót
nyitni.
Feltépem, de a szemem elé kapom a kezem a
világosságtól, ami a folyosóról beömlik.
– Te meg mit keresel itt? – nyögöm.
Nem tudom, mennyit alhattam, de kevesebbet a
szükségesnél.
– Mi a faszért nem veszed fel a telefont, Manuel,
baszd meg? – Ritka, hogy üvöltözzenek velem korán
reggel.
Az unokaöcsém arrébb tol, aztán egy bikához
hasonlóan beviharzik az apartmanba.
Munkaidőmben itt lakom. Ez az Isla de Paz szálloda
melléképületében található. Külön folyosóról lehet
megközelíteni, külön kóddal működő lifttel. Elég
kevés ember tud ide feljutni. Ő se volt itt eddig még
soha.
Berúgom az ajtót, amikor César felkapcsolja a
villanyt.
– Ah, hülye vagy? – kezdek harapós lenni.
A világosságban megtalálja a redőny kapcsolóját.
Megnyomja, és beárad a természetes fény is. A
kanapéra dobja a cuccát.
– Két hete hívogatlak, baszd meg!
– Még egy baszd meg, és kotródsz innen! – szólok
rá komolyan.
Az elmúlt két hétben ezt a szót többet hallottam,
mint a nevemet. Nem vagyok egy káromkodós fajta.
A szép beszédet kedvelem. De mostanában nem
sokan tudnak velem normálisan kommunikálni.
Lassan tisztul a kép. Ránézek a digitális kijelzőre
az amerikai konyhában. Másfél órát aludtam. Azért
vagyok kiütve. Négy napot és három éjszakát voltam
Sergio Ortega mellett egy üzleti úton külföldön. Előtte
két napot vidéken. A múlt héten meg visszarázódtam
a melóba. Olyankor nem alszom sokat.
– Manuel, nem gondolod, hogy ez nem járja?
César szemrehányó. Nincs ínyemre. Az
unokaöcsém jogi egyetemet végzett, és már a
gyakorlatát is befejezte. Céltudatos és törtető. És
beképzelt is olykor. Büszke rá, hogy kitört a
cigányságból. Azt vallja, aki nem örül a sikerének, az
így járt. Szerinte lehet tisztelni a hagyományokat úgy
is, ha az ember más foglalkozást választ, mint amit
neki szántak. Lehet, hogy épp ezért boldogul
könnyebben a két világ között. Mert igazából nem is
érdekli, hol mi van. Él, ahogy akar. Aztán, akinek
tetszik, tetszik, akinek nem, meg nem.
– Micsoda? – kérdezek vissza.
– A temetés másnapjától hívogatlak. Egyszer sem
vetted fel a telefont. Írtam e-mailt, nem válaszoltál.
Írtam üzenet, arra se. Édesanyád végrendeletét fel
kellene olvasnom, de úgy elég nehéz, ha nem lehet
téged elérni. A főnöködtől kellett megtudnom, hogy
elutaztál, és azt, mikor jössz vissza. Ide kellett
utaznom Sevillából.
Legalább tudom, hogy Hugo Ortega engedte fel
ezzel a lifttel. Azzal meg nem tudok mit kezdeni. Az
apjáé a szálloda. Ő meg a főnököm. Ez van.
Megvonom a vállam.
– Dolgoztam.
– Dolgoztál?
– Mióta is kérsz te engem számon, öcsi? – A
kérdésem több mint cinikus, pedig ez nem jellemző
rám.
– Megmondanád, mi bajod van, Manuel? Rád se
ismerek! Te ennél sokkal felelősségteljesebb ember
vagy!
– Változnak a dolgok, úgy fest! – Ezzel elfordulok.
– Ha nincs más, már ismered a kijáratot.
 A fotelhez lépek. A rádobott melegítőalsót
magamra húzom. A konyhába megyek, hogy főzzek
egy kávét. Césarról nem veszek tudomást. Ő viszont
nem tágít.
– Elmondanád, mi a fasz van veled? Munkaterápia
vagy mi a szar, amit csinálsz?
Sóhajtok egy kisebbet. Az agyamra megy, de nem
tudok mit kezdeni vele.
Csak nem üthetem le.
– Olyasmi! – válaszolom egykedvűen.
Bedobom a legerősebb kapszulát a kávéfőzőbe.
Aláteszek egy csészét, és megnyomom a presszó
gombot.
– Édesanyád dolgai függőben vannak, Manuel! –
Megvető hangja a hátam mögül szól. – Nem zavar?
A cigány hagyományokra nem jellemző, hogy
lehetne úgy kezelni a gyászt, ahogyan most én
csinálom.
– Mi van függőben, César? – kérdezem, de pont
olyan hangsúllyal, hogy tudja, válaszoljon
normálisan, vagy pofán csapom.
Lehet, hogy leütöm, ha a helyzet megkívánja.
– Édesanyád végrendeletét fel kellene olvasnom,
például, majd a szükséges hivatalos dolgokat és
papírokat az abban leírtak alapján elintéznem.
Kész a kávém. Fogom a csészét, és megfordulok.
– Gondolom, az örökös én vagyok. Nem tudom, mi
dolgod lehet ezzel.
 Látom, hogy César meglepődik.
– Nagyon érdekel édesanyád utolsó akarata, látom!
Nem tudom, mit gondolna, ha most látná, mit
csinálsz!
Bepöccenek.
– Ide figyelj, öcsi! – lépek hozzá közelebb
fenyegetőn. – Az anyámat nem veszed a szádra!
A konyhapulthoz lép, ami köztünk van.
– Egy szerencsétlen fasz vagy te, Manuel! –
Lenézőn végigmér. – Azt hiszed, nem tudom, mi
bajod van?
Kis szaros harmincéves, de úgy viselkedik, mintha
ő lenne az amerikai elnök.
Le kellene ütnöm!
– Ha tudod, minek kérdezgetsz? – A cinizmusom
nem múlt el, és én is végignézek rajta.
Tudjuk már, kinek hol a helye.
A kanapéhoz lép, és felkapja a fekete mappáját.
Mint egy kis aktakukac. Pont olyan.
– Te vagy a legbalfaszabb ember, akit valaha
láttam. Egy idióta balek. Egy döntésképtelen gyökér.
Még ahhoz is kevés vagy, hogy megmondd, az a
bajod, hogy megkúrtam Vivient!
Le kell ütnöm!
Behajítom a csészém a mosogatóba és felé
iramodok, de ő kitér előlem. Erre fel volt készülve.
Felmegy a pulzusom.
 – Kotródj innen, míg higgadt vagyok! – parancsolok
rá, és próbálok mélyeket lélegezni, mert nem akarom
épp az egyik rokonom szétütni.
César a mappájával a kezében ugrál előttem. Most
bánom meg, hogy anno megtanítottam verekedni.
– Az a te nagy bajod, tesó, hogy egy
döntésképtelen fasz vagy! Nincs még egy
szégyenletesebb cigány nálad! Te még azért se
szólsz, ha valaki megkeféli a csajt, akire buksz!
A kanapén átrepülök, de ezúttal is kitér előlem. Túl
jó tanár voltam.
Tudja, hogy el fogom kapni, mégis provokál.
– Manuelító! Tesó! – ugrál, most már rajtam
nevetve. Kevés dolog hoz ki jobban a béketűrésből,
mint ha kinevetnek. – Amúgy, ja, megkúrtam!
Rendben van a kiscsaj! Tudnád, ha te is megtetted
volna!
Abban a pillanatban, amikor újra kitérne előlem,
irányt váltok, így elkapom. Alacsonyabb nálam, és
jóval testesebb vagyok. Nagyobb az erőm. Gyorsabb
is vagyok, és ebben profi. Kettő olyat verek be neki,
hogy kifeküdjön, de azért meg ne haljon. Az egyiknél
viszont erősebbet kap. Hallom, ahogy reccsen az
orra. A földre esik, és spriccelni kezd az orrából a
vér.
– Eltörted az orrom, te fasz! – Négykézláb
támaszkodik a földön.
 – Ne vérezd össze a szőnyegemet! – szólok rá.
Késő! – Még egy fasz, és a bordáid jönnek!
– Ez az én tesóm! – mondja, és öklendezik.
– Ha le is hányod a szőnyeget, a lábad is eltöröm!
– Csak kiugrott a nyúl a bokorból! Büszke vagyok
rád, tesóm! Most már akkor igazán elmehetnél a
csajod után ahelyett, hogy itt sajnáltatod magad!
– Azok után, hogy megdugtad? – kérdezem
undorodva. – Kösz, nem! Megtarthatod!
A fürdőbe megyek, és hozok neki törölközőt. Annak
az orrnak már úgyis mindegy.
– Az a te nagy bajod, Manuel, hogy nem
kommunikálsz – mondja, amikor felé nyújtom a
törölközőt. – Sose kérdezel vagy mondod el, amit
gondolsz. Ha megtennéd, akkor tudnád, hogy
Viviennel még azelőtt találkoztunk, mielőtt
Spanyolországba érkezett volna, és fogalmunk sem
volt arról ki a másik. Még csak be se mutatkoztunk
egymásnak. Nem volt ez több öt percnél.
– Nem vagyok kíváncsi a részletekre! – felelem, és
újabb kávét akarok főzni magamnak, míg ez a
szerencsétlen a földön vergődik.
– Pedig sokszor abban rejlenek a dolgok. A
részletekben. Kevés az információd, és az alapján
hozol döntéseket. Az élet ennél összetettebb, tesó!
– Motivációs előadónak kellett volna menned. Nem
ügyvédnek!
– Nem hívnál egy orvost? – nyöszörög.
 – Nem!
– Ez legalább határozott volt! Ilyennek kellene
lenned az élet többi területén is!
Irritáló ez az észosztás. Mindenki csak osztja
nekem az igazságot hetek óta.
– Majd igyekszem!
Megnyomom a gombot az újabb kávéért. Ezt hátha
sikerül meginnom. Amikor elkészül, újra
megfordulok.
César már feltápászkodott. Az orrához szorítja a
véres törölközőt.
– Lehet, hogy elvérzek! – sajnáltatja magát.
– Ki nem szarja le?
Belekortyolok a feketébe.
– Látod, megy ez! Egyre határozottabb vagy!
Ugyanígy kellene szépen elhatároznod, hogy szarod
le, honnan jöttél. Csináld, amit akarsz, és ha egy
paya lánnyal akarod csinálni, isten áldjon, tesó!
Becsukom a szemem egy pillanatra. Césart sose
tartottam ostobának, de most ezt átértékelem. – Nem
tudom, mire megy ki a játék, öcsi. De kezdem unni.
És lehet, hogy nem távozol élve.
– Arra megy ki, hogy térj már magadhoz! Tiszta
szánalom vagy! Mindjárt negyven leszel. Már van
egy szar házasságod. Lépjél ki belőle, aztán keresd
már meg azt a lányt, aki után epekedsz. Ha nem
vennéd észre, öreg leszel és meghalsz egymagad.
 – Bátorító szavak! De mi lenne, ha a saját életeddel
foglalkoznál?
A fürdőbe botorkál egy új törölközőért.
– Az én életem rendben van.
– Ezt örömmel hallom. Az orrod viszont nem! –
utalok arra, hogy el kellene húznia innen.
Ha másért nem, azért, hogy keressen egy orvost.
– Hol van nálad az a nyomógomb, ami valamit
átfordítana, Manuel? – kérdezi már higgadt hangon.
Olyan, mint aki feladta. Ekkor jövök rá, mi is volt a
valódi célja ezzel az egésszel.
– Te azért jöttél ide, hogy találj rajtam egy
nyomógombot? Valamit, amivel annyira kihozol a
sodromból, hogy másként élem majd az életem?
César válla megremeg.
– Azért! Évek óta nézem ezt a kínlódást. A
testvérem vagy. A vérem. Meddig csinálod ezt? De
ami még érthetetlenebb számomra, hogy miért.
Behunyom a szemem. Mert ő ugyan nem, de én
tudom a választ a kérdéseimre. És azok a válaszok
nem engednek felszabadulni.
– Ez egy hosszú történet!
– Ráérek! – mondja az unokaöcsém.
A konyhaszekrény egyik fiókjához lépek. Kiveszem
az elsősegélydobozt. Egy vattacsomaggal a
kezemben odasétálok az öcsémhez.
– Nem úgy nézel ki, mint aki ráér! – mondom, és
felé nyújtom. – Hívok neked egy orvost!
 – Nem változtatsz az életeden, Manuel?
Nem tudom, miért olyan nehéz néhány embernek
megérteni, hogy én nem szeretek beszélgetni.
– Nem tervezem – vallom be.
César elveszi a vattát és kis tamponokként feldugja
az orrába. Tiszta vér az arca. A mappájáért nyúl.
Én a telefonért indulnék, hogy felhívjam neki az
orvost, amikor váratlanul megszólal. Talán ő sem
tudja, de megnyomja azt a bizonyos gombot.
– Anyád forog a sírjába, ha látja, hogy a halála se
ért neked szart se!
Gondolkodás nélkül, a másodperc törtrésze alatt
megpördülök. Az agyam kiürül. A testem magától
mozog. Akkora erővel ütöm meg Césart, hogy a feje
hátracsuklik. Újabb reccsenés. A szeme felakad. A
vére szétfröccsen. A mappája kirepül a kezéből. A
papírok a levegőbe szállnak belőle. Élettelen teste
pedig, mintha lassított felvételt néznék, a földre
zuhan.
Mozdulatlanul bámulom a kisöcsémet elterülve a
padlón.
Egyszer csak véget ér a film, és a valóságban
találom magam.
Azonnal mellé térdelek, és élesztgetni kezdem.
– César! – rázom meg. Nincs reakció. – César! –
ordítok rá. Semmi. – Öcsi! Testvérem! Kérlek! –
próbálom kitapintani a pulzusát, de nem érzek
semmit. – Ne! César! Kérlek! Ne! Csak ezt ne!
 26. FEJEZET

Manuel

Becsapom az ajtót, és háttal neki támaszkodom.

Egy lemondó sóhaj tör fel a torkomból.
Három napig a kórházban tanyáztam César ágya
mellett. Mesterséges kómában tartják, mert akkora
ütést mértem a fejére, hogy valami vérömleny
keletkezett benne. Az orvosok szerint mára
felszívódott annyira, hogy felébresszék. Csakhogy ő
nem tért magához. A kórházban dolgozók szerint ez
normális. Sok beteg nem ébred fel azonnal. Van,
akinél napok is eltelnek. Meg hetek. És van, aki sose
ébred fel.
Hetvenkét órán keresztül hol a folyosón járkáltam
fel-alá, hol a szobájában. Hol a széken, hol a
fotelban, hol a kezét fogva szunnyadtam el. Végül
Rea hazazavart. Mivel nem akartam eljönni, a
főnököm maga jelent meg a kórházban. Ultimátumot
kaptam, miszerint vagy hazajövök egypár órára, vagy
ki vagyok rúgva. Nem mintha most az állásom lenne
a legfontosabb. Csak próbálom megőrizni az ép
elmém. Már amennyi maradt belőle.
 Nem tudom, mi az oka, de az életem szétcsúszott.
Anyám meghalt. César kómában. A feleségem
fenyeget. A lányom könyörög. A rokonságom elítél.
Vivien meg elment.
Szar egy élet ez.
Fogalmam sincs, mi lesz, ha César nem ébred föl.
Az egész család ütött-vert a kórházi folyosón. Se
César anyja, se a nővére, de még Antonia se fogta
vissza magát. Elhordtak mindennek, és ott támadtak,
ahol tudtak. Nem védekeztem. Megérdemeltem. A
család nálunk szent. Mi ilyet nem csinálunk.
Rátenyerelek az ajtó melletti kapcsolóra.
Világosság gyullad. Körbefuttatom a szemem a
szobában. Az amerikai konyhás nappalimban nyoma
sincs a történteknek. Kitakarítva minden.
A kanapéval szembeni dohányzóasztalon viszont
meglátom a mappát. César mappáját. Mellette
nagyon sok papír, borítékok. A takarítónő azokhoz
nem nyúlt ezek szerint. Felszedte őket a földről.
Szépen elhelyezte, de nem kotorászott köztük.
Megdörzsölöm a szemem. Csüggedten előveszem
a telefonom. Mindenféle üzenet villog rajta. Én mégis
egyet keresek csak. De annak nincs nyoma.
Soha életemben nem voltam a szavak embere.
Soha nem éreztem, hogy támaszra szorulnék. Soha
nem éreztem magam egyedül. Most mégis ezt mind
akarom. Először, és nem tudom, miért vagy hogyan.
Csak akarom. Beszélgetni. Támaszt keresni. Együtt
lenni.
Megnyitom a telefon névjegyzékét. Vivien nevéhez
pörgetek. Olyan, mintha elvitt volna belőlem valamit.
Vagy mintha magából itt hagyott volna bennem
valamit. Nem tudom. Össze vagyok zavarodva. Csak
azt tudom, hogy vele bármiről lehetett beszélgetni.
Ha kellett, tudott hallgatni. Ha kellett, tudott beszélni.
Tud boldog lenni. Tud szomorú lenni. Képes nevetni.
Képes sírni. Minden tud lenni, amire én sosem
voltam képes.
Aztán mégis megfutamodok. Megint. Ha akart
volna, keresett volna ebben a helyzetben.
Visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, és a
fürdőbe megyek.
A hideg zuhany kifejezetten jót tesz. A június már
borzasztóan meleg itt, Marbellán. De most a
körülmények miatt is jobb a hidegvíz. Kitisztítja a
fejem. Sokáig csak lógatom a tus alatt. Cikáznák a
gondolataim. De nem jutok velük sehova.
Mikor már a csontomig hatolt a hideg víz, magamra
csavarok egy törölközőt. Kimegyek a nappaliba, hogy
kávét főzzek, amikor kopognak. Megfeledkezem
arról, hogy nézek ki, és ajtót nyitok. Diego, egy másik
testőr, aki mellesleg szemben lakik velem, egy
zsúrkocsi előtt áll, ami meg van tömve kajával.
– Hola, haver! – köszönt, és egy kézfogással
üdvözöljük egymást. Meg is ölel, vállon vereget. –
Rea hívott, hogy hozassak neked kaját. Gondoltam,
felgurítom magam.
– Kösz! Nem hiszem, hogy tudok enni –
válaszolom, pedig fogalmam sincs, mikor ettem
utoljára.
– Azért próbáld meg! Ha szükséged van bármire,
csak szólnod kell!
Azért azt biztató tudni, hogy itt van egy másik
családom. Sokszor támogatóbbnak érzem őket, mint
a vér szerinti családomat. Ott, ha valamit nem úgy
csinálsz, ahogy ők akarják, el vagy kapálva. Ott nem
lehet hibázni. Itt ember vagy. Halandó. Hibázó. És
kapsz lehetőséget a javításra. Sokkal kevésbé
ítélkeznek felettem, mint odahaza. Diego maga is
csinált már marhaságokat a cégnél. És még mindig
itt van. Ahogy sokan mások is. Számíthatunk
egymásra.
– Kösz szépen! Tényleg! – Nem hívom be, de nem
is látok emiatt sértődést rajta.
A vérrokonaim azonnal sértve lennének egy ilyen
dologtól. Pedig van, hogy az ember csak egyedül
akar lenni.
Amint betolom az ételt a konyhába, megcsap az
illata. Rájövök, hogy valójában korog a gyomrom.
Pár falatot eszek a rákos spagettiből meg a
rizottóból. Többet nem sikerül. Visszateszem a
fedőket a tányérokra, és eltolom az útból a kocsit. A
kávémat megcsinálom. Azzal ülök le a kanapéra.
 Rápillantok a fekete mappára. A papírokra.
Bűntudatom lesz. Césart születése óta ismerem.
Háromnapos volt, amikor először láttam. Szerettem a
kis szarost mindig. Apám testvérének a fia. Első
kézből az unokaöcsém. Bar úgy kezeltem, mintha a
tulajdon öcsém lenne. Ez a mi közösségünkben nem
is lehetne másként. Mindig is lázadó volt. Mégis
célratörő. Tudatos. Lehet, hogy ezért is nem
közösítették ki úgy, mint engem. Mert legalább tudta,
mit akar. Büszkék voltak rá a cigányok. Rám nem
annyira. Szerintük csak egy testőr vagyok, aki ha
már elhagyta a hagyományokat, legalább értelmes
dologért tettem volna. César legalább a cigányokat
védi. Mondogattak. Tény, hogy az öcskös dörzsölt
volt, és az ügyvédi tudását arra használta, hogy a
közösség tagjait védje. Azokat, akik bajba kerültek.
Ártatlanul vagy bűnösen. Mindegy volt. Őket védte,
így a segge meg volt mentve. Én meg mindenféle
népet védek. Szerintük.
Leteszem a kávét az üvegasztalra. Rendezgetni
kezdem a papírokat. Kinyitom a mappát, hogy
beletegyem őket. Megemelem a papírhalmot, amikor
két levél kicsúszik közüle. Lehajolok, hogy felvegyem
a földről mind a kettőt. Az egyiken viszont megakad a
szemem. Vagyis azon, ami rá van írva.
Fiamnak!
Felismerem anyám kézírását. Egymillió közül is.
Nincs rajta a nevem, de tudom, hogy ő írta. És
nekem írta. Átsuhan a fejemen, hogy César nem
adott engedélyt arra, hogy kinyissam. Végül mégis
megteszem. Édesanyám hiánya másodpercenként
mar bele a szívembe. Ha visszakaphatom egy kis
időre, nem érdekel, milyen szabályt kell
megszegnem. Végül, át se gondolom, mi várhat rám
a levélben, de olvasni kezdem.

Manuel, kisfiam!

Illene azzal kezdenem, hogy amikor ezt a

levelet a kezedbe veszed, én már nem leszek
melletted, de nem hiszem, hogy ez így lenne.
Veled vagyok. Melletted vagyok. Talán már nem
látsz engem, de érezni minden bizonnyal képes
vagy. Csak ki kell nyitnod a szíved és a tudatod
ahhoz, hogy újra felhasználd azt a képességet,
amire születtél.
Olyan tehetséges, olyan szívet tépő hangod volt
kisfiú korodban, amilyet csak Isten helyezhetett
kisgyermek torkába. Azt hiszed, véletlenül kaptad
te magad? Hogy örökölted? Hogy nem is a tiéd,
hanem apádé és az enyém? Bármely szülő
legyen is ajándékkal megáldva e földön, az nem
jelenti azt, hogy a szalaggal átkötött csomag
alanyi jogon jár az utódok számára is. Csak azok
kapják, akik érdemesek rá. Bármit gondolsz is,
jóval hamarabb érdemes lettél rá, mint
gondolnád. Egy gyermek lelke elrendeltetett.
Azon változtatni ugyan hogyan is lehetne,
nemde?
Mi mégis megpróbáltuk, és tudnod kell,
mennyire sajnálom. Tudnod kell, hogy nem volt
nagyobb hibája az életemnek annál, mint hogy
hagytam a lelked a miénkhez idomítani. Hogy
rákényszerítettük azt, amiben sosem talált
otthonra. Melegségre, békére. Elmondhattam
volna életem során? Biztosan. Hogy
meghallgattál-e volna? Nem hiszem.
Sokan azt tartják, akik csendben vannak, nem
képesek kifejezni önmagukat. Hogy
gondolatoknak híján vannak. Hogy Isten nem
adott nekik kellő értelmet ahhoz, hogy a
kommunikációban otthonra találjanak. Én viszont
úgy vélem, nincs nagyobb értelem annál, amikor
az ember hallgatással mond el mindent, amikor
csukott szemmel is látni képes, amikor a keze
érintés nélkül is simogatásra született, amikor a
szíve anélkül is tudja az utat, hogy szerelem
várná a végén.
Az élet egy iskola, fiam! És minden napja ad
leckéket, amelyeket megkell csinálni. És hogy ki
a tanár ebben az iskolában? Bárki, akit elfogadsz
annak, és mindenki, akivel valaha találkoztál a
folyosókon. És hogy nekem ki volt a legnagyobb
tanárom ez élet iskolájában? Te magad, fiam!
 Te tanítottál meg engem arra, hogy az
elfogadásnál nem lehet fontosabb. Hogy milyen
hibákat vétettem szülőként életed korai
szakaszán, amikor úgy neveltünk, hogy követned
kelljen bennünket a mi utunk során. Nevelhettünk
volna az életre, legyen az bármilyen.
Nevelhettünk volna arra, hogy légy az, aki lenni
akarsz.
De te tanítottál meg arra is, hogy ember
vagyok. Anya vagyok. Hibázó. És arra is, hogy
elfogadhassam ezt. Megtanítottad nekem, hogy a
világ nem csak fekete vagy fehér. Hogy az, amit
én láttam belőle, csak egy kis szelet. Mert akkor
az a világ csak kis szeletekben létezett. De mára
megannyi lett belőle. Teljes tortává vált. Sőt,
neked már lehetőséged van megkóstolni
mogyorósat, csokisat, vaníliásat, de szeretheted
a gyümölcsöset, a joghurtosat, a karamellásat.
Mert megannyi íze lett a világnak.
Te tanítottad ezt nekem, miattad kóstolhattam
meg életem során megannyi ízét a tortáknak. És
mégis te vagy, aki minden alkalommal csak állt a
kirakat előtt, de sosem ment be a cukrászdába.
És ahogy én, úgy apád is követett el hibákat.
Csak neki nem volt lehetősége arra, hogy
megmutasd neki élete során, milyen csodás a
világ. De hidd el, fiam, figyel téged odafentről! És
bántja az, amit ennyi éve cipelsz magaddal.
Emlékszem, amikor hatéves korodban azt
mondta neked, te vagy a cigányok hangja és te
leszel a flamenco királyának trónörököse. Arra is,
hogy azt mondta neked, egy gitanával az
oldaladon vezeted majd a cigányok népét a
flamencoszínpadán. És tudom, azt mondta neked
pusztán hatesztendősen, hogy a vér kötelez.
És most azt mondaná, sajnálja. Mert az
egyetlen, amire kötelezhettünk volna, az az lett
volna, hogy találd meg önmagad és szeresd az
életed. Legyen az bármilyen, hidd el, ő is
elfogadja!
Éld hát az életed úgy, ahogyan csak szeretnéd!
Legyen az bármilyen ízű torta, amit hazahozol, mi
megkóstoljuk veled! És ha nem is a mi
szájízünknek való, elfogadjuk majd, hogy te
szereted. És ha attól leszel boldog, mi magunk
veszünk neked mindennap egy szeletet.
Csak kérünk téged, fiunk! Lépj be azon az
ajtón, ami előtt évek óta toporogsz! Mi pedig
kívülről nézünk majd, és hidd el, nem lesz nálunk
boldogabb!
Ha pedig egyszer a hangod újra dalra fakad, mi
hallgatjuk majd, de ha a csend adja az örömödet,
nekünk az is szívünk legkedvesebb balladája lesz
majd.

Örökké szeretünk, kisfiúnk!

Édesanyád és édesapád
 Vannak az életnek nagy pofonjai. És ez most pont
egy olyan nekem. Ami térdre kényszerít, és úgy
megríkat, mint egy kisfiút. Pár év és negyvenéves
leszek, mégis úgy sírok, mint egy négyéves. Apám
halála óta nem sírtam. Anyámén pedig csak
üvöltöttem. De most elérte, hogy felszakadjon
bennem a több évtizede épített gát, és a könnyeim
mindent átszakítsanak, ami addig kordában volt
tartva.
Lehajtom a fejem, és hagyom, hogy kijöjjön
belőlem minden, amit valaha éreztem. Amit valaha
akartam érezni.
Ha tudná anyám, mit szabadított fel bennem. Bár
biztosan látja. Ő maga írta. És mivel megírta, tudta
jól, mi fog történni.
Nem kellett kifejtenie, anélkül is tudom, miért nem
életében mondta ezt el. A cigányok hisznek a
boszorkányságban, a felsőbb erőkben. Nem volt
kétséges anyám számára, hogy a túlvilágon apám
várja. Ahogy az sem, hogy engem csak apám szavai
szabadíthatnak fel.
Jó pár perc telhet el, mire képes vagyok kicsit
enyhíteni a fájdalmamon. Hiányoznak a szüleim.
Mindegy, hogy férfi vagyok-e. Mindegy, hogy felnőtt
vagyok-e. Ők életem minden egyes napján a
szüleim.
Hátradőlök a kanapén, és a karfára döntöm a
fejem. A plafont bámulom.
 Köszönöm, apa!
Végül behunyom a szemem. Emlékeimben
feldereng, amint apám altatódalt énekel nekem az
ágyam szélén. Emlékszem rá. Szinte hallom a
hangját, ahogy most is végigénekli nekem a dalt.
Csak most nem alszom el, mint kiskoromban.
Amikor újra kinyitom a szemem, már nyugodtabb
vagyok. Mintha évtizedek óta először járna át valami
belső békesség.
Köszönöm, anya!
Felülök, és elindulok megkeresni a telefonom.
Ideges vagyok. Mi több, görcsben van a gyomrom.
Megtalálom, úgyhogy visszasétálok a kanapéhoz.
Veszek egy mély levegőt, és feloldom a képernyőt. A
névjegyzékben ismét kikeresem Vivien nevét.
De most rá is nyomok a hívás gombra.
 27. FEJEZET

Manuel

Újabb három nap telt el César ágya mellett. Nincs

változás. Ez felőröl belülről, de igyekszem magam
tartani. Anyám levelét mindennap elolvasom, hogy
erőt adjon a folytatáshoz.
– Molina! – szólítom meg a lányom, aki épp virágot
tesz a César ágya melletti kis asztalra egy vázában.
– Hoznál nekem egy kávét?
Molina rám emeli nagy, barna szemét. Tőlem
örökölte. Ahogy a bőre és haja színét is. Meg úgy
nagyjából mindenét. Szeretek a lányomra nézni. És
szeretem, hogy itt van. Velem. Mellettem. Túl sok
időt vesztegettem el tőle távol. De ez többé nem
fordul elő.
Nálam tölti a nyarat. Azt mondta, utána is itt
szeretne maradni. Iskolába is szívesen járna itt. De
ez a jövő zenéje. Nem leszek olyan apa, mint
amilyen anya Carmen volt. Nem fogom elvenni tőle a
lányunkat. Sem ellene hergelni. Ha Molina itt
szeretne élni, arra Carmennel közösen kell
megoldást találnunk. Ebben jelenleg nem partner. De
ez is változhat. Ha elválunk, kénytelen lesz belátni,
hogy megváltoztak a dolgok. A törvénnyel ő sem
mehet szembe. És én sem. Nincs többe cigány
hagyományokkal való fenyegetőzés. Tiszta lapok
vannak. Ez a lányom érdeke. És többé Carmen
érdekeit nem helyezem az övé elé. Sem a
közösségét.
– César bácsival pasis dolgokról akarsz beszélni,
mi? – mosolyog rám.
A felvágós nyelvét viszont az anyjától örökölte.
– Mondhatni! – válaszolok egyszerűen.
Molina megértően kimegy a szobából, és magamra
hagy a bácsikájával.
Leülök az ágy melletti székre. Sóhajtok egy nagyot.
– Figyelj, öcsi! – mondom, mert úgy döntöttem, az
lehet a leghatásosabb, ha úgy kezelem, mintha
ébren lenne. Szívós kölök. Magához fog térni.
Tudom. – Az van, hogy el kell mennem egypár
napra. Ne legyél ideges, jövök vissza, csak Vivien
nem veszi fel nekem a telefont! Meg egyetlen
üzenetemre sem válaszol. Már ciki vagyok. Jó, ne
röhögj! – szólok rá, mert tudom, hogy hall engem és
most épp kiröhög. – Rea hajlandó volt megmondani,
most épp hol turnézik. Este gépre szállok. Irány
Németország!
Választ várok, de nem jön. Emiatt kénytelen
vagyok én folytatni.
– Amúgy jó lenne, ha felkelnél végre, mert elválok
Carmentől és te vagy az ügyvédem. Molina nagyon
jól érzi itt magát. Mellesleg Rea fog rá vigyázni
abban a pár napban, amíg oda leszek. Szerinted? El
sem tudom képzelni, mi lesz belőle, mire hazajövök.
Vagyis nem akarom elképzelni. Még megrontja itt
nekem. Carmen tajtékzik, de megfenyegettem, ha
nem hagyja abba, nem küldök több pénzt. Tudom,
ocsmány alak vagyok. Nem vall rám, de tíz éve
szívja a vérem. Le kell állítanom. Jogom van a
lányomhoz. Békében. Molinának pedig olyan élethez,
amilyet élni akar. Békében. Szerintem büszke lennél
rám, öcsi!
Veszek egy újabb mély levegőt. Nehéz a lelkemnek
ez a helyzet.
– És ami azokat illeti, amiket mondtál… Igazad volt.
Ha meghallgatnám az embereket, nem járnék
tévúton. Ha én is elmondanék néha dolgokat az
embereknek, akkor meg ők nem járnának tévúton.
Mivel te épp nem dumálsz velem, megkérdeztem
Reát az esetről. Még jó, hogy a nők pletykásak. Most
jól jött. Elmondta, hogy tényleg véletlen volt az
egész. És azt is, hogy amint megtudtátok, ki kicsoda,
kerültétek is egymást. Ő is azzal jött, amivel a
főnököm. Hogy mindenkinek van múltja. Azt pedig
nem lehet megváltoztatni. De elfogadni el lehet. De
jó lenne, amikor felébredsz, a közelébe se mennél a
csajomnak. Feltéve, ha az lesz. Szerinted
megbocsát?
 Szerintem soha életemben nem beszéltem még
ennyit. Valahol el kell kezdeni.
A kérdést nem is igazán Césarnak tettem fel,
hanem magamnak. Azt is napok óta. Olyan dolgokat
vágtam Vivien fejéhez anyám halálakor, amiket
sosem lett volna szabad. Reától tudtam meg végül a
részleteket.
Anyám már jóval az első fellépése előtt elkezdte
szervezni Vivien külföldi turnéját. Ehhez pedig Rea
segítségét kérte. A mai modern világban ő volt a
támaszára abban, hogy anyám fel tudja kutatni a régi
kapcsolatait. Mindenhol hatalmas szeretettel és
tisztelettel fogadták. Az egyetlen tanítványát pedig
kíváncsisággal várták. És úgy tűnik, nem is hoz
szégyent a mesterére. Vivien híre úgy terjed, mint a
futótűz. Ebben Rea befolyása is sokat segített. Az
összes spanyol lap és internetes portál lehozta La
Paya debütálását. Sajnos anyám haláláról is sokat
cikkeztek. Tudom, hogy Rea, amit tudott, letiltatott,
de az ő keze még nem ér el mindenhova. Az Ortega
hatalom erős és masszív ugyan, de idő kell, hogy a
spanyolok elfogadjanak egy magyar nőt uralmon. És
Vivienre is ez vár. Nem vitatják a tehetségét, és azt
sem, hogy Remedios Reyes keze csodát művelt, de
sokan felháborodnak azon, hogy pont egy payának
adta át a tudását. Rea szerint majd az idő elsimítja a
dolgokat.
 Vivien viszont minden képen olyan, mint a tűz. Ha
nem tudnám, el sem hinném, hogy egykoron szőkén,
komolytalanul, háttértáncosként érkezett meg
Spanyolországba. Mintha kicserélték volna. Minden
fotójából árad a szenvedély, az erotika. Ugyanakkor
a bánat és a szomorúság is. Anyám jól mondta.
Cigányabb a cigánynál. És csodálatos. Gyönyörű az
összes újságban. Az összes képen. Nem olyan
régen láttam egyet, amelyen pont úgy nézett ki, mint
anyám fiatalkorában.
– Jó legyél, öcskös! Pár nap, és itt vagyok!
Felállok, megigazítom César párnáját és a takaróját
is. Körbenézek a szobában, hogy minden rendben
legyen. A rokonság már nem üvöltözik velem. Nem
szólnak hozzám. De ha valami nem lenne a helyén,
kezdődne a cirkusz elölről.
Molina még nem ért vissza. Őt még meg kell
keresnem. A kórházból elviszem Reához. Még most
sem tudom, jó ötlet-e, hogy együtt töltsenek pár
napot. Molina rá fog jönni, hogy eddig azt se tudta,
miféle a világ. Nem lehet majd kordában tartani
utána. De most nincs más választásom.
Az ajtó felé indulok, amikor a hátam mögül egy
halk, rekedtes hang töri meg a csendet.
– Szerintem megbocsát! A válásért pedig négyezer
eurót kérek!
Rögvest hátrafordulok. César a szeme sarkából
engem figyel. Mintha még mosolyogna is.
 – Öcsi?! A jó kurva életbe! – szalad ki a számon.
Úgy meglepődöm és meg is örülök, hogy azt sem
tudom, mit csináljak.
Szóljak az orvosnak? Vagy odamenjek? Vagy
adjak neki inni? Vagy enni?
Végül mellé lépek.
– Felébredtél? – Barom kérdés. Elég egyértelmű. –
Fáj valamid? Mit csináljak?
– Hol vagyok? – nyöszörög.
– Ja, bocs! Kórházban. Véletlen kiütöttelek.
Kómába kerültél – hadarom. Felegyenesedem, és
megint elindulok. – Várj! Hívok egy orvost.
– Kómába küldtél, tesó? – Élettelen a hangja még,
mire megint megtántorodom.
– Nem akartam. Nincs mentségem rá. Nagyon
sajnálom. Ezt is hadarom, mert majd kivesézzük.
Most orvos kellene, úgyhogy megint elindulok.
Felrántom az ajtót, de a lendületemben majdnem
nekimegyek valakinek. Ledermedek attól, amit látok.
Vagyis attól, akit látok.
– Vivien?
 28. FEJEZET

Manuel

Úgy meglepődök, hogy a szám is tátva marad. Úgy

nézhetek ki, mint egy nagy barna medve, aki
mozdulatlanná meredt egy nyuszika látványától.
Vagyis, mint egy balfasz!
Elveszek Vivien szikrázó kék szemében. Most
mintha máshogy tekintene rám, mint eddig.
Pattognak a szikrák köztünk. Én örülök, hogy látom.
Róla ez nem biztos, hogy elmondható. Nem úgy fest,
és a következő mozdulat ezt be is bizonyítja.
Elkapja rólam a szemét. Oldalt mellém pillant, és
egyetlen erős, határozott mozdulattal arrébb tol.
Kevés hozzá az ereje. Viszont nem akarom, hogy
még mérgesebb legyen, ezért úgy teszek, mintha
tényleg arrébb tudna lökni. Félre állok, és elviharzik
mellettem.
– Cesar! Uramatyám az égben! – hadarja Vivien
aggódó hangon, miközben az unokaöcsém ágyához
ér. – Felébredtél?
Tehát nem hozzám jött. Nem is tudom, mit hittem.
Elvégre vele feküdt le.
– Hola, Vivienítá! Hogy kerülsz te ide?
 – Mi az, hogy hogy kerülök ide? Jöttem, hogy
megnézzem, mit tett veled ez az otromba, agresszív
tahó!
Itt álljunk meg szerintem! Az otromba még elmegy.
Még esetenként az agresszív is igaz. Esetenként. De
a tahó? Az több a soknál.
Vivien határozottan megpördül. Villámokat szór a
szeme felém. Fekete haja ki van engedve. Lágy
hullámokban omlik le a vállán keresztül. Egy laza,
fekete-fehér pöttyös ruhát visel, szandállal. Sosem
szentelt nagy figyelmet az öltözködésnek. Azt hordta,
ami a kényelmét és kedvét szolgálta. Mégis
mindenben tökéletes volt.
– Látod, hogy néz ki még most is? Normális vagy
te, Manuel? Jó, hogy nem halt meg!
Nem kedvelem, hogy erre úton-útfélen mindenki
emlékeztet. A családom, a barátaim, az ismerőseim.
És akkor most még Vivien is. Magamtól is tudom,
mekkora hibát követtem el. Napok óta eszi a penész
a lelkemet. A bűntudat már szétrágta a belsőm, mint
a férgek az almát.
Mivel Vivien csípőre vágja a kezét, rájövök, hogy
választ is vár. César viszont megelőz.
– Hívna valaki egy orvost?
Vivien azonnal hátrafordul hozzá.
– Dios! Rosszul vagy?
– Nem. De egy perce ébredtem – nyekergi César. –
Szeretném tudni, mi történt velem.
 Megszidom magam. Viviennel vagyok elfoglalva,
meg a sértett egómmal az öcsém helyett.
– Megyek! – jelentem ki határozottan.
Ki is lépek az ajtón. A folyosón már rutinosan
mozgok. Meglátom César anyukáját, Pastorát velem
szemben jönni. Átkoz. Anélkül is tudom, hogy
megszólalna, de azért megteszi.
– Megmondtam már neked, hogy eredj a fiam
közeléből!
– Felébredt! – nyögöm ki.
Azért bízom benne, hogy a családunk egyszer
megbocsát nekem. Nyomasztó, hogy ennyire
kirekesztenek. Már volt hozzá szerencsém, de ez a
mostani minden korábbinál borzasztóbb. Férfi
vagyok. De nem szívtelen. Nekem is vannak
érzéseim. Bár senki nem gondolja. Nem tudom, miért
hiszik az emberek, hogy ha valaki nem kürtöli
világgá, mit érez, akkor nem is érez semmit.
– Mi? – Pastora úgy felvisít, hogy a dobhártyám
bánja.
Jajgatása visszhangzik a folyosón, mire zokogva
térdre rogy. Kezét imára kulcsolja, és az ég felé
emeli. Mély éneke betölti a teret. Erről a pillanatról
eszembe jut, amikor egy fiú az iskolában azt mondta
nekem, hogy a cigányok mindig jajgatnak. Legyen az
öröm vagy bánat. Nevetés vagy zokogás. A cigány
mindet jajgatásra váltja. A kántálás pontosabb
megfogalmazás. De igaz. És ez az, amit én sosem
csináltam. Pedig cigány vagyok.
Szétnézek a folyosón, látok-e orvost. A bácsikám
feleségének olyan karcos hangja van, hogy nem
lehet nem hallani. Így, ahogy vártam is, néhányan
felénk indulnak a folyosón.
– Felébredt! – Csak ennyit mondok.
Többen is a szobája felé veszik az irányt. Egy
nővér megáll mellettünk.
– Segíthetek valamiben? – kérdezi tőlem, és César
anyjára pillant.
– Nem, köszönöm. Megoldom.
És igyekszem is. Belekarolok, hogy felsegítsem a
földről. Kicsit nehezen megy, mert ellen is áll. A
folyosó végén lévő székekhez viszem. Leültetem, de
amikor kissé magához tér a sokkból, elrántja a kezét.
– Ne érj hozzám, te szégyentelen!
Vennem kell egy mély levegőt. Az elmúlt napokban
csak sértegettek. Egyre nehezebben viselem. Még
akkor is, ha alapvetően megérdemlem.
– Pastora! Kérlek! Én sajná…
Nem tudom végigmondani, mert meglát valamit
mögöttem. Az arca felvidul. A jajgatás megszűnik és
felpattan a székről.
– Vivienítá! Angyalkám! Nem is tudtam, hogy itt
vagy!
Újabb nagy levegő. Nincs mese, Vivien itt az új
kedvenc.
 Érdekes egy cigány hozzáállás. A gitano rohadjon
meg. A paya meg legyen áldott.
Nem is tudom, meg akarok-e fordulni egyáltalán.
Kezd elegem lenni.
– Pastora! – hallom magam mögött Vivien kedves
hangját. Velem nem ilyen hangot szokott megütni
mostanság. – Csak nemrég érkeztem!
– Légy áldott, angyalkám! Akkor a fiam miattad
ébredt hát fel!
Forgatom a szemem, mert ez már tényleg sok
nekem. A cigányok képesek mindenbe valami
emberfelettit belelátni. Én túl realista vagyok ehhez.
– A fiad azért ébredt fel, Pastora, mert erős! És
mert dolga van itt közöttünk!
Én ezt nem hallgatom tovább. Meg se fordulok.
Levegőre vágyom. Anélkül, hogy rájuk néznék,
elindulok az ajtó felé. Szeretnék szabadulni innen
mihamarabb. Ha egy perccel is tovább maradok,
megfulladok. Kilököm a folyosó lengőajtóját, és
lerohanok a lépcsőn. Ahogy egyre közelebb kerülök
a szabaduláshoz, érzem magam megkönnyebbülni.
Valósággal kirontok a friss levegőre. Pár méter után
megállok, és a térdemre támaszkodom. Zihálok, de
nem a fáradtságtól. Az elmúlt napok terhe lassan
megnyomorít. Összeszedem magam és a kocsimhoz
megyek. El akarok menekülni innen. Távol akarok
lenni végre mindentől és mindenkitől. Beülök a
kocsimba, és magamra rántom az ajtót. A kormányra
ütök egy óriásit, és egy mély, oroszlánüvöltés tör fel
a torkomból. A határaimat feszegetem. Tudom.
Kezdek megőrülni. Mint egy patkány, akit egy
műanyag dobozba zártak. Pont úgy vergődik a
lelkem a testemben. A lányomon kívül szinte az
egész családom, a rokonságom, a közösség ellenem
fordult. Annyi szitkot, átkot és rontást kaptam, hogy
az is csoda, hogy még élek.
Erről viszont eszembe jut, hogy Molina is velem
van. Nem hagyhatom itt csak úgy. Ő a kislányom. És
most már velem él. Előrántom a telefonom, és
felhívom. Nemrég vettem neki egy új készüléket.
Carmen nagyjából két napig ütött-vert miatta. Szó
szerint. Abból is nagyon elegem van. Persze, ha
csak egyszer visszaütnék vagy erősebben lefognám
a kezét, a börtönben dögölnék meg asszonyverésért.
Igazságtalan egy világot élünk.
Hallom, ahogy kicseng a telefon. Szerencsére
gyorsan felveszi. Annyira örül az új iPhone-jának,
hogy örökké a kezében van.
– Hola, papá! Hova tűntél? Mire visszajöttem,
mondták, hogy César felébredt. Tök jó, nem? Majd
akarok kérdezni tőle, hogy találkozott-e valakivel a
túlvilágról. Meg van-e valami emléke? Ultramenő ez
az egész így most már!
Ma már annyit sóhajtoztam, hogy a tüdőmnek a
kétszeresére kellett tágulnia. Nem tudom, miért lettek
folyamatos beszédre kódolva a nők. De azt se, hogy
miért zagyvaságokat beszélnek. A kislányom olyan
okos, de ilyen esetekben nem úgy viselkedik, mint
egy tizenöt, hanem mint egy ötéves. Megdörzsölöm
a halántékom.
– Molina, kicsim! César nem halt meg. Nem
találkozott túlvilágiakkal. És nem mondanám
menőnek a történteket – próbálom higgadtan
rávezetni a helyzet komolyságára.
– Jaj, apa! Felébredt, most már lehet jókedved!
Minden jól alakult!
Elhiszem, hogy egy tinédzser kislány, aki épp most
szabadul ki egy elzárt cigány közösségből a szabad
nagyvilágba, úgy hiszi, minden jól alakul. De ez a
felnőttekre nem mondható el. Rám meg főleg nem.
– Figyelj, Molina! Megleszel Reával holnapig?
Úgy érzem, el kell mennem egy kicsit. Habár a
tervem, miszerint Vivien után menjek, dugába dőlt.
Egyértelmű volt ebből a rövid találkozásból, hogy
nincs bocsánat. Ráadásul nem miattam utazott ide,
hanem César miatt. Lehet, hogy kialakult közöttük
valami az elmúlt fél évben, míg én Marbellán
dolgoztam. Vivien ez idő alatt végig Sevillában volt.
Ahogy César is. Napi kapcsolatban lehettek. Elvégre
egyetlen repülőút elég volt nekik ahhoz, hogy
összekeveredjenek. Valami kémia csak van köztük
is. Szóval az a terv kuka. De nem bírok itt maradni.
Szükségem van egy kis magányra. Különben
megőrülök.
 – Persze, apa. Nagyon várom ezt a pár napot
Reával. Az a nő egy igazi híresség! Tele vannak vele
a lapok. Csináltam vele egy szelfit, és képzeld,
háromezer követőm lett Instán egy nap alatt. Az a nő
olyan nekünk, mint Amerikának J.Lo!
A lányom felfedezte magának a közösségi médiát.
Nem vagyok tőle boldog. De azt sem akarom, hogy
úgy éljen tovább, mint egy ősember a barlangban.
Tudnia kell, milyen a világ idekint. Látnia kell, mennyi
lehetőség van előtte. Carmen szerint egy fertőbe
hoztam. Szerintem pedig a való világba. Nem
akarom, hogy a lányom továbbra is marslakó legyen.
Előtte az élet. Ismerjen meg minél több szeletet a
saját tortájából! Idővel pedig eldönti, melyik a
kedvence. És egyelőre a Rea iránti rajongása ezek
között van. De inkább az újdonság iránti rajongása
ez.
Amúgy Reát eléggé felkapta a sajtó. Ahol csak
lehet, lefotózzák a paparazzók. Jól kezeli. Ő erre
született. Annak idején is jól bírta a nyilvánosságot.
De rá is játszik arra, hogy elismerjék mint
üzletasszonyt és Hugo Ortega menyasszonyát. A
főnököm mellé való. Igazi cápa a maga módján. A
táncban is elérte, hogy nélkülözhetetlen legyen egy
jó show-ból. Az üzletben most ugyanezt építi ki
magának. Jó példa a lányom előtt. De nem azért,
mert szeretném, ha Molina ilyen utat választana.
Hanem mert az anyja teljesen más. Így pedig lát
mindenre példát. Még fiatal. Ahogy idősödik, majd
megtalálja az útját.
– Akkor nem baj, ha vele maradsz egy-két napot,
ahogy terveztük?
– Dehogy baj! Féltem is, hogy esetleg itthon
maradsz, és nem tudok vele lógni – nevet fel.
Én nem érzem magam boldognak, mégis mosolyra
húzódik a szám. A lányom fürdőzik az új életében.
Szereti. Élvezi. És ez nekem is jó.
– Visszajövök legkésőbb úgy, ahogy terveztük.
Rendben?
– Oké-zsoké! De apa… – Hallom, ahogy hezitál
egy kicsit.
– Azért rendben vagy, ugye? – kérdezi halkabban.
Kivárok egy kicsit. Nem szeretek hazudni. Mégis
megteszem.
– Persze. Ne aggódj! Hívlak mindig! És fogadj szót
Reának!
– Becsületszavamat adom! – mondja kuncogva, de
tudom, hogy komolyan gondolja. Le akarom tenni,
amikor visszatart.
– Ja, és apa! Itt vagy még?
– Igen!
– Sokkal szebb, mint a képeken és a videón!
Szó nélkül bontom a vonalat.
Tudom, hogy Vivienre gondol. Ezek szerint
találkoztak személyesen a kórházban. Molina
tisztában van vele, hogy anyám befogadott egy payát
az otthonába. Azzal is, hogy átadta neki a tudását.
És azzal is, hogy az apja és e között a paya között
történik valami. A maga módján biztosan tudja is, mi
az a valami.
Jó lenne, ha nem csak ő tudná. Mert én nem
tudom, mi történik közöttünk. Azt sem, hol romlott ez
el. Vagy azt, hogy volt-e valaha rendben ez az
egész.
Indítok, és elindulok. Forgalom nélkül is több mint
három óra, mire Sevillába érek. Hosszú út, de most
erre van szükségem. Ha öt órába telik, az sem
érdekel. Egyedül kell lennem. A saját
gondolataimmal. Mindenkitől távol.
Csak ülök az autóban. Szelem a kilométereket.
Nézelődöm. Számot vetek. És végre magamban
lehetek.
Eszembe jut anyám levele. Az a levél, amely most
a belső zsebemben pihen a szívemhez közel.
Akármilyen hosszú is az út, most mintha gyorsan
telne. Már annyira szükségem volt erre.
A célomnál leállítom az autót, de továbbra is benne
ülök.
Elmerengek a sevillai naplementében. Látom,
ahogy a nap gyémántokkal szórja tele a sírokat.
Kiszállok, és elsétálok a szüleim nyughelyéhez.
Tudom, hogy az itt élő rokonaink, barátaink gondját
viselik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy most
is tökéletes állapotban van. Ha szabad ilyet mondani
egy sírra, az anyukámé mindnél gyönyörűbb. Amíg
csak édesapám feküdt itt, ő gondozta. Most viszont,
hogy ő is itt nyugszik, a sírhely is megváltozott. Pont
úgy ragyog ki a közösségből, mint földi léte során.
Különleges. Káprázatos. Hívogató. Elgondolkodtató.
Tanító. Segítő. Gyógyító.
Mellé ülök. Pont úgy, ahogy a temetés napján.
Megint a levélre gondolok.
– Hola, mamá y papá!{63} Megkaptam a leveleteket!
– Tartok egy kis szünetet. Férfi vagyok, de a szülei
sírjánál az ember lehet fiú vagy lány, idős vagy fiatal,
ilyen vagy olyan, de hogy mindenkinek kiszakad a
lelke, az is biztos. – Nem tudom, mit mondhatnék
nektek azonkívül, hogy köszönöm!
Tudom, hogy nem illik, én mégis úgy döntök, teljes
testemmel ráfekszem a virágokkal és gyertyákkal
borított sírhelyre. Csak fekszem a hátamon és a
lemenő nap fényénél az eget nézem. Csak én
vagyok és a szüleim. Látom, amint a felhők felveszik
az arcuk formáját. Apám göndör haja, markáns
tekintete rajzolódik ki előttem. Anyám kontyba tűzött
haja, lágyan simogató szeme tekint le rám
odafentről. Megelevenednek az égen.
– Köszönöm, hogy a szüleim voltatok. Köszönöm,
hogy neveltetek, óvtatok. Hogy irányt mutattatok.
Köszönöm, hogy a fiatok lehettem. Nincs nap, amely
ne lenne kín számomra a földön, amióta elmentetek.
Tényleg! Én csak köszönöm! És köszönöm, hogy
felszabadítottatok! – Becsukom a szemem, és
érzem, ahogy megtelik könnyel.
Lehet, hogy csak percek, de lehet, hogy órák is
eltelnek. Már nem érzékelem.
Ahogy itt fekszem a szüleim sírján, idővel átjár a
béke és a nyugalom. Tudom, hogy ők küldik nekem
odafentről. Ezért is jöttem el hozzájuk. A
segítségükért. A támogatásukért. A tanácsukért. Mert
bárhol legyen is a testük, a lelkük nem szűnik meg
szeretni engem. Nincs szülő, aki ne vigyázna a
gyermekére az égből.
És akkor. Ott. Váratlanul. Több évtized után.
Meghallom a saját hangomat dalra fakadni:

Has sufrido alguna vez a mi Dios?

Sentiste lo que pusiste en un mortal terrenal con tu
mano?
Qué eliges para mi destino?
Quizás quieras enseñar?{64}

És a végén le is gördül egy könnycseppem. Érzem,

amikor az arcomat elhagyva a szüleim sírjára
csöppen. Hosszú évtizedek után az első, hogy sírni
hagyom magam. A hangom úgy száll a széllel,
mintha csak anyám cipőjének kopogásán és apám
gitárjának pengetésén szökkenne szárba.
És a katarzis nem marad el. Mintha csak
újjászületnék. Megtört a jég, és a hangom annyi
évtized némaság után teljes erejével tör fel belőlem.
 Amikor kinyitom a szemem, látom, ahogy a szüleim
büszkén mosolyognak le rám odafentről. Mostanra
nem a felhők formálják meg az arcukat, hanem a
csillagok. Szinte látom, amint édesanyám tekintetébe
a büszkeség mellett várakozás is vegyül, így újra
behunyom a szemem, és a már sötét éjszakában,
még mindig a szüleim társaságába képzelve magam
eléneklem azt a dalt, amit hallani akarnak:

Una palabra no dice nada y al mismo tiempo

lo esconde todo igual que el viento que esconde el
agua como lasflores que esconde el lodo.
Una mirada no dice nada y al mismo tiempo
lo dice todo como la lluvia sobre tu cara o el viejo
mapa de algun tesoro.
Una verdad no dice nada y al mismo tiempo
lo esconde todo como una hoguera que no se apaga
como una piedra que nace polvo.
Si un dia me faltas no sere nada y al mismo tiempo
lo sere todo porque en tus ojos estan mis alas y esta
la orilla donde me ahogo, porque en tus ojos estan
mis alasy esta la orilla donde me ahogo.{65}

Nem flamenco. Nem is spanyolországi dal. Mégis

az egyik legszebb, amit valaha hallottam. Vivien
énekelte a sziklán, mielőtt megpróbált véget vetni az
életének. Beleégett a fülembe. És a szívembe is. Ott
állt elveszve. Soha nem gondoltam, hogy lehet
bennünk bármi közös. Ott mégis. Olyan volt, mint én.
Kilátástalan. Céltalan. Mint egy vándor, aki nem
tudja, mi a következő állomás.
Kinyitom a szemem.
A szüleim arcképe ebben a pillanatban
szertefoszlik, és a csillagok felragyognak eredeti
helyükön az éjkék égbolton.
Harminchét éves koromban először érzem, hogy az
lehetek, aki csak akarok. És azt tehetek, amit akarok.
Hogy nincsenek láncok. Nincsenek kötelező
hagyományok. Feloldoztak az alól, amire mások
szerint születtem.
Eszembe jutnak anyám szavai, amelyeket az
utolsó éveiben sokat mondogatott nekem: Hiszen
milyen halál lesz az, amely előtt élet sem volt soha?!
Komótosan ülök fel órákkal később. Mindenem
elzsibbadt.
Végül felállok, és elköszönök a szüleimtől. Magam
mögött hagyom őket. De csak a nyughelyüket.
Tudom, hogy velem maradnak. Hogy segítenek. Utat
mutatnak majd a továbbiakban is. Mintha minden
súly lekerült volna a vállamról.
Beülök az autóba, és elindulok haza. Az
otthonomba. Mert bárhol laktam is életem során, az
én otthonom Sevilla. És az a kertvégi kis ház,
amelyet magam építettem a szüleim házának
udvarán. Ahol nyugalmam volt. Ahol elzárhattam
magam a világtól, ha egyedüllétre vágytam. Ahová
nem értek el az átkok sem.
 Beparkolok a nagy sárga ház elé, és
elmosolyodom. Anyám mindig azt mondta: Az otthon
nem egy ház. Nem egy kertvégi búvóhely. Nem egy
szállodai szoba vagy egy apartman. Az otthon egy
érzés. Egy íz. Egy illat. Egy hang. Amit ha
megkóstolsz, megérzel, meghallasz, tudni fogod,
hogy hazataláltál. Egy megmagyarázhatatlan
pillanat, amikor minden vándor azt mondja:
„Megérkeztem! Itthon vagyok!”
Emlékek százai cikáznak át a fejemen, miközben
besétálok a házba. A szüleim portréja mindenfelé. A
fellépéseikről készült képek szerteszét. Anyám
flamencokendői kifeszítve a falakon. Minden
mennyire más értelmet nyer, amikor nincsenek
köztünk!
Végigsétálok a nappalin, majd az étkezőn keresztül
ki az udvarra. Az egyik kis épület anyám táncterme,
a másik az én kis házam. Elfordítom a kulcsot.
Belépek, és felkapcsolom a kisvillanyt. Sárgás
félhomály derengi be az előszobát és az abból nyíló
nappalit. A berendezés modern, de a színek hozzák
a spanyol stílust. Pont, mint a főépület. Nyitva
hagyom mögöttem az ajtót, hogy a friss nyári szél
átjárja a helyiségeket. Ledobom a zakómat az egyik
fotelba, és kigombolom az ingemet, hogy az is ott
végezze.
A zenelejátszón elindítom apám egyik lemezét, és
hallgatom, mennyire csodás flamencozenész is volt
ő. Igazi tehetség. Kiemelkedő művész.
Aztán két zenéje között mintha megállna a levegő.
A reflexeim kitűnőek, így meg sem kell fordulnom.
Anélkül is tudom, hogy áll valaki mögöttem. A
megérzéseim sem szoktak csalni, így azt is tudom, ki
az a valaki.
– Mi szél hozott erre, Vivien? – kérdezem úgy, hogy
háttal állok neki.
Apám újabb zenéje csendül fel. Nem olyan hangos,
hogy elnyomja Vivien hangját. Megköszörüli kicsit a
torkát először. Csak azután válaszol.
– Hát… Rea mondta… szóval… – Vivien nem
dadogós fajta, de most azt csinálja. – Elmesélte,
hogy utánam akartál jönni. Ezért megkértem az egyik
sofőrt, hogy hozzon el utánad. Tudtam, hogy itt
leszel.
A nők és a pletykálás. Gondolhattam volna, hogy
nem tartják titokban. Nem fordulok meg, továbbra is
hátat fordítok neki.
– Ja. Akartam! – zárom rövidre a választ.
Nem akarok mentegetőzni. Napok óta azt
csinálom. Amúgy is feleslegesen. Én voltam a
bokszzsákja mindenkinek.
– És… – Elég határozatlanul kezdi megint, de
aztán vesz egy mély levegőt, és hozza a formáját. –
A francba is, Manuel! Miért nem mondtad el? Miért
nem tudsz te sose megszólalni, amikor kellene?
 Ezt olyan hangsúllyal mondja és egy olyan
pillanatban, amikor egyszerűen elszakad nálam a
cérna.
Megfordulok, és egész egyszerűen ráordítok.
Mintha az elmúlt éveim összes savazása, bántása
feltörne belőlem, és Vivienen csattanna.
– Hogy mi a faszért nem? Ezt akarod tudni? Mert
elegem van az emberekből. A szitkokból. A
bántásból. A piszkálásból. Az elátkozásokból.
Mindenből kibaszottul elegem van! Elegem van, hogy
nem szólhatok vissza. Mert egy gitano nem beszél
tiszteletlenül a nőkkel. Tudtad? Nem lehet tiszteletlen
a férfitársaival szemben sem. Nem csinálhatja ezt.
Nem csinálhatja azt. De velem mindenki úgy
beszélhet, ahogy akar. Azt tehet, amit akar. Mert már
nem tartanak gitanónak. Vagyis rohadjak meg ott,
ahol vagyok! Mindig próbáltam másoknak megfelelni.
A szüleimnek. A közösségnek. Mindenkinek, csak
magamnak nem! Elegem van, hogy csak azért, mert
nem fecsegek összevissza, mint, mondjuk, te,
számon vagyok kérve! Nem vagyok egy idióta, csak
többre becsülöm a csendet az értelmetlen
locsogásnál. Azt hiszed, csak mert csendben
vagyok, nekem nincsenek gondolataim? És belőled
is elegem van! Ezt akartad tudni? Ugyan minek
szólaltam volna meg? Te egyértelműen a tudtomra
adtad, hogy nincs bocsánat. Césart istápoltad
azonnal!
 – Mert leütötted! – vág a szavamba, most már ő is
fennhangon.
Mérgesen még gyönyörűbb. Ugyanazt a pöttyös
ruhát viseli, mint délelőtt. Undorodnom kellene tőle,
amiért lefeküdt az unokaöcsémmel, de képtelen
vagyok rá. Főleg, mióta tudom, hogy ez még jóval
azelőtt volt, hogy megtudták volna, ki a másik.
– Gondolhatod, hogy volt oka! – dobom vissza. –
Nem szoktam csak úgy pofozkodni!
Nem fogok visszafordulni. Most már nem. Ha
elkezdtük, hadd szóljon! Ők akarták.
– Mégsem mondtad! – fonja keresztbe a kezét.
Úgy méregeti a félmeztelen testem, hogy
parancsolni kell magamnak. Férfiból vagyok, és erre
a nőre itt előttem túl régóta vágyok. Olyan nekem,
mint valami tiltott gyümölcs.
Ma mégis hazajött César miatt. Ott voltam. Láttam,
ahogy aggódott érte.
– Mert én másmilyen vagyok, az isten verje meg! –
Eddigre dühöngök, mint egy állat. – Én
gondolkodom, mielőtt megszólalok.
– Mert én nem? – csattan fel sértetten.
Csípőre vágja a kezét, amitől ordibálás ide vagy
oda, de a farkam mocorogni kezd a nadrágomban.
– Nem. Nem szoktál! – mordulok rá megint. – Te
csak mondod a magadét! De olyan nehéz elképzelni,
hogy nem vagyunk egyformák?
 Két méter választhat el minket egymástól, de a tűz,
amely köztünk van, szétégeti a bőrömet. Az enyémet
a féltékenység is égeti César miatt. Utálom a
gondolatot is, hogy van köztük valami még mindig.
– Hát egyformák azok tuti nem vagyunk, Manuel
Sánches! Mert ha azok lennénk, már réges-régen
nekem estél és a magadévá tettél volna! – Vivien
mindig is szókimondó volt, de most célratörő is. – Ha
egyformák lennénk, nem kellene mindenért
könyörögnöm, meg kaparnom az ajtót, mint valami
szánalmas, idióta nőnek, hogy vegyél már észre!
– Észrevettelek már elég régen, elhiheted nekem! –
válaszolok most először higgadtan.
Viszont elfordulok, mert ágaskodni kezd a farkam.
Nem akarom, hogy lássa. Elég furcsán venné ki
magát ez a harc, ha a farkam elárulja, hogy már meg
is van a győztes.
Azonban nem jutok messzire, mert Vivien
megtáltosodik. Karon ragad és erőből megfordít.
Ellen tudnék állni, ha akarnék. És akarok is, de a
hangja nem igazán tűr ellentmondást.
– Ne merészelj nekem hátat fordítani, Manuel
Sánches, ha hozzád beszélek! Nem állok félre
többet! – Megint kiabál. Utálom a hangos szót, de én
se nagyon türtőztetem már magam. – Azonnal
mondd meg, miért akartál utánam jönni egyáltalán,
ha közben csak úgy otthagytál a kórházban?
 Én komolyan nem tudom, hogy a nők hülyék-e
vagy csak annak tettetik magukat.
– Hallod magad, Vivien? – kérdezem, és kirántom
a karom a kezéből. – Te abban a pillanatban
szaladtál haza, ahogy a kis Césarnak baja esett! Az
önmagában is elég, hogy lefeküdtél vele! De egyből
rohantál, hogy ápolgasd! – Vivien tátott szájjal mered
rám. Most először nem jut szóhoz. – Mégis mit
gondoltál? Hogy majd bocsánatot kérek, mikor
Césarral enyelegsz? – Szinte kiköpöm a szavakat.
Magam is meglepődöm, mennyire jólesik kimondani
őket. Régóta zavart ez az egész. – Mi van?
Gondoltam, hogy erről nem akarsz majd kiselőadást
tartani!
Vivien összeszedi magát. Csak ne lenne ennyire
kívánatos! A szemével csábít, a szájával meg bűnbe
visz.
– Te féltékeny vagy? – kérdezi olyan halkan, hogy
alig hallom.
Eszem ágában sincs válaszolni. Annyira azért nem
eredt meg a nyelvem.
Ellépek mellette, hogy ne kelljen hátat fordítanom
neki. De nem akarok tovább a szemébe nézni.
Lassan megőrjít teljesen. A józan eszemet próbálom
megkeresni.
Leállítom a zenelejátszót. Bízom benne, hogy a
csend segít magamra találnom. Lehet, hogy a csend
segítene is. Viszont Vivien nem az a csendes fajta.
 – Na jó! Ide figyelj, Manuel, mert csak egyszer
fogom elmondani! Ha felfogod, rendben, ha nem, az
is a te dolgod? – Szemrehányás van a hangsúlyban,
de legalább nem kiabál végre. Most nem direkt, de
megint háttal állok neki. A pultba kapaszkodom,
amire a telefonomat tettem. Lelógatom a fejem. Ez a
beszélgetés jóval több volt eddig, mint amihez
szokva vagyok. De nincs menekvés, mert Vivien nem
hagy nekem nyugtot. – Nagyjából egymilliószor
tettem nevetségessé magam előtted, csak hogy
észrevegyél. Lehet, hogy nem én vagyok a
legerkölcsösebb nő ezen a bolygón, és követtem el
hibákat a múltban, és biztosan fogok a jövőben is, de
mindenkinek jár egy esély. És nekem is járna! Te
sem vagy tökéletes, te is biztos hibáztál már.
Césarról azt sem tudtam, kicsoda. És kurvára
sajnálom az egészet, de ha felakasztanám magam,
se tudnám meg nem történtté tenni, de ha
visszaforgathatnám az időt, soha rá sem néznék! De
nem tudom visszaforgatni. Ezzel együtt kell engem
elfogadnod. És azzal együtt, hogy mióta idehoztál,
sem vele, sem mással nem volt kapcsolatom. Mióta
úgy tűnt, bármi esélyem is lehet nálad, igyekeztem
élni a lehetőséggel. De te számtalanszor
visszautasítottál meg eltűntél. Egyet előre-, kettőt
hátralépegettél velem. Én pedig türelmes voltam.
Mondhatni, zárdába vonultam. Nem hánytorgatom
fel, mert sokkal jobb ez az élet, mint amit éltem. De
nem várok rád örökre! Családot adtál nekem! Amibe
nemcsak édesanyád, de César is beletartozik. A
barátom lett. És ezt tiszteletben kell tartanod, mert
bármit akarnánk is egymástól, bizalom nélkül
úgysem menne. Ráadásul César megismert egy
lányt nem olyan régen. Tudnád, ha részt vettél volna
a család életében. És én nem Carmen vagyok. Nem
foglak fenyegetni, kordában tartani vagy megpróbálni
betörni. Ha nem akarsz engem, én elfogadom. De
nem vándorolgathatsz tovább kedvedre a feleséged
meg köztem, a közösség meg a munkád között, a
családod és a barátaid közt. Nőj fel végre, Manuel,
és vállalj felelősséget azért, amit akarsz!
Így se osztottak már ki régen. Ráadásul ezt lehetett
volna rövidebben is. A lényeg, amit meghallottam
ebből, hogy sajnálja, zárdába vonult, Césarnak meg
nője lett. Az utolsó mondat pedig betette a kiskaput.
Vállaljak felelősséget azért, amit akarok?! Legyen!
Eltolom magam a pulttól. Megfordulok, az ajtóban
utolérem Vivient, és ráfogok a karjára. Magam felé
fordítom, és a másik kezemmel egyetlen mozdulattal
elkapom a nyakát. Megérzem a puha haját a
tenyerem alatt, amibe azonnal belemarkolok. Szeme
azonnal lángra lobban. Szó nélkül a falhoz tolom, és
a csókommal egyszerre nyomom fel rá. Belenyög a
számba, amitől elveszítem a fejem. Éreztem már az
ajkát, de akkor mindketten próbáltuk visszafogni
magunkat. Ezúttal nem tesszük. Karja a nyakam köré
fonódik, lábával pedig a derekamba kapaszkodik.
Kezemmel alányúlok, hogy megtartsam, amikor puha
bőre a tenyerem alá simul. Ahogy a ruha szétnyílik,
és a lába közé férek, mozogni kezd. Mindkettőnket
végleg felizgat. Nem tudok lassú vagy romantikus
lenni. Amúgy sem szokásom a szexben finomkodni.
A testemmel meg tudom tartani őt, így hozzáférek a
bugyijához. Hátulról félrehúzom, és amennyire csak
tudok, feltolom az ujjam a nedves puncijába. Azonnal
felnyög, így szétválik a szánk. Belemerülök az
érzésbe, mert régóta vártam erre. Elképzeltem már
ezerszer. Kivertem rá legalább ennyiszer. A
gondolatra, hogy most valóságos, újra és újra mélyre
tolom benne az ujjam. Ő azonban követelőző, és
lemászik rólam. A nadrágszíjamat kicsatolja, a
gombot kipattintja a lyukból, és egy mozdulattal
lehúzza a cipzárt. Tol egyet a gatyámon, de csak
annyit, hogy kiszabaduljon a farkam. Azonnal
rámarkol, és egy elégedett sóhajt hallat. Méretes
vagyok, tudom jól. Húzogatni kezdi a farkam,
miközben a saját bugyiját is lejjebb tolja. Azt én
elkapom útközben, de amint újra az ölembe veszem,
a vékony csipke egyszerűen elszakad, és a földön
landol. Csak egyetlen másodpercig tart, hogy
összenézünk, mielőtt egyetlen mozdulattal
beléhatolok. Mindketten egyszerre nyögünk fel.
Megváltás. Feloldozás. Legyen bármi, túl sokat
vártam rá. Egyik kezemmel rámarkolok a csípőjére, a
másikkal ismét a tarkóját fogom. Ő erősen
kapaszkodik, majd egy kis vigyor kíséretében táncra
hív. Én pedig ezúttal nem állok ellen. Erősen kefélni
kezdem. Minden lökésem maga a katarzis. Nem
vagyok sem finom, sem érzéki. Puszta, nyers dugás
ez. Erős, kemény, kíméletlen. A hónapok óta tartó
sóvárgás eredménye. Vivien pedig partner benne.
Valósággal szétdugom a punciját, de ő még többet
akar. Hirtelen leengedem, és megfordítom. Tenyerét
a falhoz támasztja, fenekét hátratolja. A ruhája az
egyik oldalra lelóg a derekán. Az anyagot az egyik
kezemre tekerem. Amikor türelmetlenül hátranéz, a
másikkal csípősen rácsapok a fenekére, majd erősen
a farkamra húzom őt. Olyan mélyen benne vagyok,
hogy csoda, ha nem feszül szét. Ő azonban mozogni
kezd, és le-fel csúszkál a farkamon megállás nélkül.
Rásegítek, és egyre erősebben csapódunk össze.
Izzadunk már mindketten. Állatias és durva ez a
szex, de valósággal megbabonáz. Ahogy hallom
szapora, egyre hangosabb nyögéseit, még
erősebben kezdem kefélni. Az anyag nem bírja
tovább, és abban a pillanatban, amikor Vivien
elélvez, szétszakad a kezemben. Csak pár erős
lökéssel kell nekem több, és amint egyetlen
mozdulattal kiszabadulok a puncijából, már rá is
spriccel a fenekére a farkam.
Mindketten percekig csak zihálunk.
 Végül képes vagyok elbotorkálni törlőkendőért.
Óvatosan tisztítom meg a bőrét, ami kipirosodott a
kezemtől és az erős szorításomtól. Hálásan liheg,
majd mikor végzek, felegyenesedik. Megfordítom és
újra a falhoz nyomom. Még mindig merev a farkam
az iménti dugástól. Kissé félve pillant fel rám, de
eloszlatom a félelmeit, és megcsókolom. Ezúttal
viszont lágy vagyok. Szenvedélyes. Nyelvemmel
sokáig ízlelgetem őt.
– Úgy tűnik, mégis van valami, amiben egyformák
vagyunk! – mondja nyögdécselve a számba, mire
felnevetek.
Beleharapok az alsó ajkába és megszívom egy
kicsit.
– Lehetséges! – felelem mosolyogva, de mivel
mozdulatlanná dermed, eltávolodom. – Mi a baj?
– Még soha nem láttalak nevetni! – válaszol komoly
hangon.
A kijelentés miatt ugyan ezúttal direkt, de széles
mosolyra húzom a szám.
– Akkor itt volt az ideje!
– Kurva szépek a fogaid, tudtad?
Ezen most nem direkt nevetek fel megint.
– Azt hittem, a farkam teljesítménye lesz
megdicsérve! – kacsintok rá, és elengedem.
– Az is meg van dicsérve! Na de ezek a fogak!
Remélem, nem az jön, hogy eredeti, baszki, mert
kiakadok. Ezért a fogsorért mások milliókat perkálnak
ki.
– Eredeti! Ahogy a farkam is! – emelem fel a
mutatóujjam, hogy nyomatékosítsam.
– Amúgy szedek fogamzásgátlót. Csak nem volt
időm elmondani – kuncog fel.
Az információnak örülök. Így is tökéletes volt, de ha
beleélvezhetek, az maga lesz a mennyország.
Megfogom a kezét és magam után húzom a
fürdőbe. Amint belép, körbenéz.
– Még sosem jártam itt. – A hangja tele van
csodálattal, és miközben levetkőztetem, végighúzza
ujjait a csempén. – Gyönyörű!
Látom a tekintetén, hogy tényleg tetszik neki. Pedig
semmi extra nincs ebben a fürdőszobában.
Sötétszürke, mart csempe borítja a falakat. A LED-
lámpák csak nagyon halványan világítanak, ezért
van egyfajta komor hangulata. Kádam nincs, viszont
üvegfalú a tusoló, aminek a másik oldala a
hálószobával azonos. Ha esetleg Vivien táncot akar
járni nekem egyszer a tus alatt, azt az ágyból
végignézhetem.
– Köszönöm! Örülök, hogy tetszik.
– Anyukád mondta, hogy a tánctermet is javarészt
te építetted. Ezt a kis házat is te csináltad?
– Bizony!
– Nem gondoltál valami ilyesmi munkára sosem?
 Megengedem a vizet. Alátartom a kézfejem, hogy
érezzem, ha már langyos a víz. Nekem ugyan a
hideg zuhany esne a legjobban, Vivien viszont nőből
van. Nem gondolom, hogy díjazná az ötletet.
– Nem. Nekem ez kedvtelés. Kikapcsol. Ha munka
lenne, már nem tudnék kikapcsolni közben.
Kézen fogom, és beállok vele a tus alá. Amint
rácsorognak az első vízcseppek, hátraveti a fejét, és
egész testével alá áll. Elképesztő látvány. Kezemmel
végigkövetem a vízfolyás irányát a bőrén, egészen a
hosszú, kecses nyakától a formás mellén át, le a
csípőjéig.
Amint egy kicsit hátrébb lép, aláhúz engem is.
Végül a tus alatt simul hozzám. Felpipiskedik, de így
se ér el. Nagyon magas vagyok. Lehajolok, hogy
bele tudjak csókolni a szájába. Mintha megszűnne az
idő és vele együtt minden, ami valaha gondot
okozott. Mintha a víz, amely most ömlik rám,
lemosná a múltam minden szenvedését. A rám
nehezedő terhek nyomát. Mintha megtisztítaná az
utat a jövő felé.
Képes lennék most azonnal újrakezdeni a szexet,
de próbálom nyugalomra inteni magam. Viszont
Vivien mintha megérezné, mi van bennem,
megszólal.
– Ne fogd vissza magad! Többet ne! Tedd, amit
tenni akarsz!
 Olyan érzékien suttog bele a számba, hogy úgy
döntök, szót fogadok.
Csuromvizesen kilépek a zuhany alól, és őt is
magam után rántom. Felkapom, és a hálóba viszem,
hogy az ágyra fektessem. Azonnal elázik az
ágynemű, de nem érdekel.
Fölé hajolok, és csókolni kezdem. De most
megtartom a szenvedélyt. Simogatom a testét. Majd
újra lefelé veszem az irányt. Érzem, hogy még
duzzadt a puncija az első menettől. Finoman izgatni
kezdem, amit apró nyögdécselésekkel hálál meg.
Amint készen áll, hogy újra befogadjon, lassan
belécsusszanok. Ezúttal szeretkezünk. A döféseim
gyengébbek, de azért határozottak. Ugyan Vivien
egyre többet akar, és mohón próbál gyorsabb
mozgásra kényszeríteni, kitartok. Szinte egy
ütemben hatolok belé folyamatosan, és fogalmam
sincs, meddig tart ez, de nem akarom, hogy vége
legyen. Végül erősen a mellkasomra teszi a kezét, és
eltol. Átfordít, és fölém helyezkedik. Anyaszült
meztelen. Elterülök az ágyon, míg ő terpeszben
rácsusszan a farkamra. Úgy lovagol meg, hogy nem
tudom, a látványtól vagy az érzéstől fogok-e
elélvezni. Vivien pont olyan az ágyban, mint a
flamenco színpadán. Egy dög. Egyre intenzívebben
dugja meg magát, közben a mellét markolássza.
Amikor pedig hangos nyögések közepette hátraveti a
fejét, és kimerevedik, én is kiengedem magam, és
alulról kemény döfések közepette beleélvezek.
Vivien rám omlik, fekete, vizes haja beteríti a
mellkasomat. Egymásba gabalyodva, csendben
pihenünk.
Amikor újra kinyitom a szemem, már hajnalodik.
Nem húztam le a redőnyöket, ezért a pirkadat
nemcsak az ég alját, de a szobát is halványan
bevilágítja.
Elaludtunk. Egy pillanatra elgondolkodom,
álmodtam-e az előző éjszakát, de aztán oldalra
nézek és meglátom Vivient mellettem fekve. Ez a nő
álmában is gyönyörű. Hibátlan a bőre, selymes a
haja. Olyan, mint egy fekete angyal.
Az oldalamra gördülök, hogy nézhessem, ahogy
alszik. Ahogy látom őt mellettem feküdni, eszembe
jut, hogy kóstoltam a szája finom ízét. Éreztem a
bőre bársonyos illatát. Hallottam a fülemnek
legszebb hangját. Az otthon egy érzés. Egy íz. Egy
illat. Egy hang.
És én ebben a pillanatban tudom: „Megérkeztem!
Itthon vagyok!”
Simogatni kezdem a haját, és attól függetlenül, mit
érzek, elgondolkodom kettőnkön. A jövőnkön. Vagyis
azon, van-e nekünk olyan.
Csak jóval később ébred fel, de a szemét nem
nyitja ki.
 – Amíg nem mondod, hogy nem álmodtam, nem
kelek fel! Akkor inkább a halál!
Álmos hangja zene a fülemnek. Elmosolyodom.
– Nem álmodtad! – mondom halkan, mire kinyitja a
szemét, és találkozik a tekintetünk.
Nem gondoltam, hogy lesz az életemben még egy
olyan csodás látvány, mint amikor a kislányomat
megpillantottam, de ez hasonló hozzá.
Tovább simogatom Vivien haját. Látom a
szemében a gondterheltséget. És azt is tudom, mi
okozza. Pont ugyanaz, ami az én aggodalmamat is
okozza.
– Nem illünk össze, Manuel, igaz? – Olyan
fájdalmas a hangja, hogy úgy érzem, szétszakítja a
szívemet.
Nem hazudok többet. Nem is nyomom el sem a
gondolataimat, sem az érzéseimet. Ezt
megfogadtam. Legyen bármilyen fájdalmas is nekem
vagy másnak, mostantól kimondom, amit gondolok.
– Nem, Vivien! Azt hiszem, nem! – A hangom
halkan és lemondón cseng.
Látom, amint egy könnycsepp kigördül a szeméből.
Az ujjammal elmorzsolom.
– És az baj, ha én ettől függetlenül szeretném
megpróbálni? – kérdezi reménykedve.
Úgy kapaszkodik a tekintetembe, mintha sose
akarna elszakadni. Felszakad bennem valami
odabent.
 – Nem fogok megváltozni, tudod, ugye? – teszem
fel a kérdést őszintén, mert bármibe akarunk is
belevágni, tudnom kell, tisztában van-e ezzel.
– Tudom, igen!
– Igyekszem határozottabb lenni bizonyos
döntésekben és a kommunikációmon valamelyest
javítani. De a bőrömből nem tudok kibújni. Sosem
leszek kapkodó vagy törtető típus. Szószátyár sem.
És nem én leszek a legjobb társaság, ha
beszélgetőpartnerre vágysz.
Vannak dolgok az életemben, amelyeket helyre kell
tennem. De én nem sprinternek születtem, hanem
maratonistának.
– Én pedig nem leszek már csendesebb, halkabb
és türelmesebb. Amit ki tudtam hozni magamból, azt
az elmúlt évben megtettem. A fejlődés az életünk
része, ezt megtanultam, de kutyából nem lesz
szalonna. Így kell elfogadnod, ahogy vagyok.
– Nagyon nehéz lesz, bébi! – húzom közelebb a
tarkójánál fogva az ágyban.
Most először szólítom így. Nem tudom azt sem,
honnan jött, de jólesett kipróbálni.
– Nem minden szerelem zökkenőmentes. Vannak,
akik azonnal szerelembe esnek. Nekünk még ez sem
sikerült – mondja, és végre enyhül a szomorúság az
arcán.
– Későn érő típusok vagyunk.
Erre felkuncog.
 – Hát, te minden bizonnyal. Nekem még van egy
kis reményem! – feleli incselkedve, és hozzám bújik.
– Tizenegy év van közöttünk, Vivien. Nekem már
van egy kamasz lányom. És nem tudom, akarok-e
másikat. Házasodni pedig biztosan nem szeretnék.
Nem hiszem, hogy én vagyok az a férfi, aki meg
tudná adni azt, amire nőként vágyhatsz.
Feljebb kúszik a párnán, hogy egy vonalba kerüljön
az arcunk.
– Sosem akartam görcsösen férjet vagy gyereket.
A legtöbb nőnek csak ez számít, de én nem tartozom
közéjük. Amúgy pedig egy dolgot nagyon
megtanultam az életben.
– És mi lenne az? – kérdezem kíváncsian.
– Hogy ember tervez, isten végez! És legyen az
bármilyen akadály, ha nem is tudjuk leküzdeni együtt,
szeretném, ha legalább megpróbálnánk!
– Mindig azt gondoltam, vannak kapcsolatok,
amikhez a szerelem önmagában nagyon kevés. Ezt
is egy ilyennek tartom.
A szavaim élesen hasítják a csendet.
– Az ilyen szerelmek halála a próbálkozás hiánya!
– jelenti ki határozottan, és most ő kezdi simogatni
az én arcom. – De könyörögni nem fogok, Manuel!
Vagy ketten indulunk ennek neki, vagy sehogy!
Anyám mindig azt mondta, minden boldogságot,
amit egy férfi birtokol, egy végletekig kitartó nőtől
kapta.
 – Akkor lássuk, mi lenne, ha megpróbálnánk! Mi
lesz az egyéves világ körüli turnéddal?
Vivien arca borús lesz. Pont olyan, mint amilyen
anyámé is volt, amikor nem táncolhatott. Lehunyja a
szemét.
– Szeretnék elmenni rá! – Olyan halk a hangja,
mintha szégyellné még azt is, hogy kimondja.
– Én pedig nem akadályozlak meg benne!
Újra rám néz, és felteszi a kérdést, amire igazából
ő maga is tudja jól a választ.
– De nem is kísérsz el, igaz?
Tudom én jól, miért szeretek csendben lenni. Mert
a kimondott szavak égetik a torkot. De azt is tudom,
hogy Vivien megérdemli, hogy beszéljek hozzá
végre.
– Nem! Nem kísérlek el, Vivien! Én itt vagyok
otthon! Itt a lányom. A munkám. És szeretem őket.
Végre az és ott lehetek, ahol lenni akarok. És nem
akarok máshol élni! Nem akarok tovább vándorolni!
Olyan közel van az arcunk, hogy a legkisebb
mozdulat nélkül is meg tudnám csókolni. És Isten rá
a tanúm, mennyire akarom! Mégsem teszem.
Vivien keze megáll a simogatásban, és az arcomon
telepszik meg.
– Szerinted otthon leszel még, amikor majd én is
hazatalálok?
Tudom jól, hogy ezzel valójában azt kérdezi, képes
vagyok-e megvárni, amíg ő visszatalál hozzám.
Veszek egy mély levegőt, ami mostanában
szokásommá vált, és kimondom, amit gondolok:
– Nem tudom.
 29. FEJEZET

Manuel

– Figyelem! Figyelem! – A fülemhez kapok, mert ez

a nő ma már ezredjére sipít bele a fülesembe.
Kikészít. Legszívesebben lelőném, de a főnököm
nem engedi. – Indul a buli! Hatvan perc! Ismétlem,
hatvan perc, és a vőlegény elindul az oltárhoz.
Vendégfogadás indul, legkésőbb ötven perc múlva
mindenki ül! Ennyi! Vége!
Megdörzsölöm a homlokomat. Én ezt nem bírom.
Évek óta vagyok Hugo Ortega cégénél az egyik
vezető testőr, de ennél nehezebb munkám soha nem
volt.
Egy kéz megveregeti a vállam.
– Kitartás, fiam! Kitartás! – Sergio Ortega nevetve
próbál ösztönözni.
Mindig bátorított az elmúlt hetekben.
– Uram! Ez a nő elviselhetetlen. Bárhonnan
szerezte is ezt a rendezvényszervezőt Rea,
szeretnék mindenkit emlékeztetni, hogy én lelőttem
volna az első percben.
Hugo Ortega és Rea Bogdán ugyanis teljes
titokban házasodik össze ma. Vagyis szeptember 15-
én. Az egész nyarat ezzel az elviselhetetlenül
sipítozó nővel kellett töltenünk emiatt. Azt hiszi, az
egész testőrséget ugráltathatja. De azt is fejbe
lőném, aki fülest adott neki. Azóta megállás nélkül
kajabál meg parancsokat osztogat nekünk. Ez a
„figyelem” és a „vége” szöveg pedig felettébb kínos.
Nem tudom, honnan vette, hogy mi használunk
ilyeneket.
– Ugyan! Csak fontoskodó! De neki köszönhetjük,
hogy egyetlen újság sem hozta még le címlapon.
A főnökömék zárt körű, nyugodt és békés esküvőt
szerettek volna. Felhajtás nélkül. Soha nem
gondoltam volna, hogy ez a két ember képes erre.
Aztán igazam is lett. Ez a nő aztán minden, csak
nem nyugodt és békés. Az agyamra megy.
Mindössze harminc ember hivatalos erre az
esküvőre, de ő úgy tesz, mintha húszezren jönnének.
Még nekünk is külön erre az alkalomra varratott
öltönyt kell viselnünk. Pedig mi dolgozunk ma is.
Én maradtam Sergio Ortega testőre. Reát is
szemmel tartom azért, de őt valaki más vigyázza
érdemben. Jobb is így. Vissza is állt közénk az
elviselhető viszony. Már kezdett sok lenni nekem. Így
az elmúlt négy hónapban a munkám teljes
egészében a régi mederbe került.
A lányom, Molina az egész nyarat nálam töltötte.
Végül úgy döntött, imádja Marbellát, de nem
szeretne ennyire távol lenni az édesanyjától.
Szeptemberben Sevillában kezdte meg az iskolát, de
hétvégente és a szünetekben nálam tartózkodik. Ma
is itt van. Úszkál a boldogságban, hogy olyan fontos
ember, akit meghívtak erre az esküvőre. Rea olyan
lett neki, mint valami nővér. Carmen továbbra sem
rajong érte, de már nem zsörtölődik miatta
hangosan. A lányomra annyira ráragadt a
szókimondó stílus Reától, hogy elég egyértelműen
az anyja tudtára hozta, miként kívánja az életét
tovább élni. Sokkal talpraesettebb, mint én. Anyámtól
örökölte ezt a jellemet, ez biztos.
Carmentól elváltam. Igazság szerint gyorsabb volt
a válás, mint vártam. César, amint felépült és
kiengedték a kórházból, munkába állt. Előre vette az
ügyemet, és meggyorsította az eljárást. Nem akarok
emlékezni se rá, Carmen mennyivel kopasztott meg.
Túl vagyok rajta. A múlt pedig jó helyen van ott, ahol
hagytam.
César barátnőre talált. Valóban megismerkedett
valakivel, ahogy Vivien is mondta. Azóta is azzal a
kis hölggyel van. Lehet, hogy megállapodik végre,
bár vannak fenntartásaim. Az unokaöcsém hatalmas
nőcsábász hírében állt.
– Figyelem! Figyelem! – ordít bele váratlanul a
fülesbe megint ez a némber. Lelövöm! – Adrian
Perez megérkezett! Ismétlem, Adrian Perez
megérkezett! Tartsák szemmel! Ennyi! Vége!
Nem bírom!
 Ezt úgy mondja, mintha össze kellene szarni
magunkat Adrian Perez jelenlététől. Régebben még
lehet, hogy okozott volna némi fejtörést, ha beállít
Hugo Ortega esküvőjére, de mára ez is csak múlt.
Én csak jóval később tudtam meg Reától, hogy
Adrian azért látogatta meg Vivient még édesanyám
házában, mert megtudta, hogy örökbe fogadták.
Szerette volna megköszönni Viviennek a
diszkrécióját. Felajánlotta a segítségét is, és azt is,
hogy ismerjék meg egymást jobban. Azóta, úgy
tudom, tartják a kapcsolatot. A Perezek
megnyugvására nem került a dolog nyilvánosságra.
Adrian továbbra is Perez, Vivien pedig nem az.
Valamiért az a gyanúm, hogy ez így is marad.
És ha már Vivien. Vagyis La Paya. A váratlan
csoda. A mesternő tanítványa. A flamenco csillaga.
Ezek és ezekhez hasonló szalagcímek mindenfelé.
Bárki, aki a flamencóban járatos, ma nem tud úgy
kinyitni egy lapot, hogy Vivien ne szerepeljen benne.
Valami elképesztőt művelt az elmúlt négy hónapban.
Habár nem beszélünk, azért figyelemmel kísérem.
Bár nehéz is lenne nem így tenni, mert Rea és
Molina is mindig úgy intézik, hogy lássak és halljak
mindent. Tényleg hihetetlen, amit művel. És a tempó
is, amiben műveli. Négy hónap alatt már bejárta a
turnéjával Európát és Dél-Amerikát. De most újra
Spanyolországban van. Ugyanis ő lesz Rea tanúja.
És négy hónap után ma újra találkozunk.
 Eddig még nem volt szerencsém hozzá, mert csak
ma délelőtt érkezett. A rendezvényszervező pedig
azonnal elővette a teendőivel. Aztán pedig kezelésbe
vette a fodrász és a kozmetikus. Ezt is Molinától
tudom. Ahogy azt is, hogy gyönyörűbb, mint valaha.
Vékonyabb, barnább, fényesebb a haja. És még
kedvesebb is.
És csodálkozik mindenki, hogy kurvára kivagyok!
Szerencsémre Sergio Ortega legalább nem pattog,
csak egy helyben ülve kortyolgat egy pohár whiskyt.
Így legalább nekem is van egy kevés nyugtom.
– Manuel, fiam! Mennyi minden történt velünk az
elmúlt másfél-két évben, nem igaz?
Bólintok.
– Igen, uram! Zajlottak az események!
– Emlékszel még, honnan indultunk? – Látom,
ahogy kinéz az üvegfalon.
Én is látom a kicsit távolabb felhúzott fehér
szaténanyagokat a széllel szállni. A fehér székeket a
szikrázó napsütésben. A messzeségbe húzódó kék
tengert.
Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy bármilyen
helyszínre fogadtam volna, de egyre semmiképpen.
És az az Isla de Paz. Márpedig az év esküvője épp
itt fog lezajlani egy óra múlva.
Azt gondoltam, hogy mind a főnököm, mind Rea
olyan puccosak, hogy valami világ végi, elkülönített
szigetre repítik el az egész társaságot, hogy örök
hűséget fogadjanak egymásnak. Hugo Ortegának
végül is ez is volt a terve, csak a menyasszonya
közölte, hogy ő vagy ott megy hozzá, ahol
megismerte, vagy sehol. Ezért lett ez a jegyesség
ilyen hosszú. Örökké marták egymást a helyszín
miatt. De aki ismeri őket, az tudja jól, milyenek. Az
egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Aztán több
mint egy év felesleges cirkusz után természetesen
az asszony nyert. Nyár közepén a főnököm egyik
reggel tajtékozva jelent meg az irodában. Egyből a
whiskysüveghez nyúlt, aztán annyit mondott: Legyen
ez a kibaszott szálloda akkor, csak jöjjön már
hozzám végre, a kurva életbe! Sajátos nyelvezetük
van, megkell hagyni. Nem tudom elképzelni, hogy
ilyen kommunikáció legyen köztem és a szerelmem
között egyszer. De azt nem vitatom egy percet sem,
hogy rajong ez a két ember egymásért. Ilyen lehet a
mindent elsöprő, heves szerelem. Amennyiben az
ember arra fogékony.
Én a „lassú víz partot mos” típus vagyok. És már
nem szégyellem bevallani. Megbarátkoztam végre
magammal. És azzal, aki vagyok.
Így történt, hogy a legnagyobb titoktartás mellett ez
az esküvő a mai nappal létrejött. De az biztos, hogy
estére ezzel lesz tele az internet. A holnapi újságok
pedig címlapon hozzák az év legfontosabb spanyol
esküvőjét. Hatalmas összefogásra és szervezésre
vall, hogy ez tényleg titokban maradt. Erre sem
fogadtam volna.
– Hosszú út volt, uram! – felelek.
– De még mennyire! – sóhajt fel. – Te tudod a
legjobban, mennyit imádkoztam, hogy a fiam jó útra
térjen. Hogy meglelje a boldogságot végre. Kicsit
ugyan ajtócsapkodósabb boldogság, mint gondoltam,
de igen ígéretes! – viccelődik, de a hangjából árad a
büszkeség.
– A fia megtalálta a helyét, uram!
– Igen! Hálás is vagyok érte a feleségemnek, aki
odafentről segítette ezt a szerelmet. Tudom, hogy az
volt az álma, hogy a színházterem világhírű legyen.
Ez a hite vezette ide végül azt a lányt, akit a fiunknak
szánt. És most végre itt vagyunk. – Meghatott a
hangja, majd az ég felé emeli a tekintetét és a
poharát. – Révbe ért a fiunk, drágám!
Hugo Ortega édesanyja pár évvel ezelőtt halt meg.
Betegségben. Valami csodálatos asszony volt. Nincs
ember, aki rosszat szólna róla. És nem azért, mert
elment, hanem amilyen életében volt. Anyámra
emlékeztet.
– Gratulálok, uram!
Felém fordul, és látom, hogy könnyes a szeme.
– Tudod, Manuel, most, hogy az egyik fiam célba
ért, elkezdek imádkozni a másikért!
Fogalmam sincs, mire gondol. Hugo Ortega
egyetlen gyerek. Nincs testvére.
 – Elnézést, uram! Nem értem! – ráncolom a
homlokom.
– Édesanyáddal régóta ismertük egymást. A
munkásságával történelmet írt. A születésnapján arra
kért engem, amikor ő már nem lesz, fogadjalak
fiamnak, hogy legyen, akihez tartozhatsz földi léted
alatt.
Meg sem tudok szólalni. Ledöbbenek. Nem is
sejtettem, hogy anyám ilyenekről beszélt volna
bárkivel.
– Uram… én… – dadogok, mert nem találom a
szavakat.
Elnézem az előttem álló idős férfit. Talpig tekintélyt
parancsoló. Nincs ember, akit nála jobban tisztelnék.
Emberileg. Szakmailag. Szülőként. Munkaadóként.
– Manuel, fiam! – Nem ez az első, hogy így hív, de
most más értelmet nyer. – Habár édesanyád erre
kért, én már azelőtt befogadtalak, hogy vele
beszéltem volna erről. A családunk tagja vagy.
Hozzánk tartozol. És nem jön el a nap, hogy
máshogy tekintsek majd rád.
Ritka, hogy elérzékenyüljek. Túl vagyok már sok
mindenen. De ez az esküvő. Vivien érkezése.
Édesanyám emléke. És Sergio Ortega szavai
megteszik ezt velem.
Nem vagyok hálálkodó típus. Ömlengő sem. Én
olyan vagyok, amilyen. És ezt ő pontosan tudja, ezért
csak annyit mondok:
 – Köszönöm, uram!
Közelebb lép hozzám, és vállon veregetés közben
férfiasan megölel.
– Figyelem! Figyelem! – Végem van! – Harminc
perc! Harminc perc! A vőlegény elindul az
édesapjához! Ennyi! Vége! – Úgy rikácsol, hogy
szívem szerint kivágnám a nyelvét.
Pedig nem jellemző rám. Nem szoktam rosszat
kívánni senkinek.
Sergio Ortega csak felnevet. Olyan hangos ez a
nő, hogy még ő is hallja. Pedig ez a füles pont azt
szolgálná, hogy mások ne hallják az információkat.
Amint Hugo Ortega belép az ajtón, megöleli az
apját. Hozzám fordul, és bólint egyet.
– Manuel! Gondterheltnek tűnsz! – mondja engem
méregetve.
Ha rajtam bármilyen érzelmet észre lehet venni, az
már régen rossz.
– Szeretnék engedélyt kérni! – szólok határozottan.
– Mire? – emeli meg a szemöldökét.
– Szeretném, ha kivihetnénk ezt a nőt a
fülesemből!
Hugo Ortega hangosan felröhög.
– Abszolút átérzem, Manuel! Szerintem Rea ezzel
áll rajtunk bosszút.
– Mit követtem el ellene? – kérdezem, mert nekem
is volt már ehhez hasonló gondolatom.
 – Hogy te mit, azt nem tudom, de én kivertem a
biztosítékot azzal, hogy nemrég azt mondtam, ikreket
szeretnék, hogy letudjuk a dolgokat egy körben –
vonja meg a vállát.
Mondom, hogy sajátos a nyelvezetük. De a lényeg,
hogy azért vagyunk mind erre az elviselhetetlen nőre
bízva, mert Rea nem akar ikreket szülni. Egy
pillanatra a plafon felé emelem a tekintetem, és
fújtatok egy nagyot.
– Akkor elintézhetem? – kérek engedélyt a
távozásra.
– Persze. Úgyis szeretnék pár percet az apámmal
kettesben tölteni.
Bólintok és távozom. Az ajtó előtt két kollegám áll.
Elmegyek mellettük, és felhívom Luciót, hogy
megkérjem, kapcsoljon le a rikácsolóról. Nem kell
sokáig várnom. Biztosít róla, hogy soha többé nem
hallom. Majd arról is, hogy ő maga lesz, aki
továbbítja nekem az üzeneteket.
Végül én magam is csatlakozom a társaimhoz, és
amíg ki nem nyílik az ajtó, előtte várakozom.
Én indulok elöl, Sergio Ortegát védve és vezetve.
Hugót pár perccel később kísérik.
Öt követi majd Vivien, majd maga a menyasszony.
Egészen az anyakönyvvezetőig nem is látom őket én
sem.
Rutinosan szelem át a folyosókat, és a külön lifttel
érjük el a földszintet. A szertartás az Isla de Paz
egyik magánudvarán kapott helyet. Teljesen lezárták
a szállóvendégek elől. Ahogy a szálloda különböző
pontjait is. Ezt itt sokkal könnyebb volt megoldani,
mint máshol.
Azt be kell vallani, hogy Rea származása igencsak
érződik ezen az esküvőn, de azért maradt egy-két
spanyol hagyomány is. Csak polgári szertartás van,
templomi nincs. Koszorúslányok viszont a spanyol
szokások szerint nincsenek. Viszont a tanúk nem a
szülők lettek. Rea szerint azok örömapák és
örömanyák, nem tanúk, ahogy sok esetben nálunk
történni szokott.
Gyorsan mérem fel a terepet és az embereket.
Összebólintok az egyik társammal, ami jelzés is,
hogy a védett emberem elindulhat. Már mindenki a
helyén ül, amikor Sergio Ortegát az udvarra
engedem. Még hallom, ahogy az előző zene utolsó
taktusai véget érnek, és Rea szülei helyet foglalnak a
bal oldalon az első sorban. Sergio papa is külön
zenét kap, és életem során először állok félre az
útból. Hagyom, hogy az általam olyan régóta védett
ember ma egyedül sétáljon végig azon a szőnyegen,
amelyen mindig is szeretett volna. Minden oldalon
éjkék öltönybe öltözött testőrök állnak.
Végül Sergio Ortega helyet foglal, én pedig Luciót
hallom a fülemben.
– Te következel! – Végre egy hang, amitől nem
kapok szívbajt.
 Így is elég ideges vagyok. Veszek egy mély
levegőt. Magam mögé nézek, de még nem látok
senkit. Így amikor felcsendül az én zeném, kilépek az
udvarra és elindulok.
Meghallom édesapám hangját a hangszórókból, és
egy pillanatra összeszorul a szívem. Habár nem az
én esküvőm, boldoggá tesz, hogy Rea gondolt rám.
Ugyanis én vagyok Hugo Ortega tanúja. És egyedül
csináltam végig a próbaszertartásokat is, mivel
Vivien nem volt jelen. Amikor elérek a virágokkal
díszített kupola alá, kihúzom magam és a helyemre
állok.
Azért nem tudom meghazudtolni magam. Fél
szemmel az idős Ortegát figyelem. Emellett pedig
többször pillantok össze a kollégáimmal.
Ám amikor édesanyám hangja is felcsendül és
Vivien négy hosszú hónap után kilép a
virágszirmokkal bontott kertbe, megáll a világ.
Egy pillanatra megtorpan, és összetalálkozik a
tekintetünk. Eddig is tudtam, hogy megkínozták a
lelkem az elmúlt hetek, de most bele is pusztulok itt
helyben.
Haja laza kontyba van fogva, és egy fehér rózsa
van oldalról beletűzve. Pár hullámos tincs keretezi az
arcát. A nyári napfény lebarnította. Kék szeme
valósággal világit. Fekete szemfesték emeli ki még
inkább. Telt ajka kirúzsozva. Testhez simuló,
rózsaszín ruhát visel. Az alja a flamencoszoknyákhoz
hasonlóan fodros. Soha nem láttam ilyen
elegánsnak. Sokat változott. Mégis ugyanolyannak
látom.
Elindul a futtatott szőnyegen felém. Ebben a
percben olyan érzésem van, mintha a saját
esküvőnkön lennénk. Le sem tudom róla venni a
szemem. Mégis, amikor beáll a helyére, rájövök,
hogy ez nem a saját valóságunk. Legjobb esetben is
csak az álmunk.
Amikor pedig megszólal a Caruso, végleg
visszatérek a valóságba. Hugónak és Reának közös
emlékei vannak erről a számról, ezért nem volt
kérdés, hogy a főnököm Pavarottira, Rea pedig Lara
Fabianra vonul be.
Mindkettőjük sugárzik a boldogságtól. Látom Vivien
arcán a meghatottságot. El is pityeredik egyszer-
kétszer. Mindketten aláírjuk a nevünket a kijelölt
helyen.
Mintha csak eksztázisban lennék. A szertartás alatt
végig ezt érzem. És utána is.
Csak úgy repül az idő. Ahogy a csokor is, amelyet
a kislányom, Molina kap el. Engem meg majdnem a
szívbaj kap el. Csak tizenöt éves.
A vacsora alatt szerencsére Vivientől távolabb
kerülök az asztalnál. Nem bánom, mert szinte
megbénít a közelsége.
Egyetlen szót sem szólunk egymáshoz egész este.
Nem is vagyok én a szavak embere. Beszél
helyettünk a testünk, a szemünk. A lelkünk. Lehet,
hogy férfi vagyok, de a szívem mélyén gitano. És
hiszek ebben.
Rajtam kívül szinte mindenki táncra perdül a
parketten. Azért ne jussunk el odáig, hogy mindenki
szeme előtt pörgök-forgok! Én itt egy testőr vagyok.
Esélytelen, hogy kibújjak a bőrömből.
A tánctéren aztán a monedas is megtörténik. Régi
spanyol hagyomány, hogy a vőlegény tizenhárom
aranyérmét ad a menyasszonynak. Azt üzeni vele az
arának, hogy vigyázni, védeni és szeretni fogja. A
tizenkét apostolt és Jézust jelképezi. Nem
gondoltam, hogy a főnököm hisz ebben. Inkább
babona mára, mintsem vallásos rituálé. Meg a
gazdagok megtehetik.
A kevés meghívott miatt barátságos és kedves
hangulatú ez az esküvő. Tényleg romantikus. Pedig
a nagy lagzikhoz vagyok szokva. Ott, ahonnan én
jövök, egy ilyen zárt körű, visszafogott esküvő nem is
jöhetne létre. Napokig tartanak az esküvők.
Hangosak és borzasztóan fárasztóak.
Az enyém is az volt Carmennel. Nehezen viseltem,
hogy mosolyognom kellett még akkor is, amikor már
legszívesebben rég ledőltem volna aludni. Utáltam,
hogy mindenkivel táncolnom kellett. Kötelezően.
Rám erőltetve. Szerintem akkor utáltam meg. Az
ivásról meg ne is beszéljünk! Talán épp ezért nézek
most fel Reára jobban. Mert olyan esküvő lett ez,
amilyet ő akart. És senki véleménye nem érdekelte,
csak a főnökömé. Nem izgatta, mik a hagyományok.
Mit illik, mit nem.
És tényleg tökéletes lett a maga nemében.
Többször kapom el az este során Vivien tekintetét,
mint kellene. Igyekszem türtőztetni magam, hogy ne
menjek utána sehova.
– Jaj, apa! Látnod kellene magad. Kérd már fel
táncolni! – huppan le mellém a kislányom.
– Soha! – vágom rá határozottan.
– Pff! És engem felkérsz?
– Molina, ha szereted apádat, ezt nem kéred tőle! –
mondom figyelmeztetően.
– Hát, jó. A te bajod. Így egész este lehetőséget
adsz másoknak arra, hogy ellopják előled La Payát.
Ebben viszont nem hiszek. Ha valakit el lehet lopni,
csalni, vinni, azt el is kell. Viviennel tisztáztuk a
kettőnk dolgát. A többit az élet rendezi majd.
A kislányom végül éjjel kettő órakor adja fel a
táncot. Nem is bánom. Fiatal. Ne szórakozzon itt
reggelig! Fel is megy a szobánkba, miután
mindenkitől illedelmesen elköszön. Büszke vagyok
arra, amilyen felelősségtudatossá vált a nyáron.
Vele kezdve lassan a többi vendég is párologni
kezd.
Amikor Vivien is mindenkitől elköszön, összeszorul
a gyomrom. Szerettem nézni az este alatt. Sugárzott.
 Azzal, hogy visszavonul, mintha az én estém is
véget érne.
– Manuel! – omlik le egyszer csak mellém Rea egy
székre. Egész este táncolt abban a nézni is rossz
magas sarkúban. – Nem lehetne, hogy bekapcsolod
a tűzjelzőt vagy valamit? Légyszi, nagyon
meghálálom, de már kettesben akarok lenni a
férjemmel, meg a lábam is rohadtul fáj. – Fancsali
képet vág.
Be kell vallani, szerintem sok pár hajnalban már
tényleg azért imádkozik, hogy mindennek vége
legyen. Menjen mindenki haza. Legyen csend és
nyugalom. Kettesben akarnak maradni. És ez minél
hamarabb eljön, annál nagyobb esély van a
nászéjszakára.
– Egy szavadba kerül, és felrobbantom a
helyiséget! – A hangom olyan komoly, amilyen csak
lehet.
Felcsillan a szeme.
– Esküdj, hogy ezt megteheted! – kuncog rám.
Az elmúlt hetekben normalizálódott a viszonyunk.
Visszaálltak a dolgok a régi mederbe. Nem nőtt rá
Rea a fejemre, és jobb ez így mindenkinek. Azóta
megint mintha kicsit a húgom lenne.
– Ha úgy akarod, meg!
– Istenemre mondom neked, Manuel, imába
foglalnám érte a neved, de sajna tudom, hogy nem
lehet. Amúgy boldogság, hogy itt vannak. Sosem
akartam hálátlan menyasszony lenni, aki azért rinyál,
hogy menjenek már haza az emberek, aztán nézz
oda, csak az lettem! Szerinted pokolra jutok miatta?
– Hangosan felkacag.
– Talán vannak gonoszabb tettek is a földön, amiért
végül odajutnak emberek!
– Úgy legyen, Manuel! – emeli fel a mutatóujját, és
felpattan. – Na, megyek, ropom még egy kicsit,
mielőtt mindenkit hazazavarok – kacsint rám, majd
egy hatalmas falat tortát szúr a villájára és bekapja. –
Hm, isteni!
Amint elindul, utána szólok.
– Rea! – Teli szájjal visszafordul. – Hívhatsz
Manuelítónak!
Majdnem a torkán akad a falat, ezért kicsit
köhécsel, mielőtt megszólal.
– Micsoda? – Nevetve rám mutat. – Esküdj az
életedre!
Elmosolyodom. De csak egy kicsit.
– Ez a nászajándékom. De csak ha ketten
vagyunk, és nem mindig. Csak néha!
Színpadiasan tisztelgésre emeli a karikagyűrűs
kezét.
– Igenis, főnök! Nagyon menő nászajándék!
Azzal végleg elfordul, és boldogan a főnököm
nyakába ugrik.
Végül úgy két órával később az utolsó vendégek is
távoznak, így az újdonsült házasok is elhagyják a
helyszínt.
Nekünk ilyenkor még van munkánk. Így
összeülünk, és egyeztetjük a beosztásainkat a
másnapról.
Mire odajutnék, hogy nyugovóra térjek, nem érzem
magam álmosnak. Még ébren tartanak az elmúlt órák
eseményei. A zenék, a hangulat, Vivien jelenléte.
Úgy döntök, sétálok egyet a parton. Amúgy is
hajnalodik. A tengerparti napfelkelténél pedig kevés
gyönyörűbb dolog van a világon. Ahogy kilépek a
szálloda bejáratán, már elő is bújnak a sötétség után
az első fénysugarak. Zsebre dugom a kezem. Csak
ballagok a semmibe. Nincs célom.
A homokos tengerpartra érve leveszem a cipőm. A
kezemben viszem magammal. A talpam alatt a hideg
homokot érzem. Hallom a tenger morajlását. Látom a
felkelő napot, ahogy lassan átveszi az uralmat a
sötétség fölött.
És akkor megpillantom őt. Vivient. Tőlem pár
méterre táncol a homokban. Haja már kiengedve
lobog a szélben. Mezítláb van. Átöltözött. Egy laza
fekete ruhát visel. Nem flamencózik. Most csak
táncol. Magától. Érzésből.
Leteszem a cipőm. Pár percig csak mozdulatlanul
nézem őt. Aztán közelebb sétálok. Észreveszem,
hogy csukva van a szeme.
És akkor. Ott. Történik valami bennem.
 Nézem a nőt, aki megváltoztatta az életem a
napfelkeltében a maga táncát járni. Szabadon.
Gondtalanul. És tudom, hogy én ugyanezt akarom.
Élni az életet. Szabadon. Gondtalanul. És ezt vele
akarom.
Felnézek az égre, majd becsukom a szemem.
Amikor egy erősebb széllökés érkezik, kitárom a
karom, és kiengedem a hangom.
Mélyről, belülről. Pont úgy, ahogy annak idején
apám tanította. És eléneklem Viviennek a dalát. A
dalunkat.

Una palabra no dice nada y al mismo tiempo

lo esconde todo igual que el viento que esconde
el agua como las flores que esconde el lodo.
Una mirada no dice nada y al mismo tiempo lo dice
todo como la lluvia sobre tu cara o el viejo mapa
de algun tesoro.
Una verdad no dice nada y al mismo tiempo
lo esconde todo como una hoguera que no se apaga
como una piedra que nace polvo.
Si un dia me faltas no sere nada y al mismo tiempo
lo sere todo porque en tus ojos estan mis alas y esta
la orilla donde me ahogo, porque en tus ojos estan
mis alas y esta la orilla donde me ahogo.{66}

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el. De amikor

kinyitom a szemem, Vivien zihálva néz velem
farkasszemet. Hosszú ideig csak szótlanul bámuljuk
egymást.
Már felkelt a nap, mire végül ő töri meg a csendet.
– Egyszer egy cigány asszony azt jósolta nekem,
hogy egy nap, amikor a legkevésbé számítok rá, lesz
egy férfi, akinek a lelke értem fakad dalra.
Elmosolyodom.
– A cigányok hisznek a boszorkányságban.
Fogva tartjuk egymás tekintetét.
– És te hiszel benne, Manuel? – kérdezi bizakodó
arckifejezéssel.
– Cigány vagyok, Vivien! – kerülöm ki úgy a
konkrét válaszadást, hogy mégis legyen mibe
kapaszkodnia.
– Azt is mondta, hogy két szív akkor válik eggyé,
amikor közösen fakadnak ugyanarra a dalra.
Szeme szerelmet üzen. Reménykedést és
bizakodást.
– Ha eggyé váltak, nincs mit tenni, nem igaz?! –
vonom meg a vállam.
Megadom magam. Majd lesz valahogy.
Vivien szeme kikerekedik.
– Ezt meg hogy érted?
A szikrázó reggeli nap szinte beragyogja az arcát.
Emlékszem, amikor megismertem. Szőke volt.
Céltalan. Értelmetlenül fecsegő. Piás és botrányos.
Aztán láttam süllyedni. A haját besárgulni, a bőrét
kifakulni, a tekintetét kiürülni. Soványan,
kilátástalanul és élettelenül. Végül pedig láttam
feltámadni, mint egy főnixmadarat. Újjászületni,
értelmet találni az életben. Családra lelni, szeretetet
kapni, mosolyt adni és kivirágozni. Immáron
koromfekete hajjal, céltudatosan, életerősen áll
előttem.
– Ugorjunk neki! Bármi jobb lehet annál, mint úgy
élni az életet, hogy esélyt sem adtunk magunknak.
Vivien arca felderül, kék szeme csillog a
napsütésben.
– Ami azt illeti, nem olyan régen Rea segítségével
megváltoztattam a szerződéseimet.
Az érdekes.
– Ha még több fellépést vállaltál, nehezebb lesz ez,
mint gondoltam. – Kicsit elégedetlenül elhúzom a
szám.
– Nem éppen! – Széles mosoly jelenik meg az
arcán. – Szerettem volna letelepedni. Valahogy ez az
örökös utazgatás nem váltotta be a hozzáfűzött
reményeimet.
Várakozón zsebre dugom a kezem. Lehet, hogy a
végén még valami jó is kisülhet ebből.
– Hol telepszel le, Vivien?
Ezúttal ő tárja szét a karját és körbemutat.
– Hát itt. Hol máshol? A fellépéseim péntektől
vasárnapig lesznek. Így az elkövetkezendő pár
hónapban a hétköznapok többségét itt tudom tölteni.
– Mivel nem szólalok meg, hozzáteszi: – Veled!
 Vagy úgy! Ez egy remek hír. Mintha elengedné a
görcs a gyomromat, ami az elmúlt hónapokban
megállás nélkül szorongatta.
– Vagyis hétköznap én, hétvégén a színpad?
– Manuel! – csapja csípőre a kezét. – Ne
értetlenkedj már! Igen, így gondoltam.
– Tehát, félig távkapcsolat, félig nem! – Egyik
lábamról a másikra állok. – Az se lesz könnyű! –
fejtem ki a véleményem, kicsit morcosan.
Jobb lett volna, ha teljesen itt marad. De végül is
érthető az álláspontja.
Látom, amint forgatja a szemét, majd türelmetlenül
fúj egy nagyot.
– Na, jó! Ne szórakozz velem tovább, Manuel
Sánches! Leszarom, milyen nehéz lesz! Ez az eleje.
Aztán ha nem válik be, majd újratervezünk. Tudod,
mint a GPS. Nem született még olyan vándor, akinek
kőbe lett volna vésve az útja! – A hanglejtés kicsit
dorgáló, de aranyos. Tetszik az elszántsága. –
Úgyhogy azt mondd meg nekem, készen állsz-e,
hogy együtt vándoroljunk végre?
Lehajtom a szemem, mintha tanakodnék, pedig
valójában nem is teszem. Csak a megszokás, hogy
nem hozok hirtelen döntéseket. De úgy határozok,
lehet, hogy ideje elkezdeni. Aztán majd
újratervezünk, ha szükséges.
Újra a szemébe nézek, és elmosolyodom.
 – Énekelni és gitározni alkalomadtán hajlandó
vagyok! De a tánc eszedbe se jusson! – kacsintok rá.
Felderül az arca, és felém szalad a homokban. A
karomba csapódik, mire az ölembe emelem. Ahogy
megcsókolom és halkan felsóhajt, megállapítom,
hogy mindene ugyanolyan, mint négy hónappal
ezelőtt volt.
Az íze. Az illata. A hangja.
Szenvedélyes csókunk közben beledörmög a
számba:
– Örülök, hogy még itthon voltál, amikor
hazaértem!
 UTÓSZÓ

Hiszen milyen élet az, amiben folyamatosan

korholjuk magunkat?!
Hiszen milyen élet az, amiben nem hódolhatunk
annak,
amire születtünk?!
Hiszen milyen élet az, amelyben a szeretteid nélkül
kell létezned?!
Hiszen milyen élet az, amelyben feladod önmagad?!
Hiszen milyen élet az, ahol a szeretetet elvárásokhoz
igazítva érezhetjük?!
Hiszen milyen élet az, amiben teljesen egyedül
maradsz?!
Hiszen milyen élet az, amelynek a boldogtalanság az
ura?!
Hiszen milyen élet az, amiben csak egyféle szín
van?!
Hiszen milyen élet az, amelyben sosem születnek
csodák?!
Hiszen milyen élet az, amit nem élhetünk meg
szabadnak?!
Hiszen milyen élet az, amiben már semmit
nem kell tanulnunk?!
Hiszen milyen élet az, amelyben úgy élsz,
ahogy egyáltalán nem akarsz?!
Hiszen milyen élet az, amiben sosem feszegethetjük
a határainkat?!
Hiszen milyen élet az, amelyet értelem nélkül
csak úgy odaadnak?!
Hiszen milyen halál lesz az, amely előtt
élet sem volt soha?!
 RECENZIÓ

LIPPAI ANDREA
Magyar táncművész, koreográfus, táncpedagógus,
flamencotáncos és -oktató. Magyar Arany
Érdemkereszttel
kitüntetett táncművész.

„Én úgy hiszem, azt, akinek születsz, nem te

választod. De azt, amilyen életet élsz, azt igen.”
Ez a mondat szíven ütött, amikor olvastam.
Elgondolkodtatott: Ki vagyok én? Mennyit érek? Mi
az élet értelme?
Ez a regény a bennünk is élő örök harcokat, belső
lelki tusáinkat tárja elénk kendőzetlenül a szereplők
életútján és a szenvedéllyel teli flamenco-életérzésen
keresztül.
Vidéki kislányként arról álmodoztam, hogy balerina
leszek a messzi fővárosban, és nem ismertem a
lehetetlent. Sok küzdelem árán meg is valósítottam,
de egy hirtelen törés, és mindennek vége szakadt.
Kilátástalannak tűnő sorsom azonban egy távoli,
ismeretlen világba húzott. Ez a párhuzam saját
sorsom és a regénybeli táncosnő, Vivien élete között.
Épp ezért felmerül a kérdés, valóban mi alakíthatjuk
a sorsunkat? Vajon min múlik, milyen életutat
választunk magunknak?
A TÁNC számomra is az ÉLET, és aki ezt így
gondolja, annak nem létezik más életforma… így egy
sérülés a kegyetlen, ismeretlenbe kényszerítő erő.
De ha tágabban értelmezzük ezt a történetet,
láthatjuk, milyen az elhagyatottság, a kitaszítottság, a
szeretetlenség érzése, amivel sajnos sokan
találkozunk életünk során. Átéljük, milyen
kétségbeesetten szomjazni a boldogságot, miközben
őrülten keressük önmagunkat, a gyökereinket és úgy
egyáltalán, az élet értelmét.
Csupa izgalom és meglepetés várt ebben a
regényben. Kiszámíthatatlan volt, vad, érzéki,
ugyanakkor nagyon finom és érzékeny, pont, mint a
flamenco! Bárki olvassa is, lehetőséget kap általa,
hogy ráleljen önmagára.
„A flamenco az ellentétek harmóniája, amely
rezgésbe hozza testem és lelkem húrjait!”

***

PIRÓK ZSÓFIA
Sevillában diplomázott flamencotáncművész, -tanár.
Az évad legjobb női táncművésze díj nyertese 2019-
ben.
 Mintha beleolvashattam volna három ember
naplójába, akiknek a sorsa összefonódott. A történet
megannyi fordulatot rejt, amelyet a különböző
kultúrák és a szereplők belső harcai és konfliktusai
tesznek még izgalmasabbá. Pedig érezni, hogy a
céljuk közös. Szeretve lenni, valahová tartozni.
Harcolnak egymással, egymásért, önmagukkal,
önmagukért. A lelkek útkeresését egy nyelveken
átívelő erő, a flamenco művészété tereli közös
nevezőre, amelyben a duende katartikus élménye
hozza el minden szereplőnek az egyéni megtisztulás
lehetőségét.
Én, fiatal magyar lányként a flamenco után kutatva
és azt tanulva éltem Andalúziában, a flamenco
bölcsőjében. A Vándorok felidézte bennem az első
találkozásaimat: Sevillával, az andalúzokkal, a
flamencóval, egy mindent elsöprő szerelemmel és a
duendével. Így a könyvben a saját történetem
darabkáit is megleltem.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A negyedik regényem. Furcsa kimondani is.

Ízlelgetem még. Annak idején nem is gondoltam,
hogy ez lesz belőle. Noha nem a fióknak írtam, de
döcögős és nehéz volt az első időszak. Szerencsére
nem vagyok egy feladós fajta, végletekig kitartónak
hiszem magam. Talán ez a kulcs vagy a titok, nem
tudom, de hívjuk bárminek is, örülök, hogy
elképesztő történeteket, csodás olvasókat,
segítőkész embereket adott számomra az élet.
Minden történet, amit írok, egy külön kis helyet kap
a szívemben, pont úgy, ahogy Ti, olvasóim is.
Köszönöm, hogy vagytok nekem, hogy olvassátok a
műveimet, hogy szerettek, támogattok. A Szépségek
csapata zárt csoport tagjainak pedig külön hálám.
Szebbé teszitek a mindennapjaimat. Köszönöm,
Csajok!
Bízom benne, hogy ezúttal is tudtam hozzátenni az
életetekhez egy olyan történettel, amelyben rengeteg
tanulság rejlik. Hiszem, hogy ha szeretettel,
odafigyeléssel fordulunk társaink felé, több
depresszióban szenvedő ember találja meg a belső
békéjét, nyugalmát. Nehéz volt írnom erről ilyen
mélységben, mert az ember nem feltétlenül szeret
írni élete nehéz időszakáról, de remélem, segíteni
tudtam mindazoknak, akik küzdenek vagy küzdöttek
hasonló démonokkal. A bőrszín pedig, legyen az
bármilyen, nem lehet fontosabb a lélek színénél. És
ha csak egy ember van, akinek ez a mondat
megkönnyebbülést hoz, már megérte.
Leljetek békére az életben, és tekintsetek
empátiával egymásra, mert nem tudhatjuk, kit milyen
fájdalom kínoz!
Természetesen ezúttal sem mehetek el szó nélkül
azok mellett, akikkel együtt dolgoztam ezen az
írásomon. Köszönöm az édesanyámnak az örök
támogatást, a családomnak a szeretetet, és a
barátaimnak, hogy vannak nekem. Ez volt az első
alkalom, hogy a könyv címét nem magam
választottam, ezért külön köszönet jár a szívem egy
fontos személyének. Boldogság, hogy együtt
dolgozhatok a csodás szerkesztőmmel, Kalocsai
Judittal, a szemet gyönyörködtető borítóimon
Faniszló Ádámmal, a tökéletesítésen a NovaBookkal.
Mózer Eszter, köszönöm, hogy mindig elfogulatlan
előolvasóm vagy. N. K., köszönöm az egykori
segítséget az indulásomhoz.
Mérhetetlen hálával tartozom továbbá azoknak,
akik a kutatómunkám során a segítségemre voltak –
Lippai Andrea: magyar koreográfus, táncpedagógus,
flamencomester, Magyar Arany Érdemkereszttel
kitüntetett táncművész. Pirók Zsófia: Sevillában
diplomázott flamencotáncművész. Tóth Orsolya:
Spanyol versenytáncbajnok. Keck Mária:
flamencoénekes, -táncos, dalszerző, zene- és
táncterapeuta. L. Andrioli, M. Lorente, S. Murté, F.
Pereira, R. Garcia: spanyol barátaim, akik bevezettek
engem az andalúz életérzésbe.
És ahogy minden alkalommal, most is a ti
szavaitokkal zárom. Hozzám, nekem, rólam… és az
Árvákról:

• Nem tagadom, rajongója lettem mind a

személyének, mind a könyveinek. Számomra
ezért az egyik legkiválóbb hazai kortárs írónő!
@Anita_Simon
• Nekem ő lett a magyar Colleen Hoover!
@Katica_98
• Az írónő eddigi könyveit olvastam, és azt hittem,
nem tud meglepni… óriásit tévedtem! @Detty77
• Kifinomult, mély vallási gondolatokkal
megfűszerezve. Minden elismerésem a Tiéd,
kedves Belle! @Sandra_Kovacs
• Tökéletes! Sokrétű! @Mert_olvasni_mindig_jó
• A szívedet és lelkedet éreztem benne!
@palinkasangela1
• Az biztos, hogy a könyved után másképp
tekintek a világra! @ Szentgyörgyi_Adél
• Encó túlszárnyalta magát! @Dyna77
• Ez a lány egy isteni tehetség. Köszönöm az
élményt, Belle! @ ReadingGirl
 • Köszönöm, kedves B. E. Belle, az élményt, a
tanulságot, az iránymutatást! @oliviabrice
• A legfájdalmasabb, mégis a legszebb könyv,
amit valaha olvastam! @Zsanett
• Ez az a KÖNYV, így csupa nagybetűvel, amit
minden embernek kötelező lenne elolvasni!
@Kovács_Adri
• A legszebb könyv, amit életemben olvastam!
@Bianka_Beke
• Ha lehetne, 1000 csillagot adnék rá!
@Pálma_Berencsi
• Hálát adhatunk, hogy ilyen tehetséggel áldott
meg a sors, és ezt a tehetséget megosztod
velünk! @ksusi
• Az Árvák a legjobb könyv, amit életemben
olvastam! @_Rita_ Mokány
• Más ez, mint az eddigi regényei, de jó más,
talán inkább több… @Papp_Csilla

Hivatalos forrás: https://moly.hu/konyvek/b-e-belle-

arvak
 {1}
Félszintetikus opioid. Jelentős fájdalomcsillapító hatással is rendelkezik (bár e téren
erőssége a morfintól messze elmarad). Eufóriát okoz, így könnyen hozzászokást válthat ki,
ezért kábítószernek minősül. Táncművészek és más kemény fizikai sportot űzők körében
igen ismert. Fogyasztása életveszélyes!
{2}
Spanyol tánc. Jelenleg a Paso doble a táncversenyeken a latin-amerikai
versenyszámok körében a negyedik kötelező tánc, 1959 óta szerepel hivatalosan a
versenyprogramban.
{3}
Bogdán Rea és Hugo Ortega teljes története a szerző Hazugok című regényében
olvasható.
{4}
Békesziget (spanyol)
{5}
Elnézést kérek! (spanyol)
{6}
Dalszöveg: Mondd a nevem, simulj testeddel az enyémhez, és tégy velem rosszat!
Tisztátalan, ahogy róla álmodom (spanyol).
{7}
Dalszöveg: Mikor ölelsz a testeddel az ágyon a sarokban, és az utolsó pillanatban
nézz a szemembe, és mondd ki a nevemet (spanyol).
{8}
Best friend forever – örök legjobb barátnő rövidítése (angol)
{9}
Szia! (spanyol)
{10}
Holisztikus mozgáskoncepció, amely az emberi testet mint egységet, és a
hátgerincet ennek az egységnek a központi irányítójaként tekinti.
{11}
Nótár Mary – Raj csaj dalszöveg.
{12}
Viszlát! (spanyol)

{13}
A Szent Jakab-út ősrégi zarándokút, a kelta időkben a Tejút szimbóluma volt. A mai
út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet.
{14}
Üdvözlöm, kisasszony! (spanyol)
{15}
Frontin, Atarax, Mizapin: a valóságban létező, stresszre, mentális problémákra
felírható különböző erősségű antidepresszánsok. Szedésük orvosi felügyelet nélkül
végzetes következményekkel járhat.
{16}
Jó estét! (spanyol)
{17}
2008-ban egy televíziós show-műsorban Uri Geller szállóigévé vált mondata.
{18}
Kis Grofó – Úgy kezdődik dalszöveg.
{19}
Igen! (spanyol)
{20}
Egy szó nem mond semmit és ugyanakkor mindent elrejt, akárcsak a szél, amely
elrejti a vizet, mint a virágok, amelyeket a sár rejt (spanyol). Carlos Varela – Una palabra
dalszöveg.
{21}
Egy pillantás nem mond semmit és ugyanakkor mindent elmond, mint az eső az
arcodon vagy valamilyen kincs régi térképe (spanyol). Carlos Varela – Una palabra
dalszöveg.
{22}
Egy igazság nem mond semmit és ugyanakkor mindent elrejt, mint egy máglya,
amely nem kialszik, mint egy kő, amely porrá születik (spanyol). Carlos Varela – Una
palabra dalszöveg.
{23}
Ha egy nap hiányzol nekem, akkor nem leszek semmi és ugyanakkor minden
leszek, mert a te szemedben vannak a szárnyaim, és ott van a part, ahol megfulladok, mert
a te szemedben vannak a szárnyaim. És ott van a part, ahol megfulladok (spanyol). Carlos
Varela – Una palabra dalszöveg.
 {24}
a Perez család (spanyol)
{25}
Elnézést! (spanyol)
{26}
Ha egy nap hiányzol nekem, akkor nem leszek semmi és ugyanakkor minden
leszek, mert a te szemedben vannak a szárnyaim, és ott van a part, ahol megfulladok. Mert
a te szemedben vannak a szárnyaim és ott van a part, ahol megfulladok.
{27}
A cigány asszony (az egykoron bevándorló cigányok elnevezése /gitano – férfi,
gitana – nő/). A regényben szereplő La Gitana nem megegyező személy Aniya la Gitana
(1855-1933) flamencogitáros, -énekes, -táncosnővel.
{28}
Leghíresebb spanyol nemzeti étel. Fő eleme a rizs, különböző húsok, zöldségek és
sáfrány.
{29}
Gyermekem (spanyol)
{30}
Kedveském (spanyol)
{31}
Cigány, roma (Andalúziában használt hivatalos szó). Az elnevezés eredete a latin
aegyptanus („egyiptomi”). A kifejezés oda vezethető vissza, hogy évszázadokig egyiptomi
eredetűnek tartották a cigányságot. Ma már ismert, hogy a cigányság Indiából származik.
{32}
A Király (spanyol)
{33}
Szenvedtél valaha, Istenem? Érezted, amit földi halandóba helyezel kezeddel? Mit
választasz sorsomul? Talán tanításnak szánod (spanyol)? /a szerző saját dala/.
{34}
A flamencozenészek több esetben utolsó kiáltása, amely a táncos mozgásának
végével egyszerre harsan fel.
{35}
Köszönöm! (spanyol)
{36}
Jó reggelt! (spanyol)
{37}
Istenem! (spanyol)
{38}
Elég! (spanyol)
{39}
Jézusom, ments meg! (spanyol)
{40}
A gitanók így nevezik azokat, akik nem cigányok, vagyis nem közülük valók
(spanyol).
{41}
Városnegyed Sevillában.
{42}
Reales Alcázares de Sevilla.
{43}
Ibériai építészeti és díszítési stílus, amelyet erősen befolyásolt a mór ízlés.
{44}
Spanyol eredetű kézi ritmushangszer a flamencóban.
{45}
Anya (spanyol)
{46}
A cigány flamencoénekesek a történelem során azt állították, hogy amikor szívből
dalolnak, érzik, hogy megszólal bennük a vér szava.
{47}
A lelkem otthona (spanyol)
{48}
Ének (spanyol), flamencokultúrában használt kifejezés.
{49}
Hangszeres kíséret (spanyol), flamencokultúrában használt kifejezés.
{50}
Tánc (spanyol), flamencokultúrában használt kifejezés.
{51}
Flamencocipő
{52}
Ritmus, ütem (spanyol)
{53}
Taps, ritmikus taps, amely a táncot kíséri (spanyol)
{54}
A flamenco lelkének tartják. Ősi, misztikus erő, amelyre nincs magyarázat. Bármikor
előbukkanhat az előadóművészből, de sosem örömteli, inkább a fájdalom tépő ereje.
 {55}
Bárok, éttermek gyűjtőneve, ahol rendszeresen van flamenco-előadás.
{56}
1847-ben nyílt mint első café cantante.
{57}
Barátnő (spanyol)
{58}
Üdvözlöm! (spanyol)
{59}
Kérem! (spanyol)
{60}
Együttes (flamenco kifejezés)
{61}
Mély ének (flamenco kifejezés). A legmélyebb, legősibb flamenco-műfajokban
hangzik fel.
{62}
A virrasztás a gitanók körében régen a haláltól a temetésig tartott. Ezt a hagyományt
sok közösség a mai napig őrzi. Úgy tartják, hogy a lélek még hat hétig közöttük tartózkodik,
ezért gyertyákat gyújtanak, hogy az ne térhessen vissza a testbe.
{63}
Szia, anya és apa! (spanyol)
{64}
Szenvedtél valaha, Istenem? Érezted, amit földi halandóba helyezel kezeddel? Mit
választasz sorsomul? Talán tanításnak szánod (spanyol)? /a szerző saját dala/.
{65}
Egy szó nem mond semmit, és ugyanakkor mindent elrejt, akárcsak a szél, amely
elrejti a vizet, mint a virágok, amelyeket a sár rejt. Egy pillantás nem mond semmit, és
ugyanakkor mindent elmond, mint az eső az arcodon, vagy valamilyen kincs régi térképe.
Egy igazság nem mond semmit, és ugyanakkor mindent elrejt, mint egy máglya, amely nem
kialszik, mint egy kő, amely porrá születik. Ha egy nap hiányzol nekem, akkor nem leszek
semmi, és ugyanakkor minden leszek, mert a te szemedben vannak a szárnyaim, és ott van
a part, ahol megfulladok, mert a te szemedben vannak a szárnyaim. És ott van a part, ahol
megfulladok (spanyol). Carlos Varela – Una palabra dalszöveg.

{66}
Egy szó nem mond semmit, és ugyanakkor mindent elrejt, akárcsak a szél, amely
elrejti a vizet, mint a virágok, amelyeket a sár rejt. Egy pillantás nem mond semmit, és
ugyanakkor mindent elmond, mint az eső az arcodon vagy valamilyen kincs régi térképe.
Egy igazság nem mond semmit, és ugyanakkor mindent elrejt, mint egy máglya, amely nem
kialszik, mint egy kő, amely porrá születik. Ha egy nap hiányzol nekem, akkor nem leszek
semmi, és ugyanakkor minden leszek, mert a te szemedben vannak a szárnyaim, és ott van
a part, ahol megfulladok, mert a te szemedben vannak a szárnyaim. És ott van a part, ahol
megfulladok (spanyol). Carlos Varela – Unapalabra dalszöveg.