1

7. BERZSENYI DÁNIEL (1776–1836)

BERZSENYI DÁNIEL ÉLETE

(1776. május 7. Hetye – 1836. február 24. Nikla)

Berzsenyi Dániel (1776–1836) 1776. május 7-én született a dunántúli Kemenesalja
egyik falucskájában, a Vas megyei Hetyén (ma: Egyházashetye) régi középbirtokos nemesi
család egyetlen gyermekeként. Édesapja jogvégzett ember volt, ügyvédi oklevelet szerzett, de
leginkább csak gazdálkodott, ügyvédi gyakorlatot nem folytatott, és a megyei közgyűléseken
sem igen szerepelt.
A világtól félrehúzódó, különc, komorságra hajlamos apa sajátos pedagógiai elveket
vallott: úgy vélte, „erőtlen és beteges” fiát nem kell korai szellemi munkával, tanulással
gyötörni, előbb erősödjék meg a falusi, „a legtermészetesebb szabad élet és szakadatlan gym-
nastika által” (írja Döbrentey Gábor Berzsenyi-életrajzában), és csak ezután fogható iskolai
stúdiumokra.1 Mindenesetre Hetyén 1786-ig nem is volt nyilvános iskola, és a fiatal Berzsenyi
talán csupán a betűvetést, az olvasást tanulhatta meg apjától.
A testileg megerősödött, megizmosodott ifjú 1788 őszén került a soproni evangélikus
líceum előkészítő osztályába, és kisebb megszakításokkal közel hét esztendőt töltött itt.
Túlkorosan, úgy látszik, nehezen alkalmazkodott az iskolai fegyelemhez, igyekezett függetleníteni
magát a líceumi rendtől, és többször is összeütközésbe került az intézet merevnek tartott szokásaival:
gyakran elmulasztotta például a tanórákat. 1793-ban meg is szökött Sopronból, beállt katonának,
de hamarosan a katonaságtól is elmenekült. Középiskolai (a mai gimnáziumnak megfelelő)
tanulmányait nem fejezte be, 1795-ben félbeszakította deákpályáját. „1795 júliusában eltávozott:
ügyvédbojtár vagy gazda lesz; nem mutatott jó erkölcsöket” – jegyezte fel az anyakönyvben Berzsenyi
neve mellé akkori professzora.
A soproni évek mégis mély nyomot hagytak benne: sokat olvasott, kitűnően el-
sajátította az akkori iskolák legfőbb tárgyát, a latin nyelvet, és nagyon jól megtanult németül is a
német ajkú városban. Versei arról vallanak, hogy igen részletesen ismerte az antik görög-
római mitológiát, költői mintaképe pedig a klasszikusok közül Horatius volt.
Apját felháborította fia sok megrovást kiváltó soproni viselkedése, derékba tört iskolai
pályafutása, így apa és fiú között a helyzet egyre inkább elmérgesedett. Sopronból nem is haza,
Hetyére ment, hanem egy ideig Niklán, nagybátyjánál húzta meg magát.

1
Később ezt a nevelési módszert ajánlotta Berzsenyi Kazinczynak is: „Kérlek, gyermekeidet gyenge korokban
tanulással ne kínozd. Tízesztendős korában megtanulja a gyermek azt egy nap, amit hét s nyolc esztendős korában
esztendeig.” (1815. március 2.)
 2

Nikláról néhány évre visszatért még az apjához, de kettejük elhidegült viszonya nem-
igen oldódott – különösen azután, hogy édesanyja, aki némiképp a villámhárító szerepét
töltötte be köztük, 1794 őszén meghalt. Négy évig azonban kibírták valahogy egymás mellett.2
Az atyai tömlöcből Berzsenyi úgy szabadult meg, hogy 1799 májusában feleségül
vette a vagyonos és nagyon fiatal rokonlányt, Dukai Takács Zsuzsannát. Az ifjú pár Söm-
jénben telepedett meg pár évre, és Berzsenyi végre a saját ura, önálló és kiváló gazda lett. 1804-ben
a kemenesaljai Sömjénről a somogyi Niklára (vagy ahogy ő maga írta gyakran: Miklára) költöztek.
A gyarapodásban és a vagyongyűjtésben egyetértettek a házasfelek, és az ekkor még csak titokban
író költő gazdag nagybirtokosként élte a falun megrekedt földesurak szokványos életét – lega-
lábbis a külső szemlélő így láthatta. Volt kb. 1200 hold rétje és szántója meg vagy 40 hold szőlője,
de ő bort nem, csak vizet ivott.3
Széphalom igen messze volt Niklától, itt pedig a messze környéken nem akadt senki,
akivel bölcs társalgásokat kezdhetett volna Berzsenyi a „tudományokról”. Pedig már 20 éves
kora óta, 1796-tól verseket írt, titokban, mindenki, családja elől is rejtegetve őket. Feleségét,
gazdálkodó társát nem vonhatta be a maga külön szellemi világába, mert fiatal fejjel „guzsalyra,
tőre [tűre] kárhoztatta” a kor elfogadott „férfitörvénye” szerint, meghagyta a maga műveletlenségében.4
Így vált Berzsenyi társtalan, magának élő, befelé forduló és sérülékeny lélekké. 1803-ban
Kis János (1770–1846) nemesdömölki (ma: Celldömölk) evangélikus lelkész, a kor egyik jeles
költője, egyébként Berzsenyi egyik gyermekének keresztapja, rajtakapta „firkálásai” közben,
felfedezte benne a költőt. Kis János három költeményt rögtön el is küldött Kazinczynak
(A magyarokhoz; Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás; A reggel), és ő lelkesedett értük. Közben eltelt
öt év úgy, hogy a nyilvánosság előtt nem esett szó a költőről.
1808-ban Berzsenyi maga jelentkezett Kis Jánosnál (aki ekkor már soproni lelkész volt):
egy teljes verseskötetet, 77 költeményt küldött neki.5 Kis János ezeket átadta Kazinczynak,
hogy támogassa nyomtatásban való megjelenésüket. Kazinczy elolvasta őket, és megírta Berzsenyinek
legelső, lelkesült hangú levelét (1808. október 1.), melyben ilyen dicsérő megállapítások találhatók:
„…a te énekeid nem szokott hangicsálás a magyar Helikonora”, „nyelved oly szép, oly nemes,
hogy azt csudálni fogja a haza” (egyedül a helyesírást és a versszövegek központozását hibáztatta).
Természetesen Berzsenyi is válaszolt, ő is elküldte levelét Széphalomra, és ezzel megindult hosszan
tartó levelezésük.
Niklát, száműzetése helyét a költő csak ritkán hagyta el, nem szívesen mozdult ki
otthonról. Pesten – az első időkben – csak két ízben járt: 1810 márciusában és 1813
májusának végén. Első útja alkalmával találkozott Kazinczy pesti íróbarátaival – Szemere
Pállal, Kölcsey Ferenccel, Vitkovics Mihállyal és Horvát Istvánnal – kölcsönös idegenkedést
ébresztve magukban egymás iránt. – 1812-ben egy hetet Bécsben töltött; itt lefestette magát:
készülő kötete élére készíttetett arcképet.

2
Erről így vélekedett Berzsenyi egy Kazinczyhoz írott levelében (1810. szeptetnber 1.): „Én őtet nem vádolom,
sőt azt vallom, hogy ő tanult, okos és igen jó ember, s minden hibája csak az volt, hogy engem nem ismert, és az
én szilajságomat nem mérsékelni, hanem zabolázni akarta. Ebből harc lett és örökös idegenség. Az ő háza nékem
Munkács volt, melyet csakhamar el is hagytam, és anyai jószágomon magamat meghúztam. De a harc az én
lelkemet nem csüggesztette, hanem emelte s érlelte.”
3
Önelégült büszkeséggel jellemezte saját anyagi helyzetét Kazinczyhoz írott levelében: „Csakhamar jobb gazda
lettem, mint atyám; somogyi jószágomat kiváltván, többet kaptam rétben és szántóföldben ezer holdnál, s úgy
szintén egy igen szép szőlőt, mely hat- s hétszáz akó legjobb bort terem. Ezekhez tudván az én életem módjának
nagy egyszerűségét, tehát én elég gazdag vagyok. Mindezeken felül pedig szerzettem magamnak egy olyan
kincset, mely mindezeknél többet ér – a tudományokat és a Te barátságodat […]”
4
„Ami feleségemet illeti – írta a széphalmi mesternek még csak nem is szégyenkezve (1809. március 12.) –
középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el, együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam,
mert e részben egy kevéssé napkeletiesen gondolkoztam […] Ha módi ruhák helyett jószágot szerzek, nem zúgolódik,
hanem a gyertya-vesztegetésért és firkálásért néha nagy panasza van ellenem.”
5
A verseket azonban nem dátumozta, tehát megírásuk pontos idejét nem lehet biztosan megállapítani.
 3

A gazdálkodó élet sok gondja-baja, családi nehézségek, rokoni perpatvarok és más meg-
próbáltatások is okai lehettek Berzsenyi viszonylagos költői terméketlenségének (pénz-
leértékelés 1811-ben; pereskedés a földek miatt rokonaival; 1812-ben háza egy része össze-
dőlt stb.).6 Vidéki földesúri életformája és nagyra törő költői becsvágya tragikus ellentmondásba
került egymással.
Mindehhez hozzájárult elszigetelt magánya, búskomorságra hajló kedélye, hipochondriája
és ingatag egészségi állapota. 1816-tól majd minden évben volt valami baja: „hideglelés, epehideg”.
Ebben a szerencsétlen testi-lelki állapotban érte Kölcsey kemény, olykor igaztalan recenziója
(bírálata), mely a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg. A kritikát meg-
alázónak, meg nem érdemeltnek érezte, személyes támadásnak fogta fel, és az a sejtése vált meg-
győződéssé, hogy Kölcsey elmarasztalásai mögött Kazinczy állhat. Elhidegült tőle, levelezésük
három évre teljesen megszakadt.
Berzsenyiben ezután elhallgatott a költő: a hátralévő években igen kevés verset írt,
„keblét szomorún bezárta”.7 Legfőbb álma volt, hogy méltó választ adhasson Kölcseynek:
ingerülten készült megtorolni sérelmeit. Legelső felháborodásában írta ún. antirecenzióját –
indulatosan, minden tudományos felkészülés nélkül, hiszen esztétikával mind ez ideig nem
foglalkozott. Kiadás végett elküldte ugyan a Tudományos Gyűjteménynek, de nem jelent meg,
kéziratát azonban sürgető kérései ellenére sem kapta soha vissza.
A költői alkotás helyét a következő években a tudományos munkálkodás, az esztétikai-
irodalmi tanulmányokban való elmerülés foglalta el; Berzsenyi lázas sietséggel igyekezett pótolni
műveltségbeli hiányait. A „méltó” válasz – jobb esztétikai tájékozódás után – Észrevételek
Kölcsey recensiójára címmel 1825-ben jelent meg a Tudományos Gyűjtemény szeptemberi
számában (tehát nyolc évet fordított elkészítésére). Ebben Kölcseynek a klasszicista esztétika
alapelveire épített legfőbb kifogásait már a romantika nevében utasította vissza: olyan költő ő,
akit nem lehet a „hellenica” szabályai szerint megítélni.8
Berzsenyi életét most már főként a tudományoknak szentelte; ezt jelzik egymás
után elkészült tanulmányai: A versformákról címűt a Tudományos Gyűjtemény publikálta
1826-ban. – 1829 és 1834 között Kritikai leveleket is írt. – 1830-ban nagy megtiszteltetés érte:
az Akadémia (Magyar Tudós Társaság – későbbi neve: Magyar Tudományos Akadémia)
filozófiai osztályán első vidéki rendes taggá választották. Akadémiai székfoglalója Poetai
harmonistica címen jelent meg 1833-ban. Ebben a tanulmányában a romantikával szemben a
klasszicizmus esztétikájának tételeit hirdette, a hellenika mellett foglalt állást: a világ legfőbb
törvényszerűsége szerinte a harmónia. – Ugyancsak 1833-ban írta A magyarországi mezei
szorgalom némely akadályairul című értekezését.
Utolsó éveiben Berzsenyi sokat betegeskedett: Balatonfüreden és budai gyógy-
fürdőkben kúráltatta magát. Mint akadámikus többször részt vett a Tudós Társaság ülésein,
sőt azt is tervezte, hogy a fővárosba költözik, ebből azonban semmi sem lett. – 1836. február 24-én
halt meg Niklán. Kölcsey híres emlékbeszédét Helmeczy Mihály olvasta fel az Akadémián.

6
Bajza Józsefnek (1804–1858) írta 1834-ben: „Igen gyakran elfojtják bennem a gazdasági paraszt vesződségek
az egyébiránt is nagyon szunyáta írásösztönt.”
7
Berzsenyi amúgy sem volt termékeny költő: élete végéig összesen 137 verset írt. – Második kötete 1816 júliusában
látott napvilágot (tartalma az előző kötethez képest 10 új verssel gyarapodott).
8
1825-re már Kölcsey is szembefordult korábbi esztétikai-poétikai nézeteivel.
 4

BERZSENYI DÁNIEL KÖLTÉSZETE

I. Berzsenyi fogadtatása:
1. Berzsenyi kortársi fogadtatása:
Kis János soproni evangélikus lelkész fedezte fel az asztalfiókjának írogató Berzsenyit, és küldte
el a költeményeket Kazinczyhoz. A széphalmi mester elismeréssel nyilatkozott Berzsenyi
tehetségéről, és ódák írására biztatta (valamint felhívta figyelmét a magyar helyesírás bizonyos
szabályaira). Kapcsolatuk az 1810-es évek elejéig mester-tanítvány viszony volt, és Berzsenyi
egyik legszebb költeményének Kazinczy adta a végleges címet: a konvencionális Ősszel helyett
A közelítő tél elnevezést. Az 1810-es évek közepétől azonban kapcsolatuk elhidegült: ekkor
jelent meg a Kazinczy köréhez tartozó Kölcsey Berzsenyi-recenziója. Kölcsey merev klasszicista
platformról bírálta Berzsenyi költészetét, szemére vetette nyelvi dagályosságát és az élmények
szűk körét. Kortársi megítélését kétségtelenül nehezítette, hogy Berzsenyi az átmenet költője
volt a magyar irodalomban.
2. Romantika, reformkor:
Berzsenyi Széchenyi kedvenc költője volt; verseit, különösen a Magyarokhoz című ódát idézte
a Hitelben, naplójában és döblingi irataiban (felesége számára le is fordította németre). A reformkori
magyar sorsódákban érvelése tovább élt anélkül, hogy alakja igazán élővé vált volna a korban.
3. 1910–1930-as évek:
Berzsenyi újrafelfedezése a Nyugat első és második nemzedékénél történt meg, elsősorban Szabó
Dezső és Németh László által. Mindketten a kérlelhetetlen erkölcsiségű hazaszeretet költőjét
látták benne.9
4. 1930–1940-es évek fordulója:
Az 1930–1940-es évek fordulóján, a nemzeti tragédia előestéjén Kodály megzenésítette a
Magyarokhoz című ódát, hangsúlyozva, hogy az ország fennmaradásának esélye a szabadság
és az erkölcs.
5. 1950-es évek:
Az 1950-es években Berzsenyit mint a nemesi megelégedettség, a nemesi hazaszeretet költőjét
kiiktatták a tankönyvekből és az irodalmi köztudatból.
6. 1970-es évek:
A költő rehabilitálása és a Berzsenyi-kutatás megindulása az 1970-es évek elejétől történt,
elsősorban Merényi Oszkár (kritikai kiadás), Csetri Lajos, Orosz László és Szörényi László
munkássága révén.

9
Németh László Berzsenyiről írott tanulmánya (1937) nagy visszhangot váltott ki. Felismerte benne Berzsenyi
nyelvteremtő képességét, valódi jelentőségét.
 5

II. A klasszicizmus és a romantika határának költője:

Kis János 1803-ban az asztalfiókban rejtegetett versek közül két antik veretű, alkaioszi
strófákban írt ódát és egy rímes verset küldött meg Kazinczynak. Ez utóbbinak (A reggel) utolsó
két szakasza jól jellemzi a sömjéni (és később a kezdeti niklai) időszak költői önszemléletét:
„A nagy lélek önként az aethaerben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.
Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé úszó sasokkal.”10
Berzsenyi csaknem egy évtizedig titokban verselgetett, miközben kitűnő gazda volt. Valóságos
kettős életet élt: munka után, estefelé, ha már „cselédit” (tágabban értelmezett családi környezetét)
nyugodni eresztette, egy maga alkotta külön költői világba húzódott, és a múzsákkal való társalgással
próbálta vigasztalni magát élete egyhangúságáért, itt szerette volna gyógyítani sebzett önérzetét.
Éjszakai költő volt. Poétai álomvilágában, a képzelődések országában „egy szebb lelki világ szent
óráit” élhette át. Ilyenkor nem volt magányos: a gyertya pislogó lángja mellett a csodált Horatius
ódáit, Gessner és Matthisson verseit olvasva virrasztott.11 Ez volt az ő igazi élete; a nappali,
a megszokott afféle nyűgös kötelességként súlyosodott rá. – A falusi földesúri életforma és
teremtett költői ideálvilágának kiáltó ellentéte nemcsak verseinek volt egyik ihlető forrása,
hanem egész életének legsúlyosabb, feloldhatatlan problémája is lett, és többek között ez okozhatta
költészetének korai kifulladását is.
Horatius költészete és az ún. horatiusi életfilozófia: a végletes érzelmektől való óvakodás, az
„arany középszer” életelvvé emelése, a sztoikusan bölcs megelégedés, belenyugvás a neki rendelt
sorsba, az ifjúság örömeinek józan élvezete látszólag meghatározta Berzsenyi életét és költészetét.
A kortársak egy része és még az éles szemű kritikus, Erdélyi János is főleg Horatius-másolóként
jellemezte őt.12
Berzsenyi valóban Horatiustól és a magyar Virág Benedektől kapott klasszicista ösztönzést,
de az ókori poéta világszemléletének magára erőltetése nem sikerülhetett: antik versmértékek
és formák mögött éppen nem a klasszikus egyensúly, az áhított harmónia fedezhető fel, hanem
az utánuk való eredménytelen sóvárgás, rezignált melankólia és örökös nyugtalanság.
A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta az említett német költők tanulmányozása
is amellett, hogy a magyar klasszicizmus korában már Bessenyeiék óta kezdtek sarjadozni a
romantika előzményének, a szentimentális érzékenységnek a csírái is.

10
Berzsenyi költeményeiben többször is előforduló látomás ez a költő röptéről, aki elszakad a kicsinyes napi
gondoktól, és a lélekben lobogó égi tűz lángolását kiszabadítja a fojtó porkötélből.
11
Gessner (1730–1788) német nyelven író svájci költő volt. Költészete átmenetet jelentett a klasszicizmusból a
szentimentalizmusba: ritmikus prózában írt idilljeiben pásztorok és nimfák szerepelnek.
Matthisson (1761–1831) német költő volt, klasszicizáló érzelmes költemények szerzője.
12
„Ő meg lőn igézve Horácz által, mint a mese hőse, ki a varázskörből nem szabadulhat. – Berzsenyit éppen csak
mint magyar Horáczot szerettük leginkább” – írta Erdélyi János 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemlében. –
Erdélyi kritikájában az eredetiség értékelő szempontként, esztétikai értékként való elfogadása félreérthetetlenül
romantikus nézőpont.
 6

Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy megfért egymás mellett
– legalábbis egy ideig – a földjéhez rögzült földesúr és a költő. Ideálvilágát azonban lassan
felőrölte a rideg valóság; csalódottság, kiábrándult keserűség, illúzióvesztés léptek álmai helyébe.
Barátimhoz című versében Berzsenyi már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást, és múlt időben
idézi fel korábbi merész költői száguldását:

„A szilaj lélek, rekeszét kitörvén,

A nap útján túl magasan csapongott,
S mint az aetherben lakozó rideg sas,
Földre se nézett.”

Klasszicista és romantikus vonások Berzsenyi költészetében:

Klasszicista vonások: Romantikus vonások:
– mintái az antik művek: szigorú formák, idő- – saját érzelmeinek kifejezése
mértékes verselés
– a példa Horatius élete és költészete – elvágyódás egy képzelt világba
– költészetében kiemelt szerepe van az óda és – vonzódás a fantasztikumhoz, az álomhoz
az epigramma műfajának – az elégia és az episztola műfaja

1808-ban Berzsenyi egy teljes verseskötetet (77 költeményt) küldött el Kis Jánoshoz. A versek
megjelenésére azonban csak 1813-ban került sor, ekkorra sikerült ugyanis támogatókra találnia.
Jellemző Berzsenyi verseire, hogy azokat csak elvétve keltezte, a kézirat összeállításában nem
követett időrendet. Még a legismertebb ódáinak és elégiáinak sem lehet tudni a pontos keletkezési
idejét. Azért sem, mert verseit állandóan csiszolgatta; Horatius elvét követte: „kilenc évig tartsd
vissza a műved”. Képei, kifejezései gyakran versről versre vándoroltak.
Az életmű vizsgálata sokféle szempont alapján történhet (tematika, lírai szubjektivitás,
életfilozófia, stílushatások stb.), de az áttekinthetőség szempontjából a műfaji elrendezés a legjobb.
Ennek alapján Berzsenyi pályája a következő szakaszokra bontható:
1. Ódák: A magyarokhoz (I.), A magyarokhoz (II.)
2. Elégiák: Búcsúzás Kemenesaljától, A közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz
3. Episztolák: Dukai Takács Judithoz, Vitkovics Mihályhoz, A Pesti Magyar Társasághoz

Meg kell jegyezni, hogy nem minden verset lehet műfajilag egyértelműen besorolni.
Például a Barátimhoz című vers kezdete és zárása elégikus, de a vers egésze ódai hangvételű.
Hasonlóan összetett műfajú az Osztályrészem című költemény is. Jellemző a versek műfaji
besorolásának bizonytalanságára, hogy Kazinczy A közelítő tél címűt ódának nevezte, holott
ma éppen ez tartható a legegyértelműbben elégiának. Radnóti találóan jegyezte meg: „elégikus
zengésűek az ódák – szárnyalnak ódai hévvel az elégiák.” Így tehát a Barátimhoz és az
Osztályrészem című verseket érdemesebb összetett műfajnak minősíteni, és ódai színezetű
elégiáknak nevezni.
 7

III. Ódák:

Magyarokhoz (I.) (végleges formája 1810-ben):

Keletkezés:
A vers első változatát még 1797 előtt fogalmazhatta meg a költő, végleges formáját pedig
1810-ben kapta: a költemény fontosságát jelzi, hogy Berzsenyi több változatban is elkészítette
(a változás iránya a horatiusi alaptól – a római néphez – való elmozdulás és a nemzeti
történelemre történő koncentrálás). Mintája Horatius Ad Romanos (A rómaiakhoz) című
alkotása. Innen kölcsönözte Berzsenyi a következőket:
– a témát (a régi erkölcs romlásán való kesergés)
– a formát (alkaioszi strófa)
– a műfajt (óda)
Bezsenyi verse mégsem tekinthető csupán egy antik utánzatnak, eredeti és önálló alkotás.
Műfaj:
A költemény időszembesítő hazafias óda.13 Az ódai vonásokat erősítik a következő jellemzők:
1. a nagyszabású téma (a nemzet történelme, romlása)
2. a magasztos, emelkedett hangvétel
Szerkezet–gondolatmenet:
A költő a címben a magyarságot szólítja meg, vagyis szózatot intéz a nemzethez. A szerkezet a
klasszicista szabályokhoz alkalmazkodó, idő- és értékszembesítő jellegű: Berzsenyi a jelen
zűrzavarával, hanyatlásával, erkölcsi romlásával a múlt értékeit állítja szembe, az erős, dicső
korszakot (ez a téma – a hanyatló magyarság képe – hagyományos a magyar irodalomban).
1. versszak:
A megszólításban már megjelenik a vers szerkesztő elvét alkotó éles szembenállás, mely
egyúttal erkölcsi ítélet is: „Romlásnak indult hajdan erős magyar! / Nem látod, Árpád vére miként
fajul?”). Az ellentétben a dicső múlt van szembeállítva a hanyatló jelennel.
2–6. versszak:
Ez a rész a nemzeti múlt nehéz pillanatait idézi meg:
 2. versszak: „Nyolc századnak vérzivatarja közt”: ez a strófa a múlt kemény helytállását
jelképezi; Buda vára – itt és a kor több más versében is – a nemzeti lét és a
függetlenség jelképe
 3. versszak: „undok vípera-fajzatok”: a jelen erkölcse lerombolja Budát, és ezzel a nemzetet is
A következő 3 strófában a dicső múlt bizonyító tényei sorakoznak:
 4. versszak: tatárjárás, török hódítás
 5. versszak: a Szapolyai János által levert 1514-es paraszháború
 6. versszak: az előző szakaszokból, a múltból levont következtetést tartalmazza: erkölcs
és bátorság fontosságát hangsúlyozza az antik időkből vett képekkel
(A múlt tehát hősi, dicső és értéktelített.)

13
Az időszembesítő vers a múltat és a jelent vagy a múltat, a jelent és a jövőt egymáshoz viszonyítva jeleníti meg.
 8

7–10. versszak:
Ez a rész a romlott, hanyatló, elkorcsosult jelent mutatja be, a bűnök felsorolása, vádak sora;
a romlás oka nem a külső fenyegetettség, hanem a belső viszály, az erkölcsi romlás, az elpuhultság
(„sybaríta váz”).
 7–8. versszak: ez az egység egy ténymegállapítással indít, majd ezt követi egy illusztráció:
a tölgyfa képe a belső széthullás metaforája (ellenáll a szélviharnak, de
elpusztul a férgek által);14 ebből következik egy általános érvényű szentencia,
konklúzió (következtetés, megállapítás): a magyarság is képes átvészelni
a külső veszélyeket, a belső viszályok, a romlás ellen azonban tehetetlen;
a 8. strófa az erkölcs alapvető fontosságát hirdeti (itt kerül nyugvópontra
a vers)
 9–10. versszak: egy kérdéssel lendíti tovább a verset, majd a jelen magyarságát jellemzi;
a nép elvesztette nemzeti identitását, nyelvét
11–12. versszak:
Ez a rész indulatszóval kezdődik. A két strófa felkiáltó mondatai – anaforikus szerkesztéssel – ismét
a dicső múltat, a történelmi nagyságokat idézik fel: Attila, Árpád, Hunyadi János (a romantika
ódaköltészetében leginkább ők a nemzeti nagyság kifejezői).
13–14. versszak:
Az utolsó két strófában a korábbi szenvedélyes hang megtörik: az ódai hangot az elégikus
váltja fel. A lírai én rezignáltan veszi tudomásul a nemzet pusztulásának, a nemzethalálnak
az elkerülhetetlenségét („De jaj, csak így jár minden az ég alatt!”); Berzsenyi történelemszemlélete is
megmutatkozik itt: eszerint a történelemre a körforgás a jellemző (a virágzást szükségszerűen
követi a pusztulás, ezt pedig ismét a felvirágzás; vagyis a történelem végzetszerű, fatalisztikus,
mert nem az embertől függ). A herderi szerves fejlődésben a fénypont és elmúlás is benne van:
a fennmaradás pedig – Berzsenyi szerint – csak erkölccsel lehetséges.
Verselés:

A költeményt Berzsenyi alkaioszi strófában írta. az első és a második sor ún. nagy alkaioszi
sor, melyben jambus és anapestus gyorsít a ritmuson. A harmadik sor ötödfeles jambus. A negyedik
sor ellentétes lejtésű, ún. kis alkaioszi sor: két daktilust trocheus és spondeus követ. Ez a
versforma kemény, érces csengésű, az ódai hatást erősíti.
a magyar reformkori költészet vissza-visszatérő témája a nemzethalál, a „nagyszerű halál”
toposza mint rémkép. Ide tartozik – többek között – Kölcsey Zrínyi második éneke és
Vörösmarty Szózat című költeménye. De a 20. századi magyar költészetre is jellemző, hogy a
haza sorsfordító kérdései helyet kapnak – a nemzetféltéstől egészen a megrázó nemzethalál
követeléséig (például Ady Endre Nekünk Mohács kell, József Attila Elégia, Illyés Gyula Egy
mondat a zsarnokságról és a Bartók című alkotásai).
14
A képet Berzsenyi minden bizonnyal Baróti Szabó Dávid Egy ledőlt diófához című alkotásából kölcsönözte.
 9

Magyarokhoz (II.) (1807):

Keletkezés:
A vers 1807-ben keletkezett. Történelmi háttere a napóleoni háborúk Európát megingató
hatása: 1805. október 21-én az ulmi csatában elszenvedett súlyos osztrák vereség, közvetlen
kiváltó alkalma pedig I. Ferenc osztrák császár és király népeihez intézett kiáltványa. A vers
azonban elválasztható a konkrét történelmi helyzettől, mivel általános, minden korra érvényes
véleményt fogalmaz meg.
Műfaj:
A költemény műfaja hazafias óda; ódai sajátossága a téma (ismét a nemzet sorsa foglalkoztatja
a költőt) és a hangnem. A Magyarokhoz (I.) is a korabeli történelmi valóság megrendítő
élményeit szólaltatja meg. De míg abban a kiábrándulás és a nemzet pusztulásának látomása
jelenik meg, addig ebben az ódában a bizakodás, a hit válik hangsúlyossá. Megszólal Berzsenyi
nemesi szemlélete, hogy a bölcsen kormányzott állam („lebegő hajónk”) a történelmi viharokat
túléli, de csak akkor, ha a nemzet feleszmél.
Szerkezet–gondolatmenet:
A szerkezet kiegyensúlyozott és harmonikus, a másik ódához hasonlóan jól megszerkesztett
(talán még inkább klasszicista). A vers terjedelme rövidebb (6 versszak), ezért áttekinthetőbb;
szerkezetileg két világosan elkülöníthető részre tagolható:
1–3. versszak:
Ebben a 3 versszakban Berzsenyi a háborúk félelmetes erejét, a pusztítást, a zűrzavart jeleníti
meg nagyarányú képekkel: a kezdeti rémület (l. versszak) hatalmas látomássá, vízióvá változik
(2–3.versszak). A pusztulás az egész világot fenyegeti (erre utalnak a földrajzi nevek), minden
átalakul, a világ megszokott rendje felborul, az állandóság megszűnik („A népek érckorláti dőlnek,
/ S a zabolák s kötelek szakadnak.”). A háború által mozgásba lendült történelem viharzását Berzsenyi
a tenger forrongásának Horatiuson át Alkaiosztól öröklött képével fejezi ki (az állam hajója a
tenger vad, elnyeléssel fenyegető hullámai között úszik, lebeg). Mitológiai utalások és antik nevek
sora jelenik meg ebben a részben: „Erynnis”, „Prusszia”, „Haemusok”, „Baktra”), ami a vers
klasszicista jegyeit erősíti.
4–6. versszak:
A következő egységben már nem a pusztulásba beletörődő hangon szólal meg a költő: a
merész, töretlen hit hangján bízik abban, hogy Magyarország nem fog elpusztulni, történelmi
kivételként képes lesz talpra állni.
Berzsenyi bátor hitének alapjai a következők:
 4. versszak: bízik a bölcs politikai vezetésben: I. Ferencet Titus római császárhoz hasonlítja
 5. versszak: hisz a nemzeti egységben, a magyarság bátorságában, fizikai erejében
 6. versszak: feltételezi a nemzet erkölcsi és szellemi nagyságát
(„Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.”)
(A vers utolsó soraiban megjelenő történelmi példák is a tiszta erkölcsök erejét igazolják.)
Nyelvezet:
A vers klasszicista vonásait erősítik az antik utalások, a nagyarányú, kifejező képek sora, a metaforák,
valamint a magasztos és patetikus hangnem.
Beszédhelyzet:
A költő egyes szám második személyben szól a magyarsághoz egészen az 5. versszak elejéig.
Majd ugyanitt átvált egyes szám első személyre, jelezve, hogy ő is kész a nemzetért küzdeni.
Versforma:
A költemény versformája – hasonlóan a Magyarokhoz (I.) című ódához – alkaioszi strófa.
 10

A magyarokhoz (II.) alapvetően optimista vers: Berzsenyi hisz a nemzet jövőjében; ezzel szemben
A magyarokhoz (I.) című ódában a nemzethalált, a pusztulást elkerülhetetlennek tartja. A költő
a forrongó világpolitikai helyzetet felvázolva vizsgálja a nemzet fennmaradásának lehetőségét.
Hangsúlyozza a nemzeti öntudat fontosságát: a fennmaradás két princípiumának az erkölcsöt
(lélek) és a szabadságot tartja. Ez a két érték nem csupán a közösség számára megtartó erő,
hanem az egyén számára is. A lüktetést és folytonosságérzetet az áthajlások, a sorközi mondat-
kezdések is biztosítják. A költemény nyelvi- és kifejezőerejét bizonyítja, hogy az antik utalások
felfejtése nélkül is eljut az üzenet az olvasóhoz. (A verset Kodály Zoltán zenésítette meg.)

IV. Elégiák:
Berzsenyi elégikus költővé válásában több tényező is szerepet játszott. 1809. május 5-i levelében
számolt be első ízben betegeskedéséről Kazinczynak: „Ez a tavasz nékem szomorúan köszöntött
bé; egyik nyavalyából a másikba estem. Még eddig a mulandóságnak semmi magvát sem
éreztem ereimben; de most érzem egész semmiségemet és csüggedek.” – Ekkor Berzsenyi még
csak 33 éves, fiatal ember. Valójában nem is a testi nyavalyák sújtották igazán: évek óta kedély-
betegség gyötörte, csüggedt és kiábrándult. Hősi ódáival nem tudta – és már nem is merte –
vállalni a politikai költő szerepét: valószínűleg kérdésessé vált számára az ősi, tiszta erkölcs
feltámasztásának lehetősége. Nyomasztólag hatott rá elszigeteltsége, poétai álomvilágának és
a falusi gazda életformájának egyre kínzóbb ellentmondása. A bágyadás, a reménytelenség
eluralkodása Berzsenyi kedélyén összefügghetett a Niklára való átköltözéssel is (1805); elszakadt
a szülőföldjétől, a sokféle érzelmi kapcsolattól. Somogyban idegen maradt, élete pedig meg-
lehetősen egyhangú lett. A Kazinczyhoz elküldött versekre is késett a válasz, és nem volt külső
biztatás sem.
Ez az átalakulás azonban nem magyarázható csupán életrajzi eseményekkel. Igaz, ezek is
közrejátszottak abban, hogy Berzsenyi hangja elkomorult. Ugyanakkor a költő életében is lezárult
egy szakasz. Az ifjúból felnőtt férfi lett, élettapasztalatai átalakították hangulatát, világképét.
A létezés törvényszerűségeit kutatva hiányérzet nyugtalanította. Nincs nyugalom, nincs folytonosság
és állandóság. Úgy érezte, az élet rendkívül rövid, visszafordíthatatlan; csupán egy pillanat:
„Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül / Mint a nyíl s zuhogó patak.” (Horác). Mindezek a tényezők
együttesen eredményezték Berzsenyi költészetében az elégikus életérzés kialakulását.
A költő elégiáit 1804 után írhatta. Kb. 8–10 verset lehet ide sorolni; valamennyi alaptémája a
mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen végzete. Elsősorban nem a
halálfélelem szólal meg ezekben a költeményekben, hanem sokkal inkább a lélek kiégettsége,
elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága, egyhangú
monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé váló elmagányosodás.
Osztályrészem (1799 körül):
A műfaji átmenet verse ez a költemény. A denotáció (elsődleges jelentés) szintjén az ifjú
korból a felnőtt korba érkező költő verse (az anyagi, egzisztenciális biztonság, a szélsőségektől
mentes élet dicsérete, a horatiusi magatartásforma és életelv felvállalása). A konnotáció, a metaforák
szintjén az asszociációs bázis értékelése; a költő motívumokat, metaforákat állít egymás mellé,
és a vers feszültségét az adja, hogy át akarja értékelni a költészettörténeti konvenciót és asszociációs
bázist. Ezek azonban, mivel rendkívül erősen rögzülnek az olvasóban, ellenállnak a költő kísérletének:
tenger – kikötő
végtelenség – elzárt hely
mozgalmasság – statikusság
ifjúság – felnőttkor
küzdelem – megelégedettség
Az olvasó értelmezésében ezért válik a mű elégiává, holott Berzsenyi ódának szánta. Az elégikus
hangvételt erősíti a vers utolsó két versszaka, melyben az értékek mulandóságával szemben
a költészet mint megtartóerő jelentkezik, és egyúttal a teremtő költő képzet is előkerül, ami
már a romantika sajátossága. A vers szapphói strófában van írva; a versszakok merevségét
oldják az áthajlások, az egy sorban két mondat típusú megoldások.
 11

A közelítő tél (1804–1808 között):

Keletkezés:
Berzsenyi elégiái közül az utókor ezt a verset tartja az egyik legsikerültebbnek (1804–1808
között írhatta).
A cím kérdése:
A költő eredetileg az iskolás megfogalmazású Az ősz címet adta költeményének, de Kazinczy
javaslatára megváltoztatta. És valóban, A közelítő tél jelzős szókapcsolat hatásosabb,
sejtelmesebb az egyszavas ősznél, és érzelmileg is többet előlegez a vers hangulatából. A cím arra
utal, hogy a költemény leíró jellegű, de több ez puszta tájleírásnál. Ez az ellentét eredményez
feszültséget a cím és a versszöveg között.
Szerkezet–gondolatmenet:
A vers felépítése könnyen áttekinthető, logikus gondolatmenetet mutat. A költemény három
nagyobb szerkezeti egységre tagolódik:
1–3. versszak:
Az első 3 strófa a múlt és a jelen szembeállításán alapszik. Tagadásra fordított idill jelenik
meg: tagadó mondatok sora utal az elmúlt évszakokra. A költői negatív festés (hat tagadószó,
illetve tagadó ige fordul elő) – a tavasz és a nyár hiányának jellemzésével – kettős hatást ér el:
 egyrészt rámutat a jelen sivárságára
 másrészt nagy erővel tudatosítja a múlt értékeinek tragikus, visszavonhatatlan elvesztését
Az állító mondatok az őszi táj lehangoló képét idézik („Hervad már ligetünk”, „Tarlott bokrai”,
„sárga levél zörög”). A múlt szépségélménye hangokkal („nem búg gerlice”), színekkel és illatokkal
(„zöld lugasok”, „Bíbor thyrsusain”, „violás völgye nem illatoz”) válik érzékletessé. A sivár jelen
leírásában az akusztikus elemek, különösen az r hangok hatásosak: „Tarlott bokrai közt sárga
levél zörög”.
4. versszak:
Ez a strófa az előző egység természeti képei alapján filozófiai gondolatot fogalmaz meg hatásos
képi elemekkel: az idő észrevétlenül tovasiklik, minden csak pillanatig tartó tünemény. A „szárnyas
idő” metafora egyszerre hordozza az elérhetetlenség, a gyors repülés képzetét, majd a „tünő
szárnya” szókapcsolat ehhez a mulandóság élményét társítja. Végül a lírai én az általános pusztulás
széles távlatú képi élményét a parányi, a földi enyészetével kapcsolja össze („a kis nefelejcs”).
5–6. versszak:
Az utolsó szerkezeti egység a költő szubjektív érzéseit, az elégikus lélekállapotot ábrázolja.
A lírai én magára vonatkoztatja a negyedik versszak filozofikus általánosítását. A természet
megújul, de az elmúlt ifjúságot nem hozhatja vissza az eljövendő tavasz sem (az emberi életút
visszafordíthatatlan, egy életszakasz megismételhetetlen). Az emberi élet legfájdalmasabb felismerését
fogalmazza meg a verszárlat: a halál elkerülhetetlen, a szerelem pedig csupán a múlté.
Az utolsó két versszak elmúlt ifjúságra vonatkozó természeti képei („koszorúm bimbaja”,
„szép tavaszom”, „Nektárját ajakam”, „zsenge virágait”, „több kikelet”) visszautalnak a verset
indító három strófa egyes részleteire, tragikusnak érzett veszteségeire. Itt válik egyértelművé,
hogy csupán valóságos, hanem egyúttal lelki tájról is szól a leírás.15

15
Ezt a verstípust Németh G. Béla írta le és nevezte még–már–most típusú időszembesítő versnek.
 12

Verselés:
A költemény formája az ún. aszklepiadészi versszak, amely három kis aszklepiadészi és egy glükoni
sorból áll. – A kis aszklepiadészi sor 12 szótagos ereszkedő lejtésű sorfaj, daktilusok és trocheusok
vegyülete, középen (a 6. szótag után) erős sormetszettel.

Az első aszklepiadészi versszak ritmusképlete

Levéltöredék barátnémhoz (1804–1808 között):

A Berzsenyi-kutatás nem tisztázta egyértelműen a címzett személyét, de szinte bizonyosan
téves az az irodalomtörténeti konvenció, hogy Dukai Takács Judithoz, sógornőjéhez, az első magyar
költőnőhöz írta Berzsenyi a verset, hisz ő ekkor még 8 év körüli lányka volt. A cím előrevetíti
a műfajt:
1. Episztolatöredék:
A címbeli „töredék” utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indul – megszólítással,
a fatikus (kapcsolatteremtő) funkció előtérbe kerülésével és az érdeklődő kérdésre adott válasz
látszólagos megtagadásával –, de hamarosan elejti a levél címzettjét. A költő figyelme
önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy
episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. Az elégia a címe ellenére – természetesen –
nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A költő falusi elvonultságát, lelki társtalanságát, egész
életének szomorúságát festi le (ezért létösszegző versnek is szokás nevezni).
Az 1. versszak még a távol levő barátnő (régiesen: „barátné”) kérdését fáradt mélabúval utasítja
el, hiszen úgyis ismeri – őt nélkülözve – társtalan magányát; a további versszakok mégis a meg-
tagadott választ fejtik ki, de valójában az elhárított kérdésre felelnek.
2. Életkép:
A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe: „cselédi” (családjának
tagjai) már nyugovóra tértek, ő pedig egyedül – mint mindig – a többiekkel lelki közösséget
nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt (2. versszak).
A kanóc („parázs”) pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata (3–4. versszak):
a lírai én elszakad a környező világ kiábrándító szürkeségétől, „s egy szebb lelki világ szent óráit”
éli át. Ebben a magányos esti álmodozásban életre kelnek „az emlékezetnek repdező szárnyain”
a múlt, az ifjúság „eltűnt örömei”. Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító
jelen és a színes, az érzelmekben és hajdani „tündérképekben” gazdag (legalábbis ilyennek
látott) múlt között – tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.
 13

3. Létértelmezés:
A befejezésben, az ötsorosra bővült 5. strófában a korábbi reális képsor Berzsenyi életsorsát
összegező jelképpé emelkedik, párhuzamot teremtve a 2., a 3. és a 4. versszak képrészletei és a
beléjük sűrített szimbolikus tartalom között. Így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé,
az öregedés jelképévé. A kanóc pislogó lángja a hamvadó, kihűlő szerelmet, az őszibogár búsongó
zümmögése pedig Berzsenyi melankolikus lírájának „szomorgó nótáját” asszociálja. Ami eddig
a denotáció szintjén volt olvasható, az a konnotáció (asszociáció) szintjén életértelmezés, lét-
értelmezés (szüret – összegzés; este, ősz – elmúlás).
Ebben a versben már nincsenek antik utalások, szókészletében sincs semmi keresettség. A jelképes
összegzés súlyos mondanivalója, az önábrázolás szándéka szétfeszíti a korábbi strófák négysoros
rendszerét, az utolsó sor ráütő ríme hatásos kondulással, ezzel a nyomatékos akusztikai eszközzel
érzékelteti az élet és a vers lezártságát.
A versnek ütemhangsúlyos sorfaja van: szabad ütemezésű, négyütemű 12-es. Strófája (az 5. vers-
szakot kivéve) négysoros, rímelhelyezése keresztrím (a b a b).16
A vers alapgondolata az összegzés időpontjában az értékek mulandósága, mely az idő
függvénye; az idő kérlelhetetlenül minden értéket kérdésessé tesz, ez Berzsenyi összes
elégiájának alapja. Két tényező áll ellen az időnek: az emlékezet, mely újra felidézhetővé
teszi az értékeket, élményeket és a képzelet, mely kitágítja a földi lét határait; de az idő
kérlelhetetlensége nagyobb erő ezeknél (a tűz motívuma: „tüzemet gerjesztem”, „pislogó láng”,
„hamvadó szikra”. (A költeményt Kodály Zoltán zenésítette meg.)
Fohászkodás (1804–1808 között; végleges forma 1810-ben):
Az 1. versszak az ésszel fel nem érhető kategóriáját mutatja be; ez Kant felfogásához áll közel,
a Tiszta ész kritikájában leírt tényekhez. A lélekkel, a belsővel is csak az óhajig juthat el az
ember. Óhaj és bizonytalanság között feszültség van. Az első két sor az emberi megismerés módo-
zataira utal, és nem Isten létére.
A 2–4. versszak a teremtett világ csodáit, elrendezését, harmóniáját hirdeti; ez a felfogás a newtoni
deizmussal hozható összhangba, ez fogalmazódik meg benne. Berzsenyi istenfelfogásában
keveredik a deizmus tana Istennek mint gondviselőnek a képével. A végső válasz azonban, mivel
az elme útján nem lehet eljutni Isten megértéséhez és felfogásához, a hit és a remény. Ez a bizakodás
adja meg a földi küzdelem és jobbratörés értelmét.
A poézis hajdan és most (az utolsó vers):
A kalóz Protheus (az örökké átváltozó isten); Weöres Sándor felfogása szerint a hajós Odüsszeusz,
aki lekötöztette magát, hogy a szirének énekét hallhassa. Berzsenyi két költészetfelfogást állít
szembe: az antik és klasszicista költészet winckelmanni értelmezését, illetve Schillernek a naiv
költészetről mondott gondolatait; a romantikus költészet szertelenségével és lélekromboló
hatásával Berzsenyi a költészetnek a szép funkcióján keresztül közösségteremtő, világjobbító
feladatot tulajdonít, újrahangsúlyozva a „prodesse et delectore” („tanítani és gyönyörködtetni”)
horatiusi elvét. Ahol a költészetnek az antik világban megfogalmazott és kikristályosodott
célja nem valósulhat meg, ott megszűnik a líra:
„A szent poézis néma hattyú,
S hallgat örökre hideg vizekben.”

16
Ez viszonylag ritka a klasszicista költőknél (Horváth János szerint ez a legszebb felező tizenkettes).
 14

V. Episztolák és epigrammák:

Berzsenyi 1808-tól verseinek kiadására készülve és a meginduló Kazinczy-levelezés kapcsán

lett tevékeny résztvevője a kibontakozó irodalmi életnek. 1810-től többször is megfordult
Pesten, megismerkedett Kazinczy ottani íróbarátaival, és mindezek hatására tanulmányozni
kezdte, majd teljes egészében magáévá tette a felvilágosodás gondolatrendszerét. Hallatlan
lelkierő és erkölcsi bátorság kellett ahhoz, hogy szembeforduljon korábbi – immár maradinak
ítélt – nézeteivel. Újabb költeményei nemcsak költői világának tágulását jelzik, hanem bizonyos
mértékű közeledést is a klasszicista elvekhez, ízléshez. Egyre gyakrabban lett a művek témája
a filozófiai töprengés, a halál utáni lét vagy nemlét kérdése (például Életfilozófia; A temető),
és Berzsenyi új, bölcselkedő hajlamának, filozófiai fejtegetéseinek leginkább két veretes klasszikus
műfaj felelt meg: az episztola és az epigramma. Az előbbi kötetlen tartalmánál és terjedelménél
fogva (a minta ugyancsak Horatius) igen alkalmas a felvilágosodás racionalista elveinek átélt
kibontására, az utóbbi pedig – tipikusan gondolati költemény lévén – egy-egy ítéletalkotás
magvas, tömör megfogalmazására.
Berzsenyi episztoláinak köznapibb témájához igazodik a versforma is: 1815-ben írt ilyen műfajú
alkotásai szép lejtésű ötös és hatodfeles jambusokban szólalnak meg. A legfontosabbakban
egy-egy kérdéskör, életét izgató és felzaklató nyomasztó gond kapta meg a költői részletező
kifejtés keretét.

1. Episztolák:

Dukai Takács Judithoz (1815):17

Berzsenyi Dukai Takács Judithoz küldött levele mintegy önkínzó cáfolata annak, amit annak
idején felesége „együgyűségéről” és ebben való megtartásáról írt. Megkésett bánattal vetette
papírra korábbi véleményének elítélését:

„Hogy a szelíden érző szép nemet

Letiltva minden főbb pályáiról,
Guzsalyra, tőre kárhoztatni szokta
A férfitörvény, vajjon jól van-e?
Igen: ha az csak úgy tekintetik,
Mint ösztöninknek szenvedő edénye
S nyers kényeinknek játszó eszköze.”

A folytatásban arról van szó, hogy éppen a nőket kellene a legmagasabb kultúra szintjére emelni,
mivel ők azok, „kik embert szülnek és nevelnek”.

17
Dukai Takács Judit (1795–1836) kora népszerű költőnője, a „magyar Szapphó” volt. Távoli rokonság fűzte
Berzsenyihez.
 15

Vitkovics Mihályhoz (1815):

Berzsenyi Vitkovics Mihályhoz írt költői levelének eszmefuttatásai újra felvetik életének nagy
dilemmáját: a felvilágosodott költőhöz méltatlan magányos földesúri lét faluhoz kötöttségét és
a „rokon lelkekkel” való tudós érintkezés kiirthatatlan sóvárgását, a városi életforma utáni vágyát.

„Szivemnek ember és rokon kebel kell,

Kivel vegyítse érzeményeit;
Elmémnek elme, mely megértheti,
S melyben sugárit tükröztetheti” – írta elégedetlenül.

Berzsenyi szinte lelkendezve idézi most fel 1813-as pest-budai útjának jeleneteit: a Virág Benedeknél
tett látogatást, a Szemere Pállal folytatott tudós beszélgetést és a színházi estét. – Berzsenyi
eljutott földesúri önbírálatának arra a fokára, hogy észrevegye: viszonylagos jómódjának ára
mások nyomorúsága és lelki elnyomordása. Ebben a versben már ott kísért hamarosan derékba
tört életének, költői pályájának tragédiája is: magányos életformáján változtatni képtelen, „s csak
álma tündérképét kergeti, mint egy vadonban bujdosó fakír”.

A természet vagy civilizáció választásában Berzsenyi a civilizációt választja. A Homérosztól

Teokritoszon át Vergiliuson keresztül Rousseau-ig tartó művészi és eszmei vonulat a falu, a vidék
elsődlegességét vallja, és ezzel szakított a magyar lírában szinte először Berzsenyi. A kiindulópont a
horatiusi bölcsesség, a belső érték és a mértéktartás elve. Ez viszont független a környezettől.
A dilemma az, hogy ezekhez melyik nyújt több örömet, lehetőséget. A társas élet örömeit,
sokszínűségét, várossal összekapcsoló voltát vallja Berzsenyi. Először számolt le az idilli
parasztképpel, és a körülményeitől megnyomorított, szándékaiban és erkölcsiségében sérült
parasztot állítja az olvasó elé. A zárlat a búcsú, a viszontlátás reményében történik. A hangvétel
a felütésben és a zárlatban közvetlen, familiáris. A kommunikációs funkciók közül a fatikus
(kapcsolatteremtő) kerül előtérbe (megszólítás, egyes szám második személyű kérdések).

A Pesti Magyar Társasághoz (1815):

Berzsenyi az episztolát az 1813-as kötetének kiadását anyagilag is támogató pesti kispapok
köréhez címezte. Ebben a művében jutott el legmesszebbre a felvilágosodás eszmerendeszerének
magasztalásában. Az ész isteni mindenhatóságáról himnikus hangon tesz vallomást, és ellenséges
indulattal kárhoztatja „a hit vakító szentelt maszlagit”.

„Az és az Isten, mely minket vezet,

Az ő szavára minden meghajul,
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké,
S örök helyéből a tenger kikél;
Ez alkot minden szépet és dicsőt,
Az egyes embert, mint a milliókat,
Ez áldja s égi boldogságra int.”
 16

2. Epigrammák:
Napoleonhoz (1814):
A 19. századi irodalom és bölcselet központi kérdése volt Napóleon megítélése. Napóleon alakja
több dolgot is példázhat:
– az emberi kiteljesedés hatalmas lehetőségei; mit tehet az ember, ha akarja (pozitív példaként
jelenik meg)
– a történelem pojácája, aki azt hiszi, hogy irányíthatja a történelmet, (át)alakíthatja a világot
– az emberi kiteljesedés, az emberi lehetőségek tragikus iróniáját jelző alak, az eszmény és
megvalósulás feloldhatatlan ellentéte
Kezdetben Berzsenyi is lelkesedett Napóleonért, de nagyon hamar kiábrándult belőle. Értelmezésében
az emberi nagyság, a történelem a népek akarata mint történelemirányító erő kibontakoztatásának
előmozdításában van. Napóleon bukásának oka az volt, hogy a történelmi akaratot önmaga
szolgálatába próbálta állítani, és ezzel megcsúfolta a szabadságeszmét; és mivel akarata ellentétes lett
a történelem irányával, bukása szükségszerűen következett be.

VI. Recenzió és Antirecenzió:

Az élete benső válságával küzdő Berzsenyi számára szinte halálos csapást jelentett Kölcsey
tudós bírálata (1817). Bár a recenzens kifinomult ízléssel választotta szét a nagy verseket a
gyengébb alkotásoktól, a költő az egyes kritikai megjegyzések valós vagy vélt jogosságát sohasem
tudta elfogadni és megemészteni, az egészet durva és kíméletlen támadásnak fogta fel. Ma
már világosan látható, hogy voltaképpen a romantikus költő-kritikus, Kölcsey a klasszicista
esztétika szigorú elveihez mérte a lényegében szintén romantikus Berzsenyi költészetét.
Kölcsey a következő kritikai észrevételeit hangoztatta: Berzsenyi „soha nem a tárgytól veszen
lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat […] – az ő
fiatal, vidám lelke a görög felé röpdes vissza, phantásiája ideális képekkel foglalatoskodik,
annálfogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak […]” – „Berzsenyi gyakran dagályos,
feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el.” Kifogásolta „a helyenként becsúszott
provincializmusokat” is. Rossz néven vette, hogy egy regét (románcot) aszklepiadészi
versekben írt Berzsenyi. A legfájóbb, leginkább megsemmisítő erővel ható állítás azonban az
volt, hogy Berzsenyi költői géniusza már kimerült, csupán ismétli önmagát: „[…] némely
darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal
minden érzeménytől s minden értelemtől általában üresek. […] Berzsenyi magát már egészen
kimerítettnek lenni látszatik.”18
A költői vénát Berzsenyinél a tudós búvárkodás váltotta fel, és életéből nyolc évet szánt arra,
hogy méltóképpen válaszoljon Kölcseynek. Nagy tanulmánya, az ún. Antirecenzió (Észrevételek
Kölcsey recensiójára) 1825-ben jelent meg. Ebben pontról pontra haladva igyekszik cáfolni
Kölcsey vádjait, és az ún. egzaltált kifejezéseket, a feleslegvaló és értelemtől mentes üres
expressziókat külön-külön is nagy elhitető erővel magyarázta meg.19

18
Kölcseynek – természetesen – nem mindenben volt igaza, de Berzsenyi lírája valóban elhallgatott. Kérdés persze,
hogy ennek oka ténylegesen írói vénájának elapadása volt-e. Az elkövetkező húsz év alatt mindössze tízegy-
néhány verset írt már csak (és néhány kisebb értékű csipkelődő epigrammát).
19
Az 1833-ban megjelent Poétai Harmonistica már az Antirecenzióval ellentétben a romantika ellen, a „Hellenika”
mellett foglalt állást.
 17

„A nimbus, lángkör, csillagkorona, Sonnenkrone stb. a romantikában csak az, ami

volt a Hellenikában a koszorú, úgy hogy dithyrámbok lángköre, semmi nem egyéb, mint
a dithyrámbok koszorúja. Így változnak az ideák, s így kell a nyelvnek változnia! […]
Így kell a romantikának egész styljáról ítélnünk, mert valamint változnak az ideák, a
szerint kell változni az egész költői szellemnek és nyelvnek; sőt így kell azoknak
változniok minden eredeti költőnél, mert minden új szellemnek és nyelvnek harmóniája
születik, s ahol ez nem születik, ott eredeti sincs.”

Berzsenyi tehát elméletileg is vállalta költészetének romantikus vonásait. Lényegében azt

szögezte le, hogy ő a modern, ő az új költészet igazi, eredeti alkotója.

Kölcsey példamutató erkölcsi nagyságát, jellemének tisztaságát mutatja, hogy megbántott

barátját halála után igyekezett kiengesztelni. Megható emlékbeszédét az Akadémia „közűlésében”
1836. szeptember 11-én olvasta fel Helmeczy Mihály (Kölcsey beteg volt, ezért nem mehetett
el). A beszéd utolsó mondatai így hangzanak:

„Árnyéka az elköltözöttnek, sírod felett zeng az engesztelő szózat! Nem sokára

követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés
gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek
valánk; miért szégyenelnők azt? az élet útai keresztül járnak egymáson; s leggyakrabban
elveink szentsége sem oltalmazhat meg akar tévedéstől, akar félreértéstől: de a sírdomb
békeség laka; s küszöbén emberi érdek nem léphet be. Te a földi leplet, s vele a halandó
gyarlóságait levetkezéd. Elköltözött az ember, a költő miénk, e nemzeté maradt
végiglen; e nemzeté, mely neved és dicsőséged szent örökség gyanánt birandja.”