A fordítás alapjául szolgáló kiadvány

Walter Sullivan: Continents in Motion

McGraw-Hill Book Co., New York, 1974

Fordította:

Kardeván Péter

(1-8. fejezet)

Szurovy Géza

(9-21. fejezet)

A fordítást az eredetivel egybevetette:

Mindszenty Andrea

és

Tóth Géza

Az Utószót írta és a kéziratot szakmai szempontból átnézte:

Juhász Árpád

ISBN 963 281 559 9

Copyright © 1974 by Walter Sullivan,

© Kardeván Péter, Szurovy Géza, 1985

Hungarian translation

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

84.407 Kner Nyomda

Gyomaendrőd, 1985

Felelős vezető: Háromszéki Pál vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Schiller Jánosné

Műszaki vezető: Tóbi Attila

Műszaki szerkesztő: Keresztes Mária

Megjelent 49,96 (A/5) ív + 16 oldal melléklet terjedelemben az MSZ 5601-

59 és 5602-55 szabvány szerint

Mindazok között,

akik hozzájárultak a következő

oldalakon ismertetett

forradalmi felfedezésekhez,

senki sem töltött be

oly kiemelkedő szerepet, mint

William Maurice Ewing

(1906-1974)

és

Harry Hammond Hess

(1906-1969);

az ő emléküknek ajánlom tisztelettel ezt a könyvet.

Forrásművek és engedélyek
Köszönetnyilvánítás
Tartalom
Bevezetés
1. Egy világot formáló gondolat születése
2. Pólusátfordulás vagy pólusvándorlás?
3. Összeütköző világok és más katasztrófák
4. A léggömbhipotézis
5. Vita a földköpenyről
6. Mágneses lábnyomok
7. A kételkedők
8. „Mohole” vagy „Nohole”?
9. Történelmi utazás a múltba
10. Sivataggá változott tengerek és elárasztott vagy kiemelkedő
szárazföldek
11. Antarktisz - a mozaik döntő jelentőségű darabja
12. Változó geográfia és az élet változatossága
13. Az Afar-háromszög és a Vörös-tenger forró pontjai
14. Köpenyanyag-feláramlás, vulkáni kitörések és óceáni szigetek
15. De hát miért gyűrődtek fel a lánchegységek?
16. Az Appalache-ek - egy eltűnt óceán szülöttei
17. Az egyetemesség keresése
18. Földrengések: előrejelzés vagy megelőzés
19. Megszelídíthető-e a Föld mélyén lakozó dzsinn?
20. A Föld története és az emberiség sorsa
21. „És mégis mozog!”
Utószó
Irodalom
Fairhridge, RhodesW.: „South Pole Reaches iheSahar
Név- és tárgymutató
Forrásművek és engedélyek
E könyv fejezeteiben közölt részletek közül azokat, amelyek szerzöi/kíadói
jogbiztosított vagy magánkézben tartott anyagokból származnak, az
alábbiakban soroljuk fel;

28. és 34. oldal: Earth in Upheaval by Immanuel Veli-kovsky. Copyright ©

1965 by Immanuel Ve-likovsky. Utánnyomás a Doubleday & Co., Inc.
engedélyével.

30. oldal: My life in Publishing by Harold S. Latham.

Copyright © 1965 by Harold S. Latham. Utánnyomás az E. P. Dutton &

Co., Inc. engedélyével.

37. oldal: Worlds in Collision by Immanuel Velikovsky.

Copyright 1950 by Immanuel Velikovsky. Utánnyomás a Doubleday & Co.,

Inc. engedélyével.

41. és 42. oldal: „How to Wreck the Environment”by Gordon MacDonald

az Unless Peace Comes-ból, amelyet Nigel Calder szerkesztett. Copyright
© 1968 by Nigel Calder. Utánnyomás a The Viking Press, Inc,
engedélyével.

82. oldal: Albert Einstein William M. Barretthez írt levele, 1931. január 6.
Utánnyomás az Albert Einstein-hagyaték engedélyével, amely
ehhez minden jogot fenntart.

Készségesen hozzájárultak e könyv oldalain látható - részleteiben vagy

teljes egészében szerzői/kiadói jogbiztosított kiadványokból származó -
illusztrációk felhasználásához, amelyeket, forrásuk feltüntetésével, az
alábbiakban sorolunk fel:

4. oldal: Polarforschung, 2. kötet, pótfüzet i960, 45. old., kiadta a Deutsche

Gesellschaft für Polarforschung, Münster, Westf.
39. oldal: Paul. A. Martin, Science folyóirat (1973) 179. kötet, 972. old.

46. oldal: The New York Times, 1959. december 19., Copyright © 1959 by
The New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

54. oldal: J. R. Rothé, Proceedings of the Royal Society of London, A

sorozat (1954), 222. kötet, 388. old.

58. oldal: Scientific American, ahogy a képaláírásban szerepel.

62. oldal: felső ábra: H. H. Hess, American Journal of Science (1946), 244.
kötet, 783. old.

66. oldal: The New York Times, i960, március 27., Copyright © i960 by The
New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

70. oldal: National Academy of Sciences.

85. oldal: Continental Drift, szerkesztő: S. K. Runcorn, 20. ábra. Academic

Press, Inc,

93. oldal: The New York Times, 1973. július 26,, Copyright © by The New
York Times Company, Engedélyezett utánnyomás.

95. oldal: Arthur D. Raff és Donald G. Mason, Geological Society of

America Bulletin, 72. kötet (1961), 1268. old.

99. és 101. oldal: F. J. Vine, Science, 154. kötet (1966), 1407. és 1409. old.

108. oldal: Sir Edward Bullard, E. J. Everett és Gilbert Smith,

Philosophycal Transactions of the Royal Society of London, A sorozat, 258.
kötet (1965), 41-51. old.

113. oldal: J. T. Wilson, Nature, 207. kötet (1965), 345- old.

115. oldal: The New York Times, 1972. október 25., Copyright © by The
New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.
137., 138., 142*. 148., 155.. 158., 161., 166. és 168. oldal: A Mélytengeri
Fúrási Program.

146. oldal: A Woods Hole Oceanográfiai Intézet.

155. és 161. oldal: The New York Times, 1972. május 29 és 1973. március
23., Copyright © 1972,1973 by The New York Times Company.
Engedélyezett utánnyomás.

177. oldal: készítette: Az American Geographical Society.

179. oldal: Az Amerikai Természettudományi Múzeum szívességéből.

186. oldal: Vertebrate Paleontology, by A. S. Romer, 179. old. (Brink

nyomán), University of Chicago Press, 1966.

188. oldal: L. A. Frakes és J. C. Crowell, Nature, 217. kö

tet (1968), 838. old.

189. és 190. oldal: I. W. D. Dalziel és D. H. Elliot, Na

ture, 233. kötet (1971), 246-252. old. (3. és 4. ábra).

194. oldal: A. S. Romer, Proceedings of The American Philosophical

Society, 112. kötet, No. 5 (1968), 338-341. old. 2. ábra (Osborn nyomán).

197. oldal: Az Egyesült Államok Geológiai Térképe, 1932, U. S.

Geological Survey, J. H. Zum-berge: Elements of Geology, 2. kiadás,
John Wiley & Sons, 1965, 264. old. 15-2. ábra szerinti kivonat.

204. oldal: J. W. Valentine és E. M. Moores, Nature,

228. kötet (1971), 657-659 old. (2. ábra).

205. oldal: The New York Times, 1973. június 25., Copy

right © by The New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás. bal

felső ábra: The Fossil Book. Copyright 1938 by Caroll Lane Fenton és
Mildred Adams Fenton. Utánnyomás a Doubleday & Company, Inc.
engedélyével.

bal középső ábra: Az Amerikai Természettörténeti Múzeum, előzőleg a The

Age of Reptilesben publikálva. Copyright © 1966 by Edwin H. Colbert,
Kiadó: George Weidenfeld & Nicolson, Ltd. Nagy-Britanniában, és W.
W. Norton az Egyesült Államokban. jobb felső és alsó ábrák: Evolution of
the Vertebrates by E. H. Colbert (51. és 48. ábrák). John Wiley and Sons,
Inc., 1955. jobb középső ábra: A. S. Romer, Proceedings of the American
Philosophical Society, 112. kötet. No. 5 (1968), 338-341 old. (4. ábra).

215. és 216. oldal: Haroun Tazieff.

231. oldal: J. T. Wilson, Nature, 207. kötet (1965), 907. old.

233- oldal: The New York Times, 1970. július 9., Copyright © by The New
York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

234. oldal: Geotimes, 1972. június, 15. old. és 1973. március, 16. old.

246. oldal: The Encyclopedia of Oceanography, szerkesz

tette: Rhodes Fairbridge, 947. old. Copyright © 1966 by Reinhold

Publishing Corporation. Engedélyezett utánnyomás.

247. oldal: K. J. Hsü, Geological Society of America

Bulletin, 71. kötet (i960), 579. old.

248. oldal: K. J. Hsii és S. O. Schlanger, Geological So

ciety of America Bulletin, 82. kötet (1971). 1208. old.

249. oldal: D. P. McKenzie, Geophysical Journal, 18, kö

tet (1969), 27. old. (13. ábra).

251. oldal: Peter Vogt és mások, Journal of Geophysical

Research, 76. kötet (1971), 3211. old. (2. ábra). Copyright © 1971 by the
American Geophysical Union.

252. oldal: K. J. Hsii, Nature, 233. kötet (1971), 46. és

47. old. (2., 3., 4. ábra).

258. oldal: John Rodgers, Studies of Appalachian Geology - Northern and

Maritime, szerkesztő: E-an Zen és mások, 147. old., John Wiley &
Sons, Inc., 1968.

260. oldal: J. T. Wilson, Nature, 211. kötet (1966), 677. és 678. old. 1. és 2.
ábra).

262. oldal: Scientific American az ábraaláírás szerint. 265. oldal: The New
York Times, 1970. szeptember 12., Copyright © by The New York Times
Company. Engedélyezett utánnyomás.

267. oldal: U. S. Geological Survey.

270. oldal: R. W. Fairbridge, Geotimes, 1970. július/ augusztus, 19. old.

274. oldal: H. Kuno, Bulletin Volcanologique, 20. kötet

(második sorozat) 1959,37-76. old.

275. oldal: AzEgyesült Államok földtani térképéből adap

tálva, Geological Society os America, kivonatolás hasonlóan, mint J. H.

Zumberg, Elements of Geology, 2. kiadás, 267. és 289. old.-on, John Wiley
& Sons, 1965.

282. oldal: P. W. Lipman és mások, Science, 174. kötet (1971), 821-825.

old.

284. oldal: M. E. Beck és mások, Nature Physical Science, 240. kötet

(1971). ni. old. (1. ábra).

29r. oldal: U. S. Geological Survey.

295. oldal: The New York Times, 1973. január 17., Copyright © 1973 by
The New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

298. oldal: The New York Times, 1966. március 27., Copyright © 1966 by
The New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

302. oldal: U. S. Geological Survey.

306. oldal: Monkmeyer Press Photo Service.

307. oldal: U. S. Geological Survey.

321. oldal: The New York Times, 1973. július 14., Copyright © 1973 by The
New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás (Adaptált, C. G.
Chase és T. H. Gilmer nyomán, University of Minnesota.)

325. oldal: Adaptált, az Egyesült Államok Nemzeti Atlaszából.

331. oldal: Az Egyesült Államok Nemzeti Atlasza és J. A. Noble,

Geological Society of America Bulletin, 81. kötet (1970).

334. oldal: The New York Times, 1973. március 20., Copyright © 1973 by
The New York Times Company. Engedélyezett utánnyomás.

353. oldal: Woods Hole Oceanográfiai Intézet.

A színes mellékletek közül az 1-24. számúak (kivéve a 22-es számút) az

amerikai űrexpedíciókból származnak. Az 1., 3., 4., 5., 6., 7., 9., 10., 11.,
12., 13., 16., 2t., 23. és 24. melléklethez a fényképeket a The Goddard
Space Flight Center of the National Aeronautics and Space Administration
szolgáltatta. A 2., 15., 18., 19. és 20. melléklethez használt fényképeket a
General Electric Photographic Engineering Laboratory készítette az
Earth Resources Technology Satellite No. 1 által továbbított képek alapján.
A 8. melléklet alapjául szolgáló légi mozaikfelvételeket hasonlóképp az
Earth Satellite Corp. bocsátotta rendelkezésre. A 17. melléklet szintén
mozaikkép, amelyet a Soil Conservation Service of the U. S. Department of
Agriculture készített. A14. mellékletet az U. S. Geological Survey készítette
a 13. melléklethez magyarázó rajzként. A 22. mellékletet Pitman, Larson és
Herron készítette, mint a képaláírásban is feltüntettük. A 25., 26. és 29.
melléklet Jerome F. Hamlin által készített fényképfelvételek. A 27. és 28.
melléklet Terry Middleton fényképei.
Köszönetnyilvánítás
Ez a könyv, amely oly merőben különböző tudományágakkal és a Föld
egymástól rendkívül távol eső körzeteivel foglalkozik, nem készülhetett
volna el az Egyesült Államok és más országok szakembereinek bőkezű
támogatása nélkül. Sir Edward Bullard a cambridge-i egyetemről, Sheldon
Judson a Princeton Egyetemről és J. Tuzo Wilson a torontói egyetemről a
kézirat terjedelmes részét olvasták át és egészítették ki észrevételeikkel.
Mindazok között, akik az egyes fejezeteket tüzetesen átvizsgálták, külön
köszönet illeti John Birdöt a Cornell Egyetemről, Kenneth Hsüt a zürichi
Alkalmazott Tudományok Szövetségi Intézetétől, John Rodgerst a Yale
Egyetemről és Warren Hamiltont az Egyesült Államok Földtani
Felügyeletétől, akik a fejezeteket az elkészítés különböző stádiumaiban
átnézték. Ezenkívül sokan adtak értékes információkat vagy ellenőrizték a
kéziratnak saját munkájukkal foglalkozó részeit.

Bár lehetetlen felsorolni mindazoknak a nevét, akik segítségemre voltak, a

már említetteken kívül szeretném kifejezni hálámat a következő
személyeknek:

Tj., H. van Andel (Oregon State University), Don Anderson (a

Seismological Laboratory of the California Institute of Technology
igazgatója), Tanya Atwater (Massachusetts Institute of Technology), Robert
Ballard (Woods Hole Oceanographic Institution), William E. Benson
(National Science Foundation), Lord Blackett (P. M. S. Blackett) (Royal
Society of London), Robert Bostrom (University of Washington), F. R.
Boyd (Geophysical Laboratory of the Carnegie Institution of Washington),
Edwin H. Colbert (Museum of Northern Arizona), Stirling A. Colgate (a
New Mexico Institute of Mining and Technology elnöke), Allan Cox
(Stanford University), Kenneth Deffeyes és R, H. Dicke
(Princeton University), William R. Dickinson (Stanford University), Robert
S. Dietz (National Oceanic and Atmospheric Administration), Charles L.
Drake (Dartmouth College), Helen Dukas (Einstein Estate), David H. Elliot
(Ohio State University), néhai Maurice Ewing (a Lamont-Doherty
Geological Laboratory korábbi igazgatója) és Páll Einarsson (ugyanennek
az obszervatóriumnak a munkatársa).

Továbbá Rhodes Fairbridge (Columbia University), Charles H. Hapgood

(Keene State Teachers College), Pembroke J. Hart (Geophysics Research
Board of the National Academy of Sciences), John H. Healy
(National Center for Earthquake Research), James R. Heirtzler (Woods
Hole Oceanographic Institution), Lowell S. Hil-pert (U. S. Geological
Survey), John T. Hollin (University of Maine), Sir Harold Jeffreys
(University of Cambridge), F. K. Jones és V. M. Gray (a Jesus College
levéltárosai, Cambridge), H. D. Klemme (Weeks Natural Resources, Inc.),
Leon Knopoff (University of California at Los Angeles), Roger L. Larson
és Walter C. Pitman III (Lamont-Doherty Geological Observatory), Xavier
Le Pichon (Centre Océanologique de Bretagne) és John Lyman (University
of North Carolina).

Ezenkívül Paul S. Martin (University of Arizona), Thomas R. McGetchin

(M. I. T.), Charles E. Melton (University of Georgia), H. W. Menard
(Scripps Institution of Oceanography), A. A. Meyerhoff (American
Association of Petroleum Geologist), Paul A. Mohr
(Smithsonian Astrophysical Observatory), Jason Morgan
(Princeton University), Walter H. Munk (University of California at San
Diego), Otto Nathan (Einstein Estate), Carel Otte (Union Oil Company of
California), Melvin Peterson, Lynn Victoria Allan és Tom Wiley (Deep Sea
Drilling Project), Troy L. Pewe (Arizona State University), Ruth Piggot
(Mrs. Charles S. Piggot), Robert W. Rex (University of California at
Riverside), Peter A. Róna (NOAA), William B. F. Ryan (Lamont-Doherty
Geological Observatory), Janes M. Schopf (U. S. Geological
Survey), Frederick J. Sawkins (University of Minnesota), Bobb Schaeffer
(American Museum of Natural History), Sean C. Solomon (M, I. T.), Lynn
Sykes (Lamont-Doherty Geological Observatory), Stephen L. Talbott (a
Pensée szerkesztője), Haroun Tazieff (Centre National de la Recherche
Scientifique), Nikolaas Tinbergen (Oxford University), Victor Vacquier
(Scripps Institution of Oceanography), James M. Valentine (University of
California at Davis), Immanuel és Elisheva Velikovsky, Frederick J. Vine
(University of East Anglia), Peter R. Vogt (U. S. Naval Oceanographic
Office), Meyer W. Weisgal (Weizmann Institute of Science), J. D. H.
Wiseman (British Museum - Natural History) és Isidore Zietz (U.
S. Geological Survey).

Számos, e könyvben ismertetett elmélet képezi máig is vita tárgyát, és az

előzőekben felsoroltak közül senki sem tehető felelőssé a közöltekért.

Külön hálával tartozom számos könyvtárnak megkülönböztetett

vendégszeretetükért: az Kaliforniai Műszaki Egyetem, a Columbia Egyetem
és a Princeton Egyetem földtani könyvtárainak, továbbá a New York-i
nyilvános könyvtár természettudományos és műszaki
tudományos részlegének, valamint a közép-manhattani körzeti könyvtárak
tudományos részlegeinek. Az Állami Repülésügyi és Űrhajózási Hivatal
(NASA) Goddard Űrhajózási Központjában a Nyilvános Ügyek Hivatala
kereste ki a színes fényképek többségét. Azonosításuk és értelmezésük nem
lett volna lehetséges a központ munkatársának, Paul D. Lowmannek
szolgálatkész segítsége nélkül.

A térképek és ábrák legnagyobb részét Andrew Sabba-tini készítette el, aki

ások módosítás ellenére is megőrizte nyugalmát. A gépelésben Brenda
Nicolson vállalta a fő terheket. Madeline Greenlcaf kitartóan búvárkodott a
könyvtárakban. A McGraw-Hill Könyvkiadónál Gladys J. Carr, Stanley
Harvey, Robert Mitchell és kollégáik érdeme a könyv szép kivitele.

Az anyag nagy része a The New York Times részére készített - c történeti
fejleményekre vonatkozó - tudósításokból származik. A The Times
bölcsessége és előrelátása tette lehetővé a rendszeres sajtóvisszhangok
ismertetését. Végül feleségem, Mary, nemcsak tűrte hosszú éveken
keresztül a könyv vajúdó érlelődését, de a kézirat minden oldalát ő rendezte
sajtó alá újra meg újra.
Tartalom
Bevezetés

1. Egy világot formáló gondolat születése

2. Pólusátfordulás vagy pólusvándorlás?

3. Összeütköző világok és más katasztrófák

4. A léggömbhipotézis

5. Vita a köpenyről

6. Mágneses lábnyomok

7. A kételkedők

8. „Mohole” vagy „Nohole”?

9. Történelmi utazás a múltba

10. Sivataggá változott tengerek és elárasztott vagy kiemelkedő

szárazföldek

11. Antarktisz - a mozaik döntő jelentőségű darabja

12. Változó geográfia és az élet változatossága

13. Az Afar-háromszög és a Vörös-tenger forró pontjai

14. Köpenyanyag-feláramlás, vulkáni kitörések és óceáni szigetek

15. De hát miért gyűrődtek fel a lánchegységek?

16. Az Appalache-ek - egy eltűnt óceán szülöttei

17. Az egyetemesség keresése

18. Földrengések: előrejelzés vagy megelőzés

19. Megszelídíthető-e a Föld mélyén lakozó dzsinn?

20. A Föld története és az emberiség sorsa

21. „És mégis mozog!”

Utószó (Juhász Árpád

Irodalom

Név- és tárgymutató
Bevezetés
Ki ne tűnődött volna már el azon, hogy mi préselte össze a
gyűrthegységeket, mi vájta ki a tengerek medencéit? Kit nem ejtettek még
ámulatba azok a hihetetlen erők, amelyek meghajlították, összegyűrték és
eredeti helyzetükből kimozdították bolygónk kőzetrétegeit - ahogyan azt
például egy-egy új autópálya sziklabevágásai tárják elénk. Van-e, aki nem
töprengett azon a kérdésen, hogy bolygónk miért épp olyan, mint
amilyennek jelenleg látjuk, s hogy vajon a kontinensek és tengerek, a
vulkánok és szigetláncok miféle fejlődési folyamat végtermékei.

A XX. század utolsó évtizedeinek embere abban a különösen szerencsés

helyzetben van, hogy közvetlen szemlélője lehet a természetről alkotott
fogalmaink legmélyrehatóbb átalakulásának. Olyan Föld-modell született
ugyanis, amely megmagyarázza, hogy a földfelszín miért olyan, amilyennek
ma látjuk, a hegységek miért ott vannak, ahol vannak; miért szegélyezik
vulkánok és földrengéses övezetek a Csendes-óceánt; miért csúszik lassan a
kaliforniai partvidék San Diegó-tól San Franciscóig terjedő szakasza a
kontinens egészéhez képest északnyugati irányba.

A lényeget meglátó értelemnek voltak más ehhez hasonló felvillanásai a

múltban - bár ritkán. Az egyik Sir Isaac Newton ama felismerése volt, hogy
az alma esését meghatározó törvények szabályozzák a Jupiter holdjainak
pályáját, valamint a Hold Föld körüli és a Föld Nap körüli keringését.

Hatalmas filozófiai és tudományos forradalmat jelentett, hogy a

gravitációnak általa megfogalmazott matematikai képletei alkalmasak
voltak e mozgások leírására. Ez mutatta, hogy a földi eseményeket irányító
törvények alkalmazhatók az egész Világegyetemre. Newton - a
XVII. században - először ingatta meg azt a hagyományos nézetet, hogy az
égitestek másfajta, értelmünk számára hozzáférhetetlen, földöntúli
törvényeknek engedelmeskednek. Elfogadottá vált, hogy a
Világmindenségnek csak egyetlen „törvénykönyve” van: a
természettudomány. Ez az elv azonban csak lassan ivódott be az emberiség
tudatába.
A megértés folyamatának nagy fordulatai közé tartozott az, amikor - jórészt
Charles Darwinnak köszönhetően - magyarázatot adtak a fajok
kialakulására, illetve a földi élet sokszínűségére, s hasonló jelentőségű az a
fejlődés is, amely e században Albert Einstein
relativitáselméletének hatására bontakozott ki. A relativitás azonban olyan
sebességeket (például a fénysebességet), roppant tömegeket és egyéb
körülményeket tételez fel, amelyek eddig mindennapi tapasztalatainkon
kívül estek, úgyhogy ez az elmélet az átlagember számára még idegen. A
Földre vonatkozó új felfogás azonban nem épül oly szorosan nehéz
matematikai levezetésekre. Olyan jelenségeket érint, amelyek mindennapi
életünkben körülvesznek bennünket. Azokra a kérdésekre ad választ,
amelyeket az ember ősidők óta feszeget. Részletes kifejtése minden idők
legnagyobb tudományos detektívtörténeteinek egyikét idézi fel.

Az a mód, ahogyan ez az elmélet érvényre jutott, rávilágít arra, hogy a

tudósok sem tévedhetetlenek, és arra is, hogy a tudományban ugyanúgy
divatirányzatok uralkodnak, mint az öltözködésben vagy a hajviseletben.
Azt is bemutatja, hogy a koncepciózus elmékben miként állnak össze egy
csapásra látszólag távol eső, összefüggéstelen felfedezések egyetlen
elméletté, amely nemcsak tetszetős, de különféle évszázados problémákra is
magyarázatot ad.

Újra meg újra visszautasított, módosított, majd ismét elvetett elméletek

története ez, amely végül bolygónk átfogó leírásához vezetett, s a maga
nagyszerűségében szinte bibliai. Ez az elmélet lényegileg egy eleven,
szakadatlanul változó Föld képét tárja elénk, amelynek kontinensei a
földkéreg gigantikus tábláinak elcsúszásai következtében egymáshoz képest
állandó mozgásban vannak. Ahol ezek a táblák összeütköznek - Kalifornia
alatt, Törökországon keresztül, a japán, alaszkai, chilei és perui partok
mentén és sok más területen pusztító földrengésekre és vulkánkitörésekre
lehet számítani.

Az elmélet váratlanul olyan különleges témakörökre is kihatással volt, mint

egy korábbi jégkorszak a Szaharában, „afrikai” hüllőmaradványok jelenléte
a Déli-sark közelében, az ércek és a kőolaj földi eloszlása, a múltbeli és
jelenlegi éghajlatváltozások, valamint azok a körülmények, amelyek
bizonyos élőlények fajainak kipusztulásában vagy megszületésében
közrejátszottak.

A tudományra az a jellemző, hogy az elméletek ritkán mondják ki - ha

egyáltalán kimondják - a végső szót a természet megmagyarázásában. Az
égi mozgások kopernikuszi világképéről - amelynek védelmezésekor
Galilei megingott - Einstein kimutatta, hogy az a valóságnak csupán
tökéletlen leírása. Lényegét tekintve azonban cáfolhatatlan volt; jó okunk
van azt hinni, hogy a Föld új elmélete is - lényegét tekintve - bátran
szembenézhet a jövőbeni kifogásokkal. A természet szépsége részben belső
lényegéből fakadó titokzatosságából ered. Miként a női szépséget is csak
fokozza, ha a titokzatosság árnya lengi át, a természet is mindig eltitkolni
látszik valamit. Akármilyen mélyen hatolunk is szentélyébe, mindig van
még egy ajtó, amelyet ki kell nyitnunk.

Így van ez a Föld új elméletével is. Olyan felfedezések korában élünk,

amelyek felvillanyozzák az embert bolygónk iránt. Ha az olvasó részesülni
kíván ebben a lelkesültségben, meg kell ismerkednie néhány új kifejezéssel
és fogalommal. E könyvben azonban arra törekedtünk, hogy ezt a
folyamatot, amennyire csak lehetséges, gyötrelemmentessé tegyük. A
következő oldalakon ismertetett felfedezések napjaink büszkeségei,
amelyben valamennyiünknek osztoznunk kell. Reméljük, hogy az olvasó e
könyvvel új képet kap arról a csodálatos bolygóról, amelynek neve: Föld.
1. Egy világot formáló gondolat
születése
1914-ben, amikor a Queen Elizabeth Gránátosok harmadik ezrede a
németek belgiumi előrenyomulását megállította, egy fiatal tartalékos
hadnagy, Alfred Wegener karlövést kapott, és kórházba szállították.
Gyorsan felépült, de alighogy visszatért a frontra, máris újra megsebesült,
ezúttal a nyakán, és ez számára a háború végét jelentette.

Lábadozása közben vált szinte rögeszméjévé egy gondolat, amely már jó

néhány évvel azelőtt felkeltette érdeklődését. Már 1910-ben meglepte az
Atlanti-óceán déli részén az átellenes partok feltűnő „illeszkedése” - a
brazil partok kiszögellése szinte tökéletesen illeszkedni látszik Nyugat-
Afrika beöblösödésébe.

Abszurd elképzelésnek tűnt, hogy a két partvonal valamikor érintkezhetett

egymással, de egy évvel később véletlenül ráakadt egy tudósításra, amely
földtani és ősmaradványok közötti kapcsolatokról számolt be, és sejtetni
engedte, hogy e két terület valamikor valóban összefügghetett. 1912-ben
ezért a Frankfurti Földtani Társulat elé terjesztett egy javaslatot, amely a
kontinensek egymáshoz képesti sodródását vetette fel. Ezután azonban egy
grönlandi expedíció, valamint a háború kitörése félbeszakította az e
lehetőség tisztázására irányuló kutatásait.

Most azonban, hosszúra nyúló felgyógyulása alatt folytatta a munkát, s ez

1915-ben a kontinensvándorlás első átfogó elméletének publikálásához
vezetett. A kontinensvándorlás hívei számára - akik sok éven át a tudomány
számkivetettjeinek kis csoportját alkották - A kontinensek és óceánok
eredete című könyv klasszikus műnek számított, a tudóstársadalom nagy
része viszont a homályos érvelés klasszikus példájának tekintette.

Nem Wegener volt az első, aki a kontinensek sodródásán töprengett.

Mihelyt a felfedezések elfogadhatóan pontos térképeket szolgáltattak a
szárazföldekről, nyilvánvalóvá vált bizonyos átellenes tengerpartvonalak
meglepő illeszkedése, nevezetesen az a mód, ahogyan Brazília
kidudorodása az Atlanti-óceán szemben fekvő oldalán beleillik Afrika
bemélyedésébe. Gyakran megemlítették, hogy Sir Francis Bacon már 1620-
ban felhívta a figyelmet ilyen „összhangban levő esetekre”, bár úgy tűnik,
rá inkább Afrika és Dél-Amerika alakjának hasonlósága, semmint
az átellenes partok illeszkedése volt nagy hatással.

A XVII. és XVIII. században a földtan alapvető elve az volt, hogy a

legjelentősebb felszín-formáló erő a bibliai özönvíz. Az akkori geológia
azon a hiedelmen alapult, hogy múltbeli katasztrófák hirtelen lejátszódó és
gyökeres változásokat idéztek elő. Theodor Christoph Lillenthal német
teológus bizonyos bibliai utalásokból azt a következtetést vonta le, hogy az
özönvíz után a Föld felszíne kettészakadt, és 1756-ban állítása
bizonyítékaként a tengerpartvonalak illeszkedésére irányította a figyelmet.

A XIX. század elején Németországban Alexander von Humboldt vetette fel,

hogy az Atlantióceánt valami katasztrofális méretű vízmozgás vájhatta ki,
amely párhuzamos partvonalakkal határolt, gigantikus méretű „völgyet”
hozott létre. Antonio Snider nézetei 1858-ban már közelebb álltak a mai
felfogáshoz, bár az ő gondolkodásában is még a katasztrófa játszotta az
alapvető szerepet. Szerinte az özönvíz idején a Föld belsejéből nagy
mennyiségű anyag áramlott ki, amely kettéhasította és széttolta a
kontinenseket, így hozván létre az Atlanti-óceánt. Hivatkozott az óceán
szemben fekvő oldalain található ősmaradványok és kőzetképződmények
hasonlóságaira, és Párizsban kiadott egy térképet is, amely Amerikát,
Európát, Afrikát mint egy kirakójáték összeillesztett darabjait tüntette fel.
Mások az Atlanti-óceán keletkezését Sir George Darwin ama
elgondolásával hozták összefüggésbe, hogy a Hold a gyorsan forgó Földről
szakadt le. Emiatt - így szólt a magyarázat - a mai Csendes-óceán helyén
nagy űr támadt, és az ezt betölteni igyekvő anyagáramlás vonszolta el az
amerikai kontinenst Európától és Afrikától.
1. ábra Snider 1858-as térképe

Századunk hajnalára azonban a régmúlt katasztrófák földfelszínt formáló

szerepének gondolatát az „egyöntetűség elve”, az uniformitarianizmus
váltotta fel. E még ma is uralkodó szemléletmód szerint mindazok az erők,
amelyek a Földön jelenleg is működnek, ha kellő hosszú ideig fejtették ki
hatásukat, kielégítően magyarázzák az eddig lezajlott eseményeket.

Mégis, ahogy a Földön található ősmaradványokkal kapcsolatos ismeretek

kiteljesedtek, nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, ami a mai napig a Földön
történt, mégsem magyarázható meg olyan könnyen. Bizonyítékok voltak
arra, hogy a sarki területeken valaha meleg éghajlat uralkodott, a trópusokat
viszont egykor jég borította. 1908-ban az amerikai Frank Bursley
Taylor egy magánkiadású brosúrában kifejtette, hogy a Holdat a Föld
gravitációs tere kényszerítette Föld körüli pályára ezelőtt 100 millió évvel, a
kréta időszakban. A Hold eközben olyan közel került a Földhöz, hogy
árapályt keltő vonzása a kontinenseket az egyenlítő irányába húzta.
Úgy vélte, hogy amint a földrészek útjukban végigszántották az óceánok
fenekét, egyenlítő felőli oldaluk felgyűrődött, és ennek eredményeképpen
jöttek létre a hegységek, mint a Himalája és az Alpok. Egy másik amerikai,
Howard B. Baker feltételezte, hogy a Hold a Vénusz földközelsége során
szakadt ki bolygónk mélyéből, és ez hozta mozgásba a kontinenseket.
Mindemellett Wegener volt az, aki elsőként kísérelte meg összegyűjteni a
kontinensvándorlás összes bizonyítékát. Munkája során megsejtette, hogy a
tudomány igen eltérő szakterületeinek mai összefüggései világítják majd
meg, mi is történik valójában a földkéregben. Csakugyan, e történet
nagyszerűsége, amint az végül is kibontakozott, részben éppen e
világméretű problémára összpontosított szellemi erőfeszítések nagyságában
rejlik. Az információk olyan eltérő szakterületekről származnak, mint a
meteorológia, földtan, oceanográfia, szeizmológia,
földmágnesség, őslénytan, a törzsfejlődés tudománya - sőt az alpinizmus és
a sarkvidéki területek kutatása.

Wegener egyike volt azoknak a jellegzetes tudós-felfedező típusoknak, akik

a század eleji sarkvidéki kutatásokban meghatározó szerepet játszottak.
Társainak róla szóló írásai szerint nem tartozott a kalandvágyó emberekhez
gyakran hozzácsapódó szerencsevadászok közé. Johannes Georgi, egyike
azoknak, akik utolsóként látták őt élve, „középtermetű, karcsú, de
keménykötésű férfiként” festette le, „akinek inkább komoly, mint
mosolygós arcán a homloka és erőteljes, egyenes orra alatt húzódó szigorú
vonalú szája volt legfigyelemreméltóbb jellegzetessége”. Mégis, e szigorú
szája ellenére, mint bajtársat a szenvedélyes hűség jellemezte - az az emberi
kvalitás, amely végül az életébe került.

Berlinben született, ahol apja egy evangélikus egyházközösség prédikátora

volt. Kezdeti szakterülete a csillagászat bolygókkal foglalkozó ága volt.
Doktori fokozatát 1905-ben a bolygók mozgására vonatkozó Alfonz-féle
táblázatok tízes számrendszerbe való átszámításáért kapta meg. A
Naprendszer Kopernikusz előtti felfogásán alapuló táblázatokat a XIII.
században Spanyolországban készítették, X. Alfonz király uralkodása alatt.

Wegener érdeklődése hamarosan a felsőlégköri időjárás-megfigyelések felé

fordult, és különféle kísérleteket végzett sárkányléggömbökkel, valamint
léghajókkal a Porosz Királyi Léghajózási Obszervatóriumban, a Berlintől
északkeletre fekvő Lindenbergben. Ez volt a léghajózás aranykora, amikor
az újságok szinte mindennap valamilyen új kockázatos vállalkozásról vagy
megdöntött rekordról számoltak be. Az 1906-os esztendő az Alpok, a La
Manche csatorna, illetőleg a Hudson folyó menti West Point és a Long
Island-i Glen Head közötti távok átrepüléseinek hozott széles körű
nyilvánosságot. Az év vége felé, amikor Wegener fivére, Kurt indult a
Császári Díjért folyó nemzetközi versenyen, a tizenhét léghajó
felszállásának látványára hatalmas tömeg gyűlt össze Berlinben, a mai
Tegel repülőtér közelében. A The New York Times így számolt be az
eseményekről: „A közvetlen közeli területeket gépkocsik és hintók ezrei
lepték el, és kerek 100 000 ember gyűlt össze, hogy tanúja lehessen a
léggömbök felemelkedésének. Az osztrák, belga, német és svájci léghajókat
ötperces időközönként indították.” Kurt nem ért el helyezést ebben a
versenyben, de abban az évben, korábban, a két Wegener testvér már
megdöntötte a hosszú időtartamú szabadrepülés világrekordját. Ötvenkét
órán át, április 5-től 7-ig sodródtak a légáramlatokkal Németországon,
Dánián keresztül a Dániát és Svédországot elválasztó Kattegat tengerszoros
nyílt vizei felé, majd visszafelé Németország felett.

Így Alfred Wegener huszonhat éves korára bátor és vállalkozó szellemű

férfi hírében állt. Ekkorra már képzett meteorológus is volt, és meghívták
egy Grönlandra induló dán expedícióba. Két télen át végzett ott időjárás-
megfigyeléseket, és ezalatt hosszan tartó, de számára végül végzetessé váló
barátságot kötött ezzel a jeges birodalommal. Németországba visszatérve
csillagászatot és meteorológiát adott elő a marburgi egyetemen, és itt
alakította ki - a sors akaratából élete végéig tartó - kapcsolatát Johannes
Georgival. Georgi eljárt az előadásaira, és amikor Wegener a hamburgi
Német Oceanográfiai Állomás meteorológiai kutatási osztályának vezetője
lett, mellette kezdett el dolgozni az intézet állandó munkatársaként.
Időközben Wegenernek arra irányuló erőfeszítései, hogy a
kontinensvándorlással kapcsolatos álláspontjának jogosultságát elméletileg
megalapozza, félbeszakadtak. Első ízben 1913-ban, egy Grönlandra való
visszatérése alkalmával, amikor - utazásának emlékezetes eseményeként -
keresztül-verekedte magát e zord vidék magasba törő jégsüvegein. Ezután
pedig az első világháború jött közbe.

A grönlandi átkeléskor nem volt más útitársa, csak a dán Johan Peter Koch,
akit az 1906-os expedíció során ismert meg. Ezen a 700 mérföldes
vándorláson öt szánkójukat kutyák helyett pónilovak húzták. Ez a taktika
sikeresnek bizonyult, nem úgy, mint Robert Falcon Scott kapitány esetében,
aki egy évvel korábban szintén pónifogatokkal vágott neki a Déli-sarknak,
és ezért csoportjának minden tagja életével fizetett.

2. ábra Alfred Wegener huszonhét éves korában

felső karbon

eocén
pleisztocén

3. ábra A kontinensek feldarabolódása, ahogyan azt Wegener A kontinensek

és óceánok eredete című könyvében elképzelte

Az első világháborút követő években Wegener tovább keresgélte a

kontinensvándorlás bizonyítékait. Könyvét, amelynek utolsó kiadása 1928-
ban jelent meg, többször is átdolgozta. Érvelése szerint a karbon időszakig,
a kőszénképződés mintegy 300 millió évvel ezelőtt bekövetkezett első
világméretű korszakáig, csupán egyetlen szuperkontinens létezett: a Pangea,
amely magában foglalta az összes mai kontinenst. Térképeket készített,
amelyek azt mutatták, hogy ezek, mint a kirakójáték darabjai, illeszkednek
egymáshoz. Azt állította továbbá, hogy a mai kontinensek repedések
mentén, egymás után szakadtak szét. Az Antarktisz, Ausztrália, India és
Afrika körülbelül 150 millió évvel ezelőtt, a jura időszakban, a
„dinoszauruszok korában” kezdett elkülönülni. Az ezt követő kréta
időszakban - „mint úszó jégtáblák megrepedezett darabjai” - Afrika és Dél-
Amerika vált külön egymástól. Az utolsó szétválás Wegener szerint
Skandinávia, Grönland és Kanada kialakulásához vezetett, ami a jégkorszak
elején, nem több mint egymillió évvel ezelőtt zajlott le.
Az Atlanti-hátság, amelynek víz fölé emelkedő részei Izlandhoz és az
Azori-szigetekhez hasonló szigeteket képeznek, szerinte a mai Atlanti-
óceán két oldalát szegélyező kontinensek szétválása során visszamaradt
anyagból állt. Az olyan szigetláncokat, mint a Karib-tengert körülzáró
Antillák vagy Japán és a Csendes-óceán nyugati részének többi szigetívei -
vagy éppenséggel Florida és a Floridai-zátonyok-, a kontinensek általános
nyugati irányú sodródása során levált és visszamaradt, a kontinensek
anyagából álló daraboknak tekintette.

Az Amerika nyugati partvidékén az Andoktól Alaszkáig sorakozó

hegységeket a földkéreg gyűrődéseiként értelmezte, amelyeket a hatalmas
szárazföldi táblák nyugat felé nyomulásakor fellépő feszültség hozott létre.
Hasonlóképp, az Új-Guinea párás dzsungelei fölé magasodó
hófödte hegységek sziklafalai szerinte az ausztráliai és új-guineai tömb
északi irányú mozgása miatt torlódtak fel, Ázsia hegységei pedig - a
Himalájától kiindulva észak felé egészen a szovjet Közép-Ázsia határán
álló Tien-sanig - India észak felé ható nyomására keletkeztek.

A hegységképződésnek ez a fajta elmélete Wegener számára sokkal

hihetőbbnek tűnt, mint a hagyományos elképzelés, amely szerint az ok
egész bolygónknak egy összefonnyadt, megráncosodott almához hasonló
összezsugorodásában keresendő. A zsugorodási elmélet eredete
legalább Isaac Newtonig nyúlik vissza. 1681-ben ő vetette fel a hegységek
valószínű magyarázataként „a gőzök felszínre törését a Föld mélyéből, és
közben az egész földgolyó »lelappadását«, illetve összezsugorodását, ami
után a felső részek, azaz a felszín elkezdett megszilárdulni”.

Nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a hegységképződés nem korlátozódott a

kéreg kialakulásának legkorábbi szakaszára, hanem a Föld egymást követő
fejlődési periódusainak sajátos kísérőjelenségeként végigvonult az egész
földtörténeten. Így aztán a Föld belsejének lassú kihűlése, és az ezt követő
fokozatos zsugorodás lett a legnépszerűbb magyarázata a Föld felszíni
gyűrődéseinek. Feltételezték ugyanis, hogy a Föld, mint a Nap
tulajdonképpeni gyermeke, születésének kezdetén tüzesen izzó égitest volt.
Hogyan is lehetett volna más magyarázatát találni annak a belső hőnek,
amely napjaink vulkáni kitöréseiben még mindig megnyilvánul?
A múlt század elején Sir Humphry Davy, aki elsőként állított elő számos
kémiai elemet, arra gondolt, hogy a Föld belsejében folyamatos „égési” -
pontosabban oxidációs - folyamatok játszódnak le, s ezek a hő
keletkezésének állandó forrásai. A további kutatások azonban arról győzték
meg, hogy ez mégiscsak kevéssé valószínű.

A század közepén Lord Kelvin (William Thomson) azt számította ki, hogy
a Föld még abban az esetben is, ha keletkezése idején olyan forró lett volna,
mint a Nap felszíne, nem lehetne idősebb néhány millió évnél, és belső hője
még így is lehet akkora, amekkorát a megfigyelések mutatnak. Ez az érv a
geológusokat megdöbbentette. Számukra ez az idő ugyanis túlságosan
rövidnek tűnt ahhoz, hogy a Föld hosszú és bonyolult történetét, amelyre a
kőzetképződményekből következtethettek, meg lehessen magyarázni. Nem
volt kétséges, hogy hatalmas hegyláncok több ízben is felgyűrődtek, majd
lepusztultak, és lehetetlennek tűnt, hogy ez ilyen rövid idő alatt
végbemehessen.

Mint arra Wegener rámutatott, a radioaktivitás XIX. század végi felfedezése

volt az, ami ezt a dilemmát feloldotta, és hozzájárult ahhoz, hogy a
hegyvonulatokat létrehozó zsugorodási hipotézis fokozatosan feledésbe
menjen. Sokféle kőzetben találtak radioaktív elemeket (főleg tóriumot,
urániumot, valamint radioaktív káliumizotópot). Ezeknek más elemekké
történő lassú bomlása során hő keletkezik. A Föld felszínén ez a hő olyan
gyorsan szétoszlik, hogy jóformán észrevehetetlen, azonban a Föld
mélyében felhalmozódik, és állandó energiaforrásul szolgál.

A radioaktivitás felfedezése lehetővé tette annak az időnek a kiszámítását

is, ami a különféle kőzetképződmények kihűlése és megszilárdulása óta
eltelt. Minthogy a radioaktív elemek anyagi átalakulásának bomlási
sebessége ismert, e bomlási folyamatok egyike-másika egy-egy
kőzet korának meghatározásakor a stopperóra szerepét töltheti be. Ebből
tudjuk ma már, hogy a Föld kora évmilliárdokban mérhető, és ez telte
lehetővé, hogy a földtani korbeosztás időskáláját elkészítsék. Wegener
hipotézise szerint az e skálán szereplő földtani korokat az őskontinens
fokozatos feldarabolódásának egyes fázisai jelölték ki.

Az egyszerű zsugorodási elmélet ellen nemcsak az a felfedezés szólt

fokozott mértékben, hogy a Föld még nem hűlt ki teljesen, hanem az is,
hogy bizonyos hegyvidéki területeken hatalmas rátolódások kézzelfogható
megnyilvánulásai is fellelhetők, ilyenek például a híres alpi „takaró-redők”.
Úgy mondják, Mark Twain szellemeskedett egyszer azzal, hogy ha Svájcot
simára hengerelnék, jókora kis ország lenne belőle. Wegener hivatkozott
egy tanulmányra, amelyben rámutattak arra, hogy az Alpok vidéke mai
összegyűrt állapotánál eredetileg tíz-tizenkétszer szélesebb volt.
Mindamellett vannak a Földnek olyan nagy kiterjedésű területei, amelyek
egyáltalán nincsenek sem meggyűrve, sem vetőkkel összeszabdalva.
Wegener nézete szerint sokkal valószínűbb, hogy a hegységképződésnek
ilyen sajátságos körzetekbe való tömörülése sokkal inkább a
kontinensvándorlás okozta nyomófeszültségek, semmint egy átfogó és
egyöntetű zsugorodás következménye.

A kontinensvándorlás elméletének alátámasztására a bizonyítékok széles

skáláját sorakoztatta fel, amelyek érintették az élő és kihalt állatfajok
eloszlását, az egykori éghajlatot, a jelenleg erősen elkülönült szárazföldek
közötti földtani „illeszkedést” és mindazt, amit a korabeli sodródásra utaló
jelnek tekintett. Hangsúlyozta, hogy a napjainkban egymástól igen nagy
távolságokban élő fajok közötti feltűnően szoros rokonság azon kérdések
közé tartozik, amelyekkel a Földünk növény- és állatfajainak eloszlását
tanulmányozó tudósoknak is szembe kellett nézni. A legegyszerűbb
főemlősök, a makimajmok például csak a Kelet-Afrika közelében fekvő
Madagaszkár szigetén, illetőleg az indiai-óceán túloldalán, Ceylonban (Srí-
Lanka), Indiában és Délkelet-Ázsiában élnek. Vajon miért van az, hogy
földrajzi elterjedési területük épp egy ilyen nagy óceán szemben felvő
oldalaira esik? Ezenkívül Madagaszkáron éppúgy élnek vízilovak, mint
Afrikában. Ha feltételezzük, hogy ezek a sáros vízfolyásokban hempergő
állatok a kontinensen fejlődtek ki, felmerül a kérdés, hogyan tudtak 250
mérföldnyi távolságot úszni a nyílt tengeren, hogy elérjék Madagaszkárt?
Felvetette tehát egy Lemuriának nevezett kontinens ötletét, amely
egykor összekapcsolta volna Indiát, Madagaszkárt és Afrikát.

Hasonlóképpen - mondta Wegener-, úgy látszik, hogy Ausztrália is sokkal

inkább csatlakozik a távoli Dél-Amerikához, mint az északi partjainál fekvő
Szunda-szigetekhez. Bizonyos erszényesek, mint például a kenguru és az
oposszum, csak Ausztráliában és az amerikai kontinensen fordulnak elő.
Különös - írta -, hogy Ausztráliában az élet megjelenési formái oly távol
állnak a szomszédos Szunda-szigetekétől, „mintha valami más bolygóról
kerültek volna ide”.

Talán a legizgatóbb rejtélyt egy, a karbon időszakban viruló, fákból és más

növényekből álló növénycsoport kövületmaradványainak földrajzi eloszlása
okozta. Ennek a növényegyüttesnek a Glossopteris néven ismert
páfránycsalád volt a jellegzetes alakja. (Elnevezésüket nyelvszerű leveleik
miatt kapták.) A múltban, akárcsak ma is, megfigyelhető az a tendencia,
hogy a Föld minden egyes körzetében jellegzetes növényzet alakult ki. Ha
egy jól képzett botanikust hollétére vonatkozó minden egyéb információ
nélkül ejtőernyővel ledobnának egy erdőbe, a Föld számos helyén néhány
száz kilométeres pontossággal meg tudná határozni tartózkodási helyét,
pusztán az általa megfigyelt növényfajok összetétele alapján. Meglepő volt
tehát az a felfedezés, hogy a Glossopteris flóra olyan - ma egymástól távoli
- területeken is, mint India, Ausztrália, Dél-Amerika és Dél-Afrika, valaha
egyaránt buján tenyészett. Ráadásul, Scott és Shackleton
antarktiszi expedíciói kőszénrétegekbe ágyazva a Déli-sarkhoz közel fekvő
hegységekben is megtalálták maradványait.

Hogyan alakulhatott ki ilyen közös növényzet olyan földrészeken,

amelyeket ma több ezer mérföldnyi óceán választ el egymástól? Indiai
geológusok egy főként homokkőből álló, szenet tartalmazó kőzetösszletet
határoztak meg, amelyben hüllőmaradványok és terjedelmes
rétegeken keresztül Glossopteris flóra volt fellelhető. Amikor Eduard Suess
osztrák geológus észrevette, hogy ez az összlet Afrikában és
Madagaszkáron is előfordul, azzal az Ötlettel állt elő, hogy a fentiekben
említett területeket valaha egyetlen hatalmas kontinens köthette össze,
ennek legnagyobb részét azonban elöntötte a mai Indiai-óceán. „Minden
okunk megvan feltételezni - írta a századfordulón-, hogy az Indiai-óceán
medencéjének jellege a környező kontinensekével rokon.” (Erről a
feltételezésről egyébként ma már kimutatták, hogy téves.)

Ezt a nagy kontinenst Gondwanának nevezte, mivel Indiának azon a részén,

ahol a Glossopteris flórát tartalmazó kiterjedt kőzetösszletek találhatók, a
gonda bennszülött néptörzs lakik. Úgy gondolta, hogy ez a Gondwana
Afrika és az Atlanti-óceán déli részén keresztül húzódva egykor még
Brazíliát is magába foglalta. A Challenger nevű angol kutatóhajó az
Atlanti-óceán középső részén felfedezett egy viszonylag sekély mélységű
területet (bár ennek igazi mivoltát, azaz ma Atlanti-hátságként betöltött
szerepét a századforduló körülményes mélységmeghatározási módszerei
miatt még nem tudták megállapítani). Ez ismét felélesztette az óceánba
elmerült kontinens, Atlantisz elsüllyedésének klasszikus elképzelését.

Suess ezért úgy gondolta, hogy a Gondwana inkább olyan kontinens,

amelynek jó része a tenger habjaiba veszett, nem pedig széttöredező és
lassan szétváló szárazföld. Wegener azonban fizikailag lehetetlennek
tartotta, hogy egy ilyen nagy szárazföldi terület szinte nyomtalanul eltűnjön
a tenger alatt. Az izosztázia nemrég felállított elvére hivatkozott, miszerint
(mint feltételezték) a földfelszín minden része - kontinensek, szigetek és az
óceánfenék - olyan anyag felszínén úszik, amely nagyon lassú mozgások
esetén folyadékszerűen viselkedik.

Ezt támasztotta alá Skandinávia és Észak-Amerika azon részeinek

fokozatos emelkedése, amelyek a legutolsó nagy eljegesedés alatt igen nagy
jégterhelésnek voltak kitéve. A Balti-tenger északi része mentén a finn
partok százévenként körülbelül egy métert emelkednek. Annak
idején, amikor a jégtakaró a legsúlyosabb volt, a térszín már mintegy 300
métert süllyedt, majd a jég ezt követő olvadása és körülbelül 10 000 évvel
ezelőtti eltűnése következtében ismét emelkedni kezdett, bár eredeti
magasságát még mindig nem érte el. Amerikában a Nagy-tavak északi
partvidéke is állandóan emelkedik. A Hudson-öböl partján fekvő Fort
Churchill kikötőjében az egyik hullámtörő gáton elhelyezett dagálymérce
adatai szerint az emelkedés mértéke évszázadonként 2 méter.

A szárazföldek tehát nagy uszályok módjára viselkednek. Egy megrakott

uszály lejjebb süllyed, víz alá merült térfogata megnövekszik, s ezáltal
mintegy „kiszorítja” maga alól a vizet. Ha viszont üres, a víznyomás
hatására feljebb emelkedik, kisebb súlyával és így megnövekedett
úszóképességével arányos mértékben.

Csakhogy ha a földkéreg ilyen értelemben úszó test, a magas hegységek és

a kiemelkedő fennsíkok miért nem süllyednek alacsonyabb szintre? 1855-
ben angol tudósok kísérleteket folytattak a Himalája közelében, Észak-
Indiában egy függőónnal, amelytől azt várták, hogy lényeges gravitációs
irányváltozást jelez a világ legnagyobb tömegű hegységeinél. A gravitációs
teret a Föld teljes tömege kelti, de feltételezték, hogy a Himalája
megfelelően nagy tömege eltéríti majd a függőónt a függőleges iránytól.
Arra számítottak, hogy az eltérés nagysága körülbelül egy szögperc (a fok
hatvanad része) lesz, ehelyett azonban a hatás a vártnak hatvanad vagy még
annál is kisebb része volt.

A magyarázat abban rejlett, hogy a hegységek tulajdonképpen a nekik

megfelelő mélységbe süllyedtek, bár még így is magasan az égbe nyúlnak,
mert egy viszonylag könnyű kőzetekből álló vastag réteg fenntartja őket.
Ehhez hasonlóan egy hegyes csúcsával kiálló jéghegy is jelentős mértékben
a tenger szintje fölé emelkedik, mert súlyát víz alatti része hordozza, amely
jelentős kiterjedésű és némileg kisebb sűrűségű, mint a környező víz.

S vajon mi a helyzet az óceánok alatti kéreggel? Valamikor ez is a felszínen

úszott? Wegener felhívta a figyelmet a földfelszín egy meglepő
tulajdonságára. Jóllehet az ő idején az óceán fenekére vonatkozó ismeretek
meglehetősen szegényesek voltak, azt azért tudták, hogy a kontinenseket
rendszerint sekély vízzel borított sávok - az ún. selfek - szegélyezik,
amelyeknek tengerparttól számított szélessége néhány kilométertől néhány
száz kilométerig terjedhet. Ezután a tengerfenék meredeken lejt az ezer
méterekben mérhető óceáni mélységek felé. A térképeken feltüntetett
kontinentális perem koronként változó, hiszen ezt a korabeli tengerszint
határozta meg. Időnként a tengerszint magasabb volt: ilyenkor a víz
nagyobb területeket hódított el a szárazföldtől. A jégkorszak idején, amikor
a világ vízkészletének jó része a jégtakarók foglya volt, a tengerszint
talán 50 méterrel is alacsonyabb lehetett, ami a szárazföldi területeket a
jelenlegi partvonalakon kívül messze kiterjesztette, és például szárazföldi
hidat alakított ki Alaszka és Szibéria között.

Szerkezeti szempontból tehát a kontinensek igazi pereme az a meredek

lejtős szakasz, amelyet a legtöbb területen víz borít a partoktól néhány
kilométerre. E lejtőn túl, ahol a mélységek már kilométerekben mérhetők,
kevés mélységmeghatározást végeztek, de - mint azt Wegener hangsúlyozta
- világos volt, hogy a Föld felszíne két, egymástól eltérő kategóriába vagy
területtípusba sorolható. Az egyik a tengerszint alatt 2-5 kilométer mélyen
húzódó óceánfenék. A másikat kismértékben elöntött selfjeikkel együtt a
kontinensek képviselik. A felszínnek igen kis része fekszik közepes
mélységekben.

A fentiekben feltett kérdések megoldása Wegener akkori véleménye szerint

az volt, hogy az óceánfenék a Föld mélyebb rétegét képviseli, amely olyan
anyagból áll, amelyen a kontinensek „úsznak”. Egy ilyen réteg anyagának
nagyobb sűrűségűnek kell lennie, mint a kontinentális kőzetek, ahogyan a
víz is sűrűbb a jéghegy jegénél - egyébként a jéghegy nem úszna. Ha
az óceánfenék kőzetanyaga kontinentális típusú lenne, például gránitból
állna, az óceáni medencék felett a gravitációs erőnek némileg kisebbnek
kellene lennie, mint a szárazföldeken, hiszen itt a gravitációs tér
létrehozásában kisebb tömegű anyag venne részt. Ha azonban a
tengerfenék sűrűbb kőzetekből épülne fel, ez pótolni tudná az ilyen jellegű
tömeghiányt.

Az 1920-as évekig a tengeri gravitációs mérések gyakorlatilag

megvalósíthatatlanok voltak. A legpontosabb szárazföldön végzett
gravitációstér-meghatározásokat az inga lengésidejének rendkívül gondos
mérései révén kapták. Egy ingaóra meglehetősen pontos, mivel lengésének
ütemét az időben jó közelítéssel állandónak tekinthető gravitációs erő
határozza meg. Azonban a gravitáció területileg - más szóval regionálisan -
változik, s a változások precíziós ingamérések segítségével
meghatározhatók.

Wegener idején nem volt célszerű ingát elhelyezni egy himbálódzó hajón,
azonban Felix Andries Vening Meinesz holland geodéta számára lehetővé
tették, hogy a Holland Királyi Flotta K XIII-as tengeralattjáróján
tartózkodjon, amikor az Hollandiából a Panama-csatornán keresztül Jávára
tartott, s ingaméréseket végezzen, amikor a kis jármű alámerült és
stabilizálódott. Az eredmények azt mutatták, hogy a gravitációs tér csak
kismértékben különbözik a szárazföldi és óceáni területeken. Ez arra utalt,
hogy az óceánaljzatok igen nagy sűrűségűek, és a nekik megfelelő
mélységben „úsznak”. Wegener nézete szerint ez kizárja annak lehetőségét,
hogy az óceáni mélységekbe kontinensek süllyedtek volna le.

Bizonyos anyagminták felszínre hozatala az egyik szokásos módja annak,

hogy az óceáni aljzatok nem kontinentális jellegét bizonyítsák. „Még
hosszú ideig azonban lehetetlen lesz, hogy akár vonóhálóval, akár más
eszközökkel kőzetkibúvások mintadarabjait hozzák fel ilyen mélységekből”
- írta Wegener. Valójában az ezt követő években kotróeszközök segítségével
hozzájutottak levált kőzetdarabokhoz. Ezek csaknem mindig nagyobb
sűrűségűek voltak, mint azok a kőzetek, amelyek - a gránithoz hasonlóan -
a kontinensekre jellemzőek. És most, közel fél évszázad elteltével a
fúrástechnika bámulatos teljesítményeként átfúrták az óceáni aljzat
teljes üledékes összletét, hogy a mélyebben települő kőzetekből mintát
vegyenek. Mint később látni fogjuk, ezek a kontinensvándorlás modern
elméletét drámai módon erősítették meg.

Azok, akik azt az elképzelést támogatták, hogy a szárazföldek időnként

alámerültek, hogy helyüket az óceánok foglalják el, illetőleg az óceáni
medencék kiemelkedtek és szárazulatokká váltak, arra a tényre hivatkoztak,
hogy a szárazföldek kőzeteiben gyakran találhatók tengeri ősmaradványok
olyan üledékekbe ágyazva, amelyek kétségtelenül a tenger alatt
halmozódtak fel. Wegener azonban rámutatott arra, hogy ezek majdnem
minden esetben sekélytengeri élőlények maradványai, amelyek a
kontinentális selfeken a partközeiben éltek. Mélytengeri
üledékekre jellemző vörös agyagot ritkán találtak.

Annak bizonyítékaként, hogy Dél-Amerika és Afrika valamikor

csatlakozott egymáshoz, Wegener - könyvének későbbi kiadásaiban - a
kontinensvándorlás több hívének lelkesítő felfedezéseit adta közre. Egyikük
a következőket írta Brazíliáról: „Bárki, aki ismeri Afrika déli részét,
megdöbbentőnek fogja találni e táj geológiáját. Minden lépésemnél
Namaqua és Transvaal képződményei jutottak eszembe.

(Más néven Nama tartomány vagy Namaquaföld, mely a mai Namíbia

(korábban Délnyugat-Afrika) területének déli részén terül el az Orange
folyótól északra.)

(Transvaal : Egykor a Dél-afrikai Köztársaság neve, ma annak egyik

tartománya.)

A Brazíliában található rétegek minden részletükben tökéletesen

megfelelnek a dél-afrikai pajzs rétegsorának.” A gyémántot tartalmazó
kőzetek (kürtőszerű érctestek) az óceán átellenes oldalain teljesen azonos
helyzetben találhatók meg, és megvannak Indiában is. Alexander L. Du Toit
dél-afrikai geológus Dél-Amerikában tett látogatásáról írta az alábbiakat:
„Valóban, még közelről szemügyre véve is csak nagy nehézségek árán
tudtam felfogni, hogy ez egy másik kontinens, és nem bizonyos része
valamelyik déli tartománynak a Jóreménység fokánál. ...”

Du Toit, a johannesburgi egyetem professzora, a kontinensvándorlás lelkes

támogatója lett, bár az ő elmélete némileg különbözött Wegenerétől. Az ő
képzeletében két őskontinens képe sejlett fel: északon Laurázsia, magában
foglalva Európát, Ázsiát, Észak-Amerikát és Grönlandot (elnevezése a
kanadai „Laurentian” és az „Eurázsia” szavakból származik). (A szó a
Szent Lőrinc-folyó elnevezésével függ össze, és a folyót környező
területekre utal: konkrétan a Québectől délre fekvő dombokra, a
laurenciumi masszívum déli részén, a Szent Lőrinc-folyótól északra.) A
többi szárazföldet pedig egy déli kontinensbe rendezte, amelyet ő is
Gondwanának nevezett, bár ez az elnevezés nála a javarészt tengerbe
veszett kontinensre vonatkozó eredeti elképzeléstől merőben eltérő
feltevéseket takart.

Amikor Gondwana szétszakadozott, Du Toit szerint két leváló darabja -

Afrika és India - észak felé nyomult. Ezenközben egy közepes nagyságú
víztömegnek, a Tethys-tengemek az aljzata felgyűrődött, összerepedezett, s
e folyamat hozta létre az Alpokat és a Himaláját. Tethüsz a görög mitológia
szerint Okeanosz felesége és a tengerek anyja volt. Ha a geológusok
akkor hajlandók lettek volna hinni az ilyenfajta „abszurd” elképzelésnek,
egy csapásra megmagyarázhatták volna velük tudományunk legizgatóbb
rejtélyét: azt a tényt, hogy a világ legmagasabb hegységét, a jelenleg
messze a szárazföld belsejében húzódó Himaláját összegyűrt,
feltorlódott vagy élükre állított óceáni üledékek alkotják.

Wegener az Észak-Atlantikum ellentétes oldalain is talált összhangban levő

jellegzetességeket. Már régóta megfigyelték például, hogy a Norvégián
végighúzódó és Észak-Skóciát keresztező Kaledóniai-hegységrendszernek
közös vonásai vannak az észak-amerikai Appalache-hegységgel, de vagy
azt tételezték fel, hogy ez pusztán azért igaz, mert egymástól igen nagy
távolságban alakultak ki hasonló folyamatok révén, vagy pedig azt, hogy e
két hegységrendszer egyetlen, a tenger alatt összekapcsolódó képződmény.
Wegener amellett érvelt, hogy ezek közvetlenül csatlakoztak egymáshoz,
mielőtt még az Atlanti-óceán szétnyílása elkezdődött volna.

Az óceán északi és déli oldaláról származó bizonyítékokat összegezvén a

következőket írta: „Az egész olyan, mintha egy újság összetépett darabjait
kellene összerakosgatnunk úgy, hogy széleik mentén illesztjük őket
egymáshoz, s azután ellenőrizzük, vajon a nyomtatott sorok szabályosan
futnak-e végig. Ha ezt tapasztaljuk, nincs más hátra, mint arra
következtetni, hogy a darabok valóban ily módon csatlakoztak egymáshoz.”

Végül a nagy klímaváltozások tanúbizonyságait említette - például a

Spitzbergákon talált megkövesedett pálmafákat és az Antarktisz
szénelőfordulásait melyek azt mutatják, hogy ezeken a területeken
valamikor meleg éghajlat uralkodott. Az osztályozatlan homok- és
kavicslerakódások, a vándorkövek, illetőleg a rétegzetten agyagüledékek,
amelyek lerakódása tipikusan az olvadó jégtakaróhoz kapcsolódik, azt
mutatják, hogy Dél-Afrikát egykor részlegesen jég borította. Szerinte Iowa,
Texas és Kansas államok nagy gipsztelepei, amelyek 250 millió évvel
ezelőtt a perm időszakban képződtek, száraz, forró éghajlatról tanúskodnak
ezeken a területeken csakúgy, mint a Kansasban és Európában ugyanebben
az időben keletkezett kősótelepek.

Wegener azt állította, hogy ennek egyetlen ésszerű magyarázata a

kontinensvándorlás és a Föld forgástengely-változásának kombinációja. A
század elején báró Eötvös Loránd magyar fizikus, egy kivételesen
lelkiismeretes és találékony tudós, aki gravitációs és centrifugális
erőkkel kapcsolatos kísérleteket végzett, kiszámította, hogy a Föld forgása
és így alakjának egyenlítő környéki kiöblösödése következtében lennie kell
egy nagyon csekély erőhatásnak, amely a kontinentális táblákat az egyenlítő
felé lökdösi. Wegener úgy vélte, hogy ez az erő, amelyet sarki taszítóerőnek
nevezett, megmagyarázhatja a kontinensmozgásokat, különösen, ha
összekapcsoljuk azzal a tendenciával, hogy az árapálysúrlódás
következtében a kontinensek nyugat felé mozdulnak el. Ha ugyanis a Föld
forgástengelyének helyzete időről időre megváltozik, a
rugalmasan viselkedő Föld alakja a megváltozott helyzethez idomulva más
és más helyen öblösödik ki, amely újabb sodródási irányokat eredményez.
Egy másik elképzelés szerint e mozgások hajtóereje egész egyszerűen a
gravitáció volt. Reginald Aldworth Daly, a Harvard Egyetemről, Változó
Földünk (Our Mobile Earth) című könyvében felvetette, hogy a bolygó
bizonyos irányokban kiöblösödik, amely elegendően meredek,
lejtős területeket hoz létre ahhoz, hogy a kontinensek, mint egy
domboldalról, időnként lecsússzanak és új helyzetbe kerüljenek.

A hajtóerőkről alkotott jelenlegi elképzelésekhez Wegener abban a rövid

értekezésében került a legközelebb, amelyben a Föld belsejében kialakuló
konvekciós anyagáramlások lehetőségével foglalkozott. A konvekciós
áramlások bármely olyan folyadékban létrejönnek, amelyet egy kályhán
melegítenek. A felmelegedett anyag közvetlenül a láng felett felfelé
áramlik, majd a folyadék felszíne közelében szétterül és lehűl. Ezután az
edény oldala mentén lesüllyed, hogy ismét felmelegedjék és felfelé
áramoljék. Wegener arra hivatkozott, hogy ilyen áramlások létrejöhetnek a
Föld belsejében levő forró kőzetekben is. E feltételezés még azzal egészült
ki, hogy a forró anyag felemelkedése, szétterülése és lehűlése a kontinensek
alatt, lesüllyedése pedig az óceánok körzeteiben következhet be.
Véleménye szerint egy ilyen áramlat elegendő lehetett ahhoz, hogy széttörje
az eredeti őskontinenseket.

A kontinensvándorlás elméletének bírálói különböző meggondolások

alapján azt állították, hogy a Föld belseje olyan merev, mint az acél.
Valóban, a belső anyag nagyon hasonló az acélhoz - válaszolta Wegener-,
amennyiben forró állapotában és nagy nyomás alatt a lassú
mozgásokkal szemben folyadékként viselkedik. Így gyors behatásokra adott
reakciói szempontjából, például a földrengéshullámokat illetően, merevnek
tekinthető, viszont hosszan tartó erők esetén viselkedése a gleccserfolyások
jegéhez hasonlóan folyadékszerű. (Wegenernek ebben csak részben volt
igaza, mert a Föld bizonyos belső övezetei - például a mag külső része - a
földrengéshullámok szempontjából is folyadékszerűen viselkednek.)

Még mielőtt a kontinensvándorlást okozó erők a Föld kérgét

megbolygatták, egységes szárazföldi kőzetek boríthatták a teljes bolygót -
állította Wegener. Ebben a korai szakaszban - tette hozzá - egy hatalmas
óceán, a Panthalassa (görögül „minden tengert” jelent) fedte az
egész világot. Ezután a kontinensvándorlást okozó folyamatok
összepréselték, felgyűrték és szétszabdalták a kérget, szabadon hagyva az
alatta fekvő anyagot, amelyből az óceáni medencék formálódtak. Úgy
gondolta, hogy e medencék közül elsőként a Csendes-óceán alakult ki.

1926-ban, azután, hogy Wegener könyvének harmadik kiadása megjelent, a

Kőolajgeológusok Amerikai Egyesülete (American Association of
Petroleum Geologists) egy New York-i összejövetel keretében tudományos
tanácskozást rendezett elméletének megvitatására. Bár néhányan mellette
foglaltak állást, elmélete az amerikai geológusok ellenzékbe vonult
„nagyágyúinak” kereszttüzébe került, akik (bizonyos fokig indokoltan)
Wegener érveinek számos gyengeségére hivatkoztak.

A néhány szimpatizáns egyike az ülés elnöke, W. A. J. M. van Waterschoot

van der Gracht, holland geológus volt, a Marland Olajtársaság (Marland Oil
Company) oklahomai Ponca City-beli alelnöke. „Személyes
meggyőződésem, hogy van kontinensvándorlás - mondta az ülésen. - A
javaslatok - folytatta - jóllehet forradalmiak, de komolyak, s távol vagyunk
attól, hogy egyszerűen elintézettnek kelljen tekintenünk őket. Ezek nem
rémlátomások. ...”

Visszaemlékezett diáknapjaira, amikor heves vita bontakozott ki arról, hogy

bizonyos körzetekben - nevezetesen az Alpokban - hatalmas kőzetegységek,
ún. „takarók” („nappe”) torlódtak fel egymásra sok kilométeren keresztül a
felszínen. „Ennek még a puszta lehetőségét is oly határozottan
visszautasították - mondta -, mint most a kontinensvándorlás hipotézisét.”
Arra buzdította az egybegyűlt geológusokat, hogy az érveket
előítéletmentesen fogadják. „Ha e nézet támogatói, akik közül sokakat látok
hallgatóságom körében, és akiknek a véleményét meg fogjuk most
hallgatni, csak ahhoz járulnak hozzá, hogy e kérdést ilyen megvilágításban
szemléljék, remélhetjük, hogy nagyobb lépést teszünk előre az igazság
fokozatos megközelítésének útján.” E védőbeszéd ellenére számos
professzor minden tőle telhetőt megtett annak érdekében, hogy Wegener
érveit széttörje. Rollin Thomas Chamberlin, a chicagói egyetem
földtanprofesszora kifejezte abbeli véleményét, hogy a geológusok joggal
kérdezhetik, tudománynak tekinthető-e a földtan, ha az ilyen és ehhez
hasonló elméleteknek „esélyük van arra, hogy magukkal ragadják az
emberek képzeletét”.
Charles Schuchert, a Yale Egyetem nyugalmazott őslénytan- és földtörténet-
professzora elismerte, hogy nem lehet teljességgel kizárni a kontinensek
bizonyos lassú mozgását, Wegener indokait azonban elutasította.
Részletesen ismertette például az elmélet egyik ellenőrzését, amelynek
során pauzpapírt helyeztek egy földgömbre, és az Atlanti-óceán nyugati
oldalának partvonalait lerajzolta. Ezután megkísérelték, hogy e
kontúrvonalat az óceán keleti oldalának tengerparti vonalához illesszék.
Megállapították - mondta -, hogy ez csak az amerikai kontinens
nagymértékű megnyújtása esetén sikerülhet. „Nyilvánvaló ezért - vonta le
következtetését hogy Wegener igen nagyfokú önkényességgel módosította a
Föld szilárd kérgét, amelyet oly rugalmasan kezelt, hogy az amerikai
kontinenst északtól délig mintegy 1500 mérfölddel nyújtotta
meg.” Ezenkívül - folytatta - az Atlanti-óceán átellenes oldalain élő
állatfajok nem olyan hasonlók, mint azt Wegener bizonygatja, és az a
részletekbe menő földtani egyezés sem tapasztalható, amit állítottak.
Wegenerről alkotott véleménye röviden az volt, hogy „túlságosan könnyen
általánosít más általánosítások alapján”.

Bailey Willis, a Stanford Egyetem nyugalmazott professzora utalt arra,

hogy a kontinensmozgások létrehozhatnak olyan nagy vetőket és
torzulásokat is, amelyek közvetlenül nem megfigyelhetők. Wegener könyve
- tette hozzá - „azt a benyomást kelti, mintha inkább ügyvéd írta volna, nem
pedig tárgyilagos kutató”.

A leghevesebb támadást azonban Edward Wilber Berry, a John Hopkins

Egyetem őslénytanprofesszora intézte. „Wegener módszere - mondta - nem
tudományos, hanem egy alapgondolat esetében gyakorta előforduló utat
követ, a szakirodalom megerősítő bizonyítékok után kutató szelektív
áttanulmányozását, amely figyelmen kívül hagyja az alapgondolattal
ellentétes tények legnagyobb részét, és az önittasság olyan állapotával
végződik, amelyben a szubjektív gondolatot objektív ténynek tekintik.”

A Yale Egyetemről Chester R. Longwell, noha erezte, hogy az elképzelés

még bizonyításra szorul, mégis kíméletesebb volt. Az elmélet - mondta -
„kevés figyelmet szentel azoknak a hagyományos elképzeléseknek,
amelyeket elismert szaktekintélyek támogatnak... Mindennek fittyet hányó
látványos jellege mind a laikusok, mind a tudósok képzeletét megmozgatja.
Azonban - folytatta - egy olyan elképzelésnek, amely ilyen közvetlenül
érinti tudományunk legalapvetőbb elveit, az ötletes összehasonlításoknál
szilárdabb alapokon kell állnia.”

Harminc év távlatából visszatekintve a szimpozionra, Longwell ugyancsak

vészjósló pillantásokkal nyugtázta a Wegener elgondolásaira zúduló
gúnyözönt. „Ilyen szélsőséges álláspontokkal szemben kevés megértést
tanúsítok - mondta. - Túl keveset tudunk a Földről és annak történetéről
ahhoz, hogy ilyen megfellebbezhetetlen ítéleteket hozhassunk. Miért kell -
vagy hogyan is tudnánk - végleges döntéseket hozni ebben a vonatkozásban
mindaddig, amíg a döntő földtani információnk és geofizikai elveink
bevallottan hiányosak?... Nézetem szerint a kontinensvándorlás hipotézise
nem vallott olyan általános kudarcot, hogy kimondjuk rá a halálos ítéletet.”

„De a hipotézisek csak eszközök - fűzte hozzá -, és értéküket bizonyítani

kell, ha arra szánták őket, hogy elismerésünket kivívják... Számomra a
mozgó kontinensek koncepciója hipotézis, és mint ilyet, a tényekre irányuló
és kritikai vizsgálat kíméletlen lövedékeinek céltárgyául kell állítani.”

Wegener az 1926-os szimpozion után, amelynek ő is aktív tagja volt,

megpróbálta érveit könyvének további részletes átdolgozásával és
módosításával alátámasztani. Addigra már birtokában volt egy
megfigyeléseken alapuló adat, amelyet ő „a kontinensvándorlás első
szabatos csillagászati bizonyítékának” tekintett. Ez az adat - úgy tűnt -
Grönlandnak, valamint az Egyesült Államoknak Európához viszonyított
nyugati irányú sodródását mutatta. Wegener még korábban megkérte dán
kollégáit, akik 1906-1908-ban voltak expedíciós társai, hogy ellenőrizzék
földrajzihosszúság-meghatározásaikat Grönlandon a korábbi
megfigyelésekhez képest. Az eredmények sodródást sejtettek. 1922-ben a
dánok nagyobb arányú megfigyelésekbe kezdtek, és a pontosság
növelése érdekében rádióidő-jeleket használtak. Számos korábbi
pozíciómeghatározással való összehasonlítás egy állandó, évenként mintegy
35 méteres nyugati elmozdulásra utalt. Más megfigyelések állítólag a Párizs
és Washington közötti távolság egyharmad méternél valamivel kevesebb
évenkénti növekedését mutatták. A földrajzi hosszúság változásainak ezeket
a legnagyobbrészt Hold-megfigyeléseken alapuló meghatározásait a
közvélemény azonban erős kétkedéssel fogadta. Az ily módon kapott
földrajzi hosszúságok ugyanis szisztematikus hibákat tartalmazhattak.

1936-ban és 1948-ban - jóval Wegener halála után - a dánok megismételték

a grönlandi megfigyeléseket, és semmi jelét nem tapasztalták a
sodródásnak. Valóban, e mozgásokat a szokványos helyzetmeghatározási
módszerekkel nem lehet kimutatni, mivel várható sebességük túlságosan
kicsi. Napjainkban a Holdon több lézertükröt helyeztek el. Ezeket részben
amerikai űrhajósok szerelték fel. A szovjet távvezérlésű holdjárművek, a
lunahodok. fedélzetén ugyancsak találhatók ilyenek. Ezeket az amerikai,
francia japán és szovjet obszervatóriumok arra használják, hogy a Földről
igen erős impulzusokban kibocsátott lézersugarakat keskeny (fókuszált)
sugárnyalábok formájában visszaverjék. Arra lehet számítani, hogy ezzel a
módszerrel az obszervatóriumok egymáshoz viszonyított helyzetének
rendkívül pontos meghatározása válik lehetővé. Azt remélik, hogy mintegy
tíz év elteltével eldönthető lesz majd az a kérdés, vajon a
kontinensek jelenleg egymáshoz képest mozgásban vannak-e vagy sem.

Wegener életútján az utolsó nagy vállalkozás egy grönlandi expedíció volt,

amelyet régi barátjának és tanítványának, Johannes Georginak a
kezdeményezésére indított. Még ezt megelőzően Wegener végre
Ausztriában, a grazi egyetemen talált tanári állást, miután hosszas
utánjárásai, hogy a német egyetemeken szerezzen ilyen pozíciót,
eredménytelenül jártak. Az ő egyénisége sohasem idomult a
természettudósokról alkotott klasszikus elképzelésekhez. Érvei inkább
kvalitatívek voltak, mint számszerűek vagy matematikai jellegűek, és
átfogták a természettudomány teljes spektrumát.

„Sajnálatos - írta Georgi később -, hogy egy ilyen eleve kutatásra és

oktatásra hivatott nagy tudós Németország számtalan egyeteme és műszaki
főiskolája közül egyetlenegyben sem tudott állandó professzori álláshoz
jutni. Jó néhányszor lehetett hallani, hogy azért utasították el, mert olyan
dolgok is érdekelték, s talán kissé nagyobb mértékben, amelyek a
megpályázott tanszék tevékenységi körén kívül estek - mintha egy ilyen
ember nem lett volna méltó bármelyik katedrára a földtudományok széles
birodalmában.” A munkakört, amelyet végül is elnyert - a meteorológia és
geofizika professzori székét-, az akkori viszonyokhoz képest, a nagyfokú
specializálódás korában szokatlanul tágan fogalmazták meg.

Ezalatt 1926-ban és 1927-ben Georgi időjárás-megfigyeléseket végzett

Grönland túlsó, észak-nyugati csücskén, és egy Grönlandról kiinduló igen
nagy magasságú és heves légáramlást észlelt, amely mint sugáráramlás
(jetstream) vált ismertté. Ezért az a gondolat fogalmazódott meg
benne, hogy egy téli megfigyelőállomást kellene létesíteni a grönlandi
jégtakaró legmagasabb pontján, hogy megismerjék ezt az áramlási, amely
nyilvánvalóan segítségére volna az európai időjárás meghatározásának.
1928-ban írt tanárjának és egykori főnökének - „mivel ő volt
Grönland legnagyobb szakértője” -, hogy tanácsát és támogatását kérje.

Arról a lehetőségről, hogy Grönland közepén obszervatóriumot létesítsenek,

Wegener válaszképpen a következőket írta: „... Ez Freuchennek, Kochnak
és nekem régi tervem! Ha a háború közbe nem jött volna, már rég
megvalósult volna. De Freuchen időközben elvesztette az egyik lábát, Koch
kórházban van, nekem is megvolt a magam baja, és már nem is vagyok
fiatal ember.”

Georgi levelében azonban említést tett Peter Freuchenről, akinek a könyve

színes képet festett életének arról a szakaszáról, amelyet az eszkimók között
töltött, és Kochról is, akivel Wegener 1913-ban Grönlandon átkelt. Georgi
javaslatának eredménye végül az lett, hogy Wegener maga szervezte meg az
expedíciót, amelynek egyik célja az időjárás tanulmányozásán kívül a belső
területek jégvastagságának megmérése volt egy új szeizmikus eljárás
alkalmazásával. Ez az új módszer azon alapult, hogy kisebb robbantásokat
keltettek, és megmérték azoknak a hanghullámoknak a terjedési idejét,
amelyek áthatolva a jégtakarón elérték a jég alatti kőzetet, majd
visszaverődtek a felszínre. (A jég 2000 méter vastagnak bizonyult.)

A fő cél mégis az „Eismitte” (a német szó jelentése körülbelül: „a jég

középpontja”) néven ismert állomás felállítása volt, hogy a sarki éjszaka
teljes időtartama alatt időjárás-megfigyeléseket végezzenek. Az expedíció
grönlandi pónilovakkal, kutyákkal és motoros szánokkal volt
felszerelkezve. Terveik azonban nem úgy alakultak, ahogy elképzelték. A
jég és a vihar késleltette a felszerelési tárgyak kihajózását, így a partoktól
távol egy jéghegy gerincén, az Eismitte célpontnál ideiglenes állomást
állítottak fel. Ez egy lefedett, nagy gödörből állt, úgyhogy a
megfigyeléseket végre tudták hajtani az átteleléshez szükséges előre
gyártott barakk és az utánpótlás megérkezéséig. Egy gyötrelmes
késéssorozat után Wegener a tengerpartról 1930. szeptember 21-én indult el
mindenre elszántan, tizenöt szánnal és 4000 fontnyi felszereléssel, amely
elegendő volt két, az Eismitténél maradt társuk ellátására is. A csoport
tizenhárom grönlandiból, Wegenerből és Fritz Loewéből állt. Az évad már
vége felé járt, s miután 100 mérföldet vánszorogtak a friss hóban, az
arcukba vágódó szélben és rendkívüli hidegben, a grönlandiak - egy
kivételével - mind visszafordultak.

Wegenernek azonban eltökélt szándéka volt, hogy kapcsolatot teremtsen az

Eismitténél levő két társával, mielőtt a sarki éjszaka elszigeteli őket, vagy
hogy segítséget nyújtson megmenekülésükhöz, ha úgy döntöttek, hogy
elvonulnak. Loewe és a grönlandi Rasmus Willumsen hajlandó volt Őt
elkísérni. Bár a felszerelés zömét megfelelő rejtekhelyre kellett tenniük,
minimális mennyiségű benzint, karácsonyi csomagokat, egy lemezjátszót és
tudományos műszereket továbbhurcoltak magukkal - végül még ezeket is az
út szélén kellett hagyniuk.

Ezalatt a hangulat az Eismittén megromlott. Georgi, aki egyike volt az ott

tartózkodó két embernek, október 29-én feleségének levelet írt, amelyben
szinte naplószerűen számolt be helyzetükről: „Elhagyatottnak érezzük
magunkat itt. A telelés itt Grönland közepén nem csekélység. És
szerencsétlenségünkre most ilyen kedvezőtlen körülményeket kell
átvészelnünk. Nagyon lehangoltak vagyunk...”

A következő nap reggelén a hangulat megváltozott. Mindketten

hálózsákjaikban voltak, mivel fűtőberendezésüket kikapcsolták, hogy
szűkös üzemanyagkészletüket tartalékolják, amikor hallották, hogy a hó
megcsikordul a fejük felett. Hálóruhában másztak elő, és ekkor egy
grönlandi vaskos ruházatú, terjedelmes alakját pillantották meg, amint a
kutyafogat mellett áll és vigyorog. Wegenerre és Loewére mutatott, akik
nem messze voltak tőle.

„Bámulatos teljesítmény 65 fok hidegben! - írta Georgi. - Biztos vagyok

benne, hogy nem volt senki, aki valaha is ilyen hidegben utazott volna
Grönlandon.” Loewe lábai annyira el voltak fagyva, hogy még megfordulni
sem tudott, sőt abban sem volt biztos, nem kell-e majd őket amputálni.

„Wegener holnap kora hajnalban Rasmusszal együtt ismét vissza akar

indulni - folytatódtak Georgi levelének sorai. - Az ő kutyáikkal, amelyek
alig állnak a lábukon a kimerültségtől, ez nem más, mint verseny a
halállal.” S közben három embernek kellett az Eismittén maradni a
két személynek is szűkösen mért élelmiszeradagokon. Ők túlélték, de
Wegener és Willumsen sohasem érték el a tengerpartot.

Ahogy visszatérésük egyre inkább késett, a tengerparti bázisállomáson

levők aggodalma úgy fokozódott. A közelben táborozott az Angol Sarki
Légijáratok Expedíciója H. G. („Gino”) Watkins vezetésével, aki maga is
Grönlandon halt meg két évvel később. Céljuk az volt, hogy megismerjék,
milyen hegyvonulatok és időjárási jelenségek akadályozhatják az Európából
Észak-Amerikába vezető közvetlen légi utakat. Watkins felajánlotta, hogy
két gépét beveti az eltűnt emberek felkutatására, de Grönlandon tél volt, és
így a feladat reménytelenné vált.

A következő nyáron megtalálták Wegener holttestét a saját maga által

kitaposott csapásban - és úgy látszott, hogy nem megfagyott, hanem
feltehetőleg szívrohamot kapott (éppen akkortájt múlt el ötvenéves). A
grönlandi eltemette a holttestet, és folytatta útját a naplókkal és
levelekkel, de soha többé nem találták meg. Georgi feleségéhez írt
leveleinek tartalmát egy nála maradt indigómásolat őrizte meg.

Így végződött a kontinensvándorlás egyik legszenvedélyesebb

szószólójának pályája, aki csak öregkorára láthatta volna, hogy elméletének
nagy része igazolódott. Halála idején azonban a geológusok zöme számára
(csupán a déli féltekén élők között akadt néhány kivétel) az az elképzelés,
hogy a kontinensek, mint valami nagy bárkák, ide-oda sodródnak, továbbra
is megemészthetetlen maradt. Sir Harold Jeffreys, a földtudományok
doyenje számításokat tett közzé, amelyek azt mutatták, hogy sem az
Eötvös-erő, sem az árapálysúrlódás hatása távolról sem elegendő ahhoz,
hogy a kontinenseket a merev óceánfenék felett elmozdítsa, pedig Wegener
éppen ezeknek az erőknek tulajdonított alapvető fontosságot. (A hazai
szakirodalomban az erőhatásokat illetően csak az ún. Eötvös-hatásra
hivatkoznak, amely különbözik a fentiekben említett Eötvös-erőtől, és a
Földön kelet felé mozgó testek súlycsökkenésére vonatkozik. A szóban
forgó erőhatás megjelölésére szolgáló kifejezés, az „Eötvös-erő” a magyar
szóhasználatban úgyszólván teljesen ismeretlen.) Jeffreys A Föld: eredete,
története és fizikai felépítése (The Earth: Its Origin, History and Physical
Constitution) című alapvető művében (amely először 1924-ben jelent meg,
majd többször is átdolgozták) komoly megfontolásra alkalmatlannak
minősítette és elvetette a kontinensvándorlás elméletét. Idézte egy
kollégáját, aki a következő szavakkal oldotta meg a kihűlő Föld általános
összezsugorodásának tulajdonított hegységképződés elméleti kérdéseit:
„Wegener elgondolása kvalitatíve hiányos, kvantitatíve használhatatlan.
Olyan magyarázat ez, amely semmit sem magyaráz meg abból, amit meg
akarunk magyarázni.”

Végül Wegener maga is felismerte, hogy elméletének leggyengébb pontja

az a törekvése volt, hogy kiderítse, miféle erő képes a kontinenseket az
óceánok aljzata felett végigvonszolni. Felhívta a figyelmet arra, hogy a
szabadon eső testek viselkedését és a bolygók keringésének sajátosságait
már azelőtt megfigyelték és feljegyezték, hogy Newton megfogalmazta a
jelenségek elméleti megalapozását adó gravitációs törvényét. „A
kontinensvándorlás elméletének Newtona még nem született meg” - írta.

Mindenesetre, ha visszatekintünk rá, el kell ismernünk, hogy Wegener

tevékenysége igen nagy jelentőségű volt. Ő volt az, aki elsőként vette
számba a tudomány valamennyi területén fellelhető segédeszközöket, még
ha látszólag csak közvetve lehetett is őket felhasználni. Céltudatosan
szakított a szakosodásra törekvő német akadémiai hagyományokkal,
amelyek az előző évszázadban alakultak ki. Megvetően szól egy
geológusról, aki szerint csak a földtan fogja a kontinensvándorlás vitáját
eldönteni, és arról az őslénytantudósról is, aki ezzel szemben azt írta, hogy
„Nem az én dolgom, hogy a geofizikai folyamatokkal törődjek... csak a
földi élet története teszi érthetővé számunkra a múlt földrajzi átalakulásait.”

Wegener - miközben széles alapokon álló megoldást keresett, annak

ellenére, hogy érvei hézagosak voltak - megsejtette, hogy ezeknek az
érveknek a nyomán változatos irányokból támadó káprázatos sereg lép majd
csatasorba, amely végül meg fogja hódítani az egész tudományos világot.
„A tudósok még nem mutatnak kellő megértést az iránt - írta könyve utolsó
kiadásának előszavában -, hogy bolygónk korábbi viszonyainak
feltárásához minden földtudománynak hozzá kell járulnia, és a dolgok
lényegét csak az összes bizonyíték együttes mérlegelése révén ismerhetjük
meg.”

Az elkövetkező években Wegener elméletét oly gúnyözön árasztotta el,

hogy támogatása majdnem olyan ártalmas volt valakinek a tudományos
tekintélyére, mint azt állítani, hogy „repülő csészealjakon” idegen világok
látogatói érkezhetnek Földünkre. Az éghajlat változásának és a múltban,
illetve jelenleg is élő fajok eloszlásának kérdései, amelyekre Wegener és
más „sodródásosok” keresték a választ, továbbra is nyitva maradtak, de
minthogy a botrányok a komoly tudósok kedvét elvették attól, hogy tovább
járjanak ezen az úton, a terep az amatőrök szabad prédájává vált, s ez még
inkább elősegítette, hogy végül az eddiginél is szenzációsabb
elméletek szülessenek.
2. Pólusátfordulás vagy
pólusvándorlás?
Talán a szürke hétköznapok egyre inkább érzékelt egyhangúsága okozhatja,
hogy az emberekben olthatatlan vágyakozás él a drámák iránt. Ez nyilvánul
meg a tűzesetek tömegeket vonzó varázsában, s bizonyára szerepe van
abban is, hogy a színházak olykor zsúfolásig megtelt nézőterek előtt
játszanak. Ez az emberi fogékonyság volt a táptalaja ama fantasztikus
elképzelés népszerűségének, hogy az emberiséget távolból „repülő
csészealjak” tartják felügyeletük alatt. És ennek köszönhetik csáberejüket a
földtörténet katasztrófaelméletei is, amelyek főleg azután élték virágkorukat
a köztudatban, hogy a hivatásos tudósok nagy részének alaposan
megcsappant az érdeklődése a kontinensvándorlás lehetősége iránt.

A Föld effajta katasztrófaelméletei nem ismeretlenek a tudomány számára.

Egészen a XIX. század közepéig úgy tűnt, hogy ezek magyarázatot adnak a
roppant kiterjedésű homokos, kavicsos és iszapos üledékek keletkezésére,
továbbá az ún. „vándorkövek” eredetére is. E kövek érdekessége az, hogy
semmiféle kapcsolatuk sincs a helyi fekükőzetekkel, és szétszórtan Észak-
Európa és Észak-Amerika egész területén fellelhetők. („Fekü" vagy „fekvő”
(régi bányászkifejezés) mindaz, ami egy adott földtani képződmény (jelen
esetben a vándorkövek) alatt települ.)Feltételezték, hogy ezek egy vagy
több hatalmas árvíz alkalmával szóródtak szét. A Teremtés könyvé ben
(Mózes első könyve) leírt özönvíz nyilván hatással volt ennek az
elméletnek a megszületésére. Néhányan úgy vélték, hogy az árvizek akkor
következtek be, amikor a Föld forgástengelyéből időnként kibillent, aminek
következtében óceánok söpörtek végig a szárazföldeken.

Úgy gondolták: ilyen katasztrófák teszik érthetővé, hogy az üledékekben a

dinoszauruszoktól és mammutoktól kezdve a kisebb élőlények sokaságáig
számos kihalt faj ősmaradványaira bukkanhatunk. Mi más is okozhatta
volna a nagy tömegű élőlény elpusztulását, ha nem valami katasztrofális
özönvíz? A kihalt fajokat épp ezért antediluviálisnak (diluvio - eláraszt,
latin), özönvíz előttinek nevezték.
A geológiával foglalkozó szakemberek szintén azzal a feltételezéssel éltek,
hogy csakis a Föld hirtelen lökésszerű rázkódásai tudták összegyűrni és
kettészelni azokat a kőzetrétegeket, amelyek keresztmetszete jelenleg
sziklafalak oldalain látható. Ugyanígy magyarázták a
legmagasabb hegységek meredek csúcsainak feltorlódását is.

A XVIII. század egyik nagy tudósának, Georges Louis Leclerc Buffon

grófnak tulajdonítják, hogy szülőatyja volt annak a gondolatnak, miszerint a
katasztrofális változások a Föld forgás-tengelyének helyzetváltozásával
kapcsolatosak. Ő volt egyike azoknak, akik elsőként kezdtek el foglalkozni
az evolúció gondolatával, és akit bámulatba ejtett, miként jelennek meg,
majd tűnnek el ismét az egyes fajok. Úgy vélte, hogy bizonyos létformák
elkorcsosulhatnak, mások pedig fejlődhetnek. Így az emberszabású majmot
az ember elfajzott változatának tartotta, a szamarat pedig elkorcsosult
lónak.

Ezeket a gondolatokat egy másik francia természettudós vitte tovább, aki

akkor született, amikor Buffon már idős ember volt. Georges Leopold
Chrétien Frédéric Dagobert Cuvier báróról van szó: az ő érdeme, hogy a
gerincesek (hátgerinccel rendelkező állatok)
Ősmaradványainak tanulmányozása tudományos szintre emelkedett.
Angliában időről időre óriási csontokra bukkantak, amelyekről korábban azt
hitték, hogy azoknak az elefántoknak a maradványai, amelyeket még a
rómaiak vittek oda. Cuvier azonban kimutatta, hogy ezek valójában a mai
elefánt özönvíz előtti rokonának ősrégi kövületei. Az ilyen
kövületmaradványokra vonatkozó magyarázata az volt, hogy bizonyos
időközönként tengeráradatok zúdultak a szárazföldekre, s ezek az
állatok óriási tömegeit söpörték el a föld színéről. Következtetései szerint e
katasztrófák egyike nem is olyan régen történt.

Nyilvánvaló, mondta, hogy „földgolyónk felszíne nem több, mint öt- vagy
hatezer évvel ezelőtt nagy és hirtelen átalakuláson ment át”. Majd kifejtette,
hogy ez az átalakulás betemette és megsemmisítette azokat a területeket,
amelyeket korábban az ember és a ma leginkább ismert állatfajok
népesítettek be. Ezzel szemben viszont - folytatta gondolatmenetét - a
korábbi tengerfenék szárazzá vált, s ezen alakultak ki a jelenleg lakott
területek; az a néhány élőlény pedig, amely életben maradt az átalakulás
után, szétszóródott ezeken az újonnan szárazzá vált területeken,
és szaporodni kezdett. Társadalmunk tehát csak e katasztrófa után lépett a
haladás útjára, ezután foglalta tudományos rendszerbe a természet
törvényszerűségeit.

„Azokat a jelenleg lakott területeket azonban, amelyeket az utolsó

átalakulás szárazon hagyott, ha nem is emberek, de szárazföldi állatok
biztosan benépesítették korábban is; következésképpen ezt megelőzően
legalább még egy átalakulás vízzel árasztotta el őket; és ha azoknak az
állatoknak a rendi hovatartozása alapján következtetéseket vonhatunk le,
amelyeknek ősmaradványait a szóban forgó területeken megtalálták, ezek
talán két vagy három tengerelöntést is elszenvedtek.”

Az 1830-as években azonban egy svájci természettudós, Jean Louis

Rodolphe Agassiz olyan gondolatot kezdett feszegetni, hogy a Jura
hegyvonulat svájci-francia határán tornyosuló csúcsok legtetején
szétszórtan heverő vándorköveket a gleccserek szállították jelenlegi
helyükre. Nemcsak arra következtetett, hogy az alpi gleccserek hajdan
lényegesen nagyobb kiterjedésűek voltak, hanem azt is kijelentette, hogy
valamikor gyakorlatilag egész Svájcot egyetlen hatalmas jégtakaró
borította. Valójában - írta - „mindazokat a területeket, amelyeken
(görgetegek vándorlására utaló) rétegezetlen durva törmelék található, a
múltban olyasféle kiterjedt jégtakarók borították, mint a mai Grönland
jégmezői”. Agassiz végül a Harvard Egyetemre került, és az amerikai
tudomány egyik vezéregyénisége lett.

Időközben Charles Darwin és mások nyilvánosság elé álltak az

állatvilágban megfigyelt tömeges kipusztulások okait részben tisztázó
gondolataikkal. A törzsfejlődés elméletéből és abból az elvből, hogy csak a
legéletképesebb egyedek és fajok maradtak fenn, nyilvánvalóvá vált, hogy a
környezet változása vagy életrevalóbb fajok kialakulása révén bizonyos
élőlények képtelenek voltak megbirkózni az új helyzettel, és a kihalás felé
sodródtak.

Az az elképzelés, hogy a hegységek heves rázkódások során gyűrődtek fel,

a geológiában is olyan szemléletmódnak nyitott utat, amely szerint a Föld
arculatát formáló folyamatok napjainkban sem szünetelnek, és ennek
megnyilvánulásait, ha kellően figyelmesek vagyunk, ma is kézzelfoghatóan
tapasztalhatjuk. Ezek a folyamatok lassúak, és gyakran mélyen a Föld
felszíne alatt játszódnak le. A múlt hegységképződési periódusainak idején
valószínűleg hevesebbek lehettek - de nem olyan értelemben, hogy váratlan
katasztrófákat okoztak volna.

Mint korábban említettük, ez volt az „egyöntetűség” elve. amely azóta is

igen nagy mértékben befolyásolja a tudományos gondolkodást. Alapjában
véve annyira befészkelte magát a tudósok szemléletmódjába, hogy amikor a
földtörténet bizonyos fejlődési szakaszainak izgalmas magyarázatai ismét
feléledtek, fogadtatásuk igen ellenséges volt.

A valószínűleg legszenzációsabb hipotézist, amely kiemelkedik a Wegener

utáni korszakból, egy kevéssé ismert elektromérnök, Hugh Auchincloss
Brown állította fel. 1974-ben, még 94 éves korában is azon munkálkodott,
hogy továbbfejlessze elméletét, aminek érlelődése még Wegener idejében
indult meg.

1911-ben az Északi-sarkvidéken talált jéggé fagyott mammutokról szóló

tudósítások keltették fel érdeklődését. A tudósítások szerint „még a
mammutok fogai közé szorult réti boglárkák is megmaradtak”. Brown úgy
gondolta, hogy talán a jég egyik vagy mindkét póluson való felhalmozódása
zavarja meg bizonyos időszakonként a forgásban levő bolygó egyensúlyát,
aminek következtében az felborul, „akárcsak egy túlterhelt kenu”. Ez
okozhatja azután a katasztrofálisan gyors éghajlatváltozásokat és azt, hogy
az. óceánok olyan világméretű árvizek formájában zúdulnak keresztül a
kontinenseken, mint amilyet a Teremtés könyvében is leírtak.

Mérnök lévén tudta, hogy a Föld forgását az egyenlítő körüli kiöblösödés

stabilizálja. Úgy ítélte meg azonban, hogy ennek ellenére a Déli-sarkvidék
bizonyos területeken ma is két vagy három mérföldnyi vastag jegének
tömege elegendőnek bizonyulhat a stabil forgáshelyzet felbillentésére.

Képviselők, állami vezetők, tudósítók és újságírók között fél évszázadon

keresztül terjesztett röpiratok sorozataiban és egy saját költségén kiadott
könyvben érvelt Brown amellett, hogy a Föld mintegy 8000 éves
időszakonként kibillent helyzetéből, minden alkalommal elpusztítva a
civilizációkat, bármelyiknek sikerült is a felemelkedés. A következő
felborulás - mint állítja - késik, és lehetséges, hogy az eszkimók tartoznak
majd azon kevesek közé, akik ezt túlélik, mert a sarkvidéki területek
lesznek legkevésbé kitéve a katasztrofális vízmozgások hatásának.

A „gyorsfagyasztott” mammutok létezésének bizonyossága volt elsősorban

az a tényező, ami meggyőzte őt elképzelése helyességéről, és másokat is
befolyásolt, akik ehhez az irányzathoz tartoztak. „Az a tény, hogy ezeket
ebben az állapotban találták meg - mondta a The New York Times egyik
riporterének 1948-ban -, bizonyítja, hogy egy váratlan »gyorsfagyasztás«
hirtelen ölte meg és konzerválta őket.” Mi okozhatta ezt? Nyilvánvalóan
csak egyfajta gyors és drasztikus időjárás-változás, valószínűleg hasonló
ahhoz, ami például olyan esetben fordulhatna elő, ha a trópusi övezetek
hirtelen az Északi-sarkvidék jeges vidékére kerülnének.

Azonkívül - mondta - „hirtelen árvizekről, nagy szárazföldek titokzatos

megjelenéséről és eltűnéséről szóló történetek minden nép szóbeli
hagyományai és mondái között megtalálhatók”. Mint látni fogjuk, e
korszakban nem Brown volt az egyetlen, aki ezekben a legendákban
egykori világkatasztrófák bizonyítékát látta. Mindenesetre 1945-ben, az
Egyesült Nemzetek Szövetségének megalakulásakor, ezzel párhuzamosan
egy olyan szervezet létrehozását sürgette, amely koordinálhatná az
atombombák vagy bármilyen más, a déli-sarki jégtáblák csökkentését célzó
eszközök bevetését.

Brown szerint különösen baljós előjel a Föld forgásában megfigyelhető

imbolygás volt. Ezt ő egy közelgő felborulás első jelének tekintette. Tény,
hogy a Föld forgó mozgása valóban imbolygó jellegű, és ennek sajátosságai
továbbra is arra késztetik a tudósokat, hogy megfelelő magyarázatok után
kutassanak. Az egyenlítő körüli kiöblösödés miatt azonban a Föld
„derékbősége” 27 mérfölddel nagyobb a pólusokon átmenő főkör
hosszánál. Így azután a Föld forgásának stabilitása olyan nagy, hogy igen
nehéz lenne olyan tudóst találni, aki elhinné, hogy a Föld tengelyének
iránya bármilyen ok miatt hirtelen megváltozhat, még akkor is, ha a Déli-
sark körzetében valóban aránytalanul nagy tömegű jég halmozódott fel.

Brown jóslata egy küszöbön álló katasztrófát illetően sokkal inkább a

hétköznapi emberek fantáziáját mozgatta meg, semmint hogy tudományos
körökben keltett volna aggodalmat. A forgástengely ingadozásának rejtélye
mindazonáltal épp a lényegét érinti sok olyan problémának, amelyek
életünk színterével, örökké változó bolygónkkal kapcsolatosak. A Föld
forgás-tengelyének ingadozásait két különböző jelenségcsoport okozza. Az
egyikben a főszerepet a külső erők játsszák (elsősorban a Holdnak és
Napnak a Föld egyenlítői kivastagodására ható gravitációs vonzása),
amelyek a térben - pontosabban az állócsillagokhoz képest - módosítják a
forgástengely irányát. Ez a változás egy lassú precessziós mozgásban
nyilvánul meg, amelynek során a Föld tengelye széles körkúpot ír le az
égen. A forgástengely mozgása e körkúp teljes kerülete mentén 25 800 évig
tart. Ezután a mozgás periodikusan ismétlődik. Azt az állócsillagot, amely
felé a Föld forgástengelye irányul, Sarkcsillagnak hívjuk. (Természetesen a
több ezer éves periódus alatt mindig más és más állócsillagok válnak
sarkcsillaggá. Jelenleg az északi pólus irányába tekintve a forgástengelyhez
legközelebb eső csillag az Ursa Minor, azaz a Kis Medve csillagkép
egyike.)

Az ingadozások másik típusa abban nyilvánul meg, hogy a tengely helyzete

magához a Földhöz viszonyítva változik meg. Ekkor a forgástengely és a
földfelszín két metszéspontjának földrajzi helyzete módosul: jelenleg ez a
két pont a Föld északi és déli sarka. Ezt a jelenséget nagyrészt a Föld
belsejében végbemenő hatásoknak, így például a tömegeloszlás
változásának tulajdoníthatjuk.

Ha a tömeg a tengely körül egyenletes és szimmetrikus eloszlású lenne,

akkor a Föld forgása imbolygásmentes volna. Az északi és déli pólusok
pontosan megtartanák helyzetüket. A tömegeloszlás azonban állandóan
változik. A szárazföldekről lepusztuló anyag az óceánok
fenekén halmozódik fel. Az évszakok változásaival víz- és légtömegek
áramlása jár együtt. A földrengések során a földkéreg darabjainak hirtelen
eltolódása következik be. Ezért azután a tudósok már régóta gyanították,
hogy a Földnek, legalábbis kismértékben, billegnie kell.

Hasonló jelenséget figyelhetünk meg, ha elhajítunk egy rögbilabdát, vagy

egy búgócsigát megpörgetünk. Ezeknek a testeknek a forgása akkor stabil,
ha forgástengelyük pontosan egybeesik geometriai szimmetriatengelyükkel.
Ellenkező esetben forgásuk jellegzetesen imbolygóvá válik. A XVIII.
század híres svájci matematikusa, Leonhard Euler felismerte, hogy ha
megpörgetünk egy testet, akkor az imbolygó mozgásnak a szögsebessége
azonos, függetlenül attól, hogy az imbolygás alig észrevehető-e vagy pedig
igen jelentős. Kiszámította, hogy a Föld esetében ennek az imbolygó
mozgásnak a periódusideje 305 nap, azaz körülbelül tíz hónap. Ez más
szóval azt jelenti, hogy a forgástengely északi pólusa 305 naponként a
Földnek pontosan ugyanarra a pontjára tér vissza.

Csillagászok generációi próbálták kísérletileg igazolni ezt a jelenséget -

sikertelenül. Végül 1891-ben a Föld két ellentétes pontján, Waikikiben (a
Hawaii-szigetcsoporthoz tartozó Oahu sziget egyik települése Honolulutól
nem messze) és Berlinben összehangolt és igen pontos megfigyeléseket
végeztek. Megállapították, hogy amikor a földrajzi szélességi fok Berlinben
növekedett, Hawaiin csökkent, és fordítva. Tehát pontosan olyan jelenségre
bukkantak, amelyre a Föld forgástengelyének billegése esetén lehet
számítani.

Időközben Seth Carlo Chandler, egy jómódú matematikus, aki

biztosítótársaságoknál dolgozott és mellesleg amatőr csillagász is volt, az
amerikai Massachusetts állambeli Cambridge-ben visszamenőleg 200 év
csillagászati regisztrátumait vizsgálta át. Még ugyanebben az évben
bejelentette, hogy a „dülöngélés” két hatásból tevődik össze. Az egyiket
kétségtelenül az óceáni víztömegek és a földfelszín feletti
atmoszférarétegek eloszlásának olyan újraszerveződései okozzák, amelyek
az évszakok változásával kapcsolatosak, az ingadozó mozgásban ugyanis
egyéves ismétlődési ciklust fedezett fel. Úgy tűnik, hogy ebből a
szempontból kulcsszerepe van annak a nagy nyomású légköri övezetnek,
amely télen Szibéria felett alakul ki. A tengelyváltozás másik összetevője
egy tizennégy hónaponként ismétlődő mozgás, amit Chandler-féle
mozgásnak neveznek.

Amikor a tizennégy hónapos Chandler-periódus ismertté vált, Simon

Newcomb, aki szintén ezt a jelenséget tanulmányozta, rámutatott arra, hogy
a Chandler-féle tíz hónapot eredményező számításokból kiadódhatna a
tényleges tizennégy hónapos periódusidő is, ha a Föld belseje némiképp
rugalmasan viselkedne. Akárhogy is legyen, a tengelyvándorlás rejtélye
olyan kihívás volt a tudósok számára, ami a probléma teljes megoldásának
keresésére ösztönözte őket. Eddig több mint 1700 tudományos dolgozatot
írtak ebben a témában, a megnyugtató magyarázat azonban még várat
magára. A fogas kérdés iránti széles körű érdeklődés felkeltése a
Nemzetközi Földrajziszélesség-megfigyelő Szolgálat (International
Latitude Service) erőfeszítéseinek köszönhető. A Szolgálatot 1900-ban
hozták létre azzal a szándékkal, hogy a Föld szabálytalan
mozgásának megnyilvánulásait figyelemmel kísérjék. (Jelenleg e
szervezetet Nemzetközi Pólusvándorlás-megfigyelő Szolgálatként -
International Polar Motion Service - ismerik.) Öt vagy hat azoknak a
megfigyelőállomásoknak a száma, amelyeket e szervezet keretében
üzemeltetnek. Ezek a Földön szétszórtan, egymástól nagyobb távolságokra,
de azonos földrajzi szélességi fokon (északi szélességi 38 fok 8 perc)
helyezkednek el. Valahányszor az éjszakai égbolt tiszta, minden egyes
állomáson ugyanazt az állócsillagot figyelik meg ugyanazzal a technikai
eljárással. A Föld imbolygása éjszakáról éjszakára azonban oly csekély,
hogy e hatás kimutatása csak oly módon lehetséges, ha valamennyi állomás
megfigyeléseit együttesen elemzik.

Az állomások közül kettő - a kaliforniai Ukiah-ban és a japán

Midzuszavában - kezdettől fogva folyamatosan működik ugyanazon a
helyen. A japán obszervatórium most a tudományos program
„főhadiszállása”. További állomások működnek jelenleg még a Maryland
állambeli Gaithersburgban (USA), a szardíniai partok közelében fekvő
Carloforte szigeten és a szovjetunióbeli Kitab városában. Megállapították,
hogy a pólus egy vándorló, de nagyjából kör alakú pályán mozog, amely
mentén a teljes elmozdulás 14 hónap alatt nem több, mint 22 méter. Az a
két jelenség, amely ennek a tengelyváltozásnak a 12 és 14 hónapos
periódusidejű mozgásait okozza, néha egymás hatását gyengíti: ilyenkor a
pólusmozgás minimális. Azonban 7 évenként egyszer hatásuk kölcsönösen
erősíti egymást; ebben az esetben az elmozdulás eléri a napi 15 centimétert
is.

Az utóbbi időben észrevették, hogy a földrengések aktivitása (az egész

világon felszabaduló összenergiát tekintve) észrevehetően megnövekszik
abban az időszakban, amikor a legnagyobb pólusmozgások tapasztalhatók.
A Föld belsejének tulajdonságai erre az „imbolygó” mozgásra vagy fékező,
vagy „csillapító” hatást gyakorolnak, ezért az időről időre felerősödik. Ez a
periodikus újraéledési folyamat volt az, ami a tudósokat zavarba hozta.
Néhányan felvetették azt a lehetőséget, hogy a Földet forgási helyzetéből a
nagy földrengések zökkentik ki, de ezt a magyarázatot a tudományos
közvélemény kétkedéssel fogadta.

Ha Hugh Auchincloss Brown nagy port felkavaró bejelentései nem is

keltettek különösebb tudományos érdeklődést a jégtakaróknak ama
lehetséges szerepe iránt, amelyet azok a Föld forgástengelyének
megváltoztatásában játszhatnának, annál eredményesebb volt e tekintetben
egy tudományos-fantasztikus folyóiratban megjelent cikk. Az ötvenes évek
elején egy este kötetlen beszélgetés folyt Walter Munk irodájában, a
kaliforniai La Jolla városban levő Scripps Oceanográfiai Intézetben
(Scripps Institution of Oceanography). Ekkor került szóba az említett
cikk, pontosabban „Newcomb híres tapasztalati képlete”. A kibontakozó
vitában Walter Munkon kívül az intézet igazgatója, Roger Revelle, és John
Isaacs vettek részt.

Mint korábban említettük, Simon Newcomb megkísérelt magyarázatot adni

arra, hogy mi okozhatja a Chandler-periódust. „Híres empirikus képletét”
széles körű és igen alapos megfigyelésekből vezette le: azt vizsgálta, hogy a
Holdnak a Földön jól azonosítható tereptárgyakhoz viszonyított helyzete
miképp változik. Úgy tűnt, hogy a Hold időnként, kétségtelenül a
Föld forgássebesség-változásainak tulajdoníthatóan, „nem volt a helyén”. E
változásokat azonban nem lehetett könnyen megindokolni.

Newcomb felfedezései a tudósoknak csaknem egy évszázadon keresztül

okoztak fejtörést. 1876-ban Lord Kelvin, a Brit Tudományfejlesztési
Egyesület (British Association for the Advancement of Science, népszerű
nevén Brit Egyesület - British Association) elnöke az egyik ülésen a
következőképp számolt be azokról a gondolatairól, amelyek legutóbbi
külföldi utazása során nyugtalanították.

„Newcomb sejtéseitől felkavarva, miszerint a Föld egy szabálytalanul járó

kronométer - mondta -, más sem járt az eszemben, mint precesszió, nutáció,
árapály és monszun, az egyenlítői területek süllyedése és a sarki jég
olvadása.”

Ez az utolsó gondolat volt az, ami Munk, Revelle és Isaacs érdeklődését

felkeltette. Mi lenne a hatása annak - tűnődtek el -, ha a Grönlandot vagy a
Déli-sarkvidéket takaró jégsapkából - vagy netalán mindkettőből - elegendő
jég olvadna el ahhoz, hogy a tengerek szintje világszerte lényeges
mértékben megemelkedjen? Ha ez olyan gyorsan menne végbe, hogy a
földkéregnek nem lenne ideje lesüllyedni az óceáni víztöbblet súlya alatt,
illetőleg megemelkedni a kisebb jégterhelés hatására, akkor jelentős
anyagáramlás jönne létre egyik vagy mindkét pólustól az egyenlítő tájékán
fekvő óceánok felé. Ez lassítaná a Föld forgássebességét. Ugyanezt a hatást
éri el a piruettező műkorcsolyázó is, amikor kinyújtja karjait, hogy forgását
lassítsa.

Vizsgálataik főbb pontjainak ismertetése során, 1952-ben Munk és Revelle

olyan csillagászati megfigyeléseken alapuló adatokra hivatkoztak, amelyek
arra utaltak, hogy a Föld forgássebessége három alkalommal - körülbelül az
1860-as, az 1900-as és az 1920-as évben - „meglehetősen hirtelen”
megváltozott. Forgássebességre vonatkozó rendszeres észleléseket már
régóta végeznek, nemcsak a Nemzetközi Földrajziszélesség-megfigyelő
Szolgálat keretében, hanem más obszervatóriumokban is, amelyeknek
munkáját a Nemzetközi Időmérő Szolgálat foglalja össze. Ez a szervezet, a
Párizsban működő Bureau International de l’Heure, amely mind a
tengelyingadozásokra, mind a forgássebességre vonatkozó adatokat
összegyűjti.

Amikor Munk és Revelle dolgozatukat írták, az égitestek Földhöz

viszonyított legnagyobb, látszólag hirtelen elmozdulása egyenértékű volt a
nap hosszának körülbelül 5,5 ezredmásodpercnyi megváltozásával. Ez a
változás nem tűnhet valami soknak, de a hatás jelentős, ha meggondoljuk,
hogy a változás a Föld egész tömegét érintette. A két tudós megemlítette,
hogy a kutatók „magyarázatul szolgáló katasztrofális eseményeket
kerestek” a változások ismertetett időpontjaiban, de azt is hozzátették, hogy
„ezek közül egyikről sem mondható el, hogy be is következett volna”. Még
ugyanebben az évben egy másik tudományos cikkben olyan
tanulmányokat idéztek, amelyek a régi görögök, babiloniak, kínaiak és
egyiptomiak által feljegyzett csillagászati megfigyeléseket tartalmazták.
Ezekből már korábban arra következtettek, hogy a történelmi idők során a
nap évszázadonként mintegy 2 ezredmásodperccel lett hosszabb. Úgy
vélték, hogy ez a jelenség (eltekintve az árapálysúrlódás jól ismert
forgássebesség-lassító hatásától) azoknak a Földön lezajló
tömegátrendeződéseknek a következménye, amelyek a gleccserek jegének
elolvadásával és az azt követő tengerszint-emelkedéssel magyarázhatók.

Saját számításaik azt mutatták, hogy ha a tengerek szintje pusztán a Déli-

sark jegének olvadása következtében még 10 centimétert emelkedne, akkor
a Föld felszínén végbemenő tömeg-átrendeződések eredményeképpen az
északi pólus egy métert mozdulna el Chicago irányába. Ha a tengerszint-
emelkedést teljes egészében a grönlandi jégtakaró olvadása okozná, akkor a
póluseltolódás 9 méter lenne Grönland felé. Továbbá, ha az olvadás
mindkét körzetben ugyanolyan mértékű lenne, akkor Új-Fundland
irányában tapasztalnánk 2 méteres elmozdulást. Mindebből azt a
következtetést vonták le, hogy valójában e tényezők kombinációja hozta
létre azt a háromméteres Grönland irányú pólusmozgást, amely 1900-tól
1925-íg tartott. Azóta az ilyen típusú mozgás egészen kis mértékű volt.

Ha a megfontolások tárgyát csupán a napok hosszának változása képezné,

úgy a sarki jég olvadásakor keletkező víztömegek egyenlítő felé történő
áramlása kellő magyarázatul szolgálhatna a Föld forgássebességének
csökkenésére. Fordított irányú tengeráramlatok révén viszont a sarki
jégtakaró növekedne fokozatosan, ami végül is az egyenlítői területeken
vezetne tartós tömegcsökkenéshez, és így megnövelné a Föld
forgássebességét. Ilyen lassú folyamatok azonban nem indokolhatták a Föld
viszonylag gyors forgássebesség-változásait. Munk és Revelle
ezért felvetették, hogy a probléma kulcsa valószínűleg a Föld mélyében
rejtőzik. Felhívták a figyelmet arra, hogy a Föld magjának folyadékszerűen
viselkedő részében bizonyos dinamikai folyamatok játszódnak le,
amelyekről a felszínen a mágneses tér viszonylag gyors irányváltozásai
tanúskodnak. E térnek, amely az iránytű mutatójának állását is
meghatározza, a Föld felszínén olyan hatása van, mint egy, a Föld magjában
elhelyezett igen erős mágnesrúdnak. Ilyen mágnesrúd természetesen nem
létezik. A Föld mágneses terének döntő részét feltehetőleg két jelenség
együttes hatása hozza létre: az egyik a Föld forgó mozgása, a másik olyan
konvekciós anyagáramlások léte, amelyek a Föld magjának külső, olvadt
részében alakulnak ki. Noha ezek az anyagáramlások a forgástengelyre
vonatkozólag bizonyos szimmetriát mutatnak, az eredő mágneses tér
(amely meghatározza az északi és déli mágneses pólusokat) nem teljesen
szimmetrikus erre a tengelyre. Ezért a kél mágneses pólus nem esik teljesen
egybe a forgástengely által meghatározott földrajzi pólusokkal.

Amit azonban Munk és Revelle fontosnak tartott, az az a tény volt, hogy ez

az eltolódott mágneses tengely lassan nyugati irányba vándorol a Föld
körül. A Föld magjába elhelyezett képzeletbeli rúdmágnes analógiájához
visszatérve a fenti jelenséget úgy képzelhetjük el, mintha jelenleg ez a
mágnes a Föld középpontjából Brazília irányába kimozdult volna, és nyugat
felé mozogna olyan gyorsasággal, hogy két vagy három évszázad múlva
Peru alá kerül majd.

Ez azt jelenti, hogy a Föld magjában viszonylag gyors változások

játszódnak le. Jóllehet a Föld magjának folyadékszerűen viselkedő része és
az azt körülvevő köpeny közötti mechanikai kapcsolat gyenge,
feltételezhetően léteznek olyan elektromágneses csatolási jelenségek,
amelyek hirtelen „be- vagy kikapcsolódása” okozhatja a forgássebesség
megfigyelt változásait.

A Királyi Csillagászati Társaság Havi Közleményei (Monthly Notices of

the Royal Astronomical Society) című angol tudományos folyóiratban
megjelenő cikke végén a két szerző meglehetősen epés megjegyzéssel
reagált arra a már szinte közhelynek számító követelményre, hogy egy
tudományos hipotézis csak olyan jóslatokba bocsátkozzon, amiket
bizonyítani is lehet. Elméletünk egyik „előnye” - írták hogy a Föld magja
„még kevésbé megközelíthető, mint az Antark tisz”.

Ezt követően, 1960-ban, Munk és Gordon J. F. MacDonald, a Los Angeles-i

Kaliforniai Egyetem munkatársa - aki később egyébként Nixon elnök
Környezetminőségi Tanácsában (Council on Environmental Quality) a
három vezető ember egyike lett -, a Föld forgásával foglalkozó
könyvterjedelmű tanulmányt jelentetett meg, amelyben a nagyobb mértékű
pólusvándorlás lehetőségével foglalkoztak. Addigra már különböző
kontinensek kőzetmintáinak mágneses tulajdonságait is megvizsgálták, s
ezek alapján szintén gyanítható volt, hogy bolygónk földrajzi arculata nem
lehetett mindig olyan, mint ma. A vizsgálatok arra is fényt derítettek,
hogy az északi mágneses pólus a Csendes-óceán nagy részét körbejárta,
mielőtt mai helyzetét elfoglalta volna az Északi-sarkon. Számos érv
hangzott el amellett, hogy a földi mágneses tér egykori változásai a
forgástengely vándorlásához kapcsolódtak. Munk és MacDonald szemében
minden olyan mesterkedés, amely a földrajzi kép módosításával kísérelte
meg elsimítani a mágneses bizonyítékokra támaszkodó érvelés
hiányosságait, kétes értékűnek tűnt. Ha az ilyen irányú okoskodásokat
elfogadnánk - mondták akkor olyan elforgatásokat és eltolásokat kellene
végrehajtani, amelyek révén például Anglia és Észak-Amerika,
Spanyolország és Franciaország, illetve Skócia és Anglia egymáshoz
viszonyított helyzete teljesen megváltozna.

„Rendszerint rossz előjel - írják -, ha a szükséges manipulációk és a

független megállapítások száma ugyanolyan ütemben növekszik.”
Csipkelődéseiket a pólusvándorlás indokai sem kerülték el, amikor
kijelentették, hogy az e tárgyra vonatkozó minden fejtegetésnek „szokásos
kiindulópontja a Föld egyensúlyi helyzetének feltételezése, mindaddig,
amíg ezt egyszerre csak valamilyen nehezen elképzelhető
tömegátrendeződés meg nem zavarja. Az ebből eredő pólusmozgások
kiszámításánál aztán a Föld anyagát rugók és lökésgátlók (lengéscsillapító
eszközök) alkalmas kombinációjával modellezik. (A rugalmas és
ugyanakkor képlékeny tulajdonságú anyagokat mechanikai rendszerek
ideálisan viselkedő elemeivel matematikai analógiák alapján lehet
modellezni - a kiinduló feltevésektől függően más és más módon.) Végül
pedig kiderül, hogy a pólusmozgásnak ily módon kiszámított pályája jó
megegyezésben van az őslénytani és újabban paleomágneses bizonyítékok
elképesztően hosszú sorával.” A pólusvándorlás tényét teljes
bizonyossággal nem tudjuk kizárni - mondták de ez irányú kétségeinket
nem titkoljuk.

Az egyik indítvány, amit mégis megvizsgáltak, Thomas Goidnak egy

gondolatmenete volt. Gold akkoriban a greenwichi Királyi
Csillagvizsgálóban (Royal Greenwich Observatory) dolgozott. Szerinte az
egyenlítői kiöblösödés nem gátolja meg a pólusmozgásokat, ha a Föld
belseje képlékeny. Nem tartotta kizártnak, hogy a forgástengely lassú
elmozdulásait éppolyan jellegű anyagfelhalmozódások váltják ki, mint
például egy jégtakaró gyors megvastagodása.

Gold és Herman Bondi (mint előttük már mások is) becsléseket végeztek a
Föld képlékenységének mértékére vonatkozólag a képlékenységnek a
Chandler-féle mozgásra gyakorolt lassító hatásából. Ugyancsak
kidolgozták, a hasonló nézeteket valló Sir Fred Hoyle-tól függetlenül, a
Világmindenség „állandó állapotának” elvét is.

A Nature című angol folyóiratban Gold egy tökéletesen gömb alakú test
forgásával kapcsolatos kérdéseket boncolgatott. Kimutatta, hogy ilyen
esetekben „a forgástengely nem rendelkezne semmiféle stabilitással; még a
legapróbb bogárka is képes lenne arra, hogy egy ilyen gömb felületén
végigmászva a forgástengelyt tetszőlegesen nagy szöggel kitérítse
felületének egy tetszőlegesen megjelölt pontjához képest: a forgástengely
térbeli helyzete azonban csak igen kis szöggel változna meg”.

Ha a Föld teljesen merev lenne, az egyenlítői kiöblösödés komoly akadályt

gördítene a forgástengely bármilyen megváltozásával szemben. Fejtegetései
során Gold azonban arra is rámutatott, hogy a Föld belseje képlékeny,
hiszen épp e tulajdonsága - viszkózus folyásra való hajlama -miatt, mint
forgómozgásának mellékterméke jött létre kiöblösödése is. A kiöblösödés
csaknem olyan mértékű, mintha a Föld ténylegesen folyékony lenne. Ezért,
ha az egyenlítő és a pólusok között valahol félúton az egyik kontinensen
tömeges jégfelhalmozódásokra kerülhetne sor, ez a forgási egyensúlyt
megbontó hatásként lépne fel. Emiatt a tengely földi helyzetének lassú
változása következnék be, mivel a Föld egyenlítői kiöblösödése
hozzáidomulna az új forgástengelyhez.

Gold véleménye e kérdésről tehát az volt, hogy a Föld felszínén vagy annak
belsejében időnként lezajló tömegátrendeződések megteremtik a
pólusvándorlás lehetőségét. Az ilyen okokra visszavezethető vándorlás
sebessége attól függ - tette hozzá hogy a belső anyag milyen
mértékben képlékeny, de az ő becslése szerint az egyes helyzetváltoztatások
időtartama százezer és millió év közötti nagyságrendű volt. Az ő szemében
az ősi éghajlatváltozásokat ez sokkal hihetőbben magyarázta, mint a
kontinensvándorlás. Úgy látszik - mondta -, hogy a póluseltolódások
körülbelül 50 millió évenként következtek be, előidézvén azokat a nagy
éghajlati és törzsfejlődésbeli változásokat, amelyek kijelölik a földtani
korbeosztás időszakait.

„A kontinensek nagy távolságokra történő elsodródásának ténye a Föld és

különösen a kéreg szerkezetének új és meglepő tulajdonságaira utalna - írta
Gold -, míg a nagy területekre kiterjedő pólusvándorlás összeegyeztethető
lenne mindazzal, amit ma a Földről tudunk, és megerősítené azokat a
következtetéseket is, amelyeket más adatokból lehet levonni.”

Valójában a pólusvándorlás gondolata tiszteletre méltó hagyományokra

tekinthet vissza. Lord Kelvin már 1876-ban támogatta ezt az elképzelést:

... nem csupán feltételezhető, de nagyon is valószínű, hogy az egymáshoz

mindig közel eső forgástengely és a maximális tehetetlenségi nyomaték
tengelye az ősi időkben igen távol lehetett jelenlegi földrajzi helyzetétől, és
10, 20, 30, 40 vagy akár még több fokot is eltolódott anélkül, hogy a
szárazföldek és vizek nyugalmát valamiféle hirtelen esemény bármikor is
észrevehetően megzavarta volna.

Wegener, aki maga is hitt az effajta pólusvándorlásban, azt állította

azonban, hogy ennek sebessége azért ahhoz elegendően nagy volt, hogy az
egyenlítő környéki kiöblösödés ne tudjon kellő időben hozzáigazodni az új
forgástengelyhez, ami kiterjedt áradásokat okozott. Az óceánok elöntötték
az egyenlítői szárazföldeket, és így a kiöblösödést az egyenlítő körüli
víztömegek hozták létre mindaddig, amíg a Föld alakja az új
forgáshelyzetnek megfelelően nem alakult.

Paul Siple, Amerika legtapasztaltabb sarkkutatóinak egyike is azok közé

tartozott, akik úgy vélekedtek, hogy a pólusok nem mindig ott voltak, ahol
ma. Abban az időben egy cserkész-szövetség tagja volt, s miután egy
országos versenypályázaton rá esett a választás, alkalma nyílt arra, hogy
1929-ben elkísérje Richard Evelyn Byrd admirálist első antarktiszi
expedíciójára. A rákövetkező években azután már mint a Little America és
a South Pole nevű előretolt kutatóbázisok vezetője tett még számos utazást
délre.

1946-ban együtt utaztunk az Antarktiszra, és e hat hétig tartó tengeri utazás

során órákat töltöttünk el a világtérképek beható tanulmányozásával.
Ezeken Siple kiszemelt bizonyos pontokat, amelyekről úgy gondolta, hogy
korábbi pólusok helyei lehettek valamikor. Kiválasztott pontjait mindig
körszerű képződmények fogták közre, olyanok, mint például Indonézia és
az Aleut-szigetek meggörbült szigetívei. Arra gondolt ugyanis, hogy ezeket
az ősi pólusok körül forgó Föld centrifugális ereje alakította ki.
Mint később látni fogjuk, az utóbbi időben a szigetívek keletkezésének
teljesen újszerű magyarázata is felvetődött, mindazonáltal a Mariner-9
1971-ben és 1972-ben olyan közeli képeket továbbított a Földre, amelyeken
világosan felismerhető volt, hogy a Mars mindkét pólusát szintén
koncentrikus szerkezetek veszik körül. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a
Mars felszínének nincs más ilyen tulajdonságú része. Bruce C. Murray és
Michael C. Malin a Kaliforniai Műszaki Egyetem (California Institute of
Technology) két munkatársa kimutatta továbbá, hogy a Mars pólusai nem
esnek egészen pontosan e felszíni formák középpontjába, és az sem kizárt -
kockáztatták meg a gondolatot -, hogy ezek a Mars forgástengelyének
egykori változásairól tanúskodnak. A Mariner-fényképeken ezenkívül a
Mars egyenlítőjének közelében olyan gigászi vulkánok körvonalai
rajzolódtak ki, amelyek közül egy is elég lenne, hogy az Egyesült
Államok keleti partvidékét lefedje Washingtontól egészen New York Cityig.
Az egyenlítő egy részén húzódó óriási völgyhasadék és ezek az
óriásvulkánok együttesen olyan anyagmozgásokat jeleznek a Mars
belsejében, amelyek e bolygó forgását is módosíthatták.

A pólusvándorlás hipotézisének talán legigényesebb felülvizsgálata,

amelyre valaha is vállalkoztak, két olyan ember nevéhez fűződik, akik
Siple-hoz hasonlóan nem tartoztak a tudományos élet „vezető köreihez”.
Nem kisebb feladatra határozták el magukat, mint hogy behatóan
tanulmányozzák Hugh Auchincloss Brown félelmetes jóslatát, bár a Föld
forgását megzavaró hirtelen kibillenések gondolatával hamarosan
szakítottak. Könnyen előfordulhatott volna, hogy a két „amatőr”
tanulmányát figyelemre se méltatják, ha a relativitáselmélet
megalkotójának, Albert Einsteinnek jóindulatú támogatása ezt meg nem
akadályozza. Kizárólag az ő széleslátókörűségének köszönhető, hogy a
tudománytörténet egyik jelentős fogalmi átalakulása
megvalósulhatott. Kettőjük közül az egyik, Charles H. Hapgood
történelemtanár volt New Hampshire-ben, a Harvard Egyetem elvégzése
után a freiburgi egyetemen folytatta tanulmányait, ahol tudománytörténetre
specializálta magát. Ezután visszatért New Hampshire-be, ahol a Keene
Teachers College docenseként történelmet és embertant adott elő.
Munkatársa, James H. Campbell, mérnök volt. Ő a Sperry-féle pörgettyűs
iránytű kifejlesztésében működött közre, így tisztában volt a
forgásstabilitást meghatározó törvényekkel. Már nyolcvannégy éves volt
1958-ban, amikor közös erőfeszítéseik eredményeit Hapgood A földkéreg
változásai (Earth’s Shifting Crust) című könyvben közzétette.

Az addigra már hetvenes éveinek közepén járó Einstein a könyvet méltató

ajánlásában a következőket írta:

Engem gyakran keresnek meg az emberek, hogy szakvéleményt kérjenek

kiadatlan elgondolásaikról. Mondanom sem kell, hogy ezeknek az
elképzeléseknek ritkán van tudományos értékük. A Hapgood úrtól kapott
értesülések azonban az első pillanatban felvillanyoztak. Ötlete eredeti, igen
egyszerű és - ha a későbbiekben bizonyítani is lehet - rendkívül nagy
jelentőségű lesz minden olyan dolog szempontjából, ami a földfelszín
történetével összefüggésben van.

A nagy fizikus nemcsak kiterjedt levelezést folytatott Hapgooddal, melynek

során számos javaslatot és észrevételt tett, hanem azt is indítványozta, hogy
további kutatásainak elősegítése érdekében Hapgoodot Princetonban az -
akkor Julius Robert Oppenheimer által irányított - Institute for Advanced
Study munkatársává nevezzék ki. Miután a javaslatot elutasították, Einstein
Hapgoodot Guggenheim-ösztöndíjra ajánlotta, amit ugyancsak elvetettek.

Bár a Hapgood-Campbell-féle vizsgálatok kiindulópontját a Föld

katasztrófákhoz vezető kibillenéseinek még Browntól származó elképzelése
képezte, mint már említettük, hamarosan mindketten arra a meggyőződésre
jutottak, hogy a forgástengely-változásoknak lassúaknak kellett lenniük, és
akár évezredekig is eltarthattak. Úgy vélték továbbá, hogy csak a földkéreg
volt mozgásban, amely vándorlásai során azonban egy darabban maradt.
Hasonlatuk szerint a kéreg mozgása olyan lehetett, mint amikor valaki egy
narancs meglazult héját csúsztatgatja a gyümölcs belsején. Így arra a
következtetésre jutottak, hogy miután a merev kéreg ilyen jellegű
elmozdulásai a Föld nem pontosan gömb alakú belső részén mentek végbe,
e mozgások a kéregben repedések hálózatát hozták létre. Véleményük
szerint ezt a következtetést az 1950-es évek elején izgalmas felfedezései
teljes mértékben alátámasztották. Kiderült ugyanis, hogy az óceánokat
kettészelő tengeri hátságok rendszerét több ezer mérföldön keresztül mély
hasadékok szabdalják szét. Valójában egy összetöredezett tojás héjára
emlékeztető, világméretű repedésrendszerről szereztek ekkor tudomást. Ez
a még alaposabb ismertetést érdemlő felfedezés mai szemmel nézve
kezdeti lépése volt egy olyan, minden részletre kiterjedő és általánosan
elfogadott elmélet kibontakozásának, amely később a földkéreg
leglényegesebb tulajdonságait tisztázta.

Hapgood a töréshálózatot az elméletében elképzelt kéregcsúszások

következményeként értékelte. Rámutatott arra, hogy az Antarktisz
jégtakarója - egy Európánál is nagyobb, több ezer méter vastag tábla - a
Déli-sarkhoz képest kissé aszimmetrikus helyzetű. Kiszámította,
hogy gravitációs középpontja a pólusokat összekötő tengelytől 555
kilométernyire fekszik. Felismerte ugyan, hogy a földkéreg besüpped a jég
súlya alatt, és az ilyen „megroggyanásoknak” a gravitációs középpontot
végső soron alacsonyabb szintre kellene helyeznie, míg egyensúlyi
helyzetbe nem kerül a forgó Föld más részeivel. Az volt mégis a
véleménye, hogy a jég felhalmozódása gyorsabb volt annál, hogy ezek a
lassú folyamatok lépést tarthattak volna vele.

Állítása szerint a legutóbbi pólusvándorlások 8000, illetve 18 000 évvel

ezelőtt fordultak elő, és a következőre 10-15 000 éven belül lehet számítani.
Felvetette emellett azt a gondolatot is, hogy az Antarktisz jegének
gravitációs központja Kelet-India felé mozdul el, s ezenközben máris olyan
nagy nyomást fejt ki ebben az irányban, hogy az elegendőnek
bizonyulhatott az 1897-es és 1950-es két pusztító földrengés előidézéséhez.

1955. január 27-én Hapgood és Campbell az Amerikai Természettudományi

Múzeumban (American Museum of Natural History) az e célból összegyűlt
geológusok elé terjesztette hipotéziseit.

Walter H. Bucher, a Columbia Egyetem földtanprofesszora, az Amerikai

Földtani Társulat (Geological Society of America) korábbi elnöke, aki
ezúttal az elnöki funkciókat látta el e szakmai megbeszélésen, az elmélet
egy sarkalatos feltevését kérdőjelezte meg, nevezetesen azt, hogy az
Antarktiszon a hó felhalmozódása a jégtakaró gyorsabb ütemű növekedését
okozza, mint amilyen mértékben azt számos tényező - beleértve a
jéghegyképződést is - állandóan fogyasztja. Hangsúlyozta, hogy a
hófelhalmozódás partközeli mérései nem tekinthetők a teljes
gyarapodás jellemző mértékének. (Ezt követően egyébként megállapították,
hogy a havazás tízszer gyakoribb a partok mentén, mint a belső
területeken.)
Arra is volt bizonyíték, hogy a jégtakaró - legalábbis egyes területeken -
régebben vastagabb volt, mint ma, mert magasan a jelenlegi jég szintje
felett, sziklás csúcsokon olyan karcolásnyomokat fedeztek fel, amelyeket
feltételezhetően egykori jégárak hoztak létre. Ezenkívül - fűzte hozzá
Bucher - nehezen elképzelhető, hogy azokat a mély, U alakú
keresztmetszetű völgyeket, amelyek a gleccserek által kivájt völgyekre
jellemzőek, a jég képes volt egyáltalán oly rövid idő (8000 év) alatt kivésni,
mint amit Hapgood időtáblázatában megadott.

Hapgood válaszában utalt arra, hogy az egykori jégtevékenység ilyen

megnyilvánulása korábbi időszakban is létrejöhetett, amikor az Antarktisz
még egy másik sarki területen tartózkodott.

Buchernek a Hapgood-hipotézist illető kifogásai más kritikusok részéről is

felmerültek, ám a későbbi felfedezések fokozatosan tisztázták, hogy a
jégtakaró többszöri növekedése és zsugorodása ellenére is az Antarktisz
legalább 5 millió éve jelenlegi helyén volt. Hapgood - becsületére legyen
mondva - átdolgozott javaslatait összefoglaló munkájában, amelyet A pólus
útvonala (The Path of the Pole) címen 1970-ben publikált, szakított azzal az
általa felvetett gondolattal, hogy a pólusmozgásokat az Antarktisz
jégsapkájának növekedése okozhatja. Továbbra is kitartott azonban
amellett, hogy a viszonylag újabb keletű jégkorszakok idején a pólusok
helyzetében olyan nagyarányú változások következtek be, amelyek például
az Északi-sarkot csupán 20-50 000 évvel ezelőtt helyezték át a Hudson-öböl
környékére.

Bár napjainkban a kontinensvándorlásnak egy pontosabb - a kontinenseket

is magukon hordozó táblák független mozgásán alapuló - koncepciója
került előtérbe, korántsem állíthatjuk, hogy a forgástengely földkéreghez
viszonyított nagyarányú változásainak gondolata a végét járná. Néhányan a
Föld örökké változó földrajzi képét alakító jelenségek szerves részének
tekintik. Ezek a mozgások azonban sokkal lassúbbak, mint azt Hapgood
elképzelte, s a legutóbbi időben iránya is épp ellentétes azzal, amit ő
feltételezett (azaz nem Kanada, hanem Szibéria felől mutat a jelenlegi
helyzet felé).
3. Összeütköző világok és más
katasztrófák
A bolygónk jelenlegi állapotát és földtani szempontból már a jelenkorhoz
számító történetét magyarázó korábbi elméletek közül valószínűleg egyik
sem Örvendett oly nagy népszerűségnek - legalábbis az Egyesült
Államokban nem mint Immanuel Velikovskyé. Viszont az általa
tudományos körökben kiváltott felháborodási hullám is páratlan volt a maga
nemében. Összeütköző világok (Worlds in Collision) című könyvének
megjelenésekor a könyvpiacon legalább akkora kavarodás támadt, mint
amit maguk a könyvben hirdetett eszmék okoztak. A tudósok dühödt
kirohanásaira jellemző, hogy a könyv hamarosan olyan óriási közönségsiker
lett, mint valami „Bostonban betiltott” show-műsor.

Velikovsky, akármilyen mércével mérjük is, rendkívüli ember. 1895-ben

Oroszországban született Vityebszkben, és már fiatal korában elhatározta,
hogy orvosi pályára megy. Terve nem tartozott az egyszerűen
megvalósítható feladatok közé, mert Velikovsky zsidó volt, és a
cári Oroszországban egy zsidó bajosan juthatott orvosi képesítéshez. Rövid
ideig Franciaországban tanult, majd egy palesztinai látogatása után
Edinburgh-ban folytatta orvosi tanulmányait. 1914-ben Oroszországba
utazott, és az első világháború kitörése miatt ott rekedt. Orvosi képzését
itt újrakezdte, és 1921-ben a moszkvai egyetemen szerzett diplomát.

A zsidó kultúrát azonban éppúgy szívügyének tekintette, mint az orvosi

hivatást. Berlinben 1921-től 1923-ig tartó tudományos továbbképzése során
találkozott Chaim Weizmann-nal, Izrael későbbi első elnökével, aki akkor
látott hozzá a jeruzsálemi Héber Egyetem megalapításához. Velikovsky
csatlakozott e törekvésekhez: társszerkesztőként részt vett a zsidó tudósok
cikkeit tartalmazó Scripta Universitatis két teljes évfolyamának
összeállításában, amelyet a sarjadzásnak induló jeruzsálemi egyetem
érdekében jelentettek meg. A sorozat matematikai-fizikai részét Albert
Einstein szerkesztette.
Úgy tűnik, hogy Weizmann Velikovskyt a jeruzsálemi egyetem teljes
szervezési munkálatainak megindítására akarta rábírni, Velikovsky azonban
az ajánlatot visszautasította. Az egyre növekvő anyagi alapok előteremtése
és más, ezzel együtt járó adminisztratív feladat elvégzése számára nyilván
nem volt olyan kecsegtető kilátás, amihez kedvet érzett volna. Mégis, 1929
végén feleségével együtt Palesztinába költözött, ahol orvosi praxisa mellett
pszichoanalitikai tanulmányokba fogott. Találkozott magával Freuddal is,
akivel levelezett, sőt cikket írt az Imago című lapba (ezt a pszichoanalitikai
folyóiratot Freud adta ki Bécsben). Ez a cikk később „Tolsztoj Kreutzer-
szonátája és a tudatalatti homoszexualitás” címen angolul is megjelent.
Velikovsky még azt is elhatározta, hogy Freudot magát fogja analizálni,
hogy konkrétan megfogalmazza, úgymond, „azokat az álmokat, amikről
Freud álmodozott”. Egyike volt azoknak is - ha nem is a legelső - akik
felismerték az elektroenkefalográfia (EEG), vagyis az agy különböző
részeiből jövő elektromos impulzusok regisztrálásának jelentőségét az
epilepszia diagnosztizálásában. Amikor 1929-ben elolvasta Hans Berger
úttörő tanulmányát az agy elektromos kisugárzásainak folyamatos
megfigyeléséről, meglátta ennek az újonnan felismert jelenségnek
alkalmazási lehetőségét az epilepsziás rohamoknál, amelyeknek
„villámcsapásszerű” kitörését az elektromos rövidzár következményeihez
hasonlította. 1930-ban készített elő és a következő évben publikált egy
cikket, amelyben sürgette az epilepsziás rohamok EEG-vel való
tanulmányozását, és felvetette a gyors elektromos hullámzások
elvezetésének lehetőségét: arra gyanakodott ugyanis, hogy ezek is szerepet
játszanak az epilepsziás rohamok kialakulásában.

Pályafutásának nagy fordulópontja volt, amikor 1939-ben családjával

együtt New Yorkba költözött, hogy a Freud három hősével - Oidipusszal,
Ehnatonnal és Mózessel - foglalkozó könyvével kapcsolatos kutatásait
előmozdítsa. Amint kezdett az ősi egyiptomi és héber szövegek mélyére
hatolni, feltűnt neki, hogy az Exodusban említett bibliai katasztrófák közül
néhány, mint például a tűzesők, a Vörös-tenger kettéválása vagy az, hogy
sötétség borította el a Földet, az egyiptomi írásokban is megtalálható. Így
felmerült benne a gondolat: vajon elképzelhető-e, hogy ezek a sorscsapások
egy világméretű eseménysorozat iszonyú megnyilvánulásai? Töprengéseit
hatalmas arányú kutatás követte: a Kolumbusz előtti Amerika, Kína, India,
Irán, Babilon, Izrael, Egyiptom, Izland, Finnország, Görögország és Róma
ősi krónikáinak részletes tanulmányozásába kezdett.

Sok helyen akadt katasztrófákra utaló eseményekre, s arra a még sokáig

vitatott következtetésre jutott, hogy ezeknek az időpontjai az egész világon
egybeestek. Végül mindezek magyarázatául kétségtelenül rendkívül
sajátságos elméletet ötlött ki: azt állította, hogy a legendákban megjelölt
időpontban a Föld sorozatosan üstökösökkel és bolygókkal ütközött össze,
és ez vezetett világkatasztrófához. Okfejtésében Venus játszotta a
legnagyobb gonosztevő szerepét, akitől Jupiter szabadulni igyekezvén
üstökössé változtatta, amely excentrikus pályáján két alkalommal
is megközelítette a Földet. Ennek az elképzelésnek voltak bizonyos közös
vonásai azzal a javaslattal, amit Howard B. Baker még 1911-ben egy
cikksorozatban fejtett ki. Ekkor - emlékezzünk rá vissza - Baker vetette fel
azt a gondolatot, hogy a Földnek és a Vénusznak a közelsége folytán a
Vénusz gravitációs ereje elegendően nagy lehetett ahhoz, hogy a Holdat
kiszakítsa a mai Csendes-óceán helyéről, a kontinenseket mozgásba hozza,
s hogy e folyamat eredményeképpen az Atlanti-óceán medencéje is
kitáruljon. Baker szerint az összeütközés a miocén korszakban történt,
mintegy 20 millió évvel ezelőtt, Velikovsky ezzel szemben azt állította,
hogy az esemény sokkal újabb keletű, és a bibliai katasztrófák természetes
magyarázatát adja. Szerinte a Vénusz „üstökös farkában” levő könnyen illó
szénhidrogének a Földre hullottak és tűzesőt okoztak; a Föld forgástengelye
oly hevesen hánykolódott, hogy - mint azt Józsue könyve részletesen
elbeszéli - a Nap állni látszott az égen, az óceánok elöntötték a
szárazföldeket, és a Vörös-tenger rövid időre kiszáradt. Ezenkívül a Vénusz
a Marssal is összeütközött egy alkalommal, amely szintén több ízben
megközelítette a Földet, mielőtt jelenlegi pályájára állt.

Velikovsky értelmezésében az ősi történetek és a legújabb tudományos

felfedezések fonódtak egymásba. Azt a tényt, hogy a Föld mágneses
terének polaritása néha felcserélődött - ilyenkor az iránytű nem északra,
hanem délre mutatott -, annak bizonyítékául tekintette, hogy mikor Földünk
üstökösökkel és bolygókkal került majdnem összeütközésbe, elektromos
kisülések keletkeztek a két test között. Szerinte az ezek által előidézett
villámszerű kisülések válthatták ki a Föld mágnesespólus-váltásait. Hugh
Brownhoz hasonlóan ő is hangoztatta, hogy a Föld forgás-tengelye többször
is új helyzetet vett fel, megváltoztatva mind a pólusok földrajzi helyzetét,
mind a tengelynek a csillagok állásához viszonyított irányát.

Hérodotosz történeti leírásaiban Velikovsky olyan részletre bukkant,

amelyet ismét csak arra hozott fel bizonyítékul, hogy a Föld forgástengelye
esetenként megváltoztatta irányát. Hérodotosz szerint az egyiptomiak és az
ő papjaik történeteik elbeszélése során elmondták neki, hogy „az első király
uralkodása és Héphaisztosz utolsó papjának élete között 341 emberöltő telt
el... Ezalatt négy alkalommal (ők így mondták nekem) a Nap ellentétesen
kelt fel, mint szokott; kétszer ott kelt fel, ahol lenyugodott, és kétszer ott
nyugodott le, ahol felkelt..."

(Amikor azonban Velikovsky e bekezdésre hivatkozott, kihagyott egy

mondatot, amely a hirtelen forgásváltozásokhoz kapcsolódó elemi csapások
tényével összeegyeztethetetlen volt. Hérodotosz történetét ugyanis így
folytatta: „mégis, ezekben az időkben Egyiptom folyója és földje
ugyanannyit termett, mint máskor, és a betegek és a halottak száma sem
változott”.)

A forgástengely felbillenésének többi hívéhez hasonlóan Velikovsky is

megemlítette a sarki övezetek szénelőfordulásait és a tropikus területek
egykori jégtakarójának nyomait, mint a múltbeli radikális
éghajlatváltozások tanújeleit. Kiemelte, hogy a legutóbbi mérések szerint a
nyílt óceánon az üledékek meglepően vékonyak, nincsenek olyan vastag
üledékfelhalmozódások, amelyekre akkor számíthatnánk, ha az óceánok
évmilliókon vagy évmilliárdokon keresztül békésen nyugodtak volna egy
helyben.

Velikovsky biblikusan hömpölygő prózai stílusával talán még nagyobb

nyomatékot adott történetének. A múltra vonatkozó elképzeléseit Világ
felfordulás (Earth in Upheaval) című könyvében foglalta össze, amelyben
írt

világméretű hurrikánokról, halomra döntött, égő erdőkről, az égből aláhulló

porról és kövekről, tűz- és hamuesőről, hegyekről, amelyek viasz módjára
elolvadtak, a felhasadozott földben folyó lávapatakokról, forrásban levő
tengerekről, kátrányesőtől, földrengésekről és romba dőlt városokról, arról,
hogy az emberek a hegyeken barlangokban és a sziklák repedéseiben
kerestek menedéket, hogy az óceán szintje megemelkedett és rázúdult a
szárazföldekre, hogy szökőárak vonultak a pólusok felé és vissza...

Ebben a világfelfordulásban szerinte hegységek torlódtak fel, az eredetileg

vízszintesen fekvő rétegek összevissza gyűrődtek, s ezek a gyűrődések a
sziklafalakon ma is láthatók. A homokos, kavicsos és iszapos kőzeteket,
valamint a vándorköveket pedig - úgymond - a jégkorszaki tevékenységnek
tulajdonítható hatalmas árvizek szórták szerte a világban.

... és állatok sodródtak el messze északra, egymásra halmozódott tetemeiket

kiömlő kátrány itatta át; összetört csontok és elpusztult vagy még élő
állatok összeszakadt bőre és inai a szilánkokká zúzott
erdők maradványaival együtt gyűltek óriási halmokba; és az óceánok
bálnákat vetettek ki magukból magas hegyek tetejére, a hegyek oldaláról
levált sziklák darabjai pedig temérdek távolságra kerültek a szárazföldeken,
Norvégiától a Kárpátokig, és a Harz hegységbe, valamint Skóciába, a Mont
Blanc-tól a Jura hegységig és Labradortól Poconosig; a Sziklás-hegység
sok-sok mérfölddel mozdult el helyéről, és az Alpok vonulata vagy száz
mérföldet vándorolt északnak...

Velikovsky figyelmét nem kerülte el az 1922-es esztendő izgalmas

csillagászati felfedezése: egy következtetés, amelyet a felhők
megfigyeléséből vontak le, s amely úgy szólt, hogy a bolygót összefüggő
felhőtakarója borítja, s igy felszínét közvetlenül nem lehet szemügyre
venni, a Vénusz éjszakai oldala „tetemes mennyiségű hőt” bocsát ki
magából. Más észlelési adatok alapján feltételezték, hogy a Vénusznak a
Naphoz viszonyított forgása - ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről - igen
lassú, úgyhogy egyik oldala huzamos ideig a Nap sugárzásának van kitéve,
míg a másik fele hosszú időn keresztül árnyékban van. Miért kell hát az
árnyékos oldalnak is csaknem olyan melegnek lennie, mint a napsütötte
oldalnak?

„A Vénusz éjszakai oldala hőt bocsát ki magából, mert a Vénusz forró” -

állította Velikovsky, majd hozzátette, hogy „bizonyára olajtüzek égnek
rajta”, és a felhőtakaró alatti hőleadás annak következménye, hogy a bolygó
többször megközelítette a Napot, illetőleg a Földdel, Marssal
és valószínűleg a Jupiterrel is összeütközött, s az ütközések során hő
termelődött. Velikovsky valószínűleg nem volt tudatában annak, hogy az
akkoriban a Princeton Egyetemen dolgozó Rupert Wildt már egy évtizeddel
korábban felvetette azt a gondolatot, hogy a Vénusz felszíni
hőmérsékletének a víz forráspontja felett kell lennie. Wildt úgy gondolta,
hogy a Vénusz légterében elegendően sok szén-dioxid van ahhoz, hogy úgy
működjön, mint egy üvegház, amely a napsugárzást beengedi a bolygó
felszínére, az alacsonyabb hullámhosszokon történő
hővisszasugárzásnak azonban útját állja. Érvelése annak idején magával
ragadta Sir Harold Spencer Jonest, Anglia királyi csillagászát is, aki
egyszersmind publikálója is volt ezeknek a gondolatoknak.

Velikovsky rájött arra, hogy a Vénusznak és a Marsnak azokat a képtelen

pályagörbéit, amelyeket elméletének alapjául tekintett, nehezen lehet
összeegyeztetni Sir Isaac Newton bolygómozgásokat leíró törvényeivel. E
törvények szerint a bolygók pályáját lényegileg a gravitációs erő szabja
meg. Velikovsky azonban úgy okoskodott, hogy a Naprendszerben léteznek
olyan erős mágneses terek, amelyek képesek módosítani a bolygónak
ezeket a pályáit. Úgy vélekedett például, hogy a Föld mágneses tere, amely
a felszínen egy finoman kiegyensúlyozott iránytűt is épp csak
megmozdítani képes, a légkörön túl olyan erőssé válik, hogy hatása nagy
távolságokra is kiterjed, és befolyásolja a Hold lengésszerű mozgását, az
ún. librációt.

John J. O’Neill, a New York Herald Tribune tudományos rovatának

szerkesztője már 1946-ban közölt egy Velikovsky téziseivel foglalkozó
cikket. O’Neill véleménye szerint ezek a tézisek „egy tudományos igényű
történeti kutatás nagyszerű eredményei”, amelyek meglepő
párhuzamokat tártak fel a sumer, kaldeus, hindu, kínai, maja, azték, izlandi,
egyiptomi és héber feljegyzésekben szereplő katasztrofális események
között. Úgy jellemezte őket, mint amelyek „elképesztően nagy távlatokat
nyitottak meg mind a Föld, mind az emberiség történetében, s kihívást
jelentenek a tudósokkal szemben..." A könyvkiadókat azonban elriasztotta
Velikovsky témájának feltűnést keltő karaktere, ezért első könyvterjedelmű
művének bemutatására - az Összeütköző világok című könyvről van szó -
csak 1950-ben került sor, a nagy tekintélynek örvendő Macmillan
and Company könyvkiadó gondozásában. A könyv röviddel azután jelent
meg, hogy a Harper’s Magazine „Amikor a Nap még mozdulatlan volt”
címmel a folyóirat állandó stábjához tartozó írók egyikének, Eric Larrabee-
nek a tollából jelentetett meg egy cikket Velikovsky elméletéről.

Azt az általános lelkesedést, amelyet a régmúlt eseményeinek Velikovsky-

féle rekonstrukciója kiváltott, a tudományos kutatóközösségek osztatlan
megdöbbenéssel fogadták. A tudósok véleményét jól tükrözte Chester
Longwell értékelése, aki a Yale Egyetem professzora és a The American
Journal of Science szerkesztője volt. A könyvről - ismertetésképpen - a
következőket írta e folyóiratban:

Az olvasók jogosan kérdezhetik, mi szükség van arra, hogy egy

tudományos folyóirat a legcsekélyebb mértékben is figyelmet szenteljen
ilyen nyilvánvaló badarságoknak. Őszintén szólva legfőbb gondunk
az, hogy a figyelem a kiadókra és ne a könyvre vagy a szerzőre irányuljon.
De hát nincs-e joguk a kiadóvállalatoknak, hogy a törvényes kereteken
belül bárminemű irodalmat forgalmazzanak? Természetesen van, de csak
akkor, ha az irodalmi műveket aszerint tálalják, amilyen célokat azok
valójában szolgálnak. A Macmillan tavaszi katalógusa Velikovsky könyvét
a „tudomány” címszó alatt sorolta fel, négy másik könyvvel együtt,
amelyek címein érződik, hogy esetükben a besorolás helyesen történt. A
négy szerző bizonyára rendkívül hízelgőnek tartja, hogy ilyen
megkülönböztetett társaságban találja magát!

Már előzetesen értesítettek bennünket, hogy az Összeütköző világokat

rövidesen több hasonló jellegű könyv fogja követni. A jövőben vajon
milyen címszót javasoljunk a könyvkiadónak, amikor olyan könyveket kell
majd osztályoznia, amelyek a jobbféle tudományos-fantasztikus regény
színvonalát sem érik el, s leginkább a bohózat szó illik rájuk mind a
tudomány, mind a történelem vonatkozásában. S ha e kritika tárgyát képező
könyv reklámfogásaiból következtetéseket vonhatunk le, azt kell
mondanunk, hogy a kiadót a könyvbesorolásoknál főképp a „bestseller”
címszó érdekelte.

Ahogyan egyre több és több tudós - főleg csillagász - tette nevetség

tárgyává a könyvet, és növekedett a Macmillan ellen irányuló rosszat sejtető
fenyegetőzések száma, úgy fokozódott az aggodalom a kiadóban is. (A
Macmillan kézikönyv-árusítása egyébként igen jövedelmező bevételi forrás
volt.) Visszatekintve erre az epizódra, Harold Strong Latham, a Macmillan
akkori főszerkesztője ezt írta: „A kiadóba érkező levelek százaira vagy
talán ezreire adott válaszunkban nyomatékosan hangsúlyoztuk, hogy az
Összeütköző világokat egy pillanatig sem tudományos értéke miatt
támogattuk, hanem inkább azért, mert szórakoztató és olvasmányos jellegét
hangsúlyozták minduntalan.” Latham hozzátette még, hogy örömmel
töltötte el az a gondolat, hogy a könyv, miként annak idején H. G. Wells és
Verne Gyula művei is, éppen a hétköznapi olvasók körében aratott sikert -
„nem is beszélve arról a sok későbbi kiadványról, amelyek mint
tudományos-fantasztikus művek részesültek széles körű kedvező
fogadtatásban”.

Mindazonáltal a Macmillan-katalógusban a könyv továbbra is a

„tudomány” címszó alatt szerepelt, ahogyan azt Longwell professzor
méltatlankodva megjegyezte.

Minél több könyv fogyott el, „annál hevesebben küzdöttek ellene -

állapította meg Latham. - A könyvről az volt a vélemény, hogy nem más,
mint a tudomány meggyalázása, s betiltását követelték. Azok a
professzorok, akik nagyobb egyetemek tudományos kutatórészlegeit
vezették, nem voltak hajlandók elfogadni egyetemi használatra olyan
kézikönyveket, amelyeket Velikovsky kiadója hozott forgalomba. »Egész
egyszerűen csak a bizalmunkat vesztettük el tudományos értékük iránt.« -
így adtak kifejezést általános felháborodásuknak... Végül a Társaság az
érvek hatására beadta derekát, és kompromisszumos javaslattal állt elő:
kereskedelmi osztályuk feladatául tűzték ki annak a lehetőségnek a
felderítését, hogy a könyvet olyan kiadónak adják át, amely nem
rendelkezik kézikönyvrészleggel. Nem kockáztathattuk tovább
üzletünk egyik legjövedelmezőbb részlegének tekintélyét.

Némi meggyőzés után dr. Velikovsky is beleegyezett az átadásba, és

hamarosan végre is hajtották a szükséges intézkedéseket, hogy a Doubleday
Kiadó vegye át a könyvet. Az egész ügy lebonyolítása nem ütközött
különösebb akadályba, hiszen az Összeütköző világok keresett áru volt;
valójában az átadás idején a könyv a »nem regény« kategóriában a sikerlista
élén állt.

Macmillan irodáiban az izgalom ebben a vitaidőszakban természetesen a

tetőfokra hágott, s hogy véget vessünk a találgatásoknak és a szóbeszédnek,
összehívtam a kereskedelmi osztály személyzetét, és közöltem velük, hogy
a mai naptól kezdve a Macmillan egyetlen Velikovsky-művet sem fog
kiadni. És ha valaki megkérdezné, miért nem, azt kell válaszolni »Mi nem
tudunk semmiről sem«!”

Időközben egy ember, aki nem tartozott a csillagászati körök bennfentesei

közé, elkövette azt a hibát, hogy Velikovskyt komolyan vette. Gordon
Atwater volt ez az ember, aki az Amerikai Természettudományi Múzeum
Hayden Planetáriumát vezette, ahol Hapgood kéregcsúszási elméletét is
tüzetes vizsgálatnak vetették alá. Atwaterre igen mély benyomást tett az
Összeütköző világok, s még ha nem is értett egyet minden állításával, odáig
merészkedett, hogy egy planetáriumi bemutatót tervezett, amely a
könyvben leírt csillagászati események drámai sorozatát mutatta volna be.
Erre persze sohasem került sor. Nyilván feletteseivel már korábban is
meggyűlt a baja, és ez csak az utolsó csepp volt. Mindenesetre rövid úton
elbocsátották.

Mindamellett elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos ellenlépésekre is sor

kerüljön. Fizikusok egy maroknyi csoportja avval állt elő, hogy Velikovsky
legalábbis azt megérdemelné, hogy udvariasan meghallgassák. Sokkal
nagyobb volt azonban az a jobbára amatőröknek nevezhető csoport, amely
világfájdalmát úgy vezette le, hogy a „magasabb tudományos köröket”
önteltséggel, megtévesztéssel és basáskodással vádolta. A The American
Behavioral Scientists egy teljes számát ennek a témának szentelték.
Velikovsky hívei azt bizonygatták, hogy elméletének minden jóslata szilárd
alapokon áll. Ő volt az - mondták -, aki már régóta állítja, hogy a
Vénusznak forrónak kell lennie, s lám, a Földről végzett
rádiómegfigyelések, sőt ezt követően egy űrszonda is, azt mutatták, hogy
felszíni hőmérséklete 400-500 C. Azt is megjósolta, hogy a Vénusz
atmoszférájának éghető gázokban és szénhidrogénekben gazdagnak kell
lennie, minthogy olyan anyag maradékából áll, amely a Földön tűzesőt
okozott. Ezt követően tudósítás jelent meg (hozzá kell tenni, hogy nem
hivatalosan), amely szerint egy űrszonda megerősítette ilyen tulajdonságú
atmoszféra létezését a Vénuszon. A Jupiter bolygó „hideg, az őt körülvevő
gázok mégis mozgásban vannak - mondta Velikovsky 1953-ban
Princetonban egy hallgatóság előtt. - Számomra valószínűnek látszik -
folytatta -, hogy rádiójeleket bocsát ki, akárcsak a Nap és a csillagok.”
Két évvel később olyan rádióimpulzusokat fogtak fel, amelyek a Jupitertől
származtak. Velikovsky még azt is állította, hogy a térben igen erős
mágneses mezőknek kell létezniük, s ezeket állítólag később szintén
felfedezték.

A legtöbb tudósnak az elmélettel kapcsolatos reakcióján - mint azt a The

American Behavioral Scientists jól kivehetően tükrözte - érződött a felsőbb
körök fejvesztett kapkodása, nehogy csorbát szenvedjenek azok az
elméletek, amelyekhez a közülük kikerült vezetőknek fűződött általános
érdekük. A folyóirat megállapította, hogy Velikovsky a
társadalomtudományok módszereivel, mégpedig történeti feljegyzések
tanulmányozása révén jutott következtetéseihez. E szavak célzatossága
félreérthetetlen volt: Velikovsky módszere segítségével az igazságra derült
fény, a természettudósok ezzel szemben nem képesek elszakadni elcsépelt
és idejétmúlt hipotéziseiktől.

Alfred de Grazia, a New York Egyetem igazgató tanácsának professzora és

a folyóirat szerkesztője megjegyezte, hogy „a tudomány egyes ágai közötti
kapcsolatok létesítését mai életünkben még mindig meglevő kezdetleges és
gyermekded mechanizmusok jellemzik”. Miután ecsetelte, hogy a tudósok
miként tiporták el Velikovsky érveit, minden aggályoskodást félretéve a
következőket mondta:

Velikovsky megmutatta, hogy Naprendszerünk jelenlegi állapota viszonylag

fiatal, hogy gépezetének irányításában eddig meg nem magyarázott erők
működnek közre. Támadást intézett a törzsfejlődés darwini gondolatainak
nagy része ellen. A geológia számos jelentős elméletét felborította, de
gondoskodott pótlásukról. Légüres teret talált, és ezt anyaggal töltötte ki.
Jóllehet elképzelései nem nélkülöznek minden bírálatot, mint kozmológust
Platón, Aquinói Tamás, Giordano Bruno, Descartes, Newton és Kant
társaságában kell említenünk.

Ezúttal a Bulletin of the Atomic Scientists (Az Atomtudósok Közlönye)

1964. áprilisi száma vágott vissza becsmérlő megjegyzésekkel: „A
Behavioral Scientists oldalait düh és szenvedély itatja át, és a józan
ítélőképesség gyorsan háttérbe szorul” - írta.
Lloyd Motz, a Columbia Egyetem csillagászatprofesszora egyike volt annak
a néhány „szalonképes” tudósnak, aki elismerte, sőt hangsúlyozta
Velikovskynak azt a jogát, hogy meghallgassák. A Harper’s Magazine-nak
1963 októberében a következőket írta: „Én nem pártolom
Velikovsky elméletét, de igenis támogatom azt a jogát, hogy elképzeléseit
előadja, s igényt tarthasson arra is, hogy ezeket az elképzeléseket a humán
és természettudományok illetékes képviselői ne egy hírnévre vágyó
szélhámos zagyvaságainak, hanem egy komoly, avatott tudós alkotásának
tekintsék...”

Einstein, akit Hapgood pólusvándorlási hipotézise fellelkesített,

méltatlankodva vette tudomásul azt a bánásmódot, amelyben a tudományos
közvélemény Velikovskyt részesítette. Velikovsky szemmel láthatólag
tudatában volt annak a segítségnek, amit Hapgood kapott, így
valamiféle jóváhagyást remélt Einsteintől, aki társa és Princetonban
szomszédja volt.

Velikovsky odaadta neki az Összeütköző világokat, s röviddel Einstein

halála előtt Az őskáosz korszakainak (Ages in Chaos) egy másolatát is.
Einstein az utóbbiért mondott szívélyes köszönetében hangsúlyozta, hogy a
könyv nem érinti a hozzá hasonló elméleti fizikusok érzékeny pontjait:

Már előre örülök annak, hogy olvashatom ezt a történeti tényeket idéző
könyvet, amely az én céhem kenyerét nem veszélyezteti. Hogy más
tudományos területek művelőinek kenyerével c vonatkozásban mi a helyzet,
még eddig nem tudom. Csak arra a megható fohászra gondolok, amely így
szól: Kegyes szent Flórián, kérlek, kíméld meg az én házamat, másokat
gyújts fel! (Szent Flóriánról azt tartják, hogy az embert megvédi a tűz
ellen.) Az Összeütköző világok első kötetét már tüzetesen elolvastam, és
néhány könnyen kitörölhető széljegyzetet fűztem hozzá. Csodálom az ön
drámai tehetségét...

Einstein gyűlölt bárkit is megbántani, mégis, nem sokkal Velikovskyhoz

intézett köszönőlevelének elküldése után - és saját halála előtt csak néhány
héttel -, hosszú interjút adott I. Bernard Cohennek, a Harvard
tudománytörténészének. Az interjúról a Scientific American közölt
részleteket.
„A tudományos munka mibenlétéről folyó vita ösztönözte Einsteint arra,
hogy figyelmét a hagyománytagadó elgondolások felé fordítsa - írta Cohen.
- Egy meglehetősen új és ellentmondásos könyvet említett meg, amelynek -
összehasonlító mitológiával és szóbeli néphagyományokkal foglalkozó -
nem természettudományos részét érdekesnek találta. »Tudja - mondta -, ez
nem is rossz könyv. Nem, tényleg nem rossz könyv. Egyetlen baja az, hogy
tébolyító.« Harsány nevetés követte ezt a megjegyzést.”

Einstein helytelenítette, hogy néhány tudós a könyv kiadójára gyakorolt

nyomást. Úgy érezte, hogy az ilyen könyv „tényleg nem árthat senkinek, és
így alapjában véve nem is rossz szándékú.

Ha nem csinálnának körülötte olyan nagy felhajtást, jelentőségének

megfelelően a nyilvános érdeklődés is fokozatosan alábbhagyna, és ez a
végét jelentené. Ilyen könyv szerzőjét »őrült«-nek lehet nevezni, de
»rossz«-nak semmiképp, mint ahogyan a könyv sem volt »rossz«. Einstein
ezeket a szavakat már igen szenvedélyesen mondta.”

De ott volt Harry H. Hess is, a Princeton Egyetem földtani tanszékének

vezetője, aki ekkor Amerika vezető geológusainak egyike volt, szintén
ragaszkodott ahhoz a követeléshez, hogy Velikovskyt tisztességes
körülmények között hallgassák meg. Hess akkor ismerkedett meg vele,
amikor Velikovsky 1952-ben Princetonba költözött, és látogatni kezdte az
egyetem földtani tanszékének könyvtárát, hogy a Világfelfordulás című
könyvét előkészítse. 1956-ban Velikovsky számos olyan vizsgálatot javasolt
a küszöbön álló 1957-1958-as Nemzetközi Geofizikai Év számára, amelyek
révén esetleg alátámasztást nyerhettek elképzelései, mint például az, hogy a
Föld mágneses tere erősebb az atmoszféra felett, mint a felszínen, vagy
hogy a Hold dülöngélő mozgása kapcsolódik-e a Föld mágneses pólusainak
relatív mozgásaihoz, és vajon van-e bizonyíték arra, hogy a Föld mágneses
tere a bibliai idők folyamán fordult meg. Hess hajlandó volt továbbítani
ezeket a javaslatokat a NGÉ vezetőihez.

1963-ban, amikor Hess a Nemzeti Tudományos Akadémia Űrkutatási

Tanácsának (Space Science Board of the National Academy of Sciences)
elnöke lett, ismét hajlandónak mutatkozott, hogy Velikovskynak az
űrkísérletekre vonatkozó néhány javaslatát továbbadja. Még ugyanebben az
évben azonban a következőket írta Velikovskynak: „Filozófiai szempontból
mi mérföldekre vagyunk egymástól, mert alapjában véve nem fogadjuk el
egymás érvelési módját-logikáját. Természetesen teljes mértékben meg
vagyok győződve az Ön jóhiszeműségéről, és csodálatra méltónak tartom
az információknak azt a hatalmas tárházát, amelyre Ön nagy
szorgalommal tett szert az évek során...” Hivatkozott Velikovskynak néhány
látszólag sikeres jóslatára, de hozzátette: „Nincs szándékomban áttérni az
Ön gondolkodásmódjára, jóllehet bizonyára voltak annak is sikerei.”

Hesst nyilvánvalóan megragadta Velikovsky mély őszintesége, mely

kivételes történelemtudásával és a népek szájhagyományainak, valamint
sok vallás hittételeinek kiváló ismeretével párosult. Felismerte, hogy
Velikovsky elgondolásai katalizáló hatást tölthetnének be az egyetemi
hallgatók elemző gondolkodásának fejlesztésében, ezért 1965-ben egy
„Cosmos and Chronos” néven ismert vitacsoportot hívott életre, hogy olyan
témákat tanulmányozzanak, mint „a katasztrófák és a földtörténet”. Az
elgondolás más egyetemekhez is eljutott. A Műszaki Tudományok Carnegie
Intézete (The Carnegie Institute of Technology) és a pittsburghi egyetem
közösen hívták meg Velikovskyt, hogy előadásokat tartson. Az egyetemi
városok népszerű előadója lett, mivel személyében a tudományos és
akadémiai maradiság elleni lázadás szimbólumát látták. Végül még az
ország vezető űrkutatási központjainak egyike, a San Francisco-öböl déli
részén található Állami Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal (NASA) Ames
Kutatási Központja (Ames Research Center of the National Aeronautics and
Space Administration) is felkérte előadónak. Természetesen nem minden
szereplése volt mentes a vitáktól. 1967-ben a philadelphiai Rittenhouse
Csillagászati Társaság (Rittenhouse Astronomical Society) meghívására a
városban levő Franklin Intézet előadótermében tervezték fellépését. A
tanácskozás színhelyét azonban váratlanul áttették a philadelphiai
közkönyvtár közeli előadótermébe. A Franklin Intézet, tekintettel
az amerikai tudomány atyjával, Benjamin Franklinnal szemben érzett
kötelezettségeire, feltehetőleg inkább úgy döntött, hogy nem vállal
közösséget Velikovsky ellentmondásos egyéniségével.

Amikor a Repüléstan és Űrhajózás Amerikai Intézetének (American

Institute of Aeronautics and Astronautics) princetoni részlege 1966-ban
előadás tartására kérte fel, e sorok írója is elment meghallgatni. A
Közigazgatási és Külkereskedelmi Ügyek Woodrow Wilson
Iskolájában (Woodrow Wilson School of Public and International Affairs),
amely az egyetemhez tartozott, zsúfolásig megtelt előadóterem hallgatósága
előtt emelkedett szólásra, és úgy mennydörgött, mint egy ótestamentumi
próféta. A maga komoly, lassú modorában, zengzetes hangon arra
figyelmeztetett, hogy miközben a Naprendszer bolygói stabil pályára
kerültek, a Földön nincs stabilitás; az emberiség a múlt szörnyűséges
eseményeinek emlékére igyekszik őket párhuzamba állítani a mai
fegyverkezéssel, amely újabb tömeges emberáldozatot követelhet.

Freudot és más pszichológusokat tanulmányozva arra a következtetésre

jutott, hogy az emberiség, az emberi pszichikum jellegzetes vonásának, a
tagadásnak a segítségével (amellyel valaki a számára kellemetlen
gondolatokat, például saját halálát, igyekszik kikerülni) az egykori
katasztrófák emlékét az emberi lélek rejtett régióiba száműzte. Ezt a
jelenséget „kollektív amnéziának” nevezte el.

A Velikovsky-vita szép csendesen átcsörgedezett az 1970-es évekbe is. Egy

Pensée nevű folyóirat, amelyet az Oregon állambeli Portlandban az
Egyetemi Szabadság Diákfóruma (Student Academic Freedom Forum)
jelentetett meg, 1972-ben egy teljes számot szentelt ennek a
témának (Velikovskyval szemben nagyfokú megértést tanúsított), és ígéretet
tett arra is, hogy a vitát tíz számon keresztül folytatja egészen az 1973-
1974-es egyetemi tanévig. A „Maffia a tudományban” című cikk nyitotta
meg a sort, amelyet David Stove, a sydneyi egyetem filozófia-előadója írt,
és öt évvel ezelőtt egyszer már publikált.

A folyóirat szerkesztői vezércikkében Velikovsky ellen elkövetett

„becsületsértéssel és hírnevet romboló propagandával” vádolta a
tudományos közösséget. Hivatkoztak „meglepő tudományos felfedezések”-
re vonatkozó pontos jóslatainak durva semmibevételére”, és azt állították,
hogy a könyvet „bohózatba illő kritika” tárgyává tették. Ezek az „elégtelen
osztályzatok” - tették hozzá - a modern tudomány vívmányaira is az
érdektelenség fátylát borítják.

Így az ügyet korunknak általában a tudománnyal szemben tanúsított

ellenérzései táplálták, a tudományos közösségnek pedig osztoznia kellett a
szemrehányásokban, mivel a legtöbb tudós annyira abszurdnak tartotta
Velikovsky érveit, hogy még részletes cáfolatra sem érdemesítette őket. A
laikusok számára, akik járatlanok voltak a részletekben, „jóslatai”
meggyőzőnek tűntek, bár közelebbről nézve ezek sem bizonyultak annyira
szilárdnak.

Például a Vénusz atmoszférájára vonatkozó mai ismereteink szerint az

lenne a legfigyelemreméltóbb, ha felszíni hőmérséklete nem lenne olyan
forró, mint egy kemence, minthogy a bolygót nagy tömegű szén-dioxid-
takaró borítja. A felszíni légnyomás emiatt százszor akkora, mint a Földön.
Ez a gáztakaró őrzi meg a Naptól származó hőt, és tartja mind a nappali,
mind az éjszakai oldalt rendkívül melegen - még annál is melegebben, mint
amit Rupert Wildt jósolt 1940-ben az ehhez hasonló „üvegházhatás”
alapján.

Noha a Jupiter valóban bocsát ki rádiójeleket, ezek típusa nincs

rokonságban a Nap és más csillagok sugárzásával, mint azt Velikovsky
feltételezte. A világűr mágneses tereinek vonatkozásában a meglepő
felfedezés nem az volt, hogy ezek egyáltalán léteznek, hanem az, hogy a
Föld mágneses tere korántsem erősödik fel az atmoszféra felett, mint
Velikovsky várta, hanem épp ellenkezőleg, teljesen elenyészik, s jól
megfogható határok választják el az ún. „magnetopauzá”-tól a Hold
pályájáig terjedő útszakasz közel egynegyedében, kivéve a Nappal éppen
ellentétes oldalt, ahol hosszú, uszályszerű kitüremkedése van. A mágneses
burkot a Napból kiinduló rendkívül híg, de nagy sebességű gázrészecskék
áramlása - a „napszél” - fújja fel hatalmas, megnyújtott könnycsepp
formájúvá. Ezt a szelet állandóan változó mágneses terek kísérik,
amelyek azonban oly gyengék, hogy csak a bonyolultabb űrhajósműszerek
képesek észlelni őket.

A Vénusz szénhidrogén-atmoszférájáról szóló riport is hamisnak bizonyult.

A szovjet űrszondák megállapították, hogy a Vénusz „levegője” csaknem
tisztán szén-dioxidból áll. Velikovsky hiába hivatkozott arra, hogy a
kőzetek tanúsága szerint a Föld pólusai felcserélődtek: ennek súlya igen
csekély volt azon hipotézis szempontjából, hogy a történelmi idők során
katasztrofális események következtek be, mert - mint látni fogjuk - ez a
pólusátfordulás sokkal korábban játszódott le, mint a hipotetikus
katasztrófák.
Azt a jóslatot, hogy a Hold nem több mint 3000 évvel ezelőtt „többször is
megolvadt”, a Holdra szállások helyeinek környékéről gyűjtött
kőzetmintákon végzett különféle vizsgálatok döntötték meg. Velikovsky
erőtlen cáfolati kísérleteinek ellenére sem találtak olyan kőzetet, amely az
elmúlt hárommilliárd éven belül olvadt volna meg. Ha viszont a Holdat a
külső katasztrófák (eltekintve a meteoritbecsapódásoktól) ilyen hosszú időn
keresztül megkímélték, akkor a Föld képének változását csaknem kizárólag
belső okokra kell visszavezetnünk.

Álláspontjának - és a Föld katasztrofális felbillenését támogató más kutatók

álláspontjának is - szilárd támasza volt az az érv, hogy az Északi-sarkon
„mélyhűtött” állatokra leltek. Szerintük ezek akár kicsik, akár nagyok,
hirtelen éghajlatváltozásról tanúskodnak. Bár Hapgood a tengely lassú
változásának gondolatát részesítette előnyben, ő is sokra becsülte az olyan
dolgokat, mint egy megfagyott mammut felfedezése, amely az utolsóként
leharapott és fogai közé szorult réti boglárkával együtt sértetlenül maradt.

Velikovsky különösen azoknak a kihalt fajoknak a maradványaira

hivatkozott, amelyeket Közép-Alaszkában az aranymosás során tártak fel a
fagyott humuszban. E később nagyrészt félbehagyott tevékenység során egy
teljes völgykatlanról hámozták le a fagyott talajt, hogy feltárják az alatta
levő aranytartalmú kavicsot. A munkát olyan erős vízsugarakkal végezték,
amelyekkel másodperceken belül le lehetne rombolni akár egy házat is. A
nyári hónapok alatt a legfelső néhány centiméternyi felengedett talajt ide-
oda mozgó vízsugarakkal söpörték félre az adott területrészről. Ezután
hagyták, hogy a talaj néhány napig tovább olvadjon, s eközben a völgy más
részét rohanták meg.

E folyamat során állatok, növények maradványai kerültek elő, amelyeket

hosszú ideig a fagyott talaj temetett el. Volt ezek között mammut,
masztodon, oroszlán, teve, óriás bivaly, ló és a pézsmatulok két kihalt faja
(a bootherium és a symbos), amelyek mind kihaltak már,
mikorra Kolumbusz Amerikába érkezett. Akadt még ezenkívül
jávorszarvas, hiúz, kanadai rénszarvas.

„Milyen körülmények között ment végbe ez az óriási mészárlás - kérdezte

Velikovsky -, amelynek során az állatok milliárdjai lettek szétszaggatva, és
darabjaik tövestől kitépett fák közé keveredtek?” Arra a következtetésre
jutott, hogy a Csendes-óceán és az Északi-Jeges-tenger ismételten
végigsöpört a szárazföldön. De mi okozhatta, hogy ezek a tengerek
elhagyják medencéjüket, „és erdőket mossanak el a föld színéről a bennük
élő állatokkal együtt, hogy azután az egész összekevert masszát hatalmas
kupacok formájában rakják le, szétszórtan egész Alaszkában”?

Hapgood nem volt ugyan ennyire romantikus, de A földkéreg változásai

című könyvében ő is elfogadta azt az álláspontot, hogy hirtelen éghajlati
változásoknak kellett lejátszódniuk, „...Mammutok és más állatok teljes
tetemeinek felfedezése Szibériában, valamint az a tény, hogy néhány
esetben ezeket a fagyos föld olyan jól konzerválta, hogy húsuk még ehető is
volt, a katasztrofális változás mellett szólnak” - mondta.

Konkrétan a „berezovkai mammut”-ot említette, amelynek nagyrészt ép

maradványait kitömték, részben helyreállították, és most Leningrádban a
Szovjet Tudományos Akadémia Zoológiai intézetének múzeumában őrzik.
1901-ben fedezték fel Északkelet-Szibériában, a Berezovka folyó omladozó
pártoldalában, és a lelet tanulmányozására a Cári Tudományos Akadémia
külön expedíciót indított útnak. Amikor az expedíció távoli célját elérte, az
állat tetemének kiálló részeit állítólag a farkasok már megették, bár néhány
tudós arra is gyanakodott, hogy az oszlásnak induló hús magától is
leválhatott, amint a fagy kiengedett, vagy pedig még jégkorszaki
farkasok ették meg, mielőtt a kolosszus teljesen eltemetődött volna. Az
orosz kutatók tüzeket raktak, hogy a tetem megmaradt része kiolvadjon, s
ahogy az olvadás megindult, a bűz csaknem kibírhatatlanná vált.

A jelentések beszámoltak arról, hogy az állat szájában fű és sás keverékét

találták, és gyomra rengeteg különböző növényi maradványt tartalmazott,
amelyek közül sok a sarkköri füves vidékekre jellemző. Többek között a
réti boglárka bizonyos fajtájára is rábukkantak. E növény virágzatának és
termésének állapota azt sejtette, hogy az állat utoljára július végén-
augusztus elején legelt.

Hapgoodnak A földkéreg változásai című könyvében kifejtett tézisei szerint

a földkéreg lassú csúszásainak kísérőjelenségeiként vulkáni kitörésekre is
sor került, amelyek hirtelen befelhősítették az eget, és ez erős hőmérséklet-
csökkenéshez vezetett. A berezovkai mammut „békésen legelészett a füves
réten, épp egy falás réti boglárkát nyelt le, és ormányával újabb adag
vad babot gyűjtött be. A hőmérséklet meleg, semmi jele sincs annak, hogy
bármi is készülőben van” - írta. Ezután Hapgood képzeletbeli riportja úgy
folytatódott, hogy a napsugaraknak hirtelen vulkáni hamu állta útját a
levegőben, így az időjárás gyorsan hidegebbre fordult, és az állatok
megfagytak.

A pólus útvonala című könyvében, amelyet tizenkét évvel később adtak ki,
Hapgood már nem volt ilyen hatásvadász. Valójában az állatok széles körű,
gyors megfagyásának gondolatát mai tudásunk fényében már egészen
másképp ítélik meg. A csontok és fák kaotikus egyvelegét, amelyet az
aranymosók tártak fel, a tengerek előrenyomulása nélkül is egyszerűen meg
lehet magyarázni. Mihelyt az aranymosók erős vízsugarai szabaddá mostak
egy-egy csonttöredéket vagy fadarabot, ezek rögtön továbbgurultak a
felszínen, s addig sodródtak, amíg valami védett helyen a felgyülemlett
faágak és más szemét közé nem keveredtek.

Troy Péwé, aki az alaszkai egyetemen tanulmányozta a jégkorszaki

tájformáló folyamatokat, megjegyezte, hogy az „elefánttemetők”, ahol az
elefántok családjának számos kihalt tagjától származó csontokat lehet
találni, mindig a patakok összefolyásánál fekszenek, s valószínű, hogy a
patakok által a völgyekbe lehordott törmelék között még sokkal több állati
maradvány és növénytörmelék bújik meg.

A bármilyen okból bekövetkező gyors megfagyás ellen szóló leghatásosabb

bizonyíték azoknak a fagyott maradványoknak a nemrégiben meghatározott
kora volt, amelyeket akkor gyűjtöttek össze, amikor még javában folyt az
aranymosás Közép-Alaszkában.

1935 nyarán a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeum

megbízásából Alaszkában dolgoztam. A leolvasztó műveletek folytán
felszínre került csontok és jégkorszaki maradványok után kutatva a
Fairbanks környéki bányákat fésültem át. Munkálataink főhadiszállása az
alaszkai egyetem kollégiuma volt. Úgy intéztük, hogy lehetőség szerint
egy- vagy kéthetente legalább egyszer végig tudjunk járni minden bányát,
abban reménykedtünk ugyanis, hogy ezzel a módszerrel nem veszítünk
szem elől túl sok csontot, amelyeket egy-egy újabb fagyott
humuszréteg leolvasztása tárt fel.
Ezekben a völgyekben átható és meglehetősen undorító szag terjengett,
amit nyilván az okozott, hogy az évezredekig fagyott állapotban levő
növényi szerves anyagok újból rothadásnak indultak. Arra már semmiképp
sem tudok visszaemlékezni, milyen körülmények között találtuk meg egy
nagy állatnak részben sértetlenül maradt koponyáját. A csontok általában
meg voltak csonkítva, és szanaszét hevertek a megfagyott földet borító
vékony humuszrétegben.

Nyáron a fő „trófeám” egy óriás bölény lábának alsó része volt, amelyen a
szőrzet, az inak, a pata és némi hús is épségben maradt. Később azzal
büszkélkedtem, hogy egy jó kis „vadaspörköltet” csinálhattunk volna
belőle, bár kétlem, hogy akár a világ legjobb főszakácsa ízletessé tudta
volna tenni.

A völgytalp néhány ásatási területén őskori patakmedreket tártunk fel,

amelyek egykori partján még a pázsit is megmaradt (jóllehet feketén,
összekuszálódva és bűzös szagot árasztva). E partokon itt-ott levesestányér
nagyságú, kör alakú foltokat lehetett találni. Amikor ezeket a szélei mentén
egy vadászkéssel körbevágtuk, és a földet, mint egy lábas fedelét, egyben
felemeltük, kiderült, hogy ürgelyukak. Belül csaknem mindig téli álmukban
összegömbölyödött ürgecsaládra bukkantunk. Egy parányi alagút vezetett
dombnak felfelé, amely gabonaszemekkel volt tele. Egy másik kis alagút a
völgy irányában vezetett az „árnyékszék”-hez. Számos esetben
prémfoszlányok, sőt csontvázra tapadó hús is fellelhető volt.

Sejtésem akkoriban az volt, hogy a legutóbbi jégkorszakban némelyik tél

egész egyszerűen túl kemény volt ezeknek a kis élőlényeknek.
Nyilvánvalóan nem halhattak éhen tele kamráik mellett. Péwé úgy véli,
hogy a hóolvadék által lefelé szállított lejtőtörmelék és az iszapfolyások
torlaszolták el ezeknek az állatoknak a fészkét, de az is lehet, hogy
egyszerűen belefulladtak a felgyülemlett olvadékvízbe. Szerinte még a
mammutok egyike-másika is így temetődött el és fagyott meg. Mások
iszapos vízzel telt gödrökbe eshettek, míg végül megfagytak; de akadhatott
olyan is, amelyik nyáron múlt ki, a hideg éghajlat alatt azonban húsa csak
részben romlott meg (vagy egy részét a dögevők falták fel), mielőtt az
iszapfolyások és a tél véglegesen betemette őt. Így vészeltek át évezredeket,
mintegy természetes mélyhűtő szekrényben pihenve, egészen addig, amíg a
bányászati tevékenység vagy a folyóvíz pusztító munkája nyomán (mint a
Berezovka folyó partja mentén) megolvadt a talaj, és így végül felszínre
kerültek.

Közép-Alaszkából nem kerültek elő olyan ép mammutok, mint Szibériából.

1948-ban Fairbanks környékén találtak egy mammutbébit, amelynek nyaka,
ormánya és szinte szőrtelen mellső lába sértetlenül maradt. Néhány évvel
később pedig egy kifejlett állat koponyáját fedezték fel némi szőrrel és 4
méter hosszú agyarával egyetemben.

A szibériai leletek számos részlegesen konzerválódott jégkorszaki

orrszarvút is tartalmaztak. Ezek, úgy tűnik, sohasem keltek át az Alaszkába
vezető szárazföldi hídon, talán azért, mert az út menti legelők nem voltak
megfelelőek. Mindazonáltal a jégkorszaki színtér fő tartozékai a
nagy mammutcsordák voltak. Az elmúlt 250 évben egyedül Szibériában
117 000 ilyen monstrum csontjait, koponyáját és más maradványait találták
meg. Ezerszámra kotortak ki mammutfogakat az angliai Norfolk partjainál,
és gyakran akadtak hatalmas fogak a halászok vonóhálójába az Egyesült
Államok keleti partvidéke mentén is. Olyan relikviák ezek, amelyek abból
az időből származnak, amikor a világ vízkészletének egy része még
jégtáblákba volt zárva, a tengerek szintje a mainál sok méterrel alacsonyabb
volt, és a ma tengerrel borított kontinentális selfek területén négylábúak
csordái vándoroltak föl és alá.

Velikovskynak az volt a feltételezése, hogy ezek az állatok egy vagy több

katasztrofális árvíz alkalmával pusztultak el. Azok, amelyeket Alaszkában
találtak - mondta -, „már inkább a jelenkorban” pusztultak el, esetleg a
jégkorszak végén, illetőleg az azt követő évezredekben. Velikovsky azt is
felismerte, hogy hipotézise szempontjából döntő fontosságú az az időpont,
amikor ezek az állatok elpusztultak. „Egy kérdés, amire a régészeknek
választ kell adniuk - hangoztatta annak tisztázása, hogy az életnek
Északnyugat-Ázsia körzeteiben tapasztalható kipusztulása, amely a
mammutok kihalását eredményezte, vajon az i. e. VIII. és VII. vagy a XV.
században (vagy korábban) következett-e be - más szóval, vajon a
mammutcsordák Ézsaiás próféta idejében vagy a zsidóknak Egyiptomból
történő kivonulása idején semmisültek-e meg.”
Több mint húsz év telt el azóta, hogy ezt a kérdést megfogalmazta. Az eltelt
időszakban sok kormeghatározást végeztek, amelyekben a szén radioaktív
izotópja töltötte be a stopperóra szerepét. Azt közelítőleg tudjuk, hogy
milyen volt ennek a C-14-nek nevezett radioaktív szénnek és a közönséges
szénnek az aránya akkor, amikor ezek az állatok elpusztultak. A C-14 a
magaslégkörben a világűrből jövő sugárzás hatására többé-kevésbé állandó
mértékben termelődik, és átlagosan szintén állandó mennyiségű része
bomlik le nitrogénné. A levegőben található C-14 mennyisége tehát az
állandó utánpótlás miatt nem változik. Ha azonban egyszer beépül a
húsba vagy a csontba, az utánpótlás megszűnik, és azt a sebességet,
amellyel ezt követően a C-14 a szén egy másik stabil formájává alakul, arra
használhatjuk fel, hogy megbecsüljük, mennyi idő telt el a C-14 beépülése,
vagyis az állat életének megszűnte óta.

E módszer segítségével a szovjet tudósok körülbelül 45 000 évre becsülték

azt az időt, amely azóta múlt el, hogy a berezovkai mammut az utolsó
falatot lelegelte. Halálát így a legutolsó, ún. wisconsini (Európai
megfelelője a Würm III.) eljegesedés korai szakaszára tették (erről az
eljegesedési periódusról úgy gondolják, hogy 73 000 évvel ezelőtt
kezdődött és 10 000 éve múlt el). A Közép-Alaszkában talált megfagyott
maradványok kora a wisconsini jeges időszak utolsó 20 000 évében
meglehetősen egyenletes eloszlást mutatott. Semmi jele sincs annak, hogy
egy vagy két katasztrofális esemény következett volna be, és a koradatok is
jóval nagyobbak annál, mint amit Velikovsky megadott.

Noha az ilyen adatok aláásták érveit, az a tény nem változott, hogy az óriás
emlősök vonatkozásában valamilyen gyors katasztrofális eseménynek
kellett lejátszódnia az utolsó jégkorszak vége felé. Fantasztikusan nagy
mennyiségben pusztultak ki világszerte viszonylag rövid időn belül. Az
amerikai kontinensen például negyvenkilenc faj tűnt el, amelyek képviselői
45 kilogrammnál súlyosabbak voltak; közöttük volt az elefánt méretű lajhár,
amely a fák legmagasabban fekvő ágait tudta lehúzni és a lombkoronát
rágcsálta, a zsiráfnyakú teve, amely szintén képes volt az amerikai
erdőkben a felső gallyakat lelegelni, a ló számos változata (nagyjából a
zebrához hasonlóak), egy kisebb orrszarvú méretét elérő rágcsáló, egy
víziló nagyságú növényevő, az óriás hód, különféle Proboscideák
(mammutok és masztodonok) - furcsa kinézésű teremtményeknek csaknem
egy egész állatkertre való sereglete. Kiszámították, hogy az óriás bölény, a
mammut és a ló hatalmas hordáinak kihalásával a nagy szárazföldi állatok
összsúlya több mint 90 százalékkal csökkent.

Ezek az állatok három egymást követő eljegesedési periódust éltek túl.

Vajon miért éppen az utolsónak is a befejező szakaszában váltak képtelenné
arra, hogy ellenálljanak a külső viszontagságoknak? Ez a kérdés az egész
természettudomány leginkább kínzó kérdése marad. Különböző elméletek
felvetették a járványok gondolatát, olyan éghajlatváltozást, amely bár nem
volt katasztrofális sebességű, miként Velikovsky és Hapgood elképzelte, de
elég gyors volt ahhoz, hogy az állatoknak ne legyen idejük elvándorolni
vagy alkalmazkodni; a növényzet gyors változását és az emberiség
irtótevékenységét.

Ezt az utolsó hipotézist Paul S. Martin, az arizonai egyetem munkatársa

fejtette ki. Rámutatott arra, hogy a több mint 40 000 évvel ezelőtt Afrikában
kezdődő kihalási folyamat, úgy tűnik, átterjedt Európára, Észak-Ázsiára, a
Bering-szoroson keresztül (akkor szárazföldi híd volt) az amerikai
kontinensre, és 8-13 000 évvel ezelőtt még az elszigetelt Ausztráliára is.
Alapfeltevése szerint ez egybeesik a nagyvadak elejtési módszerének
elterjedésével, amelynek az amerikai szárazföldön való megjelenése
katasztrofális hatású volt, hiszen itt az állatoknak még sohasem kellett
megküzdeniük az emberi vadászat egyetlen formájával sem. Martin
elsősorban azt a fejlődést hangsúlyozta, amelyre a mintegy 11 000 évvel
ezelőtt készült ún. Clovis-dárdahegyek utaltak. Ezeket igen nagy
ügyességgel pattintották, és a dárdanyél rögzítésére szolgáló résbe
pontosan beleülő recézett rúddal is ellátták (nevüket az Új-Mexikó környéki
Clovis régészeti lelőhelyről kapták).

Lehetséges, hogy a Clovis-dárdahegyek és más hasonló lándzsák voltak az

első tömegpusztító fegyverek? Ezek okozták volna az ember és
környezetének első végzetessé váló összecsapását? Martinnak az „emberi
tömegirtás”-ra vonatkozó elképzelését sok tudós vitatta. Néhány
közülük azt állította, hogy az ember már jóval az állatok tömeges
kipusztulását megelőzően az amerikai kontinensre tette a lábát. Mások
viszont azt a kérdést tették fel, hogy miképp volt képes az Észak-Amerika
egész területén szétszóródott és csak néhány ezer lelket számláló lakosság a
nagy emlősök millióit gyökerestől kiirtani? Miért nem maradt meg legalább
annyi egyedük, amely a faj fennmaradását biztosította volna? Egyesek
szerint az ember vonható felelősségre, mégpedig a coup de gráce (a
kegyelemdöfés) alkalmazása miatt, amellyel más katasztrófák néhány
túlélőjét is megölte.

Bizonyosnak látszik, hogy az előember, legalábbis néhány esetben, a

tömeggyilkos szerepét töltötte be. Solutrénél, az ismert régészeti feltárásnál,
amelyről az őstörténet solutréi korszakát is elnevezték, egyetlen rétegben
mintegy 100 000 ló maradványait találták meg. K. K. Verescsagin szovjet
tudós „sok száz” csontváz felfedezéséről számolt be, amelyek szemmel
láthatólag olyan helyekről származtak, ahol a kőkorszaki vadászoknak
módjuk volt keskeny szurdokokba hajtani az állatokat, hogy azután
bunkósbotokkal, lándzsákkal és más fegyverekkel lemészárolják őket. A
Dzhugut-Kala-fennsík füves pusztáin különféle legelésző állatok egész
csordáit hajtották neki a szakadékoknak, hogy alant a sziklákon
elpusztuljanak. Az ember korai ősének kezében volt egy másik fegyver is, a
tűz, amellyel, amikor hajtóvadászat céljából felgyújtotta a prérit, állatok
ezreit nyomorította meg vagy pusztította el. Ezek a tüzek alkalmasint
tönkretették a füves sztyeppek nagy részét is, amelyektől egy-egy faj
fennmaradása függött.

Paul Martin érvelése szerint a nagyvadakra vadászó ember Észak-Amerika

földjét a Bering-szorosan keresztül vezető szárazföldi átjárón érte el. Akkor
tudott mélyen a kontinens belsejébe hatolni, amikor a Kanadát borító fő
jégtakaró kelet felé, a Hudson-öböl tájékára húzódott vissza, a nyugati
partvidék hegységeinek jégárjai is eltűntek, és így közöttük egy jégmentes
folyosó nyílt meg. Ez körülbelül 11 500 évvel ezelőtt történt, és az akkori
vadászok olyan világban találták magukat, amelynek hatalmas emlősei még
sohasem találkoztak kétlábú ragadozókkal, és így könnyen zsákmányul
estek azoknak a lándzsáknak, amelyeknek hegyei, a Clovis-dárdahegyek a
kőpattintás mesterdarabjai voltak.

Ezek a vadászok - Martin hipotézisének megfelelően - évenként mintegy 15

mérföldet haladtak előre, és felettébb elszaporodtak, hiszen az élelemforrás
jószerivel korlátlan volt. Előrenyomulása során a mintegy 100 mérföldnyi
sávban mozgó élcsapat népsűrűsége számottevő volt: elérte körülbelül a
négyzetmérföldenkénti egy főt. Az egy vagy két évtizeden belül bejárt
területen a nagyvadfajok legnagyobb része teljesen megsemmisült. Az
előrehaladó front mögötti részeken a fauna kipusztult, és a rákövetkező
1000 év alatt gyakorlatilag az egész kontinenst sikerült megtisztítani. A
vadászok áthaladása oly gyors volt, hogy csak csekély árulkodó nyomot
hagytak vissza megmunkált tárgyak vagy zsákmányszerző helyek
formájában.

Vajon nemcsak az amerikai szárazföldön, hanem a világ más részein is így

ment végbe az állatok kipusztulása? Az elfogadható magyarázat utáni
kutatás tovább folytatódik a maradványokkal együtt eltemetett virágpor
gondos tanulmányozásával, vagy éppenséggel némelyik állat által a
barlangokban visszahagyott trágya vizsgálatával (ebből ezen állatok egykori
változékony étrendjét lehet megtudni). Már megállapították például, hogy a
Northrotheriops, egy póniló nagyságú földi lajhár, amely Arizonában,
Nevadában és Új-Mexikóban élt, olyan sivatagi cserjékkel táplálkozott,
mint a „mormon tea” és a sivatagi jukka. Vajon azért fejlődött olyan jól ez
az állatfaj, mert ezek a növények más növényevőknek nem ízlettek? Ha így
van, képesek voltak hússá alakítani a vegetációnak olyan részét is, amely
Észak-Amerika roppant területein ma „parlagon hever”? Vagy étrendjük
csupán a túlélési ösztön kétségbeesett erőfeszítése volt egy elfajult
környezetben? Ezek a kérdések, akárcsak az embernek a tömeges
kihalásban betöltött szerepe, még tisztázásra szorulnak, fontosak azonban
azért, mert kihatással lehetnek a jövőre is. Meglehet, hogy az embernek a
többi élőlény kipusztításában sajátos szerepe van. Napjainkra az egész
világon felszámoltuk a vadon élő állatok természetes környezetének nagy
részét azért, hogy helyet adjunk mezőgazdaságunknak, településeinknek,
iparunknak és közlekedési hálózatunknak. Vajon addig keli-e ezt
folytatnunk, amíg egyetlen vadon élő faj sem marad? És szükséges-e, hogy
bolygónkon a Homo sapiens „monokultúráját” alakítsuk ki, amely ki lenne
szolgáltatva az ilyen rendszereket fenyegető összes járványos veszélynek?
Ha a régészet és őslénytan az ember múltbeli szerepére e vonatkozásban is
fényt derítene, ezek a kutatási területek merőben új jelentőséget nyernének.
4. ábra A jégkorszaki nagy emlősök fokozatos kihalása a vadászok
előrenyomulása következtében, Paul S. Martin nyomán
Meglepő jellegzetessége a történelemnek, hogy a nagy eszmei hullámok
ciklikusan újból és újból megismétlődnek, legyen szó akár politikáról,
gazdasági életről vagy tudományról. Jóllehet Velikovsky elméletével
szemben a felháborodás meglehetősen heves volt; a XIX. században
született katasztrófaelméletek elleni lázadás az 1950-es évekre mégis
csaknem teljesen lecsitult. Néhány józan tudós már azt a lehetőséget kezdte
latolgatni, hogy időnként a Föld arculatát mégiscsak meglehetősen drámai
események alakítgathatták. Talán nem volt meglepő, hogy az
egyik legnagyobb hatást keltő ilyen javaslatot éppen Princetonban, Harry
Hess előítéletektől mentes atmoszférájú földtani tanszékén dolgozták ki.
John T. Hollin, egy ottani angol diplomázó diák. aki korábban az
Antarktiszon az Egyesült Államok által Wilkes-föld partjain létesített
kutatótáborban állomásozott, részletes vizsgálatnak vetette alá azt az
állítást, mely szerint a földtörténet folyamán megvolt a lehetőség arra, hogy
gyors, olyasféle pusztító hatású áradások keletkezzenek, mint amilyeneket
Velikovsky képzelt el. Olvasta A. T. Wilsonnak, az új-zélandi
Victoria Egyetem munkatársának egy 1964-es eszmefuttatását arról, hogy a
jégkorszakokat az Antarktisz jégtakarójának időszakos „előrenyomulásai”
válthatták ki. A Déli-sark körzeteiben hó formájában lehulló évi csapadék
folyamatosan hozzáadódik a kontinens méretű terület jégtakarójának fő
tömegéhez, miközben a jég a partok felé folyik, ahol jéghegyek
szakadoznak le róla. Wilson amellett érvelt (mint annak idején Brown és
Hapgood is), hogy több jég halmozódik fel, mint amilyen veszteség a
jéghegyek letöredezéséből és „szétszéledéséből” származhat. Minél
vastagabbá válik a jég, annál hatásosabban zárja magába a Föld mélyéből
felfelé áramló hőt, míg végül az alja annyira felmelegszik, hogy ott egy
vízréteg alakul ki. Ezen a vízpárnán azután, mint egy jól megolajozott
felületen, a jég hatalmas, összefüggő darabjai csúszhattak egyszerre a
tengerbe, s ez a folyamat véleménye szerint többször is megismétlődhetett.

Vannak olyan területek, ahol a jég messze túlnyúlik a partokon, s mint

„selfjég” szinte összefüggő pajzsot alkot. Nos, az ilyen területeken szerzett
tapasztalatokból tudjuk, hogy teljesen mindegy, milyen vastag a jég a
szárazföldön, mihelyt a vízen kezd úszni, egyenletes, körülbelül 200 méter
vastag réteggé terül szét. Ez a vastagsága az Antarktiszt szegélyező
selfjégnek is. Wilson erre alapozta azt a véleményét, hogy ha a jelenleg
átlagosan 2 kilométer vastag és Európánál is nagyobb területet elfoglaló
jégtakaró a tengerbe csúszna, szintén egyöntetűen 200 méter vastag réteggé
oszlana szét a súrlódásmentes vízen.

Ez a déli tengereken kialakuló hófedte jégkéreg, ha még magának a

tényleges Antarktisznak ugyancsak havas vidékét is hozzávesszük, Ázsia
területével összemérhető nagyságú, vakítóan fehér felületet képezne. Ez a
napsugárzásnak oly nagy részét visszaverné a világűrbe, hogy a Föld egész
atmoszférája lehűlne, s egy újabb jégkorszak venné kezdetét.

Hollin rámutatott arra, hogy egy ilyen „megcsúszás” a tengerszint igen

gyors emelkedését eredményezné. 1972-ben egy, a jégkorszakok lehetséges
okait megvitató konferencián jelentette be, hogy ha a teljes jégtakaró
hirtelen lecsúszna, a tengerek szintje 70 métert emelkedne. Ennél a
szélsőséges példánál sokkal valószínűbbnek tartott azonban egy olyan
részleges elcsúszást, amely a tengerszint 20 méteres emelkedését vonná
maga után. Ha ez az esemény bekövetkezne, függetlenül attól, hogy csak
napokat vagy néhány évet venne igénybe, végzetes következményekkel
járna a legtöbb tengerszint közelében fekvő nagyváros és élelmiszer-
termelő terület szempontjából.

Hangsúlyozta, hogy egyes gleccserek hirtelen előrenyomulásait

(megcsúszásait) kellő számú és minőségű adat támasztja alá. Ezeknél az
eseteknél a gleccser felső szakasza, ahol a legtöbb hó halmozódik fel, egy
bizonyos kritikus tömeg elérése után indul meg hirtelen gyorsabb
ütemben lefelé a völgyben. Az Észak-Indiában található Kutiah-gleccserről
azt állítják, hogy volt eset, amikor napi 360 lábat is előrenyomult, 1934-ben
pedig Kenneth Mason ismertette a Brit Királyi Földrajzi Társulat (Britain’s
Royal Geographical Society) előtt két idős hölgy talán nem teljesen hiteles
beszámolóját arról, amint a Himalájában levő Garumbar-gleccser hirtelen
rájuk tört.

Az antarktiszi jég feltételezett megcsúszásához legközelebb álló példára

Hollin a Spitzbergák hósapkájának részeként ismert Brásvellbreenben
bukkant, amely valamikor 1935 és 1938 között 21 kilométert nyomult előre
32 kilométer széles frontszakaszon.

Az Antarktisz parti hegységeiben, a jég jelenlegi szintje felett jégkorszaki

tevékenységre utaló nyomok bizonyítják, hogy a jég egykor vastagabb volt,
mint ma. Hollins azonban ezeket rövid ideig tartó part menti ingadozások
megnyilvánulásainak tartja. A mögöttes területek hatalmas tömege az,
amiről úgy véli, hogy folyamatosan halmozódhatott fel a legutóbbi -
körülbelül 73 000 évvel ezelőtt kezdődő jégkorszakot előidéző - nagy
előrenyomulás óta. Felhívta a figyelmet arra, hogy az Antarktisz belsejében
létesített Byrd állomásnál keresztülfúrták a jeget, és a fúrás, amely 2200
méter után érte el a kőzetaljzatot, azt mutatta, hogy valóban létezik egy
vízréteg a jég talpánál. Legutóbb légi radarral végeztek jégvastagság-
meghatározásokat, amelynek során kiterjedt „tavakat” tártak fel a jégtakaró
alatt.

Hogy a megcsúszások hihetőségét alátámassza, Hollin a londoni

„téglaföldre” hivatkozott, amit régebben a bibliai árvizek drámai
bizonyítékának tekintettek. Azok a téglák, amelyekből London régi
városrésze épült fel, nagyrészt abból az agyagból készültek, amit a Temze
tölcsér-torkolata mentén ástak ki. Ennek az agyagnak nagy része vékony
rétegek formájában rakódott le, amelyeket növényi maradványok nyomai
különítettek el egymástól, világosan szemléltetve az áradás és a növényzet
újraéledésének váltakozását. Azonban volt közöttük egy körülbelül 1o
méter vastag telep, amelyről úgy tűnt, hogy megszakításmentesen
képződött. A múlt században számos jégkorszaki állat csontját találták meg
benne. Csupán egyetlen gödörben nyolcvannégy különböző korú és
nagyságú kihalt elefánt maradványait fedezték fel. Ebben az időben
észszerű feltételezésnek látszott, hogy ezek a bibliai árvíz áldozatai voltak.
A múlt század angol tudósai vették észre, hogy fürgébb lábú állatok, mint
például őzek vagy ragadozók, igen ritkák ebben az üledékes összletben. R.
P. Cotton magyarázata szerint „ezek dombokra menekültek, és így általában
képesek voltak elkerülni, hogy kevésbé gyors sorstársaikkal együtt vízbe
fulladjanak...”

Sajnos ehhez a téglaagyaghoz nem lehet többé hozzájutni. Részint mert a

gödröket kibányászták már, részint pedig azért, mert a Temze
tölcsértorkolatának állandó formálódása során ez a képződmény
áthalmozódott.

Hollin azonban rámutat, hogy Washington város napjainkban fellendülő

építkezéseikor ciprusmocsár maradványait tárták fel a jelenlegi tengerszint
felett 7 és 20 méter közötti magasságban. Ez a ciprusmocsár az utolsó két
eljegesedési periódus közötti meleg időszakban virult, majd víz alá került,
talán egy olyan tengerelöntés alkalmával, mint amit a tengerek mai
szintjének legalább 20 méterrel való megemelkedése okozhatna. Ilyen
mértékű tengerszint-emelkedés Washington belvárosának nagy részét vízzel
árasztotta volna el, beleértve a Fehér Ház jelenlegi területét is.

Az 1972-es konferencián számoltak be a grönlandi jég mélyebb régióiból

felszínre hozott oxigénminták tanulmányozása alapján arról, hogy
körülbelül 89 500 évvel ezelőtt az éghajlat a mainál melegebbről hirtelen a
jégkorszak kellős közepére jellemző hidegre fordult. A zord időjárás
azonban nem bizonyult tartósnak, mert 1000 éven belül újból felmelegedett.
E tanulmány szerint az utolsó jégkorszak nem egészen 73 000 évvel ezelőtt
kezdődött. A Mexikói-öböl aljzatának üledékes kőzeteiből olyan
bizonyítékok kerültek elő, amelyek egy körülbelül 90 000 évvel
ezelőtti hirtelen lehűlést is jeleztek. Bár ezt egy antarktiszi jég-
előrenyomulás is előidézhette, hangsúlyozták, hogy hasonló klímaváltozást
okozhat tartós vulkáni tevékenység is, amelynek következtében összefüggő
felhőtakaró alakul ki, és ez kirekeszti a napenergiát.

A megcsúszási hipotézis egy furcsa mellékterméke az az aggodalom, hogy

némely atomenergiával rendelkező felelőtlen kormány elindíthat esetleg
ilyen megcsúszási jég-előrenyomulási folyamatot. Ez megsemmisítené a
tengerparti nemzetek, köztük szinte a világ összes számottevő ipari országa
élelmiszer-termelő és városi területeinek nagy részét. Közvetlenül a Wilson-
Hollin-hipotézis előterjesztését követő években a veszélyt nyilván
Washington magasabb kormányköreiben is mérlegelték. 1968-ban Gordon
J. F. MacDonald, aki még az évben a Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetem
kutatási és továbbképzési ügyekkel foglalkozó kancelláriájának
vezetőhelyettese lett, a lehetőségeket elemezve rámutatott a jégmegcsúszás
rossz szándékú felhasználására, amikor is a természettudományokkal való
visszaélés a környezet katasztrofális megváltozását eredményezheti.

Ha a feltételezett elmélet... helyes (és kétségtelenül sok rokonszenves

vonása van), akkor létezik egy olyan mechanizmus, amely katasztrofális
éghajlatváltozást idézhet elő a Földön. A jégtakaró alján -
esetleg alomrobbantás révén - felszabadított hőenergia elindíthatja a
jégtakaró kifelé csúszását, előrenyomulását, amelyet azután már a
gravitációs energia folyamatban tart...

Mi lenne a következménye egy ilyen akciónak? E roppant tömegű jég

tengerbe csúszásának közvetlen hatása - amennyiben naponként 1oo
méteres csúszási sebességek feltételezése helyénvaló - az lenne, hogy
hatalmas „cúnamik” (szökőárak) keletkeznének, amelyek még az északi
félteke partvidékeit is tönkrezúznák. Ezeket azután a földfelszín
fényvisszaverési képességének hirtelen megváltozása miatt szembeszökő
időjárásváltozások követnék. A napi 1oo méteres sebességgel mozgó
jégtakaró negyven éven belül érné el a szárazföldek peremét.

Vajon kinek származna ebből haszna? A logikus jelölt egy tengerrel nem
rendelkező, egyenlítő környéki ország lenne. A hosszan tartó jégkorszaki
periódus alatt a mérsékelt égöv nagy részén csaknem sarkvidéki éghajlat
uralkodna, míg a jelenlegi tropikus területeket a mérsékelt éghajlat és
kiadós esőzések jellemeznék.

Az a tény, hogy az ilyen gondolatokat még olyan józan ítélőképességű

geofizikusnak is komolyan kellett venni, mint Gordon MacDonald, azáltal
kap különös hangsúlyt, hogy ez idő tájt ő Washingtonban a Védelmi
Stratégiákat Elemző Intézet (Institut for Defense Analyses)
ügyvezető elnökhelyettese, továbbá Lyndon Baines Johnson Tudományos
Tanácsadó Bizottságának (Science Advisory Committee) tagja volt.

Míg továbbra is vitatott kérdés, hogy az antarktiszi jégmegcsúszások

valóban bekövetkeztek-e, van egy jelenség, amelyet Velikovsky múltbeli
katasztrófák bizonyítékának tekintett, s amelyet ma már széles körben
elismernek, bár úgy látszik, hogy Velikovsky állításával ellentétben
ennek semmi köze sincs a Föld forgástengelyének hirtelen
helyzetváltoztatásához. Velikovsky az 1947-1948. évi svéd mélytengeri
expedícióról szóló beszámolót és más bizonyítékokat vonultatott fel annak
igazolására, hogy az óceáni aljzatot hirtelen változások alakították át. Az
1940-es években, amikor a világ legnagyobb része már hadiállapotban volt,
a svédek kifejlesztettek egy olyan eszközt, amellyel hosszú
kőzetmagmintákat lehetett venni az óceán fenekéről. Ezekhez a
magmintákhoz úgy jutottak, hogy az üledékbe egy csövet süllyesztettek
bele, és így az óceán történetének évezredei során lerakodott üledékből
tudtak keresztmetszethez jutni. A tengerben élő parányi élőlények állandóan
pusztulnak, és maradványaik - mint apró tengeri „kagylóhéjacskák” -
leszállnak az óceán fenekére olyasféleképpen, mint ahogyan a hópelyhek
szállingóznak csendes havazáskor folyamatosan a földre. Az éghajlat és a
tenger hőmérsékletének változásával ezeknek az élőlényeknek a populációi
is módosulnak az idők folyamán, és így az üledékes kőzetek az óceáni
klíma és a törzsfejlődés történetének beszédes emlékeivé válnak.

Amióta részben rekonstruálták a törzsfejlődés menetét, azóta tudjuk a

rétegek ezer vagy millió években mérhető korát a bennük található apró
ősmaradványok tanulmányozása alapján azonosítani. Az üledék
felhalmozódásának üteme rendes körülmények között nem több, mint
1ooo évenként 1 centiméter. Így az üledékes kőzetekből vett magmintának
már néhány méteres darabja is több százezer év visszapergetését teszi
lehetővé.

A mintavevő csövek behatolási mélységének növelése azonban kemény

diónak bizonyult. Néhai Charles S. Piggot, a Carnegie Intézet Geofizikai
Laboratóriumának (Carnegie Institution’s Geophysical Laboratory)
munkatársa robbantótölteteket próbált alkalmazni, amelyek akkor robbantak
fel, amikor a csövek az aljzattal érintkeztek, és így szinte belövődtek az
üledékbe. A robbanóanyagok kezelése azonban veszélyes volt, és az így
elérhető eredmények is mérsékeltek voltak. Valamennyi magvételi
kísérletnél az okozott gondot, hogy a cső inkább lefelé lökte vagy félre
taszította a kőzetanyagot ahelyett, hogy magába szívta volna. A svéd
Börje Kullenberg e probléma elhárítása érdekében „dugattyús magfúrót”
tervezett, amely körülbelül úgy működött, mint egy injekciós tű, mert
miközben a csövet az aljzatba nyomták, egy dugattyút húztak benne felfelé,
hogy elősegítsék az üledéknek a csőbe való bejutását. Ennek az
eszköznek az első modelljei nem voltak sokkal sikeresebbek, mint a
robbantásos magvevők, és csak a második világháború után terjedt el egy
hatékonyabb változata, amellyel végül is megfelelő körülmények között
még 30 méter hosszú magokat is sikerült venni.

Az 1947-1948-as svéd expedíció nemcsak dugattyús magfúróval

rendelkezett, hanem fel volt szerelkezve mélyvízi bombákkal is, amelyeket
az ugyancsak svéd Bofors fegyvergyár fejlesztett ki. (Ez a cég egyébként
fegyvereket is szállított a második világháború küzdő feleinek.) E
bombák felrobbantásával rugalmas hullámokat keltettek, amelyek nemcsak
a tengerfenékről verődtek vissza, jelezvén ezáltal a vízmélységet, hanem
letapogatták a tenger mélyét borító üledékes rétegek vastagságát is, olykor 1
kilométert is meghaladó mélységekig.

A svéd expedíció az Albatross nevű négyárbocos iskolahajón indult tizenöt

hónapos világ körüli útjára, és egyéb mélytengeri kutatóeszközön kívül
felszerelte magát egy speciális csőrlővel is, amely a másfél tonnás magvevő
berendezés leengedésére szolgált. Hans Pettersson, a svédországi Göteborg
városban működő Oceanográfiai Intézet igazgatója visszatérésekor színes
tudósításban számolt be felfedezéseikről. Ez volt az a jelentés, amelynek
egy részére Velikovsky hivatkozott. A közel 200 felszínre hozott magminta
összhosszúsága meghaladta az 1 mérföldet, és mint Hans Pettersson
megállapította, „a Föld arculatát megváltoztató hatalmas
katasztrófák” bizonyítékául szolgáltak. E katasztrófák között nemcsak a
jégkorszakokat és a nagyarányú vulkáni működéssel jellemzett
periódusokat említette, hanem olyan eseményeket is, amelyek „több tíz
vagy akár több száz méterrel emelték meg vagy süllyesztették le az óceáni
aljzatot, és ennek következtében a parti síkságok növény- és állatvilágát
elpusztító hatalmas árhullámokat indítottak útjukra”.

Ilyen, látszólag katasztrofális eseményre utaló bizonyíték volt az a

felfedezés, hogy bizonyos helyeken a nyílt tengerek alját partvidéki
hullámtevékenység és erózió során keletkezett, homokhoz és kőzetliszthez
hasonló üledékanyag bontotta. 1947-ben a Woods Hole
Oceanográfiai Intézet (Woods Hole Oceanographic Institution) négy és fél
méter hosszú kétárbocos vitorlása - az Atlantis - talált az új-angliai partokra
jellemző üledékanyagot az Atlanti-óceán nyugati mélymedencéjében -
olyan területen, ahol a nyílttengeri viszonyokra jellemző iszap
jelenlétére számítottak.

Az óceáni medencékben lejátszódó szokatlan eseményekre utalt az a tény

is, hogy szakadékok vágódtak be mélyen a szárazföldi talapzatok
peremeibe, sőt túl a selfeken egészen a mélytengeri régióba lenyúló
meredek „kontinentális lejtőkbe” is. Közülük az egyik legismertebb New
York partjainál található: már az 1840-es években felfigyeltek rá a kikötői
bejáratok keresése közben. Olyan irányú, mintha a Hudson folyónak, illetve
az Upper Gorge nevű szurdok völgyének kilométernél is nagyobb
mélységben húzódó meghosszabbítása lenne. Ha nem borítaná
óceán, hasonlóan lenyűgöző látványt nyújtana, mint a Grand Canyon. Ez a
kanyon a selftől kiindulva 200 kilométer hosszan folytatódik lefelé, egészen
a mélytengeri síkságig, amelynek sima felszíne olyan, mintha a kanyonon
keresztül szállított üledékszőnyeg egyengette volna el.

Sok más esetben is tapasztalták, hogy ezek a völgybevágódások

folyótorkolatokból indulnak ki, de alacsonyabban fekvő részeiken olyan,
már a mélytengeri régiókban szétterített üledéklepel található, amilyenre
csak sekélytengeri folyótorkolatokban számíthatnánk. A Hudson-
kanyon alsó vége is például több mint 4,5 kilométernyire fekszik a tenger
alatt. Lehetséges, hogy a tenger szintje valaha 4 kilométernyit alászállt úgy,
hogy egy időre csupán sekély tavak maradtak a mélyen fekvő medencék
alján? Vagy a tengerfenék volt valamikor sokkal magasabban, s
később süllyedt el, mint az Atlantisz? Egyébként - tehetnénk fel a kérdést -
mi más módon tudtak volna mély kanyonok vágódni a kemény kőzetbe, és
hogyan kerülhetett volna partközeli homokos üledék a nyílt óceán fenekére?

Míg Velikovsky úgy érezte, hogy ezeket a jelenségeket a Föld

„bukdácsolásával” indokolni tudja, mások hihetőbb magyarázatok után
kutattak. A kezdeti útbaigazítást nem az óceánok tanulmányozása, hanem a
svájci határnál fekvő két nagy tó - a Boden- és a Genfi-tó - első részletes
vizsgálatai szolgáltatták. Az előbbibe a Felső-Rajna, az utóbbiba a Felső-
Rhőne ömlik. Mindkét esetben azt találták, hogy a deltákba mély
szurdokvölgyek vágódnak, és ezek a szurdokok a folyó szájától messze a tó
belsejébe nyúlnak be. 1883-ban Francois Alphonse Forel arról számolt be a
Francia Tudományos Akadémiának, hogy a Genfi-tó esetében a
deltatorkolatot átvágó szurdok 6 kilométer hosszan nyúlik be a tó felettébb
mély részébe, és ezt azzal próbálta magyarázni, hogy a víz a folyó tóba
torkollása után is - ha látszólag csendesen is, de - tovább áramlik.

A megoldás szerinte az volt, hogy tavasszal a mélyben hideg, kőzetliszttel

telített (és így nagy fajsúlyú) vízáradat zúdult láthatatlanul a tóba, amely
képes volt arra, hogy bevágódjon az aljzatba, még akkor is, ha a tó felszíne
nem is árulkodott a néhányszor húsz méter mélyen lezajló heves
tevékenységről.

A Felső-Rhöne-t a gleccserek és a tavasszal olvadó hómezők táplálják.

Vizét krétaszínűre festi a jégárak olvadékvize által a hegyekből lehordott
„kőzetlisztes” talaj. Egy köbméter víz - mint arról Forel beszámolt - 130
grammnyit visz magával ebből az anyagból. Az óceánba ömlő édesvízi
folyók nem vájnak ilyen csatornákat - mondta -, mert a tengervíznél
könnyebb édesvíz a felszín közelében marad. E tekintetben azonban, úgy
tűnik, nem volt igaza. Képzeljük csak el, milyen lehetett a Hudson folyó 10
000 évvel ezelőtt, amikor az utolsó nagy jégtakaró olvadt, de nem húzódott
vissza elég messzire észak felé, hogy megnyissa a víz szabad lefolyását a
Szent Lőrinc-folyóba. Hatalmas tömegű jeges, kőzet liszttel teli víz folyt le
a Hudson-völgyön és a selfen keresztül (amely akkortájt részben szabaddá
vált a vízszintcsökkenés következtében). Ez, úgy tűnt, képes lett volna
nagy, víz alatti kanyonokat kivájni, különösen akkor, ha az olvadó
jégtáblából kiömlő nagy mennyiségű édesvíz csökkenthette a parti vizek
sótartalmát. Ez lehetővé tette, hogy a leghidegebb és legerősebb áramlat
szorosan a tengerfenék mentén haladjon végig.

Reginald Daly, a Harvard Egyetemen, 1936-ban tett először kísérletet arra,

hogy a Genfi-tóban látott jelenséget és a New York-i partok közelében
megismert kanyonok bevágódását összefüggésbe hozza. A folyamat,
amelyet ma zagyáramlásként ismernek, akkoriban túlságosan mesterkéltnek
látszott, s mint magyarázatot nem is fogadták el, bár azóta bebizonyosodott,
hogy a Föld roppant nagy kiterjedésű víz alatti területeinek formálásában ez
a legfontosabb tényező. Az ősi tengerek zagyáramainak nyomát manapság
az Alpokhoz hasonló hegységrendszerekben lehet megtalálni, magasba
torlódott homokkőtömegekként. E homokkövek bolygónk régmúlt
történetének rejtélyeihez kínálnak kulcsot.

Noha emberi szem eddig zagyáramlást közvetlenül még sohasem figyelt

meg, a jelenség méretei elképesztőek. Egy több száz kilométernyi
távolságból elszállított, homokból, kavicsból és kőzetlisztből álló, nagy
sűrűségű zagyáramlás órákon belül több ezer négyzetkilométernyi
mélytengeri aljzatra képes üledékszőnyeget teríteni. A szárazföldön
lejátszódó jelenségek közül csupán a magas hegységek rettegett porhó
lavinája mérhető össze vele, továbbá az olyan vulkáni „izzó felhők” (nuée
ardente), mint amilyenek 1902-ben másodperceken belül egy kivételével
megölték a Martinique szigeti Saint-Pierre mind a 30 000 lakosát. (Az
egyedüli túlélő egy gonosztevő volt, akit sötétzárkájának viszonylagos
védelme mentett meg.) (A Saint'Pierre-i katasztrófának Peter Francis szerint
három túlélője volt. (P. Francis: Vulkánok. Gondolat, Bp., 1981.)) Mind a
lavinák, mind a vulkáni kitörések esetében a szilárd anyag levegővel is
keveredik, és az így keletkező különös „szupernehéz” légáram száguld
lefelé a lejtőn. Miután a súrlódásnak szinte semmi korlátozó hatása sincs,
az áramlás ereszkedési sebessége megközelítheti a zuhanó repülőgép
sebességét. Porhó lavina csak száraz hóból alakul ki, s ha egyszer kialakult,
nemcsak a lejtőn lefelé ereszkedhet, hanem keresztülszáguldva a
völgyfenéken, még az átellenes lejtőre is felkapaszkodhat egy darabig,
miközben feldúl és romba dönt mindent, ami útjába kerül. Kétségtelenül
ilyen volt az a lavina is, amelyik 1970. február 10-én a Val d’Isére síüdülőt
sújtotta a Francia Alpokban. A Union of Fresh Air Centers által fenntartott
viszonylag új turistaház ebédlője reggeliző fiatalokkal volt tele,
amikor távoli morajlásra lettek figyelmesek, amely mind hangosabb és
hangosabb lett. A lavina a völgy túlsó oldalán hömpölygött lefelé,
keresztezte az lsére folyót, az N202-es jelű országos főútvonalat, majd
keresztülzúdult a betonépület ablakain. A jelenlévők egy része kirepült az
átellenes oldalon levő ablakokon, a többieket betemette a keményre
összetömörödött hó. Harmincnyolcan fulladtak meg. Anuée ardente
esetében hó helyett a robbanásos kitörés során keletkező vulkáni hamu és
izzó gázok keverednek össze a levegővel.

Kevesen - ha voltak egyáltalán - vették komolyan Dalynek azt az állítását,

hogy hasonló dolgok víz alatt is megtörténhetnek, s ez így volt mindaddig,
amíg Philip Kuenen a hollandiai Groningen egyetemén kísérletsorozatot
nem végzett egy több mint 30 méter hosszú tartállyal, amely dönthető is
volt, hogy utánozni lehessen a nagy sűrűségű zagyáramlás létrejöttéhez
szükséges körülményeket. Az ő eredményei késztették Bruce C. Heezent és
Maurice Ewingot, az akkori Columbia Egyetem Lamont Geológiai
Obszervatóriumának (Lamont Geological Observatory, mai nevén Lamont-
Doherty Geológiai Obszervatórium - Lamont-Doherty Geological
Observatory) két munkatársát arra, hogy megvizsgálják annak a
földrengésnek a következményeit, amely az Új-Fundlandtól délre fekvő
Grand Bankset rázta meg hevesen 1929. november 18-án. A rengés olyan
területen pattant ki, ahol tenger alatti kábelek keresztezték egymást, és
közülük tizenkettőt el is szakított. A kábelek éppen üzemben voltak, így
jegyzőkönyvek rögzítették azokat az időpontokat, amikor megszakadtak.
Megállapították, hogy a rengés centrumának 95 kilométeres körzetében
elhelyezkedő hat kábel a földrengés kipattanásakor szakadt szét. Ezek a
következők voltak:

New York és St. John’s (Új-Fundland) között, „New York No. 1”

(Commercial Cable Co.)

Canso (Új-Skócia) és Faial (Azori-szigetek) között, „Main No. 4”

(Commercial Cable Co.)

Halifax (Új-Skócia) és Harbour Grace (Új-Fundland) között (Imperial

Cable Co.)

New York és St. John’s (Űj-Fundland) között, „New York No. 2”

(Commercial Cable Co.)

Canso (Új-Skócia) és Faial (Azori-szigetek) között, „Main No. 6”

(Commercial Cable Co.)

New York és Bay Roberts (Új-Fundland) között, „No. 1” (Western Union

Cable Co.)

Egy másik kábel, amely Cape Codot, illetőleg az Új-Fundlandtól délre

fekvő St.-Pierre és Miquelon szigeteket kötötte össze (a French Cable Co.
üzemelteti), még további tizenhárom percig működött, s csak azután
szakadt el. Jóval messzebb, kint a tengeren húzódott még ezenkívül öt
kábel, amelyeknek elszakadási időpontjai arról tanúskodtak, hogy nagy
sebességű és nagy területre kiterjedő, lavinaszerű esemény játszódhatott le.

„Több mint tizenhárom óra kellett ahhoz - írta később Heezen -, hogy a
rengés epicentrumától mind délebbre és délebbre fekvő újabb kábelek
szakadjanak szét, egyik a másik után, szabályos egymásutániságban.
Minden egyes szakadás az előzőnél lejjebb fekvő kábelnél következett be,
míg végül az utolsóra az epicentrumtól 480 kilométerre, az óceáni
mélymedencében került sor.”

Ekkor az alábbi kábelek sérültek meg:

Halifax és Faial között (Imperial Cable Co.)

Cape Cod és Brest (Franciaország) között (French Cable Co.)

New York és Faial között (French Cable Co.)

New York és Bay Roberts (Új-Fundland) között, „No. 2” (Western Union

Cable Co.)

New York és Horta (Azori-szigetek) között, „No. 1” (Western Union Cable

Co.)

A szakadások időbeli sorrendjéből Heezen és Ewing arra következtetett,

hogy az ezeket előidéző heves, iszapos vízáramlat - amelynek óránkénti
sebessége a kezdeti stádiumban több mint 83 kilométer lehetett, ráadásul
rendkívül széles frontszakaszon mozoghatott - a kábeleket 200 kilométer
hosszúságú darabon sodorta el.
5. ábra 1929. november 18-án legalább egy tucatnyi tenger alatti kábel
sérült meg a Grand Banksen kipattant heves földrengést követően. A
kábelszakadások időbeli sorrendjéből Bruce Heezen és Maurice Ewing
1951-ben arra következtetett, hogy tenger alatti lavina - más szóval
„zagyáramlat” - söpört végig a fenéken, be egészen a nagy távolságban levő
közép-atlanti területekig. A kezdetben expresszvonat sebességgel száguldó
áramlat hatalmas üledékleplet terített szét az óceán fenekén

Az óceánfenékről később vett kőzetmintákból kiderült, hogy a folyamat

során lerakodott anyag a földrengés helyétől körülbelül 800 kilométerig
terjedő, s legalább 100 000 négyzetkilométeres területet fedett be zömmel 1
méteres vastagságban. Kuenen szerint ennek az üledéknek a térfogata 100
köbkilométer lehetett - „amely elegendő lenne annyi tartályhajó
megtöltéséhez, amennyi sorba rakva hússzor körbeérné az egyenlítőt”. Azt,
hogy az egész egyetlen hatalmas áradatként zúdult le, osztályozottsága
árulja el - egy olyan sajátság, amely a zagyáramlatokból lerakodott
üledékek jellemzője. Az osztályozódásnak ennél a fajtájánál a gyorsan
mozgó törmelékből legelőször a kavicsok ülepednek le, s a belőlük képződő
réteg közvetlenül a tengerfenéken már meglevő jellegzetes nyílttengeri
iszap tetejére települ. Ezután a durva, majd a kisebb homokszemcsék
ülepednek le, végül pedig a legfinomabb frakció, a kőzetliszt is lerakódik.
Ily módon sajátságos üledékösszlet alakul ki, amelyben a szemcseméret
felfelé folyamatosan finomodik: az alsó legdurvább rétegtől a legfelső
legfinomabb rétegig.

Ebben az esetben egy földrengés, illetőleg a kontinentális talapzat szélének

meredek lejtőjén a rengés által kiváltott földcsuszamlás volt az a tényező,
amelynek hatására az üledék a vízben lebegő állapotba került. Ilyen
földcsuszamlások ismételt előfordulására lehet számítani folyótorkolatok
távolabbi környezetében is, olyan helyen, ahol az üledék lejtőn halmozódik
fel, mindaddig, amíg instabillá nem válik és el nem szabadul. A legtöbb bajt
e tekintetben minden bizonynyal az afrikai Kongó folyó okozta egy
telefonkábel-társaságnak. A XIX. század végén a tengerpart mentén kábelt
fektettek le, ügyelve arra, hogy a vezeték a parttól elegendően nagy
távolságban legyen úgy, hogy a folyó torkolatához se kerüljön közelebb 110
kilométernél. Ezt biztonságos távolságnak tartották, ám hét éven belül a
kábel mégis öt alkalommal szakadt el.

A szakadások mindig azon a szakaszon következtek be, ahol a kábel egy

kanyont keresztezett.

Ez a kanyon emlékeztet a New York közelében húzódó szurdokvölgyre, és

úgy látszott, hogy a folyó torkolatából ismételten kiinduló
törmelékáramlatok következtében vágódott a tengerfenékbe, vagy
legalábbis ezek akadályozták meg eltömődését. Minthogy a kanyon alja 2
kilométernyire volt a víz alatt, a kábel kihalászása és megjavítása minden
alkalommal jelentős vállalkozást igényelt. Ezért azután 1893-ban
újrafektették úgy, hogy kikerülje a folyótorkolatot, amelyet immár 200
kilométerre közelített csak meg. A helyzet ahelyett, hogy javult volna, még
rosszabbra fordult. Négy éven belül kilencszer következett be szakadás.

A kábeltársaság ezután úgy határozott, hogy megpróbálja a kábelt a

folyóhoz közelebb, sekély vízbe lefektetni, azzal a megfontolással, hogy így
legalább a javítási költségek csökkennek majd. Az elkövetkező negyven
évben huszonkét ízben kellett kábelszakadásokat elhárítani, így 1937-ben a
kábelt teljes hosszúságában sorsára hagyták.
A Lamont Obszervatórium kutatóhajójának - a Vema nevű kétárbocos
schoonernak - a Kongó kanyonjánál végzett részletes felmérései azt
mutatták, hogy a kanyont mindkét oldalon hozzávetőleg 100 méter magas,
gátszerű üledékfelhalmozódások szegélyezik. Hasonló, bár méreteit
tekintve kisebb „gátak” fogják közre a Genfi-tó alján húzódó hasadékot.
Ezek nyilván olyan anyagból alakultak ki, amely a törmelékáramlatnak a
kanyon partjain való túláradásai alkalmával ülepedett le.

A törmelékáramlatokat elindító üledékcsuszamlások váratlanságát jól

érzékelteti az a hasztalan igyekezet, hogy a dél-amerikai Kolumbiából a
Karib-tengerbe ömlő Magdalena folyó bejáratának mindkét oldalán
létesített hosszan benyúló mólók épségét megőrizzék. A mólókat több ízben
újjá kellett építeni, mert a gátak aljzata megcsúszott, és nagy sebességgel
belesuvadt a tengerbe. Egy alkalommal egyetlen éjszaka folyamán egy 250
méteres gátszakasz semmisült meg, és amikor a mérnökök hozzáláttak a
helyreállításhoz, 40 méteres vízmélységet észleltek. Máskor pedig a
tengerparttól 24 kilométerre 1,5 kilométeres mélységből kihalásztak egy
javításra szoruló kábelt, amelyet zöld folyami hínár borított!

Bár a hatalmas tenger alatti kanyonok keletkezése ma is vitatott kérdés,

sokan osztják azt a véleményt, hogy közülük legalábbis néhányat az olvadó
jégtakaróból származó anyag mélyített ki, amely a selfek peremén mint
üledék halmozódott fel, és azután bizonyos időközönként zagyáramlás
formájában száguldott le a lejtőn.

Ahhoz most már nem fér kétség, hogy mind a tenger alatt, mind a
szárazföldön ma is lejátszódnak váratlan természeti csapások.
Előfordulásuk mindamellett az egyöntetűség elvét sem sérti, különösen ha
azt általánosan értelmezzük. Nincs szükség egyedi - még kevésbé
természetfeletti - események feltételezésére ahhoz, hogy bolygónk víz alatti
és víz feletti felszínének alakulását megmagyarázzuk, még akkor sem, ha
ezeknek az eseményeknek egyike-másika epizódszerű és katasztrofális
hatású lehetett.

A XIX. század elején a vallás és a geológia bizonyos mértékig

elválaszthatatlanok voltak egymástól. William Buckland Reliquiae
Diluvinaae (Az özönvíz emlékei) című művében 1823-ban azt írta, hogy a
geológia „a vallás hasznos szövetségese és szolgálója”. Nézeteit döntően
befolyásolta az az elv, hogy „egyetemes árvizek elsodorták a négylábúakat
a kontinensekről, felszaggatták a szilárd kőzetrétegeket, és a végromlás
állapotába taszították a felszínt”.

Stephen Jay Gould, a Harvard Egyetem munkatársa szerint az egyöntetűség

elve, amely az effajta katasztrófaelméleteket kiszorította, két irányzatra
bomlott. Az egyik irányzat hívei a „körülmények és az anyagi állapotok
állandóságá”-ban hisznek (ez az esetenként előforduló katasztrófákkal
szemben kételkedéshez vezet); a másik iskola csupán azt hangoztatja, hogy
a természet törvényei állandók, még akkor is, ha ezek a törvények
szolgálnak alkalomadtán a természeti katasztrófák magyarázatául. Gould
szerint ez az utóbbi szemléletmód tette lehetővé Sir Charles Lyell számára -
aki egyébként a modern geológia alapjainak lerakásában segédkezett a múlt
század végén -, hogy „kizárja a természetfelettit a földtani
magyarázatokból”.

Figyelemre méltó, hogy Harry Hess, Velikovsky legkiválóbb pártfogója

(magatartását inkább humanista, mintsem tudományos indítékok
motiválták) volt az, aki segített megfogalmazni azt a Föld-elméletet, amely
lassú folyamataival semmivel sem volt kevésbé drámai, mint Velikovskyé.
E szerint az elképzelés szerint a földfelszínt egymással összeütköző
kéregtáblák alakítják, amelyek bizonyos területeken kivastagodnak, máshol
pedig a Föld mélye nyeli el őket. Bár a lemeztektonika eme korai
előharcosainak nem kellett annyi csúfságot elszenvedniük, mint
Velikovskynak pályafutása nagy részében, azt nekik is éveken keresztül
tűrniük kellett, hogy kollégáik kigúnyolják őket. Ennek az elméletnek az
igazi kibontakozását azonban még megelőzte egy egyszerűségénél fogva
ideálisnak látszó elmélet, amely a Földet csupáncsak táguló
léggömbnek tekintette.
4. A léggömbhipotézis
Megfelelő nagyságúra felfújt léggömbön egymás mellé lehet illeszteni a
kontinensek papírból kivágott alakzatait úgy, hogy azok a felszín
legnagyobb részét beborítsák. Ha tovább duzzasztjuk azután a léggömböt,
ezek a „kontinensek” szétválnak, és „óceáni medencék” jelennek meg
közöttük.

Számos tudós mérlegelte az olyan magyarázat lehetőségét, hogy a

kontinensvándorlás a Föld egészének tágulásával kapcsolatos, és ezt a
gondolatot - módosított formában - még az 1970-es években is támogatták.

S. Warren Carey, a hobarti Tasmaniai Egyetem földtanprofesszora volt talán

a legszenvedélyesebb és ékesszólását tekintve is a legkiemelkedőbb
támogatója ennek az elképzelésnek. 1958-ban a kontinensvándorlási
hipotézis értékelését célul kitűző nemzetközi konferenciát szervezett
Hobartban, amelyre „fővendég”-ként Chester Longwellt hívta meg a Yale-
ről.

Longwell azonban még a kezdet kezdetén tisztázta a hallgatóság előtt, hogy

a pólusvándorlást hajlamosabb elfogadni, mint a kontinensek viszonylagos
helyzetének megváltozását. Wegener elképzelésében különösen attól a
gondolattól idegenkedett, hogy a kontinentális kőzetek „hajói” az óceáni
kéreg „tengerén vergődnek keresztül” (amelyet ő ehhez túl merevnek
tartott). „Vajon áthatolhat-e egy hajó olyan tengeren, amely keményebb,
mint a hajó orra?” - kérdezte Longwell.

Amikor előadására sor került, Carey kifejtette, hogy a megoldás a Föld

tágulásában rejlik: ez szakította szét a kontinenseket, miközben óceáni
medencék alakultak ki, s ekkor a kéreg végigszántásának feltételezésére
sincs szükség. A fiatal Föld jelenlegi átmérőjének felénél is kisebb volt,
állította, és a maiénak kevesebb mint egynegyedét kitevő felületét teljes
mértékben kontinentális kéreg borította. Az ezt követő állandó tágulás
nemcsak a kontinensek széthúzódását eredményezte, hanem a kontinentális
lemezek alatt az anyag feltorlódását, ami a hegységrendszerek
kialakulásához vezetett.

A probléma - ismerte el - az volt, hogy megmagyarázzák az ilyen globális

tágulás lehetséges okát. Ha a Föld kezdetben hideg lenne, és utána
felmelegítenék, ez megduzzasztaná. Bizonyos belső anyag gáz
halmazállapotúvá alakulása valamelyest jobban felfújhatná a gömböt, mint
más jelenségek, például a „fázisátalakulások”. Ahhoz közülük egyik sem
látszik elegendőnek, hogy a Föld átmérőjét megkétszerezze.

Carey ezért a fizikusokhoz fordult, hogy gondoskodjanak a magyarázatról.

Neki mint geológusnak az a feladata - mondotta hogy „vakmerően
végigjárja” azt az utat, amelyen megfigyelései vezetik. „Lehetséges, hogy
ez végül is képtelenségbe torkollik, s akkor felhagyok vele, eddig azonban
ez nem fordult még elő. Éppen ellenkezőleg, arra ösztönöz, hogy
megkérjem a fizikusokat, dolgozzanak ki olyan Föld-modellt, amely időben
egyre gyorsabban tágul.”

Akadtak ugyan fizikusok, akik valóban előhozakodtak olyan elméletekkel,

amelyek megkövetelték, hogy minden égitest az idő előrehaladtával
táguljon, a jellemzőbb azonban az volt, ahogyan Niels Bohr, a nagy fizikus
is reagált az első ilyen elméletre. George Gamow orosz születésű
kozmológus, aki Bohr koppenhágai intézetének vendége volt, 1937-ben egy
napon irodájában üldögélt, amikor Bohr belépett. A Nature angol folyóirat
legutolsó számát lobogtatva így kiáltott fel: „Nézd, mit tesz az emberekkel
a házasság!”

Bohr Paul Adrien Maurice Diracre, az angol elméleti fizikusra célzott, aki
éppen akkoriban vette feleségül Wigner Jenő magyar származású amerikai
fizikus leányát. Dirac felvetette ugyanis, hogy a gravitációs és elektromos
erő viszonya lassan változik, továbbá azt, hogy a gravitáció - az egyetlen
nagy távolságokra ható erő a Világegyetemben, amely megszabja az összes
keringési és röppályát (valamint bennünket is a Földön tart) - gyengül.
Feltételezése szerint az elektromos és gravitációs erő aránya (amely
manapság igen nagy szám, lévén a gravitációs erő oly csekély ) eredetileg
egy volt. Ettől kezdve azonban a gravitáció állandóan gyengül, minthogy -
így Dirac - e hányadost a Világegyetem kora határozza meg. Ha a gravitáció
gyengül, a Föld belsejére nyomást gyakorló összes anyag könnyebbé válik,
és így a Földnek tágulnia kell.

Bár Diracet mint teoretikust Einsteinnel csaknem egyenrangúnak ismerték

el (egyik jóslata előre vetítette az antianyag felfedezését), elképzelését nem
fogadták lelkesedéssel. Teller Ede magyar születésű fizikus, akit később a
hidrogénbomba „atyjaként” ismertek, rámutatott arra, hogy ha a gravitáció
erősebb lett volna a múltban, a Nap több energiát termelt volna, és a Föld az
élet számára túlságosan forró lett volna. Az elméletnek megfelelően fel
kellene tételeznünk, hogy 200-300 millió évvel ezelőtt a Földön „a víz
forráspontjához közeli” hőmérséklet uralkodott. A dinoszauruszok számára
ez enyhén szólva kellemetlen lett volna. Valójában ez az aránylag nem is túl
távoli időkig teljesen kizárta volna az élet létezését.

Teller azonban érveléséhez a Világegyetem korára vonatkozó, 1940-es

években elterjedt becsléseket használta fel. Később kiderült, hogy az
Univerzum legalább háromszor olyan idős, mint ő feltételezte, és így a
gravitációs erő csökkenése lassúbb lett volna.

Dirac elképzelését Pascual Jordan, a hamburgi egyetem fizikaprofesszora

dolgozta ki részletesebben, és a javaslatot Egyed László, a budapesti Eötvös
Loránd Tudományegyetem geofizika tanszékének professzora is
alátámasztotta. Abból, amit a kontinensek múltbeli elárasztásairól tudunk,
nyilvánvaló - hangsúlyozta Egyed hogy a vízzel borított területek az utolsó
400 millió év során megszakításokkal ugyan, de egyre csökkentek. Az ok -
úgy érezte - kézenfekvő: kezdetben a Föld egész felszíne kontinentális volt,
azonban a bolygó fokozatosan tágult, kialakultak az óceáni medencék,
amelyek egyre több vizet tudtak befogadni, és így növekvő szárazföldi
területek váltak „vízmentessé”.

Időközben az Egyesült Államokban Robert H. Dicke a Princeton

Egyetemről, valamint egykori tanítványa, Carl H. Brans szintén arra a
következtetésre jutott, hogy a Föld tágul, de teljesen más okból. Einstein
gravitációs elméletét (az általános relativitáselméletet) részletes
vizsgálatnak vetették alá, és úgy találták, hogy ahhoz, hogy a gravitációs
erő lassú csökkenését is leírja, módosítani kell.
A hagyományos nézetek szerint, ahogyan azt Dicke összegzi, „a
Világegyetem távoli anyaga, amely a Föld körül gömbszimmetrikusan
oszlik el, nem gyakorol észrevehető hatást a Naprendszerre. A
Világegyetem tágulása nem jár helyileg kiváltott következményekkel.”
Felteszik azonban a kérdést, vajon megfelel-e az igazságnak, hogy a
bennünket körülvevő Világegyetemtől valóban olyan függetlenek vagyunk.
Ő és Brans arra következtetett, hogy a gravitáció gyengülésének oka a
Világegyetem tágulása. Ez Diracétől némileg különböző elgondolás. (1971-
ben Sir Fred Hoyle még ezektől is eltérő hipotézist állított fel, amely szerint
a gravitáció gyengülésével egyidejűleg valamennyi atomi részecske tömege
növekszik.)

1957-ben Dicke a Világegyetem tágulási sebességének jelenlegi becslései

alapján kiszámította, hogy az elmúlt 3,25 milliárd év során a gravitáció
annyit gyengült, amennyi a földtérfogat 15 százalékos növekedésének
előidézéséhez elegendő. Ez maga a kerületetet 1800 kilométerrel
növelné, ami távolról sem elegendő ahhoz, hogy az óceáni medencék
kialakulásának magyarázatául szolgáljon. Azonban ez a tágulás - írta -
„egyenértékű lehetne mintegy ötven, az óceán fenekén szétszórt, 20 mérföld
széles repedéssel”. Egy másik lehetőség az - mondta hogy sok kis
repedés jött létre, amelyek vagy hamarosan feltöltődtek üledékkel, vagy az
óceán fenekének lassú alakváltozása leplezhette el őket.

A Holdon, ahol a Földtől eltérően a táj képét az üledékképződés és más

ehhez hasonló folyamat csak kevéssé változtatja meg, a felszínt néhol olyan
„barázdák” tagolják, mint amilyet az Apollo-15 űrhajósai is vizsgáltak.
Ezenkívül 1972-ben a Mariner-9 űrszonda Mars körüli pályájáról olyan
képeket továbbított, amelyek a Mars felszínén jelentős repedéseket
mutattak. A gravitáció lassú gyengülésének hívei ezeket biztató tényeknek
tekintették.

A legizgalmasabb bizonyítékot azonban végül is, úgy tűnt, egy Dickének a

tengerfenék repedéseivel kapcsolatos 1957-es jóslatát követő felfedezés
szolgáltatta. A felfedezés annak az erő teljes háború utáni törekvésnek volt
a gyümölcse, amely az óceánfenék adottságainak megismerésére irányult,
és amelynek az Albatross, illetve az Atlantis 1947-es tengeri útjai csupán
előtanulmányait képezték. Bolygónk 71 százalékát borítják tengerek, és
erről a területről viszonylag csak keveset tudunk. Maurice Ewingnak, a
Lamont Geológiai Obszervatórium vezetőjének szellemes megjegyzése
szerint az az igyekezet, amellyel a tengerfenékről szerzett mégoly
szegényes ismereteink ellenére is meg akarjuk érteni Földünket, „olyan,
mintha egy futball-labdát kísérelnénk meg leírni, miután fűzőzsinórjának
egy darabját alaposan szemügyre vettük”.

A második világháború után egy sereg új műszer tette lehetővé, hogy -

képletesen szólva - visszavonulásra bírjuk a tengerek vizeit, és így
bepillantást nyerjünk az alattuk rejtőző világba. Ezek közé tartoztak azok az
üledékvastagság meghatározására szolgáló dugattyús kőzetmintavevők és
robbantótöltetek, amelyeket az Albatrosson és az Atlantison is használtak,
továbbá olyan eszközök, mint a víz alatti fényképezőgépek, műszerek,
amelyekkel a Föld mélyéből az óceán fenekén át feláramló hő mennyiségét
lehetett megmérni; az érzékeny magnetométerek, amelyeket a víz felszínén
végigvontatva több kilométernyi vízmélységben fekvő üledékek alatti
kőzetek mágneses tulajdonságainak finom változásait tudták regisztrálni.

Ezeknek a berendezéseknek az alkalmazását néhány esetben az Egyesült

Államok Haditengerészete támogatta bőkezűen, amely a háború utáni évek
elején még bőséges tőkével rendelkezett, és ama kevés kormányhivatal
közé tartozott, amely abban a helyzetben volt, hogy az alapkutatást segítse.
Annyi bizonyos, hogy a rakétahordozó tengeralattjáróknak előnyös volt a
tengerfenék „tereptárgyai"-nak, azok helyzetének pontos ismerete, s
ugyanígy a tengeralattjáró-elhárító szakszolgálatosok számára is fontos volt
ismerni a mélytengeri rétegek hangterjedési viszonyait. A kutatások zömét
mégis pusztán arra szánták, hogy minél többet megtudjanak arról a
kevéssé ismert területről, amely a haditengerészet működésének színtere.

Az a műszer, amely először fedte fel a tenger mélyének domborzatát, az

akusztikus mélységmérő volt. A hagyományos tengeri mérőzsinórral szinte
reménytelen vállalkozás volt nyílttengeri mélységmeghatározásokat végezni
a víz „mérhetetlen” mélysége miatt. Csak hősies erőfeszítések árán tudtak
ilyen méréseket végezni. A Challenger nevű, kutatási célokra használt
korvett 1872-től 1876-ig tartó 111 000 kilométeres emlékezetes tengeri
körutazásán, annak idején, az Atlanti-és Csendes-óceánon, több ízben 200
fontnyi súlyt engedtek le egy kenderből készült mérőkötélen, hogy
mélységméréseket végezzenek. Minden egyes mérés órákat vett igénybe.
Azonban ezek voltak azok a legelső mélységmeghatározások, amelyek azt
mutatták, hogy a nyílttengeri medencék a tengerszinttől számítva a
leghatalmasabb hegységek tengerszint feletti magasságánál is nagyobb
mélységeket érnek el. Azt is megállapították, hogy létezik egy széles
hátság, amely kettészeli az Atlanti-óceánt, jóllehet a 160 kilométerenkénti
mélységmérések alapján nem volt eldönthető, vajon egyszerűen csak egy
kiemelkedésről vagy inkább valamiféle hegyes-völgyes területről van szó.

Az első Atlanti-óceánt átszelő kábelek lefektetése a XIX. század második

felében még ösztönzőleg hatott ezekre a fáradságos mérésekre, a tenger
aljzatáról visszaverődő hanghullámokat hasznosító mélységszondázás
feltalálása azonban forradalmasította a tengerfenék feltérképezései. Az ilyen
elven működő műszerek hangimpulzust bocsátanak ki, s vele egyidejűleg
egy lecsévélődő papírtekercsre elektromosan gerjesztett jelet rajzol egy
írótű. A tű ezután lassan egyenes vonalat húz a papíron mindaddig, amíg a
tengerfenékről visszaverődött hanghullám be nem érkezik, amikor is a tű
egy második jelet rajzol. A két jel közötti távolság a mélységre lesz
jellemző. Az eljárás folyamatosan ismételhető, amíg a papír le nem
tekeredik. Az így nyert jelek sorozata a mélység változását jelzi.

Ily módon egy hajó automatikusan megrajzolhatja egy szelvény mentén a

tengerfenék domborzatát, anélkül hogy megállna. Az első akusztikus
mélységszondázást az Atlanti-óceánt keresztező szelvény mentén egy
amerikai hajó hajtotta végre az 1920-as évek elején, a teljesen
automatizált szondázóberendezések általános használata azonban a második
világháborúig nem terjedt el, és többségüket még akkor sem tervezték
nyílttengeri mélységekre. Feladatuk inkább az volt, hogy megóvják a
hajókat a zátonyra futástól. Volt viszont egy akusztikus mélységmérővel
felszerelt német kutatóhajó, a Meteor, amely 1925-től 1927-ig nagyszabású
felmérést végzett, s ezzel először tárta fel az Atlanti-hátság gyorsan változó
topográfiáját. Azt mondogatták, több hegység van New York és London
között, mint New York és San Francisco között. Ezen túlmenőleg a
Meteor által az Atlanti-óceán déli részén végzett mélyvízi sótartalom- és
hőmérsékletmérések azt mutatták, hogy valamiféle gát az óceán két oldalán
a fenékvizeket különválasztja egymástól. Ez volt az első utalás arra, hogy
az egész Atlanti-óceánt északtól délig egy hátság szeli ketté.
Nem sokkal a Meteor útjai után indult el a világ körül egy expedíció a Dana
nevű hajón, amelynek költségeit a dán söripar Carlsberg-alapítványa viselte.
Ez az expedíció fedezte fel az Indiaióceán nyugati részét kettészelő tenger
alatti gátat. Ezt a gátat az expedíció pénzügyi támogatóinak tiszteletére
Carlsberg-hátságnak nevezték el, így örökítve meg a térképen a híres
márkájú sör nevét. Ekkoriban - az 1930-as évek közepén - született meg az
a felfedezés, amely később kulcsszerepet játszott a Föld tágulásáról
folytatott vitában. A felfedezés egy angol expedícióhoz fűződik, amely R.
B. Seymour Sewell és John D. H. Wiseman geológus vezetésével az Indiai-
óceán alját kutatta a John Murray nevű hajón. Kezdetleges akusztikus
szondázóműszerükkel kiderítették, hogy az Ádeni-öböl szájánál fekvő
Szokotra szigettől délkeleti irányban az Indiai-óceánba benyúló Carlsberg-
hátság nagy részét egy mély bevágódás vágja ketté.

Az angolok egy másik hátságot is felfedeztek a közelben az Arab-

tengerben, amit ők Murray-hátságnak neveztek el. Ezt a hátságot is
hasadékvölgy osztotta ketté. A Carlsberg-hasadék a környező
hegygerinchez viszonyítva körülbelül 300 méter mély. Wiseman és Sewell
beszámolójukban megemlítették, hogy ezek a szakadékok hasonlóak
azokhoz a hasadékvölgyekhez, amelyek a Jordán-árokból kiindulva a
Vörös-tengeren és az Ádeni-öblön keresztül húzódnak. Úgy tűnt továbbá,
hogy ezek a tenger alatti kanyonok a vörös-tengeri árok folytatásának
számító Kelet-afrikai-árokkal is kapcsolatban vannak.

A két tudós megfigyelte, hogy a világ földrengés-tevékenységi térképe

(annak ellenére, hogy akkoriban még meglehetősen kezdetleges volt)
rengéses övezeteket mutat a Carlsberg-hátság és az Atlanti-hátság mentén.
„A rengéstérképek amellett, hogy további bizonyítékot
szolgáltattak számunkra a Kelet-afrikai-árok és a Carlsberg-hátság közötti
hasonlóságot illetően - írták -, arra is rámutattak, hogy a földrengéses
övezetek azokat a vonalakat jelölik ki, amelyek mentén a földkéreg instabil
állapotban van...”

Wiseman, aki jelenleg a British Museumban (a természettudományi

részlegnél) dolgozik, közölte, hogy ő és munkatársai - felfedezéseik,
valamint a közép-atlanti földrengések alapján -arra gyanakszanak, hogy az
Atlanti-hátságot is szakadékvölgy vágja ketté. 1940-ben egy expedíciót
terveztek a kérdés megvizsgálására, a második világháború azonban
közbeszólt.

A földrengésjelző készülékek háború utáni szakadatlan tökéletesítésének

következtében (amelyet részben az az amerikai törekvés ösztönzött, hogy
megkülönböztessék a természetes földrengéseket a föld alatti kísérleti
atomrobbantásoktól) a Föld rengésaktivitásáról, elsősorban az óceánok
területén, már sokkal pontosabb térképek születtek. Nemcsak a meglevő
földrengésjelző állomásokat szerelték fel fejlettebb műszerekkel, hanem új
állomások is megkezdték működésüket olyan körzetekben, ahol eddig nem
volt egy sem. Szeizmikus állomások hálózatát állították fel Indiában, Dél-
Afrikában és másutt.

Ennek eredményeképpen nyilvánvalóvá vált, hogy az erősen rengéses

területek egy hatalmas, szerteágazó vonalhálózatot alkotnak. 1953-ban, a
londoni Királyi Természettudományos Akadémia (Royal Society) ülésén J.
P. Rothé, a strasbourg-i Nemzetközi Szeizmológiai Központ (International
Bureau of Seismology) vezetője egy, az elmúlt harminc évre vonatkozó
földrengésaktivitási térképet mutatott be. A térképen - mondotta - „egyre
világosabban kirajzolódik egy több mint 30 000 kilométer hosszú, csaknem
összefüggő szeizmikus zóna, amely két részre tagolja az Indiai- és az
Atlanti-óceánt”. A zóna ágai hangsúlyozta - Afrika és az Antarktisz között
félúton csatlakoznak egymásba, és „az Ádeni-öböltől a Spitzbergákig
majdnem tökéletes folytonosságot mutatnak (lásd a 6. ábrán bemutatott
térképet, illetve az újabb keletű földrengésaktivitási világtérképet a 12.
ábrán).

A jelenség valódi nagyságrendjére azonban igazán a Lamont Geológiai

Obszervatórium kutatóinak fáradozásai irányították rá a figyelmet. Az
1950-es évek elején a fiatal és igyekvő Marie Tharp, aki egy geodéta leánya
volt és az obszervatórium személyzetéhez tartozott, az Atlantióceán
aljzatának térképén kezdett el dolgozni. Munkájához akusztikus
szondázások eredményeit használta fel, amelyek eddigre már tekintélyes
mennyiségben halmozódtak fel. Az obszervatóriumot Maurice Ewing
létesítette a Columbia Egyetem számára Thomas William Lamont
bankár Hudson folyóra néző egykori nyári rezidenciáján, a New York
állambeli Palisadesban. Sajnálatos módon a Meteor atlanti-óceáni útja során
végzett szondázások eredményei a szövetségesek berlini bombázásakor
elvesztek, Miss Tharpnak azonban rendelkezésére álltak az újabb
óceáni mélységszelvények is. Meglepte, hogy minden egyes, az Atlanti-
hátságot keresztező szelvényen egy és ugyanaz a jellegzetesség volt
megfigyelhető: a hátságot mély hasadék vágta félbe. Úgy látszott, mintha
Wiseman és Sewell háború előtti jóslata, hogy az Atlanti-hátság hosszában
szakadékvölgy húzódik, igaz.

Csupán fél tucat ilyen szelvénnyel rendelkeztek, így ez a megfigyelés nem

keltett különösebb feltűnést az obszervatóriumban egészen addig, amíg
Miss Tharp egy másik feladaton nem kezdett dolgozni. A megbízást a The
Bell Telephone Laboratories adta, és azt kérte, segítsenek kideríteni, vajon a
nyílttengeri földrengések felelősek-e azért, hogy a transzatlanti kábelek
rövid időn belül számos alkalommal elszakadtak. Miss Tharpnak az volt a
feladata, hogy térképre rajzolja a földrengések helyeit, és megvizsgálja,
milyen mértékben mutatnak ezek egyezést a szakadásokkal. Azt találta,
hogy jóformán minden rengés az Atlanti-hátságot kettészelő szakadékvölgy
alatt, kis mélységben pattant ki.

Főnöke, Bruce Heezen észrevette, hogy ezek a rengéses övezetek Afrikát

körülvéve nemcsak az Indiai-óceánba nyúlnak be, hanem az egész világra
kiterjedő hálózatot képeznek, az Északi-Jeges-tengeren keresztül Szibériáig
és Ausztráliától délre az Indiai-óceántól a Csendes-óceánig. Vajon állhat-e
ez az egész rendszer hasadékvölgyekkel felszabdalt óceáni hátságokból?

A Csendes-óceán roppant kiterjedésű aljzatáról még csak töredékes

ismereteink voltak. A századforduló szórványos mélységmeghatározásai a
Csendes-óceánban csupán Mexikó magasságában jeleztek kiemelkedést a
tengerfenéken. 1946-ban azután az Egyesült Államok Haditengerészetének
expedíciója - a Highjump (magasugrás)-akció során (e sorok írójával
együtt) - déli irányban keresztülhajózott a Csendes-óceánon Panamától a
déli-sarki úszó jégtáblákig. A kiadott utasítás értelmében ezen az úton
tizenegy hajó végzett akusztikus mélységszondázást egymástól legalább 80
kilométer távolságban, egymással párhuzamosan futó nyomvonalakon,
hogy együttesen széles sáv mentén kapjanak adatokat. A mérések
megerősítették egy nagy, észak-déli hátság létezését, amely a Húsvét-
szigetnél bújik ki a tengerből, északi szakasza pedig Mexikó partjai mentén
fut végig. Jelenleg Kelet-csendesóceáni-hátságnak nevezik, s az Atlanti-
hátságtól abban különbözik, hogy oldalai kevésbé meredekek, felszíne
lankásabb, és nem vágja ketté központi helyzetű szakadék sem.
Mindenesetre a Föld aktív zónáinak más hátságaihoz hasonlóan ezt
is ismétlődő földrengések fészkei kísérik teljes hosszúságban.

6. ábra 1953-ban J. P. Rothé ezzel a térképpel bizonyította, hogy az Atlanti-

és Indiai-óceánt rengéses zónák élesen kirajzolódó vonalai osztják ketté. A
vonalkázott területek a többi fő szeizmikus övezetet jelzik

Kedvező időpontban vetették fel azt a gondolatot, hogy a földrengésfészkek

világméretű eloszlását bemutató térképek tenger alatti hátságok rendszerét
jelzik, amelyek az óceáni aljzatban végbemenő intenzív folyamatokról
tanúskodnak. Az 1957-1958-as Nemzetközi Geofizikai Évben ugyanis a
tengerparti nemzetek az addigi legnagyobb szabású óceánkutatási tervet
indították el. Számos kutatóhajó - köztük a Vema és a Conrad a Lamont
Geológiai Obszervatóriumtól, az Argo, a Horizon és a Spencer F. Baird a
kaliforniai Scripps Oceanográfiai Intézettől, valamint két angol hajó, az
Owen és a Discovery - gyártották a mélységszelvényeket a hátságok
hálózatának rengéses szakaszait keresztező útvonalakon, és most már
kétséget kizáróan bizonyították ennek az egész Földre kiterjedő rendszernek
a létezését.

Korántsem volt egyszerű dolog e hátságrendszernek felkutatásában annak a

szakasznak a meglétét bizonyítani, amelyet a földrengések Északi-Jeges-
tengert keretező vonala jelzett, minthogy a körzet elérésében úszó jégtáblák
akadályozták a hajókat. Egy hátságot sodródó jégtáblákon létesített szovjet
és amerikai állomások mélységmeghatározásai alapján fedeztek fel. Ez a
Lomonoszov-hátság néven ismert alakulat a Jeges-tenger csendes-óceáni
oldalához közelebb húzódik, mint a földrengések centrumait összekötő
vonal, és nem kapcsolódik hozzá rengéstevékenység. A jég különböző
részein egy-egy pontban elvégzett mélységmérések arra utaltak, hogy lennie
kell egy másik, aktív hátságnak is a rengések vonalában. Ezt a Nautilus és a
Skate atom-tengeralattjáróknak az Északi-sark jégmezői alatt megtett útjai
alkalmával bizonyították az 1950-es évek végén. A tengeralattjárók mérték
az óceánfenék mélységét, és regisztrálták a felettük levő jég aljának
változásait is.

Amikor bebizonyosodott a hátságok és szakadékvölgyek hálózatának egész

világra kiterjedő volta, Heezen, Tharp és Ewing bejelentették, hogy ez
képviseli a Föld legnagyobb kiterjedésű földrajzi alakulatát: egy 65 000
kilométer hosszú tenger alatti hegységrendszert, amely valamennyi óceánra
kiterjed, és sok helyütt központi helyzetű hasadékvölgy szeli ketté.
Heezen hangsúlyozta, hogy míg a coloradói Grand Canyon legimpozánsabb
80-100 kilométeres szakaszán átlagosan nem sokkal több mint 1000 méter
mély, és szélessége 6 kilométertől 30 kilométerig változik, addig az Atlanti-
hátság hasadékvölgye - jóllehet rejtve van az ember szeme elől - kétszer
olyan mély, és szélessége száz és száz kilométereken keresztül 20 és 50
kilométer közötti. Az örök sötétségbe borult tengeri hegyszorosoknak ez
utóbbi sorozatát szemelték ki amerikai és francia óceánkutatók, hogy az
1970-es években mélymerülésű tengeralattjáróikkal felderítsék őket.
Heezen, mint már említettük, arra következtetett, hogy a hasadékok a Föld
tágulása miatt keletkeznek, nagyjából Carey elképzeléseihez hasonlóan.
Valamivel szerényebb méretű tágulást tételezett fel J. Tuzo Wilson, a
torontói egyetemen, aki később, mint a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai
Unió (International Union of Geodesy and Geophysics) elnöke - ilyen a sors
-, kiemelkedő szerepet játszott abban, hogy a kontinensvándorlás
hipotézisét a hitetlenkedő tudományos világnak „eladja”. Kiemelte, hogy
azok a párhuzamos hegyláncok, amelyek az óceáni hátságokat alkotják, a
Föld felszínének durván akkora területű részét foglalják el, mint amekkora
területnövekedésre számíthatnánk, ha a Föld Dicke elképzeléseinek
megfelelően tágult volna. Ebből hallgatólagosan következik - állította hogy
a hátságok ennek a tágulásnak a következményei.

Maga Dicke először örömmel fogadta ezeket a felfedezéseket, amelyek

elméletét alátámasztani látszottak, azonban 1962-re már elegendő mágneses
adattal rendelkeztek ahhoz, hogy kellő nyomatékkal állíthassák: az Atlanti-
óceán két oldala 200 millió évvel ezelőtt (ami földtani értelemben
viszonylag rövid idő) még közvetlenül egymás mellett volt. Dicke ekkor
rámutatott arra, hogy az óceánnak ilyen rövid időn belüli kialakulásához
300-szor nagyobb ütemű tágulásra lett volna szükség, mint ami elméletéből
következik. Ezenkívül a Föld ilyen gyors tágulása csökkentette volna
forgássebességét, miáltal a nappalok jelentős mértékben
meghosszabbodtak volna az utolsó 2000 év során. Dicke bizonyítékot talált
azonban arra, hogy ilyen változás nem következett be. Ezért arra
következtetett, hogy a nyílttengeri hátságok és hasadékvölgyek kialakulása
nem tulajdonítható a Föld tágulásának. Ha a gravitáció mind ez ideig
gyengült is volna, az általa okozott tágulási folyamat lassúsága miatt a
keletkező repedéseket eltüntették volna azok a gyorsabb lefolyású
folyamatok, amelyek állandóan feszítik, összenyomják, illetőleg üledékes
takaróval borítják a Föld felszínét.

Bár Carey óvta a feledéstől a tágulási elméletet, manapság már csak kevés
híve van. Időközben a tengerfenék új és régi felfedezései hatalmas feladat
elé állították azokat, akik a földi jelenségek okait kutatták. Nyilvánvalóvá
vált, hogy az óceánok és a kontinensek kevés közös tulajdonsággal
rendelkeznek.
A szárazföldeket gyűrthegységek, nagy gránittömegek, a legkülönbözőbb
korú kőzetek (legalább 3 milliárd évet fognak át) és felettébb bonyolult
szerkezetek jellemzik. Az óceáni medencékben ezzel szemben csupán
vulkáni hegységek vannak. Ezeket lávakőzetek építik fel, amelyek nem
gránitos, hanem bazaltos összetételűek. Az óceáni aljzat kőzetei minden
esetben meglehetősen fiatalok, és szerkezetük viszonylag egyszerű. A
feladat az volt, hogy ezeket a sajátosságokat egységes földfejlődési elmélet
keretébe foglalják.
5. Vita a földköpenyről
1957. március 26-án este a Princeton diákjai és az oktatói kar a Guyot
Hallban gyülekezett, hogy meghallgassák Bruce Heezen előadását az
újonnan felfedezett tengeri hátságokról. Amikor beszámolójának végére ért,
Harry H. Hess, az egyetem földtani tanszékének vezetője
emelkedett szólásra, s tömören csak ennyit mondott: „Ön a földtant
alapjaiban rázta meg.”

A hátságok felfedezése Hess számára roppant nagy jelentőségű volt. Ez a

felfedezés ugyanis kulcsszerepet játszott a földtannak a következő három
évben meginduló forradalmi változásában, amelynek kibontakozásában
magának Hessnek is tevékeny része volt. Ellentétben egyesekkel, akik azt a
nézetet vallották, hogy napjainkban is mélyreható földrajzi változások
játszódnak le. Harry Hess egyáltalában nem volt hivalkodó természetű, még
annyira sem, mint amennyire bajusza alapján sejteni lehetett volna. Higgadt
mozgású, tudományos lépéseit tekintve körültekintő - sőt óvatos ember volt.
Csupán az árulkodott a benne szunnyadó elementáris tenni akarásról, hogy
folyamatosan egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nézeteit a
washingtoni államigazgatás olyannyira megfontoltnak tartotta, hogy a
nemzeti űrkutatási program irányításáért felelős Űrkutatási Tanács elnökévé
nevezték ki. Fő érdeklődése azonban éppen ellentétes irányba - inkább a
mélységek, mint a nagy magasságok felé - vonzotta.

Egész pályafutása során az óceán mélyének titkai foglalkoztatták. Az 1930-

as évek elején a Yale Egyetemen oklevelet szerzett. Ezt követően a
Princeton doktoranduszaként elkísérte Vening Meineszt, a holland
gravitációs szakembert arra a tengeri útjára, amelyen egy tengeralattjáró
fedélzetén a Nyugat-India partjainál fekvő tengeri árkok közelében
gravitációs méréseket végzett. Korábban említettük már, hogy Véning
Meinesz az 1920-as évektől kezdődően több hosszú utazást tett
tengeralattjárón, s a víz alá merült jármű stabil fedélzetén ingalengéseket
végezve a gravitációs tér helyi változásait regisztrálta. Egy holland
tengeralattjárón tett keletindiai utazása után Meinesz a következő
alkalommal az Egyesült Államok hadiflottájának S-21-es és S-48-as
tengeralattjáróján vizsgálta végig az óceáni aljzatot Nyugat-India
térségében. Kelet-Indiát illetően megállapította, hogy az árokrendszert,
amely a hátsó-indiai szigetívvel párhuzamosan, annak déli oldalán fut, egy
160 kilométer széles, 5000 kilométer hosszú és feltűnően kis gravitációs
értékekkel jellemezhető sáv kíséri végig, s ez a sáv a szigetlánc vonulatát
követve északnak fordul, elhalad Új-Guinea nyugati partjai mellett, és
felnyúlik egészen a Fülöp-szigetek keleti partvidékéig. Ehhez hasonló
gravitációs „anomáliát” fedeztek fel a Japán és Nyugat-India óceán felőli
oldalán húzódó árkok mentén is.

Az 1950-es évekre a mélytengeri árkok, mint a földfelszín legérdekesebb

domborzati sajátosságai, a középpontba kerültek. A felettük tapasztalható
különlegesen gyenge gravitációs tér szolgáltatta Hessnek és társainak a
legmegbízhatóbb jelzések egyikét a tengerek mélyén lezajló folyamatokról.
Az árkok - mint hosszú, mély sebek - a Csendes-óceán medencéjének
peremi részein helyezkednek el, s közülük némelyik nagyobb mélységeket
rejt, mint amennyire a Mount Everest a tenger szintje fölé tornyosul. A
különbség sok helyütt az 1 kilométert is meghaladja! Jellegzetességük,
hogy a vulkáni szigetíveknek vagy vulkanikusan aktív tengerparti
hegyvonulatoknak - mint például az Andok - mindig a tenger felőli oldalán
húzódnak. Hessék előtt most már kétségtelen volt, hogy a szigetek vagy
hegységek kiemelkedése és az árkok besüllyedése egyugyanazon folyamat
részeként fogható fel.
160 180 160 KO 120

7- ábra. A Csendes-óceán peremét mély sebek gyanánt az aljzatba vágódó

árkok sorozata jellemzi: 1 Aleut-árok, 2 Kuril-árok, 3 Japán-árok, 4 Nansa-
árok, 5 Mariana-árok, 6 Palau-árok, 7 Filippínó-árok, 8 Weber-árok, 9
Jávai-árok, 10 Új-britanniai-árok, 11 Új-Hebridák-árok, 12 Tonga-
Kermadec-árok, 13 Peru-Chilei-árok, 14 Acapulco-Guatemala-árok cs 15
Cedros-árok. Robert L. Fisher és Roger Revelle „Trenches of the Pacific”
(A Csendes-óceán árkai) című dolgozatából átvéve. Copyright © 1955 by
Scientific American, Inc. Minden jog fenntartva

Minthogy az árkok fenekén a víznyomás négyzetcentiméterenként

körülbelül 1 tonna, beletelhet még egy kis időbe, mire kerekeken gördülő
tengerfenékjáró járművek tehetnek - a jövőben is bizonyára hátborzongató -
utazásokat az óceán e mélybe süllyedt országútjain. A tökéletes sötétségben
haladó járműnek csupán az itt élő foszforeszkáló teremtmények adnak majd
világító kíséretet, amint az árok legmélyebb szakaszait egymástól elválasztó
hágókon kapaszkodik át. Ha az oldalfalakat látni lehetne, megkapó látványt
nyújtanának, hiszen egyik-másik árok olyan mély, mint hét, egymás tetejére
rakott Grand Canyon, ami pedig hosszúságukat illeti, New Yorktól Kansas
Cityig is elérnének.

Az 1950-es évek közepén csak három hajó rendelkezett olyan

csörlőberendezésekkel és fokozatosan vékonyodó kábelekkel, amelyek
alkalmasak voltak arra, hogy segítségükkel mintavevő eszközöket
engedjenek le a mélytengeri árkok aljára. Az egyik az 1947-1948-as svéd
expedíció Albatross nevű hajója volt (ezt később a dánok a Galathea-
expedícióban is használták 1950 és 1952 között), a másik a kaliforniai La
Jolla városbeli Scripps Oceanográfiai Intézet hajója, a Spencer F. Baird, a
harmadik pedig a Vityaz szovjet kutatóhajó volt. A kőzetmintavétel a
mélytengeri árkok esetében különösen nehéz feladat volt, mert ezek olyan
keskenyek, hogy a hajó - mialatt a fenékkotrót vagy valami más eszközt
leengedi - könnyen elsodródhat közvetlenül az árok felett elfoglalt
helyzetéből.

A tengerfenékről való mintagyűjtésnek talán legnevezetesebb felfedezése

akkor született, amikor e kivételes mélységekből felszínre hozott üledékek
természetét sikerült tisztázni; Roger Revelle és kollégája, Robert L. Fisher
vette észre 1955-ben, hogy még a legmélyebb árokból kapott anyagminták
is „sok tekintetben a sekélyvízi üledékekre emlékeztetnek”. Revelle, aki
később a Népességkutató Központ (Center for Population Studies)
igazgatója lett a Harvardon, akkoriban a La Jolla-i Oceanográfiai Intézetet
vezette, s ez éppen ezekben az években végzett úttörő munkát a Csendes-
óceán aljzatának kutatásában, mint ahogyan a keleti partvidéken a Lamont
és a Woods Hole Intézet járt élen az atlanti-óceáni tengerfenék-
kutatásokban. Revelle tiszteletet parancsoló természete ellenére szívélyes
modorú, igen melegszívű ember volt. A Scripps Intézetben uralkodó vidám
hangulatra jellemző, hogy a Csendes-óceán egyik meredek parti szirtjére
telepített épületének a tenger fölött átívelő főfolyosóját legkitűnőbb
munkatársainak válogatott fényképei díszítették. Az egyik ilyen képen Sir
Edward Bullard ül egy sziklán, s öltözéke mindössze egy szalmakalap, egy
másik pedig Revelle-t ábrázolja egy hajó fedélzetén, derékig meztelenül,
amint éppen testére fonódó kábelek szövevényével küszködik, mint valami
modern Laokoon.

Revelle és Fisher az óceánfenék fent említett sebhelyeit kivételesen

érdekesnek tartották. „Voltaképp a csendes-óceáni árkok mérete és sajátos
formái keltették fel érdeklődésünket. Vajon miféle kérlelhetetlen erő lehetett
az - írták -, amely a tengerfenék ily hatalmas méretű alakváltozásait
létrehozta? Miért olyan keskenyek, hosszúak és mélyek ezek az árkok? S
mi történt az ezek helyéről hiányzó anyaggal? Vajon fiatalok-e avagy
idősek, és mi a jelentősége annak a ténynek, hogy a csendes-óceáni
»tűzgyűrű« mentén helyezkednek el - aktív vulkánok és heves földrengések
zónájában, amely körülöleli az egész hatalmas óceánt?”

Rámutattak arra, hogy ellentétben a hawaii vulkánokkal - amelyek lávája

rendkívül hígfolyós és kitöréseik is viszonylag csendesebbek a Csendes-
óceán peremének nagy részén a vulkánok igen robbanékonyak. A hawaii
vulkánok külső lejtői - például a Mauna Loáé - enyhe lejtésűek, mert a láva
gyorsan elfolyik a kitörési pont környezetéből, aminek következtében
magas, de fordított teknőhöz hasonló keresztmetszetű hegyek keletkeznek.
Ez éles ellentétben van azokkal a meredek vulkáni kúpokkal, amelyekkel
Japánban a Fudzsijama, az amerikai Washington államban a Rainier,
Alaszkában a Shishaldin, Mexikóban a Popocatépetl és a
cirkumpacifikus öv más vulkánjai is rendelkeznek.

A tűzgyűrű egyik-másik vulkánjának robbanásra hajlamos természetét az itt

élők nagyon is jól ismerik. 1883-ban a kelet-indiai Krakatau csúcsa röpült a
levegőbe: közel 20 köbkilométer kőzettörmelék és por szóródott szét
maximálisan 80 kilométer magasságig. A robbanást még a 3500 kilométerre
levő Ausztráliában is hallani lehetett. 1912-ben a kialudtnak hitt Katmai
tűzhányó robbant fel az Alaszkai-félszigeten, és még a 160 kilométernyire
fekvő Kodiak-szigetet is 30 centiméter vastag hamuval borította be. Egy
időre Alaszka nagy része is sötétbe borult. 1956-ban Kamcsatkán a
Bezimjannij vulkán repítette le kalapját, miközben 43 kilométer
magasba lövellte fel a vulkáni port, 20 kilométeres körzetben leszaggatta a
fák kérgét, és olvadt hóval összekeveredett hamuáradatot zúdított a közeli
völgyek mintegy 80 kilométeres szakaszán végig. A Bali szigeten levő
Agung tűzhányó heves kitörése 1963-ban - a tudósítások szerint - 1100
embert ölt meg, és olyan sok porfinomságú vulkáni anyagot juttatott a
sztratoszférába, hogy az Egyesült Államokban és más országokban több
hónapon keresztül napszálltakor színpadiasan vörös színbe borult az ég. A
Fülöp-szigeteken található Taal vulkánon egymás után többször
is robbanásos kitörések követték egymást, amelyek közül az egyik 1965-
ben 200 ember életét követelte.

A Csendes-óceán legjobb kikötői közül soknak a kialakulásában ilyen

tevékenység játszott közre. Az Antarktiszi-félsziget közelében levő
Deception Island valójában hatalmas kráter, amelyet a tenger elárasztott, de
távol van attól, hogy végleg kialudt vulkánnak nyilvánítsuk. Régen, amikor
még a bálnavadászflottáknak nyújtott szívesen igénybe vett menedéket, egy
alkalommal felforrt a kikötő vize, úgyhogy lepattogzott a festék azoknak a
hajóknak az aljáról, amelyeknek nem sikerült idejében távozniuk. 1967-ben
kitörésre is sor került, de ennek a helyszínen egyetlen tanúja sem volt.

A Csendes-óceánt körülvevő „tüzes gyűrű” nyilvánvalóan kapcsolatban van

a belső oldalán vele párhuzamosan futó árkokkal. Bármi is kényszeríti le az
óceáni aljzatot az árkok mélyére, ugyanennek kell felelősnek lennie a
vulkáni tevékenységért is. Revelle és Fisher figyelte meg azt, hogy az árkok
feletti gravitációs minimumok - amelyeket még Vening Meinesz mért ki
tengeralattjárójának fedélzetén - a Földön ismertek közül a legnagyobbak.
„Az árokképző erőknek a gravitációs erő ellen kell hatniuk - állapították
meg hogy a földkérget az árkok alatt lefelé húzzák.”

Hugo Benioff, a Kaliforniai Műszaki Egyetem munkatársa addigra már egy

másik meglepő körülményre bukkant az árkokkal és az ezek mentén húzódó
vulkáni övezetekkel kapcsolatban. Tökéletesített módszereket alkalmazott a
földrengések tényleges keletkezési helyének meghatározására, és így
kimutatta, hogy a rengésfészkek egy olyan ferde sík mentén helyezkednek
el, amely az árkok alatt kis mélységben kezdődik, és a szárazföldek
irányában nyúlik lefelé, az Aleut-szigetek esetében például a szigetív alá,
vagy Chilében a kontinentális perem alá.

Ábrázolt minden olyan földrengést, amely Dél-Amerikában 1906 és 1942

között pattant ki, és arra a megállapításra jutott, hogy az ezek által
meghatározott lejtős zóna 4500 kilométer hosszan követi a kontinens
nyugati szélét. A zóna a tengerpartot szegélyező árkok alól indul ki
viszonylag sekély mélységből, de az Andok alatt és attól keletre több mint
600 kilométer mélységbe süllyed - ami durván a Föld sugarának egytizede.
Vulkánkitörések e sávnak azon a részén fordulnak elő, ahol a földrengések
keletkezési mélysége 100 kilométer körüli.

Ez a lejtős sáv, amelyet Benioff-féle övezetként ismernek, átlag 45 fokos

szögben hajlik a kontinensek alá (jóllehet meredeksége pontról pontra
változik). A Benioff-zóna felismerése nyomán csábító volt tehát a gondolat,
hogy a földrengéseket a kontinentális tömb és az alája nyomuló óceáni
aljzat közötti súrlódással magyarázzák. Amikor az óceáni aljzat anyaga
bizonyos kritikus mélységbe ér (körülbelül 100 kilométer mélységbe), a hő
és nyomás hatására legillékonyabb alkotórészei kiolvadnak, és láva
formájában a felszínre törnek.

Feltűnő, hogy a csendes-óceáni peremsáv lávaömléseinek kémiai

összetétele mind nagyon hasonló egymáshoz. A keletkező kőzetet
andezitnek nevezik, mivel ez az Andokra (Andesekre) legjellemzőbb
kőzetféleség. A Csendes-óceán nyugati részének e folyamat révén keletkező
és e tipikus kőzetből felépülő szigeteit a Csendes-óceán belső részének
szigeteitől - mint például Hawaiitól - egy egyértelműen kijelölhető, ún.
„andezitvonal” választja külön.

A mélytengeri árkoknak még két további meglepő tulajdonságát vették

észre. Az egyik az volt, hogy közülük a legnagyobbak körülbelül
ugyanolyan mélységet - a tengerszint alatt 10 kilométert - érnek el, ami arra
utalt, hogy valamennyi hasonló és egyöntetű folyamat révén jött létre. A
másik sajátság pedig az volt, hogy az árkok kontinens felőli oldalai
általában meredekebbek, mint az óceán felőliek, és ez utóbbiak lefelé
görbülésének módja azt sugallta, hogy az anyagot a mélység nyeli el.

Folytatva fáradozásait, hogy az óceáni medencéket kialakító erőket

megtalálja, Harry Hess e kulcsfontosságú tulajdonságok jelentőségét
latolgatta, s közben felidézte emlékezetében azt a felfedezést, amelyet a
második világháború alatt tett. A háború előtt tengeralattjárók
fedélzetén végzett kutatásai során a flotta tartalékos állományába került,
tényleges szolgálatra a Pearl Harbor-i támadás után hívták be. A Csendes-
óceán nyugati felén levő szigetek elözönlésének idejére a U.S.S. Cape
Johnson nevű csapatszállító hajó parancsnoka lett, és miután a hajó
ingajáratban közlekedett, hogy csapatokat tegyen partra a Mariana-
szigeteken, a Fülöp-szigeteken és az Iwo-szigeten, ragaszkodott ahhoz,
hogy az ügyeletes tiszt az akusztikus mélységmérőt állandóan működtesse.
(Korábban már gondoskodott arról, hogy a hajót olyan
mélységmérővel szereljék fel, amely egyaránt alkalmas a mélytengerek és a
parti sekély vizek mélységének regisztrálására.)

A műszer mozgó papírtekercsének szemügyre vételekor gyakran

megfigyelte, hogy a hajó alatt nagy mélységben levő aljzat hirtelen
felemelkedik, s olyan lapos tetejű hegycsúcsot formál, mint egy vulkán,
amelynek levágták a tetejét. A háború után 160 darab ilyen képződményről,
„a csendes-óceáni medence víz alá merült ősi szigeteinek” felfedezéséről
számolt be, amelyek 3-4000 méter magasságba emelkednek a tengerfenék
fölé, de csúcsuk ritkán közelíti meg 1000 méternél jobban a víz felszínét. E
lapos tetejű formákat Arnold Guyot-nak a Princeton első
földtanprofesszorának tiszteletére „guyot”-knak nevezte el.

Csaknem bizonyosnak látszott, hogy a guyot-k egykor a tengerszint fölé

magasodó vulkánok voltak, amelyek a víz romboló tevékenysége
következtében laposodtak el. De vajon miért nem képződtek belőlük
atollok? Charles Darwin egyik legnevezetesebb eredménye volt annak
kimutatása, hogy a csendes-óceáni atollok ősi vulkanikus szigetek, amelyek
a tengerbe süllyedtek, de süllyedésük során a vízfelszínt elérő lapos
platójukon parányi tengeri élőlények korallzátonyokat építettek. Amilyen
ütemben a sziget süllyedt, úgy nőttek a korallok, és amikor a sziget maga
teljesen elmerült a vízben, sekély lagúnát körülvevő korallszigetecskék
gyöngyfüzére maradt csak vissza belőle: egy tipikus atoll.

Hess először úgy vélte, hogy a guyot-k a prekambriumi időszakban

képződtek, több mint 600 millió évvel ezelőtt, még a zátonyképző korallok
megjelenése előtt, amikor a tenger a mainál jóval sekélyebb volt. 1956-ban
azután megállapították, hogy a Csendes-óceán közepén levő néhány guyot
tetejéről származó üledék olyan sekélytengeri élőlények ősmaradványait
tartalmazza, amelyek fajai a viszonylag nem is olyan régi kréta időszakban,
100 millió évvel ezelőtt éltek. Hess arra volt kíváncsi, mi volt képes
elsüllyeszteni ezeket a hegységeket ilyen nagy mélységbe és ilyen rövid idő
alatt?
Időközben azt is felfedezték, hogy e tengeri hegyek némelyike félrebillent
helyzetben az óceáni árkok szélénél található, olyasformán, mintha ezeket
az eredetileg egyenes helyzetben keletkezett hegyeket valami futószalag
vinné lefelé az árokba. Az egyik a Tonga-Kermadec-árok tenger felőli
peremén emelkedik ki a tengerfenékből 8200 méter magasságba, és 370
méterrel közelíti meg a víz felszínét. Ez egyike a világ legmagasabb
hegységeinek, s - ha valaki láthatná - megdőlt helyzetűnek tűnne, akár a
pisai ferde torony. Ez a tény döntően befolyásolta Hesst ama véleményében,
hogy e tengeri hegyeket lassan a Föld mélye nyeli el. Ahogyan ő
megfogalmazta: ezek a hegyek „a zúzdába menetelnek”.

Végül álláspontjának megfogalmazásakor már íróasztalán hevertek azok a

meglepő adatok is, amelyek az óceánfenéken keresztül felfelé áramló
hőmennyiségről adtak tájékoztatást. Egészen az 1950-es évekig semmiféle
ismeretünk sem volt az óceáni hőáramokról. Ami a szárazföldeket illeti,
európai bányászok már a XVI. és XVII. században tapasztalták, hogy minél
mélyebbre ásnak, a kőzet annál melegebbé válik. Feltehetően Robert Boyle,
a gázok térfogatának és nyomásának kapcsolatát feltáró és a róla elnevezett
törvény felfedezője volt az első, aki ennek okát kutatta. (Bár kétségtelenül
Boyle-é az elsőbbség, valójában a Boy le-Mariotte-törvényekről van szó.) Ő
maga nem végzett méréseket, mert a XVII. századi rosszul szellőztetett
bányákat elviselhetetlennek tartotta. Mivel „a szabad légzést megnehezítő
mindenfajta behatással szemben különösen érzékeny” volt, mint 1671-ben
írta, „nem kerestem az alkalmat, hogy mély bányákba szálljak le”. A
hőmérsékletnek a mélységgel való állandó emelkedését tekintve inkább
mások elbeszélésére hagyatkozott, és a jelenséget úgy magyarázta, hogy
igen nagy mélységben tényleges tüzek vagy „föld alatti hőtárolók” vannak,
és ez a hő egyrészt vezetéses áramlás révén juthat felfelé - „mint ahogyan a
kemence teteje is felmelegszik, pedig csak a belsejét akarták felfűteni” -
másrészt forró anyag vagy gőzök felfelé áramlása is felszínre hozhatja. Ez a
fajta felfelé áramlás - amely az ún. konvekciós áramlásra jellemző -
figyelhető meg a gáztűzhelyre tett fazék víz forrásakor, amikor is a forró
anyag a lángok felett felemelkedik.
8. ábra. Fent a csendes-óceáni aljzat egy mélységszelvénye látható, amelyet
a második világháború alatt Harry Hess regisztrált mélységmérőjével a
haditengerészeti szállítások során. A szelvény a (guyot”-knak nevezett
jellegzetes lapos tetejű kiemelkedések - tengeri hegyek - egyikét mutatja be.
Csúcsa a tenger felszíne alatt 1000 méter mélységben van, és az
óceán aljzatából mintegy 3000 méternyire emelkedik ki. Az alsó ábra olyan
guyot körvonalát mutatja, amelyet az előbbi hely közelében - a Csendes-
óceán nyugati részén, Saipantól 600 kilométerre keletre - regisztráltak az
USNS LYNCH fedélzetén „sparker”-rel felszerelt szeizmikus berendezéssel
1972-ben. [A „sparker” rugalmas hullámok keltésére szolgáló eszköz,
amelyet a tengeri szeizmikus kutatásnál használnak. Lásd még 126. oldal. -
Sz. G.] Ötven percig tartott, amíg a hajó áthaladt e lapos tetejű hegycsúcson,
ami 15 kilométeres távolságnak felel meg. A függőleges skála felnagyított
Csak a XIX. század vége felé tettek rendszeres kísérleteket arra, hogy a
Föld belsejéből kifelé irányuló hőáramlást megmérjék. Ezeket mind
szárazföldön végezték (kivéve egy mérést, amelyre egy, az Ír-tenger alá
nem túl mélyen benyúló bányában került sor). Amikor a hő egyenletesen
áramlik felfelé a földben, és csak a felszínen távozik el, az áramlás
erősségét kiszámíthatjuk, ha ismerjük a felszín felé irányuló hőáramlás
folytán a Föld belsejében kialakuló hőmérsékletcsökkenést. Ehhez az
szükséges, hogy két, különböző mélységben, egymástól ismert
távolságra levő pontban megmérjük a hőmérsékletet és a közöttük levő
térrész anyagának hővezető képességét.

A szárazföldeken ilyen méréseket mélyfúrásokban vagy olyan tárnákban

végeznek, amelyek az évszakos hőmérséklet-ingadozások zónája alá
hatolnak. A fő nehézséget nem a hőmérséklet regisztrálása, hanem a
hővezető képesség pontos meghatározása jelenti, amitől erősen függ
az eredmények pontossága. Ezért 1935-ben a Brit Tudományfejlesztési
Egyesület egy bizottságot állított fel, hogy olyan bányákból és fúrásokból
származó kőzetek hővezető képességére vonatkozó adatokat gyűjtsön, ahol
már végeztek hőmérsékletméréseket, vagy tervezik azokat. A cambridge-
i egyetem egyik fiatal, energikus - akkoriban húszas éveinek vége felé járó -
geofizikusa lett a kísérleti munkák végzésével megbízott két jelölt egyike.
Edward C. Bullard volt ez a fiatalember, aki a második világháború
küszöbén kezdett el töprengeni azon, hogyan lehet ilyen méréseket a
mélytengerek fenekén végrehajtani.

Feltételezték, hogy a hőáram sokkal kisebb az óceánok területén, mint a

szárazföldeken, mivel ismeretes volt, hogy a kontinentális kőzetek - mint
például a gránitok - radioaktív elemekben való viszonylagos gazdagságuk
folytán maguk is hőt termelnek (urániumot, tóriumot és radioaktív
káliumizotópot tartalmaznak). A mélytengeri mintavételek során helyben
képződött gránit gyakorlatilag nem került elő, és sejtették, hogy az óceánok
aljzata bazaltból - sötét, tömött, radioaktív anyagban szegény lávakőzetből -
áll. Alatta pedig egy olyan, még kevésbé radioaktív „bázikus” kőzet van,
amelyből a bazalt is képződött.

Bullard tisztában volt azzal, hogy a hőáram mérése érdekében nem

szükséges túl mélyen behatolni a tengerfenékbe, hiszen ilyen mélységben a
vízhőmérséklet már nem mutat szezonális változásokat, ezért a
hőmérsékleti viszonyoknak itt rendkívül stabilnak kell lenniük.

Miután befejeződött a háború - melynek során Bullard Nagy-Britannia

Tengeri Hadműveleti Kutatóintézetének (Naval Operational Research in
Britain) igazgatóhelyettese lett hasztalan igyekezett hőárammérési
kísérleteihez támogatást és szállítóhajót szerezni. Végül a Scripps
Oceanográfiai Intézet sietett segítségére, ahol egy végzett egyetemistával,
Arthur E. Maxwell-lel együtt látott munkához. Bullardnak és Maxwellnek
elgondolásukat maguknak kellett kivitelezni, minthogy a Scripps műhelye
ahhoz túlságosan elfoglalt volt, hogy a készüléket megépítse.
Néhány eredménytelen tengeri próba után Bullard otthagyta az intézetet,
hogy elfoglalja igazgatói állását az Angol Nemzeti Fizikai Laboratóriumban
(National Physical Laboratory in England). Maxwell azonban Scripps-beli
munkatársaival együtt tovább dolgozott a készüléken.

Időközben ugyan a svédek megkíséreltek néhány mérést az Albatross

fedélzetéről, de az eredmények nem voltak meggyőzőek. 1950-re Maxwell
és Revelle, a Scripps igazgatója már készen állt a teljes vállalkozásra. A
kísérleti eszköz egy 3 méter hosszú és 4,2 centiméter átmérőjű
üreges acéldárda volt, amelynek felső végén vízhatlan és a nyomásnak
ellenálló kamrát alakítottak ki. Ebben helyezték el a regisztrálókészüléket.
A tengerfenék közelébe engedték le, és addig ott tartották, amíg le nem hűlt
az e mélységben uralkodó - egyébként igen alacsony - vízhőmérsékletre.
Ezután elengedték, hogy az üledékbe fúródjon, s harminc-negyven percig
vártak, míg a súrlódás révén keletkező hő elvezetődött.

A két hőmérséklet-érzékelő, amelyek közül az egyiket a dárda aljzatba

fúródott hegyének közelében, a másikat a száraz végénél helyeztek el,
mérőjeleket továbbított a vízhatlan kamrában elhelyezett
regisztrálóberendezéshez, úgyhogy a hőmérséklet-különbsége két később
meg lehetett határozni. Ugyanezen a helyen magmintavevő készüléket is
lebocsátottak, hogy az üledékből szelvényt nyerjenek. Ezeket a
kőzetmintákat, az eredeti nedvességtartalom megőrzése végett légmentesen
lezárva küldték el Bullard angliai laboratóriumába hővezetőképesség-
vizsgálatokra.

A Scripps kutatóhajójáról, a Horizonról ilyen eljárással a Csendes-óceán

hat különböző helyén végeztek hőáramméréseket, és ezek egy kivételével
mind arról tanúskodtak, hogy a hőáram az óceán fenekén is nagyjából
hasonló értékű, mint a kontinenseken. Maxwell és Revelle rámutattak arra,
hogy ha az óceáni kéreg - amely csak 5-9 kilométer vastag - óceáni típusú
bazaltból áll. akkor a hőáramnak csupán 15 százaléka indokolható. Ha
továbbá a hő felfelé áramlása a mélyvízi zónák lehűlése miatt jön létre, a
megfigyelt hőáramnak ez is csak 20 százalékát magyarázza meg. Ezért
feltételezték, hogy vagy igen erős radioaktívanyag-dúsulásnak kell lennie
közvetlenül az óceáni kéreg alatt (egy igen vastag övezet felső részében, az
ún. köpenyben, amely a kéreg és a folyadékszerű mag között helyezkedik
el), vagy pedig a köpenyben konvekciós áramlás formájában az anyag
állandóan felfelé áramlik, és így a hő közvetlenül az anyaggal jut fel az
óceánfenékig.

Mindkét elgondolást erőteljes tiltakozás kísérte. Aligha látszott hihetőnek,

hogy a köpeny az óceánok alatt sokkal erősebben radioaktív, mint a
kontinensek alatt. Komoly kétségek merültek fel az iránt is, hogy
kialakulhat-e konvekciós áramlás a köpenyben. A köpeny legmélyebb
részeit átjáró földrengéshullámok megfigyeléséből arra lehetett
következtetni, hogy a köpeny olyan merev, mint az acél, s a folyadékszerű
mag csak a felszín alatt 2900 kilométer mélységben kezdődik.
Maxwell és Revelle Nature-ben megjelent dolgozatát kommentálva Bullard
megjegyezte, hogy „az eredmény teljesen váratlan, és újra csak azt
demonstrálja, milyen keveset tudunk a tengerfenék földtanáról”. Bullard
hamarosan saját készülékkel is rendelkezett, és méréseket végzett a
Discovery II Angol Királyi Kutatóhajóról az Atlanti-óceánon, egyet épp az
Atlanti-hátság felett. Az eredmények azt mutatták, hogy a hőáram az
Atlanti-óceánon is feltűnően magas és a hely függvényében meglehetősen
változó. Ez azt sejtette, hogy ott egy eddig nem is gyanított
jelenség játszódik le.

9. ábra
1o. ábra. Vening Meinesz elképzelése szerint a földkéreg kialakulása előtt a
Föld belsejében egyetlen áramlási rendszer vagy „konvekciós cella” volt.
Ezután a felszínen a könnyű anyag felhalmozódott, és ebből képződött az
őskontinens. A nehéz anyag pedig lesüllyedt, és létrehozta a magot. A mag
térfogatának növekedésével az áramlási rendszer különálló
cellákra bomlott, amelyek áramlásai a kontinenst szétszakították, és a
törésvonalak mentén jöttek létre az óceáni hátságok A hőáram, miként
Bullard beszámolt róla, „túlságosan magas ahhoz, hogy bármelyik
szóba jöhető kémiai folyamat hozza létre”. Példának okáért, mondta, e
hőáram több millió évig történő fenntartásához - s jó okunk van feltételezni,
hogy a nevezett hőáram legalább ennyi ideje működik - egy körülbelül 300
méter vastag kőszéntelep elégetésére volna szükség. Megjegyezte továbbá,
hogy néhány tudós hegységképző erő gyanánt olyan konvekciós áramokat
tételezett fel a köpenyben, amelyek felszálló ága a kontinensek alatt
helyezkedik el. Lehetséges, hogy ezek az áramlatok éppen hogy az óceánok
alatt emelkednek fel és a kontinensek alatt süllyednek le, vetette fel Bullard.

Hess, miközben igyekezett összeegyeztetni mindezeket a tengerfenékre

vonatkozó felfedezéseket, figyelembe vette idős tanítómesterének, Vening
Meinesznek részletesen kidolgozott konvekciósáram-hipotézisét. A holland
tudomány e nagyszerű öregje legalább annyira ismert volt állhatatosságáról,
mint tudományos eredményeiről. Az előbbire igencsak szüksége volt
hosszú tengeri utazásai során, amikor gravitációs méréseit végezvén, az
apró tengeralattjárók szűk kabinjaiba gyömöszölte hatalmas testét. Már
1930-ban szembetalálta magát azzal a felfedezésével, hogy mind a karib-
tengeri, mind a kelet-indiai szigetívek előtt húzódó mélytengeri árkok felett
szokatlanul gyenge a gravitációs tér, és elkezdte latolgatni a Föld mélyében
lassan mozgó konvekciós áramok lehetőségét. Ezekkel az áramlatokkal
igyekezett végül is megmagyarázni a kontinensek Föld felszínén
tapasztalható elrendeződését.

Egy fazék forrásban levő folyadékban a forró anyag közvetlenül a láng

felelt felszáll, a felszínen szétterül és lehűl, így nehezebbé válik, s az
oldalak mentén lesüllyed, hogy azután lent a lángok fölé áramolva ismét
felmelegedjék. Ezt az áramlási sémát „konvekciós cellá”-nak nevezik.
Ilyen rendszer szerint áramlik a fűtőtest által felmelegített levegő is a
szobában. És - mint Vening Meinesz feltételezte - igaz, hogy nagyon kis
áramlási sebességgel, de lábunk alatt, a „szilárd” Föld belsejében is
létrejöhet ilyen áramlás.

Vening Meinesz különösen a köpeny anyagát tekintette megfelelően

forrónak és képlékenynek ahhoz, hogy folyni tudjon, nagyjából oly módon,
mint a gleccserek látszólag merev jégárjai. Addigra a földrengések
tanulmányozása alapján már ismeretessé vált, hogy a Földnek van egy -
valószínűleg nikkelből és vasból álló - belső magja is, amit a hasonló
anyagú, de folyadékszerűen viselkedő külső mag vesz körül. Ezen kívül
helyezkedik el a földbelső zömét kitevő „merev” köpeny, mint ahogyan egy
alma esetében is annak húsa alkotja a gyümölcs belsejének
legnagyobb részét. A Föld kérge viszonylag vékony - egy alma héjához
hasonlítható. A Föld folyadékszerű belső magjára a földrengések során
keletkező nyíróhullámok tanulmányozása alapján következtettek. Ezeknél a
hullámoknál a részecskék a hullám terjedési irányára merőleges síkban
fekvő pályán mozognak, úgy, mint az egyik végénél rögzített kötélen
végigfutó hullámoknál a kötél kiszemelt darabkája, amikor a hullámokat a
kötél szabad végének ide-oda rángatásával keltjük. Minthogy a
folyadékoknak nincs merev szerkezetük, és így nyírószilárdságuk sem, ezek
a hullámok nem képesek áthatolni rajtuk. A gázokban vagy folyadékokban
csak olyan hullámok - például hanghullámok (voltaképp nyomáshullámok)
- képesek terjedni, amelyeknél a részecskék a hullámterjedés irányával
párhuzamosan mozognak. Megállapították, hogy van a Föld belsejében egy
övezet, amelyen a nyíróhullámok nem tudnak áthatolni. Arra
következtettek, hogy ez a magnak egy feltehetőleg folyadékszerűen
viselkedő része.

Vening Meinesz szerint a Föld „ifjúkorában” a konvekciós áramlás

legegyszerűbb változata valósult meg: a lehűlt anyag még teljes egészében
egyugyanazon térrészben süllyedt vissza a mélybe. Ennek során az anyag
könnyebb alkotórészei az áramlás ellenében is fent maradtak a „folyadék”
felszínén olyasféleképpen, mint a zavaros víz felszínén a „tajték”. Ily
módon a felszínen könnyebb kőzetekből (főleg gránitból) álló hatalmas folt
alakult ki, míg a legnehezebb anyagok (főleg a vas és a nikkel) leülepedtek
a magba.

Miután a mag tekintélyes méretűvé vált, kevesebb hely maradt az áramlási

rendszer számára, amely emiatt több áramlási „cellára” bomlott szét. Ebben
az új helyzetben a felszálló áramlatok némelyike e „tajtékréteg” alatt -
vagyis az eredeti szuperkontinens alatt - emelkedett a felszínre, s azt
darabokra törte. A felfelé áramló anyag felszínközeli szétterülése miatt a
töredék darabok egymástól lassan elkülönültek, s ez óceáni medence
kialakulásához vezetett. E medence középvonalában a felszálló anyag
hátságot hozott létre, amelyet a további széthúzódás által
keltett húzófeszültségek kettészakítottak. Így keletkezett a hátság közepén
végigfutó szakadékvölgy.

Mivel a mag egyre tovább növekedett, állította Vening Meinesz, a

konvenciós áramláshoz rendelkezésre álló térrész is összeszűkült. Új
áramlási cellák alakultak ki, a kontinensvándorlás törvényszerűségei
megváltoztak, és újabb nyílttengeri hátságok születtek.
E határozott konvekciós cellák létezésével kapcsolatban voltak azonban
ellenvetések is. Sok geofizikus a Föld belsejét sokkal merevebbnek képzelte
annál, semhogy benne ilyen mozgások szóba jöhessenek. Észrevételezték,
hogy bár globális méretekben a hegységek és kontinensek az. egyensúlyi
helyzetnek megfelelő mélységbe süllyedve „úsznak” a köpenyen, kisebb -
1oo kilométerek helyett immár csak kilométerekben mérhető - részeikre
azonban az egyensúlyi állapotnak megfelelő helyzet már nem mindig
valósul meg. A Föld „héja” valóban merev. Már az űrhajózás hajnalán
felbocsátott mesterséges holdakkal kapcsolatban kiderült, hogy pályáik
igen érzékenyen reagálnak a gravitációs tér területi változásaira. Ezek is azt
jelezték, hogy a Föld alakja „hepehupás”, ami igen nagy belső szilárdságra
látszott utalni (bár a konvekció hívei azt állították, hogy a „kidudorodások”
a köpenyanyag felszálló áramlatai felett jelentkeznek).

Ezenkívül a Föld egészének alakját - a pólusoknál való belaposodását és

egyenlítői kiöblösödését - is úgy értelmezték, mint a folyással szemben
tanúsított belső ellenállás bizonyítékát. Gordon J. F. MacDonald fiatal
természettudós, aki a Scrippsnél dolgozó Walter Munkkal együtt a Föld
forgását vizsgálta, valamint azt, hogyan viselkedik belseje a feszültségek
hatására, érvekkel támasztotta alá, hogy a sarkok környékén tapasztalható
belapulás nagyobb annál, mint amit a Föld jelenlegi forgássebességére adott
pillanatnyi reakció indokolhatna. Ez olyan mértékű lapultság, amely -
feltéve a Föld tökéletes folyékonyságát és azt a képességét, hogy alakját a
változó forgássebességhez késlekedés nélkül hozzáidomítja - mintegy 10
millió évvel ezelőtt jöhetett volna létre, amikor a Föld még gyorsabban
forgott. Más szóval a Föld 10 millió éves késéssel igazítja alakját a jelenlegi
lassúbb forgássebességhez.

Ez azt jelenti, hogy a Föld belseje nagyon merev, vélte MacDonald, és ezért
hatalmas hőmérséklet-különbségre lenne szükség, hogy áramlásba jöjjön. A
Kelet-csendesóceáni-hátságon végzett hőárammérések jobbára magasabb
értékeket szolgáltattak az óceánfenék egészére jellemző értékekhez
viszonyítva, ugyanakkor a Mexikó közelében húzódó Acapulco-árkot
szokatlanul alacsony értékek jellemezték. Ezt várhatná az ember akkor, ha a
forró anyag a hátságok alatt emelkedne fel, majd szétáramlása és lehűlése
után az árkok alatt süllyedne le. MacDonald azonban fenntartotta eredeti
álláspontját, mert - mint állította - még ha így is lenne, ahhoz, hogy a
köpenyben az anyag feltételezett áramlásai fennmaradjanak, sokkal
nagyobb hőmérséklet-különbségre lenne szükség a hátságok és az árkok
között, mint amekkorákat megfigyeltek. „Reális értékeket” véve a földbelső
képlékenységére - érvelt tovább -, „megállapíthatjuk, hogy a köpenybeli
konvekció szigorú termikus feltételei miatt a hipotézist elvethetjük”.

Valóban, ma is sokan vannak, akik még mindig kételkednek abban, hogy a

köpeny teljes mélységében kialakulhat az anyag körforgása. Bullard,
Maxwell és Revelle érvelése szerint azonban a köpenyben uralkodó
körülményeknek szükségképpen olyanoknak kell lenniük, hogy konvekciós
áramok létrejöhessenek, hiszen az óceáni területeken tapasztalt magas
hőáramértékeket semmiféle más módon nem lehet megmagyarázni. S bár ez
a hőáram olyan nagy nem volt, hogy MacDonald ellenvetéseit végképp
megcáfolhassa, ahhoz elegendően magas volt, hogy a konvekció
feltételezése nélkül érthetetlen legyen. A kontinenseken a gránit
radioaktivitása kielégítően magyarázza a megfigyelt hőáramot. Az óceáni
kéreg, amelyről feltételezték, hogy bazaltból áll, s így csak harmadannyira
radioaktív, mint a gránit, már sokkal kevésbé tudott
magyarázatként szolgálni a kontinensekével összemérhető hőtermelésre.

Bullard és társai a továbbiakban úgy érveltek, hogy ha az óceánok alatti hő

nagyrészt konvekciós áramlatok révén jut fel a felszínre, „lenniük kell
ennek megfelelő alacsony hőáramértékű területeknek is, olyan helyeken,
ahol az anyag a mélybe süllyed. Véleményük szerint az Acapulco-árok
területe „az ilyen körzetek egyik példája lehet”.

A tudományos kutatásoknál sokszor maga a felfedezni akarás a

felfedezések atyja. Ezúttal a szerzők szinte mulattatóan őszinték voltak.
„Egyszóval, nem látszik lehetetlennek - írták -, hogy a köpeny konvekciós
áramlásainak létezését illető kifogások elhárít hatók lesznek egyszerűen az
áramlásokban részt vevő anyag tulajdonságaira vonatkozó ésszerű
feltételezések révén. Hogy a köpeny valóban rendelkezik-e ezekkel a
feltételezett tulajdonságokkal, az egyáltalán nem magától értetődő. Annak,
hogy e feltevésekkel mégis élünk, alapjában véve az a szándék az oka, hogy
az óceánok hőáramát a konvekciós áramlások segítségével
megmagyarázzuk.”
Az összes bizonyítékot összegezve Harry Hess végül is viszonylag átfogó
képet tudott alkotni az óceán mélyén zajló nagy mozgásokról:
megvalósította azt, amit Wegenernek nem sikerült elérni. A színpad készen
állt az utolsó felvonáshoz: a mozgó lemezek modern elméletének általános
elfogadtatásához. Az elmélet legelső változatát egy az óceánokkal
foglalkozó, kiadás előtt álló könyv egyik fejezetének vázlataként a
Princeton jelentette meg félhivatalosan 1960-ban, de akkor még nem terjedt
el széles körben. (1962-ig kellett várni, amíg Hess javaslata az
általános szakfolyóiratokban is megjelent.) „Korábban semmi kapcsolatot
sem mutató jelenségcsoportok kezdenek egységes rendszerbe olvadni - írta
Hess izgatottan -, mégpedig oly meggyőzően, hogy joggal hihetjük,
elérkeztünk a követelményeket megnyugtatóan kielégítő elmélet közvetlen
közelébe.” Bár magát az egyöntetűségi elv „megrögzött” hívének tartotta,
egyszer azt mondta, egy „nagy katasztrófában” azért mégis hisz, abban az
egyetlen hatalmas konvekciós köráramban, amelyet Vening Meinesz
képzelt el a földbelső kialakulásának első lépéseként. E folyamat során a
legnehezebb anyag lesüllyedt, és kialakította a Föld magját, míg a
legkönnyebb anyag a felszínen maradt a konvekciós áram leszálló ága
felett, és belőle képződtek az óriási őskontinens könnyebb kőzetei.

A mag növekedésével immár kisebb térrészre korlátozódó konvekciós

áramok az óceáni hátságok alatt emelkedtek fel, és tőlük a kontinensek felé
távolodva az árkok alatt tűntek el a mélyben. Mivel a hátságok megnyúlt
domborzati formák, az áramlási rendszernek banán alakúnak kell lennie,
állította Hess. Az ilyen típusú áramlás bizonyítékául a hátságok
középvonalában újonnan felfedezett szakadékvölgyeket hozta fel. Így egy
másik rejtélyre is magyarázatot kaphatunk: az óceánok alját borító üledékek
nagy része oly vékony, hogy akármilyen üledékképződési ütemet tételezünk
is fel az ésszerűség határain belül, a felhalmozódás legfeljebb 200 vagy 300
millió évig tarthatott. Ha azonban az óceáni medencék a kontinensekkel
egyidősek, a felhalmozódási időnek ennél 10-20-szor hosszabbnak kellett
volna lennie. Hess hivatkozott Maurice Ewingnak és fiának, Johnnak egy
cikkére, amelyben leírják, hogy az Atlanti-hátságon szinte nincs
semmi üledék, és ami van, az is inkább a hasadékvölgyekben található.
Hasonló adatokat közöltek a Kelet-csendesóceáni-hátságról is, ami annak
legújabb kori keletkezését jelezte. Azok a tengeri élőlények, amelyeknek
maradványait a dugattyús magmintavevők és más berendezések
hozták felszínre, ritkán voltak idősebbek mint a 225 millió évvel ezelőtt
kezdődött mezozoikum (középkor vagy középidő). Ugyanakkor azonban a
szárazföldeken talált ősmaradványok azt mutatták, hogy ennél tízszer
hosszabb ideje van élet a tengerekben. Hogyan lehetnének az óceáni
medencék öröktől fogva meglevő képződmények, ha gyakorlatilag nincs
bennük idős ősmaradvány?

Mindenekelőtt a legfontosabb az a tény, vonta le a következtetést Hess,

hogy az óceáni aljzat kőzetei tulajdonképpen egyáltalán nem a földkéreg
alkotórészei. A tengerfenék lényegileg a köpeny felső része. Hess diákévei
óta a megszállott kíváncsiságával kutatta szakadatlanul annak a hatalmas és
megközelíthetetlenségét oly makacsul védelmező övezetnek az anyagi
összetételét, amelyet ma köpeny néven ismernek, és a Föld térfogatának 84
százalékát alkotja. Elméletének terjesztésével tulajdonképpen övé volt az
alapvető szerep az ún. Mohole-terv kialakításában is, amelynek az volt a
célja, hogy kőzetmintákat hozzanak fel a köpenyből, és egyértelműen
meghatározzák a Föld zömét kitevő anyagot.

Erősen gyanította, hogy a földtani gyűjtemények tartalmaznak már a

köpenyből származó kőzetdarabokat. Elsősorban a Sáo Paulo-szigetről, az
Atlanti-hátságból Brazíliával egy magasságban kiemelkedő szírtről
származó kőzetmintákat vette ilyeneknek. Ezek kétségtelenül a legújabb
korban képződtek a Föld belsejéből kilökődő anyagból. Végül is arra a
következtetésre jutott, hogy az óceán aljzatát főképp peridotit típusú
köpenyanyag alkotja, amely a vízzel való kémiai kölcsönhatás révén alakult
szerpentinné.

Az az elképzelés, hogy a kontinensek köpenyanyagon nyugodnak, és a Föld

e mélyebben fekvő rétege képezi az óceáni aljzatot, hasonlított Wegener
elméletéhez - volt azonban egy alapvető különbség. Ebben a Hess által
elképzelt folyamatban nem volt szükség arra, hogy a kontinensek
végigszántsák az óceánok fenekét, miként a hajók a befagyott tengert. Nála
a hátságoknál konvekciós áramlással felemelkedő köpenyanyag új
tengerfeneket hoz létre, amely a hátságok vonalától távolodva fokozatosan
mindkét irányban szétterül. Így az óceánfenék a hátságok felől állandóan
olyan területek felé mozog, ahol az anyag a mélybe süllyed, mint például a
csendesóceáni árkoknál.
„Ez nem pontosan azonos a kontinensvándorlással - mondta Hess.-A
kontinensek nem szántják végig az óceáni kérget ismeretlen erőktől hajtva,
hanem passzívan sodródnak azon a köpenyanyagon, amely miután a
hátságoknál a felszínre emelkedett, a hátságoktól oldalirányban távolodik.”

11. ábra

Az ábra Harry Hess óceánfenék-terjeszkedési elméletét szemlélteti

vázlatosan, feltüntetve az új tengerfenék képződését az óceáni hátságok
mentén, és az idős óceáni aljzat alábukását a kontinensek vagy szigetívek
alá, amely - ebben az esetben - ferde síkú földrengéses zóna - az ún.
Benioff-zóna - kialakulásával, valamint vulkáni tevékenységgel jár együtt

A csendes-óceáni guyot-król és a mélybe süllyedt tengeri hegyekről azt

tartotta, hogy olyan vulkanikus hegységek voltak, amelyek a Csendes-
óceáni-hátság gerincén alakultak ki, és a tenger szintjéig emelkedtek. Ez a
hátság szerinte mintegy 150 millió évvel ezelőtt aktív volt,
napjainkban azonban már nem működik. Az újonnan képződő tengerfenék e
hátságtól szétáramlott, és ezeket a hegyeket egyre mélyebb és mélyebb
régiókba vitte magával. Az óceánfenék jelenlegi mozgása, amely ma egy
fiatalabb hátságtól indul ki, egyes esetekben a víz alatti hegyeket magával
viszi az óceánperemi árkok „zúzdá”-jába. Ahol a kontinensek a lefelé hajló
tengerfenékrésszel érintkeznek (hiszen a hidegebb köpenyanyag ismét a
mélybe süllyed), a kontinensek homlokrészének ütköző óceáni kéreg
nyomása hatalmas deformációkat hoz létre (mint például az Andokat). A
leszálló tengerfenék tovasodródó üledékei és hegységei leforgácsolódnak,
összezúzódnak, és foszlányaik gyakran a kontinensekkel összehegednek,
ami némileg érthetővé teszi a tengerpartok geológiájának bonyolultságát.

Hess a Földet végeredményképpen egy „dinamikus test”-nek tekintette,

amelynek felszíne örökké változik: „Az Atlanti-, az Indiai-óceánt és az
Északi-Jeges-tengert tőlük távolodó kontinensek hátsó peremei szegélyezik,
a Csendes-óceán ellenben a szigetívek felé mozgó
kontinensek homlokrészeivel találkozik, amelyek a köpeny konvekciós
cellájának lefelé mozgó ágát képviselik...”

Az óceáni hátságok aktív élettartama annyi, mint az őket működtető

konvekciós áramoké - tehát 200-300 millió év. „Az egész óceán 300-400
millió évenként gyakorlatilag tisztára söprődik” (a tengerfeneket új
köpenyanyag pótolja) - írta -, ami érthetővé teszi, miért olyan vékonyak az
óceáni üledékek. Elgondolását röviden így foglalta össze: „Az óceáni
medencék átmeneti képződmények, a kontinensek viszont állandók, annak
ellenére. hogy szétszakadhatnak, összenőhetnek, és széleik
deformálódhatnak.”

Hess saját munkáját „ageopoézis egyik próbálkozásá”-nak, a fantázia

szabad szárnyalásának tekintette - és bár felülvizsgálatát szükségesnek
tartotta, hozzátette: „Remélem, a váz a szükséges foltozások és javítások
után egy új és az eddiginél szilárdabb szerkezet alapját képezheti majd.”

Hess ezeket az elképzeléseket megvitatta a tengerfenék egy másik

kutatójával, Robert S. Dietz-cel is, aki a San Diegó-i Haditengerészet
Elektronikai Laboratóriuma (Navy Electronics Laboratory) munkatársa
volt. Dietz, miután részleteiben áttanulmányozta Hess elméletét, az
„óceánfenék-terjeszkedés” (sea-floor spreading) elnevezést adta neki. Az
ötvenes évek közepén Fulbright-ösztöndíjasként Japánban tartózkodott, és
több óceánkutató tengeri expedícióban vett részt a Csendes-óceánon.
Hesshez hasonlóan neki is az volt a meggyőződése, hogy a nyugat-csendes-
óceáni térség tenger alatti hegyeit a Mariana-árok tátongó nyílása nyeli el.
12. ábra. A Föld egészére kiterjedő földrengés-tevékenység feltérképezése a
szeizmikusan aktív óceáni hátságok összefüggő rendszerét tárta fel, amely a
mai elképzelések szerint a Föld felszínét gigantikus táblákra tagolja. E
táblák óceáni területein szinte sohasem pattannak ki földrengések. A
globális földrengéseloszlás döntő szerepet játszott Hess óceánfenék-
terjeszkedési elméletének kidolgozásában

Dietz hívta fel a figyelmet arra a felfedezésre, hogy Kaliforniánál a

Csendes-óceán aljzatának darabjai roppant nagy távolságokra szállítódtak el
a tengerfenék más darabjaihoz képest. Egymástól nagy távolságra
elkülönült hegyvidéki övezetek sorozatára bukkantak, amelyek Észak-
Amerikától nyugati irányban vonulnak keresztül a Csendes-óceánon. Ezek
mentén a törészónák mentén, melyek közül az egyiket egy helyenként 1
kilométernél is mélyebb letörés kísért, vulkáni tevékenység vált ismertté. A
nyugati partok közelében végzett részletes mágneses felmérés észak-dél
irányú sávos szerkezetet tárt fel. Megállapították hogy az egyes sávok a
tengerfenéknek olyan övezetei, amelyek váltakozva némileg jobban, illetve
valamelyest kevésbé mágnesesek, mint a tengerfenék egészére vonatkozó
átlag. A jelenség okát még nem tudták, amikor ismeretessé vált, hogy
ezeknek a sávoknak a törésvonalaknál olyan szakadásai vannak, amelyek
kivételesen nagy horizontális elmozdulásokról tanúskodnak. Az egész
ahhoz hasonlított, mint amikor valaki egy újságlapot a sorokra merőlegesen
kettévág, és jobb oldalát úgy mozdítja el a vágás mentén, hogy sorai többé
ne illeszkedjenek bal oldalának soraihoz. A tengerfenék jól azonosítható
sávsorozatai - miként az újság nyomtatott sorai - eszközként szolgáltak az
elmozdulások nagyságának meghatározásához. A különféle törési zónák
elmozdulásai egyes esetekben a 200 kilométert sem haladták meg, máskor
meg - mint például a Mendocino-törésöv mentén - elérték az 1200
kilométert is. A Scripps munkatársának, Henry Menardnak a véleménye
szerint „ez utóbbi elmozdulás messze a legnagyobb, amit valaha is mértek a
Földön... Hasonló elmozdulás egy kontinenst is bátran kettészakíthatna.”
Ezenkívül - folytatta Menard - bármi is hasította szét az óceán fenekét, a
szomszédos kontinenseket a legnagyobb mértékben megkímélte, és
így nehezen érthető helyzetet teremtett.

Dietz a törési zónákban annak bizonyítékát látta, hogy a tengerfenék

darabjai hosszú időn át egymáshoz képest különböző sebességgel
mozogtak, úgy, mint az egymással párhuzamos sínpárokon egy irányban, de
különböző sebességgel haladó vonatok. Az volt az elgondolása, hogy a
kontinensek addig sodródnak a köpenyáramlatokkal, amíg az egyik
konvekciós áramlat leszálló ága egy másik leszálló ágával nem találkozik.
Amikor valamelyik kontinens ilyen területre érkezik, nyugalomba jut, mint
egy kiürülő fürdőkád lefolyónyílásának örvényében lebegő szappandarab,
és mindaddig ott marad, amíg az áramlási rendszer meg nem változik. Ily
módon a kontinenseket az egymáshoz közeledő áramlási cellák egymásnak
nyomhatják - állította -, „ami megmagyarázza az alpi típusú gyűrődéseket, a
rátolódásokat és a nyomás hatásának más ehhez hasonló megnyilvánulási
formáit is, amelyek a kontinensekre oly jellemzők”.

Dietz úgy vélte, a mágneses sávok a tengerfenék tágulásának irányára

merőlegesek, és a változó „feszültségi állapotok” jutnak így kifejezésre,
azonban - mint a következő fejezetben látni fogjuk - ezek a sávok ennél
jóval nagyobb jelentőségűnek bizonyultak. Mindenesetre Dietz felismerte,
hogy a törési zónák mentén tapasztalható eltolódások nagyfokú
mozgékonyságot jeleznek. „Bár a tengerfenék nagyfokú mobilitásának
gondolata először ijesztőnek tűnhet - írta -, egészen jól beleilleszkedik a
földtan történetébe.”

Megtették tehát az előkészületeket ahhoz, hogy a tengerfenék mágneses

tulajdonságának feltérképezésével hipotézisük kivételesen elegáns
alátámasztását adják meg. A Hess-Dietz-hipotézis iránti lelkesedés ellenére
Arthur A. Meyerhoff, a Kőolajgeológusok Amerikai Egyesületétől, azt írta,
hogy Dietz érvelése „erősen vitatható”, és korholta Dietzet és Hesst, amiért
állítólag elmulasztották felkutatni és kellőképp értékelni a korábbi hasonló
témájú javaslatokat.

„Az a tény, hogy valaki ezt az egyszerű kutatási formát nem képes kielégítő
fokon művelni, némelyekből rossz véleményt vált ki az illető tudományos
képességeit illetően - írta -, és még arra is alkalmat ad, hogy a közzétett új
kutatási eredmények érvényességében és pontosságában kételkedjenek.”

Meyerhoff elsősorban az edinburghi egyetemen tevékenykedő Arthur

Holmes 1931-ben publikált hipotézisét idézte, amely szerint a nyílttengeri
hátság alatt a forró kőzet felemelkedik, majd szétáramlik tőle, miközben a
hátán szállítja a kontinentális táblákat. Ezután a kőzet az óceáni árkokba
süllyed. Más szóval Holmes posztulálta a konvekciós áramokat. Hess 1960-
as dolgozatában hivatkozott Holmes eredményeire. Valójában Wegener
maga is könyvének utolsó, 1928-as kiadásában a konvekciós áramokat mint
a kontinensek mozgásának lehetséges forrásait említette. Hess és Dietz,
válaszképpen Meyerhoff vádjaira, elméletük és a Holmes-féle elgondolás
közötti különbségeket taglalták, beleértve a tengerfenékre vonatkozó
legfrissebb információknak az új hipotézisben való tömeges felhasználását
is.

Maga Holmes is érezte annak idején, hogy a rendelkezésére álló szegényes

információk között szinte egy sem volt, amelyik javaslatának
alátámasztásául szolgált volna. „Az effajta, tisztán gondolati
konstrukcióknak, amelyeket kifejezetten bizonyos követelmények
kielégítése céljából találnak ki, mindaddig nincs tudományos értékük, amíg
független bizonyítékok alá nem támasztják őket” - írta szerényen 1945-ben.
Meyerhoff kifejtette, hogy másoknak is tulajdonítanak tévesen olyan „új”
gondolatokat, amelyeket korábban már valaki kitalált. Azt állította, hogy
bár a konvekciós áramlás hipotézisét ez idő szerint Vening Meinesz
nevéhez kapcsolják, a földtágulás gondolatát pedig Carey, Dicke és Egyed
eredményeként tartják számon, az effajta elképzelések sokkal előbb
megszülettek már. Miután azonban geológus kollégáit így lefegyverezte,
Meyerhoff maga is beismerte, hogy nem merné „kategorikusan kijelenteni”,
hogy a tengerfenék-tágulás hipotézisét Holmes vetette fel.
13. ábra

A kontinensek szétdarabolódásának időbeli lefolyása Robert S. Dietz és

John C. Holden elképzelése szerint

Bölcsen tette, hogy így döntött, hiszen az elképzelés jó részét egy angol
lelkész már fél évszázaddal korábban világosan megfogalmazta. Osmond
Fisher tiszteletes volt ez a viszonylag kevéssé ismert „jövendőmondó”, aki
etoni, illetőleg a londoni King's College-ban folytatott tanulmányai után
belépett a cambridge-i egyetem Jesus College-ába. Ő volt egyike azoknak,
akik elsőként alkalmaztak matematikai módszereket a földtanban, amikor
Dorsetshire, Kelet-Anglia és a Wight-sziget képződményeit tanulmányozta.
A földkéreg egészét alakító erőknek azonban ennél jóval grandiózusabb
küzdőtere volt az, amire figyelmét végül is összpontosította.
Munkáját megkönnyítette, hogy a Jesus College a Cambridge-től 6
mérföldre fekvő Harlton plébánosává nevezte ki, amely ennek az egyházi
„javadalom"-nak a betöltési jogával rendelkezett. Ez a „javadalom” otthont
és körülbelül évi 140 font jövedelmet biztosított számára.
Fisher könyve, A földkéreg fizikája (Physics of the Earth’s Crust), amely
1881 és 1891 között egymás után több kiadást is megért, számos, az 1960-
as években ,,új”-nak kikiáltott gondolatmenetet tartalmazott már. Bár
akkoriban nagyon divatos volt a Földet fonnyadt almaként elképzelni, ő arra
a következtetésre jutott, hogy nincs olyan reálisnak tekinthető
zsugorodás, amely bizonyos körzetek hatalmas összenyomódásait meg
tudná magyarázni. Állításának alátámasztásául azokra a kristályos kőzetből
álló rétegekre hivatkozott, amelyek Skandináviában és az Alpokban
kilométereken keresztül más rétegek fölé tolódtak. Észak-Amerika keleti
partvidékén, az Appalache-hegység felgyűrődése során az eredetileg 160
kilométer széles terület mindössze 90 kilométeres sávvá nyomódott össze.

„Minél tovább elmélkedik valaki a földkéreg változékonyságán és azon,

hogy megszokott mércéinkkel mérve milyen hatalmasak az eddig
végbement mozgások, annál nagyobb ámulatba esik - írta. - Szinte
lehetetlen elkerülni a túlzásokkal teletűzdelt nyelvezetet, ami a
népszerűsítő geológia szégyene. Bizonyos területeken a felhalmozódó
üledékes kőzetek egyetlen földtani korszak alatt nagyobb vastagságot értek
el, mint a legnagyobb hegységek magasságai, s mindazok után, hogy
lesüllyedtek, majd ismét felemelkedtek, összegyűrődtek és lepusztultak,
még mindig hatalmas hegységekként tornyosulnak.” Megemlítette, hogy
Walesben olyan képződmény található, amely 7000 méter vastag, s hogy
becslések szerint az Appalache-hegység üledékösszletének vastagsága eléri
a 13 kilométert.

Elismerte ugyan, hogy a Föld kéreg alatti részeinek zsugorodása kiválthatja

a földkéreg lesüllyedését, és ez olyan vízszintes feszültségeket kelthet,
amelyek „képesek összegyűrni és deformálni bármilyen kőzetet”,
számításai szerint azonban az ilyen zsugorodásból származó gyűrődések a 2
métert is alig meghaladó kiemelkedéseket hozhatnának csak létre.

Ő ezekért a gyűrődésekért a szilárd kéreg alatt keringő folyékony anyag

áramlási celláit - amelyeket „konvekciós áramok”-nak nevezett el - tette
felelőssé. Feltételezése szerint a megolvadt kőzet az óceánok alatt
emelkedik fel, szétterül és a tengerpartok felé áramlik, majd a
szárazföldek alatt lesüllyed. Ez a föld alatti áramlat nekiütközik a
partoknak, és ennek következtében a kontinensek peremével párhuzamos
hegyvonulatok jönnek létre.

A láva legfőképp az általa fennsíkoknak nevezett óceáni hátságok alól tör

elő. „Ezek a fennsíkok azok, amelyek a nyílttengeri vulkanikus szigetek
talapzatául szolgálnak - írta és nyilvánvaló, hogy az alsó régiók olvadt
állapotú anyaga a kéreg belső felére nyomást gyakorol, s így felszálló
áramlatával együtt pontosan ez az a tényező, amely a Föld kérgét
szétrepeszteni igyekszik, a repedéseket tágítja, és a vulkáni kürtőket
létrehozza.”

Ilyen vulkáni szigetek találhatók itt-ott az Atlanti-óceán középvonala

mentén, az északi Izlandtól (ahol a nyílt repedésekről sok szó esik) egészen
a déli-sarki tengerek közelében fekvő Tristan da Cunha-szigetekig.

Azokon a helyeken, ahol a megolvadt kőzet kontinensközeibe kerül, és

kezd visszasüllyedni a mélybe, félelmetes feszültségek alakulhatnak ki a
Föld belsejében, állította Fisher. „Ma már tudjuk, hogy a Japán sok
rázkódást átélt szigeteit háborgató földrengések jó része a szigetsor tenger
felőli oldalán, a tenger alatt pattan ki, s ez azt mutatja, hogy az óceán alatti
kéreg ebben a térségben nagyon instabil állapotban van, pontosan úgy,
ahogyan az a kéreg alábukása esetén várható.”

Fisher úgy vélte, a leszálló áramlatok a kéreg bizonyos darabjait magukkal

ragadják. Leírta, hogyan alakul ki a kéreg a Kilauea vulkán lávatavain
Hawaiin, miképp marad ez a kéreg a láva felszínén egy ideig, hogy azután
lehűljön és lesüllyedjen. Beszámolójában Mark Twain
ragyogó megfigyeléseit idézte. Mark Twain 1866-os hawaii látogatása után
a következőket írta: „Egy akkora gödör tátongott előttünk, hogy az alján
jószerivel az egész orosz hadsereg eltáborozhatna, és még hely is maradna
szabadon.” A kráter nagyobb részének fenekét koromfeketének
látta, „azonban egy négyzetmérföldnyi részén tündöklően fényes
tűzpatakok kígyóztak végig, ezernyi águkkal körbefonták és át- meg
átszőtték felületét. A látvány olyan volt, mintha szüntelen villámlások
vésték volna az éjszakai égboltra Massachusetts állam óriási méretű vasúti
térképét...
A kavargó, megolvadt láva olykor előtört a felületén kialakult kéreg alól.
Ilyenkor, mint egy villámlás váratlan felvillanása, 500 métertől 1000
méterig terjedő, vakító csíkot hasított bele, azután a lehűlt láva hektárról
hektárra széttöredezett, az egyes darabok élükre fordultak, mint a zajlásnak
induló folyam jégtáblái, lemerültek, és elnyelte őket a bíborvörös katlan.”

Hasonlóképp, Fisher úgy gondolta, hogy az óceán alatt a sodródó kéreg úgy
lehűl és olyan sűrűvé válik, hogy ismét a mélybe süllyed, mire a
kontinensek peremét eléri.

A vándorlási hipotézis igazi híveivel, az ún. „drifterek”-kel ellentétben -

akik a kontinensek egymáshoz viszonyított mozgását állandónak (vagy
legalábbis időszakosan állandónak) tartották - Fisher a sodródásnak
egyetlen, többé nem ismétlődő mozzanatát emelte ki, és Sir
George Darwinnak azzal az elképzelésével hozta összefüggésbe, mely
szerint a Hold - s ezzel a kéreg hatalmas része is - a gyorsan forgó Földből
szakadt volna ki. Fisher szerint ez a csendes-óceáni medencét mint valami
gigantikus sebhelyet hátrahagyó esemény volt az, amely a Föld belsejében a
hatalmas konvekciós áramlatokat elindította.

Sir George-nak, az evolúciós tanai révén hírnevessé vált Charles Darwin

fiának, az volt az alapfeltevése, hogy a Hold körülbelül 50 millió évvel
ezelőtt kilökődött a Földből, amikor is - állítása szerint - a Föld ötóránként
tett meg egy fordulatot. E tengely körüli forgás során ébredő centrifugális
erő ugyan önmagában nem volt elegendő ahhoz, hogy a bolygó egy része a
főtömegről leszakadjon, Sir George azonban feltételezte, hogy a forgás
üteme, ráhangolódva a Föld sajátrezgésének frekvenciájára, olyan hatást
váltott ki, mint a kritikus sebesség, ami heves rezgésbe hozhat például egy
gépkocsit. Azáltal, hogy a Föld sajátrezgésének periódusa megegyezett
az ötórás forgási idővel - érvelt Sir George a Napnak a Föld adott pontjára
gyakorolt gravitációs vonzása ugyanilyen ritmusban hatott. Ez a félig olvadt
Föld anyagának egyre nagyobb árapályhullámait idézte elő, mígnem egy
hatalmas darab leszakadt, és ebből a darabból lett a Hold.

A Hold helyére ekkor olvadt anyag áramlott a Föld belsejéből, hogy a

fennmaradt űrt kitöltse, és Fisher úgy gondolta, ez az áramlás szakította el
az amerikai kontinenst Európától és Afrikától, és szállította a Csendes-
óceán helyén képződött mélyedés felé, miközben létrejött az Atlantióceán.
A Föld belsejében ily módon meginduló folyadékáramlás azután az
óceánok alatt mint konvekciós áramlás maradt fenn.

Az effajta folyadékmozgás bizonyítékát szerinte a földi mágneses tér

irányváltozásaiban kereshetjük. A mágnesesség, amelyet szerinte ezek az
áramlatok keltenek, irányát annak megfelelően változtatja, ahogy a
földbelső olvadt anyagának mozgása módosul.

Általánosan elfogadott volt az a nézet, mely szerint a Föld hozzávetőleg 35

kilométer vastag kérge alatti belső rész forró, folyékony lávából áll.
William Thomson, a későbbi Lord Kelvin, aki 4 évvel Fisher után végzett
Cambridge-ben, kimutatta e felfogás tarthatatlanságát. Kelvin azzal érvelt,
hogy ha a Föld csaknem teljes egészében folyékony lenne, úgy reagálna a
Nap és a Hold gravitációs vonzására, mint ahogy az óceánok, azaz naponta
kétszer a szárazföldeken is lenne dagály, úgy, mint a tengereken. S
minthogy a szárazföld és a tenger együtt végezné az árapálymozgást, a
világ egyetlen tengerpartján sem lenne megfigyelhető az árapály-
tevékenység. Kelvin ezért arra következtetett, hogy a Föld belsejének
zömmel olyan merevnek kell lennie, mint az acélnak. Fischer elgondolását
a konvekciós áramokról ezért hamarosan elfelejtették. Bár Fishernek az az
elképzelése, hogy a földi mágnességet a kéreg alatti anyagáramlások
hozzák létre, nem volt helytálló, mégis megsejtett valamit abból a modern
felfogásból, amely a mag folyékony részének áramlásaiban keresi a
mágneses tér okát.

Bizonyítható, hogy még Benjamin Franklin agyában is felvillant az

anyagáramlásokkal sodródó felszíni lemezek modern gondolata. Soulavie
abbénak 1782. szeptember 22-én keltezett levelében a következőket írta (e
levelet később felolvasták az Amerikai Filozófiai Társaság - American
Philosophical Society - ülésén):

Nem tartom valószínűnek, hogy ha a Föld egészen a közepéig szilárd lenne,

bolygónk felszíni részein ilyen változások mehetnének végbe. Ezért én úgy
képzelem, hogy a belső részeket olyan folyadék tölti ki, amely sűrűbb és
nagyobb fajsúlyú, mint az ismert testek bármelyike; s amelyek éppen ezért
úszhatnak ebben a folyadékban vagy annak felszínén. Így a földgolyó
felszíne olyan, mint egy vékony héj, és ezt a héjat épp az őt fenntartó
folyadék heves mozgásai képesek összetörni és szétrombolni... Ha ezek [a
gondolatok] bármilyen új kutatás elindítói, és hozzájárulnak egy jobb
hipotézis felállításához, már nem voltak teljesen haszontalanok. Tudja,
kissé szabadjára engedtem a képzeletemet; de persze sokkal többre tartom
az Ön gondolkodási módszerét, amely sorra veszi a meglevő
megfigyeléseket, összegyűjti a tényeket, s nem von le messzebb menő
következtetéseket, mint amit ezek a tények megengednek.

Ahogyan a tudományos felfedezések és javaslatok tömege egyre

hatalmasabb méretűvé duzzad, úgy válik mind nehezebbé egy kutató
számára eldönteni, hogy munkája valóban eredeti-e, vagy csupán a korábbi
próbálkozások megismétlése. De mint azt az óceánfenék-terjeszkedés
elméletének története is mutatja, mások eredményeinek és javaslatainak
megismerése már e század utolsó évtizede előtt is nehézségekbe ütközött,
pedig akkor meg sem indult még a tudományos dolgozatok özönvízszerű
áradata.

Röviddel azután, hogy Hess és Dietz megfogalmazta az óceánfenék-

terjeszkedés gondolatát, egy újabb fejlemény még hihetőbbé tette ezt az
elméletet. Azt a régi és hitelét vesztett elképzelést igazolták ugyanis, hogy a
felszín alatt 60 és 250 kilométer közötti mélységben egy viszonylag
lágy kőzetréteg helyezkedik el. A század elején néhány tudós felvetette,
hogy a vulkánkitörésekkel feltörő láva utánpótlási forrását ilyen réteg
képezi. Kiderült azonban, hogy a földkéreg alatt sűrűbb kőzet települ,
amelyet a köpeny felső részének tekintettek. Andrija Mohorovicic, a
zágrábi egyetemen 1909-ben egy földrengés után észrevette, hogy azok a
szeizmográfok, amelyek 800 kilométernél közelebb voltak a rengéshez, két
rengéssorozatot regisztráltak, olyasféleképpen, mintha két külön rengés lett
volna egymás után. Ennél még sokkal lényegesebb volt azonban az a
megfigyelés, hogy minél távolabb van a műszer a rengés helyétől, annál
jobban elkülönülnek egymástól a két rengéssorozat első beérkezései. Ebből
arra következtetett, hogy a hullámok két rétegbe merültek be, amelyek
közül az alsó, sűrűbb és merevebb rétegben a hullámok sokkal gyorsabban
terjedtek, mint a felsőben.

E két réteget elkülönítő felület (amelyről feltételezték, hogy kijelöli egyúttal

a kéreg és a köpeny közötti határt is) mint Mohorovicic-féle
diszkontinuitási felület, vagy röviden ,,Moho” terjedt el a köztudatban. A
kontinenseken átlagosan 40 kilométer mélyen húzódik a felszín alatt, az
óceánokon pedig a tengerfenéktől számított 5-10 kilométer mélységben.

Beno Gutenberg már 1926-ban, négy évvel azelőtt, hogy szülőföldjéről,

Németországból eltávozott és a Kaliforniai Műszaki Egyetem kedvéért
otthagyta a frankfurti egyetemet, említést tett egy mélyebb réteg jelenlétére
utaló bizonyítékról. Ebben a 150 kilométeres közepes mélységben húzódó
rétegben a földrengéshullámok 6 százalékkal lassabban terjednek, mint
közvetlenül a kéreg alatt. Ez azt jelentheti - gondolta Gutenberg hogy a
köpeny kristályos szerkezetű anyaga ebben a mélységben az adott
hőmérsékleti és nyomásviszonyok mellett „üveges” állapotúvá alakulhat, s
ennélfogva sokkal könnyebben válhat folyékonnyá. (Kristályos szerkezetet
nem mutató, amorf állapot.) Ezért aztán arra az akkoriban nem túlságosan
népszerű meggyőződésre jutott, hogy a kontinensvándorlást mint
lehetőséget számításba kell venni.

Elsősorban a nukleáris fegyverkezési verseny volt az, amely Gutenberg

elgondolásának megerősítéséhez vezetett. A természetes földrengések
„morajlás”-ával szemben a föld alatti nukleáris robbantásoknál éles
dörrenés hallható, ami egyszersmind élesebb hullámbeütéseket és így
pontosabb földrengésadatokat is jelentett. Ezenkívül számítva arra, hogy a
jövőben e kísérleteket betiltó nemzetközi egyezmény aláírására kerülhet sor,
fokozták azoknak a műszereknek és módszereknek a fejlesztésére irányuló
erőfeszítéseket, amelyek segítségével a természetes rengések a titkos
fegyverkísérletek robbantásaitól megkülönböztethetők. E kísérletre
jellemző, hogy Montana állam délkeleti részén, akkora területen, mint
Massachusetts állam másfélszerese, több mint 500 állomásból álló
szeizmikus megfigyelőhálózatot hoztak létre, és a regisztrált jeleket
egy számítógép-központba vezették.

Ugyanebben az időben az 1957-1958-as Nemzetközi Geofizikai Év

folytatásaként újabb nemzetközi kísérletsorozatba kezdtek. Ezt a Felső
Köpeny Terv (Upper Mantle Project) néven ismeri tervet Vlagyimir V.
Belouszov javasolta, aki a NGÉ igazgatóságában a Szovjet
Tudományos Akadémiát képviselte. A terv indoklásában hangsúlyozták,
hogy a felső köpenyben lejátszódó folyamatoknak igen nagy szerepük van
olyan, az emberiség boldogulása szempontjából létfontosságú
jelenségekben, mint a vulkáni kitörések, a földrengések, a hegységképződés
és az érctelepek képződése.

Mire ez a program 1970-ben véget ért (és a föld feletti nukleáris kísérleteket
is betiltotta egy nemzetközi egyezmény), addigra a kifinomultabb
földrengés-megfigyelések révén már tisztázták, hogy a felszíntől számított
60 és 250 kilométer között valóban van egy kevésbé merev réteg. Minden
arra vall, hogy nem üveges bazaltból áll, mint Gutenberg képzelte, hanem
inkább kristályos kőzetből, amely folyadékszerű viselkedését az adott
mélységben uralkodó nyomás és hőmérséklet együttes hatásán kívül kevés,
de ebből a szempontból döntően fontos szabad víztartalmának köszönheti.
(Kémiailag nem kötött, például a kristályos szerkezet felbomlásával
szabaddá váló kristályvíz.) Néhányan „kristályos olvadék"-nak nevezik, de
ez a jellemzés túlzó képet fest folyékonyságáról. A földrengések vizsgálata
azt mutatta, hogy a legtöbb vulkánkitöréssel párosuló rengés 60 és 200
kilométer közötti mélységben pattant ki. Ez alátámasztja azt a nézetet, hogy
a láva elsődlegesen ebből az „olvadékréteg”-ből származik, jóllehet későbbi
útja során különféle változásoknak van kitéve.

A század egyik leghevesebb földrengése, az 1960. május 22-i chilei

földrengés volt az, amely végül segített meggyőzni a tudományos világot
arról, hogy e lágy réteg valóban létezik. A rengés olyan erős ütést mért a
Földre, hogy az egész bolygó, mint egy megkondított harang,
egységesen rezgésbe jött. (Szabad rezgéseket vagy sajátrezgéseket végzett.)
Ezeket a rezgéseket az igen hosszú periódusú földrengéshullámok
regisztrálására alkalmas műszerek jelezték, és elemzésükre Frank Press és
Kaliforniai Műszaki Egyetem-beli tanítványa, Don L. Anderson
vállalkozott. Az eredményeket legkielégítőbben a képlékeny
réteg létezésével lehetett értelmezni.

A század elején egy amerikai geológus, Joseph Barrell arra a gondolatra

jutott, hogy a Föld csak 100 kilométeres mélységig merev, az alatt pedig
képlékenyen viselkedik. Ezt a merev réteget „litoszférá”-nak nevezte, a
görög lithosz szó alapján, amely követ jelent. Szerinte alatta helyezkedik el
az „asztenoszféra”, amelyet az ugyancsak görög aszthenesz = „gyenge”
szóból származtatott. (Az „asztenoszféra" szó ma általánosan használt
jelentése „alacsony sebességű zóna”, amely az angol „low velocity zone"
tükörfordítása, és a Gutenberg által kimutatott, valóban ilyen tulajdonságú
övezetre használt kifejezés.) Ezeket a kifejezéseket ma széles körben
használják a - köpeny legfelső részét és a kérget magába foglaló - szilárd
litoszféra sodródó tábláinak és az e táblákat hordozó
képlékeny asztenoszférának a jellemzésére. A „kéreg” szó azokból az
időkből származik, amikor a Föld felszínét az olvadt belső rész tetején úszó
salakrétegnek gondolták. A Moho - azaz a kéreg és a felső köpeny közötti
átmeneti zóna - mibenlétét mind ez ideig nem sikerült megnyugtatóan
tisztázni, de úgy vélik, hogy a kémiai összetétel vagy a molekuláris
szerkezet változása miatt a felső, kevésbé sűrű fázis mélyebben sűrűbb
fázissá alakul (lásd a 9. ábra diagramját).

14. ábra. J. T. Wilson így képzelte el a Hawaii-szigetek keletkezését

A plasztikusan viselkedő asztenoszféra felfedezése új és fontos

személyiségeket nyert meg a kontinensvándorlás számára. Tuzo Wilson, a
torontói egyetemen olyan „olajozócsatornát” látott benne, amelyen a
kontinensek is és a tengerfenék is mozogni tudnak. Hangsúlyozta, hogy ha
az óceáni szigetek és a guyot-k valamelyik hátságon keletkeztek, és azután
a mozgó tengerfenék szállítószalagján eltávolodnak tőle, akkor a hátsághoz
közelebb fekvő szigeteknek viszonylag fiatalabbnak, a távolabbiaknak
pedig ennek megfelelően idősebbeknek kell lenniük.
Wilson szakirodalmi nyomozást végeztetett tanítványaival mintegy negyven
sziget korára vonatkozó adatok után, s a rendelkezésre álló szűkös
információból kiderült, hogy minél messzebb van egy sziget az óceáni
hátságtól, annál régebben keletkezett. Úgy tűnt továbbá, hogy az Atlanti-
hátság bizonyos részei millió éveken keresztül ontották magukból a lávát,
amely a hátság felől szétáramló tengerfenéken mind nyugat, mind kelet felé
elszállítod ott. Feltételezik, hogy az Atlanti-óceán déli részén található
Tristan da Cunha-szigetek alatt is egy ilyen anyagtermelő forrás volt.
Tenger alatti hegyláncok indulnak ki tőle mind Dél-Amerika, mind Afrika
irányában (bár ezek nem merőlegesek az Atlanti-hátságra, mint ahogy az
ember várná). Az Atlanti-hátságon Izlandból is hasonló tenger alatti
domborzati formák indulnak ki Európa, illetve Grönland irányába (lásd az
51. ábra diagramját és a 34. ábra térképét).

E hipotézissel összhangban vannak a Hawaii-szigetek is, amelyeknek kora

délkeletről északnyugat felé haladva nő. A szigetlánc délkeleti végén a
legfiatalabb és egyben legnagyobb Hawaii sziget az egyetlen a szigetek
között, amelyen ma is aktív vulkánok működnek.
Legközelebbi északnyugati szomszédját már csak a szunnyadó Haleakala
vulkán süvege díszíti. A többi szigetet egyre ősibb vulkántevékenység hozta
létre, s ha a sziget lánc 2640 kilométeres szakaszát végigkövetjük egészen a
Kure atollig, azt látjuk, hogy ennek vulkán őse már teljesen el is tűnt a
tengerben. Így tehát maga Hawaii minden valószínűség szerint a köpenynek
azon pontja felett helyezkedik el, ahonnan a szigeteket teremtő anyag feltör,
de mint minden elődjének e láncolatban, neki is az a sorsa, hogy
északnyugat felé sodródjék, és helyet adjon egy új szigetnek, amely majd a
mélyen fekvő „szigetgyártó gép” fölé emelkedik.

Wilson arra is bizonyítékokat keresett, hogy korábban szoros kapcsolat volt

Észak-Amerika és Európa között. A Brit-szigetek egyik legszembeötlőbb
földrajzi jellegzetessége a Skóciát kettévágó Nagy Glen-vető, amely az
északi-tengeri Invernesstől indul ki, átlósan délnyugati irányban haladva
érinti a Loch Nesst és a Loch Linnhe-t, és az atlanti-óceáni Mull szigetnél
ér véget. Állítólag Skócia északi része a vető mentén 105 kilométert
csúszott el Anglia másik részéhez képest.
Van egy hasonló törés Észak-Amerikában is, állította Wilson, noha ez nem
annyira feltűnő, mint az angliai. Ez a vető Új-Fundlandot szeli át, Új-
Skóciát elválasztja Új-Brunswicktól, majd Maine és Massachusetts államok
tengerpartja mentén kifut egészen Rhode Islandig. Wilson Cabot-vetőnek
nevezte el. Véleménye szerint mind a Cabot-vető, mind a Nagy Glen-vető a
devon végén-karbon elején keletkezett, körülbelül 350 millió évvel ezelőtt,
amikor még Európának és Amerikának szorosan illeszkedniük kellett
egymáshoz. Feltételezte, hogy ezek egyetlen összefüggő vetőt alkottak, más
szóval e vető mentén az akkori idők szalamandraszerű lakói
végiggyalogolhattak volna egy mély völgyön, amely a mai (angliai)
Bostontól Invernessig tartott.

Wilson levonta azt a következtetést is, hogy több száz millió évvel ezelőtt,
az ókor első felében létezett egy korábbi Atlanti-óceán. Ez a
kontinensvándorlás egyik korábbi szakaszában ismét összezáródott.
Rámutatott arra, hogy a part menti tengerek élőlényeinek e korai időszakból
származó ősmaradványai figyelemre méltó sajátsággal rendelkeznek: a
skóciai és norvég parti zónákból előkerült kövületek sokkal szorosabb
rokonságot mutatnak e korszak Amerikában élő fajaival, mint az európai
fajokkal. Az észak-amerikai tengerpart egyes részeiről előkerült
ősmaradványok között ugyancsak voltak olyanok, amelyeken inkább
európai, mint amerikai rokonságra utaló jegyeket lehetett felfedezni.

Wilson úgy magyarázta a dolgot, hogy miután a korai Atlanti-óceán

medencéje összezáródott, és Európa, Afrika és Amerika összehegedése
révén hatalmas új kontinens alakult ki, ez a kontinens újból széthasadt. A
széthasadás új Atlanti-óceánt hozott létre; azonban az előzőleg
még Európához és Afrikához tartozó darabok Észak-Amerikához tapadtak,
az egykor Észak-Amerikát alkotó területek pedig Európa részévé váltak.
Más szóval a széthasadás nem pontosan az előző varrat mentén következett
be. A kontinentális kéreg egy része, amely a korábbi európa i élet
sajátosságait mutató kövületeket tartalmazta, Amerikához csapódott, és
viszont.

A korábban hitetlenkedő Wilson ily módon a sodródási elmélet feltétlen

híve lett, és hangoztatta annak a történetnek a sokrétűségét, amely az
egymáshoz kapcsolódó, szétváló és tovasodródó, majd megint más
darabokkal egyesülő kontinensek mozgásairól ad számot. A kontinens-
vándorlással kapcsolatos kezdeti próbálkozásait nem fogadta tomboló
lelkesedés. Máig is emlegeti, hogy amikor 1963-ban a Journal of
Geophysical Researchhöz elküldte cikkét (ebben a Hawaii-szigetek
futószalagszerű keletkezését vetette fel), visszautasították. Az a szakember
ugyanis, akit az újság felkért dolgozatának véleményezésére, „nem
javasolta a megjelentetést azon az alapon, hogy a dolgozat nem tartalmaz új
adatokat, nincs benne semmi matematika, és ellentétben áll a jelenlegi
nézetekkel”.

„Ahelyett, hogy vitákba bonyolódtam volna, a cikket azonmód a Canadian

Journal of Physicshez küldtem” - mondta később Wilson.

Miután elvállalta a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió elnöki

tisztségét, ő lett a kontinensvándorlás legbuzgóbb szószólója. 1963-ban az
Unió Berkeleyben tartott közgyűlésén Tuzo Wilson kollégái elé dobta a
kesztyűjét. „A kontinensvándorlás hipotézisét eddig csupán néhány -
jobbára a déli féltekén élő - geológus fogadta el - mondta -, és ma is csak
néhány oceanográfus és geofizikus nézi jó szemmel... Néhányan, mint
jómagam is, persze megváltoztattuk a véleményünket.

Legtöbbünknek nehéz tudomásul venni, hogy nagy része annak, amit írtunk
és tanítottunk, hibás. Kínos lesz beismerni, hogy mivel fiatal kőolaj
nyomokat csak a mai trópusi területeken találunk, nagyon valószínű, hogy a
jelenleg nem trópusi régiókban előforduló idősebb telepek ezekről a trópusi
helyekről elsodródtak a mai helyükre.”

Más tudományok, amelyek zsákutcába kerültek - mondta csupán úgy

juthattak ki a kátyúból, hogy a gondolkodás gyökeres változáson ment
keresztül: „Úgy vélem, a földtudomány elég érett az ilyen forradalomra, és
hogy a jelenlegi viszonyok bizonyos mértékig hasonlítanak arra a helyzetre,
amelyben a csillagászok voltak, mielőtt Kopernikusz és Galilei gondolatait
elfogadták, vagy amelyben a kémia volt az atomok és molekulák
fogalmának bevezetése előtt, avagy a biológia az evolúció tana előtt, és a
fizika a kvantummechanika előtt. Akármelyik forradalmat tekintjük is,
előttük semmi sem volt a helyén. S mindegyik esetben csak azután jöttek
tömegével a megoldások, miután felismerték, hogy az addigi teljes fogalmi
rendszert félre kell dobni, és helyette másikat kell keresni. Ha a
földtudományok művelői a valójában változó Föld történetét a kontinensek
merev és rögzített rendszerének keretei közé igyekeznek illeszteni, akkor
nem meglepő, hogy a fő kérdésekre lehetetlen választ adni. Nem
módszereink és nem is megfigyeléseink azok, amelyek eddig hibásak
voltak, hanem egész magatartásunk.

E fontos forradalmak mindegyike már jókor előrevetette árnyékát. A görög

csillagászok 2000 évvel korábban megsejtették Kopernikusz eljövetelét.
Darwin a nagyapjától kapta a törzsfejlődés ötletét. Nem szabad hát
csodálkoznunk azon, hogy Wegener és Holmes gondolatai jó ideig hevertek
anélkül, hogy elismerték volna őket.”

A vándorlási elmélet hatásos ellenőrzése lenne, mondta Wilson, ha

kiderítenénk, vajon a kontinensek mozgásuk során hagytak-e hátra
mozgásukra utaló jelet a tengerfenéken. „Egyetlen tengerész sem a
hajószalonba néz be, ha tudni kívánja, mozgásban van-e hajója, hanem
vagy a navigációs műszerekre pillant, vagy a hajó »sodrát« figyeli meg.”

Wilson úgy gondolta, hogy ama tenger alatti hegységek láncolataiban,

amelyek az Atlantióceán közepén fekvő olyan szigeteket, mint Tristan da
Cunha is, a kontinensekkel mindkét oldalon összekapcsolják, a
kontinensmozgásnak ilyen „sodrát” találta meg. Feltehető azonban az
óceánok aljzatában egy ezeknél meggyőzőbb „sodorvonal” nyoma is. Bár
Wilson akkoriban ezt még nem ismerte fel, e „sodorvonal” első jeleit
Észak-Amerika partjainál a csendes-óceáni tengerfenék sávos szerkezetű
mágneses mintázataiban már felfedezték, s mindez csupán
néhány mérföldnyire történt a berkeleyi előadóteremtől, ahol Wilson
hallgatósága helyet foglalt.
6. Mágneses lábnyomok
Az ember aligha gondolná, hogy etruszk vázák is elmesélhetik a Föld
magjának régmúlt történetét, pedig valójában mégiscsak ez a helyzet. A
XIX. század végén a mágnesesség tanulmányozása során jöttek rá, hogy ha
bizonyos anyagok - beleértve az edénykészítéshez használt agyagokat is -
felhevítés után lehűlnek, a földi mágneses tér rájuk nyomja maradandó
bélyegét. Ennek a térnek az erővonalai a földfelszíni megfigyelések szerint
olyanok, mintha egy mágnesrudat helyeztek volna el a Föld középpontjának
közelében. Az ilyen mágneses tér alakját - két dimenzióban - az iskolában
gyakran úgy szemléltetik, hogy vasreszelékkel teleszórt papírlap alá
mágnesrudat tartanak. A reszelék tüstént szép szimmetrikus görbe sorokba
rendeződik úgy, hogy a vonalak a mágnes két pólusához legközelebb eső
pontokból kifelé irányulnak.

A Föld felszínén a mágneses erővonalak a pólusoknál függőlegesek, az

egyenlítőnél pedig vízszintesek. Tekintve, hogy az iránytű mutatójának
irányát a földi térnek csupán a vízszintes összetevője szabja meg, a
mágneses pólusoknál (ahol nincs vízszintes komponens) a tű céltalanul leng
ide-oda, míg a mágneses egyenlítőnél (amely a Földrajzi egyenlítőhöz
egészen közel helyezkedik el) az iránytű mutatójára ható erő a legerősebb
(jóllehet még mindig több százszor gyengébb, mint egy játék patkómágnes
sarkai között).

A sarkkutatók ezért mágneses dőlésmérőt (inklinációs tűt) használnak,

amely hasonló az iránytűhöz (kompaszhoz), az eltérés csak annyi, hogy
lengéseit nem a vízszintes, hanem a függőleges síkban végzi. A mutató
lehajlása nagyjából a mágneses pólustól való távolságát jelzi. Amikor
függőleges helyzetet vesz fel, a kutató tudja, hogy a pólusnál van.

Fazekak, urnák és vázák, régiek és újak egyaránt betölthetik a

mozdulatlanná dermedt inklinációs tűk szerepét: amikor ugyanis a kiégetés
során izzóan felforrósodnak, a mágnesesen viselkedő részecskék
„szabaddá” válnak bennük, és így be tudnak állni a földi mágneses tér
erővonalainak irányába. Amikor azután a váza kihűl, a részecskék helyzete
rögződik, és így a mágneses tér - laboratóriumi módszerekkel mérhető -
iránya az utókor számára megőrződik.

1907-ben már végeztek ilyenfajta mágneses vizsgálatokat az i. e. VIII.

századból származó etruszk és i. e. VII. századból ránk maradt görög
vázákon, valamint i. e. 1500-ból való újkőkorszaki edényeken és különféle
vulkáni lávákon, amelyek kihűlésükkor szintén „magukba zárták” a helyi
mágneses teret. Feltételezték, hogy az edények kiégetéskor mind a talpukon
álltak, így visszamaradó (remanens) mágnesezettségük a kiégetésük idején
uralkodó tér helyi dőlésszögét jelzi. Ily módon kimutatták, hogy a helyi
mágneses tér - mindazokon a területeken, ahol ezeket a tárgyakat kiégették -
az égetés óta megváltozott.

A XVII. század óta tudják a hajósok, hogy a mágneses tér évről évre
némileg változik, ami a kompasz tűje által mutatott irány kiigazítását teszi
szükségessé. Ezek a változások helyi sajátosságokat mutatnak, amelyek
feltehetőleg a Föld belső összetételével kapcsolatosak. A mágneses tér
egészét jellemző tengely lassan nyugat felé forog: körülbelül 10 000 évig
tart, amíg egyszer körbekerüli a Föld forgástengelyét, a térerősség pedig
bármelyik pontban néhány ezer év alatt akár 50 százalékkal is
megváltozhat. Már régóta feltételezték, hogy ezek a változások
bolygónk belsejének bizonyosfajta tevékenységéről tanúskodnak. A múlt
század elején Christopher Hansteen megállapítása szerint „a Föld
belsejének mozgásairól néma mutatójának segítségével az iránytű beszél”.

A víz alatti üledékképződés kínálja a másik lehetőségét annak, hogy a Föld

mágneses tere maradandóan megőrződjék az utókor számára. Amikor az
anyag leülepedik a tengerfenékre, vagy még mielőtt a laza, nedves üledék
kőzetté tömörödne, a benne levő mágneses szemcsék szabadon beállhatnak
a földi tér irányába, ettől kezdve azonban ezt a helyzetüket megtartják.

Az 1940-es években a washingtoni Carnegie Intézet Földmágneses

Osztályának (Department of Terrestrial Magnetism of the Carnegie
Institution) kutatói gondosan áttanulmányozták Új-Anglia szalagos-sávos
jégkorszaki agyagjainak egy terjedelmes sorozatát. A szalagos
agyag minden egyes rétegecskéje az üledékképződés évi ciklusainak
megfelelően rakódott le, a múlt olyan emlékét hagyva hátra, amely
némiképp hasonlít a fák évgyűrűinek „krónikájához”. Az agyagrétegek
alapján megállapították, hogy a mágneses „észak” (ahogyan azt Új-
Angliából látják) i. e. 15 000 és i. e. 9000 között ide-oda forgott az igazi
északi irány körül.

Ha az elmúlt néhány ezer év alatt lerakódó agyagrétegek a földmágnesség

történetének krónikásai, vajon mi a helyzet a hasonló, de sokkal idősebb
üledékekből képződött kőzetekkel? Lehetséges, hogy a Föld nagy részét
borító üledékes kőzetekben millió évekkel ezelőtt megmerevedett iránytűk
rejtőzködnek? Hogy ezt az elgondolást ellenőrizze, John W. Graham, a
Carnegie-csoporttal dolgozó fiatal doktorandusz üledékes kőzeteket gyűjtött
a Hudson-völgyből, valamint Colorado, Utah, Wyoming és Montana
államok területéről. Végül Nyugat-Virginia 200 millió éve lerakodott
üledékes kőzeteiben talált meggyőző bizonyítékot arra, hogy
valóban létezik ilyen sértetlenül maradt mágneses emlék. A rétegösszlet 50
mérföldnyi szakaszán egymással megegyező, de a maitól nagyon eltérő
mágnesespólusirány-adatokat kapott.

A lávafolyások még ennél is meggyőzőbb bizonyítékkal szolgáltak. A Föld

bizonyos részein - így Izlandon, Kaliforniában, Oregon államban, az Aleut-
szigeteken, Hawaiiban és Japánban több millió éven keresztül ismétlődő,
időszakos vulkánkitörések zajlottak le, amelyek során a lávarétegek
egymásra rakódtak. Amikor kihűltek, mindegyikük megőrizte az éppen
akkor uralkodó mágneses teret. Ha az e lávákban levő vas- és titán-oxidokat
bizonyos hőmérséklet fölé hevítik (ezt az olvadáspontnál lényegesen
alacsonyabb hőfokot Curie-pontként ismerik), akkor ezeknek az
anyagoknak az atomjai a helyi mágneses tér irányába rendeződnek. Miután
pedig a kőzet e hőmérséklet alá hűlt, irányukat többé már nem tudják
megváltoztatni.

A lávában így létrejövő „mágneses memória” korlátlan ideig fennmaradhat,

bár a kőzet sokkal kevésbé maradandó, „változó” mágnesezettségre is szert
tehet, amely az állandó összetevőt elfedheti. Ezt a változó mágnesezettséget
váltakozó mágneses terek segítségével ki lehet „mosni” a kőzetmintából. Ez
olyan eljárás, amely az állandó mágnesezettséget érintetlenül hagyja.

Az idős lávafolyásokban és üledékes kőzetekben visszamaradt mágnesezett

ség első vizsgálataiból kitűnt, hogy a mágnesespólus-helyzetek a múltban
erősen különböztek a pólusok mai helyzetétől. Ebben sokan annak jelét
látták, hogy a Föld forgástengelye a felszín domborzati elemeihez képest
lassan vándorol. A pólusvándorlás effajta bizonyítékának elbírálásában a
nehézséget az jelentette, hogy sem a Föld fő mágneses terének, sem pedig
annak a Föld forgásához való kapcsolatának nem volt semmiféle elfogadott
magyarázata. Patrick M. S. Blackett 1946-ban a londoni Royal Socielyben
érdekes előadást hallott ebben a témában. Ezután kezdte el tanulmányozni a
mágnességet, s többek között a Föld felszínén található kőzetek mágneses
tulajdonságait is. Ezeknek a vizsgálatoknak az eredményei késztették végül
is arra, hogy a sodródás híveinek - a „drifterek”-nek - a táborához
csatlakozzon. A tudomány arisztokratái, a Nobel-díjasok közül ő volt az
első, aki a kontinensvándorlás odaadó harcosa lett.

Blackettet különösen az a kérdés érdekelte, hogyan keletkeznek a (Földhöz

hasonló) elektromos töltés nélküli, forgó testek mágneses terei, mivel a
kozmikus sugarak viselkedésére keresett magyarázatot. A kozmikus
„sugarak” tulajdonképpen csaknem fénysebességgel száguldó atommagok.
Bár nyilvánvalóan a Világegyetem bizonyos meghatározott körzeteiben
keletkeznek, mégis minden irányból egyenletesen záporoznak a Földre (bár
a Föld mágneses tere módosítja pályáikat, amint közelednek). Közülük
némelyiknek az energiája messze felülmúlja a földi folyamatok révén
keletkező részecskék energiáját. Ha ki lehetne deríteni, milyen irányban
érkeznek a világűrből, ez már fontos segítség lenne eredetük tisztázásához.
Viszont épp az a tény, hogy minden irányból érkeznek ilyen részecskék,
arra utalt, hogy pályájukat a világűrben valami eltéríti, úgyhogy végső
pályaszakaszuk tulajdonképpen semmit sem árul el forrásukról.

Kézenfekvő volt az ilyen elhajlást a csillagközi térbe messze benyúló

mágneses tér létezésével magyarázni. Éppen akkortájt fedezték fel, hogy
bizonyos csillagok mágneses térrel rendelkeznek, nem volt azonban jól
felépített elmélet, amely e terek keletkezését megmagyarázta volna. Ez
irányította Blackett érdeklődését e problémára. A kérdést egy körülbelül
harminc évvel korábbi elgondolás ellenőrzésével próbálta megoldani, amely
szerint a Földhöz és a Naphoz hasonlóan az igen nagy tömegű testek
mágnesességét talán egyszerűen forgásuk következményének lehet
tekinteni. Blackett kísérletéhez aranyat szeretett volna kölcsönkérni az
Angol Banktól (Bank of England). Az elképzelés Einsteint is izgatta. 1930
végén egy Louisiana állambeli elektromérnök levelet írt Einsteinnek,
melyben arról igyekezett meggyőzni őt, hogy a Föld mágneses
és gravitációs tere kapcsolatban van egymással. A levélíró úgy gondolta, ez
az összefüggés megnyithatja a kaput két alapvető jelenség, a gravitáció és
az elektromágnesség egységes elmélete előtt. Einstein így válaszolt:
„Levelét a legnagyobb érdeklődéssel olvastam, miután már
régóta meggyőződésem, hogy a Föld mágneses terét nem mágneses testek
keltik, hanem a Föld forgásában részt vevő anyag teljes tömege...”

Mivel feltételezhetően csak tekintélyes tömegű tárgyak hoznak létre ily

módon kimutatható nagyságú mágneses teret, Blackett a „Threadneedle úti
öreg hölgy”-höz - az Angol Bankhoz -fordult, hogy tegyék lehetővé
számára egy tetemes tömegű, de gyakorlatilag még jól kezelhető gömb
elkészítését. Az intézmény bizalmának köszönhetően létrejött az
együttműködés, és laboratóriumában Blackett felállíthatott egy 15,2
kilogramm súlyú színarany hengert. A henger a Föld napi forgása miatt az
állócsillagokhoz képest szintén forgó mozgást végzett, és
Blackett szerkesztett egy különlegesen érzékeny magnetométert, hogy
megvizsgálja, létrejött-e vajon mágneses tér. Ilyet azonban nem észlelt.
(Edward Bullardra, aki a Tengeri Hadműveleti Kutatóintézetnél - Naval
Operational Research - Blackett háborús bajtársa volt, és Walter M.
Elsasserre, az 1930-as években az Egyesült Államokba érkező német
geofizikusra várt a feladat, hogy megadják a földmágnességnek később
széles körben elfogadott magyarázatát. E szerint a Föld mágneses terét a
dinamó elvi működéséhez hasonló folyamat kelti, amelyben részes a Föld
forgása és a külső magban levő olvadt állapotú vas mozgása is.)

Szuperérzékeny mágneses detektorának birtokában Blackett figyelme az ősi

kőzetek mágneses memóriája felé fordult. Úgy vélte, a világ minden
részéről származó és mindenféle korú kőzetekbe fagyott iránytűk nemcsak
arra adnak módot, hogy segítségükkel megfejtsék a Föld mágneses terének
történetét, hanem arra is, hogy a kontinensvándorlás lehetőségét elbírálják.

Egy 1954-ben Jeruzsálemben tartott előadásán a következőket mondta: „A

nagyobb országoknak úgy kell majd tanulmányozniuk kőzeteik
mágnesezettségét, mint ahogyan saját földtani viszonyaikat vizsgálják.
Semmi kétségem sincs afelől, hogy e munka eredményeként az elkövetkező
évtizedben kellőképp rendeződni fognak a szárazföldek mozgására
vonatkozó legfontosabb tények, és ez nagy hatással lesz a földkéreg
geofizikai vizsgálatára.” Profetikus kijelentés volt ez, beteljesedéséhez
azonban valamivel több mint egy évtizedre volt szükség.

Blackett a manchesteri egyetem fizikaprofesszora volt, amikor a

kontinensvándorlás kérdései érdekelni kezdték. Ezt az állást William
Lawrence Braggtől vette át, aki apjával, William Henry Bragg-gel együtt
1915-ben Nobel-díjat kapott a felfedezésért. Ennek lényege, hogy
röntgensugarak segítségével a molekuláris szerkezet meghatározható (ezt az
eljárást ma mint röntgenkrisztallográfiát ismerik). Később ez a felfedezés
tette például lehetővé, hogy a DNS-nek (dezoxiribonukleinsav), az élet
kódját hordozó molekulának kettősspriál-szerkezetét megfejtsék.

Amikor Blackett (később Lord Blackett) Manchesterbe érkezett, az ottani

földtani kutatócsoport - mint azt elődje, Bragg elmondta neki - távol állt
attól, hogy könnyen befogadja a kontinensvándorlás elméletét. 1919-ben
egy napon Bragg a közeli derbyshire-i dombokra ment sétálni Sydney
Chapmannel, aki szenvedélyes gyalogló és kerékpáros volt. Chapman, aki
annak idején szintén a manchesteri egyetem oktatói karának tagja volt, a
világ földmágnességgel foglalkozó vezető szaktekintélyeinek egyike lett, és
végül a Nemzetközi Geofizikai Év szervező bizottságának elnöki tisztségét
töltötte be.

Akkoriban tért vissza norvégiai kirándulásáról, amelynek során útját

megszakította, hogy találkozzon a kiváló norvég meteorológussal, A. B.
Bjerknesszel. Kiderült közben, hogy német és norvég meteorológusok
éppen konferenciát tartanak ott. Chapmant meghívták, hogy vegyen részt az
üléseken, amelyek közül az egyiken Alfred Wegener fejtette ki részletesen
kontinensvándorlási elméletét. Chapmant rendkívül fellelkesítette a mozgó
kontinensek gondolata, és Bragg társaságában tett sétáján ezt az elméletet
magyarázta hosszasan.

„Chapman ismertetése olyan nagy hatással volt rám - írta Bragg később
hogy pontosan emlékszem arra a helyre, ahol beszélni kezdett róla, és ahol
az elméletben szereplő hatalmas kontinensmozgások derengeni kezdtek
nekem. Olyannyira fel voltam villanyozva, hogy írtam Wegenernek, küldje
el az elmélet leírását, amit lefordítva kaptam meg, és előadtam a
Manchesteri Irodalmi és Filozófiai Társaságunknak (Manchester Literary
and Philosophical Society).” Ezt a tekintélyes szervezetet 1oo évvel
korábban alapította John Dalton, a modern atomelmélet atyja. Geológus
tagjait azonban az elmélet „felbőszítette”, mondta Bragg. Egészen addig
még sohasem látta, tette hozzá, mit jelent, ha valaki „tajtékzik a dühtől”.
Valójában, mondta évekkel később, „nem lehet szavakkal leírni határtalan
megvetésüket e szemükben mindennél nevetségesebb elmélet iránt, amely
ma már bőségesen bebizonyította jogosságát”.

Blackett nem az az ember volt, akit elriaszt egy elmélet népszerűtlensége,

különösen akkor, amikor úgy látta, hogy új érdeklődési területe, az idős
kőzetek visszamaradt (remanens) mágnesezettsége a vitát eldöntheti.
Tanítványai szétszéledtek Angliába és a világ sokkal távolibb részeibe,
hogy kőzetmintákat gyűjtsenek, és laboratóriumi vizsgálatok segítségével
meghatározzák az ezer és millió évekkel korábban rajtuk keresztülhatoló
mágneses erővonalak irányát. Ha a minta elhelyezkedését gondosan
feljegyezték, mielőtt eltávolították az anyakőzetből, az általa őrzött korábbi
mágneses erővonalak irányának nemcsak a lehajlását tudták meghatározni,
mint az ősi edényeknél, hanem háromdimenziósan is (észak-déli és kelet-
nyugati függőleges síkok, valamint a vízszintes sík szerinti felbontásban).

A megváltozott földrajzi helyzetre utaló első jelzések egyikét, amelyet ilyen

vizsgálatokból származtattak, a Blackett-csoport három tagja szolgáltatta: J.
A. Clegg, Mary Almond és Peter H. S. Stubbs. Megállapították, hogy
Angliában a triász időszakban, 200 millió évvel ezelőtt lerakodott kőzetek
„iránytűi” nem e periódus máshol található kőzeteiből levezetett mágneses
pólus felé mutatnak. A kézenfekvő magyarázat, mint arról 1954-ben
beszámoltak, az volt, hogy Anglia időközben az óramutató mozgásával
megegyező irányban 34 fokkal elfordult. Hasonlóképp az európai
kontinensen is bebizonyosodott, hogy Spanyolország elfordult
Franciaországtól, s ez az esemény nyitotta meg Vizcayai-öblöt, a forgás
tengelyében levő területen pedig ez gyűrte fel a Pireneusokat.

S. Keith Runcorn volt Blackettnek az a pártfogoltja, aki Angliában a

legtöbbször birtokolta a labdát azon a mérkőzésen, amelynek tétje a
kontinensvándorlás elmélete volt. Lancashire zömök, vörös hajú szülöttje
láthatólag élvezte a vitát. Lávafolyásokat tanulmányozott
Oregonban, azután 1954-ben a Grand Canyonba mászott le, ahol
agyagpalamintákat gyűjtött a kanyon tetejétől egészen a talpáig. Ezekből és
máshol gyűjtött mintákból lehetővé vált, hogy rekonstruálják azt az
útvonalat, amelyen az északi mágneses pólus vándorolt az elmúlt néhány
száz millió év alatt, s amely (a jelenlegi földrajzi viszonyok szerint) a
Csendes-óceán délkeleti részétől a Fülöp-szigetek irányába haladt, majd
északnak fordult, és Kínán, Szibérián, valamint az Északi-Jeges-tengeren
keresztül ért jelenlegi helyzetébe. Mivel az új-angliai agyagokkal
foglalkozó munkákból az derült ki, hogy a mágneses pólus a legújabb
időkben sohasem távolodott el túlságosan messze a földrajzi északi pólustól
(amely a Föld forgástengelyén fekszik), Runcorn valószínűnek tartotta,
hogy a forgástengely szintén változtatta helyzetét. „Ez alapján csupán
annyit tételezhetünk fel - írta -, hogy... a bolygó ide-oda billegett, ami
földrajzi pólusainak helyét megváltoztatta. Mind a hegységképződés, mind
a köpeny konvekciós áramai jól megmagyarázhatják ezt a dülöngélést.”

Érvelése szerint az új hegységek feltorlódása - különösen a közepes

szélességeken - felborítja a Föld forgásának tökéletes egyensúlyát, csakúgy,
mint az ilyen területeken képződő jégtakaró, mely utóbbira viszont többek
között Walter Munk mutatott rá a Scripps Oceanográfiai Intézetben. A
konvekciós áramok ugyancsak megzavarhatják a stabilitást, mivel új
anyagot szállítanak oda, ahol korábban nem volt. Runcorn a megoldást
ezekben látta. Azonban e kérdést tárgyaló dolgozatait nem mindig
részesítették meleg fogadtatásban. Elmesélte, hogy egyszer az egyik
tudományos lap értesítette, hogy cikke közlésre alkalmatlan, és idézte a
szakértőt, aki a következőket mondta: „Ismét egy újabb, a köpeny
konvekciós áramaival foglalkozó Runcorn-dolgozatok közül, de remélem,
hogy ez már az utolsó.”

Runcorn mindaddig kitartott a pólusvándorlás kontinensvándorlással

szemben álló gondolata mellett, amíg a Kőolajgeológusok Amerikai
Egyesületének Atlantic City-i találkozóján véletlenül össze nem találkozott
Harry Hess-szel. Hess meggyőzte, hogy a mágneses felfedezésekre az
óceánfenék terjeszkedése révén létrejött földrajzi változások jobb
magyarázatot adnak, s ettől kezdve Runcorn volt ennek az elméletnek
legharciasabb bajnoka Angliában.
1960-ra a Blackett-csoport számára kétségtelenné vált, hogy számos terület
mágneses szélessége gyökeresen megváltozott. Véleményük szerint Európa
és Észak-Amerika 300 millió évvel ezelőtt a mágneses egyenlítő közelében
helyezkedett el. Ausztrália „meglehetősen bonyolult módon látszott
változtatni földrajzi szélességét mozgása során”. Mintegy 400 millió évvel
ezelőtt az egyenlítő közelében volt, majd 200 millió éve a Déli-sark 2300
km-es körzetébe sodródott, végül észak felé vándorlása során érte el
jelenlegi szélességi fokát. „India kétségtelenül távolabbra és gyorsabban
sodródott, mint a többi kontinens”, írták, Ausztrália pedig 150 millió évvel
ezelőtt elfoglalt szélességi fokától jóval délebbre eső földrajzi szélességről
vándorolt az egyenlítőn keresztül jelenlegi helyzetébe.

Ekkorra Runcorn már a Newcastle upon Tyne-beli King’s College-ba

költözött, és egy kőzet-mágnességgel foglalkozó, ütőképes kutatócsoportot
szervezett. A jelenlegi földrajzi viszonyokat bemutató térképen ábrázolták
az északi mágneses pólus helyzeteit több mint 600 millió
évre visszamenőleg, egészen a prekambriumig. A meglepő számukra az
volt, hogy a pólusvándorlás útvonalában eltérés mutatkozott aszerint, hogy
azt amerikai vagy európai kőzetekből határozták meg. Az európai
kőzetekből származott pólushelyzetek rendszeresen keletre estek azoktól,
amelyeket az amerikai kőzetekből számítottak. Vajon ez azt jelentette, hogy
két mágneses pólus volt? Runcornra és munkatársaira igen erős hatást tett
az a tény, hogy ha Európát felcsúsztatjuk Észak-Amerikához, a
pólusmozgás két feltüntetett útvonala fedésbe került egymással.

Míg Runcorn és mások ezt a sodródás legerősebb bizonyítékának

tekintették, a földmágnesség egy másik megnyilvánulási formája az
óceánfenék terjeszkedését bizonyította, olyannyira, hogy még a
legelszántabb kételkedők sem hagyhatták figyelmen kívül. Már régi keletű
rejtély volt Bemard Brunhesnek az az 1909-es felfedezése, hogy a
Franciaországot kettészelő Massif Central hegység néhány ősi láva
folyásának mágnesezettsége pontosan ellentétes irányú, mint a
nálánál némileg idősebb vagy fiatalabb más kőzeteké. Brunhes feltételezte,
hogy ez csupán helyi jelenség. 1929-ben azután egy japán tudós, Motonori
Matuyama is megállapította, hogy Japánban sok, körülbelül 700 000 évvel
ezelőtt lerakódott kőzet ellentétesen mágneseződött. Lehetséges lett volna,
hogy a Föld egész mágneses tere egy időre megfordult úgy, hogy a normális
körülmények között észak felé mutató iránytű dél felé mutatott? Ez
túlságosan abszurd feltételezésnek tűnt, hogy komoly megfontolások
alapján képezze. A következő három évtizedben sok más, ellentétesen
polarizált képződményt fedeztek fel, míg végre John Graham a Carnegie
Intézettől azzal a feltételezéssel állt elő, hogy bizonyos kőzetek - sajátos
mágneses tulajdonságaik miatt - ellentétesen polarizálódhatnak. A
laboratóriumi vizsgálatok bizonyos ritka kőzetformációk esetében
megerősítették ezt a feltételezést, de azt is megállapították, hogy ez a
„sajátpólusváltás” kevesebb mint 1 százalékát jellemzi azoknak a
kőzetmintáknak, amelyek már régóta ellentétes mágneses polaritásra tettek
szert.

Ezenkívül a földtani korszakokat átfogó óriási időtartam során lerakódott

kőzetek között nagyjából egyenlően oszlanak meg a normális, illetőleg a
fordított polaritású képződmények. Ez derült ki azokból az izlandi
lávaársorozatokból is, amelyek a harmadidőszak végén, 1-20 millió évvel
ezelőtt képződtek.
15. ábra

Runcorn ugyanezt a szabályszerűséget állapította meg a harmadidőszaki

miocén korszak során, 1-25 millió éve a felszínre tört oregoni lávák
esetében is. A mágnesespólus-átfordulások bizonyítékát megtalálták 400
millió éves kőzetekben is. Majd a normális és fordított polarizációs
periódusok váltakozásainak olyan menetrendjére figyeltek fel, amely a dél-
afrikai dejkek (Függőleges lávabenyomulásokból keletkezett kőfalak) több
mint 300 kilométeren át húzódó sorozatában is (a világ ilyen jellegű
képződményei közül ezek a legnagyobb kiterjedésűek) azonos menetet
mutatott. Ez kizárni látszott a villámoknak vagy más helyi jelenségeknek
magyarázatként való felhasználását.

Ezek a bizonyítékok egy háromtagú társaságot az Egyesült Államok

Földtani Kutató-szolgálatának (United States Geological Survey) a
kaliforniai Menlo Parkban levő laboratóriumaiban arra késztettek, hogy
nagyszabású vizsgálatokba fogjanak. Allan Cox, G. Brent Dalrymple és
Richard R. Doell volt a trió három tagja. Mindegyikük még a berkeleyi
Kaliforniai Egyetemen kezdte el tanulmányozni a földmágnesség történetét.
Felismerték, hogy a mágneses pólus-átfordulások nagy kihívást jelentenek a
tudomány számára. „A Föld mágneses terének átfordulása első pillanatban
oly abszurd gondolatnak tűnik - írták később-, hogy az ember rögtön a
fizika valamely alaptörvényének megsértésére gyanakodik, és a
pólusátfordulással foglalkozó kutatók többségének megfordult már a
fejében: vajon a pólusváltás összeegyeztethető-e a mágnesség fizikai
elméletével?”

Hivatkoztak a Föld mágneses terének „dinamó”-elméleteire, amelyeket

egymástól függetlenül Bullard és Elsasser dolgoztak ki. A mesterségesen
előállított dinamónál áramvezetékek mágneses térben való mozgása hozza
létre az elektromosságot, míg a Föld belsejében a forgásban levő és még
olvadt állapotban levő külső mag elektromosan vezető anyagának
konvektív áramlásai gerjeszthetik a fő mágneses teret. Az erőmüvekben
előállított villanyáram egy részét a szükséges mágneses tér keltésére
használják, azonban a folyamat elindításához valahonnan
elektromos áramra - vagy állandó mágneses anyagra - van szükség. Ezért
rejtély, hogy a Földben mi „indította el” a dinamót, s mint Cox, Doell és
Dalryinple megfogalmazta, „évszázados kutatások után a földi mágneses tér
ma a legjobban leírt és legkevésbé értett földi jelenségek egyike”.

A felszínre törés után lehűlő anyagban két, egyidejűleg végbemenő

folyamat volt az, amely e háromtagú társaság számára lehetővé tette, hogy -
más kutatócsoportok részeredményeinek felhasználásával - bebizonyítsák: a
Föld mágneses tere időről időre valóban átfordul. Az egyik az anyagban
levő mágneses „iránytűk mutatóinak” megmerevedése, a másik egy
„stopperóra” elindítása, amelyről millió évekkel később is leolvasható,
mennyi idő lelt el, amióta a kihűlés bekövetkezett, és a mutatók
mozdulatlanná dermedtek.

Ennek a stopperórának a létét Robley D. Evans, a Massachusetts! Műszaki

Egyetem (Massachusetts Institute of Technology, M. I. T.) munkatársa
fedezte fel 1940-ben. Működését a kálium radioaktív formája (a kálium-40)
szabályozza, amely a természetben előforduló káliumnak csak 0,012
százalékát alkotja, és így - bár a legtöbb kőzet tartalmaz káliumot - kevés
ahhoz, hogy erős radioaktivitást okozzon. A kálium-40 igen lassú ütemben
bomlik el argon-40-gázzá. Minthogy ez utóbbi semmiféle ismert kémiai
reakcióban nem vesz részt, a kőzet kristályos szerkezetében egyszerűen
csak felhalmozódik. Ha azonban az ásvány megolvad, az argon elillan
belőle, és ilyenkor a felhalmozódási folyamat akkor kezdődik ismét, amikor
a kőzet kihűl. Más szóval a stopperóra nullázódik.

Ily módon egy kőzetmintában található kálium mennyiségének mérésével

meghatározható, mennyi kálium-40-et tartalmazott a kőzet, amikor kihűlt.
Ezután az argon-40 mennyiségének mérése azt jelzi, hogy a kálium-40
elbomlása révén mennyi ideje tart az argon felhalmozódása - azaz mennyi
idő telt el azóta, hogy a kőzet kihűlt és az akkor uralkodó mágneses teret
magába zárta.

A mágnesespólus-átfordulásoknak a geológiai korral való egyeztetéseivel

sikerült kimutatni, hogy a múlt bármely adott időpontjában képződött
kőzetek csaknem kivétel nélkül azonos polaritásúak, függetlenül attól, hogy
a Föld mely részéről származnak. Bizonyos időszakokban a polaritás a
maihoz hasonló volt, máskor viszont azzal ellentétes.

Blackett már e kutatások kezdetén felismerte, hogy az ilyen pólusváltások

időrendje különösen hasznos lehet a geológusok számára. „Ha a
pólusváltások időben szabálytalan eloszlásúak - mondta -, akkor lehetővé
válhat, hogy bolygónk különböző helyein azonosíthassunk egy
»pólusváltási rendszer«-t. Ha az átfordulások nagyon ritkák, például 100
millió évenként - mondjuk - csak egyszer fordulnak elő, akkor az ilyen
átfordulások nyomon követése az egész világon viszonylag egyszerű, és így
az eredményeket földtani kormeghatározási célokra lehet felhasználni.”
Az archeológusok használnak ehhez hasonló módszert, amely a fák
évgyűrűinek szabálytalan vastagságváltozásain alapul. Az éghajlat évi
változásainak megfelelően vastag és vékony évgyűrűk váltogatják egymást,
s az egy bizonyos területen adott időszakban élő valamennyi
fára egységesen jellemző. 1946-ban az alaszkai egyetemen tett látogatásom
alkalmával Louis Giddings, e szokatlan - dendrokronológia néven ismert -
tudományág szakértője beszámolt mintegy 3000 kilométeres utazásáról,
amelyet feleségével együtt épp akkor fejezett be. Egy
kétpárevezős csónakon ereszkedtek le a Peace és Mackenzie folyókon az
Északi-Jeges-tengerig, majd a tengerpart mentén Alaszka irányába haladtak
mindaddig, amíg egy part felé nyomuló jégár útjukat nem állta. Útjukat
minduntalan megszakították, és egy üreges szárú fúróval hosszú,
vékony, pálca alakú mintákat vettek az uszadékfák törzséből. Ezek a pálcák
megmutatták a fa egész életében kialakult évgyűrűk vastagságának
sorozatát.

Ezzel a módszerrel Giddings több évszázadra visszamenőleg rekonstruálta a

Mackenzie-völgy vastag és vékony évgyűrűkkel jelzett esztendőit. Mivel a
fa szinte egyáltalán nem korhadt a sarki éghajlat alatt, sok fatörzs rendkívül
idős volt. Mindahányszor Giddings az előzőeknél kissé idősebb fatörzsre
bukkant, időrendi tábláját tovább bővíthette a múltba. Az északi-jeges-
tengeri partok mentén voltak az Összes között a legöregebb - szélkoptatta és
szürke - fatörzsek. Miután időrendi táblázatát összeállította, fúrója és
nagyítója segítségével Giddings csaknem pontosan meg tudta mondani,
hogy egy fa melyik évben kezdett el növekedni és mikor pusztult el, még
akkor is, ha az évszázadokkal ezelőtt történt. Néha még a Mackenzie-nek
azt a mellékfolyóját is képes volt megnevezni, amelynek völgyében a fa élt,
mielőtt lesodródott a folyón, minthogy minden egyes völgy helyi
klímájának megvolt az apró megkülönböztető jegye. Ilyen
időtáblák lehetővé tették az archeológusok számára, hogy több ezer éves,
történelem előtti telephelyek pontos korát határozzák meg egyszerűen az ott
talált fatárgyak vizsgálata alapján.

Ha a mágnesespólus-átfordulások, a 11 éves napfoltciklushoz hasonlóan,

többé-kevésbé szabályos időrendben követnék egymást, akkor kevés
hasznuk volna. Végül is azonban nyilvánvalóvá vált, hogy távolról sem
szabályosak. Megállapították, hogy azokat a kőzeteket, amelyek legalábbis
javarészt az elmúlt 700 000 évben képződtek, a földi mágneses térnek a
jelenlegivel azonos irányítottsága jellemzi. Ezt az időszakot Brunhes-
korszaknak nevezték el annak a francia tudósnak a tiszteletére, aki először
észlelt fordított mágnesezettséget. Előtte, hozzávetőlegesen 1,8 millió éven
keresztül, a nagy Matuyama-korszakban fordított polaritás uralkodott. A
korszak e kutatási terület japán úttörőjéről kapta nevét. Az ezt megelőző
időkben a tér ismét „normális” volt, mint jelenleg is.

Az első fejtörést egy olyan lávakőzet megfigyelése okozta, amely

Tanzániában, az ember legősibb elődeinek tárgyi emlékeiről híres Olduvai-
hegyszorosban található. A berkeleyi Kaliforniai Egyetem két kutatója, C.
S. Grommé és Richard L. Hay kimutatta, hogy a Matuyama-korszakból
származó lávafolyások - amelyeknek ennélfogva fordított polaritást kellett
volna mutatniuk -normális polaritásúak.

A megállapítás helytállóságát mindaddig kérdésesnek találták, amíg a

Menlo Park-i trió - Cox, Dalrymple és Doell- ki nem derítette, hogy a
Bering-tengeri Pribilof-szigetek három lávafolyásából származó minták
szintén normálisan polarizáltak, pedig 1,9 millió évvel ezelőtt,
gyakorlatilag az olduvai mintákkal egy időben, a Matuyama-korszakban
képződtek. Ráadásul ezek a lávafolyások olyan idősebb és fiatalabb
lávaárok között helyezkedtek el, amelyek viszont a Matuyama-korszak
tipikus fordított polaritását mutatták.

I. McDougall és Don H. Tarling ausztráliai tudósok, akik szintén

összeállították a pólusátfordulások időtáblázatát, kétségesnek tartották,
hogy ilyen rövid ideig tartó „esemény”-ek lejátszódhattak; később azonban
McDougall az indiai-óceáni Réunion szigeten olyan adatok nyomára
bukkant, amelyek mégiscsak egy ilyen - körülbelül egymillió évvel ezelőtt
bekövetkezett - esemény mellett tanúskodtak.

„Úgy alakult - számolt be később Cox -, hogy Doell és Dalrymple

egymástól függetlenül Új-Mexikóban szintén felfedezett egy ilyen
eseményt, amely egymillió évvel ezelőtt zajlott le.” A jelenség
egyértelműen felismerhető volt egy, a Jaramillo-töréshez közeli lávaárban,
és semmi kétség nem fért hozzá, hogy ugyanarról az eseményről van szó.
Mostanáig legkevesebb három hirtelen irányváltást azonosítottak a
Matuyama-korszak során (bizonyos esetekben további nyilvánvaló
tagolódással). Ezeket legelső azonosítási helyeikről Jaramillo-eseménynek,
Gilsa-eseménynek és Olduvai-eseménynek nevezték el.

Ezek a felfedezések akkor kezdtek a helyükre kerülni, amikor 1966

áprilisában az Amerikai Geofizikai Unió (American Geophysical Union)
Washingtonban ülésezett. „Az ülés egyik szakcsoportjának én voltam az
elnöke - írta később Cox és Neil Opdyke, a Lamont
Geológiai Obszervatórium munkatársa odajött hozzám, hogy szeretné
megváltoztatni előadását, mert új, érdekes információk jutottak a birtokába.
Ő és egy végzős egyetemista, Billy Glass már korábban nekifogtak, hogy
mágneses átfordulásokat keressenek a mélytengeri üledékekben.
Meglepetésre ők is megtalálták ugyanazt az egymillió évvel ezelőtti
eseményt [a Jaramillo-eseményt]. Így három, egymástól függetlenül
dolgozó csoport talált rá globális méretekben ugyanarra a
finomszerkezetre.”

Hamarosan huszonnyolc üledékminta harántmetszetét kezdték el

tanulmányozni. Az üledékmintákat az óceán fenekéről dugattyús
magmintavevővel hozták a felszínre, tizennégyet az Aleut-szigetektől délre
eső területről, nyolcat a Csendes-óceán egyenlítői részéről, hatot pedig az
Antarktisz közeléből. Opdyke vizsgálatai szerint ezekben a fúrómagokban a
mágneses részecskék irányítottságai a pólusváltásoknak ugyanazt a
menetrendjét mutatták, mint amit szárazföldi kőzetmintákból határoztak
meg. 1967-re a Menlo Park-i csoport mintegy 135 szárazföldi minta
kormeghatározását végezte el. A csaknem 4 millió évet átfogó koradatokat
körülbelül tizenhat normál, illetve fordított polaritású időszakba lehetett
sorolni, amelyek időtartama 50 000 vagy annál kevesebb évtől több mint 1
millió évig terjedt. Szabálytalanságuk miatt ezek tölthették be az
óceánfenék mágneses „évgyűrűinek” azonosításául szolgáló etalonrendszer
szerepét.

Az etalonrendszert alkalmazni lehetett mélytengeri fúrómagokra is. Azok

között, amelyeket Opdyke tanulmányozott, némelyik legalább 20 méteres
volt, és a két végük közötti mágneses-polaritás-változásokból meg tudták
állapítani, hogy mintegy 5 millió éves üledékképződési szakaszt
képviselnek.

James D. Haysnek, a Lamont kutatójának volt az a rejtélyes megfigyelése,

hogy az ilyen pólusátfordulások idején bizonyos parányi tengeri élőlények
szemmel láthatólag kipusztultak. Hays a radioláriák néven ismert egysejtű
élőlények fennmaradt vázainak eloszlását tanulmányozta a fúrómagokban.
Azt találta, hogy a múltban időnként nagy számban éltek bizonyos
fajaik, amelyek azután hirtelen eltűntek. Beszámolt arról, hogy abból a
nyolc fajból, amelyek a fúrómagokból azalatt a 2,5 millió év alatt tűntek el,
amelyre a legteljesebb adatsor állt rendelkezésre, hatnak az idő tájt veszett
nyoma, amikor ugyanannak a fúrómagnak a mágneses részecskéi
pólusátfordulást jeleztek. „A pólusátfordulások és a kihalások
rétegszintjeinek korrelációja valóban meglepő” - írta.

Észrevette, hogy az ősi korokban a tengeri és szárazföldi állatok pusztulásai

olyan időpontokra esnek, amikor a néhány pólusátfordulással jellemezhető
periódusokat olyan korszakok váltják fel, amikor a pólusátfordulások
gyakoriak. Például a perm időszak vége felé, mintegy 250 millió éve az
ismert nagy és kis állatok családjainak fele kihalt. Ez volt az az idő, amikor
a kétéltűek és a páfrányerdők korát a hüllők és az újabb kori növények
váltották fel. A következő nagy megrázkódtatás a kréta időszak végén
történt, amikor a dinoszauruszok és más hüllők tűntek el, és az emlősök,
valamint a virágos növények kibontakozása kezdődött el. Míg bizonyos
tengeri hüllők, repülő hüllők és más fajok hanyatlása már korábban
megkezdődött, a szarvat viselő dinoszauruszok még fejlődésben voltak,
amikor a hirtelen fordulat bekövetkezett.

„Ezek a kihalási időszakok nemcsak az állatok széles körét érintették - írta

Hays -, hanem világméretekben befolyásolták mind a tengeri, mind a
szárazföldi környezetet.” Míg a nagy kihalási periódusok mindegyike
valószínűleg több millió évig tartott, és a mágnesespólus-átfordulások
viszonylag gyakori sorozatát fogta át, az egyes fajok megsemmisülése ennél
jóval hirtelenebb esemény volt.

Hogy a kipusztulások valójában milyen gyorsan zajlottak le, azt nehéz

megmondani, minthogy 1 centiméternyi üledék 1000-10 000 éves
felhalmozódási időt képvisel, és mindig fennáll a lehetőség, hogy az üledék
egy része kimosódott, s az ilyesmi a lassú kihalás bizonyítékait
megsemmisíti. Mindenesetre Hays egyetlenegy esetben sem talált a
fokozatos változást alátámasztó bizonyítékot, sőt egyes fajok éppen a
kihalást közvetlenül megelőző időszakban szaporodtak cl legjobban.

A pólusátfordulások és a kihalások között lehetséges kapcsolatok

megítéléséhez fontos ismerni, hogy mennyi időt vesz igénybe a Föld
mágneses terének átfordulása, és mi történik vele e folyamat során. A
változás feltehetőleg nem olyan hirtelen zajlik le, mintha valaki egy
kapcsolót állítana át, a folyamat időbeli lefutását azonban nehéz volt
meghatározni, mert a kálium-argon mérésekből levezetett hozzávetőleges
koradatokhoz képest az átfordulás minden esetben pillanatszerűnek tűnt.

A probléma megoldásához ezért olyan lávaársorozatokra volt szükség,

amelyeket gyors, egymást követő kitörések hoztak létre, és amelyek így
több részletet árulhatnak el abból, ami az átfordulások során lejátszódik.
1971-re a Mount Rainier közelében találtak egy ilyen lávasorozatot, amely
mintegy 14 millió évvel ezelőtti irányváltás adatait tartalmazta, amikor is a
polaritás fordítottból normálba fordult át. Az eredmények azt mutatták,
hogy mielőtt a tér bármilyen irányváltozása elkezdődött, egy ideig - talán
több ezer évig - a tér fokozatosan eredeti térerősségének körülbelül
egytizedére gyengült. A Mount Rainier Nemzeti Park kőzeteinek
tanúsága szerint a tér polaritása ezután egyre vadabb ingadozásba kezdett.
A pólusok e bolyongásának tetőpontján az egyik mágneses pólus a Földnek
majdnem az ellentétes pontjára lendült át, majd onnan ismét vissza. Ezután
az a pólus, amely eddig délen volt, a bolygó Északi-sarka körül kezdett el
vándorolni, míg végül a kiindulási helyével durván szemben fekvő ponton
megállapodott. Bár a kőzetkor-meghatározások technikája nem tette
lehetővé e mozgások időbeli lefutásának hajszálpontos
megállapítását, időtartamuk 1000-4000 évre volt tehető. A tér ezután ismét
eredeti térerősségére állt be.
16. ábra. A földi mágneses tér átfordulásainak menetrendje az elmúlt 4.5
millió év során: a „fordított” polaritású időszakok (vonalkázással jelölt
szakaszok) a maihoz hasonló „normál" polaritású periódusok (fekete színű
szakaszok) közé ékelődnek
A kérdés most már csak az volt, hogy egy ilyen jellegű átfordulás milyen
szerepet tölthetett be a fajok kipusztulásában. 1963-ban, mielőtt még a
kihalásokra utaló adatokra rábukkantak volna, Robert J. Uffen, a nyugat-
ontariói egyetem munkatársa (később a Kanadai Nemzetvédelmi Kutatási
Testület - Defense Research Board of Canada-elnöke) felvetette, hogy ha a
mágneses tér az átfordulások idején képletesen szólva kikapcsolódott, ez a
kozmikus sugarakat a közepes földrajzi szélességektől eltérítő mágneses
védőpajzs „összeomlását” kellett hogy jelentse. Mivel ezek a sugarak igen
nagy energiájú sugárzási formát képviselnek, feltételezték, hogy képesek
lehettek az élő sejtek genetikus memóriájának károsítására, ez pedig a
sejtek elpusztulásához vagy mutációk kialakulásához vezetett. Még arra is
gondoltak, hogy a kozmikus sugarak felelősek az öregedési folyamatért.

A Föld mágneses tere miatt az élőlényeket érő sugárzás szintjét bizonyos

mértékig lakóhelyük mágneses szélessége határozza meg. Így például New
Yorkban minden négyzetméterre 10 000 részecske csapódik be
másodpercenként, míg az egyenlítőnél ez az arány másodpercenként 2000.
Ha a mágneses tér szétoszlana, megszűnne, a becsapódási szám mindenütt
megnövekedve, kivéve a sarki területeket (ahol feltehetőleg csökkenne).
Ezenkívül ilyen esetekben a sugárzási övezetek nagyenergiájú részecskéi,
amelyeket a mágneses tér ejt csapdába és kényszerít Föld feletti spirális
pályákra, a légkörbe zúdulnának, ahol csodálatos sarkifény-jelenségeket
okoznának, és átmenetileg a Föld bizonyos területein megnövelnék a
sugárzási szintet.

Mire azonban Hays 1971-ben közzétette vizsgálati eredményeit, azok az

elképzelések, amelyek a kihalásokért a megnövekedett sugárzást okolták,
már nem találtak olyan széles körű helyeslésre, mint korábban. Ekkor már
az volt a vélemény, hogy a kozmikus sugárzás nagy részét az atmoszféra
még mágneses védőpajzs nélkül is felfogná, és nagyon kis részük hatolna
be a tengerekbe, ahol a radioláriák kipusztulása bekövetkezett. Ezenkívül
magasabb földrajzi szélességeken, ahonnan a Hays által tanulmányozott
fúrómagok zömét gyűjtötték, a hatás elhanyagolható lenne.

Volt egy másik elképzelés is, amely szerint a viszonylag gyors

pólusvándorlási periódusok módosították a folyékony magban az áramlási
rendszereket, ami egyrészt mágneses átfordulást okozott, másrészt az új
forgástengelyhez idomuló egyenlítői kiöblösödés eltolódását idézte elő. A
Föld alakjának ez a módosulása - állították - kiterjedt vulkánkitörésekhez
vezetett, a vulkáni hamu leárnyékolta a napsugárzást, ami viszont már
okozhatott hatalmas éghajlatváltozásokat, jégkorszakokat és talán a tenger
olyan elszennyeződését is, ami bizonyos fajokra nézve halálos volt.

Jóllehet találtak vulkáni hamurétegeket a mágneses tér átfordulásai

rétegszintjeinek közelében, ez távolról sem volt általános. Ráadásul a jelek
szerint a mágnesespólus-átfordulások sem állnak mind egyértelműen
éghajlatváltozásokkal kapcsolatban. Hays maga amellett foglalt állást,
hogy a kihalásokat a gyenge mágneses terekkel szemben tanúsított biológiai
érzékenység okozza. Megemlít olyan cikkeket, amelyek arról számolnak be,
hogy az iszapban élő csigák, a laposférgek és a gyümölcslegyek érzékelni
tudják a gyenge mágneses tereket, és felteszi a kérdést, miért van szükségük
ilyen érzékenységre, hacsak bizonyos hasznuk nem származik belőle,
amivel burkoltan arra céloz, hogy mágneses tér nélkül hátrányos helyzetben
lennének.

A kipusztulások teljes kérdésköre - akár dinoszauruszokról, akár

radioláriákról van szó - továbbra is fejtörést okoz a tudósoknak, és
serkentőleg hat újabb elméletek kiagyalására, a mágnesespólus-
átfordulásokkal való kapcsolatuk azonban továbbra is kétséges.

Az a kérdés is vita tárgya még, hogy mi okozza az átfordulásokat. Elméleti

tudósok úgy találták, hogy annak a dinamónak egy hipotetikus változata,
amely létrehozhatja a Föld mágnességét, időről időre Önmagától is
megváltoztathatja polaritását, ennek meggyőző magyarázatát azonban eddig
még nem adták meg. Egy másik ötlet az okokat a forgástengely kisebb - a
14 hónapos Chandler-mozgáshoz hasonló - változásaiban keresi, anélkül
hogy vulkáni kitöréseket és a gyökeresebb tengelyváltozásokat kísérő egyéb
drámai hatásokat feltételezne.

Bruce Heezen szerint a mágneses tér hirtelen irányváltása bekövetkezhet

akkor, amikor a Föld hatalmas meteoritokkal vagy üstökösmagokkal
ütközik. Elgondolását elsősorban arra a felfedezésre alapozta, hogy
valamilyen rendkívüli esemény során a földfelszín nagy területein
apró, üvegszerű törmelék - amelyet tektitnek neveznek - szóródott szét
körülbelül abban az időben, amikor mintegy 700 000 évvel ezelőtt az utolsó
nagy mágnesespólus-átfordulások lejátszódtak. A tektitek áramvonalas
alakja mutatja, hogy ezek olvadt állapotban szelték át az atmoszférát. Sokan
úgy vélik, hogy a tektitek valamilyen katasztrofális becsapódás alkalmával
szétfröccsenő olvadt kőzet szétszóródott darabjai. Tektitekkel „teleszórt”
területeket sok helyütt fedeztek már fel a Földön, a legnagyobb kiterjedésű
azonban az a tektitmező, amely 700 000 évvel ezelőtt keletkezett. Az erről a
területről származó töredékeket nemcsak szárazföldön, hanem -
mikroszkopikus méretekben - mélytengeri fúrómagokban is megtalálták, a
Fülöp-szigetektől Tasmaniáig és az Indiai-óceánon keresztül majdnem
Afrikáig terjedő területen. Valóban félelmetes méretű esemény lehetett,
amely ezt a törmeléket létrehozta.

Tektitszóródási mezők

Nemrégiben két véletlen felfedezés révén megállapították, hogy létezik egy

másik nagy tektitmező is, amely mintegy 35 millió évvel ezelőtt keletkezett
a Karib-tenger venezuelai partjaitól észak felé Massachusetts államig,
nyugati irányban pedig Texasig terjedő területen. Sok éven keresztül két
kisebb szóródási területről tudtak Georgia és Texas államban. Azután 1960-
ban John Chase, az ohiói Wesleyan Egyetem egyik zoológusa, aki
Massachusetts állam partjainál fekvő Martha’s Vineyard szigeten töltötte a
nyarat, különös zöld üvegdarabot talált, amely kétségtelenül a sziget Gay
Head nevű hegycsúcsának színpompás képződményeiről pusztult le. A
szakértők megállapították róla, hogy tektit. 1977-ben egy másik tektitmintát
találtak Arie Poldervaartnak, a Columbia Egyetem nemrég elhunyt
földtanprofesszorának vitrinjében. Címkéjén fel volt tüntetve, hogy
Kubából származik, de a gyűjtés körülményeiről nem álltak rendelkezésre
részletek. Ez adta a lökést annak, hogy részletes vizsgálatnak vessék alá a
Karib-tenger fenekéről vett fúrómagokat. Az egyik ilyen magban, egyetlen
35 millió évvel ezelőtt lerakódott rétegen belül 6000 mikrotektitet találtak.
Az esetek többségében két, egymástól független kormeghatározási módszer
segítségével is megállapították a tektiteket bezáró réteg korát, és kiderült,
hogy ezek a tektitek azonos időben hullottak le. Billy Glass, aki a delaware-
i egyetemen együtt dolgozott a heidelbergi Max Planck Atomfizikai Intézet
egyik csoportjával, a lehullott tektitek össztömegét 110 millió tonnára
becsülte.

Egy kisebb szóródási terület, amelynek eredetéről már több mint 100 éve
vitáznak, Csehországban található, közel ahhoz a ponthoz, ahol a cseh-
osztrák-nyugatnémet határ találkozik. Ismeretes továbbá, hogy a Ries-
medence, amely egy 29 kilométer átmérőjű, kör alakú képződmény 275
kilométerre nyugatra az NSZK területén, mintegy 15 millió évvel ezelőtt
egy becsapódás során jött létre, körülbelül ugyanabban az időben, amikor
az említett tektitmező is kialakult. Hasonló kapcsolat lehetősége csupán
még egyetlen tektitmező esetében merült fel, amelyet Nyugat-Afrikában
találtak. Nem sokkal azután, hogy Elefántcsontpart kavicsrétegeiben
aranyat fedeztek fel, a bennszülöttek ugyanezekben a rétegekben furcsa
üvegtárgyakra lettek figyelmesek. „Agná”-nak nevezték el őket, és
természetfeletti erőt tulajdonítottak nekik. Kimutatták, hogy ezek a tárgyak
- és a hozzájuk hasonló mikroszkopikus méretűek is, amelyek a közeli
tengerfenékből vett fúrómagokból kerültek elő - körülbelül 900 000 évvel
ezelőtt hullottak a Földre. Nagyjából erre az időre teszik azt a becsapódást,
amely a mai Bosumtwi-tó 16 kilométer átmérőjű kráterét a szóródási
területtől 240 kilométerre keletre Ghánában kivájta. Ez a becsapódás
időben meglehetősen közel esik a Jaramillo-eseményhez - a Föld mágneses
terének rövid ideig tartó átbillenéséhez - ahhoz, hogy a kapcsolat
lehetőségét fel lehessen vetni.
Az ilyen becsapódások szerepét méltatva Heezen és Glass (akkoriban
együtt dolgoztak a Lamontban) hangsúlyozták, hogy kis méretű meteoritok
naponta ütköznek a Földnek. „Olyan meteorit, amely elég nagy ahhoz, hogy
egy kisebb becsapódási krátert hozzon létre, néhány ezer évenként esik a
Földre - mondták. - Olyan nagy méretű kozmikus test pedig, amely már a
földi mágneses tér átfordulását okozza, néhány százezer évenként
érkezhet.” Véleményük szerint azonban a valóban nagy becsapódások,
amelyek tektitmezőt hoznak létre és a földtörténet fordulópontjait jelzik,
még ennél is ritkábbak: „Hihetőnek tűnik, hogy a földtani óra akkor jelzi új
korszakok kezdetét, amikor néhányszor tízmillió évenként még ennél is
nagyobb testek ütköznek a Földnek.”

A mágnesespólus-átfordulásoknak belső okokra való visszavezetése

mindazonáltal valószínűleg elfogadhatóbb. Az elmúlt 2500 év alatt a Föld
teljes mágneses tere körülbelül 50 százalékkal gyengült. Ez néhány
évszázad múlva bekövetkező újabb átfordulás előjátéka lehet. Ha egy
ilyenre sor kerül, mielőtt okát megfejtenénk, a megoldás kulcsát maga az
átbillenés adhatja kezünkbe, felfedve nemcsak a térfordulás okát, hanem a
Föld környezetére és az élővilágra gyakorolt esetleges hatását is.

A mágnesespólus-átfordulások a tengerfenék-terjeszkedés kérdésének

eldöntéséhez is hozzájárultak. Ez a segítség azonban teljesen váratlan
irányból érkezett. A második világháború folyamán a tengeralattjárók légi
észlelésének problémája különösen érzékeny készülék kifejlesztéséhez
vezetett, amelyet légi mágneses detektornak, röviden M. A. D.-nak
neveztek. (A készülék angol elnevezésének, a „Magnetic Airborne
Detector’’-nak a rövidítése.) A detektort könnycsepp alakú dobozban
helyezték el, amelyet le lehetett lógatni a megfigyelő-léghajóról vagy
felderítő-repülőgépről, és így vontatáskor a gép alatt és mögött
elhelyezkedő érzékelőfej már mentes volt a vontatógép által okozott
mágneses zavaroktól.

A készülék hatékony eszköze volt a kis mélységben haladó tengeralattjárók

felderítésének, és a háború után az olajtartalmú képződményeket kutató
geológusok használták eredményesen a légi mágneses térképezéseknél.
Segítségével ugyanis hozzávetőlegesen körvonalazni tudták a vulkáni és
üledékes kőzetek területi eloszlását. Ekkor merült fel, vajon nem lehetne-e
megtudni valamit a tengerfenékről azáltal, hogy egy hajó egyszerűen maga
után húzna egy magnetométert. Ha a vontatókötél mondjuk 100 méter
hosszú lenne, a végére akasztott „madár” már alig érzékelné a hajó fémteste
által okozott mágneses zavart. (A „bird" angol szó tükörfordítása, amely az
angol szakzsargonban légi járművek által kötélen vontatott
műszereket jelenti.)

1952-ben, hogy e gondolat helyességét ellenőrizzék, végigvontattak egy

magnetométert a Szamoa-szigetektől San Diego városáig. Ekkor derült ki,
hogy a tengerfenék mágneses tulajdonságaiban figyelemre méltó változások
tapasztalhatók, annak ellenére, hogy az út során a domborzat meglehetősen
egyenletes volt. Valóban, a legjellegzetesebb mágneses „domborzati
formák” közül néhány semmi kapcsolatot sem mutatott a mélység
változásaival. A Lamont Geológiai Obszervatórium hajói folyamatos
tengeri mérésekbe kezdtek, és bár a kezdeti eredmények nem voltak
túlságosan izgalmasak, a tengerfenék mágneses intenzitásának
szembeszökő felerősödését mutatták ki, valahányszor egy-egy hajó az
Atlanti-hátság középvonalát keresztezte.

Ezután 1955-ben az Egyesült Államok Tengerparti és Geodéziai

Kutatószolgálata (United States Coast and Geodetic Survey) átfogó
mélytengeri térképezési munkálatokba fogott a nyugati partoknál. A
Pioneer kutatóhajó kelet-nyugati irányban egymástól 8 kilométerre futó
nyomvonalakat járt be oda-vissza azzal az utasítással, hogy a kijelölt
útvonalhálózattól nem térhet el többel, mint 150 méter. Ezt a pontosságot az
ún. LORAN navigációs rendszer rádióimpulzusokat kibocsátó állomásai
tették lehetővé. Mint később Arthur D. Raff írta (aki egyébként egy
vontatható magnetométert fejlesztett ki a Scripps Oceanográfiai Intézetben):
„A Kutatószolgálat abban az esetben volt hajlandó vontatni a mi
magnetométerünket, ha nem avatkozunk bele munkájukba. Majdnem
elszalasztottuk az alkalmat, de végül is úgy döntöttünk, egy pár hónapig
megpróbáljuk.”

Miután eltelt a kezdeti ide-oda hajózások unalmas időszaka, a Scripps

kutatói bevitték felhalmozódott adataikat az intézetbe, ahol egy meghívott
angol tudós, Ronald G. Mason a mérési szelvények mentén ábrázolta a
mágneses intenzitás változásait. Ezekből azután szintvonalas térképet
szerkesztett, amelyen a dombok mutatták a nagy mágneses intenzitásokat, a
völgyek pedig az alacsony intenzitásértékeket. Amikor munkájával
elkészült, Raff a következőket írta: „Egyetlen pillantás is elég volt annak
felméréséhez, hogy a geofizika valamilyen teljesen új eredményének a
birtokába jutottunk.” Az egész térkép a mágneses intenzitás észak-déli
lefutású „dombjaival és „völgyei”-vel volt tele. Noha az
intenzitásváltozások ezek között a „dombok” és „völgyek” között csak
néhány százalékra rúgtak, világosan fel lehetett ismerni olyan
szerkezeteket, amelyek szélessége néhány kilométer és néhányszor tíz
kilométer között változott. „Nem volt olyan szárazföldi felmérés - mondta
Raff -, amely méreteit és szabályosságát tekintve valaha is ehhez fogható
anomáliaképet tárt volna fel.”

Így azután a Scripps kutatói már nagyobb lelkesedéssel tértek vissza a

Pioneerre, és folytatták vele az ingajáratokat. 1956 végére, durván egyévi
térképezőmunka után, a hajó a tengerfenék 100 kilométernél szélesebb és
több mint 2000 kilométer hosszú darabját mérte fel Mexikó és Brit
Columbia partjai között. Az észak-déli lefutású sávok, amelyek váltakozva
a tengerfenék átlagosnál erősebb, illetve gyengébb mágnesezettségét
képviselték, lefedték az egész területet. Néhányat ezek közül a „mágneses
sugárutak” közül jellegzetes szélességük és egymástól való távolságuk
alapján úgy lehetett nyomon követni, mintha csak madártávlatból néznénk
Manhattan belvárosból kifelé vezető sugárútjait. Mindössze a hosszúságuk
volt éppen százszorosa a manhattani sugárutakénak: ezeket több mint 2000
kilométeren keresztül lehetett követni. Néhány kelet-nyugati irányú vetővel
szabdalt helyen a mágneses mintázat nagymértékben eltolódottjelezve
ezáltal a tengerfenék hatalmas oldalirányú elcsúszásait. Az elcsúszás
mértékét a velő északi és déli felének összeillő mágneses mintázatai alapján
lehetett megállapítani. A nagy Mendocino- és Pioneer-törésövek mentén
azonban először nem találták meg a nyilvánvalóan összeillő párokat. Victor
Vacquier, a Scripps kutatója szerint az elmozdulások esetleg olyan
nagyok voltak, hogy a vetők nyugat felé elmozduló szárnyainak megfelelő
sávjai - „mágneses anomáliái” - a felmérési terület határain kívülre kerültek.
Ezért a Scripps kutatógárdája ismét tengerre szállt, és a mágneses
anomáliák térképezését nyugat felé több száz kilométerre kiterjesztette. Az
eredmények azt mutatták, hogy a Mendocino-elmozdulás több mint 1100
kilométeres volt.
Raff, a Scientific American folyóiratban 1961-ben megjelenő cikkében e
meglepő mágneses sávok számos lehetséges magyarázatát elemezte. Az
egyik a kéregben folyó elektromos áramok bonyolult rendszere volt, bár azt
állította, hogy „egy szemernyi” bizonyíték sincs, amely ezt az elképzelést
támasztaná alá. A mágneses változásokat az óceáni aljzatot alkotó bazaltos
kőzetréteg is okozhatja. Ez a magyarázat jól hangzott, hiszen az volt az
általános vélemény, hogy közvetlenül az üledékek alatti kőzet bazalt, és
észrevették, hogy az ilyen kőzetek igen erősen mágnesezhetőek. A kérdés
csak az volt, hogyan mágneseződheteti a bazalt ilyen különös rendszer
szerint? Raff a „hőgócelmélet”-re hívta fel a figyelmet. Ha ugyanis a
váltakozó kőzetsávok közül minden második túlságosan forró lenne ahhoz,
hogy mágneseződhessen, akkor ez a jelenség magyarázatául szolgálhatna.
Csakhogy alig volt hihető, hogy az óceán fenekén az
elektromos kenyérpirító izzószálaihoz hasonló módon forró kőzetcsíkok
húzódhattak.

Robert Dietz egy másik elképzelést támogatott, nevezetesen azt. hogy az

anomáliák bizonyos feszültségállapotokat képviselnek. Felvetették például,
hogy az anomáliákat ugyanaz a nyomás alakította ki, amely a nyugati
partokkal párhuzamos hegyláncokat felgyűrte. Minthogy az anomáliák a
Föld forgásának irányára merőlegesek, felmerült az a gondolat is, hogy ezek
esetleg valamilyen módon az árapály okozta feszültségekkel vagy a forgási
sebesség lassulása miatt a Föld alakjának idomulásával állnak kapcsolatban.

Miután futólag sorra vette mindezeket a lehetőségeket, Raff olyan

javaslattal állt elő, amely azt jelezte, hogy képzelete már az igazi
magyarázat határán jár. „Lehetséges az. elméleti vizsgálódásnak egy
további iránya is” - írta. Hivatkozva az óceáni hátságok világot behálózó
rendszerének legutóbbi felfedezésére, azt állította, hogy a Pioneer
térképezése során felfedezett, illetőleg addigra már a Csendes-óceán más
részein is ismeretessé vált mágneses sávok „általában az oltani hátságokkal
párhuzamosan futnak. Úgy látszik, mintha ez a két dolog kapcsolatban állna
egymással.”
Mindenesetre a mágneses sávok nagy kihívást jelentettek a tudomány
számára. A következő évben - 1962-ben - a H.M.S. Owen nevű angol
kutatófregatt, amely a nemzetközi indiai-óceáni expedíció résztvevőjeként
az Indiai-óceánon tartózkodott, Bullard indítványára átfogó
mágneses térképezést végzett egy 40x50 tengeri mérföldes (74x93
kilométeres), a Carlsberg-hátságon keresztülhúzódó területen. Az
akusztikus mélységmérő jelezte, hogy a hajó 1 kilométeres vagy annál is
magasabb hátságok sorozata felett haladt át, amelyek a Carlsberg-hátság
főrészével és központi hasadékvölgyével párhuzamosak voltak. Amikor
Drummond H. Matthews, a cambridge-i egyetem munkatársa hazahozta a
mágneses mérések felvételeit, amelyeket e hátság feletti áthaladások során
kaptak, átadta őket vizsgálatra egy újonnan végzett egyetemistának,
Frederick J. Vine-nak. „Én valóban hittem a kontinensvándorlásban, a
tengerfenék-terjeszkedésben és a Föld mágneses terének átfordulásaiban -
írta Vine később e könyv szerzőjének -, és mindenáron olyan
dokumentumok után kutattam az óceáni medencékben, amelyek a sodródást
és tengerfenék-terjeszkedést igazolhatják.”

Vine, amint egy számítógép segítségével feldolgozta az adatokat, először

meglepődött, hogy az Indiai-óceán egyik tenger alatti hegye fordított
polaritást mutatott. Eszébe jutott azonban, hogy ezt megmagyarázná, ha a
tengeri hegy vulkáni képződmény lenne, és olyan korszakban képződött
volna, amikor a Föld mágneses tere átfordult.

Feltéve, hogy ez igaz, és a Hess által nemrégiben felvetett tengerfenék-

terjeszkedés valóban létező folyamat, úgy az óceáni hátságok mentén
feltörő anyag a Föld mágneses terének olyan polaritását kellene hogy
megőrizze, amely kihűlésének idején uralkodott. Azt követően, hogy a
tengerfenéknek ez az új sávja szétrepedt, és a repedésbe feltörő újabb anyag
e sáv szétvált részeit a hátság mentén mindkét irányban széttolta, a
megmerevedő lávából újonnan képződő tengerfenék ismét a pillanatnyi
mágneses tereket kell hogy rögzítse, s ha a tér addigra megfordult volna, a
visszamaradt mágnesezettség polaritása is ellentétes lenne. A mágneses tér
egymást követő átfordulásai után e folyamat a hátsággal párhuzamosan a
tengerfenék váltakozó mágneses polaritású sávjainak sorozatát hozhatná
létre.
A Carlsberg-hátság felett kapott adatok mintha ilyen folyamatot sejtettek
volna. A központi hasadékvölgy feltűnően gyenge mágneses jeleket
mutatott, míg a két oldalán húzódó zónák felett a mágnesezettség
abnormálisan nagy volt. (Ez éppen ellentétes volt az atlanti-óceáni
viszonyokkal, ahol a nyílttengeri hátság erősen mágneses vonalként
jelentkezett. Ez azonban érthető volt. minthogy a mágneses tér geometriai
viszonyai a két helyen teljesen különbözőek.)

A Nature 1963. szeptember 7-i számában Vine és téziseinek ellenőre,

„Drum” Matthews nyilvánosságra hozták a mágneses sávokra vonatkozó
magyarázatukat. Elmondták, hogy az indiai-óceáni mágneses térképezés
feldolgozása alapján merték megkockáztatni azt a kijelentést, hogy „az
óceáni kéregnek mintegy 50 százaléka feltehetőleg fordított
mágnesezettségű”. Más szóval azt állították, hogy az óceánok aljzatát az
egész világon olyan párhuzamos kőzetsávok burkolják, amelyeken
körülbelül egyenlő számban oszlanak meg a normális és a fordított
mágnességet mutató anomáliák.

18. ábra. A csendes-óceáni aljzat mágneses sávrendszerének az 1955-1956-

os felmérés adataiból szerkesztett térképe. Azóta megállapították, hogy az
óceánok fenekének legnagyobb részén ehhez hasonló mágneses mintázat
található. A sávoknak a Juan de Fuca-hátságra vonatkozó szimmetriájában
Vine és Wilson annak bizonyítékát látta, hogy a tengerfenék e hátságtól
távolodik. A fekete színű területek az átlagosnál nagyobb, míg a fehér
színűek az annál kisebb mágneses intenzitású területeket jelzik (A. D. Raff
és R. G. Mason nyomán. Bulletin of the Geological Society of America,
1961)

A tudományban gyakran megtörténik, hogy ha az idő megérett, egy

felfedezés több helyen is felbukkanhat csaknem egyszerre. Az idő tájt, hogy
Vine és Matthews közzétették a mágneses sávokra vonatkozó
magyarázatukat, Lawrence W. Morley, a Kanadai Földtani Szolgálat
(Geological Survey of Canada) geofizikai részlegének vezetője, és A.
Larochelle igen hasonló elmélettel jelentkezett, amelyet azonban egy évig
nem publikáltak, és azután is csak a korlátozott példányszámú Special
Publication of the Royal Society of Canada című folyóiratban jelent
meg. Vine és Matthews ezzel szemben a Nature-ben, a világ legolvasottabb
tudományos folyóiratában jelentették meg elméletüket.

Ennek ellenére az egész dolog eleinte nem kavart fel túl nagy port. Mint
később Vine megfogalmazta, „enyhén szólva merészség” volt pusztán az
Indiai-óceán csöppnyi foltjáról származó adatokra támaszkodva azt
feltételezni, hogy a Föld felszínének nagy részét váltakozó mágneses
polaritású, hosszú sugárutak borítják. A földtudományok képviselői abban
az időben erről valóban így is vélekedtek.

1965-re a Vine-Matthews-magyarázat igazolásának kulcsát kézben tartották

már, de ennek akkor még senki nem volt tudatában. A kész megoldás
felismeréséhez vezető első lépést a cambridge-i egyetemen tették meg az év
elején, amikor - Vine kifejezésével élve - „egy különös véletlen” a
leglelkesebb és leginkább újító kedvű „driftereket” hozta össze, Tuzo
Wilsont Kanadából, az alkotószabadságon levő Hesst a Princetonról,
valamint Vine-t, Matthewst és tanítómesterüket, Sir Edward Bullardot. Hess
lelkesedett a Vine-Matthews-féle elképzelésért, hiszen oly szépen beleillett
tengerfenék-terjeszkedési elméletébe. Ha az elképzelés helyes lenne -
hangsúlyozta -, lehetővé válna, hogy a tengerfenék bármely részének korát
egyszerűen egy mágneses térkép vizsgálata alapján határozzák meg, persze
azután, ha néhány mágneses sáv korát mélytengeri fúrásokból már
megállapították. (Hesst ezután erősen foglalkoztatta a Mohole-terv.) Nem
kellene mást tenni, mint megszámolni a sávokat az ismert korútól kiindulva,
nagyjából úgy, mint ahogyan az évgyűrűket vagy - Hess hasonlatával élve -
ahogyan egy tó fenekén az évente leülepedő vékony agyagrétegek csíkjait
számlálják meg.

A társaság beszélgetései során Vine és Wilson rájött arra, hogy ha a hosszú

mágneses sávok vagy anomáliák keletkezési helye egy hátság volt, amely
azután felszakadt és széttolódott, amikor az új sáv kialakult, akkor az e
folyamatból eredő mágneses mintázatnak a hátság két
oldalán szimmetrikusnak kell lennie - azaz a hosszabb és rövidebb
mágneses korszakok által az egyik oldalon létrehozott széles és keskeny
csíkok sorozata szükségképpen a másik oldaliénak a tükörképe kell legyen.
Az egészet úgy lehet elképzelni, mintha a hátság mindkét oldalán egy-egy
lassan a középvonaltól elfelé mozgó szállítószalag helyezkedne el,
amelyeket a hátságon aszerint festenének feketére vagy fehérre, hogy az
éppen uralkodó mágneses térnek milyen a polaritása. A szállítószalagok
ezután azonos fekete és fehér - széles vagy keskeny - sávok sorozatát
szállítanák, persze pontosan ellentétes irányban.

Az akkor rendelkezésre álló egyetlen részletes mágneses felmérés

(ellentétben a Carlsberg-hátságot keresztező egyszerű szelvényekkel) a
tengerfenéknek az a térképezése volt, amit eredetileg Észak-Amerikától
nyugatra végeztek. Az akkori ismeretek szerint nem létezett ezen a területen
aktív hátság, azonban Wilson cambridge-i látogatása alatt talált egy rövid
hátságdarab jelenlétére utaló bizonyítékot. Ezt a Puget Sound bejáratát
képező Juan de Fuca-szoros magasságában a tengerfenéknek egy
nagyméretű oldalirányú elcsúszása határolta le. Sejtéseit megerősítették e
terület rengéses zónáinak térképre felvitt vonalai. Ő és Vine kiterítették a
mágneses térképet, és áttanulmányozták ennek az általuk Juan de Fuca-
hátságnak elnevezett képződménynek a környezetét (lásd 18. ábra). Rögtön
feltűnt nekik a hátság két oldalát szegélyező mágneses sávok szimmetriája.

Eddigre Cox, Doell és Dalrymple - a földmágnesesség történetének

szenvedélyes feltérképezőiből álló kutatócsoport - összeállították azoknak
az átfordulásoknak a hozzávetőleges menetrendjét, amelyek körülbelül 1
millió, 2,5 millió és 3,4 millió évvel ezelőtt zajlottak le, beleértve az 1,9
millió és feltehetőleg 3 millió évvel ezelőtti rövid átbillenéseket is. Vine és
Wilson elhatározták, hogy ellenőrzik azt a hipotézist, amely szerint ez az
időrend tükröződik a hátság mindkét oldalán végigvonuló mágneses
sugárutak relatív szélességeiben.
19. ábra. F. J. Vine és J. T. Wilson megállapították, hogy a Juan de Fuca-
hátságot a Washington állam csendes-óceáni partjainak közelében
keresztező hajók által regisztrált mágnescsintenzitás-szelvény hasonlít a
számitógéppel előállított szelvény-modellhez. Utóbbit azzal a feltételezéssel
számították ki, hogy a hátságra szimmetrikusan mindkét oldalon
folyamatosan új tengerfenék képződött, és ez a földi mágneses tér
átfordulási menetrendjének megfelelően mágneseződött. A számítógépes
szimuláció során több tágulási sebességet vettek fel. Ezek közül a legjobb
illeszkedést az évi 3 centiméteres tágulási sebesség adta

Ellenőrző vizsgálatuk végrehajtásához a két tudós kiszámította azt a

szelvényt, amelyet a hátságon átvontatott magnetométer abban az esetben
regisztrálna, ha a hátság az időrendi táblázatnak megfelelően hozta volna
létre a normálisan és fordítva polarizált kőzetek zónáit. Tisztában voltak
azzal, hogy a központi fekvésű - a hátság középvonalában húzódó - sugárút
a többiekhez viszonyítva kétszer olyan széles lenne, ha nem olyan anyag
benyomulása okozta a kettészakadását, amelyet újabb mágneses átfordulás
jelölt meg. Miután nem ismerték, hogy a tengerfenék milyen sebességgel
távolodik a hátságtól, különböző sebességeket tételeztek fel, hogy
megnézzék, van-e közöttük egyáltalán olyan szelvény, amelyik hasonlít a
Juan de Fuca-hátságot keresztező, ténylegesen regisztrált szelvényhez.
Figyelembe vették a vízmélységet (amelynek hatásaként a víz felszínén, a
sávok felett 3 kilométerre áthaladó műszer kevésbé éles változásokat
érzékel), és azt a szöget is, amely alatt a mágneses tér a hátságot keresztezte
(ami némi aszimmetriát visz a mágneses mintázatba).

Elfogadták Hessnek azt a feltevését, hogy a mágnesség nagy részét egy, a

mélyebb szerpentinrétegre települő vékony bazaltlemez őrzi meg (a
szerpentin a víz hatására módosult köpenyanyag). A bazaltról feltételezték,
hogy az a köpenyt alkotó kőzet legkönnyebben megolvadt frakciója, amely
a hátság mentén felemelkedett. Ez a könnyű olvadt frakció a felszínre
ömlött, kihűlt, és körülbelül 1 kilométer vastag mágnesezett réteget
képezett, amelyet vékony üledék borított be. A bazalt, amikor mágneses
térben hűl ki, igen erősen mágneseződik, és így a tengerfeneket vékony
mágneses „máz”-ként vonja be.

Wilson és Vine azt állapították meg, hogy ha a hátság két oldalától való
eláramlás sebességét évenként 2 centiméternek veszik, a számított
mágneses szelvény meglepő hasonlatosságokat mutat a tényleges
megfigyeléseken alapuló szelvénnyel. Ugyanilyen eredményre jutottak,
amikor ezt a kísérletet alkalmazták a Kelet-csendesóceáni-hátságot
keresztező mágneses szelvények esetében. Így - állította a két tudós - a
sávozottság „valószínűtlen szerkezetek vagy oldalirányú kőzetösszetételbeli
változások feltételezése nélkül megmagyarázható”.

Az elkövetkező novemberben, miután a földtan fiatal oktatójaként visszatért

a Princetonba, Vine részt vett az Amerikai Földtani Társulat Kansas
Cityben rendezett ülésén. Ez volt az az alkalom, amikor a tengerfenék
mágneses sávrendszerének alapvető jelentősége nyilvánvalóvá vált. Az
összejövetelen Cox, Doell és Dalrymple az átfordulások átfogóbb és
részletesebb időrendjét mutatták be, amelynek eseménysorozatában már
megjelent az új, éles „tüske” is jelezvén a Jaramillo-eseményt, amikor
valamivel kevesebb mint 1 millió évvel ezelőtt a Matuyama-korszak
átfordult tere visszatért normális helyzetébe.

Az időtáblázat (amelyet a 16. ábrán láthatunk) az akkori körülmények

között úgy hatott, mint valami hatalmas kódolt üzenet, melynek „pontjai” és
„vonásai” (vagy széles és keskeny évgyűrűi) jelentették a mágneses
polaritás rövidebb és hosszabb ideig tartó korszakainak váltakozását. Vine
akkor már tudatában volt annak, hogy a világ összes óceánjának fenekén
meg kell lennie ugyanennek az üzenetnek.

20. ábra. Az Egyesült Államok Haditengerészetének repülőgépe az

Izlandtól délnyugatra fekvő Reykjanes-hátságon keresztül 58 légi szelvényt
mért. Ennek eredményeképpen e hátság mindkét oldalán meglepően
szimmetrikus mágneses sávrendszer képe tárult fel. Az ábrán a földi
mágneses tér átfordulást időrendjéből levezetett koradatokat tüntettük fel.
Izlandon jelenleg is észlelhető az a folyamat, amely ezt a jellegzetes
sávrendszert létrehozta
Időközben - 1962-ben abban az évben, amikor a H. M. S. Owen a
Carlsberg-hátságon végzett mágneses térképezést, James Heirtzler, a
Lamont munkatársa azt javasolta, hogy az Egyesült Államok
Haditengerészete használja fel gondosan felszerelt mágneses felderítőgépét
a Reykjanes-hátság beható tanulmányozására. Ez a hátság az Atlanti-
hátságnak az izlandi Reykjanes-félszigettől délre eső szakasza. A Lamont
hajói atlanti-óceáni útjaik során igen nagy területre kiterjedő mágneses
méréseket végeztek, és ezek a mérések erős mágneses anomáliát jeleztek a
hátság középvonala mentén, különösen annak Reykjanes-szektorában. A
Csendes-óceán északkeleti részén korábban felfedezett, feltűnően elnyúlt
mágnesesanomália-kép után a Lamont-csoport most arra a kérdésre akart
választ kapni, hogy vajon ennek a hátságnak a mentén is hasonló mágneses
vonalhálózat mutatható-e ki.

A terület elég közel feküdt Izlandhoz és a transzatlanti légi közlekedést

kiszolgáló ottani elektronikus navigációs állomásokhoz (a LORAN A
állomásokhoz) ahhoz, hogy a szigeten levő Keflavik légi bázistól indított
repülőgép igen nagy pontosságú hálózat mentén tudja a terület felmérését
elvégezni. 1963-ban a Haditengerészet gépe 58, egymástól többé-kevésbé
egyenlő távolságra levő, a hátsággal derékszöget bezáró vonalat repült
végig. Ezek közül 49 keresztezte a hátság gerincét, és ezek alapján a
Lamont-csoport egy akkora terület mágneses térképét készítette el,
amelynek a hátsággal párhuzamos éle 320 kilométer, az arra merőlegesé a
hátság két oldalán 200-200 kilométer hosszú volt.

A rajzasztalon a mágneses csíkok kivételesen szimmetrikus mintázata

bontakozott ki a hátság mindkét felén. A középvonalban erős anomália
vonult végig, amelyet keskeny csíkok sorozata szegélyezett. Ez a
sávrendszer mindkét oldalon no kilométerig tartott, ezután a mágneses
sávok jelentősen kiszélesedtek, és intenzitásuk alaposan lecsökkent.

Amikor az átlagosnál erősebb, illetve az annál gyengébb mágneses

intenzitású helyeket fekete-fehér színekkel ábrázolták, a térkép úgy nézett
ki, mint amikor egy papírlapra ejtett tintapaca szétmaszatolt foltjának
tükörképét hozzuk létre, ahogy a félbehajtott lap tiszta felét a
pacára nyomkodjuk.
A légi felmérések után két évnek kellett eltelnie, amíg ezt a térképet
nyilvánosságra hozták. Megjelenése csaknem egybeesett Vine és Wilson
dolgozatának közzétételével, amelyben a Juan de Fuca-hátság mágneses
anomáliáit a tengerfenék-terjeszkedés alapján magyarázták. Ami azonban a
Reykjanes-hátságot illeti, a Lamont-csoportnak kétségei támadtak, hogy e
magyarázat alkalmazható-e ebben az esetben. Rámutattak arra, hogy a
mágneses sugárutaknak szemmel láthatólag két osztálya különböztethető
meg: a hátság középvonalához közel eső, keskeny „tengelyanomáliák”, és a
„peremi anomáliák”, amelyek szélesebbek, szabálytalanabbak és mindkét
irányban távolabb húzódnak. Mivel ezek eltérő okokra visszavezethető,
független jelenségeknek látszottak, és a sávok mágneses intenzitása a
központi hátságtól távolodva csökkent, a Lamont-csoport azt a
következtetést vonta le, hogy Vine és Matthews három évvel korábban a
Carlsberg-hátság anomáliáinak kialakulására tett javaslata, „legalábbis
jelenlegi formájában, tarthatatlan”.

A Vine-Wilson-féle javaslat azonban kísérletet tett a tengelyvonalban

tapasztalt anomália erősségének magyarázatára is. A hátság központi
zónáját, állításuk szerint, kizárólag az aktuális földi mágnességgel
megjelölt, újonnan feltört anyag alkotta. Amint az ilyen kőzet a
hátságtól félrenyomódott, az immár idősebb kőzet a benne telérek, dejkek
formájában felfelé nyomuló újabb vulkáni anyaggal mintegy
„szennyeződött”. A hátság peremi részeinek domborzata bőséges példával
szolgál az ilyen jellegű vulkáni tevékenységre. Így egy korábbi korszak
mágneses jegyeit magán viselő kőzet olyan lávával keveredhet, amely
keresztültört rajta, kihűlt, és a kihűlés idején uralkodó mágnesezettségre tett
szert. Szerintük ez csökkentette a peremi anomáliák mágneses intenzitását.

Maurice Ewingot, a Lamont igazgatóját azonban nem egykönnyen lehetett

meggyőzni, főkéin azért, mert az óceáni üledék vízszintes településű rétegei
őszerinte összeegyeztethetetlennek tűntek az ilyenfajta dinamikus
tevékenységgel. Egyik-másik munkatársa azonban - köztük elsőkén! Jim
Heirtzler - kezdett megbarátkozni az elmélettel. Ha az elmélet helyes, a
mágneses átfordulások menetrendjét, mint valamilyen egyedülálló,
sajátosan kódolt üzenet pontjait és vonásait, minden óceáni hátság mindkét
oldalán meg kell tudni találni. A Lamont tudósai az
időtáblázatot összehasonlították a Reykjanes-hátság szép szimmetrikus
anomáliáival, és megállapították, hogy a kettő egymással összhangban van.
Ezután vizsgálni kezdték minden olyan óceáni térképezés mágneses
regisztrátumait, amit csak meg tudtak szerezni.

Walter C. Pitman III. a Csendes-óceán déli részéből származó adatok

feldolgozásához látott hozzá. Xavier Le Pichon (akit Franciaországból
hívtak meg) az indiai-óceáni regisztrátumokkal birkózott, az indiai Manik
Talwani pedig (aki Ewing után az obszervatórium igazgatója lett) az
Atlanti-óceán északi részével foglalkozott. Különösen kedvező helyzetben
voltak ezen vizsgálatok elvégzéséhez, minthogy a több tízezer kilométeres
óceáni hajózások mágneses regisztrátumait számítógépes feldolgozásra
alkalmas formában katalogizálták, rendszerezték és tárolták. Mint azt
Warren Hamilton, az Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálatának
munkatársa megfogalmazta, amikor a tengerfenék-terjeszkedés elmélete
már sínen volt, „képesek voltak bármilyen vetületű és léptékű szelvényt
kinyomtatni, és a megfelelő irányba, illetve földrajzi szélességre bejátszani
őket”.

Az Egyesült Államok Eltanin nevű kutatóhajója a 19-es számú szelvényen

különösen jó minőségű adatokat produkált akkor, amikor a Csendes-óceán
déli részén végzett térképezést, ott, ahol a Kelet-csendesóceáni-hátság
nyugat felé fordul. Az Amerikai Geofizikai Unió 1966-os emlékezetes
ülésén (ahol Opdyke beszámolt arról, hogy az átfordulási jelenségek tényét
a tengeri üledékek vizsgálata is alátámasztja) Heirtzler kivetítette a
képernyőre azt a mágneses szelvényt, amelyet az Eltanin kapott cikcakkos
útjának 19. fordulóján a hátság fölötti áthaladásakor. Hogy a szelvénynek a
hátság két oldalára vonatkozó szimmetriáját még kézzelfoghatóbbá tegye,
fölévetítette ugyanennek a szelvénynek a fordított irányú képét is - azaz
délkeletről északnyugati irányba végigjárva, a másikkal szemben
ellentétesen. Alatta pedig bemutatta, hogy a számítógépes számítások
szerint milyennek kellene lennie a szelvénynek az átfordulások ismert
időrendjének megfelelően, ha a hátságtól való távolodás sebességét mindkét
oldalon évi 4-6 centiméternek tételezik fel (a hátság mindegyik szelvénynek
a közepén helyezkedett el).

Mind a három szelvény meglepően hasonló volt. Mint később az ülés

elnöke, Allan Cox megjegyezte: „A szelvény gyönyörűen szimmetrikus volt
az óceáni hátság mindkét oldalán. Egészen addig nemigen hittem a
tengerfenék-terjeszkedésben, mert a mágneses adatok nem nagyon
voltak szimmetrikusak. De az Eltanin-19-szelvény váratlanul szinte
hihetetlen szimmetriát mutatott. Emlékszem, első reakcióm ez volt: »A
nemjóját, Vine-nak végül is igaza van!«”

Vine maga is ott volt a mágneses anomáliák következményeit részletesen

tárgyaló új cikkének különlenyomataival. Ezt követően, december 16-án ez
a dolgozat, amelyet a Princeton újonnan kinevezett szerény földtanoktatója
írt, átdolgozott formában a Science vezércikkeként jelent meg. Az alcímben
ez állt: „A mágneses anomáliák az óceáni medencének és a Föld
mágneses terének 20x108 (200 millió) éves történetét őrizhetik meg.”

Vine felhívta a figyelmet arra, hogy az Atlanti-óceán északi részén

megfigyelt tágulási sebesség elegendő ahhoz, hogy az egész Atlantikum
kinyílását a földtani bizonyítékok által mutatott időskálával összhangban
magyarázza meg. Például a Skócia atlanti-óceáni partjainál fekvő Mull és
Skye szigetek lávaárjai, amelyek az Atlanti-óceán szétnyílásának
kezdetekor törtek a felszínre, a kálium-argon kormeghatározások szerint
körülbelül 60 millió évvel ezelőtt hűltek ki - tökéletes összhangban a
tágulás időtáblázata szerinti menetrenddel. A Vörös-tenger középvonala
mentén húzódó mágneses vonalhálózatok annak „embrionális óceánfenék"
mivoltát bizonyítják, állította Vine.

Közben gyűjtötték a mágneses adatokat az Indiai-óceánon Ausztráliától

délre és délnyugatra, illetve az Atlanti-óceán déli részén. Az U. S. S. Staten
Island nevű jégtörő Új-Zéland és az Antarktisz között oda-vissza haladva a
Kelet-csendesóceáni-hátság déli végét keresztező szelvényeket készített. A
szovjet kutatók az északi-sarki jégáramlatok alatti aktív hátságokkal
párhuzamos anomáliákról tudósítottak.

Kitűnt, hogy minden óceánban ugyanazok a szabályszerűségek uralkodnak.

Minden egyes aktív hátságtól való távolodás az átfordulások időrendi
etalonjával összhangban levő széles és keskeny mágneses sávok sorozatát
eredményezte. Mindenütt ugyanazt a „mágneses üzenetet lehetett tehát
észlelni, bár akadtak helyi változások vagy torzulások. Egy megadott
körzetben a tágulás sebessége befolyásolta ugyan a sávok szélességét, a
relatív szélességek azonban minden sorozatban az időtáblázat szerint
követték egymást.

Ez a tény lehetővé tette, hogy az óceánfenék szétterjedési sebességének

változásaira vonatkozó következtetéseket lehessen levonni. A Reykjanes-
hátság mentén a sávok keskenyek, sűrűn követik egymást, a hátságtól való
távolodás sebessége évi 1 centiméter. Ugyanakkor a Kelet-csendesóceáni-
hátság bizonyos részein ez az adat több mint 5 centiméter. Ez utóbbi azt
jelenti, hogy a tengerfenék ezen hátság ellentétes oldalain levő objektumai
évente 10 centimétert (az emberi kéz szélességének megfelelő távolságot)
távolodnak egymástól - ez bármilyen más földtani mozgáshoz képest,
amely oly hatalmas területet érint, mint a tengerfenék, rendkívül nagy
sebességnek számít.

Noha tapasztalhatók a sebességben területi változások, egy adott hátságtól

való elsodródás sebessége, úgy tűnik, általában több millió éven keresztül
állandó maradt. Ez nyilvánvaló volt Heirtzler és munkatársai számára,
amikor az átfordulások időtáblázatát egy-egy nyílttengeri hátságtól egészen
a kontinentális peremig kiterjesztették, ahol a mágneses anomáliák
rendszere szertefoszlott. Az így levezetett kronológia sokkal régebbi időkig
ment vissza, mint bármelyik, amelyet szárazföldi lávafolyásokból
származtattak. Az elmúlt 76 millió év 171 átfordulását foglalták táblázatba.
Mivel az egyik óceánból ily módon kikövetkeztetett időrend egyezésben
volt a másik óceánban végzett mágneses térképezés alapján összeállított
időtáblázattal, tudták, hogy a tágulási sebességekben nem voltak lényeges
helyi változások.

1968-ra a világtengerek aljzatának hozzávetőlegesen a felén vették számba

a szétsodródás törvényszerűségeinek legfontosabb sajátosságait.
Természetesen az adatok legnagyobb része az alaposabban feltérképezett
óceáni hátságokra koncentrálódott (az óceáni aljzat korát bemutató térkép a
22. színes mellékleten látható).

A tengerfenék anomáliáiból a földfelszínt alkotó hat nagy lemezre

levezethető sodródási irányokat és sebességeket felhasználva Le Pichon
kísérletet tett arra, hogy az elmúlt 200 millió évre visszamenőleg
rekonstruálja a kontinensvándorlás történetét (a hat lemezt a 12. ábra
mutatja). Lamont-beli kollégája, James Heirtzler hangsúlyozta: „A kutatás
minden ágában ritkák az olyan, minden részletre kiterjedő, átfogó
elméletek, amelyek nagyszámú megfigyelést tesznek érthetővé, és a fizikai
világ főbb kérdéseinek magyarázatát megadják. Úgy tűnik, ilyen
szintézis ma a geofizikában érhető el.”

A kontinensvándorlásnak még a legszenvedélyesebb hívei is úgy vélték

korábban, hogy kevés az információ ahhoz, hogy ki lehessen deríteni,
miként illeszkedtek egykor a kontinensek egymáshoz, milyen útvonalakon
és milyen időrendben sodródtak el egymástól. Az ember ésszerűen arra
gondolhatna, hogy ezek az információk örökre elvesztek. Most azonban
már megvolt ezeknek a mozgásoknak a tengerfenékre feljegyzett története.

A tengerfenék Ausztráliától délre eső részének szétnyílása ezt a kontinenst

és az Antarktiszt nyilvánvalóan széttolta egymástól. Az egész Atlanti-
óceán, északon és délen, az Atlanti-hátság mentén tágulni látszik. A
Csendes-óceán északi részén viszont csaknem az egész
tengerfenék északnyugati irányba mozog, a kaliforniai partok mentén
elcsúszik, és Japán, illetve az Aleut-szigetek mentén alábukik a mélyebb
földövekbe.

„A tengerfenék mágneses mintázata - mondta Heirtzler - nem egyéb, mint a

kontinensek »lábnyoma«, amely jelzi azokat az egymást követő
helyzeteket, amelyek után jelenlegi helyüket elfoglalták.” Így kiderült, hogy
a jelenlegi kontinensek, mint azt korábban már feltételezték, valóban két
őskontinensből: délen Gondwanából és északon Laurázsiából alakultak ki.

„Megállapítottuk, hogy a lassú, de állandó és huzamos ideig tartó mozgások

- folytatta Heirtzler - elegendőek voltak ahhoz, hogy Dél-Amerikát
elkülönítsék Afrikától, és így körülbelül 200 millió éven belül létrehozzák
az Atlanti-óceán egész déli medencéjét, és mintegy 40 millió év alatt
elválasszák Ausztráliát az Antarktisztól. Amint a tengerfenék egyre
nagyobb részének a korát határozták meg, úgy tudtuk mind pontosabban
megállapítani, hogy a különböző kontinensek mikor váltak külön és hogyan
mozogtak.”

Szédítő következtetések voltak ezek, de a csata még nem ért véget.

7. A kételkedők
Az óceáni aljzat szétterjedését hirdető hipotézisnek nyilvánvalóan nincs
egyetlen olyan kérdése sem, amely bátran szembenézhetne a kritikával. Ez
a hipotézis csupa olyan adat elhamarkodott általánosításán
alapul, amelyeknek jelentőségét rendkívüli módon túlértékelték. Tele van a
természet valóságos folyamatait eltorzító naiv kijelentésekkel. Egy, a
földtudományoktól idegen, durva leegyszerűsítést hajt végre, amelyet a
közeg tényleges tulajdonságainak teljes figyelmen kívül hagyása hat át.

Vlagyimir V. Belouszov a Tectonophysics 1970-es számában ezekkel a

szavakkal adott ismét hangot az óceánfenék-terjeszkedés elmélete iránt
táplált szenvedélyes ellenérzésének. Az angol tudományos folyóirat, a
Nature az ellenvéleményt szerkesztőségi cikkben kommentálta, s
ebben Belouszovot „a Szovjetunió legkiválóbb geofizikusá”-nak
minősítette. Felhívta rá a figyelmet, hogy bár az elmélet egynémely
ellenzőjét valóban „megátalkodott reakciósnak lehet tekinteni, akik egy
fölöttük rég eljárt világrend hívei, egy olyan embert, mint Belouszov,
„mégsem lehet félvállról venni”.

A szkeptikusok már 1964-ben kezdték felsorakoztatni érveiket, amikor a

mágneses bizonyítékoknak még csak egy része állt rendelkezésre. Abban az
évben Lord Blackett és Sir Edward Bullard meggyőzte Howard W. Floreyt,
a Királyi Természettudományos Akadémia elnökét, hogy a
kontinensvándorlás lehetősége érdemessé vált már arra, hogy a társulatnak -
amely egyike a világ leginkább köztiszteletben álló és legtekintélyesebb
tudományos akadémiáinak - elegendő oka legyen fórumot biztosítani
számára. Lord Floreynak, patológiával foglalkozó ausztráliai tudós lévén,
nem voltak különösebb előítéletei a sodródással szemben, így beleegyezett,
és Blackett, Bullard, továbbá Keith Runcorn kétnapos szimpoziont
szervezett. A találkozót 1964. március 19-én és 20-án tartották a Királyi
Természettudományos Akadémia londoni székházának előadótermében,
ahol a különböző elméletek vezéralakjainak nagy része az Atlantióceánról
innen és túlról végre szemtől szembe ülhetett egymással.
Ott volt Gordon MacDonald és Bruce Heezen, akik vitatták a konvekciós
áramlás hipotézisét, Heezen az Indiai-óceán bonyolult hátságrendszerét
hozta fel mint ellenbizonyítékot; Tuzo Wilson kifejtette érveit, hogy
bizonyos szigetfüzéreket a mozgó tengerfenékről felbuzgó
egyetlen lávaforrás hozott létre olyanformán, mint egy hajókémény az általa
kieregetett füstgomolyagokat; Runcorn pedig a földrajzi viszonyok múltbeli
változásait próbálta bizonyítani, hivatkozva a mágneses pólusoknak a
különböző kontinenseken található kőzetek vizsgálatából adódó, egyébként
ellentmondásos helyzeteire.

A konferencia megnyitásakor Lord Blackett kifejezte abbeli reményét, hogy

a vita a jó modor által megszabott kereteken belül fog maradni, és
elmondott egyesetet, amelyet Bret Harte jegyzett fel: a történet egy Jones
nevezetű ember és szomszédja, Brown közötti perpatvarról szólt. Jonesnak
elveszett néhány szamara, Brown pedig csontokat ásott ki a földből. A vita
a körül a tudományos kérdés körül forgott, vajon a csontok egy bizonyos
ritka állat csontjai voltak-e, mint Brown állította, vagy pedig az elveszett
szamarak maradványai:

„Tudós szájából nem hangzik jó érvnek,

Ha társára szamár jelzőt kiált,

Ám az sem illik, ha netán a sértett

Egy kődarabra bízza válaszát.”

A vita elnöke beszélt ekképpen.

Majd arcára kínos mosoly fagyott:

Egy homokkő találta épp fenéken,

S a vitával így nyomban felhagyott.

(Bárány György fordítása)

[Az „öreg Vörös Homokkövet” (Old Red Sandstone) a konferencia legtöbb

résztvevője jól ismerte mint Európában és Észak-Amerikában egyaránt
széles körben előforduló képződményt.]

A találkozó fénypontját Sir Edward és társainak előadása képezte, annak a

kísérletnek az eredményeiről, amelyet a cambridge-i egyetem Matematikai
Laboratóriumának EDSAC-2 számítógépével végeztek, és amelynek az volt
a célja, hogy ellenőrizzék a sodródási elmélet értelmében egykor
egymáshoz csatlakozó tengerparti vonalak illeszkedését. Mint Bullard
hangsúlyozta, sok tudós nem volt meggyőződve arról, hogy a kontinensek
valóban olyan szorosan illeszkednek egymáshoz. Sir Harold Jeffreys, a
sodródásellenes irányvonal fő képviselője jelentette ki nem sokkal
korábban: „Egész egyszerűen valótlannak tartom, hogy bárminemű egyezés
van.” J. H. Taylor, a londoni King’s College-tól felidézte a szimpozionon,
hogy 1958-ban, egy tudós (A. H. Voisey) miként gúnyolta ki a
partvonalillesztéssel való játszadozást. Azt szemléltette ugyanis, hogy
Észak-Amerika keleti partvonalába akár Ausztrália keleti része is milyen
szorosan belesimulhat. Sőt - mint mondta - még földtani bizonyítékokat is
találhatunk arra, hogy a kettő egykor összefüggött, hiszen az Egyesült
Államokban található takoni rétegsor jól egyezik az ausztráliai brisbane-i
kristályos palákkal.

A cambridge-i kísérletek célja ezért Bullard szavaival élve az volt, hogy „a

fennálló tényeket illetően eloszlassák a kétségeket azáltal, hogy a
rendelkezésre álló legjobb adatokat használják, a »legjobb illeszkedést
pedig objektív számítástechnikai módszerekkel keressék meg”.
Kitűnt, hogy sokkal jobb illeszkedést kapnak, ha a kontinentális selfek
külső peremeit - az ún. kontinentális lejtőket - illesztik mint határvonalakat,
a tengerpartok térképre rajzolt vonalai helyett. Ezt már a sodródás első hívei
is felismerték. Jóval később a földtágulás tasmaniai támogatója, Carey, új
óceáni mélységmérések birtokában meglepő egyezéseket produkált a
kontinenstáblák műanyagból kivágott darabjainak egy földgömbön való
tologatásával. Ő azonban ezt nem matematikai eszközökkel, hanem vizuális
„szemrevételezéssel” végezte.

A Cambridge-csoport kísérletéhez az Egyesült Államok Hidrográfiai

Hivatalának (U. S. Hydrographic Office) tucatnyi térképét használta fel,
amelyek lefedték az egész földgolyót, és fel voltak tüntetve rajtuk a 1oo,
500, 1000 és 2000 tengeri öl mélységű szintvonalak (1 tengeri öl = 6 láb
vagy 1,8 méter). A számítógéppel úgy „közölték” a kontinentális peremek
alakját, hogy e szintvonalak mentén 30 mérföldenként (48 kilométerenként)
betáplálták a földrajzi szélességeket és hosszúságokat. A számítógép ezután
egy sor „illesztést” próbált ki, amelyek különbözően választott
„forgáspólusok”-hoz tartoztak.

Az Euler-elvként ismert módszer szerint, ha egy gömb felületének valamely

darabja a gömbön mozog (mint a földkéreg sodródó lemezei is), akkor
ennek mozgását a gömb felületét egy bizonyos pontban - a forgási pólusban
- metsző tengely körüli forgásként lehet értelmezni. Ha meghámozunk egy
narancsot, és héjának egy gerezdjét - amely a gömbfelület egy darabját
képviseli a narancs felszínén ugyanabban az irányban körbecsúsztatjuk,
akkor a héjdarab ily módon a narancs bizonyos „pólusa” körül fog
mozogni. Továbbá a héjdarab mozgásának mértéke sem mindenütt
ugyanakkora a narancs felületén. A mozgás a forgási pólushoz közelebb
eső területeken a legkisebb. Valóban, ha a héjdarab átmegy a forgási
póluson, akkor mozgása során a forgási pólusra eső pontja helyben marad.

A Cambridge-csoport feltételezte, hogy a kontinensek egykori

összekapcsolódásának meghatározásához csupán azokat a forgási pólusokat
kell megtalálni, amelyek körüli forgás kiadja a legjobb illeszkedést, amikor
a partvonalakat egymáshoz visszaforgatják. A számítógép a legjobb
illeszkedést adó pólust bonyolult „önvezérlési folyamat” során kereste meg,
miközben a kontinentális peremek definiálásához a különböző
mélységekhez tartozó szintvonalakat használta fel. Az eredmények azt
mutatták, hogy a legjobb illeszkedést az 500 tengeri öles (900 méteres)
szintvonal esetében kapták. Ez az a mélység, ahol a kontinenseket
szegélyező peremi sávok lejtőinek meredeksége a legnagyobb.

A cambridge-i számítógép először Dél-Amerikát és Afrikát illesztette

egymáshoz. Itt volt legszembetűnőbb az egyezés, és a számítógépes
program végrehajtása után az illeszkedés rendkívül szorossá vált. Ezután az
észak-atlanti partok szemben fekvő szárazföldjeit illesztettek: Észak-
Amerikát, Grönlandot és Európát. „Ezeknek az illeszkedéseknek a
szorossága meghaladta várakozásainkat, és teljes mértékben megerősítette
Carey eredményeit” - mondta Bullard. Ezután ő és kollégái két tömböt
kíséreltek meg egymáshoz illeszteni: az észak-atlanti tömböt és a dél-atlanti
tömböt. „Itt az illeszkedés nem volt olyan jó” - jegyezte meg Bullard, bár
térképén feltűnő egyezések látszottak.

A földrajzi képet azért bizonyos szabadsággal kezelték. Így elhagyták

azokat a domborzati elemeket, amelyek feltehetőleg az Atlanti-óceán
kialakulása óta keletkeztek, mint például Izlandot, több óceáni hátságot, és
Afrika szögletében a Niger folyó által keletkezett óriási deltalerakódásokat.
Másrészt olyan, ma már víz alá merült területeket, amelyekről azt
gyanították, hogy esetleg a kontinensekről leszakadt darabok - nevezetesen
az Izland és Írország között félúton fekvő Rockall-padot-, képletesen szólva
felemelték a víz fölé, hogy az összerakósdi során rekonstruált részek
hézagait kitöltsék. Ez némileg önkényes lépés volt, amely azonban később
helyesnek bizonyult. Hasonlóképp, Spanyolországot is elforgatták az
óramutató járásának irányában, hogy a Vizcayai-öböl összezáruljon, közel
hozva ezáltal egymáshoz Spanyolországot és Angliát, és kisimítva a
Pireneusokat. Mint már korábban megemlítettük, az európai kőzetek
visszamaradt mágnesezettsége is amellett szólt, hogy Spanyolország
eredetileg ilyen helyzetű volt, és a vonal-vezetés ilyen átalakítása után a
francia és spanyol partok illeszkedése rendkívül meggyőző lett. A Vizcayai-
öböl mágneses feltérképezése később alátámasztotta azt a feltevést, hogy az
öböl aljzata egy időben aktív szétterjedés színtere volt, ami azt
eredményezte, hogy Spanyolország elfordult Franciaországtól. Bullard
rekonstrukciójában Spanyolországot némileg nyugati irányban
is elmozdította, hogy közte és az Új-Fundland partjainál húzódó
kontinentális perem között meglevő hézagot ki lehessen tölteni. Valójában
ma néhányan úgy tartják, hogy a Pireneusok létrejöttében a keleti irányú
elcsúszás, amely Spanyolországot jelenlegi helyére juttatta, és a Bretagne-
tól való elfordulás egyaránt részt vett.

„Hogy valami rendellenesség lehet Spanyolország fekvését illetően, azt már

W. H. Auden is felismerte” - mondta Sir Edward. Idézett Auden
Spanyolország 1937 című verséből, amely Spanyolországot ekként
jellemezte:

...a forró Afrikától

hajdan elszakadt száraz, kietlen négyzet

mily bizarrul forrt Európához...

(Bárány György fordítása)

Összefoglalásképpen Sir Edward megállapította, hogy ezekre az.

illeszkedésekre csupán két lehetséges magyarázat adható: az egyik olyan
jellegű véletlen egyezés, „mint ahogyan Olaszország partvonala egy
csizmához hasonlít”. A másik a sodródás. A kontinensek új.
pontosabb illesztése jelenleg lehetővé teszi, mondta, hogy ellenőrizzük a
hipotézist ama partvonalak közötti részletes földtani folyamatosság
megállapításával, amelyek egykor szemmel láthatólag kapcsolódtak
egymáshoz.

Előadása azonban nem győzött meg olyan szkeptikusokat, mint J. Lamar

Worzel a Lamont Geológiai Obszervatóriumtól. Worzel Vening Meinesz
nyomdokaiban járt, amikor tengeralattjárók fedélzetén gravitációs
méréseket végzett, majd később segített olyan módszereket kifejleszteni,
amelyek lehetővé tették, hogy a méréseket imbolygó hajókon is végre
lehessen hajtani.

„Láttuk, hogy egy számítógép ellentmondást nem tűrő módon visszaállította

a kontinensek eredeti alakját - mondta Worzel epésen az ütésen. - Ez
felettébb meggyőzőnek tűnik, kivéve persze azt, hogy ehhez szükségesnek
mutatkozott eldobni Közép-Amerikát. Mexikót, a Mexikói-öblöt, a Karib-
tengert és Nyugat-Indiát, mezozoikum előtti kőzeteikkel együtt [amelyek
időben megelőzik az Atlanti-óceán állítólagos szétnyílását]!”

Ugyancsak „titokzatos” az is, folytatta, hogy mi történt azokkal a

kőzetekkel, amelyek az amerikai kontinens állítólagos nyugati irányú
sodródásának útvonalán a tengerfenéken hevertek. Hogyan tudott egy
Atlanti-óceán nagyságú kéregdarab a Csendes-óceánban
megsemmisülni, miközben új kéreg képződött az Atlanti-óceánban?

Voltak más ellenvetései is. A hőáramkép többé már nem volt oly
egyértelmű, mint amilyennek korábban látszott. Találtak a hátságokon is
mérsékelt hőáramlású helyeket. Ha a Csendesóceán aljzata az atlanti-óceáni
aljzatnál idősebb, az óceán fenekét burkoló kőzetek miért olyan hasonlók,
és az atlanti-óceáni üledékek állítólagos vastagsága miért kétszerese a
csendes-óceáni üledékek vastagságának? Azt várnánk, hogy ennek éppen az
ellenkezője igaz. Végül kijelentette, hogy ha a Csendes-óceán aljzata a
Kelet-csendesóceáni-hátságtól (Húsvét-szigeti-hátságnak is nevezik) Dél-
Amerika nyugati partjai felé igyekszik, az Atlanti-hátságból származó
anyag pedig ugyanennek a kontinensnek a keleti partjai felé nyomódik,
szörnyű csatának kell lejátszódnia a nyílt tengeren: „Ha hiszünk a
kontinensvándorlásban, akkor gondolnunk kell arra, hogy Dél-Amerika már
most is, vagy hamarosan, egy gigantikus küzdelem színtere, amelyben a
Dél-atlanti-hátság által indokolt nyugati irányú sodródás erői és a Csendes-
óceán déli részén húzódó Húsvét-szigeti-hátság által indokolt keleti irányú
sodródás erői csapnak össze.”

Worzel figyelme az óceán és kontinens közötti átmeneti zónákra

Összpontosult. Az 1950-es években az U. S. S. Tusk nevű tengeralattjáró
fedélzetén gravitációs méréseket végzett a kontinentális selfeken keresztül
kifelé a mély nyílt vizekig, Hatteras-foktól, Cape Maytől és a
Martha’s Vineyard szigettől kiindulva. Felfedezései késztették arra, hogy az
óceánfenék-terjeszkedés hipotézisét megkérdőjelezze. Ha a mélytengeri
árkok jelzik azokat a helyeket, ahol a központi hátságtól távolodó
tengerfenék a kontinensek alá süllyed, hol vannak akkor az árkok az
Atlanti-óceán mindkét oldalán? Arra a következtetésre jutott, hogy a tengeri
árkot a földkéregben kialakuló húzófeszültségek hozzák létre, és Heezenhez
hasonlóan arra gyanakodott, hogy az óceáni hátságok a Föld tágulásának
lehetnek a következményei. Ha a Csendes-óceán északnyugati peremének
árkai valóban valamelyik óceáni hátságon termelődött tengerfenék kőzeteit
nyelik el, akkor hol ez a hátság, kérdezte. A legközelebbit is 10 000 vagy 11
000 kilométer távolságban találjuk. Ilyen szélességű áramlási cella
gondolatát valószínűtlennek tartotta. „Azt a következtetést kell ezért
levonnunk - írta egyik dolgozatában -, hogy a mélytengeri árkok és az
óceáni hátságok szerkezete sem a nagy területekre kiterjedő
kontinensvándorlás, sem a köpenyben kialakuló konvekciós áramok
hipotézisét nem támasztja alá.” Ez az egyenes következtetés azonban még a
„mágneses lábnyomok” felfedezése előtt született, amely végül legtöbb
Lamont-beli kollégáját meggyőzte.

A Királyi Természettudományos Akadémián lezajló összecsapások nagy

részének középpontjában az a kérdés állt, hogy mi módon csúsztak el
egymás mellett az óceánfenék hatalmas darabjai, mind az Atlanti-, mind a
Csendes-óceánban. Vajon ez a sodródás mellett vagy ellene szól? Vacquier
a Scripps Intézettől hatalmas elmozdulásokról számolt be, amelyeket a
csendes-óceáni mágneses mintázatok eltolódásai árultak el. Ha egyesítjük a
Mendocino- és Pioneer-törésöv menti elmozdulásokat, mondta, akkor az
északi oldal a délihez képest nyugat felé 1400 kilométert csúszott el.
Scripps-beli kollégája, Henry Menard rámutatott arra, hogy a Clipperton-
törésövet a Közép-Amerika partjainak közelében fekvő Kelet-
csendesóceáni-hátságtól a Föld átmérőjének egynegyedével egyenlő
távolságon a Csendes-óceánon keresztül csaknem a Sor (Line)-szigetekig
lehet nyomon követni. Hasonlóképp, mondta Menard, az Atlanti-hátságot
Izlandtól az Atlanti-óceán déli részéig kígyózó nyomvonalának egymást
követő pontjaiban több száz vagy akár több ezer kilométeres oldalirányú
elmozdulásokat létrehozó törésövek szelik át (lásd a 12. ábrát).

Ahol az Atlanti-hátságon - vagy bármelyik más óceáni hátságon - ilyen

oldalirányú eltolódások vannak, az elmozdult részek szerkezetükben a
Csendes-óceán rendkívüli módon megnyúlt törészónáihoz hasonló törések
mentén érintkeznek egymással. Ezek a vetők nem csupán a
hátság elmozdult darabjai között határvonalak, hanem gyakran túlnyúlnak
rajtuk mindkét irányban akár több száz kilométerre is.
21. ábra. A kontinensek peremeinek illeszkedése a cambridge-i egyetem
számítógépével végzett rekonstrukció szerint. A peremeket a kontinentális
talapzat élei mentén futó 500 tengeri öl mélységhez tartozó szintvonallal
definiálták. A földrajzi szélességeket és hosszúságokat a kontinensek
jelenlegi helyzetének megfelelően tüntettük fel

Vajon mi magyarázhatja ezeket az egyedülálló szerkezeteket, amelyek

közül az egyik körülhalad a Föld egynegyedén, tették fel a kérdést a
konferencia résztvevői. A megszokott sablonokban gondolkodó geológus
szemében az elmozdult hátságszakaszokat összekötő vetők egyszerűen a
tengerfenék olyan töréseit jelentették, ahol a hátság valamilyen módon
félretolódott. A vetőknek ez a fajtája, ahol az egyik oldal a másikhoz
viszonyítva teljes hosszában jobbra (vagy balra) elcsúszik, a szárazföldeken
is jól ismert, és átfutó (transzkurrens) vetőnek vagy eltolódásnak nevezik.
De miért szükségszerű, hogy a hátságokat éppen ilyen típusú vetők
szabdalják fel?
Az egyik lehetséges magyarázat, amelyet Dietz javasolt, az volt, hogy ha a
Csendes-óceán aljzatának különböző darabjai eltérő sebességgel távolodnak
a hátságtól, akkor a törési zónák a gyorsabban és lassabban mozgó
szektorok közötti határokat jelzik. Ebben az esetben, illetőleg az átfutó,
transzkurrens vetőknél a létrejövő súrlódás következményeként a vető teljes
hosszában földrengés-tevékenységre számíthatnánk. Lynn R. Sykes, a
Lamont-csoporthoz hamarosan csatlakozó szeizmológus azonban arról
számolt be a londoni találkozón, hogy ez nem így van. E vetők menti
rengések azokra a részekre korlátozódnak, amelyek mentén a hátság
elmozdult darabjai érintkeznek.

22. ábra. A transzkurrens („átfutó”) vetőnél (balra) a vető egyik oldala teljes
hosszában ellentétes irányban mozog a másik oldalhoz képest. Első
pillantásra úgy tűnik, az óceáni hátságok eltolódásai ilyen módon jöttek
létre. A transzform vetőnél (jobbra) a hátságdarabok egymáshoz képest nem
mozdulnak el, de az anyag minden egyes szegmenttől elfelé
áramlik. Ellentétes irányú - és így földrengéseket létrehozó - mozgások csak
a hátságdarabokat összekötő vetőszakaszokon tapasztalhatók

E rejtély megoldása egy évvel később vált nyilvánvalóvá. A színhely

Bullard Madingley Rise-i kutatóintézete volt Cambridge külvárosában,
annak a beszélgetésnek az idején, amely végső áttörést hozott a mágneses
„lábnyomok” értelmezésében. Már említettük, hogy az óceánfenék aktív
töréseinek - nevezetesen az Észak-Amerika nyugati szélén húzódó San
Andreas (Szent András)-vetőnek is - sajátos tulajdonsága, hogy általában
egy hátságon végződnek el, és irányuk gyakran hozzávetőlegesen
derékszöget zár be a hátsággal. A San Andreas-vető, miután átszeli
Kalifornia középső részét, San Franciscótól északra a tengerpart mentén
folytatódik, majd kifut a tengerre, és láthatólag ott ér véget, ahol Kalifornia
partjaitól nem messze egy tenger alatti hátság rövid szakaszával találkozik
(lásd a 71. ábrát).

Tuzo Wilson volt az, aki meglátta a megoldást. „Az ötlet akkor villant fel
bennem - mondta -, mialatt Madingley Rise egyik irodájában üldögéltem, és
papírmodellekkel játszadoztam.” Rájött arra, hogy a hátságoktól kiinduló
anyagszétáramlás következményeképpen a vetők kialakulásának a
geológusok által eddig fel nem ismert formája van folyamatban. A
jelenséget „transzform" vetődésnek nevezte el azért, mert ahol a vető egy
hátsággal találkozik, a földrengés-tevékenységet illetően más típusú - magát
a hátságot jellemző - szerkezetűvé alakul át (transzformálódik).

Wilson javaslata nehezen volt elfogadható, mert például egy, az atlanti-

hátsági viszonyokhoz hasonló esetben, ahol ilyen vetők kötik össze a hátság
kimozdult darabjait, ez azt jelentené, hogy a vető menti elmozdulás
pontosan ellentétes azzal, amire a tengerfenék térképének vizsgálata alapján
számítanánk. Ahelyett, hogy a hátság kimozdult darabjait a vető menti
mozgások tovább távolítanák egymástól, a helyzet épp fordított lenne.

A magyarázat, mint azt a 22. ábra mutatja, abban rejlik, hogy a hátság
darabjainak egymáshoz viszonyított helyzetét valójában épp az egyes
hátságszakaszoktól kiinduló óceánfenék-terjeszkedés rögzíti.

Wilson elmélete választ adott arra is, hogy a transzform vető aktív részén -
azaz a hátság kimozdult részei közötti szakaszon - messze túlnyúló
törészónák miért mentesek a földrengésektől. Ha a tengerfenék a hátság
minden darabjától ugyanazzal a sebességgel távolodott, a hátságszeletek
közötti szakasz lenne a vető egyetlen olyan része, ahol egyik blokk a
másikhoz súrlódik. Máshol mindenütt mindkét oldalon ugyanolyan irányú
és sebességű lenne a mozgás, ami megmagyarázza a földrengések Sykes
által hangsúlyozott hiányát ezeken a helyeken.

Wilson hipotézisének ellenőrzése nagyrészt annak a törekvésnek a révén

vált lehetővé, amely a föld alatti kísérleti atomrobbantások és a természetes
földrengések megkülönböztetésére irányult, és a szeizmológia minden
szakterületének gyors fejlődését hozta magával. A Kaliforniai Egyetem
szeizmikusállomás-hálózatának vezetője, Bruce A. Bolt szavai szerint „a
természettudományok elhanyagolt árva gyereke - a szeizmológia - a család
kedvencévé lépett elő”.

Ennek az előléptetésnek egyik megnyilvánulása volt, hogy az Egyesült

Államok Tengerparti és Geodéziai Kutatószolgálatának anyagi
támogatásával létrehozták az Egységesített Szeizmográf Világhálózatot
(World-Wide Standardized Seismograph Network), amelynek keretében
az együttműködő országok területén szerte a világon több mint 125 állomás
szolgáltatta az adatokat. Ráadásul Sykes és Lamont-beli kollégái egy sereg
további állomás adataihoz is hozzájutottak.

Ezek az obszervatóriumok nagyjából azonos, hosszú periódusú

szeizmográfokkal voltak felszerelve. A hosszú periódusú szeizmográf olyan
hosszúhullámokat regisztrál, amelyeknek az állomáson való áthaladási ideje
nem másodpercekben vagy ennek törtrészeiben, hanem percekben mérhető.
Ezeket a műszereket Frank Press és Maurice Ewing fejlesztette ki az 1957-
1958-as Nemzetközi Geofizikai Év széles körű megfigyeléseihez. Az
egyforma szeizmográfokból álló világhálózatnak megvolt az az előnye,
hogy adataikat anélkül lehetett feldolgozni, hogy a szeizmográfok
frekvenciakarakterisztikáját figyelembe vevő korrekciókat végre kellett
volna hajtani. A különböző konstrukciójú szeizmográfok adatainak
feldolgozásakor néha előfordul, hogy frekvenciakarakterisztikáik műszerről
műszerre sokszor meghatározhatatlanul változnak.

Ez a hálózat alkalmas volt arra, hogy a mesterséges robbantások és

természetes rengések megkülönböztetésében rendkívül fontos szerepet
játszó adatokat rögzítsen, regisztrátumai pedig a köpeny képlékeny
tulajdonságairól folyó vita eldöntéséhez is nagyban hozzájárultak. A
robbantások és rengések megkülönböztetésének fontos ismérve volt az a
tény, hogy a robbantás a körülötte levő kőzetekre minden irányban
egyenletes nyomóhatást fejt ki, míg a természetes rengések két kőzettömb
egymáshoz képesti elcsúszásakor keletkeznek. A kétféle úton
keletkező nyomáshullámok ebből eredően eltérő törvényszerűségeket
mutatnak. Robbantás esetében elsőként a nyomás megnövekedését kell
tapasztalnunk a földkéregben a robbantás helyétől az állomás felé mutató
irányban, függetlenül attól, hogy a megfigyelőállomás milyen irányban
fekszik. Ez más szóval azt jelenti, hogy a legelső talajelmozdulás a
robbantás helyétől elfelé mutat. A földrengést azonban egy meghatározott
irányú elcsúszás kelti, aminek következtében a földkéreg bizonyos részein
összenyomódás, máshol tágulás jön legelőször létre. Azok az
állomások, amelyek a tágulási szektorokban vannak, kezdetben a nyomás
csökkenését észlelik. Az ilyen helyeken felállított szeizmográfok mutatói
legelőször a rengés középpontja felé mutató mozgást regisztrálnak - éppen
fordított irányú elmozdulást, mint robbantáskor.

Az egész világra kiterjedő állomáshálózat révén lehetővé vált, hogy az

egyes eseményeket térben vizsgálják, és az elcsúszások irányát
meghatározzák. Ezenkívül azáltal, hogy összehasonlították a vető két
oldalán fekvő állomások regisztrátumait, azt is meg lehet állapítani, hogy a
vetőnek melyik oldala milyen irányban csúszott el. (A megoldás ennél
valójában bonyolultabb, mert a tágulás és kompressziós szektorok általában
két, egymásra merőleges síkot határoznak meg. További vizsgálatok döntik
el, hogy közülük melyik a vető.)

Bár Sykesot némileg zavarba hozta az a megfigyelés, mely szerint

földrengések az óceáni töréseknek csak azokon a rövid szakaszain
fordulnak elő, amelyek a különálló hátságszeleteket kötik össze,
mindazonáltal teljes erőbedobással csak akkor kezdettel a kérdésnek ezzel a
részével foglalkozni, amikor kollégái, Heirtzler és Pitman a mágneses
lábnyomok vizsgálatával már elkészültek. Ekkor aztán - az ő szavaival élve
- „tényleg teljesen begőzölt”, és akkoriban el is kezdte a több állomás által
regisztrált óceáni rengések adatainak vesződséges feldolgozását.

1966-ban már volt néhány előzetes eredmény, amikor New Yorkban

összehívtak egy nagyjából a Királyi Természettudományos Akadémia
szimpozionjához hasonló találkozót. A konferenciát az Állami Repülésügyi
és Űrkutatási Hivatal Világűr-megfigyelési Intézete (Institute for Space
Studies, NASA) rendezte, és amikor az ott elhangzó előadások anyagát
1968-ban közzétették, eredményei még nagyobb feltűnést keltettek.

Addigra harminc olyan rengés vizsgálatát végezte el, amelyek a nyílttengeri

hátságok középvonalában, az elmozdult hátságdarabokat összekötő törések
mentén, illetve azok Afrika irányában való meghosszabbításában pattantak
ki. A rengések kivétel nélkül minden esetben olyan irányú elcsúszást
jeleztek, amilyeneket Wilson előre megjósolt. Az elmozdult darabokat
összekötő vetők mentén az elmozdulás elsősorban vízszintes irányú volt,
összhangban az elcsúszás „transzform” jellegével. Magán a hátságon főleg
a Föld belsejéből felfelé, és bizonyos mértékig a hátságtól elfelé irányuló
elmozdulások voltak tapasztalhatók. Ezenkívül 1969-re már azt is meg
tudta állapítani, hogy a Csendes-óceán körüli árkok közelében kipattant
földrengések az óceánfenéknek az árok felé történő mozgását bizonyítják,
pontosan úgy, ahogyan az óceánfenék terjeszkedése miatt várható.

Ha azonban a földrengés-tevékenység csak azokra a transzformvető-

szakaszokra korlátozódik, amelyek az eltolt helyzetű hátságdarabokat kötik
össze, miért folytatódnak ezek a vetők az aktív szakaszon túl, szunnyadó
állapotban, néha több ezer kilométeren keresztül is? Ezt a következőképpen
magyarázhatjuk meg: az aktív szakaszon, ahol az óceánfenék területrészei
ellenkező irányban mozognak, egymáshoz súrlódásuk során felszakadások,
letörések és lávaömlések jönnek létre. E „sebesülések” nyomai azután is
megmaradnak, amikor az aljzatnak ez a része olyan térségbe jut, ahol a
szomszédos részekkel már párhuzamosan mozog, és így a további súrlódás
megszűnik, mint ez a 22. ábrán látható.

Amikor Sykes a NASA intézetében rendezett ülésen befejezte előadását,

Don Anderson, a Kaliforniai Műszaki Egyetem munkatársa feltette neki a
vetőképződésnek effajta magyarázatából következő, kézenfekvő és
sarkalatos kérdést: „Mi az, ami miatt a hátságdarabok
egyáltalán elnyíródnak és egymáshoz képest eltolódnak?” Sok vita folyt e
kérdés körül. Wilson a transzformvető-hipotézist tárgyaló legelső előadásán
úgy vélte, hogy az elcsúszások azokat az egykori, csökkent szilárdságú
vonalakat követik, amelyek mentén az Atlanti-óceánt szegélyező
kontinensek először szétváltak. Elképzelését a legelső dolgozatából vett, 23.
ábra mutatja.

De honnan van a hátság- és vetőrendszer cikcakkos jellege, amelynek

nyoma sincs a kontinentális peremeken, noha gyaníthatóan ezektől a
hátságoktól húzódnak szét? Valóban, amikor az óceáni hátságokat
pontosabban feltérképezték, kiderült, hogy a cikcakkos jelleg
csaknem valamennyi - ha nem is az összes - óceáni hátságra jellemző, még
ott is, ahol a feltételezhetően hátságtól vagy hasadéktól származtatható
partvonalak teljesen egyenesek, mint például a Kaliforniai-öbölben vagy az
Ádeni-öbölben. A hátságok jelzik azokat a felszakadásokat,
amelyek mentén a tengerfenék darabjai egymástól távolodnak, a hátságokat
eltolt helyzetű darabokra tagoló transzform vetők pedig - úgy tűnik - mindig
e távolodás irányával párhuzamosak (lásd a 48. ábrát és a 69. ábra bal alsó
térképét).

Az Atlanti-hátságon a tágulás iránya merőleges a hátságra, de az Ádeni-

öbölben például a mozgás rézsútos a hátsághoz képest, ami - mint később
látni fogjuk - fontos tényező, ha meg akarjuk határozni Arábia mozgását
Izraelhez és Egyiptomhoz képest.

Menard a NASA-konferencián - akárcsak Londonban - azon a véleményen

volt, hogy bár a hátságok kezdetben egyenes vonalúak voltak, miután
egyetlen hatalmas konvekciós cella hatására alakultak ki, ez azonban utóbb
kisebb cellákra bomlott, amelyek szétszabdalták a hátságot rövid szeletekre.
Vine szerint a Csendes-óceán északkeleti részén a tengerfenék
mágneses mintázata térben és időben egyaránt változó terjeszkedési
sebességű, bonyolult folyamatokat jelez, s pontosan ez darabolhatta szét a
hátságokat. Bruce Heezen viszont azt állította, hogy ez, legalábbis az
Atlanti-óceánon, nem látszik bizonyíthatónak. A jelek arra mutatnak, hogy
a tengerfenék a központi helyzetű hátságtól kelet-nyugati irányban
távolodott, s a sodródás irányát jelző kelet-nyugati vetők arra utalnak, hogy
eközben a kontinensek is Önmagukkal párhuzamosan tolódnak szét. „Az én
véleményem szerint ebben az óceánban kezdettől fogva megvoltak az
eltolódások - jelentette ki. - A hátság sohasem volt egyenes. Így azt a
hipotézist, hogy az anomáliáknak valamikor egyenes vonalúaknak kellett
lenniük, és csak később tolódtak el egymáshoz képest, nem lehet minden
esetben elfogadható lehetőségnek tekinteni. Megeshet, hogy van, ahol ez
igaz, de az Atlantikumban nem fog beválni.”

Menard, aki a Csendes-óceánon végezte munkáját, ekkor hangosan

közbeszólt: „Bruce és én - mondta - mindig amiatt ütközünk nehézségekbe,
hogy óceánjaink nem teljesen egyformák.” A vita nem vezetett eredményre,
és Sykes még 1972-ben is úgy nyilatkozott, hogy a hátságok
feldarabolódása és a darabok eltolódásai „a nagy megoldatlan kérdések
közé tartoznak”.
23. ábra. Tuzo Wilson elképzelése szerint az Atlanti-hátság eltolódásait
okozó transzform vetők olyan korábbi csökkent szilárdságú vonalak mentén
keletkeztek, amelyek az Atlanti-óceán két oldalának első széthasadásakor
alakultak ki, mint azt az eredeti dolgozatából átvett ábrasorozat vázlatosan
mutatja

Addigra azonban egy geológus már rábukkant a hátságok

feldarabolódásának és a transzform törések létrejöttének - véleménye
szerint - modellméretű hasonmására a Kilauea vulkán egyik kráterében.
Osmond Fishert a XIX. században Mark Twainnek épp e gyakori
kitöréseiről híres hawaii vulkánról szóló leírása késztette arra, hogy ezt
tekintse a földkéregmozgások élő példájának. Az Egyesült Államok
Földtani Kutatószolgálatának a Kilauea vulkán peremén működő Hawaii
Vulkánmegfigyelő Állomásán (Hawaiian Volcano Observatory) az egyik
munkatárs, Wendell A. Duffield 1970 végén és 1971 elején egy sereg
fényképfelvételt készített a Kilauea keleti hasadékzónájának Mauna Ulu
nevű kráterében kavargó folyamatoktól.

Megállapította, hogy a láva körülbelül 1 méter széles repedések mentén

bugyog fel. Az izzó vonalaktól minden irányban szétterülő láva felszíne
azonnal lehűlt, és sötét színű bazalttá alakult. Az így keletkező kéreg egy
darabig az alatta levő lávaáramlások felszínén úszva szállítódott el a
feltörés helyétől, majd egy idő után hirtelen alábukott az olvadékba. Az
alábukás - akárcsak a feltörés - szintén körülbelül 1 méter széles vonalak
mentén következett be. Ezenkívül azok a vonalak, amelyek mentén az izzó
láva feltört, egyes esetekben megszakadtak, és darabjaik olyanformán
csúsztak el egymáshoz képest, mint az óceáni hátságok a transzform törések
mentén. A 90-szer 160 méteres lávató felszíne 40 méter mélységben
húzódott a kráter pereme alatt.
A Mauna Ulu lávataván megfigyelt jelenség a tengerfenék terjeszkedésének
„természetben előforduló miniatűr változata” - mondta Duffield. A
lávakéreg „az alatta levő olvadék bonyolult köráramlataira olyan
lemezmozgásokkal reagált, amelyekre nyilvánvalóan hatással volt a
lávaoszlop legfelső részének topográfiája, és amelyek a Föld litoszféra
lemezeinek mozgását utánozták”. Részleteit tekintve az analógia persze
nem tökéletes, mondta, „de a lemezek határait jelentő alapvető szerkezetek
- az izzó anyag felemelkedésének helye, az alábukás sávjai, a transzform
törések - mind világosan kivehetők voltak a lávaoszlop felszínén kialakult,
állandóan változó, megkapó mozaikon”.

Az 1970-es évek elején számos laboratóriumi kísérletet végeztek különböző

anyagokkal - a fémlemezektől a félig olvadt viaszig -, hogy tisztázzák a
transzform törések képződésének okait. Az egyik kísérletet, amelynek során
egyértelműen ilyen vetők keletkeztek, megdermedő gyertya-viasszal
hajtotta végre Douglas W. Oldenburg és James N. Brune, a Kaliforniai
Egyetem két La Jolla-i munkatársa.

24. ábra. Laboratóriumi kísérletek során - mint az ábra mutatja - egy

mozgatható válaszfalat húztak végig olvadt viaszban, amelyet ventillátorral
hűtöttek, hogy a teteje megszilárduljon. Ennek eredményeképpen a viasz
felszínén képződött szilárd „kéreg” bizonyos vonalak mentén széthasadt,
és ezeket a hézagokat felfelé áramló viasz töltötte ki, mint az óceáni
hátságok esetében. Ezek a vonalak egymáshoz képest eltolt helyzetűek
voltak, nagyjából hasonlóan, mint az óceáni hasadékok és hátságok
eltolódásait létrehozó transzform vetőknél

25. ábra. A La Jolla-i Kaliforniai Egyetemen készült fényképfelvétel egy

ilyen kísérlet eredményét mutatja

A megolvasztott gyertyaviaszt (paraffint) tepsibe tették, és ventillátorral

addig hűtötték, amíg felületén filmszerű szilárd réteg képződött. Körülbelül
a tepsi közepén a viaszba ágyazva mozgatható, lapátszerű válaszfalat
helyeztek el, amelyet lassan egyik oldaltól a másik felé húztak, és így a
viaszban vízszintes áramlást idéztek elő. A viaszkéreg e mozgás hatására
megfeszült, majd széttöredezett, és felszínén óceáni hátságok pontos mása
alakult ki. Mint az ilyen hátságoknál általában, a repedések a lemezmozgás
irányára merőlegesen alakultak ki, de egymáshoz képest eltolt helyzetben,
mert az első felszakadások mindenütt a legkisebb szilárdságú helyeken
jöttek létre. A szétterjedés minden egyes különálló szakasztól tovább
folytatódott, transzform vetőket hozva létre, amelyek mentén a mozgások
ugyanolyanok voltak, mint amilyeneket az óceánokban is meg lehetett
figyelni. A kísérletek végrehajtói az eredményekből azt a
következtetést vonták le, hogy az ilyen jellegű felszakadások a
természetben nem azért keletkeznek, mert a hátság tengelyében anyag
nyomul felfelé és ez szétnyomja a lemezeket, hanem azért, mert valamiféle
folyamatok e lemezeket a hátságoktól széthúzzák.

Az óceáni medencék sajátos felnyílása körüli élénk viták közepette a

szkeptikusok még az óceáni üledékek rejtélyes eloszlására is felhívták a
figyelmet. A Királyi Természettudományos Akadémián rendezett
konferencián Worzel arra hivatkozott, hogy az Atlanti-óceánban
nagyobb mennyiségben találhatók üledékek, mint a Csendes-óceánban, és
ez az Atlanti-óceán aljzatának állítólagos fiatalságát cáfolja. Hasonlóképp, a
Lamont geológiai obszervatóriumbeli kollégái, valamint a Lamont
igazgatója, Maurice Ewing továbbra is megtartották az egy lépés
távolságot az óceánfenék-terjeszkedés elméletétől, még azt követően is,
hogy az a Lamont-csoport, amelyet épp ők mozgósítottak, hathatós, a
hipotézist alátámasztó bizonyítékokat tárt fel. Az üledékek kérdése volt az,
ami habozásra késztette, és végül is csak az üledékeloszlás igen alapos
ismerete győzte meg őket.

Azok az új módszerek, amelyeket Ewing az óceáni aljzat szerkezeti

felépítésének megismerésére fejlesztett ki, alapvető szerepet játszottak a
Föld szilárd felszínének nagy részére vonatkozó ismereteink gyökeres
átalakulásának előidézésében. A hagyományos akusztikus mélységmérő
megadta a felszíni rétegek mélységszelvényeit, de ez keveset vagy
éppenséggel semmit sem árult el a mélyebben fekvő szerkezetek
természetéről. Ewing azoknak a robbantásoknak és más módszereknek az
alkalmazásában végzett úttörő munkát, amelyekkel a mélyszerkezetek
kutatására alkalmas rengéshullámokat lehetett kelteni.
A robbantótöltetek alkalmazását a Föld belsejében levő szerkezetek
sajátosságainak meghatározására olajkutatók dolgozták ki az 1920-as
években, bár az ötlet eredetileg Robert Mallet kísérletéiig nyúlik vissza.
Mailet ír mérnök volt, akinek 1848-ban az a gondolata támadt, hogy a föld
alatt húzódó földtani rétegeket robbantásokkal keltett kisebb
földrengésekkel lehetne kutatni. Ha ismernénk, hogy milyen sebességgel
terjednek ezek a hullámok a különböző kőzetekben, mondta, meg lehetne
határozni a mélyszerkezetek tulajdonságait. Abból a célból, hogy
megállapítsa a rengéshullámok gránitban való terjedési sebességét, egy
gránittestben lőportöltetet robbantott fel, és ugyanezen a kőzeten bizonyos
távolságban higannyal töltött edényt helyezett el. Távcsövön figyelte a fény
legelső rendellenes visszaverődését a higany felületéről, és így képes volt
megbecsülni a kőzeten áthaladó hullám terjedési sebességét.

Ezek az archív ismeretek a bonyolultabb szeizmométerekkel együtt aztán

lehetővé tették, hogy az olajbányászok sík területen is meg tudják határozni
a homokkőrétegek azon föld alatti felboltozódásainak és vetőinek helyét,
amelyek az esetleg odaáramló olaj felhalmozódására alkalmas csapdákat
képezhetnek. Ezeknek a szerkezeteknek a felszínen gyakran semmiféle
nyomra vezető jele nincsen.

E módszernek a tengerfenék-kutatásban való felhasználásán sokat lendített,

hogy Ewingnak a houstoni Rice Intézet (jelenleg Rice Egyetem) elvégzése
után már voltak ilyen irányú tapasztalatai. 1928 nyarán, a rengéshullámokat
és gravitációs méréseket alkalmazó olajkutatással kapcsolatos
diplomamunkáját jól kiegészítő kereseti forrásként, állást vállalt a
Geofizikai Kutatóvállalatnál (Geophysical Research Corporation).
Louisiana tengerparti tavai alatt sótömzsöket kutattak robbantásos
módszerrel. Ő és kollégái két lakóbárkában laktak, és terepi
munkájukat dereglyéken végezték. „Értékes tapasztalat és izgalmas élmény
volt hajón dolgozni” - mondta később Ewing, és valóban ez a munka
hasznára is vált, amikor arra kapott nagyszabású ajánlatot: végezzen
kéregszerkezeti kutatásokat az Észak-Amerika és Atlanti-óceán között
húzódó határövezet mentén.

Ewing, miközben azon fáradozott, hogy egyetemi álláshoz jusson, felhívta

magára Richard M. Field figyelmét a Princeton Egyetemen. Field arra
igyekezett rávenni a kutatókat, hogy derítsék ki, milyen is valójában az
óceánfenék (ő e tekintetben hamarosan mint a Nemzetközi Geodéziai és
Geofizikai Unió kontinentális és óceánszerkezeti bizottságának elnöke
töltött be nemzetközi szerepet). „Field személyes lelkesedése” volt az,
mondta Ewing, ami e törekvésnek a földtudományok olyan
vezéregyéniségeit nyerte meg, mint Harry Hess, Tuzo Wilson. Sir Edward
Bullard és jómaga. Így részben Field érdeme, hogy a Princeton a
tengerfenékre vonatkozó újszerű gondolatok központjává vált - mint
ahogyan Bullard is ezt akarta megvalósítani Angliában a cambridge-i
egyetemen.

1934-ben Ewing oktatói állást kapott a pennsylvaniai Lehigh Egyetemen, és

- mint visszaemlékszik - „egy enyhén havas novemberi napon”, Field és
William Bowie, az Egyesült Államok Tengerparti és Geodéziai
Kutatószolgálatának geodéziai részlegvezetője állított be az egyetemen levő
irodájába. Bowie egykori Lehigh-növendék volt, és gyakran visszalátogatott
oda. Ajánlatuk az volt, hogy Ewing vállalja el egy tengerparti terület
kutatását. Úgy gondolták, az olajtársaságoktól kaphatna használatból kivont
berendezéseket, s az Amerikai Földtani Társulat Penrose-alapítványától
esetleg pénzt is. Valóban kapott egy viszonylag szerény, 2000 dolláros
pénzsegélyt, és ezzel a berendezéseket úgy át tudta alakítani, hogy 60
méteres vízmélységig leheteti velük dolgozni. 1935 nyarán ő és kollégái
feltérképezték az üledékvastagságokat egészen a fekükőzetig, valamint a
szeizmikus sebességeket, mind az üledékben, mind az alatta fekvő
kőzetben, Virginia belsejétől Cape Henryig és azon túl is. 120 kilométer
széles parti sávban végzett robbantásos mélységméréseik jelentették annak
az átfogó és mélyreható tengerfenék-kutatásnak a kezdetét, amely végül is
hatalmas területek szerkezeti viszonyait tárta fel a Föld vízzel borított
felületén.

A következő évben az akkoriban húszas éveinek végén járó Edward Bullard

- miután visszatért Angliából, ahol hasonló méréseket próbált végezni a La
Manche csatornában és Írországtól délre - elkísérte Ewingot egyik tengeri
útján amikor szeizmikus méréseket végzett. Időközben Ewing, annak
ellenére, hogy képzettsége szerint a szárazföldek földtanával foglalkozó
geológus és olajkutató volt, az óceáni munkák teljes elkötelezettjévé vált.
1936-ban Harry Hess-szel gravitációs méréseket végzett a U. S. S.
Barracuda nevű tengeralattjárón, majd olyan módszereken kezdett el
dolgozni, amelyek segítségével - ilyen irányú munkálatainak korábbi
színhelyén, a szárazföldi selfeken túlnyúló - mélytengeri területek aljzatát
borító üledékek vastagságát lehet meghatározni. Kezdetben rendkívül sok
vesződséggel járt ez a munka. A rengéshullámokat bombákkal keltették, és
az ezeket érzékelő műszereket az óceán fenekén kiterített, 2 mérföld
hosszúságú, több erű kábelhez csatlakoztatták bizonyos közönként. Noha
végrehajtottak bizonyos tökéletesítéseket, csak a második világháború után
tudott Ewing, másokkal egyetemben, nagyobb arányú kutatásokra alkalmas
módszereket kidolgozni.

A szeizmikus módszereknek két alapvető típusa van. Az egyik esetében a

robbantás helyétől tekintélyes vízszintes távolságba terjedő hullámokat
regisztrálják, amelyek közül némelyik, amint behatol a földbe vagy a
tengerfenékbe, eredeti irányától eltérül - más szóval „refraktálódik” -, útját
vízszintes irányban folytatja, majd ismét elhajlik, ezúttal felfelé, a
regisztrálóállomás irányába. Az ilyen szeizmikus refrakciós eljárásnál
[pontosabban ennek tengeri változatánál - K. P.], amelyet közvetlenül a
háborút követő években alkalmaztak, az egyik hajó leállt, és hidrofonjaival
csendben várakozott, mialatt a másik hajó tőle különböző távolságokban
tölteteket robbantott fel. A regisztrátumok feldolgozásával meg lehetett
határozni az óceán aljzatának rétegződését, és a rengéshullámok egyes
rétegre vonatkoztatott terjedési sebességét. Ezek a sebességértékek viszont
a rétegeket alkotó anyag tulajdonságaira adtak felvilágosítást. A nagy
behatolási mélység eléréséhez nagy távolságú megfigyelésekre volt
szükség, és így annak érdekében, hogy a robbantás helyétől 100 kilométerre
lévő észlelőhajónál a rezgések még elegendően erősek legyenek, a
haditengerészet 300 fontos (136 kilogrammos) mélyvízi bombáit
használták. Rövidebb távolságok esetében persze félfontos (negyedkilós)
töltetek is megfeleltek a célnak.

A másik típusú szondázásnál csupán egyetlen hajóra van szükség, és a

módszer a tengerfenékről, az üledékek és az alatta fekvő kőzetek
réteghatárairól közvetlenül visszaverődő hullámok megfigyelésén alapul.
Hogy az üledékek alatti kőzetekről folyamatos szelvényt kapjanak, régen a
hajó tatjáról bizonyos időközönként kézigránátokat dobáltak a tengerbe.
Ezeket a veszélyes módszereket nagyrészt háttérbe szorították a
robbanóanyagokat nem igénylő rengéskeltők kifejlesztésével, amelynek
kezdeményezésében megint csak jórészt az olajkutatók jártak elöl, valamint
Ewing, aki addigra már megalapította a Lamont Geológiai
Obszervatóriumot. Az egyik ilyen rengéskeltő a „sparker” volt, amelyet a
hajó faránál vontattak néhány méterre a víz alatt. (A „sparker” szó jelentése
„szikrakeltő”: nagyfeszültségű szikrakisüléseket hoz létre a víz alatt,
amelyek hatására hangfrekvenciás nyomáshullámok keletkeznek. A
jelenség hasonlít a légköri villámlások után hallható morajlások
keletkezéséhez.) Szikragenerátora alacsonyfrekvenciás hangimpulzusokat
gerjesztett, amelyek mélyen behatoltak az aljzatba. Az ,,airgun”-t hasonló
célból fejlesztették ki. (Az „air gun” szó szerint „légágyút" jelent. A
rugalmas hullámokat azáltal kelti, hogy nagy nyomású levegőbuborékokat
juttat a vízbe.) Ezeknek az eszközöknek a bevezetése révén a tengerfenék
alatti rétegek szondázása alig bonyolultabb, mint a vízmélységet
folyamatosan regisztráló akusztikus mélységmérő használata.

Lehetővé vált, hogy az óceán teljes szélességében 1-2 kilométer mélységig

lehatárolják az üledékes rétegeket. A sparkerek és air gunok energiája
azonban nem volt elegendő olyan nagy behatolási mélységek eléréséhez,
mint amit a robbanóanyagok alkalmazása biztosított, amelyeket a több
kilométer mélyen húzódó Moho kutatására még ma is felhasználnak. Az
óceáni kéreg aljáig behatoló refrakciós szelvényeket csak a Woods Hole
Oceanográfiai Intézet Atlantis nevű hajóján és a Lamont Obszervatórium
hajóján, a Vemán kaptak.

A Vema és a Woods Hole eredeti Atlantisz a régi tudományos irányzat két

kutatóhajója volt. A Vema eredetileg háromárbocos schooner volt, és
Dániában építették. Rövid ideig az Egyesült Államok Tengeri Kereskedelmi
Akadémiájának (U. S. Merchant Marine Academy) hadapródképző
iskolahajójaként szolgált, ezután a Lamont szerezte meg. Míg vitorlásként
üzemeltették, voltak bizonyos előnyei - nevezetesen az, hogy mentes volt az
érzékeny méréseket zavaró rezgésektől. 1950 után árbocozatát leszerelték,
és attól fogva motorjai hajtották.

1972-ig a Vema és a Lamont, illetőleg a Woods Hole hajói az Atlanti-óceán

északi és déli részét keresztező nyomvonalak mentén, összesen 760 000
kilométer hosszúságban határozták meg az üledékek vastagságát.
Alapvetően más eredmények születtek, mint amit 1950-ben a
groningeni egyetem professzora, Philip Kuenen megjósolt, aki az óceáni
üledékképződés és a zagyáramlatok elismert szaktekintélye volt.
Figyelembe véve a Föld korát, a kontinensek pusztulását és azt a hosszú
időt, ami az első tengeri élőlények megjelenése óta eltelt, úgy becsülte,
hogy az üledékek átlagos vastagsága körülbelül 3000 méter. Nem sokkal e
kijelentés elhangzása után azonban a szeizmikus szondázások azt mutatták,
hogy legalábbis bizonyos körzetekben az üledékrétegek ennél jóval
vékonyabbak. Az akkoriban már nagyobb területekre kiterjedő kutatások
általános üledékhiányt jeleztek az óceáni mélymedencék területén.

Az óceánfenék-terjeszkedés szószólói rámutattak arra, hogy ezt

megmagyarázhatná, ha ezek a medencék valóban egészen fiatal korúak
lennének. Ewingot azonban mélyen elgondolkoztatta az a tény, hogy az
üledékek, mint egymásra halmozott, gondosan elsimított takarók,
vízszintesen települnek egymásra. Úgy vélekedett, hogy ez nemigen fér
össze egy olyan dinamikus folyamattal, amilyet a tágulási hipotézisben
elképzeltek.

A szondázások csaknem mindenhol három réteget tártak fel. A legfelső

rétegben a rengéshullámok lassan terjedtek, és ez csaknem bizonyosan
tengeri üledékekből állt. Alatta 1-1,5 kilométer vastag réteg helyezkedett el,
amelynek hullámvezetési tulajdonságai arra utaltak, hogy anyaga bazalt
vagy legalábbis valamilyen lávaszerű kőzet, amely a mélyből tört fel, és
szétterült a tenger fenekén. A „második réteg” alatti „harmadik réteg”
valami nagyon sűrű kőzetből állt.

Ewingot és kollégáit meglepte, hogy a második réteg felszíne rendkívül

egyenetlen volt, ugyanakkor az üledék teteje semmi jelét nem mutatta az
eltemetett hegységeket létrehozó deformációknak. Hogy e hegységek
bazaltból épültek fel, azt az a tény is alátámasztotta, hogy a mélytengerek
aljáról összekapart és felszínre hozott kőzetdarabok mindig típusos bazaltok
voltak, és kontinentális kőzet, mint például a gránit, gyakorlatilag sohasem
került elő (kivéve azokat az eseteket, amikor egy-egy oda nem illő
kőzetdarab nyilvánvalóan szállítás útján - például egy jéghegyben utazva -
került jelenlegi helyére). Abban az időben Ewingnak az volt az elképzelése,
hogy ez a hepehupás, üledékkel fedett réteg esetleg a Föld ősi kérge - ami
rendkívül izgalmas távlatokat nyitó lehetőség volt, és - mint később látni
fogjuk - erős ösztönzést adott annak, hogy az óceáni kéregbe a Mohole-terv
keretében belefúrjanak. Harry Hess viszont e felfedezésben annak a
tengerfenéken végighúzódó vékony bazaltlemeznek - „máz”-nak - a
bizonyítékát látta, amelyről kiderült, hogy a kontinensek mágneses
lábnyomait őrzi. Egyenetlen felszínéről ezért azt tartotta, hogy a hátságok
mentén szabadon álló képződmények közvetlen folytatódása, amelyet
fokozatosan üledékek fednek be, midőn a terjeszkedő óceánfenék a
hátságtól elszállítja őket.

Az atlanti-óceáni üledékek eloszlása felettébb egyenlőtlennek mutatkozott.

Tömegüket tekintve az üledékeknek több mint a fele a kontinensek
közelében található, és kétségtelenül a szárazföldekről, illetőleg a
kontinentális talapzatokról pusztult le. Oly hatalmas, iszapos vizű folyók
torkolatánál, mint a Niger és az Amazonas, a deltában lerakott hordalék
száz kilométerekre nyúlik be a tengerbe. A mélytengerek fenekén a legtöbb
- de semmiképp sem az összes - üledék csaknem bizonyosan zagyáramlatok
révén rakódott le. Ez utóbbi lerakódásokban, amelyeket az egymást követő
zagyáramlatok hoztak létre, a szeizmikus reflexiós felvételek világosan
elkülöníthető rétegeket tártak fel, míg az üledékek másik fajtája csaknem
semmi rétegződést nem mutatott.

Erről a rétegezetten üledékről azt tartják, hogy egy olyan jelenség

eredményeképp keletkezett, amelyet egészen az 1960-as évek végéig nem
ismertek. Az óceán legalsó régióiban apró hordalékszemcsék tömege
homályosítja el a vizet - olyan ún. „nefeloid réteg"-et (Ködfátyolhoz
hasonlítható, kevésbé átlátszó, zavaros vízréteg) alkotva, amely 300-
2400 méter vastagságú, és a fenéken állandó áramlás miatt folytonos
mozgásban van. Ez a világméretű mélyáramlás - melynek nagysága a
konvekciós áramok hatalmas rendszeréhez fogható - a víz hőmérsékletének
és sótartalmának változásaiból fakadó sűrűségkülönbségek
következtében mindig a melegebb földrajzi szélességek irányába mozog.
Az Atlanti-óceánba északon a Labrador-tengerből, délen pedig az
Antarktisz felől az aljzat mentén hideg, nagy sűrűségű víz áramlik. Az
áramlást a Föld forgása nyugat felé kissé eltéríti, a keresztben futó hátságok
pedig részben megakasztják. Ez a zavaros nefeloid réteg azonban olyan
vastag, hogy képes áthatolni az ilyen akadályokon is, és üledékét
származási helyétől nagy távolságokban lerakni. Gyanítják, hogy ennek az
anyagnak jórészt a zagyáramlatok - ezek a lavinához hasonló tenger alatti
katasztrófák - keverik az aljzatvízbe, s ez szállítódik azután lebegő
formában nagy távolságokra.

Ewingot és legtöbb kollégáját végül is az Atlanti-hátságra merőleges

üledékvastagság-változások győzték meg arról, hogy a tengerfenék a
hátságtól két irányban valóban szétterjedt. 1963-ban, a Királyi
Természettudományos Akadémián rendezett találkozó előtt egy évvel ő és
munkatársai arról számoltak be, hogy az üledékvastagságokat bemutató
szelvényen a hátság középvonalát kétoldalt szegélyező 10-50 kilométeres
sávban gyakorlatilag nem látható üledék, ez pedig azt jelenti, hogy ezt a
területet frissen feltört láva borítja. Ezután a vastagság hirtelen 30-40
méterre növekszik, és az üledék a hátságtól 100-400 kilométeres távolságig
csak lassan vastagszik tovább, ezután azonban ismét hirtelen megnő a
vastagság.

A hátság mindkét oldalán a távolság növekedésével az üledékek

szimmetrikusan vastagodnak, és ez a tény az óceánfenék-terjeszkedés
élharcosai szemében annak hatásos bizonyítéka volt, hogy a hátságtól
távolodva egyszersmind a tengerfenék kora is egyre növekszik. Fejtörést
okoztak azonban még azok az ugrásszerű vastagságváltozások, amelyekről
a Lamont-csoport számolt be. 1966-ban Ewing még mindig óvatosságra
intett. Hogy a nyílt óceáni hátságokat fiatal lávakőzetek építik fel, mondta,
egymagában még nem jelenti, hogy az egész tengerfenék a
hátságtól mindkét irányban állandóan távolodik.

A mágneses bizonyítékok hitelének növekedése azonban végül Ewingot is

meggyőzte, és az Atlanti-hátságtól 10-50 kilométerre az üledékeknek
mindkét oldalon tapasztalható hirtelen meg-vastagodását annak jeleként
értelmezte, hogy a szétterjedési folyamat szünetelésének és a zavartalan
üledékfelhalmozódásnak egy több millió évig tartó korszaka mintegy 10
millió évvel ezelőtt ért véget. A további vizsgálatok ezzel szemben azt
mutatták, hogy az üledékvastagság ilyen ugrásszerű változásai egyszerűen
az óceáni áramlások következményei.

A hitetlenkedők közül néhányan azt állították, hogy az óceáni üledékek

általános hiánya jelentheti egyszerűen azt is, hogy az elmúlt korokban az
élet szegényes, és így az üledékfelhalmozódás lassú volt. Amikor azonban a
mágnesespólus-váltások időrendjét összevetették a teljes üledéksort
harántoló mélytengeri fúrómagok visszamaradt mágnesezettségével,
bizonyíthatóvá vált, hogy az üledékképződés ütemében millió éveken
keresztül nem volt gyökeres változás (bár bizonyos területeken
rétegkimaradások előfordultak). Azt is megállapították továbbá, hogy
az üledéklerakódás a hátságokon viszonylag gyors, annak ellenére, hogy
kevés üledék található rajtuk. A gyors üledékképződés - legalábbis részben
- annak tudható be, hogy a víz itt elég sekély ahhoz, hogy az üledékeket
alkotó parányi vázak épségben maradjanak. A hátságok peremein túli
területeken és az óceáni medencék mélyebb vizében a fenékre lehulló vázak
kalcium-karbonát-tartalma kioldódik, és a héjak szétesnek. A hátramaradó
üledék a mélytengerek fenekére oly jellemző vörös agyag. A szondázások
azt mutatták, hogy ezek az üledékrétegek oly módon vonják be a medencék
hepehupás felszínét, mint a szétszórt kövekre lazán leterített takaró.
Feltételezhető, hogy ez a tapadós agyag megkapaszkodik olyan lejtőkön is,
amelyeken másfajta üledékek lecsúsznának.

Az Atlanti-óceán déli területének egészére jellemző vékonyabb üledékeket

azzal magyarázták, hogy az óceánnak ezen a felén az északi részéhez képest
nagyobb ütemű volt a terjeszkedés.

Bullard és kollégái megállapították, hogy Dél-Amerika és Afrika

szétkülönülése nem ugyanúgy zajlott le, mint az Atlanti-óceán északi
felének felnyílása. Kiderült, hogy e két kontinens úgy távolodott egymástól,
mintha mindkettő az Atlanti-óceán északi felén található
képzeletbeli forgási középpont körül végzett volna forgómozgást, valahogy
olyasféleképpen, mintha egy ajtó nyílt volna ki, amelynek sarka az Azori-
szigetektől északra fekszik.

E fejezet elején már említettük, hogy voltak, akik még az 1970-es évek
elején is utóvédharcot folytattak a lemeztektonikai elmélet ellen (a
„tektonika” szó olyan földtudományt jelöl, amely a földkérget alakító
folyamatokkal foglalkozik). 1971. március 29-én a Kőolajgeológusok
Amerikai Egyesületének szokásos évi közgyűlésén, Houstonban
szimpoziont tartottak az „új globális tektoniká”-ról. A patronáló társaság
publikációs osztályának főnöke, Arthur A. Meyerhoff, és apja, Howard,
összevont támadásra szánták el magukat az elmélet ellen. Az akkoriban
hetvenes éveit taposó idősebb Meyerhoff a földtan professzora, és az 1950-
es években a Tudományos Munkaerő Bizottság (Scientific Manpower
Commission) ügyvezető igazgatója volt. Fia volt az, aki annak idején Hess
és Dietz szemére vetette, hogy állítólag figyelmen kívül hagyták a
korábbi tudósok eredményeit.

Támadásuk később két cikk formájában jelent meg az egyesület

Közlönyének egy számában, amelyet majdnem teljes egészében az elméletet
támogató és ellenző értekezéseknek szenteltek. A két Meyerhoff
kijelentette, hogy a lemeztektonikai elmélet összeférhetetlen mindazzal,
amit az ősi éghajlati övékről tudunk, és amelyek szerintük az elmúlt 570
millió év során „a forgástengely, a kontinensek és óceáni medencék
helyzetének állandósága mellett szólnak... Igazán lesújtó tény, de az a
helyzet, hogy az amerikai kontinens Euroafrikától való eltávolodásának
állítólagos topológiai bizonyítékai csupán akkor igazolnának effajta
mozgást, ha a Föld az utóbbi 150-200 millió év alatt egyidejűleg
nagymértékben tágult volna.”

Észrevételezték, hogy a mélytengeri árkok üledékrétegeiben semmiféle jele

nincs a zavart települési viszonyoknak (ezt azonban az árkok mentén
lemélyített mélytengeri fúrások igenis kimutatták). Felrótták továbbá, hogy
akik a kontinentális lemezeket egymáshoz próbálták illeszteni, figyelmen
kívül hagyták azt a tényt, hogy olyan gömbszerű lemezekről van szó,
amelyek a Földnek - egy sarkainál összelapított forgási ellipszoidnak - a
felszínéhez kötöttek. „Röviden, az új globális tektonika szószólói egy
gömbszerű lest tárgyalásánál hallgatólagosan a szabályos Földre érvényes
geometriai és matematikai módszereket alkalmazták” - mondták. Nem
valószínű, hogy ez a bírálat örömet szerzett Bullardnak, akinek munkája a
gömbi geometrián alapult, vagy Careynek, aki egy földgömbön műanyag
lemezekkel próbálgatta a kontinensek egymáshoz való illeszkedésének
lehetőségeit.

A két Meyerhoff még azt az érvet is felhozta, hogy azok a karbon és perm
időszaki jégtakarók sem alakulhattak volna ki, amelyek Dél-Afrikát
borították egykor, ha - amint azt Gondwana esetében feltételezték - más
kontinensek is körülvették volna ezt a területet. Az egykori „drifte-rek”
számkivetettségét juttatja eszünkbe, amikor ekként panaszkodnak:

Heves bírálatban részesítik mindazokat , akik az új globális tektonikával

szembehelyezkednek. A bírálókról kimondottan azt állítják, hogy semmibe
veszik az óceánok kézzelfogható bizonyítékait, mint például az óceáni
hátságokat, mágneses anomáliákat, az ún. transzform töréseket és hasonló
dolgokat. Rólunk mondják folyton, hogy kiválogatjuk azokat a tényeket,
amelyek „jelentéktelen és lényegtelen részletek csupán, és semmiképp sem
érintik az »új globális tektonika« általános érvényességét". A védekezésnek
ez a módja hiányzó biztonságérzetet, önteltséget takar, vagy mindkettőt.

A legnagyobb figyelem érthető módon mégis e szakterület két „óriás”-ának

csatáját kísérte, hiszen e tudományágak családjának legtekintélyesebb
pozícióját, a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió elnöki tisztségét
mindketten betöltötték. Egyikük Tuzo Wilson volt Kanadából, aki
akkoriban már az elmélet legszenvedélyesebb támogatója volt. Másikuk
Belouszov, akinek epés megjegyzését e fejezet elején már idéztük. 1967-
ben Wilson előadást tartott Ottawában, amelynek szövege a Canadian
Mining and Metallurgical Bulletinben (Kanadai Bányászati és Kohászati
Közlöny) jelent meg. Egy tiszteletpéldányt akkori nézeteinek
ismertetéseként elküldött Belouszovnak is, akinek válasza a sértés határát
súrolta. Wilson előadásának „A föld-tudomány forradalma” címet adta, és
három új felfedezés figyelemre méltó összefonódását emelte ki:

1. A mágnesespólus-átfordulások több millió évre visszamenő szabályos

időrendjének rögződését az egymásra rétegződő lávaárakban.

2. Azt a felfedezést, hogy az óceánfenék változó mágnesezettségű

sávjainak relatív szélességei összhangban vannak a lávafolyások által
rögzített pólusváltások időrendjével.

3. Végül azt a felfedezést, hogy az említett időrendhez az óceáni

üledékből vett fúrómagok is igazodnak - csak itt egy-egy mágneses
„periódus” hosszúsága függőleges irányban centiméterekben mérhető, míg
a tengerfenék mágneses sávjai vízszintesen kilométeres léptékű skálát
képeznek.
Ezt a három független, mégis összekapcsolódó jelenséget, hangsúlyozta
Wilson, egyetlen elmélet - az óceánfenék terjeszkedésének elmélete (a
„spreading”) - magyarázza meg. „Ilyen pontos egyezésekre és jóslatokra
eddig még sem a földtanban, sem a regionális geofizikában nem volt példa”
- mondta. A kép, amelynek körvonalai kibontakoztak, nem azonos Wegener
elképzelésével, minthogy a kontinenseket nem az óceánfenéken
végigszántó bárkákként ábrázolja. Az új elmélet, mondta, „a kontinenseket
úgy képzeli el, hogy azokat jégtáblákba fagyott fatönkök gyanánt maga az
óceánfenék cipeli magával”.

Ez az a manapság gyakorta „lemeztektonika”-ként emlegetett elmélet,

amely szerint - mint korábban említettük - a Föld felszíne viszonylag merev
„litoszféralemezek”-re töredezett, és ezek a lemezek egy mélyebb,
képlékenyebb rétegen, az „asztenoszférá”-n úsznak. Mintegy hat nagyobb
és számos kisebb lemezt különböztetnek meg, amely utóbbiak a nagyok
mellett a fennmaradó hézagokat töltik ki. A lemezek, melyeknek peremeit
rengéses zónák jelölik ki, részben kontinentális, részben óceáni jellegűek.
Észak-Amerika (pontosabban annak a San Andreas-vetőtől keletre levő
része) és az Atlanti-óceán északi felének az óceáni hátságtól nyugatra
eső területe például egyetlen lemezt alkot, amely a hátságtól nyugati
irányban távolodik. Hasonlóképp, Dél-Amerika és az Atlanti-óceán déli
felének nyugati oldala is egyetlen lemezt képez, amely Dél-Amerika
partjaival párhuzamos árkok mentén a Csendes-óceáni-lemeznek
ütközik neki. Az Atlanti-óceán északi felének keleti szárnya és Eurázsia
pedig azt a hatalmas lemezt alkotja, amely az Atlanti-hátságtól távolodva a
Csendes-óceáni-lemeznek feszül neki a Csendes-óceán nyugati peremén
húzódó árkok mentén.

Worzel a Királyi Természettudományos Akadémia szimpozionján azt

kérdezte, hogy miképp tudott a Csendes-óceán aljzatának egy Atlanti-óceán
nagyságú darabja eltűnni a Föld felszínéről, amikor Amerika nyugatra,
Eurázsia pedig keletre nyomódott, hogy széttáruljon az Atlantióceán
medencéje. A lemeztektonikai elmélet szerint az egész a mélytengeri
árkokon keresztül - mint valami „lefolyócsövön” - belesüllyedt a köpenybe.

„Úgy tűnik, végre megértettük, mi zajlik a Földben - mondta Wilson. - Ez a

földtan számára éppoly fontos lehet, mint amilyen döntő Harvey
felfedezése - a vérkeringés - volt az élettanban, vagy a törzsfejlődés a
biológiában. Századok óta ez a legizgalmasabb felfedezés a földtanban, és a
kutatásban minden erőt erre kell összpontosítani.”

Ha a Föld „kéreglemezei” állandó mozgásban voltak, és ez hozta létre

mindazokat a felszínt domborzati formákat, amelyek körülvesznek
bennünket, mondta, úgy „eddigi tanításaink nagy része képtelenség kell
hogy legyen. Nem most van-e az ideje, hogy megújítsuk őket? Nem
nyilvánvaló-e azoknak a földtani és geofizikai módszereinknek a
gyengesége, amelyekkel képtelenek voltunk eldönteni, vannak-e mozgó
kéreglemezek vagy nincsenek?”

Már 1967-et mutatott a naptár, amikor március 14-én Wilson az egyik

„kitűnő földtani intézet” igazgatójától levelet kapott (az intézet nevét
diszkréten elhallgatta). A levél egyik részlete így hangzott: „A Nemzeti
Bizottság véleménye az, hogy a kontinensvándorlás - önmagában véve
vonzó és izgalmas - témája a [mi kutatásunkban részt vevő] geológusok
számára nem elsőrendűen fontos kérdés.”

Nagyon sok geológus és földtanoktató hagyta, hogy tudományága egy

helyben topogjon, miközben más tudományok nagy léptekkel haladtak
előre, jelentette ki Wilson, majd így folytatta: „Úgy belemerültek a műszaki
eljárások tökéletesítésébe, az adatok felhalmozásába és az információtárolás
számítógépes rendszerének tervezésébe, hogy megfeledkeztek arról, hogy
más tudományok közben problémáikat új elvek megfogalmazásával tették
könnyen érthetővé.” A földtan azonban ma mozgásban van, fűzte hozzá. A
kézikönyveket átírják, és gyökeres tantervváltoztatásokat hajtanak végre.

Belouszov válaszát Wilson eredeti előadásával és Belouszovnak adott

cáfolatával együtt a Geotimes 1968. decemberi száma gyűjtötte csokorba a
„Földről folyó vita” közös gondolatának jegyében. A robusztus alkatú
Belouszov, akit természetes közvetlenség jellemzett, mindenesetre nem
erőltetett magára tartózkodó magatartást. Arra az egykor népszerű
elképzelésre hivatkozott, hogy a hegységrendszereket és egyéb felszíni
domborzati formákat a Föld kihűlését követő kéregzsugorodás hozta létre.

„A zsugorodási hipotézis példája - írta - figyelmeztetésül szolgálhat

mindazok számára, akik nagy sietve át kívánják írni a tankönyveket. A múlt
század végén és még inkább e század elején sokan kétségbe vonták a
zsugorodási hipotézis helyességét. Minden kézikönyvet mégis erre
az elméletre támaszkodva írtak meg. A zsugorodási hipotézis alapelvei
teljesen átitatták a geológusokat, úgyannyira, hogy a szokásos terepi
földtani kutatással foglalkozó dolgozatok túlnyomó többsége ma is ezt az
általános gondolatmenetet tükrözi.

Ennek ellenére - folytatta - a zsugorodási hipotézis alapjai összeomlottak.

Nem csupán azért - tette hozzá -, mert egy új fizikai jelenséget fedeztek fel -
a radioaktivitást -, amely a Föld hőtermeléséről alkotott minden eddigi
elképzelésünket a feje tetejére állította. Az elméletet saját kezdetlegessége
is aláásta; a természeti jelenségeket túlságosan leegyszerűsítette, aminek
folytán azok hamis beállításba kerültek.” Például, mondta, a zsugorodási
elméletnek sohasem sikerült megmagyaráznia azokat a hatalmas függőleges
irányú mozgásokat, amelyek a földkéregben egykor kétségtelenül
végbementek, bár ez a fogyatékossága az új elméletnek is megvan,
tette hozzá, és utalt az Egyesült Államok nyugati fennsíkjait létrehozó
hatalmas felemelkedésekre, amelyeknek elfogadható indoklása még mindig
nehézségekbe ütközik.

Belouszov vitatta a Föld belsejében kialakuló mélyáramlatok elvét is -

„Egyszerűen nincsenek meg hozzá a kellő alapok” és bizonyítani
igyekezett, hogy mindenféle geometriai nehézségekbe ütközik, ha a
kontinensvándorlás hajtóerejének egy világméretű belső áramlási rendszert
tekintenek. „Kalifornia partjainak közelében ön olyan áramlatokat mutatott,
amelyek derékszögben találkoznak. A hidrodinamika elemi törvényei
lehetővé teszik ezt egyáltalán?” - kérdezte.

A probléma abban gyökerezik, mondta Belouszov (aki elsősorban a

szárazföldek földtanával foglalkozott), hogy mindenki kizárólag az óceáni
bizonyítékokra összpontosít. Az óceáni aljzatra vonatkozó ismereteink
„jelenleg is rendkívül hiányosak, sőt igen nagy mértékben közvetettek,
miután közvetett adatok értelmezésén alapulnak. Ezzel szemben a
kontinensek földtanát figyelemre méltó részletességgel ismerjük. Az ön
által oly szenvedélyesen védelmezett elméletben a kontinensek földtant
fejlődését jóval elnagyoltabban tárgyalják, mint ahogyan azt a zsugorodási
hipotézisben tették - jelentette ki. - A kontinensek földtanának egyszerűen
semmi fontosságot sem tulajdonítanak. Lehetséges lenne, hogy ön valóban
azt kívánja, hogy írják újra a kézikönyveket, és vessék el azoknak a
kiemelkedő eredményeknek a nagy részét, amelyeket a szárazföldek
földtana elért?”

Belouszov elismerte, hogy Wilson legerősebb érvét a mágneses

bizonyítékok jelentik, de kétségbe vonta a kanadainak azokat a „magabiztos
érveit”, amelyek esetében az óceáni hátságokkal párhuzamos mágneses
sávokra hivatkoztak. Nem túlságosan koraiak ezeket bizonyítékként
kezelni, kérdezte, hiszen: „Ha tekintetbe vesszük, hogy alaposabb vizsgálat
után az anomália-sávok meglehetősen szabálytalanul szétszórt foltokra
esnek szét, hol marad a párhuzamosság?”

Idézett egy közismert csillagászati megfigyeléssorozatot, amelynek során

azoknak a szemében, akik a távcsőbe bámultak, egy foltokból álló alakzat
hosszú egyenes vonallá olvadt össze. „Ha az ember túlságosan felületes
hasonlóságokra épít - óvott mindig könnyen az érzékek csalódásának
áldozatává válhat: a foltok bizonyos csoportjai megnyúlt pásztáknak
tűnhetnek. Emlékezzen csak a Mars csatornáira!”

Csakugyan, amikor a mágneses bizonyítékokat először bemutatták,

néhányan (beleértve e könyv szerzőjét is) csak csodálkozni tudtak a fantázia
merészségén, amely megalkotta a tökéletesen szimmetrikusan váltakozó
fekete-fehér sávokat. Az anomáliaképet ugyanis olyan hajók vagy
repülőgépek mágneses regisztrátumaira alapozták, amelyek a mérési
területet egymástól meglehetősen nagy távolságban futó nyomvonalak
mentén járták végig. Az adatok gyarapodásával azonban a törvényszerűség
realitása egyre meggyőzőbbé vált, még a sok szabálytalanság
és bonyolultság ellenére is.

Belouszov azt a tényt, hogy egy óceáni hátság két oldalán húzódó mágneses
sávok a hátság tengelyére szimmetrikusan helyezkednek el, később úgy
próbálta magyarázni, hogy a hátságból egyre fiatalabb és egyre kisebb
területeket elárasztó lávaömlések követték egymást. Minden
egyes lávafolyásnál a láva a hátság mindkét oldalától egyenlő távolságban
terült szét. A mágneses sávok vagy anomáliák e felfogás szerint olyan
lávatakarókat képviselnek, amelyek rendre korábbi lávafolyásokból
származnak, és így a náluk fiatalabb lávatakarók alól kilógnak. Ez a
modell azonban nem tudott magyarázatot adni a sávszélességek és a
mágnesestér-átfordulások összhangjára.

Wilsonhoz intézett „nyílt levelé”-ben Belouszov arra hívta fel a figyelmet,

milyen előnyökkel jár, ha az ember egyszerre nem egy, hanem több
hipotézist mérlegel. Ellenkező esetben, mondta,

a következő generáció keserűen szemünkre fogja vetni (talán ki is gúnyol!),

ha az effajta munkahipotéziseket végleges elméletekként kezeljük, ha azt
bizonygatjuk, hogy az igazságtól karnyújtásnyira vagyunk, és csak a
kezünket kell felemelni, hogy a virágot leszakítsuk. Életünket egy bonyolult
tudományágnak szenteltük, amely sajnos még mindig alapadatokat gyűjt.
Alig kezdtünk hozzá még a kis mélységek titkainak kifűrkészéséhez is. A
legnagyobb felelőtlenség lenne tőlünk a fiatal embereket azzal hitegetni,
hogy minden nehézség mögöttünk van, és ahelyett, hogy a tudósok számára
elkerülhetetlen, szorgalmas, néha majdhogynem „rabszolga”-munka és
kutatás nehéz és fáradságos útján vezetnénk őket, csalfa reményeket és hiú
ábrándokat ébresztenénk bennük.

Wilson viszontválaszában őszinte elismerését fejezte ki Belouszovnak a

nemzetközi tudományban betöltött szerepéért - például abban a
bizottságban végzett szolgálataiért, amely a Nemzetközi Geofizikai Évet
szervezte 1957—1958-ban, és az azt követő Nemzetközi Felső Köpeny
Terv kezdeményezéséért és irányításáért. Wilson egyetértett a kontinentális
földtanban szerzett ismeretek fontosságával, de a tengerfenék mozgásának
számos olyan bizonyítékát sorolta fel, amelyet Belouszov kritikája nem
méltatott figyelemre, beleértve a térátfordulások időrendjének egyezését a
mágneses sávokkal. Felhívta a figyelmet Sykes és mások új
földrengésadataira is, amelyeket azután publikáltak, miután Belouszov
levelét megírta.

A szovjet tudósnak az új adatok türelmes gyűjtésére vonatkozó

hangsúlyozott kijelentésére Wilson az alábbiakat válaszolta:

Ha a tudósok két csoportja az örvényeket tanulmányozza, és az egyik

csoport azt tartja, hogy bennük a víz nincs mozgásban, akkor soha nem
fogják megérteni az örvényeket, akárhány adatot gyűjtöttek is össze. A
másik csoport, amelyik elismeri, hogy a víz mozog, kevés adatból is
rájöhet, hogy mi is az örvények lényege...

Ha a Föld a maga lassú módján valóban rendkívül dinamikus test, és mi

eddig úgy gondoltuk, hogy nyugalomban van, akkor régi elméleteinket és
könyveinket ki kell dobnunk, és elölről kell kezdenünk, új szemlélettel új
tudományt kell alkotnunk... Ha tudományos forradalom kezdődött a
földtudományokban, ez mindannyiunknak izgalmas lehetőséget kínál, a
nagy újjászületés távlatát, és én úgy gondolom, a változást örömmel kell
fogadnunk, és hinnünk kell valamennyi földtudomány gyors
előrehaladásában.

1972-re Belouszovnak már sok honfitársa állt át a lemeztektonikai elmélet

oldalára, és ő maga némi vonakodással ugyan, de elnöki jóváhagyását adta
az egyik zárójelentésre, amelyet a Felső Köpeny Tervet irányító nemzetközi
bizottság készített. A jelentés arról számolt be, hogy épp e terv során
„felhalmozódó független megfigyelésekből olyan egyedülálló gyűjtemény
kezdett kialakulni, amelyben külön-külön egyik megfigyelés sem volt döntő
erejű, de együttesen ellenállhatatlanul a lemeztektonikai modellhez vezettek
el”.

Mindazonáltal, amit Belouszov szükségesnek tartott elmondani a tudomány

módszereiről, nem szabad félvállról vennünk. Sok időbe telhet, amíg
néhány, általa felvetett kérdés - nevezetesen a lemezeket mozgató
mélyáramlatok természete - majd tisztázódik.

De ez már túlmegy történetünk keretein. Még mielőtt a Wilson és

Belouszov közötti vita elkezdődött, megszületett egy terv, melytől sokan
remélték, hogy megvalósíthatja a földkéreg átfúrását, és némi fényt vet
majd a mélyebb földövekben zajló folyamatokra. A terv az volt, hogy olyan
mélyre fúrjanak a tengerfenékbe, hogy még a földköpenyből is lehessen
kőzetmintákat venni.
8. „Mohole” vagy „Nohole”?
(A „Mohole" szó a földkéreg alsó határát képező Mohorovicic-felület -
röviden Moho - és a „hole”=lyuk szavak összevonásából született, és a
földkéreg átfúrását célzó terv fedőneve. A „Nohole” szó a „no”=nem és a
„hole”=fúrás szavak összevonása. A szójáték lényegileg azt a dilemmát
fejezi ki, hogy „legyen” vagy „ne legyen” fúrás a Mohóba.)

Merő véletlen, hogy a földkéreg átfúrásának mindkét kísérletét ugyanaz a

„Challenger” név fémjelzi. E kísérletek közül az egyik valóságos, a másik
csupán a képzelet szüleménye. A tényleges bravúr, amelyet csak egy
korábbi, szerencsétlen kimenetelű Mohole-terv után hajtottak végre, a
Glomar Challenger nevű fúróhajó ma már történelemmé vált, nagy
jelentőségű vállalkozása volt. Ennek során a nyílt óceán aljzatába több száz
fúrást mélyítettek le, és ezáltal a tengerfenék terjeszkedésének hipotézisét
alátámasztó hathatós bizonyítékokhoz jutottak. A kitalált eset viszont
Challenger professzornak, a lobbanékony természetű tudósnak a kísérlete
volt Sir Arthur Conan Doyle történetében, A világ sikolyáiban (When the
World screamed).

Mint a tudományos-fantasztikus irodalomban oly gyakran előfordul, ez a

történet is előrevetítette a valóságos fejlődést, bár kétségkívül kissé bizarr
formában. Challenger professzor alakja már Conan Doyle 1911-ben írt
klasszikus művében, Az elveszett világban (The lost World) is megjelenik.
A regényben egy megközelíthetetlen fennsíkra bukkannak, ahol a vízözön
előtti időszak életben maradt óriás szörnyei találnak menedéket (ebből
merítettek az olyan filmek, mint például a King Kong). A sorozat második
történetében Challenger, egy hatalmas termetű, fekete szakállas férfi, a
Földet élőlénynek képzeli - egyfajta óriás tengeri sünnek
amelynek páncélzata alkotná a Föld kérgét. „Önnek is bizonyára feltűnt
már, mennyire hasonlít egy rekettyés vagy hangás egy gigantikus méretű
állat szőrös oldalára - mondta. - Arra is gondolnia kell tehát, hogy a Föld
időszakos felemelkedése és süllyedése e teremtmény lassú lélegzését
jelzi. Végül nem kerülhetik el figyelmét azok a mocorgások és
vakaródzások sem, amelyeket a mi liliputi érzékszerveink földrengésként és
heves rázkódásokként érzékelnek.”

Legnagyobb sajnálatára azonban a Föld nem volt tudatában annak, hogy

felszínén apró élőlények laknak. „Ez az, amit meg akarok változtatni -
mondta. - Az a szándékom, hogy tudassam a Földdel, létezik legalább egy
személy, aki figyelmet igényel, és ez George Edward
Challenger.” Challenger a történet szerint 8 mérföld mély aknát ásott a
Földbe, és miután keresztülhatolt a kérgen, sima bevonatú, fényesen
csillogó, szürkés anyaghoz ért, amely gyöngyözve bugyborékolt, és „emberi
tüdő számára alig elviselhető” gőzöket bocsátott ki. Létezését úgy kívánta
földanyánk tudomására hozni, hogy egy hegyes, 100 láb (több mint 30
méter) hosszú artézi fúróval, mint valami óriási méretű fullánkkal, beleszúr
a szürke anyagba.

Miért kellett ilyet tennie? - kérdezték tőle. Válasza a tudományos indíték

karikatúrája volt: „Rajta, uram, rajta - kiáltotta. - Emelkedjék felül a hitvány
haszonleső és anyagias kereskedelmi szükségleteken... A tudomány a tudást
keresi. Vezessen bennünket a tudás bárhová, nekünk mégis keresnünk kell.
Önmagában nem az a legnagyszerűbb emberi törekvés, hogy egyszer
és mindenkorra megtudjuk, kik vagyunk, mivégből vagyunk és hol
vagyunk? Rajta, uram, rajta!” A fúrót parancsára beledöfték a földbe. A
szúrást ciklon, földrengés és vulkánkitörés követte. „A legborzalmasabb
hang ütötte meg fülünket, amit ember valaha is hallott... Olyan üvöltés volt
ez, amelyben a fájdalom, harag, fenyegetés és a Természet megsértett
méltósága mind egyetlen iszonyú sikollyá olvadt össze... Mióta ember él a
Földön, nem volt ahhoz fogható hang, amely leírná a megsebesített Föld
kiáltását.” Ezután „bűzös, szirupszerű anyag” lövellt a magasba, és az akna,
miként egy seb, összezárult.

Conan Doyle távolról sem volt tudatában annak, hogy valójában mennyire
„élő”, kavargó és örökké változó is a Föld. Az elmúlt századok tudósai
sokat álmodoztak arról, hogy befúrnak a bolygó belsejébe, és így
meghatározzák belső szerkezetének sajátosságait és a mélyben zajló
folyamatok lényegét. 1881. május 5-én Charles Darwin a következőket írta
Alexander Agassiz-nak, akinek apja, Louis Agassiz svájci természettudós,
az elsők között ismerte fel az elmúlt jégkorszakok nyomait: „Bárcsak fejébe
venné egy pár multimilliomos, hogy fúrásokat végeztet néhány csendes-
óceáni és indiai-óceáni atollon, és 500 vagy 600 láb (150-200 méter)
mélységből fúrómagokat hoz fel a rétegsor vizsgálatára.”

Darwin ettől várta az atollokra vonatkozó magyarázatának igazolását. A

korallzátonyoknak és pálmákkal borított alacsony szigetecskéknek e
romantikus füzérei sekély lagúnákat koszorúznak az egyébként mély óceáni
területeken. Darwin úgy vélte, hogy az atollok elsüllyedt vulkánokon
nyugszanak, amelyek egykor kimagaslottak a tengerből. Kráterperemük
mentén alakultak ki kezdetben a korallzátonyok, amelyek úgy növekedtek
egyre magasabbra, ahogy a vulkáni sziget süllyedt. A süllyedés révén a
korallzátonyok gyűrűjének belsejében lagúna keletkezett a ma már elmerült
vulkán helyén. Klasszikus példája ennek a Társaság-szigetek csoportjában
található Bora Bora. A messzeségből előtűnő földdarab hatalmas élményt
nyújtó látványában e könyv szerzője akkor részesült tengeren töltött négy
éve során, amikor először pillantotta meg a Bora Bora látóhatár fölé
magasodó, hatalmas csúcsát. Amint közeledtünk, kezdtek kirajzolódni
alacsonyabban fekvő, lankás, dús növényzetű lejtői, végül a pálmákkal
borított szigetecskék koszorúja, körbevéve körkörös lagúnáját, amelyből a
vulkáni kúp kimagasodott.

Darwin hipotézisének értelmében egy ilyen vulkán végül is teljesen a

tengerbe merül. Süllyedése során azonban az őt övező korallzátonyok
továbbra is felfelé növekednek úgy, hogy az a darabjuk, ahol a
korallállatkák élnek, mindig a létfeltételeket biztosító természetes
környezetben - a víz felszínének közelében - marad. A végén így csupán a
zátonyok gyöngysora, és az általuk körülvett, központi helyzetű, sekély
lagúna marad meg. Azt tartják, hogy a korallzátonyok, amelyek 1000 métert
vagy annál is többet növekedtek felfelé, miközben az alattuk levő
vulkán lassan süllyedt, a legnagyobb építmények, amelyet bármely élőlény,
beleértve az embert is, a Földön emelt. Sok tudós viszont valószínűtlennek
tartotta, hogy a számtalan vulkáni atoll ilyen mértékben süllyedhetett volna.
Darwin azt remélte, hogy a korallanyagot harántoló fúrás vulkanikus
kőzetbe (bazaltba) fog érni, és így tézise igazolódik.

Darwin óta a mélyfúrás indítékainak átfogóbb köre bontakozott ki. Az

egyik terv célja az volt, hogy ismereteket szerezzünk a Föld kérgének
kétharmadát borító tengerek aljzatáról. 1943-ban, amikor a második
világháború a leghevesebben tombolt, T. A. Jaggar, a Hawaii
Tudományos Akadémia elnöke, aki a Vulkánmegfigyelő Állomást alapította
a Hawaii szigeti Kilauea vulkán kalderájának szélén, azt javasolta, hogy
mélyítsenek le 1000 fúrást a világtengerek aljzatába, és több mint 300 méter
mélységig gyűjtsenek kőzetmintákat. Jaggar, aki mindig nagy terveket
forgatott a fejében, ezt az elképzelését Richard M. Fieldnek írt levelében
vázolta. A Princetonnál dolgozó Field ugyanis szintén támogatta az
óceánfenék kutatását.

Jaggarnak az volt a véleménye, hogy a földtan addig kizárólag szárazföldi

vizsgálatokon alapult, és így nagyrészt „spekulatív tudomány”. Arra
gondolt, hogy a földtani kutatócsoportok szövetkezhetnének az olajiparral,
és így valósíthatnák meg ezt a tervet. „Az induláshoz 20 millió dollár”-ra
lenne szükség, mondta. A cél, tette hozzá, az lenne, hogy „megismerjük az
egész földkérget, hőmérsékleti gradiensét, jellegzetes kőzettípusait, belső
víztartalmát, fizikai változóit, a jövő kutatási lehetőségeit, a későbbi
felfedezésekre ösztönző problémákat, a domborzati viszonyok
összefüggését a Hold felszínével, és a gazdaságilag fontos ásványi
nyersanyagokat, különös tekintettel arra, hogy a földfelszín területének
milyen kis része az, ahonnan manapság az energiahordozókat, vasat, rezet,
olajat és alumíniumot beszerezzük. Megjegyezte, hogy amikor a második
világháború befejeződik, hajók és mérnökök „ezrei” válnak majd
egyszeriben munkanélkülivé. Indítványozta, hogy egy részüket alkalmazzák
a mélytengeri fúrómagok kitermelésére. 1000 darab ilyen mag „egy
évszázadra elegendő anyaggal látná el a szakembereket, hogy
kémiai, fizikai és biológiai szempontból laboratóriumban elemezzék őket”.

E merész terv idején a szükséges technológiának nyoma sem volt, és mégis

a Glomar Challenger 1968-tól kezdve pontosan ennyi kőzetmintát gyűjtött
össze. E kutató-fúró hajó Földet átfogó akciói és az azt megelőző sikertelen
Mohole-terv Darwin ama reményében gyökerezett, hogy egyszer valaki
majd csak átfúrja egy atoll korallanyagát, és igazságot szolgáltat neki. Több
próbálkozás után, 1947-ben, az első kísérleti atomrobbantást követően a
Bikini-atollon fúrásokat mélyítettek le 779 méterig. A fúrófej még mindig a
korallmészkövet aprította, amikor a fúrást abbahagyták.
Történetesen az ebben a kísérletben részt vevő három geológus volt az, akik
később összefogtak, hogy kidolgozzák a legnagyobb szabású
fúróprogramot, amelyet valaha is tervbe vettek. A három geológus Harry S.
Ladd és Joshua I. Tracey az Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálatától,
és Gordon G. Lill, a Haditengerészeti Kutatóintézettől (Office of Naval
Research). Az 1950-es évek elején Ladd az Eniwetok-atoll szigetecskéin
folytatta kísérletét, és irodaként használt kabinja falára ezt írta: „bazalt vagy
bukás”. Végül 1287 méter mélységből sikerült mintát vennie, és ezzel
igazolta Darwin hipotézisét.

Időközben Maurice Ewing, akinek a schoonere - a Vema - szeizmikus

szondázásokkal és dugattyús mintavevővel vizsgálta a tenger fenekét,
kampányt folytatott annak érdekében, hogy az üledékes összlelet teljes
egészében átfúrják. A szondázások számos érdeklődést keltő réteget tártak
fel, amelyek arra utaltak, hogy régen az óceánokban nagy változások
mentek végbe. A szondázásokból - mint korábban említettük - az is kiderült,
hogy amennyiben a kontinenseket és az óceáni medencéket egyidőseknek
tételezik fel, akkor az üledékek nagy része hiányzik, hacsak nem az a
„második réteg” rejti őket összetömörödött formában, amelyet a
szondázások az üledékek alatt kimutattak.

1956-ban a hadsereg egyik tudósa, Frank B. Estabrook a Science

folyóiratban röviden vázolta, milyen jelentősége volna annak, ha a teljes
földkérget átfúrnák, és kőzetmintákat vennének a köpenyből. A kéreg a
Föld teljes térfogatához mérten nem sokkal vastagabb, mint egy alma héja.
Ennek ellenére - hangsúlyozta - még sohasem vizsgálták meg közvetlenül a
kéreg alatt fekvő köpeny anyagát, amely pedig a Föld össztérfogatának 84
százalékát teszi ki. Számos tudományos problémát sorolt fel, amelyeket
ilyen kőzetminták birtokában el lehetne dönteni. Ezek egy része, mint
például a köpeny képlékenysége, radioaktivitása és más tulajdonságai,
befolyásolnák a „kontinensvándorlással” kapcsolatos vitát is (bár ezt így
külön nem emelte ki).

Látszólag kevés figyelmet szenteltek akkor javaslatának, és mégis a

Mohole-terv megszületéséig csak néhány hónapot kellett várni. A Nemzeti
Természettudományi Alapítvány (National Science Foundation, a
továbbiakban NSF) egyik tanácsadói testületének tagjai egy asztal körül
ültek, amelyen szanaszét hevertek a különféle kutatási tervek anyagi
támogatást kérő folyamodványai. Az akkoriban még viszonylag új
keletű kormányszerv, az NSF volt a felelős a fizikai és - az egészségügyi
témán kívüli-biológiai kutatások támogatására szolgáló állami
pénzeszközök szétosztásáért. A bizottság egyik tagja, Walter Munk, a
Scripps Oceanográfiai Intézet hullámokkal, árapállyal és a Föld forgásával
foglalkozó szaktekintélye végül is beleszólt a vitába, és azt az észrevételt
telte, hogy nincs az asztalon egyetlen nagyszabású, izgalmas témájú terv
sem, amely az ismereteknek alapvetően új területekre való kiterjesztését
tűzte volna ki célul. Nem volna helyesebb, ha irányzékainkkal kissé
magasabbra (vagy mélyebbre) céloznánk? - kérdezte.

Az a probléma, amely a bizottság másik tagját, Harry Hesst, a Princeton

munkatársát igen erősen foglalkoztatta, a köpeny természete volt. Így
azután megindult közöttük a vita, vajon megvalósítható-e vagy sem, hogy
ilyen mélyre fúrjanak. Hess és Munk mindketten tagjai voltak egy különös
csoportnak, az Amerikai Vegyes Társaságnak (American Miscellaneous
Society; AMSOC), amelynek elnevezése a tagok szabad időben végzett,
kötetlen jellegű tevékenységét szimbolizálta. Elképzelésük szerint e
szervezetet tagságának összetétele és elvi célkitűzése különösen alkalmassá
teszi arra, hogy a földkéreg átfúrásának lehetőségét megvizsgálja.

Az Amerikai Vegyes Társaság a Haditengerészeti Kutatóintézet kebelén

belül született 1952-ben, amikor a Nemzetvédelmi Minisztérium (Defense
Department) pénzösszegeit még bőkezűen osztogatták számos nem katonai
célú kutatási terv támogatására. Az ilyen segélyek iránti kérelmek egy része
meglehetősen szokatlan volt, és azok a tudósok, akik ezek felülvizsgálatáért
feleltek, elhatározták, hogy létrehoznak egy félhivatalos csoportot a
leginkább „vegyes”, fantáziadús és szélsőséges elképzelések megvitatására.
Jókedvű pillanatában a társaság katasztrofológiai, sablonológiai, valamint
és-így-továbbológiai albizottságaival büszkélkedett, továbbá a
latin mottóval: „Illegitimum non carborundum" (szabad fordításban: „Ne
hagyd, hogy az okvetetlenkedők eltiporjanak”). Az AMSOC-tagok között
ott volt az atollfúrás mindhárom résztvevője - Ladd, Lill és Tracey továbbá
a kontinensvándorlási vita olyan prominens személyiségei, mint Maurice
Ewing, Roger Revelle és Arthur Maxwell is (a két utóbbi végezte a
csendes-óceáni hőáramméréseket).
Azt az ötletet, hogy a fúrási terv kidolgozásával az AMSOC-csoportot
bízzák meg, lelkesen fogadták. Elhatározták, hogy a csoport még aznap este
megbeszélést tart egy pohár ital mellett a Cosmos Clubban. William E.
Benson, az NSF földtudományi osztályának vezetője és egyben a társaság
tagja telefonált az Alapítvány elnökének, Gordon Lillnek, hogy jöjjön el
hozzájuk később a klubba.

Az eszmecsere a késő éjszakába nyúlt. Eldöntötték, hogy AMSOC-

bizottság néven egy csoportot alakítanak „a köpenybe való lefúrás és
kőzetminta-felhozatal megvalósíthatóságának vizsgálatára”. A csoport a
társaság valamennyi tagját magába foglalta, kivéve Bensont, akinek
kormányhivatali tisztsége miatt a háttérben kellett maradnia. Így született
meg a Mohole-terv. Miközben a társaság egyre komolyabb hírnévre tett
szert, ahhoz, hogy a terv kivitelezhetőségének tanulmányozásához az NSF-
től pénzügyi támogatást kapjanak, létezésük hivatalos elismerését valamely
szervezethez való csatlakozás révén biztosítaniuk kellett. E célból a nagy
tekintélynek örvendő Nemzeti Tudományos Akadémia volt hajlandó
befogadni az AMSOC-bizottságot, mint külső tagozatainak egyikét, és az
akadémia állományában levő Willard Bascom óceánhasznosítási szakértőt
nevezték ki a terv végrehajtásáért felelős vezetőnek az akadémia
részéről. Bascom volt az, aki a „Mohole” szót kiagyalta, minthogy a cél a
Moho, pontosabban a Mohorovicic-féle ún. diszkontinuitási felület elérése
volt, amelyet a kéreg és az alatta fekvő köpeny közötti határfelületnek
tartottak. Mint korábban említettük, a kéregnek ezt az alsó
határát Mohorovicic horvát tudós fedezte fel, aki megállapította, hogy
bizonyos mélységen túl a földben a földrengéshullámok terjedési sebessége
hirtelen és szembeszökő módon megnövekedik. Feltételezték, hogy ez a
mélyebb rész sűrűbb anyagból áll, és ezt nevezték el köpenynek.

Mivel a Moho a szárazföldek alatt körülbelül 35 kilométer mélyen húzódik,

reménytelennek tartották, hogy innen fúrással elérjék; úgy látszott azonban,
hogy az óceánok feneke alatt csupán 5 kilométer mélységben van. A
korábbi viták során mérlegelték azt a lehetőséget is. hogy a fúrást egy
atollon hajtják végre, miután az AMSOC három tagja, köztük maga az
elnök is, részt vett ilyen munkálatokban. Az Eniwetokon végzett szeizmikus
mélységmérések azonban kiderítették, hogy az atoll alatt 16 kilométer
vastag lávakőzet van. Ez lényegében az atollt egykor létrehozó vulkán
tengerfenékbe ágyazódó gyökere. Ha sikerülne is átfúrni ezt a lávaréteget,
egyáltalában nem biztos, hogy az alatta levő kőzet jellemző a köpenyre.
Ezért úgy döntöttek, hogy a közönséges mélytengeri aljzat átfúrásának
lehetőségét vizsgálják meg, amelynek megoldása egyébként ijesztő méretű
feladat volt.

Ma már nyilvánvaló, hogy egy ilyen fúrásnak közvetlen kihatása lehet a

kontinensvándorlási vitára. A Mohole-terv körvonalai az 1950-es évek
végén kezdtek kialakulni, amikor a tengerfenék terjeszkedésének elmélete
még meg sem született. A hanghullámokkal történő
mélységmeghatározások az üledékes rétegek alatt durva topográfiája,
eltemetett felületet tártak fel. amelyről azután sok tudós azt gondolta, hogy
ez a Föld ősi kérgének felszíne. Feltételezték, hogy a világ földrajzi képe az
ősi kéreg kialakulása óta semmit sem változott, és a teljes üledéksor
átfúrásakor olyan ősmaradványok kerülnek majd elő, amelyek segítségével
nyomon követhető a tengerek élővilágának fejlődése, attól kezdve, hogy az
első élőlények megjelentek a Földön.

Káprázatos gondolat volt ez, hiszen e korai fejlődés történetének

legnagyobb része elveszett. A legidősebb, valamennyire is hiánytalan
őslénytani adatok csak mintegy 600 millió évvel ezelőtti időkig nyúlnak
vissza, amikor már a legtöbb törzs kialakult (a növény- és állatvilág
alapvető képviselői szétváltak egymástól). Úgy vélekedtek ezért, hogy az
óceánfenék üledékeiben esetleg megtalálhatják a törzsfejlődés korai
szakaszának hiányzó dokumentumait. Az egymást követő rétegek sorozata
olyan időbeli lépcsőfokoknak felel majd meg, amelyhez
hozzákapcsolhatjuk az élet, az éghajlat és a földi mágneses tér
irányváltozásainak történetére vonatkozó töredékes ismereteinket.

Azzal a kérelemmel kapcsolatban, hogy 1958-ban az NSF szerény 30 000

dolláros összeget utaljon ki az AMSOC részére a terv kivitelezhetőségének
vizsgálatára, a Nemzeti Tudományos Akadémia és a Nemzeti Tudományos
Tanács (National Research Council) így nyilatkozott: „Valószínűleg nincs
még egy olyan program a jelenlegi adottságok keretén belül, amely a
Föld mint bolygó átfogó képéhez több információt szolgáltatna, mint az
üledékeket, majd az ún. bazaltréteget harántoló és végül a felső köpenyt
elérő fúrás lemélyítése. Ezt olyan bátor kísérletnek kell tekintenünk,
amelynek célja a Földdel kapcsolatos leglényegesebb problémák
megoldásának kiindulásául szolgáló alapismeretek bővítése.”

A Mohole-terv végrehajtását politikai tényezők is motiválták. A

Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió 1957-es torontói közgyűlésén a
terv amerikai támogatóinak kezdeményezésére határozatot fogadtak el,
amelyben állást foglaltak egy, a Föld köpenyéből való
mintavételezésre irányuló kísérlet mellett. Külön nevezetessége volt az
ülésnek, hogy a Sztálin-korszak után először vettek részt rajta szovjet
tudósok. Egyikük beszámolt arról, hogy a Szovjetunió szintén fejleszti
mélyfúrási technikáját. A heves hidegháborús verseny időszaka volt ez,
amely akkor tetőzött, amikor a Szovjetunió megnyitotta a világűrbe vezető
utat. Ez arra ösztönözte az Egyesült Államokat, hogy „versenyfutásba”
kezdjen az ember Holdra juttatásáért, és mielőtt még a szovjetek
közbeszólhatnának, megnyerje a versenyt. Később derült ki, hogy olyan
versenybe fogtak bele, amiben a szovjetek részt sem vettek. Hasonló
jellegűnek bizonyult a Mohóért folyó „versenyfutás” is.

A Science egyik 1959-es számában Gordon Lill és Arthur Maxwell a

következőket írta: „A tudományban manapság feszített ütemű nemzetközi
versengés folyik, amely bizonyos tekintetben a háborút helyettesíti. Ez a
vetélkedés a tudomány minden ágát áthatja.” A szovjet mélyfúrási
programmal kapcsolatban a következő észrevételt tették: „Nagy örömükre
szolgálna, ha ebben a vállalkozásban legyőznék az Egyesült Államokat,
minthogy bennünket mélyfúrásban szaktekintélynek tartanak.” A Hold-
programba ölt milliókat, „és az atombombákra költött milliárdokat”
tekintve a Mohole költségei nem is lennének túlságosan magasak, fűzték
hozzá. Az Amerikai Vegyes Társaság, mondták, előszeretettel fogalmazza
meg ezt a kérdést a következőképp: „Az óceánfenék legalább annyira
fontos, mint a Hold hátsó fele.”

Mint az ezt követő fejlesztésekből kitűnt, a szovjet cél nem elsősorban a

Moho elérése volt, hanem az, hogy a Szovjetunió határain belül olyan
speciális jelentőségű területeken hajtsanak végre nagy mélységű fúrásokat,
mint például a reménybeli kőolajtermelő körzetek. A szovjet fölénytől való
félelem időközben azonban mégis ösztönző tényezője lett egy kockázatos
vállalkozásnak, amely ha nem is ígérkezett oly költségesnek, mint az
Apollo Holdra szállási programja, a tudományos költségvetéshez mérten
várhatólag mégis nagyon sok pénzt igényelt. És sikere, az Apollo-
programhoz hasonlóan, ugyancsak eddig még ki nem próbált, új műszaki
eljárásoktól függött.

Hogy a szükséges műszaki eljárások mégsem voltak elérhetetlenek, kiderült

azokból a jelentésekből, amelyek az egyébként titoktartó olajtársaságoktól
szivárogtak ki. Olyan módszerek kidolgozása volt folyamatban, amelyek
azt célozták, hogy 3 kilométer mélyre lehessen fúrni a víz alatt 500
méternyire húzódó tengerfenékbe. Attól ez még messze volt, hogy 3-4
kilométer mélységű vízben is végrehajtsák a fúrásokat, de mindenesetre
biztatónak látszott. Négy olajtársaság - a Continental, az Union of
California, a Shell és a Superior - szövetkezett, magukat CUSS-csoportnak
nevezve, hogy ezt a fejlesztést siettessék. A flotta háború után feleslegessé
vált legnagyobb típusú tartályhajóját vették igénybe, átalakították úszó
szerkezetté, és CUSS 1-nek keresztelték el. Egy 30 méter magas fúrótornyot
szállított (az olajmezőkön található szabványméretű fúrótornyok 43 méter
magasak), melyet csörlővel kimerevíthető, lehorgonyzott bójákhoz rögzített
kötelek segítségével tartottak a fúrólyuk felett.

A selfeken túli rendkívül mély vízben ez a rögzítési rendszer nem vált volna
be. A második világháború alatt azonban a hadiflotta uszályainak
meghajtására dízelüzemű, hatalmas oldalmotorokat fejlesztettek ki, és
Bascom azt javasolta, hogy ilyen, egyenként 200 lóerős
motorokat szereljenek fel a CUSS I négy sarkán. Ha a motorokat megfelelő
irányba állítják, szerinte az uszályt meg kell tudni tartani a mélytengeri
fúrólyuk feletti helyzetében. A tengerfenékhez bójákat rögzítettek, és
acélhúrok segítségével 30 méterrel a víz felszíne alatt tartották őket. Ezek a
bóják töltötték be az akusztikus távolságméréshez szükséges vonatkoztatási
pontok szerepét a motorokat kezelő személy számára. A CUSS 1-et ennek
megfelelően átalakították, s miután San Diego partjainak viszonylag sekély
vizében több kísérleti fúrást végeztek, az uszályt Mexikó magasságában a
Guadalupe szigettől 65 kilométerre keletre fekvő területre vontatták. E
helyen a vízmélység 3,5 kilométer, és egyébként itt észlelték a rejtélyes
„második réteget” a szeizmikus szondázások 300 méter vastag üledék alatt.
A második réteg természetének tisztázása önmagában véve is olyan feladat
volt, amiért érdemes óriási erőfeszítéseket tenni, és ami Harry Hess számára
különösen fontos volt. A szeizmikus kutatások azt mutatták, hogy ez a réteg
mind az Atlanti-, mind a Csendes-óceánban nagyon nagy területeken
megvan. A felette levő réteg kétségtelenül üledék volt, amelyben a
hanghullámok lassan - másodpercenként körülbelül 1,8 kilométeres
sebességgel - terjedtek. A második réteg a hangot jóval gyorsabban vezette
- másodpercenként körülbelül 4,5-5,5 kilométeres sebességgel ami a réteget
alkotó kőzet merevségére utalt. Alatta a sűrűbb harmadik réteg
települt, amelyet sokan a Föld ősi kérgének tekintettek. A hanghullámok
másodpercenként 7 kilométeres sebességgel terjedtek benne. Végül
körülbelül 5 kilométerrel lejjebb húzódott a Moho, a sebesség további,
másodpercenként 8,2 kilométeres értékre való növekedését jelezve. Úgy
vélték, hogy a Moho vagy a kőzet kémiai összetételének változását jelzi,
vagy a molekuláris szerkezetnek egy sűrűbb és szilárdabb állapotba való
hirtelen tömörödését (változatlan kémiai összetétel mellett), az ebben a
mélységben uralkodó nagy nyomás és hőmérséklet következtében.

Mire a CUSS 1 1961 áprilisában elfoglalta helyét a Guadalupe sziget

közelében, Hess közzétette a tengerfenék terjeszkedésére vonatkozó
elméletét, és azt állította, hogy az óceánfenék alatti harmadik réteg
lényegileg a köpeny teteje, amelyet vékony bazaltlemez (a második
réteg) borít. A Moho, véleménye szerint, egyszerűen molekuláris
szerkezetváltozást jelez, amit talán az ebben a mélységben - akár jelenleg,
akár a múlt bizonyos időszakaiban - uralkodó nagy hőmérséklet okozott.

Ha feltételeznénk, hogy az óceánok keletkezése a Föld történetének

legkorábbi szakaszáig nyúlik vissza, a tengerek alatti üledékek zöme - mint
korábban említettük - látszólag hiányzik. Ezért sokan arra gyanakodtak,
hogy a második réteget ezek a sűrűbb kőzetté tömörödött üledékek alkotják.
Másrészt viszont, ha a tengerfenék terjeszkedése valós tény, úgy az
üledékek azért „hiányoznak”, mert az óceáni medencék mind viszonylag
nem túl régen alakultak ki - körülbelül akkortájt, vagy még később, amikor
a mai emlősök hüllő ősei bebarangolták a szétsodródó szárazföldeket.

Amikor a CUSS I a kijelölt helyére érkezett, elhelyezték a jelzőbójákat, és

egymás után több lyukat fúrtak a hánykolódó hajótest alatt több mint 3000
méterre levő aljzat rétegeibe. Az egyik fúrás 200 méter mélyre hatolt, és két
bazalt fúrómagot hozott a felszínre. Ezek közül az egyik 3 méter hosszú
volt. Jóllehet nem volt elképzelhetetlen, hogy a bazalt egy vékony rétegből
származott, amely alatt vastagabb üledék települt, Hess kételkedett ebben.
Ő azt a következtetést vonta le, hogy valóban a második rétegből vettek
mintát. A közvetlenül fölötte kapott magminták anyaga zöldesszürke agyag
volt, amelyről úgy vélték, hogy nem is olyan rég, a miocén korszakban
ülepedett le, 25 millió évvel ezelőtt - tehát nem akkor, amikor az óceánok,
feltehetőleg 4 milliárd évvel ezelőtt, először megjelentek a Földön.

A tengerfenék terjeszkedését hirdető elmélet szerint ez a második réteg a

köpeny tetejét borító vékony bazaltlemezt képviselné. Ez a vékony
bazaltréteg lenne az, amelyben a Föld mágneses terének időszakos
átfordulásai létrehozták a mágneses sávokat.

„A Guadalupe sziget közelében csaknem 12 000 láb [2 kilométer] mély

vízben végrehajtott fúrás sikere - mondta Kennedy elnök
szerencsekívánatait kifejező üzenetében és az óceáni kéregbe egészen a
vulkáni alapzatokig való behatolás történelmi mérföldkövet jelentő,
kiemelkedő teljesítmény...”

A CUSS I-fúrást követően úgy érezték, hogy a Moho elérésének

megvalósíthatóságát bizonyították, és az AMSOC, valamint patronálója, a
Nemzeti Tudományos Akadémia úgy döntött, hogy az ezután megoldandó
óriási mérnöki feladatokat, beleértve egy speciálisan tervezett hatalmas
fúróhajó vagy tartószerkezet megépítését, másoknak kell elvállalniuk. Az
Akadémia, amelynek feladatát Abraham Lincoln abban jelölte meg, hogy
mint az ország vezető tudósainak szervezete a kormányzatnak tanácsokat
adhasson, nem volt berendezkedve üzemeltetési tevékenységre.

Ez volt az a szakasz, amikor a Mohole-terv különböző okok összejátszása

folytán kezdett szétesni. Addig csupán 1,8 millió dollárba került, amelynek
nagy része a Global Marine Inc.-hoz vándorolt, miután ez a társaság
üzemeltette a CUSS I-et az olajtársaságok számára. A terv jellege azonban
akkor megváltozott. 1961. július 27-én a Nemzeti Természettudományi
Alapítvány ajánlatokat kért olyan hajó vagy úszószerkezet tervezésére és
megépítésére, amely egy sorozat fúrást mélyítene a tengerfenékbe, és ennek
betetőzéseként egy esetben elérnék a köpenyt. Az év augusztus 1o-én az
ajánlatok határidejét meghosszabbították. A pályázókat többek között
arra kérték, terveiket, „ha egyáltalán vannak”, úgy állítsák össze, hogy a
vállalkozás során az AMSOC személyzetét alkalmazzák, Bascom
vezetésével. Az AMSOC tudósai tehát, noha a továbbiakban csak
tanácsadói minőségben akartak közreműködni, érezték, hogy Bascom és
csoportja a mélytengeri fúrások problémáit illetően egyedülálló
ismeretekkel rendelkezik.

Egy tucat ajánlatot kaptak, amelyek közül ötöt választottak ki végső

zsűrizésre. E pályázók között volt a Brown and Root Texas tervezővállalata,
a General Electric, a Zapata Off-Shore Co. és két konzorcium, amelyikben
az ország néhány legnagyobb ipari hatalma vett részt: az egyiket a Global
Marine, a Shell Kőolajvállalat és az Aerojet General Corporation alakította,
a másikba a Socony Mobil Oil, a Standard Oil of California, a Texas
Instruments és a General Motors tömörült.

Egy NSF-tisztviselőkből álló csoport, amelyet előzetes értékelésre kértek

fel, Alan T. Watermant, a Nemzeti Természettudományi Alapítvány
vezetőjét 1961. október 20-án úgy tájékoztatta, hogy a Mobil csoportja
„egyedülálló klasszis - és minden fontos vonatkozásban kiemelkedő”. A
nagyvállalkozásokra specializálódott Brown and Rootot ekkor csak az
ötödik helyre sorolták.

A következő fordulóban a Global-Aerojet-ShelI trió került az első helyre,

mert az NSF-tisztviselők szavai szerint „világosan látták, mit kell tenniük és
mik a problémák, jobban, mint a Mobil-csoport, akinek volt egy jó tollú
írója [javaslatuk megfogalmazásához]. A Brown and Root szintén sikeres
volt a bonyolult feladat szokatlanul furcsa összefüggéseinek megértésében.”

Amikor a Brown and Root ajánlatát végül is elfogadták, politikai

bonyodalmak támadtak. A cég központja Houstonban volt, és a város
kongresszusi képviselőjének, Albert Thomasnak kellett a Mohole-terv
hitelkeretét jóváhagynia, mert egyben az NSF költségvetését kidolgozó
albizottság elnöki tisztségét is betöltötte. Daniel S. Greenberg, aki
tudománypolitikai fejleményekről számolt be a Science magazin hasábjain,
azt írta, hogy a Brown and Root üzleti sikereit „állítólag a Demokrata
Párthoz fűződő szoros kapcsolatainak köszönheti, amelynek
korteshadjáratait rendszeresen kiutalt pénzösszegekkel támogatta”. A vitát
követő kongresszusi meghallgatásokon Waterman, mint az NSF vezetője,
kereken visszautasította a célzásokat. „A Brown and Root számos
vonatkozásban igen jelentős eredményeket ért el - jelentette ki. -
Mindenekelőtt járatosak a szerződéskötésekben, és pontosan tudják, hogyan
kell lebonyolítani az üzleteket. Másodszor, a szerződéseiknek határidőben
és a megállapodott költségkereteken belül tesznek eleget.” A „vesztegetési”
gyanúsításokat azonban általában nehezen lehet eloszlatni, és még ezután is
két ízben lobbant fel a költségeket illető vita. Abban is nehezen tudtak
megegyezni, hogyan kell nekifogni a feladatnak.

1959-ben a terv kezdeményezői azt hangoztatták, hogy a kormánynak ez

nem kerülne többe, mint 5 millió dollár. Számításaikat arra alapozták, hogy
az olajtársaságok és az olajkutató ipar a fúrási technológia fejlődéséből
származó hosszú távú előnyök reményében gondoskodni fog a
berendezések nagy részéről. Amikor a Brown and Root 1963-ban
elkészítette tervelt, az úszó fúróállványzat megépítésének és a Moho
egyszeri elérésének fúrási költségeit 67,7 millió dollárra becsülte. Más
elemzések a végső költégeket 125 millió dollárban állapították meg. A
Washington környéki geológusokból álló Pick and Hammer Club minden
évben megrendezett paródiaestjének három évvel azelőtt a „Mo-ho-ho és
egy zsák pénz” címet adták. Az 1960-as tréfa most azonban komolyra
fordult.

A taktikai elképzelésekről folyó másik vita, amely a CUSS I-fúrás után

kezdett érlelődni, azt a kérdést élezte ki erősen, hogy milyen tudományos
eredményeket lehetne elérni a Mohole-nál sekélyebb mélységű, kevésbé
nehéz és kisebb költségű fúrásokkal. Úgy tűnt, hogy az óceáni medencék
egész történetének felderítése most elérhető távolságba került a
hagyományos hajótestekre szerelt fúrótornyok igénybevételével is. Valóban,
Bascom és kollégái máris kidolgozták egy e célra alkalmas vízi
alkalmatosság előzetes terveit. Előnyösebbnek tartották, ha először egy
„közepes méretű” hajóval szereznek tapasztalatokat, s csak azután készítik
el a Mohole fúrószerkezetének végleges terveit.

Más pályázókhoz hasonlóan a Brown and Root is valószínűleg megérezte,

hogy ha az AMSOC-személyzetet - legalábbis átmenetileg - beveszi
összetanult csapatába, ez hozzásegítheti a szerződés elnyeréséhez. Ezért a
Bascom-csoportot két hónapig szakértőként alkalmazta, de a közepes
méretű hajóra vonatkozó javaslatukat elvetette. Az NSF-fel kötött szerződés
nem írta elő, hogy átmeneti típusú hajót építsenek, miután az ennek
szükségessége felőli döntést az NSF a Brown and Root cégre bízta. Ehhez
járult még az is, hogy a Bascom-csoport és a Texas mérnökei között
nyilvánvaló súrlódások voltak. Bascom lendületes, vállalkozó szellemű, a
maga erejére támaszkodó típus volt, akit egyszer a Life magazin úgy
jellemzett, mint „akinek közvetlen varázsa és Bantuméhoz hasonlítható
hajlama volt a hírveréshez”. (Phineas Taylor Barnum, amerikai spekuláns
(1810-1891), aki vagyonát merész ötleteinek köszönhette. Jellemző rá. hogy
például könyvet írt A világ szélhámosságai (The Humbugs of the World)
címmel, és a pénzszerzés „tudományáról") Egy másik rövid
életrajzi méltatásban azt írták róla, hogy „annyi diplomáciai érzéke van,
mint egy gyémántfúrónak”. Mindenesetre a Brown and Root cég mellőzte
az átmeneti típusú hajó gondolatát, és egy kettős fedelű tartószerkezet
megépítését tervezte, amelyet hat oszlop biztonságos magasságban tartana a
hullámok felett. Az oszlopokat két, egyenként 113 méter hosszú, tenger
alatti úszótest hordozná. Maga a tartószerkezet olyan méretű lenne, mint
egy városi háztömb - 71x76 méter.

Mivel a tenger alatti úszótestek a hullámzóna alatt, a tartószerkezet pedig

magasan a hullámok felett helyezkedne el, az úszótest emelkedése-
süllyedése és dülöngélése minimális lenne. Meghajtását a tenger alatti
úszótestekre szerelt motorok biztosítanák, helyzetrögzítéséhez pedig a hat
függőleges oszlopba helyezett rakétahajtóművet használnának. A fúrási
technikának bármilyen fokozatos megközelítést igénylő változtatására van
is szükség, azt erről a tartószerkezetről végre lehet hajtani, mondták. Az
AMSOC műszaki tanácsadói közül néhányan előnyben részesítették a
megoldásnak ezt a módját, s hasonlóan foglaltak állást az NSF
kulcsemberei is. Alan Waterman, mint az NSF igazgatója, közölte a
Képviselőház Tengeri Kereskedelmi és Halászati Bizottságának
Oceanográfiai Albizottságával, hogy az átmeneti típusú hajóról végrehajtott
fúrás „tudományos szempontból izgalmas” lehet ugyan, de nem engedhető
meg, hogy az alapvető Mohole-terv előkészítését és pénzügyi támogatását
akadályozza. „Úgy véljük - mondta -, hogy minél hamarabb megépül egy
megfelelő adottságokkal és teherbírással rendelkező vízi jármű, annál előbb
fognak megvalósulni e terv közbülső és végső céljai is.” Waterman úgy
képzelte, hogy az előzetes fúrásokat is a végső tartószerkezetről végzik
majd.

A Moho megfúrásának szenzációs terve a Kongresszus jelentős támogatását

élvezte, és az NSF-nél nyilván olyan hangulat alakult ki, hogy a célok
bármiféle bővítése az egész tervet veszélyeztetheti.

Már a Mohole tervezésének elején kitűnt, hogy a terv elkerülhetetlen

részeként sor fog kerülni az üledékekből és a felső kéregből való minták
vételére is. Ez volt az a remény, amely olyan embereket csatlakoztatott a
tervhez, mint Ewing, Revelle és Maxwell. Közvetlenül a CUSS I sikere után
azonban az akkoriban aktív AMSOC-tagok között az a vélemény alakult ki,
hogy miután megvalósíthatóvá vált az üledékekbe és a felső kéregbe hatoló
fúrások széles körű alkalmazása, ennek nem kell a Mohole-terv részét
képeznie. Gordon Lill, mint az AMSOC elnöke, 1961. június 14-én így
tájékoztatta Detlev W. Bronkot, a Nemzeti Tudományos Akadémia elnökét.
Most, amikor lehetővé vált egy fúróhajó számára „az üledékek és a
felsőkéreg-rétegek alapos kutatása az óceáni medencékben - írta Lill -, ...azt
javasoljuk, hogy e lehetséges kutatási programot különálló tudományos és
pénzügyi megfontolások tárgyának tekintse. Várjuk a nagy oceanográfiai
intézmények kezdeményezését az óceáni medencék általános kutatására, és
mi szívesen alátámasztjuk e munka jelentőségét.”

Hat hónappal később azonban olyan ember vette át az AMSOC elnöki

tisztségét, aki nagy fontosságot tulajdonított a sekélyebb fúrásoknak. A
Mohole céljairól folyó vita ekkor érkezett el döntő szakaszába. Az új elnök
Hollis D. Hedberg volt, a Gulf Oil Corporation kutatási részlegének
elnökhelyettese, és a Princeton meghívott professzora. Amikor a Brown and
Root cég tervének célja és költsége ismertté vált, egyre valószínűtlenebbnek
tűnt (legalábbis Hedberg és mások számára), hogy a Kongresszus pénzt fog
biztosítani a terven kívüli, önálló fúrási kísérletek számára. Különben is, azt
az érvelést, hogy a gigantikus Brown and Root-szerkezetről lemélyített
előzetes fúrások a sekély fúrólyukak híveinek igényeit is kielégíthetik, ez
utóbbi csoport gyorsan elvetette. Hangsúlyozták, hogy a tartószerkezet
túlságosan nehézkes lenne az „egy éjszaka - egy felállás” típusú fúrások
végrehajtására, ami az óceáni medencék széles körű kutatásához szükséges.
Ezenkívül a hajó túlságosan nagy méretű ahhoz, hogy átkeljen a
Panamacsatornán. Ehelyett valószínűleg egy helyen fúr majd egy sorozat
lyukat egészen addig, amíg a szerződés követelményeinek megfelelően
egyszer el nem éri a Mohót. Néhány becslés szerint háromévi éjjel-nappal
tartó szakadatlan fúrás lenne szükséges ahhoz, hogy a fúrólyuk elérje ezt a
mélységet.

Így Bascom és kollégái közepes méretű hajóra vonatkozó tervükhöz

Hedbergben találtak szövetségest (aki rábeszélte Ewingot, csatlakozzon
újból az AMSOC-hoz, amelyből korábban kilépett). De támogatták őket a
bizottságnak azok a tagjai is, akiket erősen érdekelt az üledékek és a kéreg
felső része. Hedberg azzal is érvelt - nem kis rábeszélőképességgel -, hogy a
köpenyből felhozott egyetlen kőzetminta korlátozott jelentőséggel bírna,
mert előfordulhat, hogy nem jellemző a köpeny egészére.

A tengerfenék szeizmikus szondázásai sok területen határozott rétegződést

mutattak ki, mondta egy kongresszusi meghallgatáson, „és számos
személyiség vonta le azt az elhamarkodott következtetést, hogy a tetszetős
rendszerességgel rétegzett kérget egy bűvös, a Mohóként ismert felület
választja el a köpenytől, és naivan azt gondolják, hogy az e rétegekbe
hatoló egyetlen fúrás választ fog adni mibenlétükre. A valóságban - mint
ahogy biztos vagyok abban, hogy ezt önök is felismerik - a kép ennél
sokkal összetettebb és zavarosabb. Rendszerint a kevés ismeret az, ami a
képet egyszerűsíti.”

Rámutatott arra, hogy a rétegződés körzetenként más és más, miként a

rétegeket alkotó anyag tulajdonságai is változnak, sőt bizonyos területeken
a Moho létezésének sincs semmi bizonyítéka: „Reálisan nézve á dolgot fel
kell ismernünk, hogy nem egy, hanem sok, különböző mélységű és helyű
fúrást kell lemélyíteni, mire egyáltalán kezdjük majd értelmesen átlátni a
valóságos helyzetet. Van értelme annak, hogy esztelen erőfeszítéseket
tegyünk egyetlen, a köpenybe hatoló mélyfúrás érdekében, mielőtt tudnánk
valamit az óceáni kéreg felső rétegeiről, vagy mielőtt ismernénk azt a
legalkalmasabb helyet, ahol a köpenybe lefúrjunk?” A Mohole-terv,
mondta Hedberg a Képviselőház Oceanográfiai Albizottságának, „könnyen
lehet a legnagyobb és leghasznosabb tudományos vállalkozás, amit valaha
is végrehajtottak. De azt kell mondanom, hogy ehelyett éppoly könnyen
lehet belőle egy esztelen és indokolatlanul költséges tudomány os baklövés
is... Ragaszkodni kell ahhoz, hogy ne engedjék elfajulni pusztán csak a
pénzt felemésztő reklámattrakcióvá.”

1963. október 29-e volt, amikor Hedberg ezeket elmondta, és ekkorra a terv
mély válságba került. A növekvő költségek és viták miatt Kermit Gordon, a
Költségvetési Bizottság igazgatója az év március 1-én elrendelte a további
alapvető Mohole-ráfordítási összegek befagyasztását mindaddig, amíg a
viták el nem dőlnek.

Méltatlankodó hangok hallatszottak a Capitol Hillen, elsősorban olyan

szenátorok részéről, mint például Thomas Kuchel Kaliforniából, Gordon
Allott Coloradóból, akik olyan államok képviselői voltak, amelyek
vállalatai annak idején a Brown and Root javára visszaléptek.
Néhány tréfacsináló „Nohole-terv”-et kezdett emlegetni, és Walter Műnk,
egyike azoknak, akik életre hívták e vállalkozást, ezt kérdezte:

Megnövekedtek a siker esélyei, amikor a tervet kivették egy önálló csoport

hatásköréből, és az NSF szervezetén belüli tevékenységek közé sorolták?
Azok a fiatalemberek továbbá, akik Bascom merész és odaadó (bár néha
önfejű) vezetése alatt csoportosultak, kevésbe rátermettek, mint egy vegyes
arculatú tervezővállalat, amelyik nem tanúsított semmiféle előzetes
tudományos érdeklődést a Mohole-terv iránt, és ismereteim szerint egyetlen
tudományos kérdés iránt sem? Sohasem leszek képes megérteni, miért
kellett a magas szakképzettségű emberek közvetlen témavezetését
„mérnökhadsereg” típusú szemlélettel helyettesíteni.

Így a terv, amelyet a tudományos lelkesedés hulláma emelt a magasba, a

politikai és adminisztratív nehézségek mocsarába merült. 1966 januárjában
meghalt Albert Thomas texasi képviselő, aki (Greenberg szavai szerint) a
Mohole-terv legfőbb képviselőházi oltalmazója volt. Ezután elhíresztelték,
hogy a Brown and Root családi üzlettársai 23 000 dollárt adományoztak a
Demokrata Párt egyik pénzügyi forrásokról gondoskodó szervezetének.

Ez volt a kegyelemdöfés. 1966-ban a képviselőház a terv megbuktatását

célzó szokatlan lépésre szánta el magát: minden további pénzügyi
támogatást megvont tőle. A Mohole halott volt, pedig víz alatti
úszótestjeinek hajógerincei már a nyugati parton hevertek. (A fém egy
részét a Cornell Egyetemnek ajándékozták, hogy sugárzás elleni
védőpajzsul szolgálhasson nagy teljesítményű szinkrotronjában.) És mégis,
a Mohole volt az, amelynek hamvaiból századunk legsikeresebb
tudományos vállalkozásainak egyike, a Mélytengeri Fúrási Program (Deep
Sea Drilling Project) megszületett.
9. Történelmi utazás a múltba
Az a terv, amelyik minden eddigi expedíciónál jobban járult hozzá az
óceánok megismeréséhez, az Egyesült Államok két partján fekvő
óceánkutató intézetek és a vezetőik közötti - két éven át tartó -
manőverekkel és ellenmanőverekkel kezdődött. 1962-ben egyre inkább
világossá vált, hogy ha egyáltalán megvalósul az óceánfenék üledékeinek
fúrások útján történő vizsgálata, az nem a Mohole-terv keretében fog
történni. Így például 1962. október 10-én C. Don Woodward - a Mohole és
az NSF koordinációs igazgatója közölte az AMSOC bizottságával, hogy a
Brown and Root nem szándékozik ebbe a tervbe közbülső fokozatú
fúróhajót bevonni. Ezzel szemben - mondotta - az NSF kedvezően fogadna
egy független programot a közepes mélységben fekvő óceánfenék
megfúrására.

Közben mindegyik óceánkutató intézet hangoztatni kezdte a maga nézeteit

arról, hogy mit kellene cselekedni. Cesare Emiliani, a miami egyetem
Tengertani Intézetétől (Institute of Marine Sciences), más óceánkutatók a
Lamonttól, a Woods Hole-tól, a Scrippstől és a Princetontól egy LOCO
nevű bizottságot alakítottak (LOng COres = hosszú kőzetmagok), hogy
megvizsgálják egy fúróhajó bérlésének lehetőségét. Azután Ewing a
Lamonttól, Revelle a Scrippstől, és J. B. Hersey a Woods Hole-tól egy még
formálisabb szervezetet létesítettek. Ezt CORE rövidítéssel jelölték
(Consortium for Oceanic Research and Exploration = Konzorcium az
Óceánok Tudományos Kutatására és Feltárására). A konzorcium a Mohole
középső fázisára tervbe vett programhoz hasonlót javasolt. Különös módon
Miamit ebből a szervezetből kihagyták, és az NSF - a jelentések szerint
„partizánakcióra” gyanakodva - nem biztosított számukra
semmilyen pénzügyi alapot.

Végül is 1964 elején a Lamont, a miami egyetem, a Scripps és a Woods

Hole összefogtak és megalapították a JOIDES-t (Joint Oceanographic
Institutions for Deep Earth Sampling = Egyesült Oceanográfiai Intézetek a
Földkéreg Mélykutatására). Politikai nyomásra később - a fúrás
megkezdése után - a regionális képviselet kiterjesztése céljából csatlakozott
hozzájuk a washingtoni egyetem is. Később, 1973-ban, amikor a
Szovjetunió beleegyezett, hogy csatlakozik és segíti a terv finanszírozását, a
Szovjet Tudományos Akadémia Óceánkutató Intézete is bekapcsolódott.

A JOIDES első erőfeszítése szerény volt. 1965-ben a kőolajkutató

fúrásoknál bevezették a fúróhajók „dinamikus egy helyben tartását”. A
rendszert a CUSS I nevű hajónál négy évvel korábban Willard Bascom
kísérletezte ki azért, hogy a hajó mély vízben is pontosan a fúrólyuk fölött
tartható legyen. Az olajkutató fúróhajók egyike: a Global Marine vállalat
Caldrill nevű hajója útban volt Kaliforniából az új-fundlandi vizek felé,
hogy néhány tenger alatti kutatófúrást végezzen a Panamerikai
Kőolajvállalat (Panamerican Petroleum Company) részére. Az olajvállalat
beleegyezett, hogy a hajó útközben az NSF pénzügyi fedezetével Florida
partjai előtt néhány demonstrációs lyukat fúrjon az óceánkutatók számára
1000 méter mély vízben.

Az NSF-re nem csupán a fúrás, de a mögötte álló szervezet is mély hatást

gyakorolt, ezért további pénzügyi alapokat biztosított, miközben a JOIDES-
szervezetek a Scripps irányításával széles körű programot állítottak össze.
A lehetséges fúrási helyeket és magát a tudományos kutatás célját a
JOIDES szakembereiből álló bizottság tanulmányozta.

1967 januárjában - amikor a Mohole-program már végleg lekerült a

napirendről - az NSF végre készen állt arra, hogy bőkezű legyen. Egy 12,6
millió dollár értékű szerződést írt alá a Scrippsszel egy tizennyolc hónapos
fúrási program kivitelezésére az Atlanti- és a Csendes-óceánban. (A
szerződést összesen 68 millió dollár értékben később kétszer
meghosszabbították, egészen 1975-ig.) 1967. november 14-én a tényleges
fúrást alvállalkozásba adták a Global Marine vállalatnak. Ez a vállalat
üzemeltette a CUSS I fúróhajót.

Csupán egy hónappal korábban fektették le a texasi Orange-ban az előző

fejezetben már említett Glomar Challenger nevű fúróhajó gerincét a
hajógyári sólyán. Ez első példánya volt a nagy fúróhajók új osztályának,
amit kifejezetten a mélytengeri régióban végzendő fúrások céljára
fejlesztettek ki. A „Glomar” név a Global Marine vállalat újabb hajóinak
„keresztneve” volt. A Challenger név nem Conan Doyle bogaras tudósára
utalt, hanem egy régi brit gőzös korvettre, a H. M. S. Challengerre, amely
az 1870-es években három és fél éven át az akkori idők első nagyszabású
óceánkutató expedíciójának keretében járta az óceánokat. A távoli
vidékeken és a mély tengereken általa gyűjtött mintákat még mindig
használják a tudósok hivatkozási anyagként, és - ahogy korábban utaltunk
rá - ennek a hajónak a mélységmérései tárták fel elsőként az óceáni
medencék valódi természetét.

26. ábra. A Glomar Challenger fúróhajó az orra alatt elhelyezett oldal

irányú hajócsavarok segítségével manőverezik

A 122 méter hosszú Glomar Challenger teste a farán elhelyezett híddal és

lakóépítménnyel tankhajóra emlékeztet. A hajó közepén helyezkedik el a
fúrótorony a széles aknanyílás felett, amelyen át a fúrószár a tengerfenékre
bocsátható. A fúrótorony koronája 59 méter magasan van a vízvonal felett.
A fúrótorony olyan magas, hogy a hajó még apály idején sem tudna
áthajózni a New York-i East River-híd alatt. A fúróberendezés nagyjából
ugyanúgy működik, mint szárazföldi társai, bár a Mohole-program során
kifejlesztett újításokat is alkalmazták. Ahhoz, hogy a fúrószár lebocsátható
legyen az óceán fenekére, néhány kilométer mélységbe, az egyes
fúrócsöveket 29 méter hosszú rakatokká csavarják össze. Az összecsavart
rakatokat a hajó orr felőli részén elhelyezett rámpákon tárolják, és egy
különleges daruval onnan emelik be a torony közepén elhelyezett
felfüggesztőberendezés fölé. Ebben függ a már beépített fúrószár, amihez
hozzácsavarják az újonnan beemelt rakatot. Ha összeállították a teljes
fúrószárat, akkor felső végére rákapcsolják a forgatómotort. Ez forgatja a
fúrószárat az alsó végén elhelyezett fúróval. A teljes fúrószerszámot egy
erőteljes csigarendszer tartja úgy, hogy miközben azt a fúrás
előrehaladásának megfelelően egyre lejjebb engedi, csak a megfelelő súly
nehezedjék a fúróra. Ellenkező esetben a fúrószár elhajlana. A
csigarendszer a torony tetején elhelyezett rögzített koronacsigából és az
alatta a fúrósodronyon felfüggesztett lengőcsigából áll. A lengőcsiga alsó
része egy erőteljes horog. Ebben függ az öblítőfej a hozzácsatolt
forgatórúddal és fúrószárral. Ahogyan a fúrás egyre nagyobb
mélységben halad, úgy ereszkedik egyre lejjebb terhével a lengőcsiga, míg
csak a forgatórúd teljes hosszát le nem fúrják. A fúrószárat ekkor új rakattal
toldják meg, és azután folytatják a fúrást. A fúrószártoldás jól betanított
legénység által, szinte katonai precizitással végrehajtott művelete
lenyűgöző látvány. A hatalmas méretű szerszámok fémes csengésének-
bongásának zaja, a munkások kiáltásai, a motorok dübörgése és a nehéz
acélszerszámok villámgyors ide-oda lendülése szinte elkábítja a kívülálló
szemlélőt. A fúrómunkások tudják, hogy ha valamit rosszul csinálnak,
az végzetes lehet. Egyszer, még a munka kezdetén, a legénység egész
éjszaka dolgozott a fúrócső kiépítésén. 4500 méter cső csüngött a nagy,
fényárban úszó torony alatt. A csigasor a fúrószárat egy rakattal feljebb
húzta, hogy azt az összekötő idom alatt ékekkel megfoghassák, és
szétcsavarhassák a kapcsoló menetét. Minden simán ment, de a tartóéket a
fáradt emberek nem helyezték be megfelelően az ékülésbe; egyik fele
megcsúszott, és olyan erővel vágódott bele a fúrócsőbe, hogy az eltörött.
William Benson, az NSF egyik tudományos vezetője ezen az úton, éppen
időben érkezett a fedélzetre, hogy még hallhassa a szétroncsolódó acél
fülsértő zaját, és egy pillantást vethessen a lezuhanó fúrócső széttört végére.
A cső spirális mozgással zuhant a mélybe, veszélyes közelségben az egyik
munkás fejéhez.
27. ábra. A Glomar Challenger fúróberendezésének munkapadja a fúrásra
való előkészület közben a hajó útjának első szakaszán a Mexikói-öbölben.
A fúrólegénység a hidraulikus hajtású forgóasztalt szereli, amely a
fúrószárat forgatja. Fölötte, a kép felső részén látható a szállítócsigasor. Ezt
a fúrókábel függeszti fel a fúrótorony tetején elhelyezett koronacsigasorban
(nem látható). A kép keretét a fúrótorony lábai alkotják. A háttérben látható
az automatizált csőrámpa, amelyiken 7 kilométer hosszú fúrócsőmennyiség
tárolható

„Hát igen, doktor, ezúttal kitekertük a nyakát” - jegyezte meg valaki,

miközben a 4500 méternyi cső menthetetlenül folytatta útját az óceán
feneke felé. A hajónak mégsem kellett visszatérnie a kikötőbe, mivel csak a
rámpákon összesen 7300 m fúrócsövet tárolt, és volt még cső a hajótest
belsejében is, így a veszteség pótolható volt.

A tengeri és szárazföldi fúrás között az egyik lényeges különbség az, hogy a

tengeren a fúrószerszám együtt emelkedik és süllyed a hullámok hátán
emelkedő és süllyedő hajóval. A fel-emelkedő hajó felemelné a fúrót a lyuk
talpáról, majd süllyedő mozgásakor nagy erővel vágná bele a kőzetbe, ha a
mozgást többé-kevésbé ki nem egyenlítené egy különleges lökésgátló
szerszám. Ez egy, közvetlenül a fúró felett elhelyezett, teleszkóposan
egymásba csúszó csőpár. Erőteljes rugózása lehetővé teszi, hogy a fúró, a
hajó emelkedésétől és süllyedésétől függetlenül, egyenletesen feszüljön
neki a kőzetnek, és egymásba kapcsolódó fogazás révén foroghasson is. (A
rendszer csak néhány arasznyi mozgás kiegyenlítését teszi lehetővé.
Erősebb hullámzás esetén a fúrást szüneteltetni kell.)

A 23,5 centiméter átmérőjű fúró elég bő lyukat fúr ahhoz, hogy a 12,5
centiméter átmérőjű fúrócső és a lyuk fala közötti gyűrűs térben a
fúrócsövön és a fúrón át a lyuk talpára nyomott folyadék fölfelé
áramolhasson, és magával hozhassa a felfúrt kőzettörmeléket. A
szárazföldön különleges „fúróiszapot” használnak a kőzettörmelék
eltávolítására. Ez egyben a lyukfal beomlását is megakadályozza. A
tengeren iszap helyett tengervíz is megfelel.

A felszerelés legfontosabb része a magszedő berendezés. Voltaképp az

expedíció minden sikere a fúrásokból vett magoknak köszönhető. A
Glomar Challenger által vett magminták összhossza 1973 végére
meghaladta az 57 kilométert! A magszedő nem egyéb, mint egy kis
átmérőjű cső, a végén elhelyezett fúrókoronával. A koronát drótsodrony
segítségével engedik le a fúrócsőben a fúróig. Akkor a teljes szelvényű fúró
egy hidraulikus szerkezet segítségével szétnyílik, és a korona a nyíláson át
érintkezésbe kerül a kőzettel. Mivel a korona körszelvényt fúr (azaz
gyűrű alakúan körülfúrja a kőzetet), a körülfúrt kőzetoszlop a cső belsejébe
nyomul. A magszedő cső golyóscsapágyakon nyugszik, ezért a fúrószár
forgásában nem vesz részt, csupán az alatta elhelyezett korona forog együtt
a fúróval. A magszedő cső forgása ugyanis esetleg szétroncsolhatná a
kőzetmagot. Ha a magszedő cső teljes hosszát (10 métert) lefúrták, akkor
azt a 10 méternyi kőzetmaggal és a koronával együtt a fúrócsövön át
kihúzzák a felszínre, a fúrást pedig teljes szelvénnyel folytathatják tovább.

A 6 centiméter átmérőjű kőzetoszlopot plasztikcső veszi körül. Ezzel együtt

kitolják a magszedő csőből. Két végéből azonnal mintát vesznek, hogy azt
mikroszkóp alatt megvizsgálják. A kőzetben található ősmaradványok
(fosszíliák) elárulják, hogy a kőzetmag milyen idős és milyen időtartamú
földtani időszakot képvisel, Egyetlen kőzetmag több mint egymillió
évet ölelhet fel, és megmutatja, hogy milyen fejlődésen mentek át ezalatt a
tengervízben élt apró élőlények. Ezután a fúrómagot 1,5 méter hosszú
részekre darabolják, ezeket pedig hosszában kettévágják. Az egyik felét
légmentesen lezárják, és tartályokba helyezve, hűtőszekrényekben tárolják.
A munka befejeztével a tartályokat a Scripps Intézetbe, illetve a Lamont-
Doherty Obszervatóriumba küldik, ahol referenciaanyagként megőrzik
későbbi kutatás, összehasonlítás céljára. A másik felét azonnal
feldolgozzák. A tudományos vizsgálatok után fennmaradó
maradékot szintén megőrzik.

A mélytengeri fúrás nagymértékben kiterjesztette az óceánok életének

fejlődésére vonatkozó ismereteinket. A korábbi fúrási módszerekkel csak
20-30 méter mélyen lehetett behatolni az óceánfenékbe, így csupán a
legfiatalabb üledékekről juthattunk információhoz. A Glomar Challenger
azonban például már 3539 méter mély víz alatt 1300 méter mélyen fúrt bele
az Arabtenger fenekébe. A fúrószár teljes hossza meghaladta a 4,8
kilométert. Ezek a mélyfúrások lehetővé tették, hogy a paleontológusok
néhány tengeri élőlény fejlődéstörténetében nagy hézagokat töltsenek ki.
Mindezt olyan életformákkal kapcsolatban, amelyeket azelőtt sem időben,
sem térben nem tanulmányozhattak. A Karib-tengerben sikerült teljes
földtörténeti szelvényt harántolni, s így a jelenkortól a felső kréta időszakig
85 millió év földtörténete tárult fel. Azonfelül, hogy mindez bővíti
tudományos ismereteinket, ezeknek az információknak gyakorlati értéke
is van a tenger alatti kőolajkutatás számára. A mikroszkopikus
ősmaradványok vizsgálatával ugyanis fel lehet ismerni az ősi tengerekben
leülepedett kőzetek esetleges olajtartalmú képződményeit.

Annak ellenére, hogy az ősmaradvány-tartalom rendszerint hézagos, a

Glomar Challengeren tartózkodó specialisták általában percek alatt képesek
a fúrómag két végéről vett minták alapján felismerni azok földtani korát, és
eldönteni, hogy folytassák-e a magfúrást, vagy teljes szelvénynyel fúrjanak
tovább. Mivel a fúrást a magkiemelés érdekében meg kell szakítani, magot
csak akkor fúrnak, ha az valamilyen földtani probléma eldöntése érdekében
feltétlenül szükséges. Ahol az üledékek ősmaradványmentesek, vagy ahol a
fúrás már jól ismert képződményeket harántol, ott folyamatosan fúrnak
tovább, mellőzve a bonyolult műveleteket kívánó magfúrást.

A fúrás és magfúrás lehetetlen lenne, ha a Glomar Challenger nem lenne

ellátva egy olyan rendszerrel, amelyik a hajót heteken át - a széliránytól,
áramlásoktól, hullámveréstől függetlenül - egy helyben, a fúrólyuk felett
képes tartani. A hajó orránál a vízvonal alatt mindkét oldalon van egy-egy
nyílás. A bennük elhelyezett hajócsavar lehetővé teszi az orr jobbra, illetve
balra történő elfordítását. Hasonló hajócsavarok vannak a hajótat alatt is.
Segítségükkel a hajó képes oldalirányban is haladni, vagy akár a hajótest
középpontja körül egy helyben forogni. Mikor a hajó először haladt át a
Panama-csatornán, a révkalauzzal közölték, hogy a nehézkesnek
tűnő hajótesttel rendkívül könnyű manőverezni. A révkalauz és a
szomszédos hajók legénységének csodálkozása közepette 3 perc alatt egy
teljes körforgást végeztek vele anélkül, hogy a hajó akár előre, akár hátra
elmozdult volna.

Amikor a Glomar Challenger eléri a kijelölt fúrópontot, egy akusztikus

jelzőberendezést bocsátanak le az óceán mélyére. Olyan helyeken, ahol a
víz néhány ezer méter mély, órákba is beletelhet, míg ez a jelzőberendezés
eléri a tenger fenekét. Leérkezése után jeleket bocsát ki. Ezek beérkezési
idejét a hajó oldalán csüngő hidrofonok felfogják, és egy számítógéphez
közvetítik. A beérkezési idők egybevetésével a számítógép megállapítja a
jeladó berendezés helyzetét, és ennek megfelelően vezérli a négy kisegítő
hajócsavar működését, hogy azok a hajót a meghatározott helyzetben
tartsák.

Sajnos azonban a számítógépesített kormányos csak annyira tökéletes, mint

a működését meghatározó számítógépprogram. A kezdeti kísérletek során
egy alkalommal a számítógép, amely a hajót egy napon át 12 méter
hibahatáron belül a kijelölt helyen tartotta, váratlanul ámokfutásba kezdett,
és parancsot adott az iker hajócsavarokkal ellátott hajtómotoroknak, hogy
hajtsák a hajót teljes sebességgel előre. Egy másik alkalommal a hajó vagy
300 métert rohant előre, mire jobb belátásra sikerült bírni a számítógépet.
„Elképzelheti, milyen hatást váltott ez ki a fedélzeten, hiszen a hajóból 6
kilométer fúrócső csüngött ki, s ennek az alsó vége az
óceánfenék kőzeteiben állt” - mondta Arthur Maxwell, aki - miután
befejezte tudományos vezetői feladatát a hajón - most a Woods Hole-ban
igazgató. A probléma lényege az volt, hogy a számítógépet „megtanítsák” a
kormányosi teendők eredményes ellátására. Gondosan programozták
például arra, hogy vegye figyelembe a hajó nehézkes reagálását a motorok
és hajócsavarok működésére, és ne essen „pánikba”, ha a reagálás
túlságosan lassú. Az is kiderült, hogy a tenger fenekére dobott akusztikus
jelzőberendezés által kibocsátott jelek nem elég hangosak, és ha ezeket
más hangok elnyomják, akkor a hajó vad „delfinvadászatba” kezd.

28. ábra. Az óceáni üledékek különböző mélységeiből származó mintákból

kiiszapolt élőlényvázak. Segítségükkel meghatározható a kérdéses kőzet
földtani kora. Itt három jellegzetes váz van. A háromszögletű egy 15 millió
éves kovamoszat váza. Mellette csillag alakú Discoaster-vázak. A nagyítás
7500-szoros. A ventillátorra emlékeztető bal oldali váz egy 80 millió éves
Foraminifera 425-szörösen felnagyítva. A jobb oldali képen látható,
megnyúlt gombára hasonlító váz egy Radiolaria, 15 millió éves. A nagyítás
2500-szoros

A hajó átvételi vizsgálatát 1968. augusztus 11-én fejezték be a Mexikói-

öbölben, három héttel azután, hogy Texasban elhagyta az orange-i sólyát.
Azután anélkül, hogy visszatért volna a kikötőbe, megkezdte a fúrások
hosszú sorozatát. 1973-ig a világ valamennyi óceánjára eljutott. Az első
lyukat a Mexikói-öbölben fúrták 2832 méter mély vízben. A fúró több mint
762 méter mélyen hatolt bele egy jégármorénából álló hatalmas
törmelékkúpba, amit néhány tízezer éve hordtak az olvadó jégárak vizei
Észak-Amerika középső részéről a mai Mississippi-völgyön át a Mexikói-
öbölbe. A fúrás nem érte el a vastag moréna törmelék legalját, de
tulajdonképpen ez még csak „jelmezes” főpróba volt. A következő feladat a
Sigsbee Knolls néven ismert sajátságos felboltozódássorozat megfúrása volt
Maurice Ewing javaslata alapján. Fel kellett deríteni, hogy a tengerfenéknek
ezek a „púpjai” a Mexikói-öböl legmélyebb részén nem olyan sótömzsökkel
kapcsolatosak-e, amelyek olajtelepeket tartalmazhatnak. Ewing és
kollégája, J. Lamar Worzel voltak ennek az első szakasznak a tudományos
vezetői. Az első útvonalszakasz szeptember 23-án a New Jersey-i
Hobokenben ért véget.

Az első „púpot” a Lamont Obszervatórium Vema nevű hajója fedezte fel

1954-ben. Ugyanez a hajó 1961-ben egy olyan készülékkel, amelyik
lehetővé tette a tengerfenék laza üledékei alatti szilárd kőzetek felszínének
felmérését, még további „púpokat” talált. A terület teljes felmérése során
több mint 150 „púpot” mutattak ki, és lehet, hogy még ennél is több van. Az
volt a vélemény, hogy ha mindezek - a Mexikói-öböl partjain fekvő
sótömzsökhöz hasonlóan - kőolajtartalmúak lennének, akkor a terület fontos
olajforrás lehetne. Sok olajkutató azonban kételkedett ebben az érvelésben.

A sótömzsök nagy, ujjszerű sóoszlopok vagy kitüremkedések, amelyek

jellegzetes módon áttörték a felettük fekvő néhány kilométer vastag
üledékes kőzeteket. Ott keletkeznek, ahol vastag evaporitokat - az
elpárolgott tengervízből kicsapódott különféle sókat - nehéz
üledéktakaró fedett le. Mivel a só könnyebb, és szilárd külseje ellenére
meglehetősen képlékeny, igyekszik a ránehezedő nyomás alól kitérni, és
áttörni a fedőkőzeteket olyasféleképpen, mintha egy dugó emelkedne felfelé
valami sűrű főzelékben. Tulajdonképpen a kőzet nyomása préseli felfelé a
sótestet. Mindaddig, amíg a fedőkőzet nem elég vastag - tehát nem elég
súlyos -, a só nem indul el (lásd a sótömzsöket a 29. ábrán).

A felfelé törő sótömzs a felette fekvő üledékes kőzeteket felboltozza, a vele

oldalirányban érintkezőket pedig összetöri, eredetileg vízszintes
helyzetükből vetődések mentén kibillenti őket. Ha az üledéksorban porózus
(például homokkő) és tömör (például agyagpala) kőzetek váltakoznak,
akkor így pompás olajcsapdák keletkeznek. Mivel a szénhidrogének (kőolaj
és földgáz) ugyancsak könnyűek (könnyebbek a víznél), abból a kőzetből,
amelyben a feltételezések szerint apró tengeri élőlényekből keletkeztek,
szintén felfelé vándorolnak, és a sótömzsök melletti, illetve fölötti
csapdákban felhalmozódva gazdag olajtelepeket képezhetnek. A
földfejlődés során sok sótartalmú üledékes medence vált szárazfölddé, ezért
számos sótömzs fordul elő a szárazföldön is. Mivel a kőolajtelepekben
hatalmas nyomás uralkodhat, ezért amikor átfúrják a fedőkőzeteket, és a
kúton nincsenek az adott nyomást jól tartó záróberendezések,
hatalmas „olajszökőkút” törhet az ég felé. A sótömzsökkel kapcsolatos
olajtelepek fontosságát akkor ismerték fel először, amikor 1901-ben A. F.
Lucas kapitány megfúrta a texasi Spindletop nevű dombot. A kőolaj vastag
fekete sugárban tört 50-60 méter magasra, és a nekivadult kút
olajjal árasztotta el a környéket, míg - több napig tartó munkával - végre
sikerült nagy nehezen megfékezni. Így született meg a virágzó texasi
kőolajipar.

Mindaddig, amíg a Glomar Challenger nem kezdte el a tengeri geológia

sok vonásának forradalmasítását, úgy gondolták, hogy sótömzsök csak ott
fordulnak elő, ahol sekély, kis mélységű tengermedencékben a víz
időszakonként elpárolgott, és a víz sótartalma a fenéken kicsapódott. Az
ilyen evaporitrétegek vastagsága több száz méter lehet. Ha a medencét
ismét elönti a tenger, akkor a sóra üledékek rakódnak, és kialakulhatnak a
sótömzsképződés feltételei.

Mégis, a kételkedők azt vitatták, hogy hogyan alakulhatott ki ez a helyzet

ott, ahol a víz most 3700 méter mély? Bármi is lehet a magyarázat, Ewing
hitt benne, hogy a Sigsbee Knolls sótömzsökből áll, már csak azért is, mivel
úgy tűnt, hogy a texasi és louisianai partoktól észak felől, valamint a
mexikói Campeche területről dél felől benyúló, sekélytengeri
képződmények között fekszik.

Ezért a 2. sz. fúrás célja egy, a tengerfenékből kidudorodó domb feltárása

volt. Washingtonban a hivatalos körök aggódni kezdtek, hogy Ewingnak
igaza lehet, és a fúrás nagynyomású olaj- és gáztárolót nyithat meg. A
suttogva terjesztett aggodalmak némelyike drámai eseményeket vetített
előre: a nyomás a hajó fenekén át kilökheti a béléscsövet, vagy: hatalmas
gázbuborék törhet fel, amely megszünteti a tengervíz felhajtóerejét, és ezért
a hajó elsüllyed. Például négy évvel korábban, amikor a C. P. Baker
katamarán típusú fúróhajó nagynyomású gáztelepet lyukasztott át, hirtelen
erősen habzó víz ölelte körül, elsüllyedt, és huszonkét embert
rántott magával a hullámsírba. A kevésbé aggodalmaskodók azon a
véleményen voltak, hogy mivel ez az esemény 120 méter mély vízben
történt, ilyen összpontosított hatás nem léphet fel ott, ahol a hajó gerince
alatt a víz több kilométer mély. Attól is féltek továbbá, hogy egy
esetleges heves kitörést ilyen mélységben teljesen lehetetlen lenne
megfékezni; az olaj az öböl nagy részét beszennyezné, világméretű
tiltakozást váltva ki, ami az egész terv feladására késztethetné a kutatókat.

Amikor Ewing a Challenger Knoll (domb)-nak nevezett fúrási kísérlet

megkezdése előtt egy csónakban a hajóra érkezett, egyik kollégája a
fedélzetről néhány keresetlen szó kíséretében odakiáltott neki: „Nem
akarják megengedni neked, hogy megfúrd a dombot!” Ewing a
fedélzetre érve nem talált az iratok között semmiféle tiltó rendelkezést
(később a washingtoni illetékesek azt mondták, hogy bár feltételezték, hogy
a fúrás olajat talál, egy vad kitörés lehetőségét valószínűtlennek tartották).

Mindenesetre Ewing siettette a fúrás megkezdését, még mielőtt valaki

nemet mondhatott volna. A felszínre hozott kőzetmagok nemsokára
sódómra utaló jellegeket mutattak, végül pedig egy olyan mag jött fel, ami
Ewing szavaival élve „olajtól csöpögött”. A fúrást körültekintően
leállították, és a kutat cementtel elzárták. (Ezt a műveletet az öbölbe
mélyült mind a tizennégy kútban kivétel nélkül elvégezték.) A 2. sz. fúrás
fenekéről vett magból kivont olajból több olajvállalatnak küldtek mintát.
Megállapították, hogy az olaj feltűnően hasonló az öböl partján fekvő
olajmezőkből nagy mennyiségben kitermelt olajhoz. Ezen túlmenően a
fúrómagok vizsgálata kimutatta, hogy a fedőrétegek egy része anhidrit
(CaSO4, ami jellegzetesen a nap által kiszárított sekély tengermedencékben
csapódik ki. Ugyanezzel a jelenséggel meglepően gyakran találkoztak akkor
is, amikor a hajó a Földközi-tenger legmélyebb részein kezdett fúrni.

A gyors siker ellenére a következő fúrásban jelentkező nehézségek

elkedvetlenítőek voltak. Időről időre a magszedő cső üresen érkezett a
felszínre, vagy csupán néhány centiméternyi kőzetet hozott fel. A maradék
vagy kiesett a csőből, vagy kimosta az öblítővíz. Ezen a hibán kettős falú
magszedő cső használatával sikerült segíteni. Ebben az öblítőfolyadék a két
cső között áramolva jut a fúrókoronára; a kőzetmaggal nem érintkezik, így
azt nem moshatja el. Tökéletesítették a magcső alján elhelyezett
záróberendezést is. További nehézséget okozott, hogy a fúrás nagy
mennyiségű - igen nehezen fúrható - kovaanyagú tűzkövet harántolt. A
tűzkő a tengervízben élő szivacsok és kovamoszatok (diatoma), valamint
sugárállatkák (radiolária) kovasavban gazdag vázából keletkezik. (Tisztább,
áttetsző változatát az ember első szerszámainak, lándzsa- és nyílhegyeinek
készítésére használta.) Nagyon nehezen fúrható, mivel igen gyorsan
elkoptatja a legkeményebb fúrót is. Sokféle fúróval próbálkoztak, még 500-
800 karát összértékű, apró ipari gyémántokkal kirakott koronákkal is. A
tűzkő azonban egy-két méternyi fúrás után ezeket is ócskavassá koptatta. A
kemény, kovaanyagú szilánkok beékelődtek a teleszkopikus
lökésgátló réseibe is, és megakadályozták működését. A hajót emelgető
hullámok így az egész szerszámot megemelték, majd a hullámvölgyben
nagy erővel a kőzethez ütötték, további károkat okozva.

Szárazföldön a fúró elkopása esetén az egész fúrószár kiépíthető, a fúrót

kicserélik, aztán az egészet újra visszaépítik a lyukba. Az első tengeri
fúrásoknál erre nem volt lehetőség, mert a mély vízben nem tudták
megtalálni a lyuk száját. Később a tengerfenéken egy 5 méter átmérőjű
tölcsért helyeztek el a lyuk száján, és ennek segítségével újra be lehetett
vezetni a szerszámot a lyukba. Így volt lehetséges a 85 millió évet felölelő
teljes üledéksor átfúrása a Karib-tengerben. 1972-ben sikerült egy, a tűzkő
átfúrására alkalmas fúrótípust is szerkeszteni. Ezáltal lehetővé vált a
fáradságos újrabeépítés elkerülése.
A korai atlanti-óceáni fúrások jelentései velősen adnak számot a
nehézségekről:

4. sz. fúrás: „300 méter fúrási mélységben a fúró egyre növekvő

gyakorisággal ért kemény tűzkőrétegeket. A szerszám emiatt elkopott, és a
műveletet be kellett szüntetni. Az itt használt görgősfúrót a tűzkő teljesen
szétroncsolta.”

4/A. sz. fúrás [Itt egy különleges fúrót próbáltak ki]: „A fúrószár kiépítése
után kitűnt, hogy a tűzkő teljesen elroncsolta a szerszámot.”

9. sz. fúrás: „Az akusztikus mérések szerint finomlemezesnek mutatkozó

üledékben végzett folyamatos magfúrás igen szegényes magkihozatalt
eredményezett. Hat kísérlet után a fúrást feladtuk.”

11. sz. fúrás: „A magkihozatal nagyon gyenge volt. Kilenc kísérlet összesen
7 méter kőzetanyagot eredményezett.”

12. sz. fúrás: „A fúrást befejeztük, amikor egy kemény réteg, amelyből nem
vettünk mintát, szétroncsolta a fúrót.”

Előfordult, hogy a fúró megszorult a lyuk talpán, és amikor végre sikerült a

fúrószárat kiépíteni, kiderült, hogy az egész szerszám: fúró, magszedő cső,
lökésgátlók, súlyosbítórudak (vastag falú fúrócsövekből álló rakat, aminek
a súlyából adják a megfelelő terhelést a fúróra, hogy a fúrószár ne hajoljon
el) a lyukban maradt. 1972 végéig 33 ilyen szerszámkészlet veszett el.
Ennek ellenére az új technológia alkalmazásával együtt járó
„gyermekbetegségeket” rövidesen sikerült kiküszöbölni.

Mindezek következtében a Glomar Challenger második és harmadik

útvonalszakaszán - New York és az afrikai Dakar; illetve Dakar és Rio de
Janeiro (Dél-Amerika) között 1968-ban és 1969-ben - sikerült hozzáfogni a
földtudományok akkori legalapvetőbb problémájának, a tengerfenék
terjeszkedésére vonatkozó elméletnek a megoldásához. Az volt a terv, hogy
az Atlantióceánnak mind az északi, mind pedig a déli részén az Atlanti-
hátságon keresztülfektetett szelvények mentén átfúrják a teljes üledéksort
egészen az alapkőzetig. Ha az elmélet igaz, akkor minden egyes fúrási
ponton a közvetlenül az alapkőzeten fekvő legidősebb üledékes kőzet
korának összhangban kell lennie a hátságtól való távolodás mértékével.

Az egyik akadály az üledék vékonysága volt magának az óceáni hátságnak

a közelében. A fúrás megkezdését a kemény kőzetben „előfúrásnak”
nevezik. A mélytengeri kőzetekbe való előfúrást ahhoz lehet hasonlítani,
mintha egy éles végű dróttal az Empire State Building felhőkarcoló tetejéről
bele akarnánk fúrni a járdába. Ha a járdát elég vastag iszap fedné ahhoz,
hogy a forgó drót elég mélyen belehatolhasson úgy, hogy a drótot körülvevő
iszap megfelelő stabilitást adjon neki, akkor ez megakadályozná, hogy a
drót elhajoljon, és elősegítené, hogy belefúrjon az aszfaltba. De ha az iszap
csak néhány centiméter vastag lenne, akkor a drót elhajlana, és a vége
sohasem lenne képes behatolni a burkolatba. Az Atlanti-óceán északi
medencéjében a hátság középvonalától mindkét oldalon körülbelül 150
kilométer távolságig ugyanezzel a problémával találták szemben magukat.
Ez arra késztette a tudósokat, hogy olyan fúrópontokat keressenek, amelyek
az éles jói meghatározható, szimmetrikus mágneses anomáliáktól elég távol
voltak. Az éles anomáliák ugyanis a szárazföldi tapasztalatok szerint az
elmúlt néhány millió év alatt kiömlött - tehát fiatal - lávafolyásokra utaltak.

Elvileg az óceánfenék terjeszkedésének elméletét legegyszerűbben a hátság

mindkét oldalán az üledékek alól felhozott kéregkőzet korának
meghatározása igazolhatta volna. A kanadai tudósok a tengerfenéknek a
hátságtól távolodó mozgását azzal látták igazoltnak, hogy meghatározták a
hátság tengelyének közeléből kikotort vulkáni üveg- és bazaltszilánkok
korát. Minél távolabb voltak ezek a tengelytől, annál idősebbek voltak. A
vulkáni üveg korát az ún. „fission track”-módszerrel határozták meg. (A
„fission track'’-módszer a különböző ásványokban és kőzetüvegekben kis
mennyiségben jelenlévő 238U-izotóp spontán hasadása folytán az ásvány
finomszerkezetében előálló roncsolási nyomokat vizsgálja, és ezek
mennyiségéből - pontosabban ezeknek a mesterségesen létrehozott
roncsolási nyomokhoz viszonyított arányából következtet a szóban forgó
ásvány vagy kőzetüveg korára.) A bazalt korát pedig a kőzetdarabok
belsejéből kivágott olyan mintákból állapították meg, amelyek nem
érintkeztek a tengervízzel. A K-tartalmú tengervízzel való érintkezés
ugyanis hibássá teheti a szabványos kálium-argon módszer szerinti
kormeghatározást. (K/Ar módszer - radioaktív kormeghatározási módszer,
amely a kőzetben képződésekor jelenlévő 40K radioaktív izotóp és az annak
bomlástermékeként létrejött Ar-izotóp arányából következtet a
kőzetképződése óta eltelt időre.) (Az ilyen hibák elkerülése céljából a
Glomar Challenger által felszínre hozott bazaltminták közül csak azokon
végeztek ilyen kormeghatározásokat, amelyek a tengerfenék alatt nagyobb
mélységből kerültek elő.)

A kormeghatározás egy másik módja a mágnesespólus-váltás folyamatos

meghatározása lehetett volna a fúrási szelvény teljes hosszában, kezdve a
tengerfenéken, ahol a jelenlegi mágneses erőtér irányával azonos
mágnesezettségű az anyag, és folytatva lefelé, az egymást váltó póluscserék
megfigyelésével. Ezzel meghatározható lenne a legalsó kőzet kora. De ez a
módszer nem volt célszerű. Magokat csak időszakosan, bizonyos
térközökkel fúrtak, és a magfúrás során nem volt biztosítható az üledékes
kőzetek megfelelő orientációja, amiatt pedig a kőzetrészecskék eredeti
mágneses irányítottsága rekonstruálhatatlanná vált.

Kormeghatározás végül is a tengerfeneket alkotó vulkáni kőzet felett

közvetlenül talált üledékek mikroszkopikus kövületeinek megvizsgálásával
történt. Bár a New York-Dakar szakaszon 1968-ban a tűzkő többször is
megakadályozta, hogy a fúró elérje az üledék alatti bazaltot, három helyen
mégis sikerült bazaltmintát venni, és az ezek fölött talált kövületek minden
esetben összhangban voltak a tengerfenék-terjeszkedési elmélet alapján
előre kiszámított várható értékekkel. Megállapították, hogy a tengerfenék az
északi szélesség 30. foka körzetében évente 1,2 centimétert távolodik az
Atlanti-hátság gerincétől, s ez a folyamat legalább a felső kréta időszak óta,
azaz mintegy 80 millió éve tart. A legmeggyőzőbb bizonyítékot mégis a
harmadik; a Dakar-Rio de Janeiro közötti szakasz szolgáltatta. Az ismétlődő
nehézségek ellenére a déli szélesség 30. foka körzetében a hátságon
átfektetett szelvény mentén hét lyukban sikerült elérni a bazaltot.

A fúrás folyamán a 15. sz. fúrási helyen a 6. sz. mágneses anomália felett (a
hátságtól nyugatra fekvő hatodik mágneses anomália területén) a szél
óránkénti 55 kilométer sebességűre erősödött, és az önműködő
helyzetszabályozó berendezés még emberi beavatkozással is csak nehezen
tudta a hajót a lyuk felett tartani. Egy ideig úgy látszott, hogy a fúrócső
kiépítése elkerülhetetlen, de végül is a szél lecsendesedett. A 16. sz. fúrási
helyen az 5. sz. mágneses anomália felett (ez egy pozitív mágneses
anomália ugyancsak a hátságtól nyugatra) olyan erős volt az áramlás,
hogy a hajót szembe kellett fordítani vele, és járatni kellett a fő
hajtócsavarokat. Ebben a helyzetben a hajó a hullámokat oldalról kapta, ami
heves dülöngélést okozott. Emiatt a fúró állandóan nekiütődött a bazaltnak,
és a fúrószárban felgyűlő feszültség néha lehetetlenné tette a forgatást.
Végül is sikerült a fúrót kiemelni, és bár csaknem teljesen összetört, találtak
benne egy bazaltdarabot annak bizonyságául, hogy elérték a célt. A 17. sz.
fúrási helyen csak a harmadik kísérlettel sikerült átfúrni a kövülettartalmú
üledékes kőzeteket és mintát venni az alattuk fekvő bazaltból. A 20. sz.
helyre érkezve hidegfrontbetörést kaptak. A szél sebessége meghaladta az
óránkénti 55 kilométert. Amikor a jelzőkészüléket a vízbe dobták, azt
elkapta egy sebes, felszín alatti áramlás, és szinte hajtóvadászatot kellett
rendezni utána, hogy a hajó ne kerüljön ki a jelek hatósugarából.

Annak érdekében, hogy a tengerfenék terjeszkedésének elméletét

elfogadhatóan lehessen bizonyítani, meg kellett győződni arról, hogy a
fúrólyuk olyan kőzetet ért el, amely valóban akkor képződött, amikor a
kérdéses tengerfenék kialakult. Erre csak egy mód volt; bizonyossá
tenni, hogy a bazalt nem idősebb üledékekre ömlött. Ki kellett mutatni,
hogy kora megfelelt a fölötte fekvő üledékek ősmaradvány-tartalma alapján
számított terjeszkedési időtartamnak, mert csak ez bizonyította, hogy nem
kerülték el az üledéksorozat valamilyen fontos részét. A mozgási
időtáblázat feltűnő egyenletességet mutatott a hátság mindkét oldalán
keletre Afrika felé, nyugatra Brazília felé. A fúrásoknak a hátság gerincétől
számított távolsága 250-1300 kilométer között volt, és a kor mindkét
oldalon a mágnesespólus-változásból előre kiszámított értékekhez
közelinek adódott, márpedig ezek a tengerfenéknek ezen a részén
különösen egyértelműek voltak (lásd a 30. ábra térképét).

A tengerfenék terjeszkedésének elméletében kétkedők rámutattak, hogy a

szeizmikus mérések szerint az üledékvastagság nem növekedett jelentősen a
hátságtól távolabb fekvő területeken sem, márpedig ha a hátságtól távolabbi
tengerfenék valóban idősebb lenne, akkor fölötte feltételezhetően vastagabb
üledéktakarónak kellett volna kialakulnia.
A fúrások a szeizmikus méréseket igazolták, a kutatók azonban arra a
következtetésre jutottak, hogy az ülepedés nagyobb része a kérdéses
tengerfenékszakaszon a kialakulás korai időszakában történt, amikor az a
hátság közelében viszonylag kisebb mélységben feküdt, és a következő
években a felhalmozódás olyan kis mértékű volt, hogy csak kevéssel járult
hozzá a teljes vastagsághoz. A Glomar Challengeren dolgozó tudósok
szerint „általában arra következtethetünk, hogy a tengerfenék az Atlanti-
óceán déli medencéjében az utolsó 67 millió évben lényegében állandó
ütemben tágult”. A tágulás mértéke olyan volt, hogy a hátság ellentétes
oldalain fekvő pontok (így tehát Afrika, illetve Dél-Amerika is) évente 4
centiméterrel távolodtak egymástól az egész időszak (67 millió év) alatt.
29. ábra. A mélyen fekvő üledékekből feltolult sódómok vagy diapirok
szelvényei Nyugat-Afrika angolai partjai előtt. A bal alsó ábra az Atlantis
II. nevű hajó által 1972-ben felvett szelvény (Woods Hole Oceanográfiai
Intézet), miközben a felső térkép jobb oldalán látható A-B szelvény mentén
hajózott. Az alsó kép c-d szelvényrészletét kinagyítva mutatja a
túloldali szeizmikus szelvény. Az ilyen sófelnyomulások a kőolaj
felhalmozódására kedvező földtani szerkezeteket: csapdákat hozhatnak létre
Az Atlanti-óceán fenekén végzett fúrások nemcsak megerősítették a
terjeszkedési elméletet, hanem megkezdték az Atlanti-óceán kialakulásához
vezető félelmetes eseménysorozatnak a felvázolását is. A kontinensek
kettéhasadása - aminek hüllő őseink már tanúi voltak - nem éppen békés
folyamatként zajlott le. Az Atlanti-óceán születése után lerakodott üledékek
azt mutatják, hogy az Atlanti-óceán születése szinte wagneri volt: a vonagló
földkérget vulkánok törték át meg át. Az eseménysorozat ecseteléséhez
Immanuel Velikovsky élénk és romantikus képzeletére volna szükség. Ma
kevés az Atlanti-óceán fenekéről kiemelkedő működő vulkán, és
egymástól messze esnek: Jan Mayen-sziget, Izland, Azori-szigetek és
Tristan da Cunha-szigetek. Az Atlantióceán születésekor ez a tevékenység
azonban rettenetes lehetett: egyik vulkán a másik után tört ki és emelkedett
az óceán színe fölé, s az eget gőzrobbanások sötétítették el, amikor a
vulkán falainak megrepedése folytán a tengervíz és a nagy mennyiségű izzó
láva hirtelen összetalálkozott. Az üledékekben számos helyen találtak
vulkáni hamut. Így például a 1o. sz. fúrási ponton, az Atlanti-hátság északi
gerincétől nyugatra, igen mély vízben, több mint 30 méter vastag
üledék tartalmazott vulkáni eredetű ásványokat közvetlenül a bazalt felett.
A New York előtti szárazföldi küszöb lábánál mélyült egyik fúrólyuk több
vulkáni hamuréteget harántolt. mielőtt a fenéktől 621 méter mélységben
elérte a bazaltot. Ezt a lyukat ott telepítették, ahol az észak-amerikai
szárazföld elkezd kiemelkedni az óceánfenékből, tehát pontosan azon a
helyen, ahol az őskontinens kettéhasadásakor Amerika elvált Északnyugat-
Afrikától. A fúrásban talált legidősebb ősmaradvány mintegy 155 millió
éves volt. Ebből arra következtettek, hogy az állatok utoljára 170-180 millió
évvel ezelőtt sétálhattak volna át közvetlenül keletre a mai New York
területéről a Szaharába.

A tengerfenékre leülepedett vulkáni tufarétegekben vékony

mészkőrétegeket találtak. Ezeket a nagy hőmérséklet fényes zöld és vörös
színűre égette. E rétegek akkor rakódtak le, amikor az Atlanti-óceán még
sekély volt, és alig szélesebb a mai Vörös-tengernél. Néhány helyen a
nagy hőség, nyomás és a lávabenyomulások a mészkövet márvánnyá
alakították át. Díszítőkőül használt márványaink kacskaringós, töredezett,
gyüredezett rajzolata bizonyítja a tengerfenéken az ilyen lávabenyomulások
alkalmával lejátszódó mozgások agóniaszerű hevességét:

Ma már, a világ óceánjaiban lemélyült több száz fúrás után össze lehetne
állítani ezeknek a vulkáni hamu rétegeknek a globális kronológiáját, s ezzel
bizonyíthatóvá válhatna a világszerte lezajlott vulkáni tevékenység és az
óceánfenék terjeszkedése közötti összefüggés. Könyvünk elkészültéig
azonban ilyen időrendet egyelőre nem konstruált senki.
30. ábra. Az Atlanti-hátság mindkét oldalától különféle távolságokban
végzett fúrások (számozott pontok) kimutatták, hogy az üledékek annál
idősebbek, minél távolabb esnek a hátság gerincétől. Ha a korokat a hátság
középvonalától mért távolság függvényében grafikusan ábrázoljuk, akkor
egy csaknem egyenes vonalat kapunk. Ez arra utal, hogy a hátság
középvonalától való távolodás mind kelet, mind pedig nyugat felé
egyenletesen történt
Nemcsak erőteljes vulkáni tevékenység jellemezte az Atlanti-óceán
születését és növekedését, hanem egy olyan tevékenység is, amely
fémtartalmú üledékekben rendkívül gazdag rétegek szőnyegével borította
be az óceán fenekét. Valójában ez a folyamat még most is folytatódik. Ezt
először a Vörös-tenger különlegesen forró vizű mélyedéseiben figyelték
meg, de felfedezték, hogy a Csendes-óceánon is vannak hasonlóak.
Fontosságuk véges fémkészletekkel rendelkező iparosított világunk
számára kétségtelen. Ezeknek az ércfeldúsulásoknak az első jelei a 9. sz.
fúrási helyszínen, a Bermuda-hát északkeleti szárnyán jelentkeztek. A fúrás
utolsó 60 métere egy olyan agyagrétegen hatolt át, amely a kutatók
jelentése szerint „feltűnő színváltozást” mutatott. Színe a növekvő
vastartalom függvényében egyre vörösebbé vált. Közvetlenül a bazalt felett
a lyuk fenekén téglavörös agyagpalát találtak, amely „rendkívül gazdag volt
vas- és egyéb fém-oxidokban”. Ebben a rétegben nem voltak
ősmaradványok, de közvetlenül felette 70-100 millió éves kagylókat
találtak (felső kréta időszak). A röntgendiffrakciós módszerrel végzett
elemzés 11,7 százalék vas-oxid-tartalmat mutatott ki. Azóta a fúrások sok
helyen (bár nem mindenütt) tártak fel fémekben gazdag rétegeket
közvetlenül a bazaltaljzat felett a világóceánok fenekén. Észak-Amerika
nyugati partjai előtt az egyik helyen egy 6 méter vastag, gyakorlatilag tiszta
vas- és mangán-oxidból álló réteget fúrtak át. Alattuk, közvetlenül a
bazaltaljzat felett, 9 méter vastagságban kövülettartalmú anyag, mangán- és
vas-oxid-rétegek egymással váltakozó sorozatában haladt a fúró.

A 9. sz. fúrási helyen mintegy 800 méter vastag üledék alatt fekszik a
fémtartalmú réteg. De fémtartalmú üledékeket találtak a Kelet-
csendesóceáni-hátság (az Atlanti-hátság megfelelője a Csendes-óceánban)
felszínén, valamint a Vörös-tenger fenekén is, ahol a hátság
tengelyében húzódó hasadékvölgyben feltörő gejzírszerű forróvíz-kitörések
oldották ki a fémet a forró kőzetekből, és rakták le a tenger fenekén. Ha ez a
folyamat más óceáni hátságok hasadékvölgyeiben is lezajlott, illetve zajlik
ma is, akkor várható, hogy az ilyen fémtartalmú üledékeket, amint a
terjeszkedés következtében egyre távolodnak a hátságtól, egyre
vastagabban temeti el az óceánfenéki üledék. Ez megmagyarázná, hogy
miért fedi vastag üledék a New York előtt talált fémtartalmú rétegeket. Ott
240 méter mélységben a tengerfenék alatt találtak réz-, vas- és
cinktelepeket. Később, a hajó kutatóútjának 25. szakaszán, 1972-ben a
Madagaszkári- és Mozambiki-medencében végzett fúrások kimutatták,
hogy az Indiai-óceán üledékei is tartalmaznak ilyen érctelepeket. Mindent
egybevetve ezek az óceánfenéki érctelepek tulajdonképpen a világ
legkiterjedtebb ilyen jellegű fémdúsulásai. A földrengések és tengerfenéki
fényképek tanúsága szerint friss lávaömlések jelzik, hogy az Atlanti-
hátságot átszelő szakadékvölgyekben még mindig történnek erupciók.
Századunk egyik legmerészebb - Verne Gyula kalandos tenger alatti
utazásaira emlékeztető - tudományos vállalkozása a FAMOUS (French-
American Mid-Ocean Undersea Study - Francia-amerikai óceánközepi
tengeralatti tanulmányok - rövidítése, a „famous” annyi mint híres), francia-
amerikai közös vállalkozás az óceánközepi régiók tenger alatti
tanulmányozására. A FAMOUS-program merülőhajójának egyik elsődleges
feladata 2-3 kilométer mély víz alatti kanyonokban végzett kanyargós útján
az volt, hogy megvizsgálja a fémtartalmú üledékek keletkezéséhez vezető
erupciókat, és hogy megállapítsa, vajon még ma is tart-e az érctelepek
keletkezése. A vállalkozást az utolsó fejezetben írjuk le részletesen.

A fémtartalmú „szőnyeg” felfedezésével egyenlő fontosságú az a

felismerés, hogy kőolaj- és földgáz-felhalmozódásra alkalmas üledékek is
találhatók az óceánfenéken. Három fúrásban a Georgia és Florida előtti
szárazföldi küszöb alján néhány száz lábnál alig nagyobb
mélységből metánnal telített fúrómagokat hoztak fel. A New York előtti
fúrás fekete, széntartalmú rétegeket harántolt, amelyek meggyújtva elégtek.

Nagy izgalmat váltott ki Melvin N. A. Peterson, N. T. Edgar és C. C. von

der Borch (Scripps) - továbbá Robert W. Rex (riverside-i Kaliforniai
Egyetem), aki később az elemzőmunka egy részét végezte - jelentése a
kutatómunka második, New York és Dakar közötti szakaszáról. A Zöld-
foki-szigetek előtti szárazföldi küszöb lejtőjének lábánál nagy mélységből
olyan kőzetmintát hoztak a felszínre, amelyik egy evaporitokkal kitöltött
hatalmas medencére utalt. Ha valamikor az Atlanti-óceán - hasonlóan a
Vörös-, a Holt-tenger és a Tiberias-tó által alkotott lánchoz - egy sor észak-
déli irányú, keskeny, sekély tengerből állt, amelyek időszakosan
kiszáradtak, akkor vastag sórétegek csapódhattak ki. Ezeket később
olajfelhalmozódásra alkalmas rétegek fedhették be. Az Atlanti-óceán
növekedésével - a tudósok elgondolása szerint - ezeknek a lerakódásoknak
ketté kellett szakadniuk, és egyik részüknek Európával és Afrikával
együtt kelet felé, a másik résznek pedig az amerikai szárazfölddel nyugat
felé kellett sodródnia. Rámutattak, hogy a Szenegál-Gambiai-medencében
található sódómok messze kinyúlnak a szárazföldi küszöb lejtőjén lefelé, és
ha a kontinenseket egymáshoz illesztik, ez a terület pontosan szembeesik a
Kuba és Bahama-szigetek előtti evaporitos medencével. Hasonlóképpen -
mondták -a Gabon és Kongó előtti sós medence Afrika beöblösödésében,
amelybe pontosan beleillik Brazília kidudorodása, egybevág a brazíliai
Sergipe-medencével.

Időközben francia oceanográfusok, akik az óceánfenék jó néhány részét

tanulmányozták, megerősítették azt a véleményt, hogy az Atlanti-óceánban,
amikor az még fiatal és keskeny volt, kiterjedt olajtelepek képződhettek.
1970-ben azt jelentették, hogy a Jean Charcot nevű kutatóhajójuk
sódómokra emlékeztető, eltemetett képződményeket talált Labrador, Új-
Fundland, Marokkó és Portugália partjai előtt, valamint a Vizcayai-öbölben.
Összehasonlítva ezeket a felfedezéseket az Afrika és Írország, valamint más
partok előtt végzett kutatások eredményeivel (1972-ig ugyanezeket a
szerkezeteket megtalálták az afrikai Angola és a közép-amerikai Honduras
partjai előtt is), arra a következtetésre jutottak, hogy az atlanti medence
nyugati és keleti szegélye alatt hatalmas sólerakódások terülnek el.

A Glomar Challenger kutatóútjának második szakaszán részt vett tudósok

az alábbiakban összegezték következtetéseiket:

„Ezek a megfigyelések arra utalnak, hogy a középidő (mezozoikum) [a

jelentől számított 50-170 millió év között] és a harmadidőszak elején az
Atlanti-tenger nagyon hasonlított a mai Perzsa-öbölhöz, illetve Vörös-
tengerhez. Úgy gondoljuk, hogy először egy Perzsa-Öböl típusú
evaporittenger keletkezett. Erre utalnak a Mexikói-öböl Luan nevű
sólerakódásai. Akkortájt, amikor az Atlanti-tenger a jura és kréta
időszakban szélesedni kezdett, a széthúzódó ősi medencék tenger alatti
küszöbei mentén számos evaporitos medence alakult ki, s ezek azután
kettéhasadtak. A harmadidőszak elejéig az Atlantikumban egész sor peremi
helyzetű evaporitmedence képződött, beleértve a Szenegál-Gambiai-,
Gabon-Kongói-, Braziliai- és Karibi-medencéket. Ezek azután a mélybe
süllyedtek és betemetődtek.

A fenti gondolatmenet alátámasztja azt az elméleti meggondolást, hogy az

Atlanti-óceán, a Vörös-tenger és a Perzsa-öböl hasonló képződményekből
kezdett kialakulni, de az Atlanti-medence erősen kiszélesedett, a Vörös-
tenger csak kevéssé, a Perzsa-öböl pedig csak néhány száz lábnyira süllyedt
le. Ez az elméleti feltételezés azt sugallja, hogy a túlélő régi „Atlanti-öblök"
körvonalazása érdekében további fúrásokat kell mélyíteni az Atlanti-
óceánban. Egy olyan mélytengeri kőolaj tartomány lehetősége, amelyik
olyan nagy vagy nagyobb, mint a Perzsa-öböl, túlságosan is nagy ahhoz,
hogy megfelelő kiértékelés nélkül elvessék."

Egy ideig abban reménykedtek, hogy a nyugat-afrikai partoktól 650

kilométer távolságban, 4300 méteres vízzel fedett üledékek alatt észlelt
eltemetett, dómszerű felboltozódások a mély óceánközépi tengerfenéken
sódómok jelenlétére utalnak. Lévén a közeli Zöld-foki-szigetek vulkáni
eredetűek, az üledékes kőzetek szondázása végül is azt mutatta ki, hogy a
dómokat itt a közéjük feltoluló magmás tömegek nyomták felfelé oly
módon, ahogyan azt az olajmezőkkel kapcsolatos sódómok esetében is
megfigyelték. Egy olajmezőnek a felfedezése 650 kilométerre a parttól
szenzáció lett volna, de amikor a Glomar Challenger világóceánokat ide-
oda átszelő útjának 14. szakaszán egy ilyen test fölött átfúrták a 250 méter
vastag üledéket, kiderült, hogy a benyomuló test egy vulkánikürtő-kitöltés
volt. A kiábrándulást azonban csakhamar elhalványította a felfedezések egy
másik sorozata - amely talán a legdrámaibb volt a Mélytengeri
Fúrási Program eredményei között. Ez a megelőző szakaszon történt,
amikor a Glomar Challenger a Földközi-tenger vizein kalandozott.
10. Sivataggá változott tengerek és
elárasztott vagy kiemelkedő
szárazföldek
Azok, akik 1970 nyarán a Glomar Challengeren Gibraltárt elhagyva a
Földközi-tengerre hajóztak, nem feltételezték, hogy akkor egy egykori
mennydörgő, a maiaknál sokkalta hatalmasabb vízesés nyomai felett járnak.
Mégis számos jel mutatott arra, hogy azok között a meglepetések között,
amelyek az utazásnak ezen a szakaszán a tudósokra vártak, egy ilyen
természeti csoda is lehet.

1959-ben felfedezték, hogy a Földközi-tenger fenekét borító üledékek alatt

egy, a szeizmikus hullámokat erősen visszaverő réteg van. Most ezt a
talányt remélték megoldani.

Az 1961-ben végzett további kutatások kimutatták, hogy a Baleár-

medencében ezekből a rétegekből dómszerű szerkezetek emelkedtek ki. Ez
a medence az olasz Szardínia és a spanyol Baleár-szigetek között fekvő,
nagy mélységű, sík tengerfenék. Mélysége vetekszik az óceánok közepének
mélységével. Feltételezték, hogy benne vastag sóüledékek képződtek, mivel
ilyenek a szárazföldön is találhatók, a Földközi-tenger pereme körül
Spanyolországban, Olaszországban, Törökországban, Izraelben és Észak-
Afrikában. De éppen úgy, mint a Mexikói-öbölben fekvő Sigsbee Knolls
esetében, itt is nehezen tudták elképzelni, hogy egy ilyen mélységű
medence valaha is kiszáradhatott.

A Glomar Challenger által a Földközi-tengerben fúrt 27 lyuk közül 10

mélyült a Baleár-medencében vagy annak közelében. Az első 1970.
augusztus 24-én. Aznap este - a fúrószerszám kiépítése után - a munkások a
fúrót megmutatták a tudósoknak. „A fúrófogak között
réteges gipszdarabokat találtunk, amik első bizonyítékai annak, hogy a
Földközi-tenger feneke alatt sóüledékek fekszenek” - jelentették.
A harmadik lyuk kétségtelenül bebizonyította, hogy a szeizmikus
hullámokat erősen visszaverő rétegek valóban nagy kiterjedésű sórétegek.
Ebben a képződményben mintegy 60 métert fúrtak, miközben sok
anhidritmagot emeltek ki. Az anhidrit vegyi összetétele ugyanaz, mint a
gipszé, csak nem tartalmaz kristályvizet. Vegyileg mindkettő kalcium-
szulfát, és felhasználható gipszpor készítésére. De amitől a kutatók háta
borsódzni kezdett, az az a felismerés volt, hogy az ilyen rétegek rendszerint
olyan sekély, sós tavakból, tengeröblökből csapódnak ki, mint a Perzsa-öböl
menti, illetve észak-afrikai szebhák. Az arab országokban a szebha lapos,
sós agyaggal kitöltött mélyedés, gyakran a tengerpart közelében terül el, és
dagály idején elönti a sós víz. A nagyon ritkán lezúduló nagy esők is
megtölthetik vízzel. A víz a tűző napon elpárolog, és a benne oldott sók
egyre vastagodó sós, gipszes rétegeket alkotva kicsapódnak belőle. Az
anhidrit rendkívül sós vizekből 35 °C feletti hőmérsékleten csapódik ki. Ez
az állapot azonban a sivatagokra jellemző, nem pedig a mély óceánok
fenekére. A tudósok leírása szerint "a fúrómagokban vizsgált anhidritüledék
szerkezeti bélyegei mindenben hasonlóak az ősi és a mai sivatagi szebhák
sós rétegeinek üledékszerkezetéhez”. Véleményük szerint ilyen üledékek
hideg, mély vízben nem képződhettek, annak ellenére, hogy ezt az anyagot
a Földközi-tenger mai felszíne alatt 3148 méter mélységből hozták fel.

Ennek a vizsgálati szakasznak a résztvevői igencsak nemzetközi képet

nyújtottak, ahogyan az helyénvaló egy földközi-tengeri kutatóexpedíció
esetében. Egyik vezetőjük William B. F. Ryan volt a New York állambeli
Palisadesban működő Lament Obszervatóriumból; a másik Kenneth J. Hsü
a zürichi Szövetségi Műszaki Egyetemről. Mások Bécsből, az angliai
Cambridge-ből, Párizsból és Brestből, Cataniából és Milánóból,
Bukarestből és Bernből jöttek. Valójában: a munkálatok második
szakaszától kezdve törekedlek is rá, hogy a programnak nemzetközi jelleget
adjanak. A földközi-tengeri fúrásokról készült jelentést a két vezető: Ryan
és Hsü, valamint a milánói Föld- és Őslénytani Intézetből jött foraminifera-
szakértő, Maria B. Cita készítették. (A foraminiferák a tengervízben nagy
mennyiségben élő egysejtűek. Társulásaik megkövült maradványai
nagymértékben elősegítik az üledékes rétegek földtani korának
megállapítását.) A Földközi-tenger fenekéről vett kőzetmagok némelyike
édesvízi és elegyesvízi papucsállatkák maradványaiban gazdag rétegeket
tartalmazott. Ezek nyilván akkor éltek, amikor a medence el volt vágva a
nyílt óceántól, és vizét a beleömlő folyók kiédesítették. Bár a fúró csak
néhányszor tíz méternyit hatolt be a sós rétegekbe, a szeizmikus mérési
adatok, valamint a szicíliai kibúvások alapján megállapították, hogy a só
vastagsága „több kilométer” lehet. Hsü, Ryan és Cita kiszámították, hogy a
Földközi-tenger egyszeri kiszáradásából csupán mintegy 25 méter vastag
sóréteg rakódna le, és ebből a kősó (nátrium-klorid) közelítőleg 19 méter
lenne.

A tudósok végül is arra a következtetésre jutottak, hogy egy körülbelül

egymillió éves időszak alatt a tenger többször kiszáradt. Maria Cita néhány
fúrómagban a sórétegek között tengeri iszapot talált, ami arra utalt, hogy a
medencét ezenközben időről időre újra tengervíz töltötte meg. Ez okozhatta,
hogy a sórétegek sokkal vastagabbak lettek, mint amit a medence egyszeri
vízzel való feltöltődésétől és elpárolgásától várhatnánk. (Egyesek szerint a
nagy sófelhalmozódást a sónak magasabb helyekről történő lecsúszása is
elősegíthette.) Miközben a hajó egyik munkahelyről a másikra úszott, a
tudósok azon vitatkoztak, hogy mi lehet e jelenségek oka.
Figyelembe vették annak a lehetőségét, hogy a sós rétegek a jelenlegi
tengerszinten képződhettek, és néhány év alatt valami katasztrofális ütemű
süllyedés révén kerültek a mintegy 3 kilométer mélységbe. Végül is úgy
gondolták, hogy a só vastagsága inkább megmagyarázható egy mély
medence vizének ismétlődő elpárolgásával, mint egy sekély medencében
lezajló hasonló folyamattal. Hsü, Ryan és Cita végül is azt a magyarázatot
találta legmegfelelőbbnek, hogy a Gibraltári-szoros olyan „zsilipként”
viselkedett, amely a miocén időszak folyamán, úgy 6-8 millió évvel
ezelőtt, többször bezárult és kinyílt.

Mindezeken túlmenően az, hogy a Földközi-tenger alatti idősebb szintekben

megvannak a nyílttengeri üledékek, arra utal, hogy a Földközi-tenger és az
Indiai-óceán között korábban megvolt az összeköttetés, s ezen át a
tengerfenék hideg vize szabadon áramolhatott az Atlanti- és az Indiai-óceán
között. Számos bizonyítéka van annak, hogy Afrika és Ázsia között
valamikor hatalmas vízfelület: a Tethys-tenger helyezkedett el, amelyet a
későbbiek folyamán Afrikának az eurázsiai kontinens felé történő mozgása
préselt össze a mai Földközi-tenger keleti medencéjének méretére. Ugyanez
a mozgás hozta létre a hatalmas lánchegységeket az Alpokon át a
Szovjetunióban fekvő Kaukázusig és az iráni Zagroszig. Feltételezhetően ez
a ma is ható nyomás felelős a vulkáni tevékenységért és a számos
földrengésért Portugáliától Olaszországon, Jugoszlávián, Görögországon és
Törökországon át Iránig.

Úgy gondolják, hogy ez a folyamat szakította el az Atlanti-óceán Földközi-

tengeren át meglevő összeköttetését az Indiai-óceánnal (ahová ma csak a
Szuezi-csatomán keresztül juthatunk el), és emiatt került a gibraltári terület
olyan helyzetbe, hogy lehetővé válhattak az egymást követő kinyílások és
összezárulások. Amikor a szoros zárva volt, a medencébe ömlő folyók
vízmennyisége nem volt képes pótolni az elpárolgást. Ha a Gibraltári-
szoros ma bezárulna, a Földközi-tenger ezer év alatt teljesen kiszáradna.

„Amikor a kapu bezárult - írták a tudósok a mélyen fekvő síkság egyetlen

nagy playává változott. [A playa ismétlődően kiszáradó sós tó.] Ha a kapu
egy időre ismét megnyílt, akkor a terület csakhamar újra teljesen víz alá
került. A pliocén időszak kezdetén [5,5 millió évvel ezelőtt] a kapu végleg
kinyílt, minden akadály megszűnt, és a Földközi-tenger mind a mai
napig szoros része maradt a világóceánok rendszerének.”

31. ábra. A Felső-Nílus völgyének metszete; az egykor kiszáradt Földközi-

tenger kulcsa, A szovjet tudósok útmutatása szerint az asszuáni
duzzasztógát építésének előkészítő munkálatai során az alapkőzetig (gránit)
mélyített fúrások a viszonylag sík Nílus-völgyben mély, üledékekkel
kitöltött völgyet tártak fel, fenekén szűk szorossal. A völgy alsó részét régi
tengeri üledék tölti ki. A felső rész üledékei édesvíziek

Ennek az elméletnek legdrámaibb része a medence legutolsó, vízzel való

feltöltődése - amit Hsü, Ryan és Cita „az utolsó vízözönnek” nevezett.
Gibraltártól keletre egy nagyon mély és meredek küszöb van a
tengerszorosban. Ez nem egyéb, mint egy igen magas sziklafal, amely a
tenger kiszáradásakor láthatóvá vált. Ezen át ömlött be az Atlanti-óceán
vize, mint valami hatalmas vízesés, amilyent ember még sohasem láthatott.
Hsü szerint az alázúduló vízmennyiség százszor nagyobb volt, mint a ma
legnagyobb Viktória-vízesés a közép-afrikai Zambézi folyón, és ezerszer
nagyobb a Niagara-vízesés víztömegénél. Lehet, hogy lapos homlokú
őseink elgondolkozva legeltethették szemüket ezen a mennydörgő
látványosságon. A fúrásokat végző tudósok szerint a medence 100-1000 év
alatt telt meg. Ezenközben az áramló víz mély csatornát vágott a küszöb
talpába, amin át bejuthatott az óceán mélyebben fekvő hideg vize, magával
hozva a benne tenyésző élővilágot; benépesítve ezzel a Földközi-tenger
medencéjét is. De ma a csatorna ismét sekély, és a Földközi-tenger
túlságosan elszigetelt, meleg és sós ahhoz, hogy azoknak a korábbi
fajoknak a többsége létezni tudjon benne.

A tudósok többsége számára az a jelenség, hogy az Atlanti-óceán vize egy

hatalmas vízesésen át zúdult be a Földközi-tenger kiszáradt medencéjébe,
megtöltve azt, mint egy fürdőkádat, nagyon emlékeztetett Velikovsky és a
nagy világkatasztrófák más bajnokainak képzelgéseire. „Az az elgondolás,
hogy egy akkora tengermedence, mint a Földközi-tenger, teljesen
kiszáradjon, s több ezer méter mély űrt hagyjon szabadon a világra
egyenletesen kiterjedő tengerszint alatt, valóban természetellenesnek tűnik -
írta Hsü, Ryan és Cita védekezően. - Sokáig haboztunk, hogy elfogadjunk
egy ilyen merész elméletet, mindaddig, amíg a bizonyítékok egész sora meg
nem győzött bennünket. Amikor elgondolásainkat a párizsi és New York-i
konferenciákon először hoztuk nyilvánosságra, nagyon sok kételkedéssel
találkoztunk. Jól emlékszünk, hogy kollégáink negatív reakciói igen
hevesek voltak: szilárdan hitték, hogy az elgondolás fizikailag lehetetlen.”

Többek között azzal érveltek, hogy a Földközi-tenger medencéjének

hirtelen feltöltése 3,3 millió köbkilométer víz súlyával növelné a terület
súlyát; s ez a Föld tömegének eloszlásában olyan zavart idézne elő, amely a
bolygó forgásának stabilitását veszélyeztetné. Ezt Hsü és társai azzal
cáfolták, hogy a legutóbbi jégkorszak alkalmával 8 millió köbkilométer jég
halmozódott fel Északnyugat-Európában, és ez sem okozott semmiféle
lényeges változást a Föld forgásában.

Történt azonban valami ezen a New York-i sajtókonferencián, ami elindított

egy - az elgondolásukat alátámasztó - eseményláncolatot. A konferenciát
követően Ryan levelet kapott I. Sz. Csumakovtól, a Szovjet Tudományos
Akadémia Földtani Intézetéből. Ebben a következőket olvashatta:

A múlt októberben rövid közlemény jelent meg a szovjet sajtóban arról,

hogy ön befejezte a Földközi-tengert tanulmányozó expedícióját a Glomar
Challengeren. Kérésemre a TASZSZ levelezője, E. L. Shields asszony
elküldött nekem egy újságkivágást a New York Times 1970. október 10-i
számából „A fúrások azt jelzik, hogy a FöldKözi-tenger kisebb” címmel. Ez
a cikk annál inkább is magára vonta a figyelmemet, mivel egy ideje
tanulmányozom a Földközi-tenger fejlődését a késő miocén-korai pliocén
időszakban (4-7 millió éve), és az ön ideiglenes következtetései jól
egybevágnak az én következtetéseimmel (bevallom: nem valamennyi!),
vagy legalábbis közel állnak azokhoz. Következtetéseim a Földközi-tenger
déli partján fekvő némely országban végzett megfigyeléseim eredményei.

A szovjet szakember kutatásai magukban foglalták 15 fúrás

tanulmányozását, amiket a Nílus folyam medrében mélyítettek éppen egy
kissé délebbre az Asszuáni-gáttól. A gát szovjet mérnökök
közreműködésével készült, és fúrásokat mélyítettek az alapkőzet
mélységének, illetve fekvésének megállapítására, valamint az ezt fedő
üledékek megismerésére. Kiderült, hogy a jelenlegi folyam viszonylag
lapos medre alatt az alapkőzetben egy 290 méter mély szakadék van
üledékekkel kitöltve. A völgy legmélyebb része csaknem függőleges falú
szurdok. Csumakov szerint az a legfigyelemreméltóbb, hogy a szurdok
legalsó 150 méterét pliocén időszaki tengeri ősmaradványokban gazdag
üledék tölti ki.

Más szavakkal: ezt a Nílus torkolatától délre 1200 kilométer távolságban

fekvő szurdokot valamikor 5,5 millió évvel ezelőtt hirtelen elárasztotta a
tenger. Csumakov szerint a legelfogadhatóbb magyarázat az, hogy a Nílus
akkor véste ezt a szorost a sziklába, amikor a Földközitenger szintje 1000-
1500 méterrel mélyebben volt a mainál. Ezután a gyorsan beömlő
tengervíz sós vízzel öntötte el a szakadékot, és csak amikor azt az iszap
feltöltötte a tenger szintjéig, akkor halmozódtak fel az édesvízi
ősmaradványok. Azt az elgondolást, hogy valamikor régen a Nílus egy
mély kanyonon át egy üres földközi-tengeri medencébe folyt, az ősi
folyamágyakat távolabb is kimutató szondázások szintén alátámasztották.
Ráadásul Ryan megismerkedett egy Frank T. Barr nevű geológussal, aki a
líbiai Oasis olajvállalatnál dolgozott, és akinek volt egy elgondolása, amit
akkor a kollégái abszurdumnak tartottak.

A líbiai Szirti-medence alatt, a Nílustól nyugatra 960 kilométer távolságban

az olajkutatók több folyómedret találtak, amik 400 méterrel a mai
tengerszint alatt mélyen bevágódtak az alapkőzetbe. Barr úgy gondolta,
hogy ezek egy olyan folyórendszer medrei, amelyek akkor képződtek,
amikor a Földközi-tenger szintje a késő miocén időszakban hirtelen
lesüllyedt. Ez jól egybevágott a Glomar Challenger három kutatójának
megfigyeléseivel. Barrnak senki sem hitt, és egyetlen tudományos folyóirat
sem közölte a dolgozatát. Csak akkor jelent meg, amikor belefoglalták a
Glomar Challenger fúrási eredményeiről szóló közleményekbe.

A francia kutatók hasonló bizonyítékokat jegyeztek fel már korábban,

amikor a Rhone folyó völgyéről vitatkoztak. Csakúgy, mint Csumakov a
Nílus esetében, kimutatták, hogy a Rhőne torkolatától északra 300
kilométerre a fúrások tengeri üledékeket harántoltak egy régen eltemetett,
mély fjordszerű völgy fenekén. A Rhone deltája alatt ez a csatorna 900
méter mélységben van a felszíntől. A kedvenc magyarázat az volt, hogy
akkor a világtengerek szintje általánosan lesüllyedt, holott egy francia
kutató: G. Denizot már 1952-ben rámutatott, hogy a helyes válasz a
Földközi-tenger elszigetelődése és nagyarányú kiszáradása.

Azt az érvelést, hogy a Földközi-tenger azért nem száradhatott ki és nem

változhatott sivataggá, mivel ma a Földön semmiféle hasonló jelenséget
nem láthatunk, Hsü, Ryan és Cita a „lényegtől független általánosításnak”
nevezte, ami azon az elfogadhatatlan feltételezésen alapul, hogy a Földön a
feltételek viszonylag állandó jellegűek voltak, és nem változtak a földtani
idők folyamán („szubsztantív uniformitarianizmus”). A mai fiatal
geológusok közül számosan elfogadhatatlannak tartják az
uniformitarianizmus elméletét, ami nem enged meg olyan eseményeket,
folyamatokat, amelyeknek ma nem lehetünk a tanúi. (Az, hogy Földünk
földtani léte során igen mélyreható változásokon ment át, s ezért az
uniformitarianizmus (vagy aktualizmus) elve csak kelló körültekintéssel és
nem minden esetben alkalmazható, nem új keletű vélemény, a
geológusok többsége ezt már a század elején tudta.) Ez ugyanis a Földet az
emberi történelem nagyon is korlátozott perspektívájából kívánja szemlélni.
Egy szélesebb körű értelmezés - amely Harry Hess tetszését is megnyerte -
a természet törvényeit és néhány alapvető folyamatot, mint például a Föld
belsejében zajló lassú konvekciós áramlásokat, igen hosszan tartónak fogja
fel, de nem zárja ki a drámai fordulatok lehetőségét a földtörténet egy-egy
időpillanatában. A Földközi-tenger medencéjének sivataggá változása sok
következménnyel járt. Egy ilyen fejlemény például magyarázattal
szolgálhat a közép-európai éghajlat olyan alapvető megváltozására,
melynek eredményeként a késő miocénban, Hsü szerint: „a Bécsi-erdő
füves pusztasággá változott, és Svájcban pálmák nőttek”.

A XIX. század közepén Sir Charles Lyell, a korszerű földtan egyik atyja
megfigyelte, hogy néhány olaszországi üledékben az ősmaradvány-tartalom
változása a környezet 6 millió év előtti megváltozására utal. Ezt a változást
ő a miocén végeként, illetve a pliocén kezdeteként jelölte meg. A pliocén a
jégkorszakok előtti utolsó időszak. Most úgy látszik, hogy a földközi-
tengeri környezetváltozást a medence kiszáradása okozta, s ennek volt
köszönhető az atlantióceáni és indiai-óceáni ősökre visszavezethető tengeri
élőlényfajok kipusztulása is. A gibraltári kapu ismételt megnyílását követő
tengervíz-beáramlás volt pedig az a tényező, amely a medencét atlanti-
óceáni fajokkal töltötte meg.

Ha olyan 2-3 kilométer mély medencék, mint a Földközi-tenger, vastag

sórétegek lerakódása közepette képesek voltak kiszáradni, akkor ugyanez
megtörténhetett a nagyobbrészt zárt Atlantióceánban is, amelytől a
Mexikói-öböl még sokkal jobban el volt szigetelve, s ez az
elszigeteltség tette lehetővé az öböl legmélyebb részeiben talált sótömzsök
keletkezését. A földtudományok néhány tudósa mindazonáltal továbbra is
kételkedett „Hsü vízesésében”, és úgy gondolták, sokkal elfogadhatóbb az a
magyarázat, miszerint a medence a sós rétegek lerakódása után süllyedt le.
Azzal érveltek, hogy mialatt a só lerakódott a sekély medencében, hasonló
képződmények ülepedtek le a medence peremén is a tengerszint
magasságában. Szerintük az a legmegfelelőbb magyarázat, hogy az egész
terület a tengerszint körüli magasságban feküdt, de középső része
gyorsabban süllyedt, és ez alatt a süllyedés alatt vágódott be a Nílus és
Rhone kanyonja.

Gyakorlati szempontból a Földközi-tengerben végzett fúrások

legjelentősebb eredménye az a megállapítás volt, hogy a tengerfenék alatt
nagy olajtelepek rejtőzhetnek. Nagy volt a kísértés, hogy belefúrjanak a
látszólagos sótömzsök valamelyikébe, de a terv kivitelezőinek
megtiltották a sódómok megfúrását, mivel ez olaj- és gázkitörés veszélyével
járt volna. Egy ilyen kitörés különösen veszedelmes lett volna egy olyan
zárt medencében, mint amilyen a Földközi-tenger. Azt is feltételezték, hogy
a Földközi-tenger mellett élő nemzetek nem vették volna jó néven az ilyen
fúrásokat parti vizeikben vagy azok közelében. (Ez nem igazi Nagyon is
örültek volna néhány jó olajmezőnek. Azóta fel is tártak néhányat spanyol
és olasz vizeken. A vonakodás csupán a kísérlettel járó veszélyeknek szólt.)

Mindenesetre a jelentés szerint a Baleár-medencében fúrt 134. sz. lyukban

olaj jelentkezett, „egy nagy olajtelep jelenlétének lehetőségét jelezve”.
Tizenegy kutat cementdugóval zártak le, hogy kitörés ellen biztosítsák. Bár
a mélytengeri olajmezők megfúrásának technológiája még nem érett,
erőteljes fejlesztés folyik ezen a téren, és elkerülhetetlennek látszik, hogy
néhány évtizeden belül megkezdik ezeknek az olajmezőknek a feltárását is;
reméljük olyan módon, hogy a kitörés és a tengervíz szennyeződésének
lehetősége minimális lesz.
32. ábra. Annak az elgondolásnak a megvizsgálására, miszerint a Galápagos
árkos beszakadási övtől kiinduló terjeszkedés kettévágott egy ősi hátságot,
hogy belőle két új, egymástól messze elválasztott hátság: a Kókusz- és a
Carnegie-hátság alakuljon ki, a 155., 157. és 158. sz. munkahelyeken
fúrásokat mélyítettek. Az északi munkahelyeken talált legidősebb üledékek
vizsgálata azt mutatta, hogy azok eredetileg jóval délebbre, az egyenlítő
közelében ülepedtek le. Úgy gondolják, hogy az észak felé történő mozgás
az óceáni lemezt a Közép-amerikai-árok alá hajtotta, kiemelve Közép-
Amerikát a tengerből. Ez a tevékenység lehet az oka a területet időszakosan
megrázó földrengéseknek is, mint amilyen az 1972. évi
managuai Földrengés volt

Mindazoknak az erőfeszítéseknek ellenére, hogy a kutatómunkának

nemzetközi jelleget adjanak és távol tartsák tőle a politikát, jó néhány
csábító fúrópontot mellőztek politikai megfontolások miatt, és néhány
oceanográfus aggódni kezdett, hogy a politika esetleg akadályozni fogja a
tudományos kutatást, főleg a szárazföldi párkányokon. Az egyik ilyen hely,
amit politikai nyomásra kellett feladni, egy ígéretes sódómokkal tűzdelt
medence Kanada atlanti partjai előtt - az Egyesült Államok szerint
nemzetközi vizek alatt. A kanadaiakat aggasztotta az olyan tevékenység,
ami beszennyezheti parti vizeiket. Különösen féltek attól, hogy nagy
tankhajók szállítsák az alaszkai olajat a viszonylag jégmentes kanadai
tengeri átjárókon keresztül, amely útvonalat egy különlegesen erre a célra
épített óriás tankhajó: a Manhattan derített fel. Amikor tudomást szereztek
a partjaik előtti fúrási tervekről, hangoztatták, hogy tiltakozni fognak az
illetékes nemzetközi szerveknél. Ugyancsak fel kellett adni két fúrási helyet
az atlanti kutatás második szakaszán, az Észak-Brazil-hátság két ellentétes
oldalán. Mivel az Egyesült Államok nem ismeri el Brazília azon
bejelentését, miszerint felségvizeinek határát kiterjeszti partjaitól 200
mérföldre, Washington nem akart beavatkozni, más közvetlen és hivatalos
kísérletek pedig Brazília hozzájárulásának megszerzésére sikertelenek
maradtak.

Miközben a fúrások igazolták, hogy Gibraltárnak a Földközi-tengerrel

kapcsolatban a földtörténeti múltban „szabályozó” szerepe volt - amely
szerep ily módon jóval megelőzte a szoros jelenlegi katonai ellenőrző-
szabályozó szerepét sokkal messzemenőbb következményekkel járt a
Panamai-szorosnak az óceánok történetében játszott szerepe. Azt már
tudták, hogy a panamai szárazföldi „híd” mintegy 1o millió éve kezdett
kiemelkedni a tengerből, és hogy azelőtt szabad összeköttetés volt az
egyenlítői Atlanti-óceán és a Csendes-óceán között. De miért emelkedett
ki az isztmosz (szárazföldi híd), hogy gátat alkosson a két óceán között, és
mi volt ennek a hatása? A kérdés felderítése érdekében a Glomar
Challenger a földszoros mindkét oldalán fúrt néhány lyukat. A Panamai-
csatorna közelében mélyített karib-tengeri fúrás kimutatta, hogy a hely 5-10
millió évvel ezelőtt heves vulkáni tevékenység színhelye volt,
föltételezhetően akkor, amikor Közép-Amerika kiemelkedőben volt a
tengerből. A kiemelkedés magyarázatát azonban mégis a csendes-óceáni
oldalon sikerült megtalálni. Az elmélet szerint Közép-Amerika
kiemelkedését a tengerfenéknek a szétnyíló Galápagos-hasadékövtől
történő távolodása okozta. Ez az öv kelet-nyugati irányú párhuzamos
hasadékok sorozata a Galápagos-szigetektől északra. Rámutatott, hogy a
hasadékövvel párhuzamosan hátságok húzódnak attól mind délre, mind
pedig északra úgy, mintha valamikor egyetlen összefüggő gerincet alkottak
volna a hasadék mentén. A hasadék szélesedése szakította szét ez egységes
gerincet, és tolta annak egyes darabjait észak, illetve dél felé. Az észak felé
tolódott rész alkotja a számos töréses övtől szabdalt Kókusz-hátságot. Az
eredeti alakzat másik része a délre tolódott Carnegie-hátság.

Az elmélet szerint a tengerfenék észak felé mozgó része Costa Rica és

Panama partjai mentén alábukott a Közép-amerikai-árok egyik ágába, és
mélyen a kéreg alá tolódva, annak fölemelkedését okozta. Ez a folyamat,
amely az isztmoszt kiemelte, még ma is folyik, és a Costa Rica-i vasút
ismétlődő felmérése kimutatja, hogy a terület a csendes-óceáni part mentén
évente több centimétert emelkedik. A mozgás folytán az árok ottani
szakasza teljesen kitöltődött, és ma a Közép-amerikai-árok Mexikóváros
magasságától csak Costa Ricáig követi a tengerpartot, ott a Kókusz-hátság
északnyugati lábánál elvégződik. A nicaraguai fővárost, a part mentén
kissé feljebb fekvő Managuát 1972-ben sújtó földrengés azonban inkább
süllyedés, mint kiemelkedés következménye volt, és kapcsolata a terület
lemezmozgásaival még nem egészen világos.

Amikor a Glomar Challenger 1971-ben megkezdte a fúrást annak az

elméletnek az igazolására, miszerint a panamai „zsilip” záródását a
tengerfenéknek a Galápagos-hasadékövtől kiinduló szétterjedése okozta,
akkor fedélzetén volt az elmélet két előterjesztője: Tjeerd van Andel és G.
Ross Heath, mindkettő az Oregoni Állami Egyetemről. Az volt a tervük,
hogy mindkét hátságot megfúrják - a Kókusz-hátságot, amelyik az elmélet
szerint a hasadékövtől északra, hidegebb éghajlatú területek felé távolodott,
és a Carnegie-hátságot is, amelyik közelebb maradt az egyenlítőhöz. Ha a
feltételezett mozgás valóban végbement, akkor mindkét hátságban a
közvetlenül az alapkőzet felett fekvő legmélyebb üledékeknek hasonlóknak
kell lenni egymáshoz, és azt a gyors, kövületekben gazdag ülepedést
tükrözniük kell, amely az egyenlítői övre jellemző. A déli hátságon fentről
egészen a talpig azonos üledékeket kell találni, mivel ez a rész végig
az egyenlítői régióban maradt. Az észak felé mozgó hátságon azonban
kisebb, tehát „fiatalabb” mélységekben az üledéknek fokozatosan a
hidegebb, biológiailag kevésbé produktív vízben való lerakódást kell
tükröznie. A fúrás pontosan ezt igazolta. Sőt az északi hátságon mélyített
két fúrásban (155. és 158. sz.) az üledékek felső részében vulkánitufa-
beágyazásokat is találtak, amelyek nyilván akkor rakódtak le, amikor a
terület közelebb került az isztmosz kiemelkedésekor feltörő vulkánokhoz.

A vállalkozásban részt vevő tudósok a közép-amerikai „zsilip”

keletkezésével kapcsolatban az alábbi eseménysorozatot állították össze:

1. 70 millió évvel ezelőtt, a kréta időszak végét megelőzően, amikor

kihaltak a nagy dinoszauruszok, a zsilipet a két kontinenst összekötő
szárazföld zárva tartotta.

2. Az eocén folyamán - 40-45 millió évvel ezelőtt -, amikor az észak-

amerikai prériken kutya nagyságú őslovak futkároztak, a zsilip tárva volt,
szabad összeköttetést biztosítva a két óceán között. Ennek eredménye volt a
Karib-tengerben a kovahéjakban (főleg radioláriavázak) gazdag üledékek
felhalmozódása.

3. A miocénban, mintegy 10 millió évvel ezelőtt, megkezdődött a „zsilip”

bezáródása. Ez a folyamat 4 millió évvel ezelőtt, a késő pliocénban
fejeződött be. Az új szárazföldi híd lehetővé tette, hogy az akkor élt
emlősök szabadon közlekedjenek Észak- és Dél-Amerika között.

Vannak, akik azt gyanítják, hogy a földszoros fokozatos elzáródása az

óceáni áramlások irányának megváltoztatása révén, legalábbis az északi
féltekén, előmozdította a jégkorszakot. Az elzáródás előtt egy nagy
egyenlítői áramlat a Föld kerületének legnagyobb része mentén, az Atlanti-
és Csendes-óceán teljes szélességében, szabadon mozoghatott. Az elzáródás
után két különálló áramlási rendszer alakult ki. Ennek egyik része az
Atlanti-óceánban a Golf-áram. Ez megváltoztatta a viharok útját, és
melegebb, nedves levegőt szállított Közép-Kanadába, illetve Észak-
Európába. Ennek következtében télen több hó esett, és ahol a
hófelhalmozódás nagyobb volt annál a mennyiségnél, amit a nyári meleg
képes volt elolvasztani, ott ez hozzájárulhatott a jégkorszak kifejlődéséhez.

Az óceánkutató fúrások igen jó hatásfokú eszköznek bizonyultak a

jégtakaró-képződés kezdetének meghatározásában, mivel a jégtakaróból
származó jéghegyek a szárazföldről görgetegeket és mindenféle szárazföldi
kőzettöredéket vittek magukkal messze a tenger belsejébe. Ezek a
„jégtutajok” elolvadásuk alkalmával elejtik a magukkal vitt
kőzettörmeléket. Az leülepedik a tenger fenekére, és a később kiemelt
fúrómagokban könnyen felismerhető. A Bering-tengerben 6 millió év előtti,
miocén időszakból származó, „jégtutaj” szállította üledékeket csak kis
mennyiségben találtak. Mennyiségük a 4 millió év előtti középső pliocéntól
kezdve lényegesen megnőtt. Úgy gondolják, hogy Alaszkában ekkor
kezdődött a jelentékenyebb jégképződés. A kontinens atlanti oldalán, két
megvizsgált helyen a Labrador-tengerben az első jégtutaj szállította
üledék csak 3 millió éve jelent meg, amit időrendben megelőzött egy apró
szubtrópusi tengeri állatokból és növényekből álló gazdag élőegyüttest
tartalmazó réteg leülepedése. Ezeket feltételezhetően a Golf-áram hozhatta
ide egyik korábbi útvonalán.

1973 elején a Glomar Challenger az antarktiszi Ross-tengerbe a világ

legdélibb vizeire merészkedett, hogy néhány lyukat fúrjon a Nagy-jégfaltól
néhány tucat kilométernyire annak a Ross-jégpajzsnak a káprázatos jégfalai
előtt, amelyek semmivé tették a régi felfedezők álmát, hogy hajóval
jussanak el a Déli-sarkra.

Ezek és a valamivel északabbra mélyült fúrások kimutatták, hogy az

Antarktiszról már 20 millió évvel ezelőtt megkezdődött a jéghegyek
leválása - sokkal korábban, mint ahogy az északi félteke eljegesedése
megkezdődött volna. Az utóbbi időkben nagy figyelmet fordítottak azokra
a térképekre, amelyek szerint az Antarktisz még a történelmi időkben is
jégmentes volt. Figyelemre méltó ezek közül a térképek közül a Piri Reis
török tengernagynak tulajdonított térkép, amelyet ugyan csak 1513-ban
rajzoltak meg, de feltételezik, hogy régi idők felfedezőitől származó,
azóta régen elveszett információkon alapul. Ez durva körvonalakkal,
célzatosan úgy ábrázolja az Antarktiszt, amilyennek az a jégtakaró nélkül
mutatkozna.
Valójában a felfedező utazások legelején feltételezték, hogy messze délen
egy mérsékelt éghajlatú, lakott szárazulat terül el. Felfedezésük idején úgy
gondolták, hogy Új-Zéland és a Tűzföld ennek a szárazulatnak a
legészakibb részei, annak a kontinensnek, amelyet a különböző térképek
ugyancsak fantáziadús körvonalakkal ábrázoltak. Mégis a Déli-Jeges-
tengerben végzett fúrás egyszer s mindenkorra kiküszöbölte annak
lehetőségét, hogy a terület az emberi történelem bármely szakaszában
jégmentes volt. Sőt a Glomar Challenger eredményei kimutatták, hogy
mintegy 5 millió évvel ezelőtt a déli jégtakaró a mainál is nagyobb területre
terjedt ki. Ma a Ross-jégpárkány a szárazföldi jégtakarónak messze a Ross-
tenger déli részébe kiterjeszkedő jégnyelve. Mihelyt a jég ebben a
tengerben lebegni kezd, mozgása súrlódásmentessé válik, és az
egyensúlyi állapotnak megfelelő, 200 méteres vastagságot veszi fel. Ez
okozza északi homlokfalának: a Nagy-jégfalnak szembetűnő
egyöntetűségét.

A faltól északra mélyített fúrások tanúsága szerint a jégtakaró 5 millió évvel

ezelőtt olyan vastag volt, hogy a jégbe zárt törmelék barázdákat vésett a
jelenlegi tengerszint alatt 450-600 méter mélyen fekvő tengerfenékbe. A
tengerfenéknek ez a barázdáltsága megmutatkozott a Ross-tengeri
fúrásokban, és visszhangmérésekkel továbbnyomozható volt a jelenlegi
faltól 300-500 kilométernyi távolságig észak felé. Az antarktiszi jégtakaró
tekintélyes kiterjeszkedésének további bizonyítékát szolgáltatta a jégtáblák
által szállított és mintegy 5 millió évvel ezelőtt lerakodott morénatörmelék,
amit megtaláltak az Indiai-óceáni-hátság és az antarktiszi Wilkes-
föld közötti fúrásokból kiemelt kőzetmagokban. Ez a hátság kettévágja a
tengert, elkülönítve ezáltal Ausztráliát az Antarktisztól. Négy fúrást
mélyítettek a hátság és Antarktisz partjai között, hogy eldönthessék, vajon a
mindkét oldalon lerakódott legidősebb üledékek alátámasztják-e a hátságtól
való távolodás feltételezett időrendjét. A feltevés igazolódott, mert a
hátságtól növekvő távolság függvényében a földtani idő 13, 24, 42 és 50
millió év volt. Ebből levezették, hogy ez a szétterjeszkedés választotta le
Ausztráliát az Antarktiszról mintegy 55 millió évvel ezelőtt. Feltételezik,
hogy Ausztráliának és más kontinenseknek az Antarktiszról való leválása
lehetővé tette, hogy az óceáni áramlások körülfolyják az Antarktiszt, s
ennek eredménye lett 5 millió évvel ezelőtt a megnövekedett havazás és a
jégtakaró tekintélyes kiterjeszkedése.
Nem csupán azt mutatták ki a fúrások, hogy az Antarktisz jégtakarójának
kialakulása 20 millió évvel ezelőtt kezdődött. A jégfal közelébe mélyült
fúrásokban közvetlenül az alapkőzet feletti rétegekből felszínre hozott
magok azt is kimutatták, hogy ott a jelenlegi tengerfenék a tengerszint felett
volt, mielőtt a szárazulatot megterhelte a nehéz jégtömeg. Ez a felismerés
alátámasztja azt a nézetet, hogy az Antarktisz szárazföldi alapzata a
jégtakaró súlya miatt süllyedt minden más szárazföldi alapzatnál mélyebbre
a tengerszint alá. Ha a terhet eltávolítanák, a szárazulat újra kiemelkedne, és
sokkal nagyobb lenne, mint ma.

A Glomar Challengernek a Déli-Jeges-tengerre történő vezénylése a

hajótest bármilyen megerősítése nélkül, merész vállalkozásnak tűnt, és nem
is volt izgalommentes. Volt idő, amikor a radarernyőn 16 kilométer sugarú
körön belül 49 jéghegyet számoltak meg. A közeli jéghegyek mozgását a
radar segítségével állandóan jegyezték, és elhatározták, hogy ha bármelyik
5 kilométernél közelebb kerülne a hajóhoz, akkor a fúrószerszámot
haladéktalanul felhúzzák.

Tudták, hogy a jéghegyeket a víz alatti nagy tömegük révén nem a szél,
hanem a tengeráramlás mozgatja. Ezért gondosan figyelték és rögzítették az
áramlás irányát és sebességét. Megállapították, hogy a jéghegyek valójában
zegzugos vonal szerint mozognak, valószínűleg azért, mert víz alatti
felületeikre úgy hatottak az áramlások, mint a szél a vitorlákra. A 267. sz.
munkahelyen - ez egyike volt azoknak, ahol meg akarták határozni az
Indiai-óceáni-hátságtól való távolodást - egy jéghegy a hajó felé vette
irányát. Gyorsan kihúzták a fúrószerszámokat, és sietve távoztak; éppen
hogy elkerülve az összeütközést.

Bár különleges öltözéket viseltek, ezen a fúróponton a fúrólegénység

igencsak didergett. Különleges dízelégőket barkácsoltak a fellelhető
diribdarab csövekből, hogy a munkapadon elviselhetővé tegyék a
hőmérsékletet. A fúrás befejezése után a hajó jéghegyek között lopakodott
előre, olyan sűrű ködben, hogy 50 méterre sem láttak. „Minden
nélkülözhető embert mozgósítottak - kutatót és tengerészt egyaránt -, hogy
figyeljék a jéghegyeket” - jegyezték fel a műveleti naplóban.

A Ross-tengerben, a 273. sz. munkahelyen, amikor kihelyezték a

helyzettartó irányjelzőket a tengerfenékre, három jéghegy vált láthatóvá;
közülük a legközelebbi 13 kilométernyire. Mivel a víz csak 505 méter mély
volt, a hajót a fúróponttól legalább 14 méter sugarú körön belül
kellett tartani, hogy elkerüljék a fúrócső túlzott elhajlását. Általában ez nem
különösebben nehéz feladat a helyzettartó mechanizmus számára. De a
giroszkóp meghibásodása kézi irányítást tett szükségessé. A hajó
helyzetének megállapításához az egyik jéghegyet használták
irányjelzőnek, a fúrószerszámot pedig felhúzták.

33. ábra. Fúrási tevékenység a déli-sarkvidéki tengerekben

Miután a giroszkópot sikerült kijavítani, és a fúrószerszámot újra
lebocsátották, hogy új lyukat fúrjanak, a jelentés szerint „a három - radarral
»szemmel tartott« - jéghegy közül kettő megindult a hajó felé, mintha csak
mágnes vonzotta volna őket. Az első, amelyik a hajóhoz érkezett volna,
kisebb jéghegyecske volt. Amikor már csak 5 kilométerre volt a hajótól, az
Egyesült Államok Parti Őrségének (U. S. Coast Guard) jégtörője: a Burton
Island hozzálátott, hogy arrébb tolja. Sikerült is a hajó belső oldalától
mintegy 800 méternyire eltolnia. Valamilyen oknál fogva, talán az áramlás
változása miatt, azonban a jégtömb újra megindult a hajó felé. A lyukat
feltöltötték nehéz iszappal (az utolsó kőzetmagban gáznyomokat észleltek),
és a fúrószerszámot felhúzták annyira, hogy csak 20 méter mélyen volt a
tengerfenék alatt.”

A fúrási művelethez használt fúróiszap egy vegyszerekkel,

adalékanyagokkal kezelt különleges folyadék. Egyik fő feladata, hogy
nyomást gyakorolva a lyuk falára, megóvja azt a beomlástól. A
fúrószerszám fenti helyzete lehetővé teszi annak egy rakattal való gyors
feljebb húzása révén a hajó távozását a fúróponttól, amennyiben ez
szükségessé válna. Ha pedig a veszély mégis elmúlna, a szerszám könnyen
visszaengedhető a lyuk talpára.

A jégtömb víz feletti része körülbelül fele akkora volt, mint a jégtörő. De
mivel fő tömege a víz alatt rejtőzött, valójában a hajó nagyságának
kétszeresét tette ki. A Burton Island újra nekitámadt, miközben a jégtömb
ismételten átfordult. Egy alkalommal olyan erővel vágódott a hajónak, hogy
bezúzta a hajóorr vastag acélfalát. Alighogy sikerült ezt a jégtömböt
eltávolítani, a másik, nagyobb jéghegy is megindult a hajó felé. Mivel ez
méreteinél fogva stabilabb volt, ezért a jégtörő könnyebben félre tudta
nyomni. Ezután a fúrást folytatták. Amikor a két hajó továbbment az erősen
hullámzó tengeren a következő munkahelyre, a jégtörő sérült orrán át vizet
kezdett szedni, de szerencsére a beömlés nem volt veszélyes.

A következő útszakaszon a Glomar Challenger pályafutásának legrosszabb

időjárásával találkozott. Mivel semmiféle szárazföld sem állja útjukat, a
sark körüli szelek elérik az óránkénti 130 kilométer sebességet, a hullámok
a 12 méter magasságot, és a heves bukdácsolás és billegés miatt a hajó
sebessége szinte sétává lassult. Az egyik munkahelyen, Új-Zélandtól délre a
vihar 20 kilométernyire sodorta a fúróponttól, a vihar elültével azonban
sikerült a tengerfenéken még mindig működő irányjelzőt ismét megtalálni.

Hála a hajó kitűnő műszereinek, amik képesek voltak időjárástérképeket

kinyomtatni és fényképen ábrázolni az űrállomások által közvetített
felhőtakarókat, sikerült a legveszélyesebb viharokat elkerülni. Így például
naponta 4-9 képet kaptak az ESSA-8 űrszondától, továbbiakat a Nimbus-4
űrállomástól. Időjárástérképeket kaptak Ausztráliából, az Antarktiszról a
Mologyozsnaja szovjet és a McMurdo amerikai kutatóállomástól.

A panamai „zsilip” felderítésén kívül a Glomar Challenger törekedett

magának a Karib-tenger természetének megismerésére is. Sokan azt
gondolták, hogy ez a tenger egy elsüllyedt kontinensdarabot borított el; ma
azonban ez már valószínűtlennek látszik. Az Atlanti-óceán peremét
szegélyező kontinenseknek Sir Edward Bullard által történt egymáshoz
illesztése ugyanis Dél-Amerikát közvetlenül oda helyezi, ahol most a
Földközi-tenger fekszik. Ezért úgy látszik, hogy a karibi térséget vagy az
óceánfenék egy új darabja alakította ki, vagy pedig tulajdonképp
nem egyéb, mint a Csendes-óceán fenekének egy darabja, amely akkor
maradt vissza, amikor a két Amerika nyugat felé elsiklott a Csendes-óceáni-
lemez hátán. A karibi térséget az Atlanti-óceántól elválasztó vulkáni
koszorú tagjai közül néhány andezitlávát önt a felszínre. Ez a lávafajta azért
kapta az andezit nevet, mivel az Andok vonulatára és egyéb, a Csendes-
óceán körüli vulkáni területekre jellemző. Ez arra késztetett néhány
geológust, hogy a karibi vulkánokat a csendesóceáni „tűzgyűrűhöz”
tartozónak vélje. A Karib-lemezt azonban egy törésvonal a Közép-
amerikai-árok mentén elválasztja a Csendes-óceáni-lemeztől ott, ahol a
Csendes-óceáni-lemez a két Amerika nyugat felé, illetve a Kelet-
csendesóceáni-hátság kelet felé történő mozgása folytán alábukik.
Ennélfogva lehetséges, hogy a karibi térséget viszonylag új óceánfenék
„burkolja”, amely Észak- és Dél-Amerika szétnyílásakor keletkezett.
Néhányan azok közül, akik részt vettek a karib-tengeri munkálatokban, úgy
gondolják, hogy a Karib-tengert körülölelő Antillák ívét alkotó vulkáni
szigetek a következő okból jöttek létre: A Karib-lemez a két Amerika
ölelésében lassabban mozog nyugat felé, mint az Atlanti-lemez, ezért utóbbi
az előbbi alá tolódik be, lehetővé téve a szigeteket létrehozó vulkáni
tevékenységet. Bár a vulkánok legtöbbje a Virgin-szigetektől a Grenadine-
szigetekig kialudt, van köztük néhány, amelyik még működik. Ezt
bizonyítja a Martinique szigetén emelkedő Mont Pelée rettenetes kitörése
is. Ez a vulkán 1902-ben „izzó felhőt” bocsátott Saint-Pierre városára,
teljesen eltörölve a várost a föld színéről. A területen végzett fúrások itt a
kéreg drámai kiemelkedését mutatták ki. Több mint száz évvel
ezelőtt Christian Gottfried Ehrenberg - egyike azoknak, akik először
használták fel a mikroszkópi ősmaradványokat földtani problémák
megoldására - Barbados szigetét tanulmányozta. A sziget az Antilláktól
keletre 160 kilométer távolságra fekszik az Atlanti-óceánban. Az Antillák
egy előretolt darabjaként tartják számon, mivel maguk az Antillák a nyugat
felé mozgó atlanti kéregrészre csúsznak rá. Barbados hegyei között
Ehrenberg kitűnően megőrzött különféle nyílt-tengeri mikrofosszíliák
sorozatára bukkant az üledékes kőzetekben. Ez a rétegösszlet „óceáni
formáció” néven vált ismertté, és sok ellentmondásra adott okot. Valóban
mély óceáni régiókban képződhetett? És ha igen, hogyan került mostani
helyére?

A szigettől északkeletre 400 kilométer távolságban mélyített 475 méteres

fúrásból a Glomar Challenger a barbadosival teljesen azonos
ősmaradványokkal teli kőzetmagokat hozott a felszínre, bizonyítva, hogy az
elmúlt 45 millió évben a sziget több mint 5 kilométernyit
emelkedett. (Ezzel vált tulajdonképpen szigetté.) Sok olyan helyen történt
ilyen kiemelkedés, ahol az óceánfenék megközelíti a szubdukció övét, azt a
zónát, ahol az óceánfeneket alkotó kőzetek a kontinensek, illetve szigetívek
alá buknak. Ha egy acéllemezt lefelé hajlítunk, akkor az a része
megemelkedik, ahol a lefelé hajlás elkezdődik, és - úgy gondolják -
ugyanez történik a kéreglemezek esetében is.

A fúrások segítségével drámai alámerülésekre derült fény. Az egyik helyen

a legendás Atlantisz elsüllyedésére emlékeztető módon egy akkora
kontinensdarab süllyedt el, mint New Jersey, Connecticut és Massachusetts
területe együttvéve. Platón úgy írt az Atlantiszról, mintha az egy hatalmas
sziget lenne a minden oldalról kontinensekkel határolt óceánban Herkules
oszlopai (Gibraltár) mögött (holott a régi görögök előtt a két Amerika
ismeretlen volt).
Beszámolóját kétségtelenül legendák hatották át, mivel úgy beszélt
Atlantiszról, mint egy ellenséges nemzet otthonáról, akik megtámadták a
görögöket (igen valószínűtlen állítás ez egy, az Atlanti-óceánban fekvő,
történelem előtti szigetről):

Ez a hatalom az Atlanti-óceánból emelkedett ki [írta], mivel azokban az

időkben az Atlanti-óceán hajózható volt: és ott egy sziget helyezkedett el a
szorossal szemben, amit ti úgy ismertek, mint Herkules oszlopait; és az a
sziget nagyobb volt, mint Líbia és Ázsia együttesen, és ez volt az út más
szigetek felé, és ezekről át lehetett jutni az ellentétes kontinensre, amelyik
körülveszi az igazi óceánt; mivel ez a tenger [a Földközi-tenger] csak egy
Öböl a Herkules-szoros mögött, keskeny bejárattal, de a másik az egy igazi
óceán, és az azt körülölelő kontinens valóban határtalan nagynak nevezhető.

A szigeteken uralkodó nép - Platón szerint - hatalmát egészen Egyiptomig

kiterjesztette, és Athén leigázására törekedett, de vereséget szenvedett.

De azután [folytatja] erős földrengések és áradások pusztították el; és

egyetlen szerencsétlen nappal és éjszaka a hadsereg egy testként süllyedt a
föld alá, és hasonlóképpen Atlantisz szigete is eltűnt a tenger mélyében.

A tudósok az utóbbi években sokat vitatták ennek a mesének az alapjait.

Régóta ismeretes, hogy Thíra szigetén, Krétától 120 kilométerre északra,
egy katasztrofális vulkáni kitörés hamuval temetett be egy régi települést,
bár annak a településnek a helyzete és a kitörés lezajlása csak újabban vált
ismertté. Az eltemetett város több mint egy századdal ezelőtt bukkant ismét
a felszínre, amikor a vulkáni hamut, amiből kitűnő vízálló cement
készíthető, fejteni kezdték a Szuezi-csatorna építéséhez. A sziget némely
részén a hamuréteg 300 méter vastag.

Amikor 1947-1948-ban egy svéd expedíció az Albatross nevű hajóval a

Földközi-tengeren kutatott, akkor a tenger fenekén több helyen találtak
ilyen hamut, és a Vema által kiemelt fúrómagok felfedték ugyanennek az
anyagnak további előfordulásait is. Ugyanezt a hamut később számos más
szigeten is felfedezték. Most már bizonyos, hogy a hamutakaró a Földközi-
tenger nagy részét Egyiptom irányában is beborítja, bizonyítva, hogy az i. e.
1450 táján történt kitörés négyszer-ötször erőteljesebb volt, mint a Krakatau
1883-as kitörése. A Krakatau hamuja annak idején az egész világ felett egy
teljes éven át vörösre festette az eget naplementekor. A
Bostoni Szépművészeti Múzeum (Boston Museum of Fine Arts) 1967-ben
közölte, hogy a hamuba temetett Thíra városában végzett ásatások
eredménye szerint a város Pompeji minószi megfelelője volt, érintetlenül
maradt falfestményekkel és különféle háztartási eszközökkel. Pompeji
áldozataival ellentétben úgy látszik, hogy a lakosság zömének sikerült
elmenekülnie, bár egy fiatal férfi és nő holttestét megtalálták. A
szénizotópos vizsgálatok szerint a kitörés alkalmával haltak meg.

Ezért megerősödött az a feltevés, hogy Atlantisz valójában a Thírát és a

Szantorin szigetcsoportbeli szomszédait magában foglaló szárazföld
lehetett, amelyet az i. e. 1450-ben történt kitörés feldarabolt, illetve részben
elsüllyesztett. Thíra a Földközi-tenger északi oldalán húzódó vulkáni övhöz
tartozik, amely magában foglalja még a Vezúvot, az Etnát és a Strombolit
is. Jelenleg úgy gondolják, hogy a kitöréseket az Afrikai-lemeznek az
Európai-lemez alá történő alábukása okozta, illetve okozza ma is.

Platónnak az atlantiszi kormányról és az ottani szokásokról adott leírása -

amit szemmel láthatólag a politikai tudományok mintaleckéjeként dolgozott
ki - bizonyos szerepeket tulajdonít a szent bikáknak. Ez erősen emlékeztet a
minószi civilizációra:

Ott bikák voltak Poszeidón templomának a körzetében [írta]; és a tíz király,

aki egyedül volt a templomban, elmondta imáit, kérve, hogy elfoghassák az
istennek tetsző bikát, üldözőbe vették a bikákat, fegyverek nélkül, de
furkókkal és hurkokkal; és az elfogott bikát felvezették az oltárhoz, ott
átvágták a nyakát úgy, hogy vére a szent felírásokra folyt.

Az új felfedezések fényében úgy gondolják, hogy az i. e. 1450-ben történt

kitörés földrengésekkel, vihardagállyal és hamufelhőkkel járt, amik
elpusztították a minószi városokat és falvakat, belepték a földeket,
megsemmisítve a minószi birodalom élelmét biztosító nyájakat. Ezzel
hirtelen véget vetettek a birodalomnak csaknem oly módon, ahogyan azt
Platón tizenegy évszázaddal később leírta. Sőt vannak, akik azt gondolják,
hogy a hamufelhő elérte Egyiptomot is, ahol három napig elsötétítette az
eget, ahogyan azt az Exodusban leírták. Ez volt egyik alapja a bibliában
leírt hét csapásnak.
Mindenesetre csaknem egészen bizonyos, hogy Platón Atlantisza nem
Herkules oszlopai mögött terült el, ahogyan arra leírása utal, mivel az
óceánfenék vizsgálatából ma már tudjuk, hogy Gibraltártól nyugatra az
Atlanti-óceán kialakulása óta sohasem volt nagyobb sziget. Az sem látszik
elfogadhatónak, hogy azokban a korai időkben valamiféle civilizáció az
Atlanti-óceán távolságából meg tudta volna támadni Athént. Ezért a gyanú
mindenképp Thíra és Kréta minószi kultúrájára esik.

Az a föld, amiről a fúrások kimutatták, hogy elsüllyedt az Atlanti-óceán alá,

nem egyetlen nap, sőt nem is millió évek alatt merült el, és távol esett
Herkules oszlopaitól. Azokban az időkben, amikor a dinoszauruszok
társaságában megjelentek az első madarak és emlősök, ez a föld talán az
európai-amerikai földtömeg egy része volt még. Ma már csak az Atlanti-
óceán fenekén, félúton Írország és Izland között, utal rá egy széles tenger
alatti alakulat: a Rockall-pad. Belőle csupán a Rockall szigetecske emeli
fejét a víz tükre fölé. Mivel úgy tűnik, hogy a Rockall-pad kitölti azt az űrt,
ami akkor marad, ha egymáshoz illesztjük Európát, Grönlandot és
Amerikát, azért gyanítják, hogy a pad inkább egy elsüllyedt kontinentális
tömb, semmint az Atlanti-hátsághoz hasonló vulkáni alakulat. A Rockall
szigetecske meglátogatásakor kiderült, hogy gránitból áll, tehát
jellegzetesen kontinentális képződmény. Edward Bullard megjegyezte,
hogy ez egy érdekes filozófiai szempontot vet fel: „Ha az ember
önkényesen akar valamit egymáshoz illeszteni, az ellene szól - de ha meg
tudja mutatni, hogy önkényes feltevése teljesen helyénvaló, akkor ez az
érveit nagymértékben megerősítheti. Így például Rockall beillesztése [az
északi földterületek összeillesztésébe] meglehetősen önkényes volt, de
azután odamentünk, és kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy az kontinentális
- ezzel igazoltuk egy jóslat helyességét.’' Mikor a Glomar Challenger két
fúrást mélyített a tenger alatti fennsíkba, a kőzetmagok nemcsak
azt igazolták, hogy az szárazföldi eredetű, hanem azt is megmutatták, hogy
az elsüllyedés három gyors szakaszban zajlott le. Ezeket két, egyenként 5-
10 millió éven át tartó időszak választotta el egymástól, amikor csak
kismértékű süllyedés történt, illetve teljesen szünetelt a terület alámerülése.
A süllyedés összesen legalább 1400 méter kellett hogy legyen.

A tengerfenék paleomágneses vizsgálata azt mutatta, hogy amikor a

kontinensek szétválása, s ezzel az észak-atlanti medence kialakulása
megkezdődött, akkor a kontinensnek ez az „elveszett” darabja még
szorosan Grönlandhoz tartozott. Azután mintegy 55 millió évvel ezelőtt a
Reykjanes-hátságtól kiinduló tágulás kezdetén a pad levált Grönlandról, és
süllyedni kezdett. A gyors alámerülés három időszaka 55, 40, és 15 millió
évvel ezelőttre esik.

Az egyik fúrás talpáról kiemelt kőzetmintáról megállapítható volt, hogy ez

a kőzet elsüllyedése előtt a vízszint felett lehetett. A rétegekben talált
ősmaradványok elmesélték az alámerülés történetét: az alapkőzet feletti
üledékben először sekélyvízi fajok maradványai halmozódtak fel, majd a
közepes, végül a mély óceáni vizekre jellemző fajok találhatók bennük. Az
ősi olvadt kőzetintrúziók korának meghatározásából kiderült, hogy a
Rockall-pad Grönlandról történő leszakadása a földkéregben az egész
észak-atlanti medencét átszelő feszültségeket okozott, s ezek Skóciában
vulkáni kitörésekhez vezettek, míg másutt és magában a Rockall-padban is,
magmabenyomulásokat tettek lehetővé.

Annak a vízmélységnek a meghatározására, amiben egy adott képződmény

leülepedett, a fúrócsapatok által is széleskörűen használt módszer ama
mikroszkopikus tengeri egysejtűek és növények jelenlétének vagy
hiányának a vizsgálata, amelyeknek kagylószerű „burkai” kalcium-
karbonátból állnak. Ha a tengerek vizét lecsapolnák, akkor a medencék
magasan fekvő részeit ezek a burkok lepelként borítanák. Ugyanakkor a
mélyebben fekvő részek színe vörösesbarna lenne, mivel a mélyebb vízben
a kalcium-karbonát oldatba megy és kimosódik. Az Atlanti-hátság
két oldalán végzett fúrásokban nagy mélységből teljesen ép
ősmaradványokat emeltek ki, feltételezhetően azért, mert azt a területet a
gerinc közelében valaha sekélyebb víz borította. De a fúrómagokban
hasonló ősmaradványokat olyan rétegekben is találtak, amelyek 10-15
millió éve rakódtak le, amikor a terület nem volt a hátság gerincén. Ez két
okból lehetséges: vagy lejjebb szállt a „hóhatár” (a fehér fosszílialepel
széle), vagy a terület ismét kiemelkedett. Néhány oceanográfus ezt úgy
fogta fel, hogy az óceánfeneket alkotó olvadt kőzetek mozgása kiújult,
betolultak az atlanti tengerfenék rétegeibe, és azt mintegy 2000 méterrel
megemelve létrehozták az Atlantihátságot. Ez volt a gyors
hegységképződés időszaka Észak- és Dél-Amerika csendes-óceáni partjai
mentén, mintha ezeknek a kontinenseknek a nyugat felé történő mozgása
erőteljesebbé vált volna (bár semmi jele sincs annak, hogy az óceánfenék
terjeszkedése felgyorsult volna abban az időben). Azok, akik a „hóhatár”
alábbszállása mellett érvelnek, azt hangoztatják, hogy a
tenger hőmérsékletének és összetételének változása eléggé módosíthatja a
kalcium-karbonát oldhatóságát ahhoz, hogy alapvető változásokat
hozhasson létre a demarkációs vonal előfordulásának vízmélységeiben.

Mindazonáltal a vízmélység változásait kétségkívül jelzik az

ősmaradványok. A vízmélységmérés fúrómagokban talált őslénytársulások
maradványainak vizsgálatán alapuló módszerével épp ezért sok jelentős
alámerülést lehetett kimutatni. Így például a brazíliai partokkal 1000
kilométer hosszúságban párhuzamosan futó tenger alatti hátság olyan
korallzátonyokat tartalmaz, amelyeket most üledékek takarnak, de 30 millió
évvel ezelőtt a felszínen voltak. Egy ideig a korallzátony növekedése lépést
tartott az alapzat süllyedésével, és a telep virágzott az élet fenntartásához
nélkülözhetetlen árapályövben. Azután valamilyen oknál fogva, mint
például a tenger lehűlése vagy a süllyedés meggyorsulása, a korallok
elpusztultak, és az ősi zátonyok ma a felszín alatt 3,5 kilométer mélyen
fekszenek.
34. ábra. Hogyan süllyedt el a kontinentális töredék, hogy az Atlanti-óceán
fenekének részévé váljon (Rockall-pad) Az alapkőzetig lemélyített fúrások
a ii6. és 117. sz, munkahelyen kimutatták, hogy a Rockall-pad valamikor
szárazföld volt, amely három egymást követő epizód során süllyedt a
tengeri mélységekbe. Valószínűleg az Ősi kontinens: Laurázsia egy
töredéke, amelyik visszamaradt, amikor Grönlandot és a Brit-szigeteket az
Atlanti-óceán északi részének szétnyílása eltávolította egymástól

Bár a fúrási tevékenység erősen alátámasztotta Harry Hessnek az

óceánfenék terjeszkedésére vonatkozó elméletét, mégis azt is kimutatta,
hogy egyik elgondolását el kell vetni. A guyot-k - a nyugati Csendes-óceán
mélyére süllyedt lapos tetejű hegyek - eredetének megmagyarázása céljából
Hess feltételezte, hogy egy ma már nem létező hátság - ő ezt Darwin-
kiemelkedésnek nevezte - húzódott át azon a területen délkeletről
északkelet felé. A guyot-k ennek a kiemelkedésnek a mentén alakultak
volna ki, sekély vízben, és később nagyobb mélységbe süllyedtek volna,
miközben a hátság maga is elsüllyedt, s így kialudt vulkánok, elsüllyedt
korallzátonyok és guyot-k láncait hagyta hátra. Ezzel szemben a hatodik
szelvényvonalon készült egymást követő fúrások alapján a kutatók azt
állapították meg, hogy az egész Közép-csendesóceáni medence - ahelyett,
hogy a Darwin-kiemelkedéstől induló szétterjedési folyamat
alakította volna ki - inkább úgy néz ki, hogy onnan „vándorolt el”, ahol ma
az Egyesült Államok nyugati része terül el. Kimutatták, hogy a Csendes-
óceán aljzata annál idősebb, minél távolabb hajózunk nyugat felé, egészen
addig, amíg el nem érjük Japán szomszédságában a Mariana-árok és a
Bonin-árok melletti észak-déli vonalat. Az egyik - valamivel ez előtt a
vonal előtt mélyített - fúrásból megállapították, hogy ezen a területen már a
jura időszak óta (tehát mintegy 150 millió éve) mélytengeri üledékek
rakódtak le. „Úgy látszik, ez a terület a Csendes-óceán legöregebb
részei közé tartozik - írta Bruce Heezen és A. G. Fischer, a tudományos
kutatócsoport vezetői -, és talán éppen ez a középkori óceánfenék
legnagyobb, máig fennmaradt darabja. Lehetséges, hogy létrejöttéért a
jelenlegi Kelet-csendesóceáni-hátság középidei őse felelős.” (A középidő
utolsó része a jura és a kréta időszakot foglalja magában, 180, illetve 70
millió évvel ezelőtt.)

Úgy látszott tehát, hogy a Csendes-óceán északi medencéjének aljzata több

mint 150 millió éve a Kelet-csendesóceáni-hátságtól nyugat felé vándorolt.
A hátság egy részét időközben eltüntette az Egyesült Államok területének
nyugati irányú mozgása. A Filippínó-tenger alatt, amelyet a Közép-
csendesóceáni-medencétől a Mariana-árokrendszer választ el, a kéreg
sokkal fiatalabbnak bizonyult. Ez a felismerés eleinte különösnek tűnt a
kutatók számára. Egyikük szerint „ez valóban nem illik bele a jelenlegi
elméletekbe”. Elfogadható magyarázatnak látszik, hogy a nagy Csendes-
óceáni-lemez a Mariana-, Bonin- és Japán-árokrendszer alá tolódik be, ezért
ettől a vonaltól nyugatra a csendes-óceáni aljzat sokkal fiatalabb, és valami
másféle módon keletkezett.

Ennek a nagy - csaknem az egész északi Csendes-óceánt felölelő -,

északnyugat felé mozgó lemeznek a déli határa a Karolina-szigetek mentén
húzódik. A szigetek közül legismertebb Truk, ahol egy fontosabb japán
erődítmény volt a második világháborúban. A szigetek a gerinc felszínre
bukkanó részei. Az északi szárnyon mélyített fúrások közvetlenül a mintegy
30 millió éves oligocén üledékek alatt egy hatalmas bazalttakarót tártak fel,
hasonlót ahhoz, amely sok millió évvel ezelőtt egymást követő
lávafolyásokkal betemette az Egyesült Államok északnyugati partvidékének
nagy részét. Az ilyen nagy bazaltplatókat a Hold sötét, viszonylag sík
„tengereihez” (a ,,mare”-khoz) szokták hasonlítani. Mindenesetre a
Karolina-szigetektől északra fekvő formáció vagy annak a területnek
eredeti kéregdarabját képviselheti, vagy pedig később egy idősebb
kéregdarabra ömölhetett. Ezt a kérdést a tíz tudósból álló csoport nem tudta
eldönteni.

A kutatók ezen a munkaszakaszon kerültek először érintkezésbe a tájfunnal.

A fúrási program elején kerülték azokat a vizeket, ahol tájfunok, hurrikánok
vagy más tengeri veszélyek válságos helyzetbe hozhatták volna őket. De
fokozatosan bátrabbakká váltak; bemerészkedtek a ködös, viharos Észak-
Atlanti-óceánba, ahol néha jéghegyekkel találkoztak, azután behajóztak a
nyugati csendes-óceáni tájfunok szülőhelyére. (Az Antarktisz jéghegyeivel
később dacoltak.)

A viharokra hajlamos vizeken a fúrás legfőbb veszélye nem a fúrószerszám

kihúzásához szükséges idő, hanem a szerszám megszorulásának lehetősége.
A megszorult szerszámot rendszerint robbantással szabadítják ki. Ehhez
robbantótöltetet bocsátanak le a megszorulás helye fölé, és a fúrócsövet
robbantással kétfelé választják. Sajnos a művelet kimenetele eléggé
bizonytalan.
35. ábra. A tengerfenék különböző részeinek kora az Északnyugat-
csendesóceáni-medencében (millió években)

Az egyik legdrámaibb küzdelem egy fúrócső kiszabadításáért - szerencsére

nem tájfun idején - 1971-ben folyt a Bonin-árok közelében, Japántól
délkeletre. A fúró 6151 méter mély víz alatt egy tűzköves rétegsorban
megszorult. Egész sor művelet végrehajtásával igyekeztek a drága
szerszámot kiszabadítani. Először egy kenőolaj-„koktélt” nyomtak le a
csőbe. Ez 5500 liter használt motorolaj, 3200 liter nyersolaj és 32 köbméter
gél-víz keverékből állt. Mivel a szerszám így sem szabadult ki,
lebocsátottak a csőbe egy robbantótöltetet, hogy azt 1 méterrel az
óceánfenék alatt felrobbantsák. Nem sikerült felrobbantani. Ezután egy
különleges, a páncélököl elvén működő vágószerszámot építettek be a
lyukba (ez a robbantótöltet által fejlesztett szúrólánggal körbevágja a
csövet). Háromszori beépítés ellenére sem sikerült a csövet elvágni. Azután
megkísérelték a fúrócsövet kirángatni a lyukból úgy, ahogy egy földbe vert
cöveket szokás kihúzni. Csakhogy a „cövek” itt több mint 6 kilométer
hosszú volt. Hogy a lassú, ide-oda hajlítgatás lehetséges legyen, a
csőoszlopot megtoldották 146 méter további csővel. Azután a hajó 600
métert előre-hátra úszott, majd egy 230 méter sugarú kör mentén járt körbe
a cső felső végével; de mindez hiábavaló volt. Végül egy módosított
lángvágót bocsátottak a csőbe, amelyik kifogástalanul működött, és a csövet
közvetlenül a fenék felett elvágta. Így a lyukban levő rész kivételével
sikerült az egész csőoszlopot megmenteni.

Szerencsére, amikor a Glomar Challenger először került tájfunba, a fúró

nem volt ennyire megszorulva. Hogy megfeleljen a kalandos
vállalkozásnak, a hajót ellátták mind a navigációs, mind pedig az
időjárásjelző szatellitek adásainak a feldolgozására alkalmas
berendezésekkel. Az Egyesült Államok Haditengerészete négy -
cirkumpoláris pályára állított - űrállomásának valamelyikére hangolva a
hajó elektronikus berendezései segítségével képes volt a helyzetét a világ
bármely pontján 180 méter pontossággal meghatározni, tekintet nélkül a
felhőkre vagy arra, hogy a Nap vagy a csillagok láthatók-e. Ez a pontosság
azért volt szükséges, hogy a hajó visszatalálhasson előző munkahelyére a
nyomokat nem hagyó óceánon. 1969. július 22-én az időjárásjelző szatellit
riadót jelzett Guam szigetétől délnyugatra. A Földnek arról a részéről
készüli fénykép, amelyet a fölötte elhaladó ESSA-8 közvetített a hajóra, jól
mutatta a Nemzeti Időjárásjelző Szolgálattól (National Weather Service) a
hajóra vezényelt meteorológusnak: Charles L. Greennek a kialakuló
tájfunra jellemző csigavonalban kavargó felhőzetet. A hajó a
tájfun közepének a közelében állt az egyik fúróponton dolgozva. A fúró
mélyen az óceán feneke alatti kőzetekben haladt. Ahhoz, hogy a hajó a
veszélykörzetet elhagyhassa, a fúrócsövet fel kellett volna húzni, ami több
órai munka. Green a következőket írta a munkanaplóba:

„De. 10 óra. - Tropikus depresszió közvetlenül felettünk. A légnyomás

három óra alatt 4 millibart esett. Tájékoztattam a kapitányt, és
megmutattam neki az ESSA-8 által közvetített fényképet, amely világosan
mutatja a fejünk feletti helyzetet... A szél sebessége állandósult 30 csomó
(körülbelül 60 km/óra), 40 csomós (80 km/óra) lökésekkel.
Hullámmagasság 3 méterig. Remélem, hamarosan elhúz nyugat felé.”

Ugyanaznap később: „A fúrócsövet felhúzták, és most sebesen haladunk.

Az állandó szélsebesség 80 km/óra, 100 km/óra sebességű lökésekkel. A
hullámok 4-5 méter magasak.” A vihar a Viola névre keresztelt
„szupertájfunná” erősödött, óránkénti 240 kilométer
szélsebességgel. Tajvanon és a Fülöp-szigeteken legkevesebb 20
emberéletet oltott ki.

Annak bebizonyítására, hogy a Csendes-óceán aljzata, mozog, az egyik

legkorábban felvetett gondolat az volt, hogy kövessék nyomon az egyenlítő
környéki gyors ülepedéssel jellemzett zóna mozgását. Az északi és déli
féltekéről egymás felé tartó és az egyenlítő mentén összetalálkozó
tengeráramlások tápanyagokban igen gazdag vizet hoznak a felszínre. A
meleg, napfényes trópusi viszonyok között ez az óceáni élet tobzódásához,
következésképp rendkívül gyors és nagy mennyiségű üledékképződéshez
vezet. Az egyik fúrás például a nyolcadik menetvonalon, az egyenlítő
közelében, távol mindenféle szárazföldi üledékforrástól 4,8 kilométer
vastag üledékes rétegsort harántolt az óceán fenekén. Ezek az üledékek sok
krétaszerű mészanyagot tartalmaznak, és gazdagok az óceáni élet egyéb,
mészben dús maradványaiban is. Ezért ezt az övet egyenlítői
„krétavonalnak” nevezték. Ha a tengerfenék valóban elmozdult a
hátságokhoz képest, akkor magával kellett hogy vigye a korábban
képződött „krétavonalakat” is.

Ennek bizonyítására hat lyukat fúrtak az északi szélesség 420 és a déli

szélesség 120 között, a 146° nyugati hosszúságkor mentén észak-déli
irányban. A krétavonal jelenlétét más fúrásokban is kutatták, így például
négy - Japán magasságában a Japán-ároktól keletre több száz
kilométer távolságban fekvő - fúrásban. Ebben a négy lyukban a felső
rétegekbe számos vulkánitufa-pad települt, bizonyítva, hogy az
óceánfenéknek ez a része fokozatosan közeledik a vulkánokban bővelkedő
Japánhoz. Olyan folyamat ez, amely idővel a kérget a Japán-árok alá
csúsztatja majd. És még ott is, az egyenlítőtől több mint 3200 kilométer
távolságban északra, megtalálták az árulkodó krétavonalakat, amiknek a
kora 150 millió évre nyúlik vissza. Világossá vált, hogy a Csendes-óceán
aljzatának mozgása több ezer kilométerre terjedt ki. Az egyenlítői területek
vizsgálata azt is megmutatta, hogy a gyors leülepedés öve 40-50 millió
évvel ezelőtt különösen széles volt. Ezt azzal magyarázták, hogy akkor egy
széles, a mainál sokkal erőteljesebb egyenlítői tengeráramlás létezhetett,
mivel a panamai „zsilip” nyitva volt.
Az óceánközépi fúrómagok értékelését megnehezíti az a körülmény, hogy
anyaguk egy részét turbidites áramlások moshatták oda messzebbről. A
turbidites áramlások a tengerfenék iszaplavinái”. Az Atlanti-óceán közepén,
a brazíliai partokkal szemben felszínre hozott fúrómagokban
féldrágaköveket: topázt, turmalint, akvamarint találtak. Persze nem azért,
mert valami dúsgazdag tengeri utas a vízbe hajította őket (általában csupán
mikroszkópi méretűek), hanem azért, mert a turbidites áramlások
odamosták őket az Amazonas 1400 kilométerre fekvő torkolatától. Ezek az
ásványok az Amazonas medencéjére jellemzőek. A féldrágaköveket
tartalmazó kőzetmagokban növénymaradványokban gazdag, 1-2 centiméter
vastagságú közbetelepüléseket is találtak, amiket valószínűleg a folyam
áradásai vittek a tengerbe.

Ez az anyag a Vema-törésöv néven ismert terület egyik legnagyobb

kanyonjában rakódott le. Ez a törésöv - amint arról már volt szó - az
Atlanti-hátság egymáshoz képest elcsúszott darabjai közötti határt jelöli ki.
Mivel úgy gondolták, hogy a törés fiatal, a benne felhalmozódott
üledékeknek akusztikus mérésekkel kimutatott nagy vastagsága sok
fejfájást okozott a tengeri geológusoknak. A fúrások alapján ezt most a
turbidites áramlások révén nagy mennyiségben odaszállított Amazonas-
hordalékkal próbálták magyarázni. Ténylegesen, a fúrómagok tanúsága
szerint, a szakadék feltöltődésének üteme olyan gyors volt, hogy az alig
több mint egymillió év alatt megtelt. Néhány esetben az üledék felfedte,
hogy mi történhetett a közeli szárazföldeken. Afrika partjai előtt a fúrások
vastag üledékeket fúrtak át, amik akkor keletkeztek, amikor 20-25
millió évvel ezelőtt az Atlasz hegység gyorsan kiemelkedett, és megtámadta
az erőteljes erózió.

Hasonlóképpen a Bering-tengerben is bizonyítékot találtak arra, hogy 12

millió évvel ezelőtt óriási méretű erózió pusztította le a szárazföldet és
szigetívet. Feltételezhetően ez volt a hegyek gyors kiemelkedésének
időszaka az Alaszka, Aleut-szigetek és Szibéria által határolt
tenger partjain. (Ahogyan korábban említettük, ekkor az Atlanti-óceánban
is felgyorsult az óceáni aljzat terjeszkedése.) A Bering-tenger aljzatának
törmelékkel történt elárasztását a kovamoszat-állomány robbanásszerű
fejlődése követte. Ezt a fúrómagokban található, szép mértani formákban
gazdag kovavázak bőséges előfordulása bizonyítja.
A fúrások által megvizsgált folyóhordalékkúpok között volt a Gangesz és a
Brahmaputra folyók által a Bengál-öbölben lerakott üledék - a
legkiterjedtebb a világon -, és az Astoria-törmelékkúp, amit a Columbia
folyó terített el sok száz kilométeren át a Csendes-óceán fenekén. Fák,
bokrok, és füvek virágpora és spórái kerültek elő nagy mennyiségben az
Astoria-törmelékkúp üledékeiből. Megállapíthatjuk belőlük, hogy
Washington és Oregon államok éghajlata 2 millió évvel ezelőtt sem volt
melegebb, mint ma.

A tudósok annak a vizsgálata közben, hogy megértsék, miként tolódnak be

az óceáni lemezek a kontinensek alá, sokat törték a fejüket azon, hogy mi
történik a lemezekre rakódott üledékkel. Ahol a lemez legörbül, hogy a
földkéreg egy másik lemeze alá nyomuljon, ott jellegzetes árokforma alakul
ki. Jó példa erre az Aleut-szigetek csendes-óceáni oldalával párhuzamos
árok. A tengerfenék-terjeszkedés elméletében kételkedők rámutattak, hogy
néhány árokban az akusztikus mérések laposan fekvő üledékrétegeket
mutattak ki, ami békés, zavartalan körülményekre utal. Ezzel szemben az
Aleut-árok szárazföld felé eső oldalán mélyített fúrás erősen
tömörített, összenyomott üledékeket harántolt, ami bizonyítani látszik, hogy
a Csendes-óceán laposan fekvő üledékeit a nyomás rásajtolta a kontinentális
tömbre úgy, mint ahogyan az ágynemű nekigyűrődik a falnak.

Számos óceáni területen értek a fúrások sok fejtörést okozó tűzköves

rétegeket. Ezek képezték a mélyfúrási akció első komoly akadályát. De mi
lehet az oka annak, hogy meghatározott helyeken az óceánfeneket éppen
ilyen „csempék” fedik?

Geológusok nemzedékei vitatkoztak azoknak a kovaköves üledékeknek az

eredetén, amelyek most a szárazföldön található, de egykori tengerben
lerakódott üledékekben vannak jelen. Ezeknek a rétegeknek a feltárása
ezúttal keletkezesük színhelyén, a tenger alatt vizsgálható, ilyen módon
több információn alapuló spekulációra adva lehetőséget, a vita mégis
tovább folyik.

A Vema hajó az Észak-Atlanti-óceánon a tengerfenék alatti rétegekről

készített geofizikai szelvényeket, és még mielőtt a fúrás megkezdődött
volna, felmérte egy bizonyos réteg kiterjedését és folyamatosságát. Erről a
rétegről később kiderült, hogy tűzkőlerakódás. A mérések az Észak-Atlanti-
óceán területének jelentős részén, 100-600 méter mélyen a fenék alatt, egy
erősen reflektáló réteget mutattak ki. Kivételt csak az Atlanti-hátság
környéke képezett, ahol az üledéktakaró igen vékony és sokkal fiatalabb
volt. Ezt a nagy kiterjedésű réteget „A-szint"-nek nevezték el, és bár akkor
a természetét még nem ismerték, a fúrás kimutatta, hogy egy átlagosan
9 (de helyenként csaknem 60) méter vastag üledékrétegbe ágyazott, egy
vagy több tűzkőlerakódásból áll, amelyek 40 millió éve, az eocén időszak
alatt képződtek. Ugyancsak meglepő volt az a felfedezés, hogy sok helyen
közvetlenül ez alatt a réteg alatt ősmaradványmentes részeket találtak,
mintha valamilyen katasztrófa hirtelen elpusztította volna a tenger
élővilágát.

Mind az Atlanti-, mind pedig a Csendes-óceánban az ősmaradványmentes

hézag az 50 és 70 millió évvel ezelőtt képződött üledékekben fordul elő.
Némely kőzetmag arra vall, hogy helyenként ez az időszak hosszabb is
lehetett. Így például a Tasman-tengerben Új-Zéland és Ausztrália között öt
fúróponton, az Indiai-óceánban pedig hét fúróponton ez az időintervallum
20-50 millió évvel ezelőttinek bizonyult.

A kutatómunka 25. szakaszát 1972-ben E. S. W. Simpson (a fokvárosi

egyetemről) és Roland Schlich (a francia Geofizikai Obszervatóriumból)
vezette. „Ezeknek az ősmaradvány-felhalmozódásoknak a hiánya - mondták
később - valóságos misztérium." A hézagok némelyike, fűzték hozzá,
„hatalmas földtani időszakot képvisel” - mintegy 50 millió évet. Ha ez a
hiány csupán néhány helyen fordulna elő, az megmagyarázható lenne azzal,
hogy a helyi áramlások elmosták az ősmaradvány-tartalmú üledékeket.
Ezzel ellentétben a jelenség sokkal elterjedtebb volta talán inkább arra utal,
hogy újabb áramlatok olyan vízzel árasztották el az óceánfeneket,
amely nem tartalmazott kielégítő mennyiségű oldott anyagot. Ebben az
esetben a fosszilis vázak, héjak feloldódtak a vízben, és eltűntek. Talán még
az is feltételezhető, hogy a tenger élővilágát valamiféle természetes
„szennyeződés” megtizedelte, de a legtöbb oceanográfus véleménye
szerint valami kevés héjnak, váznak akkor is kellett volna hullania a
tengerfenékre.

Az után, hogy a Glomar Challenger 1973-ban befejezte fúrási

tevékenységét a Déli-Jeges-tengeren, Dennis Hayes a Lamont-Doherty
Obszervatóriumból, L. A. Frakes a Floridai Állami Egyetemről és kollégáik
azt javasolták, hogy az 5 millió évvel ezelőtti nagy eljegesedés, ami
rengeteg jeget szállított az óceánokba, lehetne talán a megfelelő
magyarázat. Szerintük ezáltal hatalmas mennyiségű hideg víz áramolhatott
át az óceánok fenekén, elegendő intenzitással ahhoz, hogy elmossa a
korábbi üledékeket.

Sokféle elgondolás született az általában közvetlenül a fosszíliamentes

hézag fölé települt tűzkőrétegek eredetéről is. Mivel ezek törvényszerűen az
üledéktakaró mélyebb részeiben helyezkednek el, sokan úgy gondolják,
hogy nagy nyomás és hosszú időtartam szükséges ahhoz, hogy a fosszilis
kovavázak tűzkővé alakuljanak át. Mások úgy gondolják, hogy mivel a
lerakódások zöme mind a Karib-tengerben, mind pedig az Észak-Atlanti-
óceánban az eocén időszakban képződött, akkor, amikor a panamai „zsilip”
még nyitva volt, talán az óceáni áramlások akkori irányai segíthették elő a
kovasavban gazdag vázú szerves lények: diatomák, radioláriák, szivacsok
virágzását. A harmadik tábor azt hangoztatja, hogy az akkori földtani időre
jellemző hatalmas vulkáni tevékenység nagy tömegű, szilíciumban és
foszforban gazdag vulkáni hamut szórt a tengerekbe, előmozdítva az
ezektől az elemektől függő élőlények tömeges szaporodását. Való igaz,
hogy vulkáni hamurétegeket sok fúrási ponton találtak, de korántsem
mindenütt!

Az Atlanti-óceán történetében egy másik epizódot is felismertek:

egyetlenegy organizmus rendkívüli „felvirágzását”. Ez a Braarudosphaera
rosa néven ismert, sodródó életmódot folytató plankton. A középső
oligocénban ennek a héjai olyan tömegben hullottak az óceánok
fenekére, hogy belőlük az Atlanti-óceán legnagyobb részén szorosan
egymás fölé települt krétarétegek egész sorozata halmozódott fel.
Mindmáig rejtély, hogy miért éppen ez az organizmus virágzott fel a
többiek rovására.

Fentiek csupán egy-egy példával szolgálnak az ez idáig folytatott

mélytengeri kutatási eredményekről. Talán még soha nem gyűjtött össze
hasonló expedíció ilyen tömegű mintaanyagot és ennyi információt. Ez
visszaforgatta a Föld történelmének lapjait azokig az időkig, amikor
az óceánok megszülettek, megmutatva - ami azelőtt elképzelhetetlennek
tűnt -, hogy a mai óceánmedencék egyike sem idősebb a dinoszauruszok
koránál. (Ez természetesen csak az ősóceánnak a mai óceánfelosztást
eredményező feldarabolódására vonatkozik.) Alekszandr V. Pejve, a Szovjet
Tudományos Akadémia Földtani Intézetének vezetője szerint a Glomar
Challenger fúrásai „egy új időszak kezdetét jelzik a földtani kutatásban”.

1974 kezdetéig összesen 469 lyukat fúrtak 319 munkahelyen, és a Glomar

Challenger különböző útjain közelebb hozta egymáshoz a tudományos
világot. Számos ország tudományos kutatóintézetei vettek részt a terv
jövőbeli céljainak kitűzésében. Közülük egy: a Szovjetunió a hozzájárulás
példa nélküli kötelezettségét vállalta, évente egymillió dollárt (vagy ennek
megfelelő üzemanyagot, illetve egyéb szolgáltatásokat) ajánlva fel a
vállalkozásnak. Milyen távol esik ez a Mohole-terv korai időszakától,
amikor a hidegháborús vetélkedés volt a jellemző!

A Glomar Challenger tudományos kutatómunkája során jelentős gazdasági

eredményeket is elért gazdag tenger alatti szénhidrogén-előfordulások
lehetőségének, valamint ásványfelhalmozódásoknak a feltárásával. Melvin
N. A. Peterson (Scripps), aki William A. Nierenberggel, a fenti intézmény
igazgatójával együtt a vállalkozás egyik vezetője volt, azt állítja, hogy az
expedíció „századokra” szóló gazdasági eredmények bő termését
biztosította.

Bár a fúrások nem hatoltak olyan mélyre, mint amit a Mohole-tervben

előirányoztak, mégis sokkal nagyobb területre terjedtek ki, és sok
tekintetben éppen olyan eredményesek voltak tudományos szempontból,
mint amilyen az a balszerencsés terv lehetett volna.
11. Antarktisz - a mozaik döntő
jelentőségű darabja
Miközben a Glomar Challenger az óceánok fenekét fúrta, rábukkantak a
kontinensvándorlás egy másik bizonyítékára is, mégpedig az Antarktisz
legbelsejének jégbe burkolt, vihar szaggatta hegyeiben. A
kontinensvándorlás egyik legkorábbi szószólója, a dél-afrikai Alexander Du
Toit ismerte fel, hogy - mivel az Antarktisz egy mozaikjáték középső
darabjához hasonlóan döntő helyzetű a déli kontinensek összeillesztési
kísérletében - kevéssé ismert kőzeteinek és ősmaradványainak
tanulmányozása talán döntő érvet adhatna a geológusok kezébe. „Antarktisz
szerepe életbevágó - írta 1937-ben. - ...a kelet-antarktiszi pajzs a probléma
»kulcsdarabja« - alakja meglepően hasonlít Ausztráliához, csak annál
nagyobb, és a Gondwana még helyre nem rakott mozaikdarabjait
figyelemre méltó pontossággal lehetne hozzáilleszteni a körvonalához.”

Abban az időben az Antarktiszról még igen kevés ősmaradványt ismertek.

Történelem előtti pingvinek öt genusát - némelyik kisebb ember magasságú
- sikerült megtalálni az Antarktiszifélszigeten. Ez azonban csak arra utalt,
hogy a pingvinek - amelyek ma a déli félteke számos részének szülöttei -
talán az Antarktiszról származtak, amikor az hidegebb éghajlatúvá
vált. Nem támasztja alá a szárazulatok sodródási elméletét. Sőt némelyek
egyenesen negatív bizonyítékként fogták fel. A pingvinek - érveltek -
túlságosan nehézkesen mozognak a szárazföldön ahhoz, hogy el tudnának
menekülni a ragadozók elől, s azért fejlődtek ki épp az Antarktiszon, mert
ott nem élt semmiféle négylábú élőlény.

A legdrámaibb ősmaradvány-leletek kezdettől fogva a Beardmore-gleccser

mellől kerültek elő. Ez a nagy jégfolyam a Transzantarktiszi-hegységen át a
hegységektől 2000 méter mélységig körülgátolt déli-sarki jégtakaróból
csúszik le. A 160 kilométer hosszú, több kilométer széles gleccsert brit
kutatók fedezték fel, akik ezt akarták országútként használni a Déli-sark
felé. A korai felfedezések leírásai jelentős mértékben eltérnek az újabb
felfedezések eredményeitől. Az első felfedezést 1908-ban egy négytagú
kutatócsoport tette, miközben Sir Ernest Shackleton vezetésével a gleccser
hasadékokkal szabdalt felszínén folytatta veszélyes útját. Két hete
tartó útjukon a gleccseren felfelé Socks nevű pónilovuk vontatta a szánt.
Már csak ez maradt meg a négyből. A másik hármat útközben le kellett
lőni, tetemüket az út mentén létesített depókban hagyva, hogy majd
élelemként szolgáljanak a visszafelé vezető úton. ,,Socks, az egyetlen
megmaradt póni most magányos - írta Shackleton a naplójában. - Egész
éjszaka nyöszörgött elveszett társai után.” De Socks is halálra volt ítélve.
December 7-én Shackleton és két másik társa elöl húzták az egyik szánt,
míg Frank Wild vezetésével Socks húzta mögöttük a másikat. A gleccser
felszínét sűrű hasadékok hálózták be, s egyik-másik óriási hasadék
láthatatlanul rejtőzött a hóhidak alatt. A három, elöl haladó ember fülét
hirtelen Wild segélykérő ordítása ütötte meg.

„Azonnal megálltunk, és segítségére rohantunk - írta Shackleton -, és a

póniszánkót orrával lefelé a hasadékban csüngve pillantottuk meg. Wild
kétségbeesetten kapaszkodott a jégfalak közé ékelődött szánkóba. Socksnak
nyomát sem láttuk. Nemsokára felhúzták Wildot szorult helyzetéből, de
szegény Socks örökre eltűnt a jégszakadék mélyén. Wildot csak a csoda
mentette meg. Erős széllökést érzett, a gyeplő kicsúszott a kezéből, érezte,
hogy zuhan, szétvetette a karjait, és éppen csak hogy el tudta kapni a
szakadék peremét.” Ezután a kutatók tíz fárasztó napon át maguk vontatták
a szánokat. Végül a kimerült felfedezők előtt hatalmas fennsík tárult
ki. Remélték, hogy elérték a gleccser felső végét, és a Sarki-fennsík fekszik
előttük. Tábort vertek. Vacsora után Wild felmászott a közeli dombra, hogy
körülnézzen, milyenek a továbbjutás lehetőségei.

„Lejött - írta Shackleton -, és elújságolta, hogy a plató jól látható, és hogy

holnap végére érünk nehézségeinknek. Hozott magával néhány érdekes
kőzetmintát is, amelyek közül néhány valóban olyan, mintha kőszén lenne...
Wild közölte, hogy a fekete anyagból mintegy hat réteg van egymás felett, s
közöttük homokkő közbetelepülések vannak. A szénrétegek 1o-250
centiméter vastagok. A törmelék hatalmas mennyiségben fekszik a domb
oldalán.” Ha ez tényleg szén, mondta Shackleton, akkor „ez a felfedezés
igen érdekes lesz a tudományos világ számára”.
Valóban kőszén volt. Az a gondolat, hogy valaha kőszenet produkáló dús
erdőségek nőttek a Déli-sark közelében, hihetetlennek látszott. A
mintadarabok kihívást jelentettek azok számára, akik rekonstruálni
szerették volna a földtörténetet - és ugyanilyenek voltak azok a kőzetminták
is ugyanerről a területről, amelyeket Robert Falcon Scott kapitány és
társainak jéggé fagyott holttestei mellett találtak az 1911-1912-ben
végrehajtott szerencsétlen déli-sarki utazásuk után. Shackleton, miután
meggyőződött róla, hogy képtelen a pólust elérni és élve visszatérni,
visszafordult a fennsíkról. Scott, versenyben Roald Amundsennel, folytatta
útját, és visszatérőben halt meg.

Az a hely, ahol Scott és társai legfontosabb felfedezéseiket tették, közel volt

ahhoz a helyhez, a Beardmore-gleccser felső végénél, ahol Frank Wild
megtalálta a kőszenet. Az Antarktisz földtani megkutatásának ebben a korai
állapotában is ismertté vált már, hogy a most Transzantarktiszi-hegységnek
nevezett terület zömét rendkívül vastag és nagy kiterjedésű homokkő építi
fel. Ez a nagy hegylánc - ahogyan azt a neve is mutatja - keresztülhúzódik
az egész kontinensen: a csendes-óceáni oldalon több mint 1600 kilométer
hosszúságban követi a Ross-tenger partvonalát, beleértve a Ross-
jégpárkány szárazföldi peremét, azután keresztülvág a Weddell-tengerhez
az atlanti oldalra.

A britek kutatóútjukon a McMurdo Sound közelében, majd onnan délre a

Beardmore-gleccserhez vezető útjukon megfigyelték a fehér jégtakaró fölé
tornyosuló hegységben több helyen is jól kibukkanó jói rétegzett, laposan
fekvő homokkőpadokat, amit ők Beacon-homokkőnek neveztek. Scott a
gleccser tetején a Déli-sark felé vezető útjuk naplójába feljegyezte: „Egész
nap láttuk a kőzet csodálatosan rétegzett szerkezetét...” De amikor elérték a
Déli-sarkot, látták, hogy Amundsen megelőzte őket, és elkeseredetten
megindultak visszafelé, helyzetük siralmassá vált. Az alábbi kivonatok
Scott naplójából jól tükrözik egyre rosszabbodó morális állapotukat.

Február 6. - „Wilson [Edward A. Wilson, zoológus és művész] nagyon

fázik, minden borzalmas... az élelem kevés, az időjárás bizonytalan... Evans
[Edgar Evans tengerészaltiszt] okozza most a legtöbb aggodalmat; a
vágások és sebek a testén gennyednek, az orra nagyon rosszul néz ki, és
számos jel mutat arra, hogy számára csakhamar eljön a vég.”
Két nappal később írja Scott: „Bestiális reggelünk volt. A szél nagyon erős
és hideg.” Azon a délutánon a gleccser felső végénél elhatározták, hogy
tábort vernek egy moréna (a gleccser által összehordott kőrakások) tövében,
szemben a Buckley-heggyel.

„Rendkívül érdekes volt - mondja a napló a Beacon-homokkő függőleges

falai alatt találtuk magunkat. A homokkő erősen mállik, és valóságos
szénpadokat tartalmaz. A szénben az éles szemű Wilson számos
növénylenyomatot talált. Az egyik széndarab pompásan
konzervált falevelek egész rétegeit tartalmazza, továbbá vastag levélnyelek
kitünően megőrzött maradványait, amiken jól látható a sejtes szerkezet.” A
következő napon: „Wilson pompás növénylenyomatokat talált egy
mészkőlapon. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy földtani jegyzeteket írjak.”

Mindent egybevetve 16 kilogramm kőzetet gyűjtöttek és szállítottak

szánjukon hétről hétre, miközben készleteik gyorsan fogytak. Evans
meghalt a gleccseren. Azután L. E. G. Oates kapitány, akit fagyott sebei (és
valószínűleg a skorbut) annyira nyomorékká tettek, hogy már alig tudott
járni, egyik éjszaka, hogy ne legyen többé társai terhére, eltűnt a
hóviharban. De a megmaradt három ember továbbvitte a köveket
mindaddig, amíg már jártányi erejük is elfogyott. A következő nyáron
megtalálták holttesteiket a sátrukban, a kőzetmintákat pedig a közeli
szánkón. A földtan történetében talán ezek voltak a legkeservesebben
begyűjtött kőzetminták.

Amikor az ősmaradványokat Londonba vitték és megvizsgálták, kiderült -

miként erre már korábban utaltunk hogy a Gondwana flóraelemeit
képviselik. Ez a flóra Indiától az Antarktiszig virágzott a
kőszénképződésről nevezetes karbon időszakban, mintegy 200-300 millió
évvel ezelőtt. A kontinensvándorlás elméletének hívei azt a tényt, hogy az
Antarktiszon valamikor - a Gondwanához tartozónak vélt más
szárazföldekhez hasonlóan - virágzó mérsékelt meleg égövi növényvilág
volt, tüstént bizonyítékként ragadták meg igazuk hangoztatására. A
kételkedők viszont azzal érveltek, hogy a szél és a tengeráramlások képesek
messzire szállítani a leveleket, magokat, uszadékfát, és csak a véletlenen
múlik, hogy egyetlen millió éven belül ez milyen mértékben zajlik le.
Rámutattak, hogy egyetlen fosszilis csontszilánk sem került elő, ami
bizonyítaná, hogy szárazföldi gerinces állatok éltek ezen a területen, mielőtt
az ember ott megjelent, és odavitte kutyáit, pónilovait. A szárazföldi állatok
maradványainak hiányát az egyre nagyobb mértékben összegyülemlett
ősmaradványok között erős érvnek tekintették amellett, hogy az Antarktisz
a többi szárazföldtől mindig is, akárcsak ma, több mint ezer kilométernyi
viharos tengerrel volt elszigetelve.

Shackleton, Amundsen és Scott hősi utazásait követően sokan mások is

megtettek még hosszú, hideg utakat a Transzantarktiszi-hegységbe.
Különösen figyelemreméltó ezek közül Laurence M. Gould geológus, aki
Richard E. Byrd admirális első expedíciójának volt tudományos vezetője.
1929-ben egy vezetése alatt álló csoport sítalpakon hágott fölfelé a Nansen-
hegy vállán, közel ahhoz az útvonalhoz, amelyen Amundsen haladt a pólus
felé, messze keletre a Beard-more-gleccsertől. Gould jelentése szerint, „a
sok örömteli megfigyelés között talán a legjelentősebb az a megállapítás,
hogy a Nansen-hegyet borító közel vízszintesen települő rétegzett
kőzetek nagy homokkősorozatot alkotnak, melynek felsőrészén szennyezett
kőszenes anyagból álló közbetelepülések vannak. Ez a felismerés határozott
ténnyé teszi azt, hogy itt ugyanazzal a hegységszerkezettel van dolgunk,
mint amit a brit geológusok fedeztek fel és tanulmányoztak a Ross-tenger
nyugati szegélyén.” Byrd következő expedícióján, 1934-ben
megállapították, hogy ezek a rétegek messze továbbterjednek kelet felé, de
egyetlen feltárásban sem sikerült semmiféle szárazföldi gerinces állat
maradványaira bukkanni. Az a tény, hogy a terület zömét vastag
jégtakaró fedi, súlyos hátrányt jelent, viszont a jégmentes kibúvásokban a
kőzetek talajtól, növényektől fedetlenül jelennek meg, jól
tanulmányozhatóan, úgy, ahogy arról a geológusok álmodni szoktak.

Az igazán beható földtani kutatás az 1957-1958-as Nemzetközi Geofizikai

Évvel kezdődött. Ennek kezdetén a szárazföld nagy részét, amely a
legfenségesebb hegyláncokat tartalmazza, még soha nem látta emberi szem.
A hosszú évekre készített kutatási terv, amely ma is érvényben van, ezeknek
a területeknek a légi fényképezését, térképezését, földtani felmérését
irányozta elő. A munkában számos nemzet tudósai vesznek részt. A földtani
térképezést végző geológusok egyike volt az új-zélandi Peter J. Barrett, aki
továbbképző tanfolyam keretében az Ohiói Állami Egyetem
Sarkvidékkutató Intézetében (Institute of Polar Studies of Ohio State
University) dolgozott. 1967 utolsó napjaiban a New Jersey-i David
Johnstonnal a Grafit-csúcs környékét vizsgálták. Ez a Beardmore-gleccsert
kelet felől szegélyző hegyek mögött emelkedik ki a jégtakaróból, tehát nem
messze a britek által végzett első felfedezések helyétől.

A Grafit-csúcs jég fölé emelkedő része egy délkelet felé dőlő, 700 méter
vastag rétegsorból áll, aminek több mint fele váltakozó homokkő- és
agyagpalarétegekből épül fel. Ezt a sorozatot ma Fremouw-formáció néven
ismerik. E formációt, amelynek szerepe a kontinensvándorlási
elmélet szempontjából kulcsfontosságú volt, 500 kilométer hosszan tudták
követni a Transzantarktiszi-hegység gerince mentén. A felső homokkőfal
tetejének közelében levő kavicslencsében Barrett valamiféle csontnak látszó
maradványt talált. A csontocskát a New York-i Amerikai
Természettudományi Múzeumba vitték, ahol Edwin H. Colbert
paleontológus, a kétéltűek és hüllők történetének nemzetközileg elismert
legkiválóbb szakértője vizsgálta meg. „A minta túlságosan hiányos volt
ahhoz, hogy közelebbről meghatározható legyen - írta Colbert de
kétségtelenül felismerhető volt, hogy egy Labyrinthodont kétéltű alsó
állkapcsának egy darabja.” A Labyrinthodontok nevüket onnan kapták,
hogy fogaik dentinállománya útvesztőszerű hajlatokba rendeződött. Ezek
voltak az első élőlények, amelyek a vízből kimásztak a szárazföldre. Hal
őseikben egy tüdőszerű szerv alakult ki, ezért ha a kiszáradó pocsolya vize
oxigénben szegénnyé vált, képesek voltak az iszapos víz felszínére
emelkedve levegőt venni.

36. ábra. Az antarktiszi ősmaradványleletek helyei Shackleton és Scott

utazásaitól az 1970-es évekig (aláhúzva). A betét a részletes térkép helyét
mutatja
Azokon a halakon, amelyek kétéltűvé fejlődtek, a két pár hasi úszó mind
elöl, mind pedig hátul csonkszerű lábbá alakult. De vajon miért kalandoztak
el ezek a vízből? „Nem azért, hogy levegőt lélegezzenek - mondta Alfred
Sherwood Romer, az ismert Harvard egyetemi őslénykutató -, mivel azt úgy
is megtehették, hogy feljöttek a pocsolya felszínére. De azért sem, mert az
éhség kihajtotta őket. Húsevők voltak, és a szárazföldön kevés volt a hús.
Még azért sem, hogy elmeneküljenek az ellenségeik elől, hiszen a
legnagyobb édesvízi gerincesek közé tartoztak, és édesvízben éltek.”

Ő a feleletet abban látja, hogy a devon időszakban, több mint 350 millió
éve, nagy szárazság uralkodott, amikor a pocsolyák kiszáradtak, és a
Labyrinthodontok azért maradtak életben, mivel képesek voltak a kiszáradó
pocsolyákból a még vizet tartalmazókba átmászni. Az úttörők ilyetén
merészsége - talán csak egyetlen különleges alkalommal egy bizonyos
különleges helyen - igen nagyjelentőségű volt, mivel az első kétéltűek
számos olyan fajt hoztak létre, amelyek a hüllőknek és végezetül az
emlősöknek, illetve az embernek is ősei lettek.

Hogy megérthessük a soron következő felfedezéseket, segítségünkre lesz,

ha fejünkben tartjuk az állatbirodalom hierarchiáját - számos tagjának
egymással való kapcsolatát, ami visszatükrözi fejlődéstörténetüket. A
gerincesek, beleértve a halakat és kétéltűeket, az egyik nagy alapcsoportba:
a törzsek egyikébe, éspedig a gerinchúrosok törzsébe tartoznak. Vannak
más törzsek is, például a puhatestűek törzse (ehető kagylók, osztrigák,
tintahalak, csigák stb.); vagy az ízeltlábúak (rákok, rovarok, pókok,
skorpiók stb.); sőt külön törzsbe tartoznak a szivacsok is. A törzsek
rendekre tagolódnak. Az emlősök törzsének rendjei a rágcsálók, a
ragadozók és a főemlősök. A rendek családokra oszlanak. A ragadozók
rendjébe tartozik a macskafélék családja (a cirmostól a tigrisig), a
kutyafélék családja, a medvék családja, és így tovább. Minden
családon belül a szorosan összetartozó fajok nemekbe csoportosulnak. A
skála alján a faj áll, amelynek egyedei eléggé egyformák ahhoz, hogy
egymást szaporítsák.

A Labyrinthodontok a kétéltűek egyik rendjébe tartoztak, és Colbertet az

izgatta, hogy mivel ezek édesvízi állatok voltak, még egy keskeny sós vizű
csatornán sem tudtak volna átmenni. Azonkívül nem is voltak képesek
hosszú távú úszásra. Rámutatott, hogy a jelenleg élő kétéltűek nem tűrik a
sós vizet. Lehet, hogy a korábban élők mások voltak, vagy talán a korábbi
óceánok vize 200-350 millió évvel ezelőtt kevesebb sót tartalmazott, mint
ma. Az egyik kétéltűváltozat maradványait a Spitzbergákon tengeri
üledékekben találták meg, de hogy ezek az állatok tényleg sós vízben éltek-
e, egyelőre erősen vitatott.

A geológusok és paleontológusok zöméhez hasonlóan Colbert is kételkedett

a kontinensvándorlásban, de azok az újabb felfedezések, amelyek
kimutatták Dél-Afrika és Dél-Amerika ősi kétéltűinek szoros kapcsolatát
(ezt a következő fejezetben tárgyaljuk), kezdték
megingatni meggyőződésében. Mindenesetre mindaddig, amíg meg nem
kapta Barrett-től az ősmaradványdarabot, legtöbb kollégájával együtt ő is
azt vallotta, hogy Afrika és Dél-Amerika egykori összetartozását illetően
még korántsem lehet kimondani a végső szót. Szerinte: „végérvényesen
nem vethetjük el a triász időszaki kontinensek közötti állatvándorlást,
körben, a hosszú úton, Afrikából Ázsián, a Bering-hídon, Észak-Amerikán,
Közép-Amerikán át Dél-Amerikába. Igaz, hogy mindez valószínűtlen, de
mégiscsak lehetőség.”

Colbertnek az antarktiszi állkapocstöredékre vonatkozó meghatározása a

geológusvilágban szenzációként hatott. Sürgette a Nemzeti
Természettudományi Alapítványt, hogy változtassa meg 1969-1970. évi
antarktiszi kutatási programját, és helyezze át a súlypontot az ősmaradvány-
„vadászatra”. Kiemelten javasolta, hogy a munkálatokba kapcsoljanak be
gerinces-ősmaradvány gyűjtésében jártas szakembereket. Ennek
eredményeként ő maga és még három szakértő csatlakozott ahhoz az
expedícióhoz, amit David H. Elliot (az Ohiói Állami Egyetem
Sarkvidékkutató Intézetéből) vezetett délre. Elliot angol származású
geológus volt, aki több egymást követő tudományos expedícióban vett részt
az Antarktiszon, és jól ismerte a Beardmore-területet.
37. ábra. A karéjos úszójú haltól a Labyrinthodont nevű kétéltűig az
átmenet szövevényes, de kritikus volt

Az 1957-1958. évi Nemzetközi Geofizikai Év alkalmával, a légi szállítás

lehetőségeit kihasználva, egy megfigyelőállomást hoztak létre a Déli-sarkon
(ez azóta is folyamatosan működik). Ennek kapcsán az Egyesült Államok
Haditengerészete egy kis időjárásjelző állomást is létesített a Beardmore-
gleccser torkolatának közelében, hogy segítse az évi utánpótlást szállító
repülőgépeket a sarki állomásra vezető útjukon. Az állomás nyolc évig
működött. Azután a nagyobb hatósugarú szállítógépek kifejlesztése,
valamint a meteorológiai műholdak fölöslegessé tették a Beardmore-
állomást. Mégis az 1969-1970. évi kutatási szezonra megkérték a
tengerészetet, hogy létesítsen és tartson fenn egy kisebb méretű
kutatóállomást a könnyen felismerhető Coalsack Bluff nevű
nunatak közelében levő sima jégfelületen. („Nunatak” a jégből kiálló
sziklahátak eszkimó neve; coalsack = szeneszsák, bluff = hegyfok.) A
Coalsack Bluff 50 kilométerre volt nyugatra a Beardmore-gleccsertől, de
helikopterrel könnyen elérhető távolságban a jégártól keletre fekvő Grafit-
csúcstól, ahol Barrett a nevezetes ősmaradványt megtalálta. Az látszott a
legbölcsebbnek, ha az ősmaradvány-kutatást ott kezdik, ahol már találtak
valamit. Azután - úgy tervezték - a tábort áthelyezik 200 kilométerrel
keletebbre, a McGregor-gleccserhez (a Shackleton-gleccser
egyik mellékága), azért, hogy kiterjesszék a kutatási területet (lásd 36.
ábra).

Az előző években mindkét helyet bejárták, így tudták, hogy a jég

hasadékoktól mentes. Úgy tervezték, hogy a légi szállítást a
Haditengerészet nagy testű, C-130 (Hercules) típusú, sítalpas futóművel
felszerelt szállítógépei végzik. Ezek négy szétszedett Jamesway-barakkot (a
második világháború félhenger alakú Quonset-barakkjaihoz hasonló, de
kisebb és bélelt, hőszigetelt ponyvateteje van) szállítanak a helyszínre. A
barakkokat a Haditengerészet katonái voltak hivatva összeszerelni, és
ugyancsak a Haditengerészetnek kellett élelmet, szakácsokat,
híradósokat, szerelőket, valamint helikopterszemélyzetet biztosítani, és a
geológusokat a gyűjtési helyekre vinni.

Ezek voltak a tervek, de a sarkvidéki éghajlat, amely annyi nyomorúságot,

kétségbeesést, sőt halált okozott a pónilovakkal, kutyákkal, kézi erővel
vontatott szánokkal céljuk felé törő korábbi kutatóknak, nem volt
kedvesebb a motoros szánokkal (tobogán), helikopterekkel és turbojet
repülőgépekkel dolgozó modern kutatókhoz sem. Remélték, hogy a kutatást
a Coalsack Bluff táborból kiindulva november 5-én megkezdhetik, de a
memurdói központi kutatóbázison a nap mint nap rosszabbodó időjárás
megakadályozta, hogy a szükséges felszerelést repülőgéppel áthozhassák
Új-Zélandból. „A mi expedíciónk hazárdjáték volt, méghozzá igen
költséges - írta Colbert. - Semmi biztosítékunk sem volt rá, hogy
kövületeket fogunk találni, és esélyeink a sikerre napról napra csökkentek,
miközben McMurdón arra várakoztunk, hogy a vihar elüljön. Évek óta ez
volt a legviharosabb tavasz az Antarktiszon. Minden nappal, amikor a
viharos szél hatalmas hófelhőket hajtva, üvöltve száguldott barakkjaink
között a nagy jégpajzson és a Ross-szigeten keresztül (amelyiken a bázist
elhelyezték), halványodott a remény, hogy képesek leszünk a nagy,
összpontosított kövületgyűjtésre.”

Végezetül november 16-án a Haditengerészet Seabees alakulatának (=

tengeri méhek) egyik csoportja le tudott szállni a kijelölt helyen, és négy
nap alatt felállította a négy barakkot. Huszonkettedikén, tomboló vihar
közepette, a tudósok is megérkeztek. Az ilyen viharos időszakokban hideg
levegő - a gáton átbukó vízhez hasonlóan, a gleccser felszínét csapkodva -
ömlik a sarki fennsíkról, ahonnan jégkristályokat ragad magával, s ezek vad
erővel, sörétként csapódnak az ember arcába. Ez a jégkristályáradat néha
csak néhány centiméter magas a felszín felett, máskor meg az egész tábort
elborítja. Ilyen körülmények között teljesen lehetetlen volt a
helikopterek használata; nélkülük pedig a Grafit-csúcs elérhetetlen
távolságban volt. Ezért egy ,,éjszakai” alvás után (tulajdonképpen nincs
éjszaka, mert ebben az időszakban azon a területen a Nap sohasem
nyugszik le) a tudósok hozzáfogtak a terepi laboratórium felállításához.
David Elliot, a csoport vezetője, és James M. Schopf kőszén- és
ősmaradvány-specialista között vita kerekedett, miközben szemüket a
néhány kilométer távolságban emelkedő Coalsack Bluffon legeltették. A
sziklafok nem szerepelt az elsődleges célok között, de Elliot most azt
állította, hogy annak vízszintes rétegei azonosak a Grafit-csúcs Fremouw-
formációjával. Schopf ezzel nem értett egyet. A vitát eldöntendő nem
maradt más hátra, mint kimenni a helyszínre. Tobogánra pattantak, és
néhány társuk kíséretében eltöfögtek a nunatak felé.

A helyszínen azt látták, hogy két-három honi okkőréteg, amely a Fremouw-

formáció alsó részére jellemző, meredek sziklafalakat alkot, mivel
keménységénél fogva jobban ellenáll az eróziónak. Ugyanakkor a közéjük
zárt agyagpala fölaprózódva kevésbé meredek lejtőket képez. Ez alatt az
összlet alatt helyezkedett el az a kőszéntelepekkel átszőtt idősebb
képződmény, amiről a helyet elnevezték. Az egyik kőszéntelep 8 méter
vastag volt. Ez a 250 millió évvel ezelőtti perm időszakban képződött
formáció a Gondwana-társuláshoz hasonló
növénylenyomatokat tartalmazott. Ugyanakkor a kőszenes összlet fölé
települt triász időszaki (200 millió évvel ezelőtti) homokkőben semmiféle
ősi növénymaradvány nem volt.

Elliot vizsgálatai közben két töredéket talált, amiket erősen elmállott

csontdaraboknak nézett. Felcsigázott kíváncsisággal, hogy mi lesz erről a
szakértő véleménye, ismét tobogánra ültek, és visszasiettek a táborba.
Colbert az első pillantásra megerősítette, hogy azok csontok. Ebéd
után valamennyien kimentek a sziklafokhoz, és a szakértők a szirtfok túlsó
oldalán emelkedő alacsony sziklafal tövében dolgozva csakhamar újabb
csontokat leltek. Még többet találtak egy ősi folyóvízi kavicsrétegben.
Épségben maradt csontváz azonban nem került elő. Úgy látszik, ezek olyan
hüllők voltak, amik a folyó felső folyásánál éltek és pusztultak el, és
csontjaikat a víz sodorta ide, így aztán szállítás közben szétszóródtak,
összetöredeztek és részben el is koptak.

Másnap Colbert levelet írt Bobb Schaeffernek, az Amerikai

Természettudományi Múzeum Gerinces Őslénytani Osztálya (Department
of Vertebrate Paleontology) vezetőjének. A levél, amelyet „egy igen izgatott
öregember” aláírással látott el (nemrég ünnepelte 64.
születésnapját), többek között a következőket tartalmazta:

Kedves Bobb,

elértük, amit akartunk!

Terepi munkánk első napján egy triász hüllők csontjaival teli sziklafalat
találtunk...

Ez tegnap történt.

A csontok nem összefüggően, folyóvízi törmelékben feküdtek.

De sok van belőlük, éspedig jó állapotban. Változatos faunát

képviselhetnek.

Most igen alapos gyűjtőprogramra készülünk fel.

A lelőhely: Coalsack Bluff. A tábortól csak néhány kilométer.

38. ábra. David H. Elliot és Edwin H. Colbert a Coalsack Bluffon (az
Egyesült Államok Haditengerészetének felvétele)

A szirtfal (kisebb sziklafalak alacsony sorozata) északra néz, a Nap felé,

ezért viszonylag meleg... Rettenetesen fel vagyunk villanyozva.

A lelet - véleményem szerint - valóban a kontinensvándorlást igazolja.

Az Antarktisz a triászban összeköttetésben kellett legyen más

kontinensekkel.
A tudósok nap mint nap keményen dolgoztak a sziklafok oldalában. A talált
csontokat óvatosan kiszabadították, gondosan papírba vagy ruhába
csavarták, hogy addig is megvédjék, amíg még biztonságosabban
beburkolhatják őket a szállításhoz. Normális körülmények között az ilyen
darabokat a terepen japán rizspapírba csavarják, erre ruhadarabokat
tekernek, és azután gipszbe foglalják. Így küldik cl a múzeumba, ahol
gondos, szakértő kezek megtisztítják és konzerválják további vizsgálatok
számára. De a Coalsack Bluffon dolgozó kutatóknak nem volt rizspapírjuk,
a gipszpép készítéséhez szükséges víz pedig rögtön megfagyott volna. Ezért
olvasztott gyertyaviasszal (paraffin) öntötték le a már előzetesen jól
beburkolt darabot, hogy szállítás közben ne sérülhessen meg.

A szirtfok egyik részén a kőzet olyan gazdag volt csontokban, hogy

hatalmas tömböket törhettek le belőle, és így küldhették haza további
feldolgozásra. A sziklatömböket légkalapácsokkal fejtették ki, a városi
aszfaltútjavítás kattogásával törve meg a hó és jég birodalmának örökös
csendjét. Keserves munka volt. Az éles kőszilánkokat ugyanúgy arcukba
csapta a szél, mint a jégkristályokat, és a munkába merülve észre sem
vették, ha arcukon, fülükön, orrukon az elfagyás jelei mutatkoztak. Csak a
táborba visszatérve ápolhatták sebeiket.

Az antarktiszi munka erős fiatalembereket kíván. A 64 éves Colbert

igencsak fárasztónak találta a 2000 méter tengerszint feletti magasságban
végzett gyűjtést, napi 6-7 órán át kapaszkodva a lejtőkön, egyik kézzel a
geológuskalapács segítségével a kövület kiszabadításán dolgozva, a másik -
kesztyűtlen - kézzel pedig gondosan tartva a lazuló kőzetdarabot, hogy az el
ne pattanjon vagy le ne gurulhasson a lejtőn, ahol a sok kavics között
lehetetlen lenne megtalálni. Ha a kövület végre kiszabadult, akkor meg kell
írni az azonosítási cédulát, azzal együtt be kell csomagolni, és elhelyezni a
vállon a jégcsákány és a hágóvasak mellett átvetett zsákban.

Munkájuk előrehaladtával a tudósok kezdték részletekkel kitölteni a vidék

addig hézagosan ismert földtani fejlődéstörténetét. Ezt később a csatlakozó
területeken talált kibúvások vizsgálata is kiegészítette. A Fremouw-
homokkő-formáció alatt fekvő kőszenes rétegsor annak megállapításához
tartalmazott bizonyítékokat, hogy a korábbi perm időszak alatt a folyók
délkelet felé folytak. A triász kezdetén - úgy 230 millió évvel ezelőtt - a
terület kibillent, és a folyók áramlási iránya megfordult északnyugat felé. A
vidék sík árterületté változott, és az akkor egymást követő rétegekben
leülepedett édesvízi üledékekből lettek a homokkövek és agyagpalák. A
Fremouw-formációban megkövült fagyökereket és néhány helyen az 1
méter átmérőt is elérő, kövült fatörzseket is találtak. A fatörzsekben élesen
elkülönültek az évgyűrűk, annak jeleként, hogy a hőmérséklet évszakonként
erőteljesen ingadozhatott, olyasféleképpen, mint a mai mérsékelt
övi területeken (jóllehet némely tropikus éghajlaton is vannak erős
szezonális változások).

A Fremouw-formáció fölött - azokon a helyeken, ahol a sorozat felső része

érintetlen volt - hatalmas vulkánitörmelék-lerakódásokat találtak, közöttük
összetömörült hamut (tufát), amelynek rubidium- és stronciumizotóp-
elemzése azt mutatta, hogy a kitörés 203 millió (±12 millió) éve történt.
Valószínűleg ez jelezte előre az Antarktisz elszakadását a világ többi
részétől, bár az is lehetséges, hogy az elszakadást megelőző, attól független
tevékenységről tanúskodik. Az ezután következő jura időszak alatt (a
dinoszauruszok kora) az egész területet bazaltos vulkánkitörések járták át,
és a bazalt a felszínre ömölve nagy területeket borított el. Valószínű,
hogy az élénk bazaltvulkáni tevékenység a szárazföld kezdődő
széttöredezésének volt a következménye, ugyanúgy, ahogy a Hudson
folyam melletti Palisades lávái az Atlanti-óceán medencéjének
felszakadását jelezték.

A Coalsack Bluff területéről egyre nagyobb számban előkerülő

ősmaradvány-együttes rendkívül hasonlónak mutatkozott a Dél-Afrika déli
felének nagyobb részét elfoglaló Karroo-medencében található triász
üledékek faunájához. Az innen előkerült ősmaradványok nagyszerű képet
adtak arról, hogy a perm és triász időszakban milyen gazdag volt az afrikai
élővilág. Az antarktiszi faunának az afrikaihoz való kapcsolódásában
Colbert számára kulcsszerepet töltött be egy kezdetleges hüllő, amelynek
maradványai tömegesen fordulnak elő a Karroo-medence hasonló korú
üledékeiben. Dél-Afrika ősi triász időszaki mocsaraiban és tavaiban
nyüzsögtek ezek a különös kinézésű teremtmények: a Lystrosaurusok (lásd
a 47. ábrát). Azokat a rétegeket, amelyekben ezek kövületei előfordulnak,
Lystrosaurus-zónáknak nevezik. A bennük található összes ősmaradvány 90
százaléka Lystrosaurus.
Úgy látszik, a Lystrosaurusok a vízilovakhoz hasonlóan éltek, bár a
legnagyobbak sem haladták meg egy birka méreteit. Koponyájuk csaknem
gömbszerű volt, magasan fekvő szemüregekkel és orrnyílásokkal, alattuk a
szájjal. A felső - csőrszerűen hajlott - állkapocsból két agyarszerű fog állt
ki; különben azonban foghíjasak voltak, mivel, úgy látszik, növényekkel
táplálkoztak. A fejtető közelében elhelyezkedő szemek és orrüregek arra
utalnak, hogy vízben élő állatok lehettek. A Coalsack Bluffon találtak
néhány olyan csonttöredéket, ami gyaníthatóan Lystrosaurusoktól
származhatott, de Colbert úgy gondolta, hogy „a terepi azonosítás csalóka
lehet, különösen, ha alig felismerhető csontokról van szó”. És ekkor,
december 4-én, miközben a négy paleontológus kint dolgozott a terepen, a
Brigham Young Egyetemről (Provo, Utah) érkezett James Jensen egy
felsőállkapocs-töredéket talált, benne egy agyarral. Colbert rögtön
megállapította, hogy Lystrosaurus-maradványról van szó. Megállapítása
bizonyossá vált, amikor később a leletet összehasonlította a New York-i
Amerikai Természettudományi Múzeumban található afrikai
Lystrosaurusokkal, valamint a berkeleyi Kaliforniai Egyetem hasonló
gyűjteményével.

Közben Laurence Gould, Byrd első antarktiszi expedíciójának vezető

tudósa, most pedig a amerikai sarkkutató tudósok dékánja, Grover Murray,
a Texasi Műszaki Egyetem (Texas Technical University) elnöke és a
Nemzeti Természettudományi Tanács (National Science Board) tagja
társaságában meglátogatta a Coalsack Bluff melletti tábort. Lelkes
rádióüzenetet küldtek Washingtonba, hogy „a Lystrosaurus felfedezése nem
csupán az Antarktisz megismerésének fontos eseménye, hanem egyike
minden idők legjelentősebb kövület leletének”.

Végre a három turbojet helikopter is megérkezett. Mivel normális

hatósugaruk csupán 200 kilométer, póttartályokat szereltek rájuk, hogy
megtehessék a tábor és McMurdo közötti 650 kilométer távolságot. Velük
repült egy C-130 Hercules típusú szállítógép is, hogy egy
esetleges kényszerleszállás esetén segíthessen. A megérkezésüket követő
napon csaknem végzetes baleset történt. Az olyan helikoptereket,
amelyeknek az emelkedését egyetlen rotor biztosítja, el kell látni egy
függőleges síkban forgó farokrotorral is, hogy ellensúlyozza a főrotor
elcsűrési hajlamát. Az egy irányba forgó emelőrotor a helikopter testét
ellenkező irányba igyekszik elfordítani, ami csökkenti az emelőképességet.
A farokrotor az elfordítási törekvéssel ellentétesen oldalirányba hatva, ezt
ellensúlyozza. Alig emelkedett el a helikopter két tudóssal és háromfőnyi
személyzettel a fedélzetén, amikor a farokrotor hajtótengelye eltörött. A gép
lezuhant és összetört. Hála a vastag téli ruházatnak és a viszonylag kis
magasságnak, a benne ülőknek nem esett bajuk, de kétségek támadtak a
másik két helikopter hajtótengelyének megbízhatósága felől, ezért
azokat ellenőrzés céljából Új-Zélandba küldték, ez pedig a kutatómunka
további késlekedését jelentette.

Időközben felkerestek több olyan jellemző névvel ellátott kibúvást, mint az

„Orkán-magaslatok, a Vihar-csúcs”. Az Elliot által akkor és három évvel
korábban végzett kutatások eredménye több fosszilis halmaradvány
megtalálása volt a hüllőket tartalmazó rétegösszletre települt jura időszaki
rétegekben. Bobb Schaeffer szerint ezek édesvízi fajok voltak, és nagyon
emlékeztettek arra a halfajra, amely Ausztrália tavait népesítette be, és
sehol máshol nem volt található. Mindazonáltal sehol sem bukkantak egy
másik olyan lelőhelyre, amely ilyen nagy tömegben tartalmazott volna
triász hüllőmaradványokat. „Fantasztikusan szerencsések voltunk, hogy
megtaláltuk a Coalsack Bluff-i rétegeket - jelentette Colbert
beszámolójában a Nemzeti Természettudományi Alapítványnak. - Az
ilyesmi általában jellemző az édesvízi üledékekben lerakodott fosszilis
gerincesmaradványokra: hatalmas felületeken egyetlen maradvány sincs,
legfeljebb szórványleletek akadnak. Azokon a helyeken azonban, ahol a
viszonyok kedvezőek voltak a felgyülemlésre és megőrződésre, a csontok
rendkívüli módon felszaporodhatnak. Kétségtelenül létezhetnek még az
Antarktiszon más, a Coalsack Bluffhoz hasonló kövület gazdag »zsebek« is,
de megtalálásukhoz széles körű kemény kutatómunkára lenne szükség”.

Colbert ebben tévedett. A következő évben visszatért geológusoknak

ugyanis, akik a McGregor-gleccser környékén folytatták a kutatást, hasonló
fantasztikus szerencséjük volt. Az eredeti tervet, miszerint a tábort öt hét
elmúltával a Coalsack Blufftól áthelyezik a McGregor-gleccserhez, a rossz
idő és egyéb működési nehézségek, főleg a helikopterek kiesése miatt
módosították, s ez a munkát erősen hátráltatta. Különben is a rendkívül
gazdag Coalsack Bluft-i lelőhely, ahonnan elutazásukig összesen 450
csontmaradványt gyűjtöttek össze, éppen elég munkát adott, így nem bánták
a McGregor meglátogatásának elmaradását.

39. ábra. A McGregor-gleccser melletti tábor a szánokkal és a Jamesway-

kunyhóval a kövületvadászok számára. A vidékre jellemző a hegyek
vízszintes rétegzettsége (az Egyesült Államok Haditengerészetének
felvétele)

A csoport, amelyet ismét Elliot vezetett (Donald A. Coatesszal az előző évi

csoportból, mint helyettesével), különleges reményeket táplált, miközben az
1970-1971. évi antarktiszi nyárra várakozott. A nagyon alapos
fosszíliakutatás első szezonjában egyetlen ép csontvázat sem sikerült
találniuk. Nem volt egyetlen komplett koponyájuk sem - ami gyakran
fontos a teljesen megbízható meghatározáshoz -, és kevés reményük volt rá,
hogy egy olyan helyen, mint a Coalsack Bluff, találnak egyet, hiszen itt a
szétesett csontvázak távolról odamosott darabjai gyűltek össze a
vízmosásokban, mielőtt betemette őket az üledék. Jelentésükben
rámutattak, hogy különösen fontos lenne „egy kicsi és nagyon érdekes,
emlősszerű hüllőnek: a Thrinaxodonnak a felfedezése”. Ennek a hosszú,
alacsony, némileg a menyétre emlékeztető ragadozónak a maradványai igen
elterjedtek voltak a Lystrosaurusokban gazdag afrikai rétegekben. A
Thrinaxodon-előfordulásokra jellemző, hogy a csontvázak általában
csoportosan találhatók bennük.

A McGregor-gleccser melletti tábor létesítése könnyen végzetes lehetett

volna, ha nem fedezik fel időben, hogy a simának látszó felszín alatt mély
hasadékok rejtőznek, olyanok, mint amilyenek egyikében a Beardmore-
gleccseren örökre eltűnt Socks, Shackleton derék pónilova.
Alapos felderítéssel sikerült a közelben egy leszállásra alkalmas,
hasadékmentes jégsávot találni. Az új táborhelyről kiinduló terepi munka
első napján James W. Collinsonnak (az Ohiói Állami Egyetemről) sikerült
egy csaknem ép Thrinaxodon-csontváz lenyomatára bukkannia, pontosan
arra, amit oly nagyon szerettek volna megtalálni. A lelet a Coalsack Bluff-i
véletlen rendkívül szerencsés megismétlődése volt. A Kenyon-hegy alsó
lejtőjén a tábor közelében fekvő lelőhelyet Thrinaxodon-nyeregnek
nevezték el. Az állat puha szövetei elpusztultak, mire eltemette az iszap, így
a csontmaradványok épen megmaradtak a megkeményedett üledékben.

A lelettől felvillanyozott - helikopterekkel ellátott - ősmaradványvadászok

számos további kibúvást felkerestek a területen. Átkeltek a hegyeken a
Ramsey-gleccserhez, amelyet nyugaton a Sullivan-gerinc szegélyez
(hómentes csúcsok sorozata, e könyv szerzőjéről elnevezve, aki egy télen
átjárta az Antarktiszt). Még olyan messzire is elrepültek, mint a Grafit-
csúcs, ahonnan annak idején az első kövületek kerültek elő, s itt is rengeteg
Lystrosaurus- és egyéb hüllőmaradványt sikerült begyűjteniük.

A leggyümölcsözőbbnek mégis a McGregor-gleccser környékén fekvő öt

triász kibúvás bizonyult. A kutatócsoporthoz tartozott James W. Hatching is
a dél-afrikai witwatersrandi egyetemről. Ő volt talán a leggyakorlottabb az
Afrikában oly bőségesen előforduló perm és triász hüllőmaradványokra
specializált kövületvadászok közölt. Ő azonosította a számtalan leletet, amit
a következő időben találtak. A legjobban megőrzött maradványok - gyakran
tökéletesen összefüggőek - finomszemű homokkőbe vagy kőzetlisztkőbe
voltak beágyazva úgy, ahogy annak idején betemették őket a régi árterület
üledékei. Számos Thrinaxodon-csontvázat találtak, és ezek ugyanúgy,
ahogy Afrikában, itt is gyakorta csoportosan fordultak elő. Ezek a
teremtmények a hüllők Cynodontia csoportjához tartoztak, amelyeken már
kezdtek feltűnni olyan csontvázsajátosságok, amelyek később az emlősökre
váltak jellemzőkké.

A törzsfejlődés történetének egy különös, éles fordulata révén a triász

időszak elején a Cynodontiák váltak uralkodóvá a földön, miközben
versenytársaik: a Thecodonták- maradványaikat az Antarktiszon is
megtalálták - viszonylag háttérbe szorultak. Ugyanennek az időszaknak a
végén a Cynodontiák, bár tőlük születtek az első apró emlősök, mégis
csaknem teljesen eltűntek. Ezzel szemben a korai triásznak ama esetlen
teremtményei, a Thecodonták dinoszauruszokká fejlődve meghódították a
Földet. A dinoszauruszok némelyike két lábon futott, s óriási madárlábszerű
lábnyomokat hagyott hátra a Connecticut folyó iszapjában és más helyeken,
hogy ámulatba ejtse a mai látogatókat. Unokatestvéreik - amelyek
ugyancsak a Thecodontáktól származtak - végezetül repülő hüllőkké,
madarakká és krokodilokká fejlődtek. A 150 millió éves dráma utolsó
felvonásában azonban a nagy dinoszauruszokat, az „uralkodó hüllőket'"
mégis kiszorították ama kicsi, prémes állatoknak az utódai, amelyekről
törzsfejlődésük csecsemőkorában alig is vett tudomást az élővilág - ezek
voltak az emlősök.

40. ábra. A menyétszerű hüllő: a Thrinaxodon csontváza a triász időszakból

Különösen mély benyomást gyakorolt a kövületvadászokra az, hogy a talált

fajok nagy része, a Thrinaxodonnal együtt, nem csupán ugyanannak a
nemnek a tagjai voltak, mint a dél-afrikaiak - hogy úgy mondjuk, nemcsak
unokatestvérek voltak -, hanem azonos fajhoz tartoztak. Ez pedig kizárta az
Afrikából való hosszú elvándorlás lehetőségét a Bering-szárazföldi hídon át
(amely a földtörténeti múltban időről időre széles országútként kötötte
össze Ázsiát Észak-Amerikával), azután le a panamai földszoroson át Dél-
Amerikába, onnan pedig tovább a jelenlegi szigetív helyén feltételezett
hídon át az Antarktiszra.

Az 1972. évi felfedezéseket jelentésben közlő tudósok rámutattak, hogy -

ahogyan azt George Gaylord Simpson, a magasabb rendű emlősök
fejlődéstörténetének nagy szaktekintélye jegyezte meg elsőül - az olyan
földszorosok, mint Panama, „megszűrik a faunát”. Némely fajok vállalják a
„vesszőfutást”, mások nem, éppen ezért - bár Észak- és Dél-Amerikát most
már sok millió éve szárazföld köti össze, mégis, ha Ausztráliát nem vesszük
figyelembe, akkor nincs a világon két olyan terület, amelyiknek az
állatvilága alapvetőbben különbözne egymástól, mint ezeké. A
macskaféléket kivéve Alfred Romer (Harvard) szerint nincs egyetlen
bennszülött emlősnem, amelyik a két kontinensen közös lenne.

Ebben az esetben pedig úgy látszik, hogy a triász időszakban a Dél-

Amerikában élt állatok egész sora élt az Antarktisz most jéggel borított
dombjain. Ez azt kell jelentse, hogy a két kontinens között egészen szoros
kapcsolat volt. A tudósok szerint ez - „az ez idáig felhozott bizonyítékok
közül a legerősebb érv a Gondwana létezésének és ehhez kapcsolódóan a
kontinensvándorlás elméletének bizonyítására”.

Ha az Antarktisznak kulcsszerepet tulajdonítunk a mozaikjátékban, akkor

az egyik lényeges probléma annak megoldása, hogy hogyan illeszthető be
az Antarktisz a Gondwana többi darabja közé. A többi kontinens
meglehetősen biztosan illeszthető egymáshoz, bár India pontos helyzete
vitatható. Az Antarktisz azonban - a mozaikjáték „bosszantó” darabjaihoz
hasonlóan - csaknem kerek, s ezért többféleképpen is beilleszthető a
mozaikba.

Az egyik alkalmazott kulcs a déli kontinensek összeállítására a déli-sarki

eljegesedés alakzata a karbon és perm időszakban, amikor feltehetően a
kontinensek mind összetartoztak. Ugyanúgy, mint a legújabb
jégkorszakokban, az ősi jégtakarók is egymást követő ütemekben borították
el a területet. Mindegyik elolvadt, hogy helyet adjon meleg, „zöld”
periódusoknak. A jégtakarók jég szállította kő-, homok- és iszap („tillit”)-
lerakódásokat hagytak hátra a melegebb időszakokban, s közéjük egyéb
üledékek is beágyazódtak. Az eljegesedés még Indiában is erőteljes volt -
nem afféle helyi jégtakaró, mint amilyent ma Svájcban vagy Alaszkában
láthatunk. Ezeket az ősi tilliteket megtalálták Dél-Brazíliában, Nyugat-
Argentínában, Dél-Afrikában és az ausztráliai Új-Dél-Walesben. Némelyik
annyira északon is előfordul, mint a ma forró égövi Kongó; de lehet, hogy
ezek csupán a magas hegyekről lekúszó helyi jégárak maradványai. Ezzel
szemben az északi féltekén ez alatt a 100 millió éves időtartam alatt nyoma
sincs semmiféle eljegesedésnek. Ez az indokolás - bár abban az időben
eléggé soványka - késztette 1912-ben Wegenert és - sokkal behatóbban
1937-ben Du Toit-t - arra, hogy a déli kontinenseket elméletben az ún.
„Gondwanává” egyesítsék. Du Toit úgy állította őket össze, hogy azok a
területek, amikről úgy gondolták, hogy ismételten eljegesedtek, egy
egységes jégtakarót alkossanak a Déli-sark közelében. Hogy ezt
megtehesse, becsúsztatta Indiát és Madagaszkárt Kelet-Afrika és Észak-
Ausztrália közé.

1950 óta az expedíciók az Antarktisz szívében tillitüledékeket és a csúszó

jég által lesúrolt kőzetfelületeket tártak fel számos helyen a perm és
valószínűleg karbon időszaki üledékek között, s ez megerősítette Du Toit
érveit. Némely esetben sikerült meghatározni a mozgás irányát is. A
Falkland-szigeteken, amelyek Dél-Amerika déli csúcsától keletre a
szárazföldi párkányból emelkednek ki, a tillitekben hosszan elnyúló
törmeléksáncokat találtak. Úgy gondolják, hogy ezek „eszkerek” (az egykor
jégtakaróval borított területeken visszamaradt, több száz kilométeren át
kanyargó törmelékfalak). Az eszkerek keletkezését azzal magyarázzák,
hogy a jégtakaró alatt összegyűlt olvadékvíz folyókat alkotott, és a
mederben lerakódott homok és egyéb törmelék maradt vissza így a jég
elolvadása után. Az üledéklerakódásból arra is lehet következtetni,
hogy Dél-Amerika, Dél-Afrika és az Antarktisz közé bezárva, a
Gondwanán egy Földközi-tengerszerű beltenger létezhetett. Némely helyen
az erre utaló üledékek több mint 2 kilométer vastagok.
41. ábra. A Gondwana perm időszaki jégtakarója

Du Toit az 1930-as években felismerte a Dél-Afrikában és Dél-Amerika

déli részén talált perm időszaki glaciális hordalékból, hogy a két kontinens
valaha összefügghetett. Az újabb leletek kimutatták, hogy az eljegesedés
még nagyobb területre terjedt ki, de az is kiderült, hogy az akkori
szárazföldek egy beltengert zártak körül. Ez a Lawrence A. Frakes és John
C. Crowell által készített rekonstrukció nem tünteti fel Ausztráliát, amely
feltételezhetően jobboldalt csatlakozott az Antarktiszhoz

A beltenger üledékei olyan, egymástól távol eső területeket fednek be, mint
a Buenos Aires-i Déli-dombok, a dél-afrikai Fokföld tartomány, a keleti
Falkland-szigetek és az Antarktisznak a Weddell-tengertől délre eső része.

Du Toit kora óta számítógépekkel határozták meg a kontinensek víz alatti

körvonalait (figyelembe véve a kontinentális párkányokat, a „selfeket”), és
meglepő összeillesztési lehetőséget mutattak ki a Pangea különböző részei
között. Ez először Bullardnak és munkatársainak sikerült. Egy amerikai
csoport - Robert Dietz, Walter Sproll és John C. Holden - Északnyugat-
Afrikát Észak-Amerika keleti részével illesztette össze, miközben Új-
Skóciát Marokkó mellé, New Yorkot a Spanyol Szaharával szemben,
Jacksonville-t pedig Dakar oldalához helyezte el. Sproll és Dietz ugyancsak
összeillesztette Délnyugat-Afrikát és az Antarktiszt, miközben az
Antarktisznak a Weddell-tengertől a Princess Martha-partig terjedő
elsüllyedt szegélyét Afrika Durban és Mozambique városa közötti
szegélyéhez kapcsolta. Ez a 2400 kilométer hosszú összeillesztés annyira
pontosan sikerült, hogy az átfedések és hézagok összes területe nem volt
nagyobb Marylandénél, holott az Antarktisz szegélyét még nem ismerjük
kielégítően. A két kutató hasonló egybevágást produkált Ausztrália és az
Antarktisz között is. Ugyanezt tette A. Gilbert Smith (Cambridge) és
Anthony Haliam (Oxford). Smith és Haliam, hasonlóan Dietzhez és
munkatársaihoz, arra vállalkozott, hogy rekonstruálja Gondwana
szétszakadásának időrendjét, miközben még azt is megkísérelték, hogy
megkeressék a mozaikjáték olyan „apró darabkáinak” a helyét is, mint
Madagaszkár, Ceylon (Srí-Lanka) és Új-Zéland. Rámutattak például arra,
hogy Új-Zélandnak és Ausztráliának a perm időszakban szorosan
egymáshoz kellett tartoznia, mivel ennek az időszaknak az ősi állatvilága
jobban megegyezik a dél-ausztráliaival, mint a dél-ausztráliai Ausztrália
más részeiével.

42. ábra. Öt változat arra, hogy hogyan illeszkedhetett be az Antarktisz a

Gondwanába

1958 és 1972 között nem kevesebb, mint hétféle összeillesztés készült és

volt vita tárgya. A legnagyobb probléma az Antarktiszi-félsziget
elhelyezése volt, ez ugyanis nagyon elüt az Antarktisz egyébként kerekded
alakjától. Ez a nagy földnyelv sokkal hosszabb, mint az olasz félsziget, és
szaggatott hegygerincével annyira hasonlít a dél-amerikai Andokra, hogy
lényegében mindenki azok folytatásának tekinti. Az Antarktiszi-félsziget
hegyei, úgy látszik, kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatódnak az
Antarktisz csendes-óceáni partjai mentén is, egészen a Rockefeller-
hegységig, nem messze a Ross-jégpajzstól. Ez azt jelenti, hogy az
Antarktisznak ez a része viszonylag fiatal földtani tartomány, amely
nagymértékben különbözik az ősi kőzetekből álló Kelet-Antarktisz
kerekded pajzsától. Utóbbi alkotja a kontinens testének zömét. A dél-
amerikai Andok a Horn-fok kelet felé hajló ívével nyúlik ki az Antarktisz
felé. Ennek mintegy a tükörképeként az Antarktiszi-félsziget északra nyúlik
fel Dél-Amerika felé, s azután hajlik keletre. A két alakzatot tenger alatti
hátak és szigetek Scotia-ív néven ismert nagy hurokja köti össze. Ennek az
ívnek a legkeletibb vége, messzire benyúlva a Dél-Atlanti-óceánba, jórészt
jéggel fedett vulkáni szigetek ívelt láncából áll. A vulkánok gyakori
kitörései és az állandó földrengések szinte kihívást jelentenek azok
számára, akik megkísérlik kibogozni e terület változó földrajzi viszonyait.
A Scotia-ív mintha egy töredezett köldökzsinórt képviselne, amelyik
összeköti a valaha egy kontinenst alkotó Antarktiszt és Dél-Amerikát. De
miért rajzol ki épp egy ilyen megnyújtott hurkot ez a zsinór? S vajon miért
van az, hogy a „zsinór” legkeletibb része - a Déli-Sandwich-szigetek -
mintegy csataterei a földkéreglemezeknek? Ezeket ugyanis állandó
földrengések rázzák meg, tűzhányóikból gomolygó vulkáni hamufelhők
szállnak a magasba, holott az ív többi része nyugalomban van.
43. ábra.

Ian W. D. Dalziel és David Elliot szerint a Scotia-szigetív Dél-Amerika

legdélibb elvégződése (Horn-fok) és az Antarktisz legészakibb
végnyúlványa (Antarktiszi-félsziget) között úgy alakult ki, hogy a két
kontinenst valami nyugat felé hajtotta, tehát a fejlődést három lépcsőben
ábrázoló térkép szerint bal felé

Amikor 1819-ben Zavodovszkij hadnagy, a Vosztok nevű hajó parancsnoka

partra szállt a Déli-Sandwich-szigetcsoportnak azon a szigetén, amely most
az ő nevét viseli, és megindult felfelé a vulkáni kúpon, félúton a talajt igen
forrónak találta. Valóban, e szigetek közül jó néhány különös módon puszta
és fekete, egy olyan vidéken, ahol a föld zöme fehér és jéggel fedett. A
Zavodovszkij-kráter a jelentések szerint állandóan működik, s mérgező kén-
és hidrogén-vegyületeket bocsát ki magából. Amikor C. A. Larsen kapitány,
egy norvég bálnavadászexpedíció vezetője 1908-ban itt szállt partra, hogy
alkalmas helyet keressen egy bálnavadászállomás létesítésére,
megbetegedett, minden valószínűség szerint e mérges vulkáni gázok
belélegzése miatt.

Néhány tudós a Gondwana összeillesztésénél az Antarktiszi-félszigetet

Afrikához csatolta azzal az indokolással, hogy a hegyes félszigetet, az
Andokhoz hasonlóan, a kontinensek nyugat felé történő elmozdulása gyűrte
fel a Gondwana széttöredezése idején, akkor tehát még nem létezett, amikor
a Gondwana egységes szárazulat volt. Némely esetben a félszigetet a Horn-
foktól nyugatra helyezték el; más esetekben attól keletre. Ian W. D. Dalziel
(Lamond-Doherty Obszervatórium) és David Elliot (Ohiói Állami
Egyetem) elgondolása szerint a Horn-fok és az Antarktiszi-félsziget
eredetileg egyenes vonalat alkotott, de később, amikor a kontinenseket a
konvekciós áramok nyugat felé hajtották, az őket összekötő kapocs
megnyúlt, és egy kelet felé elnyúló nagy hurokká alakult. P. F. Barker és D.
H. Griffiths Nagy-Britanniából azt a felfogást vallják, hogy az Andok és
folytatásuk az Antarktiszon akkor alakult ki, amikor a szárazulatok
összetartoztak, és akkor a hegység egy összefüggő hegyláncot alkotott
Gondwana csendes-óceáni peremén. Később, a széttöredezés során -
mondják az Antarktisz fő tömege az óramutató járásával megegyező
értelemben forgott el. Így hagyva hátra az Antarktiszi-félszigetet és annak
Andok felé mutató folytatását - a Scotia-ív szigeteit - erősen
meghajlított állapotban.

A végső megoldás talán akkor fog megszületni, ha sikerül az Antarktisz

földtani felépítését összekapcsolni a szomszéd szárazulatok földtani
felépítésével, hasonlóan ahhoz, mint amikor a mozaikjáték színes alakzatait
használjuk fel a helyes összeillesztésre. Egyelőre túl keveset tudunk a
„világ alsó felének” nevezett nagy, zömében vastag jégtakaróval fedett
szárazulat földtani viszonyairól ahhoz, hogy ezt határozottan megtehessük.
De számtalan nemzet tudósainak munkája nyomán minden elmúló évvel
teljesebb lesz a kép, és eljön az idő, amikor a „döntő fontosságú
mozaikdarab” pontosan a helyére kerül.
12. Változó geográfia és az élet
változatossága
Függetlenül attól, hogy az Antarktisz mennyire illik bele a kontinensek
egykori összetartozásába, az ott talált kövületek azt bizonyítják, hogy
jelenlegi elszigeteltsége és rendkívül barátságtalan éghajlata ellenére
egykori központi helyzete miatt nagyon fontos szerepe volt a magasabb
rendű szárazföldi állatok fejlődéstörténetében. Ennek felismerése és a
geográfia múltbeli változásainak egyre gyülemlő bizonyítékai arra
kényszerítették azokat, akik rekonstruálni szeretnék az élet történetét ezen a
bolygón, hogy más szemszögből vizsgálják a régi elméleteket és öreg
érveket.

Még nagyon keveset tudunk azokról a körülményekről, amelyek létrehozták

az élet történetének nagy változásait, mint amilyen az első gerincesek
megjelenése, azután a kétéltűeké, a hüllőké, végül pedig a madaraké és
emlősöké. A gerincesek eredetéről valójában semmit sem tudunk, részben
azért, mert az ősi kövületek zöme tengeri üledékekben van, és a gerincesek,
úgy látszik, édesvízi folyókban alakultak ki. Az egyetlen bizonyíték csupán
néhány csontos lemez egy olyan halfélétől, amely 400 millió évvel ezelőtt
édesvízben élt a mai Colorado területén. A mikroszkóp alatt a gerincesekre
jellemző szerkezetet ismerhetünk fel. Ezek az első gerincesek
valószínűleg szánalmas fenéklakók voltak, állkapcsok és fogak nélkül,
képtelenek arra, hogy megvédjék magukat, vagy hogy hatékonyan
küszködjenek az élelemért. Ezért millió éveken át éppen csak hogy képesek
voltak életben maradni. „Iszapfalók voltak - írta Alfred Romer (Harvard)
és úgy látszik, az volt a rendeltetésük, hogy azok is maradjanak.” De - úgy
400 millió évvel ezelőtt -a szilur időszak vége felé állkapcsot és fogakat
kezdtek kifejleszteni, és ezzel megindult a gerincesek gyors felemelkedése.
A következő időszakban - a devonban, avagy a „Halak Időszakában” - a
gerincesek versenytársak nélkül uralták a világ tengereit, és benépesítették a
szárazföldek folyóvizeit is. A kontinensvándorlás növekvő valószínűsége
arra késztetett néhány tudóst, hogy alaposabban megvizsgálja a devon
időszaki édesvízi halak elterjedését, hátha ebből következtethetnek a mai
kontinensek egykori kapcsolataira.

A halakat régóta gyanakvással tekintették a szárazföldek egykori

kapcsolatának jelzőjeként, mivel - földtani időmértékkel mérve -
meglehetősen gyorsan képesek alkalmazkodni a tengeri környezet után a
tavihoz, és fordítva. Mindennek ellenére az Atlanti-óceán elválasztó
szerepe következtében jelenleg meglehetősen nagy a különbség Európa és
Észak-Amerika halállománya között. Az Észak-Amerika tavaiban és
folyóiban élő 42 halnemnek csupán 21 százaléka található meg Európában.
Nemrégiben még feltételezték, hogy a helyzet nagyjából ugyanez lehetett a
devon időszakban is, de 1968-ban - Romer szerint - egy alapos vizsgálat azt
mutatta, hogy az Észak-Amerikában élt 58 devon időszaki halnem 57
százaléka megtalálható az európai „vörös rétegekben” is. Ez a formáció az
„öreg Vörös Homokkőből” áll, és egyformán előfordul mindkét
kontinensen, például Skóciában és New York államban.

A kontinensvándorlási elmélet a fajfejlődés következő nagy lépésének

bizonyítékait is jobban érthetővé teszi. Ez a nagy lépés a gerinceseknek a
szárazföldekre történő kirajzása volt. Azt várnánk, hogy ennek a kísérletnek
színhelyéül a gerincesek egy kellemesen meleg területet választottak ki,
mégis a legidősebb kétéltűmaradványokat Grönlandon találták. Ez
érthetővé válik, ha elfogadjuk, amit a mélytengeri fúrások és más
bizonyítékok kimutattak, hogy valamikor Európa, a Rockall-pad, Grönland
és Észak-Amerika egyetlen nagy, mérsékelt vagy meleg éghajlatú szélességi
övben fekvő szárazulatot alkotott.

Az első felfedezés 1932-ben történt, amikor Kelet-Grönlandon egy

kétéltűnek - az ismert Labyrinthodontiák legkorábbi fajának - édesvízi
rétegekbe ágyazott maradványaira találtak. Ez egy Ichthyostega-féle volt,
amely 350 millió évvel ezelőtt élt. A következő időszakokban ezeknek a
lényegnek az utódai elterjedtek a világ legtávolabbi részeiig (a mai földrajzi
elrendezés szerint), annak ellenére, hogy láthatólag az édesvízhez
alkalmazkodtak és esetlen felépítésűek voltak. Nézzük meg például az
Anthracosaurust, a Labyrinthodontiák egyikét, amelyik a
kőszén alapanyagát adó mocsarakban élt, s ezért széleskörűen ismertté vált
az ipari forradalom első éveiben. A XIX. században a vasérc iránti nagy
kereslet a skóciai Glasgow-tól délkeletre fekvő mocsárvasérc erőteljes
kitermeléséhez vezetett. Ez a képződmény eszményi volt, mivel benne a
vasérc és a szén együtt fordult elő. 1861-ben az egyik széntelep tetején egy
különös állat koponyájára bukkantak. Elküldték Thomas Henry Huxley
biológusnak, aki Darwin evolúciós elméletének egyik fő szószólója volt, és
aki rendszeresen gyűjtötte és lajstromozta az elméletet alátámasztó
adatokat.

A koponya egy Anthracosaurust volt. További hasonló maradványokat

találtak a szénbányászok és kövületvadászok Anglia, Írország, Csehország,
Új-Skócia, Nyugat-Virginia, Ohio és Texas perm, illetve karbon időszaki
üledékeiben. Az akkori egyenlítő helyét a
kontinensvándorlás figyelembevételével megállapítva kiderült, hogy
valamennyi lelőhely ennek közelében terül el. A forró, nedves éghajlat
kedvező volt a kőszén alapanyagát adó mocsarak kialakulására, amelyekben
ez a lény élt.

Figyelembe kell azonban vennünk az ilyen lelőhelyeloszlások lehetséges

aránytalanságait. Lényegesen több kövületvadászat történt ugyanis
Európában és Észak-Amerikában, mint például Afrikában. A. L. Panchen
(Newcastle upon Tyne, Anglia) 1970-ben az
Anthracosaurusok felfedezésével foglalkozó elemzésében rámutatott arra,
hogy „a fosszilis gerincesek - főleg a ritkábbak - földrajzi eloszlását
feltüntető térképek gyakran többet mondanak a gerinceseket vizsgáló
paleontológusok elterjedéséről, mint az általuk keresett állatokéról”.

Mindenesetre a labirintodontok, miközben jelentős alrenddé fejlődtek, még

jobban elterjedtek: az Északi-Jeges-tenger peremén fekvő Grönlandtól és a
Spitzbergáktól a most az Indiai-óceánban fekvő, forró égövi
Madagaszkárig, Dél-Afrikáig, sőt az Antarktisz szívéig.

A régi bizonyítékok újravizsgálata során Romer áttekintette a Prágától

északnyugatra fekvő egyik szénbányából kikerült karbon időszaki
kövületekről készült feljegyzéseket, és összehasonlító kimutatást készített
azokról a gerincesnemekről és -családokról (legtöbbjük kétéltű),
amelyek azonosak voltak az ugyanabba a földtani időszakba tartozó texasi
vörös rétegekben találtakkal. Kétszer annyi hasonlóságot talált, mint
amennyi a hasonlóság ma a két terület állatvilága között. Valójában Texas
akkori állatvilága ugyanúgy hasonlított a csehszlovákiaira, mint a
csupán néhány száz kilométerre fekvő új-mexikóira.

Az édesvízi kétéltűek fejlődése és globális elterjedése tehát olyan folyamat,

ami sokkal könnyebben érthető, ha feltételezzük, hogy a ma egymástól
nagyon is távol eső világrészek akkoriban szorosan összetartoztak. De a
kétéltűek csak látogatók voltak a szárazföldön, nem letelepült lakosok. Hal
elődeikhez hasonlóan tojásaikat vízben rakták le. A teljesen szárazföldi
létezéshez szükséges következő nagy ugrás érdekében ki kellett
fejleszteniük a szárazföldi szaporodás módszerét; így jöttek létre a hüllők és
amnionos (magzatburkos) tojásaik. Az ilyen tojásokat védőburok veszi
körül, és el vannak látva tápfolyadékkal, valamint membránokkal. A
membránok megóvják a kiszáradástól, és kezdetleges tüdőkként is
szolgálnak, amelyek kivonják az oxigént a burkon átszűrődő levegőből.

A triász időszakig a hüllők az egész világon elterjedtek: amint láttuk,

egészen az Antarktiszig. A Lystrosaurus hüllők felfedezése az Antarktiszon
drámai bizonyítékot szolgáltat a kontinensvándorlás elméletéhez, de
ugyanennek az állatnak az előfordulása más korai triász
üledékekben szintén fontos. Különösen az a Kínában kiásott Lystrosaurus
és sok másféle állatmaradvány, amelyek a Lystrosaurusokkal általában Dél-
Afrikában fordulnak elő. A kínai állat, bár alakja azonos volt, nem tartozott
ugyanahhoz a fajhoz, mint a Dél-Afrikában, Indiában és az Antarktiszon
találtak, de annyira hasonlított azokhoz - írta Edwin Colbert egy, az ilyen
felfedezésekre vonatkozó elemzésében hogy a kínainak a dél-afrikai
faunával való kapcsolata „nyilvánvalóan szoros” volt. Vándorló
szárazföldek és állatok (Wandering Lands and Animals) című
könyvében Colbert úgy írja le a Lystrosaurus messze földön való
elterjedését, mint „egy elszakadt füzér őslénytani szemeit, ahol minden
előfordulást sivatagok, füves puszták, őserdők, vagy nyílt óceánok ezer
kilométerei választanak el egymástól”. Mégis, amikor a Lystrosaurus élt,
akkor a füzér szemei szorosan össze kellett hogy tartozzanak, úgy, hogy
ezek a lények szabadon mozoghattak ama helyek között, ahol most
maradványaikat megtalálták.

Colbert kimutatta, hogy ez idáig nem fedezték fel a Lystrosaurusi és

kortársait Dél-Amerikában, és India kövületes rétegeiben is hiányzik
azoknak az állatoknak a többsége, amelyek társai voltak ennek a
„bestiának” az Antarktiszon és Dél-Afrikában. Vagyis az Antarktisz és
Afrika közötti akkori kapcsolat jobban bizonyított, mint az India és Afrika
közötti. Lehetséges, hogy ennek az oka a véletlenszerű gyűjtés és
konzerválódás. Mindamellett ennek a faunának az előfordulása Kínában azt
jelenti, hogy a két nagy szuperkontinens - Gondwana délen és
Laurázsia északon - akkor még nem különült el teljesen egymástól. Ilyen
összeköttetés a megelőző perm időszakban is létezett, amint azt a
szovjetunióbeli Perm közelében (ahonnan az időszak a nevét kapta) talált
ősmaradványok is bizonyítják.

A mindent magában foglaló őskontinens: a Pangea széttöredezésének

rekonstrukciójából Robert Dietz és munkatársa, John C. Holden arra a
következtetésre jutott, hogy az első törés Gondwana és Laurázsia között a
késő triász időszakban kezdődött, és a szétszakadás az időszak végéig
teljessé vált, eltekintve a mai Gibraltár helyén levő „forgásponttól”. Az
északi és déli szuperkontinens között Gibraltártól nyugatra a Csendes-
óceánnak egy kiágazása terült el a mai Karib-tenger és Mexikói-öböl
területén. A forgásponttól keletre a Csendes-óceán egy másik ága, a Tethys-
tenger hatolt be a kontinensek közé a másik irányból. A gibraltári
forgáspont területén mindazonáltal lehetőség volt valamelyes
faunakicserélődésre.

Az ősmaradvány-bizonyítékok azt mutatják, hogy míg a két Amerika ebben

az időszakban meglehetősen el volt szigetelve egymástól, addig Afrika és
Dél-Amerika erősen egymáshoz kapcsolódott. Bár az afrikai élet korai
Lystrosaurus-fázisának maradványait a triász időszakból nem találták meg
Dél-Amerikában, a más időszaki rétegekben végzett feltárások erős
bizonyítékokat szolgáltattak erre a kapcsolatra. Valójában az egyik ilyen
bizonyítékot már évek óta ismerték - csak messzemenően elhanyagolták. Ez
a Mesosaurus rejtélyes földrajzi elterjedése volt. A Mesosaurus az alsó
perm időszakban élt, 40 millió évvel a korai triász hüllők előtt. Úgy látszik,
hogy a Mesosaurus a legkorábbi vízi hüllőféle volt, keskeny, alligátorszerű
orral, amiben tűhegyes fogak ültek. Fogazata feltehetően arra szolgált, hogy
kiszűrje vele a folyótorkolatok félsós vizében élő rákokat. Ennek a lénynek
a maradványait csupán két helyen találták meg: Dél-Afrika nyugati oldalán
és csaknem pontosan szemben az Atlanti-óceán másik oldalán, Délkelet-
Brazíliában. Romer szerint teljesen elképzelhetetlen, hogy „ez a
meglehetősen törékeny, apró fickó” képes lett volna átúszni a két kontinenst
most egymástól elválasztó, 5000 kilométer széles óceánt.

Sokkal drámaibb felfedezések történtek az Andok argentínai oldalán

ugyanakkor, amikor Peter Barrett felszedte az első ősmaradvány-töredéket a
Grafit-csúcson az Antarktiszon. Azok között a négylábú állatok között,
amelyek benépesítették Dél-Afrikát a Lystrosaurus virágkora után, a
kövületvadászok előtt legismertebb volt egy Cynognathus néven ismert
ragadozó hüllő. Kutyaszerű koponyaszerkezete már jelezte azt a fejlődési
vonalat, amely mentén a hüllőknek ez az ága végül is emlősökké fejlődött.

A Cynognathus, úgy látszik, örökébe lépett a menyétszerű Thrinaxodonnak,

mint a triász időszak kóborló ragadozója. Lehet, hogy szőrzetet viselt, ami
egy további lépés volt az emlősmegjelenés felé. Legnagyobb kortársa
egyetlen szörny: a Kannetmayeria volt. Általában úgy hiszik, a
Lystrosaurus rokona. Testének felépítése, teknősszerű csőrével, az
orrszarvúra emlékeztetett. Két agyara elárulta növényevő voltát.
44. ábra. Ez a karcsú hüllő zsákmány után párnázott az egykori perm
időszaki folyókban ott, ahol ma Dél-Afrika és Dél-Brazília terül el az
Atlanti-óceán két ellenkező oldalán, feltételezhetően akkor, amikor a
két kontinens még összetartozott. Az állat Mesosaurus néven ismert

Mikor az 1960-as években ezekkel az afrikai állatokkal csaknem azonos

fosszíliákat találtak Argentína Mendoza tartományában, Romer
ellenállásának utolsó maradványai is elenyésztek a kontinensvándorlás
elméletével szemben. Talán jobban, mint bárki más, ő is hozzájárult a
kövületvadászathoz Argentínában és Brazíliában.

Később J. F. Bonaparte, aki az argentínai Tucumáni Állami Egyetemen

dolgozott, ezeknek az „afrikai” állatoknak kétségtelen maradványaira
bukkant.
Hogyan is tudhatta volna egy olyan súlyos és nehézkes állat, mint a
Kannemayeria, átúszni az Atlanti-óceánt?

Vagy hogyan tudott volna 32 000 kilométer hosszú szárazföldi úton

átvándorolni Afrikából Dél-Amerikába, kitéve Szibéria és Alaszka
sarkvidéki éghajlatának, majd ismét az egyenlítői forró égövi éghajlatnak
és legyőzve a sivatagokat, erdőségeket,

magas hegyeket és más akadályokat? Sőt mi több: az afrikai

Cynognathushoz hasonló állatokat tartalmazó kövületes képződményeket
találtak Indiában és a kínai Sanhszi tartományban, további bizonyítékokat
szolgáltatva ahhoz, hogy észak és dél szorosan egymáshoz tartoztak.

1973-ban világossá vált, hogy több kínai paleontológus hajlamos ezeket a

leleteket a kontinensvándorlással magyarázni. Szun Ai-lin, a pekingi Kínai
Tudományos Akadémia Gerinces Paleontológiai és Paleoantropológiai
Intézetétől felhívta a figyelmet a Sanhsziban talált Cynognathus-leletekre,
és az ezt fedő formációban újabban felfedezett Kannemayeria-
maradványokra. A hszin-csiangi Tien-san hegység északi lejtőin
Lystrosaurusos rétegeket találtak. Mindezek az Ázsia szívében fekvő
Északnyugat-Kína, Dél-Amerika és Dél-Afrika közötti kapcsolatra
mutatnak (lásd a 47. ábra térképét).

„Dél-Afrikáról és Indiáról régóta feltételezzük, hogy részei voltak az ősi

déli kontinensnek: a Gondwanának - írta Szun Ai-lin -, és Hszincsiang
messze a Gondwana feltételezett északi határai mögött volt... mégis a
gerincesfaunák nagy hasonlóságot mutatnak a déli kontinensekéhez. Mivel
ezek a gerincesek szárazföldön élők, nehéz elképzelni, hogyan
vándorolhattak volna át a széles tengereken.

A Lystrosaurus-maradványok felfedezése Hszincsiangban és az említett

további faunák elemzése azt mutatja - folytatta hogy szárazföldi
összeköttetések létezése az északi és déli szárazföldtömegek között abban
az időszakban nagyon is valószínű.”

Amikor a kontinensek elkezdtek széttöredezni, ami talán a legnagyobb

földrajzi forradalom volt a Föld történetében, egy biológiai forradalom is
elkezdődött: az „uralkodó hüllők”, azaz a dinoszauruszok kifejlődése. Ők
bármely más szárazföldi élőlénynél tovább uralkodtak a Földön - durván
100 millió éven át.

Volt-e valamilyen kapcsolat a két forradalom között? Talán igen. A

mélytengeri fúrásos kutatás 19. útszakaszán részt vevő kél tudós: Thomas
R. Worsley és David W. Scholl úgy gondolta, hogy létezhetett ilyen
kapcsolat. A fúrt kőzetmagokból kimutatták, hogy kiterjedt vulkáni
tevékenység zajlott a dinoszauruszok virágkorában a Bering-tenger és a
Csendes-óceán északi medencéjének partvidékén. A kitörések
következtében megnövekedett a légkör szén-dioxid-tartalma, ami
„melegházhatást” váltott ki. A felhős, meleg éghajlat eszményien megfelelt
a hatalmas testű állatoknak, amelyek - ellentétben az azokban az időkben élt
emlősökkel - nélkülözték a testhőmérséklet szabályozásához szükséges
szerveket.

A szén-dioxidban gazdag légkör átengedi a napsugarat, de megakadályozza

a keletkezett hő infravörös kisugárzás alakjában történő eltávozását. Ezért
minél több a szén-dioxid, annál melegebb az éghajlat. Manapság a fosszilis
tüzelőanyagok növekvő használata miatt a légkörben felszaporodó szén-
dioxid aggodalomra ad okot, hogy egy nemkívánatos klímaváltozás
következhet be.

A Gondwana és Laurázsia szétszakadásával kapcsolatos vulkáni működés a

mai kontinensek kialakulásával alábbhagyott, ezért befejeződött a nagy
mennyiségű szén-dioxidnak a levegőbe történő áramlása. Továbbá, ezen
elképzelés szerint, mintegy 160 millió évvel ezelőtt a tengervízben élő apró,
sodródó élőlények sokasága megtanulta, hogy hogyan válasszon ki védő
mészhéjat a teste köré, felhasználva a tengervízben oldott szén-dioxidot. Ez
lecsökkentette az óceánok és a levegő szén-dioxid-tartalmát, az éghajlat
lehűlt, amit végül a vánszorgó dinoszauruszok már nem tudtak elviselni.
Ahogy Scholl kifejezte, a Föld éghajlata „éppen annyira hűlt le,
hogy pokollá tegye a nagy hüllők életét”.

Mivel a nagy kihalások annyira megdöbbentők - és olyan keveset tudunk

arról, hogy mi okozta őket -, ezért sokféle spekulációra adtak alkalmat.
Ilyen például az a gondolat, hogy az éghajlatváltozásokat a Föld mágneses
pólusainak ismételt fölcserélődése okozta, avagy az, hogy az ember felelős
a nagy jégkorszaki emlősök pusztulásáért. Akárhogy is volt, széles
körű bizonyítékai vannak annak, hogy hatalmas lávaömlések történtek a
Gondwana és Laurázsia széttöredezése alkalmával a kontinentális talapzat
mentén. A feltörő bazaltok, mint például a Transzantarktiszi-hegységben a
Beacon-homokköveket fedő és átjáró bazaltok, a dolerit (diabáz) típusba
tartoznak. Ugyancsak doleritintrúziók találhatók az Appalache-hegység
keleti szárnyán, és Kelet-Afrikában, egészen Rhodesiáig (Zimbabwe),
amelyek a késő triászban és a jura időszakban törtek fel, valószínűleg az
atlanti szétszakadás első fázisával kapcsolatban.

Ahogy korábban említettük a Transzantarktiszi-hegység nem fekszik

teljesen az antarktiszi
tömb jelenlegi peremén. Sokan azt hiszik, hogy a hegység azt a szakadási
övet jelöli, ahol Nyugat-Antarktisz - amelyik világos folytatása az Andok
hegységrendszerének - elszakadt az Antarktisz főlemezétől, amikor az, a
kontinens széttöredezése során, az óramutató járásának megfelelően
elforgott.

45. ábra. A triász időszaki intrúziók „Newark-sorozata” a massachusettsi

Holyoke-hegylánctól a Hudson folyam melletti Palisadesen át dél felé
Észak- és Dél-Carolináig
Bármi volt is a szerepe egy ennyire kiterjedt vulkáni működésnek a
dinoszauruszok sorsában, nem kétséges, hogy az ő helyükbe lépő
emlősöknek számos előnyös tulajdonságuk volt, amelyek közül csak
egyik a meleg véráramlás, mint az egyenletes és viszonylag magas
testhőmérséklet fenntartásának eszköze. (Néhányan valójában azt hiszik,
hogy a dinoszauruszok, ellentétben más hüllőkkel, meleg vérűek lehettek.)
A magas hőmérséklet elősegíti a test vegyi háztartásának hatékonyságát. A
madarak számára lehetővé teszi, hogy pillanatok alatt kifejlesszék a
repüléshez szükséges hatalmas mennyiségű energiát. Feltételezhetően
lehetővé teszi a nagyon energiaigényes agy számára, hogy gyorsabban
működjék. A hüllők elterjedése főleg a meleg földrajzi szélességekre
szorítkozott (az Antarktisznak is melegnek kellett lennie, amikor azok ott
éltek, és meleg volt akkor is, amikor a kőszén-alapanyagot adó mocsarak
voltak ott, ahol ma a Beardmore-gleccser húzódik). A nagy hüllők
közül néhány hatalmas, legyezőszerű „vitorlákat” növesztett a hátán, hogy
alkalmazkodni tudjon a környezet hőmérséklet-változásaihoz. Ezeket, úgy
látszik, nyitni és zárni tudták hőmérsékletük szabályozása érdekében. Ha
melegük volt, akkor kinyitották, hogy a szellő hűthesse. Ha fáztak, a Nap
felé fordíthatták. De ez nem érte el az emlősök hőmérséklet-
szabályozásának hatékonyságát. Az emlősök képesek voltak magzataikat
élve a világra hozni, és ellátni őket tejjel. De messze legfontosabb
sajátosságuk, ami elősegítette, hogy életben maradjanak a
dinoszauruszok óriási madárlábszerű lábai között, az gyors észjárásuk volt.
Agyuk sokkal nagyobbra nőtt, mint a többi állaté, és kifejlődött bennük a
vágy, hogy próbálkozzanak, szaglásszanak, leskelődjenek, magasabb
helyekre másszanak.

Röviddel a kontinensek fő széttörése előtt az emlősök két alapvető

csoportra oszlottak: a Placentalia és a Marsupialia csoportra. A placentas
vagy méhlepényes emlősök kicsinyei az anyaméhben egy bonyolult
méhlepénnyel vannak ellátva, ami lehetővé teszi számukra, hogy anyjuk
véréből oxigént és tápanyagokat vonjanak ki addig, ameddig - több faj
esetében - eléggé megnőnek ahhoz, hogy járjanak, sőt jelentős mértékben
gondoskodjanak magukról rögtön megszületésük után. Az ember és más
főemlősök méhlepényes emlősök. A Marsupialia csoportnak csak
kezdetleges placentája van. Kicsinyeik a születéskor rendkívül
kiszolgáltatottak. Így például az egyik nagy fajtájú kengurunak az ivadéka
csupán egy fél hüvelykujj nagyságú, az amerikai oposszumé pedig csak
akkora, mint egy méhecske. Az ilyen ivadékokat a hasi erszényben kell
gondozni, ahol tejet is kapnak, mielőtt kimerészkedhetnek a szabadba.

Úgy látszik, hogy az emlősök rendkívüli sokfélesége egyenes

következménye a szuperkontinensek széttörésének és egymástól való
elvándorlásának.

A kontinensvándorlásnak az emlősök fejlődésére gyakorolt hatását

elemezve Björn Kurten a helsinki egyetemről kimutatta, hogy a hüllők
létezésének teljes időtartama alatt csak húsz rendjük - nagyobb csoportjuk -
fejlődött ki. Ez mintegy 200 millió év alatt történt a permtől kezdődően, a
triászon, jurán és kréta időszakon át a dinoszauruszok hosszú uralmáig.
Viszont az azóta eltelt 65 millió év alatt az emlősök harminc rendel
produkáltak, azaz egyharmad idő alatt feleannyival többet, mint a
dinoszauruszok. Kurtén ezt nem az emlősök különös tehetségének
tulajdonítja, hanem annak, hogy a szuperkontinensek kisebb darabokra
töredeztek, és minden darabnak kifejlődött a saját emlősfaunája. A
hüllőknek egész fejlődési idejük alatt csak két hazájuk volt: Gondwana és
Laurázsia. Ezzel szemben az emlősöknek tekintélyes időn át legalább nyolc.

Két, egymással ellentétesen ható, egyformán erős irányzat működik az

evolúció folyamatában, ami azzá tett bennünket, amik vagyunk. Az egyik
az „alkalmazkodó kisugárzás” (adaptív radiáció), amelynek során néhány
kezdetleges faj sokféle különböző irányban fejlődik, kihasználva az elérhető
életlehetőségeket, azaz az „ekológiai fülkéket” - ahogyan gyakran
nevezik. Kurtén szerint „az élő organizmusok világa a specialisták világa”.
Így például a korai apró, kezdetleges emlősökből kifejlődlek a füves
puszták legelő állatai: a ló, a bölény és antilop. A lombos erdőkben
megjelentek a szarvasok, zsiráfok és társaik. Azután a legelő
állatokat zsákmányul ejtő ragadozók az oroszlánoktól a farkasokig. Majd az
erdőkben növő csonthéjasokat, tobozokat, az ott élő rovarokat evő
rágcsálók és a rájuk vadászó kisebb ragadozók: a menyétek, rókák és
hasonlók jelentek meg.

Az ellentétes fejlődési folyamat pedig a „párhuzamosság” (paralelizmus),

amikor is teljesen különböző származású állatok ugyanabba az irányba
fejlődnek, hogy kitöltsék az „ekológiai fülkéket”. Ilyen „fülke” például a
termeszek és hangyák által nyújtott élelemforrás. Dél-Amerikában az
emlősök rendje, amiben olyan különlegességek vannak, mint az armadillo
és a lajhárok, kitermelte a hosszúcsőrű hangyászsünt, hogy lakomázzon a
termeszfészkeken. Észak-Afrikában egy merőben más rend hozta létre a
pangolinokat, avagy pikkelyes hangyaevőket. Dél-Afrikában a
földimalacok töltötték ki ezt a fülkét, Ausztráliában pedig a tüskés
hangyászsün. Az utóbbi és rokona, a Platypus vagy kacsacsőrű emlős a
törzsfejlődési átmenet maradványai, mert bár emlősökként osztályozták
őket, tojásokat tojnak, és fogazatuk csőrré alakult. A tüskés hangyászsün
(tarajos sül) esetében pedig a csőr orrszerűen megnyúlt, mint a
többi hangyaevőnél. Mindezek ellenére ezeknek a fajoknak egyike sem
vérrokon.

Az „alkalmazkodó kisugárzás” következtében a magukat az egyes

kontinenstöredékeken találó kezdetleges emlősök számos különböző
irányba fejlődtek, hogy benépesítsék a területet. A „párhuzamosság”
következtében a törzsfejlődésnek ezek a vonalai bizonyos mértékig
párhuzamosan haladtak az egymástól távol eső és elszigetelt területeken.
Kurtén úgy hiszi, hogy ez vezetett az emlősök sokféleségéhez.

Úgy látszik, hogy a kontinensek egymástól való elsodródása a kréta

időszakban, 70-140 millió évvel ezelőtt érte el tetőfokát. A fel töredezéssel
kapcsolatos vulkáni tevékenység már sokkal korábban (a triászban)
megkezdődhetett, de a kréta időszakban történt az, hogy a tengerszint
megemelkedett, és elöntötte a szárazföldek laposabb részeit. Valóban, az
időszak neve a kréta szóból ered, ugyanis akkor rakódtak le ezek a
mésziszapképződmények a kiterjedt sekély tengerekben. Ezekből állnak
többek között Dover híres fehér sziklafalai.

Az elöntések mind Ázsiát, mind pedig Dél-Amerikát kettévágták, és úgy

látszik, hogy egy időre Afrikát is három részre bontották. Ázsiát egy, az
Északi-Jeges-tengert a Tethys-tengerrel összekötő vízi út vágta ketté. Dél-
Amerikában hasonló víztömeg töltötte ki a mai Amazonas-medence helyét.
Mivel az Andok hegyláncai ekkor még nem gyűrődtek fel, Dél-Amerika
úgy tűnt, mint két önálló kontinens.

Hogy mi okozhatta az óceánok vízszintjének ilyen mérvű megemelkedését,

hosszú időn át talány maradt, de most úgy tűnik, hogy ez az intenzívebbé
vált tengerfenék-terjeszkedés következménye volt. Úgy gondolják, hogy ha
abban az időben az olvadt kőzettömeg felgyorsult ütemben ömlött ki az
óceáni hátságokon, ez nemcsak magukat a hátságokat tornyosította fel
és ezáltal sekélyebbé tette a tengert azon a helyen, de a hátságoktól
távolodó földkéreg is tovább maradt forró.

Az óceánfenék szembetűnő jellegzetessége az, ahogyan részei fokozatosan

mélyülnek az óceáni hátság mindkét oldalától távolodva. A legfelső rideg
réteget a hátságtól távolodó litoszféra lehűlésének és zsugorodásának
tulajdonítják. De ha a litoszféra forróbb, akkor egyúttal vastagabb is marad.
Ennek megfelelően, amikor a kréta időszakban a kontinenseket a hátságok
mentén feltörő olvadt kőzettömeg egyre távolabb tolta egymástól, és a láva
kiömlése az óceánfenékre intenzív volt, a világtengerek zömének feneke
jóval magasabban lehetett, mint normálisan, kiszorítva a vizet, ami azután
elárasztotta a korábbi tengerpartokat.

Még nem sokat tudunk az emlősök korai történetéből ahhoz, hogy pontosan
kimutassuk minden egyes rend eredetét. Annyi azonban mégis világos,
hogy körülbelül tizenhat rend keletkezett a laurázsiai töredékeken, beleértve
a mi őseinket: a főemlősöket, amelyeknek legkorábbi maradványait Észak-
Amerika felső kréta időszaki lerakódásaiban találták meg. Más rendek
az északi féltekén magukba foglalják a Chiropterákat (közülük
legismertebbek a denevérek), a rovarevőket (vakond, sündisznó, cickány), a
ragadozókat (kutyafélék, macskafélék, medvefélék), a Perissodactyla
alrendet (páratlan ujjú patások: lovak és más páratlan ujjú növényevők), az
Artiodactyla alrendet (páros ujjú fűevők, legelészők: marha, szarvasok,
disznó), a rágcsálókat és a Lagomorpha (nyúlszerűek) alrendcsoportot (ide
tartoznak az üregi nyulak és mezei nyulak).

A Gondwanán kifejlődött rendek közül néhány kevésbé jól ismert vagy

kihalt - különösen azután, hogy új szárazföldi összeköttetések létesültek, és
nekik versenyre kellett kelniük a máshol kifejlődött emlősökkel. Számos
erszényesrend fejlődött ki Ausztráliában és Dél-Amerikában. Afrika
legdrámaibb hozzájárulását az ormányosok képviselik - az elefántok és
masztodonok, amelyek a szárazföldi út megnyílása után északra vonultak,
„hogy meghódítsák a világot”, ahogyan azt előttük a nagy dinoszauruszok
tették. Még az Egyesült Államok keleti partjai előtti szárazföldi talapzatot is
benépesítették, amikor a jégkorszaki tengerek visszahúzódtak, és a
szárazföldi küszöb jó része pompás legelővé vált. A parti halászhajók
zsákos hálói gyakran emelnek ki elefánt- és masztodonfogakat.

Az Antarktisz szerepe rejtélyes marad, mivel mind ez ideig egyetlen

emlősmaradványt sem találtak ott. Ugyancsak talányos India szerepe is.
Nemcsak, hogy nagyon ritkák a korai emlősök maradványai, de India felső
kréta időszaki dinoszaurusz fajai meglepően hasonlóak az akkor Dél-
Amerikában élt fajokhoz. Colbert szerint ők képviselik a
„kontinensvándorlás egyik rejtélyét”. Széleskörűen elterjedt az a nézet,
hogy a 80 és 180 millió év közötti 1oo millió éves időszakban India
megtette azt a nagy, 8300 kilométeres utat, amelynek során az
Antarktisztól elszakadva Ázsia déli szegélyéig sodródott. Mégis az Indiában
talált dinoszauruszmaradványok olyanok, amilyenek máshol is éltek abban
az időben. „Kétségtelen - mondja Colbert -, hogy ennek a szubkontinensnek
valamiféle összeköttetésben kellett állnia a világ többi részével.” Valóban,
India illeszkedését a Gondwana-mozaikba, elválását attól és elsodródását
Laurázsia felé, még meg kell fejteni.

Hasonló talány övezi Anthony Haliam brit kutató szerint a feneketlen

gyomrú Brachiosaurusok elterjedését is. Néhány csontvázuk 12 méter
magas és 21 méter hosszú. Ezek a hosszú nyakú növényevők annyira
idomtalanok, hogy Haliam szerint „nehezükre esne átúszni egy
nagyobb folyót is, nemhogy az óceánt”. Mégis, maradványaik
megtalálhatók Coloradóban, Tanzániában, Portugáliában és Algériában
azokban az üledékekben, amelyek akkor rakódtak le, amikor Colorado
Laurázsia, Afrika pedig a Gondwana része volt, és a Tethys-tenger
választotta el őket egymástól.

Egy másik furcsaság a mai strucchoz hasonló, repülésképtelen madarak

tojásainak felfedezése a Kanári-szigeteken. A szigeteket 150 kilométer nyílt
víz választja el az afrikai szárazföldtől. Lehetetlen elképzelni, hogy ezek a
madarak képesek lettek volna átjutni ezen az akadályon. Mivel úgy látszik,
hogy a Kanári-szigeteket részben kontinentális kőzetek építik fel, azért
feltételezik, hogy a szigetek Afrika egy leszakadt darabját képviselik, ami
akkor vált el a szárazulattól, amikor az óceán kinyílása megkezdődött. A
tojások lávafolyások közé ágyazott rétegekben találhatók. A lávaömlések
korát kálium-argon mérésekkel és a mágnesespólus-változásokkal egyaránt
6-12 millió évvel ezelőttinek határozták meg. Ez a kor arra mutat, hogy a
sziget még sokáig maradt Afrikához csatolva az óceán szétnyílásának
megkezdődése után (az eredeti szétszakadás idején még nem éllek
struccok).

Az emlősök törzsfejlődése tekintetében a paleontológusok által gyakran

vitatott probléma a 35-55 millió év közötti eocén időszak emlősfaunájának
meglepő hasonlósága Európa és Észak-Amerika között. Az eocén
kezdetekor Kurtén szerint „gyakorlatilag azonos”, Colbert szerint
„feltűnően közel álló” volt a két kontinens emlősfaunája. Hagyományosan a
törzsfejlődéstant tanulmányozó tudósok - ahogyan arra Colbert rámutat - ezt
Ázsia és Észak-Amerika kapcsolatának tulajdonították. Egy szárazföldi híd
az északi Atlanti-óceánon át „olyan különösnek tűnt, hogy nem érdemelt
komoly figyelmet”. Valóban, az ősmaradványok tanúsága szerint akkor már
Dél-Amerika és Afrika messzemenően elkülönült egymástól. De a két
Amerika északon fekvő forgási pontok („rotációs pólusok”) körül elfordult
Európától és Afrikától. Így a szétnyílás délen korábban kezdődött és
gyorsabban haladt előre. Az északi Atlanti-óceán szétnyílása független, a
déli Atlanti-óceán szétnyílásánál későbbi folyamat lehetett. Ennélfogva
valamilyen szárazföldi hídféle Kanada, Grönland, a Rockall-pad és
Norvégia között épségben maradhatott egészen az eocénig. A 1o. fejezetben
leírt mélytengeri fúrások tanúsága szerint az eocén kezdetén a Rockall-pad
enyhén lesüllyedt, és az egész időszak folyamán sekély mélységben maradt.

Időközben azonban a közép-amerikai „zsilip” tárva-nyitva volt (magában

foglalva egy mély csatornát: a Bolivár-árkot Dél-Amerika északnyugati
sarkán keresztül), és ennélfogva két kontinens - Dél-Amerika és Ausztrália
- teljesen el voltak szigetelve. Ez határozta meg az
erszényesek törzsfejlődési történetét. Ez a nagy, de általában kevésbé
sikeres emlőságazat, úgy látszik, Amerikában alakult ki, a mai erszényes
patkányhoz (oposszum) hasonló apró lényekként. Csakúgy, mint az
oposszumé, agyuk kicsi volt, és valószínűleg fákon éltek. Egy ideig jól
ment soruk, és egészen Európáig elvándoroltak. De a méhlepényes
ragadozókkal nem bírtak, és alighanem kipusztultak volna, ha nem nyílik
meg a közép-amerikai zsilip, és nem különül el Ausztrália Afrikától és az
Antarktisztól. Ily módon a placentás ragadozóktól védetten (mint
amilyenek a kialakulásban levő macskafélék voltak), rendkívüli mértékű
párhuzamos fejlődésen estek át. Dél-Amerikában kialakították saját
ragadozóikat - a menyét, a farkas és a macska erszényes megfelelőjét. A
Borhyaena hasonló volt a pumához. Egyik alakjuk akkora volt, mint egy
medve, a másiknak meg olyan agyarai voltak, mint a kardfogú tigrisnek.

Mivel nem különítette el nyílt víz az észak-amerikai oposszumokat a

placentás ragadozóktól, ezek kihaltak ebben az időszakban, és azok,
amelyek ma élnek az Egyesült Államokban, talán Dél-Amerikából
vándoroltak be, amikor a közép-amerikai szárazföldi híd újbóli kialakulása
ezt lehetővé tette. A patás állatok, mint a szarvas és a tevék, amelyek a
hídon át ugyanakkor dél felé vándoroltak, talán túlságosan fürgék voltak a
dél-amerikai erszényes ragadozók számára, ezért ezek valószínűleg
éhkoppon maradtak. Az északról idevándorolt méhlepényes húsevők talán
közreműködtek ezeknek az utolsó nagy emlősöknek a kiirtásában. De egy
fényes mennyország még megmaradt: Ausztrália.

Eredetileg csaknem valamennyi ausztráliai emlős erszényes lehetett, bár

később (az ember által idehozott állatokon kívül) néhány kisebb placentás
emlős (denevérek, rágcsálók) is utat találtak ide. A hagyományos nézet
szerint az erszényesek északról jöttek le Kelet-Indián keresztül. Ahogy azt
Wegener már egy fél századdal ezelőtt megjegyezte, Kelet-Indiában
nincsenek erszényesek. Valójában sem Ázsiában, sem Afrikában nem
találtak fosszilis erszényeseket. Ezzel szemben képesek voltak Ausztráliát
elérni szárazföldi úton Dél-Amerikából az Antarktiszon át, mielőtt a
Gondwana feldarabolódott. Az erszényesek maradványait még ezután
kell megtalálni az Antarktiszon, de nagyon valószínű, hogy ott vannak.

A széttöredező Gondwana felől, miként Romer megállapította: „Ausztrália

a tercierben (10-55 millió év között) egy nagy, erszényesekkel megtöltött
Noé-bárkaként úszhatott északkelet felé az Indiai-óceánon át, míg csak meg
nem feneklett Kelet-India előtt.”

Ez alatt a hosszú, lassú utazás alatt Ausztrália erszényes lakói nem

maradtak tétlenek. Délamerikai unokatestvéreikhez hasonlóan rendkívül
változatos alakokat fejlesztettek ki, hogy kitöltsék az ekológiai fülkéket:
erszényes „mókusokat” (még „repülő mókusokat” is); az amerikai mormota
megfelelőjét, egy oroszlánszerű állatot, amelyik, úgy látszik, gyümölcsökön
élt, egy, az orrszarvúhoz hasonlítható alakot, és olyan, ma is élő fajokat,
mint a tasmániai ördög (amely megtizedeli a bárányokat és tyúkokat), a
tasmániai farkas (tigriscsíkozású háttal; a tasmániai farmerek már teljesen
kiirtották), az üreginyúlszerű bandikut és az összegömbölyödőnek látszó
koala medve. Az erszényesekből sohasem fejlődtek ki a patás, placentás
emlősökhöz hasonlítható fűevő állatok, de ezt a szerepet nagymértékben
betöltötték a kenguru nagyobb fajtái. Ahogyan az észak-amerikai nagy
emlősök kihaltak a jégkorszak alatt, ugyanúgy Dél-Amerikában is számos
nagy erszényes és többféle furcsa kinézésű legelésző emlős kipusztult addig
az időig, amikor az ember vadászként megjelent, bár az összefüggéseket
még fel kell deríteni. Ezeknek a nagy emlősöknek a maradványait találta a
fiatal Darwin meglepőnek, amikor a XIX. század elején partra szállt a
Beagle hajóról. „A csontok hatalmas méterei - írta - valóban csodálatosak.”
Különösen mély benyomást keltett benne a kihalt lajhárok masszív
felépítése, ami lehetővé tette, hogy ez az állat a fák csúcsairól táplálkozzon.
„Hátsórészük kolosszális szélessége és súlya, amit aligha tudnánk
elképzelni, ha nem látnánk, kétségtelenül hasznos lehetett, mert ha
ránehezedtek, látszólagos nehézkességük eltűnt. Hatalmas farkukkal és
erőteljes sarkukkal olyan szilárdan álltak a földön, mint egy háromláb, és
teljes mértékben kifejthették rendkívül erős karjuk és nagy karmaik erejét.
Erős gyökerű fának kellett lennie annak, amelyik képes volt ellenállni
ekkora erőnek!”

A fejlődéstörténetnek ezt a panorámáját szemlélve az ember kísértésbe esik,

hogy az Antarktisz lehetséges szerepéről gondolkozzon. Feltételezhetően
addig nem szakadt el a többi szárazulattól, amíg a nagy emlősök meg nem
jelentek. Vajon lehetséges-e, hogy az emlősfajok törzsfejlődésének néhány
legkritikusabb lépése azon a kontinensen ment végbe, amit most több ezer
méter vastag jégtakaró borít be?

Érdemes megjegyezni, hogy már jóval azelőtt, mielőtt Shackleton és Scott

expedíciói ősmaradványokat fedeztek fel a Beardmore-gleccser mentén,
Darwin már elmélkedett ennek a területnek a lehetséges szerepéről a
növényvilág fejlődésében. A botanikusokat állandóan zavarba
hozó misztériumok egyike a virágos növények eredete. Ezek a zárvatermők,
és magukban foglalják csaknem az összes kerti növényt, valamint fát és
bokrot. Szinte robbanásszerűen fejlődtek ki a világon a kréta időszak alatt,
100 millió évvel ezelőtt, amikor az Antarktisz még nem számolta fel
minden összeköttetését a világ többi részével.

46. ábra. A. Késői prekambriuni (az ősi Pánafrika és Bajkália összeforrva

kialakították a Pangea 1-et) B. Kambrium-ordovicium (a szuperkontinens
széttöredezik) C. Szilur-devon (az Észak-Atlanti-óceán bezárul) D. Karbon-
perm (Gondwana egybeforr Észak-Amerikával és Európával) E.Perm-triász
(Európa és Ázsia az Urál hegység mentén egybeforrva kialakítja a Pangea
II-t) F. Triász-jura (Laurázsia és Gondwana szétválása azért, mert a Tethys-
tenger benyomul a két Amerika közé) G. Kréta (a Pangea szétdarabolódása)
H. Harmadidőszak-jelenkor (India egybeforr Ázsióval) J. W. Valentine és E.
M. Moores nyomán

Az 1840-es és 1850-es években néhány egymást követő expedíció kereste

az amerikai északisarki körzetekben John Franklin szerencsétlenül járt
expedícióját, miközben meleg égövi növények és fák maradványaira
bukkant. Ilyen fajokat a Spitzbergákról és Szibériából is ismertek, és amikor
Joseph Dalton Hooker fiatal sebészként az 1840-es években az Antarktiszra
hajózott James Clark Ross expedíciójával, a Kerguélen-szigetek tercier
lávapadjaiban fosszilis fatörzseket talált. A szigetek elég közel fekszenek az
Antarktiszhoz, hogy ma szubpoláros éghajlatúnak legyenek tekinthetők.

Darwin idejében szilárdan hitték, hogy a Föld belső hője a Nap

gyermekeként történt tüzes születés maradványa, mivel a radioaktivitást
még nem ismerték. Ezért a XVIII. századbeli francia természetvizsgáló: G.
L. L. de Buffon és egy századdal később Gaston de Saporta úgy gondolták,
hogy elsőül a sarki területek hűlhettek le eléggé ahhoz, hogy rajtuk élet
keletkezhessen. Ahogyan Hooker írta Darwinnak 1881. évi levélváltásuk
során, „Buffonnak és Saportának az a nézete, hogy az élet a sarkvidéken
keletkezett, mert az hűlhetett le előbb, hogy ezt lehetővé tegye, talán inkább
szellemes, mint igaz - de van vele szemben valamilyen ellenérv? Ha
elfogadjuk, önként adódik a kérdés: mindkét póluson keletkezett-e élet,
vagy csak az egyiken? És ha mindkettőn, akkor vajon egy időben-e? - de ez
a meddő fejtörés netovábbja.”

A levélváltást az tette szükségessé, hogy Hooker Darwin tanácsát kérte egy

előadáshoz, amit a Brit Egyesület yorki gyűlésén szándékozott megtartani.
Hooker - 23 évvel korábban - egyike volt Darwin evolúciós elmélete első
bajnokainak, és most előadást akart tartani a növények világszerte való
elterjedéséről és az ezzel kapcsolatos evolúciós problémákról.
47/a ábra. A Föld a perm és triász időszak idején, a 200-270 millió évvel
ezelőtti időszakban

„Kedves Darwin - írta 1881. augusztus 4-én -, nyűglődöm a yorki

előadásom fölött oly módon, ahogyan már egyszer rettenetesen untattam
önt.” A megvitatandó problémák között volt, ahogy mondta: „A jelenlegi
kontinensek és óceánok állandósága a szilur időszak óta”, és föltette a
kérdést: „Nem ön volt az első, aki ragaszkodott ehhez, vagy legalábbis, aki
erre elsőül rámutatott? Nem gondolja, hogy Wallace-nak az ezt összegző
bizonyítékai jók? (Persze tudom, hogy én egyszer vitattam ezt a problémát,
illetve képtelen voltam elfogadni - de felejtkezzünk el róla.)”

Darwinnal egy időben Alfred Russel Wallace is kidolgozott egy csaknem

azonos evolúciós elméletet. És amint az Hooker megjegyzéséből is látható,
az újabb felfedezések - különösen a gondwanai flóra furcsa elterjedése -
fölkeltették annak gyanúját, hogy Földünk földrajza nem mindig volt olyan,
mint amilyen ma.
Válaszában Darwin a következőket mondotta: „Ha kényszerítve lennék rá,
hogy ítéletet mondjak, tartózkodnék a kambriumi idők óta tartó állandóság
szemléletétől” (ezt most 500 millió évre becsülik, de akkor sokkal
rövidebbnek tartották). Mindenesetre azt tanácsolta Hookernak, hogy
előadásában ne foglaljon el határozott álláspontot a vitatott témában: „Az
ön helyében én meglehetősen óvatosan beszélnék...” Amikor a növényvilág
fejlődésében a sarkvidékek szerepére került a sor, Darwin fájlalta, hogy
milyen keveset tudunk erről a tárgykörről, és így folytatta: „Nekem úgy
tűnik, hogy semmi sem különösebb a növényvilág fejlődésében, mint a
magasabb rendű növények nagyon hirtelen vagy váratlan kifejlődése.
Sokszor törtem a fejem azon, hogy vajon nem létezhettek-e már korábban
hosszú időszakokon át valamilyen rendkívül elszigetelt kontinensen, talán
valahol a Déli-sark közelében,” Tehát Darwin arra utalt, hogy a virágos
növények talán az Antarktiszról terjedhettek el robbanásszerűen, miután
ott hosszú időn át elszigetelve, nyugodtan kifejlődhettek.
47/b ábra

A kontinensvándorlásnak az evolúció formálásában játszott fő szerepe talán

éppen a fajok sokféleségének előmozdítása volt. Ezt a hatást James W.
Valentine tanulmányozta a Kaliforniai Egyetemen Davisben, különös
figyelemmel a sekélyvízi tengeri fajokra. Becslése szerint ma
mintegy tízszer annyi tengeri gerinctelen faj van, mint amennyi az óidőben
élt 300-500 millió évvel ezelőtt. A változatosság minimális volt, amikor
még csak egy szuperkontinens létezett. Minél több részre töredezett az ősi
kontinens, annál hosszabbak lettek a partvonalak, annál kiterjedtebbek a
szárazföldi párkányok, növelve a környezet változatosságát. Ilyen hosszú
távú összehasonlítás nem lehetséges a szárazföldi növények esetében, mivel
a szárazföldek - úgy látszik - élettelen sivatagok voltak a mintegy 400
millió évvel ezelőtt bekövetkezett „oxigénforradalomig”. Csak akkor
nőtt meg a levegő oxigéntartalma annyira - föltehetően a tengeri növények
életműködése következtében -, hogy egy kielégítő ózonburok képződjön (az
ózon molekuláit három oxigénatom alkotja) a Nap gyilkos ultraibolya
sugárzásának az elnyelésére. A tengeri növények biztonságban
voltak, mivel az ultraibolya sugarak nem hatolnak át a vízen.

Valentine és Eldridge M. Moores a tengerek élővilágának változó

különféleségét a szárazföldek egyesülésének és szétválásának
szemszögéből vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy a stabilitás
kiterjedt időszakai mozdították elő legnagyobb mértékben a kifejlődés
változatosságát. Az ilyen időszakok alatt számos olyan faj fejlődik ki,
amely képes alkalmazkodni a különleges környezethez, különleges
élelemforrásokhoz vagy különleges élettérhez. A változások időszakában
ezek az ekológiai fülkék hajlamosak az átalakulásokra, amik széles körű
kihalásokat idézhetnek elő. Az ember számára sokkal fontosabb az a szerep,
amit a kontinensek egyesülése és szétválása az emlősök fejlődésében
játszott. Kurtén szerint az emlősök nagy változatossága főleg a kontinensek
széttöredezésének következménye.

Abban az időszakban, amikor csak egy nyíltvízű sáncárok választotta el a

két Amerikát, félmajmok (Prosimiidae) és bizonyos rágcsálók
(tengerimalac- és sünfélék) érkeztek Dél-Amerikába korábbi észak-
amerikai hazájukból. Valószínűleg uszadékfákon keltek át a két kontinenst
elválasztó vízfelületen. Ugyanakkor a félmajmok elérték Indiát és Afrikát,
ahol alkalmazkodó kisugárzás révén a mi majomszerű őseinkké fejlődtek.
Ezek a korai „előember”-félék (Hominidae) - Kurtén összegzése szerint - a
miocén vége felé, úgy 8 millió évvel ezelőtt vándoroltak be Ázsiába és
Európába. A nyolc vagy több kontinenstöredék mindegyike 3-6
emlősrenddel járult hozzá az emlősök fejlődéséhez-Kurtén felfogása szerint
-, és ennek a szétágazódásnak kényszerű folyamata a világot a prémes
teremtmények rendkívül változatos sokaságával gazdagította.
Ironikus, hogy az evolúciónak ez a betetőző lépése megfordította az
irányzatot, mivel az ember az erdők kiirtásával, a füves puszták
felszántásával, a szárazföldek „kikövezésével”, a tenger és a
levegő beszennyezésével folyamatosan csökkenti az élet sokféleségét az
általa benépesített bolygón.
13. Az Afar-háromszög és a Vörös-
tenger forró pontjai
Míg az óceánokat kitágító folyamatok, amelyek állandóan változtatják
bolygónk földrajzát, általában a tengerfenéken mélyen elrejtve zajlanak,
van a világnak két területe, ahol ezeket közvetlenül is szemlélhetjük. Az
egyik Izland - az Atlanti-hátság egy része, amelyik az óceánból ismételt
vulkáni kitörések során emelkedett ki. Ilyen volt az 1973. évi kitörés, ami a
sziget legnagyobb halászati központjának: Vestmannaeyjarnak a lakosait
arra kényszerítette, hogy életük megóvása érdekében elmeneküljenek.
Izlandon működés közben figyelhetők meg - legalábbis részben - azok a
folyamatok, amelyek egy „érett” óceán fenekén a terjeszkedési repedés
mentén játszódnak le, mélyen a víz alatt. A másik terület az Afar-
háromszög a Vörös-tenger déli végén. A száraz, hihetetlenül forró
éghajlatú, vulkánok által tépett, földrengésektől rázott terület talán jobban
hasonlít a görög mitológia poklához, mint bármely más hely a Földön. Ez
egyben az a hely, ahol szemmel láthatóan megfigyelhetjük egy új óceán
születésének gyötrelmeit. A 2000 kilométer hosszú és mintegy 240
kilométer széles Vörös-tenger egy ilyen óceánnak a „kezdőárka”. Az Afar-
háromszög egy része, főleg Etiópia határain belül, úgy látszik, a Vörös-
tenger fenekének egy kiemelt darabja, ezért könnyen tanulmányozhatjuk.
Wegener a kontinensek vándorlására vonatkozó elméletének kidolgozása
elején már rámutatott, hogy ez a háromszög különös érdeklődésre tarthat
számot. Ezt a mélyen fekvő területet kizárólag jelenkori lávarétegek építik
fel, és olyannak látszik, mintha egy szélesedő szakadék kitöltése lenne,
amely Kelet-Afrikától északra tart, hogy kialakítsa a Vörös-tenger árkát.
„Ezt az elgondolást különösen a Vörös-tenger mindkét partjának lefutása
sugallja -írta -, amelynek különben szembetűnő párhuzamosságát ez a
kiszögellés megszakítja [az Afar-háromszög]; ha ezt a háromszöget
kivágjuk, akkor az ellentétes oldalon fekvő Arábia sarka pontosan beleillik
a hézagba.” Ezt az illeszkedést drámaian mutatják az amerikai űrhajósok
által a világűrből készített fényképek is (lásd az 1. színes mellékletet).
Amikor Harrison H. Schmitt, a Harvard által kiképzett geológus és
tudományos kutató-űrhajós 1972-ben útban a Hold felé visszapillantott az
elmaradó Földre, a houstoni repülésirányítóknak a következőket mondta:
„Én nem nőttem fel a sodródó kontinensek és tengerfenék-terjeszkedések
gondolatával, de elmondhatom önöknek, hogyha látnák, mennyire
egymásba illenek az afrikai kontines északkeleti részének csupán egy
keskeny öböl által szétválasztott darabjai, erről képesek lennének bárkit
meggyőzni.”

Pierre Teilhard de Chardin francia archeológus és teológus, aki kutatásokat

végzett a területen, az alábbiakat írta 1930-ban: „Ha a szárazföldek
széttöredezési elméletének alapjaiban van bármiféle igazság, akkor az
speciális és világosan meghatározott területeken található, mint amilyen a
Vörös-tenger déli része, ahol megvan a lehetősége annak, hogy az elméletet
próbára tegyük, és végleg elfogadjuk vagy határozottan elvessük.”

Annak az első jele, hogy valami rendkívüli várható a Vörös-tengerben, az

1880-as évek elején mutatkozott meg, amikor a Vityaz nevű orosz
kutatóhajó mélyvízi mintákat vett a tenger hossztengelye mentén.
Mekkával, a szent várossal szemben, 600 méter mélységből olyan
vízmintát emelt ki, amely lényegesen melegebb volt, mint a sekélyebb
mélységekben vagy a délebbre, az egyenlítő közelében fekvő pontokon.
Még a század vége előtt megerősítette ezt a felfedezést néhány osztrák és
német kutatóhajó, amelyek képesek voltak még melyebb vízből is
mintákat venni.
48. ábra. A szent várossal, Mekkával szemben a Vörös-tenger középső
részén forró, fémekkel telített sóoldatok törnek fel a tenger fenekén.
Wegener megfigyelte, hogy ha a Vöröstenger déli végénél az Afar-
háromszöget - ami egészen fiatal képződmény - nem vesszük figyelembe,
akkor a tenger két oldala kényelmesen egymáshoz illeszthető. A
terjeszkedésnek az Ádeni-öbölben található bizonyítékaiból: elsősorban az
ismételten eltolódott árkos beszakadási rendszer két oldalán elhelyezkedő
párhuzamos mágneses övek alapján úgy látszik, hogy Arábia északkelet
felé mozog, elcsúszva a holt-tengeri törésvonalon fekvő ősi városok:
Szodoma és Gomorra mellett. Az Afrikai-lemez szétvált a hasadékárkok
mentén. Az egyik rész északnyugat, a másik kissé délkelet felé mozog,
szélesítve az árkos beszakadást

A svéd Albatross-expedíció ismét mintákat vett innen az 1940-es években,

és tíz évvel később a Woods Hole Oceanográfiai Intézet Atlantis nevű
kutatóbárkája azt is felismerte, hogy a Mekka előtti tengerrész nagyobb
mélységből vett vize még a különben igen sós vörös-tengeri vízhez
viszonyítva is kitűnik nagy sótartalmával. A keleti oldalán Szaúd-Arábia és
Jemen, a nyugati oldalán Abesszínia (Etiópia), Szudán és Egyiptom által
határolt Vörös-tengernek - eltekintve a lényegtelen Szuezi-csatornától -
csak egyetlen összeköttetése van a nyílt tengerrel, a viszonylag szűk és
sekély Báb-el-Mandeb-szoroson át, lent a déli végénél. Bár a Vörös-tenger
mélysége eléri a 3000 métert is, az Indiai-óceánnal összeköttetést teremtő
szoros mélysége csupán 120 méter. Mivel nem ömlik bele semmilyen
lényegesebb folyó, és a száraz, forró éghajlat alatt az elpárolgás tekintélyes,
vize lényegesen sósabb az óceánokénál. Aki fürdött már valamilyen nagy
sótartalmú tóban, mint például az utahi Nagy-Sós-tó (vagy a Holt-tenger),
ismeri az ilyen sós víz rendkívüli felhajtóerejét. Ez a Vörös-tengerben - a
jelentések szerint - akadályozza a tengeralattjárók alámerülését.

A Mekkával szembeni víz nagyobb hőfokát és sótartalmát eleinte azzal

magyarázták, hogy a part menti sekély víz a tűző napon nagyon
felmelegszik, az erős elpárolgás következtében pedig sótartalma megnő.
Ezáltal nehezebbé válik, és „lecsúszik” a tenger hossztengelye
menti nagyobb mélységekbe, ahol egy mélyen fekvő vízréteget alkot. A
Discovery nevű brit kutatóhajó 1964-ben a Vörös-tenger középvonala
mentén a tengerfenék egy mély üregéből 44 C hőmérsékletű, literenként
256 gramm sót tartalmazó vizet emelt ki. (A közönséges tengervíz átlagos
sótartalma literenként 35 gramm, a Vörös-tengeré 38 gramm.)
Mivel egy ilyen tartály forró, sós víz nem keletkezhetett csupán a part
mentén a napsütés hatására, ezért a Vörös-tengernek ez a része számos
ország kutatóhajóinak Mekkájává vált. A forró medence közelében -
amelyet Discovery-mélységnek neveztek el - végzett mérések
kimutatták, hogy ott a Föld belsejéből származó hőáramlás sokkal nagyobb,
mint a világóceánok bármely más pontján (1 négyzetcentiméteren 79
mikrokalória másodpercenként). A Woods Hole Intézet Atlantis II nevű
kutatóhajója 1965-ben sietve haladt az Indiai-óceán felé, mivel
programjához képest négy napot késett, de legénysége mégsem tudott
ellenállni a kísértésnek, hogy legalább egyetlen mintát ne vegyen a
Discovery-mélységből.

Feneke 2260 méter mélyen van a felszín alatt, és a mintavevő lebocsátása

lassú művelet. Lebocsátás közben a tudósokat kellemetlenül érte, hogy
hajójuk a medence feletti helyzetétől elsodródik. De szerencsések voltak,
mert a mintavevő egy másik, valamivel magasabban fekvő és még forróbb
sóoldattal teli medencébe került, amíg leérkezett a fenékre. A fenékvíz
hőmérséklete 56 °C volt, és a fenékről kiemelt fekete, kátrányszerű iszap
olyan forró volt, hogy nem lehetett kézzel érinteni. Magfúrással mélyebb
rétegekből vettek kőzetmintát, és Egon T. Degens, valamint David A. Ross
(mindkettő a Woods Hole-tól) jelentése szerint: „Nehezen lehetne tarkább
tengeri lerakódásokat találni, mint e kőzetek színének fekete, kék, vörös,
sárga és fehér spektruma.” A fehér rétegeket kagylótöredék és a közeli
szárazföldről bemosott kvarc alkotta. Közéjük ágyazva fémvegyületekből -
főleg vas-oxidokból, vas-szulfidokból, mangánból, cinkből és rézből - álló,
élénk színű rétegek feküdlek. A víz sótartalma elérte a literenkénti 257
grammot, ami csak 13 grammal kevesebb, mint a természetben ismert
legsósabb víz a Holt-tenger fenekén.

Ezt Atlantis II-mélységnek nevezték, és amikor a Chain hajó, ugyancsak a

Woods Hole-tól, egy harmadik medencét talált 1966-ban, azt Chain-
mélységnek nevezték el. Valamennyi egy meglehetősen körülhatárolt
területen fekszik a Vörös-tenger középvonalában lefutó árokban. Az
Atlantis II-mélység közel 80 négyzetkilométernyi területével a legnagyobb.
Vize két, határozottan elkülöníthető réteget formál. Mindegyikük körülbelül
25 méter vastag, közbül egy átmeneti övvel. Az alsó vízréteg a legforróbb
és legsósabb, és nem tartalmaz oldott oxigént. Ennél fogva képes nagy
mennyiségű fémet feloldani anélkül, hogy az oxidálódna. Az innen vett
vízminták 5000-szer több vasat, 25 ooo-szer több mangánt és 30 ooo-szer
több ólmot tartalmaztak, mint a közönséges tengervíz.

A felső vízrétegben van valamennyi oxigén, és ezért ha a víz az alsó

rétegből a felsőbe diffundál, a vas és mangán hajlamos lesz az oxidálódásra,
és apró részecskéket formál, amelyek esőként hullanak a fenékre. Ezek
áthaladásuk közben az alsó vízrétegből is magukkal söprik a többi fémet:
rezet, ólmot és cinket, kialakítva a fémekben dús fenékiszapot.

Ennek a forró medencének a felfedezése után húsz hónappal egy második

mintavétel történt az Atlantis II-mélységből. A fenékvíz hőmérséklete
ezúttal 0,6 C-kal magasabb volt, mint korábban. Lehetséges, hogy a
medence forróbbá vált, vagy a különbség csupán mérési hiba
következménye? A kérdést eldöntendő a Chain 1971-ben további méréseket
végzett. Kiderült, hogy hatalmas mennyiségű forró víz tört be a medencébe.
Ötvenkét hónap alatt az alsó vízréteg hőmérséklete 2,7 °C-ot emelkedett, a
vízmennyiség pedig 32 százalékkal nőtt. David Ross szerint (Science
folyóirat) az ötvenkét hónap alatt másodpercenként 2650 liter víznek kellett
beömlenie.

Ez körülbelül kétszázszorosa az Old Faithful (Öreg Hűséges)-gejzír

hozamának a Yellowstone Nemzeti Parkban. Egy tizenkét napos időszak
alatt 1971 márciusában egy még nagyobb hőmérséklet-emelkedést
jegyeztek fel. A Woods Hole-csoport közölte a Nature folyóiratban, hogy
az 1965-ben, 1966-ban és 1971-ben egymást követő mintavételek
eredménye szerint a víz egyre gazdagabbá vált oldott vasban és mangánban.
Az egyik üledékminta a Vörös-tenger mélységeiből 49 százalék vas-oxidot
tartalmazott, és egy másikban 11 százalék cink-oxidot, illetve 0,01
százalék ezüst-oxidot találtak.

Most úgy gondolják, hogy a forró sóoldat forrása az Atlantis II-mélység, és

onnan folyik át a szomszédos medencékbe. De honnan származik ez a
tengerfenéken? A vulkánok nagy tömeg vizet löknek ki. Ezt a
földköpenyből vonják ki, és gőz formájában okádják a felszínre.
Sokan gondolják azt, hogy a földfelszín vizének zöme, beleértve az
óceánok vizét is, innen származik. De a különféle sóknak viszonylagos
bősége a Vörös-tenger vizéből arról győzte meg a kutatókat, hogy a víz
eredetileg a tengerből származott, leszivárgott a tengerfenék üledékein,
hasadékain át 1-2 kilométer mélységbe a forró kőzetbe, azután hőtartalma
és nyomása következtében ismét a felszínre tört a tengerárok középső
részének hasadékain át.

Ennek a víznek az utazása századokon át tarthat, miközben tekintélyes

távolságokat tesz meg. A szivárgó víz kilúgozza az oldható fémeket az
üledékekből, illetve a kőzetekből (feltehetőleg a köpeny felső részének
bázikus alkotórészeiből). Valószínűleg ennek a fémekben gazdag
víznek csak egy része jut vissza a tengerbe. Többen úgy gondolják, hogy a
maradék beszivárog a repedéseken át a tengerfenék kőzeteibe. Ott,
miközben fokozatosan lehűl, vas-, réz-, arany-, ezüst-, cink-, ólom-,
vanádium-, molibdén- és mangántelérek keletkeznek. A Föld érctesteinek
zömét ilyen forróvíz-betörések rakták le a kőzetekben, beleértve a Mother
Lode (Anya-telér) aranyát Kaliforniában és a perui Cerro de Pasco ezüst- és
rézteléreit.

A kontinensek forróvíz-forrásai hasonló miniatűr lerakódásokat

eredményeznek, de mindmáig úgy gondolták, hogy ezeket a hidrotermális
érclerakódásokat a földkéregbe alulról benyomuló olvadt kőzet: a magma
által felmelegített forró víz hozta létre. Ebben a folyamatban (amelyik
kétségtelenül létrehozott néhány érclerakódást) egy ilyen hatalmas
magmatest, ha egyszer nyugalmi állapotba jutott, lassan hűlni kezd kívülről
befelé. A megszilárdulás következtében a külső részekből kihajtott gázok,
gőzök és folyadékok egyre beljebb kerülnek a test középső része felé,
miközben a rájuk ható nyomás egyre nő. A növekvő nyomás végül is
felrepeszti a már megszilárdult burkot, és a gázok, a gőzök, valamint a
folyadék betolul a keletkező repedésekbe. Eközben ezek az anyagok és
jellegzetesen a forróvizes oldatok fokozatosan egyre hidegebb
övekbe jutnak, és a bennük oldott különféle vegyületek kicsapódnak,
lerakódnak. Mivel a fémvegyületek kicsapódása különböző
hőmérsékleteken történik, ezért jól elkülönülnek egymástól a
különféle érctelérekben.

A forró vízből történő érckiválás folyamatának egy másik esete

tanulmányozható a dél-kaliforniai Salton-tó területén gőzkitermelés céljából
mélyített fúrásokban. A gőzzel együtt itt is fémekben gazdag forró víz tör
fel. Ez a ma igen sekély, mintegy 30 kilométer hosszú tó sok tekintetben
emlékeztet az Afar-háromszögre. A tó jóval a tengerszint alatt fekszik -
hasonlóan a sós Afar-tavak egy részéhez és azon a területen helyezkedik el,
ahol a Kelet-csendesóceáni-hátság hasadék- és törésrendszere behatol az
észak-amerikai szárazföldre (ugyanúgy, ahogyan a Vörös-tenger és az
Ádeni-öböl hasadékos övei feltehetően az Afar-háromszög alá terjednek). A
hő-áramlás olyan nagymérvű a tó feneke alatt, hogy gőzkitermelés céljából
kutakat fúrtak a vastag üledékekbe. A kutakból termelt víz sótartalma
hasonló a vörös-tengeri medencékéhez, és a víz jelentős mennyiségű rezet,
ólmot, cinket, valamint ezüstöt tartalmaz. Feltételezik, hogy ezek a fémek
az üledékekben felhalmozódott ásványszemek kilúgozásából származnak,
nem pedig valamilyen bázisos magmatikus kőzetből, amelyik benyomult a
földköpeny felső részébe. Sokan úgy gondolják, hogy a vörös-tengeri
fémlerakódósok is hasonló eredetűek. A mélytengeri fúrásoknak az az
eredménye viszont, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán fenekének jelentős
részét borítják fémekben gazdag üledékrétegek, arra utal, hogy az óceáni
hátságok alatt a fémek kivonása a földköpenyből folyamatosan történt.

A Királyi Természettudományos Akadémia 1969-ben Londonban

szimpoziont rendezett, amelyre számos országból érkeztek a témával
foglalkozó tudósok. K. C. Dunham, a Londoni Földtudományi Intézetből
(London’s Institute of Geological Sciences), záróbeszédében összefoglalva
az új felfedezéseket azt mondta, hogy a sóoldatos medencékben és az
alattuk felfedezett ásványok „bár földtani méreteik kicsinyek, de máris
forradalmasították elképzeléseinket az érc-genetikáról”.

Ez idáig a geológusok csak elmélkedtek az ún. hidrotermális

érckeletkezésről, most pedig a folyamat szinte a szemük előtt zajlik le, akár
saját szemükkel is meggyőződhetnek róla, ha van bátorságuk egy zseb-
tengeralattjáróban leszállni az óceánfenéki hasadékok szűk kanyonjaiba,
ahol mindez jelenleg is lejátszódik. Amerikai és francia tudósok éltek is
ezzel a lehetőséggel. Az Atlanti-hátság hasadékvölgyének közelében vagy
annak bizonyos pontjain rövid időközökben lejátszódó „földrázkódás-
sorozatok” valószínűleg gejzírtevékenységről vagy
lávaömlésekről tanúskodnak.
Bár a vörös-tengeri forróvizes medencék kiterjedése kicsi, érclerakódásaik
gazdagsága jelentős. Az 1969. évi becslések szerint az Atlantis II-mélység
80 négyzetkilométer kiterjedésű medencéje mintegy 2,4 milliárd dollár
értékű (1968. évi árakon) aranyat, ezüstöt, rezet, ólmot és cinket tartalmaz a
felső 10 méter vastag rétegben. (Akkor csak ebből vettek mintákat.)
Amerikai és nyugat-németországi cégek máris konzorciumot alapítottak az
érc kiemelésére, bár ez kemény tengerjogi vitákra ad majd okot, mivel a
medence a Vörös-tengernek éppen a Szudán és Szaúd-Arábia közötti
felezővonalán fekszik. Azóta további sóoldatos medencéket fedeztek fel a
Vörös-tenger tengelye mentén. Az egyik az Atlantis II-mélység közelében
fekszik, és 1971-ben fedezték fel. A következő évben a Valdivia nevű német
kutatóhajó a Preussag Bányavállalattal kötött szerződés alapján dolgozott a
területen, és egy különleges visszhangmérő berendezéssel (szonár)
képes volt felfogni a sűrű sóoldat felszínéről visszaverődő hanghullámokat.
Ezzel a módszerrel további sóoldatos medencéket talált. A Glomar
Challenger szintén felfedezett egy medencét.

A Vörös-tenger sóoldatos medencéi iránt megnövekedett érdeklődés

kielégítésére a hajó azt a feladatot kapta, hogy végezzen egy fúrássorozatot
a tenger középvonala mentén. A fúrás itt különös figyelmet igényelt, mert
az iszapréteg nem volt elég vastag ahhoz, hogy az iránycsövet rögzíthessék.

Az egyik lyukat az Atlantis-mélység közepében fúrták, de csakhamar

kemény bazaltba ütköztek, és a munkát be kellett fejezni. A magfúró cső 14
méter, fémekben gazdag üledéket hozott fel. Ez azonos volt a korábbi
expedíciók által észleltekkel. Egy másik helyen sikerült nagyobb mélységbe
fúrni, és feltárni egy vastag, vanádiumban és molibdénben gazdag
agyagpalaréteget. Egy másik réteg 5 súlyszázalék cinket tartalmazott, a
harmadik réteg pedig gazdag réztartalmával tűnt ki. Az alattuk fekvő bazalt
nem volt gazdagabb fémekben, mint bárhol máshol az óceáni bazaltok. Az
érclerakódások létrejöttének körülményeit nem sikerült tisztázni. Mivel az
óceáni hasadékokból kiömlő bazaltra számos helyen települnek közvetlenül
fémekben gazdag üledékek, feltehető, hogy az ércképződés és a
hasadékképződés, illetve az óceánfenék terjeszkedése között összefüggés
van.
A Vörös-tenger fenekéről egyszeri magkivétellel kiemelt kőzetminták
alapján a normális tengeri üledékek alatt is kimutattak vasban és rézben
gazdag rétegeket. Feltételezik, hogy ezek korábbi, fémekben gazdag
lávafeltörések maradványai. A feltörések mintegy 20 millió évvel ezelőtt
zajlottak le, amikor a vörös-tengeri árok elkezdett szélesedni.

Valószínűleg erre a jelenségre vezethető vissza a régi egyiptomi bányászat,

amely a Vörös-tengernél, valamint a Sínai-félszigeten a Szuezi-öböl
partjain, illetve az egyiptomi Arab-sivatagban felfedezett
ércelőfordulásokra épült. Napjainkban mintegy hét újabb cink- és ólom-
előfordulást találtak a Vörös-tenger egyiptomi partjain, ami arra késztette a
szaúdi kormányt, hogy hasonló kutatásokat végeztessen a Vörös-tenger
keleti partjain. 1968-ban ott is sikerült több ólom-, réz- és cinkelőfordulást
felfedezni pontosan szemben az egyiptomi lelőhelyekkel. Ez arra utal, hogy
az érctelepek annak idején együtt képződtek az akkori vörös-tengeri árok
középvonalában, és csak a medence tágulása, a felhasadt tengerfenék kelet,
illetve nyugat felé irányult mozgása választotta el őket egymástól. A
jelentés szerint: „Az előfordulások, sőt még az ércesedett tömbök is
teljesen egybevágnak... egy ÉÉNY-DDK irányú csapásvonal mentén, ami
pontosan megegyezik a Vöröstenger medencéjét létrehozó nagy
törésvonalakkal.”

A Glomar Challenger egyik feladata az volt, hogy fúrjon mintát egy, a

lazább üledékek alatt fekvő kompakt rétegből, amelyről a hanghullámok
élesen visszaverődtek. Ezt a tenger alatt sokfelé kinyomozták, de nem
találták a teknő középső részén. Az első fúróponton - 16 kilométerre keletre
az Atlantis II-mélységtől - ezt a réteget 177 méter vastag üledék alatt érték
el. Kiderült, hogy kősó és anhidrit építi fel miocén (5-20 millió évvel
ezelőtti időszak) kövületeket tartalmazó agyagpala közbetelepülésekkel.

Ezért úgy látszik, hogy mind a Földközi-, mind pedig a Vörös-tenger

ugyanabban az időszakban ismételten kiszáradt, egymásra települt só- (a
kiszáradáskor) és agyagrétegeket (az újbóli elöntéskor) hagyva hátra.
Gibraltárhoz hasonlóan a Báb-el-Mandeb is lehetséges földtani zsilip. A
szomáli szájhagyomány szerint volt időszak, amikor őseik szárazföldi hídon
mehettek át Afrikából Arábiába.
Az a tény, hogy egy ősi sólerakódás szegélyezi a Vörös-tenger központi
teknőjét, arra utal, hogy a tengermedence kialakulásában hosszabb szünetek
voltak, és a terjeszkedés további folyamata csak újabban indult meg ismét.
Az Atlantis II-mélység lejtőjén - a feltehetően aktív terjeszkedési
központtól mindössze 2-3 kilométer távolságban - mélyített fúrás mintegy 5
millió éves miocén végi kőzeteket hozott felszínre. Bár lehetséges, hogy
ezek a kőzetek távolabbról mosódtak be a medence belsejébe, a fúróhajó
kutatószemélyzete mégis úgy gondolja, hogy a terjeszkedés legfeljebb 2
millió éve újult ki ismét egy, a korai miocéntől (15 millió éve) tartó
nyugalmi állapot után. (A fúrási helyeket lásd a 48. ábrán.)

Most széleskörűen elterjedt az a nézet, hogy a Vörös-tenger medencéjét

kizárólag a tengerfenék terjeszkedése hozta létre, bár még mindig vannak,
akik úgy gondolják, hogy a központi árok kivételével a tenger fenekét a
szárazföldi kéreg kőzetei építik fel. Azok, akik azt hiszik, hogy az egész
fenék óceáni eredetű, a központi beszakadást szegélyező szárnyak
fenekének viszonylagos sekélységét nem azzal magyarázzák, hogy ez a
fenékrész kontinentális, hanem azzal, hogy itt az óceáni fenékre vastag
üledékes kőzetrétegek települtek - éspedig főleg evaporitok. A sóoldattal
megtöltött medencék ott fordulnak elő - szerintük ahol a felhasadás feltárta
a sórétegeket.

A londoni szimpozionon A. B. Frazier a Gulf olajtársaságtól (Gulf Oil Co.)

felfedett néhány földtani eredményt a titkosan kezelt olajkutatási adatokból,
és rámutatott, hogy az Afar-háromszögtől valamivel északabbra fekvő
Dahlak sós medencében több kutatófúrást mélyítettek 3000 méternél
mélyebbre ebben a sós formációban. A szeizmikus mérések pedig
kimutatták, hogy az helyenként 5000 méter vastag.

A Glomar Challenger egyik utolsó fúrópontján a Vörös-tengerben, a

hasadékrendszer legdélibb végződése közelében, a tengerfenéktől számított
200 méter mélységben a fúrómagok erősen gáztartalmúnak bizonyultak,
ezért a kitörésveszély miatt a fúrást abbahagyták. A gáz jelenléte arra
vallott, hogy a Vörös-tenger - ikertestvéréhez, a Perzsa-öbölhöz hasonlóan -
gazdag kőolaj-és földgázlelőhelyeket rejtegethet. A hajó az Ádeni-öbölben
folytatta munkáját, de ott sóformációt nem talált. Úgy látszik, az Ádeni-
öböl sohasem zárult be és sohasem száradt ki.
Mivel a visszhangmérések nem mutattak ki sórétegeket a Vörös-tenger
központi teknőjében, ezért valószínű, hogy az az utóbbi 1-2 millió évben
nem száradt ki. S mivel nem találtak semmi bizonyítékot a Vörös-tenger
vizének szétválására, ahogyan azt az Exodusban leírták, lehetséges, hogy az
ember kezdetleges ősei alkalmasint száraz lábbal kelhettek át annak a
tengernek a helyén, amely abban az időben forró, sós lapály lehetett.

A londoni gyűlésen az izraeli tudósok közölték, hogy a Biblia szerzői

tudatában voltak a vidéket folyamatosan megváltoztató kéregrepedésnek,
különösen annak a nagy völgynek a mentén, amelyik a vörös-tengeri teknő
folytatása az Akabai-öböltől a Vörös-tenger csúcsánál észak felé a Holt-
tengeren, Jordán-völgyön és a Tiberias-tavon keresztül. Már régóta
feltételezték, hogy a területnek a Jordán folyótól keletre eső része észak
felé, a nyugatra eső része pedig dél felé mozog. Izraeli geológusok a
hasadás mindkét oldalán egymással egybevágó földtani bizonyítékokat
keresve megállapították, hogy a kréta időszak, azaz 70 millió év óta az
elmozdulás 105 kilométert tett ki, amiből 40 kilométer az utolsó 10 millió
évre esik.

Jeruzsálemnek a hasadék felé eső oldalával szemben fekszik az Olajfák

hegye. Zakariás könyvének jövendölése szerint: „Az Olajfák hegye
középen kelet-nyugati irányban kettéválik, úgyhogy egy igen mély völgy
keletkezik. A hegy egyik fele északra, a másik fele dél felé húzódik vissza.”
Valóban, az Ótestamentumból is kiderül, hogy a Biblia világa jól ismerte a
töréses beszakadást és ennek kísérőjelenségeit; a 114. zsoltárban: „A
hegyek ugrándoztak, mint a kosok, a halmok, mint a kisbárányok.” Továbbá
a Teremtés könyvében:

„Akkor Isten kén- és tűzesőt bocsátott az égből Szodomára és Gomorrára.

Így pusztította el ezeket a városokat, az egész vidéket, a városok minden
lakóját és a mező egész növényzetét. [Lót] Felesége visszanézett és
sóoszloppá változott. Ábrahám... körülnézett Szodoma és Gomorra
irányában, meg az egész síkságon. Azt látta, hogy a földből füstgomolyag
száll fel, amely hasonlított az olvasztókemence füstjéhez.”

Azt hiszik, hogy azok a szerencsétlen városok a Holt-tenger déli végénél

feküdtek, közvetlenül a repedésövben. A bibliai leírás jól alkalmazható
lenne azokra az eseményekre is, amelyek egy másik repedésrendszer fölött
fekvő néhány települést érintettek 1783-ban Izland szigetén - amint azt a
következő fejezetben majd látni fogjuk.

Az izraeliek által bizonyított elcsúszás beleillik a más bizonyítékok

segítségével levezetett lemezmozgásokba a vörös-tengeri területen. Például
az Arábiai-lemez észak felé történő csúszását az Indiai-óceántól a Jordán
völgye felé jelzik azok a harántvetődések is, amelyeket az Ádeni-öbölben
térképeztek. Ezek a vetődések ismételten eltolják azt az árok- és
hasadékrendszert. amelyik az Indiai-óceán felől az Ádeni-öblön át
csatlakozik az Afar-háromszögben a kelet-afrikai és vörös-tengeri töréses
árokrendszerhez (lásd a 48. ábrát). Ezek a haránt- vagy „transzform” vetők
három módszerrel is kimutathatók: a tengerfenék domborzatának
szondázásával; a vetődések mentén időnként előforduló földrengésekkel és
a tengerfenék mágneses alakzatával. A vetődések délnyugatról északkelet
felé haladnak, jelezve a tengerfenék terjeszkedésének irányát ferdén az öböl
középvonalára.

Az ilyen mozgás egyben azt is jelentené, hogy a Vörös-tenger arábiai partja

az afrikaihoz viszonyítva szintén északkelet felé csúszott, és valóban, csak
ha ezt a mozgást visszafelé fordítjuk, simul a két partvonal szorosan
egymáshoz. Ez egyben egymáshoz illeszti a terület földtani alakulatait is.
Mind az arábiai oldalon (különösen Jemenben), mind pedig az afrikai
oldalon nagy bazalttakarók vannak, amik feltehetően akkor ömlöttek a
felszínre, amikor a területek szorosan egymáshoz tartoztak, és a felrepedés
éppen elkezdődött.

Az Afar-háromszögnek először Wegener által földrajzi alapokon felismert

különleges jelentősége abban van, hogy ott három hasadékrendszer
találkozik, a Vörös-tenger felől, az Indiaióceán felől (az Ádeni-öblön át) és
Kelet-Afrika felől. Ez alapvetővé teszi a terület fontosságát az árkos
beszakadásokat létrehozó hasadékrendszer és az óceánok születésének
tanulmányozása szempontjából.
49. ábra. A jellegzetes, kopár afari tájból magasba emelkedik az Arrole
vulkán csonka kúpja

A háromszög zöme mély fekvésű, sőt tengerszint alatti, de van három

kiemelt tömbje is a tengerpart mentén. Közülük a legnagyobb a Danakil-
Alpok néven ismert. Mivel az etiópjai tömbtől nyugat felől elszigeteli az
Afar-süllyedék, kelet felől pedig az arábiai tömbtől a Vörös-
tenger legdélibb végződése, lehetséges, hogy a kontinentális kőzetek
letöredezett szilánkjaiból áll. Ezek akkor maradtak vissza, amikor Arábia és
Afrika szétvált. Az Afar-süllyedéket nyugaton a helyenként 4000 méter
magasságig kiemelkedő etiópiai sziklafal határolja 600 kilométer
hosszan. Haroun Tazieff, a vulkanológus, aki jól ismeri ezt a kiemelkedést,
a következőket mondja erről a hatalmas falról: „Itt a sziklafalak teteje
magasabbra emelkedik a völgy szintje fölé, mint bárhol máshol a világon.”
Délen a háromszöget egy másik, csupán 1500 méter magasságig
emelkedő, kelet felé húzódó sziklafal határolja az Ádeni-öböl déli partja
mentén, az Afrika szarva néven ismert félszigetet alkotva (Szomáli-
félsziget).

A háromszögben összefutó három árok meglehetősen különbözik

egymástól. Az Indiai-óceán felől jövő a Carlsberg-hátság középvonalában
futó árok folytatása (ahol mágneses mérésekből először ismerték fel az
óceánfenék terjeszkedését), és kifejezett kiemelkedéseivel jellemző
az óceáni árkos beszakadási rendszerekre. A Vörös-tenger teknőjében
hiányoznak az ilyen drámai eltolódások, bár néhány kisebb létezésének
vannak jelei. Nincs bizonyíték egy gerinc (hátság) létezésére, talán azért,
mivel ez a tenger még túl keskeny ahhoz, hogy egy gerinc létezése
kézenfekvő legyen, különösen mivel a teknő mindkét oldalát vastag
üledékek nehéz takarója fedi. Ennek az ároknak különleges sajátossága,
hogy úgy látszik, mintha a déli végén 200 kilométert ugrana nyugat felé,
hogy folytatódhasson az Afar-háromszög tengelyében, de mind ez
ideig nem találtak semmilyen bizonyítékot egy ilyen transzform vetőre,
mely megmagyarázhatná ezt az eltolódást - s ez jelenleg sokat vitatott téma.

A Kelet-afrikai-árokrendszer völgye gyakorlatilag végigfut Kelet-Afrika

teljes hosszában, a Nyasza (Malawi)-tótól északra hosszú, keskeny tavakat
tartalmazó mély, sziklafalakkal szegélyezett völgyeken át. Egy ívelt nyugati
ág fut át a Tanganyika-tavon, ami maga is 640 kilométer hosszú. A másik
ág tovább kelet felé, Tanzánián és Kenyán ál halad, a beszakadás olyan
mellék-termékeitől kísérve, mint a Kilimandzsáró és a Kenya-hegy hóval
koronázott vulkánjai, és a Ngorongoro háborgó krátere. Utóbbi közvetlen
közelében van az árokrendszer egyik legjellegzetesebb része: az Olduvai-
sziklaszoros, ahol Louis S. B. Leakey az emberiség ősének egyik legrégibb
maradványát találta. Az ároknak ebben a szakaszában fekvő tavak vize
csaknem telített nátrium-karbonáttal, ugyanazzal az anyaggal, ami az Afar-
háromszögben, az árkok összefutásánál fekvő Abe-tó vizét is sóssá teszi.

A múlt században J. W. Gregory brit kutató írta le ezeket a beszakadt

árokrendszereket, amelyek szerinte Afrika szívéből a Vörös-tengeren és a
Jordán völgyén át a Közép-Keletig futnak. A következőket írta: „Libanontól
csaknem egészen a Jóreménység fokáig egy mély, viszonylag keskeny
völgy fut csaknem függőleges falakkal szegélyezve. Részben tengervíz tölti
ki, részben füves puszták és kiszáradt tavak medencéi, részben pedig több
mint húsz tó, amelyek közül csak egynek van kifolyása a tengerhez. Ez a
jelenség egyáltalán nem hasonlítható semmi máshoz a Föld felszínén.”

Ma már, az óceáni fenékrepedések teljes hálózatának ismeretében, más

szemszögből nézzük az afrikai árkokat. Ezek továbbra is aktívak, amit nem
csupán a földrengések, hanem a völggyel párhuzamos hasadékok,
repedések állandó újraképződése is mutat. Az etiópiai szakaszon akár egy
embert is elnyelni képes repedések képződtek 1956-ban, 1966-ban, 1969-
ben és 1970-ben. Az esős évszakban csakhamar betemeti őket a bemosott
talaj, de a hosszú száraz időszakban csak csalóka hidak maradnak rajtuk,
amik ugyanúgy beszakadhatnak, mint az Antarktiszon a
gleccserhasadékokat rejtő hóhidak. Az addisz-abebai egyetem jelentése
szerint az 1969. évi száraz időszakban egy ilyen híd beszakadása miatt
veszítette el egy földműves az ökrét ekéstől együtt.

Az Afar korai földtani kutatását a húszas években még teveháton végezték.

A mai kutatók már helikoptereket és terepjárókat használnak. De ez még
mindig olyan vállalkozás, amely vonzza a kalandvágyókat. Közöttük a
legszínesebb egyéniség a „tűzevő” vulkanológus: Haroun Tazieff, aki
leszáll a kráterekbe, hogy mintákat vegyen a feltörő gázokból, és aki az
1960-as, 1970-es években öt expedíciót vezetett ide francia és olasz
kutatóintézetek megbízásából (Centre National de la Recherche Scientifique
- ahol dolgozott - és Consiglio Nationale delle Richerche). (A Tudományos
Kutatás Állami Központja - Állami Kutatási Tanács.)

Azután ott van Paul A. Mohr (Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium:

Smithsonian Astrophysical Observatory, Cambridge, Massachusetts), aki
egy tréfa következtében került arra a vidékre. „Feladtam az állásomat mint
a Királyi Légierő (Royal Air Force) műrepülője, amikor apám tréfából
elküldött nekem egy hirdetést, hogy tanítót keresnek Addisz-Abebában.”
Elhatározta, hogy elmegy, bár „semmit sem tudtam a beszakadt
árokvölgyekről - soha nem is hallottam felőlük”. (Most ő az egyik
legnagyobb szaktekintély azon az erősen töredezett területen.)
Mohr hozzáteszi, hogy a legutóbbi évek egyetlen erőfeszítése sem lett volna
sikeres Pierre Gouin (az addisz-abebai egyetem geofizikai tanszékének
professzora) tanácsai és diplomatikus támogatása nélkül, aki maga is sokat
tett a terület első gravitációs és szeizmikus felmérésében. Lényeges volt
Etiópia együttműködése (ennek a fővárosa Addisz-Abeba), mivel csaknem
az egész háromszög oda tartozik, két kisebb terület kivételével az Ádeni-
öböl mentén: a francia Afar és Issa, valamint a Szomáliai Demokratikus
Köztársaság egy kis darabja. (A terület jó része azóta az időközben alakult
Dzsibuti Köztársasághoz tartozik.)

Az Afar-háromszög Tazieff szerint „a világ egyik legvisszariasztóbb

területe: Azonkívül, hogy a terület minden egyéb, csak nem járható, még
nagyon forró is. Nyáron 57 °C-ot, télen 51 °C-ot mértünk árnyékban. A
területet csak kegyetlenségükről hírhedt nomádok lakják; azt mondják, a
fiatal harcosok megcsonkítják megölt férfi ellenségeiket, hogy trófeákat
ajánlhassanak fel asszonyaiknak, és ismeretes, hogy fegyveres
utazócsoportokat felkoncoltak fegyvereikért. A XIX. században több
kutatócsoportot lemészároltak.”

A legújabban odakerült kutatók a bennszülötteket inkább félénknek, mind

vadnak találták. Tazieff, akinek az expedíciója mindig fegyvertelen, jelenti,
hogy 1970-1971-ben meg kellett változtatnia expedíciójának terveit az
ország északi részében uralkodó „bizonytalanság” miatt. Mohr említi, hogy
„a bennszülött galla törzs tagjai, akik ugyan már hallottak a fehér
emberről, de még sohasem láttak egyetlenegyet sem, cirógattak bennünket,
mondván, hogy biztosan betegek vagyunk, azért olyan sápadt a színünk”.
Mohrt egészen más aggasztotta, nem a bennszülöttek ellenségeskedése;
például amikor a terepjárója váratlanul leállt a perzselő sivatag
közepén. „Szerencsére - írta - azon a megolvadt ólomszínű égen fekete
felhő tornyosult, gyorsan húzódott felénk, és kiadós, hideg esőt zúdított
ránk, éppen eleget ahhoz, hogy a jármű lehűljön, hozzányúlhassunk és
megjavítsuk.” Egy másik alkalommal vulkáni dejkeket térképeztek, és
Mohr egy forró nap munkája után a magányos pusztában felállított
hullámbádog bódéban élvezettel szip-pantgatta egy szívószálon át szokásos
esti italát: az „estharmatot” (gin tonikkal), messze távol bármiféle váratlan
látogatótól. „Egyszer csak valaki a vállamra csapott. Hirtelen
megfordultam, és egy szomjas strucc gonosz szemével találkozott
tekintetem. Ijedtemben nagyot ugrottam - bár később kiderült, hogy az egy
megszelídített háziállat volt.”
Az Afar tájkép-némely része 180 méter mélyen a tengerszint alatt, és
rendkívül száraz - igencsak bizarr képet nyújt a még most is folyamatban
levő vad jelenségek következtében. A Vörös-tenger medencéjével
párhuzamos központi teknőjét a tengelyével párhuzamosan számos keskeny
hasadék járja át meg át, mintha valamilyen láthatatlan erő a teknőt egyre
jobban szét akarná tépni. Az ilyen keskeny repedések nyalábjai Izlandon is
előfordulnak. Nevük gja (ejtsd: gyau); jelenlétük egyike azoknak a közös
vonásoknak, amelyek az Atlanti-hátságon ülő szigetországot oly hasonlóvá
teszik Afarhoz.

Úgy látszik, hogy az ilyen repedezés elég mélyre hatol ahhoz, hogy bazalt
ömölhessen a hasadékokba, és ott megszilárdulva dejkeket alkosson.
Ilyenek a világ sok vidékén képződtek. Számos helyen az erózió elhordta az
őket beágyazó puha kőzeteket, és a kemény, gyakran csupán
néhány deciméter, néha néhány méter széles bazaltkitöltés falként,
töltésként fut a távolba. (Innen a név; dyke = gát, töltés. Ez Skóciából
származik, ahol sok ilyen képződmény van.) Mivel úgy látszik, hogy a
hasadás előbb történik és a bazaltbenyomulás ezután, nem tételezhető fel,
hogy a benyomuló bazalt szélesíti a repedést, kétfelé szorítva annak falait.
Ezért sokan - köztük Paul Mohr - azt hiszik, hogy nem a lávabenyomulások
taszítják kétfelé a földkéreglemezeket ezen a vidéken. Ez éppen fordítva
van -mondják. Valami szétvonszolja a lemezeket, miközben repedések
keletkeznek, amikbe beleömlik a bazalt.

Az Afar-süllyedék hosszában fortyogó források sora és hét vulkánból álló

tűzhányólánc húzódik. A vulkánok mind működnek, némelyik időnként
kitör, másokból gőzök és gázok törnek elő. A láva már teljesen elöntötte a
teknőt. A legélénkebben működő kráter az Erta Ali, amelyikből 1972-ben
látványos kitörés zajlott le, amit részletesen leírtak az addisz-abebai
egyetem szakemberei. Lépcsőzetesen alázúduló lávatavai - madártávlatból
nézve - még nappal is fényesen izzot-tak. „A lávaömlés heves volt, és a
folyékony láva néha 10 méter magasra lövellt - jelentették. - Pele
istenasszony hajából és a kiömlő lávából mintákat gyűjtöttünk.”

Pele a hawaii mondavilágban a tűz istenasszonya. A Kilauea krátertó

örökké fortyogó híg lávájából a szél által felkapott és a hideg levegőben
hirtelen lehűlve megmerevedett finom, üvegszerű lávaszálakat nevezik az
istenasszony „hajának”. A Kilauea krátertó a Mauna Loa nevű hatalmas,
pajzs alakú vulkán oldalán levő parazita kráter. A Mauna Loa 4170 méterrel
emelkedik a tengerszint fölé, de az óceán fenekétől számítva 10 300 méter
magas: a földkéreg legmagasabb kidudorodása. Enyhén lejtő oldalai miatt
óriási az alapterülete is. Bár az ilyen típusú vulkánok az óceánok tágulási
öveire jellemzők, mint például Izlandra is, mégis jelentős az a tény, hogy a
nagy afrikai árkos beszakadás mentén is jelen vannak, mint például a
Kilimandzsáró, a Kenya-hegy és Afarban az Erta Ali-hegy. Míg utóbbinak
az alapja 50 kilométer széles, addig magassága csupán 520 méter. A
vulkánok általában egy kör alakú kráterből törnek ki, és ha a kráter
felhasad, az többnyire a kráterből sugarasan kiinduló vonalak mentén
történik. De az Erta Ali kitörései az oldalán keletkező és a Vörös-tenger
tengelyével párhuzamos repedésekből történnek. Valójában az Afaron
történt számos régi kitörés ilyen hasadékokon, és nem központi krátereken
zajlott le, oly módon öntve el lávával a területet, ami Izlandra is jellemző.

Tazieff és munkatársai több mint 100 kőzetmintát elemeztek az Erta Ali-

lánc vulkánjaiból, és úgy találták, hogy a kőzet zöme jellegzetes óceáni
bazalt.

A hegylánc déli végénél fekszik a Giulietti-tó, amelynek keleti partját óriási

lépcsők „lépcsőház-tájképe” foglalja el. A lépcsőzetes sziklateraszok
magassága 30-100 méter. Ezek jelzik az Afar-süllyedék egyik oldalát.

Hasonló, nagy, kibillent, a központi beszakadástól kifelé dőlő lépcsős

tömbök jellemzik Izland központi beszakadásos völgyeit. Ilyenek
szegélyezik az Atlanti-hátság jelentős részét is. Ezek különösen jól
kivehetők az Azori-szigetektől délnyugatra fekvő részletes szondázások
segítségével feltárt hasadékvölgyekben, ahová amerikai és francia tudósok
leszálltak mélytengeri zsebtengeralattjárókban. (Érdekes megemlíteni, hogy
az Apollo-programban részt vevő űrhajósokat az Egyesült Államok
félelmetes, a Hold felszínére emlékeztető vulkáni vidékein képezték ki
holdbéli küldetésükre. Ugyanígy a búvárhajók személyzetét az Afar-
háromszögben és Izland lávamezőin oktatták, mielőtt leszállhattak az
óceáni hasadékok ismeretlen mélységeibe.)

Az Afar vulkánsortól északra a süllyedéseket bepárlódott sóüledékek töltik

ki, és ott számos bizonyítéka található annak, hogy még alig néhány tízezer
évvel ezelőtt ez a terület a Vöröstenger fenekének egy része volt. Távolabb
délre - jelenleg jóval a tengerszint felett - Tazieff és munkatársa, Enrico
Bonatti a miami egyetemről, egy guyot-t véltek felismerni - egyikét
ama lapos tetejű, vulkán alakú tenger alatti domboknak, amiket elsőül
Harry Hess ismert fel a Csendes-óceán fenekén. Úgy gondolták, hogy ez
egy tenger alatti vulkán volt, amely a terület kiemelkedésével került a
felszínre. Mások ezt az értelmezést megkérdőjelezték. Bár úgy tűnik, hogy
a terület még emelkedik, mégis hosszabb időszak után ismét elsüllyedésre
van ítélve, mivel feltehetően minden, az óceáni hátságok mentén keletkezett
ilyenfajta kéregdarab csak rövid ideig marad a napfényen, azután elmerül.
„A víz jelenlegi hiánya - közli Tazieff - az óceán kifejlődésének csak egy
ideiglenes fázisa.” Bár néhányan azt hiszik, hogy a háromszög adja majd
meg végül is a területet széttépő mélységi erők mibenlétének - és így a
kéreglemezek mozgását előidéző erők megfejtésének - kulcsát, mégis, ezt a
kulcsot még meg kell találni, és egyelőre nem egyeznek meg a nézetek a
Vörös-tenger, az Ádeni-Öböl és Kelet-Afrika felől konvergáló
árokrendszerek kapcsolatára vonatkozóan.

A Kelet-afrikai-árok északi részének egyik különlegessége - ott, ahol

elhalad Addisz-Abeba közelében - az, hogy a hasadékból kiömlő kőzet igen
gazdag szilíciumban, ami megint csak hasonlóvá teszi egyes izlandi,
valamint az óceáni hátság mentén ritkán ugyan, de előforduló kőzetekhez.
(Izland nagy része szilíciumban szegény bazaltos kőzetekből áll, s az óceáni
hátságok mentén ritka kivételnek számítanak a szilíciumban gazdag vulkáni
kőzetek. A vas pedig az utóbbiakban csak kis mennyiségben fordul elő.) De
az etiópiai láva vas- és nátriumgazdagsága zavarba hozta a lávakémia
szakértőit. Egy részük azzal érvelt, hogy a kontinentális kérget alkotó
kőzeteken áttörő láva ezeket az elemeket útközben vette fel, de ez kevésbé
kézenfekvőnek tűnik annak a felismerésnek a tükrében, hogy legalább
néhány az afrikai árkos beszakadások törései közül átszeli az egész
földkérget. Mohr rámutat, hogy ugyanaz a folyamat, amelyik vasban dússá
tette a vörös-tengeri sóoldatokat, egyaránt oka lehet a Kelet-afrikai-árok
menti feldúsulásoknak is. Ez arra utalhat, hogy összefüggés van a Vörös-
tenger teknőjének és az afrikai árkoknak az eredete között.

Annak eldöntésére, hogy van-e kontinentális kéreg az afrikai árkok alatt, a

birminghami, leicesteri, és lancasteri egyetem tudósai a Rudolf- és
Hannington-tó fenekén nagy erejű robbantásokat végeztek 1400 kilogramm
robbanóanyag-mennyiségig terjedő töltetekkel a Gregory-árok néven ismert
kenyai szakaszon. A robbantásokat azért végezték a víz fenekén, hogy a víz
ne nyelje el a gerjesztett rengéshullámokat. A visszaérkező
rengéshullámokat az árok mentén 270 kilométer hosszban tíz
megfigyelőállomáson elhelyezett geofonok fogták fel és továbbították a
felvevőberendezésbe. Bár a robbantások keltette forróvíz-szökőkutak
moraja elnyomta a visszaérkezőjelek egy részét, mégis megállapították,
hogy 20 kilométer mélységben olyan réteg fekszik, amelyben a
rengéshullámok terjedési sebessége „igen nagy”.

Ebből arra következtettek, hogy a földköpeny felső részének anyaga

féltávolságnyira behatolt a kéregbe. „Nagyon hasonló szerkezetet találtak
Izlandon is - közölte az 1971. évi jelentés ennélfogva a Kelet-afrikai-
árokrendszer hasonlósága az óceáni hasadékrendszerhez megalapozottnak
látszik.” Bár a szerzők óvatosan hozzátették: „További munka szükséges a
két szerkezet között esetleg létező bonyolultabb különbségek
meghatározásához, ami talán lehetővé teszi annak eldöntését, hogy a Kelet-
afrikai-árokrendszer egy új óceáni medenceképződés első szakaszának
tekinthető-e, vagy pedig csupán egy terjeszkedési központ, amely már egy
kevésbé tevékeny és anomáliás állapot felé alakul vissza.”

A vörös-tengeri és afrikai hasadékrendszer olyan felfogásában, hogy ez egy

újra történő lejátszódása az Atlanti-óceánt létrehozó folyamatnak, kritikus
szerep jut a felhasadás időrendjének. A bizonyíték elemzésekor Mohr arra a
következtetésre jutott, hogy a kezdődő felrepedések mentén lezajló
kitörések már az eocén időszakban, 50 millió évvel ezelőtt megkezdték a
szomszédos etiópjai, Szomáliai és jemeni területek elárasztását lávával. Ez
mintegy 30 millió éven át folytatódott, felépítve a most a Vörös-tengert, az
Afar-háromszöget és az etióp szakadékvölgyet szegélyező fennsíkokat és
magasföldeket. Ezeknek a bazalterupcióknak némelyike a felszíntől
számított 64 kilométer mélységből származott.

Míg a Vörös-tenger eredeti kinyílása korábban történt, az Afrikán és a

Vörös-tenger középső teknőjén belüli felhasadás csak a pleisztocénban, a
jégkorszak előestéjén kezdődött meg, néhány millió évvel ezelőtt. Ezt az
időrendet brit tudósok vezették be, akik a lávafolyások korát a radioaktív
kálium argonná történő átalakulásának segítségével határozták meg.
Ahogyan korábban említettük, hasonló időrendet állapítottak meg a
magában a Vörös-tengerben végzett tanulmányokból is. De a Vörös-tenger
és a kelet-afrikai árkok beszakadása közötti kapcsolat még rejtélyes. Az
Afar-háromszögön belül, ahol a két rendszer találkozni látszik, a felszíni
hasadékok, amelyek világosan láthatók az Apollo-9 űrhajósai által készített
fényképeken, a tágulási alakzatok elkanyarodását mutatják, mintha azok a
Vörös-tenger tengelyét az Ádeni-öbölével kötnék össze a Kelet-afrikai-árok
tengelye helyett. Ezt a Vörös-tenger középvonalában
kiemelkedő szigeteken látható gja-típusú repedések is mutatják, jelezve egy
új óceáni hátsággerinc születését. A háromszög északi csücske mellett
fekvő szigetek: Teir és Az-Zubair a Vörös-tenger tengelyével párhuzamosan
töredezettek, míg a délen fekvők, az Ádeni-öböl közelében (Az-Zukar és
Hanís el-Kebir), inkább az Ádeni-öböl tengelyével párhuzamosan
repedezettek, mintha az egész hasadékrendszer fordulópont lenne.

A kelet-afrikai hasadékrendszert egy kontinens kezdei széthasadásaként

fogják fel. Ez nagyon lassan fejlődött ki, ami jellegzetes lehet az ilyen
kontinensszéthasadás kezdeti lépcsőjére. Úgy látszik, hogy ennek sebessége
csupán egytizede volt az óceánfenék bizonyított mozgási sebességének. Az
afrikai beszakadások az erózió, pangás és egyéb okok miatt nem
szélesedtek többet, mint 15-25 kilométert az elmúlt 15-20 millió év alatt.
Ahelyett, hogy transzform vetők darabolnák fel őket az óceáni
beszakadásokhoz hasonlóan, az afrikaiak - különösen a kelet-afrikai
államok és a Kongói Népi Köztársaság között határt alkotó nyugati ág - ív
alakúak, hasonlóan a szibériai Bajkál-tó által elfoglalt nagy hasadékhoz.
Utóbbi olyan hosszú és olyan mély, hogy benne van a világ tóvizének
egyötöde. Úgy gondolják, hogy csupán 10 millió éves. A Rajna folyam egy
ugyanilyen beszakadt árokban („Graben”) folyik 290 kilométer hosszan a
svájci Basel és a Mainztól délre fekvő, kastélyokkal tűzdelt dombok között;
ez mindössze 40 kilométer széles, korát 30 millió évre becsülik.

Lehetséges, hogy ezek a szárazföldi árkok alapvetően különböznek az

óceániaktól. Bár közülük néhány, mint például az etiópiaiak, úgy látszik,
kétségtelenül mozgó földkéreglemezek peremét jelöli, mások nem szelik át
teljesen a földkérget. Szétnyílásuk sebessége lassú, és a folyamat
szórványosnak tűnik, ellentétben az óceánfenéknek a hasadékrendszertől
történő folyamatos távolodásával. Hajlamosak arra, hogy a földkéreg nagy
feldomborodásain, púpjain helyezkedjenek el, melyek alatt nagy
hőmérsékletű „hasadékpárnák” fekszenek. Ezeket, úgy látszik, a köpeny
olyan anyagai alkotják, amelyek sűrűbb állapotból ritkább állapotba mentek
át, miközben kiterjeszkedtek. Néha a kidudorodáson át lávaként a felszínre
törnek. Ezek a púpok alkalmasint elérhetik a 2000 méter magasságot is.
Szélességük 200 kilométer (Rajna-árok) és 2000 kilométer (Etiópia)
közötti. Bár ez a felpúposodás felrepesztheti a földkérget, nem kielégítő az
árkos beszakadások magyarázatához. Mindazonáltal M. J. Le Bas az angliai
leicesteri egyetemről úgy gondolja, hogy az ilyenfajta kipúposodás és
beszakadás egy sor gyenge pontot hozott létre azon a vonalon, amely
mentén Afrika és Dél-Amerika végül is elszakadt egymástól. Ezek adták
meg a szétszakadási vonal S alakját. Az is lehetséges, hogy a kontinentális
felhasadás egyszerűen azért különbözik az óceánitól, mert az alatta
széthúzódó kontinentális réteg viselkedése merőben különbözik az óceáni
kéreg viselkedésétől.

A Mariner-9 űrszonda 1972. évi Mars-küldetésének egyik meglepetése volt,

hogy a bolygó felszínének fotografikus térképezése során felfedezett egy
óriási hasadékvölgyet. Ez 4000 kilométer hosszú, 120 kilométer széles,
6000 méter mély, és a bolygó egyenlítője mentén alakult ki. A Földön egy
ilyen kanyon átszelné az Egyesült Államok egész területét.

A kelet-afrikai és vörös-tengeri hasadékképződési jelenségek időrendjének

kiderítése, valamint az előember maradványainak megtalálása a 2,6 millió
évvel ezelőtt lerakódott vulkánihamu-rétegekben azt mutatja, hogy az
ember közvetlen elődei döbbenettel szemlélhették az óceánok születésére
annyira jellemző vulkáni tevékenységet.

Glynn Ll. Isaac (Kaliforniai Egyetem, Berkeley), Richard E. F. Leakey

(Nemzeti Múzeum, Nairobi, Kenya) - a híres ősmaradvány-vadász fia
továbbá Anna K. Behrensmeyer (Harvard) 1961-ben jelentették, hogy több
mint húsz Hominidae-maradványt találtak kőszerszámokkal
és vízilócsontokkal együtt a Rudolf-tó keleti partján a Gregory-árokban. A
maradványok vulkáni tufába (megszilárdult vulkáni kőzetpor - „hamu”)
ágyazódtak. Korát a kálium-argon módszerrel 2 610 000 évben határozták
meg ±260 000 év hibahatárral. Ez az előember legrégibb lelőhelye ez idáig.
Vajon azok a jelenségek, amiket az ősi majomember áhítattal és döbbenettel
szemlélt, jellemzők voltak-e az óceánok születésére? Geofizikai
részleteikben talán nem. De mindabból, amit az utolsó néhány évben
tanultunk - a mélytengeri fúrásokból és az óceánkutatás sok
másféle módszeréből -, úgy tűnhet, hogy a kiömlő láva, a rettenetes
földrengések, a gőzt és hamut okádó hegyek, amelyek végül is betemették
ezeknek az emberféléknek a maradványait kőből pattintott szerszámaikkal
együtt, mégis elfogadhatóan hasonlóak voltak azokhoz a folyamatokhoz,
amelyek megkezdték egy óceán elhelyezését a Spanyol Szahara és New
York között.
14. Köpenyanyag-feláramlás,
vulkáni kitörések és óceáni szigetek
Ha az Afar-terület a pokol klasszikus képére emlékeztet, akkor Izland, az
óceánközépi felrepedés folyamatának példájaként azzal kérkedhet, hogy
lakói valamikor az alvilág bejáratának tekintették - és ebben van valami
igazság. Ez a bejárat a Hekla nevű vulkán, amelyiknek legutóbbi nagyobb
kitörése 1970-ben történt. Egy másik izlandi kráter: a Snaeffelsjökull volt
az, amelyiken át Verne Gyula: Utazás a Föld középpontja felé című
regényének hősei: Liedenbrock professzor és unokaöccse leszálltak a Föld
belsejébe, hogy azt megvizsgálhassák. A professzor tudatában volt a
kétkedők figyelmeztetésének, hogy rendkívül nagy hőmérsékletet
találhatnak odalent. De szerinte a felületes információkon alapuló
okfejtések a múltban mindig hibásaknak bizonyultak. „Se ön, se bárki más
nem tudja bizonyosan - mondta hogy mi a helyzet a földgömb belsejében,
különösen, ha figyelembe vesszük, hogy sugarának csupán tizenkétezred
részét ismerjük úgy-ahogy. Válaszom az, hogy a tudományt mindig
fejleszthetjük, és hogy minden új elméletet megdönt egy még újabb. Ezért
jobb, ha magunk győződünk meg róla...” Meg is tették. Utazásuk azzal
fejeződött be, hogy egy kitörés - egy másik tűzhányón: a Földközi-
tengerben fekvő Strombolin keresztül - a felszínre sodorta őket. A
professzor fantázia szülte megjegyzése a tudományos elméletek
esendőségéről mindenesetre ma is érvényes úgy, ahogyan azt Verne több
mint egy évszázaddal ezelőtt megírta.

Bizonyos értelemben Izland a legvulkanikusabb hely a Földön - legalábbis

a víz fölött. Kitörései gyakoriak és nagy tömegűek - valójában csaknem
teljesen vulkáni képződményekből áll, főleg nagy bazalttakarókból,
amelyek a földkéreg hosszú hasadékaiból ömlöttek a felszínre. Az ember
által valaha is látott legnagyobb ilyen hasadékkitörés (ami eszünkbe
idézheti Szodoma és Gomorra pusztulásának bibliai leírását) 1783. június 8-
án történt Izlandon, amikor a Skaftarjökull közelében egy 24 kilométer
hosszú hasadékból kezdett a láva felszínre ömleni. Az ezt követő két évben,
a Laki-kitörésnek elnevezett jelenséget követően a láva mintegy 580
négyzetkilométernyi területet borított el. A sztratoszféráig emelkedő
vulkáni hamu szétterült egészen Szibériáig, Afrikáig és Észak-Amerikáig.
Skóciára annyi hamu hullott, hogy elpusztította a termést. Izlandon a
hamueső és a mérges gőzök borzalmas pusztulást okoztak. A kevés
megművelhető földet elborította a forró hamu. A birkaállomány 80
százaléka (190 000 darab), a lóállomány 75 százaléka (28 000), a
marhaállománynak több mint fele (11 500 állata) pusztult el. A sziget
lakosságának 10 százaléka: mintegy 10 000 fő vesztette életét - részben
eltemette őket az izzó láva és a forró hamu, részben éhen haltak vagy
betegségek végeztek velük.

A különben keménykötésű izlandiak leginkább a jökulhlauptól rettegnek. A

jökull jégsapkát vagy jégsapkával fedett hegyet jelent. Ha a jégsapka alját
az alatt feltörő láva felmelegíti, akkor az megolvadva vízzé válik. A vizet a
jégsapka peremén még épségben maradó jég gátként tartja vissza. Ahogyan
az olvadás erősödik, egyre nagyobb tömegű víz gyűlik össze, míg végül is a
jéggát felreped, és a víz mindent elsöprő áradatként a völgybe zúdul,
hatalmas jégtömböket sodorva magával. Ezt hívják az izlandiak
jökulhlaupnak. Előfordult mar, hogy egy ilyen áradat vízmennyisége a
becslések szerint vetekedett az Amazonas folyam vízhozamával.

Afar vulkánjaihoz hasonlóan, az izlandi kráterek is inkább hosszú, többé-

kevésbé egyenes repedések, nem pedig kör alakúak. A fiatalabb és idősebb
kráterek az egész tájképet kitöltik. A mostani tevékenység a szigetet
északkelet délnyugati irányban kettészelő központi hasadék-övezetre
összpontosul. A délnyugati részen kétfelé ágazik. Egyik része, az óceáni
hátságokra jellemző transzform vetődésekre emlékeztetően, északnyugat
felé eltolódik (lásd a 20. ábra térképét). Az övezet eme ágának nagy
teknőjében, Reykjavíktól mintegy 32 kilométerrel keletre helyezkednek el
az óceáni hasadékképződés legdrámaibb példái - húzófeszültség okozta
hosszú repedések, ahol a földkérget valamilyen erő szétfeszítette, és a
húzófeszültség következtében vetődések okozta sziklafalak, lezuhant,
kibillent sziklatömbök keletkeztek. Ezen a területen valamennyi
képződmény párhuzamos az Atlanti-hátság csapásirányával. A teknőt lapos
tetejű hegyek szegélyezik, amiket egymásra ömlő lávafolyások hoztak létre.
A kőzetek színe rendkívül változatos - fekete, bíbor, sárga, réz és bronz. Ez
a Thingvellirnek nevezett természetes körszínház volt - úgy mondják - a
találkozóhelye 930-ban a világelső parlamentjének; az izlandi althing-nak.
A szokatlan sziklakörnyezet jó akusztikát eredményezett; a hely a sziget
központjában fekszik, és a völgy jó legelőt nyújtott a küldöttek pónilovai
számára. Ha figyelembe vesszük a sziget tágulásának mértékét, akkor
megállapíthatjuk, hogy most ez a völgy jó néhány méterrel szélesebb, mint
amikor itt az althing először gyűlt össze.

A hasadéköv délnyugati sarkantyúja a Reykjanes-félszigetet alkotva a

tengerbe nyúlik. Ide épült Keflavík kikötője. A félsziget a víz alatt is
folytatódik Reykjanes-hátság névvel. Helyenként néhány vulkáni
szigetecske emelkedik ki belőle a víz fölé. Itt végezték azokat a légi
mágneses felvételeket, amelyek kimutatták, hogy az Atlanti-hátságot ezen a
helyen mindkét oldalán rendkívül szimmetrikus mágneses sávok
szegélyezik.

A hasadéköv déli sarkantyúja a Hekla helye, a pokol hagyományos kapuja.

Ahol ez az öv kiterjeszkedik az óceánba, ott egy tizennégy kisebb-nagyobb
szigetből álló lánc helyezkedik el, követve az Atlanti-hátságra ezen a
területen jellemző északkelet-délnyugati irányt. A legnagyobb sziget, a
Heimaey 8 kilométer hosszú. Fölötte a Helgafell vulkán csúcsa uralkodik.
A geológusok megállapították, hogy a Helgafell már több ezer éve kialudt.
Az itt épített Vestmannaeyjar kikötő - közel a szigetet övező vizek egyik
halban leggazdagabb részéhez - 1973-ban az ország halászati iparának fő
tartóoszlopává vált. A város nyolcvan halászhajóból álló flottája az
izlandiak által kifogott összes hal egyötödét halászta ki a tengerből. A város
négy halfagyasztó üzeme a sziget halexportjának 12 százalékát termelte.

Az egyik halászhajó legénysége 1963-ban felfedezte, hogy a szigetlánc

legdélnyugatibb végénél a tengervíz forrni kezdett. Órákon belül láva és
gőz tört fel a most Surtsey néven ismert sziget megszületésével járó agónia
közepette. Nemsokára - Izland születésének mintegy újrajátszódásaként - a
kitörések egy második szigetecskét: Syrtlingurt, majd egy harmadikat:
Jölnirt hozták létre. Négy év elmúltával a tevékenység megszűnt, és
csaknem hat év szünet következett, míg 1973. január 21-én az Izland
főszigetén elhelyezett szeizmográfok apró földrengéseket kezdtek jelezni,
amelyek középpontja Heimaeytől valamivel délre volt. Ezek a rengések oly
gyengék voltak, hogy a sziget lakói nem is észlelték.
A következő este új földrengéssorozat kezdődött, és közülük kettő elég erős
volt ahhoz, hogy a lakosság is érezze. Elemzésük azt mutatta, hogy a
földrengésfészek ezúttal kisebb mélységben közvetlenül Heimaey alatt volt.
Izlandi idő szerint éjszaka egy órakor január 23-án a Helgafell-nek a
városfölötti lejtőjén repedés támadt. Az izlandi egyetem egyik csoportja
által néhány nappal később készített jelentés szerint:

Még öt perccel a kitörés kezdete előtt sem volt semmi jele annak, hogy itt
kitörés készül. A kitörés kezdetekor néhány perc alatt láva jelent meg egy
300-400 méter hosszú repedés mentén... teljes hosszúságában izzásban volt,
és az izzó lávaszökőkutak magassága elérte az 50-150 métert. A hasadék
iránya ÉÉNY-DDK.

Mivel a hasadék legészak-északkeletibb része a várostól mindössze 200-

300 méterre volt, a lakosság elszállítása haladéktalanul megkezdődött.

A tűzoltóság tagjai riasztották a város lakosságát, sürgetve őket, hogy

gyülekezzenek a kikötőben. Néhányan közülük már ébren voltak. Unnur
Thorbjörnsdottirt, aki a város peremén, közvetlenül a tűzhányó alatt lakott,
az édesanyja keltette fel. „Mikor kitekintettem az ablakon - közölte később
Thorbjörnsdottir anyja a The New York Times tudósítójával -, láttam,
hogy ég a fű. Gyorsan felöltöztünk, és mire kimentünk, a talaj már olyan
forró volt, mintha égne.”

Míg a lakosság néhány szükséges holmit összekapkodva rohant az utcákon

lefelé, a kikötőben mozgósították a parti őrség hajóit; több mint száz
halászhajót, valamint egyéb vízi járművet és repülőgépet küldtek át
Reykjavíkból, illetve Keflavíkból. A jelenet a briteknek a
második világháborúban történt dunkerque-i visszavonulására
emlékeztetett.

Vulkáni hamu és forró lávabombák kezdtek hullani a városra. A hamufelhő

9000 méter magasba emelkedve csaknem elérte a sztratoszférát. Néhány
órán belül mind az 5300 lakost elszállították néhány száz önkéntes
kivételével, akik megkísérelték, hogy a városból annyit mentsenek meg,
amennyit csak lehetséges. A hónap végéig több mint ötven ház pusztult el,
köztük Unnur Thorbjörnsdottiré is. Vagy leégtek, vagy összeomlottak a
tetőre nehezedő hamu súlya alatt, vagy teljesen eltemette őket a hamu. A
hamu vastagsága a város egyes részein meghaladta az 5 métert. A legtöbb
tüzet az ablakokat betörő lávabombák okozták, ezért a
mentőcsapatok megkísérelték hullámbádog lemezekkel védeni a kitörés felé
néző ablakokat. Ez és a mentőcsapatok igyekezete, hogy ellapátolják a
tetőkre esett hamut, számos házat mentett meg, mégis május végéig
mintegy 360 épület égett le vagy temetődött el a hamu alatt. Az egyik
halfagyasztó üzem teljesen elpusztult, és két másik megsérült, mégis
sikerült elszállítani több száz tonna fagyasztott halat mintegy kétmillió
dollárértékben, csökkentve ezzel valamennyire a közösséget sújtó gazdasági
szerencsétlenséget. A nehéz vulkáni gázok: főleg szén-dioxid, kevés metán-
és szén-monoxid-tartalommal (mindkettő mérges), felgyülemlettek a
mélyebben fekvő részeken és az épületek pincéiben, egy ember halálát és
többek átmeneti mérgezését okozva.

Időközben a hasadék tovább terjedt, míg teljesen át nem szelte a sziget

egyik sarkát, és folytatódva a tenger fenekén, egy 3 kilométer hosszú
kitörésnyílást alakított ki. Nagy mennyiségű láva kezdett ömleni magába az
öbölbe is, kis „kakasfarok” alakú kilövelléseket idézve elő a vízben, A
normálisan fagypont körüli víz hőmérséklete 44 °C-ra emelkedett, és az
emberek aggódni kezdtek, hogy a láva elzárja az öblöt a tengertől, és
megfosztja Izlandot legfontosabb halászkikötőjétől. Az izlandiak herkulesi
erőfeszítéssel olyan mentési munkába kezdtek, amit az Egyesült Államok
Földtani Kutatószolgálatától ideérkezett két látogató: Richard S. Williams
Jr. és James G. Moore később úgy irt le, hogy az „a legambiciózusabb
program, amit az ember valaha is megkísérelt, hogy korlátozzon egy
vulkáni tevékenységet, és megkísérelje csökkenteni a vulkáni kitörés által
okozható károkat”.

A felgyülemlő hamut bulldózerek segítségével gátakká alakították, hogy

eltereljék a lávafolyás irányát, de a láva áttörte a gátakat. A gőzölgő,
hömpölygő láva lomhán mozgott előre egy 10-20 méter magas
homlokfallal. Hátrább eső részein vastagsága a 40 métert is elérte. A tetején
hatalmas, megszilárdult lávatömbök úsztak, amiket fekete jéghegyekként a
tüzet okádó hegykúpból hozott magával. Néhány közülük 200 méter széles
volt. Az öbölbe folyó láva elszakított egy 30 000 volt feszültségű tenger
alatti villamos kábelt, és eltört két vízvezetékcsövet, amelyek édesvizet
szállítottak a sziget belsejéből a városba.
A mentőakció arra összpontosult, hogy bőséges vizet fecskendezve az
előnyomuló lávafrontra, azt ily módon lehűtve megszilárdítsák és
mozgásképtelenné tegyék. Ezt kisebb mértékben már kipróbálták a Surtsey-
kitörés alkalmával. Márciusban egy tűzoltó hajó érkezett a kikötőbe,
és nagy nyomású szivattyúkat, valamint műanyag csöveket rendeltek az
Egyesült Államokból. Az Egyesült Államok Légierejének (United States
Air Force) gépei áprilisban mindezt leszállították. Negyvenhét szivattyút
szereltek fel bárkákra, és egy sebtében lefektetett, fúvókákkal ellátott
vezetékrendszeren át megkezdték a víz szivattyúzását.

A lávaár front mögötti részének széles sávjára kellett eljuttatni a vizet.

Williams és Moore szerint ez volt a hűtési program legnehezebb feladata. A
víz hatékonyan növeli a viszkozitást, aminek következtében a lávaáron
belül gátak, bordák keletkeznek. Ezek cltorlaszolják az utánfolyás útját, és
megállítják a láva mozgását.

Először a lávafolyás szélét és felszínét egy 12,7 centiméter átmérőjű csőből

táplált tűzoltócső-hálózattal hűtik. Ha a felszín eléggé megszilárdult, akkor
a lassan mozgó (óránként 1 métert) láva tetején bulldózerekkel utat
készítenek. Az úton át húzzák be a műanyag öntözőcsöveket, amelyek
mindaddig nem olvadnak meg, ameddig víz folyik bennük. A viz a
műanyag cső oldalában elhelyezett fúvókákon át öntözőpermet módjára
locsolja a még meleg lávát, hogy teljesen lehűljön.

Egy ideig azon gondolkoztak, hogy felrobbantják a tengerbe ömlő lávafront

megszilárdult falát, hogy egyszerre nagy tömegű tengervíz árassza el a
lávaár még izzón folyékony belsejét, és hirtelen lehűtve megmerevítse az
egész lávatestet. A helyszínre repült Stirling A. Colgate, az Új-
mexikói Bányászati és Technológiai Intézet (New Mexico Institute of
Mining and Technology) elnöke a szupernóváknak nevezett
csillagrobbanások szakértője, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget.

Az izlandi egyetemen dolgozó Thorbjörn Sigurgeirssonnal együtt végzett

számításai azt mutatták, hogy nagy mennyiségű tengervíz benyomulása a
lávatestbe annyi gőzt fejlesztene, aminek a nyomása nagy repedéseket
idézne elő, megnyitva az utat még több friss lávatömeg előtt, ami még több
vízzel érintkezve még több gőzt fejlesztene, megállíthatatlan láncreakciót
okozva. Attól tartottak, hogyha ez végigmenne az egész tenger alatti
lávatömegen, egy több megatonnás hidrogénbombával egyenértékű
robbanást idézne elő. Ez katasztrofális következményekkel járna a szigetre
nézve. A robbanást követő özönár pedig hatalmas pusztítást végezne az
északatlanti medence partjain. Hasonló, csak kisebb méretű folyamatokra
vezethető vissza néhány - korábban megmagyarázhatatlan - öntödei
robbanás, ahol szintén víz került érintkezésbe folyékony fémmel. Ilyen
folyamat lehetett az oka a Krakatau vulkán 1883. évi
felrobbanásának, amelynek erejét 200 megatonna robbanóanyag
energiájával becsülték egyenértékűnek.

A lávának víz alatti robbantásokkal történő megállítását az izlandi kormány,

az izlandi parti őrség és az Egyesült Államok Haditengerészetének
közreműködésével tervezték. De ahogyan Williams és Moore a Nature
folyóiratban közölte:

...a robbantás előtti napon ébredtünk annak tudatára, hogy ha egyszer a

keveredés elkezdődik, az képes lesz önmagát fenntartani, és a termelt nagy
nyomású gőz további keveredést idézhet elő mindaddig, amíg a láva át nem
adja teljes hőmennyiségét a felette elhelyezkedő víznek. A felszabaduló
energia 2-4 megatonna egyenértékű lehet. Természetesen a kísérletet
elvetettük.

Június végéig a lávafolyás teljesen megszűnt és - az izlandiak örömére - az

öböl még használható maradt.

Bár ez a kitörés számos közös elemet tartalmazott a kéregterjeszkedés

öveiben levő más hasonló kitörésekkel, mint amilyen az Atlanti-hátság
vagy például az Afar, voltak különbségek is. A láva vegyi összetétele nem
volt jellemző a hátság mentén kiömlő láva összetételére. Az afari hasadékok
észak-déli irányúak, ezzel szemben az izlandiak délnyugat-északkeletiek, az
Atlanti-hátság ottani szakaszán (Reykjanes-hátság) uralkodó
csapásiránynak megfelelően. Sőt mi több, a tengerfenék mágneses
sajátságai azt mutatják, hogy az óceánfenék-terjeszkedés forrása a
Reykjanes-hátság, ettől a Heimaey és testvérszigetei mintegy 80
kilométerrel félreesnek. Az izlandi egyetem kutatócsoportja kimutatta, hogy
azon a területen a századok során a vulkáni tevékenység lépcsőzetesen
délkelet felé tolódott, mégpedig a Verne által híressé tett Snaefellsjökull
területéről a tevékenység jelenlegi övére, amelyik a Heklán és az új
partközeli szigeteken át halad. Ez azt jelentheti - mondják hogy Izland a
maga egészében nyugat felé mozog attól a mélységi köpenyanyag-
feláramlástól vagy „forró ponttól”, mely a kitöréseket okozza.

Ha az ilyen kitörések többé-kevésbé egyenletes mértékben folytatódtak

Izland kialakulásának kezdete óta, akkor kőzeteinek a mágneses sávok
azonos alakzatát kellene mutatnia a középvonalához viszonyítva
szimmetrikusan, ugyanúgy, ahogyan azt a Reykjanes-hátság és más
óceáni hátságok esetében találták. J. D. A. Piper a leedsi egyetemről 1972-
ben közölte a mágneses kutatás eredményeit. Ezek azt mutatják, hogy -
tágabb értelemben véve - a sziget középső hasadéköve a Föld jelenlegi
mágneses mezőjével megegyezően mágnesezett, és az ún. Brunhes-féle
mágneses időszakot képviseli. Ezt mindkét oldalán a fordítottan polarizált
Matuyama-korszak kőzetei szegélyezik. Ezeket az öveket viszont a Gauss-
és a Gilbert-időszak kőzetei fogják közre; ezek még régibb normális és
fordított mágnesezettséget képviselnek. De imitt-amott az egyik időszakból
származó láva behatolt az ellenkezően polarizált másik övezetbe, s így az
alakzat korántsem olyan szimmetrikus, mint az elsüllyedt Reykjanes-
hátsággal párhuzamos övek. Éppen ezért merőben szerencsés véletlen volt,
hogy az első részletes mágneses felmérést a hátság olyan része felett
végezték, ahol a szimmetria kétségkívül észlelhető, holott más alámerült
területeken csakúgy, mint Izlandon, véletlen vulkáni kitörések
összekuszálták és eltorzították ezt az alakzatot. A helyi eltérések csak akkor
válnak kevésbé jelentőssé, ha a területet nagy léptékben mérik fel; ez
esetben a mágnesespólus-váltások világosan szembeötlenek.

Nem sokkal azután, hogy a tengerfenék terjeszkedésének elmélete ismertté

vált, G. Bodvarsson, egy természettudós, aki abban az időben a reykjavíki
Állami Elektromos Hatóságnál dolgozott, és G. P. L. Walker a londoni
Imperial College-tól, tanulmányozták az izlandi vulkáni intrúziók korát és
eloszlását, hogy megállapíthassák, vajon ez megegyezik-e az elgondolással,
vagy ellentmond annak. Vizsgálataik során csak az elméletet megerősítő
jelenségeket találtak. Felfedezték, hogy a vulkáni kőzetek egy körülbelül 1o
kilométer széles központi öv mentén keletkeztek, és onnan nyomódtak
oldalt meglehetősen egyforma mértékben azóta, hogy a sziget legidősebb
kőzetei 12-16 millió éve kialakultak. Ezeknek az idősebb kőzeteknek az
elhelyezkedése a sziget legkeletibb és legnyugatibb részén csak valamilyen
terjeszkedési folyamattal magyarázható, ami folyamatosan eltávolította őket
a központi övtől. Ettől ma 400 kilométer távolságban vannak.

A két kutató legfontosabb felfedezése mégis az volt, hogy milyen

kiterjedtek azok a lávabenyomulások, amelyek sohasem érték el a felszínt.
Ezek a benyomulások, amelyek kitöltik a más folyamatok által felrepesztett
hasadékokat, vagy erősebb szétnyílásra kényszerítik a finom repedéseket,
hozzák létre a dejkeknek nevezett függőleges bazaltfalakat. Ott, ahol a
jégárak fjordokat véstek ki a tengerszint alatt, felszínre bukkannak a
mélyebb dejkek. Reydharfjördhur környékén, a keleti parton Walker
mintegy 1000 dejket számlált össze a tengerszint mentén mért 53 kilométer
hosszú vonalon. Összesített vastagságuk 3 kilométer volt. Ez azt jelenti,
hogy a dejkek a földkérget 3 kilométerrel tágították, vagy pedig valamilyen
más folyamat okozta ezt. Ezenfelül a növekvő mélységgel növekedett a
dejkek száma is, aminek alapján feltételezhető, hogy bizonyos mélységben
a földkéreg teljesen dejkekből áll. A helyzet 1972-ben történt
elemzésekor Piper és I. L. Gibson a leedsi egyetemről azt következtették,
hogy ez a szolid dejkbenyomulás csak 2-5 kilométer mélységben fekszik.
Fölötte nagy, lencse alakú lávafelhalmozódások vannak, amelyek régi vagy
jelenkori, egymást követő kitörések során kerültek a felszínre az élénk
vulkáni tevékenységgel jellemzett területekről. Ezeket a lávapadokat
szintén átjárják a dejkek, de sokkal kisebb számban, és csupán igen kis
százalékuk tör fel egészen a felszínig.

Az izlandi földkéregnek ez a szerkezete jól egyeztethető az elmúlt

évtizedben gyűjtött szeizmikus bizonyítékokkal. A teljes kép elegendő
mélységi intrúziót mutat ahhoz, hogy a hasadéköv mindkét oldalán lehetővé
tegyen évi 1 centiméternyi eltávolodást. Ez ugyanolyan mértékű, mint amit
a Reykjanes-hátság oldalaira vonatkozó mágneses időrend mutat.

Az izlandi megfigyelések - a terjeszkedés bizonyítékai szárazföldi és nem

tenger alatti földtani megfigyelések révén - segítettek meggyőzni az utolsó
makacskodókat. De Harold Jeffreys, akit széleskörűen a földtudósok
rangidősének tekintettek, még kitartott. A Föld: eredete, története és fizikai
felépítése című klasszikus könyvének 1970. évi kiadásában, amit akkor
adtak ki, amikor ő már 79 éves volt (az első kiadása 1924-ben jelent meg),
néhány megjegyzést fűzött az új antarktiszi kövületleletekhez és a Surtsey
szigetet létrehozó vulkáni jelenségekhez:

„A vándorlási elmélet támogatására említenek egy dinoszauruszkövületet az

Antarktiszról és egy új vulkánt Izland partjai előtt - írta Sir Harold. - Az
előbbit illetően: az Antarktiszt egy szigetlánc köti össze Dél-Amerikával, és
igencsak lehetséges, hogy valaha szárazföldi összeköttetés létezett. Az
utóbbira vonatkozólag: Izland szigetén vannak vulkánok, és bármivel is
magyarázzák a vulkanizmust, semmi meglepő sincs abban, hogy a közelben
egy újabb keletkezik. Ezek mind az újságok által felkapott gátlástalan
kérkedés példái.”

A szigetlánc, amire Sir Harold hivatkozik, a Scotia-ív (lásd 43. ábra).

Bizonyos értelemben valóban egy múltbéli összeköttetést képvisel a két
kontinens között - ahogy ő említi-, de a lemezmozgások rekonstrukciója azt
mutatja, hogy ez akkor volt, amikor a Gondwana egyetlen szárazulatot
alkotott, és a mai Scotia-ív darabjai beleilleszkedtek ebbe az együttesbe.

Az Izlandot kettétépni látszó folyamat természetének kivizsgálására az

egyik mód annak megmérése. 1967-ben Robert W. Decker a hanoveri (New
Hampshire) Dartmouth College-ből egy expediciót vezetett oda abból a
célból, hogy egy sorozat - a hasadékövön keresztülfektetett - mérési vonal
mentén pontos információt kapjon arról, ami történik. Vele volt Páll
Einarsson, a Lamont-Doherty Obszervatóriumból. Két mérési vonalat
jelöltek ki. Az egyik keresztezte a hasadéköv délnyugati sarkantyúját, ahol
az izlandi országgyűlés először ülésezett, a másik pedig a déli sarkantyút,
közel a Hekla tűzhányóhoz. Ötvennyolc, átlagosan 2700 méter
hosszú szakaszt mértek nagy pontossággal, azt remélve, hogy
meghatározhatják a terjeszkedési folyamat földrajzi eloszlását. Azt
tervezték, hogy csak 1972-ben - öt évvel később - térnek vissza a
mérések megismétlése céljából. Azonban 1970 júniusában a Hekla kitört,
mintegy 200 millió köbméterre becsült lávatömeget árasztva a környékre.
Mivel a vulkán közel volt a mérési vonalhoz, Decker és munkatársai
(beleértve most Paul Mohrt a Smithsonian Obszervatóriumból, aki
szaktekintély az Afar-terület hasadékképződési viszonyaiban) úgy
határoztak, hogy összehasonlító méréseiket ezen a területen haladéktalanul
elvégzik.
Ezúttal az eddig ismert távolságmérő eszközök legpontosabbikát
használták: a geodimétert. Ebben egy hélium-neon lézer fénysugarat
gerjeszt, mely radar módjára működik, csak sokkal pontosabban. Az
eredmények azt mutatták, hogy az öv 6-7 centimétert tágult - ez sokkal
nagyobb távolság, mint a műszer hibahatára. Megfigyelték, hogy a mérési
vonal egy része összenyomódott, más része megnyúlt. Ebből felismerhették,
hogy azon a vonalon honnan kezdődött a terjeszkedés. Ez a hely a Hekla
hegytől 25 kilométerre északkeletre feküdt. Az az öv, ahonnan a
terjeszkedés kiindult, látszólag nem esett egybe a tűzhányó repedéseivel,
amelyeknek meghosszabbítása ettől 10 kilométerrel nyugatra esett. A
kitöréssel kapcsolatos földrengés-megfigyelésekből viszont kimutatható
volt, hogy néhány repedés közel van a levezetett terjeszkedési területhez.

A tudóshármas remélte, hogy méréseikből némi fényt deríthetnek a

kontinentális lemezmozgásra, és három lehetőséget vettek figyelembe:

1. A lemezeket a hasadékövbe nyomuló láva nyomja szét.

2. A lemezeket a mélybe süllyedő peremeik súlya húzza szét - ezek a

kéreganyagból keletkező párkányok, amelyek olyan hideggé és sűrűvé
váltak, hogy visszasüllyednek a köpenybe az óceáni árkok alatt.

3. A köpeny felső részének hátán lebegő lemezeket a köpeny felső

részében folyó áramlások vonszolják szét.

A három tudós úgy döntött, hogy Izlandon a kéregnek legalábbis a felső

része széthúzódott, lehetővé téve zárókövekhez hasonló tömbök részére,
hogy lemerüljenek a hasadékövekbe, és ezt ők inkább a lemezek
szétvonszolásaként fogták fel, semmint a lávabenyomulás okozta
széltolásként. Mégis, mutattak rá, a kőzettömbök helyi süllyedése csak ott
volt észlelhető, ahol a láva benyomult a repedésekbe, mint például Hawaiin,
vagy ahol a felszín beomlott, mert a kitörés kiürítette a mélyben elhelyezett
lávatartályt. Mivel ez az utóbbi folyamat a kitörés után következik be, nem
pedig annak kezdetén, eredetének felismerhetőnek kell lennie Izlandon, ha
kis térközű felszíndeformálódási méréseket végeznek a kitörés előtt, alatt és
után. Ezért az alábbiakat jelentették: „Több részletes ismeret az izlandi
hasadékzónában történő vízszintes és függőleges mozgások
egymásutánjáról a Föld felszínén feltétlenül néhány határozott
következtetést tenne lehetővé a »nyomás«, »húzás« vagy »vonszolás«
mechanizmusát illetőleg.” Továbbá: „a talajfelszín függőleges és vízszintes
alakváltozásának szélesebb skálájú jövendő mérései a
működő hasadékövekben lényeges bepillantást engednek majd az
egymástól elkülönülő lemezek hajtómechanizmusába”.

A lemezeket hajtó mechanizmus folyamatának természete továbbra is

megfoghatatlan marad. Amikor ennek a problémának a kutatói 1970-ben
összegyűltek az arizonai Flagstaffban egy, a tárgyban tartott szimpozionon,
akkor emlékeztették őket arra, hogy e tekintetben a bizonyíték nagyon
sovány. A földkéreg lemezei jégtáblákhoz hasonlíthatók, amelyeket az őket
hordozó víz örvényei ide-oda taszigálnak - egy olyan helyzet, amiben nehéz
meghatározni a taszigálást előidéző vízmozgást. Akkor már sokféle
elgondolás hangzott el. Bryan Isacks és Molnár Péter a Lamont-Doherty-
csoportból amellett kardoskodott, hogy a lemez legidősebb peremén
képződött hideg, sűrű párkány súlya húzza le a lemezt vissza a köpenybe a
tengerfenéki árkok mentén, hasonlóan ahhoz, amikor egy törülköző egyik
vége teleivódik vízzel, akkor ez víz alá húzza a törülköző többi részét is.

Gerald Schubert a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemről, D. L. Turcotte a

Cornell Egyetemről és E. R. Oxburgh az oxfordi egyetemről azt állították,
hogy a köpenyen belül lezajló kristályszerkezeti változások konvekciós
áramokat keltenek, és ezek végzik a széttolást. Ha a felső köpenyrészben
uralkodó nagy nyomás az ásványt egy kevésbé sűrű fázisúból (olivin) egy
sűrűbb fázisúba (spinell) változtatja át, akkor hő szabadul fel. Ha a nyomás
csökken, akkor a folyamat fordítva zajlik le, és hőelnyelés történik. Úgy
hiszik, hogy a felső köpeny két rétegre különül el, amelyek közül a kevésbé
sűrű van felül. A két réteg között körforgás keletkezhet, ha a
lesüllyedő anyag, miközben sűrűbbé válik, hőt szabadít fel. A felmelegített
kőzet sűrűsége csökken, ezáltal könnyebbé válik, és felfelé áramlik
(termoszifonelv).

A szovjet tudósok elgondolása szerint inkább a vegyi, semmint a radioaktív

folyamatok a jelenség hajtóerői. A nyugati tudósok zöme úgy gondolja,
hogy a Föld belső hője radioaktív elemek bomlásából származik, és ennek
következménye minden konvekciós áramlás. A szovjet tudósok egy része
hőt termelő vegyi reakciók mellett kardoskodik - ezek a reakciók akkor
kezdődtek, amikor a Föld keletkezésének idején összeállt a belső magot
alkotó anyagkeverék.

Egon Orowan a Massachusettsi Műszaki Egyetemről olyan modellt vett

alapul, amelyben a földgolyó atlanti oldala a „forró” félteke, ahol a köpeny
felső részének anyaga plasztikussá alakulva elfolyik arról a területről a
„hideg”, pacifikus félteke felé. Ott ez a plasztikus anyag lehűl, lesüllyed,
megszilárdul, és ismét a köpeny részévé válik. Ennek eredménye - mondta -
az atlanti medence közepének felhasadása és az óceánfenéknek a hasadéktól
való kétirányú eltávolodása, ami által a Csendes-óceán medencéjét minden
oldalról nyomás éri, és az óceánfenék arra kényszerül, hogy az őt körülvevő
árkok mentén a mélybe süllyedjen. Az atlanti oldalról történő folyamatos
anyagelvonás pótlására és annak a csendes-óceáni oldalhoz való
hozzáadására az egész rideg köpenynek, mint egy nagy, gömb alakú héjnak,
egységesen az atlanti medence felé kell mozognia, miáltal magja kiesik
központi helyzetéből.

Más elgondolások, amelyek közül néhány a vándorlási elmélet kezdetéig

nyúlik vissza, felölelték a Föld forgásával kapcsolatos erőket, a Hold által
előidézett árapály okozta vonszolást, és a lemezek lecsúszását a „lejtőkön”,
annak következményeként, hogy a köpenyen belül ható erők miatt a
földgömb aszimmetrikussá vált. William M. Kaula (Kaliforniai Egyetem,
Los Angeles) szerint, aki szaktekintély a Föld gravitációs erőterének
tanulmányozásában, a gravitációs mező szabálytalanságai jelzik a Föld
felső „darabosságát”. Ennek a mezőnek a pontos térképezését úgy végzik,
hogy radar-magasságmérőkkel feljegyzik a szatellitek
pályaingadozásait. Kaula reméli, hogy ezzel a módszerrel sikerül majd
kimutatnia az effajta globális egyenetlenségek valódi kiterjedését, és a Föld
belsejében létező fel- és alááramlások egyéb jeleit. Mivel egy földi szatellit
pályáját a helyi gravitációs mező irányítja, ennek a pályának a
szimmetrikustól való eltérései érzékeny jelzői a Föld belsejében levő
esetleges aszimmetriának.

Széles körű érdeklődést keltett W. Jason Morgannak (Princeton) az

elgondolása. Szerinte szerte a világon mintegy húsz „köpenyanyag-
feláramlást” alkotnak a köpeny mélyéről a kulcsfontosságú vulkanikus
területek alatt felemelkedő forró plasztikus kőzetek. Minden ilyen
feláramlás mintegy 1oo kilométer átmérőjű - a hipotézis szerint -, és
tulajdonképpen egy csatornanyaláb. Rajtuk keresztül együttesen mintegy
600 köbkilométer anyag jön fel a köpeny mélyebb részeiből, magával hozva
a mélyben keletkezett hőt is. A köpeny tetején ezek a csatornanyalábok
szétterjednek, mint a felhők egy zivatarfelhő koronájában, és ez a
közvetlenül a kéreg alatt lezajló mozgás vonszolja magával a
földkéreglemezeket.

Ez nagyon különbözött a felső köpenyre szorítkozó konvekciós cellák kis

mélységű „szállítószalag”-típusú elgondolásától, és kiküszöbölte az utóbbi
feltételezés által megkövetelt különös geometriát. Nehéz lett volna
megmagyarázni, hogy miért kell benyomulnia a felemelkedő lávának az
Atlanti-hátság cikcakkos hasadékövébe, ha ez a folyamat hajtaná szét a
lemezeket egymástól. Ha a lemezeket a köpenyanyag feláramlása vonszolná
szét, akkor azokat a hasadékokat nem a beléjük nyomuló láva hozná létre,
hanem valamilyen máshol lezajló tevékenység. A láva egyszerűen csak
felemelkedne a hasadékövben, hogy megtöltse a szétnyíló repedéseket.

Bizonyos tekintetben a köpenyanyag-feláramlás elméletét már 1950-ben

bevezette Thomas Gold, aki több új, gyakran egymásnak ellentmondó
elméletet dolgozott ki, és társszerzője volt a Világegyetem „állandó
állapota” elgondolásnak. Ő úgy gondolta, hogy ha az olvadt anyag csatornái
áttörik a különben szilárd kérget, akkor ezt bizonyítani is lehet, mivel a
folyékony anyaggal kitöltött csatornák bizonyos földrengéshullámokat
elnyelnek. Majd 1963-ban Tuzo Wilson, ahogy már korábban
megjegyeztük, azt az elgondolást terjesztette elő, hogy a Hawaiiszigetek és
más szigetláncok, melyeknek tagjai fokozatosan idősebbek egyik végüktől a
másikig, a mozgó kéreglemezek alól folyamatosan feltoluló olvadt anyag
termékei. Szerinte a Hawaiiszigetek egyike hét párhuzamos szigetláncnak,
illetve föld alatti kiemelkedéssornak a Csendesóceánban. Keletkezésüket a
Csendes-óceáni-lemez „szigetcsináló gépezet"-nek hívható, lávafeltolulások
fölötti, általánosan délkeletről északnyugatra irányuló mozgása idézte elő.
Wilson felfogta, hogy ha a csendes-óceáni aljzat sodródását a köpenyben
lezajló nagy konvekciós áramlás forgása okozza, akkor a Hawaii-láncot
kialakító, feltoluló anyag „szökőkútjának” szintén mozgásban kell lenni. Ő
úgy gondolta, hogy az tényleg mozog, csak lassúbb ütemben, mivel a
konvekciós rendszer a „cella” egy mélyben gyökerező, lassan mozgó
részében van.

Ez a folyamat - Wilson szerint - nemcsak a csendes-óceáni szigetláncok

létrejöttét idézte elő, ami egy egyirányú terjeszkedési alakzat, hanem két
elmerült szigetlánc keletkezésének, valamint az Atlanti-hátságtól a Dél-
Atlanti-óceánban a Tristan da Cunha vulkáni szigetcsoportjának közelében
folytatódó hátság létrejöttének is oka volt. Egyikük: a Walvis-hátság, Dél-
Afrika felé nyúlik. A másik: a Rio Grande-hátság Rio de Janeiro felé
terjeszkedik. Mindkettőt ugyanaz a lávafeltolulás hozta létre, mely
legújabban Tristan da Cunhát alakította ki (ennek lakosait 1961-ben egy
kitörés miatt ki kellett telepíteni), miközben az anyag egy részét a kelet felé
mozgó lemez, más részét pedig a nyugat felé mozgó lemez vitte magával. A
létrejött hátságok, illetve elsüllyedt hegyek láncai ferde szöget zárnak be az
Atlanti-hátsággal. Ez két feltételezéssel magyarázható: vagy azért, mert a
tőlük távolodó lemez mozgásának van északi összetevője, vagy mivel a
köpenyanyag-feláramlás dél felé mozog.

Morgan köpenyanyagfeláramlás-elmélete alapvetően különbözik Wilson

nyolc évvel korábbi elméletétől, mivel szerinte a fölemelkedő és
kiterjeszkedő anyag a hajtóereje a lemezmozgás és a kontinensvándorlás
egész folyamatának. Nagyrészt Morgan és Dan McKenzie (cambridge-
i egyetem) érdeme, hogy a földgolyó kikövezése mozgó lemezek gömb
alakú mozaikjával „lemeztektonika” néven vált ismertté - egy olyan
kifejezés, amely ma jelképezi Földünk megismerésének bekövetkezett
forradalmát.
51. ábra. Miképpen alakíthatta ki a kétféle mozgás a Déli-Atlanti-óceánban
húzódó hátságokat?

Ezeknek a lemezeknek a geometriájából és mozgásából Morgan és

McKenzie arra következtettek, hogy „hármas kapcsolódások” több
változatának kell léteznie, melyek kifejlődése meghatározta a tengerfenék
és a közelében fekvő szárazföldek alakját számos területen. A lemezek
alapvető mozgása (közülük hat igen nagyméretű) - mutattak rá - hajlamos
arra, hogy hosszú időszakon át állandó maradjon mind sebességét, mind
pedig irányát illetőleg, de a hármas csomópont, ahol találkoznak,
lényegében mozgékony. Más szavakkal, az a mód, ahogyan három egymást
érintő lemez eltávolodik a hátságoktól és lesüllyed az árkokba, a
csatlakozópont elvándorlását idézheti elő, és úgy látszik, hogy az ilyen
pontok régebbi időkben történt vándorlása a földfelszín számos alakzatát
tudja megmagyarázni, ide értve a csendes-óceáni medence
mágneses alakzatának talányos „könyökét” és - mint később látni fogjuk -
az Egyesült Államok nyugati részének fejlődését. Közép-Japán hármas
kapcsolódást képvisel, amelyben három „szubdukciós öv” találkozik (ahol
óceáni lemezek süllyednek le a köpenybe): az egyik a csatlakozási
ponttól északkelet felé nyúló Japán-árok, a másik dél felé fut a Bonin-
szigetív mentén a Mariana-szigetek felé, a harmadik pedig a délnyugatra: az
Okinava felé tartó Rjúkjú-szigetív. Morgan és McKenzie szerint ezen a
területen a földrengések eloszlását ennek a csatlakozópontnak az
elvándorlása határozza meg.

Különös érdeklődésre tarthat számot az a csomópont, amelyikből három

hátság vagy terjeszkedési öv ágazik ki sugárszerűen, mivel ez egy
kiemelkedés alatt álló köpenyanyagfészek felett kell hogy elhelyezkedjen.
Morgan és McKenzie a Galápagos-szigetektől nyugatra említ
ilyen lehetséges helyet. Ők azt gyanítják, hogy három lemez távolodik attól
a ponttól: a Csendes-óceáni-lemez, ami a Kelet-csendesóceáni-hátságtól
északnyugat felé, a Cocos-lemez, amelyik a Galápagos-kiemelkedés mellett
elméletileg feltételezett terjeszkedési Övtől a Közép-amerikai-árok felé, és
a Nazca-lemez, amelyik a dél-amerikai part felé mozog. Azt az elgondolást,
hogy a Cocos-lemez északkeletre történő mozgása emelte ki Közép-Ameri
kát a vízből, megerősítették a következő évben a Glomar Challenger fúrási
eredményei.

A hármascsomópont-elmélet helyességének igazolása céljából a Princeton

Egyetem és az USA Haditengerészetének embereiből Összeállított
expedíció hajózott a területre a Haditengerészet USNS DeSteiguer nevű
hajóján. Munkájuk eredményeként kiderült, hogy a Galápagos-
kiemelkedést, illetve hasadékövet a tengelyével párhuzamosan számos mély
völgy vágja át. Közülük a középső mélyebb, mint bármelyik eddig
felfedezett óceáni repedés - mélyebb, mint a Grand Canyon. Ugyancsak
észlelték a terjeszkedési forrásokra jellemző mágneses alakzatot. A
bizonyítékok rámutattak, hogy mindhárom lemez távolodik a hármas
csomóponttól (ahogy feltételezték). A Galápagos-kiemelkedéstől történő
mozgás a Kelet-csendesóceáni-hátságtól folyamatban levővel
összehasonlítva nagyon lassú - egy olyan sajátosság, amit a fenék
topográfiája is sugall. Ismeretlen okokból azok a hátságok, amelyektől a
tengerfenék gyorsan terül szét (mint amilyen a Kelet-csendesóceáni-
hátság), széles, viszonylag sima körvonalakat alakítanak ki, míg a
lassan terjeszkedő gerincek rendkívül szaggatottak, hosszú, a középvonaltól
kifelé dőlő vetődéses tömbökkel. Ez a szaggatott jelleg jellemzőnek
bizonyult nemcsak a Galápagos-kiemelkedésre, hanem - ahogy korábban
már szó esett róla - az Afar-területre is, valamint az Atlanti-hátság
északi részére (mind a víz alatt, mind pedig magán Izland szigetén, ahol
feltárásokban mutatkozik).
Ha - ahogyan azt Morgan feltételezte - a köpenyanyagfészkek egy része a
köpenybe mélyen beágyazott, félig állandósult alakzat, akkor a felszínen
látható jeleit fel lehet használni a lemezmozgások nyomon követésére.
Elgondolása szerint számos olyan óceáni hátság, amely mellett nincs
földrengéses tevékenység (mint amilyen a nagy Kilencvenes-hátság az
Indiai-óceánban), olyan vonalakat képvisel, amelyeket a mozgó kéregre a
mélyben elhelyezkedő magmatűzhelyek véstek be. A Kilencvenes-hátság
éppen észak-déli irányban húzódik a 90° keleti hosszúság mentén.

52. ábra. Princeton és a Haditengerészet tudósai a tengerfenék

mágnesezettségi vizsgálataiból megállapították, hogyan távolodott el a
tengerfenék a Galápagos-szigetektől nyugatra fekvő hármas csomópontban
találkozó csendes-óceáni hátságoktól. Az ábra bal felső sarkában látható
számok minden vonal mellett a tengerfenék megállapított korát
szemléltetik. Ez azt mutatja, hogy a Kelet-csendes-óceáni-hátságtól való
távolodás a hármas csomóponttól délre viszonylag gyors, míg a Galápagos-
hasadékövtől északra lassú
Úgy látszott, hogy elgondolását alátámasztják a Glomar Challenger fúrásai,
amelyeket a hajó 1972-ben az Indiai-óceánon átvezető két útszakaszán
végzett. A hajó öt lyukat fúrt a 4000 kilométer hosszú hátság felett. A
tengerfenéktől számított 2000 méter mélységig terjedő
üledéksorból felszínre hozott kőzetmagok ehető kagylók, osztrigák és egyéb
sekélyvízi állatok ősmaradványait tartalmazták. A kövületes rétegsor egy
lignites rétegsorra települt. A gyenge minőségű szén mocsarakban
keletkezett, amikor a terület egy része szárazulat volt. Az északi végén volt
az a hely - Morgan elméleti feltételezése szerint ahol az Indiai-óeeáni-lemez
elsodródott a köpenyanyagfészek felett, innen a magfúró cső olyan
üledékeket hozott felszínre, amelyek 75 millió évvel ezelőtt frissen kiömlött
lávára telepedlek. Ez az anyag sokkal idősebb volt és sokkal mélyebbre
süllyedt, mint más helyeken, távolabb délen a hátság mentén, ahol a
legdélibb oldalon mindössze 15 millió éves volt. Ebből a tudományos
kutatócsoport a fúróhajón azt a következtetést vonta le, hogy „a hátság
valamikor egy szigetláncolat volt, talán meglehetősen hasonló a Hawaii-
szigetekhez, a déli részén működő vulkánokkal és elsüllyedt, idősebb,
kialudt vulkánoknak a tevékenység központjától észak felé terjedt
láncolatával”. A vulkáni működés, amely létrehozta a Kilencvenes-hátság
egyik szakaszát a másik után, úgy látszik, hátrahagyta nekünk a tábla északi
irányú mozgásának az időrendjét, ami Indiát végül is szorosan Ázsia mellé
hajtotta. Mindazonáltal van olyan elgondolás is. miszerint ezt a hátságot
nem a mozgó lemez alatti, helyhez kötött köpenyanyagfészek alakította ki,
hanem az a két, ellentétes irányban mozgó lemez közötti határt jelöli. Ezek
az Indiai-óceáni-lemez és a Wharton-medence-lemez.
53. ábra. A Kilencvenes-hátság: egy állandó helyzetű köpenyanyag-
feláramlás fölött észak felé mozgó lemez terméke?

A köpenyanyagfészek-tevékenység egy másik lehetséges terméke az Új-

angliai-fenékhegyek (New England Sea Mounts), vagy másképp Kelvin-
fenékhegyek néven ismert tenger alatti vulkáni láncolat, amelyik 1000
kilométer hosszan nyúlik el a Cape Cod közelében fekvő
amerikai szárazföldi peremtől az Atlanti-hátság felé. E lánc eddig ismert 27
csúcsának zömét 1950 óta fedezték fel, és még nem egészen ismeretes,
hogy koruk csökken-e vagy sem nyugatról keletre. Ennek ugyanis így
kellene lennie, ha ezek a nyugat felé mozgó atlanti medencefenék alatti
köpenyanyag-fészkek termékei lennének. Ez a lánc a szárazföldön talán
Bostontól Ottawáig terjed. Lehet, hogy ez hozta létre a Fehér-hegyeket
(White Mountains), valamint a vulkáni tevékenységnek az Ottawa és
Montreal közelében található maradványait. Mások, akik kételkednek a
köpenyanyag-feláramlás elméletében, úgy gondolják, hogy ezek a
képződmények régi transzform vetődések mellett fekszenek, olyanok
mellett, mint amelyek az óceáni hátságok levágott tömbjeit szegélyezik.
Ebben az esetben az olyan földrengések, mint amelyek közül az egyik
megrázta Bostont 1755-ben, illetve amilyenek 1929-ben a Grand-padról
nagy zagyáramlásokat indítottak el, vagy amelyek szerencsétlenséget
hoztak Charlestonra és Dél-Carolinára 1886-ban, ilyen vetődések menti
utóműködést képviselhetnek.

A köpenyanyag-feláramlások csak abban az esetben alkalmasak a lemezek

abszolút mozgásának a meghatározására, ha helyhez rögzítve maradnak.
Ezt a feltételezést azonban Xavier Le Pichon, a lemezmozgások eminens
francia kutatója, Tanya Atwater és Molnár Péter a Massachusettsi Műszaki
Egyetemről és még mások is, kétségbe vonták. Sok más kutatóhoz
hasonlóan Le Pichon is a „megtértek” közé tartozik. A hatvanas évek
közepén fiatal, széles látókörű kutatóként az Ewing testvérekkel: Maurice-
szal és Johnnal a Lamont Obszervatóriumban dolgozott. Velük együtt
dolgozatot publikált az óceáni hátságokról. Ennek összefoglalásában a
következőket írta: „Nincs okunk annak feltételezésére, hogy az elmúlt
néhány millió év alatt jelentős szárazföld-eltolódás vagy -terjeszkedés
történt.” Mégis - nem sokkal később - egyike lett a lemezmozgások
legismertebb propagálóinak.

A köpenyanyag-feláramlás elméletének nyilvánosságra hozatala óta számos

tudós bukkant az elgondolást alátámasztó adatokra. Izland, a maga hatalmas
lávafolyásaival, egyik kétségtelen jelöltje egy óriási köpenyanyag-
feláramlás földfelszíni jeleinek, amelyik kétfelé tolta az Eurázsiai-és Észak-
amerikai lemezt. Becslések szerint az utóbbi néhány évszázad során a világ
összes tengerszint feletti vulkánjából kiömlött lávamennyiség egyharmadát
teszi ki az Izlandot elborító lávatömeg. Mikor Tuzo Wilson bemutatta a
magmafeltörésre vonatkozó első elképzelését 1965-ben, akkor kifejtette azt
a nézetét, hogy az Izlandot északnyugat felé Grönlanddal, valamint délkelet
felé Skóciával összekötő tenger alatti hátság az izlandi magmafeltörés
terméke, amelyik folyamatosan öntötte a lávát, amit azután a lemezeknek
ellentétes irányú mozgása vitt el az Atlanti-hátságtól a mai helyére (lásd a
34. ábrát).
Legújabban Peter R. Vogt, az Egyesült Államok Haditengerészetének
Oceanográfiai Hivatalából, fedezett fel Izlandtól délre V alakú
mélyedéseket az óceán fenekén, amelyek nézete szerint a köpenyanyag-
feláramlásból kiemelkedő pulzációk, löketek eredményei. „Vannak sikeres
és sikertelen forró pontok - írta Vogt. - Az izlandi központ elég erős volt,
hogy 60 millió évvel ezelőtt széttörje a Laurázsiai-lemezt, viszont Hawaii
még sikertelenül küszködik, hogy feltörje a Csendes-óceáni-lemezt.” Egy
„sikeres” forró pont, melynek feltörése két óceáni lemezt eltávolít
egymástól - mint Izland esetében -, V alakú hasadékok egész sorát állíthatja
elő a hátság mentén, ha a kiömlő láva időnként megerősödve „hullámokat”,
„frontokat” hoz létre. Az ilyen frontok a fészektől kör alakú hullámok
formájában terjednek szét, mint a víz hullámai a beledobott kő hatására.
Vogt nézete szerint az is lehetséges, hogy a feláramlásból kibugyogó
anyag a litoszféra felszínén levő repedéseken át jut el távolabbra.
Ennélfogva Vogt szerint lehetséges, hogy „egy vízszintes vezetékrendszer
fekszik az óceáni hátságok alatt, ami elvezeti a feláramlásból származó
anyagot a központoktól”.

Bármilyen módon terjed is el ez az anyag, mégis csupán a hátságok övében

- azaz az egymástól elkülönülő lemezek között - képes a felszínre tömi. Az
a pont, ahol ez a föltolulás leginkább előfordul, egy-egy feltörés után
fokozatosan lefelé csúszik a hasadékövben, miközben az öv két oldalát
szegélyező lemezek egymástól távolodnak. Az eredmény egy V alakú
völgy, mely ugyanúgy keletkezik, mint az elgondolások szerint a Tristan da
Cunhától kiágazó két hátság (ahogyan azt az 51. ábra mutatja).

Vogt az óceánfenék topográfiájában számos ilyen V alakú hasadéksorozatot

talált, melyek Izlandtól délre közrefogják az Atlanti-hátságot (beleértve a
Reykjanes-hátságot is). Ezek létrehozásának feltétele volt az izlandi
köpenyanyag-feláramlásból kifolyó anyag egymást követő kilövellése. Azt
is felderítette, hogy a köpenyanyag-feláramlás anyagának szétterjedése a
tengerfenék alatt a növekvő távolság függvényében fokozatosan lassul,
ahogyan az várható is. Becslései szerint a folyás sebessége a Reykjanes-
hátság alatt - 100-500 kilométer távolságban az elméletileg feltételezett
izlandi feltöréstől délre - évente 20 centiméter, ami körülbelül tízszerese a
lemezek terjeszkedésének azon a helyen. Ezzel szemben 1000 kilométerrel
délebbre évenként már csak 1-2 centiméter, 2000 kilométerrel távolabb
pedig csupán 0,1-0,2 centiméter évente. Számításai szerint az izlandi
köpenyanyag-feláramlásból évi 10-100 köbkilométer félig olvadt anyag
ömlik ki, amiből nem több mint mindössze 0,5 köbkilométer alkot
bazaltkérget. V alakú mélyedéseket talált Izlandtól északra, és a Kelet-
csendesóceáni-hátságon is a Húsvét-szigettől északra. Ez arra utal, hogy ott
is kell lennie egy köpenyanyag-feláramlásnak.

Az izlandi köpenyanyag-feláramlás további bizonyítékairól adott számot J.

G. Schilling a Rhode Island-i egyetemről. Ő 4000 kilogramm lávából
készített elemzést. A lávát részben a Reykjanes-hátság teljes hosszának
tengelye mentéről kotorták ki a Trident nevű kutatóhajó kotrógépei 1971-
ben, részben pedig az izlandi szárazföldről gyűjtötték a hasadéköv
környékén. Az elemzés azt mutatta, hogy a láva vegyi összetétele az
Izlandtól, vagyis a feltételezett izlandi feltöréstől való távolodás
függvényében rendszeresen változik. Schilling ebből arra következtetett,
hogy az anyag, aminek vegyi összetétele valószínűleg megfelel a köpeny
mélyebb részeire jellemző összetételnek, a köpenyfeltörésből az
asztenoszférán át történt felemelkedése közben fokozatosan felhígult. Ez a
hasadékrendszer mentén feltoluló anyag hozza létre az egymástól távolodó
lemezek között az új óceánfeneket. Hasonló jelenségről számolt be
Schilling az Afar-háromszög alatt feltételezett feltörésre vonatkozólag. A
Vörös-tenger teknője, valamint az Ádeni-öböl mentén feltörő bazaltok a
háromszögtől való távolodás függvényében ritkaföldelemekben
rendszeresen egyre gazdagabb zárványokat tartalmaznak.

Morgan „köpenyfeltörés”-elméletét Princeton egyetemi kollégája, Kenneth

S. Deífeyes dolgozta ki egy, az egész köpenyben, a tetőtől a talpig lezajló
cirkulációs modellé. Az egyes feltörésekből felszálló anyag a Föld
kerületének egyötödét is megteszi, mielőtt valamelyik árkon át ismét
lesüllyed a köpenybe. Az óceánok fenekét ennek a kiömlésnek a legfelső
része alkotja, mely rideg réteggé: a kőzetburokká (litoszféra) keményedett
(emlékezetünkbe idézve Hess és Dietz vitáját, hogy az óceánok feneke
valójában a köpeny teteje).

Ahogyan az óceánfenék távolodik a terjeszkedési központból, úgy mindig

hidegebbé és hidegebbé, vastagabbá és nehezebbé válik az óceáni litoszféra,
míg végül is valamely árkon keresztül lesüllyed az asztenoszférába. Ahogy
lesüllyed, a lemez felbomlik, és újra a felső köpeny részévé válik.

Ugyanakkor a legforróbb köpenyanyag, közel a Föld olvadt magjához,

elfolyik, hogy táplálja a feltöréseket. Az anyagnak a köpeny aljától történő
ilyenforma folyamatos elvétele következtében az egész köpeny (a feltörések
kivételével) nagyon lassan süllyed. Ezáltal a körforgás teljes: forró anyag
emelkedik fölfelé a feltöréseken át. Ahogyan a felszínhez közeledik és
egyre nagyobb mértékben felszabadul a nyomás alól, egy része megolvad,
és bazalt formájában kitör. A nehezebb maradék szétterül a litoszféra alatt
(itt-ott hátára véve a kontinenseket), lehűl és ismét lesüllyed, hogy
felszívódjon az asztenoszférában, és tovább süllyedve ismét felmelegedjen
a köpenyben, hogy újra felszállhasson és folytassa a körforgást.

Ebben a modellben a körforgást elősegítő egyik legfontosabb tényező az

anyag sűrűségének még mélyen az emelkedés alatti csökkenése. A
sűrűségfázis változása során a kristályszerkezet módosul, a vegyi összetétel
nem. Például a grafit (a szén kevésbé sűrű változata) gyémánttá változik; ez
- Földünk legkeményebb anyaga - ugyanúgy tiszta szénatomokból áll, mint
a grafit, csakhogy kristályrácsszerkezetében a szénatomok rendkívül
tömötten - sűrűn - helyezkednek el (a szén szupersűrű változata). Gerald
Schubert (Los Angeles-i Kaliforniai Egyetem) és D. L. Turcotte (Cornell
Egyetem) 1971-ben közölték azt az elgondolásukat, hogy a
sűrűségváltozásnak kulcsszerepe lehet a lemezeket mozgató folyamatban.
Ha a fölfelé emelkedő anyag igen nagy hőmérséklete miatt az átalakulás a
sűrűbb fázisból a kevésbé sűrű, éppen ezért könnyebb fázisba viszonylag
korán kezdődik - több száz kilométerrel a felszín alatt a köpenyfeltörésnek
felfrissült erővel kell a felszín felé emelkednie. Ha pedig az anyag lesüllyed
egy árokba, akkor a hatás fordított lesz: már kis mélységben megindul a
sűrűbb fázisba történő átmenet, ami segít a lemezt „lehúzni”.

Az egész köpenyen át történő lassú körforgási ciklus bizonyítékaként

Deffeyes az ausztráliai Virginia M. Oversby és az elhunyt Paul W. Gast
kísérleteire hivatkozott, amiket ők akkor a Lamont Obszervatóriumban
végeztek az óceáni szigeteken frissen kiömlött láva
ólomtartalmával kapcsolatban. A radioaktív bomlás hosszú sorozata
folyamán keletkezett ólom és a hozzávezető átmeneti izotópok bőséges
előfordulása - úgy gondolták - lehetővé teszi annak meghatározását, hogy
mennyi idő telt el azóta, amióta ez az anyag minden külső hatástól
mentesen megkezdte hosszú tartózkodását a földköpenyben.

Gast és Oversby megvizsgálták hat csendes-óceáni sziget (Japántól és az

Iwo-szigettől a Húsvét-szigetig), valamint az Atlanti-hátságon vagy annak
közelében elhelyezkedő szigetek, mint Faial (az Azori-szigetekben), Tristan
da Cunha, Szent Ilona és Trindade do Sul (ez a Brazíliától a hátság felé
húzódó tenger alatti láncban foglal helyet, és nem tévesztendő össze
Trinidaddal) lávaanyagának ólomtartalmát. A két tudós megállapította,
hogy valamiféle átalakulás történt mintegy 1,4 milliárd évvel ezelőtt,
„megfiatalítva” ezt a mélyen elhelyezkedő anyagot. Deffeyes nézete szerint
ez akkor történt, amikor a köpenyben működő lassú körforgás ezt végül is a
felszín közelébe emelte. Azt a tényt, hogy két, egymástól messze elkülönült
óceánban fekvő szigeten - amelyek közül néhányról feltételezik, hogy
közvetlenül egy köpenyfeltörés fölött helyezkedik el - bizonyítékokat
találtak, úgy tekintették, mint a köpenyanyag globálisan egyforma
körforgásának bizonyítékát.

A köpenyanyagfeláramlás-elmélet hívei számos kontinentális alakzatot

azonosítottak, amelyekről azt hiszik, hogy a kérdéses kontinensnek a
köpenyfeltörés fölötti mozgása hozta azokat létre. Az egyik egy régi
vulkánsor a belga-német határ közelében fekvő Eifel-hegységtől a
híres Drachenfelsen (Sárkány-szikla) keresztül, amit Bonn közelében egy
XII. századbeli kastély romjai koronáznak a Rajna fölé magasodva, és
végig a cseh-német határ mentén egészen a lengyel-országi Wroclawig. A
kőzetek kora többé-kevésbé fokozatosan nő az Eifel-hegységtől (ahol a
kitörés mintegy 10 000 évvel ezelőtt történt) a lengyel előfordulásokig, ahol
a kőzetek korát 29-34 millió évre becsülik, amiből arra következtettek,
hogy a feltörés egy helyben maradt a köpenyben, amikor az Európai-lemez
az Atlanti-hátságtól kelet felé távolodott. Úgy gondolják, hogy a kelet felé a
Yellowstone Parkig terjedő vulkáni alakulatok is feltöréstermékek,
éppúgy, mint azok a gránitból álló vonulatok, amelyek Nigéria partjaitól
észak felé húzódnak Afrika nagy hajlatán át a Szaharáig. Utóbbi - ahogy
mondják - fokozatosan idősebb délről észak felé, úgy, mintha Afrikának
egy feltörés felett történt észak felé sodródása hozta volna létre.
Az elméletileg feltételezett feltörések ily mérvű elterjedése bizonyos
kétkedést váltott ki. Az ilyen alakzatokat régebben azzal magyarázták, hogy
a Föld kérge egy vonal mentén fokozatosan felrepedt, és a repedésen át a
láva kiömlött. Ezt számos geológus teljesen kielégítő magyarázatnak tartja.
Mégis még azok is, akik kétségbe vonják a feltörésekkel kapcsolatos olyan
elgondolásokat, hogy azok időálló alakzatok csaknem a folyékony
földmagig lenyúló gyökerekkel, kénytelenek elismerni az Izlandot és a
Hawaii-szigetcsoportot létrehozó „forró pontok” létezését. És az a
felismerés, hogy azok a Föld merev litoszférájának lemezei alól törnek fel,
új fényben tünteti fel azokat a szigeteket, amelyek eddig tetszés szerint
szétszórt foltoknak tűntek az óceánokban. Vegyük például Szent Ilonát, ahol
Napóleon töltötte utolsó, szomorú éveit. Ez az Atlanti-hátság keleti
szárnyán fekszik Brazília és Angola között, és Izland fosszilis
ellenlábasának bizonyult. A szigetet alkotó két pajzs alakú vulkán - most
erősen lepusztulva - néhány millió évvel ezelőtt a középső pliocénban tört
ki, és azóta szunnyad. Dejkek nyalábjai szelik át őket. Ezek mind észak-déli
irányúak, azaz párhuzamosak a hátsággal, akárcsak Izlandon.

Ascension szigete tovább fölfelé a hátság mentén, de 145 kilométerre

nyugatra annak középvonalától, nagy vulkáni kúpnak bizonyult, ami a
legutóbbi másfél millió év alatt képződött - ez feltételezhetően az az idő,
ami alatt a vulkán felépült és eltávolodott a hátság aktív részétől. A Bouvet-
sziget - egy tájékozódási pont a korai Antarktisz-kutatók számára - csaknem
közvetlenül a hátság gerincén ül, ahol az kelet felé fordul, hogy áthaladjon
Antarktisz és Afrika között. Kora valószínűleg kevesebb, mint 700 000 év.

Így tehát szerkezet és kor szempontjából a világ óceánjaiban minden egyes

sziget távolról sem véletlenül fordul elő ott, ahol van, hanem a kérdéses
óceán növekedésének egy korszakát jelöli. De míg az a mód, ahogyan az
óceáni szigetek kialakultak, meglehetősen világosnak tűnik,
addig korántsem olyan kétségtelen, hogy milyen módon alakították ki a
lemezmozgások a kontinenseket. Annál is inkább, mivel az új, fiatal
hegységek és az idősebbek erősen lepusztult romjainak szövedékébe
beleszövődött az olyan lemezmozgások története, amelyek jóval korábban
történtek, mint amelyeket bármely óceáni medencéről feljegyeztek.
15. De hát miért gyűrődtek fel a
lánchegységek?
A földfelszín nagy alakzatai közül, mint amilyen a végtelenbe vesző
hullámzó óceán, a tágas síkság az ég hatalmas boltozata alatt - egyik sem
ébreszt olyan áhítattal járó borzongást, mint a hegyek. Büszkeségünkkel
szemben örökös kihívást jelentenek. Lelkünk számára a természetnek az
ember által hozzáférhető legfennköltebb emlékművei. Szél és eső, az idő
kémiája és a fagy repesztő hatása mind megdolgozzák a hegyeket
ugyanúgy, ahogy hatásuk az alacsony területeken is érvényesül. Ha nem
hatnának ellentétes erők, a Föld már régen úgy lepusztult volna, hogy
jórészt (ha nem teljesen) elborítaná a tenger. A természet legkorábbi kutatói
megcsodálták a hegyeket, és eltűnődtek rajta, vajon hogyan jöhettek létre.
Kétségtelen volt, hogy némelyikük, mint például az Appalache-hegység,
öreg és erősen letarolt, mások viszonylag fiatalok, sőt még
mindig növekednek. Walter M. Elsasser, az ismert fizikus és a
földmágnesség dinamóelméletének társalkotója az 1960-as években a
következőket írta: „A kontinensek és hegyek kialakulása egyike a fizikai
tudományok kevés, még megoldatlan nagy kérdéseinek.”

A svájci természetvizsgáló Felix Hemerli már 1450 körül felismerte, hogy

az Alpok kőzeteibe - a tengerektől távol, és több ezer méter magasságban -
beágyazott kövületek olyan teremtmények maradványai, amelyek az
óceánban éltek. Hasonlóképpen az első geológus, aki behatolt a Föld
legmagasabb hegységébe, a Himalájába, ott mélytengeri kövületeket talált a
nem is olyan nagyon régi triász időszakból. Azóta világossá vált, hogy
gyakorlatilag valamennyi nagy hegylánc nagy mennyiségű óceánfenéki
anyagot tartalmaz; még azok is, amelyek sok száz vagy sok ezer
kilométerre vannak most a tengertől.

„A hegyek most a régi tengerágak helyén állnak - mondja egy földtani

kézikönyv az 1950-es évekből. - Miért váltak a korábbi idők tengerfenekei
a ma fennkölt magasföldjeivé?” Az új felfedezések ellenére a könyv így
folytatja: „Ez a talány még feleletre vár...”
Nem kevesebb fejtörést okoztak a XVIII. század végén és a XIX. század
elején működő tudósoknak azok a megfigyelések, amelyeket elsőül Hans
Konrad Escher von der Linth és fia, Arnold végeztek. Ez volt az az idő az
Alpokban, amikor Franciaország forradalmi seregei és azok ellenségei ide-
oda masíroztak a hágókon át egymást üldözve. És ezek voltak azok az idők
is, amikor a nem tudományos hajlamú intelligencia nem nagyon kedvelte az
Alpokat. Számukra a szimmetria és a rendezettség jelentette a szépséget,
márpedig a hegyek kaotikusak voltak. Azt mondják, hogy Madame de
Staél, a Napóleon önkényuralma ellen lázító írónő lehúzatta kocsijának a
függönyeit, ha genfi kastélyából az Alpokba merészkedett, mivel
elviselhetetlenül veszélyesnek és nyomasztónak találta a hegyeket.

Hans Escher és fia, Arnold másképp érzett. A Vierwaldstátti-tótól keletre,

Glarus kantonban vázlatot készítettek a feltűnően gyüredezett, redőzött
kőzetrétegekről, amelyekről ésszerűen feltételezhető volt, hogy valaha
vízszintesen feküdtek. A nehezen felfogható nagyságrendű erők által
okozott összenyomódásnak számos megnyilvánulása látható a szirtfalakon,
országúti bevágásokban szerte a világon. De ami leginkább meglepte
Escheréket, hogy olyan feltárásokban, ahol a kőzet nem volt
összemorzsolva vagy összevissza gyűrve, egy viszonylag fiatal
mészkőréteg egy nyilvánvalóan idősebb, sötét színű (ma „verrukánó
grauvakke” néven ismert) homokkő alatt feküdt. Ez olyan, mintha egy
emberi maradványokat tartalmazó kövületes réteg egy
dinoszauruszcsontokkal teli réteg alatt lenne.
54. ábra. A viszonylag vízszintesen fekvő rétegösszletekben, mint amilyen
a képen látható a svájci Walen-tó túlsó oldalán, a rétegek általában egyre
idősebbek a tetőtől a talp felé haladva. A rétegeket, amelyek mind
jellegzetes tengerfenéki üledékek, a koruk szerint növekvő sorrendben
számoztuk. Az 1. sz. réteg 70 millió évvel ezelőtt, a felső kréta időszakban
ülepedett le, a 8. sz. réteg az alsó kréta időszakban, 130 millió éve. A 11. sz.
réteg 140 millió évvel ezelőtt, a felső jura időszakban képződött. Amint
látható, a tengerfenéki üledékeknek egy egész sorozata tolódott rá egy
másikra, egy takarót (nappe) hozva létre (a szerző felvétele)

Azóta kiderült, hogy az Alpokban sokfelé található ilyen fordított

rétegsorrend. Néhány helyen a mélyebben fekvő formáció annak a
folytatása, amely legfelül volt, de egy gyűrődés átbuktatta. Az ilyen fekvő
vagy átbuktatott redőkben a belső rétegsorrend fordított. Ha a felső
formáció rétegeit koruk sorrendjében számozzuk: 1, 2, 3, 4, akkor az alsó
formáció rétegeinek a sorrendje: 4, 3, 2, 1. Ezt könnyen bemutathatjuk
néhány egymásra helyezett takaró egyik felének a másikra való
hajtogatásával. Összetett fekvő redők esetén ez többször is ismétlődhet. A 4,
3, 2, 1 sorrendet ismét 1, 2, 3, 4 követi, és így tovább. De jól láthatjuk a
természetben is, ha gépkocsival a Zürichi-tótól a Walen-tó felé utazunk. Itt,
a két tó között van az a hely, ahonnan Hans Escher a családja által
örökölhető nemesi előnevet, a „von der Linth”-et kapta (jelentése: a linthi).
Itt csapolta le a Linth folyó mocsaras árterét és szabadította meg ezáltal a
terület 16 000 lakosát a maláriától. (Azt mondják, ez az egyetlen ilyen cím.
amit Svájcban valaha is adtak.) Escher vázlatosan lerajzolta a hegyeket a
Walen-tó északi oldalán, és az autós még ma is láthatja a tó déli oldalán
vezető országútról az ismétlődő kőzetrétegeket a túlsó hegyoldalon.

Amikor a fiatalabb Escher leírta az ilyen formációkat, azt irta, hogy ezek
nagy „nappok” (nappe - francia szó, jelentése abrosz) módjára takarják a
vidéket. Ez a kifejezés azóta a földtani szakkifejezések közé került.
(Magyarul „takaró”-nak hívjuk.)

A sorozat alján fekvő („fekü”) mészkőről ezt írta: „Az ember hajlamos rá,
hogy az idősebb kőzetekből álló jelenlegi takarókat egy hatalmas áltolódás
vagy pedig gyűrődés következményének tekintse,” Jóllehet hozzátette, hogy
ez az értelmezés „nagy nehézségeket is támaszt”.

Amit ő maga előtt látott, az azt bizonyította, hogy valamilyen nagy mozgás
dél felől Svájc nagy részére rátolt egy tengerfenéki mészkőből álló lapot, és
ennek tetejére egy idősebb kőzetréteget nyomott fel. Az újabb kutatások
kimutatták, hogy a Keleti-Alpokban néhány ilyen áttolódás meghaladja a
1oo kilométert. A Glarus-takaróról úgy gondolják, hogy 6 kilométer vastag
lehetett, mielőtt az erózió lepusztította, és 35 kilométer hosszan tolódott rá a
környékre. Mégis a fiatalabb Escher habozott, hogy elgondolását
nyilvánosságra hozza: „Senki sem hinne nekem, és bedugnának a
bolondokházába!”

Amikor a XX. század fordulóján a Simplon-alagúttal 19 kilométer hosszan

átfúrták az Alpok gerincét, az elgondolás sokkal elfogadhatóbbá vált. Az
alagútban, amely helyenként 2000 méter szikla alatt fut, egymást követő
takarókat tudtak felismerni, amelyek észak-olaszországi gyökerükből
kiindulva halmozódtak egymásra, hogy kialakítsák távolabb északra az
Alpokat.
Az alpi geológia simploni keresztmetszetét azóta sok bányaakna és további
alagutak adatai egészítették ki. Az alagutakat azért fúrták a sziklába, hogy
utakat, vasutakat vezessenek át rajtuk, vagy hogy levezethessék a
hegyekből alázúduló áradatokat. Völgyzáró gátakat építettek, és az általuk
felduzzasztott mesterséges tavakba irányították a folyók vizét, hogy vízi
erőműveket létesíthessenek,

A Dent Blanche-takarót, mely nevét a svájci-olasz határon, a Matterhorn

közelében emelkedő nagy hegyről kapta, egészen a Földközi-tenger partjáig
tudták nyomon követni, pontosan Savonáig, Genovától nyugatra. Felső
része az Arolla-sorozatnak nevezett üledékes rétegösszlet, mely 3000 méter
vastagságban ülepedett le a tenger fenekén. Alatta egy másik nagy
üledéksorozat fekszik: a Valpelline-formáció. Mindkettőjük zöme
erodálódott, de néhány maradványuk, mint amilyen a Matterhorn
sziklatornya - mely teljes egészében a Dent Blanche-takaró maradványa
utolérhetetlen ragyogással emelkedik az ég felé. A Matterhorn csúcsát
alkotó sziklapiramist az Arolla-sorozat alkotja, de a hegység zöme a
Valpelline-formációból áll. Az egész hegység, sőt a teljes Dent Blanche-
takaró ott, ahol még megkímélte az erózió, tengerfenéki kőzeteken
nyugszik, amelyek eléggé mállékonyak és csuszamlósak ahhoz, hogy egy
több kilométer vastag réteg átcsúszhasson felettük. Laboratóriumi
kísérletekkel kimutatták, hogy ha az ilyen kőzetek pórusai vizet
tartalmaznak, és rájuk a fölöttük fekvő kőzetek súlyának megfelelő nyomás
nehezedik, akkor a porózus kőzet könnyen elnyíródik, és lehetővé teszi a
csúszást. Ilyen nagy pórusnyomás létezhet az olyan kőzetekben, amelyek
eredetileg nagyon mély vízben ülepedtek le a tengerfenékre. Amint később
látni fogjuk, az összetöredezést és csúszást előmozdító pórusnyomás
fontosságának felismerése lényeges következményekkel járt a földrengések
megmagyarázását - és talán lehetséges ellenőrzését - illetőleg.

A nagy áttolódások jelei nem korlátozódtak csupán az Alpokra. Ezeket

felismerték Norvégia, Svédország és a Skót-felföld hegyeiben is az Atlanti-
óceán európai partján, és az Appalache-ekben az amerikai oldalon. Az ilyen
áttolódásoknak nem csupán az oka volt rejtélyes, hanem az őket felépítő
üledékek rendkívüli vastagsága is. James Hall az Egyesült Államokban már
1859-ben felismerte, hogy míg az Appalache-ektől nyugatra fekvő
államokban: mint Illinois és Iowa, a földtörténeti óidő 300 millió éve alatt
lerakódott üledékek viszonylag vékonyak, ugyanakkor ugyanazon a
területen azok az üledékek, amelyek később meggyűrődve felépítették az
Appalache-eket, rendkívül vastagok. Ott, ahol a redőket az erózió annyira
lepusztította, hogy felszínre kerültek a legidősebb rétegek, világossá vált,
hogy az eredeti felhalmozódás helyenként meghaladta a 11 kilométert.
Ezenkívül a tetőtől a talpig beágyazott kövületek azt mutatták, hogy
az egész felhalmozódás viszonylag sekély vízben történt úgy, mintha a
tengerfenék az ülepedés ütemének megfelelően süllyedt volna egyre
mélyebbre. Ezáltal a legfelső réteg mindig a vízfelszín közelében
ülepedhetett le.

Hall - mindabból, amit más helyekről írtak - felismerte, hogy az ilyen

vastag üledéktípus jellemző a világ nagy hegyláncait felépítő kőzetekre, és
felvetette a gondolatot, hogy a tengerfenék süllyedését a rárakódó üledék
súlya okozta. Kortársa, James Dwight Dana ezzel szemben rámutatott, hogy
ennek az elgondolásnak van egy kis hibája: az üledékek súlya ugyanis
kevés volt ahhoz, hogy kiszorítsa a térfogatának megfelelő, a Föld mélyebb
belsejét alkotó, sokkal sűrűbb kőzeteket éppúgy, ahogy egy jéghegy
képtelen teljesen elsüllyedni a vízben. Ő éppen ezért úgy gondolta, hogy
ezek a nagy üledékfelhalmozódások azokban a teknőkben képződtek
fokozatosan, amelyek a Föld belsejének lehűlése és zsugorodása által
előidézett földkéreg-ráncosodás következtében jöttek létre. Felfogása
szerint az ilyen ráncosodás a teknőkkel párhuzamos hegyeket gyűr fel, a
hegyeket lepusztító erózió pedig segít feltölteni a teknőket. Dana a
földkéregnek ezeket az üledékekkel kitöltött mélyedéseit „geoszinklinális”-
nak nevezte. Ezt a fogalmat a geológusok ma is széleskörűen használják,
bár a természetükre és a keletkezésükre vonatkozó újabb nézetek
különböznek.

Noha a ráncosodási elmélet századunk közepébe nyúlóan tartotta magát,

Clarence Dutton az Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálatától
rámutatott, hogy ez nem magyarázza meg az áttolódásoknak nagy területre
kiterjedő egyforma irányát, mint ahogyan ez az Appalache-rendszerben
vagy az Alpokban látható. Amikor egy alma szárad, a héja meglehetősen
egyenletesen ráncosodik az egész felületén, nem mutatkoznak rajta nagy
áttolódások.
Amikor Wegener elméletét publikálták, az áttolódás hívei felismerték, hogy
ez lehetőséget ad a jelenségek megmagyarázására. Azok között, akik ezt a
lehetőséget megragadták, volt Emile Argand, aki a század elején a Simplon-
alagút által nyújtott információt felhasználta a takarók olyan részletes
leírására, amelyet ma is általánosan elfogadnak. Elgondolása szerint Afrika
észak felé mozgott, maga előtt tolva a Tethys-tenger fenekét Európa felé, a
kontinens fölött egymásra halmozva az üledékes kőzetek egyes darabjait.
Azután a harmad időszakban, mintegy 60 millió évvel ezelőtt Afrika maga
is rátolódott Európa peremére, miközben az oligocén időszakban, úgy 30
millió évvel ezelőtt, az Alpok felgyűrődése tetőfokára hágott.

Ezt az elgondolást Rudolf Staub is magáévá tette, aki kiszámította, hogy az

ebből eredő összenyomódásnak hatalmas méretűnek kellett lennie. „Ha az
alpi redőknek és takaróknak csupán a Fekete-erdő [Németországban] és
Afrika közé eső szakaszát simítanánk ki - írta 1924-ben -, akkor a kettőt
egymástól elválasztó távolságnak a mai 1800 kilométerről 3000-3500
kilométerre kellene nőnie, ami az eredeti távolságnak felelne meg. Ez 1500
kilométer összenyomódást jelent a tágabb értelemben vett Alpok területére
vonatkoztatva.” Amikor a takarórétegződés kiterjedése ismertté vált, Staub
fölfelé helyesbítette a kéreg összenyomódására vonatkozó becslését. A
takarók szerinte talán tizenkétszeresen halmozódtak egymásra, és ha
kiterítenénk őket eredeti helyzetükbe messze dél felé, akkor tíz-tizenkétszer
akkora területet ölelnének fel.

Nézete szerint a Pangea széttöredezésének kezdetén Európa és Afrika

eltávolodtak egymástól, hogy létrehozzák a Tethys-tengert, de azután - írta -
„a hatalmas kolosszus [Afrika] végül is a harmadidőszak közepén korlátok
közé szorította a kicsi Európát, és egy föléje tornyosuló hatalmas hegységgé
gyűrte a köztük elterült korábbi óceán fenekét, majd feltolta
távolabbra, észak felé”.

A kontinensvándorlásban kételkedők számára mindez abszurdumnak tűnt.

Nézeteik szerint az Alpokat közvetlen kiemelkedés és helyi gyűrődés hozta
létre. Amikor Edward Bailey a harmincas években a nagy áttolódások
mellett kardoskodott, kinevették. „Úgy kezelnek, mint egy geopoétát vagy
egy geomisztikust, ami cseppet sem zavar - írta ám vannak, akik
pojácának tartanak; ez már kevésbé elfogadható.” De tényleg, ki lenne
képes elhinni, hogy olyan emlékművek, mint a Matterhorn, főleg vízszintes,
nem pedig függőleges mozgások eredményei?

Ahogyan a sodródási elmélet hívei és ellenlábasai két ostromlott táborba

ásták be magukat, ugyanazt tették az áttolódás hívei és ellenzői is. Rudolf
Trümpy szerint (Szövetségi Műszaki Egyetem, Zürich) az „ultranappizmus”
(amelyik a kiemelkedésnek semmiféle szerepet nem tulajdonított) kiváltotta
az „antinappizmust”, és az utóbbi - írta 1960-ban - „csak most kezd
veszíteni túlzott hevességéből”.

Mindenesetre egy dologban mindkét iskola egyetértett: az Alpok,

hasonlóképpen az Appalache-ek és más hasonló hegységrendszerek,
valamely „geoszinklinálisból” származnak, amiben igen változatos
összetételű üledékek rendkívül nagy mennyiségben halmozódtak fel. A
vezető tudósokat csupán az osztotta meg, hogy ez a geoszinklinális hol
helyezkedett el. Hogy az vajon az Alpok jelenlegi helyén terült-e el, vagy
messze lent délen? Az bizonyos volt, hogy a tengerfenék egy része közel
lehetett egy vagy több szárazföldhöz, mivel az alpi kőzetrétegek bőven
tartalmaztak a szárazföldről bemosott törmeléket. Valóban: a
geoszinklinálisokban összegyűlt hatalmas üledékmennyiség
felhalmozódásának egyetlen magyarázata csak az lehet, hogy a szabályos
óceáni ülepedés a frissen kiemelkedő hegyek erőteljes lehordásából
származó üledékkel párosult.

A „nappisták” igaza kétkedő kollégáikkal szemben csak a

kontinensvándorlás növekvő elfogadásával kezdett érvényesülni. Egyesek
kompromisszumot ajánlottak, miszerint az egyik lemeznek a másik alá
süllyedése az utóbbi tekintélyes kiemelkedését okozhatja.

Egy új és rendkívül fontos elemet is bevezettek az Alpok és más hegységek

eredetére vonatkozó vitába. Ez egy zavaros kőzetsor valódi mibenlétének
felismerése. Az ofiolitsorozat néven ismert kőzet bizonyos
hegységrendszerekben megnyúlt övek mentén helyezkedik el. Ez zavarba
hozta a geológusokat, mivel a sorozat legalsóbb egységei (az egész összlet
vastagsága több kilométert érhet el) rendkívül sűrű (nagy fajsúlyú)
„bázikus” kőzetekből állnak - az a nehéz kőzetfajta, amelyik jellegzetesen
mélyen a Föld belsejéből tör a felszínre. Feltételezték, hogy ott törték át az
üledékes összletet, ahol megtalálták őket, az olvadt kőzetbenyomulásokra
jellemző nagy hőmérsékleten. Ezzel szemben a körülöttük fekvő kőzeteken
gyakran nem volt megfigyelhető a nagy hőmérséklet „átsütő” hatása. Ezen
túlmenően a radioaktív kormeghatározások azt mutatták, hogy ezek a
kőzetek sokkal idősebbek, mint az őket körülvevő üledékek.

Minél inkább ismertté vált szeizmikus mérésekből, fenékmintavételekből és

fúrásokból a tengerfenék alatti szerkezet, annál inkább kezdtek néhányan
gyanakodni, hogy az ofiolitsorozat a teljes óceáni kéreg keresztmetszetét
képviseli, a tetején fekvő üledékeken át lefelé a lávákon keresztül, elhagyva
a „Mohót”, és bele a felső köpenybe a litoszféra merev lemezének az
alapjáig. Ha ez így van, akkor végül is az ofiolitsorozat felfedheti a
„harmadik réteg” zónájának mibenlétét. Ezt a réteget szeizmikus mérések
mutatták ki mélyen a tengerfenék alatt. A harmadik réteg alapjánál van a
Moho, felette pedig a mintegy 1,5 kilométer vastag, főleg párnalávából álló
második réteg. A párnaláva onnan kapta a nevét, hogy mivel a
tengerfenéken a hideg tengervízbe ömlött ki, párnaszerű darabokban
szilárdult meg. Ebben a terminológiában az első réteg a
fedő üledéksorozatot jelenti.

Mivel ez a teljes óceáni rétegsorozat több kilométer mély víz alatt fekszik,
mélyebb részei tehát messze a Glomar Challenger fúrójával elérhető
mélységek alatt, ennek az elméletnek a meggyőző bizonyítása nehéz volt.
Néhány geológus úgy gondolta, hogy az ofiolitsorozat alsó része
egyértelműen köpenyanyag. Ezt mutatta az óceáni szigetekről, mint például
az Atlanti-óceán közepén fekvő Sáo Paulo-sziget szikláiról gyűjtött
kőzetekkel történt összehasonlítás. E kőzetekről azt hitték, hogy szintén a
köpenyből származnak. A kételkedők azzal érveltek, hogy az igazi
köpenykőzet olyan nehéz, hogy az sohasem jön föl a geológus kalapácsa
számára elérhető közelségbe. Éppen annak a bizonytalansága, hogy valóban
sikerült-e valaha is egy valódi köpenykőzetet megvizsgálni, volt a Mohole-
terv indítóoka.

Frederick Vine, aki megoldotta az óceánfenék mágneses alakzatának a

rejtvényét, és Eldridge M. Moores a davisi Kaliforniai Egyetemről, úgy
vélekedett, hogy a Ciprus szigetén található ofiolitsorozat talán a
tengerfenék egy olyan szakasza, amelyik az azóta eltűnt Tethys-tenger
egy óceáni hátságán keletkezett. Rámutattak, hogy a szigetet nagyszámú
bazaltdejk járja át, ami a kéreg 100 kilométeres kiterjeszkedésének felel
meg ezen a területen.

A következő évben Vine és munkatársai a leicesteri, birminghami és kelet-

angliai egyetemről elhatározták, hogy szeizmikus robbantások segítségével
győződnek meg róla, vajon mennyire hasonlítanak a ciprusi formációk a
mély tenger alatt fekvőhöz. „Mivel - írták - ha ez az elmélet helyesnek
bizonyul, akkor ez a tanulmány nagymértékben fogja növelni ismereteinket
a mélytengeri aljzat összetételéről és szerkezetéről. Amellett, hogy
meghatározza az abban rejlő gazdasági lehetőségeket, megoldhat olyan
alapvető problémákat, mint a 3. sz. szeizmikus réteg összetétele és az
óceáni felső köpeny mibenléte. Világos, hogy potenciálisan több
információt biztosít, mint a drága és balsorsra kárhoztatott amerikai
»Mohole«-terv.”

Vine és munkatársai huszonkilenc szeizmikus robbantást végeztek. Sekély

lyukakat fúrtak, azokba kis mennyiségű robbanóanyagokat helyeztek, majd
a lyukat megtöltötték iszappal, hogy a töltet lefojtásával a robbanás erejét a
mélység felé irányítsák. A rétegek viselkedése a robbantásokkal szemben
teljesen megegyezett a tengerfenék alatti rétegekével (figyelembe véve a
vastag vízréteg súlyának hiányát). I. G. Gass és J. D. Smewing, Nagy-
Britannia Nyílt Egyeteméről (Britain’s Open University), 1973-ban Ciprus
szigetéről egy Izlandra erősen emlékeztető képet festettek. Ahol a
párnalávák (amiket ők a 2. réteggel azonosítottak) alapja a felszínre
bukkant, ott dejkek alkották az anyag 60 százalékát. Ezzel szemben abban a
rétegben, amelyről feltételezték, hogy azonos a 3. réteggel, dejkek adták a
kőzet 90-100 százalékát. Másképp kifejezve: éppúgy, mint Izlandon, a
legmélyebb részt kizárólag dejkek alkották, egy élére állított
kártyacsomag lapjaihoz hasonlóan.

Amikor a ciprusi eredményeket a Nature folyóirat ismertette, az újság

kiadói előszavában rámutatott, hogy már az 1950-es években - mielőtt még
Hess közölte volna az óceánfenék terjeszkedésére vonatkozó elméletét -
„figyelemreméltóan előrelátó” tudósok mind Cipruson, mind pedig
Izlandon felismerték, hogy a dejkek mindkét területen nagy feszültséget,
azaz a kéreg széthúzását jelezték. Az új információval a kézben - mutatott
rá a folyóirat - „a ciprusi kőzetek az Izlandon kifejlődött vulkáni
összletekkel együtt felhasználhatók olyan teljesen komplett
modell készítésére, amely felszíni kőzetkibúvásokból levezetve valaha is
készült egy óceáni hátság keresztmetszetéről”.

A ciprusi rétegsor tehát, úgy látszik, megfelel a Vine-Moores-féle elméleti

feltételezésnek, és egy olyan ofiolitsorozatot képvisel, amelynek a
legmélyebb rétegei a Tethys-tengerben, egy aktív hasadékrendszerben
keletkeztek. Amilyen mértékben a régi tengerfenék távolodott a
hasadékrendszertől, olyan mértékben fedte be egyre vastagodó üledékréteg,
azután feltolódott, és a mai szigetté erodálódott. Vannak, akik azt hiszik,
hogy a Juan Fernández-szigetek, ahol Robinson Crusoe találkozott
Péntekkel, hasonlóképpen alakultak ki; azután a tengerfenék
szétterülése vitte el őket keletre Chile felé a Kelet-csendesóceáni-hátságtól.
Mindazonáltal az ofiolitok jellegzetesen ott tolódtak fel
hegységrendszerekké, ahol két kontinens egymással összeütközött,
összemorzsolva a közöttük fekvő tengerfeneket. Normálisan ott, ahol egy
ilyen közbülső tengerfenék préselődik egymás felé tartó kontinentális
lemezek közé, az óceáni lemez egy árkon át lemegy a köpenybe, de az
óceáni lemezből egy-egy, a tetőtől talpig terjedő kőzeteket tartalmazó
„tortaszelet” az árok túlsó oldala felé lökődik, vagy feltolul az összeütközés
végső szakaszában, és beágyazódik mindenféle törmelékbe, hulladékba,
amit azután elnyel a keletkező hegység anyaga. Így lehetséges az, hogy a
hasadékövből jóval korábban feltört köpenytípusú kőzetek
kihűlve ágyazódnak be a náluk jóval fiatalabb kőzetek közé.

Az a felismerés, hogy az ofiolitok a kontinentális lemezek közötti

varratokat jelölik, oda vezetett, hogy világszerte keressék az ilyen
kőzeteket, mint a régi lemezhatárok és lemezmozgások kulcsait. Kiderült,
hogy jól meghatározott szalagokban fordulnak elő, mint például a
Himalája hegység Indus-öve, vagy az Urál tengelye mentén. Egy másik
Jugoszlávián, Albánián és Görögországon fut át, párhuzamosan
tengerpartjaikkal, csak sokkal beljebb (lásd a 6o/c. ábrát). Az
egyik legismertebb ofiolitfeltárás a Matterhorn lábainál fekszik. Jól látható
a Gornergrat vasútállomástól, Zermatt felett. Ez a Pennini-Alpok (amelyek
Olaszországgal együtt talán részei voltak az Afrikai-lemeznek, és
visszamaradtak, amikor az Afrikai-lemez az Európára gyakorolt utolsó nagy
lökés óta visszahúzódott) és a tőlük északra fekvő Mészkő-Alpok közötti
varrat. Utóbbi Európa egykori déli peremének egy része.

55. ábra. Turbidites áramlások (tenger alatti iszaplavinák) által hátrahagyott

vájatok és hornyok kitöltései az Appenninek miocén időszaki
homokköveiben. Jelzik, hogy az áramlás balról jobbra történt

Azok között a nyomok között, amelyeket újabban e terület földrajzában

lezajlott gyökeres változások kibogozására használnak, jelentősek a
turbidites áramlások által hátrahagyott sebhelyek. Ezek a turbidites
áramlások az azóta eltűnt tenger fenekén söpörtek át. Ahogyan az ilyen
áramok ma is időszakosan nagy anyagtömegeket terítenek szét az Atlanti-
óceán mély medencéiben, ugyanúgy tették ezt a „tenger alatti lavinák” a
régóta eltűnt tengerekben. A Tethys-tengerben az ilyen turbidites áramlások
által elterített homok és kavics homokkővé alakult, ami azután feltolult
messze Európa belsejébe. Igen figyelemreméltó, hogy az a homokkő, amit
svájci nevén „flysch”-nek (magyarul flis) ismernek, olyan sebhelyeket
mutat fel, amelyekből még megállapítható, hogy milyen irányban haladtak
ezek az áramlások az ősi tenger különböző részeiben.

Még olyan messze is, mint Lengyelország, találhatók flisképződmények az

Alpokhoz hasonlóan kialakult Kárpátok északi lábainál. Teljesen bizonyos,
hogy a flis mély óceáni medencékben rakódott le, nem pedig sekély parti
vizekben. A leülepedés minden epizódja, mint már korábban megjegyeztük,
jellegzetes üledéksorrendet hagyott hátra, amelyben az áramlásból elsőül
kieső legnagyobb részecskék ülepednek a fenékre. Erre egyre finomabb
homokrétegek települnek. A tetőn elhelyezkedő legapróbb szemű
homokrétegre a vízben eső módjára aláhulló finom iszap és kagylótörmelék
telepedik rá, mint a porcukor a süteményre. Erre a finom iszaprétegre
települ a következő „lavina” durva törmeléke. Ezek az egymásra települt
rétegek mélyen és hosszú időn át eltemetve homokkővé alakultak, amely
ugyanolyan, mint az Alpokban látható flis.

Az áramlás irányát az eltűnt tengerben jelző nyomok igen különfélék.

Bizonyos helyeken a homokkövön belül barnakőszén-elkenődések
helyezkednek el a mozgás mentén. Másutt homokszemek vagy kisebb
barázdák hasonlóképpen rendeződnek. De ezek a nyomok kétértelműek,
miután az áramlás két, egymással ellentétes irányban egyaránt lehetséges.
Mindazonáltal az ún. „horonyöntvények” - kicsi, az egyik végükön széles, a
másik végükön keskeny vájatok - felfedik a tényleges irányt. Az ősi
óceánokban lezajlott áramlások irányának ilyen elemzése az 1950-es
években már meglehetősen pontos műveletté vált. Egyik gyakorlati
művelőjük volt Kenneth Hsü, aki később csatlakozott a Glomar Challenger
személyzetéhez, amikor az a Földközi-tengerre indult,

Hsü Svájc számos helyén vizsgálta a flisben visszamaradt folyási irányokat,

hogy rekonstruálhassa a turbidites áramlások hálózatát, és ennek
segítségével azoknak a tengereknek a földrajzát, amelyekben ezek
létrejöttek. Minden fliskibúváson harminc megfigyelést végzett, feljegyezve
az áramlás irányát úgy, ahogyan a szélirányt szokták (szélrózsa), hogy
megállapíthassa a mozgás főirányát. Az Alpok északi frontján, a Genfi-tótól
keletre húzódó kibúvásláncon (Gurnigel-flis) a folyásirány állandó jelleggel
déli vagy délnyugati volt. Ezzel szemben egy másik szelvényben, távolabb
keletre (Schlieren-flis), az áramlás iránya északkeletinek bizonyult.
Mások további bizonyítékokat találtak. Némelyik flishomokkőben vulkáni
törmelék található. Egy részük andezit. Ez a kőzet jellegzetesen ott tör fel,
ahol a lemezek alásüllyednek a köpenybe. A vulkáni kőzettörmelék-darabok
éles szélűek, tehát nem estek át hosszú szállításon, amely lekoptatta volna
őket. A kőzetszemek gondos vizsgálata gránit-, csillámpala-, gneisz-,
mészkő- és másfajta kőzettöredékeket is kimutatott, amik arra utaltak, hogy
a törmelék egy nagy szárazföldi terület lepusztulásából származik. A
bőséges növénymaradványok alapján a területet dús növényzet boríthatta.
Ebből arra következtettek, hogy a tengerben egy nagy - Kréta
szigetéhez hasonló nagyságú - sziget létezhetett, amelynek lepusztulása
hozzájárulhatott a flis anyagához. Ez a Habkern-sziget nevet kapta (bár
többen úgy gondolják, hogy több szigetből állt, sőt számos szigetből álló
szigetívet formált), amelynek vulkánjait a lesüllyedő lemez mentén feltörő
magma táplálta. A sziget anyagát a két kontinensnek az Alpokat kialakító
összeütközése „szántotta” bele a flis anyagába.

56. ábra. A „flis” vagy mélyvízi eredetű homokkő segítségével sikerült

meghatározni azoknak a turbidites áramlásoknak az irányít a Svájci-
Alpokban, amelyek az ősi tenger különböző részein a homokkő
lerakódásakor súrolták a tengerfeneket. A nyilak a folyás irányát mutatják
az egyes alpi képződményekben

Hsü a mérések eredményei alapján, valamint Seymour O. Schlanger

(Kaliforniai Egyetem, Riverside) 1971-ben azt az elgondolást terjesztette
elő, hogy a kétfajta flis: a Gurnigel-flis az északról jövő áramlásokkal, a
Schlieren-flis pedig a délnyugatról történt áramlás jeleivel a Habkern-
szigetet magában foglaló szigetív ellentétes oldalain alakult ki. A déli
oldalon leülepedett Gurnigel-flis agyagpalarétegeket tartalmaz. Ezek tele
vannak olyan Foraminifera- és más mikroszkopikus ősmaradványokkal,
amelyek a Peru-Chilei-árok 6 kilométeres mélységében leülepedett
üledékben találhatók. Hsü és Schlanger elgondolása szerint ez az agyagpala
ott keletkezett, ahol a Pennini-lemez a Helvét-lemez, illetve annak szigetíve
alá süllyedt.

A másik formáció - a Schlieren-flis - a szigetív északi oldalán rakódott le, a

szigetek és Európa között egy hosszúkás, a mai Égei-medencére
emlékeztető mélyedésben. A két tudós nézete szerint az Alpok keletkezését
megelőző helyzet sokban hasonlított a mai Földközi-tenger keleti
medencéjéhez. A Krétát és Ródoszt magában foglaló szigetívtől délre mély
árkok húzódnak, és az itt gyakori földrengéseket azzal magyarázzák, hogy
ezen a helyen az észak felé mozgó Afrikai-lemez a szigetív alá nyomul.
57. ábra. A turbiditcs áramlások abban a tengerben, amely megsemmisüli az
Alpok képződésekor. Miként azt az 56. ábrán bemutatott különféle
flislerakódások jelzik, Kenneth Hsü és Seymour O. Schlanger az áramlások
irányából arra a következtetésre jutottak, hogy ezek az azóta eltűnt Habkern
vulkáni sziget vagy szigetív két oldaláról ellentétes irányban folytak le. A
sziget két, egymás felé tartó szárazföldi lemez: az északon fekvő Helvét-
lemez (Európa része) és a délen fekvő Pennini-lemez (Afrika része) között
feküdt, ahogyan azt a bal oldali térkép mutatja. A két tudós úgy
gondolja, hogy a görög szigetív, aminek Kréta is része, jelenleg ugyanazt a
helyzetet képviseli, mint annak idején a Habkern-sziget. A Krétától délre
fekvő árok megfelel a svájci Gurnigel-ároknak. Az Afrikai-lemez a
Földközi-tenger fenekét az Európai-lemez pereme alá tolja. Valószínűleg ez
a folyamat okozta a Thíra szigeti katasztrofális kitörést i. e, 1400 körül.
Sokan hiszik, hogy Thira megsemmisülése adta az alapot az Atlantisz-
legendához
58. ábra. Dan McKenzie ezzel a rajzzal szemléltette, hogyan fordulhat meg
a lemezalábukás iránya. A bal oldali ábrán egy lemez, ami részben óceáni,
részben szárazföldi is, jobb felé mozogva egy óceáni lemez alá hatol. A
jobb oldali ábrán a bal oldali lemez szárazföldi része elérte az „arcvonalat”
a két lemez között, és mivel súlya túl könnyű ahhoz, hogy alábukjon,
irányváltás következik be, és a jobb oldali lemez bukik alá az ellenkező
irányban

Az Alpok és Kárpátok egyik legszembetűnőbb vonása az, hogy észak felé

kihajló hatalmas íveket alkotnak. Ha a hegyláncokat egy észak felé mozgó
lemez süllyedése hozta létre, akkor az ellenkező irányba kellene
kiöblösödniük, a csendes-óceáni ívhez hasonlóan. Az ilyen görbület ott
jellemző, ahol az olyan lemezek, amelyek a Föld gömbfelületén szorosan
összeilleszkedtek, elkezdenek lesüllyedni a földgömbbe.

Az alpesi görbület „fordított irányának” magyarázata Hsü szerint az, hogy

az eocén időszak végén és az oligocén időszak elején, úgy 40 millió évvel
ezelőtt, a lemezek mélybe süllyedésében hirtelen átfordulás következett be.
Miközben az északra mozgó Pennini-lemez beásta magát a Helvét-lemez
alá, az utóbbi elkezdett a Pennini-lemez alá süllyedni. Az ilyen átfordulás
lehetőségére már két évvel korábban felhívta a figyelmet Dan McKenzie a
cambridge-i egyetemről. Ez akkor történik, amikor egy szigetív előtti árok
„megkísérli, hogy elnyeljen egy egész kontinenst”.

A folyamatot jól megvilágítja a Földközi-tenger keleti térségének jelenlegi

helyzete. A Krétát és Ródoszt magába foglaló szigetlánc egy olyan lemez
peremén húzódik, amelyet azon a részen vékony, sűrű óceáni kéreg alkot. E
lemez alá nyomul egy hasonló kéregdarabból álló perem, mely az Afrikai-
lemez egyik nyúlványaként észak felé halad. Líbia és Egyiptom, úgy
látszik, arra van ítélve, hogy végül is összeütközzön Görög-, illetve
Törökországgal. Mielőtt ez megtörténik, Líbia és Egyiptom észak felé
mozgó frontja eléri a szigetívtől délre húzódó árkot, és az Afrikai-lemeznek
az a része, amelyen a két ország fekszik, elkezd a mélység felé süllyedni,
magával ragadva az árkon át a Föld belsejébe a szigetívet is. De mivel Líbia
és Egyiptom területét könnyebb kontinentális kőzetek alkotják, ezek a
felhajtóerő következtében ellenállnak a lesüllyedésnek. Ezért rövid szünet
után átfordulás következik be. Az északon elhelyezkedő sűrű óceáni lemez -
peremén a szigetívvel - az afrikai szárazföldi lemez alá kezd süllyedni.

Hsü és Schlanger elmélete szerint ez a folyamat zajlott le korábban az

Alpokban, megváltoztatva a hegység íveltségét. Ott is átfordulás történt, és
a Helvét-lemez, hátán a Habkern-sziget-tel, elkezdett a Pennini-lemez alá
süllyedni. Így a növények, állatok, vulkánok nyomai, amelyek akkor
benépesítették, illetve befedték ezt az „elveszett világot”, elsüllyedtek a
mélybe, látókörünkön túlra. Hsü és Schlanger rekonstrukciója szerint ennek
az „elveszett világnak” a haláltusája, miközben elsüllyedt a mélységben,
hozta létre azokat a nagy gránitintrúziókat, amelyek most a Bregaglia
nagyszerű csúcsaiként tisztán rajzolódnak az égre a sízők
paradicsomában: Dél-Engadinban. A geológusok körében mégis zavart
okoz, hogy a világ más részein, ahol szintén szigetívek ütköztek a
kontinensekkel, legalább a rájuk jellemző vulkánok egy részének
romjai megmaradtak, tanúsítva elmúlásukat. Az Alpok esetében - eltekintve
a flisben található vulkáni törmeléktől - ez nem így történt.

A Pennini- és Helvét-lemez közti ütközetnek, azaz az Európa és Afrika

közötti háborúnak legszembeötlőbb maradványa az a nagy teknő, amely
elválasztja a svájci-olasz határon fekvő Mészkő-Alpokat Svájc középső
részétől. Ez az a teknő, amelyben a Rajna és Rhőne folyam ered, és
ahonnan azok két ellentétes irányban folynak ki. Tőlük délre a hegyeket a
Matterhorntól a Grand Combinig és a Nagy Szent Bernát-hágóig üledékes
kőzetek alkotják, amelyek Észak-Afrika peremén keletkeztek, és azután
rátorlódtak Európa alapkőzeteire a Dent Blanche-takaró és a Pennini-Alpok
egyéb takaróinak alakjában. Távolabb északra az Európa déli
szárnyáról származó mészkőtakarók helyenként eléggé lepusztultak ahhoz,
hogy feltárják a gránitot, ami valaha Európa szegélyét alkotta.
Ezek a gránitok most mint a Jungfrau csúcs, a Mönch és Eiger a Mészkő-
Alpokban, valamint a Mont Blanc-tömb, az alpinistákat csalogatják. Ez az
az eróziónak ellenálló kemény kőzet, amely a Mont Blanc körüli égbe törő,
tűhegyű szirteket: az aiguille-eket (=tű), magát a Mont Blanc-t és a Les
Grandes Jorasses masszív tömbjeit: a Tour Noirt és a Mont Dolentet
alkotja. Ezeket, úgy látszik - a Jungfrau-csoporthoz hasonlóan valamikor
befedték az eredeti felszíni üledékek, és a takarók egy sorozata, amelyeket a
csúcsokról letarolt az erózió, és most csak az alsóbb szinteken láthatók.
(Ennek a területnek a világűrből készült színes fényképét a 4.
színes melléklet mutatja.)

De hogyan történt ez a feltorlódás? Ha Afrika egyszerűen észak felé

tolódott egy nagy tengernek a fenekét Európa alá gyűrve és az üledékes
takarókat rajta áttolva, akkor feltételezhetnénk, hogy Európa és Afrika
ellentétes partjai valamennyire egymásba illenek, és léteznie kellene
valamiféle vulkanikus működésnek az óceáni lemez lesüllyedésének vonala
mentén. Ehelyett Európa déli partjai három nagy félszigetet alkotnak - a
spanyol, olasz és görög félszigetet -, és jóformán semmi bizonyítéka sincs
az ilyen helyzetekre jellemző, elsősorban andenzitlávát felszínre
hozó vulkáni tevékenységnek.

A Glomar Challenger fúrási tevékenysége a Földközi-tenger nyugati

medencéjében feltárta, hogy ennek a tengernek a medencéi viszonylag
fiatalok, és az Alpok kőzetei alapján az is bizonyos, hogy azok az óceáni
medencék, amelyeknek az anyagából az Alpok feltorlódtak,
sokkal fiatalabbak, mint például az az óceánfenék, amelyből az Appalache-
ek felgyűrődtek. Az Atlantióceán fenekébe vésődött mágneses időtáblázat
alapján viszonylag jól bizonyítható az Atlantióceán tágulásának története,
és ennek alapján meghatározható volt Európa és Afrika
egymáshoz viszonyított mozgása, amit ez a tágulás idézett elő. Ezek a
mozgások működtek közre a nyugat-mediterrán terület, az Alpok, valamint
Dél-Európa és Afrika egyéb arcvonásainak kialakításában. A kialakult kép
a földkéreg kisebb lemezeire utal. Ilyen „mikrokontinensek”
Spanyolország, Olaszország, Görögország és a földközi-tengeri
szigetcsoportok, két nagy kontinens közé fogva, amelyek egyszer így, majd
amúgy mozogtak, azután egymástól távolodva új óceánmedencéket hoztak
létre, amik üledékekkel töltődtek fel. Ezután ismét egymással szemben,
egymás felé mozogtak, a mikrokontinenseket csapágyakként görgetve
egymás között, és az üledékeket hegyekké tömörítve.

Egy ilyen történet kibogozása olyan, mint amikor valaki egy fényképet néz,
amely akkor készült, amikor a bíró éppen lefújta a labdarúgó-mérkőzést, és
ebből akarja visszapergetni a mérkőzés történetét. Ezt próbálta elvégezni
Hsü, Dan McKenzie és A. Gilbert Smith Nagy-Britanniából, Xavier Le
Pichon Franciaországból és mások, felhasználva minden elérhető nyomra
vezető jelet: Európa és Afrika egymáshoz viszonyított mozgását úgy,
ahogyan az bevésődött az Atlanti-óceán fenekébe, az ősi tengerfenéki
áramlások irányait (ahogyan a flis megörökítette) és a régi
mikrokontinensek közötti varratokat (ahogyan az ofiolitok jelzik).

59. ábra. A Földközi-tenger és a Vizcayai-öböl fenekének

mágnesezettségéről készült térkép jól mutatja, hogyan távolodott el a
spanyol félsziget a francia partoktól, és miképpen nyílt szét a Földközi-
tenger nyugati medencéje. A sematikus térképet Peter Vogt és munkatársai
készítették a Haditengerészet Oceanográfiai Hivatalában Washingtonban

Mivel az ofiolitok egyik szalagja Jugoszlávia és Görögország keleti

határainak közelében fut, lehetséges, hogy e két ország zöme, valamint
Albánia az Adriai-lemeznek nevezhető egység része volt, és talán
Olaszország keleti része is hozzátartozott. További ofiolitok az olasz
félsziget gerincét alkotó Appenninek északi részén arra utalnak, hogy ott a
két ősi lemez összeforrott egymással.

A triász időszak végén - mintegy 200 millió évvel ezelőtt - a

dinoszauruszok átsétálhattak Európából Afrikába egy széles szárazföldi
hídon, és ezért még meglehetősen hasonlított egymásra Kína és az
Antarktisz akkori hüllőfaunája. A Tethys-tenger a Csendes-óceántól a
Földközi-tenger keleti medencéjéig terjedt, de a ma Spanyolországot,
Olaszországot, Jugoszláviát, Görögországot, Szardíniát, Korzikát, Szicíliát
és a Baleár-szigeteket magában foglaló terület egy széles, összefüggő
szárazföldi hidat alkotott Európa és Afrika között a mai Földközi-
tenger nyugati medencéje helyén.

Azután a középső jura időszakban, 165 millió évvel ezelőtt, megnyílt az

Atlanti-óceán középső medencéje, szétnyomva egymástól Afrikát és Észak-
Amerikát. Európa szoros kapcsolatban maradt Észak-Amerikával, és így
Afrika-Európához viszonyítva - kelet felé kezdett mozogni.
Ennek eredményeként a szárazföldi híd mozaikdarabokra tört össze. Ezeket
a mozgás kelet felé vonszolta, és az óramutató járásával ellentétesen
forgatta. A spanyol félsziget forgása és átlós elcsúszása kezdte felnyitni a
Vizcayai-öblöt és egy teknőt is ott, ahol ma a Pireneusok emelkednek. Ezt a
teknőt töltötték ki a későbbi hegységgé gyűrt üledékek. Az adriai
mikrokontinenst Afrika ragadta magával, mindaddig, amíg neki nem
ütközött a mai Balkán-félsziget déli részének. A közbülső tengerfenék
megsemmisült vagy összetört, hogy a jugoszláviai és görögországi ofiolitöv
keletkezzen belőle.
60. ábra

Kenneth Hsü elgondolása a Földközi-tenger és az Alpok fejlődésének

három fázisáról.

A középső jura időszakban, 165 millió évvel ezelőtt Afrika és Észak-

Amerika szétválása Afrikát Európához viszonyítva kelet felé tolta, és a
közbeeső lemezeket az óramutató járásával ellentétes irányban forgatta,
ahogyan ezt a felső sematikus rajz szemlélteti. Azután, a 40-80 millió
évvel ezelőtti időszakban Észak-Amerika és Európa
szétválása megfordította az Európa és a tőle délre fekvő lemezek közötti
mozgásirányt. Végezetül Afrika észak felé nyomult, hogy befejezze az
Alpok kialakítását

Időközben ezek a mozgások mély medencéket hoztak létre a mai Földközi-

tenger nyugati részén. Bennük halmozódott fel az az üledéktömeg,
amelyikből nem csupán az Alpok, hanem az Appenninek és a Délkelet-
Spanyolország földközi-tengeri partját szegélyező Sierra Nevada
keletkezett. (Az Appenninekről készült űrfotó a 2. színes mellékleten
látható.)

Később, a középső kréta időszaktól a késő eocénig (80-40 millió évvel

ezelőtt) Afrika és Európa viszonylagos mozgása ellentétes értelművé vált,
mivel most az észak-atlanti medence terjeszkedett, Európát gyorsabban
hajtva kelet felé, mint Afrikát. Ez az Adriai-lemezt nyugat felé
tolta, mígnem az összeütközött a Korzikát és Szardíniát magában foglaló
töredékkel, létrehozva az Appennineket és ezek ofiolitjait. A spanyol
félsziget visszalökődött, hogy kialakítsa a Pireneusokat, és azután, ahogy
Afrika mozgásának iránya egyre északibbá vált, egy kis lemez,
amelyet Szicília és az olasz csizma alkottak, az olasz félszigethez
forrasztódott a calabriai ofiolitokkal jelzett vonal mentén. Végezetül a
mozgás az Adriai-lemezt és szomszédait nyugat felé hajtotta, nekiszorítva
Európa alsó peremének, hogy felgyűrje az Alpokat.

Hsü ennek a rekonstrukciónak a levezetésekor azzal érvelt, hogy

Olaszország és az Adriai-lemez balkáni része olyan bensőségesen forr össze
Afrikával a középső mediterrán medence egy sekély részén keresztül
Szicíliától délre, hogy ezt szerkezetileg inkább Afrika, mint Európa
részének kell tekinteni. Bár fejtegetései végén megjegyezte, hogy ez az
elgondolás nem tekintendő „végső megoldásnak”, hanem inkább további
adatok gyűjtésére irányuló ösztönzésnek, „ennek a munkahipotézisnek a
megvizsgálása, elfogadása vagy elvetése érdekében”.

Napjainkban a mediterrán terület földrengései arra utalnak, hogy Afrika

talán még mindig előrenyomul Eurázsia alá, bár sokan bizonytalannak
tartják, hogy vajon Afrika vagy Eurázsia-e az, amelyik mozog. Az
Eurázsiai-lemez most távolodik az Atlanti-hátságtól, és talán ennek
következménye a kaliforniai San Andreas (Szent András)-törésvonal ázsiai
megfelelője. Ez pedig az Anatóliai-törésvonal Törökország teljes nyugat-
keleti hosszában, és amióta 1938-ban ismét aktívvá vált, legalább
tizenhárom nagyobb földrengést okozott, az emberéletek ezreit
követelve áldozatul. (Utoljára 1983. október 31-én.) Éppúgy, mint a San
Andreas-törésvonal esetében, a vetődés levetett oldaláról nézve: a mozgás
mindig jobb oldali. Ez azért lehetséget, mivel Eurázsia kelet felé mozog,
vagy - McKenzie véleménye szerint - mivel a vetődéstől délre eső kisebb
lemez gyorsan mozog nyugat felé.

Egy eddig még meg nem magyarázott felfedezés az el-gízai piramisok,

éspedig különösen a Kheopsz-piramis helyzete. Bár ezt 4500 évvel ezelőtt
építették, még mindig a legnagyobb tömegű, emberi kéz által emelt
építmény. Alaprajzának pontossága igen nagyfokú földmérési
képességre vall. Mindegyik oldala 230 méter hosszú, legfeljebb 20
centiméter eltéréssel. Oldalai csaknem tökéletesen derékszögűek, és bár
nagyjából észak-déli, illetve kelet-nyugati irányúak, a piramis mégis
észrevehetően elcsavarodott az óramutató járásával ellentétesen.
Megvizsgálták, nem az-e az oka ennek, hogy az elmúlt negyvenöt évszázad
alatt - amióta a piramist megépítették - Afrika elfordult. Ezzel szemben a
vörös-tengeri árok szétnyílása ellentétes irányú forgásra utal.

Sokféle elméletet készítettek az Alpok keletkezésének megmagyarázására.

Belőlük csak néhányat mutattunk be itt. A végső megfejtés - ha lehetséges
lesz egyáltalán - majd valakinek a bűvészmutatványa lesz, aki intellektuális
képességeit illetően közel fog állni a világ nagy sakkmestereihez, és képes
lesz rá, hogy megeméssze és összefüggő elméletté alakítsa a felhalmozódó
bizonyítékok teljes gyűjteményét - a mélytengeri fúrásoktól az alpi
geológián és alagútfúrásokon át a lemeztektonika egyre fejlődő
elképzeléseiig.
16. Az Appalache-ek - egy eltűnt
óceán szülöttei
Bárki, aki elrepül a hegygerincek és völgyek párhuzamos sorai fölött,
amelyek Pennsylvania közepétől a marylandi „serpenyőnyélen”, és a két
Virginián át dél felé húzódnak, a világ legtökéletesebben elrendezett
gyűrthegységrendszerét szemlélheti. Olyan a látvány, mintha hatalmas
hullámok merevedtek volna meg, miközben átgördültek a területen. Számos
közülük teljesen egyenes és csaknem tökéletes, szinte nehéz elhinni, hogy
nem mesterségesen készültek valami gigászi földgép munkája nyomán. Ez
az Appalache-rendszer völgy- és gerinctartománya, mely
különféle megjelenési formában Új-Fundlandtól Alabamáig terjeszkedik
mintegy 3000 kilométer hosszúságban. Az Alpokhoz viszonyítva még
legmagasabb csúcsai is, mint a Great Smokies a Tennessee-Észak-Carolina
határon, csupán kisebb kiemelkedések. (2000 méter körüli csúcsok.) Ennek
ellenére sok jel vall arra, hogy valamikor az Appalache-ek felvehették volna
a versenyt a jelenlegi magas hegységek csúcsaival és szaggatottságával.

Az Appalache-hegységrendszer eredetének kutatói csakhamar felismerték,

hogy a hegység zömét olyan kőzetek építik fel, amelyek valaha hatalmas
vastagságban ülepedtek le a tenger fenekén. Ez a felismerés járult hozzá
annak az elméletnek a kidolgozásához, miszerint a magas hegységek
üledékekkel kitöltött teknők összegyűrődése révén keletkeztek. Az ilyen
üledékekkel kitöltött teknőt geoszinklinálisnak nevezték. Bizonyos
esetekben az eredeti üledékfelhalmozódás mennyisége köbkilométerek
tízezreit tehette ki. Felismerték, hogy a teknőket kitöltő anyag két jól
megkülönböztethető csoportra osztható. Az egyik csoport kőzetei olyan víz
alatti platformon ülepedtek le, amely a geoszinklinálisokra jellemző módon
többnyire a feltöltés mértékével arányosan süllyedt. Éppen ezért az
ősmaradvány-tartalom még több kilométer mélységben is sekélyvízi
jellegű. (Az ilyen képződmény tudományos neve miogeoszinklinális.)

A másik csoportba tartozó kőzetfelhalmozódás hosszú éveken át fejtörést

okozott. Ez hamut és lávát tartalmazott, ami a közelben lezajlott vulkáni
tevékenységre utalt. Csupán az 1940-es években kezdte meggyőzni
Marshall Kay a Columbia Egyetemről a geológustársadalmat arról, hogy ez
az anyag - még akkor is, ha mélyen a szárazföld belsejében fekszik - mély
vízben ülepedett le. Ezt a képződményben talált ősmaradványok jellege
jelezte. (Az ilyen képződmény tudományos neve eugeoszinklinális.)
Bizonyítható volt, hogy - talán hasonlóan a nyugat-csendes-óceáni medence
szigetíveihez - egy vagy több vulkáni szigetlánc húzódott egykor a parttal
párhuzamosan. Ez akkor jóval beljebb feküdt a szárazföld belsejében, mint
a jelenlegi, Új-Fundlandtól Georgiáig, azért Kay úgy gondolta, hogy a
mélyvízi üledékek e szigetláncok és a part közelében fekvő, sekély vízzel
borított, üledékekkel fedett platform közötti teknőkben halmozódtak fel.
Később valamilyen mozgatóerő a mélyvízi anyagot a sekély platform fölé
tornyosította. Ezt követőleg maguk a sekélyvízi üledékek is beljebb
tolódtak a szárazföld belsejébe a kontinentális alapzaton keresztül.

A következő évtizedben Charles L. Drake, miközben doktori értekezését

készítette a Columbia Egyetemen, észrevette, hogy Kay rekonstrukciója
arról a tengerpartról, ahol az Appalache-ek felépültek, sok mindenben
azonos a keleti part mai körülményeivel (kivéve a feltételezett
vulkáni szigetláncot). A sekély vízzel fedett platform hasonló a
kontinentális párkányhoz. Ennek a tenger felőli oldala eleinte meredeken
lejt, azután sokkal enyhébb lejtéssel folytatódik a nagy óceáni mélységekbe.
A szeizmikus felvételek ekkor már nem csupán az üledékfelhalmozódás
mértékét mutatták ki magán a párkányon, hanem azt is, hogy vastag
mélytengeri üledéktömbök borítják a párkány lejtőjét is. Az utóbbi
üledékekből vett minták azt mutatták, hogy részben turbidites áramlásokból
származnak, és nagyon hasonlítanak a nyugatra fekvő hegységekben
található idős mélytengeri (eugeoszinklinális jellegű) anyagokhoz.

De ha az Appalache-eket ilyen parti üledéksorozat építi fel, akkor milyen

rendkívüli folyamat volt képes ezt az anyagot áttolni a kontinens fölé?
Ebben az időben már sikerült radioaktív „stopperórákkal” meghatároznia
hegységképződés időrendjét, ami előmozdította elfogadható magyarázat
kidolgozását.

Tudták, hogy a hegységeket három elsődleges epizód alakította ki. Ezek

időpontjának meghatározása radioaktív módszerekkel először csak
elmélyítette a misztériumot azáltal, hogy rámutatott, milyen jól
meghatározottak és messzemenően elkülönítettek az Appalache-ek földtani
történetének ezek a fejezetei. Amikor az appalache-i hegységképződés első
epizódja úgy 450 millió éve elkezdődött, Észak-Amerika keleti részét egy
600 millió évvel korábban történt kiemelkedés romjai borították. Abból az
ún. Grenville-fázisból csak a nagyon kedves, de erősen letarolt Adirondack-
hegység maradt fent napjainkig - ez is csak azért, mivel későbbi
hegységképződések során „megifjodott”. A Grenville-csúcsok lepusztulása
révén több kilométer vastag üledék képződött a mai Tennessee és Észak-
Carolina területén, hogy később a Great Smoky hegységgé tornyosuljon.

Az Appalache-ek kiemelkedésének első fontos epizódja a 450 és 420 millió

évvel ezelőtti időszakban lezajlott takoni mozgás volt (a szerény
emlékeztetőjelként megmaradt Tacona-hegység után elnevezve). A Tacona-
hegység a New York-Massachusetts közötti határon húzódik, és lenyúlik
egészen Connecticutig. Ez olyan kőzetanyagból áll, mely újonnan kiemelt
hegységekről csúszott le nyugat felé. Közülük már csak a Berkshire-
magasföld tönkjei maradtak meg. Ennélfogva New York állam keleti része
eredetileg Massachusettsben volt. Az ilyen lecsúszás, főleg a
hegységrendszer belső oldalán, jól ismert az alpi geológusok előtt, akik az
ebből származó tömböket „szirteknek” (Klippen) nevezik. A takoni szirtek
egy hatalmas, sekély tengerbe csúsztak bele, amely a Vermont-Alabama
közötti területtől - ahol az meglehetősen mély volt - egészen Minnesota és
Texas területéig terjedt; az óceántól az újonnan kiemelkedett hegyek
választották el. A kontinens keleti részének ilyetén elárasztása, úgy látszik,
legalábbis részben, azért következett be, mivel a terület a hegyek közelében
lesüllyedt. A takoni kiemelkedés folytatódik észak felé a vermonti Green
Mountainsben (Zöld-hegyek). A másik irányban áthalad a Hudson-
felföldön - beleértve a Bear Mountainst (Medve-hegy) majd New Jerseyn és
a Delaware Water Gapen (Víz-szoros) keresztül a Blue Ridge-ig (Kék-
gerinc), mely dél felé húzódik Pennsylvanián és Virginián át.

A vonulat kialakulásával egy időben egy vulkáni szigetlánc is kiemelkedett.

Maradványai most a Connecticut folyóvölgy keleti oldalán helyezkednek el
a Long Island-tengerszorostól Maine-ig. Abban az időben a kontinens
pereme feltételezhetően nyugatra feküdt a Zöld-hegység és a berkshire-i
dombok mentén. Ami ezekből a szigetekből megmaradt, az mindössze
mintegy húsz, gneiszből, vagy egy gránitszerű kőzetből álló boltozat a
Connecticut folyó torkolatánál fekvő Lyme-boltozattól a folyó mentén
fölfelé egészen a Maine államban a Rangeley-tavaktól délnyugatra fekvő
dómig. A boltozatok - szinte törvényszerűen - megnyúltak a hegységláncok
tengelye mentén. A körülöttük fekvő kiterjedt vulkáni kőzetek tanúsítják az
egykori tűzhányók élénk működését.

Mivel egy másik vulkáni szigetsor is húzódott kijjebb a tengerben, ezért két
párhuzamos szigetlánc létezett: egyik a szárazföld akkori peremén, a másik
távolabb a tengerben. A két vulkáni lánc között nyugodt vizű tenger alakult
ki, a nehéz kontinentális üledéktől elszigetelve. Benne váltakozó agyag- és
mésziszaprétegek ülepedtek le. Maradványuk: a „szalagos mészkő”
alkotja Maine-ben és a közeli New Brunswick tartományban a
burgonyatermesztésre eszményi talajt. Távolabb délre ugyancsak
kiemelkedés volt folyamatban abban az időben. Erre utalnak a Virginia és
Tennessee államok területére délről odahordott üledékek. Az erózió hatását
nagyrészt kiküszöbölték az ismételt kiemelkedések. Ugyanebben az időben
a déli területen olyan pusztító vulkáni kitörések következtek be, hogy a
vulkáni hamu egészen Ontarióig eljutott.

A következő és úgy látszik leggyökeresebb hegységképző epizód -

legalábbis az északi Appalache-ekben - az akádiai volt. Mintegy 200 millió
év előzte meg, mialatt a keletkező geoszinklinálisokban 20 kilométer
vastagságig terjedő üledéktömeg halmozódott fel. Azután ezek a rétegek a
Long Island-tengerszorostól északra középső Maine-ig és Új-Fundlandig
terjedő szakaszon nyugat felé tolódtak, masszív, egymást követő takarókkal
borítva be a korábbi szigeteket a Connecticut-völgy mentén.

Richard S. Naylor - a Massachusettsi Műszaki Egyetemről - 1971-ben

rámutatott, hogy az egymásra torlódó takarók rendkívüli magasságot értek
el. Figyelmét a Vermontban kitermelt gránitokra fordította, mint
amilyeneket Barre közelében találtak. Mintegy húsz
gránitintrúzió (plutonit) helyezkedik el Vermont keleti peremén. Átmérőjük
0,5 kilométertől 10 kilométerig terjed. Ezt a követ „Barre-gránit” néven
széleskörűen használják emlékművek és egyéb építmények létesítésére
tiszta, fényes, csodaszépen egyöntetű szövete miatt.
A gránittesteket agyagos kőzetek zárják magukba, amelyek ritka
alumínium-szilikátokat (különösen cianitot) tartalmaznak. Úgy hiszik, hogy
a cianit képződéséhez több kilométer vastag fedőkőzet nyomásával
egyenértékű nyomás szükséges. Feltételezve - ahogyan azt Naylor tette
-, hogy a nyomást 12-15 kilométer magasan egymásra halmozott takarók
idézték elő, a takarók által létrehozott hegységnek jóval magasabbnak
kellett lennie a Csomolungmánál (Mount Everest: 8848 méter).
Ténylegesen azonban ezeknek a takaróknak a súlya elő kellett idézze a
kéreg süllyedését, mígnem az erózió letarolta a hegységet. Ez ismét
lehetővé tette a felszín emelkedését. Mindenesetre az északi Appalache-ek
úgy 380 millió évvel ezelőtt nagyszerű látványt nyújthattak.

A Barre-gránit valószínűleg akkor nyomult be a takarókba, amikor azoknak

az áttolódása befejeződött. Ez volt a hegységképző folyamat tetőfoka;
hasonló ahhoz, ami létrehozta az Alpok Bregaglia-csoportjában most
kendőzetlenül elénk táruló gránitcsúcsokat. Naylorra a Barre-gránitok révén
különösen mély benyomást tett annak megerősítése, hogy a
hegységképződés történetének akádiai fázisa viszonylag rövid idő alatt
zajlott le. Ezt Észak-Maine-ben ismerték fel, mint egy hirtelen megszakadó
eseményt (ahol a gránitbenyomulások olyan formákat hoztak létre, mint az
állam legmagasabb pontja: a Mount Katahdin), és ez most alkalmazhatóvá
vált az appalache-i hegységképződés csaknem valamennyi, ha nem éppen
valamennyi fázisára. Az egész folyamat: a takarók áttolódása és több
kilométeres magasságig terjedő egymásra halmozódása nem történhetett
több mint 30 millió év alatt. „A tényleges időköz - írta - talán lényegesen
rövidebb volt.”

A lemeztektonika elméletének kifejlesztéséig nehéz volt megmagyarázni,

hogy milyen folyamat képes egy tájat hirtelen összenyomni és összegyűrni
ilyen mértékben. A törmelék, amely ezeknek a nagy hegységeknek a
lepusztulásából származott, üledékekkel borította el nyugat felé New York
és Pennsylvania államot, nehéz üledéktakarót képezve. Ennek későbbi
kiemelkedéséből alakult ki a Catskill-hegység.

Abban az időben a meleg, nedves éghajlat hatására növényzetben dús

mocsarak fedték a területet, bőséges anyagot szolgáltatva a gazdag
appalache-i kőszéntelepek későbbi kialakulásához. Az amerikai földtani
terminológia ezeket a kőszénképződési időszakokat Mississippi- és
Pennsylvaniai-időszaknak nevezi. Az Appalache-hegységképződés utolsó
fázisa: az alleghenyi, a 230-260 millió évvel ezelőtti időszakban zajlott le.
Ez az epizód gyűrte össze a területet a pennsylvaniai Pocono Pinestől a
pennsylvaniai és nyugat-virginiai Allegheny-hegyeken át a tennes-see-i
Cumberlandig, meglepően egyforma redőket hozva létre. Úgy látszik, a
Catskill kiemelkedése is ekkor indult meg.

Ezzel a gyűrődési folyamattal kapcsolatban két, egymással ellentétes

elmélet alakult ki. John Rodgers - a Yale Egyetemről - a két ellentábor
vezetőjét „vastag bőrű” és „vékony bőrű” geológusoknak nevezi. A vékony
bőrűek úgy gondolják, hogy csak a néhány kilométer vastag
üledékes összlet gyűrődött össze valamely oldalról jövő nyomás hatására,
maga a medencealjzat lapos maradt, akár a parkett a fölötte összegyűrt
szőnyeg alatt. Azt hiszik, ez akkor történt, amikor a Központi-Alpok
kiemelkedése miatt az üledékes takaró észak felé csúszott, kialakítva a
Jura hegység redőit a Genfi-tótól északra. Eközben az üledékek alatti
alapkőzet sima maradt. A „vastag bőrű” geológusok nézete szerint az
appalache-i redők alatt a medencefenék alapkőzeteinek tömbjei is egymásra
torlódtak; az előbbi hasonlattal élve oly módon, mintha az összegyűrt
szőnyeg alatt a parketthasábok is egymásra torlódtak volna.
61. ábra. Észak-Amerika keleti szegélyének kialakulása. (Forrás: John
Rodgers: Tanulmányok az Appalache-ek földtanáról - északi és tengeri)

Az Appalache-ek keletkezésére vonatkozó százéves vitában az első

„áttörés” 1966-ban következett be, amikor Tuzo Wilson és néhányan a
földtudományok művelői közül magukévá tették azt a nézetet, hogy
valóban „az egész világ tömböknek az összetétele”. Emlékezetes, hogy
Wilson szerint az ősi Atlanti-óceán ellentétes partjai a földtörténeti óidő
első felében (úgy 450 millió éve) hatalmas összeütközések sorozata révén
érintkezésbe kerültek egymással, ő ennek a bizonyítékát azoknak az
ősmaradványoknak a rejtélyes eloszlásában látta, amelyek abban az időben
ágyazódtak be a parti üledékekbe. Ezek az ősmaradványok két jellegzetes
fauna tartományba sorolhatók: az egyik jellemző Nyugat-Európára és
Északnyugat

Afrikára: ezt „európai” faunának nevezik. A másik Észak-Amerikára

jellemző; ezért ezt „amerikai”-nak hívják. (A geológusok az „atlanti”,
illetve „pacifikus” faunatartomány megjelölést is használják.) Ezeknek a
faunatartományoknak mindegyike meglepően egységes és
világosan elkülöníthető egymástól, azt sugallva, hogy úgy elválasztódtak
egymástól, mintha közöttük egy óceán lett volna. Wilson rámutatott, hogy
több mint egy évszázadon át „európai” típusú faunát találtak Észak-
Amerika pereme mentén, és „amerikai” jellegű fauna előfordulását
állapították meg bizonyos európai kőzetekben.

Utóbbiak a norvég partok mentén, Skóciában és Északnyugat-Írországban

fordulnak elő, noha a közeli Angliában és Walesben az akkori időszak
kőzetei „európai” ősmaradványokat tartalmaznak. Az amerikai oldalon
Délnyugat-Új-Fundlandnak az Atlanti-óceán felé eső oldala ebben az
értelemben európai, míg a sziget belső oldala, a szigetet kettészelő nagy
törésvonal-rendszer mentén, amerikai jellegű. Hasonlóképpen Új-Skócia és
New Brunswick déli része európai, de New Brunswick többi része amerikai
jellegű ősmaradványokat tartalmaz. A demarkációs vonal átvág Maine déli
részén, New Hampshire parti részén, azután Massachusetts
közepén, valamint Connecticut keleti részén keresztül törésvonalak sorozata
mentén a Long Island-tengerszorosig folytatódik. Úgy tűnik, a geológusok
merő perverzitásból ennek a törésvonal-sorozatnak a fő törésvonalát egy kis
massachusettsi tó neve után Chargoggagoggmanchauggagogg-
chaubunagungamaugg-törésvonalnak nevezték el. De hívják Char-tó-
törésvonalnak is, mivel a térképen az előbbi név átfogná egész
Massachusetts területét. Úgy látszik, hogy a törésvonal két oldalán
elhelyezkedő idősebb földtani szerkezetek nem kapcsolatosak egymással.
Wilson mindezt azzal magyarázta, hogy az óceán mindaddig elválasztotta
ezeket a faunatartományokat egymástól, amíg az észak-atlanti medence
összecsukódott, egy nagy egységes kontinenst: Laurázsiát hozva létre.
Később pedig, amikor a szárazföld kettétört, lehetővé téve a mai Atlanti-
óceán megszületését, a szétválás vonala különbözött az eredeti varrattól:
„Amerika” egy része Európához ragadt; „Európa” és „Afrika” egy része
viszont Amerikához. Így azután Boston valamikor Észak-Afrika egy része
volt. Ezzel szemben Skócia északi része, Írország nagyobb hányada és
Norvégia tengerparti része Grönlandhoz és a mai kanadai
sarkvidékhez kapcsolódott.

Más szavakkal: egy teljes méretű óceán terült el a most Boston és Pittsfield
által elfoglalt terület között, és ugyanez az óceán elválasztotta egymástól
Londont és Invernesst, illetve Oslói és Bergent. Bár a geológusok
elgondolásaik gyökeres megváltoztatásának a küszöbén voltak, Wilson
tudatában volt annak, hogy új elképzeléseit nehezen fogják lenyelni.
„Különösnek tűnhet - írta - felvetni azt a gondolatot, hogy az Atlanti-óceán
korábbi helyzete Új-Anglián át vezet, és hogy ennek a teljes jelentőségét
még nem ismerték fel; de meggondolandó, hogy az egész területen kevés a
kőzetkibúvás, és a földtani térképek jó része elavult. A felszíni térképezés
új törésvonalakat rögzít, de az alagútfúrások alkalmával kitűnt, hogy a
törmelékkel borított völgyek alatt eddig ismeretlen vetődések húzódnak, és
ezek egy része jelentős.”

Wilson elgondolása szerint az Appalache-hegységképződés akkor zajlott le,

amikor az óidei Atlanti-óceán összezárult. Az összezárulás utolsó
lépcsőiben - Wilson szerint - a kontinensek mindkét oldalon „először az
egyik, majd másik kiszögellésükkel érintették egymást. Várható, hogy
helyileg magas hegységek alakultak ki, és hogy ezek lepusztulásából mind a
két kontinensen alluviális törmelékkúpok keletkeztek. Az óceán
zsugorodásával az éghajlat egyre szárazabbá vált.” Ez vezetett azokhoz a
sivatagi feltételekhez, amelyek terméke az Atlanti-óceán mindkét partján
rendkívül elterjedt Öreg Vörös Homokkő. Később, amikor a jura
időszakban, a dinoszauruszok virágkorában, elkezdődött az óceáni medence
újabb szétnyílása, a hozzá közel eső területek éghajlata fokozatosan
nedvesebbé vált, ami - Wilson szerint - jól látható az ősmaradványokból.
62. ábra. Több mint száz éven át találgatták a tudósok, hogyan lehetséges
az, hogy Új-Angliának a keleti partján olyan 450 millió éves, korai
paleozoikum időszaki faunát tartalmazó üledékes kőzetek vannak, amelyek
Európára jellemzőek. Ugyanakkor amerikai típusú part közeli
fauna maradványai találhatók Norvégiában, valamint Skóciában és
Írországban. Tuzo Wilson elgondolása szerint ezek a tengeri szervezetek
egy korábbi óceán ellentétes partjain éltek, amely később bezárult,
egybeforrasztva a két kontinenst úgy, ahogyan azt a felső térkép mutatja.
Ezek azután újra elszakadtak egymástól, hogy kialakítsák a jelenlegi
Atlanti-óceánt. Mivel az elszakadás vonala nem esett pontosan egybe a
korábbi egyesülés varratával, az „euro-afrikai” kontinens egy része (fekete)
Észak-Amerikához tapadt, viszont az „amerikai” kontinens egy része
(vonalkázott) Európához került
Az a vélemény, hogy az Öreg Vörös Homokkő száraz éghajlat alatt
keletkezett, még ellentmondásos. Az ellenkező nézet hívei bizonyítékokat
idéznek arra vonatkozólag, hogy ezek a területek nem csupán forró égöviek
voltak, de legalább szakaszosan nedvesek is az esős évszak alatt amilyenek
ma Szudán bizonyos részei. Az ilyen esők képesek kilúgozni a talajt, amíg
az gazdag lesz vas-oxidban. Azután a forró, száraz időszakban a talaj a
laterit néven ismert vöröses, téglaszínű anyaggá sül. Így következett be
Brazíliában és másutt is, ahol kiirtották a növényzetet, a mezőgazdasági
talajok katasztrofális átalakulása lateritté. Az öreg Vörös Homokkő színét
jórészt vas-oxid okozza, és nagy része a laterithez hasonló módon
képződhetett.

Napjainkban - mutatott rá Wilson - az Atlanti-óceán egy lassan szélesedő

tenger. Ezzel szemben a Csendes-óceán a nyugati és északnyugati peremén
elhelyezkedő szigetfüzérekkel világosan észrevehetően kisebbre szorul
össze. Mivel a szigetívek jellemzőek az ilyen összezáródó óceánra - mondta
az ember elvárhatná, hogy az óidei Atlanti-óceán összezáródásának
kezdetén keletkeztek. Akkor pedig ennek a számlájára írható az Appalache-
ekben talált szigetív-maradványok jelenléte, valamint a velük kapcsolatos,
hosszabb időre kiterjedt vulkáni tevékenység nyomai.

Az első kísérletet arra, hogy lépésről lépésre részletesen visszajátsszák az

Appalache-eknek és valószínű észak-európai folytatásuknak: a Kaledóniai-
hegységrendszernek (Az Appalache-hegységrendszerrel kapcsolatos
legújabb lemeztektonikai értelmezésre az Utószóban visszatérünk) a
keletkezését az ősi óceán kinyílásának, bezáródásának és ismét kinyílásának
a hatására, két geológus telte meg annak az elméletileg feltételezett
óceánnak az ellentétes partjáról. Egyikük John M. Bird volt, aki akkor a
New York-i Állami Egyetemen dolgozott Albanyban - szaktekintély az
amerikai hegységképződésben - a másik pedig John F. Dewey a cambridge-
i egyetemről. Dewey ismerte a történet skóciai és norvégjai részét, és már
tett kísérletet annak részleges rekonstrukciójára.

Kiindulópontként Dietznek és kollégájának, John C. Holdennek a partközeli

tengervízben történő üledékfelhalmozódás módjára vonatkozó elméletét
választották. Dietz közreműködött az óceánfenék terjeszkedésére vonatkozó
elmélet kidolgozásában, és ő nevezte el „seafloor spreading’’-nek. A két
geológus egy lépéssel továbbment, mint néhány évvel korábban
Drake, kimutatva, hogy milyen mértékben felel meg Észak-Amerika keleti
partjának jelenlegi helyzete ama kontinentális perem elméleti
szerkezetének, amelyikből az Appalache-ek felgyűrődtek.

Elgondolásuk központi kérdése az volt, hogy milyen szerepet játszott a

mély tenger fenekén, közvetlenül a kontinentális párkány tenger felőli
oldalán felhalmozódott hatalmas mennyiségű üledék? Ez egy ék alakú, a
kontinentális párkány lejtőjére támaszkodó halmot alkot, és - elgondolásuk
szerint - idővel olyan nehéz lesz, hogy a földkérget a párkány menti
lesüllyedésre kényszeríti. Ennek eredményeként, míg az ülepedés elegendő
anyagot szállít magára a párkányra, hogy viszonylag egyenletes
vízmélységet biztosítson az egész kontinentális párkányon, addig a párkány
külső oldalán az üledékfelhalmozódás nagyobb, mivel az a szakasz süllyed.
A geológusoknak sok fejtörést okozott a kontinentális párkány külső
oldalán lerakódott üledék növekvő vastagsága a tenger felé. Sokkal inkább
feltételezhető lenne ennek a fordítottja: több üledék felhalmozódása a
partvonal közelében, ahonnan az üledék zöme származott. A Virginia-
Carolina terület parti síkságain az alapkőzetig mélyített fúrások, amelyek
közül az egyiket a Hatteras-foktól kifelé messze a tengerben telepítették a
szárazföldi párkányon, kétségtelenül kimutatták, hogy az üledék a tenger
felé vastagodik. Dietzre és Holdenra mély benyomást tett, hogy ugyanez a
jelenség látható azoknak az üledékes kőzeteknek az esetében, amelyek
most az Appalache-eket alkotják. Azoknak a rétegei kelet felé - az egykori
óceán irányában, amely Wilson szerint valamikor ott terjeszkedett -
fokozatosan vastagodnak. Dietz és Holden tréfásan „bizonyos süllyedő
érzésnek” nevezték azt a jelenséget, amivel magyarázni kívánták az
üledékek növekvő vastagságát a szárazföldi küszöb pereme felé. Úgy
látszik, ez jellegzetes minden tengerpartra, amely táguló óceánok felé néz.

Ebben a tekintetben Dél-Amerika meglehetősen világos módon szemlélteti

a kontinensvándorlás által létrehozott tengerpart két jellegzetes típusát.
Nyugati partja összefüggő hegyláncaival, tűzhányóival, földrengéseivel és
tengeri árkával jellegzetes a kontinentális lemez alá süllyedő óceánfenékre,
míg a délnyugat-atlanti medencét alkotó lemezhez tartozó keleti partján,
miközben az lassan mozog nyugat felé, zavartalan az üledékfelhalmozódás
mind a kontinentális párkányon, mind pedig a küszöb meredekebb oldalán.
A felhalmozódó üledék növekvő súlya alatt a lemez pereme ugyancsak
lassan süllyed. A süllyedést előmozdíthatja talán a kontinentális peremet
alátámasztó felső köpeny lassú lehűlése és ezzel kapcsolatos zsugorodása.
Ez az anyag akkor volt a legforróbb, amikor az óceánközépi
repedésrendszerből a felszínre tört. A repedésrendszer övétől távolodva
azután fokozatosan lehűlt. Az Amerikai Egyesült Államok Maine
és Virginia közötti partszakasza a washingtoni Állami Geodéziai Szolgálat
(National Geodetic Survey) 1972. évi jelentése szerint egy évszázad alatt
0,5-1,0 métert süllyed. Az 1959-1970 közé eső viszonylag rövid idő: 11 év
alatt a Mexikói-öböl partvidéke Texas és Louisiana területén 0,5 métert
süllyedt.

Bird és Dewey a Dietz-Holden-féle elgondolásban egy kulcsfontosságú

elemet fedezett fel arra vonatkozólag, hogy hogyan alakulhattak ki az
Appalache-ek az óidei Atlanti-óceán szétnyílása és összecsukódása
következtében. Fölöslegessé vált az a hagyományos nézet, hogy
a hegységet felépítő anyag felhalmozódásának a hegység helyén húzódó
geoszinklinálisban (pontosabban mio- és eugeoszinklinálisban) kellett
történnie. Ez az anyag a táguló óceánban felhalmozódhatott a tengerparti
vizekben, sőt messze bent a nyílt tengerben ugyanúgy, ahogyan ez
ma Észak- és Dél-Amerika keleti peremén történik.

Véleményük szerint az Appalache-ek kifejlődésének első lépcsője az óidő

eleji Atlanti-óceán szétnyílása és az erőteljes ülepedés kezdete volt a
kontinentális párkányon és annak peremén túl. Az első hegységképződési
epizód: a takoni - a Bird-Dewey-féle rekonstrukció szerint -
akkor kezdődött, amikor úgy 450 millió évvel ezelőtt az akkorra már
teljesen kifejlődött óceán ismét elkezdett visszafejlődni. Eközben a
tengerfenék Észak-Amerika pereme alá kezdett süllyedni. A peremvidék
ekkorra már parti síksággá erodálódott, hasonlóan a mai Mexikói-öböl
északi partvidékéhez (azzal a különbséggel, hogy az észak-amerikai
partokkal párhuzamosan egy kialudt vulkánokból álló szigetlánc
húzódhatott). A parti síkság a tengerszint alá süllyedt (lehetséges, hogy a
felső köpenynek az óceántágulás okozta lehűlése következtében), és egy
sekély tenger hatolt be a szárazföldre egészen Minnesotáig. Miközben a
tengerfenék a kontinens lesüllyedt pereme alá kezdett lebukni, ott
mélytengeri árok keletkezett, új vulkáni szigetek jöttek létre, és hegységek
emelkedtek ki a kontinens peremén - nagyon hasonlóan a mai Andokhoz.

A történet következő fejezete: az akádiai, az egymás felé tartó kontinentális

peremek közötti távolság szorosabbra válásával kezdődött. A partközeli
tengeri üledékek nagy takarók alakjában a szigetívekre és part menti
hegységekre tolódtak. Ahogy a tengerfenék tovább nyomódott a kontinens
alá, úgy tolódtak el a szigetívek is tovább nyugat felé. Megmaradt
gránitmagvaik alkotják a Connecticut-völgy keleti oldalának hosszában
sorakozó gránitboltozatokat. Talán hasonló folyamatok zajlottak le az
összecsukódó óceán ellentétes partjain is, és lehetséges, hogy a
külső vulkáni szigetív - Kay kettős szigetívének a külső vonulata -
ott keletkezett, és a bezáródó part söpörte az összecsukódás övébe.

„Hogy milyen messzire Feküdtek ezek a szigetek a partvonaltól, az

meglehetősen bizonytalan” - mondta John Rodgers a Yale Egyetemről
mivel a közbülső óceánfenék eltűnt a köpenyben.
A fölötte fekvő üledékes anyag „összeráncolódott, mint egy harmonika, és
az Appalache-ek északi részének metamorf magjává alakult át...” Az óidő
eleji Atlantióceán szélességéről eltérőek a vélemények. Egyesek több ezer,
mások csak több száz kilométer mellett kardoskodnak.

63. ábra. Az ábrasorozat mutatja, hogyan nyomódott össze egy táguló

óceánnak a szárazföldi párkányán lerakodott üledék (miogeoszinklinális),
valamint ugyanannak a párkánynak a küszöbén lerakodott
üledék (eugeoszinklinális). Robert S. Dietz szerint így keletkezett az
Appalachc-hcgység. (Forrás: R. S. Dietz: „Geoszinklinálisok, hegységek és
kontinens kialakulás."

A nagy összecsukódás, amikor az óceán végleg bezárult, úgy látszik,

eredetileg a mai Új-Anglia és később távolabb délen: Maryland területén
történt. Új-Fundlandban és Kanada tengeri tartományaiban a tenger menti
régi vulkáni törmeléket mintegy 300 kilométer választja el az őskontinens
gyűrt alapkőzetétől. Ezzel szemben az Appalache-ek középső részén ez az
elkülönülés csupán 40 kilométer, és Baltimore-ban a két öv összesimulni
látszik. Rodgers nézete szerint ez a szakasz az eredeti szélességének csupán
egynegyede, egyötöde.

Ez alatt az időszak alatt forrottak össze szorosan az európai-afrikai perem

egyes részei Észak-Amerikával, szegélyöveket hagyva hátra Kanadától le
egészen Új-Angliáig. Mivel az óceán európai-amerikai oldalának hasonló
volt a története, lehetséges, hogy a most Norvégiában fekvő vulkáni romok
az óceán amerikai oldalán keletkezett szigetek voltak, és később, az
összeütközés után váltak Skandinávia részévé.

Ebben az időben - a lemezmozgások jelenlegi rekonstrukciója szerint - az

Appalache-Kaledóniai-hegységrendszer az egyenlítővel párhuzamosan,
attól nem messze feküdt (lásd a perm időszakot bemutató térképet a 13.
ábrán). Bár az óceán nagyon összezsugorodott, sőt északi része teljesen
felszívódott, az éghajlat eléggé nedves volt ahhoz, hogy a forradás
vonalának mindkét oldalán - a Spitzbergáktól Új-Skócián át a Mississippiig
az amerikai oldalon, illetve Nagy-Britannián és Belgiumon át a
németországi Ruhr-vidékig az európai oldalon - hatalmas kőszénképző
mocsarak keletkezhessenek. Így képződött úgy 250-300 millió évvel ezelőtt
az a kőszén, mely lehetővé tette a XIX. században az ipari forradalmat. (A
kaledóniai, valamint a kőszénképződéssel járó variszkuszi (vagy hercíniai)
hegységképződést időben mintegy 100 millió esztendő választja el
egymástól.)

Azután, körülbelül 230 millió évvel ezelőtt, megkezdődött a végső roham.

Addig csupán a jelenlegi partok északi része ütközött össze egymással, és
az óceán délre szorult (a mai értelemben vett „észak” és „dél” szerint). Bird
úgy hiszi, hogy az összezáródás folytatódása a mai Connecticut déli partja
mentén, Westchester megyén át, New York városától északra, a terület
alsó részét a szárazföld belseje felé nyomta, amint a két, egymással
ellentétes kontinentális tömeg érintkezésbe került az amerikai oldallal. A
connecticuti tengerparti város: Cos Cob mögötti dimbes-dombos terület
talán a feltételezett transzform vetődéses öv menti törésekre utal. A nyomás
távolabb „dél felé” létrehozta az Allegheny-hegységet és Pennsylvania,
valamint a két Virginia hegygerincekkel és völgyekkel szántott vidékét.

Ha az a terület olyannak látszik, mintha valamilyen óriási földgép szántotta

volna föl, az azért van, mert ez a „földgép” Nyugat-Afrika nagy
kidudorodása volt, mely az óidő eleji Atlantióceán végső összezáródásakor
az Észak-amerikai-lemezhez nyomódott a Hatteras-fok tájékán. Bár a
redőzés félelmetes látvány az autós vagy a légi utas számára, teljes
terjedelmében csak az űrállomásokról vagy az általuk a Földre továbbított
képeken látható (lásd a 10. színes mellékletet).

Úgy tűnik, hogy ami valamikor egyetlen hegységrendszert alkotott, most

messze szétszórt töredékekké vált. Ilyen töredékek a Spitzbergák
hegyláncai, Norvégia, Skócia hegyei és az Új-Fundlandtól Alabamáig vagy
talán még tovább nyúló Appalache-ek. Ez egy nagyszerű hegylánc volt,
több mint 6400 kilométer hosszú. Teljesen összefüggő hegylánc voltát
igazolja a csaknem teljes hosszában visszamaradt, a hegység
lepusztulásából származó üledéktakaró.
64. ábra. Az Appalache-hegyláncokat létrehozó óceán növekedése és
zsugorodása John M. Bird és John F. Dewey szerint

Az említett hegységeket létrehozó tengerfenék-bulldózerezés

mellékterméke egy sorozat márvány-előfordulás. A tengerben elpusztult
kagylók és egyéb mészhéjú-mészvázú élőlények pusztulásából mésziszap,
majd a fokozódó nyomás hatására mészkő keletkezett. A hegységképződés
során a mélybe került mészkő nagy nyomáson és magas hőmérsékleten
márvánnyá alakult, mivel a kőzetet felépítő kalcium-karbonát kalcittá
kristályosodott. A márványt számos kőfejtőben fejtik. Legismertebbek a
vermonti és massachusettsi kőfejtők, a New York-i Inwood-márvány (ennek
vastagsága a Fehér-síkságon - White Plains - eléri a 600 métert), a
marylandi Cockeysville-márvány, az észak-carolinai és georgiai Murphy-
márvány, valamint az alabamai Sylacauga-márvány.

Azoknak az eseményeknek, amelyek kialakították az óceán amerikai

oldalát, megvoltak a megfelelőik Európában és bizonyos mértékig
Afrikában is. Patrick M. Hurley a Massachusettsi Műszaki Egyetemről,
akinek a kutatócsoportja a kőzetsorozatok kormeghatározása révén földtani
időrendek rekonstruálásával foglalkozott, rámutatott, hogy az amerikai
hegységképződés Grenville-fázisa hozta létre a francia partok előtt fekvő
Csatorna-szigetek hegyeit, valamint Normandia, Skócia és Norvégia
hegységeinek egy részét. Az amerikai takoni és akádiai
epizódok megfelelője Európában a kaledóniai hegységképződés, amely
kialakította Nagy-Britannia és Norvégia tájképének nagyobbik részét.
Végezetül a leginkább az Appalache-ek déli részén megmutatkozó
alleghenyi hegységképződésnek Dél-Európában és Észak-Afrikában a
hercíniai hegységképződés a megfelelője.

Hurley csoportja bizonyítékokat talált egy korábbi transzatlanti „házasság"-

ra. Egy ősi „kraton”-t (a legkorábban képződött földkéreg egy darabja)
találtak Ghánában és az Elefántcsontparton. A mintegy 2 milliárd évvel
ezelőtt keletkezett képződmény másik - vele teljesen összeillő - darabját az
Atlanti-óceán túlsó partján, Brazíliában találták meg.

Ugyanúgy, ahogyan az egymással ellentétes partvonalak nyomokat hagytak

a kontinenseken, megtalálhatók azoknak a töréseknek a nyomai is, amelyek
kettéhasították őket, hogy létrejöhessen a mai Atlanti-óceán. Afrikához
hasonlóan számos hasadékvölgy jött létre ebben a folyamatban, amelyek
közül azután az egyik teljesen szétnyílt, hogy egy új óceánt hozzon létre.
Mások napjainkig fennmaradtak, mint a Newark-teknő, amelyik a
Hudsontól nyugatra fekvő Jersey Meadowstól dél felé húzódik, vagy az alsó
Connecticut-völgy a Vermont-New Hampshire határtól a Long Island-
szorosig.
Az afrikai hasadékvölgyekhez hasonlóan ezekben a teknőkben is tavak és
mocsarak sorakoztak. A mocsarak iszapja vöröses agyagpalává szilárdult,
és azóta is jellegzetes színt ad a tájnak. A Connecticut-völgyben a 91. sz.
államközi autópálya teljes hosszában a tengerparttól Vermontig jól látható
az útbevágásokban, sőt némely helyen még a régi időkben arra kóborolt
dinoszauruszok háromujjú lábnyomai is megszemlélhetők. A Newark-
teknőben ez az anyag megfestette a talajt New Jerseytől le egészen
Virginiáig.

Ugyancsak ugyanúgy, mint Afrikában, a hasadékképződés mély

repedéseket idézett elő, amelyeken keresztül feltört a láva, hogy
bazaltteléreket, bazaltlepényeket és lávafolyásokat hozzon létre a fejlődő
Atlanti-óceán mindkét oldalán. Néhány ilyen vastag bazaltréteg megdőlt, és
felszínre került pereme meredek sziklafalakat alkotott. Legdrámaibbak a
Hudson folyam nyugati partján húzódó Palisades. Ide tartoznak Paterson,
New Jersey, New Haven és Connecticut erődszerű sziklaormai. Sziklafalak
és hegyek csaknem összefüggő sorozata húzódik a New Haventől keletre
fekvő Saltonstall-tótól észak felé a Holyoke-hegyláncig, aminek
legmagasabb csúcsa a Mount Tom Massachusettsben. A 91. sz. államközi
autópályán utazók ennek a vállán mennek keresztül New Haven és Hartford
között a félúton (lásd a „Newark-sorozat” térképét a 45. ábrán).

A fiatal Atlanti-óceán túlsó partján hasonló alakulatok képződtek

Afrikában, majd Európában is, ahogyan a hasadékvölgy-képződés észak
felé haladt. A hasadékvölgy-képződésben - mely szétválasztotta
Grönlandot, Izlandot, a Rockall-padot és Nagy-Britanniát - régen bazalt
tört föl Skócia és Írország partjai mentén. A hirtelen lehűlt és zsugorodott
bazalt csodaszép hatszögletű oszlopokat alkotott. Ezekben van a részben
tengerrel borított híres Fingal-barlang a Hebridákon, valamint a víz ír
oldalán az Óriások sétaútja (Giant’s Causeway).

Meglepő jellegzetessége az óceán mindkét oldalán húzódó bazaltteléreknek

az, hogy ha egy olyan áttekintő térképre rajzolják fel őket, amin a két
kontinenst egymáshoz illesztik, akkor úgy tűnik, mintha sugarasan
ágaznának ki abból a területből, mely felöleli a Bahama-szigeteket
és Georgia tenger alatti platóját. Lehet talán ezt úgy értelmezni, bogy a
terület alatt felemelkedő köpenyanyag tolta szét a kontinenseket, elindítva
az új Atlanti-óceán keletkezését? Paul R. May az Inexco Olajvállalattól úgy
gondolja, hogy a bazaltteléreknek ez az egy vonalba esése
„olyan feszültségmezőt jelezhet, amelyet a felső köpeny mozgásai idéztek
elő a kontinentális kéregben az atlanti tengerfenék terjeszkedésének
kezdetén”.
65. ábra. Új-Anglia új mágneses térképe világosan mutatja az egykori
összeforradási övét a korábbi Euroafrikai- és Amerikai-lemez között,
valamint a terület földtörténetének egyéb maradványait is. Összeállították
Isadore Zeitz és munkatársai az Egyesült Államok Földtani
Kutatószolgálatában

Ha igaz az - ahogyan Bird, Dewey és mások feltételezték hogy az Észak-

Atlanti-óceán az ordovicium időszak folyamán, 450 millió évvel ezelőtt
szélesen nyitva volt, akkor hol volt Afrika? Egy, a Szahara szívébe vezetett
nemzetközi expedíció 1970-ben megerősített egy meglepő hipotézist:
Afrika a Déli-sark közelében volt! Ennek korai jeleit francia geológusok
vették észre, amikor kőolaj után kutattak a Szahara ordoviciumi
homokköveiben. A felszínen jól feltárt kőzetek felületén nagy területen
jégárak súrolási, karcolási nyomait figyelték meg. Mindenesetre az a
feltételezés, hogy a Föld ma legforróbb részét, ahol a hőmérő higanyszála
+58 °C-ig is felmegy, valaha sarkvidéki jégtakaró borította, teljesen
hihetetlennek tűnt. Többen úgy gondolták, hogy a karcolásokat
földcsuszamlások okozták akkor, amikor a térszín még sokkal
meredekebb volt. A kérdés eldöntésére az Algériai Kőolaj Intézet 1970-ben
egy expedíciót szervezett. A politikai semlegességre való tekintettel tíz
nemzet szakértőit hívták meg keletről és nyugatról egy aránt. Ők keresztül-
kasul járták a sivatagot repülőgépen, terepjáró gépkocsin és gyalog,
figyelmüket a Hoggar (Ahaggar) néven ismert, 3000 méter magasságig
emelkedő zord masszívumra összpontosítva. Különös nevű, a francia
idegenlégió és a határ menti ütközetek emlékét idéző oázisok veszik körül,
mint például Tamánrászet. Északkeleti oldalán húzódik a széles Taszili-
fennsík, amely jól ismert csodálatos kőkorszaki barlangi festményeiről.

Az expedíció tagjai hamarosan kezdték felismerni az eljegesedés különféle

jeleit. Rhodes Fairbridge a Columbia Egyetemről jelentette később, hogy
„nagyszerű morénamezőket” fedezett fel. Ez az a viszonylag lapos terület
valamely jégtakaró homlokfala előtt, ahol a jég által szállított törmelék:
görgeteg, kavics, homok, gleccserliszt (finomra őrölt kőzetpor) lerakódik a
jég alól kifolyó olvadékvízből. Long Island egész déli partja, beleértve New
York városát is, ilyen síkság, amelyet a jégtakaró által szállított törmelék
töltött fel. A jég sohasem lépte át a sziget középvonalát. A Szahara
morénamezőibe mély folyómedreket vágott az ősi jégtakarók olvadékvize.
A jég - Fairbridge szerint - „több ezer négyzetkilométert” borított. Az
expedíció számos, a jég által szállított „vándorkövet” talált. Ezek hatalmas,
lekoptatott, legömbölyített görgetegsziklák, amelyek eredeti lelőhelyüktől
messzire utaztak a jég hátán, és amikor a jég elolvadt, ott maradtak a
számukra teljesen idegen környezetben. A szárazföldre nehezedő jég miatt
a szárazföld megsüllyedt, de az is lehet, hogy a tengerszint magasabb volt.
Ezért a jégtakaró itt is messze benyúlt a szárazulatot körülvevő tengerbe,
akárcsak a mai Antarktisz 200 méter vastag jégpárkánya. A kutatók a
homokkő felszínén több száz kilométer hosszan elnyúló, óriási párhuzamos
barázdákat találtak. Egymástól való távolságuk gerinctől gerincig elérte a 3
métert. Az ilyen barázdákat az óceáni csatornákban az erőteljes
árapályáramlások szokták létrehozni. Bár Fairbridge felveti a kérdést: „Nem
lehetséges-e, hogy ezeket a barázdákat az ordoviciumban jéggel fedett
terület pereméről alázúduló sok millió tonna olvadékvíz mosta ki a jég
elolvadásának időszakában?”

Ő és munkatársai „eszkerek” nyomaira is bukkantak - ama kígyóvonalban

kanyargó törmeléklerakódások, amelyeket a jég alatt áramló folyók hagytak
hátra. A légi fényképeken 100-1000 méter széles, körkörös
sziklaalakulatokat fedeztek fel. Eleinte azt hitték, hogy ezek a
sivatagba hullott meteoritok becsapódása által okozott kráterek. A helyszíni
vizsgálat azonban kimutatta, hogy a jég alatt feltört vulkánok. A
feltörésükkel kapcsolatos folyamat hasonló lehetett ahhoz, amely ma
Izlandon a félelmetes jökulhlaupot okozza. Amint már tudjuk, ez a vulkán
által a jégsapka alatt megolvasztott víz gátszakadásszerű áttörése.

„Azután - írta Fairbridge - elérkezett a nagy nap. A Hoggar keleti részén, a

Taffaszaszet-aszó (vádi) völgyében kilométerekre terjedő, tökéletesen
párhuzamosra karcolt kövezetre jutottunk, amely dél-délnyugatról észak-
északkelet felé húzódott, mintha egy óriási bulldózer súrolta volna le.
Kilométereken át követtük nyomon ezeket a »vásott sziklákat«. Később a
repülőgépről több száz mérföldön át szemlélhettük őket, és mások
megerősítették, hogy egész Északnyugat-Afrikán keresztülhúzódnak.
Kezünkben volt a pozitív bizonyíték!” Az ilyen vásott sziklák ott találhatók,
ahol hatalmas jégtakaró húzódott át a területen a fenekébe ágyazott
kőzettörmeléket (fenékmoréna) szerszámként használva, hogy fényesre
csiszolja vele az alatta fekvő kőzetet, illetve hosszú párhuzamos karcokat,
barázdákat véssen bele. Ilyen vásott sziklák bőven találhatók az
Antarktiszon és Európa, valamint Ázsia valaha jéggel borított területein.
Még a New York-i Central Parkban is világosan látható egy előfordulása az
állatkert és a jégpálya között, a park délkeleti sarkában.

»Így tehát meggyőződtünk az eljegesedés lényéről - írta Fairbridge és derék

vendéglátóink jegelt pezsgőt bontottak - ott a sivatag közepén -, hogy
ihassunk a kutatók egészségére.”

Úgy látszik, hogy az ordoviciurai jégtakaró egész Északnyugat-Afrikát

elborította, Líbiától és Csádtól az Atlanti-óceán partjáig, legalábbis annyira
dél felé, mint Sierra Leone. Bár a kontinentális sodródás nem lehet egyedüli
oka az ilyen arányú eljegesedésnek, szerepe mégis kritikus volt. Amikor
egy kontinens valamelyik póluson helyezkedik el, mint ma az Antarktisz,
akkor azon egy nagy jégtakaró képződik. Ha a pólus olyan nyílt óceánban
fekszik, amelynek az áramlásai folyamatosan meleg vizet szállítanak oda,
akkor jégkorszak azon a féltekén valószínűtlen. Ma a meleg víz áramlása a
sarki óceánba földrajzilag korlátozott, ezért jégkorszakok
időszakosan előfordultak, bár ciklikus bekövetkezésük oka még ismeretlen.

A szaharai jégkorszak lehetősége még hihetetlenebb lenne, ha nem

léteznének más, arra utaló jelek, hogy az ordovicium során a Déli-sark
Marokkó közelében lehetett. Például afrikai, dél-amerikai és ausztráliai
ordovicium időszaki kőzeteken végzett mágneses vizsgálatok
eredményei arra mutatnak, hogy a mágneses saroknak akkor valahol a mai
Marokkó táján kellett lennie. Az abból az időszakból származó tengeri
ősmaradványok Észak-Európában meleg vízi változatok. A Szovjetunió és
Szibéria partjai mentén koralltelepek virágoztak. Ugyanakkor a déleurópai
fosszíliák hideg víziek, arra utalva, hogy a sarki terület délen volt. New
York állam északi részében az ordoviciumi időszakban keletkezett
korallzátonyok találhatók, és mind a mágneses bizonyítékok, mind pedig a
forró égövi élővilág arra utalnak, hogy akkor Észak-Amerika
az egyenlítővel párhuzamosan, annak közelében terült el.

Ebből úgy látszik, hogy míg a földtörténeti óidő eleji Atlanti-óceán az

ordoviciumi időszakban elválasztotta Európát Észak-Amerikától, addig
Afrika a Gondwana egy részeként a Déli-sark közelében terült el, a Tethys-
tenger elődje által elkülönítve az északi kontinenstől. Afrika egy része az
ordoviciumot 200 millió évvel követő perm időszakban is el volt jegesedve.
Az eljegesedés lassan dél felé húzódott, és átterjedt Dél-Afrikára, Dél-
Amerikára, Ausztráliára és az Antarktiszra, mivel a kontinensek általánossá
vált észak felé történő vándorlása következtében a helyben maradó Déli-
sark alól Afrika kiúszott észak felé, és ezáltal változott a pólus viszonylagos
helyzete. Sokan úgy gondolják, hogy a pólusoknak ezt a (látszólagos)
mozgását főleg a földkéregnek a forgástengelyhez vonatkoztatott totális
elsiklása, nem pedig egyes lemezek mozgása idézte elő.

66. ábra. A Szahara sivatag kőzeteibe mart karcolások és hornyok

bizonyítják, hogy valamikor egy nagy jégtakaró csúszott ormán a tenger
felé. A nyilak a karcolások által jelzett csúszási irányt mutatják. A
vonalkázott részek futóhomokkal borított sivatagi területek (erg)

Az Appalache-ek kifejlődésére vonatkozó vizsgálatoknak nem az a

legfontosabb felismerése, hogy azok hogyan keletkeztek, hanem inkább az,
hogy a folyamat során hogyan fejlődtek a kontinensek. A végső felhasadás
során Amerika bizonyos területet „lopott el” Európától és Afrikától, de még
többet adott hozzá Észak-Amerika keleti tengerpartjához a tengerparti
szigetláncok és a tengerfenék feltorlódása. Lehetségesnek látszik, hogy ez a
folyamat többszörösen ismétlődve, a Föld hatalmas időt felölelő
történetében nagymértékben hozzájárult lakóhelyünknek, a kontinentális
lemezeknek a kialakulásához.
17. Az egyetemesség keresése
Elhihető-e egyáltalán, hogy 7000 kilométer óceánfenék csúszott Észak-
Amerika nyugati szegélye alá? Vagy hogy azzal egyenlő mennyiség tűnt el
Ázsia csendes-óceáni partjai alatt? Vagy hogy egy valószínűleg akkora
óceán terült el Oroszország és Szibéria között, mint az Atlanti-óceán? Az
ilyen elgondolások próbára teszik bárkinek a szavahihetőségét.
Mindazonáltal ezek abból az erőfeszítésből alakultak ki, hogy a
kontinentális lemezek új elméletét a világ valamennyi hegy-rendszerére
alkalmazzák, még azokra is, amelyek messze bent fekszenek a szárazföldek
belsejében, mint az Urál vagy a Sziklás-hegység.

Az egyetemességnek ezeket a merész kísérleteit néhány geológus és

földtudomány-kutató végezte. Bird és Dewey, akik különösen az
Appalache-ek keletkezését igyekeztek így megmagyarázni, megkísérelték
ezt az elméletet más területekre és hegyláncokra is alkalmazni. Dan
McKenzie és Jason Morgan megpróbálta megmagyarázni, hogy milyen
szerepet játszottak a mozgó lemezek különböző típusú összeütközései.
Warren Hamilton az Egyesült Államok Földtani Kutató-szolgálatától az
elméletet az Andokra és az Urálra alkalmazta, és másokkal együtt az
Egyesült Államok nyugati részének hegyeibe és völgyeibe írt komplex
történetet kezdte feszegetni.

Első látásra minden csodálatosan egyszerűnek látszott: az Alpok és a

Himalája leszármaztatása a kontinenseknek kontinensekkel történt
összeütközéséből, avagy a két Amerika nyugati partját szegélyező,
párhuzamosan redőzött hegyeké vagy kordilleráké (parti lánchegység),
amelyek egy óceáni lemezt nyergeitek meg. Ha egy óceáni lemez egy másik
óceáni lemez alá bukik, akkor szigetív alakul ki, mint például az Aleut-
szigetek. De - mint ahogyan ez oly gyakran történik - egy eredetileg
egyszerűnek látszó tünemény közelebbről megvizsgálva sokkal
bonyolultabbnak tűnik. Míg az olyan folyóiratok, mint a Nature és a
Science, szórták a különféle javaslatokat a lemeztektonikának a földfelszín
valamennyi részére vonatkozó alkalmazhatóságát illetően, napvilágot láttak
arra emlékeztető írások is, hogy az elmélet egyetemleges
alkalmazása komoly nehézségeket támaszt - nehézségeket, amelyeket
számos földtudomány-kutató szerint végül is meg lehet majd oldani.

A legújabb kontinens-kontinens közötti összeütközés India és Ázsia között,

valamint Európa és a tőle délre fekvő lemezek (Afrikai- és Földközi-
tengeri-lemez) között történt. Mindkét területen még folyamatban van a
nyomás, hogy még magasabbra emelje a Himaláját és az Alpokat. Az
indiai-óceáni mélyfúrásokból úgy tűnik, hogy India 50 millió évvel ezelőtt
kezdte lökdösni az Ázsiai-lemezt, de a Himalája kiemelkedése sokkal
később történt - nagyobbrészt a legutóbbi 10 millió évben. Mivel az erózió
nem tudott lépést tartani a hegység kiemelkedésével, mély szakadékvölgyek
vágódtak a hegy testébe, és óriási mennyiségű üledék hordódon le az
alföldekre és az óceánba. A Gangesz és a Brahmaputra folyamok a Bengál-
öblöt üledékszőnyeggel borították be, amelynek vastagsága helyenként eléri
a 16 kilométert - a világon a legnagyobb legújabb kori ilyen lerakódás.
Valamivel vékonyabb szőnyeggel takarta be az indiai szubkontinens másik
részét az Indus folyam. Kína rizstermelő vidékein az allúvium zömét a
hegyekből lehordott és a Sárgafolyó, valamint a Jangce folyam által
elterített hordalék alkotja, előkészítve az utat az egyik legnagyobb és
legrégibb civilizáció számára.

A Himalája-fennsík most 4000 méterrel magasabban fekszik, mint a tőle

délre elterülő terület. (Helyesen Tibeti-fennsík.) „A Himalája bástyáját
szemlélve Dardzsiling üdülőhely felől - írta Dietz - a világ egyetlen
olyan sziklafalát láthatjuk, amelyik oly nagy, mint a kontinenseinket
körülvevő küszöbök.” Ennek az oka igen egyszerű. Valóban olyan
kontinentális küszöböt látunk, mint azok, amelyek máshol a tenger alá
vannak eltemetve. „Az indiai kontinentális lemez - írta - az Ázsiai-lemez
alá nyomulva 70 kilométer vastag dupla kontinenst hozott létre. A tényleges
kép azonban sokkal komplexebb kell legyen, mivel a kontinentális lemezek,
mint a plasztikus asztenoszférában, avagy a lágy alsó köpenyben úszó
merev litoszféradarabok több mint 1oo kilométer vastagok, és ha az egyik a
másik tetejére nyomulna, a keletkező hegységek valóban félelmetesek
lennének.”

Vannak, akik azt hiszik, hogy a kontinens-kontinens összeütközéskor

„egymásba fonódás” (ujjas összekulcsolódás) történik. A viszonylag
könnyű kőzetből álló, egymásba ütköző felső rétegek egymás közé
nyomulnak, mint két összekapcsolódó kéz ujjai, miközben egymásra
halmozódnak, összegyűrődnek, hogy egy széles hegységövet alkossanak.
Lent a mélyben azonban a két vetélkedő lemez közül az egyik „megadja
magát” és lefelé kényszerül a puha asztenoszférába, és egy része talán
meglágyulva felszívódik. Míg ez a folyamat egy szokatlanul széles
hegységövet hozhat létre, mint amilyen a Himalája és a mögötte fekvő
Tibeti-fennsík, addig az ilyen összeütközés elakadhat, és a lemezek
mozgásában alapvető változást kényszeríthet ki. (A 23. színes mellékleten
láthatók a Himalája összezsúfolt láncai, ahogyan azt az űrhajósok a Föld
körüli pályáról lefényképezték.)

Az a gondolat, hogy egy óceán létezhetett Oroszország és Szibéria között,

abból származott, hogy megmagyarázzák a két területet elválasztó Urál
hegység keletkezését, ami természetes határt alkot Európa és Ázsia között.
Nem sokkal azután, hogy Wegener előterjesztette elgondolását a
kontinentális sodródásról, Emile Argand és mások, akik úgy látták, hogy az
Alpok a Tethys-tenger összezsugorodása révén keletkeztek, előterjesztették
azt a nézetüket, hogy az Urál is így alakulhatott ki. Annak a lehetőségét,
hogy Oroszország és Szibéria valaha messze elkülönült egymástól, később
megerősítették a mágneses „kompaszok”, amik annak a két körzetnek
a 400-700 millió évvel ezelőtt keletkezett kőzeteibe fagytak bele. Ezek csak
akkor mutathattak azonos mágneses sarok felé, ha egymástól távol estek.
Ahogyan fokozatosan fiatalabb és fiatalabb kőzeteket tanulmányoztak, úgy
vált azok mágneses irányítottsága egyre megegyezőbbé egymással úgy,
mintha a szárazföldek lassan egymáshoz sodródtak volna. P. N.
Kropotkin szovjet tudós szerint ezek a megállapítások „arra utalnak, hogy a
szibériai és az orosz tektonikai platform az ősidő folyamán mintegy 3000
kilométerrel került közelebb egymáshoz. Ez alatt az időszak alatt zajlott le
az Urál, Nyugat-Szibéria és Kazahsztán gyűrt rendszereinek kialakulása.”

Warren Hamilton az Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálatától

részletes forgatókönyvet terjesztett elő erről a folyamatról, mely magában
foglalja a sarki óceán későbbi kinyílását és Alaszkának a kanadai
sarkvidéktől az óramutató járásával ellenkező irányú elforgását. A föld-
történeti óidő elején az Oroszország és Szibéria közötti óceán zsugorodni
kezdett. Fenekének szorosan az Európai-lemezhez tartozó része az orosz
partoktól meg nem határozott távolságban fekvő szigetív alá süllyedt.
Ahogyan ez a lemezt elnyelő folyamat folytatódott, úgy emelkedett
ki lassan a szigetív az Európai-lemez ellenében annak a vonalnak a mentén,
ahol most az Urál húzódik. Mivel a kontinens nem volt hajlandó a szigetív
alá süllyedni, a süllyedés iránya megfordult, ahogyan ez az „átperdülés”
fontos követelménye volt az Alpok keletkezésének is (lásd az 38. ábrát). Az
ív mögötti tengerfenék - azaz a szibériai oldal - kezdett süllyedni az ív és az
Európai-lemez alá, amelynek az ív nekinyomult. Ugyanakkor hasonló
folyamat játszódott le a szibériai szubkontinens pereme mentén, és amikor a
két lemez az óidő végén - úgy 200 millió évvel ezelőtt - összeütközött, a
szigetív anyagának zöme belegyűrődött az újonnan kialakuló hegységövbe.
Az óceánfenék elnyelésének ez a hosszú és összetett története egy
hegységsorozatot eredményezett, aminek a töredékei máig is fennmaradtak
a Tajmir-félszigeten és a Novaja Zemlján át az Urálig, ahol megtalálhatók
az ilyen varratokra jellemző ofiolitok. Azután a sorozat folytatódik az öreg
Szibériai-lemez peremén Kazahsztánig. Hamilton annak a lehetőségét is
feltételezte, hogy ez a hegységrendszer kiterjedt Grönlandon át a kanadai
sarkvidék szigetsoráig, mielőtt a frissen Észak-Amerikához kapcsolódott
Eurázsia újra elvált az Észak-amerikai-lemeztől, hogy helyet adjon az
Északi-Jeges-tengernek, és eltávolítsa Alaszkát a kanadai szigetvilágtól.

Feltételezve, hogy a Föld teljes felszíne változatlan maradt, és hogy a

kontinensek által elfoglalt terület aránya lassan növekedett, akkor, ha egy
olyan óceán, mint az Atlanti, összecsukódik, egy másik óceánnak kell
keletkeznie, hogy a szárazföldek és óceánok aránya megmaradjon.
Alekszandr V. Pejve, a Szovjet Tudományos Akadémia Földtani
Intézetének igazgatója szerint - ő volt az első a szovjet tudományos
intézetek tudósai közül, aki legalább részben elfogadta a lemeztektonikai
teóriát - az Oroszország és Szibéria közötti óceán (amelyik szerinte
méreteiben valamikor összehasonlítható volt az Atlanti-óceánnal)
zsugorodásával a Tethys-tenger arányosan növekedett. Pejve az Egyesült
Államokban tett legutóbbi látogatása alkalmával az Urál keletkezését az
Appalache-ekéhez hasonlította.

Ahogyan a labdarúgó-mérkőzés lefújásakor készült fénykép alapján szinte

lehetetlen rekonstruálni a mérkőzés lefolyását, ugyanúgy nehéz
visszapergetni a kontinensek összeütközéséhez vezető folyamatokat. Mivel
azonban hasonló folyamatok Földünkön jelenleg is zajlanak, ezek
figyelemmel kísérése következtetéseket tesz lehetővé a korábbi
eseményekre vonatkozólag. Ilyen folyamatok például az Aleut-szigetek
képződése vagy az olyan parti hegységek kialakulása, mint az Andok. Ezek
tanulmányozása fényt deríthet a régebbi hegységrendszerek keletkezésére.

Amint már korábban említettük, azt a vonalat, amely mentén egy óceáni
lemez megkezdi süllyedését, mélytengeri árok jelöli, a lemeznek a Föld
belsejébe vezető útját pedig a szárazföld vagy a szigetív alá húzódó lejtő,
amely mentén folyamatosan mélyebb és mélyebb fészkű
földrengések pattannak ki. Minél mélyebbre süllyed a lemez, annál nagyobb
nyomás és hőmérséklet befolyása alá kerül. Körülbelül 80 kilométer
mélységben a lemez bizonyos összetevői olvadni kezdenek, és mivel súlyuk
kisebb a környező kőzetek súlyánál, vulkánok alakjában a felszínre
törnek. A Japán-szigetív hosszában ez az öv kifejezett „frontot” alkot,
elsőrangú vulkánokkal jellemezve.

HONSÚ SZIGET
67. ábra. Hisashl Kunoaz 1950-es években fejtette ki azt a nézetét, hogy a
Japánban felszínre tört láva Összetételének rendszeres változása a Csendes-
óceántól távolodva azzal a mélységgel függ össze, amelyből az egyes
esetekben a láva feltört. William R. Dickinson és mások később kimutatták,
hogy ez a változás, amelyet a káliumtartatomnak a mélység arányában
való növekedése is jelez, más olyan területekre is jellemző, ahol a Föld egy-
egy merev felszíni lemeze egy másik alá bukik. A rajz Kunónak egy, a
Bulletin Volcanologique-ben 1959-ben megjelent cikkéből származik

A front jellegzetesen 100-250 kilométer távolságban fekszik az ároktól, a

leszálló lemez lejtőjének meredekségétől függően - ettől függ ugyanis, hogy
milyen távolság kell ahhoz, hogy elérje a 80 kilométeres mélységet.

A lemez mélyebbre süllyedésével - legalábbis bizonyos területeken - egyre

több káliumban gazdag alkotórész halmozódik fel a feltörő lávában.
Ennélfogva egy szigetív vulkánjaiból kiömlő láva káliumtartalma annál
nagyobb lesz, minél távolabb van a vulkán a mélytengeri ároktól. Ez több,
mint tudományos különlegesség. A láva káliumtartalmának növekedését
vizsgálva egy vulkáni zónán keresztül - például az Urálban vagy a Sierra
Nevadában - megállapítható, hogy milyen irányban süllyedt le a lemez,
amikor a hegység képződött. Ez sok mindent elmond arról, hogy a kérdéses
hegységek miért pont ott keletkeztek, ahol vannak, éppen ezért a módszert
mind William R. Dickinson (Stanford Egyetem), mind pedig Trevor
Hatherton (Új-Zéland) felhasználta a Sierrák, Hamilton pedig az Urál
elemzésében.

Egy másik kritikus folyamat, amely a lemezek lesüllyedéséhez kapcsolódik,

a nagy olvadt gránittömegek kialakulása. Ezek felfelé törnek, és a
földkéregben megrekedve lassan kihűlő gránittömzsöket: batolitokat
alkotnak. Az erózió révén később a felszínre kerülhetnek. Kiterjedésük
elérheti a több tízezer négyzetkilométert.

Ilyen gránitbenyomulások, ahogyan már korábban leírtuk, találhatók az

Alpokban, a Connecticut-völgy mentén és Észak-Amerika nyugati részének
nagyobb felszíni egységeiben. Bár a gránit a kontinensek legfontosabb
építőanyaga, eredetéről sok vita folyik végső megoldás nélkül. A
lemeztektonikai elmélet nem adta meg mindenre a feleletet, mégis
magyarázatot adott a batolitok előfordulásának körülményeire. Ott
fordulnak elő, ahol a lesüllyedő óceáni lemez nagy vastagságú
kőzettömegen hatolt át. Batolitok nem fordulnak elő a szigetívekben, csak
egészen kivételesen ott, ahol azok nagyon vastag, csaknem kontinentális
kéregdarabbá fejlődtek. A batolitokat széleskörűen a nagy magmatikus
intrúziók „gyökerének” tekintik, amelyek a kontinensperemek mentén
helyezkednek el. Egyre erőteljesebbé válik az a nézet, hogy ez a
tevékenység mozdítja elő a kontinensek növekedését, lehetővé téve, hogy
növeljék területüket a sodródások és összeütközések egymást követő
epizódjaiból.

A flis, láva és egyéb kőzetek kaotikus keverékét alkotó másik

„kontinentális” kőzetcsoport létrejöttét azelőtt ugyancsak nehéz volt
megmagyarázni. A mélytengeri árkokban és környékükön lezajló
folyamatok vizsgálata most ezt is lehetővé teszi. Ott, ahol egy óceáni lemez
leszáll az árkon át a köpenybe, a tetején ülő anyag egy részét lekaparja az
árok túlsó oldala. A tengerfenék tetejétől a talpáig terjedő kőzetekből álló
darabok (ofiolitok) ugyancsak letöredeznek, és mindez az anyag keveredik
a szigetekről vagy az árok mögötti szárazföldről származó üledékekkel és
vulkáni törmelékkel, melyek nagy részét a turbidites áramlások szállították
oda. Az eredmény - azután, hogy több ezer kilométer széles óceánfenék
„ürült le a lefolyón” - egy zavaros keverék az árok szárazföld felé eső
oldalán, ami később belekerül a kontinensnek kontinenssel történt
összeütközése vagy más lemezek közötti folyamatok miatt feltolult
hegységek anyagába. Ha megvizsgáljuk a valamely bulldózer által feltúrt
kődombot, akkor abban hó, fű, piszok, kavics és agyag zűrzavaros
keverékét találhatjuk. Ha nem tudnánk, hogy ez bulldózer műve, akkor
törhetnénk a fejünket, hogy miféle formáció. Ugyanúgy nagyon nehéz
megérteni a kaotikus tengerfenéki anyagfelhalmozásokat, ha nem
gondolunk rá, hogy ott egy árok egy egész óceáni lemezt nyelt el.
Ilyen típusú „keverék” kőzeteket (mélange) találunk az Észak-Olaszország
gerincét formáló Appenninekben, Kalifornia parti hegyvonulataiban,
Japánban, Új-Zélandban és a Csendes-óceán körüli egyéb helyeken.

A kérdések egész sora összpontosul az óceánmedencéket szegélyező

szigetívekre - különösen a Csendes-óceán nyugati medencéjében levőkre,
valamint a mögöttük fekvő beltengerekre, mint amilyen a Japán- és a
Filippínó-tenger. A szigetívek mögötti, tehát a szigetív és a szárazföld
között fekvő tengerfenék legfiatalabb része a szigetívhez legközelebb fekvő
szakasz. Annál idősebb a tengerfenék (és annál jobban csökkenő hőáramlás
jellemzi), minél közelebb esik a szárazföldhöz. Ez olyan, mintha a
szigetív lassan a tenger felé vándorolna új, sekély vízzel borított
tengerfeneket hagyva hátra. Arra is van bizonyíték, hogy ezeknek a
beltengereknek a feneke terjeszkedik ugyanannak a folyamatnak a
következtében.
Az ember csodálkozhat, mi lehet az oka annak, hogy míg egyes mélybe
süllyedő óceáni lemezek szigetívekkel kapcsolatosak, addig mások, mint
például Dél-Amerika nyugati partja, nem mutatják ezt a jelenséget. Mi az
oka annak, hogy a szigetívek, legalábbis jelenleg, általában az óceánok
nyugati felében jelennek meg? Tuzo Wilson és Kevin Burke 1972-ben
felvetette azt a gondolatot, hogy ahol egy kontinentális lemez viszonylag
helyhez kötött óceáni lemez felé közeledik vagy arra rányomul, ott egy
partközeli árok és kordillera keletkezik, úgy, mint Dél-Amerikában. De ha a
kontinentális lemez alá türemlő óceánfenék „a támadó” a Föld mélyebb
belsejéhez viszonyított mozgását figyelembe véve, akkor szigetív képződik.
Ez megmagyarázza - mondják-, miért veszik körül szigetívek három
oldalról a délkelet-ázsiai területet: a burmai-indonéziai szigetív, a fülöp-
szigeti ív és a tajvan-luzoni szigetív, amelyeket, úgy látszik, egy viszonylag
állandó helyzetű tömb alá süllyedő lemezek alakítottak ki.

Mások azt vetették föl, hogy a szigetívek előfordulását az óceánok nyugati

medencerészeiben az okozza, hogy a lemezek a Föld kelet felé történő
forgása következtében hajlamosak a nyugat felé történő sodródásra. Ismét
mások amellett kardoskodnak, hogy az ilyen szigetívek a szárazföldi és az
óceáni lemezek egymás felé mozgásának korai időszakában keletkeznek, és
később rátorlódnak a kontinensre, ahogyan azt elméletileg feltételezik az
Appalache-ek és az Urál esetében.

Amióta megszületett az óceánfenék terjeszkedésének elmélete, a Déli-

Andokat klasszikus példának tekintették arra, hogy mi történik, ha egy
kontinens rátolódik egy óceáni aljzatra. Ott, a chilei parttal párhuzamosan,
mélytengeri árok húzódik, azonkívül egy földrengési öv, amely mintegy 250
lejtéssel merül a kontinens alá; továbbá vulkánok, az ároktól 300
kilométerre húzódó vonal mentén ott, ahol a lesüllyedő lemez elég mélyre
került ahhoz, hogy lávát termeljen. De teljes, általánosan elfogadott elmélet
még nem született meg, hogy a lemezmozgás következtében hogyan
fejlődött ki az Andok hegylánca.

A Középső-Andokban, nevezetesen Peruban és Bolíviában két hegylánc fut

párhuzamosan a parttal. Az idősebb a szárazföld felőli vagy Keleti-
Kordillera. Az óidőben keletkezett, részben óceáni üledékből, mely - úgy
látszik - kelet felé tolódott - el a tengertől. A tengerparti oldalon vonul a
fiatalabb, középkori és harmadidőszaki Nyugati-Kordillera. A kettő között
fekszik a helyenként 15 kilométeres vastagságot is elérő
üledékfelhalmozódásból képződött Altiplano, ahol valaha az inkák
uralkodtak. A Nyugati-Kordillera két övből áll. A szárazföld felőlit
gyűrt, sekélytengeri eredetű (miogeoszinklinális) üledékes kőzetek alkotják.
A tenger felőli öv a mélytengeri árokban lerakódott és egyéb mélytengeri
üledékekből épült fel (eugeoszinklinális). A 9. színes melléklet szemlélteti a
látványt az Andok teljes szélességében.

Ugyanúgy, mint másutt a lesüllyedő lemezek felett, az Andok

hegyrendszere mentén is jelentős a vulkáni tevékenység. Az 5897 méter
magas Cotopaxi Ecuadorban a világ egyik legmagasabb működő vulkánja.
Az Andokkal kapcsolatos talányok egyike, hogy milyen módon húzódott a
vulkáni tevékenység kelet felé, a parttól eltávolodva. Ha egy lesüllyedő
óceáni lemez új anyagot táplálna a kontinensbe, annak nyugat felé történő
növekedését okozva, akkor várható lenne, hogy a vulkánok, az árok és a
folyamat egyéb jelei ugyancsak nyugat felé mozduljanak el. Ezzel
szemben a vulkáni tevékenység éppen az ellenkező irányba mozgott. David
E. James, a washingtoni Carnegie Intézettől, élete java részét az Andok
tanulmányozásának szentelte. Szerinte a kelet felé történő elmozdulásnak az
volt az oka, hogy a csendes-óceáni tömb (Nazca-lemez) sokáig elhúzódó
lesüllyedése miatt a köpeny felső része lehűlt. A lehűlés következtében az
alásüllyedő lemeznek mélyebbre kell hatolnia - és beljebb a szárazföld felé
hogy elérje a vulkanizmus megindulásához szükséges forróbb öveket.

Kiszámították, hogy Dél-Amerika viszonylagos nyugat felé történő

mozgása és a Nazca-lemeznek a parttól keleti irányban történő távolodása
következtében az óceáni lemez rendkívül gyorsan, tízévenként egy (vagy
több) méterrel süllyed a kontinens alá. Feltételezhetően már több ezer
kilométer tengerfenék tűnhetett el a kontinens alatt a lemezmozgás jelenlegi
fázisában. Ez nem csupán sok anyagot adott a kontinens csendes-óceáni
oldalához, de ott találhatók a legfiatalabb kőzetek is. Ezzel szemben Peru
déli oldalán, viszonylag közel a tengerparthoz és csupán 300 kilométerre a
feltételezések szerinti korábbi szárazföldi peremtől, kontinentális típusú
kőzetek találhatók. Korukat legalább 400 millió évre becsülik. James úgy
hiszi, hogy ezek egy kisebb kontinensdarabnak vagy félszigetnek a
maradványai, amelyek a tengerben voltak a parttól távolabb, és rátorlódtak
a partra.

Egy másik probléma, amelyet a kételkedők az óceánfenék-terjeszkedés

elméletének kezdeti vitái során felhoztak, az a tény, hogy a mélytengeri
árok fenekének üledékes rétegei számos esetben semmi jelét sem mutatják
annak a deformációnak, ami feltételezhető lenne, ha az árok óceán felőli
oldala olyan gyorsan süllyedne. A fenék alatti szondázás által elérhető
üledékek meglehetősen laposan fekvőknek látszanak. A magyarázat egy
része talán az lehet, hogy a tipikus szondázókészülék képtelen „meglátni” a
deformálódás finom szerkezetű bizonyítékát. Az is bebizonyosodott, hogy
az aktív mélytengeri árkok közelében a földrengések és turbidites
áramlások olyan gyors egymásutánban raknak le üledékes rétegeket, hogy
azok leárnyékolják a szubdukció (tengerfenék-elnyelés) határait. Például a
Közép-amerikai-árokban a rétegek leülepedésének radiokarbon módszerrel
meghatározott időtartam-vizsgálata olyan gyors ülepedési
hányadokat állapított meg, mint 1 méter 1000 évenként. Az Aleut-szigetív
közelében végzett fúrások kimutatták, hogy a jégkorszak alatt az ülepedési
hányad millió évenként 2400 métert tett ki. Mások úgy gondolják, hogy a
laza üledékrétegek a földrengések okozta rázkódás következtében terülnek
el laposan.

Bár Észak-Amerika nyugati részeinek hegységei feltételezhetően hasonló

folyamatok „gyermekei”, mint amelyek az Andokat hozták létre, mégis
kétségtelen különbségek is vannak, különösen az Egyesült Államokban. A
Horn-foktól, Dél-Amerika legdélibb csúcsától Alaszkáig a Csendes-óceán
felé néző hegyláncok és a vulkánok 500 kilométer széles, nagyjából
egyforma övet alkotnak. De az Egyesült Államokban ennek az övnek a
szélessége háromszorosára növekszik, és olyan furcsaságokat mutat, mint a
„medence és hegylánc tartomány”, amelyik a Colorado-fennsík és a Sierra
Nevada között fekszik. Ez több mint egy tucat, egymástól széles
teknőkkel elválasztott hegygerincsorozatból áll. (A 17. színes melléklet
ennek a területnek szatellitok által felvett fényképekből összerakott
mozaikképét szemlélteti.)

Azokat a kísérleteket, melyek célja a hegyek keletkezésének

megmagyarázása volt, nagymértékben segítették az új felfedezések és
műszaki eljárások, különösen a kőzetek keletkezési idejének meghatározása
radioaktív összetevőik vizsgálata révén. A nyugati part legkorábbi
kiemelkedése - jól dokumentálhatóan - a jura időszakban, a dinoszauruszok
virágkorában történt, amikor megkezdődött a gránitbatolitok kialakulása a
Sierra Nevada tengelye mentén. Dickinson a Stanford Egyetemen és Warren
Hamilton kimutatták, hogy ez az anyag egy meglehetősen meredeken (50°
körül) alábukó óceáni lemezből származott. Ez a lejtési szög jellemző a
szigetívekre, és Hamilton felfogása szerint a Sierrák északi része, valamint
a Klamath-hegység ennek a szigetívnek a nyugati partra torlódott
maradványait foglalja magában.

Ennek az időszaknak az elején, mintegy 170 millió éve hatalmas

kőzettömbök siklottak vagy lökődtek kelet felé a mai Montanán és
Wyomingon keresztül. A Glacier Nemzeti Parkban a Chief-hegy egy ilyen
letarolt kőzettömb maradványa. A Lewis-rátolódás mintegy 50 kilométert
nyomult kelet felé, de nem nagyon veheti fel a versenyt a Matterhornnal és
a nagy alpi takarók más maradványaival. Néhányan úgy gondolják, hogy a
mozgatóerő a takoni hegységképződéshez hasonlóan inkább lejtő menti
csúszás, mint nyugatról jövő nyomás lehetett.

Az Andokhoz hasonlóan a vulkáni tevékenység itt is kelet felé vándorolt.

Mintegy 80 millió évvel ezelőtt főleg Kaliforniára és Nevada nyugati
részére szorítkozott. Hetven-hetvenöt millió évvel ezelőtt Nevada északi-
középső részén és a Sziklás-hegység déli területétől keletre volt a
legaktívabb. Ebben az időben Észak-Amerika nyugati része alatt alapvető
változások következtek be, és a mai hegyi államok területe, különösen
Colorado, elkezdtek kiemelkedni a larámi hegységképződés során. A
korábban képződött kőzetek a Sziklás-hegység területén főleg tengeri
agyagpalák voltak. Most megkezdődött a szárazföldi homokkövek
képződése.

Egy későbbi fázis, mely sok fejtörést okoz azoknak, akik ezt a fejlődést
meg akarják magyarázni, az a Colorado-fennsík kiemelkedése; ez a „Négy
sarkot” (Four Comers) körülölelő terület, ahol Colorado, Utah, Arizona és
Új-Mexikó találkozik. Egy hatalmas felvonó padlójához hasonlóan ez a
fennsík csaknem 2 kilométer magasra emelkedett függőlegesen anélkül,
hogy ez megváltoztatta volna a platót felépítő üledékes kőzetek nagyjából
vízszintes helyzetét, ahogyan az nagyszerűen látható a feltárásokban.
Kiemelkedése közben a folyók mély szakadékokat vágtak kőtestébe,
létrehozva a világ egyik leglátványosabb természeti csodáját: a Colorado
Grand Canyont és mellékágait: a Glen- és Zion-kanyont, közöttük
számtalan sziklapiramissal és táblás sziklafennsíkkal. (A 19. színes
melléklet szemlélteti a terület 900 kilométer magasságból, egy űrállomás
által felvett fényképét.)

Közben a Sziklás-hegység középső része tovább növekedett. Azon a

területen, amelyet most Dél-Coloradóban az égbe törő San Juan-hegyek
foglalnak el, úgy 35 millió évvel ezelőtt hatalmas vulkáni kitörések voltak
folyamatban, kiterjedt andezittakarókkal borítva el a környéket. Az andezit
jellegzetesen az a vulkáni kőzetfajta, amelyik egy alábukó lemez mentén tör
a felszínre, mint például az Andokban (innen a név) és más, hasonló
övekben. Ezt követőleg, mintegy 30 millió évvel ezelőtt, a vulkáni
tevékenységben jelentős változás kezdődött el, a délen fekvő Nyugat-
Texasból kiindulva és északnyugat felé terjeszkedve. Az andezitet
bazaltláva-kitörések váltották fel, hasonlóan az olyan területekhez, ahol a
szárazföldi kéreg szétszakadt, mint az afrikai hasadékvölgyekben vagy a
Vörös-tenger partjai mentén.

Néhány millió év alatt ez a változás kiterjedt a Közép-Coloradót Dél-

Kaliforniával összekötő vonaltól délre eső terület zömére. Tízmillió évvel
ezelőtt ez a vonal északra húzódott, míg ki nem terjedt Délnyugat-Idahóra,
Közép-Nevadára és Közép-Kaliforniára. Ezt megelőzőleg a korábbi típusú
kitörések andezitlávával öntötték el Wyoming északnyugati és Montana
délnyugati részének hatalmas területeit. Az andezit összetétele feltűnően
hasonló a kamcsatkai és indonéziai vulkánokéhoz (mindkét terület alábukó
óceáni lemezek fölé emelkedik). Az ebből származó Absaroka vulkáni
terület a Yellowstone Nemzeti Parkban és környékén 24 000
négyzetkilométert fed be, de eredetileg valószínűleg kétszer ekkora lehetett.
A geológusok tizenhárom vulkáni kürtőrendszert találtak, amelyek ezeket a
nagy tűzhányókat táplálták. Bár a vulkáni maradványok hatalmas
kataklizmák képét idézik, mégis valószínű, hogy egyidejűleg csak néhány
vulkán működött, ahogyan ez a helyzet jelenleg is a Fülöp-szigeteken vagy
Indonéziában.
Amikor a földkéreg széthúzódása ezen a területen elkezdődött, és a feltörő
láva összetétele bazaltosra változott, az északi, északnyugati irányú
hasadékok ezrei képződtek, lávával árasztva el a tájat. Az Egyesült Államok
északnyugati részének nagyobb hányadát elborító
columbiai platóbazaltoknak hasonlítaniuk kellett a Hold „tengereihez” (lásd
a 68. ábrát). Ezeket a kitöréseket követően a Snake River (Kígyó-folyó)-
bazaltok egy Dél-Idahón keresztül kelet felé vándorló övét kezdtek
kialakítani, közeledve a Yellowstone körzethez, ahol a legújabb
kitörések zajlottak le. Ott a vulkáni utóműködés jelenségei a most is
működő gejzírek (forróvíz-szökőkutak) és a forróiszap-feltörések,

A hasadékokat felszakító és a lávaárakat előidéző feszültség a medence és

hegylánc tartományt is megnyújtotta dél felé úgy, hogy az ma kétszer olyan
széles, mint kezdetben volt. Az egymást követő észak-déli hegygerincek a
hasadékképződést kísérő vetődések és kitörések eredményei.

A Sziklás-hegység fejlődésének végső és bizonyos tekintetben

legfigyelemreméltóbb fázisa a legújabb fázis volt: az Egyesült Államok
egész középnyugati területének a kiemelkedése, hogy egy Kansastól
Yellowstone-ig felfutó rámpát alkosson. Mintegy 335 000
négyzetkilométernyi terület emelkedett ki 2 kilométer magasra. Ez arra
enged következtetni, hogy a terület alatt hatalmas magmatömeg
nyomulhatott a földkéreg alá, kiemelve azokat a szerény hegyláncokat,
amik a mai Sziklás-hegység elődei lehettek. A regionális kiemelkedésen
belül egyes tömbök még sokkal nagyobb mértékben feltolultak. Erre
nagyszerű példa a coloradói Front-hegyláncban fekvő Flatiron-hegység,
ahol függőlegesre állított üledékes rétegek hasábjai törnek ég felé, drámai
hátteret adva Boulder városának. A tömbök némelyike, mint például a
Grand Teton és a Centennial, úgy látszik, csak nem régen (az elmúlt 5
millió év folyamán) kezdett kiemelkedni, és még most is sokkal gyorsabban
emelkedik, mint a még mindig folytatódó regionális kiemelkedés évi
néhány milliméteres sebessége.

A Sziklás-hegység központi részének kiemelkedése eléggé lassú volt ahhoz,

hogy a több mint két tucat folyó megőrizze futását annak ellenére, hogy
kemény kőzetekbe kellett bevésniük ágyukat. Ezek gyorsabban vájták ki
medrüket a kiemelkedés sebességénél (bár más, erre képtelen folyók
kénytelenek voltak teljesen új utakat keresni). Az eredményt a
transzkontinentális utazók jól ismerik: nagyszerű sziklaszorosokat kell
harántolniuk, mint amilyen az Arkansas folyó Király-szorosa (Royal Gorge)
vagy a Gunnison Fekete-kanyonja (Black Canyon);

Időközben a kontinens nyugati pereme fokozatosan felvette mai formáját. A

Sierrák kifejlődése sok millió év alatt történt. A legutolsó kiemelkedési és
kibillenési fázis egy 700 kilométer hosszú meredek falat hozott létre a kelet
felé néző oldalon. A vulkáni tevékenység a Sierrák mentén fokozatosan
elhalt, először délen, azután lassanként észak felé haladva (ez a folyamat
most összefüggésbe hozható a területen lezajlott lemezmozgásokkal). A
Kaszkádok (Cascade), Észak-Kaliforniától Washingtonig a történelmi idők
folyamán törtek fel, de úgy látszik, pusztulásra voltak kárhoztatva néhány
szép megnyilvánulás után. Feltűnően egyenes vonalban álló
csúcsaik, ragyogó, hófedte kúpjaik a kaliforniai Lassen Peaktől észak felé a
Hoodig, Adamsig és Rainierig, eszünkbe idéznek más Csendes-óceán körüli
vulkánokat: a Fudzsi-jamát Japánban, és Shishaldint Alaszkában - mind
jellemző példája az alábukó lemez fölötti vulkánosságnak. Ezzel szemben a
kis Juan de Fuca-lemez, amelynek a Washington és Oregon alá történő
alábukása hozta létre a Kaszkádokat, úgy látszik, csaknem megrekedt.

A Parti-hegység kialakulása Kaliforniától Oregonig és Washingtonig

egészen világosan az Észak-amerikai-lemez és a tőle nyugatra fekvő óceáni
lemezek harcának az eredménye. Ezeknek a hegyeknek egyik jellegzetes
alkotórésze a Franciscan Mélange, ami nem egyéb, mint mélytengeri
anyagoknak és turbidites áramlási törmeléknek a kaotikus keveréke, ami
valószínűleg egy parti árok szárazföld felőli lejtőjén alakulhatott ki. Más
szakaszokon egyéb nyomai is maradtak a szárazföldi és óceáni lemezek
közötti háborúnak. Így például a San Francisco-öböl mögötti Hamilton
Range (Hamilton-hegyvonulat) Diablo-Mountjának (Ördög-hegy) Red
Mountain (Vörös-hegység) területén ofiolitok vannak, azok a tengerfenéki
törmelékek, amelyek jellemzők erre a harcvonalra. A Parti-hegység
szárazföldi oldalán húzódik a Kaliforniai Nagy Völgy (Great Valley of
California). Talpát homokkő, agyagpala és sziltkő alkotja, ami
valószínűleg viszonylag sekély vízben ülepedett le - tehát a szárazföldi
párkánynak megfelelő viszonyok között. Ezért többen a parti övet a
tengerből feltorlódott kontinentális lemez jellegzetes peremének tekintik,
aminek a Franciscan Mélange a mélyvízi része (eugeoszinklinális), a Great
Valley-lerakódások pedig a szárazföldi párkányról származó rész
(miogeoszinklinális).

A legzavarosabb azonban a korábbi földtörténeti fejlődés, mert kelet felé,

mélyen benyúlva a jelenlegi kontinensbe, úgy látszik, a parti sorozatnak egy
sokkal ősibb megismétlődése található. A hetvenes évek vége felé a
Nemzetközi Geodinamikai Terv (International Geodynamics Project)
részére készített prospektusában a Nemzeti Tudományos Akadémiának a
tervben való amerikai részvételért felelős bizottsága bizonyítékokat sorolt
fel arra vonatkozólag, hogy a szárazföld belsejében távolabb fekvő
hegységek a Parti-hegységhez nagyon hasonló módon keletkeztek:

Nagyon hasonló, de idősebb kőzetek vannak jelen a Sierra Nevadában kelet

felé, a Klamath-hegységben Észak-Kalifomiában és egy széles, ívelt övben,
amelyik a kelet-oregoni Kék-hegyektől (Blue Mountains) az Idaho-
batolitig, majd ismét nyugat felé a nemzetközi határ mentén a Vancouver-
sziget szomszédságáig, azután északra Brit Columbián át az alaszkai
hegyvonulatokig terjed. A nagy hegyekből álló öv régi mélytengeri
üledékeket, vulkáni kőzeteket és ultrabázisos kőzeteket tartalmaz. Ez a
jelenlegi szigetívekkel való hasonlóságra utal, emlékezetünkbe idézve
Kalifornia, Oregon és Washington parti vonulatának kőzeteit, amelyek
földtani kora visszanyúlik a földtörténeti óidőbe. Ezek az ősi történésekbe
és hegységképző mozgásokba vetett, félelmet keltő pillantások csak ahhoz
elégségesek, hogy a kritikus területek további földtani és geofizikai
kutatására ösztönözzenek.

Távolabb keleten, a Sziklás-hegység által jelenleg elfoglalt terület felé, a

szárazföld belsejébe nyúló kőzetek - sok közülük meredeken kibillentve és
magasan az ég felé nyomódva - egy sima, sekély tengerfenéken lezajló
lassú ülepedésről mesélnek. Ezek az üledékes rétegek nyugat
felé vastagodnak, a most távoli óceán felé, ugyanúgy, ahogyan az
Appalache üledékei kelet felé vastagodnak a most távoli Atlanti-óceán felé.
Feltételezhető tehát, hogy ezek az üledékek egy parti párkány jellegzetes
miogeoszinklinálisában ülepedtek le? Lehetséges, hogy a nyugati
part valaha Idahón, Utah-n és Arizonán át haladt?
A lemeztektonika elmélete szerint [mondja a Geodinamikai Terv
prospektusa] a miogeoszinklinális a kontinentális alapzatot és küszöböt
képviseli a paleozoikum és mezozoikum zömén keresztül, és
az eugeoszinklinális eredetű kőzetek mélytengeri környezetben, nyugat felé
rakódtak le; ezt követőleg mindkettőt az egymás felé tartó lemezek hozták
össze egymással az érintkezés övében. Az elmélet csábító és talán
alkalmazható, de jelenleg teljesen spekulatív.

Mindenesetre az bizonyos, hogy a nyugatot kialakító tényezők idővel

alapvetően megváltoztak. A vulkáni tevékenység természete is
megváltozott. A part menti helyzet eltolódott attól, ami a Dél-Amerika
partjai előttihez hasonló: egy mélytengeri árok parti hegyláncokkal, afelé,
amelyben az árok faláról legyalult törmelék fölhalmozódott, hogy szélesítse
a kontinenst. Ez egyben az a helyzet, amelyben a mélytengeri fenék a parti
övtől enyhén lejt a tenger belseje felé, nem pedig fordítva, mint az Atlanti-
óceánban, ahol a fenék az óceáni hátság felé emelkedik az óceán mindkét
oldalán.

A változások okainak felderítését a korábbi lemezmozgások időpontjainak

tisztázása nagymértékben előmozdította. Ezekről az óceánfenék
mágnesezettségi jellemvonásainak vizsgálata ad felvilágosítást. Bizonyos,
hogy a Csendes-óceán északkeleti medencéje olyan hátságtól
való szétterjedés révén keletkezett, amelynek északi része teljesen eltűnt
Észak-Amerika nyugati pereme alatt. Az Atlanti-óceánban a hátság a
medence középvonalában húzódik. A mágnesespólus-váltások időrendje jól
követhető a hátság középpontjából kiindulva szimmetrikus
leolvasási értékekkel, ahogyan távolodunk tőle nyugat, illetve kelet felé
(lásd a 22. színes mellékletet).

Észak-Amerika csendes-óceáni partjaival szemben a helyzet távolról sem

ilyen. Az alakzatnak csaknem az egész keleti fele hiányzik - ugyanúgy a
hátság nagyobb része is, amelyből a nyugati rész keletkezett. Mivel a széles
és keskeny övek időrendje (a mágneses polarizáció hosszabb és rövidebb
időszakait képviselve) azonosítható a földi mágneses tér történetének
ismeretében, ezért lehetséges a tengerfenék minden egyes mágnesesen
meghatározott sávjának a korát megállapítani. Ebből látható, hogy a közép-
kaliforniai part mentén fekvő tengerfenék az eltűnt hátságból 29 millió
évvel ezelőtt áramlott ki, és hogy a Dél-Kaliforniához legközelebb fekvő
tengerfenék a hátság mentén mintegy 16 millió éve képződött.

A lemeztektonikai elmélet első idejében felvetették azt az elgondolást, hogy

a hiányzó hátság - a Kelet-csendesóceáni-hátság északi folytatása - most a
Sierrák és a Sziklás-hegység közötti medence és hegylánc tartomány alatt
fekszik, ahol a hegyek még időszakos kiemelkedéseken esnek át a
földrengésekkel és forróvíz-feltörésekkel jellemzett medencékből. Amellett
kardoskodtak, hogy az ennek a vonalnak a mentén feltört anyag kelet felé
terjedt, hogy kiemelje a Szikláshegységet, a Sziklás-hegység-fennsíkot és a
Kansas felől a hegyi államok felé emelkedő nagy rámpát. A kontinenstől
nyugatra eső, növekvő mélységű óceáni medence az óceáni
hátságtól nyugat felé lejtő megfelelője lenne a keleti lejtőnek, csakhogy
ebben az esetben a hátság Észak-Amerika alatt rejtőzködne.

Miközben ma már általánosan elfogadják az óceánfenék leszármaztatását az

eltűnt hátságból, egy másik felfogás is előtérbe került arról, hogy mi történt
azzal a hátsággal. Ezt Dan McKenzie és Jason Morgan vetették fel „A
viszonylagos lemezmozgások geometriájáról, különös figyelemmel a
hármas kapcsolódásokra” című értekezésükben. Rámutattak, hogy a
lemezek találkozásának pontja hajlamos a migrálásra (elvándorlásra) attól
függően, hogy a lemezek viszonylagos mozgása egymás felé vagy
egymástól távolodva történt-e. Egyik példaként a kaliforniai Mendocino-
fok előtt fekvő jelenlegi csomópontot hozták fel.

Az ott találkozó három lemez az Észak-amerikai-lemez (ez magában

foglalja az Atlanti-óceán északnyugati medencéjét, és egész Észak-
Amerikát Kalifornia déli peremének és a Baja Californiának kivételével), a
Csendes-óceáni-lemez (ez a Csendes-óceán testének zöme) és a kis Juan de
Fuca-lemez, amely Oregon, Washington és Brit Columbia partja előtt
fészkelte be magát. Ez a Juan de Fuca-hátságot magában foglaló, rövid
hátságsorozatból szétterjedő új tengerfenék Oregon és Észak-Kalifornia
partjai előtt. Frederick Vine és Tuzo Wilson itt ismerte fel először, hogy a
hátságot szegélyező mágneses sávok alkalmasak a tengerfenék
terjeszkedésének bizonyítására.

McKenzie és Morgan a lemezmozgások itt térképezett mágneses időrendjét

használták fel lefolyásuk rekonstrukciójára - mintha egy mozifilmet
visszafelé pergettek volna. Ebből kitűnt, hogy a Juan de Fuca-lemez valaha
egy nagy óceáni lemez volt, amelyik teljesen eltűnt, feltételezhetően a
valaha a nyugati part előtt húzódó árkon keresztül. Ezt a lemezt gyakran
Farallon-lemeznek is hívják a San Francisco előtti hasonló nevű szigetek
után, holott ezek a szigetek a szárazföld darabjai, amelyeket a Csendes-
óceáni-lemez északnyugati sodródása vonszolt be a tengerbe.
69. ábra

A Csendes-óceán fenekét alkotó kőzetek mágnesezettségének vizsgálatából

következtetni lehet az Egyesült Államok nyugati részét kialakító
lemezmozgások történetére. A korai fázist a bal oldali felső rajz szemlélteti.
Ekkor a Farallon-lemez a part menti árkon át lesüllyedt. A lesüllyedő lemez
nagy lávakitöréseket okozott. Az Egyesült Államok denveri Földtani
Kutatószolgálatának geológusai a láva káliumtartalmának elemzéséből arra
a következtetésre jutottak, hogy a láva Kaliforniától Utah-ig haladva egyre
nagyobb mélységekből tört fel, amint ez egy leszálló lemez esetében
elvárható. Mindazonáltal tovább kelet felé ugyanez ismétlődik, mintha az
anyag egy másik alásüllyedő lemezből származna, ahogyan azt a jobb oldalt
alsó rajzon látható keresztmetszet mulatja. A pontok a felső térképen jelzett
A-B szelvény mentén talált kőzetek származási mélységét mutatják.
Amikor a Csendes-óceáni-lemez először ütközött az Amerikai-lemezzel
(jobb felső térkép), akkor a kitörésekből nagy mennyiségű andezit ömlött
ki. Ez egy lesüllyedő lemezre jellemző. Azután a helyzet megváltozott. Az
északnyugat felé mozgó Csendes-óceáni-lemez magával vonszolta és
megnyújtotta a nyugati területet, bazaltkitöréseket okozva, miként azt a bal
oldali alsó térkép mutatja. A fekete foltok a látható, a pontozott területek a
valószínű vulkáni területeket jelentik

Mintegy 30 millió évvel ezelőtt - McKenzie és Morgan rekonstrukciója

szerint - Észak-Amerika viszonylagos nyugati mozgása az Észak-amerikai-
lemezt érintkezésbe hozta a Csendes-óceáni- és a Farallon-lemezt elválasztó
hátsággal (ez az a hátság, amelynek déli része - mint már említettük - máig
is fennmaradt a Kelet-csendesóceáni-hátságban). Ez a találkozás a Farallon-
lemezt két részre osztotta, amelyek délkelet, illetve északnyugat felé
zsugorodtak, amint a Csendes-óceáni-lemez a nyugati part egyre nagyobb
részével találkozott. Ma az északnyugati töredék: a Juan de Fuca-lemez a
Mendocino-foktól északnyugatra fekszik, és ami ellenkező irányban
megmaradt a Farallon-lemezből, az két kis töredékből áll: a Rivera-lemez
Mexikó középső részével szemben és Cocos-lemez még távolabb lefelé a
part mentén.

A Csendes-óceáni-lemeznek az Észak-amerikai-lemez felé történő

közeledtével új helyzet alakult ki. Miközben a halálra ítélt Farallon-lemez
északkelet felé mozgott frontális harcot folytatva az Észak-amerikai-
lemezzel (amelyben a Farallon-lemez vesztésre állt, mivel a kontinens alá
kényszerült), a Csendes-óceáni-lemez északnyugat felé mozgott. Ezért
ahelyett, hogy a szárazföldi perem alá bukott volna, elsiklott mellette,
létrehozva a San Andreas-törésvonalat. Ez a San Andreas-törésvonal menti
siklás teszi Kaliforniát hírhedtté a földrengéseiről. (A törésvonal San
Franciscót a tenger felől szegélyezi.) (A San Andreas-törésvonal egyes
részei a San Francisco-öböl és Los Angeles szomszédságában jól láthatók a
13-15. színes mellékleten).

Jelenleg úgy látszik, hogy a lemezmozgásoknak ez a változása okozta

Észak-Amerika nyugati részének legújabb kialakulását. Különösen ennek a
számlájára írhatók a 30 millió évvel ezelőtt elkezdődött forradalmi
változások, amikor a Csendes-óceáni-lemez először lökte meg a partot, és
az érintkezési vonal fokozatosan terjeszkedett, végül is megállítva a
Farallon-lemeznek a kontinens alá történő benyomulását. Ez a folyamat
idézte elő a nyugati részen a vulkánosságot és hegységképződést.
Tanya Atwater, a Scripps Oceanográfiai Intézet fiatal, végzett, vállalkozó
szellemű növendéke egyike volt azoknak, akik a fogaskerekeknek ezt az
eltolódását elsőkként ismerték fel. Véleménye szerint a San Andreas-
törésvonal menti tevékenység a történetnek csupán egy része. A Csendes-
óceáni-lemeznek Észak-Amerika irányába történő elvonszolódása - nézete
szerint -eltorzította a Sziklás-hegységtől nyugatra fekvő egész területet,
tekintélyes mértékben ferdén megnyújtva a medence és hegylánc körzetet.
Ha az elvonszoló hatás már az érintkezés megtörténtétől folyamatban volt,
akkor jóval több mint 1000 kilométeres kiszorítást okozhatott -mondta.
Donald U. Wise 1963-ban publikált egy dolgozatot „Egy szörnyűséges
elmélet: az Észak-amerikai Kordillerák hegységszerkezeti alkata” címmel,
de Tanya Atwater szerint az elmélet egyáltalán nem volt „szörnyűséges”.
Wise továbbfejlesztette a tasmaniai Careynek egy korábbi elgondolását,
miszerint a sodródás magyarázata a Föld tágulása. Ezt az elgondolást mások
is továbbfejlesztették. Rámutattak, hogy ha Kaliforniát néhány száz
kilométerrel délkelet felé tolnák, a Sierrák egy vonalba esnének brit
columbiai megfelelőikkel, holott most nyugat felé vannak eltolódva. Ebből
arra következtettek, hogy a Sierrák kialakulása óta Kalifornia északnyugatra
csúszott. Bár kifejezetten ismert, hogy az állam parti szegélye San
Franciscótól délre egy ilyenfajta siklás állapotában van, az elmélet szerint
az egész partvidéken további mozgás történt, aminek a következménye a
medence és hegylánc öv eltorzulása.

Az elgondolást alátámasztja az a tény, hogy a jelek szerint a Csendes-

óceáni-lemez az Észak-amerikai-lemezhez viszonyítva évi 6 centimétert
mozog, de ebből a San Andreas-törésvonal mentén csak 1 centiméter
észlelhető.

70. ábra. Mivel Kalifornia parti hegyláncai eltolódtak az északi láncokhoz

viszonyítva, azért azt gondolták, hogy a déli terület távolabb, délkeleten
alakult ki, egy vonalban az északi hegyláncokkal, és azután elvonszolódott
északnyugat felé. A fekete foltok a nyugati hegyek nagyobb batolitjait
jelölik

Délkelet-Alaszka földtani viszonyai szintén arra utalnak, hogy az amerikai

tájak egyes részei jelentős távolságokra „utaztak”. Alaszkában az idős
kontinentális kőzetek (még ordoviciumi korúak is) a fiatalabb óceáni
formációktól a tenger felé fekszenek. Úgy tűnik, hogy ezek a kontinentális
kőzetek nincsenek kapcsolatban a terület regionális földtanával, és - a
Geodinamikai Terv prospektusa szerint - „talán hosszú távolságokra
szállítódtak (kilométerek ezreire)”.

Tanya Atwater nem csupán „csábítónak” találta azt a gondolatot, hogy a

nyugati part elcsúszása a „széles, puha határ” mentén történik, hanem azt is
észrevette, hogy a hátságnak követelményként tekintett eltűnése, miután az
árokhoz érkezett, nagyon jól összeegyeztethető az óceánfenék-terjeszkedés
egyre népszerűbbé váló elméletével. E szerint a hátságok eredetileg
egyszerűen két, egymástól széthúzott lemez közötti repedések, nem pedig
olyan övek, ahol a köpeny mélyéből feltörő anyag szétnyomja a lemezeket,
ahogyan azt eredetileg gondolták. (A „hátság" kifejezést az angol
szövegben általános „gerinc" helyett azért használjuk, mivel a repedésen át
feltörő kőzetanyag enyhén lejtő, széles, lapos hátságokat képez. Gerincek
semmiképpen sincsenek az óceánfenéken az ilyen helyeken, legfeljebb
árkos beszakadások, amikről a korábbi fejezetekben már szó esett.) Ha egy
hátság egy mélyen gyökerező hajtóerő megnyilvánulása lenne, akkor nem
tűnne el olyan készségesen - gondolták.

A lemezalábukás mechanizmusával szemben a nyugati államok területének

kialakításában szerepet játszó erők fokozatosan az elvonszolás, szétnyújtás
felé tolódtak el. Ez magyarázatot adott a területen délről észak felé
végigsöprő, 30 millió évvel ezelőtt elkezdődött
vulkanizmus megváltozására is. Ezt három kutató ismerte fel az Egyesült
Államok Földtani Kutatószolgálatának denveri központjából: Peter W.
Lipman, Harold J. Prostka és Robert L. Christiansen. Nézetük szerint ez
akkor kezdődött, amikor a Csendes-óceáni-lemez először érintette Észak-
Amerika nyugati szegélyét - talán Dél-Kalifomiában-, megállásra
kényszerítve azon a szakaszon a Farallon-lemez behatolását a kontinens alá.
Ezzel befejeződött az alábukó lemez által előidézett andezitláva-ömlés.
Ahogyan a Csendes-óceáni-lemez egyre inkább nekiütközött a
kontinensnek, úgy terjedt ez a hatás is tovább észak felé az eredeti
érintkezés helyétől (és talán délkelet felé, Mexikóba is). Ezáltal a nyomás a
Farallon-lemez felől megszűnt, és helyette az északnyugat felé mozgó
Csendes-óceáni-lemez vonszoló hatása érvényesült, a parton új erők
közreműködését váltva ki. A szétfeszülő kontinentális kéreg alól bazaltláva
tört fel, ami északnyugat felé terjedve létrehozta a medence és hegylánc
tartományt, valamint a Columbia-platót.

Tanya Atwater, McKenzie és Morgan erőfeszítéseit követve, hogy az

Észak-Amerika nyugati partjai előtti tengerfenék „mágneses üzeneteit”
elolvassák, Roger L. Larson és Walter C. Pitman III. a Lamont-Doherty
Geológiai Obszervatóriumból, valamint Clement G. Chase a
minnesotai egyetemről találtak valamit, amiről úgy gondolták, hogy az a
Csendes-óceán történetének egy még idősebb feljegyzése. A Csendes-óceán
nyugati medencéjének mágneses térképén egy hasonló „üzenetet” fedeztek
fel, azaz keskeny és széles mágneses anomáliák sorozatát, belevésődve
az óceán különböző részeinek fenekébe. Úgy látszott, hogy az „üzenet” egy
olyan ősi mágneses időrendet képvisel, amely a mágnesespólus-váltások
ismert történetén túl a múlt ködébe vesző kronológiát ad meg.

E sorozatok egyike a Japántól északkeletre fekvő Kuril-szigetekkel

párhuzamosan feküdt. Valószínűleg olyan hátságból való szétterülés idézte
elő, amely már régen eltűnt a Kuril-árokban. Egy másik helyen, a Csendes-
óceán déli részében fekvő Phoenix-szigetek közelében kelet-nyugati
mágneses övek sorozatát találták. Ezt valószínűleg egy délen fekvő hátság
hozta létre. A harmadik a Hawaii-lánctól nyugatra feküdt, északnyugat-
délkelet irányban húzódva, és úgy látszott, hogy olyan tengerfeneket
képvisel, amelyik hosszú utat tett meg a Csendes-óceán nagy részén
keresztül, egy olyan hátságtól, mely most részben eltűnt Észak-
Amerika partjai mentén.

Mindezek az alakzatok a mágnesespólus-váltások azonos időrendjét

rögzítették, de koruk bizonytalan volt, amíg nem hasonlították őket össze
Peter R. Vogt és munkatársainak az adataival, amelyeket az Atlanti-
óceánról készült tanulmányukban publikáltak. Az adatokat a
Haditengerészet USNS George D. Keathley nevű hajója gyűjtötte 1967-
1968-ban. A hajó 39 keletnyugati irányú, egymástól 30 kilométer
távolságban kijelölt mérési vonal mentén végzett megfigyeléseket egy 1,5
millió négyzetkilométer nagyságú területen a Bermudák és az amerikai
szárazföldi párkány között. A legfontosabb felfedezés jól meghatározott
észak-déli irányú mágneses övek sorozata volt, mintegy 300 kilométer
teljes szélességben. A Glomar Challenger által itt fúrt kőzetmagokon
végzett kormeghatározás szerint a tengerészet tudósai korukat a 115-155
millió évek közötti időre tették, és a képződményt hajójuk neve után
Keathley-sorozatnak nevezték el.

Larson és két munkatársa a Keathley-sorozat pólusváltásainak alakzatát

összehasonlította a fent leírt három másik területtel, és úgy találta, hogy
ezek jól egyeztethetők. Ezáltal sikerült az ősi mágneses kronológiát az
ismerthez kapcsolni. A Glomar Challenger egy lyukat fúrt a Phoenix-
szigetek közelében, hogy meghatározhassák az egyik mágneses sáv pontos
korát. Ennek a rendkívül kiszélesített időrendnek a felhasználásával a
három tudós visszapergette a Csendes-óceán történetét keletkezésének
legkorábbi időszakáig.
Arra a következtetésre jutottak, hogy a Csendes-óceán fenekének
létrehozásában legalább öt hátság működött közre, amelyek két hármas
csomópontban találkoztak. Közülük egy kivételével valamennyi régen
eltűnt azóta ennek a nagy óceánnak a területén elhelyezkedő
árkok valamelyikében. A máig is fennmaradt hátság a Kelet-csendesóceáni-
hátság, valamint ennek szemmel látható folytatása Oregon, Washington és
Brit Columbia partjai előtt. Ha kiszámítjuk, mennyi tengerfenéknek kellett
eltűnnie azokon az árkokon keresztül, hogy mindez a mozgás lehetségessé
váljék, akkor a következő eredményre jutunk: Észak-Amerika alatt eltűnt
legalább 7000 kilométer; Ázsia alatt 7000-8000 kilométer és Dél-Amerika-
Nyugat-Antarktisz alatt 5000 kilométer.

A csoport által levezetett mágneses időrend egyik érdekessége, hogy a 85-

115 millió évvel ezelőtti időszak alatt hosszú, töretlen, normális mágneses
polaritás alakult ki. Ugyanakkor világszerte növekedett a tengerfenék
terjeszkedési sebessége, a mainak két-háromszorosára. Mivel az
óceánfenéken rögzített mágneses időrend az óceánok minden részében
hasonlónak látszik, ezért ha a terjeszkedés sebességében időszakos
változások következtek be, akkor ezek feltételezhetően globálisak voltak, és
csak úgy igazolhatók, ha néhány anomáliából minták
vehetők időmeghatározás céljára. Mélytengeri fúrások a nagyon öreg
területeknek csak néhány szakaszáról készültek, és így a következtetéseken
alapuló nekilendülést még meg kell majd erősíteni. Egyelőre úgy gondolják,
hogy a tengerfenék-terjeszkedés maximuma a kréta időszakban volt, amikor
a tengerszint sokat emelkedett és nagy szárazföldi területek kerültek víz alá,
talán azért, mivel a meggyorsult tengerfenék-terjeszkedés következtében a
tengermedencék sekélyebbé váltak.

Larson számos Csendes-óceán körüli batolitintrúziót ugyancsak ennek az

elméleti nekilendülésnek tulajdonít, valamint az ebből következő
óceánfenék-szubdukciónak a kontinensek és a szigetívek alá. Mindenesetre
általánosan elfogadott az a nézet, hogy a batolitok - amelyek az Észak-
Amerika nyugati részén feltárt gránitok zömét alkotják - az alábukó óceáni
lemezek származékai. Gyakorlatilag Brit Columbiának az egész parti
övezete batolit, amelyet intrúziók sorozata alakított ki 60-70 millió évvel
ezelőtt. Egy másik Idaho állam nagy részét alkotja, és közel hozzá fekszik a
Boulder-batolit, aminek a Nyugat-Montanába behatoló ága kapcsolatos
az Egyesült Államok egyik legjelentősebb rézelőfordulásával Butte
közelében (lásd a 68. ábrát).

Míg a parti vonulatok és a Sierrák egyértelműen a kontinens alá süllyedő

óceáni lemeznek köszönhetik keletkezésüket, addig a Sziklás-hegység
esetében egészen más a helyzet. Ez messze bent a szárazföldön húzódik,
távol a parttól, ahol feltehetően az óceáni lemez lesüllyedt. A montanai és
wyomingi Absaroka vulkáni mezőben 50 millió évvel ezelőtt feltört láva
vegyileg hasonló az Indonéziában feltört lávához, amely 300 kilométer
távolságban ömlött a felszínre attól a helytől, ahol a kitöréseket előidéző
lemez elkezd a föld mélyébe bukni. Az Absaroka-mező négyszer távolabb
esik a jelenlegi szárazföldi peremtől. A coloradói San Juan-
hegyek vulkánjai pedig még távolabb vannak a tengertől. Mindezeken
túlmenően a Sziklás-hegység - északi része kivételével - elsősorban
függőleges kiemelkedés terméke, nem pedig a tenger felől jött gyűrődésé.

Három tudós a Földtani Kutatószolgálattól: Lipman, Prostka és Christiansen

igen ambiciózus erőfeszítéseket tett, hogy mindezt megmagyarázza a
lemeztektonikai elmélet tükrében. Erre a célra megvizsgálták azoknak a
kitöréseknek a korát és láváik vegyi összetételét, amelyek közreműködtek
az egész terület felépítésében a Csendes-óceántól a Sziklás-hegység keleti
határáig. Eredményeiket a londoni Királyi Természettudományos Akadémia
1970 novemberében tartott ülésén közölték.

Nézetük szerint az Észak-Amerika nyugati részét jelentős mértékben

kialakító vulkáni tevékenység 70-80 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor
Észak-Amerika rátolulása a csendesóceáni fenékre (azaz a Farallon-
lemezre) „különösen felgyorsult”. (Ez akkor volt, amikor az atlanti
medence szétnyílása teljes erővel megindult.) Annak megmagyarázását,
hogy hogyan lehetséges ennek a vulkáni tevékenységnek olyan messze a
szárazföld belsejébe való behatolása, mint Nyugat-Texas, a felszínre tört
vulkáni kőzetek káliumtartalmának elemzéséből vezették le. A denveri
kutatócsoport feltételezte, hogy nyugaton is, mint bárhol másutt, a kálium-
szilikát viszony arányos azzal a mélységgel, amelybe az alásüllyedő
óceánfenék-kőzet kerül és amelyből a feltörő vulkáni kőzet származik.

Vizsgálataikból arra az eredményre jutottak, hogy azok a kőzettömbök,

amelyekből a Partihegységben a vulkáni anyag származik, mintegy 1oo
kilométer mélyre süllyedtek. Távolabb a szárazföld felé, a Sierrák alatt a
kőzettömbök 200 kilométerre süllyedtek a felszín alá, és távolabb kelet felé,
a Nevada-Utah közötti határon már 300 kilométer mélyre merültek. Ez
megfelelt annak az elgondolásnak, hogy egy alábukó lemez annál
mélyebbre kerül, minél beljebb hatol a szárazföld belseje felé. De akkor
váratlan dologra bukkantak. A terület keleti vidékének kőzetei egy
viszonylag sekély lemezből származóknak látszottak (holott közel 200
kilométerre számított mélységük valószínűleg már a lágy asztenoszférába
esett). Onnan kelet felé a Szikláshegység Front-hegyláncáig a mélység
ismét rendszeresen nőtt (lásd a diagramot a 69. ábrán).

Ebből azt következtették, hogy két lefelé lejtő lemez okozta a kitöréseket,
sőt magának a Sziklás-hegységnek a kiemelkedését is. De hogyan képes a
szubdukció két ilyen lemezt létrehozni? Az egyik magyarázat szerint, ahol
egy rátolódó lemez, mint például Észak-Amerika, a Föld belsejének
mélyéhez viszonyítva viszonylag gyors mozgásban van, míg az alásüllyedő
lemez lassan mozog, ott a lesüllyedő kőzettömb, miközben a 700 kilométer
körüli mélységbe vagy még mélyebbre kerül, „beüti a lábujját”, azaz
beágyazódik a „helyben maradó” köpenyanyagba a lágy asztenoszféra alatt.
A rátolódó lemez végül is letöri a kőzettömb beágyazott részét, és az
óceáni lemezt egy másik úton át történő lesüllyedésre készteti.

Ilyen módon a Farallon-lemez kezdődő alábukása az Észak-amerikai-lemez

alatt megtörhetett, miközben az utóbbi folytatta nyugat felé nyomulását.
Ezáltal a letörött tömb a hátország alá került; a felszínhez legközelebbi éle a
utah-i Nagy-Sóstó-sivataggal szemben fekvő Wasatch-hegység, amelyik
tovább húzódik dél felé a Colorado-fennsík nyugati pereme mentén. A
Wasatch-hegység még ma is nyugtalan, valószínűleg a medence és hegylánc
régiót létrehozó feszültség következtében. A hegység talpánál frissen
felszínre került kőzetek sora jelzi, hogy nem sokkal a Brigham Young
vezette mormonoknak a völgyben történt letelepedése előtt a hegység
néhány erős földrengés következtében 10 métert emelkedett. Tovább
északra, ahol a hegységfront átterjeszkedik Montanába, az 1959. évi
Hebgen-tavi földrengés 6 méter magasságig terjedő sziklafalat hozott létre.
71. ábra. Jellegzetes vetődések az USA nyugati részén

Ahol egy óceáni lemez megkezdi alábukását például egy part menti árkon
keresztül, ott a Föld belsejéből fölfelé irányuló hőáramlás csökkenésre
hajlamos, mivel ez a kéreglemez leghidegebb része. Megfigyelték, hogy
gyenge hőáramlási övek vannak mindazokon a részeken, ahol a Farallon-
lemez e két tömbje legközelebb van a felszínhez. A vulkáni tevékenység és
a Sziklás-hegység kiemelkedése ezek után megmagyarázható lenne azzal,
hogy a két tömb átveszi az őket körülvevő felső földköpeny anyagának
nagy hőmérsékletét, és miközben terjeszkednek a terület alatt, azt
fokozatosan felfűtik.

A két tömb lejtése a káliumvizsgálatok alapján viszonylag kicsinek: 15-20°-

nak bizonyult.

Ez a szigetívek alatt általában meredekebb szokott lenni (45° sőt több), de -

ahogyan korábban megjegyeztük - Dél-Amerika alatt csak 15-30°. A három
geológus rámutatott, hogy ha a medence és hegylánc tartomány eredeti
szélességén túl további 100 kilométerrel széthúzódott - ahogyan Tanya
Atwater és mások állították akkor a széthúzódás következtében a
tömbök lejtése kisebbnek látszik a ténylegesnél. Az így „kiigazított” dőlés,
szerintük, 20-25° lenne. Mivel a nyugat felé előrenyomuló merev
litoszféralemez alatti tömb lesüllyedt a lágy asztenoszférába és ezáltal
„lekapcsolódott” a fölötte mozgó lemezről, azért a mélyen fekvő
tömeg nem okozhatott vízszintes áttolódásokat az általa létrehozott
hegységben.

A medence és hegylánc régió megnyújtását előidéző erők ma is működnek,

és nem csupán a San Andreas-törésvonal mentén, hanem távolabb kelet felé
is - így például a kevésbé ismert Walker-törésvonal hosszában (részben a
Walker-folyó mentén húzódik). Ez az alakzat Las Vegas szomszédságától
északnyugatra teljed, és számos földrengés, hasadékképződés forrása
volt. Itt is, akárcsak a San Andreas-törésvonal esetében, a nyugati oldal
északnyugat felé siklik a keleti oldalhoz viszonyítva. Nem messze innen
olyan heves földrengések pattantak ki, amelyek pusztítóbbak (és
ismertebbek) lehettek volna, ha sűrűbben lakott területen zajlottak volna
le. Nyugat-Nevadában három ilyen földrengés volt: a cédrus-hegységi
(Cedar Mountain) földrengés 1932-ben és a Dixie-völgyi, valamint a
Fairview Peak-i 1954-ben.

Mindez a tevékenység - többé-kevésbé - a terület északnyugat-délkelet

irányú nyúlásával és „elcsavarodásával” függ össze. Még az a kis méretű,
helyi vetődéssorozat is, amit a nevadai föld alatti nukleáris robbantások
idéztek elő, ilyen értelmű mozgás eredménye. Hasonló mozgás szakította el
Baja Californiát is (úgy 4 millió éve) a mexikói parttól, és tolta át 260
kilométerre jelenlegi helyzetébe.

A „sebességváltás” 30 millió éve kezdődött, amikor a Farallon-lemez eltűnt

Dél-Kalifornia partjai mentén, továbbá előidézte a Los Angeles-medence
lesüllyedését, és kevesebb mint 20 millió évvel ezelőtt bazaltkitörések
hosszú sorozata elkezdte a közeli Csatorna-szigetek felépítését. A
tevékenység továbbterjedése a part mentén létrehozta a San Francisco-
öbölre tekintő Berkeley-dombokat az 5-15 millió év közötti időszakban,
valamint a Sonoma vulkánmezőt, amely ez idő szerint az egyetlen hely az
Egyesült Államokban, ahol természetes gőzből kereskedelmi értékű
villanyáramot állítanak elő.

Manapság a földrengések, amelyek felhívták Vine és Wilson figyelmét a

Juan de Fuca-hátságra mint a tengerfenék-terjeszkedés lehetséges forrására,
csupán utóműködési jelenségek. Ahol a Juan de Fuca-hátság által életre
hívott lemez a part alá bukik Észak-Kalifornia és Brit Columbia között, a
partközeli árkot üledékes kőzetek töltik ki, és csak kevés földrengés
fordul elő ennek a lemeznek leszálló lejtőjén a part alatt. Ezek a jelek
mutatnak arra, hogy a lemez megrekedt, és hogy az alábukásával
kapcsolatos vulkáni tevékenység a Kaszkádokban valószínűleg teljesen el
fog halni.

Vajon elhihetjük-e a denveri csoportnak, hogy a nyugati lánchegységöv két

óceáni tömb fölött alakult ki, amelyek közül az egyik olyan messze bent
van a szárazföld belsejében, mint a Szikláshegység? Vagy talán inkább
elfogadható az a magyarázat, hogy a hegység azért emelkedett ki, mivel egy
óceáni lemez nagyon lapos szög alatt a kontinens alá nyomul, és ezért jutott
a tengertől messze be a szárazföld alá? Vagy talán a kontinens nyugati
pereme valamikor a Szikláshegység és a Sierrák között húzódott? Ezeknek
az elgondolásoknak a sokfélesége figyelmeztet bennünket arra, hogy azok
az erőfeszítések, amelyek Földünk hegységképződéseinek megértését a
lemezmozgások révén igyekeznek megvilágítani, még csecsemőkorukat
élik. Bizonyára még sok revízió fogja módosítani az előző oldalakon
elmondott földtani fejlődéstörténetet. Mindamellett az életünk színterét: a
kontinensek és szigetek tájait kialakító folyamatok olyan hatalmasak, hogy
még egy ilyen előzetes áttekintés is félelmetes és ámulatkeltő. Az
amerikaiak számára különösen furának tűnhet, hogy a világ hegyvonulatai
közül egyetlenegynek sem olyan nehéz megmagyarázni az eredetét, mint a
Sziklás-hegységnek.
18. Földrengések: előrejelzés vagy
megelőzés
Az emberiség történelmének folyamán egy nagy földrengés a
legrettenetesebb és előre nem jelezhető természeti jelenség volt. Még a
kezdetleges ember is meg tudta állapítani bizonyos jelekből a vihar
közeledtét, de a talpunk alatt szilárdnak hitt föld váratlan megmozdulása
olyan félelmet keltett, amihez semmi más sem volt hasonlítható. Ezt a
borzalmat jól ismerték azok, akik a bibliai időkben a Holt-tenger-Jordán-
völgy törésvonalának a hátán éltek, és a zsoltárok szerzője szerint a hit
legerősebb bizonyítéka az volt, ha valaki egy ilyen katasztrófa esetén is
szilárd tudott maradni. „Ezért mi nem félünk - írta -, bár a föld eltűnik és a
hegyeket elnyeli a tenger, aminek őrjöngő vizei zavarosak és hullámaitól a
hegyek rázkódnak.”

Mivel a földrengések minden előzetes figyelmeztetés nélkül pattantak ki,

gyakran az istenség haragjának tulajdonították őket. Némely esetben az
áldozatok száma elrettentő volt. A kínai Kanszu tartományban 1556-ban
rettenetes földrengés döntötte romba a házakat és a lakosság löszbe vájt
barlangjait. Egy kimutatás 820 000 halottat sorol fel név szerint. Senki sem
tudja, hogy mennyivel többen pusztultak el. Mindenszentek napján 1755-
ben Lisszabon lakossága éppen istentiszteleten volt, amikor a földrengés
miatt rájuk szakadt a székesegyház és a többi templom. A földrengés és az
azt követő szökőár következtében a becslések szerint 60 000 ember pusztult
el. Ez adta Jean Jacques Rousseau-nak az ötletet, hogy kinyilvánítsa,
miszerint az ilyen katasztrófa az emberiség „civilizáltságának” az ára. Ha
még mindig a szabad ég alatt élnénk - mondta akkor nem kellene félnünk a
földrengésektől. Ezt az állásfoglalást szatirizálja Voltaire híres beszámolója
a lisszaboni földrengésről a Camdide-ban.

Rousseau biztatása ellenére a városok növekedtek, és 1923-ban a Tokió-

Jokohama terület lakossága már 2 millióra rúgott. Abban az évben
szeptember elsején a földrengés hivatalos számadatok szerint 99 331 embert
ölt meg. Közülük 38 000 Tokió egyik nagy terén keresett menedéket, de
elpusztította őket a földrengést követő tűzvihar, előre jelezve a második
világháború nagy bombázásainak és az atombombának a rémségét. (A
földrengés egyik legnagyobb veszélye, hogy az időben ki nem oltott tüzek,
eltörött, le nem zárt gázvezetékek tűzvészt okoznak. A tűztől felforrósodott
levegő viharsebesen tör fölfelé, és helyére orkánszerűen tör be minden
oldalról a hidegebb levegő, tovább szítva a tüzet.)

Khait egy 12 000 lakosú kisváros szovjet Közép-Ázsiában, Taskenttől délre,

a Pamír-hegység egyik hosszú, vad völgyének a lábánál. A lakosság 1949-
ben földrengést észlelt, és látta, hogy a völgy felső, meredek szakaszán
földcsuszamlás következtében egy friss szakadás keletkezett. A
földrengések olyan gyakoriak ezen a vidéken, hogy a lakosság nem sokat
törődött vele, és észre sem vette, hogy a földcsuszamlás eltorlaszolta a
völgyet, és az így keletkezett gát mögött rohamosan duzzad a folyó vize.
Néhány nap múlva a gát átszakadt, és a másodpercenként 100 méter (360
km/óra) sebességgel alázúduló áradat néhány perc alatt 30 méter vastag
iszap- és kőtörmelékkel borította el a városkát. Senki sem menekült meg.
Nagyjából hasonló eseménysorozat törölte el a Föld színéről 1970-ben
Yungayt a „perui Svájc”-ban. A földrengés és az iszapáradat 70 000 életet
oltott ki, Yungay lakosságának csaknem a felét. Ez volt a nyugati féltekén a
legnagyobb ilyenfajta katasztrófa.

72. ábra.

Repülőgépen elhelyezett oldalfelderítő radar készítette ezt a képet a

Csendes-óceán partja mentén. A felvétel sokkal részletesebb képet ad a San
Franciscótól délre húzódó területről, mint egy közönséges légi fénykép. Jól
szembetűnik a San Andreas törésvonal (ahogyan azt a tértékelő rajz is
mutatja a felső képen), a San Francisco Nemzetközi Repülőtér és a Stanford
részecskegyorsító pályája. San Francisco városa a fő törésvonaltól balra
északra fekszik (Egyesült Államok Földtani Kutatásszolgálatának felvétele)

A kaliforniaiakat oly sokszor figyelmeztették elkerülhetetlenül bekövetkező

nagy földrengésekre, hogy ők már hozzáedződtek ehhez. A várható károkat
dollármilliárdokra becsülték. Megjósolták, hogy milliók fognak elpusztulni.
Egy San Franciscoi az egész országban bemutató tv-adásnak 1973-ban „A
halált váró város” címet adták. Egy jóval konzervatívabb becslés
szerint, amelyet az Egyesült Államok Vészhelyzetkészültségi Hivatala
(United States Office of Emergency Preparedness) készített, a körülmények
legkedvezőtlenebb egybeesése esetén, ha a földrengés olyan súlyos lenne,
mint a 452 San Franciscó-i halálát okozó 1906. évi, és éppen a csúcs-
forgalom idején történne, délután fél ötkor, akkor mintegy 10 360 ember
halna meg, és 40 360 sebesülne meg annyira súlyosan, hogy kórházi ápolást
igényelne. Míg az 1906. évi földrengés kora reggel történt, amikor a
legtöbb San Franciscó-i még ágyban volt, addig a délután fél
ötkor bekövetkezett földrengés a közületi járművekkel és vásárlókkal telt
utcákon találta volna az embereket, kitéve a lezuhanó hidaknak és komló
falaknak. (A becslés nem tartalmazta azokat az áldozatokat, akiket az öböl
környékén sodorhat cl az átszakadt gátakon át lezúduló áradat.) Mivel
azoknak a területeknek a lakossága most milliókra rúg, a fenti számok a
teljes mennyiségnek csupán töredékét jelentik. A becslések feltételezik,
hogy az azóta hatályos építkezési előírások, beleértve a magas épületekre
vonatkozókat is, a haláleseteket az 1906. évi alá fogják szorítani.
Ezzel szemben olyan városokban, mint például a közel-keletiek, ahol
gyenge a kötőanyag (malter) minősége, nem használnak fém erősítéseket,
az áldozatok száma elrettentő lehet. Így például 1968-ban az iráni Dast-i-
Bajaz falu 1700 lakosából 1200 pusztult el. A marokkói Agadir-ban 1960-
ban bekövetkezett földrengés a város 33 000 főnyi lakosságából 12 000-et
megölt, másik 12 ooo-et pedig súlyosan megsebesített.

Lehetséges, hogy a Vészhelyzet készültségi Hivatal halálosáldozat-

becslései San Franciscóra vonatkoztatva talán túlságosan derűlátóak. A
Nemzeti Tudományos Akadémia 1973. évi jelentése szerint egy San
Franciscót vagy Los Angelest sújtó nagy földrengés 50 milliárd dollár kárt
okozhatna. De még akkor is, ha a kisebb halálesetszámot fogadjuk el, a
lakosságnak olyan keserves tapasztalatokon kellene átesnie, mint az
ázsiaiaknak vagy európaiaknak a második világháborúban elszenvedett
nagyméretű bombázások során. Ilyesmiben az amerikaiaknak eddig nem
volt részük.

Annak a lehetősége, hogy a Földnek ezek a nagy zavargásai előre

jelezhetők és legalább bizonyos mértékben kivédhetők legyenek,
nagymértékben megnőtt a lemeztektonikai elmélet megalkotásával. Ez sok
esetben megmagyarázza, hogy e jelenségek miért és hol fordulnak elő. A
mozgó lemezek alatt hatalmas mennyiségű energia halmozódott fel, mely
eddig még pontosan nem ismert módon hajtja a lemezeket egymással
szemben vagy egymástól el. Jelenlétét a lemezeken át történő, végtelenül
finom, az ember által csak műszerekkel észlelhető, gyenge hőáramlások
érzékeltetik, vagy pedig katasztrofális erőmegnyilvánulások: földrengések,
vulkáni kitörések, amelyek jellegzetesen (de nem mindig) a lemezek
szegélyein jelentkeznek. Nagyobb jelentősége lehet azoknak a
laboratóriumi vizsgálatoknak is, amelyek felfedték a kéreg kőzeteinek
azokat a változásait, amelyek - úgy látszik - előkészítik a földrengések
bekövetkezésének lehetőségét.

Mindmáig a földrengések előrejelzése a csillagjósok, misztikusok, látnokok

és varázslók, szélhámosok szabad vadászterülete volt. Néhányan úgy
gondolták, hogy kapcsolat van az ilyen események és az égitesteknek (Nap,
Hold, bolygók) a Földhöz viszonyított helyzete között. Valamennyi ilyen
elgondolás összeomlott, amikor a hosszú időn át végzett feljegyzéseket
közelebbről elemezték. Például igen veszélyes a ciklusokkal játszani, földi
eseményeket a napfolt-tevékenység tizenegy éves ciklusaival összefüggésbe
hozni; mégis az egyik magyarázat, amely a földrengések kipattanásában
bizonyos ciklusosságot tételez fel, komoly tudományos érdeklődést váltott
ki.

Ez pedig a Chandler-féle ingás, a Föld forgási tengelyének egy tizennégy

hónap alatti kismértékű körbejárása az elméleti póluspont körül. Ahogyan
korábban megjegyeztük, a Föld belsejének rugalmassága olyan, hogy ennek
az ingásnak fokozatosan csillapodnia kellene. Ezzel szemben ez
időszakosan újra erőteljesebbé válik. Két kutató a nyugat-ontariói
egyetemről: Lalantendu Mansinha és Douglas Smylie 1967-ben
előterjesztette azt a nézetét, hogy a tengely ingása akkor erősödik, ha a
bolygót valamilyen földrengés meglöki. Később Charles A. Whitten, az
Egyesült Államok Nemzeti Óceánkutató Intézetétől (National Ocean
Survey) összefüggést talált a Föld „bukdácsolása” miatti tengelykitérés
mértéke és a Földön földrengések következtében felszabaduló
energiamennyiség között. Nézete szerint ez érvényes volt az egész
évszázad folyamán 1970-ig. Elgondolása szerint lehetséges, hogy a forgási
tengely gyorsabb kitérései a Föld tömegének egyenletes eloszlásában
kisebb eltéréseket idéznek elő, és előmozdítják a felgyülemlett feszültség
kioldását a törésvonalak mentén. Ha nagy (vagy sok kisebb)
földrengés zajlik le, ez hozzájárulhat a „bukdácsolás” fenntartásához. Ez a
gondolat a Chandler-féle tengelyingadozások megmagyarázására tett
erőfeszítések történetében egyformán váltott ki nagy érdeklődést és
kételkedő megjegyzéseket.

Nagyobb gyakorlati haszna lenne olyan felfedezésnek, amelynek

segítségével előre jelezhető lenne, hogy hol és mikor fog földrengés
kipattanni. Ezt előremozdítandó számos előjelről - közöttük jó néhány kétes
értékűről - adtak hírt. Vegyük például az 1964. évi nagy alaszkai
földrengést, amikor a Csendes-óceáni-lemez 800 kilométer széles szakasza
bukott le Alaszka alá 20 méter mélyen, 90 lejtőszög alatt. Alig egy órával a
földrengés előtt a földmágnesség kismértékű helyi zavarát észlelték.
Viszont más földrengések történtek hasonló „figyelmeztetések” nélkül is, és
a mágneses zavarok Alaszkában meglehetősen gyakoriak. Egy másik
bejelentett „előjel” volt a villámlás. Okát (laboratóriumi kísérletek alapján)
abban látták, hogy a mélyen fekvő kőzetek kvarcásványaiban az
alakváltozás következtében villamos töltés keletkezik.

Különösen nagy erőfeszítések történtek Japánban és a Szovjetunióban, hogy

egy várható földrengést előre jelző tüneteket találjanak (de néhány jelentős
felfedezés az utóbbi néhány évben az Egyesült Államok hasonló törekvéseit
is felélénkítette). A japánok arra törekedtek, hogy minden lehetséges
változót megmérjenek, ami egy földrengés küszöbén megváltozhat. Az
ilyen változók lehetnek talajmegdőlések, kéregfeszültség, mély kutak
vízszintingadozásai, valamint „az előrengés” néven ismert, nehezen
felfogható előzetes rázkódások. A talajdőlés változásainak megfigyelését
használták fel jó néhány mérsékelt földrengés előrejelzésére, amely
Macusirót rázta meg 1965 és 1967 között hosszú időszakon át, arra
kényszerítve a falusiakat, hogy inkább a közeli mezőkön aludjanak,
semmint recsegő, nyögő házaikban.

Niigata városának közelében, Honsú szigetének nyugati partján, szemben

azzal a hellyel, ahol a Csendes-óceáni-lemez megkezdi alábukását, egy
földgázmezőből gázkitermelés folyt. Hogy ellenőrizzék, a gázkivétel nem
okoz-e felszínsüllyedést, igen pontos szintezési méréseket végeztek
rutinszerűen több éven át. Némi függőleges emelkedést észleltek, de 1958-
ban az emelkedés meggyorsult, és egyetlen év alatt 5 centiméterre rúgott.
Az emelkedés azután elhalt, de öt évvel később erős földrengés sújtotta a
várost, legsúlyosabban a leginkább kiemelkedett területrészen. Ezután a
japánok kiterjedt időszakos szintezési méréseket végeztek más
területeken, hogy megállapítsák, vajon ez általános és megbízható
figyelmeztető jel-e? Jelentésük szerint úgy tűnt, hogy a kiemelt terület
kiterjedése arányos volt a bekövetkező földrengés erősségével. Niigata
esetében ez több évnyi figyelmeztetés lett volna, ha helyesen fogták volna
fel.

A washingtoni Nemzeti Tudományos Akadémián 1972-ben tartott

földrengés-előrejelzési szimpozionon Cecil B. Raleigh (Nemzeti
Földrengéskutató Központ - National Center for Earthquake Research -
Menlo Park, Kalifornia) egy 200 évvel korábbi, sokkal drámaibb
kiemelésről számolt be. Amikor egy parti falu lakosai látták, hogy az
öblükből a víz teljesen visszahúzódik, ellenálltak a kísértésnek, hogy
lerohanjanak a partra és összegyűjtsék a szárazon maradt halakat. Ehelyett a
hegyekbe menekültek, mert tudták, hogy a víz visszahúzódása egy -
valamely földrengés miatt bekövetkező - „özönár”, a hírhedt cúnami
előjele. Kilenc órával később egy földrengés teljesen lerombolta a falut, és a
lakosság visszasietett, hogy mentse a javaiból, ami még menthető. Ekkor
lepte meg őket a földrengést követő özönár. Szabályszerűen ez akkor
keletkezik, ha a tengerfenék valahol akár földrengés, akár pedig vulkáni
kitörés miatt megsüllyed, és a süllyedést hirtelen megtöltő víz okoz
hatalmas, gyűrűs hullámokat. Ez esetben azonban az öböl kiszáradását a
tengerfenék kiemelkedése, nem pedig a lesüllyedése okozta, ezért a rettegett
cúnami csak a földrengés után jelent meg. Az öböl fenekének kiemelkedése
csupán a földrengés előjele volt.

A Szovjetunióban a japániakhoz hasonló földi deformációkat figyeltek meg

a földrengések előtt. Más jeleket is találtak. Arra való törekvésükben, hogy
valamilyen előrejelzési módszert alakítsanak ki, amivel megelőzhetnék az
1949-ben Khaitot eltemető katasztrófa megismétlődését, a szovjetek 1967-
ben elkezdték mérni a kéreg elektromos vezetőképességét egy 6 kilométer
hosszú vonal mentén Tádzsikisztán Garm körzetének szaggatott,
földrengések sújtotta területén. Minden, a vonaltól 10 kilométeres körzeten
belül keletkezett földrengés előtt az elektromos vezetőképesség kifejezett
megnövekedése volt megfigyelhető. Ezzel a módszerrel sikerült előre
jelezni egy földrengést Kamcsatkában, ahol a Csendes-óceáni-lemez Ázsia
alá bukik.

A Garm körzettől északra, Üzbegisztánban fekvő Taskentben megfigyelték,

hogy két földrengés előtt megnőtt a mély kutak vizének radontartalma. A
radongáz a rádium radioaktív elbomlásából származik. Felezési ideje 3,835
nap (azaz egy adott mennyiségű radongáz fele kevesebb, mint négy napon
belül elbomlik). A vízben történő hirtelen felhalmozódását annak
tulajdonították, hogy a földrengést megelőző összenyomási feszültség
sajtolja ki a mélyen fekvő kőzetekből.

A legtöbb érdeklődést kiváltó megfigyelést a szovjetek már 1962-ben

bejelentették, de nyelvi és egyéb nehézségek miatt a nyugati tudósok csak
az 1971. évi nemzetközi konferencián szerezhettek róla tudomást. A Garm
körzetben a szovjet tudósok tíz szeizmikus állomást helyeztek el egy
bizonyos hálózat mentén úgy, hogy azok jelezni tudják a területet harántoló
szeizmikus hullámokat. A gyakran előforduló kisebb rengések lehetővé
tették az ilyenfajta kijelzést, és remélték, hogy ezek a hullámok felfedik a
kérget alkotó kőzetek földrengés előtti módosulását.

Az így elhelyezett szeizmikusállomás-hálózat által felvett anyagot az

ötvenes-hatvanas években behatóan tanulmányozva a szovjet kutatók
kimutatták, hogy az ebben az időközben előfordult három földrengés előtt
(noha ezek hevessége nagymértékben eltérő volt egymástól) a
rengéshullámok sebességében kifejezett változás volt észlelhető azon a
területen, ahol a földrengés küszöbön állt. Akkor még nem látták pontosan,
hogy mi a változás lényege, de világosan felismerhető volt azáltal, hogy
szűkebbre zárult a térköz a földrengéscentrumból jövő longitudinális és
transzverzális hullámok első beérkezése között.

A longitudinális vagy nyomáshullám (ilyen a hang is) esetében a részecskék

a haladás irányában előre és hátra mozognak. A transzverzális vagy
nyíróhullám esetében a részecskék a haladás irányára merőlegesen oldalt
mozognak minden irányban, váltakozó intenzitással. A nyomáshullámok
lényegesen gyorsabban terjednek, ezért ezek érkeznek be elsőként a
megfigyelőállomásra. A szovjetek úgy találták, hogy a nyomáshullámoknak
ez az időelőnye hetekkel vagy hónapokkal a földrengés előtt csökkent,
azután fokozatosan visszatért a normálishoz, és amikor ismét normálissá
vált, akkor következett be a földrengés. A jelenség lefutása mindhárom
esetben hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy minél lassabban tért vissza
az időkülönbség a normálishoz, annál súlyosabb volt a földrengés. A három
földrengés közül a leggyengébb esetében az abnormális hullámviselkedés
időszaka harmincnégy nap volt; a közepes erősségű esetében
negyvenöt nap, a legerősebb esetében három hónap volt az időtartam. Ebből
arra következtettek, hogy ha lehetséges ennek a hatásnak a megfigyelése,
akkor ez felhasználható a földrengés idejének és nagyságrendjének
előrejelzésére.

Az a tény, hogy a nyomáshullámok időelőnye abnormálisan csökken,

háromféleképpen magyarázható. Lehetséges, hogy a nyomáshullámok
lelassultak, vagy a nyíróhullámok felgyorsultak, vagy pedig miközben az
egyik lassult, a másik gyorsult. A szovjet adatok alapján nem volt
elkülöníthető, hogy a három eset közül melyik az, amelyik ténylegesen
bekövetkezett. A változás azonban mindenképpen elég nagy volt ahhoz,
hogy ne lehessen véletlennek tekinteni. Ugyanis mindhárom esetben a
viszonylagos sebességeknek mintegy 6 százalékát tette ki, vagyis, bár
az erősebb földrengés esetén a változás hosszabb időre nyúlt el, az mégsem
jelentett nagyobb sebességváltozást, mint amilyen a gyengébb földrengés
előtt jelentkezett.

Amikor Carl Kisslinger a Nemzeti Tudományos Akadémia 1972. évi

földrengés-előrejelzési szimpozionján beszámolt ezekről a
megfigyelésekről, a következőket mondotta: „Ha ez a viselkedés igaznak
bizonyul a következő megfigyelések során és más szeizmikus területeken
is, akkor ez jelentős, bár kevéssé megértett előrejelzési eszköz lehet.” A
szimpozion résztvevői megjegyezték, hogy a lemeztektonikai elmélet
szerint a szovjet megfigyelések területe két kontinentális lemez ütközési
vonala, ezért nem biztos, hogy hasonló „figyelmeztető jel” észlelhető ott is,
ahol egy óceáni lemez bukik egy szigetív alá, mint például Japánban, vagy
ahol az egy kontinentális lemez szélét súrolja, mint Kaliforniában.
73. ábra. Az 1960-as évek végén szovjet tudósok felfedezték, hogy a közép-
ázsiai Garm területén a földrengésnek kitett kőzettömegekben a
földrengések előtt megváltozott a nyomás- és nyíróhullámok sebessége
közötti arány. Normálisan a nyomáshullámok sebessége sokkal nagyobb,
mint a nyíróhullámoké. A sebességek közötti arány csökkent, majd ismét
normálissá vált. A földrengés akkor pattant ki, amikor az arány visszatért
eredeti szintjére. Ha a normálistól való eltérés hosszabb időre terjedt ki,
akkor a földrengés erősebb volt, ahogyan az 1966-ban történt. Ezt a
jelenséget figyelték meg az Adirondack területén sokkal gyengébb rengések
esetében, és az 1971. évi jóval erősebb San Franciscó-i földrengés előtt is
Azok között, akiket a szovjet jelentés arra ösztönzött, hogy annak
alkalmazhatóságát máshol is megvizsgálják, volt egy kutatócsoport a
Lamont-Doherty Geológiai Obszervatóriumból: Lynn Sykes, Marc L. Sbar
és két végzett hallgató: Yash P. Aggarwal és John Armbruster. 1971.
május 23-án két földrengést regisztráltak az Adirondack-hegységben a Kék-
hegy-tó (Blue Mountain Lake) közelében. Bár ezek meglehetősen gyengék
voltak, több ezer mikrorengés követte őket hónapokon át, amelyeket
nagyon érzékeny műszerekkel sikerült rögzíteni. Néhány nappal az eredeti
földrengések után a Lamont-csoport tíz hordozható szeizmikus állomást
helyezett el a területen. Fáradozásuk nem volt hiábavaló, mivel három
további, a korábbiakkal azonos erejű földrengés történt június 20-án, július
10-én és 27-én. A felvételekből kiderült, hogy mindegyik erősebb
földrengés előtt a mikrorengések a szovjet megfigyelésekkel egyezően
viselkedtek. A szovjet lefolyásnak megfelelően az előrejelzési változások
egyenes arányban voltak a bekövetkező rengés erejével (ami ebben az
esetben olyan kicsi volt, hogy a figyelmeztető változás csupán néhány
napra terjedt ki).

Az ismertetett földrengések közül, amelyek esetében a figyelmeztető jeleket

azonosították - mind a Szovjetunióban, mind pedig az Egyesült Államokban
még a legerősebbek is csak mérsékeltek voltak azokhoz képest,
amelyek kiterjedt károkat és számos emberéletet követeltek. Mindazonáltal
négy hónappal azután, hogy a Lamont-csoport beterjesztette jelentését, egy
másik csoport Don L. Anderson vezetésével a Kaliforniai Műszaki Egyetem
szeizmológiai laboratóriumából jelentette, hogy ugyanazt a jelenséget
figyelte meg az 1971. február 9-i földrengés előtt. Ez 500 millió dollár kárt
okozott, és ötvenkilenc ember életét oltotta ki Los Angeles északi
külvárosában: San Fernandóban és annak környékén. Az áldozatok közül
negyvenhatan a Hadirokkant Kórház összeomlott épülete alatt lelték
halálukat, kettő egy leszakadt viadukt alatt halt meg, többen összedőlt
otthonaikban pusztultak el, és két ember, aki vastüdőben feküdt, a
megszakadt áramszolgáltatás miatt halt meg. A terület kórházai közül négy
üzemképtelenné vált, pedig nagy szükség lett volna rájuk a katasztrófa
során.

A fenti egyetemi tanulmány 1961-1971 között tizenkilenc földrengésre

összpontosult, melyeknek valamennyi rázkódása San Fernando területén
vagy annak közelében haladt át, és valamennyit feljegyezték az egyetem
pasadenai és riverside-i szeizmikus állomásai. A rengéshullámok
sebességváltozásai az esemény előtt már bárom és fél év óta jelentkeztek.
Ez a hosszúra nyúlt időszak jelezte a készülő katasztrófa nagyságát, és
megerősítette a rendellenesség időtartama és a bekövetkező földrengés
erőssége közötti összefüggést.

Ezen az alapon egy igazán nagy földrengés, mint amilyen az 1964. évi
alaszkai volt (százszorosan erősebb, mint a San Fernandó-i), már negyven
vagy még több évvel korábban előre jelezhető lett volna, de sajnos az ehhez
szükséges szuperérzékeny felvevőberendezések akkor még nem álltak
rendelkezésre, és azon a kevés területen, ahol ezek az információk egy
rövidebb időszakra rendelkezésre állnak, nincsenek nagyvárosok, ahol a
nagy rengésektől leginkább félnek.

A kaliforniai műszaki egyetemi tanulmány szerint a nyomáshullámok

lelassulását azon a területen, ahol a földrengés később bekövetkezett, a
kőzetek csökkent vezetőképessége okozta. Tehát a nyomáshullámok
lassulása, nem pedig a haránthullámok felgyorsulása volt a változás
oka. Mivel nyomáshullámok robbantások révén is hatásosan ébreszthetők,
haránthullámok viszont nem, ott, ahol nem állnak rendelkezésre természetes
mikrorengések hullámnyalábjai, ilyenek mesterségesen is előidézhetők, sőt
a bányászati robbantások által gerjesztett hullámok is felhasználhatók.

Ezeknek a felfedezéseknek a jelentősége abban volt, hogy megtalálták a

jelenség magyarázatát. Az alapokat laboratóriumi kísérletek és terepi
megfigyelések vetették meg. Az utóbbi csaknem véletlenszerűen
következett be Coloradóban, bizonyítva, hogy egy kellemetlen dolognak is
lehetnek kellemes következményei. Az Egyesült Államok hadserege 1961-
ben, hogy megszabaduljon bizonyos ideggázokkal és más, halált hozó
anyagokkal mérgezett szennyvizektől, egy 3,6 kilométer mély kutat fúrt a
sziklás-hegységi arzenáljában, Denvertől keletre. Át nem eresztő
rétegek harántolása után 20 métert fúrtak függőlegesen repedezett
gneiszben. Feltételezték, hogy a repedezett övbe nyomott víz sohasem fogja
a magasabban tárolódó rétegvizeket szennyezni. Ezért 1962-től kezdve
megkezdték a hulladékvíz időszakos betáplálását a kútba.
Három évvel később David M. Evans földtani konzultáns a denveri
területen rámutatott, hogy amióta a víz beszivattyúzása elkezdődött, a kút
szomszédságában 710 kis földrengést jegyeztek fel a Coloradói egyetem, a
coloradói Bányászati Egyetem, valamint a közeli Regis Főiskola
szeizmográfjai. Evans idézte M. King Hubbert (Stanford Egyetem) és
William W. Rubey (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles) véleményét,
miszerint ha egy mélyben fekvő kőzet pórusaiban a víz nyomása emelkedik,
akkor a kőzet sokkal könnyebben repeszthető, és előmozdítható a feszültség
feloldódása. (A zárt térre korlátozott pórusnyomás jelentőségét a kőzetek
fúrhatósága szempontjából a Coloradói Bányászati Egyetemen és másutt
(így hazánkban) is többen vizsgálták, és megállapították, hogy a
pórusnyomás emelkedése előmozdítja a kőzet felaprózódását.) A
földrengések egy, a kút talpa alatt t kilométer mélységben fekvő kőzetben
keletkeztek (4,6 kilométer mélységben). Feltételezhetően a kútba nyomott
viz a kőzetrepedéseken át képes volt oda behatolni.

John H. Healy és munkatársai az Egyesült Államok Földtani

Kutatószolgálatának denveri hivatalában elkezdték a földrengések
tanulmányozását, melyek többsége olyan gyenge volt, hogy a helyi lakosok
észre sem vették. A rázkódtatások az arzenál területén és csaknem
közvetlenül a kút alatt átfutó 10 kilométer hosszú, keskeny sávban voltak
észlelhetők, főleg azokban az időszakokban, amikor nagy mennyiségű vizet
nyomtak a kútba. Bár már félmillió tonna vizet nyomtak a kőzetbe a kúton
keresztül, ez mégsem látszott elégségesnek ahhoz, hogy földrengéseket
ébresszen a mélyben levő kőzetek nagymértékű megduzzasztása révén, már
csak azért sem, mivel a víz felszívódott a kút alatti repedezett gneiszben.
Sőt úgy vették észre, hogy a víz valamilyen módon csúszást mozdít elő egy
öreg törésvonal mentén, amely korábban „beékelődött”. Időközben
némelyik rázkódás annyira megerősödött, hogy a denveri lakosság
nehezményezni kezdte a vakolat lehullását és egyéb kisebb károkat. Többen
pert indítottak, és 1965 szeptemberében a hadsereg megszüntette a víz
benyomását a kúton át a gneiszbe (vállalva az
ellentmondásos szennyvízelhelyezési problémát).

A rázkódások csillapodtak (bár 1968-ban még 1600-at jegyeztek fel).

Felmerült a gondolat, hogy ha vizet emelnének ki a kúton át, akkor a
rázkódások teljesen megszűnnének, és az emberiség történetében először
fordulna elő, hogy lehetséges a földrengések „kikapcsolása”, avagy
„bekapcsolása”. Mindazonáltal nagyon keveset tudtak arról, hogy
tulajdonképpen mi történik több kilométer mélységben a Föld gyomrában,
ott, ahol a földrengések keletkeztek. Ezért féltek, hogy bármilyen
kontárkodás a vízzel súlyos földrengést okozhat ahelyett, hogy
megakadályozná a további rázkódásokat.

Azután egészen váratlanul jelentkezett egy lehetőség az ötlet kipróbálására.

Nyugat-Coloradóban a Chevron Olajvállalat hét éven át alkalmazta az egyik
olajmezőjén a vízbenyomással történő nyomásfenntartás módszerét az
olajkihozatal fokozása céljából. A vizet 2000 méter mély kutakon át az
olajmező peremén nyomták be. Ezáltal a mélyen fekvő kőzetekben
emelkedett a pórusnyomás - becslések szerint mintegy 60 százalékkal -, és a
mezőt harántoló vetődés mentén hetenként 15-20 gyenge földrengés
(inkább rázkódás) következett be. Közülük sok jóval nagyobb mélységben
keletkezett, mint a legmélyebb kút talpa. Az olajvállalatot sikerült
rábeszélni nemcsak arra, hogy szüntesse meg a víz benyomását, hanem arra
is, hogy egy négyhónapos időszakon át a földrengések középpontjának
közelében fekvő négy kútból vizet szivattyúzzon ki. A földrengések száma
azonnal csökkent, sőt a négy kút körül gyakorlatilag megszűntek.

Ez reményt keltett arra, hogy az olyan törésvonalak mentén, ahol a

földrengések fészke viszonylag kis mélységben van - mint amilyen a San
Andreas-törésvonal a vízbenyomás, illetve -kivétel segítségével a
földrengések befolyásolhatók. A San Andreas-törésvonal mentén a
földrengések fészke sokkal mélyebben van, mint a Rangely-olajmezőben
vízbenyomás révén gerjesztett földrengéseké. Mindenesetre néhány fészek
10 kilométer körüli mélységben van, ami természetes földrengések esetében
sekélynek számít. Rámutattak, hogy az egyik probléma annak az
ellenőrzése, vajon a következmények tényleg ellenőrizhetők-e? King
Hubbert, egyike azoknak, akik azt állították, hogy megnövekedett
víznyomás (pórusnyomás) elősegíti a kőzet széttörését, figyelmeztette az
érdekelteket, hogy ott, ahol hatalmas feszültség halmozódott fel egy
vetődés mentén, ennek feloldása pusztító következményekkel járhat. Ő a
helyzetet egy olyan óriási egérfogóhoz hasonlította, amelyik a legkisebb
érintésre kioldódik. Szerinte víz csak ott nyomható be, ahol a feszültség a
vetődés mentén minimális. „Ha enni akar egy egérfogóról, akkor
olyankor egyen róla, amikor az nincs felhúzva” - szokta mondani.

Azok a laboratóriumi kísérletek, amelyek végül is mind a megelőző

figyelmeztetés, mind pedig a víz különleges szerepe terén magyarázathoz
vezettek, az 1960-as években kezdődtek olyan eszközök felhasználásával,
amelyekben előállíthatók voltak a mélységbeli feltételek. (Nyomás és
hőmérséklet.) Az első meglepő felfedezést többek között a Massachusettsi
Műszaki Egyetem (Massachusetts Institute of Technology - M. I. T.)
kutatócsoportja tette (William F. Brace, B. W. Paulding Jr. és Christopher H.
Scholz). Ők hárman felismerték, hogy ha egy kristályos kőzetet, mint
amilyen a gránit, nyomás alatt álló környezetben törési szilárdságának 1/3-
2/3-át kitevő feszültségnek tesznek ki, akkor az duzzadni kezd. Ennek a
duzzadásnak a terjedelme független a nyomástól, legalábbis a
laboratóriumban előállítható nyomáshatárok között. De a legfontosabb az,
hogy ha a kőzet duzzad, nő a törési szilárdsága. Brace és munkatársai úgy
gondolták, ez azért van, mivel az ilyen kőzetekben, amelyeknek finom
pórusai telve vannak nyomás alatt álló vízzel, a kőzet duzzadása növeli a
pórusok méreteit, és talán új pórusokat, mikroszkopikus repedéseket nyit
meg. Mivel ezek vízmentesek, megszűnik a pórusok víztelítettsége, és ezért
nem törik a kőzet olyan könnyen.

Később egy izraeli geofizikus, Amos Nur, és Gene Simmons a M. I. T.-ről

felismerte, hogy a száraz pórusokat tartalmazó kőzet - ellentétben a vízzel
telítettel - a nyomáshullámokat sokkal lassabban közvetíti. Ennek a
felismerésnek a helyességét számos helyi kőzeten mutatták be, köztük a
Chelmsford-grániton, amelynek a porozitása nem több 1 százaléknál. Nur
elgondolása szerint a szovjet megfigyelések azzal magyarázhatók, hogy a
kőzet a földrengés előtti feszültségnövekedés következtében előbb
megduzzadt, azután lassan telítődött vízzel mindaddig, amíg a pórusok meg
nem teltek, és akkor a kőzet viszonylag törékennyé vált. Scholz (akkor a
Lamont Obszervatóriumban) és James H. Whitcomb a kaliforniai műszaki
egyetemi csoportból továbbfejlesztették ezt az elgondolást. Megfigyelték,
hogy a kéreg kőzetei sekély mélységű víz alatt jellegzetesen telitettek, de ha
az ilyen kőzet feszültség alatt tágul, akkor friss repedések és
pórusok keletkeznek, amelyek - legalábbis kezdetben - szárazak. Ez
szilárdabbá teszi a kőzetet, megelőzve a földrengés azonnali kipattanását,
ugyanakkor a területen áthaladó lökéshullámok sebessége hirtelen csökken.
Azután a víz lassan eloszlik az üregekben, és ahogyan a kőzet fokozatosan
telítettebbé válik, a sebesség szintén visszatér a normálishoz. Amikor a
telítettség komplett, a földrengés kipattan. Továbbá: minél nagyobb a
feszültség alatt álló terület, annál hosszabb időbe telik a telítettség újbóli
elérése - és annál nagyobb az ebből eredő földrengés.

Mind a Lamont-, mind pedig a kaliforniai műszaki egyetemi csoport

rámutatott, hogy a földrengések előtti jelenségeknek ez a magyarázata
alkalmazható más, újabban jelentett, hosszú időszakra szóló figyelmeztető
jelenségekre. Egy nagy tömegű kéregkőzet megduzzadása
megmagyarázhatná a táj kiemelkedését, amit a japánok a niigatai földrengés
előtt öt évvel észleltek. Az öt év lenne a megduzzadt kőzetek újabb
telítődéséhez szükséges idő.

A kéreg kőzeteinek a földrengés bekövetkezése előtt megnövekedő

elektromos vezetőképessége - ahogyan arról a szovjetek beszámoltak - a
vízzel való telítettség következménye. Minél több a víz a kőzetben, annál
jobb a vezetőképessége, és ez lehet talán az oka a megfigyelt mágneses
előjeleknek is. (Ez csak sós vízre vonatkozik, és függ a rétegvíz
sótartalmának mennyiségétől is.) A víz radontartalmának emelkedése -
ahogyan azt a szovjet tudósok az 1966. évi taskenti földrengés előtt
megfigyelték - a kőzet felrepedezésével függhet össze. A repedéseken át
feltörő mélységi vizekből a radon az áramlás következtében kiszabadulhat,
és felgyűlhet a magasabban fekvő rétegek vizében. Ez a radon rövid
felezési ideje miatt csak akkor történhet meg, ha az a radioaktív elbomlás
után rövidesen közelebb kerülhet a felszínhez.

Bár mindezek a felfedezések, első ízben ugyan, de felvillantották a

földrengések előrejelzésének lehetőségét, az eredmények még korántsem
kielégítőek. Legjelentősebb közülük a nyomáshullámok sebességváltozása,
de ezt elsősorban olyan helyeken figyelték meg, ahol a földrengések
epicentruma viszonylag kis mélységben (kevesebb mint 16 kilométer) volt,
és ahol a csúszás egy formája is szerepet játszott: az alátolódás. Noha a San
Fernandó-i földrengés világosan a Csendes-óceáni-lemez Észak-
Amerikához viszonyított északnyugati irányú mozgásának következménye
volt, nem foglalt magába oldalirányú csúszást, ahogyan az a San Andreas-
törésvonal mentén történik. A Los Angeles-i tömb a San Gabriel-hegység
alá nyomult, és azt 1 méterrel megemelte. Ezzel szemben a M. I. T. kutatói
1974. évi jelentésükben bizonyítékokról adtak számot, amelyek szerint hat
nagy, oldalirányú csúszással is egybekötött japán földrengés közül öt előtt
megfigyelhető volt a nyomáshullámok sebességének változása 1964-1968
között.

Az előrejelzés egyik nehezebb problémája azokkal a földrengésekkel

kapcsolatos, amelyek messze a szárazföld belsejében fordulnak elő, és nem
függnek össze kétségtelenül a lemezmozgásokkal. Kína földjén az emberi
emlékezés számára hozzáférhető legrégibb idő óta gyakoriak a nagy
földrengések, mégis teljesen bizonytalan, hogy összefüggenek-e a
lemezmozgásokkal. Tuzo Wilson meglátogatta a Kínai Népköztársaságot.
Látta, hogy a kínai tudósok mélyreható erőfeszítéseket végeznek
valamilyen előrejelzési lehetőség kidolgozására. Erőfeszítéseik
azonban főként arra irányulnak, hogy rögzítsék a földrengések ciklikusságát
legalább azokon a területeken, ahol azok rendszeresen visszatérni látszanak.

Amikor a Lamont-csoport közölte megállapításait a Nature folyóiratban, az

újság egy figyelmeztető kommentárt is közölt, miszerint semmi ok sincs
még túlzott derűlátásra. Egy olyan megfigyelőhálózat kiépítésének költsége,
amely eléggé kiterjedt ahhoz, hogy jelezhesse a hullámsebességek
figyelmeztető változását, „nem lenne mindennapi” - írták. Lehetséges lenne
azonban a regionális kijelzés korlátozott számú állomással, és azután az
erőfeszítéseket azokra a területekre összpontosítani, amelyeken gyanús
sebességváltozások mutatkoznak mind a nyomás-, mind pedig a
haránthullámok tekintetében. A Lamont-csoport azt is megjegyezte, hogy a
kijelzést mindenekelőtt a lemezhatárok menti övekben kellene bevezetni,
ott, ahol már hosszabb idő óta nem fordult elő pusztító földrengés. Az 1964.
évi nagy alaszkai földrengés törésöve 1900 óta nyugalomban volt, így
megfelelő hely lett volna a kijelzés lehetővé tételére. Dél-Kaliforniában fél
évszázaddal ezelőtt volt az utolsó pusztító földrengés, és ugyanez érvényes
San Franciscóra is. 1973-ig több mint tizenöt ilyen „szeizmikus hézagot”
azonosítottak a Csendes-óceán pereme mentén: Alaszkában, az Aleut-
szigeteken, a Kuril-szigeteken, Kamcsatkában, Japánban, Mexikóban,
Közép-és Dél-Amerikában, valamint a Karib-tenger környékén. Ezek közül
egyet le kellett törölni a „legvalószínűbbek” jegyzékéről, amikor az alaszkai
Sitkában 1972. július 30-án nagyobb földrengés történt. Itt nem szűnt meg a
földrengések előmozdítását okozó lemezmozgás. Úgy gondolják, hogy San
Francisco környékén a törésvonal menti mozgás 4 méterrel lehet
„hátralékban”.

A San Andreas-törésvonal Los Angeleshez és San Franciscóhoz

legközelebb fekvő szakaszainak mindegyike, úgy látszik, „megakadt”, és
feszültséget halmoz fel. Ugyanakkor szabályos időközökben kis,
ártalmatlan, részleges csúszások történnek a közbeeső szakaszokon, a
Hollister közelében húzódó törésvonal mentén. Ott történt, hogy az
Almaden szőlőterület présházát a figyelmeztetések ellenére 1939-ben
pontosan a törésvonalra építették, oda, ahol annak idején ismeretlen
okokból a régi épület összedőlt. A pincészet egy csapásra híressé vált, mivel
a tudományos műszerekkel, valamint boroshordókkal telezsúfolt épület a
törésvonal menti csúszás következtében kettészakadt.

Míg az Egyesült Államok nyugati részén a szeizmológusoknak sikerült

meghatározniuk a földrengésveszélyes területeket, és kikényszerítették
földrengésbiztos építési normák kötelezővé tételét, addig a keleti részek
lakói hajlamosak azt gondolni, hogy immunisak a nagy földrengésekkel
szemben. Valójában ott az ilyen események olyan ritkák és okaik oly
kevéssé ismertek, hogy előrejelzésük a jelenlegi ismeretek birtokában
teljesen reménytelen. A québeci Three Rivers (Három-folyó) táján 1663.
február 5-én egy valószínűleg nagyobb erejű földrengés történt.
Szenzációhajhászó és nem feltétlenül megbízható beszámolók ledöntött
hegységekről, a Szent Lőrinc-folyóba zúdult hegyoldalakról adnak számot.
Ónedények estek le a polcokról még a Massachusetts-öböl menti koloniális
kikötők házaiban is. 1755-ben, mindössze tizennyolc nappal azután, hogy a
földrengés elpusztította Lisszabont, Boston lakosait mennydörgésszerű zaj
ébresztette fel éjszakai álmukból. Az ablakokhoz rohanó emberek látták,
hogy az utcákon a fák vadul hajladoztak ide-oda. Kémények estek le, falak
omlottak össze, de halálesetről nem szól a krónika.

A keleti parton történt letelepedések óta a legpusztítóbb földrengés a dél-

carolinai Charleston-ban történt 1886-ban. A város nagyobb része
elpusztult, és szinte egyetlen ház sem maradt épségben. Legalább hatvan
ember vesztette életét. Mindazonáltal az Észak-Amerikában valaha is
feljegyzett földrengések legerősebbike nem Kaliforniában, nem is a ma
ismert lemezperemek valamelyikén, hanem a kontinens szívében,
Missouriban volt, a Mississippi mellett fekvő New Madrid-i központtal. Ez
a földrengés azért kevéssé ismert, mert kevés tanúja maradt.

Történetét jó néhány évvel később az Egyesült Államok Tengerparti és

Geodéziai Kutatószolgálata közölte. A földrengés 1811. december 15-én,
röviddel hajnali két óra után történt:

...a környék lakóit álmukból riasztotta fel házaik, kunyhóik gerendáinak

recsegése, nyögése, felrepedése, a feldőlt bútorzat zörgése és a lezuhanó
kémények robaja. Félelemtől remegve, tapogatózva igyekeztek ki a
házaikból, hogy kikerüljék a lehulló törmeléket, és reggelig vacogtak a téli
hidegben szabad ég alatt.
75. ábra.

mivel a szakaszosan ismétlődő rázkódások visszariasztották őket attól, hogy

visszatérjenek düledező otthonaikba. A nappal nem sokat javított
helyzetükön, mivel kora reggel egy mély morajlással kísért, az elsővel
azonos erejű rengést éltek át. A talaj a földrengéshullámok hatására
emelkedett és süllyedt, mint a laposan partra gördülő hullámok a tengeren.
A fák ide-oda hajladoztak, mígnem ágaik egymásba gabalyodtak. A
hullámzó föld megrepedezett, mély hasadékok nyíltak rajta. A meredekebb
domboldalakon, partmeredélyeken földcsuszamlások keletkeztek, kiterjedt
területek emelkedtek ki, még kiterjedtebbek süllyedlek meg. Utóbbiakat
elárasztotta a hasadékokon, kis krátereken át feltörő, illetve a széttört
vezetékekből, csatornákból kiáramló víz és szennyvíz. A Mississippin nagy
hullámok csaptak magasba, felborítva számos csónakot és hajót, másokat
pedig messzire kidobtak a partra. A visszafelé ömlő áradat fák ezreit tépte
ki és vitte magával a folyamba.

Sajnos a lemeztektonikai elmélet nem ad világos magyarázatot az ilyen

eseményekre. A Mississippinek ezen a szakaszán és a Szent Lőrinc-
völgyben húzódó törésvonulat továbbra is mérsékelten aktív maradt.
Irányuk alapján a két töréses öv, úgy látszik, egymás folytatása. Az Atticát,
Massenát, New Yorkot 1929-ben és 1944-ben sújtó, károkat okozó
földrengések ezen a vonalon pattantak ki. Hasonlóképpen gyenge-
közepesen erős földrengések meglehetősen gyakran fordulnak elő az
Appalache-ektől keletre eső parti övben. Ezek egyike volt az ún.
Amityville-földrengés 1884-ben, amely megrázta egész New Yorkot, és
még olyan messze is érezték, mint Burlington Vermontban és Baltimore
Marylandben. Egy másik földrengés 1893-ban New York városának 10. és
18. utcája alatti centrummal Manhattan nagy csarnokaiban keltett riadalmat.
1973-ban egy gyengébb földrengés rázta meg Philadelphia területét. Ezzel
ellentétben különös, de így van, hogy az Appalache-ek területén igen ritkán
vagy sohasem történnek földrengések.

74. ábra. Hogyan vágnak egybe a földrengések és a szennyvízelhelyezés

Noha a nagyobb földrengések ritkák a keleti országrészen, a kár, amelyet

okozhatnának, ha megtörténnének, jóval nagyobb lenne, mint nyugaton. A
kőzetburok lemezeinek állandó harca és hasadozása a nyugati oldalon
annyira összetörte a földkérget, hogy a földrengések rövid távolságokon
belül sokat veszítenek erejükből. Helyileg nagy károkat képesek okozni, de
nem kiterjedt területen. Carl Kisslinger a coloradói egyetemről egy legújabb
elemzésében kimutatta, hogy a keleti országrészen a földkéreg viszonylag
ép, és igen alkalmas a rengéshullámok terjedésének előmozdítására. A
következőket írta: „Bár az erős földrengések a Sziklás-hegységtől keletre
sokkal ritkábbak, a keleti országrészen egy bizonyos nagyságrendű
földrengés esetén a nagy intenzitású területek kiterjedése a hosszú távú
kockázatot az okozható kár és emberélet-veszteség tekintetében legalábbis
egyenlővé teszi a nyugati országrésszel.”

Amikor a Washingtonban 1927-ben tartott szimpozionon megállapították,

hogy a földrengések előrejelzésének lehetősége egyre inkább
megvalósíthatónak látszik, felmerült a kérdés, hogy mi történik, ha egy
ilyen előrejelzést nyilvánosságra hoznak? A társadalmi, gazdasági és
politikai problémák rettenetesek lesznek: hogyan lesz elkerülhető a pánik,
hogyan akadályozzák meg a közlekedési dugókat, a fosztogatást vagy a
gazdasági káoszt, ami bekövetkezne, ha egy nagyvárosban nyilvánosságra
hoznák, hogy bizonyos időn belül (ha nem is egészen pontosan megadható
időben) erős földrengés várható. Egy rosszul előkészített előrejelzés több
kárt okozhat, mint maga a földrengés - különösen, ha az előre jelzett
földrengés jóval gyengébb lenne a vártnál. A Lamont-csoport a helyzet
áttekintését 1973-ban a következő megállapítással fejezte be: „Azonnal meg
kell kezdeni az arra vonatkozó tanulmányokat, hogy a földrengés-
előrejelzés hogyan használható társadalmi eszközként, mivel az a nap,
amikor az előrejelzés lehetősége gyakorlatilag megvalósul, már nincs
messze.”

Továbbmenve: az előrejelzés önmagában nem elégséges. Egy hónappal

azelőtt, hogy a Lamont-csoport nyilvánosságra hozta jelentését adirondacki
megfigyeléseiről, egy nagyon súlyos földrengés szinte eltörölte a Föld
felszínéről Managua városát. Egy fél évszázadon belül a nicaraguai város
nagy része másodszor pusztult el. Mindkét alkalommal különösen azért volt
nagy a kár, mivel az épületeket nem földrengésálló módon építették. A
Lamont-jelentéshez fűzött kommentárjában a Nature megjegyezte: „A
földrengések előrejelzésével jóformán semmit sem nyerhetünk, ... ha a
földrengés után nincs város, ahová a kiürített lakosság visszatérhetne.”

Az eszményi megoldás mindenképpen a megelőzés lenne, de az olyan

elgondolás, hogy vessünk zablát a Földre az ilyen tevékenység ellenőrzése
céljából, mindmáig meglehetősen lehetetlennek tűnik. Mégis a coloradói
kútban végzett kísérletek azt mutatták, hogy bizonyos kedvező esetekben ez
lehetséges. A víznek ilyen körülmények között ellenőrző szerepe lehet. Az
erre vonatkozó elmélet kidolgozása segítette a kérdés magasabb szintű
megoldását. A leginkább előtérbe került javaslat az, hogy fúrjanak az olyan
törésvonalak mentén, mint amilyen a San Andreas-törésvonal is, egy sor
mély kutat a feszültség időszakos feloldása céljából. A
feszültségkönnyítésre kijelölt szakasz két végén vizet vennének ki a
kutakból (hogy azokon a pontokon szilárdan lezárják a törésvonalat).
Azután vizet kellene nyomni az azon a szakaszon belül fekvő kutakba
mindaddig, amíg a feszültség szabadon feloldódhat. Természetesen ilyen
kísérleteket mindaddig nem lenne szabad lakott területeken alkalmazni,
amíg máshol kellőképpen ki nem próbálták őket. A módszert továbbá egy
bizonyos földrengésöv-típusra kellene korlátozni, mint amilyen
például Kalifornia, ahol a földrengések epicentruma kis mélységben van és
a csúszás oldalirányú, ellentétben a mélyen történő alányomulás
területeivel. Mindazonáltal, ha ezzel a módszerrel sikerülne is egy-egy
kisebb földrengést megakadályozni, az csupán „ajándék” lenne, mivel a
világ más részeiben a legpusztítóbb földrengések hasonló törésvonalak
mentén fordulnak elő, mint például Törökországban és Iránban.

A közvetlen probléma jelenleg mégis az, hogy eldönthető legyen, mennyire

lehet az előrejelzési módszereket általánosan alkalmazni. Philip H. Abelson
geofizikus, a Science folyóirat szerkesztője, egyben a washingtoni Carnegie
Intézet elnöke, az új felismerésekkel foglalkozó szerkesztői kommentárban
a következőket írta:

Ha meg kívánjuk érteni és előre akarjuk jelezni a ritka, nagy földrengéseket,

akkor fel kell kutatnunk azok előjeleit, mindenütt, ahol tudjuk, hogy
földrengések fordulnak elő. Befektetéseket kell eszközölnünk az új
eszmékbe, új műszerek kifejlesztésébe és egy széles körű megfigyelési
hálózat létesítésére. Bátorítanunk kell más országokat is, hogy
hasonlóképpen cselekedjenek, és segítenünk kell őket mindenütt, ahol ez
szükséges.

A földrengés-katasztrófák minimumra csökkentése hatalmas feladat, és

több évtized lehet szükséges a megoldásához, de mit jelent néhány évtized a
millió évek hosszú időszakához viszonyítva?
19. Megszelídíthető-e a Föld mélyén
lakozó dzsinn?
Ha már a kőzetburok lemezek közötti „torzsalkodások” pusztulást idéznek
elő földrengések és vulkáni kitörések révén, vajon nem lehetséges-e, hogy
ennek a folyamatnak hatalmas energiamennyiségéből valamennyit a
magunk javára hasznosítsunk? Az igazsághoz tartozik, hogy a
világ bizonyos részeiben ez már nemzedékek óta folyamatban van. Az
olaszok 1904 óta (meglovagolva azt az övet, ahol az Afrikai-lemez az
európai alá nyomul) állítanak elő villamos áramot a Larderello környékén
feltörő soffionikból, azaz a föld gyomrából kiáramló gőzsugarakból ott,
ahol Pisa, Siena, Livorno és Grosetto vidékének határai összeérnek. A hőt
egy nagy gránitbatolitnak tulajdonítják, mely csupán 2-6 kilométer mélyen
fekszik a felszín alatt. Ez a fedőkőzetek rossz hővezető képessége miatt
csak lassan hűl le. Az ottani erőművek jelenleg 370 megawatt
energiát termelnek.

Izlandon, az Atlanti-hátságon, egy szokatlan közületi intézmény: a

Hitaveita Reykjavikur, azaz a Reykjavíki Városi Kerületi Fűtőszolgálat
árulja pontos vízmennyiségmérés alapján a terület alatti forró lávakőzetből
feltörő meleg vizet. Izland leghíresebb forróvíz- és gőzszökőkútja a Geysir
(innen terjedt el a gejzír kifejezés), nem messze a fővárostól.

Reykjavíkban 1969-ben a lakások 90 százalékát fűtötték geotermikus meleg

vízzel. Természetes termálvízzel fűtöttek 95 000 négyzetméter üvegházat. A
hóval körülvett melegházakban banánt és szőlőt érleltek. (Többek között,
mert a hangsúly mégiscsak a főzelékféléken és virágokon volt.) Kint a
vidéken a gazdálkodók feleségei a forró kövön sütnek kenyeret, és a
forróvíz-forrásokban főzik a keménytojást. Mintegy nyolcvan uszodát
fűtenek termálvízzel, és az öt regionális termálvíz-szolgáltató rendszer
1969-ben a 200 000 főnyi lakosság 40 százalékának otthonát látta el
fűtéssel és meleg vízzel. Ez a fűtési módszer az izlandiak számára 57
százalékkal olcsóbb, mint a tankhajókon messze földről odaszállított
fűtőolaj. A geotermikus energia felhasználása fűtési és ipari célokra 1961-
1969 között megkétszereződött, megtakarítva az országnak 210 000 tonna
fűtőolajimportot. Nagy előnye ennek a fűtési rendszernek az is, hogy
egyáltalán nem tűzveszélyes.

A geotermikus hő legfőbb felhasználója Izlandon a Myvatn-tó melletti

diatomitüzem. Itt évente 42 000 tonna diatomitot (diatómaföld) termelnek
ki a tóból, és azt dolgozzák fel exportra a természetes gőz hőjével. A
diatómaföldet apró, mikroszkopikus kovamoszatvázak alkotják. Rendkívüli
porozitása miatt igen nagy a felszívóképessége. Szűrőket, nagy
hőmérsékletet tűrő szigetelőanyagokat, festékadalékot és még sok más
terméket állítanak elő belőle. Az izlandi üzem által előállított termék zömét
exportálják. A Myvatn-tó fenekén levő hatalmas diatomit-lerakódás azt
bizonyítja, hogy az Atlanti-hátságnak ez a része sok millió éven át
mélytengeri, hideg vizű medence volt, aminek a fenekére esőként hullottak
a kovamoszatvázak, hogy végül is vastag lerakódást alkossanak. Az üzem
gőzellátását hét, maximálisan 1200 méter mély kút biztosítja. A gőzt a
diatomit szárításán kívül egy 3 megawattos kísérleti erőmű turbináinak a
hajtására is felhasználják.

Ahogyan említettük, legalább hat országban: Izlandon, Olaszországban,

Japánban, Új-Zélandon, a Szovjetunióban és az Amerikai Egyesült
Államokban használják fel a geotermikus energiái ipari méretekben
villamos áram előállítására. A lemeztektonikai elmélet kidolgozásával
nyilvánvalóvá vált, hogy a földkérget túlfűtött övek hálózzák be, hasonlóan
egy régi típusú óriási kenyérpirító izzó fűtőszálainak hálózatához. Ezek az
övek nem csupán vulkáni kitöréseket és földrengéseket idéznek elő, hanem
forró szökőkutak, gőzfeltörések forrásai és forró kőzettömegek
benyomulásainak színhelyei is, amelyek eléggé sekély mélységben
fekszenek ahhoz, hogy fúrással elérhetők legyenek.

Egy olyan időszakban, amikor valamiféle „energiaválság” látszik létezni,

amikor a széles körű közvéleménynek gondot jelent a fosszilis
tüzelőanyagok (főleg kőszén- és kőolajtermékek - mivel a földgáz
viszonylag „tiszta”) elégetése által okozott környezetszennyezés, és amikor
a sugárzásveszély miatti félelem gátolja a magenergia fejlesztését,
növekedett az érdeklődés a geotermikus energia iránt. Sokan a jövő egyik
fontos energiaforrását látják benne, bár jelenleg az Egyesült Államokban
csupán egyetlen területen használják áramtermelésre: a Geysers-
gőzmezőben, San Franciscótól mintegy 15 kilométerre északra. Ott a
Pacific Gáz- és Áramszolgáltató Vállalat (Pacific Gas and Electric Co.)
1974 óta termel 396 megawattot tíz kisebb erőműben, amelyeket a Union
Olajvállalat által fúrt kutak közelében épített meg. További egységek
kiépítésével 1975-ig a termelést 608 megawattra emelik.

Az atomerőművekkel szembeni népi ellenállás miatt (senki sem akar ilyen

erőműveket a kertjében) a Pacific Gáz- és Áramszolgáltató Vállalat 1974-
ben több energiát állított elő geotermikus gőzből, mint atomreaktorokból.
Energiaforrásai a következők voltak:

Legtisztább a vízi energia, természetesen, de ennek a forrásnak a

fejlesztésére kevés a lehetőség. Kalifornia kivételesen szerencsés, hogy
nagy duzzasztógátak vannak a közelében. A fosszilis tüzelőanyagokat
hasznosító erőművek, bár füstölnek, mégsem ébresztenek olyan heves
ellenállást a lakosság körében, mint az atomerőművek, már csak azért sem,
mivel sokszorosan kipróbált és bevált technológián alapulnak.

A geotermikus erőművek nem okvetlenül környezetszennyezés-mentesek.

Az első dolog, ami megüti a látogató orrát a Big Sulfur Canyonban (Nagy
Kén Szakadék), a Geysers-gőzmezőben, az az erőteljes szag. Becslések
szerint az ott kibocsátott kén (záptojásszagú kénhidrogén alakjában)
egyenlő azzal a mennyiséggel, amit egy ugyanannyi villamos energiát
előállító, alacsony kéntartalmú fűtőanyagot felhasználó erőmű bocsát a
levegőbe. Mexikó új forróvíz-üzeme Cerro Prietónál, ahol egy fekete
vulkáni kúp emelkedik közel a kaliforniai határhoz, becslések
szerint ugyanannyi ként bocsáthat a levegőbe, mint egy nagy kéntartalmú
fűtőanyagot használó üzem.

Más problémák is vannak. A gőz, mely harsogva tör föl a 2100 méter mély
kutakból a Geysers-mezőben, néha homokot és apró kavicsot ragad
magával, amit centrifugálással el kell távolítani, mielőtt a gőz a turbinákba
lép. Az ilyen kutaktól termelt gőzre jellemző, hogy olyan
szennyező anyagokat tartalmaz, amelyek levegő hatására korróziót
okoznak. A Geysers-mezőben termelt víz 75 százaléka gőz formájában
elpárolog a hűtőtornyokban. A maradék bór-, valamint ammóniatartalmú, és
bár ezek mennyisége csekély, mégsem üríthető a folyóba, hanem az erre a
célra készített kutakon át vissza kell nyomni a földbe.

A dél-kaliforniai Salton-tó környékén a termálvíz sótartalma elérheti a 20

százalékot (szemben a tengervíz 3,3 százalékos sótartalmával), bár a délre,
viszonylag rövid távolságra fekvő Cerro Prietónál már 2 százalékra esik. Az
utóbbi helyen az üzem első egysége 75 megawattos tervezett kapacitásával
viszonylag kicsi, de bővítés révén a kihozatal végül is 1000 megawatt
lesz. (összehasonlításul: New York városának óriási Ravenswood Erőműve,
mely fosszilis tüzelőanyagot használ, 1726 megawatt áramot termel.)
Becslések szerint ha a mexikói erőművet 1ooo megawatt kapacitásúra
fejlesztik, akkor a belőle kibocsátott víz naponta 10 000 tonna sót
fog magával vinni. Ezt könnyen belevezethetik a Kaliforniai-öbölbe, de az
Imperial-völgy amerikai részén, valamivel északra a mexikói geotermikus
területtől, ez nem lenne megvalósítható. Megoldásként a vizet sószérekbe
(lapos medencékbe) lehetne bocsátani, ahol elpárologva kitermelhető ipari
sót hagyna hátra.

A geotermikus erő hasznosítása technológiai kihívás, aminek az elfogadása

még csak a kezdet kezdetén tart. A gőz ott, ahol rendelkezésre áll,
viszonylag hideg és alacsony nyomású.

A Geysers-mezőben 205 °C, illetve 7 atmoszféra, szemben a szabványos

hőerőművek gőzének 550 °C hőmérsékletével és 200 atmoszféra
nyomásával. Ennek következtében a Geysers-mezőben használt turbinákat
alacsony nyomású gőzre tervezték. Az egységnyi gőzenergiára eső
villamosáram-termeléssel kifejezett hatásfokuk mintegy fele a
hagyományos erőművek hatásfokának.

Mégis a kapott energia kilowattjára eső turbina-többletköltséget busásan

kiegyenlíti az a körülmény, hogy ott nincs szükség kazánokra, és
vízelőkészítő berendezésekre. A Pacific Gáz- és Áramszolgáltató Vállalat
szerint a geotermikus energia a legolcsóbb új forrása a villamosáram-
termelésnek (azokon a meglehetősen korlátozottan előforduló helyeken,
ahol száraz gőz áll rendelkezésre a Föld mélyéből). Az 1 kilowatt
áramfejlesztési kapacitásra eső beruházási költség 1972-ben 140 dollár volt,
szemben a hagyományos hőerőművek 360 dolláros, illetve a nukleáris
erőművek 600 dolláros költségigényével. Az 1 kilowattórára eső termelési
költség mutatószámai: 6,43 dollár geotermikus; 9,26 nukleáris energia
10,52 kőszén és 11,55 olaj és földgáz felhasználása esetén.

Sajnálatosan a „száraz” gőz, forró víz hozzákeveredése nélkül, viszonylag

ritka. Sokkal több helyen fordul elő forró víz, és ha nem elég forró, de
eléggé nagy a nyomása, akkor egy része gőz alakjában „kicsapható”
nyomáscsökkentés révén. A gőz azután elvonható, hogy forgassa a turbinát.
Ezt a módszert használják Cerro Prietóban, az új-zélandi Wairakeiben, a
japán Ótakiban, a kamcsatkai Pauzsetkában és El Salvadorban. A kicsapatás
módszere arra is használható, hogy a sós vízből édesvizet kapjunk. A
geotermikus vidékekre jellemző, hogy a kutak vize is sós. Az erőmű
maradék vizét kis nyomású kamrába vezetik, ahol annak egy része gőzzé
alakul. Mivel ez nem elég „erős” arra, hogy közvetlenül turbinát hajtson,
azért hűtéssel kondenzálható tiszta édesvízzé. A maradék víz egy még
kisebb nyomású kamrába jut. ahol további gőzmennyiség csapódik ki
belőle. Így több lépcsőn át tekintélyes mennyiségű édesvíz állítható elő
öntözési célokra. Az Egyesült Államok Belügyminisztériuma Természeti
Viszonyok Helyreállításának Hivatalához tartozó Sósvíz Iroda (The Office
of Saline Water in the United Slates Department of the Interior’s Bureau of
Reclamation) véleménye szerint ez a módszer alkalmas arra,
hogy fenntartható legyen a Colorado folyam Mexikó által megkívánt
vízmenny isége az előírt sótartalommal. A Colorado folyam vizét gondosan
kiépített csatornarendszer viszi a tel folyamán a délkaliforniai Imperial-
völgybe, ahol az öntözés és a meleg éghajlat következtében virágzó
kertészkedés fejlődött ki. Innen hatalmas kamionok, illetve repülőgépek
viszik a főzelékféléket és salátát Amerika minden részébe, biztosítva a
lakosság téli ellátásának jelentős részét. (A különben száraz vidék öntözött
kertjeit jól szemlélteti a 16. színes melléklet.) A Colorado folyam sótartalma
máris kétszerese az ivóvíz megengedett sótartalmának, ezért új
öntözővízforrásokat kell keresni. Egy próbafúrást mélyítettek 1973-ban
Holtville-től 16 kilométerre délkeletre a völgy fenekén, 2200 méter
mélységig. Az Aerojet Általános Társaság (Aerojet General Corporation)
egyik leányvállalata, a Környezetgén Vállalat (Envirogenics Company)
szerződést kötött a Sósvíz Irodával egy kísérleti sómentesítő üzem
létesítésére és üzemben tartására, amelyet további üzemekkel fognak
kiegészíteni a következő évtizedben. Az igen nagy sótartalmú maradék
vizet elnyelőkutakba szivattyúzzák, de hogy elkerüljék a túlzott
talajsüllyedést, valószínűleg további vízmennyiségeket kell a területre
vezetni, talán egy - a Csendes-óceánból ide építendő - csatornán keresztül.

Jó példa arra, hogy mi történhet, ha egy üledékes medencéből túl sok vizet
szivattyúznak ki. a csodaszép reneszánsz városi: Velencét jelenleg
fenyegető veszély. A velencei lagúna peremén telepített ipari üzemek annyi
vizet szívtak ki a Velence alatti üledékes rétegekből, hogy a város jelenleg
riasztó mértékben süllyed. Palotáit és a híres Szent Márk teret minden
vihardagály elárasztja. Hasonló az eset Long Beach (Kalifornia) egyes
városrészeivel, amelyek a tengerszint alá süllyedtek, mivel sok kőolajat
termeltek ki az alattuk fekvő üledékes kőzetekből. Ha vizet vezetnek az
óceánból a mélységi forró víz pótlására az Imperial-völgybe, akkor a
geotermikus energia szinte korlátlan mértékben lesz kiaknázható azon a
területen.

Az egyik elgondolás szerint hajózható csatornát kellene létesíteni Yuma

városáig, ahol a Colorado folyam Mexikó földjére lép. Yuma valamikor
tengeri kikötő volt. A kisebb tengeri hajók a Colorado alsó folyásán fel
tudtak menni a városig, amíg a folyamot gáttal el nem zárták, hogy vizét az
All American (összamerikai)-csatornán át az Imperial-völgybe vezessék.
Hogyha hajózható csatornát kotornának ki a Yuma-mezőig, és San Luis
közelében tengeri kikötőt létesítenének, akkor onnan tengervizet
vezethetnének az Imperial-völgy peremén elhelyezett elnyelőkutakba a
határ mindkét, amerikai és mexikói oldalán. (Mindazonáltal többen
kételkednek benne, hogy az ilyen nagy tömegű vízvisszanyomás kifizetődő
lenne.) A kikötő lehetővé tenné a termálvízből kitermelt kálium-klorid,
kősó és kalcium-klorid olcsó elszállítását. Ezeknek az anyagoknak ipari
felhasználása (például az utak téli fagymentesítésére) a lehetséges
piacokra történő olcsó, nagy tömegű szállítás lehetőségétől is függ.

Mások viszont amiatt aggódnak, hogy a föld alatti víztárolókkal való

manipuláció egy olyan, számos „élő” vetődéssel átszőtt területen, mint az
Imperial-völgy, esetleg földrengéseket válthat ki. Ahogyan korábban
említettük, inkább a víz benyomása, semmint a víz kivétele az a
folyamat, amely földrengéseket okozhat. Mindenesetre egy ilyen területen a
vízháztartás minden változását szigorúan figyelemmel kell kísérni.

Az is lehetséges, hogy a forróvíz-kivétel földrengésekre hajlamos

területekről csökkentheti a földrengések lehetőségét. A Brace és
munkatársai által a M. I. T. laboratóriumaiban végzett kísérletek kimutatták,
hogy a vetődések továbbterjedését a feszültség jobban előmozdíthatja, ha a
kőzet forró. Alacsonyabb hőmérséklet esetén sokkal valószínűbb, hogy a
kőzet ellenáll a csúszásnak, amíg nem halmozódik fel nagymértékű
feszültség. A Kaliforniai Egyetem (Riverside) egyik munkacsoportjának az
Imperial-völgy geotermikus potenciáljáról készített tanulmánya szerint a
vetődéses övekben a forró sóoldat kivétele felfűtheti a kőzeteknek a
felszínhez közelebb eső részeit is, előmozdítva a vetődések menti csúszást,
ahelyett hogy lehetővé tenné a pusztító földrengést előidéző
feszültségfelhalmozódást.

Ha a termálvíz hőmérséklete nem elég nagy ahhoz, hogy belőle a villamos

áram termeléséhez szükséges gőz közvetlenül előállítható legyen, akkor
felhasználható valamely alacsony forráspontú anyag felforralására, mint
amilyen például az izobután, amely jóval a víz forráspontja alatti
hőmérsékleten elgőzölögtethető. Gőze jóval sűrűbb a vízgőznél, ezért igen
alkalmas turbinák hajtására. Mindazonáltal, mivel nagyon gyúlékony,
különleges elővigyázattal kell használni, beleértve a jól tömített körforgó
rendszert.

A Magma Energia Vállalat tervezett egy izobutánnal működő erőművet a

San Diegó-i Gáz-és Áramszolgáltató Vállalat részére a Salton-tó-Imperial-
völgy területre. Ez lenne az első izobutánnal üzemelő erőmű, ezért egyelőre
nehéz lenne megállapítani, hogy mennyire lesz gazdaságos. Mindenesetre,
mivel a geotermikus forró víz korlátlanul rendelkezésre áll, sikere igen
jelentőségteljes lenne. Kamcsatkában, ahol hatvanhárom működő vulkán
alkot aktív láncolatot az alábukó Csendes-óceáni-lemez pereme fölött, a
szovjetek olyan kísérleti üzemet létesítettek, amelynek turbináit termálvíz
felhasználásával elgőzölögtetett freon hajtja. Az üzem Petropavlovszk-
Kamcsatszkij külvárosában: Paratunkában létesült, és szerény, 800
kilowattos teljesítménye közeli lakótelepeket lát el. A mélyből feltörő forró
vizet egyben üvegházak fűtésére is felhasználják, ahol évente 2000 tonna
főzelékfélét termelnek.

Egy másik lehetőség - amit azonban még bizonyítani kell - a kéregbe

behatolt forró, száraz kőzetek (intrúziók) hőjének hasznosítása. Ezek a
kőzetek nem érintkeznek a talajvízzel. A lemezhatárok és a földkéreg
szerkezetének egyre alaposabb megismerése azt mutatja, hogy az
ilyen intrúziók sokkal gyakoribbak, mint gondolták.

Gyakorlatilag a világ valamennyi lakott helye alatt létezik geotermikus hő,

de a legtöbb területen talán túl mélyen van ahhoz, hogy kiaknázható legyen
- legalábbis a mai technológiával.

Valamely kisebb mélységben fekvő forró kőzetből hőt csak úgy

aknázhatunk ki, ha megtaláljuk a módját, hogyan vezethetünk bele vizet,
amit azután gőz vagy forró víz alakjában nyerhetünk vissza. A forró
kőzetek szárazak, mivel el vannak szigetelve a víztartalmú rétegektől; ezek
többnyire nagy gránittömegek, kevés repedéssel, amelyeken át víz
kerülhetne beléjük, illetve amelyek előmozdíthatnák a víz körforgatását.
Ezért bele kellene fúrni ezekbe a kőzetekbe, és valamilyen módon
repedéseket kellene bennük előállítani. Ilyen módszer az olajtermelésben
széleskörűen elterjedt folyadékos rétegrepesztés, amikor 470 atmoszféra
nyomással különlegesen kezelt rétegrepesztő folyadékot nyomnak az
olajtároló rétegbe, hogy az ily módon létrehozott repedéseken át nagyobb
mennyiségű olaj áramolhasson a kútba. A kút talpán végzett robbantás is
szóba került. Az Atomenergia Bizottság (Atomic Energy Commission) és
az Amerikai Olajpala Testület 1971-ben tanulmányozta a nukleáris
robbantás lehetőségét az ún. „Ekevas” Program („Kovácsoljatok ekevasat a
kardokból...”), azaz a magenergia békés felhasználására irányuló törekvések
keretében. Mindazonáltal az ilyen robbantások költségesek; megkövetelik a
kitermelt radioaktív gőz, illetve forró víz biztonságos kezelését. Egyébként
is az Atomenergia Bizottság Ekevas Programja sok ellenállásba ütközött a
közvélemény részéről.

Ha egyszer sikerült a forró kőzetet kellőképpen felrepeszteni a vízkörforgás

számára, akkor egy másik kutat kellene fúrni, hogy a rajta keresztül
betáplált hideg víz a kőzetben felmelegedve a másik kúton át kitermelhető
legyen. A forró vízzel izobután lenne elgőzölögtethető, hogy
gőze turbinákat hajtson, majd a lehűlt víz ismét visszanyomható lenne a
forró kőzetbe, kiküszöbölve minden környezetszennyezési veszélyt (kivéve
egy - ebben az esetben csaknem teljesen elhanyagolható - veszélyt: a
hőkibocsátást a környezetbe).

Az Atomenergia Bizottság Los Alamos-i Tudományos Laboratóriuma Új-

Mexikóban megvizsgálta ezt a technológiát, és megkísérelte, hogy új,
gazdaságos mélyfúrási technikát fejlesszen ki. Kialakítottak egy kis
átmérőjű fúrófejet, amelyik kiolvasztja maga előtt a magmás
kőzetet, mintha lyukat fúrna bele. Ennek az volt a célja, hogy olyan eszköz
birtokába jussanak (ők ezt Subterrene-nek „föld alattinak” nevezték el),
amelyik képes lyukat létesíteni a forró kőben, a hagyományos acél
fúrórudat spagettivá lágyító hőmérsékleten. Úgy gondolták, hogy a
fúró által megolvasztott kőzet üvegszerű falat hoz létre a fúrólyukban.
Végső kifejlesztésként - remélték - ez a technológia nukleáris reaktorok
alkalmazásával hosszú alagutak olcsó létesítésére is alkalmas lehet. A
geotermikus próbafúrásra a Jemez-hegységben találtak megfelelő helyet,
ahol a vulkáni működésből visszamaradt 300 °C hőmérsékletű kőzet csupán
2300 méter mélyen fekszik a felszín alatt.

Az elgondolás szerint az ilyen formában rendelkezésre álló geotermikus

energia tízszerese a gőz- és forróvíz-készleteknek, de a kőzetrepesztési
technológia használhatóságát még meg kell vizsgálni, mivel azt ez idáig
csak olajtartalmú üledékes kőzetekben használták, nem
pedig gránitbatolitokban. A Los Alamos-i csoport reméli, hogy ha egyszer a
kőzetet sikerült megrepeszteni, akkor a repedés hőelvonás következtében
tovább fog terjedni. Ha a gránit lehűl - gondolták -, akkor össze kell
zsugorodnia, minek következtében tovább repedezik, utat nyitva a körforgó
víznek a még forró belső részek felé.

A Robert W. Rex és munkatársai (Kaliforniai Egyetem, Riverside) által az

Imperial-völgyben folytatott munka talán a legalaposabb törekvés volt arra,
hogy megvizsgálják egy terület geotermikus potenciálját a lemeztektonikai
elmélet tükrében. Az 1972-ben közreadott jelentésük szerint a medence 6-7
kilométer mély, üledékekkel kitöltött teknő, 10 000 köbkilométer
geotermikus sóoldat-tartalommal - „figyelemre méltó méretű lehetséges
erőforrás”. A tároló körülbelül fele-fele arányban oszlik meg az Egyesült
Államok és Mexikó között. A víz hőmérséklete több mint 250 °C, nyomása
130 atmoszféra fölötti. Ha belefutnak a tárolóba, akkor a kútba áramló
folyadék nyomása csökken, és a víz forrni kezd, akár egy gejzírben. Az
ebből származó gőz és víz keveréke a hangsebességhez közel álló
sebességgel a felszínre szökik. Valóban, néhány működő geotermikus
mezőben, amikor egy kutat kinyitnak, hogy „krákogja ki magát”, a harsogás
olyan zajártalmat jelent, mint amilyet egy levegőbe emelkedő sugárhajtású
repülőgép okoz.

Az Imperial-völgyben felhalmozódott üledék a Colorado- és Kaibab-

fennsík kiemelkedésének, és a Colorado folyó által kivésett Grand Canyon
létrejöttének a következménye. Az ebből származó kavicsot, homokot,
kőzetlisztet és agyagot szétteregette a völgy fenekén ide-oda
vándorló folyó. Az üledékek nélküli teknő igen hasonló lenne a Kaliforniai-
öböl déli végéhez, aminek kétségtelenül folytatódása. Falait kifelé dűlő,
megsüllyedt kőzettömbök alkotják, míg a feneke viszonylag lapos.

Ez az alakzat a jellemző az óceáni árkos beszakadásokra mindenütt a

világon, de az itteni „árok/sasbérc”-rendszer figyelemreméltóan különbözik
a többitől, amennyiben a sasbércek rendkívül rövidek, viszont az őket
összekötő transzform vetők igen hosszúak. (Közülük a leghosszabb maga a
San Andreas-vető, amelyik a Kaliforniai-öböl több rövid árkos
beszakadásától - ezekből néhány valószínűleg az Imperial-völgy alatt terül
el - egész Kalifornia mentén, a Mendocino-fokkal szemben a tengerben
fekvő rövid sasbércig húzódik.) Ezek a hátságtöredékek a Kelet-
csendesóceáni-hátság erősen töredezett folytatását képviselik a Kaliforniai-
öblön keresztül (lásd a bal alsó térképet a 69. ábrán).

A hátságrészekről a földrengésadatok elemzése révén kimutatták, hogy

azok lokalizált terjeszkedési központok. Így például 1969-ben több mint
hetven - a Richter-skála szerinti 4-5,5 erősségű (az 1971. évi San Fernandó-
i földrengés erőssége 6,6 volt) - földrengést jegyeztek fel egy hatórás
időszak alatt a Consag-szikla közelében. Ez egy fiatal vulkáni kibúvás a
Kaliforniaiöböl felső végének középpontjában. A földrengések mozgási
irányai egy óceáni hátságtól való terjeszkedésre voltak jellemzőek.

Úgy látszik, hogy mintegy 4 millió éve a Csendes-óceáni-lemeznek az

Észak-amerikai-lemezhez viszonyított északnyugati mozgása, mely
magával vonszolja a kontinentális peremet San Franciscótól Mexikóig,
elszakította Baja Californiát a szárazföldtől, és azóta elhurcolta a part
mentén 260 kilométerre északnyugatra, miközben a terjeszkedés ferdeszögű
eleme a Kaliforniai-öbölben elhúzta a félszigetet a parttól. Többen úgy
gondolják, hogy az egész szakasz, fel egészen San Franciscóig, végül is
teljesen elválik a kontinenstől, és az egész terület Baja Californiától északra
San Diegón, Los Angelesen, Santa Barbarán, Monterey-n és Santa Cruzon
keresztül szigetté alakul.

Az Imperial-völgyben bőséges bizonyíték található az ilyen típusú

kéregmozgásra. Az Egyesült Államok Tengerparti és Geodéziai
Kutatószolgálata 1931-től kezdődően egy sor háromszögelést végzett a
területen. Az eredmények szerint a mozgás azonos a San Andreas-
törésvonal mentén történővel (ahol a távolabbi oldal mindig jobb felé
mozog). Ez a tevékenység 1940-ben egy nagyobb földrengést (a Richter-
skála szerinti 7,1-es erősségűt) váltott ki, és ahol az Imperial-törésvonal - a
San Andreas-rendszer folytatódása Mexikó felé - keresztezi a határt, ott azt
észlelték, hogy a vetődés nyugati tömbje 3 méterrel mozdult el észak felé, a
keleti tömbhöz viszonyítva. (Sem Mexikó, sem az Egyesült Államok nem
vitatták, hogy ki nyert, ki veszített területet, bár ha a határt kerítéssel
jelölték volna, akkor az annyival mozdult volna el.)

Rex és munkatársai a Salton-tó déli végén fekvő, Kőtornyoknak (Buttes)

nevezett területen 2,8 kilométer mélységig fúrt kutakban végzett
hőmérsékletmérések eredményeiből arra következtettek, hogy az üledékes
összlet fenekén 6 kilométer mélységben elég meleg kell legyen ahhoz, hogy
a gránitot megolvassza. A „Kőtornyok” vulkáni dómok sorozata, melyek -
úgy látszik -víz alatt törtek fel a 16 000-55 000 évvel ezelőtti időszakban,
amikor a Salton-tó jóval mélyebb volt, mint ma. Az ősi kitörések által
felszínre hozott kőzettöredékek hasonlóak ahhoz, amelyek a Kelet-
csendesóceáni-hátság gerince mentén törtek fel. De ugyancsak
közönségesek a gránitos kőzetdarabok is, amelyek jellegzetesen inkább a
kontinentális peremeken alakulnak ki, semmint egy tenger alatti hátságon.
A Salton-tó közelében mélyített kutak vizének nagy sótartalma
és oldottfém-tartalma ellenére a máshol mélyített tíz geotermikus kútból
úgy tűnik, hogy az Imperial-völgy alatti víz zöme kevésbé sós, mint a
tengervíz. Rex és társai szerint „bőséges vas- és mangán-klorid-, meg némi
réz-, ezüst-, cink- és ólomtartalma önmagában is gazdasági lehetőségeket
képvisel”.

Rex az Imperial-völgy sóoldatainak villamosáram-fejlesztő kapacitását 20-

30 000 megawattra becsülte, ami a jelenlegi amerikai villamosenergia-
termelésnek 5 százaléka. Ennek a kapacitásnak a kiaknázásához szükséges
beruházás összegét 5 milliárd dollárra teszik, és az erőművekből nyerhető
édesvíz mennyisége megfelel a Colorado folyam alsó folyása
vízmennyisége felének. Nem csoda, ha pótlásához óceánvízre lenne
szükség!

Rex becslését az Imperial-völgy medencéjének lehetséges

energiakészleteire vonatkozóan figyelembe vette a Rand Corporation által
1972-ben végzett, Kalifornia hosszú távú energiaigényét elemző vizsgálat,
mely a Nemzeti Természettudományi Alapítvány támogatásával a
kaliforniai képviselőház (California State Assembly) részére készült.

A szerzők különféle intézkedéseket sürgettek a villamosenergia-igény

rohamos emelkedésének csökkentésére, majd a következőket írták:

Az energiaigény növekedésének csökkentése új technológiai fejlődéssel -

mint amilyen a geotermikus erőforrások felhasználása - párosulva rendkívül
hatásos lehet Kalifornia energiaszűkének a megoldásában. Így például, ha
az energiaigény lelassult növekedését kiegészítenék azzal, hogy gyorsan
kiépítik az Imperial-völgy geotermikus erőforrásait a teljes 30 000
megawatt kapacitásig, akkor nem lenne szükség sem fosszilis fűtőanyagot
fogyasztó, sem pedig nukleáris erőmüvekre 1985 után. [Kiemelés tőlük].

A geotermikus energiának nem minden lehetséges forrása fekszik

lemezhatárokon. A texasi Gulf Coast mentén néhány mély olajkútból az
olajtermelés kimerülése után túlfűtött gőz és forró víz tört a felszínre. (A
Mexikói-öböl amerikai partja.) A kútfejnyomás 500 atmoszféra fölé
szökött. Matagorda megyében egy 5859 méter mély kút 273 °C
hőmérsékletű vizet termelt.

Úgy látszik, hogy a Gulf Coast üledékeinek mélyén óriási, nagyon forró
vizet tartalmazó tároló van. Ezt behatóan tanulmányozta Paul H. Jones, az
Egyesült Államok Földtani Kutató-szolgálatától (Baton Rouge, Louisiana).
Az ottani üledékfelhalmozódás rendkívül mély, aminek két oka van.
Egyikük az alapkőzetnek a geoszinklinálisokra jellemző süllyedése. A
másik ok két jelenség a szárazföld belsejében: egyrészt a Sziklás-hegység
kiemelkedése, ami erős erózióhoz és nagy mennyiségű erodált törmelék
szállításához vezetett a Rio Grande, Missouri és
Mississippi folyórendszeren keresztül; másrészt a jégkorszak, amikor is az
olvadási időszakok során óriási mennyiségű törmelék terült szét az öböl
partjának környékén. Az üledékek jól ismertek, mivel mintegy 300 000
kutat fúrtak az olajkutatók a Rio Grande és Alabama közötti területen. Az
üledék legvastagabb a dél-texasi és a louisianai partok mentén, ahol
meghaladja a 15 000 métert. Az anyag zöme a legutóbbi 26 millió év alatt
rakódott le.

Ez alatt az üledéktömeg alatt vastag sólerakódások vannak, melyek a késő

triász és korai jura időszak során keletkeztek, amikor az Atlanti-óceán
újbóli kinyílása még korai állapotában volt, és a Mexikói-öböl el volt zárva
a nyílt óceántól. Az öböl - úgy látszik - időszakosan kiszáradt, akárcsak
később a Földközi-tenger. Ez az a só, ami a ránehezedő nyomás alól
igyekezett felfele tömi nagy, hüvelykujj szerű „tömzsöket” (diapir) alkotva.
Az ilyen 3-8 kilométer átmérőjű sótömzsök tetőrésze a sódóm (lásd a 22.
ábrát). Mivel ezek többnyire olajtelepekkel kapcsolatosak, a Mexikói-
öbölben és környékén már több mint négyszázat megfúrtak közülük.

A kősó jó hővezető, és azokban a mélységekben, amelyekben a só zöme

jelenleg elhelyezkedik, a Föld belseje nagyon forró. Ezért írta Jones a
következőket: „A fedőkőzetekbe 15 kilométer mélységből behatolt
hatalmas sótömegnek alapos hatást kell gyakorolnia a medence
geotermikus viselkedésére... A sótömzsök hasonlóak egy nyaláb, az
üledékekben felfelé fúródott fütőcsőhöz.”

Az ily módon felmelegített üledékes kőzetek főleg agyagpalák, és a

folyamat felszabadítja a kőzetben vegyileg lekötött víz jelentős részét. Ez a
vízmennyiség elérheti a kőzettérfogat 10-15 százalékát. Hozzáadódik a már
ott levő vízhez, és egy igen forró vízzel teli, nagy nyomású víztároló alakul
ki. Egy vízzel telített üledékes réteg lepedőként borítja be az egész
medencét, és kitűnő szigetelőként hat a hő fölfelé áramlásával szemben. A
víz a kisebb mélységekben sós, de 3 kilométer mélység alatt fokozatosan
édesebbé válik. A legtöbb geotermikus víztárolóval ellentétben, a kiemelt
vizet itt nem helyettesíti esővíz (vagy hólé), mely lefolyna a forró
régiókba. Ez a víz „helyben készül”.

Ennélfogva - a területből kitermelt kőolajhoz hasonlóan - a forró víz is

csupán fogyó készlet, de Jones meggyőződése szerint mennyisége óriási. Ő
nem gondol ennek az azonnali kiaknázására, mondván: „az energia-
előállítási technológia jelenleg kőolajon és földgázon alapul, ami
viszonylag olcsó energiaforrás”. (A könyv írása idején még az volt, de
megjelenése idején, 1974-ben már nem.) Rámutat azonban arra, hogy
hasonló forróvíz-készletek a Föld olyan részein is lehetnek, ahol nem áll
rendelkezésre olaj és gáz. Mivel a víz forrón tör föl a földből, azért könnyen
gőzzé alakul, ennélfogva „öndesztilláló”, tehát felhasználható lenne
öntözésre, aminek ugyan semmiféle jelentősége nincs a nedves éghajlatú
Mexikói-öböl mentén, de jelentőségteljes lehet egy száraz éghajlatú fejlődő
országban.

Az 1950-es évek elején az Egyesült Nemzetek Szövetsége elkezdte a

geotermikus energiának mint erőforrásnak a vizsgálatát olyan
energiaszegény országokban, amelyek éppen csak ráléptek az iparosodás
útjára. Egy pillantás a lemezperemek földrajzi eloszlására (lásd a
földrengéstevékenység globális térképét a 12. ábrán) megmutatja, hogy a
peremek nagy része fejlődő országokon halad keresztül. Kétségtelenül
kutatási színhely lehetne az afrikai beszakadt árokrendszer. Az ENSZ
felügyelete mellett légi térképezést végeztek a talaj infravörös sugárzásáról
Etiópiában és Kenyában. Éppúgy, mint ahogy egy elektromos vasaló által
fejlesztett infravörös „fénnyel” fényképek készíthetők az infravörösre
érzékeny filmre, ugyanúgy a tájék infravörös „izzása” alkalmas a talaj
hőmérsékleti változásainak kimutatására nagy területeken keresztül.
Joseph Barnea szerint (ENSZ Természeti Erőforrások és Szállítási Osztálya
[Resources and Transport Division of the U. N.], a munkálatok felelőse az
ENSZ részéről) a légi felderítés eredményei azt mutatják, hogy „az etiópiai
Afar-terület kiaknázható geotermikus potenciálja olyan nagy, hogy képes
lenne kielégíteni egész Afrika jelenlegi villamosáram-szükségletét”.
Továbbá hozzáteszi, hogy „vannak Etiópiának olyan más területei is, ahol a
geotermikus potenciál hasonló nagyság-rendű”. Ha úgy van, amint azt
Jason Morgan és mások állítják, hogy az Afar-háromszög egy, a köpenyben
felemelkedő magmaáramlás fölött fekszik, akkor a terület geotermikus
potenciálja e tekintetben nem meglepő. Haroun Tazieff vulkanológus, aki
jól ismeri a terület rejtett hőforrásait saját terepi tapasztalatai alapján, azt
javasolta, hogy telepítsenek energiaigényes iparokat, mint amilyen az
alumíniumkohászat, a közeli vörös-tengeri partvidékre.

Az ENSZ által 1973 januárjában rendezett nemzetközi geotermikus

szemináriumon Barnea megjegyezte, hogy néhány évvel korábban
elhangzott nézete, miszerint a nagy, beszakadt árokrendszerek hatalmas
geotermikus készleteket tartalmaznak, nem volt népszerű. Az energia
kitermelése a Föld mélyéről még túlságosan újszerűnek látszott. „Én
személy szerint visszaemlékszem a bírálatra, aminek ki voltam téve -
mondotta. - Ezzel szemben most boldogan számolok be arról, hogy
gyakorlatilag valamennyi ország, amelynek területén a nagy afrikai
árokrendszer áthúzódik, kérte az ENSZ segítségét a geotermikus kutatás
érdekében.”

A Larderello vállalat, az olaszországi gőzmezők veterán kiaknázója

közreműködött bizonyos ígéretes ugandai területek megvizsgálásában.
Kutatásokat végzett az El Tatio-gejzírek környékén is a chilei Antofagasta
közelében, ahol az ENSZ tanácsadói is részt vettek egy lehetséges erőmű
létesítésének vitájában. A Csendes-óceán körüli „tűzgyűrű” szigetországai
sok ígéretes geotermikus hellyel rendelkeznek. Barnea becslése szerint
Törökország kétharmada alatt húzódnak föld alatti energiaforrások (bár a
víz túlzott karbonáttartalma hátráltató tényező). Az ENSZ műszaki
segítséget nyújtott két közép-amerikai országnak: Salvadornak és
Nicaraguának, ahol egy földrengéseket előidéző óceáni lemez bukik a két
Amerikát összekötő vulkáni földszoros alá. Barnea szerint a terület
lehetséges geotermikus energiája sokkal több, mint amennyit helyileg fel
tudnának használni, ezért a fölösleg exportálható lenne az Egyesült
Államokba távvezeték segítségével. Természetesen óvatosan kell kezelnünk
az ilyen optimista megállapításokat, hiszen a szükséges technológia még
csupán csecsemőkorát éli. De még ha ezeknek az előrejelzéseknek csupán
egy kiadós hányada bizonyul használhatónak, az is nagy hatással lehet
energiaéhes világunk alakulására.
Az ENSZ-csoport ugyancsak szorgalmazta a termálvíz közvetlen
felhasználását házfűtésre, továbbá különféle gyártási eljárásokban, mint
amilyen a gép- és papíripar, amelyek csak mérsékelten magas hőmérsékletet
kívánnak. A legrégibb múltba visszanyúló történelmi feljegyzések szerint
az emberiség már akkor is felhasználta a meleg forrásokat felüdülésre,
gyógyfürdőkként és bizonyos mértékben otthonai fűtésére. A rómaiak
fürdőket létesítettek a Földközi-tenger egész partvidékén, sőt még olyan
távol is, mint Angliában Bath. A japánok történelmük kezdete óta
használják az országukban nagy számban feltörő hőforrásokat. Európa az
elmúlt évszázadban már számos gyógyfürdővel volt telehintve, és egyre
több nyílt meg az Egyesült Államokban is.

Ma már nem Izland az egyedüli része a világnak, ahol a lakóházakat

termálvízzel fűtik. Idahóban a Boise Forró- és Hidegvíz-szolgáltató Vállalat
1890 óta árulja „termékét”. Franciaországban kőolajkutatás közben 70 °C -
os vizet tártak fel a Párizsi-medencében. Melunban egy 1800 méter mély
kút forró vize 3000 lakást fűt, illetve lát el meleg vízzel. Mivel a víz sós, a
kihűlt vizet egy másik kúton át visszanyomják a rétegbe. A lakások évi
igényének kétötödét elégítik ki ily módon, de azt mondják, hogy a víz
elegendő lenne egymillió lakás ellátására 1300 éven át.

Az ENSZ-csoport két tagja: John Banwell és Tsvi Meidav az Amerikai

Tudományfejlesztési Egyesület (American Association for the
Advancement of Science) 1971. évi közgyűlésén közölték, hogy a
magyarországi pannon medence olyan hatalmas mennyiségű forró vizet
tartalmaz, hogy annak az energiája egyenlő az egész világ
kőolajkészletének a felével az 1963. évi ismert állapotok szerint. Ezt a
vízkészletet is kőolajkutatás közben tárták fel, és 1969 közepén 480
000 négyzetméter középületet és lakást fűtöttek vele. Bár a víz nem
korrozív, mégis annyi kalciumkarbonát van benne, hogy használat előtt
ülepítőtartályokon kell átvezetni, és a mintegy nyolcvan kút felső részét
időszakosan meg kell tisztítani a lerakódásoktól, melyek a nyomás alól
felszabaduló víz gőzzé alakulásakor csapódnak ki.

Az Egyesült Nemzetek által a geotermikus erőforrások tárgyában 1970-ben

az olaszországi Pisában tartott szimpozionon a szovjet résztvevők
beszámoltak arról, hogy a Szovjetunió gazdasági jelentőségű geotermikus
potenciálja (amit jelenleg főleg helyiségek fűtésére
használnak) valószínűleg meghaladja az ország összesített kőolaj-, kőszén-
és lignitkészleteinek mennyiségét. A szovjet hatóságok szerint egyedül
1970-ben 15 millió tonna fűtőanyagot takarítottak meg a föld alatti energia
felhasználása révén. Japánban 1910 óta fűtenek növényházakat ilyen
módon. Az egyik helyen trópusi növényzetet neveltek, és alligátorokat,
krokodilokat tartottak, hogy mutogassák a turistáknak. (Mivel Japán
energiaellátása csaknem teljes egészében import tüzelőanyagtól függ, ezért
nagyon érdekelt a geotermikus energia felhasználásában. A 15
megawattot termelő ótaki erőmű csak a kezdeti lépés ezen a téren.)

Mint más hűtési rendszerekben, a geotermikus hőben rejlő energia is

felhasználható hűtésre, Nem csupán a szovjetek készítenek ilyen
hűtőrendszereket, hanem a híres új-zélandi termikus területen fekvő
Rotorua Szálloda légkondicionálását is így oldották meg, lítium-bromid-
abszorpciós módszerrel.

A termálvíz szélesebb körű felhasználásának szorgalmazása során Banwell

és Meidav elismerték, hogy ez az energia, ellentétben a kőolajjal, nem
könnyen szállítható, és sok esetben a hőfoka nem elég magas ahhoz, hogy
alkalmas legyen villamos energia előállítására. Ugyanakkor azonban
sürgették az ilyen víz sokkal szélesebb körű felhasználását épületfűtésre.
„Miért kell olyan gyorsan kimerülő energiaforrást használni kazánok
fűtésére, mint a kőolaj - kérdezték a Földnek azokon a hatalmas területein,
ahol a sokkal bőségesebben rendelkezésre álló geotermikus energia képes
lenne ugyanarra, azonos vagy még kisebb költséggel és a fosszilis
tüzelőanyag elégetésével járó levegőszennyezés nélkül?” Ők állami szintű
energiaigazgatást követeltek, hogy ebben a tekintetben racionálisabb
politika legyen érvényesíthető.

A fosszilis tüzelőanyagok korlátozott voltának felismerése, valamint a

közvélemény elégedetlensége az elégetésükkel járó környezetszennyezés
fokozódása miatt ahhoz a követeléshez vezetett, hogy Amerika tegyen több
erőfeszítést a geotermikus energia felhasználására. Walter J. Hickel és az
alaszkai egyetem kezdeményezésére a Nemzeti Természettudományi
Alapítvány programjából származó anyagi támogatással 1972
szeptemberében a fenti tárgykörben konferenciát tartottak Seattle-ben azzal
a céllal, hogy alátámasszák „a nemzeti igényekhez
alkalmazkodó tudományos kutatást”. Hickel korábban Alaszka
kormányzója volt (egy saját geotermikus potenciállal rendelkező állam,
különösen ott, ahol a Csendes-óceáni-lemez az Alaszkai-félsziget
vulkáni öve alá bukik), majd belügyminiszterré választották. (Egy régi
hagyomány alapján az Amerikai Egyesült Államokban a földtani kutatás a
belügyminisztérium hatáskörébe tartozik.) A konferencia eredményeit
összefoglaló jelentés tízéves kutatási programot javasolt 684,7 millió dollár
költséggel abból a célból, hogy feltárják a geotermikus erőforrásokat, illetve
új forrásokat, új fúrási módszereket és felhasználási technológiákat
fejlesszenek ki. Megvalósítható célként tűzte ki 750 megawatt előállítását
1975-re, 132 000 megawattot 1985-re és 395 000 megawatt villamos
energia termelését 2000-re. Ezzel ellentétben Új-Anglia teljes
energiatermelése - mutattak rá - csupán 15 000 megawatt (1972-ben). Az
1985-re tervezett kihozatal lehetővé tenné az 1985. évi energiaigény
kielégítését 30 százalék olajbehozatal megtakarítása mellett. „A
geotermikus energia jelentős hatással lehet az Egyesült Államok nemzeti
önbizalmára” - tették hozzá.

Rex, aki az Imperial-völgyi tanulmányokat vezette, amellett kardoskodik,

hogy az állami tervezés azért nem ismerte fel a geotermikus energia
jelentőségét, mert egyáltalán nem ismerte azt. Az adatok hiányát - írta -
„úgy értelmezték, hogy ez a természeti erőforrás nem létezik,
annak ellenére, hogy az ország bővelkedik vulkáni kőzetekben és alvó vagy
működő vulkánok egész sorában”. A Kelet-Oregontól lefelé Kelet-
Kalifornián át Nevadáig végzett hőáramvizsgálatok eredményei arra
vallanak - mutatott rá hogy „a medence és hegylánc terület tíz- és
tízezer mérföldnyi része rendelkezik geotermikus potenciállal”. Ilyen
területként nemcsak Hawaiira, Alaszkára és a Mexikói-öböl partjára
hivatkozott, hanem az Appalache-ek területére is, ahol az ősi redők még
nagy hőkészleteket rejtenek, amiknek megnyilvánulásai a felszínre
bugyborékolnak Sand Spring viszonylag langyos vizétől (3,2 kilométerre
délre Williamstowntól Massachusettsben) le délre a texasi Hot Wellsig.
Nem véletlen, hogy az appalache-i államok közül háromban találhatunk Hot
Springs nevű városokat: Virginiában, Észak-Carolinában és
Arkansasban. Rex különösen ígéretesnek nyilvánított bizonyos területeket a
két Virginiában, Maryland nyugati részében és a kontinensközépi Ozark- és
Oachita-hegységben. A geotermikus területekre vonatkozó ismereteinek
nagy részét a Francis Birch professzor (Harvard) részéről
megnyilvánult ösztönzésnek köszönhette, aki szószólója volt a hőáramlások
mérésének, fölismerve azok jelentőségét, és kiküldte diákjait a terepre (így
Rexet magát is), hogy ennek az eszköznek a segítségével derítsék fel a Föld
felszíne alatt működő folyamatokat.

Bizonyos értelemben a geotermikus energiának is megvan a maga

„parlamenti folyosója”. Több államban, ahol atomerőművek építését
tervezték, és az Atomenergia Bizottság - a törvénynek megfelelően -
nyilatkozatokat szerkesztett a környezeti hatást illetően, ezeket a
nyilatkozatokat megtámadták azon az alapon, hogy egyéb, állítólag
szennyezésmentes erőforrások is rendelkezésre állnak, mint amilyen
például a geotermikus energia, de ezeket figyelmen kívül hagyták. Ez
történt például Coloradóban, Washingtonban és Kansasban.

Mivel ez az eltemetett energia a mélyből feltoluló olvadt kőzettömeg révén

állandóan pótlódik, bizonyos értelemben kimeríthetetlen. Ezzel szemben a
víz mennyisége egy adott tárolóban korlátozott, és ha gyorsabban termelik
ki, mint ahogyan pótlódik, akkor az erőforrás kimerül. A Geysers-mezőben
a gőzkutak kezdetben 7-15 megawatt hőenergiát termeltek, de ez
lassanként 3 megawattra esett vissza, további kutak fúrását követelve meg.
A legkisebb - még gazdaságos-, 55 megawatt teljesítményű üzem számára
óránként 450 000 kilogramm gőzt kell biztosítani. Ez itt hat gőzkútból
biztosítható, de ezeknek elég hosszú életűeknek kell lenni ahhoz, hogy az
üzem megépítése indokolt legyen.

A Geysers-mező gyors fejlesztését a hatvanas évek elején ilyen nehézségek

akadályozták. A fúrást a Union Kőolajvállalatnak (Union Oil Co.) kellett
volna végeznie egy konzorcium megbízásából. Ennek tagjai a következők
voltak: Magma Power Company (25%), Thermal Power Company (25%) és
Union Oil Company (50%). A terv szerint a gőzt a Pacific Gáz- és
Áramszolgáltató Vállalatnak kellett volna eladni. De a dolgok lassan
haladtak. „Egy közműnek természetszerűleg konzervatívnak kell lennie” -
Carel Otte geológus szerint, aki a Union Kőolajvállalat geotermikus
osztályának a vezetője. „Csak akkor ruházhatók be a szükséges összegek,
ha biztosított a megtérülésük. Ez az üzlet természete.”
„Mindenekelőtt - közölte a Union Kőolajvállalat üzemi lapjával - ez azt
jelenti, hogy előbb le kell fúrni a kutakat a mezőben, termelési kísérletet
kell végezni, és csak azután vállalható az energiafejlesztő berendezések
létesítése és rendelhetők meg a szükséges berendezések. Ez pedig öt évet
jelent a kutak fúrása és a generátorok felszerelése között.” A kőolaj- és
földgáziparban a gáztartalmú rétegek viselkedése eléggé jól ismert ahhoz,
hogy néhány kísérleti fúrás alapján dönteni lehessen egy nagy beruházás
indokoltsága felől. Bár a gőz is a gázhoz hasonlóan viselkedik, mégsem
bizonyos, hogy ugyanazok a szabályok érvényesek a gőzre is, mint amelyek
érvényesek a földgáztelepre. Például lehetséges-e, hogy ha egyszerre
nyitnak meg egy csoport gőzkutat, mint ahogy az egy erőmű üzembe
helyezéséhez szükséges, akkor a nyomás hirtelen le fog esni, hasonlóan
ahhoz, amikor egy olyan házban nyitnak meg egyszerre minden vízcsapot,
amelyben a vízellátás korlátozott?

Így 1967 januárjában huszonegy gőzkút volt nyitva egyszerre három hétig a
Geysers-mezőben, a gőzt haszontalanul a levegőbe bocsátva - elveszett
energia (és elveszett profit)! „Ez haszontalan volt - jegyezte meg Otte -,
olyan, mintha egy gázmező készleteit úgy akarnák megbecsülni,
hogy minden kutat teljes szelvénnyel megnyitnak, és hagyják a gázt a
levegőbe ömleni. Ez nem ismétlődik meg még egyszer.” Más szavakkal
kifejezve ő úgy gondolja, hogy a geotermikus energia nagykorú lett.

Otte szerint lényeges tényező volt a szövetségi állami területek megnyitása

a geotermikus energia kutatása számára. Nevadában - ahol a terület ígéretes
ebből a szempontból - a föld S5 százaléka állami tulajdon, Kaliforniában
pedig mintegy 60 százaléka.

Az 1970. évi Geotermikus Gőz-törvény (Geothermal Steam Act) - amelyet

a növekvő energia-igényekre és az egyre nagyobb méretű hagyományos
hőerőművek, valamint nukleáris erőművek környezetszennyező hatása
miatt aggódó közvéleményre való tekintettel hoztak - lehetővé tette a
szövetségi földek bérbe adását a geotermikus erőforrások kiaknázása
céljából. A törvény lehetővé tette, hogy a belügyminiszter „Ismert
Geotermikus Erőforrás Területeket” (Known Geothermal Resources Area,
rövidítve KORA) jelöljön ki, amelyeken belül bizonyos területek adhatók
bérbe, megfelelő versenytárgyalások alapján. Az ide vonatkozó
meghatározás szerint az ilyen területek azok: „amelyek földtani felépítése, a
közelükben történt felfedezések, az irántuk való versengő érdeklődés és
egyéb indikációk a miniszter véleménye szerint képesek azt a hitet kelteni a
tárgykörben gyakorlott emberekben, hogy ott a geotermikus gőz vagy a vele
kapcsolatos geotermikus erőforrások eléggé jók ahhoz, hogy indokolttá
tegyék az e célt szolgáló pénzkiadásokat".

Ezt követőleg a belügyminiszter utasította a Földtani Kutatószolgálatot,

hogy jelöljön ki ilyen területeket, és 1971-ben egy térképet publikáltak,
amelyik feltünteti ezeket és még számos forróvíz-forrás helyét a nyugati
államokban. A Kutatószolgálat azokat a területeket is kijelölte, amelyek
„kutatás szempontjából értékesek”, bár a kilátások nem annyira biztosak,
mint a KGRA-területeken. A térképen világosan látható, hogy e helyek
eloszlása összefügg a nyugati államok tektonikai felépítésével, azokkal az
erőkkel, amelyek kialakították a Sziklás-hegységet, tovább nyugat felé a
medence és hegylánc tartományt és a nyugati parti övet.

Bár Rex és más szakértők úgy hiszik, hogy a Geysers-gőzmező talán

legnagyobb a világon, mintegy 10 000 megawatt fenntartható kapacitással,
mégis az ilyen mezők tényleges kapacitása és élettartama meglehetősen
bizonytalan. Az 1973. évi ENSZ-gyűlésen Banwell érintette ezt a
problémát, mondanivalóját a két, legrégebben kiaknázás alatt álló mezőre:
az új-zélandi Wairakei nevű forróvíz- és nedvesgőz-mezőre, illetve az
olaszországi Larderello-mezőre összpontosítva. Az új-zélandi mező
kiaknázásának korai szakaszán, 1957-1964 között a nyomás
meglehetősen gyorsan 20 atmoszférával csökkent, és néhány területen a
talaj 25 centimétert is süllyedt egyetlen év alatt. A völgyben elhelyezkedő
forróvíz-források és gejzírek csaknem teljesen megszüntették működésüket.
(Valaha a turisták ezrei keresték fel évente ezeket a helyeket.) Ezzel
szemben „látványosan megnőtt” a mezővel szembeni völgyoldalon a gőzt
lehelő fumarolaműködés mind a nyílások számát, mind pedig a méretét
illetően. Ez után az időszak után a helyzet állandósult, és jelenleg úgy
látszik, hogy a gőzutánpótlás kielégíti a gőzkitermelés mértékét.

Larderellóban szintén nyomáscsökkenés volt észlelhető a kitermelés

kezdetén. Ez később kiegyenlítődött. Ezzel szemben azt tapasztalták, hogy
ha a kutak számát egy adott területen belül növelik, a kitermelhető
gőzmennyiség ezzel egyáltalán nem lesz nagyobb. Ennek oka valószínűleg
a tárolókőzet korlátozott áteresztőképessége. Banwell szerint ilyen mezőben
csak akkor lesz fenntartható a nagyobb mérvű kitermelés hosszabb időn át,
ha ismét feltöltik a föld alatti tárolót, és racionális gazdálkodással
igyekeznek elkerülni az erőltetett megcsapolást.

A Wairakeiben szerzett tapasztalatokat jól eszükbe kell véssék azok, akik a

Yellowstone geotermikus területét akarnák kiaknázni 200 gejzírjével és
3000 forróvíz-forrásával, mivel a meggondolatlan gazdálkodás könnyen az
Old Faithful (Öreg hűséges) és számos más - a vidék csodáinak tekintett -
gejzír működésének megszűnéséhez vezethetne. Szerencsére a
terület „nemzeti park”, így feltételezhetően védett a gazdasági kiaknázással
járó veszélyekkel szemben.

Mindenesetre egy jellegzetes geotermikus mező élettartama tág határok

között változhat: néhány tucat évtől akár ezer éven túl is. Annál hosszabb,
minél jobban alkalmazkodik a kitermelési technika a tárolóréteg
viszonyaihoz. Banwell rámutatott az ENSZ-összejövetelen, hogy nincs vita
a Föld belsejében tárolt energia nagyságáról. Banwell és Meidav szerint a
földkéreg felső részének 7,5 kilométer mélységig terjedő szakaszában az 1
négyzetkilométerre eső energia megfelel 21 millió tonna kőolajnak! Más
szavakkal: ez a „belső” energia messze felülmúlja a világ összes fosszilis
tüzelőanyagának becsült készleteit.

A vita csupán arra vonatkozik, hogy ennek az energiának hány százaléka

nyerhető ki gazdaságosan. Barnea az 1973. évi ENSZ-összejövetelen tartott
megnyitó beszédében a következőket mondta az ilyen eltemetett hőforrások
utáni kutatásról: "...valószínű, hogy a geotermikus indikációk sokkal
gyakoribbak lesznek, mint a kőolaj-indikációk, és ötven éven belül
felismerjük, hogy ennek az energiaforrásnak a jelentősége nagyobb a
kőolajénál”.

Hickel az 1972-ben Seattle-ben tartott beszámolójának bevezetésében az

ilyen energiaforrásokra vonatkozó jelenlegi ismereteket azokhoz az időkhöz
hasonlította, amikor még a kőolajtelepek létezését csupán a felszíni
szivárgások sejtették. A geotermikus energia hasonló „szivárgásai” a
gejzírek és forróvíz-források - mondotta.
Bár az ilyen megjegyzésekből optimizmus csendül ki, a nagy üzletbe való
belépés - például a Union Oil részéről - azt sugallja, hogy már egy
emberöltőn belül a világ energiaigényének jelentős hányadát ebből az
energiaforrásból fogják kielégíteni. Ha - ahogyan Otte rámutatott - olyan
szervezetek, mint ez az olajvállalat és a Pacific Gáz- és Áramszolgáltató
Vállalat, bedobják a pénzüket ebbe a vonalba, akkor „hirtelen mindenki
kiegyenesedik a székén, és felfigyel”.

A gőz és forró víz feltárására irányuló fúrás felhívás a kőolajipar számára

is, melynek szembe kell néznie létalapjának, a kőolaj- és
földgázkészleteknek végleges kimerülésével. A fúrási technológia sok
tekintetben azonos, bár a gőzkutak általában nagyobb átmérőjűek, és magas
hőmérsékletekkel kell megküzdeni.

Azok közül, akik a világ jövőbeli energiaigényével foglalkoznak, számosan

kétlik, hogy a geotermikus energia képes lesz pótolni minden egyéb
energiaforrást, de remélik, hogy jelentős mértékben hozzá fog járulni az
energiagondok enyhítéséhez. Az előrejelzés körülményes, nem csupán
azért, mert bizonytalan, hogy mennyire lesznek ezek a források
hozzáférhetőek, hanem azért is, mivel a forró vízből és nedves gőzből való
energia-előállítás technológiája még kiforratlan.

Mégis, ha az ember képes lesz csupán egy töredékét kiaknázni a földfelszín

lemezeit ide-oda tologató hatalmas energiának, akkor már ez is jelentős
hozzájárulás lesz az energiagondok megoldásához, különösen ha
figyelembe vesszük, hogy ez az energiaigény az említett hatalmas
energiának csupán elenyésző hányada. És ez kitart mindaddig, amíg
bolygónk lakható marad.
20. A Föld története és az
emberiség sorsa
A világ, ahogyan előttünk fekszik: szárazföldekkel, óceánokkal, légkörrel,
érc- és fűtőanyagtelepekkel - az emberrel és alkotásaival -, azoknak az
erőknek köszönhetően ilyen, melyek a földfelszín lemezeit mozgásban
tartják. Csecsemőkorában a Föld csupasz, napégette sziklagolyó volt. A
légkör és a vízgőz, mely eső alakjában lecsapódott, hogy letarolja a földet
és megtöltse a tengereket, elsősorban a Föld belső erjedéséből keletkezett
vulkánokból származott.

A világot ma talán végtelen tenger borítaná, ha belső vajúdása nem újítaná

meg újra és újra a szárazföldeket. Az élethez hasonlóan - amelynek otthona
- a Föld is újra és újra megújul. A szárazföldi formák - hegyek, folyók,
tavak - ennek a folyamatos változásnak a szülöttei. Nekik is van ifjúkoruk,
középkoruk, öregkoruk, míg végül is elpusztulnak, hogy átadják helyüket
az új formáknak. A Jangce, Amazonas és Mississippi mai folyását a Tibeti-
fennsík, az Andok és Sziklás-hegység kiemelkedése szabta meg, bár lehet,
hogy ősi gyökereik régi folyamrendszerekből erednek. Láttuk, hogy még az
óceánmedencék is halandóak - sőt sokkal inkább azok, mint a kontinensek.

A Földet megújító folyamatok hozzák létre az ércek telepeit, és teremtik

meg a kőolaj-felhalmozódás lehetőségeit. Ezek az erőforrások tették
lehetővé a civilizáció megszületését a bronzkortól a vaskoron át a fosszilis
fűtőanyagoktól és ásványi nyersanyagoktól (köztük a gazdagságot
jelképező nemesfémektől) függő ipari forradalomig. Civilizációnk végső
sorsa sok tekintetben függ attól, hogy megértsük, hol és miként keletkeztek
ezek a telepek.

Az egyik leghevesebben vitatott probléma ma is az, hogy a földkéreg és a

táj újjáalakulása, amely jellegzetesen a lemezmozgásoktól függően zajlott le
az utóbbi 200 millió évben, vajon a Föld egész, hosszú történetének
folyamán (több mint 4 milliárd év) hasonló módon ment-e végbe. A kutatók
figyelmüket a kontinensek magvait alkotó nagyon régi kőzetekre, az
ún. kratonokra összpontosították. A kontinensek több kratonra épültek. Így
például Afrikában nyolc kratont ismertek fel. Koruk durván 2-3 milliárd év.
Sokkal fiatalabb, legfeljebb 600 millió éves övek különítik el őket
egymástól.

Jellegzetes kraton a Kanadai-pajzs. Fiatalabb kőzetekkel nem fedett része a

Nagy-tavak és a Hudson-öböl között fekszik, és onnan lehúzódik az
Egyesült Államok középső részéig (itt találhatók az amerikai szárazföld
legrégibb kőzetei: a Minnesota-völgyben kibukkanó, 3,6 milliárd éves
gneiszek). A kratonok kőzetei első látásra igencsak egyformának tűnnek,
mint például a Kanadai-pajzs gránitjai és zöldkövei, de a közelebbi
vizsgálat megmutatja, hogy fiatalabb korukban alapvető átalakulásokon
estek át. Világosan látható, hogy ezeket a kőzeteket is az óceánfenék
szétszakadásának és újbóli összeforradásának hosszú ciklusai hozták létre.
Úgy látszik, a világ kontinenseinek története elválások és újbóli
egybekelések szakadatlan láncolata a földtörténet legkorábbi időszakaitól
kezdődően.

A kratonokon belül elnyúlt övek alakjában sok helyen találhatók a

jellegzetesen szigetívek mentén kialakult kőzetféleségek. Bár az ilyen
szalagok több mint 3 milliárd évesek, mégis a kőzet jellegéből (mint
például, legalább néhány esetben, a káliumtartalom változásaiból)
lehetséges az ősi alátolulások irányainak a meghatározása. Ilyen „vegyi
polaritás”, úgy látszik, előfordul például Dél-Ontario zöldkőövében, és
mivel az érctelepek mértani alkata jellemző módon kapcsolatos az
alátolulás irányával (és az ebből eredő kitörésekkel), az ilyen indikációk
végül is igen jelentősnek bizonyulhatnak.
78. ábra. Már évek óta ismeretes volt, hogy a Felső-tótól Kansasig egy
abnormálisan erős gravitációsanomália-sáv helyezkedik el. Az újabban
végzett légi mágneses felvételek ugyanott erős mágneses anomáliát
mutattak ki, ahogyan azt a terület egy kisebb részéről készült jobb oldali
térkép mutatja. Úgy gondolják, hogy ez az öv két szétszakadó kontinentális
lemez között alakult ki több mint egymilliárd éve úgy, ahogyan azt a nyilak
jelzik. A hasadékrendszer az óceáni hátságokhoz hasonlóan több helyen is
megszakad. Itt találták a világ egyik leggazdagabb vasérctelepét, és
lehetséges, hogy a terület déli részén még több vasérctelep rejtőzik a vastag
üledéktakaró alatt

Hogy a Föld belső erői valaha megkísérelték Észak-Amerika széttépését,

arra utal az a nagy fajsúlyú, mágneses kőzetekből álló öv, amelyik a Felső-
tótól délnyugatra a kansasi Abilene-ig terjed. Az északi rész feltárásaiban
tömör, lávaszerű kőzet látható, amely 1,4-1,12 milliárd évvel ezelőtt tört fel.
A déli részen ugyanezt a kőzetet 1000 méter vastag felszíni üledék fedi, de
jelenlétét több fúrás is kimutatta. A nagy fajsúlyú kőzet a gravitációs
erőtérben pozitív anomáliát idéz elő, aminek következtében az anomália
fölött fekvő Minneapolisban az ingaórák kissé gyorsabban járnak, mint a
tőle távol fekvő Chicagóban. Az 1960-as években végzett légi
mágneses felmérések kimutatták az anomália szembetűnő jellegét, és 1973-
ban felmerült a gondolat, hogy az egy, az afrikai árkos beszakadásokat
létrehozóhoz hasonló folyamatra vezethető vissza. De az is lehet, hogy egy
ősi kontinentális lemez peremét jelzi. „Lehet valami jelentősége - kérdezi a
Nemzeti Tudományos Akadémia egyik legújabban megjelent közleménye -
az alapfémeket tartalmazó körzet csaknem pontos egybeesésének a
kontinensközépi pozitív gravitációs anomáliával?” Az anomáliától északra,
Minnesotaban terülnek el a Mesabi-hegység hatalmas vasérctelepei,
amelyeknek nagy szerepük van abban, hogy az Egyesült Államok ipari
óriássá fejlődhetett. 1892-1950 között 1,5 milliárd tonna kitűnő minőségű
vasércet termeltek onnan. A Mesabi-hegység és környéke adta az Egyesült
Államokban ez idáig kitermelt vasérc 65 százalékát.

Ez talán a lemezek egymásra hatásának a következménye volt több mint

egymilliárd évvel ezelőtt? És ha igen, feküsznek-e további vasérctelepek
távolabb délre, nehéz üledéktakaróval borítva? Lehet, hogy ezek okozzák a
légi mágneses felmérés által kimutatott mágneses anomáliát? Ha valaha egy
óceán hasította ketté Észak-Amerikát, akkor az ennek az alakzatnak a
mentén kellett hogy felszívódjon, és akkor feltételezhetően jelen kellene
lenniük az ofiolit néven ismert tengerfenékdaraboknak, de ilyeneket itt
eddig még nem fedeztek fel.

Máshol azonban, például Afrikában, az ofiolitok bizonyítják a

kontinenslemezek közötti összeütközést. Egy ilyen, a Ghána partján fekvő
Accrától a szárazföld belseje felé futó ofiolitöv választja el a nyugat-afrikai
kratont a kongói kratontól. Elhangzottak olyan nézetek is, hogy valaha
Himalája nagyságú lánchegységek húzódhattak ott, ahol az afrikai kratonok
összeütköztek, de azóta csaknem teljesen letarolta őket az erózió.

Ez hangzott el, amikor hatvanöt tudós találkozott 1972 márciusában a

virginiai Airlie Konferenciaközpontban, hogy felbecsüljék a
lemeztektonikai elméletből folyó következtetéseket a kontinensek
keletkezésével kapcsolatban. Itt két iskola ütközött meg egymással: az
„ősrobbanás” (big bang) és az „állandó állapot” elméletének iskolái. Az
„ősrobbanás”-iskola azt hirdeti, hogy a kontinensek mintegy 3 milliárd
évvel ezelőtt egyetlen időszak alatt jöttek létre. A Föld forró, kavargó
belsejéből könnyebb „kőzethab” emelkedett a felszínre. Az „állandó
állapot”-iskola szerint a kontinensek területe fokozatosan növekszik a
lemezek mozgása és az ezzel kapcsolatos üledékképződés, illetve vulkáni
tevékenység révén. (Az „ősrobbanás” és az „állandó állapot” kifejezést a
csillagászoktól loptuk, és amilyen értelemben itt használjuk őket, annak
semmi köze sincs a Világegyetem keletkezéséhez.)

Két másik csoport azt vitatta, hogy vajon az óceánok és kontinensek

eloszlása viszonylag állandó volt-e, vagy pedig az óceánok a szárazföldek
egész története alatt hol szétnyíltak, hol összezárultak? Az első csoport
ragaszkodott hozzá, hogy a Pangea feldarabolódása előtt keletkeztek ugyan
árkos beszakadások a szárazföldön, de ez csak óriási árkokat és vulkáni
tevékenységet eredményezett, nem pedig új óceánokat. Az ezekben a
teknőkben lezajlott üledékfelhalmozódás és vulkáni kitörések - úgy érezték
- létrehozhatták azokat a formációkat a kratonokon és a kratonok között,
amelyek oly jellemzőek az egykorú szigetívekre.

Annak a nézetnek a hangoztatói, hogy a Föld földrajza kezdettől fogva

folyamatosan változik, Ausztrália jelenlegi észak felé tartó sodródását
hozták fel példaként arra, hogyan ágyazódhatnak be a szigetívek egy
kontinens szívébe. Ha a sodródás folytatódik - mutattak rá akkor Ausztrália
felsöpri az indonéz szigeteket, mielőtt összeütközne Ázsiával, hogy egy új
szuperkontinenst alakítson ki. A konferencia zárójelentésében levont
következtetés szerint: „a közbenső öv régebbi szigetívek és
mikrokontinentális maradványok összenyomott zagyvalékát fogja
tartalmazni oly módon, hogy a végső eredmény sokban fog hasonlítani a
[kanadai] Churchill vidékére vagy Afrika bizonyos részeire”.

Warren Carey a Föld tágulási elméletének kifejezett hangoztatója, szintén

részt vett az értekezleten, hogy harcoljon ezért az elméletért, amely szerinte
jobban megmagyarázza a kéreg viselkedését, mint a lemeztektonikai
elmélet. A beszámoló szerint, amiben önmagát „a tasmaniai ösztönző és
kihívó légi akrobatának” nevezte, bemutatta, hogy „a Föld szerkezeti-
tektonikai vonzásainak nagyobb hányada elegánsan modellezhető a
lemeztektonikai megközelítés igénybevétele nélkül is”.

A Carey - és az expanziós elmélet más hívei, mint a magyar Egyed László -

által felhozott érvek egyike az a tény volt, hogy a kontinensek az utóbbi
ötszáz vagy több millió év alatt folyamatosan emelkedtek ki. Ha
kiszámítjuk minden földtani időszakra a víz fölé emelkedő területet a
tengeri kövületek eloszlása alapján, akkor azt látjuk, hogy voltak fel- és
lemenő ingadozások, de nagy vonalakban véve a jelek a tengerszintnek 300
méteres viszonylagos süllyedésére utalnak. Mivel a vulkáni tevékenység
állandóan növeli a Föld vízháztartását, az ellenkező
irányzatot tételezhetnénk fel. Carey szerint a magyarázat az, hogy a Föld
tágulása következtében a tengerszint süllyed.

Egy évvel korábban azonban Anthony Haliam (Oxford) alternatív

magyarázatot adott. Szerinte a szárazföldi lemezeket az alattuk
megszilárduló új anyag mintegy „megfenekeli”. Széleskörűen feltételezik,
hogy a lemezsodródási folyamat részeként a köpeny különben nehéz
kőzetanyagából könnyebb kőzetanyag válik ki, ami hozzáadódik a
kontinensek anyagához, mégpedig vagy mint vulkáni kitörések anyaga a
lemez tetejére rakódik, vagy pedig alul tapad a kontinentális lemezhez,
„megfenekelve” azt. Ha a tengerszint - amint azt bizonyítékok teszik
valószínűvé -a szárazföldekhez viszonyítva az elmúlt 500 millió év alatt
300 métert süllyedt, ehhez elegendő volt, ha minden 1000 év alatt csupán 1
milliméternyi anyag adódott hozzá a kontinentális tömeg aljához, a
kontinens folyamatos kiemelkedését idézve elő. Ilyen „kézenfekvő”
magyarázat birtokában - mondta Hallam - a süllyedő tengerszintre való
hivatkozás a Föld tágulásának bizonyítása céljából „nem tartható fenn
ésszerűen”. Nézete szerint - amit többen osztottak - az ősi kratonok fiatal
korukban vékonyak voltak - talán csak 12-15 kilométer vastagok és
azóta folyamatosan vastagodtak. Szerintük azokban az időkben a Föld belső
hőmérséklete még olyan magas volt, hogy megakadályozta egy vastag és
teljesen merev kéreg képződését.

Haliam véleménye szerint a tengerszint ingadozásait főleg a tengerfenék

terjeszkedésének váltakozásai okozták. A terjeszkedés növekedése a tenger
alatti hátságok felduzzadását, következésképpen a tengerszint emelkedését
vonná maga után. Másokhoz hasonlóan ő is abban látta a kréta időszakban
az egész világra kiterjedő áradás okát, hogy akkor kiterjedt óceáni hátságok
fejlődtek ki. A hátságok ily mérvű terjeszkedése elindíthatta a kontinensek
jelentős szétszóródását.

A kontinentális anyagoknak - a kratonoknak - öreg, „eredeti” töredékeit

kereső geológusok ismét az időkorláttal találták szemben magukat.
Miközben megállapították, hogy a Holdról az űrhajósok által visszahozott
kőzetek legidősebbjei 4 milliárd évesek, és sok bizonyíték vall arra, hogy
Naprendszerünk tagjai, beleértve a Földet, Holdat és meteoritokat, mintegy
4,65 milliárd évvel ezelőtt alakultak ki, a Földön csupán igen kevés 3
milliárd évesnél idősebb kőzetet találtak, és ezek is többnyire a vulkáni
„zöldkövek” típusához tartoznak.

Figyelemre méltó kivétel volt az egyik oxfordi kutatócsoport által 1971-ben

Nyugat-Grönlandon felfedezett, valamivel több mint 3,7 milliárd éves
gránitos gneisz. Néhányan most azt hiszik, hogy már olyan korán kialakult
néhány kiterjedt gránitos kraton, amelyeknek a maradványai fennmaradtak
Grönlandon, Skóciában és a Szovjetunióban, de zömüket elborította a
valamilyen katasztrofális esemény következtében 700 millió évvel később -
azaz mintegy 3 milliárd éve - feltört vulkáni törmelék.

A Föld története, úgy látszik, alapvetően különbözött a Holdétól, mivel a

Hold kérgének idősebb részei legalább 500 millió évvel korábban alakultak
ki, mint a földfelszín bármely - máig fennmaradt - része, ideértve a legősibb
grönlandi kőzeteket is. Ez talán azzal magyarázható, hogy a Föld fiatal
korában forróbb volt, ezért akkor még nem képződhetett rajta szilárd
kéreg. De az is lehetséges, hogy a lemeztektonikára jellemző
folyamatokhoz hasonló fejlődés során az ősi kéreg anyaga olyan alapos
körforgásnak volt alávetve, hogy semmi sem maradt fenn belőle. (Úgy
látszik, a Holdon és a Marson nem fejlődött ki a lemeztektonikához hasonló
folyamat.) Még korai lenne előre megmondani, hogy mi a szerepe a
lemeztektonikai elméletnek új kőolaj- és érctelepek keletkezésében, de most
történik első ízben, hogy ez az elmélet a kutatást a Föld teljes
megismerésének keretébe helyezi. Például most úgy tűnik, hogy a kőolaj-
és földgázkészletek kialakulását nagymértékben meghatározták az utóbbi
200 millió év alatt történt lemezmozgások. Bár a kőolaj keletkezése még
nem ismeretes pontosan, mégis az uralkodó nézet szerint szerves eredetű.
Száz- és százmillió év során a Föld növényvilága a fotoszintézis vegyi
csodája folytán rabul ejtette a napfény energiáját, hogy szerves anyagokat
hozzon létre. A növényeket megeszik az állatok, amik újabb szerves
anyagokat hoznak létre. Becslések szerint, ha a növény- és állatvilág nem
vonna ki szén-dioxidot a levegőből, akkor a Föld légköre hasonló lenne a
Vénuszéhoz, amelyik csaknem tiszta szén-dioxid, és ennek következtében a
Föld felszíne elviselhetetlenül forró lenne. Ehelyett a levegőből elrabolt
szén zömét most a fiatalabb és idősebb üledékes kőzetek zárják magukba.
Philip H. Abelson, a washingtoni Carnegie Intézet vezetője és szaktekintély
a kőzetkémia terén, a lemeztektonikai elmélet hatása a kőolajiparra
tárgykörben 1972-ben tartott összejövetelen kifejtette, hogy az élet kezdete
óta valamennyi élő szervezet által szintetizált szerves anyag súlya egyenlő
lenne a Föld súlyával. Ez a folyamat természetesen magában foglalja az
anyag többszörös körforgását - a nagy hal megeszi a kis halat,
mondhatnánk.

79. ábra. Az Egyesült Államok fosszilisfűtőanyag-lelőhelyei

A világ kőzeteinek szervesanyag-tartalmából csak igen kis hányad esett át

az olajjá történő átalakulás folyamatán. Az így keletkezett olajnak pedig
csak egy igen kis töredéke volt képes apró, erősen szétszórt,
mikroszkopikus cseppecskék alakjában átszivárogni a kőzeteken, hogy a
megfelelő olajcsapdákban felhalmozódva az energiaéhes ember számára
hozzáférhető, kitermelhető telepeket alkosson. Don H. Tarling, a newcastle-
i egyetemről, 1973-ban a Nature folyóiratban cikket publikált a
lemezmozgások szerepéről a kőolaj-felhalmozódás előmozdításában. Ebben
a mellett kardoskodott, hogy a kőolaj főleg állati proteinek elbomlásából
keletkezett. Nézete szerint a növényi anyagokból inkább földgáz keletkezik.
A kőolaj és földgáz felhalmozódásának alapvető feltétele - írta - a gyors
üledéklerakódás, mint ahogyan az a folyamok deltatorkolataiban történik,
hogy az állati és növényi anyagok eltemetődjenek, mielőtt
elfogyasztják őket a bomlasztó baktériumok. Eszményi állapotok mellett a
fenékvíz oxigéntartalma igen kicsi, ami szintén akadályozza a bomlást.
Azokon a területeken, ahol a Föld belsejéből fölfelé törő közepes hőáramlás
felfűti a kőzeteket, a hő elősegíti a szerves anyagok átalakulását kőolajjá.
Tarling arra is rámutatott, hogy Északnyugat-Szibéria nagy gázmezői az
Északi-Jeges-tengert átszelő aktív hátság látszólagos folytatásában
fekszenek, és ez a hátság valószínűleg nagy hőáramlást okoz.
Hasonlóképpen a Los Angeles-medence termelő olaj- és gázmezői ott
terülnek el, ahol egy korábbi hátság lehetővé tette számos transzform
vetődés kialakulását. A nagyon erős hőáramlás, mint amilyen egy „forró
pont” vagy „köpenyanyag-feláramlás” fölött alakul ki, a szénhidrogéneket
legegyszerűbb alakjaikra - főleg metángázra - bonthatja el, sőt ha hosszan
tartó, akkor teljesen meg is semmisítheti.

Az ismert kőolaj- és földgázlelőhelyek tekintélyes része mélységi só

(evaporit)-lerakódásokkal kapcsolatos. Tarling szerint a nagy tömegű
sóképződésre legkedvezőbbek azok a helyek, ahol a kontinensek kezdenek
egymástól szétválni, ahogyan az a jelenlegi Atlanti-óceán
keletkezésének korai időszakában történt. Eleinte egy sor sekély medence
alakul ki, elzárva a világóceánok víz-utánpótlásától. A kontinensek
távolodásával ezeknek a medencéknek a feneke lassan lesüllyed, lehetővé
téve a sekélyvízi sólerakódások egymást követő kicsapódását, végül is több
kilométer vastag sótelepeket hozva létre. A később rátelepülő üledékek
nyomására a só fölfelé tör, és sótömzsöket alkot. Ehhez legalább 600 méter
vastag üledék súlya szükséges.

Mivel a deltatorkolatok jelentős szerepet játszanak a szénhidrogének

felhalmozódásában, felismerésük kulcsfontosságú. De - ahogyan Tarling
rámutatott - ez meglehetősen bonyolult, mivel a földtörténet során a
földfelszín földrajza sokat változott. Például úgy látszik, hogy amikor
Afrika és Dél-Amerika még egyetlen kontinenst alkotott, és Dél-Amerika
nyugat felé sodródása még nem gyűrte fel az Andokat, akkor az Amazonas
folyam őse Afrikán és Dél-Amerikán keresztül a Csendes-óceánba ömlött,
azaz mai folyásával ellentétes irányba folyt. Az utóbbi években az Andok
szárazföld felőli oldalán számos kőolajtelepet találtak. Tarling szerint
lehetséges, hogy ezek az Amazonas korábbi torkolatával kapcsolatosak.

„A hegységrendszerek keletkezése a szubdukciós övek mentén vagy

kontinens-összeütközések következtében - írta - alapvetően megváltoztatja
a folyók folyási irányát, ezért például az Andok mentén szétszórt olajmezők
valamikor a proto-Amazonas deltarendszerének részeiként alakulhattak ki,
amikor az Amazonas még Afrikát csapolta meg.”

Míg a kőolaj-felhalmozódás előfeltételei kialakulhatnak forró és hideg

környezetben egyaránt, Tarling rámutatott, hogy a nagy sólerakódások,
amelyek oly gyakran előfeltételei a kőolaj vándorlásának és
felhalmozódásának, mindig forró, száraz éghajlat alatt keletkeznek. (Ezt
már jó egynéhány évtizeddel Tarling előtt felismerték, mivel a folyamathoz
szükséges nagymérvű elpárolgás csak meleg, száraz éghajlaton lehetséges.)
Mivel az elmúlt 400 millió év alatt a kontinensvándorlás az északi területek
zömét az egyenlítő közelébe sodorta, e területeken és az őket övező
tengerekben valószínűleg nagyobb az olajkeletkezés és -felhalmozódás
lehetősége, mint a déli szárazulatokon. (Ennek sok tény ellentmond.)
Kivételek a legújabban Tasmania és Új-Zéland vizei alatti nagy
földgázmezők. Utóbbiról azt mondják, hogy a legnagyobb a világon. (A
könyv írása idején még csak megkezdődtek a földgázmező föltárásai,
akkoriban még nem álltak pontos adatok rendelkezésre. Új-Zéland
földgáztermelése 1980-ban 1,6 milliárd köbméter volt. Földgázkészletei a
világkészlet 0.3 százalékát képviselik.) Bár most a két gázmező egymástól
távol esik, akkor, amikor még Tasmania és Új-Zéland az Antarktisszal
együtt egyetlen kontinens, a Gondwana része volt, a jelenlegi
gázmezők helyei és az a hely is, ahol a Glomar Challenger fúrásai az
antarktiszi vizek alatt földgázt tártak fel, még közel voltak egymáshoz.

A Mélytengeri Fúrási Program elején különféle oceanográfiai kutató

expedíciók jelentéseiből felismerték, hogy az Atlanti-óceán mindkét oldalán
sótömzsökhöz hasonló alakulatok találhatók a tengerfenéken. Noha a
Glomar Challenger által megfúrt egyik ilyen kidomborodás
vulkáni intrúziónak bizonyult, más leletek eltemetett sórétegek széles körű
elterjedésére utaltak, amelyek akkor rakódtak le, amikor az Atlanti-óceán
még fiatal és keskeny volt, és a sót vastag, szerves anyagokban gazdag
üledéktakaró fedte be, amit Dél-Amerika és Afrika nagy folyamai
szállítottak oda. Az atlanti medence felgyorsult terjeszkedése során
megerősödött hőáramlás melege előmozdíthatta a felhalmozódó üledékek
szervesanyag-tartaImának átalakulását kőolajjá.

Amikor a 160-205 millió évvel ezelőtti időszakban az Atlanti-óceán még

kis tenger volt csupán, akkor Peter Rona szerint (az Állami Óceáni és
Légköri Igazgatás Atlanti-óceáni és Időjárási Laboratóriumai - Atlantic
Oceanographic and Meteorological Laboratories of the National Oceanic
and Atmospheric Administration - Miami, Florida) ez a kezdetleges óceán
sok tekintetben hasonlított a mai Vörös-tengerre, amelyikben az elmúlt
néhány millió év alatt helyenként 500 méter vastag sórétegek halmozódtak
fel. Nézete szerint az atlanti sólerakódások a medence szétnyílása során
kettéhasadtak, és egy részük most a keleti, más részük a nyugati oldalon
fekszik. Mindkét oldalon találhatók kőolaj-indikációk is. Az a korábbi
nézet, hogy a sótömzsök csak sekély óceáni mélységekre korlátozottak,
megdőlt a Mexikói-öböl és a Földközi-tenger nagyobb mélységeinek a
feltárásával. Rona a Scientific American folyóiratban 1973-ban megjelent
cikkében ezt írja:

Ésszerűen feltételezhető, hogy a kőolaj-felhalmozódások kiterjednek a

tenger felé a kontinentális párkányok alatt és a kontinentális küszöb
lejtőjén, valamint a kontinentális kiemelkedéseken 5500 méter
vízmélységig az Észak- és Dél-Atlanti-óceánnak mind a keleti, mind pedig
a nyugati szegélyén.

A Nemzetközi óceánkutatási Évtized egyik programja volt egy 1971-ben

kezdeményezett terv a Kelet-Atlanti-óceán kontinentális szegélyének
tanulmányozására. A Woods Hole Oceanográfiai Intézet kutatóhajója: az
Atlantis II 1972-1973 folyamán 95 800 kilométer szelvényhosszúságot mért
fel a tengerfenéken Nyugat-Afrika partjai előtt. A szelvény zömén
gravitációs és mágneses méréseket is végeztek. Három olyan területet
derítettek fel, ahol nagy vastagságú üledék halmozódott fel, és sótömzsök is
képződtek: az egyiket Angola és Gabon partjai, a másikat Nigéria, a
harmadikat pedig Marokkó partjai előtt. Számos más helyen folyik kőolaj-
kitermelés a közeli tengerpart előtti hasonló képződményekből. Bár a
kőolaj-kitermelés csak az 1960-as évek elején kezdődött, ma már Nyugat-
Afrika kőolajtermelésének 30 százalékát teszi ki. Mindazonáltal
még egyetlen mélyvízi sótömzsöt sem fúrtak meg. A készletek igen
jelentősek lehetnek. (A sótömzsökről egy szelvény a 29. ábrán látható.)

Bár az óceán mindkét oldalán léteznek ilyen földtani alakulatok, puszta

összeillesztésük még távolról sem elégséges a megfelelő fúrási hely
kiválasztásához. A részletes helyi szerkezeti forma alapvető - ezt a tényt
keserűen ismerték fel a Shell Kőolajvállalat kutatói Sable szigetén Új-
Skócia partjai előtt. A Princeton Egyetemen az olajfelhalmozódás és
lemeztektonika közötti összefüggések tárgyában rendezett konferencián a
Shell Kőolajvállalat emberei beszámoltak róla, hogy huszonnégy meddő
lyukat fúrtak ott, ahol később a Mobil Olajvállalat végül mégis talált olajat.
A Princeton-találkozó összehozta egymással az olajkutatókat és a
lemeztektonikai elmélet olyan szakembereit, mint Jason Morgan. Céljuk
volt, hogy megvitassák azt az elgondolást, miszerint az óceánmedencék
záródása és szétnyílása, valamint az ezzel kapcsolatos gyűrődések
és vetődések nélkül a világ kőolaj-felhalmozódásai ugyancsak soványak
lennének.

H. Douglas Klemme a Weeks Természeti Erőforrások Vállalattól (Weeks

Natural Resources, Inc.) különleges szerepet tulajdonított a
litoszféralemezek mozgásának a „forró pontok”, illetve köpenyanyag-
feláramlások fölött úgy, ahogy azt Morgan is elképzelte, továbbá a
szigetívek szárazföld felé eső oldalán fekvő, nagy hőáramlású területeknek.
Nézetei szerint kielégítő hőmennyiségnek megfelelő időn át keli
rendelkezésre állnia ahhoz, hogy az üledékes kőzetekben levő lipideket,
proteineket és szénhidrogéneket kőolajjá bontsa le. Ha a hő túl magas,
akkor a lebontás túl messzire megy, és földgáz lesz az eredménye. Klemme
szerint 107 °C hőmérséklet fölött megkezdődik a kőolajnak metánná és más
gázokká történő lebontása, és 350 °C fölött a teljes mennyiség gázzá alakul.
Ez azt jelenti, hogy a kőolajkutatás nagy mélységekben merő ábrándozás.
Igen kevés olaj remélhető 4000 méter alatt, de az olajnak a földgázhoz
viszonyított aránya már 3000 méter mélység alatt csökkenni kezd.
A vándorló kontinensek alatti köpenyanyag-feláramlások olyanok, mint a
laboratóriumokban a lombikok melegítésére használt Bunsen-égők
gázlángja. Az üledékkel kitöltött medencék pedig, amelyek a kontinens
sodródása alkalmával áthaladnak ezen feláramlások felett, olyanok,
mint „az olajjal töltött tankhajók”. Ez a folyamat - mondta - elég hosszú
időn át főzheti az üledéket, hogy kihajtsa az olajat az agyagpalából vagy
más, nagy szervesanyag-tartalmú kőzetekből. Ugyanakkor kiűzi a vizet is a
pórusokból, repedésekből, lehetővé téve az olaj elvándorlását és
felhalmozódását.

De ahol a „láng” túl melegen vagy túlságosan sokáig ég, vagy ahol
csapdába esik valamilyen nehéz fedőkőzet alatt, ott az olaj gázzá alakul. Ez
utóbbit csak ott lehet felhasználni, ahová csővezetéken át elszállítható, vagy
pedig költséges eljárásokkal cseppfolyósítani kell. James D. Lowell az
ESSO Termelési-Kutatási Vállalatától (ESSO Production Research
Company) közölte az összejövetelen, hogy a Vörös-tenger déli végének
közelében mélyített kutatófúrás csupán földgázt tárt fel, feltételezhetően
azért, mivel a helyi hőáramlás túl nagy volt, és a tetőn elhelyezkedő vastag
sóréteg elszigetelte. Klemme szerint ezen a területen a só alatt olyan forró a
kőzet, hogy még a fúrót is kilágyítja.

Néhány szakember nagy súlyt helyezett a geotermikus gradiensre. Ez a

hőmérséklet emelkedésének aránya a Föld belseje felé növekvő mélység
függvényében. Beszámolóik szerint: ahol nagy a gradiens, ott nagyobb az
olajtermelés. A nagy gradiensű Los Angeles-medence sokkal gazdagabb
olajban, mint a mérsékelt gradiensű Ventura-medence följebb északra a
tengerparton.

A Kőolajgeológusok Amerikai Egyesületén keresztül a három észak-

amerikai állam: Mexikó, Egyesült Államok, Kanada olajvállalatai
összefogtak, hogy közös hőáramlás-vizsgálatokat végezzenek. A
hőáramlási gradienseket mérik a fúrólyukakban is, de az ilyen adatokat
titkosként kezelik. A terv az, hogy egy gradienstérképet készítsenek, hogy
az felhasználható legyen olajkutatási célokra (a hírek szerint a szovjetek
már készítettek ilyen térképeket). Lewis G. Weeks - a neves független
kőolajkutató - óvta a konferenciát attól, hogy az olajkutatás, a földtan
más területeihez hasonlóan, „kövesse a divatot”. „Most a hőáramlás az új
divat” - mondotta.

Mások rámutattak arra, hogy a világ leggazdagabb olajmezői közül jó

néhány, mint például az arábiaiak és irániak, mérsékelt hőáramú területeken
fekszik. Mindenesetre lehet, hogy ott a most gyenge hőáramlás erősebb volt
az elmúlt időben, és az is igaz, hogy a gyengébb hőáramlás hosszabb időn
át ugyanúgy „kifőzheti” a kőzetet, mint az erősebb rövidebb idő alatt, ha az
egyéb feltételek kedvezőek.

Az Urál hegység mindkét oldalán és az Andok szárazföld felé eső oldalán

felfedezett nagy szénhidrogénmezők vezettek arra a gondolatra, hogy mind
a régi, mind pedig a jelenlegi szárazföldi szegélyek kedvező helyek a kőolaj
felhalmozódására. Mivel mind ez ideig a Vörös-tenger és az Ádeni-öböl
látszanak képviselni a kontinensperem kifejlődésének legújabb fázisát és a
vele kapcsolatos olajkeletkezési folyamatokat, jó néhány geológus
foglalkozik a terület közelebbi vizsgálatával. Ez a terület magában foglalja
az Afar-háromszöget, amely - mint már korábban megjegyeztük - a
legutóbbi időkig a Föld legkevésbé ismert része volt. David J. J. Kinsman
a Princeton Egyetemről végez itt tanulmányokat, hogy többet tudjon meg a
kontinentális párkányok eredetéről. Szomáliának az Ádeni-öblöt szegélyező
tengerpartja sok tekintetben hasonlít egy ilyen kezdetleges párkányhoz, és
Kinsman főleg ezt a területet vizsgálja. Ha az Ádeni-öböl és a Vörös-tenger
szétnyílik, hogy óceánt alakítson ki, akkor a központi hátságtól egyre
távolabb kerülő partok alatti köpenyrész lehűl és lesüllyed. Tehát a mai parti
sáv szintén lesüllyed, és szárazföldi párkánnyá alakul át. Az újonnan
képződő óceáni medencét szegélyező meredek partokból lesz a
kontinentális lejtő, a self és a mély óceánfenék között. Felhasználva a világ
új perspektívájának a lemeztektonikai elmélet adta előnyeit, Kinsman
továbbszőheti gondolatai fonalát, hogy szélesítse ismereteinket a
kontinentális párkány alakulásáról, mivel ezek a gazdaságilag legfontosabb
földtani tartományok közé tartoznak.

Ha az új elmélet alapján most már jobban megérthetjük, hogy miért

találhatunk kőolajat és földgázt egyes helyeken és miért nem más helyeken,
ez még inkább érvényes az érctelepekre. A civilizációnk alapját képező
ércek szárazföldi teléreinek zöme forróvizes oldatokból képződött. Sok
esetben a fém kénnel kombinálódott. Az ilyen szulfidos ércek között
figyelemre méltó a Ciprus szigeti réz. Frederick Vine és mások kimutatták,
hogy a Ciprus szigetét keresztülszelő ofiolit-összlet: a Troodos-masszivum,
egy óceáni hátságon keletkezett tengerfenék keresztmetszete. Ez a
felismerés igen fontos volt az érckeletkezésnek az új elmélettel való
összefüggése tekintetében.

Cipruson már i. e. 3000 körül bányászták a rezet, és a nemzetek hosszú sora

küzdött a sziget gazdag lelőhelyeinek birtoklásáért: egyiptomiak, asszírok,
föníciaiak, görögök, perzsák és rómaiak. Valójában Ciprus volt Róma
legfontosabb rézellátója, és a rómaiak adták a fémnek a cyprium nevet (ami
később „cupdummá”, majd „cuprummá” torzult, és belőle származik
az angol „copper” szó is). A ciprusi lerakódás az ofiolitsorozat „párnaláva”
részében fordul elő, és gazdag más fémekben is. A Mavrovouni-érctest 15
millió tonnára becsült súlyával 43 százalék vasat, 48 százalék ként, 4
százalék rezet, kevés cinket, aranyat és ezüstöt is tartalmaz. A
ciprusi bányák még ma is hasznot hajtók, és a sziget 1970-ben 30 millió
dollár ásványi terméket exportált.

Azt a gondolatot, hogy az ilyen érclerakódások az óceáni hátságok mentén

képződnek és azután a lemezekkel együtt távolodnak el onnan,
megerősítették a mélytengeri fúrások is. Az üledékek alján fémekben
gazdag lerakódásokba fúrtak bele az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán
fenekén. New Yorktól délkeletre 650 kilométerre az egyik fúrómagban
termésrézből álló erecskét találtak. A Kilencvenes-hátság gerincén az
Indiai-óceánban a Glomar Challenger fúrója az üledék alatt réztartalmú
bazaltba hatolt, kimutatva, hogy hidrotermális érclerakódás történt mind
az alapkőzetben, mind pedig a felette fekvő üledékes rétegben.

A Vörös-tenger forróvizes medencéiben lerakódott különféle fémek

eredetét illetően bizonytalan volt, hogy azok az üledékes kőzetek
fémtartalmának kilúgozásából jöttek-e létre, vagy az alattuk fekvő
köpenykőzetekből hozták fel őket a forróvizes oldatok, gazdagítva ezzel a
Föld hozzáférhető fémkészleteit. A kérdés körül még mindig folyik a vita,
bár számos kutató bizonyos jelek alapján arra a következtetésre jutott, hogy
a Kelet-csendesóceáni-hátság mentén az üledékekbe injektált fémet a hátság
bazaltjában több kilométer mélységig cirkuláló forró víz hozta fel.
Mindenesetre a jelenleg kiaknázott érctestek zöme kontinentális, és főleg
olyan hegyláncokban fordul elő, amelyek alábukó óceáni lemezek fölött
emelkedtek ki. Nem csupán a hegyláncok futnak párhuzamosan ezekkel a
szubdukciós övekkel, hanem a fémekben gazdag területek is. Ez azokra a
hegyláncokra ugyancsak érvényes, amelyek párhuzamosan futnak a
tengerparttal Alaszkától Tűzföldig. Az a gondolat is felmerült, hogy úgy,
amiként nő (legalábbis bizonyos területeken) a vulkáni kőzetek
káliumtartalma a szárazföld belseje felé haladva, ahol a lávának az
egyre nagyobb mélységbe leszálló tömbből kellett a felszínre törnie, akként
változik az ércek természete is. A parthoz legközelebb - azaz a legkisebb
mélységből származó képződményekben - vasat találunk. Kicsit tovább a
szárazföld belseje felé jellegzetesek a réz- és aranylerakódások, mint a
Foothills és a Mother Lode Kaliforniában, illetve a Comstock Lode
Nevadában. Még beljebb a szárazföld felé - ennek a túlságosan is
egyszerűsített sémának megfelelően - következnek az ezüst-, ólom- és
cinklerakódások, mint amilyenek Brit Columbia belső felében és Észak-
Idahóban találhatók. Ugyanez az irányzat szemmel látható a perui, bolíviai,
chilei és argentínai Andokban. Richard H. Sillitoe (Földtani Kutatóintézet,
Santiago, Chile) úgy gondolja, hogy az a mód, ahogyan ezek az ércek a
Föld belsejéből a felszínre kerültek, nagyon emlékeztet a kálium-feldúsulás
folyamatára.

Vannak természetesen olyan érclerakódások is, amelyek messze esnek

bármilyen tengerparttól, és nehezen hozhatók kapcsolatba a
lemezmozgásokkal. Ez érvényes például a Szikláshegységre. Frederick J.
Sawkins (minnesotai egyetem) nézete szerint annak a területnek az érc-
lerakódási alakzata esetleg arra utal, hogy a csendes-óceáni tömb nagyon
kis szög alatt bukott alá. A denveri földtani kutatócsoport szerint viszont az
is lehetséges, hogy a tömb egy része letörött, és a nyugat felé mozgó Észak-
amerikai-lemez legázolta. Megjegyzésre méltó, hogy a kontinens néhány
leggazdagabb rézelőfordulása a montanai Butte-tól a Salt Lake City melletti
bányákon keresztül a kiterjedt arizonai lerakódásokig a csekély
káliumtartalmú öv mentén húzódik, amelyről a denveri geológusok
feltételezik, hogy az az ősi tömb legkisebb mélységben fekvő peremén
fekszik.
A fent leírt vonaltól keletre a sorozat bizonyos mértékig ismétli a parti
alakzatot a Cripple Creek aranyától Leadville ezüstjén át a climaxi mesés
molibdénlelőhelyig.

8o. ábra. Az Egyesült Államok nyugati részének érclelőhelyei. A James A.

Nobel által gyűjtött adatok alapján készült térkép tükrözi a terület földtani
fejlődéstörténetét

Sawkins az indonéziai és délkelet-ázsiai ón- és volfrámlelőhelyeket egy

óceáni lemeznek a terület alá történt lemerülésével hozta összefüggésbe.
Úgy gondolják, hogy ugyanaz érvényes a japán rézlelőhelyekre is. Ez
egyike Japán - különben kevés - jelentősebb ásvány-előfordulásainak. A
japán ércben található mikroszkopikus vízcseppek arra utalnak, hogy azt víz
alatti kitörések hozták létre. Meglepően hasonló, de sokkal idősebb ércek
találhatók Kanadában, minden jelenlegi lemezhatártól távol. Manitobában a
Thompson-tótól a Moak-tóig terjedő réz-nikkel tartalmú szulfidos ércövet
egy korábbi lemeznek egy akkor létezett szigetív alá történi
lebukásával hozzák kapcsolatba. Más, a szárazföld belsejében keletkezett
lerakódások szegélyezik az Ural hegységet, amelyek szintén egy eltűnt
óceánfenék alámerülésének tulajdoníthatók. Ténylegesen valamennyi
ismert porfiros rézérclerakódás térbelileg három jól meghatározott
szubdukciós övvel kapcsolatos: a Földközi-tenger keleti medencéjétől
Pakisztánig terjedő öv, a Csendes-óceán körüli öv és az Antillák.

A kontinentális peremeken érctelepeket lerakó folyamat időtartama -

ahogyan azt Sillitoe látja - rendkívül hosszú. Ez szeget üthet azok fejében,
akik azt hiszik, hogy fémkészleteink csaknem kimeríthetetlenek. Sillitoe
nézetei szerint a Chilétől északra húzódó kordillerák, azaz párhuzamos
láncok fémei a Kelet-csendesóceáni-hátság mentén fekvő földköpenyből
származnak, és a hátság terjeszkedése vitte őket Dél-Amerika partjaihoz.
Azután, amikor az óceánfenék és üledékterhének egy része a kontinens alá
bukott, ez a fémanyag imitt-amott a felemelkedő láva részévé vált.

Ha ilyen módon az óceáni kéreg ezer kilométerei süllyedtek alá, ez

megmagyarázhatja annak a folyamatnak a hosszú időtartamát, amelyik
ezeknek az érctesteknek az eloszlását létrehozta. A bolíviai ón lerakása
talán a triász időszakban kezdődött 200 millió éve, és csak nemrég,
csupán néhány százezer éve fejeződött be. A chilei rézérc kiválása a jura
időszaktól (170 millió éve) a pliocénig tartott.

A világ fémforrásainak a lemeztektonikai elmélettel való összekapcsolására

irányuló kísérletek még igen fiatalok, csupán a hetvenes évek elején
kezdődtek, és Sawkins szerint: „a gazdasági geológusoknak még
egyetértésre kell jutniuk” a kordillerák érclerakódásait illetően.
Mindenesetre ezeknek a folyamatoknak a megértése rendkívül fontos
mindazok számára, akik a világ eltűnő fémkészleteit ki akarják bővíteni. Az
érctestek keletkezésének ismerete nélkül nehéz felkutatni azokat, amelyek
mélyen eltemetve rejtőznek, és jelenlétükre csak igen sovány jelek utalnak a
felszínen.
Az Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálata 1973-ban terjedelmes
becslést készített a világ érclerakódásairól. „Az ásványi erőforrásoktól való
tényleges függésünk mértéke - írták - nem csupán a jólétet veszélyezteti,
hanem a világ civilizációját is.” A jelenlegi fogyasztás mellett a
világ rézkészletei egy fél évszázad alatt elfogynának. A cinkfogyasztás úgy
fellendült, hogy az 1950-1970 közötti húsz évben az emberiség annyit
használt el, mint amennyit 1950 előtt összesen egész történelme során.

Az amerikai készleteket rendkívül súlyos mértékben merítették ki. Az

Egyesült Államoknak importálnia kell a vas egyharmadát, az alumínium 87
százalékát, a króm és mangán teljes mennyiségét (az utolsó mangánbányát
1970-ben zárták be). A mangán fontos adalék az acélgyártásban. Különféle
fémek gyenge minőségű ércei rendelkezésre állnak ugyan, de kitermelésük
költséges, pazarló energiafelhasználást követel, és pusztává változtatná a táj
jelentős részét.

Az Egyesült Államok 1973 első hét hónapjában kőolaj- és

földgázszükségletének 35 százalékát importálta, és ez az arány
folyamatosan emelkedik. Az Európai Gazdasági Közösség
bizottsága szerint a világ energiaigénye globálisan 150 százalékkal fog nőni
az ezredfordulóig. Vincent E. McKelvey, a Földtani Kutatószolgálat
igazgatója a jelentés bemutatásakor a következőket mondta: „Ha a nagyon
távoli jövőig nem lesznek kielégítő készletek biztosíthatók, akkor
elkerülhetetlen filozófiánk, céljaink és életmódunk jelentősebb átalakítása.”
Más szavakkal ez azt jelenti, hogy vissza kell térnünk az egy vagy két
évszázaddal ezelőtti egyszerű falusi életmódra. Bár ez olyan változás, amit
néhányan (akik nem sejtik a nehézségeket, amiket sohasem éltek
át) örömmel fogadnának. H. E. Goeller (Oak Ridge Nemzeti Laboratórium
Tennessee-ben) rámutatott, hogy az elhasznált fémek újbóli
felhasználásával sokat tehetünk, hogy késleltessük a múlt életformáihoz
való visszatérést. Továbbá számos fém helyettesíthető bizonyos feladatokat
tekintve más anyagokkal (réz és más fémek is például műanyagokkal).

Az amerikai készletek kimerülése súlyosan érintette az export-import

mérleget, mivel elszívta a dollárt, és csökkentette annak külföldi értékét. A
fizetési mérleg hiánya 1964-ben kezdett nőni, és 1972-ben az import 6,4
milliárd dollárral múlta felül az exportot. Sokkal nagyobb lett volna, ha a
kormány nem adott volna el nagy mennyiségű aranyat külföldön.

Sokfajta fém, amelyekből kevés található a szárazföldön, viszonylag nagy

mennyiségben fekszik a tengerfenéken. Nagy reményeket fűznek az
óceánok fenekén nagy bőségben található mangángumókhoz. A Deepsea
Miner nevű hajó megkísérelte az ilyen ércek „felszippantását” az Atlanti-
óceán fenekéről, hogy megvizsgálja a módszer gazdaságossági határait. A
Discoverer nevű kutatóhajó 1972-ben az Atlanti-hátság középső árkából
egy 4,3 centiméter vastag kőzetdarabot kotort ki, aminek 40 százaléka
mangán volt. Feltételezhetően ez kiterjedt telepből származhatott, amelyet
az árkos beszakadásból feltörő, ásványi oldatokkal terhes forró víz rakott le.
A lelőhely durván a középúton fekszik Florida és Afrika között, és az
ásványi lerakódás körülbelül akkor keletkezett, amikor azok, amelyekben
Cipruson folyik a bányászat. De hogyan lehet felfedezni és kitermelni a
mélytenger alatti lelőhelyeket? Peter Rona a következőket írta erről a
Scientific Americanben:

Képzeljük el, mennyit tudnánk a kontinens ásványtelepeiről, ha a

mintavétel úgy történne, hogy egy léggömbben 6 mérföld [körülbelül 1o
kilométer] magasan repülve kötéllel leeresztünk egy kosarat, és ezzel
megkíséreljük felkotorni a földfelszínen fekvő laza törmelék egy-két
darabját. Mennyi esélyünk lenne rá, hogy megtaláljuk a jelentősebb
érctesteket, amelyek általában 1 négyzetmérföldnél [2,6 négyzet-kilométer]
kisebb terület alatt fekszenek? ...A világóceánokra számítva mind ez ideig
csupán három - szívókotróval végzett - mintavétel esik egymillió
négyzetkilométerre!

Ásványtelepek felfedezése és kiaknázása a mélytenger fenekéről költséges

és kalandos vállalkozás. Bár technológiája folyamatosan fejlődik, egyelőre
a kőolaj és földgáz feltárására és kitermelésére összpontosul a kontinentális
párkányon. Ez ma már rutinmunka a Mexikói-öbölben, sőt átterjedt az
Északi-tengerre is. (Rutinmunka 300 méter vízmélységig a világnak már
csaknem valamennyi kontinentális párkányán (például nagyon fontos a
Perzsa-öböl, Indonézia, Nigéria, Alaszka stb)) Ma már a világ
kőolajtermelésének egyötöd része a tengeri kőolajmezőkből származik.
Mindazonáltal még hosszú idő fog eltelni addig, amíg a
szárazföldi készletek annyira kimerülnek, hogy a mélytengeri bányászat
kifizetődő legyen.

Az Antarktiszon például nem csupán a jégtakaró alatt, de a parti sávban is

vannak ásványtelepek. Amikor 1957-ben a Wilkes-földi Clark-félszigetet
szeltem át, amelyik akkor hómentes Volt, észrevettem, hogy a terület egyik
hegygerincét alkotó gneiszben fémes csillogású, fekete telér húzódik. A
repedésekben a kőzet zöldre színeződött, mintha malachit (réz-karbonát)
fogta volna meg. A fekete kőzetből mintákat vittünk magunkkal az
Amerikai Természettudományi Múzeumba (New York), ahol Brian Mason a
laboratóriumban megvizsgálta, és megállapította, hogy az tefroit, több mint
65 százalék mangán-oxid-tartalommal. Ez az ásvány - Mason szerint - a
fontos ércelőfordulások egyik jellegzetes fajtája. Ilyen előfordulás a New
Jersey-i Franklin melletti cinkérc, az ausztráliai Broken Hill ólom-cink
ércei és a svédországi Langban vas-mangán ércei. Feltételezhetően a
lemezek egymásra hatása tette gazdaggá az Antarktiszt ércekben - csakúgy,
mint más területeket is, de ez csaknem olyan hozzáférhetetlen, mint a
tengerfenék. (Ebben részük van a partot szegélyező úszó jégtábláknak is.)
Azonkívül tulajdonjogi problémák is akadályozhatják még hosszú ideig a
kiaknázást. A tengerfenék kincseire vonatkozólag az ENSZ 1969. évi
közgyűlése határozatot hozott, amely szerint mindaddig, amíg az
óceánfenékkel kapcsolatos kérdések intézésére nem alakul meg nemzetközi
szerv: „Államok és személyek, fizikaiak vagy jogiak, kötelesek tartózkodni
a tenger- és óceánfenék, valamint az alatta fekvő rétegek kincseinek
kiaknázásával kapcsolatos mindenféle cselekménytől a saját felségterületeik
határain kívül.”

Jólétünk számára kevésbé fontos, de a drágakővadászok érdeklődését

nagyon felkeltő kérdés a lemeztektonikai elmélet alkalmazása a drágakő
(főleg gyémánt)-előfordulások felkutatására. Régóta ismeretes, hogy a
gyémántok egyedülálló képződményekből származnak. E képződmények
szerkezete óriási kürtőkhöz hasonlít, amiknek átmérője csupán néhány száz
méter, de több kilométer mélyre nyúlnak a Föld belsejébe. Az utóbbi
években keletkezésükre olyan magyarázatot találtak, amely még a
katasztrofizmus híveinek legmerészebb elgondolásait is háttérbe szorítja.
A gyémántok tanulmányozásának kezdetén megállapították, hogy ez a
legkeményebb a természetben található anyagok közül, erősen összepréselt
szénatomokból áll, tehát csak a Föld nagyon nagy mélységben levő részeire
jellemző körülmények között keletkezhetett. A szénatomok alkothatnak
meglehetősen laza szerkezeteket - ezt hívjuk elemi szénnek.
Összesajtolva tömörebb szerkezetet alkotnak: ez a grafit. Még szorosabban
összesajtolva igen tömör kristályt alkotnak: ez a gyémánt.

A gyémánt keletkezéséhez szükséges nyomás a Föld belsejében 145

kilométer alatti mélységben uralkodik. Ezért feltételezték, hogy a
gyémánttartalmú kürtők ebből a mélységből törtek fel. De a kürtőt kitöltő
kőzet legfeltűnőbb sajátsága az volt, hogy egyáltalán nem hasonlított
semmilyen eruptív kőzetre, mivel számtalan, jól legömbölyített, gyakran
egymáshoz cementezett törmelékdarabból állt. Az egyes darabok nagysága
széles határok között változott: az apró kavicstól a hatalmas görgetegig.
Ráadásul számos ásványból tevődtek össze, holott a mélységi
kitörések kőzetei általában meglehetősen egyöntetűek. Az első ilyen
kürtőket a dél-afrikai Kimberley környékén tárták fel. Innen nevezték el ezt
a különös kőzetkeveréket kimberlitnek. Ez a gyémánttartalmú kürtők
jellegzetes kőzete Dél-Afrikától Arkansason át Szibériáig, Az
előfordulások gyakran hosszában elnyújtott „dejkek” (telérek), átmérőjük
azonban csupán néhány száz méter. Nem tartalmaz mindegyikük
gyémántokat - például a Utah délkeleti részében, illetve Arizona északkeleti
részében levők teljesen meddők.

Az Egyesült Államokban az egyetlen jelentős gyémántkürtő az arkansasi

Murfreesboro közelében fekvő Gyémántbánya-kráter (Crater of Diamond
Mines). Itt találták a kontinens legnagyobb gyémántját 1924-ben: a 40,23
karát súlyú „Uncle Sam”-et. Ma már a bánya kimerült, és csupán a
turistákat vonzó nevezetesség.

Találtak néhány nagy gyémántot az utolsó jégkorszak jégtakarója által

hátrahagyott kavicsban és más jégártörmelékben Wisconsin, Michigan,
Indiana és Ohio államok területén. Közéjük tartozik a 21 karátos „Theresa"
és a 15 karátos „Eagle” (sas); mindkettőt Wisconsinban találták. Az utóbbit
ellopták a New York-i Amerikai Természettudományi Múzeumból 1956-
ban. A lopást akrobatikus módon, a tetőről leereszkedve hajtották végre (az
ötletet egy bűnügyi film adta). A banda vezetője Jack Roland Murphy, vagy
ismertebb nevén Murph a Surf (híres „hullámlovas” volt Floridában),
beismerte bűnösségét, de a gyémántot sohasem találták meg.

Ezektől a törmelékből kikotort gyémántleletektől valahol északra kell

lenniük azoknak a kürtőknek, amelyekből a gleccserek a gyémántokat délre
szállították. Úgy látszik, a kürtők vastag üledék alatt rejtőznek, és a
geológus egyetemisták kedvenc nyári időtöltése volt, hogy a rejtett kincs
után kutassanak a Hudson-öböltől délre húzódó, szúnyogoktól és fekete
legyektől hemzsegő mocsarakban.

Az új elemzési módszerek lehetővé tették, hogy bizonyos jelekből

következtethessenek arra a módra, ahogyan a gyémántok a mélységből a
felszínre kerültek, és megkísérelték a folyamatot összefüggésbe hozni a
lemezmozgásokkal. A megközelítés egyik módszere egy borvörös
gránátféleség különleges fajtájára összpontosul. Ez gazdag krómban,
valamint magnéziumban, és kifejezetten a gyémánttartalmú kimberlitekben
fordul elő. Az ilyen gránátok elemzésére használt készülék elektronikus
mikrovizsgáló, amely keskeny elektronnyalábot bocsát ki a vizsgált anyag
egy kis szilánkjára. Az ebből eredő röntgensugárzás jellemző az anyag
összetételére. A módszer segítségével meghatározható egy kulcsfontosságú
ásvány: a piroxén két alakjának viszonylagos mennyisége. Ezeknek az
aránya jelzi a hőmérsékletet és nyomást, amelyen a kérdéses gránát
keletkezett. S mivel ezek a tényezők a mélységgel arányosan nőnek, az
eljárás lehetővé teszi annak meghatározását, hogy a mélységtől függően
milyen fajta kimberlitgránát keletkezik.

Francis R. Boyd (Carnegie Intézet, Washington) a Geokémiai Társaságban

(Geochemical Society) 1972-ben tartott elnöki beszédében beszámolt arról,
hogy a dél-afrikai tölcsérek némely gránátja 145 kilométer mélységben, 940
°C hőmérsékleten, néhány másik pedig 200 kilométer mélységben, 1360 °C
hőmérsékleten keletkezett.
81. ábra. Gyémántlelőhelyek és a velük kapcsolatos földtani szerkezet az
Egyesült Államokban

Amikor az ofiolitokról ismertté vált, hogy azok a litoszféra teljes

keresztmetszetét képviselik, akkor azt is felismerték, hogy a gyémántos
kürtők legömbölyített kőzettörmelékből álló keveréke ugyancsak a
litoszféra teljes keresztmetszetéből származik, a felszíntől le 200 kilométer
mélységig, a viszonylag lágy asztenoszféráig.

Mindezeket az adatokat egybevetve Thomas R. McGetchin a

Massachusettsi Műszaki Egyetemről és mások egy rendkívül szenzációs
folyamatot vezettek le annak a megmagyarázására, hogy hogyan
keletkeztek ezek a kürtők és más hasonló - összefoglaló néven
diatrémáknak nevezett - eruptív képződmények. A törmelék erősen
koptatott volta arra vall, hogy nagyon gyorsan jutott a nagy mélységből a
felszínre. Még maguk a talált gyémántok is legömbölyítettek, rendkívüli
keménységük ellenére. A kitörés hajtóereje a felső köpenyben
felhalmozódott igen forró és hatalmas nyomású víz, valamint szén-dioxid.
Ezek a cseppfolyós gázok először lassan mozogva megkezdik a behatolást a
litoszférába. A felszín felé közeledve a gyors nyomáscsökkenés
hatására gőzzé válnak, és egyre növekvő sebességgel törnek a felszínre, míg
végül azt áttörve több ezer szuperszonikus sugárhajtású repülőmotor
robajával a levegőbe ömlenek.

McGetchin és munkatársa, G. Wayne Ullrich (M. I. T.) ezt a folyamatot

olyannak látja, „mint ami sok tekintetben hasonlít egy olyan rakétamotoron
át történő áramlásra, amelynek a rakétáját orral lefelé dugták a földbe”. De
a kitörő gáz hideg. A hirtelen kiterjeszkedő gáz fagyasztó hatása mindenki
előtt ismeretes, aki valaha is használt szén-dioxiddal töltött tűzoltó
készüléket (vagy szódásszifon-patront). A gyorsan kiterjedő gáz megfagy,
és „szárazjég” képződik belőle. Ügy látszik, ugyanez érvényes a
diatrémakitörésekre is. A geológusok megfigyelték, hogy ahol diatrémák
széntelepeken törtek át, ott a szenet egyáltalán nem kokszosították el.
Csodálkoztak, hogyan lehetséges, hogy a vörösen izzó köpenyből feltört
anyag nem „sütötte meg” a szenet.

Ha egy diatréma vagy gyémántos kürtő kitör, akkor az útja mentén kisöpört
törmelék magasan az égbe lövell, és visszahullva krátert alkot, hasonlóan
azokhoz, amelyeket olyan hirtelen gázkitörések hoznak létre, mint amilyen
a chilei Nilahuéban történt 1956-ban. De a 200 kilométer mélységből
feltörő erupciók olyan ritkák, hogy mindmáig talán egyetlenegynek sem
volt tanúja az ember. A legutóbbi ilyen esemény óta annyi idő telt el, hogy a
krátert már réges-régen letarolta az erózió, csupán a kráter torkát hagyva
meg, amit eltömött a törmelék, amelyet az elhaló gázömlés már nem volt
képes kifújni onnan. A dél-afrikai tölcsérek képződését 120 millió évvel
ezelőttre becsülik, a Utah-ban és Arizonában levők korát pedig 30 millió
évre. Ezek azok az időszakok, amikor az Afrikai-, illetve később az Észak-
amerikai-lemez gyors mozgásban volt.

Az afrikai tölcsérekből 40 kilométer mélységből származó gránátok

figyelemre méltó sajátossága - közölte Boyd a Geokémiai Társaságban -,
hogy erősen „elnyíródtak”, míg a sekélyebb mélységekből származók
érintetlenek. Szerinte ennek az lehet a magyarázata, hogy az elnyíródás a
merev Afrikai-lemez talpán történt, amikor az viszonylag gyorsan kezdett
mozogni az asztenoszféra felett. Az így ébredő feszültségek nyírták el a
gránátokat, és segítették a gyémánttartalmú kitörések létrejöttét.
Charles E. Melton és A. A. Giardini (georgiai egyetem) kísérletei
alátámasztották, hogy az erősen összenyomott víz lehet a fő hajtóerő a
kitörések előidézésében. A két kutató gyémántokat tört össze, hogy lássa,
milyen zárványok rejtőzhetnek bennük. Úgy találták, hogy a gyémántok
valójában „kristálypalackok”, amelyek kis mennyiségű vizet, alkoholt és
más, a felső köpenyből származó anyagot tartalmaznak. A kutatók a minták
összetörését erős vákuum alatt végzik úgy, hogy a kristályokból
kiszabaduló valamennyi anyag tömegspektrométerbe kerül azonosítás
céljából. Egy brazíliai gyémánt esetében meglepetéssel tapasztalták, hogy a
gáz magának a gyémántnak egy százezred részét alkotta. E gáznemű
összetevőnek 85 százaléka víz volt, 0,1 százaléka etil-alkohol, a többi szén-
dioxid és egyéb gázok keveréke. Egy kimberleyi gyémánt bután (C3H6)-
nyomokat is tartalmazott.

Az a megállapítás, hogy ezekben a gyémántokban az uralkodó gáz

tulajdonképpen vízgőz, nem csupán alátámasztja azt a nézetet, hogy az
erupciók legfőbb oka a vízgőz, hanem megegyezik azzal az elmélettel is,
hogy a szabad víz (szemben a vegyileg lekötött vízzel) jelenléte az
asztenoszférában csökkenti az olvadáspontokat, és eléggé képlékennyé teszi
ezt az övet ahhoz, hogy kenőanyag módjára elősegítse a lemezmozgást.

A gyémántokkal kapcsolatos új ismeretek - különösen az, hogy bizonyos

típusú gránátok „fémjelzik” a gyémánttartalmú kürtőkitöltéseket - lehetővé
tették a szovjetek számára annak az útvonalnak a kimutatását, amely
mentén az utolsó jégkorszak dél felé mozgó jégtakarói szétterítették egy
ismeretlen gyémánt-előfordulás anyagát Észak-Szibériában. Ezek a
gránátok úgy jelezték az utat, mint Jancsi és Juliska kenyérmorzsái, amivel
útjukat jelölték, hogy visszataláljanak (csak sikeresebben, mivel a
morzsákat megették a madarak). A szovjetek ezt a gránátösvényt 300
kilométeren át követve jelentős gyémánt-előfordulásra bukkantak.
Lehetséges, hogy egy napon sikerül megtalálni ezzel a módszerrel a Nagy-
tavaktól északra rejtőző gyémántos tölcséreket is.

Mindezek után ironikusnak tűnik az, hogy akik az 1870-es években

elkövették a nagy gyémántszélhámosságot, ezzel a különleges
gránátfajtával hintették be azt a dombtetőt, amiről elhíresztelték, hogy
mesés gazdagságú gyémántlelőhelyeket rejt. Abban az időben még a
legnagyobb tudású geológusnak sem volt halvány fogalma arról, hogy ez a
krómban és magnéziumban gazdag gránátfajta milyen kapcsolatban van a
gyémántokkal. Lowell S. Hilpert (Egyesült Államok Földtani
Kutatószolgálata, Salt Lake City) megtalálta a dombtetőt közel ahhoz a
ponthoz, ahol Colorado, Utah és Wyoming találkozik, amelyiken a
szélhámosság részeként elszórtak néhány gyémántot és más, fényesen
csillogó kristályt. A terület alapos átkutatása során egy századdal
később találtak néhány követ (közöttük apró gyémántokat is). Hilpert az
összetétel alapján megállapította, hogy a gránátok valószínűleg Arizona
északi részének mélyen gyökerező diatrémáiból származnak. A csalást
megszervező sarlatánok azt hitték, hogy ezek rubinkristályok, vagy
legalábbis el lehet hitetni róluk, hogy azok. Mindenesetre úgy látszik, hogy
a csalók a „rubinokat” az Egyesült Államok nyugati részéről szerezték, de a
csaléteknek szánt nyers gyémántokat Londonban vették. Amikor az új
„felfedezés” iránti lelkesedés New Yorkban a tetőfokára hágott, a londoni
The Times városi szerkesztője hallotta a gyémántkereskedőktől, hogy
néhány amerikai gyanús körülmények között nyers gyémántokat vásárolt,
és gyanította, hogy ez az „üzlet” összefügg az „új lelettel” az Egyesült
Államokban. Mikor ez a jelentés elérkezett New Yorkba, nem nagyon
zaklatta fel a kedélyeket. Akkor már - úgy látszik - a Rothschildok és a
Tiffanyk is pénzt fektettek a hamis tervbe, emelve annak szavahihetőségét.
Csak akkor jöttek rá a csalásra, amikor Clarence King állami geológus és
két társa a 40. szélességi fokon végzett felmérésük során megtalálták a
helyet, és kimutatták, hogy a drágakövek ottani előfordulása teljes
képtelenség.

Az a felfedezés, hogy a diatrémák olyan kőzetdarabokat tartalmaznak,

amelyeket a litoszféra bázisától feltörő erupció szedett össze a 200
kilométeres út teljes hossza mentén, nagyon fontos a geológusok számára.
McGetchin szerint ezek a képződmények „természetes Mohole-ok”. A
mikropróbás elemzés lehetővé teszi, hogy vegyünk egy vödörnyi diatréma-
kőzetmintát, és megállapítsuk, hogy melyik milyen mélységből származik.
Boyd szavai szerint ez az eljárás: „összegyűjt egy csomó köpenykőzetet, és
visszahelyezi őket oda, ahol valamikor voltak”.

A Földről alkotott új felfogásnak nagy hatása lesz a nyersanyagkutatásra.

Ahogyan Tuzo Wilson mondotta a földtani forradalomról szóló 1967. évi,
nagy visszhangot keltő beszédében: „A Föld és gazdasági erőforrástelepei
egy rendszer részei - egy földi rendszeré amelynek minden része hat
valamilyen módon a másik részre. Ezek az új módszerek először teszik
lehetővé számunkra, hogy az egész rendszert felderítsük - a belsejét,
óceánjainak aljzatát és a felszínét... Milyen izgalmas kihívás ez! Mennyi
esély a nagy felfedezésekre!”

Mindenesetre tény, hogy a Föld erőforrásai - azok is, amelyek még rejtve
vannak - korlátozottak. Ciprus szigetén saját szemünkkel láthatjuk, hogyan
vannak bizonyos fémek bezárva a tengerfenék kőzeteibe, és megtanulhatjuk
ezek kibányászását a víz alól is. Mélyebbre áshatunk, vagy képesek
lehetünk új energiaforrásokkal (mint amilyen a magfúzió) eredményesen
feldolgozni rossz minőségű érceket. De az igazán hosszú távlatban,
ahogyan (legalábbis reméljük) civilizációnk idősebbé és bölcsebbé válik,
képesnek kell lennünk arra, hogy az új források iránti igényeink
növekedését olyan mértékben lassítsuk, amilyen mértékben a tengerfenék
terjeszkedése a kívánt anyagokat kivonja a köpenyből, és hozzáférhető
területekbe injektálja. Ez fontos része lesz annak, hogy az ember
összeegyeztesse igényeit az őt éltető bolygó lehetőségeivel.
21. „És mégis mozog!”
Egy idős ember ereszkedett mereven térdre 1633. június 22-én a római
Santa Maria Sopra Minerva-kolostor nagytermében, szemben az inkvizíció
bíborosaival. Úgy mondják, hogy az egyik fal ajtaján át láthatta a kínzásra
előkészített eszközöket. Olvasni kezdte a kezébe nyomott okmányt:

Én, Galileo, az elhunyt firenzei Vincenzio Galilei fia, aki most hetvenéves
vagyok, és akit személyesen Eminenciátok színe elé idéztek, hogy
letérdelve meghallgassam ítéletüket; igen tisztelt Bíborosok, az öröklött
gonoszság elleni általános inkvizitorok ... esküszöm, hogy mindig hittem,
most is hiszek, és Isten segítségével örökké hinni fogok abban, amit a Szent
Katolikus és Apostoli Anyaszentegyház tanított és hirdetett. De mivel,
miután átvettem egy hivatalos parancsot, amit törvényesen adtak át nekem,
miszerint teljes mértékben meg kell tagadnom azt a hibás véleményt, hogy
a Nap a világ közepe és az nem mozog, a Föld pedig nem a világ közepe és
mozog... írtam egy könyvet, amelyben az elítélt tételt tárgyaltam, és
megadtam igencsak hatékony indokaimat annak támogatására, bármiféle
megoldás javasolása nélkül, azért ez a Szent Hivatal úgy ítél meg engem,
hogy föltehetően a Gonosz hatalmába kerültem...

Azt mondják, hogy Galileo - befejezve a felolvasást miközben nehézkesen

ismét talpra állt, azt mormolta, hogy „eppur si muove!” (és mégis mozog).
Sokan azt hiszik, hogy ez a híres (és talán csak kitalált) megjegyzés később
hangzott el, amikor már biztonságban volt a megtorlástól, mégis
nemzedékeken át vigaszt adott mindazoknak, akik hittek benne, hogy a
tudományos igazságot nem tudja tartósan elnyomni semmiféle dogma. Az
az „inkvizíció”, amivel Alfred Wegenernek kellett szembenéznie, messze
szelídebb volt. Azok, akik megkérdőjelezték a kontinensek mozgásáról
vallott felfogását, ezt indokolt okoskodással tették - olyan okoskodással,
amely úgy látszik, csak most vesztette el megalapozottságát. Ami itt szóba
került, az a Földnek olyan forradalmi szemlélete - távol mindattól, amiben
véletlen megfigyelések alapján hihetünk -, mint a Naprendszer kopernikuszi
elmélete, mely Galileót térdre kényszerítette az inkvizíció előtt, és azután
gyökeresen megváltoztatta az embernek a természetről alkotott felfogását.
Egészen természetes annak a feltételezése, hogy a csillagok és más
égitestek mozognak, és a Föld mozdulatlanul áll. Mi magunk semmiféle
mozgást sem érzünk, de látjuk a csillagokat keleten felkelni és nyugaton
lenyugodni. Ugyanígy ésszerű az a feltételezés, hogy a kontinensek helyhez
kötöttek maradnak.

Viszont felismerni azt, hogy a Föld dinamikus, folytonosan változó valami,

úgy megérteni felszínformáit és belső erjedését, mint soha azelőtt: olyan
élmény, amely nem gyakran ismétlődik az emberiség történelme során.
Olyan ~ szinte hihetetlen - tényekkel találjuk szemben magunkat, mint
például az, hogy őseink a tengerben fejlődtek ki, mégis valamennyi mai
óceán fiatalabb, mint a legkorábbi szárazföldi emlősök. A Föld földrajza
állandóan „cseppfolyós” állapotban van. Az emberi élet jelentéktelen
időtartamához viszonyítva a mozgások nem nagyok. Egy emberöltő alatt az
Atlanti-óceán egy emberi test magasságával lesz szélesebb. Ha Kolumbusz
most megismételné nagy utazását, akkor útvonala egy labdarúgópálya
szélességével lenne hosszabb. Ha azok, akik Szókratész idejében hajóztak
Görögországból Alexandriába a Földközi-tengeren át, ma vitorláznának
oda, akkor útjuk egy labdarúgópálya hosszával most rövidebb lenne. A
vándorlási elmélet adta leckét - bármennyire abszurdumnak is tűnik az
eredetét illetően - nem szabad elfelejteniük azoknak a jövő nemzedékeknek,
amelyek a természetre vonatkozó igazságokat keresik. Óvakodjunk a
dogmáktól! Jól írta Thomas Henry Huxley, Darwin radikális elméletének a
bajnoka több mint száz évvel ezelőtt:

A természet ismeretének továbbfejlesztője - mondta - tökéletesen meg kell

tagadja a tekintélynek mint olyannak az elfogadását. Számára a kételkedés a
legfontosabb kötelesség, a vak hit pedig megbocsáthatatlan bűn. És ez nem
is lehet másképp, mivel minden jelentős haladás magában foglalta a
tekintély tökéletes elvetését, a legaprólékosabb kételkedés magasztalását, a
vakhitű lelkület teljes semmibevételét. A tudomány legodaadóbb híve
ragaszkodik szilárd meggyőződéséhez, nem azért, mivel azok az
emberek, akiket leginkább tisztel, ragaszkodnak hozzá; nem azért, mivel az
igazságukat csodálatra méltó tünemények, csodák bizonyítják, hanem azért,
mivel tapasztalata azt tanítja neki, hogy ha ezeket a meggyőződéseket
bármikor elsődleges forrásukra, a Természetre vonatkoztatja, ha bármikor
késznek érzi magát, hogy megvizsgálja érvényüket kísérletek és
megfigyelések útján - a Természet azt meg fogja erősíteni. A
természettudományokkal foglalkozó ember megtanulta, hogy nem hinni,
hanem bizonyítani kell.

Így voltak ezzel a vándorlás korai bajnokai is, annak ellenére, hogy
félelmetes és időnként megcáfolhatatlannak tűnő érveket hoztak fel ellenük.
Ma az övék a terep. A csatát megnyerték - bár még nincs vége. Még
folytatódik a vita, hogy milyen mélységbeli folyamatok idézik elő a
sodródást. Számos üzenetet olvastunk le az óceánok fenekéről, valamint a
szárazföldi kőzetekből, és bár ezek utalnak a közvetlenül a litoszféra alatti,
képlékeny asztenoszférában lezajló folyamatokra, amelyek egyes helyeken
egymás felé tolják, más helyeken pedig egymástól eltávolítják a lemezeket,
mégis képtelenek vagyunk teljes bizonyossággal kibetűzni ezt az
információt. Akadályoz bennünket az a tény, hogy a Föld történetének csak
legújabb fejezete íródott bele a tengerek fenekébe és a szárazföldekre, de a
lemezek közötti régi harcokra utaló feljegyzések összetettek és bonyolultak.
Ahogyan Patrick Hurley (M. I. T.) kifejezte; „a geológusoknak újfajta
sakkjátékot kell játszaniuk gömbölyű sakktáblán, különös szabályok
szerint”. Ez olyan játék, mely még sok emberöltőn át fog folytatódni.

Egymásnak nagyon is ellentmondó magyarázatokat hallhatunk azokról a

mélységi erőkről, melyek a lemezeket hajtják. Így például ismét elővették
azt a régi elgondolást, hogy ebben a Föld forgása is szerepet játszik. Úgy
gondolják, hogy a sodródás alapvetően nyugati irányát a Föld kelet felé
való forgása okozza. Miközben az Atlanti-óceán európai oldala az Atlanti-
hátságtól látszólag elfelé, keleti irányba sodródik, ez a fönti elgondolás
szerint valójában azt jelenti, hogy a hátság mozog nyugat felé, maga mögött
hagyva a tengerfeneket. Amerika és az Atlanti-óceán nyugati része még
gyorsabban mozog, így azután mindkét lemez távolodik a hátságtól.

A nyugat felé történő mozgásnak kétségtelen oka a Nap és a Hold által a

Földre gyakorolt gravitációs vonszolás - ugyanaz az erő, ami az árapályt
okozza. Leon Knopoff és A. Leeds (Kaliforniai Egyetem, Los Angeles)
ezzel szemben úgy gondolja, hogy egy másik, egyelőre ismeretlen erő a
lemezek mozgatója. Hosszú időn át elterjedt volt az a nézet, hogy a Nap és
a Hold nehézségi erejének vonszoló hatására lassul a Föld kelet felé történő
forgása, bár nagyon lassan, de folyamatosan, 1oo évenként a másodperc
törtrészével a nap időtartamának a meghosszabbodását idézve elő. Arthur
Eddington 1922-ben felvetette a gondolatot, hogy ez a vonszolás az egész
litoszférára kihat, annak kisebb-nagyobb mérvű nyugati irányú
elmozdulását idézve elő. Mivel a Föld belseje a litoszféra alatt ezzel a
mozgással szemben egyenetlen ellenállást fejt ki, ezért a mozgás nem
kizárólagosan nyugati irányú, hanem egyben a felszíni formák földrajzi
szélesség szerinti eltolódását is előidézheti - talán magyarázatot adva a
jégkorszakokra. Walter Munk és Gordon MacDonald - a Föld forgására
vonatkozó könyvterjedelmű elemzésükben - arra a következtetésre jutottak,
hogy az árapálysúrlódás távolról sem elégséges ahhoz, hogy egy olyan
tömegű testet, mint amilyen a Föld, a megfigyelt mértékben lelassítson.
Szerintük más hajtóerőt kell keresni.

Knopoff és Leeds 1972-ben publikált dolgozatában kifejtette, hogy ez az

ismeretlen erő vonszolja nyugat felé a lemezeket. Elgondolásuk
megvizsgálása céljából elemezték a tíz legfontosabb lemez mozgását, és
általánosan nyugat felé irányuló sodródási hajlamot állapítottak meg. A
tanulmányozott lemezek között volt a Le Pichon által eredetileg felismert
hat lemez: az Amerikai-lemez (ez a két Amerikát és az Atlanti-óceánnak a
nyugati felét foglalja magába), az Eurázsiai-lemez (Eurázsia és az Atlanti-
óceán északkeleti része), a Csendes-óceani-lemez, az Afrikai-lemez (ide
tartozik az Atlanti-óceán délkeleti része és az Indiai-óceán nyugati része),
az Indiai-lemez (az Indiai-óceán maradéka és Ausztrália), valamint az
Antarktiszi-lemez. A további négy lemez a következő; különálló Kínai-
lemez, a Fülöp-lemez, a Cocos-lemez és a Nazca-lemez (a két utóbbi
Közép-, illetve Dél-Amerikától nyugatra). Knopoff és Leeds feltételezték,
hogy az Antarktiszi-lemezre, mivel a Föld tengelye csaknem
középpontjában döfi át, nem hat a Föld forgása, és ezért a helyzetét nem
változtatja. Valójában az Antarktisz az egyetlen a lemezek közül,
amelyet teljesen körülvesznek a terjeszkedés árkos beszakadásai. Ezáltal az
Antarktisz a lemezek páriája, amelytől minden más lemez menekül. Ezért
referenciaként használták, hogy meghatározhassák a többi lemez mozgását.
Az ily módon levezetett nettó nyugati sodródásnak több mint felét a
hatalmas Csendes-óceáni-lemez adta. A dolgozat publikálása után Knopoff
kifejtette, hogy a maga részéről a Föld belsejének konvekciós áramlásait
tekinti a legfőbb hajtóerőnek, bár egy másik hajtóerő létezése még nyitott
kérdés. Más kutatók kétségbe vonták a Föld forgásának hatását, mivel -
nézetük szerint - a földtörténeti múltban a kontinensek mozgása inkább déli
vagy északi irányú volt, és így látszólag független a Föld forgásától.
Mindenesetre a Föld tengelyének múltbeli stabilitása még bizonytalan.

Egy másik iskola a köpenyanyag-feláramlást tekinti a legvalószínűbb

magyarázatnak. Az elgondolás lényege az, hogy mintegy húsz forró, olvadt
kőzetekből álló magmafeltörés emelkedik fel a Föld mélyéből különféle
stratégiai pontokon a lemezek alatt (így például Izland alatt), szétválásra
kényszerítve őket. A Jason Morgan és mások által kidolgozott elmélet
szerint a köpeny hőjét ezek az áramlások juttatják a felszínre. A
tengerfenéken a hőáramlást a szétterjedő magma szolgáltatja. A mélységből
feltörő energia a vulkánokban és földrengésekben is megnyilvánul,
valamint azokban az erőkben, amelyek a Földet „életben” tartják, hegyeket,
fennsíkokat építve, hogy legyőzzék az erózió elegyengető hatását.

A köpenyanyag-feláramlás hívei meglepő analógiát látnak a Föld

belsejének újonnan felismert dinamikája és a légkörben, valamint az
óceánokban lezajló jobban ismert folyamatok között. Világunk mindhárom
nagy alkotóelemének: a gázburoknak, a víztakarónak és a nem is
olyan szilárd belső övnek számos közös vonása van. Jól ismerjük a légkör
mozgékonyságát - nagy felhőtakarókat sodor tova a szél fejünk fölött és
ennek a körforgásnak a fő mozgatója a konvekció: a trópusokon párával
telt, meleg levegő emelkedik a magasba, ott lehűl, víztartalma
gomolyfelhőket alkotva, eső alakjában zúdul ismét a Föld felszínére, és
folytatja körforgását. Földünk időjárását messzemenően ez a folyamat
alakítja. Hasonló folyamatok lezajlását képzelik el a köpeny elméleti
feláramlásával kapcsolatban is.

Az óceánok felszíni áramlásait, mint amilyen a Golf-áramlás, már

évszázadok óta ismerik és hasznosítják a tengerészek, de az utóbbi években
sikerült sokkal teljesebb képet alkotnunk az óceánok vizének nem csupán
vízszintes, hanem függőleges mozgásairól is. Ilyen függőleges áramlásokat
figyeltek meg az Északi-Jeges-tenger Norvégia előtti, valamint a Weddell-
tengernek az Antarktisszal határos vizeiben.

Egyes elgondolások szerint a Föld belsejében is vannak „frontok”,

hasonlóan az időjárási frontokhoz. Erre példa az a feláramlás, amely Peter
Vogt szerint a Reykjanes-hátságon összpontosuló, V formájú alakzatokban
nyilvánul meg Izlandtól délre. Ugyancsak Vogt
hozzávetőleges összefüggést talált a feltételezett izlandi feltolulások és azok
között a hirtelen kitörések között, amelyek - szerinte - a nagy, Hawaii-sziget
alatti feláramlásból származtak. Ez a feláramlás, illetve „forró pont”
sikeresen felépítette a hawaii szigetláncot, és valószínűleg még azelőtt
az Emperor-fenékhegyeket, amelyek a hawaii lánc folytatásában (bár más
irányban) fekszenek ott, ahol az Aleut-szigetív találkozik a kamcsatkai
ívvel. Az Emperor-fenékhegyek irányának megváltozása a Csendes-óceáni-
lemez mozgási irányának mintegy 40 millió évvel ezelőtti, a
feláramlás fölött történt megváltozására utal (lásd a 35. ábrát).

Vogt a Nature című folyóiratban 1972-ben közölte azt az elgondolását, hogy

a köpenyanyag-feláramlási tevékenység világszerte 50-60 millió évenként
éri el tetőfokát, ami forradalmi hatást gyakorol az élet fejlődésére mind a
szárazföldön, mind pedig a tengerekben. Az erőteljesebb feláramlási
tevékenység élénkebb és messzeágazó vulkáni működést okoz mind a
feláramlások felett, mind pedig - az erőteljesebb vulkáni tevékenység
következtében fellépő óceánfenék-terjeszkedés élénkebbé válása miatt - a
hátságok mentén, valamint azokban az övekben, ahol a
lemezek lesüllyednek a köpenybe. A lemezek összeütközése következtében
megújuló hegységképződés és a feláramlások feletti felboltozódások
megváltoztatják a szárazföldek éghajlatát csakúgy, mint a légkör vulkánok
általi szennyeződése. A Föld belsejéből származó nyomelemek
mennyiségének növekedése a tengervízben az élővilág nagymérvű
pusztulásához vezethet ugyanúgy, ahogyan az éghajlat megváltozása a
szárazföldön. Allan Cox, egyike azoknak, akik elsőként bizonyították be a
Föld mágneses pólusainak felcserélődéseit, úgy gondolja, hogy a
feláramlási tevékenység eléggé befolyásolhatja a Föld folyékony magjában
az áramlási viszonyokat ahhoz, hogy az hatással legyen az ilyen
pólusváltások gyakoriságára.

Vogt szerint a feláramlási tevékenységnek tulajdonítható utolsó nagy - az

egész világra kiterjedő - változás a felső kréta-korai harmadidőszak
folyamán következett be az 50-70 millió évvel ezelőtti időszakban. Ha a
ciklus valóságos, akkor „az ember keze munkája által ezen a bolygón
előidézett környezeti katasztrófán túlmenően - írta - egy »természetes«
faunaválság, földtani értelemben, éppen a küszöbön áll”. Mindazonáltal a
feláramlási koncepció jelenlegi népszerűsége és több változatú kidolgozása
ellenére a kételkedők rámutatnak, hogy mind ez ideig nem találtak ezeknek
a feláramlásoknak a létezésére olyan meggyőző bizonyítékokat, mint
amilyen például az óceánfenék terjeszkedését bizonyító „mágneses üzenet”
a tenger alatti hátságok két oldalán.

Sok kísérlet történt arra, hogy „mérleget” készítsenek a lemezek

növekedéséről, illetve csökkenéséről. Ha feltételezzük, hogy a Föld csak
igen lassan tágul, a kontinensek pedig csak igen lassan növekednek, akkor
bolygónk felszínének óceánfenékkel borított teljes területe meglehetősen
állandó kell hogy maradjon. A hátságok mentén kialakuló minden egyes
négyzetkilométer új tengerfenék helyett egy négyzetkilométer régi
tengerfenéknek kell eltűnnie valamelyik árokban. Kenneth Deffeyes
(Princeton Egyetem) számításai szerint minden évben 2,6 négyzetkilométer
új óceáni lemez keletkezik, és ugyanannyi pusztul el. Feltételezi, hogy egy
lemez a „képlékeny” asztenoszféra fölötti hosszú, lassú utazása során növeli
vastagságát, mivel az asztenoszféra lehűlő része alul hozzátapad. Ilyen
módon a lemez vastagsága - mielőtt ismét lebukik a köpenybe - eléri a 1oo
kilométert, és a lemezt kialakító folyamat évi „anyagfelhasználása” 260
köbkilométer kőzet. Összefoglalva - szerinte - a feláramlások ennek az
anyagnak több mint kétszeresét hozzák fel a Föld belsejéből, de ez nem jut
el teljes egészében olyan magasra, hogy része lehessen a
merev litoszférának.

Továbbá, ha a földfelszínt nagy, gömbszerű mozaikként borító lemezek

egyik szélükön a hátságok mentén növekednek, a másik szélükön pedig
elsüllyednek az árkokban, akkor valamennyi lemez viszonylagos
mozgásának meghatározása útján megszerkeszthető a sebességek és
irányok általános mérlege, úgyszintén a nyereségeké és veszteségeké is.
Xavier Le Pichon és munkatársai (Bretagne-i Oceanológiai Központ Brest
közelében, Franciaországban) törekedtek egy ilyen „költségvetési mérleg”
elkészítésére. Az egész világról összegyűjtötték a rendelkezésre álló
adatokat. Ilyen adatok az óceánfenéken rögződött mágneses „időrendek”,
amelyek jelzik az óceánfenék terjeszkedésének irányát és sebességét, de
térképezésük még töredékes. Az adatok egy további csoportja a földrengés-
tevékenység lemezhatárokat jelző vonalai. A harmadik csoportot a
geológusok által valamennyi kontinensen gyűjtött bizonyítékok alkotják. Le
Pichon, Jean Francheteau és Jean Bonnin Lemeztektonika (Plate Tectonics)
című könyvükben némileg kaján szemekkel nézik azokat az erőfeszítéseket,
amelyek a hegységképződést és más felszíni formák kialakulását a
lemeztektonikai elmélet segítségével óhajtják megmagyarázni. Szerintük a
rendelkezésre álló információ még olyan sovány, hogy az ilyen
erőfeszítések „meglehetős álmodozóképességet követelnek meg”. Az ilyen
kétségek és bírálatok emlékezetünkbe idézik, hogy a tudomány fejlődése,
bármennyire tárgyilagosan ésszerűnek igyekszik magát feltüntetni, még
mindig igencsak emberi folyamat. A lemeztektonikai elmélet olyan elegáns
és tetszetős volt, hogy járványként söpört végig a tudományos közösségen.
Mégis, alapvető elemeinek - lemezmozgás, repedések menti növekedés
(hátságkialakulás), az árkokba történő alábukás - nyilvánvalósága ellenére a
részletes alkalmazásnak, ahogyan azt néhány korábbi fejezetben leírtuk,
még számos módosításon kell átmennie. Érdemes visszaemlékeznünk
Vlagyimir Belouszovnak, a szovjet földtudósok rangidősének szavaira,
amelyek 1968-ban a Tuzo Wilsonnal folytatott vitájában hangzottak
el. Felidézte, hogy annak idején hogyan igyekeztek a tudósok felülni a Föld
zsugorodását hirdető kortesszekérre, mégis „a zsugorodási elmélet alapjai
összeomlottak”.

Mindezek ellenére 1973-ban a lemeztektonika bizonyítékai annyira

megerősödtek, hogy már csak egy maroknyi földtudós tartott ki ellene - a
legjelentősebb közülük Arthur Meyerhoff a Kőolajgeológusok Amerikai
Egyesületétől. Meyerhoff egy sor megállapítást hozott fel,
amelyek, véleménye szerint, összeegyeztethetetlenek az elmélettel. Ezzel
kapcsolatban Edward Bullard szerint: „Vannak jelenségek, mint például a
jégkorszakok és a zivatarok, amelyeknek az előfordulása kétségtelen, még
sincs olyan elmélet velük kapcsolatban, amely ne váltana ki
lényeges ellenvéleményt.” Még Belouszovot, az elmélet ellen küzdő öreg
harcost is meggyőzték 1972-ben, amikor a hét tagból álló Nemzetközi Felső
Köpeny Bizottság (International Upper Mantle Committee) elnöke volt,
hogy aláírja a lemeztektonikát a földtudományokat forradalmasító
elméletként dicsőítő multinacionális program zárójegyzőkönyvét.

Ennek a programnak keretében 1964-ben három területen végeztek

összehangolt kutatást: kontinentális peremek és szigetívek vizsgálata, a
világ árkos beszakadásrendszereinek tanulmányozása, és azoknak a
kőzeteknek laboratóriumi vizsgálata, amelyekről feltételezték, hogy
jellegzetesek a köpenyre a felső köpeny viszonyai mellett. Tuzo Wilson
javaslatára további célt adtak hozzá: „bebizonyítani, hogy a kontinensek
vándorlása megtörtént-e vagy sem”. A végső megállapításokat Leon
Knopoff, a Felső Köpeny Terv főtitkára szerkesztette meg, hogy
tükrözze (különösen bizonyos szavak kiemelése által) Belouszov rejtett
kétségeit, valamint Belouszov és szovjet munkatársainak azt a
meggyőződését, hogy az óceánfenék alatti „második réteg” vizsgálata a
Glomar Challenger által felszínre hozott minták alapján eldönthetné a
kérdést. A hajó fúrói ismételten bazaltba és párnalávába hatoltak az
üledékes rétegek alatt, és a tudósok többsége ezeket lényegileg az eredeti
tengerfenéknek - a második rétegnek - tekintette. Mégis voltak néhányan,
különösen a szovjetek között, akik gyanakodtak, hogy ezek a kőzetek
csupán egy borítólemezt képviselnek, amely alatt lávák és üledékes rétegek
váltakozó, nagy vastagságú, dobostortára emlékeztető összlete fekszik. Az
1972 előtti munkálatokat ékesszólóan összegző jelentésből idézve:

A Felső Köpeny Terv időszaka tanúja volt a földtudományok rendkívüli

fejlődésének, amit méltán nevezhetünk „forradalminak”. Ez pedig a
lemeztektonika általános érvényű koncepciója. Hangsúlyozni kell, hogy a
jelenleg rendelkezésre álló adatok a lemeztektonika mellett szólnak, mégis
a végső döntés csak akkor lehetséges, ha az óceáni kéreg - legalábbis a
második réteg - szerkezetéről közvetlen adatok állnak majd rendelkezésre a
mélyfúrások révén... A tudósok zöme most már elfogadja az óceánfenék
szétterjedésének és a lemeztektonikának főbb alapclveit. Ez az általánosító
modell, a földtani vizsgálatok történetében kétségtelenül egyike a
legalapvetőbb és legfontosabb koncepcióknak, messze felülmúlva a
Felső Köpeny Terv készítőinek hozzáfűzött ésszerű reményeit. A munka
kiegészítő eredményeként választ kaptunk a kontinensek vándorlására is...

A munka során az együttműködés és kölcsönös megértés messzemenő

megnyilvánulása mutatkozott meg számos ország földtudományi tudósai
részéről... Az utóbbi években lényeges mértékben erősödött a
tudományágak közötti tapasztalatcsere. Ennek következtében most
földrengésvizsgálókból, kőzettankutatókból és különböző tudományágak
egyéb képviselőiből a földtudományok művelőivé alakultunk át... Száz
évvel ezelőtt a földtan - az evolúció elméletének hatására, a rétegtan
alapelveinek kidolgozása, valamint a széles körű kutatás révén - talán a
tudományok legizgalmasabb területe volt. A múló évek során a földtani
tevékenységet elhomályosították a kémia, fizika, biológia, csillagászat
felfedezései. A szilárd Földre vonatkozó újabb felfedezések a
földtudományokat most ismét az első vonalba állították...

A közlemény szerint az egyik legfontosabb felfedezés az, hogy a köpeny

összetétele távolról sem egyöntetű, ami annak „dinamikus instabilitására”
utal.

Most arra a megállapításra jutottunk, hogy ami a Föld felszínén történik, az

a köpenyben lezajló folyamatoknak sokkal nagyobb mértékben a
függvénye, mint korábban gondolták. A jelenleg rendelkezésünkre álló
adatok az óceánfenék fiatalságára utalnak. A kontinenseket illetően:
fejlődésük és a lemeztektonika közötti összefüggés sokkal kevésbé világos,
mivel a kontinenseken olyan földtani folyamatok zajlanak le, amelyek nem
illenek bele a lemeztektonikai sémába. A kontinensek és óceánok egymás
közötti kapcsolata a további kutatás legfontosabb problémája marad.

Valójában ez csak egyike ama számos kérdésnek, amelyek a lemeztektonika

helyi alkalmazására való törekvések kapcsán felmerülnek. Charles L. Drake
professzor szerint (Dartmouth College), aki maga is egyik vezető
résztvevője az elmélet kialakításának: „A sikeres forradalommal
kapcsolatos problémák egyike az, hogy ha a forradalmárok megszerzik a
hatalmat, akkor kormányozniuk kell. Túl gyakran történik meg, hogy a fő
cél elvész a megrészegítő győzelem után a részletek és ellentmondások
tömegében, amelyek együtt járnak a rend helyreállításával. Ez éppúgy
érvényes a tudományos és műszaki forradalmakra, mint a politikaiakra. Egy
új koncepció egyszerűsége eltűnik, amikor új tények, új eszmék merülnek
fel módosításokat követelve, amelyek azután megsemmisülnek a
bonyodalmak tengerében.”

Nehogy ugyanez megtörténhessen a lemeztektonikai elméletet illetően,

Drake vállalkozott rá, hogy nemzetközi erőfeszítést szervezzen a mélységi
hajtóerők felderítésére, és hogy eloszlassa az elmélet egyetemleges
alkalmazását akadályozó kétségeket, ellentmondásokat és bonyodalmakat.
Ezt a vállalkozást Nemzetközi Geodinamikai Tervnek nevezték: a
Tudományos Egyesülések Nemzetközi Tanácsa (International Council of
Scientific Unions) szervezte meg 1967-1970-ben, mint az 1957-1958
közötti Nemzetközi Geofizikai Év, illetve az azt követő Felső Köpeny
Terv egyenes folytatását. A megfigyelés és tanulmányozás első időszaka
1974-1979-re esett. Drake-et a koordináló bizottság elnökévé, valamint az
amerikai program vezetőjévé nevezték ki.

A terv, amiben 1974-ben már több mint ötven nemzet vett részt, saját
meghatározása szerint: „nemzetközi program a Föld dinamikájának és
dinamikai történetének tudományos kutatására, különös figyelemmel a
földtani jelenségek mélyen gyökerező alapjaira. Ez felöleli a múltban
és jelenben történt mozgásokra és alakváltozásokra, a kőzetburokra, a Föld
belsejének minden lényeges tulajdonságára, és különösen a mélységben
történő mozgások bármilyen bizonyítékára vonatkozó vizsgálatokat.”

Az amerikai program szervező bizottsága céljait ecsetelő 1971. évi

nyilatkozatában, és részletesebben az 1973-ban kiadott prospektusában
(amelynek egy része a nyilatkozat is) rámutatott, hogy a lemeztektonikai
elmélet úttörői azt hitték, képesek a mélyen a Föld belsejében
lezajló folyamatokat az annak felszínén látható jelenségek közvetlen
leolvasása útján értelmezni. „A beszakadásokat és töréseket, az árkokat és
áttolódási öveket a felszínen - közli a nyilatkozat - a mélyben történő
mozgások viszonylag pontos tükröződéseinek tekintették. Ez az egyszerű
nézet tovább nem tartható.”

A nyilatkozat számos földfelszíni alakulatot sorolt fel, melyeket láthatólag

nem könnyű megmagyarázni a lemeztektonikai elmélettel. Például miért
fordulnak elő olyan nagy földrengések, mint amilyen 1811-ben New
Madridot érte Missouriban az Észak-amerikai-lemez középső régióiban?
Hogyan lehet a lemeztektonikával megmagyarázni a coloradói San Juan-
hegyeket létrehozó vulkáni működést? Miért találhatók a tengerfenéki
kiemelkedések csoportjai a Csendes-óceán fenekének bizonyos részein
hosszú, délkelet-északnyugati irányú vonalak mentén elhelyezkedő szigetek
helyett, mint ahogyan az várható lenne, ha a lemez egy forró pont fölött
haladt el? Honnan származnak az olyan tenger alatti hátságok, mint a
Bermuda-hátság, amelynek szemmel láthatólag semmiféle kapcsolata sincs
lemezhatárokkal, mentes a földrengésektől, és semmi jelét sem mutatja
valamiféle köpenyanyag-feláramlásnak. Ha az Alpok egy leszálló óceáni
lemezen gyűrődtek fel, miért hiányzik ott gyakorlatilag teljesen az andezit
nevű vulkáni kőzet, amely annyira jellemző az azonos módon keletkezeti
dél-amerikai Andokra és más, hasonlóképpen keletkezett hegységekre.

„Az Egyesük Államok nyugati részén húzódó hegységláncok, mint amilyen

a Sziklás-hegység és az alaszkai Brooks-hegység - a nyilatkozat szerint bár
méreteik hatalmasak, mégsem húzódnak lemezhatárok mentén, és úgy
látszik, nem olyan folyamatok hozták létre őket, mint amilyeneknek a
jelenlegi Csendes-óceán körüli rendszerek köszönhetik létüket.” Észak-
Amerika legmagasabb csúcsa: az alaszkai Mount McKinley 400
kilométerre fekszik a legközelebbi lemezhatártól. A bizottság véleménye
szerint a nagy kiemelkedések oka egyike maradt a legtalányosabb
problémáknak. A masszív vízszintes rátolódások új bizonyítékai elterelték a
figyelmet arról, hogy nagy függőleges mozgások is történtek. Közülük
sokan „olyan nagyságrendűek, hogy feltétlenül nagy térfogatú
anyagátadással kellett párosulniuk a litoszférán belül vagy az
alatt”. Nemcsak olyan kontinentális területeket érintettek ezek, mint a
Tibeti- és a Colorado-fennsík, hanem bizonyítékok vannak az óceáni
hátságokon belüli nagy kiemelkedésekre és lesüllyedésekre is. Továbbá
Észak-Amerika keleti szegélye, valamint a Mexikói-öböl északi partja
és Észak-Amerika belső területeinek egy része az elmúlt 100-200 millió év
alatt oly módon süllyedtek, ami egyesek szerint jellegzetes az olyan táguló
óceánok szegélyére, mint az Atlanti-óceán. Ez a lesüllyedés hatalmas
vastagságú üledékfelhalmozódásokhoz vezetett, amelyekben helyenként
jelentős kőolaj- és földgáztelepek keletkeztek. A kontinenseken belüli
függőleges mozgások némelyike kétségtelenül annak a következménye,
hogy a jégkorszakok megszűntével megszabadultak a rájuk nehezedő jég
terhétől. A Michigan-tó északi partja a délihez viszonyítva fél métert
emelkedett az elmúlt száz év folyamán, és kiszámították, hogy ha ez így
folytatódik, akkor idővel a Nagy-tavak vize nem a Szent Lőrinc-folyón át
fog lefolyni, hanem a Mississippin át. A földfelszín megbillenési
mértékének megállapítására az egyik célravezető módszer - a prospektus
szerint - a régi tavak partvonalainak kimutatása lehetne. Bizonyos
területeken, különösen a medence és hegylánc tartományban, a jégkorszak
után visszamaradt tavak jórészt kiszáradtak, ősi partvonalaik azonban még
láthatók és színlőként használhatók a dőlés megállapításához.
Egy másik bizonytalan terület az, hogy milyen szerepet játszottak a Föld
forgási tengelyének ingadozásai a felszín földrajzának változásaiban. Hogy
megkülönböztethető legyen, milyen felszíni formák köszönhetik létüket a
lemezmozgásoknak, és melyek a forgástengely-változások következményei,
ahhoz folyamatos feljegyzést kell kialakítani a kontinensek egymáshoz,
illetve a mágneses pólushoz viszonyított helyzetéről annyi időre
visszamenőleg, amennyire csak lehetséges. Ez lehetővé válik azáltal, ha
elegendő szárazföldi kőzetet, lávafolyást és óceánfenéki kőzetmagot
gyűjtenek be, hogy megvizsgálhassák régi mágneses orientációjukat.

Korszerű laboratóriumi technikával meghatározható az ősi mágneses

pólusok helyzete 5 fokon belüli pontossággal, ha rendelkezésre állnak olyan
kőzetek, amelyekben világosan rögzítődött a mágnesezettség. Ahol az ilyen
elemzések nem mutatnak változást a kontinensek egymáshoz viszonyított
helyzetében, de kimutatják a pólus helyének eltolódását, ott ez a
pólusvándorlásnak tulajdonítható. Mindazonáltal az információk mind ez
ideig annyira töredékesek, hogy lehetetlen az ilyen pólusvándorlásokat
meggyőzően meghatározni.

Különösen érdekes lesz annak a megvizsgálása, hogy volt-e a Föld

történetében olyan időszak, amikor mindkét sarok kontinentális területen
helyezkedett el. Néhányan úgy gondolják, hogy egy ilyen elhelyezkedés
eléggé lehűtötte volna a Földet ahhoz, hogy az egész bolygó eljegesedjék.
Az elmúlt 200 millió év alatt történt lemezmozgások pontos
kinyomozhatósága érdekében fontos lenne a „mágneses lábnyomok”
térképezésében mutatkozó nagy hézagok kitöltése az óceánok fenekén. A
korábbi történelem kinyomozása a szárazföldi kőzetekbe fagyott
„mágnestűkön” múlik. Ha sikerül nyomon követni minden egyes szárazföld
útját a hideg éghajlatú övekből a meleg éghajlatú övek felé és megfordítva,
akkor új tényezők birtokába juthatunk azokon a területeken az élet
fejlődésére vonatkozólag.

Különösen vonzó feladat lehet a mágneses módszer segítségével

kinyomozni a Pangea kialakulása előtt a prekambriumi időszak során
történt vándorlásokat, ha egyáltalán voltak ilyenek.

Tudjuk, hogy a Földnek volt mágneses erőtere a prekambriumi időszak alatt

[a Geodinamikai Bizottság prospektusa szerint], hogy ennek az erőtérnek a
pólusai váltakoztak és a pólusok vándoroltak. Mindazonáltal kiegészítő
tanulmányok szükségesek a prekambriumi lemezek helyzetének és
egymáshoz viszonyított mozgási sebességének megállapításához. Ha a
dinamikus folyamatok a teljes földtani idő alatt olyan aktívak voltak, mint
az elmúlt 70 millió év alatt, akkor a prekambriumi mozaikjáték
összeillesztése paleomágneses adatok alapján rettenetesen nehéz feladat
lesz. Mégis a geodinamikai folyamatok korai állapotáról nyerhető
információk fontossága miatt érdemes foglalkozni vele.

A prospektus rámutat, hogy a Bullard és Elsasser által a Föld mágneses

erőterének megmagyarázására irányuló erőfeszítések és eredmények
ellenére, a mágneses erőtér kialakulása egyike maradt a Föld valamennyi
jelensége között a legkevésbé megértetteknek: „Meglehetősen bizonyosak
vagyunk abban, hogy a Föld mágneses erőtere a Föld folyékony külső
magjában lezajló magnetohidrodinamikus folyamatok eredménye. Mégis,
bár már 15 éve folyik a kutatás ezen a területen, nem jutottunk tovább, mint
annak felismeréséig, hogy a magnetohidrodinamikus folyamat lehetséges.”
Hogyan keletkezik például az erőtér? A konvekció vagy pedig
forgási hatások eredménye-e? Miért változik intenzitása az évek múlásával
50 százalékkal is az átlag alatt vagy fölött? Mi okozza a polaritásváltásokat?
Ezek miért szabálytalanok? Feltételezik, hogy a polaritásváltás gyakorisága
a mag és a köpeny határán végbemenő változásokat tükrözi. Ha a
köpenyanyag-feláramlások olyan mélyen keletkeznek, akkor a változások
összefügghetnek ezzel a tevékenységgel. Ezáltal, ha képesek leszünk
jobban megérteni a földmágnességet, akkor sokkal mélyebbre pillanthatunk
bolygónk szívébe.

A Geodinamikai Terv központi célja mindazonáltal a kőzetburok lemezeit

ide-oda hajtó erő megismerése. Eltekintve attól a néhány kutatótól, aki azt
hiszi, hogy ez valamilyen, a Föld forgásából eredő erő hatása, az uralkodó
elgondolás az, hogy a konvekció valamiféle hatásának, azaz a köpenyben
fölfelé törő forró anyag áramlásának az eredménye. „Teljesen kétségtelen -
mondja a Geodinamikai Terv prospektusa - az a tény, hogy a litoszféra
valójában egy nagy konvekciós rendszer felső tagját képviseli. A körforgás
felső részét a tetőn a felszíni lemezek mozgása írja le, míg a mélyben
történő áramlást még nem ismerjük. Az új óceánfenék keletkezése a tenger
alatti hátságokban és a lemez eltűnése a mélytengeri árkokban a teljes
körforgásnak valószínűleg csak egy töredéke.” Az áramlás keletkezhet a
köpeny alján, ahogyan azt a köpenyanyagfeláramlás-elméletben
feltételezik, vagy csupán néhány száz kilométer mélységben.

Az egyetlen remény, hogy a Földre vonatkozó problémák e

legfontosabbikára választ kapjunk, a legújabban rendelkezésre álló
különféle új megfigyelési és mérési módszerek alkalmazásában van.
Ténylegesen a természet megismerésének jelenlegi robbanásszerű
növekedése az óceán fenekétől kifelé a távoli galaxisokig és az atom
legbelsőbb szentélyéig legalább olyan mértékben eredménye az új
megfigyelési technikának, mint az elméleti kutatók találékonyságának.

Kísérletek bizonyították, hogy az új kétszínű lézerrendszer segítségével a

távolság akár 20 kilométerig is 1-2 milliméter pontossággal mérhető. Az a
lézerműszer, amelyet a Hekla legutóbbi kitörése után az izlandi táj
tágulásának mérésére használtak, a fény egyetlen hullámhosszának
megfelelő impulzusokat fejlesztett, és ezért ki volt téve a fény terjedését a
mérési vonal mentén akadályozó tényezők hatásának a műszer és a
visszaverő közeg között. Kél hullámhossz, azaz két szín használata elősegíti
a még pontosabb korrekciókat, mivel ezek egymástól eltérően reagálnak a
nyomvonal menti hatásokra. Ilyen műszerrel lehetséges a medence és
hegylánc tartományban pontosan felmérni a tájképben évről évre
bekövetkező változásokat. Az eredmények egybevetése a számos helyről
begyűjtött felszíni kőzeteken mért feszültségvariációkkal és sokkal
kiterjedtebb szeizmikus megfigyelések eredményeivel világosabbá tehetné,
hogy milyen mértékben veszi fel távolabb kelet felé a táj eltorzulása és a
hegységképződés azokat a maradék mozgásokat, amelyeket a Csendes-
óceáni-lemez elvonszoló hatása okoz a kaliforniai partokon, és amelyek
nem láthatók a San Andreas-törésvonal mentén. És az is világossá válna,
hogy a feszültség felhalmozódása alapján hol a legvalószínűbb olyan nagy
földrengés kipattanása, mint amilyen a kaliforniai Owens-völgyet sújtotta
1872-ben. A medence és hegylánc tartomány nyugati oldalán a
nevadai határon kipattant földrengést többen súlyosabbnak tartják, mint a
hatvanegy évvel korábban lezajlott New Madrid-it.

A lézerrendszerekkel sokkal nagyobb távolságok mérhetők, ha

referenciapontként űrállomásokon elhelyezett reflektorokat használnak,
mivel ez lehetővé teszi a Föld görbülete mögé való hatolást. A Smithsonian
Asztrofizikai Obszervatóriumban, a massachusettsi Cambridge-ben, a
Geofizikai Évre 1950-ben megszervezett „Űrállomás-követő Programot”
(Satellite Tracking Program) átszervezték a „Földi Dinamikai Programnak”
(Earth Dynamics Program) megfelelően, amelyben számos új eszközt
fognak használni a földfelszín alakjának és méreteinek mérésére. Például a
„nagyon hosszú alapvonalú interferometria” néven ismert eljárás
segítségével igen pontosan mérhetők interkontinentális távolságok
ugyanarra a jelre hangolt rádióteleszkópok segítségével. Feltételezik, hogy
a földfelszín kidudorodásai emelkedésben levő köpenyanyag-feláramlások
helyét jelezhetik, és ha ki lehet mutatni interkontinentális mozgásokat -
például azáltal, hogy lézersugarakat irányítanak az űrhajósok által a Holdon
elhelyezett reflektorokra -, akkor a kontinensvándorlás közvetlenül
kimutatható lesz. Az ilyen módszerek használatától azt várják, hogy egy
dekádon át évi 1 centiméternyi lemezmozgások feljegyezhetők lesznek, a
poláris kilengések pedig napi 1 centiméterig. Az egyik terv célkitűzése,
hogy kimér egy 1000 kilométer hosszú vonalat 10 centiméteres
pontossággal, amelyik átfogja az egész kaliforniai törésvonal-rendszert. Ily
módon lehetséges lesz megmérni a feszültség mértékét a Csendesóceán
partjától a Sziklás-hegységig.

Bár valószínű, hogy a lemezeket hajtó erők eltorzítják a Föld alakját is, az
ilyen eltorzulások globális alapon történő felmérése jelenleg meglehetősen
költségesnek látszik. Ezeknek azonban kontinentális méretekben is
nyilvánvalóknak kell lenniük. A Geodinamikai Terv prospektusa szerint az
ilyen alakváltozások mérése „a legfontosabb kulcs lehet a kezünkben a
hajtóerők természetének megismerése céljából”.

Másik új eszköz a földtudósok fegyvertárában egy olyan műszer, amelynek

segítségével a kontinentális lemezek úgy vizsgálhatók, mint az óceánfenék
alatti rétegződés az oceanográfusok szeizmikus műszerével. Ilyen műszert
használt a Continental Olajtársaság olajkutatásra. Tökéletesítésétől azt
várják, hogy le lehet majd hatolni vele a Mohóig, sőt talán harántolni tudják
vele az egész litoszférát. A rendszer több igen nehéz járműből áll,
amelyeket lábakra lehet emelni, hogy szilárd kapcsolatuk legyen a földdel.
Egymástól néhány tucat méter távolságban állítják fel őket, és egy
elektromosan összehangolt módszer szerint rezegnek. A járműveket olyan
alakzatban helyezik el, hogy azok kombinált vibrációhullámok sorozatát
küldjék le egyenesen a Föld belsejébe, igen hasonlóan ahhoz, ahogyan egy
rádióantennát állítanak be úgy, hogy csupán a kívánt irányba sugározzon
(Vibroszeiz-módszer).

Ahhoz, hogy olyan hullámsorozatokat állítsanak elő, amelyeknek a

mélységben fekvő rétegekről érkező visszaverődéseit világosan meg tudják
különböztetni a természetes „zajtól”, a rezgések minden sorozatát egy sor
különböző frekvencián vezetik át, másodpercenként néhánytól
másodpercenként ötvenig. Ha ez a rendszer le tudna hatolni a Mohóig,
akkor lehetséges lenne, hogy egy ilyen járműkonvoj egy ütemben vibrálva a
földkérget felépítő rétegekről egy transzkontinentális szelvényt készítsen.
Nagyon fontos lenne még mélyebbre hatolni, feltérképezni a litoszféra
alapját, és behatolni az asztenoszférába. Úgy látszik, hogy a lemezeket az
asztenoszféra tetején folyó áramlások hordozzák, ezért a litoszféra és az
asztenoszféra közötti határfelület - azaz a lemezek alja - a földtudományok
elsődleges célpontjává vált. Ez a felismerés detronizálta a híres Mohót arról
a különleges státusról, amely a Mohole-terv idején azt az emberiség
történetében legambiciózusabb kutatási tervének célpontjává tette. Mint
ismeretes, a tervet végül is fel kellett adni.

A Geodinamikai Terv által előirányzott egyik vizsgálat a lemezmozgások

különféle magyarázatainak ellenőrzéséhez az asztenoszféra vastagságának a
meghatározása. Ha az vékony, akkor valószínűleg a mélységből hőt felhozó
konvekció működik, különben nehéz lenne megmagyarázni azt a
hőmennyiséget, mely az óceáni kérgen át a felszínre áramlik. Már képesek
vagyunk bepillantani az asztenoszférába, hála a szeizmométerek nagy
sorozatának, amelyek adataikat folyamatosan táplálják be egy számítógép-
központba. Az egyik legkorábban épült és legnagyobb közülük a
Montanában felállított Large Aperture Seismic Array (LASA), azaz nagy
nyílású szeizmikus hálózat. Akkora területen helyezkedik el, mint
Massachusetts állam fele. (10 5oo négyzetkilométer.) Eredetileg 21
alsorozatból állt, mindegyik sorozatban 25 szeizmométerrel, azaz összesen
525 műszerrel, amelyek különféle hosszúságú, különböző irányokban
mozgó hullámokra voltak érzékenyek. Egy másik ilyen állomás
Norvégiában: a NORSAR, 22 alsorozatból áll. Felállításának a
célja ugyanaz volt, mint a LASA-é: hogy lehetővé tegye titkos föld alatti
atomrobbantások felderítését az amerikai védelmi rendszer keretében. De
alkalmas a Föld mélyében eltemetett alakzatok felderítésére is.

Így lehetővé vált az olyan földrengéshullámok elemzése is, amelyek

áthaladtak bolygónk szívén. Kiderült, hogy még olyan mélységben is, mint
a köpeny és a folyékony külső mag határfelülete, előfordulnak olyan
szerkezeti alakzatok, amelyek megváltoztatják a rajtuk áthaladó
rengéshullámok sebességét. Eszményi esetben e hullámok segítségével
„látni” kellene az Izland és Hawaii alatt felemelkedő - elméletileg
feltételezett - köpenyanyag-feláramlásokat. Ennek az az akadálya, hogy az
ilyen mélységi vizsgálat csupán azokra a területekre korlátozódik,
amelyeken egy megfigyelhető földrengéshullám áthalad. Ezeket a
szeizmikus állomások, illetve a földrengést előidéző területek földrajzi
helyzete határozza meg. Mivel a műszersorokat eleve úgy helyezték el,
hogy azok a Szovjetunióra irányuljanak, azért helyzetük nem alkalmas
köpenyanyag-feláramlások felderítésére. Mindenesetre már kezdik
kimutatni azt, hogy az asztenoszféra nem csupán homogén, latyakos
„tenger”, amelyen át lemezek úsznak, hanem maga is egy bonyolult öv,
amelyben a már rég elsüllyedt lemezek maradványai még ma is megvannak.

Ezzel a módszerrel talán megvizsgálható lenne, hogy nem ilyen

lemezmaradványok okozzák-e a Sziklás-hegység, valamint a medence és
hegylánc tartomány kiemelkedését úgy, ahogyan azt a geológusok denveri
csoportja gondolja, szemben azzal az elmélettel, hogy a medence és
hegylánc tartomány alatt egy, a kontinens nyugati irányú mozgása által
„legázolt” „forró pont” fekszik. Valamely, az asztenoszférába lesüllyedt
lemez sorsának nyomon követését megnehezíti az a tény, hogy ha egyszer
az 700 kilométer alá süllyedt, akkor már nem okoz
földrengéseket. Lehetséges, hogy szétesett, felszívódott? Vagy talán egyes
darabjai megmaradtak, teleszórva az egykori lemezek „sírköveivel” az
asztenoszférát?

Spanyolország, a Fidzsi-szigetek és az Új-Hebridák alatt olyan mély

földrengések övei fekszenek, amelyek nem hozhatók kapcsolatba
semmilyen lemezmozgással. Lehetséges, hogy ezek olyan régi lemezek
maradványait jelzik, amelyek még nem estek szét teljesen.
Az Észak-amerikai-lemez beható tanulmányozásán túlmenően az amerikai
tudósok latinamerikai kollégáikkal együttműködve azt tervezik, hogy
erőfeszítéseiket a Nazca-lemezre összpontosítják, amely különösen
alkalmasnak látszik az ilyen vizsgálatokra. A lemez a Kelet-csendesóceáni-
hátság felől terjeszkedve Dél-Amerika alá bukik. Mozgása szokatlanul
gyors. Világos kapcsolat van közte és az Andok gazdag érclelőhelyei,
valamint a pusztító chilei földrengések között.

Remélik, hogy térképezni tudják e lemez „élettörténetét” olyan részletesen,

amennyire csak lehetséges. Nem csupán a peremein végeznek
vizsgálatokat, hanem teljes szélességén keresztül. A Glomar Challenger
pedig néhány fúrást mélyít a középső részén. Ily módon lehetséges
lesz követni a fémek útját az árkos beszakadásban levő kiömlési helyüktől
végig, az Andokban levő érclelőhelyekig. A Kelet-csendesóceáni-hátságtól
történő gyors terjeszkedés következtében a tengerfenék itt nem olyan
hegyes-völgyes, mint az Atlanti-hátságon, ennélfogva az üledékek kevésbé
zavartak. Azt is remélik, hogy a partközeli mélytengeri árok területén
sikerül egy fúrást végrehajtani.

Egy szellemes elgondolás szerint számtalan szonárreflektort helyeznek el az

Aleut-árok területén, hogy megfigyelhessék egy lemez direkt alábukását az
árok mélyére. Nagy pontosságú mélységmérő rendszer rögzíti majd a
reflektorok függőleges mozgását. Beható tanulmányozásra kiszemelt egyéb
területek: az Északi-Jeges-tenger vidéke (ahol az Észak-amerikai- és az
Európai-lemez szegélyezik egymást, és amelyeknek az egymásra hatása
még nem teljesen világos), az Antarktisz területe (látszólag helyhez kötött,
mindenféle belső szeizmikus tevékenység nélkül), és a karib-tengeri terület.
A Geodinamikai Terv prospektusa szerint ez olyan helyzetet foglal el, „ami
a legkevésbé sem illik bele a Bullard-féle rekonstrukcióba”. Fejlődésének
története bizonytalan, vizsgálata fényt deríthet más olyan tengerekre is,
amelyek valamely szigetíven belül fekszenek - mint például a Japán-tenger,
amelyben az erős hőáramlás és más jellegzetességek meglehetősen
zavarosak.

A Geodinamikai Terv laboratóriumi vizsgálatokat is előirányoz, hogy

lehetővé tegyék a mélyben lezajló folyamatok pontosabb felmérését. A
program kezdetén számos intézménynek voltak olyan nagynyomású
eszközei, amelyekben akár a gyémánt előállításához szükséges nagy
nyomás és magas hőmérséklet is biztosítható volt, de egyiknek sem volt a
Föld legmélyén lezajló folyamatok reális reprodukálására alkalmas,
megfelelő méretű nyomáskamrája. Ezért új eszközöket kellett szerkeszteni,
hogy megvizsgálhatok legyenek olyan kérdések, mint például a
nyomokban előforduló víz hatása a szilikátok átalakítására mélységi
viszonyok mellett. Megállapították, hogy a grafit gyémánttá történő
átalakulását bizonyos anyagok, tudományos nevükön katalizátorok jelenléte
meggyorsítja. Úgy gondolják, hogy az ilyen, a Föld mélyén uralkodó
hőmérsékleteken és nyomásokon lezajló fázisváltozások döntő szerepet
játszanak a köpeny viselkedésében, nemcsak azért, mert befolyásolják a
köpeny anyagának felhajtóerejét, hanem azért is, mivel a fázisváltozás
esetleg energiát köt le vagy szabadít fel, és megváltoztatja a kőzet
mechanikai viselkedését. A bizottságnak a gyémánt mesterséges
előállítására irányuló kísérlet során szerzett tapasztalatokból leszűrt
következtetése szerint: „Feltételezzük, hogy a Föld belsejében lezajlanak
olyan fázisátalakulások, amelyek fontosak a geodinamikai elméletek
szempontjából, de ezek olyan lassan mennek végbe a laboratóriumban,
hogy megfigyelhetetlenek.”

Lehetséges, hogy a lemezmozgásokra vonatkozó ismereteinket befolyásoló

adatok közül már világszerte sokat összegyűjtöttek a laboratóriumok
irattáraiban vagy mágnesszalagain. Az utóbbi években gyűjtött adathalmaz
olyan óriási, hogy értelmezése és feldolgozása egyre nehezebbé válik. Ez is
egyike a Geodinamikai Terv fő feladatainak. A régi és új anyagok
megemésztése „próbára teszi az elméleti kutatók leleményességét és a
számítógépek teljesítőképességét”. Bár a bolygónkon lezajló folyamatok
teljes leírása „jelenleg kívül esik a lehetőségeinken” - mondják a
Geodinamikai Bizottság tagjai -, a megállapításokat fel kell használni a
természeti erőforrások felkutatásában, valamint a földrengések
ellenőrzésében és előrejelzésében, különösen, mivel azok kapcsolatosak
tektonikailag aktív övekkel, mint amilyen Kalifornia és Alaszka.

Az e területeken folyó geofizikai és földtani kutatások alapján most nagy

horderejű társadalmi és gazdasági döntések születnek [írja a prospektus].
Például ezen a két területen helyeket jelölnek ki atomreaktorok,
olajcsővezetékek, vízvezetékek, völgyzáró gátak és víztárolók, kórházak és
a közlekedési rendszerek számára. A kormány felelős tisztviselői és a
gyakorló mérnökök pontos információkat kérnek arra vonatkozólag, hogy a
törésvonalak mentén hol várhatók törések, szakadások, és milyen
maximális vízszintes húzóerőket kell figyelembe venni a várható
földrengések következtében. Pontosabb adatokat kérnek a geotermikus
energia kapacitásáról...

Az ásványok gazdaságosan kitermelhető koncentrációi nem szeszélyesen

elszórtak, hanem régi és jelenkori tektonikai folyamatokkal kapcsolatosak.
Azoknak az ásványlelőhelyeknek a zömét már felfedezték, melyeknek
jelenlétét kétségtelenül megmutatják a földfelszínen található jelek. Az
ásványkutatás további sikerei nagymértékben fognak függeni a
kutatóeszközök és módszerek kifinomultságától, ide értve
az ásványlelőhelyek és geodinamikai folyamatok genetikai
összefüggésének világosabb megértését.

Néhány, vagy talán a legtöbb olyan probléma, amelyik most nehezen

megmagyarázhatónak tűnik a lemezmozgások keretében, mint amilyen a
Sziklás-hegység kiemelkedése, a prospektus szerint majd helyre lesz
illeszthető, bár „határozott lehetősége van annak, hogy ezeknek a
folyamatoknak egy része miatt át kell majd alakítani az egész koncepciót;
de az is lehetséges, hogy kiderül, miszerint ezeket olyan globális
geodinamikai folyamatok okozzák, amelyek függetlenek a lemeztektonikai
folyamatoktól”. Az ilyen folyamatok esetleg figyelmen kívül maradnak,
ha vak erőfeszítéseket teszünk, hogy a földtudományokat minden
tekintetben a lemeztektonikai elmélet kereteibe illesszük.

Az óceánfenék szétterjedésének - annak az óceáni folyamatnak, amelyik

kettétépi az óceánok fenekén a Föld kőzetburkának varratait - a
tanulmányozására a legvakmerőbb vállalkozás a FAMOUS volt. A
Geodinamikai Tervvel szorosan összefüggő vállalkozás emlékezetünkbe
idézheti Verne Gyula legkalandosabb meséit. A francia és amerikai
oceanográfiai intézetek vállalkoztak rá, hogy elküldik legmélyebbre
merülni képes tengeralattjáróikat az Atlanti-hátság központi
hasadékvölgyébe és annak mellékkanyonjaiba (transzform vetőibe), hogy
közvetlenül megfigyeljék a vulkáni tevékenység bizonyítékait, a fémekkel
telített víz gejzírjeit és a teremtés folyamatainak egyéb megnyilvánulásait.
Megegyeztek, hogy ebben a „hihetetlen utazásban” három tengeralattjáró
vesz részt: az Alvin (Woods Hole Oceanográfiai Intézet), az Archimede
nevű francia batiszkáf és egy francia „búvárcsészealj” (soucoupe
plongeante): az SP 3000. Az Alvin volt az a búvárhajó, mely 1966-ban
megtalálta a Spanyolország déli partja mentén fekvő Palomares közelében
egy légi katasztrófa következtében a tengerbe esett hidrogénbombát. A hajó
embereket befogadni tudó fémgömbből áll, mely képes rendkívül nagy
nyomásokat elviselni. A fémgömböt vastag szintetikus hab burok veszi
körül. Ennek akkora a felhajtóereje, hogy az egész hajó a semleges
felhajtóerő állapotában van. Ezért ha le akar merülni, akkor csupán két
kisebb tartályt kell megtölteni, melyek nem nagyobbak, mint egy futball-
labda. Ha fel akar emelkedni, a vizet kiszorítja a két gömbtartályból, de
szükség esetén még ballasztsúlyokat is leejthet. A batiszkáffal ellentétben a
hajó aránylag irányítható. Elsődleges hajtóereje egy hidraulikusan
működtethető hajócsavar, amelyet evező módjára kormányzás céljából ide-
oda lehet lendíteni. Két kisebb hajócsavar - szabályozható tolási iránnyal - a
függőleges mozgást teszi lehetővé. Az energiát két akkumulátor adja,
melyek a hajó hasa alatti rekeszben helyezkednek el, ahonnan gyors
felemelkedést követelő veszélyhelyzetben kiejthetők. A FAMOUS-terv
megkezdése előtt a hajó új titánburkolatot kapott. Az 5 centiméter
falvastagságú titángömb a legnehezebb darab volt, amit ebből
az „egzotikus” (nagy szilárdságú, de könnyű) fémből valaha is kovácsoltak.
Ez a burkolat megkettőzte a merülési mélységet és a hajó teherbírását is.
Így az Alvin alkalmassá vált az óceáni hasadékvölgy fenekén végrehajtandó
műveletekre.

Az Archimede felhajtóerejét benzinnel töltött burok adja. Szintén villamos

áram hajtja, és 10 tonna ballasztot vihet magával. Az Alvint egyetlen
tengerész irányítja, és két megfigyelő tartózkodhat benne. Az Archimede
személyzete két fő tengerész és egy fő megfigyelő. Helyzetének
változtatása hasonlít a léggömbökéhez. Ha kiengedi a benzin egy részét,
akkor veszít felhajtóerejéből és süllyed. Ha emelkedni akar, akkor elejti a
ballaszt egy részét.

A FAMOUS-nak sok közös vonása volt az embert a Holdra vivő Apollo-

tervvel. Mivel embereket akartak leküldeni a teljes sötétség ismeretlen
birodalmába, aminek a domborzatát alig ismerték, ahol a nyomás bőségesen
elegendő egy közönséges tengeralattjáró összezúzásához, azért először
behatóan térképezték ember nélküli műszerekkel az Azori-szigetektől délre
350 kilométer távolságban kijelölt területen a tengerfenék domborzati
viszonyait. A kijelölt nyomvonalak mentén az. Egyesült Államok
Haditengerészetének hajói végeztek részletes melység-méréseket
különleges önműködő mélységmérő műszerekkel. A Discovery angol hajó a
„Gloriá”-nak nevezett 16 tonnás szörnyet vonszolta maga után ide-oda. A
„Gloria” egy igen bonyolult szonárkészülék. Külsőre olyan, mint egy
hatalmas bomba. Műszereivel képes a tengerfeneket nyomvonalának
mindkét oldalán 10-10 kilométer szélességben pontosan térképezni.

Ugyanúgy, mint az Apollo-programban, itt is elvitték a búvárokat a

földfelszín olyan területeire, amelyek nagyon hasonlítanak a felkutatandó
félelmes óceánfenékre. Ilyen területek vannak Izlandon, az Afar-
háromszögben és Hawaiin. Különleges, távolból vezérelhető
szerszámokat készítettek, hogy a járműben tartózkodó emberek
kőzetdarabokat törhessenek le a kanyonok faláról, mintákat gyűjthessenek
be és vízmintákat vehessenek azokon a területeken, ahol gejzírműködést
tapasztalhatnak.

Navigációs referenciapontokként négy bóját horgonyoztak le stratégiai

fontosságú helyeken egymástól 1 kilométer távolságban az alámerülés
színhelyén. Kikötött ballonokhoz hasonlóan a bójákat a tengerfenék felett
300 méter magasságban rögzítették úgy, hogy azok a tengerfenék akadályt
jelentő kiemelkedései fölött legyenek, és szupermagas „világítótoronyként”
működjenek. Mindegyiket felszerelték villamos akkumulátorról táplált
szonárismétlővel, és valahányszor a búvárhajó kibocsátott egy szonár-
„ping” jelzést, mindegyik bója, miután felfogta a búvárhajóról leadott jelet,
azt megismételve felküldte a felszínen várakozó anyahajóhoz. Az eredeti jel
négy úton jutott el a felszínre különböző időpontokban, lévén a jel
felfogásának ideje a jelet adó tengeralattjáró és a jelzőbója közötti távolság
függvénye. A négy jel egy számítógépbe került, amelyik azokat
haladéktalanul kiértékelte, és önműködően felvitte az anyahajon
elhelyezett - a hasadékvölgyet ábrázoló - térképre. Így a hajón levők - akik
víz alatti kábelek segítségével telefon-összeköttetést tartottak fenn a
tengeralattjáróval, közölhették a búvárhajó személyzetével hajójuknak egy
koordináta szerinti pontos helyzetét. Például: „A G4 kockában vagytok.”
Az Archimede 1973. augusztus 2-án végezte az első merülést egy
egyhónapi időtartamra tervezett gyakorlómerülési sorozatban, hogy
felkészüljön a következő nyár jóval nehezebb feladataira. A tudományos
megfigyelő Le Pichon volt, aki James Heirtzlerrel (Woods Hole) együtt a
terv egyik fő mozgatója. Mindketten - miközben a Lamont-Doherty
Obszervatóriumban dolgoztak -közreműködtek ama folyamat
bizonyítékainak a felderítésében, amelyet most ők és a többi búvár a
helyszínen akartak tanulmányozni.

A mélység olyan nagy volt, hogy egy órába tellett, míg lesüllyedtek a
hasadékvölgybe. Huet de Froberville kapitány meglepetve tapasztalta, hogy
a hajót erős áramlat ragadja egyre messzebb a lemerülés helyét mutató
jelzőbójától. Később úgy becsülte, hogy az áramlás sebessége csaknem
azonos volt a hajója által kifejthető 3,7 km/óra maximális sebességgel. Mire
leérkeztek a völgy fenekére, már olyan messze voltak a jelzőbójától, hogy
bizonyos időbe tellett, míg jeleit ismét fogni tudták a „straza” segítségével.
Ez egy vízszintes irányban kereső szonárszkóp. Amikor a jelzőbója felé
közeledtek, a szonár egy gerinc, illetve „magaslat” jelenlétét jelezte alattuk
a hasadékvölgy középvonalában. Le Pichon később elmondta, hogy a
szonár és a straza jeleinek kombinációja azt mutatta, hogy a terület igen
szaggatott. „Közel 50-100 méter magas függőleges sziklafalak határolják a
központi kiemelkedést - jelentette Le Pichon -, és bár az általános
egyenesvonalúság kétségtelen, kisebb távon: 10-100 métereken belül, igen
gyakoriak a karéjos vagy félkör alakú formák.”

Első vizuális kapcsolatuk a fenékkel egy 50 méter magas, csaknem

függőleges sziklafal lábánál történt. Először történt meg, hogy emberi szem
szemlélte a tenger alatti hasadékot, ahol a világ felszíne szétszakad és
újraszületik. A hajó négy erőteljes fényszórójának fénysugarában Le Pichon
látta, hogy a sziklafal egy friss lávafolyás homlokfala. Úgy látszik, a
„karéjos, félkör alakú formák”, amelyeket a szonár jelzett, valószínűleg egy
sorozat apró vulkán kiömlő lávafolyásai voltak a hasadékvölgy
középvonalának púpján, egymástól mintegy 3 kilométer távolságban. Kevés
állati életet láttak és csak ritkásan kavargó iszapot. Idézet jelentéséből:

Meg kell mondanom, nagyon izgatott voltam. A navigáció nehéz volt, és a

kormányosnak a meglehetősen testes Archimede-et a sziklafaltól 3 méter
távolságban kellett tartania, szemben a meglepően erős áramlással. A
kormányosnak igénybe kellett vennie csaknem folyamatosan mindhárom
hajócsavarunkat, és ez sok energiát fogyasztott. Az Archimede teste
többször súrolta a sziklát (ami idegtépő, mivel a benzintartó burkolat
megsérülése megfosztaná a hajót a felhajtóerőtől). A hajót fenékre ültettük,
kissé lefelé a domb oldalán, az összetöredezett párnalávából álló
lejtőtörmelékre, ami kétségtelenül az előrehaladó lávafrontról töredezett le.
Ott sikerült egy meglehetősen nagy párnalávadarabot mintaként
felszednünk, miközben kíváncsi halak kukucskáltak be ablakainkon....

Különösen meglepőek voltak a később „fogpasztalávának” nevezett

képződmények. Ezek a hosszú, kígyószerű alakzatok vastagabbak egy
ember combjánál, valószínűleg szűk nyílásokon ömlöttek ki, és úgy folytak
le a lejtőn, mint a tubusból kinyomott fogkrém. Azelőtt csak
Hawaii környékén a víz alatti kitörések megszemlélésére lemerült búvárok
láttak ehhez hasonlót. Az Archimede kétórás lenntartózkodása során
mindössze 300 métert tett meg vízszintesen, mivel idejének zömét azzal
töltötte, hogy a sziklafal mentén föl és alá járjon. A sziklafalat két,
egymást átfedő lávafront alkotta. Le Pichon úgy találta, hogy ezek a magas
frontok és a terület általános szaggatottsága „kétségkívül különbözik” a
szárazföld vulkáni képződményeitől.

A vállalkozás nemzetközi jellege következtében a következő alkalommal

Robert Ballar (Woods Hole) szállt alá. Míg Le Pichon viszonylag kezdő
volt a mélységi búvárkodásban, Ballard már több leszállást végzett az Alvin
fedélzetén. Nagyon gyengén beszélt franciául, de a két francia tengerész
kielégítően tudott angolul. Ballard, hasonlóan azokhoz, akik nem félnek
leszállni a tenger mélyére vagy kilépni a világűrbe, különleges fajta; a
hozzáértés és önbizalom keveréke, jó humorérzékkel megáldva, ami
válságos helyzetben kitűnő ellenszere a pániknak vagy a kétségbeesésnek.
Ezek a tulajdonságok igencsak hasznára voltak e nem kifejezetten
rutinszerű lemerülésben.

Verne Gyula XIX. századbeli beszámolójában a képzelt holdutazásról -

mely sok tekintetben előre jelezte az egy századdal későbbi valóságot - két
amerikai utazott a kényelmes hold-ágyúgolyóban egy francia társaságban,
aki, hogy az utazás feszültségét feloldja, egy üveg 1853-ban szüretelt
Chambertin bort vett elő. Ezen a lemerülésen a francia hozzájárulás egy
üveg Beaujolais volt.

Amikor hosszú merülés után a szonár jelezte, hogy közelednek a fenékhez,

Ballard későbbi jelentése szerint a legénység a függőlegesen ható
hajócsavart teljes sebességre kapcsolta, hogy fékezze az esést - úgy,
ahogyan az Apollo legénysége használta a fékezőrakétákat, amikor
leszállt a Holdra. Ugyanúgy, mint a holdbéli leszállásnál, ez a manőver itt is
nagy por (helyesebben iszap)-felhőt kavart. Azután erős ütődést éreztek, és
Ballard tudta, hogy megérkeztek. A bino-kuláron keresztülpillantva látta,
hogy - ugyanúgy, mint az első alkalommal - egy nagy sziklafal előtt
vannak.

A szonár visszhangmérései mutatták, hogy a fal tekintélyes messzeségbe

nyúlt, feltűnően egyenes vonalban. Amint lassan elhúztak mellette, Ballard
látta, hogy fölötte lépcsőszerűen egy másik fal emelkedik. Ez a lépcsős
beszakadás jellemző a nagy árokrendszerekre mind a szárazföldön (Afar-
háromszög), mind pedig - mint bebizonyosodott - a tengerfenéken. Ballard
feladata volt, hogy keressen egy lehető legfrissebben kiömlött lávadarabot,
hogy azt a hajó távirányított mintavevő karjával megfogják. Ballard
figyelmesen nézelődött a binokuláron keresztül, és igyekezett a legénységet
a cél felé irányítani, ami - tekintettel a nyelvi nehézségekre - kétségbeejtően
nehezen ment. A nehézségeket csak fokozta, hogy a hajó himbálódzott.
Amikor a mintavevő kar ollója pont kedvező helyzetben volt, hogy
megfogja a kőzetdarabot, a himbálódzás félrekapta. „Szerettem volna
kinyúlni a saját karommal, hogy megragadjam” - mondta később Ballard.
Végre sikerült megkaparintani a kőzetmintát, és folytathatták óvatosan
tapogatózó útjukat. Mivel a láthatóság 10-30 méterre korlátozódott, a
szemben levő falat nem láthatták, de a víz alatti telefon visszhangjából
tudták, hogy valahol ott van.

Azután valami hiba történt. Az áramszolgáltatás akadozni kezdett. A

batiszkáf orra hirtelen előrebukott. A zsúfolt kabinban a három ember
elvesztette egyensúlyát. Ballard észrevette, hogy a mélységmutató számai
gyorsan peregnek. Az áramszolgáltatás akadozása miatt valószínűleg
működésbe jött az az automata, mely a ballaszt egy részét leejti. Ezért
leesett 1,5 tonna ballaszt, és mivel ez a hajó tatja alatt volt, az
fölemelkedett, a hajó orra pedig előrebukott. És most útban voltak a víz
felszíne felé.

82. ábra. Ezt a hasadékképet a Woods Hole Oceanográfiai Intézet Atlantis

II. nevű hajójáról lebocsátott fényképezőgép készítette az első
búvárlemerülések előkészítése során. Az ilyen hasadékokat a merülőhajók
csak nagyon óvatosan közelíthetik meg, nehogy beszoruljanak a szűk
sziklák közé. A fényképezőgép villanófényében jól látható egy zsinóron
függő iránytű, amely rögzíti a kép orientációját. A hozzácsatolt uszony a
hajó és a fényképezőgép haladási irányát jelzi (az uszonnyal ellentétes
irány)

83. ábra. A FAMOUS-terv során végzett első lemerülések alkalmával a

tudósokat meglepte némely lávafolyás különös alakja, amely a tubusból
kinyomott fogkrémre emlékeztetett, és amelyet a szárazföldön sehol sem
láttak. A láva valószínűleg folyamatosan bugyoghatott ki egy szűk nyíláson
át, és a lejtőn lefelé folyva kerekded alakot véve fel, gyorsan megszilárdult
a hideg tengervízben. A lávafolyás 10-20 centiméter széles, és némely
esetben több tucat méter hosszú. A felvételt a Woods Hole Intézet Atlantis
II. nevű hajójáról leeresztett fényképezőgép készítette

Ez nem volt katasztrófa, mivel búvárfeladatukat csaknem teljesítették. De

füstszagot éreztek, mintha égne egy villamos szigetelés. A legénység egyik
tagja felkapta a telefont, és pergő nyelvvel beszélni kezdett. Ballard ebből
semmit sem értett, de nyugtalanítónak találta. Mivel a füst mérgezővé
válhatott, minden ember a szájára tette az oxigénmaszkot. Ballard minél
többet lélegzett be az oxigénből, annál inkább szédült. Egyik társa
észrevette, hogy bajban van, és felfedezte a hibát. Az oxigéncsap zárva volt,
és Ballard a kilehelt levegőt szívta be újra meg újra. A füst egyre sűrűbb
lett, csípte a szemüket, ezért fejükre húzták a búvármaszkot.

Így fejezték be a hosszú utat fölfelé a felszínre. A tűz jelentéktelennek

bizonyult. A hibát rögtön kijavították, és még egy leszállást végezhettek,
mielőtt visszatértek azori-szigeti kikötőjükbe, hogy további leszállásokat
készítsenek elő. Claude Riffaud szerint ennek a három kísérleti
lemerülésnek az volt a legfőbb haszna, hogy az Archimede a nyílt tengeren
is előkészíthető új leszállásra. (Claude Riffaud a Bretagne-i Oceanológiai
Központ vezetője, ő volt megbízva a merülések megszervezésével.) Az
Alvin anyahajója a Lulu. Ez egy katamarán. Az Alvin a két hajótest
között kiemelhető a vízből, és így szállítható hosszabb úton. Az Archimede
anyahajója a Marcel le Bihan, nem tudja felvenni az Archimede-et, hanem
vontatva viszi a kikötőbe. Bebizonyosodott, hogy az Archimede
akkumulátorait fel tudják tölteni, benzintartályait ugyancsak meg
tudják tölteni, és ballasztsúlyait is ki tudják egészíteni a nyílt tengeren.

Mindent egybevetve, az 1973. évi „kampány” idején hétszer ereszkedtek le

a franciák által „a világ köldökének” nevezett árokrendszerbe, 2600-2800
méter mélységbe. Egy-egy lemerülés ideje 6-8 órát tett ki.

Ha a mind ez ideig elvégzett sokoldalú kutatás lehetővé tette a Föld elmúlt

történetének bizonyos fokú megértését, vethetünk-e egy pillantást előre is?
A Föld belsejében olyan lassúak a mozgások, hogy a bolygó belső
körforgásának 50 millió éve hasonlítható össze a légkör egyetlen napi
körforgásával. Tehát, ha valaki feltételezi, hogy a mai lemezmozgások
folytatódni fognak a következő 50 millió évben, akkor megrajzolhatja a
világ térképét, amilyen az majd 50 millió év múlva lesz. Pontosan ezt tette
Robert Dietz és John Holden, akik ezt megelőzőleg merészen
rekonstruálták a lemezeknek az elmúlt 200 millió év alatt végzett mozgását.
A jövőt elénk vetítő térképükön Ausztrália legázolta Indonéziát. A kelet-
afrikai beszakadt árokrendszer helyén egy új tenger alakult ki. Az Atlanti-
óceán nagyobbá, a Csendes-óceán kisebbé vált.

És mi lesz mindennek a vége? Be fog csukódni a Csendes-óceán, miután

Amerika elérte Ázsiát, hogy egy új Pangeát alkosson? Bárhogyan is, gömb
alakú felületen egy lemez nem sodródhat valamilyen irányban úgy, hogy ne
menjen neki egy másik lemeznek. Valójában a
kontinenseknek kontinensekkel történő összeütközése kényszeríti a
lemezmozgásokat új irányokba? Vagy talán az egész lemeztektonikai
folyamat halálra van ítélve, „halott” bolygóvá téve a Földet, a
Marshoz vagy a Holdhoz hasonlóan - nagyobb földrengések, vulkánok,
lemezmozgások, hegységképződés nélkül?

William R. Dickinson és William C. Luth a Stanford Egyetemről ezt a

komor nézetet képviseli. Úgy gondolják, hogy az a folyamat, mely a
köpenyből lassan kivonta a könnyebb anyagokat, hogy megalkossa a
kontinenseket, megy a maga útján. Ahogy a kontinentális litoszféra
vastagsága növekszik, a közbülső asztenoszféra - a belső köpeny és a
litoszféra közötti öv, mely lehetővé teszi a lemezmozgásokat - egyre
vékonyabb lesz, azzal a kilátással, hogy kevesebb mint egy-milliárd év
múlva el fog tűnni. Attól kezdve a világ egy re inkább unalmas, lapos
gömbbé válik, valószínűleg arra ítélve, hogy végül is teljesen elborítsa a
tenger.

Ez az elgondolás egy sor olyan feltételezéssel él, melyeknek létezésére

jelenleg kevés bizonyíték van, és ha tényleg ez lesz a Föld sorsa, az még
igen-igen távol van. Közben örülhetünk a lassú mozgású zűrzavarnak, mely
növeli a kontinenseket, fölgyűri a hegységeket, kiemeli a
fennsíkokat, félelmetes vulkáni kitöréseket hoz. létre, és kitombolja magát a
pusztító földrengésekben. Mert ez a dinamizmus az, ami bolygónkat
lakhatóvá teszi. Ha a Mars hasonlóképpen dinamikus lenne, akkor
láthatnánk lemezeinek kígy ózó szegélyeit, de ilyeneket nem láthatunk, és
nincsenek rajta tengerek. A Vénusz felszínét az örökös felhőtakaró miatt
nem láthatjuk, de története egyértelműen különbözik a Földétől, és a bolygó
szintén lakhatatlan. Tehát, ha kinézünk a csillagok közé, a lemezekkel bíró
bolygók lesznek az élet és civilizáció valószínű lakhelyei.

Jó szerencsénk hozta úgy, hogy olyan időszakban élünk, amelyikben

lehetővé vált az ember számára, hogy sokkal világosabban megértse a
Földet, mint bármikor azelőtt. Azt mondják, hogy egészen a legújabb időkig
a geológusok a föld felszínének csupán egynegyedét (a víz-,
illetve jégmentes területeket), a Föld sugarának csak 1 százalékai és a
földtani idő egytizedét tanulmányozták. Most végre felismerték, ahogyan
azt Alekszandr Pejve szovjet geológus kifejezte, hogy „a kontinensek az
óceánokban születtek".

Milyen alapvető változás következett be a Földről alkotott nézeteinkben: az

óceáni medencék állandóan megújulnak, a kontinensek hússzor idősebbek,
mint a tengerfenék bármely része! A földtörténet nagyszerűsége, mely
színpadot állított az ember és munkája számára, a tisztelet új szintjét
követeli. Ennek a történelemnek az eseményei, bár epizódszerűek,
valószínűleg fokozatosak voltak. Az egyöntetűség tana él! De az epizódok
nem voltak kevésbe félelmetesek, és - ahogyan azokat egyre jobban
megértjük - mi magunk is nagyobbá válunk a perspektíváinkat illetően.
Ugyancsak tudatára ébredünk a táj és az emberi munka halandóságának. A
földfelszín formái letarolásra vannak ítélve, vagy arra, hogy eltűnjenek az
idő árkaiban csak azért, hogy új hegyek, völgyek és folyók lépjenek a
helyükbe.

Az emberi történelemhez hasonlóan csak a nagyság lényege marad meg -

maguk az idők folyamán jelentősen megváltozott, de időálló kontinensek.
Utószó
A könyv eredeti angol nyelvű kiadása óta több mint egy évtized telt el.
Méltán vetődik fel a kérdés, kiállták-e a lemeztektonika tanai egy évtized
próbáit? S ha igen, történt-e időközben valamilyen jelentős új felfedezés a
földtudományokban?

Mindenesetre 1974-gyel új fejezet kezdődött az óceánkutatás történetében.

A FAMOUS-program keretében egész kis flotta vonult fel 1974 nyarán az
Atlanti-hátság tanulmányozására. A francia Cyana és Archimede
merülőhajókat a Le Noroit és a Marcel le Bihan anyahajók kísérték, míg az
Alvint a Lulu és a Knorr. Bár a Cyana a program elején megsérült, s ez az
Alvin munkáját is késleltette, végeredményben a nyári „szezon” alatt az
Alvin tizenhétszer, az Archimede tizenháromszor, a Cyana pedig
tizennégyszer merült alá a központi hasadékvölgybe. Velük egy időben a
Glomar Challenger a merülések helyszínétől 20-30 kilométerre fúrásokat is
mélyített az óceán aljzatába. Lényegében két kutatási területet választottak
ki részletes megfigyelésre, mégpedig a hasadékvölgy alján elhelyezkedő
Vénusz-, illetve Pluto-fenékhegyet. Az Archimede a Vénusz-hegy felől
indulva haladt észak felé egy jellegzetes töréses zóna irányába (később itt
kapcsolódott be a munkába a Cyana is), míg az Alvin a Pluto-hegy, illetve
egy másik töréses zóna közelében folytatta megfigyeléseit.

A kutatók alaposan szemügyre vehették a tenger alatti lávafolyásokat. Talán

legérdekesebbek a szénaboglyának elnevezett formák voltak, amelyek a
lávafolyások kúpszerű végét képviselték, s a kitörések központi területére
voltak jellemzők. A nagyobb lávafolyások meglehetősen egyenetlenül
oszlottak meg a hasadékvölgy középvonala mentén, de főleg a központi
kiemelkedéseknél koncentrálódtak.

A fényképeken és mozgófilmeken is számos törésvonal volt megfigyelhető.

A törések egy része többszáz méter hosszúságban párhuzamosan futott a
hasadékvölgy tengelyvonalával. Szélességük néhány centimétertől akár 10
méterig terjedt. Megfigyelték, hogy a szélesebb hasadékok a
hasadékvölgyet határoló oldalfalak közelében találhatók. Mélységüket 10-
100 méter közöttinek becsülték. A hasadékok a fogpasztaszerű vagy
párnaszerű bazaltlávatömböket nemegyszer úgy szelték ketté, hogy
átellenes oldalaikat akár össze is lehetett volna illeszteni.

A hasadékvölgy alján feltűnően kevés volt az üledék, a tengelyvonalban

pedig szinte semmi sem fedte be a friss párnalávákat. A völgy szélén az
üledékvastagság néhol már az 1 métert is elérte. Az egyik töréses zónában
számos mangángumót is megfigyellek.

A vizsgálatok szerint a hasadékvölgy aszimmetrikus formájú. A nyugati fal

lépcsősen mintegy 300 méter magasra emelkedik, az egyes lépcsőket
gyakorlatilag függőleges falak kapcsolják össze. A keleti oldalon a széles,
lapos lépcsőket függőleges falak helyett meredek lejtők kötik
össze, amelyeket helyenként vastag lávatörmelék borít. Néhol úgy tűnt,
hogy a falak alja eltávolodott a völgyfenéktől, s emiatt a falak a völgy
közepe felé rogytak le.

Vulkáni kitörést egyetlen alkalommal sem sikerült megfigyelni, de a

központi vulkáni formák rendkívül fiatalnak, legfeljebb néhány száz
évesnek tűntek.

Az Atlanti-hátság hasadékvölgyének néhány tíz kilométerrel délebbre eső

szakaszán - ahol az Alvin további megfigyeléseket végzett - a központi
hasadékvölgy sokkal szélesebb volt, és keresztmetszete inkább U betűre
emlékeztetett. A kőzetminták itt idősebbeknek bizonyultak, kevés volt a
frissnek tűnő lávafolyás, és a repedések, törések jutottak nagyobb szerephez
a völgytalp morfológiájában.

A merülőhajók közül különösen az Alvin váll be a kutatásban, jól lehetett

vele manőverezni, és segítségével a geológusok számos kőzetmintához
jutottak az óceánok aljzatából. Mivel azonban a merülések költségesek és a
merülőhajók a fenéken többnyire csak néhány órát tölthetnek, a kutatás
akkor ésszerű, ha a merülések előtt már igen részletes térképek készülnek,
ha a távvezérlésű kamerákkal, a nagy felbontású ultrahangos letapogatókkal
a legfinomabb tereprészleteket is megismerik. Így a merülőhajók a
geológiai szempontból kulcsfontosságú helyekre vezényelhetők. A hetvenes
években az Alvin az Atlanti-hátság számos pontján vizsgálta a
vulkáni kitörések ciklusait, számos fontos részkérdésre adván választ a
hátságok mágneses sávjainak felderítésében.

Később az Alvin a Jamaica közelében levő Kajmán-árokban végzett

vizsgálatokat, mégpedig az itteni hasadékvölgy falának kisebb mélységű
szakaszain. Az árok 6 kilométeres mélységeinek felderítésére az Alvin
ugyanis már alkalmatlan volt, ezért a nagyobb mélységekbe azzal a Trieste
II elnevezésű batiszkáffal ereszkedtek alá, amellyel valamikor Jacques
Piccard társával a Mariana-árok csaknem 11 kilométeres mélységébe jutott.
A Kajmán-árok egyébként alapvetően különbözik az Atlanti-hátságtól, mert
itt a kőzetlemezek nem távolodnak egymástól, hanem
vízszintesen elsiklanak egymás mellett. A mélyben itt is bazaltos párna láva
alkotja az óceán aljzatát.

1977-től egyébként az Alvin a Csendes-óceánba tette át működésének fő

színterét. Rendkívül érdekesek voltak azok a merülései, amelyek során a
Galápagos szétsodródási központ közelében az aljzatból feltörő
hévforrásokat, s azok környezetében gazdag helyi élővilágot derítettek
fel. A Galápagos-hasadékrendszer és általában a csendes-óceáni hátságok
mentén a kutatók sokkal gyorsabb szétsodródást tapasztaltak, mint az
Atlanti-hátság mentén. Amíg az Atlanti-óceánban a tágulási sebesség csak
néhány centiméter évente, addig a Kelet-csendesóceáni-hátság
egyes szakaszain a szétsodródási sebesség az évi 16—18 centimétert is
eléri. Nyilván ezzel van összefüggésben, hogy itt a hátságokon nagyobb a
vastag lávatakarók szerepe. A kitartó, nemegyszer 10-25 méter vastag
lávarétegeket rövid, heves kitörések hozzák létre.

A Galápagos tágulási hasadéknál a tenger alatti hévforrások

tanulmányozása közben számos furcsa, kürtő alakú képződményre figyeltek
fel az óceán mélyén. A Glomar Challenger kutató fúróhajó 1979-ben
azután számos fúrást mélyített ezekbe az 5-50 méter átmérőjű, különös
kürtőkbe, amelyek magassága néhol csak 1-2 méter, némelyeké azonban a
20 métert is eléri. A fúrási minták vizsgálata alapján a kémények anyaga
főleg mangánkéreggel bevont zöldes agyag, amelyet kovás-meszes rétegek
burkolnak, mégpedig helyenként 3-4 méter vastagságban. A
kürtők mélyebb talapzatát erősen töredezett bazalt alkotja, ezen több méter
vastag mészlerakódás települ, gyakori szulfidos ércgumócskákkal.
A hetvenes évek vége felé Ken C. Macdonald és Bruce P. Luyendyk
vezetésével a Kelet-csendesóceáni-hátságnak a galápagosi merülésektől
mintegy 3000 kilométerre levő szakaszán folytatódtak a mélytengeri
kutatások. Ezek előkészítéseként még 1978-ban francia, amerikai és
mexikói kutatócsoport derítette fel a terepet, Jean Francheteau vezetésével.
Ez a helyszín közvetlenül a Kaliforniai-öböl bejárata előtt fekszik. Itt a
hátság szétsodródási sebessége kisebb, mint a délebbi szakaszokon, a
maximálisnak körülbelül egyharmada, évi 6 centiméter. (Ez nagyjából
olyan sebesség, mint amilyennel az emberi köröm nő.) Még ez a sebesség is
háromszor gyorsabb az Atlanti-hátság tágulásánál.

A merülőhajók színre lépése előtt a Scripps Oceanográfiai Intézet

tulajdonában levő ,,Mélyvontatású Műszercsomag”-gal mágneses és
ultrahangos méréseket végeztek, és fényképezték az aljzatot Fred N. Spiess
vezetésével. Megszerkesztették a részletes térképet, megállapították, hogy a
központi szétsodródási öv legfeljebb 1-2 kilométer széles lehet.

Szerkesztettek egy Angus névre elkeresztelt erős szánkót is, amely

filmkamerán kívül hőmérséklet-érzékelő műszert szállított. Amikor a
Robert D. Ballard által irányított szánkót végighúzták a meglehetősen
szabdalt vulkáni terep felett, a műszer automatikusan jelezte a hőmérsékleti
rendellenességeket a kontrollhajónak. A kamerával készített filmkockákon
pedig feltűntek azok a bizarr életközösségek, amelyekre két évvel korábban
Galápagos környékén bukkantak a mélyben.

A merüléseket a Cyanával kezdték, megfigyelve a kőzetkibúvásokat,

töréseket, és pontosítva a helyszíni ismereteket. Meglepetésre szokatlan
lávaalakzatokra és ércfelhalmozódások sorára bukkantak. Több száz méter
hosszú, valószínűleg gyors lávaömlések során létrejött, megdermedt és
részben beomlott lávatavakat fedeztek fel, peremükön oszlopos és
üvegcsíkos bazaltképződményekkel.

Nagy hőmérsékleti rendellenességekről már 1974 óta tudtak e térségben, sőt

a héliumnak egy különleges izotópja is utalt az aljzatból származó
hévízfeltörésekre. A Cyana egyik merülése alkalmával az aljzaton
nagyméretű, a galápagosihoz hasonló kagylóteknőkre is
felfigyeltek. Ezekből azonban már hiányzott az állatok puha teste. Éppen
ezért a nagy szenzációt az jelentette, amikor 1979-ben az Alvin hideg, szűk
fülkéjében szorongó három kutató előtt először tűntek fel a hévforrások
furcsa életközösségei. Az aláereszkedés során az áramforrásokkal
való takarékoskodás végett az Alvin teljes sötétségben volt, s csak a 2600
méteres mélységben kapcsolták be a reflektorokat. A zöldes fényárban
úszva lassan siklottak a fényes felületű vulkáni kőzetek felett, amikor a
fekete bazaltpárnák között 30 centiméteres fehér kagylókat vettek észre. A
lávatömbökön fehér rákok szaladgáltak. A legszebb látványt azonban a
Pogonophora vestimentifera nevű hatalmas csőférgek nyújtották.
Némelyikük 3 méter hosszú volt, s fehér csöveikből élénkpiros tapogatók
nyúltak ki. Mindezek az élőlények láthatóan tisztes távolban maradtak a
300 °C-ot is elérő forróvíz-feltörésektől, s inkább a 2-20 C közötti
hőmérsékletű sávban telepedtek meg.

Egy másik merülés alkalmával 10 méter magas, karcsú kürtőkre bukkantak,

amelyek nyílásán fekete folyadék tört felfelé. El is nevezték ezeket „fekete
füstölőknek”. Mint kiderült, a fekete szín szulfidos vegyületek
következménye, amelyek a tengervízzel kölcsönhatásba kerülve
kicsapódnak, s fürtszerűen rakódnak rá a kürtők falára. Mérések szerint a
fekete füstölőkön át kilövellő forró oldat hőmérséklete 350 °C, de a víz a
hatalmas nyomás miatt (2600 méteres mélységben körülbelül 275-ször
nagyobb a nyomás, mint a felszínen) mégsem forr fel.

Más források vize tiszta és átlátszó volt, vizük is hidegebb volt, alig érte el
a 20 °C-ot.

Az életközösségekről Robert R. Hessler és J. Frederick Grassle kutatásai a

lapján egyre átfogóbb kép alakult ki a kutatók előtt. A tápláléklánc alapját
baktériumok alkotják, amelyek a hévforrások kén-hidrogénjét oxidálják, s
így teremtik meg az életműködésükhöz szükséges energiát. A
baktériumoknak ezt a típusát kemoszintetizáló baktériumoknak hívják, s
teljesen függetlenek a napfénytől. Ilyen értelemben az élet különleges
változatát képviselik. A baktériumok környezetében általában tengeri
rózsákat, Serpulidae nevű csőférgeket. Galatheidae és Brachyura csoportba
tartozó rákokat találtak, gyakoriak voltak a nagy kagylók is: csak éppen
azok a barna színű képviselőik hiányoztak, amely ek Galápagos környékén
voltak jellemzők.
Valószínű, hogy e mélytengeri életközösségek csak rövid ideig maradhatnak
fenn, hiszen létük a rövid élettartamú hévforrásokhoz kötött, A repedések
összezárulásával, eltömődésével a hévíz-feltörések megszűnnek, s a
közösségek elpusztulnak. Valóban több helyen figyeltek meg
üres kagylóteknőkből álló halmazokat.

A fekete füstölők részletes vizsgálata fény t derített arra is, hogy ellentétben
a Glomar Challenger által vizsgált galapagosi kürtők anyagával, az itteniek
felépítésében a cink-, vas- és réz-szulfid, valamint a kalcium- és
magnézium-szulfát játssza a fő szerepet.

A kiömlőnyílásokról készült film- és képmagnófelvételek alapján úgy

tűnik: a folyadék kiáramlási sebessége másodpercenként 2-3 méter. Egy-
egy fekete füstölőn át tehát mintegy 60 millió kalória hő áramlik ki
másodpercenként. A kutatási területen 13 nagyobb kiömlőnyílást találtak,
ezek egy 6 kilométer hosszú, néhány száz méter széles, szűk sávban
sorakoztak.

A csoport által keltett mesterséges földrengések arra utaltak, hogy a

hévforrások alatt mindössze néhány kilométer mélységben egy magmával
kitöltött kamra van. A robbantásokat részben felszíni hajókról végezték,
amelyek 60 kilométer távolságra voltak a tengerfenéken
elhelyezett szeizmográfoktól. Másrészt az Alvinhoz egy hidraulikus
légkalapácsot kapcsoltak, a szeizmográfok kalibrálása céljából.

A magmával - tehát olvadt állapotú kőzettel kitöltött kamrára a mesterséges

rengések nyomóhullámainak sebességcsökkenése utalt. A magmakamra
legvalószínűbben 2-6 kilométer mélyen van az óceán feneke alatt, szélesége
1o-15 kilométer lehet, tehát leginkább szétlapult hengerhez hasonlítható. A
henger hossztengelye a hátság központi vulkáni sávjával párhuzamos. A
magmakamrát csak meglepően vékony földkéreg választja el az óceán
vizétől, nyilvánvalóan ennek köszönhető a hévforrások nagy hőmérséklete.
Az óceán vize ugyanis e bazaltkéreg repedésein át nagy tömegben és
gyorsan szivárog be a magmakamra közelébe, s felmelegedve a kürtőkön
keresztül tör utat magának. Eközben a forró tengervíz és a bazalt között
kémiai reakciók mennek végbe. A tengervíz redukált, savas oldattá válik, és
a bazaltból kalciumot, szilíciumot, mangánt, vasat, lítiumot stb. old ki. Az
oldott szulfátok szilárd szulfát- és szulfidvegyületekként csapódhatnak ki.
Az Alvinnal adatokat kívántak nyerni a mágnesespólus-váltásokra
vonatkozólag is. Ezért a merülőhajóra egy érzékeny magnetométert
szereltek. Öt merülés során az ellentétesen polarizált mágneses sávokban
250 azonosítást tudtak végrehajtani, pontosan meghatározva az egyes
sávok határainak lefutását. Úgy tűnt, hogy a mágneses sávok eredetileg igen
szűk - 500-1000 méter széles-zónában képződtek, és határozott
karakterükkel alapvetően külöböznek az Atlanti-hátságnál tapasztaltaktól.
Ennek minden bizonnyal az eltérő tágulási sebesség az oka. Ilyen
részleteredmények ellenére a mágneses tér átfordulásának oka ma is a Föld
legkevésbé ismert titkai közé tartozik, és az 1980-as években is csak
valószínűsíteni lehet, hogy a jelenség oka a külső folyékony mag
áramlásaiban keresendő.

Az 1980-as évek elején is a Csendes-óceán maradt a főbb programok

színhelye. 1980-ban a franciák Jean Charcot nevű kutatóhajója a Kelet-
csendesóceáni-hátság más szakaszairól készített fényképfelvételeket. A
hátság gyorsan táguló, a Húsvét-sziget közelében elhelyezkedő szakaszain
is hévízfeltörésekre, körülöttük kialakult lokális életközösségekre, valamint
cinkben, rézben gazdag ércrögökre bukkantak. A Kelet-csendesóceáni-
hátság kutatása azonban 1983-ban hozta a legváratlanabb felfedezést, bár ez
elsősorban a biológia területén jelentett szenzációt. A magyar származású
John Barossnak és munkatársainak sikerült ugyanis a hévforrások
környékén vett forróvíz-mintákból a baktériumokat alapos vizsgálatnak
alávetni. Kiderült, hogy ezek 250 °C hőmérsékleten és a nagy nyomáson
nemcsak életképesek, hanem szaporodnak is. Ez a felfedezés alapvetően
módosította az élet határairól vallott felfogásunkat. Ma még megoldatlan
kérdés, miképpen tud a baktériumok szervezete ezen a hőmérsékleten
működni. Ez a tény azonban messze túlmutat a biokémiai kérdéseken, s azt
sugallja, hogy ezek a baktériumok bolygónk legősibb életformáihoz
hasonlíthatók, amelyek több mint 3,5 milliárd éve még reduktív
körülmények között, s a tengerek sötétjében - a napenergiától függetlenül -
alakulhattak ki.

Amíg a franciák és amerikaiak a Kelet-csendesóceáni-hátság környékére

összpontosították kutatásaikat, addig a szovjet kutatók a hetvenes évek
végén főleg a Csendes-óceán északnyugati medencéjében tevékenykedtek.
Bázisuk a Dmitrij Mengyelejev kutatóhajó volt. Merülések céljából
felhasználták a Pisces elnevezésű búvárhajót. Először a Satszkij-hátság
térségéből vettek bazaltmintákat, amelyeket itt vastag üledék fed be. A
minták vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a hátság 130
millió éve még az egyenlítő közelében, sekély vízzel takarva alakult ki, s
azóta egyrészt messze északra vándorolt, másrészt időközben 2-4
kilométer mélységbe süllyedt. Hasonlóan sekélyebb vízben alakulhattak ki
a Hess-hátság bazaltkőzetei is, ahová a Mengyelejev kutatóhajó következő
útja vezetett.

A szovjet mélytengerkutatók foglalkoztak a tenger alatti, csonkakúpszerű

hegyek, a guyot-k keletkezésével is. Nevezetesen a Markus-Necker-
hegycsoportot vették vizsgálat alá. E hegyek lapos teteje változó
mélységben van a tenger szintjéhez viszonyítva, egyesek 3500 méter,
mások csak 11oo méter mélységben vannak. A szovjet kutatók a csonka
kúpok tetején sekélytengeri kagylókövületeket találtak, ami bizonyítja,
hogy e vulkánok egykor a tengerszint közelébe értek fel, s csak időközben
süllyedtek mélyre. Vizsgálataik szerint a Csendes-óceán egyes területei az
évmilliók során a vízfelszín közeléből nemegyszer 5-7 kilométer mélységbe
süllyedtek. E süllyedések oka is a geológia nagy rejtélyei között szerepel.

A Csendes-óceán északi részében levő 23 guyot alapján a szovjet kutatók az

alámerülés sebességét egymillió évenként 12-40 méter közöttinek találták.
Úgy tűnik, hogy éppen a legfiatalabb guyot-k süllyednek a leggyorsabban.

Az említett Pisces kutató merülőhajó 1979-ben vállalkozott az Új-Guinea

közelében levő Hermit nevű kis korallsziget vizsgálatával arra is, hogy
megfejtse a Darwin óta vitatott keletkezésű atollok titkát. Merüléseik során
három olyan „megkövesült” tengerszintet tudtak megfigyelni, amelyek a
tenger és a sziget egymáshoz viszonyított szakaszos mozgását igazolták.
Közvetlenül megvizsgálhatták azokat a legalsó korallrétegeket is, amelyek
600 méteres vízmélységben közvetlenül a vulkáni talapzatra települtek.

Az elkövetkező évek tervei között szerepel a franciák és japánok merülése

6000 méter mély óceáni területeken, amelyeket a különleges szilárdságú
SM 97 merülőhajóval kívánnak végrehajtani a Japánt övező mélytengeri
árkokban. Több vizsgálati zónát jelöltek ki, ahol különböző jelenségekre
keresnek választ. Az egyik helyszínen megvizsgálják majd, mi történik, ha
a japán szigetek alá bukó Csendes-óceáni-lemez hátán egy tenger alatti
vulkáni kúp - utasként - érkezik a mélytengeri árokhoz. A második
helyszínen az alábukó lemez és a vulkáni szigetív találkozási frontját
kívánják szemrevételezni. Végül egy olyan helyszínt választottak ki
harmadikként, ahol három mélytengeri árok találkozik össze.

A Csendes-óceán aljzata ugyanis csak északon csúszik Japán alá (a Japán-

árok mentén), délebbre már a Filippínó-tenger aljzata süllyed az Izu-árok
mentén a Fülöp-szigetek alá. A köztes szakaszon a Filippínó-tenger aljzata
a Nansa- és a Rjúkjú-árok mentén Japán délnyugati részei alá süllyed. Ami
meglepő, a nansai alábukási övezet benyúlik a szárazföldre, éppen Tokió
térségében. A mozgások pontos ismerete létkérdés Japán fővárosa számára.

Az árokrendszer pontos feltérképezéséhez 1984-ben látott hozzá a francia

Jean Charcot kutatóhajó, 10 ezres és 20 ezres méretarányú térképeket
készítve a tengerfenékről. A geofizikai méréseket a japánok végzik el.

1985-ben kezdte meg a francia SM 97 búvárhajó a merüléseket, mégpedig

30 alkalommal. Ezek során megfigyelik, deformálódnak-e az üledékek a
lemezek találkozásánál. A búvárhajó segítségével a japánok
szeizmográfokat helyeznek el a mélyben. A merülések választ adhatnak
sok bizonytalan kérdésre, amelyek a lemezek alábukásával kapcsolatosak.
Hiszen bár a geológusok-geofizikusok döntő többsége egyetért abban, hogy
Japán vulkáni szigeteit az alábukó óceáni lemez hozza létre, a
megfigyelések többségét közel 100 kilométerre az alácsúszás zónájától, és
szárazföldi területeken végezték.

A japánok nemzeti érdeke e kérdések tisztázása, hiszen a pusztító

tengerrengések mechanizmusa ma sem tisztázott. A számítások szerint a
Csences-óceáni-lemez évi 8-10 centiméter sebességgel közeledik Japán
felé.

Ma úgy tűnik, hogy alácsúszás 1o-3o fokos sík mentén következik be, s az
alátolódás menti súrlódások, valamint a szigetet kelet-nyugati irányban
összepréselő erők vezetnek a földrengések kipattanásához. (Délebbre a
Rjúkjú-árok mentén már csak évi 5 centiméter az alábukási sebesség.) A
kutatások tehát részben arra is választ adhatnak, mi a különbség az eltérő
sebességű lemezalábukások között. A földrengésekkel foglalkozó tudomány
- a szeizmológia - általában is sokat nyerhet e vizsgálatok révén.
Ami a földrengések előrejelezhetőségét illeti, az elmúlt évtized e téren
nemigen jelentett előrehaladást. Mint ahogyan tisztázatlan azoknak a
nagyobb földrengéseknek az eredete is, amelyek nem a lemezhatárokon
pattannak ki. Csak valószínűsíteni lehet, hogy az Egyesült Államok középső
részén, Indiában, Dél-Afrikában és Ausztráliában a lemezhatároktól messze
kipattant földmozgások a kőzetburok egykori gyenge övezeteit jelzik. De
mi válthatja ki őket?

A lemezeket hajtó erőkre vonatkozóan kevés lényeges újat hozott az elmúlt

évtized. Mindenesetre az a tény, hogy a Föld kőzetburka hat nagyobb és
számos kisebb lemezre tagolódik, azt sugallja, hogy a konvekciós
áramlások cellái is különböző méretűek, s ráadásul aszimmetrikusak.

Az utóbbi évtizedben a szárazföldek belsejét egyre inkább vizsgálták a

lemeztektonika szempontjából. Ma úgy tűnik, hogy nem lehet egyetlen
sablonnal magyarázni az egyes ősi hegységek keletkezését, és ma is
kérdéses a lemeztektonika alkalmazhatósága a 700 millió évnél
idősebb kőzet tömegekre.

Az elmúlt félmilliárd évre vonatkozóan viszont sikerült a lemeztektonika

alapján szinte pontos kontinensvándorlási menetrendet összeállítani. Az
elmúlt évtized talán leglátványosabb eredménye a Pangea előtti állapot
felderítése és térképi ábrázolása volt. A paleomágneses adatok mellett
figyelembe vették e szintézishez a különleges éghajlatot jelző üledékeket,
így a forró száraz klímára jellemző sóüledékeket, a sivatagi homokköveket,
a jégkorszakot jelző szalagos agyagokat, valamint azokat a maradványokat,
ősnövényi és ősállati kövületeket, amelyek a sekélyebb vagy mélyebb,
melegebb vagy hidegebb vízre, avagy speciális szárazföldi életfeltételekre
utalnak.

Az óidő első időszakának, a kambriumnak a közepén, mintegy 540 millió

évvel ezelőtt hat kontinens volt bolygónk felszínén. Közülük a legnagyobb
méretű a Gondwana volt, amely a mai Antarktiszon, Ausztrálián, Afrikán és
Dél-Amerikán kívül Észak-Amerikából Floridát, Ázsiából Tibetet, Indiát,
Iránt és Törökország egy részét, valamint Dél-Európa ősi darabjait foglalta
magába. A Gondwanához tartozott Arábia is. A déli féltekén terpeszkedő
szuperkontinens partjait kísérő szigetvilágban hegyláncok emelkedtek a
magasba, de a Gondwana nagy része meglehetősen monoton, sík terület
volt. Az egyenlítőtől északra legfeljebb egyes kontinensek „nyúlványait”
találjuk, a szárazföldek többsége a déli féltekén csoportosult, így a mai Ős-
Észak-Európát képviselő Baltika, a mai Észak-Amerika ősi magját,
valamint Grönlandot, Skóciát és a szovjetunióbeli Csukcs-félszigetet alkotó
Laurencia, továbbá Szibéria, Kazahsztán és Kína. A kontinenseket
hatalmas, zátonyokkal teletűzdelt sekélytengerek Övezték, míg egymástól
több ezer kilométer széles óceánokkal voltak elválasztva.

480 millió esztendeje - az ordovicium időszakban - a kisebb kontinensek

többsége az akkori egyenlítő környékére sodródott, míg a Gondwanának a
mai Szahara területére eső része az akkori Déli-sarkon helyezkedett el.
Ezzel magyarázható, hogy a Szaharában e korból származó eljegesedés
nyomaira bukkantak, miként arról a könyv részletesen megemlékezik. Az
északi pólust nyílt óceán foglalta el. Szibériában, Kínában és Laurencián
hegyláncok húzódtak, ez utóbbiak az Appalache-hegység legrégibb
gyűrődési korszakát képviselik.

A szilur időszak vége felé - 420 millió éve - Laurencia a legdélebbi

kiszögellésénél kapcsolatba került a Gondwanával, amely ugyanakkor az
egyenlítő térségében Baltika közvetlen közelébe került. Ez az az ősföldrajzi
szituáció, amelyben az első növények megtelepedtek a trópusi kontinensek
partvidékén. A Gondwana nagy része most is a Déli-sark környékén
terpeszkedett, míg az Északi-sarkon továbbra is nyílt óceáni víztömeg
hullámzott. Laurencia és Baltika teljes összeütközése - s közöttük az
Appalache fiatalabb hegységláncainak felgyűrődése - csak néhányszor tíz
évmillióval később, a devon időszakban következett be.

A devon vége felé tehát lényegében együtt volt a Pangea nagyobb része,
hiszen az egyesült Laurencia és Baltika - amelyet Laurussia néven is
emlegetnek - délen a Gondwanával is összefüggött.

Az egyenlítőn fekvő Laurussia és a délről észak felé sodródó Gondwana

teljes összeütközése a karbon időszakra esett. Ekkor gyűrődtek fel a
variszkuszi hegyláncok, amelyek lábainál a dús trópusi növényzetet rendre
betemette a hegyekből lepusztuló finomabb-durvább törmelék. A Pangea
tehát „készen állt”, bár az igazsághoz tartozik, hogy Szibéria és Kína még a
karbon időszakban is megőrizte különállását, és csak akkor csatlakozott a
Pangea északkeleti részéhez, amikor 200 millió esztendeje megkezdődött a
szuperkontinens feldarabolódása.

Ezzel egyúttal érthetővé válik az Appalache-hegységrendszer geológiai

hovatartozása is, amely a könyv egyik legbonyolultabb kérdése. Az új
rekonstrukció szerint először Laurencia és Baltika közeledése során a
Kaledóniai-hegységrendszer vonulatai gyűrődtek fel, majd ezt követte a
Gondwanával való totális ütközés időszakában a variszkuszi hegyláncok
kialakulása.

A szerző által is említett Grenville-övezet 1,1 milliárd évvel ezelőtt a

Kanadai-pajzs peremvidékének rendkívül intenzív gyűrődésével és
átalakulásával jött létre. Az Appalache-övezet az ordovicium derekán,
mintegy 450 millió éve gyűrődött először, az akkori kontinensszegély
peremtengereinek és szigetíveinek térrövidülése során. Ez a folyamat
megismétlődött a devon időszak közepén, mintegy 380 millió éve. A
hegység képződés utolsó aktusa már a Pangea szétdarabolódását közvetlen
megelőzően a triász időszak elején, alig több mint 200 millió esztendeje
következett be. A mintegy 500 kilométer szélességű Appalache-övezet tehát
három fő gyűrődési időszak eredménye.

Az elmúlt évek jelentős eredményeket hoztak a vulkanizmus és az éghajlat

közötti összefüggés tekintetében is. Ezt egyrészt a megfigyelési technika
fejlődése tette lehetővé, így például a műholdak és sztratoszféra-
repülőgépek felhasználása a nagy magasságú vulkáni porfelhők
megfigyelésében, másrészt például a radar elvén, de lézersugárral működő
lidar-berendezések alkalmazása. Az 1980-as évek elején két hatalmas
vulkáni kitörés követte egymást. Először 1980-ban az Egyesült Államokban
fekvő Mount Saint Helens, majd 1982-ben a mexikói El Chichón vulkán
produkált rendkívüli méretű kitörési felhőket. A Saint Helens finom
poranyaga, apró kénsav-cseppjei is feljutottak a sztratoszférába, az El
Chichón nagyságrenddel nagyobb energiájú robbanása során azonban 40
kilométernél is magasabbra jutottak a legfinomabb részecskék. Ebben az is
szerepet játszott, hogy míg a Saint Helensnél a kitörés oldalirányban
következett be, addig az El Chichón 1982. április 4-én, kedvező légáramlás
mellett, csaknem függőlegesen lövellte ki a finom törmeléket. A főleg
porból és apró kénsavcseppekből álló hatalmas vulkáni felhő a szél
szárnyán napi 1600-1900 kilométeres utat tett nyugat felé. Ez óránként 60-
80 kilométeres sebességnek felel meg. A Hawaii-szigeteken levő Mauna
Loa Obszervatórium lidarberendezése 5 nap múlva jelezte, hogy a felhő a
Csendes-óceán e festői vulkáni szigetei fölé érkezett. Afrika-Arábia
határára - a Csendes-óceán, valamint Délkelet-Ázsia és India felett
átvonulva 1982. április 21-én érkezett. Hónapokkal később a felhő észak
felé, a mérsékelt égöv felé terjeszkedett tovább.

Hála a rádiószondás léggömböknek és kutató-repülőgépeknek, a felhő

sűrűsége, anyageloszlása részleteiben ismert. Legsűrűbb tartománya 26
kilométer magasan húzódott, de 5 nappal a kitörés után a felhő
csúcsmagassága már elérte a 38 kilométert. Ugyanakkor 11—13 kilométer
magasságban is észleltek egy sűrű porréteget. A szilikát anyagú
porszemcsék uralkodó mérete 0,1 mikrométer volt. Mivel a kitörési termék
sórétegeken is keresztülhaladt föld alatti útszakaszán, számos fémsót is
kimutattak a felhő anyagában. A fényvisszaverés szempontjából a már
említett kénsav-cseppeknek volt a legnagyobb jelentősége, a kénsav a kén-
dioxidból a légkörben keletkezhetett.

Becslések szerint az El Chichónéhoz hasonló méretű vulkáni kitörések a

napsugárzás 10-20 százalékos csökkenését eredményezhetik. A Itatás
azonban nem egyszerű lehűlés. A rádiószondás mérések ugyanis a kitörést
követő hónapokban a trópusi övezetekben a sztratoszférában felmelegedést
jeleztek, ami a portömeg hőelnyelésével magyarázható. Az ezt kiegyenlítő
felszín közeli lehűlés azonban legfeljebb néhány tizedfok lehetett. Ez olyan
rendkívül kicsi változás, ami számos egyéb okból is rendszeresen
bekövetkezik a földi légkörben.

Végeredményben Sullivan könyve több mint egy évtizeddel első

megjelenése után is érdekfeszítően friss olvasmány, s jól érzékelteti, hogy
az. 1970-es évek elejére a lemeztektonikai elméletek főbb alapjait már
lerakták. Az. időközben eltelt evek kutatásai inkább csak gazdagították,
kiegészítették ezt a rendkívül tetszetős globális Föld-modellt.

Juhász Árpád
Irodalom
Az alábbi irodalmat főleg azoknak számuk, akik a könyvben tárgyalt
különféle témákkal mélyebben kivannak foglalkozni. Mivel a különféle
koncepciók még mindig ellentmondásosak, megkíséreltük, hogy az ajánlott
irodalomba az ellentétes nézeteket képviselő munkákat is felvegyük, még
akkor is, hogyha e munkák leírásai kívül állnak könyvünk tárgykörén.
Legtöbb esetben, ha a szöveg szó szerinti idézetet tartalmaz, akkor
zárójelben közöljük a forrásmunkának azt az oldalszámát, ahonnan
az idézet származik. Ha forrás nincs megjelölve, az azt jelenti, hogy az
idézet személyes közlésből ered.

i. fejezet

Bacon, Sir Francis, N. A. Rupke hivatkozása, quo vide. Daly, Reginald

Aldworth: Our Mobile Earth. Scribner, New York, 1926.

Du Tóit, Alex L.: Our Wandering Continents - An Hypothesis of

Continental Drifting. Oliver and Boyd, Edinburgh, 1937. Új kiadás,
Greenwood Press, Westport, Conn., 1972., 128. o.

Georgi, Johannes: „Memories of Alfred Wegener." In Continental Drift.

(Szerk.: S. K. Runcorn.) Academic Press, New York, 1962., 309-324. (317.)
o. Georgi, Johannes: Mid-Ice - The Story of the Wegener Expedition to
Greenland. Dutton, New York, 1935.,

12., 114., 115. o.

Holmes, Arthur: Principles of Physical Geology. Javított kiadás, The

Ronald Press, New York, 1965. Jeffreys, Sir Harold: The Earth, Its Origin,
History and Physical Constitution. 5. kiadás, Cambridge, J970., 454* o.

Longwell, Chester: „My estimate of the Continental Drift Concept...” In

Continental Drift: A Symposium. Being a Symposium on the present status
of the continental drift hypothesis, held in the Geology Department of the
University of Tasmania, in March, 1956. S. W. Carey, convenor. Hobart,
1958. Új kiadás 1959. július, 1-12. (2,) o.

Newton, Sir Isaac, levele Thomas Burnet kartauzi rend-házfőnökhöz, 1681.

január. In The Correspondence of Isaac Newton. 2. kötet, Cambridge, i960.,
329-334. (3340 o-

Rupke, N. A.: „Continental Drift Before 1900."Nature, 1970. július 25.,

227., 349-350- (349-) o.

Suess, Eduard: The Face of the Earth. (Ford.: H. B. C. Solias.) 4- kötet,

Oxford, 1909. (Eredeti német kiadás 1885.) 621. 0.

Wegener, Alfred: The Origin of Continents and Oceans. (Az 1929-es 4.,
javított német kiadásból ford.; John Biram.) Dover, N. Y., 1966. vii., 29.,
52., 66„ 68., 77., no., 217. o.

Wegener, Kurt: „Alfred Wegener." Uo. iii-v. o. van Watcrschoot van dér
Gracht, W. A. J. M. és mások: Theory of Continental Drift - A Symposium
on the origin and movement of land masses both inter-continental and
intra-continental, as proposed by Alfred Wegener. 1926. november 15.,
American Association of Petroleum Geologists, 1928. (van der Gracht 3.,
4., 75. o.; Berry 194. 0.; Chamberlin 83. o.; Longwell 145. o.; Schubert 1 n.
o.; Willis 82. o.)

2, fejezet

Bondi, H.-Gold, T.: „On the damping of the free nutation of the Earth."
Monthly Notices of the Royal Astronomical Society, 1955., 115. 41-46. o.

Brown, Hugh A.: Cataclysms of the Earth. Twaync, New York, 1967.

Bucher, Walter H.: „Report of the Meeting of January 27, 1955.” Museum
Discussion Group, The American Museum of Natural History.
(Sokszorosítás.)

Challinor, R. A.: „Variations in the Rate of Rotation of the Earth.” Science,

1971. június 4., 172. 1022-1025. o.
Chinnery, Michael: „The Chandler Wobble.” 6. fejezet. In Understanding
the Earth. (Szerk.: I. G. Gass, P. J. Smith és R. C. L. Wilson.) M. I. T.,
Cambridge, Mass., 1971.

Cuvier, Baron G.; A Discourse on the Revolutions of the Surface of the

Globe and the Changes Thereby Produced in the Animal Kingdom.
Philadelphia, 1831 .,(179-180. o.)

Einstein, Albert: „Forward.” In Earth's Shifting Crust - A Key to Some

Basic Problems of Earth Science. (Szerk.: Charles H. Hapgood.) Pantheon,
New York,

1958., 1-2. (1.) o.

Gold, Thomas: „Instability of the Earth’s Axis of Rota-_tion.” Nature,

1955. március 26., 175., 526-529. (527., 529.) o.

Goldreich, Peter-Toomre, Alar: „Some Remarks on Polar Wandering.”

Journal of Geophysical Research, 1969. május 15., 74-, 2555-2567. o.

Hapgood, Charles H.: Earth's Schifting Crust - A Key to Some Basic

Problems of the Earth Science. Pantheon, New York, 1958.

Hapgood, Charles H.: The Path of the Pole. Chilton, Philadelphia, 1970.

Irving, E.-Robertson, W. A.: „Test for Polar Wandering and Some Possible
Implications.” Journal of Geophysical Research, 1969. február 15., 74.,
1026-1036. o.

Kelvin, Lord (Sir William Thomson), elnöki körlevél a Matematikai és

Fizikai Szakosztályhoz. In „Notices and Abstracts of Miscellaneous
Communications to the sections.” British Association for the
Advancement of Science, Report of Meetings - 1876. 1-12. (3., 11.) o.

Mansinha, L.-Smylie, D. E.: „Earthquakes and the Earth's Wobble.”

Science, 1968. szeptember 13., 161. 1127 1129. o.

Műnk, Walter-MacDonald, G. J. F.: The Rotation of the Earth, A

Geophysical Discussion. Cambridge, i960.
Munk, Walter-Revelle, Roger: „On the Geophysical Interpretation of
Irregularities in the Rotation of the Earth.” Monthly Notices of the Royal
Astronomical Society (Geophysical Supplement), 1952. szeptember.,

6.. 331-347. (331.) o.

Munk, Walter Revclle, Roger: „Sea Level and the Rotation of the Earth."
The American Journal of Science, 1952. november, 250, 829-833. o.

Murray, B. C.-Malin, M. C.: „Polar Wandering on Mars?” Science, 1973.

március 9., 179. 997-1000. o.

Plumb, Robert: „A mérnök véleménye szerint a vastag sarki jégtakaró

bármely pillanatban fejtetőre állíthatja a Földet. Hugh A. Brown azt
gondolja, hogy egy 10 millió dolláros atomrobbantási terv az Antarktiszon
elhá-

ríthaija a világ végét, ismereteink szerint.” The New York Times, 1948,
augustus 30., 19. o., 3. és 4. hasáb.

Smylic, D. E.-Mansinha, L.: „The Rotation of the Earth.” Scientific

American, 1971. december., 225. 80-88. o.

3. fejezet

Agassiz, J. L. R.: „Études sur les glaciers” In Encyclopaedia Britamica. 1.

kötet, Chicago, 1963. (320. o.J Bargmann, V.-Motz Lloyd: „On the Recent
Discoveries Concerning Jupiter and Venus.” Science, 1962. december 2t.,
138., 1350-1352. 0.

Bucldand, W.: Reliquiae DHuvianae. 1923. S. J. Gould hivatkozása quo

vide.

Cohen, I. Bernard: „An Interview with Einstein.” Scientific American,

1955. július, 193., 68-73. (70.) o. Cotton, Richard Payne: „On the Pliocene
Deposits of the Valley of the Thames at Ilford.” Annals and Magazine of
Natural History, 1847., 20., 164-169. (166. o.) Denton, George H.-
Armstrong, Richard L.-Stuiver, Minze: „Late Cenozoic Glaciation in
Antarctica.” In Frozen Future, A Prophetic Report from Antarctica. (Szerk.:
Richard S. Lewis és Philip M. Smith.) Quadrangle, New York, 1973., 323-
340. o.

Albert Einstein levele Velikovsky úrhoz és feleségéhez, 1955. március 17.

Eredeti másolatának közlése a Pen-sée-ben. (Különkiadás.) 1972. május, 2.,
Student Academic Freedom Forum, Portland, Ore., 39. o.

Forel, F. A.: „Les ravins sous-lacustre des fleuves gla-ciaires.” Academic

des Sciences, Párizs, Comptes Ren-dus, 1885., 101., 725-728. o.

Gould, S. J.: „Is Uniformitarianism Necessary?” The American Journal of

Science, 1965. március, 263., 223-228. 0.

de Grazia, Alfred: „The Scientific Reception System and Dr. Velikovsky

(including »Some Additional Examples of Correct Prognosis by Dr.
Immanuel Velikovsky.«)”. The American Behavioral Scientist, 1963.
szeptember, 7., 45-68. (passim) (66., 67.) o.

Hapgood, Charles H.: The Path of the Polc. 1. rn.

Heezcn, Bruce C.: „The Origin of Submarine Canyons.” Scientific

American, 1956. augusztus, 193., 36-41, o. Heezen, Bruce C.-Ewing,
Maurice: „Turbidity currents and submarine slumps and the 1929 Grand
Banks earthquake,” American Journal of Science, 1952. december, 230,
S49-873, o.

Hérodotosz: Book 2. 142. (Ford.: A. D. Godlcy.) l.oeh Classical Library.

Putnam, London. 1921.

Hess, Harry H.; Correspondence with Velikovsky, 1956-1969. A Pensée

hivatkozása, 1972. ősz, 2., Portland, Ore., 25-29. o.

Hollin, Jolin T.: „Antarctic Ice Surges.” Antarctic Journal of the U. S.,
1970. szeptember október, 3., 155-156. o. Hollin, John T.: „Wilson’s Theory
of Ice Ages.” Nature.

1965. október 2. 208, 12-16. o.

Jones, Sir Harold Spencer: Life on Other Worlds. English Universities
Press, London, 1940. (168. o.)

Kuenen, Ph. H.: „Estimated Size of the Grand Banks Turbidity Current.”
American Journal of Science, 1952. december, 250., 874-884. 0.

Kuenen, Ph. H.: „Turbidity Currents.” In The Encyclopedia of

Oceanography. (Szerk.: R. W. Fairbridgc.) Rcinhold, New York, 1966.,
943-948. (944.) o.

Larrabee, Eric: „The Day the Sun Stood Still.” Harper’s Magazine, 1950.
január, 200,, 19-26. u.

Larrabee, Eric: „Scientists in Collision: Was Velikovsky Right?” Uo. 1963.

augusztus, 227., 48-55. 0.

Latham, Harold S.: My Life in Publishing. Dutton, New York, 1965. (74-.
75-, 76. 0.)

Longwell, Chester R.: „Review of Worlds in Collision by

I. Velikovsky." The American Journal of Science, 1950. augusztus, 248.,

584-589. (589.) o.

MacDonald, Gordon J. F.: „How to Wreck the Environment.” In Unless

Peace Comes - A Scientific Forecast of New Weapons. (Szerk.: Nigel
Calder.) Viking, New York, 1968., 181 -205. (194.) o.

Margolis, Howard: „Velikovsky Rides Again.” Bulletin of the Atomic

Scientists, 1964. április, 20., 38-40. (40.) o.

Margolis, Stanley V.-Kennett, James P.: „Antarctic Glaciation during the

Tertiary Recorded in Sub-Antarctic Deep-Sea Cores.” Science, 1970.
december 4., 170., 1085-1087. o.

Margolis, Stanley V.-Kennett, James P.g „Paleoglacical history of

Antarctica recorded in deep-sea cores.” Antarctic Journal of the U. S., 1971.
szeptember-október, 6„ 175-176. o.
Martin, Paul S.: „The Discovery of America.” Science, J973. március 9.,
179: 969-974- o.

Martin, Paul S.: „Paleolithic players on the Amrican stage: Man’s impact on
the Late Pleistocene megafauna.” In Arctic and Alpine Environments.
(Szerk.:

J. D. Ives és R. G. Barry.) Methuen, London. (Sajtó alatt.)

Martin, P. S.-Wright, H. E. (szerk.): Pleistocene Extinctions - The Search

for a Cause. Vol 6 of the Proceedings of the VII Congress of the
International Association For Quaternary Research. Yaie, New Haven,
1967.

Mason, Kenneth: „The Study of Tlireatenmg Glaciers” Geographical

Journal, 1935. január, 83. 24-35. o.

Motz Lloyd: Harper’s Magazine, 1963. október 227., 12-14, o. (passim.)

O’Neill, John J.: „Atomic energy charging globe held able to erupt at any
time.” New York Herald Tribune, 1946. augusztus it,, II-IV. melléklet. 10 o.,
1. hasáb.

Oswald, G. K. A.-Robin, G. de Q.: „Lakes Beneath the Antarctic Ice

Sheet.” Nature, 1973, október 5., 243., 252-254. o.

Pettersson, H. „Exploring the Ocean Floor.” Scientific American, 1950.

augusztus, 183., 42-45. (42.) o.

Stove, David: „The Scientific Mafia.” Pensée, 1972. május 2., 6-49. o.
(passim)

Velikovsky, Immanuel : Ages in Chaos. Doubleday, Garden City, N. Y.,

1952.

Velikovsky, Immanuel: Cosmos Without Gravitation -Attraction, Repulsion,

and Electromagnetic Circumduction in the Solar System - Synopsis,
Scientific Report IV. Scripta Aacademica Hiersolymitana. Simon
Velikovsky foundation, Tel-Aviv, 1946.
Velikovsky, Immanuel: „The Dreams Freud Dreamed.” Psychoanalytic
Review, 1941,, 2S., 487-511. o.

Velikovsky, Immanuel: Earth in Upheaval. Doubleday, Garden City, N. Y.

1955. (261., 262., 297. o.)

Velikovsky, Immanuel: ,,fiber die Energetik der Psyche und die

physikalisehc Existenz der Gedankcnwelt.” Zeitschrift fiir die gesamte
Neurologic und Psychiatric,

1931., 133- 3- és 4. sz„ 437, o.

Velikovsky, Immanuel: Worlds in Collision. Macmillan, New York, 1950.

(329., 370., 371. o.)

Velikovsky, Immanuel: „Zu Tolstois Kreutzersonate." Imago, 1937., 23,

363-370, o. Angolul: „Tolstoy’s Kreutzer Sonata and Unconscious
Homosexuality.” In Psychoanalytic Review, 1937., 24., 18-25. o.

Wildt, Rupert: „Note on the Surface Temperature of Venus.” Astrophysical

Journal, 1940., 91., 266-268. o. Wilson, A. T.: „Origin of Ice Ages: An Ice
Shelf Theory for Pleistocene Glaciation.” Nature, 1964. január 11., 102.,
147-149. o.

4. fejezet

Carey, S. Warren: „A Tectonic Approach to Continental Drift.” In

Continental Drift: A Symposium. Being a Symposium on the present status
of the continental drift hypothesis, held in the Geology Department of the
University of Tasmania, in March, 1956. Hobart, 1958. Új kiadás 1959.
július, 177-355. (349- o.)

Dicke, Robert H.: „The Earth and Cosmology.” Science,

1962. november 9., 138., 653-664. o.

Dicke, Robert H. „Principle of Equivalence and the Weak Interactions.”

Reviews of Modern Physics, 1957.. 29-. 355-362. (360.) o.
Egyed, L.: „The Change of the Earth’s Dimensions Determined from
Paleogeographical Data.” Geofisica Pura e Applicata, Milano, 1956. április,
33., 42-48. 0. Gamow, George: „Correspondence from an Author.” Science,
1967. november 10., 158., 767-768. (767.) o. Heezen, Bruce C.: „The Rift
in the Ocean Floor.” Scientific American, i960, október, 203, 98-110.
o. Hoyle, Fred-Narlikar, J. V.: „On the Nature of Mass.” Nature, 1971.
szeptember 3., 233., 41-44. o.

Jordan, Pascual: The Expanding Earth: Some Consequences ofDirac's

Gravitational Hypothesis. (Ford, és szerk.: Arthur Beer.) Oxford, 1971.

Longwell, Chester: „My estimate of the Continental Drift Concept.” In

Continental Drift: A Symposium.

I. m. i—12. (3.) o.

Rothé, J. P.: „La zone séismique médiane Indo-Atlami-que." Proceedings of

the Royal Society ofLondon, Series A, 1954. március 18., 222., 387-397.
(389.) o.

Teller, Edward: „On the Change of Psysical Constants.” Physical Review,

1948. április I., 73., 801-802. o.

Wilson, J. T.: „Some Consequences of Expansion of the Earth.” Nature,

i960, március 26., 185., 880-882. o. Wiseman, J. D. H.-Sewell, R. B.
Seymour: „The Floor of the Arabian Sea.” Geological Magazine, 1937.
március, 74., 219-230. (227.) 0.

5. fejezet

Anderson, Don L.: „The Plastic Layer of the Earth’s Mantle.” Scientific
American, 1962. július, 207., 52-59.

o. Új kiadás in Continents Adrift, Readings from Scientific American. W. H.

Freeman, San Francisco, 1972., 28-35. o.

Boyle, Robert: „Of the temperatures of the subterraneal regions as to heat

and cold. In Tracts Written by the Honorable Robert Boyle, etc. (Közismert
nevén Cosmi-cal Qualities.) E. C. Bullard hivatkozása. In Terrestrial Heat
Flow (Szerk.: W. H. K, Lee.) Geophysical Monograph Series No. 8.
(Publication no. 1288,) American Geophysical Union, 1965., 1-2. o.

Buddington, A. F.: „Memorial to Harry Hammond Hess 1906-1969.” The

Geological Society of America Memorials, 1973., 1. 18-26. o.

Bullard, Sir Edward: „The flow of heat tlirough^the floor of the Atlantic
Ocean.” Proceedings of the Royal Society of London, Series A, 1954., 222.,
408-429. (427.) o. Bullard, Sir Edward (E. C. Bullard): „Heat-Flow
through the floor of the ocean.” Deep-Sea Research, 1954., i„ 65-66. o.

Bullard, Sir Edward: „Historical Introduction to Terrestrial Heat Flow.” 1,

fejezet. In Terrestrial Heat Flow. (Szerk.: W. H. K. Lee.) I. m.

Bullard, E. C.-Maxwell, A. E.-Revelle, R.: „Heat Flow Through The Deep

Sea Floor.” Advances in Geophysics, 1956., 3., 153-181. (177.) o.

Dietz, Robert S.: „Continent and Ocean Basin Evolution by Spreading of

the Sea Floor.” Nature, 1961, június 3.,

190., 854-857. (854., 856.) o.

Dietz, Robert S.: „Earth’s Crust, »Eppur Si Muove«.” Medical, Opinion and
Review, 1965. december, 82. skk. o.

Elsasser, Walter M.: „Sea-Floor Spreading as Thermal Convection.”

Journal of Geophysical Research, 1971. február 10., 76., 1101-1112. o. Új
kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical
Research. (Szerk.: John M. Bird és Bryan Isacks.) American Geophysical
Union, Washington, 1972., 379-390. o.

Ewing, John-Ewing, Maurice: „Seismic-refraction measurements in the

Atlantic Ocean basins, in the Mediterranean Sea, on the Mid-Atlantic Ridge
and in the Norwegian Sea.” Geological Society of America Bulletin, 1959.
március, 70., 291-318. o.
Fischer, Osmond: Physics of the Earth's Crust. Macmillan London, 1889.
(82., 127., 129., 136., 247. o.)

Fisher, R. L.-Revelle, Roger: „The Trenches of the Pacific.” Scientific

American, 1955. november, 193., 36-41. (36.) 0. Új kiadás in Continents
Adrift, I. m. 10-15. (10.) o.

Franklin, Benjamin levele Soulavie abbéhoz, 1782. szeptember 22. The

Writings of Benjamin Franklin, collected and edited with a life and
introduction, by Alfred Henry Smyth. 8. kötet. Macmillan, New York, 1906.,
597-601. (598., 601.) o.

Gutenberg, Beno: „Changes in Sea Level, Postglacial Uplift, and Mobility

of the Earth’s Interior." Geological Society of America Bulletin, 1941.
május 1., 52., 721-

772- o.

Gutenberg, Beno: „Low-Velocity Layers in the Earth, Ocean and

Atmosphere.” Science, i960, április 1., 131., 959~965. o.

Gutenberg, Beno: „Wave Velocities in the Earth’s Crust.” In Crust of the

Earth (A Symposium). (Szerk.: Arie Plo-dervaart.) Special Paper 62.,
Geological Society of America, 1955. Új kiadás, 1963., 19-34. o.

Hess, Harry H.: „Drowned Ancient Islands of the Pacific Basin.” American
Journal of Science, 1946. november’

244., 772-791. o.

Hess, Harry H.: „Evolution Ocean Basins.” A The Sea, Ideas and
Observations részére készült kézirat. (Szerk.: M. N. Hill és mások.)
Princeton University, Department of Geology, i960, december. Később
kiadva mint „History of Ocean Basins.” In Petrologic Studies -A Volume in
Honor of A. F. Buddington. (Szerk.: A. E. J. Engle és mások.) Geological
Society of America, 1962., 599-620. (599., 617., 618.) 0.

Holmes, Arthur: Principles of Physical Geology. I. m.

MacDonald, Gordon, J. F.: „Continental structure and drift.” Philosophical
Transactions of the Royal Society of London, Series A„ 1965., 258., 215-
227. o.

MacDonald, Gordon J. F.: „The Deep Structure of Continents.” Reviews of

Geophysics, 1965. november, /., 587-665. {612.) o.

Menard, H. W.: „The Deep-Ocean Floor.” Scientific American, 1969.

szeptember, 221., 126-142. o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m. 79-87. o.

Menard, H. W.: „The East Pacific Rise." Science, i960, december 9., 132.
1737-1746. (1742.) o.

Meyerhoff, A. A.: „Arthur Holmes: Originator of Spreading Ocean Floor

Hypothesis.” H. H. Hess és R. S. Dietz válaszaival. Journal of Geophysical
Research, 1968. október 15., 73., 6563-6569. o. Új kiadás in Plate
Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical Research, I. m.
187-193. o.

Oliver, Jack-Isacks, Bryan: „Deep Earthquake Zones, Anomalous

Structures in the Upper Mantle, and the Lithosphere.” Uo. 1967. augusztus
15., 72., 4259-4275. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from
the Journal of Geophysical Research. I. m. 29-45. o.

Revelle. Roger-Maxwell, Arthur E.: „Heat Flow through the Floor of the
Eastern North Pacific Ocean.” Sir Edward Bullard magyarázatával. Nature,
1952. augusztus 2., /70., 199-200. o.

Runcorn, S. K.: „Changes in the convection pattern in the Earth’s mantle

and continental drift: evidence for a cold origin of the earth.” Philisophical
Transactions of the Royal Society of London, Scries A, 1965., 238., 228—
25r. o.

Runcorn, S. K,: „Towards a theory of continental drift .” Nature, 1962.

január 27., 193. 311-3T4. o.

Twain, Mark (Samuel L. Clemens) in Mark Twain Roughing It. x. kiadás,

1872. Signet ed. New York, 1962. (397„ 398., 399- 0.)
Vening Meinesz, Felix Andries: „The Earth’s Crust and Mantle.”
Developments in Solid Earth Geophysics, Amszterdam, 1964., /1

Vening Meinesz, Felix Andries: „Major Tectonic phenomena and the

hypothesis of convection currents in the earth.” Quarterly Journal of the
Geological Society of London, 1948. január 31., 103., 191-207. 0.

Wilson, J. T: „Cabot Fault, An Appalachian equivalent of the San Andreas

and Great Glen Faults and some implications for continental displacement,”
Nature,

1962. július id., 193., 135-138. o.

Wilson, J. T.: „Continental Drift." Scientific American,

1963. április, 208,, 86-100. o. Új kiadás in Continents Adrift. T. m. 41-55.

o.

Wilson, J. T,: „Evidence from islands on the spreading of ocean floors.”

Nature, 1963. február 9. t97, 536-538. 0.

Wilson, J. T.: „Evidence from ocean islands suggesting movement in the

Earth.” Philosophical Transactions of the Royal Society of London, Series
A, 1965., 238., 145-167. o.

Wilson, J. T.: „Hypothesis of Earth’s Behaviour." Nature, 1963. június 8„

rgS.. 925-929. o.

Wilson, J. T.: „The Movement of Continents.” Address presented at

Symposium on the Upper Mantle Project, XII1 General Assembly,
International Union of Geodesy and Geophysics, Berkeley, 1963.
(Sokszorosított.)

Wilson, J. T.; „Did the Atlantic close and then reopen?” Nature, 1966.
augusztus 13., 211., 676-681. o.

Wilson, J. T.: „Some Further Evidence in Support of the Cabot Fault, a

Great Paleozoic Transcurrent Fault Zone in the Atlantic Provinces and New
England." Transactions of the Royal Society of Canada, 1962. június, 56.,
31-36. o.

Wilson, J. T.: „Submarine Fracture Zones, Aseismic Ridges and the

International Council of Scientific Unions Line: Proposed Western Margin
of the East Pacific Ridge.” Nature, 1965. augusztus 28., 207., 907-911. o.

6. fejezet

Blackett, P. M. S.: „Lectures on Rock Magnetism - Being the Second

Weizmann Memorial Lectures, December, 1954.” Jeruzsálem, 1956. (4., 31.
o.)

Blackett, P. M. S.: „A Negative Experiment Relating to Magnetism and the

Earth’s Rotation." Philosophical Transactions of the Royal Society of
London, Scries A, 1952. december 16,, 245., 309-370. o.

Blackett, P. M. S.-Clegg, J. A.-Stubbs, P. H. S.: „An analysis of rock

magnetic data,” Proceedings of the Royal Society of London, Series A,
i960., 236., 291-322. (311.) o.

Bragg, W. L,: „Trinity College, Cambridge, and Manchester University.” In

Sydney Chapman, Eighty, From His Friends, (Szerk.: S. I. Akasofu és
mások.) University of Alaska, University of Colorado,
University Corporation for Atmospheric Research, 1968. (50. o.)

Bullard, Sir Edward: „The Bakerian Lecture, 1967 - Reversals of the

Earth’s magnetic field.” Philosophical Transaction of the Royal Society of
London, Series A, 1968. december 12. 263., 481-524. o.

Bullard, E. C.: „The Earth’s Magnetic Field and its Origin.” In

Understmtdrng the Earth. I. m. 4. fejezet.

Clegg, J. A.: „Rock Magnetism.” Nature. 1956. november T7„ 178., 1085-
1087. o.

Clegg, J. A.-Almond. Mary-Stubbs, P. H. S.: „The Remnant Magnetism of

Some Sedimentary Rocks in Britain." Philosophical Magazine. 1954.
június. 43., 583— f598. o.

Cox, Allan hivatkozása in „A perfect case of serendipity." Mosaic, 1972.

tavasz,3., 2-12. (5,, 6.) o.

Cox. Allan-Dalrymple, G. Brent-Doell, Richard R.: „Reversals of the

Earth’s Magnetic Field.” Scientific American, 1967. február, 216., 44-54.
(53.) o.

Cox, Allan-Doell, Richard R,-Dalrymple. G. Brent: „Geomagnetic Polarity

Epochs and Pleistocene Geo-chronometry.” Nature, 1963. június is., 198.,
1049-1051. o.

Cox, Allan-Doell, Richard R.-Dalrymple, G, Brent: „Reversals of the

Earth’s Magnetic Field.” Science,

1964. június 26., 144., 1537-1543. o.

Dunn. J R.-Fuller, Michael D.-Ito, Haro-Schmidt, V. A.: „Paleomagnctie

Study of a Reversal of the Earth’s Magnetic Field.” Science, 1971 május
2t„ T72., 840-845. o.

Glass, Billy P.: „Australasian Microtektites in Deep-Sea Sediments.”

Antarctic Research Series, (Szerk.: D. E. Hayes.) American Geophysical
Ltnion, Washington.

1972., 19., 335-348. o.

Glass, Billy P.: „Bottle-Green Microtektites.” Journal of

Geophysical Research, 1972. december 10., 77-. 7057“ 7064. o.

Glass, Billy P.: „Crystalline Inclusions in a Muong Nong-Type Indochinitc."

Earth and Planetary Science Letters, 1972., 16., 23-26. o.

Glass, Billy P.-Bakcr, R. N.~Storzer, D.-Wagner, G. A.: „North American

Microtektitcs from the Caribbean Sea and Their Fission Track Age." Uo.
I973-, 79-. 184-192. o.
Glass, Billy P.-Heezen, Bruce C: „Tektites and Geomagnetic Reversals."
Scientific American, 1967. július, 2‘7-. 32-38.(38.) o.

Graham, J. W.t „The Stability and Significance of Magnetism in

Sedimentary Rocks.” Journal of Geophysical Research, 1949. június, 54.,
131-167. o.

Hansteen, Christopher, S. K. Runcorn hivatkozása in „The Earth’s

Magnetism.” quo vide. (152. o.)

Hays, James D.: „Faunal Extinctions and Reversals of the Earth’s Magnetic
Field.” Geological Society of America Bulletin, 1971. szeptember, 82.,
2433-2447. (2433., 2444.) o.

Hays, James D.-Opdyke, Neil D.: „Antarctic Radiolaria, Magnetic

Reversals and Climate Change.” Science,

1967. november 24., 158., 1001-1011. o.

Heirtzler, J. R.: „Evidence for Ocean Floor Spreading Across the Ocean
Basins.” In The History of The Earth's Crust, A Symposium. (Szerk.: Robert
A. Phin-ney.) Princeton, 1968., 90-100. o.

Heirtzler, J. R.: „Sea-Floor Spreading.” Scientific American, 1968.

december, 219., 60-70. (60., 67.) o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m. 68-
78. (68., 75.) o.

Heirtzler, J. R.-Dickson, G. O-Herron, E. M.-Pitman ITT, W. C.-Le Pichon,

X.: „Marine Magnetic Anomalies, Geomagnetic Field Reversals, and
Motions of the Ocean Floor and Continents." Journal of
Geophysical Reseacrh, 1968. március 15., 73., 2119-2136. o. Új kiadás in
Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical Research,
t. m. 61-78. o.

Heirtzler, J. R.-Le Pichon, Xavier-Baron, J. G.: „Magnetic anomális over

the Reykjancs Ridge." Deep Sea Research, 1966., 7J„ 427-443, 0.
Irving, E.-Robertson, W. A.: „Test for Polar Wandering and Some Possible
Implications.” Journal of Geophysical, Research, 1969. február 15., 74.,
1026-1036. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from
the Journal of Geophysical Research. I, m. 194-204. o.

Johnson, G. Lconard-Heezen, Bruce C.: „The Arctic Mid-oceanic Ridge.”

Nature, 1967. augusztus 12., 215.,

724-725. o.

Kcnnett, James P.-Watkins, Norman D.: „Geomagnetic Polarity Change,

Volcanic Maxima and Faunal Extinction in the South Pacific.” Uo. 1970.
augusztus 29.,

227., 930-934. o.

1st Pichon, Xavier: „Sea-Floor Spreading and Continental Drift." Journal of

Geophysical Research, 1968. június 15-, 73: 3661-3697. o. Új kiadás in
Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical Research.
I. m. 103-139. o.

Menard, H. W.: „The East Pacific Rise.” Science, i960, december 9., 132.,
1737-1746. o.

Menard, H. W.: „Extension of Northeastern-Pacific Fracture Zones.” Uo.

1967. január 6., 153., 72-74. o.

Morlcy, L. W.-Laroche!le. A.: „Paleomagnetism as a means of dating

geological events." In Geochronology ín Canada. (Szerk.: F. Fitz Osborne.)
Royal Society of

Canada, Special Publication 8., University of Toronto Press, 1964.

Opdyke, N. D.: „The Paleomagnetism of Oceanic Cores.” In The History of

the Earth's Crust. I. m. 61-72. o.

Opdyke, N. D.-Glass, B.-Hays, J. D.-Foster, J.: ,,Pa-leomagnetic Study of

Antarctic Deep-Sea Cores,” Science, 1966. október 21., 154., 349-357. O.
Pitman, HI. W. C.-Heirtzler, J. R.: „Magnetic Anomalies over the Pacific-
Antarctic Ridge." Uo. 1966. december

2., 154., 1164-1171. o.

Raff, Arthur D.: „The Magnetism of the Ocean Floor.” Scientific American,
1961. október, 205., 146-156. (151., 156.) o.

Runcorn., S. K.: „Continental Drift.” Research, 1962. március, 15., 103-

108. o.

Runcorn, S. K.: „The Earth’s Magnetism.” Scientific American, 1955.

szeptember, 193., 152-162. (162.) o.

Runcorn, S. K.: „Paleomagnetic Comparisons between Europe and North

America.” Philosophical Transactions of the Royal Society of London,
Series A, 1965., 258., i—11. o.

Runcorn, S. K.: „Paleomagnetic Survey in Arizona and Utah: Preliminary

Results.” Geological Society of America Bulletin, 1956. március, 67., 301-
316. o.

Runcorn, S. K.: „Rock Magnetism - Geophysical Aspects.” Advances in

Physics, 1955., 4., 244-291. o.

Talwani, Manik-Le Pichon, Xavier-Heirtzler, J. R,: „East Pacific Rise: The

Magnetic Pattern and the, Fracture Zones.” Science, 1965. november 26.,
150., 1109-U15. (1109.) o.

Talwani, Manik-Windisch, Charles C.-Langseth Jr., Marcus G.: „Reykjancs

Ridge Crest: A Detailed Geophysical Study.” Journal of Geophysical
Research, 1971. január 10. 76., 473-517. o. Új kiadás in Plate Tectonics,
Selected Papers from the Journal of Geophysical Research. I. m. 323-367.
o.

Vacquier, V.: „Horizontal Displacements in the Earth’s Crust.”

Philosophical Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1965.,
238. 77-81. o.
Vine, F. J.: „Magnetic Anomalies Associated with Mid-Ocean Ridges.” In
The History of the Eearth’s Crust.

I. m. 73-89. o.

Vine, F. J.: „Spreading of the Ocean Floor: New Evidence.” Science, 1966.
december 16.154., 1405-1415. o.

Vine, F. J.-Matthews, D. H.: „Magnetic Anomalies over Oceanic Ridges.”

Nature, 1963. szeptember 7., 199., 947-949- (948.) o.

Vine, F. J.-Wilson, J. T.: „Magnetic Anomalies over a Young Oceanic Ridge

off Vancouver Island.” Science,

1965. október 22., 750., 485-489. (487,) o.

Wilson, J. T.: „Transform Faults, Oceanic Ridges, and Magnetic Anomalies

Southwest of Vancouver Island. Uo. 482-485. o.

7. fejezet

Anderson, Don: „Comment.” In The History of the Earth's Crust - A

Symposium. I. m. (147. o.)

Auden, W. H.: „Spain, 1937-” hi Another Time - Poems. Faber & Faber,
London, 1940., 103-106. (105.) o.

Belouszov, V. V.t „Against the Hypothesis of Ocean-Floor Spreading.”

Tcctonophysics, 1970. június. 9., 489-511. (505 ) o.

Belouszov, V. V.: „An open letter to J. Tuzo Wilson.” Geotimes, 1968.

december, 13., 17-19, (17., 18., 19.) o.

Belouszov, V. V„ hivatkozás in „International Geological Congress,” Uo.

1972. október, /7., (21.0,)

Belouszov, V. V. és mások (the U. M. C. Bureau): „Significance and

Achievements of the Upper Mantle Project.” In The Upper Mantle -
Proceedings of the final U. M. P. Review Symposium, Moscow, 9-/5
August 197/. Tectonophysics, 1972. április, 13., 1-5. (1.) o.

Blackett, P. M. S.: „Introduction." Philosophical Transactions of the Royal

Society of London, Series A, 1965.,

238., vii-x. (viii.) o.

Bolt, Bruce A.: „The Fine Structure of the Earth’s Interior.” Scientific
American, 1973. március, 228., 24-33. (26.) o.

Bullard, Sir Edward-Everett, J. E.-Smith, A. Gilbert: „The fit of the

continents around the Atlantic.” Philosophical Transactions of the Royal
Society of London, Series A, 1965., 238., 41-51. (41., 42., 49.) o.

Duffield, Wendell A,: „A Naturally Occuring Model of Global Plate

Tectonics.” Journal of Geophysical Research, 1972. május to., 77., 2543-
2555. o. Lásd még Duffield: „Kilauea Volcano provides a model for plate
tectonics.” Geotimes, 1972. április, 17., 19-21. (I9-) o.

Ewing, Maurice-Carpenter, George-Windisch, Charles-Ewing, John:

„Sediment Distribution in the Oceans: The Atlantic.” Geological Society of
America Bulletin, 1973. január, 84., 1-S8. o.

Ewing, Maurice-Engel, Leonard: „Seismic Shooting at Sea.” Scientific

American, ig62. május, 206., 116-126. o

Heezen, Bruce C.: „Comment .” In The History’ of the Earth's Crust - A

Symposium. I. m. (117, o.)

Hurley, Patrick M.: „The Confirmation of Continental Drift." Scientific

American, 1968. április, 21S., 52 64. o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m.
36-67 o.

Hurley, Patrick M. és mások: „Test of Continental-Drift by Comparison of

Radiometric Ages - A pre drift reconstruction shows matching geologic age
provinces in Wes Africa and Northern Brazil.” Science. 1967. augusztus 4,,
137,. 495-500. o.
Isacks, Bryan-Oliver, Jack-Sykes, Lynn R.: „Seismology and the New
Global Tectonics.” Journal of Gcophvsical Research, 1968. szeptember 15.,
73., 5855-5899. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from
the Journal of Geophysical Research. I, m. 141 185. o.

Jeffreys, Sir Harold: „How Soft is the Earth?” Quarterly Journal of the
Royal Astronomical Society, 1964., 5., 10-22. (16.) o.

Menard, H. W.: „Comment." In History of the Earth's Crust - A Symposium.

I. m, (117. o.l

Menard, H. W : „The Deep-Occan Floor.” Scientific American, 1969.

szeptember. 221., 126-142. (passim). Új kiadás in Continents Adrift. I. m.
79-87. o.

Menard, H. W.: „Extension of Northeastern-Pacific Fracture Zones.”

Science, 1967- január 6., 133., 72-74- o.

Menard, H. W.: „Fracture Zones and Offsets of the East Pacific Rise.”
Journal of Geophysical Research, 1966. január 15., 7t., 682-685. o.

Menard, H. W.: „The World-wide oceanic Rise-Ridge System.”

Philosophical Transactions of the Royal Society of London, Scries A, 1965.,
238.. 109- 121. o,

Mcyerhoff, A. A.-Mcyerhoff, Howard A.: ,,»The New Global Tectonics«:

Major Inconsistencies” és „»The New Global Tectonics«: Age of Linear
Magnetic Anomalies of Ocean Basins.” The American Association

of Petroleum Geologists Bulletin, 1972. február, 36., 269-336. (269., 270.)

és 337-359- o.

Morgan, W. Jason: „Rises, Trenches, Great Faults, and Crustal Blocks.”

Journal of Geophysical Research, 1968. március 15., 73., 1959-1982, o. Új
kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical
Research. I. m. 79-102. o.
Nature (szerkesztőség); „Against Sea Floor Spreading.” Nature Physical
Science, 1971. január 18., 229., 65-66. (65.) o,

Oldenburg, Douglas W.-Brune, James N.: „Ridge Transform Fault

Spreading Pattern in Freezing Wax.” Science, 1972. október 20., 178., 301-
304. o.

Oliver, Jack: „Contributions of Seismology to Plate Tectonics.” American

Association of Petroleum Geologists Bulletin, J972. február, 36,214-225. 0.

Sykes, Lynn R.: „Mechanism of Earthquakes and Nature of Faulting on the

Mid-Ocean Ridges.” Journal of Geophysical Research, 1967. április 15.,
72., 2131 -2F53.

0. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal of

Geophysical Research, I. m. 5-27. o.

Sykes, Lynn R.: „Seismological Evidence For Transform Faults, Sea Floor
Spreading, and Continental Drift.” In The History of the Earth's Crust - A
Symposium.

1. m. 120-150. o.

Vacquier, V.: „Transcurrent Faulting in the Ocean Floor.” Philosophical

Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1965., 258., 77-81.
o.

Wilson, J. T.: „A New Class of Faults and Their Bearing on Continental

Drift.” Nature, 1965. július 24., 207, 343-347. o.

Wilson, J. T.: „ A Revolution in earth science.” Geotimes,

1968. december, 13., 10-16. (10., 11., 12., 13., 16.) o. és ,,A reply to V V.
Beloussov.” Uo. 20-22. (22.) o. Wilson, J. T.: „Transform Faults. Oceanic
Ridges, and Magnetic Anomalies, Southwest of Vancouver Island " I. m.

Worzel, J. 1 amar: ..Deep Structure of Coastal Margins and Mid-Ocean

Ridges.” The Colston Papers, being the Proceedings of the Seventeenth
Symposium of the Colston Research Society held in the University of
Bristol, April yth-oth, 1963. 17. kötet, 335-3fC ■ f358.) o Worzel, J. 1.:
„Discussion.” Philosophical Transactions of the Royal Society of London,
Series A, 1965 , 23S,, (137., 138., 139. o.)

8. feje7et

AMSOC Committee: „Drilling Through the Earth’s Crust - A Study of the

Desirability and Feasibility of Drilling a Hole to the Mohorovicic
Discontinuity, Conducted h\ the AMSOC Committee, September 1, 1959.”
Publication 717, National Academy of Scien-ces-National Research
Council, Washington. D. C , 1959

Bascom, Willard: A Hole in the Rot tom of the Sea Doubleday, Garden City,
N. Y., 1961.

Bascom, Willard: „The Mohole.” Scientific American, T959. április, 200.,

41-49. o

Bascom, Willard: „Penetrating Earth’s Crust - Scientific Olympics Seen

Developing With Soviets* Plans for Drilling.” 1 evil fTIsc New York
7Ym<’snak, 1961. szeptember iS Megjelent 1961 szeptember 24. 4
rész, toE o., 5. hasáb.

Darwin, Charles levele Alexander Agassizhoz, 1881. má*

jus 5-én. In The Life and Letters of Charles Darwin including an

autobiographical Chapter. (Szerk.: fia, Francis Darwin,) 2. kötet, Basic
Books, New York, 1959.(362. o.)

Doyle, Sir Arthur Conan: „When the World Screamed.” In Great Stories.
(Szerk.: Sir Arthur Conan Doyle és John Murray.) London, 1959. (85., 86-
87., 89., 104., 105-106. 0.)

Estabrook, Frank B.: „Geophysical Research Shaft.” Science, 1956. október

12., 124., 686. o.

Greenberg, Daniel S.: „Mohole: Aground on Capitol Hill.” Uo. 1966.

augusztus 26., 153., (963. o.) Lásd még „Mohole: Senate Is Asked to
Restore Funds." Uo.

1966. július 1., 38-39. o.

Greenberg, Daniel S.: „Mohole: Geopolitical Fiasco.” In Understanding the

Earth. I. m. 25. fejezet, 343-348. (347.) o.

Hearings before the Subcommittee on Oceanography of the Committee on

Merchant Marine and Fisheries - House -88th Congress, 1st Session, June
25, Oct. 29, 30, 31, Nov. 7, T2, 2963. (Serial No. 88-14). U. S. Govt.
Printing Office, Washington, 1963.

Hedberg, Hollis D. in Hearings before the Subcommittee on Oceanography.

I. m. (39-40., 43. o.)

Hess, H. H.: „Scientific Objectives of the Mohole and a Predicted Section.”

Abstracts of New York Meeting,

G. S. A., i960, december 27-30. Geological Society of America Bulletin,

i960, december, 7/., 2097. o.

Jaggar, T. A.: „Core Drilling Under the Ocean.” Willard Bascom

hivatkozása in A Hole in the Bottom of the Sea. I. m. (43., 44. o.)

Kennedy J. F., üzenet Detlev W. Bronknak, az Állami Tudományos

Akadémia elnökének és Alan T. Water-mannak, az Állami
Természettudományos Alapítvány igazgatójának, hivatkozás a The New
York Hmesban. 1961. április 9., 72. 0., 6. hasáb.

Lili, Gordon G., levél D. W. Bronknak, in Hearings before the

Subcommittee on Oceanography. T. m. 072. o.)

Lili, Gordon, G.-Maxwell, Arthur E.: „The Earth’s Mantle." Science. 1959.
május 22., 129., 1407-1410. (1408., 1410.) o.

Munk, Walter, levél Hollis D. Hedberghez, Herbert Solowhivatkozása in

„HowNSF Got Lost in Mohole.” Fortune Magazine, 1963. május, 67., 138-
209. (passim) (209.) o.
Nemzeti Tudományos Akadémia-Nemzeti Tudományos Kutatási Tanács,
kérés a Nemzeti Természettudományi Alapítványhoz ín Hearings before the
Subcommittee on Oceanography. I. m. (216. o.)

O’Neil, Paul: „Trailbreakcr of the Deeps - Willard Bascom, part Columbus

and part Bamum, explores and exploits the seas ."Life Magazine, 1966.
szeptember 30., 108-121. (passim) (108.) o.

Solow, Herbert: „How NSF Got Lost in Mohole.” Fortune Magazine, 1963.
május, 67., 138-209. (passim) (140.) 0.

Waterman, Alan T. in Hearings before the Subcommittee on Oceanography.

T. m. (JO., 33. o.)

9. fejezet

A 9. és 10. fejezethez az anyagot főleg a következő forrásokból merítettük:

I. Initial Reports of the Deep Sea Drilling Projects. 1 -tői folyamatosan az

Állami Természettudományos Alapítvány publikációja. U. S. Government
Printing Office, Washington. Minden egyes útszakasz külön kötetben. Az 1.
kötet tartalmazza az 1. útszakaszt, a 2. kötet a

2. útszakaszt stb.

2. Mérési szelvények, munkajelentések, rövid hírek, amelyeket minden

egyes útszakaszról a Mélytengeri Fúrási Program (Depp Sea Drilling
Project) adott ki.

3. Geot/mes. Mindmáig minden egyes útszakaszról előzetes jelentések

jelentek meg ebben a lapban, röviddel az útszakasz befejezése után. A
referenciák a mai napig a következők:

1. útszakasz (a Mexikói-öböltől New Yorkig): 1969. február, 14., 10-12.

o.

2. útszakasz (New Yorktól Dakarig): 1969. március,

14., 11-12. o.
3. útszakasz (Dakartól Rio de Janeiróig): 1969. július-augusztus, T4„ 13-
16. o.

4. útszakasz (Rio de JaneirÓtÓl Panamáig): Uo.

5. útszakasz (San Diegótól Honoluluig): 1969. szeptember, 14., 19-20. o.

6. útszakasz (Honolulutól Guamig): 1969. október, 14.,

13- 17. o.

7. útszakasz (Guamtól Honoluluig): 1969. december,

14., 12-13. 0.

8. útszakasz (Hawaiitól Tahitiig): 1970. február, 15.,

14- 15. 0.

9. útszakasz (Tahititól Panamáig): 1970. április, 15., ro-13. o.

10. útszakasz (Mexikói-öböl): 1970. július-augusztus,

15- , 11-13- o.

11. útszakasz (Miamitól Hobokenig): 1970. szeptember, is-, 14-16. o.

12. útszakasz (Bostontól Lisszabonig): 1970. november,

15., 10-14. o.

13. útszakasz (Földközi-tenger): 1970. december, 15., 12-15. o.

14. útszakasz (Lisszabontól Puerto Ricóig): 1971. február, 16., 14-17. o.

15. útszakasz (Karib-tenger): 1971. április, 16., 12-16. o

16. útszakasz (Panamától Hawaiig): 1971. június, 16., 12-14. o,

17. útszakasz (Hawaiitól Hawaiig): 1971. szeptember.

16., 12-14. o-

18. útszakasz(HawaütólKodiakig):i97i. október, ró., 12-15. o-

19. útszakasz (Kodiaktól Jokohamáig): 1971. november, 16., 12-15. o.

20. útszakasz (Jokohamától Fidzsiig): 1972. április,

17., 10-14. o.

21. útszakasz (Fidzsitől Ausztráliáig): 1972. május, 17.,

14- 16. o.

22. útszakasz (Ausztráliától Ceylonig): 1972. június. 17; 15-17- O.

23. útszakasz (Ceylontól Dzsibutiig az Arab- és a Vörös-tengeren

keresztül): 1972. július, 17., 22-26. o.

24. útszakasz (Dzsibutitól Mauritiusig): 1972. szeptember, 17., 17-21. o.

25. útszakasz (Mauritiustól Durbanig): 1972. november, 17., 21-24. o.

26. útszakasz (Durbnntól1 Freemantle-ig): 1973. március, i8„ 16-19. 0.

27. útszakasz (Freemantle-tól Frcemantle-ig): 1973. április, 18., 16-17. o.

28. útszakasz (Freemantle-tól az új-zélandi Lyttletonig

az antarktiszi óceánon keresztül): 1973. június, 18., 19-24. o.

29. útszakasz (Lyttletontól Wellington^ az antarktiszi óceánon keresztül):

1973. július, 18., 14-17. o.

30. útszakasz (Wellingtontól Guamig): 1973. szeptember, 18., 18-21. 0.

31. útszakasz (Guamtól a japán Hakodateig): 1973. 0k-tóber, 18., 22-25.

o.
Egyéb hivatkozások a következők: van Andie, Tjeerd H.: „Deep-Sea
Drilling For Scientific Purposes: A Decade of Dreams.” Science, 1968.
június

28., 160., 1419-1424. o.

Aumento, F.-Wanless, R. K.-Stevens, R. D.; „Potassium-Argon Ages and

Spreading Rates on the Mid-Atlantic Ridgeat45“North,” Uo. 1968.
szeptember 27.,

161., 1338-1339. 0.

Bader, Richard G. és mások (Shipboard Scientific Party): „Leg 4 of the

Deep Sea Drilling Project.” Uo. 1971. június i8., 172., 1197-1205. o.

Ewing, John-Ewing, Maurice: Sediment Distribution on the Mid-Ocean

Ridges with Respect to Spreading of the Sea Floor.” Uo. 1967. június 23.,
156., 1590-1592.0. Fleischer, R. L.-Viertl, J. R. M.-Price, P. B.-
Aumento, F.: „Mid-Atlantic Ridge: Age and Spreading Rates.” Uo. 1968.
szeptember 27., 161., 1339-1342. o.

JOIDES: „Deep See Drilling Project.” The American Association of

Petroleum Geologists Bulletin, 1967. szeptember, 5/., 1787-1802. o.

Maxwell, A. E.: Bruun Memorial Lecture. Intergovernmental

Oceanographic Comission, Sixth Session, UNESCO, Párizs, 1969.
szeptember 10. (Kézirat.) Maxwell, A. E. és mások (The Shipboard
Scientific Parly); „Summary and Conclusions.” Initial Reports of the Deep
Sea Drilling Project. I. m. 3, kötet, 1970., 441-471. (462., 464.) o.

Maxwell, Arthur E.-Von Herzen, Richard P.-Hsú, K. Jinghwa-Andrews,

James E.-Saito, Tsunemasa-Percival Jr., Stephen F.-Milow, E, Dean-
Boyce, Robert E.: „Deep Sea Drilling in the South Atlantic.” Science, 1970.
május 29. 168., 1047-1059. o.

Pautot, Guy-Auzende, Jean-Marie-Le Pichon, Xavier: „Continuous Deep

Sea Salt Layer along North Atlantic Margins related to Early Phase of
Rifting.” Nature, 1970-júüus 25., 227., 351-354. o.
Peterson, M. N. A.-Edgar, N. T.-von der Borch, C. C. Rex, R. W.: „Cruise
Leg Summary and Discussion.” Initial Reports of the Deep Sea Drilling
Project. 1. m. 2. kötet, 413-427. (413., 421., 422.) o.

10. fejezet

(Lásd a megjegyzést a 9. fejezet lüvalkozásaihoz.)

Booth, Basil: „Pyroclastic Paroxysms.” New Scientist, 1973. szeptember

20., 59., 697-700. o.

Chumakov, 1. S. levele W. B. F. Ryanhoz, hivatkozás az előszóban in

„Regional Distribution and Stratigraphy of Late Miocene Evaporites and
Evidence of Major Depression in the Mediterranean Sea-Level.”
Initial Reports of the Deep Sea Drilling Project. I. m. 13. kötet, 2. rész,
1973., 1233-1234. (1233 ) o.

Fischer, Alfred G. és mások (Shipboard Scientific Party, Leg 6):

„Geological History of the Western North Pacific.” Science, 1970. június
5., 168., 1210-1214. o. Gartner, Stefan Jr.: „Sea-Floor Spreading, Carbonate

Dissolution Level, and the Nature of Horizon A.” Uo. 1970. szeptember
11.169., 1077-1079. o.

Gibson, Thomas G.-Towe, Kenneth M.: „Eocene Volca-nism and the Origin
of Horizon A.” Uo. 1971. április9.,

172., 152-154- o.

Green, Charles L., napló, hivatkozás in „Odyssey of the Glomar

Challenger." NOAA (a National Oceanic and Atmospheric Administration
negyedévenkénti kiadványa), 1971. január, 52-55. (55.) o.

Heezen, B. C.-Fischer, A. G.: ..Regional Problems.” In Initial Reports of

the Deep Sea Drilling Project. 1. m.

6. kötet, 40. fejezet, 1971. február, 1301-1305, (1301.) 0.

Hsü, Kenneth J.: „When tile Mediterranean Dried Up.” Scientific
American, évf. 1972. december, 227., 26-36. (36.) O.

Hsü, K. J.-Cita, M. B.-Ryan, W. B. F.: „The Origin of the Mediterranean

Evaporites.” Initial Reports of the Deep Sea Drilling Project. 1. m. 13.
kötet, 2. rész, 1203-1231. (1203., 1204., 1205., 1208., 1215., 1217.,

1220., 1227., 1228.) 0,

Hsü, K. J.-Ryan, W. B. F.-Cita, M. B.: „Late Miocene Desiccation of the

Mediterranean.” Nature, 1973. március 23. 242., 240-244. o.

Jones, E. J. W.-Mitcheli, J. G.-Shido, F.-Philiips, J. D.: „Igneous Rocks

dredged from the Rockall Plateau.” Nature Physical Science, 1972. június
19., 237., 118-120. o.

Moore, Ted C. Jr.: „DSDP: successes, failures, proposals.” Geotimes, 1972.

július, 17., 27-31. 0.

Platón: Critias, 119. és Timaeus, 24. és 25. The Dialogues of Plato.

(Angolra ford.: B. Jowett.) 2. kötet, Random House, New York, 1937., (to.,
83. o.)

Scholl, David W. és mások: „Deep Sea Drilling Project Leg 19” Geotimes,
1971. november, 16., 12-15. U4-, 15.) o.

Simpson, E. S. W.-Scklich, Roland, hivatkozás in News Release, 1972.

szeptember 19., 188. sz. Deep Sea Drilling Project.

Tschoegl, Nicholas: „Atlantis: Cradle of Western Civilization?"

Engineering and Science, California Institute of Technology , 1972. június,
35., 16-21. o.

11. fejezel

Barker, P. F.: „Plate Tectonics of file Scotia Sea Region." Nature, 1970.
december 26., 228., 1293-1296. o.
Barker, P. F.-Grifliths, D. H.: „The evolution of the Scotia Ridge and Scotia
Sea.” Philosophical Transaction of the Royal Society of London, Series A,
1972., 271., 151-1S3. o.

Breed, William J.: „Permian stromatolites from Coalsack Col.” Antarctic

Journal of the V. S., 1971. szeptemberoktóber, 6., 189-190. o.

Colbert, Edwin H.: „Antarctic Fossils and the Reconstruction of

Gondwanaland.” Natural History, 1972. január, 81., 66-73. (68.) o.

Colbert, Edwin H.: „The Fossil Tetrapods of Coalsack Bluff.” Antarctic

Journal of the U. S., 1970. májusjúnius, 5-. 57-6t. (58., 59.) o.

Colbert, Edwin H.: „Paleontological Investigations at Coalsack Bluff.” Uo.

1970. július-augusztus, 86. 0.

Colbert, Edwin H., John Lear hivatkozása in „The Bones on Coalsack

Bluff, A story of Drifting Continents.” Saturday Review, 1970. február 7.,
53., 46-51. (48., 49 ) o.

Colbert, Edwin H.: „Tetrapods and Continents,” The Quarterly Review of

Biology, 1971. szeptember, 46., 250-269. o.

Colbert, Edwin H.: „Triassic tetrapods from McGregor Glacier.” Antarctic

Journal of the U. S., 1971. szeptember-október, 6., 188-189. o.

Colbert, Edwin H.: Wandering Lands and Atdmals. E. P. Dutton, New

York, 1973.

Dalzicl, Ian W. D.-EUiot, David H.: „Evolution of the Scotia Arc.” Nature,
1971. szeptember 24., 233., 246-252. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C: „The Breakup of Pangaea.” Scientific

American, 1970. október, 223., 30-41. o. Új kiadás in Continents Adrift. I.
m. 102-113. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.: „Reconstruction of Pangaea: Breakup

and Dispersion of Continents, Permian to Present.” Journal of Geophysical
Research, 1970. szeptember jo. 75., 4939-4956. o. Új kiadás in Plate
Tectonics, Selected Papers from the Journal of Geophysical Research. I.
m. 295-312. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.-Sproll, Walter P.: „Geotectonic Evolution

and Subsidence of Bahama Platform.” Geological Society of America
Bulletin,

1970. július, 81., 1915-1928. o.

Dietz, Robert S.-Sproll, Walter P.: „Fit Between Africa and Antarctica: A
Continental Drift Reconstruction.” Science, 1970. március 20., 167., 1612-
1614. o.

DuToit, Alex L.: Our Wandering Continents. 1. m. (128. o.)

Elliot, David H.: „Narrative and Geological Report.” In „Beardmore

Glacier Investigations, 1969-1970.” Antarctic Journal of the U. S., 1970.
július-augusztus,

5., 83-85. o.

Elliot, David H.-Coates, Donald A,: „Geological Investigations in the

Queen Maud Mountains.” Antarctic Journal of the U. S„ 1971, július-
augusztus, 6., 114-118. o.

Elliot, David H.-Colbert, Edwin H.-Breed, William J.-Jenscn, James A.-

Powell, Jon S.: „Triassic Tetrapods from Antarctica: Evidence for
Continental Drift.” Science, 1970. szeptember 18., 169., 1197-1201.
(1200.J o.

Elliot, David H.-Collinson, James W.-Powell, Jon S.: „Stratigraphic Setting

of the Triassic Vertebrates of Antarctica." Second Gondwana Symposium,
South Africa, 1970. Proceedings and Papers. Council for Scientific and
Industrial Research, Scientia, Pretoria, South Africa. 265-271. o. (passim)

Frakes, Lawrence A.-Crowell, John C: „Late Paleozoic Glacial Facies and

the Origin of the South Atlantic Basin." Nature, 1968. március 2., 217.,
837-838. o. Lásd még ugyanők in Antarctic Journal of the U. S„
1969. szeptember-október, 4., 201-202. o.

Gould, Laurence M.: „The Geological Sledge Trip.” In Little America.

(Szerk.: R. E. Byrd.) Putnam, New York, 1930., 393-412- (403 ) o.

Gould, Laurence M.-Murray, Grover, távirat, hivatkozás in The New York

Times, 1969. december 6., 1. 0., 3-5. hasáb.

„Great Fossil Find." (Aláírás nélkül.) Antarctic (A News Bulletin Published

Quarterly by the New Zealand Antarctic Society), 1969, december, 330-
333. o.

Green, A. G.: „Seafloor Spreading in the Mozambique Channel.” Nature

Physical Science, 1972. március 13.,

236., 19-32. o. (passim)

Hurley, Patrick M.: „The Confirmation of Continental Drift.” I. m.

Kitcliing, James W.: „Paleontological Investigations in the McGregor

Glacier Area.” Antarctic Journal of the U. S., 1971. július-augusztus, 6.,
118-119. o.

Kitching, James W.-Collinson, James W.-Elliot, David

H.-Colbert, Edwin H.: „Lystrosaurus Zone (Triassic) Fauna from

Antarctica.” Science, 1972. február 4, 175-. 524-527- (526.) o.

LeMasurier, Wesley E.: „Spatial variation in Cenozoic volcanism of Marie

Byrd Land and Ellsworth Land." Antarctic Journal of the V. S„ 1971.
szeptemberoktóber, 6., 187-188. o.

Rídd, M. F.: „Southeast Asia as a Part of Gondwana-land.” Nature, 1971.

december 31., 234., 531-533- 0.

Romer, Alfred Sherwood: „Tetrapod Vertebrates and Gondwanaland.” In

Second Gondwana Symposium, South Africa, 1970.1. m. 111-121. o.
Romer, Alfred S.: Vertebrate Paleontology. 2. kiadás, University of
Chicago, 1945. (141. 529. o.)

Schaeffer, Bobb: „A Jurassic Fish from Antarctica.” American Museum

Novitates, The American Museum of Natural History, 1972. június 30.,
2495. sz., 1-17. o. Schaeffer hasonló beszámolója megjelent in
Antarctic Journal of the V. S., 1971. szeptember-október, 6, 190-191. o.

Scott, R. F.: Scott's Last Expedition. 1. kötet, Dodd Mead, New York,
1913. (352., 387., 388., 389. o.j

Shackleton, Sir Ernest; The Heart of the Antarctic. William Heinemann,

London, 1932. (177., 185., 193., 194. o.)

Smith, A. Gilbert-Hallam, A.: „The Fit of the Southern Continents.”

Nature, 1970. január 10., 225., 139-144. o.

Sproll, W. P.-Dietz, Robert S.: „Morphological Continental Drift Fit of

Australia and Antarctica.” Uo.

1969. április 26., 222., 345-348. 0.

Tarling, D. H.: „Another Gondwanaland.” Uo. 1972. július 14., 238., 92-93.
o.

Tasch, Paul: „Paleolimnology of Some Antarctic Non-marine Deposits.”

Antarctic Journal of the U. S., 1970. július-augusztus, J., 85-86. o.

12. fejezet

Bonaparte, J. F.: „New vertebrate evidence for a southern trans-Atlantic

connexion during the Lower or Middle Triassic.” Paleontology, 4. rész.
1967. december,

to.. 554-563. o.

Colbert, Edwin H.: Evolution of the Vertebrates - A History of the

Backboned Animats Through Time. 2. kiadás, Wiley, New York, 1969.
Colbert, Edwin H.: „Tetrapods and Continents. I. m. (253., 261., 267. o.)

Colbert. Edwin H.: Wandering Lands and Animals. I. m. (57- o.)

Darwin, Charles levele J. D. Hookcrhez, 1881. augusztus 6. In The Life

and Letters of Charles Darwin... I. m 2. kötet, 422-425. (423., 424.) o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.: „Reconstruction or Pangaea...” I. m.

Flemming, N. C.-Roberts, D. G.: „Tectono-custatic Changes in Sea Level

and Seafloor Spreading." Nature, 1973. május 4. 243., 19-22. o.

Fooden, Jack: „Breakup of Pangaea and Isolation of Relict Mammals in

Australia, South America, and

3,6i

Madagascar.” Science, 1972. február 25., 175., 894 898. u.

Fooden, Jack: „Rifling and Drift of Australia and the Migration of

Mammals.” Uo. 1973. május i8., 180., 759-761.0.

Haliam, A.: „Continental Drift and the Fossil Record.”, Scientific American,
1972. november, 227,., 56-66. (66.) o.

Hays, James D.-Pitman III., Walter C: „Lithospheric Plate Motion, Sea

Level Changes and Climatic and Ecological Consequences.” Nature, 1973.
november 2.

246., 18-22. o.

Hooker, Sir Joseph Dalton levele Charles Darwinhoz, 1881. augusztus 4- és

11. In Life and Letters of Sir Joseph Dalton Hooker: Based on Materials
Collected and Arranged by Lady Hooker. (Szerk.: Leonard Huxley.) 2.
kötet, D. Appleton & Co., New York, 1918., 223-226, (223., 224., 226.) o.

Hooker, Sir J. D.: „On Geographical Distribution.” Report of the gist

Meeting of the British Association for the Advancement of Science, held at
York in August and September, i88r. John Murray, London, 1882., 727-738.
o.

Kürtén, Björn: „Continental Drift and Evolution.” Scientific American,

1969. március, 220., 54-64. (58.) 0. Új kiadás in Continents Adrift. I. m.
114-123. (118,) o. McKenna, Malcolm C.: „Possible Biological
Consequences of Plate Tectonics.” Bioscience, 1972. szeptember,

22., 519-525. o.

Panchen, A. L.: „Anthracosauria.” In Encyclopedia of Paleoherpetology.

5A rész, Fischer, Stuttgart, 1970., 1-83. (68.) o.

Purrett, Louise: „Continental drift and the diversity of species.” Science

News, 1971. december 11., too., 394-395- o.

Romer, Alfred Sherwood) „Fossils and Gondwanaland.” Proceedings of the

American Philosophical Society, 1968, október, 112. Paper read April 19,
1968, in the Symposium on „Gondwanaland Revisited: New Evidence for
Continental Drift.” 335-343. (335.) o.

Romer, A. S.: „The Late Carboniferous Vertebrate Fauna of Kounova

(Bohemia) Compared with that of the Texas Redbeds.” The American
Journal of Science, 1945. augusztus, 243., 417-442. o.

Romer, A. S.: The Procession of Life. World, Cleveland,

1968., (199. o.)

Romer, A. S.; „Tctrapod Vertebrates and Gondwanaland,” 1. m. (120. o.)

Scholl, David W., hivatkozás in „Ocean-floor record links dinosaurs,

plankton, climate.” Science News, i97t. október 23., too., 279. o.

Sun Ai-lin: „Permo-Triassic Reptiles of Skinkiang.” Scientia Sinica

(megjegyzések), 1973. február, 16., 152-156. (I55-) o-

Valentine, James W.: „Plate Tectonics and Shallow Marine Diversity and
Endemism, An Actualistic Model.” Systematic Zoology, 1971. szeptember,
20 , 253-264. o.

Valentine, James W.-Moores, Eldridge: „Global Tectonics and the Fossil

Record.” Journal of Geology, 1972.,

80., 167-184. o.

Valentine, J. W.-Moores, E. M.: „Plate-tectonic Regulation of Faunal

Diversity and Sea Level: a Model.” Nature, 1970. november 14., 228., 657-
659. 0.

Wood, Albert E.: „An Eocene Hystricognathous Rodent from Texas'. Its
Significance in Interpretations of Continental Drift.” Science, 1972. március
17., 175., 1250-1251. o.

13. fejezel

Baker, B. H.: „The structural pattern of the Afro-Arabian rift system in

relation to plate tectonics.” Philosophical Transactions of the Royal Society
of London, Series A,

1970. október 29., 267., 383-391. o.

Baker, B. H.-WuhJenberg, J.: „Structure and Evolution of the Kenya Rift

Valley.” Nature, 1971. február 19.,

229., 538-541- o.

Bonatti, Emico-Emiham, Cesare-Ostlund, Gote-Rydell, Harold: „Final

Desiccation of the Afar Rift, Ethiopia.” Science, 1971. április 30., 172.,
468-469. 0.

Bonatti, Enrico-Tazieff, Haroun: „Exposed Guyot front the Afar Rift,

Ethiopia.” Science, 1970. május 29,, 168,, 1087-1089. o.

Bradbury, Ray-C'larkc, Arthur C. Murray, Bruce-Sagan, Carl-Sullivan,

Walter: Mars and the Mind of Man. Harper and Row, New York, 1973.
Brewer, P. G. és mások: „Hydrographic Observations on the Red Sea Brines
indicate a Marked Increase in Temperature.” Nature, 1971. május 7., 231.,
37-38. o. Brown, G. F.: „Eastern margin of the Red Sea and the coastal
structures in Saudi Arabia.” Philosophical Transactions of the Royal
Society of London, Series A,

1970., 267., 75-87. 0.

deChardin,P. Teilhard (1930), H. Fauré hivatkozás,! in „L’Afar, Structure

Profonde Evolution Magmatique et Paleogéographique.” Rapport de la IVe
Mission en Afar (1970-1971J. Centre National de la
Recherche Scientifique, R. C, P. 1S0. Párizs, 1971. július, (p. f.) A szerző
fordítása.

Dadet, P.-Marchesseau, J.-Miliőn, R.-Motti, L.: „Mineral Occurences

related to stratigraphy and tectonics in Tertiary sediments near Uram Lajj,
eastern Red Sea area, Saudi Arabia.” Philosophical Transactions of
the Royal Society of London, Series A, 1970. október 29.,

267., 99-106. U05.) 0.

Davies, D.-Tramontini, C: „The deep structue of the Red Sea.” Do. 1S1-
189. o.

Degens, Egon T.-Ross, David A.: „The Red Sea Hot Brines.” Scientific
American, 1970. április, 222., 32-42, (39-) o.

Dunham, K. C.: „Introduction to die general discussion.” In „A Discussion

on the Structure and Evolution of the Red Sea and the Nature of the Red
Sea, Gulf of Aden and Ethiopia Rift Junction.” Philosophical
Transactions oj the Royal Society oj London, Series A. Uo. 397- 398. (398.)
0.

Fairhead, j. D. Girdler, R. W.: „Seismicity of the Red Sea.” Uo. 49-74. o.

Fairhead. J. D. Mitchell, .1. G.-Williams, L. A. J.: „New K/Ar

Determinations on Rift Voleanics of S. Kenya and their Bearing on Age of
Rift Faulting.” Nature Physical Science, 1972. július 31., 23S., 66-69. o.
Fisher, Robert L. és masok (Shipboard Scientific Party): „Deep Sea Drilling
Project in dodo land ■ Leg 24,” Geotimes, 1972. szeptember, 17, 17-21. o.

Frazier, S. B,: „Adjacent structures of Ethiopia: that portion of the Red Sea
coast including Dalilak Kebir Island and the Gulf of Zulu.” Philosophical
Transactions

of the Royal Society of London, Series A, 1970., 267., 131-141. o.

Freund, R.-Garfunkel, Z.-Zak, l.-Goldberg, M.-Weiss-brod, T.-Derin, B.:

„The shear along the Dead Sea nft.” Uo. 107-130. o.

Genesis, 19. fejezet. 24-28. vers.

Gouin, Pierre: „Wolenchni Fracturing.” Event Notification Report 1019

(Event 86-70), Center for Short-Lived Phenomena, Smithsonian Institution,
Cambridge, Mass., 1970. szeptember 29.

Gregory, J. W.: „Contributions to the Physical Geography of British East

Africa.” The Geographical Journal, 1894. október, 4., 289. skk. (290.) o.

Griffiths, D. H.-King, R. F.-Khan, M. A.-Blundell, D. J.: „Seismic

Refraction Line in the Gregory Rift.” Nature Physical Science, 1971. január
18., 229., 69-71. (7i ■) o.

Isaac, Glynn Ll.-Leakey, Richard E. F.-Behrensmeyer, Anna K.:

„Archeological Traces of Early Hominid Activities, East of Lake Rudolf,
Kenya.” Science,

1971. szeptember 17., 173., 1129-1134. o.

Leakey, R. E. F.-Behrensmeyer, A. K.-Fitch, F. J-Miller, J. A.-Leakey, M.

D.: „New Hominid Remains and Early Artefacts from Northern Kenya.”
Nature,

1970. április, 226., 223-230, o.

Le Bas, M. J.: „Per-alkalíne Volcanism. Crustal Swelling and Rifting."

Nature Physical Science, 1971. március
22., 230., 85-887. o.

Lowell, James D.-Genik, Gerard J.: „Sea-Floor Spreading and Structural

Evolution of Southern Red Sea.” American Association of Petroleum
Geologists Bulletin,

1972. február, 56., 247-259. o.

Maglio, Vincent J.: „Vertebrate Faunas and Chronology of Hominid-bearing

Sediments East of Lake Rudolf, Kenya.” Nature, 1972. október 13., 239.,
379-385. o. McKenzie, D. P-Davies, D.-Molnar, P.: ,.Plate Tectonics of the
Red Sea and East Africa.” Uo. 1970. április

18., 226., 243-248. o.

Megrue, G. H.-Norton, E.-Strangway, D. W.: „Tectonic History of the

Ethiophian Rift as Deduced by K-Ar Ages and Paleomagnetic
Measurements of Basaltic Dikes.” Journal of Geophysical Research, 1972.
október to., 77- 5744-5754- 0.

Mohr, P. A.: „The Afar Triple Junction and Sea-Floor Spreading.” Uo,
1970. december 10., 75., 7340-7352. o. Mohr, P. A.: „Plate Tectonics of the
Red Sea and East Africa." Nature, 1970. november 7.,228., 547-548.
o. Mohr, P, A.: „Volcanic Composition in Relation to Tectonics in the
Ethiopian Rift System: A Preliminary Investigation.” Bulletin
Volcanologique, 1970., 34., 141—

157. o.

Ross, David A.: „The Red and the Black Seas.” American Scientists, 1971.
július-augusztus, 59., 420-424. o. Ross, David A.: „Red Sea Hot Brine
Area: Revisited.” Science, 1972. március 31., 175., 1455-1456. o.

Ross, David A. és mások (The Shipboard Scientific Party) „Deep Sea

Drilling Project in the Red Sea." Geotimes, 1972. július, 17., 24-26. o.

Ross, David A. és mások (Shipboard Scientific Party, Leg 23-B): „Red Sea
Drillings.” Science, 1973. január
26., 179: 377-380. o.

Schmitt, Harrison H. in Apollo 17 Mission Commentary (546 a. m. Central

Standard Time, Dec. 7, 1972), 75- szalag, 1. felvétel.

Tazicff, Haroun: „The Afar Triangle.” Scientific American, 1970. február,

222. 32-40. o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m. 133-141. (134., 137.) o.

Tazieff, H.-Marinelli, G.-Baiberi, F.-Varet, J.: „Géo-logie de 1’Afar

Septentrional.” Bulletin Volcanologique,

1969. április, 33: 1039-1072. o.

Tazieff, Haroun-Yarct, Jacques: „Signification Tectoni-que et Magmatique

de l’Afar Septentrional (Éthiopie).” Revue de Geographic Physique et de
Géologie Dytiami-que (2), vol. 11,, Fasc. 4., Párizs, 1969., 429-450. o.

Varét, Jacques: „Erta’Ale Volcanic Activity (1972).” Event Notification

Report 1363 (Event 16-72), Center for Short-Lived Phenomena,
Smithsonian Institution, Cambridge, Mass., 1972. március 6.

Wegener, Alfred: The Origin of Continents and Oceans.

I. m. 190. o.

Zechariah. 14. fejezet. 4. vers.

14. fejezet

Andrews, James E.: „Gravitational Subduction of a Western Pacific Crustal

Plate.” Nature Physical Science, 1971. szeptember 27., 233., 81-83. 0.

Bodvarsson, G-Walker, G. P. L: „Crustal drift in Iceland,” Geophysical

Journal of the Royal Astronomical Society, 1964. február, 8., 285-299. o.

Bowin, Carl: „Origin of the Ninety East Ridge from Studies near the
Equator.” Journal of Geophysical Research, 1973. szeptember 10., 78.,
6029-6043. o.
van Breemen, O.-Bowden, P.: „Sequential Age Trends for some Nigerian
Mesozoic Granites.” Nature Physical Science, 1973. március 5., 242., 9—
11. 0.

Colgate, S. A.-Sigurgeirsson, Thorbjörn: „Dynamic Mixing of Water and

Lava.” Nature, 1973. augusztus

31., 244.. 552-555.(552.) o.

Crowell, J. C.-Frakes, L. A.: „Early History of the South Atlantic.” Abstract

of Paper 32 in „Continental Drift Emphasizing the History of the South
Atlantic Area. A UNESCO/IUGS Symposium Held at Montevideo,
Uruguay, on October 16-19, 1967." EOS (Transactions of the American
Geophysical Union), 1972. február, 53., 178. o.

Decker, R. W,-Einarsson, Páll-Mohr, P. A.: „Rifting in Iceland: New

Geodetic Data.” Science, 1971. augusztus 6., 173., 530-533. o.

Deffeyes, Kenneth S.: „Plume Convection with an Upper Mantle

Temperature Inversion.” 1972. december 29.,

240., 539-544. o.

Duncan, R. A.-Petersen, N.-Hargraves, R. B.: „Mantle Plumes, Movement

of the European Plate, and Polar Wandering.” Uo. 1972. szeptember 8.,
239., 82-86. o.

Eder, Richard: „The Morning the Volcano Awoke Iceland Isle: »Grass Was
Burning«.” The New York Times, 1973. január 27., 3. o., 1-3. hasáb.

Ewing, Maurice-Le Pichon, Xavier-Ewing, John: „Crustal Structure of the

Mid-Ocean Ridges.” Journal of Geophysical Research, 1966. március 15.,
7/., 1611-1636. (1611.) o.

Forsyth, Donald: „Compressive Stress between Two Mid-Ocean Ridges.”

Nature, 1973. május n., 243., 78-79. o.

Gibson, I. L.-Piper, J. D. A.: „Structure of the Icelandic basalt plateau and

the process of drift.” Philosophical Transactions of the Royal Society of
London, Series A, 1972. január 27., 271., 141-149. o.

Gold, Thomas, idézve E. C. Bullard, A. E. Maxwell és

R. Revelle által in „Heal Flow Through the Deep Sea Floor." I. m. 177. o.

Handschumacher, David: „Formation of the Emperor Seamount Chain."

Nature, 1973. július 20. 244., 150-152. o.

Hey, Richard N.-DefFeyes, K. S.-Johnson, G. l eonard-Lowrie, Allen: „The

Galapagos Triple Junction and Plate Motions in the East Pacific." Uo. 1972.
május 5.,

237., 20-22. o.

Jeffreys, Sir Harold: The Earth... I. m. (496. o.)

Kaula, William M.: „Earth’s Gravity Field: Relation to Global Tectonics.”

Science, 1970. szeptember 4., /69., 982-985. o.

Le Pichon, Xavier-Francheteau, Jean-Bonnin, Jean: Plate Tectonics.

Elsevier, Amszterdam, 1973.

Luyendyk, Bruce- Davies, Thomas A, hivatkozás in „Answer Near for Date

of Break-Up of Gondwana-land and Birth of Indian Ocean.” D. S. D. P.
Release No. 190. (on Leg 26), Scripps Institution of Oceanography, 1972.
október 29. (2. 0.)

Maack, Reinhard: Kontinentaldríft und Geologie des südatlantischen

Ozeans. Walter de Gruyter, Berlin, 1969.

McKenzie, D. P.-Morgan, W. J.: „Evolution of Triple Junctions.” Nature,

1969. október II., 224., 125-133. o.

Molnár, Peter-Atwater, Tanya: „Relative Motion of Hot Spots in the

Mantle.” Uo. 1973. november 30.,

246., 288-291. o.
Morgan, W. Jason: „Convection Plumes in the I.owcr Mantle.” Uo. 1971.
március 5., 230., 42-43. o.

Morgan, W. Jason: „Deep Mantle Convection Plumes and Plate Motions.”

The American Association of Petroleum Geologists Bulletin, 1972. február,
56., 203-213. 0.

O’Hara, M. J.: „Non-Primary Magmas and Dubious Mantle Plume beneath

Iceland." Nature, 1973. június

29., 243., 507-508. o.

Orowan, Egon: „The Origin of the Oceanic Ridges." Scientific American,

1969. november, 22!., 102-119. o.

Oversby, Virginia M.: „Lead in Oceanic Islands: Faial, Azores, and

Trinidadé.” Earth and Planetary Science Letters, 1971, augusztus, 11., 401-
406. 0.

Oversby, Virginia M.-Gast, Paul W.: „Isotopic Composition of Lead from

Oceanic Islands.” Journal of Geophysical Research, 1970. április 10., 75.,
2097-2114. o.

S. P. J.: „The Importance of Being Plume Conscious ” News and Views.

Nature. 1973. április 27,, 242., 551 — 552. o.

.Schilling, J.-G.: „Afar Mantle Plume: Rare Earth Evidence.” Nature

Physical Science, 1973. március 5., 242., 2-5. o.

Schilling, J.-G.: „Iceland Mantle Plume: Geochemical Study of Reykjanes

Ridge.” Nature, 1973- április 27 „

242., 565-571. o.

Schubert, Gerald-Turcotte, D. L,: „Phase Changes and Mantle Convection."

Journal of Geophysical Research, 1971. február to., 76., 1424-1432. 0.

Schubert, Gerald-Turcotte, D. 1 -Oxburgh.E. R.: ..Phase Change Instability

in the Mantle.” Science, 1970. szeptember it., tf>9.. 1075-1077- o.
„South Atlantic Islands and Ocean Floor.” papers presented in „Continental
Drift Emphasizing the History of the South Atlantic Area." EOS, 7972.
február. 5.1, 168-170. o.

Sykes, Lynn R.-Kay, Robert-Andcrson, Orson: „Mechanical Properties and

Processes in the Mantle - Report of a Symposium Held at Flagstaff,
Arizona, June 24-July 3,1970." EOS 1970. december, 51., 874-879 o.

Thorarinsson, S.-Steinthórsson, S.-Einarsson, Th.-Krist-mannsdóttir, H.-

Oskarsson, N.: „The Eruption on Heimaey, Iceland.” Nature, 1973. február
9., 241.,

372-375- o.

Verne, Jules: Voyage au Centre dc la Terre (1864). Bascom fordításában: A

Hole in the Bottom of the Sea. I. m. (58. o.)

Vogt, P. R : „Asthenosphere motion recorded by the ocean floor south of

Iceland.” Earth and Planetary Science Letters, 1971. december it., 13. 153-
160. (i53.) o.

Vogt, P. R.: „Evidence for Global Synchroism in Mantle Plume Convection,

and Possible Significance for Geology.” Nature, 1972. december 8., 240.,
338-342. o.

Vogt, P. R.: „Subduction and Aseismic Ridges.” Uo.

1973. január 19., 241., 189-191. o.

Vogt.P. R.-Johnson, G. L.-Holcombc, T. L.-Gilg, J. G-Averv O. E.:

„Episodes of Sea-Floor Spreading Recorded by the North Atlantic
Basement.” In „Global Tectonics and Sea-Floor Spreading." Special Issue
of Teetonophysics, 1971 .,12., (based on the Symposium on Global
Tectonics and Sea-Floor Spreading, Tokió, 1970) 211-234. 0.

Williams, Richard S.-Moore, James G.: „Iceland Chills a Lava Flow.”

Geotimes, 1973. augusztus, 18., 14-17.

(16,, 17.) o.
Wilson, J. Tuzo: „Evidence from Islands on the Spreading of Ocean
Floors." Nature, 1963. február 9., 197.,

536-538- o-

Wilson, J. Tuzo: „A Possible Origin of the Hawaiian Islands.” Canadian

Journal of Physics, 1963., 41., 863-870. 0.

Wilson, J. Tuzo.: „Submarine Fracture Zones, Aseismic Ridges and the

International Council of Scientific Llnions Line...” I. m.

15. fejezet

Bailey, Edward B.: Tectonic Essays, Mainly Alpine, Oxford, 1935-

di Brozolo, Filippo Radicati-Giglia, Gaetano: „Further Data on the Corsica-

Sardinia Rotation." Nature, 1973. február 9„ 24/., 389-391. o.

Collet, 1. eon W.: „The Alps and Wegener's Theory.” In The Structure of the
Alps. VT1. fejezet, Arnold, London, 1935.

Elsasser, Walter M.: „The Earth as a Planet - Origin of the Surface

Features,” In Encyclopedia Britannica. 7, kötet, Chicago. 1963., 851. o.

Escher von der Until, Arnold, Bailey hivatkozása. T m.

(50. o.)

Escher von der Linth, Arnold, N. Pavoni hivatkozása in „Tectonphvsics”,

megjelent in The Development of Geodesy and Geophysics in Switzerland.
(Szerk.: I. C. Thams.) Commemorative Book Presented to Participants in
the 14 th General Assembly of the International Union of Geodesy and
Geophysics, Swiss Academy of Natural Sciences, Zürich, 1967.42-52. (461
o.

Gass, I G.-Smewing, J. D.: „Intrusion, Extrusion and Metamorphism at

Constructive Margins: Evidence from the Troodos Massif, Cyprus,” Nature.
1973. március 2., 242., 26-29. o.
Hsü, K J,: „Origin of the Alps and Western Mediterranean.” Uo. 1071.
szeptember 7., 233., 44-48. (47.) o.

Hsü, K. J.: „Paleocurrcnt Structures and Paleogeography of the

Ultrahelvetic Flysch Basins, Switzerland.” Geological Society of America
Bulletin. 1960. május, 71., 577-610. o.

Hsü, K. Jinghwa: „A Preliminary Analysis of the Statics and Kinetics of the

Glarus Overthrust.” Eclogae Gcolo-fricae Helvetiae, Bázel, 1969. június,
62., 143-154. 0.

Hsü, K. J.-Schlangcr, S. O.: „Ultrahelvetic Flysch Sedimentation and

Deformation Related to Plate Tectonics.” Geological Society of America
Bulletin, 1971. május, 82., 1207-1218. o.

Khan, M. A.-Summers, C.-Bamford, S. A. D.-Chros-ton. P. N.-Poster, C.

K.-Vine, F. J.: „Reversed Seismic Refraction Line on the Troodos Massif,
Cyprus.” Nature Physical Science, 1972, augusztus 28., 238., (134-136.
(134.) o.

Laubscher, H. P.: „The Large-Scale Kinematics of the Western Alps and the
Northern Apennines and Its Palinspastic Implication.” American Journal of
Science,

1971. október, 27/., 193-226. o

Le Borgne, Eugéne-I.e Mouél, Jean-Louis-Le Pichon, Xavier:

„Aeromagnetic Survey of South-Western Europe.” Earth and Planetary
Science Letters, 1971., t2„ 287-299. o.

Lc Pichon, Xavier-Pautot, Guy-Weill, J. P.: „Opening of the Alboran Sea.”

Nature Physical Science, 1972. április 10., 236.. 83-85. o.

Lc Pichon, Xavier-Sibuet, Jean-Claude: „Comments on the Evolution of the

North-East Atlantic.” Nature,

1971. szeptember 24., 233., 257-258, o.

Le Pichon, Xavier-Sibuet, Jean-Claude: „Western Extension of Boundary
Between European and Iberian Plates During the Pyrenean Orogeny.” Earth
and Planetary Science Letters, 1971., 12., 83-88. o.

Longwell, ChesterR.-Flint, Richard Foster: introduction to Physical

Geology. John Wiley, New York, 1955. f335- o.)

McKenzie. D. P.: „Plate Tectonics of the Mediterranean Region.” Nature,

1970. április 18., 226., 239-243, o.

McKenzie, D. P.: „Speculations on the Consequences and Causes of Plate

Motions.” Geophysical Journal of the Royal Astronomical Society, 1969.,
18. 1-32. (I.) o.

Moores, F.ldridge: „Ultramafics and Orogeny, with Models of the US

Cordillera and the Tethys.” Nature,

1970. november 28,, 228., 837-842. o.

Moores, E. M.-Vine. F. J.: „The Troodos Massif, Cyprus and other

ophioliics as oceanic crust: evaluation and implications.” Philosophical
Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1971., 268,443-466.
o.

Pawley, G. S.-Abrahamscn, N.: „Do the Pyramids Show Continental Drift?”

Science, 1973. március 2 , 779., 892-893. o.

S., J.: „Studying the Formation of Ocean Floors.” News and Views, Nature,
1973. március 2., 242., 9-T0. (9.) o.

Smith, A. Gilbert: ..Alpine Deformation and the Oceanic PArcas of the

Tethys, Mediterranean, and Atlantic.” Geological Society of America
Bulletin, 1971. augusztus, 82., 2039-2070. o.

Staub, R,; „Dcr Ran dcr Alpcn.” Reitrfigc zur geologi-schcn Kartc der
Schweiz, N. F. no 52. Bern, 1924. (257. o.) és Der
Bewegttngsmechanismusdcr Erde. Berlin, 1928. Wegener hivatkozása in
The Origin of Continents and Oceans. I. m. (to-ii., 159. o.)
Trümpy, Rudolf: „Gcotectonic Evolution of the Central and Western Alps.”
Geological Society of America Bulletin, i960, június, 71., 843-908. (847.) o.

16. fejezel

Bird, John M.-Dewey, John F.: „Lithosphere Plate -Continental Margin

Tectonics and the Evolution of the Appalachian Orogen.” Geological
Society of America Bulletin, 1970. április, 81., 1031-1060. o.

Bird, John M.-Dewey, John F.-Kidd, W. S. F.: „Proto-Atlantic Oceanic

Crust and Mantle: Appalachian/Ca-ledonian Ophiolites.” Nature Physical
Science, 1971. május 10., 231., 28-31. 0.

Burke, Kevin-Waterhouse, J. B.: „Saharan Glaciation Dated in North

America.” Nature, 1973. január 26.,

241., 267-268. o.

Dewey, John F.: „Evolution of the Appalachian/Cale-donian Orogen.”Uo.

1969, április J2„ 222., 124-129.0.

Dewey, John F.-Bird, John M,: „Mountain Belts and the New Global
Tectonics.” Journal of Geophysical Research, 1970. május jo., 75., 2625-
2647. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from the Journal
of Geophysical Research. I. m. 257-279. o.

Dewey, John F.-Bird, John M.: „Origin and Emplacement of the Ophiolite
Suite: Appalachian Ophiolites in Newfoundland.” Uo. 1971. május 10., 76.,
3179-3206. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from the
Journal of Geophysical Research. I. m. 441-470. o.

Dewey, John F.-Bird, John M.: „Plate Tectonics and Geosynclines.”

Tectonophysics, 1970., to., 625-638. o.

Dietz, Robert S.: „Collapsing Continental Rises: An Actualistic Concept of

Geosynclines and Mountain Building.” The Journal of Geology, 1963.
május, 7/., 3M-333- o.
Dietz, Robert S.: „Geosynclines, Mountains, and Continent-Building.”
Scientific American, 1972. március,

226., 30-38. o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m.

124-132. o.

Dietz, Robert S.: „Origin of Continental Slopes.” American Scientist, 1964.

március, 52., 50-69. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.: „Deep-sea deposits in but not on the
continents.” Bulletin of the American Association of Petroleum Geologists,
1966. február, 50., 351-362. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.: „Miogeoclines (Mio-geosynclines) in

Space and Time.” The Journal of Geology, 1966. szeptember, 74., 566-583,
(572.) o.

Dixon. H. Roberta-Lundgren, Lawrence W. fr.: „Structure of Eastern

Connecticut.” Tn Studies of Appalachian Geology - Northern and Marine.
(Szerk.: E-an Zen és mások.) 16. fejezet, Interscienec, New York, 1968.

Dott, Robert H. Jr: „Geosyncline concept - alive and well?” Geotimes,

1973. február, r8., 16-1R. o.

Drake, C. L.-Nafe, J. E.: „Geophysics of the North Atlantic Region.” Paper

26 (abstract) in „Continental Drift Emphasizing the History of the South
Atlantic Area.” EOS, 1972. február, 5.7.. 175-176. o.

Fairbridgc, Rhodes W.: „An Ice Age in the Sahara.” Gcotimes, 1970. július-
augusztus, /j„ 18-20. (20.) 0.

Fairbridgc, Rhodes W.: „The Sahara Desert Ice Cap.” Natural History.
1971. június-július, 80., 66-77. (72., 73 ) o.
Fairhridge, RhodesW.: „South Pole Reaches iheSahara,” Science, 1970.
május 15., 168,, 878-881. o. (passim) Lásd még Fairbridge levelét, Science,
1971. április 2.,

172.. 86. o.

Gwinn, Vinton E.: „Thin-Skinned Tectonics in the Plateau and

Northwestern Valley and Ridge Provinces of the Central Appalachians."
Geological Society of America Bulletin, 1964. szeptember, 75., 863-900. o.

Hurley, Patrick M.: „The Confirmation of Continental Drift.” I. m.

Hurley, P. M. és mások; „Test of Continental Drift by Comparison of

Radiometric Ages.” I. m.

Kay, Marshall: „Geosynclines in Continental Development.” Science, 1944.

június 9. 99., 461-462. o.

Leo, G. W.-White, R. W.: „Geologic Reconnaissance in Western Liberia.”

Paper 21 (abstract) in „Continental Drift Emphasizing the History of the
South Atlantic Area.” EOS, 1972, február, 33., 175. o.

Le Pichon, Xavier-Fox, Paul J.: „Marginal Offsets, Fracture Zones, and the
Early Opening of the North Atlantic.” Journal of Geophysical Research,
1971. szeptember

10., 76., 6294-6308. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from

the Journal of Geophysical Research. L m, 472-486. o. Lásd még
ugyanezeknek a szerzőknek a jelen cikket megelőző cikkét is (amelyik az új
kiadásban ezután következik) a Déli-Atlanti óceán korai szétnyílásának
tárgyában.

May, Paul R.: „Pattern of Triassic-Jurassic Diabase Dikes around the North
Atlantic in the Context of Predrift Position of the Continents.” Geological
Society of America Bulletin, 1971. május, 82., 1285-1292. o.

Naylor, Richard S-: „Acadian Orogeny: An Abrupt and Brief Event.”

Science, 1971. május 7., 172., 558-560. (559.) o.
Peyve, A. V.: „Oceanic Crust of the Geologic Past.” Geotcctonics (angol
kiadás), 1969., 210-224. o.

Reid, P. C.-Tucker. M. E.: „Probable Late Ordovician Glacial Marine

Sediments from Northern Sierra Leone." Nature Physical Science, 1972.
július 17., 238., 38-40. o.

Rodgers, John: „Chronology of Tectonic Movements in (lie Appalachian

Region of Eastern North America.” American Journal of Science, 1967.
május, 265., 408-427. o.

Rodgers, John: „The Eastern Edge of the North American Continent during
the Cambrian and Early Ordovician.” In Studies of Appalachian Geology:
Northern and Maritime. L m. to. fejezet.

Rodgers, John: „Latest Prccambrian (Post-Grenville) Rocks of the

Appalachian Region .” American Journal of Science. 1072 június, 272.,
507-520. (517-) o.

Rodgers. John: „The Taconic Orogeny.” Geological Society of A merica Bui

létin, 1971. május, 82., 1141 1177. o

Rodgers, John: The Tectonics of the Appalachians. Wiley-Tnterscience.

New York, 1970.

Uchupi. E.: „Long lost Mvtilns.” Occanus. 1968. október, t4; 2-7- O.

Wilson, J. Tuzo: „Did the Atlantic Close and then Re-Open?” Nature, 1966
augusztus 13., 211., 676-681. (677., 679.) o.

Zietz, Isidore-Zen, E-an: „Northern Appalachians.” Geotimes, 1973.

február, 18., 24-28. o.

17. fejezet

Anderson, Don L.: „The San Andreas Fault.” Scientific American, 1971.
november, 225., 52-68. o. Új kiadás in Continents Adrift. I. m. 142-157 o.
Atwater, Tanya: „Implications of Plate Tectonics for the Cenozoic Tectonic
Evolution of Western North America.” Geological Society of America
Bulletin, 1970. december, 81., 3513-3536. (3525 ) 0

Cobbing, E. J.-Pitcher, W. S.: „Plate Tectonics and the Peruvian Andes.”

Nature Physical Science, 1972. november 20., 240., 51-53. o.

Dickinson, W. R.- Hatherton, Trevor: „Andesitic Vol-canism and Seismicity

around the Pacific.” Science, 1967. augusztus 18., /J7„ 801-803. o

Dietz, Robert S.: „Earth’s Crust, »Eppur Si Muove«." Medical Opinion and
Review, 1965. december, 82. skk (86. )o.

Dott, R. H. Jr.: „Circum-Pacific Late Cenozoic Structural Rejuvenation:

Implications for Sea Floor Spreading.” Science, 1969. november 14., 166.,
874-876. o.

Ernst, W. G.: „Mineral Paragenesis in Franciscan Meta-morphic Rocks,

Panoche Pass, California ” Geological Society of America Bulletin, 1965.
augusztus, 76.,

879-914- o.

Ernst, W. G.: „Tectonic Contact between the Franciscan Mélange and the
Great Valley Sequence - Crustal Expression of a [.ate Mesozoic Benioff
Zone.” Journal of Geophysical Research, 1970. február 10., 73., 886-901.
o.

Francis, T. J. G.: „Effect of Earthquakes on Deep-Sea Sediments.” Nature,

1971. szeptember to., 233., 98-102. 0.

Geodvnamics Committee (U.S.); (7.5. Program for the Geodynamics

Project - Scope and Objectives, National Academy of Sciences,
Washington, 1973. (61-62., 63., 92- 0.)

Gough, D. L: „Dynamic Uplift of Andean Mountains and Island Arcs.”

Nature Physical Science, 1973. március 19.. 242., 39-41. o.
Hamilton, Warren: „MesozoicCalifornia and the Underflow of Pacific
Mantle.” Geological Society of America Bulletin. 1969. december, 80,2409-
2430. o.

Hamilton. Warren: ..The Unhides and the Motion of the Russian and
Siberian Platforms ” Uo 1970. szeptember, 8r., 2553-2576. o.

Hamilton, Warren: „The Volcanic Central Andes -A Modern Mode! For the
Cretaceous Batholiths and Tectonics of Western North America.” In
Proceedings of the Andesite Conference (International Upper
Mantle Project. Scientific Report 16). Oregon Dept of Geology and Mineral
Industries: Bulletin 65. (Szerk.: A R, McBirney.) 1969., 175-184. 0.

Hamilton, Warren- Meyers, W Bradley: „CenozoicTectonics of the Western

United States.” Reviews of Geophysics, 1966. november, 4 , 509-540. o.

Hsü, K. Jinghwa: „Franciscan Melanges as a Model for Eugeosynclinal

Sedimentation and Underthrusting Tectonics.” Journal of Geophysical
Research. 1971. február 10., 76.. 1162-1170. o. Új kiadás in Plate Tectonics.
Selected Papers front the Journal of Geophysical Research. I. m. 418-426.
o

Ingle, James C. Jr. és mások (Shipboard Scientific Party, Leg 31, D. S. D.

P.): „Western Pacific floor." Geotimes, 1973. október, 18., 22-25. o.

James, David E.: „The Evolution of the Andes." Scientific American, 1973.
augusztus, 229., 61-69. o.

Kropotkin, P. N.: „Eurasia as a composite continent.” In „Global Tectonics

and Sea-Floor Spreading.” Tec-tonophysics (különkiadás), 1971., 12., I. m.
261-266. o.

Kropotkin, P. N. levele J. D. Bemalhoz (Birkbeck College, London) in

Philosophical Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1965.,
258., 316-318.

(316-317 ) o.
Kropotkin, P. N.: „The Mechanism of Crust Movements.” Geotectonics
(angol kiadás), 1967., 5. sz. 276-285. o.

Larson, Roger L.-Chase, Clement G.: „Late Mesozoic Evolution of the

Western Pacific Ocean." Geological Society of America Bulletin, 1972.
december, 83.,

3627-3644- o.

Larson, Roger L.-Pitman III., Walter C.: „World-Wide Correlation of

Mesozoic Magnetic Anomalies, and Its Implications.” Uo. 3645-3662. o.

Lipman, Peter W.-Prostka, H. J.-Christiansen, R. L.: „Cenozoic volcanism

and plate-tectonic evolution of the Western United States.” Philosophical
Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1972. január

27., 27/., 217-284. o.

Lipman, Peter W.-Prostka, Harold J.-Christiansen, Robert L.: „Evolving

Subduction Zones in the Western United States, as Interpreted from Igneous
Rocks.” Science, 1971. november 19., 174., 821-825. (825.) o.

Locke, Augustus-Billingsley, Paul-Mayo, Evans B.: „Sierra Nevada

Tectonic Pattern.” Geological Society of America Bulletin, 1940. április I.,
51., 513-540. 0.

Longwell, Chester R.: „Possible Explanation of Diverse Structural Patterns

in Southern Nevada.” American Journal of Science, i960., 258-A. sz. 192-
203. 0.

Luyendyk, Bruce P.: „Dips of Downgoing Lithospheric Plates Beneath

Island Arcs.” Geological Society of America Bulletin, 1970. november, 81.,
3411-3416. o.

McKenzie, D. P.-Morgan, W. J.: „Evolution of Triple Junctions.” Nature,

1969. október n.,224., 125-133. 0.

McKenzie, D. P.-Sclater, J. G.: „The Evolution of the Indian Ocean.”

Scientific American, 1973. május, 228. 62-^72. o.
Menard, H. W.-Atwater, Tanya: „Changes in Direction of Sea Floor
Spreading.” Nature, 1968. augusztus 3.,

219., 463-467. o.

Moores, Eldridge: „Ultramaftes and Orogeny, with Models of the US

Cordillera and the Tethys.” I. m.

Oxburgh, E. R.: „Flake Tectonics and Continental Collision.” Nature, 1972.

szeptember 22., 239., 202-204. o.

Peyve, A. V.: „Faults and Tectonic Movements.” Geotectonics (angol

kiadás), 1967. 5. sz. 268-275. o.

Powell, C. McA.-Conaghan, P. J.: „Plate Tectonics and the Himalayas.”

Earth and Planetary Science Letters, 1973. szeptember., 20., i-r2. o.

Ross, David A.: „Sediments of the Northern Middle America Trench.”

Geological Society of America Bulletin,

1971. február, 82., 303-322. o.

Rutland, R. W. R.: „Andean Orogeny and Ocean Floor Spreading.” Nature,

1971. szeptember 24., 233., 252-255. o.

Sales, John K.: „Crustal Mechanics of Cordilleran Foreland Deformation: A

Regional and Scale-Model

Approach." American Association of Petroleum Geologists Bulletin, 1968.

október, 52., 2016-2044. o.

Scholl, David W.-Christensen, Mark N.-Huene, Roland von-Marlow,

Michael S.: „Peru-Chile Trench Sediments and Sea-Floor Spreading.”
Geological Society of America Bulletin, 1970, május, 8r„ 1339-1360. o.

Scholl, David W.-Huene, Roland von-Ridlon, James B.: „Spreading of the

Ocean Floor: Undeformed Sediments in the Peru-Chile Trench.” Science.
1968. február 23., t59., 869-871. 0.
Scholz, Christopher H.-Barazangi, Muawia-Sbar, Marc L.: „Late Cenozoic
Evolution of the Great Basin, Western United States, as an Ensialic Interarc
Basin." Geological Society of America Bulletin 1971. november,

82., 2979-2990. O.

Solomon, Sean C.: „Seismic-Wave Attenuation and Partial Melting in the

Upper Mantle of North America." Journal of Geophysical Research, 1972.
március 10., 77., 1483-1502. o.

Turcotte, D. L.-Schubert, G.: „Frictional Heating of the Descending

Lithosphere.” Uo. 1973. szeptember 10.,

78., 5876-5886. o.

Vogt, P. R.-Anderson, C. N.-Bracey, D. R.: „Mesozoic Magnetic

Anomalies, Sea-Floor Spreading, and Geomagnetic Reversals in the
Southwestern North Atlantic.” Uo. 1971. július 10., 76., 4796-4823. o.

Wilson, J. Tuzo-Burke, Kevin: „Two Types of Mountain Building.” Nature,

1972. október 20., 239., 448-449. o.

Wise, Donald U,: „An Outrageous Hypothesis for The Tectonic Pattern of
the North American Cordillera.” Geological Society of America Bulletin,
1963. március, 74- 357-362. 0.

18: fejezet

Abelson, Philip H. „Observing and Predicting Earthquakes.” Science, 1973.

május 25., 180., (819. o.)

Aggarwal, Yash, P.-Sykes, Lynn R.-Armbruster, John-Sbar, Marc L.:

„Premonitory Changes in Seismic Velocities and Prediction of
Earthquakes.” Nature, 1973. január 12., 241., 101-104. o.

Anderson, Don L.-Whitcomb, James H.: „Time Dependent Seismology."

(Sajtó alatt.)
Brace, W. F.-Martin III., R. J.: „A Test of the Law of Effective Stress for
Crystalline Rocks of Low Porosity.” International Journal of Rock
Mechanics and Mining Sciences, 3968., 5., 415-426, O.

Brace, W. F.-Paulding, B. W. Jr.-Scholz, C.: „Dilatancy in the Fracture of

Crystalline Rocks.” Journal of Geophysical Research, 1966. augusztus
15.,71., 3939-3953- o.

Challinor, R. A.: „Variations in the Rate of Rotation of the Earth." Science,

1971. június 4., 172., 1022-1024. o.

Environmental Research Laboratories: A Study of Earthquake Losses in the

San Francisco Bay Area - Data and Analysis. A Report Prepared for the
Office of Emergency Preparedness. U. S. Department of Commerce,
National Oceanic and Atmospheric Administration, 1972.

Evans, David M.: „The Denver Area Earthquakes and the Rocky Mountain
Arsenal Disposal Well." The Mountain Geologist, 1966. január, 3., 23-36. o.

Hammond, Allen L.: „Earthquake Predictions: Breakthrough in Theoretical

Insight?” Science, 1973. május

25., t8o„ 851-853. o.

Hcaly, J. H.-Rubey, W. W.-Griggs, D. T.-Raleigh,

C. B.: „The Denver Earthquakes.” Uo. 1968. szeptember 27., 161. 1301-
1310. o.

Heck, N. H.-Eppley, R. A.: Earthquake History of the United Slates. 1. rész,

javított kiadás, 1956 folyamán. U. S. Department of Commerce, Coast and
Geodetic Survey, No. 41-I., 1958. (33-34. o.)

Howell, B. R Jr.: „Earthquake Hazard in the Eastern United States.” Earth

and Mineral Sciences, Pennsylvania State University, 1973. március, 42.,
41-45. o.

Hűbbért, M. King hivatkozása in „Quake Prevention -Messing with the

Moustrap,” Science News, 1969. február 8., 95.. 138-139. (139.) o.
Kelleher, John A.: „Rupture Zones of Large South American Earthquakes
and Some Predictions.” Journal of Geophysical Research, 1972. április 10.,
77., 2087-2103. 0.

Kisslinger, Carl: „Earthquake Prediction Research in Japan and the USSR.”

Paper presented at the symposium on earthquake prediction. National
Academy of Sciences, 1972. április 24. (Kézirat.)

Kisslinger, Carl: „Seismology.” Geotimes, 1973, január,

18., (30. o.)

Knopoff, Leon: „Correlation of Earthquakes with Lunar Orbital Motions.”

In The Moon. 2. kötet, Reidel, Dordrecht, Hollandia, 1970., 140-143. o.

Mansinha, L.-Smylie, D. E.: „Earthquakes and the Earth’s Wobble.” I. m.

Nature: „How Useful is Earthquake Prediction?” (Aláírás nélkül.) 1973.

január 12., 241., (85. 0.)

Nut, Amos-Simmons, Gene: „The Effect of Saturation on Velocity in Low

Porosity Rocks.” Earth and Planetary Science Letters, 1969., 7., 183-193.
o.

Scholz, Christopher H.-Sykes, Lynn R.-Aggarwal, Yash P.:

„EarthquakePerediction: APhysical Basis."ö’cíc/ícc, 1973. augusztus 31.,
181., 803-810. o.

Sykes, L. R.: „Aftershock Zones of Great Earthquakes, Seismicity Gaps,

and Earthquake Prediction for Alaska and the Aleutians.” Journal of
Geophysical Research, 1971. november 10., 76., 8021-8041. o.

Tantrazyan, Gurgen P.: „Principal Regularities in the Distribution of Major

Earthquakes Relative to Solar and Lunar Tides and Other Cosmic Forces.”
Icarus,

1968., p., 574-592. o.

Whitcomb, James H.-Gannany, Jan D.-Anderson, Don L.: „Earthquake
Prediction: Variation of Seismic Velocities before the San Francisco [sic]
Earthquake." Science, 1973. május 11., 180., 632-635. o. („San Francisco”
nyilvánvalóan sajtóhiba; a beszámoló a San Fernandó-i földrengésről szól.)

Whitten, Charles A.: „Preliminary Investigation of the Correlation of Polar

Motion and Major Earthquakes.” Report 62 in Reports on Geodetic
Measurements of Crustal Movement, 1906-71. National Ocean
Survey, (NOAA), Department of Commerce,U. S. Govt. Priming Office,
stock no. 0317-00167. Washington, 1973. július.

Wilson, J. T.: „Mao’s Almanac - 3000 Years of Killer Earthquakes.”

Saturday Review, 1972. február 19., 55., 60-64. 0.

19. fejezet

Banwell, C. J,: „Life Expectation of Geothermal Fields.” Paper presented at

Seminar on Development and Use of Geothermal Energy, United Nations,
1973. január 8. (Kézirat.?

Banwell, John-Meidav, Tsvi: „Geothermal Energy for the Future.” Paper

presented at the Annual Meeting of the American Association for the
Advancement of Science, Philadelphia, 1971. december. (Kézirat.?

Barnea, Joseph: „Geothermal Power.” Scientific American, 1972. január,

226., 70-77. (77.) o.

Barnea, Joseph: „Opening Statement.” Seminar on Development and Use of

Geothermal Energy, United Nations, 1973. január 8. (Kézirat.)

Doctor, R. D. és mások: „California's Electricity Quandary; III. Slowing

the Growth Rate." Report R-1116-NSF/CSA. The Rand Corporation, 1972.
szeptember.

(123. o.)

Einarsson, S. S. : „Utilization of Low Enthalpy Water for Space Healing,

Industrial, Agricultural and Other Uses.” Rapporteur’s Report. Proceedings
of the United Nations Symposium on the Development and Utilization of
Geothermal Resources, Pisa, 1970. Geothermics, /., 2. különkiadás. (Sajtó
alatt.)

Elders, Wilfred A.-Rex, Robert W.-Meidav, Tsvi-Robin-son, Paul T.-

Biehler, Shawn: „Crustal Spreading in Southern California.” Science, 1972.
október 6., 178., 15-24. (22., 23.) o.

Fenner, David-Klarmann, Joseph: „Power from the Earth.” Environment,

1971. december, 13., 19-34. o. (passim)

Gilmore, C. P.: „Hot New Prospects for Power from the Ezsúi." Popular
Science, 1972. augusztus, 201., 56-60. o.

Hammond, Allen L.: „Geothermal Energ): An Emerging Major Resource.”

Science, 1972. szeptember 15., 177., 978-9S0. o.

Harlow, Francis H.-Pracht, William E.: „A Theoretical Study of Geothermal

Energ) Extraction.” Journal of Geophysical Research, 1972. december 10.,
77., 7038-7048. o.

Hickel, Walter J.: „Geothermal Energy - A National Proposal for

Geothermal Resources Research.” Final Report of the Geothermal
Resources Research Conference, Battelle Seattle Research Center, Seattle,
Washington, Sept. 18-20, 1972. The University of Alaska (dátum nélkül).
(5. o.)

Jones, P. H.: Geothermal Resources of the Northern Gulf of Mexico Basin.”

Proceedings of the United Nations Symposium ... Pisa, 1970.1. m. 2. kötet,
1. rész, 14-26.

(23 ) o.

Lockchine, B. A.-Dvorov, I M.: „Applications Experi-mentales et

Industrielles tie l’Energie űéothermique en URSS.” Uo. 2. kötet, 2. rész,
1079-1085. o.
Makarenko, F. A. és mások: „Geothermal Resources of USSR and
Prospects for Their Practical Use." Uo. 2. kötet, 2. rész, 1086-1091. o.

Otte, Card, hivatkozása in „Geothermal Power Goes Commercial." Seventy-

Six. Union Oil. Co., 1971. november-december.

Poet, Creighton: „Ultima Thule - A report on Iceland’s National

Reforestation Program and on Their Use of Geothermal Energy to Provide
Nonpolluting Heat and Power.” American Forests, 1971. június, 77., 12-54.
o. (passim)

Rex, Robert \V.: „Geothermal Energy - The Neglected Energy Option.”

Science and Public Affairs (Bulletin of the Atomic Scientists), 1971.
október, 27., 52-56. (52., 54.) o.

Rex, Robert W.: „Geothermal Energy - Its Potential Role in the National
Energy Picture.” Contribution 72-10. The Institute of Geophysics and
Planetary-Physics, University of California, Riverside, Calif.,

1972. április.

Rex, Robert W.: „Investigation of Geothermal Resour* ces in the Imperial

Valley and Their Potential Value for Desalination of Water and Electricity
Production.” In California Water: A Study of Resource
Management. (Szerk.: D. Seckler.) 10. fejezet, University of California
Press, Berkeley, 1971. június.

Tamrazyan, G. P.: „Continental Drift and Thermal Fields.” Proceedings of

the United Nations Symposium,.. Pisa, 1970.1. m. 2. kötet, 2. rész, 1212-
1225. o.

Tikhonov, A. N.-Dvorov, I. M.: „Development of Research and Utilization

of Geothermal Resources in the USSR.” Uo. 1072-1078. o.

United Nations Department of Economic and Social Affairs : New Sources

of Energy and Economic Development. 1957.
United States Congress: „An Act to authorize the Secretary of the Interior
to make disposition of geothermal steam and associated geothermal
resources, and for other purposes. Public Law 91-581, 91st Congress, S.

368., 1970. december 24., Sec. 2. (e).

20. fejezet

Abelson, Philip H. és mások (a konferencia résztvevői): „Plate tectonics

and evolution of continents.” (Report on conference at Airline Conference
Center, March 20-24, 1972). Geolimes, 1972. augusztus, 17., 18-19. (18.,
19.) o.

Boyd, F. R.: „Progress and Problems in Understanding Kimberlites.”

Presidential Address to the Geochemical Society, 1973. (Kézirat.)

Brobst, Donald A.-Pralt, Walden P.: „Introduction.” United States Mineral

Resources. Geological Survey Professional Paper 820. (Szerk,: D. A. Brobst
és W. P. Pratt.) Washington, 1973., 1-8. (7.) o.

Brookfield, M.: „Location of Ancient Mid-oceanic Rises.” Nature Physical

Science, 1971. február 15., 229., 204-205. o.

Burk, C. A.: „Global Tectonics and World Resources.” The American

Association of Petroleum Geologists Bulletin, 1972. február, 56., 196-202.
o.

Business Week: „Vacuuming ores from the ocean floor.” 1970. június 6.,
2127. sz., 60 69. o. (passim)

Chase, Clement G.-Gilmer, Todd H.: „Precambrian Plate Tectonics: The

Midcontinent Gravity High.” Earth and Planetary Science Letters, 1973.
december, 2/.. 70-78. o.

Clifford, Tom N.: „Location of Mineral Deposits.” In Understanding the

Earth. I. m. 22. fejezet.

Cloud, Preston: „Meetings - The Precambrian." (The Third Penrose

Conference of the Geological Society of America.) Science, 1971.
augusztus 27., 173., 851-854. o. (passim)

Commission of the European Communities; „A Community Policy to Meet

the Changes in the World Energy Market.” Industry Reseaich and
Technology, 1973- április 30., 187., 1. melléklet, 1-4. o.

Corliss, J. B.: „The Origin of Metal-Bearing Submarine Hydrothermal

Solutions.” Journal of Geophysical Research, 1971. november 20., 76.,
8128-8138. o.

Engel, A. E. J.-Kelm, Donald L.: „Pre-Permian Global Tectonics: A

Tectonic Test.” Geological Society of America Bulletin, 1972. augusztus,
83., 2325-2340. o.

Faul, Henry: „Century-old diamond hoax reexamined.” Geolimes, 1972.

október, 17., 23-25. 0.

Geodynamics Committee (U. S.): U. S. Program for the Geodynamics

Project - Scope and Objectives. I. ni. (100. o.)

Goeller, H. E.: „The Ultimate Mineral Resource Situation - An Optimistic

View.” Proceedings, National Academy of Sciences USA, 1972. október,
69., 2991-2992. o.

Gold, David P.: „Natural and Synthetic Diamonds and the North American
Outlook.” Earth and Mineral Sciences, Pennsylvania State University,
1968. február, 37-, 37-43- o.

Haliam, A.: „Re-evaluation of the Paleogeographic Argument for an

Expanding Earth.” Nature, 1971. július

16., 232., 180-182. (181.) o.

Hammond, Allen L.: „Plate Tectonics: The Geophysics of the Earth's

Surface.” Science, 1971. július 2., 173., 40-41. o. és „Plate Tectoincs (II):
Mountain Building and Continental Geology.” Uo. 1971. július 9., 133-134.
o.
Von Herzen, Richard P.-Hoskins, Hartley-Van Andcl, Tjeerd H.:
„Geophysical Studies in the Angola Diapir Field.” Geological Society of
America Bulletin, 1972. július, 83., 1901-1910. o.

Horsfield, Brenda-Dewey, John: „How continents aic made and moved.”

Science Journal, 1971. január, 7., 43-48. o.

Hurley, Patrick M.: „The Confirmation of Continental Drift,” I. m.

Kazmin, V.: „Some Aspects of Precambrian Development in East Africa.”

Nature, 1972. május 19., 237., 160. o.

King, Elizabeth R.-Zietz, Isidore: „Aeromagnetic Stud) of the Midcontinent

Gravity High of the Central United States.” Geological Society of America
Bulletin.

1971. augusztus, 82., 2187-2207. o.

Lister, C. R. B.: „On the Thermal Balance of a Mid-Ocean Ridge,”

Geophysical Journal of the Royal Astronomical Society, 1972., 26., 515-
535. o.

McCurry, Patricia: „Plate Tectonics and the Pan-African Orogeny in

Nigeria.” Nature Physical Science, 1971 február 1., 229., 154-155. o.

McGetchin, Thomas R.-Silver, Leon T.: „Compositional Relations in

Minerals from Kimberlite and Related Rocks in the Moses Rock Dike, San
Juan Count;, Utah.” The American Mineralogist 1970., 55., 1738 1771. o.

McGetchin, Thomas R.-Silver, Leon T.: „A Crustal-Up-pcr-Mantle Model

for the Colorado Plateau Based on Observations of Crystalline Rock
Fragments in the Moses Rock Dike.” Journal of Geophysical Research,

1972. december 10., 7022-7037. (7022.) o.

McGetchin,T. R. Silver, L. T.-Chodos, A. A.; „Titano-dinohuniíte: A

Possible Mineralogical Sile for Water ín the Upper Mantle.” Uo. 1970.
január to., 75., 255-259. o.
McGetchin, T. R.-Ullrich, G, Wayne: „Xenoliths in Maars and Diatremes
with Inferences for the Moon, Mars and Venus.” Uo. 1973. április 10., 78.,
1832-1853. (1842.) o.

McKelvey, Vincent E.: „Mineral Resource Estimates and Public Policy.”

United States Mineral Resources. (Szerk.: D. A. Brobst és W. P. Pratt.) I. m.
9-19. (18.) o.

Melton, Charles E.-Salotti, C. A-Giardini, A. A.: „The observation of

nitrogen, water, carbon dioxide, me-thane and argon as impurities in natural
diamonds.” The American Mineralogist, 1972. szeptember-október, 57-
1518-1523. o.

Moorbath, S.-O’Nions, R. K.-Pankhurst, R. J.-Gale, N. H.-McGregor, V. R.:

„Further Rubidium-Strontium Age Determinations on the Very Early
Precam-brian Rocks of the Godthaab District, West Greenland.” Nature
Physical Science, 1972. november 27., 240., 78-82. o.

Moores, E. M.-Vine, F. J.: „The Troodos Massif, Cyprus, and other

ophiolites as oceanic crust: evaluation and implications.” Philosophical
Transactions of the Royal Society of London, Series A, 1971., 268., 443-
466. o.

Noble, James A.: „Metal Provinces of the Western United States."

Geological Society of America Bulletin, 1970. június, 81., 1607-1624. o.

Pinet, Paul R.: „Diapir-Like Features Offshore Honduras: Implications

Regarding Tectonic Evolution of Cayman Trough and Central America.”
Uo. 1972. július, 83., 1911-1922. 0.

Piper, David Z.: „Origin of Metalliferous Sediments from the East Pacific
Rise.” Earth and Planetary Letters, 1973- május, 19., 75-82. o.

Purrett, Louise A.: „Before Pangaea - What?” Science News, 1972.

szeptember 30., 102., 220-222. o.

Rona, Peter A.: „Comparison of Continental Margins of Eastern North

America at Cape Hatteras and Northwestern Africa at Cap Blanc.” The
American Association of Petroleum Geologists Bulletin, 1970. január,
54., 129-153. o.

Rona, Peter A.: „Plate Tectonics and Mineral Resources.” Scientific

American, 1973. július, 229., 86-95. (86., 94.) o.

Rona, Peter A. és mások: „Axial Processes of the Mnl-Atlantic Ridge.”

Papers presented at the Twelfth Annual Meeting of the American
Geophysical Union, April 9, 1974. Kivonat in EOS (Transactions of
the American Geophysical Union), 1974. április, 55., 292-294. o.

Sawkins, Frederick J.: „Sulfide Ore Deposits in Relation to Plate

Tectonics.” The Journal of Geology, 1972, július, 80., 377-397. o,

Sillitoe, Richard H.: „Relation of Metal Provinces in Western America to

Subduction of Oceanic Lithosphere.” Geological Society of America
Bulletin, 1972. március, 83., 813-817. o.

Sutton, John: „Two billion years of global change.” New Scientist and
Science Journal, 1971. március 4 , 49., 472-476. o.

Sykes, Lynn R.: „Earthquake Swarms and Sea-Floor

Spreading.” Journal of Geophysical Research. 1970 november to,, 75.,

6598-6611. o.

Tarling, D, H.: „Continental Drift and Reserves of Oil and Natural Gas.”
Nature, 1973. június 1., 243., 277-279. (277.) 0.

„Vacuuming the Atlantic Floor,” (Aláírás nélkül.) Science News, 1970.

augusztus 15., 98., 134-135, o.

Wilson, J. T.: „A revolution in earth science.” I. m. (16. o.)

21. fejezet

Belouszov, V. V.-Capurro, Luis R. A.-Harrison, J. M -Knopoff, Leon-

Ringwood, A. E.-Runcorn, S K.-Wadati, Kiyoo (the U. M. C. Bureau):
„Significance and Achievements of the Upper Mantle Project,” 1. m, 1-5-
(I., 2., 3.) o

Bostrom, R. C,: „Westward Displacement of the Lithosphere,” Nature,

1971. december 31., 234,536-538. o.

Bullard, Sir Edward: „Concluding Remarks” Philosophical Transactions of

the Royal Society of London, Scries A, 1965., 258., (322. o.)

Davies, D.-Sheppard, R. M.: „Lateral Heterogeneity in the Earth’s Mantle.”

Nature, 1972. október 6., 239,, 318-323. o.

Dietz, Robert S.-Holden, John C.: „The Breakup of Pangaea.” 1. m.

Drake, Charles L.: „Future Considerations Concerning Geodynamics.”

American Association of Petroleum Geologists Bulletin, 1972. február,
56,260-268. o.

Drake, Charles L.: The Geological Revolution. Condon Lectures, Oregon

State System of Higher Education Eugene, Ore., 1970. (41. o.)

„Earth Dynamics Program Begun.” SAO News, 1972. ősz,

12., Smithsonian Astrophysical Observatory, Cambridge, Mass.

Eddington, Sir Arthur S.: „The Borderland of Astronomy and Geologj .” A

lecture delivered before the Geological Society of London on Nov. 21,
1922. Megjelent. Nature, 1923. január 6., 111., 18-21.0.

Galileo Galilei: Rekantáció. Idézet in Geymonat, Ludovico: Galileo

Galilei: A biography and inquiry into his philosophy of science. McGraw-
Hill, New York, 1965 , I53-I54- (153-154 ) o.

Geodynamics Committee (U. S.): U. S. Program for the Geodynamics

Project - Scope and Objectives. I. m. (11.,

12., 20., 25-26., 30., 31., 109., 144., 149., 174.. 179. o.)

„Geodynamics Project: Development of a U. S. Program

■ Preliminary Statement of the U. S. Geodynamics Committee.” In EOS
(Transactions of the American Geophysical Union), 1971. május, 52 ,396-
405. (405.) o.

Geodynamics Project, Statement ol objectives of the In-ter-Umon

Commission on Geodynamics. Megjelent in Geodynamics Project: Initial
Recommendations, 1970.

Gilluly, Janies: „Steady Plate Motion and Episodic Orogeny and

Magmatism.” Geological Society of America Bulletin, 1973, február, 84.,
499-513. o.

Hess, H. H : „Seismic Anisotropy of the Uppermost Mantle under Oceans.”

Nature, 1964. augusztus 8„

203., 629-631. o.

Huxley, T. H. in Lay Sermons, Addresses, and Reviews (1S71). D. Appleton

& Co , New York. 1910, 18. o

July, John: „Shifting of the Outer Crust under Tidegenerating Forces.” Saját
könyvében: The Surface-History of the Earth, e.kadás. Oxford, 1930.. to6-
to8. o.

Julian, Bruce R.-Sengupta, Mrinal K.: „Seismic Travel Time Evidence for
Lateral Inhomogeneity in the Deep Mantle.” Nature, 1973. április 13., 242.,
443-447, o.

Kane, Martin F.: „Rotational Inertia of Continents: A Proposed Link

between Polar Wandering and Plate Tectonics.” Science, 1972. március 24.,
275., 1355— 1357. O.

Karig, D. és mások: „Origin of the West Philippine

Basin.” (.....results of the Deep Sea Drilling Project

leg 31,..”) Nature. 1973. december 21/28., 246., 458-461. o.

Knopoff, Leon Leeds, A.: „Lithospheric Momenta and the Deceleration of
the Earth.” Uo. 1972. május 12., 237-. 93-95- o.

Knopoff, Lcon-Poebls, K. A.-Smith, R. C.: „Drift of Continental Rafts with

Asymmetric Heating.” Science,

1972. június 2., 176., 1023-1024. o.

Le Pichon, Xavier-Francheteau, Jean-Bonnin, Jean: Plate Tectonics. I. m.

Menard, H. W.: „Epirogeny and Plate Tectonics.” EOS (Transactions,

American Geophysical Union), 1973. december, 34., 1244-1255. o.

Meyerhoff, A. A.-Harding, James L.: „Some problems in current concepts

of continental drift.” In „Global Tectonics and Sea-Floor Spreading.”
Tectonophysics (különkiadás) 1971., 12., I. m. 235-260. o.

Needham, R. E.-Davies. D.: „Lateral Heterogeneity in the Deep Mantle

from Seismic Body Wave Amplitudes." Nature, 1973. július 20., 244., 152-
153. o.

Nelson, T. H.-Temple, P. G.: „Mainstream Mantle Convection: A

Geological Analysis of Plate Motion.” American Association of Petroleum
Geologists Bulletin, 1972. február, 56., 226-246. o.

Oxburgh, E. R.-Turcotte, D. L,: „Origin of Paired Meta-morphic Belts and

Crustal Dilation in Island Arc Regions.” Journal of Geophysical Research,
1971. február

10., 76., 1315-1327. o. Új kiadás in Plate Tectonics, Selected Papers from

the Journal of Geophysical Research. I. m. 427-439. o.

Oxburgh, E. R.-Turcotte, D. L.: „Thermal Structure of Island Arcs.”

Geological Society of America Bulletin, 1970. június, 81., 1665-1688. o.

Turcotte, D. L.-Schubcrt, G.: „Frictional Heating of the Descending

Lithosphere.” Journal of Geophysical Research, 1973. szeptember 10., 78.,
5876-5886. o.
Vogt, P. R.: „Asthenosphere motion recorded by the ocean floor south of
Iceland.” I. m.

Vogt, P. R.: „Evidence for Global Synchronism in Mantle Plume

Convection, and Possible Significance for Geology.” I. m. (342. 0.)

Wilson, J. T.: „Submarine Fracture Zones, Aseismic Ridges and the

International Council of Scientific Unions Line: Proposed Western Margin
of the East Pacific Ridge.” I. m.
Név- és tárgymutató
Abelson, Philip H. 296, 315 Abe-tó 217 Abilene 312

Absaroka vulkáni mező 274, 281 Acapulco-árok 79 Accra 313 Adams csúcs
274 Addisz-Abeba 217, 219-220

Ádeni-öböl 65 66, 122, 212, 214-217, 220-221, 236, 319 Adirondack-

hegység 253, 288, 296 Adriai-lemez 249-251 Aerojet General Corporation
140 Afar-háromszög 209, 212, 214-217, 219-221, 223, 226, 228, 232, 236,
306, 319, 340-341 Afrika 13, 16, 18, 19, 21, 50, 59, 65-66, 86, 89-
90,97. 102-103,114,116-117,121,129,151.153,155. I57-
i6i, 176,180,184,188-193,195,197-200,202-204,208-209, 214-217, 219-223,
230, 237, 241, 248-251, 256, 260-262,264-266,273,306,312-314, 317-
318,323-324,326, 343, 349-351

Afrikai-lemez 171, 243, 247, 267, 298, 326, 329 Afrika szarva 216 Adagir
285

Agassiz, Alexander 135 __

Agasizz, Jean Louis Rodolphe 29, 135 Agganval, Yash P. 288 Agung
(vulkán) 71 agyaglerakódás 93, 95, 128, 253, 350 agyagpala 95, 149, 156,
182, 186, 188, 213-214, 245-246, 262, 273, 275, 318 Akabai-öböl 215

akádiaí hegységképződés 254, 259,261 akusztikus mélységmérő 64-66, 72,

107. 124, 126, 148, ISI. >77

Alabama 252-253, 260-261, 305 Alaszka 11, 17. zo, 47"49, 7>, 98, 163.
166, 177. >92, 199, 268, 272, 274-275, 279, 286, 290, 293, 308, 320. 334,
338

Alaszkai-félsziget 71,308 Albánia 243, 249 Albany 257

Albatross (svéd kutatóha.ió) 56, 64, 70. 75* > 70, 209 Aleut-árok 338
Aleut-szigctek 36, 72.93- 99, > >4, >77,267,269. 272,293* 330

Alexandria 328 X. Alfonz 15 Alfonz-féle táblázatok 15 Algéria 203

Algériai Kőolaj Intézet 263

All American (összamerikai)-csatoi na 302 Állami Geodéziai Szolgálat

(National Geodetic Survey) 258

Állami Óceániai és Légköri Igazgatás Atlanti-óceáni és Időjárási

Laboratóriumai (Atlantic Oceanographic and Meteorological Laboratories
of the National Oceanic and Atmospheric Administration) 317 Állami
Repülésügy i és Űrkutatási Hivatal (National Aeronautics and Space
Administration, NASA) 45, 121 -122 „állandó állapot" elmélet 35, 230,
314 AUeghcny-hegység 254, 260, 262

alleghenyi hegységképződés 262 Állott, Gordon 143 ailuviális

törmelékkúpok 256, 267 Almádén 293 Almond, Mary 95

Alpok 14-15, 18, 2i, 23,29,41,57,85,160,238,240-242, 244-248, 252-254,

267-268, 270, 273, 333 Altiplano 272

Alvin (kutató-tengeralattjáró) 339, 341-342, 345-348 Amazonas 127, 176,

223, 312, 317 Amazonas-medence 202 The American Behavioral Scientists
43-44 The American Journal of Science 42 Amerika 13, 19,35, 4°, 45. 47,
50-5>. 71, 86. 96. 117. 129-130, 155, >57, 169-171, 198, 204, 208, 233,
240, 254,256, 261, 266-267, 279, 301, 307-308, 312, 329, 343

Amerikai Filozófiai Társaság (American Philosophical Society) 86

Amerikai Földtani Társulat (Geological Society of America) 37, no, 125

Amerikai Geofizikai Unió (American Geophysical Union) 99, 113

Amerikai-lemez 329

Amerikai Természettudományi Múzeum (American Museum of Natural

History) 37,43,48,182,186,189, 323-324
Amerikai Tudományfejlesztési Egyesület (American Association for the
Advancement of Science) 307 Amerikai Vegyes Társaság (American
Miscellaneous Society, AMSOC) 136-138, 140-142, 144 Amityville
295 Amundsen, Roald 181-182 Anatóliai-törésvonal 251 Anderson, Don L,
88, 122, 2S9 andezit 72, 245, 273, 333 andezitláva T69, 248, 274, 279

Andok 17, 69, 72, 81, 169. 193-195. 198, 200, 202, 259, 267, 269, 271-273,
312, 3>7, 319-320, 333, 337 Anglia 28,34,41,49,83,89.95-96,117,125. >59,
>97, 221, 242, 256. 307 Angola 157, 237, 318 Angol Bank (Bank of
England) 94 Angol Nemzeti Fizikai Laboratórium (National
Physical Laboratory in England) 75 anhidritlerakódás 150, 159, 214

Antarktisz 16. 18, 21. 34-35. 37-38. 51, 53-55, 65, 99, 113114, >28, 166-
167, 169, 174, 180-182, 184-189, 191-19S, 200-201, 203-206, 217, 227,
237, 249, 264 265. 280, 317, 323. 330, 338. 250 Antarktiszi-félsziget 71,
180, 193-195 Antarktiszi-lemez 329-330 Anlhracosaurusok 197 Antillák
17, 169, 321 Antofagasta 307 Apollo-9 (űrhajó) 221 Apollo-program 138,
219. 339-340 Apollo 15 (űrhajó) 63,138. 341 Appalache-hegység 21, 85,
200, 238, 240-241, 248, 252-260, 262, 266-267, 269. 271, 275, 295, 308,
350-351 Appenninek 249 251, 270

Atweter, Tanya 234, 278-279, 282 Auden, W. H. 117

Ausztrália 16-18, 50, 66, 71, 96, ,,3-1,4. „6, ,67, ,69 177,180,189,192
193,202-204,265,314,323,329,34,’

Ausztria 24

Aquinói Tamás 44

Arábia 122, 209, 214-216, 319, 350-351 Arábiai-lemez 215 Arab-sivatag

213 Arab-tenger 65, 148 aranylerakódások 212-213, 320 árapály 14, 86,
105, 136, 172. 229. 329 árapálysúrlódás 22, 26, 33, 264, 329 Archimede
(batiszkáf) 339-343* 345 Argand, Entile 241, 268 Argentína 192, 198-199,
320 Argó (kutatóhajó) 66

Arizona 50-51, 229, 273, 275, 32o, 324, 326

Arkansas 308, 324

Arkansas folyó 274

Armbruster, John 288

Arolla-sorozat 240

árvizek 28-30, 35, 41,49, 54, 560

Ascension sziget 237

Astoria-törmelékkúp 177

Asszuáni-gát 162

asztenoszféra 88,130, 236, 268, 281, 283, 325-326, 329, 331, 336-337,
343 Athén 170-171 Atlantic City 96

Atlanti-hátság 16,19, 65-66, 68, 76, 80, 89,104, no, 114, 118, 120, 122, 128,
130, 151-153, 155-156, 171-172, 176-177, 209, 213, 219, 224, 226, 230,
232-233, 235-237, 251,298, 322, 329, 337. 339, 345-346, 348 Atlantikum
21,113, 157 Atlanti-lemez 169

Atlanti-óceán 13, 17, 19, 21, 23, 40. 56, 64-66, 68, 71,76, 81, 85-86,89-
91,107,1 ío, 113-115,117-118,122,124-125,127-130,139,144,151-
153,155,157-158,160-161, 163, 165-166, 169-171, f74i 176-178, 188, 194,
196, 198-199, 203, 212, 220, 229-230, 234, 240, 242, 244, 248-249,255-
260, 262,264-265,267-269, 275-276, 280, 316-318, 320, 322, 328-329,334,
336, 243, 346 Atlantis (kutatóhajó) 56, 64, 126, 209 Atlantis II (kutatóhajó)
211,318 Atlantis 11-mélység 211-214 Atlantis-mélység 213 Atlantisz 19,
56,170-171 Atlasz hegység 176 Atmoszféra 31, 45-46, 101 -102 atollok 73,
135-137, 349

Atomenergia Bizottság (Atomic Energy Commission) 303,308 ’

Attica 295 Atweter, Gordon 43

349-350
Azori-szigetek 16, 58. ,29, ,53, 2Ig, ^ m 342 Ázsia 17, 21, 49 50, 53, 160, i70j
,84, i9r, ,99, 202-204 208, 233, 251, 264, 267-268, 271, 280, 286-287, 31!’

320,343,250-351

Ázsiai-lemez 267 Az-Zubiar sziget 221 Az-Zukar sziget 22 r

Bá b-el-Ma ndeb-szoros 210, 214 Babilon 40

Bacon, Sir Francis 13

Bahama-szigetek 157, 262

Bailey, Sir Edward 241

Baja California 276, 283, 304

Bajkál-tó 221

Baker, Howard B. 14, 40

Baleár-medcnce 159,163

Baleár-szigetek 159, 249

Balkán félsziget 249

Ballard, Robert D, 341-342, 346

Baltika 350

Baltimore 260, 295

Balti-tenger 19

Banwell, John 307-308, 310

Barbados-sziget 169-170
Barker, P. F. 195

Bamea, Joseph 306-307, 310

Baross, John 348

Barr, Frank T, 162

Barre 254

„Barre-gránit” 254

Barrell, Joseph 88

Barrett, Peter J. 182, 184-185, 198

Bascom, Willard 137, 139-144

Basel 221

Bath 307

batolitok 270, 273, 275, 280, 298, 303 Baton Rouge 305 Bay Roberts 58

bazalt 68,75,79,88,105, no, 123,127,135-136,138-140, I52-I53, 155-156,

174. I88, 200, 213, 215, 219, 221, 223, 227, 235-236, 242, 262, 273-274,
279, 283, 320, 332. 345-348

Beacon-homokkő 181,200 Beardmore-gleccser 180-182, 185,190,

201,205 Bear Mountains (Medve-hegy) 253

Becs 39, 159 Bécsi-erdő 163 Behrensmeyer, Anna K. 222 Belgium 13, 260

The Bell Telephone Laboratories 66

Belouszov, Vlagyimir V. 88, 115, 130-133, 332

Bengál-öböl 177, 267

Benioff, Hugo 72

Benioff-zóna 72

Benson, William E. 137, 145

Berezovka folyó 47-49

Bergen 256

Berger, Hans 39

Bering-szoros 50-51,184,191

Bering-tenger 99,166, 177, 199

Berkeley 90-91, 97, 99, 189, 222

Berkeley-dombok 283

Berkshíre-magasfóld 253

Berlin 14-15, 31, 39, 66

Bermuda-hátság 156, 333

Bermudák 280

Bern 159

Berry, Edward Wilber 23

Bezimjannij (vulkán) 71

Big Sulfur Canyon (Nagy Kén Szakadék) 299

Bikini-atoll 136 Birch, Francis 308

Bird, John M. 257-258, 260, 262, 267 Birmingham 220, 242 Bjerknes,
Jakob A, B. 95 Blackett, Lord Patrick M. S. 93-96, 98, 115 Blue Ridge
(kék-gerinc) 253 Boden-tó 56 Bodvarsson, G. 227 Bohr, Niels 62 Bolivár-
árok 204 Bolívia 272, 320, 322 Bolt, Bruce A. 120 Bonaparte, J. F.
J99 Bonatti, Enrico 220 Bondi, Herman 34 Bonin-árok 174 Bonin-szigetív
232 Bonn 237 Bonnin, Jean 331 Bora Bora sziget 135 Boston (Anglia)
90 Boston (Mass.) 170, 234, 256, 293 Bostoni Szépművészeti Múzeum
(Boston Museum of Fine Arts) 170 Bosumtwi-tó J03 Boulder 274,
280 Bouvet-sziget 237 Bowie, William 125 Boyd, Francis R. 324, 326-
327 Boyle, Robert R. 73 Brace, William F. 291, 302 Brachiosaurusok
203 Bragg, William Henry 94 Bragg, William Lawrence 94-
95 Brahmaputra 177, 267 Brans, Carl H. 63 Brásvellbreen 53

Brazília 13, 19, 21, 34, 80, 157. 163-164, 172, 176, 192, 198-199, 236-237,
257, 262, 326 Brazíliai-medence 158 Bregaglia 247, 254 Brest 58,159,
331 Bretagne r 17

Bretagne-i Oceanológiai Központ 331, 342 Brisbane ti6

Brit Columbia 105, 275-278, 280, 283, 320 Brit Egyesület (British
Association) 32, 206 Brit Királyi Földrajzi Társulat (Britain’s Royal
Geographical Society) 53 Brit-szigetek 89

Brit Tudományfejlesztési Egyesület (British Association for the

Advancement of Science) 32, 75 Broken Hill 323 Bronk, Detlev W.
142 Brooks-hegység 334

Brown, Hugh Auchincloss 29 -30, 32, 36, 40, 53

Brown and Root Texas 140-144

Bnme, James N. 123

Brunhes, Bernard 96

Brunhes-korszak 99, 226

Bruno, Giordano 44

Bucher, Walter H. 37
Buckland, William 60

Buckley-hegy 181

Budapest 63 Buenos Aires 192

Buffon, Georges Louis Leclerc 28, 206 Bukarest 159

Bullard, Sir Edward C. 71, 75-77, 79, 94, 97, 107-108, 115-117.119, '25.
129, 169, 171. 193,332,335,338 Bulletin of the Atomic Scientists 44 Burke,
Kevin 271 Burlington 295 Burma 271

Burton island (jégtörő) 168-169 Butte 280, 320 Byrd (kutatóállomás)

53 Byrd, Richard Evelyn 35, 182, 189

Cabot-vető 90 Calabria 251 Caldrill (fúróhajó) 144 Cambridge (Anglia) 84,

86, 119, 159 Cambridge (Mass.) 31,217, 336 cambridge-i egyetem 75, 83,
86, 107-108, 115-116, 125, 193,230, 247, 257 Campbell, James H. 36-
37 Campeche 150

Canadian Journal of Physics 90

Canadian Mining and Metallurgical Bulletin 130

Canso 58

Cape Cod 58, 233

Cape Henry 125

Cape May 118

Carey, S. Warren 62, 68, 83,116,129, 278, 314 Cári Tudományos Akadémia
47 Carloforte sziget 32 Carlsberg-hasadék 65

Carlsberg-hátság 65, 107-108, no, 112,216 Camegie-hátság 165 Carnegie

intézet 272, 296, 315. 324 Carnegie intézet Földmágneses Osztálya
(Department of Terrestrial Magnetism of the Carnegie Institution) 92, 96
Carnegie intézet Geofizikai Laboratóriuma (Carnegie institution’s
Geophysical Laboratory) 55 Catania 159 Catskill-Kegység 254 Cédrus-
hegység (Cedar Mountain) 283 Cerro dc Pasco 212 Cerro Prieto 299-
301 Ceylon (Sri-Lanka) 18,193 Chain (kutatóhajó) 211 Chain-mélység
an Challenger (angol kutatóhajó) 19, 64 Challenger Knoll 150 Chamberlin,
Rollin Thomas 23 Chandler, Seth Carlo 31 Chandler-féle mozgás 31,
34,102, 286 Chandler-periódus 31-32 Chapman, Sydney 94-95 Charleston
234, 293 Char-tó-törésvonal 256 Chase, Clement G. 279 Chase, John
102 Chelrnsford-gránit 292 Chevron Olajvállalat 291 Chicago 23, 33,
313 Chief-hegy 273

Chile n, 72. 88, 243, 271, 307, 320-322, 326, 337 Christiansen, Robert L.
279, 281 Churchill 314

cinklerakódás 156, 211-214, 305, 320, 322-323, 347-348

Ciprus 242-243, 319-320, 327

Cita, Maria B. 160-162

Clark-félszigct 323

Clegg, J. A. 95

Climax 320

Clipperton-tőrésöv 118 Clovis 50

Clovís-dárdahegyek 50-51 Coalsack Bluff 185-190 Coates, Donald A.

189 Cockcysville-márvány 260-261 Cocos-Iemez 232, 278, 329 Cohen, 1.
Bernard 44

Colbert, Edwin H. 182, 184-186, 188-189, 197-198, 203 Colgate, Stirling

A. 226 Collinson, James W. 190

Colorado 68, 93, 143, 196, 203, 273-274, 281, 290-291, 296, 301-302, 304-
305, 309, 326, 333 Colorado-fennsik 273, 281, 304, 334 Columbia Egyetem
37, 44, 58, 66, 102, 252, 264 Columbia folyó 177, 274 Columbia-plató
279 Comstock Lode 320 Connecticut 170, 253, 256, 260, 262 Connecticut
folyó 191, 253 Connecticut-völgy 254, 259, 262, 270 Conrad {kutatóhajó)
66 Consag-szíkla 304 Continental Olajtársaság 139,336 CORE (Consortium
for Oceanic Research and Exploration = Konzorcium az óceánok
Tudományos Kutatására és feltárására) 144 Cornell Egyetem 143, 229,
236 Cos Cob 260 Costa Rica 165 Cotopaxi 272 Cotton, R. P. 54

Cox. Allan 97, 99, 108. 110,113, 33r C. P Baker (fúróhajó) 150 Cripple
Creek 320 Csád 264

Csatorna-szigetek 261, 283 Csehország 103, 197 Csehszlovákia 197

Csendes-óceán n, 13, 17, 22, 34, 40, 47, 64, 66-67, 69, 7i~73,75, 80-81,86,
91,95, 99,105,1 i2-i 14, rí7-119, 121-122, 124, 130, 135, 137, 139, J44, I56,
165-166,

169,172,174-175,177, t8i, 193,195,198-199,212, 220, 229-230, 232, 236,

247, 249, 252, 257, 267, 270, 272,

274,276,279-281,293,301,307,317,320-321,333-334,

343, 346, 348 Cscndes-óceáni-hátság 80

Cscndes-óceáni-lemez 130, 169, 174, 230, 232, 235, 276-279, 286-287,

292, 302, 304, 308, 329-330, 335, 349 Csomolungma -* Mount
Everest Csukcs-félsziget 350 Csumakov, I. Sz. 161-162 Cumberland
254 „cúnami” -> szökőár CUSS / (fúróhajó) 139 142, <44 Cuvier, Georges
Leopold Chrétien Frédéric Dagobert 28

Cynodontiák 191 Cynognathus 198-199

Dahlak 214

Dakar 151-152, 157,193 Dalrymple, G. Brent 97, 99, 108, 110 Dalton, John
95

Daly, Reginaid Aldworth 22, 57-58

Dalziel, lan W. D. 195

Dana (kutatóhajó) 65

Dana, James Dwight 240-241

Danakil-Alpok 215

Dánia 15, 126

Dardzsiü'ng 267

Dartmouth College 228, 333

Darwin, Charles ír, 29, 44, 73, 86, 91, 135-136. 197, 204-207, 328,
349 Darwin, Sir George 13, 86 Darwin-kiemelkedés 172, 174 Dast-i-Bajaz
285 Davis 208, 242 Davy, Sir Humphry 17 Deception Island 71 Decker,
Robert W. 228 Deepsca Miner (kotróhajó) 322 Deffeyes, Kenneth S. 236-
237, 331 Degens, Egon T. 211

dejkek 97, 112, 218-219, 227, 237, 242-243, 324 Dél-Amerika 13, 16, 18,
21, 60, 72, 89, 114, 116, 118, 129-130, 151, 153, 166, 169, 172, 184, 192-
195, 198-199, 202-204, 208, 221, 227, 232, 258, 265, 271-272, 275, 280,
283, 293, 317, 322, 330, 333, 337, 350 Delaware 103 Delaware Water Gap
253 Dél-Carolina 234, 293 Déli-Jeges-tenger T66-167, 178 Déli-Sandwich-
szigetek 195

Déli-sark 12, 15, 18, 30-33, 37, 53, 66, 85, 96, 166, 180-181, 185, 192, 208,
262, 265, 350 Délkeíet-Ázsia 18 Denizot, G. 162 Dent Blanche-takaró 240,
248 Denver 279, 281, 283, 290, 320, 337 Derbyshire 94 Descartes 44

devon időszak 90, 184, 196, 350-351 Dewey, John F. 257-258, 262,
267 Diablo-Mount (Ördög-hegy) 275 diatrémák (eruptív kőzetek) 325-
327 Dicke, Robert H. 63, 68, 83 Dickinson, William R. 270, 273, 343

Dietz, Roberts. 81-83, 87, 105, 119, 129, 193 ,0s w, 257-258,267,343 93,
198,236.

dinoszauruszok 28, 63, too, 102, 165, 171, 178 It)I 201, 203, 227, 238, 249,
256, 262, 273 „dinoszauruszok kora” 16, 188 Dirac, Paul Adrien Maurice
62-63 Discoverer (kutatóhajó) 322 Discovery (kutatóhajó) 66, 2rr,
339 Discovery II Angol Királyi Kutatóhajó 76 Discovery-mélység
2ti Dixie-völgy 283

Dmitrij Mengveicjev (kutalóhajó) 348 Doell, Richard R. 97, 99,108,

110 Dorsetshire 83

Doyle, Sir Arthur Conan j 34, 145 Drachenfclsen (Sárkány-szikla)

237 Drake, Charles L. 252, 258, 333 Duffield, Wendell A. 123 Dunham, K.
C. 213 Durban 193

Du Toil, Alexander L. 21, 180, 192-193 Dutton, Clarence 241 Dzhugut-

Kala-fennslk 50

Ecuador 272

Eddington, Sir Arthur 329 Edgar, N. T, 157 Edinburgh 39, 83 Égei-medence

246 éghajlatváltozások 21, 27, 29, 35, 40, 47, 50, 54-55,
98, 102,138,162,200 Egyed László 63, 83, 314

egyenlítő 14, 22, 30, 32-33. 35~36, 55, 58, 92, 96, 99, 101, 165-166, 175,
197, 199. 209, 260, 265, 317, 348, 350 egyenlítőikiöblösödés 22, 30, 34-35,
78,102 Egyesült Államok24,32,36,39,49,5, _ 63,69,71,94,113, 116,
131,138,144,163,174,203-204,219,222,225,232, 240, 258, 267, 269, 272-
274, 280, 283, 286-2S7, 289-290, 293, 298-299, 303-304, 307-308, 312-
313, 319, 322, 324. 327, 334, 349, 351

Egyesült Államok Földtani Kutatószolgálata (United States Geological

Survey) 97, 113, 123, 136, 225, 241, 267-268, 279, 281, 290, 305, 310,
322,326 Egyesült Államok Haditengerészete 64, 66, no, 112,175, 185-186,
226, 232, 235, 339

Egyesült Államok Hidrográfiai Hivatala (U. S. Hydro-graphic Office) 162

Egyesült Államok Légiercje (United Slates Air Force) 225 Egyesült

Államok Parti Őrsége (U. S. Coast Guard) 168 Egyesült Államok Tengeri
Kereskedelmi Akadémiája (U, S. Merchant Marine Academy) 126 Egyesült
Államok Tengerparti és Geodéziai Kutatószolgálata (United States Coast
and Geodetic Survey) 104, 120, 125, 294, 304

Egyesült Államok Vészheíyzetkészültségi Hivatala (United States Office of

Emergency Preparadness) 284-285 Egyesült Nemzetek Szövetsége (ENSZ)
30, 306-307, 310 Egyiptom 40, 49, 122,170-171, 210, 213,
247 „egyöntetűség elve” (uniformitarianizmus) 13, 29, 6o, 79. 162,343

Egységesített Szeizmográf Világhálózat (World-Wide Standardized

Seismograph Network) 120 Ehrenberg, Christian Gottfried 169 Eifel-
hegység 237 Eiger csúcs 248 Einarsson, Páll 228

Einstein, Albert 11 12, 36, 39, 44-45, 63, 94

„Eismitte” kutatóállomás 25-26

„Ekevas” Program 303

„ekológiai fülke” 201-202, 204, 208

El Chichón vulkán 351

Elefántcsontpart 103, 262

elefántok 28, 48, 50, 54

Elliot, David H. 185-186, 189, 195

előember 50, 208, 222

El Salvador 301

Elsasser, Walter M. 94, 97, 238, 335 Eltanin (kutatóhajó) 113 El Tatio-
gejzirck 306

Emiiiani, Cesare 144 emlősök 50,. 100,184,

Empeior-fenékhegyek 330 Engadin 247 Eniwetok-atoll 136-137

eocén időszak 165, 177-178, 203-204, 221, 247, 251 Eötvös-erő 26 Eötvös
Loránd 22

Eötvös Loránd Tudományegyetem 63 érclerakódás 88, 156-157, 212-213,

312, 315, 319, 322, 346

erózió 176-177,186, 219,221,240-241,248,253-254, 267, 270, 305,314, 326,

330 Erta Ali (vulkán) 219 Erupció 157, 221,324-327 Escher, Arnold 238-
240 Escher von dér Linth, Hans Konrad 238 239 ESSA-8 űrszonda 169,
175

ESSO Termelési-Kutatási Vállalata (ESSO Production Research Company )

319 Estabrook, Frank B, 136

Észak-Amerika 19,21,26,28,34,50-51,81,85,89 91,96, 108, 115-116, 119,

125, 130, 149, 155-156, 165-166, 169, 172, 184, 191-193, 196-197, 202-
204, 208, 212, 223, 249, 253, 256, 258-260, 265-268, 270, 272-273, 276-
281,292-293, 312-313, 319, 334, 350 Észak-amerikai-lemez 235, 260, 268.
275-279, 281, 304.

320, 326, 333, 337-338 Eszak-Brazil-hátság 163 Észak-Carolina 252-253,

258, 261,308 Északi-Jeges-tenger 47, 66-67, 81, 95, 98, 197, 268, 316. .
330,338

Északi-sark 29-31, 33-34, 38, 47, 67, 100, 113, 206, 350 Északi-tenger 89,
323 eszkerek 192, 264

Etiópia 209-210, 215-217, 220-221, 306 Etna 171 Eton 83

eugeoszinklinális 252-253, 258, 272, 275 Euler, Leonhard 31 Euler-elv 116

Eurázsia 21,130, 160, 251,268, 329 Eurázsiai-lemez 235, 251,

329 Euroafrika 129

Európa 13, 21-22, 24, 26, 28, 37, 50, 53,86, 89 -90,95-96,

115117, 157, 161-162, 166, 171, i96-r97, 203-204, 208,240-241,243-

244,246,248-251,255-257,260-262, 264-268, 286, 307, 329, 350 Európai
Gazdasági Közösség 322 Európai-lemez 171,237, 26S, 338 Evans, David
M, 290 Evans, Edgar 181 Evans, Robley D.
98 cvaporitok-,sóierakódások evolúció —> törzsfejlődés Ewing, John So,
134

Ewing, William Maurice 5, 58, 64, 66-67, 80, 112-113, 121, 124-128, 136-
137, 142, 144, 149-150, 234 ezüstlerakódások 212-213, 3°S> 320

Faial sziget 58, 236 Fairbanks 48-49 Faibridge, Rhodes 264 Fairview Peak
2S3 Falkland-szigetek 192-193

FAMOUS (French-zlmerican Af id-Ocean £/ndersca Study**Francia-

amerikai Óceánkózepi tengeralatti tanulmányok) 157, 339, 345 Farallon-
lemez 276-279, 2S1-2S3 Fehér-hegyek (White Mountains) 234 Fehér-
síkság (White Plains) 260 Fekete-erdő 241

Fekete-kanyon (Black Canyon) 274 felső kréta időszak 148, 152,156, 202-
203, 331 Felső-tó 312 Fidzsi-szigetek 337 Field, Richard M.
125,135 Filippinó-tenger 174, 270, 349 Finnország 40 Fischer, A. G.
174 Fisher, Osmond 83-86, 122 Fisher, Robert L. 70-72 Flagstaff
229 Flatiron-liegység 274 flisképződmények 244-246, 248, 270 Florey, Sir
Howard W. 115 Florida 17, 144,157, 178, 317, 323, 350 Floridai-zátonyok
17 „fogpasztájává” 341, 345 Fokföld Í93 Fokváros 177 Foothills
320 foraminiferák 160,246 Forel, Francis Alphonse 56-57 forgássebesség-
változás 32-34, 68, 78,105 forgástengely-változás 22, 28, 30-33. 35-36, 38,
40, 47, 55. 95, 102, 334

forgástengely-vándorlás 31, 34, 93, 286 Fort Churchill 19

földgáz-felhalmozódás 150, 157, 214, 287, 299, 306, 311, 315-

317,319,322.334 földgázipar 309 földgázkutatás 323

földkéreg 14, 23, 31, 37, 47, 72, 78, 84-87, 94, 105, 117-118,121-
123,127,130-131,133-137,139,142-143,170, 174, 195. 212, 219-221, 223,
226-227, 229-230, 237, 241, 248, 254, 258, 262, 270, 273-274, 287, 292,
295-296, 298, 303,310, 312, 314,322, 336, 348 földköpeny 76-81, 83, 87-
88, 95-96, no, 118, 121, 133, 136-140,142-143,212-213,220-221,228-
230,232-233, 236-237, 242-243, 245, 258-259, 268, 270, 272, 279, 281-
282, 306, 3J4, 319-320, 322, 325-327, 330-333, 335, 337-338, 343
Földközi-tenger 151,158-164,169 171,192,214,223,240, 245-
251,305,307,318, 321,328

Földközi-tengerí-lemez 267

földmag 33-34, 76-79, 86, 92, 97, 335, 337

Fold-modcll 62, 351

földrengések ír, 22, 31-32, 58-59, 65-67, 71-72, 76-78,

85, 87-88, IJ9-I22, 124-125, 132, 134, 137, 157, 160, 165, 170-171, 195,
209, 215, 217, 222, 224, 228, 230, 232, 234, 240, 247, 251,258, 269, 271-
272, 278, 281, 283-298, 302, 306-307, 330-331, 333, 335-338, 343, 347,
349

földrengésjelző készülékek 65

Föld tágulása (tágulási elmélet) 62, 65, 68, 83, 116, n 8, 127,129, 278,314-
315 Frakes, Lawrence A. 178 Francheteau, Jean 331, 346 Francia Alpok 57

Franciaország 34, 39, 58, 95-96, 112, 117, 238, 248, 307> 331

Francia Tudományos Akadémia 56 Franciscan Mélange 275 Frankfurt 87

Frankfurti Földtani Társulat 13 Franklin 323

Franklin, Benjamin 45, 86 Franklin, Sir John 206 Frazier, A. B,

214 Freiburg 36

Fremouw-formáció 182,186, 188 Freuchen, Peter 25 Freud, Sigmund

39,46 Froberville, Huet de 340 Front-hegylánc 274, 281 Fi-izsi-jama
(vulkán) 71, 274 Fülöp-lemez 329

Fülöp-szigetek 69, 71-72, 95,102, 175, 271, 274, 349

Gabon 157,318

Gabon-Kongói-medence 158
Gaithersburg 32

Galilei, Galileo 12, 90, 328

Galápagos-hasadéköv 165, 346-347

Galápagos-kiemelkedés 232

Galápagos-szigetek 165, 232

Galathea-ex pedíció 70

Gamow, George 62

Gangesz 177,267

Garm körzet 287-288

Garumbar-gleccser 53

Gass, I. G. 243

Gast, Paul W. 236

Gauss-időszak 227

Gay Head csúcs 102

gejzírek 156,213, 274, 303, 310, 339-340 General Electric 140 General
Motors 140 Genfi-tó 56-57, 60, 245, 255 Genova 240

geodiméter (távolságmérő eszköz) 228 Geodinamikai Bizottság 335,

338 Geofizikai Kutatóváilalat (Geophysical Research Corporation) 125

Geokémiai Társaság (Geochemical Society) 324, 326 Georgi, Johannes 14-

15, 24-26 Georgia 102,157, 252, 261-262, 326 geoszinklinális 241-242,
252, 254, 258, 305 geotermikus energia 298-311,319 Geo limes 131
Geysers-gőzmező 299-301, 309-310 Geysir 298 Ghána 103, 262,
313 Giardini, A. A. 326

Gibraltár 159-160, 163-164, 170-171, 198, 214

Gibraltári-szoros 160

Gibson, I. L. 227

Giddings, Louts 98

Gilbert-időszak 227

Gilsa-esemény 99

gipszlerakódások 22, 159

Giulietti-tó 219

cl-Gíza 251

gja-típusú repedések 219, 221

Glacier Nemzeti Park 273 Glarus kanton 238 Glarus-takaró 240 Glasgow
197 Glass, Billy 99, 103

gleccserek 22, 29, 33, 37, 53, 77, 180, 186 217 264 224 Glen Head
15 ' *

Glen-kanyon 273 Global Marine Inc. 140, 144-145 Glomar Challenger

(fúróhajó) 134-135, I45 147-M8 150-153, I57-I59, 161-162, 165-167169-
171 i75’ 178, 180, 213-214, 232, 242, 245, 248i 28o> 3,7’ '

332, 337, 345-347 Glossopteris flóra 18-19 gneisz 245, 253, 290-291, 312,
315, 323 Goeller, H. E. 322 Gold, Thomas 34-35, 230 Golf-áramlás 166,
330 Gomorra 215, 223

Gondwana 19, 21, 114, 129, 180,182, 186, 192-193, 195 198-201, 203-204,
207, 228, 265, 317, 350 Gordon, Kermit 143 Gornergrat 243 Gouin, Pierre
217 Gould, Laurence M. 182,189 Gould, Stephen Jay 60 Görögország
40,160, 243, 247-251, 328 Göteborg 56

Grafit-csúcs 182,185-186, 191, 198 Graham, John W 93, 96 Grand Banks

58

Grand Canyon 56, 68, 70, 95, 232, 273, 304 Grand Combin 248 Grand-pad
234

gránit 68, 75, 78-79, 125, 127, I7t, 237, 245, 247-248, 253-254, 259, 270,
273, 280, 298, 303-304, 312, 315 Grassle, J. Frederick 347

gravitáció 22, 26, 30, 37, 40-41.54, 62-63, 68, 86, 329 gravitációs anomália
69, 313

gravitációs mérések 20, 69, 72, 77,117-118,125, 217, 318 gravitációs tér 14,
19-20, 69, 77-78, 94, 229, 313 Graz 24

Grazia, Alfred de 44 Great Smokies 252 Great Smoky hegység 253 Green,
Charles L. 175 Greenberg, Daniel S. 141,143 Green Mountains (7öld-
hegyek) 253 Greenwich 34 Gregory, J. W. 217 Gregory-árok 220,
222 Grenadinc-szigctek 169 Grenvillc-fázis 253, 261, 350 Griffiths, D. H.
195 Grommé, C. S 99 Groningen 58,127 Grosetto 298

Grönland 13, 15-16, 21, 24-26, 29, 32-33. 54, 89, 116.

171-172, 196-197. 203, 235, 256, 262, 268, 315, 350 Guadalupe sziget 139-
140 Guam sziget 175 Gulf Coast 305

Gulf Oil Corporation 142, 214 Gunnison folyó 274 Gurnigel-flis 245-246

Gutenberg, Beno 87-88 guyot 73, 80, 88, 172, 220, 348 Guyot, Arnold 73

Gyémántbánya-kráter (Crater of Diamond Mines) 324 gyémánt-előfordulás

236, 323-327, 338

Habkern-sziget 245-247
Haditengerészet Elektronikai Laboratóriuma (Navy Electronics Laboratory)
81

Haditengerészeti Kutatóintézet (Office of Naval Research)

136-137

Haleakala (vulkán) 89 Halifax 58 Hall, James 240

Haliam, Anthony 193, 203, 314-315 Hamburg 15, 63

Hamilton, Warren 113, 267-268, 270, 273 Hamilton Range (Hamilton-heg>

vonulat) 275 Hanís el-Kebír sziget 221 Hannington-tó 220 Hanover 228

Hansteen, Christopher 92

Hapgood, Charles H. 36-38, 43-44, 47"48, 50. 53

Harbour Grace 58

Harlton 84

harmadidőszak 97, 157, 204, 206, 241,272, 331 Harper's Magazine 42,
44 Harte, Bret 115 Hartford 262

Harvard Egyetem 22, 29, 36,44,57, 60,70,184,192, 196.

209, 222, 308 Harvey, William 130 Harz hegység 4]

Hatherton, Trevor 270 Hatteras-fok 118, 258, 260

Hawaii 85, 89, 122, 135, 219, 228, 235, 330, 337, 34o-34t Hawaii-szigetek
31, 71-72, 89-90, 93, 230, 233, 237, 279, 308, 351

Hawaii Tudományos Akadémia 135 Hawaii Vulkánmegfigydő Állomás

(Hawaiian Volcano Observatory) 123, 135 Hay, Richard L. 99 Hay den
Planetárium 43 Hayes, Dennis 178 Hays, James D. 100-102 Healy, John H.
290 Heath, G. Ross 165 Hebgen-10 281 Hebridák 262
Hedberg, Hollis D. 142-143

Heezen, Bruce C. 58, 66-69, 102-103, 115, 1 rS. 122, 174 hegységképződés
14,17-18. 26, 29, 62, 77, 85, 88, 95-96, 105, 131, 172, 138, 253-254, 256-
258, 260-262, 269, 273.175. 283. 317, 330 335, 343, 350-351 Heidelberg
103 Heimaey sziget 224, 226 Heirtzler, James no, 112-114,121, 340 Hekla
(vulkán) 223-224, 226, 228, 335 Helgafell (vulkán) 224 Helsinki
201 Helvét-lemez 246-248 Hemerli, Felix 238 Hépbaisztosz 40 herein iái
hegységképződés 262 Herkules oszlopai (Gibraltár) 170-171

Herkules-szoros 170 Hermit korallsziget 349 Hérodotosz 40 Hersey, J. B.

144

Hess, Harry Hammond 5,45, 51,60, 69,72-73,77. 79—Si. 83, 87, 96, 107-
108, no, 125, 127, 129, 136, 139-140. 162,172, 220,236, 243 Hess-hátság
348 Hessler, Robert R. 347 Hicke!, Walter J. 308, 310 Hilpert, Lowell S.
326

Himalája 14, 17, 19, 21, 53, 238, 243, 267-268, 314

Himalája-fennsík—, Tibeti-fennsik

H. M. S. Challenger (kutatóhajó) 145

H. M. S. Onen (kutatóhajó) 107, no

Hobart 62

Hoboken 149

Hoggar (Ahaggar) 264

Hold n, 13-14, 24,30, 32,40,42,45-47,63, 86, 135,138, 174, 209, 219, 229,
274, 286,315, 329, 336, 339. 341,343 Holden, John C. 193,198, 257-258,
343 Hollandia 20, 58 Holland Királyi Flotta 20 Hollin, John T. 51, 53-
54 Hollister 293 Holmes, Arthur 83, 91 Holt-tenger 157, 210-211, 215,
284 Holtville 301 Holyoke-hegylánc 262
homokkő-lerakódás 149,181-182,186,191,244, 264, 273, 275.
350 Honduras 157 Honolulu 31 Honsú sziget 287 Hood csúcs 274

Hooker, Sir Joseph Dalton 206-207

Horizon (kutatóhajó) 66, 75

Hom-fok 195, 272

Horta 58

Hot Springs 308

Hot Wells 308

Houston 125, 129, 140, 209

Hoyle, Sir Fred 35, 63

hőáramlás 73-76,117-118, 330, 338

hőáramlásmérés 75, 79, 137, 308, 319

hőmérséklet-változás 74-75, 79, 201

Hsii, Kenneth J. 159-163, 245-248, 251

Hszincsiang 199

Hűbbért, M. King 290-291

Hudson-feliold 253

Hudson folyó 15, 56*57, 66, 188, 262

Hudson-kanyon 56

Hudson-öböJ 19, 38, 51, 312, 324

Hudson-völgy 57, 93
Humboldt, Alexander von 13

Hurley, Patrick M. 261-262, 329

Húsvét-szígct 66, 235-236, 348

Húsvét-szígcti-hátság 118

Huxley, Thomas Henry 197, 328

hüllők 100, 182

Idaho 273-274. 280, 307, 320 Illinois 240 Imago 39

Impcríal-törésvonal 304

Imperial-völgy 299-305, 308

India 16-19, 21, 37,40, 53, 65,96,113,182,192,197-199 203, 208, 233, 267,
349-351 99’

Indiai-lemez 329

Indiai-óceán 18, 65-66, 81, 99, 102, 107-108, 112-113 115,135,

'56,160,163,177, i97> 204, 210-211,215-216 232, 267, 320, 329 Indiai-
óceáni-hátság 167 Indiai-óceáni-lemez 233 Indiana 324

Indonézia 36, 271, 274, 281, 320, 343

Indus 267

Indus-öv 243

lnexco Olajvállalat 262

Institute for Advanced Study 36

Inverness 89-90, 256

Inwood-márvány 260

Iowa 21, 240

Irán 40, 160, 285, 296, 319, 350

Írország 117, 125, 157, 171, i97) 256, 262

ír-tenger 73

Isaac, Glynn LI. 222

Isaacs, John 32

Isacks, Bryan 229

lsére folyó 57

Issa 217

Iwo-sziget 72, 236

Izland 16,40, 85, 89,93,97, no, 112,117-118, 153, 171 209, 215, 219-220,
223-228, 232, 235, 237,’243, 262! 264, 298, 307, 330, 335, 337,
340 izosztázia 19 Izrael 39-40, 122, 159 Izu-árok 349

Jacksonville 193 Jaggar, T. A. 135 Jamaica 346 James, David E, 272 Jangce
267, 312 Jan Mayen-sziget 153

Japán 11, 17, 69, 71, 81, 85, 93, 96, 114, 174, 176, 232, 236, 270,274, 279,
287-288, 293, 298, 301,307, 321, 349 Japán-árok 174, 176, 232, 349 Japán-
szígetív 269 Japán-tenger 270, 338 Jaramillo-esemény 99, 103,
ito Jaramillo-törés 99 Jáva 20

Jean Charcot (kutatóhajó) 157, 348-349 Jeffreys, Sir Harold 26, nő, 227-
228 jégárak 77, 98, 113,149, 227, 263, 324 jégkorszak 16,20,41,48-50,53-
56,93,102,135,161,163, 166, 192, 200, 203-204, 22t, 265, 272, 305, 324,
326, 329, 332, 334, 350
jégtakaró 29,32,34,37,40,96,129,166-167,263-264,323

Jemen 209, 215, 221

Jemez-hegység 303

Jenscn, James 189

Jersey Meadows 262

Jeruzsálem 39, 94, 215

Johannesburg 21

John Murray (kutatóhajó) 65

Johnson, Lyndon Baines 55

Johnston, David 182

JOIDES (Joint Oceanographic Institutions for Deep

Katmai (vulkán) 71 Kattegat tengerszoros 15 Kaukázus 160 Kaula, William

M, 229 Kay, Marshall 252 Kay sziget 259 Kazahsztán 268, 350 Keathley-
sorozat 280 Keflavík 112, 224-225 Kék-hegyek (Blue Mountains) 275 Kék-
hegv-ió (Blue Mountain Lake) 288 Kelet-afrikai-árok 65, 217, 220-
221 Kelet-csendesóceáni-hátság 66, 79-80, n0 156, 169, 174, 212, 232, 235,
243, 276-320, 322, 337, 346, 348 Keleti-Kordillera 272 Kelel-India 69, 71,
77, 204

Knopoff, I eon 329-330, 332 Koch, Johan Peter 15, 25 Kodiak-sziget

71 Kókusz-hátság 165 Kolumbia 60

Kolumbusz Kristóf 40, 47, 328 Kongó 157, 192, 221, 313 Kongó folyó 59-
60

Earth Sampling = Egyesült Oceanográfiai Intézetek a Földkéreg

Mélykutatására) 144 Jokohama 284 Jones, Sir Harold Spencer 41 Jones,
Paul H, 305-306 Jordan, Pascual 63 Jordán-árok 65 Jordán folyó 215,
217 Jordán-völgy 215, 284 Jóreménység foka 21, 217 jökulhlaup 223,
264 Journal of Geophysical Research 90 Jölnir sziget 224

Juan de Fuca-hátság 108, no, 112, 276, 283 Juan de Fuca-lemez 274, 276-
278 Juan de Fuca-szoros 108 Juan Fernández-szígetek 243 Jugoszlávia 160,
243, 248-251 Jungfrau csúcs 248 Jupiter 11,41,43,46 Jura hegység 29,41,
255

jura időszak 16, 157, 174, 188-189, 200-201, 249, 256, 273, 305, 322

Kajmán-árok 346 kaledóniai hegységképződés 261 Kaledóniai-

hegységrendszer 21, 257, 260, 350 Kalifornia n, 32, 66, 70, 81, 93, 97, 114,
119-120, 131, 143-144, 212, 251, 270, 273-276, 278-279, 283-284, 287-
28S, 293, 296, 299-302, 304-305, 308-309, 320, 335-336, 338

Kaliforniai Egyetem 34, 54, 97, 99, 120, 123, 157, 189, zo8, 222, 229, 236,
242, 246, 289-290, 302-303, 329 Kaliforniai Műszaki Egyetem (California
Institute of Technology1) 36, 72, 87-88, 122, 289 -290, 292 Kaliforniai
Nagy 'Völgy (Great Valley of California) 275 Kaliforniai-öböl 122, 299,
304, 346 kálium-argon kormeghatározás98,113,152, 203,221-
222 kambriumi időszak 207, 350 Kamcsatka 71, 274, 287, 293, 301-302,
330 Kanada 16, 21, 38, 51, 108,129, 163,166, 203, 256, 259-260, 268, 314,
319, 321

Kanadai Földtani Szolgálat (Geological Survey of Canada) 107

Kanadai Nemzetvédelmi Kutatási Testület (Defense Research Board of

Canada) tol Kanadai-pajzs 312, 350 Kanári-szigetek 203 Kannemayeria
198-199 Kansas 21-22, 274, 276, 309, 312 Kansas City 70, 110 Kanszu
tartomány 284 Kant, Immanuel 44

karbon időszak 16, 18, 90, 129, 182, 192, 197, 350 Karibi-medence
158 Karib-lemez 169

Karib-tengcr 17, 60, 77, 102, 117, 148, 151, 165, 169, 178, 198, 293,
338 Karolina-szigetek 174 Kárpátok 41, 244, 247 Karroo-medcnce
188 Kaszkádok (Cascade) 274, 283 katasztrófaelméletek 28, 51, 60, 79,
161 katasztrofális események 13, 28-30, 36, 40, 42, 45-47, 49-50, 54-56,
102, 160, 315

113-114,118, 278, 280, 304,

Kelvin, Lord (William Thomson) 17, 32, -i,

Kelvin-fenékhegyek 233

Kennedy, John F. 140

Kenya 217, 220, 222, 306

Kenya-hegy 217, 219

Kerguélen-szigetek 206

kétéltűek too, 182, j84

Khaií 284, 287

Kiiauea (vulkán) 85,122-123, 135, 219 Kilencvenes-hátság 232-233,

320 Kilimandzsáró 217, 219 Kimberley 324, 326

Kina 40, 95, 197-199, 249, 267, 284, 292, 3S0 Kínai-lemez 329

Kínai Tudományos Akadémia 199 King, Clarence 327 Kinsman, David J J.

319

Királyi Csillagászati Társaság Havi Közleményei (Monthly Notices of the

Royal Astronomical Society) 34 Királyi Csillagvizsgáló (Royal Greenwich
Observatory)34 Királyi Légierő (Royal Air Force) 217 Királyi
Természettudományos Akadémia (Royal Society) 65. 93,115, 118, 121,
124,128, 130, 213, 281 Király-szoros (Royal Gorge) 274 Kisslinger, Carl
288, 296 Kitab 32

Kitching, James W. 191 Klamath-hcgység 273, 275 Klemme. H Douglas

318-319 klíma —> éghajlat
kontinensek sodródása 17, 83, 90,115-117, 241, 264, 268, 3M< 3'8

kontinensvándorlás elmélete 13-15, 18, 20-24, 26-28, 35, 38, 62, 68, 78, So,
86-88, 90-91,93-96, 107, 114-115, 118, ni, 136-137, 180, 182, 184, 187,
192, 196-197, 199, 201. 203, 208-209, 227, 229-230, 241-242, 258, 317,
328-329, 332, 336, 350

kontinentális küszöb 155,157,160-161,203,258,267,318 kontinentális lemez

266, 288, 294, 313, 336 kontinentális párkányok (selfek) 19-21, 49, 56-57,
60,

u 6, n 8,126,139,192-193,208.252,258,275,318-319,

323

kontinentális perem 19-20,56.72,114.116-117, U2,130, 163, 233, 258, 270,

304, 332 kontinentális talapzat 59,127, 200 konvekciós anyagáramlások 22,
32-33, 36, 73, 76-8r, 83, 85-86, 95-97. US, 118, 128, 131. 162, 195, 229-
230, 330. 335. 337, 349 konvekciósáram-hipotézis 77. 79 „konvekciós
cellák” 77-78, 81, 83, 85,118,122, 230, 349 Kopernikusz 12, 15, 90-91,
328 Koppenhága 62

korallzátonyok 73, 135-136, 172, 265, 349 Kordillerák 278 Korzika 249-
251 kőkorszak 50, 264

kőolaj-felhalmozódás 149-150, 157-158, 163, 214, 299, 302-303, 306-307,

310-312, 315-319, 322, 334 Kőolajgeológusok Amerikai Egyesülete
(American Association of Petroleum Geologists) 22, 83, 96, 129, 319, 332

kőolajkutatás 148, 307, 323 kőolajtermelés 303, 305, 309,

311 köpenyanyag-feláramlás 78, 80, 226, 230, 232-237, 262, 316, 318, 330-
331, 333, 335-337 Kömyezetminőségi Tanács (Council on
Environmental Quality) 34

kőszénképződés 181-182, 186, 18S, 254, 260, 299, 307 Kőtornyok (Buttes)
(vulkáni dómok) 304 Közel-Kelet 285

Közép-Amerika Ji7-n8, 157, 165, 184, 204, 232, 293, 307, 330
Közép-amerikai-árok 165, 169, 232, 272 Közép-Ázsia 284

Közép-csendesóceáni-medence 172,174 középidő—, mezozoikum Közép-

Kelet 217

kőzetkor-meghatározás 17-18, 101,152, 261,280 Központi-Alpok

255 Krakatau (vulkán) 71, 170, 226 kratonok 262, 312-315

kréta időszak 14,16, 73,100,157,165, 174, 201-202, 205, 215, 251, 280

Kréta sziget 170-171, 245-247 Kropotkin, P. N. 268 Kuba 102, 157 Kuchel,
Thomas 143 Kuenen, Philip 58, 127 Kullenberg, Börje 55 Kure atoll
89 Kuril-árok 279 Kuril-szigetek 279, 293 Kürtén, Björn 201-203,
208 Kutiah-gleccser 53

Labrador 41,157 Labrador-tenger 128, t66 Lahyrinthodont 184, 196-

197 Ladd, Harry S. 136-137 La Jolla 32, 70-71, 123 Laki-kitörés 223 La
Manche csatorna 15, 125 Lamont, Thomas William 66

Lamont-Doherty (korábban Lamont) Geológiai Obszervatórium (Lamont-

Doherty Geological Observatory)

58,60,64,66,71,99-100, 103-104, no, 112, 114, n7_ 120,124,126-

128,144,147,149,159,178,195,228-229, 234, 236, 279, 288-289, 292-293.
296, 340 Lancashire 95 Lancaster 220 Lángban 323

larámi hegységképződés 273 Larderello 298 Larderello-mező

310 Larochelle, A. 107 Larrabee, Eric 42 Larsen, C. A, 195 Larson, Roger
L. 279-280 Lassen Peak 274 Las Vegas 283 lateritképződés 257 Latham,
Harold Strong 42

láva 68, 71-72,75. 85-89,92-93,95-97,99-100,112-115, 122-123, 127, 130,

132, 137, 152, 155, 157, 174, 188, 200,202-203,206,209,213,219-
228,230,233,235-237, 242, 252, 262, 270, 274, 279, 281, 312, 320, 322,
334, 340-341, 345-347

Laurázsia 21,114,198, 200-203, 256

Laurázsiai-lemez 235

Laurencia 350

Laurussia 350

Leadville 320

Leakey, Louis S. B. 217

Leakey, Richard E. F. 222

Le Bas, M. J. 221

Leeds 226-227

Leeds, A. 329-330

léggömbhipotézis 61-62

Leicester 220-221, 242

lemezmozgás 228, 234-235, 237, 243, 260, 265, 271-272, 274, 276-278,
283, 292-294, 312, 316, 320, 324, 326, 331. 334, 336, 338-339, 343

lemeztektonikai elmélet 61, 79, 129-130, 133, 230, 251, 254, 267, 269-270,
275-276, 281, 286, 288, 295, 298, 303,314-315,318-319,322-323,331-
333,339,343, 345, 350-351 Lemuria 18 Lengyelország 237 Leningrád 47

Le Pichon, Xavier 112, 114, 234, 248, 329, 331, 340-34*

Les Grandes Jorasses 248

Lewis-rátolódás 273

lézerreflektorok 24, 336

lézerrendszerek 335-336
Libanon 217

Líbia 162,170, 247, 264

Life 141

Lilienthal, Theodor Christoph 13 Lili, Gordon G. 136-138, 142 Lincoln,

Abraham 140 Lindenberg 15 Linth folyó 239 Lipman, Peter W. 279,
281 Lisszabon 284, 293

litoszféra 88, 123, 130, 202, 235-237, 242, 268, 283, 3i8> 324-325, 327,
329, 331, 334-336, 343 Little America (kutatóbázis) 35 Livorno 298 Loch
Linnhe 89 Loch Ness 89

LOCO (LOng COres = hosszú közetmagok) bizottság 144 Loewe, Fritz 25-
26 Lomonoszov-hútság 67

London 54, 65, 83, 93> 115-116, 119, 122, 181, 213-215, 227, 256, 281,
327

Londoni Földtudományi Intézet (London’s Institute of Geological Sciences)

213 Long Beach 302 Long Island 15, 264

Long Island-tengerszoros 253-254, 256,262 Longwell, Chester R. 23,42,

62 Los Alamos 303

Los Angeles 34i120, 229,236,278,286,289-290,292-294, 304, 329

Los Angeles-medence 283, 316, 319 Louisiana 94, 125,150, 258,

305 Lowell, James D. 318-319 Luan (sólerakódás) 157 Lucas, A. F.
150 Luth, William C. 343 Luyendyk, Bruce P. 346 Luzon sziget 271 Lyell,
Sir Charles 60,163 Lyme-boltozat 253 Lystrosaurusok. 188-191, 197-198

MacDonald, Gordon, J. F. 34, 54-55, 7S-79, 115, 329

Macdonald, Ken C. 346

McDougall, I. 99
McGetchin, Thomas R. 325, 327

McGregor-gleccser 185,189-191

McKelvey, Vincent E. 322

McKenzie, Dan 230, 232, 247-248, 251, 267, 276, 279

Mackenzie folyó 98

Mackenzie-vöigy 98

McMurdo kutaióállomás 169,185, 189

McMurdo Sound 181

Macusiro 287

Madagaszkár 18, 192-193,197 Madagaszkári-medcnce 156 Madingley Rise

119-120 Magdalena folyó 60

magma benyomulás 158,172, 212, 232, 235, 245, 274,303, 306, 330-
331,347-348 Magma Power Company 309 magminták
140,147 magmintavevő készülék 75, 80, 99 mágneses anomália 104
105,107-108, no, 112,114,129, 132, 152-153, 279, 286, 313 „mágneses
lábnyomok" 92-114, 119, 121, 127, 334 mágneses mezők 42, 226, 280,
346 mágneses pólusok 33, 34, 45, 92-93, 95"96, 115, 334 mágnesespólus-
vállás 40, 46, 96 102, 104, 108, 110, 112-114, 128, 130, 152-153, 200, 203,
227, 276, 279-280, 331, 335, 348

mágneses tér 41,45-46,92-94,96,99,101-104, 107, 113, 276,335

mágneses tér változása 33-34,40,86,92,97,101,103,105, 107, 132, 138, 140,

348 mágneses térképezés 107-108, 110,112, 114 mágnesség 14, 33, 82-83,
91-97, 112, 122, 128, 130-132, 140, 152, 215-216, 224, 226-227, 232, 242,
248, 265, 276, 279, 286, 318, 33L 335, 346 mágnesség dinamóclmélcle 97,
238 magnetoméler 94, 104

Magyarország 307 Maine 90, 253-254, 256, 25S Mainz 221

Malin, Michael C, 36 Mallet, Robert 124 mammutok 28-30,47-50 Managua
165, 296 Manchester 94

Manchesteri Irodalmi és Filozófiai Társaság (Manchester Literary and

Philosophical Society) 95 mangánlerakódások 211-212, 322, 345-346,
348 Manitoba 321 Mansinha, Lalantendu 286 Marburg 15

Mariana-árok 8i, 174, 346

Mariana-szigetek 72,232

Mariner-9 (űrszonda) 36, 63, 222

Mark T wain 18,85, 122

Markus-Necker-heg\csoport 348

Marland Olajtársaság uMarland Oil Company) 23

Marokkó 157, 193, 265, 285, 318

Mars 36, 40-41, 63, 132, 222, 315, 343

Martha’s Vineyard sziget 118

Martin, Paul S. 50-51

Martinique 57,169

márványlerakódások 260

Maryland 32,193, 252, 259-260, 295, 308

Mason, Brian 323

Mason, Kenneth 53

Mason, Ronald G. 104

Massachusetts 31,85, 88,90, 102,170, 217, 253, 256, 260, 262, 308, 336-
337

Massachusetts! Műszaki Egseiem (Massachusetts Institute of Technology,

M.I.T.) 98, 229, 234, 254, 261, 291-292, 302, 325, 329 Massachusetts-öböl
293 Massena 295 Massif Central 96 masztodonok 47, 50, 203 Matagorda
megye 305 Matterhorn 240-241, 243, 248, 273 Matthews, Drummond H.
107-108 Matuyama, Motonori 96 Matujama-korszak 99, no, 226 Mauna
Loa (vulkán) 71, 219 Mauna Loa Obszervatórium 351 Mauna Ulu kráter
123 Mavrovouni-érctest 320 Max Planck Atomfizikai Intézel 103 Maxwell,
Arthur E. 75-76, 79, 117-138, 142, 148 May, Paul R 262

medence és hegylánc tartomány 273 274. 276-279, 281, 283, 308, 310, 334-
337 Meidav, Tsvi 307-308, 310 Mekka 209, 211 Melton, Charles E.
326 Melun 307

mélységmeghatározás 19-20, 66-67, 116, 137, 145, 172.

338-339

Mélytengeri Fúrási Program (Deep Sea Drilling Project) 143,15S,174, 317

mélytengeri fúrások 145, 147, 150, 152, 196, 199, 204. 211-212, 2:2, 319-
320

mélytengeri fúrómagok 55, 102, 128, 130, 135, 139, 148, 159, 166,170,
172, 176-177. 213-214, 233, 320

Menard, Henry 82, 118, 122 Mendocino-fok 276-278, 304 Mendocino-

törésöv 82, 105, u8 Mendoza tartomány 199 Menlo Park 97, 287 Mesati-
hegység 313 Mesosaurus 198 Mészkő-Alpok 243, 248 mészkőlerakódások
155, 245, 248, 346'

Meteor (kutatóhajó) 65-66 meteoritbecsapódások 47,102-103,

264 meteoritok 315

Mexikó 66, 71, 79,105, 117, 139, 150, 278-279, 283, 293,

299-302, 304, 319, 35i

Mexikói-öböl 54, H7, 148-149, 157, 159, 163, 198. 258-259, 305-306, 308,
318, 323, 334 Mexikóváros 165

Meyerhoff, Arthur A. 83, 129, 332

Meycrhoff, Howard 129

mezozoikum (középidő) 80, 117, 157, 174, 275

Miami 144, 220, 317

Michigan 324

Michigan-tó 334

Midzuszava 32

Milánó 159-160

Minneapolis 313

Minnesota 253, 259, 279, 312-313, 320

minószi civilizáció 170-171

miocén időszak 40, 97,140, 160-163, 166, 208, 214

miogeoszinklinális 252, 258, 272, 275

Miquelon szigetek 58

Mississippi 260, 293-295, 305, 312, 334

Mississippi-időszak 254

Mississippi-völgy 149

Missouri 293, 305, 333

Moak-tó 321
Mobil Olajvállalat 318

Mozambique 193

Moho (Mohoroviüié-félc diszkontinuitási felület) 87-88, 126,137-143,242,

336

Mohole-terv 80,108,127,134,136-138,140-145,178-179, 242-243,336

Mohoroviőié, Andrija 87,137 Morh, Paul A. 217-221,

228 molíbdénlerakódások 212-213, 320 Molnár Péter 229,
234 Mologyozsnaja (kutatóállomás) 1Ú9 Montana 88, 93, 273 274, 280
281, 320, 337 Mont Blanc 41, 248 Mont Dolent 248 Monterey 304 Mont
Pelée 169 Montreal 234 Moore, James G. 225-226 Moores, Eldridge M.
208, 242-243 Morgan, W. Jason 230, 232-233, 236, 267, 276, 279,
306, 318, 330

Morlcy, Lawrence W. 107 Moszkva 39

Mother Lode (Anya-telér) 212, 320

Motz, Lloyd 44

Mount Everest 69, 254

Mount Katahdin 254

Mount McKinley 334

Mount Rainier too

Mount Rainier Nemzeti Park 100 Mount Saint Helens 351 Mount Tom
262 Mozambiki-medence 156 Mönch csúcs 248 Mull sziget 89, 113

Műnk, Walter H. 32-34, 78, 96, 136, 143, 329

Murfreesboro 324

Murphy-márvány 261
Murray, Bruce C. 36

Murray, Grover 189

Murray-hátság 65

Műszaki Tudományok Carnegie Intézete (The Carnegie Institute of

Technology) 45 Myvatn-tó 298

Nagy-Britannia 195, 243, 248, 260-262 Nagy-Britannia Tengeri

Hadműveleti Kutatóintézete (Naval Operational Research in Britain)
75 Nagy Glen-vető 89-90 Nagy-jégfal 166 Nagy-Sós-tó 210 Nagy-Sóstó-
sivatag 281 Nagy Szent Bernát-hágó 248 Nagy-tavak 19, 312, 326,
334 Nairobi 222 Namaqua 21 Nansa-árok 349 Nansen-hegy 182

Nap 11, 17, 30, 40-41, 43, 46, 63, 86, 94, 175, 186-187, 201, 206, 208, 286,
328-329 Napóleon 237-238 „nappe” (takarók) 23, 239 Naprendszer 15,41,
44, 46, 63, 315, 328 „napszél” 46

NASA—* Állami Repülésügyi és Űrkutatási Hivatal Nature 35, 62, 76,

107-108, 115, 212, 226, 243, 267, 294, 296, 316, 330 Naylor, Richard S.
254 Nazca-lemez 232, 272, 329, 337 „Négy sarok” (Four Corners)
273 Német Oceanográfiai Állomás 15 Németország 13, 15, 24, 87, 103,
241,260 Nemzeti Bizottság 131

Nemzeti Földrengéskutató Központ (National Center for Earthquake

Research) 287

Nemzeti Időjárásjclző Szolgálat (National Weather ,Service) 175

Nemzeti Óceánkutató Intézet (National Ocean Survey) 286

Nemzeti Természettudományi Alapítvány (National Science Foundation,

NSF) 136-138,140-145, 184, 189, 305, 30S

Nemzeti Természettudományi Tanács (National Science Board) 189

Nemzeti Tudományos Akadémia (National Academy of Sciences) 45, 137-

138, 140, 142, 275, 286-288, 313 Nemzeti Tudományos Tanács (National
Research Council) 138

Nemzetközi Felső Köpeny Bizottság (International Upper Mantle

Committee) 332

Nemzetközi Felső Köpeny Terv (International Upper Mantle Project) 88,

132-133, 332-333 Nemzetközi Földrajziszólesség-megfigyelő Szolgálat
(International Latitude Service) 31, 33

Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió (International Union of Geodesy

and Geophysics) 68, 90, 125, 129, 138

Nemzetközi Geodinamikaí Terv (International Geodyna-mics Project) 275,

279, 333, 336, 338-339 Nemzetközi Geofizikai Év 45, 66, 88, 94, 121, 132,
182, 185, 333, 336

Nemzetközi időmérő Szolgálat (Bureau International de l’Heure) 33

Nemzetközi Óceánkutatási Évtized 318 Nemzetközi Pólusvándorlás-

megfigyelő Szolgálat (International Polar Motion Service) 31 Nemzetközi
Szeizmológiai Központ (International Bureau of Seismology) 65

Nemzetvédelmi Minisztérium (Defense Department) 137 Népességkutató

Központ (Center for Population Studies) 71

Nevada 51, 273, 281, 283, 308-309, 320, 336 Newark-teknő 262 New
Brunswick 253, 256 Newcastle 316

Newcastle upon Tyne 96, 197 Newcomb, Simon 31-32 New Hampshire 36,
228, 256, 262 New Haven 262

New Jersey 149, 170, 182, 253, 262, 323 New Madrid 293, 333,
336 Newton, Sir Isaac 11,17, 26, 41, 44 New York 22, 36, 39, 44, 48, 56-58,
60, 65, 70, 101, 121, 145. 151-152, I55-I57, i6i, 182, 189, ,93 222,’253! 257,
260, 264, 295, 299, 320, 323-324. 327' ’

New York állam 66, 159, 196, 254, 265

New York Herald Tribune 42

The New York Times 15, 30, t6r, 224

Ngorongoro (vulkán) 217

Niagara-vízesés 161

Nicaragua 165, 296, 307

Nierenberg, William A. 179

Niger folyó 117, 127

Nigéria 237, 318

Niigata 287, 292

Nilahue 326

Nflus 162-163

Nimbus-4 űrállomás 169

Nixon, Richard M. 34

Norfolk 49

Normandia 261

Norvégia 21,41, 90, 95, 203, 240, 256-257, 260 262, 330, 337

Novaja Zemlja 268

nuée ardente („izzó felhők") 57-58

nunatak 185-186

Nur, Amos 291-292

Nyasza (Malawi)-tó 217

Nyugati-Kordillera 2721

Nyugat-India 69, 117

Nyugat-Virginia 93, T97- 252, 254, 260. 308

Oachita-hegység 308 Oahu sziget 31

Oak Ridge Nemzeti Laboratórium 322 Oasis olajvállalat 162 Oates, L. E.

G. i8t

óceánfenék 20, 31, 55, 58. 60, 63- 64, 67, 71, 75, 75 77, 79-83, 88-89, 91-
92, 96, 99, 104-105, 107-108, no,

113,117-122,125-126,128,130,132 133,137,139-140, 144-145. 147149, 151,

153, 155-159, 163, 166-167, 169-172,174-175,177-178,180,202,209,211-
214,217, 219-221, 229, 232, 235-236, 238, 240, 242, 244, 248, 251-
252,258-259,266-268,271,275-276,279 280,287, . 3_I2, 317-319, 321-323,
327, 329-337. 339-341, 347 348 oceanfenék-terjeszkedésí elmélet 79-83,
87, 96, 104, 107-108, 112-115, 118, 120-124, 127-128, 130, 134, 137, 139-
140, 151-153, 155, 172, 177, 202, 209, 213-216, 226-227, 243, 258, 262,
271-272, 276, 279, 283, 315! 327,330-331,339

óceáni aljzat 20, 26, 68-69, 7i -72,75, 80 -81,91,105,107, 114, 118-119, 122,
124, 126, 128, 130-131, 134-135’ 139, 156, 174-175, 177, 230, 243, 271,
345-347 óceáni árkok 69-70, 72-73, 77, 79, 83, 118, 121, 130, 212-213,
220, 223, 228, 232, 259, 269-272, 275, 335’ 338, 345, 349

óceáni hátságok 37, 78-81, 83, 85, 88-89, 105, 107. 110, 112—114, II7-Il8,
I2Í-I24, I27-I30, 132, 152, 156, 165, 172, 202, 212, 220-221, 223, 226, 232,
234-735’ 242-243, 276. 304, 315, 319-320, 33I, 333, 334-375'''’ óceam
kéreg 75-76, 79-81, 107, 126, 140, 143, 247' -47 332,337

óceáni lemez 267, 269, 271-275, 280-283. 288, 307 320 331,333, 337-338,
349
óceáni medencék 20, 22, 56, 58. 67-64,68, 72, 78 80-81 107, 113, 124, 127-
128, 136, 139, 142, 145, 150-151’ 172, 178, 214, 220, 237, 244, 248, 256,
2J0. 276 712’ 318-319, 343

Oceanográfiai Intézet (Göteborg) 56 Ofiolítok 242-243, 248-25I, 268, 270,

275, 317, 719-7^0 324

Ohio 102. 182, 190, 195. 197, 324

Ohiói Állami Egyetem Sarkvidékkutató Intézete (Institute of Polar Studies

of Ohio State University) t8’ is^ óidő 240. 255-260, 265, 268. 275,
3<;o Okinava 232 Oklahoma 27 Olajfák hegye 215

Olaszország 117. 159-160, 163, 240, 247 7,0,..

298,306-307,310 5I’270’

Oldenburg. Douglas W. 123 Old Faithful (Öreg Hűségesl-gejzír 212,

310 Olduvai-eseinény 99 OIdu va i * hegy szoros 99, 217 oligoccn időszak
174,178. 241,247

ólomlerakódások 211-214, 236-237, 30s 770

O’Neill. John J 42 ' ' 33

ónlerakódások 320, 722

Ontario 101. 253, 2S6, 312

Opdyke, Neil 99-100, 113

oposszumok i8, 201,204

Oppenhcimer, Julius Robert 36

Orange 144, 149

ordovicium időszak 262, 264-265, 279. 770-331

Oregon 46. 93, 95, 97,165, 177. 274-276,280"708

Orkán-magaslatok 1S9

Oroszország 39, 267-269

Orówan, Egon 229

Osló 256

Ótaki 301,307

Ottawa 170,234

Otte, Carol 309. 311

Üversby, Virginia M. 236

Owen (kutatóhajó) 66

Owens-völgy 336 Oxburgh, E. R. 229 Oxford 193, 229, 314-315 Ozark-

hegység 308

„öreg Vörös Homokkő’* (Old Red Sandstone) 115, 196, 256-257

ősmaradványok 13-14, 18, 20, 28-29, 47-49. 54-55. 73. 80, 90, 138, 147-
148, 153, 155-156, 160, 162-163, 169-170,172,176-178,180-182,184-
186,188-191,196-199, 202-206, 222, 227.233, 245-246, 252, 255-256, 265,
350 „ősrobbanás" (big bang) elmélete 314 özönvíz 13, 28, 160

Pacific Gáz- és Áramszolgáltató Vállalat (Pacific Gas and Electric Co.)

299-301, 309, 311 Pakisztán 321

palcomágneses vizsgálatok 171 paleozoikum 275 Palesztina 39

Palisades 66, 159, r88, 262 Palomares 339 Pamír-hegység 284 Panama
66,165, 169 Panama-csatorna 20,142,148,176,178 Panamai-szoros 165,192
Pánamerikai Kőolajvállalat (Panamerican Petroleum Company)
144 Panchen, A. L. 197

Pangea 16,193, 198, 241, 314, 334, 343, 350-351

pannon medence 307

Panthalassa 22

Párizs 13, 24, 33, 159,161

Párizsi-medence 307

párnaláva 242-243, 320, 332, 341, 345-346

Parti-hegység 275, 281

Pasadena 289

Paterson 262

Paulding, B. W„ Jr. 291

Pauzsetka 301

Peace folyó 98

Pearl Harbour 72

Pejve, Alekszandr V. 178, 269, 343

Peking 199

Pennini-Alpok 243, 248 Pennini-lemez 246-248 Pennsylvania 125, 252-

254, 260 Pennsylvaniai-időszak 254 Pensée 46 Perm 198

perm időszak 22. too, 129. 186, 188. 191-193, 197-198, 201,260, 265 Peru
11,34, 212, 272, 320 Peru-Chilei-árok 246 Perzsa-öböl 157-158,
214 Peterson, Melvin N. A. 157, 179 -Petropavlovszk-Kamcsatszkij
302 Pettcrsson, Hans 56 Péwé, Troy 48 Philadelphia 45, 295 Phoenix-
szigetek 279-280 Piccard, Jacques Ernest Jean 346 Piggot, Charles S.
55 Pioneer (kutatóhajó) 104-105 Pionecr-törésöv 105, n8

Piper, J. D. A. 226

Pireneusok 95,117, 249-251

Pisa 73. 298, 307

Pisces (kutatóhajó) 348-349

Pitman, Walter C, III. 112, 121,279

Pittsburgh 45

Pittsfield 256

Platón 44,170-171

pleisztocén időszak 221

pliocén időszak 160-163,166, 237, 322

Pluto-fenékhegy 345

Pocono Pines 254

Poconos 41

Poldervaart, Arié 102

pólusmozgás 32-33, 38

pólusvándorlás 34-37. 44, 62, 93. 95~96, 102, 334-335

Pompeji 170

Ponca City 23
Popocatépetl (vulkán) 71

Porosz Királyi Léghajózási Obszervatórium 15

Portland 46

Portugália 157,160, 203 Prága 197

prekambriumi időszak 73, 96, 334-335 Press, Frank 88,121 Pribilof-

szigetek 99 Princess Martha-part 193 Princeton 36,43, 45

Princeton Egyetem 41,44-45, 5i, 63, 69, 73, 79,108,125 135-136, 142. 144,
230, 232, 236, 318-319, 331 Prostka, Harold J. 279, 281 Puget Sound 108

Quebec 293

radioaktivitás 17,79,98,131,136, 206, 221,229, 236, 253 rádióidőjelek

24 rádiójelek 43,46

radiokarbon kormeghatározás 49,170, 242, 253, 272-273

radioláriák 100-102,151, 165, 178

Raff, Arthur D. 104-105

Rainier (vulkán) 71, 274

Rajna 56, 221, 237, 248

Rajna-árok 221

Raleigh, Cecil B. 287

Ramsey-gleccser 191

Rand Corporation 305

Rangeley-tavak 253
Rangely-olajmező 291

Ravenswood Erőmű 299

Red Mountain (Vörös-hegység) 275

Reis, Piri 166

Repüléstan és Űrhajózás Amerikai Intézete (American Institute of

Aeronautics and Astronautics) 45 Réunion sziget 99

Revclle, Roger 32-33, 70-72, 75-76, 79, 137, 142, 144 Rex, Robert W. 157,
303-305, 308, 310 Reydharfjördhur 227 Reykjanes-félsziget no, 224

Reykjanes-hátság no, 112, 114, 172, 224, 226-227, 235, 330

Reyjkjavik 223, 225, 227, 298

rézelőfordulás 156, 211-214, 280, 305, 319 322> 347 348 Rhode Island 90,
235 Rhodesia (Zimbabwe) 200

Rhone 56-57, 162-163, 248 Rice Intézet 125 Ries-medence 103 Riffaud,
Claude 342 Rio de Janeiro 151-152, 230 Rio Grande 305 Rio Grande-
hátság 230

Rittenhouse Csillagászati Társaság (Rittenhouse Astronomical Society) 45

Rivera-lemez 278 Riverside 157, 246, 289, 302-303 Rjúkjú-árok
349 Rjúkjú-szigetív 232

Rockall-pad 117, 171-172,196, 203-204, 262

Rockall sziget 171

Rockefeller-hegység 193

Rodgers, John 254, 259-260

Ródosz 246-247
Róma 40, 320

Romer, Alfred Sherwood 184, 192, 196-199, 204

Rona, Peter 317-318, 323

Ross, David A. 211

Ross, Sir James Clark 206

Ross-jégpárkány 166, 181, 193

Ross-sziget 186

Ross-tenger 166-167, 181-182

rotációs pólus 198, 203

Rothé, J. P. 65

Rothschildok 327

Rousseau, Jean Jacques 284

Royal Society —> Királyi Természettudományos Akadémia

röntgenkrisztalfográfia 94 Rubey, William W. 290 Rudolf-tó 220, 222 Ruhr-

vidék 260 Runcorn, S, Keith 95-97, 115 Ryan, William B, F. 159-162

Sable sziget 318 Saint-Pierre 57-58, 169 Salt Lake City 320,
326 Saltonstall-tö 262 Salton-tó 212, 299, 302, 304-305 Salvador 307

San Andreas (Szent András)-törésvonal 119, 130, 251, 278-279, 283, 291-
293, 296. 304, 335 San Diego it, Si, 139, 304 Sand Spring 308 San
Fernando 2S9 -290, 292, 304 San Francisco 1 j, 65,119,276-27S, 2S4-
286,293,299,304 San Francisco-öböl 45, 275, 278, 283 San Gabriel-
hegység 292 Sanhszi tartomány 199 San Juan-hegyek 273, 281, 333 San
Luis 302 Santa Barbara 54. 304 Santa Cruz 304 Santiago 320 Sao Paulo-
szigct 80, 242 Saporta, Gaston de 206 Sárga-folyó 267 Sarkcsillag 30 Sarki-
fennsik 180 Satszkij-hátság 348

Savona 240

Sawkins, Frederick J. 320, 322 Sbar, Marc L. 288 Schaeffer, Bobb 186,
189 Schilling, J. G. 235-236 Schlanger, Seymour O. 246-247 Schlicb,
Roland 177 Schlieren-flis 245-246 Schmitt, Harrison H. 209 Scholl, David
W. 199-200 Scholz, Christopher H. 291-292 Schopf, James M.
186 Schubert, Gerald 229, 236 Schudiert, Charles 23 Science 113, 136, 138,
141,211, 267, 296 Scientific American 44, 105, 318, 323 Scotia-iv 194-195,
228 Scott, Robert Falcon 15,18, 181-182, 205 Scripps Oceanográfiai intézet
(Scripps Institution of Oceanography) 32, 66, 70-71, 75, 78, 82, 96, 104-
105, 118, 136, 144, 147,157,179, 278, 346 Script a Universitatis 39 Seattle
308, 310 Sergipe-medence 157 Sewell, R. B. Seymour 65-66 Shackleton,
Sir Ernest 18,180,182,190, 205 Shackleton-gleccser 185 Shell
Kőolajvállalat 139-140, 318 Shields, E. L. 161 Shishaldin (vulkán)
71,274 Siena 298

Sierrák 270, 273-274, 276-278, 280-281,283

Sierra Leone 264

Sierra Nevada 251, 270, 273, 275

Sigsbee Knolls 149-150, 159

Sigurgeirsson. Thorbiöm 226

Sillitoe. Richard H. 320-321

Simmons, Gene 291

Simplon-alagut 240-241

Simpson, E. S. W. 177

Simpson, George Gaylord 192

Sínai-félsziget 213

Siple, Paul 35-36

Skaftarjökull 223

Skandinávia 16,19, 85, 260

Skócia 21.34,41,89-90,113,172.196-197,119, 223,235, 256-257, 260-262,

315. 350 Skót-felföld 240 Skye sziget 113 Smcwing. J. D. 243 Smith. A.
Gilbert 193, 248

Smithsonian Asztrofizikai Obszervatórium (Smithsonian Astrophysieal

Observatory) 217. 228, 336 Smylie, Douglas 2S6 Snaéffelsjökull
(vulkán)'223, 226 Snake Ri\ei 274 Snider. Antonio 13 Socony Mobil Oil
140 sódómok 157 158.163. 305

sólerakódások 1411-150, 157,159 160, 163, 212-214, 22c, 305. 316-317,

319, 350 Soltúié 50

Sonoma vulkánniezó 283 Sor (Line)-szigetek 118

sótömzsök (diapirok) 125,149 150,163,305-306,317318

Soulavie abbé 86 South Pole (kutatóbázis) 35

Spanyolország 15, 34, 95. 117, 159, 248-251, 337, 339 Spanyol Szahara
193, 222

Special Publication of the Royal Society of Canada 108

Spencer F. Baird (kutatóhajó) 66, 70

Sperry-féle pörgettyűs iránytű 36

Spiess, Fred N. 346

Spindletop 150
Spitzbergák 21, 53, 66, 184,197, 206, 260

Sproll, Walter 193

Staél, Madame de 238

Standard Oil of California 140

Stanford Egyetem 23, 270, 273, 290, 343

Staub, Rudolf 241

St. John’s 58

Stove, David 46

Strasbourg 65

Stromboli 171, 223

Stubbs, Peter H. S. 95

Suess, Eduard 19

Sullivan-gerinc 191

Superior olajtársaság 139

Surtsey-sziget 224-225, 227

Svájc 18,29,56,135,163,192,221,239-240, 244-245,248 Svédország 15, 56,

240, 323 Sydney 46

Sykes, Lynn R. 119-121,132, 288 Syrtlingur sziget 224 Szahara 12,155,

237, 262. 264-265, 350 Szantorin szigetcsoport 171 Szardínia 32,159, 249-
251 Szaúd-Arábia 209, 213 szeizmikus megfigyelőhálózat
88,120 szeizmikus mérések 125-126,137,139,142,153,160,214, 217, 227,
242, 335 szeizmográf 87, 120-121 Szenegál-Gambiai-medence
157 szénlerakódások 157, rSt, 197, 233, 236. 324-325 Szent Ilona sziget
236-237 Szent Lőrinc-folyó 57, 293, 334 Szent Lőrinc-völgy 295

Szibéria 20, 31, 38, 47,49, 66, 95,177. 199, 206, 221, 223, 265, 267-269,
316, 324, 326, 350 Szibériai-lemez 268 Szicília 160, 249-251

Sziklás-hegység 41, 267, 273-278, 280-283, 290, 296, 305, 310, 312, 320,
334, 336-337, 339 Sziklás-hegység-fennslk 276 szilur időszak 196, 207,
350 Szirti-medence 162 Szodoma 215, 223 Szokotra sziget 65 Szókratész
328 Szomália 2T7, 22í, 319 Szomálí-félszíget 216

szonár (vísszhangmérő berendezés) 213, 338-341

Szovjet Tudományos Akadémia 88

Szovjet Tudományos Akadémia Földtani Intézete 161,

178,269

Szovjet Tudományos Akadémia Óceánkutató Intézete 144 Szovjet

Tudományos Akadémia Zoológiái Intézete 47 Szovjetunió
32,115,138,144,160,178,198,265,287,289, 298, 307, 315, 337,
350 szökőárak 41, 55, 284, 287

sztratoszféra 71, 223, 225, 351

szubdukció 170, 232, 272, 280-281, 317, 320-321

Szudán 213, 257

Szuezi-csatorna 160, 170, 210

Szuezi-öböl 213

Szun Ai-lin 199

Szunda-szigetek 18
Taal (vulkán) 71 Tacona-hegység 253 Tafifaszaszet-aszó 264 Tajmir-
félsziget 268 Tajvan 176, 271

takoni hegységképződés 116, 253, 258, 261, 273

Taiwan), Manik 113

Tamánrászet 264

Tanganyika-tó 217

Tanzánia 99, 203, 217

Tarling, Don H. 99, 313-317

Társaság-szigetek 135

Taskent 284, 287, 292

Tasmania 62,102, 116, 317

Tasman-tenger 177

Taszili-fennsík 264

Taylor, Frank Bursley 14

Taylor, J. H. 116

Tazieff, Haroun 216-220, 306

Tectonophysics 115

Teilhard de Chardin, Pierre 209

Teir sziget 221

tektitek 102-103

Teller Ede 63
Temze 54

tengeri -* óceáni

Tengeri Hadműveleti Kutatóintézet (Naval Operational Research) 94

Tengertani Intézet (Institute of Marine Sciences) 144 tengerszint 69, 72-73,

80, 160-163, 166-167, 202, 212, 215, 219, 227, 235, 264, 280, 314-
315 tengerszint-változás 33, 54 Tennessee 252-254, 322 tercier—*
harmadidőszak termálvíz 298-299, 302, 307-308, 347-348 Tethys-tenger
21, 160, 198, 203, 241-244, 249, 265, 268-269

Texas 2t, 102, 143-144, M9-150, 197, 253, 258, 273, 281, 305, 308

Texasi Műszaki Egyetem (Texas Technical University) 189

Texas Instruments 140-141 Tharp, Marie 66-67 Thecodonták 191 Thermal

Power Company 309 Thíra 170

Thíra sziget 170-171 Thomas, Albert 140, 143 Thompson-tó

321 Thorbjörnsdotdr, Unnur 224-225 Three Rivers (Három-folyó)
293 Thrinaxodon 190-191,198 Thrinaxodon-nyereg 191 Tiberins-tó 157,
215 Tibet 350

Tibeti-fennsfk 267-268, 312, 334 Tien-san hegység 17, 199

Tiffanyk 327 tillitlerakódás 192 The Times 327 Tokió 284, 349 Tonga-
Kermadec-árok 73 Toronto 68, 88, 138 Tour Noir 248

Törökország n, 159-160, 247, 251, 296, 307, 350 törzsfejlődés 14, 28-29,
55. 86, 90-91,138, 196-197 20I„ 208, 332

Tracey, Joshua 1.136 137

transzform vetők 120, 122-123, 129, 215-216, 221 2->3

234,260,304,316,339 transzkurrens vetők 119 Transvaal 21

Transzantarktiszi-hegység 180-182, 200 triász időszak 95, 184, 186-189,

191-192, 197-198, 200-202, 238, 249, 305, 322, 351 Trident (kutatóhajó)
235 Trindade do Sul sziget 236 Trinidad 237

Tristan da Cunha-szigetek 85, 89, 91, 153, 230, 235-236

Troodos-masszivum 319

Truk sziget 174

Triimphy, Rudolf 241

Tucumán 199

' Tudományos Egyesülések Nemzetközi Tanácsa (International Council of

Scientific Unions) 333 Tudományos Munkaerő Bizottság (Scientific
Manpower Commission) 129

Tudományos Tanácsadó Bizottság (Science Advisory Committee) 55

turbidites áramlások 176, 244-245, 252-253, 270, 272, 275

Turcotte, D. L. 229, 236 tűzesők 40-41, 43, 215 Tűzföld 166,

320 „tűzgyűrú” 71, 169, 307 tűzkőlerakódás 151-152, 174, 177-178

Uffen, Robert J. 101 Uganda 306

Új-Anglia 56, 93, 95, 256, 259-260, 30S Új-angliai-fenékhegyek 233 Új-
Brunswick 89 Új-Dél-Wales 192

Új-Fundland 33,58, 89,117,144,157, 252,254, 256, 259 260

Új-Guinea 17, 69, 349 Új-Hebridák 337 újkökorszak 92

Új-Mexikó 50-51,99, 197, 273, 303 Új-mexikói Bányászati és Technológiai

Intézel (New Mexico Institute of Mining and Technology) 226 Új-Skócia
58, 89, 197, 256, 260, 318 Új-Zéland 53, 113,166,169,177, 185,1S9, 193,
270, 298.

301,307, 3io,317 Ukinh 32

Ullrich, G. Wayne 325

Union Kőolajvállalat (Union Oil Company) 309 310 Union of California

Olajtársaság 139 Union of Fresh Air Centers 57 Univerzum—*
Világegyetem Upper Gorgc-szurdok 56

Utál 243, 267-271, 319.321 USA —> Egyesült Államok USNS DeSíeíguer
(kutatóhajó) 232 USNS George V. Keuthley (kutatohajó) 280 Utah 93, 210,
273, 275. 281, 324. 326 úledékképzödés 63, 80, 92-93,100,127-128,
176 üledéklerakódás 20-21, 40, 58-60, 70, 81, 99-100, 105, 112-113, 118,
124 130, 136-140, 142, 144, 147-149, 152-153, 155-160, 162 163, 165-167,
169, 172, 174, 177-178,I84,190,192, 196-197,203,2I2-2I4, 232-233, 240-
244,246,248,251-255,258 260,267,272,274275, 302-306,313-314,316-
318,320,322,324,332,334,345, 350

üledékvastagság-mérés ti8, 125-128, 176 Űrkutatási Tanacs

69 „üvegházhatás” 46, 199 Üzbegisztán 287

Vacquier, Victor 105, 118 Vai d’ lsére 57

Valdivia (német kutaíóhajó) 213 Valentine, James W. 208 Valpelline-

fonnáció 240 vanádiumlerakódások 212-213 van Andel, Tjeerd
165 Vancouver-sziget 275 vándorkövek 21, 28-29, 41, 264 Van Waterschoot
van dér Gracht, W. A. J, M. 23 variszkuszi hegységképzódés
350 vaslerakódások 77-78, 156, 211-212, 220, 305, 313, 320, 322-323, 347-
348

Védelmi Stratégiákat Elemző Intézet (Institut for Defense Analy ses)

55 Velence 301

Vdikovsky, Immanuel 39~47, 49-51, 53- 55-56, 60-61, 153,161

Verna (kutaíóhajó) 60, 66, 126-127, 136, 149, 170, 177 Vema-törésöv
176 Venezuela 102

Vening Meinesz, Felix Andries 20, 69, 77-79, 83, 117

Ventura-medence 319
Vénusz 14, 40-41.43,46, 315, 343

Vénusz-fenékhegy 345

Verescsagin, K. K. 50

Vermont 253-254, 260, 262, 295

Verne Gyula 42, 157, 223, 226, 339, 341

Vestmannaeyjar 209, 224

vetődések 18, 103, 118-119,215, 232, 2jt, 256, 274 Vezúv 171

Vierwaldstátu-tó 23S Vihar-csúcs 189 Yíktória-vizesés i6t Világegyetem 62

63,93, 230, 314 Vine, Frederick J 107-108, 110, 112113, 122, 242-243, 276,
283, 319

Virginia 125,252 253, 258, 260, 262, 30S, 314 Virgin-szigeteh 169 Viiyaz
(kutatóhajó) 70, 209 Yityebszk 39

Vizcayai-öböl 95, 117, 157. 249 vízilovak 18, 50, 188 Vogt, Peter R. 235,
280, 330-331 Voisey. A. H 116 Voltaire 284

von dér Borch, C. C. 157

Vörös-tenger 40, 65,113,155-158, 209-217, 219-222, 236, 251,273, 306,

317, 319-320

vulkáni tevékenység II, 17, 48, 54, 56-57, 72, 82, 87-88,
93,102,112,134,153- '55,160, 165, 169-172, 178,188, 199-200, 202, 209,
225-227, 234, 248, 252-253, 257, 272-273, 275, 281-282, 286-287, 298,
303, 314, 330, 333, 339-340, 343, 345-348, 351 vulkáni tufa 165, 176, 188,
222
vulkánok 68-69, 7i-73, 80, 85, 89, 123, 135, 137, 140, *52 153, 155, >58,
165, 169, 171, 195, 212, 219-220, 223-224, 228, 230, 233, 235, 237, 243,
245, 247-248, 252-253,258-260,264,269,271-272,274-275,302,304, 307-
308, 312, 315, 317, 320, 330-331, 340-341, 343, 345. 347-349

Waikiki 31 Wairakei 301,310 Walen-tó 239 Wales 85, 256 Walker, G. P. L.

227 Walker-folyo 283 Walker-törésvonal 283 Wallace, Alfred Russel
207 Walvis-hátság 230 Wasatch-hegység 281

Washington 24, 36, 54"55, 69, 92, 99, 141, 144, 150, 164, 189,258,272,
287, 296, 324 Washington állam 71, 177, 274-276, 280, 309 Waterman,
Alan T. 140-142 Watkins, H. G. („Gino”) 26 Weddell-tenger 181, 193,
330 Weeks, Lewis G. 319

Weeks Természeti Erőforrások Vállalat (Weeks Natural Rcsourches, Inc.)

318

Wegener, Alfred 13-27, 29, 35, 62, 79, 80, 83, 91,95, j30i
192,204,209,215,241,268,328 Wegener, Kurt 15 Weizmann, Chaim
39 Wells, H. G. 42 Westchester 260 West Point 15

Wharton-medence-lemez 233 Whitcomb, James H, 292 Whitten, Charles A.

286 Wtglu-sziget 84 Wtgner Jenő 62

Wild, I-rank 180-181 Wildt, Rupert 41,46 Wilkes-föld 51, 167,

323 Williams, Richard S., Jr. 225-226 Williamstown 308 Willis, Bailey
23 Willumsen, Rasmus 25-26 Wilson, A. T. 53-54 Wilson, Edward A. 181

Wilson, J. Tuzo 68, 88-91, 108, 110, 112, 115, 120-122 125,129-
133,230,235,255-258,271,276,283,292,327’ 332

Wisconsin 324 wisconsini eljegesedés 49 Wise, Donald U. 278 Wiseman,

John D. H. 65-66 Witwatersrand 191

Woods Hole Oceanográfiai Intézet (Woods Hole Oceanographic Institution)

56, 71, 126-127, 144, 148, 209, 211-212,318,339-341 Woodward, C. Don
144 Worsley, Thomas R. 199 Worzel, J. Lamar 117, 124, 130, 149 Wroclaw
237
Wyoming 93, 273-274, 281, 326

Yale Egyetem 23,42, 62, 69, 254, 259

Yellowstone Nemzeti Park 212, 237, 274, 310

York 206-207

Young, Brigham 281

Yuma 302

Yuma-mező 302

Yungay 284

Zágráb 87 Zagrosz 160

zagyáramlatok 57-60, 127-128, 234 Zambezi folyó 161 Zapata Off-Shore

Co. 140 Zavodovszkij hadnagy 195 Zavodovszkij-kráter 195 Zermatt
243 Zion-kanyon 273 Zöld-foki-szígetek 157-158 Zürich 159, 241 Zürichi-
tó 239

zsugorodási elmélet 17-1S, 26, 85, 131, 241, 256, 332