13.

A saját magunkkal kapcsolatos tudás fejlődése

I. Az éntudat fogalma, korai fejlődése – elméleti elképzelések és vizsgálati módszerek
bemutatása
II. Az önjellemzés értelmi fejlődéssel járó változatai
III. A társas kapcsolatok és az énfogalom összefüggései
IV. Az identitás fogalma és az identitás alakulását magyarázó elméletek és empirikus
tapasztalatok áttekintése (Marcia)
I. Az éntudat fogalma, korai fejlődése – elméleti elképzelések és vizsgálati
módszerek bemutatása
Az éntudat fogalma
Az éntudat nem más, mint az én megkülönböztetésének képessége a nem-éntől. Az éntudat
két alapvető építőköve a testséma ismerete, illetve a kompetencia, amelyek értelmében
világossá válik a baba számára, hogy teste a környezettől független, ugyanakkor bármiféle hatás
előidézésére képes abban.
Az éntudat kialakulása
Testséma szerepe az éntudat kialakulásában
Az éntudat kialakulásának kezdete a csecsemőkorra tehető, egész pontosan körülbelül 2 éves
korra (18-24 hónap). Kialakulásának alapját a testséma határozza meg, ami a mozgásból és
érzékelésből ered: a baba spontán módon aktivitást végez  ezzel változást idéz elő a
környezetben  az előidézett környezeti változás önjutalmazó jellegű  a baba így többször
megismétli  a viselkedés rögzül  a viselkedés következményei célképzetté válhatnak 
szándékossá válik a kezdetben véletlen viselkedés. A testséma ismerete által a baba képes
megkülönböztetni az ént a nem-éntől (ez maga az énkép bázisa is).

Kompetencia szerepe az éntudat kialakulásában

Az éntudat kialakulásában alapvető a kompetencia motívumának megjelenése is, amely által a
baba átéli, hogy saját viselkedését, helyzetét, állapotát, valamint ezek által környezetét is képes
alakítani (pl. sírással anya odafordul, viselkedése megváltozik).
Kompetenciamotívum: A baba saját hatékonyságának átélése képezi a környezeti változást
előidéző aktivitás motivációját. Ez jellegzetesen emberi sajátosság, de egyénenként eltérhet
minőségileg, hisz eltérő mennyiségű és minőségű tapasztalattal rendelkezünk saját
hatékonyságunkkal kapcsolatban, valamint a szülői viselkedés is befolyásolja (pl. inszenzitív szülő
nem erősíti a babában azt, hogy ő kompetens, hisz bármit is csinál, nem fordul felé  így
környezetében nem sikerül változást elérnie).

Klasszikus kísérletek az éntudat kialakulásával kapcsolatban

Lewis, Brooks: rúzskísérlet
• Vizsgálat menete: 9-24 hónapos babák orrára rúzspöttyöt tettek, majd egy tükör elé állították őket.
• Kérdések: „Észreveszi?” „Hol keresi?” „Honnan törli le?”
 • Eredmények: 9 hónapos korban a baba nem reagál, 15 hónapos korban 25% a saját orrán keresi
a foltot, 2 éves korban a 75% a saját orrán keresi a foltot.
• Konklúzió: Az éntudat kialakulása az elméleti háttér szerint a testséma megismerése által
körülbelül 18-24 hónapos korra tehető. Mivel a rúzskísérletben 2 éves korban keresték a legtöbben
orrukon a rúzsfoltot, a többség ebben az életkorban rendelkezett már éntudattal, hisz tisztában
voltak vele, hogy a tükörben önmagukat látják.

Tükrös kísérletek
A tükrös kísérletekben a központi kérdés csak annyi volt, hogy a baba felismeri-e a tükörképét?
 3 hónapos kor előtt a babák még semmiféle érdeklődést nem mutatnak.
 5-8 hónapos korban még csak a taktilis exploráció (tükör megérintése - kíváncsiság), az
indiszkrimináns érdeklődés volt jellemző. Tehát a babát jobban érdekelte a tükör, mint az,
amit benne lát, hisz még nem ismerte fel saját magát  nincs én megkülönböztetés.
 9-12 hónapos korban a baba már figyeli a tükröződést, megérti az ok-hatás törvényét,
vagyis azt, hogy ha pl. felemeli kezét, változni fog az is, amit a tükörben lát. Így ebben az
időszakban az én már aktív ágensként értelmezhető.
 12-15 hónapos korban a baba már felismeri tükörképét, így képes önmaga és mások
megkülönböztetésére.

Saját magunk felismerése

Két éves kor körül tehát minőségi változások figyelhetők meg saját magunk felismerése terén.
Ennek megfelelően egyre fokozódik az éntudat, és ezzel párhuzamosan az „én” szó használata
(vagy éppen az a szó, amellyel a baba hívja magát pl. Peti, baba), de saját cselekvéseit is elkezdi
megnevezni, címkézni. A fokozódó éntudat és a kompetencia megélésének következménye (a
fokozódó kompetenciaélmény következtében a baba elkezdi magát aktív ágensként értelmezni,
tevékenységeit uralni) az ezen időszakra jellemző dackorszak is, amikor a baba próbálgatja saját
határait, kísérletezik a környezetén. A dackorszak okozta külső reakciók következtében elkezdi
észlelni a normákat, illetve azokat a módozatokat, hogy hogyan tud nekik megfelelni. Ezen kívül
jellemző a felnőtt szokások észlelése – tehát az önmagunkon kívüli perspektíva, illetve az ehhez
való illeszkedés igénye. Új érzések megjelenése is bekövetkezik ekkor (másodlagos érzelmek).

II. Az önjellemzés értelmi fejlődéssel járó változatai

A személyiség
Allport: „A személyiség azon pszichofizikai rendszerek dinamikus szerveződése az egyénen
belül, amelyek meghatározzák jellemző viselkedését és gondolkodását.”
Énkép
Az énkép a személyiség fontos aspektusa (tehát semmiképp sem egyenlő a személyiséggel). Az
énkép tulajdonképpen az önmagunkról szóló, érzelmekkel átszőtt ismeret, amely tartalmazza
például tulajdonságainkat, társas szerepeinket, múltbeli tapasztalatainkat, jövőbeli
céljainkat. Az énkép felépítését tekintve több lazábban-szorosabban kapcsolódó területből áll
(pl. fizikai megjelenés, értelmi képességek, társas identitás, stb.), ezen területek pedig tudatos és
tudattalan elemeket is tartalmaznak. Így összességében kijelenthető, hogy az énkép a különböző
részekből folyamatosan formálódó, sokrétű, dinamikusan szerveződő mentális struktúra,
amelyen belül:
 Munka-énfogalom: éppen elérhető rendszer (mérhető)
 Énséma: jellemzőnek és fontosnak tartott tulajdonságok

Énideál
Tehát míg az énkép arról tanúskodik, hogy mit tudunk, illetve gondolunk magunkról, addig az
énideál kapcsán arról van szó, hogy milyenné szeretnénk válni, azaz mire törekszünk. Így e
fogalom szempontjából meghatározók a vágyak és elképzelések – mind a saját, mind a
környezeti elvárásokból fakadóan.
 Az aktuális énkép és saját énideál különbözősége diszharmóniát eredményez, amely
velejárója lehet csalódás, elégedetlenség és frusztráció.
 Az aktuális énkép és környezet elvárta énideál különbözősége hasonló módon szégyent,
zavart, bűntudatot, nyugtalanságot eredményez.

Szociális kép
Az énképpel szemben a szociális kép a másoknak tulajdonított énre vonatkozó elképzeléseiről
tanúskodik, vagyis arról, amit hiszünk, hogy mások gondolnak rólunk. Ez gyakran válhat az
énkép vonatkoztatási keretévé, hisz társas lényekként nagy jelentőséggel bír mások rólunk alkotott
véleménye, még abban az esetben is, ha csak mi feltételezzük azt (így mivel saját nézőpontunkból
ered, szükségszerűen torzít). Ily módon a szociális kép vezethet egy adott tulajdonság
erősödéséhez, de változásához is, nyilván attól függően, hogy mennyire negatív vagy pozitív.
A kifejlett énkép a kognitív és szociális konstrukció eredménye, tehát mindenképp tanulási
folyamathoz kötött. Alakulásában szerepet játszanak a szociális visszajelzések, hisz azok mentén
bontakozik ki, a testkép és a környezet értékelő megnyilvánulásai (pl. Dödi, Husi, Bongyi, stb.
- negatív).

Az énkép és az önjellemzés fejlődése

Óvodáskor
Korai óvodáskor (3-4 év)
Korai óvodáskorban jellemző a konkrét és megfigyelhető az önjellemzés esetén az integráció
és általánosítás hiánya Pl. „erős vagyok, nézd… és van egy cicám”, továbbá az irreálisan
pozitív leírások (ha mégsem, akkor gyanakodjunk!) Ebben az időszakban meghatározó a szülők
kiemelt szerepe  az identifikáció szempontjából (saját nemű szülőhöz való azonosulás).

Nagyóvodáskor (5-7 év)

Nagyóvodáskorban tipikus esetben még mindig pozitív az énkép. Jellemző ezen időszakra az
általános leíró kategóriák alkalmazása (különálló tulajdonságokat kezdi koordinálni pl. „Sok
barátom van az óvodában, a játszótéren, az utcában.”, továbbá jellemző a „minden vagy semmi”
gondolkodás  valaki vagy jó vagy rossz). A gyermek már felismeri a szülő/nevelő eltérő
nézőpontját, és ez külső szabályozást ad, de még nem interorizálja az elveket  nincs
önkritika, önértékelés. A szociális összehasonlítás már elindul, de nem észleli az egyéni
különbségeket (csak időben, életkorban).
 Kisiskoláskor
Énkép 8-11 éves korban
Ebben az életkorban a gyermek már képes: kompetenciák felsorolására, személyközi
kapcsolatokban jelentős tulajdonságok felismerésére, társakhoz igazításra, általánosításra. 
DE ez időtől és helyzettől függően változtat. Továbbá képesek lesznek az árnyaltabb
önértékelésre, ezáltal reálisabb énképre. A szülők, tanárok szerepe leginkább abban rejlik, hogy
az ellentétes jelű érzelmek és tulajdonságok észlelését és integrálását elősegítsék. Ezen
életkorban a belső motiváció általában hatalmas, így hasznos a lehetőségek nyújtása, sikerélmény
biztosítása, valamint az árnyalt szóbeli visszajelzés.

Nemi eltérések a korai énkép alakulásában: Eltérő jellegű szocializáció az alapja a későbbi önértékelésbéli nemi
különbségeknek? Hisz az ember előbb-utóbb a környezet attitűdjeit képes belsővé tenni.
 Lewis és mtsai, 1992  Szülők több negatív visszajelzést közvetítenek a lányok felé, tulajdonképpen a
teljesítménytől függetlenül.
 Dweck, Legett, 1988  Pedagógusoktól is több negatív, kevesebb pozitív visszajelzés a lányok irányába.

Serdülőkor
A serdülőkorban drámai változások figyelhetők meg, többek között fizikai-testi, kognitív, szocio-
emiocionális tekintetben is. Jellemző e korban az identitáskrízis, azaz az énazonosság válsága,
amellyel szükségszerűen együttjár az önismereti igény megnövekedése.

Korai serdülőkor (13-15 év)

Ezen időszakra differenciáltabb énkép jellemző, ami még nem koherens  több tulajdonság
(szociális és kognitív képesség); többszörös énreprezentáció (szociális kapcsolatok
függvényében ) Pl. haverok vs. szülők mellett milyen vagyok. Ennek megfelelően nő az
érzékenység a kortársak és felnőttek véleményének különbözőségére.

Középső serdülőkor (15-17 év)

Ezen időszakot az introspektív látásmód jellemzi, amely egyetlen kérdés köré fókuszál: „Ki
vagyok én?”. E bizonytalanságnak megfelelően az énreprezentációkra jellemző a sokféleség.
Megfigyelhető az ellentétes tulajdonságok gyakori kiemelése (pl. Tomi az egészséges életmódról
magyaráz, de közben cigizik).  Ez a gondolkodásbéli életkori sajátosság belső feszültséget
eredményez. Ebben az időszakban a legalacsonyabb az önértékelés (lányoké még inkább). A
környezet szociális tükörként funkciónál, a több különböző visszajelzés integrációja nehézkes.

Késői serdülőkor (17-19 év)

Optimális esetben ez az időszak már a serdülőkor végét jelzi, amikor is belsővé válnak és
megszilárdulnak az értékek. A jövőbeli énkép megteremtése vágyott céllá, nem pedig az
ismeretlenből eredő félelem forrásává válik. Az ellentétek feloldódnak, a korábban ellentétesnek
gondolt tulajdonságok integrálódnak, és besorolódnak egy magasabb rendű kategória alá. A
társas környezet különbözőségei elfogadottá válnak, az életkorral együttjáró nagyobb
autonómia pedig pozitívabb önértékelést hordoz magában. A környezet fontos feladata ezen
életkorban: erősítse meg, hogy normális jelenség a látszólag ellentmondásos viselkedés!

III. A társas kapcsolatok és az énfogalom összefüggései

A társas fejlődés egy kétoldalú folyamat, amelyben a gyerekek egyszerre integrálódnak a
nagyobb társadalmi közösségbe, és különülnek el mint egyének.
 1. A társas fejlődés egyik oldala a szocializáció - az a folyamat, amelyben a gyerekek
társadalmuk normáit, értékeit és ismereteit sajátítják el.
2. A társas fejlődés másik oldala a személyiség alakulása - az az út, amelyen minden egyes
gyermeknek kialakul saját egyéni érzésvilága és viselkedése, amellyel a különféle
körülményekre reagál.
A személyiség egyik fontos összetevője az énkép, ami a saját magunkkal kapcsolatos
érzelmekkel átszőtt tudást jelenti. Azonban az énkép nem különválasztható attól, ahogy
magunkat másokhoz való kapcsolataikban értelmezzük, hisz társadalmi szerepeink éppoly
meghatározóak magunkra nézve, mint személyes tulajdonságaink. Az énkép tehát kétoldalú
kapcsolatot jelent a személyiségfejlődés és a társas fejlődés között.
 „A gyermek személyiségének fejlődése egyáltalán nem mehetne végbe anélkül, hogy az énérzet ne módosulna
állandóan a másoktól származó sugallatok hatására. így hát ő maga, legyen bármilyen szakaszban, valójában
részben valaki más, még saját magáról alkotott gondolataiban is. Ahogy a különböző emberekkel folytatott
interakciókban mind több tapasztalatra tesznek szert, a kisgyerekek egyre világosabb képet tudnak alkotni
magukról, képességeikről és arról, hogy hogyan élhetnek azokkal a szabályokkal és eszközökkel, amelyeket a
társadalom igyekszik rájuk kényszeríteni.”

A pszichológusok általában egyetértenek abban, hogy a szocializációhoz identifikációra

(azonosulásra) van szükség. Az identifikáció pszichológiai folyamatában a gyerekek arra
törekszenek, hogy olyannak látszódjanak, úgy viselkedjenek, úgy érezzenek és olyanok
legyenek, mint társas környezetük fontos személyei. Az azonosulás által a gyermek különböző
átvett szerepeket, viselkedésmintákat vehet át társaitól, ami szintén a társas kapcsolatok
befolyásolását érzékelteti az énkép tekintetében.
A legszűkebb értelemben vett definícióban is megjelenik az a kettősség, amelyet a személyes és
szociális identitás fogalmai mentén érthetünk meg leginkább. Míg az előbbi elsősorban az én
folytonosságának, autentikusságának és integritásának érzésére utal, és szoktuk szelfként,
énképként vagy énfogalomként is emlegetni, az utóbbin a társas, társadalmi környezetünkben
betöltött szerepek, státus és csoporttagságok elfogadását és ezek értékelését értjük.
Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy e kettőt nem lehet, és nincs is értelme elválasztani egymástól.
Hiszen az énfolytonosság, illetve annak az érzése, hogy egyedi, mindenki mástól
megkülönböztetett, mégis a közösséghez tartozó személy vagyok, előfeltételezi, hogy
magamat a családom, illetve társas környezetem történetében is el tudom helyezni, továbbá
hitelesen tudom közvetíteni a csoporthoz tartozás tudatát. Saját magam elfogadása tehát
nem lehetséges, ha a társadalomban betöltött pozíció és csoporttagságok nem szolgálják a
pozitív azonosságérzetet.

IV. Az identitás fogalma és az identitás alakulását magyarázó elméletek és

empirikus tapasztalatok áttekintése (Marcia)
Erikson – pszichoszociális fejlődés
Erikson szakaszelméletében az ember élete során 8 különböző szakaszon megy át. Ezen szakaszok
mindegyikére jellemző egy normatív krízis, amely lehetséges kimenetele lehet pozitív – egy új
kompetencia / énerő elsajátítását eredményezve, illetve negatív – amely kudarcot, elégedetlenséget
szül. A kimenetelek hatásai azonban a további szakaszokra is kihatnak, hisz az egyes szakaszok
ráépülnek az előzőkre. Eriksoni értelemben az 5. szakaszban – serdülőkor alatt a normatív krízis nem
más, mint az identitás keresése – szerepek próbálgatása. Pozitív kimenetelként az adott szerep mellett
történő elköteleződés – azaz a valódi identitás kialakulása (énerő: hűség), negatívumként pedig az
identitásdiffúzió említhető.
 Krízis: fő feladat, fordulópont, mely sérülékenységet és egyben növekedési lehetőséget jelent a
személyiség számára. A krízis sikeres megoldása kompetencia érzést illetve új én-
erőt eredménye.
 Kompetencia: egy-egy szakasz sikeres teljesítése után növekszik a kompetencia - érzés,
sikertelenség esetén alkalmatlanság érzés lép fel.

Identitás = személy önazonosságának érzése

Az identitás kialakulásának feltételei: éntudat kialakulása (értelmi fejlődés, szocializáció, kötődés,
környezettől való fokozatos önállósodás a serdülőkor végére), saját magunk elfogadása (De!!! ebben
a környezet visszajelzéseinek is hangsúlyos szerepe van).
Identitás elérésének szintje (Marcia)

Marcia kidolgozott egy módszert az identitás kialakulásának felmérésére, amely két olyan
tényezőből állt össze, amelyeket Erikson az érett identitás eléréséhez kulcsfontosságúnak tartott: a
krízis és az elköteleződés.

 A krízis arra a folyamatra utal, amelynek során a serdülők aktívan vizsgálják jövőbeli
lehetőségeiket, újraértékelik szüleik választásait, és olyan alternatívákat keresnek, amelyeket ők
maguk kielégítőnek találnak.
 Az elköteleződés azt jelenti, hogy az egyének személyesen tapasztalják meg azokat a célokat,
értékeket, nézeteket, amelyeket magukévá tettek, valamint a leendő szakmájukat, és kötődnek
azokhoz.

Marcia főiskolás fiúkkal készített interjút azokról a területekről, amelyek Erikson szerint
központi szerepet töltenek be az identitásképzésben: pályaválasztásukról, vallási és politikai
nézeteikről. Kérdései arra irányultak, hogy milyen mértékben fogadnak el egy-egy bizonyos
álláspontot, és mennyire köteleződnek el mellette.

A diákok válaszainak alapján Marcia az identitásképzés feladatával való megküzdés négy típusát
különböztette meg:

1. Valódi identitás: Az ehhez a csoporthoz tartozó serdülők már keresztülmentek egy olyan
időszakon, amikor meghozták döntéseiket például pályaválasztásukról vagy vallási, politikai
elkötelezettségükről. Ettől kezdve aktívan törekszenek céljaik elérésére.
2. Korai zárás: Ezek a fiatalok szintén elkötelezettek pályaválasztásukban vagy ideológiai
álláspontjukban, de nem mutatják a jelét annak, hogy identitáskrízisen mentek volna
keresztül. Bizonyos értelemben valójában sosem szervezték át személyiségüket, hanem olyan
identitásmintákat használnak, amelyeket szüleiktől vettek át.
3. Moratórium: Az ebbe a csoportba tartozó serdülők éppen átélik az identitásválságot, és
aktívan keresi a válaszokat azokra az életét érintő fontos kérdésekre, amikben bizonytalan, és
amik iránt el akar köteleződni.
 4. Diffúz identitás: Az ebbe a csoportba tartozó serdülők már kipróbáltak különböző
identitásokat anélkül, hogy megélték volna a krízist és képesek lettek volna elköteleződni
valamelyik mellett.

Volt-e krízis? Identitás keresése?

IGEN NEM
Megoldódott-e a krízis? IGEN Valódi identitás Korai zárás
Megtörtént-e az elköteleződés? NEM Moratórium Identitásdiffúzó

MAMA ciklus (Marcia) – identitásfejlődési ciklusok felnőttkorban

Az identitás tehát kialakul – vagy épp nem alakul ki serdülőkorban. Ám a serdülőkort követő
szakaszokban (serdülőkor, fiatal felnőttkor, felnőttkor, időskor) is fellépnek a kapcsolódó normatív
krízisek. Az identitásfejlődés tehát nem áll meg a serdülőkornál – a további szakaszok
kríziseinek kimenetele is befolyásolja azt.

Minden szakasz esetén 4 lehetséges

Időskor kimenetel:
Integritás vs. kétségbeesés
1. Elköteleződés
Felnőttkor 2. Moratórium
Generativitás vs. stagnálás 3. Korai zárás
4. Diffúz identitás
Fiatal felnőttkor
Intimitás vs. izoláció Lehetséges krízisforrások szakaszonként:
Serdülőkor
Serdülőkör: abortusz, szerelmi csalódás
Identitás vs.
identitásdiffúzió Fiatal felnőttkor: házasság, gyermekszületés
Felnőttkor: válás, szülők halála
Időskor: halál, unokák