André Norton – A ZORDONVÖLGYI BÉKÁK

Fordította Kornya Zsolt

Oberon Könyvek 2
André Norton: A zordonvölgyi békák
1986

Eredeti cím: TOADS OF GRIMMERDALE

Az Oberon Könyvek célkitűzése az, hogy legalább egy
szűk olvasókörrel ingyen és bérmentve megismertesse
magyar nyelven a külföldi, főként angol-amerikai
fantasy-irodalom egyes kiemelkedő darabjait.
Kritikákat, észrevételeket, javaslatokat a kiadó
szívesen fogad az alábbi címre:
Kornya Zsolt
Debrecen
Gvadányi u. 18.
4028
A sorozat következő darabja:
Robert E. Howard: ÉSZAK FARKASA. KÉT
CONAN-ELBESZÉLÉS
Megjelenik 1987-ben

1.
A ropogós hóból épült torlaszok egyre magasabbak és
szélesebbek voltak. Hertha megállt, hogy kifújja
magát. Támasztékul használt vadászlándzsája nyelét
a torlaszba szúrta. Az csak fáradsággal hatolt át a
jeges havon. Hertha homlokát ráncolva meredt az így
törött lyukra, anélkül, hogy valóban látná.
Övébe hosszú tőr volt tűzve. A kurtanyelű lándzsát
kesztyűs kezében tartotta. És kabátja alatt nyomta őt
az a szegényes batyu, amit Horla Birtokáról hozott
magával. Másik értékes tulajdona óva rejlett saját
teste belsejében. Kényszerítette magát, hogy bátran
szembenézzem a történtekkel, amelyek ez utóbbi
révén következtek be rajta.
Amikor erre gondolt, keményen összeszorította ajkát.
De aztán dacosan kifújta a levegőt. Becstelenség?
Miért kellene szégyenkeznie? Vagy Kuno azt várta
volna, könnyekben fog kitörni és talán még térden is
csúszik elébe, hogy „megbocsáthasson" neki és ezzel
nagylelkűségét bizonyíthassa embereinek?
Kivicsorította fogát, mint egy sarokba szorított róka,
és még hevesebben döfte a hóba a lándzsanyelet.
Nem volt rá oka, hogy szégyellje magát. A gyermek,
melyet szíve alatt hordott, nem buja szenvedélyből
fakadt. Az ilyesmi háborús időkben szinte
elkerülhetetlen volt. Ahogy ő Kunót ismerte, ő sem
riadt vissza attól, hogy megbecstelenítse az ellenség
asszonyait.
Mindenesetre a dolog azzal végződött, hogy nemes
testvére elűzte őt Horla Birtokáról, amikor nem
hagyta, hogy a „bölcs" asszonyok
összekotyvasszanak neki valami bűzös főzetet, ami
esetleg nemcsak az újszülöttet, hanem őt magát is
megmérgezte volna. Ha belehalt volna, Kuno most
álszentül kulcsolná össze a kezét a Mennydörgés
Istenének oltára előtt, és a sors akaratáról fecsegne.
Milyen jól is alakultak volna akkor az ő számára a
dolgok! Hertha már alig kételkedett benne, hogy
valóban ezt remélte.
Egy pillanatra megijedt saját bősz gondolataitól.
Kuno... Kuno végül is a testvére volt. Két évvel
ezelőtt még nem is lett volna képes ilyesmit gondolni
róla vagy egy másik férfiról! De két évvel ezelőtt
még a háború nem hatolt ilyen messzire. És az az idő
még akkor volt, mielőtt útra kelt volna
Feledésvölgybe, mielőtt megtudta volna, hogy a világ
más, mint ő hiszi.
Hertha örült, hogy ilyen gyorsan tanult. Az az
érzékeny fiatal lány, aki ő volt egykor, nem
szállhatott volna így szembe Kunóval, és nem
választhatta volna ezt az utat...
Olyannak érezte az izzó haragot, mely hirtelen
lángolt föl benne, mintha tüzes sálat viselne kabátja
alatt. Fogcsikorgatva tört utat magának a kőtorlaszon
át. Egy pillantást sem vetett hátra a falakra, melyek öt
nenzedék óta nyújtottak védelmet klánjának. A nap
már nyugatnak hajlott, nem késlekedhetett. De
legalább Mulna Tűje és a Sárkányszárny mutatta neki
az utat.
Hertha biztos volt benne, Kuno számol bűnbánó
visszatérésével és azzal, hegy beleegyezik
feltételeibe. Keserűen elmosolyodott. Kuno annyira
gőgös ember! És amióta sikerült megvernie az alizoni
kutyák néhány eltévedt csapatát, melyek
megpróbálták átverekedni magukat a tengerpartig,
szinte kibírhatatlan volt a fennhéjázása.
Igaz, a völgy szabad volt. De hogy Kuno úgy tett,
mintha ez egyedül az ő érdeme lenne... Pedig
Nagyhallack minden erejére és a Pusztaságról jött
különös szövetségesekre is szükség volt, hogy a
betolakodókat megverjék és visszaszorítsák a
tengerhez, ahonnan jöttek. És ez is jó kétszer tíz évbe
tellett.
Lovasvölgy és vele Herla Birtoka sértetlen maradt, de
nem az okos taktika miatt, hanem véletlenségből. Ám
mivel a kard és a tűz nem ért el idáig, egyáltalában
nem volt szükség arra, hogy az ember győzedelmes
pofát vágjon. Kuno csak azt az ellenséget verte meg,
aki már anélkül is félholt volt.
Hertha elérte a kereszteződést és habozás nélkül
továbbment. A szél itt teljesen elfújta a havat az útról.
Ősrégi út volt ez, egyike ama számtalan
mementónak, ami arra emlékeztetett, hogy nem az ő
népük volt itt az első. Vajon kik koptatták simára
ezeket a köveket?
Innen jól látszottak a Sárkányszárny lábánál álló
szobrok.
A szél, az eső és az idő foga azonban úgy megviselte
őket, hogy többé már semmi jelentőséggel nem
bírhattak. Ám az emberek – vagy más intelligens
lények – valamilyen okból így és nem másként
állították fel őket. Hertha, a mezei munkásokkal
ellentétben, nem hitte, hogy még valamiféle céljuk
volna – azonkívül, hogy mutatják neki az irányt.
Innentől hegynek lefelé kellett továbbmennie.
Útvonala szerencsére szélvédett volt, habár állandóan
kőtorlaszok tartották föl. Még kétszer tíz nap az
Évforduló Ünnepéig.
Akkor lesz vége a Lódarazsak Évének, és kezdődik
meg az Egyszarvú Éve, ami szerencsésebb csillagzat
alatt fog állani.
A mélyebb hóban nehezebb lett az ereszkedés. Bár
csizmáját szorosra fűzte, mégis állandóan
jégszemcsék kerültek bele, és olvadásukkal fokozták
a kapca által keltett gémberedett érzést. Ám ő
zavartalanul haladt tovább, s követte az utat egy vad
kuszaságú örökzöld bozótoson keresztül, amely tetőt
alkotott fölötte és feltartotta a havat. Elért egy
patakig, ami fölött a zajló jég pallót képezett, melyen
vigyázva lépkedett végig. Onnét keletnek fordult,
Gunnora Szentélye felé.
Az alacsony épületet körülvevő falakat téltűrő
kúszónövények nőtték be, s Hertha egyszerre csak
közvetlenül a nyitott kapu előtt találta magát.
Habozás nélkül belépett rajta és körülnézett.
Kerek ablakok hunyorogtak feléje a bejárati ajtó két
oldaláról. Jobb felől nehéz csengőzsinór lógott,
kovácsoltvas fogantyúját Gunnora jelképének – érett
kalász gyümölcsös ág köré fonódva – alakjára
mintázták.
Hertha a falkoz támasztotta lándzsáját, hogy a
csöngetéshez lehúzhassa kesztyűjét. Amikor
megrántotta a zsinórt, nem tiszta hangok csendültek
föl, hanem tompa mormogás, mintha valaki a
távolból kiáltozna olyan nyelven, amit ő nem ismer.
Ezt azonban nagyobb meghökkenés nélkül tudomásul
vette, habár még sosem járt itt, és csak titokban
suttogott legendák ösztönzéséből jött ide egyáltalán.
Az ajtó két szárnya feltárult. Bár senki sem üdvözölte
őt a ház nevében, Hertha ezt felszólításnak vette,
hogy kerüljön beljebb. Belépett a jóleső, virág- és
gyógyfűillattal telített melegbe. Úgy érezte magát,
mintha az életidegen tél meddőségéből egy csapásra a
gyümölcsérlelő tavasz bujaságába került volna.
A meleg és a kellemes illat könnyített kissé a szívén.
Vonásai ellágyultak, s fájó válla kiengedett.
A fény, amely lehetőséget adott rá neki, hogy
körülnézzen, egy-egy két embernyi magas oszlopon
álló lámpából áradt a bejárat jobb- és baloldalán.
Szűk folyosón volt, melynek színekben tobzódó falait
virágmintákkal festették tele. Szemben vele a virágok
ringatózni kezdtek, s csak ekkor vette észre, hogy a
folyosó végét ugyanilyen mintájú függöny zárja le.
Mivel még mindig nem mutatkozott senki sem,
kinyújtotta kezét, hogy a függönyt félrehúzza. Ebben
a pillanatban az magától szétnyílt, és utat engedett
neki egy barátságos szobába. Középen egy asztal állt,
melléje tolva pedig egy szék. Az asztalon tálak
voltak, némelyik lefedve, valószínűleg azért, hogy
tartalma melegen maradjon. Nem hiányzott az
evőeszközös tányér és mellőle a kristálykehely sem,
amely zöld színű folyadékkal volt teli.
– Egyél... Igyál... – susogta egy hang a helyiségben.
Hertha összerezzent és hátrapillantott a válla fölött,
de nem látott senkit. Az éhség, melynek eddig alig
volt tudatában, most mindent elsöprő erővel rohanta
meg. A lándzsát a földre dobta, melléje tette a batyut,
kabátját rájuk terítette és leült a székre.
Bár senki sem mutatkozott, fennhangon megszólalt.
– Adassék köszönet ezen étel adományozójának.
Adassék hódolat a szívélyes vendéglátásért. Adassék
napfény és boldogság ezen ház úrnőjének...
Kissé furcsán hangzik itt a szokásos köszönőformula,
gondolta Hertha, és önkéntelenül elmosolyodott. Ez
Gunnora Szentélye. Az istennőnek bizonyára nincs
szüksége egy halandó ember jókívánságaira. Mégis
méltányosnak és helyénvalónak látszott, hogy
elmondta a Vendég Szavait.
Válasz nem jött, bármennyire is remélte. Végül, ha
némileg habozva is, de megkóstolta az asztalon lévő
ételt. Kétségtelenül méltó lett volna egy völgyi lord
tányérjára. A zöld ital frissítő volt és ugyanakkor
melengető, válogatott fűszerek kellemes zamatával
terhes. Lassan folyatta szét a nyelvén, hogy teljesen
kitapasztalja, mivel is ajándékozza meg őt ez az
élvezetes íz.
Mikor jóllakott, megállapította, hogy az utolsó és
legnagyobb tál meleg vizet tartalmaz, amiben
virágszirmok úsznak. Virágok a legzordabb tél kellős
közepén! Hevert mellette egy törülköző is, így hát
kezet mosott és hátradőlt. Vajon mi várja őt
következőnek Gunnora székhelyén?
A csönd mintha egyre fokozódott volna. Hertha
megköszörülte a torkát. Biztos vannak itt a
Szentélyben papnők. Valaki elkészítette neki az
ebédet és meghívta rá azzal a két elsuttogott szóval.
Neki határozott oka volt rá, hogy idejött.
Ha erről az oldaláról nézi a dolgot, csinálnia kéne
már valamit.
– Nagy istennő!
Hertha felállt. Mivel senki sem mutatkozott, úgy
döntött, vaktában beszél. A helyiség másik végében
egy ajtót látott, de be volt zárva.
– Nagy istennő... – kezdte újból.
Sosem volt túlságosan ájtatos, habár megtartotta a
Fénynapot, mutatott be terményáldozatot és
tiszteletteljesen hallgatta a reggeli imát Astron
szájából. Amikor még kislány volt, gyámanyja
ajándékozott neki egy Gunnora-almát, függőnek. Ezt
azonban, amint az szokásban volt, a házioltárra
tették, mihelyt házasulandó korba került. Amit
Gunnora misztikájáról sejtett, csak a cselédlányoktól
tudta, akik akkor suttogtak erről, mikor nem járt férfi
a közelben. Mert Gunnora egyedül az asszonyok
istennője volt. És meghallgatta azokat, kik érlelődő
csírát hordoztak testükben...
Másodjára visszhangoztak végig szavai a szobán.
Könnyed türelmetlensége bátortalanságra változott...
vagy félelem volt az? Gunnora azonban nem ügyel az
enberek kicsinyes erkölcsi fogalmaira. Számára nem
jelent különbséget, hogy egy asszony törvény szerinti
hitves-e avagy sem.
Amint a kínzó érzés egyre nőtt benne, a második ajtó
föltárult. Hertha hagyta lándzsáját, batyuját és
kabátját ott, ahol van, és követte az újabb meghívást.
Ebben a szobában még erősebb volt a virágok és
gyógyfüvek illata. Finom, jószagú füstfátyol szállt fel
két kandeláberből egy ágy lábánál és fejénél. Az ágy,
akár egy oltár állt egy hatalmas oszlop előtt, amely
levágott kalászokkal és gyümölcsös ágakkal volt
díszítve.
– Aludj... – susogta ekkor a már ismerős hang.
Herthát egy csapásra teljes hévvel rohanta meg az
álmosság érzése, akárcsak azelőtt az éhségé. A
várakozó ágyhoz lépett és kinyújtóztatta rajta fáradt,
fájó tagjait. A füstfátyol megsűrűsödött és lágyan
beburkolta őt. Hertha lehunyta szemét.
Félhomályos helyen találta magát, s érzékelte mások
jövés-menését, akik munkájukat végzik. Ám mégis
oly elveszettnek és magányosnak érezte magát. Ekkor
valaki odalépett hozzá, és ő egy ismerős arcot
pillantott meg, amit az évek már majdnem
elfelejttettek vele.
– Elfreda!
Hertha úgy hitte, nem mondta hangosan ki e nevet,
csupán elgondolta. De gyámanyja elmosolyodott, és
szeretetteljesen nyújtotta feléje karjait, akárcsak
gyermekkorában.
– Galambocskám, én kicsiny kedvesem! – az
olyannyira és oly rég nélkülözött szavak csillapítóak
voltak, mint hűs gyógyír a fájdalmas seben.
Sokáig visszatartott könnyek csorogtak Hertha arcán.
Kisírta lelkéből minden bánatát, s vigaszt talált
Elfreda közelségében és együttérzésében. Aztán a
teremtés, ki egykor a gyámanyja volt, kézen fogta őt
és elvezette mindazok mellett, akik a dolgukat tették,
egy kivilágított térségbe, ahol valaki más is jelen
volt. Hertha nem volt képes meglátni ezt a lényt.
Hallott viszont egy kérdést, melyre őszintén
válaszolt.
– Nem – helyezte kezét testére óvó mozdulattal. –
Azt, amit magamban hordozok, nem szeretném
elveszíteni.
A fényesség, ami az a másik volt, fokozódni kezdett.
Hertha újabb kérdést hallott, és ismét megválaszolta
azt.
– Két kívánságom van: hogy e gyermek a szívem
alatt csak a sajátom lehessen, hogy ne legyen belőle
semmi abból a férfiból, aki erőszakkal nemzette őt.
És másodszor, le akarok számolni ezzel a férfivel, ki
nem méltó az apaságára.
Hertha egy végtelennek tűnő pillanatig várt a
válaszra. Ekkor vakító sugár lövellt ki a fényesség
szívéből, és egy jelet írt le Hertha elé a levegőbe. A
lány biztosan tudta, mit jelent ez, még ha nem is volt
tapasztalata az istennő misztériumaiban.
Első kérését tehát meghallgatták. A gyermek csak az
övé lesz egyedül, és nem megbecstelenítőjéé. És az
újszülött sorsa jó csillagzat alatt fog állani. De, bár
tovább várakozott, második válasz nem jött. A nagy
istennő visszavonult. Elfreda azonban még ott volt.
Hertha őhozzá fordult.
– Mi van a másik kívánságommal?
– A megtorlás nem az Úrnő dolga – rázta meg fejét
Elfreda. – Ő az élet, nem a halál. Mivel elszántad
magad, hogy életet adsz, ebben segíteni fog neked.
Ami a bosszúdat illeti – ehhez más utat kell járnod.
De kérlek téged, én kicsiny kedvesem, ne tedd! A
sötétségből semmi más nem származik, csak még
mélyebb éjszaka...
Ekkor Hertha Elfredát is elveszítette, és semmi sem
maradt neki, csak az átéltekre való emlékezés.
Erőtadó, álomtalan álom ragadta el.

Anélkül ébredt föl, hogy tudná, mennyi idő telt el.

Ám mind testben, mind lélekben erősebbnek érezte
magát. Nem nyomasztották többé kínzó gondolatok,
nem fájt sebes lába s hasogató válla sem. A
kandeláberek már nem füstölögtek, és meggyengült a
virágillat is.
A külső helyiségben bőséges reggeli várta őt. Leült
enni és inni, mielőtt elhagyta volna Gunnora
Szentélyét. Nem voltak rokonai, akiknél menedéket
kereshetne. Kuno, mikor kiűzte őt otthonából,
fennhangon világgá kürtölte „szégyenét". Csak
néhány ékszert viselt, egyik sem értékes
különösebben. És képességei csupán egy fiatal lady
képességei voltak. Durva munkákhoz nem értett.
Tudott gyógyfüveket szárítani, seborvosló kenőcsöt
készíteni, finom mintájú hímzéseket kidolgozni.
Tudott ezenkívül még olvasni és dalolni – de
mindezek közül egy sem lesz a segítségére abban,
hogy megkeresse a kenyerét.
Mégsem állt szándékában feladni emiatt a harcot.
Valahogy meg volt róla győződve, hogy minden jóra
fog fordulni. Ezért is tartotta helyesnek azt, hogy
csupán máról holnapra él és gondolkodik.
Abban az irányban, amerre tovább szándékozott
menni, két birtok terült el. Az első Északvölgy. Ez
kicsiny település volt, és feltehetőleg nem leledzett
éppen a legjobb állapotban. A völgy lordja és annak
egyetlen fia két évvel ezelőtt elesett a Ruthers-szorosi
csatában. Hogy most ki gondoskodik ott a rendről, ha
van ilyesvalaki egyáltalán, Hertha nem tudta. Ezen a
falun túl emelkedett Zordonvölgy.
Zordonvölgy! Hertha letette a kristálykelyhet, amit az
utolsó drága cseppig kiürített. Zordonvölgy...
Akárcsak Gunnora Szentélyét a magasban, az Ódon
Út közelében Zordonvölgyet is legendák övezték.
Ám, ha e legendáknak igazuk van, ez a hely nem látja
szívesen az oda járulókat.
Nem is az ő fajtájuk idejéből származik, hanem olyan
régi, mint a hegyi út maga. Lehet, hogy az utat
egyáltalán csak miatta építették?
Hertha megpróbált emlékezni mindarra, amit
Zordonvölgyről hallott. Valahol a magasban található
a Békák Köre. Egyes emberek bizonyos
kívánságokkal keresik ezt fel, amelyek teljesülnek is.
De erről annyi mindenféle bizonytalan dolgot
rebesgetnek... Elfreda azt mondta, hogy Gunnora a
megtorlás ellen van, hogy ehhez más utat kell járnia.
Erre a kívánságára talán Zordonvölgy fogja neki
megadni a választ.
Körültekintett, majdhogynem kihívóan, mintha azt
várná, hogy rendreutasítsák. A szobában azonban
semmi sem mozdult.
– Adassék köszönet ezen ételért – mondta el a
Vendég Szavait. – Adassék áldás ezen fedélnek,
adassék minden jó a jövőben, most, hogy ismét
folytatom utamat.
Begombolta a nyakán kabátja biztosítópeckét és
fejére húzta a csuklyát. Batyujával az egyik és a
lándzsával a másik kezében lépett ki a szabadba,
arcát a hegyek felé fordítva, melyek mögött
Zordonvölgy emelkedett.

Délután megállt az Északvölgy feletti utolsó dombon,

és a lábainál fekvő kicsiny települést figyelte. Lakott
volt. Néhány kéményből füst kígyózott az égre.
Csizmák és szántalpak nyomai rajzolódtak ki a hó
fehérjén. Ám az urasági birtok maga teljesen
kihaltnak hatott.
Hogy milyen távol fekszik még Zordonvölgy, Hertha
nem tudta, csak azt, hogy télen korán száll le az
éjszaka. A lenti gerendaházak egyike nagyobb volt,
mint a többi. Egykor a birkagyapjúkkal a déli piacra
vonuló hegyi pásztorok útjuk során pihenőt tartottak
Északvölgyben. A piac régóta nem létezett már, de
meglehet, hogy fogadók még vannak a településen.
Kissé szaporábban szedte a levegőt, miközben
belegázolt a felázott falusi utca mocskába és sarába.
De igaza volt: a legnagyobb gerendaház ajtaja fölött
egy cégér lógott, melynek feliratát az eső és a szél
már rég kifakította. Arra vette az irányt. Két férfi, aki
mellett elhaladt, úgy bámult utána, mintha hétfejű
sárkány lenne. Úgy látszott, Északvölgybe csak
ritkán szoktak jönni idegenek.
Ételek, savanyú sör és egy rég nem szellőztetett
helyiségben tartózkodó túlságosan sok ember szaga
csapott az orrába maróan, amint belépett az ivóba. A
terem egyik végében irtózatos méretű kandalló állt,
elég nagy ahhoz, hogy akár egy legallyazatlan
fatörzset is befogadjon. Mélyéről vidám lángnyelvek
lobogtak elő és terjesztettek kellemes meleget a
helyiségben.
Egy gyalulatlan faasztal lócákkal körülvéve, egy
korsókkal teli söntéspult és néhány pad a kandalló
mellett alkotta az egész berendezést. Amint Hertha
becsukta az ajtót maga mögött, két, a kandallónál ülő
férfi és egy piszkos szoknyájú szolgáló pillantott föl
reá ugyanazzal a döbbenettel, mint amilyennel a két
ember bámult utána odakint.
Ő hátralökte csuklyáját és rangjának
magabiztosságával viszonozta tekintetüket.
– Szerencse ezen házra! – üdvözölte őket.
A válasz nem jött azonnal, oly nagynak tűnt az afölött
érzett meglepetés, hogy itt idegen embert láthatnak.
Végül a szolgáló lépett oda hozzá, miközben kezét
beletörölte kötényébe.
– Szerencse önre is, lady – a szeme, mintha
megbűvölték volna, csüngött Hertha kabátjának
finom szövetén. – Miben lehetünk a szolgálatára?
– Vacsorával és egy ággyal.
– Az előbbi nem hibádzik, lady, de egyszerű, és talán
nem kényes gyomornak való – hebegte a leány. –
Hadd szólok az úrnőnek...
A belső ajtóhoz szaladt és átvetette magát rajta,
mintha üldöznék.
Hertha félretette lándzsáját és a batyut, hátralökte
kabátját és a kandalló elé állt. Kicsatolta fogával
prémes kesztyűjének szíjait, hogy felmelegíthesse
dermedt ujjait a tűznél.
A padon ülő két férfi félrehúzódott, és még mindig
némán meredt rá.
Hertha egyszerűnek vélte ruházatát. Osztott
lovaglószoknyát viselt, amiből levágott egy keveset,
hogy a hegyi ösvényekhez igazítsa. Kicsit kopott volt
már, de azért még hordható. Pruszlikjának szegélye
ugyan hímzett paszománnyal volt díszítve, de nem
szélesebben, mint ahogy azt egy parasztlány is
megengedhetné magának. Haját vastag copfba fonva
hordta, szalag vagy ezüstcsat nélkül. De ahogy itt
megbámulták, attól viselhette volna akár a
legpazarabb öltözéket is. Őt azonban nem érdekelték
ezek a tekintetek.
Egy asszony viharzott oda hozzá, fején a
házasemberek kontyával, tiszteletteljesen
előregörnyesztett vállai körül laza sállal, alig tisztább
szoknyában, mint amilyen a szolgálóé volt.
– Legyék üdvözölve, lady, isten hozta önt! Henkia,
Sin, táguljatok innét, csináljatok kelyet a hölgynek a
tűznél! – a szólítottak sietve még arrébb csúsztak a
padon. – Malka mondta, hogy maradni akar
éjszakára. Megtiszteltetés szerény födélünknek.
– Köszönöm.
– A hitestársa kint várakozik a lovaknál? Van
istállónk...
Hertha a fejét rázta.
– Egyedül utazom, és gyalog – az asszony arcára
vetett pillantás után hozzáfűzte: – Ilyen időkben el
kell fogadnunk, amit a sors hoz nekünk, még ha az
nem a szájunk íze szerint való is.
– Milyen igazat beszél, lady. Foglaljék helyet! – a
fogadósné leráncigálta válláról a sálat és letörölte
vele a padot.

Valamivel később Hertha kinyújtózva feküdt egy

ágyon, melynek takaróját tűz mellett melegítették,
egy szobácskában, amit már láthatólag régóta nem
használtak és mégis rendelkezett mindazon
kényelemmel, melyet egy ehhez hasonló fogadó csak
nyújtani volt képes, és azon töprengett, amit a ház
úrnőjétől megtudott.
Ahogyan már sejtette, rossz idők jártak
Északvölgyre. Lordjával és annak fiával együtt
elesett a falu legtöbb harcképes férfia is. Azokból,
akik túlélték a csatát és egymás után
visszaszivárogtak, hiányoztak a szükséges
tulajdonságok, hogy a vezetést átvegyék. Keveset
tettek érte, hogy az egykor virágzó falu újra az
legyen, ami korábban volt. Utazók alig jártak erre.
Hertha volt az első a tél beállta óta. Keleten és délen
jobban festettek a dolgok, s ezért Hertha meséjét,
hogy tudniillik ott élő rokonaihoz igyekszik,
fenntartás nélkül elfogadták.
Zordonvölgyben, mint megtudta, jobb a helyzet. Áll
ott egy falusi korcsma, nagyobb, mint ez, több
vendéggel. A fogadósné irigy hangon beszélt róla. Az
ottani fogadósnak azonban volt egy felesége, akit a
cselédlányok ki nem állhattak, mert állandóan
féltékenységével üldözte őket.
A békák felől nem mert kérdezősködni, kéretlenül
pedig senki sem beszélt róluk, ha eltekintünk attól,
hogy a fogadósné figyelmeztette, nehogy az Ódon
Úton menjen tovább, hanem használja inkább az újat.
Mindenesetre ezt sem tartotta veszélytelennek és azt
tanácsolta neki, bújjék el a bozótban, ha kétséges
utazók közelednek.
Mindeddig Hertha terve igencsak homályos maradt,
de hát végeredményben nyugodtan várhatott, míg
részleteiben is kirajzolódik.

2.
Az ivó tágas volt, de alacsony, a mennyezete alig
hagyott teret egy nagytermetű férfi feje fölött. A
mestergerendákról füstölgő olajlámpák lógtak le
láncokon. Fényük zavaros volt és korlátozott. Csupán
egy távoli sarokban, ahol egy fonott válaszfal némi
elkülönülési lehetőséget nyújtott, gondoskodtak
faggyúgyertyák egy kis világosságról.
A terem eléggé zsúfolt volt ahhoz, hogy elégedett
mosolyt varázsoljon Uletka Rory keskeny ajkára,
kinek gyöngyszeme, akár egy madáré, cikázott ide-
oda, hogy semmit el ne nézzen és ellenőrizze a két
cselédfiút, akik teli korsókkal kezükben szaladgáltak
a székek és lócasorok között. Ő maga a gyertyákkal
megvilágított asztalnál ülő vendégeket szolgálta ki –
ami különleges kitüntetés volt. De ő, ahol csak látta,
felismerte a nemes vért.
Nem mintha ebben az esetben teljesen igaza lett
volna, az utazókkal kapcsolatos tapasztalatai ellenére
is. Az egyik férfi ott, az igen, az egy völgyi lordnak
volt az ifjabbik fia. Családi birtokát azonban már rég
elemésztette a háború vörösen izzó lángja, és senki
élő nem maradt Katlanvölgyben, aki urának
nevezhette volna őt. A következő férfi íjászkapitány
volt egy másik lord szolgálatában. Sietősen léptették
elő, miután négy nálánál jobb ember elesett. És a
harmadik? Nos, ő többnyire hallgatott, és jelenlegi
társai közül egyik sem tudott a múltjáról semmit.
Korát tekintve a középső volt hármójuk közül, habár
ezt nem lehetett csak úgy minden további nélkül
megmondani, mert Trystan az embereknek azon
fajtájához tartozott, akiken nem rakódik le háj, s
akiknek korát, alighogy bajszuk serkedni kezd, nehéz
megállapítani. Ez azonban nem azt jelentette, hogy
bajuszt viselt – álla és orcái simák voltak, mintha épp
az imént borotválkozott volna, s így tisztán ki lehetett
venni a szája egyik sarkától egy kis darabon fölfelé
húzódó sebhelyet is.
Haját rövidebbre nyírva hordta, mint a legtöbben,
talán a nehéz sisak miatt, amely tőle jobbra hevert az
asztalon. A horpadásokból és karcolásokból ítélve a
sisak az egész háborút végigcsinálta. Hiányzott már
róla a tollforgó is, mely korábban bizonyára
díszítette, de még mindig ugyanúgy ellátta viselője
védelmét, mint bármikor valaha. A sodronying a
viseltes hadiköntös alatt még egészben volt. És az
övéről lógó hüvelyben rejlő kard, akárcsak a harci íj,
ami a háta mögött támaszkodott a falnak, egy
hivatásos katona gondosan rendben tartott fegyvere
volt. De ha valóban a katonák közé tartozott, akkor
úgy tűnt, az utóbbi időben nem nagyon szegődött
nyomába a szerencse. Nem viselt értékes gombokat
vagy csatokat, melyeket szükség esetén becserélhetne
szállásra vagy élelemre. Csak ha kinyújtotta kezét,
hogy a korsó után nyúljon, csillant meg valami a
gyertyafényben, ami nem volt olyan tompa fényű,
mint az acél vagy a bőr. A csuklóján lévő íjvédő
értékes darab volt – egy széles, művészien vert
aranypánt, amibe kicsiny drágaköveket ágyaztak,
melyek oly bonyolult mintát alkottak, hogy csak
pontosabb vizsgálatnál lehetett kivenni.
A férfi félig lehunyt szemmel ült, mintha
gondolataiba merülne, ám a valóságban nem annyira
társainak alkoholtól elnehezült szavait, mint inkább a
többi jelenlevő egymással való beszélgetéseinek
olykor igazán tanulságos foszlányait figyelte.
A legtöbben, akik itt hajtották föl esti itókájukat,
helybéli mezei munkások voltak, vagy katonák, akik
új lordot kerestek, mert a régi elesett vagy annyira
elszegényedett, hogy már nem tudta megfizetni a
zsoldjukat. A háború véget ért, és ők lettek a
győztesek. Ám a föld, ahová visszatértek, puszta volt
és sivár. Sok erőbe és időbe fog kerülni, hogy
Nagyhallackot újra azzá tegyék, ami hajdanán volt.
Amit a tengerentúli hódítók nem pusztítottak el már a
háború kezdetén vagy nem prédáltak föl és
küldözgettek hajórakományonként haza, azt még
lélekszakadva tönkretették, mikor a hadiszerencse
ellenük fordult és sietve visszatértek a hajóikhoz. Az
egész termés a lángok martaléka lett. Most majd
hosszú éhínség fog beköszönteni a következő
termésig, ha egyáltalán maradt még hozzá elegendő
vetőmag.
Sok egykor virágzó völgy vált pusztasággá. A férfiak
harcban estek el, a nők, ha szerencséjük volt, a
szárazföld belsejébe menekültek, vagy a hódítók
hurcolták el őket rabszolgának, és sokan szintúgy
elpusztultak. Talán még ezeknek volt a legjobb.
Trystan letette a korsót. Másik kezével az íjvédő után
nyúlt, és, mint azt gyakran tette, szórakozottan
játszadozott vele, miközben a válaszfalon túli
beszélgetéseket figyelte. Ha ilyen idők járnak, egy
merész ember könnyen új életet kezdhet. Ez volt az a
reménység, ami idevezette őt, és visszatartotta attól,
hogy a tavaszvölgyi Fritigen zsoldjába lépjen. Miért
kéne most íjászkapitánynak elszegődnie, mint
korábban, mikor sokkal többet is elérhet?
A hódítók ugyan nem nyomultak előre eddig a
Zordonvölgyig, de akadnak völgyek innen távolabb,
amiknek nem jutott osztályrészükül ez a szerencse.
Találni fog közöttük egyet, egyet, egyet, ahol nem él
többé lord, hogy a harci kürtöt megfújja.
Ha akad egy lady is, aki megpróbálja kézben tartani a
birtokot, annál jobb, ez illik majd a terveibe.
Valahogy biztos volt benne; gyermekkora óta
dédelgetett álma, hogy egyszer a maga ura lehessen,
rövidesen teljesülni fog, ha szívósan törekszik rá.
– Kiszolgálni! – hebegte fiatalabbik társa, Urre, és
úgy csapott az asztalra a korsóval, hogy a gyertyák
fénye megremegett. Végül egy káromkodással
áthajította poharát a válaszfal fölött, hogy az a
kőpadlón szilánkokra tört.
A sánta cselédfiú nekézkesen lehajolt, hogy felszedje
az agyagcserepeket. Ijedt pillantást vetett Urréra,
majd egy továbbit bosszús úrnőjére, aki időközben
már meg is érkezett egy tálca frissen töltött
söröskorsóval.
Trystan undorodva hátratolta székét. Urre most, mint
majd’ minden éjszaka, a sárga földig leissza magát és
siratja elveszett életét, ahelyett, hogy újat kezdene.
Onsway pedig, mint általában, igazat fog adni neki,
míg csak Urre aranya elég ahhoz, hogy a vazallusát
játssza, de minden bizonnyal egy perccel sem tovább.
Ő, Trystan, rövidesen el fog szakadni ettől a véletlen-
összehozta társaságtól, amely semmit sem nyújthat
neki. Egyelőre azonban szándékában állt egy darabig
még ebben a fogadóban maradni. A helyzete itt az
összekötőúton egyszeri volt és kedvező. Hol másutt
tudhatott volna meg ennyit, miközben a fülét
hegyezi? Azonkívül titokban már kinézett magának
két férfit, akik szolgálatára lehetnek céljai elérésében.
Az oldalán lógó erszény mindenesetre szörnyű
sovány volt, s nem engedhette meg magának, hogy
egy íjászt vagy fegyverhordozót fogadjon.
De épp elég ember akadt, aki, akárcsak ő maga, új
gyökereket akar ereszteni – jobb körülmények között,
mint amilyeneket eddig ismert. Férfiak, akik tisztán
látják annak előnyeit, hogy egy céltudatos ember alatt
szolgálhatnak, kinek segítségével feljebb juthatnak a
társadalom ranglétráján. Nem volt többé nagy csapat
katonára szükség ahhoz, hogy az ember gazdátlan
parasztok előtt tekintélyt szerezzen. Egy fél tucat
tapasztalt harcos az oldalán, egy lord nélkül maradt
birtok – és megcsinálta a szerencséjét.
Szíve gyorsabban kezdett verni, mint mindig, ha
gondolatai tervének ehhez a pontjához értek. De ő
már rég megtanulta kordában tartani érzéseit. Olyan
önuralmat mondhatott a magáénak, mint szinte senki
más, igyekezett azonban ezt a különbséget titokban
tartani. Tudott együtt rabolni, paráználkodni, ölni a
többiekkel – és meg is tette ezt, de mindig számítóan.
– Ideje lepihennem – mondta, és az íja után nyúlt. –
Hosszú volt a mai út...
Urre, úgy tűnt, meg sem hallotta, minden figyelmét a
korsóknak szentelte. Onsway szórakozottan bólintott.
Szeme, mint általában, Urre ajkán csüngött. A
fogadósné azonban semmit sem eresztett el a füle
mellett, ami pénzt hozhatott.
– Egy ágyat, jó uram? Három garas – és ingyen
kandallótűz.
– Rendben – bólintott rá a férfi.
Az asszony a cselédfiúért ordított, aki bicegve
felvezette Trystant az emeletre. A kamra, amit
mutatott neki, épp hogy elég nagy volt egy ágynak és
egy szekrénynek. Az ablak zárva volt, és tábláit
pótlólagosan még keresztlécekkel is megerősítették.
Az ígért kandallótűzről szó sem esett, helyette egy
serpenyő állt az ágy mellett izzó széndarabokkal. A
cselédfiú éppen be akarta csukni maga mögött az
ajtót, mikor az ablakhoz lépő Trystan megállította.
– Miféle ostromot kellett itt kiállnotok, fiacskám? –
érdeklődött meglepetten. – Az ablaktáblák úgy el
vannak torlaszolva, hogy csak erőszakkal leket
kinyitni őket.
A fickó a rémülettől elkerekedett szemmel szájára
szorította kezét. Az ablakra meredt. Végül azt
hebegte:
– A... a békák... – látható volt, hogy nem akar többet
mondani.
Trystan vállon ragadta, mielőtt elfuthatott volna.
– Békák? Miféle békák?
– Hát... hát a békák... – úgy tűnt, a fiú azon a
véleményen van, hogy Trystannak végtére is tudnia
kell, miről beszél. – Ott... ott ülnek az... az Álló
Kövek között, és... és csak bajt hoznak az emberekre.
– Hangja megszilárdult. – Hiszen mindenki ismeri a
zordonvölgyi békákat! – ezzel kitépte magát a férfi
markából és lesietett a lépcsőn.
Trystan összeráncolt homlokkal újra az ablakhoz
lépett. Békák... és Zordonvölgy; mind a kettőről
kellett már hogy halljon. Megpróbált visszaemlékezni
rá.
A völgynek nagy volt a jelentősége, most még
inkább, mint a háború előtt, amikor innen délre még
fennállt a tengerparttal a hódítók által később
elpusztított közvetlen kapcsolat. Miután ez
megsemmisült, a másodrangú utakat használták,
amelyeken addig főként pásztorok és kereskedők
közlekedtek. Zordonvölgy nyugati pereménél három
különböző út futott össze.
De mintha hallott volna egy negyedik útról is, ami a
hegyekbe vezet, és amit alig néhányan mernek
használni. Egy ősrégi útról, amely állt már azelőtt is,
hogy az emberek kezdtek volna Nagyhallackban
megtelepedni. Most már többre is emlékezett. A
zordonvölgyi békák! Őket egy más faj tagjai – vajon
emberek voltak-e? – hagyták hátra, akik már
majdnem teljesen eltűntek erről a földről, mielőtt
megérkeztek volna ide az első telepes hajók.
És mégis számtalan hely létezett, ahol bizonyos
hatalmak és erők a mai napig érzékelhetők és
felidézhetők voltak azok számára, akik eléggé
kétségbeestek, hogy hozzájuk forduljanak. Hát
Nagyhallack lordjai talán nem kényszerültek az
Ismeretlennel való szövetségre, mikor ünnepélyes
szerződést kötöttek a Vérlovasokkal? Mindenki tudta,
hogy csak e különös idegenek segítségével sikerült
vereséget mérni a hódítókra.
Néhány ezek közül a hatalmak közül jóságos volt és
segítőkész, mások semlegesek, megint mások
veszélyesek, de nem agresszívak, ami azt jelentette,
hogy maguktól nem támadtak rá az emberekre. Ám
mindegyiknek megvolt a maga külön lakhelye, és
azok, akik be merészeltek lépni oda, saját
felelősségükre tették.
E lakhelyek közé tartoztak a zordonvölgyi békák Álló
Kövei is. Azt beszélték, hogy a békák teljesítik a
kívánságokat, ám az a mód, ahogyan ezt teszik, nem
mindig örvendetes a hozzájuk folyamodó illető
számára. Az emberek már évek óta kerülik a
zordonvölgyi Álló Köveket.
De hát miért vannak az ablakok eltorlaszolva? Ha a
békák – egyáltalán nem volt biztos, hogy valóban
békák-e – manapság nem hagyják el a maguk
lakhelyét a völgyben, akkor korábban esetleg
megtették volna? Tényleg szükség van rá, hogy
reteszekkel és deszkákkal védekezzenek ellenük? És
mindezt ráadásul egy emeleti szobában!
Trystan, önmaga számára sem egészen érthető
kíváncsiságtól hajtva, előhúzta tőrét és feszegetni
kezdte a vaskapcsokat. A rozsda már teljesen
szétmarta őket, és biztosra vette, hogy az ablakot
évek óta nem nyitották ki. A kapcsok végre engedtek,
de a megdagadt ablaktáblákat még mindig nehéz volt
kimozdítani helyükből, ami aztán csak kardja
hegyének segítségével sikerült neki. Végül az
ablakszárnyak nyögve kitárultak. Behatolt az éjszakai
hideg, és csak most ébresztette a férfit igazán tudatára
annak, milyen fülledt is a kamrában a levegő.
Trystan kitekintett a hóra és egy sötét facsoportra,
amely mögött egy emelkedő vezetett kifelé a
völgyből. E hely és a fogadó között nem álltak
további épületek. A sűrű bozótos, ami sötéten ütött el
a hó fehérjétől, arra engedett következtetni, hogy azt
a földet nem művelik. Trystannak nem tetszett, amit
látott.
Hadi szolgálat során kiélesedett ösztönei veszélyt
láttak benne. A bokrok védelmében az esetleges
ellenség egy lándzsahajításnyira megközelíthette
volna a fogadót. De talán a zordonvölgyi emberek
nem ismerték az efféle félelmet, s ezért nem láttak rá
okot, hogy a vad bozótost kiírtsák.
Alig vált a lejtő valamivel meredekebbé, a
bozótosnak vége szakadt, mintha itt valaki megtette
volna a Trystan által szükségesnek vélt
óvintézkedéseket. Felette a hó szüzen és fehéren
ragyogott a holdfényben. Aztán egy sor egyenesen
álló kődarab következett, amit Trystan összehúzott
szemöldökkel szemlélt. Biztos volt benne, hogy nem
természetes alakzatokról van szó.
A kövek nem alkottak összefüggő falat, hanem széles
üres terek tátongtak egyiktől a másikig, mintha
egykor kerítéscölöpnek szánták volna őket. Ám
ahhoz túlságosan nagyok voltak.
Az első külső sort öt további követte, melyeknek
kövei sorról sorra befelé egyre közelebb álltak
egymáshoz. Trystan két dolgot vett észre. Először is,
bármennyire fényesnek tűnt is a hold, bizonyosan
nem az volt egyedül felelős a kövek között uralkodó
világosságért. Különös ragyogás áradt vagy azokból
magukból, vagy pedig a környező talajból.
Másodszor, egyetlen hófödte dombot sem látott azon
a ponton túl, ahol a kőoszlopok kezdődtek. És a
köveket egyfajta köd vagy gőz ülte meg, ami
megakadályozta a tiszta kilátást.
Trystan pislogott és megdörzsölte a szemét. A
felhőfoszlány, bármi legyen is az, annál sűrűbb lett,
minél tovább bámulta.
Bizonyosan nem Zordonvölgy emberlakta része terül
el előtte, erről meg volt győződve. Abban a dologban
odakint rejlett valami különös és idegen, s
kétségkívül egyike volt azon titokzatos helyeknek,
ahol az Óhatalmak visszamaradtak. Most már elég
biztosra vette, hogy ez a békák erődje vagy
menedékhelye. Már értette, miért torlaszolták el az
ablaktáblákat. Újra behúzta őket, de a megdagadt
léceket nem tudta átcsúsztatni a vaskapcsokon.
Trystan kibújt zekéjéből és sodronyingéből, a
megdöbbentően tiszta ágyra vetette magát és rögtön
el is aludt. Úgy érezte, csupán pillanatok teltek el,
mikor kopogtak az ajtaján és egy szolga meleg
mosdóvizet hozott be neki.
– Zabkása, hideg sült és sör van reggelire – mondta.
– Nagyszerű – dörmögte Trystan. Élvezte a meleg víz
luxusát, amivel egyáltalán nem számolt, és jó
előjelnek vette a mai napra.
Az ivó üres volt. A sánta cselédfiú az asztalokat
súrolta. Úrnője csípőre tett kézzel állt, állát
fenyegetően az előtte álló lányra szegezve.
A lány meleg kabátot viselt, melynek csuklyáját
hátravetette. Szabadon maradt arca keskeny volt,
szilárd vonásokkal. Nehéz volt megmondani, hogy
szépnek nevezhetnék-e vagy sem, mert a szorosan
feszülő bőrt barna foltok csúfították el. Trystan látta,
hogy a kabátja jó anyagból való, tartása is arra
mutatott, hogy nem parasztlány. Az egyik kezében
egy batyu volt, a másikban pedig rövidnyelű
vadászlándzsa.
– Rendben van, te lány. Itt szállásért, ellátásért meg
azért dolgozol, amire a ruházkodásodhoz szükséged
van – a fogadósné kurta pillantást vetett Trystanra,
majd újra a lánynak szentelte minden figyelmét. –
Rakd le a dolgaidat arra a párkányra ott. Aztán kezdd
a munkát, ha valóban ez az, amit akarsz.
Nem bizonyosodott meg róla, hogy
engedelmeskednek-e parancsának, hanem az
asztalhoz sietett, ahol Trystan helyet foglalt.
– Zabkását, hideg sültet és egy korsó friss sört, jó
uram?
Trystan bólintott, és, mint az előző éjszaka,
szórakozottan játszadozott a csuklóján lévő arany
íjvédővel.
A fogadósné a tűzhelyhez csoszogott. A férfi észre
sem vette, s csak akkor riadt föl gondolataiból, mikor
valaki egy tálcát tett le az asztalára. A lány volt az.
Közben levetette a kabátját, s Trystan meglátta rajta a
szűk pruszlikot és a rakott szoknyát. A férfinek igaza
volt, a kabát alatt sem egy cseléd öltözékét viselte. A
szoknya voltaképpen lovaglószoknya volt, csak egy
kissé megrövidítve, hogy látni engedte a csizmákat is,
melyekből szalma kandikált elő. Alakja kicsit túl
karcsú volt, de különben formás, úgyhogy Trystan
magában azt kérdezte, hogyan is adhatott neki a sors
ilyen kevéssé vonzó arcot. Biztos nem kellett neki a
lándzsa hozzá, hogy megvédje magát. Elegendő, ha
az arcát fordítja feléje, és máris olyan biztonságban
van minden kéjenctől, mint Gunnora szobra, amelyet
a parasztok az első vetés idején körmenetben
hordoznak végig szántóföldjeiken.
– A reggelije, uram – fürgén és még a fogadósáénál is
jártasabban szolgálta föl neki az ételt.
– Köszönet érte! – viszonozta Trystan úgy, mintha
egy lord birtokán ülne, és a lady maga helyezné az
asztalára az étket.
A korsó után nyúlt. Ebben a pillanatban látta, ahogy a
lány összerezzen és elkerekedett szeme az ő kezére
szegeződik. De gyorsan összeszedte magát és
lesütötte tekintetét.
– Hozhatok még önnek valamit, uram? – kérdezte
színtelenül.
A hangja is elárulta. Nincs az a lány, aki ilyen
akcentussal beszélne, ha nem nemesi származék.
A háború sok zavart okozott. Mi köze neki hozzá,
hogy egy finom hölgyet elűztek puha fészkéből, és
most cselédlányként kell a kenyerét és a födelet a feje
fölött megszolgálnia? Az ő arcával nem remélheti,
hogy talál majd egy férfit, aki törődik vele, hacsak
nem vak az illető.
– Köszönöm, nem – dörmögte.
A lány a vadász könnyű és nesztelen lépéseivel
távolodott az asztaltól – és egy Magasanszületett
kecsességével, fűzte még hozzá Trystan gondolatban.
Töprengve nézett utána.
– Ő lejjebb csúszott a létrán – suttogta magában. – Én
följebb fogok hágni rajta...

3.
Északvölgy után a hegyi út még nehezebben
járhatóvá vált. Helyenként görgetegek temették be, és
Herthának kerülőket kellett miattuk tennie vagy
fáradságosan átmásznia rajtuk. De mégis kitartott,
mert ez volt az általa ismert egyetlen út, amely
céljához vezetheti őt.
Mialatt tovább küszködött – nem egyszer ugrórúdnak
kellett a lándzsáját használnia – azon töprengett, ami
előtte állt. Mikor meglátogatta Gunnora Szentélyét,
népének hite szerint cselekedett, de ha a békákhoz
folyamodik segítségért, ismeretlen tájakra
merészkedik.
Egy kis zacskó lógott a nyakában, gabonaszemekkel
és szárított gyógyfüvekkel teli – az otthon és a
tűzhely Gunnora-talizmánja. Egy másik a pruszlikja
bélésébe volt belevarrva. És a szalmában, amit a
meleg miatt hordott csizmájában, olyan levelek
bújtak meg, melyeknek az utazó védelmét kellett
szolgálniuk. Mielőtt elindult volna Horla Birtokáról,
minden lehetséges talizmánnal felszerelte magát.
De nem tudta, segíteni fognak-e ezek olyan idegen
hatalmak ellen, mint a békák. Minden fajnak megvan
a maga saját mágiája. Az Ónép tagjai nem voltak
emberek, s hitük és erkölcsük teljesen másféle kellett
hogy legyen, mint azoké. Vajon nem fog-e nagy bajt
előidézni, ha keresztülviszi szándékát?
Ha idáig jutott gondolataiban, mindig emlékeztette
magát arra. És az emlékezés fájdalmasabbnak
bizonyult, mint egy seb kiégetése. Éppen úton volt a
feledésvölgyi apátságba. Kuno javasolta a
sétalovaglást. Talán azért is fordult el tőle később,
mert bűnösnek érezte magát emiatt.
Sohasem felejtheti el azokat a borzalmas órákat, mert
ha nem emlékezne rájuk állandóan, elveszítené azt az
égő gyűlöletet, amely erőt adott neki, hogy a dolgot
elviselje. Kuno csak egy pár fegyverest adott melléje,
mivel biztos volt benne, hogy a menekülő hódítóktól
semmi félnivalója nincs. És nem is az ellenség volt,
aki megtette vele a legborzalmasabbat.
Látszólag a semmiből csapott le a nyílzápor reájuk.
Még most is hallja az ifjú Jannek gurgulázó sikolyát,
aki egy nyílvesszővel a torkában fordult le a
nyeregből. A kísérői meghaltak, mielőtt egyáltalán
megpillanthatták volna az ellenséget. Ő sarkantyúba
kapta lovát, de az beleakadt egy kantárszíjba. Aztán
már csak arra emlékezett, hogy átrepül az állat fején...
Összekötözött kézzel ébredt a sötétben. Egy tisztáson
feküdt, ahol két kőtömb között tábortűz lobogott. A
lángok körül férfiak ültek és félig nyers húst rágtak.
Ezek voltak a hódítók. És Herthát kirázta a hideg,
mert jól tudta, mi fog történni vele akkor, ha éhségük
egyik formáját csillapították...
Végül aztán elérkeztek ehhez is. Ő még megkötözött
kézzel is úgy védekezett, akár egy vadmacska. Azok
csak röhögtek és letépték róla a ruhát, de az utolsóig
és legrosszabbig nem jutottak el. Nem, az egy saját
fajtájából való férfinak maradt. Újra izzó düh öntötte
el, s még a hideget is elfelejttette vele, amely
napnyugta után egyre fogcsikorgatóbb lett.
A menekülő ellenség harcosai, akik rájuk támadtak, a
maguk részéről szintén nyílzáporban pusztultak el.
Félig öntudatlanul feküdt a földön, míg csak egy
nehéz test hozzá nem préselődött, és durva,
követelőző kezek vissza nem hozták a fájdalmat és az
irtózatot.
Az arcát nem látta, de – és ez örökre bevésődött
emlékezetébe – a csuklóján lévő arany íjvédőt igen,
amely a torkának szorult és ő addig fulladozott alatta,
míg elvesztette az eszméletét. És mire újra magához
tért, már egyedül volt.
Valaki egy kabátot vetett mezítelenségére és
otthagyott neki egy lovat. Csak halottak vették körül,
a szállingózó hó már félig betakarta őket. Nem
értette, miért nem ölték meg. Talán
megbecstelenítőjének kísérői nem engedték. Akkor
mindenesetre nagy kedve lett volna soha többet fel
nem kelni és hagyni, hogy a fagy vessen véget
életének. Csak a harag és a megtorlás vágya
szakította ki letargiájából. Valahol most ott lovagol a
férfi, aki megmentője lehetett volna, s ehelyett
elrabolta tőle azt, amit minden lány csak önként adhat
oda. Nem fog nyugodni, míg meg nem bűnhődik érte.
Később, amikor rájött, hogy új életet hordoz a szíve
alatt, nagy kísértésbe esett, hogy megtegye, amit oly
sürgetően tanácsoltak neki, hogy e csírázó kis élettől
megszabaduljon. Végül azonban mégsem vitte rá a
lélek. Noha a gyermeket erőszakkal nemzették
ugyan, de mégis hús volt az ő húsából. Ekkor jutott
eszébe Gunnora és az ő segítő varázsa. Ezért állt ellen
Kuno unszolásának, sőt, brutális dühének is.
Két dologhoz ragaszkodott makacsul – hogy e
gyermek csak a sajátja legyen, és hogy a férfi, aki
valójában sosem lesz magzatának apja, keservesen
bűnhődjék meg gaztettéért. Első kívánságát Gunnora
teljesítette neki. Azért volt úton most, hogy a
másodikat is valóra váltsa.

Leszállt az este, és Hertha keresett magának egy

sziklákkal födözött, védett kis zugot. Az éjszaka
közepén azonban felriadt. Nyugtalanság lógott a
levegőben, valami közelgő esemény előre
megsejtéséhez hasonlítható feszültség.
A lándzsára támaszkodva lépett elő Hertha a sziklák
alól. A hold megvilágította előtte az érintetlen havat
és sötétlő lábnyomait az ellenkező irányban.
Fényében Hertha tovább lépkedett.
A távolban gyenge izzást pillantott meg, amely
azonban úgy tűnt, nem tábortűztől ered, és fáklyától
vagy lámpástól sem, ebben bizonyos volt. Talán azon
a helyen ég, hol kívánságának teljesülnie kell?
Az Ódon Utat itt jól át lehetett tekinteni és nem
tarkították további akadályok, ha sokkal keskenyebb
volt is, mint azelőtt. Hertha gyorsan haladt.
Rövidesen magas kövek bukkantak föl előtte, egyik
sor a másik után. A külsők távol állottak egymástól, a
következők kissé közelebb, és minden további sorban
sűrűbben helyezkedtek el. Ő egy olyan ösvényen
ment, amely egyenesen átvezetett ezek között a
kőoszlopok között.
Mindegyiknek a csúcsán egy-egy kis fénygömb
emelkedett ki az éjszaka sötétjéből, mintha az
oszlopok nem kövek volnának, hanem óriási
gyertyák, melyek az utat mutatják neki. Ám a fény,
amit kisugároztak, hideg volt, ahelyett hogy
melegítene. Érdekes módon a hold itt nem világított,
habár Hertha semmiféle födelet nem látott, amely
kizárhatta volna ragyogását.
Három kősort hagyott maga mögött, majd még négy
továbbit. A hetedik már egy falat alkotott. Az ösvény
még keskenyebb lett, s végül beletorkollott a fal egy
kapuszerű nyílásába.
Hertha tudta, hagy nem fordulhat vissza többé, még
ha akarna sem. Úgy érezte, mintha lába az ösvényhez
tapadna, amely mozog és magával ragadja őt.
A falon belül egy hatszögletű térségbe jutott. A
legbelső részt alacsony kőmellvéd vette körül, és
mind a hat sarkán egy-egy láng lobogott a
talajközelben. Hertha azonban nem volt képes sem
továbbmenni, sem hátrálni.
A mellvéden belül öt zöld szinű kőtömb állt. Úgy
csillogtak a kísérteties fényben, mintha tündöklő
drágakőből metszették volna őket. Felül le voltak
csiszolva, hogy ülőhelyül szolgáljanak azok számára,
akik várták őt.
Hertha nem tudta, mire is számított tulajdonképpen.
De amit látott, az olyan különös volt, hogy még
félelmet sem érzett, csak megdöbbenést, hogy
ilyesvalami egyáltalában létezhet egy olyan világban,
ahol emberek élnek. Most már értette, miért nevezik
őket békáknak, mert ha egyáltalán össze lehetett
hasonlítani őket bármi ismerős dologgal, akkor
leginkább még ezekkel.
Hogy két vagy négy lábon mozogtak-e, nehéz lett
volna megmondani, ahogy így a szikláikon
guggoltak. De nem voltak békák, e teremtésekhez
való hasonlatosságuk ellenére sem. Testük főként egy
szinte felpumpáltnak ható pocakból állt; négy
végtagjuk túl törékenynek tűnt ehhez a súlyhoz. A
fejek satnya vállakon ültek, szemmel láthatóan nyak
nélkül. Hatalmas fejek voltak ezek, nagy aranyszínű
szemekkel magasan a szőrtelen koponyákban. Az orr
nem volt több egy hasítéknál, s a széles száj alig
kivehető áll fölött terpeszkedett.
LÉGY ÜDVÖZ, FÜRKÉSZŐ...
A köszöntés a fejében hangzott fel, nem a fülében.
Azt sem tudta, melyik lény beszélt.
Hertha most, hogy céljánál volt, nem talált szavakat.
Szinte elkábult azoknak a látványától, akiket keresett.
De úgy tűnt, mintha nem is kéne magyarázkodnia,
mert a hang a fejében folytatta:
AZÉRT JÖTTÉL, HOGY A SEGÍTSÉGÜNKET
KÉRD! MIT SZERETNÉL, EMBERLEÁNY –
ELVESZÍTENI AZT, AMI A TESTEDET
NEHEZÍTI?
Ekkor Hertha újra megtalálta a hangját.
– Nem azt. Habár a magot nem törvény és erkölcs
szerint, hanem erőszakkal ültették el, meg akarom
tartani. Olyan gyermeket szülök majd, aki egyedül az
enyém lesz, mert Gunnora meghallgatta imámat.
MIT KERESEL AKKOR ITT NÁLUNK?
– Igazságot! Leszámolást azzal, aki fájdalmat és
szégyent hozott reám!
MIÉRT HISZED, EMBERLEÁNY, HOGY MINKET
ÉRDEKELNEK A TE SZEMÉLYED ÉS AZ
ÜGYEID, MINKET, AKIK NAGYOK VOLTUNK E
FÖLDÖN, MIELŐTT NYÁPIC FAJOD
IDETELEPEDETT VOLNA, ÉS AKIK ITT
FOGUNK LENNI AKKOR IS, HA AZ EMBER
MÁR NEM LÉTEZIK? MIHEZ KEZDJÜNK
VELED?
– Nem tudom. Hallottam néhány régi legendát és
idejöttem önökhöz.
Válaszként erre sajátos érzés érintette meg – ha
lehetséges a szellemek nevetését érzékelni, akkor ez
az volt. A békák mulattak rajta, s ez kissé megrabolta
az önbizalmát.
Újra egy kacajhullám és aztán olyan érzés, mintha
visszavonulnának, hogy maguk közt beszéljék meg a
dolgot. Hertha elfutott volna, ha képes lett volna rá.
Páni félelmet érzett.
KIVEL AKARSZ LESZÁMOLNI, EMBERLEÁNY?
MI A NEVE? HOL NYUGSZIK MA ÉJSZAKA?
Hertha a valóságnak megfelelően válaszolt.
– Nem ismerem sem a nevét, sem az arcát. De... –
elfeledte félelmét a lényét újólag eltöltő gyűlöletben
– ...de tudok valamit, amiről fel fogom ismerni őt. És
talán itt találom meg Zordonvölgyben, mert most a
háború végeztével sokan járnak erre.
Újra visszavonultak. Aztán még egy kérdést tettek föl
neki:
NEM TUDOD, HOGY A MI SZOLGÁLATAINK
NEM INGYENESEK? MIT NYÚJTHATSZ TE
NEKÜNK CSERÉBE ÉRTÜK?
Hertha meglepve hallgatott. Sosem gondolkozott
annál a pontnál tovább, hogy kívánsága beteljesítését
kéri. Most maga sem értette, hogy lehetett ilyen
ostoba. A békák természetesen kívánnak valamit
segítségükért cserébe! Ösztönösen leejtette batyuját,
és kezét óvó mozdulattal testére helyezte.
Megint az a nevetés.
NEM, EMBERLEÁNY, EZT AZ ÉLETET
GUNNORA MÁR MEGADTA NEKED, ÉS MI
NEM IS AKARJUK. DE AZ IGAZSÁG, AMIRE
VÁGYSZ, NEKÜNK IS HASZNUNKRA LEHET.
MEGADJUK NEKED A KULCSOT AHHOZ,
AMIRE SZOMJAZOL, ÉS A VÉGZÉS A MIÉNK
LESZ. EGYETÉRTESZ?
– Igen – bólintott Hertha, habár nem egészen értette a
dolgot.
NÉZZ IDE!
Az egyik lény fölemelte mellső végtagját és a lány
válla fölé mutatott. Hertha arra fordította fejét. Egy
kicsiny folt izzott a kőoszlop felszínén. Kinyújtotta
utána a kezét, és az, amint megérintette az oszlopot,
egy apró kővé változott és a markába gurult.
VEDD EZT, EMBERLEÁNY. HA MEGTALÁLOD,
AKIT KERESEL, INTÉZD ÚGY, HOGY EZ AZ
EST BEÁLLTAKOR AZ ÁGYÁBAN LEGYEN.
AKKOR BE FOG TELJESEDNI RAJTA A
BOSSZÚD – ITT, EZEN A HELYEN. ÉS HOGY EL
NE FELEJTSD VAGY MEG NE GONDOLD
MAGAD, ADUNK NEKED EGY KIS
AJÁNDÉKOT, AMELY MINDIG EMLÉKEZTETNI
FOG ERRE, HA A TÜKÖRBE NÉZEL.
A lény ismét felemelte mancsát – ezúttal Herthára
mutatott. Mellső végtagjából vékony füstcsík
kígyózott elő, ami gömbbé formálódott és a lány felé
repült. Az lebukott ugyan előle, ám a gömb rövid
bizsergés kíséretében mégis az arcába csapott.
EZT FOGOD VISELNI, EMBERLEÁNY, MÍG IDE
NEM JÖN A FÉRFI, AKIT KERESEL. EZ FOG
EMLÉKEZTETNI A KÖTÉSÜNKRE TÉGED.

Hogy ezután mi történt, Hertha nem tudta pontosan.

Minden olyan zavarossá vált. Úgy folytatta útját,
mintha álmodna. Éppen előtte emelkedett a
zordonvölgyi vendégfogadó. Nagyon kora reggel volt
még, de egy férfi lépett ki az ajtón és az istállóhoz
csoszogott, anélkül, hogy őt észrevenné. Úgy döntött,
bemegy és megpróbál itt munkát találni.
Az ivó üres volt, de egy pillanattal később egy
fintorgó arcú asszony lépett be. Hertha odament
hozzá és elmagyarázta kívánságát.
Az asszony, Herthának úgy tűnt, kárörvendő
mosollyal méregette őt.
– A te arcoddal itt biztos nem fogsz nyugtalanságot
szítani. És az is igaz, hogy szükségünk volna még két
kézre. Magas bérre azonban ne számíts.
Míg tovább beszélt, egy férfi jött le a lépcsőn és egy
asztalhoz lépett, amit válaszfal különített el a
többitől. Mikor a fogadósné befejezte prédikációját,
megparancsolta Herthának, hogy szolgálja ki.
A férfi nagytermetű volt, magasabb mint Kuno,
széles vállakkal. Arca keskeny volt, vonásai
kemények. Korát nem lehetett megbecsülni, de
feltételezhető volt, hogy még fiatal.
Mikor Hertha letette eléje a tálcát és ő a korsó után
nyúlt, egy szempillantásra mintha megállt volna a
világ a lány körül. Meglátta az íjvédőt a másik
csuklóján és megdermedt. Ám egy első ösztön
segített neki, hogy újra összeszedje magát, és biztos
volt benne, hogy a férfi nem fogott gyanút.
Amikor elfordult az asztaltól, magában azt kérdezte,
vajon nem a békák keze van-e ebben a találkozásban?
Mit is parancsoltak neki? Hogy az ágyába tegye a
követ. De kora reggel volt, és ő talán nem is fog itt
aludni többször. Mit csinálhat akkor? Követnie kell.
Megkönnyebbülten hallotta, ahogy a férfi odaszól a
fogadósnénak, hogy úgy gondolja, marad még egy
éjszakára. Talált rá okot, hogy egy másik szobába
szánt friss ágyneművel felmenjen az emeletre.
Mialatt végigsietett a szűk folyosón, azon töprengett,
miként is tudhatná meg, hogy melyik az idegen
szobája.
Annyira elmerült gondolataiba, hogy meg sem
hallotta a férfi lépteit a háta mögött, míg csak egy
durva kéz a vállára nem nehezedett és meg nem
perdítette.
– Á, csak nincs itt egy új...? – Hertha egy borostás és
véreres szemű, láthatólag igencsak másnapos
fiatalember arcába tekintett. Amikor az meglátta az ő
arcát, összerázkódott és olyan erővel taszította félre,
hogy a lány a földre zuhant.
– ...mint egy béka!
Kiköpött, de a nyála nem talált, mert ugyanebben a
pillanatban kemény kezek ragadták meg és lökték a
falnak. Az íjvédős ember megvetően pillantott rá.
– Mi ez? – zihálta a fiatalabbik. – Vedd le a kezedet a
vállamról!
– Hagyd békén a lányt, Urre. Nem tehet az arcáról.
Talán hálát kéne adnia érte az isteneinek. Olyan
fickóknál, mint te, akik elől egy szoknya sincs
biztonságban...
– Béka! Békapofája van... – Urre elhúzta a száját,
mintha még egyszer ki akarna köpni, de valami a
másik tekintetében láthatólag visszatartotta ettől.
Kibontakozott a szorításból és bizonytalanul
lebotorkált a lépcsőn.
Hertha felállt és lehajolt az ágyneműért, ami
kicsúszott a kezéből.
– Bántotta önt?
Zavartan rázta meg a fejét. Minden olyan gyorsan
történt, és az, hogy ő – éppen Ő – jött a segítségére,
alaposan zavarba hozta. Amilyen gyorsan csak tudott,
végigsietett a folyosón, de mielőtt még elérte volna a
végét, visszanézett. A férfi belépett egy ajtón, alig
néhány lépésnyire a helytől, ahol Urre feltartotta őt.
Most tehát tudta, melyik a szobája. De mit jelentett a
„békapofa”? Hogyan hatott az a nyirkos füstgolyó,
ami tegnap éjjel eltalálta?
Hertha megtapogatta az arcát, bőrét azonban
ugyanolyannak érezte, mint bármikor. Szüksége van
egy tükörre! Csakhogy egy olyan házban, mint ez,
aligha fog efféle luxustárgyat találni.
Végül akadt valami hasonlóra a konyhában – egy
tálcára, amit éppen fényesített. Elborzadt a bőrén lévő
csúf barna foltokat látva. Vajon örökre ezzel lesz
büntetve, annak jeleként, hogy kötést tett a sötét
hatalmakkal, vagy el fognak tűnni, ha megteszi, amit
a békák követelnek? Néhány emlékfoszlány olyan
reményeket ébresztett benne, hogy az utóbbi
következik majd be.
Minél gyorsabban maga mögött tudja a dolgot, annál
jobb. De ezúttal nem adódott rá lehetőség egyhamar,
hogy felsurranjon az emeletre. A sánta cselédfiútól
megtudta a férfi nevét. Trystannak hívták, és
korábban íjászkapitány volt, majd hadimarsall lett
belőle. Pillanatnyilag nyilván nem állt egyik lord
szolgálatában sem. Talán egy újat keresett, vagy
esetleg saját bandériumot akart toborozni. A cselédfiú
annyi mindenfélét hallott már.
Hertha figyelte Trystant, ha nem volt feltűnő. Ha az
íjvédő nem lett volna rá elég bizonyíték, ő lett volna
az utolsó e födél alatt, akiről ilyen tettet feltételez.
Urréról már igen, és még két-három másik férfiről is,
akik disznóságokra vetemedtek, míg meg nem
pillantották az arcát. Trystan ezzel szemben
udvariasan bánt vele, mintha nem látná a
csúnyaságát. Ez rejtélyt jelentett a számára, ami
igencsak nyugtalanította.
Mindez azonban nem változtatott elhatározásán.
Estefelé végre fel tudott osonni az emeletre, és
elrejtette a követ a párnahuzatban. Aztán
türelmetlenül és a szokatlan munkától kimerülve
várakozott, míg az utolsó vendégek is
felszedelőzködtek. A fogadósné egy padot jelölt ki
neki ágyul a kandalló mellett, mert az emeleti
kamrákban csak fizetővendégek alhattak.
Hertha összekuporodott, s bár testben úgy érezte
magát, mint akit agyonvertek, lélekben teljesen éber
volt, és egy pillanatra sem veszítette szem elől a
lépcsőt. A kő bizonyára még ma hatni fog.
Mindenesetre el volt szánva, hogy nem szalasztja el a
küszöbönálló eseményt. Kabátja és a lándzsa
készenlétben hevertek mellette. A csizmát, ami még
mindig rajta volt, friss szalmával tömte ki. Most már
csak várnia kell a bekövetkezendő eseményekre.
Nem kellett sokáig türelmetlenkednie, amíg Trystan
lejött a lépcsőn és kilépett az ivó ajtaján. Sietve
belebújt a kabátjába és követte őt.

4.
A fogadó falainak árnyékában megállt, mert félt tőle,
hogy Trystan visszanéz. Ám ő nem fordult meg,
hanem egy olyan ember biztos lépteivel kaptatott föl
a ház mögötti dombra, aki pontosan tudja, mit tesz.
Bár a hold az égen volt, pillanatnyilag felhők takarták
el. Hertha egyre jobban lemaradt, mert a bokrok ágai
beleakadtak kabátjába és a hó megnehezítette neki a
kapaszkodást, egészen eltekintve attól, hogy a hosszú
nap munkája az összerogyásig kimerítette. De neki
muszáj volt ott lennie, mikor Trystan eléri célját.
Vajon azért van ez, mert tanúja kell hogy legyen a
békák igazságszolgáltatásának? Vagy szabad
akaratából teszi?
Már maga előtt látta az Álló Köveket. Ma nem
sugárzott fény belőlük. Trystan olyan egyenes
vonalban közeledett feléjük, ahogyan csak ezt a
bozótos lehetővé tette. Rövidesen elérte az első
kősort. Eddig még egyetlen alkalommal sem nézett
körül. Hertha most már egyáltalán nem vette a
fáradságot, hegy rejtőzködjék, csak azon iparkodott,
hogy a nyomába érjen. Ha a férfi elér az utolsó
sorhoz, ahhoz, ami már egy falat alkot, meg kell
kerülnie, hogy az Ódon Út felőli nyíláshoz jusson.
Hertha talán drága időt takaríthat meg, ha egyenesen
odasiet.
Ám Trystan előtte érkezett meg. A lány akkor
pillantotta meg a nyílást és benne őt, amikor neki
még két kősor hátra volt. Ebben a pillanatban
felfénylettek a hideg lángok a kőoszlopok csúcsán.
Trystan merev tekintettel meredt arra, ami odabent
várta őt. Kardja az oldalán lógott, íjának vonala
kirajzolódott a hátán. Fegyveresen jött, de nem tett rá
kísérletet, hogy a kardot vagy az íjat kezébe vegye.
Hertha vadul kapkodva levegő után tovább
botladozott. Már csak a kezét kellett volna
kinyújtania, hogy megérintse Trystant. A férfi feje
födetlen volt, kabátja csuklyáját hátravetette. Karja
ernyedten lógott. És Hertha ekkor megpillantotta,
mire is bámul olyan bénultan.
Most nem guggoltak békák a zöld kőtömbökön.
Ehelyett azok igéző fénymintákat sugároztak
magukból. Herthának szinte emberfölötti erőbe került
lecsukni szemhéját, hogy ne legyen kitéve a színek e
bódító játékának. Két kezét a szemére szorítva úgy
érezte magát, mint aki súlyos tehertől szabadult.
Tisztán felismerhető volt azonban, hogy Trystan
fogoly. Vigyázva kikandikált az ujjai között és
figyelte őt.
A férfi egyáltalán nem mozdult, úgy nézett ki, mint
aki kővé változott. Még a mellkasa sem emelkedett és
süllyedt a lélegzetvételek alatt. Ez lenne a békák
büntetése? Szoborrá változtatták volna? De Hertha
lelke mélyén tudta, hogy a békák nem elégednének
meg ennyivel. Valami megmoccant benne. Bosszúsan
küzdött a nemkívánt érzelmek felébredése ellen.
Vadul felidézte emlékképeit, végigkorbácsolta magát
minden egyes iszonyú részlettel. Ezt tette vele ő, és
ezt, és ezt! Miatta lett belőle otthontalan, hazátlan
senki, s miatta kell most még egy békapofát is
eltűrnie! Bármi is történik vele, alaposan rászolgált.
Ő várni fog és végignézi. Azután pedig továbbmegy,
valahová, és végül, ahogy Gunnora ígérte, megszüli a
gyermeket, akiben semmi sem lesz méltatlan apjából!
Kezét még mindig a szeme előtt tartva, egy pillanatra
sem vette le a férfiról tekintetét. Észrevette, hogy
annak ernyedt ujjai ökölbe szorulnak, és rájött, hogy
minden erejével küzd a hatalmak ellen, melyek
fogvatartják.
Az érzés, amit Hertha visszaszorított magában,
erősödött.
Hevesen védekezett ellene. A férfi rászolgált a békák
által felkínált büntetésre, bármilyen keménynek
tűnjék is az.
A fogoly ökle felemelkedett – olyan lassan, mintha
láthatatlan terhet kötöttek volna rá. Mikor Hertha az
arcába nézett, látta rajta az iszonyú kínt, amibe ez a
mozdulat került neki.
A kőfalhoz szorította vállát – ha lett volna nála kötél,
odakötözte volna magát, hogy erőt ne vegyen rajta a
gyöngeség és meg ne hiúsítsa terveit.

Kísérteties fény kavargott Trystan előtt, és még

valami más, formátlan is, hideg fenyegetéssel, mely
olyan félelmet ébresztett kenne, amilyet még a
legvadabb csata forgatagában sem tapasztalt.
Vérfagyasztó rettegés volt ez, nem egy természetes
veszélytől, hanem valami iszonyattól, amely fajának
őskezdeteiben volt eltemetve. Trystan nem tudta,
hogyan került ide. Még abban sem volt biztos, nem
álmodja-e az egészet. De nem vállalhatta a
kockázatot. Minden erejét be kell vetnie az ellen, ami
őt itt fogvatartja. A szörnyeteg megpróbálta akarata
alá kényszeríteni őt. Ezt nem hagyhatja, amíg csak
elegendő akaraterőt tud előteremteni ahhoz, hogy
védekezzen ellene. Ha sikerül neki megtörnie az
idegen hatalmát a teste fölött, gondolta, az lankadni
fog szelleme fölött is. Úgy koncentrált az ujjaira, a
kezére, mintha érzéstelenítették volna tagjait. De
sikerült neki kezét ökölbe szorítani. És azután
felemelte a karját, de annyira lassan ment, hogy
csaknem kétségbeesett.
Ám ő tudta, hogy minden akaraterejével erre a
mozdulatra kell összpontosítania. Fegyverek – mit is
érne az íja és a kardja azok ellen, akik itt lakoznak?
Sejtette, hogy ez az idegen hatalom csak nevetne
minden olyan fegyveren, amit ő és a magafélék
ismernek.
Fegyverek – kard – acél... Hogy is volt ez?
Emlékeznie kell... Hát a nyugatvölgyi ember nem
hitte szilárdan, hogy a hideg acél megoltalmazhatja?
Néhány bajtársa kinevette babonássága miatt, mások
azonban egyetértően bólintottak. Acél... hideg acél...
az Óhatalmak némelyike féli ezt.
Egy kardot viselt az övén és egy hosszú tőrt az
oldalán.
Acél – talizmán? Ám a küzdelem, hogy öklét a
hatalmába kényszerítse, olyan nehéz volt, hegy attól
félt, nem lesz már lehetősége az acélban való hitet
próbára tenni.
Mit akarnak tőle ezek, ezek, akik itt lakoznak?
Tudatában volt annak, hogy nem csak egy akarat
irányul reája. Miért csalták őt ide?
Fájó lassúsággal vitte kezét az övéhez, kényszerítette
ujjait, hogy megérintsék a kardmarkolatot, amely,
akárcsak a penge, tiszta acélból volt, bárminő más
fémmel való ötvözés nélkül.
Végül sikerült neki megragadni a markolatot és
kihúzni a pengét. Odatartotta önmaga és a kavargó,
rángatózó fény közé. Rögtön könnyebbséget érzett. A
reménység egy pillanata után azonban rájött, hogy ez
kevés. Arra, ami itt leselkedett, nem volt olyan
könnyű vereséget mérni. A másik akarat az ujjaira
nehezedett, megmozdította őket. A kard fel-alá ugrált.
Nem volt képes egyenesen tartani. Nemsokára talán
egyáltalában nem bírja majd megtartani!
Trystan megpróbált egy lépést tenni hátrafelé. Ám a
lába mintha gyökeret eresztett volna. Már csak
rohamosan gyengülő karját tudta mozgatni a karddal
együtt, amely minden szívveréssel egyre nehezebb
lett.
Sőt, a penge most feléje fordult! A színek játékából
csillogó fénynyelv vált ki, melynek hegye őrá
irányult. Egy újabb kígyózott elő Trystan fölé,
egyesült a másikkal, ily módon növelve annak
terjedelmét. Egy harmadik lövellt ki fölébe, egy
negyedik...
Hegyük, mely az elején olyan vékony volt, mint az
ujja, megvastagodott. Kisebb fénynyelvek képződtek
belőle, s az egész egy emberi kéz groteszk
karikatúrájává változott – négy ujj és egy sokkal
hosszabb, sokkal vékonyabb hüvelyk.
Ekkor a kéz lassan kezdett rá leereszkedni. Trystan
minden erejével felemelte a kardot és nekiszegezte.
Egészen rövid időre újból feltámadt benne a remény,
mert a kéz megtorpant. De aztán villámgyorsan kitért
és oldalról öklelt feléje. Szinte csodával határos
módon sikerült az ütést kivédenie.
Hertha elkerekedett szemmel figyelte a kísérteties
párviadalt. Ellenségének arca izzadságban úszott,
fogait összeszorította.
TE!
A szó hideg, fájó önhittséggel csengett a fejében.
VEDD A KARDOT!
Engedelmeskednie kell a parancsnak, ha hozzá akar
járulni a győzelmükhöz. Az ő győzelmükhöz? Hertha
a falhoz kuporodott és figyelte a félelmetes
küzdelmet – a kard végtelen lassúsággal mozdult, de
mindig éppen idejében ahhoz, hogy meghiúsítsa a
fénykéz próbálkozásait. A férfi oly nagy
vesződséggel védekezik; vajon miért nem zúzzák szét
a békák egy gyors előretöréssel a védelmét? Vagy a
furcsa alakzatnak nem kevesebb erőbe kerülnek a
mozdulatok, mint a férfinak elhárításuk?
A KARDOT! A parancs kínzó tüske volt a fejében.
Hertha nem mozdult.
– Nem bírom! – kiáltotta, suttogta, vagy talán csak
gondolta kétségbeesetten. Nem volt biztos
önmagában, és azt sem értette, miért nem vet véget
mindannak, ami ide vezérelte őt.
Mint jéghideg és mégis égető áradat, öntötte el
azoknak a pillanatoknak az emlékezete. Nem! Nem
akar erre gondolni! Nem kényszeríthetik rá. De
megtették! És azután ismét látta Trystant,
reménytelen küzdelmét a fénykézzel, s újra teljes
tudatában volt akkori aljasságának.
A KARDOT – VEDD EL TŐLE A KARDOT!
Hertha talpra tántorgott. A kard! El kell vennie tőle.
Akkor majd ő is megtudja, mit jelent az, védtelennek
lenni és meggyalázottnak és... és minek? Halottnak?
Hát a békák a halálát kívánnák?
– Meg fogjátok ölni? – kérdezte. Sosem számolt
azzal, hogy a megtorlás így is kinézhet.
A KARDOT!
Nem válaszoltak, csak az akaratuk alá akarták
kényszeríteni. Nem, biztos volt benne, hogy a férfi
halálához nem fűződik érdekük, legalábbis olyan
értelemben vett halálához, ahogyan azt az emberek
ismerik, nem. De...
A KARDOT!
A kényszerítőnek szánt parancs izzó acéltüske volt a
koponyájában. Ám másként hatott reá, mint ahogy
azt azok képzelték. Új veszély érzetére döbbentette
rá. Hertha felidézett valamit, amelyben semmi közös
nem volt a saját fajtájával. Csak most ismerte fel
igazán, hogy olyasmit ébresztett föl, amivel
önszántukból még a legerősebbek sem merészelnék
összemérni magukat. Trystan rászolgált ugyan a
legrosszabbra, de ennek a legrosszabbnak emberi
fogalmak szerint valónak kellett lennie – nem
pedig!...
Baljával megragadta a Gunnora gyógyfüveit rejtő
zacskót a keblei között. Jobbjával kő után
tapogatózott a földön és felkapott egyet. Mióta
megérintette a gyógyfüves zacskót, a hang a fejében
nem kínozta többé, ellenkezőleg, egyre gyöngült.

Trystan figyelte a kezet, amely a követ fölemelte.

Jobb karja egész a válláig fájt. Minden pillanatban
elveszítheti erejét. Hertha feltépte pruszlikját, hogy
elővehesse a gyógyfüves zacskót. Hevesen
odadörzsölte hozzá a követ.
Aztán áthajította a homályon, a kék fénykezet
célozva meg vele. A kő irányt változtatott és a férfi
felé röpült.
Trystan tudta, hogy ez az egyetlen esélye. Utolsó
erejével lezúdította kardját a csápra, amely a kézhez
vezetett.
A penge úgy suhant rajta keresztül, mintha a csáp
egyáltalán nem is létezne. De ugyanabban a
pillanatban tompán izzó tűzgömb robbant szét a
helyén. A fénykéz és az, ami mozgatta őt, nem volt
többé.
Ezzel egyidejűleg Trystan megállapította, hogy újra
képes mozogni. Hátrafelé botladozott. Egy kéz
nehezedett a vállára és ugyanebbe az irányba húzta
őt. Vadul odacsapott, hogy kiszabadítsa magát a
szorításból, ami csak ellenséges oldalról jöhetett.
Kiáltást hallott és odanézett.
Valami összekuporodva feküdt a kőfal nyílásában.
Trystan karddal a kezében lépett oda hozzá, hogy
szembenézzen ezzel az újabb veszéllyel. A sötét
valamiből egy fehér kéz nyúlt ki, megkapaszkodott a
falban, és a rongyos batyunak tűnő dolog talpra
kászálódott.
De hiszen ez egy nő! És Trystan nemcsak erre
döbbent rá. A követ, ami feléje röpült, nem neki
szánták, hanem a fénykéznek. A lány segíteni akart
neki!
Ám ekkor új zajt hallott maga mögül; úgy hangzott,
mint egy – vagy méginkább több – felzavart kígyó
sziszegése. A nő mellé ugrott, hátát a falnak vetve, és
a belső gyűrűbe pillantott, ami voltaképpen egy
hatszögből állt.
A csáp, amit kardja elűzött, eltűnt ugyan, de a
fénykavalkádból újabb hasonló képződmények váltak
ki. Csakhogy ezúttal nem egyesültek, hogy még egy
kezet alkossanak. Ehelyett valami olyasmi
formálódott ki mindegyikük csúcsán, mint egy
kígyófej. S oly nagy számban öltöttek alakot, hogy
egy ember magában semmit sem tehetett ellenük. De
neki meg kell próbálnia!
Ismét érezte, ahogy megérintik a vállát. Egy pillantást
vetett a mellette álló nőre. Egyik kezével a keblén
szorongatott valamit, a másikat az ő felkarján
nyugtatta. Csuklyája árnyékot vetett az arcára,
úgyhogy nem láthatta vonásait. Az álkígyók
sziszegésének ellenére is hallotta mormogását. A
szavakat nem értette, de a ritmusból ítélve a lány
talán egy harci dalt énekelt, hogy bátorságot öntsön
beléje.
Az egyik kígyó a nő felé szökkent. Trystan kardja
ütésre lendült. Mihelyt hozzáért, a képződmény
eltűnt. De mi ez az egy... egy tucathoz képest? A férfi
karja újra elnehezült, és már alig bírt mozogni.
Trystan megpróbálta lerázni magáról a nő karját, de
nem merte elvenni kezét a kardról.
– Engedjen el! – zihálta.
A másik nem engedelmeskedett, nem is válaszolt
neki. Mormogása egyre sürgetőbbé, sőt,
majdhogynem esengővé vált, mintha segítséget kérne
valakitől kettejük számára.
Ekkor kezéből hirtelen kellemes meleg áramlott át a
férfiba, amely szétoszlott annak egész testében s
eltűntette belőle a már-már bénító szorongást.
A belső körben a kígyófejek egyre hevesebben
lökdösődtek.
Ha egyik közülük eltalált egy másikat, egyesültek és
egy nagyobb alakzattá olvadtak össze. Ezek újra és
újra kicsaptak a falnál álló két emberre, miközben
Trystan kardjával hárított és vagdalkozott.
Mozdulataik fürgék voltak, és a férfi szörnyen
szorongatva érezte magát. Noha nem látott
méregfogakat, valahogyan mégis tudta, hogy
menthetetlenül végük volna, ha ezek a fejek elérnék
őket.
Félfordulatot tett, hogy kivédjen egyet, amely
oldalról szökkent feléje. Megcsúszott a lába, és
féltérdre esett. A kard majdnem kisiklott kezéből.
Ahogy sietve erősebben megragadta, kiáltást hallott.
Még féltérden állva pördült vissza.
A kígyófej, amit kivédett, csak cselfogás volt.
Közben két másik álkígyó foglyul ejtette a nőt.
Borzadva látta, hogy az egyik a fejét ragadta meg,
míg a másik testével a dereka köré tekeredett.
Kezdték a hálójukba fonni, és két további csáp
ugyancsak utána kapott, anélkül, hogy Trystanra
ügyet vetnének. A lány nem védekezett, és kiabálni
sem tudott, mert a kígyók a száját is betapasztották.
Trystan bőszen felbömbölt. Máris újra talpon volt, és
mint egy vadember, csapott a kígyók közé, amik erre
félrehúzódtak. Pillanatra megijedt, mikor egy hangot
hallott felcsendülni a fejében.
HÚZÓDJ VISSZA, EMBERFIA, KÜLÖNBEN
EMLÉKEZNI FOGUNK A FELBOMLOTT
KÖTÉSRE. EZ MÁR NEM A TE ÜGYED.
– Engedjétek szabadon!
Trystan a nő derekára tekeredő csáp után vágott. Az
fénnyé robbant szét, de máris egy újabb foglalta el a
helyét.
Ő ADOTT A KEZÜNKRE TÉGED. MÉG MINDIG
MEG AKAROD MENTENI?
– Engedjétek szabadon! – ismételte.
Nem vesztegetett rá időt, hogy ezen az állításán
gondolkozzék. Csak azt tudta, nem hagyhatja, hogy a
nőt megkaparintsák a Várakozók. Soha nem
bocsátaná meg magának. Újra lecsapott.
Az álkígyók most gyorsabban mozogtak,
visszavonultak a hatszögbe. Trystan még abban sem
lehetett biztos, él-e még a nő egyáltalán, azzal a
förtelmes dologgal a feje körül.
Ő A MIÉNK! MENJ – VAGY BELŐLED IS
LAKOMÁT CSAPUNK!
Trystan egyetlen lélegzetvételnyi időt sem
vesztegetett a válaszra. Jobb felé ugrott és fellépett a
hatszög mellvédjére. Vadul vagdalkozott a nőre
tekeredő csápok után. A karjai már majdnem
ellankadtak, éppenhogy sikerült még neki két kézre
fogva forgatni kardját. De elkeseredetten küzdött a
lány szabadulásáért. És fokozatosan nőtt benne az
érzés, hogy sikerrel fog járni.
Észrevette, hogy a Hertha körül nyüzsgő csápok
kerülik a lány kezét, amivel az a keblei közt
szorongat valamit. Megkettőzte erőfeszítéseit, hogy a
derekára és lábaira fonódó élő kötelékeket leválassza
róla. Mire az utolsót is elintézte, a kígyók
átvonszolták a mellvéden a nő fejét és a vállait.
Ám bármennyire is igyekeztek, valahogy mégsem
akart sikerülni nekik egészen a hatszög belsejébe
húzni őt. Hiábavaló fáradozásuk némi időhöz juttatta
Trystant. Most azokat vagdalta, amik a fejére és a
vállaira tekeredtek. Újabb álkígyók emelkedtek föl,
hogy ugyanott ragadják meg a lányt. Ahhoz azonban,
hogy ezt megtegyék, át kellett volna nyúlniuk a
keblei fölött, és erre szemmel láthatólag nem voltak
képesek.
Trystan kimerülten emelgette a kardot és csapkodott
lefelé vele. Minden alkalommal meg volt róla
győződve, hogy többet egyetlenegyszer sem fogja
tudni megtenni. Ám ekkor jött egy pillanat, amikor a
lány teljesen szabadon maradt. Trystan kinyújtotta
balját, megragadta kezét, amit a keblei közé szorított,
és visszahúzta.
A kígyó-dolgok iszonyatos módon sziszegtek. Vadul
csavarogtak és tekergőztek, de szemmel láthatólag el
voltak gyengülve, és visszasüllyedtek a földre.
Trystan vállára emelte a nőt, és, az álkígyókról le
nem véve szemét, a kapuhoz botorkált.

5.
A kígyólények, úgy látszott, tényleg túl gyengék
voltak ahhoz, hogy még egyszer rájuk támadjanak.
Trystan meg mert állni egy pillanatra, hegy
szemügyre vegye a nőt. Megérintette az arcát. Hideg
volt. Sietve megkereste a nyaki ütőeret, és amikor ott
sem érzett érverést, megpróbálta kezét egyenesen a
szívére helyezni. Ahhoz azonban, hegy ezt
megtehesse, le kellett fejtenie a lány ujjait arról a
dologról a keblei között. Mikor hozzáért a kis
zacskóhoz, keze gyengén vibrálni kezdett és
melegség járta át. Gyorsan visszakapta, mielőtt rájött
volna, hegy a zacskó nem a veszély, hanem az erő és
az élet forrása.
A nő szíve még vert. A legjobb, ha gyorsan elviszi
innen, míg az a valami a hatszögletű mellvéd mögött
nyugton van, mert attól félt, nemsokára erőre fog
kapni és ismét megtámadja őket.
Addig merészkedett, hogy visszacsúsztatta a kardot
hüvelyébe, hogy így két kezében vihesse a nőt. Még
mindig hátrafelé lépkedett, éber szemét a hatszögön
tartva. Csak akkor lélegzett föl egy kissé, mikor már
két kősort maga mögött tudott, bár még érezte
fejében azt a bűverőt, amellyel a békák vagy kígyók
vagy bármik is legyenek azok, lélekben fölébe
akartak kerekedni.
További kősorokat hagyott el. A kísérteties fény már
alig látszott, és egyre sötétebb lett. Félt a saját
szemére hagyatkozni, mert már kétszer is váratlanul
letért az ösvényről, s ki kellett kerülnie az egyik Álló
Követ – valamint megállapítania, hogy visszafelé
megy.
Így hát arra kényszerült, hogy ne csak a fejében
szaggató paranccsal hadakozzon, hanem az
álomképekkel is, melyeket saját szeme vetít elébe.
Végül nem maradt más hátra, mint hogy becélozzon
magának egy közeli pontot az útirányában, majd egy
újabbat, ha már elérte azt.
Végül, hátán a nővel, kilépett az utolsó kősorból a
friss éjjeli levegőbe. Olyan gyenge volt és fáradt,
mintha egész éjszakás gyalogmenetet tudna maga
mögött és ráadásul még egy csatát is. Vigyázva
leguggolt és az Ódon Útra helyezte terhét, oda, ahol
egy ponton a szél lesöpörte róla a havat.
A hold kövér felhők mögött rejtőzött. A nő nem
látszott többnek egy sötét batyunál. Trystan ernyedten
térdei közé ejtette karját, és megpróbált világosan
gondolkodni.
Egyáltalán nem emlékezett rá, hogyan került ide.
Lefeküdt az ágyába és csak akkor ébredt fel, mikor az
a homályos fény a hatszögben a szemébe világított.
Nem kételkedett benne, hogy azok, akikkel harcolt,
még az Óidőkből valók.
Lehetséges lenne, hogy azért csöppent ebbe a
kalandba, mert feltörte a szobájában az ablakot? Nem
tűnt igazán valószínűnek. És mit is mondtak neki
azok a lények? Hogy a lány, aki itt fekszik, adta a
kezükre őt. Ha igen, miért? Trystan letérdelt és a nő
fölé hajolt. Visszahúzta csuklyáját az arcáról, de túl
sötét volt ahhoz, hogy hozzávetőleges körvonalaknál
többet lásson.
A test hirtelen eltaszította magát tőle. A lány vadul
felsikoltott. A hangjában vibráló iszonyú félelem
megdermesztette Trystant. Valahogyan sikerült neki
talpra ugrania. Csak egyetlenegyszer kiáltott. A férfi
látta, ahogy karja kutatóan kap a kabátja alá. A
holdvilág egy keskeny ezüstcsíkja előcsúszott a felhő
mögül, s gyenge fénye a tárgyra esett, amit onnan
előrántott.
Csillogó acél döfött Trystan felé. Az megragadta a
másik karját, mielőtt a penge a húsába mart volna. A
lány minden erejével szabadulni próbált. Vadul
vonaglott a markában, a lábával rugdosott feléje, sőt
még meg is harapta. Végül nem maradt más hátra,
minthogy egy balhorgot mérjen az állára, ami aztán
az álmok birodalmába küldte őt.
Mi mást tehetne pillanatnyilag, minthogy a fogadóba
viszi? Vajon a békák fészkén történtek úgy
megzavarták az eszét, hogy most mindenkiben az
ellenségét látja? Trystan rezignáltan letépett egy
csíkot a lány kabátjának szegélyéből és megkötözte
vele annak kezét. Aztán a hátára emelte, ahol úgy
lógott, akár egy halott, és utat tört magának a
bozótoson keresztül a kocsmához.
Sejtelme sem volt, milyen késő lehet. Egy lámpa
himbálózott a szélben az ajtó fölött, amit a lábával
taszított be. Nehézkesen a kandallóhoz csoszogott és
ott lelökte terhét a padra. Dideregve felkapott egy
fahasábot és megpiszkálta vele a pislákoló parazsat,
majd több fát tett rá. Pillanatnyilag semmi más nem
járt az eszében, csak hogy kiűzze tagjaiból a
dermesztő hideget.
Herthának az egész arca fájt, de mindenekelőtt az
álla. Pislogva nyitotta ki a szemét. Gyönge fény vette
körül, de nem az a kísérteties, kissé kékes ragyogás,
ami az Álló Kövekből sugárzott. Valaki ott guggolt a
tűznél, és hasábot hasáb után csúsztatott rá. Jóleső
meleg áradt szét a helyiségben. Megpróbált felülni, s
ekkor vette észre, hogy csuklói össze vannak
kötözve. Megdermedt. Beleborzongott a félelembe,
miközben figyelte őt, ahogyan a tüzet szítja.
Arcát ugyan elfordította tőle, de nem kételkedett
benne, hogy Trystan az. Túl jól emlékezett rá –
előrehajolva állt fölötte, mikor felébredt, két karja
utána nyúlt. Megint erőszakot akart tenni rajta!
Feltámadt benne az undor. Hevesen nyeldekelt, hegy
ne kelljen hánynia. Némán elfordította a fejét. Az
ivóban volt. Trystan tehát visszahozta őt. Talán, hogy
a jeges Ódon Útnál kevésbé kényelmetlen helyen
vesse alá szenvedélyeinek? De ha még egyszer
megpróbálja, kiabálni fog, védekezni – akkor
bizonyára elősiet valaki a fogadóból...
A férfi ekkor felpillantott reá. Oly áthatóan tette,
hogy Herthának az az érzése támadt, olvas a
gondolataiban.
– Meg foglak ölni téged! – fújtatta neki.
– Ahogy egyszer már megkísérelted? – a másik nem
annyira felindult, mint inkább csodálkozó hangon
kérdezte ezt.
– Legközelebb nem foglak megsajnálni!
A férfi felkacagott. Nevetése megfiatalította őt,
mintha kevésbé hagyták volna rajta ott a maguk
bélyegét az idők és saját gaztettei.
– Nem úgy nézett ki, mintha te sajnáltál volna meg
engem, én inkább azt mondanám, az enyém volt ott
az utolsó szó.
Ám aztán lehervadt arcáról a mosoly, ami nevetését
követte, összeráncolt homlokkal szemlélte a lányt, és
ajka elkeskenyedett.
Hertha nem tért ki átható tekintete elől, hanem
szikrázó szemmel viszonozta azt.
Végül Trystan szólalt meg.
– Vagy talán valami másról beszélsz? Valamiről, amit
még azelőtt tettél, hogy tőrrel a kezedben ugrottál
nekem? Igazuk lett volna azoknak a lényeknek? A te
műved volt, hogy egyenest a fészkükbe masíroztam?
Valami az arckifejezésében bizonyára elárulta
Herthát. A férfi vállon ragadta őt, és kapálózása
ellenére közelebb húzta magához, hogy a két szempár
farkasszemet nézett egymással.
– Miért? Az Igaz Karther jobbkezére, miért? Mit
ártottam én neked, te lány, hogy bosszúból e
szörnyetegek prédájául akartál vetni? Vagy bármely
más ember is megfelelt volna ezeknek a takaros kis
dolgoknak az etetésére? A gyámolítottjaid ők, vagy a
parancsolóid? Engem mindenekelőtt az érdekel,
hogyan állhat össze egyáltalán egy ember ezekkel.
Aztán meg azt sem értem, miért gondoltad meg
magad olyan hirtelen. Miért, miért?
Rázni kezdte a lányt, előbb könnyedén, de aztán
minden kérdésnél egyre hevesebben, hogy annak feje
ide-oda himbálózott, és teljesen ernyedten lógott a
másik markában. Trystan csak most jött rá, hogy a nő
így nem tud válaszolni neki. Felhagyott a vad
rázogatással. Újra áthatóan pillantott reá, mintha az
igazságot nem csak az ajkáról akarná hallani, hanem
a szemében is olvasni.
– Nincs vérrokonom, aki kész volna kihívni... –
Hertha átbotladozott az eddig használt, dühből
született „te" fölött – ...önt. Így hát nekem magamnak
kellett elégtételt vennem. Felkerestem azokat, akik,
úgy gondoltam, segíteni tudnak ebben.
– Elégtétel! Akkor tehát nem találomra választott ki
engem gonosz céljaira! De Min Négy Szavára
esküszöm, hogy még soha nem láttam az ön arcát.
Levágtam volna egy csatában az apját? Vagy a
fivérét? Vagy a kedvesét? Dehát hogyan is lenne
lehetséges ez? Én csak a hódítókkal harcoltam. Nekik
nem voltak asszonyaik azokon kívül, akiket a
völgyekből raboltak el. És keresne a mi fajtánkból
való nő megtorlást valakiért, aki erőszak révén lett az
ura? Vagy így történt? Elrabolták magát, és aztán
talált köztük egy lordot, aki annyira megtetszett
önnek, hogy megfeledkezett tulajdon véréről?
Hertha, ha képes lett volna rá, az arcába köpött volna
ezért a sértésért. A férfi leolvashatta dühét a
vonásairól.
– Tehát nem. Na de akkor miért? Nem tartozom azok
közé, akik keresik a viszályt saját bajtársaikkal. Még
sosem háltam nővel, aki ne önként adta volna oda
nekem magát...
– Nem? – kiáltott föl Hertha, és hirtelen visszanyerte
a hangját. – Tehát egy nővel sem élt még annak
akarata ellenére, bátor hősöm? Mit csinált akkor
három holddal ezelőtt a feledésvölgyi úton? Olyan
mindennapos ügy volt önnek, hogy ennyire hamar
elfelejtette?
Bármennyire dühös és riadt volt is, érzékelte a másik
őszinte meglepetését.
– Feledésvölgy? – ismételte Trystan. – Három
holddal ezelőtt? Ember, én még sosem jártam olyan
messze északon. És három holddal ezelőtt Lord
Ingrim hadimarsallja voltam, mielőtt elesett a kikötők
ostrománál.
Olyan komolyan beszélt, hogy Hertha szinte hitt
volna neki, ha a csuklóján lévő íjvédő meg nem
cáfolta volna szavait.
– Hazudik! – kiáltott. – Lehetséges, hogy még soha
nem látta az arcomat. Sötét volt, mikor a magáévá
tett, miután végzett a hódítókkal, akik foglyul ejtettek
engem. A fivérem embereit ők már korábban
megölték. Velem előtte még mást is szándékoztak
csinálni. És amikor aztán megérkezett a segítség...
alig szenvedtem el különb sorsot... amint azt ön is
tanúsíthatja, marsall! – úgy ejtette ki a titulust, akár
egy sértést.
– De hát mondom önnek, hogy én abban az időben a
kikötők körül harcoltam!
A férfi elengedte Herthát, és ő hátrébb csúszott a
padon, hogy a lehető legnagyobb távolságot tudja
kettejük között.
– Tehát egy Igazvalló-kő előtt is megesküdne rá,
hogy én voltam az? Ezek szerint ismeri az arcomat?
– Megesküdnék rá, igen. Ami az arcát illeti – annak
semmi jelentősége. Sötétben kényszerített alá a
vágyainak. De van egy bizonyítékom, amit nem
tagadhat le!
Trystan felemelte kezét és megsimogatta a régi
sebhelyet a szája mellett. A tűz visszatükröződött
íjvédőjén. Nem illett egyszerű öltözékéhez. Hogyan
is felejthetné el bárki, aki ilyen körülmények közt
látta?
– És mi lenne ez a bizonyíték?
– A csuklóján viseli, egészen nyíltan. Épp az imént
láttam, maga gyalázatos – az íjvédője!
A férfi töprengve nézegette az aranyékszert.
– Az íjvédőm! Ez tehát a bizonyítéka, mely elegendő
volt önnek ahhoz, hogy kiszolgáltasson a békáknak. –
Keserű mosolyra húzta ajkát. – Mert ezt tette, vagy
nem?
Utánakapott, mielőtt a lány kitérhetett volna előle, és
hátrahúzta a csuklyát az arcából. Rámeredt.
– Mit csinált a békapofájával, ha? Talán csak egyfajta
harci dísz volt? Vagy varázstrükk, amivel meg akarta
védeni magát? Szörnyen gyűlölhet engem, ha képes
volt önnön arcát ennyire elrútítani, csak hogy tervét
keresztülvihesse.
Hertha felemelte megkötözött kezét, és hideg ujjakkal
megérintette orcáját. Ezúttal nem volt tükre, ami
elárulhatta volna neki az igazat. De ha ő mondja,
hogy a visszataszító foltok eltűntek, akkor úgy kell
lennie.
– Ők tették... – mormolta, anélkül még, hogy egészen
értené, mi folyik itt. Oly gyakran lefestette már
magának, milyen is lesz majd, ha megtalálja őt; úgy
képzelte, a férfi fel fog hozni ezt-azt mentségére.
Nagyon kiégettnek kell már lennie ilyen dolgokban,
hogy fenn tudja tartani a szórakozott érdeklődés
pózát.
– Ők? A békákra gondol? De most árulja el nekem,
miután oly következetesen kiszolgáltatott nekik,
miért kockáztatta értem az életét?
Hertha a valáságnak megfelelően válaszolt.
– Nem tudom. Talán, mert én voltam, akinek a
gyalázatot el kellett tűrnie, én akartam az is lenni, aki
elégtételt vesz érte. Ezért történhetett, legalábbis
részben. De azt hiszem, még...
Oly sokáig hallgatott, hogy a másik felszólította,
beszéljen tovább.
– Tehát, mit hisz még?
– Egyszerűen nem engedhettem át nekik egy olyan
férfit, mint ön.
– Nos, hiszek önnek. Gyűlölet, félelem és
kétségbeesés mindnyájunkat rábírhat olyan dolgokra,
amelyeket később megbánunk, ön kötést tett velük és
aztán rájött; túl emberi ahhoz, hogy be is tartsa azt.
Később az úton megkísérelt végezni velem, tiszta
acéllal és saját kezével...
– Ön... ön megint erőszakot tett rajtam! – a szavak
önkéntelenül jöttek Hertha ajkára. Ám a pírt nem a
kandallótűz csalta orcáira, hanem a szégyenérzet.
– Erre gondolt tehát? Talán mindazok után, amit
önnel tettek, ez magától értetődik. – Trystan bólintott.
– De most meg kell engem hallgatnia, ember. Először
is: sosem voltam Feledésvölgyben, sem három
holddal, sem három évvel ezelőtt, sem egyáltalán!
Másodszor: ez itt, amit elegendő bizonyítéknak vél
rá, hogy engem elítéljen – a lány szeme elé tartotta
csuklóját és megkopogtatta az íjvédőt másik kezének
ujjaival –, három holddal ezelőtt még egyáltalában
nem is volt az enyém. Amikor visszaszorítottuk a
hódítókat a kikötőkig és ott elsáncolták magukat, sok
kisebb csapat csatlakozott hozzánk a szárazföld
belsejéből, melyek minden elképzelhető fajtájú
katonából tevődtek össze, akik kenyér nélkül
maradtak, mikor az alizoni kutyákat
visszaszorítottuk.
Ostrom alatt az embernek általában sok ideje van,
amivel keveset tud kezdeni. Ezért a katonák
szórakoznak, mindenki a maga módján. Csak arra
kellett ügyelnünk, hogy az ellenség ki ne törjön a part
mentén, mialatt a kalmárvári és vennesporti
hadihajókra vártunk, melyeknek feladata az volt,
hogy a tenger felől támadják meg és pusztítsák el
őket. A várakozás idejét mindenféle szerencsejátékkal
ütötték el, és olykor, bár természetemtől fogva nem
tartom sokra ezeket, én is leültem kockázni.
Így jutottam ehhez az íjvédőhoz. Aki feltette, egy
fiatal fickó volt, kicsit hasonló Urréhez, egy halott
lord fia, akire semmi több nem vár, ha egyszer a
háború zavarai után hazatér, mint romok és egy
tönkrement családi birtok. Két nappal később elesett
egy kirohanásban, amit a hódítók intéztek. Megkért
rá, ne adjam ki az íjvédőt a kezemből, hogy később,
ha a szerencse újra kegyes lesz hozzá,
visszavásárolhassa, mert ez a tárgy a családi
kincséhez tartozott. A harcok során aztán rájöttem,
hogy nemcsak rendkívül mutatós, hanem igen
hasznos is. Mivel ő, mint halott, már nem szerezhette
vissza, megtartottam magamnak – úgy tűnik,
balszerencsémre. Ami a fickót illeti, még a nevét sem
tudom, mert valami csúfnéven szólították. Többnyire
beszámíthatatlan volt az alkoholtól, mivel hát az
élőhalottak közé tartozott...
– Élőhalottak? – A férfi története meggyőzően
hangzott. Nemcsak a szavak, hanem a hangnem is,
ahogyan elbeszélte.
– Mi így hívjuk őket. Nagyhallackban sok van
belőlük. Egyesek alig nőttek ki az ifjúkorból, mint
Urre és az íjvédő eredeti tulajdonosa – újra
megkopogtatta a pántot csuklóján. – Mások elég
idősek hozzá, hogy az apáik lehessenek. Tűz és kard
pusztította el a völgyeket. Azoknak, melyekig a
támadók nem nyomultak előre, a férfiaikat kellett
odaadniok és a termésüket – a hadseregnek. Ez az
ország csak két utat járhat. Tönkremehet, ugyanúgy
kilúgozva, mint most, vagy új, bátor és erős lordok
ismét felépíthetik.
Herthának úgy tűnt, mintha Trystan már nem hozzá
beszélne, hanem csak gondolatainak adna kifejezést.
Sajátos üresség terjeszkedett el benne, mintha
elvettek volna tőle valamit, amit nagyra tartott. Óvón
szorította testére megkötözött kezét.
A gyermek a szíve alatt – kicsoda is volt az apja? Egy
elveszett ember, egy férfi, akit mindenétől
megfosztottak, s aki így élőhalottá vált, remény
nélkül, támasz nélkül. Kétségtelenül csak egyik
napról a másikra élt, gondolkodás nélkül elvéve, amit
a pillanat kínált neki. Újra elfogta az a könnyű-üres
érzés. Nem veszítette el a gyermeket, az csak az övé
lesz egyedül, ahogy Gunnora megígérte neki. Amit
elveszített, az az igazság utáni vágy volt, az, ami
idehozta őt Zordonvölgybe, és ami miatt felkereste az
Álló Kövek szörnyetegeit.
Hertha megborzongott. A hideg a tűz melege ellenére
a csontjáig hatolt. Mit tett vakságában, gyűlöletében
és irtózatában? Majdnem kiszolgáltatott egy ártatlan
embert azoknak, akikre már gondolni is alig mert. Mi
tartotta vissza az utolsó pillanatban, mi dobatta el
vele a Gunnora füveibe dörzsölt követ? Önnön
énjének egy része, amely fellázadt ily ocsmány
gaztett ellen?
Hogyan felelhet most ezelőtt a férfi előtt, aki arcát
elfordítva tőle a lángokba bámul, mintha olvasni
szeretne bennük? Kissé felemelte megkötözött kezét,
s ekkor Trystan megértő mosollyal odafordult hozzá.
Úgy hőkölt vissza tőle, mint egy ütés elől, mikor arra
gondolt, az ő bűnéből kis híján milyen sorsra jutott ez
a férfi.
– Nincs már rá szükség, hogy megkötözve maradjon.
Vagy még mindig a véremre szomjazik? – Trystan a
lány kezei után nyúlt, és kioldotta a vászoncsíkot,
amivel összekötötte őket.
– Nem – mormolta Hertha. – Hiszek önnek. Az, akit
kerestem, már halott.
– Sajnálja, hogy nem az ön keze révén érte őt a halál?
A lány a kezeire meredt, melyek megint a testén
nyugodtak, és magában tompán azt kérdezte, mi lesz
most belőle. Ki kellene tartania mint cselédlány, vagy
bűnbánón visszamennie Kunóhoz? Nem! Erre a
gondolatra visszatért büszkesége és felemelte fejét.
– Azt kérdeztem, sajnálja-e, hogy nem az ön tőre volt
az, amely véget vetett kockatársam életének?
– Nem.
– De nekem úgy rémlik, mintha még mindig sötét
gondolatok nyugtalanítanák...
– Azok nem érdekelnék önt. – Hertha fel akart állni,
de a férfi visszatolta a padra.
– Régi szokás: ha egy férfi nagy veszélyből ment
meg egy lányt, fennállnak bizonyos jogai, hogy...
– Ön lányról beszél – én már nem vagyok az.
Trystan hangosan szívta be a levegőt.
– Tehát ez az oka! Ön nem parasztlány vagy cseléd,
nem igaz? Ezért nem akarta büntetlenül hagyni, amit
a fickó tett magával. Hát nincs egy olyan vérrokona,
aki kész volna kiállni a becsületéért?
Hertha rekedten felnevetett.
– Marsall, az én egyetlen vérrokonomnak csak az az
egy kívánsága volt, hogy kiszolgáltasson engem a
„bölcs” asszonyoknak, nehogy foltot ejtsek a
becsületén. Ha megtettem volna, részesültem volna
abban a meg nem érdemelt kegyben, hogy saját
fedelem alatt élhessek tovább, és ő bizonyára napi
három alkalomnál nem gyakrabban emlékeztetgetne
nagylelkűségére.
– És ezt ön nem bírná elviselni. De ahogy ön gyűlöli
azt a férfit, aki a testében hordott gyermek apja...
– Nem! – a lány keze Gunnora talizmánjához
röppent. – Elzarándokoltam Gunnora Szentélyébe. Az
istennő megígérte nekem, hogy kívánságom teljesülni
fog – a gyermek csak tőlem való lesz, semmi,
egyáltalán semmi nem lesz benne őbelőle!
– És ez az istennő volt az is, aki a békákhoz küldte
önt?
Hertha a fejét rázta.
– Gunnora óvja az életet. A békákról a régi
legendákból hallottam. Vakságomban felkerestem
őket és adtak nekem egy tárgyat, amit az ön ágyába
tettem és ami hozzájuk vonzotta önt. Az arcommal is
csináltak valamit... tényleg eltűnt?
A férfi bólintott.
– Igen. Ha nem ismerem meg a kabátját, rá sem
jövök, hogy ön ugyanaz a lány. De ez a dolog az
ágyamban... Mi ez? És hol van?
Hertha bűntudatosan magyarázta el neki, és
ajánlkozott, hogy lehozza.
– Nem, maradjon csak itt és várjon! – hárította el
Trystan. – De egyet ígérjen meg nekem; amennyiben
úgy jönnék le, mint aki kényszer alatt cselekszik,
akkor reteszelje el az ajtót és minden körülmények
között tartson vissza.
– Ígérem önnek!
Trystan egy olyan ember óvatos lépteivel ment fel a
lépcsőn, aki megtanulta, hogy élete gyakran az
elővigyázatosságától függhet. Most, hogy Hertha újra
egyedül volt, gondolatai visszatértek arra, mit fog
számára hozni a holnap. Ki nyújtana neki menedéket
– talán a feledésvölgyi Jóasszonyokon kívül? A
marsall esetleg odavihetné. De miért kéne
megtennie? Semmi mást nem köszönhet neki, csak a
veszélyt, amelybe ő taszította és amire többé
gondolni sem akar. Ám bármennyire törte is a fejét,
Feledésvölgytől eltekintve nem látott kiutat. Talán ha
Kuno egy nap... nem! Nem, a gondolatai nem
tévedhetnek ebbe az irányba!
Trystan visszajött. Két fadarab között, amit arra
használtak, hogy meggyújtsák a tüzet a
rézserpenyőben, tartotta a kövecskét, melyet a lány a
békák fészkéről hozott. Mikor elérte a kandallót, a
lobogó lángok közé dobta.
Akárha olajat öntött volna a tűzre, oly vadul és
féktelenül csaptak föl a lángok. Mindketten
önkéntelenül hátráltak egy lépést.
– Most hát a csapda nincs többé – mormolta a férfi. –
Nem hagyhattam, hogy valaki más is beleessen.
A lány lesütötte tekintetét. Tudta, hogyan vélekedik
róla Trystan, hiszen ő volt az, aki a csapdát
felállította.
– Azt mondani, hogy sajnálom, csak egy szó, amely
aligha jelent önnek valamit, de...
– De olyan súllyal, amit ön helyez rá, lady,
biztosíthatom, hogy megértem. Ha az embert korbács
hajtja, mindent megpróbál, hogy szabaduljon. És
végsősoron mégsem tűrte el, hogy végezzenek velem.
– Miután én voltam az, aki egyáltalán a csapdát
állította! Hagynia kellett volna, hogy elragadjanak,
amint azt utána akarták. Méltányos lett volna és
helyénvaló.
– Elég ebből! – Trystan öklével a tűznél álló fapadra
csapott, amely mellett térdelt. – Végezzünk
mindazzal, ami már a múlthoz tartozik. Nincs többé!
Az önmarcangolás csak a lélek és a test
megmérgezését jelenti. Nos, lady... – Hertha új,
udvarias formásságot hallott ki a férfi hangjából. –
Hová máshová mehetne most, ha nem vissza fivére
birtokára? S felteszem, nem áll szándékában ez
utóbbit cselekedni.
A lány a talizmánnal játszadozott.
– Ebben igaza van. Számomra csak egy menedék
maradt... a feledésvölgyi Jóasszonyok. Tőlük
aziliumot kérhetek.
Magában azt kérdezte, fel fogja-e ajánlani kíséretét
Trystan, mert ezt kérni neki nem volt joga. Ám a férfi
következő kérdése meglepte őt.
– Lady, ön az Ódon Úton jutott ide, igaz?
– Igaz. Kevésbé tűnt veszélyesnek nekem, mint az
összekötőút. Az Ódon Utat a legendák szerint ugyan
még használják azok, akikről az emberek nem
beszélnek, de őket kevésbé tartottam riasztónak a
saját fajtámbélieknél.
– Ebből az irányból jőve át kellett kelnie
Északvölgyön. Hogy fest ott a helyzet?
El sem tudta képzelni, miért érdekli ez Trystant, de
beszélt neki arról, amit ebben a gazdátlan völgyben
látott, a maroknyi emberről, akik letargiába estek, s
akik leverten beletörődnek, hogy most romok
emelkednek ott, hol egykor virágzó élet uralkodott. A
férfi leplezetlen figyelemmel hallgatta.
– Önnek jó szeme van, lady, s többet vesz észre ilyen
rövid idő alatt, mint másé. Most jól hallgasson ide,
mert amit mondok, mind az ön jövőjére, mind az
enyémre nézve jelentőséggel bírhat. Nekem úgy
tűnik, Északvölgynek új lordra van szüksége, aki
ismét bátorságot önt az ottani népbe és újjáépíti, amit
az ember és az idő elpusztított. Azért jöttem északra,
hogy lehetőséget leljek rá, hogy ne csupán a magam
ura legyek, hanem egy birtokot is találjak, amelynek
a lordjává válhatok. Nem vagyok előkelő születésű,
mint Urre, ki életét csak szeszre és olcsó nőkre
vesztegeti, hogy elfeledje az igazságtalanságot,
amivel a sors megverte őt.
Hogy ki volt az apám? – a férfi vállat vont. – Anyám
sosem beszélt róla. Nem közönséges vérből
származott, ezt tudtam, még ha anyám késői éveiben
sebesre is dolgozta térdét és ujjait egy kereskedő
házában, hogy örökké éhes gyomromat megtöltse és
felruházzon. Már kölyökként tisztában voltam vele,
hogy egyedül és kizárólag ennek – kezét kardja
markolatára tette – a révén emelkedhetek föl. A
kereskedőcéh nem fogadja örömmel a névteleneket,
de tapasztalt penge és biztos íj után mindig nagy a
kereslet. Így tanultam ki a harc művészetét, nagyobb
odaadással, mint bármi mást. Aztán jött az invázió, és
én lordtól lordhoz szegődtem, míg végül a
hadimarsallságig vittem. De még mindig hajtott a
gondolat, hogy egy olyan időben, mint ez, mikor a
régi családok elvérzenek az ellenség kardja alatt,
megtaláljam az esélyt a felemelkedésre.
Manapság nincs hiány vezér nélkül maradt
férfiakban, akik túl nyugtalanok ahhoz, hogy az
öldöklés hosszú évei után ismét az ekéjük mögé
álljanak. Egy tucat efféle emberrel, akik önmagukban
túl könnyen bűnözőkké válhatnának, sikerülni fog
nekem megszállni egy birtokot, amelynek nincs többé
ura, mint ennek az Északvölgynek. Az ottani
embereknek vezetőre van szükségük. Senkit sem
forgatok ki jogos örökségéből, csak a békéről
gondoskodom és megvédem a völgyet a törvénytelen
kóborlóktól, akikből nemsokára számos banda fog
összeverődni. Egyesek, akik útjuk során megállnak itt
Zordonvölgyben, szívesen hagynák szerződtetni
magukat ilyen célra. Jól tudom: épp elegendő efféle
ember van hozzá, hogy válogathassak közülük.
Abbahagyta, és a lány kiolvasta arcából, hogy
valóban ez élete legnagyobb vágya. Mikor a másik
nem beszélt tovább, megkérdezte:
– Nem esik nehezemre belátni, hogy egy tetterős
ember keresztülviheti és megvalósíthatja, amiről ön
beszélt. De mennyiben bírhat ez jelentőséggel, ahogy
ön mondta, az én jövőmre nézve?
Trystan határozottan a szemébe nézett. A lány nem
értett meg mindent, amit tekintetében olvasott.
– Azt hiszem, mi ketten nagyon hasonlítunk
egymáshoz, lady. Olyannyira, hogy járhatnánk
ugyanazon az úton, és mindketten csak nyernénk
vele. Nem, nem várok azonnali választ öntől.
Holnap... – Trystan felállt és kinyújtózkodott – ...nem
is, még ma beszélni fogok az emberekkel, akiket
titkon már kinéztem magamnak. Ha készek letenni
nekem a hűségesküt, ellovagolunk Feledésvölgybe,
ahol ön egyelőre ottmaradhat. Nincsen messze...
– Nem több kétnapi lovaglásnál – vetette közbe
Hertha megkönnyebbülten.
– Jó. Ha ott letettem önt, elindulok Északvölgy felé...
ami akkor már nem sokáig lesz gazdátlan. Adjon
nekem, mondjuk, két holdnyi időt, aztán
visszamegyek Feledésvölgybe. Akkor megadhatja a
választ, hogy kész-e sorsát az enyémmel összekötni.
– Elfelejti... – Hertha a testére helyezte kezét – hogy
én nem vagyok sem lány, sem özvegy asszony, és
hogy...
– Hát nem bírja ez ügyben Gunnora Ígéretét? A
gyermek teljesen az öné lesz. A meghívásom
mindkettőjükre vonatkozik.
Hertha a férfi arcát vizsgálgatta, hogy biztos legyen
benne, így is gondolja a dolgot. Amit ott látott, arra
késztette, hogy boldogan lesüsse szemét. Kebléhez
emelte kezét, és hálásan fonta ujjait Gunnora
talizmánja köré.
– Jöjjön Feledésvölgybe, ahogy ígérte – mondta
halkan – örömmel fogják üdvözölni, és azt a választ
kapja majd, amit remél.

VÉGE

UTÓSZÓ

Az Oberon Könyvek második kötete, a sorozat

célkitűzéséhez híven, a brit Michael Moorcock után
egy híres amerikai szerzővel kivánja megismertetni
az olvasót. Az előző lapokon található vérbeli
fantasy-történet után talán nehéz lesz elhinni, hogy az
illető a női nemhez tartozik. Nem változtat ezen a
művészneve sem, hiszen valójában Alice Mary
Nortonnak hívják.
Igaz, így első látásra valószínűleg sem igazi, sem
művészneve nem hat ismerősen a magyar sci-fi-
kedvelő számára. Ennek elsődleges oka megintcsak
az, amit Moorcock esetében is említettem, hogy ti.
miss Norton a fantasztikus irodalom olyan területén
munkálkodik, ami hivatalos kultúrpolitikánknak
zavaros okokból ellenszenves. Mutatja ezt, hogy az
egyetlen magyar sci-fi folyóirat, a Galaktika e sorok
írásáig kinyomtatott 70 számának hasábjain
egyetlenegyszer sem bukkan fel André Norton neve.
Pedig ha Tolkienen és Robert E. Howardon kívül
valakire, úgy őrá lehet rámondani, hogy a fantasy-
irodalom klasszikusa, és neki megvan az az óriási
előnye az előbb említettekkel szemben, hogy még él.
Első regénye, A csillagember fia, 1952-ben jelent
meg, és rögtön bámulatos tömegsikert aratott. Norton
azóta folyamatosan a sci-fi- és fantasy-kiadók egyik
legbecsesebb favoritja. 1973-ig mintegy 60 regénye
került az üzletek polcaira, s feltehető, hogy az azóta
eltelt időben e szám jócskán megnövekedett. A szerző
neve szakmai körökben kritikusként is ismerősen
cseng, s a fantasy-írók feltörekvő új nemzedéke
egyre-másra kéri ki tőle tanácsait.
A volt ohiói gyermekkönyvtárosnő munkássága
egyébként csak részben tartozik a fantasy égisze alá.
Nagy sikereket aratott és arat még az úgynevezett
space opera műfaj terén is, amit Magyarországon a
hivatalos szervek szintén visszatetszéssel szemlélnek.
Ezért is kell túlzás nélkül fehér hollóként említenem
azt a tényt, hogy egy ilyen típusú regénye 1973-ban
Sargasso a világűrben /Sargasso of Space/ címmel
belföldi forgalomba került, a Kossuth kiadó
gondozásában. Nos, ennek a könyvnek az
utószavában található tudomásom szerint az egyetlen
magyar nyelven kinyomtatott utalás Norton fantasy-
munkásságára; egy kissé félresikerülten elejtett
megjegyzés a „Boszorkányok Bolygójáról", amiről
messziről lerí, hogy az írónak, Kucka Péternek
meglehetős ködös fogalmai vannak a híres
regényciklusról.
És ezzel már itt is volnánk a mi kis elbeszélésünknél.
André Norton ugyanis a fantasy terén a legnagyobbat
azzal a sorozattal alkotta, amelynek az itt közölt írás
is tagja. A ciklus neve: Witch World –
Boszorkányvilág. Legelső regénye, mely ugyanazt a
címet viselte, mint maga a sorozat, 1963-ban jelent
meg; a legutolsó, amelyről tudomásom van, 1981-ben
került piacra Horn Crown /Szarvkorona/ cím alatt.
Norton több ízben is abba akarta hagyni, de a
rajongók és a szakmabeliek kérlelése mindig újra
felvetette vele a tollat.
A Boszorkányvilág-ciklus néhány lényeges ponton
különbözik az egyéb fantasy-ciklusoktól. Itt van pl.
mindjárt a legszembetűnőbb különbség, ami az
elnevezésben is megnyilvánul: ennek a sorozatnak a
köteteit nem a főszereplő/k/, hanem a helyszín
azonossága köti össze. Ez éppen ellentétes a fantasy-
irodalomban bevett gyakorlattal – gondoljunk csak a
már szinte mítikus Conanra, vagy akár Moorcock
hőseire is. André Nortonnál Hertha, Gillan és
Kaththea vagy Crystan, Herrel és Kyllan hasonlítanak
ugyan néhány vonásukban, de semmi esetre sem egy
és ugyanazok. Az alap, a keret, ami a ciklus
elbeszéléseit összetartja, Nagyhallack különös világa,
szétszórtan elhelyezkedő lakott völgyeivel,
patriarchális családjogú társadalmával, s mindehhez
járul még az a pusztító és irtózatos háború, amit
Nagyhallack lordjai a tengerentúli Alizonból jött
hódítókkal viselnek.
/Ez a megkülönböztető tulajdonság egyébként, úgy
érzem, az olvasónak csak javára válik. Így ugyanis a
ciklus minden egyes elbeszélése önmagában zárt
egész, nem tarkítják sűrű utalások a korábbi
kötetekben történtekre, és eldolgozatlan szálak sem
lelhetők föl cselekményében, amelyek a sorozat
későbbi darabjaiban fognak folytatódni. A fantasy-
irodalom e – különben jellemző – sajátsága kissé
idegesítő a magyar olvasóra nézve, aki a legritkább
esetben tud csupán hozzájutni egy ciklus valamennyi
kötetéhez./
A Boszorkányvilág éles körvonalazásához és a
sajátos légkör megteremtéséhez hozzátartoznak még
bizonyos apróságok, amelyek – isten ne rója föl
vétkemül konzervativizmusomat – az én véleményem
szerint a szerző neméből fakadnak. Nem mintha
helyteleníteném, sőt, rendkívül élvezem, hogy Norton
aprólékosan körvonalaz olyan, a fantasy-szerzők által
rendesen nem sokra becsült dolgokat, mint a
nagyhallacki emberek hitvilága, erkölcsei,
időszámítása, babonái, öltözködési, étkezési és
ünnepi szokásai, gyógytudománya, építészete stb...,
szóval hogy igazi etnográfiai keresztmetszetet ad
világáról, még ha ez ilyen, aránylag rövid lélegzetű
történetben, mint az itt közölt, nem is juthat nyíltan
kifejezésre. Másik számomra élvezetes szokása, hogy
alkalomadtán mélyenszántóan boncolgatja a
boszorkánymesterség műhelytitkait. Ezt nála
alaposabban csak Bob Asprin teszi meg Varázsinas-
ciklusában. Egyébként ez nem is csoda, mert ha
Norton elbeszéléseit kard-és-boszorkányság történet
névvel illetjük, meg kell állapítanunk, hogy nála
inkább az elnevezés második fele dominál. Ez talán
megintcsak női mivoltából fakad.
Végül pedig mindenképpen súlyt kell helyeznünk
arra, hogy André Norton az írói eszközök gazdagsága
tekintetében fölülmúlja a fantasy-szerzők jelentős
részét. A cselekmény bonyolításának stilisztikai
csiszoltságából talán még az én gyarló fordításom is
képes felvillantani valamit, ami pedig a jellemek
kifejlesztését illeti, nagyobb lélegzetű művei e
tekintetben csúcsot jelentenek az egész amerikai
fantasyben.
Zárjuk le végső méltatásként azzal ezt a kis utószót:
André Norton nem ok nélkül szeretett és sikeres
szerző, s megérdemelné, hogy ne csak ilyen szerény
keretek között fordítsák le magyarra.

Kornya Zsolt 1986