Erin Sterling

EX HEX
CSIRIBÚ, SZERELEM!

Kossuth Kiadó
Tartalom
Prológus
1. fejezet
2. fejezet
3. fejezet
4. fejezet
5. fejezet
6. fejezet
7. fejezet
8. fejezet
9. fejezet
10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet
13. fejezet
14. fejezet
15. fejezet
16. fejezet
17. fejezet
18. fejezet
19. fejezet
20. fejezet
21. fejezet
22. fejezet
23. fejezet
24. fejezet
25. fejezet
26. fejezet
27. fejezet
28. fejezet
29. fejezet
30. fejezet
31. fejezet
32. fejezet
33. fejezet
34. fejezet
35. fejezet
Köszönetnyilvánítás
Impresszum
 Sandra Brownnak, Jude Deveraux-nak,
Julie Garwoodnak, Judith McNaughtnak
és Amanda Quicknek, az íróknak, akik miatt
tizenkét éves koromban elhatároztam,
hogy romantikus regényeket fogok írni.
Harminc évbe telt, de végre sikerült!
PROLÓGUS

Sose keverd a varázslatot vodkával!

Vivi ismerte a szabályt. Nemcsak azért, mert a nagynénje, Elaine folyton ezt
hajtogatta, hanem mert a georgiabeli Sírvölgyben található
Boszorkánykonyha összes konyharuhájára, pólóira és, ironikus módon,
röviditalos poharaira is ráemblémázták.
Alighanem ez volt a Jones család mottója.
Ám összetört szívek esetén kivételt lehet tenni, gondolta Vivi a kádban
heverve, és kortyolt egyet a borzalmas vodka-áfonya elegyből, amit
unokatestvére, Gwyn készített neki.
És az ő szíve ugyancsak össze volt törve. Szilánkosra zúzódott. Apró
darabjai szétszóródtak a mellkasában, s mindez egy kék szempár és szexi
akcentus miatt.
Szipogva pöccintett az ujjával, mire Rhys kölnijének citrusos-aromás
illata töltötte meg a levegőt, aminek lenyomatát az agya épp eléggé
megőrizte ahhoz, hogy egy varázslattal felidézhesse.
Még most is, Gwyn lábakon álló kádjában fekve, fel tudta idézni, hogyan
pördült meg az illat hatására, hogyan nyomódott az arca a férfi
mellkasának, és milyen meleg volt a férfi bőre.
– Vivi, hagyd már abba! – kiáltott ki Gwyn a hálószobából. – Megfájdul
a fejem ettől a szagtól!
Vivi mélyebbre süllyedt a kádban, mire a víz kiloccsant, kis híján kioltva
a gyertyát, amit a kád peremére rakott.
Ezt is Elaine néni tanította – nincs olyan, amin ne segíthetne néhány
gyertya és egy forró fürdő, és bár Vivi rozmaringot és rózsaszín fürdősót
szórt a vízbe, és meggyújtotta Gwyn összes gyertyáját, mégsem érezte
magát jobban.
– Hagyj békén! – kiáltotta vissza, miután megitta a pohár tartalmát, mire
Gwyn bedugta a fejét az ajtórésen, rózsaszínű haja a vállára omlott.
 – Drágám, tiszteletben tartom a fájdalmadat, de csak három hónapig
randiztál azzal a pasival.
– Csak kilenc órája szakítottunk! – mondta Vivi, nem téve hozzá, hogy
igazából kilenc órája és harminchat, majdnem harminchét perce szakítottak.
– Még legalább tizenöt órám van, mielőtt abba kell hagynom a
szomorkodást. Benne van a könyvben.
Gwyn a szemét forgatta.
– Ezért mondtam, hogy ne randizz varázslókkal – mondta. – Főleg ne
Penhallow-varázslókkal. Lehet, hogy azok a seggfejek alapították a várost,
de attól még elcseszett varázslók.
– Elcseszett varázslók – értett egyet Vivi, csüggedten pillantva üres
poharára, míg Gwyn ismét a hálószoba felé indult.
Vivi, Gwynnel ellentétben, még újonc volt a varázslóvilágban. Míg az
unokatestvére Elaine néni mellett nőtt fel, aki nagyban űzte a varázslást,
Vivi anyja, Elaine húga titokban tartotta a saját képességeit. Vivi csak
azután költözött a nénihez és Gwynhez, és fedezte fel magában is ezeket a
képességeket, miután anyja meghalt.
Ami egyúttal azt jelentette, hogy semmit nem tudott a varázslókról,
amikor az egyikükkel találkozott egy forró nyári estén a napforduló-
ünnepségen, és ez lett a legjobb és egyben a legrosszabb dolog is, ami
valaha történt vele.
Felemelte a kezét, megmozgatta az ujjait, és a következő pillanatban
elmosódott, reszkető kép emelkedett ki a vízből.
Egy jóképű férfi arca volt, arccsontja a megfelelő helyen, haja sötét,
szeme ragyogó, mosolya csábos.
Vivi grimaszolt, majd egy újabb legyintéssel apró hullámot küldött a
képre, amely elolvadt a vízcseppek özönében.
Arra vágyott, bárcsak örökre kitörölhetné az emlékét az agyából, ám még
így, bevodkázva is tudta, hogy az efféle varázslatok nagy bajt okozhatnak.
És a szíve néhány apró darabkája nem akarta elfeledni az utóbbi három
hónapot; őrizni akarta annak az éjszakának az emlékét, amikor találkoztak,
a férfi dallamos hangján a nevén szólította, mindig Vivienne-nek, sosem
Vivinek, és megkérdezte: „Megcsókolhatlak?”, mire ő visszakérdezett:
„Most?”, a férfi pedig elmosolyodott, és azt válaszolta: „Nekem most is
megfelel, de szívesen alkalmazkodom a naptáradhoz” – senki sem tudott
volna ellenállni, főleg nem egy tizenkilenc éves lány, élete első napforduló-
ünnepségén, és főleg nem egy magas és nevetségesen jóképű és minden
bizonnyal walesi férfinak.
Tőrbe csalták, ezért feltétlenül panaszt emel a Varázslók Tanácsánál,
amint…
– Vivi! – kiabált Gwyn a hálószobából. – Pislákolnak miattad a lámpák!
Hopsz!
Vivi felült, és kihúzta a dugót a kádból, remélve, hogy a vízzel együtt a
szenvedése is eltűnik a lefolyóban.
Vigyázva átlépett a gyertyákon, és a köntösért nyúlt, amit Gwyn készített
neki a fogasra. Egy kissé jobban érezte magát, amikor megkötötte a derekán
a fekete selyemövet. Ezért jött el Elaine és Gwyn apró házába a Sírvölgy
feletti hegyekbe, ahelyett, hogy visszament volna a kollégiumi szobájába.
Idefent, a hangulatos kis házban a gyertyákkal és a macskákkal, ahol a
szobákat füst és gyógynövények illata lengte be, otthon érezte magát.
Gwynnel felrakhatnak egy arcmaszkot. Ihatnak még egy pohárral vagy
öttel. Hallgathatnak egy kis Taylor Swiftet.
Vagy, gondolta, míg kisétált a fürdőszobából, és megpillantotta Gwynt,
aki sóból kört szórt a padlóra, csinálhatják ezt…, bármi is legyen.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és a fürdőszoba felé intett. Egy pillanat múlva
a pohara bukdácsolva felemelkedett, és Vivi kezében landolt, aki ezután
Gwyn asztalához ment, hogy töltsön még magának.
– Megátkozzuk azt a seggfejet – grimaszolt Gwyn.
– Nem is seggfej – harapott a szájába Vivi, a kört tanulmányozva. –
Legalábbis eleinte nem volt az. És, igazság szerint, én szakítottam vele.
Gwyn horkantott, és lófarokba gumizta a haját.
– Azért szakítottál vele, mert seggfej volt. Eljött Sírvölgybe, és
elcsábított, míg az apja Walesben az esküvőjét szervezte valami sznob
boszorkával. És ő tudta, és esze ágában sem volt elmondani neked. Kétség
sem fér hozzá, hogy seggfej, mindenki szerint.
– Mármint szerinted.
– Szerintem és Miák úr szerint is – intett Gwyn az apró, fekete cica felé,
aki az ágyán feküdt összegömbölyödve. A nevét hallva felemelte a fejét, és
zöldessárga szemével Vivire nézett, majd felnyávogott, mintha csak
egyetértene.
Rhys tényleg házasodni készült. Legalábbis alighanem. Bár reggel nem
ezt a kifejezést használta, amikor az ágyában feküdtek, és éppen Vivi vállát
harapdálta. Azt mormolta, egy-két hétre haza kell utaznia, hogy elintézzen
pár dolgot.
A „pár dolog”, mint kiderült, azt jelentette, „megmondom az apámnak,
hogy fújja le az eljegyzésemet egy vadidegennel”, és még ő lepődött meg,
amiért Vivi meglepődik. Igazából tényleg így viselkedik egy seggfej.
– Hát jó – fonta össze a karját Vivi. – Hogy csináljuk?
– Nyisd ki az ablakot – utasította Gwyn, és az asztalához ment, hogy
meggyújtson egy gyertyát, ami valahogy elkerülte Vivi figyelmét, amikor a
fürdőjét készítette elő.
Vivi megtette, és késő szeptemberi, hűvös, fenyőillatú levegő töltötte be
a szobát. A legközelebbi hegy csúcsán a telihold csüngött, és Vivi
jókedvűen intett neki, majd kidugta a fejét az ablakon, hogy felnézzen
Elaine hegyére.
Odafent volt Rhys családjának háza, valahol a sötétben, ahol a férfi még
sosem járt ezt a nyarat megelőzően. Most, hogy Rhys elment, az ablakok is
sötétek voltak.
Elment.
Vissza Walesbe, az életéhez, amit élt, mielőtt a Penhaven Főiskolára jött
volna a nyári kurzusra.
És mielőtt találkoztak volna.
Újra könnybe lábadt a szeme. Vivi visszafordult az unokatestvéréhez.
Gwyn a körön kívül állt, a gyertya a kör közepén lobogott, és Vivi egy
pillanatig tétovázott. Igen, Rhys összetörte a szívét. Tényleg nem árulta el
Vivinek, hogy az apja éppen feleséget keres neki. Nem figyelmeztette, nem
érdekelte, hogyan érez majd ő. Tényleg egy seggfej.
De megátkozni?
És bevodkázva megátkozni?
Ez talán túl sok.
Aztán Gwyn lehunyta a szemét, kinyújtotta a karját, és azt mondta:
– Istennő, könyörgünk, az a férfi soha többé ne közelítse meg Vivi ajtaját
és vagináját.
Vivi felcsuklott, és kiköpte az italát, ami nagy ívben a kör túloldalán
placcsant.
– Istennő – mondta, és még egyet kortyolt –, könyörgünk, soha többé ne
bűvölhessen el egyetlen gyanútlan teremtést sem ördögi gödröcskéivel.
– Ez jó volt – mondta Gwyn, majd hozzátette: – Istennő, könyörgünk, a
haja többé ne legyen olyan. Tudod, mire gondolunk.
 – Persze hogy tudja – bólintott Vivi. – Istennő, könyörgünk, örökké
legyen abban a tévhitben, hogy a csikló egy centivel odébb van, mint
igazából.
– Ördögi, Vivi! Igazi sötét mágia.
Vivi mosolyogva, de zaklatott szívvel a körbe lépett, közelebb a
gyertyához.
– Összetörted a szívem, Rhys Penhallow – mondta. – – Ezért elátkozunk.
Téged és a hülye, vadító séródat.
A gyertyaláng hirtelen felizzott, mire Vivi ijedten a fenekére esett,
kilöttyintve az italát, Miák úr pedig a hátát felgörbítve fújt.
Gwyn odaugrott, hogy felsegítse a lányt, ám ekkor becsapódtak az
ablakok, meglendítve a függönyöket.
Vivi sikítva felpattant, lábával széttúrva a sókört, és amikor visszanézett
a gyertyára, az hihetetlenül nagy lánggal fellobbant, magasabb lett, mint
Gwyn, mielőtt hirtelen kialudt volna.
Csend lett, csak Miák úr fújt, miközben Gwyn párnája felé hátrált, Vivi
pedig úgy érezte, még sosem józanodott ki ilyen gyorsan.
– Hát ez… fura volt – nyögte ki végül, Gwyn pedig az ablakhoz ment, és
vigyázva kinyitotta.
Az ablaktáblák mozdulatlanul álltak, és amikor Gwyn visszafordult, az
arcába visszatért egy kis szín.
– Volt már olyan, hogy felszikráztattad a lángot, emlékszel? Talán most
is ez történt, kiáradt valahogy a varázserőd.
– Szokott ilyen történni? – kérdezte Vivi, mire Gwyn, talán túl hevesen,
bólintott.
– Persze. Mármint… csak hülyéskedtünk. Nem átkoztuk el igazából. A
gyertya a Bath & Body Workstől van, azt hiszem.
Vivi a címkét tanulmányozta.
– Igen, azt hiszem, a gyümölcsös szénaillatnak semmi köze a sötét
mágiához.
– Így van – mondta Gwyn. – Úgyhogy biztosan nem okoztunk bajt azon
kívül, hogy felzaklattuk ezt a kis jószágot. – Felnyalábolta Miák urat, aki
Vivire meredt.
– Azt hiszem, nem ismerem a saját képességeimet – mondta Vivi, majd
egyszerre tették hozzá: – Sose keverd a varázslatot vodkával!
Kissé erőltetetten felnevetett, majd visszatette a gyertyát Gwyn asztalára.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Gwyn. – Hatott a műátok?
 Ahhoz, hogy elfelejtse Rhyst, Vivinek többre volt szüksége néhány
italnál és némi buta varázslatnál, de azért bólintott.
– Azt hiszem. És igazad van, csak három hónapig tartott, ő pedig
visszament Walesbe, úgysem látom többé. Visszatérhet az életéhez, én meg
az enyémhez. Takarítsuk fel a sót, mielőtt Elaine néni feljön és észreveszi,
hogy ittunk és varázsoltunk.
Vivi megfordult, és egyikőjük sem vette észre, hogy a gyertya újra lángra
lobban, szikrákat szór, és füst gomolyog a nyitott ablakon át a telihold felé.
1. FEJEZET

Kilenc évvel később

Hát persze hogy esett.

Elvégre ez Wales volt, ahol folyton esik, Rhys ezt jól tudta, csakhogy
amikor reggel elindult Londonból, még ragyogó volt az idő, és csak néhány
felhő úszott a kék égen. Az a fajta nap volt, amikor az ember elhajt a
zöldellő hegyek mellett, és festeni támad kedve, vagy verset írni.
Akkor kezdett zuhogni, amikor megérkezett Dweniniaidba, az apró
faluba, ahol a családja évszázadok óta élt.
Pontosan tudta, miért.
Grimaszolva parkolta le bérelt autóját a főúton. Természetesen nem
kellett volna vezetnie. Használhatta volna az utazókövet, és egy
szempillantás alatt itt lett volna, de az, hogy mindenhová autóval ment,
bosszantotta az apját, és ezt sokkal jobban élvezte, mint azt, hogy mágia
segítségével utazzon.
Habár, gondolta, míg kiszállt az autóból és felnézett az égre, most
leginkább saját magával tolt ki.
De már nem volt mit tenni, úgyhogy felhajtotta a gallérját, és a falu
központja felé indult. Nem sok látnivaló volt a főúton – néhány bolt, az
egyik végén a templom, a másikon meg a kocsma. Most errefelé vette az
irányt. Az a kevés járókelő, aki kint volt az utcán, rögtön átment a
túloldalra, amint meglátta őt.
Csodás érzés volt látni, hogy a családja tekintélye erősebb, mint valaha.
A Holló és korona az utca végén állt, az ablakok sárga négyszöge
hívogatóan világított a szürke égbolt alatt, és amint Rhys belépett az ajtón,
megcsapta a szag, amit annyira szeretett – a sör malátaszaga, az almabor és
a régi tölgyfa édes illata.
Te jó ég, hiányzott az otthona!
 Talán azért, mert olyan sokáig volt távol. Általában néhány havonta
hazalátogatott, főleg, ha úgy gondolta, az apja nincs otthon. Ezzel
biztosította helyét két bátyja mellett a családi körben.
Llewellyn, az idősebb üzemeltette a kocsmát, és ő volt az, aki az
apjukkal a legszorosabb kapcsolatot ápolta. Bowen, a középső fiú két éve
elhúzott Hóhatár hegyei közé, és csak néha adott hírt magáról. Ilyenkor
főleg arról számolt be, milyen gyorsan nő a szakálla.
De így legalább nem Rhys okozta a legtöbb csalódást, és nem piszkálták,
legalábbis addig, míg Bowen úgy nem dönt, felhagy azzal a dologgal, amit
odafönt csinál, bármi legyen is az.
Azért a kedvenc sosem ő lesz. Ezt a címet Wells érdemelte ki már jó
régen, és Rhys boldogan átengedte neki. Amellett pedig szórakoztatta a
család fekete bárányának szerepe. Amikor elszúrt valamit, azt magától
értetődőnek vették, ha pedig nem szúrt el valamit, mindenki meglepődött.
Jó volt ez így.
Rhys felakasztotta a kabátját az ajtón lévő akasztóra, ami felett egy régi
almaboros plakát függött, és elkapta a pult mögött álló férfi pillantását.
Csak amikor megfordult, vette észre, hogy a bátyja, Llewellyn az
egyetlen ember a kocsmában.
Llewellyn kiköpött apja volt, csak éppen harminc évvel fiatalabb
kiadásban: ugyanaz a zord arckifejezés, ugyanaz a sasorr – bár igaz, ami
igaz, a család összes férfitagja ilyen orral büszkélkedhetett –, ugyanaz a
keskeny ajak. Talán egy kissé kevésbé biggyesztette le. Ám ugyanolyan
rendíthetetlenül itt maradt a kis faluban, ahol mindenki rettegett tőle, és
vezette a kocsmát, ahová csak turisták – és az öccse – tértek be.
– Szia, Wells! – köszönt Rhys, mire a bátyja válaszul csak felmordult.
Jellemző.
– Látom, jól megy a bolt – telepedett Rhys a pult mellé, és belemarkolt a
mogyorós tálba.
Wells sötét pillantást vetett felé a fényes mahagónipult fölött, mire Rhys
elvigyorodott, és a szájába dobott egy mogyorót.
– Ne már! – unszolta. – Ismerd el, hogy örülsz nekem!
– Csak meglepődtem – mondta Wells. – Azt hittem, jó ideig nem jössz
haza.
– És megfeledkezem a testvéri szeretetről? Soha.
Wells kelletlenül elmosolyodott.
– Apa azt mondta, Új-Zélandon vagy.
 Rhys bólintott, és újra a mogyorós tálba markolt.
– Néhány napja jöttem vissza. Legénybúcsú. Egy csomó angol fullos
Gyűrűk ura-élményre vágyik.
Rhys utazási irodája, a Penhallow egy kis, egyszemélyes vállalkozásból
nőtte ki magát londoni lakásából tízfős céggé, amely világszerte szervezett
utakat. Az ügyfelek úgy emlegették ezeket az utakat, mint életük
legnagyobb élményét, az értékelésekben pedig kiemelték, hogy mindig jó
idő volt, sosem késett a járat, és senki sem kapott ételmérgezést.
Lenyűgöző, hogy egy kis mágia mire képes.
– Nos, örülök, hogy itt vagy – tért vissza Wells a pult tisztogatásához. –
Így meglátogathatod apát, és jobb kedvre derítheted.
Az ablak felé biccentett, mire Rhys megfordult, új megvilágításban
szemlélve a szörnyű időjárást.
A francba!
Wellsnek igaza volt. A vihar nem magától tört ki, hanem az apja idézte
elő, ami azt jelentette, hogy Rhys tényleg felbosszantotta. A bátyjai soha
nem provokáltak ki belőle ilyesmit.
Rhys viszont igen… Vagy hússzor? Huszonnégyszer? Túl sokszor, hogy
számolja.
Rhys visszafordult Wellshez, hogy újra markoljon a mogyoróból, de ő
rácsapott a kezére a vizes konyharuhával.
– Aú! – kiáltott Rhys, ám Wells az ajtóra mutatott.
– Menj, és beszélj vele, mielőtt elárasztja az utcát, és végleg elüldözi a
vendégeimet.
– Én nem vagyok vendég?
– Nem, te púp vagy a hátamon – mondta Wells, és csípőre tett kézzel
sóhajtott. – De komolyan, Rhys, menj, és beszélj vele, intézzétek ezt el.
Hiányzol neki.
Rhys horkantva felállt a pulttól.
– Értékelem, hogy ezt mondod, Wells, de ez egy jó nagy baromság.

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB Rhys azon tűnődött, mért nem maradt még a
kocsmában egy kicsit, legalább míg megiszik egy sört. Vagy hármat.
Úgy döntött, inkább felsétál a házhoz, mintsem az autóval ingerelje az
apját – így mutatva meg, milyen érett felnőtté vált –, de minél közelebb ért,
az idő annál rosszabbra fordult, és még a védő varázslatnak sem vette sok
hasznát.
 Egy pillanatig arra gondolt, megadja magát, és szánalmasan elázva
mutatkozik az apja előtt, de ez csak egy olyan apánál működhetett volna,
akinek van szíve, és Rhys bizonyos volt benne, hogy Simon Penhallow e
szerv nélkül született.
Talán kiműtötte magából valamikor, hogy megtudja, mennyire válhat
bestiálissá az ember.
A szél lesüvített a hegyről, megdöntve az utat szegélyező fákat, és Rhys,
bár elismeréssel adózott apja képességei előtt, ezt már kissé túlzásnak
találta.
És egy újabb túlzás: a Penhallow család otthona, a Penhaven-kastély.
Rhys néha eltűnődött rajta, hogyhogy nem gyilkolták le a családját az
elmúlt ötszáz évben ebben a kőhalomban, amelyről első ránézésre is sütött,
hogy varázslók otthona. Az isten szerelmére, akár ki is írhatták volna a
homlokzatra: ITT VARÁZSLÓK ÉLNEK!
A kétemeletes, hosszú épület a hegytetőn gubbasztott sötét termeivel,
mély pincéjével és homályos sarkaival. Az első varázsige, amit Rhys
megtanult, az volt, amivel világosságot csiholhatott reggelente az
étkezőasztalnál.
Azon gondolkodott, vajon más lenne-e a hely, talán világosabb, ha az
anyja még élne. Ő is ugyanúgy utálta a házat, ahogy Rhys, legalábbis Wells
szerint, és majdnem sikerült rábeszélnie az apjukat, hogy költözzenek
valami kisebb, korszerűbb és otthonosabb házba.
Ám Rhys születése után néhány hónappal meghalt, és többé szóba sem
lehetett hozni a költözést. Penhaven volt az otthonuk.
Egy rémisztő, kényelmetlen, középkori, romos otthon.
Úgy festett, mintha bármelyik pillanatban összedőlhetne, a nehéz
deszkaajtó lógott az eresztékein, és Rhys sóhajtva mászta meg a lépcsőket,
suhintva egyet maga előtt.
A pulóver, farmer és bakancs, amit viselt, felfénylett, és darabjaira esett,
hogy sötét öltönnyé alakuljon, a család címerével a zsebén. Az apja elvárta,
hogy a házban mindannyian talárt viseljenek, de Rhys számára ez már túl
sok volt a tradícióból.
Nem kopogott: az apja abban a pillanatban tudta, hogy ott van, amikor
elindult a hegyre, hacsak már nem akkor, amikor belépett a kocsmába.
Mindenfelé házőrző varázslatok voltak, rendre halálra bosszantva Rhyst és
bátyjait, amikor annak idején szobafogságba küldték őket.
 Amint Rhys rátette a kezét az ajtóra, az nyikorogva kinyílt, és a szél
olyan erővel kapott bele, hogy egy pillanatra szétfoszlott a védővarázslat.
Jeges esővíz zúdult az arcába, becsorogva inge gallérja alá, a haja pedig
csuromvizesen simult a koponyájára.
– Remek – mormolta. – Rohadtul csodálatos.
Aztán belépett.
2. FEJEZET

Bármilyen idő is volt odakint, Penhavenben örök homály honolt.

Rhys apja így szerette. Nehéz bársonyfüggönyök lógtak az ablakok előtt,
az a néhány, ami előtt nem, azok pedig vastag, sötétzöld és vörös
ólomüvegből készültek, megszűrve a fényt és különös árnyakat vetve a
súlyos kőasztalra, ami az ajtó előtt állt.
Rhys megállt ott egy pillanatra, felnézve a széles lépcsősorra és az
életnagyságú olajfestményre, ami őt ábrázolta az apjával és két bátyjával. A
képen talárt viseltek, ünnepélyesen nézték a bejárati ajtót, és Rhysnak, ha
ránézett, mindig eszébe jutott, mennyire utált pózolni hozzá tizenkét évesen,
milyen kényelmetlen volt a talár, és mennyire röhejes, hogy az apja nem
elégedett meg azzal, ha lefotózzák őket, és a fotót festik meg.
De nem, az apjuk ragaszkodott a hagyományokhoz, és talárban izzadni,
míg az ember egy festményhez pózol, hagyomány volt, ahogy a
karácsonyfa kivágása vagy a Penhaven Főiskolán történtő továbbtanulás is.
– Ne várass!
A hang mindenhonnan jött, és sehonnan, és Rhys újra sóhajtott,
végigfuttatva tenyerét a haján, mielőtt felszaladt volna a lépcsőn.
Az apja bizonyára a könyvtárban van, ahol rendszerint az apa-fiú vitákat
szokták lerendezni, így Rhys kinyitotta a súlyos dupla faajtót, és úgy érezte,
mintha visszarepült volna az időben.
Nemcsak az emlékeibe, bár sokat őrzött erről a szobáról, hanem szó
szerint. Az apja könyvtára, ha ez lehetséges egyáltalán, még középkoribb
volt, mint a ház többi része. Súlyos, fekete fabútorok, bársony, nehéz,
patinás, ezüst gyertyatartók. A plafonon lógó szarvasagancs csillár halvány
fényt szórt a padlódeszkára, és Rhysnak még sosem hiányzott ennyire a
londoni, napfényes lakása; a nyitott ablakok, a fehér ágytakaró, a kényelmes
kanapé, ami sosem lett foltos, bárki ült is rá.
Sehol egy kényelmes szöglet – még csak egy rohadt párna sem – az
egész házban.
 Nem csoda, hogy olyan ritkán jött haza.
Simon Penhallow az egyik nagy ablakon kémlelt ki, amin keresztül a
többi varázslóval érintkezett, kezét összekulcsolta a háta mögött, és, ahogy
azt Rhys már előre kitalálta, a talárját viselte. A feketét, természetesen. A
haja is fekete volt, bár ősz hajszálak vegyültek bele. Amint megfordult,
Rhys arra gondolt, hogy öregebbnek tűnik. Több volt a ránc a szeme körül,
a szakálla is megőszült.
– Tudod, mióta nem voltál itthon? – kérdezte, és Rhys visszanyelt egy
gúnyos választ, amiből legalább hármat tartogatott, csakhogy az apja sosem
rajongott a humoráért. Így csak belépett a szobába, és felvette apja
testtartását, kezét a háta mögött összekulcsolva.
– Nem tudom pontosan.
– Fél éve – mondta az apja, holott azt is mondhatta volna, „hat hónapja”.
– Fél éve nem látogattad meg az otthonodat és az apádat.
– Rendben, de még mindig gyakrabban járok haza, mint Bowen, nem
igaz?
Rhys az apjára vigyorgott, de nem sikerült elbűvölnie, pedig mindenki
mást igen.
– Bowen olyasmit csinál, ami a család hasznára válik, ellentétben veled,
aki az aranyifjak életét éli Angliában.
Ahogy Rhys apja az „Anglia” szót kimondta, azt sugallta, hogy a város a
kicsapongás és a bűnözés melegágya, és Rhys arra gondolt, az apja által
elképzelt élete alighanem sokkal érdekesebb, mint valójában.
Igaz, ami igaz, valóban volt némi kicsapongás, de Rhys a fiatal,
huszonéves férfiak normális életét élte. Vezette az utazási irodát, focit nézett
a kocsmában a haverjaival, randizott.
Átlagos életet élt, leszámítva a varázslatot, amivel kicsit megbolondította
mindezt.
Az ügyfeleinek mindig élvezetes, könnyű útjaik voltak. A kedvenc
csapata mindig győzött. És bár sosem alkalmazott mágiát a lányokkal
szemben, akikkel randizott, használta a képességeit asztalfoglaláskor a
választott étteremben vagy akkor, ha nem akart dugóba kerülni.
Nem élt vissza az erejével, de nem kétséges, hogy a mágia
megkönnyítette a dolgát, és ezt mindig élvezte.
– Hétköznapi dolgokra pazarolod a boszorkánymesteri képességeidet –
folytatta Simon.
– Ma már nincsenek boszorkánymesterek, apa.
 Mondtam már, varázslók vagyunk, évtizedek óta.
Simon ügyet sem vetett rá.
– Ideje, hogy leródd adósságodat a család felé. Ezért küldelek vissza
Glynn Beddbe.
Glynn Bedd.
Sírvölgy.
Vivienne.
Nem gondolt a lányra túl gyakran. Évek teltek el; lángoló, de rövid
időszak volt, és azóta akadtak komolyabb kapcsolatai is.
Ám néha eszébe jutott. A mosolya. Mogyoróbarna szeme. Ahogy
mézszőke hajtincseit húzogatta, amikor ideges volt.
Az illata.
Nem, ez most nem a megfelelő emlék.
Jobb, ha a haragos könnyeire emlékszik, arra, ahogyan összefonta a
karját a mellkasa előtt, a farmerre, amit a fejéhez vágott.
Egek, micsoda balfék volt!
Összerázkódott, és közelebb lépett az apjához.
– Sírvölgy? Miért?
Simon rámeredt, szeme alatt elmélyültek a ráncok.
– A város és a főiskola alapításának évfordulója van – válaszolta. – Ott
kell lennie egy Penhallownak. A bátyáid egyéb kötelezettségeiket teljesítik,
ahogy én is, így te leszel az. Máris indulnod kell, én pedig gondoskodom
róla, hogy a lakás elő legyen készítve. – Intett egyet elegáns, hosszú
kezével. – Indulj!
– Rohadtul nem megyek – vágott vissza Rhys, mire Simon
kiegyenesedett. Rhys száznyolcvan centi magas volt, ám néhány centivel
így is lemaradt az apja és Wells mögött, amit ebben a pillanatban
mélységesen sajnált. De azért nem hátrált meg. – Papi – mondta ki a szót,
amit gyerekkora óta sosem használt. – Tudod, hogy az Alapítók napja már
nem létezik, ugye? Már csak halloween van. Az ég szerelmére, tököket
árulnak, Papi! Kis, festett tököket. És talán plüssdenevéreket is. Ránk ott
nincs szükség.
– És te mégis ott leszel – mondta az apja. – Egy Penhallow-nak minden
huszonötödik évben vissza kell térnie, hogy megerősítse az
energiavonalakat, és idén te leszel az a Penhallow.
Francba!
Megfeledkezett az energiavonalakról.
 Glyn Bedd városát száz éve alapította Gryffud Penhallow az Észak-
Georgia hegyei által övezett helyen, ahol a köd felszállt, a mágia pedig erős
volt. A város eredendően a varázslókat szolgálta éveken át, és a főiskolán,
amelyet a Penhallow-k otthona után neveztek el, hétköznapi hallgatók
hétköznapi tárgyakat, míg a varázslók misztikus tanokat sajátítottak el.
A hétköznapi hallgatók ezt persze nem tudták. Azt hitték, a
folklórtörténet és -gyakorlat tárgyak túl nehezek ahhoz, hogy bárki
bekerüljön, és csak néhány vendéghallgatót vesznek fel.
Rhys egyike volt ezeknek a vendéghallgatóknak kilenc évvel ezelőtt a
nyári szemeszterben, és volt rá néhány oka – ezek közül egy különösen
jelentős –, hogy ne akarjon visszamenni.
– Különben is, honnan tudsz erről? – vonta fel az apja a szemöldökét. –
Az Alapítók napjáról. Tavaly nem maradtál ott annyi ideig, hogy a tanúja
lehess.
Mert időnként túl sok whiskyt iszom, és ilyenkor látom, hogy a lány, aki
elhagyott, még mindig ott él, ezért nem akarok visszamenni – ez volt az
igazság, de Rhys sejtette, hogy nem ezt a választ kell adnia.
– Az a város családi örökség, Papi – mondta ehelyett. – Követem az
eseményeket.
Rhys biztosra vette, hogy az apja arckifejezése nem büszkeséget sugároz,
mert ha valaha is büszke lenne arra, amit ő csinál vagy mond, az rést
hasítana a térben és az időben, de ezúttal legalább nem bosszúság látszott
rajta, és ez is eredmény volt.
Utálta, amiért még mindig számít az apja véleménye. Legutóbb, amikor
ki akarta vívni az elismerését, elveszítette Vivienne-t.
Persze részben az ő ostobasága miatt történt, hiszen beleegyezett, hogy
az apja felkutassa számára a tökéletes boszorkányarát, aki csak távoli,
homályos elképzelés volt, Vivienne pedig ott volt élő valóságában, és olyan
könnyű volt halogatni, hogy bevallja neki.
Aztán persze bevallotta, és a lány elhordta mindennek, olyasminek is,
amit még csak nem is értett, aztán elviharzott.
Most pedig az apja arra kéri, hogy menjen vissza.
– Tedd meg a családodért. Tedd meg értem – tette Simon a kezét a fia
vállára. – Menj Glynn Beddbe.
Rhys közel járt a harminchoz. Sikeres vállalkozást vezetett, szerette az
életét, felnőtt volt, és nem volt szüksége az apja jóváhagyására.
És mégis, hallotta magát, amint azt mondja:
 – Rendben. Megyek.

– MONDTAM, HOGY NE MENJ a napforduló-ünnepségre, mondtam,

hogy bajba kerülsz!
Rhys, fejét még mindig a bárpulton nyugtatva, mindkét középső ujját a
bátyja felé nyújtotta.
Hallotta, amint Llewellyn horkant.
– Nos, én megmondtam.
– Igen, én pedig figyelmen kívül hagytam a tanácsod, és veszélybe
sodortam magam, köszi, Wells, ez sokat segít.
Miután beszélt az apjával, visszatért a kocsmába, és ezúttal megitta azt a
sört.
Valószínűleg ezért vallott be mindent a bátyjának. Nemcsak azt, hogy az
apja visszaküldte Sírvölgybe, hanem azt a kilenc évvel ezelőtti nyarat is.
Vivienne-ről és arról, hogyan szúrta el.
Rhys felemelte a fejét, és látta, hogy Llewellyn újabb korsó sört csapol,
remélhetőleg az ő számára. Ez a beszélgetés két korsót kívánt.
– Szeretted? – kérdezte Wells.
Rhys igyekezett nem lefordulni a bárszékről. A családjában nem volt
szokás olyasmikről beszélgetni, mint az érzelmek és hasonló dolgok.
Wellsnek nem is voltak érzései, amennyire Rhys meg tudta ítélni, Bowen
pedig, akármilyen érzelmei is voltak, a hegyekben élte ki azokat.
– Húszéves voltam – mondta végül, és felhajtotta a maradék sört. – Nyár
volt, ő pedig gyönyörű.
Gyönyörű. És édes. Amikor megpillantotta a napforduló-ünnepségen, a
violaszín ég alatt, fején virágkoszorúval, valami mellkason rúgta. A lány
rámosolygott, és ami azután történt, az…
Gyors volt, és visszavonhatatlan. Egy katasztrófa.
– Úgy éreztem… – emlékezett vissza –, úgy gondoltam, talán…
szerelmes érzéseim vannak.
Az összes szentre, ez aztán kemény volt! Hogy tudnak az emberek
folyton ilyesmikről beszélni?
Wells a bárpultra támaszkodott. Bár az apja szigorú arcvonásait örökölte
a fürkésző pillantással, ami Rhyst mindig gyanakvóvá tette, a szeme olyan
kék volt, mint az övé.
– Talán nem találkoztok újra – mondta Wells. – Mégis, mennyi ideig
leszel ott? Egy-két napig? – Elkomorodott. – Hiszen ennyi időt bírsz ki egy
helyen, nem igaz?
Rhys, figyelmen kívül hagyva a szúrást, bólintott.
– Holnap indulok, az Alapítók napja holnapután lesz. Odamegyek,
megerősítem a vonalakat, és eljövök.
– Gyerekjáték – tárta szét a karját Wells, Rhys pedig újra bólintott,
mintha Vivienne könnyáztatta arca meg sem jelent volna előtte.
– Az bizony.
3. FEJEZET

A Vivi asztalán lévő papírhalom visított.

Legalábbis halkan jajgatott.
Sóhajtott, elfordult a számítógépétől és az e-mailtől, amit a tanszéknek írt,
és a lapokhoz fordult, amelyek újra jajgatni kezdtek.
Felvont szemöldökkel lapozta át a dolgozatokat és rakta félre őket, míg
meg nem találta, amit keresett. A lap igyekezett a többi közé süllyedni, a
gépelt betűk pedig lassan vörössé változtak.
– Most megvagy! – mormolta, míg elolvasta a nevet a felső sarokban.
Hainsley Barnes.
Ó, igen, a focista. Nem meglepő. Kihagyta az utolsó néhány előadást, és
valószínűleg senki sem sietett a tudomására hozni, hogy Jones tanárnő
rögtön kiszúrja a csalókat.
Boszorkánynak lenni nem várt előnyökkel jár.
Végigsimítva a lapot eltávolította a varázslatot, és nézte, míg a betűk újra
feketévé változnak. A sikoly elhalkult, ő pedig megjelölte a lapot egy piros
postittel, majd betette a fiókba.
– Mi volt ez a lárma?
Vivi kedvenc kollégája, Ezichi állt az ajtóban a történelem tanszékről az
orrát ráncolva, és amikor a lap újra sikítani kezdett, Vivi diszkréten a fiókba
rúgott.
– A telefonom jelzett – mondta, amikor a hang hirtelen elhallgatott. –
Emlékeztető, hogy indulnom kell, öh… – Megnézte az időt a számítógépén.
Francba! – Harminc perccel ezelőtt.
Ebben a félévben már harmadszor késett a családi ebédről, amihez a
nagynénje, Elaine úgy ragaszkodott.
Felpattant az asztalától, megragadta a szék háttámláján heverő kabátját
és a tárcáját, míg Ezi rámeredt.
– Csajszi, ne okozz csalódást az asszonynak, aki a kedvenc fürdősómat
készíti – mondta, míg Vivi a táskájáért nyúlt, és egy kendőt húzott elő.
 – Jut eszembe, kért, hogy ezeket adjam oda, kösz, hogy eszembe
juttattad.
Ezi úgy vette el a szatyrot, mintha drágakövek lennének benne, a
mellkasához szorította, és nagyot sóhajtott.
– Ne vedd zokon, Vivi, de sokkal jobban szeretem a nagynénédet, mint
téged.
– Semmi gond – mondta Vivi. – Ő varázslatos.
Szó szerint, bár ezt Ezi nem tudta. Amikor Vivi végzett a Penhaven
Főiskola alapszakán, úgy döntött, folytatja tanulmányait a történelem
tanszéken. Sima, hétköznapi történelmet fog tanulni, így taníthat hétköznapi
gyerekeket, ellentétben a többi boszorkánnyal, akik más, titkos tárgyakat
tanítottak.
Bár sosem bánta meg a döntését, úgy sejtette, nehezebb dolga van a
Bevezetés az emberi civilizációba tantárggyal, mintha A gyertyakészítés
szertartását tanítaná.
Míg leviharzott a lépcsőn és kiment az épületből, ami a történelem
tanszéknek adott otthont, felvette a kabátját, és egyúttal üzenetet írt
Gwynnek.
Késni fogok.
Amint becsukta maga mögött az ajtót, a telefon megszólalt a kezében.
Rólad van szó, tudom, hogy késel. Ne vezess és írj egyszerre! És ne is
fuss és írj egyszerre!
Vivi mosolyogva vágott át az udvaron. Enyhe októberi este volt, még itt,
a hegyekben is, és még nem sötétedett be.
Vivi szerette a völgyben fészkelő Penhaven Főiskolát vörös téglás
épületeivel, zöld parkjával, terebélyes tölgyfáival és gondosan nyírt
sövényeivel, jobban, mint ahogy egy munkahelyet szeretni illik.
Mégis imádta. Főleg most, amikor beköszöntött az ősz, a levelek
narancsszínre változtak, az ég pedig lila színt öltött. Penhaven ősszel volt a
legszebb.
Ahogy maga Sírvölgy is. Vivi kiszúrta a dekorációt, amit az Alapítók
napjára raktak ki, ami egyúttal Sírvölgy nagy halloween ünnepének kezdete
is volt. Elektromos gyertyák lobogtak a Rúna Könyvesbolt ablakaiban, az
Üst Kávézó ajtajában pedig műanyag tökök lógtak. Persze Elaine és Gwyn
boltját, a Boszorkánykonyhát is dekoráció borította, és Vivi biztosra vette,
hogy az a valami, ami a könyvelője irodája felett lóg, csakis egy denevér
lehet.
 Nem az Észak-Georgia hegyei közötti csodálatos világban nőtt fel. A
szülei Atlantában éltek, és bár Vivinek nagyon hiányoztak, hálás volt,
amiért végül itt kötött ki. Ebben a világban lehetett egyszerre boszorkány és
hétköznapi nő is. Mindkét világból a legjobbat kapta.
Elaine háza a hegytetőn állt, egy kanyargós földút végén, és míg Vivi a
narancs és vörös lombok között hajtott, érezte, hogy ellazul, amikor pedig
meglátta a kis házat, boldogan felsóhajtott.
Otthon.
Leparkolt Elaine ősrégi Volvója mögött, és felszaladt a lépcsőn, elhagyva
a vigyorgó tököket, a lengedező denevéreket és az apró, lila boszorkányokat
formázó égősort.
Elaine néni mindent beleadott a halloweenbe.
Odabent lehajolt, hogy megsimogassa Miák urat, aki a kosarában
szundított. Termetes macska lett belőle, fekete szőrű, zöld szemű, és imádta
Gwynt, valamint elviselte Elaine-t és Vivit, aki megtiszteltetésnek vehette,
hogy a macska lustán rácsap a mancsával, majd visszatér a szundikáláshoz.
– Tudom, megint késtem – kiáltotta Vivi, miután még egyszer
megsimogatta a macskát.
Elaine tűnt fel a nappali ajtajában, hamvasszőke haját a feje tetején fogta
össze, hosszú szoknyája a földet söpörte.
Mintha Stevie Nicks tanítana az általános iskolában rajzot, így
jellemezte Gwyn az anyja kinézetét, és nem járt messze az igazságtól. Ám
Elaine néni olyan jelenség volt, aki Vivit is lenyűgözte, virágos és pöttyös
ruháival együtt.
– Tudod – tette csípőre a kezét Elaine néni –, ha velem dolgoznál,
mindig itt lennél, és sosem kellene aggódnod, hogy késel.
Újra előhozakodott a régi vitatémával, amit Vivi, mint mindig, most is
elhessegetett.
– Jól megvagytok ti ketten nélkülem.
A Boszorkánykonyhában különféle boszorkányos ajándéktárgyakat
készítettek: gyertyákat, sálakat, szappant, néha házilekvárt. Az évnek ezen
időszakában jól ment az üzlet, köszönhetően az Alapítók napjának, de más
időkben megesett, hogy semmit sem adtak el, így Elaine és Gwyn könnyen
boldogultak egyedül is.
– Veled még jobban lennénk – mondta Elaine, míg Vivi átvágott a
nappalin, és benyitott a konyhába.
 A házban ez a helyiség volt a legboszorkányosabb. Rézüstök lógtak a
plafonról, a párkányon gyógynövényekkel teli tégelyek, az asztalon Elaine
gyertyakészítő felszerelése.
Az összhangot csak a tűzhelynél álló Gwyn A varázslat nem árt a
csáberőmnek feliratú pólója zavarta meg, aki sajtos makarónit evett egy
lábasból.
– Az utóbbi néhány évben jól ment az üzlet – csoszogott Elaine az
asztalhoz –, Gwyn alig győzi az online rendeléseket.
Gwyn bólintott, laza, vörös kontya kibomlani készült.
– Mindenki boszorkány akar lenni – mondta teli szájjal. – Csak múlt
hónapban legalább száz csomaggal adtunk el a tarot-kártyából.
Vivi felvonta a szemöldökét, és a hűtőhöz lépett, hogy kivegyen egy
üveg bort.
– Jé, tényleg?
A nagynénje boltja mindig inkább hobbi volt, mint pénzkereseti
lehetőség, de Elaine sosem kapott rendes munkát, és Gwyn sem állta meg a
helyét a munkaerőpiacon.
– Saját idő meg ilyenek – tette vissza Gwyn a lábost a tűzhelyre, és
keresztbe vetette a lábát. Vivi látta, hogy azt a zöld-fekete csíkos zoknit
hordja, ami a Boszorkánykonyhában is slágertermék volt.
– Tarot-kártya, kristályok, gyertyák, könyvek… – Gwyn az ujjain
számolta. – Alig győzzük. Valakit fel kell vennünk az online boltot intézni.
Te lehetnél az.
– Szeretem a munkám – ellenkezett Vivi, és ez így is volt. Persze
akadtak csaló focisták, de jól tudta őket kezelni, és imádta a Penhavent.
Szeretett a menzán ebédelni, szerette az irodáját a kényelmes székekkel.
Szerette megosztani a történelem iránti rajongását a hallgatókkal. Neki való
munka volt, és kiegyensúlyozottnak érezte magát tőle. Biztonságban volt.
És ezek voltak Vivi kedvenc kifejezései.
Míg Vivi kinyitotta a bort, megszólalt Gwyn telefonja, mire ő
felsóhajtott.
– Esküszöm az istennőkre, ha még egy üzenet jön az Alapítók napja
miatt, horrorfilmet csinálok a városból.
– A polgármester az – súgta Elaine. – Folyton írogat Gwynnek az
Alapítók napja kapcsán, mert bele van zúgva, és csak így tudja felkelteni
Gwyn figyelmét.
 – Merész lépés – bólintott Vivi, bort töltve magának, mire Gwyn a
szemét forgatta.
– Már lefeküdtünk, anya.
– Újabb merész lépés. – Vivi felemelte a poharát, és Gwyn koccintott
vele.
– Egyszerűen csak ez az első Alapítók napja polgármesterként, és
szeretné, ha minden jól sikerülne – mondta Gwyn a telefonján motozva –,
és ő nem boszorkány, úgyhogy sokat stresszel ezen.
– Ő tudja, hogy te boszorkány vagy? – kérdezte Vivi, míg Gwyn
bekapott egy áfonyát.
– Dehogy. Ez olyasmi, amit csak a negyedik randin osztok meg.
– Sosincs negyedik randid, drágám – válaszolta Elaine, a gyertyáit
rendezgetve az asztalon.
– Pontosan – kacsintott rá Gwyn.
Éppen zsebre akarta tenni a telefont, ami újra megzizzent, mire
felnyögött.
– Jane, komolyan, bejössz nekem, de a szex nem elég ahhoz, hogy… a
francba!
– Mi az? – kérdezte egyszerre Vivi és Elaine, miközben Gwyn tágra nyílt
szemmel meredt a telefonjára.
– Öhm… semmi. Tényleg semmi. Csak… pucér képet küldött.
Megdöbbentem és felháborodtam. A pucérságtól.
Gyorsan a zsebébe mélyesztette a telefont, és Vivihez fordult.
– Szóval! Hogy megy a tanítás?
– Jól – tette csípőre a kezét Vivi. – Te vagy a világ legrosszabb
hazudozója, Gwynnevere Jones. Mit írt Jane, amitől ilyen arcot vágsz?
Gwyn Viviről Elaine-re nézett, aki felvont szemöldökkel pillantott vissza
rá, majd felnyögött, és széttárta a karját, mire kilöttyent a bor a poharából.
– Mivel most van az alapítás századik évfordulója, küldenek egy
Penhallow-t.
Egy hosszú pillanatig csendben ültek mindhárman.
Egy Penhallow.
Vivi kiitta a borát. Sok Penhallow van a világon. Na jó, ő csak négyről
tud. Simon Penhallow, a rémisztő varázsló, és a három fia.
Az egyik milliónyi darabra törte a szívét tizenkilenc éves korában.
De az már jó régen volt.
És szinte teljesen megfeledkezett róla azóta.
 Szinte.
– Biztosan nem ő jön – mondta Elaine végül, és visszafordult a
gyertyáihoz. – Valószínűleg az a borzalmas apja jön.
– Biztosan – értett egyet Vivi. – A századik évforduló nagy dolog. És bár
Rhys sokat változhatott az elmúlt kilenc évben, nem hiszem, hogy őt
küldenék egy ilyen ünnepségre, nem?
– Persze! – bólintott Gwyn, és újratöltötte a poharát. – Rhyst legfeljebb a
napforduló-ünnepségre küldik, meg a nyári szemeszterre a főiskolán. De
azért nem, hogy megerősítse az erővonalakat.
– Hát persze hogy nem – mondta Vivi.
– Eszükbe sem jutna – csapott az asztalra Elaine a nyomaték kedvéért.
– De – kezdte Gwyn lassan –, talán utánajárhatnánk.
4. FEJEZET

– Időtlen idők óta nem csináltunk együtt boszorkányos szarságokat!

Vivinek Gwyn hálószobájában állva az az érzése támadt, hogy ez
egyszer már megtörtént.
Persze a Rhys-féle átkot követően számtalanszor állt már ugyanitt.
Csakhogy most először állt itt úgy, hogy újra ősz volt, a padlón sóból
szórt kör, ők pedig varázsolni készültek.
– Gwyn, az egész életünk egy boszorkányos szarság – emlékeztette az
unokatestvérét, míg próbált leülni a padlóra ceruzaszoknyájában, de Gwyn
megrázta a fejét. Amikor visszatért, a keze tele volt legalább három
gyertyával, egy abrosszal, egy ezüsttállal és egy kis, fekete szütyővel, amit
aranyszínű kapocs fogott össze.
– Nem, úgy értem, igazi boszorkányos szarságot – mondta, és
leereszkedett a padlóra. – Valódit. Mesterségbelit.
Vivi mosolyogva feltűrte a szoknyáját, keresztbe rakta a lábát, és kortyolt
a borából.
– Azóta nem, hogy Rhysszal szakítottunk – mondta, mire Gwyn
legyintett.
– Az nem számít. Nem igazi varázslat volt. Igazából legutóbb… a
végzős évünkben varázsoltunk. Beltane ünnepekor.
Vivi bólintott.
– Amíg nem idézünk szellemeket, részemről rendben.
– Az csak egyszer történt meg, és az egy nagyon dühös lélek volt.
Vivi a pohara felett Gwynre pillantott.
– Emlékszel, milyen sokára nőtt vissza a szemöldököm?
Gwyn ledobta a kellékeit a szoba közepén lévő kis szőnyegre, és
sóhajtott.
– Vivi, ha negatív energiákat sugárzol magadból, nem fog működni a
varázslat.
– Szerintem csak el akarod terelni a témát a szemöldökömről.
 Gwyn nem válaszolt, csak kinyitotta a kis fekete szütyőt, és kivett egy
pakli tarot-kártyát.
– Ó! – nyúlt érte Vivi, de Gwyn elhessegette.
– Ne nyúlj hozzá! Még nem vagyok kész.
– De olyan régen láttam! – mondta Vivi, mire Gwyn mosolyogva
kiterítette a kártyákat a padlóra. Még a halvány lámpafényben is szinte
felragyogtak a színei: a Császárnő áttetsző fehér ruhája, a Nap fényes
vajsárgája.
Gwyn maga festette a kártyákat évekkel ezelőtt, még tinédzserkorukban,
és Vivi szíve most is megdobbant, ha rájuk nézett. Nemcsak mert a kártyák
csoda szépek voltak, hanem mert Gwynnek látszólag olyan kapcsolata volt
velük, amit Vivi sosem érzett. Persze alkalmanként ő is használt bűbájokat,
és a bolt feletti kis lakásában több gyertya volt, mint egy átlagos
háztartásban, de sosem volt igazi varázsereje, mint Gwnynek és Elaine-nek.
Mindkettőjük használt kisebb és nagyobb bűbájokat, könnyedén ment
nekik, akár a lélegzés, nem úgy, mint Vivinek, akit valami mintha
megakadályozott volna. Valami visszatartotta.
Néha azt kívánta, bárcsak az anyja nyitottabb lett volna a bűbájjal
kapcsolatban. Talán, ha úgy nő fel, hogy varázslat veszi körül, most
könnyebben menne a dolog.
Megrázta a fejét, hogy elűzze magától ezeket a gondolatokat.
Mindez most már nem számított. Épp annyi bűbáj volt az életében, mint
amennyire vágyott, nem több és nem kevesebb.
Gwyn a szőnyegre tette az ezüsttálcát, és egy vastag gyertyát állított
bele. Kezét végigfuttatta a kártyákon, és hümmögve kiemelt egyet.
A Varázsló volt az, vörös köpenyben, fején fehér koronával, és Vivi
elmosolyodott, amikor rájött, hogy Elaine-re hasonlít. Még Miák úr is rajta
volt a képen, összegömbölyödve feküdt az alak ölében, szeme zölden
villogott.
– Nos – mondta Gwyn, és kortyolt egyet a borából. – Lássunk neki,
derítsük ki, üldöz-e a balszerencse, és Rhyst küldik-e ide, vagy mázlid van,
és az egyik bátyja jön, esetleg az apja. Vagy egy jóképű unokatesó.
– Nem hinném, hogy ő jön – mondta Vivi, míg Gwyn meggyújtotta a
gyertyát. – Utálja a családi kötelezettségeket. Nem hiszem, hogy
visszajönne.
Főleg, miután hozzávágtam a nadrágját, és valami csúnyát mondtam rá.
 – Hamarosan kiderítjük – mondta Gwyn, és újabb négy kártyát emelt ki a
pakliból.
Rájuk tette a Varázslót, és hosszú ujjaival keverni kezdte az öt lapot, míg
végül Vivinek fogalma sem volt róla, hová került a figura.
– Rendben, könnyű dolgod lesz. Fordítsd meg a kártyákat egyesével –
mondta, kiterítve az öt lapot a padlóra. – Ha a Varázslót fordítod meg
először, balszerencse üldöz.
Vivi a homlokát ráncolva szemügyre vette az előtte lévő lapokat. Gwyn a
hátoldalukat is megfestette, zöld-lila, örvénylő spirálmintával, és Vivi
habozva nyúlt az egyik fölé, mielőtt megfordította volna.
Egy férfi állt egy szikla tetején, egyik lábát felemelve, mintha éppen
lelépne róla, kék szemével kikandikált a napszemüvege mögül, inge félig
kigombolva a mellkasán.
Vivi szíve meglódult, mert a figura ismerős volt számára.
Aztán megnézte a feliratot.
– A Bolond? – kérdezte, tekintetét Gwynre emelve.
Gwyn vállat vont, és a tenyerére támaszkodott.
– A környezetemből merítem az inspirációt, és amikor ezt a figurát
festettem, csak úgy… bevillant. Nem találtam el?
A Bolond kockázatot vállal, cselekszik, mielőtt gondolkodna, úgyhogy
Rhys valójában megfelelő modell volt ehhez a kártyához. De mégis…
– Ez rosszat jelent? – kérdezte Vivi, megrázva a kártyát. – Azt jelenti,
hogy ő jön?
– Nem – rázta meg a fejét Gwyn. – Mármint, azt hiszem, nem. Talán.
Nem tudom. Lássuk a következő kártyát!
Vivi felfordította a következőt.
A Varázsló pillantott vissza rá nagynénje nyugodt tekintetével.
– Rhiannon istennő cicijére mondom – ugrott fel Gwyn, kis híján
feldöntve a borospoharát. – Őt küldik.
Vivi azt kívánta, bárcsak ne verne olyan hevesen a szíve ezt meghallva,
és ne reszketne a keze, míg felfordítja a maradék három kártyát.
A Csillag, ami egyértelműen Vivit formázta, pöttyös ruhában állt egy
tanteremben, almával az egyik kezében, világító gömbbel a másikban; a
Torony, Elaine kis háza, falán hosszú repedéssel, melyet egy ráesett szikla
okozott, és végül a Hold, ami egy…
– Vérfarkas? – tartotta Vivi Gwyn felé a kártyát, aki a szemét forgatva
vette ki az ujjai közül.
 – Ne kérdőjelezd meg a művészi elképzeléseimet, Vivienne – mondta, és
visszasüllyesztette a Holdat a pakliba.
Csendben ültek a padlón, a gyertya lángjába bámultak, majd Vivi
megszólalt:
– Hülyeség az egész.
Gwyn rápillantott.
– Melyik része? Hogy ő jön? Vagy hogy rájöttünk, hogy ő jön? Furcsa
érzés, hogy jön? Hányszor mondtam, hogy „jön”?
– Az egész – emelte fel Vivi a lábát, hogy kisimítsa a szoknyáját. – Ez
mindig benne volt a pakliban. A családja alapította a várost és a főiskolát,
ahol, hadd tegyem hozzá, véletlenül én is dolgozom. Ő is ennek a helynek a
része. Tudtam, amikor összejöttünk. És – emelte ujját a levegőbe – azóta
rengeteg pasim volt.
– Egész pontosan három.
– Ami eggyel több, mint kettő, amire azt mondanám, hogy néhány, tehát
rengeteg, Gwyn, kinek az oldalán állsz egyáltalán?
– A tiéden – sietett leszögezni Gwyn. – Száz százalékig.
– Nem nagy ügy az egész – Vivi felállt, hogy megkeresse a cipőjét, amit
Gwyn ágya mellett hagyott. – Idejön, lerendezi az „ide nézzenek, milyen
menő vagyok” alapító dolgot, aztán minden újra a régi lesz, és folytathatom
a Penhallow-mentes életemet.
– Kivéve, hogy az egyik ősének a szobra ott áll a főtéren, és hogy a
munkahelyedet róla nevezték el.
– Igen, ezt leszámítva.
– Emlékszel, amikor úgy tettünk, mintha megátkoztuk volna? – kérdezte
vigyorogva Gwyn, megkeverve a paklit, mire Vivi felhorkant.
– Igen, volt valami a gödröcskéiről, és hogy többé ne találja meg a csikló
pontos helyét.
– Ez az átok inkább azokat a nőket érintette, akikkel randizott, és már
kicsit megbántam. Elárultuk vele a női testvériséget.
Vivi nevetve megrázta a fejét.
– Úgysem volt érvényes. Egy picit lehet, hogy utánanéztem a közösségi
médián, és úgy tűnt, jól van.
Igazából több mint jól volt. Még mindig jóképű volt, valami menő
utazási irodát igazgatott, világ körüli utakra ment, hogy menő dolgokat
csináljon, és valószínűleg pontosan tudta, hol keresse a csiklót. Gwyn és
Vivi csak két becsiccsentett, ostoba boszorkány volt, akik egy kis tréfát
űztek vele, és szerencséjük volt, hogy a bűbáj nem működött.
Bármi is történt a gyertyával, ahhoz ennek semmi köze nem volt.
Vivi éppen lehajolt a cipőjéért, amikor kitárult Gwyn szobájának ajtaja.
– Anya! – kiáltott Gwyn, és felugrott. – Semmit sem tanultál a Daniel
Spencer-ügyből?
Elaine legyintett, és Miák úr viharzott be a szobába, panaszosan
nyávogva.
– Na? – kérdezte Elaine, és Vivi Gwyn asztalához lépett.
– A kártyák igent mondtak – felelte, mire Elaine a plafonra nézett, és
valamit mormolt az orra alatt. – De – folytatta Vivi – épp mondtam
Gwynnek, hogy az egésznek semmi jelentősége. Mindketten felnőttek
vagyunk, és úgysem marad sokáig. Még csak találkozni sem fogunk.
5. FEJEZET

Rhys úgy érezte, aznap minden összeesküdött ellene. Először is, a repülőút:
nagyjából simán zajlott, bár rettenetesen hosszú volt, Atlantában autót
bérelni pedig felért egy kínzással, bár még azon is túltett átverekednie
magát a forgalmon, míg észak felé tartott. Miközben az előtte haladó furgon
hátuljára meredt, volt egy pillanat, amikor úgy össze volt zavarodva, hogy
azt gondolta, az út rossz oldalán halad és az autó rossz oldalán ül. Szinte
már ott tartott, felhívja az apját, és megkéri, hadd használja mégis inkább az
utazókövet a visszatéréshez.
Végül nem adta fel a büszkeségét, és túlélte az utat Sírvölgyig ép ésszel,
ám amint megérkezett a városba, egyik katasztrófa jött a másik után.
Öt perccel azután, hogy átlépte a városhatárt, megbüntették
gyorshajtásért, ami nemcsak idegesítő volt, hanem drága is (és igazságtalan,
hiszen csak tíz mérfölddel lépte túl a megengedett sebességet, és ez a rohadt
város nem létezne az ősei nélkül), de nem ez rontotta el a napját.
Az csak fél óra múlva következett be, félúton a Penhallow-ház felé,
amikor defektet kapott.
Ekkorra már elfogyott a türelme, nem volt hajlandó bíbelődni vele, így
csak suhintott egyet a kerék felé, mire az duplájára nőtt, majd kipukkadt,
mint egy átkozott lufi.
Amikor pedig kihalászta a pótkereket a csomagtartó mélyéről, az
kicsúszott a kezéből, egy fának ütődött, majd lebucskázott a hegyről.
Ami azt jelentette, hogy éjszaka az erdőben ragadt, jó fél mérföldnyire az
otthonától, a legjobb cipőjét sár borítja, a varázsereje pedig nyilvánvalóan
elpárolgott.
Remek.
Na ezért kellett volna Walesben maradnia, gondolta, míg előhalászta a
táskáját a hátsó ülésről. Az ördögbe is, elvezethette volna a kocsmát, amíg
Llewellyn megbirkózik mindezzel. Wells nyilván nem ragaszkodott volna
hozzá, hogy repülővel és autóval jöjjön. Wells az utazókövet használta
volna, egy szempillantás alatt itt teremve, míg Rhys felfedezhette volna
magában a tehetséget a sörcsapoláshoz. Talán ez megváltoztatta volna az
életét.
De nem, Wells a Holló és koronában maradt, Rhys pedig itt volt, Georgia
hegyei között egy lestrapált autóval, és a fejét tenné rá, hogy egy csepp
alkohol sincs otthon.
Ballagni kezdett felfelé, amikor meghallotta, hogy egy autó közeledik.
Rhys a vállára lendítette a táskáját, hálaimát rebegve az isteneknek,
amiért végre mellé pártolt a jó szerencse, és hadonászni kezdett, amíg a
lefelé tartó jármű reflektora a szemébe villant.
Az út szélére állt, igyekezett olyan nyájasnak tűnni, amennyire csak
lehetett, és még akkor is mosolygott, amikor az autó… nem állt meg.
Nemcsak egyszerűen nem állt meg, de úgy tűnt, ki is tér jobbra, ahol ő
állt.
Rhys agyán átfutott a gondolat, hogy ha most elütik, a lehető
legröhejesebb halállal fog odaveszni Georgia hegyei között, majd
félreugrott. Távolodó fékcsikorgást hallott, égett gumi szaga érződött, és az,
hogy egy meredek hegyen vetődött félre, további aggodalmakra adott okot.
Igyekezett megkapaszkodni valamiben, hogy ne csússzon tovább, és
hogy megóvja a bőrdzsekijét.
A bőrdzseki valószínűleg nem maradt sértetlen – szakadás csúnya
hangját hallotta, amikor az egyik karja beakadt egy gyökérbe –, de a többi
részét épségben találta, amikor néhány méterrel lejjebb az útra gördült.
Odafent látta az autó fényeit, ajtó nyílt és csapódott, majd gallyak
reccsentek, miközben valaki a fák között felé igyekezett.
– Istenem, istenem, istenem! – A hang túlságosan ismerős volt.
Hát persze! Az univerzum még mindig gyűlöli őt.
– Annyira sajnálom! – kiáltotta Vivienne, ahogy lefelé szaladt a hegyen,
és Rhys nézte, amint a sötétben felé halad. Ha nem ismerte volna fel a
hangját, akkor is pontosan meg tudta volna mondani a sziluettből, ki az.
Még kilenc év után is.
Még vaksötétben is.
A rohadt életbe!
A fejét visszaejtette a földre, nézte az eget, és várta a pillanatot, amikor
Vivienne rádöbben, kit ütött el majdnem, és visszaszáll a kocsijába, hogy
befejezze, amit elkezdett.
 – Nem láttam, csak amikor már félreugrott – mondta a lány most egészen
közelről. – Annyira furcsa volt, a fékek hirtelen leblokkoltak, a kormány
pedig… Te jó ég!
Rhys akaratlanul is felemelte a kezét, amikor Vivienne átbucskázott
rajta, de már nem tudta elkapni, és a szenvedéseihez egy éles könyök
bökése járult hozzá.
– Sajnálom! – mondta a lány, feltolva magát, félig rajta fekve, míg Rhys
igyekezett kigördülni alóla.
– Semmi gond – nyögte végül, miközben a lány keze a mellkasán pihent,
a haja pedig az arcán, birizgálva az ajkát.
– Rhys?
A mellkasán lévő terhelés csökkent, amikor a lány felemelte az egyik
kezét, és csettintett az ujjaival, mire halvány fény világította meg őket.
A remény, hogy amit kilenc évvel ezelőtt érzett, csupán a nyár, a
varázslat és a hormonok játéka volt, rögtön szétfoszlott, amint a
mogyoróbarna szempárba, kipirult arcra és kissé szétnyíló ajakra nézett.
Ahogy az a reménysugár is semmivé lett, hogy Vivienne időközben
megbocsátott neki, amikor felvonta a szemöldökét, és azt mondta:
– Nem kellett volna lassítanom.
– Jó látni téged, Vivienne – mondta Rhys, még mindig kissé szaggatottan
lélegezve az iménti eséstől és megalázottságtól.
Vivienne elhúzódott és felállt, majd lesöpörte a leveleket a szoknyájáról.
A pöttyös szoknyájáról.
Rhys most látta, hogy az egész ruháját pöttyök borítják, kis, narancsszínű
pöttyök fekete alapon.
Vajon mindig ilyen erőteljesen vonzották a pöttyök?
Nem arról van szó, hogy beütötte a fejét esés közben, és ha kiheveri, a
pöttyök helyett a fekete bőr és a vörös szatén lesznek a szexuális fantáziái
középpontjában?
A fény, amit Vivienne varázsolt, még mindig a fejük fölött imbolygott, és
míg lesöpörte a levelek maradékát fekete kabátjáról, hátranézett rá.
– Mit keresel itt? – kérdezte, a hegy felé biccentve.
– Defekt.
Vivienne felhorkant, és szorosabbra vonta magán a kabátját, amikor szél
söpört végig a fák között.
– Nem tudtad kicserélni varázslattal vagy kézi erővel?
– Elég vacak estém van, őszintén szólva.
 – Nekem is.
– És te mit keresel itt, Vivienne? Hallottad, hogy visszajövök?
– Ne legyél elszállva magadtól. A nagynéném még mindig itt lakik, vele
és Gwynnel vacsoráztam, és hazafelé tartok.
– Ó, igen, Gwyn – idézte fel Rhys a rózsaszín hajú unokanővért, aki
minden bizonnyal gyűlöli őt. Okos lány. – Hogy van? És a nagynénéd?
Vivienne sóhajtott, és az égre nézett.
– Mi lenne, ha ezt nem csinálnánk? – kérdezte, mire Rhys az oldalára
gördült, és a könyökére támaszkodott.
– Mit? Ne beszéljünk egymáshoz?
– Nem kell csevegnünk – mondta Vivienne. – Úgysem megy nekünk.
Egy hosszú pillanatig csak bámultak egymásra, Rhys még mindig a
földön fekve, Vivienne pedig fölötte állva, és Rhysnak hirtelen eszébe
jutott, hogy épp ilyen volt az utolsó találkozásuk is, amikor a lány kidobta
az ágyából, miután elmondta neki, hogy vissza kell mennie Walesbe, és
nyélbe ütni az eljegyzést.
Most visszatekintve már tudta, hogy azt a beszélgetést máshogy kellett
volna lefolytatni, de akkor úgy vélte, a lány megérti. Elvégre boszorkány;
mindent tud az eljegyzésekről.
Ám a fejéhez vágott farmer rádöbbentette, hogy Vivienne nem tud
mindent az eljegyzésekről, és hogy az egész varázslatos nyár csúfos véget
ért.
Most pedig itt vannak.
– Az energiavonalak miatt jöttem – mondta végül, miközben felült és
kirázta a gallyakat a hajából.
– Tudom – mondta a lány, és összefonta a karját a mellkasa előtt. –
Igyekeztél rövidre szabni az itt-tartózkodásodat, nem igaz? Az Alapítók
napja előtti este érkeztél.
– Nem akartam sokáig időzni – grimaszolt Rhys. – Bár most már nem is
értem, miért, tekintve a meleg fogadtatást.
Vivienne a szemét forgatva a hegy felé fordult.
– Szívesen mondanám, hogy sajnálom, amiért kis híján megöltelek, de
mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz, úgyhogy hagyom, hogy szépen
hazamenj.
– Vagy – állt fel Rhys – lehetnél az a kedves lány, akinek megismertelek,
és hazavihetnél.
 Vivienne megpördült, a fény mint kerge szentjánosbogár lebegett a feje
fölött.
– Miért tennék ilyet?
– Nos – számolta az ujjain Rhys –, először is, mert olyan okból
tartózkodom a városban, ami neked és a családodnak is hasznára válik.
Másodszor, mert amikor rajtam feküdtél, halvány célzást sem tettem azon
alkalmakra, amikor hasonló pozícióban voltunk.
– Bár most mégis ezt teszed, de azért folytasd csak.
– És harmadszor – emelte fel Rhys a következő ujját, majd lenézett a
kezére, és felhorkant. – A harmadik ok valójában nem is halvány célzás lett
volna a közös múltunkra, úgyhogy mégis jobb lesz, ha hagysz itt meghalni.
Legnagyobb meglepetésére ezt hallva Vivienne ajkának sarka
megrándult.
Nem mosoly volt ez, még kevésbé nevetés, de mégis valami. Elvégre
valaha kedvelte őt a lány. Meglehetősen intenzíven.
És ő is odavolt érte. Ez volt a legrosszabb az egészben, amikor vége lett.
Rhys sosem találkozott még senkivel, akiért ennyire odalett volna, és ettől
tízszer jobban szenvedett.
Még most is, ahogy megtépázva, zúzódásokkal borítva állt a
mókusürülék borította erdőben, boldog volt. Örült, hogy látja a lányt, még
így, egy közúti emberölési kísérlet után is.
Talán nem is baj, hogy visszajött.
Ekkor a lány megfordult.
– Remek ötlet – mondta, és a fény kihunyt felette, Rhys pedig csak állt,
bénultan, miközben a lány felfelé indult a hegyen, vissza sem nézve.
Még akkor is ott állt, amikor az autó ajtaja kinyílt és becsapódott, a
motor beindult, és a gumik csikorogva gördültek az úton.
Ezenkívül csak a szél süvítő hangja és az éjjeli állatok neszezése
hallatszott.
– Ezt megérdemeltem, azt hiszem – mondta Rhys a sötétbe. –
Megérdemeltem.
Sóhajtva felnézett, lehajolt a táskájáért, és a vállára lendítette, a szabad
kezét pedig felemelte, hogy fényt varázsoljon.
Az ujjhegyei felszikráztak, és hirtelen villám csapott fel – elérte a
legközelebbi fa törzsét, mire az reccsenve kettétört és a földre zuhant, égett
szagot hagyva maga után.
 – Remek – mondta Rhys az elszenesedett levelekre nézve, és
megkönnyebbülve érezte, hogy esni kezd.
Minél hamarabb itt hagyja Sírvölgyet, annál jobb.
6. FEJEZET

– Szóval, csak úgy ott hagytad.

– Gwyn, ma már háromszor elmondtam, mi történt, tegnap este pedig
megírtam, és fel is hívtalak.
Vivi felnyúlt, hogy megigazítsa a Boszorkánykonyha pénztárgépe felett
függő kis papírmasé díszt, Gwyn pedig, aki a pulton könyökölt, állát a
tenyerébe támasztva, előrehajolt.
– Tudom, de imádom ezt a történetet! Szeretném, ha az esküvőmön és a
temetésemen is felidéznék. Fel akarok lépni vele egy standup-esten.
Szeretnék…
– Jól van már! – nevetett Vivi feltartva a kezét –, nem kell ekkora ügyet
csinálni belőle.
– Majdnem áthajtottál az exbarátodon, és ott hagytad az út szélén, a
sárban fekve. Igenis nagy ügyet kell belőle csinálni, te istennő!
Vivi újra elmosolyodott, de ha őszinte akart lenni magához, érzett
némi…, nos, talán bűntudatnak nem lehet nevezni. Rhys varázsló volt, és
mindössze fél mérföldnyire volt Penhallow-tól. Meg tudta oldani.
De talán nem volt kedves dolog csak úgy ott hagyni, főleg, miután a férfi
olyan nyugodtan fogadta az egész gázolós dolgot.
Persze ez nem volt meglepő. Elvégre Rhys mindig nyugodt volt.
És jóképű.
Tegnap este különösen.
Elnyomott egy sóhajt, és végigfuttatta kezét az egyik kristálygömbön.
Elaine boltja ugyanolyan békés és kellemes hely volt, mint az otthona, és
aznap, az Alapítók napján még inkább. Gyertyák égtek mindenfelé, széna-
és zsályaillat terjengett a levegőben, a kristályok pedig fekete
bársonykárpiton hevertek, akár az ékszerek.
Még Gwyn is misztikus külsőt öltött aznap: testhez simuló fekete ruhát
és térdig érő csizmát viselt, hosszú, vörös haja laza hullámokban keretezte
arcát.
 Vivi egy kissé visszafogottabban nézett ki fekete nadrágjában és lila
csíkos felsőjében, elvégre mégiscsak a helyi történelemtanár volt, nem
pedig a boszorkánybolt eladója.
Bár aznap reggel kissé összezavarodott.
Tíz percet töltött a zuhany alatt, felidézve az előző este történteket, és
rádöbbent, hiába telt el olyan sok idő, hiába gyászolta meg keservesen a
kapcsolat csúfos végét; amikor ránézett a homlokba hulló sötét hajra, a lusta
mosolyra és arra a kék szempárra, összeszorult a gyomra, és semmi másra
nem tudott gondolni, csak arra, ami köztük történt.
Jobban mondva a teste emlékezett mindenre, ami nem volt szép tőle.
Mély levegőt vett, lehunyta a szemét, és újra elismételte magában, amit
előző este, hazafelé menet mantrázott.
Ő rossz, nagyon rossz, a legrosszabb.
A mantrák persze másmilyenek szoktak lenni, de ez most hatott, és
amikor kinyitotta a szemét, már könnyebb volt felidéznie, miért is hagyta
ott kilenc éve és most is.
– Most arra gondolsz, amikor szexeltetek?
Vivi Gwynre bámult.
– Nem! – hazudta, és ekkor szerencsére megszólalt az ajtó feletti csengő,
elejét véve a további kérdezősködésnek.
– Még nem vagyunk nyitva! – kiáltotta Gwyn, ám nem az Alapítók
napjára érkező egyik korai vásárló volt az, hanem a polgármester.
Vivi szemügyre vette Jane Ellist, a karcsú, barna nőt, aki rendszerint
magas sarkúban egyensúlyozott. Aznap egy rikító narancsszínűt választott,
ami remekül illett fekete kosztümjéhez és koponyás fülbevalójához.
– Nem láttátok Rhys Penhallow-t? – kérdezte, ujjaival a telefonján
matatva, és felváltva Gwynre, majd Vivire nézett.
– Én nem – mondta lassan Gwyn, és Vivire meredt.
Vivi megköszörülte a torkát, és előrelépett, leküzdve a kísértést, hogy a
kezét tördelje. Gwyn mindig figyelmeztette, hogy ezzel elárulja magát.
– Az este belebotlottam – mondta. – Hazafelé tartott.
Jane felnyögött, és a telefonjára meredt.
– Húsz perc múlva beszédet kellene mondania, és még be kell
jelentkeznie a regisztrációs standnál.
Viviben oldódott kissé a feszültség. A „regisztrációs stand” nyilván
olyasmi, amit Rhys előszeretettel kerül el, csakúgy, mint az „anyagi
felelősséget” vagy az „etikus monogámiát”.
 – Nem tudom elérni a telefonján, de lehet, hogy csak a rohadt
nemzetközi hívás dolog miatt – folytatta Jane. – Akárhogy is, az Alapítók
napja addig nem kezdődhet el, amíg nincsenek beszédek, és ő mondja az
egyiket.
Gwynre nézett, könyörgő tekintettel.
– Biztosan felbukkan – vigasztalta Vivi, bátorítóan Jane karjára téve a
kezét, ám rögtön vissza is rántotta: a nő szinte vibrált idegességében. Mégis,
hány kávét ihatott reggel?
– Vivi megkeresi – mondta Gwyn, és Vivi azon tűnődött, a boszorkányok
tudnak-e a gondolat erejével ölni, mert most bizony hasznát venné ennek a
képességnek.
– Úgy értem – folytatta zavartalanul Gwyn, ügyet sem vetve Vivi
fintorára –, hogy te még sosem találkoztál Rhysszal, Vivivel viszont jó
barátok.
– Tényleg? – fordult Jane Vivi felé, és ujjai egy pillanatra elszakadtak a
telefonja kijelzőjétől. – Miért nem mondtad?
Vivi szipogva legyintett.
– Évekkel ezelőtt tényleg ismertem, aztán megszakadt köztünk a
kapcsolat. De biztosan itt lesz. A Penhallow-k számára nagyon fontosak a
hagyományok, és azért jött, hogy részt vegyen az ünnepségen.
És biztosan nem halt meg, és nem is hagytam ott az erdőben, hogy
megegyék a farkasok. Georgiában nincsenek is farkasok, ez majdnem
biztos. Medvék viszont vannak…
– Tudod, mit? Körülnézek, hátha elő tudom keríteni, rendben?
És míg Vivi kiviharzott a boltból, hallotta, ahogy Gwyn azt mondja Jane-
nek:
– Látod? Probléma megoldva.
Vivi őszintén remélte, hogy így lesz.
Sírvölgy főutcája lassan megtelt, bár az ég szürke volt, a kellemes őszi
idő pedig zimankóra váltott.
Vivi felnézett az égen száguldozó felhőkre, remélve, hogy nem ered el az
eső. Az Alapítók napját megelőzően párás, meleg idő volt, ám a
varázslatnak köszönhetően mostanra hidegre fordult az öbölben.
Szél söpört végig az utcán, a műanyag tökfüzérek az ódivatú
gázlámpáknak ütődtek, és Vivi már bánta, hogy nem hozta magával a
kabátját a Boszorkánykonyhából.
 Remélhetőleg hamar rábukkan Rhysra, elráncigálja a regisztrációs
pulthoz, a nap további részét pedig Elaine és Gwyn társaságában töltheti a
Boszorkánykonyhában. És hátha nem kell a tömegben állva meghallgatnia
Rhys grandiózus beszédét a város történetéről, a családja múltjáról vagy
bármi másról, amit mondani akar.
Mosolyogva elhaladt egy család mellett, amelynek tagjai boszorkánynak
öltöztek, csúcsos süveget öltve. Szerette az Alapítók napját, még ha az exe
itt is volt. Egész halloween alatt kitartott a mulatság. Elaine néni szerint az
Alapítók napja azelőtt komor ünnepély volt, és arról szólt, milyen
áldozatokat hozott a Penhallow nemzetség, amikor a hegyek között
megalapította a kis várost. Gryffud Penhallow az első évben meghalt, és a
szóbeszéd szerint a szelleme még mindig a város felett lebegett.
Ám az elmúlt évtizedben – az olyan polgármestereknek köszönhetően,
mint amilyen Jane is volt – Sírvölgy igazi zarándokhely lett halloweenkor.
Persze a neve is közrejátszott ebben, de a bájos, kisvárosias jellege is sokat
hozzátett – a narancsszínű fák és a várost körülölelő almáskertek. Az
Alapítók napja, október tizenharmadika pedig a turistaszezon kezdő
időpontja lett.
Bocs, Gryffud, öregfiú.
A standok már álltak, mindenfélét kínálva: cukrozott almát,
„halloweenfát”, azaz apró, feketére festett fenyőfákat kis tökökkel,
kalapokkal és szellemekkel dekorálva.
Vivi intett néhány ismerősének, köztük Ezinek, aki éppen egy nagy adag
pattogatott kukoricát vásárolt a barátjával, Stuarttal, miközben a tömegben
azt a magas alakot fürkészte a kócos frizurájával és a széles vállával.
Amikor már azt hitte, a férfi mégis egy medve gyomrában végezte
félúton valahol Elaine néni háza és a hegy lába között, végre kiszúrta.
Az Üst Kávézó előtt állt, egy nagy papírpoharat tartott a kezében, és
amikor Vivi közeledett felé, védekezőn maga elé emelte.
– Vivienne, csoda, hogy megértem a mai reggelt! Ha ismét gyilkosságot
kísérelnél meg, figyelmeztetlek, nem lenne szép tőled.
A borús idő ellenére napszemüveget viselt, amitől bárki más
nagyképűnek tűnt volna, de neki meglepően jól állt.
Az összhatást segítette, hogy kiöltözött aznap. Szürke nadrágot viselt,
legombolt gallérú inget, bíborszínű mellényt, a nyakában pedig ezüstláncot,
rajta lila medállal.
 Vivinek hirtelen beugrott egy emlék ugyanerről a láncról, ahogy a férfi
mellkasán mozog, míg ő fölötte van, majd benne, és az arcát elöntötte a
forróság.
Azelőtt ki nem állhatta, ha egy férfi ékszert viselt, de ez a finom lánc
illett Rhyshoz – kiemelte széles mellkasát, és valahogy még férfiasabbá
tette.
Rhys a kávéjába kortyolt, és bár nem mondott semmit, Vivinek az az
érzése támadt, hogy olvas a gondolataiban.
Kissé élesen válaszolta:
– El kell menned a regisztrációs sátorba.
Rhys grimaszolt.
– Az meg mi a franc?
Vivi a szemét forgatva megragadta a könyökénél fogva, és elvonszolta a
kávézótól a Boszorkánykonyha és a Rúna Könyvesbolt közé emelt sátrak
között.
– A polgármester tiszta ideg, amiért nem jelentkeztél be, úgyhogy menj,
és intézd el!
– Aggódtál értem? – kérdezte Rhys, és Vivinek egyáltalán nem tetszett
az incselkedő hangnem, amit megütött. – Azt hitted, meghaltam? Azt hitted,
te okoztad a halálomat?
– Szerintem jelentkezz be, mondd el a beszédedet, aztán menj haza,
Rhys.
A férfi megtorpant, mire Vivi majdnem nekiütközött. A lányra meredt,
napszemüvege az orrát súrolta.
– Be kell jelentkeznem, elmondanom a beszédem, és feltölteni az
energiavonalakat. Csak azután mehetek haza.
Vivi szinte érezte a rájuk szegeződő pillantásokat. Észrevett néhány
másik boszorkányt a tömegben, kollégáit a főiskoláról, akik nyilván nem
ismerik Rhyst. A férfi egyszerűen vonzotta a tekinteteket. Ő pedig szerette
benne ezt.
A férfi felé hajolt.
– Oké, ezt talán nem muszáj bejelentened az egész városnak és a
turistáknak, de igen, azt is meg kell csinálnod, azután hazamenned. És
szeretném, ha ez utóbbira koncentrálnánk.
Taszított egyet a férfin, hogy mozgásra bírja, ám az meg sem moccant.
Már el is felejtette, hogy karcsúsága ellenére mennyire erős a testalkata.
Csak állt ott.
 – Gyere velem.
Vivi pislogott.
– Walesbe?
A legszívesebben bemosott volna neki egyet, hogy eltüntesse az arcáról
azt a lusta vigyort. Vagy megcsókolta volna.
Vagy mindkettőt.
– Nem erre céloztam, inkább az energiavonalakra. A beszédem után, ha
vége ennek a… bűbájos ünnepségnek.
Vivi akaratlanul is izgatott lett a gondolatra. Még sosem járt az
energiavonalaknál, amelyek az Elaine házával szemközti hegy barlangjánál
húzódtak. A barlang szent hely volt, és amennyire tudta, csakis a
Penhallow-k látogatták.
Hazudott volna, ha azt mondja, nem akarja megnézni. Hogyne akarna
közelebb jutni a mágikus erőhöz!
– Régebben azt mondtad, meg akarod nézni – folytatta Rhys, visszatolva
a napszemüvegét az orrnyergére.
És akkor Vivinek eszébe jutott az az este: a napfordulóünnep, ők ketten a
sátorban, telve varázslattal és szenvedéllyel.
„Az energiavonalak közelében vagyunk – mondta Rhys, és megcsókolta
az orra hegyét. – A mágia forrásánál. Az őseim tették oda.”
„Ó, nem tudtam, hogy királyi fenséggel van dolgom – ugratta Vivi, mire
Rhys rámosolygott, és újra megcsókolta. – Mindig meg akartam nézni” –
súgta később a férfi meleg nyakába.
„Elviszlek oda.”
De nem tette. Hamarabb vége lett a kapcsolatuknak, mint hogy
megtehette volna.
És most újra felajánlotta.
Békét akart kötni? Vagy csak elterelni a figyelmét?
A kék szemébe nézett, és rádöbbent, hogy fogalma sincs. Ám arra is
rájött, hogy nem érdekli.
Egy boszorkány számára nem létezett nagyobb megtiszteltetés, mint
hogy elmehessen az energiavonalakhoz, és ő élni akart vele.
– Rendben! – mondta, és, nehogy a férfi félreértse, gyorsan hozzátette: –
Elvégre az adósom vagy.
– A gyilkossági kísérleted után szerintem kvittek vagyunk – mondta
Rhys, és amikor elkapta Vivi pillantását, felhajtotta a kávéját. – Rendben.
Az adósod vagyok. Most mutasd meg azt a regisztrációs sátrat vagy
micsodát, essünk túl rajta.
7. FEJEZET

– Nekem nem ilyen az orrom, ugye?

Rhys a szobor fejét tanulmányozta, amely most a talapzat mellett hevert.
Bárki is formázta a megboldogult Gryffud Penhallow-t, ügyesen visszaadta
a részleteket – a bozontos szemöldökét, a fájdalmasan nemes arckifejezését,
a merész sasorrát.
Jane, a polgármester egyik kezével ragasztószalaggal próbálta újra
rögzíteni a fejet, míg a másik kezében tartott mobiltelefonba beszélt éles
hangon, így nem válaszolhatott. Rhys sóhajtott, és megérintette a saját orrát.
– Szívás, öregfiú – mondta Gryffud fejének, majd újra a talapzatra
nézett.
A beszéd mindent összevetve jól sikerült. Rhys akcentusa megtette a
hatást, no meg az, hogy egy igazi Penhallow-leszármazott érkezett,
egyenesen Walesből. Igazából csak ez érdekelte az embereket – őszintén
szólva, a cukrozott almák és a kézműves gyertyák kedvéért jöttek, nem
azért, hogy valaki régóta halott ősökről beszéljen nekik.
Így hát csak megköszönte a meleg fogadtatást, méltatta a gyönyörű
kisvárost, elmondott néhány mondatot walesiül – ezt mindig jól fogadja a
közönség –, és már csak egy feladata maradt.
És akkor terítette le kis híján Gryffud feje.
Amikor hátralépett, hogy elhagyja a színpadot, reccsenést hallott, majd a
tömeg döbbent moraját, és ha nem ugrik félre, Gryffud Penhallow
koponyája egyenesen rá zuhan.
– Annyira sajnálom – mondta a polgármester, Rhys emlékei szerint vagy
harmincötödször. – Nem tudom, hogyan történhetett.
Még mindig a sárga ragasztószalagot szorongatta, míg mobiltelefonját a
derekán lógó tokba süllyesztette. Magas sarkújában Rhys álláig ért, és bár
valószínűleg Red Bull-lal turbózta fel magát, még így is vonzó volt, nagy,
sötét szemével és kipirult arcával.
 Ám mivel az elmúlt huszonnégy órában már másodszor került
életveszélybe, Rhys hangjából mindenféle incselkedő árnyalat hiányzott,
amikor megszólalt.
– Nem a maga hibája. Valószínűleg Gryffud öregfiú egy másik
Penhallow-t látna szívesen itt, és ezért nem hibáztatom. Örülök, hogy senki
más nem tartózkodott a közelben.
Mosolyogva mondta ugyan, ám amikor hátrapillantott a megcsonkított
szoborra és a földön heverő fejre, valami összeszorította a mellkasát.
Az elmúlt este történteket még magyarázhatta a véletlenek szerencsétlen
összjátékával és azzal, hogy a varázsereje meggyengülhetett, amikor átkelt
az óceánon.
De ez? Ez valahogy… más volt.
Egy fej nem esik csak úgy le egy szoborról, főleg nem akkor, ha ő éppen
arra sétál. Miután újra biztosította a polgármestert, hogy semmi baja, és
hogy nem tervez valami bizarr elégtételt a történtek miatt, Rhys elindult az
utcán Vivienne családjának boltja felé.
Harang kolompolt, amikor kinyitotta az ajtót, hamisan és riasztóan,
felette egy szörnyűséges robotholló károgott, és a szárnyait mozgatta,
szeme lila tűzben égett.
– Aranyos – mondta, mire Vivienne unokatestvére, Gwyn, aki a
pénztárgép mögött állt, felmutatta a középső ujját.
– Zárva vagyunk.
– Nyilvánvalóan nem vagytok.
– Vivi minden exe számára zárva vagyunk, márpedig te az vagy,
úgyhogy…
Kissé arrébb fiatal nők egy csoportja egy bőrkötéses naplót
tanulmányozott. Rhys kiszúrta, hogy egy kézzel írt felirat szerint bűbájjal
van ellátva, ám nyomát sem érezte ilyesminek. Turisták számára
valószínűleg nem érdemes igazi varázstárgyakat árusítani, gondolta, míg
körülnézett, és megállapította, hogy a boltban alig néhány tárgy bír mágikus
erővel, leszámítva Gwynt, aki teljes boszorkányos díszben pompázott.
Azon a nyáron, amikor Rhys Sírvölgyben élt, találkoztak néhányszor,
akkor még rózsaszínű frizurát viselt. Most hosszú, vörös fürtjei a derekáig
értek, és bár nem hasonlított Vivienne-re, gúnyos pillantása nagyon is
emlékeztetett rá.
– Láttad, hogy majdnem le lettem nyakazva? – biccentett Rhys a színpad
felé.
 Gwyn szeme nagyra tágult.
– Kis híján valóra vált egy álmom, és nem voltam szemtanúja?
– Milyen álmod?
Ekkor Vivienne bukkant elő egy csillagmintás függöny mögül a bolt
sarkából, kezében papírdobozzal, amelyben apró koponyák voltak, haja
zilált kontyban a feje tetejére tornyozva, és ahogy elsimított egy hajtincset
az arcából, Rhys szíve fájdalmasan megdobbant.
Bárcsak ne lenne ennyire vonzó! És ő bárcsak ne lett volna akkora
seggfej kilenc évvel ezelőtt!
Bárcsak ne gyanította volna, hogy a lány áll szerencséje hirtelen
elillanása mögött!
Nem akart erre gondolni, ám az elmúlt néhány percben, mióta Gryffud
orra egyenesen felé mutatott, gyökeret vert benne a gyanú.
Túl sok volt a véletlen attól a pillanattól kezdve, hogy kilencévnyi
távollét után betette a lábát Sírvölgybe, és bár Vivienne nem esküdött
bosszút, mégiscsak magára hagyta az elmúlt este, és akár fel is falhatták
volna.
Amit persze megérdemelt volna, de nem ez a lényeg.
A lányra nézett.
– Tartotok esetleg varázstükröt?
Gwyn felhorkant a pult mögött.
– Persze, rögtön a tarajosgőte-szemek mellett. Hány éves vagy, ezer?
Való igaz, a varázstükrök kissé idejétmúltnak számítottak, még a
boszorkányok mércéjével is, de Rhys apjának volt egy, és rendszerint azon
keresztül érintkeztek.
– Azt hiszem, hátul van egy – mondta Vivienne, és letette a koponyákkal
teli dobozt. A mozdulatra néhánynak lenyílt az állkapcsa, és hörgő hangot
adtak ki magukból, mire a naplót tanulmányozó lányok vihogásban törtek
ki.
– Tényleg? – kérdezte Gwyn. – Van egy varázstükrünk, és én nem tudok
róla?
– Atlantában találtam egy régiségboltban – pillantott Vivienne a
lányokra, majd Rhysra. Közelebb lépett, és súgva mondta: – De itt nem
használhatod.
Rhys ugyancsak suttogva válaszolt:
– Nem is akartam.
 A lány összevonta a szemöldökét, és Rhys ujjai megmoccantak, hogy
odanyúljon, és kisimítsa a ráncot.
Szörnyű ötlet volt, rögtön zsebre is rakta a kezét.
– Szükséged van még valamire? – kérdezte Vivienne Gwyntől, aki
válaszul felmutatta a hüvelykujját.
– Most, hogy van elég hangos koponyám, amit eladhatok a hangos
kölyköknek, mindenem megvan.
Vivienne keresztbe fonta a karját, és Rhysra pillantott, majd a sarokban
lévő függöny felé biccentett.
– Gyere!
Rhys követte, és úgy képzelte, a függöny mögött apró raktárhelyiség
fogadja porlepte polcokkal és kartondobozokkal, mint Llewellyn
kocsmájának hátsó részében. Ehelyett kerek szobába léptek, amelynek falát
meleg, mézszínű deszka borította. Nehéz, vas gyertyatartókban gyertyák
égtek, barátságos fénnyel vonva be a helyiséget, az ólomüvegek pedig
színes fényt szórtak a padlón heverő vastag szőnyegre.
A szobában szépen faragott szekrények álltak. Vivienne magában
motyogva odasétált a legközelebbihez.
– Ez igen! – nézett körül Rhys, és amikor Vivienne hátranézett rá a válla
fölött, az arca ellágyult; a férfit most emlékeztette korábbi önmagára.
– Elaine néni szereti az otthonos környezetet – mondta. – Miért ne
lehetne kellemes a raktárhelyiség? – Körülnézett. – Kicsit olyan, mintha
valami hobbitos számítógépes játékban lennénk, de akkor is.
Rhys elnevette magát, mire a lány rámosolygott.
Egy másodpercig.
Az egyik első foga csorba volt kissé. Rhys már meg is feledkezett róla,
mennyire tetszett ez neki. A ragyogó mosoly egy aprócska hibája.
A lány visszafordult a szekrényhez, Rhys pedig megköszörülte a torkát,
és közelebb lépett.
– És ha bejön egy vásárló?
Vivienne a szekrénybe nyúlt, és kihalászott valamit.
– Ide nem jönnek – mondta. – Távol tartó varázslat védi. Elaine úgy
csinálta meg, hogy ne érezzék magukat kellemetlenül, és ne is féljenek,
egyszerűen csak ne akarjanak ide jönni.
– Ez zseniális! – Rhys le volt nyűgözve. Bűbájt alkalmazni egy dolog, de
az, hogy valaki a saját igényeire szabja, tehetségről árulkodik.
Vivienne a tükörrel a kezében fordult vissza hozzá.
 – Hát igen, nem kell mindenkinek walesi varázslónak lennie ahhoz, hogy
értsen a bűbájhoz.
– Főleg, ha azt a bizonyos walesi varázslót bűbáj segítségével billentik
fenékbe.
A tükörért nyúlt, de Vivienne nem adta oda neki, csak összevont
szemöldökkel nézte őt.
– Ezt hogy érted?
Rhys sóhajtva leeresztette a kezét, és hátradőlt.
– Ha valaki két napon belül kétszer is kis híján elpatkol, gyanakodni
kezd, hogy ez talán nem véletlen.
Vivienne nem szólt semmit, és Rhys az arcát fürkészte, valamilyen jel
után kutatva…, talán a bűntudaté után?
Tényleg úgy véli, hogy Vivienne még ennyi év után is bosszút forral?
Egy olyan kapcsolat után, ami még egy nyarat sem ért meg?
Nem. Nem igazán.
Legalábbis nem szerette volna ezt hinni.
– Akárhogy is, amint megkapom azt ott – biccentett a tükör felé –,
beszélhetek apámmal, és megkérdezhetem tőle, tényleg jó ötlet-e
feltöltenem az energiavonalakat, miután Gryffud Penhallow megpróbált
kinyírni.
Vivienne még mindig őt nézte, így Rhys jobbnak látta tréfával elütni a
dolgot.
– Látod? Ha meghallgattad volna a beszédemet, nem maradtál volna le a
műsorról.
– És jól vagy? – kérdezte Vivi, miközben az ajkába harapva végigmérte.
A gázlámpák vörös és kék mintákat festettek a hajára, lila felsőjén szikrákat
ragyogtattak fel. Rhys hátralépett, és felemelte a kezét.
– Jól vagyok. Illetve jól leszek, ha azt ideadod – biccentett újra a tükör
felé, mire Vivienne átnyújtotta neki. A fémnyél még őrizte keze melegét.
– Miért ezt használod, hogy az apáddal beszélj? – kérdezte, vállát
megkönnyebbülten leeresztve. – Ez jóslásra való, nem kommunikálásra.
Rhys nem tudta, hogy magyarázhatná el az egész dolgot az apjával meg
a tükörrel, ezért csak megvonta a vállát.
– Furcsa walesi varázslós dolog.
– Értem. Akkor én most magadra is hagylak – tűrte Vivienne a füle mögé
egy elszabadult hajtincsét.
– Rendben, de ha szeretnél itt maradni és beszélni az apámmal…
 Vivienne az orrát ráncolta.
– Azok alapján, amit meséltél róla, azt hiszem, a legjobb, ha ezt most
kihagyom. Odakint leszek.
Lebbent a függöny, kiment, magára hagyva Rhyst a szoba közepén,
tükörrel a kezében, rettegve attól, ami ezután fog történni.
Sóhajtott, felemelte a tükröt, és belenézett. Arcán különös, mogorva
kifejezés ült, és megdöbbenve fedezte fel, mennyire hasonlít most a
walesiekre és az apjára.
Ha ez a hely ezt teszi vele, el kell tűnnie innen, amilyen gyorsan csak
tud.
De először legyen túl ezen.
Az orra alatt mormogva szabad keze ujjait a tükör hűvös felszínére
nyomta, mire az hullámozni kezdett.
Beletelt néhány pillanatba, míg az apja arcképe megjelent a tükör
örvénylő, szürke homályában, mögötte jól kivehetően a könyvtárszobával.
– Rhys? – kérdezte, és a szemöldöke közti ránc elmélyült. – Mit akarsz?
– Téged is jó látni, Papi! – mormolta Rhys, mire a ránc még mélyebb
lett.
– Hol a pokolban vagy? Valami… színházban? Egy jósnő szekerén? –
Az arca közelebb jött a tükörhöz. – Rhys Maredudd Penhallow, ha valami
jósnővel szűrted össze a levet…
– Papi, csak egy percem van, elmondhatom, miért hívtalak?
Simon arckifejezése nem változott, de várakozón hátradőlt.
Rhys, amilyen gyorsan csak tudta, összefoglalta a Sírvölgybe érkezése
óta történteket: az autóbalesetet és a szobrot, ami kis híján megölte.
Kihagyta, hogy aznap reggel, amikor zuhanyzott, nem volt meleg víz, mert
tudta, ez nem tenne hozzá a történtekhez túl sokat. Amikor végzett, az apja
valahogy… vidámnak tűnt.
Hátborzongató fejlemény.
– Nem vagy megátkozva, fiam – biztosította Simon. – A Penhallow-kat
nem lehet megátkozni. Ezer éve egyik családtagunk sem lett bűbáj áldozata.
– Jókedve önelégültségbe váltott. – Mindez annak a következménye, hogy
átlagemberként utaztál, ahelyett, hogy az utazókövet használtad volna,
ahogy javasoltam.
– Egy szobor feje majdnem rám zuhant, mert úgy döntöttem, repülővel
jövök és autót bérelek? Ezt állítod, Papi? Nem igazán értem az
összefüggést.
 Apja mogorva arckifejezése visszatért, és ez némileg megnyugtató volt.
– Feltöltötted már az energiavonalakat?
– Még nem. Épp ez az. Mi van, ha meg vagyok átkozva, és… Nem is
tudom, elcseszem a vonalakat, vagy valami ilyesmi?
– Nem hinném, hogy képes lennél „elcseszni” a vonalakat, Rhys, és
ahogy már mondtam, kizárt, hogy meg lennél átkozva. Még ha az az útszéli
boszorka meg is próbálkozna ilyesmivel, az rád nem hatna. Egyikünkre sem
hatna.
– Ő nem útszéli boszorka – mondta Rhys, és ujjai összeszorultak a tükör
nyele körül, de az apja csak legyintett.
– Akármi is, kizárt, hogy bármilyen bűbája hasson rád. Ez képtelenség.
Abszurd.
– Ahogy az is, hogy egy tükrön keresztül beszélgetünk – mondta Rhys,
mire az apja szúrós pillantást vetett rá.
– Végezd el a feladatod, amiért odaküldtelek, fiam, aztán gyere haza, és
még egyszer ne halljam meg azt a szót, hogy „átok”!
8. FEJEZET

– Azt hiszem, megátkoztam Rhyst – súgta Vivi, és futólag hátrapillantott

a bolt sarka felé. A férfi már egy ideje a függöny mögött volt, és Vivi azon
tűnődött, miről beszélgethetnek ilyen sokáig odabent. Az apja képes vajon
olyan messziről valami varázslatot küldeni és kideríteni, hogy Vivi és Gwyn
megátkozták Rhyst néhány évvel ezelőtt? Varázshadjáratot indít ellenük?
Megfosztja Sírvölgyet minden bűbájtól? Vajon…
– Vivi, ha tényleg képesek lennénk megátkozni valakit, az a nő, aki az
Üst Kávézóban szójatej helyett mindig tehéntejet ad, már rég halott lenne –
mondta Gwyn, újabb hörgő műanyag koponyákat helyezve a bolt közepén
álló asztalra. Ilyenkor kazalnyit adtak el belőle, a szülők szívesen vettek
olcsó, ám riasztó holmikat a gyerekeknek, ők pedig boldogan riogatták a
testvéreiket velük.
Vivi felvett egyet a pultról, ujját a koponya fogsora közé illesztette, és
nyugtalanul kérdezte:
– De mégis, nem olyan az egész, mint egy átok? Az autóbaleset talán
még nem, na de a szobor?
– Az a szobor ősidők óta ott áll – fordult felé Gwyn, mire csúcsos
kalapja megbillent. – Talán, amikor felállították a színpadot, nekiütköztek
vagy ilyesmi. Nézd, ha valakinek aggódnia kell a szobor miatt, az Jane. És
hidd el, ő meg is teszi. Legalább két üveg bort meg kell itatnom vele este,
hogy lenyugodjon.
– Nem tudtam, hogy még randiztok – mondta Vivi, míg a koponya
fogsora szétnyílt, és pislogott egyet.
Gwyn sóhajtott.
– Valami olyasmi. Ha már itt tartunk – sandított a szeme sarkából Vivire
–, te és az a seggfej mintha flörtölnétek.
Vivi visszatette a koponyát a pultra, és megpaskolta kicsit, majd
kiegyenesedett.
– Hogy micsoda?
 Gwyn újra sóhajtott, és az asztal túlsó oldalára sétált.
– Csak megjegyeztem. Még mindig szikrázik köztetek a levegő, te pedig
aggódsz érte.
– Azért aggódtam, hogy véletlenül megátkoztuk egy nagy hatalmú
varázsló fiát – ellenkezett Vivi, mire Gwyn legyintett.
– Jó kis fedősztori. Szerintem még mindig odavagy azért a seggfejért.
Vagy legalábbis ágyba akarsz bújni vele, ami persze teljesen érthető. Már el
is felejtettem, mennyire vonzó. Vagy az elmúlt kilenc évben még vonzóbb
lett? – Gwyn a pulthoz lépett, és felemelte Vivi állát. – Mit gondolsz?
– Azt, hogy ha továbbra is „seggfejnek” hívod, nem csinálhatsz úgy,
mintha valami kerítő lennél egy Disney-tinifilmből.
– Sokoldalú vagyok.
– Gwyn, komolyan mondom – kezdte Vivi, de mielőtt folytathatta volna
a vitát, szétnyílt a függöny, és Rhys lépett ki mögüle.
Bosszúsnak tűnt, ami szokatlan volt, de furcsa módon nagyon jól állt
neki. A homlokán lévő ráncok elmélyültek, kék szeme szikrázott.
Vivi azon kapta magát, hogy bámulja, és azt is érzékelte, hogy Gwyn
pedig őt nézi, olyan önelégülten, ahogy senki más nem lenne képes. Vivi
kilépett a pult mögül, Rhys felé indult, és kinyújtotta a kezét a tükörért.
– Működött? – kérdezte, mire a férfi zavartan pislogott, mintha csak
most venné észre, hogy ott van.
– Hogy ez? Ó, igen. Igen, gond nélkül elértem apát, köszönöm – adta át a
tükröt. – Azt mondtad, egy régiségboltban találtad?
Vivi bólintott, és a tükörképére nézett, igyekezve ellenállni a kísértésnek,
hogy kinyújtsa a nyelvét túl piros arcára és túl ragyogó szemére. Szedd
össze magad, csajszi!
– Igen, hátul lógott. A tulajdonosnak fogalma sem volt róla, mi ez, és
inkább ide hoztam, mint haza.
– Miért?
Rhys ránézett, úgy igazán – a francba is, még egy tulajdonsága, amiről
Vivi megfeledkezett. Világbajnok hallgatóság volt. És nem csak úgy
mímelte. Tényleg érdekelte, amit az ember mond, és mindig többet akart
tudni. Olyan volt, mintha a másik folyton rivaldafényben fürdene, de nem
kellemetlen értelemben. Olyan… meleg érzés volt. Elfogadó.
Amíg el nem tűnt az életéből.
Vivi elszakította róla a pillantását, és újra a tükörbe nézett.
 – Nem tudom – válaszolta. – Talán túl nagy volt a kísértés. Veszélyes
folyton a jövőt fürkészni, nem igaz? Persze nem tudtam – vette szemügyre a
tükröt –, hogy távolsági hívásra is használható.
– Csak, ha valami önelégült pöccsel akarsz beszélni – mondta Rhys, mire
Vivi felvonta a szemöldökét.
– Akkor ezzel hívjalak legközelebb?
Rhys arcán mosoly ömlött el, és a válla fölött Vivi látta, ahogy Gwyn
vigyorogva csettint, mire az ujjaiból lila szikrák pattannak ki, és némán azt
mondja: flört!
Ha Rhys nem nézi, Vivinek lett volna néhány keresetlen szava az
unokanővéréhez. Ehelyett felemelte a fejét, és a tükröt a mellkasához
szorította.
Na jó. Minden rendben az apáddal?
Nem átkoztalak meg, ugye? Csak balszerencse üldöz, és semmi köze a
történteknek egy összetört szívű, kissé kapatos fiatal lányhoz közel egy
évtizeddel ezelőttről, igaz?
Rhys mosolya eltűnt, a pillanat elillant, és Vivi úgy vélte, ez jó dolog.
Aztán a férfi bólintott.
– Úgy tűnik. Már csak fel kell töltenem az energiavonalakat, és
visszatérnem Walesbe.
– Tényleg, a vonalak. Mikor?
A férfi elővett a mellényzsebéből egy finom művű órát, és rápillantott.
– A hold este hétkor kel fel, nagyjából akkor?
Gwyn még mindig őket bámulta, ám az istennőknek hála, ebben a
pillanatban az ajtó feletti csengő újra megcsörrent, vásárlókat jelezve. Ha
Gwyn megtudta volna, hogy Vivi a férfival tart a vonalak feltöltésekor,
örökké ezt hallgatta volna tőle.
Márpedig el akart menni.
Míg Gwyn az ajtó felé indult, Vivi bólintott.
– Találkozzunk itt fél hétkor.
Már csak néhány óra volt addig hátra, láthatja az energiavonalakat, Rhys
megteheti, amit kell, és végeztek.
Ezt akarta.
És ebben teljesen biztos volt.

AMIKOR VIVI az elmúlt években Rhysra gondolt – és ez gyakrabban

megesett, mint bevallotta volna –, sosem olyan hétköznapi és unalmas
dologról ábrándozott, mint hogy elvigye a kocsiján.
És most itt ült a Kiájában az anyósülésen, amit hátra kellett tolnia, hogy
hosszú lába elférjen, kezében a lány békás utazóbögréjét szorongatva, és
lassan maguk mögött hagyták Sírvölgyet, hogy felkapaszkodjanak a hegyek
közé.
Sötétedett, az ég mélylilából kékre váltott, és Vivi ujjai a kormányt
szorították, míg erősen próbált nem gondolni arra az estére, amikor először
találkoztak.
Persze az nem pont ilyen volt. Június volt, nem október közepe, a levegő
lágy és meleg, a színek is mások, de az is egy varázslatos este volt,
különleges, és Vivi azon tűnődött, vajon a férfi is erre gondol-e.
Rhys tőle szokatlanul hallgatagon ült mellette, az ablakon át bámulta az
elsuhanó tájat, és olykor ivott a kávéból. Ez is a munka része? Önmagába
kell mélyednie vagy ilyesmi, mielőtt elvégez egy ilyen nagy erejű
varázslatot?
Viviben most először tudatosult, hogy nyakig benne van valamiben. Nem
Rhys miatt, hanem a mágia miatt, aminek hamarosan szemtanúja lesz.
Rendszerint óvatosan bánt a varázslattal, olykor egész hetek is elteltek
anélkül, hogy használta volna az erejét. Készen áll arra, hogy ilyesmit
lásson?
– Elképesztő, hogy szinte hallom a gondolataidat.
Vivi gyors pillantást vetett rá, majd újra az útra meredt.
– Mármint úgy érted, olvasol a gondolataimban?
Rhys kuncogott, és megint kortyolt a kávéjából, mielőtt válaszolt volna.
– Nem, nincs ilyen képességem, és ha lenne is, veled szemben nem
használnám. Túl sokszor hallanám a „seggfej” kifejezést. Csak arra
gondoltam, hogy van az a nézésed, amikor nagyon koncentrálsz valamire.
Olyan…
– Ha azt akarod mondani, „aranyos”, kidoblak a kocsiból.
– Nem mernék ilyet mondani. Inkább azt mondanám, „bájos”.
Vivi nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy újra rápillantson. Rhys
rámosolygott, azzal a gyengéd mosollyal, ami egészen mostanáig nem jutott
az eszébe, és ezúttal nehezebb volt a figyelmét visszafordítania az útra.
– Engedélyezem, hogy ezt a kifejezést használd – mondta végül. – És,
csak hogy tudd, nem szoktam arra gondolni, hogy seggfej vagy. Mármint
természetesen így vélem, de nem szoktam rá gondolni.
– Jó tudni.
 – Az energiavonalakra gondoltam, meg hogy jól belekeveredtem ebbe a
dologba.
Rhys felemelkedett az ülésben, és a kávét az italtartóba tette.
– Nem olyan nagy dolog. Néhány varázsige, egy kis hókuszpókusz –
megmozgatta az ujjait –, és azzal vége.
– Ó! – dőlt hátra Vivi az ülésen grimaszolva.
– Miért, mit vártál?
– Nem tudom, mit vártam – vallotta be Vivi, mire Rhys rápillantott, és
összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Tiszta Potter voltál, igaz?
Vivi arca megrándult, míg lekanyarodott az útról egy fordulónál, amit
alig lehetett észrevenni.
– Hogy micsoda?
– Potter – ismételte a férfi. – Úgy nőttél fel, hogy nem tudtad,
boszorkány vagy. „Te boszorkány vagy, Vivi”, meg ilyesmi.
Most, hogy nem kellett a szembejövő forgalomra figyelnie, Vivi hosszan
Rhysra pillanthatott, és érezte, hogy az ajka önkéntelenül mosolyra húzódik.
– Nem mondanám magamra, hogy „tiszta Potter”.
– Pedig így van. És biztosan te is így gondolsz magadra.
– Oké, ha visszatérsz a gondolatolvasáshoz, arra fogok gondolni,
mekkora seggfej vagy.
Rhys vigyorogva kinézett az ablakon, míg az autó leereszkedett a
völgybe. Mostanra besötétedett, az ég indigókék színt öltött, és a hold
felkelt a hegyek fölött, ragyogó fehéren.
Tökéletes este a varázsláshoz.
– De az anyukád boszorkány volt, ugye? – fordult vissza felé Rhys, és
Vivi ujjai erősebben szorították a kormányt.
– Igen, az volt, méghozzá tehetséges, csak éppen… nem is tudom. Talán
úgy lázadt, hogy nem vett tudomást a képességeiről. – Vivinek már nem
fájt, ha a szüleiről kellett beszélnie. Még mindig sajgott a hiányuk, de a
fájdalom mostanra eltompult, noha nagyon régen nem beszélt róluk.
– Szeretem a lázadó nőket – dőlt hátra Rhys az ülésben, még mindig a
lányt bámulva, aki szinte érezte a pillantását, bár tekintetét az úton tartotta.
– És nem varázsoltál gyerekkorodban? – kérdezte. – Véletlenül sem?
– Dehogynem – mosolyodott el Vivi az emlék hatására. – Először ötéves
koromban. A lombházban voltam, amit Papi csinált, és teát főztem, azaz
sarat kevertem össze vízzel egy régi teáskannában, amit a garázsban
találtam.
– Apám ugyanígy készíti a teát – szúrta közbe Rhys, mire Vivi
felnevetett.
– Szóval, a lombház alatt volt egy nagy azáleabokor, és úgy gondoltam,
jó lenne néhány virágszirmot is belerakni, de nem akartam lemászni a
létrán, úgyhogy csak erősen arra gondoltam, hogy egyszerűen berepülnek
az ablakon. – Elemelte egy pillanatra a kezét a kormányról, és csettintett. –
És így is lett.
Rhysra tekintett, aki mosolyogva nézte őt, és valami úgy a mellkasába
markolt, hogy el kellett kapnia a pillantását, és újra az útra szegezni.
– Lényeg, hogy anyut nagyon felzaklatta a dolog, hegyi beszédet tartott
arról, milyen veszélyes az ilyesmi, és igaza volt. Ha a szomszédok
meglátták volna, valami fura talkshow-ban kötök ki, vagy ilyesmi.
Évek óta nem gondolt erre, de most újra felidézte az emléket: az anyja az
ágya szélén ül, füst- és fűszerillata van, a haja ugyanolyan színű, mint az
övé, csak rövidebb, Vivi vállát söpri, miközben lehajol hozzá.
Csak szeretném, ha biztonságban lennél, kicsim.
Nem tűnt veszélyesnek megröptetni azokat a szirmokat. Mókás volt,
és… könnyű.
Ám az anyja arca komoly volt, és Vivi ezután sosem tudta a varázslatot
teljesen elválasztani a veszélytől. Reszketett, míg az autóval leereszkedtek
az úton, és nem a hidegtől, hanem attól, ami rá várt.
Vagy talán máris érezte a mágiát a levegőben.
– Már értem, miért ezt a helyet választotta az a Gryffud öregfiú –
mormolta Rhys, míg kipillantott a szélvédőn.
– Te is érzed, ugye? – kérdezte Vivi, mire a férfi bólintott. – Már közel
járunk?
– Ott lesz, a kanyar mögött.
Egy patak mellett álltak meg. A víz sziklák közül bugyogott elő, egy
barlang nyitott szájából, ami sötéten meredt rájuk az autó reflektorfényében.
Leállította az autót, mire sötétség borult rájuk. Rhys a barlang felé
mutatott.
– Nos, Vivienne, készen állsz?
9. FEJEZET

Szerencsétlen dolog, hogy a mágia a sötét helyeken lakozik.

Míg Rhys átsegítette Vivit a barlang bejáratában lévő nagy sziklán, azon
tűnődött, az ősei miért nem tudták egy melegebb, otthonosabb helyen
lefektetni az energiavonalakat, például egy tengerparton.
De nem, az ősei az olyan elcseszett és ijesztő helyeket szerették, mint ez
a barlang, így kénytelenek voltak sötét pocsolyák és csúszós sziklák között
botorkálni.
Bár, ismerte el, ahogy Vivi újra megfogta a kezét, és a kis fénygömb,
amit a lány varázsolt, a fejük felett lebegett, lehetne éppen rosszabb
társaságban is.
– Milyen messze vannak az energiavonalak? – kérdezte Vivi, és
elengedte Rhys kezét, hogy kisöpörjön az arcából egy hajtincset.
– Nem túl messze – válaszolta Rhys, az előttük lévő sötétséget
fürkészve. Az apja rajzolt neki egy térképet, valószínűleg hollóvértintával
egy ötszáz évesnek tűnő pergamenre, de Rhys otthon hagyta, mivel biztos
volt benne, hogy képes lesz megtalálni enélkül is.
Ámbátor most, ahogy egyre beljebb hatoltak a barlangban, és a járat
egyre szűkült, már nem volt olyan biztos ebben. Persze érezte a mágia
jelenlétét, ami úgy vibrált a lába alatt, akár a szívdobogás, és égnek állt tőle
minden szőrszála, de nem tudta, pontosan honnan ered.
Nem érezte tisztán.
Megállt, és körülnézett. Az üreg, amelyben voltak, néhány méter után
véget ért, és körben csak sziklafalat látott. Volt vajon az apja térképén
valamiféle titkos bejárat? Vagy megint a balszerencse üldözi? Az apja
ugyan megesküdött, hogy nincs megátkozva, de Rhys nem tudott
megszabadulni a gondolattól, hogy valami nincs rendben. Talán ez is az
átok része.
– Szent Bugi golyóira mondom – mormolta magában, mire Vivienne
megtorpant, és ránézett.
 – Eltévedtünk?
– Nem – vágta rá túl gyorsan, mire a lány összevonta a szemöldökét.
– Rhys.
– Mondom, hogy nem – erősködött a férfi, majd körbefordult, a fény
szédülten követte. – Csak éppen… próbálok tájékozódni.
– Aha… – fonta össze Vivi a karját a mellkasa előtt. – És miközben
tájékozódsz, észrevetted, hogy van egy rejtett átjáró bal kéz felől?
Rhys megpördült, és a sötétbe meredt, arra, ahol első látásra csupán
sziklafalat látott. Aztán egyszer csak… ott volt. Középen egy halvány
árnyék, ügyesen elrejtve a sziklák közé.
Visszafordult Vivihez, és felvonta a szemöldökét.
– Jártál már itt?
A lány megrázta a fejét.
– Soha. Persze tudtam, hol van a barlang, de Elaine néni szigorúan
megtiltotta, hogy szakrális helyek közelében mászkáljunk. – A szemöldökét
ráncolva körbenézett. – De azért fura. Olyan, mintha tudtam volna, hol van
a bejárat, mielőtt láttam volna. Mintha anélkül, hogy nézném, látnám.
Rhys nem tudta pontosan, mit jelent ez. Talán Vivi csak érzékenyebb a
mágia jelenlétére, mint ő, a varázslók leszármazottja, esetleg csak hamarabb
meglátta a bejáratot, mielőtt ő még észrevehette volna. Akárhogy is, nem
ácsoroghat itt továbbra is úgy, mint egy komplett idióta, így a hasadék felé
biccentett.
– Akkor menjünk.
Amint átlépték a rejtett bejáratot, a levegő megváltozott. Rögtön
hűvösebb lett, annyira, hogy Rhys reszketni kezdett, és azt kívánta, bárcsak
hozott volna magával kabátot.
A járat itt olyan szűk volt, hogy csak egyesével haladhattak, az érdes
sziklák dörzsölték a vállukat, és minél beljebb mentek, a mágia moraja
annál erőteljesebb lett. Rhys füle bedugult, az egész teste libabőrös lett.
A háta mögül hallotta Vivi egyre gyorsuló légzését, és tudta, hogy ő is
érzi.
Ám ez még semmi nem volt ahhoz képest, amikor a szűk járat kitágult,
újabb üregbe torkollott, és az energiavonalak felragyogtak előtte.
A barlang halványlila fényben fürdött, a lábuk előtt a mágia lassan
áramló folyói pulzáltak, Rhys szája kiszáradt, a térde reszketett.
És sajnos nem csak ezt érezte.
 Megfordulva Vivit látta meg a bejáratnál, szeme tágra nyílt, mellkasa
sebesen emelkedett és süllyedt, és amikor a férfira nézett, az arcán ugyanaz
a meglepődés – és forróság – tükröződött, mint az övén.
Hála a szent lószarnak, máskülönben ez rohadt ciki lenne!
– Hát jó – kezdte a torkát köszörülve –, szóval ez elég kellemetlen, és
valószínűleg ezért kellett volna egyedül jönnöm.
Gondolhatta volna. Esetleg az apja figyelmeztethette volna, bár abból
olyan gyötrelmes beszélgetés kerekedett volna, hogy az élethez se legyen
kedve, úgyhogy mégis jobb így.
A mágia mindig hat a testre. Van bűbáj, amitől az ember fáradt lesz,
mástól felpörög. Van, ami sírásra készteti az embert, és nem tudja, miért.
És bizonyos varázslatok, kifürkészhetetlen oknál fogva, az ember ellen
fordulnak.
Az energiavonalak kétségkívül ezek közé tartoztak, és a barlangban lévő
mágia hatásfokát tekintve… meglehetősen erőteljesnek tűntek.
Talán az okozta, hogy azzal a nővel van a barlangban, akivel egykor
csodásakat szeretkezett, és valószínűleg most egyáltalán nem kellene erre
gondolnia.
Ám amint lehunyta a szemét, képek jelentek meg az agyában, akár egy
filmfelvételen: Vivienne lába a csípője körül, Vivienne haja a mellkasán, a
mellbimbója a hüvelykujja alatt, elakadó lélegzete, ahogy a két lába közé
nyúl, ahogy elneveti magát orgazmus közben, amit mindig csodálatosnak
talált, az az elfúló kacagás…
– Rhys!
Kis híján felkiáltott, amikor kinyitva a szemét ott látta a lányt,
közvetlenül maga előtt, és elkövette azt a hibát, hogy a kezét a lány karjára
tette, hogy kissé megnyugodjon.
A bőre még a pulóver alatt is forró volt, és ahogy a szemébe nézett, tágra
nyílt pupillát látott – a mogyoróbarna sáv egészen összeszűkült körülötte.
– Ez valami mágia, ugye? – nyögte ki a lány, mire Rhys bólintott, a
karját simogatva, holott hátra kellett volna lépnie, és kiszaladni innen, hogy
hideg vízbe mártsa a fejét.
A lány megmarkolta a pólóját.
– Rhys – mondta újra, hangja nyugodt volt, és komoly, pillantása a férfi
szájára siklott, és megnyalta kiszáradt ajkát.
Rhys kis híján felnyögött, keze a lány csípőjére siklott. Miért lenne olyan
nagy baj, ha most megcsókolná? Puszta formalitás, mielőtt végleg elválnak
útjaik.
Romantikus lenne. Eszméletlen.
A férfiak talán eszméletlenül romantikusak lesznek a mágiával teli
barlangokban.
Lehajtotta a fejét, és közelebb lépett hozzá. Csodás illata volt. Valami
édes. Talán vanília. Minden porcikáját végig akarta kóstolni, hogy
megtalálja az illat forrását.
Vivi lehunyta a szemét, légzése ziháló lett.
Aztán hirtelen megmerevedett, és eltaszította magától a férfit.
– Most komolyan valami mágikus szexbarlangba hoztál?

RHYS PISLOGVA NÉZTE, ahogy Vivi hátralép. A lánynak minden

akaraterejére szüksége volt, hogy ne mosson be neki egyet abba az
önelégült, jóképű arcába, amin most zavarodott kifejezés ült.
– Tessék? – kérdezte végre, és Vivi még hátrébb lépett, karját szorosan
összefonva a mellkasa előtt. Szabályosan reszketett a vágytól, a feje szédült,
a szíve vadul dobogott a mellkasában, a fülében, az ágyékában.
Még egyet hátralépett, szeme tágra nyílt, dermedten állt.
– Ugye nem hiszed, hogy tudtam, ez fog történni? Vagy hogy okkal
hoztalak ide? Mármint… okkal hoztalak ide, de fogalmam sem volt…
Vivi megrázta a fejét, amitől egy kicsit kitisztultak a gondolatai.
– Nem gondoltam ezt, ne légy bunkó. Csak azt mondom, hogy esetleg
megkérdezhetted volna az apádat vagy a bátyádat, hogy pontosan mi vár itt.
– Ó, igen, tényleg megkérdezhettem volna, hogy „apám, véletlenül nem
egy mágikus szexbarlangba küldesz?”. Miért is nem tettem?
– Ne légy seggfej.
– Ne légy nevetséges. Nem, tényleg nem kérdeztem erre rá. És
amennyire tudom, sosem volt még itt senki az exbarátnőjével, úgyhogy ez
elég egyedi szituáció, Vivienne.
A vágy köde lassan szétoszlott, és Vivi érezte, ahogy csillapodik a
légzése, és a pulzusa is lelassul. Úrrá lett vajon a mágián, vagy egyszerűen
csak eltűnt?
Talán azért múlt el, mert Rhys most már nem úgy nézett rá, mint aki élve
fel akarja falni. Inkább bosszúsnak tűnt, megbántottnak, és Vivi úgy vélte,
ez most a legbiztonságosabb.
– Úgy értem – mondta nyugodtabban –, hogy nyilvánvalóan fogalmad
sem volt róla, mi van itt, mert senki nem figyelmeztetett. Hiszen nem
kérdezted, igaz? – Rhys nem válaszolt, kezét zsebre dugta, az állán
megrándult egy izom. – Mi van, ha sötétebb mágia is van itt, aminek
hatására, mondjuk, meg akarjuk egymást gyilkolni, ahelyett, hogy…
Nem akarta befejezni a gondolatot; az arca még mindig lángolt, a bőre
borzongott.
– De nincs ilyen mágia itt – szólalt meg Rhys, és Vivienne csak most
vette észre, hogy a nyakában lógó medál éppen olyan színű, mint a
barlangban lévő energiavonalak.
– De lehetett volna – szögezte le, és sóhajtva körülnézett. – Úgy hívtál
ide, hogy fogalmad sem volt, mi vár itt ránk – folytatta, mire Rhys
felnyögött, és feltartotta a kezét.
– Te pedig beleegyeztél, hogy velem gyere.
– Igen, mert nyilvánvalóan nem tanultam meg kilenc éve a leckét, hogy
ne bízzak benned.
Némán egymásra meredtek, és Vivi hirtelen semmi másra nem vágyott,
mint hogy az ágyában feküdjön, otthon, pizsamában, és Rhys Penhallow
semmi más ne legyen, mint egy elbaltázott nyár emléke.
Rhys szipogva vállat vont.
– Hát jó – mondta. – Most is csak az a balfék vagyok, aki folyton bajba
keveredik, úgyhogy hadd fejezzem be, rendben?
– Rhys – kezdte a lány, de a férfi már megfordult, lekuporodott a
vonalakhoz, kitárta a karját, és Vivi nagyot nyelt.
Igen, ez ő. Talán nem balfék, de igenis vakmerő, aki előbb cselekszik,
mint gondolkodik.
Gwyn kártyája jutott az eszébe, ami a férfit ábrázolta. A Bolond. Aki
folyton kockáztat. Őt pedig Gwyn a Csillag kártyáján festette meg – béke és
nyugalom. Megfontoltság.
Rhys és ő az elejétől fogva nem illettek össze.
Ezúttal legalább nem lesznek jelenetek. Szépen elválnak útjaik, talán
nem barátokként, de legalább felnőttekként, akik tudják, kik ők, mit akarnak
és hová tartoznak.
Hogy nem egymáshoz, az biztos.
Rhys a földön kuporogva az ujjait mozgatta, és Vivi érezte, hogy a hűvös
levegő felmelegszik, mintha valaki kinyitotta volna egy sütő ajtaját.
Vivi haját elfújta valami az arca elől, Rhys pedig leszegte a fejét, keze a
lüktető, lila vonalak fölött, ajka mozgott, de a mágia morajlása most olyan
hangos lett, hogy Vivi nem tudta kivenni a szavakat.
 A lába alatt megreszketett a föld, és Rhys ujjaiból fénycsóva szökkent
elő.
Vivi összerázkódott, maga köré fonta a karját, és míg nézte a lila
folyamok közt repkedő fényt, saját mágiája táncot járt az ereiben.
Az energiavonalak egy pillanatra felizzottak, szinte fájt rájuk nézni, és
Vivi a kezével elfedte a szemét.
Hirtelen valami nagyot reccsent, és apró kődarabok zuhantak a földre
rogyó Rhysra.
Vivi lenézett.
A vonalak lilája sötétebbre váltott, fekete földkéreg zárult lassan köréjük,
kioltva a színüket.
A föld remegett.
A lány Rhysra nézett, összezavarodva, míg a barlang hőmérséklete
visszaállt, és még hidegebb lett, olyan hideg, hogy szinte fájt, és amikor a
vonalak mozogni kezdtek a földön, akár a kígyók, a férfi megfogta a kezét.
– Fuss!
Nem kellett kétszer mondani.
A szűk átjárón keresztül a nagy üregbe verekedték át magukat, lábuk
alatt remegett a föld, lila és fekete vonalak tekergőztek alattuk, míg elérték
a patakot.
Amikor kirohantak az éjszakába, megálltak, és nézték, ahogy a patakkal
együtt elkígyóznak.
Egyenesen Sírvölgy irányába.
A föld rázkódása megszűnt, és az éjszaka hirtelen káoszból nyugalomba
fordult. Az egyetlen hang egy bagoly huhogása volt, Rhys és Vivi pedig
lélegzet-visszafojtva hallgatták.
Rhys felnézett a hegyre.
– Ez meg mi a szar volt? – nyögte, majd a lányra nézett. – Bizonyára
megvan a véleményed arról, hogy nem mondtam el pontosan, mi fog itt
történni, de abban biztos lehetsz – mutatott a patakra –, hogy ez el lett
cseszerintve.
Vivi a vízre nézett, majd az égre, ahol a hold nagyobbnak és
ragyogóbbnak tűnt, felidézve annak az éjszakának az emlékét, amit
Gwynnel töltöttek, a felszikrázó gyertyát, és összeszorult a mellkasa.
Rhiannon istennő cicijére!
– Öhm, izé, Rhys.
 A férfi megfordult, és ránézett, tágra nyílt szemmel, ziháló mellkassal, és
Vivi megkockáztatott egy bizonytalan mosolyt.
– Van valami, amit el kell mondanom.
10. FEJEZET

Rohadtul meg van átkozva.

Míg Vivi visszafelé vezetett Sírvölgybe, Rhys az anyósülésben ülve a kinti
sötétségbe kémlelt, és próbálta feldolgozni, amit hallott.
– Tehát vettél egy fürdőt… – kezdte lassan, mire Vivi elkínzott sóhajt
hallatott.
– Már mondtam. Vettem egy fürdőt, meggyújtottam néhány gyertyát,
majd Gwynnel elmondtunk néhány marhaságot a hajadról és a csiklókról,
ami nyilvánvalóan nem volt igazi átok – a hajad most is tök jól áll, a
többiről nem akarok tudni –, aztán egyszer csak láttunk egy nagy
lángcsóvát, és talán azt mondtam, hogy „megátkozlak, Rhys Penhallow”, de
nem gondoltam komolyan.
Vivi szorosan markolta a kormányt, szeme tágra nyílt, és Rhys ránézett.
– Azt mondtad, „megátkozlak, Rhys Penhallow”, és most meg vagy
lepődve, hogy meg lettem átkozva? És elnézést, de mit is mondtál a
csiklókról?
Vivi a szemét forgatva az útra meredt.
– A lényeg, hogy be voltunk rúgva, és hülyeségeket beszéltünk. Nem
varázsoltunk igaziból.
– És mégis igazi varázslat történt – mormolta Rhys, hátradőlve az ülésen.
A feje még mindig fájt az energiavonalak feltöltése után, az ujjai
bizseregtek, és a tarkóján furcsa, jeges érzés maradt. Ez vajon normális,
vagy annak a jele, hogy valamit nagyon elszúrt?
Összevonta a szemöldökét, és újra kikémlelt a sötétbe, mintha még
mindig látná a hegyről lefelé futó mágia szikráit. Ám csak az út szalagját
látta maga előtt kibomlani, és egy pillanatra, csak egyetlenre, elhitette
magával, hogy nem történt baj. Az apja annyira biztos volt benne, hogy ő
nem lehet megátkozva, és ugyan mikor tévedett Simon Penhallow? Talán
mindig ez történik, amikor feltöltik a vonalakat.
Ekkor megszólalt Vivi telefonja.
 Azaz lejátszott egy dalt: a The Eagles Witchy Woman című száma
csendült fel a lány táskájából, amit az ülés alá rakott, ám épp csak
odapillantott, és még szorosabban markolta a kormányt.
– Gwyn az – mondta, és továbbra sem nyúlt a táskáért. – Biztos semmi
fontos.
– Biztosan – mondta Rhys, és forróbban remélte ezt, mint bármi mást
azelőtt. – Valószínűleg csak szeretne megkérni, hogy vigyél vacsorára
pizzát és sajtburgert – tette hozzá, mire Vivi rosszallóan ránézett. – Most mi
az? – sóhajtott a férfi. – Amerikában ez normális.
A telefon elhallgatott, és Rhys észrevette, hogy Vivi eddig visszafojtotta
a lélegzetét.
Most jött rá, hogy ő is ezt tette.
Aztán a szám újra felcsendült.
Vivi beletúrt a táskájába, elővette a telefont, fogadta a hívást, és mielőtt a
füléhez emelte volna a készüléket, Rhys hallotta a vonal túlsó végén lévő
zűrzavart. Emberek kiabáltak, valaki sikított, Gwyn pedig Vivi nevét
ordította. Rhys az ülésbe süppedt, és a tenyerébe temette az arcát.
– Gwyn, nyugodj le! – mondta Vivi – Így nem értelek…
A füléhez szorította a telefont, és Rhys nézte, ahogy kifut a vér az
arcából.
– Két perc múlva ott vagyunk.
Vivi hagyta, hogy a telefon kicsússzon a kezéből, és újra megmarkolta a
kormányt.
– Mi történt? – kérdezte Rhys, de Vivi csak megrázta a fejét.
– Be van kötve az öved, ugye?
– Természetesen, nem vagyok hülye, Vivienne – emelkedett fel az
ülésben a férfi, hogy aztán újra hátra is zuhanjon, amikor Vivi rálépett a
gázpedálra.
– Ennyire nagy a baj? – kérdezte sötéten.
Vivi ugyancsak komoran válaszolt.
– Még nagyobb.

VIVI NEM KÍMÉLTE az autót, amíg visszaértek Sírvölgybe. Rhys

számolta: a Gwyn hívását követő kilencvenvalahányadik másodpercben
parkoltak le a Boszorkánykonyha előtt.
Vivienne kipattant az autóból, és szaladni kezdett.
 Rhys egy kissé lassabban követte, a keze megpihent az autó nyitott
ajtaján, míg bekémlelt a bolt kirakatán.
Könnyen felfedezte Gwynt, aki a pult tetején állt, seprűvel a kezében, a
mögötte lévő sarokban három lány lapult a falnak préselődve, holtsápadtan,
tágra nyílt szemmel.
Köztük és Gwyn között pedig a padlón szanaszét… koponyák hevertek.
Kicsik és kosárlabda méretűek is.
Vivienne már beért a boltba, és Rhys látta, hogy megtorpan, amint a
koponyák egyszerre fordultak felé csattogó állkapoccsal.
Gwyn ordított valamit, de addigra Rhys már a bolt felé tartott, és amikor
kicsapta az ajtót, megint a groteszk holló károgása fogadta.
Mágia ülte meg a helyiséget, olyan vastagon, hogy összekoccantak a
fogai, a bőre borzongott tőle. És még valami meghúzódott mögötte. Valami
sötét és erőteljes, valami rossz terítette be a helyiséget.
Rhys sosem érzett még ilyet.
A koponyák a fapadlón araszoltak, meglepően gyorsan, állkapcsuk nyílt
és csukódott. A szemük fényben izzott, ám nem lilán, ahogy Rhys
emlékezett, hanem vérvörösen.
Valami a bokájának ütődött, és amikor lenézett, látta, hogy az egyik
koponya vicsorog rá.
– Nyugodj le, haver – mormolta, azon tűnődve, vajon a koponyához
beszél-e, vagy saját magához.
Aztán a koponya fogai összezáródtak a nadrágja körül.
Rhys nem volt büszke a hangra, ami kiszakadt belőle, amíg felrántotta a
lábát, hogy lerúgja magáról.
Amikor nem sikerült, gondolkodás nélkül odairányította az ujjhegyeiből
a varázserejét, és apró műanyagdarabkákká zúzta a koponyát.
– Rhys!
Oda nézett, ahol Vivienne állt az unokanővérével, egy kristálygömböt
ölelve, amit Rhys korábban már látott.
Őt bámulta, aztán jelentőségteljesen a turisták csoportjára nézett a
sarokban, újra rámeredt, tágra nyílt szemmel, és Rhysnak vissza kellett
fognia magát, hogy ne gúnyosan válaszoljon.
– Mégis mit kellene tennem, Vivienne?
Égett szag érződött, megperzselődött szőr szaga, és Rhys egy lyukat
pillantott meg a nadrágján – majdnem a bőrén –, amit az apró varázslat
okozott. Szitkozódva megpaskolta, hogy eloltsa, majd egy újabb műanyag
koponyát rúgott el magától.
– Rohadtul nevetséges – mormolta, rátaposva egy koponyára, majd még
egyre. Ezután kinyújtotta a kezét Gwyn felé.
– Kérem a seprűt – mondta, mire a lány odadobta neki.
Rhys könnyedén elkapta, majd meglódította a padló felé, és élvezettel
csapkodta a koponyákat a falhoz.
Egyik sem tört el, de kábultan pattogtak, egymásnak ütődve és forogva,
és Rhys ide-oda seperte őket, utat csinálva a három lánynak.
– Hölgyeim – mondta mosolyogva, amikor eléjük ért –, reméljük,
megtanulták a leckét, hogy nem szabad mindenfélét összevásárolni az
interneten.
Még akkor is vigyorgott, amikor rábámultak. Az egyikük a nadrágján
kiégett foltra nézett, és ő hozzátette:
– Szerencsére mindig van nálam öngyújtó.
Mivel éppen meg volt átkozva, tudta, hogy nem használhat bűbájt velük
szemben, de úgy gondolta, a sármja is megteszi. Míg az ajtóhoz terelte a
lányokat, és mindenfelől koponyák gurultak feléjük, arról csevegett, milyen
fontos ellenőrizni az elemeket, mielőtt az ember használatba veszi a
dolgokat, és hogy milyen szigorú hangvételű e-mailt fog írni a gyártónak,
valamint a kedvezményről, amit a lányok a legközelebbi látogatásukkor
kapnak.
Mire becsukta mögöttük az ajtót, már ő is beleszédült a sok locsogásba,
de a lányok szemmel láthatólag kissé megnyugodtak. Az egyikük vissza is
fordult, és azt mondta:
– Egyszer rendeltem egy iPodot a netről, de nem az Apple-től, hanem
valami random oldalról, és füstölni kezdett a zsebemben!
– Hát, van ilyen – mondta Rhys, és kiterelte őket a járdára. – Köszönjük,
hogy a Boszorkánykonyhában vásároltatok, gyertek legközelebb is!
A holló rekedten károgott, Rhys nagy csattanással becsapta az ajtót, és
lehúzta a redőnyt.
Miután bezárta az ajtót, Gwynre és Vivienne-re nézett.
Gwyn még mindig a pulton állt, kezét összekulcsolta, ujjai zölden
szikráztak.
– Szép munka, seggfej – mondta, és mielőtt Rhys válaszolhatott volna,
Vivienne felé bólintott, aki visszabiccentett, és a kirakathoz ment, kecsesen
kikerülve a koponyákat.
 Ne bámuld a gyönyörű lábát, amíg átlépked a műanyag szarságok
között, te perverz, gondolta Rhys, de hasztalanul. Vivienne megátkozhatta,
lehetett a forrása minden rossznak, ami vele történt, amióta csak betette a
lábát a városba, de a farka nyilvánvalóan nem vette az adást.
Vivi a kirakathoz lépett, és felemelte a kezét, mire fehér fény ömlött szét.
Rhys rádöbbent, bűbájt használt, hogy összehúzza a súlyos
bársonyfüggönyt, ami a kirakatot takarta, és mielőtt figyelmeztethette
volna, a fény a kezéről a függönyre szökkent.
Aztán felgyújtotta.
Vivienne felsikoltott, amikor egy koponya ráharapott a cipője sarkára.
Rhys átszelte a boltot, elrúgta a koponyát, és megragadta a seprűt, hogy
eloltsa a lángokat.
Égett műanyag szaga töltötte be a boltot, ahogy a seprű felgyulladt, és
Rhys a szeme sarkából látta, hogy Gwyn bűbájt készül használni.
– Ne! – kiáltott, és megkönnyebbült, amikor Gwyn leeresztette a kezét.
Annak kevésbé örült, hogy mostanra kisebb tömeg gyűlt össze a kirakat
előtt, kíváncsian a káoszra és a varázslatra is, amivel megállítani készültek.
Remek.
A koponyák még mindig nyüzsögtek körülöttük, állkapcsukat fel-le
mozgatva, és Rhys megfogta Vivienne kezét.
– A raktárba! – kiáltotta a csattogás közepette, mire Vivienne bólintott.
A pulton Gwyn a kirakatra, majd újra rájuk nézett.
– És akkor mi lesz? – kérdezte. – Elbújunk a csattogó koponyák
éjszakáján, és reméljük a legjobbakat?
– Van jobb ötleted? – kérdezte Vivienne, de mielőtt Gwyn válaszolhatott
volna, kitárult a bolt ajtaja, és nagyot csattanva a falnak vágódott.
Rhys megpördült, hogy megnézze, ki az – biztos volt benne, hogy
bezárta azt az átkozott ajtót –, de mielőtt megpillantotta volna az illetőt,
fülsiketítő robaj tört ki, és olyan vakító kék fény csapott fel, hogy szabad
kezével el kellett takarnia a szemét.
Amikor leengedte, azt látta, hogy a koponyákból csak néhány füstölgő
műanyagdarab és egy piros szem maradt, ami pislogott néhányat, mielőtt
végleg kihunyt volna.
Az ezt követő csendben Rhys érzékelte a boltot beterítő füstöt, a
fapadlón lévő égett karistolást és azt, hogy még mindig fogja Vivienne
kezét.
 Összekulcsolt ujjaikra pillantott, a lány tenyere szinte égetett. Az arcára
nézett, ami kipirult, a szeme tágra nyílt, aztán észrevette, hogy őt figyeli, és
ő is a kezükre nézett.
Elhúzta a kezét, ellépett tőle, és hátrébb húzódott.
– Mi az ördögöt csináltatok? – kérdezte Vivienne nagynénje zihálva.
11. FEJEZET

Lehet, hogy azok a műanyag koponyák kinyírtak minket, és most a pokolban

vagyunk, gondolta Vivi, bár a boltban ült, az aranyszínű szövettel bevont
kedvenc karosszékében, amiben annyi időt eltöltött már, hogy a feneke
mélyedést hagyott az ülésen.
Mindazonáltal megfelelő magyarázat volt arra, miért nem ér véget ez a
rettenetes éjszaka. Először ott volt a barlang Rhysszal, aztán az a rémálom a
boltban, és most, bár közel harmincéves, mégis magyarázkodnia kell Elaine
néninek, amiért megszegte a boszorkányok egyik legősibb szabályát, mert
egy férfi összetörte a szívét.
És az a férfi most itt volt.
– Véletlen volt – mondta, érzése szerint aznap már huszadszor. – Csak…
hülyéskedtünk.
– Varázslattal nem lehet hülyéskedni – szögezte le Elaine néni olyan
szigorúan, ahogy Vivi még sosem hallotta. Az egyik szekrény előtt állt,
karját keresztbe fonta, haja szorosan összefogva. Bal fülében néhány
fülbevaló himbálózott, a jobb füléből ezüstlánc lógott; épp úgy nézett ki,
mint egy nagy hatalmú boszorkány – és az is volt. – Ezt már többször
elmondtam. – Elsétált a szekrény előtt, és elővett egy pólót. – Mi van
ideírva? – rázta meg, és Vivi látta, ahogy Gwyn, aki keresztbe tett lábbal ült
egy bőröndön, a szemét forgatja.
– Anya! – kezdett bele, de Elaine felemelte a kezét.
– Te csak ne anyázz engem, kisasszony!
Rhys, aki szokatlanul csendes volt, amióta vissza lettek ide zsuppolva,
odasétált Elaine-hez, és felolvasta a póló feliratát.
– Sose keverd a varázslatot vodkával – bólintott. – Bölcs tanács.
– Na jó – elégelte meg Gwyn, és felállt a bőröndről. A szemfestéke
elkenődött, amitől fekete paca lett a szeme körül, de ezt leszámítva nem
látszott rajta a szörnyű éjszaka nyoma. – Te csak ne mondj semmit! Ez az
egész a te hibád.
 – Mert megátkoztam magam? – vonta fel Rhys a szemöldökét, és
visszaadta a pólót Elaine-nek. – Ez lenne az én hibám?
Gwyn csípőre tett kézzel nézett vele farkasszemet.
– Az a te hibád, hogy meg kellett átkoznunk. Ha nem törted volna össze
Vivi szívét…
– Semmit sem törtem össze! – mordult fel Rhys, és Vivi szívverése
felgyorsult, amikor a férfi egy pillanatra elhallgatott. – Vivienne…,
összetörtem a szívedet?
Az éjszaka most már nemcsak végtelenül hosszú volt, de valószínűleg
élete legrosszabb éjszakája is lett.
– Nem törted össze – mondta, és igyekezett uralkodni a vonásain. Azt
kívánta, Gwyn bárcsak meg se szólalt volna, aki viszont közbevágott:
– Dehogynem! Emlékszel, mennyit sírtál? És a fürdő? Folyton
elővarázsoltad a kölnije illatát, az ég szerelmére!
Vivi arca lángra gyúlt, és még mélyebbre süppedt a fotelben.
– Nem is igaz – mormolta, míg Rhys döbbenten meredt rá.
– Seggdugónak neveztél, pedig ilyen szó nem is létezik – emlékeztette. –
Hozzám vágtad a nadrágomat. Nem tört össze a szíved, hanem dühös voltál.
– Persze, mert egy nő nem érezheti egyszerre mindkettőt – mondta
gúnyosan Gwyn, mire Vivi felállt, és megdörzsölte az arcát.
– Befejeznétek, hogy úgy beszéltek rólam, mint valami tragikus
hősszerelmesről? Csak egy becsiccsentett kiscsaj voltam a szintén részeg
unokatesómmal. Nem olyan nagy dolog. – Elhallgatott, a szemét forgatta. –
Oké, ez a része talán nagy dolog, mármint az átok. De nem annak szántuk,
úgyhogy vegyetek vissza. – Rhysra mutatott. – Vagy te nem csináltál
semmilyen drámai hülyeséget fiatal korodban?
– Az egész fiatalkorom drámai hülyeség volt.
– És te, Gwyn? – fordult Vivi az unokatestvéréhez.
Gwy grimaszolt.
– Csajszi, az egész fiatalkoromat veled töltöttem. Pontosan tudod.
Vivi bólintott, és Elaine nénire nézett, aki a homlokát ráncolta, majd
feltartotta a kezét.
– Na jó, tudom, hogy az egészet amiatt a Led Zeppelin-dolog miatt
hoztad szóba, úgyhogy miután mindenki bevallotta, hogy hülyeségeket
csinált fiatal korában, lépjünk tovább. Folytasd, Vivi.
– Köszönöm – válaszolta a lány. – Most, hogy mind egyetértünk abban,
hogy a „miért” nem fontos, amit ki kell találnunk, az a „mit”. Vagyis hogy
mit okozott az átok Sírvölgyben.
Elaine sóhajtva érintette meg a fülbevalóját.
– Azt hiszem, az átok szétterjedt az energiavonalakon – mondta –, és
mivel az energiavonalak táplálják a várost varázserővel, ez az erő most…
elromlott.
Bár Vivi büszke volt az optimizmusára, pontosan tudta, hogy az ördögi
műanyag koponyákkal a dolognak még nincs vége. Ki tudja, mi mást
hoztak még működésbe az energiavonalak?
– Beszélnem kellene az apámmal – lépett el a szekrénytől Rhys, kezében
tartva az egyik koponyát, amit kikerült Elaine varázslata. Mindig, amikor
összekoccantak a fogai, Vivi úgy érezte, a bőrébe harap. Kár, hogy ezután
nem árusíthatják őket, nagy sikert aratnának. Ám a rémálom újraélesztése
nem érte meg a pluszprofitot.
– Hozzam a tükröt? – kérdezte Rhyst, mire ő ijedten megrázta a fejét.
– Azt mondtam, beszélnem kellene az apámmal, nem azt, hogy meg is
teszem – borzongott meg. – Ez az éjszaka már így is kész horror.
– Simonnak tudnia kell erről – sóhajtott Elaine a fotelba rogyva, amiből
Vivi az imént állt fel. – És előre félek, mit fog szólni.
– De mit tehetne? – kérdezte Gwyn. – Mármint, azon kívül, hogy seggfej
módjára reagál.
Rhys a szekrénynek támaszkodott, és szárazon felnevetett.
– Ó, hányszor kérdeztem meg magamtól, „mit tehetne az apám azon
kívül, hogy seggfejként viselkedik”, és hányszor derült ki, hogy nagyon is
sokat!
Vivi már így is eléggé meg volt rémülve – elvégre életre kelt játék
koponyák támadtak meg fiatal lányokat –, de most egyenesen úgy érezte, a
szíve valahol a térde táján dobog.
Rhys apja.
– Ide fog jönni az apád – kérdezte –, és lesújt ránk?
Rhys szája kissé megrándult.
– Más helyzetben szívesen viccelődnék a „lesújt” kifejezésen, de mivel
az apámról van szó… – Mosolya elhalt, ahogy Vivi összes reménye is. A
tarot-kártyára gondolt, amit Gwyn festett Elaine néni házában: a Toronyra,
amely kettéhasadt, és lecsúszott a hegyről.
És ha a kártya a jövőt jósolta meg?
– Egészen zöld lettél – jegyezte meg Gwyn, és átszelte a szobát, majd
megállt előtte. – Hidd el, megoldjuk – rázta meg a vállát. – Bitang jó
boszorkák vagyunk.
– Te vagy bitang jó boszorka – emlékeztette Vivi. – És Elaine néni. Én
történelemtanár vagyok.
– Lehetsz mindkettő – szorította meg a vállát Gwyn. – És ez az egész
nem a te hibád. Az én ötletem volt, hogy átkozzuk meg, emlékszel?
– De az én bűbájom okozta az átkot – válaszolta Vivi, visszaemlékezve,
hogyan lángolt fel a gyertya, és mennyire különös érzés volt, amikor
kimondta azokat a szavakat. Valahogy olyan súlyos, jelentőségteljes.
Az egyetlen igazán hatásos varázsige volt, amit valaha kimondott, és
mindent tönkretett maga körül.
Szokás szerint.
– Esetleg, mint az átokban érintett, én is hozzászólnék – tette zsebre a
kezét Rhys. – Nem lehetséges, hogy mindannyian túlreagáljuk kissé a
dolgot? Igen, a ma éjszaka rémálom volt, nem kérdés. Mindannyian
megrémültünk, és ez érthető is, de amennyire tudom, csak ezek a
szörnyetegek kergültek meg – biccentett a koponya felé, amit egy székre
rakott.
– Meg a bűbájom, ami felgyújtotta a függönyt – emlékeztette Vivi, mire
a férfi sóhajtott.
– Te magad mondtad, hogy a bűbájaid mindig is kissé… Hogy is fejezted
ki magad? Kergék voltak?
– Nos, az én bűbájaim a legkevésbé sem kergék – tette csípőre a kezét
Elaine néni. – És az a bűbáj, amit a bolt kiseprésére használtam, sokkal
erősebb volt, mint terveztem.
Rhys bólintott.
– Ez igaz. De ahhoz talán kevés, hogy azt mondjuk, minden
szétcsesződött, már elnézést, Jones asszony.
– Hallottam én már ennél cifrábbat is, Penhallow úr – legyintett Elaine,
majd sóhajtott, és ujját elgondolkodva a szájára szorította.
Ez nem volt jó jel. A legutóbbi alkalommal Vivi akkor látta ezt a
mozdulatot, amikor Gwynt eljegyezte egy fickó, aki a reneszánsz vásárban
jósolt, és
„Sólyom hercegnek” nevezte magát, bár a jogosítványán a Tim Davis
név állt.
Ám ezúttal Elaine néni vett egy mély levegőt, és azt mondta:
– Azt hiszem, igazad van. Talán nem is olyan rossz a helyzet.
 – Dehogynem az, anyu! – ráncolta a homlokát Gwyn. – Az előbb akart
felzabálni egy műanyag koponya.
– Nem, Rhysnak igaza van – vágott közbe Vivi, önmagát és a férfit is
meglepve, aki felvont szemöldökkel várta a folytatást. – Nem tudjuk, nagy
baj van-e, vagy csak apró furcsaságok történnek. És bármi is legyen, ma
éjjel helyrehozzuk. – Ahogy folytatta, egyre jobban érezte magát. Hát
persze! Egy tervre volt szükségük. És ő mindig jó terveket kovácsolt. – Ha
most hazamegyünk és alszunk egyet, holnap reggelre kiderül, mi történt
pontosan. Rhys, te beszélsz az apáddal. – A férfi elfintorodott, de nem
ellenkezett, így Vivi folytatta. Elaine-re mutatott. – Te nézz utána, hogyan
lehet eltávolítani egy átkot, te pedig – most Gwyn következett – nyisd ki a
boltot, és csinálj úgy, mintha az egész ma éjszaka az Alapítók napja egy
programpontja lett volna.
– Tetszik az ötlet, hogy egyedül én kerüljek veszélybe – jegyezte meg
Gwyn, de Vivi pillantására megadóan felemelte a kezét. – Rendben,
indulhat a muglinyugtató hadművelet.
– Remek – mondta Vivi. – Akkor most már van egy tervünk. Vagy
legalábbis egy fél tervünk.
– Inkább negyed tervünk, ha engem kérdezel – mormolta Rhys, ám aztán
bólintott. – De jobb, mint a semmi. – Körülnézett, majd felsóhajtott. –
Legalább újra eltölthetek egy kis időt Sírvölgyben. – Amikor Vivi rámeredt,
hozzátette: – Mármint…, addig nem mehetek haza, míg vége nincs ennek
az egésznek.
Igaza volt. Vivi tudta: ahhoz, hogy rendbe hozzák a dolgokat, Rhysnak
maradnia kell.
Az ő városában.
És együtt kell működniük.
A férfi mosolyogva rákacsintott, és megaláztatás meg gyilkolászó
műanyag koponyák ide vagy oda, Vivi szíve nagyot dobbant.
Igen, ez tényleg a pokol.
12. FEJEZET

Vivi arra ébredt, hogy Miák úr őt bámulja.

Ez még nem lett volna olyan furcsa – a macska mindig megnézte, ki van
még reggelente ágyban, hogy odabújjon, és mivel Gwyn és Elaine néni
korán keltek, ez a személy szinte mindig Vivi volt, amikor még itt élt.
A szokatlan az volt, hogy a macska pislogott egyet zöldessárga
szemével, nyávogott, majd azt mondta:
– Nasit akarok.
Most Vivi pislogott.
– Csak álmodom – mormolta. Elvégre az előző éjszaka igazi rémálom
volt. Nem csoda, hogy ilyen valóságos, különös álma van.
– Nasit akarok! – mondta újra Miák úr, és odadörzsölte a fejét Vivi
karjához. Ez kétségkívül nem álom volt.
A macska beszélt.
– Gwyn! – kiáltott Vivi hátrahőkölve, Miák úr pedig tovább tekergett, azt
hajtogatva a bajsza alatt:
– Nasit, nasit, nasit!
Vivi a lépcsőn közeledő lépteket hallott, és Gwyn jelent meg az ajtóban,
pizsamában, a haját élénk színű hajpánttal hátrafogva.
– Mi az? – kérdezte, mire Vivi Miák úr felé biccentett.
– Tud beszélni.
Gwyn rápislogott, aztán Miák úrra, összecsapta a tenyerét, és
elragadtatva felkiáltott:
– Tényleg?
Átviharzott a szobán, és felkapta a macskát.
– Mit mondott? – kérdezte. – Mindig vágytam egy beszélő macskára, azt
hiszem, remek társalgók lehetnek, hiszen…
– Nasiiiiiiit! – nyávogott újra Miák úr, majd tekergőzni kezdett Gwyn
karjában. – Nasitnasitnasitkajátkajátnasitnasit.
 – Leginkább csak ezt mondja – jegyezte meg Vivi, visszabújva a takaró
alá, Gwyn pedig a homlokát ráncolva nézte a macskát.
– Talán, ha kap enni, több mondanivalója is lesz. – Azzal letette az
ágyra, kirohant a szobából, és kisvártatva macskaeledeles dobozzal tért
vissza. Szórt belőle a tenyerébe, és megkínálta Miák urat, aki behabzsolta.
– Most mondd azt, „köszönöm, haver” – biztatta.
Miák úr megnyalta a száját, és Gwyn kezéhez dörgölőzött.
– Nasitnasitnasit – kezdte újra.
– Szerintem csak ezt tudja mondani – vélte Vivi.
– NasitnasitnasitnasitnasitNASIT.
– Meggondoltam magam – jelentette be Gwyn, és újabb adag eledelt
szórt a macska elé. – A beszélő macskák nem hasznosak. Most már tudom.
– Vivire nézett, aki éppen kikászálódott az ágyból. – Ez is azért van, amit
Rhys csinált az energiavonalakkal, igaz? Ahogy a koponyák is az éjjel.
– Ez azért van, amit én csináltam Rhysszal – szögezte le Vivi sóhajtva,
és a táskára nézett, amit még otthon pakolt be sietve. Nem tudta volna
pontosan megmondani, miért akart Elaine néninél aludni, de az, hogy a bolt
feletti lakásában töltse az éjszakát, egész biztosan nem jöhetett szóba. Míg
Gwyn Miák úrnak motyogott, elővett egy szoknyát és egy blúzt, és
gondosan összehajtva bepakolta őket. – Akkor viszont jól gondoltuk: még
sok rossz dolog fog történni.
Gwyn rápillantott, míg Miák úr állát vakargatta.
– De ez nem rossz dolog – ellenkezett, majd amikor Miák úr újra nasit
követelt, felsóhajtott. – Na jó, talán nem ez a legjobb, ami történhetett, de
nem hinném, hogy valami szörnyű átok következménye. – Vivire
mosolygott, majd felkapta Miák urat, és az ajtóhoz ment. – Már
megmondtam, Vivi. Helyrehozzuk.
Vivi azt kívánta, bárcsak ő is ilyen biztos lenne ebben.
És azt is kívánta, bárcsak ne érezné olyan átkozottul kínosnak az egészet.
Ez tartotta ébren hajnali kettőig, míg a plafonra meredt. Persze bűntudat,
félelem és aggodalom is kavargott benne, de mindezen felül ott volt a tudat,
hogy Rhys tudja, összetörte a szívét.
Sőt, annyira összetörte, hogy Vivi varázslattal próbálta kúrálni magát.
Rhys viszont nyilvánvalóan nem ugyanezt érezte, ha még csak nem is
feltételezte a lányról, mennyire elszomorította a szakítás.
Ami csak azt bizonyította, amit Vivi mindig is sejtett, hogy számára
sokkal többet jelentett a kapcsolatuk, mint Rhysnak. Az elmúlt kilenc évben
valószínűleg alig gondolt rá, nyilvánvalóan nem keresett rá az interneten
félrészegen, és bár még mindig vonzódnak egymáshoz, azóta idősebb lett,
és bölcsebb. És a legkevésbé sem óhajtott újra beleszeretni Rhys
Penhallow-ba.
Tizenöt perccel később lefelé ment a lépcsőn, haja kócos kontyban
összefogva, kabátja a vállára vetve, és csak akkor, amikor az ajtó felé indult,
hallotta meg a konyhából kiszűrődő hangokat.
Méghozzá nem akármilyen hangokat.
A sarkon befordulva nagynénje konyhaasztalát pillantotta meg, ami
általában saját készítésű gyertyáktól és fürdősóktól roskadozott – és amit
sosem használtak étkezésre –, mellette pedig Rhys ült, kávéscsészével a
könyökénél, egy muffinnal a kezében, és Elaine nénire mosolygott.
Aki pedig gyengéden, már-már odaadóan mosolygott vissza rá.
Vivi megérezte a konyhából szálló illatot is: a szokásos gyógynövény- és
füstszag helyét cukor és fahéj illata vette át.
– Elaine néni – szólalt meg, elszántan tudomást sem véve Rhysról –,
te… sütit sütöttél?
A nagynénje halványan elpirult.
– Nem kell annyira meglepődni, Vivi – intett, és a tűzhelyen lévő
kávéskannához lépett. – Tudok sütit sütni. Csak általában úgy döntök, hogy
nem teszem.
– Ami szinte bűncselekménnyel ér fel – nyalt le egy morzsát Rhys az
ujjáról, mire Vivi kissé elpirult. Hogy nézhet ki ilyen jól az elmúlt éjszaka
után? Vivi úgy érezte, a szeme alatt éktelenkedő karikák olyan
terjedelmesek, hogy akár saját helyrajzi számra tarthatnának igényt, és
amikor lenézett, észrevette, hogy félregombolta a blúzát. És akkor itt ül
Rhys, sötét farmerben, fekete pulóverben, a frizurája tökéletes, dacára az
átoknak, ami a jelek szerint mégis működött, és Vivi kísértést érzett, hogy
újra megátkozza.
Ehelyett ő is a kannához lépett, és levett egy bögrét a felette lévő polcról.
A bolti készletből származott, fehér alapon lila boszorkányt ábrázolt
seprűnyélen ülve, felette a felirat: „Élj úgy, mint egy boszorka, repülj!”
– Mit keresel itt, Rhys? – kérdezte, miután a kávéból erőt merített.
Igyekezett ellenállni a muffinok csábításának, de túl ínycsiklandóan
illatoztak, így felmarkolt egyet a még meleg tepsiből, és megpróbálta nem a
szoknyájára ejteni, amíg leült az asztalhoz.
 Rhys hátradőlt, egyik kezét a hasán nyugtatva, és figyelmesen
szemügyre vette.
– Nos, nem tudom, emlékszel-e, Vivienne, de kiderült, hogy meg lettem
átkozva, szóval…
Vivi a szemét forgatva feltartotta a kezét, amiben még mindig a muffint
szorongatta.
– Tudom, átugorhatjuk a szarkasztikus részt. Úgy értem, miért vagy a
nagynéném konyhájában?
– Átkokat tanulmányozunk – ült le melléjük Elaine néni, és az asztalon
heverő notesz és nyitott könyv felé biccentett, amely eddig elkerülte Vivi
figyelmét, úgyhogy most ő volt az, aki lenyalta az ujját, mielőtt kézbe vette
volna.
A könyv nehéz volt, a borító kopott és repedezett, a gerincén lévő
aranyszínű felirat szinte kivehetetlen, és Vivi, miután kibetűzte, sem értette
a szavakat.
– Gondolom, kár lenne abban reménykedni, hogy ebben van egy
könnyen kivitelezhető ellenátok – lapozott óvatosan. A lapok
papírvékonyak voltak, némelyiket érzékletes, festett illusztrációk
díszítették.
Vivi szemügyre vette az egyiket, amely egy lábánál fogva felakasztott
férfit ábrázolt, belső szervei a földre ömlöttek.
– Pfuj! – mormolta, mire Rhys rögtön ott termett, a lány válla fölött
kukucskálva.
– Ó, igen, a genti boszorkánypróba – mondta. – Az egyik ősünk átesett
rajta. Nem végződött jól. Kiveszik a beleket, aztán…
– Nem akarom tudni – vágott közbe Vivi, és ellapozott, miközben
igyekezett nem tudomást venni Rhys illatáról.
Nem indulhatsz be valakitől, aki éppen belekről beszél – emlékeztette
magát.
– Eddig nem volt szerencsénk – mondta Elaine –, kivéve egyvalamit.
Mivel Rhys a saját mágiáját használta az energiavonalak feltöltéséhez, az
átok valószínűleg kiszivárgott belőle. – Megkocogtatta egy másik könyv
borítóját. – Az átalakulás törvénye. Rhys meg lett átkozva, ám átcsatornázta
máshová…
– Pontosabban az energiavonalakba – fejezte be Rhys. – Tehát az átok
még mindig működik, csak fel lett hígítva. Talán. Az erről szóló oldal
elszakadt, úgyhogy ezen a ponton csak találgathatunk.
 – Remek – mondta Vivi elhaló hangon. Örült, hogy Rhys anélkül sétálhat
át a városon, hogy mágnesként vonzaná a bajt, de a bűntudat még mindig
súlyos sziklaként ült a gyomrán.
– Van egy kérdésem – jött be a konyhába Gwyn. Még mindig a
pizsamája volt rajta, hosszú, vörös haja copfba fogva a vállát verdeste.
– Csak egy? – vonta fel a szemöldökét Vivi.
– Rengeteg kérdésem van, de most csak egy. – Gwyn Rhysra mutatott. –
A haja. Tökéletesen áll, mióta csak a városba érkezett.
Rhys a homlokát ráncolva tapogatta meg a frizuráját.
– Ezt meg hogy érted?
– Tudod te azt – vágta rá Gwyn, mire Rhys még értetlenebb arcot vágott.
– De tényleg nem tudom…
Elaine néni felemelte a kezét.
– Megátkoztátok Rhys haját, ugye?
Rhys leesett állal nézte őket.
– Ez igaz?
– Az átkok nem így működnek – folytatta Elaine néni. – Balszerencsét
okozhatnak, szélsőséges esetben halált. De nem rossz frizurát.
– Remek – mondta Gwyn. – Akkor a csiklók miatt sem kell aggódnunk.
– Nasiiiiit!
Hála az összes istennőnek!
Vivi a konyhába viharzó Miák úrra nézett, aki Elaine néni lába körül
tekergőzött.
– Ja igen – csapta be a könyvet. – A macska most tud beszélni. De
leginkább csak ezt hajtogatja.
Elaine és Rhys összenéztek.
– Hát persze hogy ezt mondogatja!
Elaine a macskáért nyúlt, és Vivire nézett.
– Miért vagy így kiöltözve? – kérdezte, mire Vivi végignézett magán.
– Nem vagyok kiöltözve – tiltakozott. – Megyek dolgozni.
– A főiskolára? – Elaine néni felvont szemöldöke eltűnt kócos frufruja
alatt. – Ma?
– Igen, ma – állt fel Vivi, és a kabátjáért nyúlt. – Miért ne mennék?
– Fontosabb dolgunk is van ma – tette csípőre a kezét Elaine néni, míg a
másikban egy fakanalat tartott. – Boszorkányos dolgunk.
– Nekem viszont kilenc órám is van – mondta Vivi. – Nem mondhatom
le őket. Ebben maradtunk az este.
 – Abban maradtunk, hogy Gwyn kinyitja a boltot, mintha mi sem történt
volna – vágott vissza Elaine –, nem pedig abban, hogy megtartod az óráidat.
– Ez – tartotta a könyvet maga elé – sokkal fontosabb.
– Mindkettő menni fog – állt fel Vivi. – A Penhaven boszorkányfőiskola
is, ha még emlékszel. Megtarthatom az óráimat, aztán elmehetek a
könyvtárba megnézni, hogy van-e valami használható.
Visszafogta magát, hogy ne sóhajtson: általában igyekezett elválasztani a
hétköznapi életét a boszorkányéletétől, így nem folyt bele a penhavenbeli
titkos oktatásba sem. Ám most, hogy a mágiával akadt gondjuk, butaságnak
tűnt volna nem használni ezt a forrást.
Még akkor is, ha ez a forrás pacsulitól illatozott.
Rhys is felvette a kabátját a székről.
– Jövök veled.
Vivi rábámult.
– A főiskolára?
– Miért ne? – vont vállat Rhys. – Végül is, én is oda jártam.
– Csak egy nyári kurzuson vettél részt, ráadásul, ha jól tudom, kábé öt
órára mentél el.
Rhys rákacsintott.
– És ez kinek a hibája?
Vivi ezzel ingoványos talajra tévedt. Elszakította a férfiról a tekintetét, és
keresgélni kezdte a kocsikulcsot a táskájában, mielőtt valami megalázó
történik, például elvörösödik.
Már megint.
– Azonkívül – folytatta Rhys – nem biztonságos, ha most egyedül
maradok így megátkozva. Jobb, ha azzal vagyok, aki megátkozott.
– Ezt már sosem hagyod abba, igaz?
– Egy jó ideig valóban ez a téma fogja uralni a társalgást, igen.
Vivi komoran rápillantott, és már éppen emlékeztetni akarta, hogy ha
nem lett volna kilenc évvel ezelőtt akkora seggfej, nem átkozzák meg, ám
ekkor a gúnyosnak szánt grimasz mögött észrevette a Rhys szeme alatti
karikákat és a feszült arcvonásait. Szörnyű gondolat volt, mégis
megnyugtatta, hogy a férfi is riadt a történtek miatt.
A gúnyolódás és a sütievés csak álca volt.
Mindig ilyen volt?
Nem tudta felidézni.
 Persze annak idején csak pár hónapig ismerték egymást. Különös arra
gondolni, hogy az, aki olyan fontos szereplője volt a romantikus
életünknek, csupán egy idegen.
Vivi hátralépett, igyekezve kizárni a gondolatot.
– Rendben. Gyere velem. Én megtartom az óráimat, te pedig
megnézheted a könyvtárban a Különleges Gyűjteményt.
– Ez valami eufemizmus? – kérdezte Rhys. – Remélem, hogy igen.
– Nem az – válaszolta Vivi, és előhúzta a mobilját, hogy küldjön egy e-
mailt a Penhaven könyvtárigazgatójának. – Pontosan az, amit a neve jelent.
13. FEJEZET

A Penhaven Főiskola kisebb volt, mint ahogy Rhys emlékezett rá.

Ahogy Vivivel átvágtak a campuson, azon tűnődött, milyen furcsa, hogy
a komor otthonáról elnevezett hely ilyen napfényes, vidám is lehet a vörös
téglás épületeivel, fehér törzsű nyírfáival, zöld gyepével és színes őszi
leveleivel.
– Jó lehet itt dolgozni – mondta Vivienne-nek, aki két lépéssel előtte
haladt, magas sarkúja kopogott a téglával kirakott úton.
– Igen, az – mondta oda sem figyelve, idegesen pásztázva maga körül, és
Rhys egy szökkenéssel utolérte.
– Mi az? – kérdezte halkan. – Látsz valami gyanúsat?
Vivi megrázta a fejét.
– Nem, egyelőre semmit, de…
– De nyitva tartod a szemed.
– Pontosan.
Rhys is körülnézett, bár nem tudta pontosan, mit kellene keresnie. Nem
látott szobrokat, amik rázuhanhatnának, vagy autókat, amelyek váratlanul
rátörhetnének. De ki tudja? Megnyílhat alattuk a föld, esetleg rájuk dőlhet
egy fa a semmiből.
Minél előbb helyrehozzák a dolgot, annál jobb.
Amellett, ha már nem lesz megátkozva, talán utolsó gazembernek sem
kell majd magát éreznie.
Tudta, hogy Vivienne mérges rá, sőt dühös, és meg is érdemelte. De a
tudat, hogy annyira megbántotta, hogy a lány ezt tette vele…
A francba is, ez tényleg zavarta.
Egy betonlépcsőn mentek fel, amely egy domb tetején álló fehér
épülethez vezetett. Vivienne megállt az egyik legfelső lépcsőn, és
visszafordult felé.
– Légy óvatos!
– A maradék… öt lépcsőfokon?
 Vivi rámeredt, keze a csípőjén.
– Emlékeztetnem kell, mi folyik itt?
– Nem kell – biztosította Rhys –, de hallottad, mit mondott Elaine. Az
átok most már a városban fejti ki hatását, nem rajtam, és nem hiszem, hogy
a maradék pár lépcső okozza majd a vesztem. De azért megfoghatod a
kezem, ha akarod.
Vivienne morgott valamit az orra alatt, majd megfordult, és felment a
lépcsőn, nyomában Rhysszal.
Óvatosan.
Rhys nem tudta pontosan, milyen lehet Vivienne munkahelye, ám amint
követte a világos, tágas előcsarnokba az épületben, amely helyet adott a
történelem tanszéknek, eszébe jutott, hogy sosem gondolkodott a felnőtt
Vivienne-en.
Olyan volt, mintha tizenkilenc évesen hibernálta volna a gondolataiban,
de most itt volt, felnőtt nőként, akinek irodája és karrierje van, és Rhys
hirtelen és mohón mindent tudni szeretett volna róla.
– Miért a történelmet választottad? – kérdezte, amikor megálltak egy
fehér ajtó előtt, amelynek üvegablakán fekete betűkkel a V. Jones név állt. –
És miért világtörténelem?
A lány ránézett, míg a kulcsot a zárba tette.
– Úgy érted, miért nem boszorkánytörténelem?
Rhys vállat vont, és a falnak támaszkodott.
– Helyénvaló kérdésnek tűnt.
Vivienne hallgatott, még mindig a zárral babrálva, és úgy tűnt, talán nem
is akar válaszolni. Majd sóhajtott.
– Akár hiszed, akár nem, szeretem a világtörténelmet, és… nem is
tudom. Az életem nagy részét azzal töltöttem, hogy igyekeztem átlagos
lenni, talán ezért választottam ezt.
Azzal kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába, Rhysszal a nyomában.
Apró iroda volt, alig fért el benne az asztal, a két szék és a keskeny
könyvespolc, de otthonosnak tűnt, és Rhyst egy kissé a
Boszorkánykonyhára emlékeztette. Növények, színes képek és középkori
kárpitok díszítették, egy virágmintás vízforraló is volt, az asztalán pedig
fotók Gwynnel és Elaine-nel meg néhány más emberrel, akiket Rhys nem
ismert.
Hazudott volna, ha azt állítja, nem nézte meg, vannak-e rajtuk más
férfiak. Igenis megnézte, ott van-e valamelyiken Vivi pöttyös ruhában,
valami seggfej mellett, aki átkarolja, kezét a csípőjén nyugtatva.
De nem, semmi ilyet nem látott.
– Szóval, pontosan mit tanítasz a történelemből? – kérdezte, és figyelmét
a könyvespolcra irányította. Te jó ég, még ennek is olyan illata volt, mint a
lánynak, meleg, lágy illat, amire nem emlékezett, ezért az újdonság erejével
hatott rá. Még valami Vivienne-ből, amit meg akart ismerni.
– Az alapokat – válaszolta a lány az íróasztalán keresgélve. – Bevezetés
a nyugati civilizációba.
– Szóval, elsőéveseket oktatsz.
– Igen, gólyákat, ahogy itt mondjuk, és nagyon szeretem őket tanítani. –
Felnézett és mosolygott. – Jó érzés megismertetni őket valamivel, amit
szeretek.
Rhys most el tudta képzelni, milyen, amikor tanít. Ahogy az arca kigyúl,
amikor olyasmiről beszél, amit szenvedéllyel szeret, az a fény a
szemében… A diákok biztos odavannak érte.
– Igen, sejtem, milyen lehet – bólintott. – Mint amikor olyan helyre
szervezek utat, ahol az ügyfelek még nem jártak. Szeretem figyelni az
arcukat, amikor visszatérnek, és imádom megnézni az ötmillió képet, amit
készítettek. Na jó, talán nem az „imádom” a pontos kifejezés, de azért jó
móka.
A lány mosolya szélesebb lett.
– El tudom képzelni.
Egy pillanatra akár két idegen is lehettek volna, gondolta Rhys. Két
egyszerű ember, akik a munkájukról beszélgetnek, próbálják megismerni
egymást.
És ekkor újra elfogta a kellemetlen érzés, hogy tényleg idegenek egymás
számára.
Mégis, a lány mindig több volt puszta idegennél, akivel flörtölt, és most
el kell terelnie a figyelmét arról a szép szempárról és a hajáról, és az eszébe
vésni, hogy ő tulajdonképpen meg van átkozva.
Megköszörülte a torkát, és visszafordult a könyvespolchoz. Na jó. Átok.
Ezt kell megoldani. Koncentrálj!
– Jó sok könyved van Walesről.
Most mit művelsz, haver?
Amikor hátrapillantott, észrevette, hogy Vivienne valamit néz az
asztalán.
 – Igen, izé… Abból írtam a szakdolgozatom. Nagy Llewellyn, I. Eduárd
és ilyenek. – Rápillantott. – A várostörténet miatt.
– Nyilvánvalóan.
– Ennek semmi köze hozzád.
– Ilyesmi eszembe sem jutott.
Rhys visszafordult a könyvespolchoz, és a kezébe vett egy könyvet,
amely Marche tartomány kastélyairól szólt, amikor Vivienne hirtelen
megkérdezte:
– Nem szeretsz ott élni?
Rhys visszatette a könyvet, és megfordult.
– Mármint Walesben?
A lány bólintott, Rhys pedig sóhajtott, keresztbe fonta a karját, és a
polcnak dőlt. Szent Bugi golyóira, hogyan is magyarázhatná el Vivienne-
nek, mit érez az otthona iránt?
– Szeretem Walest – mondta végül. – A legszebb hely a világon. A
hegyek, a tenger, a költészet, a foci. Az ég szerelmére, egy sárkány a
nemzeti jelképük! Csakis imádni lehet.
– De olyan munkát választottál, ami miatt folyton utaznod kell –
egyenesedett fel a lány. – És amikor… amikor mi… izé. – A füle mögé
gyűrte egy hajtincsét, az arca kigyúlt. – Amikor nekünk volt az a kis
ügyünk, azt mondtad, sosem szerettél hazamenni.
– Igen, de az az apám miatt volt, nem a város miatt – grimaszolt Rhys,
reményei szerint kajánul.
Elérte a célját, mert Vivienne ugyan felvonta a szemöldökét, de nem
faggatta tovább, és egy pillanat múlva előhúzott valamit egy köteg papír
közül.
– Megtaláltam a könyvtári belépőmet, úgyhogy most már be tudsz
menni. Arrafelé van, ahol az első órám lesz.
Újra átvágtak a campuson, ezúttal egy rövidebb úton, mivel a könyvtár a
domb tetején volt, nem messze a történelem tanszéktől, ám Rhys ezúttal
valami mást érzett a levegőben.
A főiskola campusa itt is olyan volt, mint máshol, a téglák, a borostyán,
minden egyéb…, de valami más is volt ott.
Mágia.
Mielőtt rákérdezhetett volna, Vivienne bólintott.
– A főiskola másik, mágikus része itt van, azokban az épületekben. –
Négy alacsonyabb épület felé bólintott, amelyek hatalmas tölgyfák alatt
álltak, még ezen a ragyogó, fényes napon is árnyékba borulva.
– Amikor ide jártam, még vegyesen voltak a normál órákkal – mondta
Rhys, mire Vivienne a szemét forgatta.
– Nos, ez csak addig működött, amíg egy normál tanuló be nem lopózott
jóslásórára, és fel nem akarta venni videóra a mobiljával. Néhány évvel
ezelőtt minden mágiaórát ezekbe az épületekbe helyeztek.
– Okkal. És hogyan védik őket a belopózó diákok ellen? – kérdezte
Rhys, két, farmert és pulóvert viselő lányt nézve, akik az egyik épület felé
tartó lépcsőn mentek fel.
– Azzal a bűbájjal, amivel a bolt raktára is védve van a látogatók elől –
válaszolta Vivienne. – Könnyebb használni egy teljes épületen, mint egy
tantermen, és még erősebb is. És így mindenki nyugodtabb.
A könyvtárhoz értek, ahhoz az épülethez, amit Rhys tudatosan került,
amíg a Penhavenbe járt. Gótikus stílusban épült, magas, fehér oszlopokkal
és csúcsíves ablakokkal.
Rhys a főiskola mágikus része felé intett.
– Sosem vegyülsz velük? Akkor sem, ha ők is boszorkányok?
Vivienne követte a pillantását, és megrázta a fejét.
– Nem, ők… Nézd meg magad. Meg fogod érteni.
– Vivienne Jones, te egy sznob vagy.
A lány felhorkant és intett, hogy kövesse.
– Gyere. Nem muszáj beszélnünk velük, de a hasznukat vehetjük.
14. FEJEZET

Vivi sosem szerette a Penhaven könyvtárát. Talán túl sok volt ott a mágia,
vagy azért, mert a campus többi részével ellentétben sötét és baljós hely
volt, szinte középkori a sötét kőfallal és a szűk ablakokkal, amelyek kevés
fényt engedtek be, és még ezt is elfogták a magas könyvespolcok. Mindig
úgy érezte, amikor belépett ide, mintha a tizenkettedik századba térne
vissza, dacára a sarokban elhelyezett számítógépeknek az első emeleten.
Most is megborzongott, szorosabbra vonva maga körül a kabátját, míg
Rhysszal a nyomában a terem túlsó végébe indult.
– Ördög és pokol! – mormolta Rhys. – Hűtőház ez, vagy mi?
– Nem szokott ennyire hideg lenni – reszketett Vivi. Tényleg nem a
könyvtár volt a kedvenc helye, de általában nem volt ennyire fagyos és
nyomasztó. Ahogy körülnézett, néhány diákot vett észre, akik nyilván
ugyanígy éreztek, mert a kabátjukba burkolóztak, magasan felhúzva azt a
nyakukig.
– Biztosan elromlott a fűtés – pillantott Rhysra. – Még jó, hogy hoztad a
kabátodat.
– És még jó, hogy olyan vidékről származom, ahol a „zimankó” és a
„nyirkos” szavakat akár a zászlónkra is felírhatnánk.
Vivi már nyitotta a száját, hogy Walesről faggassa Rhyst, de gyorsan be
is csukta, és megrázta a fejét, míg a Különleges Gyűjtemény felé
igyekeztek. Így sem örült, hogy Rhys számára kiderült, a walesi történelmet
választotta szakdolgozattémául. Nincs szükség rá, hogy túl sokat fedjen fel
magáról.
Nem mintha Rhys miatt tanult volna Walesről – egyáltalán nem. Egy
kicsit sem. Persze, a beszélgetéseik azon a nyáron felkeltették az
érdeklődését, de az ember nem szentel éveket egy témának csak azért, mert
egy pasi a három hónap alatt egyszer beszél róla.
És annak, hogy egyszer sem járt Walesben, szintén semmi köze a
férfihoz. Bár kis ország, elkerülhette volna, hogy összefussanak, hiszen
mennyi az esélye, hogy…
– Vivienne – súgta Rhys, olyan közel, hogy meleg lehelete súrolta a
fülét, mire a lány libabőrözni kezdett. – A könyvtárban vagyunk.
A lány összezavarodva megállt, Rhys pedig a szájára szorította az ujját.
– Túl hangosan gondolkodsz.
Vivi nem tudta, nevessen-e, vagy bemutasson neki, úgyhogy csak
eleresztette a füle mellett.
Az, hogy miután hátat fordított neki, elmosolyodott, csak rá tartozott.

VALAMI NEM STIMMELT ezzel a könyvtárral.

Rhys nem sok könyvtárban járt élete során, de ahhoz elégben, hogy tudja,
nem így kellene éreznie magát. Még otthon, a világ legriasztóbb helyén sem
érzett így.
Nem csak a hideg miatt örült, hogy magával hozta reggel a bőrkabátját,
míg átmentek néhány nehéz faajtón, a könyvtár hátulja felé haladva.
Valami… természetellenest is érzett. Valami nem odaillőt.
Az érzés a bőrét borzongatta, és ez nem volt kedvére való.
Vivienne is érezte, ezt tudta ide-oda fürkésző pillantásából. De a lány
nem mondott semmit, így ő sem említette, bár tudta, hogy ugyanarra
gondolnak: köze van ennek az átokhoz és az energiavonalakhoz?
Könyvespolcok hosszú sorát hagyták el, az átjáró köztük egyre szűkebb
lett, végül már csak úgy fértek el, hogy Rhys Vivienne mögött ment. A haját
laza kontyba kötötte a tarkóján, és Rhys, mindennek ellenére, a
legszívesebben odanyúlt volna, hogy leeressze.
Vajon hogyan reagálna?
Tökön rúgna, és meg is érdemelnéd, emlékeztette magát, és elnyomta
magában az érzést, úgy követte a lányt a könyvespolcok között.
A polcok szétnyíltak, és egy sötét, kör alakú szobában találták magukat,
középen nehéz tölgyfa asztallal, ami olyan magas volt, hogy Rhys álla az
asztallappal egy vonalban volt. Vivienne-nek lábujjhegyre kellett állnia,
hogy fel tudjon kukucskálni.
– Dr. Fulke? – kérdezte halkan, mire egy aszott, ráncos arc tűnt fel
hirtelen.
– Ms. Jones?
Vivienne megkönnyebbülve ereszkedett vissza, és megigazította a
táskáját a vállán.
 – Ő itt a… kutatási asszisztensem – mutatott Rhysra, és az asztal mögött
ülő ősöreg asszonyra nézett, ellenőrizve, hogy bevált-e a trükk. Ha
boszorkány, és a Penhavenben dolgozik, jó eséllyel tudja, kicsoda Rhys.
Ám az asszony nem fogott gyanút. Röpke pillantást vetett Rhysra,
bólintott, és beírt valamit az előtte lévő számítógépbe.
– Két órájuk van – mondta, és a nyomtató zúgva kiköpött egy papírt,
amit Vivienne-nek nyújtott át, ő pedig Rhysnak továbbította.
V. JONES VENDÉG, állt rajta, alatta kis időpecsét. Rhys a homlokát
ráncolta.
– Kissé hétköznapibb, mint vártam.
– A huszonegyedik században élünk – mondta dr. Fulke az emelvényről,
szűk mellkasa előtt összefonva a karját. – Elnézést, hogy nem pergamenre
írtuk, lúdtollal.
– Nos, nem vártam pergament, de egy lúdtoll igazán…
– Köszönjük, dr. Fulke – mondta gyorsan Vivienne, és elráncigálta onnan
Rhyst.
– A kutatási asszisztensed? – kérdezte ő, miután eltávolodtak a tárolók
között.
– Ez volt az első, ami eszembe jutott – súgta vissza a lány. – És részben
igaz.
Megállt, amint elérték a szoba végét, ajtók sora felé biccentve.
– Ha találsz valami érdekeset, vidd be az egyik szobába. Úgy egy óra
múlva itt leszek, amint vége az órámnak. Ha segítségre van szükséged, szólj
dr. Fulkenak vagy valamelyik könyvtárosnak, de ne…
– Vivienne – lépett közelebb hozzá Rhys, és kinyúlt, hogy a kezét a
vállára tegye, ám aztán inkább hátralépett. – Felnőtt férfi vagyok – mondta.
– Azt hiszem, tudok segítséget kérni anélkül, hogy elmesélném az egész
sztorit.
A lány összeszorított ajka arról árulkodott, nem feltétlenül ért egyet, ám
aztán bólintott.
– Rendben. Jövök segíteni, amint tudok.
Azzal megfordult, arany haja és fekete szoknyája csak úgy suhant utána,
ott hagyva Rhyst egyedül a hátborzongató könyvtárban.
Nemcsak hátborzongató, de súlyos is. Igazi, ősi sötét mágia ült a szobán,
akár az elektromosság – az a fajta, amitől az ember kellemetlenül érzi
magát, a bőre borzong, a fogai megfájdulnak tőle.
Rhys grimaszolt, megmozgatta a vállát, és továbbsétált a tárolók között.
 Tizenöt perccel később – anélkül, hogy segítséget kellett volna kérnie,
kedves Vivienne Jones – Rhys egy kupac könyvvel lépett be a hátsó szobák
egyikébe.
Apró, ablak nélküli helyiség volt, az egyetlen fényforrás egy súlyos,
üvegbúrás lámpa volt a plafonon. Középen nagy faasztal helyezkedett el,
ami szintén bűbájt sugárzott. Amikor Rhys rátette a kezét, enyhe vibrálást
érzett.
Sóhajtva kinyitotta az első könyvet.
Latinul íródott, és Rhys érezte, ahogy az agya egy része lassan életre kel
olvasás közben. Középiskola óta nem használta a latint, és már akkor
egyfajta elégedettség töltötte el, hogy közel sem bírja annyira a nyelvet,
mint az apja és a bátyjai, állítva, hogy nem éri meg az erőfeszítés a mágiát,
amit használnia kéne hozzá.
Ezt talán kicsit megbánta.
Csak egy csipetnyit.
Olvasás közben nem tudott nem az apjára gondolni, akit most azonnal fel
kellene hívnia, vagyis már órákkal korábban kellett volna.
Simon tudná, mit tegyen. Mindig tudta. De ettől még Rhys nem állt rá
készen, hogy beszéljen vele.
Talán mert félt, mit szólna az apja, ha megtudná, hogy valamiben nem
volt igaza?
Vagy Vivienne miatt?
Felnyögött, becsukta a könyvet, majd megdörzsölte a szemét.
Micsoda egy elcseszett helyzet!
Hogyan magyarázhatná el Simonnak, hogy Vivienne nem akart ártani
neki, csupán egy megbántott fiatal lány volt akkor – akit ráadásul ő bántott
meg –, és csupán ártatlan varázsige volt, ami aztán elszabadult? Simon nem
értené meg. Valószínűleg soha nem is volt fiatal. A mostani alakjában
ereszkedett le egy felhőből, vagy ilyesmi.
Aztán Rhys rájött, kit kell felhívnia.
Persze hogy nem Simont, hanem a fiatalabb, kevésbé riasztó változatát.
Elővette a telefonját, gyors fejszámolást végzett, mennyi lehet ott az idő,
majd benyomta a számot.
Úgy öt perc múlva már mélyen megbánta a döntését.
– Haza kell jönnöd.
– Hazajönni? Megátkozva meg minden? Wells, tudom, hogy nem
vagyok a kedvenced, de az, hogy holtan akarsz látni, egy kicsit túlzás.
 – Nem akarlak holtan látni, te idióta, de nyilvánvaló, hogy nem
maradhatsz ott egy halom boszorkával, akik megátkoztak.
Rhys sóhajtva lehunyta a szemét, és megdörzsölte az orrnyergét. Nem
emiatt aggódott.
– Eltúlzod a dolgot. Nem erről van szó, valójában…
– Nem érdekel – mondta Wells, és Rhys szinte látta őt a pult mögött, a
mobilját markolva. – Haza kell jönnöd, és elmondani apának.
– Vagy – indítványozta Rhys – egyiket sem csinálom, és segítesz
kitalálni, hogyan törhetnénk meg az átkot úgy, hogy Papi ne tudjon róla.
A vonal túlsó végén Llewellyn akkorát fújtatott, hogy szinte Rhys is
érezte.
– Körbekérdezősködhetek.
– Diszkréten.
Wells gúnyos hangot hallatott.
– Aznap, amikor tanácsot kérek tőled, hogyan legyek diszkrét, levetem
magam a Hóhatár-hegyről.
– Legalább lesz mit várni – viszonozta Rhys kedvesen, és a vonal
túlvégén Wells egy pillanatra elhallgatott.
– De komolyan, öcsi. Légy óvatos! Ha valami történne veled… Tudom,
hogy mi…
Rhys kihúzta magát, és elszörnyedve meredt a telefonra.
– Te jó ég, Wells, hagyd már abba!
– Bocs, igazad van – értett egyet Wells, majd megköszörülte a torkát. –
Na mindegy, szóval próbálj nem meghalni. Mint a legidősebb, enyém a
tisztség, aztán jön Bowen, szóval nem lenne sportszerű, ha megelőznél
minket.
Megkönnyebbülve, hogy újra ugratják egymást, és nem az érzéseiket
osztják meg, Rhys bólintott, és az asztalnak ütögette a tollát.
– Rendben, öreg haver.
Kinyomta a hívást, és visszasüllyesztette a mobilt a zsebébe, azt kívánva,
bárcsak most jobban érezné magát. Az, hogy Wells mellette állt, igazi áldás
volt, de ez nem lesz elég. A lehető leghamarabb rá kellett jönnie, hogyan
törhetik meg az átkot, és a könyvek nem igazán segítettek.
Persze volt bennük szó az átkokról, de inkább arról, hogyan kell
megátkozni valakit. Nyilván egy boszorkány sem akarja megtörni az átkot.
Jellemző.
 Mire Vivienne úgy egy órával később beviharzott a szobába, Rhys szeme
már fájt az apró betűs írás kisilabizálásától, az agya zsibbadt a fordítástól, és
a csuklója sajgott attól, hogy minden esetlegesen használható információt
lejegyzett.
És még mindig nem érezte úgy, hogy bármit is megtudott volna.
– Gondolom, nem hoztál kávét – mondta a lánynak, fel sem nézve.
Éppen egy skót farmerről szóló történetet olvasott, aki úgy sejtette,
megátkozták a terményét, és próbálta visszafordítani az átkot.
Az illusztráció tanúsága szerint ettől hatalmas macskává változott, de ez
még mindig több volt, mint a semmi.
– Ha a könyvtárnak ebbe a részlegébe próbálnék kávét hozni, dr. Fulke
felakasztana a sarkamnál fogva, úgyhogy nem – replikázott Vivienne, és
leült az asztal sarkára.
Ekkor Rhys újra megérezte azt az édes, már-már cukros illatot, ami a
bőréből áradt, és szorosabban markolta a tollat.
– Hogy megy? – kérdezte a lány, közel hajolva, hogy megnézze, mit ír,
mire Rhys hátradőlt a székén, megmozgatva sajgó vállát.
– Nem túl jól – vallotta be. – De nemrég jöttem. És mivel nem
mondhatom meg a többi boszorkánynak, mit csinálok itt, a sötétben kell
tapogatóznom.
Vivienne összevonta a szemöldökét, mire az orra felett ránc jelent meg,
és Rhyst elfogta a kísértés, hogy odanyúljon, és kisimítsa. A lány felállt.
– Most már itt vagyok, és segítek. Melyik könyvet nem nézted még át?
Fél órával később sóhajtott, és becsukta az utolsó könyvet, aminek
gerince baljóslatúan recsegett.
– Ezt sem tudjuk használni. – Átnyúlt az asztalon egy újabb könyvért, de
Rhys megrázta a fejét.
– Azt már néztem.
– És ezt? – kérdezte a lány, megütögetve egy harmadikat, ám Rhys fel
sem nézve megrázta a fejét.
– Az sem nyerő.
Vivienne kiegyenesedett a székén.
– Akkor csak az időnket pocsékoljuk.
Rhys végre felnézett.
– Azt gondoltad, könnyű lesz?
Vivi felállt, és megdörzsölte a tarkóját.
 – Nem, csak… biztosan nem olyan nehéz visszafordítani egy átkot.
Főleg egy ilyen buta átkot. – Széttárta a karját. – Hiszen jóformán semmit
nem csináltunk.
Rhys elfáradt, és nyűgös volt. És nyilvánvalóan meg volt átkozva, emiatt
pedig dühöt érzett.
Több mint dühöt.
Haragot.
– Csak éppen megátkoztatok, amikor elhagytalak.
Vivienne sóhajtott, a kezét még mindig a tarkóján pihentetve.
– Nem hagytál el – emlékeztette. – Én hagytalak el, miután hirtelen
eszedbe jutott, hogy el vagy jegyezve.
Rhys a plafonra nézett, és felnyögött.
– Nem voltam eljegyezve, csak kinéztek nekem valakit, ami nem…
– Tudom – állt fel Vivi. – Nem ugyanaz. Ezt akartad elmagyarázni annak
idején, de, őszintén szólva, Rhys, nem voltam abban a hangulatban, hogy
ezt megvitassuk, és most sem vagyok.
Rhys talán elfelejtette, mennyire fel tudja magát bosszantani a lány,
esetleg ez egy új, felnőtt Vivienne volt, akit még nem ismert.
Felállt a székből, és közelebb lépett hozzá, hirtelen rádöbbenve, milyen
kicsi is a szoba, és milyen közel vannak egymáshoz.
Az ördögbe is, haza kellene mennie Walesbe! Azt kellene mondania, a
francba az egésszel, és elhúznia. Ehelyett azt mondta:
– Az a nyár sokat jelentett nekem, Vivienne.
A lány ajka szétnyílt, légzése szapora lett, és Rhys minden porcikájával
arra vágyott, hogy megérintse, míg az agya azt ordította, lépjen hátra.
Vivienne szeme tágra nyílt, és közelebb lépett hozzá.
– Röpke három hónap volt, alig emlékszem.
– Hazugság – ellenkezett Rhys.
– Egyáltalán nem az.
A lány a szemébe nézett, és a keze ökölbe szorult, míg Rhys még
közelebb lépett.
– Szóval, nem emlékszel az első csókunkra?
Rhys nagyon is emlékezett. Emlékezni fog, amíg él. A hegy tetején
ültek, az ég halványlila volt körülöttük, a levegőben a tűzijáték és a nyár
illata érződött, aztán ő megkérdezte, megcsókolhatja-e, és alig mert
lélegzetet venni, míg arra várt, hogy a lány igent mondjon.
 – Sok mindenkit megcsókoltam – vont vállat Vivienne. – Egy idő után
összemosódnak az emlékek.
– Hát persze – mondta Rhys, és most valahogy nagyon közel álltak
egymáshoz, annyira, hogy látta, milyen tágra nyílnak a lány pupillái, és
hogyan vörösödik el.
– Igen – válaszolta, és az ajka megrándult. – Talán emlékezetesebbé
kellett volna tenned.
– És ha most megcsókolnálak – mondta Rhys, és a hangja elmélyült,
ahogy lenézett rá –, az segítene felidézni az emlékeket?
Most biztosan elküldi a fenébe. Vagy felképeli. Esetleg tökön rúgja.
Egyik sem lepte volna meg.
De arra nem számított, hogy a lány olyan közel lép, hogy összesimulnak,
a mellkasuk és a csípőjük összeér.
– Lássuk!
15. FEJEZET

Vivi abban a pillanatban rádöbbent, hogy hibát követ el, amint összeért az
ajkuk.
Botorság volt abban reménykedni, hogy Rhys az elmúlt években
elfelejtett csókolózni, átok ide vagy oda.
Persze hogy nem mondott igazat, amikor azt állította, már nem
emlékszik az első csókjukra. Mindenre emlékezett vele kapcsolatban:
minden érintésre, minden csókra.
A Rhys Penhallow-val töltött hónapokról fantáziált azóta is, egyfajta
mentális emlékkönyvként őrizve a képeket.
Félig-meddig mégis igazat mondott, mert amikor a férfi megcsókolta,
Vivi rádöbbent, hogy elfelejtette, milyen jó is volt. Hogy Rhys milyen jó.
A férfi úgy csókolta meg, mintha az elmúlt kilenc év minden percében
erre vágyott volna, mellkasából tompa nyögés szakadt fel, amikor a nyelvük
összeért, és Vivit egészen a talpáig átjárta ez a hang.
Rhys az arcára tette a tenyerét, kissé hátradöntötte a fejét, hogy jobban
hozzáférjen, Vivi ujjai pedig a vállát markolták szorosan, és hozzásimult,
amennyire csak lehetett.
Rhys hátralépett, magával húzva őt is, csípője az asztalnak ütközött. Vivi
a távolból hallotta a padlóra hulló könyvek puffanását, míg lecsukott
szemmel, kezét le sem véve a férfiról megfordult, és az asztal szélére ült.
Olyan forrónak érezte a vért az ereiben, hogy csodálkozott, amiért nem
gyullad fel azonnal.
– Istenem, el is felejtettem – mormolta Rhys a nyakába, amint forró ajka
hozzáért. – Hogyan felejthettem el?
Vivi megrázta a fejét. Ő is elfelejtette. Azaz nem is ez volt a helyes
kifejezés. A tudatalattija mélyére nyomta az emléket minden mással együtt,
ami Rhysszal volt kapcsolatos. Nem engedélyezte magának, hogy felidézze,
milyen jó volt vele, mert az azt jelentette volna, hogy a nyári flört, amit
tizenkilenc évesen átélt, a felnőttkori kapcsolatai mindegyikét túlszárnyalta,
és ezt lehangoló lett volna beismerni.
Vagy talán féltél, emlékeztette egy hang odabent. Mert ha ez volt a
legjobb, túl hamar elveszítetted.
Rhys megragadta a csípőjét, felgyűrve a szoknyáját, és bár Vivi tudta,
mekkora ostobaság lenne az exével szeretkezni egy lidércnyomásos
könyvtárban, nem állította meg. Igazából ő maga is közreműködött, amikor
letűrte a férfi válláról a kabátját, felágaskodva az asztal széléről.
Rhys a lába között állt, ő pedig érezte a farmeren keresztül, milyen
kemény és forró, amint a combjának feszült és tovább csókolóztak. Vivi az
egyik tenyerével az asztalra támaszkodott, hogy még közelebb tolja magát
hozzá.
A hang, amit Rhys kiadott, amint a csípőjének nyomta magát,
elektromos szikraként futott végig a gerincén, és Vivi kinyújtózott, hogy
jobban hozzáférjen a nyakához, miközben szemét szorosan lehunyva
markolta a kabátját.
Aztán Rhys újra szájon csókolta, a nyelvével finoman érintve az övét, és
ahogy a csípője hozzá nyomódott, Vivi érezte, hogy elveszíti a fejét.
– Vivienne – mormolta a férfi a nyakába, végigsimított a combján, ő
pedig mohón bólintott.
– Érints meg – hallotta magát. – Rhys, kérlek…
A harisnyán keresztül is érezte, amint a férfi ujjai megérintik odalent, és
nyögve feljebb nyomta magát.
– Az átoknak ez a része egész biztosan nem hatott – mormolta, mire
Rhys felemelte a fejét, vágytól ködös tekintettel.
– Tessék?
– Semmi – rázta meg a fejét Vivi. – Csak folytasd.
A férfi megtette, és Vivi a vállának támasztotta a homlokát, széttárva a
lábát – csodálkozott, amiért a szűk szoknyája nem szakad szét.
Őrültség volt. Felelőtlenség. Ostobaság.
Mégis megtette.
Amikor meghallotta a sikolyt, az villant tompa agyába, hogy valaki rájuk
nyitott.
Ám a következő sikoly már jól hallhatóan távolról szólt.
Rhys ledermedt, és az ajtó felé nézett.
– Azt hiszem, egy könyvtárban nem szoktak ilyen hangok lenni.
Vivi megrázta a fejét, csak félig-meddig magához térve.
 – Nem, ez…
A harmadik sikolyt dörrenés követte, és Vivi talpra szökkent, lesimította
a szoknyáját, Rhys pedig megfogta a kezét, és az ajtó felé húzta.
– Gyerünk!
Amikor kijöttek a szobából, dr. Fulke-ot robusztus íróasztala előtt
találták, amint a tárolókon át a könyvtár külső része felé kémlel, ráncos
arcán aggodalommal.
– Valami baj van – rázta meg a fejét, és Vivinek az az érzése támadt,
hogy nem hozzájuk beszél.
Aztán Rhys megragadta, és végighúzta a könyvespolcok között, arra,
amerről reggel érkeztek, mind közelebb érve a szörnyű sikolyokhoz.
Minél közelebb értek a hang forrásához, Vivi szíve annál hevesebben
dobogott, nemcsak a félelem miatt, hanem a mágia egyre erősödő jelenléte
miatt is, amit már korábban is érzett, amikor beléptek a könyvtárba, és ami
semmi jót nem sugallt.
Kirohantak a polcok közül, és a hideg szinte kiszívta Vivi tüdejéből a
levegőt. Eddig is hűvös volt, most azonban jéghideg volt a levegő – szinte
fájt, amikor tágra nyílt szemmel körülnézett.
A tanulóasztalok alatt és a szoba sarkában diákok kuporogtak, meghúzva
magukat, középen pedig…
– Az egy… – kérdezte Rhys, és Vivi csak némán bólintott.
– Egy szellem.

RHYS AZ ELŐTTÜK LÉVŐ jelenésre bámult, azon tűnődve, miként

fordulhat elő, hogy valaki, aki olyan helyen nőtt fel, mint ő, még sosem
látott szellemet.
Igazság szerint sosem hitt a létezésükben, hiszen akkor okvetlenül
találkoznia kellett volna velük a Penhaven-kastélyban.
Pedig ez itt igazinak tűnt.
A lány alakja zöldeskéken izzott, szeme tágra nyílt sápadt arcában, lába
kissé elemelkedett a földről. Ám a legkülönösebb a ruházata volt. Farmert
viselt, pólót, rajta flanelinggel, magas szárú tornacipőt, amit villámok
díszítettek, sötét haja kócos lófarokba kötve. Őket bámulta.
Nem halhatott meg olyan régen, és ez kellemetlenül érintette Rhyst.
Mellette magas, vékony srác ült a földön Penhaven Főiskola feliratú
kapucnis pulcsiban és farmerben, karját a feje fölé tartva, mint aki egy ütést
akar kivédeni.
 – Ez meg mi az ördög? – kérdezte Rhystól, ő pedig a legszívesebben azt
válaszolta volna: Honnan a fészkes fenéből tudjam?
Vivi közelebb lépett a jelenéshez.
– Mit kereshet? – kérdezte.
A szellem előre-hátra mozgott, fejét körbeforgatva, tényleg úgy tűnt,
keres valamit a polcokon, sápadt arca bosszúsan eltorzult.
Aztán észrevette őt.
– A rohadt életbe! – mormolta Rhys az orra alatt.
– Azt hiszem, amit keres, az… – kezdte Vivienne, de mielőtt befejezhette
volna a mondatot, a kísértet elhaló sikolyt hallatott, és Rhyshoz repült.
Rhys testén végigfutott a hideg, fejbúbjától a talpáig, mintha a tengerbe
esett volna.
Aztán repülni kezdett.
Nem is repülni, inkább suhanni a padló felett, a háta fájdalmasan ütődött
a könyvespolcnak. Reccsenést, majd tompa puffanást hallott, a diákok
rémült kiáltásait, szaladó lépteket és Vivienne-t, ahogy őt szólongatja. Ám
mindezeken felül még mindig hallotta a szellem elhaló sikolyát, mintha az
ördög teáskannája sípolna, és amikor megpróbált felülni, fájdalmasan
felnyögött, a bordáit fogva. Úgy tűnt, nem törtek el, de nyilván zúzódás érte
őket, és ha az a valami úgy dönt, hogy újra fellöki…
A szellem visszasiklott hozzá, a felette lévő könyvespolcot figyelve, és
Rhys nézte, ahogy kinyúl áttetsző ujjaival és megpróbál levenni egy
könyvet, ám a keze átsiklik rajta, mire csalódottan felüvöltött. Újra és újra
megpróbálta, egyre dühödtebben, Rhys pedig próbált talpra állni,
fájdalmasan nyögve közben.
Vivienne csak állt, a jelenést bámulva, és amikor habozva közelebb
lépett, Rhys felemelte a kezét.
– Vivienne! – kiáltotta, mire a szellem feje megpördült, és rábámult.
Rhys érezte a belőle áramló erőt, a szoba hőmérséklete még lejjebb
süllyedt, már látta a leheletét, és minden szőrszála az égnek állt.
Összeszorította a fogát, hogy felkészüljön egy újabb támadásra.
Ám a szellem megtorpant, és könnyedén oldalra libbent, Vivienne-re
meredve, mintha egy kirakós darabját nézné, amiről nem tudja, hová illik.
Olyan hangot adott ki, ami a sóhaj és a zokogás között volt, lehajtotta a
fejét, majd hirtelen, ahogy egy szappanbuborék pukkan ki, eltűnt.
A helyiségben szinte rögtön melegebb lett, Rhys pedig körülnézett.
 A diákok elmenekültek, magára hagyva őt és Vivienne-t a felfordult
asztallal, a szétdobált könyvekkel és a padlót borító füzetlapokkal. A
hangzavar után a könyvtár nagyon csendesnek tűnt.
Rhys a lányhoz lépett, és megfogta mindkét kezét. Jéghidegek voltak, a
tenyerén melengette az ujjait.
– Jól vagy? – kérdezte.
Néhány perce még csókolóztak. Vagyis több is történt. Rhys tudta, egy
csók mikor csók, és mikor valami többnek az ígérete, amit pedig ők
csináltak abban a szobában, az bizony többet is ígért. Még mindig érezte a
lány ízét a nyelvén, a forróságot, amit a lába közé nyúlva tapintott.
Ám most kihúzta a kezét az övéből, és hátralépett, tekintete távoli volt.
– Jól vagyok – mondta. – És te?
Rhys óvatosan megérintette a bordáit.
– Nincs semmi bajom, amit egy forró fürdő és egy whisky ne tudna
helyrehozni.
A lány bólintott, aztán újra a könyvespolcra nézett, amelynél a szellem
korábban időzött.
– Vajon mit keresett?
– Ez érdekel? – vonta fel Rhys a szemöldökét. – Nem az, hogy szellemek
tényleg léteznek?
– De, az is – válaszolta a lány, és a polchoz lépett, a könyvek gerincét
böngészve. – Láttál már ilyet?
– Még sosem – borzongott meg Rhys, és zsebre dugta a kezét. Még
mindig érezte a természetellenes hideget, amit a jelenés közelében
tapasztalt, és hogy nem ura a saját testének.
Rohadt ijesztő volt.
Nemcsak a hideg – hanem hogy az az izé dühös volt rá. De miért?
– Ms. Jones!
Egy nő állt a könyvtárat a Különleges Gyűjteménytől elválasztó ajtóban.
Dr. Fulke toporgott mögötte idegesen. A nő ötven és nyolcvan között
lehetett, egyszerre kortalan és ősidőkből való, fehér haja élesen elütött sötét
bőrétől, és, amennyire Rhys meg tudta ítélni, úgy hatvannyolc kendőt viselt.
Mellette Vivi mély levegőt vett.
– Dr. Arbuthnot – mondta, majd Rhysra nézett. – A Boszorkányügyi
Intézet igazgatója.
16. FEJEZET

Vivi sosem járt még a Boszorkányügyi Intézetben, és meglepődött, amikor

meglátta, hogy ugyanolyan, mint a campus többi, normál épülete, csak még
szebb. A padlót linóleum helyett márvány borította, a falakat zöld, mintás
tapéta fedte, dr. Arbuthnot irodájában pedig nem Vivi irodájának kemény
műanyag ülőalkalmatosságai várták, hanem bársonyszékek.
Azért ez az iroda is apró volt, csupán egy ablakkal, és amikor dr.
Arbuthnot egy csésze teát nyújtott át Vivinek, ő egy halom dolgozatot látott
meg az asztal sarkán, amelyek mind arra vártak, hogy kijavítsák őket.
– Elmondaná, mit keresett a Különleges Gyűjteményben? – kérdezte dr.
Arbuthnot, és leült az asztal túlsó végére, Vivivel és Rhysszal szemben.
Vivi nem tudta, vajon Rhys is így érez-e, de ami őt illeti, mintha csak az
igazgatói irodába hívták volna be, hogy büntetést kapjon, és amíg a teájába
kortyolt, próbálta visszanyerni az önuralmát. A csók és a szellem között az
agya mintha milliónyi darabra tört volna, és tudta, hogy minden darabkára
szüksége lesz, hogy farkasszemet nézzen az igazgatóval.
– Volt némi mágikus balesetünk – mondta Rhys mosolyogva, és
felemelte a teáscsészéjét. – Valami rosszul sült el, amikor feltöltöttem az
energiavonalakat, ugyanis mint a város alapítóinak leszármazottja, nekem
jutott ez a feladat.
Vonzerő és tekintély: ez általában bevált, ám Vivi látta dr. Arbuthnot
arcán, hogy ezúttal más a helyzet.
– Egy baleset – ismételte meg a szót kifejezéstelenül, majd az íróasztalán
heverő papírokra nézett. – Nos, ez a baleset kiszabadított egy szellemet egy
rendkívül erős bilincsvarázslatból, így azt javaslom, mielőbb oldják meg a
problémát.
– Bilincsvarázslat? – hajolt előre Vivi. Hallott már ilyesmiről, de annyira
erős varázslat volt, hogy sosem merte kipróbálni. – A szellem, akit ma
láttunk, fogoly volt?
Dr. Arbuthnot ajka lefittyedt, ám bólintott.
 – Piper McBride, 1994-ben járt ide. Az egyik legjobb tanulónk volt.
Sajnos túlságosan élénk érdeklődést mutatott a sötét mágia iránt, és amikor
megkísérelt érintkezésbe lépni a túlvilággal, baleset érte, és az életét
vesztette. Ezért vagyunk olyan szigorúak a tiltott varázslást illetően. Egy
hiba akár az ember halálát is okozhatja, ahogy Pipernek sajnos meg kellett
tanulnia.
Dr. Arbuthnot komoran visszatette a papírjait az asztalra.
– Ha egy boszorkány vesztét a sötét mágia okozza, nincs más
választásunk, meg kell bilincselnünk a lelkét.
Vivi sosem hallott erről, de volt benne logika. A mágia végül is többé-
kevésbé energia. Ha valaki túl sokat használ belőle, az kiszívhatja belőle az
életet. És ha ez a valaki meghal, az energiának máshová kell távoznia.
Például egy kísértetbe.
– De most – folytatta dr. Arbuthnot zaklatottan –, hogy Piper
bilincsvarázsa megtört, bosszút állhat. Ami nyilvánvalóan minket is érint. –
Összefűzte az ujjait, és az asztalra támaszkodott, majd rájuk meredt. – A
főiskola normál része és a másik… különleges része békességben élnek
egymás mellett, de ezt ön is jól tudja, Ms. Jones. Az igazgatóságot
nyilvánvalóan rendkívüli módon fel fogja zaklatni, ha tudomást szereznek a
könyvtárban lévő kísértetről.
Vivi szinte érezte, ahogy dr. Arbuthnot pillantása égeti.
– Így van – helyeselt. – Mi pedig épp ezért…
– Önök pedig épp ezért helyrehozzák ezt a dolgot – fejezte be dr.
Arbuthnot, külön kihangsúlyozva a szavakat, Vivi pedig hevesen bólogatott,
kis híján kiloccsantva a teáját.
– Igen. Persze hogy helyrehozzuk.
– Remek. – Egy pillanatig még fürkészve nézte őket, majd az ajtó felé
intett. – Most elmehetnek.
Rhys és Vivi gyorsan letették a teáscsészéjüket, és az ajtó felé indultak.
Miután átvágtak a campuson, és biztonságban visszaértek Vivi irodájába,
Rhys nagyot fújtatott, és lerogyott az íróasztallal szemközt álló székbe.
– Most már értem, mire gondoltál.
– Köszönöm. – Vivi a mellkasára szorította egyik tenyerét, mintha így
megállíthatná heves szívdobogását. – Nem tréfálnak.
– Nem bizony. És pontosan hogyan tudnánk megbilincselni egy
szellemet?
Vivi megrázta a fejét, az íróasztal mögé ment, és leült.
 – Fogalmam sincs. De valahogy muszáj lesz. – Hirtelen egy gondolat
kezdett benne körvonalazódni. – Rhys – támaszkodott az asztalra, mire a
férfi gyanakvón pillantott rá.
– Igen?
– Ezt kell tennünk. Egy ideig eltarthat, míg rájövünk, hogyan törjük meg
az átkot, de addig is megoldhatjuk azokat a gubancokat, amiket okozott.
Mint a boltban múlt éjjel.
Rhys úgy nézett rá, mintha új fejet növesztett volna a régi mellé.
– Azt nem mi oldottuk meg, hanem a nagynénéd.
Vivi megrázta a fejét, és érezte, hogy a bűntudata kissé enyhül. Ők ketten
képesek lesznek rá, jóváteszik, amit okoztak.
– Te nyugtattad meg a lányokat, hogy semmi szokatlan nem történt.
Rosszul is végződhetett volna a dolog, de nem így lett.
– Először is, szörnyen rosszul végződött – vette le Rhys a dzsekijét és
terítette a széke támlájára. – Másodszor pedig, Vivienne, nem oltogathatunk
tüzeket mindenhol. Főleg, ha nem tudjuk, mit okoznak ezek a tüzek.
– Talán nem – dőlt hátra Vivi. – De megpróbálhatjuk.
– Szeretem, hogy ilyen optimista vagy, Vivienne.
Vivi grimaszolt.
– Ne legyél cinikus, Rhys, főleg most ne.
– Általában nem is vagyok az – felelte a férfi, majd nagyot sóhajtott, és
beletúrt a hajába, ami rögtön visszaállt az előbbi, tökéletes állapotába, mire
Vivi magában felsóhajtott. Ez nem igazság! Mégis miféle átok volt ez?
Rhys telefonja hirtelen rezegni kezdett a zsebében, mire kihalászta, és
nagyot sóhajtott.
– A jó életbe!
– Mi az?
– Munkaügy. Rossz hírek – mondta Rhys, le sem véve tekintetét a
telefonról, ujjai sebesen mozogtak a kijelzőn.
Vivi gyomrát jeges rémület töltötte el.
– Ez is az átok miatt van? Miattam?
– Nem, dehogy – nézett fel Rhys, mosolyt villantva rá. – Az utazási
irodában van gond.
Hazudott, Vivi jól tudta. Először is, ügyetlenül csinálta, a tekintete
elárulta, másodszor pedig Vivi tisztában volt vele, hogy Rhys mágiája
szerencsét hoz a munkájában. Mi más kellene ahhoz, hogy az ember
utazásokat szervezzen? Viszont, ha most gondok vannak, az csakis az átok
miatt lehet, vagyis miatta.
Rhysnak teljesen igaza lenne, ha őt vádolná, ehelyett viszont igyekszik
őt jobb kedvre deríteni.
Ami szintén nem igazság.
– Haver! – szólt bele a férfi a telefonba könnyed, csevegő hangon. – Úgy
hallottam, faramuci helyzetben vagy.
Faramuci helyzet? – formálta a szavakat hangtalanul Vivi, mire Rhys a
szemét forgatta, és sóhajtva hátradőlt a székén.
– Nem, nem, semmi gond – mondta, miközben lázasan kutatott valami
után Vivi asztalán.
Vivi átadott neki egy papírt és egy tollat, mire Rhys felmutatta a
hüvelykujját, majd írni kezdett.
– Persze, meg tudom oldani. Nem gond.
A következő tíz percben Vivi az asztalánál ülve figyelte, ahogy Rhys
átalakul azzá a sármos, könnyed pasivá, akit azelőtt ismert. A világ
leghozzáértőbb emberévé.
Telefonhívásokat intézett el. Jegyzetelt. Még többet telefonált, majd e-
maileket küldött. Egyszer csak ott ült, Vivivel szemben, feltűrt ujjal,
telefonját a füléhez szorítva, az asztalra könyökölt, és Vivi nem tudta
levenni róla a szemét.
Majd befejeződtek a hívások, az e-mailek és az üzenetek, meg ki tudja,
még mi minden, Rhys hátradőlt, a fejét a szék háttámlájára döntötte, és Vivi
megállta, hogy odamenjen és az ölébe üljön, amivel nagy önuralomról
tanúskodott.
Ám az arca árulkodó lehetett, mert a férfi kíváncsian nézte.
– Mi az?
Vivi megrázta a fejét, megköszörülte a torkát, és a lehető
leghétköznapibb tárgy, az órarendje másolata felé nyúlt.
– Semmi.
17. FEJEZET

– Egy szellem – mondta Gwyn, és a válla fölött Vivire nézett.

A Boszorkánykonyhában voltak. Gwyn rögtön kitette a ZÁRVA táblát,
amint Vivi besétált, és nekilátott, hogy feltöltse a polcokat könyvekkel és
pergamenekkel.
Vivi bólintott, és a pultra könyökölt.
– Egy szellem.
– Olyan Casper-féle?
Vivi megrázta a fejét.
– Sokkal ijesztőbb volt, hidd el nekem.
Amennyire világosan csak tudta, elmagyarázta Gwynnek, mi történt a
könyvtárban.
– De még nagyobb baj, hogy…
– Van nagyobb baj is az ijesztő szellemnél?
– Ühüm. A Boszorkányügyi Intézet is benne van.
Gwyn a szemét forgatta.
– Azok a fura alakok.
A Penhavenben tanító boszorkányok kerülték Vivit és a családját,
valószínűleg mert a legtöbbjük máshonnan származott, és Vivi úgy sejtette,
nem szerették a boltot. Valahogy sosem tették be ide a lábukat. Túl
komolyan vették magukat és a mágiát az ilyesmihez.
Az ő bajuk, gondolta Vivi, és szemügyre vette a lila bársonyra tett
kristálygömböket.
– Azt akarják, hogy hozzuk rendbe a dolgokat.
Gwyn felhorkant.
– Mondd el nekik az átkot. Jövő hétre kapsz egy ötvenoldalas
tanulmányt, de megoldani nem fogják.
– Rhys szerint sznobok vagyunk.
Gwyn gúnyosan felkacagott.
 – Te jó ég, egy Penhallow varázslófiú, aki ráadásul gazdag is, másokat
nevez sznobnak? Mondd meg neki, milyen undokok voltak anyával.
– Megpróbáltam – mondta Vivi –, de nem akartam nagyon belemenni a
részletekbe. Minél kevesebbet beszélgetünk, annál jobb.
Nem tette hozzá, hogy amikor nem beszélgettek, akkor csókolóztak, mert
kissé problematikusnak gondolta.
El sem hitte, hogy ezt csinálták. Még most is olyan volt, mintha csak
álmodna, vagy valaki mással történt volna. Nem lehetett olyan ostoba, hogy
csókolózzon Rhysszal.
Éppen ezért szakított annak idején. Általában racionális és nyugodt, de
Rhys Penhallow elveszi az eszét. Ezért kell megtörniük az átkot, hogy Rhys
minél hamarabb eltűnjön innen, mielőtt még olyan baromságot csinálna,
mint hogy vele tölti az éjszakát.
Megint.
Gwyn befejezte a polcok rendezgetését, és megfordult, lesimítva a
ruháját.
– Na jó – kezdte –, anyu el lesz ragadtatva… – hirtelen elhallgatott, és
Vivire meredt.
– Mi az?
Gwyn a pulthoz lépett.
– Vivienne Jones. Mi történt köztetek ma?
– Semmi – vágta rá Vivi, de érezte, hogy elvörösödik.
Gwyn rögtön rájött. Összecsapta a kezét.
– Dugtál vele az irodádban?
– Micsoda? Dehogyis!
– A könyvtárban?
– Nem! – lökte el magát a pulttól Vivi, és a tarotkártyák
tanulmányozásába kezdett. – Semmi ilyesmi nem történt.
Ami igaz is volt. Rhys és ő a csókolózáson kívül nem csináltak mást,
legalábbis technikai értelemben.
De mi lett volna, ha nem zavarják meg őket?
Vivit sosem izgatta fel, hogy nyilvános helyen szeretkezzen, de már el is
felejtette, hogy Rhystól elveszti az eszét, és úgy érzi, elpusztul, ha nem
érezheti a férfit magában azonnal. Mintha ki akarna bújni a bőréből, és
belebújni a férfiba.
Épp ezért olyan veszélyes a számára. Egyszer feledkezett meg magáról,
és lám, mi történt.
 – Csajszi, ha egy csóktól ilyen arcot vágsz, már értem, miért voltál
annyira kiakadva, amikor szakítottatok. Az egész átok dolgot értem most
már.
– Haha! – nevetett Vivi, aztán a tenyerébe temette az arcát, és felnyögött.
– Csak egy… hülyeség volt.
– Édesem, csak tizenkilenc voltál, és zaklatott…
– Nem az. Mármint igen, az is, de inkább az, hogy ma megcsókoltam. Ez
csak megbonyolítja a dolgokat.
– Miért?
Vivi Gwynre nézett, mire ő felemelte a kezét.
– Komolyan kérdezem. Miért? Már nem vagy tizenkilenc éves. Nem
hiszed, hogy ő az igazi, és nem akarsz hozzámenni a hegyoldalon, ahol
nyuszik ugrándoznak.
– Nyuszik?
– Maradjunk a lényegnél. Felnőtt nő vagy, aki nehéz időszakon megy
keresztül, és most az őrülten szexi exed visszatért a városba, és alig várja,
hogy lesmároljon. Én azt mondom, ne sokat agyalj.
Vivi akaratlanul is elvigyorodott, és a kristálygömb köré fonta az ujjait.
– Ez a te életfilozófiád, Gwyn, nem az enyém.
– A tiéd is lehet – erősködött Gwyn. – Miért is ne?
Vivi rádöbbent, hogy erre nincs jó válasza.
A csók jó volt. Nagyon jó.
Miért ne ismételhetné meg, ha úgy akarja?
A bejárati ajtó feletti holló felkárogott, és mindketten megfordultak.
Rhys sétált be a boltba. Átöltözött, a szokásos farmert és pulóvert viselte, de
ezúttal zöldet, és Vivinek vissza kellett fojtania egy sóhajt, amint meglátta.
Gwyn észrevette, és gyors pillantást vetett rá, míg visszatért a polcok
rendezgetéséhez.
– Szia, seggfej – szólt hátra, mire Rhys intett neki.
– Téged is jó látni, Gwyn. Gondolom, Vivi mesélt a mai kis
kalandunkról.
Vivi leejtette a kristályt, ami váratlanul nagyot csattant a földön, Gwyn
pedig rájuk vigyorgott.
– Persze, mesélte.
– Gwyn! – sziszegte Vivi, de Rhys nem zavartatta magát, a pulthoz sétált.
– Meg kell mondanom, sosem hittem volna, hogy valaha is látok igazi
kísértetet – folytatta, és Vivi a szemét forgatta.
 Hát persze! A kísértetre gondolt, nem pedig arra, ami kettőjük között
történt a könyvtárban.
Ám amikor a férfi megállt mellette, könyökét a pulton nyugtatva, Vivi
mintha huncut mosolyt látott volna a szája sarkában.
– El tudok képzelni szellemhez méltóbb dolgokat is, mint egy
könyvtárban kísérteni – mondta Gwyn. – Milyen jó lehet például egy
temetőben! De egy könyvtárban ragadni, csak mert nem fizetted be a
kölcsönzési díjat 1994-ben, vagy ilyesmi? Szívás.
– Azt hiszem, keresett valamit – mondta Vivi, miközben próbálta
figyelmen kívül hagyni, mennyire közel áll hozzá Rhys, és hogy milyen jó
az illata. Lezuhanyozott? Biztosan. Vagy mindig ilyen az illata…
Na jó, teljesen begőzölt.
Megköszörülte a torkát, és ellépett a pult mellől.
– Az is furcsa, hogy most került elő.
– Ez az átok miatt van, nem? – kérdezte Gwyn, míg lemászott a létráról.
Rhys bólintott, és Vivi felé fordult.
– Vagyis az energiavonalak miatt, hogy pontosak legyünk.
– Mi mást okozhatnak még ezek a vonalak? – kérdezte Gwyn a homlokát
ráncolva. – Ördögi játékok, szellemek…
– Nem tudjuk – sóhajtott Vivi. – Épp ez a gond. A mágia szétterjedt a
városban, és bárhol megjelenhet. Bármi lehet.
Újra eszébe villant a könyvtárbeli kísértet kétségbeesett arca, amint
vadul a polcok között keresgélt. Zavarodottnak és rémültnek tűnt, és ez az ő
hibája.
Az ő átka okozta mindezt.
Az átok, amit nem képes megtörni.
18. FEJEZET

Rhysnak a mai nap után kávéra volt szüksége, és mivel a kávézó közel volt
a Boszorkánykonyhához, felvetette Vivienne-nek, hogy ugorjanak be.
Míg odafelé sétáltak, magában be kellett ismernie, hogy Sírvölgy bájos
hely. A nap éppen lement a hegyek mögött, fénye átölelte a várost, az ég
pedig mélylila színre váltott. Pislákolva felgyulladtak az utcai lámpák, és
minden kirakat ki volt díszítve – hol egy halom tök, hol papírboszorkányok,
seprűk, fényfüzérek.
– Olyan, mint valami képeslap – mondta. – Üdvözlet Hallowenföldről.
Vivienne kuncogott, és összefonta a karját a mellkasán.
– Nem vitatom.
– Már értem, miért szeretsz itt lakni.
– Jó hely a boszorkányoknak. Még azoknak is, akik titokban
boszorkányok.
– Igazából mi mind titokban vagyunk azok – mondta Rhys –, de értem,
mire gondolsz.
Lassan hűvösödött, ám ez lágy, őszi hűvösség volt, nem a könyvtár
dermesztő, természetellenes hidege. Walesben gyakorta volt ilyen az este,
ám az évszakhoz képest melegebb volt.
Míg az utcán sétált Vivienne-nel, Rhyst furcsa, otthonos érzés töltötte el.
Vivienne tökéletesen illett ide.
De ő hová tartozik?
Hogy ne kelljen ezen gondolkodnia, megbökte Vivienne-t a könyökével.
– Szóval, hogy megy ez az egész titkos boszorkány dolog? Főleg a
főiskolára gondolok. Felismeritek egymást a többi boszorkánnyal, nem?
Vivienne sóhajtva a füle mögé tűrte egy hajtincsét.
– Általában igen. Őszintén szólva, nem olyan nehéz titokban tartani a
dolgot. Sokakat érdekel a boszorkányság, és már senki nem akad fenn, ha
valaki ezzel foglalkozik.
– Vagy ha ilyen boltja van – tette hozzá Rhys, és a lány bólintott.
 – Igen.
– De a normál diákok nem tudják, hogy boszorkányokkal járnak egy
helyre, ugye?
– Így van – erősítette meg Vivienne, míg bementek a kávézóba. Ahogy a
többi üzlet, ez is halloweendíszekkel volt teleaggatva, kis tökökkel a
kirakatban, az ajtón üstöket formázó füzérrel.
Amikor beléptek, Rhys megtartotta az ajtót egy családnak, akik
babakocsit toltak, és lemosolygott a gügyörésző csecsemőre. Amikor
felnézett, Vivienne különös arckifejezéssel figyelte.
– Mi az? – kérdezte, de ő csak megrázta a fejét, és a pult felé mutatott.
– Teát?
– Az jó lesz – bólintott Rhys.
Rhysnak angol reggelit rendeltek, Vivienne-nek mézes-levendulás teát,
leültek hátul, és Rhys hirtelen rádöbbent, milyen kellemes itt…, milyen
intim.
– Szóval.
– Szóval.
Csak ültek ott, a teájuk gőzölgött az asztalon, de egyikük sem nyúlt
hozzá. Rhys Vivienne-re nézett, aki kerülte a pillantását, inkább az ujjatlan
kesztyűje szélét tépkedte – szinte félő volt, hogy elszakad.
Rhys odanyúlt, és megfogta a kezét. Csupán a csuklóját érintette, de még
a gyapjúkesztyűn keresztül is érezte, hogy meleg önti el, egészen a talpáig.
Szinte lángra gyúlt a bőre.
– Szerintem beszélnünk kellene a könyvtárban történtekről.
A lány a fejét rázta, aranyszőke haja a vállát verdeste.
– Nem. Nem, nem, nem, nem. Nem kell. Ez olyan dolog, amiről
egyáltalán nem kell beszélni.
– Vivienne.
– Hülyeség volt, és csak egy csók – folytatta a lány.
Rhys felvonta a szemöldökét.
– Csak egy csók? Tényleg?
Vivienne nyakát vörös pír lepte el, de kihúzta a kezét a férfiéból, és
megismételte:
– Csak egy csók.
Rhysnak nem volt alkalma megismerni a lányt az elmúlt években, de
most tudta, mit lát az arcán. Nem akart erről beszélni, és ha erőlteti, azzal
nem jut semmire.
 Így hát az asztalra tette a kezét, és az ujjaival dobolva körülnézett.
– Sokan járnak ide.
Vivienne, aki megkönnyebbült, hogy témát váltottak, bólintott, és
felemelte a csészéjét.
– Mindig tele van. Szerencse, hogy találtunk helyet.
Rhys előredőlt, és szemügyre vette a pult mögött álló alacsony lányt,
akinek élénk türkizszínű haja volt, és vastag keretes szemüveget viselt.
– Ő boszorkány? – kérdezte halkan, és Vivienne-nek oda sem kellett
néznie, hogy tudja, kiről van szó.
– Igen. Itt csak boszorkányok dolgoznak, általában a főiskola hallgatói.
Részben ezért is megy ilyen jól az üzlet. Könnyű mágiát használnak,
úgyhogy sosem rontják el a rendelést, törnek el poharat, vagy ilyesmi.
Erről mindkettőjüknek ugyanaz jutott az eszébe, és a teáscsészéjükre
bámultak.
– Szóval, a mágia segít, hogy jól menjen az üzlet.
– Igen.
– Viszont most a mágia… rossz.
– Talán itt nincs hatása.
Vivienne kihúzta magát, felvette a csészéjét, és Rhys már nyújtotta a
kezét, a nevét készült kimondani, de a lány lehunyta a szemét, az ajkához
érintette a csészét, és nagyot kortyolt belőle.
Dermedten ültek mindketten, majd Vivienne nagyot nyelt, és Rhys
legnagyobb megkönnyebbülésére elmosolyodva kinyitotta mogyoróbarna
szemét.
– Semmi baja – tette le a csészét. – Teljesen normális tea, nyoma sincs
ártó mágiának.
Rhys is ivott a teájából, és egyet kellett értenie: jó íze volt, mágiát
nyomokban sem érzett.
– Remek – mondta, és a lány csészéjéhez koccintotta az övét. – Akkor ez
a hely megmenekült az átok…
Üvegcsörömpölés hangja szakította félbe, és Rhys tarkóján minden
szőrszál égnek állt, amint a hang irányába fordult.
Az ajtónál lévő asztal felborult, a padlón üvegcserepek és összetört
csészék hevertek, beborítva a földön heverő testet.
Rhys gondolkodás nélkül talpra ugrott, és a földön fekvő, idős, khaki
színű öltözéket és papucscipőt viselő férfihoz rohant, aki az egyik kezében
még mindig a csészéjét szorongatta, meglepett arccal.
 – Lélegzik – mondta Vivienne Rhys oldalán, ujjai a férfi csuklóját
szorították. – És a pulzusa is rendben. Csak…
– Megfagyott – fejezte be Rhys helyette, a férfi tágra nyílt szemét és
félig nyitott száját nézve.
Aztán tekintete a csészére tévedt, amit a férfi szorított, és aminek
tartalma lassan szétterjedt a keményfa padlón.
Az ő teájukban talán nem volt semmi, de bármit is ivott a férfi, abban
igen. Rhys szinte látta a varázsigét, amint szétterül a folyadékban, és a pult
felé pillantott.
A pult mögött álló tulajdonos éppen telefonált, időnként a férfira és a
köré gyülekezőkre pillantva, ám az arcán az aggodalmon kívül nem
tükröződött sem bűntudat, sem félelem.
Aztán Rhys jobbra nézett, a türkizhajú lányra, aki karját szorosan
összefonta maga körül, és ajkát beharapva állt a test mellett. Amikor
észrevette, hogy nézik, ijedten felszökkent, kinyitotta a raktárba vezető
ajtót, és eltűnt mögötte.
– Vivienne – súgta Rhys, megbökve a lányt, de már ő is talpra állt, azt a
helyet nézve, ahol a türkizhajú eltűnt.
– Láttam.
Odakintről szirénák hangja hallatszott, ám a férfi mostanra magához tért,
szemhéja megremegett, és Rhys úgy vélte, bármilyen mágia is volt ez, nem
elég erős ahhoz, hogy hosszan tartson a hatása.
Ettől kissé megkönnyebbült.
Ahogy felállt, Vivienne közelebb lépett hozzá, és a többi bámészkodó
közé vegyültek. A mentőautó megállt odakint, az üzlet tulajdonosa pedig a
zsebébe tette a telefont, és kisietett eléjük, üresen hagyva a pultot.
Ami alkalmat adott arra, hogy besurranjanak a raktárba.
A Boszorkánykonyha raktárával ellentétben itt semmi varázslatos nem
volt. Úgy festett, mint bármelyik hátsó helyiség bármelyik üzletben. A
magas fémpolcokon papírpohárhalmok álltak, a padlón kávébabos zsákok,
műanyag ládákban bögrék.
Rhys egy kissé csalódott volt.
A türkizhajú lány az egyik üres, felfordított ládán ült, térdét a
mellkasához húzva, lábfejét szorosan összeszorítva.
Amint meghallotta őket, felkapta a fejét, sötét szeme hatalmasra tágult
halvány arcán. A pólóján a SAM felirat állt.
 – Jól van? – kérdezte őket, mire Vivienne bólintott. – Tehát elmúlt a
hatása – sóhajtott megkönnyebbülten Sam, leeresztve a vállát. – Akkor jó.
– Elmondanád, mit csináltál az italával, ami ezt okozta? – kérdezte Rhys,
és a lány pillantásában gúnyos szikra csillant.
– Saját készítésű varázsige – állt fel. – Maguk nem ismerhetik.
– Hipsztermágia, remek – mormolta Rhys, megdörzsölve a tarkóját. Ő is
ilyen irritáló volt fiatal korában? Arrogáns és nagyképű? Persze felesleges
volt ezen gondolkodnia. Tudta, hogy éppen ilyen volt.
Vivienne kihúzta magát.
– Mi volt a hatása?
– Maguk valami mágiarendőrök vagy ilyesmi? – kérdezte Sam
mogorván, Rhys pedig zsebre dugta a kezét, és hátradőlt.
– Nem, olyanok nincsenek. Ha lennének, téged biztosan letartóztatnának.
Mi is varázslók vagyunk, és próbálunk rájönni, mi történt itt – mutatott az
üzlet irányába, mire a lány arcáról némileg eltűnt a magabiztosság, és az
ajtó felé pillantott.
– Hülyeség volt – mormolta, mire Rhys sóhajtott.
– Sok minden az az életben. Mi volt a varázsige?
Sam a pólója szegélyét húzkodta, és nem nézett rá.
– Bájitalt akart, hogy jobban tudjon… Szóval érti. – Felemelte a
tenyerét, aztán Rhys ágyéka felé mutatott. – Mint a Viagra – mondta végül.
– Csak mágiával.
Rhys minden erejével azon volt, hogy a meglepődés nyoma se látsszon
rajta. Az alakításáért díjat érdemelt volna. Megköszörülte a torkát.
– Értem.
– Poénból kísérleteztem, meg tudom-e csinálni – folytatta a lány –, de
amikor kipróbáltam az illetőn, az elmondta egy barátjának, mire az is
elmondta egy barátjának és így tovább, míg végül folyamatosan jöttek ezek
a pasik, hetente többször is. De ilyen még sosem történt.
– Várj csak egy kicsit – állt meg Vivienne Rhys előtt, és összefonta a
karját a mellkasa előtt. – Szóval te bájitallal kereskedtél?
Sam a szemét forgatta.
– Ez úgy hangzik, mint valami gyanús ügylet. Nem kereskedtem, csak
adtam.
Vivienne felvonta a szemöldökét.
– Tehát ingyen adtad a bájitalt?
Sam türelmetlenül felnyögött.
 – Jó, rendben, volt néhány ártalmatlan kis ügylet – pillantott Vivienne-re.
– Tudja, hölgyem, a főiskola sincs ingyen.
– Ez igaz – szúrta közbe Rhys, és közelebb lépett Vivienne-hez –, de
ugye aztán rájöttél, hogy veszélyes, amit csinálsz? A bájital nem tréfa.
– Hát, általában semmi gond vele, és sosem csinálnék olyat, ami
bárkinek is árthat. Könnyű mágiáról van itt szó, mint ami például egész nap
tartóssá varázsolja a szemfestéket. Vagy amitől egész nap pontos tud lenni
az ember. – Felnézett Rhysra, és visszatolta az orrnyergére a szemüvegét. –
Az ilyesmit vizsgaidőszakban használjuk, hogy biztosan ne aludjunk el, de
nem csinálunk semmi veszélyeset, mint hogy napokig ébren tudjunk
maradni vagy ilyenek. Csak apróságokat.
– Sam, lenyűgözőek a képességeid, de nem árulhatsz bájitalt. Veszélyes,
és ha kiderül a főiskolán, komoly bajba kerülhetsz.
Erre Sam minden magabiztossága eltűnt, és Rhys csak most döbbent rá,
milyen fiatal. Tizenkilenc, legfeljebb húsz. Annyi idős, mint ők voltak
Vivienne-nel, amikor találkoztak.
– Ugye nem árul be? – kérdezte, esdeklőn nézve Vivienne-re. – Tudom,
hogy maga is ott dolgozik a normál diákokkal, de…
– Nem foglak – mondta Vivienne. – Ha megígéred, hogy többé nem
csinálsz ilyet.
– Ígérem! – vágta rá Sam, feltartva a kezét, megcsillantva ezüstgyűrűit. –
Higgyen nekem, nem akarom, hogy ez újra megtörténjen. – Felállt,
megtörölte a kezét a kötényében, megigazította a kötött sapkáját, majd újra
az ajkába harapott. – Amúgy nem hinném…, hogy ezt az én bájitalom
okozta. Mindent ugyanúgy csináltam. Még a hold is ugyanúgy állt, amikor
megfőztem – vigyorgott rájuk. – Mindig növő holdnál kell megcsinálni,
értik, „növekedés”…
– Értjük – vágott közbe Rhys. – Köszönjük.
– A lényeg – folytatta Sam –, hogy valami rosszul sült el, de nem én
tettem. – Megrázta a fejét. – Olyan, mintha az egész várost mágia lepné el.
Ma néhány normál diák sétált be gyógynövényórára, ilyennek nem kellene
megtörténnie.
Rhys érezte, ahogy megfájdul a feje. Átok, kísértetek, most pedig
ártalmas bájitalok. Ismét eszébe jutottak a barlangból kifutó energiavonalak,
amint átfolynak a városon, és azt kívánta, bárcsak visszaugorhatna az
időben, és fejen rúghatná saját magát.
Tudhatta volna, hogy valami nem stimmel. Érezte.
 Ám ő, mint általában, most sem a józan eszére hallgatott, csak
cselekedett.
És tessék, mi lett belőle!
– Egy időre talán félretehetnéd a mágiát – javasolta Vivienne, és
megfogta Sam karját. Fáradtnak tűnt, ahogy Rhys is érezte magát, és a
férfinak le kellett küzdenie a késztetést, hogy végigsimítsa a hátát, és
hagyja, hogy a vállára hajtsa a fejét.
Sam felhorkant.
– Félretenni? Ez olyan, mintha arra kérne, hogy ne vegyek levegőt.
Tudom, hogy ezt nem érti, hiszen nem boszorkány…
– De igen, az vagyok – lépett hátra Vivienne, mire Sam értetlenül nézett
rá.
– Mi, komolyan? De normál tárgyakat tanít.
– Igen, mert…
– A pasija például egyértelműen varázsló, ez látszik rajta – mutatott Sam
Rhysra –, de maga? Ez komoly?
Rhys látta, hogy Vivienne nagyot nyel, és ezredszerre is azt kívánta,
bárcsak értene a gondolatolvasáshoz. Persze ahogy most mentek a dolgok,
ha tudta volna, mire gondolnak az emberek száz mérföldes körzetben,
kicsinálta volna, ám talán mégis megérte volna a kockázatot, hogy tudja, mi
zajlik Vivienne mogyoróbarna szeme mögött.
A lány kihúzta magát, és felemelte az állát.
– Nos, ennek ellenére boszorkány vagyok, és továbbra is azt gondolom,
hogy csínján kell bánnod a mágiával, míg rendbe nem jönnek a dolgok.
Sam rábámult, még mindig hitetlenkedve, tátott szájjal.
– Azt tudtam, hogy rokona a Boszorkánykonyhában dolgozóknak, de azt
nem gondoltam, hogy…
– Így van, ahogy mondja – vágott közbe Rhys, mert Vivienne szeme már
villámokat szórt. Nem lett volna most Sam helyében. – Légy óvatos a
mágiával, míg elcsitulnak a dolgok.
– De miért csesződött el a mágia? – kérdezte a lány, mire Vivienne úgy
nézett, mint aki ölni készül, ami Rhyst arra késztette, hogy elé lépjen.
– Csak úgy elcsesződött – válaszolta. – De helyrehozzuk.
Azt kívánta, bárcsak így lenne. Közel huszonnégy órája dolgoztak rajta,
és mindössze azt sikerült elérni, hogy némi ektoplazma tapadjon a hajába.
Sam elhúzta a száját, elmormolt egy rendbent, majd visszaviharzott a
kávézóba.
 Rhys sóhajtva nekidőlt a polcnak, mire kis híján leesett egy halom
papírpohár, és Vivienne odaugrott, hogy elkapja. Egy pillanatig csend volt,
mindketten a gondolataikba merültek.
– Kemény – mormolta Vivienne, mire Rhys rápislogott.
– Parancsolsz?
Vivienne riadt pillantást vetett rá.
– Csak gondolkodtam. Ezen a ponton mondott csődöt a bájital. A
varázsigétől, tudod, keménnyé kellett volna válnia, és meg is tette, csak
éppen… nem azon a testrészen.
– Vivienne Jones, most elpirultál?
A lány a szemét forgatva eltolta magát a polctól, és újra a kesztyűjét
kezdte babrálni.
– Rosszabb is lehetett volna – mondta végül.
– Most már érted, mire gondoltam? – kérdezte Rhys, közelebb lépve
hozzá, elég közel ahhoz, hogy lássa az apró szeplőit, elég közel, hogy
megérintse, ha akarja.
És nagyon is akarta.
Mégsem tette.
– Nem lehetünk ott mindenhol, Vivienne, ahol baj van. Valahogy helyre
kell ezt hoznunk.
– Tudom – hajtotta le a lány a fejét, majd újra felnézett. – A halloween
nagy ünnep ebben a városban, rengetegen eljönnek. Ha addig nem oldjuk
meg, sokan nem lesznek biztonságban. Ezt nem kockáztathatjuk.
– Én a saját biztonságomért aggódom – mondta Rhys –, de értem, mire
gondolsz. A mágia szerencsére samhain ünnepe táján a legerősebb, ami azt
jelenti, ha elég gyorsak vagyunk, az ellenátok is erősebb lesz.
– Szeretem, amikor használod a fejed, Penhallow – mutatott rá Vivienne,
és Rhys ráragyogtatta a mosolyát.
– Tényleg a vezetéknevemen szólítottál? Mintha egy csapat lennénk,
vagy ilyesmi?
Legnagyobb meglepetésére a lány erre kissé elmosolyodott.
– Lényegében azok vagyunk, nem? Egy átok megtörése sokkal nagyobb
erőfeszítést kíván, mint gondoltam.
– Túra a campuson – bólintott Rhys.
– Kísértetek legyőzése – tette hozzá Vivienne.
– Smárolás a könyvtárban.
Erre Vivienne mosolya eltűnt, és elhúzódott tőle.
 – Az hiba volt – mondta, mire Rhys zsebre dugta a kezét.
– Tényleg az volt?
A lány felé fordult, és komolyan a szemébe nézett.
– Tudod, hogy igen.
Rhys csak azt tudta, hogy a lányt megcsókolni olyan volt, mintha
álomból ébredne, mintha az elmúlt kilenc évet átaludta volna, és attól tért
volna magához, hogy megízlelte a lány ajkát. Vivienne csókja minden
mágiánál jobb volt.
És a következő kilenc évben nem akart enélkül élni.
– Felnőtt emberek vagyunk – emlékeztette. – Nem kölykök, akik
kilopóznak a kollégium ajtaján éjszaka.
– Épp ezért vagyunk okosabbak, és nem bonyolítjuk a helyzetet –
mondta Vivienne józanul, és Rhysnak be kellett ismernie, hogy igaza van.
Amint ennek vége, elmegy innen. A lány pedig itt marad.
Nyilvánvaló, hogy hosszú távon nem működhet ez a dolog kettőjükkel,
hiszen puszta fizikai vonzalom van köztük, ami felemésztené magát.
Kilenc évig nem emésztette fel magát, súgta az agya egy része. Azt
gondolod, most majd eltűnik?
19. FEJEZET

Másnap délután Vivi az irodájában ült, és úgy tett, mint aki az előadásán
dolgozik, valójában azonban a képernyőjén villogó kurzort bámulta, és arról
álmodozott, hogy Rhysszal csókolózik, közben pedig azt kívánta, bárcsak
sosem hozta volna ide a férfit. Ez az ő irodája volt, Rhys Penhallow-mentes
övezet, most pedig folyton a könyvespolcát bámulta, látta, ahogy a férfi ott
áll, a könyveit tanulmányozza, kérdéseket tesz fel, és tényleg érdekli a
válasz.
Micsoda seggfej!
Aztán amikor arra gondolt, hogy csókolóznak, mindig eszébe jutott a
kísértet a könyvtárban, és hogy ilyet azelőtt még sosem látott. A kísértet
minden bizonnyal keresett valamit, és tudta, hogy ez összefügg valahogyan
az átokkal, de pontosan hogyan?
Nem csoda, hogy a feudalizmusról szóló előadása eddig csupán két
pontot tartalmazott, és az egyik az volt: PARASZTSÁG.
Megrázta a fejét, átnyúlt a gép fölött, és bekapcsolta a rózsaszín
vízforralót, remélve, hogy egy csésze tea segít helyrebillenteni a
gondolatait. Gwyn és Elaine néni tavaly karácsonyra ajándékozták meg
vele, és egyszerűen imádta, de még jobban szerette a teát, amit vele együtt
kapott. Elaine néni egyik saját, füstös aromájú keveréke volt, mentával és
édesgyökérrel, és nem utolsósorban elegendő koffeint tartalmazott ahhoz,
hogy feltöltse energiával még a legcsüggesztőbb osztályozó értekezletek
alatt is.
Éppen elkészült a tea, amikor kopogtak.
Ködös, Rhysra irányuló gondolatokkal szinte azt várta, ő áll majd az
ajtóban, vagy inkább hanyagul támaszkodik, ahogy szokott.
Ám az ajtóban álló nő a legkevésbé sem hasonlított Rhysra, és nem
támaszkodott, hanem kihúzta magát, mint a cövek.
Fiatal volt, talán Vivivel egyidős, sötét haját két fésűcsat fogta össze.
 – Vivienne Jones? – kérdezte mosolyogva. – Amanda Carter vagyok. –
Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. – A Boszorkányügyi Intézettől.
Vivi kanala a csésze falához ütődött.
– Tényleg? – kérdezte.
Amanda harminc sem lehetett, és alighanem a legfiatalabb boszorkány
volt, akit az intézet alkalmazott.
Ráadásul farmert viselt.
A boszorkányügyiek viselhetnek farmert? Mert ha igen, talán ő is
megengedhetné magának.
– Dr. Arbuthnot küldte? – kérdezte, mire Amanda bólintott. –
Gondoltam. A kísértet miatt?
Remek.
Vivi a szék felé intett.
– Üljön le, kérem. Teát?
Amanda beleszimatolt a levegőbe.
– A nagynénje keveréke?
Vivi meglepetten elmosolyodott, és felvette a teásdobozt az asztalról.
– Az bizony. Az üzletében árulja, és igazán jól sikerült, azt hiszem.
– Csodálatos! – lelkesedett Amanda, és Vivi is kissé jobb kedvre derült.
Valaki a boszorkányügytől lelkesedik, és farmert visel. Ez még jól is
elsülhet.
Töltött Amandának a teából.
– Mióta dolgozik itt? – kérdezte ő.
– Három éve. És ön?
– Néhány hónapja – mosolygott rá Amanda. – Még keresem a helyem.
– Azt elhiszem – mondta Vivi, Amanda pedig a lábánál heverő
táskájához nyúlt.
– Amint azt ön is tudja, Piper McBride szelleme kiszabadult.
– Igen – gondolt vissza Vivi az inget és tornacipőt viselő kísértetre,
amint a polcokat fürkészi. – Sajnálom.
Amanda könnyedén legyintett.
– Megesik az ilyesmi. Az alapján, amit hallottam, Piper, mielőtt meghalt,
nagy kalamajkát okozott. A várostörténet megszállottja lett, összegyűjtötte a
lelkeket…
Vivi összevonta a szemöldökét. Dr. Arbuthnot említette Piper sötét
mágiával kapcsolatos üzelmeit, de azt nem, hogy lelkeket gyűjtött össze.
Így egészen más volt a helyzet. Nem csoda, hogy holtan végezte.
 – Ezért elzártuk, de most nyilvánvalóan kiszabadult, így újra el kell
fognunk.
– Hogyan?
Amanda hátradőlt, és elővett egy gyertyát.
– Hogy viszonyul a kísértetházakhoz?
20. FEJEZET

Rhysnak nem voltak különösebb tervei estére. Arra gondolt, hogy a

rémesen kényelmetlen fotelben üldögél, amit az apja vett, egy palack
vörösbor társaságában, esetleg rákeres az „átok elhárítása” kifejezésekre,
miközben sajnálja magát, ám miközben kinyitotta a Shirazt, amit Simon
remélhetőleg valamilyen különleges alkalomra tartogatott, megrezzent a
telefonja.
Vivienne írt.
Azt kérte, találkozzanak éjfél körül, megadta a címet, és Rhysnak
számtalan ötlete támadt, mit fognak csinálni, de csak nyolcvan százalékuk
volt elfogadható.
Elvégre emberi lény volt.
Felkapta a kabátját, beírta a címet, és remélte, a bérelt kocsi ezúttal nem
hagyja cserben.
A kocsi kitartott, ám amikor Rhys megállt egy földúton egy kovácsoltvas
kapu előtt, azt kívánta, bárcsak inkább defektje lett volna, és visszatérhetett
volna az eredeti terveihez.
Vivienne a kapu előtt állt, feketében, haja egy fejpánttal hátrasimítva, és
amikor Rhys kiszállt a kocsiból, szemügyre vette fekete bőrkesztyűjét.
– Azért hívtál ide, hogy megölj? – kérdezte. – Mert ez nyilván
megoldaná minden gondodat, de meg kell mondjam, sem morálisan, sem
személyes okokból nem helyeselném.
A lány a fejét rázva közelebb lépett, és Rhys újra megérezte édes illatát,
egy kis füstös aromával keveredve.
– Utána kell néznünk valaminek.
Rhys észrevette a hátizsákját és a zseblámpát a kezében.
– Az átokkal kapcsolatban?
– Igen, ahhoz is köze van.
Ez biztató volt.
A lány felkattintotta a zseblámpát.
 – Nem bízol a fénycsináló bűbájodban?
Végre látta a lány arcát a zseblámpa fényében; pupillája nagyra tágult
mogyoróbarna szemében, és egy kissé sápadtnak tűnt. És idegesnek is.
– Úgy éreztem, nem éri meg a kockázatot.
A táskájába nyúlt, elővett még egy zseblámpát, és átnyújtotta neki.
– Menjünk.
Azzal megfordult, és könnyedén átmászott a kerítésen, amit Rhys
valamiért erotikusnak talált, ahogy minden mást is a lányban: ahogy járt,
kerítéseken mászott át, amiért szerette a pöttyös ruhákat… Egyszerűen
vonzó volt, és Rhys elégedetten konstatálta, hogy a lány is őt nézi, ahogy
felkapaszkodik a kerítésre, és leugrik a túloldalon… hiába, ő is csak ember.
Pont ezért borzongott meg, amikor a lába alatt megzörrentek a falevelek.
A semmi közepén voltak, egy erdőben, az órája tanúsága szerint tizenegy
negyvenhétkor. Olyan sötét volt az éjszaka, hogy szinte rájuk nehezedett.
Rhys megállt, és megfogta a lány könyökét.
– Na jó, büszke vagyok a lazaságomra meg hogy úszom az árral, de
mégis, hová megyünk?
Vivienne a felfelé vezető út felé biccentett.
– Van odafent egy ház. Valójában egy faház. Volt idő, amikor a
Penhavenbe járó boszorkányok bérelték. – A zseblámpáját babrálta, mire
Rhys megbökte a lábát a cipőjével.
– És?
Vivienne megköszörülte a torkát.
– Piper McBride is köztük volt. A kísértet, akit a könyvtárban láttunk, és
akit most el kell kapnunk.
Elindult, mire Rhys újra megragadta a könyökét.
– Bocs, de azt mondtad, elkapjuk a kísértetet?
Vivienne nagyot fújt, és feltartotta a kezét.
– Nem egészen elkapjuk, csak… begyűjtjük.
Újra a táskájába túrt, ami Rhyst leginkább Mary Poppins bőröndjére
emlékeztette. Mit húz ki belőle? Kardot? Szobanövényt?
– Csak meg kell gyújtanunk ezt – mondta, és Rhys szemügyre vette az
ezüstszínű gyertyát, amit a kezében tartott.
– Egy Eurüdiké-gyertya? Honnan az ördögből szedted?
Eddig csak egyszer látott ilyet, az apja könyvtárszobájának lezárt
szekrényében, és tudta, hogy Simon odacsapott volna, ha csak egyszer is
hozzányúl. Ritkaság volt, varázsereje pedig hatalmas.
 – Amandától – mondta Vivienne, és Rhys csak bámult rá, míg
visszasüllyesztette a gyertyát a táskájába. – Főiskolai kolléga. Dr. Arbuthnot
küldte az irodámba. Nem kell mást tennünk, csak bemenni Piper házába,
megkeresni az oltárt, és meggyújtani a gyertyát, ami majd…
– Magához vonzza a szellemét, csapdába ejti, és elég csak máshol
meggyújtani, egy biztonságosabb helyen.
– Így van – bólintott Vivienne. – És a Boszorkányügyi Intézet újra
elfogja.
Felettük bagoly huhogott, és Rhys az égre nézett. Majdnem telihold volt,
kopasz fák nyújtották ágaikat a csillagok felé. Tökéletes éjszaka volt a
rémséges kísértetek számára, és Rhys pontosan tudta, hogy nem kellene ezt
tenniük.
– Miért nem ők jöttek ide? – kérdezte, mire a lány sóhajtott, és elsimított
egy tincset a homlokából.
– Nekünk kell megtennünk. Mi szabadítottuk ki, úgyhogy nekünk kell
elkapnunk is. Csak meg kell gyújtanunk, megvárni, míg a szelleme
belemegy, aztán bezárjuk, és kész. – Rhysra mosolygott, ám nem tűnt
őszintének. – Gyerekjáték.
– Olyan gyerekjáték, mint az ördöglakat, ugye? Mert ennek egyik
momentuma sem tűnik számomra könnyűnek.
– Amanda azt mondta, az lesz.
– Ó, tényleg, ha Amanda mondja, biztosan úgy is lesz. Amanda, a régi jó
cimbora!
Vivienne a szemét forgatva megfordult.
– Talán egyedül kellett volna jönnöm.
– Talán egyikünknek sem kellett volna jönnie, és annak a boszorkánynak
nem kellett volna téged belerángatnia ebbe. Egyébként úgy tudtam, ki nem
állhatod a többi boszorkányt a főiskolán.
– Nem is – értett egyet a lány, és talpa alatt zörögtek a falevelek, míg a
fák között a ház felé tartottak, Rhys pedig felhajtotta a gallérját. Nem délen
vannak? Délen rendszerint meleg van. – De Amanda tényleg nagyon helyes,
és segíteni akar, és mivel az én hibám, hogy a kísértet kiszabadult…
– A mi hibánk – vágott közbe Rhys. – Ezt a katasztrófát mi ketten
idéztük elő, Vivienne.
A lány megfordult.
– Rendben, a te hibád is, úgyhogy talán abbahagyhatnád a sopánkodást.
 – Nem sopánkodom – tiltakozott Rhys, de belátta, hogy tényleg úgy
hangzott, mintha sopánkodna, úgyhogy hozzátette: – Csak arra gondoltam,
így, hogy ártó mágia terjedt szét a városban, talán nem jó ötlet meggyújtani
egy Eurüdiké-gyertyát.
– Aha! – bökött felé Vivienne a zseblámpával, elvakítva Rhyst, aki az
arca elé emelte a kezét, mire Vivienne elkapta róla a fénysugarat. – Bocs.
Csak nekem is pont ez jutott eszembe. Viszont több okunk is van rá, hogy
mégis megtegyük. Egyrészt nem fogunk varázsolni, semmi varázsige,
semmi szertartás. A gyertya egymagában elég ehhez. Másrészt pedig… –
bökte meg Rhyst, akinek a mellkasában forró érzés terjedt szét, és lejjebb is,
amitől újra eszébe jutott a csók a könyvtárban, a lány bőre a tenyere alatt, és
ahogy egy pillanat alatt felizgult tőle. – Rhys – bökte meg újra Vivienne. –
Gyere ide.
Idiótának érezte magát, amikor újra érezte a forróságot. Zsebre tette a
kezét, és a lány után lépkedett.
– Mi az?
A lány megfogta a karját, és gyengéden a jobb oldalára húzta, majd
mosolyogva ránézett.
– Elfelejtettem mondani. Elaine néni rájött valamire. Az átok csak a
városban hat, valószínűleg mert a mágia csak Sírvölgyet táplálja.
– Gryffud nagy szemétláda volt, úgyhogy ez valószínűleg így van –
ismerte el Rhys.
– Igen. Most pedig hivatalosan kettő… nem, három lépésre vagyunk
Sírvölgy határától. – Azzal a vállára tette a kezét, és megmozgatta az ujjait.
A kis fénylabda, ami kiszökkent az ujjai közül, csak lebegett, és nem
perzselte le Rhys szemöldökét, úgyhogy nyilván igaza volt. Az átok hatása
nem ért el idáig. Ez megkönnyebbüléssel töltötte el.
– Menjünk. El kell kapnunk azt a kísértetet.
És a megkönnyebbülés huss, már el is repült.
A felfelé vezető úton a fák sűrűbben nőttek, az ösvény keskenyebb lett,
és bár Rhysnak nem támadtak olyan balsejtelmei, mint korábban a
könyvtárban, mégis azt kívánta, bárcsak máshol lenne most. Aztán Vivienne
válla az övét súrolta, és hirtelen már nem is volt olyan rossz a fák között
sétálni egy kísértetházhoz. Talán nem is akarna egyedül heverni a kanapéján
otthon. Talán, ha…
– Ó, a rohadt…!
 Rhys megtorpant, és a felettük magasodó házra nézett. Ha valaki rákeres
a „kísértetház” kifejezésre, pontosan ilyen képeket fog találni. Pont olyan
volt, mint a rossz horrorfilmek kísértetházai, és míg szemügyre vette a
rozoga lépcsőket, a betört ablakokat és az eresztékein lógó ajtót, sokkal
kevésbé tartott a szellemtől, mint attól, hogy tetanuszfertőzést kap.
– Szerintem kell ide az a kísértet – mondta. – Hozzátartozik a hely
szellemiségéhez, ha érted.
Vivienne mély levegőt vett.
– Csak bemegyünk, és meggyújtjuk a gyertyát. Az egész nem lesz több
három percnél.
– Az máris négy perccel több, mint amennyit el akarnék tölteni odabent
– mondta Rhys, ám amikor ránézett a lányra, amint beharapja az ajkát,
tudta, hogy addig nem mennek sehová, míg el nem végezték itt a dolgukat.
Úgyhogy ő is mély levegőt vett, és a kezét nyújtotta neki.
– Gyerünk, kapjuk el azt a kísértetet!
21. FEJEZET

Vivi próbálta meggyőzni magát, hogy a ház belülről sem lehet ijesztőbb,
mint kívülről. Alighanem minden, ami ijesztő benne, odakint van, belül
pedig nem más, mint egy öreg, lakatlan ház, és semmi baljós nincs benne.
Még akkor is ezzel biztatta magát, amikor Rhys benyitott.
Aztán megálltak az előtérben.
– Én kísértetházban nőttem fel, de ez rosszabb – mondta Rhys.
– Sokkal rosszabb. Bár sosem jártam az otthonodban, de elhiszem, hogy
így van.
A falakat borító, egykor bizonyára dekoratív tapéta mostanra csíkokban
lehámlott, penészes sávokat hagyva maga után. A sarokban foszladozó
bársonykanapé rogyadozott, közepén lyuk tátongott.
A többi bútor hasonlóan megviselt volt, vastag porréteg borította őket, de
a padló meglepően tiszta maradt, és Vivi körülnézett, hogy
megbizonyosodjon róla, jártak-e mások is itt előttük.
Rhys is a homlokát ráncolva járatta körbe a tekintetét, zseblámpájával
egy, a falon függő, bekeretezett fényképet világítva meg. Piper volt rajta
néhány másik fiatal társaságában, a kilencvenes évek közepének stílusában
öltözve, a Penhaven Főiskola egyik épülete előtt pózolva.
– Legalább tudjuk, hogy jó helyen járunk – mondta Rhys, körbejártatva a
zseblámpája fényét a szobában. – De miért olyan tiszta a padló?
– Talán valami varázsige – vélte Vivi. – Lehet, hogy bűbájjal takarított,
ami tovább működött a halála után.
Rhys sóhajtott.
– Talán. Történtek már furcsább dolgok is.
Vivi kikerülte egy törött ablak földön heverő darabjait, és beljebb sétált.
Egy padlódeszka panaszosan megnyikordult, amikor rálépett.
– Most már csak meg kell találnunk az oltárt, meggyújtani a gyertyát,
és…
 – Eltűnni innen a lehető leghamarabb – fejezte be Rhys, mire Vivi
bólintott.
– Minél gyorsabban.
A ház nem volt nagy: volt egy nappali egy kis gardróbbal, egy kisebb
szoba, ami alighanem Piper hálószobája lehetett, és egy konyha, csupa régi,
rozsdás holmival.
Vivi úgy gondolta, a hálószobában találják meg, amit keresnek, de az
üres volt, és a nappalival ellentétben por borította, ráadásul semmi sem utalt
arra, hogy itt varázsoltak volna – semmi viasz- vagy koromfolt, amire
számított.
Újra megnézte a konyhát, ám, akárcsak a hálószoba, az is üres volt – a
régi, roskadozó asztal és székek kivételével, amelyből az egyik alig volt
több egy kupac deszkánál.
Rhys a nappaliban vizsgálódott, bevilágított a kandallóba, végigfuttatva
lámpája fényét a repedezett téglákon.
– Itt nem érzek semmit – mondta. Vivi a férfi csípőjére feszülő farmerjét
és széles vállát nézte, miközben a kéménybe kémlelt. A lámpa
megvilágította arcélét és álla vonalát.
– Aha, én sem érzek semmit – mondta ő is, és sietve elfordult, mielőtt a
férfi rajtakaphatta volna, hogy őt bámulja.
Azért jött, hogy begyűjtsön egy kísértetet, aminél kevésbé szexi dolgot el
sem lehetett képzelni.
Persze a könyvtárszobákat sem szexi dolgokhoz tervezték, amire
legutóbb Rhysszal alaposan rácáfoltak.
Ha Rhysszal tartózkodik egy olyan helyiségben, amelyet halvány fény
világít meg, az nem vezet jóra, úgyhogy minél hamarabb túl lesznek az
egészen, annál jobb.
– Talán valamit nem veszünk észre – mondta. – Talán…
Egyszerre hallották meg a lépések zaját. Vivi szája kiszáradt, a térdéből
kiszaladt az erő, a gyorma összeszorult. Napvilágnál, emberekkel zsúfolt
helyiségben is pont elég ijesztő volt szellemet látni, de itt, egy
kísértettanyán, amilyenek csak a horrorfilmekben vannak, amiket Gwyn
annyira szeret?
Vivi összerázkódott. Kösz szépen, de nem.
Rhys felegyenesedett, és lekapcsolta a lámpáját, Vivi pedig követte a
példáját, a fénybűbájt is kioltva. Csak a hold világította be a szobát, míg
csöndben füleltek.
 A léptek közeledtek, és Vivi megállapította, hogy odakintről jönnek.
Levelek és gallyak reccsentek a kinti ösvényen, és mintha többen suttogtak
volna.
Megkönnyebbülten sóhajtott, és Rhysra nézett. Nem szellemek, formázta
a szájával némán, mire a férfi bólintott, és az ajtó felé intett. Akkor ki lehet?
Vivi hangtalanul a kitört ablakhoz lépett, az árnyékba, és kikémlelt rajta.
Zseblámpa fényében két alak közeledett a ház felé, egymást átkarolva,
összedugott fejjel. A hold ekkor kibukkant egy felhő mögül, és az arcuk is
látszott.
Ez nem lehet igaz!
Megfordult, és amilyen csendben csak tudott, ellépett az ablaktól.
– Az egyik tanítványom az – súgta Rhysnak. – Hainsley, akit egyébként
megbuktattam, mert csalt, és…
– Ezt esetleg később is elmesélheted – súgta vissza Rhys, és a bejárati
ajtó felé biccentett. – Csak arra tudunk kimenni. Hogy csináljuk?
– Mit hogy csináljunk? – kérdezett vissza Vivi. Hallotta, hogy Hainsley
és a lány közelebb érnek, a lány felnevetett, Hainsley pedig halkan
mormogott neki valamit.
– Most már értem, miért tiszta a padló – mondta Rhys halkan. – Nyilván
találkákra járnak ide. Talán mi is úgy tehetnénk, mintha ezért jöttünk volna.
Vivi pislogott, ám ekkor nyílt a bejárati ajtó.
– Inkább jöjjenek rá a diákjaim, hogy boszorkány vagyok, mint hogy a
szexuális életemen csámcsogjanak.
Rhys bólintott.
– Rendben. Akkor rejtőzzünk el.
Megragadta a lány karját, és a szoba végében lévő apró gardróbba húzta,
majd becsukta az ajtót, épp, amikor a léptek elérték a lépcsőt.
Vivi szíve hevesen dobogott, a keze reszketett, és egy percig csak arra
tudott gondolni, hogy majdnem rajtuk ütöttek egy kísértetházban. Csak
ezután döbbent rá, milyen apró is a szekrény, és Rhys milyen közel van
hozzá. Alig volt hely kettőjüknek, Vivi háta a falnak szorult, Rhys pedig
csak úgy fért el, ha a kezét mellette támasztotta meg. Vivi szorosan maga
mellé húzta a karját, leküzdve a késztetést, hogy megragadja Rhys csípőjét.
Úgy tűnt, Rhys is most ébredt rá a helyzetükre. Vivi érezte, ahogy elakad
a lélegzete, a teste az övéhez simult, a melle az ő mellkasához, a csípőjük és
térdük összeért.
És a szája…
 Rhys odafordult, Vivi ajka szinte érintette az állát, és megérezte a férfi
ajkát a halántékán.
– Bocs – mormolta Rhys, mire Vivi megrázta a fejét.
– Semmi baj – súgta, mire a férfi ellazult, és így mintha még közelebb
simult volna.
Bár a szekrényben semmit sem lehetett látni, Vivi behunyta a szemét.
Rendben, meg tudja csinálni. Biztosan nem kell sokáig itt maradniuk.
Talán nem kell megtapasztalnia a poklot, míg Hainsley Barnes szexel
odakint.
A bejárati ajtó megnyikordult, Vivi hallotta Hainsley és a lány nevetését,
aztán pisszegést, majd lépteket a nappali padlóján.
– Ez a hely nagyon durva – mondta a lány. Minden hang tisztán
hallatszott a szekrényen túlról.
Talán itt is működik az átok.
– Ha azt hiszed, levetkőzöm itt meztelenre, elment az eszed – folytatta a
lány, és Vivi érezte, ahogy Rhys ajka megrándul a halántékán.
Igen, gondolta. Durva. Kérlek, ne vetkőzz itt le, kérlek, kérlek!
Ám aztán Hainsley is megszólalt:
– Szerinted nem izgalmas egy kísértetházban csinálni?
Rhys a falnak döntötte homlokát Vivi mögött, mint aki hangtalanul
sóhajt.
– Nem – mondta a lány, de aztán újra vihogott, és gyanús csend lett.
Hainsley szólalt meg újra, mély, búgó hangon.
– Gyerünk, Sara. Jó lesz, ígérem.
Vivi csak nehezen állta meg, hogy fel ne horkantson, és Rhys nyilván
megérezte, mert a mosolya szélesebb lett Vivi halántékán.
– A múltkor is ezt mondtad, és kábé két percig tartott – válaszolta Sara,
és Rhys elhúzta Vivi mögül a kezét, a mellkasának nyomva, mint aki
halálos lövést kapott.
Vivi az ajkába harapott, hogy fel ne nevessen, ám ugyanekkor érezte
maguk között Rhys kezét is, és bár semmit nem látott a sötétben, nagyon is
fel tudta idézni hosszú, elegáns ujjait.
„Zongoristakezed van” – mondta egyszer neki. Vivi apró kollégiumi
szobájában feküdtek, Rhys lába lelógott az ágyról, a lepedő izzadt testükre
tapadt. Vivit elfogta a szex utáni álmosság, a férfi ujjaival játszott,
összekulcsolta a sajátjaival, körmével megcirógatva a kézfejét, míg a
gyertyafényben szemügyre vette.
 „Már megbocsásson, hölgyem, de ezek varázslóujjak – mondta erre a
férfi. – Egy árva hangot sem tudok leütni.”
Azzal elhúzta a kezét, amivel Vivi játszott, és a lepedő alá dugta, a lába
közé, épp ott, ahol a lány annyira szerette, olyan mozdulattal, amitől
elpirult, de azért engedte.
„Ez esetben – mondta – ismerek egy varázsigét, amit használhatnál.”
Ő pedig használta. Újra és újra.
És sokkal tovább tartott két percnél.
Hainsley és Sara még mindig beszélgettek, de Vivi már nem figyelt, és
bár Rhys kijelentette, hogy nem tud olvasni a gondolataiban, a lány biztos
volt benne, hogy tudja, milyen emlék jár a fejében. Még közelebb húzódott
hozzá, a légzése elmélyült, és amikor Vivi felemelte a fejét, a férfi orra az
állához ért, mire megrázkódott.
Ennyi volt csak; egy apró érintés, mire a mellbimbói megmerevedtek és
a férfi mellkasához értek, kapkodva lélegzett, míg a teste minden porcikája
életre kelt.
Lassan felemelte a kezét, és a férfi csípőjére tette.
Rhys elértette a célzást, és még közelebb nyomult hozzá, ám ezúttal
szándékosan. Felszabadító érzés volt. Vivi felemelte és a férfi köré fonta az
egyik lábát, ő pedig megragadta a csípőjét, és magához húzta, majd ajkát
végigjáratta a nyakán, mire Vivi szorosan lehunyta a szemét.
Rhys a hátára tette az egyik kezét, míg a másikkal még mindig a falat
támasztotta mögötte, és hosszú ideig így álltak, a férfi ajka súrolta a bőrét,
és Vivinek vissza kellett tartania a nyögést, miközben a férfi forró, nedves
szája felfelé haladt a nyakán.
Vivi a hátára tette a kezét, tenyere alatt a bőr hűvös érintését érezte, a
férfi keze pedig a tarkójára siklott, ám még mindig nem csókolta meg, és
Vivi azon tűnődött, vajon azért-e, mert ő is úgy érzi, amíg az ajka csak
súrolja a bőrét, nem követnek el hibát.
Könnyű volt erre gondolnia a sötétben, így, hogy nem látta, és hogy nem
hangzott el köztük egyetlen szó sem. Könnyebb volt megérinteni és érezni.
Akarni őt.
Azután, a szekrényen kívülről puffanás zaja hallatszott.
Rhys, még mindig mozdulatlanul, felemelte a fejét, Hainsley pedig azt
mondta:
– Igazad van, ez a hely túlságosan para, hogy itt csináljuk. Van kedved
körbenézni legalább? Hátha találunk valami fura dolgot.
 Vivi szinte látta maga előtt Hainsley arcát, amint kinyitja a szekrényt, és
megpillantja benne a történelemtanárát – aki épp megbuktatta – valami
pasassal összegabalyodva, vörös fejjel, kócosan.
Nem, ez nem történhet meg.
Ideje volt, hogy Hainsley és Sara eltűnjenek innen, ők pedig
befejezhessék végre, amiért jöttek.
Finoman eltolta magától Rhyst, és hátrahúzódott, hálásan, amiért a férfi
megérti szándékát, anélkül, hogy látná őt.
Felemelte a kezét, és az ujjait a szekrényajtónak nyomta, ajka egy
egyszerű varázsigét mormolt.
Remélte, hogy Amandának igaza volt, és az átok pusztító ereje ide nem
ér el.
Újabb puffanás hallatszott odakintről, ám ez hangosabb, és Sara
felkiáltott:
– Ez meg mi volt?
Vivi a bűbájt mormolva a falon lévő képre összpontosított, ráirányítva az
energiáját, és hallotta, ahogy a kép a padlóra zuhan, az üveg pedig
összetörik benne.
– Húzzunk innen! – visította Sara, Hainsley-nek pedig volt annyi esze,
hogy ne marasztalja, és a bátor férfit eljátszva ne akarja felvenni a harcot a
szellemekkel.
A biztonság kedvéért Vivi az ajtó felé is küldött egy bűbájt, és hallotta,
amint nagyot csattanva a falnak ütődik.
Most már mindketten visítottak odakint, és Vivi győzedelmesen
összeszorította az öklét, a futva távolodó léptek zaját hallva a fák közti
ösvényről.
– Szép munka – mondta Rhys rekedten, és Vivi elmosolyodott a
sötétben.
– Néha vannak jó ötleteim.
– Bizony, hogy vannak.
Most már egyedül voltak a házban. Nem kellett tovább időzniük a
szekrényben, szorosan egymáshoz simulva a sötétben, mégsem mozdult
egyikük sem.
– Vivienne – kezdte Rhys, és a lány érezte az ajkát a bőrén. Még mindig
nagyon közel voltak egymáshoz.
Kinyúlt, hogy megtámassza magát a férfi háta mögött, ő pedig lehajolt
hozzá.
 Aztán Vivi halkan felsikított, amikor az ujjai bizseregni kezdtek, mintha
konnektorba nyúlt volna.
– Mi az? – kérdezte Rhys hátrahúzódva, és felkapcsolta a zseblámpáját,
hogy odavilágítson.
– Azt hiszem, megtaláltuk Piper oltárát – mondta Vivi, és a falra festett
ábrákra mutatott.
22. FEJEZET

Rhys tudta, hogy örülnie kellene, mert megtalálták, amit kerestek. Azt is
tudta, hogy bánhatja, amiért nem csókolt meg egy gyönyörű lányt, míg az
oltárt keresték, de már késő volt, és Piper McBride most már igazán a
bögyében volt, jobban, mint a könyvtáros eset óta.
– Miért itt emelt volna oltárt? – kérdezte, végigpásztázva a
zseblámpájával a rúnákon, amiket Piper festett az évek alatt. Néhányat
felismert, de a többi idegen volt számára.
– Talán nem mindenki tudta róla, hogy boszorkány – válaszolta Vivi,
letérdelve a padlóra, és végigfuttatva kezét a deszkákon. – Vagy mert sötét
mágiát űzött.
A sarkára ült, és felsóhajtott.
– De nem is ez a lényeg. Csak gyújtsuk meg a gyertyát, gyűjtsük be,
aztán tűnjünk el innen.
– Jól van – mormolta Rhys, még mindig a rúnákat tanulmányozva. Volt
bennük valami vészjósló, főleg a padlóhoz közel lévő sötét, durva jelekben,
amelyek ennyi év után sem halványultak el.
Vivienne elővette a gyertyát a táskájából, és Rhys nézte, amint egy kis,
ezüsttartóba teszi, és egy csomag gyufát húz elő.
Rhys visszatartotta a lélegzetét, és gyanította, hogy a lány is így tesz.
Miért nem próbálta meg lebeszélni erről? Tudta, hogy a lány bűntudatot
érez a kísértet miatt, de ez nem az ő dolga lett volna. Ha azok a főiskolai
boszorkányok el akarják kapni a kísértetet, nekik kellett volna idejönniük.
Odafordult, hogy ezt elmondja neki – és elfújja azt az átkozott gyertyát
–, amikor a szekrényben jéghideg lett a levegő.
Túl késő.
– Itt van – lehelte Vivienne, és felnézett rá. – Bocs, ez elég ijesztően
hangzott.
– Igen, tényleg kellemetlenné teszi ezt a szituációt a két szó, amit
kimondtál. Előtte teljesen oké volt a helyzet.
 Vivienne a gyertyára pillantott, de az ajkán halvány mosoly jelent meg.
Várakoztak. A levegő egyre hűvösebb lett, Rhys pedig sziszegő hangot
hallott, mintha valaki nyitva felejtette volna a gázcsapot, és megfordult,
hogy az ajtó felé nézzen, amely alatt köd gomolygott be. Szétterjedt a
szobában, földöntúli, kék fénnyel töltve meg, és a padlón feléjük
hömpölygött.
A hideg mostanra szinte elviselhetetlen lett, és Rhys megragadta Vivi
könyökét, hogy kilépjenek a szekrényből. A köd összecsomósodott és
felemelkedett, mígnem aztán Piper McBride állt előttük.
Kevésbé volt áttetsző, mint a könyvtárban, és szerencsére sokkal kevésbé
tűnt zaklatottnak.
Inkább zavart volt tekintetét egykori otthonán körbejáratva. Aztán alakja
lassan elhalványult, és a gyertya felé gomolygott.
– Azt hiszem, működik – súgta Vivienne, mire Rhys bólintott.
– Gyorsabban is mozoghatna.
– Sajnálom, hogy ez az ősi gyertyás varázslat nincs ínyedre, Rhys.
– Nem ezt mondtam, csak…
– Penhaaaaaallllow!
A név elgyötört sóhajként hangzott fel, és Rhys gerincén jeges félelem
futott át.
A kísértet mind közelebb gomolygott a gyertyához. Szeme világoskék
volt, akárcsak a teste, és hatalmas pupillája szinte kitöltötte szemgolyóját,
miközben Rhys úgy érezte, átnéz rajta.
– Átkozott Penhallow – mondta az eltűnőfélben lévő Piper. – Átkozott,
azért, amit elvettél.
– Azt hittem, azért átkoztál meg, mert seggfej voltam – mormolta Rhys
Vivinek, de ő a homlokát ráncolta.
– Ez mit jelent? – kérdezte. – Mit vett el?
– Sosem volt a tiéd, te rohadék – sziszegte a kísértet. – Mégis elvetted.
Lassan darabjaira hullott, feje a nyaka fölött lebegett, keze a gyertya felé
gomolygott spirál alakban.
A legfélelmetesebb dolog volt, amit Rhys valaha látott, Vivienne pedig
közelebb lépett hozzá.
– Semmit sem vett el – mondta, és felnézett a kísértet lebegő fejére. –
Még a szüzességemet sem.
– Ez igaz – mondta Rhys. – Én nem elveszek, inkább adok, ha érted,
mire gondolok.
 – Nem hiszem, hogy a szexuális teljesítményed érdekli, Rhys – mondta
Vivienne, le sem véve a szemét a kísértetről. – És szerintem nem is rólad
beszél.
Nehéz lett volna megmondani, Piper hová néz, mivel a feje a plafonnál
lebegett, míg teste többi része egyre gyorsabb forgással a gyertya felé
áramlott, és Rhys azon kapta magát, hogy közelebb lép Vivienne-hez.
– Ami elromlott, helyre kell hozni, amit elvettek, vissza kell adni –
susogta Piper, és a levegő villamossággal telt meg, mint vihar idején.
Azután Piper testének maradéka bugyborékoló hanggal, mint amikor a
lefolyón folyik le a víz, eltűnt az Eurüdiké-gyertyában.
A láng pislákolt, és kékké vált. Aztán kihunyt, Vivienne és Rhys pedig
sötétben maradtak.
Kettesben.
23. FEJEZET

Hajnali kettő volt, amikor Vivi kinyitotta a Boszorkánykonyha ajtaját. Az

Eurüdiké-gyertya a táskájában lapult, és bár kinézetre olyan volt, mint más,
átlagos gyertyák, nem akarta a szükségesnél tovább magánál tartani, főleg
nem a lakásában.
A bolt raktárhelyisége tűnt a legjobb helynek, ide tartott most, Rhysszal
a nyomában.
A visszaúton nem beszélgettek túl sokat, a szekrényben töltött időről
főleg nem, ahogy a könytárbeli csókról sem ejtettek szót.
Remekül értettek ahhoz, hogy ne beszéljenek dolgokról, és ez így volt
jól.
És arról sem feledkezhet meg, gondolta Vivi, míg széthúzta a raktár
bejáratát fedő függönyt, hogy nem szabad kettesben maradniuk gyéren
megvilágított, szűk helyeken.
– Ó, hogy a jó életbe! – mormolta, amikor a raktárba lépett.
Elfelejtette, hogy Elaine néni bűbája a napszakhoz, sőt az időjáráshoz
igazodik. Ha odakint esett, bent tűz gyúlt a kandallóban, és a falon gyertyák
égtek. Ha sütött a nap, az ablakok halvány fényt eresztettek be.
Éjszaka pedig égett a tűz, ahogy a gyertyák is, a plafon helyén pedig
csillagos ég terült szét.
– A nénikédnek randija lesz itt? – nézett körül Rhys, Vivi pedig a
szekrényre szegezte a tekintetét.
– Nem, csak… ilyen a hangulat.
– A hangulat – ismételte elégedetten Rhys. – Tetszik.
Vivi erre inkább nem mondott semmit, csak kinyitotta a szekrényt, és
kihalászta a gyertyát a táskájából. Hűvös volt az érintése, hűvösebb, mint
más gyertyáké, és Vivi óvatosan helyezte el a többi fehér gyertya és a
szárított gyógynövényes üvegek között.
Reggel megírja Gwynnek és Elaine-nek, hogy ide rakta, de most csak
arra vágyott, hogy hazamenjen, vegyen egy forró fürdőt, és aludjon néhány
órát.
– Jó késő van – sóhajtotta Rhys, és Vivi bólintott.
– Tudom. Még jó, hogy reggel nincs órám.
Rhys felkuncogott mögötte.
– A tanítás elsőbbséget élvez a boszorkánysággal szemben. Vagy inkább
a boszorkányság a tanítással szemben, gondolom.
– Ilyen az életem.
Pedig Vivi évek óta nem foglalkozott boszorkánysággal. Bár a ma
éjszaka nem volt csupa móka és kacagás, mégis volt benne valami
mámorító. Sötét erdőben mászkálni egy kísértetház felé, begyűjteni egy
régóta halott boszorkány szellemét… Vivi pont ilyesmikre gondolt akkor is,
amikor rádöbbent, kicsoda is ő valójában.
Talán ezért nem aggódott túlságosan a másnapi tanítás miatt.
Elment egy kísértetházba, meggyújtott egy bűbájjal átitatott gyertyát, és
elkapta egy boszorkány szellemét.
És ez remek érzés volt.
– Köszönöm, hogy segítettél – mondta Rhysnak, míg becsukta a
szekrény ajtaját, és kulcsra zárta. – Gondolom, nem éppen arra vágytál ma
este, hogy egy kísértet zaklasson.
Megfordult, hátát a szekrénynek vetette, és összefonta a karját a mellkasa
előtt. Rhys még mindig a szoba túlsó végében állt, a kandalló tüze
megvilágította borostás arcát, a haja most is nagyszerűen állt. Vivi
valószínűleg ezért tette hozzá:
– És hadd mondjak köszönetet, amiért sosem akartál velem szexelni a
főiskolai szemesztered alatt egy kísértetházban.
– Az ifjú Hainsley-nek át kellene gondolnia ezt a dolgot – ismerte el
Rhys, és ő is a szekrényhez lépett, majd nekidőlt. – Bár, őszintén szólva, ha
annak idején felmerült volna ilyen lehetőség, minden bizonnyal éltem volna
vele. Bárhol lefeküdtem volna veled. Kísértetházban, kriptában, gépjármű-
nyilvántartási hivatalban…
– Ha ezt mind megtesszük, végül kipróbálhattuk volna, milyen
börtönben szeretkezni – válaszolta Vivi, és igyekezett nem tudomást venni
heves szívdobogásáról, ami a férfi szavai és félmosolya láttán támadt, és
Elaine néni szobája az égő tűzzel, a gyér világítással és a puha takarókkal
nem segített a helyzeten.
– Megérte volna – mondta Rhys, és a mosoly eltűnt az arcáról, amikor
komoly tekintettel a lányra nézett. – Meg voltam őrülve érted, Vivienne –
mondta lágyan. Ez őszinte volt. – Teljesen meg voltam őrülve érted.
Vivi nagyot nyelt, karját szorosan maga köré kulcsolta. Szerette volna
viccel elütni a dolgot, amitől kipukkad a pillanat, mint egy lufi.
Ehelyett az igazat mondta.
– Ez kölcsönös volt.
– Csak volt? – lökte el magát Rhys a szekrénytől, és közelebb lépett
hozzá. Vivi közel húsz órája nem aludt, most mégis felpezsgett benne az
élet, mint Piper szekrényében.
– Mert minél többet gondolkodom rajta – folytatta Rhys, és zsebre tett
kézzel odalépett hozzá –, annál inkább úgy érzem, jelen időben kellene
beszélnem. Te nem így gondolod?
Megállt, Vivire nézett, és ő tudta, ha most azt mondja, nem így gondolja,
és most már ideje indulniuk, a férfi kérdés nélkül elfogadja.
Vagy engedheti neki, hogy még közelebb jöjjön, és meghallgathatja.
Mivel képtelen volt megszólalni, bólintott, és Rhys ajka mosolyra
húzódott.
– Megőrülök érted, Vivienne Jones. Már megint. Vagy inkább azt kellene
mondanom, még mindig, ha őszinte akarok lenni veled, kedvesem. Azt
hiszem, sosem múlt el.
Kedvesem. Így hívta őt azon a nyáron. Ezt a szót mormolta a fülébe, ezt
suttogta a nyakába, míg rajta feküdt.
Rhys most egy lépésnyire állt tőle, lehetőséget adva neki, hogy véget
vessen ennek, ha akar.
De nem akart.
Odalépett, és a mellkasára tette a kezét. A bőre még a pulóver alatt is
forró volt, a szíve hevesen dobogott, és amikor Vivi közelebb hajolt, érezte
a bőre illatát, a fa füstjét, az éjszaka aromáját, és hirtelen ostobának érezte
magát, amiért eddig úgy tett, mintha ő nem ugyanezt érezné.
Felemelte a fejét, és ajkát a férfiéhoz érintette.
A könyvtárbeli csók szenvedélyes volt, felgyújtotta őket, harag és
feszültség keveredett benne.
Ez más volt. Finomabb.
A férfi megérintette az arcát, hüvelykujja apró köröket írt le az állán,
Vivi pedig a csípőjére tette a kezét, kinyitotta a száját, és felnyögött, amint a
nyelvük összeért.
– Az ízed – mormolta a férfi, amikor szétváltak, és ajkát a nyakához
érintette, míg Vivi lehunyta a szemét és hátradöntötte a fejét. – Nem tudok
betelni vele.
Újabb emlék villant fel Viviben, az első éjszaka a napforduló ünnepén,
Rhys sátrában. Vivi még sosem bújt ágyba ilyen gyorsan senkivel, mindig
tartotta magát ahhoz, hogy előtte legyen megfelelő számú randi. Csók a
másodikon, egy kicsit több a harmadikon és így tovább. Rhys előtt csak egy
fiúval volt együtt, egyévnyi randizás után.
Ám Rhysszal két óra után már csókolóztak, a combját a vállára tette, a
férfi pedig csókolta és nyalta, és újra és újra elmondta, mennyire imádja,
milyen csodálatosnak tartja, ő pedig tényleg csodálatosnak érezte magát.
Erősnek, szégyentelennek, gátlástalannak.
Néha azt gondolta, abba volt szerelmes, ahogyan azon a nyáron érezte
magát, amikor vele volt.
Ám bármilyen édes is volt az emlék, ebben a pillanatban nem a múlton
akart rágódni, amikor a férfi ujja a hasát cirógatta a farmerja fölött.
– Vivienne, ha engeded, hogy ma este kielégítselek, én leszek a
legszerencsésebb férfi a földön – mormolta Rhys a nyakába, és Vivi egész
testében összerándult.
Hirtelen semmi mást nem akart, mint hogy Rhys Penhallow kielégítse a
raktárszobában, és nem akart arra gondolni, mi szól ellene.
Hosszú éjszakájuk volt, erősnek és csodásnak érezte magát, és egy
jóképű férfi ki akarta elégíteni.
Mi ezzel a baj?
Kezét Rhys tarkójára tette, és újra megcsókolta, nyelvével az övét
kergetve és élvezettel hallgatva, amint a férfi torkából nyögés szakad fel.
– Kérlek – súgta, és a kandalló előtt heverő bársonyszőnyeghez hátráltak.
Az agya egy zugában felmerült a gondolat, hogy a szőnyeg egykor
valamilyen híres boszorkányé volt, és Elaine néni nagy becsben tartja, de
aztán semmi másra nem tudott gondolni, mint Rhys kezére, amint
végigsiklik a bőrén.
A kanapéra dőltek, Rhys megtámasztotta magát, hogy ne nehezedjen
egész súlyával a lányra, ő pedig kinyúlt, és közelebb húzta magához.
Rhys felhúzta a lány pólóját, és amikor ajka a melltartón keresztül
hozzáért, Vivi felnyögött, és a férfi hajába markolt.
Rhys nyelve lusta mozdulatokkal körözött rajta, forró ajka alatt szinte
lángolt a bőre.
A cipzárja hangja szinte harsogott a szoba csendjében, és Rhys újra
ránézett, vágytól ködös tekintettel.
 – Minden rendben? – kérdezte, mire Vivi hevesen bólintott, és az
ajkához húzta a férfiét.
– Több mint rendben – súgta, miközben Rhys keze már odalent volt, a
fehérneműje alatt, mire Vivi elragadtatásában a csípőjét emelte.
Egy pillanatra Rhys mozdulatlan maradt, haja az arcába hullt, és zihálva
nézte, mint azon az első éjszakán a sátrában a napfordulón, mellkasán a
medállal.
– Jézusom, csodálatos vagy! – mondta rekedten, és Vivi már ettől kis
híján elélvezett; a meleg tekintetétől. Már nem először gondolt arra,
mennyivel könnyebb lenne, ha nem volnának egymásért ennyire oda. Ha
csak vágy lenne, és szex, nem pedig ez a melegség kettőjük között.
– Elégíts ki, Rhys – hallotta önmagát. Hangja beleolvadt a tűz
ropogásába, vére a fülében zúgott. – Most.
Tűzre vágyott, ami kioltja a melegséget.
Ha elhiteti magával, hogy csak szex van köztük, ezúttal nem fáj majd
annyira, amikor a férfi elhagyja.
Legalábbis ezt remélte.
Rhys csak nézte őt, a vágytól sötét tekintettel, mellkasa emelkedett és
süllyedt, és Vivi feszülten várt, nem tudva eldönteni, hogy a férfi
abbahagyja-e, vagy folytatja.
Aztán Rhys ujja újra megmozdult, finoman nyomta, körözött rajta,
belehatolt, ki-be járt benne, Vivi pedig lehunyta a szemét, az ajkáról kiáltás
tört fel, míg a férfi újra és újra megérintette.
Az orgazmus valahol mélyen indult el benne, átvibrált a lábán, az
ujjhegyein, a mellbimbóján, szikrák gyúltak a szemhéja mögött, ő pedig
átadta magát neki, mint azon az első éjszakán.
Ez most más, mondta magának, míg megcsókolta a férfi nyakát, állát,
száját, mindenét, amit elért.
Annak kell lennie.
24. FEJEZET

– Szóval, ez az Eurüdiké-gyertya.
Vivi elnyomott egy ásítást a kávéscsészéje mögött, és bólintott.
Hármasban ültek a Boszorkánykonyha raktárszobájának nagy asztala
mellett, a gyertya Elaine néni gyógynövényei és saját készítésű
viaszgyertyái között állt. A kényelmes, otthonos kis szobában a napfényben
elképzelhetetlen volt, hogy a belsejében egy kísértet lakozik.
Ám Vivi szeme előtt még mindig ott lebegett a kép, amint Piper McBride
szelleme eltűnik benne, és összerázkódott. Minél előbb átveszi Amanda ezt
az izét tőle, annál jobb. Aznap délutánra várta az irodájába, ám előtte meg
akarta mutatni a gyertyát Elaine néninek és Gwynnek, a raktárszobában
hívva össze a találkozót.
Míg a gyertyát nézték, igyekezett nem a kanapéra pillantani, ami a fal
mellé volt tolva. Bár csak az elmúlt éjszaka – azaz hajnalban – történt,
olyan volt, mint egy álom.
Egy nagyon valószerű, pajzán álom.
Ám igazi volt, és aznap még át kellett gondolnia, mi történt. És hogy mit
jelent ez számára.
Azt jelenti, hogy durva éjszakád volt, és szükséged volt arra az
orgazmusra – súgta az agya azon része, ami gyanúsan hasonlított Gwynre,
és Vivi hajlott rá, hogy egyetértsen vele. Bár csak néhány órát aludt, mégis
meglepően jól érezte magát. Sőt, remekül. Hosszú idő óta először érezte
magát ilyen jól, és bár igyekezett megtalálni magában a megbánás szikráit,
nem bukkant ilyesmire.
Hiszen nem követett el hibát. Jól érezte magát. Az csak nem baj?
Elaine néni homlokráncolva közelebb hajolt a gyertyához, és az
orrnyergére tolta a szemüvegét.
– Nem vall a Boszorkányügyi Intézet tagjaira, hogy ilyesmit
használjanak – mormolta, és egyik kezét a gyertya fölé tette, mintha fel
akarná venni.
 – Az a boszorkány, aki az irodámba jött, nem olyan volt, mint az intézet
többi tagja – vont vállat Vivi. – Azt hiszem, kicsit modernizálják a
dolgokat.
Gwyn gúnyosan felhorkantott, felhúzta a térdét, és átölelte.
– Addig álljak fél lábon. Szerintem csak azt akarták, hogy te végezd el a
piszkos munkát helyettük.
– Talán – hagyta rá Vivi. – De igazából nem is volt olyan szörnyű. Na jó,
igazából rémisztő volt – visszakozott, amikor Elaine és Gwyn rápillantott –,
és soha többé nem akarok oda visszamenni, de rosszabb is lehetett volna.
– A kísértetek olykor veszélyesek – mondta Elaine, még mindig a
homlokát ráncolva. – Szólnod kellett volna nekem.
– Rhysszal kézben tartottuk a dolgot.
Gwyn szemében kíváncsiság lobbant, és kinyitotta a száját, hogy
mondjon valamit, de Vivi megelőzte, és felemelte az ujját.
– Ne, semmi olyasmit nem akarok hallani, hogy „sejtem, mit tartott Rhys
kézben”, vagy ilyesmi.
– Olyan unalmas vagy! – vágta rá Gwyn. – És ennél jóval kifinomultabb
poént akartam elsütni.
– Na persze!
Vivi átnyúlt az asztalon, hogy megfogja a gyertyát, de Elaine néni a
kezére tette az övét.
– Ezt akartad nekünk elmondani? Hogy bezártál egy szellemet az
Eurüdiké-gyertyába?
Egy szörnyű pillanatra Vivi azt hitte, Elaine néni pontosan tudja, mi
történt itt a múlt éjszaka, hogy van valamiféle mágikus biztonsági kamera a
raktárban, és Elaine néni élőben nézte végig az egészet, ha pedig így volt,
csak remélni tudta, hogy van olyan varázsige, aminek segítségével a földbe
süllyedhet szégyenében.
Ám Elaine nem úgy nézett rá, mint aki tudja. A hangjában gyengédség
volt, és Vivi rájött, hogy valami mást is el kell nekik mondania.
– A szellem említett valamit, mielőtt a gyertya bekebelezte – mondta, és
megigazította a táskát a vállán. – Valamit az átkozott Penhallow-ról és arról,
hogy elvett valamit, ami nem az övé. De nem hiszem, hogy ez Rhysra
vonatkozott. Talán Gryffudra vagy valamelyik más felmenőjére.
– Érdemes lenne ezt kicsit megkapirgálni – válaszolta Gwyn tűnődve,
állát a térdén nyugtatva.
 – Utánanézek kicsit – mondta Elaine, és Vivi táskája felé biccentett. – Te
pedig add át azt a förtelmes dolgot annak, akit illet.
– Igenis! – szalutált Vivi.
Elaine rámosolygott, tekintete ragyogott a szemüvege mögött.
– Büszke vagyok rád, Vivi. Az Eurüdiké-gyertya komoly varázserőt
kíván.
Vivi legyintett.
– Nem csináltam nagy dolgokat, csak meggyújtottam. Nem valami
magas mágia.
– Akkor is – fogta meg újra Elaine Vivi kezét. – Olyan boszorkány vagy,
aki még soha nem takarította ki mágiával a lakást, most meg ilyesmit
csinálsz.
– De csak mert takarítás közben szeretek podcastokat hallgatni, ráadásul
gyerekkoromban láttam egy Mickey egér-rajzfilmet egy démoni seprűvel,
amitől teljesen beijedtem.
– Imádtam azt a részt! – egyenesedett fel Gwyn, ezüst fülbevalói
csilingeltek a fülében.
– Persze hogy imádtad.
– De anyunak igaza van – bökte meg Gwyn Vivit. – Bitang jó varázslat
volt!
– Nem tudom, ez mit jelent – jegyezte meg Elaine néni –, de gondolom,
olyasmit, hogy lenyűgöző, és tényleg az. Anyukád is büszke lenne rád.
Vivi meglepetten nézett rá.
– Anyu gyűlölte a varázslást.
Elaine néni megrázta a fejét, és hátradőlt.
– Csak megijesztette. Úgy érezte, boszorkánynak lenni… nem is tudom,
olyasmi, ami csak megtörtént vele, nem ő választotta. De jó boszorkány
volt. Nagyon jó, amikor ő is úgy akarta. Csak éppen másik utat választott.
Vivi olyan régóta hitte úgy, hogy az anyukája irtózott a varázslástól,
hogy nem tudta, mit mondhatna erre.
Felállt, kidugta a fejét a raktárszobát a bolt többi részétől elválasztó
függönyön, és egy lánnyal találta szemben magát, aki tágra nyílt szemmel
bámult rá.
– Uh! – nyögte. – Még sosem láttam a boltnak ezt a részét.
Gwyn felpattant az asztaltól, Elaine néni pedig megpördült.
– Szia, Ashley – köszönt Gwyn, odalépett hozzá, átkarolta, visszavezette
a boltba, és hátranézett Vivire és Elaine nénire. – Ez csak egy
raktárhelyiség, semmi érdekes, de odakint van jó pár nagyon menő
cuccunk, ha megnéznéd…
Gwyn hangja lassan elhalkult, ahogy beljebb mentek a boltba, és Elaine
néni felállt, csípőre tett kézzel.
– Na igen, a varázsigék már nem úgy működnek, mint kellene.
Ez nem volt meglepetés, de emlékeztette őket, hogy sürgősen rendbe kell
hozni a dolgokat, és jobb, ha Vivi erre összpontosít.
Épp ezért pillantott még egyszer a kanapéra, mielőtt kiment volna a
raktárszobából.
A főiskola felé eseménytelen volt az út, és Vivi éppen bezárta a kocsit,
amikor valaki a nevén szólította.
Amanda szaladt oda hozzá, arcán ragyogó mosollyal.
– Hogy ment?
Vivi megkönnyebbülten vette ki a gyertyát a táskájából.
– Remekül! De most már inkább odaadnám, mert nem szívesen hordok a
táskámban gyertyákat, amikbe kísértetek vannak zárva.
Amanda mosolya még szélesebb lett, míg ujjait az Eurüdiké-gyertya köré
kulcsolta.
– Most már jó kezekben lesz, magammal viszem az intézetbe, te pedig
intézheted a dolgaidat.
Mivel már csak öt perc volt hátra az órájáig, Vivi hálásan megköszönte,
intett, és a Chalmers épület felé indult.
Vastag felhők borították az eget, levelek szállingóztak a járda felé, Vivi
megborzongva tekerte szorosabbra a sálat a nyaka körül, és közben
hátranézett. Amandát pillantotta meg, amint átvág a parkon, balra fordul, és
eltűnik a fasor mögött. Vivi a homlokát ráncolva ment tovább.
A Boszorkányügyi Intézet nem arra van. Persze az is lehet, hogy
Amanda tud egy rövidebb utat, vagy ki kell vennie valamit az autójából.
Biztosan erről van szó.
Vivi megtartotta az első óráját, majd a másodikat, és közben meg is
feledkezett Amandáról és az Eurüdiké-gyertyáról, míg a Függetlenségi
nyilatkozatról magyarázott száz elsőévesnek, sőt, még Rhysra sem gondolt,
és mire késő délután visszament az irodájába, majdnem újra normálisnak
érezte magát, vagy legalábbis egy kissé nyugodtabbnak.
Persze az átkot még vissza kellett fordítaniuk, de az Üst Kávézóban is
sikerült helyrehozniuk a dolgokat, és már a campuson sem randalírozik egy
feldühödött kísértet.
 Az tényleg mindennek a teteje volt.
Vivi mosolyogva, jóleső elégedettséggel ült le az asztalához és húzta
maga elé a kijavítandó dolgozatokat, miközben bekapcsolta a vízforralót.
A harmadik dolgozatot olvasta éppen, amikor kopogtak az ajtón.
– Szabad – mondta, fel sem nézve.
Amint kinyílt az ajtó, a bőrét mágia borzolta, olyan erős, hogy
visszatartotta a lélegzetét, és amikor felnézett, dr. Arbuthnot állt az ajtóban.
– Ms. Jones – szólt vészjósló hangon. – Azt hiszem, beszélnünk kell.

RHYS EGÉSZ NAP Vivienne-re gondolt, így igazából meg sem lepődött,
amikor a lány felbukkant az ajtajában. Igazság szerint amikor kinyitotta az
ajtót, azt hitte, hallucinál.
Ám ha csak képzelődne, nem ilyen gondterheltnek képzelné a lányt.
Nem csak gondterhelt. Letört. Válla görnyedt, a kontya kibomlott. Még a
szoknyáját díszítő apró cseresznyék is lehangoltnak tűntek.
– Igazad volt – mondta, miután bement, és Rhys becsukta mögötte az
ajtót. A férfi felvonta a szemöldökét.
– Először is, készíthetnék hangfelvételt erről a beszélgetésről?
Másodszor pedig, miben?
Vivienne sóhajtva széttárta a karját.
– Nem oltogathatjuk folyton a tüzeket, amiket az átok okozott. Főleg,
miután kiderült, hogy ha egyet eloltunk, csak újakat gyújtunk, és… de fura
lakás.
Belépett a nappaliba, és zavarodottan szemügyre vette a kovácsoltvas
csillárt, a vörös bőrgarnitúrát, a hely sötét, gótikus berendezését.
– Hogy tudsz itt aludni? – kérdezte, és a falra mutatott. – Én soha többé
nem tudnék aludni, ha ránéznék erre.
– Az ott Agatha nagy-nagynéném, de értem, mire gondolsz.
Rhys a konyhába menet kiáltott hátra.
– Szükségünk lesz a beszélgetéshez egy kis borra?
Vivienne erre újra sóhajtott, és megnyikordult alatta a bőrgarnitúra,
ahogy leült.
– Igen.
Amikor Rhys visszatért egy palack borral és két pohárral, Vivienne-t a
kanapén hátradőlve találta, amint a plafont tanulmányozza. Különös
látványt nyújtott cseresznyés ruhájában az apja bőrgarnitúráján… És
aggasztó volt, hogy a látványától Rhys valahogy jobban érezte magát…
boldogabbnak.
Ezek csak a szexhormonok a múlt éjszaka után, próbálta meggyőzni
magát, de tisztában volt vele, hogy ennél többről van szó.
A gond csak az volt, hogy nem tudta, mit kezdjen ezzel az egésszel. Ami
a boltban történt, az csak egyszeri alkalomra szólt – muszáj volt, hogy így
legyen, mert őrültség lett volna újra betenni a képletbe a szexet.
Még ha szerette is volna.
Rhys átnyújtott a lánynak egy teli poharat, amit ő hálásan fogadott,
belekortyolt, és kihúzta magát.
– Az egészet elcsesztük.
Rhys leült a kanapé melletti fotel karfájára, átvetett lábbal.
– Mármint múlt éjjel?
– Igen – vonta össze a szemöldökét a lány, majd hirtelen rádöbbent, mit
kérdezett. – Ó, te arra gondolsz, hogy… – Elpirult, és újra kortyolt a borból.
– Nem, nem arra gondoltam. Az egy másik elcseszett dolog.
Ez fájt. Rhys is így gondolta, úgyhogy tiszta őrültség volt, hogy így érez.
De már megszokta, hogy a lány társaságában minden tiszta őrültség.
– Emlékszel, hogy a Boszorkányügyi Intézet egy munkatársa adta az
Eurürdiké-gyertyát, hogy gyűjtsük be Piper McBride szellemét?
– Tekintve, hogy ez tegnap történt, természetesen emlékszem. Méghozzá
élénken.
Vivienne a szemét forgatta, majd kortyolt a borból.
– Nos, kiderült, hogy az intézetnek nincs Amanda Carter nevű
munkatársa. Még csak nem is boszorkány, amit persze észre kellett volna
vennem, de annyira hálás voltam, amiért valaki segít, hogy nem figyeltem
fel az intő jelekre. – Megrázta a fejét, és a pohara tartalmára meredt. –
Pedig a farmernadrágból rájöhettem volna.
Rhys az egyik karját a fotel háttámlájára fektette, úgy nézett le a lányra,
akit szinte elnyelt az apja szörnyű kanapéja.
– Hogy érted, hogy nem boszorkány? Akkor honnan az ördögből szerzett
Eurüdiké-gyertyát?
Vivienne felemelte a fejét, szép, mogyoróbarna szeme alatt halványkék
karikák húzódtak.
– Ő egy szélhámos. Méghozzá elég híres. Az igazi neve Tamsyn Bligh.
Mágikus műtárgyakkal üzletel, és egy ideje Sírvölgyben űzi a kis játékát.
Az intézetbeli boszorkányok szemmel tartották, de valahogy kijátszotta
őket, és egyenesen hozzám jött. – Vivienne tehetetlenül intett. – Szóval,
elkaptunk egy kísértetet egy nagyon erős mágia segítségével, ő pedig most
eladja annak, aki a legtöbbet kínálja érte. És mindez azért van, mert egy
naiv, ostoba liba vagyok.
– Nem vagy az – vágta rá Rhys automatikusan, és amikor a lány ránézett,
megvonta a vállát. – Oké, talán naiv vagy, de nem ostoba liba.
Vivienne felnyögött, és a dohányzóasztalra tette a poharát, majd a
tenyerébe temette az arcát.
– Minden csak egyre rosszabb. Amikor már azt hiszem, kézben tartom a
dolgokat, és valami jót teszek, mindent elrontok. – Felemelte a fejét, tarkóra
tett kézzel, és mélyen beszívta a levegőt. – Az intézetbeli boszorkányok
most eléggé bepipultak, és az átokról is tudnak, amitől még pipábbak, én
meg csak… – esdeklőn Rhysra nézett. – Miért vagyok ekkora balfék? Soha
életemben nem varázsoltam, de amikor egyszer igen, az egész várost
megátkoztam.
– Az én voltam, Vivienne – mondta Rhys, azzal felállt, és letette a
poharát az asztalra, majd leült a kanapé túlsó végébe, kinyújtott lábbal.
– Lehet, de nem ez a lényeg – fordult vele szembe a lány. Haja az arcába
hullott, és Rhys keze viszketett, hogy odanyúljon, a füle mögé igazítsa, és
hüvelykujját végigsimítsa a lány rózsaszín ajkán. – Katasztrofálisak
vagyunk. Ha nem vagyunk együtt, minden simán megy, sőt, tökéletesen.
– Ez talán kicsit túlzás – mutatott rá Rhys, de a lányt nem lehetett
kizökkenteni.
– Ha együtt vagyunk, minden elcsesződik. Ahogy azon a nyáron is.
Olyan szép, tökéletes nyár volt. És hogy végződött? Démoni műanyag
koponyákkal – számolta az ujján. – Mérgezett varázsitallal. Kísértettel a
könyvtárban. Most pedig… – vette szemügyre kinyújtott ujját. – Azt sem
tudom, milyen szó illik ide. Talán a katasztrofális.
– Ezt már mondtad. Többször is.
A lány előrenyúlt a poharáért, felhörpintette a tartalmát, és újra hátradőlt
a kanapén. Amikor Rhys nem szólt semmit, kissé előrenyújtotta az állát.
– Nem vitatkozol velem?
Rhys vállat vont.
– Minek? Igazad van.
– Tényleg? – A lány megköszörülte a torkát, és felült. – Mármint tudom,
hogy így van. Én, vagyis mi, katasztrófák vagyunk.
 – Teljes mértékben – tette a karját Rhys a kanapé háttámlájára. – Ahogy
a mondás is tartja, bizonyság erre a gyertya, amelyet lélek szállt meg.
– Nincs is ilyen mondás – mosolyodott el Vivienne.
– Talán kellene, hogy legyen.
Egy pillanatra mindketten csendben voltak, nézték egymást, és Rhys arra
számított, hogy a lány most elmegy, és talán így is kellett volna tennie, de
amint elnézte, ahogy ott ül, ellazulva, törődötten, remélte, hogy mégis
marad.
Vivienne körbejáratta a tekintetét a szobán, és a füle mögé tűrte a haját.
– El sem hiszem, hogy itt laksz.
– Nem lakom itt – nézett Rhys is a csillárra. – Csak átmenetileg
tartózkodom itt, félig-meddig az akaratom ellenére. Nagy különbség.
Vivienne csak hümmögött, majd felemelt a kanapéról egy fekete párnát,
amelyre a család címere volt hímezve, és Rhys hirtelen úgy érezte, ennél
rondább dolgot még életében nem látott.
Vivienne megfordította a párnát, majd a szempillája alól rápillantott.
– Ha ez most felrobban, akkor jók voltak a megérzéseim.
Kezét a párna fölé emelte, lehunyta a szemét, és mély levegőt vett.
Ujjaiból aranyszínű fény tört elő, és Rhys döbbenten nézett rá.
– Ezt talán nem kellene…
Ám a párna ekkor megrázkódott, a családi címer eltűnt, és egy vörös
sárkány rajzolódott ki a helyén.
Még pontosabban a Walest szimbolizáló vörös sárkány, ám ez
vigyorgott, és karmai világoslilák voltak, akárcsak Vivienne körmei.
A lány diadalmasan felemelte a párnát, és szélesen mosolygott:
– Így már mindjárt más!
Ó, a jó életbe!
Vivi akár egy kalapáccsal is megüthette volna. Újra olyan volt minden,
mint azon a nyári estén, és Rhys hirtelen döntéssel letette a poharát a
dohányzóasztalra, majd a lány mellé csusszant a kanapén.
A párna leesett a földre, és Vivienne éppen nyúlt érte, amikor Rhys
megfogta az állát, és maga felé fordította, hogy a szemébe nézhessen.
– Te átkozottul csodás lány – sóhajtott, és Vivienne a válla felé nyúlt,
nem azért, hogy eltolja, ahogy bizonyára tennie kellett volna, hanem hogy
még közelebb húzza magához.
– Nincs több érvem arra, hogy ez miért nagy hiba – mormolta Vivienne
az ajkába, mire Rhys elmosolyodott, és orrát az övéhez dörgölte.
 – Sok hibát elkövettünk már – helyeselt. – De szerintem ez nem az.
Ezt komolyan gondolta: sok minden nem működött, ha együtt voltak –
egy egész könyvet megtölthetett volna vele –, de ez, ahogy a karjában
tartotta a lányt, nem tartozott közéjük. Ebben egészen biztos volt.
A lány közelebb hajolt, körmét finoman végighúzta Rhys kézfején, és ha
nem lett volna már így is merev, ez megtette volna a hatását. Ahogy az is,
amikor a lány, alig érintve szájával az ajkát, azt mormolta:
– Meg fogod kérdezni, hogy megcsókolhatsz-e?
Rhys elvigyorodott.
– Annál sokkal többet akarok, ha megengeded.
25. FEJEZET

Az enyém – dübörögte a vére, míg Vivit csókolta, magával húzva a lépcsőn.

A lány szája forró, lágy és nedves volt, a teste a tenyeréhez simult. Végre
teljesen az enyém.
Megbotlottak, egymásra zuhantak, egymás szájába nevettek, majd
felértek az emeletre.
Rhys megállt a hálószoba ajtaja előtt, és Vivi ráfonódott, akár egy inda,
közelebb húzódva hozzá, ajka a férfi nyakán.
– Mi az?
Rhys elvette a kezét a tarkójáról, és duzzadt ajkára és vágytól ködös
szemébe nézett.
– Mielőtt bemegyünk oda, valamit tudnod kell.
A köd egy része eltűnt.
– Vészjósló mondat, mielőtt az ember ágyba bújik valakivel.
– Semmi komoly – hajolt hozzá újra Rhys, ajkát a homlokához érintve,
majd újra megcsókolta, és az ajtónak döntötte, mire a lány széttárt lába közé
vette a csípőjét, és vágyakozva felnyögött.
– A hálószobáról van szó – mormolta a férfi két csók között.
– Mi van vele?
– Tudod, hogy a ház többi része…
– Gótikus rémálom, igen.
Rhys nevetése nyögésbe váltott, amikor a lány körbefonta a derekán a
lábát, még közelebb húzva magához.
– Igen, szóval… a hálószoba az esztétika csúcspontja, azt hiszem. Már
alig várom, hogy lenyűgöző képességeiddel átdekoráld, ahogy a földszinten
is tetted, mielőtt ágyba bújunk…
Vivienne hátrahúzódott, és megrovó tekintettel nézett rá, amitől Rhysnak
nagyon meg kellett volna ijednie.
– Rhys – vigyorodott el –, azt akarod mondani, hogy Drakula
hálószobájában fogunk szeretkezni?
 – Hát, egy kicsit drakulás – ismerte el a férfi, mire Vivi felnevetett, és az
ajtó felé intett.
– Baldachinos ágy van benne, ugye? Kérlek, mondd, hogy igen!
Nemcsak hogy baldachinos ágy volt odabent, de ráadásul még
emelvényen is állt.
Ezt persze nem akarta neki elmondani. Hamarosan úgyis meglátja.
A lány mögé nyúlt, kezét a csípőjén nyugtatva, hogy ne fordulhasson
meg, és elfordította az ajtó gombját.

RHYS CSÓKJA annyira mámorító volt, hogy Vivi először rá sem döbbent,
már a szobában vannak. Bárhol lehettek volna, akár az űrben is, ahol
egyedül csak ők léteztek. Így érezte magát a férfi társaságában.
Aztán meglátta a vörös szaténfüggönyt.
– Ó, te jó ég! – sóhajtott fel, mire Rhys felnyögött, és homlokát a lány
kulcscsontjának támasztotta.
– Ezt miattam kellene mondanod.
Vivi kuncogva kibontakozott az öleléséből, hogy szemügyre vegye a
hálókamrát, ahol találta magát. A „hálókamra” volt a megfelelő kifejezés a
helyiségre.
Felettük fekete kristálycsillár függött, sötéten csillogva a halvány
fényben, az ágy pedig…
– Rhys – kapta a kezét a szájához Vivi. – Te ebben alszol?
A férfi sóhajtva hátralépett, és a falnak dőlt.
– Általában a kanapén alszom, hogy ne kelljen idejönnöm – ismerte el,
és Vivi nem tudta hibáztatni.
Talpuk alatt vastag, nehéz szőnyeg terült el, a szoba túlsó végében
kandalló állt, előtte a padlón szőrmetakaró, a falon indokolatlanul sok
gyertyatartó, az ágy fölött pedig festmény függött, amelyen Kirké éppen
elcsábította Odüsszeuszt.
Az ágy valóban emelvényen állt, derékmagasságban, és a vastag, fekete-
vörös függönyök széles matracot öleltek, amelyet damaszt ágytakaró fedett.
Vivi alákukucskált.
– Fekete szaténlepedő? – kérdezte vékony hangon, és Rhys bólintott.
– Én szóltam.
Vivi mosolyogva ránézett, keze a blúza gombján matatott.
– Miért nem hoztál ide soha?
 – Miért nem hoztalak ebbe a rémséges szexbarlangba, ahol alszom? –
kérdezett vissza a férfi, hátratett kézzel, és tekintetével végigpásztázta a
lány testét, amitől annak felforrósodott a vére. – Nem is tudom.
– Szerintem tetszett volna – vette le a blúzát Vivi, fürödve a férfi vággyal
teli pillantásában, amint végigjáratta a legkevésbé sem szexi, fakó rózsaszín
melltartóján, közepén a kókadt masnival, amit sosem vett volna fel, ha
tudja, hogy le fog vetkőzni előtte.
Rhys pillantása ellágyult.
– Hogyan engedhettelek el? – mormolta. Vivi mély levegőt vett,
kicipzárazta a szoknyáját, és hagyta, hogy a padlóra csússzon, nem
zavartatva magát, amiért egy kopott, citrom- és narancsmintás bugyi van
rajta, ami cseppet sem illik a melltartójához.
Rhys néhány lépéssel átszelte a szobát, szorosan magához ölelte, és
vadul csókolni kezdte.
– Mondd el, mire vágysz – súgta az ajkába a legcsábítóbb mondatot,
amit Vivi valaha hallott.
– Tudod, mire vágyom – mondta, vágyakozva szétnyitva a combját, mire
a férfi mosolyogva megrázta a fejét.
– Tudom, mire vágytál azelőtt. Azt akarom tudni, most mire vágysz.
A lány szinte kóválygott a vágytól, és ez bátorsággal töltötte el.
– Ízlelj meg – súgta, tágra nyílt szemmel.
– Kedvesem, semmit sem akarok ennél jobban.
Vivi hagyta, hogy a férfi az ágyra döntse, csípőjét felemelje a magas
matracra, és érezte, hogy a bugyija lesiklik a lábán, majd Rhys csókokkal
borítja a bokáját, térdét, combját.
Hátradőlt, tekintetét a baldachinra szegezte, ami hirtelen nem is volt
olyan idétlen, inkább… romantikus.
De csak mert Rhys ajka hirtelen ott volt, ahol annyira vágyott rá, és Vivi
teste megfeszült, a férfi hajába túrt, míg a férfi felfedezte őt odalent.
Az orgazmus váratlanul lepte meg, megragadta a férfi haját,
összegörnyedt, és remegve kiáltotta a nevét.
Rhys ismét hátradöntötte, és az éjjeliszekrényen tapogatózott.
– Még?
Vivi tudta, miért kérdi, és bólintott, mire Rhys elégedetten sóhajtott, és
kivett egy óvszert.
Vivi tudta, hogy vannak védekező varázsigék, de Elaine néni mindig azt
mondogatta, hogy ha a testükről van szó, inkább a tudományban bízzanak,
ne a mágiában, és Vivi most hálás volt, amiért Rhys felkészült.
Kissé felült, hátranyúlt, kikapcsolta a melltartóját, mire Rhys felnyögött,
tenyerét egyik mellére simította, majd nyelvével a mellbimbóján körözött,
és Vivi sóhajtva hátradőlt.
– Erről álmodoztam – mormolta a férfi a bőrébe. – Olyan puha vagy.
Olyan gyönyörű. – Valami mást is súgott, walesiül, és bár Vivi nem értette,
a teste igen. Bármit is mondott, pajzán dolog volt, és bár most élvezett el,
Vivi mohón érte nyúlt.
Volt abban valami mámorító, hogy meztelenül fekszik Rhys előtt, aki
még fel volt öltözve, de most másra volt szüksége. Látni akarta, érezni.
Rhys megértette, mert felállt, áthúzta a fején a pulóverét, és kigombolta a
farmerját.
Vivi a könyökére támaszkodva nézte, mohó tekintettel. A férfi mellkasán
gyér szőrzet vette körül a mellbimbóját és futott az ágyéka felé.
Vivi felült, hogy végigfuttassa rajta az ujját, mire a férfi lehunyta a
szemét, majd megrázkódott, amikor a lány lehúzta a cipzárját, és tenyerét a
péniszére tette.
Kemény volt, és vastag, és Vivi meghalt érte, hogy magában érezhesse.
– Kérlek, Rhys, most!
Nem kellett kétszer mondania. Hallotta az óvszer csomagolásának
reccsenését, a férfi kezét köztük, és aztán ott volt, benne.
Vivi jó ideje nem érzett ilyet, és megfeszült, ám Rhys lökései gyengédek
voltak, lehelete forró a fülében.
– Azt akarom, hogy neked jó legyen, Vivienne.
A hátára gördült, mire Vivi fölé emelkedett, tenyerét a mellkasára téve,
most mélyen érezve őt magában. Fejét hátradöntötte, haja a nyakába hullott.
És a férfi keze újra ott volt, ahol a testük találkozott, ujjai gyengéden
cirógatták, és Vivit újra ellepte a gyönyör, míg a férfi felnyögött, és a
csípőjük egymásnak feszült.
Szája hangtalan kiáltásra nyílt a csúcson, és Rhys is felnyomta magát, a
lány nevét ismételgetve.
Vivi rárogyott, míg a férfi visszadőlt a matracra, még mindig a combját
fogva, forrón lüktetve benne, és a lány a lélegzetét kapkodva arra gondolt,
egyszer sem jutottak eszébe a korábbi alkalmak.
Nem voltak emlékek, nem volt múlt. Csak a jelen.
Csak ő.
 Rhys nyögve az oldalára fordította a lányt, tenyerét a combjára szorítva,
mintha nem tudna tőle elszakadni, és Vivi tudta, hogy nem kellene ilyen jól
éreznie magát ebben a helyzetben, de a többszörös orgazmus hatása ez volt.
Felkuncogott, a röhejes ágy baldachinjára pillantva, Rhys pedig a hátára
fordult, és ránézett.
– Remélem, nem a teljesítményemet neveted ki.
– Egyáltalán nem – rázta meg a fejét a lány. – Csak a berendezést.
– Értem – nézett a férfi is a baldachinra. – Csak nyugodtan. Tényleg
röhejes ez a szoba egy felnőtt férfi számára.
– Apádnál minden hálószoba ilyen? – fordult az oldalára Vivi, és Rhys
végigvezette rajta a pillantását.
– Arra próbálsz rájönni, hogy baldachinos ágyban nőttem-e fel?
Vivi az ujjaival mutatta, hogy egy kicsit igen.
Rhys elmosolyodott, amitől fiatalnak és gyengédnek látszott, és Vivi azt
kívánta, bárcsak ne lenne ennyire oda érte – a tizenkilenc éves önmaga
bárcsak ne látta volna meg ott a réten és nyitotta volna ki a szívét előtte.
De ez nem volt lehetséges, és ezt jól tudta.
26. FEJEZET

– Nem túl közönséges?

Rhys megfordult Vivienne kanapéján, és a lányra nézett, aki a hálószoba
ajtajában állt, csípőre tett kézzel. Ma este nem pöttyös vagy cseresznyés
ruhát viselt, hanem testhez simuló feketét, fekete-lila csíkos harisnyát,
magas sarkú, fekete cipőt és csúcsos boszorkánysüveget, ami alól leomlott a
haja.
Az elmúlt héten Rhys jó párszor látta meztelenül, volt már felette és
alatta, az ő ágyában, a lány ágyában, és egy emlékezetes estén Rhys
házának lépcsőjén, de még mindig elakadt a lélegzete, amikor ránézett,
annyira gyönyörű volt, és annyira kívánatos, hogy kísértést érzett a
javaslatra, hogy mégse menjenek az őszi vásárra, akármi is az.
– Szerintem mindig ezt kéne hordanod – kelt fel a kanapéról, és az
ajtófélfának támaszkodott. – Vagy legalábbis minden este.
– Talán rá tudsz beszélni – csókolta meg Vivienne. – Mit kapok cserébe?
– Kaphatsz egy kis ízelítőt – siklott Rhys keze a csípőjére, felhúzva a
ruháját, mire a lány felnevetett.
– Gwyn kinyír, ha elkésünk a vásárról – mondta, de már ki is gombolta a
férfi ingét, ujjai a medál körül köröztek.
– Elmondanád még egyszer, mi ez a vásár? Lesz almaevő verseny meg
ilyenek?
– Ez is szerepel a programban – mondta Vivienne –, ahogy az almabor
is, és az, hogy boszorkányos dolgokat árulunk Gwynnel. Elaine nénivel
nagyot kaszálnak ilyenkor. És persze megkóstoljuk Mrs. Michaelson
karamellás-almás tortáját, ami annyira finom, hogy szerintem ő is
boszorkány, bár Elaine néni szerint nem, és csak annyi a titka, hogy vajat
használ, és… ó!
Rhys felhúzta a ruháját, és hüvelykujját a lába közé tette, megsimította
fehérneműjét, majd a csupasz bőrre siklott. Nyögve a lány vállára hajtotta a
fejét.
 – Hogy ehetnék almát, amikor tudom, hogy combfix van rajtad? Gonosz
nő vagy, Vivienne.
– Felülhetünk a szénásszekérre.
– Nem tudom, mi az, de máris ez a kedvencem az egész őszi fesztiválból.
Lehajolt, és újra megcsókolta, ajka közé véve az övét, és gyengéden
megszopogatta, mire a lány szorosan hozzá simult.
A magas nyakú ruha miatt nem érhetett hozzá ott, ahol szeretett volna,
ezért csak megcirógatta a melle domborulatát, és azon tűnődött, vajon
mennyi idő kell, hogy beteljen vele. Azon a nyáron három hónapjuk volt, és
a szomjúsága nem csökkent, most pedig még mindig ugyanazt a vágyat
érezte, mint az első nap.
Azt is tudta, ha most elhagyná, semmi sem változna. Beszélhetnek
persze ilyesmiről, ám ez nem olyasmi, amin az ember csak úgy túllép.
Egyszer már megtetted, megteszed újra.
Tudta, hogy így kell lennie. Egyetértettek abban, hogy számukra nincs
közös jövő, és a pillanatot kell kiélvezniük, ám akárhányszor megérintette,
csókolta, nehéz volt erre gondolnia.
Vivienne hátradőlt, és csillogó szemmel lefelé nyomta.
Rhys örömmel megtette, amit kért, feljebb tolta a ruháját, és feje egy
vonalba került combjának azzal a részével, ahol a combfix végződött:
kívánatos volt, ő pedig bele is harapott, gyengéden, felajzottan a lány
nyögésétől, aki megtámasztotta magát az ajtóban, és másik kezével
belemarkolt a hajába.
Rhys felnézett, és megcsókolta a helyet, ahol az imént megharapta.
– Még mindig aggódsz, hogy elkésünk?
– Egy kicsit sem.

VIVIENNE-T TALÁN nem érdekelte, ahogy Rhyst sem, Gwynt viszont

nagyon is. Amikor végre megérkeztek az őszi vásárra, közel egy órás
késéssel, már a parkolóban várta őket, összefont karral. Ő is boszorkánynak
öltözött, bár cipője narancssárga volt, a harisnyája pedig zöld.
– Bajban vagyunk – mondta Vivienne, mire Rhys sóhajtott, és kicsatolta
a biztonsági övét.
– Majd rád fogom. Elmondom Gwynnek, hogy azt akartad, elégítselek
ki, mielőtt elindulunk.
– Késtetek! – rivallt rájuk Gwyn, amikor Vivienne kilépett a kocsiból, ő
pedig integetett.
 – Tudom, mi…
– Vivi, jobban ragyogsz, mint egy töklámpás, úgyhogy pontosan tudom,
mit csináltatok.
Rhys igyekezett nem önelégült arcot vágni, míg Vivienne szégyenlősen
elmosolyodott, de nyilván nem sikerült, mert Gwyn a szemét forgatva
elfordult.
– Undorítóak vagytok – mormolta, de Rhys látta, amint Vivire vigyorog,
amikor karon fogja, és összeölelkezve a fesztiválnak helyet adó rét felé
indultak.
Rhys nézte őket, amint a fejüket összedugva viháncolnak, és újra érezte
azt a mellkasát összeszorító érzést, ami emlékeztette, hogy ez Vivienne
otthona. Itt érzi magát elemében, a kisvárosban, ahol a családja gyökeret
vert, míg ő, Rhys, úgy érezte, megfullad itt.
Még valami, amiben különböznek.
Aztán a lány hátranézett a válla fölött, és rámosolygott, azzal a meleg,
napsugaras mosolyával, amitől hevesen megdobbant a szíve, és már nem
volt benne biztos, hogy ez annyira zavarja.

AZ ŐSZI VÁSÁR mindig is Vivi kedvence volt a halloweent megelőző

időszakban. Mindig ugyanazon a réten rendezték, a völgyben a hegyek
között, amit ragyogó fényfüzérek és lampionok népesítettek be, a levegőnek
pedig popcorn- és fahéjillata volt. És bár a látogatók gyerekestül érkeztek,
valahogy nem volt olyan családias a hangulat, mint az Alapítók napján. Volt
benne valami pogány.
Aznap este tiszta volt az ég, a holdat csak néhány felhő takarta, és míg
selyembe csomagolt egy pakli tarot-kártyát Gwyn standjánál, boldogan
dúdolt magában.
– Úgy viselkedsz, mint valami kerge némber, aki folyton szexel –
mondta Gwyn, amikor a vásárló elment. Más érdeklődő egyelőre nem
mutatkozott, így felpattant a standra, és hosszú lábát lóbálta.
– Az is vagyok – mondta Vivi boldogan. – Kerge némber, aki rengeteget
szexel.
– Gondoltam – bökte meg narancssárga cipőjével Gwyn. –
Megérdemled.
– Szerintem is – értett egyet Vivi, tekintetével a tömeget pásztázva Rhys
után. Meg is látta, amint feléjük sétál, néhány papírszatyorral a kezében, és
elvigyorodott, amikor találkozott a tekintetük.
 Az egész testében érezte ezt a mosolyt. Az elmúlt napokban minden
elképzelhető helyen szeretkeztek Rhysszal, a testük ott folytatta, ahol kilenc
évvel ezelőtt abbahagyták.
Ám ezekben a boldog pillanatokban, mint amilyen ez is volt, amikor
mosolyogva nézte, ahogy a férfi közeledik felé, félt, hogy a szíve is
ugyanott folytatja, ahol abbahagyták.
– Remélem, ez az, amire vágytál, kedvesem – adta át Rhys az egyik
szatyrot. – Amekkora sor volt, az ember azt gondolná, aranyat árulnak.
– Köszönöm – pillantott vágyakozva a szatyorra Vivi. – Pont erről
álmodoztam.
– Ez pedig a tiéd – adott át egy szatyrot Rhys Gwynnek is, aki felvont
szemöldökkel vette át.
– Boldoggá teszed az unokanővéremet, és még nekem is hozol
karamellás-almás pitét? Ideje új becenevet kapnod a „seggfej” helyett,
seggfej.
– Erre bazírozom – hajolt a pult fölé Rhys, és beleharapott a pitéjébe.
Vivi nézte, amint a férfi tekintete ábrándossá válik.
– Most már értem, miért volt olyan hosszú a sor – mondta, és újra a
pitébe harapott. – Vivienne, sajnálom, de el kell téged hagynom az
asszonyért, aki ezt a pitét csinálja.
– Kilencvenéves.
– Pláne.
Vivi kuncogva a saját pitéjébe harapott, és lehunyta a szemét, amikor
megérezte a sós karamell, a vaj, a fahéj és az alma ízét.
– Na jó, elveheted Mrs. Michaelsont, de kérlek, hívjatok meg a lagzira,
hogy ehessek még ebből.
– Megbeszéltük – nyúlt ki Rhys, hogy kezet rázzanak, és amikor Vivi is
odanyúlt, a pult fölé húzta, hogy megcsókolja, a lány pedig a szájába
nevetett, cukor- és sóízűen.
Amikor visszaereszkedett, észrevette, hogy Gwyn különös
arckifejezéssel figyeli őket, és Vivi zavarodottan söpört le az ajkáról egy
morzsát.
– Mi az?
– Semmi! – tartotta fel Gwyn a kezét, de a mosolyából Vivi tudta, hogy
erről még beszélni fognak.
Rhys végzett a pitéjével, megtörölte a kezét, és felvette a pulton heverő
tarot-kártyákat.
 – Te csináltad ezeket?
Gwyn lehuppant a pultról, és a stand mögé lépett, Rhysszal szemben.
– Sokfélét árulunk a boltban, de ezek a saját készítésűek fogynak a
legjobban.
– És akkor még szerényen fogalmazott – bökte oldalba Vivi Gwynt, aki
válaszul visszabökött.
– Tudsz olvasni ezekből a kártyákból? – kérdezte Rhyst, mire ő megrázta
a fejét, és a pultra támaszkodott.
– Van némi kezdetleges ismeretem róla, de nem tartozik a képességeim
közé.
A standnál egyelőre gyér volt a forgalom, így Gwyn Vivire pillantott, és
megkérdezte: – Olvashatok neki a kártyákból? Talán segít az egész –
halkította le a hangját – átok dologban.
– Csak rajta – biztatta Vivi, és Rhysra pillantott. – Ha te is benne vagy.
– Hát persze! – mondta ő vidáman. – Vivienne és én még nem értünk el
áttörést átok fronton.
Nem mintha nem próbálták volna. Elvégre nem forgott minden a szex
körül.
Persze az is volt, bőséggel, de két alkalom között kutattak is, leginkább
Vivi laptopján, aki az előző eset óta nem bízott a könyvtárszobában.
Valószínűleg amúgy sem tehették volna be oda a lábukat, miután dr.
Arbuthnot úgy felkapta a vizet az Eurüdiké-gyertyás eset óta.
Vivi többet tudott meg az átkokról, mint azt valaha is gondolta volna.
Tudta, melyik holdállás a legalkalmasabb hozzá, tudta, hogy a fekete üröm
erősíti a hatását, tudta, hogy 1509-ben egy boszorkány nemcsak egy várost,
de hat különböző német tartományt átkozott meg.
Azt viszont nem tudta, hogyan lehet eltávolítani egy átkot.
Jellemző, hogy a boszorkányok ezt a részt titokban tartják.
A stand másik végébe ment, hogy átrendezze a gyertyákat, ellenőrizte,
hogy a BOSZORKÁNYKONYHA – NÉZZEN BE HOZZÁNK! felirat egyenesen áll, és
csak akkor ment vissza hozzájuk, amikor Rhys hívta.
A Csillag volt a kezében, mosolygott.
– Ez biztosan jó jel.
Vivi leült a pult mellé, és kivette a kártyát a kezéből.
– Attól függ, a pakliban hol helyezkedik el – mondta, és Gwyn
megütögette a helyét.
– Ez itt a múlt, a jelen és a jövő. Te vagy a jelen, nyilvánvalóan.
 – Nyilvánvalóan – visszhangozta Vivi, és Rhysra emelte a pillantását. A
férfi mosolya egyszerre volt gyengéd és vágyakozó. Vivi szinte elolvadt
tőle.
Gwyn megfordította a harmadik kártyát is, ami a jövőt mutatta, míg Vivi
a múltat jelképező kártyát nézte meg. Rhys a Szeretőt húzta, ami persze
nem volt meglepetés, de amikor Gwyn letette a harmadik kártyát,
elkomorodott.
– Ajaj! Az Uralkodó.
– Az nem is olyan rossz – vélte Vivi, de amikor rápillantott a képre, amit
Gwyn festett, el kellett ismernie, hogy kissé ijesztően hat. Sötét ruhás férfit
ábrázolt egy trónon ülve. Szakálla deres volt, kezében ébenfa botot tartott.
– Nem rossz – ütögette meg Gwyn a kártyát –, csak éppen hatalmat
jelent. Szabályokat, rendet…
– Az apám – mondta Rhys, és Gwyn bólintva felemelte a kártyát.
– Igen, ő képviseli a…
– Nem – vágott közbe Rhys, és Vivi rápillantott.
Rhys megfordult, és a tömeget fürkészte, majd elkomorodott, amikor
észrevette a sötét hajú, fekete ruhás férfit, aki a vásártér irányából feléjük
tartott, nyomában Elaine nénivel.
Rhys komolyan Vivire nézett.
– Az apám. Itt van.
27. FEJEZET

Rhysnak mindig furcsa volt Vivit az apja házában látni, de még furcsább
volt az apját Vivi házában látni, pontosabban Elaine néniében, de ez
lényegében Vivi otthona is volt, amint ott ült a konyhaasztalnál, keze
ügyében egy csésze gőzölgő teával.
Simon kevésbé illett ide, bár ebben az is közrejátszhatott, hogy éppen
egy beszélő macskára meredt.
– Nasit! – dörgölőzött hozzá Miák úr. – Nasiiiiit!
– Mi ez a förtelem? – húzta vissza Simon a karját, mire Gwyn felállt, és
leemelte a macskát az asztalról.
– Ő nem förtelem, hanem az én kicsikém, bár igaz, dolgoznunk kell még
a viselkedésén.
– Mami! – dorombolta Miák úr, rajongva nézve Gwynre, míg kivitte a
szobából, és Simon sóhajtva nyúlt a teáért, amit Elaine néni rakott elé, ám
hirtelen meggondolta magát, és visszatette az asztalra, mire a tea kilöttyent.
– Nincs megmérgezve – mondta Elaine, és megpaskolta a mellette ülő
Vivi vállát.
Simon horkantva elővett egy zsebkendőt, és felitatta a teát az asztalról.
– Tekintve, hogy a családja többször is az én családom tagjainak vesztére
tört, nyilván megérti az aggodalmaimat.
– Papi! – dörmögte Rhys, és Simon éles pillantást vetett rá, ami
egyszerre volt ingerült és vészjósló, valamint kételkedő, mintha nem hinné
el, hogy az ő fia ül vele szemben.
– Talán tévedek? – kérdezte. – Avagy nem éppen a boszorkák eme
gyülekezete átkozott meg?
– Az isten szerelmére! – vágott közbe Elaine néni, és mézet csorgatott a
teájába. – Nem vagyunk boszorkák. Rendes család vagyunk. És az átok
véletlenül sült el, ahogy Vivi és Rhys már elmagyarázták.
Simon újra horkantott, felegyenesedve a székében.
 – Egy átok sem sülhet el véletlenül. Most pedig, e botorság
következményeként, az egész város, családom öröksége meg van átkozva.
Amennyire meg tudom ítélni, ennek folyománya az elszabadult kísértet és
ez a förmedvény is, amit macskának neveznek.
Gwyn ekkor ért vissza a konyhába, és karját a mellkasán összefonva
megállt.
– Komolyan, öregem, nem érdekel, maga kinek az apja és milyen
menőnek képzeli magát, de ha még egyszer rosszat mond a macskámra,
személyesen rúgom le erről a hegyről.
Simon arca erre kissé lilásra váltott, így Rhys jobbnak látta, ha közbelép,
és feltartotta a kezét.
– Na jó, mindannyian higgadjunk le, és összpontosítsunk az előttünk álló
feladatra.
Ez annyira walesi volt. Micsoda rémálom!
Vivienne megköszörülte a torkát, és Simonra pillantott.
– Mindent megteszünk, hogy visszafordítsuk az átkot, Mr. Penhallow.
Mindannyian, még Gwyn is. Próbáljuk rendbe hozni a dolgokat.
– És ezt pontosan hogyan teszik? – kérdezte Simon hidegen, de legalább
nem szórt villámokat a tekintete, ami apró eredmény volt.
Vivienne összepréselte a száját, és a füle mögé tűrt egy hajtincset.
– Kutatásokat végzünk.
– Könyvekből? – vonta össze a szemöldökét Simon, mire Rhys
felsóhajtott.
– Miért kell ezt így mondani? Szereted a könyveket. Ha könyv
formájában hozhattál volna létre gyerekeket helyettem és Bowen helyett,
megtetted volna. Persze walesiül.
– Csakhogy ezt a mágiát nem találjátok meg a könyvekben – villantotta a
pillantását Rhysra. – Az átok bonyolult varázslat, nincs rá egyszerű gyógyír.
Az ellenszere az átokban magában rejtőzik, az okban, amiért létrehozták, az
erőben, amit használtak hozzá. Megjegyzem, okosabb lett volna
figyelmeztetni, mi folyik itt.
– Mi megpróbáltuk – tette zsebre a kezét Rhys. – De azt mondtad, a
gondolat is nevetséges, hogy megátkoztak.
– Nos, igen. – Simon lenézett, és levett egy képzeletbeli szöszt a
kabátjáról, Rhysnak pedig ordítani lett volna kedve, mint mindig, amikor az
apjával beszélt. – Álláspontom változatlan: tájékoztatnod kellett volna, mi
folyik itt.
 – És hogy jött rá? – dőlt előre Vivienne. – Ha megkérdezhetem.
– A bátyám volt az – nézett felvont szemöldökkel Rhys az apjára. – Ő
volt, ugye? Wells mondta el.
– Llewellyn aggódott miattad – válaszolta Simon, mire Rhys tehetetlenül
széttárta a karját, és megfogadta, hogy ha legközelebb látja a testvérét,
kinyírja.
– Tudtam, hogy Bowent kellett volna felhívni.
– Nem vicceltél, amikor diszfunkcionális családot emlegettél – mormolta
Gwyn, mire Vivienne lepisszegte.
Elaine felállt, és felemelte a kezét, gyűrűi megcsillantak a halvány
fényben.
– Most nem az a fontos, hogy kinek mit kellett volna elmondania.
Igazából jó, hogy tudunk az átokról. Ezzel már tudunk kezdeni valamit.
– Több mindent, mint a könyvekkel – nézett Simon a fiára grimaszolva.
– Fiam, közel két hete itt vagy már, csináltál valami mást is azon kívül,
hogy használhatatlan könyveket lapozgattál?
Rhys igyekezett nem nézni Vivienne-re, mert tudta, ha megteszi, az apja
azonnal rájön, mit műveltek az eltelt időben.
– Azon dolgoztunk, hogy visszafordítsuk az átok következményeit –
mondta végül, mire Gwyn alig hallhatóan felhorkantott. Pedig igaz volt:
Vivienne-nel sok időt töltöttek azzal, hogy rendbe hozzák, amit az átok
okozott.
Ám tudta, hogy ez nem elég, és sokkal komolyabban kellett volna
venniük a dolgot. Csak éppen a lány olyan könnyen elterelte a figyelmét,
amikor együtt voltak, hogy Rhys nem arra összpontosított, amire kellett
volna.
Simon az asztalra támaszkodva Elaine néni felé hajolt.
– Eredhet a család egy tagjától e különleges erő? Egy ős, aki itt lett
eltemetve, avagy valami hasonló?
Elaine bólintott, szemüvege felcsúszott az orrnyergén.
– Van egy, igen. Aelwyd Jones. Ugyanakkor érkezett ide, mint az ön őse,
Gryffud Penhallow. De, amennyire tudni lehet, nem volt benne semmi
különleges, egyszerű boszorkány volt, aki idejött, majd betegségben
meghalt, mint oly sokan.
Simon arcán átsuhant valami, de ahhoz túl gyorsan, hogy Rhys
megfejthesse.
 – Nos, rendben – mondta, és felegyenesedett. – Most haza kell térnem, és
megtanácskoznom a dolgot a segítőimmel. Rhys, azt hiszem, velem kellene
tartanod.
Rhys meghökkenve állt fel.
– Miért?
– Amennyiben otthon vagy, módomban áll megfigyelni az átok
bármilyen hatását rád nézve. Hasznos lesz a kutatásaim szempontjából –
mondta az apja hidegen, és Rhysra sem nézve vette elő zsebéből az
utazókövet. Bár Rhys pontosan tudta, milyen kőszívű az apja, még így is
fájt, ennyi idő után. Azért akarta Rhyst otthon tudni, mert tanulmányozhatja
rajta az átkot, nem pedig azért, mert a fia. Egyedül csak a mágia iránti
szenvedélye hajtotta.
– Inkább maradnék, Papi – mondta meglepően határozottan, és amikor az
apja erre csak annyit mondott, „hát tedd azt”, úgy érezte, könnyen
megúszta. Hiszen Simon Walesből jött, hogy leszidja, és most, hogy
megtette, már megy is. Lehetett volna rosszabb.
Ám ekkor Simon megtorpant, ujjbegyeivel az asztalra támaszkodva.
– Remélhetőleg a fiam jelenléte nem akadályozza meg önöket, hölgyeim,
fontos teendőikben, mint a kristályok és feliratos pólók árusítása.
– Papi! – kezdte Rhys, de Vivienne már felállt.
– Szörnyen sok kristályt és feliratos pólót adunk el – támaszkodott ő is
az asztalra. – Ezenkívül árusítunk műpergament, műanyag tököket és
boszorkánysüvegeket is, továbbá mindenféle kacatot. – Simon szája körül
elmélyültek a ráncok, de nem szólt, még akkor sem, amikor Vivienne
elmosolyodott. – És még mindig azok a boszorkányok vagyunk, akik
megátkozták a fiát, és önnek fogalma sem volt erről. Úgyhogy jobb lenne,
ha visszavenne. – Mosolyogva mondta, de a pillantása hűvös volt, az arca
kipirult; bizonyára nem volt férfi, aki ellen tudott volna állni neki,
legalábbis Rhys így érezte.
– Otthon találkozunk, rendben? – kérdezte az apját.
Simon még mindig Vivienne-t nézte, ám aztán bólintott, és az ajtó felé
indult. Amint kiment, Rhys megállt a verandára vezető lépcső tetején.
– Sajnálom, hogy feleslegesen jöttél ide.
Simon megfordult, és ránézett, az ajka körüli ráncok még mélyebbek
voltak.
– Rhys – kezdte, majd megrázta a fejét, az utazókővel a kezében. –
Vigyázz magadra!
 – Mindig vigyázok magamra – mondta Rhys, de az apja addigra már el is
tűnt, kihunyt, akár a gyertyafény, magára hagyva Rhyst a verandán.
– Hazamenjek veled?
Nem, mégsem volt egyedül.
Vivienne állt az ajtóban, még mindig a boszorkányruhában, a kalap
hosszú szalagja kioldva, és Rhys bólintott.
– Igen, az jó lenne.
Az út Elaine néni házától mindössze három percig tartott, és Rhys azt
mondogatta magában, megkönnyebbülést kellene éreznie, amiért az apja
eltűnt, és nem maradt éjszakára.
Ledobta a kulcsokat az asztalra, Vivienne a nyomában.
– Köszönöm – fordult felé. – Azt is, hogy hazakísértél, mint egy
úrihölgy, és hogy kiálltál az apámmal szemben.
– Nem is volt olyan szörnyű – vont vállat a lány. – Sokkal kevésbé
ijesztő, mint gondoltam.
Vivienne, te csodálatos lány vagy, számos remek tulajdonságod van, de a
hazugság képessége nem tartozik közéjük.
Vivienne erre elmosolyodott.
– Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte, és kisimította a férfi haját a
homlokából. – Szeretnél egy kicsit egyedül lenni?
– Maradj – fogta meg Rhys a kezét, és a tenyerébe csókolt, majd a
csuklóját vette az ajkához. Azután a száját is, hirtelen eszeveszett módon
megkívánva, a lány keze pedig már a farmerja gombja körül matatott. –
Maradj – mormolta újra, és nem csak az éjszakát értette alatta, amikor
magával húzta a lányt a kanapéra.

– TUDOD, EZ AZ egyetlen hely, ahol jól mutat ez a dekoráció –

mondta Vivi, és Rhys mellkasára dőlt a hatalmas, lábakon álló fürdőkádban,
ami a fürdőszobát uralta. Ahogy a ház többi részében, itt is a fekete és a
vörös szín dominált, ám Rhysnak egyet kellett vele értenie: itt sokkal
inkább romantikus volt, mint ijesztő. Persze a sok gyertya is közrejátszott
ebben, amit meggyújtottak, valamint hogy Vivi is itt volt vele, meztelenül
és nedvesen, hozzásimulva, mindenesetre Rhys jelenleg nagyon elégedett
volt a háznak ezzel a zugával.
– Köszönöm – mormolta a lány halántékába, megcsókolva a haját, ő
pedig felnézett rá.
– Hogy megdicsértem a fürdőszobádat?
 – Az egészet. Hogy megvédted magad az apámmal szemben.
– Szeret téged – mondta Vivi lágyan, és a víz alatt összekulcsolta az
ujjaikat. – Igen, talán basáskodó, de félt téged. Aggódik miattad, és ezért
nem hibáztathatod.
Rhys ebben a pillanatban nem akart az apjára gondolni, és azt sem volt
kedve elmagyarázni Vivienne-nek, hogy egy családnak nem kell undok, ám
aggódó tagokból állnia. Vivi, Elaine és Gwyn igazi, szerető családot
alkottak, olyat, amire Rhys is mindig vágyott, ám hiába.
A lány szerencsés volt.
Ő pedig szerencsés volt, amiért vele lehetett, még ha ez nem is tarthatott
sokáig.
28. FEJEZET

Amikor Vivi másnap reggel felébredt, hirtelen nem tudta, hol van.
A hátára fordult, kisöpörte a haját az arcából, és felnézett a nehéz
bársonyfüggönyökre és a mintás tapétára. Tehát Rhysnál van. Azaz Rhys
apjánál. Rhys apja.
Sóhajtva újra megfordult, és az este történtekre gondolt. Simonnak igaza
volt abban, hogy nem foglalkoztak az átokkal, legalábbis nem annyit,
amennyit kellett volna. Elvégre az egész városban szétterjesztették az átkot,
erre mit csináltak egész előző héten?
Odanézett, ahol korábban Rhys feküdt, és elöntötte a forróság a múlt heti
emlékek hatására. Varázslatos volt, a szó minden értelmében: az, hogy
együtt voltak Sírvölgyben, ebédeltek Vivi lakásán vagy ebben a bizarr
mauzóleumban, ami különös módon kezdett otthonos lenni. Még a kanapét
is kezdte megkedvelni.
Ám Rhysnak igaza volt: halloweenig már csak egy napjuk maradt, és
ideje volt komolyan venni a dolgokat.
Könnyű mondani, ha Rhys is vele van, gondolta, és elrendezte a
takarókat. Éppen ezért lepődött meg, amikor a lépcsőn leérve Rhyst
felöltözve találta, napszemüvege a pólója kivágásában, kezében két
kávéstermosszal.
– Jó reggelt, drágám! – üdvözölte túlságosan élénken, ahhoz képest,
hogy hajnali hét óra volt, amint arról Vivi a nagyapa nappaliban álló órájára
pillantva meggyőződött.
– Ki vagy te, és mit műveltél Rhys Penhallow-val? – kérdezte Vivi
felvont szemöldökkel, és elvette az egyik termoszt.
– Egy vállalkozást vezetek, mint azt te is tudod. Rendszeresen korán
kelek, sőt, olykor táblázatokat is készítek.
– Túl korán van a malackodáshoz.
Rhys elmosolyodott, és megpuszilta a lány orra hegyét.
 – Öltözz fel, az autóban mindent elmondok a táblázataimról és a
színkódolt mappáimról, amiket az irodámban tartok.
– Az autóban? – kérdezte kábán Vivi.
– Fontos dolgunk van – vágta rá Rhys, és az ajka melletti ráncból, meg
abból, ahogy a válla meggörnyedt, Vivi sejtette, hogy az átokról van szó.
Húsz perccel és egy Gwynnel történő telefonbeszélgetéssel később Vivi
lezuhanyozva, az Elaine néninél hagyott farmerben, a Gwyntől kapott
csíkos pulóverben és az előző éjjel használt fekete cipőjében a bérelt
kocsiban ült, és északra tartottak.
– Most már talán elmondhatnád, hová megyünk – mondta Vivi, míg haját
kusza kontyba kötötte.
Rhys ránézett. Rajta volt a napszemüveg, sötétszürke inge könyékig
feltűrve, és Vivi azon tűnődött, hogyan lehet az, hogy ennyi szex után még
mindig beindul a karját látva vezetés közben. Ez valami fétis lenne, vagy
mindentől beindul, ami Rhysszal kapcsolatos?
Aztán Rhys azt mondta:
– Kieresztjük azt a szellemet a gyertyából – mire Vivinek egyszeriben
megcsappant a vágya.
– Hogy micsodát? – kérdezte megmerevedve, kezével a kontyán, és a
férfira bámult.
– Piper McBride-ot – mondta Rhys nyugodtan és összeszedetten, és Vivi
rámeredt, hagyva, hogy a haja újra a vállára omoljon.
– Nem azt kérdeztem, kit, hanem azt, hogy hogy az ördögbe gondolod,
hogy kiengedjük abból a gyertyából? Még csak azt sem tudjuk, hol van.
– Igazából tudjuk – nyúlt Rhys a termoszáért, és a kávéjába kortyolt,
Vivi pedig felmordult, majd újra a kontyát kezdte kötni.
– Ez a büntetésem, amiért nem szóltam rögtön a szellemről, ugye?
– Egy kicsit igen – ismerte be félmosollyal a férfi, ami egyenesen Vivi
mellkasába talált. – Na jó, játsszunk tiszta lapokkal. Nem tudtam aludni az
éjjel, és míg néztelek, ahogy édesdeden alszol…
– Perverz.
– Úgy döntöttem – folytatta Rhys vigyorogva –, a hasznomra fordítom
az inszomniámat. Apámnak igaza volt, bár fáj, hogy ezt kell mondanom.
Közeledik a samhain fesztivál, muszáj az átokkal foglalkoznunk. Arra
gondoltam, „Rhys, te átkozottul jóképű idióta, mi volt az utolsó nyom az
átokkal kapcsolatban?”. Aztán eszembe jutott a jó öreg Piper, amikor az
átkozott Penhallow-król beszélt, és bevillant, hogy talán többet is mondott
volna, mielőtt a gyertya beszippantotta.
Vivi bólintott, bár jeges rémület szorította össze a gyomrát a gondolatra,
hogy kiengedjék Pipert a gyertyából.
– Ez igaz – ismerte el. – De a gyertya Tamsyn Blightnál van, ha azóta
még nem adta el. És a jó ég tudja, merre találjuk.
– Két várossal odébb – mondta Rhys, és balra fordította a kormányt. –
Meredélyben.
– Honnan tudod? – pislogott rá Vivi.
Rhys megütögette az orrát hosszú ujjával.
– Nem merek Sírvölgyben mágiát használni, de ettől még megkérhetek
másokat, hogy tegyék meg helyettem. Ez esetben a bátyámat, Llewellynt.
Jött nekem eggyel, úgyhogy felhívtam, és megkértem egy kis nyomkövető
varázslatra. Ha Miss Blight az ország túlfelén lett volna, szükségünk lett
volna egy B tervre, de kiderült, hogy egészen közel van.
– De talán már nincs is nála a gyertya – mondta Vivi, nehogy túlságosan
beleéljék magukat a dologba, mire Rhys bólintott.
– Talán nincs. De majd felégetjük a hidat, ha odaértünk.
– Átmegyünk a hídon. Nem felégetjük.
– Jó – hagyta jóvá Rhys, és Vivi hátradőlt az ülésen, onnan élvezve a
felkelő nap látványát a kékeslila hegyeken, míg a réteket lassan házak
váltották fel, és egy városkába jutottak, ami még Sírvölgynél is kisebb volt.
A belváros felé haladva Rhys fordult néhányat, majd elértek egy Viktória
korabeli kúriához, ami leginkább egy esküvői tortára hasonlított az
oromzatával és a csúcsos tetővel, a bejárati ajtó előtt lehullott levelekkel.
Rhys leállította a kocsit, és szemügyre vette az épületet.
– Ez valami panzió? – kérdezte Vivi.
– Wells ezt a címet adta meg – mondta Rhys, és hozzátette: – Ha
végzünk itt a dolgunkkal, kivehetünk egy szobát, és…
– Rhys! – nézett rá Vivi. – Koncentrálj!
– Igazad van. Először az átok, utána a szex.
Az autóból kiszállva reggeli hűvösség és némi köd fogadta őket, a kúria
körülötti bokrokon dér csillogott. Felmentek a lépcsőn, és Vivi
elmosolyodott egy töklámpás láttán, ami az ajtó előtt egy asztalon állt.
Az ajtó felett csengő jelezte érkezésüket, és egy kedves, szőke nő
üdvözölte őket a széles tölgyfa pult mögül.
– Jó reggelt! Miben segíthetek?
 Vivi rádöbbent, nem kérdezte meg Rhystól, hogyan érik el, hogy
beszélhessenek Tamsynnal. Nem kérdezhették meg csak úgy a szobája
számát, és a lobbiban sem ácsoroghattak órákig, remélve, hogy felbukkan
ott.
Rhys a nőre mosolygott.
– Egy barátunkat szeretnénk üdvözölni – mondta erős walesi
akcentussal, és Vivi küzdött a késztetéssel, hogy az oldalába bökjön.
Csáberő. Ez volt a terve. Remélte, hogy a mosolya és a walesi akcentus,
a különleges Rhys Penhallow-recept megteszi a hatását.
Ám mielőtt ez bekövetkezhetett volna, jobb felől léptek hallatszottak, és
Amanda – azaz Tamsyn Blight – termett ott hirtelen a lépcsőn.
– Üdv! – mondta vidáman csengő hangon, és Vivi szinte hiányolta a
rajzfilmes madarakat a feje körül.
Aztán észrevette, milyen sápadt, a szeme alatti fekete karikákat, és hogy
a mosolya erőltetett. Feléjük intett.
– Jöjjenek csak fel! Örülök, hogy itt vannak.
Rhys zavarodott pillantást vetett Vivi felé, majd újra felvillantotta csábos
mosolyát, és a karját nyújtotta Vivinek, hogy a lépcső felé kormányozza, a
pult mögött ülő nő pedig visszatért számítógépéhez.
– Mi is örülünk – mondta, miközben követték Tamsynt a lépcsőn felfelé,
aki szinte szaladt a szobája felé.
A panzióban régimódi kulcsot használtak, és Vivi észrevette, hogy
Tamsyn keze remeg, míg bedugja a zárba.
Követték a szobába, és Vivi rögtön megérezte a hideget, ami a
kandallóban lobogó tűz ellenére betöltötte a levegőt. Letűrte a pulóvere
ujját, és körülnézett. A függönyök be voltak húzva, és a padló közepén ott
állt az Eurüdiké-gyertya.
Tamsyn becsukta az ajtót, és feléjük fordult.
– Segíteniük kell.
29. FEJEZET

– Miért tennénk? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Vivi. – Hazudott

nekem.
– Ez igaz – helyeselt Tamsyn, bár nem hangzott úgy, mintha sajnálná.
Aztán bűnbánó arcot vágott. – És nem kellett volna, de jó okom volt rá.
– Mégpedig? – kérdezte Rhys a kandallóhoz lépve.
Tamsyn rápillantott, majd Vivire, és sóhajtott.
– Igazából olyasmit akartam mondani, hogy a nagymamám
megmentéséhez muszáj volt szereznem egy gyertyába zárt szellemet vagy
ilyesmit, de a helyzet az, hogy csak a pénz miatt csináltam. Vannak, akik
ezreket hajlandók fizetni egy Eurüdiké-gyertyába zárt kísértetért, pláne, ha
egy boszorkány szelleme van benne. A suskából a nyarat Portugáliában
tölthettem volna. Csakhogy – pillantott a gyertyára – kiderült, hogy valami
nem oké.
Körbemutatott a szobában.
– Érzik, milyen hideg van, és sötét? Amióta itt vagyok, ez van, és napról
napra rosszabb.
Vivi lassan a gyertyához sétált, és rögtön tudta, mire gondolt Tamsyn. A
gyertya sötét energiát árasztott, amiből egyértelmű volt, hogy Piper
szellemét nem teszi boldoggá, hogy csapdába esett.
– Az Eurüdiké-gyertyák nem szokták ezt csinálni – állt Vivi mellé Rhys.
– Hát nem is – tette csípőre a kezét Tamsyn. – Már egy csomó ilyet
adtam-vettem, de ezzel valami nem stimmel. Nem dobhatom ki csak úgy, és
azoknak a boszorkányoknak sem akarom odaadni a főiskolán, úgyhogy itt
ragadtam, míg próbáltam kitalálni, mit tegyek, aztán maguk megjelentek,
mint valami varázsőrangyalok.
– Maga nem boszorkány? – nézett hátra a válla felett Vivi.
– Egy kicsit sem – sóhajtott a nő. – Csak pénzzé teszem a dolgaikat.
– És összevissza hazudozik, hogy megszerezze őket – mondta Rhys,
mire Tamsyn vállat vont.
 – Senkit nem bántottam.
– Még nem – hajolt le Vivi a gyertyáért. A tapintása hideg volt, szinte
égetett, és borzongva burkolta a pulóverébe. – Miért van még mindig
Sírvölgy közelében? – fordult a nő felé. – Azt hittem, eltűnik, amilyen
messzire csak lehet.
– Úgy terveztem – sóhajtott Tamsyn, és a gyertya felé biccentett. – De
nem mertem repülőre ülni vele.
– Jól tette – mormolta Rhys, és körbepillantott a baljós szobán.
– Jobb, ha innen átvesszük. – Vivi igyekezett mérgesnek, nem pedig
megkönnyebbültnek tűnni.
– Mostantól minket terhel a felelősség – tette hozzá Rhys komoly
ábrázattal, Vivi pedig elfojtott egy mosolyt.
– Te jó ég, köszönöm! – Tamsyn válla megereszkedett. – És tényleg
sajnálom, hogy átvertem a szellemmel kapcsolatban. Amúgy kedvesnek
tűnik. És az irodája is kellemes.
– Öhm, köszönöm – mondta Vivi, Rhys pedig a derekára tette a kezét, és
az ajtó felé indultak.
– Ez könnyen ment – mormolta, amikor már az előcsarnokban voltak, és
szemügyre vette a nehéz faajtókat. – Arra számítottam, több időbe telik,
szóval, ha akarod…
– Nem! – vágta rá Vivi, és mellkason bökte. – Nem veszünk ki szobát.
Egyenesen Elaine nénihez megyünk a gyertyával.
Rhys mély sóhajt hallatott, megcirógatta a lány arcát, és szájon csókolta.
– Egyszerre szeretem és utálom, amikor ilyen józan vagy, Vivienne.

TALÁN MÉGIS ki kellett volna vennünk egy szobát, gondolta Vivi néhány
órával később, amikor reszketve állt a fák között Elaine néni házánál. Már
délelőtt visszaértek Sírvölgybe, de Elaine néni váltig állította, hogy ilyen
mágiát csak éjjel lehet elvégezni, holdfényben, bár Vivi azon tűnődött, míg
közelebb húzódott Rhyshoz, hogy ez talán csak Elaine néni mániája.
Vele szemben Gwyn térdelt, és Elaine nénit figyelte, aki sókört szórt az
Eurüdiké-gyertya köré, ami még mindig hideget sugárzott.
– Ez olyan boszorkányos! – mondta Gwyn, és végignézett magán. – Bár
még boszorkányosabb lenne, ha nem a tökmintás papucsom lenne rajtam.
Rhys felhorkant, és átkarolta Vivi vállát.
– Elég boszorkányos lesz, ha meglátod a kísértetet teljes életnagyságban,
hidd el.
 – Aki ráadásul gyűlöl téged, ugye? – kérdezte Elaine néni, és a
szoknyájára erősített csengők csilingeltek, amíg befejezte a sóból szórt kört.
– Úgy tűnik.
– Hmmm – dörgölte meg a néni az orrnyergét. – Akkor egy kicsit lépj
hátrébb.
Rhys lenézett Vivire, aki bólintott. Még jól emlékezett, hogy repült át
Rhys a könyvtáron, és milyen harag égett a kísértet tekintetében. Elaine
néni úgy vélte, hogy mivel Piper McBride boszorkány, talán szívesebben áll
szóba más boszorkányokkal, főleg azokkal, akik kiszabadítják. Vivi
emlékeztette, hogy ő volt az, aki bezárta a kísértetet a gyertyába, de Elaine
néni remélte, hogy Piper már elfeledkezett erről.
– A szellemek nem mindig érzékelik pontosan a részleteket – mondta. –
Az időnek számukra nincs jelentősége.
Vivi bízott benne, hogy így van.
Rhys az árnyékba húzódott, és egy fának dőlt, Vivi és Gwyn pedig
megálltak egymással szemközt a kör szélén.
Elaine néni egy doboz gyufát nyújtott át Vivinek.
– Tiéd a megtiszteltetés.
Így Vivi életében már másodszor gyújtott meg egy Eurüdiké-gyertyát.
Gyorsan történt. A láng felszikrázott, és Piper McBride máris előttük
állt, teljes áttetsző életnagyságában, fényt árasztva maga körül.
Halványkék glóriája őket is megvilágította, és szemközt Gwyn szeme
hatalmasra tágult.
– Basszus, egy kísértet! – súgta, és összecsapta a tenyerét. – Tudtam,
hogy megjelenik, de más elképzelni és igaziból látni.
Piper odasuhant elé, és Vivi a halvány fényben is látta, hogy Gwyn
nagyot nyel.
– Öhm, amúgy jó a pólód. Én is szeretem a Nirvanát.
A szellem lassan megfordult, szemügyre vette Vivit és Elaine nénit, és
ezúttal nem tűnt annyira dühösnek. Talán Elaine néninek igaza volt.
– Boszorkák vagytok? – kérdezte, a hangja mintha távolról jött volna, és
visszhangzott a sötétben.
– Igen – mondta Vivi, bár ő más kifejezést használt volna. Piper
szembefordult vele.
– Te! – mondta, és az arca eltorzult. – Téged már láttalak.
Vivinek hirtelen kiszáradt a szája.
– Igen, a könyvtárban.
 Piper vicsorgott.
– Egy Penhallow-val.
– Nos, igen. Éppen ezért akartunk veled beszélni. Tudod, Rhys, az a
Penhallow, meg van átkozva. És én átkoztam meg, szóval…
– Nem te voltál az – mondta Piper szinte unottan.
– Tessék?
– A Penhallow-kat mágia veszi körül – felelte Piper a föld felett lebegve,
ám egyre kevésbé hasonlított egy természetfeletti lényre, és egyre inkább
egy átlagos tinédzserre. – De nem a tiéd. Vagy nem csak a tiéd.
– Hát ki másé? – kérdezte Elaine, és Piper odafordult.
– Más mágia is fut a város ereiben, mágia, amelyet a Penhallow-k
eloroztak. Aelwyd Jonesnak elégtétel jár.
Aelwyd Jones.
Vivi őse, akit a városi temetőben hantoltak el.
Elaine nénire nézett, aki szemmel láthatóan összezavarodott.
– Az ősünknek nem volt különleges mágikus ereje – mondta Pipernek. –
Átlagos boszorkány volt, mint minden nő a családban.
– Hatalmasabb ereje volt, mint bárki gondolta volna – vágott vissza
Piper –, de Gryffud Penhallow ellopta tőle, kihasználta, aztán eldobta.
– Hogyan?
Vivi megpördült, amikor Rhys előlépett, Piper pedig, amint meglátta,
hirtelen átalakult. A szeme elsötétedett, a haja felborzolódott, és velőtrázó
visítással felé suhant.
Vivi gondolkodás nélkül elé ugrott, belépve így a sókörbe. Valami
jéghidegen átsuhant rajta, és hirtelen Piper emlékei között találta magát.
Piper a könyvtárban tanulmányozza Sírvölgy történetét, fekete haja az
előtte lévő füzetet súrolja. Aewlwyd Jones, írja le lila tintával, majd a
szekrényben áll, az oltár előtt, meggyújtja a gyertyát, rúnákat rajzol, és
varázsigéket mormol, hogy feltámaszsza Aelwyd szellemét, de a mágia
elárasztja, kiszívja minden erejét, aztán sötét lesz, sötét és hideg…
Vivi felnyögött, levelek ropogtak az ujjai alatt, ahogy a jéghideg érzés
kisurrant belőle, a szíve hevesen dobogott, a kép még vibrált a szeme előtt,
amint próbálta kibogozni, amit látott.
– Vivienne.
Rhys térdelt mellette – hogy került a földre? –, kezét a vállára téve,
sápadtan, mögötte pedig Piper lebegett a gyertya fölött, és Elaine a sókört
igazgatta, zaklatott arckifejezéssel.
– Jól vagyok – nyögte ki a lány, bár nem volt benne biztos. – Semmi baj.
Rhys segített neki talpra állni, Vivi pedig hozzádőlve nézett Piperre.
– Aelwyddel érintkezve haltál meg – mondta reszkető hangon, és Piper
bólintott, míg Rhysra meredt.
– Nem ő tehetett róla, hanem én. A mágiám nem volt elég erős, hogy
eloldozza a bilincseit. – Vivire pillantott. – De a tiéd igen. A segítségét
kérted az átkodhoz, ő pedig adott az erejéből, mert a véréből való vagy.
– Vérátok, hát persze – sóhajtott Elaine néni. – Erre nem gondoltam.
– Ez most rossz? – kérdezte Gwyn, majd megrázta a fejét. – Hülye
kérdés, a vér és az átok egyszerre nem jelent jót.
– Szóval, hogyan fordíthatjuk vissza? – kérdezte Vivi, mire Piper
elmosolyodott.
– Te nem tudod visszafordítani, csak Aelwyd képes rá.
– De ő halott – mondta csípőre tett kézzel Gwyn. – Meghalt
fülgyulladásban vagy ilyesmiben, amiben akkoriban szokás volt.
– Gryffud ölte meg – vágta rá Piper. – Amikor kiszipolyozta a
varázserejét, hogy feltöltse vele a várost, utána pedig azt hazudta, influenza
végzett vele.
Gwyn pislogott, és Vivi a barlangra gondolt, a mágiától pulzáló
energiavonalakra, amelyekben Aelwyd életereje is ott áramlott, amit
elvettek tőle.
– De te meghaltál, amikor kapcsolatba léptél vele, úgyhogy nem érdemes
megkérni, hogy segítsen eltávolítani az átkot – mondta Gwyn.
– Akkor sem tenné meg, ha képes lenne rá – válaszolta Piper. – Láttam,
mit tett a várossal. Gryffud Penhallow öröksége megbűnhődik, ahogy
Gryffud Penhallow örököse is.
Rosszindulatú pillantást vetett Rhysra, aki zavartan nézett rá.
– Hogy én? – tette a kezét a mellkasára. – Nem én vagyok az örököse.
Van egy csomó másik.
– De te vagy itt – sziszegte Piper. – Holnap, samhain napján a köd sűrű
lesz, Aelwyd mágiája pedig a legerősebb.
Halloween. Holnap.
Vivi ereiben megfagyott a vér.
– Azt mondod…
 – Az átok holnap éjfélkor lesz a legerősebb – mondta kárörvendő
mosollyal Piper. – Holnap este a város és Penhallow elpusztul.
30. FEJEZET

Vivi egész testében reszketett, míg Rhysszal visszaautóztak a házba, és

kimerültebb volt, mint valaha. Csontig hatoló fáradtság vett rajta erőt, úgy
érezte, képtelen kicsatolni a biztonsági övet és kinyitni az ajtót.
Rhys észrevette, mert átnyúlt előtte, és kikattintotta a zárat, majd kiszállt
a kocsiból, a túloldalra ment, és segített neki kiszállni.
– Bevigyelek? – kérdezte, és felpillantott a házra.
– Nem akarlak megbántani, de ha az öledben vinnél be, úgy érezném
magam, mint egy horrorfilm bódult hősnője.
– Megértem – ölelte át mosolyogva Rhys a vállát, és így mentek fel a
veranda lépcsőjén.
– Ki gondolta volna, hogy ilyen fárasztó egy kísértettel társalogni? –
kérdezte Vivi, míg a férfi kinyitotta az ajtót, és kutató pillantással az arcát
fürkészte.
– Biztos, hogy jól vagy?
Fizikailag jól volt, bár kimerült. A szíve fájt.
Holnap este a város és Penhallow elpusztul.
Piper szavai tisztán visszhangzottak a fejében, és látta maga előtt égő
pillantását, amint Rhysra szegezi.
Rhys viszont fütyörészve lépett be a házba.
Vivi követte, nézte, ahogy leteszi a kulcsát az asztalra, majd a konyhába
megy, és két palack vízzel tér vissza.
– Most legalább, hogy Piper elmondta, ami a szívét nyomta, már nem
kell kísértenie a könyvtárban – foglalta össze, és valóban ez volt az egyetlen
pozitívuma az estének. Miután Piper megtette a bejelentést, eltűnt, az
Eurüdiké-gyertya porrá omlott, és Vivinek volt egy olyan érzése, hogy a
kísértet megszabadult kötelékétől, varázsigére sem volt szükség hozzá.
Mégis elszomorító volt, hogy ennek a fiatal, tehetséges boszorkánynak
elszívta az erejét a nála erősebb mágia, és így elpazarolta az életét.
 Rhys egy palack vizet nyújtott át Vivinek, a sajátját pedig feldobta
párszor, mielőtt kinyitotta volna.
– A lényeg, hogy a küldetést teljesítettük – mondta, és Vivihez lépett, de
ő elhúzódott.
– Rhys, nem hallottad azt a részt, hogy ha holnapig nem fordítjuk vissza
az átkot, meghalsz?
A férfi hanyagul a vizébe kortyolt.
– Ezt ő mondja.
Vivi rámeredt.
– Nem, nem csak ő mondja. Meghalsz, ha valahogy kapcsolatba nem
lépünk Aelwyd szellemével és győzzük meg, hogy ne téged büntessen az
őseid vétkeiért, és ez elég nagy feladat.
– Nem tudhatjuk, míg ki nem próbáljuk, úgyhogy kár emiatt aggódni –
tette le a vizet Rhys az asztalra, és Vivi kezéért nyúlt. – Viszont, ha
meghalok, viking temetést szeretnék. Tegyél egy csónakra. Van itt valami
tó?
Vivi kihúzta a kezét az övéből, a kék szemébe nézett, a szép vonásaira,
és Gwyn kártyája villant fel előtte. A Bolond, amint vidáman sétál le a
hegyről.
– Beszélhetnénk komolyan? – csattant fel, és Rhys homlokát ráncolva
nézett rá.
– Sajnálom – mondta. – Megfeledkeztem róla, micsoda éjszaka van
mögötted. Tényleg nem a legjobb alkalom a viccelődésre.
– Ne csináld!
– Mit?
Vivi összefonta a karját a mellkasa előtt. Kiszáradt a szája, a szíve
hevesen dobogott.
– Ne csinálj úgy, mintha csak azért nem találnám viccesnek, mert fáradt
vagyok. Azért nem találom annak, mert annak a lehetősége, hogy
meghalhatsz, egy cseppet sem derít fel, főleg, hogy az én hibám az egész.
Hangja elcsuklott az utolsó szónál, és könnyek lepték el a szemét.
Ne sírjak előtte, ne sírjak előtte…
De már késő volt, és Rhys szomorú sóhajtással lépett hozzá.
Vivi feltartott karral hátralépett.
– Ne, jól vagyok. Vagyis nem vagyok jól, de… – Ránézett, és kimondta,
ami a szívét nyomta. – Mi van, ha nem sikerül helyrehoznunk ezt?
– Mi van, ha sikerül?
 A férfi újra érte nyúlt, és Vivi most hagyta, hogy a karjába zárja. A
vállára fektette a fejét, lehunyta a szemét, és úgy érezte, a szíve a köldöke
tájára csúszott.
Épp ezt szerette Rhysban: a vidámságát, az optimizmusát, hogy mindig
úgy mentek a dolgai, ahogy elképzelte. Tudta, hogy mindig ilyen lesz, és
újra összetöri majd a szívét. Nem akarattal, de mégis.
Vivi nem akarta, hogy így legyen, de tudta, hogy mégis így lesz, mert
túlságosan szerette. Talán egy olyan nő, akinek nem folyik mágia az
ereiben, kibírná, de ő nem. Még egyszer nem.
Nagyot nyelt, és elhúzódott.
– Visszamegyek Elaine nénihez éjszakára – sóhajtott.
– Vivienne…
– Holnap találkozunk – erőltetett magára egy mosolyt, és letörölte a
könnyeit. – Igazad van, valahogy megoldjuk, minden rendben lesz,
visszamehetsz Walesbe, és ezúttal nem foglak seggfejnek hívni.
Rhys komolyan bólintott, és eleresztette.
– Hazaviszlek, ha akarod – mondta, és zsebre dugta a kezét.
– Inkább sétálnék. Nincs messze.
A hűvös levegőn Elaine háza felé sétálva kicsit kitisztult a feje, és sírás
nélkül megállta az utat.
– Vivi! – üdvözölte Miák úr a kosarából, ő pedig mosolyogva lehajolt,
hogy megcirógassa.
– Megint új szót tanultál! Milyen ügyes vagy!
– Nasit! – emelte rá a macska nagy, zöld szemét, Gwyn pedig kikiabált a
konyhából:
– Ne adj neki! Már így is teleette magát!
Vivi a hangot követve a konyhába ment, és az asztalnak támaszkodva
nézte, ahogy Gwyn a főzőlapra tesz valamit.
– Nem maradsz Rhysnál ma estére?
– Nem. Egy kis pihenésre van szükségem.
Gwyn hosszú ideig nem szólt, aztán megfordult.
– Bevallhatod, hogy szerelmes vagy belé.
– Nem vagyok! – ellenkezett Vivi, bár közben elfordult, így nem kellett
Gwyn arcába hazudnia. – Ez olyan…, mint régen. Fellángolás. Jó szex.
Szórakozás.
– Vivi.
 Gwyn odalépett hozzá, kezét a vállára tette, és gyengéden maga felé
fordította.
– Mindennél jobban szeretem a szórakozást és a jó szexet. De
észreveszem, ha többről van szó. És most ez a helyzet, ugye?
Vivi könnyedén megbirkózott volna a szarkazmussal, csipkelődéssel,
talán még a kínzással is. Ha Gwyn ezekkel próbálkozik, kiállt volna
amellett, hogy nem szerelmes Rhys Penhallow-ba, és ő egy huszonegyedik
századi nő, aki csupán jól érzi magát egy egyébként kaotikus helyzetben.
De Gwyn olyan megértőn nézett rá nagy, kék szemével, mintha
egyenesen a szívébe látna, mire Vivi újra elsírta magát. Csak egy kicsit, de
ez elég volt Gwynnek.
Együttérzőn magához ölelte Vivit, aki mélyen beszívta a pulóveréből
áradó narancs- és levendulaillatot.
– Ez akkora hülyeség!
– Ez szerelem, drágám.
– Egyáltalán nem illünk össze.
– Épp ezért kívánjátok egymást ennyire.
– De megátkoztam, Gwynnevere.
– És ki nem?
Vivi visszahúzódott, és könnyes szemével Gwynre meredt.
– Még te is azt mondtad, hogy rossz az időzítés.
Gwyn vállat vont.
– Az ilyesmit nem lehet jól időzíteni. Rátalálni az igazira? Megtörténik,
amikor megtörténik. Legalábbis ezt mondják.
Azzal visszafordult a tűzhelyhez, és Vivi csak most vette észre, mi
készül: édes, és a véleménye szerint undorító ízű kotyvalék, amit Gwyn
annyira szeretett: fekete tea, cukor, fűszerek és narancsízű üdítő bizarr
elegye.
Ezt itta, ha meg akart nyugodni, érdekes módon nem vodkát, és ez
mindig valami rosszat jelentett.
– Jane? – tippelt Vivi, mire Gwyn nem mozdult.
– Ha már ott tartunk, hogy kik nem illenek össze.
Vivi némán odament, és átölelte, fejét Gwyn hátán nyugtatva, aztán
megkérdezte:
– Meg akarod átkozni?
Gwyn nevetésben tört ki, megsimogatta Vivi kezét, és felsóhajtott.
 – Először várjuk ki, mi lesz a te átkodnak a következménye, csak azután
kísérletezzünk újabbakkal, rendben?
– Rendben – hagyta jóvá Vivi, és még egyszer megölelte Gwynt, majd a
szekrényhez ment, és két csészét vett elő.
Ma este leülnek az asztal mellé, és Gwyn kotyvalékát iszogatják.
Holnap pedig leküzdi a démont.
Talán.
31. FEJEZET

Rhys rosszkedvűen ébredt élete előreláthatólag utolsó napján.

Először is, egyedül volt.
A hatalmas ágyon aludt a saját térfelén, mint valami érzelgős
agyalágyult, és most, amikor megfordult, és megtapogatta a helyet, ahol
Vivinek kellett volna lennie, úgy is érezte magát.
Előző este csúnyán elcseszte, és még azt sem tudta biztosan, pontosan
hogyan. Tudta, hogy a lány zaklatott az átok miatt, de ő bízott benne. Bízott
magukban, abban, hogy rendbe tudják hozni a dolgokat, és fájt neki, hogy a
lány nem bízik ebben.
Bár, ha jobban belegondolt, azelőtt sem hitt benne. Rhys persze mindent
elrontott azon a nyáron, de Vivi még csak esélyt sem adott rá, hogy
megmagyarázza, a lehető legrosszabbat feltételezve róla, és eddig a
pillanatig nem is ébredt tudatára, hogy ez is fáj neki.
Vivienne szerette, de nem bízott benne. És most sem bízik benne.
Ő pedig itt fekszik a fekete szatén ágynemű alatt, és ezen tépelődik, ami
eléggé megalázó.
Sóhajtva feltornászta magát, épp, amikor megszólalt a telefonja az
éjjeliszekrényen, és a szíve ostobán meglódult, azt remélve, hogy Vivienne
az.
De nem, Bowen volt az, videóhívással jelentkezett, és mikor Rhys
felvette, elszörnyedve meredtek egymásra.
– Mi történt az arcoddal? – kérdezte Rhys, amikor Bowen grimaszolva
azt mondta:
– Meztelen vagy.
Rhys feljebb csúszott, és megdörgölte a szemét.
– Nem vagyok meztelen, csak most keltem, és…
– Miért vetted fel, ha meztelen vagy?
– Miért van egy borz az arcodon?
Egy pillanatig csak nézték egymást, aztán elvigyorodtak.
 – Kicsúszott a kezemből az irányítás – dörgölte meg a szakállát Bowen.
– Öcsi, ennek az izének lassan saját lakcím kell – válaszolta Rhys
vigyorogva. Bowen, Wellshez hasonlóan sokszor igazi seggfej volt, mégis
jólesett őt látnia, még a világ legborzalmasabb szakállával is.
– Wells mondta, hogy mindent elcsesztél – tért a kedvenc témájára
Bowen. – És hogy megátkoztattad magad.
– Hosszú történet – figyelmeztette Rhys, de Bowen a telefont a hegyekre
irányította, amelyek körülvették.
– Rám fér némi kikapcsolódás.
Úgyhogy Rhys mindent elmondott neki, a kilenc évvel ezelőtti nyárral
kezdve és Vivienne-nel befejezve, aki sírva hagyta ott előző este.
Bowen homlokát ráncolva hallgatta, de mivel ez volt a megszokott
arckifejezése, Rhyst ez nem aggasztotta.
– Igaza van – mondta végül Bowen. – Abban, hogy nem veszed
komolyan a dolgokat.
– Ez nem igaz – ellenkezett Rhys. – Sok mindent komolyan veszek. A
vállalkozásomat Őt. Téged is szívesen komolyan vennélek, de a szakáll
miatt lehetetlen.
– Látod, pont erről beszélek – mutatott a telefonba Bowen. – Mindenből
viccet csinálsz. Azt mondod, nem bízik benned, de miért bízna, ha úgy
teszel, mintha neked semmi sem számítana? Mintha az egész csak valami
tréfa lenne?
Rhys pislogott.
– Mit csinálsz odafent, Bowen? Terápiás foglalkozásokat a birkáknak?
Bowen homlokán elmélyültek a ráncok, és Rhys védekezőn feltartotta a
kezét.
– Jó, jó, értem, most is azt csinálom.
Nem tudta, hogy magyarázza el Bowennek, aki mindig kimondta, amit
gondolt, hogy neki könnyebb, ha tréfával üt el mindent, és úgy tesz, mintha
semmi nem érintené mélyen. Hogy jobb két lábbal a talajon állni, mint
amiatt aggódni, hogy lezuhan.
Ám igazság szerint már le is zuhant. Szerelmes Vivienne-be. Talán
mindig is az volt. A nyár nemcsak fellángolás volt, hanem nagyon is igazi.
És akkor is elcseszte, ahogy most is.
– Mondd el neki, mit érzel – szólalt meg Bowen. – Őszintén. Ja, és ne
halj meg ma este.
 – Köszönöm – mondta Rhys gyászos mosollyal. – Vigyázz magadra te is.
És borotválkozz meg.
Bowen vigyorogva kinyomta a hívást, és Rhys egy kicsit jobban érezte
magát.
Beszélnie kell Vivienne-nel, és elmondani az igazat. Elmondani, hogy
szereti, és igen, retteg a ma éjszakától.
Már csak azt kellett kitalálnia, hogyan mondja el. Az ilyesmit nem
üzenetben írja meg az ember. El kell mennie a nagynénjéhez, és ott
elmondani.
Ám miután legurult a hegyről, és bekopogott az ajtón, rá kellett
döbbennie, hogy csak a néni van otthon. És persze a macska.
Amikor Elaine néni kinyitotta az ajtót, a szőrös kis szörnyeteg felnézett
rá, és tisztán hallhatóan azt mondta: „Seggfej.”
– A múltkor megvédtelek, haver – fenyegette meg az ujjával Rhys. – Ne
akard, hogy megbánjam.
Elaine felkuncogott, és lehajolt, hogy felvegye a macskát, de nem hívta
be Rhyst, és amikor ránézett, a férfinak az az érzése támadt, hogy a
veséjébe lát.
– Azért jöttél, hogy elmondd Vivinek, szereted – állapította meg, mire
Rhys bólintott.
– Több mindent is akartam mondani neki, de igen, ez volt az egyik. De
mivel nincs itt, megyek, és…
– Rhys.
Elaine a karjára tette a kezét, és ő csak most fedezte fel, hogy a szeme
ugyanolyan mogyoróbarna árnyalatú, mint Vivienne-é. Kedvesen nézett rá,
de Rhys tudta, hogy nem fog neki tetszeni, amit Elaine mond.
– Otthon van, az estére készül. A mágia, amit el kell végeznie…,
nagyobb, mint amit bármikor csinált. Őszintén szólva, nagyobb, mint amit
én csináltam bármikor, és előkészületeket igényel. Nem szabad
megzavarnod.
Rhys úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Elkésett. Mindig
elkésik.
– Rendben – erőltetett magára egy mosolyt. – Persze hogy nem.
Elaine megpaskolta a kezét.
– Mondd el utána.
– El fogom – bólintott Rhys, bár hideg futott végig a gerincén.
Ha még életben leszek, elmondom.
A FÜRDŐ NEM segített. Most sem.
De ezúttal legalább, míg Vivi a kádban feküdt, nyakig elmerülve a forró
vízben, gyertyáktól körülvéve, nem volt a keze ügyében vodka. És nem
idézte fel maga előtt Rhys arcát vagy a kölnije illatát. Még csak nem is sírt.
Hatalmas fejlődés a legutóbbi, összetört szívvel vett fürdő után.
Akkor miért érzi magát még rosszabbul?
Tudta a választ – mert ezúttal sokkal jobban fájt a szíve, az előtte álló
feladat pedig rémülettel töltötte el. Elaine néni volt a legjobb, legnagyobb
erejű boszorkány, akit csak ismert, és még ő sem vett részt semmi
ilyesmiben. Most pedig neki, aki a varázserejét legfeljebb arra használta,
hogy megmelegítse a teáját, valahogy fel kell ébresztenie egy régóta halott
lelket, és rávennie, hogy fordítsa vissza az átkot.
Kiloccsant a víz, ahogy felállt, és elvett egy törölközőt, azon tűnődve,
mit vegyen fel a temetőbeli látogatásra halloween éjszakáján. Talán valami
feketét, ezüst ékszerekkel.
Ám amikor átkutatta a szekrényét, a kezébe akadt az a ruha, amit akkor
viselt, amikor Rhys először jött a városba, a fekete alapon narancsszínű
pöttyöst, amit narancsszínű öv díszített.
Imádta ezt a ruhát, bár nem sugárzott éppen mágikus erőt.
Félretette, és az őszi vásáron viselt fekete ruhája után kezdett kutatni, de
aztán eszébe jutott valami.
Hiszen éppen ez az ő varázsereje. Nem számít, hogy az ősétől kapta a
kezdőlökést, ő volt az, aki elindította az átkot, és neki kell ma este
visszafordítania. Pöttyös ruha ide vagy oda, nagy varázserejű boszorkány,
és ha a kedvenc ruhája erőt önt belé, hát miért ne viselhetné?
Egy kicsit jobban érezte magát, amíg a temető felé igyekezett. A nap
lemenőben volt, a város halloweenlázban égett. Az utcai lámpák ragyogtak,
a főutca üzleteiből baljós zene szólt, és az Üst Kávézó mellett elhaladva
megmosolyogta az utcára kirakott igazi üstöt, amiben szárazjég gőzölgött,
és ami körül boszorkánynak öltözött gyerekek szaladgáltak.
Sírvölgy jó hely. Boldog itt.
És meg fogja menteni.
A temető felé közeledve a halloween ünnep hangjai lassan elhalkultak,
és amikor kinyitotta a nyikorgó kaput, csak a szél motozása és egy madár
sivító hangja hallatszott a lombok között.
 Mire Aelwyd sírjához ért a temető végébe, Gwyn és Elaine már várta.
Kezükben gyertyát tartottak, és olyan melegen néztek rá, hogy kiszáradt a
torka.
– Mindjárt készen állunk – adott Elaine néni egy fekete gyertyát Vivinek.
– Már csak Rhysra várunk.
– És meg is érkezett – hallotta Vivi a háta mögül. Rhys úgy sétált az
ösvényen, mintha randevúra igyekezne, nem a saját vesztébe, és Vivi szíve
fájdalmasan megdobbant.
Rhys feketébe öltözött, a medál a mellkasán lógott, és míg elvett egy
gyertyát Elaine-től, Vivire kacsintott.
– Készen állsz, hogy visszafordítsd az átkom, kedvesem?
Vivi nagy levegőt vett, és megérezte a kén szúrós szagát, ahogy Gwyn
meggyújtott egy gyufát, és a gyertyájához érintette a lángot.
– Készen állok.
32. FEJEZET

Rhys még sosem volt ennyire ideges, mint most, amikor Vivienne Aelwyd
sírjához lépett a pöttyös ruhájában, a gyertyát szorongatva.
Gyönyörű volt, és bátor, és bár Rhys tudta, hogy magáért kellene
aggódnia, a gondolatra, hogy a lánnyal történhet valami, összerándult a
gyomra, és a keze ökölbe szorult.
El kellett volna mondanom neki, gondolta, de már késő volt. A lány
mormolt valamit, és letérdelt a sírra. Rhys nem tudta pontosan, mi fog
történni a szertartáson, de azt igen, hogy több annál, mint megidézni egy
szellemet. A kísértetek különálló lények, és olyan energiák lakoznak
bennük, amelyeket lehetetlen felszabadítani.
Egy szellemet, amely még a sírhoz van kötve, veszélyes megidézni.
Piper McBride a saját bőrén tanulta meg a leckét, és most, míg Vivienne-
t nézte, Rhysnak le kellett küzdenie a késztetést, hogy odarohanjon és
elhúzza onnan. Pokolba a várossal, pokolba saját magával, csak Vivienne
élete ne kerüljön veszélybe!
Ám a lány ezt akarta. Hitt benne, hogy meg tudja csinálni. És Rhysnak is
hinnie kellett benne.
Gwyn és Elaine néni is letérdelt, és amikor a néni kihúzott egy ezüstkést
a táskájából, Rhys összeszorította a fogát. Vérátok volt, és mivel Vivi és
Aelwyd vérrokonok voltak, nem kellett volna meglepődnie, hogy vér folyik,
mégis összerázkódott, amikor a penge végigszaladt Vivienne tenyerén, kis
vágást ejtve rajta.
Vivienne rezzenés nélkül tűrte, majd a földre tette a tenyerét, és
lehajtotta a fejét.
Gwyn és Elaine vele suttogtak, gyertyájuk lángja imbolygott a szélben,
és Rhyson jeges borzongás futott végig, amikor a föld megmozdult alattuk.
Nem tudta volna pontosan megmondani, mikor történt. Nem volt drámai
jelenet, mint Pipernél, nem kelt fel senki a sírból.
Ám amikor Vivienne felnézett, a tekintete valaki másé volt.
 – Penhallow – mondta, és a hangja a sajátja volt, de mögötte másvalakié
is visszhangzott, walesi akcentussal, és Rhys az ő nyelvén válaszolt.
– Az vagyok.
Vivienne ajka megrándult.
– Olyan vagy, mint ő. Mint Gryffud.
Rhys megdörzsölte az orrát, és sóhajtott.
– A pokolba!
– Semmirekellő vagy, mint ő? Kegyetlen? – állt fel a lány. Borzongató
érzés volt Vivienne testében, amit szinte sajátjaként ismert, látni ezt az
idegent: eltűntek a lány megszokott mozdulatai, a tekintete pedig jéghideg
volt, és úgy nézett rá, ahogy Vivienne sosem tette, még akkor sem, amikor
gyűlölte.
– Kegyetlen talán igen. De hogy semmirekellő? Remélem, nem –
válaszolta.
Vivienne elindult felé, karját a háta mögé téve, míg Gwyn és Elaine néni
sápadtan nézték.
– Gryffud a mágiáját használta a város felépítéséhez – mondta. – Ez volt
a hagyatéka, a saját kis királysága.
– Jellemző a családunk férfitagjaira.
– De nem volt elég. Ő nem volt elég – folytatta Vivienne, és olyan közel
állt hozzá, hogy Rhys érezte a belőle áradó ózon- és földszagot, ami a
legkevésbé sem hasonlított Vivienne édes illatára. – Ezért a segítségemet
kérte.
Tekintete megállapodott Rhys válla magasságában, és ő tudta, hogy a
barlangokat és az energiavonalakat látja maga előtt.
– Azt hittem, egyesítjük az erőnket, de ő mindent elvett. – Tekintete
végigpásztázta a férfit. – Mindent elvett tőlem. Kiszívta az erőmet, hogy
felépítse a várost, és eltörölte a nevem a történetéből. Szentélyt emelt
önmagának. Meg sem köszönte az áldozatot, amit hoztam, még csak meg
sem említette. Mintha sosem léteztem volna.
Rhys érezte a hangjából kicsengő fájdalmat, és bár tudta, hogy nem
Vivienne beszél hozzá, a szavak mégis szíven ütötték.
– Ha ez vigaszt jelenthet – kezdte –, Gryffud fekete himlőben halt meg,
ami, úgy tudom, elég kellemetlen…
– Nincs vigasz! – A hangja szinte sikoltott, szél támadt fel, felkapta
Vivienne haját, a fák megreccsentek. – A leszármazottam engem hívott
segítségül, hogy megátkozzon, hát megtettem. Te pedig szétterjesztetted a
városban az átkot. A bosszúm kiteljesedik, amint látlak téged és a várost
porrá omlani.
Felszegett fejjel nézett rá, és Rhys igyekezett összeszedni magát, hogy…
mit csináljon? Csapjon oda? Más nem jutott eszébe.
Aztán a lány folytatta:
– Hacsak ez a fehérnép, vér a véremből, azt nem kéri, kíméljelek meg, és
távolítsam el az átkot rólad és a városról.
Rhys mély levegőt vett.
– Ezt kéri.
– És miért tenném?
Rhys igyekezett összeszedni az érveket, amelyek a város és az ő léte
mellett szólnak, ám ehelyett csak ennyit mondott:
– Mert szeretem őt.
A lány meredten nézett rá.
– Szereted – ismételte, és Rhys bólintott.
– Szeretem, és megérdemeltem az átkot, mert megbántottam. De
Sírvölgy az otthona. A családja otthona. Nem pusztulhat el miattam.
Holdfény hullott a sírra, és Rhys csak most vette észre a Vivienne körül
pulzáló folyamot, és látta a vér lüktetését a torkán. Ott van még az ő
Vivienne-je? Hallja őt?
– És ha meghagyom a várost, de téged pusztítalak el?
A boszorkány sötét pillantással lépett hozzá közelebb, de Rhys állta a
tekintetét.
– Ölj meg – mondta. – Végy rajtam elégtételt.
– Rhys! – kiáltott fel Gwyn, de Elaine néni visszatartotta a könyökénél
fogva. Rhys szomorkás grimaszt vágott.
– Legalább most nem vagyok seggfej.
Aelwyd őt fürkészte Vivienne tekintetével, és Rhys biztos volt benne,
hogy egy hajszálon függ az élete. Aztán a lány hátralépett, a szél elült, és az
ózon- és földszag elillant.
– Nagyon szeretheted őt – mondta.
– Szeretem. Őrülten – válaszolta Rhys.
Vivienne sóhajtott, és lehunyta a szemét.
– Látom a szívét – mondta Aelwyd. – Bent a mellkasában. Szeret téged,
nem akarja, hogy bántódásod essen, és mivel vér a véremből, engedek az
óhajának.
Rhys kis híján a földre rogyott megkönnyebbülésében.
 – Köszönöm – zihálta, mire Gwyn és Elaine néni megfogták egymást
kezét. – Köszönöm. És ígérem, rendbe hozom ezt a dolgot azzal a
szörnyeteg Gryffuddal. Nem lesz több szobor, és az Alapítók napja is
megszűnik. Talán a bátyám, Wells is megváltoztatja a középső nevét.
Aelwyd összevonta a szemöldökét, és Rhys arra gondolt, talán hiba volt
szóba hozni a családot, de nem ez volt a baj. A lány rá sem nézve a sír felé
hátrált, karját tehetetlenül széttárta.
– Az átok… Nem tudom megtörni.
– Tessék?
A lány letérdelt, és az égre nézett.
– Nincs elég erőm. – A hangja is erőtlenül szólt, Vivienne hangja pedig
felerősödött.
Tekintete a férfiéba kapcsolódott, és ezúttal meglátta benne Vivienne-t.
– Sajnálom, Rhys Penhallow – mondta Aelwyd. – Túl késő.
Égzengés hallatszott, és Vivienne a földre rogyott.
33. FEJEZET

Vivi kimerülten tért magához az erős mágia után, amit végzett, és ami után
valahogy a földön találta magát.
Amikor kinyitotta a szemét, Gwyn, Rhys és Elaine néni körbeállták, és
az arckifejezésükből ítélve a szertartás nem sikerült. Vagy mégis? Csak arra
emlékezett, hogy a kezét Aelwyd sírjára tette, és arra kérte, törje meg az
átkot, azután minden elsötétült.
– Sikerült? – kérdezte Rhyst, aki mosolyt erőltetve magára segítette
talpra.
– Varázslatos voltál. Komolyan.
– Ez nem válasz – mondta Vivi, és lesöpörte a ruhájáról a földet, Gwynre
és Elaine nénire pillantva, akik hamuszürke arccal meredtek rá.
– Megcsináltad, Vivi – lépett oda Gwyn, és megfogta a kezét. –
Egyenesen magadba költöztetted Aelwyd szellemét, ez volt a legmenőbb
varázslat, amit valaha láttam. Istennő voltál, a hajad úgy repült a szélben,
mint Beyoncéé…
Vivi rábámult.
– Tehát nem sikerült. Látom az arcodon.
Gwyn önuralma megtört, kezét Vivi arcára szorította.
– Nem a te hibád.
Vivi rémülten meredt Rhysra, aki lezseren állt ott, kezét zsebre téve, de
összeszorított ajka és megroggyant válla elárulta.
– Aelwydnek nem volt hozzá ereje, samhain ide vagy oda – vont vállat. –
Egyszer fent, egyszer lent.
– Nem! – rázta meg a fejét Vivi. Még kábult volt az iménti varázslástól,
szinte érezte a nyelvén a különös fémízt, és reszketett, de abban biztos volt,
hogy nem hagyja, hogy Rhyst bántódás érje.
Vagy Sírvölgyet.
– Nem, még nincs vége – mondta, mire Elaine néni odalépett, és
megfogta a kezét.
 – Drágám, te megtetted, amit tudtál. Van fogalmad róla, hány boszorkány
halt volna bele, ha megpróbálja, amit te? Még samhainkor is borzasztó
nehéz egy szellemet megidézni. Ez a fajta mágia ölni is tud, de te túlélted.
Büszke vagyok rád!
– Köszönöm, Elaine néni – mondta őszintén Vivi. – De nem hagyhatjuk
annyiban.
– Vivienne – szólalt meg Rhys gyengéden. – Nem tehetünk többet.
Vivi újra megrázta a fejét.
– De muszáj. Ha átgondoljuk…
Talán könnyebben tud gondolkodni, ha nem egy háromszáz éves szellem
tartja megszállva, és az agya nem azt ismételgeti pánikban, hogy „Rhys
meghal, Rhys meghal”. Próbált mélyeket lélegezni és megnyugodni, hogy
megoldást találjon.
Rhys meg van átkozva, ahogy a város is. Rhys és a város
összekapcsolódnak az energiavonalak által. A mágikus vonalak által,
amelyeket Rhys őse fektetett le.
De nem csak ő.
Vivi szeme kitágult.
Nemcsak Rhys őse volt ott, hanem Aelwyd is. Az ő mágiája is az
energiavonalakban folyik, ahogy Vivi vérében is. És Gwyn és Elaine
ereiben is.
Lehet, hogy nem sikerül. Valószínűleg nem. De meg kell próbálnia.
– Az energiavonalak – mondta Rhysnak, míg a temetőkapu felé indultak.
– Oda kell mennünk!
Rhys nem kérdezett semmit, és ezért Vivi áldotta a nevét.
– Itt a kocsim – nézett az órájára –, és van nagyjából egy óránk éjfélig.
– Rátok is szükségem van – mondta Vivi Gwynnek és Elaine-nek.
– Megyünk utánatok – felelte Elaine, és Vivi újra hálát adott, amiért
olyanok veszik körül, akik szeretik, és bíznak benne.
Csendben tették meg a ködbe vesző utat a barlangig, és mire Rhysszal
megérkeztek, Gwyn és Elaine már várták őket.
– Rhys – mondta Vivi, míg belépett a barlang legnagyobb üregébe,
amelyből a többi nyílt. – Várj itt, rendben? Hármunknak kell bemennünk.
A férfi nem kérdezett semmit, csak bólintott.
– Rendben. – Azért nem állhatta meg, hogy utána ne kiáltson, amikor
Vivi elindult az energiavonalak felé: – Sok sikert ahhoz, hogy ne haljak
meg!
 Amikor Vivi a folyosó végéhez ért, ahol az energiavonalak húzódtak,
nem érezte azt a hőhullámot, amit Rhysszal belépve érzett. Csak egy kicsit
elszédült, mintha körbe-körbeforgott volna. A mágia itt feküdt, erőteljesen,
és valahogy rémisztően rosszat árasztott magából.
– A pokolba! – suttogta Gwyn, és mindhárman a barlang talaján pulzáló
folyamra meredtek. A korábbi lila színt most fekete és vérvörös váltotta fel,
és szikrák pattogtak belőle.
– Egyre rosszabb – mondta Vivi. – A múltkor is rémisztő volt, de ez…
Most először ötlött fel benne, hogy ez talán mégsem volt jó ötlet. Nem
fog sikerülni.
Mégis meg kellett próbálnia. Sírvölgyért, Rhysért, Aelwydért, aki többet
érdemelt a sorsánál.
– Fogjuk meg egymás kezét – mondta, és kört alkottak. – A mágia a
miénk. – Vivi lehunyta a szemét. – A családunké. Ősünkről nem mintáztak
szobrot vagy neveztek el főiskolát, pedig ő is létezett, itt élt, és segített
felépíteni a várost. Az életét adta érte. És mi vagyunk a leszármazottjai.
Érezte, hogy Gwyn és Elaine megszorítják a kezét, és ez bátorságot
öntött belé. Nagy levegőt vett, és folytatta.
– Szóval, cseszd meg, Gryffud Penhallow! A Jones boszorkányok
követelik, ami az övék.
Érezte a mágia erejét a talpa alatt, Gwyn és Elaine keze pedig olyan forró
volt, hogy szinte égette a bőrét, de Vivi erősen szorította őket, és igyekezett
a lehető legtöbb mágikus erőt sugározni hármójuk körébe, majd le a földön
húzódó energiavonalakba.
Olyan volt, mintha egy sziklát próbálna felfelé tolni a lejtőn, ami folyton
visszagurul. Nem tudta, a Penhallow-k mágiája lehet-e, vagy maga az átok,
de igyekezett erősen ellentartani, miközben izzadság csorgott a hátán.
Aztán Gwyn felkiáltott:
– Sikerült!
Vivi kinyitotta a szemét, és lenézett. Az energiavonalak lila színben
tündököltek, a sötétség lassan visszahúzódott, ő pedig erősen szorította az
unokatestvére és nagynénje kezét, és Aelwydre, Piper McBride-ra és a többi
boszorkányra gondolt, akik mind birtokolták a mágiát, és ugyanannyi joguk
volt a városhoz, mint bárki másnak.
Fény szikrázott fel, olyan élesen, hogy Vivi zihálva a szeme elé kapta a
kezét, és aztán a fény kihunyt, ő pedig káprázó szemmel nézett szét.
 Az energiavonalak ragyogó lila színben futottak a barlang talaján, halk
zsongást árasztva.
– Rhiannon istennő cicijére mondom! – nyögte Gwyn, és hitetlenkedve
Vivire vigyorgott. – Sikerült! Megcsináltad!
– Együtt csináltuk – helyesbített Vivi, és átölelte mindkettőjüket,
egyszerre sírva és nevetve.
– Szeretlek titeket, lányok – mondta Elaine néni, és megdörzsölte a
szemét. – Most pedig ígérjétek meg, hogy soha, de soha nem keveritek a
vodkát varázslattal!
– Esküszöm! – vágta rá Gwyn, és Vivi is bólintott.
– Megtanultuk a leckét, hidd el.
– Szóval… nem halok meg, ugye?
Rhys dugta be a fejét a barlangba, mire Gwyn rámutatott.
– Most is tökéletes a frizurája!
– Tényleg az – értett egyet Vivi, mire Rhys rákacsintott, és felmutatta a
hüvelykujját.
– Akkor viszont indulhatnánk? Akár megtört az átok, akár nem, nem itt
szeretném tölteni a halloweent.
34. FEJEZET

Vivienne ragyogott a városba vezető úton, és Rhys csak nagy erőfeszítéssel

tudta az úton tartani a szemét, nem pedig őt bámulni.
– Olyan volt, mintha… mintha egy folyó lenne bennem, tele mágiával,
és éreztem, ahogy kirepül a kezemből, huss! – hadonászott a lány kipirult
arccal és csillogó szemmel. Rhys felnevetett.
– Igen, már mondtad, kedvesem, már mondtad.
Vivienne rávigyorgott.
– Bocsánat. Azt hiszem, túlságosan izgatott vagyok.
– Hát, megmentetted a várost és az életemet a varázserőddel –
emlékeztette Rhys. – Úgyhogy ez érthető.
Vivienne hátradöntötte a fejét az ülésen.
– Megcsináltam – nevetett. – Most már hivatalosan is bitang jó
boszorkány vagyok.
– A legbitangabb – értett egyet Rhys a kormányt ütögetve –, és egy kicsit
talán megrészegültél a mágiától.
– Ez is egy lehetőség – hagyta jóvá Vivi, és újra rámosolygott, amitől
Rhyst forróság lepte el.
Ő maga is euforikus hangulatban volt. Ezt teszi az emberrel, ha kis híján
elpatkol, és most valahogy az sem érdekelte, hogy fogadja majd az apja a
hírt, hogy Sírvölgy többé nem a Penhallow-k tulajdona. Mindez a jövő
zenéje volt, a vén gazember majd feldolgozza valahogy.
Vivi hirtelen megragadta a karját.
– Húzódj félre!
Rhys gyanakodva ránézett.
– Nem kell hánynod, ugye?
– Jaj, nem! – grimaszolt a lány, és kimutatott az ablakon. – Ott állj meg.
Rhys követte az utasítást, és félreállt az út mentén, ahonnan le lehetett
látni a völgybe. A holdfényben csillogott a rét, a hegyek sziluettje
kibontakozott a tengerkék égen.
 – Itt találkoztunk először – mondta Vivi lágyan. – A napforduló ünnepén.
Ott, azon a réten.
Rhys tudta, abban a pillanatban, amint leállította az autót. Emlékezett
ezekre a hegyekre, arra, ahogy itt ültek, és felnéztek rájuk, a virágkoszorúra,
ami a lány fejét díszítette, és az édes mosolyára.
– Elárulhatok egy titkot? – kérdezte Vivi halkan.
– Ugye nem arról van szó, hogy visszaállítottad az átkot, és azért hoztál
ide, hogy leguríts a hegyoldalról?
A lány nevetett, haja a vállát söpörte, ahogy megrázta a fejét.
– Boldog voltam azon a nyáron – mondta. – Úgy raktároztam el legbelül,
mint egy tökéletes, gyönyörű pillanatot, és megmagyaráztam magamnak,
hogy csak azért volt ilyen, mert az első volt, érted? Az első varázslat, az
első nyár a főiskolán, az első fiú, akibe beleszerettem.
Amikor felé fordult, Rhys olyasmit látott a tekintetében, amit nem tudott
volna megnevezni, de megmelengette a szívét.
Istenem, mennyire szerette!
– De most még jobb – hajolt Vivi közelebb. Aztán elmosolyodott. –
Megcsókolhatlak?
Rhys szíve fájdalmasan dobogott.
– Most?
– Bármilyen más időpontra is nyitott vagyok.
– Hát, szerencséd van, mert éppen ráérek – válaszolta, és a lány nevetett,
amint áthúzta magához az ülésen, és az ölébe vonta.
Rhys jó ideje nem szeretkezett már autóban, de valahogy megoldották,
Vivi felgyűrte a ruháját a derekáig, Rhys pedig lehúzta a sliccét, és csak
kétszer nyomták meg a dudát.
Aztán már benne is volt, a lány átkarolta, haja az arcába lógott, és tudta,
hogy el kell mondania ennek a csodálatos nőnek, aki már másodszor esett
vele szerelembe, hogyan érez.
Azt ígérte magának, utána elmondja, és most eljött a pillanat.
De először érezni akarta a lány gyönyörét, az apró sikolyt, amit ilyenkor
kiadott magából, érezni, ahogy a fülét harapdálja.
Így is tett, és amikor Vivi kimerülten dőlt a mellkasára, hátrasimította a
haját, és megcsókolta verejtéktől nedves nyakát.
– Vivienne – kezdte, és a lány sóhajtva hozzásimult.
– Hiányozni fogsz, Rhys – mondta lágyan és álomittasan.
 És Rhys megértette, miért jöttek arra a helyre, ahol először találkoztak,
és miért itt szeretkeztek.
A lány el akart búcsúzni tőle.

ÉJFÉL IS ELMÚLT, mire Elaine nénihez értek, és míg összekulcsolt

kézzel felmentek a lépcsőn, Vivi az égre nézett.
– Vége a samhainnak. Ma már mindenszentek napja van.
– Én pedig nem vagyok többé megátkozva, és te a legcsodálatosabb
boszorkány vagy, akit valaha is ismertem.
Vivi kuncogva meghajolt, megrészegülve a varázslattól és a szextől,
amiben része volt.
Igazság szerint, gondolta, míg beléptek Elaine ajtaján, mindkettőből
szívesen részesülne még.
– Bejössz? – kérdezte. – Nincs nagy tapasztalatom abban, hogy pasikat
csempésszek a szobámba, de szerintem Elaine néni nem bánná.
Rhys röviden elmosolyodott, de amikor félresimította Vivi haját, ő már
tudta, mit fog mondani.
– Bármennyire is szeretném, kedvesem, sajnos attól tartok, holnap vissza
kell mennem.
Vivi kissé elhúzódott tőle.
– Mármint vissza… Walesbe?
– A jó öreg Walesbe – bólintott Rhys. – El kell mondanom az apámnak,
mi történt, és a legjobb, ha ezt személyesen teszem. Azután pedig sok
dolgom lesz az ünnepek miatt az irodában…
Vivi úgy érezte, mintha hideg vízzel öntötték volna le, és a könnyű,
felhőtlen boldogság elillant belőle, míg a teraszon állt, és Rhys kék szemébe
nézett.
– Hát persze – erőltetett magára egy mosolyt. – Mármint persze,
mindketten tudtuk, hogy ez csak rövid távra szól. Téged odaköt az életed,
engem meg ide.
– Pontosan. – Rhys mosolya is kissé feszültnek tűnt. – Hát persze! – tette
hozzá, és magához húzta Vivit. – Talán velem jöhetnél. Letérdelhetnék, meg
az egész drámai jelenetet előadhatnám.
A lány felnevetett, és lehunyta a szemét, hogy megállítsa kitörni készülő
könnyeit.
– Az csodás lenne.
 És tényleg ezt szerette volna: hogy Rhys megkérje, menjen vele, hogy
megtudja, mit jelent a kapcsolatuk a férfi számára.
De hát már meg is tudta, nem igaz? Sokat jelent neki, de ő nem az a
típusú férfi, aki sokáig egy helyen marad. Az élete máshol zajlik.
Vivit ellenben már kibogozhatatlanul Sírvölgyhöz kötötte a mágia. Ez
volt az otthona.
– Szereted, amikor térden állok.
Vivi hozzálépett, és átölelte, belélegezte ruhája őszi illatát, az enyhe
füstszagot, ami körbelengte őket.
– Olyankor vagy a legvonzóbb.
A férfi ölelése szorosabbá vált, amint felnevetett, és Vivi azt kívánta,
bárcsak lenne még egy kis idejük együtt. Egy éjszaka, vagy kettő.
De ettől még nem lenne könnyebb az elválás, sőt, inkább megnehezítené.
Hiszen Rhys nem maradhat itt.
Ő pedig nem tarthat vele.
– Nézzük a dolgok napos oldalát – húzódott hátra. – Ezúttal legalább
nem átkoztalak meg. Akár egy kis oltárt is emelhetnék a munkahelyemen
egy Rhys Penhallow-szobrocskával.
– És egy mini kanapéval, remélhetőleg.
Vivi arcáról leolvadt a mosoly. Tudta, hogy jól döntöttek. Kettőjük
kapcsolata nem lehet tartós. Túlságosan különböznek, más az életük, az
álmaik. Ettől persze nem volt könnyebb elengednie. Mégis megtette.
– Isten veled, Rhys! – mondta, és ajkát a férfiéhez szorította.
– Isten veled, Vivienne! – mormolta ő is, ám ezúttal nem csókolta meg
újra. Csak megfordult, lement a lépcsőn, és kisétált az életéből, már
másodszor.
35. FEJEZET

A tél mindig sivár volt kissé.

Sírvölgy a legszebb arcát októberben mutatta, ám januárban minden kopár
volt, és Vivi ilyenkor elgondolkodott, nem kellene-e tengerpartra költöznie.
Vastag hóréteg borította a tájat, és amikor kinézett az ablakon, hópelyhek
szállingóztak a kopár fák között a hegyek hátterében – és ez bájos látvány
volt. Az már kevésbé, amikor el kellett küszködnie magát a munkahelyére,
átvergődve a sárral vegyes havon.
Dühösen grimaszolva rúgta le magáról a bakancsát, mielőtt belépett
volna az irodájába.
– A január szííívááás! – kiáltotta Ezichi, és Vivi bedugta hozzá a fejét.
– Így van. Viszont úgy hallom, megkaptad a határozatlan idejű
szerződésed, gratulálok!
Vivivel ellentétben Ezi megszerezte a doktori címet, ősidők óta a
tanszéken dolgozott, és most büszkén fogadta a gratulációt.
– És én is gratulálok neked! – kerülte meg Ezi az íróasztalát. – Úgy
hallottam, a folklórtörténeti tanszéken is fogsz tanítani.
Vivi bólintott, bár a gondolatra még mindig összeszorult a gyomra.
Halloween után leültek megbeszélni a történteket dr. Arbuthnottal, és arról
is szót ejtettek, hogy Sírvölgy mágiája megváltozott.
Azt hitte, az intézetvezetőt felzaklatják majd a történtek, ám ő ehelyett,
Vivi legnagyobb meglepetésére, állást ajánlott neki.
Így hát ebben a félévben két tantárgyat is oktatott a főiskola mágikus
részlegén: egy varázslattörténeti kurzust, ami Sírvölgy történetére fókuszált,
valamint mágikus rituálékat.
És még egy új sálat is vett.
Ezitől elbúcsúzva az irodájába ment, bekapcsolta a vízforralót, és letette
a táskáját az asztalra. Elővett belőle egy vaskos, vérvörös bőrkötésű
könyvet, amelynek a címe aranyszínű fóliával volt rányomtatva. Egy több
mint száz évvel ezelőtti kötet volt, Wales története, szerzője egy walesi
boszorkány. Karácsonykor kapta postán, cím nem volt rajta, csak egy sor
Rhys kézírásával:

Az irodádba. Csók!

Semmi kedvesem, semmi hiányzol, de legalább gondolt rá, és ez elég volt.

Vivi legalábbis ezt mondogatta magának.
Megrázta a fejét, töltött magának egy csésze teát, és bekapcsolta a
számítógépét.
Mire végzett a délutáni előadásra készített jegyzeteivel, indulnia kellett a
mágikus részlegre dr. Arbuthnottal találkozni, így sóhajtva felvette a
kabátját, és a nyaka köré csavarta a sálat.
A campus itt csendesebb volt, a hó még érintetlenebb, míg a főépülethez
sétált, és pacsuli illata érződött. Az előcsarnokon átsétálva az ajtók feliratait
böngészte.
A régimódi bútoroktól eltekintve ez az épület is hasonlított a történelem
tanszékre. Ajtók sora, tejüveg ablakok fekete nevekkel.

A. Parsons
J. Brown
C. Acevedo
R. Penhallow

Már elhagyta az ajtót, amikor rádöbbent, mit látott, és lassan megfordult, a

szíve hevesen dobogott.
Ez nem lehetséges.
Valaki más lesz az, egy másik Penhallow, akinek a keresztneve R-rel
kezdődik. Talán egy unokatestvér, Richard Penhallow vagy Rebecca
Penhallow.
De azért az ajtógombért nyúlt.
Tudta, hogy szörnyű udvariatlanság besétálni csak úgy valaki irodájába
kopogás nélkül, de muszáj volt megnéznie, kioltania a remény apró
szikráját a mellkasában, mielőtt lángra kap.
Az ajtó kitárult, felfedve az irodát, ami nem sokban különbözött Viviétől.
Apró helyiség, egy ablak, asztal és lámpa, kis szekrény, könyvespolc.
Csakhogy ez üres volt, és a falakon sem volt semmi. Az asztal mögött pedig
ott ült Rhys, és rávigyorgott.
 Vivi arra gondolt, ez valami mágikus átverés lehet, és a kollégái
szórakoznak vele. De aztán a férfi felállt, és odament hozzá, hús-vér
valóságában, becsukta az ajtót mögötte, és azt mondta:
– Helló, kedvesem!
Milliónyi dolgot akart neki mondani, kérdéseket feltenni. De csak ennyit
tudott kinyögni:
– Van egy… irodád.
– Van bizony.
– És íróasztalod.
– Az is.
– És te… itt vagy.
– Hát észrevetted?
– De miért?
Rhys kifújta a levegőt, és zsebre tette a kezét.
– Hát, tudod, hazamentem Walesbe, és visszatértem az üzlethez,
csakhogy átkozottul szenvedtem. Búskomorság fogott el. Még rosszabb,
hogy éppen Wells hívta fel erre a figyelmem, aki pedig folyton búskomor.
Vivi arca szinte fájt a mosolygástól.
Rhys is vigyorgott, úgy folytatta:
– Úgyhogy azon töprengtem, mitől lehetnék kevésbé búskomor, és
rájöttem, hogy attól, ha veled lehetnék. Vagy legalább a közeledben. És
kiderült, hogy ha egy főiskolát a családodról neveznek el, szívesen
fogadják, hogy fura dolgokat oktass, úgyhogy itt vagyok.
– És mi lesz az utazási irodával? – kérdezte Vivi kissé szédülve, mire
Rhys bólintott.
– Az is megvan, innen dolgozom. Bowen azt mondta…, mármint én úgy
gondolom, ennek a pillanatnak meg kell adni a módját, és ebben semmiféle
segítséget nem kaptam tőle. Amellett be akartam neked bizonyítani, hogy
ezt komolyan gondolom, és hogy gyökeret akarok itt ereszteni. Ez nem
átverés, Vivienne.
Közelebb lépett, és Vivi belélegezte az illatát, kezét a férfi mellkasára
tette, a tenyere alatt érezve heves szívverését.
– Rájöttem, hogy rendkívüli meggondolatlanság lenne felforgatni az
életem, és Georgiába költözni egy nő miatt, de az igazság az, hogy nagyon
szeretem ezt a nőt.
Közelebb hajolt.
– Ez a nő te vagy, csak hogy ne legyen félreértés.
 Vivi erre felnevetett, bár könnyek lepték el a szemét.
– Akkor jó, mert nem tudnék megküzdeni Elaine nénivel. Sokkal
finomabbakat süt, mint én.
– Ez az egyetlen hibád.
Rhys mély levegőt vett, kezét Vivi arcára tette, ujjai a tarkóján, és
mélyen a lány szemébe nézett.
– Szeretlek. Nagyon, nagyon szeretlek. És tudom, olykor komolytalan
vagyok, inkább tréfálkozom, mint hogy az igazságról kelljen beszélnem, de
akarom, hogy tudd, hogy te jelentesz számomra mindent, Vivienne.
Mindent.
Homlokát lehunyt szemmel a lányéhoz támasztotta, aki felnyúlt, és
megfogta a kezét.
– Azóta szeretlek, hogy először megláttalak azon a réten, és kilenc évet
elpazaroltam az életemből, mert nélküled töltöttem, de többet nem akarok.
Ha azt akarod, hogy itt legyek, itt leszek. Ilyen egyszerű.
Vivi hátralépett, és a kék szempárba nézett. Lehet, hogy Rhys a Bolond,
de talán ő is az, és a kép, amin hanyagul lesétál egy hegyről, nem jelent
okvetlenül felelőtlenséget.
Talán bízni valakiben kockázatvállalást jelent.
– Veled akarok menni Walesbe – tört ki belőle, mire Rhys zavartan
ráncolta a homlokát.
– Nem figyeltél, amikor azt mondtam, ideköltözöm?
Vivi nevetve-sírva megrázta a fejét.
– Nem, mármint… Nem kell egyiknek vagy másiknak lennie. Ahogy te
itt vagy, úgy én is lehetek Walesben. Mindkettőt megtehetjük. Sokszor
biztosan bonyolult lesz, de megéri. Mert én is szeretlek. A tiéd a szívem,
ameddig csak akarod, mert bízom benned.
Amint kimondta, tudta, hogy igaz.
Teljes szívével megbízott Rhysban. A felelőtlen, hóbortos Rhysban, aki
könnyedén veszi a dolgokat, aki szereti őt, és ezt újra és újra bebizonyította.
A Bolond és a Csillag, ahogy Gwyn kártyáin szerepeltek.
Aki sziklákon ugrál, és aki odafent ragyog – ellentétek, akik nem
élhetnek egymás nélkül. És nem is kell nekik.
És, míg Rhys odahajolt, hogy megcsókolja, el kellett ismernie magában,
hogy ez a legvarázslatosabb benne.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Egy boszorkányos történethez igazán jól illik a tizenhármas szám. Ez a

tizenharmadik regényem, ami megjelent, és ezért köszönet illeti Holly
Rootot, az ügynökömet, aki varázslatos munkát végez.
Tessa Woodward az első perctől fogva értette a könyvet, köszönöm a
csodálatos munkáját, amivel jobbá tette a regényt.
Köszönöm a William Morrow csapatának, akik igazi varázslók, nagyon
hálás vagyok!
Köszönöm a saját boszorkacsapatomnak, az Orlando Hölgyeknek, hogy
felolvashattam a szöveget, még kezdeti állapotában. A következő adag brie
sajtot én állom!
Ez a kötet a családokról szól, és szerencsés vagyok, amiért ilyen
családom van. Szeretlek titeket.
 A könyv elektronikus változatának kiadója
Kossuth Kiadó Zrt.
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó Zrt. vezetője.

Az e-könyv létrehozásában közreműködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektvezető: Földes László

A fordítás alapja:
Erin Sterling: The Ex Hex
First published in 2021 by Avon,
an imprint of HarperCollins Publishers
New York, NY

FORDÍTOTTA

Kertész Edina

SZERKESZTETTE
Bartók Flóra

BORÍTÓTERV
Tóth Gábor

Epub: ISBN 978-963-636-208-9

Mobi: ISBN 978-963-636-209-6

© Rachel Hawkins 2021

© Kossuth Kiadó 2023
© Hungarian translation Kertész Edina 2023

Minden jog fenntartva.

www.multimediaplaza.com
info@multimediaplaza.com