Közösségi nevelés - társas szocializáció

Utánzás, azonosulás, identitás, etnikai identitás.

Szocializáció: az a tanulási folyamat, amelynek során a gyermek elsajátítja a társadalmi
együttélés szabály- és szokásrendszerét, kialakítja a maga egyéni viselkedésmintáit, szokásait
és értékorientációit. Vagyis az egyén bevezetése a kultúrába. (Clausen 1968; Scarr, Weinberg
& Levine, 1983)
Közösségi nevelés – szűkebb fogalom
Társas fejlődés:
 A gyerekek egyszerre integrálódnak a nagyobb társadalmi közösségekbe
(szocializáció) és különülnek el, mint egyének (a személyiség alakulása,
individualizáció).
 Az individuum kibontakozása, saját határainak kialakítása párhuzamosan zajlik a
társas megismerés és alkalmazkodás folyamataival.
 A társas fejlődésben a felnőttek és a gyerekek egyaránt aktív szerepet játszanak: ahogy
a csecsemőt gyerekké szocializálják a szülei, úgy „alakítja” szülőkké a nőt és a férfit a
felnövekvő gyermek.
 Preverbális és verbális alkudozás is jelzi: többnyire tudattalanul ható kölcsönös
folyamat. Elvárások, szándékok, vágyak egyeztetése.
 „én ezt szeretném, te ezt tudod adni” pl. csecsemő sírása, kamasz kimaradásai
A szocializáció közvetítő folyamatai:
 utánzás: a gyermek viselkedési repertoárját utánzás révén alakítja, finomítja. Meltzoff
és Moore (1977): újszülöttekkel végzett vizsgálatai: egyszerű gesztusok automatikus
utánzása.
 közös figyelem
 nyelvhasználat
 azonosulás (identifikáció):
o Utánozni bármit lehet, de azonosulni csak emberrel lehet.
o A kötődés, mint kiinduló feltétel.
o Az azonosulás funkciója a félelmek és vágyak közti konfliktusok feloldása.
o Alapmintázata: eggyé válni a szülővel, mindazt birtokolni, ami az övé.
o Az azonosulás alapja a másikkal való eggyé válás.
o Az azonosulást motiváló kötődés pozitív és negatív érzelmi töltetű egyaránt
lehet: pl. azonosulás az agresszorral VAGY legjobb barátunkkal való
azonosulás.
 a veleszületett kompetencia
 szereptanulás és szerepegyeztetés:
o A szerep olyan viselkedések, attitűdök egysége, amelyet egy adott társadalmi
pozíciót – státuszt - betöltő személytől elvárnak.
 o A szocializáció során az emberek olyan tudásokat, készségeket szereznek,
diszpozíciókat alakítanak ki magukban, amelyek új és új pozíciók betöltésére
teszi őket alkalmassá.
o Mindig szerepegyeztetésben a komplementer szerep képviselőjével. (pl. diák-
tanár, orvos-beteg)
o A szerepfejlődés halmazati jellegű: a régi szerepekre épülnek az újak.
Identitás: a személy önazonosság-érzését jelenti. Két feltétele van annak, hogy az én-
azonosság érzését átéljük: az én-tudat kialakulása és saját magunk elfogadása. Az én-tudat
fokozatosan alakul ki, az értelmi fejlődés, valamint a szocializáció folyamata, a kötődés és a
környezettől való fokozatos önállósodás együttesen járul hozzá az identitás kialakulásához
serdülőkor végére. Másik fontos dolog énképünk elfogadása, amelyben a környezet
visszajelzései sokoldalú szerepet játszanak.
Etnikai identitás: faji, saját néppel történő azonosulás, ami nagyjából 4 éves korra alakul ki.
Úgy lehet meghatározni, mint a látható vagy belső (nem-látható) jegyek meghatározott
összességét, amilyenek a (I) kulturális jegyek, (II) nyelvi jegyek, (III) vallási értékek, (IV) a
hagyomány értékei és (V) az adott etnikai csoporthoz való tartozás erős tudatossága.
Mindezek a jegyek a társadalmi csoport sajátos jegyeinek kiválasztási folyamatában kapnak
meghatározást, illetve ennek során aktiválódnak. Leghíresebb kutatás – Kenneth és Mamie
Clarck (3 éveseknek fekete, fehér baba)
Társkapcsolatok és csoportok fejlődésének jellemzői az óvodáskorban.
3 és 6 éves kor között a csoportosulásnak jól elkülöníthető fázisai vannak:
 Együttlét: Legalacsonyabb szintje a csoportosulásnak. A gyerekek játékként értelmezik
azt, hogy egy helyen vannak.
 Együttmozgás: A csoportban az utánzás és egymás követése révén a gyerekek
ugyanúgy mozognak, hasonló mozdulatokat tesznek.
 Tárgy körüli összeverődés: Érdekes vagy vonzó tárgy körül alakul ki csoport, de ez
ritkán tartós. Új csoportosulási forma alakul ki, mert a tárgy központot teremt. Még
nincs igazi aktivitás, mert a gyerekek leginkább csak szemlélődnek.
 Összedolgozás: Ebben a csoportosulási formában a gyerekek már aktívak,
interakcióban vannak egymással.
 Tagolódás: Az összedolgozásban már könnyen kialakulnak a szerepek a
munkamegosztás vagy a vezető kiemelkedése révén. (Mérei és V. Binét, 1997)
Csoportjellemzők:
 A kortársakkal való viselkedéshez még nincsenek kialakult viselkedéssémáik, ezért a
gyerekek a csoportban újszerű módon viszonyulnak a kortársakhoz.
 A kezdeményezésre képes gyerekek számára vonzó a másik gyermek társasága, mások
viszont szorosan kötődnek az anyához, még nem értékelik a kortárskapcsolatot.
 A másik gyerek utánzási modell, fontos önbemérési támpont az óvodás számára
(Buda, 2005).
 A gyermekcsoportnak két fontos sajátossága van:
1. Normaszabás: A csoport szabályt ad a gyereknek, a gyermek elfogadja, amit a
többiek tesznek, utánozza őket. Az óvodáscsoportok szabályai kívülről irányított
módon, az óvodapedagógus által alakulnak.
 2. Önbemérés: Kiscsoportosok esetében a viselkedés még nem a közös norma
hatásának köszönhető, hanem a gyermek a többiek viselkedéséből következteti ki,
hogy milyen viselkedést várnak el tőle. Később a társak már viszonyítási pontok a
társas összehasonlításban.
Óvodáscsoportok dinamikája:
 Középső- és nagycsoportban: megjelennek a különböző szerepek/rangok. Először a
vezető jelenik meg és a marginális tagok.
 A gyerekcsoportok dinamikájára az alacsony érzelmi hőfok a jellemző. Ennek oka:
o instabil interperszonális kapcsolatok;
o a gyerekek érzelmileg még a szülőknél vannak lekötve (Buda, 2005)

Csoportszerepek és csoportnormák.
Kurt Lewin meghatározása (1951) szerint:
 Egy csoport több, ill. más, mint tagjainak összessége. Sajátos struktúrája, céljai és
kapcsolatai vannak más csoportokkal.
 Lényege, nem a tagok közötti hasonlóság vagy más csoport tagjaival szembeni
különbség, hanem a kölcsönös függés.
 A csoport tehát egy dinamikus egész, ezért bármely részének állapotváltozásában
minden más rész érdekelt.
 A részek közötti kölcsönös függés foka változó – a meghatározhatatlan tömegtől a
szoros egységig. Többek között a csoport méretétől, szerveződésétől és kohéziójától
függ.
Csoportszerepek: Járó Katalin a hierarchikus szociometria módszerével azonosította egy
csoportban lévő szerepeket.
 Formális és informális vezető: Személye befolyásolja a csoport történéseit. A formális
csoportban általában van egy hivatalosan, kívülről kijelölt vezető. PL.: vállalati
osztályok vezetői, csapatkapitány, osztályfőnök.
 Tényleges vezető= informális vezető.
 Bohóc: Mindig a legkellemetlenebb pillanatban állítja meg a tanulás menetét. Fontos
ez a szerep, mert a pedagógus felé irányuló kritikát a többiek helyett is
megfogalmazza.
 Bűnbak:Az a személy, akit a csoport agressziója súlyt azokban a helyzetekben, amikor
a felgyülemlett feszültséget nem tudják másként levezetni. A csoporttörténések során
maga a pedagógus is oka lehet a bűnbakképződésnek. Ilyenkor egy bizonyos személyt
tesznek felelőssé a csoportban elforduló bajokért.
 Az ok a csoportban lévő frusztráció.
 Megoldás: a feszültségek okainak feltárása.
Az óvodáscsoport kohézióját fokozhatja:
 a csoport neve,
 közös szimbóluma (Maci csoport),
 egyforma póló stb.,
  a örömteli közös tevékenység. (N. Kollár, 2004; Smith és Mackie, 2004).
Norma: közmegegyezés arra nézve, hogy mi tekintendő helyes viselkedésnek. A gyereknek
tudnia kell róla + fontos, hogy a többiek is elfogadják.
 Funkciója: a csoport a normáknak köszönhetően válik rendezetté és kiszámíthatóvá.
 Veszély: klikkesedés
A társas kompetencia és az önszabályozás fejlődése és fejlesztésük lehetőségei.
Szociális, társas kompetencián minden olyan társas képességet, készséget értünk, amely
nélkül az egyén szocializációja, azaz beilleszkedése társadalmi környezetébe nem lehet
sikeres. Fontosnak tartjuk az egyénnek azt az érzetét is, hogy ő képes valamire-, tehát a belső
biztonság és magabiztosság nélkülözhetetlen összetevője a társas kompetenciának.
A társas dimenzió fejlődéséhez és fejlesztéséhez nagyon fontos, hogy a következőkkel
rendelkezzünk:
 a másik szempontjának figyelembevétele,
 konstruktív alkalmazkodáson alapuló hiteles és hatékony kommunikáció,
 együttműködési készség,
 konfliktuskezelési készség,
 szervezőkészség,
 empátia, a másikra figyelés, érzelmi ráhangolódás és megértés képessége,
 tolerancia, nyitottság, a másik értékeinek és különbözőségeinek elfogadása,
 a különböző szerepek megélése és alakítása,
 szabályok alkotásának és betartásának képessége, szabálykövetés.
Önszabályzás: Az érzések, indulatok, viselkedések, gondolatok feletti kontroll képessége,
önmagam irányításának képessége.
 Minden önkontroll kialakulásának az alapja az a képesség, hogy egy adott helyzetben
le tudjuk gátolni kezdeti indulatainkat és vágyainkat, hogy ezzel egy helyénvalóbb
cselekedet lehetőségét megteremtsük. Eleanor Maccoby (1980) négyféle gátlást sorol
fel, amelyeket a gyerekeknek el kell sajátítaniuk:
o mozgások gátlása: könnyebb egy új cselekvést elkezdeni, mint egy már
folyamatban lévőt abbahagyni – Simon mondja játék
o érzelmek gátlása: kisgyermekkorban kezdődik, pl.: sírás visszafogása
o következtetések gátlása: 6 éves kor alatt nem igazán jelenik meg, a válasz
gyorsasága számít, nem a helyessége
o választás gátlása: az azonnali kicsi vagy a késői nagy – marshmallow kísérlet
 1-2 éves kor: belekezdenek, folytatnak, módosítanak és abbahagynak cselekvéseket
gondozóik közvetlen utasítására
 2-3 éves kor: elfogadott szabályok és elvárások internalizált ismerete - Nem kapcsolja
be vasárnap reggel a televíziót, amíg a család többi tagja fel nem ébredt, vagy aki
elfogadja a „kövesd az orvos utasításait” szabályt
 3-6 éves kor: Az önkontroll elég rugalmassá válik ahhoz, hogy gyorsan változó
környezetre válaszként legyen alkalmazható. A kognitív képességek fejlődését is
tükrözi, többek között a tervezés és a módszeres következtetés képességét.
  William Gardner és Barbara Rogoff (útvesztő problémák) - A 3 évesek nem állnak
meg megvizsgálni, milyen akadályok állnak előttük, és nem is oldják meg az ilyen
útvesztőket. Noha a 4-6 évesek sem mindig jutnak el a megoldásig, az estek felében
már előre megtervezik az útvonalat, ami az önkontroll megjelenését jelzi.
Együttműködés és annak segítése.
Az agresszív viselkedés ellentéte a proszociális viselkedés (önzetlen megnyilvánulási forma,
mint például az empátia, a segítés, az együttműködés, együttérzés).
 A proszociális viselkedésre való hajlamot potenciálisan minden gyermek hordozza
magában. Ezzel magyarázható a proszociális viselkedés relevanciája az óvodáskorúak
magatartásában.
 A proszociális viselkedés érzelmi alapja az empátia, miként az agresszióé a düh.
M. Hoffmann (1975) az empátia fejlődésének négy szakaszát említi.
 Első szint: (egy év) az együtt érző sírások kora.
 Második szint: (két év) a kisgyermek felfogja mások érzelmi bánatát, de még nem a
legjobb módon reagál rá.
 Harmadik szint: (három-hatév) az óvodáskor sajátja a nyelv segítségével az átérzés
kiterjed a jelen nem levőkre is.
 Negyedik szint: (hatév felett) Ez az életkor már magával hozza a másik ember
érzéseinek elemzését.
A proszociális viselkedés erősítésének legalkalmasabb módszerei a dicséret, az óvatosan
alkalmazott jutalom, a személyes példa, az indukciós magyarázat.
A kognitív képességek fejlődése eredményeként a négy-ötéves gyerekek már megértik
szociális reprezentációjukban bekövetkezett változásokat. Rádöbbennek, hogy az előző
években még legyőzhetetlennek, erősnek tartott felnőttek is segítségre szorulnak.
Konfliktusok és konfliktusmegoldások.
 Vita lehet pozitív hatású (látják, hogy mások mást gondolnak; képessé válnak a
nézőpontok mérlegelésére; látják, hogy másként is meg lehet oldani valamit)
 Vita lehet negatív hatású (ha versengéssé alakul, ha személyes sértésnek veszik, ha
nem érzik biztonságosnak a vitakörnyezetet, kinevetik őket, a tanár nem moderál)
 A konstruktív vitához:
o a tanulóknak rendelkezniük kell a probléma megoldása szempontjából releváns
információkkal.
o a tanulóknak képesnek kell lennie úgy vitatkozni, hogy közben egymás
személyes kompetenciáját ne sértsék.
o Legyenek képesek mások nézőpontjának a figyelembevétele és mérlegelése.
o A pedagógus szerepe a vita vezetésében meghatározó.
 A gyerekek egymás közötti konfliktusaiba nem minden esetben kell beavatkozni,
hagyni kell őket, hogy megtanulják maguk között is megoldani konfliktusaikat.
Figyelni kell őket, és ha az agresszivitás erősen jelen van, akkor be kell avatkozni.
 Konfliktuskezelés:
1. lépés: a konfliktus meghatározása (én-közlés, aktív hallgatás),
2. lépés: a lehetséges megoldások keresése,
 3. lépés: értékeljük a megoldásokat,
4. lépés: a legjobb megoldás kiválasztása, hogy azt mindenki fogadja el,
5. lépés: a döntés végrehajtási módjának a meghatározása (ki, mit, mikor),
6. lépés: a megoldás sikerességének utólagos értékelése.
 Konfliktus-megoldási stílusok: az elhárítás, az alkalmazkodás, a versengés a
kompromisszum, az együttműködés, vagy kooperáció is.
 Az óvónő, tanító nem akkor segíti a fejlődést, ha megóvja a kisgyermeket a
konfliktustól, hanem akkor, ha segíti azt a saját szintjén megérteni és feldolgozni.
Ennek útja az óvoda-iskola átmenet időszakában elsősorban a mesén, játékon és rajzon
keresztül történik
 Az óvodás és a kisiskolás gyermek konfliktuskezelési képessége elsősorban nem az
akaratán múlik, hanem belső fejlődési állapotától függ. Szinte az egész óvodáskor
azzal telik, hogy a kisgyermek küzd a belső konfliktusaival, az azokból eredő
feszültségekkel és szorongással. A kudarc is megengedhető, DE tanulj és lépj tovább!
Másság és stigmatizáltság kezelése az óvodai csoportban, interkulturális nevelés.
 minden gyermek más, mindenkinek más a családi háttere, a szociokulturális
környezete, más a habitusa, az öröklött belső tulajdonságai, vagyis mindenki önálló
személyiség
 a gyermekek egyéni sajátosságait, képességeit tiszteletben tartva, hozzájuk mérten a
lehető legjobban kell megpróbálnunk a hozzá képest legtöbb eredményt elérni, és
hagyni, hogy kibontakoztassa a benne rejlő értékeket, s ha tudjuk jó, vagy jobb
irányba igyekezzünk terelni őket megfelelő példamutatással és az egyéb lehetséges
módszerekkel
 népek, kultúrák keveredése