Philip Beard

Kedves Zoe!
 Philip Beard

Kedves Zoe!
Egy kamasz lány naplója
 Dear Zoe

Viking, New York

Copyright © Philip Beard, 2005

Fordította: Nagy Veron

Szerkesztette: Mór Mariann

Hungarian translation © Nagy Veron 2005

Hungarian edition © Tericum Kiadó Kft., 2005
A csajoknak – Tracinek, Calinek,
Maddynek és Phoebenek
 A neved

Már akkorról vannak emlékeim rólad, amikor még meg sem

születtél. Egy anyánál ez természetes lenne, de kétlem, hogy
sok nővérnek lennének hasonló emlékei. Emlékszem, ahogy a
konyhaasztalnál ültünk Anyával és Emilyvel (aki még nem volt
egészen négyéves) és megvitattuk, mi legyen a neved. Ettől
számomra már azelőtt is léteztél, hogy először
megpillantottalak volna. Anya megkérte Emet és engem, hogy
segítsünk neki választani, mert hitt abban, hogy a névnek
varázsereje van, így ezzel nagyon óvatosan kell bánni. A
második neve Tess, és nekem is ezt a nevet adta, amikor
mindössze tizenkilenc évesen megszült – „Nagy lobonccal és
még nagyobb álmokkal” – ahogy ő szokta mondani. Azt
hiszem, néha attól fél, emiatt lettem olyan, amilyen, emiatt
kezdek egyre inkább hasonlítani arra, amilyen akkor volt,
amikor hozzáment az igazi Apámhoz.
Ötéves voltam, amikor Daviddel összeházasodtak, hét,
amikor Anya terhes lett Emilyvel, és még én is észrevettem,
hogy mennyit változik, hogyan válik igazi felnőtté. Már nem
volt elbűvölő – csak csinos. Nem festette a szemét, rövidre
vágatta a haját, amitől úgy nézett ki, mint egy connecticuti.
David hatására Anya olvasni kezdett, és ettől kezdve falta a
könyveket. Minden este olvastak, és amikor Anya Emily
Dickinsonról nevezte el Emet, úgy érezte, a név telitalálat –
ennek a csendes, félénk gyereknek, aki annyira ragaszkodik
hozzá, és aki minden különösebb ok nélkül magányosnak tűnt
születésétől kezdve. Nem törődött vele, hogy akkoriban
mindenki Emilynek keresztelte a gyerekét. Anyának egy
bizonyos Emily járt a fejében, miközben Em növekedett a
hasában, és ő pontosan olya is lett. Én már kilencéves voltam,
amikor Emily egyéves lett, de már akkor tudtam, hogy
okosabb, mint amilyen én valaha is leszek. Anya tisztában volt
vele, hogy Emily ne nehéz élete lesz, vagy legalábbis
megnehezíti magának Úgy gondolta, bőven elég egy gyerek,
aki tudja, mennyi szomorúság van a világban. Neked olyan
nevet akart, an megvéd mindettől.
Azt hiszem, nem vitatkoztunk igazán, amikor nevet
választottunk neked. Em tisztában volt vele, hogy ez élete első
fontos döntése, ezért nem türelmetlenkedett. Ott ült velünk,
minden este, és kivárta a sorát. Mindenki feldobott egy nevet,
és a másik kettő elmondta, jó ötletnek tartja-e. Például én
javasoltam, hogy legyen „Megan”, mire Anya közölte, hogy
gimiben volt egy Megan nevű osztálytársa, aki harmadikban
terhes lett, úgyhogy Megan kilőve. Aztán Em mondta, hogy
„Jodi”, mire én rávágtam, hogy azt a nagy nyáladzó kutyát az
utcánkban szintén Jodinak hívják, úgyhogy ez is kiesett. Majd
Anya következett:
– Mit szólnátok a Jessicához?
Erre Em elmesélte, hogy az oviban van egy Jessica, aki eszi
a gyurmát, és ezzel a Jessica is ki volt zárva. „Faith”-et Anya
túl vallásosnak találta, és úgy gondolta, álszentté tehet. Bár a
„Hannah” kezdett újra divatba jönni, még sok öreg nénit hívtak
így. „Virginia” egy állam, nem név, és különben is ronda, még
ha becézed is, mondjuk „Ginny”-nek, ami szintén inkább
kutyanév. Ennyi erővel akár „Trixie”-nek is nevezhetnénk.
Végül nem azért döntöttünk a Zoe mellett, mert annyira
tetszett maga a név, hanem mert nem ismertünk senkit, akit így
hívtak volna. Anya úgy gondolta, ettől önmagad leszel.
Magabiztos, különleges és független. A legfurcsább az
egészben az volt, hogy úgy látszott, működik a dolog. Attól
kezdve, hogy elkezdtél mászni, csak „Z”-nek hívtunk, nemcsak
a neved miatt, hanem mert így élted az életet, egyik dologtól a
másikig cikáztál. Nem azért, mert hamar ráuntál a dolgokra,
hanem mert mindig megláttál valamit, ami még jobban izgatott.
Ha felfedeztél valami újat, azonnal oda kellett menned, hogy
inkább azt csináld. Egy percre nem vehettük le rólad a
szemünket.

Egy nap az iskolában családfákat tanulmányoztunk, és akkor

tudtam meg, hogy Te és Em a féltestvéreim vagytok, de mindig
is úgy gondoltam rátok, mint édestestvéreimre. Amíg Em meg
nem született, úgy éreztem, Anya, David és én csak úgy össze
lettünk ragasztva. Em azonban mindenki véréből volt, és vele
igazi család lettünk. Ő kiteljesítette a kört, és amikor Te
megszülettél, tökéletesen beilleszkedő tél a kör közepébe. Most
minden más. Most úgy érzem, egy üres kör vagyunk, amiben
semmi sincs.
Ennek ellenére, amikor egy időre az Apámhoz költöztem,
valahogy éreztem, hogy mégsem olyan jó ötlet. Mindkét
apámat szeretem, de néha nagyon furcsa, mer egyikőjüket sem
szeretem egészen. Olyan, mintha egy Apa lennének két
darabban. Anya hat hónapos koromba hagyta el Apát, és
hároméves voltam, amikor Daviddel találkozott. Ő az, akit
velünk együtt élő Apaként ismerek, de mégsem olyan, mintha
az igazi apám lenne. David fegyelmez, ő törölteti le velem a
sminkem reggelente, és tesz félre az egyetemi éveimre. De
sohase tartott a karjában, amikor kisbaba voltam, szerintem
egyszerűen úgy gondolta, hogy ő lesz az, aki lefekteti a
szabályokat. Vele és Emmel teljesen másképp viselkedett,
egyfolytában a karjában voltatok, és úgy beszélt hozzátok, mint
a felnőttekhez. Nem haragszom rá vagy ilyesmi, és még mindig
szeretem, egyszerűen csak nem tud úgy megölelni, ahogy Apa.
Az igazi Apám totál gáz, de amikor megölel, mindig úgy
érzem, mintha soha nem akarna elereszteni. Daviddel mindig
azt érzem, hogy azon gondolkodik, mikor kellene elengednie.
 David szeret írni, és egyszer írt rólam egy történetet.
Legalábbis azt hiszem, szerinte rólam szólt, de elég rosszul
fogta meg a dolgot. Az események nagyjából hasonlítottak
valamire, ami velem történt. Tizenkét éves koromban volt egy
barátnőm – egy kallódó gyerek, ahogy Anya szokta mondani
—, aki állandóan belekeveredett valamibe. Az apja elhagyta
őket, amikor megszületett, az anyja pedig tízéves korában
lelépett Kaliforniába, valami pasi után, és őt lepasszolta a
nagyszüleinek. Serdülőkorát nagyjából azzal töltötte, hogy az
egész világra haragudott. Magas volt, tizenkét évesen már
méretes cicijei voltak, és valamiért kedvelt engem. Amikor
Anya finoman megpendítette, hogy nem szeretné, ha továbbra
is Kaseyvel lógnék, sznobnak neveztem, aztán amikor Kaseyt a
verandánkon letartóztatták, (három sráccal együtt, akiket a
helyi fiatalkorúak büntetőintézetének munkaprogramján ismert
meg), Anya már nem finomkodott. Közölte, hogy ha még
egyszer meglátja Kaseyt, vagy meghallja a hangját a
telefonban, jobb lesz, ha hozzászokom a szobámhoz, mert az
ajtó alatt fogja betolni nekem a kaját fémtálcán, amíg le nem
érettségizem. David a történetben saját magát ábrázolta a
gonosz szülő szerepében, és ő meg én valahogy más viszonyba
kerültünk egymással a helyzetből adódóan, ami örökre
megváltoztatta a kettőnk kapcsolatát. Ő belátta, hogy nem
vagyok már kislány, hogy valódi felnőtt veszélyek leselkednek
rám az én kis világomban, én pedig beláttam, hogy nem csak
azért hozza létre a különböző szabályokat, hogy megkeserítse
az életem. Biztos több is volt benne ennél, de nekem ennyi jött
le belőle. A lényeg az, hogy tök rosszul fogta meg a dolgot. A
történetben szereplő lány teljesen naiv a barátnőjével
kapcsolatban – minden intő jel ellenére – egészen addig, amíg
a rendőrök meg nem jelennek a színen, és ez az az esemény,
ami mindent megváltoztat. Szerintem a dolgok nem így
történnek. Semmi sem változtat meg mindent. Már hónapok óta
tartottam Kaseytől, és ha Anya és David tudtak volna az
őrültségekről, amiket művelt, amire engem is megpróbált
rávenni, sokkal hamarabb véget vetettek volna a dolognak. De
ahhoz sem volt bátorságom, hogy megszakítsam vele a
kapcsolatot. Boldog voltam, amikor üvöltött a rendőrökkel,
mert tudtam, hogy végre kiszállhatok ebből. Ez volt az utolsó
pont, amely véget vetett a barátságunknak. De önmagában
semmi sem változtat meg mindent. Még azok a dolgok sem,
amelyekről azt hisszük. Mint például az, hogy azon az
átlagosnak látszó szeptemberi reggelen lekéstem a buszt, vagy
amikor azok a repülőgépek beleszálltak a világ legmagasabb
épületeibe. Még az sem, hogy te ugyanaznap meghaltál,
miközben vigyáznom kellett volna rád. Vagy egészen a
kezdeteknél, amikor a konyhaasztal körül ültünk. Bármilyen
nevet adhattunk volna neked, minden ugyanígy történt volna.
A hírekben azt mondták, hogy a történelem innentől kezdve
kettéválik: a szörnyű nap előtt és után. Fogalmuk sincs róla,
mindez mit jelent számomra.
 David és Apa

Szerintem David olyan ember, aki egészen kicsi

korától kezdve nagyon bölcs. Úgy látszik, mindig is tisztában
volt vele, hogyan élje az életét, csak úgy. Én valószínűleg
sohasem leszek ilyen. Mind a ketten próbálkozunk, David és
én, de mégis valahogy nem érzünk rá a dologra, olyasmi ez,
mint a történet, amit rólam írt. Nem sok hiányzik hozzá, és azt
hiszem, ezért van, hogy mind a ketten olyan kitartóan
próbálkozunk. Mint Anya szerint a házasságban. Anya azt
mondja, a házasság olyan, mint egy munka, amiről tudod, hogy
a végtermék megéri a fáradságot, de néha mégis utálod, hogy
mindennap korán kell kelned miatta.
Furcsa, hogy szinte egész életemben Daviddel laktam,
mégsem ismerem igazán a mai napig. Ahogy már mondtam,
azt hiszem, nem sok fogalma volt róla addig, hogyan kell
viselkednie egy apának, amíg Em meg nem született, addigra
viszont a kettőnk közti viszony már kialakult. Soha nem
beszéltünk erről, de azt hiszem, mind a ketten sajnáljuk ezt az
elszalasztott lehetőséget. Lehet, hogy azt kívánja, bárcsak
visszamehetne az időben és ringathatna lefekvés előtt, vagy az
ölébe vehetne, vagy ülhetne velem a kanapén, hogy ezredszerre
is megnézze velem a Disney-rajzfilmeket. De nem lehet.
Miután végignéztem, ahogy mindezt megteszi Emmel, aztán
veled, rájöttem, hogy a fizikai érintkezés hiányzott. Nagyon
sok időt töltöttünk együtt, de én csupán egy kisgyerek voltam,
akivel játszott, és akiért felelősséget érzett, de nem szeretett,
legalábbis nem azonnal. Tényleg minden tőle telhetőt megtett,
amikor összeköltöztünk. Arról nem tehet, hogy mára már
sokkal jobban megy neki, vagy hogy egy újabb gyerek nem
változtat azon, ahogy velem viselkedik. Szóval mi nem
vagyunk egészen Apa és lánya. A dolog nem tragikus vagy
ilyesmi. Egyszerűen csak ez a helyzet.
Az igazi apám katasztrófa, de ő az igazi apám, és érzek
iránta valamit, amit sohasem érzek David iránt, még ha néha
sajnálom is. Tudom, hogy nem kéne. Sajnálni azokat kell, akik
mindent megtesznek, és mégsem járnak szerencsével. Apa
egyáltalán nem szerencsétlen, és sohasem tett meg mindent.
Talán azért sajnálom, mert egyszerűen nem tud más lenni, mint
ahogy én sem tudok semmit tenni a kinézetemmel kapcsolatos
megszállottságom ellen. Hetente egyszer biztosan lekésem a
buszt, mert újra meg újra átöltözöm, vagy a sminkemet
igazgatom, amivel az őrületbe kergetem Davidet. Minden
hónapban új büntetést talál ki – szobafogságra ítél, újabb
hónapokkal kitolja a dátumot, amikor megszerezhetem a jogsit,
miután betöltöttem a tizenhatot, elveszi a telefonom, illetve az
Internet-használatomat – csupa olyan dolgot, amiknek még
szerintem is működni kéne. Még mindig nem jött rá, hogy ha
belenézek reggel a tükörbe és nem tetszik, amit látok, akkor
még a fiúk a GAP-reklámból sem tudnának kiimádkozni a
buszmegállóba. Azt viszont el kell ismernem, hogy soha nem
adja föl. Végül rájött valamire, ami maga lett volna a tökéletes
büntetés, ha nem lett volna annyira kegyetlen, hogy még Anya
is úgy érezze, közbe kell lépnie az érdekemben. David közölte:
– Tess, ha még egyszer lekésed a buszt, magát a
sminkkészletet fogom elvenni!
Így mondta, „magát a sminkkészletet” mintha rátapintott
volna a probléma és egyben a megoldás lényegére, és tényleg.
Anya általában nem szólt bele, amikor David a fejébe vette,
hogy valamilyen módon „változtat a viselkedésemen”,
túlságosan el volt foglalva veled és Emmel, de talán a legjobb
dolog abban, hogy Anya ilyen fiatal, az, hogy még emlékszik.
Rávette Davidet, hogy elégedjen meg azzal, hogy a
jogsidátumot kitolja, ezért előbb fogok szavazni, mint vezetni.
 Apa soha nem próbál megváltoztatni, és azt hiszem, ez volt
az oka, hogy miután te meghaltál, úgy döntöttem, odaköltözöm
hozzá egy időre. Nagyon fura. Egyáltalán nem tudom őket
Anyával együtt elképzelni. Betont önt, vagy teherautót vezet,
amikor éppen rájön a dolgozhatnék. Anya teniszezni jár és
hetente két napot önkéntesként dolgozik a kórházban. Két
ember, akikről azt gondolnám, a való életben egyszerűen nem
találkoznának össze. Anya elmesélte, hogy történt, amikor ő
gyerek volt még,és próbált elmenekülni az anyjától és a
mostohaapjától, és hogy az „átalakulás” nagyon hosszú és
fájdalmas volt, De én nem tudom elképzelni, milyen volt régen,
és ezért nem tudom őket Apával együtt sem elképzelni.
Minden elismerésem Anyáé, amiért soha semmi rosszat nem
mondott róla előttem, mert minél nagyobb vagyok, annál
tisztábban látom, mennyire kikészíthette. Körülbelül tizenkét
éves koromban elkezdtem egyre többet kérdezni a kettőjük
kapcsolatáról, és Anya azt mondta, Apának az a legnagyobb
baja, hogy azt gondolja, a világ tartozik neki valamivel. Pár
havonta állást változtat, és mindig arra van kihegyezve a
történet, hogy a főnöke megígérte neki ezt vagy azt, aztán nem
tartotta be a szavát. Vagy alig hat hónap után meg van
győződve arról, hogy mostanra ő kellene hogy legyen a
művezető, hiszen „az összes szaros fickónál” jobban tudja a
dolgokat. Ráadásul arra is rájöttem, hogy ha elég ideje
dolgozik egy helyen, az állam ráteszi a kezét a fizetésére, mivel
körülbelül tizenötezer dollárnyi gyerektartással lóg Anyának.
Nem mintha sohasem költene rám. Elvisz vásárolni, ruhákat
meg mindenféle cuccot vesz nekem, de amikor a fizetéséből
vonják le, az mintha nem is nekem jönne, hanem „a
kormányzati szemétládáknak” Ami azt illeti, Apa általában
boldognak látszik. Egyszer egy fagylaltgyártó cég teherautóját
vezette, amikor megjelent nálunk körülbelül negyven liter
fagyival, és közölte, itt a havi gyerektartás. Anya már
nagyjából úgyis lemondott arról a pénzről, úgyhogy csak
nevetett. David persze dühös volt. Ő olyannak látja Apát,
amilyennek a többi ember, és nem érti, hogy Anya miért nem
perli be a gyerektartás miatt. Anya erre azt mondja, hogy az
egész ügy apával olyan, mintha egy másik életben történt
volna, és nem érzi helyénvalónak, hogy visszalépjen abba az
életbe, vagy hogy ilyeneken gondolkozzon. Apa nem érti, miért
nem lehet egymást békén hagyni. Tudja, hogy hibázott, amikor
elengedte Anyát, de mintha azt is tudná, hogy úgysem tudott
volna mit kezdeni a felelősséggel, és hogy mindketten jobban
jártunk, hogy ő az, aki időnként beállít negyven liter fagyival.
Valószínűleg jobban jártunk.

Te nem voltál még elég nagy ahhoz, hogy értékelni tudjad,

de ahogy a két apám egymással beszélget, az az egyik
legmókásabb dolog a világon. Az ember azt gondolná, hogy
utálniuk kéne egymást, de inkább olyan, mintha azon
versengenének, hogy ki tud mélyebbre benyalni a másiknak.
Csak akkor kénytelenek szót váltani egymással, amikor Apa
eljön értem, hogy elvigyen valahova. Régebben minden
hétvégén nála aludtam, legalább egyszer, de Apa
keresetkiegészítésként német juhászokat tenyészt, és amióta
menstruálok, hányingerem van a kutyák szagától. Ezenkívül
volt pár lövöldözés, bandaháborúkból kifolyólag a környékén.
Azóta inkább elmegyünk enni valahova, vagy meglátogatjuk a
Nagyit, vagy az unokatesókat, vagy ilyesmi. Apa családja
megtöltené egy kisvárost. Egyébként emlékszel, milyen
nagydarab az Apukám? David és Apa körülbelül egy magasak,
de ha David beállna Apa mögé, észre sem vennéd, hogy ott
van. Apa mindennap súlyzózik, még akkor is, amikor
építkezésen dolgozik, és minden ruháját egy speciális boltban
veszi Először még féltél is tőle, te, aki soha senkitől nem ijedtél
meg, egészen addig, amíg le nem térdelt hozzád, és el nem
kezdett becézgetni, és elnevezett „Nagy Z”-nek. Akkor aztán
rögtön flörtölni kezdtél vele, ezerrel, mintha a legjobb barátod
lett volna.
Bár ilyen is tud lenni, de azt hiszem, Anyának még sincs sok
kedves emléke róla. Egyszer megkérdeztem tőle, miért ment
hozzá, mire ő elmesélt egy történetet. Egyszer voltak egy
iskolai focimeccsen, Anya fent volt a lelátón, amikor észrevette
Apát és két gyúrós barátját, akik a pálya mellett jöttek a lelátó
felé. Meg volt beszélve, hogy találkoznak, úgyhogy Anya
elindult feléjük, amikor észrevette, hogy egy csapat srác, a
másik iskolából, körülbelül tízen, Apa és a barátai felé tartanak.
Anya érezte, hogy történni fog valami. Nagyon megijedt, és
elkezdett kiabálni neki, hogy vigyázzon, Apa pedig megfordult,
megállt, és csak nézte a felé tartó farkasfalkát. Mire Anya leért
a lelátóról, addigra a két banda egymással szemben állt, pár
lépés távolságra, mint valami filmben, és minden tekintet
feléjük fordult a nézőtérről. Valaki a másik iskolából
összeverődött csapatból elkiáltotta magát:
– Most nem vagy olyan kemény, mi, Nicky DeNunzio? Apa
ránézett, a szeme se rebbent, és csak annyit mondott:
– Nem vagytok elegen.
Ami ezután következett, arról nem sokat mesélt Anya.
Csúnyán összeverekedtek, és a fiúk közül néhányan
komolyabban megsérültek, mielőtt feladták volna a harcot és
elmenekültek. Azt mondta, még soha életében nem félt
ennyire, és tudhatta volna, hogy jobban teszi, ha távol tarja
magát tőle. De amikor Apa azt mondta, „Nem vagytok elegen”,
azonnal beleszeretett, és úgy érezte, mellette mindig
biztonságban lesz. Ezt a történetet példaként mesélte el, hogy
mennyire hülye volt, és hogy később rá kellett jönnie, hogy
sohasem volt mellette biztonságban. Szerintem a maga módján
mégis romantikus történet.
 Mindenesetre, ilyen volt Apa középiskolás korában. David
inkább musicalekben szerepelt, az évkönyvben meg úgy néz ki,
mintha ötven kiló lenne. Ma persze már nem úgy fest, bár még
mindig Frank Sinatrát, Harry Connick Jr.-t és James Taylort
hallgat, de amikor Apa átjön értem, olyan, mintha David
megint az a vézna kissrác lenne, akit az Apához hasonlóak
állandóan szekáltak. Mindig megkérdezi Apát, hogy megy-e
„gyúrni”, ezt a szót használja, amit ha én mondok, mindig
kijavít. Vagy elkezd a Steelers csapatáról beszélni, akik
egyébként teljesen hidegen hagyják, és végül olyanokat mond,
ami még az én avatatlan fülemnek is tök hülyén hangzik,
például:
– Tudod, Nick, több gólt kell bevarrniuk, mert különben
elfelejthetik ezt a szezont.
Az egészben az a legviccesebb, hogy ha középiskolások
lennének, Apa kegyetlenül osztaná Davidet, de mivel David
menő ügyvéd, Apa pedig gyakorlatilag nullával egyenlő
szakmai pályafutás tekintetében, meg sem hallja, mekkora
hülyeségeket magyaráz, mert túlságosan leköti, hogy ő maga is
ontsa a hülyeséget:
– Igen, azt hiszem, ez a jégkrémes meló lesz az igazi nagy
dobás. A főnök azt mondta, hogy ha lehúzok két hónapot
kocsival, akkor előléptet. Ha minden jól megy, akkor Zelda és
Keisha idén kétszer is szül majd, én pedig végre elhúzhatok
ebből a koi évnek nézünk elébe.
Úristen. Néha, ha nálunk van egy barátom, aki eljön Apával
és velem, akkor mindent megteszek, hogy kijussunk a kapun,
még mielőtt Apa és David elkezdenék a seggnyalást,
olyasvalaki előtt, akin esetleg a hírnevem áll vagy bukik a
suliban.
 Évforduló

Bár már majdnem eltelt egy év, mégis úgy érzem, mintha
tegnap történt volna. Amikor arra gondolok, hogy mennyire
hiányzol, elszorul a torkom és csak sírok. Ez a sírás egyben
megtisztít, és mindig úgy érzem, kicsivel több idő fog eltelni,
mire újra rám tör, és általában így is lesz. Nem mintha kevésbé
hiányoznál. Inkább arról van szó, hogy lassan tudom, hol
őrizzelek meg.
Anya és David is megvannak, legalábbis kicsit talán jobban.
Amikor visszajöttem Apától, eleinte annyira örültek nekem,
hogy egy darabig egész jól mentek a dolgok. Mostanában
viszont megint nagyon csöndes minden, mintha Emily és én
árva gyerekek lennénk, akik egy menő szállodában laknak,
egyedül, de van két szolgájuk, akik történetesen az Anyukám
és a mostohaapám. Ők gondoskodnak róla, hogy elmenjünk az
iskolába, hogy legyen mit ennünk, és akik tisztán tartják a
házat, vagy megjavítják,; ha valami elromlik. Amikor
megpróbáltam elmagyarázni az orvosnak, akihez mindannyian
járunk, hogy miért költöztem el Apához, egy idő után
közbeszólt és megkérdezte, hogy úgy érzem-e, Anya és David
kizárnak a gyászukból? A mellkasom szorítani kezdett, és egy
pillanatra elakadt a lélegzetem, mert bár ez így soha nem jutott
volna eszembe, soha nem tudtam volna ezt így megfogalmazni,
de pontosan erről volt szó. Te abban a csendes napszakban
haltál meg, és ahogy próbáltak megkímélni a saját bánatuktól,
Anya és David azt érték el, hogy ez a csend állandóan
körülvett.
Az a nap lesz a legnehezebb, az évforduló. A világ meg fog
állni aznap. Mindenki sírni fog. Újra átélik és megnézik azokat
a képsorokat, amelyek számukra a világ végének kezdetét
jelentették. De megint ugyanaz fog történni. Te megint nem
leszel ott a gondolataikban. Te leszel a csend. Mindenki, aki él
és mozog, még azok is, akiknek nem halt meg senkijük, azokra
az emberekre fognak emlékezni, akik lezuhantak az égből.
Anyán, Daviden, Emen és rajtam kívül senki sem fog Rád
emlékezni. Engem pedig újra gyötörni fog a bűntudat.
Nemcsak a miattad és a miatt a nap miatt érzett bűntudat, ami
állandóan gyötör, hanem az, amely összeszorítja a
mellkasomat, mert nem érdekelnek a többiek, sőt egyenesen
haragszom rájuk, amiért azon a napon haltak meg, ami csak a
tiéd kellett volna legyen.
 Tess Építők

Azt hiszem, a probléma David és köztem részben annak

tudható be, hogy én nem vagyok koraérett, mint Em, vagy
amilyen Te voltál. Azt sem tudtam, mit jelent ez a szó, amíg
egy nap nem hallottam Davidet, amint ezt használja rád, és
meg nem néztem egy értelmező szótárban, mert bunkónak
éreztem magam, hogy nem értek valamit a saját húgommal
kapcsolatban. Beletelt egy időbe, amíg megtaláltam. Azt sem
tudtam, hogy két „t” van a végén. A szókincsem elég gyér, és
David szerint gondom is lesz az érettségivel. Azt mondja, hogy
a szókincsem fejlesztésének egyetlen módja az lenne, ha mást
is olvasnék, mint magazinokat, és ha olyan emberekkel is
beszélgetnék néha, akiknek nem minden második szavuk az
„így”. Azt is mondta, hogy ha csak feleannyi időt töltenék
olvasással, mint amennyit sminkeléssel, manikűrözéssel,
napozással vagy éjszakai maszkok felkenésével, akkor a
Harvard és a Yale sorsot húzna, hogy melyikük kaphat engem.
Valószínűleg igaza van, de nincs mit tenni. David nem érti
meg, hogy nem lehet valakit azzal motiválni, hogy ráijesztesz.
Vagy lelkes vagy, vagy nem. Nem lehet befolyásolni, mi
érdekli az embert és mi nem. És tényleg furcsa, mert én például
sohasem ítélem meg az embereket a kinézetük alapján. Nem
vagyok az a tipikus „népszerű” csaj, és a barátaim sem fognak
Mango-reklámokban feltűnni. Egyszerűen ez van. Az
önbizalmam kizárólag a külsőmből táplálkozik, vagy
legalábbis amilyennek én látom magam.
Egyfolytában írok, de nem az iskolai dolgokat. Semmi
olyasmit, amit valaha bárki is el akarna olvasni. És olvasni is
szeretek, magazinokat, meg ilyesmiket, Erőleves a léleknek
típusú könyveket. A kötelező olvasmányokat nem nagyon
kedvelem, ezeket egytől egyig azelőtt írták, mielőtt bárki, akit
ismerek, megszületett volna. David ugyanabba a középiskolába
járt, ahova én, és megtaláltam a nevét a Salemi boszorkányok
egyik példányán az angolteremben. Nagyon furcsa volt ott látni
a nevét, a gyerekkori kézírásával, ami teljesen más volt, mint a
mostani, és mégis nagyon hasonló. Mindegy, nem hiszem,
hogy új szavakat tanulnék olyan könyvekből, amiken ezer éve
elalszanak a középiskolások. Lehet, hogy én nem tudom, hogy
kell olvasni. Miután elolvastuk a Sálemi boszorkányokat,
megnéztük a filmet is, amiben Wynona Ryder tízpercenként
elsírja magát, a képernyő csak úgy csöpög, és a végén úgy
gondoltam, hogy egész jó kis történet ez. Hogy lehet, hogy
olvasás közben ez nem tűnt föl? Amikor a kötelezőket
olvasom, akkor látom, hogy milyen jók az egyes írók, és hogy
mindenhol a megfelelő szavakat használják, de semmilyen
érzelmi reakciót nem vált ki belőlem a dolog. Olyan, mintha
focit néznék. A csapatunk tavaly játszott a nemzeti
bajnokságban, és hiába volt tele helyes srácokkal, mégsem
tudtam végignézni egyetlen meccset sem.
David hegyi beszédei sokkal rosszabbak tudnak lenni, mint
a foci, különösen amikor rákattan az érettségi témára, de
tudom, hogy csak azért szónokol, mert szeretné, ha menne a
dolog. Em miatt nem aggódik annyira, és azt hiszem, értem is,
hogy miért. Em csöndes, nagyon alacsony a korához képest, és
már nyolcévesen igazi könyvmoly. Azt hiszem, David úgy
gondolja, Emmel úgyis minden rendben lesz, már csak azért is,
mert az ő gyereke. Azzal is tisztában van, hogy én viszont félig
az apám gyereke vagyok, és azt hiszem, átérzi a feladat súlyát.
Apa minden alkalommal más autóval jön értem, egyik
lepukkantabb, mint a másik. Volt egy Chevy Novája,
amelyiknek csak csavarhúzóval lehetett letekerni az ablakát.
Aztán volt az a Honda Civic, amit körülbelül tizenhétszer
törtek már össze, és még Apa is csak úgy tudta kinyitni a
kormány felőli ajtót, izmok ide vagy oda, ha lökött rajta egyet a
vállával, és amikor kinyílt, olyan hangot adott, mintha kettétört
volna. Még egy Pintója is volt egyszer egy ideig, amit
gyakorlatilag betiltottak a nyolcvanas években, mert állítólag
már attól is felrobbant, ha valaki túl szorosan jött mögötte. A
vizsgáztatással nincs probléma, mert sohasem tartja meg őket
annyi ideig, hogy le kelljen vizsgáztatnia. Általában haveroktól
veszi őket, és amikor szétesnek alatta, a roncstelepre kerülnek.
A legszörnyűbb az volt, amikor megalapította a saját építési
cégét, és vett egy lepukkant öreg furgont. A „cég”-ben ő volt
meg egy másik fickó, aki segített neki az Anonim Alkoholista
csoportterápiák között, és nem igazán építettek, valójában csak
betonoztak. Mindenesetre a céget rólam nevezte el, és hatalmas
fekete betűkkel ráíratta a rozsdás sárga furgon hátuljára, hogy
TESS ÉPÍTŐK. Amikor először megállt ezzel a tragaccsal a
ház előtt, épp nálunk volt Amy Bregar, és úgy volt, hogy ő is
eljön velünk ebédelni a King’s-be. Éppen a nappaliban
döglöttünk és az óriási ablakon bámultunk kifelé, vártuk, mikor
fut be Apa. Amy szemei igencsak elkerekedtek, amikor
meglátta, hogy mivel fogunk menni, és ha nem lett volna már
akkor a legjobb barátnőm, attól a naptól kezdve biztosan, mivel
egy szót sem szólt. Keisha, Apa egyik német juhásza bámult ki
az anyósülés ablakán, és látszott rajta, hogy még ő is cikinek
érezi. Apa fülig érő szájjal szállt ki a kocsiból, és mintha még
vissza is nézett volna a furgonra, útban a ház felé, mintha nem
tudta volna elhinni, hogy ez tényleg az övé. Leginkább a
feliratra volt büszke, ami bár azt hiszem, tényleg azt mutatta,
mennyire szeret, bennem gyilkos indulatokat ébresztett. Csak
úgy szökellt felfelé a lépcsőkön a verandára, de én már ott
álltam az ajtóban, és megpróbáltam olyan szigorúan nézni,
ahogy csak tudtam.
– NEM szállok be ebbe a tragacsba! – közöltem. Úgy nézett
rám, mintha azt mondtam volna az anyjára, hogy csúnya, ami
egyébként igaz.
– Ez meg mit jelentsen? Nem látod a feliratot? – fakadt ki.
 – De, látom, és pontosan ezért nem vagyok hajlandó
beleülni – közöltem.
Éreztem, hogy David ott áll mögöttem az előszobában.
Általában ő kísért ki Apához, nem Anya, és arra gondoltam,
hogy ha megint elkezdik a seggnyalást, különösen, ha nekiáll
magyarázni, hogy milyen jól néz ki az új furgon,
belemélyesztem francia manikűrös körmeimet a nyaki
ütőerembe. De Te voltál a kezében, és azt hiszem, ez még
akkor volt, amikor féltél Apától, mert David nem jött közelebb,
és nem szólt semmit. Apa közben azt magyarázta, hogy a név
szerencsét hoz majd, és ha beindul az üzlet, megveszi a Nagyi
háza melletti üres telket, és felhúz rá egy házat. De én
kitartottam. Nem voltam hajlandó beszállni abba a furgonba.
Amy félreállt, nem biztatott, meg semmi, de látszott rajta, hogy
szeretné, ha eldőlne végre a kérdés. Aztán David odalépett
mögém, a karjában tartva Téged. Nagyon közel állt hozzám, és
éreztem, ahogy összekeveredik az Old Spice és a babaápoló
illata, majd halkan belesúgta a fülembe:
– Menj, kicsim. – Ez teljesen ledöbbentett. Sohasem beszélt
velem ilyen hangon. Mindig úgy adta az utasításokat, mintha
egy szabálykönyvből olvasná, ami alól nincs kivétel. Úgyhogy,
amikor azt mondta, hogy „Menj, kicsim” akkor nem igazán
tudtam, mitévő legyek. Egy pillanatra megállt az idő. Ez a mi
közös pillanatunk volt, Davidé és az enyém, és ez minden
energiámat felemésztette, amit az Apával folytatott vitára
tartogattam. Nem néztem vissza, Davidre és Rád, és fogalmam
sincs, hogy ő is így érezte-e, vagy hogy csak miattad beszélt-e
ilyen kedves, lágy hangon. Kiléptem az ajtón, és elmentem Apa
mellett. Apa tartotta Amynek az ajtót, és ő jött is utánam,
mintha mindketten pontosan azt tettük volna, amit akartunk.
Haragudnom kellett volna Davidre, de ehelyett életemben
először úgy éreztem, hogy egy kicsit szeretem. Nem azért, mert
ő a mostohaapám, vagy mert Anya szereti, és mert ő
gondoskodik rólunk és vigyáz ránk, nem azért, amiket tett,
hanem ez egyszer azért, mert az, aki. Lehet, hogy mindig ilyen
volt velem, csak most nőttem fel eléggé ahhoz, hogy
észrevegyem. Nem tudom.
Ez a varázslatos pillanat körülbelül egy percig tarthatott,
mert aztán már ott ültünk hárman összezsúfolódva a furgon
szakadt bőrülésén, Keishával. Keisha éppen vemhes volt, és
úgy zihált, mintha másfél napja ülne egy ku-tyanyugágyban, a
tűző napon. Mivel hárman ültünk az ülésen, Keishának át
kellett rajtam taposnia, ha ki akarta dugni a fejét az ablakon,
nyelve pedig gyakorlatilag az aszfaltot súrolta. Amy mereven
előrenézett, és megpróbált észrevétlenül lebukni minden egyes
alkalommal, amikor elhaladtunk egy másik autó mellett, én
pedig Keisha hátára hajtottam a fejem, és néztem kifelé az
ablakon. Ahogy elindultunk, láttam, hogy David kijön Veled a
verandára, hogy integethess nekem. Láttam az arcodon, nem
érted, miért visz el engem az a nagy teherautó, és nem úgy
integettél, ahogy szoktál, az egész karodat lóbálva. Csak
felemelted a kezed, és tartottad, mintha nem lennél biztos
benne, vajon visszatérek-e.
 Hullámvasút

Annak ellenére, hogy tíz orvosunk segített megértenem uzt,

hogy Anya és David kizárnak engem a gyászukból, mégsem
értem, mire Jó az bárkinek is, ha hétről hétre kiönti a szivét egy
idegennek, Szerintem a terápia azoknak használ, akik nem
tudják, mi miatt dühösek vagy szomorúak, az én esetemben ez
világos. Te nem vagy többé, és én sem leszek soha a régi.
Soha. Beszélhetek, megoszthatom a dolgaimat, amíg már
egyetlen titkom sem marad, de Tc akkor is halon leszel, én
pedig szomorú. Rögtön utána elmentem egy másik orvoshoz,
egyedül, de attól csak még rosszabbul éreztem magam.
Annyira megnyugtató akart lenni, mintha pusztán a hangjától
Jobban erezném magam, Doktor Megnyugtató meg is kérdezte
minden alkalommal, amikor végeztünk miután ott ültem vele
szemben, szótlanul, és meg sem hallottam, amit mondott,
egészen amíg meg nem éreztem, hogy lejárt az idő – „Jobban
érzed magad?”.
Jobban? Az egyetlen dolog, amit szívesen megkérdeztem
volna tőle, ha úgy éreztem volna, hogy tud valami használható
választ adni a kérdésemre, az volt, hogy miért ne menne tönkre
az ember abba, ha elveszít valakit, akit szeret?
Nekem az segít, ha nem beszélek róla, csak hagyom, hogy
teljen az idő. Vagy ha beszélek róla valakivel, akit szeretek.
Veled. Ez az én terápiám. Azt hiszem, a felnőttek azért járnak
terápiára, mert addig is telik az idő, amíg ott vannak. Nem azért
lesznek jobban, mert beszélnek róla, hanem mert közben telik
az idő, és lassan megtanulják folytatni az életet, mert muszáj.
Muszáj.
Em nagyon megváltozott. Már nem fél annyira, ami nekem
nagyon furcsa, mert én azóta jobban félek. Emlékszem,
egyszer, még mielőtt megszülettél, vigyáztam Emre, amíg
Anya és David egy jótékonysági rendezvényen voltak.
Lefektettem Emet, és elmentem tévézni, amikor meghallottam,
hogy elkezd sírni. Bementem hozzá és megkérdeztem, mi a baj.
– Egyedül vagyok – válaszolta.
Hátborzongató volt hallani, mert nem úgy értette, hogy
akkor, ott, aznap este, hanem általában. így élte az életét,
nappal elvolt, de esténként kicsinek és magányosnak érezte
magát. Annyira elszomorított, bemásztam mellé az ágyba és ott
aludtam vele, amíg Anyáék haza nem jöttek. Anya
megkérdezte, mi történt, de nem mondtam el neki. Ahhoz
hallania kellett volna Emet, ahogy ezt mondta, hogy megértse,
mit jelentett ez, és tudtam, hogy Anya úgy sem tehetne semmit.
Nem arról volt szó, hogy Em el lett volna hanyagolva, vagy
ilyesmi. Ez egészen más volt. Ebben sem Anya, sem David
nem tudott volna segíteni neki, csak akkor, ha megérti, ki is ő,
és milyen ember lesz. Az is igaz, hogy akkor menstruáltam
először és lehet, hogy kissé tragikusabbnak láttam a helyzetet,
mint amilyen valójában volt. Lehet, hogy Em csak társaságra
vágyott. De nem hiszem.
Van még valami, ami neked szintén kimaradt. Először
tizenegy éves koromban menstruáltam. Tízéves koromtól Anya
nagyon sokat beszélt róla, olyan volt, mintha nemsokára
megoszthatnánk majd ezt a csodálatos élményt, és én
egyszerűen nem tudtam eleget olvasni vagy beszélni a
dologról. Anyát nagyon meglepte, mennyi mindent írnak erről
a különböző magazinokban, különösen ahhoz képest, amikor ő
volt gyerek. Fél év alatt olyan dolgokat meséltem neki, amikről
neki körülbelül huszonöt éves koráig fogalma sem volt. Végül
is, az iskolában történt meg először a dolog. Éppen csoportos
előadást tartottunk franciaórán, és akár ijesztő, sőt nagyon
kínos is lehetett volna a dolog, ha nem vagyok vele tisztában,
pontosan mi is történik velem. Én voltam az első a barátnőim
közül, akinek megjött. Anya korábban eljött a kórházból, bejött
értem, és miután megmosakodtam, elmentünk ebédelni, hogy
megünnepeljük a dolgot. Még csak tizenegy éves voltam, de
úgy éreztem, mintha a köztünk lévő különbség hirtelen eltűnt
volna. Annak ellenére, hogy Anya alig húszévesen szült
engem, addig a napig mindig ugyanolyan Anyukának látszott
számomra, mint a többi. De aznap úgy éreztem, mintha az
életünk hirtelen összekapcsolódott volna. Mostantól kezdve
nekem is lehetne gyerekem, akinek ugyanaz lehetnék, mint ő
nekem. Ez összekapcsolt minket, egy új, semmihez nem
hasonlítható kötelékkel. Emlékszem, ahogy aznap ott ültünk
egymással szemben az étteremben, és széles mosollyal az arcán
potyogtak a könnyei.
Két hónapon belül világossá vált számomra, hogy mostantól
kezdve havonta körülbelül öt napig vagyok normális. A
fennmaradó időben menstruáció előtti, alatti vagy utáni
állapotban vagyok. Egy idő után Anyával egyszerre
menstruáltunk. Olyanok voltunk, mint két párhuzamos pályán
haladó őrült, akik egymás mellett száguldanak egy
hullámvasúton, föl-le, föl-le, néha összeölelkeznek, néha pedig
megpróbálják kilökni a másikat. Amíg Anya terhes nem lett
veled, észre sem vettem, mekkora szükségem van a
társaságára. Egyedül egyáltalán nem volt jó móka a
hullámvasút, nekem elhiheted. Senkibe sem tudsz kapaszkodni,
ha te vagy az egyetlen, aki állandóan mozgásban van.
Számomra nagyon fontos a szexualitás. Azt hiszem, ez
családi vonás, és Anya ezért aggódik annyira miattam, annak
ellenére, hogy nem nagyon járok bulizni. A nagymamám
tizennyolc évesen szülte Anyát. Anya tizenkilenc volt, amikor
én születtem. Én pedig már az előtt is bolondultam a fiúkért,
mielőtt menstruálni kezdtem volna. Utána pedig, úgy éreztem,
hogy a fiúkon kívül más nem is létezhet a világon. Mintha a
sötétségben csak a fiúk világítottak volna egyedül. A
barátnőimmel egyfolytában róluk beszéltünk, rajtuk
veszekedtünk, őket követtük a folyosón, mint a kishalak a
bálnákat. Mintha a vérükre lett volna szükségünk a túléléshez.
Pedig teljesen használhatatlanok. Az érzelmi részéről nem is
szólva, mivel nyolc és tizenhét éves koruk között körülbelül hat
hónapot érnek. Fizikailag is ugyanez a helyzet. Ha megengeded
nekik, hogy benyúljanak a pólód alá és a nadrágodba, ha
megsimogatod a farmerjükben lapuló dudort, és nedves
gatyával mennek haza, akkor sem tudják viszonozni mindezt.
Nem szégyellem bevallani, hogy rengeteg sráccal összejöttem a
suliból, de még egyikük sem ért hozzám a megfelelő módon.
Már kezdem feladni. Magam veszem kezembe az ügyet,
amikor hazaérek, amivel nincs is semmi gond. Háromnak is
megengedtem, hogy hozzám érjenek „ott lent”, és vártam, hogy
valami varázslatos dolog történjen. De amikor odaértek, mind a
hárman megálltak, mint aki belőtte élete első gólját és nem
tudja, hogyan járja el az örömtáncot. Igazából nem hibáztatom
őket. Saját magukat kielégíteni olyan egyszerű, mint fél percig
verni a tejszínhabot. Amikor velünk vannak, akkor viszont fo-
galmuk sincs róla, hogy mit is keresnek: hol találják, mitévők
legyenek, ha véletlenül ráakadnak. Három simogatás, és el
vagy intézve. Miután a harmadik srác a medencémet kezdte
vizsgálgatni, elhatároztam, hogy kivárom azt a valakit, akinek
érdemes megtanítani az örömtáncot, még ha huszonöt éves
koromig kell is várnom.
 Az arcom

Az arcom nagyjából rendben van, csak egy kicsit kell

rásegíteni, hogy teljesen rendben legyen. Mivel elég széles az
arcom, az Apáméhoz hasonló, ezért a hajamat is be kell lőni,
különben úgy nézek ki, mint Arnold a Hey Arnold-ból. A
reggeli készülődés mindig parázs vitákat szül, nemcsak a
készülődés hosszúsága, hanem a rengetegféle kence, tisztító- és
szépítőszer miatt is. David mindig azt hajtogatja, hogy kezdjek
el gyűjteni, mert egy nap magamnak kell majd finanszíroznom
a sok kenceficét, és ez nem lesz benne a taníttatásomra félretett
keretben. Ezt a részét megértem, de mesélje már el valaki,
hogyan készülhetnék el gyorsabban?
A buszom hétkor jón, úgyhogy fél hatkor kelek. Ót húszkor!
És ha még ennék is valamit… Bár általában nem szoktam.
Nem vagyok az a korán kelő típus, és reggel kilenc előtt
mindent fűrészporízűnek érzek. Fél hatkor bemászom a
zuhanyba és fél órán át tusolok, vagy még egy kicsit tovább.
Már önmagában ez teljesen kikészíti Davidet. Számára
mindennek célja van. Az ember azért áll be a zuhany alá, hogy
megmosakodjon, és ehhez viszonylag rövid idő is elég. David
nem érti, hogy egyes emberek másmás céllal tesznek bizonyos
dolgokat. Én arra használom a zuhanyt, hogy felébredjek. Ez
néha húsz percbe is beletelik, néha elég hozzá tizenöt, de nem
lehet siettetni. Az ember nem tudja felébreszteni magát.
Davidnél minden a hatékonyságról szól, akár időről, akár
pénzről legyen szó. Egyszer annyira kiakadt azon, hogy
mennyi időt töltök a fürdőszobában, és mennyi pénzt költök
szépítkezési szerekre, hogy leíratta velem a reggeli készülődés
minden egyes lépését. Beleértve, hogy mennyi idő megy el az
egyes dolgokra, illetve milyen szereket használok hozzá. Erre
azért volt szükség, hogy megnézzük, mi az, amit ki lehetne
hagyni, hogy felgyorsítsuk a dolgot. Azzal próbált érvelni,
hogy így több időm maradna az alvásra, de én pontosan
tudtam, hogy a reggeli készülődésből semmit sem lehetne
kihagyni anélkül, hogy a végeredményt befolyásolnánk.
Mindenesetre kiadta a feladatot, és mondta, hogy kezeljem
úgy, mintha egy kiselőadást írnék, ne csak leírjam, hanem
magyarázzam is meg a reggeli készülődés mozzanatait a
„közönségemnek”. Ezt írtam össze neki:
Miután elég időt töltöttem a zuhany alatt ahhoz, hogy
jelébredjek (átl. 15 perc), hidegre állítom a vizet, és kétszer
besamponozom a hajam (Herbai Essences – dúsító sampon) –
egyszer, hogy kimossam belőle a koszt meg a zsírt, másodszor
pedig, hogy dúsabbnak hasson. Ha hideg vízzel mosol hajat,
nem törik a vége. Aztán bebalzsamozom (szintén Herbai
Essences) de csak a közepét és a vég/ét, mert ha a tövét is
bebalzsamozza az ember, akkor zsíros lesz tőle a haj. Öblítés
közben bedörzsölöm az arcomat (St. íves barackos bőrradírral),
majd lemosom (látod, itt időt takarítok meg) még mindig hideg
vízzel, mert az összehúzza a pórusaimat. Aztán megint melegre
állítom a vizet, és borotvazselét (Skintimate, Trópusi gél) kenek
a lábamra, leborotválom, lemosom, aztán megmosakszom a
(Dove) mosdószivacsommal és a tusfürdőmmel (Neutrogena
Body Clear). Ugyanezt a tusfürdőt használom, amikor a hónom
alatt leborotválom, ahhoz nincs szükségem a zselére (látod,
ezzel még pénzt is spórolok). Aztán mindent lemosok
magamról meleg vízzel, majd olyan hidegre állítom a vizet,
amit még éppen kibírok, és úgy zuhanyozom öt perág, hogy a
pórusaim összehúzódjanak. A hajamat törölközőbe csavarom,
egy másikat pedig magam köré tekerek, és kiszállok. Hogy
lehet mindezt kevesebb mint fél óra alatt elintézni?
Körülbelül öt percig fésülöm a hajamat vizesen (soha nem
kefélem, mert attól törik a vége), aztán tíz percig szárítom
magasabb, majd újabb öt percig alacsonyabb fokozaton, és
beleteszek egy-két csavarót a dúsabb hatás kedvéért, amiket a
sminkelés idejére benne hagyok. A sminkelés mindennel együtt
nem tart tovább, mint húsz perc, és azalatt a következőket
teszem fel:
Alapozó (Mary Kay), hogy egyenletes legyen az arcszínem.
Korrektor (Cover Girl) a pattanásokra, a szemem alatti
karikákra és az orrom körüli mitesszerekre.
Szemfesték (barna, Maybelline), nem túl sok, mivel a
mostohaapám különben letörli.
Szemceruza. (Almay Wet tus és Cover Girl szemceruza).
Tus a felső szemhéj felső részére, és ceruza a felső szemhéj alsó
részére és a szemem sarkába.
Szemspirál (Maybelline), csak a felső szempillákra. Ha alul
is kifested, az kicsinyíti a szemet és nagyon amatőr.
Miután a sminkéléssel végeztem, kiveszem a hajcsavarókat,
megfésülöm és belövöm a hajam a hajszárítóval, alacsony
fokozaton maximum öt percig.
Ezután következik a ruha kiválasztása, ami az iskolában
érvénybe lépett új öltözködési szabályok miatt közéi sem
egyszerű. Minden, amiből kilóg a köldök, vagy amin kicsit
mélyebb a dekoltázs, tilos. Ebből egyenesen következik, hogy
ujjatlan topok, azaz a fél ruhatáram kilőve, nem mintha a
dekoltázsomat érdemes lenne mutogatni. Sőt egyáltalán nem
lehet ujjatlan pólót hordani, úgyhogy magasan felvágott,
hosszabb topokat sem vehetek fel Rövidnadrágok és
miniszoknyák szintén kizárva, piercingek sem látszhatnak ki
sehol, a fülbevalókat kivéve (ami nekem nem okoz különösebb
nehézséget, ugyanis ha tűt látok, elájulok). Általában négy-öt
dolgot fölpróbálok, és végül egy háromnegyedes ujjú póló,
farmer és magas sarkú barna szandál mellett döntök. Minden
ékszer, amit hordok, ezüst – karika, vagy csepp alakú
fülbevalók, négy ujjon és mindkét hüvelykujjamon nagy
ezüstgyűrűk, egyik-másik türkizkövékkel kirakott, és egy ezüst,
gyöngyökkel díszített nyaklánc.
 Ennyi. És történetesen tudom, hogy gyorsabb vagyok, mint
a legtöbb barátnőm. De Davidet nem érdekli a „relatív
teljesítmény”, bármit is jelentsen ez a fogalom.
 Az arcod

Hadd meséljem el, milyen is volt a Te arcod. Van egy

fényképem Rólad és Anyáról az asztalomon. Az ölében
térdelsz, felé fordulva, a szemed és a szád pedig úgy mosolyog
rá, mintha senki más nem is létezne a világon. A háttérben egy
hajó vagy kikötő korlátja látszik, nem emlékszem, melyik, és
sötétkék víztükör. Mindenki azt mondja, milyen jó kép ez
rólatok, és igazuk van. Azt észre sem veszik, hogy Anya arca
nem is látszik a képen. A fényképet ugyan oldalról készítették,
kicsit Anya mögül, de fúj a szél, és a haja még az orrát is
eltakarja. Tulajdonképpen Anya haja és a Te arcod van a
képen. De mégis mindenki mondja, mennyire hasonlítasz
Anyára. Hát ilyen volt a Te arcod. Visszatükröződött és
megszépült benne a világ.
 Banánpapucs

Egyszer megfordult a fejemben, hogy öngyilkos leszek, de

ettől még nem kell sajnálni. Sokkal drámaibbak voltak azok a
dolgok, amik közvetlenül a halálod után történtek. Először volt
a temetés, aztán a halotti tor, ami borzasztó volt. Ott volt az a
rengeteg ember, akik mind nagyon szerettek téged és minket.
Sugárzott belőlük egyfajta szomorúságból fakadó energia, ami
legalább arra a pár napra életben tartott még téged. De aztán
mindenki elment, és ott maradtunk nélküled, és minden perc
egy örökkévalóságnak látszott. Nem gondoltam, hogy létezik
ekkora szomorúság. Egészen a következő napig, amikor még
rosszabb lett a helyzet. Majd eljött a következő nap és a
következő. Rosszabb volt, mintha belezuhantam volna egy
mély és sötét lyukba. Olyan volt, mintha arra kényszerítettek
volna, hogy egy létrán másszak le a sötétségbe, azon a szűk
lyukon. Valami titokzatos erő mindennap egy pár lépcsőfokkal
lejjebb kény szeri tett, az elhagyott fokok pedig eltűntek,
úgyhogy nem volt visszaút. Eleinte nagyon ijesztő volt, ahogy
egyre lejjebb és lejjebb kerültem. Aztán a bánat egyre nagyobb
súllyal nehezedett rám, és szinte jólesett, egyre jobban
felgyülemlett bennem. A szomorúságon kívül nem volt
semmim, úgyhogy egyre többet és többet akartam belőle.
Miközben így haladtam lefelé, egyre csak arra gondoltam,
hogy mennyire véletlenszerű és mégis hogy összefügg minden.
Mintha minden a véletlen műve lenne, mégis mintha eleve el
lenne rendelve. Mi lett volna, ha nem késem le a buszt aznap
reggel? Mi lett volna, ha nem lett volna ilyen jó az idő, és nem
maradtunk volna kint játszani? Mi lett volna, ha az az autó nem
fordul be az utcánkba, miután az első torony ledőlt? Mi lett
volna, ha a tornyok egyáltalán nem dőlnek le? így is
történhetett volna. Ha a Pentagonba becsapódó gép lett volna
az első? Telefonon felhívhatták volna azokat, akik a World
Trade Center felé tartó gépeken ültek, mint ahogy a
pennsylvaniai gép esetében tették. Lehet, hogy megküzdöttek
volna, és a gép Brooklynban zuhan le. Mások haltak volna
meg, Te pedig életben lehetnél. Még jobban visszamegyek az
időben. Mi lett volna, ha Anya soha nem hagyja el Apát? Vagy
ha mégis, mi lett volna, ha soha nem találkozunk Daviddel?
Végül is egy élelmiszerboltban találkoztunk, az ég szerelmére.
Ki tudja, hol élnénk most. Valószínűleg Apával laknánk, meg a
kutyáival, és más testvéreim lennének, lehet, hogy bátyám is
lenne, Em nem lenne magányos, egyáltalán nem is lenne, és te
sem születtél volna meg soha, és nem halhatnál meg. De
mindez megtörtént, egyik esemény a másik után, és minden
egyes történés ahhoz a naphoz vezet, amikor elütött Téged az
autó. Mintha az lett volna a lavinát elindító első dominó, ami
az egész életemet elsöpörte. Ha visszamegyünk az időben, volt
egy másik dominó is, ami a tragédiához vezetett: David, amint
az áruházban a sárgadinnyét szagolgatta, és Anyára
mosolygott. Ettől be lehet csavarodni. Az egyetlen dolog,
aminek értelmét láttam, az volt, ha megyek tovább lefelé a
létrán, és szinte jólesett. Aztán egy nap úgy éreztem, elértem a
gödör alját. Egy hétig ott maradtam, nem mentem suliba, fel
sem keltem az ágyból. Most, hogy nem másztam már lefelé,
nem történt semmi. Anya elvitt megint ahhoz az orvoshoz,
akihez nem voltam hajlandó tovább járni, de most nem
érdekelt, teljesen mindegy volt, ki ül velem szemben, mert én
továbbra is ott gubbasztottam a gödör mélyén. Anya és Doktor
Megnyugtató még sutyorogtak egy kicsit, miután végeztünk, és
hazafelé megálltunk a gyógyszertárnál. Megint tovább akartam
menni, tovább lefelé. Gondoltam, hátha a gyógyszer segít.
Bementem a fürdőszobába, kinyitottam a szekrényt. Anya az
én gyógyszeremet eldugta, de a saját altatóját nem.
Melodrámába illő látvány lehettem, ahogy ott álltam,
kezemben egy doboz altatóval, mint egy rossz filmben, de én
nem éreztem úgy, hogy ártani akarok magamnak. Inkább azt
éreztem, hogy szeretnék eljutni valahova. Olyan sűrű sötétséget
akartam magam körül, amit a bőrömön érzek, ami teljesen
körülölel. Még a fürdőszoba éjjeli lámpája is vakítóan fénylett,
miközben hunyorogva a gyógyszeres doboz feliratát néztem:
ELEANOR GLADSTONE, NAPI EGY TABLETTA
ELALVÁS ELŐTT. Anya nevének láttán egy pár percre
leblokkoltam. Nem mintha meggondoltam volna magam.
Egyáltalán nem gondolkodtam, nem volt tudatos az sem, hogy
ott álltam a fürdőszobában, kezemben egy doboz altatóval.
Nem voltam ilyen mértékben ura a helyzetnek. Egyszerűen
csak nem éreztem úgy, hogy a következő lépés az, hogy ki kell
nyitnom a dobozt. Anyának volt szüksége ezekre, nem nekem.
Még a címkén is ez állt. Ebben a pillanatban megjelent az
ajtóban Em. Az a nagy banánpapucsa volt rajta, amit mindig
felpróbáltál. Emlékszel? Nagyon magasra emelgetted benne a
lábadat, mintha sílécekkel a lábadon próbáltál volna járni.
Visszatettem a gyógyszeres dobozt a szekrénybe, és becsuktam
az ajtaját.
– Mit csinálsz? – kérdezte Em.
– Semmit. Menj vissza aludni.
De ő csak állt az ajtóban mozdulatlanul, abban az idétlen
papucsban, és mereven nézett rám. Vékony szőke haja rásimult
az arcára, és apró hálóinge le volt csúszva az egyik vállán.
– Előbb te! – közölte.
El tudod ezt képzelni? Pontosan tudta, mi történik.
Legalábbis érezte, hogy valami nem stimmel. És ahogy ott állt,
az arcát nézve úgy éreztem, azt a felnőttet látom benne, aki
húsz, harminc év múlva lesz, és tudtam, hogy mindig hallgatni
fogok rá. Most is így tettem. Nem mozdult az ajtóból,
megvárta, míg elmegyek mellette. Emlékszem, ahogy
eldöntöttem, nem simogatom meg a fejét kifelé menet.
 Friss festék

Amikor meghaltál, egy rácsos ágy és egy normál ágy is

volt a szobádban. Akkoriban próbálgattad, milyen is normál
ágyban aludni. Anya úgy fogalmazott, még csak „kóstolgatod”.
Eleinte csak a délutáni alváskor feküdtél bele, és csak akkor, ha
Anya fektetett le. Ha David vagy én vittünk aludni, akkor
mindig ragaszkodtál a rácsos ágyhoz. Aztán nekünk is
elkezdtél menőzni, és gyorsan bebújtál a takaró alá. Ha meg
akartunk puszilni, elfordítottad a fejed, mert te már túl nagy
voltál ehhez.
Anya egyetlen kikötése az volt, hogy nem gondolhatod meg
magad. Ha egyszer úgy döntöttél, hogy az ágyon alszol, utána
nem találhattad ki öt perc múlva, hogy inkább mégis a rácsos
ágyba szeretnél menni. Egyik este hallottam, hogy David
kifogásolta a lefekvés körüli cirkuszt, és azt javasolta Anyának,
hogy ő inkább szétszedi a kiságyat, és azzal véget is vetne a
dolognak. Anya csak annyit válaszolt:
– Mindent a maga idejében.
Ezért nem értettem, miért állt neki ilyen hamar festem. Az
utolsó tanítási nap volt a karácsonyi szünet előtt, és amint
beléptem az ajtón, megcsapott a friss festék szaga. Felmentem
a szag után a szobádba, és belestem a résnyire nyitott ajtón. Az
ágyad, a rácsos ágy és minden bútorod le volt takarva régi
lepedőkkel. A széleket már ki is festette – a padló mellett, a
plafon mentén, az ablakok körül és az összes sarkot – és éppen
akkor kezdte sötét bézzsel átfesteni a halványsárga nyuszikat,
amiket együtt festettünk ki annak idején. Anya órákon
keresztül rajzolta a figurákat, majd megengedte, hogy segítsek
kifesteni őket. Miközben átfestette a falat, keservesen sírt. Nem
egyszerűen sírt, az egész teste rázkódott a zokogástól, úgy
hogy nem tudom, egyáltalán látta-e, mit csinál.
Halkan leültem az ajtó előtt, hallgattam, ahogy a festőhenger
végigszörcsög a falon, letörölve közös művünket, és sírtam.
Úgy törölte ki az életed egy részét, hogy engem meg sem
kérdezett, mit gondolok róla, szerintem is itt van-e már az
ideje.
Amikor aznap este David hazaért, még mindig átható
festékszag volt az egész lakásban, és azonnal tudta, mit jelent.
Anya a kanapén aludt kimerülve a festéstől és a sírástól. Én
pedig Emet szórakoztattam. Gondoltam, ha David hazaér,
rendel nekünk egy pizzát vagy valamit, ugyanis a hűtő teljesen
üres volt. David rám nézett, és csak ennyit mondott:
– Kérlek, mondd, hogy nem igaz!
Én meg se szólaltam, erre felrohant az emeletre, kettesével
szedte a lépcsőfokokat. Aztán hallottam, ahogy beront az ajtón,
és szinte láttam magam előtt, ahogy ott áll a szobád közepén,
lassan körbe forog és csak csupasz falakat talál.
Sokáig maradt fenn, aztán, amikor végre lejött, egyenesen
kiment a bejárati ajtón, egy szó nélkül. Emmel abbahagytuk a
játékot, aztán csináltam egy-két mogyoróvajas-lekváros
kenyeret. Evés után megfürdettem Emet, felolvastam neki
néhány mesét, és lefeküdtünk aludni. David még mindig nem
jött vissza, Anya pedig továbbra is a kanapén aludt.
Kicsit később hallottam, hogy Em halkan sírdogál, úgyhogy
bementem hozzá, hogy megnézzem, mi a baj.
– Nem tudok aludni ettől a szagtól – mondta.
– Próbáld meg! – csitítottam. – Megszokod, aztán már nem
is érzed. Még mindig jobb, mintha ricsajban kellene aludnod.
– De nem tudok. Amikor beszívom, zúg tőle a fejem.
– Képzelődsz, Em.
– Tényleg hallom a zúgást. Nem aludnál velem?
– Em, attól, hogy itt alszom veled, a szag még nem tűnik el.
– De, mert akkor odabújhatnék hozzád. – Na jó.
 Befeküdtem mellé az ágyba, és hátat fordítottam neki, hogy
arcát a hátamba temethesse. Öt percen belül elaludt, én pedig
sokáig tűnődtem még azon, amit Em mondott. Igaza volt.
Amikor beszívtam a levegőt, a festék szaga susogó hangot
hallatott a fejemben. Emlékszem, amikor hosszúra nőtt a fű,
megkértél, hogy lengesselek fölötte, levettük a cipődet, és a
csupasz lábfejed épphogy csak súrolta a fű tetejét. Pontosan ott
kellett volna lennem aznap is. Veled, kint a kertben, egész idő
alatt. Olyan meleg volt, hogy a cipődet is levehettük volna.
Hallottam, ahogy csupasz lábfejek súrolják a fűszálakat. Ilyen
hangokat idézett fel bennem a friss festék szaga. Erre aludtam
el, és mire felébredtem, elmúlt.
 David és én

Másnap reggel David ébresztett.

– Tess, kicsim, ideje készülődni – szólongatott.
Ott állt az ágy fölött, és egy pillanatra azt hittem, megsimítja
majd a homlokom, de nem tette. Már öltönyben és
nyakkendőben volt. Az is lehet, hogy tegnap óta az volt rajta,
de nem emlékeztem. Mellettem Em aludt, mint a bunda. Ő még
legalább egy órával tovább alhatott, közben David odament a
fiókos szekrényéhez, és kikészítette a ruháit a szekrény tetejére.
Eltartott egy darabig, míg összeszedte Em aznapi szerelését,
aztán a másik szekrényből kivett egy sportcipőt, és azt is
odarakta a ruhák mellé.
– Tess, nem fogsz visszaaludni? Lemehetek?
– Aha, asszem. – Akkor hajrá!
David lement, én pedig teljesen elgémberedve
kikászálódtam Em ágyából, mert egész éjjel szinte moccanni
sem tudtam. Em aludt, mint a tej. A fürdőszobában éppen a
zuhany alá készülődtem, amikor hirtelen rám tört a
farkaséhség. Előző este nem vacsoráztam, úgyhogy lementem
valami kaját keresni.
Anya biztos felment az ágyába, mert a kanapé üres volt. A
konyhában David ült az asztalnál, müzlit evett és a CNN-t
nézte. Éppen egy újfajta bombát ábrázoló számítógépes
grafikát mutattak, és valaki azt magyarázta, hogy ezzel a
bombával még a mélyen föld alatt húzódó barlangokat is fel
lehet robbantani. A számítógépes grafika segítségével
demonstrálták, hogy működik, én pedig álltam és néztem egy
darabig. Aztán fogtam egy kanalat meg egy tálat, és leültem
reggelizni.
 Egy darabig csendben ettünk. Általában nem reggelizem,
indulás előtt csak egy pohár narancslevet szoktam inni, mert
szinte mindig késésben vagyok. David pedig enni szokott és
közben a híreket nézi, és minden egyes alkalommal, amikor
átmegyek a konyhán, közli velem a pontos időt, meg hogy
húzzak bele. Amint megbizonyosodik róla, hogy el fogom érni
a buszt, elindul az irodába. Úgy látszott, most nem siet.
– Te teszed fel Emet az iskolabuszra? – kérdeztem.
– Igen, gondoltam, hagyom anyádat aludni. Megette a
müzlijét, és a tálat berakta a mosogatóba.
Most vettem észre először, hogy lógnak rajta a ruhái.
Körbenézett a konyhán, de nem mint aki keres valamit, hanem
mintha nem tudná, mit kezdjen most magával. Úgy látszott,
alig várja, hogy elindulhasson dolgozni.
– Em mikor szokott kelni? – kérdezte.
– Fél nyolc körül. -Ó!
Az órájára nézett, aztán a sütőn lévő órára. Hogy kisegítsem,
megkérdeztem:
– Csomagolsz neki ebédet, vagy vegyen magának a suliban?
– Nem is tudom.
– Az étrend ott lóg a hűtőn. Csak a csirkefalatokat, a
spagettit meg a pizzát szereti, ha más van, akkor itthonról visz.
– Oké, kössz.
– Mogyoróvajas-lekváros szendvicset.
– Rendben.
David elkészítette a szendvicseket, és éppen elkezdte
levágni a kenyér héját, amikor szólni akartam neki. Egy
zacskóba pakolt egy kis chipset is, sőt egy egész jó állapotban
lévő almát is talált a hűtőben, majd nyitogatni kezdte a
szekrényeket, nyilvánvalóan keresett valamit.
– Van termosza? – kérdezte.
– Adj neki dobozos gyümölcslevet.
– Rendben. Azt hiszem, erre még emlékeztem. Jesszusom,
utoljára akkor pakoltam uzsonnát, amikor te voltál ilyen kicsi.
 – Te csomagoltál uzsonnát nekem?
– Legtöbbször, igen. Anyád még dolgozott, és korábban
kellett indulnia, mint nekem. Ráadásul a te reggeli rituáléd
hozzá képest semmi.
– Anyáéhoz?
– Nem emlékszel, milyen volt akkoriban a haja? Legalább
fél fejjel magasabbnak látszott tőle.
– Dehogynem, emlékszem. Úgy nézett ki, mint egy modell.
– Pontosan. Még mindig úgy néz ki.
Davidet egyszer láttam sírni. Aznap, amikor meghaltál.
Soha azelőtt vagy azután. Úgyhogy amikor ezen a reggelen a
konyhában, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elsírta
magát, nem tudtam, mitévő legyek. Csak bámultam a
müzlimet, és vártam. De amilyen hirtelen kezdte, ugyanolyan
hirtelen abba is hagyta, mintha gyakorolta volna, hogy kell.
– Sajnálom – szólalt meg végül.
– Semmi gond.
– Gyümölcslevet mondtál?
– Aha. Ha van, Citrus Coolert, a zöldet.
– Rendben.
David bepakolta az uzsonnát, és odakészítette Em hátizsákja
mellé a pultra. Már elindult kifelé, de aztán visszafordult, kivett
a telefon alatti fiókból egy cetlit, és ráfirkantott valamit.
Kinyitotta Em uzsonnástáskáját, és ráragasztotta a cetlit a
gyümölcslé dobozára. Aztán megköszönte a segítséget és
felment, hogy fölébressze Emet, pedig még korán volt.
Ez a reggel akár valami új kezdete is lehetett volna, ha
David és én mások lennénk. Ehelyett innentől kezdve minden
reggel ő keltette Emet, később járt dolgozni, és még később járt
haza. Viszont innentől kezdve legtöbbször én fektettem le
Emet esténként. Közösen viseltük gondját, mégis külön-külön.
Rólunk pedig senki sem gondoskodott, úgyhogy ebben is
hasonlítottunk. Mégsem lett ez valami jobbnak a kezdete, mert
sem David, sem én nem tudtuk, hogyan nyissunk egymás felé.
így minden úgy maradt, ahogyan eddig volt. Miután Te
meghaltál, úgy értem, azok után, ami azon a napon történt, úgy
éreztem nincs is rá esélyünk többé.
Miután David felment, kinyitottam Em uzsonnástáskáját,
hogy megnézzem, mit írt a cetlire.
Ez állt rajta: „Szép napot! Szeretlek: Apu”
 Justin

Egy idő után Anyának nem használtak a felírt altatók és

gyógyszerek, zavart és feledékeny lett tőlük, nem volt önmaga,
még azután sem, hogy leállt róluk. Nagyon könnyen dühös lett
Emre, amikor egyáltalán figyelt rá, mi pedig ridegen mentünk
el egymás mellett a házban, alig volt néhány szavunk a
másikhoz. Az, hogy átfestette a szobádat, senkinek nem
segített. A ház még csöndesebb lett, mintha azok a
rajzfilmfigurák, amiket Anya lefestett, hirtelen örökre
elhallgattak volna. David leállította Anyát, úgyhogy nem
fejezte be az átalakítást, továbbra is ott volt a szobádban a két
ágyad és a nyulas fogantyúkkal felszerelt fiókos szekrények.
Az átfestett falak viszont vendégszoba jelleget kölcsönöztek a
helynek.
Emmel egyre több időt töltöttünk együtt. Mindig sokkal
idősebbnek látszott a koránál, de a Te elvesztésed óta még
inkább. Olyan volt, mint egy felnőtt egy kisgyerek testében.
Anya, még mielőtt David hazaért volna, minden este fél kilenc
körül elaludt a kanapén, így szinte mindig én fektettem le
Emet. Meseolvasás helyett általában csak beszélgettünk, és
néha vele is aludtam. Reggelente pedig, ahogy meséltem,
David keltette. Nagyjából így mentek a dolgok, amíg le nem
léptem otthonról.
Mielőtt még elmesélném, mi is történt azon a napon, el kell
mondanom egy korábbi eseményt. Ugyanolyan nap volt, mint a
többi. Akkor nem éreztem fontosnak, csak azok után, ami
később történt.
Május lehetett, úgy négy hónappal a baleset előtt. Majdnem
hároméves voltál. Anya a vásárlás nagy részét a Giant Eagle-
ben intézte, de ha elfogyott a tej, a tojás vagy ami kellett, akkor
általában egyikünk elsétált a folyópart felé, Marsicóék boltjába.
Imádtál odajárni, mert Justintól, attól a fiatal sráctól, aki ott
dolgozott, mindig kaptál nyalókát. Em éppen egy barátnőjénél
volt játszani, te pedig hívtál engem is vásárolni, hogy ne legyek
egyedül. Ezzel teljesen levettél a lábamról, így elmentem
veletek.
Észrevetted, milyen gyönyörű volt Anya? Még mindig az.
Persze minden gyerek azt gondolja az anyjáról, hogy
gyönyörű. Legalábbis egy darabig, amíg fel nem nőnek ahhoz,
hogy összehasonlítsák másokkal. Ha megérted volna, Te is
láttad volna a különbséget. Sok barátnőmnek csinos az
Anyukája, de sokkal idősebbek, mint Anya. Sokan nem is
szépek közülük, ha jobban megismered őket. Ezt nem
tudhattad, de sok gazdag ember lakik errefelé, nem pont a mi
környékünkön, hanem feljebb a hegyen, a folyótól távolabb, és
esküszöm, hogy a nők egy része csak emiatt csinos. Ez mintha
a vérükben lenne, mintha a szép jelző automatikusan járna
nekik. Anya nem így szép.
Amikor átjöttek hozzám a srácok, mindig azt láttam, hogy le
sem bírják róla venni a szemüket. A fiúk, akikkel jártam,
mindig nálunk szerettek volna lógni, nem pedig náluk az
átlagos szüleikkel. A fiatalsága is benne van a dologban, de
leginkább az, hogy egyszerűen gyönyörű. Magára vonzza az
idegenek tekintetét, akik aztán nem tudják levenni róla a
szemüket, szépségével nem lehet betelni. Gyerekkoromban ez
nem foglalkoztatott, de néhány évvel azután, hogy elkezdtem
menstruálni, nagyon zavart. Fényképen eléggé hasonlítunk
egymásra, de az én testfelépítésem inkább az Apámé. Széles a
vállam, és pont rossz helyeken vagyok lapos, Anya fitos orra
helyett Apa lapos orrát örököltem. A barátnőim, akik már
látták Anyát, mindig megkérdezik a többi csajtól:
– Láttad már Tess anyját? Egyszerűen, így… gyönyörűi
Eleinte nagyon idegesített, de aztán kezdtem jól szórakozni
azon, hogy milyen hatással volt a barátaimra. Össze-vissza
dadogtak, elpirultak, ha vele beszéltek, mintha valami
istennővel társalogtak volna, és ez nagyon vicces volt. Ha egy
srác tényleg nagyon tetszett, és járni akartam vele, akkor
megpróbáltam elkerülni, hogy átjöjjön hozzánk.
Szóval, hármasban sétáltunk Marsicóék boltja felé, te
közöttünk jöttél, és mindig felkaptunk a járdaszegélyeknél,
hogy átlendítsünk a padkán. Amikor befordultunk az utolsó
sarkon is, előreszaladtál, egyenesen be a boltba. Már kintről
hallottuk, ahogy Marsico néni beszélget Veled. Marsico néni
olyan típus, aki azt hiszi, a kisgyerekekhez jó hangosan kell
beszélni, mert úgy könnyebben megértik.
– Nem egyedül jöttél, ugye kis szívem? – kérdezi. De te
meg sem hallod a kérdést.
– Kaphatok egy nyalókát?
Marsico néni harsányan felnevet, és ráncos kezeivel épp az
arcodat simogatja, amikor belépünk az ajtón.
– Hát itt vannak – fordul felénk. – Máris szólok Justinnak.
Anya kéri, hogy ne fáradjon, úgyis csak egy pár dolgot
veszünk, de Marsico néni rákacsint és közli, hogy Justin egész
nap orrolna rá, ha megtudná, hogy Elly Gladstone itt járt és ő
még csak nem is tudott róla.
– Ugyan már, kérem – legyint Anya, de látom, hogy egy
kicsit belepirul.
Justin egy kicsit idősebb, mint a többi fiú, talán főiskolás
lenne, ha a tanulást választja, de Anya mellett pontosan úgy
fest, mint a többi fiú. Anya sorolja neki, hogy mit szeretnénk, ő
pedig olyan gyorsan mozog, mintha lépést próbálna tartani a
felsorolással, és mindent oda akarna pakolni elénk, mielőtt
Anya kimondja a következő dolgot. Mint valami villámkezű
raktáros fiú. Különösen azért vicces, mert miután összeszedett
nekünk mindent, és becsomagolta, úgy látszott, inkább
marasztalna minket. Bevisz téged a pult mögé, és felemel, hogy
kiválaszthasd magadnak a nyalókát, aztán az ölében tart, amíg
hozzáírja az összes dolgot a számlánkhoz. Listaírás közben
mindig eljátssza veled ugyanazt a kisjátékot.
– Lássuk csak – kezdi –, vettetek ma vízilószájat?
– Neeem! – visítod.
– Hát csigalevet?
– Nem!
– Vettetek… tejet?
– Igen!
Erre lehajol és lassan, komótosan felírja a tejet. Csak négy-
öt dolgot vettünk, de legalább tíz percébe telt, míg mindent
felírt. Elhányom magam tőle. Hiába van rajtam rózsaszín
ujjatlan póló és fehér rövidnadrág, mintha ott sem lennék. Azt
meg kell hagyni, hogy legalább annyira beléd van esve, mint
Anyába. Szinte végig csak rád figyel, de látszik, hogy részben
azért koncentrál rád, hogy ne kelljen Anyára néznie. Néha,
amikor felnevetsz, vagy valami vicceset mondasz, lopva
Anyára pillant, mintha ők lennének a szüleid, akik együtt
csodálnak téged. Legalábbis ő szeretné így látni a dolgot. Anya
ekkor már nem pirul, ugyanolyan, mint mindig. Ez lenyűgöz
Anyában. Mit nem adtam volna, ha igazi pasik, mint például
Justin úgy néztek volna rám, mint rá. Ha ez így lett volna,
biztos nem tudtam volna ilyen hűvösen kezelni a helyzetet. Ha
megérzem, hogy valakinek tetszem, biztosan flörtölni kezdek
vele. Még akkor is, ha nem akarok tőle semmit. Egyszerűen jó
tudni, meddig megy el, és hogyan töri magát értem. De Anya
csak állt és élvezte azt a tíz perc melegséget, amit Justintól
kapott, mintha csak a napsütést élvezte volna hazafelé menet.
Az is természetes volt, hogy ő nem viszonozza semmivel,
egyszerűen csak magába szívja a bőrén keresztül.
Justinról és a boltról mindig az jut eszembe, amikor tizenegy
évvel ezelőtt, Anya és én Daviddel egy élelmiszerboltban
találkoztunk. Éppen akkor költöztünk el a Nagyapáéktól, egy
kis lakásba a Center Avenue-n, és elmentünk a Giant Eagle-be
nagybevásárolni. Hároméves voltam, mint te azon a napon
Marsicóék boltjában. Igazából nem tudom, tényleg olyan
tisztán emlékszem-e az egészre, vagy csak annyiszor hallottam
már ezt a történetet, hogy úgy érzem, mintha a saját emlékem
lenne. De esküszöm, emlékszem arra az érzésre, ahogy ott ülök
a bevásárlókocsi műanyag ülésében. Anya a listáját nézegeti,
holott nagyjából mindenre szükségünk van. Imádja a listáit, azt
a bizonyos listát pedig különösen, mert az volt az első, ami
csak a miénk volt, az enyém és az övé.
Kiskoromban majd megőrültem a sárgadinnyéért, úgy
habzsoltam, hogy Anya alig győzte felvágni, és néha egy
egészet megettünk egy ültő helyünkben. Aznap új szállítmány
érkezhetett a Giant Eagle-be, mert én a bevásárlókocsiból úgy
láttam, a plafonig érnek a sárgadinnyehalmok. David ott állt
előttünk, rázta, ütögette, szaglászta a dinnyéket, nem túl nagy
hozzáértéssel. Nem emlékszem a David előtti időkre, úgyhogy
nekem olyan volt, mintha csak őt kerestük volna a polcok
között. És egyszer csak ott állt, kezében azzal, amit az egész
boltban a legjobban szerettem volna. Anya elbeszélése szerint
David hűvösen megkérdezte tőle, hogyan lehet megállapítani,
melyik gyümölcs érett, de közben alig figyelt Anyára, inkább a
dinnyét nézegette. Azt hiszem, nem sok pasi viselkedett még
vele ilyen közönyösen, így gyakran kihagyja ezt a részt a
történetből. David viszont hevesen gesztikulálva meséli, hogy
amikor meglátta Anyát, leesett az álla, és terjesen padlót fogott.
Én egyikre sem emlékszem. Én csak azt vettem észre, hogy
Anya és David egyre többet találkoztak és szépen-lassan egy
család lettünk.
Furcsa, ha mostohaapja vagy mostohaanyja van az
embernek. Végignézed, ahogy a felnőttek egymásba szeretnek
és összeszoknak. Még furcsább, hogy ettől nem érzed magad
biztonságban, sőt ahogy öregszel, és egyre inkább látod,
mennyire képlékenyek a dolgok. Az emberek egymásba
szeretnek, aztán kiábrándulnak egymásból. Biztosan nem
gondolkodtál azon, hogy Anya és David egyszer
„megismerkedtek” vagy azon, hogy akár el is válhatnak, és
akkor eldönthetnék, melyikükkel élj. Számodra ők mindig is
egy pár voltak. Számomra az ő kapcsolatuk olyan, mint a többi,
bármikor vége lehet.
Tavaly májusban, körülbelül nyolc hónappal a halálod után
észrevettem, hogy egyre több dolog van a hűtőben és a
kamrában Marsicóék boltjából. Náluk olyan márkákat lehetett
kapni, amiket a Giant Eagle-ben soha nem láttam: Turner tejet,
Hershey fagyit, Monk kenyeret. Először azt hittem, Anya
feledékenysége miatt jár gyakrabban hozzájuk. Aztán egyik
nap megkért, hogy ugorjak át egy kis sajtos makaróniért
vacsorára. Megkérdeztem, megvárhatom-e, amíg Em hazaér a
suliból, hogy együtt mehessünk, de Anya rám parancsolt:
– Menj már!
Majd visszahuppant a kanapéra, és tovább bámulta a tévét.
Amikor Justin meglátott, eltűnt a pult mögött, így Mar-sico
néni szolgált ki. Felírta az összeget, majd egy szó nélkül betette
egy zacskóba a makarónit. Már az út túloldalán jártam, amikor
Justin utánam rohant, kezében egy borítékkal. Falfehér volt,
úgy látszott, mintha lázas lett volna. Megkérdezte, Anya otthon
van-e, és hogy odaadnám-e neki a múlt havi számlát. Azt
mondta, már egy hete nem látta, és hülyeség lenne postára
adni, hiszen itt lakunk egy köpésre. Először alig akarta
elengedni a borítékot, mintha érezte volna, hogy hibát követ el.
Észrevettem, hogy nincs is rajta se a nevünk, se a címünk, csak
az állt a borítékon: „Elly”.
A ház nagyon csöndes volt, amikor hazaértem. Em még nem
jött haza, a tévé pedig hang nélkül ment. Odaadtam neki a
zacskót, és csak álltam kezemben a borítékkal. Meglepően
nyugodt voltam, mintha szerepet cseréltünk volna.
– Az mi? – kérdezte.
– Ezt én kérdezem, Anya – feleltem és az ölébe dobtam a
borítékot.
 Nyugodtan mondhatta volna azt, amit Justin, hogy a múlt
havi számla, talán el is hittem volna neki. De ahogy már
mondtam, nem volt önmaga.
– Emiatt ne izgulj, Tess! – válaszolta.
– Persze, Anya.
– Tess, higgy nekem! Ez nem jelent semmit.
– Anya, nem számít. Örülök neki. Tényleg. Nem hittem
volna, hogy bárki is érdekel.
Rám szegezte a tekintetét, és tudtam, hogy életében először
fog olyat mondani, amivel meg akar bántani.
– Tess, nem találhatsz mindig azoknál az embereknél
vigaszt, akiknek ugyanaz a fájdalmuk, mint neked.
Lenézett, végigsimította a borítékot, majd darabokra tépte.
Aztán elkezdett sírni, és elfordította a fejét, mintegy jelezve,
hogy menjek.
Lehet, hogy azóta megbánta, amit mondott, és talán nem is
fontos, hogy mi volt az igazság Anyával és Justin-nal
kapcsolatban. Lényeg, hogy beláttam, igaza van. Nem volt
vigasz ebben a házban. A Te hiányod betöltött körülöttünk
minden teret, és nem maradt számomra hely.
Alig pár hét volt hátra a suliból. Apának éppen kevés
munkája volt, úgyhogy nem volt semmi akadálya, hogy ő
vigyen a suliba – mindennap. És tudtam, hogy meg is teszi.
Összepakoltam, és felhívtam. Nem kérdezett semmit, csak,
hogy mikorra jöjjön értem, és hogy hajlandó vagyok-e beülni
egy postás-teherautóba.
 A teherautó

Apával minden nyáron legalább háromszor elmentünk

Kennywoodba. Emlékszel Kennywoodra? Voltunk ott párszor
Anyával és Daviddel is az iskolai pikniken. Legutóbb már elég
nagy voltál ahhoz, hogy bemehess Gyerekországba. Körülbelül
egy órát játszottam ott veled, és mielőtt Amy Bregarral és a
srácokkal találkoztam volna, felültünk a teáscsészékre.
Egyfolytában nevettél. Úgy bepörgettem a csészénket, hogy a
többi gyerek visított, hogy hagyjam abba, de te egyre jobban
élvezted. Körülöttünk az egész világ megszűnt, csak a te
arcodat láttam.
Apa Kennywood közelében, a már régóta nem üzemelő
acélgyárak mellett lakik. Kennywoodba azért szeretett vinni,
mert izgalmas, és mégsem kerül egy vagyonba. Én pont olyan
vagyok, mint te, bátran felülök mindenre. Apával általában az
egész napot ott töltjük, mindenre kétszer-háromszor felülünk,
aztán bekapunk valamit, majd este tizenegyig, zárásig
folytatjuk. Amikor régebben még nála aludtam, és néha
elmentünk a King’s-be waffle-t vagy bacont enni, majd másnap
délig aludtunk. Imádtam. Már kiskoromban is szerettem aludni,
de otthon mindig korán kellett felkelnem. David korán kelő
típus, és egyszerűen nem érti, hogyan pazarolhatja el valaki a
nap legjobb részét az alvásra. Nekem az alvás a nap fénypontja.
Mindegy. Bár én imádtam Apával Kennywoodba járni, ő
mindig arról beszélt, mennyire szeretne egyszer elvinni Disney
Worldbe. Én soha nem kértem, hogy vigyen oda, ez inkább az
ő rögeszméje volt. Különösen azután, hogy Anya és David
összeházasodtak. Talán attól félt, hogy elveszít, és miután látta,
hogy milyen szép környékre költöztünk, tartott attól, hogy
David kiüti a nyeregből. Úgyhogy, amikor másodikos voltam,
a tavaszi szünetben elmentünk Disney Worldbe. Nem került
neki sokba, a jegyeket egy barátjától szerezte, akinél
betonozott. A bátyja furgonjával mentünk, és a parktól
háromnegyed órányira, egy kis motelben szálltunk meg. Mivel
maximum nyolcéves lehettem, nem igazán érdekelt, hogy
mindent megúsztunk a lehető legolcsóbban. Nekem csak az
számított, hogy együtt vagyunk. Bár minden hétvégén
találkoztam Apával, és egy csomót beszéltem vele telefonon,
még soha nem töltöttem vele ennyi időt összezárva, mint azon
az autóúton Floridába. Emlékszem, még az sem zavart, hogy az
első nap alig jutottunk fel valamire. Azt hiszem, kifogtuk azt az
időszakot, amikor az országban élő összes család Disney
Worldben van. Mindenhez legalább másfél órát kellett sorban
állni, még a Dumbo körhintához is.
Pedig az nem nagy durranás, csak körbe-körbe megy, és ha
meghúzol egy kart, kicsit felemelkedik. Kennywood-ban, a
Gyerekországban is van egy ugyanilyen körhinta, emlékszel?
Csak ott nem Dumbók az elefántok, és másfél óra alatt
legalább harmincszor felülhetsz rá, ha akarsz. Engem tényleg
nem zavart a sorban állás, de Apán láttam, hogy egyre
idegesebb lesz. Egyik este későn értünk vissza a motelbe, ezért
másnap reggel sokáig aludtunk. A parkban Apának fel kellett
vennie engem, mert attól félt, hogy elveszít a tömegben.
Ebédig három dologra sikerült felülnünk, bejutottunk az
Elnökök Csarnokába is, ami ugyan nagyon unalmas volt, de
legalább nem kellett sorban állni. Aztán majd egy óránkba telt,
hogy szerezzünk két hot-dogot. Evés közben Apa egyre csak
azt hajtogatta, hogy itt is ugyanúgy lesz, mint Kennywoodban.
Sötétedés után mindenki elmegy, a gyerekeket hazaviszik, és
akkor csak a miénk lesz a park.
Mondanom sem kell, tévedett. Miután besötétedett, csak
még nagyobb lett a tömeg.
– Mindenki visszajön, hogy megnézze a felvonulást –
mondta valaki.
 – Milyen felvonulást? – kérdezte Apa, és mire sikerült
odaverekednünk magunkat a felvonuláshoz, egy hatalmas
tömeg közepén találtuk magunkat. Apa azt javasolta, inkább
most próbáljunk meg felülni valamire, amíg mindenki a
felvonulást nézi. Így visszamentünk és megtaláltuk azt a gépet,
aminek a neve 20 000 mérföldes út a tenger alatt. Valami
filmről nevezték el. Nem hallottam erről a filmről, és amikor
Daviddel pár éve visszamentünk, akkor már nem volt meg, de
Apa azt mondta, jó móka lesz, és csak háromnegyed órát kellett
sorban állni hozzá. Amikor végre mi következtünk volna, egy
csoport tolószékes gyereket toltak be elénk a szüleik, félretolva
a kordont. Nem számított. Csak annyit jelentett, hogy meg kell
várnunk a következő atom-tengeralattjárót. De Apa felkapott,
félrelökte a szovjet tengerésztisztnek öltözött srácot, és elindult
a kijárat felé. Kijöttünk a parkból. Nem voltam az a típus, aki
sírva fakad, ha haza kell menni, de emlékszem, hogy akkor
belefúrtam az arcomat Apa kemény nyakába. Nem néztem se
jobbra, se balra kifelé menet, még Hamupipőke kastélyára se,
pedig úgy hallottam, hogy az esténként váltogatja a színét.
Másnap hajnalban csörgött a vekker, még alig kelt fel a nap.
Apa mondta, hogy aludjak nyugodtan vissza, csak elugrik
valahova, nemsokára itt lesz. Nem tudom, meddig volt távol,
mert még aludtam, amikor belépett az ajtón, gyümölcslével és
fánkkal a kezében. Amíg ettem, ő lezuhanyozott, majd
megkérdezte:
– Készen állsz egy újabb kalandos napra?
Szó nélkül bólintottam, de legszívesebben a motel kis-
medencéjében fürödtem volna egyet.
– Hogy vannak a lábaid? – kérdezte Apa.
– Megvannak.
– Nem fáradtak el nagyon?
– De, egy kicsit.
– Na, gyerünk! – mondta.
 A parkolóban, a furgon hátuljában egy sötétkék kerekes
szék volt.
– Ez meg mi, Apa? – kérdeztem megrökönyödve.
– Ez a te kis hintód, Tess DeNunzio!
– De Apa, én nem vagyok mozgássérült! – Nem azért
mondtam ezt, mintha úgy éreztem volna, hogy valami rosszat
teszünk (bár emlékszem, hogy azért megfordult a fejemben ez
is), egyszerűen csak megállapítottam a tényeket.
– Nem is azért fogjuk használni, mert mozgássérült vagy,
hanem azért, mert fáradtak a lábaid. Olyan lesz, mint egy kis
kocsi. Fáradtak a lábaid, nem igaz?
– Aha, asszem.
– Na, akkor csapjunk a lovak közé!
Úgyhogy belecsaptunk, és Disney World a hét hátralevő
részére megnyílt előttünk, mint a Vörös-tenger. Senki sem
nézett ránk, csak félreálltak, mintha megérezték volna, hogy
jövünk. Olyan volt, mintha egyszerre lettünk volna híresek és
láthatatlanok. Annyi mindent kipróbáltunk, hogy délre teljesen
kifáradtunk. A helyi kisvasúttal elmentünk egy közeli
szállodába, a vécében átöltöztünk, aztán egész délután a
szálloda medencéjében fürödtünk. Mindennap másik
szállodába mentünk. Délután a parkban vacsiztunk, és egész
estig ott maradtunk.
Csak azért mesélem el mindezt, mert legbelül még mindig
úgy érzem, hogy Apának ugyanolyan varázsereje van, mint
ahogy azt nyolcévesen gondoltam, bár mostanában hetente
csak egyszer látom. Azt hiszem, akkor is ebben bíztam, amikor
felhívtam, miután Anya széttépte Justin levelét. Azt vártam,
hogy akármilyen rozzant tragaccsal is, de jöjjön értem, mentsen
meg, tegyen megint láthatatlanná.
Nem kimondottan postás-teherautóval érkezett. Nem az a
szögletes, majdnem földig érő típus, de valami egészen
hasonló. Szerintem valaha UPS-teherautó lehetett, talán a
hetvenes években, ha egyáltalán létezett már akkor a UPS. Az
eredeti halványbarna színt valaki átfestette élénkzöldre, majd
egy harmadik személy megpróbálta helyrehozni ezt egy réteg
fekete festékkel. A felső két réteg lepattogzott, úgyhogy a
végeredmény egy szedett-vedett álcázó terepszín-szerű
egyveleg volt. Hála istennek késett. Mire megérkezett, már az
összes iskolabusz elment. Mégis, amikor leparkolt az út
túloldalán, ahogy ott álltam, kezemben a tornazsákommal,
mindennek éreztem magam, csak láthatatlannak nem.
Megkérdezte, mit szólok hozzá, én pedig visszakérdeztem,
hogy megőrült-e.
Azt mondta, nagyon olcsón szerezte, mire nyugtáztam, hogy
azt lefogadom.
Egy darabig egyikünk sem szólt. Amúgy se hallottuk volna
egymást, annyira hangos volt a tragacs, pedig alig mentünk
hússzal. Apán pedig látszott, hogy nagyon koncentrál. A
teherautónak olyan sebváltója volt, mint egy hosszú zászlórúd,
a kormánykerék pedig hatalmas volt, szinte a hasát súrolta.
Esküszöm, legalább hétszázhúsz fokot el kellett forgatnia azt a
vacakot, csak hogy a parkolóból ki tudjon kanyarodni. Szóval,
mind a ketten hallgattunk és csak néztem, ahogy az ablakban
elsuhannak mellettünk a fák, a lábam alatt pedig az út a padló
lyukain keresztül. Hosszú idő óta először nem rád gondoltam.
Inkább Anya járt a fejemben, és az, hogy mennyire egyedül
maradt. Persze ott volt neki David és Em, de régen csak ketten
voltunk Anyával, és úgy éreztem, hogy egyedül hagytam.
Lassan már négy éve nem voltam Apánál a kutyák, a
lövöldözések meg minden más miatt. Amikor a környékre
értünk, nagyon megdöbbentem. Sokat romlott a helyzet, de az
is lehet, hogy én nem vettem észre semmit, amikor kisebb
voltam. Szinte az összes ház sorház volt, vagy annak látszott,
mert olyan szorosan építették őket egymáshoz. A verandák tele
kacatokkal, fölöttük egytől egyig zöld-fehér vagy barna-fehér
rozsdás bádogtető volt. A járda mindenhol repedezett volt, és a
repedésekből fű nőtt, különösen a táblák és a járdaszegélyek
mentén, ahol nem nagyon jártak. Apa zsákutcában lakott. A
hátsó udvarból gyárkémények látszottak, és csak az egyik
kéményből ki-kicsapó lángok árulkodtak arról, hogy a gyár
még üzemelt.
Apa háza nem sokkal volt szebb, mint a többi. A
betonlépcsőket és a ház előtti járdát felújította, a verandáján
virágládák és kerti székek álltak. De ezek a szépítések, Apa
szavaival élve is csak annyit értek, mint „a szarnak egy pofon”.
Az volt az ember érzése, hogy ezek a házak új korukban sem
voltak szépek, mintha az építtető tudta volna, hogy belepi majd
őket a korom és a bevándorló acélmunkások sokasága. Régen a
korom legalább kifejezett egyfajta összetartozást. Mostanra a
levegő tisztább volt, viszont a házak ugyanolyan mocskosak
voltak.
Leugrottam a teherautóról, kezemben a tornacuccommal, és
követtem Apát a verandára. Miután kinyitotta mind a tizenhat
zárat, Zelda, Keisha és kölykei kirohantak az ajtóba, hogy
üdvözöljenek minket. Jó móka volt, a szagot leszámítva, ami a
legrosszabb emlékeimet is felülmúlta. A kutyatenyészetben és
az állatorvosnál a padlót kővel borítják, amit könnyű tisztítani.
Apánál viszont a szőnyegből terjengő, még langyos bűz
szédítő.
Fogtam a tornacuccom és felmentem a szobába, ahol régen
mindig aludtam. Kisebb volt, mint amire emlékeztem, de
teljesen úgy nézett ki, sőt még a szaga is olyan volt, mintha
előző este festették volna ki. Az egyik sarokban árválkodó
franciaágy volt az egyetlen bútor a szobában. A sötétítő szokás
szerint el volt húzva, mert a szomszéd ház ablaka
karnyújtásnyira volt a miénktől. Soha nem értettem, minek
építettek ide egyáltalán ablakot.
– Bebútorozhatjuk, ha úgy döntesz, maradsz egy ideig –
szólalt meg Apa mögöttem. Az ajtóban állt, mind a hat
kiskutyával, akik boldogan csóválták a farkukat. Kezében
tartotta a telefont és felém nyújtotta. Úgy egyeztünk meg, csak
akkor hoz el Anya tudta nélkül, ha azonnal felhívom, amint
ideértünk. Tárcsáztam, az üzenetrögzítő kapcsolt be, de amint
Anya meghallotta a hangomat, felkapta a telefont.
– Tess, kicsim, hol vagy?
– Minden rendben, Anya, Apánál vagyok. – Hogyhogy?
– Itt maradok egy ideig.
– Hogy mit csinálsz?
– Egy darabig Apánál maradok.
– Tess, ne viccelj! Apád még magáról sem tud gondoskodni.
– Miért, te talán tudsz?
– Ne legyél igazságtalan.
– Anya, mikor tűnt fel, hogy nem vagyok otthon? Nem
válaszolt semmit, és tudtam, hogy amikor meghallotta a
hangomat az üzenetrögzítőn, akkor jutottam először eszébe.
– Egyszerűen csak el kellett jönnöm egy időre. Ennyi az
egész.
– Tess, kicsim, szükségünk van egymásra, mindnyájunknak.
– Ahogy eddig is? Te magad mondtad, Anya, nem tudunk
segíteni egymásnak.
– Nem így értettem.
– De igen.
– Tess…
– Nem gonoszkodni akarok, Anya. De ez az igazság. Már rá
se bírunk nézni egymásra, és ez csak egyre rosszabb lesz.
Mintha kísértetek lennénk a saját házunkban.
Elkezdett sírni, én viszont megfogadtam, hogy nem fogok.
Ez a nap egy új időszak kezdete volt. Átadtam a kagylót
Apának.
– Elly, ne aggódj miatta – nyugtatta anyát. – Nézd, most
velem van, rendben? – folytatta.
– Az egészen más volt.
– Holnap újra hív – zárta le a beszélgetést.
Apa lement a földszintre, de a kiskutyák meglepő módon
velem maradtak. A legkisebbnek világoskék szemei voltak,
fehér monoklival az egyik körül. Már akkor tudtam, hogy ő
lesz a kedvencem. Megérezhette, mert miután
megdögönyöztem, úgy kezelt, mintha egyedül az övé lennék.
Ha bármelyik másik fel akart ugrani az ölembe, féltékeny lett,
és megráncigálta a füleiket tűhegyes kis fogaival. Franknek
neveztem el, a szeme miatt. Amikor meghallották, hogy Apa
kaját oszt nekik, lerohantak, de Frank megállt egy pillanatra az
ajtóban és visszanézett rám, mintha azt kérdezné: „Na, jössz
már, vagy mi lesz?”
 A templomban

Szombaton mindketten nagyon sokáig aludtunk apával.

Félálomban hallottam, hogy fölkel és kiengedi a kutyákat a
hátsó, elkerített füves részre. Visszaaludtam, majd dél körül
ébredtem, amikor megéreztem a bacon illatát.
Apa imád főzni. Egy darabig szakácsnak is tanult, azon
rövid időszakok egyikében, amikor úgy döntött, hogy
megpróbál valamit kezdeni az életével. Amikor a képzésnek
ahhoz a részéhez ért, amiben gyakornokként kellett egy
étteremben dolgoznia, akkor otthagyta az egészet, mert nem
bírta „azt a kis buzi főszakácsot”, aki alá beosztották. Igazából
azt hiszem, rájött, hogy szar az időbeosztás. Mindenesetre a
sajtos brokkolilevese nagyon ott van, és ez mégiscsak valami.
A reggeliknek pedig mindig is a mestere volt. David minden
reggel mazsolás müzlit eszik, ami rendben is van, ha valaki
állandóan hatkor kel. De délben húsos és szirupos ételeket kell
enni. Apával kora délutánig ettünk és tévéztünk. Aztán
játszottunk egy kicsit a kutyákkal, és megmutatta, hogyan
tanítsam meg Franknek azt, hogy „ül”, egy darab kajával, amit
elhúzok hátrafelé a feje fölött. Nagyon édes volt, ahogy az
orrával követni próbálta a kaját és közben önkéntelenül ledobta
a pici hátsóját. Még vacsora előtt sikerült elérnem, hogy csupán
a szavamra leüljön, a kajás trükk nélkül. Délután Apa elment
egy pár órára, hogy kiszállítson egy-két dolgot, és elvigyen
valakit a repülőtérre. Az volt a terve, hogy a teherautóval
beindít egy saját kis vállalkozást, ami egy helyi futárszolgálat
és taxivállalat kombinációja lesz. Amikor hazaért, megfőzte az
imádott brokkolilevesemet. Utána pizzát rendeltünk, majd
megnéztük a Terminátor 2-t és a Star Wars első részét DVD-n.
Apának akkora a tévéje, hogy még egy mozivászonnal is
vetekedhetne. Észre sem vettük és este lett. A sok Mountain
Dew után még vagy hat filmet meg bírtam volna nézni, de Apa,
aki egész idő alatt sörözött, már kidőlt a kanapén. Ahhoz
képest, hogy mindennap gyúr, szép kis sörhasa van.
Fura volt. Úgy értem, nagyon jól elvoltunk, meg minden, de
végig azt vártam, hogy megkérdezze, miért jöttem el otthonról.
Persze tudott arról, ami Veled történt, de annak már több mint
nyolc hónapja. Igazából arra vártam, hogy megkérdezze, min
veszekedtünk Anyával, vagy tegyen valami megjegyzést
Davidre, és végül közölje, ő mindig is tudta, hogy végül vele
fogok élni. De egy szót sem szólt. Úgy viselkedett, mintha már
hónapok óta terveztük volna ezt a látogatást. Vagy inkább
olyan volt, mintha mindig is vele laktam volna, és ez is csak
egy újabb nap közös életünkben. Másnap pedig elvitt a
templomba.
Apa családja katolikus, és régebben, amikor szombatonként
nála aludtam, sokat jártam vele templomba. Mindig sokáig
aludtunk, és a későbbi misére jártunk, ahova az öregek,
akiknek nem volt jobb dolguk vasárnap. Anya gyerekkorában a
Duquesne-beli, régi metodista templomba járt, később átpártolt
David episzkopális templomába, még mielőtt összeházasodtak
volna Apával. Téged és Emet is itt kereszteltek meg. Apa az
episzkopális egyház tagjait „könnyített katolikusoknak”
gúnyolja, mert a szigorú szabályokon kívül szinte mindenben
követik őket. Például nem veszik túl komolyan a nagyböjtöt, és
a papok is házasodhatnak. Ezt még Apa is jó ötletnek tartja,
hiszen egy feleség, aki a hét bármely napján rendelkezésre áll,
mégiscsak jobban veszi ki magát az Úr szemében, mint egy
ministránsfiú.
Szerintem a két egyház közti legnagyobb különbség a pénz.
És talán a mikrofonhasználat. Voltam pár katolikus
templomban, mivel Apa rokonságának nagy része Pittsburgh
környékén él, és ha gyerek születik vagy esküvő van, akkor
összegyűlik az egész család, a háziállatokat leszámítva. A
templomok, amikben jártam, vagy egytől egyig hatalmasak,
régiek és lepusztultak, vagy újak, kicsik és giccsesek. A régi
templomokban a pap általában egy százéves öreg szivar,
akinek még ahhoz is mikrofon kell, hogy az első sorban ülő,
krumpliméretű hallókészülékekkel felszerelt hívek hallják. Az
új, giccses templomokban pedig leginkább elhaló hangú, fiatal
papok vannak, akik gitároznak és minden második szavuk az,
hogy „szuper”. Az orgonára szánt kevéske pénzt egy
krómlábakon álló, nagyon rossz kihangosítású szintetizátorra
és mikrofonokra költötték. Az esküvőkön az Ave Mariát
éneklő szólóénekes hangja olyan, mintha egy mobiltelefonból
szólna. A pap ha kell, ha nem használni fogja a mikrofont,
nehogy bárki is azt gondolja, kidobott pénz volt. Ugyanis ha
van valami, amiben a katolikusok nem dúskálnak, az a
felesleges pénz.
Az episzkopális egyház híveinek elég karácsonykor,
húsvétkor, meg mondjuk havonta egy vasárnap elmenni a
templomba, na persze elegendő adomány ellenében. A mi
templomunk is nagyon szép, emlékszel? Belül hófehér, bordó
szőnyegekkel, és egy hatalmas orgonával, aminek olyan
hangosan szólnak a sípjai, mint egy hajókürt. Mióta nem vagy,
nem jártunk a templomban, de előtte szinte minden vasárnap
elmentünk, ami episzkopális mércével mérve nagyon jó
teljesítmény. Viszont a katolikusok bedobhatják akár az egész
fizetésüket is a perselybe, vagy odaadhatják a gyerekeik
legújabb ruháit, és kifoszthatják az éléskamrájukat a szegények
javára, de hiába. Elég egyetlen elmulasztott mise, máris a pokol
kénköves lángjai nyaldossák az ágy lábát, ahol a hívő
megpróbál egyszer kivételesen egy kicsit tovább aludni.
Szerintem pont e miatt a hatalmas szigor miatt kerülnek annyi
bajba. Ennek köszönhetően kell kitalálni azt a rengeteg
kiskaput. Például, ha valaki nagyböjt alatt csak a csokoládéról
mond le, attól még vasárnap nyugodt szívvel teletömi magát
Reese’s mogyoróvajjal töltött bonbonnal, mert vasárnap
„szabad a pálya”. Vagy amikor szombat este olyan rövid misék
vannak, hogy mire az ember belép a templomba, keresztet vet,
végigsétál, és elér a kijáratig, már vége is van. Bármibe
lefogadom, hogy a papok többsége meggyőzte magát, hogy a
ministránsok zaklatása puszta eszköz, melynek segítségével be
tudják tartani a szüzességi fogadalmukat. Nem számít. Ha
ministránsokról van szó, „szabad a pálya”.
A legjobban mégis azt utálom a katolikus templomokban,
hogy annyira lehangolóak. Ott minden szomorú esemény még
tragikusabbá válik, mert a saját szomorúságodon kívül még a
templom légköre is nyomaszt. Néhány hónappal a halálod előtt
öt haverom a tó mellől autóbalesetet szenvedett, és az egyikük,
akit kevésbé ismertem, meghalt. A gyászszertartást a tó melletti
város katolikus templomában tartották. Ez a templom a
hatalmas, régi lerobbant kategóriába tartozik, kupolás tetővel.
Omlott a vakolat, és minden hívőnek egy egész padsor jutott,
de az oltár mögötti részen minden új és giccses volt. Az oltár
fölött egy gagyi papírmasé Jézus magasodott, úgy másfél
méterre egy talapzatról, ami egy napot próbált ábrázolni, mert a
tér minden irányába hatalmas narancssárgás sugarak álltak ki
belőle. Az egész úgy festett, mintha Em osztálya kente volna
be őket csillámporral rajzórán. Jézus két oldalán pedig Mária és
József álltak, másfél méterre egymástól. Szintén papírmaséból
voltak megformázva, csak jóval kisebb méretben. Olyan volt,
mintha a fal mellett lebegtek volna, ennyi év után még mindig
külön ágyban. Istenem, mennyire lehangoló volt. Annyira
kikészültem, hogy Anyának ki kellett vinnie a templomból.
Apával gyalog mentünk a templomba. Ez az egyik
legrégebbi katolikus templom Pittsburghben, és szerintem csak
ez tartja még életben. Rengeteg afroamerikai él Apa
környékén, de ők nem ebbe a templomba járnak. Nem szeretek
kategóriákban gondolkodni, de nem hiszem, hogy a katolikus
egyház valaha népszerű lesz a feketék körében, hacsak nem
újítanak valamit a zene terén. Ha esetleg lennének is jó dalaik a
katolikusoknak, egy árva szintetizátorral és egy hangszórókon
keresztül recsegő szólóénekessel mindenképp rosszul
hangzana. Ez volt az egyik oka annak, hogy Anya inkább
David templomát választotta. Azt mondta, lehet, hogy az
episzkopális egyház sok mindent átvett a katolikusoktól, de
annyi esze azért volt, hogy az énekeket a metodistáktól vegye
át. Az első és a második legszembetűnőbb dolog az, hogy Apa
temploma nem vonzza az afroamerikai embereket. A harmadik
legszembetűnőbb dolog pedig az, hogy mindenki nagyon
szegény, aki ide jár.
Nem volt nálam semmi ünnepi ruha, de a katolikusok e
tekintetben rugalmasak: terjesen mindegy, mi van rajtad, a
részvétel a fontos. Apa farmert és pólót viselt, mint mindennap,
én pedig felvágott nadrágot, világoskék ujjatlan pólót és
telitalpú, magas sarkú szandált, amitől majdnem egy fejjel
magasabbnak látszottam. Anya és David soha nem engednének
így el a templomba. Apa nem szólt semmit, sőt még a Nagyi
sem, amikor a templomban összetalálkoztunk. Dédnagymama,
Mo-Mo is vele volt, karöltve jöttek. Mo-Mót sem izgatta
különösebben a ruházatom, bár ő azon a véleményen volt, hogy
a ruháim nagy részét még strandra se lehetne fölvenni.
Szerencsére az angolja egyre rosszabb, amióta betöltötte a
nyolcvanötöt, úgyhogy már nem nagyon beszél. Emlékszem,
egyszer bent voltunk a kórházban, amikor Apa nővérének
megindították a szülést a harmadik gyerekével. Miután
bekötötték neki az infúziót, Mo-Mo minden újonnan beérkező
rokonnak azt magyarázta, hogy Mary Grace-t „beindították egy
transzfúzióval”. Nagyi jól megölelgetett, de nem látszott
meglepettnek, hogy itt vagyok. Mo-Mónak lenyomtam két
puszit a púderes arcára, aztán bementünk, hogy helyet
foglaljunk.
Nagyival Te nem találkoztál, de szerintem bírtad volna.
Nagy, puha és mindig parfüm- és rúzsillatot áraszt. Az ölelése
hasonló apáéhoz, teljesen körülveszi az embert, de míg Apa
nagyon kemény a sok gyúrástól, a Nagyiba teljesen
belesüppedsz. Hihetetlenül nagy mellei vannak, és a régi
képein mindenhol olyan melltartó van rajta, amitől a melle két
hatalmas tölcsérnek látszik. Nem szép, és soha nem is volt az,
de a testével biztosan megőrjítette a pasikat. Kiskoromban, az
unokatesómmal, Keirával mindig a Nagyi melltartóival
szórakoztunk, mind a ketten felvettük az egyik felét a fejünkre,
a pántjait pedig összekötöttük az állunk alatt, és azt játszottuk,
hogy sziámi iker apácák vagyunk.
Bár nem akartam eljönni, be kell vallanom, régen nem
éreztem magam ilyen jól, mint ott a templomban Apa és a
Nagyi között. Illatuk keveredett a templom dohos szagával, és
az egész körülvett, mint valami védőpajzs. Ebben a
templomban még valódi orgona áll, úgyhogy a zene sem volt
olyan rossz. Se szólóénekes, se mikrofonok, csak a hívők és az
orgona hangja hallatszott. Nagyi egyfolytában a térdemet
simogatta, miközben továbbra is mereven előre bámult. A pap
szép prédikációt tartott az ember és az Isten családjának
fontosságáról. Bár éppen ekkor hagytam el az enyém egy
részét, mégis egész idő alatt úgy éreztem, hogy a pap nekem
címzi a szavait. Mióta meghaltál, nem voltam templomban,
mert Anya nem vitt el minket. Pedig nagyon jó volt úgy
gondolni rád, hogy egy gyönyörű, biztonságos helyen vagy.
Ima közben úgy éreztem, beszélhetek hozzád, és tudtam, hogy
a többiek is érzik a jelenlétedet.
Aztán elkezdődött az áldozás, Apa és Nagyi pedig felálltak
és előresétáltak. Én nem áldozhattam, mert metodista
templomban kereszteltek, nem sokkal azután, hogy eljöttünk
Apától. Ez is egy újabb érthetetlen szabály, ami csak bajt hoz a
katolikusokra. Az episzkopális egyház szemfüles módon ettől a
szabálytól is eltekintett. Ki is van írva a templomunkban:
„Minden keresztényt szeretettel látunk ennél az oltárnál.”
Apáék magukkal vitték védelmező illatukat, amikor
előrementek áldozni, és kezdtem magam nagyon egyedül
érezni. Mo-Mo ugyan továbbra is ott ült, mégis nagyon
távolinak és idegennek éreztem magamtól. Míg Apa és Nagyi
az oltárnál voltak, egy papnövendék hátrajött a padokhoz, hogy
azok is áldozhassanak, akik nem tudták elhagyni a helyüket.
Amikor odaért Mo-Mohóz, még csak rám se nézett. Mintha
érezte volna, hogy nem azért nem tudok előremenni, mert le
vagyok bénulva, vagy valami bajom van, hanem mert nem
tartozom ide. Átadta Mo-Mónak az ostyát, elmondta a szokásos
szavakat hozzá, majd továbbment. Amikor Apa és Nagyi
visszajöttek, beljebb csúsztam a padban, így a Nagyi és Mo-
Mo közé kerültem. Kettejük illata már nem alkotott olyan
kellemes elegyet, kezdtem rosszul érezni magam. Azon
kezdtem tűnődni, mit keresek ott, és eszembe jutott Em, akire
egyáltalán nem gondoltam az elmúlt három napban, legalábbis
nem úgy, ahogy kellett volna. Eszembe jutott, amikor Apa
értem jött, azon aggódtam, hogy Anyát egyedül hagyom, bár
inkább Emet kellett volna féltenem.
Én voltam az egyetlen ember, akivel tudott beszélni, és ott
hagytam egy szó nélkül. Már nagyon melegem volt, amikor a
pap megkért mindenkit, álljanak fel és énekeljék el közösen azt
a dalt, amit szeptember 11-e óta minden vasárnap elénekelnek.
Az orgonista pedig elkezdte játszani a Legyen békesség a
földön kezdetű éneket. Még soha nem hallottam katolikusokat
ilyen hangosan énekelni. Az orgonista hosszú szüneteket
tartott, és olyan érzésem volt, mintha az egész épület
beleremegett volna. Bár Apa nem tud énekelni, mégis
erőlködött, hogy hallassa a hangját. A tömeg éneke minden
gondolatot kiürített a fejemből. Úgy éreztem, a hangjuk egyre
feljebb és feljebb emel, végül terjesen kiszorít téged a
templomból. Mielőtt gondolkodtam volna, hogy mit teszek,
torkom szakadtából kiabáltam: – Ne! Ne! Ne!
De csak Apa és a Nagyi hallották meg. Apa meg sem
próbált visszatartani, amikor félrelöktem és kirohantam a
templomból. Semmi sem tudott volna megállítani.
 Csak ki kell várni a végét

Azt hittem, már megtanultam valamit a halálról tavaly

nyáron, amikor a haverjaim karamboloztak a tónál. Az egyikük
kirepült a napfénytetőn, és a legjobb barátja kezei között halt
meg. Egy másik hónapokig kómában volt, és még most sem
tud beszélni vagy egyedül enni. A másik hármat, akik
megúszták, rendszeresen rémálmok gyötrik. Egyikük sem ivott.
Egyikük sem volt rossz gyerek. Csak beugrottak a városba,
hogy kivegyenek egy filmet, és amikor visszafelé tartottak, túl
gyorsan mentek, a zene is túl hangos volt, és nem vették észre,
hogy a vasúti kereszteződésnél milyen hatalmas a bukkanó. A
rendőrségi jelentésben az állt, hogy legalább százharminccal
mentek, amikor elérték a bukkanót, ami megdobta őket, mint
valami sísánc. Ha azt a hétvégét a tónál töltjük, biztosan velük
fentem volna, ott ültem volna összepréselődve kettejük között,
vagy valaki ölében a hátsó ülésen. Csak nyaranta láttam őket,
évente egy-két hétig, de mégis úgy viselkedtem, mintha
tragédiájuk az enyém is lett volna. Egyfolytában az interneten
lógtam, és azzal a három fiúval leveleztem, akik épségben
megúszták a balesetet. A kómában fekvő Matthew állapotáról
érdeklődtem, és folyamatosan együttérzésemről biztosítottam
őket, meg hogy számíthatnak rám. Fokozatosan mind a hárman
abbahagyták a levelezést. Kedvesen intézték, azt írták, hogy
újra elkezdődött az iskola, és hogy megpróbálják elfelejteni a
történteket. Amikor meghaltál, megértettem, miért nem írtak
többet. Semmit sem tudtam, mielőtt az az autó elútótt téged és
hangtalanul a lábaim elé zuhantál. Semmit. Mint ahogy azok
sem tudnak semmit, akik megpróbálják elmagyarázni nekem,
hogyan kellene éreznem magam veled kapcsolatban. Mint
ahogy azok a gyerekek sem, akik szeptember 11-éről írnak
verseket irodalomórán, és azt hiszik, hogy a félelem egyenlő a
valódi veszteséggel. Mint ahogy senki, aki még nem veszített
el valakit. Meg azok a turisták, akik elmennek New Yorkba és
sírnak a romok felett. Legszívesebben hazaküldeném őket.
Haza küldenem őket, és megmondanám nekik, hogy inkább
szeretgessék meg a gyerekeiket, a szeretőjüket vagy a
szüleiket. Legszívesebben megmondanám nekik, hogy csak
ürügyként használják ezt a helyet, itt szomorkodnak és félnek,
amikor a saját életükben is lesz elég okuk rá, csak ki kell várni
a végét.
 Em

Apa kijött utánam a templomból. Nem rohant, nem

viselkedett úgy, mintha valami vészhelyzet lett volna.
Egyszerűen csak kisétált, jelezve, hogy mehetünk, és
elindultunk haza. Úgy volt, hogy átmegyünk a Nagyihoz egy
korai vacsorára, de inkább otthon maradtunk és pizzát
rendeltünk. Korán lefeküdtem, és Frank velem aludt.
Többször is felébredtem éjjel, mert Emily járt a fejemben.
Apa másnap elvitt az új suliba. Megkértem, hogy fél négyre
jöjjön értem a régi általános iskolám elé, ahova most Em jár.
Mivel körülbelül tízpercnyire van az én sulimtól, nagyon korán
odaértem, a buszok még meg sem érkeztek. Elmentem az
épület mögé, és leheveredtem a játszótéren egy fa alá. Vagy
ezerszer felmásztam arra a fára annak idején, de Em mesélte,
hogy most már tilos a fára mászás. Esküszöm, előbb-utóbb a
szülők mindent megtiltanak a gyerekeiknek, csak hogy
megóvják őket. A végén digitális gyerekekről szóló filmeket
nézhetünk, akik azt csinálják, amit mi is csinálhatnánk, ha nem
lenne olyan átkozottul veszélyes. Nem tudom, meddig
fekhettem a fa alatt, de valószínűleg elnyomott az álom, mert
Em hangjára riadtam fel.
– Szia – mellettem állt, és fölém hajolt, de az iskolát nézte
mögöttem. A kezemet felemeltem a szemem fölé, hogy lássak
valamit belőle, és olyan érzésem támadt, mintha már hetek óta
nem láttam volna.
– Szia, Em! Már vége is a sulinak?
– Nem, csak pont a terráriumnál voltam, és megláttalak az
ablakból, aztán kikéredzkedtem vécére Ellenbogen nénitől.
Ellenbogen néni Em első osztályos tanárnője volt, aki
nagyon odafigyelt Emre, amióta meghaltál. Mindig felhívta
Anyát, hogy elmesélje, hogy megy Emnek a suli, hogy
megossza vele az észrevételeit, amivel Anya azt hiszem, nem
igazán tudott mit kezdeni. De Em imádta Ellenbogen nénit.
– Nem lesz baj belőle, hogy kijöttél?
Em megvonta a vállát, de közben le sem vette a szemét az
iskoláról – Látni akartalak.
– Gyere ide!
Em leült mellém a fűbe. Felvett egy falevelet, és elkezdte
lefejteni a levél szélét az erezet mentén.
Nem tudtam, mit mondjak neki, úgyhogy egyszerűen csak
megkérdeztem:
– Hogy vagy?
– Megvagyok.
– Ő is.
Egy darabig mind a ketten hallgattunk, Em pedig tovább
tépkedte a levelet. Nagyon gyors volt, mintha csak ezt
gyakorolta volna. Nagyon elszomorodtam, mert az jutott
eszembe, hogy biztosan ezt csinálja, amíg kint vannak az
udvaron, mialatt a többi gyerek vidáman rohangál. Aztán
felemelte és megmutatta a lefejtett levélmaradványt, ami olyan
volt, mint egy fa csontváza, egy miniatűr fa télen, lomb nélkül.
– Király! – nyugtáztam elismerően. Bólintott, és felvett egy
újabb levelet. – Tess?
– Tessék?
– Hazajössz ma?
– Nem hiszem.
– Mikor jössz haza?
– Nem tudom.
– Aha… – megint visszafordult az iskola és Ellenbogen néni
szobája felé. – Akkor miért jöttél ma ide?
– Nem tudom. Hiányoztál. Csak akartam, hogy tudd, nem
miattad mentem el otthonról.
– Tudom.
– Tényleg?
 – Igen.
– Akkor jó. – Kinyújtottam a kezem, hogy a vállára tegyem.
Mintha csak erre várt volna, mert hirtelen a nyakamba
csimpaszkodott, lábait pedig összekulcsolta a derekam körül.
Ahogy az egész testével szorosan átölelt, éreztem, mennyire
magára hagytam.
– Semmi baj. Semmi baj – nyugtatgattam halkan, pedig nem
is sírt. – Mindennap eljövök majd eléd, amíg van suli, rendben?
A vállamon éreztem, hogy bólint.
– Akarsz kocsival hazamenni?
Elengedett, és a szemei kikerekedtek. – Megtanultál
vezetni?
Ettől teljesen kész lettem, mert bármilyen okos és érett, és
bármilyen nagynak látszik néha, komolyan azt hitte, hogy
három nap alatt meg is csináltam a jogsit. Kitört belőlem a
nevetés, ledöntöttem a fűbe és elkezdtem csikizni.
– Ne, hülye! – Ha eléggé behergeli az ember, még mindig
úgy nevet, mint egy kisbaba, szinte a hasából jön a nevetés.
Amikor abbahagytuk a birkózást, az orrunk majdnem összeért,
és megéreztem rajta a Tinkerbell parfüm illatát, amit tőlem
kapott karácsonyra egy sminkkészlettel együtt.
– Akarod, hogy elvigyünk Apával? Ide jön értem, amikor
végzel.
– Nem is tudom. Azt hiszem. – Nem volt túl határozott. Em
nem szerette meg Apát úgy, mint te.
– Végig a busz mögött megyünk majd. Anya nem tudja
meg.
– Oké – egyezett bele végül.
Aztán közölte, hogy lassan vissza kell mennie, felállt és
elindult. Követtem a tekintetemmel az ajtóig, aztán néztem,
ahogy szőke haja fel-felbukkan az épület két szárnyát
összekötő folyosó ablakaiban. Kicsivel később az arcát is jól
láttam abban a teremben, ahol a terrárium lehetett. Egyszer sem
nézett rám, csak visszament és tette a dolgát és eltűnődtem
azon, mennyivel erősebb nálam.

Emnek esett ki utoljára az első foga az osztályában.

A foghíj alul volt, és csak akkor látszott, ha nagyon szélesen
elmosolyodott, ami nem túl gyakori nála. De amikor meglátta
Apa teherautóját aznap délután, kivillant az a bizonyos foghíj.
Nyilván felmérte a terepet, hogy ki mindenki látja, és ekkor
jöttem rá, hogy ennél jobb helyre nem is rendelhettem volna
Apát. A barátaim halálra szekáltak volna, ha látnak beszállni
egy ilyen tragacsba, de Em pontosan tudta, hogy az
osztálytársai oda lesznek meg vissza, hogy milyen menő
teherautóval megy haza.
– Szia, Em! – köszönt oda Apa elsőként.
– El tudjuk vinni, Apa? – kérdeztem.
– Persze! Szeretnéd, ha elvinnénk, Em? Em bólintott.
– Nem tudom, hova fog ülni.
– Az ölembe. De ne mondd meg Anyának, jó Em?
Bemásztam az anyósülésre, felsegítettem Emet az ölembe, és
bekötöttem magunkat. Csak alsó része volt, a váltunknál nem
volt biztonsági öv. Általában Em volt az, aki kínosan ügyelt rá,
hogy mindenki be legyen kötve a kocsiban, még indulás előtt.
De most annyira élvezte a többiek csodáló tekintetét, hogy
ügyet sem vetett rá. Egy csapat gyerek mutogatott felé, sőt a
nevét kiabálták, de ő csak mereven bámult kifelé az ablakon,
mintha csak Gwyneth Paltrow lett volna személyesen, amint
éppen észre sem veszi rajongóit, vagy ilyesmi. Apró ajkait
össze kellett szorítania, hogy el ne mosolyodja magát, mert a
szája széle kicsit mozgott.
Szóltam Apának, várjon, amíg minden gyerek felszáll a
buszokra és elindulnak, aztán követtük a sort a kijáratig, majd
azt a felét, amelyik balra vette az irányt. Ahogy a dombok
között kanyarogtunk, minden útelágazásnál lefordult egy-egy
busz, és nemsokára a folyó felé tartó busznak a nyomában
voltunk. Egyikünk sem szólt. Em hagyta, hogy csupasz térdeit
simogassam, és minden fékezésnél nekem dőlt. A busz csak
akkor állt meg, amikor megérkeztünk a mienkkel szomszédos
utcákba. Az egyik megállónál leszállt egy srác, majd
visszanézett és integetni kezdett Emnek. Em felemelte a kezét,
de szerintem nem elég magasra ahhoz, hogy a srác meglássa.
Ahogy közeledtünk a házunkhoz, azon kaptam magam,
hogy a busz hátulját bámulom, hogy ne is lássak semmit a
környékből. Aztán, amikor a busz megállt, magamhoz szorí-
tottam Emet és szorosan magamhoz öleltem. Tudtam, hogy
mögöttem van a házunk, és úgy éreztem, engem bámul.
– Holnap találkozunk, Em. – Jó.
– Ne aggódj, rendben? – Jó.
Kikapcsoltam az övet, és Em lecsúszott az ölemből a
padlóra.
– Vigyázz a lyukakra! – figyelmeztette Apa. Em pedig úgy
kerülgette őket, mintha apró tócsák lettek volna, majd
lemászott a lépcsőn, és aztán már nem láttam, mert nem
akartam a házunk felé nézni.
Megköszönte a fuvart, de olyan halkan, hogy nem tudtam
eldönteni, valóban megszólalt-e. De Apa úgy látszik, hallotta.
– Nincs mit, kicsim. Holnap találkozunk.
Éreztem, hogy rám néz.
– Biztos, hogy nem akarsz te is kiszállni?
– Biztos.
– Rendben.
Megvárta, amíg Em bement a házba, aztán sebességbe
küzdötte a teherautót, és elindultunk hazafelé.
 Jimmy Freeze

Nagyon furcsa, de úgy érzem, mintha felnőttél volna, bár

Külsőleg még mindig ugyanolyan kicsinek képzellek. Úgy
érzem, bármit elmesélhetek neked, annak ellenére, hogy nem
tapasztaltál eleget az életben ahhoz, hogy ezeket a dolgokat
megértsd. Itt van mindjárt Jimmy Freeze története.
A mi környékünkön nyugodtan kiülhetsz éjjel a verandára,
vagy sétálgathatsz még nyáron is, a tücskökön és a néhány
autón kívül nem hallasz mást. Apa környékén viszont
behallatszanak a kopott ablakokon keresztül az itt élő emberek
életének apró foszlányai. Néha nevetést hallani, de általában
egy bömbölő tévét vagy hifit, gyakran kiabálást. A mi
környékünkön a házak nincsenek sokkal messzebb egymástól,
mint Apa környékén, de az ott lakóknak mégsem kell
visszafogni magukat, mert csak akkor hallani valamit, ha éppen
elmész a házuk előtt. Fura, hogy Apa környékén, ahol
karnyújtásnyira laknak
egymástól az emberek, senkit sem érdekel, hogy mások
hallják-e, amit mondanak vagy éppen csinálnak. Olyan, mintha
az egész utca egyetlen zűrös család lenne, és a házak nem is
házak lennének, hanem egy hosszú épület különböző szobái.
Először csak egybefüggő zajnak hallja az ember, mint otthon a
tücsköket, csak mélyebben. De egy idő után hozzászokik az
ember, és még könnyedén ki is választhatja a különböző zajok
közül, hogy melyiket hallgassa. Éjjel a verandán ülve olyan
érzése van az embernek, mintha egyszerre hallgatná a Valóság
Rádió összes csatornáját, és közben kétpercenként felvisít egy
rendőrségi sziréna. Ha sétálni mész, az olyan, mintha lassan
váltogatnád az adókat.
 Egyik nap Keishát és Frankét sétáltattuk Apával, amikor
elmentünk egy ház előtt, ahol egy házaspár úgy üvöltözött,
mintha éppen ölnék egymást, mire megkérdeztem apától, ne
hívjuk-e a rendőrséget vagy valami. Anya és David ez idáig
nem veszekedtek, sőt mostanában alig szólnak egymáshoz,
ezért nem is vagyok hozzászokva az efféle szóváltásokhoz.
Ilyeneket talán csak a maffiafilmekben vagy az olasz
szappanoperákban láttam, amiben a feleség rájön, hogy a férj
fenntartott egy lakást egy tizennyolc év körüli lánynak. De Apa
azt mondta, ne aggódjak. Amikor fél óra múlva megint arra
jártunk, már az volt az érzésem, hogy amatőr házi pornót
forgatnak. Apa meggyorsította a lépteit, de csak egy süket nem
tudta volna egyből, mi folyik odabent.
A másik dolog, ami nagyon furcsa ezen a környéken, hogy
szinte soha nem látni a csillagokat. Közelebb is van a városhoz,
mint ahol mi lakunk, ráadásul a rossz közbiztonság miatt annyi
lámpát szereitek fel, hogy egy hatalmas bevásárlóközpont
parkolójába is elég lenne. Nehéz volt megszoknom, mert
otthon mindig látom a csillagokat. Hétéves voltam, amikor
Anyáék egy egész égboltot ragasztgattak fel a szobám
plafonjára. Lefekvés előtt David mindig megkért, hogy
csukjam be a szemem, míg ő felgyújtotta a lámpákat, hogy
feltöltse a foszforeszkáló csillagokat fénnyel. Együtt
számoltunk ötvenig, majd David leoltotta az összes lámpát, és
lefeküdt mellém. Amikor kinyitottam a szemem, olyan volt,
mintha táboroznánk valahol a szabadban. David megtanította
nekem az összes csillagképet, és egy idő után a szabad égen is
felismertem őket. Nemcsak közismerteket, hanem olyanokat is,
mint például az Oroszlán, az Ikrek vagy a Sárkány. Amikor
megkérdeztem Apát, hogy szokott-e látni itt csillagokat,
értetlenül nézett rám, és megkérdezte:
– Úgy érted, filmcsillagokat?
Ezt komolyan kérdezte, úgyhogy nem feszegettem tovább a
témát.
 Az utcában valószínűleg Apa közvetlen szomszédai, Freeze-
ék háza volt a legcsendesebb. Részben ennek volt köszönhető,
hogy a verandáról olyan jól lehetett hallani a többieket, mert
semmi közeli zajforrás nem kavart be. Az egyik ház mellettünk
üresen állt, a másikban pedig Freeze-ék, egy idősebb magyar
házaspár lakott. Bár még soha nem hallottam azt a magyar
nevet, hogy „Freeze”, de tavaly tanultuk a suliban, hogy
rengetegen bevándorló nevet változtatott, úgyhogy a Freeze
sem lehetetlen. Hetekig azt hittem, hogy kettesben laknak itt,
egészen addig, amíg egy nap kiabálást hallottunk a házukból.
Hozzá voltam már szokva, hogy nagyon erősen fülelnem kell,
ha hallani akarom, mi történik a környéken, és nagyon
meglepődtem, amikor a szomszédból ordítozást hallottam.
Főleg Freeze úr hangját lehetett hallani meg egy másik
férfihangot. Apa mondta, hogy a fiuk, Jimmy az, de ez nekem
sehogy sem fért bele a képbe. A feleségét igazából sosem
láttam, de Freeze úr kinézett vagy hetvenévesnek, Jimmy
hangja pedig nagyon fiatalnak hallatszott. Talán nálam idősebb
volt, de nem volt olyan mély, öblös hangja, mint egy felnőtté.
Női sírás szűrődött ki a háttérből, miközben Jimmy Freeze
és az öreg Freeze osztották egymást. Jimmy pár perc múlva
kivágódott a bejárati ajtón, egy ugrással az utcán termett a
verandáról, és elindult a tüzet okádó gyárkémény irányába.
Magas, vékony srác volt, imádnivaló göndör fürtökkel, és
csontos könyökei szárnyakként csapkodtak futás közben. A ház
megint elcsendesedett, és Jimmy nem jött vissza, legalábbis
addig nem, amíg mi kint ültünk a verandán.
Aznap nagyon korán elaludtam. Reggel háromnegyed
hétkor kellett indulnunk, hogy időben odaérjünk a suliba.
Mivel Apától örököltem, hogy nem vagyok egy korán kelő
típus, így ez egyikünknek sem volt egy sétagalopp. Hajnali
kettő körül két dologra riadtam fel. Egyrészt Frank a
mellkasomon állt és az arcomba lihegett, másrészt pedig a
szomszédban szólt a zene. Amióta Apa elkezdte árulni Frank
testvéreit, Frank minden este velem aludt, mintha én meg
tudnám védeni. Apa állítja, hogy ez a kis vakarcs senkinek sem
kell, de szerintem közölte a vevőkkel, hogy Frank nem eladó.
Mindenesetre Frank soha nem ébredt fel éjjelente, úgyhogy
valószínűleg őt is a zene kelthette fel, és társaságra vágyott.
Bevallom, nekem nagyon fontos, mit gondolnak mások, de
vannak dolgok, amiket nem vállalnék be, bármennyire menő is,
és ez a rap. Nem értem, mi a jó benne, és valószínűleg nem is
fogom soha. Frank is hasonlóan vélekedett a dologról, mert
olyan zavart volt, amilyennek még sose láttam. Balra nézett,
majd jobbra, aztán rám, mintha magyarázatot várna tőlem ezzel
a gonosz szellemmel kapcsolatban, ami beköltözött a
szobánkba. Levettem Frankét a mellkasomról, és betettem a
takaró alá, majd én is bebújtam, vártam, hogy vége legyen.
Gondoltam, ha Apa is felébred, egy percen belül kint lesz a
szomszéd ház előtt, és addig dörömböl a bejárati ajtón, amíg el
nem hallgat a zene. De a szokásos hat sörével, amit este
elfogyasztott, még egy robbanásra sem ébredt volna föl az
éjszaka közepén.
Úgy tűnt, már órák óta rázza a szobám falait a szomszédban
bömbölő zene, de talán csak húsz perc telhetett el, mire
rájöttem, hogy nyitva van az ablakom, ezért felkeltem és
becsuktam. Kikukkantottam a sötétítő mögül, és megláttam
Jimmy Freeze ablakát, kicsit lejjebb, jobbra az enyémtől. A
sötétítő függöny nála is be volt húzva, és vibráló kékes fény
szűrődött ki mögüle, egy tévé fénye lehetett vagy valami
hasonló. Nem értettem, a szülei hogyan engedhetik meg, hogy
ennyire hangosan szóljon a zene. Ráadásul az a borzalmas,
durva, rendőrgyilkos fekete zene volt, amit egyetlen fehér
embernek sem szabadna hallgatnia. Oké, azt elfogadom, ha
valaki szereti a rapet. De azt nem adja be nekem senki, hogy
egy fehér srácnak bármi köze lehet ehhez a gengszterraphez,
még akkor sem, ha azon a lepukkant környéken lakik, ahol
Apa. Amit hallgatott, legalább annyira felidegesített, mint az,
hogy éjjel kettőkor berezonál a szobám, és egy hajszál
választott el attól, hogy az ablakból elkezdjek üvöltözni.
Meg is tettem volna, ha bármi esélyt látok arra, hogy túl
bírom kiabálni az üstdob méretű hangfalakból üvöltő zenét.
Felnyúltam az ablakhoz, hogy becsukjam, de tudtam, hogy
semmi értelme, mert a zaj úgyis beszűrődött volna. Ekkor
észrevettem, hogy a függönye megmozdul és valaki elsétál
mögötte, majd a zene is elhallgatott. Megálltam egy pillanatra,
a kezem továbbra is az ablakon tartottam, és mereven
bámultam Jimmy Freeze függönyét, amikor az egyszer csak
megint libbent egyet, és újra elindult a zene. Szédülni kezdtem,
és a fejemet neki kellett támasztanom az ablaknak, hogy el ne
veszítsem az egyensúlyomat. Mert el sem hinnéd, hogy mit
hallgatott. Annyira megdöbbentett, hogy először fel sem
ismertem. Jimmy Freeze James Taylortól a „Sweet Baby
James”-t hallgatta. Ugyanolyan hangerővel bömböltette, mint
pár másodperccel azelőtt a DMX-et. Egy darabig azt hittem,
hogy csak álmodom. Tudod, van, amikor az ember álmodik, és
képes befolyásolni a dolgokat, amíg el nem kezd ébredezni.
Azt hittem, most is ez történik, mert mielőtt meghaltál, David
állandóan James Taylort hallgatott, és azt hittem, talán azt
álmodom, hogy ő van itt a szomszédban. És mivel tudom
irányítani az álmomat, úgy alakítottam, hogy David egy
tizennyolc éves srác, aki lefekvés előtt egyedül hallgatja a
zenét, közben csak arra a lányra gondol, akivel aznap randizott
először. Mindig úgy tettem, mintha nem szeretném James
Taylort, de be kell ismernem, az ő hangjára lehet szinte a
legjobban elaludni, és mivel David mostanában már nem
hallgatja, még inkább álomszerűnek éreztem az egészet.
Becsuktam az ablakot, kibújtam a függöny mögül, és gyorsan
visszabújtam az ágyba, mint aki valami rosszat tett. Magamhoz
húztam Frankét, összebújtunk, és együtt hallgattuk a zenét.
Amikor vége lett a dalnak, egy percig csönd volt, majd újra
kezdődött. Nem tudom, hányszor hallgatta még meg, vagy
mikor aludtam el, de valószínűleg már nem tette vissza a rapet,
mert Frank nem ébredt fel többet az éjszaka.
Ez volt az első éjszakám Jimmy Freeze-zel.
 Apa

Az első két hétben minden egyes napot Apával töltöttem, és

nagyon sok mindenre rájöttem, bár nem minden esett le
azonnal. Úgy értem, nem vagyok hülye. Tudtam, hogy Apa
eléggé elcseszte az életét, de azt nem, hogyan is néz ki ez a
mindennapokban.
Alapjában véve nem csinál semmit. Nem úgy, hogy ki se
mozdul otthonról és egész nap a tévét bámulja, hanem szépen
kitölti a napjait, miközben valójában nem csinál semmit.
Elmegy az edzőterembe. Az éppen aktuális járgányát szereli,
hogy menetképes állapotba hozza, és a házban is mindig
legalább hatféle szerelési munkálat van folyamatban. A ház a
Nagypapáé volt, egyike a kiadó ingatlanjainak, abban az
időben, amikor még házasok voltak a Nagyival. Miután
elváltak, az összesét eladták, kivéve a „legjobbat”, ami Apáé
lett. Apa úgy van vele, hogy mivel nem fizet bérleti díjat, az
összes megtakarított pénzét a házra költi, különböző
„felújításokra”, hogy aztán majd eladja. Hogy ki akarna egy
szép házat venni a környékén, azt nem tudom. Apa azt mondja,
hogy a Nagyi háza melletti üres telket akarja megvenni, és ott
akar építkezni. De ha abból indulunk ki, hogy meddig tart neki
egy háromszor három centis lyukat betömni a nappali falán,
akkor nem kell nagyon kapkodni a házavató buli meghívóival.
Ezenkívül nagyon sok időt tölt a családjával. Tizenegy
unokatestvérem van, a bátyjától, Tonytól és a két nővérétől,
Geenától és Theresától. Apa minden baseballmeccsen,
birkózáson és iskolai színdarabon ott van, amiben bármelyikük
szerepel. Rendszeresen elugrik a Nagyihoz, hogy megszereljen
nála valamit, és ilyenkor a Nagyi általában csomagol nekünk
vacsorát. Kétnaponta, vacsora után még elugrik, hogy
kiszállítson ezt-azt, de ezek a fuvarok nem szoktak sokáig
tartani. A mindennapos korán kelés új volt számára, és az
ember azt gondolná, megpróbálta valahogy hasznossá tenni a
délelőttjeit. Amikor megkérdeztem, mit csinált, miután kirakott
a sulinál, azt felelte, hogy ledőlt a teherautó hátuljában és
szundított egyet, aztán pedig elment a Starbucksba kávézni.
Bár én is ölni tudnék egy kis délelőtti alvásért, nagyon furcsa
volt egy felnőtt szájából hallani ezt, a bűntudat leghalványabb
szikrája nélkül.
Elég hamar kialakult a reggeli rutin, de az újszerűsége mégis
jót tett valahogy. Rákényszerültem, hogy percekben és órákban
mérjem a napjaimat, és ne csak egyszerűen elfolyjon az idő.
Háromnegyed hatkor beálltam a zuhany alá, egészen addig
tusoltam, amíg ki nem fogyott a meleg víz. Kifestettem
magam, megszárítottam a hajam, kiengedtem a kutyákat, aztán
fél hét körül felkeltettem Apát.
Nem tudom, miért ment gyorsabban a reggeli készülődés
Apánál, de tény, hogy hamarabb elkészültem. Együtt
reggeliztünk, legtöbbször müzlit, a háttérben pedig valamelyik
sportcsatorna ment a tévében, amit némán hallgattunk. Ha
belegondolok, sokszor előfordult, hogy szinte az iskoláig
egyikünk sem szólalt meg. Annak ellenére, hogy már talpon
voltunk, valahogy mégsem akartuk tudomásul venni, hogy a
nap elkezdődött. Ha valaki először látott volna minket a
kocsiban, biztosan azt hitte volna, hogy össze vagyunk veszve,
de nem voltunk. Leginkább Apa törte meg a csendet:
– Mindened megvan? – Aha.
– Kész a leckéd? – Ja-ja.
– Van pénzed ebédre?
– Nincs.
– Tessék.
– Kössz.
– Idejöjjek érted, vagy Em sulija elé?
– Em sulijához.
 – Fél négyre? – Aha.
– Szeretlek.
– Én is szeretlek, Apa. Na, szia.
– Szia.
A leckéről ilyenkor is csak azért kérdezgetett, hogy
mondjon valamit, este soha nem kérdezte meg. Furcsa, de
David mindig a leckével jött, én pedig sosem csináltam meg, és
elfelejtettem, ha dogát írtunk. Nem direkt volt, nem lázadni
akartam vagy ilyesmi, egyszerűen csak kiment a fejemből.
Viszont amióta Apával voltam, mindent nekem kellett észben
tartani, mert ő nem jegyzett meg semmit. Na nem lettem kitűnő
vagy ilyesmi. Nagyon rossz jegyeim voltak, amikor
elköltöztem, úgyhogy nem lehetett sokat javítani rajtuk, de
legalább a bukást sikerült elkerülnöm, amire egy darabig
komoly esély volt.
Szóval, Apa mindennap eljött értem Em sulija elé, általában
időben érkezett, és tudtam, hogy ez mekkora erőfeszítésébe
kerül. Em néha busszal ment haza, de legtöbbször mi vittük el.
Soha nem nézett Apára, de ha kérdezett tőle valamit, válaszolt
a kérdéseire, még ha közben kifelé bámult is az ablakon, és
éreztem, hogy kezdi megkedvelni. Többet nem kérdezte meg,
mikor jövök haza, egészen a suli utolsó napjáig, de ezt majd
később elmesélem.
Amikor Apával hazaértünk, leültem leckét írni. Apának
nincs számítógépe, úgyhogy nem tudtam a barátaimmal
chatelni, és mindent a suliban kellett begépelnem, de nem
zavart különösebben. Néha, lefekvés előtt felhívtam Anyát.
Amióta rájött, hogy egy darabig még Apánál maradok, nagyon
szomorú lett a hangja, mindig bocsánatot kért, és azt
magyarázta, hogy az a dolog Justinnal nem jelentett semmit,
hülyeség volt, amit egy nap majd megértek, és nem érdemes
foglalkozni vele. Mondtam, hogy nem ezért jöttem el, de nem
tudom, elhitte-e, mert ezután is sűrűn bocsánatot kért.
Mondtam, hogy ne tőlem kérjen bocsánatot, erre nagy csönd
lett. Ezt leszámítva jól elbeszélgettünk.
Esténként otthon voltunk, kint ültünk a verandán, vagy
elvittük a kutyákat, sportközvetítéseket vagy filmet néztünk a
tévében. Apa nem járt el esténként, de az volt az érzésem, hogy
ez nem mindig lehetett így. Rengetegszer hívták, és ő csak
annyit mondott: ma este nem, mintha ez lenne a kivétel. Néha
jött valaki, de ha nem családtag volt, Apa nem engedte be, csak
az ajtóban beszélgetett vele, nagyon halkan, aztán visszajött, és
amikor megkérdeztem, ki volt az, csak annyit felelt, senki.
Amikor kicsi voltam, gyakran aludtam Apánál, és mindig volt
barátnője. Gyakran váltogatta őket, és általában nagyon sötétek
voltak. Többnyire az edzőteremből szedte fel őket, és mindig
megpróbáltak lekenyerezni, hogy feküdjek le korán. Arra
persze nem gondoltak, hogy én ettől még inkább nem akartam
lefeküdni. De az első pár héten, amikor átköltöztem, még
csajokat sem hozott haza. Olyan volt, mintha együtt nyaraltunk
volna valahol, ahol senkit se ismerünk. Bár Apa utcája nem
volt kifejezetten egy Disney World.
Van még valami, amit tudnod kell Apáról. Még mindig ott
tartja a komódján az esküvői képét Anyával. Meg se ismernéd
rajta Anyát. Úgy értem, persze, hogy ő az, meg szép, meg
minden, de nem olyan gyönyörű, mint most. És annyira fiatal.
Fiatal a házassághoz, és nem sokban különbözik némelyik
barátnőmtől. Olyan az a kép, mintha nem az esküvőjükön,
hanem egy szalagavatón készült volna. Apa egy nagyon ronda
fehér szmokingot visel, alatta fodros kék inggel, a haja pedig
göndör és fekete. A hajára egyáltalán nem emlékszem,
valószínűleg még azelőtt kihullott neki, hogy a tudatomra
ébredtem volna. Anya ruhája nem meglepő módon nagyon
egyszerű, de annyira vékony, hogy csontos vállainál eláll a
ruha, és az embernek az az érzése támad, hogy fölülről teljesen
belátni i ruha alá. A haja úgy néz ki, mint Farrah Fawcett-é, és
fejét giccsesen Apa vállára hajtja, mint az újságban közzétett
esküvői fotókon szokták, közben idegesen mosolyog. Mintha
tisztában lenne azzal, hogy hibát követ el, de egyelőre csak
szeretne túl lenni ezen a napon, hogy elkezdhessen
gondolkodni azon, hogyan tovább. De lehet, hogy ezt csak
beleképzelem, mivel pontosan tudom, hogyan végződött ez a
történet. Csak arra nem tudok rájönni, Apa miért nézegeti nap
mint nap ezt a képet, még akkor sem, ha még mindig szereti
Anyát, amiről szintén nem vagyok meggyőződve. Csak azzal
tudom magyarázni, hogy ez a kép élete egyik legfontosabb
napja volt, és talán néha szüksége van rá, hogy emlékeztesse
valami arra, egyszer ő is tett valamit, aminek volt értelme, még
ha hosszú távon nem is alakult olyan jól a dolog. Nem tudom.
 Lelkizős pasi

Jimmy Freeze naponta körülbelül ötször jött ki meg be a

házukból. Nagyon sokat voltam a verandán, és nem telt el úgy
egy óra, hogy Jimmy Freeze meg ne jelent volna a színen.
Vagy éppen elviharzott valahova, vagy hazafelé kocogott,
kettesével szedve lépteit. Úgy tizenhét-tizennyolc éves lehetett,
de nehéz volt pontosan belőni, mert olyan magas volt. Mindig
sietett valahová, és soha nem volt nála semmi, legalábbis
semmi olyan, ami ne fért volna bele a farmerzsebébe.
Ezenkívül soha nem vett észre, amitől sokkal helyesebbnek
láttam, mint amilyen volt, és ezt utálom. Ahogy nő az ember,
egyre hülyébb lesz ilyen szempontból. Úgy értem, helyes volt
meg minden, de semmi annyira egyéni vagy titokzatos nem
volt benne, azon kívül, hogy egyáltalán nem vett észre egy nála
nem sokkal fiatalabb lányt, bármi is volt rajta. Kitapasztaltam,
mikor jön-megy, és úgy intéztem, hogy lehetőleg
mindenképpen ott üljek a verandán, amikor éppen arra jár, de
ennyi erővel akár egy cserép virág is lehettem volna. Úgy
döntöttem, fel kell hívnom magamra a figyelmét.
Elég sok idő eltelt az ominózus éjjeli zene óta, de egyelőre
még nem ismétlődött meg a dolog. A verandán üldögéltünk
Frankkel, gondosan a látóterén belül, amikor elviharzott
mellettünk. Befordult és elindult felfelé a lépcsőn, anélkül,
hogy észrevett volna minket, és ekkor elkezdtem énekelni.
Nagyon halkan dúdoltam: „There is a young cowboy…
Who Iives on the rangé…”* (Egy fiatal cowboy, aki a farmon
él…).
Még senkit nem láttál ilyen hirtelen megállni. Úgy állt ott,
mint David Copperfield, keze a korláton, lába pedig mintha
megállt volna a levegőben, aztán egy ugrással lent termett a
lépcső aljában.
– Mit mondtál? – kérdezte. Kicsit úgy nézett ki, mint amikor
az ember álmában hirtelen észreveszi, hogy alsó-gatyában ment
iskolába.
– Én?
– Nem, a kutya.
– Semmit.
– Mi volt az a dal, amit énekeltél?
– Nem is tudom. Csak valami hülye dal, amit a
mostohaapám szokott hallgatni. Valahogy bennem maradt.
Franknek nagyon tetszik. – Megsimogattam Frank fejét, ő
pedig készségesen demonstrálta, hogy ez így igaz. A nyelve
kilógott oldalt.
– A te kutyád?
– Nem igazán. Apa tenyészti őket, de ő eddig még nem
kellett senkinek.
– Hogyhogy?
– Nem tudom. Talán ő a legkisebb.
– Megtartod, ha senkinek nem kell?
– Mindig ennyi mindent kérdezel, mielőtt megtudod
valakinek a nevét?
– Bocs. – Úgy látszott, tényleg sajnálja. – Hogy hívnak?
– Tess.
– Örvendek Tess, Jimmy vagyok. – Elengedte a korlátot, és
kinyújtotta a kezét. Hosszú ujjai voltak, és a keze jó meleg.
A házuk felé biccentve megkérdeztem: – Ott laksz? – Aha,
néha. Az apámmal és a mostohaanyámmal.
– Fura, hogy még nem láttalak.
– Sokat járok el.
– Tényleg? Merre?
– Semerre, csak úgy mindenfelé. Csak itt ne kelljen lennem.
Barátságos? – kérdezte, és Frank felé nyújtotta a kezét, Frank
pedig felült, és két mancsával rákapaszkodott Jimmy kezére,
mintha valami nyalókát fogna, és hihetetlen gyorsasággal
nyalogatni kezdte.
– Amint látod, ő barátságos. És te?
Mintha most nézett volna rám először igazán.
– Attól függ.
– Mitől?
Leült a lépcsőre, és elkezdte vakarni a köztünk ülő Frank
fülét. Frank egész feje belefért a kezébe.
– Szóval te vagy Nunzio lánya?
– Ismered az apámat?
– Fogjuk rá.
– Honnan?
– Ahonnan mindenki.
– Ezt hogy érted?
– Nem tudom. Őt mindenki ismeri. Ráadásul ez a
teherautó… Úgy értem, nem rohangálhat valaki csak úgy egy
ilyen járgánnyal anélkül, hogy az emberek utána ne
fordulnának az utcán, hogy „Ez meg ki volt?”.
– Ezzel mire célzói? – Hihetetlen volt, hogy a védelmembe
vettem azt a tragacsot. – Te talán Porschéval jársz?
– Per pillanat nem vezethetek.
– Miért?
– Fogalmazzunk úgy, hogy ha lett volna nálam jogsi, amikor
legutóbb megállítottak, akkor megint elvették volna.
– Szerinted ez menő?
– Szerintem ez állati nagy szívás.
– Csak azért kérdeztem, mert én majd meghalok azért, hogy
jogsim lehessen. És ha egyszer megszerzem, akkor tutira
vigyázni fogok rá.
– Hány éves vagy?
– Tizenhat. Leszek.
Meglepetten nézett rám, de nem értettem pontosan, miért.
– Talán csak nem idősebbnek nézek ki? – kérdeztem.
– De. Honnan tudtad, hogy erre gondoltam?
 – Csak tudom, hogy nézek ki.
– Nem úgy értettem, bocs.
– A helyzet az, hogy én voltam az első lány az osztályban,
akinek megjött, és úgy néz ki, hogy én leszek az utolsó, akinek
a mellei megnőnek, vagy így marad – válaszoltam, és
végignéztem magamon.
– Mindkettő jól hangzik.
– Neked.
– Aha, nekem – vágta rá, és közben továbbra is Frankét
nézte. – Nem vagyok oda a nagy mellekért. – Ezt olyan lágyan
mondta, mint ahogy Anyához szoktak beszélni a fiúk.
– Olyan nincs.
– De, komolyan.
– Akkor neked mi a legfontosabb?
– A szemek – válaszolta, és még mindig nem nézett rám.
– A szemek, persze.
– Én lelkizős pasi vagyok – közölte, és hangja John
Belushiéra emlékeztetett a Saturday Night Live-ból.
Megfogta Frank mellső lábát, és két lábra állította, aztán
mögé bújva énekelte:
– Mert te még nem tudsz semmit. Én egy lelkizős pasi
vagyok! Egy lelkizős pasi!
Nagyon vicces volt, de úgy tettem, mintha csöppet sem
szórakoztatna.
– Nagyon komoly.
Kinézett Frank mögül, és rám sandított.
– Miért vagy ennyire kikenve?
– Nagyon kedves srác vagy, mondták már?
– Úgy értem, nincs szükséged rá.
– Kösz.
– És mégis, miért?
– Nem is tudom, azt hiszem, magát a sminkelést jobban
szeretem, mint a végeredményt. Olyan, mintha más ember
lennék tőle.
 – Miért szeretnél más lenni?
– Miért ne?
Megrándította a vállát. – Nem iszunk valamit?
– De, szívesen. Hozzak egy sört vagy valamit?
– Az apád megengedi?
– Persze. Mindig beleihatok az övébe is. Fogd meg egy
kicsit Frankét!
Bementem, átvágtam a nappalin, ahol Apa tévézett a
kanapén, egyenesen a konyhába. Kivettem egy sört a hűtőből,
és elindultam kifelé a nappalin át, közben próbáltam úgy tenni,
mintha mindennap ezt csinálnám. Apa kicsit későn kapcsolt.
– Hova igyekszel azzal?
– A verandára.
– Ki van ott veled?
– Az a srác a szomszédból, azt hiszem, Jimmynek hívják.
Nagyon jó fej, mondtam neki, hogy te biztos…
– Tedd vissza a sört!
– Apa!
– Tedd vissza és gyere be! Nem lóghatsz ezzel a sráccal,
megértetted?
– De miért?
– Mert én azt mondtam.
– Mégis mit akarsz, Apa, hogy egész nyáron csak veled
legyek?
– A suliból áthívhatod a barátaidat.
– Apa, ne hülyéskedj már!
Ritkán fordult elő, hogy apaként lépett fel, vagy hogy kijött
a sodrából miattam, úgyhogy eléggé megijesztett, amikor
felállt a kanapéról és odalépett mellém.
– Most kimész és megmondod neki, hogy tűnjön el, vagy én
teszem meg! És nem fog tetszeni, ahogyan én kólóm vele,
abban biztos lehetsz.
– Oké, oké.
 Leraktam a sört, és kimentem a verandára. Jimmy letette az
öléből Frankét és épp indulni készült.
– Semmi gond. Hallottam, mit mondott.
– Sajnálom, nem tudom, mi ütött belé.
– Velem van baja. Mindenfélét beszélnek rólam – mondta,
majd átugrotta a korlátot és a két ház közti keskeny betonsávot.
Majd felmutatott az ablakom irányába. – Az a te szobád?
– Aha.
Erre fordítva bólintott egyet, lentről felfelé.
– Még találkozunk, Tess DeNunzio!
– Szia.
Bementem Frankkel, megfogtam a sört, letekertem a
kupakját és belekortyoltam. Apa nem szólt semmit.
 Travis

Jimmynek igaza volt Apa teherautójával kapcsolatban.

Tényleg szerves része volt a róla alkotott képnek. Teljesen
ismeretlen emberek is integettek nekünk útban hazafelé a
suliból. Olyan volt, mintha a teherautónak köszöntek volna,
mert soha nem várták meg, hogy visszaintsünk. A járgány is a
környéken lakók közösségének része volt, mindenki ismerte.
Még Frank is felismerte. Tudom, hogy a kutyák elvileg
mindent a szagról azonosítanak, de Frank már az utca végéből
kiszúrta Apa teherautóját, és rohant lefelé a lépcsőn, hogy
üdvözölje.
– Látod, Tess – mondta egyszer, még mielőtt rájöttem volna,
miért integetnek neki ilyen sokan –, ez a teherautó egészen
egyedi. Mostanában már ritka, hogy valami ilyen különleges.
Azt válaszoltam neki, hogy a különleges nem ugyanaz, mint
a különc.
– Azzal sincs semmi baj – válaszolta.
Tudtam, hogy igaza van, de mégis örültem, hogy inkább Em
sulijához jön értem.
Lehet, hogy neked már leesett, de nekem tényleg hosszú
időbe telt, míg végre rájöttem, hogy drogot árul a teherautó
hátuljából. Nem is tudom, mit képzeltem, honnan van pénze az
életre. A házfelújításról és az óriási plazma-tévéről már nem is
beszélve. Lehetetlen lett volna csak a különböző
„kiszállításokból” és fuvarokból összehozni ennyi pénzt ezen a
környéken. Akiknek pedig volt annyi pénzük, hogy
elrepüljenek valahova nyaralni, nem hiszem, hogy pont egy
ilyen S.S. Nunz feliratú, lepukkant rohamkocsi kinézetű
teherautóba akartak beszállni reptéri transzfer gyanánt.
 Attól az ijesztő fickótól tudtam meg az igazságot, aki egyik
nap suli után megjelent a verandán. Frankkel éppen
üldögéltünk, amikor megjelent ez a fickó, és Frank lába elé
dobott egy köteg húszdollárost, mint valami csontot. Frank
megszaglászta a pénzt, a fickó pedig hosszú másodpercekig
bámult rám, mielőtt megszólalt.
– Nick kiscsaja vagy?
Nem tetszett, ahogy kérdezte, úgyhogy mondtam, hogy
nem, én a lánya vagyok. A szája egyik fele mosolyra húzódott,
mint a gonosz szereplőknek a filmekben. Nagyon vézna volt,
és bár lehetett vagy negyvenéves, a bőre lógott a nyakán és tele
volt pattanásokkal, szemei pedig leginkább egy öreg kutyáéra
emlékeztettek, sárgásak és vizenyősek voltak.
– Tényleg? – kérdezett vissza. – Emlékszel rám?
– Nem.
– Travis vagyok. Együtt jártam gimibe az Apáddal, és ott
voltam az esküvőjén is.
– Sajnálom, én nem voltam ott.
Nem vette a poént, de a szeme egyre jobban csillogott.
– Nem, persze. De gyakran jártam nálatok, mielőtt az
anyádnak megjött volna az esze és lelépett. Valószínűleg még
meztelenül is láttalak, jó párszor.
Amikor ezt mondta, kirázott a hideg, és próbáltam Frankre
szegezni a tekintetem, nehogy észrevegye, menynyire félek.
– Hihetetlen, hogy annyi idő eltelt azóta, és te már így nézel
ki.
Észrevettem, hogy koszos sportcipőjének orrával arrébb löki
a köteg húszdollárost Frank elől, aki bőszen nyalogatta.
– Odaadnád ezt apádnak a nevemben?
– Miért?
– Apád nem feledkezik meg a régi barátairól, és ezzel már
régóta adósa vagyok.
– Persze. Ahogy akarja.
 – Köszönöm, nyuszifül. – Lehajolt, hogy megsimogassa
Frankét, de közben éreztem, hogy le sem veszi rólam a szemét.
– Ki szoktad próbálni a cuccot?
– Tessék?
– Ugyan már, amilyenek a mai gyerekek, pláne te, aki a
raktárban laksz… Régi motoros lehetsz már a témában.
– Nem tudom, miről beszél. – Bár eddigre már elég világos
elképzelésem volt a dologról.
– Ha te mondod. Apád lelépett egy időre?
Most viszont felnéztem, mert fel akartam készülni minden
eshetőségre. Travis egy félig elszívott jointot húzott elő az inge
zsebéből. – Még van nálam egy kicsi.
– Épp hazafelé tart. Már jön is – mondtam gyorsan, és
mintha varázsoltam volna a szavaimmal, a teherautó megjelent
a sarkon és egyenesen felénk tartott. Frank lerohant a lépcsőn,
lesodorva a húszasokat. Kedvem lett volna utána rohanni, de
nem akartam ekkora örömöt szerezni Travisnek.
– Milyen kár, talán legközelebb – zárta le a beszélgetést
Travis, és azonnal Frank nyomába eredt, próbált
természetesnek látszani, de világosan látszott, nem sok kedve
van személyesen leróni tartozását Apának. Odaintett a
teherautónak, de fel sem nézett, és elindult az ellenkező
irányba.
Ekkor még soha nem szívtam füvet, de nem voltak illúzióim
a dologgal kapcsolatban. A legtöbb barátom már rég
kipróbálta, és néhányan a haverjaim közül már áttértek
keményebb dolgokra is. Az olyan menő iskolákban is, mint az
enyém, hozzá lehet jutni drogokhoz, csak drágábban. Mégis,
ahogy ott álltam és néztem apát, ahogy kiszáll a kocsiból,
meglátja Travist, észreveszi a köteg húszast a lépcső alján,
majd lassan végigfut az agyán, hogy valószínűleg mindent
tudok, hirtelen idősebbnek éreztem magam. Ugyanolyan érzés
fogott el, mint amikor rájöttem, mi történt Anya és Justin
között. Apa lehorgasztott fejjel közeledett, és pedig fent ültem
a lépcsőn, mint valami bíró. Lehajolt a pénzért, feldobta a
levegőbe, majd elkapta, Frank pedig ugrándozott, azt hitte,
játszanak. Apa nem figyelt Frankre, felnézett rám, és várta,
hogy mit fogok mondani.
– Nem félsz? – kérdeztem.
– Mitől?
– Hogy elkapnak.
– Azt hiszem, inkább félnék a pénztelenségtől.
– Mi lenne, ha dolgoznál?
– Ez nem olyan egyszerű.
– Dehogynem. Dolgozol, kapsz érte pénzt. Ilyen egyszerű.
– De nem annyit, amennyit érdemelnék. Tudod, hogy kell
nekem a pénz, mert szeretnék mindent megadni neked.
– Honnan tudhatná bárki is, hogy mennyit érdemelsz, Apa,
amikor olyan hamar lelépsz, hogy esélyük sincs rá. – Ekkor
már mellettem ült, Frank pedig a járdán állt, és hol az
egyikünket, hol a másikunkat nézte. – És ne etess többet azzal,
hogy miattam csinálod. Van parabolaantennád és DVD-d. Az
egyetemi számlámon mennyi pénz van?
– Rendben. Mondok neked valami újat: Szar Apa vagyok.
– Nem vagy az. De ha lesittelnének, akkor Szar Apa lennél.
– Ez semmi. Csak egy kis fű. Csak felnőtteknek. És soha nem
adok el annyit, hogy tovább lehessen adni.
– Nagyszerű, Apám, a lelkiismeretes díler.
– Úgyis beszereznék valahonnan.
– Úgyhogy miért ne pont tőled?
– Pontosan.
– Jézusom, Apa, hallottál már a „Drogok Elleni Hangról?
Szoktál néha híreket is nézni a nappalidban a magánmozidban?
– Kicsim, a „Drogok Elleni Harc”-ot én is ellenzem,
ideológiai alapon.
Apát mindenki szereti Még az olyanok is, mint David, akik
meg vannak győződve róla, hogy elszúrta az életét. Elhiteti
veled, hogy pontosan azt teszi, amihez kedve van, és semmi
pénzért nem cserélne senkivel, vagy egyszerűen csak
megnevettet.
– A börtönőrök díjazni fogják a humorodat, Apa.
– Komolyan beszélek- Ez a politikai meggyőződésem.
– De Apa, nem is szoktál szavazni.
– Úgy értem, ha szavaznék.
– Szóval, az jó lenne, ha az emberek úgy vásárolhatnák a
drogot, mint a kaját?
– Persze, felszerelnék egy csengőt a teherautóra. Olyan
lenne, mint a Family Frost. – Jó ötlet.
– A drogosok meghallanák a csengő dallamát, és egyből ott
teremnének. De nagyon 1-a-s-s-a-n. – Az utolsó szót nagyon
elnyújtotta, és elmélyítette a hangját. A vállával megbökdösött,
mintha azt kérdezné, hogy befejeztük-e a vitát. Jó erősen
visszaböködtem, hogy éreztessem vele, lezártuk, de nem
győzött meg. Frank megérezte, hogy szent a béke, és felrohant
a lépcsőn, odajött és befúrta közénk a fejét, majd mindannyian
bementünk, hogy összedobjunk valami vacsit. Apával mindig
így végződtek a veszekedések, legalábbis számomra – evéssel.
Mint az később világossá vált számomra, nem volt mindenki
ilyen szerencsés. Néhány nappal később láttam Travist az
utcán, és bár próbált elfordulni, észrevettem, hogy van egy
hatalmas monokli a bal szeme körül. Szerencséje volt, hogy
nem meséltem el Apának mindent, amit mondott.
 Betépve

Nem szeretném, ha félreértenéd, de sokkal könnyebb volt

elterelnem rólad a gondolataimat Apánál, különösen amióta
Jimmy Freeze-zel annyit lógtunk együtt. Otthon minden úgy
volt, ahogy régen, kivéve téged. Sehova se tudtam nézni, sehol
se tudtam lenni anélkül, hogy ne éreztem volna a hiányodat.
Jimmy új volt az életemben, egy új helyen, és ez segített
betölteni az űrt, ami utánad maradt. Kezdtem megérteni Anya
ügyét Justinnal és sajnáltam, amiért az egyetlen dolog, amitől
legalább, ideig-óráig egy kicsit jobban érezte magát, az egész
világ szemében elítélendő volt.
Jimmy Freeze néhány napra eltűnt, miután Apa kirúgatta
velem a verandáról. Vagy legalábbis nem mutatkozott, pedig
én nyitva tartottam a szemem. Nem tartom magam olyan
lánynak, aki vonzódik a „rossz fiúkhoz
A legtöbb srác, aki a suliban tetszik, nem igazán rossz,
inkább csak ebben a szerepben tetszeleg. Nem azért
viselkednek így, mert tényleg annyira rosszak, egyszerűen csak
nem tudják, hogyan legyenek önmaguk. Azt hiszem, Jimmy
Freeze-ben éppen az tetszett, hogy pont az ellenkezőjét éreztem
benne – úgy éreztem, ő egy igazi jó srác, aki mindig bajba
keveredik. Kicsit Apára emlékeztetett, de nem szeretnék
Freuddal jönni.
Szóval, aznap este, amikor rájöttem Apa kis „üzletére”, amit
a teherautóval bonyolít, hatalmas vacsorát főztünk, és a tévé
előtt ettünk majdnem kilencig. Aztán ő sörözött, majd a
Pirates-meccs közben elaludt, én pedig a leckémet írtam. Nem
tudom, hogy a véletlen műve volt-e, de senki sem telefonált,
senki nem jelent meg az ajtóban, nem történt semmi. Mire
betakartam Apát és Frankkel elindultunk felfelé, már éjfél felé
járt.
Amint beléptem a szobámba, meghallottam a zenét. Nem
azért, mert olyan hangosan szólt, mint a múltkor, hanem mert
már napok óta hegyeztem a fülem, nem szűrődik-e át valami
hang az ő szobájából. Megint ugyanazt a dalt hallgatta, halkan
szólt, de az ablakom nyitva volt, és azt hiszem, az övé is.

Jó éjt, holdvilágos hölgyek,

Aludj él szépen, kicsi James.
Minden sötétzöld és sötétkék.
Ne hagyd, hogy elmerüljek az álmaimban,
És aludj él szépen, kicsi James.

Istenem, milyen nyálas egy dal. De mégis jó érzéssel töltött

el, mert úgy éreztem, mintha együtt hallgatnánk a zenét az
ágyon. Nem egy ágyban fekve, de mégis olyan érzés volt.
Leoltottam a villanyt, és Frankkel elhelyezkedtünk az
ágyamban. Öt percbe se telt volna, hogy elaludjak, amikor
kaparászást hallottam a szúnyoghálón. Nem voltam benne
biztos, hogy valóban hallottam valamit, de aztán megláttam,
ahogy Frank kíváncsian hegyezi kis három szög formájú füleit,
és a nyakán feláll a szőr. Csitítgattam, és együtt figyeltünk
tovább. Megint zajt hallottunk, ezúttal hangosabb volt. Mind a
ketten kiugrottunk az ágyból és odaszaladtunk az ablakhoz.
Elhúztam a függönyt, és egy hokiütő fehér fejét pillantottam
meg, amint a szúnyoghálót kaparássza. A szívem majd kiugrott
a helyéből, mert nagyon sok horrorfilmet láttam, és rögtön a
hokimaszkos gyilkost képzeltem oda az ütő másik végére. De
természetesen Jimmy Freeze volt a hokiütő túlsó végén, láttam,
ahogy kihajol az ablakán, kicsivel az enyém alatt.
– Szia, Tess DeNunzio.
Önkéntelenül is csendre intettem, de nem igazán értem,
miért. Jimmy szülei hagyják, hogy bömböltesse éjjelente a
zenét, Apa pedig a sörtől egyfajta kómában hevert a földszinti
kanapén.
– Átjössz? – suttogta. És intett, hogy másszak ki az ablakon.
Istenem, ezt szerettem volna a legjobban.
– Nem tudok – suttogtam vissza.
– Miért nem?
Rámutattam az ablakpárkányomra, majd az övére, mint
valami televíziós játék háziasszonya, ezzel érzékeltetve, hogy
nem tudnék átmászni. A két ablak közel volt egymáshoz, de az
övé kicsit lejjebb és jobbra volt az enyémtől, emiatt már túl
nagy volt a távolság.
– Akkor átmegyek én – mondta. Kimászott az ablakon, és
megállt az ablakpárkányon. Onnan kihajolt és
megtámaszkodott a házunk falán. Kinyúlt és megkapaszkodott
az ablakpárkányomban, és még mielőtt figyelmeztethettem
volna, hogy ne tegye, elrugaszkodott a saját házuk falától és ott
lógott az ablakom alatt.
– Tess!
– Tessék?
– Mi lenne, ha kinyitnád a szúnyoghálót? – Ja, persze.
Apa házán minden ablak új volt, és a szúnyoghálót
könnyedén feltoltam, Jimmy Freeze pedig felhúzta magát, és
bemászott.
– Szép volt, Pókember. – Próbáltam úgy tenni, mintha nap
mint nap megmásznak értem a ház falát a srácok.
– Köszi.
Frank már túltette magát az első sokkon, hogy bemászott
valaki az ablakunkon, és éppen nekiállt ugatni, amikor Jimmy
odanyújtotta felé a kezét. Frank azonnal megnyugodott és
nyalogatni kezdte, mint egy darab csontot. Mind a ketten
Frankét néztük, és egy percen keresztül csak nyelvcsapásainak
a hangját lehetett hallani.
– Rendben – törtem meg a csendet. – És most mi lesz?
Jimmy mosolyogva rám nézett, közben hagyta, hogy
 Frank tovább nyalogassa az ujját.
– Szoktál szívni?
– Nem igazán.
– Nem igazán?
– Nem.
– Szeretnéd kipróbálni?
– Persze.
– Csak fű van nálam. Semmi komoly. Kiülhetnénk az
ablakba.
– Mondtam, hogy rendben. – Óh.
Ennyi volt az egész. Azt hiszem, a szülők mindig úgy
képzelik, hogy a gyerekeikre hatalmas nyomást gyakorolnak,
hogy kipróbálják a drogokat. Biztos van ilyen gyerek is, de én
már csak arra vártam, hogy valaki megkínáljon. Nem Travis,
valaki más. Valaki olyan, mint Jimmy Freeze. Főleg, ha a saját
apám árulja a cuccot, csak nem lehet olyan rossz.
Az ablakpárkányon ültünk egymással szemben, és a
szobájából felszűrődő zenét hallgattuk. Nagyon szép szemei
voltak, sötét, mélyen ülő szemek. Láttam, hogy komolyan veszi
a dolgot, és nem fog kiröhögni, ha kiköpöm a füsttől a fél
tüdőmet. Belenyúlt a farmerja zsebébe, elővett egy öngyújtót és
egy kis cigarettatárcát, amiben négy frissen sodort joint lapult.
Kivett egyet, meggyújtotta, és olyan hosszan beleszívott,
amilyet még egyetlen barátomtól sem láttam, aztán legalább fél
percig bent tartotta a füstöt.
– Szóval innen ismered az apámat? – kérdeztem. Elfordult
és kifújta a füstöt, ami aztán betöltötte a két ház közötti teret.
– Aha, részben innen, részben pedig, mert szomszédok
vagyunk.
– Ezért mondta, hogy küldjelek el a verandáról?
– Nem tudom. Azt hiszem. Lehet, hogy tud a többiről is
Tessék. – Jimmy átnyújtotta a jointot. – Az első pár slukknál
ne is vedd a szádba, csak tedd nagyon közel és szívd be a
levegőt, – Így?
 – Aha. Így nem lélegzel be annyi füstöt, és sokkal jobb lesz.
– Oké.
Kicsit köhögtem, de nem volt olyan rossz, mint amire
számítottam. Oda-vissza adogattuk egymásnak egy darabig,
Jimmy hatalmasakat szippantott belőle, nálam pedig alig izzott
fel a parázs. Frank az ágyról figyelt minket.
– Milyen többiről? – kérdeztem.
– A suliról, ahova járok, meg hogy miért kerültem oda, meg
ilyenek. Apám küldött oda, de úgy állítja be, mintha én
tehetnék róla.
– Milyen suliba jársz?
– Egy úgynevezett „problémás gyerekek” számára létesített
intézménybe. Fent Maine-ben. Apámnak a gatyája is rámegy,
és nagyrészt gazdag gyerekek járnak oda, akiknek fogalmuk
sincs, milyen szerencsések. Mindenesetre apám nem hülye.
Tudja, hogy még mindig szívok. De régebben sok minden mást
is csináltam. Egyszerűen nem érti meg, hogy ott csak szívok, és
nem csinálok semmit, amitől teljesen begolyózom. Szerinte
egy javítóintézetben mindenki automatikusan „megjavul”. A
legtöbb srác örül, hogy távol lehet a szüleitől, és nyugodtan
drogozhat.
Elmeséltem neki, mi történt Kaseyvel, hogy letartóztatták a
verandánkon, aztán elküldték egy ilyen iskolába, ahonnan
később kirúgták.
– Aha, nekem is a fél osztályomat kirúgták. Érzel már
valamit?
– Nem is tudom. Elmosolyodott. – Tudni fogod. Most
szívjál bele egy rendeset! Sokkal forróbbnak fogod érezni a
füstöt.
Éreztem, ahogy a torkom megperzselődik a beáramló
füsttől, de benn tartottam.
– Őstehetség vagy.
 Megrántottam a vállam, és továbbra is benn tartottam a
füstöt. Ekkor kezdtem el érezni, hogy lassan a testem minden
pórusa kitágul. Jimmy biztosan észrevette rajtam.
– Ez az – mondta. – Ne izgulj!
Innentől kezdve az egész este lelassult, egy része pedig
nagyon vicces volt. Életem legviccesebb élménye az volt,
amikor Jimmy Freeze belehajolt az arcomba, hogy
megvizsgálja a pupillámat. Aztán elvesztette az egyensúlyát és
majdnem kiesett az ablakon, a két ház közé, és ezt még
viccesebbnek találtam. Aztán egy kis idő elteltével teljesen
ellazultam, és Jimmyvel nekiállunk, hogy megváltsuk a
világot: a szegénységtői, az éhezéstől és a vallás nevében
történő gyilkolástól. Minden olyan egyértelműnek látszott.
Csak egy kis kedvesség és megértés kell hozzá. Nincs olyan
probléma, amit mi és a fű együtt ne tudnánk megoldani. Aztán
Jimmy elkezdett New Yorkról és a tornyokról beszélni.
Bólogattam és hallgattam, nem meséltem neki rólad. Mesélt az
édesanyjáról, aki tízéves korában meghalt, és megmutatta a
fényképét is, amit mindenhová magával visz. A képen egy
gyönyörű, sötét hajú nő volt. Félig elfordul a fotógéptől, két
meglepően vékony ujjával eltakarja arcának egyik felét, mintha
zavarban lenne attól, hogy valaki lencsevégre akarja kapni.
Jimmy azt mesélte, hogy az utolsó hat hónapban utálta, ha
lefényképezték. Megkérdezte, él-e még az anyám, hogy
vannak-e testvéreim, és hogy van-e fényképem róluk.
Meséltem neki Anyáról, Davidról és Emről, és mondtam, hogy
nem hoztam magammal fényképeket. – Jól vagy, Tess?
Mondtam, hogy minden oké, csak hirtelen nagyon fáradt
lettem.
– Úgy alszol majd, mint a bunda. És nem leszel másnapos.
Ez a legszebb az egészben.
– Király.
– Figyu! – Biztosan lehajtottam a fejem, mert hirtelen azt
vettem észre, hogy ujjával az állam alá nyúl, és felemeli a
fejem az arcához. – Köszönöm, hogy én lehettem az első.
Biztos, hogy minden rendben?
– Persze.
– Megismételjük ezt valamikor?
– Igen. Jó lenne.
– Adhatok egy búcsúcsókot?
– Igen. Adhatsz.
És úgy csókolt meg, ahogy reméltem. Nagyon finoman.
Csak az ajkaival. Hosszan. Legalábbis hosszúnak éreztem. De
az időérzékem még nem volt az igazi. Aztán kicsusszant az
ablakon, a kezével megmarkolta az ablakpárkányomat, a
lábaival a saját házuk falán támaszkodott, és addig csúszott
lefelé, amíg a jobb lábával el nem érte az ablakát, aztán
átlépett. Bement, majd kidugta a fejét, és az ujjával jelezte,
hogy várjak. Majd eltűnt egy percre és egy spray-vel a kezében
tért vissza. Úgy tett, mintha feldobná nekem, aztán tényleg fel
is dobta, és nekem valahogy sikerült elkapni. Illatosító.
– Tartsd meg – mondta. – Jó lesz legközelebb is.
– Kössz.
– Jó éjt, Tess DeNunzio. – Jó éjt.
Leeresztettem a szúnyoghálót, elhúztam a függönyt, és
lehuppantam Frank mellé az ágyra. Úgy nézett rám, mint aki
féltékeny. Vagy csak gyanakvó. Mintha tudta volna, hogy be
vagyok tépve. De lehet, hogy csak azért láttam ilyennek, mert
be voltam tépve. így egyedül úgy éreztem, hogy nálam jobban
még senki sem volt betépve a világon. És nálam éhesebb sem
lehet senki.
Lebotorkáltam a lépcsőn, és mintha egy másik idősíkban
lettem volna, eljutottam a konyhába. A hűtőben csak ősrégi
pizzát találtam. Nekiestem ott helyben, nyitott ajtó mellett,
mert már a gondolat is lefárasztott, hogy az ajtó becsukásával
bíbelődjek. Frank a lábamnál ült, a hűtőből kiszűrődő fényben,
csóválta a farkát, és minden falatot követett a szemével, amíg
végül neki is adtam belőle.
 – Ne mondd el Apának! – suttogtam. – Semmit ne mesélj el
neki!
 Megint elhagyom Emet

Az utolsó napon úgy rohantak ki a gyerekek Em sulijából,

mintha égett volna az épület. A hátizsákjaik fél vállra véve
lobogtak utánuk, vagy a földön húzták maguk után, a
füzeteikből lapok szóródtak ki, amiket egész évben gondosan
őrizgettek, de most nem törődtek velük. Kiabáltak,
megfordultak és integettek a tanáraiknak, aztán eltűntek az
iskolabuszokban, mintha vákuum szippantotta volna be őket.
Azt kívántam, bárcsak én is így éreznék év végén, ahogy ezek
a srácok, akik miután leugranak a buszról, azt is elfelejtik,
hogy egyáltalán lesz olyan, hogy következő év. Mostanában
nem azt érzem, hogy vége van valaminek ilyenkor, hanem azt,
hogy egyre közelebb kerülök valami újhoz, amire egyáltalán
nem vagyok felkészülve. Pontosan ezt láttam Emen is. Mintha
nem hét-, hanem tizenhét éves tenne. Nagyon lassan jött kifelé,
nem nézett rám, pedig tudta, hogy ott állok.
– Szia Em, itt a vakáció!
– Aha – bólintott, és elsétált mellettem Apa teherautója felé.
Követtem, és felmásztam utána az ülésre, az ölembe vettem és
bekötöttem magunkat. Apa észrevette, hogy valami gond van,
így nem szólt semmit. Elindultunk a buszok után a kijárat felé.
Az előttünk haladó busz hátsó ablakán át láttuk, ahogy a
gyerekek ugrándoznak az üléseken és papírgalacsinok
röpködtek keresztbe-kasul az ülések között. Egy srác
odanyomta az arcát és a kezeit az ablakra, bebandzsított és
szétlapított ajkai közt kidugta a nyelvét.
– A haverod? – kérdeztem. Em megrázta a fejét.
– Minden rendben?
Válaszképpen egy vállrándítást kaptam.
 – Na, jó, ha azt játszod, hogy nem szólsz hozzám, akkor
legalább jogom van tudni, miért!
– Hát, igen.
– Szóval?
Egy darabig nem válaszolt, csendben mentünk tovább.
Éreztem, hogy nem azért csinálja, hogy idegesítsen, úgyhogy
nem erőltettem. Egy idő után hátradőlt az ölemben, nekem
támasztotta a hátát, és ettől megnyugodtam.
– Mikor fogunk találkozni? – kérdezte.
– Hogy érted? – Tudtam, hogy érti, csak időt akartam
nyerni, hogy kigondoljak valami választ.
– A suliban mindennap láttalak. Most, hogy vége, mikor
fogunk találkozni?
Még mindig nem tudtam, mit is mondjak erre, és ettől úgy
éreztem magam, mint egy szülő. Amikor sokáig gondolkodnak
a válaszon, aztán előállnak egy hosszú, jól felépített
magyarázattal, rögtön tudja az ember, hogy hazudnak.
Elhatároztam, hogy nem teszem meg ezt Emmel.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Miért?
– Kell egy kis idő, hogy végiggondoljam a dolgokat.
– Milyen dolgokat?
– Mindenfélét. Elleszel egy darabig egyedül?
– Eddig is egyedül voltam.
– Tudom, úgy értem, még egy kicsit.
Megrántotta pici vállait. Épp hogy csak egy kicsit. – Nem
tudom. Azt hiszem.
Elhallgatott, de hallottam, hogy egyre gyorsabban lélegzik,
és tudtam, hogy a sírással küszködik.
– Ez nem igazság! – fakadt ki.
– Micsoda?
– Hogy mind a kettőtöket elveszítettem, egyszerre. Ez nem
igazsági – Em!
 – Téged is és Zoet is. Senki nem gondolja, hogy nekem is
hiányzik. Elkezdett sírni.
– Tudjuk, hogy hiányzik.
– Nem! – üvöltötte, és nagyon megijesztett, mert Em soha
nem szokott kiabálni. – Akkor én miért nem tehetek semmit?
Anya egész nap a kanapén fekszik és alszik. Apu késő éjjelig
dolgozik. Te pedig egyszerűen lelépsz, mintha nem is tartoznál
a családunkhoz. Én mit csináljak? – Zokogott. – Én mindent
ugyanúgy csinálok, mint előtte, Tess! Mindent pontosan
ugyanúgy. Én vagyok a legkisebb a családban, és senki sem
mondja meg, mit tegyek!
Magamhoz szorítottam.
– Cssss. Jól van.
– Nem igazság!
– Nem, tényleg nem.
– Még mindig annyira hiányzik.
– Mindenkinek, Em. Ez így van rendjén.
– De meddig még?
– Nem tudom, talán örökre.
– Ne mondd ezt, Tess! Ne mondd ezt!
– Azt szeretnéd, ha nem hiányozna?
– Nem, csak azt szeretném, ha már nem fájna ennyire.
– Nem fog már sokáig.
– De meddig?
– Nem tudom.
– Neked már nem fáj?
– De, igen.
Aztán amilyen hirtelen rátört, olyan hirtelen elcsöndesedett
megint, összehúzta magát az ölemben a biztonsági öv alatt.
Apa átnyúlt felénk és Em lábára tette a kezét, Em hagyta. így
mentünk hazáig.
Amikor befordultunk nálunk a sarkon, láttam, hogy valaki
ott áll a megállóban és a buszról leszálló gyerekeket figyeli.
Amikor a busz elhajtott, megláttam, hogy David az. Még
öltönyben volt, egyenesen a munkából jöhetett, zsebre tett
kézzel, kissé zavartan nézett a busz után. Azt hiszem, Apának
ezt a teherautóját még nem látta, úgyhogy az sem segített neki,
amikor meglátott minket az utcában, csak miután Apa
odaintegetett neki.
Apa megpaskolta Em lábát. – Odanézz, Em, ki van ott?
Em felnézett. – Apu!
David visszaintegetett, én pedig nem bírtam ki és
elfordultam.
– Hajts tovább, Apa!
– Micsoda?
– Hajts tovább! Nem akarom látni.
– Tess, kicsim, nem hajthatok csak úgy tovább mellette, a
kislányával a kocsimban.
– Apa, kérlek, menjünk] – Állj! Állj! – kiabálta Em.
– Tess, nem tehetem – mondta Apa, és leparkolta a kocsit,
kinyitotta az ajtót, Em pedig kiszabadította magát a biztonsági
öv alól, leugrott a teherautóról és belevetette magát David
karjaiba.
– Itthon vagy! Hogyhogy itthon vagy?
– Szia, kicsim. Itt a nyár!
Úgy ölelgette Emet, mintha egy kisbabát ringatna. Em válla
fölött kiszólt Apának. – Nick. Apa biccentett. Aztán David
felém fordult.
– Szia, Tess.
– Szia.
A teherautó padlóján éktelenkedő lyukakat tanulmányoztam.
A lyukak szélén a rozsda úgy nézett ki, mintha alvadt vér
lenne, a lyukak meg sebek.
– Jól vagy?
– Jól.
A szemem sarkából láttam, ahogy David leteszi Emet a
járdára. Em egyik keze az oldalánál lógott, a másik pedig
biztos Davidet fogta.
 – Nincs szükséged valamire? Úgy értem, lehozzak valamit a
szobádból? Van valami, amit szeretnél elvinni magaddal?
– Nincs.
– Hát jó. Ha biztos vagy benne.
– Biztos.
– Akkor minden rendben? Bólintottam.
– Hiányzol nekünk, tudod? Anyának, Emnek és
mindannyiunknak.
– Aha.
Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. A cipőmmel
elkezdtem az egyik lyuk rozsdás szélét kapargatni, és vöröses
por hullott a teherautó alatt az aszfaltra.
Végül David törte meg a csendet.
– Hát, jó – megköszörülte a torkát. – Tess? Kezdtem
felemelni a fejem. Esküszöm, hogy fel akartam nézni rá, meg
akartam neki mondani, hogy ő is hiányzik nekem, de
egyszerűen nem ment.
-Megpróbálhatnád egy kicsit gyakrabban felhívni Anyát,
ahogy az elején. Azt hiszem, nagyon hiányzik neki.
Nem válaszoltam semmit, úgyhogy Apa rávágta:
– Gondoskodni fogok róla, hogy telefonáljon.
– Kösz, Nick.
– Nincs mit.
– De tényleg, kösz mindent. Csak szólj, ha bármire
szükségetek van.
– Megvagyunk, de azért koszi.
– Akkor jó.
Észre sem vettem, hogy egyre erősebben nyomkodtam a
cipőmmel a rozsdás lyukat, mert hirtelen az egész cipőm
átszakadt a teherautó padlóján, és valószínűleg derékig
kicsúsztam volna az ülésből, ha nem lettem volna bekötve.
– Ne mozdulj! – szólt rám Apa, és felugrott, hogy segítsen.
Lassan kihúzta a lábam, nehogy az éles fémlemez megvágja a
bőröm. Le kellett vernie a lábam körül a padló rozsdás
darabjait. Közben egyfolytában magyarázott, ebből is látszott,
mennyire zavarban van, saját maga előtt, de legfőképpen David
előtt. Arról beszélt, hogy éppen most akart odaforrasztani egy
fémlapot a padló alá, de már látja, hogy túl sokáig halogatta a
dolgot. Meg már egy ideje azon gondolkozik, hogy le kellene
cserélnie ezt a tragacsot egy kisebb kocsira, egy Hondára vagy
Toyotára. Vagy bármire, ami nem robban le úton-útfélen, és ha
nem ölné minden pénzét a házba, már rég vehetett volna egy
másik autót. David valószínűleg tudta, hogy azzal csak rontana
a helyzeten, ha odaugrana segíteni, úgyhogy továbbra is az út
szélén álltak Emmel, és csendben figyeltek.
Mire kiszabadultam, egy focilabda méretű lyuk tátongott a
padlón. Nem messze onnan, ahol aznap leléptél a járdáról,
kisebb-nagyobb rozsdadarabok hevertek. Olyan volt, mint
valami hieroglifaszerű alakzatba rendeződött üzenet, amit meg
kellett volna értenem. Csak fél füllel hallottam, ahogy Apa és
David elbúcsúznak, közben a rozsdadarabokat figyeltem,
próbáltam megfejteni a jelentésüket. A látásom elhomályosult,
aztán újra kiélesedett, és látni véltem, ahogy a kis rozsdás
fémdarabok átrendeződnek egy újabb üzenetté, amit meg
tudtam volna fejteni, ha van elég időm. De a teherautó lassan
elindult, és a szavak eltűntek alattam, mint valami visszafelé
futó képaláírás. Felpillantottam, és belenéztem a nagy, négyzet
alakú visszapillantóba, és még éppen láttam Davidet, amint
bevezeti Emet a kertbe, aki meg-megtorpan, mert szeretné
nézni, ahogy elhajtunk.
 Babák

Emnek igaza volt. Arra nem is gondoltam, hogy neki

mennyire hiányozhatsz.
Emlékszem, amikor elkezdtél babázni. Teljesen beleélted
magad, és Em nem tudott betelni a közös játékkal. Nagyon
türelmes volt. Megmutatta, hogyan kell fogni egy babát, hogy
kell beleültetni az etetőszékbe, és rengetegszer hajlandó volt
megmutatni ugyanazt, ahányszor csak akartad. A legjobban azt
szerette, ha te magad játszod el a baba szerepét. Teljesen
lenyűgözte, hogy egy ilyen csöppség, aki nem volt sokkal
nagyobb egy babánál, el tudja játszani, hogy az. A szobájában
lévő kis bölcsőben ringatott, mesélt neked, és cumit tartott a
szádhoz, miközben te cuppogtál. Aztán betett egy műanyag
ládába, ami játékból a kiságyad volt, behúzta a függönyt,
felkapcsolta az éjjeli lámpát és kiment a szobából.
– Csak hívd a Mamát, ha felébredtél – szólt ajtóból – vagy
ha rosszat álmodtál!
Gyakran bejött hozzám, amikor leckét írtam vagy zenét
hallgattam, és várta, hogy hívd. Néha már annyira jól ment a
játék, hogy időnként bekukkantott, nem aludtál-e el igazából.
Olyan valószerűtlennek látszott, hogy ennyi ideig csöndben
legyél ébren. Mintha bizonyítani akartál volna Emnek. Amikor
végre hívtad, Em sokatmondóan rám nézett, mintha azt
mondaná, hogy egy anyának mindig készenlétben kell lennie.
Benyitott hozzád, te pedig még mindig ott feküdtél a dobozban,
és kitárt karokkal, mosolyogva vártad.
 Szabadesés

Emnek semmi sem segített felejteni. Még ideig-óráig sem.

Nekem ott volt Jimmy Freeze, aki szinte minden éjjel ki-be
mászkált az életemben. Ha nem jött, akkor én mentem át
hozzá. Kitartóan próbált rábeszélni, hogy másszak le hozzá, de
egyszerűen nem bírtam rávenni magam. Végül egy
csővezetékből csúszdát készített nekem, amit egy környékbeli
fűtésszerelőtől szerzett. A széleire fakeretet barkácsolt, hogy
masszívabbá tegye. Nem volt túl nehéz, így oltári nagy zajt
csapott, amikor kitette az ablakán és megtámasztotta az
ablakpárkányomon. Nem volt túl meredek sem, úgyhogy a
fakeretbe kapaszkodva könnyedén visszamásztam rajta. Csak
Frank okozott egy kis gondot. Tudtam, hogy nem hagyhatom
egyedül a szobámban, mert akkor azonnal nyüszíteni kezd. A
lecsúszást jól viselte, mert ilyenkor az ölemben ült, viszont
amikor először másztunk vissza, nem tudott semmiben
megkapaszkodni, és a körmei hatalmas zajt csaptak. Ekkor
támadt Jimmy-nek az az ötlete, hogy tegyük bele Frankét egy
szennyeszsákba, kössünk rá egy erősebb kötelet, amivel aztán
fel tudom húzni. Frank nem repesett érte, de működött a dolog.
Amikor a szobámban kivettem a szennyeszsákból, mindig
nagyon zavartan nézett körül, mintha valami térkapun át jutott
volna hirtelen vissza.
Néha szívtunk Jimmyvel, de legtöbbször csak beszélgettünk.
Rengeteget csókolóztunk. Nem mentünk messzebbre,
legalábbis eleinte. Ő nem erőltette, én pedig nem adtam
semmiféle jelzést, hogy szeretném. Nagyon tapasztaltnak
gondoltam, és ez megijesztett. Mármint nem vagyok nyuszi
vagy ilyesmi, csak azokkal a srácokkal, akikkel eddig voltam,
lövésük sem volt a dolgokról, és mindig én irányítottam.
Jimmynél attól féltem, ha jelzem neki, hogy továbbmehet egy
lépéssel, nem tud majd megállni, és engem is magával ragad.
Ráadásul ő volt az első srác az életemben, aki igazán jól
csókolt, és ez teljesen elszédített. Tele volt a fejem. Veled, meg
azzal, hogy távol voltam Anyától, Emtől és Davidtől. De
Jimmy csókjai létrehozták körülöttünk ezt a különleges
erőteret, ami minden mást kizárt. Minden lelassult körülöttünk,
mintha be lettünk volna tépve. Másfél óra csókolózás vele egy
egész napnyi rossz gondolatot kitörölt a fejemből. Azt hiszem,
ő is így érezte. Jimmynek is megvoltak a maga dolgai, amiket
szeretett volna száműzni a gondolataiból.
Egyszer a zenéről kérdeztem, amitől első éjjel nem bírtam
aludni. Azt mondta, azért hallgatja, mert pontosan olyan
dühödt a zene, amilyennek ő érzi magát. Először haragudott az
anyukájára, mert meghalt, aztán, amikor újra megszerette, az
egész világra haragudott, hogy ilyen könnyedén tovább él
nélküle.
Az anyukája sokkal fiatalabb volt, mint az apja. Huszonhét
éves korára öt gyereket szült. Itt meg is álltak volna. De amikor
negyvenéves lett, mindenféle furcsa érzései támadtak. Azt
hitte, ilyen korán a változó korba ért, de kiderült, hogy Jimmy
útban van. A terhesség és a szülés közben is mindenféle
komplikációk léptek fel, és Jimmy apjának elmondása szerint
az anyja soha nem volt a régi, miután Jimmy megszületett.
Jimmy erre csak annyit mondott, hogy akkor biztosan egészen
más volt, mint amilyennek ő ismerte. Amikor az anyukája
ötvenéves lett, megint kezdte furcsán érezni magát ott lent, de
ezúttal más volt a helyzet. Rákos volt, és kicsit több mint egy
éven belül meghalt. Jimmy tízéves volt.
Az ő szobájában voltunk, amikor ezt elmesélte. Aznap este
nem is csókolóztunk. Abban a pillanatban, ahogy bemásztam
az ablakán, elkezdett mesélni, mintha késtem volna, és ő
megpróbálta volna behozni a csúszást. Nem sírt. Talán túl sok
idő telt el azóta. De úgy éreztem, mindenképpen el akarta
mesélni nekem, és irigyeltem, amiért így tud róla beszélni. Én
még arra sem voltam képes, hogy elmeséljem neki, hogy
egyáltalán léteztél.
– Minden este énekelt nekem – mesélte Jimmy. – Egyetlen
olyan estére sem emlékszem, amikor ne énekelt volna nekem.
Még a legvégén is, amikor már nem tudott a szobámba jönni,
megkért, menjek és feküdjek mellé. Akkor suttogva énekelt
nekem. Mindig ugyanazt a dalt.
Azt mondta, az apja egyszerűen nem arra született, hogy
egyedül legyen, így kevesebb mint két éven belül újra
megnősült. Azóta úgy érzi, mintha mindketten mostohaszülei
lennének, és ő pedig csak egy feladat, ami a kapcsolatukhoz
tartozik. A mostohaanyja nagyon gyenge az anyukájához
képest. Szüksége van a gondoskodásra bár nem fiatal, még
mindig sokkal fiatalabb, mint az apja, aki szívesen betölti ezt a
szerepet. A testvérei már rég önálló életet éltek, Jimmynek
pedig itt kellett maradnia, és végignéznie, ahogy az apja
beleszeret valakibe, aki nem az anyja. Ekkor kezdte el magánál
hordani az anyukája képét, és ekkor kezdett haragudni a
világra. A testvéreknek eddigre már saját családjuk volt, és
Jimmy számára úgy látszott, az anyjuk halála nem sok vizet
zavart az életükben. Bár az orvosok azt mondták, hogy nincs
semmi összefüggés a késői terhesség és a rák között, Jimmy
mégis úgy érezte, hogy az apja őt hibáztatja. Innentől kezdve
Jimmy mindenféle balhékba keveredett.
– Ez jó ürügy volt apának, hogy elküldhessen, és fizessen
azért, hogy valaki más bajlódjon velem – magyarázta Jimmy.
Azt feleltem, hogy szerintem nem fizetne ki ilyen rengeteg
pénzt, ha nem törődne vele.
Erre Jimmy közölte, hogyha egyetértek az apjával, akkor
nyugodtan menjek le és ébresszem fel.
Mondtam neki, hogy én nem állok senkinek a pártján, de ha
az ember haragudni akar az apjára, akkor nagyon jó okot kell
találnia. Majd hozzátettem, hogy biztosan jobban tetszene neki,
ha a saját apjától vehetné meg a cuccot, az enyém helyett.
– Jól van, Tess DeNunzio. Higgadj le!
Ez volt az egyetlen alkalom, amikor komolyabban vitat-
koztunk, és ettől kezdve más szemmel nézett rám. Egyenlő
félnek tekintett, olyannak, akinek nem csak elmondhatja a
dolgokat, de akinek a véleményét is kikérheti. Minden egyéb
mellett, ami nagyon tetszett benne, azt hiszem, ez volt az, ami
miatt beleszerettem.
Eleinte csak éjjelente találkoztunk, de aztán Jimmy szerzett
nekem egy nyári munkát Kennywoodban, Thelma frissítés
pultjánál. A pult a Szálfaúsztató nevű hullámvasút utolsó nagy
lejtője mellett állt, Jimmy pedig a szemközti, Szabadesés névre
keresztelt szerkezetnél dolgozott. Jimmy minden nyáron a
parkban dolgozott, így jóban volt pár emberrel, akik
alkalmaztak annak ellenére, hogy még nem voltam tizenhat
éves, és készpénzben fizettek. Szóval, a Thelmának nevezett
frissítő valójában egy nagyon finom jégkása, és az volt a
munkám legjobb része, amikor figyelhettem az embereket, akik
majdnem beájultak, mert lefagyott tőle az agyuk. Kimelegedve,
izzadtan jöttek oda a pulthoz, hogy magukhoz vegyenek valami
frissítőt, mielőtt beálltak volna a hullámvasúthoz kígyózó
hosszú sorba. Aztán amikor először belekortyoltak, olyan arcot
vágtak, mintha valaki jól beszorította volna a fejüket egy
satuba.
– Ez kemény! – felkiáltással megrázták a fejüket, és
megdöntötték a poharukat egy újabb szippantás erejéig. Az
ember azt hinné, hogy egy idő után híre megy, hogy ezzel az
itallal óvatosan kell bánni, de mindenki eljátszotta ugyanazt.
Az egész parkban a Szabadesés volt a legmenőbb, ahol
Jimmy dolgozott. Három órával előre be kellett jelentkezni, és
ki kellett fizetni, aztán a megadott időpontban vissza kellett
jönni. Aztán hármasával beszíjazták az embereket a
gumikötélhez erősített hevederekbe, majd felhúztak körülbelül
negyvenöt méter magasságba, és ott mindenkinek magának
kellett meghúzni a kioldókötelet. Először szabadesés volt, de
amikor a gumikötél berántott, akkor az emberek kirepültek a
tó, majd a hullámvasút és Thelma pultja fölé. A hullámvasút,
Thelma pultja és a Szabadesés volt a park legforgalmasabb
része, különösen kánikulában, úgyhogy nem unatkoztunk. A
napok ritmusát a Szabadesésről érkező sikolyok és a
Szálfaúsztató utolsó lejtőjéről kifröccsenő víz váltakozó hangja
adta meg. Vicky megtanította, hogyan időzítsem a vásárlókkal
folytatott beszélgetést a kettő közé.
Legtöbbször Vickyvel dolgoztam a pultnál. Kicsit tófeje
volt, de az alakja bombázó, amit szívesen mutogatott, és még a
lófogait is vonzóvá varázsolta. A pasik mindig ott nyüzsögtek a
pultunk körül, helyben fogyasztották el a jégkásájukat, direkt
lelökve ezt-azt a pult mögé, hogy Vickynek le kelljen érte
hajolnia. Vicky pontosan tudta, mire megy ki a játék, de
belement, és adta alájuk a lovat. Hagyta, hogy az ujjatlan
pólója lecsússzon egy kicsit és kivillanjanak a mellei, vagy
hogy a selyembugyija „véletlenül” kilógjon apró farmer
rövidnadrágja alól. Vicky időnként lelépett, és „sétált egyet”
egyik-másik pasival. Már a második nyara volt itt, úgyhogy
elég lazán vette a munkát, de engem nem érdekelt
különösebben. Majdnem mindig ő állt a pultban, amíg
Jimmyvei ebédeltem, úgyhogy felőlem a nap hátralevő
részében azzal ment el és oda, ahova akart.
A munkának köszönhetően gyorsan teltek a napok, és kicsit
úgy éreztem, mintha új életet kezdtem volna. Amióta a sulinak
vége lett, nem találkoztam a barátaimmal.
Csak Apával, a családjával, Frankkel, Jimmyvel és újabban
Vickyvel lógtam. Legtöbbször fél tizenegyre ott kellett lennem
a parkban, hogy kinyissak, és amint kezdett beindulni a nap,
máris eljött az ebédidő Jimmyvel. Általában a park túlsó
végében, a Krumplikirályban ebédeltünk, itt lehetett kapni a
legfinomabb sült krumplit. Pont a Mennydörgés nevű,
hihetetlenül gyors, régi, fából készült hullámvasút alatt volt,
ezért a beszélgetést gyakran megszakította a fejünk fölött
zakatoló hullámvasút dübörgése. Ebéd után általában
visszasétáltunk a Szálfaúsztatóhoz, és soron kívül mentünk egy
kört, hogy kicsit lehűtsük magunkat. Aztán csapoltam
mindkettőnknek egy jégkását, és csak ültünk és néztük a
Szabadesésen felettünk elrepülő emberek arcát. Jimmy azt
mondta, hogy ezt egyszerűen nem tudja megunni. Bármennyire
is lazának hiszi magát valaki, amikor először megrántja
hatalmas erővel a kötél az esés végén, az arcára kiül a rettegés.
A nap hosszabbik része ebéd után kezdődött. Nagy lett a
tömeg, és a betonból áradó hő szinte tapintható volt a
levegőben. Vicky ilyenkor tűnt el hosszabb-rövidebb időre,
hogy a kedvenc vevőit szórakoztassa, és ezzel rám hagyva az
összes munkát, de nem zavart. így legalább nem kellett
észrevennem azt a rengeteg srácot, akik régebben bejöttek
volna, viszont Jimmy mellett idétlennek látszottak. Megállás
nélkül csapoltam a jégkását, egészen hatig, amikor zártunk,
majd fél hétkor a park bejáratánál felvett Apa. Általában az
edzőteremből jött, és majd éhen halt, úgyhogy elmentünk
harapni valamit, vagy hazavittünk kaját valahonnan. Vacsora
után Apa gyakran lebonyolított még egy-két fuvart, aztán
bedobott néhány sört és elaludt a kanapén. Amint kiütötte
magát, kopogtam Jimmy ablakán, vele töltöttem néhány órát,
aztán reggel kilencig aludtam, és az egész kezdődött elölről.
Minden annyira új volt, annyira sűrűk voltak a napjaim, hogy
nem jutott egy perc időm se más dolgokon gondolkodni.
Egészen addig, amíg ágyba nem kerültem Frankkel, de akkorra
már olyan fáradt voltam, hogy csak bezuhantam és aludtam is.
Legalább két hetébe tellett Jimmynek, mire rávett, hogy
menjek vele egyet a Szabadesésen. Ő minden este ment rajta
egyet zárás után, egyedül. A park sötét volt és csöndes, és azt
mondta, úgy érezte magát, miközben a levegőt hasította, mint
egy denevér, szabadnak és veszélyesnek. Én pont ez utóbbi
miatt aggódtam.
– Az ugrás nem veszélyes, csak veszélyesnek érzed magad
tőle – magyarázta.
– Akárhogy is van, kösz, inkább nem.
– Ugyan már, én legalább kétszázszor mentem már rajta.
Talán lett tőle valami bajom?
– Nem tudom, előtte nem ismertelek.
– Na, ide figyelj, én nem foglak rádumálni, de imádnád, az
tuti.
– Majd legközelebb.
– Akkor legalább maradj itt és nézz meg engem! Attól nem
jön meg hozzá a kedved, ha egész nap csak ezeket az
amatőröket látod.
Így hát néha ott maradtam. Amikor elkezdtem a parkban
dolgozni, Apától kaptam egy mobilt, és ilyenkor felhívtam,
hogy besegítek a Krumplikiráryban zárásig, hogy keressek egy
kis pluszpénzt. Nem igazán szerette, ha ilyen sokáig maradok,
de a park biztonságos hely volt. Azt hiszem, leginkább azt nem
szerette, hogy tizenegykor ihatta meg az első sörét.
Jimmy imádott betépve repülni, úgyhogy általában szívtam
vele egy kicsit, de mindig kínosan ügyeltem rá, hogy ne lépjem
túl azt a határt, amikor már nem tudok
Apa előtt színlelni. Egyik este azonban egy kicsit
elszámítottam magam, és hirtelen nagyon bátor lettem. A tó
fölé benyúló teraszon szívtunk és ölelkeztünk, amikor egyszer
csak megszólaltam:
– Ma felmegyek veled, Jimmy.
Magához szorított, aztán elvette tőlem a jointot.
– Ez a beszéd! – mondta. – De nem szívhatsz többet, mert
azt akarom, hogy érezd! Mickey! – szólt oda a másik srácnak,
aki ott dolgozott. – Ketten felmegyünk.
Mickey kisétált a teraszra, és elkezdte ránk csatolni a
hevedereket. Nagyon meleg este volt, de reszketni kezdtem, és
valószínűleg kihátráltam volna a dologból, ha Mickey nem lett
volna ilyen gyors. Miután becsatolt minket, segített, hogy
összekulcsoljuk a karjainkat, és Jimmy ekkor érezte meg,
mennyire reszketek.
– Nyugi, Tess!
– Nem Jog menni! Nem fog menni! Nem bírom! De már el is
indultunk felfelé.
Kiabálni kezdtem:
– Ne! Ne! – Behunytam a szemem, és csak mentünk tovább
felfelé. Úgy éreztem, soha nem lesz vége. Éreztem, amikor a
fák fölé értünk, mert feltámadt a szél. Jimmy karjába
mélyesztettem a körmeimet. – Állítsd le! Ki akarok szállni!
– Már késő. Tess, nyisd ki a szemed! Nézz körül!
– Nem bírok! – Még mindig felfelé mentünk. Hihetetlen
volt. Mintha egy felhő húzott volna minket felfelé, nem
pedig egy acéloszlop, amit nap mint nap látok.
– Tess, addig nem oldom el a kötelet, amíg nem nyitod ki a
szemed.
Végre megálltunk egy hatalmas rándulással, amitől a
gyomromat a torkomban éreztem, és ott lógtunk némán, mint
két hal egy óriási horgászbot végén.
– Jó. Ne is oldd el! Mickey, engedj le minket!
-Nem fog leengedni, Tess! Vagy kinyitod a szemed, vagy
egész éjjel itt fogunk lógni.
– Mekkora SZEMÉT vagy!
– Cssss! Mindenki meghallja!
-JIMMY FREEZE EGY HATALMAS SZEMÉTLÁDA!
Ezután elhallgatott, és egy idő után úgy éreztem, mintha ott
se lenne. Csak a szél susogott halkan a fülemben. Amikor
végre megszólalt, akkor esküszöm, ezt mondta:
– Tess, szeretlek. Nyisd ki a szemed!
– Mit mondtál?
– Nyisd ki a szemed!
– Nem ezt, a másikat.
 Ekkor megszűnt minden félelmem, és nagyon jól éreztem
magam.
– Szeretlek.
– Tényleg?
– Igen.
– Honnan tudod?
– Nem tudom. Csak így van és kész
– Én is.
– Tényleg?
– Tényleg.
Kinyitottam a szemem, de nem néztem lefel egyenesen
Jimmy szemébe.
– Ne aggódj! – mondta, és eloldott minket, majd lanul
zuhantunk bele a sötétségbe.
 Anya

Miután David megkért rá, hetente legalább kétszer hívtam

Anyát. Miközben kezdtem jobban lenni, az ő állapota mit sem
változott, és ez nagyon rossz volt. A beszélgetéseink egyre
rövidebbek lettek, és egyre lényegtelenebb dolgokról szóltak.
Nagyokat hallgattunk, és lassan úgy éreztem, mintha egy
sosem látott nagynénimet hívtam volna fel, hogy
megköszönjem neki a karácsonyra küldött ajándékomat.
Hosszú szünetek szabdalták a beszélgetéseinket, miközben
mindketten azon gondolkodtunk, mit is mondjunk egymásnak.
Talán azért hallgattunk ennyit, mert akartunk rólad beszélni.
Úgy értem, mintha állandóan ott duruzsoltál volna a háttérben,
és ettől nem tudtunk koncentrálni.
Aztán egyik nap, néhány héttel a tizenhatodik
születésnapom előtt meséltem neki Frankről. Meséltem a
vékony őzikelábairól és a hatalmas tappancsairól. Anya
felnevettett, és azt mondta, most úgy beszéltem, mint pár évvel
ezelőtt. Aztán elhallgatott, és hosszú percekig nem szólalt meg.
Nem azért hallgatott, mert nem tudta, mit is mondjon. Éreztem,
hogy szeretne valamiről beszélni, de inkább magába fojtotta.
– Mi van, Anya? – kérdeztem.
– Semmi.
– De, komolyan, Anya! Mi van?
Megint hallgatott. Aztán egy kis idő múlva megszólalt.
– Mit gondolsz? Haza fogsz jönni a születésnapodra?
Ezúttal én hallgattam, mert furcsa módon meg sem fordult a
fejemben a dolog.
– Nem tudom, Anya.
– Megünnepelhetnénk együtt, családi körben. Apát is
elhívhatnád, ha akarod. Végül is ez egy fontos születésnap. –
Nagyon hadart, mintha betanulta volna a szöveget, és gyorsan
el kellett volna darálnia, mielőtt elfelejti. – Vagy csaphatunk
egy nagy bulit. Meghívhatnád a barátaidat a suliból,
kibérelhetnénk egy medencét, vagy egy DJ-t, vagy amihez
kedved van. Ha valami nagyszabású dolgot rendeznénk, akkor
lenne hely bőven, és Em is meghívhatná a barátait. Már meg is
írta a szülinapi kártyádat. Kérdezte, hogy elküldje-e neked,
vagy oda tudja-e majd adni személyesen. Megígértem, hogy
megkérdezem, legközelebb, amikor beszélünk.
Egy idő után végre megszólaltam:
– Nem tudom, Anya.
– Hát, jó.
– Úgy értem, köszönöm, meg minden. Nagyon kedves tőled.
– Ahogy akarod. Csak ezt akartam mondani
– Kösz.
– Rendben.
Megint hallgatott, de most tudtam, hogy a sírással
küszködik. Ez sokszor előfordult, de ilyenkor általában
köhécselni kezdett, vagy hirtelen témát váltott. Most viszont
egyszer csak kimondta, amit máskor is mindig gondolhatott
ezekben a helyzetekben.
– Nem veszíthetlek el mindkettőtöket – mondta halkan. –
Azt nem lehet.
– Nem fogsz, Anya.
– Nem lehet, Tess. Akkor egyszerűen nem tudnál hogy
mihez kezdjek. Nem tudom, mit csináljak.
– Engem nem veszítesz el, Anya. – Egyre távolabb kerülünk
egymástól. Mindannyian,’
Mintha a családunk kellős közepén felrobbant volna valami.
– Most nem próbálta leplezni előttem, hogy sír. – Szeretjük
egymást, Tess, nem igaz? Mindannyian. Ennek elvileg
segítenie kéne, nem? Akkor miért nem segít? Miért
menekülünk egymás elől? Nem csak rád gondolok,
mindannyian.
 – Nem tudom.
– Nem történt köztünk semmi, tudod, ugye?
– Anya!
– Mármint Justinnal.
– Anya, megmondtam neked, nem ezért…
– Semmi sem történt. Egyszerűen csak találkoztam egy
ismeretlennel, aki nem David, vagy te vagy Em volt. Vele
bűntudat nélkül tudtam beszélgetni és nevetni, és egy-két
percre jól éreztem magam, tudod? Értesz, Tess?
Eszembe jutott Jimmy.
– Igen, Anya, értem.
– Ő pedig azt hitte, lesz belőle valami, ami persze nem
lehetett. Valószínűleg az én hibám is, hogy meghagytam ebben
a hitében, nehogy elveszítsem azt a pár percet, amikor nagy
ritkán felejthetek.
– Nincs semmi gond, Anya.
– De van. Te ott vagy, én pedig itt. Ez nincs így rendben. Ez
így soha nem lehet rendben. Mi mindig együtt voltunk, Tess.
Emlékszel, amikor még csak ketten voltunk?
Letakartam a kezemmel a kagylót, és sírva fakadtam.
– Igen, Anya.
– Te voltál a legjobb barátom. Már akkor, amikor még
beszélni sem tudtál. Amióta te megszülettél, senki más nem
létezett számomra. A barátaim, az apád, mindenki olyan
hülyének látszott melletted. Az egyik pillanatban még én is egy
buta gyerek voltam, aztán egy nap arra lettem figyelmes, hogy
buta gyerekek vesznek körül. Te voltál az egyetlen fontos
dolog az életemben. Az egyetlen, amit sohasem veszíthetek el,
és most úgy érzem, el foglak.
– Nem, Anya.
– De. Így van, érzem.
– Nem, megígérem, hogy nem fogsz.
 Aztán egy darabig mindketten hallgattunk. Azt hiszem, azon
tűnődtünk, mit is ígérek meg. Nem tudom, mit ígértem, de nem
éreztem úgy, hogy becsapom.
– Mindig tudtam, hogy egy nap az apádhoz menekülsz
majd. De sosem gondoltam volna, hogy pont a biztonságot
keresed majd nála.
Kacagott egyet, majd szipogott.
– Istenem, totál kész vagyok. Nem hibáztatlak.
– Ne aggódj, Anya.
– Jó. Rendben.
Ennél közelebb sohasem kerültünk hozzá, hogy beszéljünk
rólad, amíg Apánál voltam. Pedig pont rólad kellett volna, de
örültem, hogy inkább rólam beszéltünk.
 Te és Em

Doktor Megnyugtató, az első kezelőorvosom, mindig azt

firtatta, vajon nem vagyok-e féltékeny rád és Emre, mivel
féltestvérek vagyunk. És, hogy inkább rátok figyeltek, és talán
egy kicsit elszigetelve éreztem magam a családban. Azt is
mondta, a bűntudatommal csak úgy birkózhatok meg, ha
bevallom magamnak, hogy nemcsak a halálod miatt érzem így.
De én sohasem voltam féltékeny.
Anya ugyan néha hiányzott. Annyira el vok foglalva veled
és Emmel, hogy számomra teljesült minden tinédzser álma:
békén hagytak. Nem hanyagoltak el vagy ilyesmi, egyszerűen
csak, ha becsuktam a szobám ajtaját, senki sem nyitott be. Te
és Em néha bekopogtatok, Anyának viszont az az igényem,
hogy egyedül legyek, valódi ajándék volt. Legalább velem nem
kellett foglalkoznia. Általában ez rendben is volt így. Néha
azonban szerettem volna, ha egyedül csak rám figyel.
Amikor kicsi voltam, nem volt baby-sitterem. Anya nem járt
sehova, mielőtt Daviddel megismerkedett volna, ha ment is
valahova, engem mindig magával vitt. A barátainak még nem
voltak gyerekei, úgyhogy én újdonságnak számítottam. Ha
valaki bulit rendezett, engem is meghívott. Kicsit olyan volt,
mintha én lettem volna Anya kabalája. Miután David megjelent
az életünkben, ugyanígy mentek a dolgok. David tisztában volt
vele, hogy kettőnkkel randizik. Mivel Anya ebben az időben
még dolgozott, csak hat körül kezdődött számunkra a nap,
miután elhozott a bölcsődéből. Mindig sokáig fent voltam,
játszottunk, vagy olyan műsorokat néztünk a tévében, amihez
még túl kicsi voltam.
Ahogy most visszagondolok erre az időszakra, rá kell
jönnöm, hogy Davidnek mennyire nehéz lehetett kivárnia,
amíg ágyba kerülök, hogy végre kettesben lehessen Anyával.
Ennek ellenére nem emlékszem, hogy egyetlen alkalommal is
megpróbálta volna siettetni a dolgot. Egyszerűen csak az
életünk részévé vált.
Amikor Em és te megszülettetek, minden megváltozott.
Anya már nem dolgozott, de mégis fáradtabbnak látszott.
Daviddel néha szüksége volt egy kis időre, amikor kettesben
lehetnek. Elég nagy voltam már, hogy vigyázzak rátok, és ez
így tökéletesen működött. Kereshettem egy kis pénzt ruhákra
meg ilyesmikre, és tölthettem egy kis időt hármasban veletek.
Néha panaszkodtam miatta, de imádtam. Soha nem
nehezteltem rátok. Kizárólag anyára haragudtam egy kicsit,
amiért nem tölti velem a szabadidejét.
Csak addig szerettem volna, ha békén hagynak, amíg meg
nem tették. Ha érted, mire gondolok.
De te és Em mindig a testvéreim voltatok, sohasem
kevesebb, sőt néha inkább még annál is több. Talán a
korkülönbség miatt volt. Néha, amikor Anyáék elmentek,
papás-mamást játszottunk, és Em mindig rám osztotta az Anya
szerepet. Így is éreztem, mintha Te és Em az én kislányaim
lettetek volna. Amikor Anya és David összeházasodtak, azért
imádkoztam, hogy kishúgaim szülessenek. Akkor is Apa és a
Nagyi között ültem a régi katolikus templomban. Amikor
eleinte nem jött össze a dolog, emlékszem, hogy szóltam
Anyának, hogy Amy Bregarnak vannak testvérei, és hogy talán
Amy anyja tud valamit, amit Anya nem. Talán ő segíthetne.
Amikor Anya végül terhes lett Emmel, mindhárman
bementünk a kórházba ultrahangra. Figyeltem, ahogy a nővér
áttetsző zselét ken Anya hasára, aztán a képernyőt néztem,
amint Em fel-felbukkant rajta. Majd megint a nővért, aki
megkérdezte, szeretnénk-e tudni a baba nemét. Anyával
egymásra néztünk, és bólogattunk, David a fejemre tette a
kezét. A nővér közölte, hogy a lányoknál soha nem lehet
teljesen biztos az ember, de ez itt nagyon úgy néz ki, mint aki
lány lesz. Addigra én már rég tudtam, hogy ez itt az első
kishúgom, és végre egy igazi család leszünk.
Bármit mondanak is a pszichológia-tankönyvek arról, mit
éreznek az olyan gyerekek, mint én, én soha nem éreztem
másként.
Soha.
 Travis lehűti magát

Július végén beköszöntött a kánikula. Mindennap több mint

harmincöt fokos meleg volt, ami azt jelentette, hogy a parkban
a betonon körülbelül negyven. A levegő nehéz volt a párától,
mint a trópusokon, amihez az itt élők nem voltak hozzászokva.
Olyan volt, mintha babaolajban mászkálna az ember. Kevesen
jöttek a parkba, nagyon megcsappant a tömeg, még nálam is,
ahova hűsölni jártak az emberek. Tudom, hogy csak azért telt
lassabban az idő, mert nem volt forgalom, de mégis úgy
éreztem, mintha a forróság lassította volna le az időt. Vickyvel
a nap nagy részét a bódé egyetlen árnyékos szegletében
ücsörögve töltöttük, és a jégkásáért cserébe ingyen meneteket
alkudtunk ki a Szálfaúsztatón. Ez körülbelül öt percre le is
hűtötte az embert, de a hűsítő víz perceken belül elpárolgott, és
újra felváltotta az izzadság. Azon a héten teljesen más volt a
park. A családok otthon maradtak. Csak idősebb srácok,
kitikkadt párok és félmeztelen, tetovált pasik lézengtek a
parkban. Mindennap pontban fél hétkor végeztem, és az estéket
Apa nappalijában, a légkondi és a tévé előtt ülve töltöttem.
Általában ott is aludtam, mert csak lent volt légkondi. így
Jimmyvel munka után nem nagyon találkoztam. Szinte biztosra
vettem, hogy Apa tud Jimmyről – nem az éjszakai akcióinkról,
csak hogy együtt lógunk a parkban —, de miután fény derült az
ő kis „üzletére”, nem aggasztotta annyira, kivel barátkozom.
A hét legmelegebb napján meglátogatott Apa egyik nagy
tévedése. Az aszfalt forró volt és ragacsos, a levegő pedig sűrű,
hogy szinte a saját lélegzetét is alig tudta kipréselni az ember.
Vicky akkor érkezett vissza a Szálfaúsztatóról, és éppen a bódé
árnyékos részében ülve próbált vizes maradni. Én pedig az
aznapi hatodik jégkását csapoltam, amikor meghallottam a
hangját. Felismertem, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy
átpasszolhassam Vickynek, és mire megfordultam, Travis már
ott állt előttem, pénzzel a kezében.
Úgy nézett ki, mint egy frissen kiásott hulla. Nem volt rajta
póló, és a farmerja mélyen lecsúszott a pocakja alá. Mindenhol
lógott a hája, és olyan esetlenül mozgott, mintha egy lejtőn
ment volna lefelé.
– Szia Tess! Adnál egy hideg italt egy régi barátnak?
– Rendben. Te is kérsz?
– Ha-ha. Vicces csaj vagy, mint az öreged. Még mindig
teszteled az árut? Mármint az apádét – kérdezte, és beleszívott
egy képzeletbeli jointba, majd elmosolyodott. Mintha a fogai
helyén kukoricaszemek lettek volna. Nagyon be volt tépve.
– Nem kaptál eleget a múltkor, Travis? – kérdeztem.
– Ezt vegyem fenyegetésnek?
A monokli, amit Apától kapott a múltkor, sárgás-zöldes
színben játszott, és csillogott rajta az izzadság, a szeme pedig
még mindig be volt vérezve. Könnyezett a hőségtől. Vicky
messziről kiszúrta a jégkására szomjazó problémás egyedeket,
ezért felpattant a sarokból, hogy segítsen. Travis leplezetlen
érdeklődéssel tetőtől talpig végigmérte.
– Hogy hívják a barátnődet?
– Sehogy. Mekkorát kérsz, Travis?
– Attól függ, mekkora van, kislány – válaszolta, de közben
le sem vette a szemét Vickyről. Vicky adta alá a lovat. A
Szálfaúsztató miatt még vizes volt, és a pólója rátapadt, amitől
úgy nézett ki, mint az MTV egyik tavaszi vetélkedőjének
szereplője.
– Nem tudom, te hogy vagy vele, de szerintem minél
nagyobb, annál jobb – mondta, nagyon szexisen mozgatva az
ajkait, de érződött benne a gúny, és Travisen kívül bárki
észrevette volna, hogy csak ugratja.
– Azt el is hiszem.
– Tetszik, amit látsz? – kérdezte Vicky.
 – Naná!
– Mekkorával bírnál el?
– Azt hiszem, ezt a kérdést inkább neked kellene
megválaszolni – mondta Travis.
Hüvelykujjával benyúlt a farmerja első zsebébe, és még
lejjebb tolta. Kibukkant a hasa alatti fekete szőrzet. Hánynom
kellett.
Vicky áthajolt a pulton, hogy elővegyen egy ajándék
poharat a pult alatti dobozból, és megkérdezte:
– Ezzel elbírnál?
Aztán felegyenesedett, és úgy emelte fel a poharat, hogy
szinte végighúzta a mellei között. Travis pedig úgy nézett ki,
mint egy kutya, aki vigyázzban ülve várja a vacsoráját.
– Igen, azt hiszem, ez pont az én méretem lesz, mintha csak
rám öntötték volna – válaszolta.
– Mert, hogy ezt az unalmas napot feldobjuk egy kicsit,
kitaláltunk egy versenyt – mondta Vicky.
– Te vagy a fődíj?
– Akár én is lehetek.
Travis megállás nélkül vigyorgott, félig lehunyt szemmel.
Próbált vonzó lenni, de ettől csak még szétesettebbnek látszott.
– Folytasd, benne vagyok – mondta.
– Ma, és csak ma, bárki, aki egy nagy jégkását tíz
másodpercen belül megiszik, nyer egy hajókázást
valamelyikünkkel az Öreg Malomra.
Az Öreg Malom egy régi típusú csónaktúra volt, sötét
alagutakkal, ahol mindenféle ijesztő dolgok leselkednek az
emberre, de senki nem veszi észre, mert mással van elfoglalva.
Már tudtam, mire megy ki a játék, de úgy tettem, mint aki
teljesen ledöbbent.
– Vicky! – kiáltottam fel, nagyon hangosan és affektálva.
– Ne izgulj, kislány, úgysem téged foglak választani! –
vágott közbe Travis. – Kettesben lennénk a csónakban?
– Csak te és a választott hölgy.
 – És milyen szabályok vannak az alagútban?
– Én semmilyen szabályról nem tudok – mondta Vicky.
Nagyon jól csinálta, ha nem Travisszel beszélgetett volna, én is
bedőlök neki. – Feltéve, ha befejezed, amit odabent csinálsz,
mielőtt meglátjuk a fényt az alagút végén.
– Töltsd tele, kislány!
Vicky odafordult a csaphoz, és meghúzta a kart. Nem kellett
lehajolnia, de azért kidugta a fenekét és kicsit riszálta. Amikor
a pohár megtelt, odafordult Travishez, belemártotta az ujját,
majd lassan és látványosan lenyalta. Travis monoklis szemébe
hatalmas izzadságcsepp gurult a homlokáról, és pislogni
kezdett.
– Az én órámon nincs másodpercmutató. A tiéden van,
Tess? – fordult hozzám Vicky.
– Aha, van – és felemeltem a csuklómat szemmagasságba.
– Jól van, Travis. Travisnek hívnak, ugye? Onnantól, hogy
Tess elkezd számolni, tíz másodperced van.
– Nem tudod, kivel van dolgod, bébi. Egy korsó sört is
lenyomok ennél rövidebb idő alatt.
Vickey nagyon kedvesen rámosolygott.
– Annyit elárulhatok, hogy a jégkása sokkal durvább, mint a
sör. Legalábbis nekem.
– Na, ide vele!
– Tessék. Várd meg, amíg Tess beint! Az órámra néztem.
– Egy, két, há… MEHET!
Ugyan nem néztem az órámat, de meg kell hagyni, Travis
nagyon gyorsan lenyomta a jégkását. És sokkal tovább állva
maradt utána, mint gondoltam. Aztán egyszerűen lefagyott az
agya, mintha két hatalmas kővel összepréselték volna a fejét. A
földön fetrengett, és a fejét fogta.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
– Tizenkét másodperc. Ez közel volt, Travis! – mondta
Vicky.
– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÚÚÚÚ. Kurva élet!
 – Ha gondolod, megpróbálhatod újra.
Travisnek kezdett visszajönni a hangja, de még mindig fogta
a fejét.
– Kurva kis DeNunzio! Kurvára megöllek!
– Engem? De hát én csak az időt mértem.
– Mind a kettőtöket kinyírlak! Erre Vicky is megszólalt:
– Elejtetted az ajándék poharadat, Travis. Nehogy itt
maradjon.
Jimmy biztos hallotta a kiabálást, mert mire Travis lábra
állt, már úton volt felénk. Travisnek sikerült lesöpörnie a
szalvétákat, a kanalakat és a szívószálakat a pultról, mire
Jimmy odaért és hátulról megragadta a hóna alatt.
– Nem gondoltam volna, hogy jégkásarajongó vagy, Travis!
– mondta Jimmy.
– Ismered? – kérdeztem. – A környékről.
– Szállj már le rólam, Freeze! – kiáltotta Travis.
– Úgy látszik, senki sem tanul. Óvatosan kell bánni az első
korttyal.
– Ez a két kis kurva majdnem kinyírt!
Úgy szorította össze a szemét, mintha buborékokat próbált
volna kinyomni a fülén.
– Jól van Travis. Egy-null oda. Most pedig húzd el a csíkot,
mielőtt hívom a biztonságiakat.
– Rám akarod szabadítani őket? Miért, mégis mit tettem?
Jimmy megtapintotta Travis enyhén kidomborodó zsebét
– Talán a rendőröket is kihívják, mondjuk e miatt. Ki tudja?
Még mindig feltételesen vagy szabadlábon?
Jimmy engedte, hogy Travis kirántsa magát a szorításából.
– Csesszétek meg! – mondta, de a harci kedve végleg
elszállt.
Miután elment, mondtam Jimmynek, mennyire szánalmas
alak ez a Travis. Jimmy azt mondta, talán így van, de
mindenesetre vigyázzunk vele. Aznap korábban zártunk
Vickyvel, és mindketten hazamentünk. Nem kértünk engedélyt.
 Ostor

Egyik nap, éppen ebéd után sétáltam vissza a helyemre

Jimmyvel, amikor megpillantottam Davidet és Emet. Jimmyvel
szívtunk egy kicsit, és volt egy olyan megérzésem, hogy
találkozni fogok velük. A parknak azon a részén voltunk, amit
„Elveszett Kennywoodnak” hívnak. Ide azokat a szerkezeteket
rakják, amikre már senki nem ülne fel. Úgy próbálják vonzóvá
tenni, hogy összegyűjtik őket egy helyre, és valami különleges
nevet adnak neki. Itt található a Só-Bors Szóró, a Hinták, a
Teknősök és az Ostor, ahova ki tudja miért, benéztem
útközben. Nagyon sok gyerek volt itt, zöme a szüleikkel. A
legtöbben csak hátrahajtott fejjel forgatták tágra nyílt
szeműket, hajuk lobogott, és végig hangosan nevettek az
egyenes szakaszon, amíg egy hirtelen kattanástól el nem állt a
lélegzetük. Hátulról felismertem Davidet. Távolodott tőlem.
Először azt hittem, egyedül van, mert Em olyan kicsi volt,
hogy ki sem látszott az ülés mögül. David azonban átkarolta, és
amikor a kanyarba értek, látszott, ahogy Em teste teljesen
belepréselődik David ölébe. Az egyetlen jele annak, hogy Em
is mozgott, az volt, hogy virágos sapkája mindig egy kicsit
hátrabillent. Annyira máshogy viselkedett a hullámvasúton,
mint Te. Nem nevetett az egyenes szakaszokban. Inkább úgy
látszott, mint aki koncentrál és felkészül a következő hullámra.
De láttam rajta, hogy élvezi.
Nagyon furcsa érzés volt itt látnom őket. Olyan volt, mintha
hirtelen átcsusszantak volna az új életembe. Nem integettem
nekik, nem akartam felhívni magamra a figyelmet. A fű
hatására minden lelassult. Olyan volt, mintha diafilmen
nézném a körülöttem zajló eseményeket. Az egyik dián még
csak kiszálltak a hullámvasútból, a másikon pedig már ott
álltak előttem, még mielőtt elkerülhettem volna őket.
– Tess? – szólított meg David.
– Sziasztok! – Valójában Davidnek válaszoltam, de közben
végig Emet néztem, aki egyik karjával David lábába
kapaszkodott, és a földre szegezte a tekintetét. Mióta véget ért
a suli, nem találkoztunk.
– Em, nézd csak, ki van itt! Mi járatban, Tess?
– Dolgozom.
– Itt dolgozol?
– Igen.
– Anyád tud róla?
– Nem tudom, hogy mondtam-e neki.
– Azt hittem, tizenhat éves kor alatt nem lehet dolgozni.
– Ismerek itt valakit.
– Aha.
Miközben Daviddel beszélgettünk, Em továbbra sem nézett
fel.
– Fáradtnak látszol. Minden rendben? – kérdezte David.
– Persze, minden rendben, csak nagyon melegem van.
– Szóval, hol dolgozol?
– A jégkásás pultnál, a Szálfaúsztató mellett.
– Pont oda indultunk, hogy egy kicsit lehűtsük magunkat,
ugye Em?
Em még mindig a földet nézte.
– Most van ebédszünetem. – Ja, jó, talán egy kicsit később.
– Persze, ugorjatok be egy kicsit később, jó, Em? – Em
bólintott, de továbbra sem nézett rám. – Csapolhatod magadnak
a jégkását, sőt akár maradhatsz is egy kicsit és segíthetsz
kiszolgálni a vevőket.
– Jól hangzik, ugye, Em? – kérdezte David, és Em fejére
tette a kezét, majd végigsimította az arcát, és megdörzsölte a
fülét.
– Nem vagyok szomjas – felelte Em.
– Hát, akkor talán később.
 Egy darabig csak némán álltunk. Amíg beszélgettünk,
legalább el tudtam nyomni a zsongást a fejemben, de a
csendben megint visszajött és minden mást túlharsogott. Úgy
éreztem, mintha egy dühös görög isten kővé változtatott volna
minket Elveszett Kennywoodban.
– Jobban van – szólalt meg végül David. – Anyád jobban
van.
– Akkor jó.
– Bárcsak itt lenne most velünk!
– Hogyhogy nincs?
– Nem bírja a meleget. Tudod, milyen. A harminc fok túl
meleg, a huszonöt meg túl hideg. – Aha.
– De együtt megyünk vacsorázni. Van kedved velünk jönni?
– Már megbeszéltem valamit a barátokkal.
– Rendben. Akkor talán legközelebb.
– Aha, legközelebb.
– Biztosan eljött volna. Ha tudta volna, hogy itt leszel,
biztosan eljött volna, hőség ide vagy oda.
– Mondd meg neki, hogy hamarosan felhívom, jó?
– Persze.
– Hamarosan telefonálok majd, Em, és akkor mi is
beszélhetünk.
Em néhány hajszála a szája sarkába lógott, és megharapta az
ajkát.
Elbúcsúztunk, és David mondta, hogy később odajönnek
majd hozzám. Nem voltam benne biztos, hogy Em szeretné.
Miközben távolodtak tőlem, figyeltem, ahogy David próbálja
kibillenteni Emet a duzzogásból. Em nyaka nagyon csiklandós,
David pedig először az egyik, majd a másik oldalon húzta
végig az ujját. Em villámgyorsan hol egyik, hol másik oldalra
hajtotta a fejét, és beszorította az ujjait. Aztán a sapkáját húzta
bele a szemébe, majd megragadta a hóna alatt és felültette a
nyakába. Minél messzebb mentek, annál inkább összemosódott
az alakjuk. Mintha csak egyetlen magas embert láttam volna a
távolban. De azért az látszott, hogy nem teljes ez az általuk
alkotott ember. Mindketten elveszítettek egy részt önmagukból,
ami részben rajtam múlt, de mégsem tehettem semmit, hogy
visszakapják. Teljesen mindegy, meddig maradok távol tőlük,
ez már nem fog megváltozni.
Visszamentem a pulthoz, és szóltam Vickynek, hogy nem
vagyok túl jól a meleg miatt, ő pedig mondta, hogy nyugodtan
menjek haza korábban. Úgyhogy nem tudom,
David és Em végül benéztek-e hozzám.
 Felgyorsult idő

Miután a kánikula alábbhagyott, a nyár hihetetlen

gyorsasággal elszállt. Olyan érzésem volt, mintha az augusztus
egy meredek lejtő lenne a naptárban, én pedig azon csúsznék
lefelé. Egyenesen az évforduló felé. Augusztus hetedikén
elsétáltam egy újságosbódé mellett, és a New York Times
címlapján a következő állt „New York egész napos
ünnepséggel emlékezik szeptember 11-ére.” A hírekben is csak
arról volt szó, hogy mi lesz, kik lesznek a résztvevők. Minden
magazinműsorban családokat mutattak be, hogyan élték túl ezt
az évet, hogyan fognak megemlékezni az eseményekről, és
hogyan tovább. Egy idő után inkább nem néztem tévét, mert
hozzánk hasonló emberekről egy szót sem szóltak. Az ország
éppen a Terror Elleni Harcot vívta. Olyan kis bűntettekre, mint
az enyém, nem figyelt oda senki, az olyan jelentéktelen
haláleseteknek, mint a tiéd, nem volt semmi visszhangja.
Apa egyre gyakrabban eltűnt esténként, néha kocsival, néha
gyalog. Egyszer azt mondta, hogy az edzőterembe megy,
máskor meg nem erőlködött, hogy fenntartsa a látszatot.
Augusztus elejére a Pirates csapata esélytelenné vált, így Apa
átnyergelt a Pittsburgh Steelersre és az edzőtáborukra. David és
Em nem jöttek többet a parkba, de a találkozásunk óta
mindenütt őket kerestem. Vicky egyik pasit fogyasztotta el a
másik után, kis átfedéssel. Kétszer verekedés tört ki miatta az
orrunk előtt. De Vicky mindkétszer csak nevetett.
Több száz liter jégkását adtunk el. Jimmyvel egyre
hűvösebb éjszakákon hasítottuk a levegőt szabadesés közben,
és éreztem, ahogy a karom libabőrös a szélben. Vicky
megkérdezte, hogy „megvolt”-e már Jimmyvel, mert ha nem,
jobban teszem, ha sietek, mielőtt valaki megelőz. Napokig nem
beszéltem vele, amíg meg nem győzött róla, hogy nem magára
célzott.
A telefonbeszélgetéseinkből úgy látszott, hogy Anya jobban
van, egyre inkább önmaga volt, és már alig vártam, hogy
beszélhessünk. Em viszont egyre jobban aggasztott. Anya azt
mesélte, hogy Em nem hajlandó második osztályba menni,
mert Ellenbogen néni férjhez ment, és elköltözött Ohióba.
Amikor Anya elmagyarázta neki, hogy amúgy sem Ellenbogen
néni lett volna a tanára másodikban, Em közölte, hogy ezt ő is
pontosan tudja. Különben is, milyen pluszt adnak a suliban,
amit Anya ne tudna neki otthon megtanítani? Honnan tudja,
hogy az új tanár nem fogja otthagyni az osztályt év közepén,
hiszen úgyis mindenki mindig lelép. Kértem anyát, hogy adja
egy kicsit Emet, de ő azt üzente, nem ér rá. Anya azt is mondta,
hogy megjött az én órarendem is. Erre nem feleltem semmit, és
ó nem erőltette a témát.
Minden nappal egyre jobban szerettem Jimmyt. Talán azért,
mert nagyon jólesett valami ilyen intenzív dolgot átélni, ami
nem a szomorúság volt. Jimmy soha nem parázott be.
Egyszerűen csak elfogadta, amit mondtam vagy tettem. Mindig
türelmesen várt, és csak annyit kérdezett: – Mi tartott ilyen
sokáig, Tess? Ezekben az időkben úgy éreztem, hogy ez életem
legjobb nyara. De közben végig azt gondoltam, nem helyes,
hogy így érzek.
 Tizenhat

Augusztus 21-én, egy nappal a tizenhatodik

születésnapom előtt, Apa az egyetlen telefonhívás jogán engem
hívott fel. Kérte, hogy ne hívjam fel Anyát, inkább szóljak a
Nagyinak, hogy jöjjön át és maradjon velem. De biztos benne,
hogy másnap kiengedik, mivel nem találtak nála semmit,
amikor letartóztatták. Azt mondta, hogy egy nagyobb szabású
akció keretében őt is lekapcsolták, mint mindenkit, akiről
bármit tudtak. Azt is mondta, hogy látta Travist egy rendőrautó
hátsó ülésén, úgyhogy hamarosan nagyon nagy bajban lesz.
Éreztem, hogy nem szeretné igazán, ha felhívnám a Nagyit,
mert nem akarná, hogy rájöjjön, milyen ügybe keveredett. Csak
úgy mondta, hogy hívjam, ha esetleg nem érezném magam
biztonságban egyedül egy éjszakára. – Ne aggódj, Apa,
megleszek – mondtam neki jelezve, hogy senkit nem kell
felhívnom, és közben arra gondoltam, hogy bekopogok Jimmy
ablakán. Erre Apa megszólalt:
– Figyelj, Tess!
– Igen?
– Jimmy is itt van. Egy darabig hallgattam.
– Együtt voltatok? – kérdeztem végül. – Aha.
Szóval így tudtam meg, honnan is ismerik egymást, és miért
nem akarta Apa, hogy vele lógjak. Nagyon hülyén éreztem
magam. Nem úgy, hogy átvertek vagy ilyesmi, mert tudtam,
hogy mindketten engem akartak megkímélni. De egyszerre
nagyon fiatalnak éreztem magam, amiért így kell vigyázni rám,
és nagyon ostobának, amiért nem jöttem rá. Úgy látszik, nekem
soha semmi nem esik le. Csak úgy történnek velem a dolgok,
aztán persze rájövök, hogy előre láthattam volna, mi lesz.
Remélem, ha felnövök, ez is megváltozik. Nem szeretném az
egész életemet úgy leélni, hogy folyamatosan azon aggódom,
vajon most mi fog történni.
Nagyon fura volt egyedül lenni ezen az estén. Bár Apa
nagyon sokat járt el otthonról, mégsem éreztem üresnek a
házat, ha tudtam, hogy hazajön. A tudattól, hogy egyedül
leszek egész éjszaka, hirtelen minden nagyon csöndes lett.
Tévéztem és lefekvéshez készülődtem. Fel-alá mászkáltam,
odébb tettem ezt-azt. Nem mintha szükség lett volna rá, csak
hogy gyorsabban teljen az idő. Frank is érzett valamit. Azt
mindenképpen észrevette, hogy furcsán viselkedem.
Mindenhova követett, lihegett, pedig nem is volt meleg, és
amikor ránéztem, úgy ráncolta a szemöldökét, mintha választ
várna tőlem egy kérdésre, amit az imént tett fel. Kezdtem
érteni, hogy az egyedül élő idős emberek miért beszélnek a
kutyáikhoz. Egyfolytában magyaráztam neki:
– Minden rendben, kispajtás. Apa holnap már hazajön! – De
valójában csak magamat nyugtattam.
Lefekvés után csak rosszabb lett. Ha Apa valahol máshol
lett volna, akkor nem éreztem volna ilyen szörnyen magam. De
amint belegondoltam, hogy börtönben van Jimmyvel együtt,
úgy éreztem, hogy én is benne voltam valamiben, amiről nem
is volt tudomásom. Egészen addig, amíg el nem kapták őket.
Ezen a környéken negyedóránként felharsannak a rendőrség
szirénái, és bár hozzá voltam szokva a hangjukhoz, mégis úgy
éreztem, értem jönnek. Nemsokára megjelennek, hogy
begyűjtsék a DeNunzio család drogkereskedő szervezetének
utolsó láncszemét. Azt, aki mindent tudott, legalábbis tudhatott
volna, ha néhanapján kinyitná a szemét és körülnézne. Frank
sem sokat segített. Folyamatosan fészkelődött, felkelt, majd
újra lefeküdt. Hol a lábamnál, hol a térdemnek támaszkodva,
végül pedig szinte a párnámra hajtotta fejét, és egyenesen az
arcomba lihegett. Egész éjjel beszéltem hozzá. Megkérdeztem
megmosta-e a fogait, erre sértődötten elfordította a fejét és
összegömbölyödött, mintha megértette volna a kérdést. Amikor
éppen kezdett megnyugodni, megjelent a szobámban Keisha,
Apát kereste. Körülnézett, aztán kiment. Húszpercenként újra
megjelent, egészen éjjel kettőig, amikor végül felugrott Frank
mellé az ágyamba. Bár a kánikula már véget ért, ennyi kutyával
egy helyiségben nagyon meleg lett, így leköltöztünk Apa
szobájába, ahol van légkondi.
Ettől a kutyák végre megnyugodtak, én nem tudtam
elaludni. Meglépő, de Apa nagyon rendben tartja a szobáját,
igaz, nincs benne sok minden. Csak egy ágy, mellette tükrös
éjjeliszekrény, egy súlyzópad, és néhány súlyzó a fal melle.
Ezért az egyetlen dolog, amit elnézegethettem az
éjjeliszekrényén álló esküvői kép volt róla és Anyáról Ez a kép
volt az egyetlen dolog, amin emberek voltak. Behunyt szemmel
is éreztem, ahogy Anya figyel engem a képről hogy valaki
vigyáz rám, mert ezen a képen Anya majdnem ugyanolyan
fiatal és hülye volt, mint én. Éppen hozzámegy egy nagydarab,
erős fickóhoz, leginkább azért, hogy elmeneküljön a
mostohaapjától, és mert Nick DeNunzio egyszer azt találta
mondani egy bandának, akik éppen neki akartak menni, hogy
„Nem vagytok elegen”. Soha nem gondoltam végig ebből a
szempontból a dolgokat. Amikor elmesélte ezt a történetet,
akkor sem esett le. Pedig ennyi az egész. Apa egyszerűen
teljesen más volt, mint ő. De minél tovább nézett rám erről a
képről, annál inkább átéreztem, mit is érezhetett, amikor a kép
készült. Rájöttem, hogy tévedtem. Anya nem volt tisztában
vele, hogy hibát követ el, de a mai fejével már tudná. Anya
ezen a képen a leslegboldogabb ember. Azt hiszi, hogy itt
kezdődik az élete. Hogy Apával megtöltik majd a házat
gyerekekkel, és ha együtt élnek. Apa meg fog változni. Sikeres
akar majd lenni, talán informatikát fog tanulni, vagy szakács
lesz belőle, esetleg nyit egy saját edzőtermet. Talán Apa ezen
tartogatja ezt a képet. Mindig emlékezni akar rá, hogy egyszer
mennyire boldoggá tett valakit.
Belefáradtam az emlékezésbe. Fárasztó és egy kicsit ijesztő
is volt a szüleimről mint valós emberekről gondolkodni. Kevés
olyan hibát követhet el az ember tizenöt évesen, ami az egész
életét megváltoztatja. Anya viszont csak két évvel volt idősebb
nálam, amikor hozzáment Apához. Majd egy év múlva
megszülettem. Anya engem nem a hibái közt tart számon, de ez
csak azért van, mert ma már másképp gondolkodik. Akkoriban
biztosan úgy gondolta. Ha hiba hozzámenni valakihez, akkor
az is az, ha gyereket is szül neki az ember? Nagyon
megijedtem, amikor arra gondoltam, hogy talán én sem állok
messze attól, hogy ilyen hibákat elkövessek. Ha apámnak még
mindig nem volt elég esze hozzá, hogy legyen valami munkája,
és elkerülje a börtönt, milyen baromságokat fogok vajon én
elkövetni? Talán az is hiba volt, hogy ideköltöztem hozzá.
Nem éreztem annak, de erre nincs garancia. A képen Anya is
nagyon biztosnak látszott a dolgában.
Ezen tépelődtem elalvás előtt, aztán azt álmodtam, hogy én
vagyok a mamád. És Emnek is. Em elsős osztályában vagyok
és sütivel kínálom a gyerekeket, mert Emnek születésnapja
van. Ellenbogen néni már terhes. Miközben a gyerekek a
süteményt ették, odafordult hozzám. – Hol a másik lányod?
Hirtelen úgy érzem, hogy nem kapok levegőt. Kirohanok a
parkolóba, minden lelassul, olyan érzés, mintha sűrű szirup
venne körül. Nem találom az autómat, mert nem emlékszem,
hogy néz ki, sőt arra sem, hogy megtanultam volna vezetni.
Aztán hirtelen eltűnik az összes kocsi, az enyémet kivéve. Ott
parkol mellettem. Benézek az ablakon, és ott ülsz,
biztonságosan bekötve a gyerekülésben. Minden felgyorsul
megint, és levegőt is kapok már. Aztán kinyitom a kocsi ajtaját,
és látom, hogy még sincs minden rendben veled. Mintha
elkábított volna valaki. Mozdulatlanul ülsz. Amikor végre
felém fordulsz, látom, hogy nem tiszta a tekinteted. Az
orrodból folyik a vér. Felsikítok és benyúlok érted a kocsiba,
de aztán elkezdem kiabálni, hogy a te hibád, és hogy most már
elég nagy vagy ahhoz, hogy kicsatold magad. Miért nem jöttél
be velünk, hiszen láttad, mennyi mindent kellett becipelnem
Em bulijára. Te pedig nem nézel rám, mert nem tudsz, én pedig
még jobban feldühödöm és becsapom a kocsi ajtaját. Aztán
felébredtem. Tizenhat évesen.

A telefonra ébredtem, ami Apa ágya mellett szólalt meg.

Nem tudom, hányat csöröghetett már, mire meghallottam.
Átmásztam Keishán és felvettem. Apa volt az.
– Szia, Tess. Minden rendben?
– Igen.
– Bocs. Felébresztettelek?
– Igen.
– Sajnálom.
– Semmi baj.
– Úgy értem, ezt az egészet.
– Minden rendben, Apa.
– Nem, egyáltalán nincs rendben. Nem éri meg azt a kis
pluszpénzt. Befejeztem.
– Akkor jó.
– Jimmynek is mondtam. Arra gondoltam, megint
megpróbálom a szakácstanfolyamot.
Ezt már hallottam párszor. – Jó ötlet, Apa.
– Vagy edző leszek. Személyi edző vagy ilyesmi. Mert az
jutott eszembe, hogy ki tudhatna nálam többet a súlyzózásról?
– Senki, Apa.
– Komolyan mondom.
Miközben beszélgettünk, megint az esküvői fotójukat
néztem, és rájöttem, hogy még soha nem figyeltem meg Apát
rajta, a dús haját kivéve. Ugyanolyan boldog, mint Anya, de
valami más is látszik rajta. Úgy néz ki, mint aki tényleg
szeretne az az ember lenni, akinek Anya képzeli.
 – Hazajössz? – kérdeztem.
– Aha. Jimmyvel még vissza kell szereznünk a teherautót,
mert lefoglalták. Ebédre otthon leszünk. – Oké.
– Ott van a Nagyi?
– Nincs. – Hogyhogy?
– Nem hívtam fel. Egyetlen éjszakáról volt szó, és itt voltak
velem a kutyák.
– Kösz. Tényleg kösz.
– Nincs mit, Apa.
– Rendben, akkor nemsokára otthon vagyunk.
– Akkor nemsokára.
Már éppen le akartam tenni, amikor sutyorgást hallottam a
háttérből, mintha Jimmy hangját hallottam volna, aztán Apa
hirtelen megszólalt.
– Jézusom, Tess, boldog szülinapot!
– Köszi.
– Kitalálok valami különlegeset, megígérem. – Jól hangzik.
– Jézusom, a tizenhatodik!
– Hát igen.
– Ma este csinálunk valami különlegeset, rendben? Csak te
meg én. Meg ha szeretnéd, Jimmy. – Oké.
– Szia, Tess.
– Szia.
– Boldog születésnapot!

Miután megreggeliztem, felhívtam a főnökömet

Kennywoodban, hogy nem tudok bemenni, aztán Frankkel
kiültem a verandára. Tiszta, hűvös idő volt, inkább
szeptemberi, mint augusztusi, de tudtam, hogy hamar fel fog
melegedni. A reggeli fényben még ez a környék se nézett ki
olyan rosszul.
 Azt hiszem, nem kellett volna igazán meglepődnöm, amikor
megpillantottam Anya kocsiját, de meglepődtem. Amikor
kiszállt, úgy éreztem, mintha csak őt vártam volna, hogy végre
eljöjjön értem, az első fél nap után az óvodában. Nagyon
örültem neki. Egyszerű fehér ujjatlan felső és fekete
rövidnadrág volt rajta, és még egy kicsit le is volt sülve.
Napszemüveget viselt, haját hátul összefogta, és az az ezüst
karika fülbevaló volt a fülében, amit Davidtől kapott, két évvel
ezelőtt karácsonyra, amit én választottam ki. Messziről úgy
nézett ki, mint egy baby-sitter vagy egy egyetemista, aki
hazajött a nyári szünetre. A mellette lévő ülésről kiemelt egy
kis zacskót és meglengette, majd odakiabált nekem:
– Boldog születésnapot!
Frank leszaladt elé, Anya pedig lehajolt hozzá.
– Ó, te vagy Frank? Milyen gyönyörű! Nagyon szép vagy!
És ezek a szemek! Na gyere! – Intett neki, hogy kövesse, és
amint a lépcső felénél járt, lenyomott két puszit, majd megölelt,
de csak egy kicsit, mintha mindennap találkoznánk. Aztán leült
és elkezdett a zacskóban kotorászni. Kapkodott, láttam rajta,
hogy nem tudja, vajon örülök-e neki, hogy eljött, és nem akart
nagy ügyet csinálni belőle. De ez után az éjszaka után azt
kívántam, bárcsak nagy felhajtást csinálna, és most, hogy itt
volt, rájöttem, mennyire hiányzik. Szerettem volna, ha újra
elindul a kocsitól, én pedig lerohanhatnék elé Frankkel.
Hagynám, hogy megöleljen, olyan szorosan, hogy vissza
kelljen tartanom a lélegzetemet, amíg el nem enged. De ez a
pillanat már elszállt, és én nem használtam ki. Mert mint
mindig, most sem számítottam rá. Ki az, akinek nem jut
eszébe, hogy az Anyja látni szeretné a tizenhatodik
születésnapján? Hát én! Egyedül én!
Még mindig a zacskóban kutakodott. Furcsálltam, mivel
nem volt benne olyan sok minden. Aztán szipogott egyet, és
észrevettem, hogy a napszemüvege mögött könnyes a szeme.
Továbbra is a zacskót bűvölte, és megkérdezte:
 – Hát, nem mondasz semmit?
– Bocs.
Azt akartam mondani, hogy annyi minden kavargott a
fejemben, hogy észre sem vettem, hogy nem szólaltam meg.
De nem találtam a megfelelő szavakat. Legalábbis nem elég
gyorsan.
– Semmi gond. Nem kellett volna így meglepjelek. De attól
féltem, ha fölhívlak, akkor azt mondod, hogy ne jöjjek, és azt
nem bírtam volna ki.
– Nem, Anya, minden rendben. Akkor is azt mondtam
volna, hogy gyere.
Levette a napszemüvegét, és a kézfejével megtörölte a
szemét. Közelről látszottak az apró ráncok az arcán, a szeplők a
mellkasán és a vállán, amik arról árulkodtak, hogy akár Anya is
lehetne. De az senkinek se jutna eszébe, hogy az enyém, ahhoz
túl fiatalos.
– Hol az Apád?
– Az edzőteremben – hazudtam.
– Tényleg? Ilyenkor általában még meg sem reggelizett.
Talán új életet kezd?
– Olyasmi – feleltem, ami igaz is volt. – Tudod, minden
reggel ő vitt a suliba is.
– Tudom, és szép tőle. Nem akartam kritizálni. Körülbelül
egy percig egyikünk sem szólalt meg.
– A jövő héten kezdődik, ugye? Mármint az iskola – szólalt
meg végül.
– Aha, asszem.
– Megkaptad a nyári olvasmányok listáját, amit átküldtem?
– Meg.
– Miket választottál?
– Még nem álltam neki.
– Nem gondolod, hogy itt lenne az ideje… Mindegy. –
Nem, Anya, igazad van. Tényleg itt lenne az ideje.
Csak még nem kezdtem hozzá.
 – Megint az apád fog elvinni reggelente?
– Azt hiszem.
Frank kettőnk között ült, és forgatta a fejét, miközben
beszélgettünk. Azt hiszem, pontosan tudta, hogy ebben a
pillanatban nem ő van a figyelem középpontjában. Anya még
mindig nem vett elő semmit a zacskóból. Nem is nézett rám,
csak az utcát és a gyárkéményt bámulta.
– Hol van Em? – kérdeztem.
– Daviddel. Azt mondtam neki, el kell intézzek valamit.
Nem akartam, hogy itt lásson téged. Nem akartam, hogy
amikor rád gondol, mindig ide képzeljen.
– Miért nem?
– Nem is tudom. Szereti Nicket. Bár nagyon nehéz neki,
elfogadja, hogy vele laksz, de azt nem, hogy itt.
– Anya, Em még gyerek. Nem látná a különbséget.
Korábban én sem láttam soha.
– Tudom. De itt bármi történhet. Soha nem szerettem, ha ide
jártál, még ha csak egyetlen éjszakára is. Itt nem vagy
biztonságban.
– Soha, sehol nem vagyunk biztonságban, Anya. Bólintott,
de nem nézett rám. Amikor végre felém fordult, megkérdezte:
– Kibontsuk az ajándékokat?
– Naná!
– Nem sok. Csak egy-két apróság. Nem akartam, hogy úgy
érezd, megvesztegetlek az ajándékokkal.
– Anya!
– Tessék! – és átadta a zacskót.
A barátaim általában pénzt kérnek a születésnapjukra, mert
a szüleiknek fogalmuk sincs, minek örülnének.
Talán azért van, mert Anya fiatalabb, de nekem szinte
mindig tetszik, amit kitalál, még a ruhák is. Nem hozott sok
mindent. Egy-két ujjatlan pólót az Abercombie-ból, barackos
arclemosót, amit használni szoktam, és egy menő, valódi
ezüstgyűrüt, de tudtam, hogy nagy gonddal választotta ki.
Aztán az ajándékok jó témának bizonyultak. Már nem éreztük
kényelmetlenül magunkat, és hamarosan olyan dolgokról
meséltem neki, amikről telefonon soha nem beszéltünk.
Kennywoodról, Vickyről, még Jimmyről is. Persze, azt, hogy
szinte minden éjjel átmásztunk egymáshoz, gondosan
kihagytam. Anya nagyon jó fej, de vannak határok.
Észre sem vettem, és már egy órája beszélgettünk. Amikor
megkérdezte, Apa mikor ér haza, hirtelen elkezdtem parázni,
hogy bármelyik percben befuthat. Elkezdtem úgy irányítani a
beszélgetést, hogy lassan elinduljon. Nem akartam, hogy Apa
itt találja, és azt higgye, én hívtam ide. De azt sem akartam,
hogy elmenjen. Lehet, hogy csak az egyedül töltött éjszaka
miatt volt, de biztonságban éreztem magam mellette. Szerettem
volna, ha az ölébe vesz, úgy, mint Emet, és az állát a fejemre
hajtja. Már ezer éve nem bújtunk össze, és nem tudtam, hogy
fogjak neki.
– Hát, nemsokára el kell indulnom dolgozni – mondtam.
– Ó, persze. Elvihetlek?
– Nem kell, köszi. Jimmy bármelyik percben itt lehet.
– De jó, akkor legalább megismerem.
– Ne. Szerintem talán nem ma kellene.
– Miért nem?
– Nem is tudom. Annyi mindent meséltem már rólad, és
kicsit fél veled találkozni. Egyébként is nagyon szégyenlős, és
egy kicsit még rá kellene hangolnom, hogy veled találkozzon.
Láttam rajta, hogy nem hisz nekem. Anya nem hülye. De
vitatkozni sem akart velem, ezért inkább megvakarta Frank
fejét, és felállt. Aztán átkarolt, és most mind a ketten hosszan
öleltük egymást.
– Nagyon szeretlek, Tess, ugye tudod?
– Tudom.
– Szeretném, ha hazajönnél. Azt is tudod, ugye?
– Igen, tudom.
– Akkor jó.
 Miután elengedtük egymást, gyorsan zsebre vágta a kezét,
mintha nem tudná, mit kezdjen velük, és elsétált a kocsijához.
Mielőtt beszállt az autóba, visszaintett, aztán elment.

Volt még valami, amit látnom kellett volna előre. Frankkel

még mindig a verandán ültünk és Apát vártuk. Hoztam egy
fagyit a hűtőből, és a lépcsőn ülve elnyalogattuk Frankkel. A
mancsai mellett a nyelve nőtt még nagyon gyorsan, és
gyakorlatilag az egész gombócot lenyalta, amikor ő
következett. Nagyon vicces, ahogy nyögdécselve, behunyt
szemmel belenyal a fagyiba, mintha nem tudná elhinni, hogy
ilyen szerencsés.
Amint megjelenik a sarkon a teherautó, a szemei
kipattannak, és hegyezni kezdi a fülét. Csak az egyik
kezemmel tudok utánakapni, mert a másikkal a fagyit kell
tartanom, ezért Frank könnyedén kicsúszik a kezemből, és már
lent is van a lépcsőn. Nem ijedek meg különösebben, mert
mindig oda szokott szaladni, amikor megjön a teherautó, de
most sokkal izgatottabb volt, mint máskor. Majd meglátom azt
a két férfit, akit a legjobban szeretek a világon, amint egymás
felé fordulva hevesen vitáznak a kocsiban. Apa egyik keze a
kormányon, a másikkal Jimmyre mutogat, aki mindkét kezével
a levegőben kalimpál. Mögöttük, a kocsihoz kötve egy csomó
rózsaszín és fehér lufi lobog. Aztán újra átélem azt, ami veled
történt, csak itt sokkal élesebben hallom a hangokat. Hallom a
saját sikolyomat, amit Apáék nem hallanak meg időben.
Hallom, ahogy Frank próbál megállni, körmeit belemélyesztve
a betonba, és ahogy a lökhárító a fejének ütközik. Hallom a
vékony vonyítást, még mielőtt az ütközés elnémítja. Hallom a
saját lépteimet a járdán, meg azt, ahogy Apa és Jimmy
kiugranak a teherautóból. Hallom, ahogy Apa megállás nélkül
azt hajtogatja: Jézusom, Tess, sajnálom, nem láttam. Nem
láttam.
Frank rémülten fekszik a járdán, kilógó nyelvvel, zihálva.
Apa finoman felemeli a földről és beteszi a teherautóba,
lefekteti a padlóra. Mielőtt még közölhetném vele, hogy én is
velük akarok menni, már sebességbe is teszi a kocsit. De tudja,
hogy mi jár a fejemben, mert kikiabál:
– Nem lenne biztonságos itt ülnöd mellette. Amint
megtudok valamit, hívlak. – Aztán odaszól Jimmynek: –
Maradj itt vele! – és elhajt, mint Anya.
 Tánc

Jimmyvel bementünk a házba, majd felkísért a szobámba

Ez volt az első alkalom, hogy nem az ablakon keresztül jött be.
Az ágyon fekve hosszasan ölelkeztünk, miközben nagyon
zokogtam.
Amikor kicsit megnyugodtam, megkérdezte, magamra
hagyhatna-e egy percre. Lement a lépcsőn, ki a házból, és
nemsokára az ablakon keresztül hallottam, hogy a saját
szobájában van. Amikor visszajött, kezében egy alufóliába
csomagolt kis dobozt tartott.
– Boldog születésnapot! – mondta. – Ja, eddig remek.
– Talán innentől kezdve jobb lesz – biztatott, és átadta a
csomagot. Nem volt túl nehéz. Olyan volt, mintha egy üres
doboz lenne, és ettől elmosolyodtam.
– Nem is tudtam, hogy a börtönben van ajándékbolt.
– Már napokkal ezelőtt megvettem, csak be kellett
csomagolnom. Nem nagy cucc. Bontsd ki!
Egy virágmintás kis szütyő volt benne, körülbelül akkora,
mint a tenyerem, és egy zsinórral össze lehetett húzni a száját.
– Nézd meg, mi van benne! – noszogatott Jimmy.
Szétnyitottam, és valami papírcetlit éreztem, amiről azt
gondoltam, hogy csak a címkéje vagy ilyesmi. Mivel nem volt
benne semmi más, kivettem.
– Mi ez? Valami jóslat?
– Olyasmi. Olvasd el!
Ez állt rajta: „Tess DeNunzio sminkkészlete. Ebben minden
eszköz benne van, amire egész életében szüksége lesz.”
– Hát ez nagyon vicces – mondtam.
– Pedig nem vicc – válaszolta Jimmy komoly arccal.
– Köszi. Elmosolyodott.
 – Van még benne valami, amit természetesen még azelőtt
tettem bele, hogy a rendőrök lekapcsoltak volna.
Belenyúltam a kis zsákba, és a varrás mentén a legalján egy
kicsi rózsaszín papírba tekert joint lapult. Nagyon apró
betűkkel a következő felirat állt rajta: „Édes tizenhat”.
Aztán mondta, most biztos nincs nagy kedvem szívni, én
pedig közöltem, hogy ennél jobban még sosem volt.
Kiültünk az ablakba, és egy darabig csak szótlanul
passzolgattuk a jointot. Nagyon belejöttem. Mélyeket
szippantottam, és nagyon hosszan benntartottam a füstöt.
Ilyenkor az ember érzi, hogy beüt a cucc, felfelé a mellkason
keresztül, a nyakon át, a fejbe. Mindig ugyanazt a reakciót
váltotta ki belőlem, és biztos vagyok benne, hogy Jimmy
pontosan ezért tette bele a zsákba. Ellenállhatatlan vágyat
éreztem, hogy megcsókoljam Jimmy Freeze-t.
Nem tudom, ezúttal miért mentünk messzebbre. De amikor
Jimmy a csípőmre csúsztatta a kezét és elkezdte lefejteni rólam
a pólóm, úgy éreztem, mintha mindig ezt csináltuk volna.
Kicsit elhúzódtam tőle és hagytam, hogy nézzen, amint
leveszem a melltartómat és kilépek a rövidnadrágomból. Aztán
végignéztem, ahogy ő is alsónadrágra vetkőzik. Mosolyogva
álltunk egymással szemben. Aztán ismét elkomolyodott, majd
magához rántott, és úgy éreztem, hogy teljesen egybeolvadunk.
A következő kép, amire emlékszem, hogy fekszem az ágyban,
a takaró alatt Jimmyvel. Hosszú idő óta először semmivel nem
törődtem. Se veled, se Anyával, se Frankkel, még azzal sem,
hogy mit is csinálok. Nem számított semmi, csak az érzés.
Jimmy feje hirtelen eltűnt a takaró alatt, és meg kell
mondjam, ő aztán értette a dolgát, én pedig teljesen elvesztem.
Nem is tudom, mennyi ideig feküdhettem az ágyon, amikor azt
éreztem, hogy Jimmy már nem is a testem, hanem a lelkemet
érinti meg. Hirtelen olyan érzések öntöttek el – talán a fű
hatására –, mint még soha. Mintha egy vízesésen zuhantam
volna lefelé a sötétben, újra meg újra, anélkül, hogy valaha
földet érnék. Úgy éreztem, ezt meg sem érdemlem, és
elkezdtek csorogni a könnyeim. Amikor felhúztam Jimmy arcát
és elemeltem magamtól, azt hitte, szeretném, ha bennem lenne.
Könnyedén becsusszant, nem éreztem semmi fájdalmat, amitől
mindig is tartottam. Még mielőtt észbe kaphattam volna, már
ott volt fölöttem, a karjain támaszkodva. Én pedig átadtam
magam neki, közben folytak a könnyeim. Ha én nem is
érdemeltem meg mindezt, ő igen. Láttam a tekintetében, hogy
ő is ott jár, ahol én jártam az előbb, és nagyon szerettem volna,
ha együtt újra eljutunk oda. De ekkor az ágy elkezdett
nyikorogni, nekiütődött a falnak, bumm-bumm. Olyan hangja
volt, mint a szívverésnek, a teherautónak, amikor elütötte
Franket, a hordágynak, amikor téged begurítottak a baleseti
sebészet ajtaján. Pici tested úgy zötyögött rajta, mintha
áramütés ért volna, bumm-bumm. Jimmyt ekkor nagyon
forrónak éreztem magamban, úgy éreztem, mindent eléget
bennem, a tűz a mellkasomon át a torkomig húzódott.
Próbáltam kitartani, amíg csak bírtam, nem miatta, hanem
magam miatt. Azt gondoltam, ha csöndben maradok, és
hagyom, hogy bennem legyen, hogy egyre feljebb tolja bennem
a tüzet, Jimmy Freeze talán teljesen eléget, megsemmisít…

… Aztán már nemcsak a könnyeim folytak, hanem teljesen

kiborultam, és ez megijesztette Jimmyt. Olyan gyorsasággal
ugrott le rólam, mint akit áramütés ért. Egy darabig csak állt az
ágy mellett, én meg torkom szakadtából üvöltöttem: KIFELÉ!
KIFELÉ! Végül engedelmeskedett, mert nem éreztem, hogy ott
lenne a szobában. Ekkor abbahagytam az üvöltözést, de a sírást
nem tudtam. Úgy éreztem, hogy a szívem a fejemben lüktet és
belülről dübörög, hogy engedjék ki. A fejem a takaró alatt ezer
tonnát nyomott, és amilyen erősen csak tudtam, belefúrtam az
ágyba, nehogy szétessen. Soha nem akartam annyira meghalni,
mint akkor. Még akkor éjjel sem, amikor Em rámnyitott a
fürdőszobában. Az csak egy újabb lépés lett volna fefelé a sötét
lyukba. Most éreztem, milyen lenne, ha meghalnék, ha nem
kellene folyton rád gondolnom, és arra a napra. Nem kellene
azzal együtt élnem, ami mindannyiunkkal történt. A fájdalom
mellett megkönnyebbülést éreztem, és a kettő együtt egy
meleg, bizsergető érzéssé állt össze a fejemben. Abbahagytam
a sírást, és összekuporodtam az ágy végében. Az arcomat a
térdem közé húztam, és a bizsergés az egész testemet átjárta.
Úgy éreztem magam, mint egy magzat a méhben. Nem is,
inkább, mint egy ismeretlen lény, aki a saját univerzumában
lebeg, és nem érintkezik senkivel és semmivel.
Aztán éreztem, ahogy egy kéz megfogja a vállam a takarón
keresztül. Jimmy nem ment sehova. Vagy ha mégis, visszajött.
Megérintett, és bár nem láttam az arcát, tudtam, hogy nem fog
elmenni, bármit is mondok neki.
Ekkor elmeséltem neki, ami történt Veled. Mindent.
Annak ellenére, hogy te már tudod, neked is el kell
meséljem. Mert ez így nem működik. Te tudod. Ha tényleg a
halálodról való hallgatásomat próbálnám megtörni, akkor a te
történetedet mesélném, és nem az enyémet. Úgyhogy el kell
meséljem neked, különben megint visszakerülök abba a sötét
lyukba. Néha még Emre is haragszom, amiért aznap éjjel
megjelent a fürdőszobában, és megtudott valamit, amit nem
kellett volna. Kíváncsi vagyok, vajon tude a másik dologról is,
amit csak Anya tud, de soha nem mondaná el senkinek, és
amiről te is tudsz, mégis el kell hogy mondjam neked, hogy
végre ne érezzem úgy, hogy hazudok. Mert az nem elég, hogy
Anya kezd jobban lenni, ha én nem javulok, és Apánál is csak
bujkálok. El kell mesélnem neked, mi történt aznap. Mintha ma
történt volna.
 Vigyáznom kellene rád.
Megint lekéstem a buszt Anya azt mondta, várjam meg a
következőt, de addig is tegyem hasznossá magam. Egy órával
később te és én feltesszük Emet a buszra, és integetünk neki.
Nagyon jó az idő, mintha nyár lenne. Az udvaron kergetlek,
szörnynek tettetve magam. Te pedig menekülsz előlem,
sikítozol, összevissza rohangálsz, Z-alakban, Te, a nagy Z.
Addig kergetőzünk, amíg teljesen ki nem döglök. Leülünk egy
kicsit pihenni a lépcsőre, és beszélgetünk. Mostanában sokat
dumálunk, igazi beszélgetéseket lehet már veled folytatni. Már-
már tökéletes a kiejtésed az enyhe pöszeségtől eltekintve, jól
látom, ahogy az „sz” hangoknál kicsit kidugod a nyelved
hegyét. Egy autó megáll a ház előtt, és a sofőr kiszól belőle,
hogy hallottuk-e? Menjek és szóljak Anyának, hogy kapcsolja
be a tévét, bármelyik adót. Te nem akarsz bejönni, és
elszaladsz a rododendronbokor mögé, leguggolsz, hogy ne
lássalak, még mindig játszol. Szólok, hogy maradj ott.
Bemegyek. Anya már nézi a konyhában a tévét, nem tudja
levenni róla a szemét, még arra a kis időre sem, amíg átmegy a
nappaliba. Megkérdezem:
– Mi történik?
De Anya csak bámulja tovább a képernyőt, úgyhogy én is
csatlakozom. Végül megszólal:
– Repülők. Két gép. Először az egyik, aztán a másik.
Még ezen a kicsi képernyőn is látom, ahogy valaki kiesik egy
ablakon. Aztán még egy. Nem is esnek, ugranak. Amerika
legmagasabb épületeinek ablakaiból ugrálnak ki. Alig kapunk
levegőt, amikor az első torony összedől és leomlik az utcára.
Anya felkiált:
– Uram Isten! – majd megkérdezi, hol vagy. Valahonnan
bevillan neki ez a megkésett gondolat, de továbbra is csak a
képernyőt bámulja. Először meg sem hallom a kérdést.
Valójában nem is tudom felfogni, mi is történik százemeletnyi
emberrel. Anya többet nem szól, de szavai egyszerre elérnek
hozzám. Kirohanok a házból, le a lépcsőn, és közben kiabálok
neked, hogy be kell mennünk. Te azt hiszed, újra kezdtük a
játékot, és azonnal futásnak eredsz. Nevetve visszanézel rám,
közben átszaladsz a füvön, át a járdán és a sarkon, ahol Em
reggelente felszáll a buszra. Esküszöm, életemben először és
utoljára előre látom, hogy mi fog történni veled, és mi fog
történni velem. Az autó szélsebesen jön, mintha a konyhánkban
lejátszódó vészhelyzetre reagálna. Azt várom, hogy a
házunkból kinyúljon egy kéz és egy villogó vörös vészjelzőt
tegyen a tetőre. Mintha távcsövön keresztül látnám az autó
vezetőjét, amint lehajol, hogy feltekerje a rádión a hangerőt,
szemei kikerekednek a hírek hallatán. Nem értem, hogyan, de
amikor elüt téged az autó, semmit sem hallok. Néma csend van.
A lépteimet sem hallom a füvön, amint futok feléd. Érzem, hogy
nyitva a szám és a levegő süvít kifelé a megfeszített
hangszálaim között, de nem jön ki hang a torkomon.
Felemelkedsz a levegőbe, és az autó már tovább is hajt, mire te
a lábam elé esel a fűbe, hangtalanul, mintha egy olyan kicsi
test, mint a tiéd, eleve nem is adhatna ki hangot egy olyan
világban, ahol épületek csak úgy leomolhatnak. Gyönyörű idő
van. Rövid, narancssárga nyári ruha van rajtad, zsiráffal az
elején. A ruha a combodig ér, mintha csak azt játszanád, hogy
lefeküdtél aludni. Sehol nem vérzel. A szemed mereven nyitva
van. Teljesen mozdulatlanul fekszel, majd kitátod a szád.
A mentőautót követjük, Anya arcára kiül a kétségbeesés a
távolság miatt, ami elválasztja tőled. Anya olyan
lelkiállapotban van, hogy mindjárt belehajt a mentőautó
hátuljába, áttörve a fémajtókat, a hordágy mellé, ami tízszer
akkora, mint te vagy.
– Anya, nem vérzett. Nem vérzett. – Folyamatosan ezt
hajtogatom neki, vagyis próbálom, de nem jön ki hang a
torkomon. A kórházban fehér köpenyes emberek kitolnak a
mentőből, rohannak, közben kiabálnak a többieknek, hogy
jöjjenek eléjük, majd hadarják a diagnózist. Mi pedig
számtalan dupla szárnyú ajtón átmegyünk, mint egy
háromdimenziós némafilmben. Szeretnék visszafelé szaladni,
egészen a kezdetekig, most, hogy már tudom, mi történik, és
megmenteni téged. Furcsa, mert úgy érzem, mintha ezt meg
lehetne tenni. Mintha ez nem a valóság lenne. A plafonról lógó
tévék, amik előtt narancssárga székek sorakoznak, mind a
repülőket mutatják, amint becsapódnak az épületekbe. De nem
jönnek ki a túloldalon. Csodával határos módon eltűnnek
benne, mintha valami speciális effektussal lenne megcsinálva.
Még azok az emberek is felpillantanak a képernyőre, akik téged
tolnak be. Az első torony összedől, leomlik az aszfaltra, és úgy
olvad el, mint a gonosz boszorkány az Ózban. Először abból a
szögből mutatják, amelyikből Anyával is láttuk otthon. Aztán
újabb és újabb szögből mutatják. Ez sem látszik valóságosnak,
mint ahogy az sem, ahogy ott fekszel a hordágyon, a fehér
lepedőn és lazán felemelkedsz, ahogy a kocsi kerekei
átgördülnek egy-egy küszöbön, bumm-bumm, bumm-bumm.
Egy nő összepréseli az oxigénpumpát, ami sókkal kisebb, mint
amilyet a tévében látni, és a mellkasod hirtelen felemelkedik,
mintha meglepődnél valamin. Mindenféle információs és
nővérpultok között szaladgálunk, és a tévét bámuló emberek
között, akik mind a tornyokba beszálló gépeket figyelik, mintha
nekünk fordítanának hátat. Aztán téged megint áttolnak egy
küszöbön, zökkenés, egyszer, kétszer, bumm-bumm, bumm-
bumm, és minket visszatartanak, Téged pedig továbbtolnak.
Anya egy darabig küzd a nővel, aki lefogja, aztán feladja.
Visszavezetnek minket a többiek háta mögött. Ezúttal lassan
megyünk, és a gépék is lassan csapódnak be a tornyokba,
teljesen eltűnnek bennük, nem is várná az ember, hogy
felbukkanjanak a túloldalon.
Aztán a narancssárga székeken ülünk, és négy tévé mered
ránk. Csak azért nézem, hogy addig se kelljen gondolkoznom.
Egyedül vagyunk, Anya és én. A világon egyetlen vészhelyzet
van, amit a tévében mutatnák. Ledől a második torony. Újra és
újra. Aztán visszarepülünk az időben, és mind a két torony
sértetlenül áll, mögöttük tiszta kék ég. Az idő tökéletes egy ilyen
jelenet leforgatásához. Aztán megint jön a repülőgép, új
szögből mutatják a második tornyot, ezúttal hátulról. Először
csak a tornyot látjuk, ami az egész képernyőt betölti, majd
hirtelen megjelenik balról a repülőgép, egyenesen a torony
közepe felé tart, a jobb szárnya kicsit feljebb billen, mint a bal,
tökéletes dőlésszögben, mint a pusztítás pengéje. Később
oldalról látni, ahogy a túloldalon egy hatalmas tűzgolyó
robban ki az épületből. Aztán apró fekete rizsszemek potyognak
ki az ablakokon. Nem is. Ugrálnak.
Megjelenik egy orvos, minket keres. Túl hamar jön. Sokkal
tovább tartana nekik, hogy megmentsenek téged. Amikor Anya
meglátja az orvost, feltör belőle egy hang. Ez az első, amióta
földet értél a lábamnál, de jobb lett volna, ha nem hallom.
Iszonyatos fájdalom volt a hangjában. Mintha a gravitáció
hirtelen felerősödne és összerántaná Anya végtagjait.
Hihetetlen módon Anya arca csúnyán eltorzul. Vérzett,
rengeteg vér volt, csak belül, mondja az orvos, miközben
próbál nem rámeredni az Anya háta mögötti képernyőre.
Ebben a pillanatban lép be David, meglát minket, és
azonnal tudja. Azt kívánom, bárcsak sose ismertük volna meg
egymást. Nem kellett volna befogadnia, összekötnie velem az
életét, hogy végül ez történjen. Gondolkodás nélkül bemászom
a narancssárga székek alá, aztán megérzem az érintését.
– Nem! Nem! Nem! – hajtogatja David, és átölel
mindkettőnket, miközben a szomorúság, mint egy hullámverés
ellök minket egymástól, majd újra összehúz, mint egy szív
lüktetése.
Az orvos még mindig velünk van. Megkérdezi, hogy
szeretnénk-e látni téged? Engem otthagynak az orvossál. Nem
tudom kinyögni Anyáéknak, hogy én is velük szeretnék menni.
Lelki szemeimmel látom, ahogy áttolnak Téged egy küszöbön,
bumm-bumm, bumm-bumm, újra és újra. Csák ezt látom
különböző szögekből, pedig válójában csak egyből láttam.
Oldalról látom, ahogy a fejed és a végtagjaid megemelkednek,
amikor a kocsi kerekei elérik a küszöböt. A másik oldalról a
nővérek mindent eltakarnak, csak a műanyag csövek és a
lábaid látszanak, meg az, hogy a jobb cipőd ki van kötődve.
Felülről nézve pedig olyan, mintha apró tested két ritmusos
áramütést kapna. Bumm-bumm, bumm-bumm. Az orvos
karjaiban egész picire összehúzom magam, és megpróbálok
becsúszni a székek alá.
– Ne, ne – mondja és felhúz, fejét ráhajtja az enyémre,
arccal az egyik tévé felé. Azt hiszem, elég sokáig maradunk így.
Valószínű, ma nincs sok dolga.
A duplaszárnyú ajtón keresztül megjelenik Anya, David
átkarolva vezeti. Olyan, mintha a jövőből érkeztek volna egy
átjárón keresztül, ahol Anya megöregedett és most már örökre
így marad. Vállai beestek és a tekintete olyan, mintha
megvakult volna. David támogatja, mert látom, hogy átkarolja,
az arcát viszont nem. Soha többet nem szeretném látni az arcát,
és azt sem akarom, hogy ő lásson.
Nem emlékszem, hogy jutottunk haza. Fogalmunk sincs, mit
mondjunk Emnek, úgyhogy nem teszünk semmit. Megvárjuk,
hogy hazajöjjön az iskolabusszal és felrohanjon a lépcsőn a
nevedet kiabálva. Mutatni akar neked valamit. Azt kérdezi,
felkeltél-e már a délutáni alvásból. A kanapén kuporgok, az
agyam nem működik, és csak annyit mondok, hogy nem. Em
beszalad a konyhába, ahol Anya éppen a Nagyival beszél
zokogva telefonon. Amikor meglátja Emet, felerősödik a sírás,
és hallom, ahogy elejti a kagylót, majd szorosan és hosszan
magához öleli.
A kanapén ülök, elmém önmagával harcol. Olyan érzésem
volt, mint amikor elkezdtem templomba járni. Ott mindig azt
tanultuk, hogy Istent szeretni kell. Éjszakánként pedig minden
különösebb ok nélkül az agyam egyre csak azt hajtogatta, hogy
„Utálom Istent”, csak hogy próbára tegyen, és pedig
ráerőltettem, hogy azt mondja: „Szeretem Istent”, újra és újra.
Egészen addig, amíg nem éreztem, hogy többször mondtam azt,
hogy szeretem, mint, hogy utálom. De ilyenkor mindig újra
kezdődött, ezzel ringattam magam álomba. Reggel, amikor
felébredtem, soha nem tudtam biztosan, melyik oldal győzött.
Most azt hajtogatta az agyam, hogy „megöltem a húgomat”, és
erre nincs más válaszom, csak a rossz: Utálom Istent. Utállak.
Szeretlek. Gyűlöllek. Istenem, néha annyira gyűlöllek. És ez
nem mehet így tovább!
 Baba-sorminta

Hány ember meghalt aznap, hozzád hasonlóan, a repülőktől

függetlenül. Az összes ilyen emberre emlékezem. Látom
magam előtt, ahogy egy nő az állásinterjún bejelöli az
„özvegy” rubrikát, majd amikor megkérdezik tőle, mikor halt
meg a férje, és ő azt válaszolja, hogy szeptember 11-én, muszáj
hozzátennie, hogy nem New Yorkban, és nem is
Washingtonban, és ilyenkor mindig úgy érzi, mintha ettől az ő
férje kevesebb lenne. Eszembe jutnak azok a nők, akik aznap
szülték meg a gyereküket, egy olyan világba, ahol ilyesmi
megtörténhet, és azon tűnődöm, vajon máshogy éreztek-e,
amikor először a kezükbe vették a babájukat, mintha egy
nappal korábban tették volna? Azok is eszembe jutnak, akik
egy másik évben, de ezen a napon születtek. Hiszen ez a nap
mára egybeforrt ezzel a dátummal. Ők vajon ki merik-e majd
egyszer újra emelt fővel jelenteni, hogy szeptember 11-én
születtek, anélkül, hogy szégyenkezve lesütnék közben a
tekintetüket, vagy zavartan oldalra pillantgatnának? Gyakran
vannak rémálmaim.
Ilyenkor vérrel álmodom. A te véreddel és az övékkel. A
New York-i vérellátók előtt hosszú sorok kígyóznak, az
emberek akár öt órát is hajlandóak sorban állni, annyira
szeretnék megcsapoltatni az ereiket. De ezzel senkin sem
segítenek. Mennyi vér, egy pár tűzoltónak! Több ezerszerese
annak, amennyi a te apró testedben szétáradt. Hatalmas
hűtőkben, felcímkézve tárolják őket, szavatossági dátummal,
mint a tejet, hogy kidobják, ha már lejárt. Vagy valami másra
használják fel, például ujjal festésre. Azt is szoktam álmodni,
hogy az ujjamra kent vérrel festek, ami először hideg, de ahogy
a bőrömmel érintkezik, felmelegszik, és annyi van belőle, hogy
nem igazán kell takarékoskodnom vele. Nem kell az infúziós
tasakokra szorítkoznom, vödörszám locsolhatom a fehér
falakra a vért. Fellocsolhatom a plafonra is és aláállhatok, hogy
ami nem ragad fönn, az beterítsen. Aztán végiggördülök a
földön, ott hagyva a lenyomatomat, mint egy összehajtogatott
papírból kivágott baba-sormintát, egyre halványabban, míg el
nem tűnök.
 Egy kép

Amikor Apa végre telefonál, Jimmyvel az ágyamon

alszunk, egymás köré fonódva, mint két kérdőjel. Mind a
ketten ruhában vagyunk, bár nem emlékszem, mikor öltöztünk
fel. Az orvos azt mondja, Franknek szerencséje volt. Mivel
Apa már lassított a ház előtt, a fejét ért ütés nem volt olyan
komoly, mint amilyennek látszott, és nem tett benne nagyobb
kárt. De amikor begyűrődött az első kerék alá, eltört a mellső
lába könyöke, vagy ami a kutyáknak ott van. Meg kell
operálni, aztán hat hétig gipszben lesz. Apa beszél, én pedig
közvetítek Jimmynek. Érzem, ahogy a kimerültségem lassan
elmúlik és a helyébe valamiféle ideges energia lép, szinte
mágnesként bizsergetve. Ezer kérdéssel bombázom Apát,
amikre nem tud válaszolni – mikor hozhatjuk haza Frankét,
tud-e majd járni a gipszben, mi lesz, ha egyből lerágja magáról,
nagyon meg van-e ijedve? – és elkezdek fel-alá mászkálni a
szobában. Közben Jimmy is felül az ágyon, és engem néz.
Hirtelen nagyon felgyorsult az életem, de nem tudom, merre
tart – az az érzésem, bármerre is megy, nekem nincs
beleszólásom. Apa azt mondja, nemsokára hazaér, úgyhogy
Jimmyvel rendbe tesszük a szobámat, körbefújjuk egy kis
illatosítóval, és kiülünk a verandára. Amikor fél órával később
a teherautó befordul a sarkon, akkor tudatosul bennem, hogy
egy árva szót sem szóltunk egymáshoz. – Hali!
Jimmy felnéz. – Hali!
– Minden rendben?
– Ezt inkább nekem kellene kérdeznem, nem? – Én jól
vagyok.
Apa lassan leparkol a ház elé. Nagyon kimerültnek tűnik,
valószínűleg már két napja nem aludt semmit. Jimmy
megszólal.
– Úgy érzem, hogy kihasználtalak vagy ilyesmi.
– Én nem érzem így. Nem történt semmi olyan, amit én nem
szerettem volna.
Apa megkerüli a kocsi elejét és felénk tart. Maga mögött
húzza a rózsaszín-fehér lufikat, bár egy-kettő már eléggé
leeresztett és csak kókadtan lifeg a többi között.
– Tényleg szeretlek, Tess! Nem csak azért mondtam,
hogy…
– Meg sem fordult a fejemben.
Apa már a lépcsőhöz ért, és megszólal.
– Ti meg mit sutyorogtok itt?
– Semmit, Apa.
Feljön a lépcsőn, gondosan kettőnk között, mintha nem
férne el egyik oldalon sem.
– Nekem ritka szar napom volt, úgyhogy megyek
zuhanyozni, aztán lefekszem. Ha kettesben szeretnétek lenni,
itt a remek alkalom.
Aztán bemegy a szúnyoghálós ajtón, ami becsapódik, még
mielőtt a lufikat behúzta volna a házba. Párszor megrángatja
őket, és káromkodik egy kicsit, aztán inkább elengedi a lufikat,
amiket az alumínium tető fog meg.
– Itt a nagy lehetőség! – emlékeztetem Jimmyt.
– Ja – nyugtázza, és nagyon finoman szájon csókol, majd
feláll. – Holnap találkozunk a parkban?
– Azt hiszem.
– Akkor jó.
Megfordul és elindul, de én utána szólok.
– Figyu!
– Mondd!
– Ha már ilyen mesélősben vagyok…
– Igen?
– Emlékszel, amikor először beszéltünk? Itt a lépcsőn?
– Persze.
 – És úgy tettem, mintha még sohasem láttalak volna.
– Úgy tettél?
– Azóta figyeltelek, hogy idejöttem.
– Tényleg?
– És te?
– Hogy érted?
– Tudod, hogy értem. Észrevettél már korábban is?
– Mit gondolsz?
– Nem tudom, azért kérdezem.
Jimmy megrázta a fejét.
– Tess, amikor felrakod az arcodra azt a rengeteg festéket,
és közben folyamatosan bámulod magad a tükörben, soha nem
látod magadat?

Késő van, nem tudok aludni. Bár Frank nincs velem,

valójában nem ez az oka. Apa olyan hangosan horkol a másik
szobában, hogy mérni lehetne a Richter-skálán, de ez sem az
igazi ok. Egy csöppet sem vagyok álmos, és azt az ideges
energiát, ami azóta bizsereg bennem, hogy Apa telefonált az
állatorvostól, egyre erősebben érzem. Olyan, mintha megittam
volna tizenhét Mountain Dew-t és megettem volna fél kiló
csokit.
Felszabadító a tudat, hogy mindent elmeséltem Jimmynek.
Már rég nem éreztem magam ilyen szabadnak. Ugyanakkor
nem tudok mit kezdeni ezzel a szabadsággal. Véletlenszerűen
csapódom vissza Apa házának falairól, mint egy atom, minden
egyes ütközés után új irányba indulva.
Végül megállok Apa hálószobája előtt. Az ajtó be van
csukva, de ez az egyetlen helyiség, ahol még nem jártam. Apa
ajtaja hirtelen olyan erővel vonz, mint amilyen a
kényszerbetegek késztetése lehet, amíg meg nem érintenek
mindent, amit akarnak. Bár tudom, Apa odabent van, hirtelen
üresnek érzem a szobát, mert én még nem mentem be.
Négyszer-ötször is elhaladtam előtte – a konyhába menet, hogy
bekapjak valamit, amit nem is igazán kívánok, aztán vissza a
szobámba, hogy valami magazint lapozgassak, amit már
háromszor végigolvastam – most viszont megállok, elfordítom
a kilincset, belépek, és megvan, amit kerestem. Vagyis
majdnem. Amikor megpillantom Anya és Apa képét az ágy
mellett, már tudom. Téged kerestelek. Látnom kell téged, egy
fényképet rólad. Nem emlékszem már az arcodra. Hirtelen
annyira biztos vagyok a dolgomban, hogy felébresztem Apát.
Végig se gondolom, mekkora szüksége lehet az alvásra, hisz az
előző éjjel sem aludt semmit. De senkinek sem lehet nagyobb
szüksége semmire, mint nekem arra, hogy lássam az arcodat.
– Apa! – suttogom.
Abbahagyja a horkolást.
– Apuci! – Mostanában már nem szoktam így szólítani, és
ettől egyből felébred.
– Tess, kicsim! Mi a baj? – Nagyon halkan beszél, pedig
rajtunk kívül nincs senki a házban.
– Apuci, haza kell mennem, otthon hagytam valamit.
– Miről beszélsz?
– Látnom kell!
– Kicsodát?
– Zoet.
– Kicsim, nem lehet. Csak álmodtál, menj vissza…
– Nem hoztam róla fényképet. Látnom kell a képét! – Ja,
egy fényképet. Rendben. Reggel elhozzuk, jó?
– Nem, Apuci, most azonnal látnom kell!
– Most?
– Most azonnal!
Mélyen beszívja a levegőt, és nagyot sóhajt. Ledobja
magáról a takarót, és kiül az ágy szélére. Annyira szeretem,
hogy beleszédülök, és meg kell kapaszkodnom a vállában.
 Az egyik kezével megpaskolja a kezem, a másikkal pedig az
arcát dörzsöli. – A teherautóval megyünk – mondja, mintha
lenne más választásunk.
 Otthon

Hazafelé egész úton nem szólalunk meg. Ha nem

ismerném ilyen jól, azt gondolnám, hogy haragszik rám.
Tudom, hogy szomorú, csak nem tudom pontosan, miért.
Amikor odaérünk, megállunk a sarkon. Először látom a
házunkat, amióta véget ért a suli. Ez önmagában véve is elég
furcsa, de az, hogy hajnali kettőkor, Apa teherautójában ülve, a
hátsó ajtó kulcsát szorongatom a kezemben, még furcsább –
egyenesen álomszerű. A ház teljesen sötét. Annyira sötét, hogy
úgy érzem, hatalmas súllyal nehezedik a hajnali harmattól
fellazult földre, amin áll. Pár percig nem bírok megmozdulni,
úgyhogy elhitetem magammal, hogy a ház perceken belül
elsüllyed a mocsárban, ha nem szállok ki és érintem meg, hogy
újra valósággá váljon.
– Mindjárt jövök, Apa.
– Itt várlak.
Valamiért úgy érzem, titokban kell beosonnom, úgyhogy a
házunk és a szomszéd ház közötti keskeny ösvényen átvágva,
kikerülöm az elő- és az oldalsó kertet. Az ösvény csak az
emlékeimben keskeny, most látom, hogy Em ablakából nem
lehetne átmászni a szomszéd házba. Pontosan annyi tér van a
két ház között, hogy mindenki zavartalanul élhesse a saját
életét. Végighúzom a kezem a házfalon: hideg, kemény és
nagyon is valóságos. Sietek, mert ha nem tenném, akkor sarkon
fordulnék és visszamennék Apához. Elhaladok a kukák mellett,
felmegyek a hátsó lépcsőn, majd a hátsó ajtón keresztül
belépek a mosószobába, és végül már bent is vagyok a
konyhában. Soha nem voltam még olyan sokáig távol, hogy
rájöjjek, a házunknak van egy sajátos illata. De most hirtelen
ráébredek, hogy csukott szemmel is tudnám, otthon vagyok.
Nehéz leírni az illatot, de te is azonnal felismernéd, régi
szőnyeg, citrom és Anya samponjának a szaga keveredik
benne.
Attól féltem, hogy semmit se fogok látni bent, de nem volt
gond. Ha még emlékszel, a régi házunk számos utcára néző,
hatalmas ablakkal rendelkezik. Az utcai fény bevilágítja a
szobákat. A falakon és az asztalokon fényképek, többek között
rólad, de nincs köztük az, amelyiket keresem. Egy olyan
kellene, amit magammal vihetek, és bármikor megnézhetek,
ahogyan Jimmy teszi az anyukája képével.
Az étkezőben recsegős fapadló kezdődik. Megpróbálok a
perzsaszőnyegeken maradni és minél halkabban haladni előre,
át a nappalin és az előszobán, egészen a lépcső aljáig. A
bejárati ajtó körül színes üvegablakok vannak, és az utcai
lámpa fénye mintákat fest a padlóra. Olyan, mintha
holdfényben sétálnék a vízen. A lépcső korlátjától távol, a fal
mentén lépdelek fel a lépcsőn, mert azon az oldalon kevésbé
nyikorog. Az első lépcsőfordulóban egy pillanatra nagyon sötét
lesz, de aztán újra elér az éjjeli lámpa fénye, amit Anya égve
szokott hagyni Emnek, hogy kitaláljon a vécére.
A te szobád az első az emeleten. Benézek és látom, hogy a
bölcsőt és a kiságyat már kivitték. Helyettük egy nagy antik,
baldachinos ágy áll benne, virágos ágytakaróval. Anya
sablonnal virágokat festett a falra fent, a plafon közelében, és
egy hosszú, keskeny lámpa áll az ágy melletti éjjeliszekrényen,
szintén virágos burával. A folyosón lévő éjjeli lámpa fénye
nem ér el a szoba túlsó végébe, de annyit látok, hogy egy
nagyobb bútor áll ott, egy hatalmas szekrény vagy ilyesmi.
Eszembe jut a nap, amikor Anya átfestette a szobát, és hogy
milyen magányosnak éreztem magam. Mintha mindkettőnket
elárult volna ezzel, de most nincsenek ilyen érzéseim, ahogy a
szobádat nézegetem. Nem tudom, miért. Egy pillanatra
azonban úgy érzem tőle magam, mintha nem a saját
otthonomban lennék, úgyhogy amikor továbbmegyek, és
bekukkantok a saját szobámba, arra gondolok, talán már valaki
más lakik benne. Az én szobám az utcára néz, pont oda, ahol
Apa áll a kocsival. Mivel a függöny nincs elhúzva, a szoba
úszik az utcai lámpa fényében. Nem tudom, mit vártam, de
meg vagyok lepve, hogy semmi sem változott. Még mindig itt
az ágyam, a takaróm, az asztalom és a lámpám, a zöld
lámpaernyővel. Az újságjaim még mindig megtöltik a
könyvespolc alsó polcát, és a barátaim fényképei ott
sorakoznak a tükröm körül. Valami azonban hiányzik. Egy
kép, természetesen pont az, amelyiket keresem. Pontosan
tudom, hol kellene lennie. Egy percig teljesen elveszettnek
érzem magam a saját szobámban. Aztán eszembe jut valami.
Odamegyek az ablakhoz, ránézek Apa teherautójára, majd
behúzom a függönyt és halkan becsukom az ajtót. Amilyen
erősen csak tudom, behunyom a szemem, felkapcsolom a
villanyt és elszámolok ötvenig. Majd továbbra is csukott
szemmel ismét leoltom a villanyt, kitapogatom az ágyam, és
hanyatt fekszem. Kinyitom a szemem. A csillagok előjöttek a
plafonon. Megvan az összes csillagkép – a Nagymedve, a
Kassziopeia, az Oroszlán, az Orion. Látom az Ikreket és
Cepheust, a Sárkányt, ahogy közöttük tekereg. Észre sem
veszem, hogy sírok, amíg egy könnycsepp el nem kezdi
csiklandozni a fülemet, és akkor hirtelen ráébredek, Apa miért
szomorú. Mert mint általában, megint én vagyok az utolsó,
akinek leesik, hogy mi fog történni. Ő már tudja, hogy nem
megyek vissza vele.
A folyosón az éjjeli lámpa megvilágítja Em ajtaját, látom
rajta a feliratot. A táblán, ami valójában egy darab karton,
David ingjeinek a csomagolásából, a szélén rózsaszín krepp-
papírral, a következő áll:

l/A LAKÁS
EMILY ELIZABETH GLADSTONE
ÜGYNÖKÖK KÍMÉLJENEK!
 A lehető leghalkabban lenyomom a kilincset, kinyitom az
ajtót és belépek.
Em az oldalára fordulva alszik. Vékony haja arcába omlik,
és még akkor sem mozdul meg, amikor leülök az ágyára.
Amikor hátrasimítom a haját a füle mögé, kinyílik a szeme, és
úgy néz rám, mintha már várt volna.
– Szia, Tess! – szólal meg teljesen ébren.
– Szia!
– Hazajöttél? – Aha.
– Itthon is maradsz?
– Igen.
– De jó!
A hátára fordul, kinyújtja a karjait, majd összekulcsolja őket
a feje mögött, mintha egy ottalvós bulin trécselnénk. A
kennywoodi hallgatás csak annak a helyzetnek szólt. Csak
ennyit kellett tennem, hogy kiengeszteljem Emet.
– Láttad a képeslapot, amit neked csináltam?
– Nem.
– A konyhában van, a pulton. Nagyon jó lett.
– Gondolom.
– Anya azt mondta, hogy küldjük el neked, de én azt
mondtam, hogy ha nem jössz haza a szülinapodra, akkor majd
odaadom, ha elkezdődik a suli. Hétfőn kezdődik, tudod?
– Tudom.
– Ezért jöttél haza? – Nem.
Ezen egy kicsit elgondolkozik, és elégedettnek tűnik a
válaszommal.
– Ellenbogen néni elköltözött Ohióba. Idén Gumpto néni
lesz a tanárunk.
– Tudom. Anya mondta. Mit hallottál róla? Jó fej?
– Azt hiszem. Madison Root hozzá járt tavaly, és azt
mesélte, hogy a karján összevissza lötyög a bőr, amikor a
táblára ír.
– Ez még nem olyan nagy katasztrófa.
 – És állítólag mindig köptetőszaga van.
– Hát nem lehet mindenki olyan, mint Ellenbogen néni.
– De Madison szerint jó fej. – Akkor jó.
Em felül és felhúzza a térdét a mellkasára, a hálóingét pedig
lehúzza és betűri a talpa alá.
– Neked ki lesz a tanárod?
– Hogy érted?
– Idén ki lesz a tanárod?
– Amikor idősebb az ember, akkor már nem csak egy tanára
van. Minden tárgyat más tanár tanít.
– Azt nem szeretném.
– Nem olyan rossz.
– Én szeretem, ha van idő megismerni valakit.
– Majd megszokod. – Aha.
Úgy érzem, Emet is hatalmába kerítette az az ideges
bizsergés, ami korábban engem, és most legszívesebben itt ülne
és beszélgetne velem egész éjjel. De Apa odalent várja, hogy
kitaláljam, mit szeretnék.
– Figyelj, Em!
– Mondd!
– Emlékszel arra a képre, amit a tükrömön tartottam,
Zoeról?
– Aha.
– Nem tudod, hol van?
– Nagyon vigyázok rá.
– Tudom, csak egy kicsit szeretném visszakérni.
– Rendben.
Kibújtatja a lábát a hálóinge alól, és hasra fordul. Benyúl a
párnája alá, és előveszi a fényképet.
– Tessék.
Nem tudom megnézni a képet, mert nem bírom levenni a
szemem Em arcáról.
– Tedd vissza – mondom neki.
– Visszaadom. Nekem már nem kell.
 – Nem, nem. Tedd csak vissza. Holnap majd kölcsönkérem.
Ma aludj vele te.
– Te pedig akkor aludj velem!
Visszadugja a képet a párna alá, és visszafekszik a hátára,
fejét egészen a párna szélére teszi, hogy odaférjek mellé.
– Gyere, feküdj ide. Nagyon kényelmes az ágyam.
– Először szólnom kell Apának.
– Nick itt van?
– Ő hozott el.
– Még mindig nincs meg a jogsid?
– Nem, még nincs. Na figyelj, mindjárt visszajövök,
rendben?
– Rendben.
Felállok, de az ajtóból visszafordulok.
– Figyi, Em? Mi ez a tábla?
– Én csináltam.
– Tudod, mit jelent az, hogy „ügynökök kíméljenek”?
– Aha. A cserkészeknél tanultam.
– De miért írtad ki az ajtódra?
– Nem tudom. Biztos, ami biztos.
Ettől megint majdnem elsírom magam, ezért inkább gyorsan
kimegyek a szobából, nehogy Em meglássa.

A teherautó felé menet azon gondolkodom, mit mondjak

Apának. Apa le van csúszva az ülésen, álla a mellkasán,
hangosan szuszog. Amikor bemászom a kocsiba, felébred, és
rám néz. Aztán bólint és a kormányra pillant. Én továbbra sem
bírok megszólalni, úgyhogy ő töri meg a csendet.
– Holnap elhozom a cuccaidat.
– Ne haragudj, Apa!
– Miért haragudnék? – Tudtam, hogy nem fogsz örökre
nálam maradni. – Tényleg?
– Velem? Ne hülyéskedj!
Visszafordul a kormány felé, és kinyújtja széles karjait.
– Hát Frankkel mi lesz?
– Hogy érted?
– Mit gondolsz, Anyád megengedné?
– Hogy megtartsam? – A te kutyád, Tess!
Nagyon erősen megölelem, ő pedig az ölébe húz és legalább
egy percig így maradunk. Fejét az enyémre hajtja, aztán
hirtelen megszólal, hogy most már menjek, különben elrabol és
egész életemben vele kell maradjak, úgyhogy kiszállok.
Egyedül állok a járdán, és amikor beindítja a motort akkora zajt
csap, hogy azt várom, mikor gyullad ki az összes környező
házban a lámpa. Sebességbe erőlteti a váltót, amitől fokozódik
a zaj, és mond valamit, de nem hallom.
– Mit mondtál, Apa? Kiüvölt a kocsiból:
– Azt, hogy boldog születésnapot! Majd int egyet, és
mosolyogva elhajt.
Amikor visszafordulok a ház felé, megállok egy pillanatra,
hogy jobban szemügyre vegyem. Már nem érzem úgy, hogy
süllyedne. Hatalmas, szilárd épület, nem is bírom befogadni a
látványát egyszerre, úgyhogy részleteiben nézegetem, hagyom,
hogy elteljek vele. Amikor a tekintetem a saját ablakomhoz ér,
meglátom Emily körvonalát. Nem integet vagy ilyesmi,
egyszerűen csak biztos akar lenni benne, hogy nem megyek el,
hogy tényleg hazajöttem. Amikor Apa teherautója kifordul az
utcánkból, ő is eltűnik az ablakból.
Nem tudom, miért, de még álldogálok egy kicsit a ház előtt,
az üres ablakra meredve. Addig állok ott, amíg egyszer csak
arra leszek figyelmes, hogy nem tudok mozogni, nem tudom,
miért. Ekkor lenézek a földre, és észreveszem, hogy azon a
fűfolton állok, ahol földet értél a lábam előtt. Semmi sem jelöli,
egy árva fűcsomó sem, de én mégis tudom, ez az a hely, és egy
pár másodpercre megint minden elnémul, mint akkor, és
hallom, ahogy a vérem egyre hangosabban lüktet az agyamban.
Anélkül, hogy tudatában lennék, mit teszek, leveszem a
cipőmet és mezítláb rálépek a fűre, először az egyik, aztán a
másik lábammal. Hirtelen visszatérnek a hangok. Ahogy ott
állok, mezítláb, összezárt lábakkal, karjaimat magam mellett
lógatva, hallom a fák leveleinek susogását, a szomszéd ház
szélharangját a bogarak zümmögését és egészen halkan a saját
sírásomat. Aztán hallom, ahogy egy autó pár utcával arrébb
megáll egy stoptáblánál, majd újra elindul, és amikor ez a hang
is elhal, még az utcai lámpa halk zúgását is hallom. A fű
nagyon megnőtt, le kellene nyírni. Felemelem az egyik csupasz
lábamat, és jobbra-balra lengetem a fű felett. Hallom a fű
suhogását, mint amikor téged lóbáltalak a hosszú fű felett.
Sokáig lóbálom így a lábam, shhh-sshhh, aztán meghallok egy
új hangot. Felnézek és látom, amint Em az ablakomban áll és
finoman kopog az üvegen jelezve ezzel, hogy ideje lenne
bemennem.
 Z

Anya zokogásban tört ki, amikor másnap reggel belépett Em

szobájába. David addigra már elment dolgozni, de amikor
hazajött, nagyon megölelgetett, azzal az úgy-szeretlek-mintha-
a-sajátom-lennél ölelésével, és tudom, hogy így is gondolja.
Eddig megvagyunk. Mindannyian járunk az orvoshoz, együtt,
még Em is, és azt hiszem, ez már előrelépés. Valami
elkezdődött. David nem akarta, hogy Em is jöjjön, de én
mondtam, hogy csak így vagyok hajlandó járni. Általában csak
hallgat. Nem sír, mint mi, ami elég gyakran előfordul, de
valamilyen módon ő is osztozik a gyászban, és ez a lényeg.
Néha azt gondolom, szerencsés, hogy ilyen fiatal, mert
könnyebben felejt. De néha látom, ahogy egyedül babázik, és
közben halkan sírdogál.
Nagyon lefoglal a suli, meg minden egyéb, úgyhogy Apával
megint csak annyit találkozom, mint régen. De amikor együtt
vagyunk, végig dumálunk, és van köztünk valami, ami nem
volt meg, mielőtt együtt laktunk. Most már ismerjük egymást.
Van még valami, amit régen nem nagyon csináltunk: minden
második vasárnap elmegyünk a templomba. Apa és a Nagyi
között szoktam ülni, és Mo-Mo is mindig velünk jön. Amikor
Apa és a Nagyi előremennek áldozni, ott maradok Mo-Móval a
padban. Amikor a pap hátrajön az ostyákkal, Mo-Mo átnyúl
csontos karjával a lábam felett és rám teszi a kezét, mintegy
engem is bevonva az áldozásba.
Apa körülbelül egy hét múlva áthozta Frankét, aki nagyon
örült, már amennyire az állapota engedte. Az egyik mellső lába
be van gipszelve, és egy hatalmas fehér bura van a fején,
nehogy lerágja magáról a gipszet. Úgy néz ki, mint egy kis
rádióadó lógója, azzal a különbséggel, hogy ő nem belekukkant
a gramofon tölcsérjébe, hanem kikukkant belőle, és nagyon
kíváncsi, vajon hogyan került bele. Emmel gyorsan
összemelegedtek, és van, hogy Frank inkább vele alszik, mint
velem.
Jimmyvel rengeteget találkozunk. Még mindig nincs jogsija,
de Apa így is kölcsönadja neki a teherautót. Általában moziba
megyünk, vagy bowlingozni, vagy egyszerűen csak nálunk
lógunk. Anyát természetesen gyönyörűnek találja. Nagyon
sokat csókolózunk, de azóta nem feküdtünk le többet.
Egyetértettünk, hogy pillanatnyilag mégsem olyan jó ötlet.
Általában nem tulajdonítok különösebb jelentőséget annak,
hogy az emberek milyen szavakkal fejezik ki magukat. Az én
szókincsem ugyanis csapnivaló, ezért nem sok szavam lehet.
De az mindig nagyon feldühített, ha a lányok arról beszéltek,
hogy elveszítették a szüzességüket. Úgy mondják, mintha
véletlenszerűen történt volna, és nem vigyáztak volna jól
valamire. De nekem sem jut jobb kifejezés az eszembe,
ugyanis tényleg veszteség éri az embert. Nemcsak a szüzessége
veszik el, hanem valami más is, valami sokkal kevésbé
nyilvánvaló, ám sokkal fontosabb dolog. Valami, amit nagyon
nehéz meghatározni, mert egészen eddig a pontig nincs is
tudatában az ember. Az ártatlanság túl kevés. Többről van szó.
Inkább olyan, mintha annak az érzésnek egy részét veszítené el
az ember, hogy annyi minden vár még rá. Bár nagyon várja az
ember, ugyanakkor fél is tőle. Amikor valóban megtörténik, és
rájön, hogy valójában egy fizikai aktus, aminek eleje és vége
van, szinte megbánja, hogy megtapasztalta. Titokzatos módon
nem válik belőle nő. Egyszerűen csak egy olyan lány lesz, aki
már megtette.
Néha az orvosnál arról beszélünk, hogy mennyire hidegen
hagynak azok a videofelvételek, amik aznap készültek – a
repülőgépek, amint becsapódnak az épületekbe, a leomló
tornyok. Nem csak mostanában. Soha nem éreztünk úgy
ezekkel a képsorokkal kapcsolatban, mint mindenki más.
Számomra az jelenti a legtöbbet, hogy Anya és David is
ugyanígy érez. Ráébredtem, hogy rajtunk kívül is vannak még,
akik így vannak vele. Mindennap ezernyi tragédia történik,
ezrek halnak meg, és mindegyik ugyanúgy számít.
A halálod napján otthon fogunk maradni mindannyian:
Anya, David, Em és én. Teljesen kizárjuk a külvilágot,
kikapcsoljuk a tévét és a rádiót is. Nézegetjük a
fényképalbumokat meg a családi videókat, Rólad fogunk
beszélni, Rád fogunk emlékezni, míg a világ a többiekről.
Valószínűleg nagyon sokat fogunk sírni, de azért nevetni is.
Nem lehetett rád nézni, vagy egy rólad készült képre anélkül,
hogy el ne nevetné magát az ember. Amióta visszakértem
Emtől a képed, mindig magamnál hordom. Már egy kicsit
piszkos és össze van gyűrődve a széle, mert mindig kiveszem a
műanyag tokból. Úgy érzem, ha nem veszem ki belőle, nem
látlak rendesen, mintha csak álmomban látnálak a műanyag
fólián keresztül. A képen azon a kötélen hintázol a parkban,
amit annyira szerettél, ami kicsit távolabb van a többi hintától
és a csúszdáktól. A fodros szélű pöttyös ruhád van rajtad,
amiben imádtál pörögni. Nagyon jó ránézni erre a képre.
Nemcsak megnyugszom tőle, hanem egyenesen jól érzés fog
el. Bár a képen csak Te vagy, mégis olyan, mintha
mindannyian rajta lennénk. Emlékszem, hogy Anya
fényképezett, David pedig mögötte állt. Próbáltak rávenni,
hogy nézz rájuk, de te hátrafelé forogtál, és azon nevettél,
milyen arcokat vágtunk a hátad mögött Emmel. Pontosan ezt
teszed a képen is: nevetsz, és a szemeid úgy csillognak, hogy
ha elég közel tudna hajolni hozzád az ember, akkor még
minket is láthatna bennük. A fa sem látszik, amin a hinta lóg,
így olyan, mintha egyenesen az égbe lenne felkötve. Olyan
szorosan fogod a kötelet, hogy szinte érzem, ahogy a
kifehéredő ujjperceid felpumpálják az életet a kötélen, fel az
égig.
Emlékszel, amikor azt mondtam, semmi sem változtat meg
mindent? Azt hiszem, tévedtem. Egy apró momentum is
megváltoztathat mindent. Sosem tudhatjuk, mi fog történni, és
talán jobb is így. Talán mindenkinek „Z” alakban halad az
élete. Egyenes vonalban halad előre, a horizont irányába, aztán
hirtelen történik valami. Valami jó, vagy valami borzasztó.
Vagy egyszerűen csak meglátsz egy fickót, aki sárgadinnyék
közt válogat, aminek látszólag semmi jelentősége, és hirtelen
teljesen más irányba folytatódik tovább, egy új horizont felé.
Rengeteg jó dolog történhet az emberrel, amit nem érdemel
meg. Rossz dolgok is történhetnek, amelyekért nem
hibáztathatunk senkit. Szomorú, hogy mennyivel könnyebb azt
látni, amit elveszítettél, és nem azt, ami megmaradt. Nem
mondom, hogy minden rendben van, mert egyáltalán nincs.
Soha, soha nem leszünk ugyanolyanok nélküled. Vannak rossz
és jó napjaink, mint minden családnak, és mindig Te maradsz
mindkettőnek a láthatatlan középpontjában. De a szeretet
nagyon erős, és mindenkinek jut belőle, ha hajlandó elfogadni.
Szeretetet mindnyájunknak adni kell, és ez az, amire
mindannyian vágyunk. így mindig mindenkinek jut belőle, nem
igaz?

Örök szeretettel,

Tess
 Köszönetnyilvánítás

Legmélyebb hálám, különböző okokból (de egyenlő

mértékben) Melinda és Philip Beard, Sr.-nak, Jane Dystelnek,
Miriam Goderichnek, Amy Kingnek, Eric Kampmann-nak,
Maryglenn McCombsnak, Jason Gobble-nak, Laura
Hilgersnek, Scott Gelottinak, Fred Buschnak, Buddy
Nordannek, Dan Jonesnak, John Towle-nak, Mark
Schoeppernek, Stan Druckenmillernek, Seth Tóbiásnak és
mindenkinek a Stonecipher, Cunningham, Beard és Schmitt
jogi cégnél. Mindannyian hozzájárultatok, hogy ez a könyv
jobb legyen, vagy egyáltalán létrejöhessen, vagy mindkettő.
Egyetlen ember maradt ki, aki nélkül Tess történetét sohasem
tudtam volna elmesélni. Traci: Tudom, hogy egy magabiztos
fiatal ügyvédhez kötötted az életed és nem valami érzékeny,
negyvenes éveit taposó álmodozóhoz, aki a szerencsesütiben
megjövendölt útját járja; de hihetetlen módon, ez utóbbi még
az előzőnél is jobban szeret.