Brad Geagley

A bolondkirály napja
Gyilkosság az ókori Babilonban
Szemerket, a Titkok és Nyomozások írnoka
második története

Gold Book
 Simon & Schuster
Rockefeller Center
1230 Avenue of the Americas
New York, NY 10020
Eredeti cím: Day of the False King
Copyright © 2006 by Brad Geagley
All rights reserved

Fordította: Görgey Etelka

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni

vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül bármely formában, bármely
módon sugározni.

A könyv kitalált történet. A nevek, szereplők, helyszínek és az események az író

fantáziájának a termékei, vagy ilyen módon használja őket a könyvben. Bármilyen
hasonlóság létező eseményekhez, helyszínekhez, élő vagy halott személyekhez
teljes mértékben a véletlen műve.

ISBN 978 963 426 110 0

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. Ügyvezetője

Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
Randall R. Hendersonnak
 Bevezetés

A bolondkirály napja az egyiptomi Szemerketnek, a Titkok és

Nyomozások írnokának történetét folytatja. Körülbelül i. e. 1150-ben
járunk, és már túl vagyunk azoknak a perén és kivégzésén, akik részt
vettek a III. Ramszesz fáraó elleni összeesküvésben. Az öreg fáraó
azonban belehalt azokba a sebekbe, amelyeket thébai feleségétől,
Tija királynőtől kapott, így most elsőszülöttje és kiválasztott örököse,
IV Ramszesz uralkodik Egyiptomban.
A bolondkirály napja elsősorban Babilon városában játszódik
(az ókori Mezopotámiában, a mai Irak területén). A város
földrajzilag az ókori világ közepén helyezkedik el, ahol szó szerint
találkozik egymással Kelet és Nyugat. Babilon egyaránt volt a hódító
seregek és a kalandvágyó kereskedők útvonalainak csomópontja,
valamint a nagy királyok áhított zsákmánya. Trónját mindig más
követelte magának a kegyetlen zsarnokoktól az álmodozókig. Ők
azonban nem isten-királyok voltak, mint Egyiptom uralkodói, hiszen
a babiloni nyelvekben a „király” szó nem is létezett, megnevezésük
„erős ember” vagy egyszerűen „nagy ember” volt. Akkor is csakúgy,
mint ma, a katonai erő döntötte el, hogy kié a hatalom. Fura, bár
talán elkerülhetetlen, hogy az egyének jogait mégis épp ott foglalták
törvénybe először.
A könyv történetének idején a Közel-Kelet éppúgy, mint ma,
nehéz és hosszadalmas átalakuláson esett át. A régi hatalmak
eltűntek, és olyan új, életerős államok emelkedtek fel, mint Fönícia,
Izrael, vagy éppen Asszíria, mely utóbbi a következő években a
térség uralkodó hatalmává is vált.
Babilónia területén hatalmas változások mentek végbe. A régi
kasszita dinasztia – maga is északi hódító – megbukott. Elám
(amelyet később Perzsiaként ismertek) népe délkelet felől indított
hatalmas hódító hadjáratot az ország ellen. A helyi bennszülött
törzseknek megadatott a lehetőség, hogy elűzzék az idegeneket, és
újra megalakítsák a saját dinasztiájukat.
 Szemerket imádott ex-felesége, Naia éppen ebbe a forrongó
üstbe került, őt és Ramit, a főírnok fiát ugyanis Babilonba száműzték
betanítandó szolgának, mivel érintettek voltak a III. Ramszesz elleni
hárem-összeesküvésben.
Mint ahogy az első könyv, úgy A bolondkirály napja
eseményeinek nagy része is valóban megtörtént, és szereplői közül
nem egy valós történelmi személyiség. Kutir király, az elámi hódító
és a bennszülött Marduk valóban harcolt Babilónia trónjáért. Tényleg
volt egy olyan hagyományos fesztivál, mint a bolondkirály napja,
amikor a világ egy egész napig a feje tetejére állt, a rabszolgák urat
játszottak, és a legbolondabb embert Babilon királyává választották.

Brad Geagley
Ó, borzalom, én városom!
Ó, borzalom, én otthonom!
Keserű könnyet hullat Ur,
hisz lerombolták őt vadul,
s szerteszóródtak népei.

Ur siralma
Sumer várossirató ének
 Első rész

Üzenet Babilonból

SAJÁT KIÁLTÁSÁRA ÉBREDT. A szíve majd’ kiugrott a

helyéből, mielőtt rájött volna, hogy az ágyán fekszik bátyja
otthonában. Már megint a feleségéről, Naiáról álmodott: álmában a
szeme láttára mészároltak le. Felült az ágyban – még teljesen sötét
volt –, és megdörzsölte a homlokát. A régi seb minden alkalommal
sajogni kezdett, amikor erre az álomra ébredt.
Magára kapta köpönyegét, és kisurrant a kapun. Amikor nem
tudott aludni, mindig hosszú sétára indult Théba útjain, mostanában
pedig nagyon megszaporodtak az ilyen álmatlan éjszakák. Kifordult
a Khnum útról, elment Amon Nagy Templomának tüzei mellett,
átsétált egy nedves, kanyargós sikátoron a folyó melletti raktár
mögött. Egy trágyadomb és egy szemetesláda közül kilépve végül
egy kocsmához jutott. A bejárat felett lógó címer vadászok által
körülvett vízilovat ábrázolt.
Nagyon késő volt, a látogatók nagy része a pohara mellé dőlve
horkolt. A Megsebzett Víziló több évszázados múltra visszatekintő,
jól ismert kikötői kocsma volt, így nem csoda, hogy itt-ott hámlott a
téglafalairól a vakolat. Sajnálatos módon azonban a jelenlegi
tulajdonos régi dolgok iránti vonzódása az itt kiszolgált borra nem
terjedt ki.
Bevánszorgott a megszokott asztalához, leült, és odaintett a
kocsmárosnak.
– Bort! – mondta. – Vöröset.
A pult mögött a kocsmáros bort öntött egy cseréptálkába, és a
kiszolgáló nőszemélynek nyújtotta.
– Látod ott azt az embert? – suttogta. Az asszony még csak
most kezdett itt dolgozni és nem ismerte a kocsma törzsvendégeinek
ízlését.
Az asszony feltűnés nélkül a mutatott irányba fordult, és
ugyanolyan suttogva kérdezett vissza:
 – Egy nemesember! – gyorsan kihúzta magát, hogy a mellei
még jobban kidomborodjanak fehér ruhája alatt. – Vajon mit
kereshet ez éppen itt?
A kocsmáros átsiklott a nő modortalansága felett.
– Minden éjszaka betér hozzánk, és mindig ugyanazt kéri.
– Ez azért nem olyan fura, hiszen nem túl sokféléből
választhat! – nevetett az asszony. Mostanában szívesen kacagott,
ugyanis így megmutathatta elefántcsontból készített, rézzel rögzített
új fogait. – Hiszen vagy fehéret kér, vagy vöröset, nem?
– Nem erről van szó – vette még lejjebb a hangját a férfi. –
Soha nem issza meg az italát.
A nő nagyot nézett. Nagyon furának, sőt már-már
természetellenes dolognak tartotta, hogy egy férfi betérjen a
kocsmába, és ne igyon. – Tréfálsz.
– Érjen utol a fájdalmam napja, ha tréfálok – mondta a
kocsmáros. – Egész éjszaka csak bámulja a tálkáját, ám sosem emeli
az ajkához.
A nő gyanakodva bámulta a szóban forgó férfit.
– Talán kísértet? Azt mondják, a kísértetek olyanok, hogy
nagyon vágynak étel és ital után, de képtelenek inni vagy enni. –
Megrázkódott. – Nem vagyok hajlandó kísérteteket kiszolgálni.
– Ne aggódj, nem kísértet, bár talán Egyiptom jobban járna, ha
az volna. Széth követője, úgy bizony. Ő leplezte le a tavalyi
összeesküvést.
– Ő lenne Szemerket?
A kocsmáros bólintott. Együtt bámulták tovább a férfit.
Szemerket hangja erőszakosan vágott végig a helyiségen:
– Azt is meg kell várnom, míg leszüretelitek azt a szőlőt?
A kocsmáros lepillantott a pincérnő kezében szorongatott tálra.
– Jobb, ha odaviszed. Nem akarom, hogy az én nevem is
felkerüljön valamelyik listájára.
Az asszony kisöpörte a haját az arcából, és ruganyos léptekkel
Szemerket asztalához indult. A férfi elé helyezte a tálkát.
– A borod, uram.
Az ismeretlen hangra Szemerket felkapta a fejét. A nő
megrökönyödve figyelte, milyen gyorsan változnak az érzelmek a
férfi vékony arcán. Szemerket szeme veszélyesen csillogott a tűz
fényében, sötétebb volt, mint bármilyen tekintet, amivel eddig
találkozott. Behunyta a szemét, hogy elkerülje a férfi erőt sugárzó
tekintetét, és meglepődve érezte, hogy forróság szökik az ágyékába.
– Új vagy még itt – állapította meg Szemerket, és egy
rézkarikát nyújtott felé.
Ahogy az asszony bólintott, a tincsei végébe fűzött
viaszgyöngyök halkan összekoccantak.
Szemerket félrenézett, sötét szemében lassan kihunyt a fény. A
nő várt még egy kicsit, majd összegyűjtötte a kiürült tálkákat a
kocsma asztalairól. Szemerket nem foglalkozott vele többet.
– Uram – suttogta végül a nő.
Szemerket felnézett, és csodálkozva látta, hogy az asszony még
mindig előtte áll.
– Igen?
– Igazán nem szeretnék tolakodni, de… de a gazdám azt
mondta… szóval azt mondta, hogy minden éjszaka rendelsz egy
pohár bort, de…
– De sosem iszom meg. – A férfi fekete szemében bosszúság
villant, ahogy a kocsmáros felé nézett. – Nem tudtam, hogy ilyen
különösnek találja.
Szemerket visszautasító hangja ellenére a nő folytatta.
– Először azt hittem, hogy szegény kísértet, valamilyen
visszajáró lélek vagy. De innen közelről látom, hogy erős, jóképű
férfi vagy, és még véletlenül sem élettelen. Akkor miért nem iszol? –
mosolygott biztatóan Szemerketre.
– A feleségem nem akarja, hogy igyak – válaszolta tompán a
férfi. – Én pedig megígértem neki… valamit…
– Ha nem bánod, uram, szerintem engedékenyebb asszonyra
lenne szükséged.
A nő szavai azonban halk sikolyba torkolltak, ahogy Szemerket
megragadta a csuklóját. Szorítása nagyon erős volt, addig húzta maga
felé az asszonyt, amíg a szemük egy vonalba nem került. A férfi arca
a tűz fényében elkínzottnak és fáradtnak látszott.
– Azért van szükségem a borra, hogy tudjam, ha már képtelen
lennék megbirkózni az életemmel, elég egy kicsiny korty, és az
istenek megkönnyebbülést adnak. Érted? Hogy kiutat nyújtson.
Az asszony tágra nyílt szemmel bólintott.
– Igen, uram, értem. A testnek szüksége van a kikapcsolódásra
néhanapján. Tényleg értem, uram – mondta idegesen.
Szemerket szemében kialudt a furcsa izzás, és elengedte az
asszony karját. A nő már semmit sem értett. Csuklóját dörzsölgetve
hátrált vissza a pult mögé, és az éjszaka folyamán többször nem ment
a férfi közelébe. Szemerketnek azonban ez egyáltalán nem tűnt fel.
Az árnyékba bámult, mintha keresne valamit – valamit, ami, úgy
érezte, már nagyon közel van, és lassan utoléri. Olyan volt, mint egy
megbabonázott nyúl, amely nem képes elmenekülni a közeledő kobra
elől.
Már egy éve érezte, hogy valami rossz közeledik felé, és ez az
érzés az utóbbi időben egyre erőteljesebbé vált. Nagyon ritkán
sikerült úgy végigaludnia egy éjszakát, hogy ne álmodjon arról, hogy
Naiát, száműzött feleségét valaki dárdával keresztüldöfi. Biztos volt
benne, hogy álmai figyelmeztetni próbálják, és általuk valamilyen
varázslatos módon kapcsolatba kerül a feleségével. Talán veszély
fenyegette az asszonyt Babilonban, talán Szemerket segítségére
lenne szüksége. Talán tényleg azt jelenti, hogy az asszonyt…
Összeszorította a szemét, megdörzsölte a homlokát és
megpróbálta kiűzni a gondolataiból ezt az utóbbi lehetőséget.
Lassan múltak az órák, míg végül eljött a hajnal. Ismét túljutott
egy éjszakán, gondolta, miközben felállt. A kocsmán kívül éles
madárfüttyöt hallott a Nílus nádasai irányából, Thot temploma felől
pedig a szent páviánok üvöltését hozta a szél, amint Ré
napbárkájának közeledtét üdvözölték. Szemerket megállt a folyó
partján, becsukta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet.
A folyó felett teljesen tiszta volt a levegő. A Nílus nemrég
húzódott vissza, a földeken viszont otthagyta ajándékként termékeny
iszapját. A gazdag, fekete föld illata simogatta az orrát. A csírázó
búza és len levelei világoszöld árnyalatúra festették a távoli mezőket.
Jó termés lesz az idén, gondolta a férfi, hacsak az istenek nem
küldenek rá sáskát vagy csigát.
Nem sokkal később az élelemkereskedők is előkerültek a
környező sötét utcákból, és kezdték felállítani elárusítóhelyeiket a
piactéren. Amikor a teret lassan elárasztotta a sült hagyma és a
fűszeres hal illata, Szemerket megfordult és visszasétált bátyja
házába. Nenri Kelet-Théba elöljárója volt, nagy házban lakott Maat
temploma közelében. Szemerket háborgó lelke eddigre végre
megnyugodott, így nem készült fel arra a látványra, amely a bátyja
kapujában fogadta.
Az utcában sardana őrök csoportja várakozott. A sardana
őröket az egykori ellenség, a tengeri népek harcosaiból toborozták:
ez a csapat volt a fáraó északi elit hadteste. Mellettük üres
gyaloghintót látott, méghozzá díszes darabot, amelyet nyolc, a fáraó
színeit viselő szolga tartott.
Szemerket azonnal észrevette, hogy Nenri és felesége, Kija a
kapuban állnak. Feszült arckifejezésükből nyilvánvaló volt, hogy
rossz hír várja. Kija szorosan magához ölelte a kis Hunit, akit Naia
azért hagyott Szemerketnél, hogy Egyiptomban nőhessen fel. A
gyermek sötét szeméből is ijedtség sütött.
– Megérkezett az öcsém – mondta Nenri ideges arccal, amikor
meglátta Szemerketet.
A sardana őrök vezetője megfordult és Szemerketre nézett.
– Szemerket úr?
Szemerket némán bólintott.
– A fáraó azt kívánja, hogy jelenj meg előtte Dzsamet
templomában.
Szemerket nagyot nyelt, hogy képes legyen megszólalni.
– Megtudhatnám… megtudhatnám, hogy miért?
– Úgy tudom, üzenet vár rád Babilonból. A fáraó azt kívánja,
hogy azonnal indulj hozzá.
Szemerket talán össze is esett volna, ha az őrök nem ugranak
oda, hogy elkapják. Ahogy besegítették a gyaloghintóba, fájdalmas
pillantást vetett Nenrire és Kijára. Még érezte, hogy Nenri bátorítón
megszorítja a vállát, majd a hordozók magasra emelték a széket.
Kija felemelte hozzá Hunit egy búcsúcsókra, közben odasúgta:
– Az istenek legyenek veled, Szemerket.
Szemerket már tudta, hogy túl késő az istenekhez imádkozni:
bekövetkezett, amitől a legjobban tartott. Elszántan fordult Dzsamet
temploma felé.
 Szemerket megállt a fáraó magán– fogadószobájának rácsos
ablaka előtt, és megpróbálta kisilabizálni a kis darab pálmakéregre írt
zavaros, vízfoltos szavakat. Már az első kiolvasott mondattöredék
megrémítette:
… Iszinek támadtak ránk.
Fogalma sem volt arról, kicsodák lehetnek azok az iszinek,
mint ahogy arról sem, ki írta a levelet. A következő néhány ékjelet
nem ismerte fel, így nem tudta az egész szöveget elolvasni. Csak
néhány töredéket volt képes kibetűzni:
… Menef házába… Elám hercege… Naia…
Összeszorult a torka, amikor meglátta imádott felesége nevét.
Már csak egy ékjelet tudott nagy nehezen kibogarászni, ám az volt a
legrémisztőbb: lemészárolták.
Végül ott szerepelt az aláírás, maszatosan és alig olvashatóan:
Rami.
Megrázta a fejét. IV Ramszesz, szolgáival és hivatalnokaival
körbevéve egy trónszerű széken a szoba másik végében ült. Mögötte
egy idegen, egy külvilági állt. Bár már lassan kitavaszodott, és az idő
mind melegebbre fordult, Egyiptom uralkodója vastag, díszes vörös
köpenybe burkolózott. A szobában több helyen elhelyezett
parázstartók felől is áradt a meleg.
– Felséged ismeri a levél tartalmát? – kérdezte Szemerket. A
fáraó bólintott, és az idegen felé intett, aki mellette ült egy széken.
– Ez itt az unokaöcsém, Elibar, ő hozta a levelet az elmúlt éjjel.
Együtt olvastuk el, vagyis együtt próbáltuk meg elolvasni.
Szemerket meglepődve nézett a másik férfira. Valóban sokban
hasonlított a fáraóhoz: ugyanolyan vékony, kiugró orra, fakó szeme
és bőre volt, mint az uralkodónak. Bár az idegen férfi hosszú haja és
szakálla már őszült, árnyalata még így is hasonlított a Ramszesz
családjában általános hajszínhez. Bizonyosan a király kánaáni
anyjával rokon, gondolta Szemerket.
Ramszesz levegőt vett, hogy folytassa a beszédet, de köhögés
tört rá. A homlokát kiverte a verejték, ajkához kendőt szorított.
Szemerket látta, hogy Elibar szemében aggodalom villan. Az ott
álldogáló kamarás intett egy szolgának, aki frissre cserélte a használt
kendőt. Bár a szobában félhomály uralkodott, Szemerket a kendőn
vörös foltot vélt felfedezni, mielőtt a szolga gyorsan összehajtotta
volna. Elibar bort töltött egy kupába, és a fáraó ajkához emelte.
Ramszesz – miután ivott pár kortyot – hátradőlt díszes székén,
és gyenge mozdulattal megtörölte a homlokát az új kendővel.
– Szóval – kezdte, hangja most erősebbnek tűnt – bizonyára
szeretnél feltenni néhány kérdést az unokatestvéremnek a kezedben
tartott levéllel kapcsolatban.
Szemerket az udvariassági formulákat mellőzve bólintott.
– Hogyan jutott hozzád ez a levél, uram? És mikor? – kérdezte
azonnal.
Elibar lassan válaszolt, alaposan meggondolva minden kiejtett
szót.
– Két héttel ezelőtt egy karaván érkezett Kánaánba Babilonból.
Ez a ti Ramitok adta a levelet a karaván vezetőjének, hogy hozza el
Egyiptomba, vagy adja oda valakinek, aki elhozza ide.
Bár Elibar kiválóan beszélte az egyiptomi nyelvet, olyan mély
volt a hangja és olyan furcsa a kiejtése, hogy Szemerketnek figyelni
kellett a száját, hogy megértse szavait.
– Az én országomban köztudott, hogy a fáraó unokaöccse
vagyok – bár ez nem válik mindig az előnyömre. Rögtön felismertem
a nevedet, mert a nagynéném, a fáraó anyja megírta, miként
mentetted meg az unokaöcsémet az összeesküvés során. Idesiettem,
mert tudtam, hogy őfelsége nagy becsben tart téged.
Szemerket nem tudta álcázni a csalódottságát.
– Tehát nem is találkoztál a fiúval?
Elibar megrázta a fejét.
– Nem tudod, életben van-e még? Nem mondta el a kereskedő?
– Csak annyit mondott, hogy a fiú nagyon beteg volt – valami
seb volt a fején.
– Nem mondta azt sem, hol találhatjuk meg Ramit? – Azt
hiszem, ebben többet tudok segíteni. Azt mondta, hogy Babilon
határán találkoztak, egy oázisban, egy lerombolt ház mellett. A
kereskedő egy fadarabbal Etemenanki körvonalait rajzolta a porba,
majd bekarikázta…
Szemerket felkapta a fejét, nem volt biztos abban, hogy jól
hall.
– Etemenankit mondtál, uram? – szakította félbe Elibar
mondatát.
– Igen, a gonosz Bél-Marduk lakhelye, a zikkuratu Babilon
központjában. A férfi megfogta a botot, és…
Szemerketet meglepte Elibar szóhasználata, és önkéntelenül is
rákérdezett:
– Gonosz?
Bél-Marduk az Egyiptomban Amon Réként ismert isten
babiloni neve volt. Szemerket még sosem hallotta, hogy bárki
gonoszként utalt volna az istenükre, és Elibar istenkáromlásától
szinte babonásan megsértődött. Gyorsan a levegőbe rajzolta a szent
jelet.
A fáraó megszólalt a trónjáról.
– Elibar a sivatagok névtelen istenét imádja. Ez az isten olyan
féltékeny az összes többire, hogy démonnak, ördögnek, vagy
egyszerűen gonosznak tekinti őket. Ne figyelj az unokatestvéremre, a
vallása csak egy újabb családi betegség, amit el kell viselnem.
Elibar elnézően mosolygott – ez a vita nyilvánvalóan már évek
óta folyt a rokonok között. A kánaáni folytatta a mondanivalóját.
– Ahogy mondottam, a férfi egy zikkuratu alaprajzát karcolta a
homokba. Ezután bekarikázta, úgy vélem, ezzel a várost körbevevő
falra célzott. A két hullámzó vonal a kör mellett a Tigris és az
Eufrátesz lehetett. A férfi ekkor fogta a pálcát, és az Etemenanki bal
felső területére mutatott, ez a körön kívül, de még a folyókon belül
eső terület. Valószínűleg azt akarta megmutatni, hogy ez a te Ramid
Babilon északnyugati részén található meg, a folyó melletti síkságon.
– A karavánmester nem mondott valamit arról… hogy esetleg
egy nő is volt Ramival?
– Azt mondta, hogy sok nő és férfi is volt még ott, ám
sajnálatos módon mindegyiküket lemészárolták a banditák.
Szemerket megszédült, mintha kihúzták volna a lába alól a
talajt. Elsötétült előtte a világ.
– Hozzatok neki egy széket! – parancsolta a fáraó, a szolgák
pedig gyorsan engedelmeskedtek.
– Nem kell – mondta Szemerket. Kényszerítette magát, hogy
szabályosan lélegezzen és állva maradjon. Egy másodperc után újra
Elibarhoz fordult:
– Ezek az iszinek – nehezére esett a kérdés – kik vagy
micsodák?
Nem Elibar, hanem a fáraó válaszolt.
– Babilónia egyik bennszülött törzse. Egyiptom szoros
kapcsolatokat ápolt velük, mert az atyám úgy vélte, esélyük van arra,
hogy ők legyenek a következő uralkodó törzs. Természetesen ez
azelőtt volt, hogy az elámiak meghódították az országot.
Szemerket bólintott.
– És Menef? Ő kicsoda? Egyiptomi névnek hangzik.
A fáraó bólintott.
– Ő a helyi nagykövetünk, még atyám nevezte ki a halála előtt.
– A fáraó furcsa pillantást vetett Szemerketre. – Már küldtem neki
egy üzenetet, hogy segítsen megtalálnod a barátaidat, miután
megérkezel.
Szemerket fájdalomtól és aggodalomtól elködösült agya csak
egy pillanattal később fogta fel a szavak értelmét, és meglepetten
kapta fel a fejét.
A fáraó ismét bólintott, megerősítve előző szavait.
– Diplomáciai követnek nevezlek ki az új elámi király mellé, és
elkészíttettem a barátaid menlevelét is. A feleséged és a fiú bármikor
visszatérhet Egyiptomba.
Szemerket döbbenten tapasztalta, hogy a fáraó arca bűntudatot
tükröz – ritkán látni ilyet egy uralkodónál.
– Rögtön fel kellett volna szabadítanom őket atyám halála után.
– Ramszesz sóhajtott. – Hiszen ez volt az egyetlen jutalom, amit
kértél. De a tárgyalások… és atyám halála… Azt gondoltam, ráér ez
a dolog. Tévedtem. Csak abban reménykedem, hogy még élnek, és
élvezhetik a szabadságukat.
Szemerket zavarodottságát megérezve a fáraó folytatta.
– Amikor Elibar visszatér Kánaánba, a védelmem alatt vele
tartasz. Elibar családjának rezidenciájától már csak rövid utazás vár
rád Babilóniáig.
– Megkérdezhetem – Szemerketnek nyelnie kellett, mielőtt
folytatta a kérdést –, megkérdezhetem, hogy Elibar úr mikor távozik?
 – Holnapután – felelte Elibar – pirkadatkor. Egy királyi gálya
elvisz minket Per– Ramszeszbe, ahonnan a Zöld Vízen keresztül
saját hajómon vitorlázunk Tíruszig.
Több kérdés híján Szemerket a térdéhez szorította a kezét, és
kezdett udvariasan kihátrálni a szobából. Ezernyi elintéznivalója
akadt indulás előtt. A fáraó azonban felemelte a kezét, és intett,
jelezve, hogy maradjon.
– Szemerketnek és nekem négyszemközt kell beszélnünk –
jelentette be.
Elibar nem kérdezett semmit, csak ajkához emelte az ujját, és
szertartásosan megcsókolta a földet.
– Száz évig – suttogta a fáraónak a szokásos áldást, és kihátrált
a szobából.
Amikor a szolgákat is elnyelte már az árnyék, Ramszesz
felemelkedett a trónjáról.
– Kövess! – utasította Szemerketet.
Ramszesz megmarkolt egy olajlámpást, amellyel útközben
bevilágította a Dzsamet ablaktalan, kanyargós helyiségeit.
Hamarosan távoli ajtóhoz érkeztek, amelyet a strázsáló őrök kitártak
előttük. A szobában egy új város roppant méretű makettje állt egy
alacsony emelvényen. Olyan hatalmas volt, hogy a helyiséget
széltében és hosszában is szinte teljesen elfoglalta.
– Nézd meg ezt, Szemerket. – A fáraó szeretettel pillantott a
makettre. – Egyiptom új fővárosa. A mérnökeim szerint a piramisok
építése óta ez a legnagyobb építkezés… IV Ramszesz öröksége.
Szemerket letérdelt, hogy alaposabban megvizsgálja a
maketteket. Picike templomok, sugárutak, paloták, műhelyek,
mindegyik részletekbe menően kidolgozva. Még a templomi
pékségek kerek kemencéit is ki lehetett venni. A fáraó építészei
mindenre gondoltak, a legkisebb teret és utcát sem felejtették ki.
– Több nemzedék munkája lesz ezt megépíteni – mondta
Szemerket, s magában számba vette a város óriási méreteit.
Ramszesz olyan élesen pillantott rá válaszul, hogy
Szemerketnek arcába szökött a vér. A fáraó hirtelen az ajtóhoz lépett,
és a folyosón mindkét irányban messzebbre küldte az ajtó mellett
álló őröket. Amikor már elégedetten látta, hogy senki sincs a
folyosón, intett Szemerketnek, hogy húzódjon közelebb.
A fáraó Szemerket füléhez hajolt és lehalkította a hangját.
– Az orvosaim azt mondják, hogy száz évig, vagy még tovább
fogok élni – suttogta –, de ez azt jelenti, hogy fogalmuk sincs,
meddig élek még. A papok megvizsgálták a horoszkópomat, ám
olyan homályos volt az eredmény, hogy nem lehetett belőle semmit
megtudni. Áldozatokat mutattam be minden istennek és istennőnek
az országban… ritka selymeket, aranyat, elefántcsontot
adományoztam a papjaiknak. De az istenek így sem segítenek. – Újra
körbepillantott, mintha kémektől tartana. – És ez a másik ok, amiért
Babilóniába küldelek, Szemerket. Titkos küldetést bízok rád. Meg
kell tenned valamit értem, Egyiptomért, ha odaérsz.
A fáraó újra körbenézett a szobában, tekintetével
végigpásztázta az árnyékos sarkokat is.
Szemerket nem szólt, várakozva függesztette a fáraóra a
tekintetét.
– Babilóniában elmész Kutirhoz, az új királyhoz. Átadod neki
üdvözletemet, és kifejezed, hogy Egyiptom hivatalosan is elismeri az
uralkodását. Biztosítod arról, hogy készek vagyunk támogatni az
ország feletti uralmának megőrzését akár arannyal, akár
fegyverekkel.
Szemerket fekete szeme felcsillant.
– És mi az ár Egyiptom támogatásáért?
A fáraó álmodozva pillantott rá.
– Babilónia istene, Bél–Marduk ellátogat Egyiptom földjére.
Amikor megérkezik, megfogom az aranyszobor kezét és beletekintek
a szemébe. Azt mondják, ez végleg kiűzi belőlem a démonokat és
fájdalmat.
Ramszesz hirtelen újra felköhögött, a szemeit elhomályosította
a félelem.
– Időre van szükségem, Szemerket – mondta könyörögve,
amikor végre újra levegőhöz jutott. – Hozd el nekem a bálványt,
hogy megláthassam, hogyan nő ki az új város, a leghatalmasabb
város a Deltában. A halál már bennem lakozik, Szemerket. Érzem:
úgy zabálja fel az életerőmet, ahogyan a patkányok a gabonát.
Szemerket döbbenten nézett rá.
 A fáraó megmarkolta a vállát.
– A fiam még csak hatéves. Ha meghalok, Amon papjai
régenseket neveznek ki mellé. Mit gondolsz, kik lesznek azok?
Szemerket gyorsan végiggondolta a lehetőségeket. A tanítók?
A gyermek anyja? A múltban általában ezeket a személyeket
nevezték ki erre a feladatra. Ám ők, bár közel állnak a herceghez,
nem tudják megadni számára azt a védelmet, amelyre ezekben a
bizonytalan időkben szüksége van. A papok tehát erősebbet
keresnek, a királyi család más tagjai közül…
– Tija fiai – vágta rá.
A fáraó sötéten bólintott.
– Pontosan. A féltestvéreimet, annak a nőnek a fiait, aki
meggyilkolta atyámat. Mennyi ideig élne ezután a fiam, mit
gondolsz? Nem nagy ügy megszervezni egy „végzetes betegséget”
egy kisfiúnak. Azt mondják majd, hogy az alma nem esett messze a
fájától… örökölte tőlem a betegséget. – Ramszesz úgy megszorította
Szemerket karját, hogy ott maradt az ujjai lenyomata. – És a fiam
után vajon ki lesz a következő célpontjuk?
Szemerket természetesen erre is tudta a választ – az, aki
leleplezte az anyjuk és bátyjuk által szervezett összeesküvést, az, aki
olyan sok szégyent bizonyított rá a királyi család azon ágára…
– Én – sóhajtotta.
– Így van. Először te. Aztán, miután meghaltál, a családod
többi tagja. Érted már, miért téged választottalak ki erre a feladatra?
Éppen annyi vesztenivalód van, mint nekem.
Szemerket nyelt egyet. Tisztán látta, hogy nem csupán a
fáraónak van szüksége azokra az eljövendő évekre, amelyeket az
istenszobor adhat, hanem neki is. A fáraónak meg kell érnie, hogy a
fia férfivá serdüljön. Szemerket nem nagyon hitt az istenszobrok
gyógyító erejében, de nem volt más választása – úgy tűnt, ez
mindkettejük egyetlen esélye.
– Értem – jelentette ki határozottan. – Elhozom ezt az istent.

Amikor megérkezett, a Dzsamet még éppen csak ébredezett.

Ahogy átlépett azon az ajtón, amelyik a templomot a palotával
összekötötte, észrevette, hogy a termekben és szentélyekben
számtalan pap, énekes, nemes és őr végzi a dolgát. Csöndben
átkozódott, mert tudta, hogy ez mit jelent. Végigsétált az égig érő
oszlopok között a teremben, s hallotta, hogy mindenütt a nevét
suttogják. Olyan volt, mintha fürjszárnyak csattogását hallaná.
– Szemerket… Szemerket!
Valószínűleg attól tartottak, hogy a fáraó és ő arról szőnek
terveket, miként lehet a többi összeesküvőt is leleplezni – azokat az
embereket, akik közül nem egyet most is itt találtak volna.
Szemerketnek összeszorult a gyomra, mert a folyosón
beszélgető emberek egyik csoportjában felfedezte Majatum herceget.
Tija királynő legkisebb fiaként Majatum lenne az egyik régens a
fáraó fia mellett, ha megtörténne az elképzelhetetlen. Bár Majatum
papi köntöst viselt, amely jelezte, hogy főpapként ő kormányozza On
városát, így is csak úgy sugárzott belőle a Tija családtagjaira oly
jellemző kenetteljes felsőbbrendűség.
Szemerket megpróbált elsietni a herceg mellett, hogy a fal
mellett jusson ki az oszlopcsarnokba. Bármilyen szóváltás kettejük
között csak kellemetlen lehetett, Szemerket ugyanis fontos szerepet
játszott Majatum bátyja, Pentawer herceg kivégzésében. Igazából
Szemerket volt, aki átnyújtotta a fehér selyemzsinórt a hercegnek,
amellyel végül felkötötte magát. Az egész összeesküvésért és az azt
követő tragédiákért felelős boszorka, Tija királynő pedig eltűnt a
palotából, senki nem tudja, hova. Azt mondják, hogy III. Ramszesz
végső bosszújának esett áldozatul. Bármi is történt vele, az bizonyos,
hogy mesterkedéseivel mindenkit elárult, Szemerket pedig nem akart
szembeszállni a herceggel, hogy újra feltépje a régi sebeket. Egy
szolga azonban figyelmeztette Majatumot, mire Szemerket felé
fordult, és megszólította.
– Csak nem Szemerketet látom? – kérdezte meleg hangon. –
Hogy van a nagy hős, aki megmentette atyámat… vagy legalábbis
majdnem?
Bár a herceg szavai csöpögtek a kedvességtől, Szemerket
kihallotta a bántást. Továbbra sem emelte föl a fejét, inkább a lába
alatti fekete bazaltköveket bámulta.
– Köszönöm kérdését, uram, jól vagyok – felelte.
– Gondolom, találkoztál a bátyámmal?
 – Igen, uram.
– És hogyan szolgál az egészsége? – hangos szavaiban hamis
aggodalom csendült. – Javult már a köhögése? Már nem köhög fel
vért, ugye?
Szemerket halkan, udvariasan válaszolt.
– A fáraó egészsége bizonyára javulni fog, ha újra láthatja
hatalmasságodat.
Majatum legyintett a kezében lévő lószőr ostorral.
– Tudod, külföldön jártam, találkoztam keleti
szövetségeseinkkel. Titkos kiküldetésben. Szigorúan bizalmas úton.
Most megyek a fáraóhoz jelentést tenni.
Szemerket érezte, hogy a nyelve szárazon tapad a
szájpadlásához. Mit vár tőle a herceg, mit mondjon? Szemerket egy
semmi volt a herceg szemében, egy senki, aki arra sem érdemes,
hogy észrevegye.
– Bi… Bizonyos vagyok abban, hogy az uralkodó már nagyon
várja, hogy beszámolj az utadról – suttogta.
– Ha-ha – mosolygott Majatum. – Szóval elbocsátasz? Mindig
olyan szókimondó voltál, Szemerket, olyan őszinte. Többen ezt
hibádként róják fel, ám én sosem tennék ilyet.
Majatum ostora egy suhintásával elbocsátotta Szemerketet,
majd látványos közönnyel hátat fordított neki.
Szemerket gyorsan elhagyta a templomot. Szinte futva tette
meg az utat a kikötőig, ahol keresett egy kompot. A tárgyalások óta
rettegett attól, hogy találkozik valakivel Tija megmaradt fiai közül.
Lehetett volna rosszabb is, gondolta. Talán a herceg úgy véli, nincs
értelme a régi ellenségeskedés fenntartásának, inkább elfogadja az új
király által teremtett helyzetet.
Szemerket, miközben a komp átvitte a Níluson Kelet-Thébába,
végig a csónak orrában ült. A város felett az égen a templomok
tornyaiból sugárzó fáklyafény játszott. Amon Nagy Templomából
ismerős zsoltár dallamát hozta a szél.
Minden ízében érezte a várakozás feszültségét. Igen, a
Babilóniából érkező hírek megviselték, és a fáraó romló
egészségének titka még súlyosabban nyomta a vállát. Mégis, végre
alakot öltött a nyomasztó félelem. Már tudta a legrosszabbat, látta a
formáját és méretét, így a félelmek elvesztették erejüket felette. Most
már tudott tenni ellenük.
Biztos volt abban, hogy Naia nem halt meg, meg volt győződve
arról, hogy odaát keleten a felesége vár rá valahol. Semmi nem
akadályozhatja meg, hogy visszahozza az asszonyt és Ramit
Egyiptomba. Szemerket arcát végigsimította a keleti szél, és kiérezte
belőle Babilónia illatát.

A hajó legénysége már napfelkelte előtt felszedte a horgonyt.

Szemerket a hajó szalmával borított párkányához szorította arcát. A
gyomra teljesen felfordult. Bármerre nézett, nem látott mást, mint a
hullámzó óceánt, amit a tengerészek csak Nagy Zöldnek hívtak. Föld
sehol. Erre még a madár se jár, csak a végtelen hullámok mindenfelé.
Szemerket kényszerítette magát, hogy felálljon, bár a hajó
folyamatos mozgása miatt bizonytalanul állt a lábán. Felnézett, s
látta, hogy a tengerészek éppen kibontják a hatalmas, élénkvörös–
sárga kockás vitorlát. A vitorla egy hirtelen, éles mozdulattal oldalra
lendült, és a hajó olyan gyorsan lódult meg, hogy Szemerket ismét
elvesztette az egyensúlyát és elesett.
– Legalább haladunk – gondolta savanyúan.
Az előző napon a legénység nem csinált semmit, mert sabbath
volt, Elibar furcsa, egyedüli istenének ünnepe. Még enniük sem volt
szabad. Nem mintha Szemerket képes lett volna. Az utazás eddigi
három teljes napján végig olyan beteg volt, hogy attól tartott, meghal.
Fura módon ez a betegség csak őt kapta el az egész hajón. Ha ezt
túléli, esküdözött magának, soha többé nem száll tengerre,
akármennyi időt takarít is meg vele.
A hajó bukdácsolt a fehér habokon. A vitorla munkáját most tíz
pár evező is támogatta. Szemerket gyomra megint összeugrott. A
kapitány valószínűleg észrevette utasa elkínzott arckifejezését, mert
lejött, és bátorítóan lehajolt hozzá.
– Ugyan, uram – mondta a kapitány –, ne vágj már ilyen
fancsali képet! Hamarosan a parti vizekre érünk, és estére Tírusz
kikötőjébe érünk!
Szemerket csak bólintott, mert képtelen volt megszólalni, és
újra megpróbált felállni. Ez alkalommal sikerrel járt. A hajó orra felé
pillantott, ahol meglátta Elibart és négy fiát. A bronzüst körül
üldögéltek.
Amikor Elibar meglátta, hogy Szemerket feltápászkodott,
vidáman integetett oda az előfedélzetről.
– Ma már képes vagy enni, Szemerket? – kérdezte egyiptomi
nyelven. – Levágtunk egy juhot reggelire.
Szemerket gyengén megrázta a fejét. Válaszul hallotta Elibar
fiainak halk kuncogását, akik Egyiptom északi fővárosában, Per–
Ramszeszben csatlakoztak hozzájuk, ahol Ese nagynénjüket, a fáraó
édesanyját látogatták meg. Bár a legfiatalabb fiúnak még nem volt
szakálla, mindannyian erős, határozott férfiak voltak, magasak és
kemény megjelenésűek. Sólyoméhoz hasonlatos szemük pillantása
éles volt, és fényes bőrük lebarnult, míg apjuk hatalmas juhnyájait
őrizték. Megismerkedésük után nem sokkal elmondták
Szemerketnek, hogy bár az őseik kánaáni betelepülők voltak, ők
mégis a habiru törzs, vagy törzsek tagjaiként tekintenek magukra
(ahogy Szemerket kivette, több habiru törzs is lehetett). Az országuk
egy új föld, amelyet Izraelnek hívnak, vagy talán Júdának – olyan
gyorsan beszéltek, és olyan furcsa volt, ahogy az egyiptomit
kiejtették, hogy Szemerket nem volt biztos, melyiket mondták. Bármi
is a neve, ez egy olyan népcsoport, ahol nincsenek királyok, hanem
bírák vannak, akik a fura sivatagi isten nevében kormányoznak.
Amikor látták, hogy ébren van, a fiatalemberek Szemerket köré
gyűltek, és faggatni kezdték.
– Igaz, hogy a fáraó azért küldött Babilonba, hogy egy ördög
szobrát hozd vissza neki? – kérdezte a legifjabb.
– Azért megyek oda, hogy megkeressem a feleségemet –
válaszolta Szemerket, és nagyot nyelt, hogy megnyugtassa a
gyomrát. Nagyon megdöbbent azon, hogy a fiúk ismerik útjának
célját. Ramszesz bizonyára elmondta Elibarnak.
– Az egyiptomi nők mind szajhák – mondta a legidősebb.
– Az én feleségem nem szajha – vágott vissza élesen
Szemerket.
– Atyánk azt mondta, hogy ő nem is igazán a feleséged –
mondta a legmagasabb. – Azt mondta, hogy elvált tőled, és feleségül
ment egy másik férfihoz, egy árulóhoz, aki részt vett a halott
Ramszesz nagybátyánk elleni összeesküvésben. Ez igaz?
Szemerket gyomra veszélyesen háborgott.
– Gyereket akart – nyögte ki. – Én nem tudtam neki adni. Nem
tudta a férfiról, hogy áruló, amikor hozzáment.
– Ezért adtok szabadságot az asszonyaitoknak Egyiptomban?
Hogy azzal háljanak, akivel akarnak? Addig kell keresniük, amíg
valaki fiat nem ad nekik?
– Nem ezért adunk szabadságot az asszonyainknak, hanem…
– Látod, mi történt Ramszesz bácsival? Megölték a saját
feleségei. Mekkora szégyen, nem? A mi földünkön sosem hallottunk
ekkora gyalázatról. Az asszonyoknak otthon a helyük, neveljék a
gyerekeket és szőjenek.
Szemerket igazán nem érezte magát elég jól a vitához, mégis
megpróbált ésszerűen válaszolni a fiú kérdésére.
– A nők és a férfiak házasságkötéskor Izisz és Ozirisz
házasságát veszik mintaként – magyarázta. – Ozirisz nem tudott
volna a halál istenévé válni, ha a felesége nem segíti.
Elibar fiai erre hatalmas nevetésben törtek ki.
– Ezek hamis istenek – mondta a legidősebb. – Nem is
léteznek! Hogyan jöhetsz elő velük egyáltalán?
Ezután a fiúk a saját nyelvükön kezdtek vitatkozni,
kiabálni, erőszakosan hadonászni, és hátat fordítottak
Szemerketnek. A férfi kihasználta a lehetőséget, és
észrevétlenül elosont mellettük a hajóorrba, Elibarhoz.
A hajó hirtelen fordulni kezdett, és Szemerket
meglepődve észlelte, hogy most nem érzett sürgető
kényszert a hányásra. Sőt a lábasban fövő birkapörkölt
kifejezetten csiklandozta az orrát. Végül talán mégis
megszokja a hajóséletet, ahogy a kapitány jósolta?
A hajóorrban egy napernyő alatt a fáraó unokaöccse,
Elibar éppen imádkozott egy, a feje köré tekert kendőben.
Szemerket megvárta, míg a férfi dudorászása és
dünnyögése abbamarad, és csak azután szólalt meg.
– A fiaid nagyon szenvedélyesek – mondta
Szemerket, amikor Elibar kinyitotta a szemét.
Elibar odafordította tekintetét a fiai felé.
– Helyes, ha a fiatalok szenvedélyesen védik a hitüket –
mondta szokásos kimért modorában. – Vannak helyzetek, amikor
csak a mély hit segít az ellenségeink elleni harcban. Néha csak
ennyink marad.
– Azt hittem, az istenetek az, aki segítséget nyújt.
Elibar megrántotta a vállát, jelezvén, hogy érti a másik
álláspontját.
– Talán nem tudod, de a habiruk egykor az egyiptomiak
rabszolgái voltak – magyarázta Elibar –, legalábbis ezt mondja a
hagyomány. Azonban addig imádkoztunk az istenünkhöz, míg adott
nekünk egy hőst, aki kiszabadított bennünket. Mózesnek hívták.
Szemerket sosem hallotta még ezt a történetet, ezért megrázta a
fejét.
– De a Mózes egyiptomi név, vagy legalábbis részben…
– Mózes egy habiru gyermek volt, akit a Nílusban találtak, és
hercegként neveltek fel a fáraó Arany Otthonában. Tehát igen,
mondhatod azt, hogy egyiptomi volt… vagy legalábbis részben.
– Miért nem hallottam még erről a „hősötökről”?
– Talán mert háromszáz évvel ezelőtt élt.
– Elibar – mondta Szemerket kissé leereszkedően –, ez
Egyiptomban annyi, mintha azt mondanád, tegnap volt.
Elibar kissé kételkedve nézett rá, és magában mosolygott,
azonban nem mondott semmit.
– Te elhiszed ezt a történetet? – kérdezte Szemerket. Ebben a
pillanatban halraj bukkant fel, dühös tajtékot vetve a víz felszínén. A
halak ezüstteste megcsillant a felkelő nap fényében. Néhány
tengerész gyorsan kihasználta a lehetőséget, és horgászni kezdett,
hátha kifog magának valamit.
Elibar olyan halkan válaszolt, hogy a szél véletlenül se vihesse
el a szavait a fiaihoz.
– Ha hallani akarod, elmondom neked, hogy mit hisz az én
unokatestvérem, Ramszesz. Olvasta a titkos tekercseket is.
Szemerket kényelmetlenül húzta össze magát. Az igazság
ismerete túl sokszor bizonyult fájdalmasnak a múltban. Mindezek
ellenére bólintott, hogy Elibar folytassa.
Elibar még közelebb hajolt.
– Ramszesz azt mondja, a habiruk a hükszószokkal együtt
foglalták el Egyiptomot. Egyikük, Juszef, olyan magasra emelkedett,
hogy nagyvezír lett a hükszósz király mellett. Az ő feladata volt,
hogy kiirtsa az egyiptomiakat a Delta vidékéről, és a túlélőket
leterelje Thébába. Ramszesz szerint a habiru legenda épp az ellentéte
a valóságnak – épphogy az egyiptomiak szenvedték meg a támadást.
Szemerket megrándította a vállát. Mindenki tudott a
hükszószokról. A hükszósz megszállás seb volt a nép büszkeségén,
és kiűzésük Egyiptom legnagyobb győzelmei közé tartozott.
– Amikor a déli királyok végül legyőzték a behatolókat –
folytatta Elibar –, rabszolgává tették az összes ott maradt habirut, és
lemészárolták a fiúgyermekeiket.
– Ez a szokásos büntetése Egyiptom ellenségeinek – bólintott
Szemerket. – Ugyanezt mondja a történelem a líbiaiakról, a
sardanákról, a danitákról, a tengeri népekről… mindenkiről, aki
megtámadta Egyiptomot.
– De csak a habiruknál maradt fenn egy Megszabadító.
– Ó, igen – mondta gúnyosan Szemerket. – A Rabszolga
Király, akit a palotában neveltek fel.
Elibar türelmesen hallgatta.
– Akarod hallani a történetet?
– Folytasd.
– Ramszesz szerint Mózes nem más, mint a saját őseinek
egyike, Thotmesz vagy Thut-mózes herceg, Hatsepszut királynő
unokaöccse. A fáraó szerint Thut– mózes összebarátkozott a
habirukkal, mert harcosokat akart közülük toborozni ahhoz, hogy
megszerezze a trónt. De az összeesküvés megbukott, és Thut-mózes
csak Hatsepszut beavatkozásának köszönhette, hogy a habiruk egy
csoportjával megszökhetett Egyiptomból. Akkor kezdte el imádni a
sivatag magányos istenét, amikor őrült varázslóként évekig kószált a
sivatagban.
Szemerket rövid ideig hallgatott.
– Miért mondod el mindezt? – kérdezte.
– Azért, hogy lásd, az élet igazából csak nézőpont kérdése… és
semmi sem az, aminek látszik.
– Pont nekem mondod ezt, a Titkok és Nyomozások
írnokának? – nevetett fel Szemerket.
– Figyelmeztetésként mondom ezt, Szemerket, hogy segítsen
ott, ahova éppen készülsz. Tudnod kell, hogy Mezopotámia nagyon
más, mint Egyiptom. Rendetlen és zűrzavaros. Sokszor nem veszed
észre, ami a szemed előtt van, máskor pedig azt látod, ami ott sincs.
Valamelyik tengerész hirtelen örömujjongásban tört ki. Egy
kövér hal akadt a horgára, amely az egész hajónak elegendő lehetett
vacsorára. Több matróz is odaugrott, hogy segítsen kihúzni a
megtermett példányt a tengerből.
Elibar odamutatott.
– Pont ez történik veled is, Szemerket. Kirántanak, mint egy
halat az egyetlen világból, amelyet ismersz, és olyan világba
csöppensz, amit elképzelni sem bírsz. Még a levegő is más lesz.
– Nem vagyok annyira elveszett, mint hinnéd – válaszolta
Szemerket. – Jártam már ezelőtt is Babilóniában, bár a fővárosig
sosem jutottam el. Olvasni is tudok a nyelvükön, bár kicsit lassan.
– Talán ez elég lesz – mondta kétkedve Elibar.
Figyelték, ahogy a hajó fedélzetére kirántott hal rángatózik,
tátog és dühösen csapkod foglyul ejtői felé. A matrózok egy darabig
nevettek rajta, majd agyonverték evezőikkel a küszködő állatot.
Szemerket lelkébe beszivárgott a félelem. Szeretett volna
elgondolkodni Elibar szavain, alaposan megrágni, és megkeresni a
rejtett üzenetet, ám ekkor a vitorlák feletti megfigyelőkosárból
hirtelen kiáltás hangzott:
– Föld!
Megpillantották Ázsia partjait. Szemerket gyors hálaimát
mormolt, hiszen most már akármi történik is, van esélye a partra
jutni.
A hajó délben befutott Tírusz újonnan épült kikötőjébe, és
lehorgonyzott a hosszú sorban álló többi hajó mellé. Szemerket
visszament a kabinjába a holmijáért. A zsákjában volt többek között
a fáraótól kapott fénylő követi jelvény, egy nehéz, és szépen
kimunkált sólyom, amelynek kiterjesztett szárnyai szinte az egész
mellkasát beborították. Szemerket úgy döntött, még nem viseli,
hiszen azok a földek, amelyeken keresztül kell utaznia, egykoron
egyiptomi gyarmatok voltak, és lakóik még mindig keserű érzésekkel
viseltettek hajdani uraik iránt. Előfordult, hogy bosszúból megölték
az arra utazó egyiptomiakat. Az itteniek egyik mondása is jól mutatta
az Egyiptom– ellenes érzéseket: „Olyan gonosz, mint egy egyiptomi
anya.”
Bőrtárcájában a Ramit és Naiát említő levélen kívül a fáraótól
kapott öt agyagtábla is ott lapult. Ezekre fura, ék alakú babiloni
írással az volt vésve, hogy Szemerketnek joga van pénzt felvenni a
templomi pénzváltóknál Mezopotámia területén. Mind az öt táblán
ott szerepelt Szemerket ujjlenyomata, mert a babiloniak szerint az
ujjakon szereplő vonások és hurkok mindenkinél különböznek, és így
alkalmasak egy személy azonosítására. A templomi papok úgy
vélték, ez alapján bizonyosan meg tudják mondani, tényleg az
igényli-e a pénzt, akinek jár.
Szemerket ezt felettébb furának tartotta, de ha csak az
ujjlenyomata kell ahhoz, hogy hozzáférjen a fáraó pénzéhez, kicsoda
ő, hogy vitatkozzon ezzel a szokással?
A tárcában, a táblák mellett lapult minden egyéb értéke is,
amelyet magával hozott. Egyrészt ott volt a pálmakéregre írt
levéltöredék Ramitól. Másrészt ott volt egy levél a feleségétől, az
egyetlen, amelyet Naiától kapott, egy papiruszdarabon, amelyet az
asszony a nagykövettől csent el. Szemerket talán már századszor
hajtogatta szét a papiruszt, és olvasta el a levelet:

Szerelmem!
Megérkeztem Babilonba, ahol az egyiptomi nagykövet házába
kerültem szolgálóként. Jól vagyok, és Rami is velem van.
Biztonságban vagyunk, bár mindenki arról beszél, hogy hamarosan
kitör a háború Elámmal. Egy Thébába induló karaván vezetőjét
kértem meg rá, hogy vigye el neked ezt a levelet. Ezerszer csókollak
téged és Hunit. Ne aggódj értem.
Naia

Szemerket szíve hangosabban kezdett verni, amikor

meghallotta, ahogy a vasmacska belecsobban a vízbe. Rádöbbent,
hogy már csak pár száz mérföld választja el a nőtől, akit szeret. – Itt
vagyok, Naia – suttogta. – Érzed? Csak fel kell nézned, és
megláthatsz.

Saul, Elibar legidősebb fia kísérte el Szemerketet Babilon

határáig. Kíséretként még velük tartott néhány tagbaszakadt pásztor
is. Bár a határnál a táj ugyanolyan volt, mint utazásuk utolsó hetében,
Szemerket a magas, vékony határoszlopról mégis tudta, hogy azután
már Babilon földjén járnak. Lemászott Saul négykerekű szekeréről,
kötelességtudóan letérdelt, és megcsókolta a földet, így adva hálát az
isteneknek, hogy épségben megérkezett.
A szürke határkő két út kereszteződésénél állt, rajta a babiloni
istenek nevei és ábrái átkokat ígértek mindazoknak, akik megsértik a
kő mögötti országban élő emberek vendégszeretetét. A kő mindkét
oldalán egy-egy vad, hegyes karmú griff-madárszobor állt, hogy
nyomatékosítsa a határkő figyelmeztetéseit.
Szemerket csöndben figyelte, ahogy Saul és emberei
megfordítják a szekereket, és elindulnak vissza, nyugatra. Addig
várt, amíg el nem tűntek egy domb mögött, majd elindult a délnek
vezető úton. Hirtelen elárasztotta az elhagyatottság érzése.
Késő délután érkezett a legközelebbi városba, egészen addig
egy áldott lélekkel sem találkozott. A nap már lenyugodni készült a
nyugati dombok mögött, amikor őszinte megkönnyebbülésére
megpillantotta Mari városának ősi falait. A város felett vastag, fekete
füst gomolygott, jóval sűrűbb, mint ahogyan azt a főzéshez használt
tüzek indokolták volna. Ahogy közelebb ért, azt is észrevette, hogy a
falakat nem olyan régen ostromgépekkel támadták. Lyukak tátongtak
a barna téglafelületen, az erődfalakat füst és korom borította.
Azokban a városokban, melyeken Saullal és társaival
Mezopotámiában keresztülhaladtak, az élet hangjai üdvözölték őket.
Mariban csupán a város felett keringő dögkeselyűk sikolyát hozta
felé a szél. A városhoz közelítve holttesteket látott vaktában
felhalmozva az út mindkét oldalán. A hőmérséklet meredeken
emelkedett, ahogy dél felé haladt, a rothadó testek szinte olvadoztak,
mint a napon felejtett vaj. Orrát megcsapta a bomló hús bűze, ám
még ez sem nyomta el az emberi ürülék átható, keserű szagát.
 A megrongált városfalak mögül váratlanul izgatott
férfihangokat hallott, majd a városkapuban elámi harcosok egy
csoportja tűnt fel, akik bőrlabdát rugdostak egymásnak.
A katonák megtorpantak, amikor az út közepén megpillantották
Szemerketet. A labda Szemerket lábához pattogott, ő pedig lehajolt,
hogy elkapja. Amikor előredőlt, észrevette, hogy a bőrborítás
egyértelműen emberi fejet takar. Szemerket visszaegyenesedett, és
hagyta, hogy a fej elguruljon a holttestek közé, az árnyékba.
– Ki vagy te? – kérdezte az egyik katona tört babiloni nyelven.
Szemerket bizonytalanul válaszolt.
– Szemerket vagyok, Egyiptomból. A királyotokhoz, Kutirhoz
jöttem, a fáraó áldását hoztam.
Mivel már elhagyta a volt egyiptomi gyarmatokat, nem félt a
saját nevét használni.
Amikor a harcos lefordította a szavait, az elámiak mosolyogva
bólintottak.
– Üdvözlünk Babilon királyságában, vagyis abban, ami
megmaradt belőle, egyiptomi – válaszolta a katona a furcsa babiloni
kiejtésével.
Szemerket pillantása a város romjaira vándorolt.
– Mi történt ezzel a várossal, hadnagy? – kérdezte.
– A lakói… hogy is mondják?… rejtegettek? Védelmet adtak?
– Menedéket nyújtottak?
– Igen! Pontosan! Menedéket nyújtottak iszin árulóknak. A
csapatunk ide irányították, hogy… – a hadnagy megállt, kereste a
helyes kifejezést – …hogy kikövetelni megkapni az iszin árulókat,
vagy elpusztítani a várost.
Szemerket körülnézett. Szemmel láthatóan Mari lakói nem
engedelmeskedtek az elámiak felszólításának.
– Mindenki meghalt?
– Nem egészen – vont vállat a hadnagy. – A legtöbbjük
menekült el a mocsarakba. Nagyon kiábrándító. Mari van szegény
város… semmi arany nem jutni a katonáknak, érted? Semmi
zsákmány.
Szemerket átlépett egy kidöntött falon és egy kupac törött
bútoron, majd a katonához fordult.
 – Esetleg találhatok itt valamilyen fogadót, ahol
megszállhatok? Egész nap gyalogoltam, jólesne ágyban
éjszakáznom.
– Bél-Marduk papjai fenntartottak egy szállót az utazóknak…
de ők is menekültek ki a mocsarakba.
– És élelmet hol szerezhetek?
A hadnagy megrázta a fejét, majd öröm villant a szemében.
– Egyél velünk! A tisztekkel! Megosztjuk veled az ételünk, és
cserébe mesél nekünk történeteket Egyiptomról. Gyere, gyere!
Ahogy a nap utolsó sugarai is elhagyták a tájat, megérkeztek az
elámiak főhadiszállásához. Az utca távolabbi vége felől, egy félig
kiégett épületből elámi hangok zsivaja hallatszott ki.
– Erre – mutatta az utat a katona. – Ott eszünk, ahol főzünk.
Amikor Szemerket belépett a romos, csűrféle épületbe, a bent
gyülekező katonák – Szemerket úgy számolta, tizenkettő – alaposan
megbámulták. Szokásához híven ösztönösen körbenézett, számba
vette az ajtókat és a lehetséges menekülési útvonalakat. Miután a
gyors szemlét befejezte, újra a férfiak felé fordult. A földön ültek egy
szőnyegen, amelynek közepén gőzölgő lábas állt.
A hadnagy saját nyelvükön gyorsan elmagyarázta a helyzetet a
többieknek. Szemerket a legnagyobb részét nem értette, de kihallani
vélte a per-ah kifejezést, a „fáraó” elámi megfelelőjét. A Ramszeszt
pedig mintha Rah-maj-szejnek mondta volna, legalábbis feltételezte,
hogy a fáraó nevéről van szó.
A parancsnok alacsony, zömök férfi volt, izmos karján
számtalan heg jelezte a régebbi csaták nyomát. Nem emelkedett föl,
a szőnyegről üdvözölte Szemerketet.
– Egyiptomi – szólt rekedtes hangon, talán még a hadnagyénál
is érthetetlenebb babiloni kiejtéssel. – Ide! Gyere! – mutatott maga
mellé a szőnyegre.
Szemerket óvatosan kikerülte a férfiakat, és helyet foglalt a
parancsnok mellett. A tűzhely mellett ácsorgó rabszolga, egy
Szemerket korabeli férfi előrelépett. Kezében vizeskancsót és
mosdótálat nyújtott felé. Szemerket látta, hogy a lábait béklyóba
kötötték.
A rabszolga Szemerket ölébe helyezte a mosdótálat. Tökéletes
egyiptomi nyelven szólalt meg:
– Megmosom a kezeidet, uram.
Szemerket felkapta a fejét. Arcán valószínűleg meglátszott a
meglepetése, mert az elámiak dühösen felkiáltottak, felugrottak, és
előrántották a kardjaikat. Úgy fordultak a rabszolga felé, mintha
azonnal össze akarták volna kaszabolni.
– Ne! – mondta gyorsan Szemerket. – Ne, csak meglepődtem
azon, hogy egyiptomiul beszél. Meg akarja mosni a kezemet.
A parancsnok még tétovázott, mintha kételkedne, hogy
Szemerket igazat mondott– e, majd megrázta a fejét. A katonák
visszaültek a szőnyegre, de a kardjukat a kezük ügyében tartották, és
arcukra kiült a rosszindulat.
– A rabszolga semmi – mondta a parancsnok. – Csak egy
fekete fejű, amit a csatában szereztünk. Majd később megöljük. –
Elhúzta a mutatóujját a torka előtt, és nevetett.
A rabszolga sietve megtörölte Szemerket kezét egy
törülközővel. Ahogy hátat fordított az elámiaknak, odasúgta
Szemerketnek, újra egyiptomi nyelven:
– Segíts nekem, uram. Ha nem segítesz, megölnek. Szemerket
arca mozdulatlan maradt. A mellette ülő katona egy kosár kenyeret
nyújtott felé. Szemerket elvett egy szeletet, és beletépkedte egy tálka
ízletes pörköltbe. A hús íze meglepően finom volt, bár nem tudta,
milyen állatból származhat. Remélte, hogy nem egy fekete fejű
rabszolga húsa.
– Nos akkor, egyiptomi! – kezdte teli szájjal a parancsnok. –
Te vagy a Nagy Rah-maj-szej követe és barátja. Te vagy gazdag.
– A szolgája vagyok, nem a barátja – kanalazott még egyet
Szemerket a pörköltből. Az összes katona őt bámulta.
– Hosszú út van Babilonig – mondta mosolyogva a parancsnok.
– Az utakon minden bokor mögött áruló iszinek. Adok embereket
hozzád. Védelem neked. Babilonban keresd a barátom, Kidin
tábornokot. Az összes elámi csapat feje. Sokat segít neked!
– Kidin – morogta Szemerket, hogy megjegyezze.
A parancsnok ezután gonosz vigyorral mondott valamit a
katonáinak. Emberei vele nevettek, és kifürkészhetetlen pillantásokat
vetettek Szemerket felé. A rabszolga körbesétált a katonák körül,
mindegyiknek megtörölte a kezét. Amikor Szemerkethez ért,
odasúgta:
– Vigyázz, uram. A parancsnok azt mondja, nem az a sorsod,
hogy eljuss Babilonba.
Szemerketen bénító félelem futott végig. Ezek a barbárok azt
hiszik, arany van nála, és meg akarják ölni, hogy kárpótolják
magukat az elmaradt mari zsákmányért! Gyorsan megpróbált
kitalálni valami tervet, de nem ismerte a környéket, még a városban
sem tudott tájékozódni. Tekintete ösztönösen összekapcsolódott a
helyiség túloldalán álló fekete fejű rabszolgáéval, és úgy tűnt, értik
egymást.
Szemerket kinyújtotta a lábát, kényelmesen nyújtózott egyet.
Ünnepélyesen megköszönte a katonáknak, hogy megosztották vele
az ételüket, azután óriásit ásított. Úgy tett, mintha halálosan fáradt
lenne, és azt mondta, hogy akkor is keres valami szállást Bél-Marduk
templomában, ha a papok elmenekültek. Hajlandó lenne vajon a
kísérete már egy korai órában elindulni vele?
Az elámiak élénken bólintottak. Igen, elkészülnek addigra.
Szemerket gyanakodva figyelte az egymás között váltott
pillantásaikat.
Szemerket felállt, köszönetül meghajtotta a fejét. Amikor az
ajtóhoz ért, megfordult, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.
– Azon gondolkodtam – mondta –, hogy szükségem lesz egy
tolmácsra. Mint észrevettétek, nem túl jó a babiloni nyelvtudásom.
Nem adjátok el nekem ezt a rabszolgát? – A helyiségben álló
megláncolt férfira mutatott. – Adok érte három, nem, öt aranyat.
Egyiptomi aranyat. – Az egyiptomi arany ugyanis az invázió óta
többet ért a babiloninál. Előhúzott három aranykarikát az övéből. A
katonák szeme éhesen megcsillant. – Adjátok nekem, és
megdicsérlek titeket Kutir király előtt.
A parancsnok ismét elámiul szólt a katonáihoz, akik
egyetértettek vele a rabszolga eladásával kapcsolatban. A szolgára
már nem volt szükségük, és nagyon vissza akartak térni a fősereghez.
– De csak most ilyen olcsó – mondta gyorsan a parancsnok.
Szemerket jóindulatúan bólintott.
Előhozták a szolgát és eloldozták. Szemerket mosolyogva intett
búcsút az elámi katonáknak azzal, hogy hajnalban újra találkoznak.
Aztán a két férfi elhagyta a konyhát, és kisétált Mari sötét utcáira.
Amikor látótávolságon kívül értek, Szemerket egyiptomi
nyelven súgva kérdezte a szolgát:
– Ismered a várost? El tudsz minket vezetni valahova, ahol
nem lát senki?
A rabszolga bólintott.
– A keleti falakat teljesen lerombolták. Ott ki tudunk surranni,
majd onnan a folyó mellett tovább. Arrafelé nem keresnek. Ha
észreveszik, hogy eltűntünk, először a déli utat fésülik át.
Jó terv volt, Szemerket egyetértett vele.
– Hogy hívnak? – kérdezte.
– Marduk.
– Mint az istent?
A rabszolga bólintott. Szemerket jó előjelnek vette a nevet.
Órákkal később, amikor már kivilágosodott, Szemerket és
Marduk egy kisvárosba értek. A város az Eufrátesz egyik
kanyarulatában bújt meg, házai mind szalmatetős kunyhók voltak. A
lakosok örömmel üdvözölték Mardukot, aki sietve beszélni kezdett
velük. Szemerket nem értette a nyelvjárást, csak azt látta, hogy
beszéd közben hevesen hadonásznak. Marduk ezután visszatért
Szemerkethez.
– Adj egy aranyat – mondta határozottan.
– Minek? – kérdezte meglepetten Szemerket.
– Veszek egy csónakot, és így a vízen juthatunk el Babilonba.
Biztonságosabb és gyorsabb, mintha az úton mennénk.
Szemerket kötelességtudóan átadott egy aranyérmét. Elismerte,
hogy Marduk terve ismét jól hangzik.
– Szerencsés nap volt, amikor találkoztunk – mondta hangosan.
– Ha arra gondolok, mi is történt volna velünk, ha nem beszélsz
elámiul… – megrázkódott.
Marduk meglepetten húzta fel a szemöldökét.
– Miről beszélsz? Nem beszélek elámiul – mondta. Szemerket
értetlenül bámult rá.
– De hát… tegnap este akkor honnan tudtad, hogy meg akarnak
ölni a katonák?
 – Sosem mondtam.
– Dehogynem!
– Nem, uram. Azt mondtam, a parancsnok azt mondta, hogy
nem az a sorsod, hogy eljuss Babilonba. Bár, így visszagondolva,
lehet, hogy valami egészen mást mondott.
Szemerket átkozódni kezdett, Marduk azonban türelmetlenül
emelte fel a kezét, hogy elhallgattassa.
– Semmi mást nem mondtam, mint amit mondanom kellett –
mondta a rabszolga. – A többit te tetted hozzá. De feledjük el ezt a
nézeteltérést, és áldjuk az Arany Urat, akinek nevét viselem, mert
most már új uram van, és minden jó irányba halad.
Szemerket összeszűkült szemmel nézett Mardukra.
– Fegyveres kísérettel juthattam volna el Babilonba.
– Így viszont én vagyok veled. És az bizonyos, hogy sokkal
okosabb vagyok náluk. Nem fogod megbánni, uram. Látod, nagyobb
biztonságot nyújtok neked, mint bármelyik elámi.
Amikor Marduk visszament beszélni a falusiakkal, Szemerket
megjegyezte magában, hogy a babiloni valóban szélhámos népség.
Ezután már senkiben nem bízik meg Babilon földjén – különösen
nem azokban a szolgákban, akik így becsapják az uraikat.
 Második rész

Az isten kapuja

VALÓJÁBAN MARDUK NEM VÁSÁROLTA MEG A

CSÓNAKOT, csak kölcsönözte. Szemerket az újabb csalásról
másnap reggel értesült, amikor Marduk bemutatta őket a folyó szélén
lakó kereskedőnek. A férfi, egy borkereskedő beleegyezett, hogy
elkíséri őket Babilonig, mondta Marduk Szemerketnek.
– És itt a hajónk – mondta Marduk örömmel rámutatva egy
bárkára, amely néhány lépéssel arrébb lebegett a mocsári víz színén.
Szemerket nagyot nézett döbbenetében.
A dolog, amit ő sosem nevezett volna hajónak, ágakra erősített
bőrökből állt. Tökéletesen kerek volt, nem volt sem orra, sem hátulja,
leginkább óriási lebegő lemezre emlékeztetett. Belülről szalmával
volt bélelve, és tele volt pakolva a kereskedő agyag boroskancsóival.
Benne állt ezen kívül egy szamár, amely békésen eszegetett a
szalmából.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy ezért a valamiért
fizettem annyit? – kérdezte Szemerket.
Marduk csodálkozva nézett rá.
– Mi a baj vele?
– Egyrészt van benne egy szamár!
– Uram – suttogta Marduk, miután kicsit odébb húzta –, idegen
országban jársz. Nagyon goromba dolog megsérteni a helyi
szokásokat.
– Azt mondod, durva dolog, ha visszautasítom, hogy szamárral
utazzak egy hajóban? – Szemerket hangja hangosan csattant a kora
reggeli levegőben.
– Azt mondom, uram – mondta Marduk –, hogy az Eufráteszen
a hajóközlekedés az árral történik, északról dél felé. Ha ez az ember
és a fia eljut velünk Babilonba és eladja az áruit, mit gondolsz,
hogyan jutnak vissza a faluba a szamár nélkül?
Szemerket nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
 – Nem nevetem ki a szokásokat – mondta óvatosan. – Annyit
mondok csak, hogy saját csónakot kellene vennünk, amelyben nincs
élő állat.
Marduk azonban határozottan megrázta a fejét.
– Lehetetlenség – mondta nyomatékosan. – Én semmit nem
tudok a hajózásról. Te talán tudsz?
Szemerket újra mély levegőt vett.
– Nem – ismerte be.
Szemerket gyászosan sóhajtott, óvatosan beszállt a járműbe, és
elhelyezkedett az egyetlen helyen, ahol tudott: a szamár mellett. Az
állatnak valószínűleg rokonszenves lehetett, mert elhúzta a száját,
mintha mosolyogna, és a fejét Szemerket combjához dörgölte.
Szemerket arrébb húzódott, de a csacsi addig bökdöste az orrával,
amíg meg nem vakargatta a fejét a fülei között. A szamár ekkor
elégedett sóhajtott, egy nagy böffentessél kieresztette a rohadó
szalma bűzét a belei legmélyéről, és Szemerket elé feküdt, a patáit az
égnek emelte, hogy az egyiptomi mindenhol könnyen
hozzáférhessen.
– Egy szamár szolgája lettem – suttogta magának fájdalmasan
Szemerket.
A parton két-három sorban tömeg gyűlt Marduk köré.
Mindannyian megáldották, ahogy a kerek csónak felé lépett. Néhány
anya felemelte a gyermekét, hogy Marduk megcsókolhassa.
Mi a fene folyik itt? – kérdezte magától Szemerket.
A kereskedő és a fia gyorsan feltekert néhány szőnyeget, hogy
kényelmes helyet kerítsen Marduknak a csónakban. Szemerket
megpróbálta magának megszerezni a helyet, hiszen végeredményben
ő volt az úr, és ő fizetett mindezért. De a szenvedélyes szamarat nem
lehetett arrébb tessékelni, és szinte odaszögezte Szemerketet az
eredeti helyére.
Amikor az egyiptomi felemelte a fejét, meglepetten tapasztalta,
hogy időközben elhagyták a partot, és már majdnem a folyó közepén
járnak. Megdöbbent azon, mennyire stabil a bárka, és milyen jól szeli
a vizet.
A borkereskedő és a fia eveztek, az egyik lökte, a másik húzta
a hajót, és könnyedén tájékozódtak a nádasban, amíg el nem érték az
Eufrátesz nyílt vizét. A nap olyan forrón sütött be a házak közötti
hasadékokba, hogy Szemerket elkábult. Mivel nem aludt az előző
éjjel, hamarosan elszundikált.
Amikor a szamár hirtelen elbődült, ijedten riadt fel álmából, és
átkozódni kezdett. Az állat megpróbált felállni, és Szemerket már
majdnem túl későn fedezte fel, hogy a dolgát szeretné végezni. Épp
időben elugrott, és így nem kapott a bőséges vizeletsugárból – a
babiloniak pedig jót nevettek rajta. Ám amikor Szemerket
megpróbálta a jószág farát kituszkolni a csónak szélére, hogy
elkerüljék a csónak további szennyezését, a nevetésük ellenkezésbe
csapott át.
– Ne, ne, uram – mondta Marduk a kényelmes üléséből. – A
szamárürüléket összegyűjtik, és kiszárítják a napon. Így néhány nap
alatt tüzelőt nyerünk, amit fel tudunk használni, ha kikötünk. Még a
gallyak is túl értékesek ahhoz Babilóniában, hogy tüzelésre
használják.
Az útitársak kitalálták, hogy mivel a szamár ennyire kötődik
Szemerkethez, legyen az ő dolga a szamárürülék összegyűjtése és
téglákba rendezése. A kereskedő fia türelemmel és kedvesen meg is
mutatta, hogyan kell ezt csinálni.
Később, amikor már kicsit jobb kedve lett, Szemerket kezdte
kifaggatni új rabszolgáját.
– Kíváncsi vagyok – kérdezte Marduktól –, miért tudsz ilyen
jól beszélni egyiptomi nyelven.
Marduk gondolkodott egy pillanatig, utána válaszolt.
– Egyiptomban laktam egy ideig – mondta. – Fiatalkoromban.
– A nyelvjárásod alapján úgy gondolom, Alsó-Egyiptomban?
– Igen, Per-Ramszeszben.
– Ó! És ki volt a gazdád? Ismerem esetleg?
– Nem hiszem.
– Rendes ember lehetett, hiszen nagyon jól képzett vagy.
Marduk elfordult Szemerkettől, és kiismerhetetlen pillantással
bámulni kezdte a folyót.
– Él még a gazdád? – folytatta Szemerket a kérdezősködést.
– Nem.
– Hogyan szöktél meg tőle?
 Marduk megrázta a fejét, és továbbra is a keleti horizonton
látható dombok levendulaszínű körvonalait nézte.
– Amikor az uram hallotta, hogy a kasszita király már nem
sokáig marad Babilon trónján, és Elám támadni készül,
felszabadított. Azt mondta, hogy a népemnek most nagyobb
szüksége van rám, mint neki.
– De az elámiak elfogtak.
– Igen.
– És újra rabszolga lettél.
Marduk megfordult és ránézett. Szemerket most először vette
észre a férfi kellemes vonásait. Marduk barna írisze elütött bőre fakó
színétől, a szemei távol ültek egymástól, és mélyen a vékony, magas
szemöldök alatt helyezkedtek el. Az orra vastag volt, de nem hegyes,
és a bajusza alatt teltek voltak az ajkai. Mint a legtöbb babiloni, ő is
hosszú, fekete hajat viselt, és bár most kócos volt és elhanyagolt,
Szemerket mégis látta rajta, hogy a háta egyenes, a válla pedig széles
és határozottságról árulkodik.
A fekete fejű, ahogy a bennszülött babiloniakat szólították,
nem volt rabszolga, sőt sosem volt senkinek a szolgája. Az, hogy
Marduk milyen természetesen vette át az utazásuk irányítását, és
milyen könnyedén parancsolgatott Szemerketnek, arról árulkodott,
hogy parancsoláshoz szokott. Vajon miért tesz akkor úgy, mintha
rabszolga lenne? – tűnődött Szemerket. Van itt jó néhány homályos
dolog.
– Nem hiszem, hogy rabszolga lennél – mondta végül
Szemerket –, vagy hogy valaha az lettél volna.
Marduk szárazon válaszolt.
– Öt aranyat fizettél értem.
Szemerket szomorúan rázta meg a fejét.
– Lehet, hogy jobban tettem volna, ha bedobom azt a pénzt a
folyóba felajánlásként az isteneknek, mert biztos vagyok abban, hogy
te az egész szökést kitervelted.
Marduk akaratlanul felnevetett, de nem erősítette meg, és nem
is cáfolta Szemerket állítását.
– Én is kérek tőled cserébe egy szívességet – mondta
nyomatékosan Szemerket. – Velem maradnál azután is, hogy elértük
Babilont? Szükségem van valakire, aki jól ismeri a várost. Keresek
valakit. Igazából két embert. Az egyik a feleségem.
Marduk elfordult a távoli domboktól, és kiismerhetetlen
tekintetét Szemerket felé fordította.
– Mit keres a feleséged éppen Babilonban?
Szemerket később nem tudta volna megmondani, miért
mondott el neki mindent. Talán azért, mert külföldi volt? Vagy
esetleg azért, mert együttérzéssel figyelte? Mindenesetre mesélt neki
Naia száműzetéséről, és elmondta azokat az okokat is, amelyek végül
ide vezettek. Marduk csak egyszer szakította félbe, amikor
Szemerket Rami fura üzenetéről beszélt, amelyben a lemészárolták
szó szerepelt az iszinek kifejezés mellett.
– Iszinek? – kérdezte Marduk élesen. – Biztos vagy benne,
hogy ez állt a szövegben?
– Miért? Tudod, hogy kicsodák?
Marduk megrántotta a vállát, és újra a távolba bámult.
– Ők az a törzs, akik azelőtt uralkodtak itt, mielőtt az északi
kassziták elfoglalták az országot. Most az elámiak ellen harcolnak.
Ők nem gyilkosok, Szemerket. Igazából a helyi babiloniak inkább
védelmezőknek tekintik őket.
Szemerket gúnyosan horkantott.
– Védjenek meg minket az istenek a védelmezőktől. Az ő
bűneik mindig oly nemesek.
A délután többi részét teljes csöndben töltötték. Szemerket a
folyó melletti barna síkságot figyelte, amelyet csatornák szabdaltak
részekre. Itt– ott vízikerekeket állítottak a part mentén. A mezők
lassan emelkedtek, és dombokká alakultak, ezeket hamarosan magas
sziklák és völgyek váltottak fel. A folyó sodrása itt már jóval erősebb
volt, de a kicsi csónak továbbra is ugyanolyan stabilan ült rajta, mint
a mocsári vizeken. A folyó menti nádasokban folyami vidrák
ugrándoztak, és Szemerket egyszer egy gepárdot is megpillantott,
ahogy a víz partján lapult. Amikor a hajó közelebb ért, a gepárd
megfordult és bebújt egy hasadékba. Ahogy a folyó tovább
kanyargott, újra mocsaras részhez értek. A nád akkorára nőtt, mint a
fák, és egészen ráhajolt a folyóra. Az Eufrátesz itt úgy nézett ki,
mintha zöld, szűrt fény hullámzana benne.
 – Mint Iaru mennyei mezői – mormolta Szemerket.
Szemerket időről időre ijesztő, fekete medencéket pillantott
meg a folyó partján, amelyekben valamilyen iszapféleség
bugyborékolt. Egyik alkalommal furcsán csillogó, fekete folt kúszott
belőlük a csónak felé. Szemerket odamutatott, és megkérdezte
Mardukot, hogy micsoda.
– Bitumen – felelte Marduk. – A babiloni földművesek átka.
Felkúszik a talajból, mint a gonosz lelkek a pokolból, megrontja a
termést, megmérgezi a talajt.
– Bitumen? Láttam olyan szobrokat és bútorokat, amelyek
ebből az anyagból készültek, Azt gondoltam, valamiféle kő.
– Amikor megszárad, megkeményedik. Mi most természetes
állapotában látjuk, amikor sűrű és folyékony. Az egyetlen jó
tulajdonsága, hogy órákig lehet vele tüzelni.
Szemerket belemártotta az ujját a folyó vizébe. Amikor
kihúzta, fekete folyadék borította, az anyag szaga pedig a kénére
emlékeztetett. Nehéz volt elhinni, hogy ezzel a nedves, ragadós
anyaggal tüzelni lehet.
– Inkább fényt ad, vagy inkább meleget?
Marduk felvonta a vállát.
– Olyan büdös füstöt ereget, hogy csak akkor használjuk, ha
nincs szárított trágya. Ha engem kérdezel, ezt az anyagot a földisten
okádta fel, és azt akarja, hogy újra elégessük. Úgy tudom, a gagu
hölgyei engedélyt kaptak arra, hogy felhasználják ezt az anyagot.
– A „gagu”?
– Kereskedő nők szövetsége. Amikor Babilonhoz közelebb
érünk, valószínűleg látni fogod egyik-másik karavánjukat. Könnyen
fel lehet őket ismerni: az összes kocsis és őr nő.
– A nők tudják mire használni a bitument?
Marduk ismét vállat vont, de nem válaszolt.
A folyó lassan kelet felé kanyarodott. Amikor megkerültek egy
hegyfokot, Szemerket távoli város falait pillantotta meg, a falakon
ugyanúgy látszott az ostrom nyoma, mint Marinál, de a fal sehol nem
omlott le. Szemerket itt is, mint eddig mindegyik babiloni városban,
amerre csak járt, megpillantotta a zikkuratut a város tetői felett.
Ahogy közelebb értek, már a lakók zsivaját is hallották. Nem sokkal
ezután a város mellett egy lapos, széles partsáv nyílt, ahol rajtuk
kívül már jó pár kereskedő tábort vert.
– Hol vagyunk? – kérdezte Szemerket.
– Ezen a helyen töltjük az éjszakát – válaszolt Marduk. – Ez itt
Íz városa.
Szemerket felkapta a fejét.
– Íz? Mint az iszin szóban?
Marduk bólintott.
– Ez az iszinek ősi otthona – felelte.

Bár az előző évben az elámiak Íz városát is megtámadták, a

védők visszaverték az ostromot, s ezután Íz mágnesként vonzotta az
ellenállókat, szakadárokat és mindenkit, aki gyűlölte az elámiakat. A
város így a babiloni ellenállás félhivatalos fővárosává vált, ahova
folyamatosan érkeztek a zsoldos csoportok és mindenféle jöttment
menekült. Mivel bárkiről kiderülhetett, hogy elámi kém vagy
babiloni áruló, Marduk azt ajánlotta Sze– merketnek, ne bízzon
senkiben Ízben.
Miután tábort vertek a folyó partján, és meggyújtották a
trágyából készített tábortüzet, Szemerket úgy döntött, bemegy a
városba.
– Szeretnék iszin katonákkal beszélni – mondta Marduknak. –
Valakivel, aki esetleg tud egy nem olyan régi támadásról…
Megtorpant. Támadásról kik ellen? Az egyetlen dolog, amit
tényleg tudott, hogy Naia és Rami az egyiptomi nagykövet
szolgáiként dolgoztak. Arról már biztosan hallott volna, ha a
nagykövetet támadás érte volna. Máshonnan azonban nem tudott
elindulni.
– Mindegy, bemegyek a városba – mondta.
Marduk azonnal ellenkezett.
– Ha csak úgy besétálsz és kérdezősködsz az ellenállásról,
valaki tíz percen belül beleállít egy kést a hátadba.
Szemerket makacsul felszegte a fejét, és nem válaszolt.
Marduk felajánlotta, hogy inkább ő megy be a városba.
– Talán ismerek ott valakit. Talán olyat is találok, aki tud
valamit az iszin támadásokról. – Felállt és megigazította a tunikáját.
– Egyedül megyek. Ha te mennél, az a halálodat jelentené.
Szemerket nem szerette, ha mások szervezik meg a találkozóit,
mert gyanította, hogy olyankor nemcsak ennyi történik. Tudta
azonban, hogy Marduk jót akar, és – kizárólag ez alkalommal –
elfogadta az ajánlatot. Visszaült a fal mellé. Szemét csípte a körös-
körül égő trágyatüzek sűrű, barna füstje. Mivel nehezen kapott
levegőt, kisétált a folyó partjára, ahol jóval ritkább volt a füst, és
lefeküdt. Ahogy azonban leszállt az éjszaka, a folyó mellett
szúnyogok egész hada támadt rá, és kis híján az őrületbe kergették.
Szemerket olyan sokat csapkodott és káromkodott, hogy a
borkereskedő fia megszánta: egy gyanús kinézetű gyógybalzsamot
adott neki, és elmutogatta, hogy kenje a testére. Szemerket
megszagolta a kenőcsöt, és megcsapta a bitumen éles szaga. Úgy
látszik, erre valóban jó volt az anyag, mert miután bekente az arcát és
a végtagjait, a szúnyogok már nem akarták kiszívni minden csepp
vérét.
Ekkor jöttek azonban a víziskorpiók és a visszataszító, szőrös,
hosszú lábú pókok, amelyek eddig a folyó széléről figyelték. A
skorpiók ollóikat csattogtatva, lassan indultak felé. Jó sok féreg él
Babilóniában, fedezte fel Szemerket, ráadásul nagyobbak, mint
amekkorákat ez idáig látott. Ahogy körbenézett, észrevette, hogy
pókok, bogarak, sáskák és mindenféle csúszómászó veszi körbe. Éles
sikollyal ugrott fel. A mozgása megijesztette a csúszómászókat, és
kicsit meghátráltak, de amikor csöndben maradt, újra erőszakosan
közelíteni kezdtek felé.
Szemerket megpróbálta leküzdeni a nyugtalanságát, és
visszament a tűz mellé, ahol a kereskedők aludtak – a bogarak ide
szerencsére már nem követték, mert féltek a tűztől. Mégsem tudta
kiverni a fejéből a fűben lapuló lények lapos, fénylő tekintetét. Az
éjszaka folyamán Szemerket többször megmozdult, körbecsapkodott
maga körül, hogy megmutassa a csúszómászóknak, hogy még ébren
van.
A hold lassan lenyugodott, mire Marduk visszatért.
Megérintette Szemerket vállát, és a kapu irányába bólintott.
Szemerket felállt és csendben követte a férfit ízbe.
A főtér mellett Marduk egy ajtón belépve kis kocsmába
vezette. A helyiség íves mennyezete fekete volt a több évszázad alatt
rárakódott koromtól, az ősi falfestményeket vastagon belepte a
mocsok. Marduk a kocsma hátsó részébe ment, ahol két férfi várt
rájuk. Az arcukon levő fekete sebhelyek mutatták, hogy iszin
lázadók. Szemerket leült egy padra velük szemben, míg Marduk a fal
mellett foglalt helyet.
Szemerket megköszönte, hogy hajlandók vele találkozni, majd
intett a kocsmárosnak, hogy hozzon sört. Az italt nagy tálban
szolgálták fel, a szirupos, szüretien folyadék tetején erjedő maghéjak
úszkáltak. A kocsmatulajdonos hosszú, hajlékony nádszálakat is
hozott, amellyel a tál aljáról kiszívhatták a tisztább italt.
– Szemerket vagyok – mutatkozott be, miután mindannyian
ittak.
– Tudjuk, hogy ki vagy – felelte röviden a magasabbik férfi.
– Megtudhatnám a neveteket? – kérdezte Szemerket kis csönd
után.
– Miért? Hogy elmondhasd az elámi árulónak? – horkant fel a
magasabbik.
– Sajnálom, úgy gondoltam, hogy…
Az alacsonyabbik férfi félbeszakította:
– Inkább arról beszélj, mit akarsz!
– Egy nőt és egy fiatal fiút keresek, mindketten egyiptomiak.
Úgy hallottam, az iszinek megtámadták őket, és a fiú megsebesült.
Nem tudom, a nővel mi történt. Meg tudjátok mondani, hogy
indítottatok mostanában valamilyen támadást?
– Nem annyiszor, ahányszor az elámiak ránk fogják – válaszolt
óvatosan a magasabb.
– És nem annyiszor, ahányszor szeretnénk – tette hozzá a
másik.
Szemerket gyorsan számolni kezdett.
– Ez a támadás körülbelül tíz-tizenkét héttel ezelőtt történt.
– Hol?
– Babilon északnyugati részén.
A két férfi egymásra nézett.
– Nem – mondták egyszerre.
– Miért vagyok ebben ennyire biztosak?
 – Mert az elámiak ott táboroznak, védik a fővárost. Nagyon
veszélyes arra tévedni, mert túl sok az ellenség, és nem éri meg a
kockázatot.
Szemerket váratlanul felcsattant.
– Öltetek már meg nőket a támadásaitok alatt?
– Talán – mondta a magasabbik.
– És egyiptomit? – kérdezte Szemerket.
– Meg kellene tudnunk őket különböztetni? Mindegyik takaros
– nevetett a magasabb. – Ám nincsen semmi bajunk Egyiptommal,
vagyis nem volt addig, amíg veled nem találkoztunk.
Szemerket meglepetten pislogott.
– Miért? Mit olyat tettem, amitől ez megváltozott?
A férfiak szavai dühös szisszenéssel törtek elő.
– Úgy hallottuk, a fáraó üdvözletét hozod Kutirnak. Te fogsz
tárgyalni a szerződésekről…
– És a népek közötti barátságról…
– A fáraó aranyat küld neki…
Szemerket türelmetlenül szakította félbe a haragos mondatokat.
– Egyiptom és Babilon között már évszázadok óta fennáll a
szövetség. Mindig csak jó származott belőle, bárki is uralkodott.
– A fáraódnak nem kellene hódító bűnözővel tárgyalnia –
mondta a magasabb harcos, és öklével az asztalra csapott.
– Akkor kivel kellene tárgyalnia?
A két férfit elbizonytalanította a kérdés, és kérdő pillantásokat
váltottak egymást közt.
– Iszin örökösével – mondta az alacsonyabbik. – Babilon igazi
királyával.
– Jól van – válaszolta Szemerket kioktató hangnemben. –
Vigyetek hozzá. Mutassátok meg a fővárosát, hogy meghajolhassak a
trónja előtt. Vonuljon fel előttem a hadserege, hogy saját szememmel
láthassam.
A férfiak káromkodásban törtek volna ki, ha Marduk a
sarokban nem rázza meg a fejét, látta a szeme sarkából Szemerket.
Ettől visszanyelték a dühüket.
– Eljön még az idő – suttogta összeszorított foggal az
alacsonyabb lázadó –, amikor ez megtörténik.
 – Addig is Kutir a mostani erős ember Babilóniában – felelte
Szemerket. – Így hívjátok itt a királyt, nem? Erős ember? Mi,
egyiptomiak, gyakorlatias nép vagyunk. Amikor ez az Iszin örököse
ül majd a griffmadaras trónon, garantálom, hogy a fáraó vele tárgyal
majd. Addig viszont…
Szemerket közben rájött, hogy nem húzhat ki több hasznos
információt belőlük, ezért felállt, és az ajtóban várt addig, amíg
Marduk beszélt a harcosokkal. A lázadók sötét pillantásokat vetettek
felé, de Szemerket hallotta Marduk hangjának nyugtató tónusát.
Kiment, és az utcán várta tovább „rabszolgáját”. Amikor pár perccel
később megérkezett, egyikük sem szólt semmit, csak elindultak
vissza a folyópartra.

Bár még tizenöt mérföldnyire voltak Babilonról, a folyót már

ellepték a főváros felé igyekező kicsi, kerek csónakok. Amikor
Szemerket megjegyzést tett a csónakok számára, Marduk közölte,
hogy szerinte kihaltnak tetszik az Eufrátesz.
– A megszállás óta nem tért teljesen magához a kereskedelem –
mondta Szemerketnek. – A kereskedők gyanakodva figyelik az
elámiakat, és a legtöbben a falujukban maradtak idén.
Szemerket nem igazán hitte el, körbe mindenfelé ugyanis több
száz kerek bőrbárkát látott, mindegyik színültig pakolva
rakománnyal. Az egyikben nagy rakás szőrme, a másikban frissen
vágott birkák. Néhány felől a szellő finom fűszerek szagát hozta,
másokban vágott virágot vagy magvakat látott. Babilonban és a
környező városokban több mint egymillió ember élt, és ellátásuk
folyamatos szervezést igényelt.
– Nem csodálom, hogy az elámiak lerohanták ezt a földet, ha
ez gyenge kereskedelmi évnek számít – jegyezte meg Marduknak.
Ebben a pillanatban a csónakjuk egy másikhoz ütközött,
amelyben tíz vagy tizenkét agyagkorsót szállítottak. A korsók
oldalán sötét méz csorgott, vadvirágokra emlékeztető, fűszeres illata
csiklandozta Szemerket orrát. Az illat olyan erős, orrfacsaró volt,
hogy szinte érezte szájában a méz ízét. A szeme sarkából látta, hogy
Marduk és a borkereskedő meghajtják a fejüket, és kezükkel a szent
jelet mutatják. Azután vette észre, hogy a másik csónak utasai
egyházinak tűnő köntöst viselnek.
– Az a méhészek öltözéke? – kérdezte.
– Mit mondtál? – kérdezte kurtán felkacagva Marduk.
– Ők, azon a csónakon, amelyik elment mellettünk.
– Ők balzsamozók, Szemerket – magyarázta Marduk. –
Azokban a korsókban halottak vannak… valószínűleg úton a családi
kriptájuk felé.
Szemerket már hallott róla, hogy a méz legalább olyan jól
tartósítja a húst, mint az egyiptomi sziksó, de sosem gondolta, hogy
ilyen bizarr temetési szokásoknál alkalmazzák. Végigfutott a hátán a
hideg. Bár már rég úgy döntött, nem enged meg magának ilyen
gondolatokat, nehogy valóra váljanak, most nem sikerült elnyomnia
a tudatába áramló képeket és gondolatokat.
Talán Naia vagy Rami testét is ilyen korsóban találja majd
meg? Elképzelte, milyen érzés lenne benyúlni a korsó sötét üregébe,
érezni, ahogy a hűs, ragadós méz körbeveszi az ujjait, majd a karját,
ahogy haját keresi… hogyan fogná meg a hajat, és húzná a testet a
fényre… a méz lassan lecsorog Naia homlokán…
Szemerket összerezzent és felkiáltott.
A csónak többi utasa aggódva nézett rá, de Szemerket nem
vette észre, túl mélyen elmerült a dermesztő képzelgésben. Aztán
ráparancsolt magára, hogy űzze ki ezeket a gondolatokat a fejéből.
Naia életben van. Nem, nem fogja ilyen szörnyű korsóban megtalálni
a testét. Gyomra összerándult és keserűség kúszott fel a torkába.
Marduk tartotta, míg beleokádott az Eufrátesz vizébe.
A folyóláz viselte meg, mondta nyugtatóan Marduk, az
idegenek gyakran járnak így Babilon vizein. A borkereskedő
előhúzott egy adagot a gyomornyugtató elixírből, Szemerket pedig
bevette, bár tudta, hogy nem a láz, hanem a gondolatait elöntő
szörnyű látomás viselte meg ennyire. Csöndben imádkozott az összes
egyiptomi istenhez, és magában bőszen reménykedett, hogy a
rémkép nem a jövőt mutatta meg számára.

A következő nap délután megpillantották Babilon falait. A

várost olyan sűrű füst borította, hogy nem is látszott. Szemerket
először úgy vélte, itt is háború dúl, és Babilon talán már romokban
hever, így ijedten mutatta a látványt a többieknek. Marduk azonban
megnyugtatta, hogy amit lát, csupán több száz tűzhely és oltár tüzének
füstje.
– Babilon sosem pusztul el – dörmögte Marduk neheztelően –,
mindent túlélt eddig, és mindent túlél ezután is.
Szemerket meglepődve nézett a férfira, mert a hangjának olyan
éle volt, amit eddig még nem tapasztalt. Marduk nem vette észre a
pillantást, és ugyanazon a halk, fanyar hangon folytatta.
– Babilon olyan, mint egy fonnyadt utcanő, minden csavargó
idegennek kitárja karjait. Most az elámiak gondolják azt, hogy
elfoglalták. De nekik is pont olyan könnyen végük lesz, mint a
kasszitáknak. Kíváncsi vagy, Szemerket, miért nem látod háború
nyomát a város falain? Mert a város feladja magát a támadó
seregeknek. S végül mégis mindig túléli.
– Úgy beszélsz, mint egy elhagyott szerető – mondta
Szemerket.
– Azt gondolod?
– Miért, Marduk? Azért vagy keserű, mert neked nincs
hadsereged? Mondd el nekem, amit nem tudok.
Marduk hangja még inkább lehalkult.
– Talán csak néhány holdtalan éjszaka a tábortűz mellett –
mondta.
A köd és a füst elvékonyodott, ahogy közelebb értek
Babilonhoz, és Szemerket felfedezte, hogy az Eufrátesz kettészeli a
várost. A folyó jobb oldalán majdnem piramis méretű zikkuratu állt,
az Etemenanki, amely minden irányból kitűnően látszott. Szemerket
lenyűgözött pillantását látva Marduk visszanyerte kissé kedélyét, és
elmagyarázta, hogy az Etemenanki jelentése: a mennyek határköve.
A torony valójában nem templom, magyarázta, hanem kilátótorony,
amelyet a babiloni panteonban szereplő hatvanezer istennek
szenteltek fel.
– Azt hittem, a zikkuratu Bél-Marduk temploma – mondta
Szemerket.
– Az Úr temploma igazából a folyó másik oldalán található.
Nézd! Látod azt az aranylapokkal beborított épületet? Ott
imádkoznak hozzá. De az igaz, hogy az Arany Úr minden éjjel
Etemenanki tornyának legfelső szobájában alszik.
 Szemerket odafordult, és megpillantotta a távoli épületet, amit
Marduk mutatott. A legfelső szintet vibráló azúrszínre festették, és
elképzelhetetlenül magasan volt, szinte beolvadt az égbe. Nem volt
hát meglepő, hogy a Mindenek Ura ott szeret aludni, mert valóban
úgy tűnt, azon a helyen ér össze a föld és az ég.
– És ott tesz magáévá minden éjjel egy szüzet – folytatta
közömbösen Marduk.
Szemerket elszakította a tekintetét a zikkuraturól, és döbbenten
nézett Mardukra. Egyiptomban a láthatatlan istenek óriási alakok
voltak, sok-sok könyöknyivel magasabbak az embernél, ezért is
építették az egyiptomiak olyan óriásira a templomaikat.
– És a lányok túlélik? – kérdezte kétkedőn.
Marduk csúfolódó hangon válaszolt.
– Persze, sőt nagyon szerencséseknek tekintik azokat, akik
ezeket a hölgyeket veszik feleségül. Emellett nagyon gyönyörűek is,
a legszebbek, akiket el tudsz képzelni, hiszen az Arany Úrnak
választják ki őket.
– Bármelyikük… ööö… mesélt már az istennel töltött
éjszakáról?
Most Marduk döbbent meg.
– Ez nem csupán szentségtörés lenne, Szemerket, hanem
ízléstelen is. Meglepsz. Van egyáltalán olyan emberi szó, amely
leírná ezt az élményt?
– Valóban, nincsenek rá szavak – dörmögte Szemerket
gúnyosan. A lányok egyöntetű hallgatása nagyon kényelmes
hagyomány. Ezután azon kezdett gondolkodni, hogy Bél-Marduk az
egyiptomi út során ugyanúgy igényelni fogja-e a szüzek társaságát.
Mert ha a Mindenek Ura ilyen társaságra vágyik, hogyan teremtheti
elő ő, Szemerket Mezopotámia poros útjain? Sóhajtott, és úgy
döntött, majd akkor foglalkozik a problémával, amikor felmerül.
Most már teljesen körbevette őket a folyami forgalom, és nem
lehetett előbbre jutni. Szemerketet zavarta, hogy a folyó közepén kell
ülnie egy mozdulatlan csónakban. Felállt, hogy megnézze, miért
állnak a csónakok, ekkor valami egészen új, meglepő dolgot
pillantott meg maguk előtt: egy kőhidat, amely átívelt a teljes
Eufrátesz felett. Bámulta a hídon átkelő járművek és gyalogosok
áradatát. A majdnem kétszáz lépés hosszú híd az egyik
legbámulatosabb építészeti csoda volt, amit eddig látott. A közepén
pallóhíd kötötte össze a két tartócölöpöt, és látta, hogy a
hajóforgalom csak a két cölöp közötti szűk területen tud átkelni, ezért
alakult ki ilyen hosszú sor.
Ha már úgysem tehetett semmit, Szemerket a folyó menti
középületek felé fordította eltompult tekintetét. Marduk arcára kiült a
büszkeség, amikor látta, hogy Szemerket a város robusztus falait
bámulja.
– Hát nem lenyűgözőek, Szemerket? Olyan szélesek, hogy
négy hintó is elfér rajtuk egymás mellett!
Szemerket legszívesebben visszavágott volna, hogy ha ilyen
vastagak a falai, akkor Babilonnak nem kellett volna olyan gyorsan
behódolnia az elámiaknak. Még mindig szerette volna tudni, miért
volt ezzel kapcsolatosan Marduk olyan keserű. De mielőtt megszólalt
volna, távoli csengőhang szakította félbe a gondolatait, és abba az
irányba fordult.
Egy szamárkaraván hagyta el éppen észak felé a várost. Az
állatok – innen úgy tűnt – csillámló, fekete kövekkel megrakodott
kosarakat szállítottak. Szemerket látta, hogy a szamarakat nők
irányítják, bizonyára a titokzatos gagu hölgyei, akiket Marduk
említett. Bár a nők tetőtől talpig köpenybe burkolóztak, és csak a
szemük látszott ki, véletlenül sem lehetett őket férfinak nézni. Még a
szállítmány őrei is nők voltak, bár ők sokkal praktikusabb
bőrruházatot viseltek.
– Miből élnek ezek a gagu nők? – kérdezte.
– Évszázadok óta ők adnak kölcsön az ázsiai királyoknak és
hercegeknek. Ha a nők üzlete összeomlik, akkor az egész terület
gazdasága porba hull. Nagyon nagy a hatalmuk.
– És a bitumenkereskedésből szerezték a vagyonukat?
– Nem igazán. A bitumen csak az egyike az őket érdeklő
területeknek. Azért lettek gazdagok, mert nagy a tudásuk, Szemerket.
Az asztrológia mesterei.
Marduk elárulta, hogy a gaguk jóslatai olyan megdöbbentően
pontosak, hogy a világ minden részéről tőlük kérnek tanácsokat a
királyok és satrapák. Senki sem olyan pontos jós, mint a gagu
hölgyei, esküdözött Marduk, és minden üzleti döntésükkel, a kért
kölcsönökkel, a befektetésekkel kapcsolatosan először a mennyek
prizmájába pillantanak, ezért ilyen sikeresek.
Ahogy Marduk beszélt, hirtelen valami ismerős dolog keltette
fel Szemerket figyelmét, és feljebb állt a csónakban. Mit láthatott?
Újra végigpásztázta a szamarak hosszú sorát, és az azokat kísérő
nőket.
Ott!
Egy nő sétált egy száraz bitument szállító nagy, kétkerekű
kocsi mellett. Tetőtől talpig lepel borította, mint a többieket, mégis
valami nagyon ismerős volt benne – ahogy járt, ahogy a fejét tartotta,
a lába lepelbe rejtett vonala. Magasabb volt, mint a többiek, és
légiesebb (mostanra Szemerket felfedezte, hogy Babilonban mind a
nők, mind a férfiak zömök testalkatúak), és a tartásából és
mozgásából lerítt, hogy egyiptomi.
Szemerket a nő után bámult. A szája kiszáradt, a szíve sokkal
hevesebben vert. Kinyílt az ajka, és kiáltani – nem, üvölteni –
vágyott: Naia!
A torka megfájdult, ahogyan megpróbálta visszafojtani a
kiáltást. Elfordult, és dühösen győzködte magát, hogy igazán nincs
szüksége arra, hogy minden nőben Naiát lássa. Ha ezt teszi, lehet,
hogy éppen akkor nem ismeri majd fel, amikor pedig előtte áll.
– Mit nézel ennyire? – kérdezte Marduk.
– A… szamarakon levő kosarakat. Teli vannak bitumennel,
nem? Bizonyára nagyon nehezek.
– Egyáltalán nem, éppen hogy könnyűek. Ezért nagyon jó
árucikk a gaguknak, hiszen egy asszony is elbírja.
Szemerket éles pillantást vetett Mardukra. Nem látja, hogyan
vannak azok a kosarak a szamarakra erősítve? A szegény állatok
szinte összerogynak a súly alatt!
– De… – Szemerket elhallgatott. Tehát a gaguk csempésznek
valamit. Ahogy minden kereskedőcéh. Nem az ő dolga, mit csinálnak
azok a nők, az ilyen okoskodások elvonják a figyelmét a saját
dolgaitól. Amúgy is, lehet, hogy csak képzeleg. A fejében újra
hallotta Elibar mély hangját, ahogy figyelmezteti Mezopotámia
veszélyeire. Olyan dolgokat lát majd, ami nincs, hogy meg ne lássa
azt, ami van…
Már késő délután felé járt az idő, amikor kis, kerek hajójuk
végre a hídhoz ért, és talált egy kikötőhelyet a folyó távoli partján.
Csak a szamár szomorkodott, amikor látta, hogy Szemerket elmegy,
kidugta a fejét, és hozzádörgölőzött a kezéhez. A borkereskedő és a
fia viszont Marduk távozása miatt siránkoztak, újra és újra
meghajoltak előtte, megcsókolták a kezét, és buzgón kérték az
áldását. Marduk végül kiszakította magát az ölelésükből, és bevezette
Szemerketet a városba.
Babilonnak nyolc kapuja volt, mindegyiket a város egy-egy
fontosabb istenéről nevezték el. Maga a Babilon szó is, mesélte
Marduk, azt jelenti: az „Isten kapuja”. Szemerket és Marduk a
leghatalmasabbon, az Istár-kapun keresztül jutott be a városba.
Vályogból készítették, és drága, zománcozott lapokkal vonták be,
sötétkék színét azért kapta, hogy elnyerje Istár istennő tetszését.
Szemerket igyekezett palástolni csodálatát, így megtiltotta magának
a bámészkodást.
– Neked kell mindkettőnk helyett beszélned – súgta
Marduknak. – Ne mondd meg nekik a nevem, nem akarom, hogy
tudják, ki küldött. Tudják úgy, hogy fűszerek után kutató kereskedő
vagyok, vagy valami ilyesmit, és azt is mondd meg, hogy nem
beszélem a nyelvet. Fel kell fedeznem a várost még azelőtt, hogy a
hivatalnokok hallanának az érkezésemről.
Úgy döntött, nem mutatkozik be Babilon új királyának
mindaddig, amíg a saját ügyeit el nem intézte. Csak akkor kezdi el a
tárgyalásokat Bél-Marduk szobrának elszállításával kapcsolatosan.
Addig viszont jobb, ha a nagy emberek figyelmét elkerülve tud
dolgozni, mert az elámiak már megismert bizonytalan helyzete miatt
sejtette, ha a fáraótól kapott küldetése kiderülne, valószínűleg
bezáródnának előtte az ajtók.
Marduk nem válaszolt, csak egyszerűen félrefordította a fejét,
és néhány lépéssel mögötte kezdett sétálni, hajbókolva és szájtátva,
mintha szellemi fogyatékos lenne. Szemerket mosolygott, csodálta
Marduk végtelen változékonyságát. A férfi igazi alakváltó volt, be
tudott olvadni bármilyen tömegbe, és el tudott játszani bármilyen
szerepet.
 Amikor azonban megérkeztek az elámi vámszedőkhöz,
Marduk végül csöndben maradt, és továbbra is buta tekintettel
bámult maga elé. Lecsüggesztette a fejét, és úgy tett, mintha
megzavarnák és bántanák az elámiak éles kérdései.
– Mi a bajod? Válaszolj nekik! – szólt neki egyiptomiul
Szemerket.
De Marduk továbbra is csak tompán bámult a férfiakra
Szemerket háta mögül, a nyál kicsordult a szája szélén. A vámszedő
undorral elfordult tőle, és a figyelmét Szemerketre fordította, és
azután már egyáltalán nem volt hajlandó Mardukra nézni.
Így végül Szemerketnek mégis be kellett jelentenie, kicsoda,
mert átkutatták a csomagját, és megtalálták benne a nevét jelző
táblákat. A hivatalnokok felkiáltottak, majd mélyen meghajoltak
előtte, és megmutatták a külföldről várt fontos személyiségek listáját,
ahol a neve a legelőkelőbbek között szerepelt. Egy írnok rögvest
különterelte Szemerketet és Mardukot a többiektől, és bevezette őket
a kapu belsejében kialakított szobába.
– Nagyon örülünk az érkezésednek, nagyuram – ömlengett
hibátlan babiloni nyelven az írnok. – Értesítést küldünk a palotába,
hogy végül megérkeztél.
Szemerket megrémült.
– Nem lesz ez így jó! – tört ki belőle gondolkozás nélkül.
Az elámi hivatalnok döbbenten nézett rá.
– De… de mit mondjak a királynak, miért nem jelensz meg
nála a megbízóleveleddel?
Szemerket gyorsan rögtönözni kezdett, míg Marduk továbbra
sem segített.
– Természetesen értesítheted a királyt. De mondd el neki…
mondd neki azt, hogy mielőtt az udvar előtt bemutatkozom, meg kell
tisztítanom magam imádsággal, és köszönetet kell mondanom az
egyiptomi isteneknek, hogy épségben elhoztak ide.
Szemerket tudta, hogy a mezopotámiaiak megrögzötten
vallásosnak tartják az egyiptomiakat, ezért remélte, hogy az elámiak
is elfogadják a mentegetőzését, és nem kezdenek gyanakodni. A
hivatalnok azonban kétkedve ingatta a fejét.
– Vagy talán visszatérjek Egyiptomba? – kérdezte sötéten
Szemerket.
– Dehogy, uram! – Az írnok esdeklően felemelte a kezét. –
Kutir király borzasztóan csalódott lenne, sőt dühös, ha most
elhagynád a várost. A seregei mindenképpen megtalálnának, mert
személyesen tőled akarja hallani a fáraó üdvözletét.
Szemerket agya gyorsan járt. Vagy nagyon jó kémei vannak
Kutirnak, vagy a fáraó nagyon részletes és pontos utasításokat
küldött Menefnek az érkezésével kapcsolatban. Akárhogy is, időt
kellett nyernie.
– Ám mielőtt a trónja elé térdelnék – folytatta kitartóan –, az
isteneim elé kell térdelnem.
A hivatalnok sápadtan válaszolt.
– Mit gondolsz, mikorra készülsz fel arra, hogy bemutatkozz a
palotában?
Szemerket nem válaszolt egyenesen.
– Mindenképpen időben jelzem majd. Addig viszont én és a
szolgám az egyiptomi negyedben keresünk szállást. – Szemerket
határozottan a vállára vette a csomagját.
– De szobákat készítettünk elő számodra Bél-Marduk
templomának vendégházában, nagyuram! Személyesen szeretnélek
odakísérni.
– Nem lesz szükségem a szobákra.
A hivatalnok elvesztette a maradék önuralmát is, az arcára kiült
a nyílt rémület. Elmondta, ha Szemerket eltűnik a városban, rá a
legszörnyűbb halál vár a féregkamrában, és könyörgött, hogy kímélje
meg ettől a szörnyű végtől.
Átkozva a szerencséjét – és a cserbenhagyás miatt Mardukra
dühösen – Szemerket követte a szerencsétlen írnokot a szállásra.
Tudta, hogy ott meg a papok kémkednek majd utána, és minden
lépéséről hírt adnak a palotának – és ő épp ezt kívánta elkerülni.
A hivatalnok megkönnyebbülten törölte meg a homlokát.
– Ha kívánod, uram, a papok biztosítanak szolgát.
– Már van – mutatott egyszerűen Mardukra Szemerket, aki
eközben bambán egy pillangó után kapott.
– Bocsáss meg, uram, de… de… ő teljesen épelméjű?
– Még új – mondta Szemerket összeszorított ajkakkal. – Most
vettem, nem volt időm betörni.
Az írnok bólintott.
– Van egy mondásunk Elámban, uram, miszerint teljesen ki
kell magából fordítanod a rabszolgát ahhoz, hogy jó szolgává váljon.
– Bölcs tanács – mondta vészjóslóan Szemerket, és
összeszűkült szemmel nézett Mardukra. – Olyan, amit biztosan ki is
próbálok.
Az Istár-kaputól a három férfi lesétált a Körmenetek útján,
azon a széles, kövezett úton, ahol a városi ünnepségeket szokták
tartani. Szemerket megpróbált beszélni Mardukkal, egyiptomi
nyelven suttogva megtudni, mi történt a másikkal, de Marduk
továbbra is idiótának tettette magát, és nem szólalt meg. Szemerket
egyre ingerültebb lett; a terve, hogy még az ismeretlenség
homályában megkeresi Naiát és Ramit, a csökönyös férfinak
köszönhetően immáron romokban hevert. Szándékosan hátat fordított
Marduknak, és az elámi hivatalnokra figyelt, aki a friss hódítók
büszkeségével mutogatta a város csodáit.
– És olyanok a falai – fejezte be mosollyal a férfi –, hogy négy
hintó is elfér rajtuk! Egymás mellett!
Szemerket elismerően mormogott.
A szállásuk erős, hatemeletes épületben volt, a Körmenetek
útjának végén. Szemerketet az ötödik emeleten szállásolták el olyan
fényűző szobában, amilyet eddig csak a fáraó palotájában látott. A
kövezett padlót bőrök borították, és egy nagy ajtón keresztül olyan
erkélyre jutott, ahonnan az egész várost beláthatta. Ahogy a terasz
széléről letekintett, és látta, milyen messze vannak lent az emberek,
Szemerket érezte, ahogy úrrá lesz rajta a szédelgés. Még sosem volt
ilyen magasan, és maga is meglepődött ezen a hirtelen és éles
érzésen. Gyorsan visszahátrált a szobába, a lehető legtávolabb az
erkélytől. Közben hallotta az elámi hivatalnok döbbent kiáltását, aki
felfedezte a lakosztály legnagyobb és legcsodálatosabb
szolgáltatását: a csöveket, amelyekből meleg és hideg víz folyt.
Szemerket hagyta, hogy eltereljék a figyelmét, és odament, ahol a
hivatalnok állt. Először vadul, majd egyre nagyobb örömmel
csavargatta az ezüstcsapokat, és élvezettel figyelte, ahogy víz ömlik a
bronztálakba.
 – Ezt látnod kell, Marduk! – kiáltott dühét feledve Szemerket.
– Áruld el, hogyan működik!
De nem jött felelet. Szemerket ismét feldühödött Marduk idióta
színjátékán. Fenyegető arckifejezéssel megfordult – de Marduk nem
volt sehol.
Gyorsan megvizsgálta a szobát és a lakosztály többi részét, és
rájött, hogy Marduk elosont, amíg az írnokkal a vízben
gyönyörködött. Még a bejárati teremben álldogáló papi szolgák sem
látták, mikor ment el.
Szemerket szomorúan mosolygott. Számíthatott volna erre a
fordulatra, hiszen Marduk sosem ígérte meg, hogy vele marad.
Mari óta Szemerket először maradt egyedül. Ahogy kinézett a
sötétedő városra – gondosan elkerülve az erkély szélét –, látta, ahogy
Babilon milliónyi tűzhelyének lángja megvilágítja az eget. A
bevilágított város olyan volt, mint egy végtelen, gyémánttal kirakott
takaró. Ekkor döbbent rá, hogy milyen nagy a város. Édes Ozirisz,
gondolta magában. Hogyan is találhatná meg Naiát és Ramit egy
ekkora helyen?

A nap első sugarai Szemerketet már útban az egyiptomi negyed

felé találták. Hamarosan észrevette, hogy követi egy nagy pocakos,
gyér szakállú, egyáltalán nem tiszteletre méltó kinézetű férfi.
Megfordult, és rábámult, mire a férfi megtorpant, és látványosan a
közeli zöldséges pultját kezdte vizslatni. Szemerket majdnem
hangosan felnevetett. Tényleg azt hiszi ez az alak, hogy nem vette
észre?
Úgy döntött, hogy szembefordul követőjével, és odalépett
hozzá.
– Úgy tűnik, ugyanoda tartunk, idegen – mondta Szemerket a
férfihoz hajolva. – Meg tudnád hát mondani nekem, merre van az
egyiptomi negyed?
A követője először úgy tett, mintha nem értené babiloni
akcentusát, és másfelé nézett. Amikor Szemerket újra feltette a
kérdést, a férfi egyszerűen sarkon fordult és elsietett. Menet közben
azonban elkövetett egy hibát: felpillantott a tetőkre. Szemerket is
felnézett, bár addigra már tudta, mit fog látni. Az egyik tetődísz alól
egy másik férfi figyelte: egy vékonyabb, ám társánál semmivel sem
tiszteletre méltóbb alak, aki gyorsan elsurrant, amikor észrevette,
hogy lebukott. Szemerket sietve betért egy mellékutcába, és ahogy a
kémek mesterkedésére gondolt, megcsóválta a fejét. Ezután kelet felé
indult, mert a papok a szállásán azt mondták, arra találja az
egyiptomi negyedet. Ha odaér, úgy tervezte, szóba elegyedik
honfitársaival, hátha valamelyikük tud valamit Naiáról vagy Ramiról,
vagy egy mostanában történt iszin támadásról. Meg akarta keresni
Menef nagykövet székhelyét is, hiszen Naia azt írta a levelében, ott
éltek utoljára Ramival.
Ahogy átvágta magát a boltjaikat nyitogató babiloniak
tömegén, hallotta, ahogy a kém követi az egyik háztetőről a másikra
ugrálva. Olyan szűkek voltak erre az utcák, hogy könnyű dolga volt,
de még ez a kis testmozgás is túl soknak bizonyult a szerencsétlen
alaknak. Szemerket egyszerre elfojtott sikolyt, majd csattanást
hallott. Amikor felnézett, látta, hogy egy ablakpárkányon lóg. Már-
már odasietett, hogy segítsen rajta, ám ekkor megjelent a másik,
kövér kém, és nekifogott, hogy felhúzza társát a tetőre. Ettől azonban
hangos robajjal törött agyagtéglák zápora zúdult az utcára. Szemerket
könnyen félreugrott, de az egyik tégla eltalált egy idős virágárus
anyókát. Az öregasszony eszméletlenül feküdt a földön, körötte
szétszóródva csillagfürtből álló virágcsokrok. Megrendítő látvány
volt.
– Nézzétek – szólt fel Szemerket a kémeknek –, az egyiptomi
negyedbe megyek, Amon templomához.
A kémek nem válaszoltak, meglapultak a tető szélén, úgy
tettek, mintha nem lennének ott.
– Ostobák – dörmögte Szemerket sötéten. Ha ezek az elámiak
legjobb kémei, akkor nem lesz túl hosszú a babiloni megszállás.
Szemerket hamar rájött, hogy Babilon utcái úgy ágaznak el az
egymás melletti terekből, mint küllők a kerék közepéből, de soha
nem oda vezettek, ahova gondolta, minek következtében hamarosan
teljesen eltévedt, és a város olyan részén találta magát, ahol a
kereskedők agyagtéglákat, lábasokat, kancsókat és agyagszobrokat
árusítottak. Megállt, hogy az egyik vallási jelképeket árusító
kereskedőtől megkérdezze a helyes irányt.
 – A mi?
– Az egyiptomi negyed! Bél-Marduk papjai azt mondták, a
folyó keleti oldalán találom.
– Biztos igazat mondtak.
– Nem is ez a kérdés. Eltévedtem.
– A keleti oldalon, azt mondtad?
– Igen.
A férfi megrázta a fejét, és átkiabált a fazekasnak a tér
túloldalára.
– Hallottál már az egyiptomi negyedről?
– A miről?
Szemerketnek összeugrott a gyomra. Utált eltévedni, a két férfi
beszélgetéséből pedig egyértelműen kiderült, hogy nem sok mindent
tudnak a városról. Más alkalommal megkérdezte volna az elámi
katonákat, akik kis csoportokban őrködtek a város minden pontján.
Most azonban éppen őket akarta elkerülni, és ez sem volt könnyű,
mert annyian voltak, mintha Elám teljes hadserege Babilon utcáin
állomásozott volna. A jelenlétük egyszerre volt idegesítő és baljós.
Már dél körül járt az idő, amikor Szemerket észrevette, hogy a
jelzéseket errefelé nem ékírással, hanem hieroglifákkal festették a
falakra. Megérkezett végre az egyiptomi negyedbe! Rosszkedvűen
állapította meg, hogy szállásának felső tornyai alig százlépésnyire
látszanak a tetők felett – egy teljes kört tett meg onnan, ahonnan
elindult.
Hangosan káromkodott, méghozzá olyan jelzőkkel, amelyek
ritkán hagyták el az ajkát.
Bár a negyed dísztelen téglafalai nem különböztek a délelőtt
látott városrészek falaitól, szeme gyorsan felismert néhány
kezdetleges egyiptomi díszítőmotívumot. Az egyik lehajló tetőt
lótuszszobor tartotta, a következő udvaron pedig madárpiszokkal
borított, elfeledett fáraószobor hevert a földön. A negyeden látszott,
hogy fáradt egyiptomi száműzöttek koszos menedéke csupán.
Ezek a száműzöttek most a téren sétálgattak, vagy kint álltak a
kapualjakban és az istállókban: úgy látszott, senkinek nincs dolga.
Üres, érdektelen pillantással követték Szemerketet, és amikor lehajolt
az egyik pálmalevél árnyékában üldögélő asszonyhoz megkérdezni,
merre találja a helyi templomot, csupán fásult intést kapott válaszul.
– Az utca végén – morogta az asszony, miközben a legyeket
próbálta elhessegetni foltos köpenyéről.
A két kém a templomban várt Szemerketre, bár amikor
meglátták, gyorsan elbújtak. Örült, hogy látta őket, mert így legalább
azt jelentik majd Kutirnak, hogy Szemerket pontosan azt tette, amit
állított: elment imádkozni az isteneihez. A két férfi nem is sejtette,
hogy az egyiptomi egyenesen a templom hátsó részébe tart, és azon
túl már egyedül próbál vizsgálódni.
Mikor azonban belépett a templomba, Szemerket megtorpant
egy pillanatra. Az épületen belül nem talált sem oszlopcsarnokot,
sem szent tavat, sem oltárokat – a helyiség egyáltalán nem
emlékeztetett az általa ismert egyiptomi templomokra. Kíváncsian
lépett be az egyik őrizetlen udvarba, ám ott is csupán pár fügefa
szolgált díszítésként.
Ahogy továbbment az épületben, különböző kápolnákat és
szentélyeket talált, de egyikben sem volt egyetlen istenszobor sem. A
falfestmények kopottak voltak, és bár enyhén érezni lehetett a füstölő
illatát, egyértelmű volt, hogy jó ideje nem végeztek semmilyen
szertartást. Igyekezett keresni egy papot vagy oltárszolgát, de nem
járt sikerrel.
Vállat vont és továbbsétált a templom hátulja felé. Alig lépett
azonban néhányat, amikor az egyik oldalhajó felől lépteket hallott.
– Uram! – szólította meg egy vékony, érdes hang a sötétből
egyiptomi nyelven.
Hajlott hátú, megbecsülhetetlen korú pap közeledett lassan
felé, közben ügyetlenül igazgatta kopottas póthaját. Mögötte
félelemtől remegő ajkú idősödő asszony lépdelt.
– Nem mehetsz arra, uram – mondta a pap. – Oda csak
felszentelt papok léphetnek be.
– Felolvasópap vagyok – felelte Szemerket. Részben igazat
mondott, hiszen mindenkit, aki megtanulta leírni a hétszázhetven
egyiptomi szimbólumot, a záróvizsga után második felolvasópappá
szenteltek. Csak hát Szemerket sosem tette le a záróvizsgát.
– Ám idegen vagy itt, és nem tisztultál meg… – folytatta a pap
bizonytalanul. – Idegen vagy, ugye? Még nem találkoztunk?
 – Nem.
A pap megkönnyebbült, hogy nincs baj az emlékezetével, és
kicsit kihúzta magát.
– Akkor megkérlek, hogy távozz arra, amerről jöttél.
Szemerket gyorsan átgondolta, mit is feleljen.
– Fel akarok ajánlani egy imádságot Amonnak, amiért
biztonságosan megérkeztem Babilonba.
Az idős atya éles pillantást vetett rá.
– Egy imádságot? Felajánlást teszel?
Erre azért nem gondolt Szemerket, de megrántotta a vállát. –
Jó. Miért ne?
– Vásárolsz hagymát és kenyeret az oltárra? – A pap meglepett
örömmel mosolygott. A mögötte álló papnőhöz fordult.
– Szerencsés napunk van ma, Anya!
Szemerket szorongani kezdett, mert látta, hogy könnyek
folynak le az idős asszony arcán. A papnő hirtelen megfogta
Szemerket kezét, és megcsókolta.
– Olyan meglepő – mondta zavartan Szemerket –, hogy egy
utazó köszönetet mond az isteneknek?
– Itt az! – vágta rá az asszony. – Aki ebben a negyedben lakik,
általában nem a saját szándékából költözött Babilonba. Nem sok
megköszönnivalójuk akad, és a szerencsétlenségükért az isteneket
okolják. Mostanában senki nem ad adományokat.
Szemerket tudta, hogy az egyiptomi papok és papnők főleg a
hívek felajánlásaiból, az adományként kapott kenyérből, zöldségből,
olajból és egyéb élelemből élnek. Szemerket gyanakodva figyelte a
felcsillanó örömöt az öreg pár arcán.
– Mikor ettetek utoljára?
– Nem számít. Örömmel szolgáljuk az isteneket.
– Mikor? – Szemerket valószínűleg a szándékoltnál élesebb
hangon ismételte meg a kérdést.
Az asszony gyorsan válaszolt.
– Két napja.
– Menef nagykövet nem nyújt nektek ellátmányt és nem küld
munkásokat segítségül? Nem az ő feladata, hogy fenntartsa a
templomot?
 A kicsi, vékony asszony szeme összeszűkölt.
– Saját kápolnája van, a saját székhelyén, saját papokkal. Már
nem jár ide. Azt mondta…
– Anya!
Az idős asszony elhallgatott, és szégyenkezve lehajtotta a fejét.
Szemerket észrevette, hogy köntöse, bár teljesen tiszta, annyi helyen
meg lett foltozva, hogy inkább babiloni gyapjúból, mint egyiptomi
szövetből áll. Szemerket lehajolt és az asszony szemébe nézett.
– Folytasd.
Az asszony ijedt pillantást vetett a férjére, és suttogva folytatta.
– Azt mondta, hogy az urammal túl keveset tettünk azért, hogy
idevonzzuk az embereket… Mintha ez a hely egyfajta cirkusz lenne,
ahol…
– Anya!
Ám az idős asszonyból egyre gyorsabban tört elő az eddig
elfojtott fájdalom.
– Még az istenek szobrait is el kellett adnunk, hogy
fenntarthassuk a templomot. Egy hónapja adtuk el az utolsót, és nem
kaptunk érte többet, mint amennyit a bronz ért, amiből készült. Mi
lesz most velünk? A férjem megtiltotta, hogy kolduljak, azt mondja,
ez ellentétes az elhívásunkkal, ám az éhség néha már úgy marja a
gyomrom, hogy én… hogy én… – a szavai csöndes sírásba
torkolltak.
Az idős pap a felesége és Szemerket közé állt.
– Bizonyosan számos oka van a nagykövetnek, amiért nem
küld támogatást – mondta. – Tudja, a háború Elámmal sok
szenvedéssel járt. Nem csak mi vagyunk éhesek Babilonban.
Szemerket hirtelen megfordult, és kiment a templom kapuja
elé. Az idős pár riadtan sietett utána, attól tartva, hogy otthagyja őket.
– Ti ott ketten! – kiáltott Szemerket a kémeknek, amikor kiért a
kapuba.
Azok kinéztek a fal mögül, ahol megpróbáltak elbújni.
– Ránk gondolsz?
– Szereznetek kell pár dolgot. Menjetek el a piacra a sarkon túl.
Hozzatok kenyeret, hagymát, mézet, olajat! Egy libát is, ha találtok.
– Visszafordult a tágra nyílt szemmel álló házaspárra. – Mit
gondoltok, jó néven vennének az istenek egy kis sört?
Az öreg pap túl döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon, de a
felesége örömmel bólintott:
– Ó, igen, kérlek! A Magasztosak már nagyon régen ittak sört!
A kémek megdermedtek.
– Ki a fene vagy te, hogy így parancsolgatsz nekünk? –
kérdezte a vékony dühösen.
– Szemerket, IV Ramszesz fáraó megbízottja, akit tárgyalni
küldtek a királyotokhoz, Kutirhoz, ahogy persze tudjátok is, hiszen
már reggel óta a nyomomban jártok.
– Hazugság!
– Mi nem…!
Szemerket arcára olyan düh ült ki, hogy nem merték folytatni.
– Mondjam el talán a királynak, hogy milyen tehetségtelen
kémeket küldött utánam?
A férfiak megrémültek. A kövérebbik nyelt egy nagyot, és
sokkal szelídebb hangon kérdezte:
– Tehát ennyit kívánsz, uram? Bár nem ismerjük be a
vádjaidat, örömmel segítünk.
Szemerket újra felsorolta, mit szeretne, és adott nekik egy
aranyat. Még egyet ígért, ha gyorsan visszaérnek. A férfiak
zsörtölődve indultak a közeli piacra.
– Még valami! – kiáltott utánuk Szemerket – Hozzatok egy
nagy adag füstölőt is!
– Attól tartok, nem látjuk őket viszont, fiatalember – mondta a
pap. – Sosem bízhattunk a helyiekben.
– Visszajönnek – ellenkezett Szemerket, és a távolodó férfiak
után nézett.
Bár már nagyon türelmetlenül várta, hogy elkezdhesse a
kutatást Naia és Rami után, Szemerket segített az idős párnak az
áldozati oltár előkészítésében. Leszaggatták a kőre felkúszott gazokat
és kidobták a száraz virágokat a vázákból. Valamikor, amikor még a
keleti egyiptomi királyság virágzott, mesélte az idős pap, Amon
babiloni temploma jóval nagyobb volt. A falra mutatott, és elárulta,
hogy az eredeti templom a szomszédban állt, de eladták néhány
hitvány babiloni csirkefogónak, akik raktárrá alakították. Csak ez a
néhány helyiség maradt meg az eredeti templomból – a régi raktárak.
– Nem csodálom, hogy az istenek hátat fordítottak nekünk –
mondta keserűen a pap. – Attól tartok, a feleségemmel elég hitvány
szolgái vagyunk. – Sóhajtott, és lehajolt, hogy felsöpörje a port. –
Bár kétlem, hogy bárki ennyire szeretné őket, mint mi.
A két ügynök, rácáfolva az idős pap jóslatára, hamar visszatért
a vásárolt holmikkal. Szemerket segített nekik becipelni az árut a
templomba. Lepakolták a zöldségeket az oltárra, és vadvirágokat
raktak a vázákba. Az öregek, bár hangosan korgott a gyomruk,
ragaszkodtak hozzá, hogy elvégezzék a szertartást, mielőtt ennének.
Meggyújtották a füstölőket, térdet hajtottak az oltár előtt, és
megkérték Szemerketet, hogy csatlakozzon hozzájuk. Ékesszóló
szavakkal köszönetet mondtak az isteneknek, amiért vendégük
épségben megérkezett, buzgón imádkoztak a jólétéért, és
könyörögtek a magasságos isteneknek ügyei sikeréért.
Szemerket mindig utálta a szertartásokat. Inkább a saját
csendes, magányos módján teremtett kapcsolatot az istenekkel.
Mégis, most, hogy első napját töltötte Babilon városában, hosszú idő
óta először énekelte azokat a Utániakat és himnuszokat, amelyeket
még gyermekkorában tanult. Majd amikor a pap és a papnő
befejezték az imádságot, Szemerket, aki szerette magáról azt hinni,
hogy megkeményedett és cseppet sem érzelgős, megkérte az idős
párt, hogy mondjanak még el egypár imát a feleségéért és annak
fiatal barátjáért is, akiket keres.

– Naia mélyen hívő asszony. Biztos vagyok benne, hogy ő is

eljött felajánlást tenni, amikor megérkezett Babilonba. Hogyhogy
nem emlékeztek rá?
Szenmut, a pap, és Szemerket a lenyugvó nap fényénél a
gránitoltár tövében üldögéltek. Szenmut felesége, Uaja eltakarította a
vacsora maradékát, és odaadta a maradékokat az ügynököknek, akik
még mindig kívül várakoztak.
– Nos, igen – mosolygott a pap –, hogyan is felejtenék el egy
olyan jelenséget, amelyet leírtál? – Egy pillanatra elhallgatott, majd
egy idézettel folytatta. – „Nincs még egy olyan nő, mint ő, sokkal
szebb mindenkinél, egy csillagfényű istennő, a haja, mint a fekete
selyem, ajkairól a szó mézként csurran…”
– Jól emlékszel erre a költeményre.
– Még fiatal koromban tanultam. Ha majd megöregszel,
rájössz, hogy könnyebb felidézni egy verset a fiatal korodból, mint
azt, mit csináltál tegnap.
– De ha mégis megpróbálnád…
– Szemerket – vágott a szavába Szenmut. – Egy istennőről
beszéltél, nekem pedig egy asszonyt kellene felidéznem. A világban
pedig számtalan asszony van.
Szemerket megpróbálta leplezni csalódottságát a pap előtt, és
szándékosan könnyedén válaszolt.
– Akkor pedig, ha ellátogat ide a leggyönyörűbb asszony
Babilonból, akinek a bőre, mint a füst, a szeme pedig mint az áradó
Nílus, üzensz majd nekem?
– Természetesen. De talán máshogy is tudok segíteni.
A pap összeráncolta a homlokát, és látszott, hogy emlékezni
próbál.
– Anya? – szólt aztán az udvarba visszatérő Uajának –
Emlékszel arra az énekesre?
– Nidaba – vágta rá azonnal Uaja. Pontosan tudta, kire gondol
a férje.
– Ki? – kérdezte Szemerket.
– Nidaba. Balladákat és költeményeket énekel. El kell menned
hozzá. Nála mindenki megtalálja, amire szüksége van.
Szemerket gyanakvóan nézett.
– Mint például?
Uaja, aki szemmel láthatóan a gyakorlatiasabb lélek volt
kettőjük közül, ravaszul Szemerketre pillantott, és megérintette az
orrát.
– Azokat a dolgokat, amelyeket nem kapsz meg a bazárokban
vagy a piacon, ha érted, mire gondolok.
– Feketekereskedelem?
Uaja bólintott.
– Az is, persze. De a legtöbben értesülésekért mennek oda. Ha
valaki látta a feleséged és a barátod a városban, arról biztosan hallani
fogsz Nidabánál.
 – Hol van a háza?
– Sosem voltunk ott, Szemerket – felelte Szenmut. – Az nem
olyan hely, ahova egy pap elmehetne. De úgy vélem, az óvárosban
találod.
– Honnan tudtok róla?
– Amikor eladtuk az istenek szobrait, kérdezősködtünk. Nidaba
házából érkezett egy ember, az vette meg mind. Nidaba
nyilvánvalóan ismer valakit, aki rajong az egyiptomi tárgyakért.
Az est hirtelen szállt le a városra. Szemerket felállt, hogy
elinduljon, mert az elámiak éjszakai kijárási tilalmat rendeltek el a
városban, és csak engedéllyel lehetett az utcákon tartózkodni. Sietve
búcsút mondott az idős párnak, fogalma sem volt arról, mennyi idő
alatt ér vissza a szállására. Amikor Uaja lábujjhegyre állt és átölelte,
becsúsztatott néhány aranyat az asszony szakadt köpenyének
zsebébe.
– Visszatérsz még hozzánk, Szemerket?
– Persze. Nagyon jólesik újra egyiptomiul beszélni. Már fájt a
torkom a sok babiloni beszédtől.
– Kérdezősködünk majd a hölgyed után – ígérte buzgón
Szenmut. – És persze a fiú után is.
Szemerket, amikor aznap este visszaért a szállására, észrevette,
hogy a távollétében valaki átkutatta a holmiját. A fáraó Naiának és
Raminak írt menlevelén feltörték a pecsétet. Bár a behatoló
megpróbálta elrejteni a beavatkozás nyomait, Szemerket felfedezte a
viaszban a hajszálvékony törésvonalat. Rémülettel túrt a zsákjába az
agyagtáblák után. Megkönnyebbült, amikor kitapintotta őket, biztos
volt benne, hogy hamarosan ki kell kölcsönöznie némi aranyat
valamelyik templomi pénztárból. Az, hogy az agyagtáblákhoz nem
nyúltak, mutatta: bárki is kutatta végig a csomagját, nem pénzre volt
szüksége.
Szemerket átkozta magát, amiért egész napra őrizet nélkül
hagyta a holmiját, mert most már az elámiak is tudták, hogy két
egyiptomit keres. Mivel erről nem nyilatkozott a vámosok
hivatalában, az elámiak bizonyára tudni akarják, miért olyan fontos
ez a két ember. Szemerket azonban nem akart semmilyen nemzetközi
játszma részévé válni, és egyre fogyott az ideje. Már csak pár napja
maradt, aztán mindenképpen találkoznia kellett Kutirral. Gyorsan
kell hát cselekednie, döntötte el, és az összes lépését a palotának
jelentő kémek nélkül kell megtennie.

Másnap reggel, miután elhagyta a szállást, Szemerket lassan,

körülményes útvonalat választva indult útjára, biztos akart lenni
ugyanis abban, hogy követik a kémek. Ahogy erre számított is, az
utca vége felől hamarosan meghallotta a nagyobbik férfi zihálását.
– Jó reggelt! – állt a férfiak elé.
Bár előző nap már szóba elegyedtek egymással, a férfiak mégis
nagyon megrémültek. Idegesen bámultak körbe a zsúfolt utcán,
gyanakodva minden nemesre vagy hivatalnokra, aki a templomok
vagy a hivatali épületek felé tartott. Aztán behúzták egy sötét
mellékutcába, és elmagyarázták, hogy az ő dolguk Szemerket
megfigyelése, és nem fordítva.
– Kérem, uram – suttogta a kövérebbik –, ne ijesztgess minket.
Még valami fontos ember meglát veled. Mit gondolnak majd rólunk?
– Elveszítjük a munkákat! – mondta a másik férfi, hangjában
feszültség csengett. – A hódítás óta nagyon nehéz jó munkát találni.
Csak menj az utadra, uram, ahogy nélkülünk is tennéd. Nem
zavarunk, és te se zavarj minket. Élni és élni hagyni, azt javasoljuk.
– Miért nem dolgoztok nekem?
Egy pillanatig hallgattak. Aztán a vékonyabbik tiltakozni
kezdett, hogy börtön vagy még rosszabb vár rájuk, ha átallnak a
másik oldalra. Szemerket kihallotta a férfi hatvanezer babiloni istenre
tett esküdözéséből, hogy az elámiak nem ismernek irgalmat ebben a
kérdésben.
– Hadd fogalmazzam meg másként – mondta Szemerket. – Mi
van akkor, ha azért fizetek nektek, hogy ne kövessetek? Úgy mindkét
oldalról kaphattok fizetést.
A vékony férfi megint siránkozni kezdett, ám a társa hájas
arcára ravasz kifejezés költözött.
– Hallgassuk meg ezt az úriembert – javasolta –, mert bár
egyiptomi, mégis lehet valami abban, amit mond.
Szemerket felvázolta a tervét: a következő héten mindennap
egy aranyat fizet nekik, ha hagyják, hogy egyedül intézze az ügyeit.
Ez összesen majdnem egyévnyi fizetés, mondta, hiszen egyiptomi
arannyal fizet. A hét végén pedig, ígérte Szemerket,
kötelességtudóan megjelenik majd Kutir király előtt, és senki nem
tud meg semmit.
– De mit mondjunk az elámi kapitánynak, aki felbérelt minket?
– kérdezte a kövér. – Részletes jelentést kér a nap végén mindarról,
amit a nap folyamán tettél.
– Minden reggel követtek engem az egyiptomi templomig –
oktatta a két kémet vidáman Szemerket –, és minden este
ugyanonnan fogok előkerülni. Jelentitek, hogy egész nap
imádkoztam, és ti valóban ezt is látjátok majd. Az egyiptomiakat
úgyis mindenki nagyon vallásosnak tartja, nem lesz hát nehéz
meggyőznötök a kapitányt.
A nagyobbik darab férfi gondolkozva simogatta a szakállát.
Még amikor egy helyben állt, akkor is sípolva tört elő a levegő a
tüdejéből.
– Bevallom, ez sokkal vonzóbb, mint utánad szaladgálni a
városban. Mint látod, elég nagyra nőttem, és inkább a borozókhoz
vagyok szokva. És a gondolat, hogy két fizetést kapjunk egy időben,
nagyon-nagyon csábító.
– Elkapnak! – suttogta idegesen a másik férfi. – Megtudják. Az
elámiak élve megnyúznak bennünket. Bedobnak a féregkamrába…
– Miért? – kérdezte nyugtatóan Szemerket. – Az elámiak a
kémek után is kémeket küldenek?
– Kitelik tőlük – mondta sötéten a vékonyabbik. – Nem
ismered őket annyira, mint mi. – Már az esetleges büntetés
gondolatától is összerándult.
Végül azonban a két fekete fejű ügynök belement Szemerket
javaslatába, ám figyelmeztették, hogy amennyiben nem jelenik meg
naplementekor a templom kapujában, azonnal jelentik az elámi
kapitánynak, hogy eltűnt. Még néhány további rézérme is gazdát
cserélt, így Szemerket azt is megtudta, melyik a legrövidebb út az
egyiptomi negyedbe. A segítségükkel sokkal hamarabb odaért, mint
az előző nap.
Az egyiptomi templomban Szemerket elmondta Szenmutnak és
Uajának, hogy át kell másznia a hátsó falon, mert nem akarja, hogy
megtudják: merrefelé járt a városban. Szenmut azonban mutatott neki
a fal helyett egy hosszú föld alatti alagutat, amely nedves volt ugyan
az Eufrátesz vizétől, és bűzlött a város szennyétől, ám egy távoli
utcába vezetett. Uaja odaadta az alagút kapujának ősi bronzkulcsát,
és Szemerket végre egyedül maradt Babilonban.

– Bort kérek – mondta Szemerket. – Vöröset.

Ahogy az ismeretlen városokban általában, most is kocsmába
vezetett Szemerket útja, a kocsmatulajdonosok ugyanis általában
minden környékbeli pletykáról és eseményről tudnak. Ráadásul a
legtöbb kocsmáros bőbeszédű, és némi pénzért, vagy csupán a
fogyasztásért cserébe elmesél mindent, amit csak tud.
Szemerket Babilon egyiptomi negyedében sok ilyen hely közül
választhatott, végül egy kis tér sarkán álló italozóba tért be. Igazából
nem is „betért”, mert csak leült a rongyokban lógó ponyvatető alá,
amely a nap sugarait sem tudta távol tartani, nemhogy a járókelők
kíváncsi pillantásait. A helyiségben már ezen a korai órán is jó pár
vendég üldögélt, és úgy hajoltak a borospoharaik fölé, mint a
keselyűk a hullákra.
A kocsmáros személyesen hozta ki a bort Szemerketnek, aki
átnyújtott egy rézérmét.
– Kevés – mondta kurtán a férfi.
– Akkor bizonyára egyenesen a Mennyei Mezőkről származik
az italod, barátom – mosolygott Szemerket, hogy mutassa, csak
tréfál.
A férfi üres tekintettel nézett rá vissza.
– Csodálatos a humorérzéke. Jó napom van, hiába. Három réz
lesz, barátom.
– Három? – Szemerket ennyit még életében nem fizetett borért,
még Théba legjobb ivóiban sem.
– Ha nem vetted volna észre, errefelé háború volt. Amikor
nincs kereskedelem, felmennek az árak. Három réz, vagy pedig tűnj
el.
Szemerket ugyanolyan mogorván, mint a kocsmáros, előhúzott
még két érmét, és a férfi tenyerébe helyezte az első mellé. A
kocsmatulajdonos már indult volna vissza, amikor Szemerket
megállította, és szívélyességet színlelve újra megszólította.
– Várj! – mondta. – Ennyi pénzért tanácsot is szeretnék kapni.
– Tanácsot?
– Segítséget. Idegen vagyok Babilonban.
A másik lebiggyesztette az ajkát.
– Menj a templomba, ha adományra van szükséged. Ennyit
erről.
– Tudni akarok egyet s mást.
A férfi egy pillanatig nyílt gyanakvással nézett rá.
– És persze úgy vélted, a kocsmáros majd elmondja, mi
történik itt, he? Némi itóka, néhány rézérme, és bármit elmondok
neked, amit szeretnél, azt hitted?
– Igen, valami ilyesmit.
– Akkor mégis adok neked egy tanácsot, méghozzá ingyen: ez
Babilon, barátom, nem Egyiptom.
– Tisztában vagyok vele.
– Akkor azzal is tisztában lehetsz, ha valami idegen idevetődik
Egyiptomból, és kérdezősködik, az többnyire azzal jár, hogy valaki
meghal, valakit letartóztatnak, vagy száműznek egy időre a sínai
bányákba. Üsd valami másba az orrod. A kérdezősködőktől elég
nyugtalanok leszünk. Az olyanok mindig vadásznak valakire.
– Én nem vagyok az. A barátaimat keresem – erősködött
Szemerket. – Az biztosan nem…
A kocsmáros lehajolt, így a feje egy magasságba került
Szemerketével.
– Az egyetlen dolog, ami veled kapcsolatban érdekel – mondta
a férfi nyomatékosan –, hogy kérsz– e még bort. – Várt egy
pillanatig. – Kérsz még bort?
– Nem.
– Ha mégis kérnél, ott találsz. – A férfi a téglából rakott pult
felé mutatott, ahol a boroskancsókat tárolta, majd elsétált.
Szemerket körbenézett. A kocsmában a legtöbben hallották a
beszélgetést, és most kerülték a tekintetét. Egyetlen ember tűnt
barátságosnak: egy öreg férfi, akinek állkapcsa izgatottam
megrándult, amikor Szemerket felé fordult. A férfi a kerthelyiségen
kívül, a szikrázó napfényben sétált reménykedve, és amikor a
kocsmatulajdonos elfordult, integetett Szemerketnek, hogy hívja be
az italozóba.
Szemerket bólintott, és mutatta a férfinak, hogy csatlakozzon
hozzá. Amikor azonban mellé ült, azonnal megbánta tettét. A férfi
borostás volt és gyűrött ruháját borfoltok borították.
Az idős férfi összetette a kezeit és egyiptomi módon üdvözölte
Szemerketet.
– Köszönöm, fiatalember, köszönöm – bugyborékolta,
miközben leült. – Nagyon kedves tőled…
Szemerket orrát megcsapta a fokhagyma és a bor szagának
állott keveréke, ami olyan volt, mint a nedves folyami köd.
A kocsmáros azonnal megjelent mellettük.
– Átok rád, Kemuaszet! – mondta. – Rossz hírét kelted a
kocsmámnak, ha idejössz koldulni.
– Tévedsz, Hapi, öreg barátom – vágta közbe az idős férfi, és
félrekapta a fejét, mintha pofontól tartana. – Ez a fiatalember… –
ujját Szemerket bordái közé nyomta.
– Szemerket – nyögte ki Szemerket.
– …Szemerket barátom hívott ide. Szeretne tanácsot kérni
Babilon legjobb orvosától. – Homályos szemével Szemerketre nézett,
majd szánalmas mosolyra húzódott a szája. – Igazam van, fiam?
Nemrégiben elkapott téged is a folyami láz, ugye?
Szemerket most könnyen megszabadulhatott volna az öregtől,
de pillanatnyi tétovázás után kihívóan a kocsmárosra nézett.
– Még egy pohár bort Babilon legjobb orvosának.
Az öreg megnyalta repedezett szája szélét.
– Egy kancsónyi jobb lenne – mondta Hapinak. – Borzasztóan
meleg van ma.
Szemerket bólintott.
– Először mutasd meg, hogy van pénzed! – követelte a
kocsmáros.
Szemerket belekotort az övébe, és odalökte az érméket.
Hapi, az ivó tulajdonosa a maga szokásos, kedélytelen módján
hozta ki a kancsónyi bort. Szemerket öntött az öregnek, aki miután
köszönetképpen odabólintott, mohón emelte a korsót a szájához.
Mivel a keze remegett, és nagyon gyorsan próbált inni, a bor egy
része a földre folyt. Az öreg gondolkodás nélkül felitatta az italt az
övével, majd visszacsavarta a pohárba.
– A jó bort bűn elvesztegetni – mondta határozottan. – így
mondják a babiloniak, és hiszek nekik.
Immáron maga fogta meg a boroskancsót, és töltött még
eggyel. Ezt már lassabban kortyolgatta el.
– Ah! – sóhajtott fel. – Nagyon kellemes. Jólesik ebben a
szörnyű melegben.
Becsukta a szemét és mély levegőt vett. Szemerket észrevette,
hogy már kevésbé remeg a keze, és lassan a szín is visszatér
szederjes arcába.
– Tényleg orvos vagy? – faggatta Szemerket.
– Nincs jobb nálam Babilonban, bár ez nem jelent semmit. –
Kemuaszet ivott még egy kortyot. – Nincs itt tisztelete az
orvostudományoknak. Ha valaki megbetegszik, talán beszélnek
orvossal? Nem! Vagy ördögűzőt hívnak? Azt sem! Egyszerűen
fogják a beteget, elviszik az otthonából, az ágyából, egyenesen a
Betegek terére!
– Hova?
– A Betegek terére. Az az óriási tér, ahol egész Babilon rajtam
nevet, Kemuaszeten, az egyiptomi orvoson.
– De az meg micsoda?
– Minek hangzik, fiam? Egy olyan tér, ahova kihurcolják a
város betegeit és szenvedőit. A nyomorultak arra kényszerülnek,
hogy teljesen idegeneket szólítsanak meg abban a reményben, hogy
valaki tud gyógymódot a bajukra.
– Micsoda ostobaság!
– Ez enyhe kifejezés. De a babiloniak iszonyúan félnek a
csipesztől és a sebészkéstől. És ha félős vagy, nem sokat tudhatsz
meg az orvoslásról… az igazi orvoslásról. A test izmokból,
porcokból, belekből, belső szervekből és folyadékokból áll. Epe,
hasnyál, vér, vizelet, izzadság, sperma, széklet…
Kemuaszet hangja mind hangosabbá vált, ahogy ivott és
beszélt. Szemerket látta, hogy Hapi éles pillantásokat vet feléjük a
sarokból.
– Még egy korsóval? – kérdezte gyorsan, hogy elterelje az öreg
figyelmét.
– Kitűnő gondolat.
Szemerket intett a kocsmárosnak, Kemuaszet pedig
kifejezetten fellelkesedett.
– Azt kell mondanom, fiam, nagyon nagylelkű vagy. Mit
tehetek cserébe?
– A barátaimat keresem Babilonban, hogy visszavigyem őket
Egyiptomba.
– Vissza, Egyiptomba! – szakította félbe az öreg, a hangja
olyan vágyakozást tükrözött, mintha Szemerket azt mondta volna,
hogy „a Mennyekbe” vagy „ a Paradicsomba”. – Menynyire
szeretnék én is a piramisok tövében heverészni, és újra inni a Nílus
vizéből…
– Mi tart itt? Elkövettél valamit, ami miatt nem térhetsz vissza?
– Nem, semmi ilyen nem történt. Magamtól jöttem ide, abban
reménykedtem, hogy szükség lesz a szaktudásomra. – Az öreg újra
sóhajtott. – A szeretőm az, ami itt tart.
Szemerket pislantott. Megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy
ilyen férfi szeretője, de a képzelete nem bizonyult elegendőnek.
– Szerető?
– Ó, igen. Olyan szerető, akinek a szíve kőből van, az
öleléséből mégsem elegendő soha. Ott találod magad előtt a
pohárban.
– Értem már – jött rá Szemerket. – A borról beszélsz.
Kemuaszet szomorúan bólintott.
– Nincs pénzem arra, hogy visszatérjek Egyiptomba,
Szemerket. Mindenemet elköltöttem ilyen alakoknál, mint ez a Hapi.
Orvos vagyok betegek nélkül egy olyan országban, ahol nincsenek
orvosok, és már csak pohártól pohárig élek. Rég elhagyott a hitem,
hogy valaha visszatérhetek Egyiptomba.
Szemerket emlékezett arra, hogy azokban a hetekben és
hónapokban, amikor Naia elvált tőle, őt is a város részegeként
tartották nyilván. Ugyanilyenné válhatott volna, mint ez az öreg, ám
az istenek megkönyörültek rajta, és jó munkát adtak a kezébe.
Kemuaszetet, úgy tűnt, még a hivatása sem tudta megmenteni az
elkeseredéstől.
 – De az egyiptomiaknak csak van szükségük rád? – Egy-egy
törés, néhány horzsolás… csak ennyire kellek.
Pár hete megfoltoztam néhány helyi fickót, most még abból
élek. Tavaly úgy tűnt, alakul valami, de aztán nem jött össze. Mint
általában. – Kemuaszet megtörölte a szemét a borba áztatott övével,
majd belefújta az orrát a köpönyege ujjába.
Szemerket töltött neki még egy pohár bort.
Kemuaszet felemelte a fejét.
– Hagyjuk a szomorkodást – mondta. – Ilyen finom bor mellett
örvendeznünk kell. Tehát azért jöttél, hogy megtaláld a barátaid?
Szemerket bólintott.
– De ez a város hatalmas. Nem is tudom, hol kezdjem. Még az
egyiptomi negyed is sokkal nagyobb, mint gondoltam.
– Körülbelül húszezer egyiptomi él a városban, legalábbis
utoljára ennyit számoltak, és ebben nincsenek benne az ország többi
területén élők.
– Húszezer! – kiáltott fel Szemerket. – Hogyan fér el itt ennyi
ember?
– Nemcsak itt laknak egyiptomiak, Szemerket, hanem a város
egész területén. – Kemuaszet hadonászva körbemutatott. – Az
egyiptomiakat szívesen fogadják fel szolgának, mert nagyon jó a
modoruk.
Szemerket átgondolta, amit az öreg mondott.
– Naia azt írta, hogy az egyiptomi nagykövet szolgálatába állt.
– Menefében? – kérdezte élesen Kemuaszet.
Szemerket bólintott. Az öreg arca felderült.
– Őt ismerem! Mondtam, hogy volt tavaly egy tervem, és ez
pont vele volt kapcsolatban. Amikor Menef Babilonba jött,
igyekeztem meggyőzni, hogy tegyen meg a hivatalos orvosává. De
magával hozta a saját orvosait, így a szerencse ismét magamra
hagyott.
– Tudod, hogy hol lakik?
– Persze.
– El tudsz hozzá vezetni?
– Annál többet is tudok. Be tudlak mutatni neki. Biztos
emlékezni fog rám. – Kemuaszet fontoskodva tollászkodni kezdett,
majd sajnálkozva sóhajtott. – De mielőtt elindulunk…
– Igen?
– Úgy láttam, hozzá sem értél a poharadhoz…
Szemerket az orvos elé tolta a borát.

Szemerket türelmetlensége ellenére Kemuaszet ragaszkodott

ahhoz, hogy előbb menjenek el hozzá, hogy felölthesse a
munkaruháját és felrakhassa az orvosi gallérját. Egy teljes óra eltelt,
mire a vénember elkészült. A férfi fodrozott fehér tunikát és
sálgallért öltött, amelyről még a divatban nem túl járatos Szemerket
is látta, hogy nem mostani darab.
Bár már nyilvánvalóan hanyatlásnak indult a csillaga,
Kemuaszet mégis könnyedén intett.
– Induljunk, Szemerket! – kiáltotta, és sétapálcáját erősen
belenyomta a talajba. Az elfogyasztott kiadós bormennyiség ellenére
határozottan, dülöngélés nélkül sétált végig Babilon útjain és
mellékutcáin: a biztos jele annak, hogy egy igaz és elkötelezett
részegessel áll szemben, gondolta Szemerket.
Az egyiptomi negyed határán, a csatorna mellett megálltak,
hogy Kemuaszet végiggondolja, melyik a legjobb út a nagykövet
szálláshelyéhez.
– Rég volt már, hogy erre jártam – motyogta. – Melyik utca is
az? Azt hinné az ember, hogy a babiloniak is képesek egyenes utakat
készíteni.
A nagykövet, ahogy aztán kiderült, a nagyköveteknek és
követségeknek fenntartott körbefalazott városrészben élt.
Könnyű volt megtalálni a házat, mert két oszlopra kifeszítve
egy karmazsinvörös-azúr zászló hirdette, hogy ez Egyiptom
királyságának hivatalos képviselete. Nagyon tekintélyes ház volt,
illett az egyik legnagyobb ország nagykövetségéhez, ám a frissen
festett fehérség és ragyogó színek zavarba ejtették Szemerketet.
Cifrasága kirítt az agyagtéglás épületek közül. Szemerketnek az is
eszébe jutott, hogy az egyiptomi negyed temploma bezzeg mennyire
elhanyagolt, és a két idős papot hagyják éhezni.
Dühös lett Menefre, aki inkább a saját házából csinált palotát,
minthogy az egyiptomi istenek házával törődne. Próbált
lecsillapodni, hogy ne vonjon le rögtön következtetéseket, ám ajkára
óhatatlanul kiült a megvető mosoly.
Ahogy Kemuaszettel közelebb értek, Szemerket hangzavart
hallott. Befordultak a sarkon, s megdöbbenve látta, hogy körülbelül
kétszáz ember várakozik ügyes-bajos dolgával a ház árnyékában.
Mindannyian egyiptomiak voltak, és mindahányuk arcán lemondás
ült, mintha előre tudnák, hogy ügyük reménytelen, mégis valamilyen
csodában reménykednének. Miközben átverekedték magukat a
tömegen az őrházig, Szemerket elkapott egy-két
beszélgetésfoszlányt.
– …egy tévedés, nem kellett volna ideküldeniük minket…
– Az a hitvány bíró okozta a bukásom…
– Ha meghallják az ügyem részleteit, nem lesz nehéz dolguk…
– Ez csak egy kicsi bűn volt… kinek ártott?
Szemerket mélyet lélegzett. Az ő története is ilyen
valószínűtlenül és elkeseredetten hangzik? Az egyedüli különbség,
hogy neki két menlevél volt a tulajdonában, amelyeket személyesen
a fáraótól kapott. Arra is emlékeztette magát, hogy csak híreket akar
szerezni Meneftől Naia és Rami jelenlegi tartózkodási helyéről, nem
kéri, hogy az ügyébe hivatalosan is beavatkozzanak.
Idegesen fordult Kemuaszethez.
– Előre tudsz minket vinni? Tényleg tudja Menef, hogy ki
vagy?
Egy pillanatra kétely villant az orvos szemében, és eddigi
hencegése félénkséggé halványult.
– Igen… talán. Beszéljünk először az őrrel. Biztos vagyok
benne, hogy emlékszik rám, bár mint mondtam, jó néhány hónapja
már, hogy itt jártam.
Kemuaszet puhatolózva közelítette meg a kapu mellett álló
őrbódét, és remegő kézzel üdvözölte a katonákat. A hivatalnok nem
vett róluk tudomást: szó nélkül írt tovább egy agyagtáblára.
Kemuaszet hangosan megköszörülte a torkát.
– Jó uram, egy pillanatra?
A ragyás képű írnok félig becsukott szemmel pillantott
Kemuaszetre. Amikor látta, ki áll előtte, elfintorodott és a közeli
őrhöz fordult. Az őr még fiatal volt, mindenképpen jó benyomást
akart kelteni, ezért rögtön indulatos arcot vágott. Kijött a bódéból, és
beleordított Kemuaszet arcába:
– Takarodj a sor végére, vén csavargó!
Tényleg ismerik Kemuaszetet, gondolta rosszmájúan
Szemerket.
Amikor az idős orvos tiltakozni kezdett és meghallgatást kért
Meneftől – a nagykövet bizonyára emlékszik rá, az ismert egyiptomi
orvosra –, a fiatal katona durván torkon vágta dárdája nyelével.
Kemuaszet úgy rogyott össze, mint egy áldozati üsző: levegő után
kapkodott az utca porában, és a torkát szorongatta.
Szemerket felkiáltott és az öreg mellé ugrott. A vénember
szemei kifordultak és könnyeztek, miközben levegőért küzdött.
Szemerket gyorsan megtapogatta a torkát, hogy meggyőződjön róla,
nem tört-e el a gégéje. Amikor Kemuaszet újra levegőhöz jutott,
Szemerket felállt, és a fiatal őr szemébe nézett.
Az őr láthatott valamit Szemerket tekintetében, mert egy
pillanatra elbizonytalanodott. Idegesen pislogott és nagyot nyelt.
– Te is – mondta, és próbált megint keménynek és ijesztőnek
tűnni –, te is menj, és várj a sorodra, mint a többiek.
Szemerket hallgatott, továbbra is meredten figyelte. A fickóba
visszatért a bátorság, és Szemerket felé suhintott a dárdájával,
nyilvánvalóan azért, hogy megijessze. Szemerket azonban kikapta a
dárdát a kezéből, és kettétörte a térdén.
Amikor a dárda két darabját bedobta a közeli csatornába, a
tömeg ujjongásba tört ki. A fiatal katona ijedten ment vissza az
őrházba, és fojtott hangon mondott valamit a hivatalnoknak.
Mindketten idegesen figyelték a feléjük közelítő Szemerketet.
Mielőtt azonban Szemerketnek esélye lett volna velük vitázni,
belülről váratlanul kinyílt a nagykövetség kapuja. A tömeg
félrehúzódott, Szemerket alig tudta a félig eszméletlen Kemuaszetet
megmenteni, hogy agyon ne tapossák.
Egy díszes ruhájú hírvivő kiállt egy kőre, és hangosan
bejelentette, hogy a nagykövet aznap már senkit nem fogad, mert a
királyi palotába hívatták. A várakozók torkából csalódott, dühös
morgás tört elő, olyan volt a tömeg, mintha egy óriási állat ébredezett
volna.
 A hangra hirtelen egy csapatnyi zsoldos vonult elő, hogy
megtisztítsák az utat. Az embereket a dárdáik nyelével taszigálták
félre. Közben Szemerket a hátuk mögött megpróbált bepillantani az
épületbe. Egy nagy, indulásra kész hordszéket pillantott meg a
főépület kapuja előtt.
Aztán egy alacsony, kövérkés ember jött ki a házból. Díszes
ruhája volt, és úgy mozgott, mint egy elkényeztetett templomi
macska. Beleült a székbe. A ruhája díszessége és a fonott ostorán
megvillanó arany alapján valószínűleg Menef maga. A férfi szorosan
tartotta kezében a hivatását jelképező sólyommal díszített pálcát,
miközben hordszéket magasra emelték a rabszolgák.
Szemerket megrázta a fejét. Talán rosszul lát? Nem kevesebb,
mint negyven férfi cipelte Menefet. Szemerket kis híján hangosan
felnevetett. Senkit, még a nagy III. Ramszeszt sem hordozták
ennyien! Döbbenetes volt ennek a Menefnek a beképzeltsége.
Szemerket hirtelen megbánta, hogy nem hozta magával a küldetését
bizonyító melldíszt, mert az orra alá lehetett volna dörgölni.
A hordszék elindult. Ebben a pillanatban egy vékony, szálas
férfi lépett ki a kapun. Ahogy meglátta a tömeget, az ajka széles
mosolyra görbült, fekete szemében azonban rosszindulat villant.
Arckifejezése ezáltal a jókedv rémisztő torzképe lett, félúton a
gonosz vigyor és a vicsorítás között. Halkan utasította az őröket,
hogy használják az ostorukat a tömeg félresöprésére, hiszen utat
kellett teremteni a nagykövet közeledő gyaloghintójának. Az őrök
vízilóbőrből készült rövid ostoraikkal csapkodták az embereket. Bár
többen sikoltottak, a csökönyös tömeg mégsem kezdett oszlani.
Szemerket érezte, ahogy az egyik ostorszíj a nyaka mellett suhan el.
Elöntötte a düh.
A hírnök utasításokat kiabált.
– Arcra! – mondta. – Arcra a fáraó Szeretett Barátja előtt!
Szemerket meglepődve kapta fel a fejét. A Szeretett Barát
rangot általában csak a fáraó vérrokonai kapták meg.
A királyi jelző ellenére a tömeg nem engedelmeskedett a
szónoknak, és a vigyorgó férfi is látta, hogy az ostorok nem érnek
semmit. Parancsokat kiabált az embereinek, akik erre előrenyomták
dárdáik hegyét. Ez a parancs mentette meg a nagykövetet a tömeg
indulatától.
Ahogy Menef hordszéke elhaladt mellette, Szemerket
felkiáltott.
– Nagykövet, hol vannak a szolgáid, Naia és Rami?
Menef Szemerket felé fordult, szemében ijedtség villant. Intett
a hordozóinak, hogy álljanak meg.
– Ki vagy? Mit akarsz? – kiáltotta Menef vékony, nyűgös
hangon.
– A fáraó vissza akarja őket kapni, Menef, és számít az
engedelmességedre.
– Ki vagy te? Miből gondolod, hogy tudnom kell minden
szajháról és bűnözőről, akiket ideküldenek, he? Nem vagyok
szoptatós dajka. Gyere vissza később, holnap, és várj a sorodra, mint
mindenki más.
Szemerket szeretett volna a hintó mellett maradni és tovább
faggatni a nagykövetet, csakhogy akkor az őrök parancsnoka
hátborzongató vigyorral hirtelen eléugrott. Szemerket
észrevette, hogy a férfi szeme sarkában, mint egy koszos
könnycsepp, kis tetoválás búvik meg, egy áspiskígyó ábrája.
Szemerket megpróbált a hintó felé tolakodni, de az Áspis úgy
állt előtte, mint egy szikla, majd félrelökte Szemerketet, ettől
megtántorodott. Az Áspis továbbra is vigyorogva nézte, mer-e
Szemerket még egyszer Menef közelébe kerülni.
Eddigre a nagykövet már az utca végén járt, mögötte hordányi
elégedetlen pereskedő. Amikor a vigyorgó férfi látta, hogy
munkaadóját körbeveszik, a gyaloghintó után eredt.
Csak Szemerket és Kemuaszet maradtak a most már kihalt
utcán. Szemerket megpróbálta felsegíteni az orvost, és szomorúan
látta az öreg arcán a félelmet, mintha attól tartott volna, hogy
Szemerket megüti.
– Ne félj – mondta neki Szemerket lassan, mintha gyerekhez
beszélne. – Segítek felállni. Nem bántalak! Gyere, támaszkodj rám.
Készen állsz?
Az öregember lassan bólintott, de képtelen volt megszólalni.
Szemerket a hónaljánál fogva megtámasztotta. Kemuaszet erősen
tántorgott, de megállt a lábán. Szemerket továbbra is szorosan
tartotta az idős férfi csontos testét, úgy sétált vele vissza az
egyiptomi negyedbe.
Időközben elgondolkozott, mivel tudná megnyugtatni az idős
orvost, de nem jött semmi a nyelvére. Már az egyiptomi negyed
határánál jártak, amikor a homlokán lévő régi sebbe nyilalló
fájdalom új ötletet adott.
– Kemuaszet – szólt, miközben megdörgölte a homlokát –,
megnéznéd rajtam ezt a régi sebhelyet?
Az orvos nem válaszolt, talán nem is értette, mit kérdeztek tőle.
Ahogy továbbvánszorgott, úgy csüngött a feje, mint egy nehéz kő.
– Ezt az öreg sebet itt, a homlokomon. – Szemerket gyorsított
és az öreg elé állt, hogy megállásra kényszerítse. Fejét Kemuaszet
szeme elé emelte. – Időnként éget, mint a tűz, és úgy fáj tőle a fejem,
mintha templomi dobokat vernének benne. Csak az alvás enyhít rajta.
Tudsz nekem segíteni?
A beálló csöndben Szemerket azon töprengett, vajon az őr
ütése elvette-e az öregember eszét. A késő délutáni nap sugarai
hosszú árnyakat vetettek mindenfelé, ahogy az egyiptomi negyed
szélét jelző csatorna mellett álltak. Végül Kemuaszet remegő hangon
kérdezett vissza:
– Tőlem kérsz segítséget?
– Hát nem te vagy Babilon legjobb orvosa?
Kemuaszet egy pillanatig csöndben töprengett, majd felemelte
a fejét, és szakértő szemmel megvizsgálta Szemerket sebhelyét. Az
öregember vállai érezhetően kiegyenesedtek, ahogy Szemerket felé
fordult, és kimondta a rituális szavakat.
– Vállalom a gyógyításodat. Jöjj el hozzám, amikor a sebed
újra fáj.

A lenyugvó nap perzselő, vörös fényében az Etemenanki-

zikkuratu olyan volt, mintha lángokban állna. Szemerket a zikkuratut
figyelve gyorsan szelte át Babilon kanyargós utcáit. Hamarosan az
Eufráteszen átívelő nagy hídnál találta magát, épp a nagy
zikkuratuval szemben. Kemuaszet azt mondta, valahol erre van a
Betegek tere, és még a kijárási tilalom előtt meg akarta nézni.
Persze kíváncsi is volt a térre: amit eddig megtudott róla, az
alapján újszerűnek és távolinak tűnt, volt azonban más oka is a
kutakodásra. Ha Rami tényleg megsérült, ahogy Elibar, a fáraó
unokatestvére állította, talán ráakad itt, a betegek között.
Legrosszabb esetben legalább megtudja, volt-e valaha egyiptomi a
társaságban.
Szemerket már azelőtt megérezte a tér szagát, hogy
megpillantotta volna. A furcsán édeskés illatú rothadás és az emberi
ürülék szaga minden betegség jellemző kísérőtünete. Ezután már
csak a szagot követte, és az egyik mellékutcán keresztül hamarosan
meg is érkezett a térre.
A Betegek tere még egyiptomi mértékkel nézve is óriási volt.
Több ezer beteg vagy sérült babiloni feküdt egymás mellett a
szabadban faltól falig, mint egyetlen élő, reszkető hústömeg. Volt,
aki a csupasz földön feküdt, míg mások, a nemesek nagy, faragott
ágyakban pihentek. A szenvedők sóhajai és nyögései
megremegtették a levegőt, a küszködők elkeseredett hangon
szólítgatták az arra járókat, míg több helyen családok siratták
haldokló szeretteiket.
Szemerket leszegte a fejét, nem nézett azokra, akik
szólongatták, és miközben módszeresen, saroktól sarokig végignézte
a teret, elővigyázatosan elkerülte az emberek pillantását. Amikor
összeakadt egy furcsa külsejű, agancsos pappal, aki rézszínű,
pikkelyes mintájú ruhában sétált, meglepetésében nagyot nézett.
Homályosan emlékezett arra, hogy a babiloniak hite szerint
valamilyen vízi isten is – talán Eának hívták? – harcol a betegségeket
okozó démonok ellen. Azok az alakok is, akiket korábban
méhészeknek gondolt, a babiloni temetkezési vállalkozók, szintén
sürgölődtek a téren. Ők vonszolták ki a halottakat a betegek közül,
majd hordágyakon egy távoli sátorba vitték, ahol mézeskorsók várták
a testeket. Más látogatók vizeskannákat, balzsamokat és kötszereket
hoztak a rászorulóknak.
Szemerket fokozatosan ráébredt, hogy a város betegei messze
nem olyan elhagyatottak, ahogy ezt Kemuaszet állította: a pikkelyes
ruhájú papok és segítőik láthatóan jól gondoskodtak róluk. Ahogy
egyre beljebb jutott a téren, azt is felfedezte, hogy a papok a
betegségek fajtái szerint csoportosították a szenvedőket. A szellemes
rendszer megkönnyítette a látogatók és az utazók dolgát, hogy
könnyen odataláljanak, ahol leghatékonyabban képesek segítséget
vagy tanácsot nyújtani.
Szemerket összekaparta a bátorságát, és odament az egyik
paphoz.
– Meg tudná nekem mondani, merre vannak azok, akiknek
fejsérüléseik vannak? – kérdezte.
A pap a tér egy távoli pontjára mutatott, miközben ruhájának
rézszínű pikkelyei felcsillantak a nap utolsó sugaraiban. Szemerket
szótlanul sietett a mutatott helyre. A tér néhány lakója olyan szörnyű
állapotban volt, hogy szinte attól beteg lett, ha rájuk nézett.
Akármerre fordult, mindenütt rémisztő sebek, undorító szagok,
kifacsart testrészek. Egyenesen előre bámult hát, bezárva fülét a
könyörgő szavak elől, s így végül baleset nélkül eljutott céljáig.
Amikor megérkezett oda, ahova a pap irányította, körülnézett,
hátha meglátja Rami arcát. A sérüléseiből ítélve a legtöbb itt fekvő
ember a a háború áldozata lehetett. Az egyik férfi fejkötéséből csak
egyetlen, vad pillantás látszott ki. A szem értelmesnek tűnt, ezért
Szemerket odament hozzá.
– Ne haragudj, hogy zavarlak… – kezdte Szemerket.
A férfi nem mozdította meg a fejét, de szeme dühösen meredt
Szemerketre.
– Egy egyiptomi fiút keresek. Raminak hívják. Fejbe vágták.
Nem láttad véletlenül?
Vad Tekintet továbbra is ellenségesen meredt rá és nem felelt.
– Körülbelül tizenkét héttel ezelőtt történt – folytatta
Szemerket, de amikor látta, hogy egy könnycsepp folyik ki Vad
Tekintet szeméből, és a járdára hullik, elhallgatott.
– Ne várj tőle választ – hallotta a háta mögül.
Szemerket megpördült. Egy vízhordó fiú állt mögötte, letérdelt,
és Vad Tekintet ajkaihoz emelt egy merőkanál vizet. Jó része kifolyt
a férfi szájából az ölébe, de valamennyi folyadék az ajkai közé is
került.
– Nem tud beszélni – magyarázta a fiú, és újabb merőkanál
vizet emelt a beteg szájához. – Az istenek megbénították az elméjét,
és most már egy ujját sem tudja mozdítani. Mit kérdeztél tőle?
 Szemerket megismételte a kérdést.
– Egy egyiptomi fiú? – A vízhordó elcsodálkozott. – Nem
tudok egyetlen egyiptomiról sem errefelé, a te fajtád nem szereti a mi
gyógyítási módszereinket.
Szemerket letérdelt és megvizsgálta Vad Tekintet arcát.
– Egyiptomban az orvosok felnyitnák a koponyáját.
A fiú megborzongott.
– Úgy hallottam, nem nagyon élik túl a betegek, ha ezt
csináljátok velük.
Szemerket megrántotta a vállát.
– De legalább nem szenvednek. Milyen szörnyű is ennek az
élete!
– Hát én nem vagyok annyira biztos benne – mondta a fiú
elgondolkodva, és megtörölte Vad Tekintet ajkát egy kendővel. – Itt
legalább mindennap kap enni, és úgy bánnak vele, mint egy
nemessel. Ha belegondolsz, valószínűleg sosem volt ilyen jó dolga.
– Mégis… – Szemerket felállt, és kételkedve megrázta a fejét.
Remélte, ha neki is elérkezik a Fájdalom Napja, az istenek kegyesek
lesznek hozzá, és gyors halála lesz. Körbepillantott a téren, hátha
meglátja Ramit, de a növekvő sötétségben a betegek arcát már nem
lehetett felismerni.
A fiú utánaszólt.
– Van egyéb ötleted is, mint felnyitni a koponyáját? – kérdezte.
– Nincs – felelte Szemerket, még mindig keresgélve a
sebesültek között –, ez az egyetlen gyógymód, amit ismerek.
A szavak hirtelen elnémultak az ajkán. Gyorsan újra
körbepillantott, és ismét meglátott valakit, akiről úgy vélte, ismeri.
– Marduk? – kérdezte csodálkozva fennhangon, majd
megismételte, immár kiáltva. – Marduk!
Alig ötvenlépésnyire az egykori rabszolgája épp az egyik
szenvedővel beszélt. Marduk felkapta a fejét, amikor a nevét hallotta.
Szemerket még így, a félhomályban is látta, hogy a szeme
elkerekedett a meglepetésről, aztán sarkon fordult és befutott egy
közeli utcába. Szemerket a nyomába eredt. Nem volt könnyű
kikerülni a rengeteg földön fekvő alakot, ám Szemerket olyan volt,
mint az angolna a nádasban. Átugrált a fejük felett, nem foglalkozott
kiáltásaikkal és átkaikkal. A látogató családtagok félreugrottak,
ahogy közeledett, és úgy néztek utána, mintha őrültet látnának. A
pikkelyes köpenyeget viselő papok összeráncolták a homlokukat a
felbolydulás láttán.
Szemerket alig pár pillanattal Marduk után ért a mellékutcára,
ám addigra a férfi már nem volt sehol. Az utcán senki nem
tartózkodott, és nem látott egy kaput vagy ajtót sem, ahova
beosonhatott.
– Marduk! – kiáltott ismét. Várt egy kicsit, majd újra: –
Marduk!
Amikor bizonyossá vált, hogy rajta kívül nincs az utcában
senki, Szemerket elkedvetlenedve visszafordult, és azon töprengett,
vajon jól látott-e. Ám ha a férfi nem Marduk volt, akkor miért rohant
így el? Leült az egyik ciszterna szélére: ez az egyetlen nyílás, amin
keresztül Marduk távozhatott. De a szennyvízvezetéket bronzrács
borította, és a rácsok között nem fért volna át. Azért megpróbálta
felemelni a rácsot, de ahogy sejtette is, zárva volt.
Szemerket visszatért a Betegek terére. Nem foglalkozott azok
dühös pillantásával, akiken az előbb keresztülgázolt, és megkereste
azt a férfit, akivel Marduk az előbb beszélt. A bőrnyavalyáktól
szenvedők között talált rá. Szemerket arca eltorzult, amikor látta,
hogy a férfi arcát gennyes sebek borítják, és tekintetével próbálta
kerülni a beteg arcáról és álláról rétegekben foszló bőrt.
– Ismered? – kérdezte egyenesen a férfitól.
– Elnézést, uram? – kérdezte a férfi ijedten.
– A férfit, akivel az előbb beszéltél. Aki elrohant, amikor
kiáltottam neki. Marduknak hívják.
– Nem… nem, uram. Nagyon sajnálom.
– Miről beszéltetek?
– Megkérdeztem, hogy tud-e gyógyírt a bajaimra – mondta
vonakodva a férfi. – Itt ez a szokás, tudod.
Szemerket nem hitt a férfinak, és közelebb hajolva a szemébe
nézett, hogy megbizonyosodjon igazáról, s ekkor a méz
eltéveszthetetlen illata csapta meg az orrát. Szemerket elmosolyodott,
mert a szag megerősítette a gyanúját.
Mielőtt azonban bármi mást mondhatott volna, a folyó felől
mély harangszót hallott. A téren mindenki megállt egy pillanatra,
mintha a rezgő, gyászos dallamra figyelne, aztán a családok felálltak
és szedelőzködni kezdtek, elköszöntek beteg családtagjaiktól.
– Ez meg mi? – kérdezte Szemerket.
– Figyelmeztető harang, hogy hamarosan felvonják a hidat,
hogy a gonosztevők ne juthassanak be a városba.
Szemerket tudta, vissza kell térnie a hídon át. Ha nem jelenik
meg a templom kapujában, a fekete fejű ügynökök jelenteni fogják
az eltűnését az elámi hatóságoknak. Átkozta a rossz szerencséjét,
mert alaposabban ki akarta kérdezni a férfit, mivel teljesen biztos
volt abban, hogy hazudik, és ismeri Mardu– kot.
– Mondd meg neki – szólt vissza a válla felett, miközben
elindult kifelé a térről –, mondd meg neki, hogy találkozni akarok
vele.
– Hidd el nekem, uram, hogy nem ismerem azt a férfit.
– Mondd el neki.
Amikor odaért ahhoz az utcához, amely a hídra vezetett,
Szemerket hirtelen megfordult, és hangosan visszaszólt.
– Tudok segíteni a bőrbajodon!
A férfi nem válaszolt, ám a sötétben sokan felemelték a fejüket,
hogy hallják, mit mond Szemerket.
– Mosd meg az arcod tiszta vízzel! – Szemerket kiáltása
visszhangot vert a sötét téren.

– Már nagyon aggódtunk, uram – mondta szemrehányón a

fiatalabbik kém, ahogy távolodtak az egyiptomi templomtól.
– Sajnálom.
– Majdnem elindultunk, hogy jelentsük a kapitánynak.
– Holnap megpróbálok hamarabb visszatérni.
– Attól tartottunk, történt veled valami.
Szemerket nem válaszolt, határozott léptekkel sétált tovább a
szállása felé.
Mivel már éjszaka volt, a kémek nem féltek, hogy meglátják
őket együtt. A kövérebbik minden fenntartás nélkül zihált és
szuszogott.
– Merre jártál ma, uram? – kérdezte közvetlen modorban
Szemerketet.
– De hát tudjátok! – felelte Szemerket.
– Honnan tudnánk? Egész nap a templom előtt vártunk, ahogy
parancsoltad!
Szemerket elmosolyodott.
– Imádkoztam.

– Nyújtsd a hüvelyked, uram.

A pap belenyomta Szemerket hüvelykujját egy tál lágy
agyagba, és kicsit megmozgatta jobbra és balra. Ezután a tálat a tetőn
lévő nyíláson át beömlő fénysugárba tartotta, és összehasonlította az
ujjlenyomatot azzal, amelyet Szemerket a fáraó asztalánál kapott pár
hete.
Hajnal volt még, és Szemerket Marduk templomában járt,
amelyet a helyiek Esagilának hívtak. Bár Amon Nagytemploma
Thébában sokkal hatalmasabb volt ennél, a Marduk-szentély
kinézetében semmiben sem maradt el mögötte. Az alabástrom-
oszlopok a vert arannyal borított kazettás mennyezetig értek, a lila
függönyök ezüstkarikákon lógtak, és vastag redőkben omlottak le a
malachit-, türkiz- és gyöngyházfényű mozaikpadlóig. Az Esagilát
belülről örökös, szent homály fedte, fény csak a tetőn elhelyezkedő
kicsiny nyílásokon át jutott az épületbe. Úgy tűnt, mintha a
templomban mindent, még a papok ruházatának arany- és
ezüstszálait is a lámpák és fáklyák fényéhez készítették volna.
– Minden rendben, uram.
A pap intett Szemerketnek, hogy kövesse a templom hátsó
részébe. Hamarosan elérkeztek azokba a hűvös helyiségekbe, ahol a
papok a kincseiket őrizték.
– Aláírnád, kérlek – mondta halkan a pap – ékírással a nevedet
ide a táblára? – Ismét friss agyagot nyomott Szemerket elé. A
berakásos cédrusasztalon már ott sorakoztak bőrerszényekben az
arannyal teli zsákocskák. Szemerket pislantott meglepetésében.
– De hát ennyit nem tudok elvinni!
– Biztosíthatlak uram, hogy a táblán, amit bemutattál, pontosan
ekkora összeg szerepelt. Szeretnéd megszámolni?
– Szerintem el sem bírom!
 – Talán a szolgáid?
– Nincs szolgám.
A pap gyanakodva pillantott az egyiptomira. Szemerket szinte
hallotta, ahogy azon gondolkodik, ki lehet ez a szolga nélküli férfi,
aki igényt tart a fáraó aranyára. A pap végül azt tanácsolta
Szemerketnek, hogy csak annyit vigyen el, amennyit szeretne, a
többit visszarakják a ládába, amíg vissza nem tér érte. A pap
kisimította az agyagba már beleírt számokat, és gyorsan felírta az új
összeget.
– Az aranyad biztonságban lesz nálunk, uram.
Szemerket ismét odabiggyesztette az ujjlenyomatát. Amikor
kilépett a szobából, érezte, hogy a rengeteg aranyérme lehúzza az
övét. Soha nem volt nála ennyi pénz. Ha belegondolt, hogy még négy
hasonló, a fáraótól kapott táblácskája van a szállásán…
Szemerketnek lelkiismeret-furdalása támadt, ahogy a fáraóra
gondolt. Mióta megérkezett Babilonba, csak Naia és Rami után
kutatott, egyáltalán nem foglalkozott a másik küldetésével, a Bél-
Marduk-szobor megszerzésével. Mivel éppen az Esagilában van,
gondolta Szemerket, itt a kitűnő alkalom, hogy megnézze a szobrot,
hogy egyáltalán elszállítható-e Egyiptomba.
Beállt a várakozók sorába, amely a hosszú lejtőn keresztül a
föld alatti kápolnába vezetett. Egy óra telt el, vagy még valamivel
több is, mire a templomi őrök beengedték a legszentebb babiloni
bálványt rejtő helyiségbe.
Énekesnők halk kántálása töltötte be a termeket, és szinte
átölelte a mirha mindent átható illata. Szemerket előrébb húzódott,
hogy láthassa a szobrot, ám a rajongók tömege mindent eltakart
előle. Bár nem tudta, mire számíthat, mégis csalódottságot érzett,
amikor megpillantotta a bálványt az arany-baldachin alatt. A szobor
nagyjából olyan magas volt, mint ő, nem túl kidolgozott munka,
amikor pedig lepillantott, látta, hogy egy törött lábujj kandikál ki a
fafegyverzet alól.
A durva, ősi stílusban készített szakállas isten magas koronát
viselt, és csillagszerű rózsadíszekből álló fűző borította a mellkasát.
A faragott arc kis mosolya inkább gyengeelméjűségre vallott, mint
isteni jellegre. A szobor a bal kezében pálcából és gyűrűből álló
jogart tartott, míg a jobb keze úgy nyúlt előre, mintha üdvözölni
próbálna valakit.
A fáraó elmesélte neki, hogy az uralma elején minden babiloni
uralkodó megszorította a kinyújtott kezet, hogy megkapja az isten
támogatását. A kéz mára szinte teljesen elformátlanodott, az ujjakból
alig maradt valami. Vajon hány király, hány évszázad kellett ahhoz,
hogy ennyire elkopjon az a kéz, töprengett Szemerket.
Az istenszobor szinte villogott Szemerket szeme előtt, mintha
az elmúlt évszázadok rajongása rezgett volna a levegőben. Ez volt
talán a legidősebb istenszobor az egész világon, és emiatt ezért
rajongtak a legtöbben. Szemerketnek egyszerre csak a fülében
csengett a fáraó suttogása: „Ha megfoghatom az isten kezét,
meggyógyulok.” Szemerket nézte az aranykezet, amely annyi
királynak nyújtott hatalmat, és arra gondolt, hogy talán a szoborban
rejlő mágia valóban segít a fáraónak visszanyerni az egészségét.
Szemerket addig bámulta a szobrot, míg a templomi őrök rá
nem szóltak és ki nem tessékelték, mert más hívők is szerették volna
megközelíteni az istenbálványt. Amikor újra a külső terembe
érkezett, egy fiatal pap várta.
– Szemerket nagyúr? – kérdezte a férfi.
Szemerket meglepetten bólintott.
– A Nagytiszteletű Főpap, Adad kíván veled szót váltani.
– Velem? – kérdezte bizalmatlanul Szemerket.
A fiatal pap meghajtotta a fejét, és a kicsi, dísztelen ajtóra
mutatott, amely a terem túlsó végén nyílt, távol a látogatók kutató
pillantásaitól. Az ajtón keresztül szűk, zárt lépcsőházba jutottak,
amely a templom második emeletére vezetett.
A nagy mágus szobái ugyanolyan csöndesek és sötétek voltak,
mint az isten szentélye. A fiatal pap az ajkához érintette az ujját, és a
szoba másik végébe intett a fejével. Szemerket belebámult a
homályba, ahol egy távoli kőoltárnál ügyködő férfit pillantott meg. A
fiatal pap csöndben becsukta maga mögött az ajtót, s Szemerket
kettesben maradt Adaddal. Ebben a pillanatban frissen kiontott vér
sós szaga csapta meg az orrát. Ideges lett.
– Csak még egy perc, Szemerket nagyúr – szólt oda Adad az
asztaltól, hogy megnyugtassa. Következő szavai azonban tovább
növelték Szemerket nyugtalanságát. – Éppen a májadból olvasok.
Szemerket látta, hogy Adad lábánál egy feláldozott gödölye
félredobott teteme fekszik; szeme félig nyitva, nyelve kilóg a
szájából. Amikor Adad elfordult az asztaltól, a kezei zöldek voltak az
epétől. Egy tál vízben megmosta a kezét, majd Szemerket felé
fordult.
– Csalódott vagyok – vetette oda Adad, és megtörölte a kezét
egy törülközőben. – A gödölye mája ma nem adott tiszta válaszokat,
egyszer ezt mondta, aztán meg amazt. Nem tudtam meg annyi
mindent, mint amit akartam.
– Ha a Nagy Mágus meg akar rólam tudni valamit, csak
kérdeznie kell.
Adad végigmérte Szemerketet. A főpap nagydarab, erős
testalkatú férfi volt, hasonló szakállal, mint amilyet az isten viselt.
– A szavak csak azért vannak, hogy elrejtsék előlünk az
igazságot, Szemerket – mondta. – A máj viszont nem hazudik. És
akármilyen ködös is volt ma az üzenete, azért megtudtam rólad
néhány érdekes dolgot.
Szemerket udvarias kíváncsiságot erőltetett az arcára.
– Azt mondta, hogy a fáraó valamilyen titkos céllal küldött
Babilonba.
Szemerket csöndben figyelte a mágust.
– Azt is mondta, hogy Egyiptom aranyát is felhasználhatod a
küldetéshez. – Amikor Szemerket továbbra sem válaszolt, Adad
elvesztette a türelmét. – Nos? Néma vagy? Mit tudsz erről mondani?
Szemerket vállat vont.
– Annyit csupán, hogy semmi olyat nem árult el a máj, amit ne
tudhattál volna meg a csomagom átkutatásából.
Szemerket hallotta, hogy Adad felhorkan.
– Nem hiszed, hogy olvasni tudok a májban?
– Kezdek benne kételkedni.
Adad többször összeszorította az állkapcsát, mielőtt válaszolt
volna. Nyilván nem sokan mertek ilyen tiszteletlenül beszélni vele. A
főpap anélkül lépett el mellette, hogy Szemerketre nézett volna,
belevetette magát a székébe, és ujjaival dobolt a szék elefántcsont
karfáján.
 – Mivel a Mindenek Ura megajándékozott bennünket a jóslás
és a prófécia képességével, Bél-Marduk papjainak nincs szüksége
kémekre – mondta keményen. – Ám ha olyan őszinte vagy, miért
nem árulod el, hogy küldetésed szerint Egyiptomba akarod vinni
szent szobrunkat?
– Ezt is a májból olvastad ki?
– Ne tréfálkozz velem, Szemerket. Menef nagykövet árulta el a
fáraó vágyát akkor, amikor Ramszesz futárja megérkezett Babilonba.
Szemerket most sem válaszolt. Azon töprengett, vajon miért
árulta el Menef a fáraó titkos szavait Adadnak, hiszen ez akár
árulásnak is tekinthető. Lehet, hogy a nagykövet félre akarja lökni
Szemerketet, és maga próbálja megszervezni a szobor egyiptomi
útját, hogy learassa a babérokat a fáraó előtt? Ha így is volt,
Szemerketet egy cseppet sem érdekelte, ki szervezi meg a szobor
útját. Ha már Menef megtette – jött rá Szemerket –, akkor neki több
ideje lesz Naia és Rami keresésére, mert nem kell mással
foglalkoznia.
Mégis, ha mindez így van, miért tartóztatja fel ez a főpap? Ha
már megszervezték a szobor látogatását Egyiptomba, miért van
egyáltalán szükség erre a beszélgetésre?
– És sikerrel járt Menef nagykövet? – kérdezte Szemerket. –
Megadtad az engedélyt arra, hogy elvigyük a szobrot Egyiptomba?
– Én nem adhatok ilyesmire engedélyt. Ilyen döntést csak Kutir
király hozhat.
Szemerket nem rejtette kételyeit véka alá.
– Akkor miért hozzád jött Menef, miért nem Kutirhoz fordult?
Adad lepillantott a kezére, amely idegesen ütögette a karosszék
aranyborítását.
– Mert a mágusokkal is meg kell beszélni ezt a kérdést,
természetesen. – Felemelte a fejét, és újra Szemerket szemébe nézett.
– Mert csak mi rendelkezünk isteni útmutatással ezen a téren.
– Remélem, ebben ügyesebbek vagytok, mint a májolvasásban
– mondta könnyedén Szemerket. Aztán úgy döntött, hogy a főpaptól
már úgysem tudhat meg többet, ezért kezét a térde mellé engedve
hátrálni kezdett, majd megfordult, hogy kimenjen a helyiségből.
Ahogy az ajtóhoz ért, Adad hangja élesen hasított a levegőbe.
 – Még egy pillanat, Szemerket.
Szemerket szembefordult a főpappal.
– Valamikor régen egy másik elámi király is bevonult
Babilonba. Szentségtelen kezeit a szoborra emelte, és láncokban
vitette át a bálványt Szúzába. – Adad egy pillanatra megállt, hogy
kiemelje, ami következik. – A termése elveszett. Járványok törtek ki.
Az elámi hadsereg mindenhol kudarcot vallott. Végül visszahozták a
szobrot, és aranyban fizettek nekünk, hogy levegyük a rontást az
országról.
Szemerket tudta, hogy a főpap figyelmeztetni akarja, mégis
rákérdezett:
– És ezt miért mondod el nekem, Nagy Mágus?
– Mert ez történik, ha a Mindenek Urát a beleegyezése nélkül
viszik el Babilonból.
– Láthatod – felelte Szemerket –, nincs velem hadsereg, nincs
velem fegyver. Még egy árva késem sincs.
Adad felállt.
– Amerre azonban te jársz, erőszak és balsors kísér. Hallottam,
hogy Egyiptomban Széth követőjének neveztek, és már azzal is rossz
sorsba döntesz egy országot, ha keresztülsétálsz rajta.
Szemerket megrántotta a vállát.
– Nem vagyok az ellenséged, uram. Igen, el akarom vinni a
szobrot a királyomnak, de te döntheted csak el, lehet e vagy sem.
Úgy vélem, az én dolgom csupán annyi, hogy meggyőzzelek téged,
és persze Kutirt, hogy egy ilyen látogatás mindkét országnak
előnyére válna.
– És mi történik, ha a papok azt mondják, a szobornak
maradnia kell, miközben Kutir a beleegyezését adja?
Nos, ez az ok, amiért Adad idehívatta Szemerketet. A bálvány
a megszálló Kutir és a babiloni papság közötti politikai játszma
részesévé vált, ébredt rá Szemerket. A papok egyértelműen attól
tartottak, hogy a király akár az akaratuk ellenére is eltávolítja a
bálványt, ezzel ugyanis vége az ő hatalmuknak is. Adad arra akarta
Szemerketet figyelmeztetni, hogy a beleegyezést a papságtól kell
megszereznie.
– Sosem tenném ki Egyiptomot mindannak a balszerencsének,
amiről beszéltél – felelte hát Adadnak.
Adad összeszorította az ajkát. Akaratlanul is újra a gödölye
májára vándorolt a pillantása, amely mögötte feküdt az asztalon.
Végül egy türelmetlen intéssel elbocsátotta Szemerketet.

A külföldi küldöttségek negyedében csak egy fiatal katona

gyakorlatozgatott: az egyiptomi nagykövetség magas falai alatt
láthatatlan ellenféllel küzdött fáradhatatlanul. Ugyanaz a fiatalember
volt, aki az előző napon megütötte Kemuaszetet a dárdájával.
A fiatal katona hevesen ütötte-vágta a levegőt, miközben
kiabált és mormogott. Azt képzelte maga elé, hogy azt a férfit vágja
éppen apró darabkákra, amelyik megalázta, elvette és kettétörte a
dárdáját. Még mindig a fülében csengett a többi őr röhögése, amikor
megtudták, milyen könnyedén lefegyverezték, ráadásul neki kell
kifizetnie az új dárda árát is, amely egész havi zsoldjába kerül!
Fuldoklott a szégyentől, és elhatározta, hogy soha többé nem
érik készületlenül. Gyakorolja a kardművészetet, hogy ha megint
találkozik azzal a fekete szemű egyiptomival, készen álljon a
küzdelemre. Minden vágásnál és szúrásnál elképzelte, ahogy
Szemerket görnyedten és véresen fekszik előtte. Hamarosan
patakokban folyt rajta a víz, és az izzadtsága átáztatta a köpenyét.
Gyűlölete izzóbb volt, mint a feje felett sugárzó nap, amely
csontszárazra égette az utcát. Annyira eltelt a bosszúvággyal, hogy
nem figyelt fel az idegenre, aki az egyik szomszéd utcából nézte.
Ahogy forgolódott és döfködte a képzelt ellenséget, a megfigyelő az
árnyékból Menef kapuja alá lépett. Az őrbódéban üldögélő
hivatalnok észrevette, és hevesen mutogatva próbálta felhívni a fiatal
őr figyelmét a közeledőre.
– Mi van? – kérdezte a katona, mert nem értette meg a
hivatalnok jelzését. Leeresztette a kardját, és letörölte az izzadtságot
a homlokáról.
– Mögötted!
Az írnok hangsúlya miatt a katona rémülten fordult meg, még a
lélegzetét is visszatartotta. Mögötte az a férfi állt, akivel eddig
képzeletben olyan dühödten küzdött, sőt egy hosszú, csúf dárdát
tartott a kezében. A katona szégyenkezve érezte, hogy ijedtében kifut
a lábából az erő.
– Azért jöttél? – kérdezte megbicsakló hangon. – Azért jöttél,
hogy megölj?
– Tessék? – kérdezett vissza meglepetten Szemerket. –
Természetesen nem.
– A-akkor miért jöttél ide? – faggatta a katona még mindig
nagyon elvékonyodott hangon. – Azzal ott? – mutatott a dárdára.
– Azért hoztam, hogy neked adjam. – A fickó meglepetten
pislogott, amikor Szemerket felé nyújtotta a lándzsát. – Bocsánatot
szeretnék kérni. Nem akartam eltörni tegnap a dárdádat.
A férfi bódultan nyújt a fegyver felé. Amikor megérezte a
súlyát és a fogását, rögtön tudta, hogy nagyon jó minőségű, sokkal
jobb, mint amelyet a követségtől kapott.
– Mindemellett – folytatta Szemerket – nem kellett volna úgy
megütnöd a barátomat. Túl öreg már ehhez a bánásmódhoz. Meg is
ölhetted volna.
A katona valamiért, talán a másik nyugodt hangja miatt,
hirtelen elszégyellte magát.
– Azt mondták, gondoskodjam arról, hogy ne zaklassa a
nagykövetet – mormolta.
– Érdemes megtanulni, hogy többféle módon is lehet
engedelmeskedni a parancsoknak. Máshogy vadászunk vízilóra és
nyúlra, nem?
– Tessék? – nézett a fiatal férfi zavartan.
– Kemuaszet csak egy öreg nyúl. Egy kis csapás a hátára a
dárdád végével, és gyorsan eliszkol. Te meg úgy támadtad meg,
mintha víziló volna. Érted már, mit mondok?
– Azt hiszem – nyögte a fiú. Felemelte a dárdát, mérlegelte a
súlyát és kiegyensúlyozottságát. – De… ez a lándzsa… ezt miért
hoztad?
– Én is őr voltam valaha fiatalkoromban. Emlékszem, hogy
nekünk kellett kifizetnünk, ha valami történt a fegyverünkkel.
– Te is őr voltál?
– Igen, egy karaván mellett.
A katona arcán az érzések gyors iramban váltogatták egymást.
A Szemerket iránti gyűlölete szertefoszlott és érdeklődésre váltott.
 – Nos – mondta még mindig kissé félve –, köszönöm.
Szemerket odapillantott a hivatalnok felé, aki tágra nyílt
szemmel figyelt az őrbódé felől.
– Meg kellene mondanod a barátodnak, hogy nem akarlak
megölni. Csak szeretnék kérdezni pár dolgot.
A fiatal őr gyanakvóan pillantott rá.
– Azért adod a dárdát?
– A dárda mindenképpen a tied.
– Menef nincs itt. A palotában töltötte az éjszakát.
– Én veled szeretnék beszélni, ha nem baj, és a barátoddal
amott.
A fiú egy pillanatig csöndben töprengett, mintha vitatkozna
magában.
– Nos, attól függ.
– Mitől?
– Hogy mit akarsz kérdezni.

– Igen… igen – mondta a Neszamon nevű hivatalnok az

őrbódéban. – Tényleg gyönyörű volt, szerintem szebb, mint
amilyennek egy szolgálónak lennie kellene. De nem volt túl kedves.
Ráadásul kicsit öreg is volt, én a fiatalabbakat szeretem.
Szemerket ellenállt a kísértésnek, hogy kirángassa a fickót az
asztal mögül. Most, hogy Neszamon végre hosszas ösztökélés után
hajlandó volt Naiáról beszélni, igazán nem számított, milyen a
modora. A ragyás képű írnok már két éve dolgozott a
nagykövetségen, és sok betanított szolgára emlékezett, akik
Egyiptomból érkeztek Menefhez.
– Igen, itt volt, és a fiú is, ezt elmondhatom neked, bár csak
azokat kell számon tartanom, akik most is itt dolgoznak.
– Emlékszel, mi történt velük?
Neszamon megrázta a fejét.
– Nagyon sok szolga érkezik. Hordaszámra jönnek a
karavánokkal. Már talán a fél Egyiptom itt van, különösen az öreg
Ramszesz elleni tavalyi összeesküvés után.
– Mindegyiket Menefhez küldik?
Neszamon közönyösen bólintott.
 – Az ő joga, hogy eldöntse, mi lesz velük.
– És hova küldi őket?
– Ó, néhányat, a szemrevaló vagy okos szolgákat a barátainak
adja. A legtöbbet továbbküldi Eshnunnának.
– Kinek?
Neszamon kotkodácsolva felnevetett.
– Nem kinek, hova. Eshnunna Babilon rabszolgapiacának
városa, ezt mindenki tudja. Körülbelül hat mérföldre innen
északkelet felé.
– Eladja a szerződéseiket a rabszolga-kereskedőknek? –
Szemerket érezte, hogy ijedtében minden vér kifutott az arcából.
– És jó hasznot húz belőle. – Neszamon pont olyan volt, mint
sok más Szemerket által ismert írnok otthon, Egyiptomban. Minden
lehetőséget megragadnak, hogy ócsárolják a gazdáikat a hátuk
mögött. – Harminc-negyven ezüstöt kap mindegyikért. Hidd el,
gazdagabban megy vissza Egyiptomba, mint ahogy érkezett.
Szerencsés alak.
Ha Naiát és Ramit eladták rabszolgának, akkor bárhova
kerülhettek az országban, sőt akár ki is vihették őket az országból.
Hogy lenne képes megtalálni őket? Már ez a város is túl hatalmas,
hogyan tudná átkutatni az egész országot? Eszébe jutottak Elibar
szavai, hogy Ramit valahol a két folyó között, Babilon északnyugati
részén támadták meg. Megnyugodott kicsit.
– Rami egy ültetvényen dolgozott – mondta – valahol
északnyugaton, Babilon falain kívül. Ismer valakit Menef arrafelé?
– Menef rengeteg embert ismer.
– Úgy gondolod, valószínűleg eladták őket rabszolgának?
Neszamon vállat vont és vakargatni kezdte a pattanásait.
– Honnan tudjam? Menefet kell erről megkérdezned.
– Meg fogom.
Neszamon kárörvendően vihogott.
– Ha egyáltalán fogad téged – mondta –, amiben kételkedem.
Nem fogad ám bárkit! Én csak tudom, hiszen én döntöm el, ki mehet
keresztül ezen a kapun. – Fontoskodva kihúzta magát.
Szemerket nem árulta el Neszamonnak, hogy a fáraó küldötte,
s mint olyan, rangban a nagykövet felett áll. Hadd gondolják ezek a
fiatalok, hogy ő is csak egy átlagos egyiptomi polgár, aki
szerencsétlenül járt feleségét keresi. Felemelkedett az ülőkéről.
Nagyon fáradtnak érezte magát – Neszamon válaszai alapján kutatási
területe óriásira bővült.
Szemerket odabólintott a fiatal őrnek, aki a kunyhó sarkában
ült, és az új dárdája hegyét élesítette.
– Sok örömet a dárdával – mondta a fiúnak Szemerket
távozáskor. – De előbb tanuld meg, mi a különbség a víziló és a nyúl
között, rendben?
A fiatal őr mosolyogva bólintott.
A szállására érkezve Szemerket felkereste az egyik papot, és
megkérdezte, szerveznének-e neki egy utat Eshnunnába. Amikor
befejezte kérdését, a pap szeme felragyogott.
– Az egyiptomi úr rabszolgalányra vágyik, hogy felmelegítse
éjjel az ágyát?
– Nem, köszönöm.
– Értem, talán inkább egy fiúra. Mit ér a juhhús csont nélkül,
hm?
Szemerket felemelte a kezét, és félbeszakította a fickót.
– Fiúra sem vágyom. Csak egy gyaloghintóra hordozókkal. Sőt
egy lovas kocsi még jobb lenne, ha van olyan. Természetesen fizetek
a bérletért.
Kiderült, hogy a szállónak volt saját lovas szekere és kocsisa,
és Marduk isten örömére szolgálna, ha kikölcsönöznék számára arra
a napra.
– Tényleg gyors a kocsi?
– Ó igen, uram. A lovak nagyon fürgék, a kocsi pedig szinte
súlytalan, folyami nádból készült!
Szemerket a kapun kívül várt az izzó napon, hogy előálljon a
kocsi. A szolgák kivontatták a járművet az istállóból, és két
krémszínű lovat kötöttek elé. A kocsis bólintott Szemerket felé, de
nem engedte el a kantárt, mert tartania kellett addig, amíg Szemerket
felmászott a kocsira.
Szemerket felállt a kocsis mellé a bakra, aztán elindultak a
Körmenetek útján. Az út, mint általában, zsúfolásig volt tömve
gyalogosokkal, hintókkal és hordszékekkel, így meglehetősen lassan
haladtak. Hosszú percek múlva érkeztek csak meg a Bél-Marduk
istenanyjáról elnevezett Damkina-kapuhoz, a városfal északkeleti
részéhez. Szemerket tájékoztatta az elámi őröket, hogy az eshnunnai
rabszolgapiacra tart. Ellenőrizték a nevét a királyi látogatók hivatalos
listáján, miközben sikamlós célzásokat tettek úti céljára. Végül
átengedték, és a szekér ráfordult az északkelet felé tartó útra. A folyó
menti síkság most előttük terült el, a felhőtlen kék égből a hőség
tömény hullámokban támadt rájuk. Mivel éppen dél körül járt,
nagyon kevesen voltak az úton, csupán néhány elámi katona
járőrözött. A legtöbb embernek volt annyi esze, hogy a legmelegebb
időszakban a házába húzódjon.
– Kapaszkodj, uram – morogta a kocsis.
Szemerket erősen megkapaszkodott a szekér nádból készült
keretében, a szandálját pedig a fonott aljzatnak feszítette. A kocsis
halkan mondott valamit a lovaknak, Szemerket nem tudta kivenni,
mit, majd a lovak összeérintették az orrukat, mintha élveznék a közös
összeesküvést, és felnyihogtak. Aztán Szemerket úgy érezte, mintha
kiszállt volna a lába alól a talaj.
Rémülten felkiáltott: nem érezte, hogy lába egyáltalán érinti-e
még a szekeret. A lovak egyenesen száguldottak át a síkságon,
keresztül a köveken és göröngyökön. Szemerket attól tartott, hogy
bármelyik pillanatban széteshet a szekér. A kocsis sem kiabálásával,
sem ütéseivel nem törődött, pedig azokban a röpke pillanatokban,
amikor el merte engedni a szekér oldalát, jól odahúzott a hátára. Így
hát Szemerket semmi mást nem tehetett, csak imádkozott az
egyiptomi istenekhez, hogy mentsék meg az életét.
A vízórán alig néhány csepp cseppenhetett le, máris
megpillantották Eshnunna alacsony falait a láthatáron, kis idő múlva
pedig már a kapuban jártak. Amikor Szemerket végre lemászhatott a
szekérről, úgy érezte magát, mint egy részeg tengerész: teljesen
elveszítette az egyensúlyát. Amíg összeszedte magát, a kocsis
bevezette a habzó szájú lovakat a közeli istállóba, és szólt
Szemerketnek, ha vissza akar térni Babilonba, ott megtalálja.
Amikor végre újra lábra tudott állni, Szemerket gyorsan
körbenézett a kisvárosban. Igazából néhány alacsony barakkból álló
helység volt csupán, a barakkok arra szolgáltak, hogy a sokféle,
újonnan érkezett rabszolgát elszállásolják. Az elámi megszállás
nyomán a rabszolgák száma óriásira duzzadt, és fegyveres őrök
vigyázták a hatalmas területeken tömörülő emberek tömegét.
Szemerket meglepetten látta, hogy a rabszolgák többsége derűsen
fogadta sorsát. Arra készült, hogy sírással, nyomorral és gyásszal
szembesül, ám jól elvoltak egymással, és egyáltalán nem haragudtak
őreikre. A közelben ráakadt arra az emelvényre, ahol a rabszolga-
kereskedők árujukat mutatták a lehetséges vásárlóiknak.
Pálmatönkökre festett jelek hívták fel az érdeklődők figyelmét az
elkövetkező árverésekre: „Erős, egészséges férfiak Subartuból!” –
szólt az egyik. „Minőségi, finom lányok Lulluból, garantáltan mind
tizenöt év alatti!” – így a másik.
Láthatóan csak hetente kétszer volt rabszolgavásár, és az a nap
nem tartozott e kettő közé. A keskeny utcákon egy-két üzletemberen
kívül nem volt senki, és Szemerket gyorsan átjutott a városon a
rabszolga-kereskedők házaihoz.
A kereskedők, ahogy ez lenni szokott, egy zárt szakmai
közösséghez tartoztak, mindegyik jól ismerte a versenytársai ügyeit
is. Szemerketnek csak egyet kellett megkérdeznie ahhoz, hogy
megtudja, melyik foglalkozik kizárólagosan egyiptomi
rabszolgákkal. A férfi neve Lugal volt, és Szemerket épp a délutáni
pihenése közepén zavarta meg. Ennek ellenére vidáman állt fel, hátha
üzlet van kilátásban. Mint a hozzá hasonló korú babiloniak, ő is
széles vállakkal és tekintélyes pocakkal rendelkezett. Viszont nem
volt szakálla, sőt az egész teste tetőtől talpig le volt borotválva. A
barbár országokból érkező rabszolgák sokszor tetvesek, magyarázta.
Jobb, ha kopasz és szőrtelen, mert a munkája során közelről meg kell
vizsgálnia az újonnan érkezetteket. Szemerket szinte rögtön viszketni
kezdett.
Lugal hangosan sörért kiáltott. Egy szolga nagy tálat és két
hajlékony nádszálat hozott be, a kereskedő és Szemerket pedig
leültek a szoba közepére. A kereskedő üdvözült mosolya kicsit
lehervadt, amikor Szemerket megmondta neki, hogy nem csinos
lánykát kíván vásárolni – sőt köszöni, fiúcskát sem –, hanem egy
régebbi áruval kapcsolatosan szeretne kérdéseket feltenni.
– Természetesen megfizetek az idődért – tette hozzá Szemerket
–, hiszen üzletember vagy, nem várom, hogy viszonzás nélkül segíts.
– Jól van hát – mondta Lugal megnyugodva, és úgy simogatta
meg a pocakját, mint egy barátságos kutyát. – Mivel úriember vagy,
a figyelmem a tiéd. Hogyan segíthetek neked?
Szemerket elmagyarázta, hogy a feleségét és egy barátját
keresi, és elmesélte Lugalnak, miként házasodott össze Naia
valakivel, akiről kiderült, hogy részt vesz a III. Ramszesz elleni
összeesküvésben. Ramiról pedig elmondta, hogy részt vett a királyi
sírok tartalmának kicsempészésében. Lugal tágra nyílt szemmel
figyelte, mint egy utcasarki mesélőt, sőt tapsolt is, amikor Szemerket
befejezte a történetet.
– Idegen – mondta –, rakd el az aranyad. A történeted maga
elegendő fizetség. Semmi sem ér többet a világon egy jó történetnél,
főleg ha az valódi.
– Akkor segítesz nekem megtalálni őket?
– Ha tudok, segítek – felelte Lugal. – De a leírásod nem olyan
pontos, mint amilyenre szükségem van. A szolgák sokszor más
néven kerülnek ide, a gazdáik új nevet adnak nekik, és mi azt
vezetjük be a nyilvántartásainkba. De ne veszítsd el a hited – tette
hozzá, látva Szemerket elkeseredését –, ha a te Naiád olyan
gyönyörű, ahogy mondtad, akkor eszembe fog jutni, ha egyáltalán
idekerült.
– Menef új nevet szokott adni a szolgáinak?
– Szerencsére többnyire nem foglalkozik ilyesmivel, így ez is
minket segít. Gyere hát!
Lugal az udvar túloldalán álló alacsony házba vezette
Szemerketet. Az épületben polcokon számtalan agyagtáblát
tartalmazó kosárka állt hosszú sorokban. Lugal elmagyarázta, hogy
eladásait az adózás miatt dátum szerint tartja nyilván, és részletes
leírással rendelkezik minden eladott szolgáról.
Szemerket megadta annak a valószínűsíthető időpontját, hogy
Naia elkerült Meneftől, és Lugal odavezetette azokhoz a polcokhoz,
ahol a megfelelő agyagtáblákat megtalálhatták. Együtt nézték át a
táblákat, keresték a neveket, vagy legalább a nemzetiséget a több
száz, abban az időszakban eladott szolga leírásában.
Szemerket olvasni kezdett, s látta, hogy a kereskedő minden
táblára feljegyezte a rabszolga nevét, korát, nemzetiségét vagy
törzsét. Az is megjelent, ha a rabszolgát elcserélték egy másikra, és
Lugal csak ügynökként vett részt az ügyletben.
Szemerket megkérdezte, miért ilyen részletes a nyilvántartás.
– Így kell tennem, barátom – mondta Lugal. – A rabszolgáknak
is vannak jogai, tudod, és ha elég okosak, könnyen visszanyerhetik a
szabadságukat. Az is előfordul, hogy valaki szerződés keretében
eladja magát nekünk, mert nem talál munkát, vagy meg akar
szabadulni a hitelezőitől. Babilonban nem szégyen a rabszolgaság.
Általában csak átmeneti helyzet – egy kicsit keményebb időszak,
amit túl kell élni.
Szemerket nagyon örült, hogy ilyen részletesek a leírások, mert
így gyorsan át tudták őket nézni. Felfedezte, hogy Egyiptomból főleg
férfi rabszolgák érkeztek, ami persze érthető, mert általában férfiak
követnek el olyan bűnöket, amiért száműzetés jár. A néhány
egyiptomi nőről szóló leírás nem egyezett Naia korával vagy
külsejével, ami egyszerre volt lehangoló és reménykeltő. Ramira
sokkal több jellemzés illett, bár a neve egyikkel sem egyezett. Lugal
elmondta, hogy egy egyiptomit sem adott el olyan ültetvényre, amely
Babilontól északnyugatra helyezkedne el.
Csöndben folytatták a keresést, Lugal hirtelen győzedelmesen
horkantott.
– Ah! – mondta a kereskedő, rápillantva az egyik kosárból
kiemelt agyagtáblára. – Ez sokat ígérően néz ki!
Szemerket gyorsan odasietett. Lugal felolvasta a tábláról.
– „Egyiptomi nő, huszonhárom éves. Karcsú, bájos. Aneku
névre hallgat.” Azt is írja itt még, hogy Egyiptomból érkezett
Meneffel együtt, annak saját hajóján.
Szemerket homlokát kiverte a víz. Nagyon kevesen tudták,
hogy Naiát az apja gyerekkorában Anekunak hívta. Egyiptomi
nyelven a név azt jelentette: hozzám tartozó. Rátört a hányinger,
egyszerre érzett örömet és félelmet.
– Lehet, hogy ő az – lehelte. – Gyerekkorában Anekunak
hívták. Hova adták el?
Lugal tovább olvasta a táblát. Elsötétült a tekintete. – Jaj, ez
nem a legjobb hír, különösen egy férjnek, de lehetne rosszabb is, azt
hiszem.
Szemerketnek nem tetszett az idegesség Lugal szemében.
– Ki vette meg? – kérdezte.
Lugal köhécselt, úgy csinált, mintha nagyon érdekelné a tábla,
és felolvasta a rá vésett jeleket.
– Istár templomának őrei, attól tartok.
Szemerket nagyot sóhajtott.
– Már megijesztettél! – nevetett. – A pillantásod alapján sokkal
rosszabbra számítottam.
– Nos – mosolygott megkönnyebbülten Lugal –, ha téged nem
zavar, engem sem. Attól féltem, hogy megutálsz vagy megtámadsz,
amiért Istár eunuchjainak kezére adtam.
Szemerket rosszérzése erősödött.
– Ezt hogy érted?
Lugal arcára visszatért az ideges kifejezés.
– Nem hallottál még Istár templomáról? – kérdezte. – Nem
tudod, mi az?
– Gondolom, hogy Naiát, ha egyáltalán ő az, az istennő
szolgálatába állították.
– Aha – mondta Lugal –, de nem tudod, hogy milyen módon?
Szemerket megrázta a fejét, és félelmében meg sem tudott
szólalni.
– Istár elsősorban termékenység-istennő…
– És? – sürgette Szemerket.
– Anekut templomi prostituáltnak vitték oda.

Szemerket bénultan állt Lugal háza előtt. Már délután volt.

Amikor újra mozdulni tudott, átsétált egy szállítmány, az északi
hegyekből frissen érkezett rabszolga között. A mosdatlan emberek
erős szaga ráébresztette, hol is van, és jobban felélénkítette, mint a
borókapálinka. Keresztülverekedte magát a mérföldnyi
embertömegen, és visszament az istállóba, ahol a szekér várt rá.
– Vissza akarok térni Babilonba – jelentette be a kocsisnak.
– De uram, sötétedik. Már nem érünk vissza a kijárási tilalom
előtt. – A férfi biztatóan mosolygott. – Nem lenne jobb, ha itt
maradnánk Eshnunnában ma éjjel, és reggel frissen indulnánk? A
sivatag éjjel tele van démonokkal.
– Most! – kiáltotta Szemerket. Lerántott egy fonott ostort egy
szegről, és fenyegetően meglóbálta.
A hold megnőtt és megsárgult a sivatag felett, a bozótok és
kövek fura, szögletes árnyékot vetettek az előttük elterülő aranyszínű
homokon. Bár a lovak megpróbáltak olyan gyorsan futni, mint
idefelé, a kocsis csak lassú ügetést engedélyezett nekik. Az első
mérföldeken Szemerket nem szólt egy szót sem. Szeme a távolba,
délnyugat felé meredt, arra, ahol Babilon vörös tüzei izzottak.
A hold sugarai kiemelték Szemerket arcának elkeseredettségét.
A kocsis titokban az egyiptomira pillantott, nagyot nyelt, és azon
töprengett, mit fedezhetett fel a rabszolgapiacon, ami ennyire
elkeserítette. Amikor Szemerket végül ismét megszólalt, a kérdése
meglepte a kocsist.
– Mit tudsz Istár templomáról? – kérdezte Szemerket halkan.
Szóval erről van szó, értette meg a kocsis. A férfi szerelmetes
hangulatban van ma este, és feszültségét a régi, jól bevált módon
szeretné levezetni. Végül is, gondolta a kocsis, mindegyik utazó
meglátogatja az istennő templomát, hogy megtudja, igazak-e a
történetek. A templomi őrök pedig úgyis fizettek, hogy dicsérje a
templom szolgáltatásait a szálloda lakói előtt, így bő szavakkal
kezdte ecsetelni, milyen örömöket is találhat Szemerket Istár
otthonában.
– Ó, uram! Az a hely a világ csodája!
– Egy bordélyház?
– A földre szállt mennyország, önmaga is egy város, a szerelem
városa, olyan gyönyörű kertekkel, hogy…
– És milyenek a nők?
– Az istarituk, uram? – A kocsis zavartan pislogott, és
megpróbált visszaemlékezni félbehagyott szavaira. De aztán a rossz
kezdet ellenére is képes volt újra felvenni mondandója fonalát. – Ó,
uram, több mint kétezren vannak. Minden új hajóval új szépségek
érkeznek a világ minden tájáról, hogy itt szolgáljanak az istennő élő
megtestesüléseiként. Több mint hatvan országból és népből találhatsz
itt nőket, van, akinek olyan a bőre, mint a fényes elefántcsont,
másoknak furcsán vágott a szeme…
 – Vannak egyiptomiak is?
– A-azt gondolom, uram. – Visszatért a szövegéhez. – És ha
belefáradtál a női társaságba… és ki nem fárad bele előbb-utóbb. ..
akkor fiú istarituk közül is válogathatsz…
– És mi az ára ennek a szépségnek?
– Ó, uram, csak a szerelem aktusa az, amit az istennő kíván. –
A kocsis visszafogottan köhécselt. – Természetesen a papok nem
utasítják vissza az ajándékaidat az örömökért, ha úgy gondolod.
– Természetesen.
Hallgattak. A kocsis ismét oldalra pillantott. Az egyiptomi nem
úgy nézett ki, mint akit nagyon érdekelnek Istár templomának
örömei. Sőt talán még mogorvábbnak tűnt, mint előtte.
Ahogy megérkeztek Babilon külső kerületeibe, Szemerket
megköszörülte a torkát, és tovább kérdezett a kocsistól.
– Hol van? A város melyik részén?
– Az Istár templom, uram? Hát közel az Istár kapuhoz, hol
máshol?
Mire a város falaihoz értek, a hold már levetkőzte
aranyköntösét, és szinte teljesen a fejük fölött világított, mint egy
lapos, fehér korong. A kocsis jóslatai ellenére az elámi őrök
beengedték Babilonba, mert Szemerket kért, és persze kapott is
engedélyt arra, hogy a kijárási tilalom után is az utcákon
tartózkodhasson.
A kocsis a Bél-Marduk fogadó előtt rakta ki. Szemerket a
kapuban, a fáklyák fényénél megvárta, míg bevezeti a lovakat az
istállóba. Amikor biztos volt benne, hogy senki nem látja, kisurrant
az utcára.
Ha már egyszer engedélye van arra, hogy a tilalom után is az
utcán legyen, kihasználja a lehetőséget. Gyorsan végigsétált a
Körmenetek útján az Istár-kapu irányába. A sors furcsa fintora lenne,
ha Naiát alig pár lépésre találná meg attól, ahol egész eddig
tartózkodott…
Határozottan megtiltotta magának, hogy elsírja magát.

Az elámiak kijárási tilalma ellenére Istár templomában zajlott

az élet. A legtöbben, akik az utcán, a templom kapui előtt
gyülekeztek, részeg és hangos, eltávozáson lévő elámi harcosok
voltak, vagy szintén részeg és hangos, kijárási engedéllyel
rendelkező utazók. Ahogy közelebb ért, elővett egy ezüstöt, hogy
fizessen a templomi őröknek. A kocsis állításai ellenére Szemerket
nem hitte el, hogy csak a szerelem felajánlását kéri a templom, mert
már az elegendő lenne ahhoz, hogy a világ csodájának nevezzék.
Az egy ezüst véletlenül pont annyi volt, amennyit a
bebocsátásért kértek. Szemerket átsétált egy alagúton, majd bejutott a
kertekbe. Az ezernyi fáklya szinte nappali világosságba borította a
kertet. A templom virágokkal és ligetekkel betelepített, alacsony
építésű teraszokból állt, amelyek együtt mesterséges dombot
alkottak. A domb gerincén állt maga a templom, és tényleg úgy
nézett ki, ahogy a kocsis mondta: mint a földre szállt mennyország.
A jázmin és mézlonc illata, amelyet az éjszakai szellő hozott felé,
szinte körbeölelte.
Férfiak hosszú sora haladt a kertekben, a teraszokon felfelé.
Szemerket keresztülment az udvaron, és beállt a sorba, mert úgy
látta, ez az egyetlen út a templomba. Azt feltételezte, hogy ott találja
majd meg a szent prostituáltakat.
Amikor azonban előrébb jutott néhány lépéssel, felfedezte,
hogy a nők a teraszokon, kis fülkékben állnak. Ahogy figyelte, mit
csinálnak a férfiak, látta, hogy a kiválasztott prostituált ölébe
beledobnak még egy ezüstöt. Az istaritu azután kérőjét a templomba
vezette, valószínűleg ott voltak a hálófülkék.
Szemerketnek nem volt választása: végig kellett néznie az
összes nőt, ahogy elhaladt mellettük, és megkeresni köztük Naiát.
Szó szerint több száz közül lehetett választani. A prostituáltak
mindegyike a saját népviseletét hordta. A kocsis igazat mondott,
amikor azt állította, hogy legalább hatvan népcsoportból, a világ
minden tájáról találhat itt nőket.
Voltak sötét bőrű lányok a Gangesz földjéről, akik vastag
bajuszt viseltek az ajkuk felett, afrikai nők, akiknek úgy vágták le
haját, hogy szépségüket még jobban kiemelje, telt melleiket pedig
vastag bronzláncok borították. Voltak sárga bőrű szépségek Katáiból,
hajuk feketébb volt, mint az egyiptomiaké. Ahogy Szemerket
továbbsétált, látott sárga és vörös hajú nőket is olyan fehér bőrrel,
mint Líbia homokja, egyiptomi nővel azonban eggyel sem
találkozott.
Most már nagyon közel jutott a templom bejáratához, és csak
azokat a helyeket nem vizsgálta végig, ahol a tüzes tekintetű férfi
istarituk álltak. Abból, amit látott, legalább olyan sokfélék voltak,
mint a nők. Volt közöttük olyan férfi, amelyiken csak úgy duzzadtak
az izmok, és bármelyik kikötőben is megállta volna a helyét, míg
másokat alig lehetett megkülönböztetni a női istarituktól: női ruhát
viseltek, és ugyanannyira, vagy talán még jobban ki voltak festve,
mint a nők.
Szemerketnek, aki nem volt nővel azóta, hogy Naiától elvált,
felfordult a gyomra. Pulzusa vadul lüktetett a fülében, és szorítást
érzett a homlokán – a biztos jele annak, hogy nemsokára ismét
megtámadja a szokásos fejfájás.
Nem csupán ösztönös erkölcsössége ébredt fel benne, de a szex
félreismerhetetlen szagától úgy érezte, maga is képes lenne az
erőszakra. A nők, akik olyan félreérthetetlenül felajánlkoztak neki a
kertekben, felébresztették régóta elfojtott nemi vágyát. Megállt a
kapuban, nagyokat lélegzett, és megpróbálta összeszedni a
bátorságát, hogy bemenjen az épületbe.
Végül belépett a templom füsttől homályos belsejébe. Tétován
megállt a bejárati csarnokban, attól tartva, hogy az egyik eunuch pap
megállítja, amiért nincs vele egy istaritu sem. De az eunuchokat nem
érdekelte, ki mit csinál. Pattogó szavakkal beszélgettek a fülkéikben,
sziszegve, mint a dühös vipera, és még arra sem vették a fáradságot,
hogy ránézzenek. Szemerket tüdejét csípte a füstölő tömény illata.
Körbetekerte arcán a vállkendőjét, és továbbindult a homályban.
A templomot nádfalakkal ajtó nélküli, hosszú sorokban álló
fülkékre osztották. A cellákban párok közösültek mindenféle
pozícióban, amelyet csak Szemerket el tudott képzelni, valamint
olyanokban is, amik korábban meghaladták a képzeletét. A fülkék
között hozzá hasonlóan más egyedülálló férfi is sétált. Időnként
megálltak, hogy megnézzenek, sőt megtapsoljanak olyan párokat,
amelyek szebbek, erősebbek vagy találékonyabbak voltak a többinél.
Néhányan szégyentelenül nyíltan elégítették ki magukat az érzéki
látványt figyelve.
 Szemerket érezte, hogy megkeseredik a nyál a szájában. Lehet,
hogy egy ilyen fülkében találja meg Naiát? Hogyan lesz képes
anélkül elmenni mellettük, hogy megölje a férfit, amelyik meg merte
érinteni a nőt, sőt azokat is, akik megbámulták? Szaggatottan
lélegzett, torkát égette az alacsonyan lebegő füst.
Elkeseredetten elfordult – miért égetnek ennyi füstölőt az
eunuchok? Hamarosan rájött a válaszra: ha nem izzanának a
füstölők, a templom bűzlene a szex és a testnedvek átható szagától. A
lába alá pillantott, a kövezetre, és hirtelen örült a nehéz
kenderszandáloknak, amit viselt: ha mezítláb lenne, csúszkálna…
Végső elkeseredésében az egyik paphoz fordult. Az eunuch,
amikor látta, hogy Szemerket úgy kapkod levegő után, mint a partra
vetett hal, gyorsan intett egy szolgának.
– Hozzatok gyorsan bort!
– Ne! – hörgött Szemerket. – Bort ne!
Az eunuch azonban már töltötte is a tálkába az erre a célra
tartogatott forralt bort. Sokszor előfordult már, hogy valamelyik férfi
belehalt a megerőltetésbe – ez is egyike volt Istár beteges tréfáinak.
Az eunuchok maguk között úgy vélték, az istennő igazából megveti a
férfiakat, ezért várja el, hogy a papjai a kés alá feküdjenek.
A – Vizet – erősködött Szemerket –, vizet kérek!
Az eunuch kétkedve pillantott rá, majd egy közeli kútból vizet
merített. Szemerket hálásan kortyolt bele a tálba.
– Köszönöm. – Szemerket nekidőlt a templom falának, és egy
pillanatra behunyta a szemét. Ekkor vette észre, hogy a tunikája
átázott az izzadtságtól. Az eunuch már megfordult és távozni készült,
amikor Szemerket utánaszólt.
– Kérlek! Szükségem van a segítségedre.
Az eunuch összekulcsolta a kezét és elfintorodott. Az
eunuchok féltek a fizikai fájdalomtól, és Szemerketnek még a szeme
sem áll jól.
– Úgy látom, uram, ha nem bánod, azt mondanám, hogy ma
már eleget mozogtál itt, haza kellene menned.
– Meg akarok találni valakit. Egy istaritut. Fontos.
– Az istennő megtiltotta, hogy valaki kétszer ugyanazzal az
istarituval legyen, uram. Gyere vissza egy másik éjjel, például
holnap, és válassz egy másikat.
– Ez más helyzet.
Az eunuch a szemét forgatta és sóhajtott.
– Mindig az.
– A feleségemről van szó!
Szemerket olyan hangosan mondta ki a szavakat, hogy több
férfi is odafordult, és figyelni kezdett.
– A feleségedről? – köszörülte meg a torkát az eunuch.
Szemerket gyorsan elmondta, hogy egy egyiptomi nőt keres,
akit Anekunak hívnak. Az igazi neve Naia, és az ő felesége, akit
tévedésből eladtak a templomnak. Nála van a fáraó papírja,
erősködött, amely garantálja a nő szabadságát. Szemerket
előrángatott pár aranyat az övéből, azzal sem törődve, hogy
megszámolja, és az eunuch kövér tenyerébe nyomta.
– Fogd, és vedd el mind! Csak vigyél engem Naiához –
Anekuhoz. Könyörgöm!
Bár ez teljesen szabálytalan volt, az eunuch született
babiloniként ismerte az egyiptomi arany értékét. Ráadásul volt annyi
esze, hogy átlássa, ebből akár nemzetközi botrány is kipattanhat. A
templom ugyanis nyilvánosan azt állította, hogy minden istaritu
önként választotta a feladatát, és mindegyik a maga módján
személyesíti meg az istennőt. Mi történne, ha kiderülne, hogy egy
egyiptomi követ felesége is a felajánlók között van, ráadásul
igazságtalanul adták el prostituáltnak?
– Erre! – suttogta, és elrángatta Szemerketet immár teljesen
átázott köpenye ujjánál fogva azok felé a fülkék felé, amerre a többi
eunuch várakozott. Mögöttük, a falon krétával rajzolt négyzeteket
látott, amelyekbe az eunuchok szögeket ütöttek. A szögeken
agyagérmék lógtak, amelyek valamelyik istaritu nevét viselték. Ez a
sajátos rendszer segítette az eunuchokat abban, hogy megtudják,
melyik fülke foglalt, és melyik istaritu dolgozik éppen ott.
Az eunuch-pap gyorsan végignézte az agyagérméket a fáklyája
fényében.
– Aneku, Aneku, Aneku – suttogta, majd köhécselt egyet, és
bólintott. – Kilencvenhatos fülke.
Újra megfogta Szemerket ruhaujját, és végighúzta a nádfülkék
sora előtt. Szemerket előremeresztette a szemét, nem volt hajlandó
belenézni egyik fülkébe sem. Akárhogy próbált nem odafigyelni, a
fülét nem tudta becsukni a nyögések és a mindenfelől hallatszó
csattogó hangok elől. Érezte, hogy elgyengül alatta a lába, mintha
már nem is a földön járna.
Az eunuch a templom egyik távoli részében állt meg, és
bepillantott az egyik fülkébe. A kettejük között lévő távolság ellenére
Szemerket jól hallotta a kihallatszó szeretkezés hangjait. Eltorzult az
arca, kezét a fülére szorította.
Szemerket nem tudta, milyen hosszan várakozott a sötétben.
Végül látta, hogy egy férfi jön ki a fülkéből ruháját igazgatva.
Magas, sápadt alak volt, világos szemekkel és hosszú, fekete hajjal.
A férfit égette Szemerket pillantása, ahogy elhaladt mellette. Egy
pillanatra zavarba jött, és értetlenkedve Szemerketre bámult, majd
szent jelet rajzolt a levegőbe, hogy megvédje az ördögi pillantástól,
és elsietett. Ahogy végigment a folyosón, néha visszapillantott, hogy
meggyőződjön arról, nem követi Szemerket.
Az eunuch közelebb intette Szemerketet. Az egyiptomi
lehajtott fejjel lépett a fülkébe, így a nő hosszú, formás lábát
pillantotta meg elsőként. Már szinte elfelejtette a bőrének olajszínű
ragyogását, és próbálta nem meglátni, ahogy a nő egy kendővel
tisztogatja magát. Még ezek a bensőséges mozdulatok is mutatták
jellegzetes kecsességét. Szemerket megnézte a gyöngyökkel kirakott
bőrszíjat, amely összefogta a fürtjeit, megpillantotta a kis melleit a
kemény barna mellbimbóival.
Még mindig képtelenül arra, hogy az arcára pillantson, a vállai
rázkódni kezdtek.
– Naia… Naia… szerelmem – nyögte egyiptomiul –, mit tettek
veled?
Naia hangja sokkal magasabb és gyerekesebb volt, mint amire
emlékezett.
– Ki a csuda vagy te? – kérdezte.
Szemerket körül forogni kezdett a világ, és még látta, ahogy a
föld hirtelen közelíteni kezd felé.

Amikor magához tért, a hátán feküdt Istár házában, a feje

Aneku ölében nyugodott. A nő egy nedves ronggyal törölgette az
arcát, és még mielőtt kinyitotta volna a szemét, meghallotta a nő
magas, vékony hangját, ahogy babiloni nyelven odaszól a fülke előtt
álló eunuchoknak.
– Egyedül hagynátok a férjemmel? – kérdezte bosszankodó
hangon. – Még a ti hájas fejetek is felfoghatná, milyen
megrázkódtatás érte.
Amikor az eunuchok elmentek a szoba elől, Szemerket
egyiptomiul odasúgta a nőnek:
– Nem vagyok a férjed.
– Te és én tudjuk ezt – mondta Aneku –, de azok a bolondok
nem.
– Akkor miért teszel úgy?
– Mert te vagy az egyetlen, aki kimenekíthet ebből a
pöcegödörből.
Szemerket feltápászkodott és megdörzsölte a fejét.
– Miért vinnélek ki? Azt sem tudom, ki vagy.
– Mert azt mondták nekem, Naiát keresed. Nos, ő és én együtt
éltünk Menef birtokán, mielőtt eladott engem a rabszolga–
kereskedőknek, hogy Széth démonjai vakítsák meg és heréljék ki! És
ha érdekel, azt is meg tudom mondani, hol van.
Szemerket feje tisztult valamelyest.
– Hol? – kérdezte mohón. – Mondd meg!
A nő megrázta a fejét.
– Ne ilyen gyorsan, fiam. Először szabadíts ki innen.
Ahogy Szemerket már rájött, Babilonban minden megvehető
volt, és egy nagyobb összegű, a megfelelő kézbe helyezett
aranyadomány visszaadta Aneku szabadságát. Az eunuchok átadták
Szemerketnek a nő szolgaszerződését, és feljegyezték az agyagra,
hogy most már ő a jogos tulajdonosa. A majdnem meztelen nőre
ezután takarót borítottak, majd Szemerkettel kikísérték a templomból
egy titkos alagúton át, amely közvetlenül a Körmenetek útjára nyílt.
Perceken belül elérték a Bél-Marduk fogadót és Szemerket szobáját.

Aneku felkiáltott őrömében, ahogy a kikövezett

magánlakosztályban a víz a csapokból az óriási fürdőtálba ömlött.
Szemérmetlenül ledobta magáról a pokrócot, és a víz alá lépett. Éles,
örömteli sikolyai betöltötték a szobát, és Szemerket feje még jobban
hasogatni kezdett. Panaszos hangon kérte a lányt, hogy fogja vissza
magát.
A férfi egy ülőkéről figyelte, ahogy a lány félénken
végigdörzsöli testét a parfümözött hamuval és zsírral, amelyet a
szálló papjai készítettek oda.
– Mondd meg hát, amit ígértél! – mondta. – Hol van Naia?
A lány merően bámult rá.
– Szóval tényleg te vagy Szemerket? – kérdezte válasz helyett.
– Naia annyit mesélt rólad, hogy úgy érzem, mintha ismernénk
egymást.
– Beszélt rólam?
Aneku kimert egy kis habot a tálból.
– Milyen csodálatos illat! – jegyezte meg, ahogy az arcához
emelte habos kezeit és belélegezte az illatot. – Már el is felejtettem,
milyen az igazi fürdő. A babiloniak a vízvezetékeik ellenére mind
disznók.
– Tényleg ismerted Naiát? Nem csak azért mondtad, hogy
kiszabadítsalak?
Aneku ingerülten eresztette le a kezét, és sértődötten felszegte
a fejét.
– Mondtam, hogy ismerem, nem? Nem hazudtam. Ugyanazon
a hajón jöttünk ide, együtt azzal a mocskos disznó Meneffel. A
megérkezés után egy ideig az ő birtokán is szolgáltunk. De végül
mindkettőnket elküldött.
– Hol van Naia, Aneku?
Aneku csöndben ült a vízben és nem nézett rá.
– Felelj nekem – kérte a férfi halkan –, kérlek.
A lány nagyot nyelt.
– Sajnálom. Tudod, Naia volt az első barátnőm. Nagyon
kedves volt, tudod? Ő volt az egyetlen nő, aki nem pletykált ki a
hátam mögött…
– Aneku…
A lány ránézett, és ferde vágású, zöld szemét elöntötte a könny,
majd belefolyt a fürdővizébe.
 – Jaj, Szemerket. Menef ismert egy herceget és egy hercegnőt
Elámból. Talán a király nővére és sógora voltak, nem emlékszem
pontosan. Szóval azoknak szolgákra volt szükségük, amikor
Babilonba érkeztek. Menef elküldte Naiát a városon kívülre, és azt a
fiút is, aki velünk érkezett…
– Ramit?
Aneku bólintott.
– Menef addigra engem kölcsönadott mindenkinek, akinek elég
pénze volt. El se hinnéd, mi mindenen mentem keresztül. Amikor
aztán nem voltam hajlandó tovább szolgálni Menef barátait, elküldött
a rabszolgapiacra, és azt az utasítást adta a kereskedőnek, hogy mint
képzett szajhát adjanak el. Először átkoztam Naiát és Ramit a
szerencséjükért.
Szemerket csak arra volt képes, hogy némán bólintson.
– Ám végül kiderült, hogy mégiscsak én voltam a
szerencsésebb, el tudod képzelni?
– Miért? Mi történt?
Aneku nagyot nyelt és megmosta az arcát, mielőtt válaszolt.
– Pár nappal azután, hogy Naiát és Ramit kiküldték az
ültetvényre… tudod, ez még az Elám elleni háború vége előtt történt,
rajtaütöttek a birtokon.
A lány elhallgatott, és úgy nézett Szemerketre, mintha arra
számítana, hogy felpofozzák.
– Folytasd – mondta a férfi.
– Ó, Szemerket! – mondta a lány nagyon halkan. – Mindenkit
lemészároltak. Minden egyes embert. Az ültetvényt porig égették.
Meghalt, Szemerket. Naia meghalt.

Azon az éjszakán Szemerketet megint kiverte a folyami láz.

Csak feküdt az ágyában a bőrtakarókat markolászva, miközben
hevesen rázta a hideg. Aneku odajött az ágyba, becsúszott a takarók
közé, és olyan közel bújt Szemerkethez, hogy átadhassa testének
melegét. A férfi megpróbálta lerázni magáról az ölelést, de a lány
erősen tartotta, és halkan csitította, mint egy gyermeket. Szemerket
pedig már annyira vágyott egy másik élő test közelségére, hogy
akkor sem tudta volna elküldeni, ha van elég ereje hozzá.
 A lámpa ugráló fényénél Szemerket oldalra fordult, hogy
megnézze a mellette fekvő nőt. A lány visszanézett rá ferde vágású,
zöld szemével – de ezek nem Naia szemei voltak. Amikor Aneku
látta a férfi fekete tekintetében villózó fényeket, lassan lejjebb
csúszott a takaró alatt.
– Ne! – mondta Szemerket, és megrázkódott a lány érintésétől.
– Miért ne? Azt hiszed, nem ismerem fel ezt a pillantást a
férfiak szemében?
– Nem ezért hoztalak el a templomból. Többé senki nem
kényszeríthet rá.
– És ha én akarom?
A férfi felült, félrehúzódott és hátat fordított a lánynak.
– Válassz mást.
A lány kinyújtotta a kezét és megcirógatta a vállát, majd a
körme hegyével végigkarcolta Szemerket vékony, izmos hátát.
– Mi a baj, Szemerket? – kérdezte. – Miért fordulsz el? Az
zavar, amit Istár házában kellett csinálnom?
Szemerket nem válaszolt. Nyelve, mint egy darab fa, élettelen
volt a szájában. A lány megcsókolta a hátát.
– Naia miatt?
Szemerket bólintott. Aneku felé fordult.
– Ő már nincs az élők között, Szemerket. Nem csaljuk meg
azzal, amit teszünk.
– Azt mondtam, nem!
Aneku visszahanyatlott a párnára, bizonytalanul, és megpróbált
mentegetőzni az érzéketlensége miatt.
– Én… én értem, hogy időre van szükséged, hogy elfogadd a
helyzetet. Hosszú utat tettél meg Egyiptomból, hogy megtaláld, és
nagyon fájhat megtudni, hogy ő…
A férfi röviden félbeszakította, és rábámult.
– Láttad, ahogy megtörtént?
– Mi?
– Láttad, ahogy megölték Naiát?
– Hogy láthattam volna? Ahogy mondtam, Eshnunnában
voltam, amikor hallottam a támadásról.
– Igen. Azt mondtad, hogy a fosztogatók lerohanták az
ültetvényt, és mindenkit megöltek, még az elámi herceget és
hercegnőt is. – Megfordult, és a lány szemébe nézett. – De akkor
hogyan kaphattam üzenetet Ramitól, amelyben segítséget kért tőlem?
Nem kellett volna neki is meghalnia?
Aneku felült a sötétben.
– Rami életben van?
A férfi sóhajtott.
– Mit gondolsz, miért jöttem ide?
Szemerket felkelt, magára csavarta a takarót, és nekidőlt a
falnak úgy, hogy kilásson a teraszajtón. A keleti horizonton már
ezüstös fény derengett. A felkelő nap sugarainak melege
végigcirógatta Szemerket testét.
– Amíg nem látom a holttestét a saját szememmel, hinni fogok
abban, hogy Ramival együtt életben maradt. Hinnem kell benne.
Kis idő múlva hallotta, hogy a lány keserűen felnevet.
– Miért nevetsz? – kérdezte.
– Ez a helyzet olyan visszás. A templomban annyi férfival le
kellett feküdnöm, és most az, akinek önként adnám magam, nem
akar engem. – Aneku sóhajtott, és ráejtette a fejét a karjára. – Mi lesz
most velem?
– Mire gondolsz?
– Hozzád tartozom. Megvásároltál Istár eunuchjaitól. Nálad
van a tábla, amely bizonyítja, hogy a tiéd vagyok.
A férfi megrázta a fejét.
– Csak saját magadhoz tartozol. Még ma elmegyünk a
hatóságokhoz, és visszaadom a szabadságod. Azt teszel azután, amit
akarsz.
Ahelyett, hogy örvendezett volna, Aneku szemei elsötétültek.
– És aztán hová menjek? Mit csináljak? – Hangjából csak úgy
sütött a kezdődő kétségbeesés. – Csak nem akarsz otthagyni valahol?
Akkor már az is jobb lett volna, ha a templomban maradok, ott
legalább szükség volt rám.
– Nincsenek olyan barátaid, ahova mehetnél? Olyan
kapcsolatok?
A nő hitetlenkedve bámult rá.
– Természetesen vannak kapcsolataim – felelte lassan, mintha
egy értelmi fogyatékoshoz beszélne –, Egyiptomban!
– Gondolom, nem térhetsz vissza.
– Nem.
Szemerket nem szedte ki a lányból, mit követett el, miért
száműzték. Gyorsan átgondolta, mit tehetne. Adhatna neki egy
marokkal a fáraó aranyaiból, és kész. De ez valahogy túlságosan
egyszerűnek tűnt – amióta Babilonba érkezett, mindent így próbált
megoldani. Kelletlenül látta be, hogy a szerencsétlen lány ennél
többet érdemel. Egy darabig mérlegelte magában Aneku helyzetét,
majd felvidult az arca.
– Mi az? – kérdezte Aneku gyanakvóan.
– Miután templomszolgaként elég sok tapasztalatot szereztél,
mi lenne, ha ezen a területen dolgoznál tovább?

Amikor bemutatta Anekut Szenmutnak és Uajának, látta, hogy

az idős ember szinte kivirul, ahogy a lányra néz. Uaja azonban
kételkedve ráncolta a homlokát.
Aneku egyszerű, fehér ruhát viselt, amelyet Szemerket a közeli
piacon vett neki, vörösre festett haját pedig sötétkék kendő takarta. A
férfi három váltás hasonló ruhát vett neki, valamint a szükséges
kozmetikumokat, szandálokat, alsóruházatot, és néhány szerény
ékszert – olyan dolgokat, amelyre szabad nőként szüksége lehet.
Szemerket elmagyarázta a házaspárnak, hogy Aneku Naia
egyik barátnője volt, és nagyon nehéz idők állnak mögötte. Ezen a
reggelen vásárolta meg a lányt egy kegyetlen gazdától, és
felszabadította. Megmutatta a szállodában a Bél-Marduk papjai által
kiállított agyagtáblát, amely igazolta, hogy a lány szabad. Uaja
alaposan végigolvasta. Anekunak nincs hova mennie, folytatta
Szemerket, és mivel egyszer már dolgozott templomban (gondosan
eltitkolta, melyikben), nem gondolnák át, hogy tudják-e alkalmazni?
Szemerket megígérte, hogy saját zsebből gondoskodik a lány
fizetéséről.
– Biztos elkel itt a segítség – mondta –, és Anekunak nincs
hova mennie.
Szemerket nehéz szívvel nézett a lányra. Aneku rémülten
meredt a fonnyadt fügefákra és a törött padlókőre a templomudvaron,
miközben megpróbált felelni Uaja éles kérdéseire.
– Tudsz főzni, te lány? – kérdezte Uaja.
– Nem tanultam meg soha – rázta meg a fejét illedelmesen
Aneku.
– Ismered a Utániakat és zsoltárokat, amelyeket énekelni
szoktunk?
Aneku ismét csak megrázta a fejét.
– Értem. Kiképeztek arra, hogyan kell helyes módon
áldozatokat bemutatni az isteneknek?
– Nem hiszem…
– Tudsz legalább varrni? Rád lehet bízni a mosást?
Aneku megrántotta a vállát.
– Széthre és a démonokra – rázta meg a fejét Uaja gyanakvó
hitetlenkedéssel –, milyen feladatod volt neked abban a templomban?
Mielőtt Aneku válaszolhatott volna, Szemerket sietve
biztosította őket, hogy a lány gyorsan tanul. Egy marék aranyat
nyomott Szenmut kezébe, és azt mondta, ez a lány ellátására szolgál.
Aztán Anekunak is átadott ugyanannyit.
Hirtelen magára hagyta a döbbenten bámuló hármast.
Megpróbálta elfojtani a feltörő lelkiismeret-furdalást. Igyekezett
meggyőzni magát, hogy volt értelme ennek az őrültségnek, volt
értelme Anekut a kis templomba beajánlani. Naia elkötelezettsége az
egyiptomi istenek iránt előbb-utóbb elvezeti az asszonyt ide, hogy
felajánlást tegyen a templomban. És amikor Naia eljön, ott lesz
Aneku, aki felismerheti.

Most, hogy Szemerket megtudta: az ültetvény elleni

támadásban az elámi királyi család tagjai is érintettek voltak,
mindenképpen kapcsolatba kellett lépnie a hatóságokkal. Meg kellett
tudnia, mit tudnak az elámiak az esetről. Emlékezett arra, hogy
Mariban az elámi parancsnok egy barátjához, Kidin tábornokhoz, a
babiloni erőd parancsnokához irányította, és azzal dicsekedett, hogy
a barátja mindent tud, ami a városban történik, ezért segíthet
megtalálni a barátait is.
Szemerket így elballagott az erőd hatalmas udvarára, ahol az
elámi hadisátrak sorakoztak. Keresztülvágott az udvaron az alacsony
kőépülethez, amely főhadiszállásként szolgált, és megkérdezte, hogy
beszélhetne-e Kidin tábornokkal.
– Attól tartok, nem – vágta rá az írnok az asztal mögül.
– Sürgős lenne.
Az írnok előrehajolt, és bizalmasan odasúgta:
– Kivégezték – mondta. – A múlt héten, mert a király csalódott
a szolgálataiban.
Szemerket bosszúsan felhorkant. Akármerre indult el ebben a
sötét városban, mindig zsákutcába jutott.
– Mivel okozott csalódást?
– Nem találta meg a király sógorának a gyilkosait.
Szemerket tétovázott: meglepetésére a hivatalnok csak a
herceget említette.
– Úgy hallottam, a hercegnőt is meggyilkolták, vagy nem?
– Senki sem tudja. Eltűnt, mintha szellem volna. Sem
holttestet, sem nyomokat nem találtak. A király őrjöng a gyásztól, és
ezt mi szenvedjük meg. Így, amikor Kidin nem talált semmit… – a
férfi elhúzta a mutatóujját a torka előtt.
Kidin halálának híre ellenére Szemerketet elöntötte a remény.
Ha a hercegnő eltűnt, akkor biztosan elrabolták a fosztogatók, és
váltságdíjat akarnak majd érte. És ha ez így van, akkor az is lehet,
hogy Naiát is vele vitték. Ez esetben egyszerűen kiváltja.
– Akkor a hercegnőt elrabolták? – kérdezte reménykedve. A
hivatalnok megvonta a vállát.
– Senki nem jelentett be követelést, bár mindenki úgy véli,
hogy az iszinek voltak. Ők viszont nem tétováznak, ha váltságdíjat
kell kérniük.
– És kit neveztek ki a tábornok helyére?
– Sepak ezredest érte a megtiszteltetés.
– Találkozni akarok vele.
Az őrmester barátságos modora hirtelen szétfoszlott.
– Sepaknak nincs arra ideje, hogy idegenekkel beszéljen. Menj
a saját nagykövetségedre, ha segítségre van szükséged. Éppen elég
dolgunk van Babilonnal manapság.
Szemerket előrehajolt, és halkan megjegyezte:
– A nevem Szemerket. Menj, nézd meg a hivatalos listádat,
amelyet a palotától kaptál.
Az őrmester dörmögve felállt, és bement a hátsó szobába, hogy
beszéljen a parancsnokával. Alig egy percen belül hajbókolva és
bocsánatkérően sietett vissza Szemerkethez.
– Erre – hajolt meg mélyen. – Erre jöjjön Sepak ezredeshez!
Szemerket követte a férfit a főépület mögötti udvarra, amelyre
a királyi palota vetett árnyékot. Amikor felpillantott a palotát övező
falra, döbbenten látta, hogy mindenütt kardokkal, dárdákkal és
íjakkal felszerelt őrök állnak. Azonnal tudta, hogy az elámiak
támadásra számítanak, mégpedig hamarosan. Mielőtt azonban
rákérdezhetett volna, az őrmester egy közeli sátorba vezette.
Belül egy faasztal mögött szomorú férfi könyökölt. Fiatal volt,
mégis olyan világfájdalom ült az arcán, ami nem illett a korához, és a
szakállát is ősz tincsek csíkozták.
– Mi van? – kérdezte a katonát letört hangon.
. – Egy fontos látogató jött, uram – válaszolta az őrmester. –
Szemerket nagyúr, egyenesen Egyiptomból. A fáraó követe. Veled
kíván találkozni.
Sepak érdektelenül intett Szemerket felé, hogy foglaljon helyet
az asztallal szemben. Egy másik fáradt mozdulattal elbocsátotta a
katonát.
– Gratulálok a kinevezésedhez – mondta Szemerket, hogy
megindítsa a beszélgetést.
Sepak kivörösödött szemmel bámult rá.
– Olyan dologgal tréfálsz, amiért rám a féregkamra vár.
Szemerket mondani akarta, hogy nem tréfálkozott, de inkább
csöndben maradt. Ez már a második vagy harmadik alkalom volt,
hogy valaki a féregkamrát említette. Eddig azt hitte, valami babiloni
szólásmondásról van szó, de most úgy tűnt, több annál.
– Féregkamra? – kérdezte. – Az micsoda? Már mások is
emlegették.
– Az a hely, ahol a jövő héten kivégeznek – felelete Sepak.
Kezét rázva elhessegette a témát. – Hogyan segíthetem az előkelő
egyiptomi látogatót?
Szemerket a tárgyra tért.
– Arról a támadásról szeretnék hallani, amelyet innen
északnyugatra, körülbelül tizenkét héttel ezelőtt a herceg és a
hercegnő ültetvénye ellen követtek el.
Az ezredes átható pillantást vetett rá.
– Azt kérdem magamtól, vajon miért érdeklődik egy egyiptomi
az elámi belügyek iránt?
Szemerket elmondta neki, hogy az egyiptomi nagykövet erre az
ültetvényre küldte Naiát és Ramit. Azt is megemlítette, hogy
Egyiptom fáraója személyesen érdekelt a nevezettek előkerítésében.
Elejtett pár megjegyzést is, amelyekből következtetni lehetett arra,
hogy a segítségért óriási kenőpénz jár.
De Sepak megrázta a fejét.
– A semmiért jöttél – mondta. – Senki sem élte túl. A
mészárlás még iszin mértékkel is kegyetlennek számított.
Szemerket furcsának találta, hogy épp olyan férfi mondja ezt,
aki lemészárolt fekete fejű ellenségek levágott ujjaival és falloszával
díszíti a sisakját.
– Egy ember mégis életben maradt – mondta Szemerket.
– A hercegnőre gondolsz?
– Nem, valaki másra.
– Tévedsz.
– Bizonyítékom van.
Szemerket belenyúlt a bőrzacskójába, és előhúzta Rami levelét.
A pálmakérget letette az ezredes elé az asztalra.
– Ez a levél a fáraónak érkezett Ramitól, akiről beszéltem,
hogy ki akarom szabadítani. – A jelekre mutatott. – Azt írta, hogy
iszinek támadtak rájuk. Úgy tudjuk, ebben a támadásban csúnya
fejsérülést szenvedett. Az ültetvényről pedig csak nemrég derült ki,
hogy ugyanaz, mint ahol a herceget és a hercegnőt megtámadták.
Lehet, hogy mostanra már meghalt a fiú, de amikor ezt a levelet írta,
még élt.
– A hatvanezer babiloni istenre! – mondta döbbenten Sepak. –
Nagyon szeretnék ezzel a te Ramiddal találkozni! Hátha meg tudja
mondani, mi történt a hercegnővel!
– Azt reméltem, ti, elámiak, már megtaláltátok őket.
Sepak felállt és utálkozó arccal járkált a sátorban.
– Próbálj csak meg megtalálni valamit ebben az átkozott
országban! Mindig, amikor azt hiszed, már találtál valamit, kiderül,
hogy eredetileg sem volt ott semmi.
– Ezt én is észrevettem.
– Mit tudsz még mondani?
– Csak ezt. Amikor az iszinekkel beszéltem… Sepak
káromkodva szakította félbe.
– Tényleg találkoztál velük?
– Amikor lefelé utaztam a folyón, bementem íz városába
körülnézni. Néhány iszinnel sikerült is beszélnem. – Ösztönösen
érezte, nem lenne bölcs, ha elárulná, hogy Marduk szervezte a
találkozót. – Azt mondták, nem ők tették.
– Egyiptomi – mondta Sepak –, bár nem tudod, de ez
döbbenetes. Vérdíjat ajánlottam fel, ha valaki élve elém hoz egy iszin
lázadót, mégsem jelentkezett senki a pénzért, pedig itt, Babilonban is
rengetegen vannak.
– Ezt hogy érted?
– Jelentették, hogy Iszin örököse is besurrant a városba néhány
napja, sőt elég sok embert hozott magával.
Ez megmagyarázta, miért vannak talpig fegyverben az elámi
őrök.
– Bármelyik pillanatban megtámadhatnak minket – folytatta
Sepak. – Meg akarják akadályozni, hogy Kutir a jövő heti ünnepen
megfogja Bél-Marduk kezét, mert ha megteszi, az azt jelenti, hogy az
istenek támogatják a trónkövetelését. Ezek a fekete fejűek eléggé
elmaradottak, tudod, meglehetősen babonásak ezekben a dolgokban.
– Sepak leült Szemerkettel szemben, előrehajolt és belenézett a férfi
arcába. – Hittél az iszineknek, amikor azt mondták, hogy nincs közük
a támadáshoz?
Szemerket közönyösen válaszolt.
– Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárkinek hihessek.
– De mit gondolsz?
Szemerket vállat vont.
– Nem tudom. Ha ők tették, miért nem dicsekednek vele? És ha
náluk van a hercegnő, miért nem jelentenek be követeléseket?
Sepak ajkába harapva elnézett a sátor bejáratán keresztül a
forró napsugárzásban szinte izzó erőd felé.
 – Miért jöttél hozzám valójában, egyiptomi? Mit akarsz?
– Ki akarok jutni erre az ültetvényre. Megnézni, hogy mi
történt.
Sepak kétkedve rázta a fejét.
– Nem találsz ott semmit. Már alaposan átvizsgáltuk.
– De nem én vizsgáltam át.
Sepak rápillantott, majd hirtelen felállt, és felkapta a fapolcról
szörnyű trófeákkal díszített sisakját.
– Jól van. Magam viszlek el oda. Lehet, hogy találsz valamit,
ami felett az én embereim elsiklottak.
Szemerket meglepődve látta, hogy Sepak még a bíborvörös
vezéri köpenyét is felölti.
– De hát… – kezdte Szemerket, majd elhallgatott.
– Igen? – kérdezte Sepak.
– Ha támadástól tartasz, nem vagy túl feltűnő célport ebben a
vörös köpenyben?
– Épp azt remélem – felelte sötéten az ezredes.

Sepak az istállókhoz vezette Szemerketet, és felnyergeltetett

két lovat. Szemerket tisztelte a lovakat, a kecsességüket és az
erejüket, de olyan távol tartotta magát a fejüktől és a patájuktól,
amennyire lehetett. Felvetette Sepaknak, hogy egy kis szamár sokkal
inkább megtenné. Vannak, akik szerint egyenesen adottsága van a
szamarakhoz… Sepak megvetően nézett rá.
– Szamár? Majdnem húszmérföldnyire megyünk. Nincs annyi
időnk, hogy szamárral menjünk.
Szemerket ekkor idegesen felvetette, hogy ez esetben az lenne
a legjobb, ha egy lóval mennének. Az elámi parancsnok ezt a
javaslatot sem fogadta el.
– Túl veszélyes – zárta le a témát Sepak. – Ha bárki megtámad
engem, akkor téged is bizonyosan eltalál.
Szemerket vonakodva hagyta, hogy egy lovászfiú felsegítse a
koszos fekete ló hátára, miközben többször biztosították afelől, hogy
a kanca olyan gyengéd, mint egy kisnyúl. S bár a vadállatok békésen
kocogtak végig Babilon utcáin, Szemerket idegesen figyelte a lovat,
amikor hátrafordította a fejét, hogy megnézze, milyen bolondot visz
a hátán. A kanca azonban régi háborús veterán volt, és valóban
mindent megtett, hogy a hátán tartsa Szemerketet, aki így lassan
megnyugodott, kiegyenesedett, és még heves szívdobogása is
alábbhagyott.
Az Istár-kapuhoz vezető úton Sepak mintegy ötven lépéssel
Szemerket előtt ment, hogy az esetleg arra kószáló iszin kémek ne
jöjjenek rá, hogy együtt vannak. Csak amikor kiérkeztek az északra
vezető kihalt útra, messze a városon kívül, akkor állította meg a
lovát, és várta be Szemerketet.
– Igyekezzünk egy kicsit, jó? – mondta Sepak.
Csattintott egyet a nyelvével, és a lovak lassú ügetésbe fogtak.
Valamivel dél után olyan területre érkeztek, ahol a gazdag
televényeket már barázdák szabdalták fel. Egy útkereszteződés után
egy faluba értek, ahol a helyi földbérlők laktak. Szemerketet mérges
gombára emlékeztették a fura, kerek házak és csűrök, amelyeknek a
teteje bitumennel összeragasztott, szárított nádból készült.
Ahogy Sepakkal átvonultak az úton, a gyerekek elhallgattak, az
anyjuk ruhája mögé bújva lestek az idegeneket. A szeme sarkából
Szemerket látta, hogy egy idős nő rontást küld Sepakra. Gyorsan el is
döntötte: ha később vissza kell térnie ide, hogy kikérdezze a bérlőket,
nem hoz magával egy elámi ezredest sem.
Közelebb értek az ültetvényhez, s Szemerket egyre idegesebb
lett, még a szája is kiszáradt. Minden olyan furán ismerős volt
számára – az egyenletes, barna talaj, az Eufrátesz csillogása a
távolban, a közeledő szálláshely hosszú falszakaszai. Ijedten eszmélt
rá, hogy éppen ezt a különös helyet látta a rémálmaiban, azokban,
amelyekben vándorló lelke előtt lemészárolták Naiát.
Azután ráfordultak arra az útra, amelyet Szemerket már ismert,
tökéletesen ismert, mivel már látta. A délután nedves csöndjében
Szemerket végül felnézett, és megpillantotta a romokat.
Az ültetvény épületei mostanra csupán saját maguk torzképei
voltak, és a hamu olyan szörnyen bűzlött, hogy Szemerket úgy
érezte, sosem feledi el. Sok épület állt egykor az ültetvényen –
istállók, műhelyek, gabonacsűrök, szállások. Mostanra mindegyikből
csak romok maradtak.
Szemerket ahhoz a házhoz ment, amely valaha a főépület
lehetett. Egykoron bizonyára nagy volt és fényűző, legalább három
emelete lehetett. A legtöbb emelet azonban egymásra omlott, a tetőn
keresztül látszott az ég. Ahogy szobáról szobára haladt, a kormos
faldarabok alatt széttört cserepek, összezúzott bútorok hevertek.
A tűz fura módon pusztított: egy pálmalevél seprű szinte
tökéletes állapotban megmaradt, míg egy szobor mellette apró
darabkákra hullott. Ahogy járkált, elképzelte, mi lehetett ebben a
házban Naia feladata. Felsöpörte a szobákat a pálmasöprűvel? Vagy
vizet hozott a most már romokban álló kamrába? Lehet, hogy a kis
elámi háziisten-szobrot fényesítette, amely még mindig
kegyeletteljesen, bár fejetlenül állt amott?
A hátsó ajtón át hagyta el a házat. Az ajtószárny csak lógott bőr
tartópántjain, festése felhólyagzott és megfeketedett a tűzben. Pár
lépéssel a konyhába ért, amelyet – nevetséges! – azért építettek a
főépülettől távolabb, nehogy a tűzhely a házat is felgyújtsa. A
konyha mellett kút állt, és Szemerket szokásához híven belebámult a
mélységbe. A víz enyhe citrusillata Naiára emlékeztette, aki szívesen
használt citrusvirágból párolt parfümöt.
Megfordult és betért a konyhába, de itt csupán rézlábasokat,
agyagedényeket és törött csészéket talált. Hirtelen arany csillant a
hamuban. Lehajolt és felemelt egy lapos tálcát. Lerázta róla a kormot
és hamut, hogy megvizsgálhassa a belevésett mintát.
– Elám királyi címere – suttogta Sepak, aki csöndben követte. –
A herceg és a hercegnő valószínűleg Szúzából hozta magával.
– Ez is elárul valamit – dörmögte Szemerket. – Mit?
– Mégsem fosztogatni jöttek a támadók. – Visszadobta a tálcát
a hamuba.
Szemerket átsétált a közeli datolyapálma– ligetbe. A fák hűvös
árnyékában megvizsgálta a szálláshelyet körbevevő magas téglafalat.
A fal tetején árulkodó jeleket talált.
– Itt jöttek át – mutatta Sepaknak. – Látod mindenfelé a
beakasztott horgonyok nyomát? Nappal meglátták volna őket, ám
ilyen távolságból éjszaka…
Sepak felpillantott.
– Mit gondolsz, hányan lehettek?
Szemerket vállat vont.
 – Nem hiszem, hogy túl sokan. A meglepetés és a sötétség a
kezükre játszott. Pár ember könnyedén átmászhatott a falon, és
kinyithatta a többieknek a kaput. Ha tapasztaltabbak voltak, tíz is
éppen elég lehetett ahhoz, hogy az elejétől a végéig véghezvigye a
dolgot.
Nagy csapat légy repült el a fejük felett. Szemerket elhallgatott
és figyelte őket. Kisvártatva meglátta, hogy a falon túl az udvar
távoli része felé repülnek. Követte a rajt, és ahogy közeledett a
céljához, a legyek hangja egyre hangosabb lett. Amikor a fal
sarkához ért, meglátta, mi vonzotta oda a legyeket: az egyik
mellékudvar mészkő lapjain hatalmas kiterjedésű, fekete folt
éktelenkedett. Vér.
– Itt mészárolták le őket – mondta Szemerket Sepaknak.
– Igen – erősítette meg az elámi. – Itt találtuk meg az
összekötött kezű holttesteket. Harminchármán voltak. Hiába mertünk
ki sok-sok vizet a kútból, mégsem tudtuk lemosni a vért.
– Ez azt jelenti, hogy akkor már legalább két napja halottak
lehettek.
Sepak csodálkozva nézett rá.
– Honnan tudod?
– Ismerem a vért. Ha még csak másfél napig, vagy kevesebb
ideig áll, könnyen lemosható. Azután viszont, bármilyen erősen
súrolod is, megmarad a nyoma.
Sepak kelletlenül nyelt egyet. Bármilyen harcedzett katona
volt, ő is osztotta a mezopotámiaiak viszolygását a halállal és az
azzal összefüggő dolgokkal szemben.
– Ti, egyiptomiak, igazán ijesztőek tudtok lenni – mondta.
Szemerket nem válaszolt, hanem körbejárta a foltot. Bár a vér már
réges-rég megszáradt, a legyek sűrűn borították, és olajosan
csillogott a forró napfényben.
– Hol temettétek el őket? – kérdezte Szemerket.
– Kiket?
– Akiket itt lemészároltak.
– Kutir visszavitette a testeket a babiloni palotába, és a
herceggel együtt temette el őket. Temetői urnákba helyezték a
testeket és bebalzsamozták mézzel.
 – Mindenkit?
Sepak bólintott.
Szemerket elfordult, hogy az elámi ne lássa meg az
elégedettséget. A méz megőrizte az áldozatok vonásait.
– És hol vannak ezek az urnák?
– A palota alatt a királyi sírokban.
Szemerket titokzatosan pillantott Sepakra. Emlékezett a
látomására a folyón, amelyben a mézeskorsókban kutatott. Tudta,
hogy meg kell néznie a testeket, hogy megbizonyosodjon arról, Naia
nincs közöttük. Sem élve, sem holtan nem akarta itt hagyni az
asszonyt Babilonban. Valahogy meg kell győznie Sepakot, hogy
vigye be a királyi sírboltba.
– Látnom kell az arcukat, mielőtt tovább bomlanak.
Sepak undorral pillantott rá.
– Nem bomlanak tovább. Azonban a törvényeinkkel
ellenkezik, hogy háborgassuk a holtakat.
– Akkor hogyan tudjam meg az igazságot?
– Máshogy kell megtalálnod, ennyi az egész.
– Ha nem segítesz megnézni a testeket, és kitalálni, mi történt a
hercegnővel, nem tudlak megmenteni a féregkamrától – mondta
egyszerűen Szemerket.
Az elámi felkapta a fejét és a szemébe nézett.

A külső fal tövébe ültek le, a betört kapu közelében. Sepak

hozott ugyan magával kenyeret és sajtot a táskájában, de egyikük
sem volt éhes.
– Csak egy hetem van, hogy megtaláljam Pinikirt – mondta
Sepak, és bort ivott a kulacsából. – Ha nem találom meg a hercegnőt
a bolondkirály napjáig, ugyanaz a sors vár rám, mint Kidinre. Kutir
megfenyegetett minket, hogy addig tizedeli a katonai vezetőket, amíg
vagy meg nem találjuk a hercegnőt, vagy mind meg nem halunk.
– És ebben a féregkamrában lesznek a kivégzések, amiről már
hallottam?
Sepak egy pillanatra elhallgatott, majd bólintott. – Igen.
– De mi az? Úgy értem, mi a módja a…?
Sepak nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt.
 – A palota alatti alagutakban találtuk. Először azt hittük, hogy
ez is csak egy börtöncella, de aztán bezártuk az egyik emberünket.
Ivott őrségben, hát gondoltuk, megérdemel egy kis büntetést. Alig
csuktuk be az ajtót, azonnal sikítani kezdett. Kiderült, hogy amikor
az ajtó bezárul, valamilyen mechanizmus kinyit pár csapóajtót a
kamrán belül.
Újra megnedvesítette a száját borral.
– Először azok a férgek jönnek, amelyeknek ollói vagy csőre
van; a svábbogarak, a sáskák, a skorpiók meg a százlábúak. A
szárnyasok érkeznek elsőként. Felvágják az áldozat bőrét, bemásznak
az ajkai közé, széttépik a nyelvét, belevájják magukat a fülébe, az
orrába és a szemébe. Amikor telezabálták magukat, kinyílik a
második csapóajtó. Akkor a szürke húsevők érkeznek: a férgek és a
lárvák, amelyek a lágyabb szöveteket, a belsőségeket és az ereket
célozzák meg. Hallani lehet, ahogy csámcsognak, több ezer féreg
egyszerre. Beleássák magukat az áldozat hasába, lakomáznak a
koponyájából. Amikor végeztek, a harmadik, egyben utolsó
csapóajtó is kinyílik, és megérkeznek a kisméretű paraziták, a
legszörnyűbbek mind közül – a hangyák, az atkák és a nyüvek.
Percek alatt fényes fehérre tisztítják a csontokat. Azt mondják, hogy
a kassziták találták fel a kamrát, hogy a leggyűlöltebb ellenségeiket
titokban eltehessék láb alól. Így semmi sem maradt belőlük, ami
alapján később azonosítani lehetne őket.
Sepak elhallgatott. Szemerket ekkor vette csak észre, hogy
tátott szájjal bámulja az elámít.
– Nem tudom elhinni – suttogta.
– Pedig elhiheted. Kutir kényszerítette a vezetőket, hogy
végignézzék, amikor Kidint berakják a kamrába. – Sepak újra az
üldözött vad tekintetével pillantott Szemerketre. – De a legszörnyűbb
részt még nem is mondtam el.
– Mi lehetne még ennél is szörnyűbb? – kérdezte tompa
hangon Szemerket.
– Láttad már a férgeket ebben az átkozott országban? Hogy
milyen nagyok és milyen erőszakosak?
Szemerket bólintott. Élénken élt még az emlékezetében az
éjszaka íz kapuján kívül, amikor arra várt, hogy Marduk visszatérjen
a városból.
– Ezek kétszer-háromszor akkorák voltak – mondta Sepak. –
Ilyenek lesznek, ha rendszeresen jóllakhatnak hússal. – Kiitta a
kulacsából a maradék italt. – És a jövő héten ez vár rám.
Komor csönd telepedett közéjük, majd Szemerket határozottan
felugrott.
– Hát akkor – mondta annyi magabiztossággal, amennyire csak
képes volt –, nincs más hátra, meg kell keresnünk a hercegnőt.
Sepak felnevetett, bár hangjában nem csendült vidámság.
– És gondolod, hogy neked sikerülni fog?
– Miért ne sikerülne? Ugyanakkor és ugyanott tűnt el, mint a
feleségem. – Szemerket körbenézett a rezidencia romjain. – Ha
megtalálom az egyiket, bizonyosan meglelem a másikat is.

Mielőtt visszaindultak, Szemerket még egyszer átkutatta a

birtokot. Az elámi harcosok azonban teljesen eltüntették a
bizonyítékokat. Amikor az ezredesnek szóvá tette, azt felelte, hogy
nem sok mindent találtak eredetileg sem, mert a támadók maguk is
eltüntették a támadás nyomait. Semmit nem hagytak maguk után. Ez
a tény már önmagában is érdekesnek hangzott. Kis idő múlva
azonban Szemerket észrevett valamit egy lehullott cédrus
gerendában. Amikor először kutatta végig a szobát, azért nem látta
meg, mert árnyékban volt. Most, hogy a nap arrébb haladt az égen,
sugarai pont megvilágították a kicsit megpörkölődött, ám ép
nyílvesszőt. Mélyen behatolt a gerendába, így mikor Szemerket
lehajolt, hogy kihúzza, meg sem mozdult.
– Sepak! Itt!
Az elámi odasietett az egyiptomihoz. Szemerket a vesszőre
mutatott. Sepak kipiszkálta a kardjával, Szemerket pedig elkapta,
amikor lehullott.
– Fura ez a dolog – mondta Sepak. – Nem hiszem, hogy láttam
valaha ilyen nyílvesszőt.
– Én viszont láttam – felelte tömören Szemerket. – Látod ezt a
részt? A szár nem fából, hanem nádból készült. Pontosabban
kiszárított, gyantával bevont papiruszból. Nézd meg a hegyet! Sínai
rézből készült. És nézd itt a tollat: szürke, fehér hegyű. Fogadni
mernék, hogy thébai lúdból való. – Komoly pillantást vetett Sepakra.
– Ezt a nyílvesszőt Egyiptomban készítették.

Késő délutánra járt, amikor Szemerket és Sepak visszaindultak

Babilonba. Mióta Szemerket elárulta, hogy a nyílvessző egyiptomi
eredetű, Sepak sokkal távolságtartóbb volt, és csak félszavakban
felelt Szemerket kérdéseire. Nyilván gyanús volt, hogy miközben
egy egyiptomi polgár egy elámi hercegi pár gyilkosságának az ügyét
vizsgálja, egyiptomi beavatkozás nyomát mutatja fel. Sepak
valószínűleg azt hitte, valamiféle összeesküvés áldozata lett, és
gyorsan újragondolta a szövetségét Szemerkettel.
Csöndben, ám gyors tempóban vágtattak vissza a fővárosba.
Egyikük sem akart a nyílt úton maradni sötétedés után. Még Sepak is
megkönnyebbült, amikor elérték az Istár-kaput.
Szemerket a Bél-Marduk szálló kapujában visszaadta a kanca
kantárját Sepaknak. Rövid megbeszélés után megállapodtak abban,
hogy másnap reggel találkoznak, és eldöntik, mi lesz a következő
lépésük. Szemerket a nyílvesszőt is odaadta az ezredesnek, hogy
biztonságban tudja, megkérte Sepakot, hogy rejtse jól el, és senkinek
ne beszéljen róla; nem akarja ugyanis, hogy az egyetlen
kézzelfogható bizonyítékot kilopják a hátizsákjából a szállóban.
Épp, amikor be akart lépni a kapun, Szemerket megpillantotta a
két fekete fejű kémet, akik a Körmenetek útjának túloldaláról
integettek neki. Bár már csak arra vágyott, hogy kiáztassa
felhólyagzott, érzékeny hátsó felét egy nagy kád forró vízben, mégis
átvágott hozzájuk az úton.
Amikor közel ért, a két férfi szomorúan lehorgasztotta a fejét.
– Miért vagytok ilyen savanyúak? – kérdezte Szemerket. – Úgy
néztek ki, mint akiknek éppen meghalt az anyjuk.
– Köszönjük, az anyánk jól van – mondta a vékonyabbik fekete
fejű, és válaszából Szemerket rájött, hogy valóban testvérek. –
Kedves tőled, hogy kérdezed. Azért vagyunk szomorúak, mert most
már megtaláltad a feleséged, és hamarosan elmész Babilonból.
Szemerket hirtelen meg sem tudott szólalni.
– Mit értetek azalatt, hogy megtaláltam a feleségem?
– Tudunk a gyönyörű hölgyről, akit elrejtettél az egyiptomi
templomban, uram.
Szemerket megdöbbent.
– Az a nő nem a feleségem.
A két fekete fejű gyanakodva pillantott egymásra.
– A saját szájából hallottuk!
– De ő nem is… – kezdte Szemerket, aztán elhallgatott. Aneku
valószínűleg még mindig attól fél, ha kitudódik, ki is valójában,
visszakényszerítik Istár templomába. Ha a lánynak segít, hogy a
feleségének hiszik, gondolta Szemerket, mit árthat?
– Biztosíthatlak titeket, hogy még nem végeztem Babilonban.
– De ha ez így van, miért nem kell tovább követnünk téged?
Talán hallottad, hogy az elámiak elbocsátottak minket a
szolgálatukból.
Szóval az elámiak nem kémkednek többé utána, de miért?
Valószínűleg, mert elment az elámi erődbe, és beszélt Sepak
ezredessel, azt pedig gyorsan jelentették a palotának.
– Végül is egyre megy, uram – folytatta a kövérebbik. – Ha itt
maradsz a városban, továbbra is a szolgálatodban szeretnénk állni.
Szemerket felhorkantott.
– Miért fizessek nektek azért, hogy ne kémkedjetek utánam, ha
egyszer már nem kémkedtek utánam?
– Szükséged van a segítségünkre, uram.
– Nincs.
– Bizonytalan idők járnak Babilonra.
Szemerket vállat vont.
– Lehet, de akkor sem adok nektek több aranyat.
A két fekete fejű meghajtotta a fejét, és nem szólt többet.
Szemerket még akkor is nevetett magában, amikor belépett a
szálló udvarára. Pillantása közömbösen futott át az istálló előtt teljes
pompában álló elámi őrcsoporton, így meglepődött, amikor a Bél-
Marduk papok jelzésére az egyik elámi elállta az útját, ahogy a
szobájába indult.
– Szemerket nagyúr? – kérdezte.
Szemerket meglepetten bólintott.
– Kutir király fogadni kíván a palotában.
– Kutir? Most?
 Az őr keresztbe rakta a karját, és bólintott.
– De én… nem vagyok illendően öltözve, amint látod. És még
nem is fürödtem.
– Minden, amire szükséged lesz, a palotában a rendelkezésedre
áll majd, uram.
Szemerket tudta, hogy elkapták, nem tudja tovább halasztani a
találkozást Babilon jelenlegi urával. Amellett azért kitartott, hogy a
fáraótól kapott királyi melldíszt magával vigye. Most helyezte fel
először. Az ékszer ragyogása ellensúlyozta a koszos bőr utazóruha
egyszerűségét. A vert aranyból készített, kiterjesztett szárnyú sólyom
könnycsepp alakú kalcedon-és lapisgyöngyökön függött alá a
nyakából. A sólyom feje fölött a Hórusz szeme, a legerősebb
egyiptomi amulett szegeződött előre.
A Körmenetek útján egy tizenkét hordozós gyaloghintó várt rá.
Amikor felemelték, és az út összes gyalogosa megbámulta,
Szemerket nevetségesnek érezte magát. Legalább már félhomály van,
gondolta magában, és a sötétség hamarosan észrevétlenné teszi a
csődület szeme elől.
– Szemerket nagyúr! – A váratlan hang egy sötétbe borult utcai
árusító bódé háta mögül érkezett, ahonnan egy férfi integetett
Szemerket felé. Az egyiptomi odapillantott, és döbbenten fedezte fel,
hogy a férfi ugyanaz, aki Mardukkal beszélt a Betegek terén.
– Állj! – kiáltott az elámi őröknek. Amikor azok nem vettek
róla tudomást, minden kapcsolódó babiloni kifejezést összegyűjtött
szegényes szókincséből. – Állj! Vége! Beszélnem kell ezzel az
emberrel!
Az elámi őr tiltakozott.
– Uram, emlékeztetnem kell téged, hogy a királyt…
– …nem szabad megvárakoztatni, tudom – szakította félbe
Szemerket. – Csak egy pillanat, kapitány, beszélnem kell ezzel a
barátommal. – A katona erőszakos arckifejezését látva Szemerket
hangja jegessé vált. – Vagy panaszt kell tennem a királynak, milyen
udvariatlanok voltatok Egyiptom követével?
Az elámi őr gyorsan jelzett a hordozóknak, akik letették a
hintót a földre. A várakozó férfi arcán nyoma sem volt már a
bőrnyavalyának.
 – Tiszta vizet használtam, uram, ahogy javasoltad. Igazán
csodálatos hatása volt.
– Honnan tudtad, hogy erre jövök?
– Azt mondták, hogy itt találkozom veled, és adjak át egy
üzenetet.
– Kitől?
– Azt nem mondhatom meg, uram.
Szemerket belebámult a férfi arcába, hogy meglássa, mi
rejtőzik a szolgai modor mögött. A férfi arckifejezése azonban szelíd
és ártatlan maradt.
– Akkor mi az üzenet?
A férfi nagy levegőt vett, és idézte.
– Tudjuk, hogy az elámiak erődjébe mész, uram. Őszintén
reméljük, hogy a jövőben elkerülöd azt a helyet, uram.
– Miért?
– Csak ennyi volt az üzenet, uram. – A férfi kényelmetlenül
hátrébb húzódott. – De ha megengeded, nekem is lenne egy
kérdésem…
Szemerket bólintott.
– Ho… honnan tudtad, hogy a tiszta víz meggyógyítja a
bőrbajom?
Szemerket felnevetett.
– Azt hiszed, nem ismerem fel ezt az ósdi koldustrükköt, ha
meglátom? Ha rondábban akarsz kinézni egy leprásnál, mézzel
dörzsölj kenyeret az arcodba.
A babiloni arcán széles mosoly terült szét.
– Te vagy az első, uram, aki rájött.
A férfi egy szempillantás alatt eltűnt a piaci standok közötti
sötétségben. Szemerket visszament a hordszékhez, és újra felemelték
a hordozók. Miért kell elkerülnie az elámi erődöt? Most
figyelmeztették, vagy megfenyegették? És ki küldte az üzenetet? És
vajon mit keresett egy egészséges ember a Betegek terén?
Ha Marduk küldte az üzenetet (és ez lenne az ésszerű válasz,
hiszen ő beszélt ezzel a férfival, legalábbis úgy látta), bizonyos lehet
abban, hogy Szemerket éppen az ellenkezőjét cselekszi, mint amit
üzennek neki. Nem, a figyelmeztetést valaki más küldte. De ki?
Szemerket annyira elmerült a gondolataiban, hogy meglepődött,
amikor megérkeztek a királyi erődítménybe.
A királyi palotát csillogó, kék, zöld és aranyszínű fákat
ábrázoló kövek burkolták, melyek mozaikkarjaikat az ég felé
nyújtogatták. Amikor Szemerket hintója közelebb ért, hatalmas kapu
tárult fel előttük. Az épületen belül kellemesen hűvös volt, mert a
palota falai legalább négy öl szélesek voltak.
Ahogy Szemerket hordszéke végighaladt a palota árnyékos
belsejének tekervényes folyosóin, a szolgák mélyen meghajoltak
előtte. A kamarás, egy meghatározhatatlan korú, vékony, ideges
eunuch szinte rögtön előkerült az egyik kiszolgálóhelyiségből.
Amikor megérezte a Szemerket felől áramló ló– és izzadtságszagot,
orrcimpái ingerülten megrezzentek. Biztos kézzel lesegítette
Szemerketet a hordszékről, és végigvezette egy hosszú termen át egy
oldalsó szobába, ahol már egy kád forró víz várta. A semmiből
szolgálólányok teremtek elő, elvitték a ruháit. Szemerket zavarba
jött, amikor a lányok nevetve mutogattak felé, és megjegyzéseket
tettek körülmetéltségére. Több nő is célzatos pillantást vetett rá, ám
közönyösnek tetette magát.
Amikor a nők megmosdatták és megtörölgették, az eunuch
átvezette egy szobába, amelyben nagy ládányi ruha közül
választhatott. A legegyszerűbb öltözéket választotta, és hagyta, hogy
egy vékony, aranyozott bőrszandált csatoljanak a lábára. A szolgálók
aranyat is akartak a nyakába akasztani, ám ragaszkodott ahhoz, hogy
egyetlen ékszerként csupán hivatali melldíszét viselje. Amikor a
főkamarás immár elégedett volt Szemerket kinézetével – bár még
mindig nem tartotta elég díszesnek –, felvezette egy keskeny
csigalépcsőn, amely végül a sötétkék alkonyba vezetett.
A babiloni épületek tetején gyakran telepítettek tetőkerteket, de
a most szeme elé táruló látványtól mégis elakadt a lélegzete. A kert
szabályos lépcsőkben emelkedett majdnem olyan magasra, mint egy
igazi domb. A rózsaszín márvány virágtartókban dús növényzet
zöldellt. Kutir király háttal állt Szemerketnek. A holdkeltét figyelte,
miközben a virágzó faágak úgy vették körbe, mintha festményt
kereteznének. Mellette egy nő állt, kezét gyengéden a király karján
nyugtatta. Az egész jelenet olyan tökéletes volt, hogy Szemerket
tudta: kifejezetten miatta alakították így.
A szónok csengő hangon jelentette be, mire a király
meglepődést színlelve megfordult. Szemerket egyiptomi módon,
kitárt karokkal mélyen meghajolt, miközben hivatali dísze
előrelendült a nyakában.
– Hát eljöttél végül, Szemerket – mondta a király. – Sajnálom,
hogy elszakítottalak az imádságaidtól, hallottam, mennyire vallásos
vagy – miközben ezt mondta, ajka gúnyosan megrándult.
Most az egyszer Szemerket nyelve is jól forgott.
– Az istenek meghallgatták az imáimat, felséges úr –
találkozhattam végre veled, és ráadásul ilyen gyönyörű helyen.
A király kuncogott. A mellette álló hölgy azonban hátat
fordított – a szándékos rendreutasítástól a király abbahagyta a
nevetést, és ingerülten kényszerítette az asszonyt, hogy
szembeforduljon Szemerkettel. Olyan erővel szorította meg, hogy
ujjai fehér nyomokat hagytak a nő karján.
– Bemutatom a királynőmet, Naruntét, aki ugyanolyan boldog,
hogy megismerhet, mint én.
Ez oly egyértelmű hazugság volt, hogy Szemerket nem tehetett
mást, mint újra meghajolt, hogy elrejtse a mosolyát. A királynő
kirántotta a karját a király markából, és belerogyott az egyik faragott
elefántcsont trónszékbe. Intett egy rabszolgának, hogy töltsön neki
sört, és miközben szívószállal iszogatott, csöndben bámulta
Szemerketet.
Első pillantásra Narunte királynő idősebbnek látszott, mint a
férje: arca beesett, a nyakán megereszkedett a bőr. Szeme furcsa,
ezüstös színben csillogott, pupillái összeszűkültek a gyűlölettől. Ha
Szemerket nem tudta volna, hogy királynő, a közönségessége miatt
egyszerű ringyónak nézi.
Kutir ezzel szemben úgy nézett ki, mint a mesék hercege:
férfias, göndör szakállal, hosszú haját hátul összekötve viselte. Arca
egyetlen hibája az volt, hogy a szemei kicsik voltak és közel ültek
egymáshoz, míg a szeme sarkában ráncocskák árulkodtak
idegességéről.
Szemerket hirtelen rájött, úgy bámul a királyi párra, mintha
gyanúsítottak lennének, és gyorsan félrekapta a pillantását. Ekkor
vette észre, hogy Menef nagykövet is a kertben van, mellette pár
lépéssel pedig a követségnél megismert vérszomjas mosolyú férfi.
Amikor rájuk nézett, a két férfi eltúlozott udvariassággal térdet
hajtott.
Ebben a pillanatban Kutir előrelépett és átkarolta Szemerket
vállát.
– Gyere és beszélgessünk most, hogy végre itt vagy – kérte. –
Úgy, mint férfi a férfival, kicsit távolabb ezektől.
Kutir felvezette Szemerketet egy lépcsőn a függőkert legfelső
szintjére, ahol illatos fenyők nőttek. Kutir le akart ülni egy
márványpadra, ám azt már elfoglalta egy óriási pávakakas. A férfi
belerúgott a madárba, amely nagy szárnycsapkodásokkal és
rikoltozással átrepült egy fenyő ágára a fejük felé. A király maga
mellé ültette Szemerketet, aki a friss madárürülék miatt kissé
óvatoskodva foglalt helyet.
– Tehát – kérdezte mohón Kutir –, mi az ajánlat?
– Uram?
– Mit ad cserébe Ramszesz a Marduk-szoborért?
Szemerket először meglepődött, aztán rájött, hogy Menef
ugyanúgy elmondta a fáraó kérését Kutirnak, ahogy Adad főpapnak.
A nagykövet viselkedése érthetetlen volt, de meg is ijesztette, hiszen
ha Menefnek van egy csöpp józan esze, eltitkolja a fáraó betegségét.
Ha ugyanis a többi ország megtudja, hogy Ramszesz beteg vagy
haldoklik, akkor Ázsia egyik országa sem lesz hajlandó hosszú távú
megállapodásokat kötni vele, hanem inkább az utódjával kezdenek
tárgyalásokba.
Szemerket nagy levegőt vett, és kezdte felsorolni az ígéreteket,
amelyekre a fáraó felhatalmazta.
– A fáraó hajlandó elismerni, hogy te vagy a jogos babiloni
király.
– És?
– Segítséget ajánl, hogy legyőzd az ellenálló népcsoportokat.
Kutir horkantott.
– Hm. Ebben legalább eltér az apjától.
– Ezt hogy érted, felség?
– Az iszin örökös Egyiptomban nőtt fel, onnan küldték vissza
tavaly, hogy meggyötörjön minket. De ezt biztos tudtad.
Szemerket erről semmit nem tudott. Általános szokás volt
ugyan, hogy a külföldi hercegeket Egyiptomban képezték, így
egyben civilizálták, de sem a mostani fáraó, sem az apja egy szóval
sem említette az iszin örököst. Kutir azonban felhagyott ezzel a
témával.
– És? – folytatta a kérdezősködést. – Mi mást?
Szemerket újabb tételeken gondolkodott.
– És aranyat.
– Mit még?
– Fegyvereket. Gabonát. Hadfelszerelést. Eszközöket.
– És még?
– Sajnálom, nem kínálhatok többet.
Kutir eltúlzott csalódottsággal sóhajtott.
– Ennyi nem elég.
Kutir felemelkedett a márványpadról és kibámult a korlát
mögül a városra. Babilon lila ködbe burkolózva feküdt előttük. Az
elsötétedő városban már fellobbantak a főzéshez gyújtott tüzek. Kutir
visszafordult Szemerket felé.
– Ramszesz neked köszönhetően lehet ma fáraó. Ha nem feded
fel az apja háremében kitervelt összeesküvést, ma áruló ülne a
Sólyom Trónon. Ezt mindenki tudja.
Szemerket tiltakozni kezdett.
– Felség, anélkül botlottam az összeesküvésbe, hogy bármit
tudtam volna róla…
– Azt is mondták, hogy igen szerény ember vagy.
Szemerket megemelte a hangját.
– A fáraó atyja meghalt miattam. Ha nem lettem volna olyan
vak, olyan bolond… – abbahagyta, nem kívánt emlékezni azokra az
időkre. – Mindenesetre nem az vagyok, akinek tartasz. És mi köze
ennek a kívánságaidhoz, uram?
Kutir mély levegőt vett.
– Csak egy kívánságom van. Lépj a szolgálatomba. Találd meg
a nővéremet, vagy tudd meg, mi történt vele. – A király ideges
hangon magyarázkodni kezdett. – Az összes gyermeke közül Pinikir
volt az apám kedvence. Ha nem találom meg… vagy akár csak a
testét… az apám megteszi a saját lépéseit. – Ennél a pontnál a király
önuralma semmibe foszlott, és szava suttogássá halkult.
Szemerket próbálta megnyugtatni.
– Lehet, hogy ez esetben seregeket küld neked, hogy legyőzd a
lázadót.
Kutir üldözött tekintettel nézett rá.
– Nem jól értetted. Ellenem tesz lépéseket. Nem tekint majd
többnek, mint egy engedetlen vazallus királyt.
Szemerket csöndben figyelte Kutirt. Hallott már az apjáról,
Sutruk királyról, Elám uralkodójáról. Az egész világ szájtátva
figyelte, hogyan csinált világhatalmat Elámból. Babilónia csak az
első volt a fia nyugati hódításai közül, azon túl pedig a Nyugati-
tenger értékes területei húzódtak: Asszíria, Izrael, Kánaán. Egykor
akár még Egyiptom is áldozatául válhat az uralkodó telhetetlen
étvágyának, jutott Szemerket eszébe.
– De te vagy a legidősebb fia – emlékeztette Kutirt Szemerket.
– Mitől tartasz?
Kutir csodálkozva pillantott rá.
– Van egy mondás Elámban. Eszerint a szerencsétlen
embernek még az arany is szemétté válik a kezében. Babilon
szemétté vált a kezeim között, Szemerket. A nővérem eltűnése csak
az első lépés volt, a rossz szerencse kezdete. Azóta a háborús helyzet
megfordult, a seregeimet folyamatosan visszaverik. Segítened kell,
hogy a nővérem előkerüljön, hozd nekem vissza. Akkor talán a
szerencsém is megváltozik, és újra arannyá válik az érintésem.
– Felség… – kezdte Szemerket türelmesen.
Kutir még azelőtt félbeszakította kifogásait, mielőtt
belekezdhetett volna.
– Ha nem teszed meg ezt, Szemerket, a szobor örökké itt
marad. Nem jut el Egyiptomba. Nem gyógyítja meg a fáraót. – Kutir
hangja könyörgőre váltott. – De hát nincs ebben semmi veszélyes,
nem? Ha képes voltál megtalálni a feleségedet ebben az átkozott
városban, akkor tudom, hogy a nővéremet is megtalálod.
Már megint Aneku hazugságába ütközött. Úgy tűnik, most már
mindenki azt hiszi Babilonban, hogy Naiát találta meg.
– Hiszen összeegyeztethetők a céljaink! – folytatta Kutir
esdekelve. – A nővéremet kérem a szoborért.
– Miért gondolod, hogy sikerrel járok, amikor a saját
titkosszolgálatod kudarcot vallott? A király nagyot nézett a kérdésre.
– Mert te vagy Szemerket – felelte.
Szemerketet meghökkentette, milyen méltatlanra pazarolja a
bizalmát a király. Azonban ha elvállalja a feladatot – és valójában
épp ezen dolgozik –, akkor szabadon folytathatja a kutatást Naia és
Rami után, sőt a babiloni király összes erőforrása a rendelkezésére
áll. Ráadásul még a szobor is eljuthat Egyiptomba.
Szemerket gyorsan döntött.
– Akkor szabadon közlekedhetek a városban és az országban?
– Akadályoztalak eddig?
– Visszarendeled a kémeid?
– Nem tettem-e már meg?
– Szükségem van kijárási engedélyre is.
– Megkapod.
– Úgy tudom, a bebalzsamozott testeket a palota alagsorában
helyezték el.
– Igen, az összest, a nővérem kivételével.
– Meg kell vizsgálnom a testeket.
Kutir összerezzent és végigfutott az arcán az undor.
– Az lehetetlen.
– Felség, nagyon fontos, hogy megvizsgáljam a sebeiket, és
megnézzem, hogyan ölték meg őket. Ahogy minden népre jellemző,
hogyan él, az is jellemző, miként öl. Ha megvizsgálhatom a testeket,
könnyebben megállapíthatom, ki tette.
– Tudjuk, hogy az iszinek voltak!
– Nem, felség, nem tudjuk. – Eszébe jutott a délután talált
nyílvessző, és hogy az iszinek mennyire tagadták a részvételüket.
– Szemerket, egyiptomi vagy, ezért nem ismered a
szokásainkat. Miután a halottakat a kriptába helyezzük, úgy hisszük,
már az alvilágban vannak. A kripta ajtaja szó szerint a másvilágba
vezető kapu. Senki nem nyithatja fel, amíg újabb temetésre nem
kerül sor, és akkor is csak miután a papok elűzték a bejáratot őrző
démonokat. Oda nem lehet csak úgy belépni. Egyszerűen lehetetlen,
és nem is szabad megtenni.
 Amikor Szemerket tiltakozni kezdett, Kutir fintorogva elfordult
és felemelte a kezét.
– Azt mondtam, nem. Lehetetlen.
Szemerket kelletlenül meghajtotta a fejét.
– Szükségem lesz egy emberedre is, aki ismeri a várost.
– Kire gondoltál?
– Sepak ezredesre.
Kutir tétovázott.
– Sepak? Ne keressünk rátermettebbet?
– Jó ember és hűséges hozzád.
Kutir kétkedve bólintott.
– Felmentem jelenlegi feladatai alól, ha arra van szükséged.
Szemerket felsóhajtott. Bár még nem mentette meg teljesen
Sepakot, legalább a bolondkirály napjáig időt nyert neki. Most, hogy
megegyeztek, Kutir király arca nem volt olyan elgyötört és rémült.
Amikor azonban a páva rikácsolni kezdett a fejük felett, Kutir
felpattant.
– Kitekertetem ennek a madárnak a nyakát – szusszantott
dühösen a király. Bosszúsan nézett a bokrok közé.
Volt azonban még valami, amit Szemerket mindenképpen
tisztázni akart.
– Uram, tudnod kell, hogy csak a fáraóért teszem. A végén, ha
sikerrel járok, nemcsak a te beleegyezésedre lesz szükségem a szobor
hazaszállításához, hanem a papokéra is.
Kutir határozottan bólintott.
– Meg fogják adni.
– Önszántukból? Ugyanis nem kockáztathatom meg, hogy
fekete mágiát használjanak Egyiptom ellen.
Kutir magabiztosan bólintott.
– Garantálom. Mert ha nem egyeznek bele, egy másik
felbecsülhetetlen értékű történelmi emlék sosem tér vissza Babilon
városába.
– Milyen emlék?
– Hammurápi király köve, amelyre Babilon törvényeit vésték.
Ötszáz éves, és legalább annyira hódolnak előtte, mint a Bél-Marduk
szobor előtt. Most Szúzában van… elküldtem apámnak ajándékként,
amikor bevettem a várost. Felajánlom a papoknak, hogy engedjék el
egy évre a szobrot Egyiptomba, és cserébe visszahozatom a követ
Babilonba.
Szemerket arra gondolt, hogy szívesen megnézte volna azt a
követ, hogy lássa, hogyan néznek ki azt írott törvények.
Egyiptomban a törvények a szóbeli hagyomány részeként
adományozódtak nemzedékről nemzedékre, nem volt szükség arra,
hogy leírják őket.
– És a mágusok beleegyeznek majd?
– A kő azt tanítja, Szemerket: „Szemet szemért, fogat fogért”.
– Követ a szoborért?
– Pontosan.

Amikor Szemerket távozott a palotából, Sepakhoz szeretett

volna menni, hogy elújságolja: egyelőre megmenekült a kivégzés
elől, azonban egy nő lépett elé.
– Uram? – kérdezte a nő, és megfogta Szemerket karját.
Ugyanolyan magas nyakú ruhát viselt, mint Narunte királynő,
öltözékén hemzsegtek az ízléstelen rojtok és a csicsás hímzések. – A
királynő kíván beszélni veled, uram.
Szemerket nem lelkesedett az ötletért. Az után az ellenséges
fogadtatás után, amit a fenti kertekben tapasztalt, nem igazán látta
értelmét a találkozásnak. De nem utasíthatta vissza, így azt mondta,
örömmel találkozik a felséges asszonnyal.
A nő a belső udvarokon keresztül kivezette az épületből. Egy
alacsony házba mentek, mely Kutir háreme lehetett, mert eunuchok
őriztek minden ajtót, Szemerket azonban egy nőt sem látott az
épületben. Szomorkásán gondolt arra, bizonyára bezárták őket a
szobákba, nehogy vágyakozó hímtekintete megrontsa őket.
Narunte alabástromoszlopokkal szegélyezett teremben pihent
egy díványon, kezében az elmaradhatatlan söröskupa. Szemerket
meglepődött, amikor meglátta Menefet a királynő oldalán. Áspis, a
nagykövet testőre a terem hátsó részén a falnak támaszkodva állt.
Amikor Szemerket belépett, Menef felpattant, és felajánlotta
ülőhelyét a férfinak.
– Tehát – kezdte a királynő olyan reszelős hangon, mintha két
malomkövet súrolnának össze –, a férjem megkért, hogy keresd meg
a nővérét? – Az ajkához emelte a kupát és nagyokat kortyolt a
szüretien italból. Szemerket azonnal rájött, hogy a nő részeg.
– Igen, megígértem őfelségének.
A királynő éles kacajt hallatott, majd Menef felé biccentett.
– Nem megmondtam? – A démoni, ezüstös tekintet
visszavándorolt Szemerketre. – Mióta a férjem meghallotta, hogy
ideutazol, folyamatosan azt hajtogatja: „Szemerket megtalálja,
Szemerket megment bennünket”. Már látni akartam, hogy igazi hús-
vér férfi vagy-e, vagy valamiféle isten. – Úgy nézett Szemerketre,
mint ahogy a rabszolgákat szemlélik. – Most, hogy ilyen közelről
látlak, egyikre sem hasonlítasz.
Szemerket hallotta, ahogy Menef testőre a szoba túloldalán
csuklásszerű hangot hallat, és amikor odapillantott, látta, hogy
rázkódik a válla. A nagykövet is gúnyosan vigyorgott.
Mivel Szemerket nem felelt, Narunte széles mozdulattal
odaintett a várakozó lánynak, hogy hozzon közelebb egy
ezüstkancsót.
– Sört? – kérdezte – Vagy bort?
– Nem kérek, hölgyem.
– Nem vagy ivós fajta, ha jól látom.
– Éppen ellenkezőleg. A bor éppen ezért méreg nekem.
A királynő összeráncolta a homlokát, mintha valamilyen régi
emléket próbált volna visszaidézni ködös emlékezetébe.
– Igen… igen. Emlékszem. Azért ittál, mert elvált tőled a
feleséged. Mégis megmentetted. Hűséges vagy mindhalálig, mint egy
mesében, ugye?
A királynő is azt hitte, Aneku valóban a felesége. Szemerket
azonban nem javította ki.
– A királynő nagyon tájékozott – ütötte el inkább a kérdést.
A királynő az italtól kábultan révedt a távolba.
– Hogy mennyire utált engem Pinikir! – motyogta. – Keskeny
arca volt és finom, fehér bőre, és azt mondta, nem vagyok elég jó a
bátyjához, mert csúnya vagyok, nem tudok olvasni, és jobban
szeretem a sört, mint az ő kitűnő borait. – Gúnyosan elhúzta a száját,
szétnyíló ajkai közül kivillantak hegyes, fehér fogai. – Mennyire
utált! Pinikir mindent megtett, hogy félretaszítson… a szolgálóit a
férjem karjába lökte, hogy elcsábítsák az ágyamból.
Az asszony vad nevetése visszhangot vert a szobában.
Szemerketet a tetőkerti pávák rikoltozására emlékeztette.
– De aztán Kutir elzavarta a többi asszonyát, azokat az előkelő
születésűeket, akik annyira hasonlítottak rá, mert elárultam neki az
igazságot a családjáról és a nővéréről. Azért gyűlölt ennyire, mert a
férjem rám hallgatott. – Arcára kiült a tömény utálat. – Nehogy azt
hidd, hogy nem tudom, miért küldte őket ide az apjuk, miért küldte
ide őt és azt a gyenge férjét!
– Felség! – szakította félbe élesen Menef.
Narunte összerezzent és kábán a férfi arcába bámult, a
nagykövet szava kirántotta képzelete világából, és megállította a
szájából folyamként áradó szitokszavakat. Pár pillanat múlva a
királynő magához tért, és arcára kiült az a feszült, merev mosoly,
amelyet az udvari viselkedési szokások részeként neki is
megtanítottak.
Menef udvariasan érintette meg a karját.
– Hagyd, asszonyom. Beteggé tesznek ezek a rossz emlékek.
Bizonyos vagyok abban, hogy az ültetvény tragédiája óta mindenki
abban bízik, hogy Pinikir hercegnő sértetlenül visszatér hozzánk.
Meglátod, a mi Szemerket nagyurunk mindent megtesz, hogy így
legyen.
Menef megfogta a nő kezét, felsegítette a kanapéról, és
odavezette várakozó szolgálóihoz. Mentében a királynő megbotlott
és előredőlt, a szolgálóknak kellett odaugraniuk, hogy elkapják. Az
alabástromkupa kicsúszott a kezéből és a földhöz csapódott. Aztán
még egyszer Szemerket felé fordította fakó tekintetét.
– Nem lehet mondani, hogy sok könnyet ejtettem, amikor
megtámadták az ültetvényt. Inkább akkor sírom el magam, ha arra
gondolok, hogy Pinikir esetleg ugyanúgy életben maradt, mint a
feleséged.
Miután a szolgálók elkísérték a királynőt a hálószobájába,
Szemerket, Menef és az Áspis kissé feszengve néztek össze. Menef a
szája elé emelte az ujját, és mutatta, hogy menjenek ki a külső
udvarba. Odakint az egyik pislogó fáklya alatt suttogva beszélgetni
kezdtek.
– Sajnálom, hogy ezt kellett hallanod – mondta Menef átható,
kenetteljes hangon.
– Én inkább azt, hogy nem hallottam többet – vágta rá
Szemerket. – Mégpedig te magad gondoskodtál róla, hogy ne
hallhassak. Furcsa viselkedés ez olyasvalakitől, aki olyan szívesen
terjeszti a világban a híreket.
Menef értetlenül nézett Szemerketre.
– Uram?
Szemerket a szemébe bámult.
– Bárhova megyek Babilonban, Bél-Marduk templomától a
palotáig, mindenhol azzal szembesülök, hogy mindenki tudja a fáraó
legbensőbb kívánságait… mégpedig tőled.
A tömzsi nagykövetet váratlanul érte a nyílt támadás. Ennek
ellenére meghajtotta a fejét, és rögtön megtalálta a jó kifogást.
– Az én uram, Szemerket, még nem ismeri Babilont, és nincs
tisztában az itteni politikai helyzettel. Sok minden megváltozott az
elámi megszállás óta – mondta. – Ha tévedtem volna azzal
kapcsolatban, hogy fontos személyiségeket tájékoztattam a fáraó
szoborral kapcsolatos kéréséről, azért tettem, mert elő kívántam
segíteni a küldetésed sikerét. Adhatok útbaigazítást a helyzetről?
Szemerket fekete szeme felvillant.
– Nem adhatsz. Én adok neked útbaigazítást, nagykövet úr.
Menef hirtelen felkapta a fejét. Nem szokta meg, hogy
alsóbbrendűként kezelik.
– Az első és legfontosabb feladatod, hogy Egyiptom érdekeit
képviseld, és vigyázz a fáraó hírnevére.
– Mindig is ezt tettem – dörmögte Menef. – Meglep, hogy
másként gondolod.
– Mert hangosak a királyi udvarok a fáraó egészségi állapotától
Keftiutól Indiáig.
Menef ajka fölött izzadságcseppek gyöngyöztek.
– Uram, bizonyára butaság azt vélni, hogy ilyen dolog sokáig
rejtve marad…
– Így van. Különösen, ha olyan fecsegő tisztviselők szolgálják
a fáraót, mint te.
 Szemerket látta, hogy rémület kúszik Menef sunyi tekintetébe,
míg az Áspis megmarkolta a kardja markolatát.
– Őszinte leszek hozzád, Menef. Ha hajlandó vagy
együttműködni velem, nem jelentem a fáraónak az árulásodat.
Menef behúzta a nyakát, amitől úgy nézett ki, mint a
teknősbéka, amely az oroszlán elől páncéljába bújik.
– Hogyan győzhetnélek meg a hűségemről, uram? – kérdezte
alázatosan.
– Elsőként döntsd el, kit szolgálsz: a fáraót vagy az elámiakat.
Menef már szinte nyöszörgött.
– Uram, bocsánatodat kérem, ha megbántottalak, de mit
tehettem volna? A király kért meg, hogy vigyázzak Narunte
királynőre. Láttad, mi történik, amikor… – elfintorodott, mert nem
akarta befejezni a mondatot.
Szemerket megtette helyette is.
– Amikor részeg?
Menef finoman pislogott, és mielőtt bólintott volna,
körbenézett az árnyas udvaron.
– Uram – mondta –, sok beszélnivalónk lenne, ám talán nem ez
a legjobb hely arra, hogy megtegyük.
– Én már csak egyvalamit akarok mondani, Menef. – Sze–
merket hangja fagyosabb volt, mint a leghidegebb téli éjszaka. –
Méghozzá azt: sosem felejtem el, hogy a feleségemet elküldted arra
az ültetvényre. Soha.
Az Áspis és Menef tekintete összevillant.
– Ismét kérdem, uram, mit tehettem volna? A herceg és a
hercegnő nemrég érkeztek, és szükségük volt szolgákra. A királynő
megkért, hogy adjak át néhányat nekik…
– A királynő? – kérdezte Szemerket kétkedve. – Az előbb nem
úgy hangzott, mint aki ég a vágytól, hogy a sógornőjén segítsen.
– Akkor lehet, hogy a király kért meg. Nem emlékszem már, jó
pár hét eltelt azóta. – Alattomosság kúszott Menef arckifejezésébe. –
De most, hogy a feleséged előkerült, valóban érdemes erről
vitatkoznunk?
Átkozott Aneku és a hazugságai! Szemerket azonban továbbra
sem leplezte le az istaritut, inkább nem válaszolt.
 Amikor Szemerket bizonytalanságát megérezte, Menef hangja
ismét kenetteljessé vált.
– Azt hiszem, rosszul kezdődtek közöttünk a dolgok, uram.
Először az a találkozás a nagykövetség előtt… meg kellett volna
mondanod, ki vagy. Aztán ez itt, a palotában… Engesztelésül hadd
hívjalak el ma este egy különleges alkalomra.
– Nem igazán tartom…
– Ahogy mondtam, különleges alkalomra hívlak, Nidabához,
az énekesnőhöz. Talán már hallottál róla?
– Nidabáról? – kérdezte hirtelen érdeklődéssel Szemerket.
– Igen, uram, különleges hölgy, nagyon tehetséges énekes. Azt
mondják, az ő hangja a legszebb a világon. Eljönnél velem?
Megengeded, hogy megmutassam a vendégszeretetemet a
legtiszteletreméltóbb vendégemnek?
Szemerket tétovázott. Már azóta szeretett volna eljutni az
énekeshez, hogy Szenmut és Uaja megemlítették.
– Igen – döntötte el. – Elmegyek.
– Természetesen mindenképpen velem kell jönnöd –
mosolyodott el kivillanó fogakkal Menef.
Szemerketnek eszébe jutott a nagykövet hivalkodó utazása a
negyven hordozóval, és megrázkódott.
– Csak ha feltétlenül…

Nidaba háza a régi negyedhez közel, Babilon ősi központjában

állt. Cikornyás népviseletű szíriai férfi nyitott kaput, majd odalépett a
nagykövet hivalkodó gyaloghintójához. A férfi és Menef
összeölelkeztek. Amikor elengedték egymást, a szíriai tekintete
szinte észrevehetetlenül Szemerketre villant.
– Ejha. Az egész Nílus térképe megtalálható az arcodon.
Menef bemutatta őket egymásnak.
– A fáraó küldötte? – mormolta a férfi, és megérintette
Szemerket sólyom melldíszét. – Akkor jobban tesszük, ha
elbújtatunk, különben ez a kis ékességed holnap reggelre Nidaba
ékszeres dobozában köt ki.
A kapus, miután Meneftől nagylelkű borravalót kapott, az
udvar szélén levő heverők egyikéhez vezette őket. Az Áspis
észrevétlenül visszahúzódott, és az árnyékból figyelte őket. Ahogy
Szemerket és Menef kényelmesen elhelyezkedtek, egy jókora
köpenyt viselő, vékony alak lépett hajbókolva a heverőjükhöz.
– Elnézést, uraim – mondta, és kitárta a köpenyegét. Belső
zsebei tömve voltak papirusztekercsekkel és agyagtáblákkal. – Nem
érdekli az urakat egy utazási engedély Ninivébe? Maga a nagyvezír
írta alá!
– Úgy nézünk ki, mintha menekülni szeretnénk? – kérdezte
idegesen Menef.
– Akkor Joppába? Vagy Íliumba?
– Menj innen, te gazember.
– Esetleg eladnátok valamit? Jól fizetek érte. – Sokatmondón
megrázta a bőrerszényét.
Az Áspis váratlanul melléjük lépett, mire a férfi elhallgatott.
Egy pillantás az Áspis kivillanó sárga fogaira elegendő volt ahhoz,
hogy az udvar ellenkező végébe meneküljön. Szemerket felfedezte,
hogy több hasonló házaló is kujtorog az udvarban. Eszébe jutott,
amikor Uaja azt mondta, Nidaba házában olyan dolgokat is
megvehet, amelyet a piacokon nem kapni.
Szemerket váratlanul Menefhez fordult.
– Kíváncsi lennék, miért megy ilyen jól Nidabának. Talán ő is
tagja a gagunak, amelyről már annyit hallottam?
Menef hitetlenkedve nézett rá.
– Maradjunk annyiban, hogy Nidaba nem olyan nő, akit a gagu
szívesen látna a soraiban.
Szemerket azonban általában képtelen volt „annyiban
maradni”, és most is éppen elkezdte volna kifaggatni Menefet,
amikor egy hang zengett feléjük az első emeleti erkélyről.
– Isten hozott, kedveseim!
Nidaba üdvözlésre tárt karokkal állt az erkélyen. Azok a
férfiak, akik eddig a ház hátsó szobáiban kártyáztak, kifutottak az
udvarra. A díványokon ülők felálltak, és hangos szóval üdvözölték.
Úgy kántálták a nevét, mintha istennő lenne.
Nidaba lépésenként megállt a lépcsőn, pillantásával megkereste
a kedvenc rajongóit, és melegen üdvözölte őket.
– Hogy vagy, édes? Ó, csodálatos! Lelkem, végre biztonságban
hazaértél! Borzasztóan aggódtam érted! – Szemerket beismerte, hogy
a lány bársonyos alt hangja valóban szívet melengető. Amikor
Nidaba végül leért, az egyik várakozó asszony átnyújtotta neki az ott
üldögélő idomított gepárd pórázát, és Nidaba körbeindult az udvaron.
Szemerket visszadőlt a kerevetre, és hagyta, hogy egy szolgáló
újratöltse a söröstálját. Szórakozásként a villa helyiségeibe bámult:
figyelte, hogy állítanak elő vagy vizsgálnak meg különféle iratokat,
látta, ahogy arany és ezüst vándorolt egyik kézből a másikba, vagy
éppen csókokkal pecsételik meg az üzleteket.
Amikor visszafordította tekintetét a kert felé, egyenesen a
gepárd pofájába nézett. Ijedt kiáltással hőkölt hátra a párnákra.
A nagymacska néhány bizonytalan lépést tett felé, majd elbújt
a gazdasszonya ruhája mögé. Szemerket összeszedte magát,
felemelte a fejét és Nidabára nézett.
– Ne félj Inannától – mondta a lány mély, lágy hangon. –
Teljesen szelíd.
– Csak… meglepett – nyögte Szemerket, és felemelkedett a
kanapéról. Észrevette, hogy közelről Nidaba egyáltalán nem tűnik
olyan dús idomú háremhölgynek, mint távolról, sőt kifejezetten
karcsú. Nő létére jó magasra nőtt, de ritka, selyemből készült ruháját
az alakjára szabták. Szemerket látta, hogy az arcára olyan kifejezést
festett, amilyen a való életben talán sosem jelent meg ezen az arcon:
a finom bíborszínű és okkersárga festékekben porrá tört halpikkelyek
csillogtak.
– Ilyen fekete szemek – búgta Nidaba, ahogy a szemébe nézett.
– Sosem láttam ilyen feketét. Talán olyan színű, mint a szíved?
Ez a kérdés azt a fajta gyors és szellemes választ igényelte
volna, amelyben Szemerket mindig is gyenge volt.
– Nem… nem tudom – nyögte ki.
Ahogy az előbb a szíriai, Nidaba is kinyúlt, és megérintette a
nyakából aláfüggő sólyom melldíszt. Sóvárság csillogott a szemében.
– Nem tudod, mi mindent meg nem tennék ezért – mondta, s
hangjában rosszul leplezett kapzsiság csendült. – Nekem adod
ajándékba, ugye? Ezzel megpecsételhetnénk a barátságunkat is.
– Nem.
Nidaba sajnálkozva felnevetett. Elengedte a díszt, amely így
visszahullott a mellkasára, majd Szemerket megkönnyebbülésére
elfordult tőle. Nidaba aztán mégis megállt egy pillanatra, és csupasz
válla fölött visszaszólt a férfinak:
– Bár nagyon kegyetlen voltál hozzám, mégis üdvözöllek a
házamban. Jókat hallottam rólad, és megbocsátó a természetem.
Szemerket éppen meg akarta kérdezni, kitől hallott jókat róla,
amikor a kert bejárata felől hangzavar támadt, majd a szíriai
keresztülfurakodott a Nidabát körbevevő tömegen, és súgott valamit
a fülébe. „Elámiak!”, futott szét a mormogás, és Nidaba
figyelmeztetően pillantott körbe az udvaron.
Az udvarban és a hátsó szobákban tartózkodó fekete fejű
férfiak azonnal szétrebbentek, néhányan átugrottak a kerítésen a villa
mögötti kertbe. Ez a viselkedés meggyőzte Szemerketet, hogy
beigazolódott előző sejtése: Nidaba háza valóban a fekete fejű
ellenállás egyik központja.
Részeg, hangosan röhögő elámi katonák egy csoportja tört be a
kertbe, mire Nidaba a gepárddal azonnal feléjük fordult, és kedvesen
rájuk mosolygott. Szemerket elégedetten látta, hogy néhány elámi
katona is visszahőköl a nagymacskától.
– Khutran kapitány! – trillázta Nidaba a katonák vezetője felé,
aki fémlemezkékből font, csillogó vértet viselt. – Micsoda
meglepetés!
– Remélem, nem kellemetlen meglepetés – recsegte a katona.
Khutran társai vállára támaszkodott, mert olyan részeg volt, hogy
egyedül nem állt meg a lábán.
– Úgy látom, ma este különösen jó kedvetekben vagytok –
mondta Nidaba a tiszteknek szinte dorombolva. – Ünnepeltetek
valamit?
Az egyik kapitány válaszolt.
– Khutrant előléptették. Maga a király nevezte ki az erőd élére!
Szemerket elégedetten mosolygott magában. Kutir király tehát
már le is váltotta Sepakot. Kíváncsi volt, elmondták-e a barátjának,
miért született ez a döntés, és remélte, Sepak is meglátja, hogy
ezáltal esélyt kapott a túlélésre.
– Így azt gondoltuk – üvöltötte Khutran –, hogy leszarjuk az
iszin támadásokat! Ma este leszarjuk a babiloniakat! Menjünk
Nidabához, és halljunk néhány szerelmes dalt, mert igencsak
kéjsóvár hangulatban vagyunk! – Kinyújtotta kezét, hogy magához
rántsa Nidabát, de a lány félrelépett az imbolygó támadás elől. A
gepárd torkából figyelmeztető morgás tört fel.
– Van egy énekem, amivel megünnepelhetjük Khutran
előléptetését, uram – mondta Nidaba.
A szíriai előlépett, helyet mutatott az elámi tiszteknek. A
katonák páncélja hangosan zörgött, ahogy helyet foglaltak. A tömeg
várakozóan elcsendesült, a szolgák besiettek a villába és
elsötétítették a lámpákat. Ez azoknak is esélyt adott a szökésre, akik
eddig a hátsó szobákban bujkáltak. Egyedül az udvar közepén álló
emelvényen maradt égve néhány lámpa, amelyek fénye egy sötétlila
zsámolyra esett.
Az egyik szolgáló lantot nyújtott át Nidabának, s a tömegen
végighullámzott az izgatottság. Aztán a közönség elcsöndesedett,
Nidaba pedig felhangolta a hangszer húrjait, és leült a zsámolyra.
Magas hangon énekelni kezdett, hangjából csaknem emberfeletti
életerő sugárzott.

A Szent Ur szeretője vagyok én

S íme, itt hát az otthonom
Kihalt falai közt nincs már több lakoma
Senki sem kóstolja jó borom

Szemerket hallotta, hogy Menefnek eláll a lélegzete. – Micsoda

vakmerőség! A Siralmat énekli! Szemerketnek halvány fogalma sem
volt, miről beszél a nagykövet, de nagyon figyelt, mert egyértelmű
volt, hogy Nidaba nagyon merészen választott éneket. A lány az
elámiak uralma elleni lázadásról énekelt az elámi tiszteknek.

Íme, az otthonom
Por borítja jó székeit
Íme, az otthonom
Nem használják jó ágyait
Íme, az otthonom,
Rég érezte már asszonya lépteit
 Nidaba hangjában szinte érinteni lehetett a gyászt.

Engedjetek, hisz otthonomba vágyom!

Engedjetek be otthonomba újra
Engedjétek, az éjjel ott találjon.
Hisz ott mindig édes volt az álmom,
Lágyan ölelte ágyam a testem
Erős falai védőn óvtak engem
Engedjetek hát otthonomba újra…

Szemerket a háta mögül több kerevet felől is tompa zokogást

hallott. Amikor kíváncsian az elámiak felé nézett, látta, hogy az ő
arcukra is fájdalom ül, és könnyek szöknek a szemükbe. Nemsokára
éppen olyan hangosan zokogtak, mint a többiek. Még Szemerket is
érezte, hogy könnybe lábad a szeme Nidaba hihetetlenül csodálatos
hangjától.
Néhány ismétlés után Nidaba a záróakkordokhoz érkezett, s
hangja még keserűbben zengett az éjszakában.

Ó, borzalom, én városom!
Ó, borzalom, én otthonom!
Keserű könnyet hullat Ur,
hisz lerombolták őt vadul, s szerteszóródtak népei

Nidaba a kezével elnémította a húrokat, és ezzel egyidejűleg az

éneket is abbahagyta. Úgy hajtotta le a fejét, mintha az összes ereje
elhagyta volna. Majd csöndesen felállt, és távozott a hátsó szobák
felé.
Pár pillanatig senki sem mozdult. A szolgák újra meggyújtották
a lámpákat és bort hoztak a vendégeknek. A hallgatóság zavartan
bámult, miközben megpróbáltak úrrá lenni az érzelmeiken. Lassan
csoportokra oszlottak, és beszélgetni kezdtek. Szemerket hallotta
Menef gurgulázó hangját:
– Hihetetlen! Pont a Siralmat! Nem gondolod, hogy gyanúsnak
találták?
 Szemerket kihasználta az alkalmat, és kisurrant az udvarról át a
kertekbe. Az éjszaka hangjai felerősödtek: tücskök ciripeltek, egy
magas pálma tetejéről bagoly huhogott, egy pocok pedig éppen
besiklott a Szemerket lába előtt zöldellő repkény levelei közé. Aztán
a villa mögül teljesen más hangot hallott. Valahol a távolban kapu
nyílt, majd suttogó női hangokat hozott felé a szél. Az egyik beszélő
Nidaba volt: a ma esti előadás után Szemerket ezt biztosan meg tudta
állapítani.
Miközben keresztülvágott a sötét kerten, gondosan ügyelt arra,
fel ne bukjon az indákban, és követte a hangokat egy távoli udvar
felé. Amikor közelebb ért, málhás állatok jellegzetes szaga csapta
meg az orrát. Egy kis szamárkordé érkezett jelzőcsengők nélkül, sőt
még az állatok patáit is bebugyolálták, nehogy meghallják őket az
utcán.
Nidaba irányítása alatt nők pakolták le a kordét – valószínűleg
a gagu tagjai, gondolta Szemerket. Nidaba fojtott hangon utasította
őket, hogy a konyhai pincébe vigyék a csomagjaikat. Az egyik, a
többinél kicsit vékonyabb nő megingott a súly alatt, leejtette a
csomagot, és ijedten felkiáltott. A csomagból fényes, fekete
bitumendarabok szóródtak az udvar köveire. A nő elkeseredett
suttogással kért bocsánatot, ideges pillantásokat vetve először
Nidaba, majd az árnyékból előlépő idősebb, magas nő felé. Utóbbit
Szemerket csak akkor látta meg, amikor előlépett, így
megdöbbentette a megjelenése. Olyan volt, mintha a semmiből tűnt
volna elő. Fekete köpenyét titokzatos jelképek borították, a fején
pedig gyönyörűen kidolgozott korona magaslott, amelytől még
magasabbnak tűnt, pedig eleve a többiek fölé magasodott.
Nidaba lehajolt és összeszedegette a szétszóródott
bitumendarabokat, majd könnyedén a vállára vette a zsákot és levitte
a pincébe. Amikor újra a fáklya ingatag fénykörébe került, a kúthoz
sétált az idősebb nővel, ahol halkan beszélgetni kezdtek. Szemerket
fülelt, de olyan gyorsan beszéltek, hogy csak töredékeket értett. Egy
szó azonban megütötte a fülét – a saját nevét hallotta.
A hangok suttogássá halkultak, majd elenyésztek. A férfi
előrehajolt, hogy többet halljon, de a gagu hölgyei ebben a
pillanatban távoztak. Szemerket előbújt a rejtekhelyéről, ha Nidabát
váratlanul is érte a megjelenése, nem mutatta.
– Ugye, nem leskelődtél utánam? – kérdezte a nő. Szemerket
először nem válaszolt. A szándékos hallgatás áttörte a lány közönyös
álarcát, és tekintete riadtnak tűnt.
– Elmondod az elámiaknak? – kérdezte elakadó lélegzettel.
– Mit? Hogy bitumenszállítmányokat kapsz a gagutól? Biztos
van ennél fontosabb dolguk is.
Nidaba látványosan megkönnyebbült, de a férfi következő
szavai megint kétségbe ejtették.
– Beszélnem kell Iszin örökösével – mondta nyersen
Szemerket.
A lány megtorpant.
– Miből gondolod, hogy ismerem?
A férfi gúnyosan nézett rá.
– Tényleg azt hiszed, hogy nem vettem észre, mi folyik itt?
Hogy ez a hely és te az ellenállás részei vagytok?
Nidaba megrázta a fejét és behunyta a szemét.
– Tévedsz. Nem segíthetek neked.
– Nem tévedek. Miért nem segíthetsz? Talán az a nő
megtiltotta?
A lány metsző pillantást vetett rá.
– Mégis kémkedtél utánam.
– Hallottam, hogy kimondja a nevemet, és egyáltalán nem
hangzott kedvesnek.
Nidaba bizonytalanul nézett.
– El kell hagynod a házamat, Szemerket. Sajnálom.
Szemerket nem faggatta tovább: látta a nő arcán, hogy nem fog
tőle többet megtudni. Meghajtotta a fejét és megcsókolta a lány ujjai
hegyét.
– Köszönöm a vendégszeretetedet a mai estén – mondta. –
Ezután egész életemben dicsekedhetem azzal, hogy személyesen
hallottam a csodálatos Nidabát énekelni.
Szemerket megkereste Menefet a külső udvarban, és közölte,
hogy távozik. A nagykövet ugyan azt mutatta, hogy nagyon sajnálja,
de nem kínálta sem hordszéket, sem valamelyik emberét, hogy
visszakísérje a szállóba. Az Áspis nem volt sehol. Szemerketnek hát
egyedül kellett a sötét utcára merészkednie, és csak remélni merte,
hogy visszatalál.

Szemerket hazafelé vezető útján az Etemenanki fáklyáinak

fényét használta tájékozódási pontként, és megpróbált a folyó
nyugati oldalán haladva eljutni a Körmenetek útjáig. Onnan egyenes
út vezet a szállóhoz. Babilon kanyargós útjai és a szinte teljes
sötétség azonban ismét tévútra vezették, és teljesen összezavarodott.
Hamarosan beismerte, hogy eltévedt. Azzal próbálta megnyugtatni
magát, hogy a legrosszabb esetben kivárja valamelyik téren a hajnalt,
aztán majd a reggel fényében hazatalál.
Nem messze előtte a csillagfényben egy kút körvonalai tűntek
fel. Szemerket csak most érezte, mennyire szomjas. Kitapogatta a
vödröt, és belemerítette a vízbe. A vödör olyan hangosan csattant a
vízen, hogy visszhangot vert az elhagyatott téren, és Szemerket
összerezzent. Amikor a vödör fölé hajolt inni, a nyakában lógó
sólyom hozzáütődött az edény oldalához.
A távolból lépteket hallott, bár olyan halkan, hogy először azt
hitte, csak képzelődik. Felemelte a fejét, és a hang irányába fordult.
Félelmében annyira vert a szíve, hogy semmi mást nem hallott, csak
a dobhártyája lüktetését. Meresztette a szemét, hogy valamit – bármit
– meglásson a sötétben. Az egyik szűk utcából két homályos alak
osont felé.
– Ki az? – kérdezte hangosan. – Mit akartok?
Az alakok megtorpantak. Ha tovább jöttek volna, vagy
válaszolnak, Szemerket nem mozdul. Megtorpanásuk azonban
mutatta, hogy rosszban sántikálnak.
Szemerket feléjük dobta a vödröt és futásnak eredt. A háta
mögül hallotta, hogy egyik üldözője felbotlik és elkáromkodja
magát. Szemerket befordult egy sötét utcára, és igyekezett elkerülni
az esetleg kiálló rejtett falakat vagy lépcsőket.
Üldözői már nem is próbálták visszafogni a lépteik zaját. Aztán
hallotta, hogy kettéválnak: az egyik követte a mellékutcába, a másik
másfelé ment tovább. Szemerket teljes erőből rohant, nem törődött a
sötétséggel és annak csapdáival. Üldözője lassan a nyakába lihegett.
Hogy képes egyáltalán követni ebben a sötétben? Csaknem azonnal
rájött, hogy új, fehér köpönyege szinte világít az éjszakában. Nem
tud tehát elbújni valamelyik kapualjban, hogy elrohanjanak mellette,
az egyetlen esélye, ha tovább szalad.
Kétszer erősen beütötte a vállát egy-egy kiálló faldarabba,
majd felrúgott egy cserépedényt. Az ütközéstől megfájdult a lába,
mert míg azt a könnyű szandált viselte, amelyet még a kamarástól
kapott: kitűnően megfelelt a királyi meghallgatásra, ám arra
alkalmatlan volt, hogy bérgyilkosok elől meneküljön benne.
Szemerketnek fogalma sem volt, merre járhat, rémületében
képtelen volt figyelni az útirányokra. Tapogatózva rohant a
kanyargós utcákon, lába időnként nagyot csobbant a bűzlő
szennyvízzel telt szegélyárkokban. Aztán egyszerre csak arra lett
figyelmes, hogy elhaltak követőjének lépései. Hátrafordította a fejét,
és megpróbált megbizonyosodni arról, tényleg lemaradtak-e.
Megfordult, és szemét a sötétségbe meresztve tántorogott
arrafelé, amerről jött. Amikor váratlanul valami kemény, merev
dologba ütközött, felkiáltott. A másik bérgyilkos volt az. Szemerket
érezte, hogy erős karok fogják le. Igyekezett kiszabadulni a férfi
szorításából, de a karok olyan erősen tartották, mint a bilincs.
– Elkaptam! – kiáltotta a fogvatartója. Furcsa hanghordozással
beszélte a babilonit.
– Végezz vele! Vágd el a torkát! Siess! – jött távolról az
utasítás.
Szemerket megrántotta a férfi egyik izmos karját, miközben
érezte, hogy a bérgyilkos az övéhez nyúl a késéért. Aztán
megpillantotta a fényes bronz villanását a sötétben, ahogy közeledett
a nyakához. Magában felsikoltott. Mielőtt elvágták a torkát, szótlan
imát mondott az egyiptomi isteneknek. Érezte, ahogy a kés belecsíp a
nyakába, és forró vér csorog a mellkasára. Ekkor azonban a kés a
sólyom melldísz szárnyaiba ütközött, amely a dulakodásban egészen
felcsúszott, és megvédte a nyakát.
A férfi elbizonytalanodott. Szemerket megérezte a lehetőséget:
hirtelen elengedte magát, a férfi pedig nem bírta megtartani az
elernyedő testet. Kicsúszott a bérgyilkos kezéből, földet érve pedig
azonnal gurulni kezdett, hogy minél távolabb kerüljön a merénylőtől.
Megpróbált lábra állni, de nem érezte a lábait, ráadásul tudta, hogy
bármelyik pillanatban elkaphatja a másik, és akkor vége.
Hirtelen lépéseket hallott a sötétben: felé igyekeztek. Hát itt a
vég, gondolta. Utolérte a másik bérgyilkos is, és már ketten jönnek
ellene. Felkészült a hideg penge halálos érintésére. Behunyta a
szemét.
A léptek azonban elhaladtak mellette, a támadója irányába
tartottak. Szemerket olyan zihálást hallott, mint mikor a dudából
kiáramlik a levegő, majd láthatatlan dulakodás kezdődött. A sötétből
sikolyt hallott, majd szörnyűséges, gurgulázó nyögést.
Még mindig feküdt, amikor meglepetésére egy test melléje
rogyott. Arcát megcsapta az eldőlő test szele, és néhány csepp meleg
folyadék fröccsent az arcára. Túl kábult és túl zavarodott volt ahhoz,
hogy rájöjjön, mi az. Aztán valaki erőteljesen felrántotta a földről, és
fura, ismerős hangon nyugtatni kezdte.
– Látod, uram, hogy mégis szükséged van ránk! Hát nem
mondtuk, hogy bizonytalan idők járnak most Babilonban?

– Lélegzik? – súgta kérdően Szemerket a fekete fejű kémeinek,

miközben a kezét a nyakára szorította, hogy elállítsa a vérzést. Az
egyik kém a bérgyilkos hason fekvő testéhez hajolt, és a fülét a
mellkasára szorította.
– Még él – mondta a kövér testvér, és ismerős zihálása
betöltötte az elhagyatott utcát. – De már alig.
– Leszúrtam, uram – mondta a vékonyabbik, aki Szemerket bal
oldalán állt. – Jó döfés volt, egyenesen a hátába, azt hiszem.
Szemerket halványan látta, ahogy a vékony kém a test fölé
hajol, majd fém mozdult húsban, a kiáramló levegő szisszenve
távozott, ahogy kihúzta kését a másik bérgyilkos testéből.
– Mit csináljunk vele, uram? – kérdezte a vékony testvér. –
Hajítsuk bele a csatornába?
Szemerket gondolkodni próbált, de agya még mindig tompa
volt a megrázkódtatástól.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – A város melyik részén?
– Egyutcányira az egyiptomi negyedtől, uram. Közel a negyed
főteréhez.
Ez igazán szerencsés fordulat volt. Ha eljutnak Kemuaszet
házáig, az orvos mindkettejüket elláthatja. Szemerket utasította a
testvéreket, hogy emeljék fel a támadót.
– Haldoklik, uram – zihálta a kövér kém. – Nem hiszem, hogy
túléli.
– Kemuaszet tudja, mit kell tenni.
Hamarosan rátaláltak Kemuaszet házára. Szemerketnek minden
erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen megmászni a három
emeletet az orvos lakásáig. Meglepetésére fiatal lány nyitott ajtót. A
lány csupán lepedőt viselt, kezében olajlámpát tartott. Fekete szeme
összeszűkült rémületében, amikor meglátta Szemerketet, a sikolya
felverte a lépcsőházat.
– Kemi! – kiáltott egyiptomiul. – Kemi, gyere gyorsan!
A pislákoló fényben Szemerket végignézett magán, és
megértette, mitől rémült meg a lány: ruhája redőzött mellrészét
vastagon borította a vér. A látványtól hirtelen megszédült,
előretántorodott és megkapaszkodott egy szék támlájában.
Bizonytalanul állt meg a lábán.
Az orvos a hálószobában volt, éppen ruhát húzott. Egy cseppet
sem volt zavarban a fiatal lány miatt. Bár Szemerket attól tartott,
hogy az öreget részegen találja, amikor Kemuaszet meglátta a sebet,
azonnal szakértőn vizsgálgatta.
– Azt hittem, csak a fejfájásod miatt fogadsz fel – mondta
halvány mosollyal, majd a fiatal nőhöz fordult. – Kedvesem,
idehoznád a gyógyszeres dobozomat?
A lány riadt tekintetet vetett Szemerket felé és kiment a
szobából. Kemuaszet leültette Szemerketet egy székre, és a torka fölé
hajolt.
– A támadóm lent van az utcán – szólalt meg Szemerket. – Azt
hiszem, tüdősebe van.
– Szóval már kórképeket is felállítasz? – Kemuaszet megfogta
Szemerket állát, és jobbra-balra forgatta a fejét. Szemerket éles
fájdalomra számítva összerezzent, ám semmit nem érzett.
A fiatal nő egy cédrusdobozt hozott ki a másik szobából. Az
orvos kinyitotta, és végignézett az üvegcséken és fiolákon, majd
végül kihúzta az egyik agyagkorsó dugóját. A boróka éles szaga
szinte marta Szemerket orrát.
 – Egy ruhát, gyermekem.
A nő lehajolt és kivett egy összehajtogatott kendőt a dobozból.
– Csepegtess rá pár cseppet, annyi, azt hiszem, elég lesz –
utasította, és átnyújtotta az agyagkorsót.
Kemuaszet gyorsan megtisztította a sebet. Miközben dolgozott,
bemutatta őket egymásnak.
– Szitámon, ismerkedj meg Szemerkettel, fáraónk követével.
Úgy nézem, vannak ellenségei.
Szitámon félszegen meghajolt.
– Az ápolónőd? – kérdezte Szemerket. Kemuaszet köhécselt,
majd magyarázkodásba fogott.
– Pár hete eltávolítottam a fenekéről néhány csúf anyajegyet.
Szitámon a maga módján fizeti meg az árát.
– Kemuaszet Babilónia legjobb orvosa – mondta a nő, és
tiszteletteljesen nézett az orvosra.
– Hoznál egy pohár bort nekünk, Szitámon? – kérte az orvos.
Amíg a lány kitöltötte az italt, az orvos vörös tintával imádságot írt
fel egy darab papiruszra. Lehelyezte a poharat a lába elé a földre, és
belemártotta a papiruszt. A hieroglifák lassan szétolvadtak a
folyadékban, Kemuaszet pedig melléjük csepegtetett néhány csepp
bűzös elixírt. Felvette, és Szemerketnek nyújtotta a poharat.
– Tudod, hogy nem iszom bort…
– Ezt meg kell innod.
Szemerket gyorsan felhörpintette, nehogy a bor íze túl sokáig
időzzön a nyelvén és megkínozza. Amikor a gyomrába ért, már
érezte is, ahogy a meleg, ismerős érzés kisugárzik a végtagjaiba.
Nagyon kellemes érzés volt… Túl kellemes.
– A sérülésed felszíni karcolás, semmi több – jelentette ki
Kemuaszet.
– Felszíni? – kérdezte indulatosan Szemerket. – Az a férfi el
akarta vágni a torkomat!
– Sajnálom, de a sebet még csak nem is kés okozta.
Szemerket kételkedve nézett.
– Hát akkor mi?
– Ez itt a tettes. – Kemuaszet a sólyom melldíszre mutatott,
amely még mindig a férfi mellén függött. – A szárny vége, látod?
Valahogyan beleakadt a nyakadba, és felsértett egy eret. Látod,
ahogy meggörbült? Itt van rajta a rászáradt vér.
Szemerket a nyakán keresztül lehúzta a melldíszt, és az
olajlámpához emelte. A merénylő kése végigkarcolta a sólyom
aranyszárnyait, de nem ért el a nyakáig.
Szemerket nyelt egyet és levegő után kapott.
– Az istenek megvédtek ma éjjel.
Kemuaszet mézet és gyógynövényeket kevert össze, a kenőcsöt
Szemerket nyakára kente, majd áttekerte egy fátyolszerű anyaggal.
Az orvos elégedetten ült a sarkára.
– És most a támadó jön – mondta. – Azt mondtad, kint van?
– A lépcsőházban a… – Szemerket tétovázott. Eddig nem vette
a fáradságot arra, hogy megtudja a kémek nevét. – .. .a barátaimmal.
Amíg Kemuaszet lement, Szemerket vizet és szivacsot kért
Szitamontól. Amikor megkapta, levette szebb napokat látott
köpenyét, majd lehúzta magáról a ragacsos, véres alsóruhát is.
Szitámon hozott egy kannát, és Szemerket mosakodni kezdett. Mire
Kemuaszet visszatért, nagyjából rendbe szedte magát. Az orvos
mögött a két fekete fejű húzta-emelte maga után a bérgyilkost. A
férfi szemei csukva voltak, az orvos megkereste a pulzusát. Amikor
nem találta, szándékosan belenyomta a hüvelykujját a férfi szemébe.
Semmi reakció.
– Attól tartok, meghalt – mondta egyszerűen.
Szemerket elkáromkodta magát.
Kemuaszet a férfi arcához emelte az olajlámpást. A bérgyilkos
szakállat viselt, tehát nem egyiptomi volt. Babiloninak sem nézett ki,
mivel vékony volt, göndörített, hosszú hajának végén
borostyángyöngyöket viselt.
– Elámi? – kérdezte Szemerket.
– Nem, az Elámtól északkeletre fekvő hegységekből származik
– mondta az egyik fekete fejű zihálva. – Azok viselik így a hajukat.
Hirtelen indíttatástól vezérelve Szemerket odanyúlt, és
kinyitotta a halott szemét. Ugyanolyan fakóezüst színe volt, mint
Narunte királynő szemének. Végigfutott a hátán a hideg. Azért küldte
utána az emberét, hogy megakadályozza a sógornője kiszabadítását?
De azonnal el is vetette az ötletet, mert túl erőltetettnek érezte.
Amilyen ittas volt, a királynő képtelen lett volna bármit
megszervezni, nemhogy egy, a férje által éppen felfogadott külföldi
méltóság elleni merényletet.
– Ismerem ezt a férfit! – mondta hirtelen Kemuaszet. –
Legalábbis majdnem biztos vagyok benne. – Lámpáját Szitámon
kezébe nyomta, és orvosi dobozából elővett egy szikét. Behasította a
férfi ruhájának ujját, majd könyékig feltépte az anyagot. A férfi
alsókarján hosszú, mély sebhely futott végig, a seben keresztben
öltések látszottak. Kemuaszet bólintott.
– Ez az én munkám. Az egyik éjjel ez meg hat másik beállított
hozzám, mindegyik sebesült volt és tiszta vér. Azt mondták, kocsmai
verekedésbe keveredtek, de emlékszem, nem hittem el nekik.
– Miért? – kérdezte Szemerket.
– Mert bűzlöttek a korom és a pernye szagától. Azon az éjjelen
pedig sehol nem volt tűz Babilonban.
Szemerket nagyot nézett.
– Ez mikor történt? – kérdezte az orvostól.
– Néhány héttel ezelőtt. A tél elején. Akkoriban, amikor
szerinted eltűnt a feleséged… – Kemuaszet hirtelen elhallgatott, és
ijedten nézett Szemerketre.
– A többi férfi is ilyen hegyi ember volt?
– Nem, fekete fejűek voltak. Bár úgy öltöztek, mintha azok
lettek volna – felelte Kemuaszet bizonytalanul.
– Nem vagy biztos benne?
Kemuaszet vonakodva bólintott.
– Miért nem?
– Mert tökéletesen beszélték az egyiptomit.

Szemerket és a két fekete fejű kém még a hajnal beállta előtt

egy közeli csatornához vitte a merénylő testét. Szemerket, aki az
orvostól kapott kopottas tunikát viselte, csöndesen figyelte, ahogy a
másik kettő belehengergeti a hullát a vízbe.
Szemerket majdnem teljesen biztos volt abban, hogy a férfi is
részt vett az ültetvény elleni támadásban, és nagyon fájlalta, hogy
nem tudott beszélni vele. Ha tényleg a férfi volt az egyik támadó,
akkor ez is azt támasztaná alá, hogy nem az iszinek követték el a
bűntényt. Ráadásul Kemuaszet szerint a férfi társai „tökéletesen
beszélték az egyiptomit”. Vajon ők lőtték ki az egyiptomi vesszőket
is?
Szemerketben fellángolt a düh, annyira, hogy alig tudott
uralkodni magán. Lehet, hogy ez a férfi, akit most a csatorna mélyére
süllyesztettek, ugyanaz, mint akit annyiszor látott rémálmaiban Naia
holtteste felett diadalmaskodni.
– Ha kétszer is meghalhatnál… – mormolta a hullának.
A sötétben kelet felől a közeledő hajnal első jeleként meleg
levegőt hozott a szél. A pirkadat fényében társaira nézett, akiknek
most már a nevét is tudta: a két testvért Galzunak és Kurinak hívták.
– Mondjátok csak – suttogta oda nekik –, honnan tudtátok,
hogy ma éjjel bajba keveredem? Hogy lehet, hogy csak akkor
kerültetek elő, amikor szükségem volt rátok?
– Erre nagyon egyszerű a válasz, uram – mondta Kűri, a
vékonyabbik szinte jókedvűen. – Tudtuk, ha mindent úgy folytatsz,
mint eddig, előbb-utóbb bajba kerülsz, ezért szemmel tartottunk, és
reménykedtünk, hogy bebizonyíthatjuk: szükséged van ránk.
A magyarázat egyszerű volt, de ésszerű. A két fekete fejű
megmentette az életét – és senki ne akarjon túl sokat tudni az istenek
ajándékairól.
– Jól van – mondta végül kevés meggyőződéssel Szemerket. –
A jövőben is fizetlek titeket.
– Bölcs döntés, uram – mondta Galzu, és örvendezve dörzsölte
össze a kezét. – Nem fogod megbánni.
Szemerket keményen pillantott rájuk.
– Még nem is tudjátok, milyen szolgálatot kérek tőletek!
Galzu fölöttébb magabiztosan válaszolt.
– Hogyne tudnánk. Azt kell tennünk, amit eddig is: követünk
és vigyázunk rád.
– Van azonban még valami. Mivel egyszer már megpróbáltak
megölni, ha rájönnek, hogy kudarcot vallottak, újra próbálkoznak
majd. Ez bizonyos szempontból jó hír: azt jelenti, valami olyanra
bukkantam, amiről nem akarják, hogy tudjam. Csak annyi a dolgom,
hogy kiderítsem, miről van szó. Ezért viszont legközelebb élve
akarom őket. Értitek?
 A két fekete fejű ünnepélyesen megígérte, hogy legközelebb e
kívánsága szerint fognak eljárni. Az egyezség biztosítására
Szemerket jó maroknyit nyomott a kezükbe a fáraó aranyából. A
kémek köszönetet mormoltak, majd eltűntek az árnyékban, és
Szemerket egyedül maradt a csatorna partján.
A levegőben a konyhák tüzének szaga szállt. A mélykék ég
vörösre változott. Új nap virradt Babilonra. Szemerket, hogy sebét
elrejtse, a nyaka köré tekerte tunikáját, és a közeli mellékutca felé
indult.

– Ne nevezd többé a feleségemnek magad! – mondta Szemer–

ket Anekunak.
Az egyiptomi templom kicsiny udvarán üldögéltek. A lány
átkarolta a térdeit, sóhajában vágyakozás csendült.
– Olyan szörnyűnek tartasz, hogy még színlelésből sem akarsz
a férjem lenni?
Szemerket tudta, ha meg akarja válaszolni a kérdést, előbb-
utóbb Aneku bájainak aprólékos felsorolásába keveredik, csak hogy
bebizonyítsa a lánynak, hogy egyáltalán nem csúnya vagy
visszataszító. Ezt viszont ő is pontosan tudta. Miért kell akkor
ilyeneket mondani a nőknek? – gondolta növekvő bosszúsággal.
Hogy elterelje a szót, az udvar felé biccentett.
– Sosem láttam még ezt a helyet ilyen tisztának. Uaja
bizonyára nagyon hálás, hogy itt vagy.
– Gyűlöl engem.
– Biztos vagyok benne, hogy tévedsz – mondta Szemerket, de
kevés meggyőződéssel.
Aneku ajka száraz mosolyra görbült, szemében rosszindulat
csillant.
– Nem számít. Tetszik, ahogy perlekedik velem; az anyámra
emlékeztet. „Túl vad lány vagy, és semmire sem viszed!” Mindig ezt
mondogatta. – Anekunak lehervadt a mosoly az ajkairól, és
megfakult a tekintete. – Igaza lett.
– Ez biztos? – kérdezett vissza figyelmesen Szemerket.
– A vadságod vezetett ide?
– Nos, végül megkérdezed, miért száműztek Egyiptomból? –
kérdezte ravaszkásan a lány.
– Csak ha el akarod mondani.
– Azért száműztek, mert olyan embert szerettem, aki sokkal
magasabb rendű volt, mint én.
Szemerket nem erre a válaszra számított, és őszinte
kíváncsisággal nézett a lányra.
– Nemesember volt – magyarázta Aneku. – Én meg csak
kocsmai felszolgáló. Minden éjjel eljött, hogy találkozzon velem.
Szerelmesek lettünk. Megígérte, hogy amint tud, elválik a
feleségétől, és egymással is eltörjük a korsót. Nem tudtam, hogy
Menef a sógora.
Szemerket meglepődött.
– Menef? A nagykövet?
– Igen, Menef, aki feljelentett házasságtörésért, hogy ne essen
csorba a nővére hírnevén. Némi megvesztegetés után
házasságtörőnek kiáltottak ki és száműztek Egyiptomból.
– De ha a szeretőd olyan magas rangú volt, miért nem tudta
megakadályozni a pert?
– Mert Menef azzal fenyegette, hogy leleplezi.
Szemerket zavartan megrázta a fejét.
– Leleplezi? Mit leplez le? A házasságtörés nem annyira
ismeretlen a felsőbb körökben.
– Valami más volt. Nem tudom, mi. De Menef tudott róla, így
miután a perem elkezdődött, sosem láttam többé. – A lány félrenézett
és letépett egy elszáradt levelet a mögötte álló fügefáról. – Tudod,
Naia ismerte őt. A férje egyik barátja volt.
Szemerket szeme tágra nyílt.
– Naht a szeretőd egyik barátja volt? Naht? Akkor pontosan
megmondhatom neked, hogy mi volt az, amiről nem akarta, hogy
lelepleződjön: a Ramszesz fáraó elleni összeesküvés, úgy bizony!
Nem csoda, hogy megijedt Meneftől.
– Nem – mondta határozottan Aneku. – Tévedsz. Semmi
ilyenbe nem lett volna hajlandó belekeveredni. Jó ember volt.
Szemerket csak legyintett és közömbösen folytatta.
– Szerencséd, hogy megmenekültél tőle. A házasságotokon
átok ült volna. Egyiptom majdnem tönkrement az olyan „jó
emberektől”, amilyen a szeretőd volt.
A lány tekintete megfagyott.
– Egyiptom! Ne jöjj nekem Egyiptommal! Akár a pokol
mélyére süllyedhet! Én csak azt kaptam tőle, hogy mindent
elpusztított, amelyre valaha vágytam, és végül kidobott, mint egy
darab rongyot. Elegem van az egyiptomi képmutatásból, és mind
közül te vagy a legrosszabb, Szemerket! Olyan tökéletes, olyan
becsületes. A fáraó küldöttje, aki egy halott asszonyt keres…
Szemerket már csak a lány ajkát látta, ahogy fintorogva ismétli
újra meg újra: „halott asszony, halott asszony”! A lány felé fordult,
hogy szívének minden dühét ráborítsa, mielőtt azonban
megszólalhatott volna, az udvar túlsó feléből Uaja éles hangja
csattant.
– Aneku! Szemerket!
Úgy perdültek meg, mint a gyerekek, akiket civakodáson
kaptak. A papnő a templom kapujában állt, és őket nézte. Aneku felé
biccentett.
– Szenmutnak szüksége van a segítségedre a reggeli
ceremóniákhoz, te lány.
Aneku egy utolsó, gyűlölettel telt pillantást vetett Szemerketre,
majd dacosan átvágott a kicsiny udvaron a távoli oltár felé.
Szemerket még mindig dühösen nézett utána.
– Hallottál minket? – kérdezte végül Uaját.
– Eleget hallottam.
Szemerket mogorván félrenézett.
– Nem sajnálom, igazam volt.
Uaja nagyot sóhajtott.
– Ó, Szemerket, pedig sajnálhatnád. Mi van akkor, ha a
szeretője összeesküvő volt? Hol van az már? A lánynak nem maradt
belőle más, csak az emléke.
A férfi makacsul megemelte az állát.
– Nem élhet mindig álomvilágban.
Uaja szavaitól mégis elszégyellte magát. Az egyetlen dolog,
ami az elmúlt években életben tartotta, Naia szerelmének emléke
volt. Mindazok ellenére, ami köztük történt – az ő alkalmatlansága
arra, hogy gyereket nemzzen, Naia házassága egy másik férfival –,
mindig biztos lehetett abban, hogy az asszony szereti. Szegény
Anekunak még ez sem adatott meg vigaszul.
A templomajtó felé nézett, amerre Aneku eltűnt.
– Utánamegyek, bocsánatot kérek tőle.
– Hagyd békén, Szemerket – mondta Uaja. – Csak még jobban
összevesznétek. Gyere vissza holnap, és rendbe tudod hozni a
dolgokat. – Biztatóan veregette meg a férfi vállát. – Addig még én is
beszélek vele.
Szemerket bólintott, majd pár búcsúszó után kisietett a
templomból. Az utcasarokról visszapillantott, és észrevette, hogy
Uaja még mindig a kis oszlopcsarnok alatt áll. Amikor az asszony
látta, hogy Szemerket visszafordul, odaintett neki.
Ahogy az utcák útvesztőjében bolyongott, lelkiismeret–
furdalása hirtelen idegességbe fordult. Ha Aneku igazat mondott, és
Menef valóban leleplezéssel fenyegette meg a szeretőjét – és tényleg
az összeesküvésről volt szó –, az azt jelenti, hogy Menef is tudott a
fáraó elleni merénylet tervéről. Tehát vagy maga is érintett volt az
összeesküvésben, vagy legalábbis tudott róla.
Még az izzó hőségben is kirázta a hideg. Lehet, hogy éppen itt,
Babilonban talál rá ugyanannak az összeesküvésnek a
maradványaira? Lehet, hogy ezért küldték ide az istenek, hogy újra
azok ellen a démonok ellen küzdjön, amelyeket egyszer már
legyőzöttnek vélt?
És miért van az, hogy akármerre fordul, minden rossznak
Menef a forrása? Majd hirtelen újabb gondolat villant az agyába: mi
van, ha az átkozott kövér nagykövet a felelős azért a támadásért,
amelyben Naia és Rami eltűnt?
Megrázta a fejét, hogy kissé megtisztítsa a gondolatait. Tudta,
hogy most ért el a nyomozásnak ahhoz a szakaszához, amikor a sok
egymásba gabalyodó tény miatt már mindenki gyanús. De nem
szabad engednie a képzelgéseinek: az idő úgyis mindenre választ ad.
Felgyorsította lépteit, és teljesen kiment az eszéből, hogy nem
figyelmeztette Anekut: óvakodjon az idegenektől.

Miközben a Sepakkal megbeszélt reggeli találkozójára tartott,

útközben mintha tűz és füst szagát érezte volna. A távolban füst ült a
Körmenetek útja felett, olyan sűrű, hogy eltakarta a királyi negyedet.
Futásnak eredet.
Az erőd kapujában a füst kicsivel ritkásabb volt, így láthatta,
hogy odabent lázasan próbálnak úrrá lenni a káosz fölött. A földön
halott elámi zsoldosok feküdtek, sebesültek nyögtek, mások
utasításokat üvöltöztek, és megpróbálták tűzoltó csapatokká
szervezni a túlélőket, hogy eloltsák a tüzet, amely lassan
felemésztette az egykor szabályos sorokban álló sátrakat. A legtöbb
sátorból eddigre már nem maradt több, mint füstölgő rongyhalmaz,
de ahogy Szemerket közelebb sietett, látta, hogy Sepak sátra néhány
másikkal együtt még lángokban áll.
Akkora felfordulás volt, hogy senki sem állította meg, amikor
átvágott az erőd udvarán. Sepak sátrában olyan nagy füst
gomolygott, hogy csak a sálát a szája elé tartva tudott lélegezni.
Amikor benézett a sátorba, a fény egy páncélra esett, melynek
gazdája vértócsa közepén feküdt, karját mintha Szemerket felé
nyújtotta volna. A férfi arcát véráztatta haj takarta el.
– Sepak? – kérdezte.
Már emelte a lábát, hogy belépjen a sátorba, de akkor hirtelen
rájött, hol látta azelőtt ezt az aranypáncélt – az előző este Nidaba
házában. Az újonnan kinevezett kapitány, Khutran viselte, amikor
részegen azt követelte Nidabától, hogy szerelmes dalokat énekeljen
neki.
Az izzó hőség ellenére Szemerket beljebb lépett, és látta, hogy
a férfi fejét szétverték egy kőbuzogánnyal. Könny szökött a szemébe,
és fuldokolni kezdett a füsttől, így nem vette észre a mögé lépő férfit,
és amikor hátrálni kezdett kifelé, nagy csattanással összeütköztek.
Szemerket megfordult.
– Sepak! – köhögte meglepetten. – Hála az isteneknek, hogy
életben vagy. Azt hittem, te fekszel itt.
– Nem hallottad, hogy kiabálok neked?
Szemerket levegő után kapkodva csak arra volt képes, hogy
megrázza a fejét. Sepak elrángatta az udvar egy távoli részébe, ahol
Szemerket pár korty vízzel leöblítette füst marta torkát.
– Mi történt itt? – kérdezte két köhögésroham között.
– Az iszinek egy kicsivel ezelőtt megtámadtak minket –
mondta szárazon Sepak. – Kora reggel. Kétszáz katona és húsz ló
pusztult el.
– És hány iszin?
Sepak gondosan kerülte Szemerket tekintetét.
– Egy sem – ismerte be. – A semmiből kerültek elő, mint a
sivatagi dzsinnek. Mielőtt észrevettük volna őket, már le is szedték
az őröket a felső falakról, és elfoglalták a helyüket. Arra sem volt
időnk, hogy riadót fújjunk. Aztán gyújtogatni kezdtek: égő
nyílvesszőket lőttek először az istálló szalmájába, majd a sátrakra.
Íjászaik úgy vadásztak le minket, mint birkákat a karámban. Azután
betörték a kaput, és megtámadták azokat, akik még életben maradtak.
– Nem voltál itt? – kérdezte Szemerket.
– Nem. – Sepak összerázkódott. – A palotában voltam, hogy
megkapjam az új beosztást. Mire visszaértem, már vége volt. Az
iszineknek rövid időre volt szükségük, aztán ugyanúgy eltűntek,
ahogy érkeztek.
Szemerket összeráncolta a szemöldökét.
– Hányan voltak?
– Hatvanan vagy hetvenen, azt mondták.
– Ma reggel az utcán voltam – mondta Szemerket meglepetten.
– Nem találkoztam ekkora csapattal, pedig ennyi ember nem tud csak
úgy eltűnni. Biztosan szétszivárogtak a környéken…
– Talán. De a fekete fejűek azt mondják, hogy az iszinek olyan
mágiát használnak, amitől láthatatlanná tudnak válni, így a
nyílvesszőink használhatatlanok velük szemben.
– És te ezt elhiszed?
Sepak megrázta a fejét. – Nem tudom.
Szemerket a füstölgő romokra pillantott, és arra gondolt, hogy
figyelmeztették: ne jöjjön ide ma reggel…
Sepak rosszkedvű arcára pillantott. Elmondja az eláminak,
milyen üzenetet kapott a Betegek terén megismert embertől? Végül
úgy döntött, nem beszél róla, hiszen a figyelmeztetés csak neki szólt.
Egy olyan városban, ahol bérgyilkosok vadásznak rá, csak azoknak
tartozik bármivel is, akik segítik a küldetését. Nem szabad
megbántania azokat, akik vigyáznak rá.
Szemerket ivott még egy kortyot és Sepakhoz fordult.
 – Menjünk, hagyjuk itt ezt a bűzt és halált. Már úgysem
tartozol ide. Meg kell keresnünk a hercegnőt és a feleségemet.
– De nem mehetek csak így el! Mi lesz az embereimmel? Rám
most itt van szükség.
Sepak körbepillantott az erőd udvarán. A romok és hamu
között mindenfelé testek hevertek.
– Már nem a te embereid. A te feladatod most az, hogy nekem
segíts. És gondolj csak bele: a legtöbb, amit értük tehetsz az, hogy
megtalálod a hercegnőt, mielőtt Kutir dühében minden túlélőt a
féregkamrába vetet.
Sepak kelletlenül látta be, hogy Szemerketnek igaza van.
Biccentett.
– És hova megyünk?
– Meg kell tudnunk, mit hallottak az ültetvény környékén lakók
arról az éjről.
Sepak ajkai gúnyos mosolyra görbültek.
– A parasztok? Már kikérdeztük őket. Olyan volt, mintha
háziállatokkal beszéltünk volna.
Szemerket kételkedve pillantott rá.
– Amikor kikérdezted őket, véletlenül nem az egyenruhádat és
azt a sisakot viselted?
– Hivatalos ügyben jártam, nem?
Szemerket nem válaszolt.
– Mi van? – kérdezte Sepak.
– Semmi. Csak eszembe jutott, amit az én núbiai Kuar barátom
szokott mondani: „Amikor nagyúr közeleg, a bölcs paraszt meghajol
és csöndben marad.”
Szemerket úgy tett, mintha nem látná, ahogy Sepak
elvörösödik. Ehelyett azt kérte, vegye le a páncélzatát, és öltsön
hétköznapi ruhát. Semmi szüksége nem volt arra, hogy egy elámi
katona felügyelete alatt kérdezze ki a falusiakat.
– De a kardodat kéznél tarthatod, ha gondolod – tette hozzá
Szemerket, és a kezével megérintette a torkát borító kötést.

Már két falut végigjártak, mégsem tudtak meg semmit. Az első

kettőben, amikor Szemerket megemlítette, hogy egy elámi hercegnőt
keresnek, a falusiak hirtelen úgy tettek, mintha nem értenék, amit
mond, és meglapultak füstös, gomba alakú házaikban. Viselkedésük
megerősítette Sepak régebbi megfigyelését, amely szerint még a
legokosabbnak sincs több esze, mint egy marhának.
Amikor a harmadik faluba értek, Szemerket más taktikát
választott. Nem említette az elámi hercegnőt, csupán annyit mondott,
hogy Egyiptomból jött, a feleségét és fiatal barátját keresi, akiket
állítólag megöltek, amikor lemészárolták az ültetvény lakóit. A
falusiak meghatódtak azon, hogy milyen messzire eljött a
szeretteiért, és hirtelen megnyíltak előttük az ajtók.
A két férfit olyan alacsony bejáraton keresztül vezették be az
egyik kerek téglaházba, hogy csak kúszva tudtak bejutni. Odabent,
amikor szemük alkalmazkodott a sötétséghez, látták, hogy már több
falusi várta őket. Egy nő izzó széndarabot vett ki a szénserpenyőből,
és meggyújtotta a fáklyát. A helyiség hirtelen fénybe borult.
Szemerket megdöbbent a helyiség hatalmas méretein. Látta,
hogy a falakat a bitumenlámpások többéves olajos korma borítja. A
nádból készült, kupola alakú tetőben madarak és patkányok
neszeztek.
Egy asszony két előkészített, piszkos párnára mutatott, hogy
foglaljanak helyet. Amikor leültek, egy öreg, fogatlan ember lépett a
helyiség közepére, és leült a lámpás halvány fénykörébe.
– Ez lehet a falu elöljárója? – kérdezte kíváncsian Szemerket.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, az öregember kántálni
kezdett.
– Egy asszony jött hozzánk azon az éjen – énekelte hangosan. –
Ékköves gyűrűk voltak az ujjain, értékes gyöngyök ölelték körbe a
nyakát. Arany keretezte…
Ahogy az öreg egyre csak mondta a magáét, Szemerket kezdte
magát kényelmetlenül érezni. Attól tartott, hogy a falusi vendéglátás
részeként végig kell hallgatniuk egy hosszú költeményt, csak utána
térhetnek a lényegre. Hangosan megköszörülte a torkát, és
félbeszakította az öreget.
– Elnézést – szólt olyan tapintatosan, ahogy csak bírt. – Sajnos
nincs időnk ilyesféle kikapcsolódásra, bármilyen csodálatos is ez a
költemény. A támadásról szeretnénk kérdezni.
 A vénember idegesen Szemerketre bámult, és megnyalta száraz
ajkát.
– Igen! Igen! – vetette oda. – Tudom!
Újra énekelni kezdett, most egy kicsit hangosabban.
– Egy asszony jött hozzánk azon az éjen. Ékköves gyűrűk
voltak az ujjain, és értékes gyöngyök ölelték körbe a nyakát. Arany
keretezte a homlokát. Betért ebbe a házba, körbevette a halál illata, e
halhatatlan lélek, folyami tündér. Egy asszony jött hozzánk azon az
éjen, éppen ebbe a házba, és segítséget kért tőlünk. Azt mondta,
sivatagi démonok üldözik, az éjből kerültek elő…
– Tessék? – szólt közbe ez alkalommal Sepak. – Úgy érted, egy
nő túlélte a támadást, és idejött?
A falusiak most már hangosan morogtak a közbeszólásért.
Szemerket hallotta, ahogy elítélően suttognak egymás között.
– Maradj csöndben – súgta Sepaknak. – Ahányszor megállítod,
annyiszor kezdi az elejéről!
– De mit akar ezzel mondani?
– Egy asszony jött hozzánk azon az éjen! – vetett az öreg
neheztelő pillantást Sepak felé az ismételt félbeszakítás miatt. Sepak
gyorsan elhallgatott.
Ahogy Szemerket hallgatta az éneket, rájött, hogy a falusiak
nem csupán tudnak a támadásról, hanem ékes szavakkal már dalt is
költöttek belőle. A szöveg azonban tele volt zavaros, értelmetlen
részekkel is. Amikor Szemerket az öregembert bámuló falusiak
elragadtatott arcára nézett, látta, hogy egyiküket sem zavarja az egyre
jobban magába bonyolódó szöveg: nem kezdtek sem gúnyolódni,
sem értetlenkedni. Úgy tűnt, valóban elhiszik, hogy egy
természetfeletti lény jött el hozzájuk azon az éjjel, egyenesen a
folyóból.
– És bár az asszony csak a lelkek nyelvét beszélte, és nem az
emberekét – érkezett a története végére az öreg –, értettük és
elbújtattuk.
Az idős férfi elhallgatott. A falusiak egy emberként sóhajtottak
fel, majd elismerően dobogtak és tapsoltak. Szemerket megvárta, míg
elcsöndesednek, majd megszólalt.
– Azt mondjátok, ez tényleg megtörtént azon az estén? Ahogy
az idős ember elénekelte?
Hangok kórusa válaszolt, mindegyik a gyermekére esküdött,
hogy a történet szó szerint igaz.
– És honnan tudjátok, hogy az asszony folyami tündér volt?
A falusiak hangosan magyarázkodni kezdtek.
– Folyt belőle a víz, mintha abban a pillanatban mászott volna
ki a folyóból!
– Gyönyörű volt, mint egy istennő!
– Ékszerekbe és selyembe volt burkolózva!
– Mi lehetett más, mint egy folyami nimfa?
Szemerket elképedten bámult Sepakra. Sepak türelmetlen,
utálkozó pillantással válaszolt: szerinte csak az idejüket vesztegetik
ezeknek a visszamaradott embereknek a kikérdezésével. De
Szemerket konokul hitte, hogy a költemény valós eseményeken
alapul, és ki akarta rostálni, melyek lehetnek ezek.
– Mikor érkezett?
Többen hangosan vitatkoztak, hány órával érkezhetett a nő a
támadás után. Végül megegyeztek, hogy a napóra hatot vagy hetet
lépett, miután a sivatagi kísértetek megtámadták az ültetvényt, tehát
éppen a hajnal beállta előtt.
– Nem volt vele egy sebesült fiú, akit Raminak hívnak?
Fejsebbel?
Egyöntetűen tagadták, hogy fiú is lett volna az istennővel.
Sepak, aki eddig csöndben maradt, most hirtelen előrehajolt–,
– És nem látta véletlenül valamelyikőtök ezeket a sivatagi
démonokat, akik az istennőt megtámadták? – kérdezte.
A falusiak megrázták a fejüket. Figyelmeztették őket, hogy ne
menjenek ki az utcára azon az éjen, mondták.
– Figyelmeztettek titeket? – kapta fel a fejét Szemerket. – Ki
figyelmeztetett?
A bennszülöttek egymásra néztek, mintha azon tanakodnának,
mennyit árulhatnak el neki. A feszült csöndet végül a vezető felesége
törte meg.
– Mylitta Anya eljött a falunkba azon az estén. Azt mondta, az
ültetvényre tart, hogy figyelmeztesse az elámiakat, és nekünk el kell
bújnunk.
 – Azt mondta, vérbe borul az ég! – szakította félbe a feleségét
izgatottan az elöljáró. – Azt mondta, veszélyes kimennünk.
Maradjatok a házaitokban, azt mondta. Mert véres az ég, így mondta,
bizony!
– Ki ez a Mylitta Anya? – kérdezte Szemerket, és
körbepillantott a szobában. – Egy másik folyami istennő?
Meglepetésére Sepak válaszolt neki.
– Mylitta éppen annyira ember, mint te meg én, Szemerket. Ő
Babilon gagujának a vezetőnője.
Szemerket szeme tágra nyílt.
– A gagu?
Nem az első alkalom, hogy a Naia eltűnését körülvevő
rejtélyben előtűnik ez a titokzatos női szövetség. Mióta csak a
városba érkezett, vizsgálatai során újra és újra ezekkel a nőkkel fut
össze. Látta őket a folyóparton, amikor Mardukkal megérkeztek,
majd Nidaba házánál múlt este. És most úgy tűnik, a támadáshoz is
van némi közük – bár lehet, hogy ellene szervezkedtek, és ez a
Mylitta Anya tényleg figyelmeztetni akarta az elámiakat. Akkor is
felmerült a kérdés: honnan tudott Mylitta a támadásról?
Szemerket megint a falusiakhoz fordult.
– Mennyi ideig maradt veletek ez a nő, ez a folyami tündér,
ahogy hívjátok?
– Egyetlen napig. Utána azt kérte, vigyük el Mylitta Anyához.
Elrejtettük egy szekéren a szalma alá, és az elámi őrökön keresztül
bevittük Babilonba.
Szemerket szíve izgatottabban kezdett verni. A nő – akárki is
volt, ember vagy istennő –, a gagunál van! Lassan köszönetet
bólintott, majd kihátrált az alacsony ajtón. Sepak követte, a
csatornához siettek, ahol a lovaik vártak.
– Mit derítettél ki ebből?
– Elmondták az igazat – mondta egyszerűen Szemerket.
Sepak hitetlenkedve nézett rá.
– Tehát elhiszed, hogy egy folyami nimfa eljött hozzájuk a
folyóból azon az éjen? És a sivatagi démonok megtámadták őt? –
Amikor Szemerket bólintott, megvetően horkantott. – Ti
egyiptomiak, olyan hiszékenyek vagytok!
 Szemerket vetett rá egy pillantást a szeme sarkából.
– Ha te elhiszed, hogy az iszinek egész seregei szétfoszlanak a
levegőben, én miért ne higgyek a folyami nimfákban? –
Szembefordult Sepakkal. – Hát nem érted? A maguk módján
elmondták, hogy a hercegnő túlélte a támadást, és a gagunál
megtaláljuk.
– Megint elkapott a folyami láz?
– Miről énekeltek először a parasztok? Hogy milyen díszesen
volt felöltözve az asszony: ujjain gyűrű, nyakában nyaklánc. És mit
viselt a fején?
– Arany fejpántot – mondta csúfondárosan Sepak. – Na és?
– Nem hasonlít az a fejpánt egy királyi diadémra?
Sepak elbizonytalanodott. Szemerket folytatta.
– Ha ezek az emberek azt látják, hogy egy királyi asszony
tántorog elő a sötétből, persze hogy azt hiszik: istennőt vagy nimfát
látnak!
– De azt mondták, csorgott róla a víz. Ezt mivel magyarázod?
Szemerket vállat vont.
– Lehet, hogy egy csatornában vagy a folyóban bújt el. –
Hirtelen elmosolyodott. – Sőt nem lehet, biztos! Csak így volt képes
elmenekülni a támadók elől!
– Biztos vagy abban, hogy Pinikir volt az? Lehet, hogy pont a
feleséged!
Szemerket sóhajtott, egy pillanatra elerőtlenedett és lehajtotta a
fejét.
– Nem. Naia csak szolgáló volt. Nem lettek volna rajta
ékszerek meg selyem. – Újra felpillantott. – Biztos, hogy a hercegnő
volt. Figyeld, mit mondott az ének. A démonok nyilvánvalóan a
támadók. A nő, aki eljött hozzájuk, csak a lelkek nyelvét beszélte.
Fogadni merek, hogy Pinikir egy szót sem tudott babiloniul, és
elámiul szólt hozzájuk. Ha igazam van, akkor most a gagunál
rejtőzködik.
– De hát – kiabálta Sepak ingerülten – miért rejtőzködne?
Nincs értelme.
Szemerket élénken válaszolt.
– Talán megsejtett valamit valamilyen összeesküvésről.
Nyilvánvalóan ez a Mylitta Anya tudott valamit, különben miért
sietett volna aznap este az ültetvényre?
– Nem gondolod, hogy Pinikir elmondta volna Kutirnak, hogy
a gagunál rejtőzik? Hiszen mégiscsak a bátyja!
Szemerket komoran nézett a barátjára.
– Nem, ha a bátyját sejti a támadás mögött – mondta halkan. –
Azt mindenesetre tudjuk, hogy Narunte királynő gyűlölte, és…
Sepak nagy levegőt vett, mielőtt azonban beszélhetett volna,
egy nő szólalt meg a hátuk mögül.
– Egyiptomi? – suttogta.
Megfordultak és visszanéztek a falu felé. Az elöljáró felesége
intett Szemerketnek, a lemenő nap fénye megcsillant Szemerketéhez
hasonló fekete szemében.
– A fiú, akit keresel… – kezdte.
– Mi van vele? – Szemerket hangja élesen csattant, mire a nő
összerezzent és elhallgatott. Szemerket azonban újra feltette a
kérdést: – Mi van vele?
A nő félelmében nagyot nyelt.
– A támadás éjjelén egy karaván érkezett az oázisba.
– Milyen oázisba? Merre?
Sepak válaszolt.
– Nem messze innen, a folyó mellett, tudom, hol van.
Mindketten újra a nőhöz fordultak. Az asszony idegesen
igazgatta a kendő alól kicsúszott tincseit.
– Néhány kereskedő a karavánból elment az ültetvényre a
támadás után, miután a démonok eltűntek. Látták, mi történt.
– Honnan tudod ezt?
– A kereskedők velünk is csereberélnek időnként, amikor erre
járnak. Itt-ott elejtenek dolgokat arról is, mit csinálnak.
Szemerket bólintott.
– Azt mondták, mindenki meghalt. Mindenkit megkötöztek és
lemészároltak.
Szemerketnek eszébe jutott a vérfoltos talaj az ültetvény hátsó
részén. Bólintott a nőnek, hogy folytassa, mert minden részlet
megerősítette, hogy igazat mond.
– Ahogy közelebb hajoltak, az egyik halott nyögni kezdett.
Életben volt, pont az a fiú, akit keresel, az egyiptomi! A testek alól
szólt hozzájuk.
– Folytasd.
– A kereskedők bekötözték a sebeit és magukkal vitték a
táborukba.
– És mi történt vele? Hol van most?
Az asszony kitárt karral jelezte, hogy fogalma sincs.
Szemerket kivett egy aranyat az övéből, és az asszonynak adta.
Annak örömében elakadt a lélegzete, megfogta és megcsókolta
Szemerket kezét. Aztán gyorsan körbenézett, nem látta-e meg valaki,
a sáljába dugta az aranyat, visszafutott a saját kerek házukhoz, és
besurrant az ajtón.
Szemerket és Sepak úgy döntöttek, különválnak.
– Menj az oázisba – mondta Szemerket a barátjának –, mert te
tudod, hol van. Mindenkit kérdezz ki. Próbáld megtudni, mi történt
Ramival, él-e még, merre lehet. De ne feledd, most nem elámi katona
vagy. Ha megijeszted őket, semmit sem mondanak.
Az észak-déli út kereszteződésénél a két férfi különvált, és
megállapodtak, hogy majd a Bél-Marduk fogadóban találkoznak.
Szemerket dél felé fordult és gyorsan visszalovagolt Babilonba.
Útközben látta, hogy elámi seregek vonulnak a városba. Az ország
északi részéről vezényelték vissza őket. Bár megállították, hiszen egy
magányos lovas mindig gyanús, de felismerték a Kutirtól kapott
engedélyt és továbbengedték.
Amikor visszavitte a lovat, az istállómester megmondta, hol
van a gagu főhadiszállása: az Etemenanki épületében.
– Ma este nem tudsz odamenni, ha esetleg azt szeretted volna –
tette hozzá.
Szemerket összevonta a szemöldökét.
– Engedélyem van.
A férfi úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.
– Nem tudod, mi történt ma Babilonban, ugye?
Szemerket beismerte, hogy fogalma sincs.
Az istállómester elmondta, hogy az elámiak – bár kerülne
mindegyikük a poklokba! – bosszút álltak a városon az iszin támadás
miatt. Úgy sejtették, a támadókat babiloni lakosok rejtették el, és
ezért házról házra végigkutatták a várost. De egyetlen babiloninak
öltözött iszint sem találtak, viszont sok babilonit lemészároltak a
kutatás alatt.
– De még ez sem volt elengedő az átkozott gyilkosoknak –
panaszkodott az istállós. – A város magtárait is lezárták! Akármerre
mész a városban, éhes gyerekek sírását hallod. Csak az istenek
tudják, mivel néz szembe a feleségem, ha él még egyáltalán!
Szemerket eltöprengett, bölcs dolog-e még aznap éjjel
nekivágni az utcáknak. De olyan nagyon tudni akarta, Pinikir a
gagunál van-e, hogy mégis nekiindult, ráadásul egyedül. Sikerült
elkerülnie az elámi őrjáratokat.
A gagu egy nagy épület volt az Etemenanki épületegyüttesének
hátsó részén, saját fal és árok védte. Közepén vályogtéglából emelt,
kör alakú torony emelkedett, körülötte lépcsősor kanyargott.
A gagu kapuja zárva volt, és a csapóhidat is felhúzták, hogy az
árkon keresztül se jusson be senki. A falak mögül azonban kivillant a
fáklyák fénye, és női hangok hallatszottak. Ahogy közelebb ért,
egyre erősebben érződött az égő bitumen kellemetlen bűze. A gagu
falai fölött egy láthatatlan kohóból füst gomolygott vastagon az éjjeli
ég felé. Szemerket, aki nappal sosem látott még ilyen füstöt, azonnal
gyanakodni kezdett. Vajon mi olyat tesznek ezek a nők a bitumennel,
amit nappal ne lehetne?
Az árok széléhez sétált.
– Hahó! – kiáltott hangosan a sötétbe. Amikor nem kapott
választ, újra kiáltott.
– A nevem Szemerket, és Egyiptomból jöttem. Mondjátok meg
Mylitta Anyának, hogy beszélni akarok vele!
Határozott, bár egyértelműen női hang válaszolt.
– Menj innen, egyiptomi! Mylitta Anya maga dönti el, kivel
akar beszélni, és nem fordítva!
Szemerket kihívó mozdulattal csípőre tette a kezét.
– Mondd meg neki, hogy a mondanivaló Pinikir hercegnővel
kapcsolatos. Azt is mondd meg: tudom, hogy a támadás éjjelén az
ültetvényen járt, és ha nem fogad, Kutir király is meg fogja tudni!
A női őrök sisakos fejei eltűntek a szeme elől. Bizonyára
elmentek Mylitta Anyához, hogy tájékoztassák: ő áll a kapuban.
Nyugodtan helyet foglalt az árok mellett, még lábát is keresztbe tette.
A vezetőnő válaszára nem kellett sokáig várnia. A láncok
csikorogni kezdtek, és a nők leeresztették a hidat. Szemerket besétált
a gagu udvarára. Miközben a fáklyák éles fényétől pislognia kellett, a
kaput gyorsan bezárták mögötte és felhúzták a csapóhidat is. Ezáltal
bezárták az épületbe. Körbenézett a sötétben, nem lát-e másik
kijáratot, de nem volt, látott viszont jó néhány felmálházott szamarat,
rajtuk a szokásos fekete bitumenrakomány. Amíg arra várt, hogy
bekísérjék, az egyik szamárhoz hajolt, hogy megnézze a bitument.
Szórakozottan emelt ki egy fényes, fekete darabot a szamár
rakományából, és a fény felé tartotta. Méretéhez képest meglepően
súlyosnak érezte, az alakja is szokatlan volt – olyan szögletes volt,
mintha faragva lenne. A fáklyafényben fém csillanását pillantotta
meg. Szemerket újra a kezébe fogta a bitumendarabot, és elsápadva
az őrök felé fordult.
Két dárda szegeződött a mellének.
– Tedd vissza! – mondta az egyik női őr érzelemmentesen.
Szemerket gondosan visszahelyezte a bitumendarabot a zsákba.
– Lépj el a szamártól! – jött a következő parancs.
– Sajnálom, ha rosszat tettem – mondta Szemerket, és
megpróbált bűnbánó arcot vágni. Igazából egyáltalán nem sajnálta,
mert ahogy a fény felé tartotta a bitument, végre rájött, mire kell a
gagunak az ásvány.
A két őr ahhoz a vályogtéglából épült körtoronyhoz vezette,
amelyet messziről már megcsodált, és megálltak. A torony alsó része
nagyon széles volt – úgy becsülte, legalább tizenöt lépés átmérőjű –,
és ahogy felnézett, látta, olyan magasra nyúlik, mintha a mennyekig
érne.
– Ott fent – mondta az egyik őr, és a torony felé bólintott,
miközben dárdájával a külső lépcsőre mutatott. – Mylitta Anya a
kilátójában van.
– Fent? – döbbent meg Szemerket.
– Azt mondtad, találkozni akarsz vele, nem?
Édes Ízisz! Hogy lesz képes oda felmászni? A lépcsőre nézett,
ami alig egy könyök szélesen futott a torony oldalán, és nem volt
sem korlátja, sem karfája. Szemerket érezte, hogy kiszáll a lábából az
erő.
– Nem találkozhatnánk idelenn? – Próbálta nem rimánkodva
feltenni a kérdést.
– Nem tud lejönni, mert közeleg az újév, és a mennyek
útmutatásait olvassa odafenn.
Nem volt más hátra: szandálos lábával határozottan fellépett a
lépcsőre. Ahogy megtette az első lépést felfelé, rájött, hogy nem vesz
levegőt. Kihúzta magát, nagy levegőt vett, és újabb lépést tett, majd
elég bátornak érezte magát a harmadik lépcsőfokhoz is.
A csigalépcső kifelé lejtett, és meredeken emelkedett felfelé.
Szemerket vigyázott, hogy csak előre, a következő lépcsőre nézzen.
Bár a nők odalent gúnyolódtak lassúságán, meg sem hallotta, annyira
rettegett.
Időtlen idővel később a torony felső teraszára jutott, amelynek
átmérője körülbelül a fele lehetett a torony alapjáénak. A teraszon
bronzból és rézből készült eszközök álltak, amelyekkel a mennyeket
lehetett figyelni. Szemerket megkönnyebbülésére mellkasig érő fal
vette körül a torony tetejét. A magas nő vele szemben éppen egy
három lábon álló, hosszú rézcsőbe bámult. Amikor Szemerket
fellépett a teraszra, megfordult és ránézett. Döbbenten ismerte fel.
– Hát te vagy az! – kiáltotta. Mylitta Anya gyanakodva
méregette.
– Találkoztunk már?
Szemerket megrázta a fejét.
– Nem. De láttalak tegnap éjjel Nidaba, az énekes házánál.
Mylitta Anya volt az az idős nő, aki Nidaba hátsó udvarába
kísérte a szamárkordét: az, aki olyan vészjóslóan említette a nevét.
Ha a nő meg is lepődött azon, hogy Szemerket már látta, hideg, sötét
szemében nem csillant meg érzelem. Lehajolt, és újabb megjegyzést
rótt az előtte fekvő agyagtáblára. Ezalatt Szemerket végre
összeszedte a bátorságát és körbepillantott a tornyon, majd lenézett a
teraszról. A tűzhelyek étvágygerjesztő illatokat szállító füstjén túl a
városon kívüli sivatag ezüstösen csillogott a száraz, csillagfényes
levegőben.
Szemerket előrelépett egyet, és megszemlélte a város széles
falait. Majdnem csalódott volt: egyetlen harci szekér sem fért volna
el rajta, nemhogy négy egymás mellett.
A nő anélkül kezdett beszélni, hogy felpillantott volna a
jegyzeteiből.
– Azt mondták, bejöttél az udvarunkra, és a sötétben
vádaskodtál velem kapcsolatban.
Szemerket úgy döntött, a lényegre tér.
– Szemerket vagyok, a fáraó küldötte.
– Tudom, ki vagy.
Szemerket bosszankodva elhallgatott. Újból nagy levegőt vett,
és folytatta.
– Az országaink közötti barátság alapján Kutir király
megkért…
– …hogy találd meg a nővérét, tudom – szakította megint félbe
Mylitta Anya. – Folytasd.
Szemerket összeszorította a fogait. Jól van, gondolta, a te
nyelveden folytatom.
– Tudom, hogy Pinikir hercegnő túlélte az éjszakát. És azt is
tudom, hogy idejött.
Mylitta Anya felnézett a jegyzeteiből, és összeharapta száraz,
ráncos ajkát. Lerakta az írószerszámát, kezét visszahúzta ruhaujjába,
és Szemerketre nézett.
– Nem a hercegnő kért tőlünk menedéket azon az éjszakán.
– Hát akkor ki?
– Egy asszony, akinek a segítségünkre volt szüksége.
– És ő kicsoda? Hogy hívják?
Mylitta Anya nem válaszolt, és arckifejezésén sem változtatott.
Szemerket sóhajtott.
– Nem mondod el, ugye?
Mylitta gőgösen rázta meg a fejét.
– Nem tehetem. A szabályaink tiltják, hogy kiadjuk a tagjaink
nevét. Ha valaki belép a gaguba, még a férje sem követelheti vissza.
– És ha megmondom a királynak, hogy gyanúm szerint itt van
a hercegnő?
A nő megbocsátó mosolyra húzta az ajkát.
– Tedd meg, Szemerket, és lásd, mi történik. Nincs olyan
herceg Mezopotámiában, aki ne a tőlünk kölcsönzött aranynak
köszönhetné a trónját. Kutir sem kivétel.
– Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, akkor miért engedtetek
ide? Elzavarhattatok volna, vagy egyszerűen nem vesztek rólam
tudomást.
Az asszony nem válaszolt azonnal, hanem ránézett az előbbi
kemény, elutasító pillantással. Aztán, mintha belső döntésre jutott
volna, hirtelen megfordult és a bronzcsőbe nézett. Majd csaknem
teljesen függőleges helyzetbe állította, és az eget kezdte vizsgálni.
Valamivel később intett a férfinak, hogy jöjjön közelebb.
– Azért hívattalak ide, hogy ezt megmutassam. Nézz a csőbe –
utasította.
Szemerket óvatosan lépett oda, gondosan ügyelt arra, nehogy
túl közel kerüljön a torony széléhez, és belenézett a csőbe. Fogalma
sem volt, milyen látvány vár rá. A cső, mint kiderült, csupán egy
öntött fémdarab volt, amely lehetővé tette, hogy egy csillagot külön
vizsgáljanak a többitől.
– Igen? – kérdezte.
– Ez Egyiptom csillaga, a Szesat, ahogy ti, egyiptomiak
nevezitek.
Szemerket újra keresztülnézett a csövön. A Szesat csillag úgy
nézett ki, mint az ég összes csillaga, bár mintha kicsit vörösebb lett
volna. Aztán eszébe jutott, mint mondtak a falusiak.
– Vér az égen – mormogta.
– Igen – erősítette meg a főnöknő szenvtelenül. – Ezért nem
segíthetek neked.
Az asszony göcsörtös ujjával a Szesat csillag felé mutatott.
– Soha ez idáig nem tűnt fel Egyiptom csillaga az égboltunkon,
és főleg nem ilyen baljós színben. Sőt még rosszabb, hogy
észrevettük: a keringési pályája is megváltozott. A jel világosan
beszél. Nagy gonosz érkezett Egyiptomból, és minket fenyeget. Az
istenek maguk jelezték, hogy ne adjunk segítséget egy egyiptominak
se.
– Nem én vagyok ez a gonosz.
– Amíg nem kapunk tisztább üzenetet, minden egyiptomi
gyanús. Még te is, Szemerket. Vagy talán azt kellene mondanom, te
leginkább.
 Szemerketnek lett volna még további kérdése, ám mielőtt
belekezdhetett volna, Mylitta Anya intett a két női őrnek. Azok
előreléptek, megfogták a karját, és eltávolították a kilátóból. A
beszélgetés egyetlen előnyös oldala az volt, hogy Mylitta Anya és
baljós csillagai annyira összezavartak mindent Szemerket fejében,
hogy lefelé teljesen elmerült a gondolataiban, és nem figyelt a torony
szédítő magasságára. Igaz, ez elég kicsiny elégtétel volt ahhoz
képest, hogy ismét elveszítette Pinikir nyomát.

Szemerket a szálló felé vette az irányt. Az utcák teljesen

kihaltak voltak, és zavarta a mélységes csönd: túlságosan az előző
éjre emlékeztette, amikor a sötétből bérgyilkosok támadtak rá.
Elmerengett, vajon a két fekete fejű kém, Galzu és Kűri vigyáznak-e
rá, ahogy megígérték. Nem volt benne teljesen biztos, hiszen az
elámi őrség nemigen tűrte el, hogy a fekete fejűek kimerészkedjenek
az utcára. Amikor azonban arra gondolt, hogy nemcsak testőreinek
nehéz elsiklani az elámi őrjáratok között, hanem a bérgyilkosoknak
is, kissé felbátorodott. Ebből a gondolatból merített magának
bátorságot, amikor a közeli kútnál megállt inni.
– Szemerket úr! – suttogta egy ismerős hang a sötétből.
Szemerket megugrott és visszaejtette a vödröt a kútba. A szíve majd”
kiugrott a mellkasából. Szerencsére csak a Betegek terén megismert
férfi szólt hozzá.
– Sajnálom, ha megijesztettelek – mondta a férfi –, de üzenetet
hoztam.
– Egy újabbat?
– Figyelmeztetnem kell téged, hogy ne menj ma éjjel a
kikötőbe. Különösen kerüld az elámi flotta környékét.
Tehát az iszinek most Kutir hajóit akarják megtámadni.
Szemerket ugyan nem volt katonai stratéga, mégis látta, milyen
merész ez a terv: azáltal ugyanis az iszinek elvágják az elámiak
egyetlen menekülési útvonalát. A Babilonért folyó háború élethalál
harccá alakult.
– Ki küldte a figyelmeztetést? – kérdezte Szemerket, bár tudta,
hogy milyen választ kap.
– Sajnos, uram, magam sem tudom.
 Szemerket Sepakkal egyszerre érkezett a szállóba. Fent,
Szemerket szobájában suttogva beszélték meg, ki mit intézett.
Szemerket bevallotta, hogy csupán annyit tudott kihúzni Mylitta
Anyából, hogy a hercegnő nincs a gaguban.
– És hiszel neki? – kérdezte Sepak.
Szemerket mogorván bólintott. – Igen, hiszek, bár nem
kételkedem abban sem, hogy Mylitta Anya bármikor a képembe
hazudna, ha úgy hozná a szükség.
Azt nem mondta el Sepaknak, amit Mylitta az Egyiptomból
érkező nagy gonosszal kapcsolatban mondott. A kikötő ellen
tervezett iszin támadásról sem szólt. A babiloni felkelés nem az ő
dolga, mondogatta magának, és a figyelmeztetés csak neki szólt.
Persze mindent megtesz, hogy Sepak ne járjon azon az éjszakán a
kikötő felé.
Sepak sokkal több eredményt tudott felmutatni.
– A fiú életben van – jelentette ki.
– Hála az isteneknek! – kiáltott Szemerket. – Mesélj!
– Elmentem az oázisba, és megtudtam, hogy a fiút egy helyi
földművesnél hagyták, aki pár mérfölddel feljebb lakott. Alkonyatkor
értem oda. Ez a fiú, Rami olyan súlyosan megsérült, hogy a
kereskedők nem akarták magukkal vinni, nehogy a halála
szerencsétlenséget hozzon az útjukra. Így Rami megírta neked a
levelét, és átadta a karavánmesternek.
Szemerket a vállára dobta a köpönyegét. – Vigyél hozzá! Nem
lesz egyszerű kijutni a városból, de talán Kutir engedélyével…
– Nyugalom – szakította félbe Sepak, és szeme
figyelmeztetően villant Szemerketre. – Rami már nincs ott. Alig egy
hete egy iszin banda érkezett a földműveshez, és túszként magukkal
vitték. Amikor a földműves utoljára látta a fiút, éppen egy nyergen
lógott keresztben, és észak felé hurcolták.
Ez már túl sok volt Szemerketnek. Olyan cifrát káromkodott,
hogy még Sepak is megdöbbent.
Időbe került, mire megnyugodott. A homlokát a falnak
támasztva próbált úrrá lenni kapkodó légzése fölött.
– Most mi a fenét csináljunk? – fordult végül Sepakhoz.
 Sepak kihúzott egy párnát az ágyból, és a földre dobta.
– Alszunk egyet – felelte röviden.

Azon az éjszakán az iszinek megtámadták az elámi flottát, és

felgyújtották a hajókat. Mire az elámi seregek a kikötőbe értek, az
iszinek ismét elpárologtak, majd a magtárakban tűntek fel újra.
Miközben az elámiak a hajókat próbálták menteni, az iszinek
kiürítették a raktárakat. Így hát az elámiak is éhen maradtak.
A támadók utolsóként egy kicsi, félreeső épületet rohantak
meg, nem messze attól a helytől, ahol Sepak és Szemerket mélyen
aludt. Kinyittatták az egyiptomi templom kapuját, és fáklyákkal a
szentélyekbe vonultak, ahol a gyertyák és a füstölők rögvest lángra
kaptak. A templom három lakóját – egy idős házaspárt és egy
gyönyörű, fiatal nőt, akinek zöld, mandulavágású szeme volt –
darabokra kaszabolták, hiába kiáltottak isteneikhez segítségért.
 Harmadik rész

Alászállás az alvilágba

SZEMERKET DÖBBENT NÉMASÁGBAN TÉBLÁBOLT az

egyiptomi templom romjai között. A tető beomlott a tűzben, az
udvart tégla- és gipsztörmelék borította. A padlón néhány színes
freskómaradvány vonzotta a tekintetét: egy istennő mosolya, Ozirisz
ostort szorongató zöld keze, a Nílust ábrázoló hullámos kék vonalak.
A babiloni rendőrség és a szolgáik – akiknek a feladata csupán
annyi volt, hogy eltakarítsák a kormot és a vért – meg-
megszólították, ahogy ellépdelt mellettük. Szavaik azonban csupán
olyanok voltak most Szemerketnek, mint a madárcsicsergés – jelen
állapotában képtelen volt bármit is megérteni a babiloni nyelvből. A
hivatalnokok kérdésére félrefordította tekintetét és továbblépdelt a
romok között. Semmi mást nem hallott, csak a fejében zúgó
hangtalan sikolyokat.
Szerencsére Sepak ott volt mellette, így a munkások hozzá
fordultak, mert tudták, hogy magas rangú elámi tiszt. Sepak
kikérdezte a szemtanúkat, és összegyűjtötte a rendelkezésre álló
adatokat. A fáradt és összetört szívű Szemerket képtelen lett volna
erre.
Miután a munkásokat Sepakra hagyta, Szemerket betámolygott
a kis templom gránitoltárához. A vadvirágok még ott virítottak a
vázákban, és az oltár tetejét megfeketült áldozati vér borította. Ám
most nem egy üszőt vagy egy juhot áldoztak fel rajta: három
mozdulatlan alak feküdt előtte letakarva: Szenmut, Uaja és Aneku.
Vajon melyik halt meg elsőként, töprengett Szemerket.
Egy hirtelen szellő kicsit megemelte a leplet. A fénysugár idős,
ráncos kézre hullott, Szenmut kezére, aki túl büszke volt ahhoz, hogy
alamizsnát kéregessen az utcán. Szemerket látta, hogy tenyerét éles
vágások szabdalták össze: a pap megpróbált védekezni gyilkosa
pengéjével szemben.
 Miközben visszahúzta a lepedőt az idős kézre, véletlenül a
bőréhez ért. Megdöbbentően hideg volt; még a babiloni hőség sem
volt képes a test melegét megőrizni.
Amikor a szellő ismét megemelte a lepedőt, Szemerket
elfordult. Nem akarta látni őket, nem akart összekaszabolt és véres
testükre emlékezni. Átkozta magát, amiért nem figyelmeztette
Anekut a veszélyre. Igaz, a figyelmeztetés vajmi keveset ért volna a
támadók ellen, Szemerket mégis magát hibáztatta.
Még mindig a holttestek mellett állt, amikor Sepak bejött
utána.
– Mindenkit kikérdeztem, aki látta vagy hallotta a támadást –
mondta. – Egy iszin csapat volt, körülbelül tízfős.
Szemerket döbbenten ráncolta össze a homlokát.
– Újra iszinek? – mondta hidegen. – És ugyanúgy a semmiből
tűntek elő, hogy megtámadják a templomot, és utána gyorsan
eltűntek?
Sepak nem foglalkozott barátja gúnyos hangvételével.
– Gyalog érkeztek, éjfél körül. Kiabáltak és átkozódtak. Az
egész negyedet felébresztették. Rengetegen látták őket – nemcsak a
környékbeli egyiptomiak, hanem fekete fejűek is.
– Legalábbis úgy vélték, őket látják – mormolta Szemerket.
Felállt és ünnepélyesen a barátjához fordult. – Megtennél nekem egy
szívességet?
– Persze. Bármit.
Szemerket aranyat és ezüstöt vett elő az övéből, és Sepaknak
nyújtotta.
– Vitesd el a barátaim testét a Megtisztítás Házába. A helyiek
tudni fogják, hol van. Add a pénzt a papoknak, és mondd meg nekik,
hogy adják meg nekik a lehető legjobb balzsamozást.
Sepak savanyúan vette el a pénzt, de bólintott, mert tudta,
milyen fontosak ezek a dolgok az egyiptomiaknak.
– Ha már ott vagy, még egy dolgot tegyél meg nekem –
Szemerket nagyot nyelt, és maga elé bámult.
Sepak aggódva pillantott rá. – Mit?
– Kérd meg őket, nézzék végig az elmúlt tél nyilvántartását.
Tudd meg, nem balzsamoztak-e be egy Naia nevű nőt.
 – Nem gondolod, hogy ezt neked kellene megtenned? –
tiltakozott Sepak. – Te le tudod írni nekik. Én nem.
– Gyönyörű volt, mondd el nekik, és csak huszonhárom éves.
A bőre színe mint a füst, a szemei mint a Nílus áradáskor.
Szemerket képtelen volt több szót kiejteni, ezért gyorsan
elfordult, és a templom alatti titkos alagút felé vette az irányt.
– Hová mész? – szólt utána Sepak, de nem kapott választ, mert
Szemerket már el is tűnt a sötétben.

– Találkoznom kell vele – nyomta befele a kaput Szemerket.

A szíriai visszanyomta.
– Uram, kérlek. Mondtam már, hogy Nidaba még alszik…
Szemerket hirtelen teljes erőből betaszította a kaput, a szárnyak
kivágódtak és a falhoz csapódtak. Nagy léptekkel vágott keresztül a
bejáraton és a kerteken. A szíriai a külső lépcsőkön felfutott a
második emeletre, és olyan rémült pillantásokat vetett hátrafelé,
mintha Szemerket barbár harcos lenne, aki meg akarja erőszakolni az
asszonyát.
A kertekből Szemerket az udvarba sietett, majd a verandán
várakozott. A tűző fényben kókadtan lógtak a futónövények, a
kerevetek pedig fakók voltak, és látszott, hogy borfoltosak. A
sötétség és a lámpák halvány fénye nélkül a ház varázsa teljesen
szertefoszlott; a villa leginkább egy mesebeli halott varázsló
palotájára emlékeztetett.
Kis idővel később Szemerket zajt hallott a feje felől. A
teraszon fiatal férfi nyújtózkodott, és a szemét dörzsölte. A szíriai
tunikát terített a vállára, a fiú lefelé menet kötötte meg az oldalait.
– Szemerket? Mit csinálsz te itt? – kérdezte a fiú.
Szemerket lesétált az udvarba a férfihoz. Az ifjúnak világos
bőre volt, az álla alatt halvány borosta kéklett.
– Nidabához jöttem – mondta határozottan. – Nagyon fontos
ügyben. Vezess el hozzá.
A fiatal férfi először döbbent képet vágott, meglepett pillantást
váltott a szíriaival, majd felemelte a kezét, hogy elrejtse gúnyos
mosolyát.
– Ó, kedvesem – mondta –, mindig elfelejtem, hogy ti,
egyiptomiak, milyen hiszékenyek is tudtok lenni…
Amikor Szemerket meglátta, hogy a fiú körmeit aranyfüst
borítja, és szeme sarkában még megbújik némi ottmaradt szemfesték,
derengeni kezdett neki az igazság.
– Te vagy Nidaba? – kérdezte bizonytalanul.
A fickó bólintott és halkan felnevetett. Nevetésének mély és
szenvedélyes tenorja meggyőzte Szemerketet. Nem csoda, hogy
olyan erős volt Nidaba hangja, gondolta, hiszen egy férfi tüdeje adta
hozzá a levegőt.
– Bizonyosan tudod – magyarázta kissé szájbarágósán Nidaba
–, hogy Istár egyszerre férfi és nő. A háború istene és egyben a
szerelem istennője. Arra áldozom az életemet, hogy mindkét arcát
szolgáljam.
Szemerket úgy bólintott, ahogy egy felszabadult, világi
gondolkodású embertől elvárható, ám magában eltöprengett: édes
Ozirisz, hát itt Babilonban semmi sem az, aminek látszik?
– Nos – mondta Nidaba –, mivel ezennel megosztottam veled a
titkomat, te is mondd el, miért jöttél el hozzám.
– Néhány barátomat megölték az éjjel.
– A kikötőben voltak?
Szemerket gyanakodva nézett Nidabára.
– Honnan tudsz a kikötőről?
Nidaba lesöpört egy nem létező hajszálat a köpenyéről.
– Ma reggel említette a szíriai őröm.
– A barátaimat az egyiptomi templomban mészárolták le –
mondta Szemerket. – Azt mondják, az iszinek állnak a támadás
mögött.
Nidaba szemei csillogtak.
– Nagyon sajnálom, de mit tehetek?
– Ugyanazt kérem, amit már kértem: vigyél Iszin örököséhez.
Ki akarom kérdezni a támadásról.
– Lehetetlen. Ahogy már mondtam, nem is ismerem.
– Biztos vagyok benne, hogy ismered – Szemerket nem szólt
többet, fekete tekintetét Nidabáéba mélyesztette.
– Nem felejtettél el valamit, Szemerket? Nem segíthetek az
egyiptomiaknak.
 – Nem, nem felejtettem el. Tudom, hogy Mylitta Anya tiltotta
meg. Azt is tudom, hogy járt itt a múlt éjszaka, ahogy azt is, mit rejt
a szamarak zsákja.
Nidaba riadtan nézett rá. A választékos mozdulatok és a
bágyadt mosoly elenyészett.
– Mit gondolsz – kezdte határozottan Szemerket, és
nyomatékosan előrehajolt –, mi történne, ha Kutir megtudná, hogy a
gagu hölgyei arannyal támogatják a felkelőket, amit olvadt
bitumenben rejtenek el?
Nidaba levegő után kapkodott.
– Hogy találtad ki, hogy az iszineknek küldik?
– Az aranyat a saját szememmel láttam. És hogy kinek küldik,
azt nem tudtam biztosan… egészen mostanáig, amíg meg nem
erősítetted.
Nidaba bedőlt a nyomozó legrégebbi trükkjének, ezért
utálkozva nézett Szemerketre.
– Igazuk van a csillagoknak. Te tényleg egy vadállat vagy.

– Hogyan jutunk túl az elámi ostromzáron? – suttogta Nidaba.

– Csak pillogj rájuk a hosszú szempilláiddal, az bizonyára elég
is lesz.
– Komolyan kérdeztem.
Szemerket elmagyarázta Nidabának, hogy olyan engedélyt
kapott a királytól, amellyel bármelyik ellenőrzőponton átjuthatnak.
– Úgy látom, igazán szerencsések vagyunk – jegyezte meg
gúnyosan Nidaba. Meg sem próbálta elrejteni gyűlölködését az
elámiak iránt.
Végigsétáltak a régi városrész egy keskeny, görbe utcáján.
Nidaba teljes díszbe öltözött, és a szokásos bájos módján tipegett –
talán ékkövekkel kirakott cipőjének köszönhetően, amelyről nem
volt hajlandó lemondani. Frissen borotválkozott és kifestette magát.
Amikor Szemerket panaszkodott a hosszú készülődés miatt, Nidaba
kijelentette, ha esetleg megölik, nem szeretne madárijesztőként
meghalni.
A kis utca egy ciszterna rácsos ajtajában végződött. Szemerket
kérdő pillantást vetett Nidabára, de ő egyszerűen nekidőlt a rácsnak,
és szórakozottan a tetőket és a kapukat kezdte bámulni. Szemerket
rájött, hogy azt ellenőrzi, követték-e őket. Amikor Nidaba
megbizonyosodott arról, hogy senki nem látja őket, váratlan
mozdulattal átnyúlt a rácson, és kinyitott egy zárat.
– Siess! – súgta Szemerketnek. Olyan könnyedén emelte fel a
rácsot, ami egy átlagos nőnek bizonyára nem sikerült volna. – Menj
be!
Szemerket nem kérdezett semmit, csak bekúszott a nyíláson,
majd tartotta a rácsot, amíg Nidaba utánament. Amikor mindketten
bejutottak, Nidaba előrevezette a sötétben. Körülbelül húsz lépést
tettek meg, akkor lefelé vezető csigalépcsőhöz jutottak. Az alsó
szinten Szemerket hosszú alagutat látott, mellette föld alatti folyó
csobogott halkan.
– Mi ez a hely? – kérdezte álmélkodva. – Szennyvízcsatorna? –
A szaga alapján nem tűnt annak: a levegő, bár nedves volt, de nem
büdös.
Nidaba előreterelte.
– Ez egyfajta föld alatti utca – suttogta Nidaba. – Az egész
várost behálózzák az ilyenek. Évszázadokkal ezelőtt építette egy
királynő. Azt akarta, ha lázadás törne ki, a katonái mindenhova
pillanatok alatt odaérjenek.
– Lenyűgöző – mondta Szemerket, és elgondolkodott, milyen
hatalmas mérnöki tudásra volt ehhez szükség. Az alagút falát drága,
égetett téglák borították. Az évszázadok folyamán azonban a fenti
utcáról pókhálós gyökerek törtek be az alagútba, és lenyúltak
egészen a föld alatti folyóig. A gyökerektől nem volt könnyű
előrejutni: sokszor a lábukba is belekapaszkodtak.
– Miért nem használják az elámiak ezeket a csatornákat?
– Mint mondtam, nagyon ősiek. Nem sok ember tud arról,
hogy egyáltalán léteznek.
– De az iszinek igen – mondta Szemerket, és rádöbbent,
hogyan is tudnak az iszin csapatok olyan könnyen jönni-menni.
Valóban varázslat volt, bár nem egészen olyan, amilyennek az
elámiak gondolták.
Szemerket és Nidaba egy függőleges csatornához értek, a fenti
utca fénye bevilágította a folyosót. Hallották, hogy odafent egy elámi
kapitány éppen parancsokat üvöltöz embereinek. Nidaba
figyelmeztetőn pillantott Szemerketre, és a szája elé emelte az ujját.
Csöndben haladtak tovább.
Szemerket eltöprengett, mennyivel könnyebb dolguk lenne az
elámiaknak a rendfenntartással, ha tudnának ezekről a ciszternákról.
De a győztesek szokásos, gőgös fennhéjázásuk miatt egy percig sem
kételkedtek abban, hogy le tudnak igázni egy olyan
megvesztegethető és romlott társaságot, mint a babiloniak. Ha az
elámiak csak kicsit is próbáltak volna közelebb kerülni a helyiekhez
– vagy legalább megtudni valamit a város történelméről –, lehet,
hogy most nem kellene az életükért küzdeniük, gondolta Szemerket.
Ezek a babiloniak nagyon furcsák, szőtte tovább a gondolatait.
És ez a nő – vagy férfi – itt mellette a legfurább mind közül. Ebben a
pillanatban Nidaba felé fordult.
– Miért nézel így rám?
– Sosem hittem volna, hogy szabadságharcos vagy.
– Miért is hitted volna? Egy istaritutól csak azt várják, hogy
szórakoztató legyen, azt nem, hogy bátor, merész – vagy éppen
hazafi – mondta keserűen.
Egy újabb ciszternanyílás alá értek, és Nidaba megint
figyelmeztette Szemerketet, hogy maradjon csöndben. Ahogy múlt
az idő, és a sötétség egyre mélyült, Szemerket kezdte magát úgy
érezni, mintha élve eltemették volna. A helyzet azt az emléket idézte
fel benne, amikor bezárták a fáraó sírboltjába a Nagyság Helyén. Az
izzadtság végigcsorgott a gerincén, ahogy a sokáig elfojtott rémület
hirtelen elárasztotta az elméjét. Mielőtt végképp kétségbeesett volna,
Nidaba hirtelen megállt.
– Itt vagyunk – mondta.
Egy láncokkal és lakatokkal lezárt fémrács elé értek.
Megálltak.
– Hol vagyunk? – suttogta Szemerket.
– A királyi negyed alatt.
Szemerket majdnem elmosolyodott.
– Tehát Iszin örököse alig néhány lépésnyire lakik Kutirtól? –
Elcsodálkozott a fonák helyzeten és a benne megmutatkozó
bátorságon.
 – Így igaz.
Nidaba lehajolt, és végigfuttatta ujjait a fal tövén. Egy
pillanattal később, amikor felállt, kicsiny réztüske volt a kezében.
Valamilyen ritmust kopogott a rácson, amire a sötét alagút mélye
felől hangok feleltek, majd egy magas, szakállas férfi tűnt elő,
kezében égő fáklya.
Szemerket ellenállt a kísértésnek, hogy elmeneküljön: a férfi
ugyanis úgy nézett ki a homályban, mintha a pokol egyik démona
jött volna érte. Mintegy ködön át hallotta, hogy Nidaba a fáraó
barátjaként mutatja be őt.
– Nem kell megmondanod, ki ez – kuncogott a férfi. – Már
találkoztuk.
Szemerket döbbenten ismerte fel a férfiban az egyik iszin
harcost, akivel Mariban találkozott: ez a férfi mondta először neki,
hogy nem az iszinek támadták meg az elámi ültetvényt. Akkoriban a
férfi nem volt vele igazán kedves, most viszont szélesen mosolygott
a fáklya fényében, és úgy lapogatta meg Szemerket vállát, mintha
régi barátok volnának.
– Szóval az Örökössel akarsz találkozni? Régen találkoztatok,
biztos sok megbeszélnivalótok lesz.
– Tessék? – kérdezte Szemerket zavartan. Összekeverik
valakivel? De a férfi már indult is előre az alagúton, Nidaba pedig
mellette, így Szemerketnek utánuk kellett sietnie. Hamarosan
hatalmas, boltíves helyiségbe érkeztek, ahol négy irányból futottak
össze az alagutak és a bennük áramló folyók. A több emelet
mélységben fekvő helyiség csak úgy visszhangzott a morajló víz
hangjától. A barlangban több száz iszin harcos táborozott. Ahogy
rájuk nézett, gyanakodva pillantottak vissza.
Egy újabb, hirtelen kanyar után olajlámpákkal megvilágított kis
kamrába vezették. A sötétséget követően elvakította a váratlan fény,
és a helyiségben tartózkodóknak először csak a körvonalait tudta
kivenni. Majd kísérője rekedtes hangját hallotta:
– Itt az egyiptomi barátunk, nagyuram.
Az egyik alak tárt karokkal lépdelt felé. Szemerket érezte, hogy
átölelik.
– Hát végül mégis megtaláltál, Szemerket! – mondta a férfi
hibátlan egyiptomi nyelven, bár fura, északi akcentussal.
Szemerket ebben a pillanatban rájött, hogy valóban találkozott
Iszin örökösével ezelőtt, a herceggel, aki III. Ramszesz udvarában
nőtt fel. A szeme lassan alkalmazkodott a pislákoló fényhez, és újra
látott.
Előtte ott állt egykori rabszolgája, Marduk.

Az első érzése a düh volt, főleg magára volt mérges, amiért

ismét kiderült, hogy volt szolgája madzagon rángatta.
– Elhagytál! – morgott hidegen Mardukra.
A másik mosolya szertefoszlott.
– Mit vártál? – morgott vissza Szemerketnek. – Hogy kéz a
kézben körbesétálok veled a városban, és megmutogatom a
nevezetességeket? Találkoznom kellett az embereimmel, te bolond!
– Honnan tudhattam volna? Nem mondtad el, ki vagy és mit
csinálsz itt!
– Nem mondhattam el! Ha megtudtad volna, hogy én vagyok
az Örökös, te is veszélybe kerülsz.
– Csak egy kis segítséget kértem, hogy megtaláljam a
feleségem és a barátom. És megmentettem az életedet!
– Hát nem vigyáztam rád? Nem küldtem üzeneteket, hogy
maradj távol az erődtől és a kikötőtől?
– Honnan tudhattam volna, kitől jöttek?
– Azt gondoltam, ha valaki, hát te rájössz! Egyiptom nagy
nyomozója! De ez már láthatóan túl magas volt korlátozott
képességeidnek.
– Ami a legjobban bánt, hogy sosem bíztál bennem eléggé
ahhoz, hogy megmondd, ki vagy!
– Igenis bíztam benned!
– Ó, igen! – kiabálta Szemerket. – Amikor be kellett osonnod a
városba, és úgy tettél, mint egy idióta…
– Valahogy át kellett jutnom az elámi őrségen, Szemerket. Ezt
még talán te is felfogod. Tudták, hogy megpróbálok majd bejutni a
városba. És ismerd el, egy bolondot senki sem néz meg alaposabban.
Szemerket ingerülten bámult Mardukra.
– Gondolom, akkor az egyiptomi mestered III. Ramszesz volt?
 Marduk bólintott.
– Tartozott azzal apámnak, hogy az udvarába vegyen, így meg
tudott védeni az esetleges veszélyektől. Amikor a kasszita király
megbukott, hazaküldött, hogy szerezzem vissza a trónt.
Szerencsétlenségemre az elámiak is éppen ekkor támadtak.
Egy pillanatig csöndben bámulták egymást. Most, hogy
minden indulatát kiadta magából, Szemerket nem tudta, mit is
mondhatna.
– Hát – ismerte el vonakodva Szemerket –, jó újra látni téged,
Marduk. Az az igazság, hogy hiányoztál.
A kicsiny kamrában fellélegeztek, ahogy a feszültség
szerteoszlott. Marduk katonái, akik a vitát a külső alagútból
figyelték, nevetve és megkönnyebbülten a szobába áramlottak.
– Ó, Szemerket, Szemerket – mondta Marduk, és leült egy
téglapadra. – Meséld el, hogy vagy, és hogy halad a nyomozás.
Szemerket igazán örült a kérdésnek, mert számtalan fájdalmas
dolgot akart barátjától megkérdezni. Marduk mellé ült, és belefogott.
Az eszébe sem jutott, hogy esetleg Marduk lesz a következő babiloni
király, és ezért inkább állnia illene a jelenlétében – Szemerketnek
Marduk mindig is az a szolga marad, akit megmentett az elámiaktól,
az ő egykori szolgája. Marduk sem sértődött meg ezen, mélységes
odafigyeléssel hallgatta, ahogy Szemerket beszámolt az elmúlt hét
eseményeiről.
Elmondta, hogyan tudta meg, hogy Naia és Rami is azon az
ültetvényen voltak, ahol az elámi herceget és hercegnőt
megtámadták. Marduknak nem volt új a hír, csak bólintott, és
megkérdezte, miért bérelte fel Kutir Szemerketet a hercegnő
megkeresésére.
Szemerket ekkor egyiptomi nyelvre váltott, és elmondta
barátjának, hogy a fáraónak sürgősen szüksége van a Bél-Marduk
szoborra. Marduknak fogalma sem volt arról, hogy a fáraó beteg, és
teljesen megdöbbent. Számára IV Ramszesz olyan, mintha a bátyja
lenne, jelentette ki.
Szemerket beszámolt Narunte királynő sógornőjével, Pinikir
hercegnővel szembeni gyűlöletéről is, és arról, miként támadta meg
valaki, akinek köze lehet a királynőhöz. Ez sem lepte meg Mardukot;
úgy tűnt, Iszin örökösének sok besúgója akad a városban, akik
mindenről értesítik, különösen azokról a témákról, amelyek
egyiptomi „gazdáját” érintik.
Szemerket hirtelen elhallgatott, és beharapta az alsó ajkát.
Annyira látható volt, hogy kényelmetlenül érzi magát, hogy Marduk
a karjára tette a kezét, és maga felé fordította Szemerket arcát.
– Mit kell megkérdezned tőlem, Szemerket?
Szemerket sosem tudott alakoskodni, ezért úgy döntött, nyíltan
felteszi a rettegett kérdést.
– Marduk, te rendelted el a támadást az egyiptomi templom
ellen? Mert ha igen, te vagy a felelős három olyan ember haláláért,
akiket a barátaimnak tekintettem.
Marduk megdöbbent. A szobában állók idegesen néztek össze.
– Az iszinek sosem támadnak polgári célpontokra, Szemerket –
mondta Marduk hidegen –, különösen pedig nem templomokra.
– Esetleg egy részeg társaság?
– Lehetetlen.
Szemerket tudta: Marduknak semmi érdeke nem fűződik
ahhoz, hogy hazudjon neki.
– Hiszek neked. De ha nem az iszinek tették, tudnod kell, hogy
valaki vagy valakik azt szeretnék, hogy mindenki azt higgye: ez a
támadás, ahogy az ültetvény elleni is, a ti lelketeken szárad.
Mielőtt Marduk válaszolhatott volna, a Mariból már ismerős
magas iszin előrelépett, és Szemerket képébe hajolt.
– Már Mariban megmondtam neked, hogy nem mi támadtuk
meg azt az átkozott ültetvényt! És különben is, mi köze ennek az
egyiptomiakhoz? Az a másik is pont ugyanezzel vádolt meg minket!
Talán a közeli csatornában áradó víz zaja tette, hogy Szemerket
nem értette tisztán a mondatot, és csak pár másodperccel később
jutott el a tudatáig annak értelme.
– Milyen másik?
Marduk biccentett az ajtóban álló katonának. A férfi gyorsan
elsétált a külső terem felé, léptei hangosan kopogtak a sötétben,
– Most tehát – mondta Marduk, amikor hallották, hogy a
csizmás férfi már visszafele tart –, megláthatod, hogy igenis
foglalkoztunk veled, Szemerket. Amikor meséltél az ültetvény elleni
iszin támadásról, még Mariban ráállítottam néhány embert az ügyre.
Felfedeztünk pár dolgot, az egyik valószínűleg különösen érdekelni
fog téged…
Az ajtóban kisebb tolongás alakult ki, és félbeszakította
Mardukot. A katona tért vissza, de a kamrában álldogáló iszin
felkelők lassan mozdultak csak félre, hogy beengedjék. Szemerket
látta, hogy valaki követi a visszatérőt.
Szemerket nagyot nézett, és lassan felállt, hogy szemügyre
vegye az érkezőt.
Már nem kisfiú, gondolta Szemerket. Sőt már nem az a
törékeny serdülő, aki volt: a vállai is egészen megerősödtek.
– Rami? – kérdezte végül olyan halkan, hogy talán csak az
ajkaival formálta a szót.
A fiú ránézett, ám Szemerket nem tudta értelmezni a
pillantását. Szemerket volt a felelős azért, hogy száműzték
Egyiptomból, Szemerket leplezte ugyanis le a szüleit, akik a Nagyság
Helyén a sírokat fosztogatták. Bár a kivégzéstől megmentette Ramit,
helyette száműzték, a fiú őt hibáztatta, amiért tönkretette az életét.
Szemerketnek éppen ezért fogalma sem volt, hogyan fog Rami
viselkedni.
Lehet, hogy mégsem egészen nőtt fel még Rami, mert amikor
felismerte Szemerketet, az arca olyan óriási örömet tükrözött,
amilyet csak a gyerekeké szokott, és Szemerket karjába vetette
magát.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta egyiptomiul. – Naia mondta,
hogy el fogsz jönni.
Felesége nevének említésére Szemerket gyomra összeszorult.
Egyedül Rami tudta, mi történt pontosan azon az éjen. De a fiú
jelenleg túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy kérdésekre válaszoljon,
s életében talán először Szemerket sem igazán akarta tudni a
válaszokat.
– Persze hogy eljöttem – mondta Szemerket. – Én rángattalak
bele ebbe, nem? – Eltolta magától Ramit, és kartávolságból
megszemlélte. A kölyök csontsovány volt, sápadt, szeme alatt
karikák sötétlettek. Szemerket látta, hogy rázza a hideg.
Nyilvánvalóan nem gyógyult meg, és jó orvosra van szüksége.
 – Rami, ismerek egy egyiptomi orvost itt, Babilonban –
mondta Szemerket. – Idehozatom neked.
Mielőtt befejezhette a mondatot, Rami még jobban elsápadt, és
a fülére szorította a kezét.
– Sajnálom… néha, ha túl sokat állok… – megrezdült Rami
szemhéja, majd kifordult a szeme. Hang nélkül csuklott össze.

– Fel kell nyitnom a koponyáját – mondta Kemuaszet.

Szemerket kérésére Marduk elküldött valakit az orvosért. Amikor
Kemuaszet megérkezett, egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy
Szemerketet iszin lázadók között, egy férfi istaritu társaságában
találja, talán mert már beletörődött, hogy az egyiptomi Széth
követője, és útját veszély, zűrzavar és baj kíséri. Rami az orvos
megérkezése előtt visszanyerte az eszméletét, és próbált ellenállni
Kemuaszet vizsgálatainak. Erősködött, hogy jól van, és csak alvásra
van szüksége. Igyekezett lerázni az orvos kezét, amikor az
végigtapogatta a koponyáját, egy ponton azonban élesen felkiáltott.
Kemuaszet előhúzott egy borotvát a gyógyszeres dobozából, és
a bal füle felett leborotválta a fiú haját. Még Szemerket is jól látta,
hogy bár a bőr begyógyult, a koponya azon a területen nem domború,
hanem lapos. Kemuaszet ragaszkodott hozzá, hogy most azonnal el
kell végeznie a műtétet.
– Nem! – hangzott rögtön Rami válasza.
Kemuaszet halkan szólt hozzá.
– Akkor nem jössz rendbe. Egyre gyakoribbak lesznek a
rohamaid, és végül belehalsz.
– De belehalhatok a műtétbe is!
– Könnyen lehet – értett egyet Kemuaszet –, de legalább egy a
háromhoz esélyed van arra, hogy túléled. Ha nem csinálunk semmit,
bizonyosan meghalsz.
– Fájni fog!
– Vannak gyógyszereim, amelyek csillapítják a fájdalmad. Alig
érzel majd valamit.
Végül Raminak el kellett fogadnia a kezelést. Az orvos ekkor
az egész fejét lekopaszította, és zsibbasztó kenőcsöt kent a műtéti
területre. Végül bort kért.
 – Tényleg bölcs dolog műtét előtt inni? – kérdezte riadtan
Szemerket. – Nem biztosabb a kezed bor nélkül?
– Raminak kell, te ostoba – felelte szárazon Kemuaszet. –
Abba keverem a mákonyt.
Amikor meghozták a bort, Kemuaszet valami sűrű, nyúlós
anyagot öntött bele, és addig keverte, amíg teljesen fel nem olvadt. A
több évszázados hagyományt követve, ahogy pár napja Szemerket
esetében is tette, ráírt egy könyörgést egy darab papírra, és
keresztülfolyatta rajta a bort. A hieroglifák elkenődtek, a tinta
elenyészett, és Kemuaszet Rami ajkaihoz emelte a boroskupát.
– Idd ki! – parancsolta.
Kemuaszet intett Szemerketnek, és a szoba sarkába hívta.
Halkan odasúgta:
– Ha valamit meg akarsz kérdezni Ramitól, jobb lesz, ha most
teszed.
Szemerket megrázta a fejét.
– Lehet, hogy ezek az utolsó percei. Nem kínzom felesleges
kérdésekkel. Vannak most fontosabb dolgok is. – Magában viszont a
hang azt kiabálta: GYÁVA!
Kemuaszet bátorítóan megütögette a karját. Visszafordult a
gyógyszeres dobozához, és kért egy fáklyát, hogy a tűzben
fertőtlenítse az eszközeit. Kért egy ezüstöt is Szemerkettől, bár nem
mondta, mire kell. Szemerket nem is kérdezte. Marduk saját
fekvőhelyét ajánlotta fel, majd Szemerkettel együtt átvitték Ramit a
hálóhelyiségébe és az ágyra fektették. A katonák olajlámpásait
összegyűjtötték, így végül a szoba már– már nappali fényben úszott.
Rami megpróbált csöndben feküdni, amíg a gyógyszerek
varázsa hatni nem kezd, de hamarosan látszott, hogy a nyugtató
ellentétes hatást gyakorolt rá.
– Szemerket – szólt idegesen –, Szemerket, ugye eljött
számomra a Fájdalom Napja?
– Dehogy – vágta rá azonnal Szemerket.
– Hallottam, hogy az öregember mit mond neked. Hogy jobb,
ha most kérdezel Naiáról, amíg életben vagyok.
– Nem szükséges. Tudok várni – válaszolt Szemerket gyorsan.
– Holnap, talán, ha már elég jól leszel. – És amikor már én is
felkészültem a válaszra, tette hozzá magában.
De a kölyök nem hallgatott rá. Amikor beszélni kezdett, csak
úgy ömlöttek szájából a bűnbánat és az önvád szavai.
– Tudom, hogy ma meghalok – mondta kísérteties hangon. –
Azt hiszem, csak azért élhettem eddig, hogy a bocsánatodért
könyörögjek… Mert te annyira szeretted őt…
Szemerket lelkébe beszivárgott a félelem. Tudta, hogy nem
hagyhatja Ramit ilyen kínok között meghalni, és próbálta elrejteni az
ijedtséget a hangjából, amikor válaszolt.
– Mi az hát, Rami? Mi az, amit el kell mondanod?
Rami szeme tágra nyílt.
– Szemerket, miattam kellett Naiának meghalnia! Az én hibám
volt!
Szemerket maga elé meredt. Hát itt van, gondolta, a
megerősítés, hogy Naia valóban meghalt. Mégsem érzett semmit.
Most, hogy hallotta a szavakat, részben meg is könnyebbült. Nincs
több remény. Mindennek vége – elmúlt hát. Az egyedüli érzés, amely
megmaradt benne, már– már örömteli volt: a teljes, tökéletes üresség
érzése.
– Biztos vagyok benne, hogy nem a te hibád volt – mondta
Szemerket anélkül, hogy megemelte volna a hangját.
A fiú összefüggéstelenül kiabálni kezdett.
– Nem! Meg kellett volna mentenem! Megtehettem volna, ha
értem, mit beszélnek. De ez olyan nehéz nyelv, még Naia sem tudott
megbirkózni vele. A nagykövetnél nem számított, mert mindenki
beszélt egyiptomiul. De Naia mondta, hogy tanuljuk meg a nyelvet,
hiszen most már Babilon az otthonunk, de én túl buta voltam…
Úgy tűnt, a nyugtató inkább felzaklatta a fiút. Szemerket
felemelte a fejét, hogy megnézze, a közelben van-e az orvos, ám az
éppen kopácsolt valamit a folyosón. Szemerket megtörölte Rami
izzadt homlokát egy nedves kendővel.
– Nem számít már – mondta.
– Boldogok voltunk a nagykövetségen – folytatta Rami, ügyet
sem véve Szemerket tiltakozására, és a szavak egyre gyorsabban
ömlöttek a szájából. – De aztán megjött Majatum herceg, és minden
megváltozott. Miért? Nem csináltunk semmit! Miért küldött minket
el Menef ?
Szemerket lassan megrázta a fejét.
– Ki jött meg a nagykövetségre?
A fiút hirtelen összerántotta a fájdalom, és elhaló hangon
válaszolt.
– Majatum herceg.
Szemerket döbbenten zökkent le a sarkára. Kezét a falnak
kellett támasztania, hogy visszanyerje egyensúlyát. Majatum herceg
Babilonban járt? De miért utazott volna csak azért Babilonba, hogy
Meneffel találkozzon? Mi lehetett az oka? Egyiptom és Babilon
évszázadok óta szövetségben álltak, nem volt hát arra szükség, hogy
királyi személy jöjjön ide. Aztán eszébe jutottak Majatum saját
szavai, amelyeket hosszú-hosszú idővel ezelőtt a Dzsametben
mondott. Azt mondta, épp most ért vissza egy utazásról, amelyen
megerősítette a kapcsolatokat Egyiptom ázsiai szövetségeseivel.
Könnyen lehet, hogy ez a titkos út éppen Babilonba vezetett.
Szemerket megrázta a fejét, és próbálta elfojtani a kialakuló szörnyű
gyanút.
– Tudod, hogy miért jött ide, Rami?
Ahogy kicsit alábbhagyott a fájdalom, Rami erőlködve
megrázta a fejét.
– Nem… nem. Csak azt tudom, hogy aznap este Naiának és
nekem kellett kiszolgálnunk. Az összes szolga közül minket
választott Menef.
Már megint Menef! Hát ebben az átkozott városban minden
mocskos ügy szálai Menefhez vezetnek?
– A fogadás alatt a herceg végig Naiát nézte, és
megjegyzéseket tett rád, hogy mekkora nagy hős vagy. De úgy
mondta, hogy inkább sértésnek tűnt. Naia olyan dühös lett, hogy a
fejére borította a tálcája tartalmát. – A fiúnak egyre nehezebben ment
a beszéd, mert a gyógyszer kiszárította a száját. Szemerket megtöltött
egy csészét vízzel, és pár cseppel megnedvesítette a fiú ajkát.
– Mi történt azután?
– Azután elküldtek minket az elámi ültetvényre. De Naia
elment előtte Menefhez, és közölte, hogy nem akarunk menni. Menef
arcul csapta. Azt mondta, nincs választásunk, azt csinál velünk, amit
akar.
Szemerket tompán kérdezett vissza.
– Megütötte?
Rami azonban nem felelt.
– Nem szerettem az ültetvényen lenni – mondta. – Nem
értettem szinte semmit. De Naia és a hercegnő jól kijöttek egymással.
Naia megtudta, mi az a küldetés, amiért a hercegnő ide érkezett
Babilonba… egy titkos küldetés…
– Mi volt a titok, Rami? Elmondta neked Naia?
Rami megrázta a fejét. Lassan leragadt a szeme.
– Rami! – kiáltott a fiúra Szemerket, hangja pattogó, mint az
ostor. – Mondd el, mi történt azon az éjszakán!
Rami arca megrándult, mintha pofon ütötték volna.
Összeráncolta a homlokát, ahogy emlékezni próbált.
– Egy idős nő érkezett alkony után, és azt mondta… hogy
valami van az égen… vér… figyelmeztetés, azt mondta.
Mylitta Anya. Szemerket látta maga előtt a magas asszonyt,
ahogy az ültetvény kapuját veri, és bebocsátást kér. Becsukta a
szemét, és kényszerítette káját, hogy kiszálljon a testéből. Miközben
Rami tovább beszélt, Szemerket kája kirepült a föld alatti világból,
keresztül az utcákon és utakon, ki az Istár-kapun. Hamarosan a
dombok és búzamezők felett szállt észak felé, a folyó felett.
Amikor megérkezett az ültetvényre, falai hirtelen ott
emelkedtek előtte. Az őrök éppen zárták a kapukat éjszakára, és ott
volt Naia is – egy öl tiszta ruhát cipelt be a házba. Mint a
rémálmaiban mindig, most is próbálta megszólítani, de egy szó sem
hagyta el a torkát.
Megragadta Rami vállát.
– Mylitta Anya éppen megérkezett – súgta halkan Rami fülébe,
hogy beszédre sarkallja. – Épp most jött át a kapun. Te merre vagy?
– Kint a konyhákban, a szakáccsal.
Szemerket szemhéja megrezzent. Megpróbálta kinyitni, de a
lelke elszállt, és még nem tért vissza. Újra rémálmainak helyszínén
járt.
– Hol voltál, amikor az öregasszony megérkezett, Rami?
– A konyhában, a szakácsnak segítettem elkészíteni a vacsorát.
Aztán felküldött a kertbe, hogy segítsek Naiának felszolgálni. Az
öregasszony már ott volt. Hadonászott a kezeivel, és egy csillagra
mutatott az égen. Azt hittem, őrült, de Naia azt mondta, hogy
varázslónő, és nagy gonoszt lát közeledni Egyiptomból, amely
megtámad minket.
Ez idáig Rami története egyezett Mylitta Anyáéval.
– Folytasd, Rami. Mi történt ezután?
– Mindenki Naiára és rám nézett, mert mi voltunk csupán
egyiptomiak ott. De a nő kérdéseket tett fel…
– Milyen kérdéseket?
– Hogy hol születtünk, mikor, hány órakor…
– Folytasd.
– Azt mondta, nem mi vagyunk a gonoszok, s
mindannyiunknak vele kell mennünk Babilonba. Azt mondta, ott
meg tud minket védeni.
Rami elmondása szerint azonban a herceg nem bízott
Mylittában, és úgy vélte, hogy egy fekete fejű csapdába akarja csalni
őt és a feleségét. Azt mondta a nőnek, hogy van elég őre megvédeni
az ültetvényt. Nem engedte, hogy a felesége vagy a szolgái vele
tartsanak. Mikor rájött, hogy feleslegesen jött ide, Mylitta Anya
eltávozott.
– Azon az éjszakán égtek az őrtüzek – mondta Rami –, és
minden épp olyan csendes volt, ahogy szokott. A herceg azt mondta,
az öregasszony őrült volt, és nevetnünk kellene rajta. De mi nem
nevettünk, nagyon megijedtünk. Minden szolga megijedt.
– Hol volt ekkor Naia, Rami?
– Fent volt az emeleten Pinikir hercegnővel. A hercegnő is
megijedt, és Naia lejött, hogy altatóitalt készítsen neki. Emlékszem,
mondta, mennyire fél a hercegnő.
Rami tovább mesélt. Ahogy teltek-múltak az órák, és nem
történt semmi, lassan mindenki kezdett megnyugodni. A szakács bort
forralt az őröknek, és Rami kivitte a megfigyelőtoronyba. Felmászott
a létrán, hogy odaadja az italt a férfiaknak, és kinézett a sötétségbe a
falak mögé. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lassú folyású
Eufráteszt látná, ám rájött, hogy a folyó valójában nyugatra van, az
ültetvény mögött. Azt hitte, csak képzelgett, ezért lemászott és
visszament az udvarra. Amikor leért a földre, visszanézett az
őrtoronyba. De akkor szörnyűség történt: az őrök hirtelen lezuhantak,
mindenhol nyílvesszők álltak ki belőlük.
Utána minden mintha nagyon lassan történt volna, mesélte a fiú
Szemerketnek. Rami teljesen elnémult a rémülettől, és csak akkor
oldódott meg a nyelve, amikor az egyik őr a vészharangra zuhant, és
hallotta a haldokló zihálását.
– Segítség! Gyilkosok! – kiabálta Rami. – Segítség!
Nugas herceg az udvaron volt és meghallotta Rami sikolyát.
Addigra azonban már a támadók kampókat vetettek át a falon. A
herceg megfordult, és észrevette a védősánc felől közeledő
árnyékokat. A támadók feje fekete kendővel volt bekötve, mondta
Rami, így mindenki tudta, hogy iszinek támadnak.
– Nugas herceg nekifutott az egyiknek egy csatabárddal a
kezében, de az íjászaik gyorsabbak voltak. Aztán keresztüldöfték egy
lándzsával, hogy bizonyosak legyenek a halálában. Addig én csak
dermedten álltam. Képtelen voltam megmozdulni.
Az iszinek hátraterelték a szolgákat az udvarra, és
összekötözték őket. Rami még mindig dermedten állt az árnyékban,
kezében a tálcával. Senki nem vette észre. Amikor mindenki elhagyta
a házat, a támadók fáklyákat dobtak az épületekre. A nádtető azonnal
lángra kapott.
– Ekkor jutott eszembe Naia. Emlékszem, hogy hangosan ki is
mondtam a nevét. – Rami felnézett Szemerketre. – Meg kellett volna
keresnem! Megmenthettem volna, ha nem vagyok olyan bamba!
– Ekkor láttad, hogy kijön a házból – mondta Szemerket,
felidézve a jelenetet a rémálmaiból.
Rami bólintott.
– Láttam az ajtóban, háttérben a tűzzel. Tudtam, hogy Naia,
mert azt a sálat viselte, amit tőled kapott… a kéket a csillagokkal.
– Mi történt? Az ajtóban állt, aztán…
– Körbefogták és különválasztották a többiektől. – A fiú már
csillapíthatatlanul zokogott és összevissza hánykolódott a matracon.
Szemerketnek meg kellett fognia a karját, hogy nyugtassa.
– Lóháton ültek – mondta Rami. – Az egyikük, azt hiszem, a
vezetőjük, odalovagolt Naiához. A tűz olyan hangosan ropogott, mint
egy kitörni készülő vulkán, mégis hallottam, ahogy azt kérdezi: „Te
vagy az egyiptomi nő? Te vagy Naia?”
– Ezekkel a szavakkal, Rami? Ezek voltak a pontos szavai?
– Hallottam, hogy ezt mondja! Naia nem válaszolt. Nem láttam
az arcát, de tudom, hogy felnézett rá. Aztán láttam, hogy bólint a
fejével. Ekkor a férfi fogta a lándzsáját, és leszúrta! A szemem láttára
ölte meg!
A föld alatti szobában Rami könnyáztatta arcára szorította a
kezét.
– Emlékszem, hogy felé rohantam. Ledobtam a tálcát, és a
lóháton ülő ember felé rohantam. Rákiáltottam, átkokat üvöltöttem
rá. A ló felágaskodott és a férfi a földre esett. Akkor ráugrottam, és
ütöttem az arcát. Megpróbáltam elrántani a fekete köpenyt az arca
elől, hogy meglássam, hogy néz ki. Ha meg is öl, vissza akartam
jönni kísérteni. A csuklya simán lehullott, és a kezemben maradt. És
akkor láttam – és sosem fogom elfelejteni…
– Mit, Rami? Mit nem felejtesz el soha?
– Olyan volt az arca, mint egy koponya, rémisztő sárga
fogakkal, és azzal a jellel a szeménél.
Szemerketnek elállt a lélegzete.
– Egy áspis volt? Olyan kicsiny, mint egy könnycsepp?
Rami tágra nyílt szemmel bólintott.
– És akkor megütött téged.
– Nem emlékszem, mikor történt, csak arra, hogy szétrobbant a
fejem. Ráhullottam az emberre. „Szedjétek le rólam!” – kiabálta –
„Szedjétek le rólam!” És a legfurább az volt…
Rami hangját már alig lehetett hallani, a szavai egymásba
folytak. Szemerket odahajolt, és a fiú szája elé nyomta a fülét.
– Mi volt az, Rami? Mi volt furcsa?
– …mindent megértettem, amit mondtak… Hirtelen
megtanultam babiloniul…
– Nem, Rami – mondta Szemerket. – Azért értetted őket, mert
egyiptomiul beszéltek.
Rami már elég kábult volt, így Kemuaszet úgy döntött, elkezdi
a műtétet. Az öreg orvos biztosítani akarta, hogy Rami mozdulatlan
legyen.
 – Rátok kettőtökre szükség lesz, hogy lefogjátok – intett
Szemerketnek és Marduknak.
Bár Szemerket idegenkedett a feladattól, őt legalább
valamennyire hozzászoktatták a hús vágásához és varrásához, amikor
kiképzést kapott a Megtisztítás Házában. Ám Marduk elsápadt, és az
egyik emberét utasította Rami mellé. A férfi azonban térdre rogyott,
és sírt a félelemtől. Szentségtörés felnyitni a testet egy késsel,
mondta, és ellenkezik az istenek akaratával. Szavai meglehetősen
furcsán hangzottak olyasvalaki szájából, aki a csatatéren
valószínűleg százakat belezett ki.
Marduk már-már ott tartott, hogy sorsot húzat, amikor egy halk
hang szólalt meg a folyosón.
– Majd én megteszem – mondta Nidaba, és átszuszakolta
magát a katonák között a matrachoz. Szemerket azt az oldalt
választotta, amelyet műteni kellett, hogy legalább a seb látványától
megkímélje a másikat. Nidaba leereszkedett a padlóra, és az ölébe
vette Rami fejét. Aranykörmű kezei szilárdan fogták a fiú
koponyáját.
Kemuaszet utasította az iszineket, hogy hozzanak elé egy
vérzéselállító embert. A harcosok zavartan néztek egymásra, mert
még sosem hallottak ilyen személyről. Kemuaszet dörmögött valamit
az ilyen emberek elmaradottságáról, majd megfogta a szikéjét, és kis
vágást ejtett a combján. A vér lecsordult a lábán.
– Egyesével küldd ide a férfiakat! – mondta Marduknak az
orvos. – Gyorsan, mielőtt a vér megalvad!
Legalább húsz férfi bejött a szobába, mire Kemuaszet
megtalálta a vérzéselállítóját, egy fiatal iszin férfit, aki azelőtt
földműves volt. Amikor megközelítette Kemuaszetet, a seb az orvos
lábán azonnal abbahagyta a vérzést.
– Ez az a férfi! – jelentette ki Kemuaszet. – Hozzátok a
szobába.
Az iszin katonák megrémültek, úgy bámultak a földművesre,
mint valami démonra. Kemuaszet elmagyarázta nekik, hogy a náluk
sokkal fejlettebb egyiptomiak már rég rájöttek arra, hogy körülbelül
tízből egy személy jelenlétében megáll a vérzés.
– Persze ezeknek a személyeknek többnyire fogalmuk sincs
erről a képességről – mondta, és behívta a helyiségbe a földművest.
Rami fejéhez közel ültette le.
Az orvos befejezte az előkészületeket, majd szikéjével egy
gyors, félkör alakú bevágást tett pont Rami füle felett. A fiú nyögött,
de nem ébredt fel. Az orvos óvatosan felemelte a bőrt és a húst, hogy
hozzáférjen a csonthoz. A vágásból vér szivárgott, és Nidaba ölébe
csorgott, aki azonban meg sem rezzent, arca is érzelemmentes
maradt.
– Hol az a vérzéselállító? – kiáltott fel Kemuaszet.
A férfi időközben megbújt az egyik sarokban. Marduk
odarángatta, és a vérzés abbamaradt.
– Itt maradsz! – mordult rá a földművesre.
Kemuaszet vésőt és kalapácsot vett elő, és kopácsolni kezdett
Rami koponyáján. Végül sikerült nyílást találnia a sebben. Még
néhány ütés, egy csavarás, aztán kiemelte a csontot, mögötte feltárult
a rózsaszínes– szürkés agy. Lüktetett a lámpa fényében, és még
Szemerket is látta a felszínére nyomódott alvadt vért és
csontszilánkokat.
– Most tehát – mondta az orvos – el kell távolítanom ezt a
szilánkot így, így, és aztán csipesszel kiemelem az alvadt
vérdarabkákat. Igen… így! – Az orvos gyakorlott kézzel ráillesztette
a fényes, lapos ezüstérmét a koponyalékre, amelyet a műtét előtt
kovácsolt a Szemerkettől kapott ezüstből, majd valamilyen
kötőanyaggal leragasztotta.
– Azt mondják, az agy szükségtelen testrész – mondta
Kemuaszet, miközben bárányizmot fűzött be egy tűbe. – De látjátok,
hogy egy ilyen kicsiny csontdarab mit művelt a fiúval? – A lámpa
fényébe emelte a szilánkot, amelyről még csöpögött a vér. Az iszin
harcosok átkozódva kapkodtak levegő után, és lehunyták a szemüket.
Kemuaszet azonban teljesen elbűvölten beszélt tovább. – Ez bizony
arról árulkodik, hogy mégiscsak jó valamire az agy, nem
gondoljátok?
Mivel senki sem felelt, Kemuaszet vállat vont és összeöltötte a
bőrt. Aztán mézet kevert össze gyógynövényekkel, egy kötésre
öntötte és a sebre nyomta. Végül egy ruhát tekert szorosan Rami feje
köré.
 Csak akkor jöttek rá, hogy a műtét befejeződött, amikor
Kemuaszet felállt, és azt mondta:
– Akkor most én is kérem azt a bort.
A szobában állók egyöntetűen fellélegeztek.
Szemerket csak ekkor vette észre, hogy úszik az izzadságban,
és hasogat a tarkója. Attól tartott, hamarosan ledönti lábáról a már
egész nap fenyegető fejfájás. Nem említette meg Ke– muaszetnek,
attól tartva, hogy újabb műtétet javasol – ezúttal rajta.
– Szerinted túléli? – kérdezte Szemerket az orvostól.
– A vízóra következő tíz mértéke a kritikus időszak – felelte
Kemuaszet. – Ha belázasodik, meghal.
Tíz óra. Nem tud tíz órát várni. Megőrülne annyi idő alatt ezen
a sírboltszerű helyen. Sétálni akart, kóborolni, friss levegőt szívni. És
tudta, hogy van még valami, amire most mindennél jobban szüksége
van – egy démon lett úrrá a testén, és démoni szomjúság gyötörte:
bort akart.
– Mennem kell – mondta hirtelen. – Visszajövök később, de
most dolgom van.
Kemuaszet megnyugtatta, hogy a fiú mellett marad, amíg
kiderül, életben marad, vagy meghal.
Szemerket sarkon fordult, és anélkül, hogy egy szólt volna
Marduknak vagy Nidabának, gyorsan elindult kifelé az alagúton.
Marduk utánaszólt, hogy ha vár egy percet, küld vele egy embert, aki
kivezeti. De Szemerket nem várt. Nidaba is utánakiáltott, hogy
kivezeti, ám ekkor már rohant.
Nem volt fáklyája, és fogalma sem volt, merre megy.
Egyszerűen rohant előre, meg- megbotlott a gyökerekben és a törött
csempékben, néha fel is bukott. Amikor a távolban halvány
fénysugarat látott az egyik ciszternakapun leszűrődni, odaszaladt.
Egy csigalépcsőt talált, és addig mászott, amíg fel nem ért rajta.
Küszködött, hogy kinyissa a kapu zárját, ám pár pillanattal később
kiléphetett az alkonyati Babilonba. Zihálva kapkodta a levegőt.
Szemerket nekidőlt az egyik falnak. Az utca teljesen ismeretlen
volt. Mint mindig, az Etemenanki alapján próbált meg tájékozódni,
ám az épületek eltakarták előle a tornyot. Az utca végén azonban
megpillantotta az Istár-templom oromzatát, így rájött, hogy az
egyiptomi negyed közelében lehet. A ciszterna mélyéről távolról
hallotta, hogy Nidaba szólongatja, de most nem lett volna képes
beszélni vele – vagy bárkivel. Ismét futásnak eredt.

– Bort kérek – mondta. – Vöröset.

– Ez alkalommal meg is iszod? – kérdezte a kocsmáros épp
olyan megvetéssel, mint mindig.
– Mit számít neked, hogy megiszom– e vagy sem? – Szemerket
szeme veszélyesen megvillant.
A borárus visszanyelte a szemtelen választ: azon az éjen
lehetett valami Szemerketben, ami egy feltekeredett kígyóra
emlékeztette. Jobb, ha nem ingerli támadásra.
Szemerket a kocsma hátuljában ült, távol a lámpás fényétől.
Bár az elámiak őrködtek a város felett, és mindenhol betartatták a
kijárási tilalmat, az egyiptomi negyeddel nem foglalkoztak.
Szemerket ösztönösen tudta, hogy ez a kocsma, ahol először
találkozott Kemuaszettel, akkor is kinyit, ha lázadás, felkelés vagy
háború van.
– Hosszasan akarsz maradni? – kérdezte a tulajdonos.
– Mit számít ez neked?
– Semmit, semmit, csak beszélgetni próbáltam.
– Hozd inkább a bort.
A kocsmáros vállat vont és visszament a boroskannákhoz.
Szemerket figyelte, ahogy kitölti a bort. Aztán a tulajdonos
odapillantott a szolgájára, egy birkaarcú fiatalemberre, aki az üres
poharakat szedegette össze. A kocsmáros belesúgott valamit a fiú
fülébe, és Szemerket felé bólintott.
Most mondja neki, hogy dupla annyit kérjen – gondolta
rosszkedvűen Szemerket. De nem érdekelte: lehunyta a szemét, teste
sajgott a kimerültségtől és a gyásztól. Aztán elérakták a poharat,
méghozzá nem a szolga, hanem a kocsmáros maga. Szemerket
enyhén meglepődött ezen, és ahogy körbenézett, látta, hogy eltűnt a
fiú. Előhúzott egy aranyat az övéből, és feldobta a levegőbe.
– Folyamatosan hozd a borokat.
A kocsmáros elkapta az aranyat, tisztelgett Szemerketnek, és
visszatért a korsóihoz.
 Szemerket a szájához emelte a poharat, majd a vörös folyadék
végigcsorgott a torkán. Egy egész éven keresztül nem ivott bort,
leszámítva azt a pohár gyógynövényes italt, amelyet Kemuaszet
diktált bele. A thébai kikötőben Naia megígértette vele, hogy soha
többé nem iszik. Naia a karjába helyezte a fiát, és azt mondta, a
gyermek nem fog növekedni, ha Szemerket újra inni kezd, és neki
mindkettejük után sírnia kell.
Egy egész éven át megtartotta a szavát.
De Naia meghalt. Örökre eltávozott tőle. Ez bizonyosan
érvénytelenítette az ígéretet.
A gyász végigsöpört rajta. Mintha a gyomrából indult volna ki,
amelyben hidegen és savanyún lötyögött a bor ahelyett, hogy a
dolgát tette volna. Kért még egy pohárral. Aztán még eggyel. Semmi
eredmény. Ez valami húgy, amit itt felszolgálnak? Elöntötte a düh, és
áthajította a kupát a helyiségen.
– Még mindig érzek! – kiabálta. – Még egy pohárral hozz!
– Miért nem kérsz egy egész kannányit a legjobból? – javasolta
a kocsmáros a helyiség túlsó végéből.
A kocsma legjobb bora gyanúsan ugyanolyan ízű volt, mint
amit eddig ivott. Mire azonban kiürült a kanna, már nem törődött
ilyesmivel, mert a bor lassan megnyugtatta tébolyult elméjét. Most
végre foglalkozhatott azzal a szörnyű igazsággal, amelyet Rami
vallomásából megtudott. Most már van hozzá elegendő bátorsága.
A távolba bámult, és feltűnt előtte Majatum herceg képe.
Szemerket végre beismerte magának, hogy a gondolat, amelyet eddig
megpróbált elnyomni magában, igaz. A herceg nem diplomáciai
tárgyalásokra érkezett Babilonba, nem is szórakozni.
A herceg egyszerűen azért jött, hogy megszervezze Naia és
Rami meggyilkolását.
Igaz, ez így elég nevetségesen hangzott. Szemerket el nem
tudta képzelni, miért utazott a herceg annyit, csak hogy megtámadja.
Hiszen számára Szemerket egy senki, jóval az ő rangja alatt.
Majatum és a testvérei vérbeli hercegek voltak, őseik
visszavezethetők egészen Amon istenig, míg Szemerketet csupán egy
emberöltő választotta el a paraszt őseitől.
Szemerket a háttérbe húzódva, ostobán azt hitte, hogy még az
átlagember figyelmét sem igazán érdemli ki. Ezért amikor Naia
közelített felé, és kiválasztotta őt mindazon ifjak közül, akik a
kezéért küzdöttek, Szemerket elveszett.
Még valami eszébe jutott, és elsírta magát.
Menef megütötte!
Jeges düh öntötte el, és megfogalmazódott benne a gondolat:
megöli. Még ma. Még mielőtt a nap felkel, elveszi az életét.
A dühe nem a nagykövet testőre ellen irányult, bár ő döfte le
Naiát. Nem, az Áspis csak egy állat, aki élvezetét leli mások kínjában
és szenvedésében. Szemerket ezt abban a pillanatban tudta, ahogy
meglátta: a férfi démoni vigyora és sárga fogai árulkodtak erről.
Miért várnánk el egy állattól, hogy más legyen, mint ami a
természete? Nem. Menef volt, aki azt mondta: „Kapd el!”, és Menef
adta ki a parancsot „Öld meg!”, és az állat boldogan elvégezte
mindkét feladatot.
Most már bizonyos volt abban is, hogy Menef része volt a Tija
királynéféle őrült összeesküvésnek. Ezt Majatum titkos babiloni
látogatása is igazolta. A szörnyű ármány még tart, ismerte fel
Szemerket, és baljós kezük egészen Mezopotámiáig elért, hogy
bosszút álljanak rajta. Ő rombolta darabokra a terveiket, ő volt az
értelmi szerzője az azt követő meghurcoltatásaiknak, ő tanúskodott
ellenük a perekben. Milyen bolond is volt, hogy azt hitte, vége az
összeesküvésnek, el lehet feledni! Bár a királynő titokzatos módon
eltűnt – azt mondják, férje titkos bosszújának esett áldozatul –, amíg
a fiai fennmaradnak, nem érhet véget az ügy. Naia meggyilkolásával
a legaljasabb és legfájdalmasabb módját találták meg annak, hogy őt
is félreállítsák.
De még él.
Még ezen az éjszakán elmegy Kutirhoz, és feljelenti őket. Ők
hajtották végre az ültetvény elleni támadást, ők találták ki, hogy úgy
nézzen ki, mintha iszin szabadcsapatok ölték volna meg Ramit és
Naiát. Szemerket megrázta a fejét, mert valami sántított az
okfejtésében. Miért kellene annyi embert megölni egy távoli
egyiptomi vita miatt? Több mint harminc babilonit megöltek volna
azért, hogy két közönséges egyiptomi szolga meggyilkolását
fedezzék?
 Belenézett az előtte álló üres kancsóba. Talán még egy kanna
bor segíthet, hogy rájöjjön, miért haltak meg annyian. Szemerket
felemelte a fejét, hogy szóljon a kocsmárosnak, de ekkor észrevette,
hogy közben egy csoport férfi csöndben körbevette.
Durván felrántották.
– Hé, uram! – kiáltott rá valaki erőszakosan és olyan
hangerővel, hogy mindenki hallja a közelben. – Úgy tűnik, kicsit túl
sokat ittál ma éjjel. Mint mindig. Ugye, nem akarsz megint bolondot
csinálni magadból? Még rossz emberek közé keveredsz!
Az Áspis rákacsintott. Szemerket körbefordult, hogy
megnézze, ki tartja a vállát; a fiatal férfi arca furcsán ismerősnek
tűnt; erőltette az agyát, hogy rájöjjön, honnan. Aztán felismerte: az a
fiatal katona volt, akinek új lándzsát adott.
– Mit csinálsz te itt? – nyögte neki Szemerket. – Azt hittem,
barátok vagyunk.
A fiú félelemmel telt pillantást vetett az Áspisra, és még
szorosabban fogta Szemerketet.
– Csöndben gyere velünk, uram – mondta nyomatékosan. Nos,
épp ezt a szívességet nem tette meg nekik Szemerket.
Küzdött, átkozódott, segítségért kiabált, de a kocsmában senki
sem mozdult meg. A többieknek csak egy volt a duhaj részegek
közül, aki örülhetett, hogy valaki megmenti, mielőtt elpatkol.
Miközben kivonszolták a helyiségből az utcára, Szemerket még látta,
hogy az Áspis néhány aranyat nyom a kocsmáros és a szolgája
kezébe. Hirtelen rájött, hova tűnt a szolgafiú; elment szólni az
Áspisnak.
A kihalt utcákon Szemerket sikolyai csak úgy visszhangoztak a
téglafalakról. Látta, hogy többen kilesnek az ablakokon, mi történik,
de amikor segítségért kiáltott, gyorsan visszahúzódtak a sötétségbe:
háború idején senki sem szívesen megy ki a sötétbe, hogy
vadidegeneknek segítsen.
Szemerket hangosan üvöltözött, ám közben észrevette, hogy a
Körmenetek útján a királyi negyed felé tartanak. Biztos lesznek
elámi járőrök az utcán, gondolta, és körbenézett. A sötétség azonban
olyan mély volt, hogy még a fogvatartói arcát sem látta.
– Tudom, hogy te támadtad meg az ültetvényt – sziszegte az
Áspis irányába.
– Gondoltuk, hogy rájöttél – szólt a közönyös válasz.
– Kutir tudja – hazudta Szemerket. – Megmondtam neki.
– Nem, nem tudja.
– Az emberei már keresnek téged.
– Nem, nem keresnek.
– Honnan tudod? És mit gondolsz, merre jártam egész nap? A
palotában voltam! Mindent elmondtam Kutirnak – hogy beöltöztél
iszinnek, és hogy megölted a sógorát! Megmutattam neki az
egyiptomi nyílvesszőt, amit találtunk!
– Megmutattad, mi? Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Menef
nagykövet. Ugyanis ő is egész nap a palotában volt. Nem
találkoztatok véletlenül?
Szemerket átkozta balszerencséjét, de tovább folytatta a
vádaskodást.
– Megmondtam azt is, hogy ti támadtátok meg az egyiptomi
templomot, mert azt hittétek, ott a feleségem.
– Nem. Tudtuk, hogy a feleséged nincs ott.
Az Áspis intett az embereinek, hogy álljanak meg. Sárga fogai
felvillantak, ahogy belehajolt Szemerket képébe.
– Tudtuk, hogy a feleséged halott, mert én öltem meg. Csak azt
sajnálom, hogy arra nem volt időm, hogy előtte eljátszadozzak vele,
mert finom falatnak látszott. – Röhögése betöltötte az utcát.
Szemerket dermedt tekintettel lógott az őt tartó két férfi
karjában. Hirtelen mélyet szippantott, és beleköpött az Áspis arcába.
Bár a férfi fagyos mosolya nem változott, pillantásába halálos
fenyegetés költözött.
– Ideadnád azt a lándzsát? – fordult az Áspis nyugodtan a
nagykövetségi katonához. – Jó kis lándzsa – mondta, amikor a
kezébe fogta. – Jó a súlya. Értékes.
Az őr nyelt egyet, de nem szólt semmit.
Szemerket tudta, hogy most őt is ledöfik, mint Naiát. Lehunyta
a szemét, és felkészült a szörnyű szúrásra. Ám nem a belei között
érezte a fém hideg érintését, hanem mintha a fejében nyílt volna meg
a csillagos égbolt. Az Áspis leütötte a lándzsa tompa végével.
Szemerket fémes ízt érzett a szájában, majd körbevette a könyörtelen
sötétség. Az utolsó dolog, amit hallott, az Áspis hangja volt.
– No, ettől hallgat egy darabig.

Még akkor is vonszolták, amikor magához tért. Ahogy hallotta,

hogy a fogvatartói léptei visszhangot vernek a talajon, azt gondolta,
ismét a ciszternaalagutakban van, bár nem hallott vízcsobogást, és
amikor a szemét résnyire nyitotta, gyökereket sem látott a padlón és
a falakon. Az alagutat rendszeres időközönként felbukkanó fáklyák
világították meg, amely arról árulkodott, hogy a helyet gyakran
használják.
A feje fájt, szájában érezte a vér ízét, de már nem volt részeg.
Az Áspis ütése – vagy a kétségbeesett rémület – teljesen
kijózanította. Szemerket elhatározta, hogy egyelőre nem mozdul,
hadd vigyék, aztán majd ha lerakják, megpróbál elszökni.
A férfiak megálltak egy ajtónál. Szemerket felkészült: itt az
alkalom a szökésre! Ám mire megmozdulhatott volna, valaki
elhúzott egy reteszt, és a nehéz ajtó kitárult.
Valamilyen cellába vitték, döbbent rá. Ettől kissé
megkönnyebbült, mert ez azt jelentette, hogy nem végzik ki azonnal,
igaz, szökést sem kísérelhet meg. A férfiak becipelték és a
téglapadlóra hajították. Csukott szemén át is érzékelte a fény
mozgását, foglyul ejtői bizonyára fáklyát is hoztak magukkal.
Amikor érezte, hogy vetkőztetik, nem színlelt tovább
eszméletlenséget. Hangosan felkiáltott, karjával csapkodni kezdett,
és elgurult a felé nyúló kezek elől.
– Felébredt! – kiáltotta az egyik őr.
– Kitűnő – mondta az Áspis a cellán kívülről. – Úgy sokkal
izgalmasabb lesz számára.
Az Áspis emberei különösebb nehézség nélkül fogták el újra,
és folytatták a vetkőztetést. Szemerket látta, hogy közben idegesen
pillantanak hátra, a cella hátsó fala felé. Végül a szandálját is
lehúzták, szinte teljesen meztelenül állt ott. A falhoz lökték, és hogy
elkerüljék az esetleges támadást, a kardjukat maguk előtt tartva
kihátráltak a helyiségből.
Az a fiatal őr ment ki utolsónak, akinek a lándzsát vette. Nem
mondott semmit, de a pillantása annál beszédesebb volt. Szemerketre
nézett, majd a falra, és a szemével azt mutatta, Szemerket is nézzen
oda. Szemerket arra fordította a fejét, és meglátta, hogy a fiú egy
fáklyát hagyott az egyik üregben.
Mit akarhat a kölyök, gondolkodott Szemerket. Mi van akkor,
ha látja a börtöncelláját? Mi haszna lehet belőle?
Amikor az őrök bezárták az ajtót, odarohant, és erőteljesen
megpróbálta kinyomni, de hallotta, hogy rákattan a retesz. Ezt
követően kinyílt egy kicsiny, rácsos ablak az ajtón, és egy barna
szempár pillantott be rajta. Áspis.
– Engedj ki innen! – könyörgött Szemerket. – Gazdaggá
teszlek!
– Elég gazdag vagyok – felelte a másik. Közönye vérfagyasztó
volt; hány ember kínálhatott már neki pénzt az életéért?
Értelmetlenül, tette hozzá magában Szemerket. Az Áspis nem
aranyra vágyott, hanem az emberi szenvedés látványára.
Hallotta, hogy lépések közelednek a cella felé. Felismerte
Menef vinnyogó hangját.
– Itt van?
– Igen, itt.
– Hadd nézzem! – A nagykövet alacsony volt, így
nyújtózkodnia kellett ahhoz, hogy felérjen a kisablakig.
– Ezért a fáraó előtt kell felelned, Menef! Szerencséd lesz, ha
nem égetnek meg! Tudom, hogy részese voltál a Tija-féle
összeesküvésnek!
Menef a nyugtalanság legkisebb jele nélkül fordult az Áspis
felé.
– Mondtam, hogy Aneku mindent kigagyog neki.
– Mit számít? – morogta az Áspis. – A lány sem pofázik többé.
Szemerket dühösen verte az ajtót.
– Ha kijutok innen, Menef, elmondom Kutirnak, hogy te
rendelted el az ültetvény elleni támadást, és a saját embereid tették…
A nagykövet érdektelenül félbeszakította.
– Nem én rendeltem el, Szemerket.
Szemerket elhallgatott. Még ebben a szélsőséges pillanatban is
a rejtvény megoldásán járt az esze. De ekkor valaki félrelökte
Menefet a rácsos ablak elől, és a kis kémlelőablakban egy ismerős
ezüst szempár vette át a nagykövet helyét.
– Én rendeltem el – mondta a hang erős akcentussal. – És még
a férjem remek nyomozónak képzelt!
A háttérben Menef visszafogottan vihogott.
– De hát miért? – kérdezte értetlenül Szemerket. Narunte
bosszankodva sóhajtott. Elnéző hangnemben válaszolt.
– Mert Nugast és Pinikirt azért küldték ide, hogy aláássák a
férjem hatalmát. Mégpedig Sutruk, a saját apjuk küldte őket ide, mert
nem bírta volna elviselni, ha a fia esetleg felülmúlta volna. Azzal a
szörnyeteggel még a saját vére sem kelhet versenyre. Ezt nem
hagyhattam. Nem hagyhattam.
Vajon erről beszélt Rami, amikor azt mondta, Naia tudja
Pinikir titkos célját, amiért Babilonba jött?
– Meneffel összedugtuk a fejünket – folytatta a királynő –, és
tökéletes megoldást találtunk mindkettőnk gondjára. Egy csapásra
kiirthatjuk minden ellenségünket, és rákenhetjük a támadást az
iszinekre. – Hirtelen ingerülten folytatta. – És a terv tökéletesen
működött is. Tökéletesen! Amíg ide nem jöttél. Még az utánad
küldött bérgyilkost is legyőzted. Megölted, Szemerket?
– Igen.
Az ezüsttekintet elsötétült.
– Egy törzsből valók voltunk. Az Áspis azt mondta, a követőid
tették.
– Én is ott voltam azon az éjen, Szemerket – mondta az Áspis.
Hát ő volt a másik férfi!
A túloldalról Menef baljóslatú hangját hallotta.
– Ne izgasd fel magad, úrnőm. Szemerket néhány pillanat
múlva meghal, és a király semmit sem tud meg az egészről. A
rokonodat megbosszuljuk. Már semmiért sem kell aggódnod.
Szemerket verni kezdte az ajtót.
– A fáraó átkutattatja értem az országot, Menef!
– Lehet, Szemerket, de te addigra eltűnsz. Olyan tökéletesen és
véglegesen, ahogy egyáltalán el lehet tűnni. Még egy kisujj sem
marad utánad, amellyel azonosíthatnának.
A folyosón egy láncon bronzfogantyú lógott. Az utolsó dolog,
amit Szemerket a kémlelőablak bezárása előtt meglátott, az volt,
hogy az Áspis borzalmas vigyorral az arcán odanyúl.
– Ég veled, Szemerket – hallotta még Menef hangját az ajtó
mögül. – Szívesen itt maradnánk, hogy végignézzük, mi lesz, de a
király aggódna az eltűnésünk miatt. Nem várathatjuk meg őfenségét.
– Egy pillanatra elhallgatott. – Húzd meg a kart – mondta Menef,
majd Szemerket hallotta, ahogy elindulnak.
Lánc csikordult, és a cella mennyezete fölött valamilyen
gépezet működésbe lépett. Kerekek fordultak, fogaskerekek
kapaszkodtak egymásba, és rejtett ajtók nyíltak ki. A háta mögül, a
cellán belül Szemerket egy másik hangot is hallott, és gyorsan
odafordult, hogy megnézze. Egy kicsiny ajtó tárult ki a távolabbi
falon. Először nem vette észre, mert a padlóhoz közel helyezkedett
el, és árnyékban volt. A kis ajtó mellett még kettőt látott, de azok
nem nyíltak ki.
A fekete nyílásban mozgást látott, ahogy valami a fény felé
mászott belőle. Patkányok, gondolta Szemerket. Az állat azonban
nem szürke színű volt, mint egy patkány, hanem fekete, és csillogott,
mintha fémből lett volna. Jobban megnézte. A lény közelebb kúszott.
Lapos, fényes szemek csillantak fel a fáklya fényében, és rágók
álltak ki a fejéből. Aztán kettényílt a háta, majd a két szárny zizegni
kezdett, és a lény a levegőbe emelkedett. Az óriás fekete bogár
Szemerket felé repült.
Szemerket halálosan megrémült, aztán rájött, hogy hol is van…

Szemerket teljes erejéből verni kezdte a cella ajtaját, és

miközben segítségért üvöltött, tíz körömmel esett az ajtónak. Közben
érezte, hogy a lény a hátának csapódik, és éles fájdalom hasított a
nyaka tövébe. A bogár belevágta a rágóit a húsába, és már
lakmározott is. A lábai visszataszító módon átkarolták a vállát, és
már-már bizalmasan hozzápréselődtek. Szemerket szájában
megkeseredett a nyál.
Hátranyúlt, hogy elzavarja. A bogár zizegett egyet, és olyan
helyre mászott a hátán, ahol nem érhette el a kezével. Gyorsan
megfordult, és a falnak támasztotta a hátát. Elégedetten hallotta,
ahogy a bogár összeroppan, és látta, ahogy rángatózva a földre
hullik. A rágói és csápjai még mindig görcsösen mozogtak.
 Más bogarak is elkezdtek előmászni az üregből a nyíláson
keresztül, legalább akkorák, mint a szörnyeteg, amelyet megölt.
Látta, hogy rángatózni és vonaglani kezdenek, majd megpróbálták
szétnyitni páncéljukat és kitárni a szárnyukat. Bár halálosan
undorodott még az érintésétől is, odarúgta a döglődő bogarat a
társainak. Azok nekiestek a saját fajtársuknak, beterítették, és zabálni
kezdtek. Még a cella másik végéről is jól hallható volt csámcsogó
rágóik borzalmas hangja.
Újra verni kezdte az ajtót.
– Segítség! Segítsen valaki! Kérlek, nyissátok ki az ajtót! –
sikoltotta.
Szemerket az ajtóhoz nyomta a fülét, hogy meghallja, mozog-e
valaki a folyosón, de csak azt hallotta, hogy a fenti gépezet újra
elindul. Elszorult torokkal fordult hátra, és látta, hogy lassan kinyílik
a második ajtó is.
A skorpió lassan mászott elő, óvatosan kúszott ki a helyiségbe,
és amíg megvizsgálta, nem távolodott el az ajtótól. Szemerket látta,
ahogy felemeli az elülső lábát, és hallotta, ahogy ollói, amelyek
akkorák voltak, mint egy kisgyermek ökle, összecsattannak. Még
ebben a szörnyű helyzetben is tátva maradt a szája a látványtól.
Szemerketnek eszébe jutottak azok a skorpiók, amelyekkel
Mariban találkozott a folyóparton, és szinte nevetnie kellett, ha
eszébe jutott, hogy azokat nagyoknak gondolta. Az a teremtmény,
ami most vele szemben állt, akkora volt, mint a lába, és a fullánkja
úgy hajlott a hátára, mint egy miniatűr handzsár.
Szemerket emlékezett rá, hogy a sivatagi nomádok szerint a
nagyobb skorpióknak gyengébb a mérgük, és a legtöbb halálos
támadásért és kínért a kicsi skorpiók fullánkjai felelősek, de arra is
emlékezett, hogy Sepak szerint az emberi hús és a bőséges táplálék
miatt nőttek meg ezek ekkorára. Amennyire tudta, ez a példány akár
egy kisméretű fajta nagyra nőtt példánya is lehetett.
Hallotta, ahogy több, hasonló lény lába koppan a padlón, ahogy
megpróbálnak kibújni az ajtón. De az óriási skorpió nem mozdult,
így a többi nem tudott kijönni. Az első állat felmérte Szemerket
erejét a támadás előtt. Szerencsére magához közelebb könnyebb
prédát talált, így megfordult, és nyolc lábán a bogár teteméhez futott.
A bogarak, amelyek eddig ott táplálkoztak, hátrébb másztak, és
hagyták, hogy egyedül egyen. Egyértelmű volt, hogy melyik az
uralkodó a kamrában – legalábbis eddig.
Szemerket hányingerrel küszködve bámulta, ahogy az óriási
rágók jókora darabokat vágnak ki az elpusztult bogárból, és a skorpió
szájához emelik. A lény állkapcsa szorgalmasan dolgozott.
További skorpiók és bogarak másztak elő a rejtekhelyükről.
Elkezdtek felé araszolni, mire Szemerket fenyegetően feléjük
mozdult. Kicsit megkönnyebbült, amikor visszahátráltak, de csak egy
pillanatra.
Édes Ízisz, most mit tegyen?
Ekkor, mintha maga Ízisz küldte volna a gondolatot, eszébe
jutott a fiatal őr. A fáklya!
Most már tudta, miért nézett olyan sokatmondóan az őr, mielőtt
elment, és Szemerket az istenek áldását kérte rá, amiért itt hagyta a
fáklyát védekező eszközként. Okos fiú, kedves fiú, sőt édes és
csodálatos fiú!
Egyetlen ugrással a fáklyánál termett, és a kezébe fogta.
Lehajolt, és leírt egy kört a fáklyával maga körül.
Megkönnyebbülten látta, hogy a bogarak hátrébb húzódnak, néhány
még a rejtekhelyére is megpróbált visszamászni. Vadul hozzájuk
nyomta a fáklyát, és örömmel nézte, ahogy rángatóznak és
megdöglenek. Elégedettségében még az égő bogártetemek szagát is
parfümnek érezte.
Szemerket hallotta, hogy a fenti gépezet megint beindul, és a
harmadik és utolsó nyíláson át férgek és lárvák áradtak elő. Nekik
kellene megtisztítaniuk a csontvázát a maradványoktól. Megpörkölte
őket, ahogy kibújtak a nyíláson, és örvendezve hallgatta a lángoktól
összezsugorodó férgek hangját. Ahogy a semmibe foszlottak, apró
sikoltásoknak tűntek.
Lehet, hogy mégis túlélem, gondolta Szemerket.
De a remény éppolyan hamar szertefoszlott, mint ahogy
született, amikor látta, hogy a fáklya pislákolni kezd.
Édes Ízisz, csak ezt ne! Nem fogyhat ki a tüzelőanyag – most
nem! A kezében tartott fáklya kialudt, majd fellobbant, ettől a
helyiség egy pillanatra teljes sötétségbe borult, majd újra világos lett.
Szemerket rémülten látta, hogy a bogarak megint kezdenek kiáradni
a rejtekükből. Lapos szemükben tükröződött a fel- fellobbanó fény.
A csápok mozogtak, a levegőt ízlelték, Szemerket szaga után
tapogattak.
Szemerket lerogyott a földre, és az ajtónak támasztotta a hátát.
Elkeseredettségében sírni kezdett. Már sokszor szembesült a halállal,
de mindig ember kezétől várta – nem úgy, mint most, amikor ezernyi
rágó és állkapocs akarja szétmarcangolni és felzabálni. A
legrosszabb, hogy végül semmi sem marad a testéből. A lelke arra
lesz kárhoztatva, hogy örökké a földön bolyongjon, és a testét
keresse. Így az elkövetkező eónokban sem pihenhet meg. Menef még
az örök életet is ellopta tőle.
A cellában visszhangot vert a zokogása. A fáklya egy utolsót
lobbant, majd végleg kialudt. Mindjárt vége – gondolta Szemerket,
és elkezdte a hagyományos halotti imádságot mormolni.
– Te, Ozirisz, aki teremtettél, emeld fel újra a karjaimat, és
töltsd meg a tüdőm levegővel. Engedd, hogy az oldaladon álljak…
Hallotta, hogy a kaparászó hangok közelebb jönnek.
Egyre hangosabban zihált, és megpróbálta gyorsan befejezni az
imádságot.
– …Iaru mezején… – a félelem azonban megbénította az
emlékezetét, és agyából kitörölte a folytatást. – Iaru mezején… –
suttogta újra és újra. – Iaru mezején…
Szemerket lehunyta a szemét. Kezét a fülére szorította, hogy ne
kelljen a kaparászó, közeledő bogarak zaját hallania. Megpróbált
felkészülni a támadásukra…
Ekkor hirtelen eltűnt mögötte a fal.
Kezével a fülén nem hallotta, ahogy az ajtó reteszét elhúzzák.
Mielőtt rájött volna, mi történik, már ki is rángatták a cellából.
Halványan érzékelte csak, hogy a kamra ajtaját becsapják, és egy
pillanatra rá hallotta, ahogy kitinpáncélok csapódnak belülről az
ajtónak. Felnézett, egyenesen a fölé hajoló Sepak felkavart arcába.
– Szemerket! – suttogta Sepak. – Az isteneknek legyen hála!
Nem sérültél meg?
Nem tudott beszélni. Mozogni sem volt képes. Azt gondolta,
hogy meghalt, és átjutott a sötétség kapuján – és ez most a
mennyország.
Szemerket képtelen volt felállni. Csak feküdt a téglákon, és
felfelé bámult.
– Honnan tudtad, hogy itt vagyok?
– A szolgáid szóltak – mondta Sepak.
Szolgák? Szemerket elfordította a fejét. Kűri és Galzu, a két
felbérelt fekete fejű kém meghajolva üdvözölte. Meglepetésére
Nidaba is ott volt, kicsit távolabb a többiektől.
– Ne nézz így rám! – mondta a lány bágyadtan. – Én nem
vagyok a szolgád.
– De hát hogyan találtatok rám? Honnan tudtátok, hogy itt
vagyok?
– Majdnem egész nap figyeltünk, uram – zihálta Galzu. –
Hiszen megígértük, hogy így teszünk, nem? Igaz, miután elhagytátok
a hölgy otthonát, szem elől vesztettünk. Egy utca végén hirtelen
mindketten eltűntetek. Szerencsére alkony környékén benéztünk a
kocsmába – ez volt az utolsó gondolatunk – és ott megláttunk.
– Én pedig követtelek téged az… – Nidaba elfordult és Sepakra
nézett, az elámi ellenségre, és beleharapott az ajkába. Nem említheti
előtte az alagutakat. – Követtelek az egyiptomi negyedbe. Beletelt
egy időbe, mire rájöttem, merre mentél, de aztán meghallottam a
kiáltásaidat. Láttam, ahogy azok a férfiak körbevesznek.
– Tudtuk, hogy bajba kerültél – mondta Kűri. – Ez a hölgy itt
csatlakozott hozzánk, amikor látta, hogy mi is téged követünk.
Nagyon aggódott érted, és azt akarta, hogy támadjuk meg a férfiakat.
Meggyőztük, hogy ez nem asszonynak való feladat. A hölgy itt bújt
el a folyosón, amíg mi elmentünk Sepak ezredesért az erődbe.
Szemerket pislogott és erőtlenül félbeszakította őket.
– De hol az az itt? Hol vagyok? – kérdezte.
– A palota börtönében, Szemerket – felelte Nidaba.
A börtön. Természetesen, hiszen ezért lehetett itt Narunte
királynő. És ha ők a börtönben vannak, akkor… Sepak
félbeszakította a lázas gondolatokat.
– Amikor ideértem, ez a hölgy éppen próbálta leszedni az ajtót
a sarokvasakról. Állítom, hogy még kis idő, és sikerrel is jár. –
Csodálattal bámult Nidabára. – Sosem láttam ilyen bátor nőt… vagy
ilyen erőset.
Bár Sepak a gyűlölt ellenfél katonája volt, Nidaba kedvesen
elmosolyodott.
Nidaba pillantásának hatása alatt Sepaknak nyelnie kellett,
mielőtt folytatni tudta.
– Az igazat megvallva, Szemerket – mondta –, nem tudtuk, mit
találunk belőled.
– Pár pillanat, és semmit – felelte Szemerket. Reszketve felült.
Ekkor vette észre, hogy még mindig meztelen. Eltakarta magát a
kezeivel, és a szeme sarkából Nidabára nézett, de Nidaba csak
Sepakot bámulta. Sepak, vette észre Szemerket, visszabámult a
lányra.
– Nem lehet, hogy itt hagyták a ruháimat? – kérdezte
panaszosan Szemerket.
Sepak és Nidaba Kurival és Galzuval együtt átkutatták a
homályos folyosókat. A ruháit egy közeli szemétkupac tetején
találták. Foglyul ejtői olyan biztosak voltak az azonnali halálában,
hogy meg sem próbálták elrejteni a ruhákat. Sepak és Nidaba
segítettek Szemerketnek felöltözni – végtagjai még mindig annyira
remegtek, hogy egyedül képtelen lett volna rá. Amikor felöltözött,
beszámolt négy segítőjének arról, amit megtudott: hogy Menef és az
Áspis a felelősek az ültetvény és az egyiptomi templom elleni
támadásért, és a királynő segítette őket a bűntényben.
Amikor befejezte az öltözködést, összekapaszkodtak, és
suttogva tárgyalni kezdtek.
– Menjünk el az erődbe, és helyezzünk téged védelem alá –
mondta Sepak. – Azután kihallgatást kérünk a királytól. El kell
mondanod neki, mit tudtál meg.
– Nem – felelte rövid gondolkodás után Szemerket. – Még
nem. Először valamit meg kell tennem, egy utolsó feladat vár rám.
– De hát micsoda? – kérdezte zavartan Sepak. – Megoldottad a
rejtélyt, a legkevesebb, hogy elmondd Kutirnak, kik a tettesek. Mi
más feladat lehet még hátra?
– Ha valóban a palota föld alatti börtönében vagyunk, akkor
közel vagyunk a kriptákhoz, ugye?
Nidaba és a fekete fejűek kíváncsian néztek rá, de Sepaknak
csak egy másodpercbe telt, míg rájött, mire céloz. Az arcára ráfagyott
a megkönnyebbülés.
– Nem.
– De.
– Mondtam már neked… az szentségtörés!
– Sepak, figyelj rám. Naia teste az egyik korsóban van. Most
már tudom. Az utolsó, amit megtehetek érte, hogy visszaviszem
Egyiptomba. Az egyetlen gondolat, ami vigaszt nyújt, hogy egykor
majd egymás mellett pihenhetünk a sírunkban.
Sepak megmakacsolta magát.
– Mit éreznél, ha elmennénk Egyiptomba, és átkutatnánk a
halottaitokat? Papra van szükség, aki elmondja a megfelelő imákat,
mielőtt belépsz a sírboltba. Számunkra ez nem csupán egy kripta,
hanem az alvilág. Szellemek és démonok lakoznak odalent!
Mielőtt Szemerket válaszolhatott volna, Nidaba halkan
köhintett, és vékony hangon közbevágott.
– Én pap vagyok. – Ijedt pillantást vetett Sepakra, és kijavította
magát. – Ööö, azaz papnő. Istárt szolgálom.
Szemerket Sepakra pillantott, szemei könyörögtek a
jóváhagyásáért.
Az elámi beletörődése jeléül káromkodott egyet, és leemelt egy
fáklyát a közeli tartóból.

A palota pincéje több szintből állt. Az évszázadok során a

babiloni királyok rákényszerültek, hogy egyre mélyebbre ássanak a
jó folyami földbe, és olyan kamrákat alakítsanak ki, ahol őrizhették
az uralmuk maradványait – felesleges győzelmi ajándékokat,
kiöregedett bútorokat, rongyos függönyöket.
Sepak fáklyájának fénye távoli földek különösen alakú, furcsa
módon kifestett szobrain siklott át. Amikor Sepak rájuk világított,
olyan volt, mintha előrébb léptek volna, mintha ők lennének azok az
alvilági démonok, akiktől az elámi tartott.
Egy súlyos réztáblákkal borított ajtó elé értek, amelyet
vérszínűre festett fal keretezett. Nidaba kántálni kezdett a legédesebb
hangján, míg Galzu előresietett, és késével elkezdte kikaparni az
ajtószárnyak közé öntött megdermedt ólmot. Szemerket csak akkor
tárta ki az ajtókat, amikor Nidaba abbahagyta az éneklést, és
engedélyt adott rá.
Szemerket elsőként a méz mindent betöltő illatát érezte meg,
amely még így sem nyomta el a rothadás édeskés bűzét. Szemerket
óvatosan lépett be a kriptába. Nidaba imái hatásosnak bizonyultak,
mert egy démon vagy szellem sem támadta meg. Bólintott a többiek
felé, és a Sepak kezében tartott fáklya felé nyúlt.
– Veled megyek – mondta Sepak.
– Nem kell.
– Szükséged lesz valakire, hogy tartsa a fáklyát.
Szemerket hálásan bólintott.
– Én is megyek – mondta Nidaba. – El kell mondanom a
Halotti Imát minden felbontott korsó felett.
Sepak megrázta a fejét, annyira csodálta a törékeny
teremtésben lakozó bátorságot. Kűrit és Galzut hátrahagyták, hogy
védjék a kripta bejáratát, és csöndben beljebb léptek. A hely Théba
folyami raktáraihoz hasonlított, ahol ezernyi agyagkorsó áll egymás
mellett gabonával vagy olívabogyóval töltve. Ezek a korsók azonban
más kincseket rejtettek: babiloni királyok, feleségeik, nemeseik,
családjuk és szolgáik tartósított testét.
Szemerketnek fogalma sem volt, hogyan találja meg közöttük
Naiát. Sepak azonban azt javasolta, hogy a kripta túlsó végében,
ahova a legújabb üregeket vájták, keressék meg Kutir sógorának a
testét. Amikor továbblépdeltek a sírban, Szemerket észrevette, hogy
minden korsóra rávésték a benne nyugvó nevét, és mellépecsételték
annak a királynak vagy királynőnek a nevét, akit szolgált. Szemerket
meglepődött azon, hogy a királyok és a szolgák teljesen ugyanolyan
korsóban nyugodtak. Babilóniában a királyok nem istenek voltak,
mint Egyiptomban; halála után mindenki egyenlő volt a
bűnbocsánatot nem kínáló, közönyös túlvilágon.

Ahogyan a távolabbi sarkokba értek, az urnák újabbnak tűntek,

nem borította őket évszázados por. A méz is frissebb illatot árasztott.
Majd elértek azokhoz az urnákhoz, amelyek még újak voltak,
ragyogott rajtuk a barna máz és a méz még ragadt az oldalukon.
– Megérkeztünk – suttogta Sepak, és az egyik korsó pecsétjére
mutatott. Kutir pecsétje volt, és az írás alatta azt jelezte, hogy a
benne rejlő test egykor Nugashoz, Pinikir hercegnő férjéhez tartozott.
Szemerket kétségbeesett, amikor látta, hogy a többi korsón csak
annyi szerepel: „Nugas szolgája”, vagy „Pinikir szolgája”. Senki sem
maradt életben, hogy azonosítsa a szolgákat, magyarázta Sepak, így
nem tudták megadni a nevüket. Szemerket hangosan felnyögött. Ez
azt jelentette, hogy át kell kutatnia az összes olyan korsót, amelyre az
van írva, hogy „Pinikir szolgája”. Csak az első sorban hat ilyet
számolt meg, és talán még több volt a hátsó sorokban.
Az első ilyen korsóhoz lépett. Nidaba sápadtam előrejött, és
elmondta az imát a korsóban lakozó felett, és a megbocsátásáért
könyörgött. Amikor végzett, biccentett Szemerketnek. Az egyiptomi
remegő kezekkel törte fel a korsót lezáró agyagtetőt. Amikor
kinyitotta a korsót, a bomlás bűze elárasztotta a helyiséget.
Sepak közelebb tartotta a fáklyát. Szemerket belenézett a
korsóba. Rosszabb volt, mint amilyenre számított – a méz tetején
rothadó hab keletkezett. A babiloniak nem távolítják el a zsigereket,
mint az egyiptomiak, így a bomláskor keletkező gázok és folyadékok
kiszabadulnak és felemelkednek a korsó tetejébe.
Szemerket érezte, hogy összeszorul a gyomra, és keserű íz árad
a torkába. Határozottan elnyomta magában a hányingert, most nem
engedhette meg az érzést. Visszatartotta a lélegzetét, és belenyomta a
kezét a baljós masszába. Becsukta a szemét, és még mélyebbre nyúlt,
egészen addig, amíg ki nem tapintott egy orrot, majd egy fület.
Kifújta a levegőt, újabb mély lélegzetet vett és benntartotta.
Lassan megkereste a nő lebegő haját, és kihúzta. A test nehezebb
volt, mint hitte; a méz erősen visszahúzta. Hirtelen a bőr levált a
fejről, és Szemerket hátratántorodott.
Szemerket a kripta közepén állt, és egy csöpögő hajcsomót
tartott a kezében. Sepak arcára kiült a rémület, Nidaba furcsa hangot
hallatott, majd elfordult. Szemerket lenézett a ragacsos masszára. A
haj fehér volt: a nő már idősebb lehetett.
Naia nem abban a korsóban volt.
Nidabával a következő korsóhoz léptek. Megint elhangzott az
imádság, és Szemerket újra feltörte a korsót záró pecsétet. A bűzös,
savanyú szag ismét kiáradt. Megint belenyomta a karját a mézbe, de
most a fejnél mélyebbre nyúlt, hogy egy kart ragadjon meg.
Szemerket meglepődve érezte, hogy ruhadarab borítja a test vállát,
valamiért azt feltételezte, hogy a halottakat mezítelenül temetik el.
Ez egyszerűsítette a dolgokat, mert egy ruhadarabot könnyebb
megmarkolni, mint a csúszós testrészeket. A korsóhoz simult és
megrántotta a ruhát. A test lassan felemelkedett, és a fej teteje
kibukkant a folyadékból. Ez esetben a haj fekete volt, így tovább
emelte a testet a fény felé.
– Hozd közelebb a fáklyát! – lihegte.
Sepak az arc közelébe emelte a fáklyát. Mindketten
összerezzentek, amikor meglátták. Bár a vonások már kezdek
szétolvadni, Szemerket még soha nem látott ilyen szenvedést és
szörnyű halált. A nő súlyos égési sérüléseket szerzett, az arca egyik
fele teljesen elégett. A megmaradt vonások borzalmasan eltorzultak –
a szája hideglelős vigyorra húzódott.
De a nő nem Naia volt.
Szemerket hagyta visszacsúszni a sötét, aranyló folyadékba,
ami a test után lassan lenyugodott. Méz csöppent a földre a karjáról,
ahogy a következő korsóhoz ért. Nem tudta, még hányszor kell
végigcsinálnia ezt a hátborzongató feladatot. Ám amikor feltörte a
korsó pecsétjét, tudta, hogy kutatásai végéhez ért.
A korsó tetején a rothadó hab alatt Naia vállkendője úszott. Ezt
adta az asszonynak a thébai kikötőben, amikor Babilóniába indult. A
kendő az egyiptomi ég színét viselte és aranyfonallal hímzett ötágú
csillagok díszítették.
Eleredtek a könnyei, ahogy a korsóba nyúlt. Feltört belőle a
zokogás. Sepak elfordult, nem bírta látni barátja gyászát. Nidaba
lehajtotta a fejét, és a padló köveit bámulta. A sűrű mézben
Szemerket ujjai kitapintották szerelme vonásait. Ujjai az asszony
ajkához értek, amelyeket annyiszor csókolt, majd kitapintotta az orrát
és a fekete szempillákkal ékesített zárt szemet. Összegyűjtötte
minden erejét, és lenyúlt a nő szolgálóruhájáig, megmarkolta, és
gyengéden kiemelte a testet a fényre.
A fej kiemelkedett, a méz lecsurgott az asszony ívelt
homlokán. Fekete haja a keskeny koponyához ragadt. A méz
megváltoztatta az imádott vonásokat, és a bőre színe is más lett…
 Ekkor Szemerket újra odapillantott.
– Ez nem Naia – súgta.
Nidaba és Sepak előrehajoltak, hogy jobban lássanak.
– Hát nem – mondta Sepak a megdöbbenéstől elcsukló hangon
egy pillanattal később. – Ez Pinikir hercegnő.
 Negyedik rész

A bolondkirály napja

AZ ELSŐ BÚZA MÁR SARJADZOTT BABILÓNIA

MEZŐIN. Az éjszaka folyamán kiburjánzott rövid fűszálak ellepték
a visszavonuló elámi sereg által otthagyott letaposott, összetúrt
földet. Bél-Marduk papjai – rengeteg birkamáj vizsgálata alapján –
kihirdették az Új Évet. Miután elvégezték a megfelelő rítusokat és
előírásokat, és áldozatokat és imádságokat mutattak be a hatvanezer
babiloni istennek, a papok bejelentették, hogy végre eljött a
bolondkirály napja.
Az iszapszínű, agyagtéglás folyóparti városok egy éjszaka alatt
zajongó vásártérré alakultak, a házakat lebegő szalagokkal díszítették
fel. Babilon volt persze mind közül a leghangosabb és legzsivajgóbb.
Az Eufráteszen látványos felvonulást rendeztek az istenek aranyozott
bárkái, és nagy pompában parádéztak a város falai körül. A hajók
előrehaladása azt jelezte a parton bámészkodó tömegeknek, hogy az
istenek visszatértek az éves pihenőjükből a hegyekről, és egy évvel
még meghosszabbítják az emberiségre adott áldásukat.
A bolondkirály napján minden a feje tetejére állt, ilyenkor
minden szabály és hagyomány az ellenkezőjére változott. Az
otthonokban a gazdák szolgálták ki a szolgákat, míg a kereskedők jó
szívvel nyitották meg a boltjaikat a fosztogatók előtt. A fesztivál
legfontosabb része azonban a bolondkirály megkoronázása volt. Bél-
Marduk papjai minden évben kiválasztották a királyság legbolondabb
emberét, és egyetlen napra Babilon királyává emelték.
Az ünnep reggelén a papok végigmentek a városon, betörtek a
gazdagok és szegények házaiba egyaránt, és ősi szavakkal azt
üvöltözték:
– Hol a király? Adjátok elő a királyt! Fel kell öltenie királyi
gúnyáját, kezébe kell fognia az uralkodói jogart és gyűrűt, és
igazságot kell tennie az emberek között! Mutassátok meg, hol van,
mert elveszítettük!
 Az emberek pedig ezt hallva rémületet színlelve rohantak ki az
utcára, és azt kiáltozták:
– Hol a királyunk? Elveszett! Azonnal meg kell találnunk!
Persze mindenki pontosan tudta, hogy az igazi király
biztonságban van a palotában, és már ki is választotta a királyság
legbolondabb emberét, hogy a nevében uralkodjon azon a napon. Ez
a fesztivál volt Babilon hosszú történelmének legemlékezetesebb
ünnepe, mert nem egy, hanem két bolondkirály is volt, akik
Etemenanki udvarában ültek a trónusukon. Az egyikük egy kövér és
alacsony férfi, szánalmasan zokogott, és sorsát átkozta, miközben
őrei lándzsával arra ösztökélték, hogy mutasson mosolygósabb képet
a tömeg felé. A másik férfi, egy rémisztő kinézetű alak, aki képén
halálszerű vigyorral ült, szeme sarkába pedig egy kis jelet tetováltak,
dacos testtartásával és barátságtalan arckifejezésével lenyűgözte a
babiloniakat. Bár a pár kinézete hagyott némi kívánnivalót maga
után, a tömeg megbízott a király döntésében.
Babilon új királya olyan népszerűségnek örvendett, hogy
bármit tett is, a tömegek rajongtak érte. Olyan jóképű és olyan okos,
hízelegtek az alattvalói, hogy az embereknek egymást felülmúlva
kell dicsérniük. Azt is megjósolták, hogy uralma alatt egy új
aranykor köszönt Babilonra.
És mi erre a bizonyíték?
Egyetlen nyílvessző nélkül szabadította meg az országot a
gyűlölt megszállótól! Ilyen hős Gilgames óta nem sétált Babilon
utcáin!
A tömegek nevettek, és vigadozva az Etemenanki felé vették az
irányt. Nem ismerték, sőt észre sem vették jó szerencséjük valódi
okát, a fekete szemű, vékony, hosszú lábú egyiptomi férfit, aki a
tömeg szélén álldogált. Néhány részegebb fekete fejű megpróbálta
ugyan berángatni a tömegbe, hogy csatlakozzon szégyentelen
táncukhoz, de ő kicsúszott a kezeik közül, és a saját dolgával
foglalkozott. Visszafogottsága nem bántotta őket, hiszen hamarosan
újabb szórakozásra leltek.
Amikor beléptek az Etemenanki előkertjébe, Szemerket lassan
előrenyomakodott oda, ahol a két bolondkirály ült emelvényre épített
trónuson. Menef bő könnyeket hullatott, amit az „alattvalói” nem
vettek jó néven, hiszen azt várták, hogy királyaik bolondok és
nevetségesek legyenek, nem szomorúak. Megdobálták Menefet
szeméttel, és leköpték, ahogy közelebb értek, és próbálták rávenni,
hogy nevessen és viccelődjön, ahogy egy igazi bolondkirályhoz illik.
Menef ekkor igyekezett kiengesztelni őket, és félszívvel ugrándozni
kezdett, ám a babiloniak így is szemeteket dobáltak rá.
Az Áspis erőszakossága már jobban tetszett nekik, mert
királyibbnak nézett ki. Ha közeledni mertek hozzá, mindig felugrott
és üvöltött. Bár a királyokat láncok szegezték trónjaikhoz, az Áspis
kegyetlen pillantása elegendőnek bizonyult, hogy békén hagyják,
nem úgy, mint Menefet. Amikor azonban Szemerket sikerrel a tömeg
elejére verekedte magát, és megállt a trónusok előtt, a két
bolondkirály viselkedése hirtelen megváltozott.
Menef szemei szinte kiugrottak a fejéből, és rémülten sikítani
kezdett. Megpróbált elfordulni, és tébolyultan makogott. Még az
Áspis térde is megroggyant, és Egyiptom isteneit hívta segítségül a
bosszúálló szellemek ellen. A tömeg boldogan felüvöltött, amikor
látta, mennyire megijednek a bolondkirályok.
És még nem volt vége!
Szemerket merőn bámulta a két királyt, gőgös mosoly
játszadozott az ajkai körül. Menef és az Áspis nem tudta, hogy túlélte
a féregkamrát, szemmel láthatóan azt hitték, hogy a Sötétség
kapujából tért vissza, hogy mindkettejüket a pokolba vigye.
Szemerket úgy tett, mintha rájuk akarna üvölteni, és a tömeg
magából kikelve nevetett, amikor látta, hogy a két bolondkirály
hátrahanyatlik, rángatni kezdi a láncait és sikoltozik rémületében.
Szemerket belefáradt a játékba és otthagyta őket. Mire Menef
és az Áspis újra felpillantottak, már nem volt sehol, ami végképp
meggyőzte őket, hogy a bosszúálló lelkével találkoztak.
Szemerket nem állt meg, hogy megbámulja a tömeget
szórakoztató komédiásokat és birkózókat. Még túlságosan lefoglalta
utolsó feladata, és nem tudott a felesleges dolgokkal foglalkozni.
Amúgy sem szerette a fesztiválokat, zavarta a tömeg és a zaj, de
Mylitta Anya azt mondta, hogy várakozzon a gagu felvonóhídja
mellett. Azon a reggelen semmi – még egy felkelés, vagy háború,
nemhogy egy fesztivál – sem tarthatta távol a híd mellől.
 Nem szólt az érkezéséről a női őröknek, mert Mylitta Anya
figyelmeztette, hogy ne zavarja őket a saját rituáléik lebonyolítása
közben. Így Szemerket csatlakozott azokhoz, akik a gagu árka
mellett pihentek, és azt tette, amit mondtak neki: várakozott.
A babiloni nap szokásos, tüzes formáját hozta, és Szemerket
azt kívánta, bárcsak vett volna egyet azok közül a széles karimájú
szalmakalapok közül, amelyeket a gyékényfonók árultak az utcákon.
Levette a szandálját, és a lábát az árok hűvös vizébe áztatta. A
boldog emberek zsibongása és a lábát csiklandozó apró halak lassan
elzsibbasztották az érzékeit.
Bár félig szundikált, mégis kihasználta az alkalmat, hogy
átgondolja, mi történt vele Pinikir hercegnő testének felfedezése óta.
Hogy vajon értette-e, ami történt, az persze más kérdés…
A kriptában Sepakkal úgy döntöttek, hogy Szemerketnek még
túl veszélyes megjelennie a palotában. Azzal magyarázták a döntést,
hogy Menef vagy Narunte királynő megláthatja, és elkeseredésükben
megkísérelhetnek ellene még egy támadást. Sepak ezért egyedül
ment el, hogy lehívja Kutir királyt a kriptába. Sepak később
elmondta Szemerketnek, hogy a királyt egyedül találta a
tanácsteremben, ahol sápadtan és idegesen az apja fővárosából,
Szúzából érkezett híreket olvasta.
– Uram – mondta Sepak –, megtaláltuk a nővéredet.
Kutir meglepődve felugrott.
– Él?
Sepak lehajtotta a fejét és a padlót bámulta. A király így
magának válaszolt.
– Tehát az iszinek megölték…
– Nem, uram.
Kutir éles pillantást vetett rá.
– Szemerket a kriptában van a palota alatt, ott találtuk meg a
hercegnő testét. Ő el tudja magyarázni…
– A kriptában? – a király megdöbbent.
– Lejössz velem, uram?
Kutir ellenségesen vizsgálgatta, nem szokott hozzá, hogy
félbeszakítsák.
– Igen, és a testőreim azonnal letartóztatják szentségtörésért.
Külön kikötöttem, hogy nem háborgathatja a halottainkat.
– Azt hiszem, uram, mégis jobb lenne, ha először te hallgatnád
ki, és nem a testőreid előtt. Azután eldöntheted, ki ismerheti meg az
igazságot.
Kutir rögtön felfogta, mire céloz Sepak.
– Összeesküvés?
Sepak most sem szólt semmit. Kutir az oldalára kötötte a
kardját, és egy tőrt dugott az övébe. Bár teljes mértékben megbízott
Sepakban és Szemerketben, nem akart vakon belesétálni egy
csapdába, hiszen az elámi királyokat legtöbbször a bizalmasaik
gyilkolták meg.
A palota alagsorában eljutottak addig a vörös falig, amely az
egyik világot elválasztotta a másiktól. Nidaba és a két fekete fejű
eltűnt, Szemerket elküldte őket. A jelenlétük inkább csak
megriasztotta volna az elámi királyt.
Sepak és Kutir a kripta hátsó felében találta meg Szemerketet,
aki bűzös volt, és ragadt a méztől. Amikor Kutir meglátta a padlón
szétszóródott feltört pecséteket, méltatlankodó arcot vágott.
– Uram – szólt Szemerket, mielőtt a király dühöngeni kezdett
volna. – Nyugodj meg, egy papnő minden szükséges imát elmondott
a holtak felett, mielőtt kutatni kezdtem.
Kutir csöndben maradt, mire Szemerket óvatosan folytatta.
– Úgy véljük, a testvéred holttestéről azt hitték, hogy az egyik
szolgáló, és ebbe a korsóba temették. Megnézed?
Kutir kifújta a levegőt, majd röviden bólintott.
Szemerket megint a korsóba nyúlt, és gyengéden kihúzta a
hercegnő fejét a fényre. A méz kis patakokban csorgott le a holttest
orrán és homlokán, a fáklya fénye pedig remegő körvonalakat rajzolt
a hercegnő vonásai köré.
– Ez a te nővéred, uram? – kérdezte Szemerket. A király
elkapta a pillantását, és bólintott.
– Ki tette ezt? – dörmögte sötéten.
– Szégyellem beismerni, uram, de egyiptomiak követték el a
bűntényt. Menef küldte a támadókat a nővéred házára. És az Áspis, a
testőre volt a gyilkosságok végrehajtója.
Szemerket elmagyarázta, hogyan fedezte fel, hogy Menef is
részese volt annak az összeesküvésnek, amely elvette III. Nagy
Ramszesz életét. Menef tartotta a kapcsolatot a túlélő
összeesküvőkkel Egyiptomban, köztük Majatum herceggel, aki maga
utasította Menefet Naia és Rami kivégzésére.
– Azt mondod ezzel, hogy a nővérem és a férje azért halt meg,
mert egy egyiptomi herceg bosszút akart állni rajtad?
– Nem, uram. A hercegnő meggyilkolását nem Menef, hanem a
királynő rendelte el. A többi gyilkosság az ültetvényen azért történt,
hogy rá lehessen fogni az iszin felkelőkre. A királynő ezt maga
ismerte el.
Kutir, aki biztosan tudta, hogy a felesége mennyire gyűlöli a
nővérét, a kezét a homlokára szorította, és úgy nézett ki, mindjárt
összeesik. Sepak egy padhoz vezette. A király a falnak támaszkodva
hallgatta végig, hogy miként zárta Narunte királynő és a cselszövő
Menef Szemerketet a féregkamrába.
Kutir hitetlenül rázta meg a fejét.
– A féregkamrába? Az lehetetlen! Azt senki sem élheti túl!
– Sepak az utolsó pillanatban megmentett. Ha nem hiszed el,
megmutatom a sérüléseimet. – Szemerket nem várt a király
válaszára, lehúzta a tunikája vállrészét. A bogár rágói által vájt sebek
a hátán megdagadtak és elszíneződtek.
A még mindig enyhén vérző sérülés végül meggyőzte a királyt,
hogy Szemerket igazat mondott.
– De miért? – kérdezte tompán. – Miért tette?
– Narunte királynő rájött, hogy a testvéred és a férje titkos
küldetéssel érkezett ide atyádtól, akit megijesztettek babilóniai
sikereid. Az volt a feladatuk, hogy aláássák a sikereidet, ahol csak
tudják.
– Sikerek! – visszhangozta keserűn Kutir. Hirtelen az arca elé
emelte a kezét, a válla megrázkódott. Azonban gyorsan összeszedte
magát, és a sötétbe bámult. – Narunte csak egy hegyi törzsfőnök
lánya, és még nem szokta meg a civilizált szokásokat. A szerelmében
is vad. Talán túl kemény néha, ezt be kell ismernem…
Szemerket a királyt nézve ráébredt, hogy Kutir soha nem fogja
felelősségre vonni a királynőt azért, amit tett. Közömbösen vállat
vont.
 – Akkor hagyd, hogy Menef és a csatlósa vigyék el a bűnt.
Civilizált országból jöttek, jobban kellett volna tudniuk…
Kutir hálásan pillantott rá.
– Megszolgáltad a hírneved, Szemerket. Megtaláltad a
testvéremet, amit reméltem, és elég őszinte voltál abban, hogy
eláruld a saját honfitársaid szerepét a gyilkosságban. A legtöbb
embernek nem lett volna bátorsága megmondani az igazat.
Elrendelem az egyiptomi nagykövet és az emberei letartóztatását. A
büntetésüket rád bízom.
A király tekintete elsötétült a szégyentől.
– A megállapodásunk rám eső részét viszont sajnos nem tudom
teljesíteni. A jelenlegi stratégiai helyzetben nem küldhetem el a Bél-
Marduk szobrot Egyiptomba. A papok a képembe nevetnének, ha ezt
kérném tőlük. Ők már egy új babiloni királyra várnak, akihez sok
sikert kívánok neked.
– Értem, uram. – Úgy érezte, ha elmondaná, hogy a leendő
királlyal igen jó baráti viszonyt alakított ki, valószínűleg még inkább
összezavarná Kutirt. Miért terhelje ezt a szegény embert ilyen
lényegtelen részletekkel?
Már hajnalodott, mire kijutottak a palota alatti pincéből.
Szemerket, aki a teljes előző napot a Babilon alatti alagutakban
töltötte, a hosszú éjszakai órákban pedig sírokat forgatott fel, úgy
érezte magát, mintha évek óta sötétségben élt volna. Szinte ijesztő
volt újra kilépni a napfényre.
Kutir arra utasította őket, hogy az erődben várakozzanak.
Megígérte, ha a két férfit letartóztatták, értük küldet, addig azonban
nem biztonságos Szemerketnek megjelenni a városban. De az órák
csak teltek– múltak, és az üzenet csak nem jött. Szemerket és Sepak
aggódni kezdett, és a szolgák és kereskedők által használt oldalkapun
keresztül besurrantak a palotába. Azt remélték, a szolgáktól
megtudják, miért késlekedik a király. De a szolgák éppúgy nem
tudtak semmit, mint ők.
Szemerket aggódni kezdett. Valami furcsa, de fontos dolgot
érzett a levegőben. Amikor dél felől futárok érkeztek a palotába, még
kényelmetlenebbül érezte magát. Lovaiknak habzott a szája, de
mégis vágtában érkeztek a palotába, és még azelőtt leugrottak a lóról,
hogy megállt volna. Besiettek a palotába, kezükben fontos üzenetet
rejtő bőrtok. Még annyi időre sem álltak meg, hogy letöröljék
arcukról az út porát.
– Sutruk királytól érkeztek – mondta Sepak, amikor felismerte
a címerüket. Megpróbálta a következő érkezőt elámiul megszólítani,
de a férfi válasz nélkül száguldott el mellette, még egy pillantást sem
pazarolt rá.
Szemerket, akinek megvolt a maga életbevágóan fontos oka,
hogy ne várjon tovább, azt javasolta Sepaknak, hogy egyedül
beszéljen a királlyal. Nem volt rá szükség ahhoz, ahogy Menefet és
az Áspist elkapják; Sepak, aki az erőd előző kapitánya volt, nyilván
kiváló tapasztalatokkal bírt a foglyok bebörtönzése terén. Ebben a
pillanatban azonban egy inas érkezett, és közölte, hogy Kutir király
látni akarja őket.
Szemerket és Sepak beléptek a bikafejű oszlopfőkkel díszített
trónterembe. A grifftrón egy gyönyörű, faragott elefántcsont
emelvényen állt. Ám Kutir nem a trónon ült, hanem a helyiség egy
sarkában éppen Narunte királynővel beszélgetett négyszemközt.
Ahogy Szemerket belépett, mindketten felemelték a fejüket, és
ránéztek.
Szemerket megrémült, különösen mivel Sepakot a kamarás
feltartóztatta a terem bejáratánál. Szemerket a fakó fény sugarába
lépett, és megpróbálta értelmezni Narunte arckifejezését. Dühöt,
lelkiismeret-furdalást, sőt döbbenetet várt, amiért túlélte a
féregkamrát, de a királynő arca a szokásos közönyt mutatta, mintha
még sosem látta volna azelőtt.
A futárok oldalra léptek, ahogy Szemerket közeledett,
csizmájuk hangosan kopogott a malachitpadlón. Csapda? Ismét
bedobják a féregkamrába azért, amire rájött?
Meghajolt a királyi pár előtt.
– Szemerket – mondta csendesen Kutir –, meg kell mondanom
neked, mint az egyiptomi Sólyom Trón képviselőjének, hogy Sutruk
király, az elámiak ura és az én atyám beszállt aranyhintajába.
Szemerket értetlenül nézett fel. – Tessék?
– Meghalt, Szemerket – magyarázta velősen Kutir. – Futárok
hozták a hírt. Egy galambsültből és fügéből álló lakoma után belső
vérzése lett, és megnémult. Pár órával ezelőtt egyetlen további szó
nélkül elhalálozott. – Kutir hangja elcsuklott, és a király könnyezni
kezdett, bár Szemerket szerint csak a látszat kedvéért. – A kémeim
azt mondták, hogy megmérgezték. Elhiszed ezt? Ki követne el ilyen
szörnyű merényletet Elám leghatalmasabb királya ellen?
Szemerket gondolkodás nélkül Narunte királynőre pillantott. A
királynő nem kerülte el a tekintetét. Az ezüstszemek érzelmek nélkül
néztek vissza, és Szemerket semmit nem tudott kiolvasni a
mélyükről, még elégedettséget sem. Igaz, Szemerket enélkül is tudta,
hogy Kutir kérdésére a válasz ott áll a király mellett. Narunte előtt
hatalmas lehetőségek hevernek, gondolta az egyiptomi, persze csak
ha ellen tud állni annak, hogy az erős sörtől kikotyogja a titkait.
– Mélyen lesújt a gyász, nagyúr – mormolta Szemerket. – És
bizonyos vagyok abban, hogy a fáraó is így érez majd, ha megtudja a
hírt. – Szemerket bízott benne, hogy a megfelelő szavakat
választotta. Nem tehetett róla, de az jutott eszébe, hogy most, az öreg
zsarnok halála után az egész világ, és különösen a fia, fellélegezhet.
– Mit teszel most, uram?
– Vissza kell térnem Szúzába. Oda kell érnem, mielőtt az
öcsém hadsereget toboroz, és bejelenti az igényét a trónra. De…
A király elhallgatott és tehetetlenül nézett Szemerketre.
Nos, igen – de! Szemerket tudta, hogy a városban rejtőző iszin
harcosokkal, az elpusztított élelem– utánpótlással és a hajóflotta
nélkül Kutirnak nem sok esélye van, hogy seregével akár csak a
határig eljusson épségben. A király persze álruhában megszökhet a
városból, de mi értelme a serege nélkül Elámba mennie? Ha
meggondolatlanul mégis ezt tenné, nem sokáig marad életben.
Persze, gondolta tovább Szemerket, annak is megvan a maga
kockázata, ha valaki egy idegen ország megszállója. Ez nem az ő
ügye, még csak nem is Egyiptomé. Bár Szemerket rájött, hogy Kutir
nem akkora zsarnok, mint amilyennek hitte, megkedvelnie sem
sikerült. És természetesen, ismerte el magának, sokkal jobban örülne,
ha a barátja, Marduk uralkodna Babilonban.
Ennyit az egyiptomi semlegességről, gondolta Szemerket.
Ekkor eszébe jutott valami. Halkan köhintett, majd beszélni
kezdett.
 – Azt mondod, hogy csak úgy elmegy? – kérdezte
hitetlenkedve Marduk.
– Pontosan.
Szemerket újra a föld alatti alagútban volt. Barátjával egy sötét
szobában üldögélt a ciszterna sarkában, amelyet Marduk és a
tábornokai főhadiszállásnak neveztek.
A magas iszin, akit Szemerket még Ízből ismert meg, dühös
képet vágott.
– Ne higgy neki, uram. Az elámi király küldte ezt az
egyiptomit, hogy csapdába csaljon.
Szemerket a szemét forgatta.
– Hogyan lehetne csapda, amikor a saját ötletem volt?
Az iszin tovább akart vitatkozni, ám végül csak annyit nyögött:
– Mindenki tudja, hogy az egyiptomiakban nem lehet
megbízni.
– Szemerketben meg lehet – vágta rá Marduk. – De be kell
vallanom, abban már nem bízom annyira, hogy Kutir igazat mond.
Úgy értem, azután, hogy ennyi embert elveszített, az élelmiszer-
tartalékait, a kincseit, egyszerűen feladja ezt a törvénytelen háborút.
– Tudja, hogy csapdába esett a királyi negyedben, Marduk.
Csak akkor tud elmenni, ha megállapodásra jut veled. Ha nem
egyezel bele, egy hónapokig, vagy akár évekig tartó ostrom elé nézel.
Kutir öccse elfoglalja Elám trónját, és Kutirnak nem lesz más
királysága, mint amit itt meg tud tartani. Nem jobb elengedni őt
most, amikor még van egy másik királysága, mint egy olyan
ellenség, akinek nincsen veszítenivalója?
Az iszinek hangos, dühös vitába kezdtek, azt kiabálták, hogy
meg kell büntetni Kutirt, amiért elfoglalta Babilont.
– Itt az esély, hogy megöljük! – mondta a magasabbik, és
öklével a tenyerébe ütött. – És mi vonuljunk be Elámba! Ha Kutir és
a serege elpusztul, úgy hullik Elám az ölünkbe, mint egy érett füge!
– És kezdődik minden elölről – mormolta sötéten Szemerket.
– Szemerketnek igaza van – mondta Marduk. – Az elmúlt
három évszázad óta először ül majd bennszülött fekete fejű a
Grifftrónon. Mindent elértünk, amit akartunk, ne kockáztassuk meg,
hogy telhetetlenségünkért megharagudjanak ránk az istenek.
Kiengedjük békében az elámi hódítót és a seregét. Emellett –
mosolygott ravaszul –, ezek az elámiak hamarosan hosszú és véres
polgárháború közepén találják magukat. Mire az véget ér,
meggyengülnek és kifáradnak. Jobb alkalmat el sem lehet képzelni,
hogy odamenjünk, és learassuk az érett fügét. Az idő a mi
oldalunkon van, uraim, igazán megengedhetjük, hogy most
nagylelkűek legyünk.
Mezopotámia sohasem változik meg, gondolta Szemerket
undorodva. Amilyen volt, olyan marad: „erős emberek” sora ragadja
ki egymás kezéből a hatalmat. Kihasználta az alkalmat és átsurrant a
kicsi szobába, ahol Kemuaszet és Rami várták. A fiú szeme
felragyogott, amikor meglátta.
– Nincs láza? – kérdezte Szemerket Kemuaszetet.
– Nincs, ha én felügyelek rá! – mondta határozottan az orvos.
Kicsit szerényebben tette hozzá – Az istenek kegyesek voltak
hozzánk.
– Mindannyiunkhoz – értett egyet szokatlanul lelkesen
Szemerket. Fekete tekintetét Rami felé fordította. – Hogy vagy,
kölyök?
– Fáj a fejem.
– Ha fáj, ha nem, az már látszik, hogy nem mostanában kerülsz
Ozirisz szeme elé. Így nem kellett volna a megbocsátásomért
könyörögnöd. Nem volt rá szükség.
Szemerket búcsúzóul megütögette Rami kezét, majd a külső
terembe indult. Marduk csatlakozott hozzá.
– Nagyon rosszkedvűnek látszol – mondta Szemerket. – Azt
hittem, teljesen magadon kívül leszel az örömtől. – Hangosan
felnevetett. – Vigyázz, Marduk. Még a végén összekevernek téged
velem.
Marduk nagyot sóhajtott, mielőtt válaszolt.
– Egész életemben egy dologra készítettek fel: hogy harcoljak
az örökségemért. Arra is felkészültem, hogy meghaljak érte, ahogy
az apám is tette. De neked köszönhetően, Szemerket, a harc véget ért.
– És miért vagy ettől szomorú?
– Az igazság az, hogy a harcra készítettek fel, és nem a
győzelemre. – Marduk türelmetlenül rázta meg a fejét. – Butaságokat
beszélek. Valószínűleg fogalmad sincs róla, miről beszélek.
Szemerket elmosolyodott.
– Lehet, hogy az egész világon én vagyok az, aki igazán
megérti.
Még azon a napon később, miután Szemerket többször
megtette az utat a palota és az alagutak között, a Babilonért harcoló
két fél között megköttetett a fegyverszünet. A folyóparti síkságokra
futárokat küldték, akik kihirdették, hogy Marduk-kabit-ahhé király, a
második iszin dinasztia első királya biztosítja az elámi seregek békés
kivonulását. Marduk a határig iszin csapatokat rendelt a visszavonuló
sereg mellé, nem csupán azért, hogy megvédje őket az uralmuk alatt
annyit szenvedő nép esetleges támadásától, hanem hogy
megbizonyosodjon arról: valóban és teljesen elhagyták az országot.

Mivel az elámi sereg induláshoz készülődött, Szemerket az

erődben találta Sepakot.
– Megmentetted az életem – mondta egyszerűen Sepak.
– És te is az enyémet.
Félszegen bámulták a földet, majd egyszerre szólaltak meg.
– Ha Elám felé járnál…
– Ha Egyiptom felé járnál…
Nevettek és átölelték egymást.
– Mondj istenhozzádot a nevemben annak az istennő kinézetű
barátnődnek – mondta Sepak. – Mondd el neki, ha más helyen
lennénk és más időben, lehet, hogy ő lenne az a nő, akit magammal
vinnék Elámba.
Szemerket elrejtette a mosolyát, és megígérte, hogy átadja az
üzenetet Nidabának. Majd Sepak felnyergelte a lovát, felrakta a
sisakját (amiről bölcsen leszedték a félelmetes emberi testrészeket,
nehogy felkeltse a fekete fejűek bosszúálló vágyait). Szemerket
akkor látta utoljára, amikor Kutir oldalán átlovagolt az Istár-kapu
alatt.
Ekkor, és csak ekkor volt végre lehetősége Szemerketnek, hogy
a rá váró utolsó előtti feladatot is elvégezze. Már nem kellett
nemzetközi tárgyalásokat levezetnie, és nem volt több átkutatásra
váró kripta sem, a szörnyű féregkamráról nem is beszélve. Szemerket
léptei könnyedek és magabiztosak voltak, ahogy újfent a gaguhoz
sietett.

Minden határozottsága ellenére nehézségekbe ütközött rövid

útján. Amikor elterjedt a hír, hogy az elámiak elhagyják az országot,
szabad örömünnep alakult ki az éjszakai Babilon utcáin; az emberek
az elmúlt két nap óta először elhagyták a házaikat, meglátogatták a
templomokat és a palotákat, örömmel mutattak be áldozatokat az
isteneknek, és megpróbálták legalább egy pillanatra meglátni az új,
jóképű és lenyűgöző királyt, Mardukot.
Mire Szemerket végre a gaguhoz ért, már rég besötétedett. A
felvonóhíd azonban le volt engedve, így keresztülsétált rajta és
engedélykérés nélkül az udvarra lépett. Most egyik nő sem málházott
szamarakat, és olvadó bitumen füstje sem gomolygott az ég felé.
– Mit akarsz, Szemerket? – kérdezte az őr.
Szemerket meglepetésében felemelte a szemöldökét – immáron
tudják a nevét.
– Mylitta Anyával szeretnék találkozni.
Ez alkalommal nem rohantak a vezetőnőhöz, hogy
megkérdezzék, fogadja-e. Ehelyett egyenesen bevezették a gaguba,
és felkísérték a toronyhoz, Mylitta kilátóteraszához.
– Hát sosem jön le onnan? – kérdezte reményvesztetten
Szemerket, és vonakodva fellépett az első lépcsőfokra.
A tornyot ölelve, arcát szinte a falnak simítva kúszott fel a
magasba. Amikor felért, Mylitta Anya, mint mindig, a
bronzcsöveken nézett az ég felé, miközben jegyzeteket készített egy
agyagtáblára. Nem is nézett oda, amikor Szemerket belépett a
teraszra.
– Jó hírek – mondta mély, férfias hangján. – A Szesat
visszafordult a helyes forgási irányba, és hamarosan visszakerül a
megfelelő helyére, Egyiptom fölé. Úgy tűnik, mégsem te voltál a
megjósolt gonosz, Szemerket. Sőt úgy vélem, nagy ajándékot adtál
Babilonnak.
– Ha időt szántál volna arra, hogy kiolvasd a horoszkópom,
talán hamarabb is rájössz.
 – Bolond – mondta a nő kedvesen. – Gondolod, nem így
tettem?
Szemerket a nőre bámult, és fekete szeme felragyogott, mint az
olvadt bitumen.
– Akkor miért nem mondtad el, hogy ki volt az a nő?
– Arra gondolsz, aki a támadás után idejött.
– Pontosan tudod, hogy rá. Aki hercegnőnek öltözött.
– Rá kell jönnöd, Szemerket, hogy a gagu lényege nem a
kereskedelem, ahogy az emberek hiszik, hanem mindazon asszonyok
védelme, akik szenvednek a férfiak kezétől. Mit gondolsz, miért
mentem el az ültetvényre azon az éjjel? Miután megtudtam, mit
üzennek a csillagok, nem volt fontos többé, hogy a hercegnő elámi,
fekete fejű… vagy akár egyiptomi. Egy menekülő nő bármikor
otthonra talál nálunk, amíg létezünk.
– Akkor is kegyetlenség volt, hogy nem mondtad el az igazat
azon az éjszakán, amikor idejöttem. Kegyetlenség. Ha olvastad a
horoszkópomat, láthattad, mennyire szeretem.
– Igen, láttam. Nem hiszem, hogy láttam valaha az égen ehhez
hasonlót. Majdnem olyan erős az iránta érzett szerelmed, mint
amilyen az igazság, a tisztánlátás iránt. E két jellemvonás egyenlő
erővel hajt az életedben.
– Akkor miért hagytad, hogy elmenjek? Majdnem meghaltam!
Előfordulhatott volna, hogy sosem látom többé!
A vezetőnő élesen, ám érzelemmentesen válaszolt.
– Pontosan azért nem mondtam el, ki volt az asszony, mert
beleolvastam a jövődbe.
Szemerket érezte, hogy viszketni kezd a homloka – ez a
lehetőség eszébe sem jutott.
– Mit láttál még a mennyekben, Mylitta Anya? – kérdezte
csendesen.
– Íme, ezt láttam. Azt láttam, hogy elpusztítod azokat, akik
szeretnek. Láttam, hogy a halál követi minden lépésedet. Fenyegetést
jelentesz mindazok számára, akik hozzád kötődnek, mert olyan
fájdalmat tudsz nekik okozni, amely semmivé teszi minden
életörömüket.
Szemerket lehunyta a szemét. Nem bírt az asszony szemébe
nézni, hiszen minden szava igaz volt.
– Most már tudhatod, hogy miért nem engedtem hozzád, sőt el
sem mondtam neked, hogy itt van. Nem tehettem meg, amíg meg
nem mutattam neki, mit jósolnak neked a csillagok.
– És megmondtad neki?
– Ma éjjel megteszem. Azután eldöntheti, milyen jövőt választ.
Tudd, hogy lehetősége van itt maradni. Ezt minden asszonynak
felkínáljuk, aki a segítségünket kéri. Egy férfi sem követelheti vissza
őt a saját hozzájárulása nélkül.
A férfi nyelt egyet.
– Mikor tudhatom meg a döntését?
– Várj holnap délelőtt a kapu előtt. Akkor megkapod a választ.
De figyelmeztetlek, ne kiabálj, mert holnap van a bolondkirály napja,
és nekünk is be kell mutatnunk a saját rituáléinkat.

Így tehát most itt ül a forró napon a bolondkirály napján, és a

gagu vizesárkába lógatja a lábát. Lelkében remény és kétségbeesés
váltották egymást. Hogyan dönt az asszony, ha megtudja, hogy vele
együtt a halált is állandó társul választja? Bár Mylitta Anya nem tett
egyebet, csupán megerősítette, amit Egyiptomban úgyis mindenki
tudott – hogy Szemerket Széth követője, a zűrzavar és veszélyek
embere.
Sikoly csendült fel az egyik közeli udvaron. Szemerket
torkában dobogó szívvel kapta oda a fejét. De semmi: csak két
kötéltáncos szórakoztatta a tömeget, és egyikük éppen úgy tett,
mintha leesne – majd az utolsó pillanatban visszanyerte az
egyensúlyát. Szemerket mély levegőt vett, hogy megnyugodjon.
Rengeteg különböző szag kavargott a levegőben aznap: az
ételkereskedők serpenyőjében sülő folyami hal illata, a frissen sült
kenyéré, amelyre mézet csepegtettek és ingyen osztogatták aznap a
gyerekeknek (felfordult a gyomra – a kriptabeli élmények után
kételkedett benne, hogy valaha megkóstolja-e még a mézet), nyárson
forgatott vízimadarak szaga, ahogy bőrüket megpirították a lángok,
és az izzó parázsra csöppenő zsír ínycsiklandó illata.
Mégis rögtön megérezte, amikor az ismerős, és minden szagot
felülmúló citrusolajillatot felé sodorta a szél.
 Megfordult.
– Szerelmem – mondta az asszony, és a karjába vetette magát.

Szemerketnek a bolondkirály napját követő néhány rövid hét

élete legboldogabb időszakát jelentette. Naiával a Bél-Marduk
szentély megbecsült vendégei voltak, ahol egykori rabszolgáját
Babilon királyává koronázták. Alaposan megdöbbentek, amikor
Adad főpap keményen pofon csapta Mardukot, mielőtt a csúcsos
koronát a homlokára helyezte volna. Adad röviden emlékeztette
Mardukot és az összegyűlt tömeget, hogy Babilon királyai halandók,
és a királyság fájdalmas feladat. Azon a pillanatnyi döbbeneten kívül
a ceremónia olyan hosszú és tekervényes volt, hogy Naia és
Szemerket szinte szenvedtek az unalomtól. Amikor azonban Marduk
előrelépett, és megszorította a Bél-Marduk szobor kinyújtott
aranykezét, izgatottan hajoltak előre. Szemerket félig-meddig azt
várta, hogy becsap egy villám, vagy szent víz kezd hullani az égből,
de semmi ilyesmi nem történt. Amikor később visszagondolt a
jelenetre, mégis felismerte, hogy valami szent és misztikus dolog
csakugyan történt; három évszázados idegen iga után a nép
visszakapta az országát. És talán a legcsodálatosabb az egészben,
hogy ehhez neki is köze van.
A fesztiválon azon az éjen Nidaba Szemerket dicséretére
énekelt egy különleges dalt. Naiával a királyi páholyban ültek,
Szemerket azonban inkább zavarba jött, mintsem örült a dicséretnek.
Amikor elvörösödött, és megpróbálta kellően ünnepélyesen fogadni a
hálás nép Nidaba által tolmácsolt köszönetét, Naia kuncogva
szorította meg a kezét. Bár a lány hangja éppoly csodálatos volt, mint
mindig, az ősi dal olyan mesékre utalt, amelyekről neki és Naiának
nem sok fogalma volt. Amint tudtak, csöndben elszöktek az
ünnepségről.
Szemerketnek mégsem Marduk megbecsülése és az ajándékai
nyújtották a legörömtelibb pillanatokat, hanem a szálló szobájában
Naiával kettesben töltött és végigsuttogott éjszakák. Egy ilyen
alkalommal Naia Szemerket karjaiba bújva felfedte a titokzatos
történet még hiányos részleteit.
– Mikor jöttél rá, hogy még életben vagyok? – kérdezte az
asszony, és végigsimította a sebet Szemerket homlokán.
– Abban a pillanatban, amikor megpillantottam abban a
szörnyű korsóban Pinikir hercegnőt a te sáladdal, pontosan tudtam,
mit tettél, te bolond nő…
– Minek neveztél?
– Kicseréltétek a ruhátokat, nemde? Hogy megmentsd az életét.
– És ha így tettem? – ismerte be Naia dacosan.
– Bolond.
– De Szemerket! Nem gondoltam, hogy egy szolgát üldözni
fognak. Egy gyermek várta őt haza Elámba…
– És téged nem?
– Nekem nem volt már reményem, hogy visszatérhetek hozzá.
– Naia szeme könnybe lábadt. – Szegény asszony. Azt hittem, ha
beöltözik szolgának, van esélye viszontlátni a gyerekét. Honnan
tudhattam volna, hogy éppen egyszerű ruháim miatt válik célponttá?
– Ahogy te az ő ruhái miatt.
– Ó, igen, de amikor már az épület lángokban állt, és senki sem
látott, kisurrantam a hátsó ajtón.
Szemerket magához szorította a nőt.
– És aztán elbújtál a folyóban.
– Én? – kérdezte meglepetten Naia. – Dehogy!
– Amikor megérkeztél a faluba, és összevissza makogtál
egyiptomiul, csöpögött rólad a víz. Tudtad, hogy a falusiak azt hitték,
hogy folyami nimfa vagy, és a halhatatlanok nyelvét beszéled?
– Tényleg ezt hitték? – kérdezte elbűvölten Naia. – Nem,
amikor a támadók felgyújtották az ültetvényt, kirohantam hátul a
lángokon keresztül. A hercegnő köpenye tüzet fogott, így
beleugrottam a kútba. A folyó túlságosan messze volt, észrevettek
volna a lángok fényében, ha arra megyek. Aztán majdnem az egész
éjjel ráment arra, hogy kimásszak azon a kötélen.
– Okos lány.
– Most meg okos vagyok?
– Beismerem. És gyönyörű is.
Csókolózni kezdtek, Szemerketnek fogalma sem volt, mennyi
ideig.
– Azután elbújtál a faluban, és elmentél a gaguba.
 – Az volt az egyetlen hely, ahova tudtam, hogy mehetek.
Mylitta Anya felajánlotta a segítségét azon az éjszakán. Rami
meghalt – legalábbis azt gondoltam –, és te nem voltál a közelben,
hogy megments. Nem tudtam, mi más tehetnék.
Szemerketnek hirtelen borzalmas megérzése támadt.
– Amikor a gaguban voltál – kérdezte –, mit kellett csinálnod?
– Néha kiküldtek a szamarakkal, és segítettem a bitumenbe
rejtett arany szállításában. Miért?
Szemerketnek eszébe jutott, amikor megérkezett Babilonba, és
először látta a gagu hölgyeit. Akkor majdnem odaszólt az egyiknek,
aki nagyon emlékeztette Naiára.
Édes Ízisz, gondolta, mi van, ha az a nő tényleg a felesége
volt?
Naia kérdőn nézett rá.
– Mi baj, Keti?
– Semmi – mondta gyorsan. Erővel elhessegette a gondolatot.
Végül is minden jóra fordult, nem érdemes azon töprengeni, hogyan
történhettek volna másként a dolgok.
– Boldog voltál a gaguban? – kérdezte ehelyett.
– Azt hiszem.
– Akkor miért gondoltad meg magad?
– Mit értesz azalatt, hogy meggondoltam magam? Soha nem
terveztem úgy, hogy végleg ott maradok. Nem az fajta vagyok, aki
nők között akarja leélni az életét, ennyire ismerhetnél már. – Naia
szorosan hozzásimult.
– Még azután sem, amit Mylitta Anya a jövőmről mondott?
Hogy milyen veszélyek várnak rám?
– Nem bizony.
– Mi győzött meg arról, hogy érdemes velem kockáztatnod?
– Ó, igazán, mintha valami olyat mondott volna az
öregasszony, amit még nem tudtam! Ezek a jósok mindig
megjósolják a nyilvánvalót, és azt várják, hogy megilletődve kapkodj
levegő után. Keti, mindig tudtam, hogy veszélyes hivatásod van. És
azt is, hogy megéred a kockázatot. A többiről, a ránk váró
veszélyekről – ha tényleg vannak ilyenek – elég csak annyi, hogy
együtt nézünk velük szembe, nem?
 – Csókolj meg – súgta a férfi.
– Már megtettem az előbb.
– Újra.

A fesztivál végén az őrök elszállították a bolondkirályokat egy

közeli templomba, ahol mágusok és sámánok imádságokat olvastak
fel előttük, szisztrumokat ráztak és éles sípokat fújtak meg.
– Mit csinálnak most ezek a bolondok? – suttogta az Áspis.
– Nem tudom – nyögte vissza Menef. Szörnyen érezte magát, a
hozzávágott törött edénydarabok miatt tele volt karcolásokkal, és
bűzlött a rádobált szeméttől.
Nem tudták, hogy most jött el a bolondkirályként betöltendő
legfontosabb szerepük: a papok varázslattal átvitték rájuk Marduk
király előző évben elkövetett bűneit. Azt sem tudták, hogy a
bolondkirályt a fesztivál végén elpusztítják, hogy az igazi király
bűneit magával vigye az alvilágba. A régebbi időkben, amikor az
ország még szegény volt, kecskét használtak erre a célra. Ám ahogy
Babilon nőtt és erősödött, embereknek jutott ez a megtiszteltetés.
Az uralkodó király joga volt, hogy eldöntse, mennyire kegyes a
halálnem kiválasztásakor. Mivel Menef tisztviselő és az Áspis
zsoldos volt, Marduk (Szemerkettel egyetértésben) úgy döntött, hogy
mérgezett bort szolgálnak fel nekik. Hamarosan elvesztették az
eszméletüket.
A méreg azonban gyenge volt, és a két férfi nem sokkal később
magához tért. Szinte egyszerre ébredtek fel a téglafalú cellában,
megfosztva királyi öltözéküktől. Fogalmuk sem volt arról, hol
vannak, és zavarodottan néztek körbe.
A közeli ajtón becsukódott egy apró kémlelőablak.
Hallották, hogy valaki parancsot kiált odakint. Menef csak
akkor jött rá, hol vannak, amikor meghallotta a gépezet kattogását a
fejük fölött. Sikítani kezdett, ahogy pár nappal azelőtt Szemerket is.
Az Áspis nem vesztegette a levegőjét sikoltozásra. Megragadta
a volt nagykövet vállát, majd odalökte, ahol a bogarak már elkezdtek
előáramlani. Rögtön elnyelték Menefet, a testéből nem látszott más,
csak ízelt lábak, rágók és rezgő szárnyak mozgó tömege. A
nagykövet nem sokra rá meghalt, de a teste továbbra is mozgott és
vonaglott.
Ha az Áspis azt hitte, hogy a bogarak megelégszenek Meneffel,
nagyot tévedett. Amikor már csak fehér csontok maradtak a
nagykövetből, csattogva és susogva a második bolondkirály felé
fordultak, és bámulták lapos, fényes szemeikkel.
Most az Áspis is sikoltozni kezdett. De nem tartott sokáig.

Néhány héttel később, azon a napon, amit a főmágusok a

legalkalmasabbnak ítéltek, a papok belehelyezték a Bél-Marduk
szobrot egy arannyal kivert, faragott ládába, majd felrakták egy száz
ökör vontatta szekérre. A szekér tizenkettő, elefántcsonttal bevont
fakeréken mozgott, és az orrában két faragott, szárnyas sárkány ült.
Frissen festették, az arany- és ékkő díszítés szikrázott a napfényben.
A szekér körül ezüstcsengők ütemes hangja csendült a levegőben és
elűzte az esetleg arra ólálkodó rossz szándékú démonokat. Az
ökörhajcsárok felvezették a szekeret az északnyugatra tartó útra, és
ahogy elindult, tényleg úgy nézett ki, mint a menny folyosóinak egy
kocsija.
Egy másik szekér is döcögött az első mögött, ezen Szemerket
ült Adad főpap mellett. Szemerketen csak egyszerű, fehér köntös
volt, felette a fáraótól kapott, a kicsit karcos és meghajlott
sólyomjelvényt viselte. Nem indul már sehova nélküle; a sólyom
megmentette az életét, így babonásan vigyázott rá.
Amikor az isteni hintó mögött a második szekeret is irányba
állították, a főpap odahajolt Szemerkethez és a fülébe súgta.
– Végig tudtam, hogy együtt megyünk Egyiptomba. A
birkamáj elárulta.
Szemerket nem szólt semmit, csak elmosolyodott, hátrafordult,
és az isten mögöttük vonuló kíséretére pillantott.
Az isteni karaván további részét szekerek, harci és kézikocsik
alkották. Ezeket Bél-Marduk alacsonyabb rendű papjai és énekesei
kísérték, és persze egy csomó gyönyörű nő, akik az isten éjszakáit
voltak hivatottak felmelegíteni. Iszin harcosok vonultak mögöttük
hosszú sorban, ők védelmezték a karavánt az Egyiptomba vezető
hosszú úton.
A kíséretben volt egy kicsiny szekér is, amely három egyiptomi
módon faragott koporsót szállított, ezekben Szenmut, Uaja és Aneku
frissen mumifikált teste feküdt. Szemerket személyesen akart
számukra külön helyről gondoskodni a thébai Halottak Városában.
Ez a legkevesebb, amit megtehet értük, magyarázta magának.
A szekér mögött gyaloghintó vitte Ramit. Bár a kölyök azt
állította, elég erős ahhoz, hogy a kíséret élén, Szemerket mellett
utazzon, Naia és orvosa, Kemuaszet megtiltották neki. Szigorúsága
ellenére az orvos teli szájjal vigyorgott azon a reggelen: boldog volt,
hogy orvosi mivoltában kíséri őket a baljós, hosszú úton. Babilon így
elveszítette a legjobb orvosát, borozói pedig egyik legjobb vevőjüket.
Naia és Kemuaszet fehér szamarakon Rami közelében utaztak, és
úgy vigyáztak a fiúra, ahogy egy sólyompár vigyáz a fiókájára.
Fekete fejűek örvendező tömege szegélyezte az utat,
mindannyian azért jöttek, hogy biztonságos utazást kívánjanak nekik.
A tömegből kiemelkedett Galzu és Kűri, a testvérpár, Szemerket
korábbi kémei. Az előző éjjel Szemerket egy egész zacskó aranyat
adott nekik a fáraó aranyából (hiszen kétszer is megmentették a fáraó
követének az életét), és most Babilon leggazdagabb emberei közé
tartoztak. A testvérek díszes ruhát és tollas fejfedőt viseltek, amikor
azonban Szemerket elvonult előttük, meghajolva köszöntötték. Az
egyiptomi ünnepélyesen odabólintott nekik, és egyiptomi módon
üdvözölte őket. A keresztúton Marduk király várt rájuk lóháton.
– Szemerket! – szólt furcsa, észak-egyiptomi nyelvjárásban. –
Nem tudom, hogy bírom ki a savanyú arcod és szomorú szemed
nélkül. Mikor jössz vissza hozzánk?
Szemerket mégsem mondhatta Babilon új királyának, hogy
reméli, soha többé nem teszi lábát erre az átkozott földre. Így
egyszerűen megrázta a fejét.
– A feleségemmel kell megbeszélned, uram – felelte –, mert
most már neki is beleszólása van abba, hova megyek és mikor.
Marduk odalovagolt, ahol Szemerket ült. Előrehajolt a
nyergében, és megpaskolta a karját. Megszólalni viszont képtelen
volt, így egy kis bőrzacskót dobott Szemerket ölébe, majd
megfordította lovát, és anélkül, hogy hátrapillantott volna,
visszalovagolt a városba az Istár-kapun keresztül. Szemerketnek csak
néhány óra múlva jutott eszébe, hogy megnézze, mit rejt a bőrzacskó.
Öt arany hullott ki a redői közül. Hangosan felkacagott – Babilon
királya végül megtérítette azt a pénzt, amelyet Szemerket fizetett érte
az elámiaknak azon a régi, Mariban töltött napon.
Szemerket felemelte a fejét. Minden szempontból sikerrel tér
vissza Egyiptomba. Megtalálta a nőt, aki a felesége volt, és a fiút, aki
országokon keresztül kiáltott a segítségéért. Elvitte a szent szobrot a
királyának, ahogy az kívánta. Mégis, Szemerket lelke mélyén
egyáltalán nem volt nyugodt. Tudta, hogy Egyiptomban ott várják
azok, akik a halálát kívánják, köztük az agyafúrt Tija királynő, aki az
Istár-kapun is átnyúlt, hogy halálos ölelésébe vonja mindazokat,
akiket Szemerket szeretett. Az életére fogadott volna abban, hogy
Tija fáradhatatlan lelke újra próbálkozni fog. De Naiával az oldalán
nem félt a jövőtől. Bár Mylitta Anya csillagai nehéz időket jósoltak,
merészen néz majd velük szembe.
Van más választása?
Délután felé a nyugati szelek megerősödtek a folyóparti síkság
felett. Szemerket felemelte a fejét, és mélyet lélegzett – a szél
Egyiptom illatát hozta feléjük. Az otthonét.
 Utójáték

MAJATUM HERCEG FŐUDVARMESTERE TErrakotta lámpásával a

kezében megállt a herceg ágya mellett, és diszkréten köhécselni
kezdett. Amikor a szuszogás zavartalanul folytatódott, a férfi
megérintette a herceg mellett alvó rabszolgalányt. – Ébreszd fel –
mondta a lánynak. – Gyorsan! A bátyja katonái már a nagyteremben
vannak!
A lánynak felpattant a szeme. Ha a herceg vele kívánt aludni,
mindig nagyon vigyázott, hogy ne ébressze fel, még dolgát végezni
sem ment ki a szobából. Az alatt a pár hét alatt, amit ebben a házban
töltött, megtanulta, hogy az alvó herceget nem tanácsos felvernie
álmából, mert kemény verést kap, vagy – ami még rosszabb – a
herceg még egyszer, durván magáévá teszi. A nyakán a fojtogatások
nyomai már kezdtek belilulni – ott szorította a herceg minden
alkalommal, amikor elélvezett.
A lány könyörgő tekintettel nézett az udvarmesterre. Megrázta
a fejét, ám olyan picit mozdította, amely alig volt több egy
reszketésnél.
– Nem – súgta hangtalanul. – Te tedd meg.
A férfi átkozta a szerencséjét, és óvatosan a herceg felőli
oldalra lépkedett.
– Nagyuram – suttogta a királyi fülbe –, nagyuram, ébredj!
A herceg megmozdult. Beletelt pár pillanatba, mire rájött, ki
szólítja, majd megszorította a főudvarmester húsos felkarját.
– Megmondtam, hogy ne ébresszetek fel délig.
A másik visszafojtotta a fájdalomkiáltását, és megpróbált
nyugodt szavakkal szólni a herceghez.
– Soha nem zavarnálak meg a pihenésedben, uram, ha nem a
fáraó küldte volna érted a katonáit.
Majatum herceg hirtelen felült, majd kilépett az ágyból.
Csupán az éjszaka közepén jártak.
– Mit csinálnak itt ezen a késői órán? – nyűgösködött.
– Azt nem közölték, uram. Azt mondták, azonnal a Dzsametbe
kell menned.
 Mialatt a herceg és a tisztviselője néhány szót váltottak, a lány
hangtalanul kisiklott az ágyból, és elsietett a szállására a többi szolga
mellett, akik hajbókolva vártak az ajtó előtt, hogy felöltöztessék és
megborotválják gazdájukat. A főudvarmester gyorsan kikészítette a
herceg öltözékét.
Majatum mezítelenül tántorgott ki a mellékhelyiségébe, és
nyögve a kád szélére rogyott. Nem aggódott különösebben az idézés
miatt; meg volt győződve arról, hogy eddig sikerrel játszotta a
megértő testvér szerepét. Ahogy a szolga végigcsorgatta a házán az
illatosított vizet, mégis elgondolkodott azon, miért küldetett érte
Ramszesz ezen az éjszakai órán.
Gonosz mosoly kúszott az ajkára. Lehet, hogy a féltestvére
végre haldoklik. Ramszesz nem volt túl jól az utóbbi hónapokban,
amikor Majatum találkozott vele. Most, hogy Szemerket halott, a hű
Menef meggyilkoltatta a távoli Mezopotámiában, semmilyen külhoni
szobor nem gyógyíthatja meg a rothadást bátyja tüdejében.
Elfintorodott, ahogy eszébe jutott, hogy hat hónapja nem hallott
Menef felől, és arról sem kapott megerősítést, hogy a Szemerket
ellen küldött bérgyilkosok sikerrel jártak volna. Ám tudta, hogy
Babilonban ismét új dinasztia foglalta el a trónt, ami magyarázatul
szolgálhat a késedelemre.
Örömteli gondolat jutott eszébe. Lehet, hogy azért hívatták,
mert kinevezték régensnek Ramszesz fiacskája, az unokaöccse mellé.
Még szélesebbre nyílt a mosolya, ahogy elképzelte, amint az ifjú –
sajnos – hamarosan apja mellé fekszik a sírba, és nem lesz belőle
több, mint Egyiptom számtalan elfeledett gyermek királyainak
egyike.
Hirtelen árnyék vetült Majatum jóképű arcára. A
hangulatváltozást látva borbélya gyorsan hátralépett, nehogy a
herceg erőszakosan belecsípjen. De a herceg nem foglalkozott vele.
Az anyjára gondolt. Itt kellene lennie. Tijával kellene
bevonulnia a Dzsametbe. Mennyire örülne, hogy végre győzelmet
aratott férje kánaáni szajhája, IV Ramszesz anyja felett! Ettől a
gondolattól Majatum mosolya még baljósabbá vált. Elégedetten
kuncogott, amikor az inas ráterítette a vállára az On főpapjának járó
tigrisbőrt, és a fejébe húzta a leghivatalosabb süvegét.
 Majatum kísérőivel a templomi csónakba szállt, amely
magánkikötőjében várt rá. Néhány mérfölddel lakott a fővárostól
északra, saját rezidenciájában, ahol nem zavarta a thébaiak bűze.
Nem kellett neki a kényelmetlen magánlakosztály a Dzsametben,
amiért a nemesek annyira törték magukat, mert így közel lehettek a
fáraójukhoz. Azon a zsúfolt helyen ráadásul nem gyakorolhatta a
titkos szórakozásait – ezeket inkább elrejtette családja kíváncsiskodó
tekintete elől. Eszébe jutott a fiatal szolgáló, akivel megosztotta éjjel
az ágyát. Ne felejtse el megkérdezni, hogy van-e még élő rokona, aki
nemkívánatos kérdéseket tenne fel az eltűnése után.
A gyomra összeszorult a kellemes izgalomtól, amikor az
arannyal borított bárka bekanyarodott a folyón, és a Dzsamet
látótávolságba került. Amikor meglátta, jó érzései szertefoszlottak, és
enyhe nyugtalanság vette át a helyüket. A bátyja halálát jelző
gyászoló imák és a gyászhimnuszok hangja helyett, amire számított,
a Dzsamet-templom ünnepi módon ki volt világítva, és dobok,
pánsípok, valamint lantok hangját hozta felé a víz. A kikötőben csak
úgy nyüzsögtek a nemesek és a közemberek, akiket ugyanúgy
odahívattak az éjszaka közepén, mint őt.
Amikor a tengerészek kikötötték a csónakot, Majatum
rosszkedvűen bámult a templomhoz vezető, örömtüzekkel
kivilágított sugárútra. A nagy kőtálakban égetett tömjén vastag füstöt
eregetett. Aztán meglátta az öröm forrását: egy fura és díszes hintó
állt a templom Nagy Oszlopai előtt. Legalább száz ökör volt előtte,
és ragyogó, barbár színekkel díszítették. A szekér oldalán az
aranyborítás és az ékkövek csillogtak a tűzfényben. A hintó
hátuljában valamiféle szentély volt kialakítva, amelynek az ajtaját
már kinyitották. Akármit is tartalmazott, már elvitték belőle.
Ahogy Majatum kilépett a kikötő kövére, meglátta, hogy a
díszes hintó szekerekből és taligákból álló kísérete szinte a Nílus
teljes hosszában húzódik. A templom körüli hangzavar és tömeg
elviselhetetlennek tűnt, így megvárta, míg a kísérői félrezavarták az
embereket, hogy beléphessen a kapukon keresztül.
Amikor áthaladt a Nagy Oszlopok között, érezte, hogy a dobok
dübörgésétől rázkódik a talaj a lába alatt. Folytatta az útját a
templom hátuljába. Udvartartása izgatottan és zavarodottan követte a
hátsó nagy pavilonba. A pavilon rejtett belső terét ezüstkarikákon
függő lila függönyök borították. Bentről hívogatóan világított ki a
lámpások és fáklyák fénye, ettől úgy csillogott, mint egy üstökös az
éjszakai égbolton.
A fáraó elit sardana őrei a pavilon bejáratánál vártak rá, és
közölték, hogy magánfogadáson várják a pavilon mellett felállított
sátorban. A fogadás helyszínén bátyja kedvenc udvartartásával
körülvéve várta. Majatum látta, hogy Ramszesz a legünnepélyesebb,
fodrozott öltözékét viseli. Az uralkodó feje meghajlott a vörös és
fehér korona súlya alatt, vékony nyaka alig bírta tartani a ráaggatott
ékszerezett nyakékeket, nehéz melldíszeket és aranyláncokat.
Majatum azt is látta, hogy a fáraó szeme fényesen csillog (bár lehet,
hogy a láz miatt), és a többnyire sápadt arca most kipirult (ezt viszont
akár a pirosítóknak is köszönhette). Ramszesz feléje nézett, s
Majatum letérdelt a fáraó előtt.
– Testvérem! – kiáltotta Ramszesz. – Végre itt vagy! Akkor hát
elkezdődhet a szertartás. – Egyik kísérője felé bólintott, aki besietett
a pavilonba. Ramszesz lehajolt, és felsegítette Majatumot. –
Mindenképpen azt akartam, hogy eljöjj, és saját szemeddel lásd.
– De… mit kellene látnom, felség?
– Valamit, amit el kell mondanod a másik két féltestvérednek
is, akik Per-Ramszeszben élnek. Azt akartam, hogy ők is itt
legyenek, de nem várhatok egy pillanattal sem többet. Azt kérem,
hogy részletesen meséld el nekik, amit ma éjjel látni fogsz.
– Természetesen azt teszem, amit a fáraó kíván.
A pavilonban a dobok gyorsítottak a ritmuson, a szolga pedig
visszatért, és valamit a fáraó fülébe súgott. Az uralkodó gyors
léptekkel átsétált a sátorból a pavilonba. Majatum rossz előérzettél
bámult utána. Ramszesz furcsa, mosolygós hangulata kifejezetten
zavarta.
Az udvartartás többi tagja is elhagyta a sátrat, és Majatum – két
ólálkodó alak kivételével – egyedül maradt. Mint királyi sarj,
Majatum nem vett róluk tudomást. De ahogy a saját követőit kereste,
feltűnt, hogy a két ember – egy férfi és egy gyönyörű nő –
kifejezetten őt bámulják, méghozzá szúrós tekintettel. Ez felért a
királyi szertartásrend nyílt megsértésével.
 Majatum feldühödött – egy királyi vérből származó herceget
nem lehet bámulni – és már-már átkok törtek fel a torkából. Amikor
azonban alaposabban megvizsgálta a nőt, visszanyelte őket. Volt
valami nagyon ismerős a pillantásában, amely legalább olyan gúnyos
volt, mint a sajátja. Megpróbált emlékezni rá, hol is találkozott az
asszonnyal, akinek a bőre füstszínű, a szeme pedig olyan, mint a
Nílus áradáskor…
– Felismersz, Nagyherceg? – suttogta a nő, mintha olvasna a
gondolataiban.
– Kellene? – kérdezett vissza éles hangon a herceg.
Felháborodott azon, hogy meg merték szólítani. A jog alapján a
nőnek addig kellett volna várnia, míg ő nem szól először hozzá.
Igazán szörnyű, mennyire fellazultak az erkölcsök bátyja udvarában,
ha bármelyik látogató kérdés nélkül szólni mer a királyi család egyik
tagjának! Ha ő kerül a trónra…
– Azt hittem, emlékezni fogsz – folytatta élénken a nő,
félbeszakítva a herceg vérmes gondolatait. A nő a mellette álló fiatal
fiúhoz fordult. – A barátommal is ugyanazon a napon találkoztál. Rá
talán emlékszel? – A fiatal kölyök arcán furcsa rosszindulat ült, és
nem volt hajlandó fejet hajtani a herceg előtt.
– Azt hiszed, mindenkire emlékszem, akivel találkozom? –
kérdezte hidegen Majatum. – Az életem Egyiptomban televan…
– Nem Egyiptomban történt, nagyherceg – szakította félbe a
nő. – Hanem a babiloni látogatásod alkalmával.
Majatum elsápadt. Senki sem tudhatott a titkos babiloni útjáról,
ahol megparancsolta Menefnek, hogy a gyűlölt Szemerket feleségét
és barátját tegyék el láb alól!
– De hát én sosem jártam Babilonban… – nyögte. A nő
kihívóan ismét félbeszakította.
– Egy tál édes húst borítottam az öledbe. Így sem emlékszel?
Majatum érezte, hogy izzadni kezd az ajka feletti bőr. Most
már tudta, kik állnak vele szemben. Kegyelmes istenek, kegyelmes
istenek, ezek most szellemek? Lassan hátrált ki a sátorból, reszkető
kezét a háta mögé dugta, a ruhája redőjébe. Ezeknek már nem lenne
szabad életben lenniük!
A nő bájosan nevetett a rémületén.
 – Beismerem most már – mondta –, hogy nem volt véletlen,
hogy rád borult az étel. Remélem, megbocsátasz nekem, de olyan
szörnyű dolgokat mondtál a férjemről azon az éjen…
Majatum már a sátor bejáratánál tartott. Gyorsan megfordult,
de egy vékony, magas alakba ütközött, akinek szemei sötétebbek
voltak a legsötétebb éjszakánál.
– Szemerket! – nyögte ki.
– Felség.
Majatum megdöbbent, hogy egy ilyen egyszerű szóban, amit
minden hangsúly nélkül ejtenek ki, mennyi rosszindulat lapulhat.
Szemerket főhajtás nélkül szólt át Majatum válla fölött a nőnek és a
fiúnak.
– Indulnunk kell – mondta.
Majatum most már tényleg egyedül maradt. Úszott az
izzadságban, és nem tudta visszafogni a keze remegését. Félelmét az
okozta, hogy tudta: ha Szemerket visszatért, felesége és a fiú pedig
valóban életben vannak, akkor a fáraó már hallott az ő titkos babiloni
útjáról, és tudja, hogy szövetkezett Meneffel a fáraó legbizalmasabb
küldöttének meggyilkolására. Halott bátyja, Pentawer képe kúszott a
gondolataiba. Hirtelen érezte, ahogy a vékony, fonott zsineg
átcsúszik a fején, ahogy egykor Pentawerén is, és megszorul az álla
alatt, ahogy átdobják egy cédrusgerendán, és megrántják. Látta
magát, ahogy lelép a székről a semmibe, és hallotta, ahogy reccsen és
kitörik a nyaka…
Hangosan felsikított. Elmenekülne a Dzsametből, csakhogy a
fáraó sardana őrei ott várnak a sátor előtt. Végül reszketve és izzadva
felállt, és átvánszorgott a lila függönyös pavilonba.
Amit ott látott, beteljesítette legsötétebb félelmeit is. Az
aranyszobor körül Bél-Marduk mágusai örvénylettek, egyre
gyorsabban és gyorsabban forogtak a papnők fülrepesztő
fuvolázására és az ősi dobok pergésére. A varázslók éles késeket
tartottak kezükben, őrjöngve, eszelősen kaszabolták magukat, vérük
a közel álló udvaroncok ruháira és arcára fröccsent. Majatum látta,
hogy a középen álló fáraó már csupa vér. A zene dühöngése tovább
fokozódott, és a herceg érezte, hogy saját vére is felveszi ritmusát. A
dobok utolsó dobbanására a varázslók abbahagyták őrült táncukat, és
a muzsikusok is elhallgattak.
A főpap előrelépett, kezében nőstény kecske máját tartotta,
amelyből csöpögött a zöld epe. Letérdelt a szobor elé, és babiloni
nyelven elmondott egy imát. Majd egy intéssel közelebb hívta a
fáraót, és együtt a szobor elé léptek. Ramszesz a királyi család, az
udvartartás és az egyiptomi nép többi jelenlévő fontos személyisége
szeme láttára megszorította a szobor kinyújtott kezét.
Majatum saját szemével látta, hogy a fáraó végtagjaiba áramlik
az erő, az uralkodó kihúzza magát, és nyaka kiegyenesedik a nehéz
korona alatt. Látta, hogy a fáraó újult életerővel kötődik a világhoz.
És Majatum látta a fáraó diadalmas pillantását a most már kitisztult
szemekben.
Kiosont a pavilonból. Nem találkozott a sardana őrökkel.
Zihálva szaladt át a templomon, ki a Nagy Oszlopok között a
kikötőbe. Kísérőit olyannyira lekötötték a pavilonban történtek, hogy
nem vették észre a szökését. Majatum kényszerítette magát, hogy
keressen egy révészt, aki átviszi a folyó túloldalára. A folyón
visszanézett, hogy követik-e, de nem volt mögötte senki.
Amikor egyedül megérkezett Kelet-Thébába, elindult azon az
utcán, amelyik a külföldi negyedbe vitt. Csak a keskeny, ezüst
holdsarló világította meg a kanyargós utakat. Bár herceg volt, és
annyi arany volt nála, ami ígéretes célponttá tette, az itt élő
gazemberek nem merték megtámadni. Majatum ismert és védett
személy volt ezen a környéken.
Hamarosan a hükszósz templom rothadó kapui, a Kolduskirály
egykori székhelye előtt állt. Most már más uralkodott itt, egy nő, de a
hely cseppet sem lett kellemesebb, mint azelőtt. Majatum erőteljesen
ütni kezdte a kaput, és kiabált.
– A királynő! Látnom kell! Nyissák ki!
A fekete kapu lassan kitárult. Egy idős asszony lépett ki rajta,
és amikor meglátta a herceget, boldogan elmosolyodott. Egykor,
régen a palotában ő volt a herceg szoptatós dajkája. Gyorsan bezárta
a herceg háta mögött a kaput. Továbbra is kedvesen mosolyogva
megfogta Majatum ruhája ujját, és keresztülvezette a burjánzó gaz és
nád között, amely egykor a templom szent tavát keretezte.
A templomban csak néhány olajlámpa világította meg a
kanyargós folyosókat, és a hercegnek figyelnie kellett, hova lép.
Több száz koldus aludt a padlón – mint méhek a kaptárban, őrzik a
királynőjüket –, és undorodva próbálta elkerülni, hogy aranyozott
szandáljával akár csak hozzáérjen valamelyikhez.
Régi dajkája a templom hátsó részében található, Nílusra néző
szobákhoz kísérte.
– Úrnőm – suttogta a sötétbe az öregasszony –, a mi
Majatumunk jött el hozzád!
Zörgést hallott a szoba sötétjéből. Egy fekete, hajlott alak
csúszott a gyertya sápadt fényébe. Még ennyi hónap után is
megdöbbentette az asszony látványa. Az asszony olyan rosszul nézett
ki, hogy Majatum teljesen összeroppant, és kétségbeesetten sírni
kezdett. Anyja alig tudott mozogni a sérüléseitől. Húsa úgy olvadt el
csontjain, mintha szörnyű tűzvésznek esett volna áldozatul, ahonnan
alig tudott megszökni. Az olvadtnak tűnő bőr darabkái a szemére
hullottak, így púpos háta ellenére fel kellett emelnie a fejét, hogy
láthassa.
Hangja olyan volt, mint a varjúkárogás, szava szinte
érthetetlen.
– Azért jöttél, hogy megerősítsd, igazak a pletykák – mondta az
asszony, és lassan a herceg felé mozdult. – Szemerketünk visszatért
Thébába.
– Igen, igaz! És magával hozta a szobrot is!
– Ramszesz megfogta a szobor kezét?
– A saját szememmel láttam! Ramszesz kényszerített, hogy
végignézzem!
A nő átkozódva kiáltott fel, olyan hangon, mint amikor
kavicsok súrlódnak egymáshoz. Majatum összerezzent. Látta, hogy
könnyek peregnek le a dühös, ráncos arcon. A Kolduskirálynő még
most, két évvel a Nyomorító szakszerű beavatkozása után sem
gyógyult meg.
– Nem tehette volna meg! – dühöngött az asszony, és
karomszerű ujjaival saját magát kezdte tépkedni. – Eretnekség, hogy
az egyiptomi király idegen isten védelmét kéri!
Majatum dermedt volt, nem bírt válaszolni.
– De hát – mondta végül a nő – mit vársz egy északitól, akinek
az anyja egy kánaáni szajha volt?
Majatum megrázkódott, és metsző hangon közbevágott.
– Mit számít! Szemerket visszahozta a feleségét és a barátját
Thébába. Túlélték. Menef elbukott. Most a fáraó megtudja, hogy
titkos úton jártam Babilonban, és hogy az összeesküvés fennmaradt.
Bíróság elé állítanak, és árulásért elítélnek, végül én is kapok egy
selyemzsinórt, hogy felkössem magam vele… mint a bátyám,
Pentawer!
Ahogy végre kibuggyant belőle a félelme, hangos zokogásban
tört ki, és arcát a kezébe temette. A megnyomorított asszony
nehézkesen hozzálépett. A fejét a melléhez húzta.
– Ne félj – károgta a fülébe. – Emlékezz rá, hogy királyi herceg
vagy, és maga Amon-Ré vére csordogál az ereidben. Szemerket
kevesebb, mint egy porszem a lábaid előtt. Azt se felejtsd, hogy én és
a koldusaim megvédünk.
– De hogyan?
– Itt maradsz velem egy darabig. Itt senki sem keres, még
Szemerket sem. Már fél éve elhagyta Thébát. Nem tudja, mi változott
meg a városban.
– És a bátyja? Nem mondja el neki?
– A városvezetőre gondolsz? Arra a rángatózó bolondra?
– Biztosan tudja, hogy te vagy a Kolduskirálynő.
– Lehet, hogy azt tudja, hogy most egy nő irányítja a
kolduskirályságot. De nem többet.
– Mit tehetünk ellenük?
– Várunk. Szemerket most már félteni fogja a feleségét. Emiatt
vagy megvadul, vagy megszelídül. Látnunk kell, hogyan folytatja a
játszmát. Ezalatt további varázslatokat vetünk be ellene. – A
Kolduskirálynő megragadta a herceg fejét, és ránézett olvadt bőre
alól. – Bízol bennem? Tudod, hogy téged szeretlek mind közül a
legjobban?
Majatum nyelt egyet. Lehajtotta a fejét. Mint mindig,
megnyugtatta az asszony jelenléte. Amikor kisfiú volt, akkor is
ugyanezt a hatást gyakorolta rá – úgy érezte, bármire képes. Most
már tudta, hogy minden jóra fordul.
– Igen, anyám – sóhajtotta megnyugodva, és visszahajtotta a
fejét Tija lassan hullámzó mellkasára.
 Köszönetnyilvánítás

Sokaknak kell köszönetet mondanom azért, hogy ez a könyv

létrejöhetett. A legtöbbjük ezzel tisztában is van. Hat személy
azonban megérdemli, hogy külön is kiemeljem:
Michael Korda, a szerkesztőm, akinek bölcsességéről és
ízléséről e könyv oldalai is tanúskodnak.
Gypsy da Silva, a tördelésszerkesztés Királynője, Bátorság
Anya és közeli barát.
Ellen Sasahara, akinek a grafikái szinte fenségessé teszik
könyveimet. (Csak reménykedni tudok, hogy a regények legalább
olyan jók, mint amilyen jól kinéznek.)
Katie de Koster, aki tüneményes segítséget nyújtott a tények és
a helyesírás ellenőrzésében. Szerénységet tanulok tőle, hiszen
minden alkalommal, amikor visszakapok tőle egy kéziratot, rá kell
jönnöm, hogy sem az írásról, sem a történelemről nem tudok semmit.
És végül Elizabeth Hayes és Deirdre Mueller, a kiadóim a
Simon and Schusternél, akik lehetővé tették, hogy könyveim ne
süllyedjenek a feledés homályába. Ők az én őrangyalaim.
Mindannyiuknak nagyon köszönöm.
Brad Geagley
 A szerzőről

Brad Geagley sok évig a szórakoztatóiparban, a játékok

virtuális környezetének kialakításán dolgozott. Igazi szerelme
azonban mindig is az írás és a történelem volt. 2005-ben jelent meg
első kötete, a Hiénák éjszakája, amelyben bemutatta a
nagyközönségnek Szemerketet, a Titkok és Nyomozások írnokát.
Geagley jelenleg Palm Springsben, Kaliforniában él, és harmadik
regényén dolgozik.