Alessandro D'Avenia

FEHÉR, MINT A TEJ,

PIROS, MINT A VÉR

A tizenhat éves Leo átlagos kamasz: jól elvan a haverokkal, szeret

focizni, motorozni és iPod-ozni. Iskolába csak muszájból jár, a
tanárokat afféle kihalásra ítélt furcsa fajnak tekinti, és alig várja,
hogy ezt az új történelemtanárnak is a tudomására hozza. Az új
tanár azonban más, mint pedagóguskollégái. Szemében különös
fény gyúl, amikor magyaráz, és különös, lelkiismeretébresztő
hatással van diákjaira. Leóban hatalmas erők feszülnek, csak a
fehérség fog ki rajta. A fehérséggel, a hiány, a veszteség színével Leo
a szerelem, a szenvedély és a vér színét, álmainak szerelme, Beatrice
haja vörösét fordítja szembe. Amikor azonban megtudja, hogy
Beatrice beteg, s hogy betegségének valamiképpen a gyűlöletes
fehérséghez is köze van, Leo önvizsgálatra kényszerül. Hogyan
tovább? Mihez kezd eztán az álmaival, és mihez az erejével?

Alessandro D'Avenia
Bianca come il latte, rossa come il sangue
2010 Arnoldo Mondadori Editore S.p.A., Milano
Hungarian translation © Gál Judit, 2011
EURÓPA
KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 2011
FEHÉR, MINT A TEJ, PIROS, MINT A VÉR

Szüleimnek, akik megtanítottak, hogy két

lábbal a földön állva nézzem az eget.

Tanítványaimnak, akik nap mint nap

megtanítanak újjászületni.
Egyszer egy királyfi az asztalnál ült és falatozott. Amikor
túrót szelt, megvágta az ujját, és egy vér-csepp hullott a túróra.
Azt mondta az anyjának:
- Anyám, én olyan asszonyt szeretnék, aki fehér, mint a tej,
és piros, mint a vér.
- Haj, fiam, aki fehér, az nem piros, aki meg piros, az nem
fehér. De te csak keresd, hátha megtalálod.*

A három gránátalma szerelmese

(Italo Calvino A Nap lánya - Olasz népmesék
című kötetéből)

* Szénási Ferenc fordítása.

Minden dolog egy-egy szín. Minden érzés valamilyen szín. A
csönd fehér. A fehéret speciel ki nem állhatom, mert
határtalan. Fehér éjszakák, fehér zászló, fehér papírlap, fehér
hajszál... Sőt a fehér tulajdonképpen nem is szín. Maga a
semmi, mint a csönd. Szavak nélküli, zene nélküli csönd. A
csönd: fehérség. Nem bírom a csöndet, sem az egyedüllétet,
ami ugyanaz. Megfájdul tőle valami közvetlenül a hasam
fölött, vagy a hasamban, nem is tudom, amitől muszáj
felülnöm a fék nélküli, tiszta roncs robogómra (mikor fogom
végre megcsináltatni?), és cél nélkül járom az utcákat, közben
jól belenézek minden lány szemébe, mert csakis így lehetek
benne biztos, hogy nem vagyok egyedül. Ha valamelyik lány
visszanéz rám, akkor létezem.
Miért vagyok ilyen? Kiborulok. Nem bírom az egyedüllétet.
Szükségem van... hogy mire, azt én sem tudom. Rohadt egy
dolog! Viszont van egy iPodom. Igen, mert amikor elindulsz,
és tudod, hogy a suliban porízű és aszfaltízű nap vár rád, és
utána is csupa merő dögunalom: a lecke, a szüleid, a kutya, és
aztán újra elölről, amíg csak ásó, kapa, nagyharang el nem
választ, hát tényleg nincs más menekvés, mint a megfelelő
zenei aláfestés. Belemélyeszted a fülhallgatót a füledbe, és
egy másik dimenzióba jutsz. Belépsz a megfelelő színű
hangulatba. Ha szerelmes akarok lenni: melodikus rock. Ha
energiára van szükségem: színtiszta, kőkemény metál. Ha fel
akarok dobódni, rap meg egyéb vadságok, főleg jó vaskos
trágárságok. Így nem maradok egyedül, azaz fehéren. Velem
van valaki, aki színt ad a napnak.
Nem mintha unatkoznék. Mert ezer tervem volna, tízezer
vágyam, milliónyi álmom, amit valóra válthatnék, milliárd
dolog, amibe belefoghatnék. De végül egyetlenegy dologba
sem fogok bele, mert úgysem érdekel senkit. Úgyhogy azt
mondom magamban: ugyan, Leo, minek strapálnád magad?
Hagyd a picsába, örülj annak, ami van.
Csak egy életünk van. Amikor az életem kifehéredik, az a
legjobb módszer a kiszínezésére, ha odaülök a számítógépem
elé: mindig találok valakit, akivel chatelhetek (a nicknevem
Kalóz, Johnny Depp tiszteletére). Mert ehhez tényleg értek:
meghallgatni másokat. Jól érzem magam tőle. Vagy pedig
felülök a fék nélküli robogómra, és cél nélkül csavargok. Néha
mégis van úti célom: felugrom Nikóhoz, eljátszunk egy-két
nótát, ő basszgitáron, én meg elektromos gitáron. Egy napon
majd híresek leszünk, mi meg a bandánk, The Crew lesz a
neve. Niko szerint énekelnem is kellene, mert jó hangom van,
de én lámpalázas vagyok. A gitáron az ujjaival énekel az
ember, márpedig az ujjaid sosem vörösödnek el. Egy gitárost
senki se fütyül ki, egy énekest bezzeg...
Ha Niko nem ér rá, a megállóban találkozom a többiekkel. A
suli előtti buszmegálló falán tudatja a világgal a szerelme
nevét az összes szerelmes fiú. Valakit mindig talál itt az
ember, néha lányokat is. Néha Beatricét is. Én Beatrice miatt
járok a suli előtti megállóba.
Fura dolog: délelőtt ki nem állhatod a sulit, délután meg ott
lóg mindenki. A különbség az, hogy délután nincsenek ott a
vámpírok, vagyis a tanárok. Hazamennek a vérszívók,
bezárkóznak a szarkofágjukba, és várják az újabb áldozatokat.
Igaz, a vámpírokkal ellentétben a tanárok nappal vadásznak.
Ha viszont a suli előtt ott van Beatrice, az teljesen más ügy.
Zöld szeme, amikor elkerekedik, betölti az egész arcát. Vörös
haja, amikor kibontja, mint a hajnali nap fénye. Keveset
beszél, de csupa klassz dolgot mond. Ha mozi volna: még nem
találták ki az ő műfaját. Ha illat volna: a homok illata korán
reggel, amikor a part még egyedül van a tengerrel. Ha szín:
Beatrice-vörös. Ahogyan a szerelem is vörös. Vihar.
Hurrikán, ami elsöpör. Földrengés, amitől darabokra hullsz
szét. Ez az érzés fog el mindig, amikor meglátom őt. Ő még
nem tudja, de napokon belül meg fogom neki mondani.
Igen, napokon belül meg fogom neki mondani, hogy
pontosan az én esetem, én pedig az övé. Ez a helyzet, nincs
menekvés: amikor majd ő is rájön, minden tökéletes lesz, mint
a filmekben. Csak az alkalmas pillanatot kell megtalálnom,
meg a megfelelő sérót. Mert szerintem hajkérdés az egész. Ha
Beatrice kérne rá, akkor levágatnám. És ha elveszítem az
erőmet, mint az az illető a történetben? Nem, a Kalóz nem
vágathatja le a haját. Sörény nélkül nem oroszlán az oroszlán.
Nem véletlen, hogy Leo a nevem.

Láttam egyszer egy dokumentumfilmet az oroszlánokról.

Előjött a sűrűből egy hatalmas sörényű hím, és a narrátor
behízelgő hangon azt mondta: „Az erdő királya koronát visel."
Ilyen az én séróm: zabolátlan és fenséges.
Milyen laza dolog úgy hordani, mint az oroszlánok. Milyen
laza volna, ha sosem kéne kifésülni, ha hagyhatnám szabadon
nőni az égnek, mintha a fejemből kinövő gondolatok
volnának: időnként kipattannak és szanaszét repülnek. A
többieknek ajándékozom a gondolataimat, mint a frissen
felnyitott kóla buborékait, ami olyan szívet melengetően
pezseg! Én egy csomó mindent kifejezek a hajammal. Milyen
igaz ez. Milyen igaz, amit most mondtam.
Mindenki csak a sérómból ért meg. Legalábbis a többiek a
suliban, a többi Kalóz: a Szivacs, a Létra, a Kócos. Apa már
rég lemondott róla, hogy megértsen. Anya állandóan piszkál a
hajam miatt. A nagyi, amikor meglát, nem sok híja, hogy
infarktust nem kap (persze kilencvenéves korban ez a
minimum).
Vajon miért esik olyan nehezükre megérteni a hajamat?
Először azzal jönnek, hogy legyél eredeti, fejezd ki az énedet,
légy önmagad! Aztán, ha megpróbálsz úgy kinézni, amilyen
belül vagy: nincs egyéniséged, úgy viselkedsz, mint a többiek!
Akkor most hogy van ez? Vagy önmagadat adod, vagy olyan
vagy, mint mindenki más. Ezeknek úgyse jó soha semmi. Az
igazság az, hogy irigyek, főleg a kopaszok. Ha kopasz leszek,
én megölöm magam.
Mindenesetre ha Beatricének nem tetszik a hajam, akkor
muszáj lesz levágatnom, de ezt azért még meggondolom. Mert
éppenséggel ütőkártya is lehet. Beatrice, vagy így szeretsz,
ahogy vagyok, a hajammal együtt, vagy felejtsük el az
egészet. Mert ha az ilyen apróságokban sem értünk egyet,
akkor hogyan is járhatnánk együtt? Mindenkinek önmagát
kell adnia, és el kell fogadnia a másikat olyannak, amilyen -
mindig ezt magyarázzák a tévében -, máskülönben hol a
szerelem? Ugyan, Beatrice, mit nem értesz ezen? Különben is
nekem minden tetszik benned, úgyhogy egy-null a javadra.

Mindig a lányok győznek. Hogy csinálják? Egy szép

lánynak a lába előtt hever a világ, azt választja, akit akar, azt
vesz föl, amit akar... tök mindegy, úgyis mindenki elájul tőle.
Micsoda mázli.
Én bezzeg bizonyos napokon legszívesebben ki se dugnám
az orrom hazulról. Néha olyan csúnyának látom magam, hogy
szeretném elbarikádozni a szobám ajtaját, ne is lássam a
tükröt. Fehér vagyok. Fehér az arcom. Színtelen. Kész
kínszenvedés. Más napokon viszont én is vörös vagyok.
Mutassatok még egy ilyen srácot! Fölveszem a legjobb
pólómat, belebújok a farmeromba - az is pont jól áll rajtam -,
és istenien nézek ki. Zac Efron legfeljebb a titkárom lehetne.
Egyedül csatangolok. Az első lánynak, aki szembejön velem,
odaszólhatnék: „Figyelj, szivi, tölthetjük együtt az estét.
Érdemes kihasználnod ezt a fantasztikus lehetőséget, mert ha
velem vagy, mindenki megbámul majd, és azt kérdezi
magában: hogy a francba szedte föl ezt a szuper pasit? A
barátnőid bele fognak őszülni az irigységbe."
Milyen tuti csávó vagyok! És milyen tartalmas az életem!
Egy percre sem állok le. Ha nem volna a suli, sokkal
kipihentebb, szebb és híresebb lehetnék.

Az iskolám Horatius nevét viseli. A falakról málladozik a

vakolat, a termek kopottak, a táblák inkább szürkék, mint
feketék, a szamárfüles térképeken megfakult kontinensek és
országok sodródnak az óceánokon... A falak kétszínűek -
fehérek meg barnák -, mint a tejszínhabos csokifagyi, de a
suliban az égvilágon semmi édes nincs, csak az utolsó
kicsöngetés. Ilyenkor néha beragad a csengő, és mintha azt
üvöltené: „Egy újabb délelőttöt vesztegettél el ezek között a
kétféle színű falak között. Menekülj!"
A suli csak néha jó valamire. Amikor elfog a kétségbeesés,
és fuldoklom a fehér gondolatok áradatában. Amikor nem
tudom, merre tartok, mit is csinálok, viszem-e valamire az
életben... De szerencsére a suli az a játszótér, ahol a legtöbb
velem egyforma helyzetben lévő ember zsúfolódik össze.
Dumálunk mindenféléről, és elfelejtjük a sehová sem vezető
gondolatokat. A fehér gondolatokkal semmire nem megy az
ember, a fehér gondolatoktól meg kell szabadulni.
 Forró sült krumplit falok egy mekiszagú Mekiben, miközben
Niko hangosan szörcsög a szívószálával a maxi
kóláspoharában.
- Ne gondolj a fehérre.
Niko mindig ezt mondja. Nikónak mindig igaza van. Nem
véletlenül a legjobb barátom. Olyan ő nekem, mint Will
Turner Jack Sparrow-nak. Havonta legalább egyszer
megmentjük egymás életét, hiszen erre valók a barátok. Én
megválogatom a barátaimat. Ez a jó a haverokban.
Kiválasztod őket, és jól érzed magad velük, hiszen pont azokat
választottad, akiket akartál. Az osztálytársait bezzeg nem
választhatja meg az ember. Megkapja őket, és hát bizony néha
kész sorscsapás egyik-másik.
Niko a B-be jár (én a D-be), de együtt focizunk az iskolai
csapatban, a Kalózokban. Két fenomén. Az osztályban viszont
egy örökké ideges lány ül mellettem: Elektra. Már a neve sem
ígér semmi jót.
A szülők néha nagyon kiszúrnak a gyerekkel, amikor nevet
adnak neki. Engem Leónak hívnak, és nincs is bajom a
nevemmel. Mázlim volt. Egy ilyen névről szép és erős valaki
jut az ember eszébe, aki úgy jön elő a sűrűből, mint valami
király, a nagy sörényével. És üvölt. Vagy legalábbis
megpróbálkozik vele, mármint az én esetemben...
Kinek-kinek nevében a sorsa, sajnos... Itt van például Elektra:
miféle név ez? A lány is olyan, mint az áram, már a neve is
megráz. Nem csoda, hogy örökké ideges.
De az igazi profi balfék: Giacomo, alias Görény. Na, ez a
név se jelent semmi jót! Ugyanígy hívták Leopardit, aki púpos
volt, nem barátkozott vele senki, ráadásul költő is volt.
Giacomóval senki nem áll szóba. Mert büdös. És senki nem
meri neki megmondani. Én, amióta szerelmes vagyok
Beatricébe, naponta zuhanyozom, és havonta egyszer meg is
borotválkozom. Végül is az ő baja, ha nem mosakszik.
Legalább az anyja megmondhatná neki. De nem. Nekem
ugyan semmi közöm hozzá. Nem menthetem meg az egész
világot. Arra ott van Spiderman.

Niko böfögése visszatérít a földre. Vihogva válaszolom:

- Igazad van. Nem szabad a fehérre gondolnom...
Niko hátba vág:
- Holnap csúcsformában akarlak látni! Meg kell mutatnunk
azoknak a csicskáknak!
Megvilágosodom a végtelennel:
mi is volna a suli focibajnokság nélkül?

„Nem tudom, miért csináltam, nem tudom, miért élveztem,

és azt sem tudom, miért fogom újra megtenni": egyetlen
tanítómesterem, Bart Simpson e megvilágosító erejű szavai
remekül összefoglalják az életfilozófiámat. Például. Ma beteg
a töri- és filótanárunk. Juhé! Biztos valami helyettes jön majd
be. A szokásos balfék.
Meg ne halljam ezt a szót!
Fenyegetőn visszhangzik a fülemben anya dörgedelme, de
akkor is használom azt a szót. Ami igaz, az igaz. A
helyettesítő tanárnő meghatározásánál fogva a balfékség
netovábbja.
Először: mert egy tanárt helyettesít, aki már önmagában is
balfék, a helyettesítő tanárnő tehát balfék a négyzeten.
Másodszor: miért helyettesít? Miféle élet az, hogy valaki
beteg emberek helyett dolgozik? Vagyis nemcsak balfék, de
másokra is ráhozza a pechet. Balfék a köbön.
 Az ajtóban vártuk a helyettes tanárnőt, aki csúnya, mint a
halál, és kifogástalan lila ruhát visel, hogy kifogyott
golyóstollainkból nyálas papírgalacsinok sokaságát zúdítsuk
rá gyilkos pontossággal.
Csakhogy ez egy fiatal férfi. Ingben, zakóban. Snájdig. A
szeme túl fekete az ízlésemnek. A túlságosan hosszú orrán ülő
szemüvege is fekete. A táskája tele könyvekkel. Folyton azt
hajtogatja, hogy szereti, amivel foglalkozik. Már csak ez
hiányzott: a tanár, aki hisz a hivatásában. A legpocsékabb
fajta.
A nevére nem emlékszem. Pedig mondta, de pont Silviával
beszélgettem.
Silviával bármiről lehet beszélni. Nagyon bírom őt, és egy
csomószor megölelem. De csak azért, mert örül neki, és persze
én is. De nem az esetem. Vagyis belevaló lány, akármiről
beszélhetsz vele, nagyon tud másokat hallgatni, és tanácsokat
is ad. De hiányzik belőle valami plusz, a varázslat, az igézet.
Ami Beatricében megvan. Nincs vörös haja, mint Beatricének.
Beatrice egyetlen pillantásától meglódul a képzeletem.
Beatrice vörös. Silvia kék, mint minden jó barát. A helyettes
tanár viszont csak egy fekete pötty egy menthetetlenül fehér
napban.
Pech, pech, halálos pech!

Fekete a szeme. Fekete a haja. Fekete a zakója. Tisztára mint

a Halálcsillag a Csillagok háborújá-ban. Csak az hiányzik,
hogy a leheletével halomra ölje a diákokat meg a kollégákat.
Nem tudja, mit csináljon, mert senki nem mondott neki
semmit, Argentieri tanárnő mobilja meg ki van kapcsolva.
Argentieri tanárnő nem is tudja használni a mobilját. A
gyerekeitől kapta ajándékba. Fényképezni is lehet vele. De ő
abszolút nem ért hozzá. Csak a férje miatt kell neki a mobil.
Igen, mert az Argentieri férje beteg. Rákos szegény. Egy
csomó ember megkapja a rákot. Ha egyszer belefészkeli
magát a májadba, nincs mit tenni. Ez aztán tényleg pech. A
férjének májrákja van.
Az Argentieri soha nem beszélt róla, Nicolosi mesélte el, a
tornatanárnő. Orvos a férje. És az Argentieri férjét a Nicolosi
férjének a kórházában kezelik kemoterápiával. Basszus, ez az
Argentieri peches egy nő! Dögunalmas és halálosan
szőrszálhasogató, folyton azzal az illetővel jön, aki azt
mondta, hogy nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba,
ami szerintem egyébként tisztára evidens... De amikor
rásandít a mobiljára, hogy nem hívta-e a férje, olyankor azért
sajnálom.
A helyettes mindennek ellenére megpróbál órát tartani, de
hiába erőlködik, mint minden helyettes, rá se hederít senki.
Sőt kihasználjuk az alkalmat, és tombolunk, kiröhögünk egy
csődtömeg felnőttet. Egyszer csak jelentkezem, és egészen
komoly arccal megkérdezem:
- Miért választotta ezt a ... lúzer foglalkozást?
Mindenki röhög.
Neki a szeme se rebben:
- A nagyapám az oka.
Ez tisztára buggyant.
- Amikor tízéves voltam, a nagyapám elmesélt egy történetet
víz Ezeregyéjszaka meséi-bői.
Síri csönd.
- De most térjünk vissza a karoling reneszánszhoz.
Az egész osztály rám bámul. Én kezdtem, nekem kell
folytatnom. Igazuk van. Én vagyok az osztály hőse.
 - Elnézést, tanár úr, és Az Ezeregy... szóval izé... az a
történet?
Valaki fölvihog. Csönd. Westernfilmbe illő csönd. Merőn a
szemembe néz.
- Nem is gondoltam, hogy érdekel, hogyan lesz valakiből
lúzer...
- Hát nem is érdekel.
Pedig igazából érdekel. Tudni akarom, miért pont a
lúzerségről álmodik valaki, és aztán neki is áll valóra váltani
ezt az álmot. És látszólag még örül is neki. A többiek
rosszallón néznek rám. Silvia sem ért velem egyet:
- Mesélje már el, tanár úr, érdekel minket.
Miután Silvia is elpártolt tőlem, elmerülök a fehérségben,
miközben a tanár megszállott tekintettel mesélni kezd:
- Mohamed el-Magrebi Kairóban lakott egy viskóban, a
kertjében egy fügefa állt meg egy szökőkút. Szegény ember
volt. Egyszer elaludt, és álmában egy csuromvizes embert
látott, aki egy aranypénzt vett elő a szájából, és így szólt
hozzá: „Perzsiában vár rád a szerencse, Iszfahánban... kincset
találsz... menj!" Mohamed felébredt, és sietve útnak indult.
Ezer viszontagság után halálosan fáradtan érkezett meg
Iszfahánba. Éppen valami ennivalót keresett volna magának,
de egy tolvaj helyett tévedésből őt fogták el.
Bambuszbotokkal ütötték, majdnem agyonverték. Végül a
kapitány megkérdezte: „Ki vagy, honnan jöttél, mi járatban
errefelé?" Mohamed az igazat felelte: „Álmomban egy
csuromvizes ember azt parancsolta, hogy jöjjek ide, mert
kincset találok. Szép kis dolog, mondhatom, kincs helyett
nemulass!" A kapitány nevetve válaszolta: „Ostoba, te hiszel
az álmoknak? Ugyan... én háromszor láttam álmomban egy
kairói viskót, a kertjében egy fügefát, a fügefa mellett egy
szökőkutat, a szökőkút alatt meg hatalmas kincset. Csakhogy
én ki nem tettem innen a lábamat, te bolond! Eriggy innen, te
balga!" Az ember hazament, ásni kezdett a kertjében a
szökőkút alatt, és megtalálta a kincset!
Úgy mesélte el, mint egy színész, a megfelelő
hatásszünetekkel. Néma csönd és tágra nyílt szemek az
osztályban, mint amikor a Kócos elszív egy jointot. Rossz jel.
Már csak ez hiányzott: a mesemondó helyettes. A történet
végén felkacagok.
- Ennyi az egész?
A tanár föláll, egy szót sem szól. Visszaül a katedrára.
- Ennyi az egész. A nagyapám azon a napon elmagyarázta,
hogy mi, emberek mások vagyunk, mint az állatok, mert az
állatok csak azt teszik, amit a természetük parancsol. De az
emberek szabadok. Ez a legnagyobb ajándék, amelyben
részesültünk. A szabadságunk teszi lehetővé, hogy mássá
váljunk, mint akik vagyunk. A szabadság azt jelenti, hogy
álmodhatunk, az álmok pedig az életünk éltetői, még ha
gyakran hosszú utazások meg egy-két pofon árán érjük is el
őket. „Soha ne mondj le az álmaidról! Legyen bátorságod
álmodni, még ha a többiek kinevetnek is! - mondta a
nagyapám. - Önmagadról mondanál le." Ma is emlékszem,
hogy csillogott a szeme, amikor ezt mondta.
Mindenki szájtátva hallgat. Idegesít, hogy ez a valaki van a
figyelem középpontjában, amikor a helyettesítők óráin nekem
kellene a figyelem központjában lennem.
- De tanár úr, hogy jön ez az egész a töri- meg filótanításhoz?
Merőn néz rám.
- A történelem tele van az olyan emberek által megvalósított
tervekkel, akiket az tett naggyá, hogy volt bátorságuk valóra
váltani az álmaikat, a filozófia pedig az a csönd, amelyben az
ilyen álmok születnek. Igaz, hogy az álmok sajnos néha
rémálmok voltak, főleg azoknak, akik megfizettek értük. Az
olyan álmok, amelyek nem a csöndből születnek, rémálmokká
változnak. A történelemből, akárcsak a filozófiából, a
művészetből, a zenéből, az irodalomból tanulhatjuk meg
leginkább, mi az ember. Nagy Sándor, Augustus császár,
Dante, Michelangelo... ezek az emberek mind a legjobb
módon éltek a szabadságukkal, és önmagukkal együtt a
történelem folyását is megváltoztatták. Talán itt, ebben az
osztályban ül a következő Dante vagy Michelangelo... lehet,
hogy pont te vagy az!
A tanárnak csillog a szeme, miközben ezekről az emberekről
beszél, akik az álmaiknak, a szabadságuknak köszönhetően
lettek nagy emberek. Ki vagyok akadva, de még jobban
kiakaszt, hogy figyelmesen hallgatom ezt a félnótást.
- Az emberiség csakis akkor képes előrehaladni, és ezáltal
hinni önmagában, ha az egyes ember hisz abban, ami
meghaladja a korlátait - vagyis az álmaiban.
Nem is rossz szöveg, bár szerintem csakis a fiatal és
álmodozó természetű tanárok löknek ilyet. Kíváncsi vagyok,
egy év múlva mi marad belőled meg az álmaidból! Ezért aztán
elneveztem őt Álmodozónak. Klassz dolog álmodozni, klassz
dolog hinni az álmokban.
- Tanár úr, szerintem ez az egész csak rizsa.
Kíváncsi voltam, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak
kitalálta magának ezt az egész álomvilágot, hogy eltakarja
vele a maga lúzeréletét. Az Álmodozó a szemembe nézett, és
rövid szünet után megkérdezte:
- Mitől félsz?
 Aztán megszólalt a csengő, és megmentette a gondolataimat,
csakhogy a gondolataim egy csapásra elfehéredtek és
elnémultak.
Nem félek én semmitől. Harmadikos gimnazista vagyok.
Humán gimibe járok. A szüleim döntötték el. Nekem lövésem
nem volt. Anyu humán gimibe járt. Apu humán gimibe járt. A
nagyi maga a megtestesült humán gimi. Csak a kutyánk nem
járt oda.
Rácsodálkoztat a világra, kitágítja a látóhatárodat, rendet
rak a fejedben, rugalmasságra tanít...
És egy perc nyugtod sincs tőle reggeltől estig.
Ez az igazság. Semmi értelme ebbe az iskolába járni. A
tanárok legalábbis soha egy szóval se magyarázták meg. Első
nap a gimiben: bemutatkozás, ismerkedés az iskola épületével
és a tanárokkal. Afféle állatkerti séta. A tanárok mint valami
védett állatfajta, amely reményeink szerint végérvényesen ki
fog halni...
Aztán egy-két szintfelmérő teszt, hogy kiderüljön, ki hol tart.
E szívélyes fogadtatás után pedig... maga a pokol: árnyakként
meg porként lebegünk benne. Leckék, előadások, feleltetések,
mint még soha. Felsőben fél órát ha tanultam, sokat mondok.
Utána foci bármilyen pályára emlékeztető helyen, legyen az
az előszobánk vagy a házunk előtti parkoló. Legrosszabb
esetben foci a PS-en.
A gimi teljesen más ügy. Már elsőben is, ha át akartál menni,
tanulnod kellett. Én így se sokat tanultam, mert az ember azt
csinálja, amiben hisz. Márpedig soha egy tanárnak sem
sikerült elhitetnie velem, hogy érdemes. Ha pedig azoknak
sem sikerül, akik ennek szentelték az életüket, én minek is
strapálnám magam?
 Beleolvastam az Álmodozó blogjába. Bizony, a helyettes
töri- meg filótanár blogot ír, és én kíváncsi vagyok a
szövegére. A tanároknak nincs valódi életük az iskolán kívül.
Az iskolán kívül nem léteznek. Ezért aztán látni akartam,
miről ír olyasvalaki, akinek elméletileg nincs miről írnia. Egy
filmről ír, amit ezredszer látott: a Holt Költők Társaságá-ról.
Hogy neki is szenvedélye a tanítás, mint a főszereplőnek.
Hogy ez a film ébresztette rá, mi dolga van ezen a földön.
Aztán ezt a rejtélyes, de szép mondatot írta: „Leszakítani a
szépséget, bárhol teremjék is, és megajándékozni vele a
közelemben lévőket. Ezért vagyok a világon."
Jó a szövege az Álmodozónak, azt azért meg kell hagyni. Két
mondatból kiderül, hogy megértette az életét. Persze, ő
harmincéves, volt ideje megérteni az életét. De akkor se tudja
mindenki ilyen világosan el is mondani. Annyi idős volt, mint
én, amikor megálmodta az álmát. Megpillantotta a célt, és el is
érte.
Én tizenhat vagyok, és nincs semmi különösebb álmom, csak
amit éjjelente álmodom, de azt reggelre elfelejtem. A
ká-betűs-Erika azt mondja, hogy az álmaink a reinkarnációból
jönnek, az előző életünkből. Mint az a focista, aki állítólag
vadkacsa volt az előző életében, és talán ez segített neki ilyen
sokra vinni a fociban. A ká-betűs-Erika azt mondja, ő
jázminbokor volt. Attól olyan illatos mindig. Nekem tetszik a
ká-betűs-Erika illata.
Szerintem én egyszer se születtem újjá. De ha választhatnék,
akkor azt hiszem, nem növény lennék, hanem inkább
valamilyen állat: oroszlán, tigris, skorpió... A reinkarnáció
persze nehéz ügy, de túl bonyolult, most nem tudok vele
foglalkozni, különben sem emlékszem, hogy milyen volt,
amikor oroszlán voltam, bár a sörényem megmaradt, és az
oroszlán erejét is érzem az ereimben. Ebből gondolom, hogy
oroszlán voltam, és ezért Leo a nevem. A leo latinul oroszlánt
jelent, a leo rugiens pedig üvöltő oroszlánt.
Mindenesetre most harmadikos vagyok, miután sikerült
majdnem csont nélkül átvészelnem az első két évet. Elsőben
pótvizsgáztam görögből meg matekból. Másodikban csak
görögből. A görög a suliban az, ami a kajában a zöldség.
Rossz ízű, és csak arra való, hogy segítse a bélműködést, azaz
hogy becsinálj a feleltetés napján...
A Massaroni miatt volt. A legszigorúbb tanár az egész
suliban. Kutyabundát hord, mindig csakis ugyanazt.
Kétféleképpen tud felöltözni: télen, ősszel meg tavasszal a
kutyabundát hordja, nyáron meg... a nyári kutyabundáját.
Hogy élhet így valaki? Lehet, hogy az előző életében kutya
volt? Szeretek előző életeket kitalálni az embereknek, így
próbálom megmagyarázni a tulajdonságaikat.
Beatrice például holtbiztos, hogy csillag volt az előző
életében. Több száz méterről is észreveszi az ember, ahogy
csillog a haja. Ki tudja, sikerül-e megcsókolnom egy szép
napon. Mellesleg nemsokára szülinapja lesz. Lehet, hogy
meghív a bulijára. Ma délután elmegyek a suli elé a
megállóba, hogy találkozzam vele. Beatrice vörösbor.
Megrészegít: szerelmes vagyok belé.

Amikor délután meccs van, semmi másra nem jut idő. Az

embernek föl kell rá készülnie agyilag, rá kell hangolódnia
érzelmileg. Minden mozdulat roppant jelentőségre tesz szert,
és mindennek tökéletesnek kell lennie. A kedvenc pillanatom
az, amikor fölhúzom a sportszárat: lassan végigsimítja a
lábszáramat, mint valami harci viselet, mint a középkori
lovagok lábvértje.
 Ma negyedik B-sek ellen játszunk. Az úrifiúk osztálya.
Muszáj véresre vernünk őket. Kalózok kontra Nagymenők.
Az eredmény nem lehet kétséges. Csak a halottak száma. A
lehető legtöbbet kell kinyírnunk közülük. A harmadik
generációs pálya műfüve megbizsergeti minden porcikámat.
Máris ott virítunk a még mindig meleg őszi napsütésben, piros
mezünkön középen a halálfej, alatta a felirat: Kalózok. Itt
vagyunk mindannyian: Niko, a Kócos, a Létra meg a Szivacs,
aki nem is kapusnak néz ki, hanem inkább páncélozott
ajtónak. A harci kedvünk is velünk van. Ez a lényeg. Amazok
pattanásosak, és inkább Balfékeknek néznek ki, mint
Nagymenőknek.
Annyi idejük sincs, hogy ráeszméljenek, kivel állnak
szemben, és máris két góllal vezetünk. Az egyiket Niko lövi
be, a másikat én. A tizenhatos kalózai. Csukott szemmel,
egymásnak háttal is mindig tudjuk, hol van a másik: mint két
testvér. Miközben a gyilkosan pontos saroklövésem fölött
ujjongok, megpillantom Silviát. Egy kupacban ülve nézik a
meccset, ő meg a többi lány: a ká-betűs-Erika, Elektra, Simo,
Eli, Fra meg Barbie. Beszélgetnek. Mint mindig. A lányok
fütyülnek a meccsre. Egyedül Silvia tapsol meg a gólomért.
Puszit dobok neki, mint a híres focisták, amikor megköszönik
a biztatást a szurkolóknak. Egy napon Beatrice fog majd
puszit dobni nekem. A legszebb gólomat fogom neki ajánlani,
odafutok a közönséghez, hogy mindenki lássa a feliratot a
trikómon: „I belong to Beatrice".

Meghalt az Argentieri férje. Nem is jön vissza tanítani, úgy

döntött, hogy idő előtt nyugdíjba vonul. Össze van omolva.
Persze ott vannak mellette a gyerekei, de a férje volt az élete
értelme, már régen nem a töri meg a filó. Az Álmodozó velünk
marad: a helyettesek tényleg szerencsétlenséget hoznak.
Meghalasztják a szegény tanárnők férjeit, csak hogy
munkához jussanak.
Mindenesetre ott kell lennünk az Argentieri férjének a
temetésén, márpedig nekem fogalmam sincs, hogy kell
ilyenkor viselkedni. Nem tudom, mit vegyek föl. Silvia, az
egyetlen nő, akiben stílus dolgában megbízom, azt mondja,
sötét cuccokat kell fölvennem, mondjuk sötétkék pulóvert
meg inget. A farmer is jó lesz, tekintve, hogy nincs más
gatyám. A templomban egy csomó ember van a suliból. A
padsor végében ülök le, mert azt se tudom, mikor kell fölállni,
mikor lehet visszaülni. És ha szembetalálkozom a tanárnővel?
Mit kell mondani ilyen helyzetben? Az, hogy részvétem - így
kell mondani? -, olyan közönségesen hangzik. Jobb, ha
meghúzódom a félhomályban, elvegyülök a tömegben,
láthatatlan és jelentéktelen figuraként.
Az a pap mondja a misét, aki a vallásórákat is tartja nekünk:
Gandalf, ez a picurka ember, szinte törpe, az arca meg csupa
derűs és eleven ránc, ezért hívja mindenki Gandalfnak, mint A
Gyűrűk Ura mágusát.
Argentieri tanárnő az első padban ül, kívül feketében, belül
fehéren. Zsebkendőjével törölgeti a könnyeit. Mellette ülnek a
gyerekei, egy negyven körüli férfi meg egy valamivel
fiatalabb nő, egész jó bige. A tanárok gyerekei mindig
titokzatosak, mert sose lehet tudni, hogy normálisak-e: tuti,
hogy reggeltől estig órát tartanak nekik! Szörnyű lehet...
Viszont az Argentieri sír, emiatt sajnálom. A végén - tudtam!
- összetalálkozunk, ő rám néz, és úgy érzem, vár valamit.
Rámosolygok. Más nem telik tőlem. Ő lesüti a tekintetét, és
kifelé indul a koporsó mögött. Hát én tényleg egy kalóz
vagyok. Szembejön velem egy nő, akinek meghalt a férje, és
én egyvalamire vagyok képes: mosolygok. Bűntudatom van.
Talán mondhattam volna neki valamit. De bizonyos
szituációkban nem tudom, hogy viselkedjek, nem tehetek róla.
Otthon semmihez sincs kedvem. Szeretnék egyedül lenni, de
nem bírom a fehérséget. Bekapcsolom a zenét, és fölmegyek a
netre. Nikóval dumálok chaten a temetésről.
Ki tudja, hol van most az Argentieri férje.
Reinkarnálódott?
Vagy csak hamu?
Szenved?
Remélem, nem szenved, mert annyit szenvedett már így is.
Niko azt mondja, nem tudja. Azt gondolja, valami van utána
is. De ahhoz semmi kedve, hogy légy alakjában szülessen
újra. Miért pont légy? Azt mondja, azért, mert odahaza folyton
azt mondják rá, hogy idegesítő, mint egy légy.
Erről jut eszembe, illetve nem egészen erről jut eszembe: el
ne felejtsem Beatrice szülinapját. Sőt mindjárt küldök is neki
egy SMS-t: „Szia, Beatrice. Leo vagyok, az őrült hajú srác a 3.
D-ből. Nemsokára szülinapod lesz, szervezel valamit? Üdv,
Leo §:-)"
Nem válaszol. Ez rosszulesik. Megvolt a napi pofára esésem.
Ki tudja, mit gondol most rólam Beatrice. A szokásos balfék,
aki SMS-ben próbálkozik. A csönd úgy furakodik be a
szívembe, mint egy szobafestő, aki fehérre akarja festeni a
szívem falait, hogy eltüntesse Beatrice nevét, és egyforma
fehér réteggel borítson be mindent. A mobilom némasága a
fájdalom, a félelem, a magány harapófogójába szorítja a
zsigereimet...
Előbb a temetés, most meg Beatrice... Két fehér vasredőny
csukódik le az orrom előtt, a csörgő-csattogó fehérségre
ráadásul ez van odaírva: „Vigyázz, autókijárat!" Zárva a kapu,
és el is kell állnod innen. Jobb, ha elfelejted. Mégis hogyan?
Fölhívom Silviát. Két órán át beszélünk. Tudja, hogy csak
arra volt szükségem, hogy legyen velem valaki, és meg is
mondja. Röptükben kapja el a gondolataimat, akkor is, ha
mellébeszélek. Silvia tutira angyal volt az előző életében.
Mindent röptében lát át, mint állítólag az angyalok,
máskülönben nem volna szükségük szárnyakra. Legalábbis
így magyarázza az Apáca (Anna, az egyik osztálytársunk, aki
nagyon vallásos): „Mindenki mellett ott van az őrangyala.
Csak beszélned kell a problémáidról, és ők röptében megértik
mindennek az okát." Én ezt nem hiszem. Azt viszont igen,
hogy Silvia az őrangyalom. Megkönnyebbülök. Felhúzta a két
vasredőnyt. Jó éjt kívánunk egymásnak, és én megnyugodva
alszom el, mert vele mindig beszélhetek. Reméljük, hogy
Silvia mindig itt lesz velem, akkor is, ha nagyok leszünk. De
Beatricébe vagyok szerelmes.
Elalvás előtt megnézem a mobilomat. Üzenet! Beatrice
válasza lesz, megmenekültem. „Ha nem tudsz elaludni, csak
hívj. S." Mit nem adnék érte, ha az S helyett egy B volna...

Adjatok egy motort, akár csak egy ócska robogót, és én

kifordítom sarkaiból a világot. Igen, mert amikor elmész a
sulihoz, és ott találod Beatricét a barátaival, annál jobb dolog
nincs is. Megállni nincs bátorságom, hátha mindenki előtt
odaszól, hogy nem kíváncsi a balfék üzeneteimre. Így aztán
csak elrobogok előtte, a sisak alól kilógó hajam lobog a
szélben, és egy pillantást dobok felé Cupido nyila gyanánt. Ez
a pillantás csak neki szól. Ennyi is elég hozzá, hogy egészen
feldobódjak. Igen, mert ha ez sincs, akkor a pornóoldalakon
kötök ki, és magamhoz nyúlok. Csakhogy utána még jobban
depresszióba esem, kénytelen vagyok fölhívni Silviát, és
mellébeszélni, mert az igazat mégsem mondhatom meg neki.
Kinek is mondhatná el az ember az ilyesmit?
Még szerencse, hogy a vörös fényű csillag hátrafordult, és
rám nézett. Tudja, hogy én küldtem az üzenetet, és a pillantása
megerősíti, hogy van értelme a létezésemnek.
Megmenekültem!
Úgy repülök az utcákon a dugóban veszteglő milliónyi autó
közt, mintha ott sem lennének.
A világ összes levegője az arcomat simogatja, és én úgy
iszom a levegőt, mintha maga a szabadság volna. Énekelek:
„Te vagy az első gondolat, amire reggel fölébredek", és mire
tényleg fölébredek, besötétedett.
Céltalanul röpködtem a repülő szőnyegemen, és észre sem
vettem az idő múlását. Amikor az ember szerelmes, az idő
nem létezhet. Az anyám viszont létezik, ő nem szerelmes
Beatricébe, és tiszta pipa, amiért nem tudja, hová lettem. Nem
tehetek róla, a szerelem az oka. Ilyenek a vörös pillanatok az
életben. Nem hordanak órát. Mégis hol jár az eszed? A
felnőttek nem is emlékeznek rá, hogy milyen az, amikor az
ember szerelmes. Mi értelme van elmagyarázni valamit vala-
kinek, aki nem emlékszik rá? Mi értelme van a vörös színt
magyarázni egy vaknak? Anya nem ért semmit, ráadásul azt
akarja, hogy mindennap én hordjam pisilni Terminátort.
Terminátor a nyugdíjas tacskónk. Eszik, csúszkál a másfél
méter hosszú hasán, és egymillió litert pisil. Én csak olyankor
viszem le ömleszteni, amikor nincs kedvem leckét írni, ezért
akár kétórás pisilést is engedélyezek neki, és kutyasétáltatás
ürügyén a kirakatokat meg a csajokat nézegetem. Vajon miért
vesznek kutyát az emberek? Talán hogy munkát adjanak a
filippínó bejárónőknek, akik aztán pisilni hordják a kutyát. A
park tele van kutyát sétáltató filippínó bejárónőkkel. Ahol
pedig nincs filippínó bejárónő, ott kin csattan az ostor?
Rajtam. Az állatok mindenesetre csak statiszták. Terminátor
csak pisilni tud, és kész: kutya egy élet.

Nem tudok elaludni. Szerelmes vagyok, és ilyenkor az a

minimum, hogy álmatlan az ember. A legfeketébb éjszaka is
vörös lesz. Olyan rengeteg sok gondolat kavarog a fejedben,
hogy az összeset egyszerre akarnád végiggondolni, és közben
majd kiugrik a szíved. Meg az is fura, hogy mindent olyan
szépnek látsz. Csak éled az életedet, csupa egyforma, unalmas
hétköznap követi egymást. Aztán szerelmes leszel, és ugyanaz
az élet hirtelen kitágul és átváltozik. Tudod, hogy egy
világban élsz Beatricével, és onnantól kezdve mit törődsz
vele, ha rosszul feleltél, ha defektes lett a motorod, ha
Terminátornak pisilnie kell, ha elered az eső, és nincs nálad
ernyő? Nem számít, mert tudod, hogy mindez elmúlik. De a
szerelem, az nem. A te vörös csillagod mindig ott ragyog.
Beatrice Beatrice marad, a szerelem ott van a szívedben és
nem apad, táplálja az álmaidat, és senki sem veheti el tőled,
mert olyan helyen van, ahová senki sem férkőzhet be. Nem
tudom jobban elmagyarázni, csak azt remélem, hogy sose
múlik el.
Végül ezzel a reménységgel a szívemben aludtam el. Csak
Beatrice legyen, és az élet mindennap megújul. A szerelem
újítja meg az életet. Milyen igaz mindez, amit most mondtam:
muszáj lesz megjegyeznem. Egy csomó fontos dolgot
elfelejtek, miután rájöttem. Vagyis tudom, hogy később
hasznát venném, de kimegy a fejemből, mint a nagyoknak. A
problémák minimum fele ebből fakad a világban. Az én
időmben ezek a problémák nem is léteztek. Hát ez az! A te
idődben!
Talán ha mindig fölírom valahová, amire rájövök, akkor nem
felejtem el, és nem követem el többször ugyanazt a hibát.
Pocsék a memóriám. A szüleim miatt van: minőségen aluli a
DNS-ünk. De egyvalamit nem felejtettem el: holnap
focimeccs.

Nem is igaz. Van még egy dolog: Beatrice nem válaszolt az

SMS-emre. Nincs reményem. Csavarjatok fehérbe, mint egy
múmiát.
Gandalf egy széllelbélelt alak, az embernek az az érzése,
hogy bármelyik pillanatban elrepülhet, mint egy lufi, és nem
érted, hogy bír szembeszállni a gimisek barbár hordáival.
Ráadásul mindig mosolyog. Mindenütt teleszórta a
mosolyával az iskola kőpadlóját. Ahányszor szembejön veled,
mosolyog, akkor is, amikor belép a suliba, nem úgy, mint a
többi tanár. Mintha nem is az övé volna a mosolya.
Belép a terembe, mosolyog és hallgat. Aztán fölír a táblára
egy mondatot. Mindig várjuk ezt a pillanatot. Ma bejött, és ezt
írta föl: „Ahol a kincsed, ott a szíved is."
Megkezdődik a szokásos játék.
- Jovanotti!
- Nem.
- Max Pezzali?
- Nem.
- Elisa?
- Nem. Régebbi...
- Battisti?
- Nem.
- Megvan!
 Kitárt karral üvöltöm a terem végéből, a diadalt fölvezető
színpadias mozdulattal:
- Dagobert bácsi!
Kitör a röhögés az osztályban. Gandalf is mosolyog, hallgat.
Ránk néz, aztán így szól:
- Jézus Krisztus.
- Mindig van valami trükk - szólok közbe -, az atya egy
percig sem bír meglenni Jézus nélkül.
- Szerinted ebben a ruhában járnék, ha meg tudnék lenni
nélküle? - mosolyog.
- De mit jelent a mondat?
- Szerintetek?
- Gollam például folyton azt mondogatja: „drágaszágom".
Másra se gondol, ott van a szíve - magyarázza az Apáca.
Általában nem beszél, de ha megszólal, csupa okos dolgot
mond.
- Nem tudom, ki ez a Gollam, de ha te mondod, elhiszem.
Bármilyen hihetetlen, Gandalf nem ismeri Gollamot. Így
folytatja:
- Azt jelenti, hogy amikor az hisszük, hogy nem gondolunk
semmire, valójában arra gondolunk, ami a legközelebb áll a
szívünkhöz. A szeretet afféle gravitációs erő, ugyanolyan
láthatatlan és egyetemes, mint a tömegvonzás. A szívünk, a
szemünk, a szavaink óhatatlanul, akaratlanul is mindig ott
kötnek ki, annál a valaminél, amit szeretünk, akárcsak az alma
meg a gravitáció esetében.
- És ha semmit nem szeretünk?
- Az lehetetlen. El tudod képzelni a Földet tömegvonzás
nélkül? Vagy a világűrt tömegvonzás nélkül? Örökös
dodzsem volna. Az is szeret valamit, aki nem gondolná. Nem
veszi észre, mégis folyton ott járnak a gondolatai. Nem az a
kérdés, hogy szeretünk-e vagy sem, hanem hogy mit
szeretünk. Az emberek mindig imádnak valamit: a szépséget,
az észt, a pénzt, az egészséget, Istent...
- Hogy szerethetjük Istent, ha meg sem érinthetjük?
- Dehogynem érintjük meg.
- Hogyhogy?
- A testét érintjük meg áldozáskor.
- De atya, azt csak úgy mondjuk, jelképesen...
- Szóval szerintetek én az életemet tettem valamire, amit
csak úgy mondunk? Te mit szeretsz, Leo, mire gondolsz,
amikor nem gondolsz semmire?
Hallgatok, mert szégyellem hangosan kimondani a választ.
Silvia úgy néz rám, mint feleléskor: vagy mondom végre a
helyes választ, vagy ha nem, ő majd megsúgja. Tudom a
választ, szeretném beleüvölteni a világba: Beatrice, én
gravitációs erőm, súlyom, vérem, vörösöm.
- Én a vörösre gondolok.
Valaki fölnevet, mintha elértette volna a poént, pedig nem is
volt semmiféle poén. Gandalf mindjárt tudta, hogy nem
viccelek.
- És milyen ez a vörös?
- Mint az ő haja...
A többiek úgy bámulnak rám, mintha elszívtam volna egy
jointot a terembe jövet. Egyedül Silvia néz rám helyeslőn,
cinkos pillantással.
Gandalf a szemembe néz, sőt a szemem belsejébe.
Mosolyogva mondja:
- Én ugyanígy vagyok vele...
- És milyen?
- Mint az ő vére.
 Most mi nézünk rá úgy, mintha elszívott volna egy jointot.
Odamegy a táblához, és némán fölírja: „Az én szerelmem
fehér is, piros is." Elölről kezdődik a játék.
Mindig ez van Gandalf óráin: percről percre változik a téma,
és mintha mindig készen állna az újabb mondattal, csak elő
kell vennie a varázskönyvét...
Ezt a mondatot senki sem ismeri. Amikor Gandalf elárulja,
hogy a Bibliából való, senki nem hiszi el, így aztán hittanból is
kapunk leckét: elolvasni az Énekek éneké-t.
A hittanleckét úgyse csinálja meg senki.
Az életben csak az számít, amire jegyet kapsz.

Nincs is annál jobb, mint amikor az alábbi menetrend szerint

töltjük a napot Nikóval:
Könnyű ebéd a Mekiben, majd böfögőverseny hazafelé a
motoron.
Pihentető PS-ezés Nikóéknál: kétórányi GTA. Legalább
tizenöt rendőrt szeleteltünk föl motoros fűrésszel. Úgy
fölmegy tőle az emberben az adrenalin, hogy utána muszáj az
ellenséges focicsapaton levezetnie a feszültséget. Semmi
reményük.
Felkészülés a meccsre házi doppingszerrel: Niko
anyukájának titkos recept szerint készülő banánturmixáról van
szó. Niko anyukája az egyik legmegveszekedettebb
drukkerünk, ő lát el bennünket banándoppinggal.
Aztán végre elkezdődik a meccs. Ma a Fantafoci ellen
játszunk. Kemény csapat, két évvel fölöttünk járnak. Tavaly
megvertük őket, éppen ezért most be vannak indulva, bosszút
akarnak állni. Már a szeméből is látszik a kapitányuknak, a
Vandálnak. Folyton engem néz. Nem is sejti, mi vár rá.
 Ma senki nem szurkol nekünk. Talán mert holnap dogát
írunk bioszból. Én előrelátó voltam: úgy döntöttem, hogy nem
veszek tudomást a dogáról.
Gyilkos erejű lapos lövésekkel melegítjük be a Szivacs
berozsdásodott ujjait. A Kócos mintha le volna lassulva.
De itt vagyunk mi, Niko meg én, dolgozik bennünk a
banánturmix meg a GTA hatására fölgyülemlett adrenalin. A
fű alig várja, hogy végigsimítsunk rajta a cipőnkkel.
Az első félidőben végig null-null az állás. A Vandál egész
idő alatt Nikót szekírozta. Szoros emberfogásban. Lélegzethez
se jut tőle. Másképpen kellene csinálnunk valamit, de nem
tudom, mit. Csak azt tudom, hogy amikor a Vandál megint
rátapad Nikóra, és vérebként kapkod a bokája után, és nem
hagyja se gondolkodni, se lőni, a GTA-féle adrenalin elönti
Niko agyát, és hátulról nekimegy a Vandál bokájának, aki
megint elvette tőle a labdát. A Vandál kétségbeesett ordítással
csuklik össze. Kész csoda, ha nem tört el a lába. Ráhajol a
lábfejére, rángatózik, mint Gollam. Mindenki köré gyűlik.
Oda sem érek, amikor valaki orrba vágja Nikót, kétrét
görnyed, tiszta vér a keze. Gondolkodás nélkül rohanni
kezdek a srác felé, aki beverte Niko orrát:
- Mit művelsz, bazmeg, te agyatlan?
Nem emberi tekintet villan a szemében, hanem valami
ördögi fény. Úgy veti rám magát, mintha rugóra járna. A
lökéstől két métert repülök a levegőben, mielőtt a fenekemen
landolnék. Nem kapok levegőt.
- Mit mondtál rám?
Érzem, ahogy a büdös lehelete fölfelé kúszik az orromban.
Nincs bátorságom visszaszólni. Agyonverne. Csak ekkor lép
közbe - szerencsére - a bíró, és kiállítja Nikót is, meg a
forrófejű díjbirkózót is.
 Niko nélkül meghal a meccs. A Vandál összeszedi magát, és
féktelen dühében belövi a gólt.
Egy-null a Fantafoci javára.
Mire az öltözőbe érek, Niko már nincs sehol.
A kijáratnál a Vandál vár rám a barbárjaival. Ennek nem lesz
jó vége.
- A haverodnak ma mázlija volt. Legközelebb nem jön le
élve a pályáról... eriggy, vigasztald meg... köcsög!
A Kalóznak és legénységének a torkára forrasztja a szót a
dühödt barbárok hordájától elszenvedett vereség és
megaláztatás.

Niko egy-egy fekete karikával a szeme alatt jött ma suliba. A

fiú, aki beverte az orrát, nem játszhat többet a bajnokságban.
- Ezért még megfizet. El se tudod képzelni, amit ezért kapni
fog tőlem. El se tudod képzelni...
Nikónak a hangulata is olyan sötét, mint a karikák a szeme
alatt.
- Ugyan már, Niko, eltiltották őt a bajnokságtól. Te se bántál
éppen finoman a Vandállal...
Niko résre nyitott szeme villámokat szór felém.
- Még igazat is adsz neki. Hogy lehetsz ilyen köcsög, mi van,
otthon hagytad a töködet?
- Ha nem izgágáskodsz, nem vesztettünk volna tegnap...
- Szóval az én hibám... Na, menj a picsába, Leo...
És hátat fordít, válaszolni sincs időm. Ez a nap is jól
kezdődik.

Az Álmodozó egy vékonyka kis könyvvel a kezében jött be

órára. Száz oldal ha van.
 - Ez a könyv megváltoztatja az ember életét - mondta.
Eszembe nem jutott soha, hogy a könyvek
megváltoztathatnának bármit is, nemhogy az ember életét.
Csakhogy az Álmodozó egy álmodozó, muszáj neki
álmodozni. De mi köze a történelemhez a könyvének? Az
Álmodozó azt mondta, hogy ha meg akarjuk érteni a
korszakot, amiről tanulunk, akkor bele kell élnünk magunkat a
korabeli emberek érzésvilágába. És elkezdte fölolvasni Dante
Alighieri egyik könyvét. Nem az Isteni színjáték-ot, mert az
egy oltári dögunalom. Egy kicsike kis könyvet, ami Dante
szerelmi története.
Ez hihetetlen. Dante egy egész könyvet írt Beatricének. Bele
volt zúgva, mint én. Az a címe a könyvnek, hogy Az új élet,
pont amire én is rájöttem: hogy a szerelemtől minden új lesz.
És ha én vagyok az új Dante? Ha az Álmodozónak most az
egyszer igaza volt? Mindenesetre Dante pont arról írta a
könyvet, hogy hogyan találkozott Beatricével, és hogyan
változott meg attól kezdve az élete. Ez hihetetlen. Egy
középkori fazon ugyanazt éli át, mint én! Lehet, hogy én
vagyok Dante reinkarnációja?
Ki tudja, mit szólna hozzá Rocca tanár úr, aki szerint az
írásmódom hanyag és nyakatekert, és soha nem ad jobbat
kettes-alá-alánál, ami az álcázott karók közül a legrosszabb
jegy... Akkor mégse én vagyok Dante reinkarnációja! Igaz,
hogy Dantét se könnyű megérteni manapság, úgyhogy lehet,
hogy az én írásomat is azért nehéz megérteni, mert Dantéhoz
méltó jövő vár rám... Lehet, hogy nem vagyok egy Dante, de
Beatrice akkor is Beatrice, és én sem tudom megállni, hogy ne
gondoljak rá és ne beszéljek róla, mint ahogy Dante írja:
„Szeretnék hölgyemről beszélni néktek. / Nem mintha
tudnám, hogy szóm véget érhet, / hanem, hogy enyhülést
találjon elmém."
Danténak mindig igaza van! Muszáj lesz elolvasnom a
könyvét, ki is másolhatnék belőle egypár verset Beatricének,
és elküldhetném neki. Sőt elküldök neki SMS-ben egy híres
részt a könyvből. Erre tuti válaszol. Nem fogok leégni vele.
Ebből látni fogja, hogy komolyan gondolom a dolgot, mint
Dante. Nem hátrálhatok meg, egy meghátráló oroszlán nem is
oroszlán. Egy megfutamodó kalóz nem is kalóz. Meg fogja
érteni, mert ezeket a dolgokat ő tavaly tanulta, vagy ha nem
emlékszik, akkor majd visszakérdez... Beatrice idén
negyedikes. Nagyon jól tanul. Elküldöm az üzenetet: „Incipit
Vita Nova..." Nem semmi, így, latinul, irtóra elegáns. A T9
nem tud latinul, de Beatrice érteni fogja.
Csak egyvalami idegesít. Az Álmodozó mindenki
véleménye szerint kezd határozottan kifelé mászni a
balfék-mesemondó-pechláda skatulyából. Az én véleményem
szerint is, sajna, és ezt nem bírom elviselni... ki kell találnom
valamit, hogy nevetségessé tegyem. Meg kell találnom a
gyönge pontját, és ott kell rászabadítanom a Kalóz
támadását...

A T9, a huszonegyedik század találmánya. Egy csomó időt

megspórolsz vele, és még szórakoztató is, mert miközben írsz
lefele egy szót, a T9 egy másikat ajánl helyette, néha pont az
eredeti ellentétét. Ha például azt írom, hogy „Sorry", azt
javasolja a helyébe, hogy „rossz". Érdekes egybeesés, mert
tényleg rosszulesik bocsánatot kérnem, mindig elfog ilyenkor
a félelem.
Jópofa dolog a T9. Ki tudja, vajon Danténak volt-e valami
T9-szerűsége, ami segített neki megírni azt a rengeteg verset.
Néha csak pislog az ember, hogy egyesek honnan szedik
mindazt, amit tudnak. Így születnek? Én még semmiben nem
vagyok nagymenő, de azért bizakodom. Az angoltanárunk azt
mondja rám: van esze, csak lusta használni. Ez az: a
képességeim megvannak, csak még nem szántam el magam,
hogy komolyan foglalkozzak valamivel. Lehet, hogy Dante
vagyok, lehet, hogy Michelangelo, Einstein, Jovanotti vagy
Eminem, még nem tudom. Meg kell próbálnom rájönni.
Az Álmodozó szerint meg kell keresnem az álmomat, és
tervvé kell átdolgoznom. Muszáj lesz tőle megkérdeznem,
hogy találhat rá az ember az álmára. Meg is kérdezném, csak
cikinek találom, és igazat is adnék neki... különben meg nem
hiszem, hogy az embernek már tizenhat évesen feltétlenül
tudnia kellene, mi az álma. Akár így, akár úgy, holtbiztos,
hogy az én álmomban Beatrice is benne van.
Erről jut eszembe, hogy nem válaszolt az üzenetemre.
Rosszulesik a dolog. Reméltem, hogy legalább Dante hatással
lesz rá. Összeszorul a gyomrom, és elfehéredik a szívem.
Mintha maga Beatrice próbálna eltüntetni engem fehér
hibajavító festékkel a föld színéről. Úgy érzem magam,
mintha hiba volnék, egy helyesírási hiba. Kettős
mássalhangzó ott, ahová csak szimpla kellene, hosszú í a rövid
helyett. Egy ecsetvonás a javítófestékkel, és eltűnök, mint a
helyesírási hibák. Újra fehér a lap, tiszta, senki nem látja a
fehér festék alatt rejtőző fájdalmat.
A vers csak rímekbe szedett maszlag. Dante meg tehet egy
szívességet!

Beatricének vörös a haja. Beatricének zöld a szeme.

Beatricének... Délutánonként ott marad a suli előtt beszélgetni
a barátaival. Beatrice nem jár senkivel. Tavaly voltam a
szülinapján. Csodálatos volt. Egész idő alatt folyton elbújtam
valaki vagy valami mögé, hogy zavartalanul bámulhassam,
hogy emlékezetembe véshessem minden mozdulatát.
Videokamerává változtattam az agyamat, hogy a szívem
bármelyik percben újra és újra levetíthesse magának a világon
valaha forgatott legszebb filmet.
Nem is tudom, honnan volt annyi bátorságom, hogy
elkérjem a számát. Nem is volt... Silvia adta meg - ők ketten
ugyanis jóban vannak - a nyári szünet után. De nem hiszem,
hogy az orrára kötötte, hogy aztán megadta nekem is. Talán
ezért nem válaszol. Talán nem is tudja, kitől érkeznek az
üzenetek. „Vörös" név alatt mentettem el a számát a
telefonomban. Vörös csillag: nap, rubin, cseresznye. Azért
válaszolhatna, legalább kíváncsiságból.
Ki is mondta, hogy oroszlán volt az előző életében? Azért
sem adom fel. Elrejtőzöm az erdőben, és a megfelelő
pillanatban előugrom a sűrűből, becserkészem és egy tisztásra
terelem a zsákmányomat, ahonnan esélye sincs elmenekülni,
így fogom becserkészni Beatricét. Szemtől szembe találja
magát velem, és csak engem választhat.
Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Én tudom. Ő
nem. Nem tudja, hogy szeret. Még nem.

Ma beszéltem Terminátorral. Igen, mert amikor fontos

problémákat kell megoldanom, úgyis tudom, hogy a
nagyoknak kár is szóba hoznom. Vagy végig se hallgatnak,
vagy azt mondják: ne törődj vele, majd elmúlik. Nem
gondolod, hogy esetleg pont azért akarom megbeszélni veled,
mert nem múlik el? Vagy pedig rávágják a varázsigéjüket: egy
napon. Egy napon majd megérted, egy napon, amikor
gyerekeid lesznek, majd megérted, egy napon te is dolgozni
fogsz, és akkor majd megérted.
Abban az egyben bízom, hogy soha nem jön el az a nap, mert
akkor minden egyszerre fog a nyakamba szakadni: az
érettségi, a munka, a gyerekek... szerintem semmi értelme,
hogy az ember csak akkor érti meg a dolgokat, ha mindez a
sok ménkűcsapás egyszerre éri. Nem lehetne elkezdeni már
most, szépen lassan? Minek megvárni azt az elátkozott napot?
Ma. Ma akarom megérteni, nem egy napon. Ma. Most. De
nem: azon a napon majd jól megnézheted magad, akkor már
késő lesz, pedig te szerettél volna időben felkészülni, csak
éppen nem találtál senkit, aki méltóztatott volna válaszolni.
Csak olyan felnőttet találtál, aki úgy vetítette előre azt a napot,
mintha halált meg pusztulást jövendölne...
A tanárokról aztán már nem is szólva. Ha valami komoly
dolgot próbálsz kérdezni, rávágják: most nem, ami azt jelenti:
soha. A rosszat, azt rögtön megmondják: jegyeket, feleltetést,
beírást, leckét... A jó dolgokat bezzeg nem kötik az orrodra,
máskülönben - ahogy ők mondják - elpihensz a babérjaidon,
pedig nem hiszem, hogy olyan kényelmesek volnának. Egyéb
közös témánk nincs is.
A szüleim? Na, azt már nem. A puszta gondolat is tisztára
ciki. Úgy látszik, ők sose voltak annyi idősek, mint én.
Különben is apa mindig holtfáradtan jön haza a munkából, és
a meccset akarja nézni. Anya? Az tényleg ciki. Az én
koromban mégse beszélhetek meg mindent anyucival!
Tanárok kizárva, szülők kipipálva, Niko nem szól hozzám a
Fantafoci-meccs óta. Ki marad? Terminátor. Ő legalább szó
nélkül meghallgat, főleg, ha utána adok neki a
rántottmacska-ízű kekszéből.
 - Tudod, Terminátor, mióta erről az álomdologról beszélt
nekünk az Álmodozó, újra meg újra eszembe jut, mint amikor
viszket valamid, csak mélyebben. Te mire vágyakoztál,
Terminátor, mi akartál lenni nagykorodban? Te csak kutya
lehetsz, kutya módjára eszel, alszol, pisilsz, és kutyaként
döglesz is meg. De én nem. Nekem nagyra törő vágyaim
vannak. Egy nagy álmom. Hogy mi az, még nem tudom, de
szívesen álmodom róla, hogy egyszer majd lesz egy álmom.
Csöndben fekszem az ágyon, és az álmomról álmodozom.
Nem csinálok semmi mást. Sorra veszem az álmokat, és
fontolgatom, melyik hogy tetszik. Alkotok valami
maradandót? Csak az álmok maradandók.
Terminátor rángatja a pórázt, ő sem képes koncentrálni. Ki
tudja, mit akar. Sétálunk tovább.
- Ne szakíts félbe! Az álmok klassz dolgok. Szeretem őket.
De hogy találjak rá az álmomra, Terminátor? Te készen
találtad a tiédet. De én nem vagyok kutya. Az Álmodozónak
elég volt a mesemondó nagypapája meg egy film. Talán
többet kéne moziba járnom, mivel nagypapám nincs, a
nagymamámnak meg kiabálni kell, ha mondani akarok neki
valamit, különben se bírom a szagát, folyton tüsszentenem
kell az öregségszagától. Vagy talán több könyvet kellene
olvasnom. Az Álmodozó azt mondja, hogy az álmaink
azokban a dolgokban rejtőznek, amik igazán közel állnak
hozzánk, amiket szeretünk: egy szép helyen, egy könyvben,
egy filmben, egy képben... az álmainkat a szépség nagy
alkotóitól kapjuk kölcsön.
Ezt mondja az Álmodozó. Hogy mit jelent, azt nem tudom.
Azt viszont tudom, hogy tetszik. Meg kell próbálnom.
Tanácsot kell kérnem, bár nem akarom túlságosan belelovalni
magam, mert én két lábbal állok a földön. Az élet álmok
nélkül olyan, mint a kert virágok nélkül, a lehetetlen álmokkal
teli élet viszont olyan, mint a művirágokkal teli kert... neked
mi a véleményed, Terminátor?
Terminátor válaszképpen lecövekel egy oszlop előtt, és pisil.
A pisilése egyenesen arányos az eszmefuttatásaim
időtartamával.
- Kösz, Terminátor, egyedül te értesz meg...

Beatrice biztos beteg. Egy csomóan influenzásak, én bezzeg

egyszer se kapom el... Két napja nem látom Beatricét. Hajának
vörös fénye nélkül üresebbnek érzem a napokat. Fehérnek,
mint amikor nem süt a nap.
Silviával megyek haza. Elviszem a motoromon, ő meg
folyton azt hajtogatja, hogy lassítsak. Ezek a nők. Sokáig
dumálunk, és én megkérdezem, neki van-e olyan álma, mint
amiről az Álmodozó magyarázott. Elmesélem, hogy Nikónak
van egy konkrét álma. Azt mondja, az apja nyomdokaiba
szeretne lépni. Fogorvos az apja. Nikóék gazdagok.
Fogorvosit fog végezni, és az apja rendelőjében fog dolgozni.
Azt mondja, ez az álma. De szerintem ez nem igazi álom. Mert
mindent előre lehet tudni. Az álomban viszont - ha jól értem -
kell lennie valami titokzatosnak, amit még föl kell fedezni.
Niko viszont mindent tud.
Nekem még nincs konkrét álmom, de pont ez a jó. Annyira
nem tudok róla semmit, hogy ha csak rágondolok, lázba
jövök. Silviának is van egy álma. Festőművész akar lenni.
Silvia nagyon jól fest, ez a kedvenc hobbija. Egyszer kaptam
tőle ajándékba egy képet. Híres képeket másol. Szép kép, egy
nőt ábrázol, aki fehér napernyőt tart. Ez egy különleges kép,
mert a nő ruhája, az arca, az egész alak olyan légies, hogy alig
lehet megkülönböztetni a rásütő napfénytől. Mintha maga a nő
is abból a fényből volna, amitől az ernyő alatt keres védelmet.
Ez az egyetlen eset, hogy nem találom félelmetesnek a fehéret.
Ezen a képen Silvia kibabrált a fehérrel. Tetszik. Legalább
tizenöt halálos balesetet úszunk meg szárazon - muszáj lesz
megcsináltatnom a féket -, mire odaérünk Silviáékhoz.
- A szüleim ellenzik. Azt mondják, csak hobbi lehet, a jövőm
nem szólhat erről, ez egy nehéz pálya, csak nagyon kevesen
futnak be, akinek viszont nem sikerül, annak könnyen felkopik
az álla.
A szülők csak arra jók, hogy megtanítsanak félni mindattól,
amitől egyébként nem félnél. Ők félnek. Én viszont örülök,
hogy Silviának ez az álma. Csillog a szeme, amikor beszél
róla, mint ahogy az Álmodozónak csillog a szeme, amikor
magyaráz. Ahogy Nagy Sándor, Dante, Michelangelo szeme
csillogott... csupa vérvörös, eleven tekintet... Szerintem jó
álmot talált Silvia. Megkérem, hogy nézze a szememet, és
szóljon, amikor csillog, talán így rájövök, mi az én álmom,
miközben beszélek valamiről, mert lehet, hogy észre sem
veszem, amilyen szétszórt vagyok.
- Szólok, ha látom, hogy megcsillan az álmod a szemedben.
Megkérem, hogy fessen nekem még egy képet. Igent mond.
Fény gyúl a szemében, és én úgy érzem, hogy a tekintete a
bőrömet melengeti. Csillog a kék szeme. Az álma. Nekem
még nincs meg az álmom, de érzem, hogy hamarosan rám
talál. Hogy honnan tudom? A szemem alatti karikákról. Igen,
táskák vannak a szemem alatt, ott tartom az álmaimat. Amikor
majd rátalálok az igazi álomra, kiürítem a táskákat, és
megkönnyebbülten fog csillogni a szemem.
Gázt adok, és úgy érzem, fék nélkül, álmok nélkül repülök a
mélykék láthatáron...
 Beatrice még mindig nem jött suliba.
A megállóban sincs délutánonként.
Üresek a napjaim.

Fehérek, mint Dante napjai attól fogva, hogy nem láthatta

többé Beatricét.

Nincs mit mondanom, mert ha szerelem nincs, elfogynak a

szavak.

Fehérek lesznek a lapok, nincs tinta az életben.

Végre beszéltem az Álmodozóval.

- Tanár úr, hogy találja meg az álmát az ember? De
komolyan tessék válaszolni.
- Keresd.
- De hogyan?
- Tedd föl a megfelelő kérdéseket.
- Ezt hogy érti?
-Olvass, figyelj, érdeklődj... légy lelkes, szenvedélyes,
alapos. Ha valami izgalmassal, valami lelkesítővel találkozol,
mindig tedd föl a kérdést: miért tetszik? Így találod meg a
választ az álmodra. Nem a szavunk számít, hanem a szívünk.
Ezt mondta az Álmodozó. Hogy bizonyos dolgok honnan
jutnak az eszébe, azt csak ő tudja. Meg kell keresnem azt, ami
közel áll a szívemhez. De csak úgy találhatom meg, ha időt és
energiát feccölök bele, és ez nem hangzik valami jól...
Megpróbálom követni az Álmodozó módszerét. Abból kell
kiindulnom, amit tudok. Közel áll a szívemhez a zene. Közel
áll a szívemhez Niko. Közel áll a szívemhez Beatrice, közel
áll a szívemhez Silvia, a motorom, az álmom, amit még nem is
ismerek. Közel áll a szívemhez apa és anya, amikor nem
szekálnak. Közel áll a szívemhez... talán ennyi... Ez túl kevés,
több kell. Meg kell keresnem a szívemhez közel álló összes
dolgot, és mindegyikről föl kell tennem a megfelelő kérdést.
Kérdés: miért áll közel a szívemhez Silvia? Válasz: bírom őt,
szeretném, ha valóra válthatná az álmát, ha vele vagyok,
nyugalom önt el, mint régen, amikor anya kézen fogott a
tömegben az áruházban. Niko miért? Mert jól érzem magam
vele. Neki nem kell semmit megmagyaráznom. Nem ítél meg.
Mellesleg muszáj csinálnom valamit, ez így nem mehet
tovább, hogy nem szólunk egymáshoz, nemsokára itt a
következő meccs, márpedig ha mi ketten nem játszunk össze,
hajótörés vár a Kalózokra...
Aztán a zenémet kérdeztem ki, és azt felelte, hogy szabadnak
érzem tőle magam. Megkérdeztem a fék nélküli motoromat is,
és ugyanez volt a válasz. Pár darabja már megvan a
kirakójátéknak: közel áll a szívemhez a többiek szeretete,
közel áll a szívemhez a szabadság. Ezek az alkotórészei az
álmomnak. Legalább ennyit megtaláltam. Persze még kevés.
Miért áll közel a szívemhez Beatrice? Ez már keményebb
dió. Egyelőre nem találtam meg a választ. Van benne valami
titokzatos. Valami plusz, amit nem értek. Vörös ez a titok,
mint a felkelő nap vörösének titka: a hajnal előtt még
sötétebbre festi az éjszakát. Ő az álmom, és kész, ezért nincs
rá magyarázat. Ki tud így aludni? Megnézek egy horrorfilmet.
Ki tud így aludni? Fehér éjszakák a négyzeten.

Ez volt az egyetlen göröglecke, amit szerettem. A

fordításokból ki kellett írnunk a füzetbe néhány görög szónak
a jelentését, és keresni hozzájuk egy-egy olasz szót, ami segít
megjegyezni a görög eredetit. Így tanultam meg jó alaposan
két szót.
Leukosz: fehér. Ebből van az olasz luce, fény szó.
Aima: vér. Ebből származnak a vérrel kapcsolatos
hemo-előtagú szavak.
Ha ezt a két félelmetes szót összerakjuk, egy még
félelmetesebb jön ki: leukémia. így hívják a vérrákot. Görög
eredetű szó (minden betegség neve a görögből jön), és azt
jelenti: fehér vér.
Tudtam én, hogy a fehérrel nem stimmel valami. Hogy lehet
fehér a vér?
A vér vörös, és kész.
A könny meg sós, és kész.

Könnyes szemmel mondta Silvia:

- Beatrice leukémiás.
Az ő könnye az enyém lett.
Szóval ezért nem jött suliba. Ezért tűnt el. Mint az Argentieri
férje. Sőt annál is rosszabb: vérrák. Leukémia. Viszont talán
gyógyítható. Beatrice nélkül nekem végem, az én vérem is
kifehéredik.
Ez az álomdolog egy orbitális átverés. Tudtam. Mindig is
sejtettem. Mert a végén úgyis fájni fog, és onnantól semmi
értelme az egésznek. Az ember csak épít meg épít meg épít,
aztán valaki vagy valami lerombol mindent. Akkor meg mire
volt jó? Az álmomnak része volt Beatrice, Beatrice volt az
álom titokzatos része. Ő volt a titok nyitja. Erre most jön ez az
izé, és el akarja őt szakítani tőlem. Ha ő eltűnik, eltűnik az
álom is. És a legsötétebb sötétségben marad az éjszaka, mert
nem jön el a hajnal.
 Miért is kell léteznie egy ilyen kibaszott betegségnek, amitől
fehér lesz az ember vére? Hazug vagy, Álmodozó, méghozzá
a legrosszabb fajtából, azok közül, akik hisznek is a
hazugságaikban! Holnap összevagdosom a lúzer biciklidnek a
kerekeit. Most éhes vagyok. SMS: „Niko, beszélnem kell
veled."

Délután a Mekiben: a Tejútrendszer legcsüggesztőbb dolga.

Csak a mekiszag van bent ilyenkor, meg felsős taknyosok. De
nem érdekel, most ezzel is kibékülök. Soha nem beszéltem
Nikónak Beatricéről. Mindig titokban tartottam Beatricét.
Magányos szigetem, titkos menedékem volt a Karib-tenger
kristálytiszta vizén. Nikóval bigékről meg jó csajokról
dumálunk... Beatrice nem bige, és hiába jó csaj, ebbe a
kategóriába se tartozik bele. A „röntgenesek" közé se
sorolható, akiknek a méreteit meg a legjobb testrészeit
szoktuk kidumálni... Nem, Beatricéhez nem szabad hozzáérni,
még szavakkal sem. Most sem beszélek róla, magamba fojtom
minden dühömet és fájdalmamat. Niko megérkezik, unott
pofával leül.
- Na, mi van?
- Hagyjuk ezt a hülyeséget, jó? A Kalózok nem
veszekszenek, mint az óvodások...
Niko másra se várt. Elmosolyodik, látom, hogy olvadozik a
boldogságtól. Hátba vág:
-Jó nagy marhák vagyunk...
- Beszélj a saját nevedben, jó?
Röhögünk. Iszogatjuk az óriás kólánkat, Niko a böfögési
tudományát fitogtatja, és dumálunk. Dumálunk. Pontosan ott
folytatjuk, ahol abbahagytuk. Erre is csak az igaz barátok
képesek.
 - Muszáj egyet zenélnünk, rég tomboltunk.
- Hát igen. Meg a következő meccsre is föl kell készülnünk.
- Ki ellen játszunk?
- A mamlasz harmadik Á-sok ellen.
- Az X-Men?
- Aha.
- Gyerekjáték...
- Niko!
Rám néz.
- Te félsz a haláltól?
- Hogy jön ide a halál, bazmeg, amikor kólával a kezedben
ülsz a Mekiben? Te tisztára meg vagy hülyülve, Leo.
Szerintem a hajad miatt van, le kéne vágatnod. Nem kap tőle
elég levegőt az agyad...
Fölröhögök, pedig legszívesebben bőgnék.
- Hányszor kell még elmondanom?
Utánozom Niko bádoghangját:
- Nem szabad a fehérre gondolnod!
- Menjünk be csajozni a városba!
- Nem lehet, haza kell mennem... tanulni...
Niko nevet.
Én úgy teszek, mintha nevetnék.
- Akkor holnap.
- Holnap. Bedaráljuk őket.

Nem könnyű gyöngének lenni.

Silviától megtudtam, hogy Beatrice kórházban van.

Bizonyos dolgokat csak Silviának van joga közölni velem.
Beatricének vérre van szüksége. Vérátömlesztésre, a saját
vércsoportjából. Szembe kell szállni a fehér vérrel, hátha
tiszta, új, vörös vér termelődik helyette. Szembe kell szállni a
fehér vérrel, hátha Beatrice megmenekül. Nem tudom, melyik
az ő vércsoportja, de azt tudom, hogy nekem annyi rengeteg
vörös vérem van, hogy mindet odaadnám, csak olyan vörös
legyen tőle a vére, mint a haja. A vérvörös haja.
Repülök a motoromon, senkinek nem szólok egy árva szót
se. Minden fehér lett: az út, az ég, az emberek arca, a kórház
homlokzata. Bemegyek, az orromat megcsapja a fertőtlenítő
szaga, a fogorvos jut róla eszembe. A szobáját keresem. Nem
kérdezem meg senkitől, merre van, mert a szívemben lévő
iránytű mindig ugyanabba az irányba mutat: Beatrice felé. A
harmadik próbálkozásra meg is találom. Az ajtóból
kukucskálok: alszik. Mint egy alvó királylány. Egy vörös hajú
néni van vele. Az anyukája lehet. Neki is csukva a szeme.
Nem merek közelebb menni. Félek. Azt se tudom, mit kell
ilyenkor mondani. Silvia talán tudná, mi a teendő, de nem
hívhatom föl minden percben...
Aztán eszembe jut az álom, hogy az én álmom Beatrice.
Lemegyek a felvételi irodába, és közlöm, azért jöttem, hogy
odaadjam az én vörös véremet Beatricének az ő fehér vére
helyett. Az ügyeletes nővér furcsán néz rám.
- Ide figyelj, mi nem érünk rá szórakozni.
Dühösen nézek rá: - Én se.
Látja, hogy komolyan beszélek.
- Hány éves vagy? - kérdezi kelletlenül.
Mire én kelletlenül: - Tizenhat.
Azt mondja, kiskorúaknak szülői engedély kell. Nem
semmi! Az ember a vérét akarja adni valakinek, aki beteg, és
engedélyt kell rá kérnie. Az ember egy álmot akar szőni, vagy
meg akarja védelmezni az álmát, és engedélyt kell rá kérnie.
Ilyen egy világot, bazmeg! Biztatnak, hogy álmodj, aztán alig
kezdenél hozzá, máris az utadat állják. Irigykednek. És akkor
azzal jönnek, hogy engedélyt kell rá kérned, csak akkor nem,
ha nagykorú vagy. Hazamentem. Úgy éreztem magam, mint
aki fehér tengeren hánykolódik: sehol egy kikötő, sehol egy
móló. Egy lépéssel se jutottam előbbre. Nem beszéltem
Beatricével, és vért se adtam neki. Fölhívom Silviát,
máskülönben nem lesz jó vége.

- Hogy vagy? - kérdezem.

- Megvagyok, és te?
- Pocsékul. Nem engedték, hogy vért adjak Beatricének.
- Hogyhogy?
- Kiskorúaknak engedély kell.
- Szerintem igazuk van, veszélyes is lehet...
- A szerelemben minden lehetséges! Nincs szükség holmi
engedélyekre!
- Hát igen... - mondja Silvia, és elhallgat.
- Mi van? Olyan fura vagy ma...
Gépiesen elismétli az utolsó előtti mondatomat, mintha nem
is figyelne rám:
- A szerelemben minden lehetséges...

Képtelen vagyok bármire is koncentrálni. Az álmom úgy

omlik össze, mint a homokvár, amikor jön a dagály. Pár centi
vastag romkupac marad belőle. Fehér lett az álmom, mert
Beatrice rákos. Az Álmodozó azt mondja, a megfelelő
kérdéseket föltéve közelebb jutok az álmomhoz. Na, akkor
lássuk ezt a kibaszott leukémiát! Mi a fészkes fenének áll
közénk? Miért akar tönkretenni egy életet, ami még csak most
kezdődne el igazán? Nincs semmiféle válasz erre a kérdésre.
Csak. Akkor viszont kár is álmodni. Vagy legalábbis jobban
teszi az ember, ha nem álmodozik, mert csak fájdalmat okoz
magának. Inkább úgy kell álmodni, mint Niko, olyan tuti
biztos, boltban kapható álmokat. Megyek, veszek magamnak
egy új cipőt, Dreams a márkája, legalább a földbe tiprom az
álmaimat.

Én két lábbal járok a földön, és lábbal tiprom az álmaimat.

Az Álmodozó azt mondja, a vágyak a csillagokkal vannak
összefüggésben. Latinul: desidera, amiből a sidera a
csillagokat jelenti. Tiszta humbug. Az ember nem a
vágyakozástól lát csillagokat, hanem a fájdalomtól.
- Hol a francban vagy?
Niko hangja mennydörög a telefonból, fölébreszt a kómából.
A másodperc töredéke alatt rájövök, hogy öt óra van, fél óra
múlva kezdődik a meccs az X-Men ellen.
- Össze kellett pakolnom a szobámban, különben anya nem
engedett volna el...
Niko egy percig se hiszi el, amit mondok.
- Húzd a beled, vissza kell szereznünk a csoportelsőséget. ..
Letette.
Életemben először feledkezem meg egy meccsről.
Én nem tudom, mi történik velem. Biztos beteg vagyok.
Megmérem a lázamat, de sehol semmi.
Együtt üvöltöm a Kalózokkal, mint minden meccs előtt:
- Vesszen a bálna!
Hét-kettőre alázzuk az X-Men csapatát, én három gólt lövök.
De valahogy nem tudok szívből ujjongani.
Én látom a fehér bálnát. Óriási. Félek, hogy tényleg fölfal.

Az Álmodozó ma megint meglepetés-órát tartott. Ezek a

legjobb órái!
 Azzal kezdi, hogy fölolvas egy részt egy könyvből, ami
különösen megtetszett neki, vagy ami éppen foglalkoztatja
vagy érdekli. Úgy olvassa föl, olyan csillogó szemmel, mint
amikor valakit akkora öröm ér, hogy muszáj elmesélnie a
szembejövő első járókelőnek. Mint amikor én önkívületben
hangosan ismételgetem Beatrice nevét, vagy amikor
mindenkinek el akarom mesélni, milyen jól feleltem, ami
persze elég ritka...
Ma a Csillagórák című könyvből olvasta föl azt az
elbeszélést, amelyik három város ostromáról és kifosztásáról
szól.
- Róma, Alexandria, Bizánc. Három dúsgazdag,
gyönyörűséges, műkincsekkel zsúfolásig tömött város. Három
város, amelynek hatalmas könyvtáraiban évszázadok
irodalma és tudománya gyűlt össze. Az addig élt összes ember
álmaival teleírt tekercsek és kódexek, amelyekből még
egyszer annyi vagy még több ember is meríthetett volna újabb
álmokat. Csakhogy ezek az álmok füstbe mentek a barbárok,
az arabok meg a törökök ostromának tüzében. Egyetlen
lángoló mozdulatuk az élet titkait őrző többemeletnyi papírt
emésztett el. Felperzselték a szellemet és a szellem szárnyait.
Nem szárnyalhatott többé, nem szabadulhatott ki a történelem
börtönéből, mint előtte századokon át. Égtek a könyvek lapjai,
mint Bradbury nagyszerű regényében, amit tényleg el kell
olvasnotok...
Ezeket a szavakat mondja az Álmodozó, hogy pontosan mit
jelentenek, azt nem tudom, de jól hangzanak. Igaz, erről a
Bradburyről még sose hallottam.
A szenvedélyes szónoklat végén az Álmodozó föltette
nekünk a kérdést: - Miért? - Senki nem tudott válaszolni. Erre
azt mondta, gondolkodjunk el rajta, és írjunk róla házi
dolgozatot. Az Álmodozó egy őrült. Azt hiszi, hogy képesek
vagyunk ilyesmiről gondolkodni. Nekünk sokkal egyszerűbb
és gyakorlatiasabb problémákkal kell foglalkoznunk. Rövid
távú és hasznos dolgokkal. Honnan másold le a görögfordítást,
hogyan vedd rá azt a helyes lányt, hogy járjon veled, hogyan
kunyerálj pénzt feltöltőkártyára három napon belül
másodszor, miután öt-hat szavas SMS-ekre költötted el az
egész egyenlegedet... hát ilyesmivel. Egyáltalán nem vagyunk
hozzászokva az olyan kérdésekhez, mint amiket az Álmodozó
tesz föl. Bizonyos dolgokra egyszerűen nincs ráállva az
agyunk. Azt se tudjuk, hol keressük a választ.
Mert az ő kérdéseire nem adja ki a választ a Google, ha
beírod: Róma, Alexandria, Bizánc, tűzvész, álmok, célok,
könyvek... Nem jön ki semmi. Mert nincs fönt olyan szöveg az
interneten, amelyikben együtt fordulnának elő ezek a teljesen
össze nem illő szavak. Máshol kell keresni az összefüggést.
Ezért olyan nehéz.
Nem tudom, meg fogom-e írni ezt a dolgozatot. Tényleg
baromi nehéz, viszont van benne valami titokzatos, mert most
először fordul elő, hogy nincs honnan kimásolni a választ.
Nekünk kell megtalálni. És talán még ennél is nagyobb a tét.
Muszáj megpróbálnom. Utálom az Álmodozót, amiért mindig
kifog rajtam, mindig fölpiszkálja a kíváncsiságomat.
A tudatlanság a legkényelmesebb dolog, a világon, amit
ismerek - a nappalinkban lévő kanapé után.

Megpróbáltam beszélni anyámmal erről a véradásdologról

meg Beatricéről. Nem érti. Azt hiszi, valami vámpírhistóriát
mesélek, mostanában nagy divat az ilyesmi. Elmagyarázom.
Azt mondja, majd meglátjuk, szerinte jó ötlet, de biztosan
másoknak is eszükbe jutott már. Tovább erősködöm. Kérdezd
meg apádat.
Ezzel a varázsszóval rázzák le az anyák a gyerekeiket,
amióta a világ világ. Jó, megkérdezem. Fölhívom Nikót, és
átmegyek hozzá. Nekiültem az Álmodozó házi dolgozatának,
de semmi nem jutott eszembe, gondoltam, hátha a zene segít.
A zenében az ember néha minden keresgélés nélkül is
megtalálja a választ a kérdéseire. Ha meg mégsem, hát
legalább szembetalálkozik a saját érzéseivel. Más is érezte
már ugyanazt. Nem vagy egyedül. Szomorúság, magány, düh.
Majdnem az összes jó nóta ezekről szól. Ezeket a számokat
játszva, mintha megküzdenék ezekkel a rémekkel, főleg,
amikor még néven se tudom őket nevezni.
Igen ám, de amikor a zene véget ér, a dolgok akkor is
megmaradnak. Persze most talán közelebbről ismered őket, de
akkor se tűntek el varázsütésre. Talán be kéne rúgnom ahhoz,
hogy eltűnjenek. Niko szerint a pia működik. Beatrice to-
vábbra is beteg, és mielőtt berúgok, oda akarom neki adni a
véremet, nehogy az alkohol kárt tegyen benne, mert ő olyan
tiszta. Muszáj beszélnem apával. Most rögtön.
Apa nem ért haza vacsorára. Olyan későn jött meg, hogy
nem volt bátorságom szóba hozni a dolgot. Nem volt alkalmas
a pillanat. Belém fojtotta volna a szót, márpedig én nem
játszhatom el az egyetlen lehetőségemet. Még ébren vagyok,
mert próbálom megírni a dogát az Álmodozónak. Soha nem
izgattam magam a nehéz dolgozatok miatt. Ha nem tudom
megírni, nyugisan lefekszem aludni, aztán másnap lemásolom
valakiről. Nem is tudom, miért, de most valahogy nagyobb
tétje van a dolognak, ami miatt muszáj belemennem a játékba.
Mintha elárulnám az Álmodozót, vagy önmagamat, ha most
kiszállnék.
 A számítógép képernyője előtt ülök. Beírom a címbeli
kérdéseket: „Miért gyújtották föl a hódítók Rómát,
Alexandriát, Bizáncot? Milyen indítékok vezették a
barbárokat, az arabokat, a törököket? Mi volt a közös ezekben
az egymástól olyannyira különböző emberekben?" Fehérség.
Semmi nem jut az eszembe. Fehér minden, mint ez a
nyomorult képernyő. Fehér, mint Beatrice vére. Hívom
Silviát. Nem veszi föl. Silvia mindig bekapcsolva hagyja a
mobilját, hogy bármikor hívhassam őt, ha a segítségére van
szükségem. Silvia az én őrangyalom. Az egyetlen különbség,
hogy ő éjszaka alszik, és néha nem hallja a mobilja zizegését,
mint például most. Egyedül kell megoldanom a problémát.
Késő van. Odakint fekete éjszaka, a fejemben meg fehér
minden. Megpróbálok fosztogató katonává változni, és
fölteszem magamnak a kérdést: mi a célom a könyvek
elégetésével? Róma, Alexandria, Bizánc - amiből, mint
rájöttem, később Konstantinápoly, majd Isztambul lett -
porlepte utcáit járom, körülöttem őrült zaj meg kiabálás, és én
ezrével égetem el a könyveket. Hamuvá változtatom a papírra
írt álmokat, hogy megszabaduljak tőlük. Fehér füstté
változtatom az álmokat.
Ez a megoldás. Elhamvasztani az álmokat. Fölperzselni az
álmokat: íme a titok, hogyan győzzük le végleg az
ellenségeinket, hogy soha többé ne legyen erejük talpra állni
és újrakezdeni. Ne álmodhassák újra a városaiknak, mások
életének legszebb emlékeit, ne álmodhassanak mások
szabadsággal és szeretettel teli elbeszéléseiről. Ne
álmodhassanak semmiről. Ha elveszed az emberektől az
álmaikat, rabszolgákká válnak. Márpedig nekem, a városokat
kifosztó hódítónak csakis rabszolgákra van szükségem, hogy
nyugodtan és háborítatlanul uralkodhassam. Úgyhogy tűzbe a
szavakkal. Csak fehér hamu marad az ősi álmokból. Ez a
legkegyetlenebb pusztítás: megfosztani az embereket az
álmaiktól. Az álmaikkal együtt kiégett emberekkel teli
lágerek. Álomrabló nácik. Ha nincsenek álmaid, ellopod őket
a többiektől, hogy nekik se legyenek. Irigység lángol a
szívedben, és ez a láng elemészt mindent...
Amikor elkészülök, ugyanolyan sötét van odakint, mint
amikor hozzáfogtam az íráshoz. Az éjszaka feketeségéből
loptam el a fehér képernyőt betöltő jeleket. Fölfedeztem
valamit, méghozzá tanulás közben, írás közben. Ez az első
eset, de nem fogok rászokni... Természetesen ki van fogyva a
fekete tinta a nyomtatóból, úgyhogy kénytelen vagyok
színesben kinyomtatni.
Vörössel.

Az Álmodozó végigmegy a padok közt, hogy ellenőrizze a

leckét. Úgy látszik, mindenki megírta. Aki akarja,
fölolvashatja. Mintha évszázadokkal ezelőtti por és füst
gomolyogna körös-körül, pedig idebent vagyunk a teremben.
Mindenki írt valamit, amire büszke, legalábbis azok, akik föl
merik olvasni. Én természetesen nem vagyok köztük,
hangosan fölolvasni valamit ugyanolyan ciki, mint énekelni.
Kicsöngetnek. Gyorsan beadnánk a dogákat, de az Álmodozó
nem kéri őket. Ez hihetetlen! Azt mondja, inkább tegyük el mi
a választ, amire rátaláltunk. Tegyük el magunknak.
Az Álmodozó tényleg őrült. Föladja a házi dolgozatot, aztán
meg le se osztályozza. Miféle tanár az olyan, aki nem
osztályoz? Azt viszont sikerült elérnie, hogy mindenki
megírja a dogát. Még én is megírtam, a fekete éjszaka kellős
közepén. Talán nem is feltétlenül az osztályzat miatt tanul az
ember. Az Álmodozó csak ül, miközben kiürül a terem.
Mosolyog, csillog a szeme. Bízik bennünk. Hiszi, hogy
képesek vagyunk klassz dolgokat véghezvinni. Lehet, hogy
nem is teljesen balfék.
Nem fogom hagyni, hogy a fosztogatók elégessék,
elhamvasszák az álmaimat. Nem hagyom senkinek, hogy ezt
tegye. Máskülönben nem fogok tudni talpra állni. Márpedig
Beatricének rám van szüksége, nem egy jajgató romhalmazra.
Nem szabad elfelejtenem, amire rájöttem. Nem szabad, mert
borzasztó fontos, nekem pedig pocsék a memóriám. Muszáj
fölírnom mindent, különben elfelejtem. Talán az egyetlen
módja a memóriám megmentésének, ha író leszek.
El akarom mondani Silviának. Ő az egyetlen ember, aki nem
röhögne ki. Mintha a gondolataimban olvasna, odajön
hozzám, belém karol, és a vállamra hajtja a fejét.
- Miért kerestél tegnap? Csak ma reggel láttam, hogy hívtál.
- A dogához kellett volna segítség.
Silvia fölemeli a fejét, és szomorúan néz rám:
- Hát persze. Mi más kellett volna. Elengedi a karomat és
otthagy.
Nézek utána, és az az érzésem, hogy valamit nem értek, mint
amikor apa mást mond, mint amit gondol. Apropó: beszélnem
kell apával, mielőtt elfelejtem...

Ha van valami, amitől tutira eldobom az agyam, hát az az,

amikor Nikóval „hősködünk". A hősködés azt jelenti, hogy
veszélyes dolgokat művelünk, amiktől úgy fölmegy bennünk
az adrenalin, hogy szinte hallom, ahogy száguldozik a vér az
ereimben. Az egyik kedvenc hősködésem a vészfékezés.
Padlógázzal hajtjuk a motort, és csak a legeslegutolsó
pillanatban fékezünk. Az nyer, aki közelebb ér az előttünk
lévő kocsihoz anélkül, hogy nekiütközne, így tettem tönkre a
fékemet. Ebben a műfajban verhetetlen vagyok, mert a
legvégén Niko mindig bemajrézik, én viszont mindig egy
pillanattal később fékezek, mint ahogy az életösztönöm súgja.
Csak egy másodperc az egész, de ezen múlik a győzelem. Ez a
titka a hősködésnek: egy másodperccel később teszed meg,
amit tenned kell.
Amikor megláttuk a csillogó fekete Porsche Carrerát a piros
lámpánál, egymásra néztünk, és gázt adtunk. Egymás mellett
száguldunk. Csak a levegő próbálja fékezni a motorunkat, de
nem sok sikerrel. Csikorog a töredezett aszfalt, ahogy a
kerekeink beleharapnak. Egyre közelebb kerül a Porsche
hátulja, egy vonalban rohanunk, teljes gázzal.
Még egyszer Nikóra pillantok, mielőtt elkezdődne a végső
szakasz. Nem veszíthetek. Csupán tíz méter választ el a
Porsche csillogó fekete farától, Niko fékez. Én egy
szempillantásnyit várok, csak annyit, amíg kimondom: „egy".
Ha most nem fékezel, halál fia vagy. De én nem fékezek: az a
pillanat olyan hosszú, mint egy évszázad. Zúg a vér a
fülemben. Az első kerekem finoman - mint anyuka az
újszülött kisbabát - megcsókolja a Porsche sárhányóját. Niko
felé fordulok, zilált sörényem a szemembe lóg, az
adrenalinhullám elhomályosítja a tekintetemet. Mosolygok,
mint a filmekben szoktak a párbajgyőztesek. Niko jön nekem
az ezeregyedik fagyival. Fagyi nélkül nincs hősködés.
- Hogy csinálod? Nekem magától rátapad a kezem a fékre.
Nem tehetek róla.
Nyalom a fagyimat: vanília-eper.
- A félelem fehér. A bátorság vörös. Amikor meglátod a
fehéret, erősen koncentrálsz a vörösre, és egyig számolsz...
Niko úgy néz rám, ahogy az olyan bolondokra szokás nézni,
akik azt hiszik, értelmesen beszélnek.
 - Holnap meccs. Vissza kell szereznünk az első helyet. Csak
győznünk kell, és reménykednünk, hogy a Vandál csapata
döntetlent játszik.
- A Vandál... meg fogja keserülni...
Niko hátba vág, amitől az orrom a fagyimban landol.
- Jól áll!
Rohan előlem, én meg üldözöm, mint a fehér képű, piros
orrú bohócok a cirkuszban...

Apával a kórházban, ahol Beatrice fekszik. Megnézik a

vércsoportomat. Ugyanaz, mint Beatricének. Biztos voltam
benne, egyforma a vérünk, ugyanaz a vér folyik az ereinkben.
Bizonyos dolgokat megérez az ember. Beatrice élete vérségi
kötelékben van az én életemmel. Megkérdezik, drogozok-e.
Nem, mondom. Azért mondom, hogy nem, mert itt van apa,
aki villámló tekintettel dörögné a kedvenc fenyegetését: „Az
árnyékod porává zúzlak." Nem rossz köpés, meg kell hagyni.
De amikor egyedül maradok a nővérkével, bevallom neki,
hogy a múlt hónapban elszívtam egy füves cigit. De csak
egyet, kíváncsiságból. A nővérke megnyugtat. Egy, az nem
számít. De ha rendszeresen szívnék, akkor nem adhatnék vért.
Akkor nem volna jó semmire a vérem.
Végeztem a füves cigivel. Beatricének később is szüksége
lehetne rá, úgyhogy a véremnek tökéletesnek, tisztának,
kifogástalannak kell lennie. Vörösnek, mint az iránta való
szerelmem.
Jó sokat levesznek. Sokkal sötétebb, mint hittem. Lilásvörös
és sűrű, mint a Beatrice iránt való szerelmem. A karomból
kifolyó vér láttán szédülés fog el, és egy pillanatig azt hiszem,
mindjárt elájulok, de aztán összeszedem magam. A vértől,
akár a szerelemtől, elveszíti a fejét az ember, de erőt is ad,
hogy átlépje a korlátait... Úgy érzem, mintha az életemet
adtam volna Beatricéért, félholt vagyok és sápadt, mint egy
fordított vámpír: nem szívom a vért, hanem adom, hogy
életben maradjak.

Apa reggelizni visz.

- Olyan sápadt vagy, mint a tejhab a kapucsínód tetején.
Hozok neked még egy croissant-t. Milyet kérsz?
- Micsoda kérdés... csokisat.
Apa a pulthoz megy, és egy nutellával csurig töltött
croissant-nal jön vissza. Visszaül a helyére, velem szemben,
és úgy mosolyog, ahogy csak reggelente szokott. Esténként túl
fáradt az egész napi munka után.
- Fáj? - kérdezi a karomra nézve, ahonnan a vért vették.
- Egy kicsit csíp, de minden oké.
- Mesélj nekem valamit erről a lányról, mi is a neve...
Angélica?
Mindig mondtam, hogy emlékezőtehetség dolgában nem
állunk valami fényesen a családban.
- Beatrice, apa, Beatrice a neve, mint Dante szerelmének.
- Ugye, ez a lány a nagy Ő?
Nem akarok Beatricéről beszélni apának, ezért megkerülöm
a választ.
- Neked ki a nagy Ő?
- Hát anyád.
- Mikor jöttél rá?
- Amikor először megláttam. Egy hajóúton történt, ez az
utazás volt a szüleim ajándéka az érettségimre. A járása, meg
ahogy félrebillentette a fejét nevetéskor, a kézmozdulata,
ahogy kisimította a hosszú haját a szeméből...
 Apa mintha álmodna, mintha olyasféle csöpögős filmként
peregne a szeme előtt a múlt, amit én ki nem állhatok.
- És aztán mi volt?
- Aztán odamentem hozzá, és azt mondtam: „Kegyed is ezen
a hajón utazik, kisasszony?" Csak a kérdőjelnél jöttem rá,
hogy mennyire értelmetlen a kérdés, sőt meglehetősen röhejes
is, mivel akkor láttuk egymást először.
- Mire ő?
- Elmosolyodott, körbenézett, mint aki keres valakit. „Azt
hiszem, igen...", válaszolta, és elnevette magát.
- És aztán mi történt?
- Aztán beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk.
- A te idődben mást se csináltak a fiatalok, csak
beszélgettek...
- Édes fiam, ne szemtelenkedj az apáddal!
- És miről beszélgettetek?
- A csillagokról.
- A csillagokról? És figyelt is rád?
- Persze, mindent tudtam a csillagokról, gimis koromban
vettem az első távcsövemet, és ismertem a csillagképeket. Így
aztán a csillagokról kezdtem neki mesélni, mert a hajó
fedélzetén, a hűvös és kristálytiszta éjszakában távcső nélkül
is látszottak a csillagok. Ő pedig a többi lánnyal ellentétben
figyelt rám, és kérdezgetett is.
Megáll, mintha vége volna a csöpögős film első részének.
Fölrázom:
- És aztán mi volt?
Apa levegőt vesz, és egy szuszra felel, közben az arcát
dörzsölgeti, miáltal félig-meddig elbújik a keze mögé:
- Aztán neki ajándékoztam egy csillagot.
- Mit csináltál?
 - Igen, neki ajándékoztam az egyik csillagot, amelyik a
legfényesebben világított azon a holdtalan éjszakán: a
Szíriuszt. Ez az egyetlen csillag, amit a Föld bármelyik
csücskéből lehet látni, ahol emberek laknak, és az egyetlen,
amelyiknek a fénye holdtalan éjszakákon árnyékot vet.
Megígértük egymásnak, hogy minden este fölnézünk rá,
bárhol vagyunk is, és egymásra gondolunk.
Elnevetem magam. Apa odaajándékozza anyának a
Szíriuszt... Hátba vágom:
- Milyen romantikus... ő mit szólt?
- Mosolygott.
- És te?
- Én arra gondoltam, mit nem adnék érte, ha tényleg volna
egy ilyen nő az életemben, nemcsak ott, a hajón.
Apa elhallgat. Úgy látszik, nincs több mondanivalója. Az az
érzésem, hogy mindjárt elpirul, de ekkor a szalvéta
fedezékébe bújva letörli a croissant morzsáit a szája széléről,
aztán rám néz:
- Büszke vagyok rád, Leo.
Kidugul a fülem, mintha mostanáig süket lettem volna.
- Azt hiszem, ma kezdtél el felnőtté válni. Ma olyasvalamit
tettél, amit nem mások sugalmaztak, amit nem mások
döntöttek el helyetted. Te akartad.
Egy szót sem szólok. Kihasználom a helyzetet:
- Akarhatok akkor még egy croissant-t?
Apa lemondón ingatja a fejét, és cinkosan mosolyog:
- Kiköpött apja...

Ezer éve nem töltöttem ennyi időt apával. „Büszke vagyok

rád" - ez a nap mottója. Egyébiránt pedig: pihenés. Meg kell
erősödnöm. Holtfáradt vagyok, de nagyon boldog.
 Azóta sem találkoztam Beatricével. Már nincs a kórházban,
hazament. Túl van az első kemoterápiás cikluson, ami egy
rákellenes kezelést jelent. Biztos vagyok benne, hogy jót tesz
neki. Beatrice erős lány. Amilyen fiatal és amilyen szép,
muszáj meggyógyulnia. Szeretném meglátogatni, de Silvia azt
mondja, senkit nem akar látni. Nagyon legyengíti és megviseli
őt a betegség, nincs kedve beszélgetni. Én akkor is szeretném
látni. Mindenesetre meg fogja kapni a véremet, és ez olyan,
mintha egészen szorosan mellette volnék. Mintha egyek
volnánk. Remélem, jót tesz majd neki a vérem.
Boldog vagyok és fáradt. Ilyen a szerelem.
- Mi a fenét csinálsz? Miért vagy ilyen lassú? Folyton
hibázol...
Holtfáradt vagyok. Nem volna szabad fociznom a véradás
után. A nővér figyelmeztetett, hogy ne nagyon ugráljak. Nem
mondtam, hogy játszanom kell, nem hagyhattam ki a meccset.
Most bezzeg alig kapok levegőt, kettő-kettőre állunk holmi
taknyos másodikosok ellen, akik az évszázad meccsét
játsszák. Én botrányosan sok gólhelyzetet szúrtam el, még
annál is többet, mint Iaquinta, amikor rossz napja van.
- Fehér vagy, mint a Halál...
A Halál egy ötödikes emo lány. Egyetlen fekete pötty van a
hófehér, szinte áttetsző bőrén. Hányingerem van, és nem
kapok levegőt. Muszáj megállnom a pálya szélén. Szédülök...
Az arcomra szorítom a kezem és lekuporodom a földre,
hátha így több vér jut az agyamba. Viszket mindenem és
fázom.
- Kivagyok, Niko...
Niko undorral néz rám.
Döntetlenül végződik a meccs.
 Amikor a Kócos, a Létra meg a Szivacs bejön az öltözőbe,
mind engem ócsárolnak.
- A Vandál csapata vesztett. Megelőzhettük volna őket. Így
meg egy hellyel mögöttük vagyunk. És mindez miért? Mert te
köcsög lettél... már egy meccset se bírsz végigjátszani...
- Vért adtam ma...
- Pont ma jutott eszedbe? A meccs napján?
Nem is válaszolok.
Kimegyek az öltözőből, és hagyom, hogy a szél szárítsa meg
az arcomon a düh könnyeit. Minden jó cselekedetéért
megfizet az ember ezen a világon... az embereknek fogalmuk
sincs a szerelemről. Csak a focival törődnek, meg se kérdezik,
hogy jutott eszedbe vért adni...

Beatrice megint jár suliba. Soványabb. Fehérebb. A haja

rövid, vöröse fénytelenebb és fakóbb. A szeme most is
ugyanolyan zöld, de mélyebben ül az arcában. Szeretnék
odamenni hozzá és megmondani, ki vagyok, hogy a véremet
adtam neki, és nagyon örülök, hogy újra látom, de aztán
rájövök: jobb, ha egy szót se szólok. Csak rámosolygok,
amikor a szünetben összetalálkozunk. Egy pillanatig rám néz,
mintha megismerne, és visszamosolyog. Most nem olyan
vörös a mosolya, fehérebb, mint máskor. Mégis ő az álmom
középpontja. Az álmom vörös, és muszáj ugyanolyan
lilásvörössé változtatnom a fehérséget, mint amilyen a
karomból kifolyó vér volt. Semmi kétség. Az ő mosolya ad
értelmet mindannak, amit keresek.
Nem hagyom, hogy elmenj. Nem hagyom, hogy elvigyen az
a fehér daganat. Akkor se, ha nekem kell megbetegednem
helyetted. Nem engedem, hogy megtörténjen, mert rád sokkal
nagyobb szükség van ezen a földön, mint rám. Akarom, hogy
tudd. Levélben fogom megírni, elmondani neked, hogy itt
vagyok, és ha szükséged van valamire, rám bármikor
számíthatsz. Amint hazaérek ma délután, megírom a levelet.
Ez lesz a legszebb és legvörösebb dolog, amit az életemben
eddig csináltam. Tökéletes levél lesz.
Furcsa, hogy beindul az ember az álmaitól, mintha
vérátömlesztést kapott volna. Mintha egy szuperhős vére
csörgedezne az ereiben.

Még soha nem írtam levelet, és az internetről se tölthetem le.

Az interneten csupa régi cucc van. Hiába is keresném Leo
levelét Beatricéhez, nekem kell megírnom először. Ez viszont
tetszik: olyasmit fogok írni, amit még senki. Izgulok. Fogom a
papírt meg a tollat, és hozzáfogok.
Első számú probléma: nincsenek vonalak a papíron.
Odaülök a számítógép elé. De amint elkezdem, máris
abbahagyom, mert fehér, mint a jég, hideg. Megint előveszem
a papírt, és írni kezdek, de ferdék lesznek a sorok, szakadékba
zuhannak a szavak. Rémes: a tiszta fehérség miatt van. Nem
küldhetek neki ilyen analfabétára valló levelet. Most mi
legyen?
Van egy ötletem. Kinyomtatok egy vastag fekete vonalakkal
teli fehér lapot, úgy néz ki, mint apa pizsamája. Odateszem a
sima fehér lap alá szamárvezetőnek. Zseniális. Vastag és erős,
rejtett fekete csíkok segítségével legyőztem a fehérséget,
amitől ferdék lesznek a sorok. Most már csak meg kell írnom a
levelet. Ez a nehezebb része a feladatnak.

Kedves Beatrice! Hogy vagy?

Tegnap megint láttalak a suliban. Rád mosolyogtam, és te
visszamosolyogtál, nem tudom, emlékszel-e. Az vagyok én:
Leo. Akinek olyan a haja, mint egy őrültnek. Azért írok, mert
szeretnék most veled lenni. Bizonyos helyzetekben nem tudom,
mit kell mondani. Úgy csináljak-e, mintha nem tudnám, hogy
beteg vagy, mintha nem adtam volna vért neked, mintha nem
tetszenél... hát én nem nagyon tudok színlelni. Úgyhogy már el
is mondtam mindent: beteg vagy, vért adtam neked, tetszel.
Most már könnyebben fog menni az írás, hogy kimondtam a
lényeget. Azt, amit muszáj kimondani, mert máskülönben csak
színlel az ember, és az olyan rossz érzés. Én őszinte akarok
lenni hozzád, mert benne vagy az álmomban. Ahogy a
tanárunk mondja, az Álmodozó. Illetve nem ez a pontos neve,
csak így neveztük el azt a tanárt, aki az Argentierit helyettesíti,
mert folyton az álmokról magyaráz. Én ugyanis meg akarom
találni az álmomat. Az a titka, hogy a megfelelő kérdéseket
kell föltenni. Azokkal az emberekkel meg dolgokkal
kapcsolatban, amik közel állnak a szívedhez, és utána fülelni
kell, hogy mit válaszol a szíved. Neked van valami álmod?
Gondolkodtál már ezen?
Remélem, válaszolsz a levelemre.
Addig is ölel
Leo a 3 D-ből

Nem tudom Beatrice címét. És borítékom sincs... illetve azt

se tudom, hogy kell megcímezni, hova kell tenni a bélyeget, és
így tovább. Anyától nem merem megkérdezni. Úgyhogy
elindulok hazulról. Veszek egy borítékot. Belerakom a levelet.
Nyomtatott nagybetűkkel ráírom: „Beatricé-nek". Aztán
fölmegyek Silviához, és elkérem tőle Beatrice címét, így én is
bedobhatom a postaládájába.
A motorom úgy szárnyal az úti célom felé, mint a boldogság
repülő szőnyege. Mégse bízhatom a postára életem levelét.
Úgyhogy repülök az ég kékjében, mintha milliárdos örökség
hírét vinném. A szívem olyan gyorsan ver, ahogyan a
motorom kerekei forognak. Nevetek, énekelek, nem hallok
semmit. Azt sem, hogy valaki jobbról rám dudál,
emlékeztetőül, hogy meg kellett volna csináltatnom a féket.
Ez nem a vészfékes hősködés, annyi idő se volt, hogy féljek,
hogy egyig számoljak, hogy fékezzek...
Aztán fehér lett minden.

Fehér kórházi ágyban térek magamhoz. Agyamban fehérség.

Nem emlékszem semmire. Úgy érzem, mintha a fejem
különvált volna a testemtől. Valószínűleg elraboltak,
elaltattak és szuperhőssé változtattak. Ki tudja, milyen
képességeim vannak: repülök, utazom az időben, láthatatlanná
tudok válni, gondolatolvasó vagyok... Megpróbálkozom az
időutazással, de rájövök, hogy milliméternyit se tudok
moccanni. Valami kemény dolog van a nyakamon, ami nem
engedi mozdítani se a fejemet, se a felsőtestemet. Most értem
csak meg, mit érezhet Terminátor, amikor a pórázát rángatom.
Kinyitom a szememet: anya ül mellettem. Tiszta vörös a
szeme.
- Mi történt?
Anya azt mondja, elütött egy autó. Legalábbis így mesélték,
akik látták a balesetet. Én nem emlékszem semmire, szinte
semmire, csak nagyon ködösen rémlik valami. Mindenesetre a
lényeg: elrepedt az egyik csigolyám, és minimum tíz napig
mozdulatlanul kell feküdnöm. Ráadásul eltört a csuklóm, a
jobb, már be is van gipszelve: nem tudok leckét írni. Ki
intézett így el? Anya azt mondja, nem állt meg, aki elütött.
Elmenekült. Egy járókelő fölírta a rendszámot, apa majd
intézkedik. Most csak az a lényeg, hogy jól legyek, és mielőbb
fölépüljek. De az idén szó se lehet síelésről meg
snowboardról... Karácsony lesz, mire hazakerülök innen.
Ilyen dühös se voltam még soha. Annyira fortyog bennem a
düh, hogy képes volnék anyámon is kitölteni, pedig tudom,
hogy szegény nem tehet semmiről. Már emlékszem. A levelet
akartam elvinni Beatricének, alig köszöntem el Silviától,
miután ráírtam a címet a borítékra. Aztán elsötétült minden.
Ki tudja, hova lett a levél. A zsebemben volt. Most pizsama
van rajtam, a nyakamon merevítő, a kezemen gipsz... ki tudja,
hova lett a levél.
A rohadt életbe. Megint valami jót akartam csinálni, és
pofára estem. Ki találta föl a pechet? Mi közöm nekem az
egészhez? Mit vétettem? Még-hogy szerelem... elmehet
mindenki a búsba.
Legalább rájöttem, melyik szuperhős lettem.
Pechman.

Biztos, hogy legalább száz évig aludtam, annyira fáj a fejem,

amikor kinyitom a szememet, és annyira hasogatja a
pupillámat a fény. Amint sikerül rájönnöm, hogy ki vagyok és
hol vagyok, egy pár halványkék szemet látok magam előtt,
olyan kék, mint a hajnali ég, amikor sehogy sem akar
mélykékké sötétülni. Silvia az, kék a szeme, mint a felhőtlen
ég. Silvia a Kék Tündér, én meg Pinocchio. Vele normálisnak
érzem magam a gipszpáncélban is. Hunyorogva mosolygok
rá. Fölugrik, hogy behúzza a függönyt, hogy ne bántsa a
szememet a fény.
- Nem vagy szomjas?
Még mielőtt eljutna az agyamig, hogy ki van száradva a
szám, az agyamtól meg a száraz számig, hogy kérjen inni, ő
megkérdezi. Ananászlevet tölt a pohárba, direkt nekem vette.
A kedvencem. Annyi időm se volt, hogy kimondjam a
kívánságomat, és Silvia már teljesítette is. Ha nem csak
barátok volnánk, akkor akár szerelmes is lehetnék belé.
Csakhogy a szerelem, az egy másik dolog.
A szerelem nem hagyja békén az embert. A szerelem
álmatlanság. A szerelem hatványozás. A szerelem gyors. A
szerelem a holnap. A szerelem cunami.
A szerelem vérvörös.

Bejött hozzám Niko. Eleinte lesüti a szemét.

- Leo, bocs a múltkoriért, amit a meccsen mondtam...
gondolj bele, ha meghalsz... magamra maradok ezzel a
csapatnyi balfékkel... vége a Kalózoknak, vége a
hősködésnek, vége a zenének... Máskor ne csinálj ilyen
hülyeséget...
Vigyorgok. Boldog vagyok. Kibékültem Nikóval. A meccs
óta alig szóltunk egymáshoz. Egyikünknek se akaródzott
bocsánatot kérni. Neki kellett volna. Megsértődtem, és kész.
- Mennyi idő, míg helyrejössz?
- A gipszet kábé egy hónap múlva veszik le. Az a szerencse,
hogy nem nyílt törés...
- Akkor jó, csak egy meccsről maradsz le. Reméljük, meg
tudjuk nyerni nélküled.
- Állítsd be a Colost. A lába nem valami jó, de jól
helyezkedik. Te meg majd túlórázol egy kicsit. Különben se
olyan nehéz meccs a következő.
- De én csak akkor érzem jól magam, ha te is ott vagy,
Kalóz.
Vigyorgok.
- Meglátod, egykettőre meggyógyulok, és együtt vesszük
majd át a kupát. A Kalózokat senki se állíthatja meg, Niko,
senki... Meg aztán a Vandállal is van még egy kis
elintéznivalónk.
Niko föláll, és vigyázzba vágja magát. Szívére tett kézzel
hangosan rázendít az olasz nemzeti himnuszra, én meg
csatlakozom hozzá. Torkunkszakadtából énekelünk. Amikor
bejön a nővér, hogy lássa, mi folyik a szobámban, elröhögjük
magunkat.
- Ha nem viselkedtek tisztességesen, mindjárt kaptok
egy-egy altatót! Hát te betegen se bírsz nyugton maradni?
Niko hirtelen komolyan, átszellemült képpel néz rá:
- Hozzám jössz feleségül?
A nővér elneveti magát. Niko felém fordul, és fölsóhajt:
- Igent mondott...

Látogatóba érkezik az osztály. Örülök nekik. Vajon miért

kell az embernek összetörnie magát ahhoz, hogy a figyelem
középpontjába kerüljön? Néha kedved támad valami
világraszóló dolgot művelni, hogy a többieknek muszáj
legyen tudomást venniük rólad: hogy mindenki ismerjen és
mindenki rólad beszéljen. Főleg olyankor van ez, amikor
egyes-egyedül érzed magad, és ezt a legszívesebben
beleüvöltenéd a többiek pofájába. Elképzeled, hogy kiugrasz
az ablakon, hadd tudja meg az a sok szar alak, mit érzel,
milyen az, amikor valakit magára hagynak. Úgy látszik, minél
nagyobb fájdalom vagy baj ér, annál jobban körülugrál és
szeret a világ.
A kedvenc képregényemet hozták ajándékba. Silvia egy
képet festett nekem, kicsit. Egy csónakot ábrázol a tengeren, a
csónak orra a kék látóhatár felé mutat, ahol az ég meg a tenger
összefolyik. Olyan, mintha a csónakban ülve festette volna.
Fölraktam a szemközti falra. Megvigasztal, amikor egyedül
maradok a kórházi szobámban. Kétágyas a szoba, de egyelőre
egyedül vagyok. Még jó. Marha ciki volna egy másik ember
előtt pisilni a kacsába, főleg, ha a nővér tartja... Egy pillanatig
irigykedve gondolok Terminátorra, milyen halálos
nyugalommal tud pisilni egy seregnyi kutya meg filippínó
bejárónő jelenlétében is. A kutyák el se tudnak pirulni.
Niko egy CD-t hozott. Hogy legyen mit hallgatnom, amíg
fölépülök, és majd megint együtt zenélünk. A többi
osztálytársam is hozott valamit. Klassz dolog a figyelem
középpontjában lenni, még akkor is, ha egy-két törött csont az
ára.
Klassz dolog hagyni, hogy szeressenek a többiek...

Pár napja van egy szobatársam. Egy termetes férfi. Böhöm

nagy. Egy nagyvárosi elefánt. Két csigolyája törött el.
Mozdulatlanul kell feküdnie, nem kelhet föl, még a szükségét
is az ágyban kell elvégeznie. Undorodom a szagától. Folyton a
plafont bámulja, vagy a tévét, ami nagyjából a plafonon van.
Néha beszélgetünk. Szimpatikus fazon. Marha pocsékul van,
mégis nyugis. Időnként begurul, amikor fájdalmai vannak,
vagy amikor nem tud aludni. A felesége ápolja. A fia meg a
lánya is gyakran jön hozzá látogatóba.
Klassz dolog, ha melletted van a családod, amikor szarul
vagy. Mi lenne veled család nélkül, feleség meg gyerekek
nélkül? Ki ápol, ha beteg vagy? Az Elefántnak köszönhetem,
hogy rájöttem, mit jelent a család. Nem mintha nekem nem
volna családom. De így végre megláttam azt, amin eddig csak
átnéztem. Mert bizonyos dolgokat föl se fogsz, meg se látsz,
amíg hasra nem esel bennük. Ezért látod a szüleidet afféle
profi kötözködőknek, akik csak azért vannak, hogy
megtiltsanak mindent, amit szeretnél.
 Az Elefánt, a felesége meg a gyerekei viszont világossá
tették előttem: ilyen összetartó családot szeretnék én is, ha
nagy leszek. Mert így nyugis az ember még akkor is, ha beteg.
Ez az értelme az életnek: van, aki akkor is szeret, ha beteg
vagy. Elviseli a szagodat. Csak az szeret igazán, aki szereti a
szagodat. Erőt ad, biztonságot ad. És ez szerintem jó
védekezés az élet gondjai és bajai ellen.
Ezt muszáj megjegyeznem. Mindenképpen meg kell
jegyeznem, mert része a nagykorommal kapcsolatos
álmomnak. Ami Beatricéről szól. Már most is szeretem az
illatát. Az álmok, az élet, a szerelem ellenállhatatlan illatát.
Belép az Álmodozó. Ezt nem hiszem el. Egy tanár, aki
meglátogatja a tanítványát a kórházban. Sőt egy helyettesítő.
Úgy érzem magam, mint egy király, aki megérinti a
csillagokat, vagy valami ilyesmi. Az Álmodozó leül az ágyam
mellé, és a suliról mesél. Feleltetésről, leckéről, meg a
tantervről is mond valamit. Mindjárt vége az évnek, itt a
karácsonyi szünet. Ezüstös boák csillognak a táblán, és a
Szakállas, a pedellus, akinek olyan sűrű és hosszú a szakálla,
hogy simán rá lehetne aggatni a gömbdíszeket meg a
lámpafüzért, már fölállította a maga csenevész karácsonyfáját.
Magam elé képzelem, és sajnálom, hogy nem vagyok ott. A
karácsony azon ritka pillanatok egyike, amikor jó a suliban.
Az Álmodozó elmeséli, hogy amikor annyi idős volt, mint
én, focizás közben neki is eltört a karja. Megmutatja a műtét
nyomát. Engem szerencsére nem kellett műteni, és nem
voltam magamnál, amikor a helyére tették a csontot. Az alvás
egy csomó fájdalmat megspórol az embernek. Csak
ébredéskor van gáz.
 Azért szórakoztató az Álmodozó, mert pont úgy meséli el a
dolgokat, mint bárki más. Úgy értem, normális. Ugyanolyan
élete van, mint nekem. Még egy viccet is elmesél, nem túl
mulatságos, de azért nevetek, nehogy megbántódjon.
Megkérdezi, hogy állok az álmommal, mire elmondom neki,
meddig jutottam. Elmondom, hogy a baleset miatt kútba esett
az egész dolog, úgyhogy nem is tudom, akarom-e folytatni,
mert akárhányszor elszánom magam, valami rossz történik:
először Beatricével, most meg velem. Az Álmodozó rám
mosolyog, és azt mondja, ez hozzátartozik az igazi álmokhoz.
- Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben
nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak. Éppen
ez a különbség az álom meg a terv közt: hogy ellátják a
bajodat, mint a nagyapám meséjében. Az álmainkat nem
készen kapjuk, lassanként bontakoznak ki, talán végül
másként is alakulnak, mint ahogyan megálmodtuk őket...
Az Álmodozó azt akarja mondani, hogy mázlista vagyok,
amiért törött háttal fekszem a kórházban! Nem hiszek neki, és
ezt meg is mondom.
- Nem is kételkedtem benne.
Ezen nevetünk. Csakhogy ő kifejti, azért kerültem ebbe a
kórházi ágyba, mert valami rendkívüli dolgot készültem
véghezvinni, éppen valóra akartam váltani az álmomat azzal a
levéllel. Márpedig ha egy álom ennyi akadályba ütközik, az
azt jelenti, hogy az igazi álomról van szó. Csillog a szeme.
Köszönéskor véletlenül Álmodozónak szólítom. Nevet, és
hozzáteszi: tudja, hogy így hívom. Elmegy, én meg szívom a
fogam, mert az Álmodozónak semmivel nincs baja, még a
gúnyneveivel se. Ki mondta, hogy egy tanárnak csak úgy lehet
tekintélye, ha undok?
 Az Álmodozó látogatásától jó kedvem támad. Szeretnék
hazamenni, apával meg anyával vacsorázni, levinni
Terminátort pisilni, zenélni Nikóval, tanulni Silviával,
megcsókolni Beatricét... De azért egy kicsit zabos is vagyok
az Álmodozóra. .. mert... nem szívesen vallom be... olyan
akarok lenni, mint egy balfék töri- meg filótanár.

Anya megtalálta a levelet. Maszatos a vértől meg az

aszfalttól. A farmerom zsebében volt. A farmert kidobta. Szét
volt szakadva. De mielőtt kidobta, átnézte a zsebeket. Két
euró. Egy befőttes-gumi. Egy Bart-matrica. Rágó. Egy levél.
Azon a levélen rajta van a vérem. Rászáradt. Olyan, mint egy
keret Beatrice neve körül. Másodszor adom a véremet miatta.
És ettől boldog vagyok, mint először. Újraolvasom a levelet.
Jó kis levél, igaz, egy-két szó nem látszik a vérfoltoktól.
Muszáj valahogy eljuttatnom hozzá. Még ha egyedül kell is
kikecmeregnem ebből az ágyból!

Gandalf is bejött hozzám. Ezt nem gondoltam volna. Van

vagy húszezer osztálya, nyolcmillió diákja, plusz a plébániája,
arról nem is beszélve, hogy van vagy százéves, olyan átlátszó
a teste, mint a Szentlékek, amiben annyira hisz... és mégis
bejött hozzám. Nem mintha nem örülnék neki, sőt nagyon is
értékelem. Nem gondoltam volna. Megkér, hogy meséljem el,
hogy történt. Elmesélem az egészet, a levelet is. Jó érzés
beszélgetni vele. Beatricét nem említem, csak nagy
vonalakban adom elő a dolgot. Azt mondja, Isten kedves
gyermeke vagyok. Mire én kikérem magamnak, hallani sem
akarok Istenről, mert ha Isten volna, akkor nem hagyta volna,
hogy Beatrice megbetegedjen.
 - Ha egyszer mindenható meg mindentudó, akkor miért
csinálta ezt velem? Miért okoz fájdalmat nekem meg más
hozzám hasonlóknak, akik semmi rosszat nem csináltak? Még
hogy Isten kedves gyermeke. Én tényleg nem értem ezt az
Istent. Milyen Isten vagy te, hogy tűröd a rosszat?
Gandalf azt mondja, igazam van. Hogyhogy igazam van? Én
provokálom, ő meg igazat ad nekem? Ki érti... legalább a
papoknak illene kiállniuk a nézeteik mellett. Gandalf
erősködik, hogy Jézus is, aki pedig Isten fia volt, úgy érezte,
hogy az apja magára hagyta őt, és a halála pillanatában ezt a
szemébe is kiáltotta.
- Ha Isten a saját fiával így bánt, bizonyára így bánik azokkal
is, akiket kedves gyermekeinek tekint.
Milyen szöveg ez? De nem ellenkeztem, mert - Gandalf
szerint - ezt mondja az Evangélium:
- Ha valaki erős Istent akarna kitalálni, gond nélkül
megtehetné, nem ilyen gyönge Istent képzelne el, aki a halála
percében ráadásul úgy érzi, hogy magára hagyta őt az apja.
Gandalf észreveszi a véres levelet az ágyam melletti
kisszekrényen. Azt mondja, a feszület jut róla az eszébe, mert
az is az emberekhez szóló levél, amelyet Isten a vérével írt alá,
mert a vérével mentett meg bennünket. Leállítom Gandalfot,
máskülönben többórás prédikációba kezd nekem, és ez most
nem a megfelelő pillanat. Mindenesetre föladta a leckét, de ez
a véradásdolog azért tetszik. Én is a véremet adtam
Beatricének. Talán ez az egyetlen igazság az egészben, amit
Krisztusról magyaráznak: aki szeret, a vérét adja. A szeretet
vérvörös.
- Leo, a fájdalomra nincs meggyőző válasz. De amióta
Krisztus meghalt értünk a kereszten, van értelme. Értelme
van...
 Kedvesen megölelem, amennyire telik tőlem. Már elment,
amikor észreveszem, hogy ott maradt a feszülete a
Beatricének szóló levél tetején. A T alakú fadarab hátuljára ez
van írva: „Életünket adni a barátainkért: nincs ennél nagyobb
szeretet." Nem rossz mondás. Meg kell jegyeznem. Berakom a
feszületet a borítékba. Vissza kell adnom Gandalfnak, ha majd
megint mehetek suliba, különben is ciki volna, ha valaki
meglátná: a feszület szerencsétlenséget hoz.

Elegem van a fekvésből. Halálosan elegem van. Végtelenek

a napok. Kényelmetlen az ágy, a begipszelt karom meg
sokszor annyira viszket, hogy legszívesebben levágatnám.
Végtelenek a percek. Csak úgy tudom kitölteni az időt, hogy
nem gondolok semmire. Állandóan szól a tévé, ez a legjobb
módszer a figyelem elterelésére. Mert ha a testemre figyelek,
akkor fáj, ha viszont a gondolataimra, az meg még jobban fáj.
Miért akar a fájdalom mindenáron a legjobb barátom lenni?
Az Álmodozó szerint csak így válhatnak valóra az álmok,
úgyhogy tűrök, pedig szívesen megszabadulnék a fájdalomtól.
Kell hogy legyen valami egyszerűbb útja is... amihez a
kisujjadat se kell mozdítanod... mert én aztán a tévénézésben
is kifáradok. Hogy miért, azt nem tudom, tekintve, hogy
mozdulatlanul fekszem az ágyban. De ami tény, az tény.
Fáraszt a tévé. Folyton ugyanaz a szöveg: teljes altatás. A
tévében a sztorik fele az emberek titkairól szól, a másik fele
meg arról, mi történik, amikor kiderül a titok. Nekem van egy
titkom, de eszem ágában sincs világgá kürtölni a tévében.
A titkom neve Beatrice.
 Bejött hozzám Silvia. Egy könyvet hozott. Elbeszéléskötet.
- Hogy legyen mivel eltöltened az időt.
Silvia olyan, mint a tenger zúgása, akkor is van, ha éppen
nem hallod. Ha viszont hallgatod, akkor elringat. Ha
szerelmes volnék belé, akkor egyből feleségül venném,
csakhogy a szerelem nem tengerzúgás, a szerelem vihar.
Beatricéről kérdezem. Azt mondja, megint kórházban van. A
második kemoterápiás ciklus miatt.
- Itt van ő is, ebben a kórházban.
Ezt nem hiszem el. Egy fedél alatt alszom Beatricével, és
fogalmam se volt róla. Majd kiugrom a bőrömből
örömömben. Silviának nemigen mondom, mert a gondolat
akkora gyönyörűséggel tölt el, hogy egyedül akarom
ízlelgetni. Utána mégis megint előhozom a dolgot, mert el kell
intéznem valamit. Sőt mindjárt el is intézem.
- Miért nem viszed át neki a levelemet? - kérdezem Silviától.
Azt mondja, nem túl jó ötlet, és majdnem szomorúan süti le a
szemét. Talán neki van igaza.
Beatrice sokat alszik a kemoterápia alatt, kimerül tőle.
Beatrice sokat hány. Silvia nem mer bemenni hozzá, hogy
odaadja neki valaki más levelét. Talán nem ez a megfelelő
pillanat. Azt hiszem, Silviának igaza van.
A suliról dumálunk. A ká-betűs-Erika összejött Lucával.
Úgy néz ki, elválaszthatatlanok. Az a fura a dologban, hogy
Erika, aki általában jól tanul, azóta kétszer is lebukott, hogy
nem készült. Mind a kétszer Lucával volt előző nap. Luca sose
tanult valami sokat, és egész délután ide-oda mászkál
Erikával. Lógnak meg egy csomót csókolóznak. Erika azt
mondja, rájött, hogy a tanulás végső soron nem fontos. Most,
hogy megtalálta a szerelmét, minden más háttérbe szorul.
Mert semmi nem dobja úgy föl az embert, mint a szerelem.
Igaza van Erikának, egyetértek. Meg is mondom Silviának,
hogy a boldogság titka a szerelmes szív. Silvia igazat ad, de
azért furának találja, hogy valaki ennyire megváltozzon a
szerelemtől. Ha eddig mindig tanult, miért hagyta abba most,
hogy szerelmes lett? Mintha egy c betűs mezei Ericává
változott volna, mintha nem is ő volna.
Vajon Silvia miért okoskodik ennyit ezekről a szerintem
pofonegyszerű dolgokról? Sikerült megingatnia a
szerelmesekkel kapcsolatos sziklaszilárd meggyőződésemet
is. Megkérdezem, volt-e már szerelmes. Bólint, és az egyik
keze ujjainak hegyét nézegeti.
- Kibe?
- Titok. Egyszer talán majd elmondom.
- Oké, Silvia, nem akarok indiszkrét lenni, de tudnod kell,
hogy rám mindig számíthatsz, bármilyen titokról van szó.
Silvia tétován mosolyog, aztán a Nicolosiról kezd mesélni.
Nicolosi a tesitanárunk. Ötven körül van, fiatalon biztosan
szép volt, de most már nem az. Mindent megtesz, hogy
fiatalnak nézzen ki, de csak röhejes tőle. Viszont senki sem
meri a szemébe mondani. Nem olyan, mint a Carnevale. A
Carnevale a biosztanárunk. Ő ötvenévesen is jó nő, de egy
ötvenes jó nő. A Nicolosi viszont úgy öltözködik, mint egy
húszéves, és ettől röhejes. Mindenesetre Silvia azt mesélte,
hogy a Nicolosi olyan miniszoknyában jött be a suliba, hogy a
fiúk tisztára bediliztek tőle.
- Nem igaz, miről maradtam le!
Silvia kiakad:
- Mocskos disznó vagy!
- Nem, én oroszlán vagyok...
Tény, hogy a fiúk mobillal lefotózták a Nicolosit.
 - Te nem örülsz, ha megnéznek?
Silvia egy pillanatig habozik:
- De... nagyon is... de senkit nem akarok kényszeríteni, hogy
megnézzen, márpedig egy nő igenis tudja, hogyan
kényszerítse rá a férfiakat. Olyan nők is vannak, akik inkább
kivárják az igazit, akinek van kedve fokról fokra felfedezni
őket, mint egy álmot...

Ez a második dolog, amit át akarok gondolni. Az álmok

olyanok, mint a csillagok: csak akkor pillantod meg őket, ha a
mesterséges fényforrások kialszanak, pedig addig is ott
voltak. Csak te nem láttad őket, mert a többi fény elnyomta a
ragyogásukat. Silvia rákényszerít, hogy gondolkodjam. Direkt
csinálja. Én viszont majdnem egyből elalszom. Nem bírok
sokáig gondolkodni. Szomorkásan alszom el, amiért ennyi
mindenről lemaradok, ami a suliban történik. Bár mielőtt
beleájulok a sötétségbe, még átvillan az agyamon, hogy
semmi olyasmit nem mulasztok el, ami feltétlenül szükséges
az élethez...
Bebizonyosodott: a suli teljesen fölösleges. Ha oktatási
miniszter leszek, első dolgom lesz bezáratni az iskolákat.

Ébredéskor egyből eszembe jut, hogy Beatrice is ott van a

kórházban, és úgy ízlelgetem a gondolatot, mint egy szem
Mentost. Elfelejteti velem a fájdalmat, a kellemetlenségeket, a
tévét. Amikor a közeledben van a legszebb lány, akit csak
ismersz, minden megváltozik, még a legpocsékabb dolgok is.
Előtte semmi értelmük sem volt. Utána meg van. Ki kell
gondolnom egy tervet. Hogy legalább láthassam. Már
fölkelhetek az ágyból. A karom föl van kötve a nyakamba, a
nyakamat merevíti a nyaktartó, de legalább mozoghatok már.
Jó lett a röntgenem.
Eldöntöttem. Kimászom az ágyból. Nem vagyok egy rómeó
ebben a szerelésben, még a pizsamámtól se válhatok meg. De
sebaj. A kórházban megszokja az ember, hogy mindenkin
pizsama van. Hihetetlen, milyen gyorsan beletörődsz, hogy
pizsamában kell mutatkoznod vadidegen emberek előtt. A
kórházban ez van. Talán mert a fájdalommal és a szenvedéssel
szemben mindannyian egyformán nevetségesek vagyunk.
Egyformák. Úgyhogy a különbségek eltüntetésére a pizsama a
legjobb egyenruha. Rajtam mellesleg apa egyik irtó elegáns
pizsamája van. Azért ezt hozta be anya, mert bővebb az ujja,
és belefér a gipsz. Ráadásul érzem rajta apa illatát, és ettől
otthon érzem magam.
Elegáns szerkómban elindulok a folyosón a női kórtermek
felé. Nem merem megkérdezni a nővértől, hol fekszik
Beatrice, csak bolyongok, mint akinek sétálni van kedve.
Bekukkantok az onkológiai osztály szobáiba. Silvia mondta,
hogy így hívják a rákosok részlegét. Valamiért az a sejtésem,
hogy az „onko" az elején valami görög szó lehet, ami a rákkal
kapcsolatos, mert a „lógia" előtt mindig egy görög szó szokott
lenni. Ki kell keresnem a Rocciból, ha hazamegyek. Az apró
betűs Rocci a görög-olasz szótár, a szemészek
kincsesbányája. Egyáltalán nem hiányzik. Benézek a
szobákba. Leginkább öregeket látok, mint az én részlegemen.
Én kiskölyöknek számítok itt. Az Elefánt hetvenöt éves... A
kórház: fehér öregek galériája. A fiatalok azért kerülnek
kórházba, mert pechjük volt, az öregek azért, mert öregek.
De ha az ember megpillant egy ritkás vörös haj borította fejet
a fehér párnán, ami olyan, mint egy rózsa a havon, vagy mint a
Nap a Tejútban, hát az az alvó Beatrice. Igen, Beatrice az,
alszik. Bemegyek. Egy néni a szobatársa, olyan ráncos,
mintha szobrász faragta volna ki a ráncait. Rám mosolyog:
akár egy darab összegyűrődött ezüstpapír.
- Nagyon fáradt.
Visszamosolygok. Mint egy múmia, lépkedek Beatrice ágya
felé. Megrémülök. Mert egy infúziós állvány van a feje fölött,
és a cső egyenesen a csuklójába hatol. A vénájába fúródik, és a
Beatrice bőrét fölsebző tű nyomán látszik a vörös vére. Az én
vérem is folyik a vénájában. Az én vörösvértestjeim, még ha
soha nem falják is föl az ő fehérvérsejtjeit, még ha nem
változtatják is őket vörössé. A testemben érzem Beatrice
fájdalmát, és azt szeretném, bárcsak az enyém volna a
fájdalom, és ő jól volna. Nekem úgyis itt kell lennem a
kórházban.
Beatrice alszik. Más, mint ahogyan emlékeztem rá.
Védtelen. Sápadt, a szeme körül furcsa kék árnyékok vannak,
és tudom, hogy nem a sminktől. Alszik. Vékony halványkék
pizsamába bújtatott karja a teste mellett pihen. Keze finom,
sovány. Soha nem láttam még őt ilyen közelről. Mint egy
tündér. Egyedül van. Alszik. Legalább fél órán keresztül ülök
ott és nézem. Ő meg csak alszik. Nem szólunk egymáshoz, de
nincs is rá szükség. Az arcát figyelem, igyekszem
emlékezetembe vésni a vonásait. Van egy gödröcske az arca
jobb oldalán, amitől olyan, mintha mosolyogna álmában. Nem
szuszog. Hangtalanul veszi a levegőt. Csöndes. De fényes,
mint mindig, mint egy csillag az éjszakában. Aztán bejön egy
nővér, akinek ellenőriznie kell valamit, és kiküld. Kicsit
mókásan sikerül fölkecmeregnem ültömből a
díszpizsamámban.
- Ismeritek egymást, divatdiktátor? - kérdezi a termetes
nővérke, és remeg a hája, mint a kocsonya, olyan jót nevet a
saját poénján. Egy pillanatig hallgatok, aztán széles mosollyal
fordulok felé:
- Igen, ő a barátnőm. Kénytelen voltam eltörni a karomat,
hogy vele lehessek...
A kocsonyás nővérke visszatartja a mosolyát, ami nem is
mosoly, hanem valami annál is több, valami, amit nem is
tudok megfogalmazni... Mielőtt kimegyek, megsimogatom
Beatrice arcát. Nem ébresztem föl, de azt kívánom, hogy
amikor majd fölébred, megtalálja a simogatásomat az arcán.
Gyógyulj meg, Beatrice. Van egy álmom. Velem kell
jönnöd, vár ránk az az álom.

Nem hagytam ott a levelet Beatricének, kiment a fejemből.

A kocsonyás nővérke az oka, ő terelte el a figyelmemet.
Mindenesetre lehet, hogy nem lett volna okos dolog. Kinyitom
a borítékot, hogy elolvassam a levelet. Mintha őneki olvasnám
föl hangosan. Leesik a földre Gandalf feszülete. Benne maradt
a borítékban. A legnehezebben elérhető helyre esik, mint
mindig, amikor valamire szüksége van az embernek.
Majdnem leszakad az épen maradt karom, mire sikerül
előhalásznom. A tenyerembe szorítom. Dühösen. Ránézek. Ő
is alszik. Neki is olyan a tekintete, mint Beatricének, amikor
alszik. És én megértem, hogy ő is megérti, mit érez Beatrice,
mert mintha ő is keresztülment volna rajta.
Miért kell szenvedniük a jóknak, ha tényleg létezel? Úgyse
válaszolsz. Nem tudom, létezel-e. De ha létezel, ha tudsz
csodát tenni, akkor tegyél meg nekem valamit: gyógyítsd meg
Beatricét. Ha megteszed, akkor kezdem hinni, hogy létezel.
Mit szólsz hozzá?
 Az ágyban ülve töltöttem az egész napot. Beatrice alvó arcát
nézegettem a memóriám mikroszkópjában. Befészkeltem
magam az arca jobb oldalán lévő gödröcskébe, és órákon át
kuksoltam ott, mint az újszülött a bölcsőben, vagy mint
amikor gyerekkoromban azokat az elviselhetetlenül
fekete-fehér kifestőkönyveket töltöttem tele színekkel. Onnan
jobban láttam a világot, úgy éreztem, anélkül hallgathatom így
a csöndet, hogy félnék tőle, a sötétség érintésétől. Mintha
eltompult érzékeim hosszú álomból ocsúdnának. Órák teltek
el így észrevétlenül. De nem úgy, mint amikor tévét nézek.
Mert most nem vagyok fáradt, simán kezdhetném elölről.
Este lett. Kint sötét van. Meg akarom védeni Beatricét a
sötétségtől. Fölkelek az ágyból, és elindulok a szobája felé.
Már nem is érzem a kórházszagot, csak a betegek szagát
érzem, de már nem félek tőle annyira. Visszafordulok. Nem
mehetek üres kézzel. Bemegyek az egyik szobába, ahol
virágok vannak egy vázában. Két néni tévézik. Biztos valami
dögunalmas film megy a négyes csatornán. De ők hipnotikus
némaságba dermednek a négyes csatornától. Ezek az öregek.
Odalépek a vázához. Kiveszek egy margarétát. Fehér virág.
Az egyik néni felém fordul. Rámosolygok.
- A barátnőmnek viszem.
Őskori barlanglakóét idéző arca bólint felém, ráncai
folyómedrekké mélyülnek.
- Jó éjszakát.
-Jó éjszakát - feleli kedvesen, ráncainak megannyi
folyómedre a béke tengerévé simul. Boldogan indulok kifelé,
kezemben a virággal. Gyönyörű ez a margaréta. Egyszerű,
amilyen csak a margaréta tud lenni. Mintha csak erre a
pillanatra várt volna, aki elültette. Az a kertész nem is sejtette,
hogy nekem ülteti. Ez a pillanat ad értelmet a munkájának.
Egy kórházi folyosón, az este fehér csöndjében egy szál
margarétát viszek Beatricének, az onkológia osztály
kétszázharmincnégyes szobájába. Amikor benyitok,
félhomály van a szobában. Csak két fekvő alakot látok:
Beatricét meg a ráncos nénit. Már alszanak. Hogy
hasonlítanak egymásra a félhomályban! Mindkettőjüket
kimerítette a betegség. Milyen közel vannak egymáshoz, és
mennyire különböznek mégis! Nem igazság, hogy egy fiatal
ilyen hamar megöregedjen. Beatrice alszik. Csak a
körvonalait látom a barna kórházi takaró alatt, de úgy érzem, a
legszebb sziluetteket foglalja magában, amiket csak láttam
életemben. Közelebb lépek, az éjjeliszekrényére teszem a
margarétát. Egy dalt dúdolok, nincs lámpalázam, nem pirulok
bele.

Jó éjszakát,
Jó éjt, kis virág.
Jó éjt, vigyáznak rád
a csillagok meg a szobád.
Maradj mellettem,
hogy álmodhassak rólad,
gyere még közelebb...

Csöndesen kimegyek. Véghezvittem, amit akartam:

elénekeltem az első szerenádomat. Pizsamában ugyan, de
elénekeltem.

Visszabújok az ágyamba, de nem tudok elaludni. Ha

Beatricét nézem, egy tégla nehezedik a gyomromra. Egészen
más érzés, mint amikor meglát az ember egy helyes lányt.
Vannak lányok, akiknek a szépségétől elszédülsz. Beatrice
láttán egy téglát érzek a gyomromban, egy súlyt, amit
hordoznom kell, egy drága súlyt... ez biztos az igazi szerelem
jele. Ez nem az a szerelem, amitől egyszerűen megszédülsz,
amitől forog veled a világ. Ez a szerelem a földre szegez, mint
a tömegvonzás. Villanyfénynél aludtam el, a Silviától kapott
képet nézegetve. Azt képzeltem, hogy a hajókormánynál
állok, mellettem Beatrice, és arra a szigetre tartunk, ahol az
álmaink valóra válnak. Napfénytől lángoló, tengerként
hullámzó vörös hajában egy szál margaréta.
Ahogy Aldo, Giovanni és Giacomo mondaná: kérdezd meg,
boldog vagyok-e. Igen, legalábbis álmomban.

Végre hazamegyek! Holnap karácsony, ezért hazaengednek.

Alig férek a bőrömbe... Az egyetlen dolog, ami be van
csomagolva, az egyelőre a karom: mázsányi gipsz van rajta!
De előbb el kell vinnem a levelet Beatricének, így majd
találkozhatunk, amikor ő is hazamegy a kórházból. Minden
rendbe jön, és boldogan élünk, míg meg nem halunk.
Megvárom az éjszakát, amikor a szobákból illetlen horkolás
hallatszik, mintha egy csomó vaddisznó röfögne. A
betegségszag is mintha enyhülne valamelyest alvás idején,
akárcsak a fájdalom. Kezemben a levél, vadonatúj borítékban,
Silvia vette nekem. Leragasztottam. Hangtalanul osonok
Beatrice szobája felé. Minden lépéssel jobban és jobban
kitágul a lelkem, a szívem mint egy ház, amit Beatrice már el
is kezdett berendezni, saját elképzelése szerint rámolja át a
dolgokat, érzéseket, álmokat, terveket. Magamban
emlékezetből mondogatom a levél szavait, mintha
kirepülnének a borítékból és önálló életre kelnének.
Be van csukva a szoba ajtaja. Olyan óvatosan nyitom ki,
ahogy csak telik tőlem. Szinte a lélegzetemet is visszafojtom,
miközben odamegyek Beatrice ágyához, hogy halljam a
szuszogását, érezzem az illatát.
Üres az ágya. Érintetlen a fehér ágynemű, sehol egy
gyűrődés.
Leülök az ágyra. Kezemben markolom a levelet,
összegyűrődik a boríték. Az álmom olyan, mint a
papírsárkányok, amiket apával építettünk gyerekkoromban.
Hónapokig dolgoztunk rajtuk, mégsem repült soha egyik sem.
Csak egy fehér és piros sárkány repült föl egyszer, de olyan
erős volt a szél, hogy vágta a zsinór a kezemet, és úgy fájt,
hogy végül elengedtem.
Így repül tova Beatrice a szélben. Megpróbálom
visszatartani, de egyre erősebb a fájdalom, hasogatja a zsinór a
szívemet... Összekuporodom, mint Terminátor alvás közben,
lassan tompul a fájdalom, jót tesz az ágy, ami Beatricét is
ölelte. Ma éjjel vele alszom, még ha ő elrepült is innen.
- Hát te meg mit csinálsz itt?
Ezek a szavak vetnek véget bolyongásomnak a hatalmas
fehér ágy parttalan tengerén. Ha a termetes nővérke nem
tudná, ki vagyok, most nem úsznám meg szárazon.
- Beatricét kerestem... - válaszolom olyan őszintén, amitől
menthetetlenül még jobban ellágyul az efféle termetes
nővérkék vajszíve, akik szeretik a betegek szagát.
- Tegnap ment el.
Elhallgat, komoran néz rám.
Fölállok az ágyról, de máris olyan nosztalgia fog el, mintha
Beatricét ringattam volna egész éjjel. Lehajtott fejjel kullogok
ki a szobából.
Amikor elmegyek a nővérke mellett, kövér kezével
fölborzolja a hajamat.
- Vigyázz rá. Helyettem is.
 Ránézek, és érzem, hogy kezének melege bátorságot önt
belém.
- Meglesz - válaszolom.

Valamivel később befut anya. Minden cuccomat bepakolja

egy táskába, belém karol, pedig semmi szükség rá, és
kitámogat a kocsihoz. Úgy teszek, mintha rosszabbul volnék,
mint valójában vagyok, hogy érezze a súlyomat, én pedig az ő
karjának erejét, amitől elfelejtem a fájdalmat, a
legláthatatlanabb és legnehezebb súlyt, amit csak ismerek.

A szobám ugyanolyan, mint volt. Nem is tudom, milyen

változásra számítottam. Már nem alszom egy fedél alatt
Beatricével, és el se mehetek hozzá. A motorom arra a sorsra
jutott, amire hajszál híján én is. És egyébként se vezethetnék.
Karácsony van, és nekem fölkötött karral kell itthon ülnöm
még két hétig. Használd ki a szünetet, hogy pótold a
mulasztást, és haladj egy kicsit az anyagban, mondta anya. Jó
kis vakáció, kétszer annyit tanulhatok, mint rendesen.
Csakhogy a nulla kétszerese is nulla, ezt még én is tudom.
Amikor leülök tanulni, a mutatók rátapadnak az óra
számlapjára, és nem mozdulnak, beszorulnak egy tér-idő
buborékba.
Lebegek én is a fehér buborékban, föl, föl, messze, a felhők
közé, ahol senki nem hallja a hangomat, aztán még följebb, a
csillagközi csöndbe: egyedül maradok, mint egy elszabadult
lufi.
Amikor minden kifehéredik, a szívem összezsugorodik,
akkorává, mint egy szem lencse, és hiába üvölt, nem hallja
senki.
Csakis Silvia menthet meg.
 Silvia nincs otthon, lement pár napra a nagymamájához a
tengerhez. Jobb is, legalább kapok egy kis haladékot az
átkozott tanulásra. Pedig halálra unom magam, bűntudatom
van az elpárolgó idő miatt, de semmi kedvem tanulással
fárasztani magam. Az Álmodozó azt mondja, amikor
unatkozunk, annak az az oka, hogy nem élünk eléggé. Milyen
szöveg ez? Egyike az ő bölcs mondásainak. Nekem magas.
Talán pont ezért tetszik. Talán mert igaz: nem élek eléggé. De
mégis mit jelent az, hogy „nem élek eléggé"? Muszáj lesz
megkérdeznem tőle.
Niko hív. Múlt héten megnyertük a meccset a Desperados
ellen, akik méltónak bizonyultak a nevükhöz. Megmaradt az
esélyünk, és egy hónap múlva megint meccs. Ki tudja, pályára
léphetek-e majd. Erre az évre az a legnagyobb vágyam, hogy
megnyerjük a focibajnokságot. Beatrice tiszteletére, sőt
remélhetőleg az ő jelenlétében akarom a fejem fölé emelni a
kupát!

Amikor az ember unatkozik, annak az az oka, hogy unalmas

az élete.

Egy szép napon belenézel a tükörbe, és másnak látod magad,

mint amit vártál. Igen, mert a tükör az igazság
legkíméletlenebb formája. Nem olyannak látszol, amilyen
igazából vagy. Azt szeretnéd, ha a külsőd ugyanolyan volna,
amilyen belül vagy, ha a többiek egyből látnák, amikor rád
néznek, milyen őszinte, jó szívű, jópofa srác vagy... ezzel
szemben mindig szavakra meg tettekre van szükség. Meg kell
mutatnod, ki vagy. Jó volna, ha rád volna írva. Minden sokkal
egyszerűbb volna.
 Kigyúrom magam az edzőteremben, betetetek egy-két
piercinget, oroszlánt tetováltatok a (nem létező)
bicepszemre... nem is tudom, még meggondolom. Ez mind
olyan dolog, amit ha meglátsz, egyből tudod, kivel állsz
szemben.
A ká-betűs-Erikának piercing van az orrában, ebből
tudhatod, hogy nem egy zárkózott lány, bármiről lehet vele
dumálni. Susynak egy tetoválás van a köldöke alatt, ami pont
oda mutat. Ebben az esetben is egyből tudod, kivel van
dolgod. Mint egy útjelző tábla: mutatja, hogy szabad a pálya.
A lényeg a lényeg: föl kell hívnom magamra a figyelmet, hogy
észrevegyenek a többiek. Elegem van belőle, hogy
ugyanolyan legyek, mint bárki más.
Beatrice nem szorul rá, neki elég a vörös haja meg a zöld
szeme. Ez is elmondja, mennyire tud szeretni, és milyen tiszta:
vörös, mint a legfényesebb csillag, fehér, mint a létező
leghawaiibb homok.

Újra suliban. Mindenki cikiz, D3BO-nak neveznek, mint a

robotot a Csillagok háborújá-ból. Még mindig föl van kötve a
karom, bár nemsokára végleg leveszik a gipszet. Mintha
Giacomo se volna már az osztály legnagyobb balféke, amióta
én visszajöttem, mert most nála is szerencsétlenebbnek nézek
ki. Cserébe viszont mindenki ráírja a nevét a begipszelt
karomra. Ki se látszik a gipsz az osztálytársaim meg a
barátaim aláírásaitól. Szivárványszínű a karom. Híres a
karom. Szeret a karom, mert rajta van mindazoknak a neve,
akik szeretnek. „A Kalózok várják vissza a kapitányukat!
Niko", „A reinkarnációd a pech szobra lesz... Erika", „Inkább
neked, mint nekem! Giak", „Így is szép vagy! Silvia". Csak
egy aláírás hiányzik. Beatricéé. De nem is hiányzik, mert
Beatrice nevét a szívembe írva hordom.
Többféle név van. Például a márkák neve: Fred Perry,
Dockers, Nike... A cuccaidon viseled ezeket a neveket, de
aztán lecseréled a holmit, kidobod, elhagyod... Persze úgy
érzed, hogy jobb vagy ezekben a cuccokban, végül mégis
eltűnnek a süllyesztőben. És vannak másféle nevek. Amiket a
szívedben hordasz. Ezek a nevek mutatják meg, ki vagy
valójában, és kiért élsz valójában. Az én szívembe Beatrice
neve van tetoválva. Ő az én álmom, és én őérte létezem.
De Beatrice még mindig nem jön suliba: újabb kemoterápiás
ciklus. Ha így megy tovább, évet kell ismételnie.
Amikor hazaérek, egy gyűrött boríték vár az íróasztalomon.
Rajta post-it anya üzenetével: „a kórházi táska alján volt". A
Beatricének szóló levél! Hogy is feledkezhettem meg róla! El
kell neki vinnem a levelet, ha addig élek is, mert „mindegy,
hogy mi van belül, csak az számít, amit teszek". Batmannek
mindig igaza van.

A napok múlásának könyörtelen szorításában végül

mégiscsak odaültem a könyvek elé. Rászántam magam, hogy
pótoljam a hiányzás miatti elmaradásomat. Az igazat
megvallva itt ül velem szemben Silvia, egyedül sose
boldogulnék az anyaggal. Nyakamon a félév horror-része,
feleltetések meg felmérők. És nekem egy csomót kell
pótolnom.
Silvia türelmesen meséli az Álmodozó óráit (főleg a
meglepetés-órákat, azok a kedvenceim), összefoglalja a
mondatelemzés tudnivalóit, elmagyarázza az Isteni színjáték
egyik énekét. Azt, amelyik Odüsszeuszról szól, aki ráveszi a
társait, hogy hajózzanak vele, mert az ember célja, ha jól
emlékszem, „tudni és haladni előre" (lelki füleimmel hallom a
tanárnő rikácsoló, fémes hangját), és jól átvágja őket, mert
végül mindannyian a tenger fenekén végzik.
Mialatt Silvia magyaráz, elkalandoznak a gondolataim. Ha
meggondolja az ember, folyton ugyanaz a lemez. Egyesek
megálmodnak vagy álmodni vélnek valamit, és kényszerítik a
többieket, hogy higgyenek benne, de aztán az idő meg a halál
elsodor mindent.
Mindenki beleringatta magát az álomba. Szétpattannak az
ereid az adrenalintól pusztán azért, mert valaki hitt benne
helyetted, pedig csak illúzió volt. Az én álmom is csak illúzió.
Szét akarja foszlatni a betegség. Beatrice nélkül nem létezem.
Silvia szótlanul néz a szemembe, mert észrevette, hogy
máshol jár az eszem. Aztán megsimogat, és újra föltámad a
szél a hajós képen, dagadó vitorlával fut a hajó egy kikötő felé,
nem ismerem azt a kikötőt, de tudom, hogy van, Silvia
simogató kezéből tudom. Silvia mindent megold egy
simogatással. Hogy csinálja?
Köszönöm, Silvia. Köszönöm, hogy vagy. Köszönöm,
Silvia, mert te vagy a horgony, hogy ne kelljen a nyílt tengeren
hánykolódnom, és te vagy a vitorla is, hogy könnyebben
átszeljem a tenger fáradalmait.
- Köszönöm, Silvia. Szeretlek.
- Én is.

Vannak olyan délutánok, amikor a szobám ócska lomokkal

teli padlásnak látszik, pedig igazából jobb, mint Eurodisney
meg Gardaland együtt. Mi a francot kezdjen az élettel az
ember, ha egyszer ott a halál? Félek attól, ami a halál után van.
Ha meg nincs utána semmi, akkor még jobban félek. És félek
Istentől, mert mindenható. És félek a rossztól meg a
fájdalomtól. És félek Beatrice betegségétől. És félek az
egyedülléttől. És ettől az egész kibaszott fehérségtől...
Úgyhogy fölhívom Nikót, de focizni ment, én meg nem
mehetek focizni. Úgyhogy fölhívom Silviát, de Silvia nincs
otthon. Hívom a mobilját: ki van kapcsolva. Küldök neki egy
SMS-t: „Amikor tudsz, hívj."
Silvia, nem simogatnál meg úgy, mint a múltkor? Félek,
Silvia. Rohadtul félek mindentől. Félek, hogy semmire se
viszem az életben. Félek, hogy Beatrice meghal. Félek, hogy
nincs kit fölhívnom. Félek, hogy elhagysz.
A szobámban ülök, körülöttem csupa néma dolog. Nincs
kihez, mihez szólnom. A könyvek némák, mert nincs itt az
Álmodozó, aki elmagyarázhatná őket, vagy elhitetné velem,
hogy esetleg tetszeni fognak. Némák a képregények,
akármilyen színesek is. Néma a hifitorony, mert nincs kedvem
bekapcsolni. Néma a számítógép, mert a monitor, amibe az
egész világ belefér, ha oldalról nézed, csak egy lapos
képernyő. Nem is érted, hogy férhet bele mindenestül az egész
világ, az a tengernyi dolog egy ilyen lapos valamibe. Ma
minden néma a szobámban. Mégse akarok elmenekülni. Ki
akarom bírni. Ma hullámokban tör be a szobámba a
szomorúság. Megpróbálom feltartóztatni egy szivaccsal.
Röhejes vagyok. Pár percig bírom, aztán elönt mindent a
félelem, hajótörést szenvedek az egyedüllét óceánjának
közepén.

Fehér sivatagban lebegek: hatalmas, végeláthatatlan,

hangszigetelt fehér szobában, még a sarkok se látszanak. Nem
tudom, hol van fönt, hol van lent, merre van jobbra, balra...
Üvöltök, de minden hangot elnyelnek a falak. A szavaim már
akkor poshadtak, amikor kiejtem őket a számon.
 Silvia, hívj föl, kérlek.

Amikor fölébredek, négy óra múlt, a félelem is enyhült, de

egyszerűen csak azért, mert tiszta kába vagyok. Valami
ismeretlen szigeten kötöttem ki. Keresek valamit, aminek a
segítségével életben maradhatok. A szobámban lévő
poszterek rám bámulnak. Aztán meglátom a levelet. El kell
vinnem a levelet Beatricének. Két probléma van. Túl viharvert
a levél, úgy néz ki, mint a fogalmazásaim piszkozatának
piszkozata, úgyhogy muszáj lemásolnom, de bal kézzel nem
tudok írni.
A kettes számú probléma, hogy nem tudom, Beatrice
odahaza van-e, vagy a kórházban. Az első problémára egy
megoldás van: Silvia. Én diktálom a levelet, ő meg írja.
Tudom, nem ugyanaz, nem az én írásom, de Silvia szépen ír,
szebben, mint ént. Ami a második problémát illeti... egyszerű
a megoldás: Silvia!
Nem túlzás ez? Silvia fölhívja Beatricét, és megkérdezi, hol
van, én pedig elviszem neki a levelet, és lehetőleg beszélek is
vele. Igen, beszélek, mert muszáj beszélnünk. El kell neki
mondanom az álmot, és ha megérti, hogy az álom szükséges,
hogy a sorsunk függ tőle, akkor majd meggyógyul, mert az
álmok meggyógyítanak minden betegséget, minden fájdalmat.
Az álmok kiszíneznek minden fehérséget. Indulok Silviához.

Silvia anyukája belül is olyan, mint ahogy kinéz. Tetszik.

Silvia inkább őrá hasonlít, mint az apukájára, aki egy
hallgatag és bizonyos értelemben titokzatos valaki. Silvia
anyukájának van egy nagyon jó képessége: igazán tud rám
figyelni. Ezt a kérdéseiből tudom.
- Nemsokára megint zenélhetsz, igaz?
 - Már alig várom...
Rákérdez a részletekre. Csak az kíváncsi rád igazán, arra,
ami a szívedben van, aki rákérdez a részletekre. A részletek. A
részletek: az igazi szeretet egyik formája. Csípem Silvia
anyukáját. Ha én választhatnék anyát magamnak, a sajátom
után Silvia anyukáját választanám.
Silvia szobájában levendulaillat van. Levendula a neve a
virágnak, aminek a szirmai a szoba közepén lévő kisasztalon
illatoznak egy tálkában. A falakon nincsenek poszterek, mint
nálam. Fényképek vannak. Silvia kiskorában, a szüleivel, a
kisöccsével, színielőadáson alsós korában, Kék Tündérnek
öltözve. Mondtam én, hogy ő a Kék Tündér, én meg
Pinocchio. Silvia szerintem ebből a könyvből kelt életre.
Mindegyik fal közepén az ő egyik festménye van. Egy
vitorlás hajó egészen halványkék, majdnem fehér égben, ami
összeér a tejfehér tengerrel. Egy nyúlánk fákból álló erdő,
Silvia elmagyarázta, hogy nyírfák, akkor látta őket, amikor
Svédországban volt. Piros tulipánmező sötétkék, már-már lila
égbolt alatt: ez viszont hollandiai emlék. Tetszenek Silvia
képei. Meg lehet bennük pihenni. Utazni lehet bennük.
Silvia, szeretnélek megkérni, hogy segíts írni.
- Csak ha megígéred, hogy eljátszol nekem egy számot,
amint meggyógyulsz.
Rákacsintok, és közben csettintek a nyelvemmel, ami az én
saját specialitásom.
- Melyiket?
- A kedvencemet.
- Melyik a kedvenced?
- Az Aria, Nanninitől.
- Nem ismerem...
 Silvia nem akar hinni a fülének. Senki nem tud úgy
csodálkozni, mint ő: eltakarja a szemét, és színpadias
mozdulattal csóválja a fejét.
- Akkor meg kell tanulnod.
- Nem egyezhetnénk ki a Talk-ban, a Coldplaytől?
- Vagy az én számomat, vagy semmit - feleli, és úgy tesz,
mintha meg volna sértődve. Aztán a szemével rám mosolyog,
és folytatja:
- Mit írunk, a házi dolgozatot Dantéról, vagy a kiselőadást a
sejtekről?
- Levelet...
- Levelet? Nincs is ilyesmi föladva...
- ...Beatricének.
Silvia elhallgat. Kihúz egy fiókot, keresgél benne, haja az
arca elé hullik. Kotorászik egy darabig, végül papírt meg tollat
vesz ki. Fölegyenesedik.
- Bocs... Mehet, megvagyok.
Silvia írja a levelet, én diktálom. Nem jó úgy, ahogy volt, át
akarom fogalmazni. Egy csomó idő telt el, azok a szavak nem
illenek már a helyzethez. Silvia keze a papíron, rám néz, én
igyekszem koncentrálni a szavakra. De nem megy. Nem
találom a szavakat, hogy Beatricéhez szóljak. Ha kifogyok a
Beatricéhez szóló szavakból, nekem végem.
Eddig a Beatricéhez szóló levél szavai voltak az egyedüli
szavak, amiket teljesen szabad akaratomból írtam, mert az
iskolának írt szavakat nem tekintem igazi szavaknak. Ha
jobban meggondolom, az volt az első alkalom, hogy írtam, az
első eset, hogy fehéren-feketén megmutatkozott a szavaimban
a lelkem. Igen, mert a lélek fehér, és csak úgy mutatkozhat
meg, ha feketévé válik, mint a tinta. És amikor meglátod,
amint ott feketéllik a papíron, akkor ráismersz, elolvasod,
nézegeted, mint amikor a tükörben nézed magad, és aztán...
aztán elajándékozod.

Kedves Beatrice!
Azért írom neked ezt a levelet...

Tessék, már kezd is előbújni a lelkem, Silvia pedig feketévé

változtatja, a saját írásává, és az ő keze nyomán elegánsabb
lesz a lelkem, finomabb, szelídebb és takarosabb...

...hogy egy kicsit felvidítsalak. Nagyon szeretnék

személyesen is találkozni veled, csak félek, hogy neked
fárasztó volna, meg félek, hogy félnék tőle, hogy szenvedni
látlak. Ezért írok. Ez a második levél, amit neked írok, mert az
első benne maradt a zsebemben. Ugyanis volt egy balesetem,
és kórházba kerültem. Úgyhogy most, hogy jobban vagyok,
igaz, a karom még be van gipszelve, elhatároztam, hogy új
levelet írok neked. Beatrice, hogy vagy? Fáradt vagy?
Gondolom, igen. Adtam neked vért. Tudom, hogy szükséged
volt rá, és hiszem, hogy meg fogsz gyógyulni, mert a vérem
majd meggyógyít. Ebben biztos vagyok. Gandalf azt mondja,
hogy a másoknak adott vér gyógyít. Azt mondja, hogy Krisztus
minden idők összes emberét kigyógyította a bűnből azzal,
hogy a vérét adta. De azért az egy fura történet, mert az ő vére
soha nem került bele az én ereimbe. Mindenesetre nekem
tetszik ez a gondolat, hogy a vér gyógyít, és remélem is, hogy
meggyógyulsz a véremtől. Ha megkaptad a véremet, rá fogsz
jönni egy fontos dologra. Amikor majd átfolyik a szíveden,
érezni fogod, hogy a vérem megsimogatja a szívedet, és
elmeséli neki az álmomat. Azt az álmot, ami az enyém. Az
álmok teszik az embert azzá, aki. Az álmok tesznek naggyá.
 Silvia megáll, és azt kérdezi, nem félek-e, hogy
elszomorítom Beatricét ezzel a véradásos sztorival, hiszen
éppen elege lehet szegénynek a kórházból, a tűből meg a
vérből. Silviának mindig igaza van. Hogy gondolja ki nálam
előbb és jobban a saját kételyeimet? Szinte az az érzésem,
hogy az én szememmel látja a világot. Akkor hagyjuk ki a
véres részt.
Beatrice, én bármit megtennék, hogy te meggyógyulj. Adtam
neked vért. Remélem, hasznát veszed. Beatrice, nekem van egy
álmom, és ez az álom rólad szól, meg rólam. Éppen ezért meg
fogsz gyógyulni, mert ha igazán hiszel az álmokban, akkor
valóra válnak. Tudom, hogy most fáradt vagy és le is fogytál,
talán nem akarod, hogy mások így lássanak, de tudnod kell,
hogy nekem most is tetszel. Így is gyönyörű vagy. Biztos
vagyok benne, hogy nemsokára jobban leszel, és ha van
kedved, majd elmegyek hozzád és beszélgetünk. Millió dolog
van, amit el akarok neked mondani, akkor is, ha úgy érzem,
hogy már mindent tudsz. De ha fáradt vagy és nincs kedved
beszélgetni, akkor majd hallgatunk, nekem így is jó lesz.
Nekem az is elég, hogy veled lehetek.

Megállok, mert megbicsaklik a hangom, egy szempillantás

alatt eltűnnek a szavak, mert magam előtt látom Beatricét,
ahogy elmegy, némán lehunyja a szemét és elmegy. Nem
nyitja ki többet a szemét. És akkor elsötétül körülöttem az
egész világ. Kialszik a fény. Kiég a lámpa. Ha Beatrice szeme
nem nézi a dolgokat, kihuny minden. Mindig féltem a
sötétben, most is félek, csak nem mondom senkinek, mert
szégyellem. Silvia szótlanul néz rám. A szemem felé nyúl, és
felfogja a könnycseppet, amit megpróbáltam visszatartani.
 - Silvia, én még mindig félek a sötétben.

Nem tudom, hogy jutott eszembe ekkora marhaság, amitől a

húsvét-szigeti kőemberek is röhögőgörcsöt kapnának... Silvia
hallgat. Megsimogat. Én is őt. A bőre nem is bőrből van,
hanem Silviából. Aztán odaírja a Beatricének szóló levél
végére: „Szeretettel Leo".
Úgy van odaírva az a Leo, ahogyan nekem még sose sikerült
leírnom. Úgy van odaírva, mintha én magam volnék. Silvia
nélkül nem volnék senki, fehér maradna a lelkem. A fehérség
pedig az élet vérrákja.

Silvia lediktálja a kórház címét, ahol Beatrice fekszik. Nem

ugyanaz a kórház, mint a múltkor, mert azt hiszem, most
valami másféle kemoterápiát kap, hosszabbat, vagy ilyesmi.
Vagy talán műtétre készítik őt elő.
Otthon vagyok. Világraszóló zuhanyozást rendezek. Több
hektoliter parfümöt locsolok a testem minden
négyzetcentiméterére. Háromnegyed óráig nézem magam a
tükörben, de nem vagyok elégedett a látvánnyal. Beatrice előtt
teljesen egyértelműen kell kinéznem. Hogy amikor rám néz,
egyből lássa, ki vagyok. Így aztán fölpróbálom az összes
lehetséges színkombinációt és ruhavariációt, de egyik se győz
meg. Valami nem stimmel.
Anya kiabál, hogy jöjjek ki azonnal a fürdőszobából, és
fejezzem be a pacsmagolást. Miért van az, hogy a felnőttek
soha nem értenek semmit? Fogalmuk sincs róla, hogy mi van
a fejedben. Az a mániájuk, hogy csupa olyasmivel
foglalkozunk, amihez ők már túl öregek. Aztán még ők
siránkoznak, hogy nem kérjük ki a tanácsukat. Folyton a
szobádba zárkózva kuksolsz, nem ismerek rád, pedig milyen
aranyos kisgyerek voltál... Úgyis tudod a választ: ne is törődj
vele, majd elmúlik. Küzdök tovább a fürdőszobába zárkózva.
A még mindig tök béna jobb karommal kész művészet
öltözködni, de legalább megúszom az olyan halálosan ciki
dolgokat, mint hogy anya gombolja be az ingemet, és közben
megpusziljon, netán még azt is mondja, hogy csinos vagyok...
Talán egy ing. Talán egy póló melegítőfölsővel. Talán...
Fölhívom Nikót.
- Inget vegyél, az tuti nyerő. Kösz, Niko, igazad van,
megmentettél.
Niko mindig vágja, mi a megoldás, mit kell csinálni,
olyankor is, ha nem ismeri a konkrét helyzetet. Nem is tudom,
hogy csinálja. Szeretnék olyan lenni, mint ő, pontosan tudni,
milyen alkalomhoz mit kell fölvenni.
De még csak meg se kérdezte, milyen lányról van szó...
Készen vagyok. Közben besötétedett, de én a szívemben
hordom a lámpásomat. Nálam van a levél. Nem sok reményt
fűzök hozzá, hogy személyesen beszélhetek Beatricével, ezért
is öltöztem föl a lehető legjobban, hogy ránézésre is lássa
rajtam, mennyire szeretem. Különben is ott a levél.
Amikor belépek a kórházba, egy nővérke megkérdezi, hova
megyek. A barátnőmet akarom meglátogatni, felelem.
- Mi a neve? - kérdezi gyanakvón, ahogy a nővérek
kérdezősködni szoktak.
- Beatrice - mondom, és kihívón nézek a szemébe. Ez a
csontsovány nővérke, ez a kis undok madárijesztő még nem
tudja, mire vagyok képes. Szó nélkül hátat fordítok neki.
Szemét. Keresem Beatricét. De nem találom. Az istennek se
találom. Egy órával később még mindig csak bolyongok, de
nem találom.
 Láttam én mindent. Bejártam a szenvedés múzeumát,
orromba ivódott a jellegzetes kórházi alkoholszag, szemembe
a hányászöld fal színe. Van, aki rám mosolyog, amikor
tévedésből benyitok a szobájába. Egy öregember bedühödik.
Elküld melegebb éghajlatra, én viszonzom a jókívánságait.
Kilépek a szobából, szembejön a madárijesztő, görbén néz
rám, lesütöm a szemem.
- Négyszázötös szoba - mondja elégedett és jóságos hangon,
karba tett kézzel, mintha szemrehányásnak szánná.
- Hogy találta meg? - kérdezem még mindig lesütött
szemmel.
- Ő az egyetlen Beatrice a számítógépben.
Ránézek és elmosolyodom. Puszit dobok neki, és
rákacsintok.
- Nem arra van! - kiabál utánam a nővérke, és a fejét
csóválja. - Negyedik emelet.
Rohanok fölfelé a lépcsőn. Megyek fölfelé, és érzem, hogy
egyre közeledem Beatricéhez. Megyek fölfelé, mert Beatrice
ott van, és én nála akarok lenni, minden lépcsőfokkal közelebb
jutok a paradicsomhoz, mint Dante az Isteni színjáték-ban.
Csukva van az ajtó. Nem, csak be van hajtva. Egészen lassan
kinyitom.
Csak egy ágy van a szoba félhomályában, és a hatalmas
fehér téglalapon egy kicsike, összekuporodott test fekszik.
Lassan közelebb megyek. Ez nem Beatrice. Nem Beatrice. Az
az idióta nővér eltévesztette a szobaszámot, ki tudja, hova
irányított el. Mielőtt kimennék, jobban megnézem az ágyon
fekvő alakot. Egy kislány. Először kisfiúnak hittem. Az arca
sovány és beesett. A bőre színtelen, csaknem áttetszően
sápadt. A karja lila ott, ahol kiáll a tű a csuklójából. De
nyugodtan alszik. Nincs haja. Olyan, mint egy kis Marslakó,
összekuporodva, ahogy a kisbabák az anyjuk hasában. Mintha
mosolyogna álmában.
Az éjjeliszekrényen egy könyv, egy üveg ásványvíz, egy kék
és narancssárga gyöngyökből fűzött karkötő, egy nagy kagyló,
amiben a tenger zúgását lehet hallani, meg egy fénykép. A
képen ez a kislány van az édesanyjával, aki átkarolja őt. Ez
van írva a képre: „Mindig veled vagyok, Beatrice, ne félj,
kicsim." A kislánynak a képen vörös a haja.
Ez a kislány Beatrice.

Csönd.

Éjfél van. Azon a helyen ülök, ahol ülni szoktam, amikor

úgy érzem, hogy a világnak vissza kell térnie a rendes
kerékvágásba. Az ilyen helyeken van egy beépített gomb,
amivel az ember visszaléphet az előző számhoz. Megnyomod
a gombot, és minden újra a helyére kerül. Megnyomod a
gombot, és a probléma nemcsak hogy eltűnik, hanem soha
nem is létezett. Szóval nincs is ilyen hely. Ahol ülök, az egy
piros pad a folyóparton. Ezt a helyet csak én ismerem. Meg
Silvia.
A kezembe temetem az arcom, már amennyire sikerül a
begipszelt karommal... és csak sírok egyfolytában, amióta
elmenekültem onnan. Igen, mert elmenekültem az álmom elől.
Ripityára tört az álmom. A Beatricének szóló levél, amit
Silvia írt le, tisztára elázott a könnyeimtől, itt szorongatom a
kezemben. Aztán ezer darabra tépem a fogammal meg a jó
kezemmel. A víz sodrára bízom a darabokat. Ott az én fekete
lelkem. Az én betűkbe öntött lelkem.
És a lelkem darabjai most ott fuldokolnak a vízben,
elsodródnak egymástól, soha többé össze nem szedheti őket
senki. Senki. Minden egyes levélfoszlánnyal együtt én is
megfulladok. Milliószor fulladok meg. A lelkem nincs többé,
elvitte a sodrás. Egyedül akarok lenni. Csöndben. A mobilom
kikapcsolva. Hadd szenvedjen az egész világ, amiért senki
nem tudja, hová lettem. Hadd érezze magát az egész világ
olyan egyedül és elhagyatva, ahogy én most. A haldokló,
hajatlan Beatrice nélkül. A hiába küszködő Beatrice nélkül. És
én föl se ismertem az álmom másik felét. Elszaladtam a lány
elől, akit életem végéig oltalmazni akartam. Gyáva nyúl
vagyok.
Nem létezem.
Isten nem létezik.

Hirtelen fölébredek. Boldog vagyok. Csak álmodtam.

Beatrice jól van. Vörös a haja. Ő az igazi álmom. És Isten is
létezik még, akkor is, ha én nem hiszek benne, mert ez úgysem
számít. Aztán egy hangot hallok, ezt mondja:
- Leo!
Összerezzenek, és meg sem ismerem azt az arcot. Nem az
ágyamban vagyok. Nem néz rám a falról Jack Sparrow
kísérteties tekintete, és mindjárt megfagyok. A padon
fekszem, és Silvia áll előttem egy rendőrrel. Ezt már biztosan
álmodom. Silvia meg egy rendőr az én titkos helyemen?
Belebámulok a semmibe.
- Jól vagy? - kérdezi Silvia. Dagadt a szeme az álmosságtól,
meg talán a sírástól. Ránézek, nem értem.
- Nem.
A rendőr beleszól valamibe, amit a sötétben nem tudok
kivenni:
- Megvan.
 Silvia leül mellém, átkarolja a vállamat, gyöngéden magához
szorít, és azt mondja:
- Menjünk haza.
Nézem a folyó fekete vizét, mint egy-egy fogságba esett hal,
úgy tükröződik rajta a lámpák fénye. Ez most az én lelkem.
Elrepült a sok papírhal. A víz foglyai. Nem jönnek vissza soha
többet. Az a szó, hogy „haza", ugyanolyan, mint az összes
többi. Sőt rosszabb a többinél, mert ki tudja, mi vár rám. Silvia
vállára hajtom a fejem, és sírok, mert rossz vagyok.

Nem akarok zenélni. Nem akarok enni. Nem akarok

beszélni. Büntetésben vagyok a történtek miatt. Jogos,
megérdemlem. Apa meg anya tisztára kivolt, amikor
hazajöttem. Karikás szemek, feldúlt arc. Még soha nem láttam
őket ilyen állapotban. És mindez miattam. Hajnali négy volt.
De legalább elértem, amit akartam. Végre megtaláltam a
módját, hogy megvédjem magam a valóság nevű mérges
skorpiótól. A gyűlölet az egyetlen módszer, hogy az ember
mérgesebb legyen a skorpiónál. Villámgyors legyen az a
gyűlölet, mint a tűz, amikor elemészti a papírt meg a szalmát,
égessen el mindent, amit csak megérint, és minél több mindent
érint meg, annál eszelősebben tomboljon. Legyek rossz.
Legyek egyedül. Legyek tűz. Legyek vas. Ez a megoldás.
Pusztítani és ellenállni.

Öt óra a suliban. Ötórányi harc. Elküldtem a jó édesanyjába

a kutyabundás Massaronit, amikor megkérdezte, mit művelek
a mobilommal. Beírta az intőt a naplóba. Angolórán végig kint
maradtam, senkinek nem tűnt föl. Filozófiaórán új
Snake-rekordot állítottam föl, mialatt az Álmodozó egy
illetőről magyarázott, aki azt mondta, hogy a halál nem
létezik, mert amikor élsz, akkor nincs a halál, amikor meg
halott vagy, akkor halott vagy, tehát akkor sincs.
Én ezt egy eget verő hülyeségnek tartom, a változatosság
kedvéért. Beatrice élt, most meg haldoklik. Ahogy a költő
mondta: a halálért az élettel kell vezekelni. Ezt is csak
amolyan költői frázisnak hittem, pedig sajnos igaz. Beatricére
rá se lehet ismerni, helyesebben: én nem ismertem rá. A halál
megmérgez mindent az életben. A filozófia nem jó semmire.
A T9 nem ismeri az Isten szót, ez is bizonyítja, hogy Isten nem
létezik. A Snake az egyetlen módszer, hogy ne gondoljon rá az
ember.
Aztán az Álmodozó szokása szerint kinyitotta a táskáját,
amiből bármilyen könyvet elő tud húzni, mint Mary Poppins.
Sokszor ki se nyitja a könyveket, ott hagyja őket a katedrán.
Azt mondja, neki a könyvek olyanok, mint egy darabka
otthon, ahol a könyvei vannak, otthon érzi magát. Könyvek...
micsoda faszság! Az a sok történetekkel meg álmokkal teli
nyomtatott lap összesen nem ér annyit, mint a kórházi szoba
száma, ahol a kislánnyá változott Beatrice fekszik, Beatrice,
akit a föld méhe visszavesz: elnyel.
Az Álmodozó halálra ítélt ellenállók leveleit olvassa, amiket
a kivégzésük előtt írtak. Egy újabb meglepetés-óra. Én nem
tudom, hogy csinálja, de az Álmodozó mindig tud valami
olyasmit mondani, aminek hallatán az ember képtelen
becsukni a fülét. Miért nem hagy engem békén? Csak azért
hallgatom, mert nincs más választásom, mert az ember nem
tudja becsukni a fülét úgy, mint mondjuk a szemét, de egy
szavát se fogom elhinni. Utána meg elmehet a fenébe. Ezt
olvassa:
„1944. augusztus 4. Édesapám, édesanyám! Elsodor és
megöl a gyűlölet sötét förgetege, pedig én csakis a szeretetnek
éltem. Isten szeretet, Isten nem hal meg. Nem hal meg a
Szeretet..."
Az Álmodozó itt szünetet tart.
- Faszság!
Úgy támadok rá, mint valami futótűz, fölgyújtom a
papírálmokat meg a szalmaszavakat. A szó élesen csattan a
tanár arcában, mint az éj harcosainak szöges bokszere.
Értetlen tekintettel fordul felém mindenki, ahelyett hogy
eltátanák a szájukat az iskolában elhangzott első igaz
kijelentéstől. Elégetném őket egytől egyig, Silvia kivételével.
Az Álmodozó is rám néz, mint aki biztos benne, hogy rosszul
értette.
- Faszság! - ismétlem kihívón.
Kíváncsi vagyok, vajon mit csinálsz most, hogy valakinek
volt bátorsága kimondani, hányadán állunk, volt bátorsága
összedönteni a te irodalmi kártyaváradat. Egy percig hallgat.
Mintha keresgélne valamit, amit sehogy se talál önmagában.
Aztán halálosan nyugodt hangon megkérdezi:
- Ki vagy te, hogy megítéld ennek az embernek az életét?
Kapásból visszavágok, benzint öntött a bennem égő tűzre:
- Ez az egész csak illúzió. Az élet egy üres doboz, amit
faszságokkal töltünk tele, hogy jobban tetsszen, de aztán elég
egy semmiség, és pukk... - roppant színpadias kézmozdulattal
utánzom a kipukkadó szappanbuborékot, majd hatásszünetet
tartok. - Volt, nincs. Az az ember azzal áltatta magát, hogy ha
egy igaznak vélt ügyért hal meg, azzal értelmet ad az életének.
Legyen vele boldog. De ez csak egy trükk, hogy ne legyen
olyan keserű a pirula. A doboz akkor is üres.
Az Álmodozó megint rám néz, egy szót se szól. Aztán
teljesen higgadtan és tömören csak ennyit mond:
- Faszság!
 Egy-egy. Ő is mondott egyet, én is. De megsértett vele.
Fogom a hátizsákomat, és kimegyek, nem hagyok időt az
Álmodozónak, hogy bármi mást hozzáfűzzön. A tűz csak
tombol és pusztít tovább. Nem jön vissza magyarázkodni.
Csapjanak ki, ismételtessék meg velem az évet, nem érdekel.
Senki nem tudja megindokolni azt, ami történik, ha viszont ez
a helyzet, minek erőltessem meg magam? Egyedül vagyok, és
először vagyok erős. Tűz vagyok, és lángba borítom az egész
világot. Nem hívom föl Nikót, úgyse értene semmit. Nem
hívom Silviát, mert már nincs rá szükségem.
Ha a hajatlan kislányra gondolok, Beatrice sápadt árnyékára,
akkor káromkodni támad kedvem. Többször, hosszan,
hangosan káromkodok.
Így már jobb. Rájövök, hogy van Isten, máskülönben nem
volnék jobban a káromkodástól. Ha a Télapón töltöd ki a
mérgedet, attól nem leszel jobban. Ha Istenen, akkor viszont
igen.

Amikor csitul a tűzvész, minden erő kiszáll belőlem.

Kiürülök. Körülöttem por, hamu, feketeség. Belevetem
magam a világhálóba: íme a megoldás minden kérdésre. Fönt
vannak a fordítások, a dolgozatok, a filmek, a számok, a
szupercsajok aktképei. Két szót írok be a Google keresőjébe:
halál, Isten. Így, együtt. Nem külön-külön. Együtt. Egy
Nietzsche nevű filozófusról szóló oldalt dob ki, aki azt
mondta, hogy Isten halott. Ezt már rég tudjuk: meghalt a
kereszten. A második találat pont az ellenkezőjét mondja:
Isten föltámadt, legyőzte a halált, és megszabadította az
embereket a haláltól. Ez sem elégít ki, mert kamu.
Beatrice haldoklik, és semmit nem lehet tenni ellene. Most
csupa rossz választ ad az internet. Kit érdekel, hogy Beatrice
föl fog támadni? Én itt és most akarom őt, vele akarom leélni
az életemet, simogatni akarom a vörös haját meg az arcát,
nézni akarom a szemét, nevetni akarok vele és meg akarom őt
nevettetni, beszélni akarok vele, beszélni, beszélni, úgy, hogy
semmit nem mondunk, mégis mindent elmondunk. A halál
olyan kérdés, amihez nekem már semmi közöm. Most csakis
az élettel kell törődnöm, és mivel az élet rövid és törékeny,
ezért nekem az a dolgom, hogy megtoldjam és erőssé,
elevenné, strapabíróvá tegyem. Keménnyé, mint a vas.
Silvia üzenete: „Tanulunk együtt?" Én nem tanulok többet.
Minek? Válaszolok: „Nem, felejts el." Silvia rögtön visszaír:
„Mitől félsz?" Mitől félek??? Hogy jön ez ide? Silvia is meg
van kergülve. Aztán támad egy sejtésem. Megnézem az
elküldött üzenetet. „Nem, félek." Megnyomhattam valamit
írás közben, mert automatikusan elment az üzenet, mielőtt
befejeztem volna, és úgy, ahogy a T9 értelmezte. Sajnos
ráhibázott a T9. Ezúttal az igazat válaszolom: „Mindentől."
Csönd. Olyan csönd van, hogy beleőrül az ember,
legszívesebben letépném magamról a ruhát, és pucéran
üvölteném az erkélyről, hogy tele van a tököm. Nem vagyok
vas, nem vagyok tűz, nem vagyok senki.
Silvia SMS-e: „Találkozzunk fél óra múlva a parkban." Egy
csörgéssel válaszolok, ami igent jelent. De nem megyek
sehova, hagyom, hadd legyen egyedül, mint én. Szar alak
vagyok, könnyben úszik az arcom, még soha nem éreztem
ilyen keserűnek a könnyeimet, a magány sója legalább
kilencven százalék benne, a víz meg csak tíz.
Olyan tömény ez a fájdalom, hogy lebegek a tetején, úsznom
sem kell hozzá.

Este.
 Kint feketeség, bent fehérség. Bűntudatom van. Azon az
egyetlen emberen töltöm ki a dühömet, aki végképp semmi
rosszat nem tett, sőt segíteni próbál. Silvia hallgat.
Elképzelem, ahogy egyedül ücsörög a padon, elhagyatva, kék
tekintetét a földre szegezi, és folyton fölpillant, amikor valaki
közeledik. Ettől még pocsékabbul érzem magam. Küldök neki
még egy SMS-t: „Bocs. Holnap találkozunk." Fehér csönd.
Miért van az, hogy egyedül akarok lenni, de amikor fuldoklom
a fogódzkodók nélküli fehérségében, akkor halálra rémít az
egyedüllét? Miért akarom, hogy valaki felém dobja a
mentőövet, ha aztán a kisujjamat se mozdítom, hogy
elkapjam? Talán rátalálok a jó tulajdonságaimra, az álmaimra,
de vajon képes leszek-e rá, hogy tényleg csináljak valamit,
azon túl, hogy a hajótöröttet játszom, aki nem hagyja magát
megmenteni? Leviszem Terminátort pisilni.
Arra ő is jó, hogy ne szóljak hozzá.

Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogyan kérjek

bocsánatot Silviától. Meglágyult a vaspáncélom, és pár óra
leforgása alatt tejszínhabbá változott. Egy nulla vagyok.
Lesz, ami lesz. Bemegyek a suliba, Silviát keresem a
szememmel. Ahogy keresgélek a tömegben, egy pillanatra
sikerül elkapnom a tekintetét: üveges szempár néz rám, csak
magamat látom benne, őt nem, aztán máris másfelé néz,
mintha vadidegen volnék. Ettől a közömbös tekintettől
belezuhanok a tömegbe, az arctalan senkik fehérségébe.
Utánaszaladok. Elkapom a karját, kicsit erősebben
megszorítom, mint akartam. Soha nem értem hozzá ilyen
indulatosan, még játékból sem. Silvia arcán csalódott grimasz,
kihúzza a karját a szorításból:
 - Azt hittem, van egy barátom. Hagyjál békén, te csak kérni
tudsz, de nem törődsz a másikkal.
Annyi időt se hagy, hogy válaszra nyissam a számat, és
máris eltávolodik, mintha valami örvény szippantaná be.
Elindulok utána az alacsony derekú nadrágok erdejében,
nekiütközöm két-három utolsó éves díjbirkózónak, jól
fenéken billentenek.
- Anyád.
Látom, hogy befordul a mosdók felé, és gondolkodás nélkül
bemegyek utána a vécébe, tele van lányokkal, sminkelnek,
bagóznak, meg a farmerjuk márkáját mutogatják egymásnak.
Döbbenten néznek rám, Silvia bezárkózik az egyik vécébe.
- Te meg mi a faszt keresel itt? - förmed rám egy barna hajú
lány, a szeme helyén egy-egy lila sminkfolttal körített fekete
rés.
- Nekem... beszélnem kell egy lánnyal - válaszolom, mintha
a világ legtermészetesebb dolga volna.
- Kint megvárod. Különben kár hajtanod, túl helyes csaj egy
ilyen balfékhez.
Röhögnek. A szavai úgy űznek ki a lányvécéből, mintha egy
veszett kutya vicsorítaná rám a nyálas fogait. Óvatosan
hátrálok, hogy ne hergeljem tovább, és belezuhanok egy
rejtett szakadékba. Nincs ejtőernyő az elhagyatottság
feneketlen kútjában.
- Hát te meg mit művelsz itt?
Ez természetesen a diri hangja, rám üvölt, hogy azonnal
menjek vele az igazgatói irodába. Előbb elmenekülök
Beatricétől, aztán átvágom Silviát, most meg kukkolónak
néznek. Negyvennyolc óra leforgása alatt fölfedeztem, hogy a
feketének fokozatai is vannak. Máris három különböző
fokozaton mentem keresztül a tökéletes sötétség irányában...
kár, hogy ez nem egy filmdráma vége, hanem csak a kezdete.

Minősíthetetlen magaviseletem miatt az igazgató behívatja a

szüleimet, akik el is hiszik, hogy képtelen vagyok uralkodni a
kamaszkori hormonviharaimon, ezért erőszakkal be szoktam
nyomulni a lányvécébe. Apa halkan megfenyeget:
- Vedd úgy, hogy az árnyékod porává zúztam a csontjaidat.
Egy napra ki vagyok tiltva a suliból, és kilátásban van az év
végi karó magatartásból, ami azt jelentené, hogy évet kell
ismételnem. A szüleimtől kapott büntetésen már fönn se
akadok: a Playstation azonnali elkobzása év végéig, és
zsebpénzmegvonás. Mindez semmi ahhoz képest, hogy a
kitiltásom utáni napon az összes lány rám mutogat és röhög a
hátam mögött:
- Ott megy a disznaja!
- Balfék!
És ez még semmi ahhoz képest, amit a fiúktól kapok:
- Te kis buzi, a fiúvécé az, amelyiknek az ajtaján a szoknya
nélküli fekete emberke van, ha gondolod, húzunk neki egy
vonalat is, hogy el ne felejtsd, mi van a lábad közt!
Elárulhatná valaki, hogy lehet leszállni erről a
horror-körhintáról. Vagy hogy van-e ahhoz használati
útmutató, hogyan kell láthatatlanná válni.

Egész álló nap a Green Day gitárosának a kezét nézem a

szobám ajtajára ragasztott poszteren. Elkezdem teniszlabdával
dobálni, amíg ki nem lyukad a poszter, és a gitáros kéz nélkül
marad.

Két dologra várok:

 hogy valaki megment, vagy egyszerűen csak ebben a
pillanatban eljön a világvége.

A második egyszerűbb, mint az első.

Telefon: Niko az.

- Megnyertük, Kalóz! A következő meccsen eldől, hogy ki
kerül a döntőbe... a Vandál tisztára be van gyulladva!

Leteszem a telefont. Remélem, hogy az ágy elnyel, és előtte

nem fog megrágni.

A kaputelefon. Csöngetnek a kaputelefonon. Engem

keresnek. Ki lehet az este kilenckor? Silvia. Bizonyára
megtette a hatását az a huszonhárom darab SMS, amit ma
küldtem neki, ugyanis mindig megbántam az előzőt...
- Gyere le. Ő az.
- Anya, lemegyek egy kicsit, Silvia van itt.
Lemegyek, de Silviának se híre, se hamva. Csak álmodtam,
hogy az ő hangját hallom, annyira biztos voltam benne, hogy ő
az. Az Álmodozó csöngetett. Bazmeg. Csak ez hiányzott.
Biztos azért jött, hogy ő is megmondja: gerinctelen gazember
vagy.
- Jó estét, tanár úr. Mi rosszat csináltam? - kérdezem,
miközben egy pontot bámulok valahol a bal vállán.
Mosolyog.
- Gondoltam, beugrom hozzád, hátha van kedved folytatni a
múltkori témát.
Tessék, tudtam. A tanárok mindhalálig tanárok maradnak, a
lakásod ajtajában is képesek órát tartani.
 - Tanár úr, inkább hagyjuk a múltkori témát...
Nem is tudom, honnan kezdjem, azt szeretném, ha máris túl
lennénk az egészen, mint mindig, amikor valami nem fekszik.
Átkapcsolsz egy másik csatornára, és már nincs is az a jelenet.
Eltűnt, fölszívódott, vége.
- Menjünk, együnk egy fagyit.
Rám mosolyog. Igen, ezt mondta: fa-gyit. A tanárok
fagyiznak. Igen, a tanárok fagyit esznek, és bajszuk lesz tőle,
mint bárki másnak. Ezt a két fölfedezést muszáj
megjegyeznem, egy napon talán majd megírom. Erről jut
eszembe:
- Klassz a blogja, helyenként egy kicsit túl filozofikus, de
amikor tudom, elolvasom.
A tanár úr megköszöni az elismerést, és nyalja tovább a
fagyiját - pisztácia-kávé, jellemző, csak egy tanár választhat
ilyen unalmas ízeket -, arra emlékeztet, amikor Terminátor a
tornacipőmet nyalogatja.
- Szóval mi is volt veled a múltkor?
Tudtam, hogy nem száll le a témáról. A tanárok olyanok,
mint a boa, egy pillanatra nem figyelsz oda, és rád tekerednek,
aztán megvárják, hogy kifújd a levegőt, és szorítanak rajtad
egyet, aztán minden kilégzéskor még egy kicsit, a végén aztán
nem tud újra kitágulni a mellkasod, hogy levegőt vehess, és
megfulladsz.
- Mégis mit izgatja az a tanár urat?
Az Álmodozó mélyen a szemembe néz, nehezemre esik állni
a tekintetét.
- Talán segítségre lett volna szükséged, vagy tanácsra...
Nem szólok. A földet bámulom. Nézem az aszfaltot, mintha
hirtelen roppant érdekes volna a járda minden
négyzetcentimétere. Van bennem valaki, aki csakis erre várt,
aki szeretne előbújni, mégis odabent kuksol, nem mer
előjönni, nem meri megmutatni az igazi arcát, mert ezzel
bemártaná a másikat, a nagyhajút és ravasz tekintetűt,
mégpedig jócskán bemártaná, vízbe és sóba, könnyek
formájában. Úgyhogy inkább csak bámulom tovább a járdát,
nehogy az a valaki túlságosan nagy adagban és egyszerre
buggyanjon elő, mint a fogkrém.
Az Álmodozó csöndben várakozik. Neki nem sietős. Soha
nem sietős az olyanoknak, akik ki akarnak borítani. De
kölcsönkenyér visszajár.
- A tanár úr mit csinálna, ha meghalna a barátnője?
Most belenézek a szemébe. Az Álmodozó fürkésző pillantást
vet rám, és hallgat. A fagyiját se nyalja. Lehet, hogy ez még
eszébe se jutott. És most eszi miatta a fene. Nem baj, így
legalább kezd valamit kapiskálni, és egy darabig nem jön
többet az elméleteivel. Azt mondja, nem tudja, de
valószínűleg nem tudná egyedül elviselni egy ilyen tragédia
súlyát.
Nem tudja. Ez az első eset, hogy az Álmodozó valamit nem
tud. Ez az első eset, hogy nem biztos magában, és nem villog,
mint a kirakatok karácsonykor. Nem tudja.
- Hát, tanár úr, velem most pont ez történik, és minden mást
faszságnak látok.
Az Álmodozó felnéz az égre.
- Beatrice.
Hallgat. Aztán megkérdezi, arra a lányra gondolok-e, akiről
az iskolában is beszélnek, a leukémiás lányra. Lehajtom a
fejemet, szinte fájnak a szavak, pedig ez az igazság: a
leukémiás lány... Csönd. A felnőttek csöndje egyike a
legnagyobb győzelmeknek, amit csak el lehet képzelni. Akkor
most én beszélek.
 - Igazából nem is a barátnőm, de én úgy tekintem. Tudja,
tanár úr, amikor az álmomról beszéltem, akkor Beatricére
gondoltam. Én tudom, hogy bármerre vezet is az utam, ő lesz a
társam azon az úton, és ha ő nincs velem, akkor nem tudom,
merre menjek.
Az Álmodozó még mindig csak hallgat. A vállamra teszi a
kezét, és hallgat.
- Most sápadt. Kihullott a haja, pedig a vörös hajába lettem
szerelmes. Annyi bátorságom se volt, hogy beszéljek vele,
hogy segítsek neki, hogy legalább megkérdezzem, hogy van.
Megláttam, és elmenekültem. Elszaladtam, mint egy gyáva
nyúl. Biztos voltam benne, hogy szeretem, hogy a világ
végére is elmegyek vele, bármit megtettem volna, még vért is
adtam neki, amikor meg szembe találom magam vele, akkor
elrohanok. Gyáván megfutamodom. Nem is szeretem. Aki
elszalad, az nem is szeret igazán. Milyen kicsi volt, sápadt,
védtelen, én meg elszaladtam előle. Egy tetű vagyok.
Ezeknek az utolsó szavaknak a hatására szétrepedezik
bennem a vasbeton fal, ami a hasamtól lassanként már a
torkomig emelkedett, apró darabokra hullik szét a szemem
magasságában, és súlyos, fájdalmas könnycseppek
sokaságává változik. Zokogok, mint a záporeső, tiszta erőből,
fájdalmasan sírok, mert jólesik, majdnem olyan jól, mint
amikor vért adtam. Végre kibőghetem magam, ki tudja, mikor
lesz rá megint alkalmam, bár teljesen hülyének érzem magam.
Az Álmodozó szótlanul vár mellettem, erős keze a vállamon.
Hülyén érzem magam. Tizenhat éves fiú létemre bőgök. A
töri- és filótanárom előtt bőgök, fagyitól maszatos szájjal. Hát
istenem, ez van. Átszakadt a gát, és pillanatnyilag egymillió
köbméternyi fájdalom árasztja el miattam a világot, de
legalább most már nemcsak bennem van az egész.
 Legalább negyedórába telik, míg levonul az árhullám
(amikor dühödben tüzet okádsz, a tűz mögött legalább kétszer
annyi sós víz rejtőzik...), aztán az Álmodozó töri meg a
csöndet, ami úgy követi a sírást, mint a szélcsend a tomboló
vihart.
- Mesélek neked valamit.
Miközben ezt mondja, papír zsebkendőt nyújt felém
(vaníliaillatú...).
- Egy barátom összeveszett az apjával. Nagyon szerette az
apját, akkor az egyszer mégis kijött a sodrából, és csúnyán
odamondogatott neki. Este, a vacsoraasztalnál ülve az apja
megpróbált beszélni vele, de ő fölállt, és szó nélkül elment.
Meg se hallgatta az apját. A barátom erősnek érezte magát.
Érezte, hogy győzött, hogy neki van igaza. Másnap üresen
találta az apja helyét az asztalnál. Az apja infarktust kapott.
Így váltak el. Egyetlen szó nélkül. De honnan is tudhatta
volna? Attól a naptól fogva a barátomat nem hagyja nyugodni
a lelkiismeret, úgy bánja, amit tett, mint a legaljasabb gyilkos.
És tudod, hogy miért nem tudja soha megbocsátani magának a
barátom, hogy aznap este nem búcsúzott el az apjától?
Megrázom a fejemet, közben szipogok.
- Mert az apja egy dühös pillanatában azt vágta a fejéhez,
hogy éhenkórász, hogy éhenkórászpályát választott, pedig az
apjának jól menő praxisa volt, amit nyugodtan átvehetett
volna. Most mondd meg, hát nem olyan dolog ez, amit csakis
szégyellni lehet, ami elől csakis elszaladni lehet?
Beletelik egy kis időbe, mire sikerül megtörnöm a kérdése
nyomán támadt csöndet.
- És hogy tette magát túl a dolgon a barátja?
 Az Álmodozó dühös mozdulattal belerúg egy eldobott
üdítősdobozba.
- Úgy, hogy együtt él vele. Tisztában van vele, hogy ez is ő,
és megfogadta, hogy soha többé nem szalasztja el az alkalmat,
hogy helyrehozzon egy komoly vagy kevésbé komoly ok
miatt megromlott kapcsolatot. Mindig tehet valamit az ember.

Máris jobban vagyok. Én, aki ha valamit rosszul csinálok,

szeretném megnyomni a visszacsévélési gombot az életen.
Pedig nincs ilyen gomb. Az élet megy tovább, zenél tovább,
akár tetszik, akár nem, legföljebb lehalkíthatod vagy
fölhangosíthatod. És táncolnod kell. A lehető legjobban. De
most valahogy nem félek tőle annyira. Az Álmodozó
félbeszakítja a gondolataimat.
- Mindenkinek van valami szégyenletes emléke.
Mindannyian elszaladtunk valami elől, Leo. Ettől vagyunk
emberek. Az arcunk attól lesz igazi arc, hogy rátetoválunk
valamit, amit szégyellünk. ..
- A tanár úr szokott sírni?
- Mindig, amikor hagymát pucolok.
Nevetek, pedig ócska egy poén. Szívok egyet az orromon, és
visszatartom a megmaradt könnyeimet.
- Normális dolog félni. Ahogy sírni is normális. Nem azt
jelenti, hogy az ember gyáva. Az a gyáva, aki vaknak tetteti
magát, aki elfordítja a fejét. Aki nem törődik semmivel.
Persze hogy elszaladtál. Persze hogy ki vagy bukva - ezt
mondta: ki vagy bukva - mindenkire, meg saját magadra is. Ez
normális. De semmit nem oldasz meg vele. Attól, hogy
állandóan ki vagy bukva, még nem fog meggyógyulni
Beatrice. Olvastam egyszer egy könyvben, hogy a szerelem
nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy
kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat.
Kis csönd.
- De én megfutamodtam! Én, akinek meg kéne halnom érte,
ha azzal meggyógyíthatnám!
Az Álmodozó rám néz.
- Tévedsz, Leo. Nem attól felnőtt az ember, hogy meg akar
halni valami nemes ügyért, hanem hogy alázattal élni akar
érte. Próbáld meg boldoggá tenni.
Nem tudok mit mondani. Valaki odabent kezd előbújni a
barlangból. Valaki, aki eddig segítségre várva, sebesülten
kuporgott, most végre rászánta magát, hogy szembeszálljon a
dinoszauruszokkal. Éppen most lépek át a kőkorból a
vaskorba. Nem valami nagy előrelépés, de legalább érzem,
hogy van a kezemben valami éles fegyver az élet
dinoszauruszai ellen. Ez az érzés erősebb, mint a páncél, amit
dühömben vasból és tűzből véltem magam köré kovácsolni.
Ez egy másféle erő, az új valaki rásimul a bőrömre, és
átlátszóvá, erőssé, rugalmassá teszi.
- Későre jár - mondja az Álmodozó, miközben én legalább
kétezer évet ugrom előre az evolúcióban.
Egyenesen a szemembe néz.
- Köszönöm a beszélgetést, Leo. Főleg pedig az ajándékot
köszönöm, amit ma este kaptam tőled.
Ezt nem értem.
- Aki megosztja valakivel a fájdalmát, az a bizalmába
fogadja az illetőt. Köszönöm neked a mai leckét, Leo. Ma te
voltál a tanár.

Idiótán bambulok magam elé. Már el is indult, csak a hátát

látom. Vékony, de erős háta van. Mint apának.
 Szeretnék utánafutni, hogy megkérdezzem, ki a barátja, de
aztán rájövök, hogy bizonyos dolgokat jobb nem firtatni...
Vörös a szemem a sírástól, ki vagyok merülve, semmi erőm
nincs, mégis én vagyok a legboldogabb tizenhat éves a
földkerekségen, mert van egy reménységem. Tudom, mit
tehetek azért, hogy visszaszerezzek mindent: Beatricét,
Silviát, a haverokat, a sulit... Néha elég egy jó szó, elég, ha
valaki hisz benned, és újjászületsz. Hangosan énekelek
valamit, azt se tudom, mit. A szembejövők bolondnak néznek,
de nem érdekel, még hangosabban énekelek, ha valaki elmegy
mellettem, muszáj, hogy ő is velem örüljön.
Amikor kisírt arccal, énekelve belépek az ajtón, anya
döbbent pillantást vet apára, aki a fejét ingatja, és fölsóhajt.
Miért van az, hogy a szülők szerint csak akkor vagyunk jól,
amikor normálisnak látszunk?

Először is: Silvia. Ezúttal személyesen megyek hozzá, francba

az SMS-ekkel, teljes életnagyságban állítok be hozzá, az
arcomra meg kiírom, sőt föltetoválom: „Nyomorult féreg
vagyok, bocsáss meg."
Olyasmit csinálok, amit még soha: veszek neki egy csokor
virágot. Irtó zavarban vagyok egész idő alatt, amíg a virágbolt
előtt válogatok, egyáltalán nem értek az ilyesmihez. Végül
úgy döntök, legyen rózsa. Páratlan, ennyit legalább tudok,
anya magazinjaiban olvastam. Veszek három szál fehér rózsát
(ez az egyetlen kivétel a fehérrel kapcsolatos félelmem alól),
és megyek Silviához. Fölcsöngetek a kaputelefonon.
Anyukája enged be, valószínűleg nem tud semmiről. Ez jól
alakul. Fölmegyek.
Belépek Silvia szobájába, fülhallgatóval a fülén zenét
hallgat, nem is hallotta, hogy bejöttem. Amikor fölpillant,
három fehér szem néz rá bocsánatkérőn. Silvia meglepődik.
Leveszi a fülhallgatót, szigorú pillantást vet rám, és
megszagolja a rózsát. Amikor fölnéz, már mosolyog a kék
szeme. Megölel, és puszit nyom az arcomra. De ez nem egy
közönséges puszi, több, mint szimpla üdvözlés. Ezt megérzed,
mert rajta marad az arcodon a másik szájának a melege. Abból
jöttem rá, hogy egy pillanatig habozott, mielőtt elhúzódott
volna. Egy szót se szólt. Én csak annyit mondok: - Ne
haragudj. - Ezt így kerek perec kimondtam. Ez nem SMS, ezt
nem alakíthatja át valami mássá a T9.
Boldog vagyok, olyan boldog, hogy majdnem vörösnek
látom a fehér rózsákat, mint ahogy az Alice Csodaországban
rózsáival történik. - Pirosra festjük, befestjük szép pirosra
mind... - dúdolom magamban, mint egy kisfiú, aki fejest ugrik
egy nutellával teli medencébe.

A karomról már egy ideje levették a gipszet, de úgy látszik, az

agyam még mindig gipszben van... meg se mozdul. Ezért
Silviával tanulok. Csakis ő segíthet pótolnom az elmulasztott
anyagot, nem akarom pótvizsgákkal elrontani a nyarat. Ha
Silvia velem van, erős vagyok. Boldog vagyok. De amikor
Beatricére gondolok, még mindig elkalandoznak a
gondolataim. Amikor Silviának ezredszer kell visszarángatnia
a földre a holdbéli utazásaimból, föláll, és kivesz valamit egy
füzetből, amit a szobájában tart, amolyan naplóféleség, ahová
a lányok a gondolataikat írják.
Ebben jobbak nálunk a lányok, Silvia legalábbis tutira jobb
nálam, mert a lányok a fontos dolgokat beírják a naplójukba.
Amikor rájönnek valami fontos dologra, azt mindig fölírják,
így bármikor újra elolvashatják és fölidézhetik.
 Én is szeretnék megjegyezni egy csomó fontos dolgot, de
aztán mégsem írom föl őket, mert lusta vagyok. Így aztán
elfelejtek mindent, és folyton elkövetem ugyanazokat a
hibákat, tudom, de akkor se vagyok képes leülni, leragasztani
a fenekemet a székre. Hát ezt jelenti, hogy van eszem, csak
lusta vagyok használni. Hogy van fenekem, de sosem ülök
rajta, pedig arra való a fenék: azért is nevezik ülepnek... Ha
fölírtam volna mindent, amire eddig rájöttem! Ki tudja, mi
mindent nem kéne újra és újra megtanulnom. Azt hiszem, nem
is napló volna, hanem valóságos regény. Azt hiszem, szívesen
lennék író, csak nem igazán tudom, hogy kell hozzáfogni,
különben is rögtön elszáll a lelkesedésem, mert amikor valami
cselekményen töröm a fejem, soha semmi nem jut eszembe.
Szóval Silviának van egy ilyen naplója, aminek a segítségével
az ember vissza tud emlékezni a dolgokra. És a naplója egyik
lapjához be van téve egy papír.
- A Beatricének szóló levél piszkozata, amit együtt írtunk.
Abban a pillanatban visszatér a lelkierőm. Valamilyen csoda
folytán ott vannak előttem a papírfecnik, amiket a folyó
elnyelt a dühömmel meg a gyávaságommal együtt. Silvia
csodát művelt: a papírdarabok újra levéllé álltak össze, Silvia
megőrizte a szavakat.
- Miért tartottad meg?
Nem válaszol mindjárt, a papír szélét birizgálja, szinte
simogatja. Aztán lesütött szemmel azt suttogja, hogy szépnek
találta a szavakat, hogy többször is újraolvasta, és szeretné, ha
egy napon az ő fiúja is ilyen szép szavakat írna neki. Silvia
fürkészőn néz a szemembe, és én először nézek mélyen a
szemébe.
Kétféleképpen lehet egy ember arcába nézni. Az egyik, hogy
a szemét mint az arca részét nézed. A másik mód, hogy csak a
szemét nézed, semmi mást, mintha az volna az arca. Olyan
dolog ez is, amitől megijedsz, amikor megtörténik. Mert a
szem az élet kicsinyített változata. Körös-körül fehér, mint a
semmi, amiben az élet lebeg, a szivárványhártya színes, mint
az élet kiszámíthatatlan változatossága, aztán jön a pupilla
feketéje, ami mindent elnyel, mint egy színtelen, feneketlen
sötét kút. Oda ugrottam én fejest, amikor ezen a második
módon néztem Silvia szemébe, az élete mélységes óceánjába,
én az övébe, őt pedig beengedtem az enyémbe. Az én
szemembe. De nem álltam a tekintetét. Silvia az enyémet
viszont igen.
- Ha akarod, újraírjuk a levelet, és elviszed Beatricének. Ha
akarod, együtt is mehetünk.
Silvia kitalálta a gondolataimat.
- Csakis így tudom megtenni - felelem olyan széles
mosollyal, hogy a szám sarka a szememet éri.
Aztán nekiültünk a leckének, és ha Silvia magyarázza el a
dolgokat, akkor minden egyszerűbb: mindjárt sokkal
érthetőbb az élet.
Felelek az Álmodozónál. Silviával készültem föl. Mindenki
véres párbajra számít a múltkori szóváltásunk után, de Silvián
kívül senki nem tudja, hogy közben volt egy fagyizás meg pár
millió köbméternyi könny. Minden simán fog menni. Már
barátok vagyunk az Álmodozóval. Ehhez képest irtó nehéz
kérdéseket tesz föl, ránézek, és meg is mondom:
- Ez nincs is benne a könyvben.
Szemrebbenés nélkül válaszolja:
- Na és?
Elhallgatok. Ő komolyan néz rám, aztán közli, hogy
intelligensebbnek gondolt, de én is csak a tipikus diák vagyok,
aki fölmondja, amit bemagolt, aztán az első kicsit szokatlan
kérdésnél elakad.
- A fontos válaszok a sorok között vannak, neked kell őket
kibogarásznod!
Ki a fasz vagy te, Álmodozó, hogy jössz ahhoz, hogy
tönkretedd az életemet, hogy mindentudónak tartsd magad, és
azt hidd, hogy érdekelnek a meglátásaid? Ezek a te
meglátásaid, és kész. Most pedig szállj le rólam az orbitális
hülyeségeiddel, és feleltess úgy, ahogy a többieket szoktad.
Már éppen elküldeném őt a fészkes fenébe, és mennék is
vissza a helyemre, amikor rám szól:
- Menekülsz?
Eszembe jut Beatrice, meg a menekülésem a kórházból.
Valami megmozdul bennem, előbújik a barlangjából az
ősember, akivé azon a bizonyos estén fejlődtem. És
válaszolok a kérdésre. Nem szentségelek, mint egy hisztis
kisgyerek. Úgy válaszolok, mint egy férfi. Ötöst kapok,
először életemben. Nem történelemből kaptam. Az én
történelmemből, az életemből.

Beatrice megint otthon van. Nem sikerült a

csontvelő-átültetés. Nem gyógyul a rák, még mindig elromlik
a vörös vére: fehéren folyik az ereiben. A világ egyik
legmérgesebb kígyója, szörnyű kínszenvedések közepette hal
meg az ember a mérgétől. Ennek a kígyónak a mérge föloldja
az erek falát. Először az orrod vérzik, meg a füled, aztán a
többi ered is elolvad, és véged.
Ez történik most Beatricével. A földön élő legcsodálatosabb
teremtéssel. Beatricével, aki csak tizenhét éves, és neki van a
legvörösebb haja a világtörténelemben. Beatrice: a két
legfényesebb zöld ablak a Tejútrendszerben. Beatrice az a
teremtés, aki a szépségéért létezik, azért, hogy a világ láthassa
őt, és a puszta szépségétől jobbá váljék.
Az átkozott fehér kígyó megmérgezte Beatricét, el akarja őt
vinni. Mi végre ennyi elfecsérelt szépség? Hogy annál jobban
szenvedjünk. Beatrice, kérlek, maradj. Istenem, kérlek, hagyd
meg nekem Beatricét. Máskülönben kifehéredik a világ.

És én itt maradok álmok nélkül.

Ma találkozom Nikóval. Eszembe jut a hamburgeres

hősködésünk. Egyszer kipróbáltuk, hogy melyikünk tud több
hamburgert megenni a Mekiben. Niko nyert
tizenhárom-tizenkettőre. Utána mind a ketten három órán
keresztül okádtunk. Életemben nem voltam még olyan
rosszul. Amikor csak eszünkbe jut, megfájdul a hasunk a
röhögéstől. Azóta mindig csirkefalatokat eszünk a Mekiben.
Niko.
Eszembe jut, miért hívott ki Niko gólpárbajra. Az győz, aki
több gólt rúg a mai meccsen a negyedik C-sek ellen,
C-vitamin a csapatuk neve, hát rájuk is fér jócskán... Ha ezt a
meccset megnyerjük, utolérjük a Vandál csapatát, és simán
bejutunk a döntőbe. Csak egy egészen apró, mellékes
probléma van: nekem még nem volna szabad fociznom...
Ilyenkor csak egy megoldás létezik. Láthatatlanná válni.
Bekapcsolni a rádiót, bezárni az ajtót, és puha léptekkel,
hangtalanul elhúzni a csíkot a focipálya irányába. Ha a
szüleim elkapnak, végem. Akkor ők törik el a karomat, meg
még a lábamat is hozzá... de legalább lejátszom a meccset, és
ha sikerül egypár gólt lőnöm, még a csatárok ranglistáján is
elérhetek valami tisztességes helyezést. Muszáj megelőznöm
legalább a Vandált.
 Már itt is vagyok, a lábamon vadonatúj focicipő, úgy
simogatja a harmadik generációs műfüvet, mintha egy lány
arca volna. Újra a pályán Nikóval. Nem is tudja, mi minden
történt velem ezekben a hetekben, neki nem mesélek el
mindent, mint Silviának. Fölösleges. Vagy talán ciki. De a
pályán mi vagyunk a legjobbak. Kiskorunkban mind a ketten a
Tachibana ikrek szerettünk volna lenni a Tsubasa
kapitány-ból, csak éppen egyikünknek se volt ikertestvére.
Amikor a suliban megismerkedtünk, egyből tudtuk, hogy
megtaláltuk a hiányzó ikertestvért. A katapultos trükköt nem
tudjuk utánuk csinálni, bár egyszer megpróbáltuk: nekem egy
oltári véraláfutást sikerült szereznem, Niko pedig arccal
fölkenődött a kapufára...
Viszont ha sarokba szorítanak, olyan háromszögeket bírunk
lezavarni, amilyenekről még Püthagorasz sem álmodott a
tételében. Fölényes győzelem. Öt gólt rúgok. Ugyanannyi
pontunk van, mint a Vandál csapatának, én pedig egy pont
hátránnyal állok a Vandál mögött a góltáblázatban.
Ennél jobban nem is sikerülhetett volna. Gyorsan átöltözöm,
hogy észrevétlenül hazaslisszoljak. Niko megállít.
- Becsajoztam.
Csak így, minden fölvezetés nélkül, miközben leveszi a
Kalózok mezét, úgyhogy a hír belevegyül az izzadságszagába.
- A neve Alice, elsős, a H-ba jár. Megpróbálom magam elé
idézni az elsős lányokat, de nem ugrik be semmilyen Alice.
- Nem ismered. A szüleink jóban vannak, én nem is tudtam
róla. Egyik este nálunk vacsoráztak.
Kíváncsi vagyok erre a lányra.
- Irtó jó bige. Magas, hosszú fekete haja van, a szeme is
fekete. Atletizál, gyorsfutó. Látnod kellene. Amikor együtt
mászkálunk, mindenki megfordul utánunk.
 Elnémulok. Képtelen vagyok örülni az újságnak. Nikót
teljesen leköti a gondolat, hogy az utcán sétál ezzel a bomba
nővel az oldalán, a mai győzelemről nem is beszélve, úgyhogy
föl se tűnik neki, hogy csak tettetem az érdeklődést meg a
lelkesedést. Valójában a kórházi szobában vagyok, ahol a
világ legszebb lánya fekszik összekuporodva, mint egy
sebesült kisgyerek, minden szépségét tönkretette egy kígyó
mérge, úgyhogy az a sok szépség nemcsak hogy az enyém
nem lesz, hanem egyáltalán nem lesz.
- Ennek igazán örülök.
Niko mielőbb be akarja mutatni nekem a csajt. Gépiesen
igent mondok, valójában remélem, hogy akkor látom ezt az
Alicet, amikor a hátam közepét.
- Láttad az új Fifát? Muszáj szereznünk valami kalózverziót.
Erőltetett mosollyal bólintok, közben magam előtt látom
Nikót, amint elsüllyed a kőkorszakban meg Alice
csodaországában.
- Aha, muszáj...
Ennyit bírok kinyögni. Semmi másra nem tudok gondolni,
mint hogy elveszítem Beatricét. Még soha nem voltam ilyen
egyedül a Kalózcsapatom győztes meccse után.
- ...élet-halál kérdése...
- Na, Leo, azért ne túlozzunk, végül is csak egy videojáték!
Én rohanok, Alice vár. Holnap találkozunk.
- Szia.

Úgy tolom be a kulcsot a zárba, mint egy betörő.

Lassan kinyitom az ajtót. Sehol senki. Hallom a rádiót, üvölt
a zene. Megismerem Vasco Rossi hangját, azt énekli:
„Vadulni akarok, úgy, mint a filmeken", most úgy hangzik,
mint valami rossz vicc. Becsukom az ajtót. Anya nem hallott
meg, Terminátor viszont, akinek örökké tele a hólyagja,
ugatni kezd, mint az őrült, mindig ezt csinálja, ha kinyitok
vagy becsukok egy ajtót. A nagy hangzavarra kijön anya, én
ott állok melegítőben, kezemben hátizsákkal, Terminátor meg
ott ugrál körülöttem a röhejes rövid lábain.
- Hát te mit csinálsz itt? Nem a szobádban tanulsz?
Leo, vegyél levegőt: itt a mindent eldöntő pillanat.
- Igen, csak tartottam egy kis szünetet. Levittem pisilni
Terminátort...
Ez az egyetlen mentő ötlet jut az eszembe. Anya úgy néz
rám, mint egy kihallgatást vezető rendőr egy amerikai
filmben.
- És mitől vagy ilyen büdös?
- Ha már lent voltam, kocogtam egy kicsit. Nem bírom ezt az
állandó tanulást... bocsi, anya, szólnom kellett volna, de
Terminátorra rájött az ötperc... ismered!
Anya arca megenyhül. Én pedig már húzok is befelé a
szobámba, ahonnan Vasco Rossi ezt üvölti: „Mint aki nem
törődik semmivel, de nem ááá-áám!", mielőtt mindent
elárulna az arcom, és mielőtt Terminator kézzelfogható
bizonyítékát adná, hogy senki a legkevésbé se vitte sétálni őt
meg az örökké teli hólyagját...

Hétfő. Öt perc múlva nyolc. Öt tanóra vár rám, közepén egy

angoldogával. Mint egy hatalmas cheeseburger, benne egy
szelet márvány. Messziről megpillantom Nikót Alicevel, aki
tényleg nem mindennapi jelenség. Nem vettek észre. Képtelen
vagyok odamenni hozzájuk, túlságosan boldogok.
Félrehúzódom, és elbújok egy csapat negyedikes mögött,
akik sportújsággal a kezükben vitatják meg a játékosok
formáját, és számítgatják a virtuális bajnokság eredményeit.
Mostanában nem foglalkozom annyit a focival. Lefoglal ez a
sok dolog, ami történt, nincs időm végignézni minden létező
és nem létező sportműsort, meg a valaha kitalált összes
bajnokság összes meccsét.
Niko és Alice boldogságának látványa ma reggel túl sok
nekem, és a rám váró ötórányi kínzás csak tovább rontana a
helyzeten. Kimegyek a suliból, befordulok egy néptelen
mellékutcán, ahol kisebb a valószínűsége bármilyen típusú
találkozásnak, elsőtől harmadikig, és azon túl is. Érdekes,
amikor úgy döntesz, hogy nem mész suliba, csupa olyan
ismerőssel találkozol, akiket évszázadok óta nem láttál, főleg
anyád barátnőivel, akikkel valami különös véletlen folytán
anyád aznap délután együtt fog teázni.
Hogy megnőtt a fiad, igazán helyes srác lett belőle. ..
összefutottunk a parkban ma dél körül...
Az anyák barátnői szerint persze mindenkiből helyes srác
lesz, anya mindenesetre belemegy a játékba, bagatellizál, úgy
tesz, mintha még büszke is volna arra a címeres gazemberre,
akinek délben a zöld színű iskolai széken kellene meresztenie
a fenekét, nem pedig holmi piros padon a parkban...
Elég a mentális önkielégítésből: a kocka el van vetve,
továbbá adjátok meg a császárnak, ami a császáré, ahogy a
császár mondta, legalábbis azt hiszem. Messziről hallom a
becsöngetést, olyan, mintha temetésre szólna a harang.
Márpedig én nem akarok meghalni. Minden lépéssel
messzebb kerülök az iskolától, és egyre jobban
elhatalmasodik rajtam a rettegés meg a bűntudat, szinte
belelapít az aszfaltba. Miért ilyen nehéz suliba járni? Miért
vagyunk kénytelenek mással foglalkozni, amikor
létfontosságú kérdéseket kellene megoldanunk? És miért jön
velem szembe az angoltanárnő pont a város legkihaltabb
utcáján?
Éppen csak annyi időm van, hogy egy elég jó takarást adó
SUV mögé húzódva rávessem magam a tornacsukámra,
mintha kikötődött volna a cipőfűzőm. A szemem sarkából
látom a tanárnőt, sietősen lépked, mert ő is késésben van,
közben meg olyan elmélyülten keres valamit a táskájában,
hogy észre sem vesz, és túlmegy rajtam. Tiszta a levegő!
Megkönnyebbülten sóhajtok, aztán egy pillanat múlva
rájövök, hogy a cipőfűzőkötözési elterelő hadműveletet
valami jöttment Terminátor még gőzölgő ma reggeli
szarkupacán hajtottam végre...
Ez a nap is jól kezdődik!

Amikor az ember lóg a suliból, úgy érzi magát, mint egy

betörő. És hova mennek a betörők betörés után? A
rejtekhelyükre. Az én rejtekhelyem az az eldugott piros pad -
hajléktalanként eltöltött éjszakám helyszíne - a parkban, a
folyóparton, egy alacsony és göcsörtös ágakkal teli hatalmas
fa alatt, ami úgy néz ki, mint egy ezerbordás esernyő.
Azon a padon, az óriás ernyő védelmében milliónyi
gyönyörű lányt hódítottam meg, választ találtam az emberiség
legégetőbb problémáira, álarcos szuperhőssé változtam, és ki
tudja, hány zacskó - családi adag! - chipset faltam be, grill
ízesítésűt, mert az a kedvencem. Ott, a fa alatt elképesztő
gyorsasággal szalad az idő, maga mögött hagyja a folyó
nyugodt vizét. Az a pad az idő rejtélyének kulcsa, itt minden
álom valóra válhat.
Ez hát a legalkalmasabb nap, hogy gondolkodjam egy kicsit
(időnként én is szoktam gondolkodni, de csak azon, amin én
akarok...) a piros padomon, az ernyőfa védelmében. A pad
végébe teszem a hátizsákomat, és fölhúzott térddel
végignyúlok a deszkán. Csak itt-ott látszik ki az ég kékje,
hófehér felhők úsznak rajta. Nem esőfelhők, csak friss tengeri
felhők. Még kékebb tőlük az ég. A tekintetem átfurakodik a
faágak közt, és a hosszúkás levelek színében elvegyülve eléri
az eget. Az égen pedig a boldogságom képét látom: Beatricét.
Senki nem figyel az égre, amíg csak szerelmes nem lesz. Most
vörössé változnak a felhők, az ő haja az, több ezer kilométer
hosszan hullámzik mindenfelé, puha, hűvös köpenyt terít a
világra.
Meg kell mentenem Beatricét, ha addig élek is, és ehhez a
megfelelő helyen vagyok. Csakis ezen a padon válnak valóra
az álmok, és én elszunnyadok a park csöndjében, mint egy
vörösbortól spicces, boldog hajléktalan. Ha volna időnk, meg
a megfelelő padunk is hozzá, garantálva volna a boldogság.
De sajnos valaki kitalálta a tankötelezettséget.

Valami hozzáér a lábamhoz: fölriadok a szendergésből, és

fölugrom, biztos valami undorító sáska esett rám egy faágról.
De csak a mobilom volt. Üzenetem érkezett: „Az
angoltanárnő mondta, h látott ma reggel, mégse vagy bent
órán. Sztem benne vagy a szarban. Giak." A rohadt kis
kárörvendő. Tényleg benne vagyok a szarban! Hát tényleg
ilyen nehéz boldognak lenni? Hát lehetséges, hogy pont
amikor végleg megoldanád a problémát, valaki
közbeavatkozik? Silvia miért nem küldött SMS-t? Most már
úgyis mindegy.
Írok egy senkinek sem szóló SMS-t, csak úgy, hogy
összeszedjem a gondolataimat. Milliószámra írok olyan
SMS-eket, amiket nem küldök el, segítenek a
gondolkodásban. A T9, ismét meglepetést okoz. „Pad ég...",
kezdek bele, mire a T9 ezt javasolja: „Rád ég"... A pad rám ég.
Egyik pillanatról a másikra máglyává változhat alattam a
pad, meggyújtják azok, akik megelégelték az életről
összehordott eretnekségeimet, mint a középkorban.
Idekötöznének a padra, és elégetnének ez alatt gyönyörűséges
ég alatt, mondván, hogy hitvány alak vagyok, gyáva nyúl,
szökevény, semmirekellő, léhűtő. Füstté válna az álmom.
Éppen ezért meg kell védenem. Megvédem a szüleim, a
tanárok, az irigyeim, az ellenségeim tüzétől. Ez a pad ma
sokkal többet ér, mint az agyonfirkált iskolai padom.
Nem azért lógtam ma a suliból, mert léhűtő vagyok, hanem
mert előbb egy fontosabb kérdést kell megoldanom: a
boldogság kérdését. Az Álmodozó is megmondta: „A
szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem
hogy megmutassa, mennyire bírjuk a fájdalmat."
Hát igen, ezt fogom mondani a szüleimnek is, amikor
kiszabják rám a megérdemelt máglyabüntetést. Csak szeretni
akartam. Semmi mást. Meg akarok szabadulni mindenféle
kábítószertől: a lustaságtól, a PlayStationtől, a YouTube-tól, a
Simpson családtól... Meg tudjátok ezt érteni?
Előveszem a bicskámat, és farigcsálni kezdem a fa törzsét.
Farigcsálás közben gépiesen gondolkozom a következő
lépésen, a lépésen, amivel sakk-mattot adok a sorsnak, a
boldogsághoz vezető lépésen. Időnként föl-fölnézek az égre,
és az ujjam megsimogatja a fa kérgének évszázados ráncait.
Egy erős fa, megingathatatlanul és boldogan áll a park
közepén. Teszi, amit egy fa tehet: gyökereivel a közeli folyó
vize felé törekszik, és nő. Engedelmeskedik a természet
törvényeinek. Ez a boldogság titka: önmagunknak lenni, és
kész. Tenni, ami a lényünkből fakad. Szeretnék olyan erős
lenni, mint ez a fa, ilyen érdes és kemény kívül, belül pedig,
ahol a nedvei keringenek, eleven és lágy. Nincs bátorságom
elmenni Beatricéhez. Félek. Szégyellem magam. Itt vagyok
én, de nem elég, sosem elég. Szórakozottan farigcsálom a fa
törzsét...
- Mit csinálsz?
Rá se nézek a parkőrre, úgy válaszolok:
- Készülök természettanból...
- Nem is tanultál soha természettant!
Ez nem a parkőr hangja. Hátrafordulok:
- Silvia?
Olyan a tekintete, amilyennek még sose láttam. Silvia
nagyon jó tanuló, soha nem hiányzott egyetlen napot se,
hacsak nem valami súlyos betegség miatt, mint például
skorbut vagy lepra, semmi esetre sem holmi kislámpánál
előmelegített lázmérővel igazolt rossz közérzetre hivatkozva,
mint én szoktam. Silvia ott áll előttem. Silvia velem együtt,
énmiattam lóg a suliból. Silvia a pokolba is értem jönne, csak
hogy boldoggá tegyen. Silvia egy kék angyal. Tudtam én.
Vagy egy angyal Silvia képében, aki tüzes kardjával méri rám
a büntetést, amiért lógtam a suliból.
- Mi lesz? Megegyeztünk valamiben. El kell mennünk
Beatricéhez. Ma reggel, amikor láttam, hogy kilógsz, egyből
tudtam, hogy idejössz.
Odaültetem őt magam mellé a padra, ahol az álmok valóra
válnak.
- Hát te is? Ma mindenki látott, lehet, hogy szerepelek a
„Nagy Testvér"-ben, csak nem tudok róla?
Silvia mosolyog. Aztán a fa kérgét nézi. A bicskám egy
képletet faragott a fa kérgébe: B = B + L. Komolyan
gondolkodik, hirtelen fájdalmas grimaszba rándul az arca, de
csak egy pillanatig tart. Így szól:
- Na, indulunk megoldani a boldogság egyenletét?
Silvia az én bátorságom titkos forrása, belőle merítem az
erőt, hogy átlépjem a korlátaimat. Megfogom a kezét.
- Menjünk. Ma nincs semmilyen tűz. Csak álmok.
Silvia rám néz, arca egy nagy kérdőjel.
- Semmi, semmi, csak a T9, csodái...

Beatricéék háza előtt rám jön a sáskaszindróma, mint a Blues

Brothers-ben: jó kifogás sose rossz, csak el innen. De Silvia
hajthatatlan. Erősen szorítja a kezemet, és fölmegyünk. Ajtót
nyitottak, a nappaliban ülünk, azzal a vörös hajú nővel
szemben, akit először a kórházban láttam, utána meg a
fényképen: ő Beatrice anyukája. Silviát ismeri, engem nem.
Szerencsére. Beatrice alszik, mondja. Nagyon kimerült.
Mostanában még gyöngébb.
Én elmesélem Beatrice anyukájának a véradást, a balesetet,
meg a többit. Beatrice anyukájának nyugodt a hangja, az arca
fáradt, megöregedett, amióta legutóbb láttam, mintha ott
maradt volna a fiatalsága a fénykép papírján. Üdítővel kínál
bennünket. Én szokás szerint nem tudom, hogy kell viselkedni
ilyenkor, és elfogadom. Ahogy beszél, mintha Beatricét
látnám, amikor majd felnőtt lesz. Beatrice még szebb lesz,
mint az anyukája, aki pedig csodálatos nő.
Amíg kimegy az üdítőért, én igyekszem az emlékezetembe
vésni minden tárgyat. Mindent, amit Beatrice naponta lát, amit
naponta megérint. Egy pohár alakú virágváza, egy szikrázóan
fényes tengerpartot ábrázoló festmény, egy üvegasztal, rajta
gömbváza, tele tarka, szivárványos fényű ovális kövekkel.
Kiveszek egyet: a kék összes árnyalatában játszik, a hajnaltól
a késő éjszakáig. Zsebre dugom, mert biztos vagyok benne,
hogy Beatrice hozzáért. Silvia kék szeme lesújtó pillantást vet
rám. Bejön Beatrice anyukája.
- Hogyhogy nem vagytok ma iskolában?
Silvia hallgat. Rajtam a sor.
- A boldogság.
Beatrice anyukája csodálkozva néz rám.
- Beatrice a paradicsom Danténál. Ezért eljöttünk őt
meglátogatni.
Silvia elneveti magát. Én komoly vagyok, csak éppen
elvörösödöm, majdnem lila a képem. De amikor látom, hogy
Beatrice anyukája is nevet, akkor én is elnevetem magam.
Soha nem éreztem még ennyire nevetségesnek és ugyanakkor
boldognak magam. Beatrice anyukája olyan kedvesen
mosolyog, ahogy ritkán láttam felnőttet mosolyogni: csak
anya tud ilyen kedvesen nézni. Mosolyog a hol fényes, hol
fénytelen rézvörös haja is. Föláll.
- Most megyek, szólok Beatricének, hátha tud benneteket
fogadni.
Meg sem mozdulok, kővé dermedek a rettegéstől. Most
értettem csak meg, mit is művelünk valójában. Itt vagyok
Beatricénél, és arra készülök, hogy életemben először szemtől
szemben beszélgessek vele. A lábam nem is remeg, hanem
libeg, mint egy zászló, az összes nyálam fölszívódott
valahová, úgyhogy olyan a szám, mint egy miniatűr Szahara.
Iszom egy korty kólát, mégis olyan száraz a nyelvem, mint a
tűzifa a kandallóban.
- Gyertek.
Hát én egyáltalán nem vagyok fölkészülve. Azt vettem föl,
ami a kezem ügyébe került. Csak magamat hoztam, és nem
hiszem, hogy ez elég lesz. Sosem vagyok elég. Viszont itt van
Silvia.
Szemtől szemben találom magam Beatrice mosolyával.
Fáradt a mosolya, de azért igazi mosoly. Anyukája kiment, és
becsukta az ajtót. Én az ággyal szemben ülök le, Silvia az ágy
sarkára. Beatrice fejét kevés vörös haj borítja, amitől katonára
emlékeztet, de így is olyan, mint Nicole Kidman és Liv Tyler
tökéletes keveréke. A zöld szeme most is zöld. Az arca fáradt,
de lágyak és nyugodtak a vonásai, a járomcsontja finom, a
szeme elfes. Az egész mivolta a boldogság ígérete.
- Szia, Silvia, szia, Leo.
Tudja a nevemet! Talán az anyukája mondta neki, vagy
rájött, hogy én küldtem az üzeneteket a mobiljára. Most biztos
azt hiszi, hogy üldözöm, hogy én vagyok az a balfék, aki
SMS-ben akart kikezdeni vele. Akár így, akár úgy, kimondta a
nevemet, és a Beatrice szájából elhangzó „Leo" most hirtelen
egészen valóságosnak hangzik. Silvia megfogja a kezét, és
némán néz rá. Aztán azt mondja:
- Ő az egyik barátom, szeretett volna megismerkedni veled.
Majdnem elsírtam magam a boldogságtól. Magától mozdult
meg a szám, bár azt sem tudta, mit mondjon:
- Szia, Beatrice, hogy vagy?
Micsoda hülye kérdés! Mégis mit gondolsz, hogy van, te
agyatlan?
- Jól. Csak egy kicsit fáradt vagyok. Tudod, erős
gyógyszereket kapok, kimerít a terápia, de én jól vagyok.
Szeretném megköszönni, hogy vért adtál. Anyukám mindent
elmondott.
Ezek szerint igaz, hogy az én vérem táplálja Beatrice vörös
haját. Boldog vagyok. Repesek a boldogságtól. Az én
véremnek köszönhető, hogy kezd visszanőni a vörös haja. Az
én vérvörös szerelmem. Annyira leköti az agyamat ez a
gondolat, hogy kiszalad a számon egy óriási sületlenség:
- Örülök, hogy a vérem az ereidben folyhat.
Beatrice elmosolyodik. Ez a mosoly egy szempillantás alatt
egymillió halrudacskát képes felolvasztani, nekem a duplájára
ugrik tőle a pulzusom, és kimelegszik a fülem, azt hiszem, el
is vörösödik. Azonnal bocsánatot kérek tőle. Képtelen és
tapintatlan dolgot mondtam. Micsoda ökör vagyok! Szeretnék
elsüllyedni itt, ebben a szobában, ahol még körül sem néztem,
annyira elfoglal Beatrice arca: életem középpontja.
- Semmi baj. Örülök, hogy a véred itt van a szívemben.
Szóval ma nem mentetek iskolába, hogy engem
meglátogassatok... köszönöm. Milyen rég nem voltam
iskolában, minden olyan távolinak tűnik...
Igaza van. Ahhoz képest, amin ő megy keresztül, a suli egy
sétalovaglás. Hát lehetséges, hogy tizenhat évesen tényleg azt
gondolod, hogy az élet a suli, és a suli az élet? Hogy a tanárok
a pokol, a vakáció meg a mennyország? Hogy a bizonyítvány
maga az utolsó ítélet? Lehetséges, hogy tizenhat évesen a
világ kiterjedése megegyezik a suliudvar területével?
Zöld szeme úgy cikázik gyöngyfehér arcában, mint tűz az
éjszakában, elevenen, mint a benne lüktető élet, mint egy
csöndesen, békésen csordogáló hegyi búvópatak.
- Egy csomó mindent szeretnék csinálni, de nem tudok. Túl
gyönge vagyok, rögtön elfáradok. Szerettem volna nyelveket
tanulni, utazni, megtanulni játszani valamilyen hangszeren...
De semmi. Semmi nem lett belőle. A hajam is... szégyellek
így mutatkozni mások előtt. Anyukámnak úgy kellett
erősködnie, hogy beengedjelek titeket. A hajamat is
elveszítettem, a legszebb dolgot, amim csak volt.
Elveszítettem az álmaimat, mint a hajamat.
 Nézem őt, és nem tudok mit mondani, vele szemben
vízcseppé változom, amely elpárolog az augusztusi
napsütésben, hiábavaló szavaim a levegőbe vesző
lélegzetemmel egyenértékűek. És lám, menetrendszerűen és
tolakodón, mint az iskolai csengő, megint hülyeséget mondok:
- Vissza fog nőni a hajad, és vele együtt az álmaid is. Egyik
szál a másik után.
Fáradtan mosolyog, de remeg a szája.
- Remélem, tiszta szívből remélem, de úgy látszik, a vérem
nem akar meggyógyulni. Mindig csak megromlik.
Könnycsepp alakú gyöngy gurul le Beatrice bal szeméből.
Silvia megsimogatja az arcát, letörli a könnyét, mintha a
nővére volna. Egy pillanattal később ő is kimegy a szobából.
Egyedül maradok Beatricével, fáradtan félig lehunyja a
szemét, aggódik Silvia reakciója miatt:
- Sajnálom. Néha túl erősen fogalmazok.
Beatrice miattunk aggódik, pedig pont fordítva kellene
lennie. Egyedül vagyok vele, most el kell árulnom neki a
gyógyulás titkát. Én vagyok neked a gyógyulás, Beatrice, és te
nekem. Csak ha mind a ketten tudjuk ezt, és egyetértünk
benne, csak akkor válik minden lehetségessé, egyszer s
mindenkorra. Összeszedem magam, hogy megmondjam neki,
mennyire szeretem, belülről nekifutok, mintha egy atlétikai
pálya volna bennem, de a falnál érzem magam. Szeretlek,
szeretlek, szeretlek. Nyolc betű az egész, nem igaz, hogy nem
tudom kimondani. Beatrice látja a vívódásomat.
- Nem szabad félni a szavaktól. Ezt tanultam a betegségem
alatt. Bátran a nevükön kell nevezni a dolgokat.
Éppen ezért akarom elmondani, ezért akarom elmondani...
ezért akarom üvölteni, hogy szeretlek.
 - Akkor is, ha az a szó a halál. Én már nem félek a szavaktól,
mert már nem félek az igazságtól. Amikor az életedről van
szó, megunod a mellébeszélést.
Ezért kell elmondanom neki a teljes igazságot, most azonnal.
Az igazságot, ami erőt ad neki a gyógyuláshoz:
- Szeretnék neked mondani valamit.
Hallom, ahogy ezek a szavak kiesnek a számon, és nem
tudom, honnan jött elő ez a mondat, kinek volt bátorsága
kimondani. Nem tudom, hány Leo lakik bennem, előbb-utóbb
ki kell majd választanom egyet közülük. Vagy esetleg
megkérem Beatricét, válassza ki ő azt, amelyik a legjobban
tetszik neki.
- Mondd csak.
Egy percig hallgatok. Az a Leo, akinek volt mersze
kimondani az előbbi mondatot, rögtön elbújt valahová. Pedig
most azt kellene mondania: „szeretlek". Egy sötét sarokban
találok rá, két kezével eltakarja az arcát, mintha valami
szörnyűség fenyegetné, és ráveszem, hogy szólaljon meg.
Mozgás, Leo, gyere elő onnan, mint ahogy az oroszlán jön elő
a sűrűből. Halljuk azt az oroszlánüvöltést!
Néma csönd.
Beatrice vár. Bátorítón mosolyog rám, és a karomra teszi a
kezét:
- Nos, mi az?
Kezének érintése nyomán meglódul a vérem és a nyelvem:
- Beatrice... én... Beatrice... szeretlek.

A tipikus próba-szerencse arcot vágom, mint amikor

matekból felelek, és a tanárnő arcának rezdüléseiből
igyekszem kitalálni, hogy jót mondtam-e vagy rosszat, hogy
alkalomadtán visszatáncolhassak, mintha nem is mondtam
volna semmit. Beatrice törékeny, hófehér keze pihen a
kezemen, olyan, mint egy pillangó; pár pillanatra lehunyja a
szemét, aztán kicsit mélyebb lélegzetet vesz, és rám néz:
- Jólesik, hogy ezt mondod, Leo, de nem tudom, értesz-e: én
haldoklom.
Éles szavai forgószélként tépáznak meg, minden álarcot
letépnek rólam, meztelenül, sebzetten és védtelenül állok
Beatrice előtt.
- Nem igazság.
Úgy mondom ezt, mint aki hosszú éjszaka után legszebb
álmából ébred, és még nem tud tisztán különbséget tenni álom
és valóság közt. Egészen halkan suttogtam, mégis
meghallotta.
- Ez nem igazság kérdése, Leo. Ez sajnos tény, és engem
érint. A kérdés csak az, hogy én kész vagyok-e. Eddig nem
nagyon voltam kész. Most már talán igen.
Nem tudom követni, nem értem a szavait, valami föllázad
bennem, nem vagyok hajlandó odafigyelni. Az álmom
ráébreszt a valóságra? Tisztára a feje tetejére állt a világ. Még
hogy az álmok mutatják meg a valóságot? Ugyan mióta?
Láthatatlan ökölcsapások záporoznak rám, képtelen vagyok
védekezni.
- Annyi szeretetet kaptam ezekben a hónapokban, hogy
megváltoztam tőle, egészen közel kerültem Istenhez.
Lassacskán elmúlik a félelmem, már alig sírok, mert arra
gondolok, hogy becsukom a szemem, és őmellette ébredek
majd föl. És nem fogok többet szenvedni.
Nem értem Beatricét. Sőt megharagszom rá. Én hegyeket
mászok meg, tengereken kelek át, nyakig merülök a
fehérségben, ő meg visszautasít. Mit meg nem tettem érte, és
amikor végre kézzelfogható közelségbe kerülök hozzá, rá kell
jönnöm, hogy fényévnyi távolságra van. A kezem ökölbe
szorul, a hangszálaim üvöltésre készen megfeszülnek.
Beatrice közelebb hajol, megfogja az ökölbe szorított
kezemet, és ettől kisimul a tenyerem, ellazulnak a
hangszálaim is. Meleg a keze, érzem, hogy az ujjaimon
keresztül kiszökken belőlem az élet, ahogy az ő ujjait érintem,
mintha a kezünkön át lelket cserélhetnénk, vagy mintha a
lelkünk nem ütközne bele megszokott határaiba. Aztán
elengedi a kezemet, finoman, hogy a léleknek legyen ideje
visszatérnie a saját burkába, és érzem, hogy Beatrice újból
kifut a nyílt tengerre, távol jár tőlem, számomra ismeretlen
kikötő felé hajózik.
- Köszönöm a látogatást, Leo. Most menned kell. Sajnálom,
de fáradt vagyok. Viszont örülnék neki, ha máskor is eljönnél.
Megadom a mobilszámomat, szólj rám, mielőtt jössz.
Köszönök mindent.
Meg vagyok zavarodva és jéggé vagyok dermedve, úgyhogy
képtelen vagyok gondolkodni. Nem szólok semmit, pedig már
megvan a száma, csakhogy amikor lediktálja, rájövök, hogy
Silvia teljesen más számot adott meg a jó múltkorjában. Nem
akarok kérdezősködni, de így már érthető, hogy nem kaptam
választ az SMS-eimre. Akkor Beatrice nem is gondolja rólam,
hogy balfék vagyok, és nem is direkt nem válaszolt! Nem
teljesen reménytelen az ügy. Lehet, hogy Silvia tévedett, rossz
számot adott meg, vagy én írtam el. Olyan a számmemóriám,
hogy a kilencvenéves nagyanyámé is különb. Fölé hajolok, és
megpuszilom a homlokát. Vékony bőrének egyszerű
szappanillata van, semmi dolcegabbana meg calvinklein. Az ő
illata, és kész. Beatrice, és kész. Minden sallang nélkül.
- Én köszönöm.
 Mosolyogva búcsúzik. Amikor az ajtó felé fordulok, érzem,
hogy egy fehér örvény tátong a hátam mögött, alig várja, hogy
megrágjon és elnyeljen.
Beatrice anyukája megköszöni, hogy eljöttem, és szól, hogy
Silvia lent vár. Igyekszem nyugodtnak látszani.
- Köszönöm. Ha meg tetszik engedni, máskor is szeretnék
eljönni Beatricéhez. És ha tudok, szívesen segítek bármiben,
tessék csak nyugodtan hívni... akár délelőtt is.
Hangosan nevet:
- Téged se kell félteni! Hívlak, Leo.
Amikor kilépek a kapun, Silvia egy villanyoszlopnak dőlve
ácsorog. A szemembe néz, én meg alig látok, mert tiszta
könny a szemem. Megfogja a kezemet, így töltjük el a nap
hátralévő óráit, kézen fogva gyalogolunk némán, reszketegen,
mint két falevél, csakis az tartja a lelket mindkettőnkben, hogy
bátorságot kell öntenie a másikba.

Amikor hazaérek, anya a nappaliban ül. Apa vele szemben.

Mint két szobor.
- Ülj le.
A lábam közé teszem a hátizsákomat, hogy megvédjem
magam a pillanatokon belül rám zúduló dühorkántól. Anya
szólal meg.
- Telefonáltak az iskolából. Nem kizárt, hogy évet kell
ismételned. Mától a tanítás végéig szobafogságon vagy.
Apára nézek, hátha anya szokás szerint csak blöfföl, aztán
addig egyezkedünk, míg megúszom némi zsebpénzlevonással
vagy egynapos szombati kijárási tilalommal. De apa is
halálosan szigorú arcot vág. Ennyi. Nem szólok egy szót sem.
Fogom a hátizsákot, és megyek a szobámba. Mit érdekel
engem holmi büntetés? Ha kell, megszököm, nehogy azt
higgyék, hogy itthon tudnak tartani! Akkor mit fognak velem
csinálni, ha megszököm, egy évre raknak büntetésbe? Akkor
is megszököm, míg csak egész életemre büntibe nem kerülök,
akkor meg kár is a gőzért, hiszen az egész élet egy büntetés,
mi értelme ráduplázni?
Végigdőlök az ágyon. A plafont bámulom, Beatrice arca
jelenik meg rajta, mint valami freskó.
„Nem tudom, értesz-e: én haldoklom."
Szavai ezernyi tűként fúrják át az ereimet. Nem értek semmit
az életből, a fájdalomból, a halálból, a szerelemből. Én azt
hittem, hogy a szerelem mindent legyőz. Bedőltem. Mint
mindenki: ugyanazt a komédiát játsszuk, a fináléban meg
mindenkit legyilkolnak. Ez nem komédia, ez horrorfilm. Kővé
dermedek, amikor rájövök, hogy apa odabent van a
szobámban. Kinéz az ablakon.
- Tudod, Leo, én is lógtam egyszer a suliból. Az egyik
osztálytársam bátyja kapott egy Fiat Spidert, egy kabrió
sportkocsit, és egy reggel lementünk vele a tengerhez, hogy
kipróbáljuk. Ma is emlékszem, hogy próbáltuk túlkiabálni a
fülünk mellett süvítő szelet. Úgy hasította a levegőt az a
sportkocsi, mint hajó orra a vizet. Aztán leértünk a tengerre. A
tenger maga a szabadság, és ezt mi a magunkénak éreztük. A
többiek az iskola négy fala közé zárva sínylődtek, miközben
mi élveztük a sebességet meg a szabadságot. Ma is
emlékszem, milyen tágas volt a látóhatár, sehol semmi
támpont, csak a nap szabott határt a végtelenségnek. Abban a
pillanatban megértettem, hogy a tenger végtelen
szabadságával szemben nem az a lényeg, hogy hajód legyen,
hanem hogy legyen hová menned, legyen egy álom, egy
kikötő, amiért érdemes átkelned azon a rengeteg vízen.
 Apa megáll, mintha odakint, az ablakomon túl látná a
tengert, meg egy távoli, már-már álombéli kikötő fényeit.
- Ha én aznap reggel suliba mentem volna, Leo, ma nem az
az ember volnék, aki vagyok. A válaszokat, amikre vártam,
egy olyan napon találtam meg, amikor nem mentem iskolába.
Egy olyan napon, amikor életemben először egyedül jutottam
el oda, ahova akartam, még ha megbüntettek is érte...
Én nem tudom, mi lelte apát, hogy Albus Dumbledore vagy
doktor House lett-e belőle, de az biztos, hogy teljesen
eltrafálta a lelkiállapotomat. Alig hiszem el. Már attól is
leültem, amikor elmesélte, hogy ismerkedtek meg anyával, de
erre aztán végképp nem számítottam. Elvégre kábé tizenhat
éve ismerem, és mégis milyen keveset tudok róla, szinte
semmi olyat, ami igazán számít. Nyitnám a számat, hogy
mondjak valamit, de olyan mézesmázos lenne, hogy elmegy
tőle a kedvem, apa szerencsére úgyis folytatja a mondókáját.
- Én nem tudom, hogy ma miért nem mentél iskolába, és
meg is érdemled miatta a büntetést, hiszen az ember vállalja a
következményeket a tetteiért, ez a játékszabály. Nem tudom,
és nem is akarom tudni. Bízom benned.
Hogy változik a világ. Ha ez így megy tovább, nemsokára
visszafelé kezd forogni, Homer Simpson mintaférj lesz, és az
Inter megnyeri a Bajnokok Ligáját. Az apám hihetetlen
dolgokat mond. Tisztára, mint egy filmben. Pontosan ezekre a
szavakra volt szükségem. Vajon eddig miért nem mondott
ilyeneket? Már érkezik is a válasz, pedig ki sem mondtam a
kérdést.
- Most már értem, hogy az évet is kockára teszed azért a
valamiért, ami ilyen fontos neked, és biztos vagyok benne,
hogy nem csekélységről van szó.
 Csöndben eltöprengek, hogyan lehetséges, hogy egynapi
lógástól hirtelen fekete-fehérből színessé változzon az ember
élete. Előbb Beatrice, most meg apa. Csak ennyit bírok
kinyögni:
-Te milyen büntetést kaptál érte?
Apa gunyoros mosollyal fordul felém:
- Majd ezt is megbeszéljük. Muszáj lesz megtanítanom
neked egy-két trükköt, hogy máskor ne csinálj ilyen pancser
hibákat.
Visszamosolygok rá. Ez most nem én vagyok apával, most
két férfi mosolyog egymásra. Már megy is ki a szobámból,
már majdnem becsukódik az ajtó, mire sikerül összeszednem
a bátorságomat.
- Apa!
Visszadugja a fejét, olyan, mint egy csiga.
- Csak Beatricéhez szeretnék elmenni néha. Ma is nála
voltam.
Apa egy pillanatra elkomolyodik, már előre hallom: szó se
lehet róla. Lenéz a padlóra, aztán megint rám.
- Engedély megadva, de csakis erre a célra. Máskülönben...
Félbeszakítom:
- .. .az árnyékom porává zúzol, tudom...
Mosolygok.
- És anya?
- Majd én beszélek vele.
Már becsukódott az ajtó, amikor ezt mondja.
- Kösz, apa.
Kétszer is elmondom. A szavak a padlón gurulnak,
miközben én az ágyon fekve nézem, ahogy a fehér plafon
csillagos égbolttá változik. A vér sebesen száguld az
ereimben, felizzítja az artériákat. Büntetésben vagyok, és most
először nem gyűlölöm miatta a szüleimet, magamat sem. Az
árnyékom pora pedig csillagpor.
Nem mehetek sehova a tanév végéig, vagyis több mint két
hónapnyi szabadságvesztés vár rám, kivéve, ha Beatricéhez
megyek - a fegyverszüneti egyezmény anya által jóváhagyott
záradéka értelmében. A büntetés ellenére boldog vagyok, mert
nem kell lemondanom az egyetlen igazán fontos dologról, ami
miatt el akarok menni itthonról. Ami a bajnokságot illeti, majd
kitalálok valamit... Meg az is pozitívum, hogy a
szobafogságnak köszönhetően végül valószínűleg mégiscsak
át fogok menni. Szórakozási lehetőségek és kimenő híján csak
ezekkel a dolgokkal tudom eltölteni az időmet: tanulok
(leginkább Silviával, ő szorgalmas, én nem), számítógépezek
(ezt is csak a március huszonegyedikei egyezményben
rögzített időbeni korlátok közt, március huszonegyedikén
voltam Beatricénél, akkor kerültem büntibe), olvasok,
helyesebben olvasom a könyvet, amit Silvia adott kölcsön, az
a címe, hogy Fuss velem!, nem rossz, legalábbis a címe, bár
egy kutyáról szól, akit sétáltatni kell (...rám ne számítsatok!),
gitározom (Niko időnként feljön hozzám, és eljátszunk
egy-két számot. Azóta szétmentek Alicevel, helyesebben
Alice otthagyta őt egy másik srác miatt), és - bármilyen
hihetetlen - a csillagokat nézem.
Igen, nézem a csillagokat, mert átragadt rám apa lelkesedése
a csillagászat iránt. Ő tudja az összes csillagkép nevét, és
ismeri a csillagokat, a mutatóujjával láthatatlan ezüst pókhálót
rajzol közéjük, mint a rejtvényújságban, amikor össze kell
kötni a számozott pontokat.
Egy napon, ha Beatricével leszek, talán majd jól jön mindez.
Meg akarom mutatni neki az összes csillagot, és szeretnék
kitalálni egy új csillagképet, amit majd róla nevezek el.
Milyen lesz az alakja? Milyen az alakjuk az álmoknak?

Nyakamban gitárral belépek Beatrice szobájába. Úgy érzem

magam, mint a vándorzenészek a metrókocsikban, akik végül
csak egy kis boldogságot koldulnak.
Beatrice mosolyog: megtartottam az ígéretemet. Hason
fekve olvas, miközben a hifiből Elisa hangja szól, ide-oda
pattog a szoba falai közt, szeretne kijutni a behajtott ablak
résén.
- Akkor ma elkezdjük! - mondja, és a zöld szeme is
mosolyog, mintha olyasvalamit kezdenénk el, ami örökké fog
tartani.
- Ezt a dalt szeretném megtanulni - int a fejével a hifi felé.

Soká vártam arra,

ami nincs is talán,
bár néztem volna inkább
a felkelő napot...

- Egy ilyen tanárral, mint én, semmiség... Persze legjobb

lesz, ha mindennap jövök...
Beatrice tiszta szívből, hátravetett fejjel nevet, közben a
szája elé teszi a kezét, mintha fékezni akarná vele a mozdulat
hevét, mintha nem volna szabad így elragadtatnia magát,
pedig ő aztán igazán mindent megengedhetne magának.
- Jó volna, Leo, de tudod, hogy nincs hozzá erőm...
Kiveszem a gitárt a tokjából, mintha maga The Edge volnék.
Leülök az ágy szélére, Beatrice mellé, aki közben fölült.
Szeretném megörökíteni a mozdulatai illatát, bárcsak volna
illatmagnó. Odarakom a gitárt a térdére, és megmutatom,
hogyan fogja a gitár nyakát, szinte ormótlannak hat a hangszer
Beatrice törékeny tagjaihoz képest. Hátulról átkarolva
igazítom meg a kezét, hogy jól tartsa a hangszert, és egy
pillanatra olyan közel kerül a szám a nyakához, hogy
eltűnődik, miért nem ad már parancsot az agyam, hogy
megcsókolja. Vége Elisa dalának.
- Na, most szorítsd rá a húrt a fogólapra, a hüvelykujjadat
támaszd ide hátulra, a jobb kezeddel pedig pengesd a húrt.
Beatrice összeszorítja a száját igyekezetében, mégis tompán,
erőtlen testének tompa hangján pendül meg a húr a most
csendes szobában. Éppen ő, akinek sosem hallott
harmóniával, végtelen szimfóniával kellene megtöltenie a
világot, csak ilyen repedtfazék-hangra képes. Ráteszem a
kezem a kezére, és finoman rányomom az ujjamat.
Összefonódik a kezünk, mint amikor gyerekkoromban
imádkoztam.
- Így.
Most szépen zeng a húr.
A kezem által zenél Beatrice keze.
Beatrice rám néz, és mosolyog, mintha valami évezredek óta
elrejtett kincset mutatnék neki, pedig egyszerűen csak
megtanítottam neki, hogy kell pengetni a húrt.
Türelmetlenül a kezembe nyomja a gitárt.
- Mutasd meg, te hogy csinálod, úgy hamarabb
megtanulom.
Kezembe veszem a gitárt, ő egy kicsit odébb húzódik,
összekuporodva átkarolja a felhúzott térdét.
Elisa számának akkordjait kezdem pengetni. Beatrice
ráismer, és lehunyja a szemét, mintha keresne valamit, amit
elveszített.
- Miért nem énekeled? - kérdezi.
 - Nem tudom a szöveget - vágom rá, pedig az igazság az,
hogy szégyellős vagyok, félek, hogy hamis a hangom.
Beatrice szeme még mindig csukva, de a száját most résnyire
nyitja: vékonyka dallam csobog a hangszálairól, mint újonnan
feltörő forrásvíz.

És csodák csodája,
mégis remélni kezdek.
Ha van titok, csak annyi,
hogy úgy tegyek-vegyek,
mintha a napba néznék...

Ujjaim eggyé válnak a hangjával, a könnyű énekhang

patakként simul a gitárakkordok medrébe. Az ének szétárad a
szoba minden sarkába, befolyik oda is, ahová a fény sosem ér
el, kiömlik az ablakon, elindul a mindennapok szürke
jövés-menésétől bamba, fásult városban, kisimítja a
gondoktól, a fájdalomtól és a fáradtságtól ráncos arcokat.

A titok csak annyi,

hogy úgy tegyek-vegyek,
hogy úgy tegyek-vegyek,
mintha a napba néznék
mintha a napba néznék...
S nem azt látnám, ami nincs...

Az utolsó szavakat egy arpeggio futammal kísérem.

Egy darabig hallgatunk a dal végén támadt csöndben: dupla
csönd, csönd a négyzeten, a szavak visszhangja úgy susog
benne, mint valami altatódal, amitől elszunnyadtak a
fölösleges aggodalmak, és fölébredt az, ami igazán számít.
 Beatrice kinyitja a szemét, és mosolyog. A mosolyának
fényében ragyogó szemének zöldje és hajának vöröse a
világot alkotó két szín.

Aztán Beatrice sírva fakad, könnyek vegyülnek a

mosolyába.
Merőn, mozdulatlanul, figyelmesen nézem őt, és azon
töprengek, vajon miért egyformák a fájdalom és az öröm
könnyei.

Néha csak a Silviával töltött tanulós délutánok tudják

elmulasztani a szomorúságomat. Tanulunk, és egy-egy
Dante-verssor vagy valamelyik filozófus mondata nyomán
messzire kalandozunk. Elmesélem neki, mi volt Beatricénél.
Elismétlek mindent, amit Beatricével mondtunk, és máris
jobban vagyok, mert a találkozások Beatricével mindig
megfekszik a gyomromat, mint valami malomkő. Márpedig a
malomkövet nem lehet megemészteni. Viszont amikor
Silviával beszélgetek róla, az olyan, mint valami enzim, segít
megemészteni a követ. Silvia figyelmesen hallgat, nem tesz
megjegyzéseket. Nekem a hallgatása is elég. Egyszer viszont
megkérdezte:
- Akarod, hogy imádkozzunk érte?
Én bízom Silviában, ha ő azt mondja, hogy az jó, akkor én
megteszem. így aztán néha elmondunk egy imádságot. Én
nem nagyon hiszek benne, de Silvia igen. Úgyhogy ezt
szoktuk imádkozni Beatrice gyógyulásáért:
- Istenem (ha vagy - ezt én teszem hozzá titokban),
gyógyítsd meg Beatricét.
Nem valami nagy imádság, de a lényeg benne van. Ha Isten
Isten, akkor ennyiből is ért. Ha Isten nem létezik, akkor ez a
pár szó is fölösleges; ha viszont van Isten, akkor talán fölébred
az ezeréves álmából, és végre megmozdítja a kisujját valami
olyasmiért, ami megéri a fáradságot. Silviának ezt nem
mondtam soha, mert nem akarom őt megbántani, de ez a
véleményem.

Beatrice. Minden héten elmegyek hozzá. Hogy melyik nap,

az változó, az állapotától függ, mert vannak olyan délutánok,
amikor túl fáradt. Nincs semmi javulás, a legutóbbi
vérátömlesztés óta változatlan a helyzet. Amikor jobban van,
küld egy SMS-t ő vagy az anyukája, és én már rohanok is
hozzájuk, persze tömegközlekedéssel (a baleset után a
motorom elhalálozott, és nem nagyon hiszem, hogy bármilyen
formában is újjászülethetne, és bár igaz, hogy a biztosító
kifizeti a kárt, de a március huszonegyedikei egyezmény
értelmében új közlekedési eszköz beszerzéséről csakis abban
az esetben kezdődhetnek esetleges tárgyalások, ha év végén
átmegyek).
Mindig viszek valamit, ami segíthet elterelni Beatrice
gondolatait. Azzal az eltökélt szándékkal lépek be a
szobájába, hogy egy darabka mennyországot ajándékozzak
neki (persze átvitt értelemben, mert nem hiszek a
mennyországban), de aztán nála találom meg a
mennyországot, mert ő ott van (akkor talán mégis létezik a
mennyország, mert az ilyen gyönyörű dolgok nem érhetnek
véget). Egyszer vittem neki egy CD-t, amin szóló zongorára
írt darabok voltak, azt nagyon szereti.
- Táncolsz velem?
Egészen halkan mondta. Ezt nem hiszem el. Táncolok
Beatricével, vezetem a pihekönnyű testét a szobája fényében,
lassan lebegtetem őt a karomon, mint egy buborékot, ami
egyik pillanatról a másikra levegővé válhat. Már annyira
megnőtt a haja, hogy érezni az illatát. Fogom a kezét meg a
derekát: mintha törékeny kristálypoharat tartanék, ami
bármelyik percben összetörhet, még attól a vörös folyadéktól
is, amit szeretnék beletölteni.
Régen mindjárt az jutott róla az eszembe, hogy jó volna
lefeküdni vele. Ma távol áll tőlem a gondolat, pedig nem
lettem homokos. Mintha vékony ruhába bújtatott teste az én
húsom volna, mintha a bőrünk már nem is tudná, melyikünk
csontjait és izmait borítja. A vállam mélyedésébe simuló arca
életem kirakójátékának hiányzó darabkája, minden probléma
kulcsa, a világ közepe. Lába követi a lépéseimet, férfi és nő
első tánca ez a történelemben, én találom fel. Mindenütt érzem
a szívem kalapálását, a nagylábujjamtól a legészakibb
hajszálamig, akkora erő van bennem, hogy újra tudnám
teremteni az egész világot ebben a szobában.
Beatrice viszont csak néhány lépést tud megtenni, aztán a
karomba omlik. Olyan könnyű, mint egy fehér hópihe. Segítek
neki visszafeküdni az ágyba. Kikapcsolom a hifitornyot.
Beatrice hálásan néz rám, aztán holtfáradtan lehunyja a
szemét, és ebből az egyetlen, kihunyó pillantásból rájövök,
hogy nekem mindenem megvan, amit ő elveszít: a hajam, a
suli, a tánc, a barátság, a család, a szerelem, a remények, a
jövő, az élet... csakhogy nem tudom, mire megyek mindezzel.

Képtelen vagyok megtanulni ezt a rohadt matekot, pedig

holnap dogát írunk belőle. Beatrice megadóan lecsukódó
szemét látom folyton magam előtt.
Azt látom a sorok mögött,
a sorok között,
a sorok fehér betűközeiben.
 Mintha az érzékszerveim visszafejlődtek volna, és egy
másfajta érzékelésre tértem volna át: mindazt, amit Beatrice
elveszít, nemcsak magamnak, hanem őhelyette is át kell
élnem. Kétszeresen kell megélnem mindent. Beatrice szereti a
matekot. Úgyhogy meg akarom tanulni, méghozzá jól, mert
Beatrice még ettől a csupa rejtély szörnyűségtől is sajnál
megválni...
Beatricénél mindig újabb és újabb szereplővé változom: a
múltkor gitároktatóvá, ma meg földrajztanárrá. Ki hitte volna?
Pont én, aki soha semmit nem tanultam földrajzból, csak
találomra mondtam rá az országokra, hogy itt kohászat, ott
fémfeldolgozás, nem is szólva a cukorrépa-termesztésről, amit
úgy képzelek el, hogy olyan kis cukroszacskók lógnak a
szántóföldön a növénykékről, mint amilyet a kávé mellé
adnak a presszóban.
Amikor látogatóba jövök Beatricéhez, minden alkalommal
egy másik városba viszem őt el. Beatrice imád utazni, és
amikor majd meggyógyul, szeretné bejárni a világot,
kifürkészni minden titkát, megtanulni az összes nyelvet.
Angolul meg franciául már tud, meg akar tanulni portugálul,
spanyolul meg oroszul. Hogy miért pont oroszul, amikor azt
olyan fura betűkkel kell írni... nem elég neki a görög?
Azt mondja, ha az ember ismeri a többiek nyelvét, jobban
látja a világot. Minden nyelvnek megvan a maga sajátos
nézőpontja. Az eszkimóknak például tizenöt különböző
szavuk van a hóra, aszerint, hogy milyen a hőmérséklete, a
színe, a keménysége, nekem viszont a hó egyszerűen hó,
legföljebb melléteszek egy jelzőt, ha azt akarom mondani,
hogy lehet rajta snowboardozni. Az eszkimók tizenöt
különböző fehér színt látnak ott, ahol én csak fehéret, ami
eléggé félelmetes...
 Anyagot gyűjtök egy-egy város vagy nép jellegzetes
szokásairól, letöltöm a netről a legszebb helyeket ábrázoló
képeket, fotókat keresek minden olyan nevezetességről, amit
muszáj megnézni, főleg, ha még valami érdekes sztori is
kapcsolódik hozzá. Csinálok belőle egy PowerPoint-fájlt, amit
aztán együtt megnézünk a számítógépen, én meg úgy teszek,
mintha vezetném Beatricét az utcákon, mintha gyakorlott
idegenvezető volnék.

Így jártuk be Oroszországban - ezerrétegnyi gyapjúcuccba

bugyolálva, nehogy megfagyjunk - az Arany Gyűrű városait,
megpihentünk a Rio fölött magasodó Krisztus óriási
árnyékában, némán álldogáltunk Indiában a Tádzs Mahal előtt
- ezt a rózsaszín homokra emelt, csodálatosan fehér épületet
egy király építette imádott felesége emlékére -, fejest
ugrottunk a tengerbe a korallzátonyok közé, miután
bekukkantottunk a sidney-i Operaházba, teaszertartáson
vettünk részt - először ittam teát életemben - Tokió egyik
felejthetetlen zugában.
Szeretnénk még végighajózni a Dunán, gejzíreket nézni
Izlandon, cannolót enni a szicíliai tengerparton,
fekete-fehérben fényképezkedni a Szajna partján, sétálgatni a
festők közt a Ramblán, átölelni a Kis Hableányt, port lopni az
Akropoliszról, ruhákat venni a Nagy Almában, aztán rögtön át
is öltözni az új cuccokba a Central Parkban, bringán
csavarogni a csatornák partján Amszterdamban, vigyázva,
nehogy vízbe essünk, ledönteni legalább az egyik kőtömböt
Stonehenge-ben, ugrálni egy kicsit egy norvég fjord csipkés
peremén, hátha nem visz el a szél, hanyatt feküdni egy
hatalmas füves tisztáson Írországban, és beleélni magunkat,
hogy csak ez a két szín van a világon: a zöld meg a kék... Az
egész világ arra vár, hogy fölfedezzük, bejárjuk, és Beatrice
szobája a világ összes helyévé változik a mi szuper-fapados
utazásaink során.
- Beatrice, te hová szeretnél utazni az érettségi utáni
nyáron?
Beatrice nem szól semmit, fölnéz, és mutatóujjával az orra
hegyét és a száját megérintve tűnődik a kérdésen:
- Én a Holdra szeretnék utazni.
- A Holdra? De ott nincs is más, csak fehér por, meg a létező
legsötétebb csönd, még gravitáció sincs...
- Igen, de ott van minden, amit idelent a földön elveszítünk.
- Mit beszélsz?
- Nem ismered Astolfo történetét az Őrjöngő Lóránt-ból?
Astolfo egy lovag, aki fölmegy a Holdra, és visszahozza a
szerelembe beleőrült Lóránt eszét, hogy megint tudjon
harcolni.
Megrázom a fejem. Elképzelem magam mint őrjöngő Leót,
akinek elvette az eszét a szerelem.
- Fogjátok majd tanulni. Persze ez csak egy kitalált
történet... - teszi hozzá Beatrice szinte szomorúan.
- Te mit szeretnél visszahozni a Holdról?
- Te? - kérdez vissza Beatrice.
- Nem is tudom, talán az első gitáromat, amit síszünetben ott
felejtettem a szállodában, és soha nem került elő, pedig hogy
szerettem, azon tanultam meg gitározni... Vagy talán a régi
motoromat... nem tudom... te?
- Az időt.
- Az időt?
- Az időt, amit elvesztegettem...
- Hogyhogy elvesztegetted?
 - Haszontalan dolgokra pazaroltam... Azt az időt, amit nem
a többieknek szenteltem: mennyivel többet tehettem volna az
anyámért, a barátaimért. ..
- De Beatrice, előtted az egész élet!
- Nem igaz, Leo, az életem már mögöttem van.
- Ne mondd ezt, nem tudhatod, még meggyógyulhatsz!
- Leo, nem sikerült a műtét.
Elnémulok. Nem tudom elképzelni a világot Beatrice nélkül.
Nem tudom elviselni a csöndet, ami akkor támadna. Azonnal
eltűnne az összes város, ahová mehetnénk, csupa hiábavaló
szépség, ha egyedül maradok. Minden elveszítené az értelmét,
kifehéredne, mint a Hold. Csakis a szerelem ad értelmet
mindennek.
Beatrice, ha tizenöt különböző szavam volna rá, hogy
szeretlek, mint az eszkimóknak a hóra, rád mindegyiket
használnám.

Ahogy kilépek Beatricéék kapuján, spriccel rám a májusi nap,

mint a zuhany vize meccs után az öltözőben. Mire elzárom a
vizet, már Silviáék előtt vagyok, muszáj átismételnünk az
olaszt, mert felelés lesz a teljes félévi anyagból.
Jó sokáig tanulunk. Már tizenegy óra van, amikor az
anyukája félénken benéz, hogy nem kérünk-e valamit inni.
Miközben a kólánkat isszuk, amitől legalább föléledünk egy
kicsit, Silvia javaslatára kimegyünk az erkélyre szippantani
egy kis friss levegőt. A Tejút mintha kiszidolozta volna magát
ma estére. Mutatok Silviának egy-két csillagképet. Elmondom
róluk, amit apától tanultam, legföljebb itt-ott fűzök hozzá
néhány saját költésű részletet... Ma este túlragyogják a
csillagok a város fényeit, és én az ujjammal mutogatom
Silviának a kedvenc csillagképeimet: a Perszeuszt, az
Andromédát, a Pegazust.
Silvia tekintete az ujjamról lassan átvándorol az égre, mintha
én rajzolnám oda a csillagokat, én pedig elmesélem neki,
hogyan győzte le Perszeusz a Medúzát, akinek láttán kővé
dermedt minden élőlény, hogyan röppent föl a megölt
szörnyetegvéréből a hófehér szárnyas ló, Pegazus, aki most is
szabadon szálldos a Tejúton. Elmesélem, hogyan találkozott
Perszeusz Andromédával, aki megkötözve várta a szikla
tetején a tengeri szörnyet, hogy eljöjjön érte és fölfalja, s
végül hogyan szabadította ki Perszeusz a királylányt.
Megmentette őt a szörnyetegtől.
- Apám mutatta meg, hogy az ég nem képernyő. Régen
olyannak láttam az eget, mint egy tévé, itt-ott pár pötty világít
a felszínén, csak úgy, összevissza. Pedig ha jobban megnézed,
az ég olyan, mint a tenger: mélysége van, szinte érzékeled a
csillagok közti távolságokat, és megijedsz, hogy milyen kicsi
vagy. És ezért mesékkel töltöd tele ezt a félelmetes mélységet.
Tudod, Silvia, sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok
történet van az égen. Régebben nem is láttam őket, most meg
úgy olvasok az égen, mint egy könyvből. Apám tanított rá
meg, máskülönben nem látja az ember a meséket, elbújnak,
láthatatlan szálként húzódnak csillagtól csillagig...
Silvia nézi a kis fényes pontokat az egyenletesen sötét
háttérben, mialatt én magyarázok, őmellette elcsitul a város
szaga, még az utcák is illatosak körülötte. Silvia szívében béke
honol, Silvia mosolyog:
- Az emberek egy kicsit olyanok, mint a csillagok, lehet,
hogy messze vannak tőlünk, de világítanak, és mindig tudnak
valami érdekeset mesélni... csak éppen idő kell hozzá, néha
nem is kevés idő, amíg a történeteik elérnek a szívünkhöz,
mint a csillagok fénye a szemünkhöz. Meg aztán mesélni is
tudni kell. Te jó mesélő vagy, Leo, szívből adod elő a
történeteidet. Egy nap talán asztrofizikus leszel, vagy író...
- Asztro... micsoda? Nem, a jóslás nem nekem való...
- Dehogyis, te bolond! Az asztrofizikus az égitesteket
vizsgálja.
- Hát... az tetszene. Bár szerintem túl sok matekot kell hozzá
tanulni. Az is igaz, hogy a Tejút egyike azon kevés fehér
dolognak, amitől nem kapok frászt.
- Hogyhogy?
- Talán mert valójában egymáshoz kapcsolódó apró fényes
pontokból áll össze a fehérsége, és mindegyik kapcsolatnak
megvan a maga története...
- Hát igen... csak a legszebb történeteknek jár egy egész
csillagkép...
- Igazad van. Nézd csak Perszeuszt, hogyan szabadítja ki
Andromédát, nézd meg a Pegazust, milyen fehéren és
szabadon röpköd...
- Hát igen, egy kis fantázia azért kell hozzá, de...
Félbeszakítom Silviát, szavai lebegnek a tiszta levegőben, és
felszállnak a csillagokig, hadd hallják ők is:
- Szeretném megmenteni Beatricét a szörnyetegtől, mint
Perszeusz. Aztán elmenekülnénk egy szárnyas ló hátán...
- De szép volna...
- Azt mondod, író is lehetnék?
- Mesélj nekem valamit...
Elhallgatok. Egy csillagot nézek, amelyik vörösesebb a
többinél, és villódzik.
- Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy csillag, egy
fiatal csillaglány. Fehér volt, mint a tej, és aprócska, mint
minden fiatal csillag. Szinte törékenynek látszott, de csak a
fénye miatt, mert a fényessége már-már átlátszóvá tette.
Törpének nevezték a kicsisége miatt, és Fehérnek, amiért
olyan fényes volt, mint a tej. Szóval Fehér Törpe volt a
becsületes neve, de az egyszerűség kedvéért csak Törpének
hívták. Szeretett bóklászni az égen, és megismerkedni más
csillagokkal. Ahogy telt-múlt az idő, Törpe megnőtt, és vörös
lett. Már nem Törpének nevezték, hanem Óriásnak, Vörös
Óriásnak. Minden csillag irigykedett rá a szépsége meg a
hosszú-hosszú hajnak látszó vörös sugarai miatt. Csakhogy
Vörös Óriásnak volt egy titka: belül Törpe maradt. Egyszerű,
fényes és tiszta Törpe, akkor is, ha óriásinak és vörösnek
látszott. Ezért van az, hogy Vörös Törpe máig villódzik az
égen, hol fehéren, hol vörösen, mert egyszerre fehér is, vörös
is. És nincs nála szebb az égen. De a földön se.
Elnémulok. Ez nem is mese. Nincs is semmiféle mese,
egyszerűen csak ez jutott eszembe egy fényes csillagról.
Rámutatok.
- Szeretném neked adni ezt a csillagot, Silvia.
Silvia arcát fehér és vörös mosoly ragyogja be, mintha tükör
volna az arca, ami egymillió, sőt talán egymilliárd fényévnyi
távolságból is képes visszatükrözni az ő csillagának fényét.
Silvia a vállamra hajtja a fejét, és becsukja a szemét. Én meg
csöndben bámulom a Perszeuszt, az Andromédát, a Pegazust.
Hatalmas mozivászonná változott az ég, ahol mindjárt
kezdődik az összes film, amit csak szeretnénk, miközben
valami aprócska, fényes dolog hangtalanul befészkeli magát a
szívem egyik csücskébe, ahogyan a homokszem bújik be az
osztrigába, hogy gyönggyé változzon.
- Szeretlek - mondja Silvia szeme.
- Szeretlek - válaszolja az én szemem.
 Felelek olaszból. A tanárnő megkérdezi, hogyhogy csak
mostanában kezdtem el tanulni. Silviára nézek, finoman
ingatja a fejét, így aztán lenyelem, amit mondani akartam, de
tudom, kit illet a köszönet. Egyvalami sikerül csak rosszul a
feleletben: eltévesztem a conjunctivust.
- Miért rontod el az összes conjunctivust, Leo? Az embernek
szinte az az érzése, hogy direkt csinálod. Még a legegyszerűbb
alakokat is eltéveszted...
Most is csak hallgatok, magamban elátkozom a napot,
amikor nyolcadikos koromban eldöntöttem, hogy nem
használom többet a kötőmódot, csak hogy bekerülhessek egy
bandába, mert ott senki nem használta. Ha be akarsz kerülni a
bandába, akkor elbúcsúzhatsz a kötőmódtól, de ha olaszul
akarsz beszélni, akkor nem. Így aztán négyes helyett csak
hármast kapok.
Holnaptól conjunctivusos mondatokat fogok ismételgetni,
akár tetszik, akár nem. Azért inkább tetszik, még akkor is, ha
majd mindig ki kell javítanom az igealakokat az írásaimban.
Ha író akarok lenni, muszáj lesz megtanulnom a
conjunctivust. Persze lehet élni a nélkül is, de
conjunctivusszal szebb az élet: megtelik finom árnyalatokkal
meg lehetőségekkel. Márpedig nekem csak ez az egy életem
van.

Beatricéhez megyek. Éppen a naplóját írja. Neki is van

naplója, mint Silviának. Rám mosolyog, amikor belépek, és
megkér, hogy segítsek írni. Senki nem olvashatja el a naplóját,
de nekem megengedné, ha írnék helyette.
- Ha segítesz írni, akkor megengedem, hogy elolvasd -
mondja, és én úgy érzem, mintha a világ összes titkát őrző
szobába lépnék be.
 Piros a fedele, a lapok fehérek benne. Sima fehérek. Rémes,
csak ezt ne...
- Beatrice, én nem tudok sima lapra írni. Az lesz a vége,
hogy elrontom.
Mialatt ezt mondom, Beatrice naplójának csodálatosan
rendezett külalakját nézem. Jobbra legfölül a dátum, aztán a
gondolatai következnek finom, elegáns, visszafogott
kézírással. Mint egy fehér öltöny egy szeles tavaszi napon.
Elolvasom a bekezdést, ahol éppen tart: „Kedves Istenem!"
Hogyhogy „Kedves Istenem"? Igen, „Kedves Istenem!"
Beatrice leveleket ír Istennek. Az egész naplója Istenhez szóló
rövid levelek gyűjteménye. Ezekben a levelekben elmeséli,
hogyan telnek a napjai, és megosztja Istennel a félelmeit, az
örömeit, a szomorúságait, a reménységeit. A kérésére
fölolvasom az aznapi levél utolsó részét, hogy folytatni tudjuk
onnan, ahol abbahagyta.
„Ma nagyon fáradt vagyok. Az írás is nehezemre esik. Pedig
rengeteg a mondanivalóm, csak az vigasztal, hogy te már
úgyis mindent tudsz. Én mégis szeretek mesélni neked, így
jobban megértem a dolgokat. Ki tudja, az égben
visszakapom-e a vörös hajamat... biztosan azért adtál vörös
hajat, mert neked ez az élénk szín tetszett. Úgyhogy talán
visszakapom majd a hajamat."
Olvasás közben majdnem elsírom magam, de sikerül
visszatartanom.
- Akkor most folytasd te: ma nagyon fáraszt az írás,
belefájdult a kezem. Szerencsére ideküldted hozzám Leót, az
egyik őrangyalodat...
Soha nem gondoltam még rá, hogy őr volnék, hogy angyal,
arra meg végképp nem, de egyáltalán nincs ellenemre a dolog.
Leo, az őrangyal. Jól hangzik. Beatrice közben elgondolkodik.
Zöld szeme a semmibe réved, mintha feneketlen mélységekbe
merülne alá, hogy pillanatokon belül ősi kincsekkel
bukkanjon a felszínre. Megállítom a tekintetét:
- Te boldog vagy, Beatrice?
Még mindig a semmit nézi, és csak némi szünet után feleli:
- Igen, boldog vagyok.
Amikor fölnézek a naplóból, látom, hogy elaludt.
Megsimogatom az arcát, és úgy érzem, mintha a kimerültségét
simogatnám. Nem érzi a kezemet. Alszik. Fél óráig csöndben
nézem. Őt nézem, de mást is látok, valamit, ami félelemmel
tölt el, mert nem tudom megnevezni. Újraolvasom, amit
írtunk. Most én tettem láthatóvá másvalaki lelkét. Beatrice
lelke vált láthatóvá az én kusza és ferde soraimban... lejt
minden sorom. Csak most látom. Nem tudok sima lapra írni.
Mintha legurulnának a szavak a lejtőn, és a végén összetörnék
magukat...
Aztán bejött az anyukája, és én kimentem. Anyukája
megpuszilja a homlokomat, én nem tudom, mit csináljak,
úgyhogy átölelem. Megköszöni, ebből tudom, hogy jól
döntöttem. Amióta igyekszem Beatrice helyett is élni, egy
csomó jó döntést hozok. Azt hiszem, ezt is a szerelem teszi,
mert utána boldog vagyok: a boldogság titka a szerelmes szív.
Ma leviszem pisilni Terminátort: azt sem bánom, ha egész
életemben nekem kell sétáltatnom. Beatrice nem teheti meg,
én igen. Ez is az élet.
Ha Beatrice ír Istennek, akkor biztos, hogy van Isten.

Soha el nem küldendő üzeneteket írogatok a mobilomon. Az

az igazság, hogy a T9, okosabb nálam. A T9 hetvenötezer szót
ismer, én csak ezret. Komolyan. Amikor nem tudok valamit,
nem jut eszembe, vagy nem vagyok benne biztos, a T9
megsúgja. Ha nem tudom, hogy követik egymást a betűk az
„influenza" szóban, a T9 megmondja. Ha nem tudom, egybe-
vagy különírandó-e, hogy tegnapelőtt, a T9 elárulja. Amikor
pedig azt írnám, hogy „rohadék", a negyedik betű után a T9
figyelmeztet, hogy „soha", úgyhogy kénytelen vagyok keresni
egy kevésbé durva szót, mondjuk, „szemét"...
Vajon ki találta föl a T9-et? Biztos egy kalap pénzt keresett
vele. Nekem is föl kellene találnom valamit, hogy keressek
egy csomó pénzt. Talán ha szorgalmasabb lennék, sikerülne
is. Vagy nem. Ha valaha regényt írok, T9-cel fogom írni.
Mégis, miért töröm az agyamat ilyen marhaságokon?
Mindenesetre azon kapom magam, hogy - nem is tudom,
hogyan - ezt írtam a telefonba: „Kedves Búza...", a T9 ugyanis
Búzát ír Atya helyett. Nem is rossz becenév. Az Atyánál is
jobban tetszik, az Istent félelmetesnek találom. Tovább írok,
mint az előbb Beatricével, csak a telefonban legalább
egyenesek a soraim: „.. .azt mondod, hogy a mi atyánk vagy,
de szerintem túl nyugodtan üldögélsz a babérjaidon a
mennyekben. A nevedet nem tudom, és ha nem haragszol,
Búzának hívlak, mert a T9 így nevez. Nem fogadhatom el az
akaratodat, mert nincs értelme annak, amit Beatricével
csinálsz. Ha mindenható vagy, mentsd meg. Ha könyörületes
vagy, gyógyítsd meg. Ha adtál nekem egy álmot, ne fossz meg
tőle. Ha szeretsz, bizonyítsd be. Vagy túl gyönge vagy hozzá,
hogy Búza legyél? Azt mondod, te vagy az élet, de
visszaveszed az életet. Azt mondod, te vagy a szeretet, de
meghiúsítod a szeretetet. Azt mondod, te vagy az igazság,
csakhogy az igazság az, hogy nem törődsz velem, és nem
tudsz változtatni a dolgokon. Nem csoda, hogy senki nem hisz
benned. Ne tarts nagyképűnek, de nekem a helyedben az első
dolgom volna - és nem kell Búzának lenni ahhoz, hogy ezt
belásd - meggyógyítani Beatricét. Ámen."
Miközben írok, üzenetet kapok, hangosan olvasom föl
magamnak:
„Jusson mindig eszedbe, hogy melletted vagyok. Szeretlek,
akkor is, ha nem érdemled... ;-) S."
Silvia egy angyal, és közvetlen kapcsolatban van Istennel,
talán őt kellene megkérdeznem, hogy nincs-e meg neki Búza
mobilszáma, mert akkor elküldeném neki az üzenetet. Búza,
biztos vagyok benne, hogy meg fogod gyógyítani Beatricét!
Én a helyedben megtenném, és te azért, remélem, jobb vagy
nálam...

Megint Beatricénél vagyok. Már kezdtem aggódni, de aztán

jött egy üzenet az anyukájától. Alszik, amikor megérkezem, le
van fogyva, és valahogy fénytelen az arca. Az infúzió
csöpögése kíséri a múló másodperceket. Kinyitja a szemét, a
mosolya mintha messziről érkezne, az öregek mosolyognak
így, ilyen szomorkásan.
- Nagyon fáradt vagyok, de örülök, hogy eljöttél, Leo.
Szerettem volna írni valamit a naplómba, de nem tudom
tartani a tollat. Olyan ügyetlennek érzem magam.
Előveszek egy papírt a zsebemből, és lopva becsúsztatom a
napló lapja alá: hoztam egy fekete csíkos lapot, hogy egyenes
sorokat tudjak írni. Használom én az eszem, ha akarom, naná!
Írom, amit Beatrice diktál, időnként megáll, elcsuklik a
hangja, levegő után kapkod. Aztán elszundít. Várok, nézem,
ahogy tovasiklik, mint egy motor nélküli, vitorla nélküli,
evező nélküli csónak a víz sodrásában. Újra kinyitja a szemét.
- Túl fáradt vagyok... mesélj most te valamit, Leo.
 Nem tudom, miről beszéljek. Nem akarom őt a
marhaságaimmal fárasztani. Mesélek neki a suliról, a
gondjaimról a tanulással, meg hogy mi minden történt idén,
mesélek az Álmodozóról, Gandalfról, Nikóról, a focikupáról,
amit remélhetőleg mi, Kalózok fogunk megnyerni... mesélek
neki Silviáról, hogy hányszor húzott ki a slamasztikából, meg
amikor együtt lógtunk a suliból, és végül meggyőzött, hogy
eljöjjek hozzá... Beatrice hirtelen félbeszakít.
- Úgy csillog a szemed, amikor Silviáról beszélsz, mint
valami csillag...
Beatrice olyan magától értetődő egyszerűséggel mond ki
bizonyos dolgokat, mint ahogy a kisgyerek kér még egy
piskótát. Hallgatok, mint akit valami nagy igazságtalanság ért,
de nem védekezhet. Nem lehetek szerelmes Silviába, csakis
Beatricébe tudok és akarok szerelmes lenni, erre pont ő jön
nekem azzal, hogy úgy csillog a szemem, mint valami csillag,
amikor Silviáról van szó.
- Te voltál már szerelmes, Beatrice? Finoman igent sóhajt, és
hallgat. Tudom, hogy nem illik ennél többet kérdeznem, de azt
is tudom, hogy csakis tőle kaphatom meg a megfelelő választ.
- És milyen volt?
- Olyan volt, mint egy otthon, ahová bármikor hazatérhetek.
Mint amikor búvárkodik az ember. Odalent minden állandó és
mozdulatlan. Teljes a csönd. És a béke. Közben lehet, hogy a
felszínen, amikor fölbukkansz, viharos a tenger.
Szótlanul hallgatom, és az a gyanúm támad, hogy felül kell
vizsgálnom a szótáramban a „szerelem" szócikk tartalmát, de
pillanatnyilag, ha rákeresek, csak ezt a szöveget találom: „lásd
a Beatrice szócikket". Miközben ezeken a hiábavalóságokon
töprengek, Beatricét meglepő módon elnyomja az álom,
mintha kikapcsolt volna. Az is lehet, hogy csak a szemét
csukta be, mindenesetre világos, hogy mennem kell.
Silvia kék, nem vörös. És az én szemem mégis a kékségre
csillog.

Ha nem találod a választ egy kérdésre, csakis egy megoldás

van: a Wikipédia. De azt a Wikipédia se mondja meg, hogy
lehetséges-e, hogy a barátságnál többet érzek Silvia iránt.
Nincs nyugtom a kérdéstől, idegesít, mint a tücsökciripelés
nyáron, képtelen vagyok elhessegetni. Megpróbálom kétfelé
bontani. Silvia szerelmes belém? Én szerelmes vagyok
Silviába? Megcsinálok legalább tizenegy tesztet a
Facebookon, amikből állítólag kiderül, hogy szerelmes-e
belém valaki. Az egybehangzó eredmény: Silvia az összes
tünetet produkálja velem szemben, amit az olyanok szoktak,
akik szerelmesek, csak nem merik bevallani. Most lássunk
engem. De én nem a tesztekből akarom megtudni. Ahhoz túl
fontos a kérdés. Személyesen kell utánajárnom.
- Silvia, tanulunk együtt? Jól jönne egy kis segítség a görög
költőkhöz.
A költészet tisztára fölösleges, csak ürügy rá, hogy
szerelembe essünk.

Silvia egy irtó nehéz Szapphó-vers fordítását magyarázza -

„Tarka trónodról, ravasz istenasszony..." -, én pedig nézem őt,
a szavait nem hallom, csak a szája mozgását figyelem.
„...te pedig, te boldog, / istenarcodon mosoly ült, és nyájas /
szóval kérdeztél, mi bajom van és mért / hívlak az égből..."
Nézem fekete hajának hullámait, ahogy a vers szavainak
ritmusára meg-megmozdulnak. Mint a széllel erőtlenül
sodródó sirály szárnyai.
 „Jer most is hozzám, a nehéz gondokból / oldd föl szivemet,
s amiért eped, ne / sajnáld teljesíteni..."
Nézem a szemét: milyen életteli, milyen figyelmes mindig
velem szemben. Másodszor fordul elő, hogy nem a szemét
nézem, hanem belenézek a szemébe. Nyugodt, hűvös, kék
tengervízbe merülök.
- Mi van veled, Leo?
Magamhoz térek az álmodozásból. Észre sem vettem, hogy
így belemerültem, legszívesebben föl sem ébredtem volna
ebből az álomból.
- Mintha máshol járna az eszed. Csillog a szemed.
Beatricére gondolsz...? Tartsunk egy kis szünetet...
Vége az álomnak.
- Nem, nem, csak folytasd. Figyelek.
Silvia megértően mosolyog.
- Jól van. Most jön az a töredék, amit a legjobban szeretek, a
piros almás. Koncentrálj: „Alma, az édesízű, magas ágon mint
ha piroslik, / fenti a legfölsőn; nem vették észre szüretkor; /
hej, dehogyisnem, csak nem tudták eddig elérni."
Silvia elismétli a fordítást, közben az ujjával mutatja a görög
szavakat, és én most először érteni vélem a halottak nyelvét.

Bemagoltam a két verset, és addig mondogattam őket, hogy

a hajnal - akit eddig nem ismertem - szerelmesen, égővörösen
talált rám. Hogy is csalhatom meg Beatricét? Hogy érhetem el
Silviát, aki olyan tökéletes? Pedig pont Beatrice nyitotta föl a
szememet, ő segített meglátni, amit eddig hiába néztem. Silvia
az otthon. Silvia a béke. Silvia a kikötő. Elérhetlek-e valaha,
Silvia?
Az életben az a rossz, hogy nincs hozzá használati utasítás. Te
csak követed az útmutatót, ha pedig mégsem működik a
mobilod, akkor ott a garancia. Visszaviszed, és adnak helyette
egy újat. Az élettel bezzeg nem így van, nem adnak helyette
újat, ha nem működik, azzal a használt, maszatos és rozoga
élettel kell boldogulnod, amid van. És ha nem működik, akkor
az étvágyad is elhagy.
- Leo, nem ettél semmit, valami bajod van? - kérdezi anya,
aki előtt hiába is próbálnék titkolózni.
- Nem tudom, nincs étvágyam - válaszolom kurtán.
- Akkor szerelmes vagy.
- Nem tudom.
- Hogyhogy „nem tudom"? Vagy igen, vagy nem...
- Nem értek semmit, mintha egy egymillió darabos puzzle-t
kellene kiraknom, amihez nincs meg az eredeti kép. Nekem
kell kitalálnom mindent.
- De Leo, ilyen az élet. Te taposod ki magadnak az utat a
döntéseiddel.
- És ha nem tudok dönteni?
- Akkor próbáld kideríteni az igazságot, és aszerint döntsél.
- És a szerelemmel kapcsolatban mi az igazság?
Anya elhallgat. Tudtam, nincs válasz, nincs használati
útmutató.
- Azt a szívedben kell megkeresned. A legfontosabb
igazságok el vannak rejtve, de attól még léteznek. Csak
nehezebb rájuk találni.
- Anya, te mire jöttél rá ennyi év során?
- Arra, hogy a szeretet nem akar kapni, a szeretet csak
szeretni akar.
Nem válaszolok. Nekilátok az evésnek, közben anya némán
elmosogat.
 A mobilom itt van az asztalon, a poharam mellett.
Fölveszem, és küldök Silviának egy üzenetet:
„Holnap, vagyis ma ötkor a padon. Beszélnem kell veled!
Életbe vágóan fontos."

Fél órával előbb ott vagyok, hogy legyen időm fejben

átismételni a mondókámat. Odajön hozzám egy hajléktalan,
hogy adjak valamit. Ma nagylelkű vagyok, mert szerelmet
fogok vallani Silviának, úgyhogy adok neki egy eurót, sőt
kettőt. Azt mondja:
- Az Isten áldjon meg.
Amint meglátom Silviát, rájövök, hogy milyen sokáig vak
voltam. Tényleg csodás egy hely, mondja Silvia, mindenkinek
szüksége volna egy ilyen rejtekhelyre, ahol szövögetheti az
álmait, és megvallhatja a titkait. Olyan figyelmesen
sürgölődöm körülötte, amíg leül, mintha egy királynőt
fogadnék, és már éppen a kezemet tördelve keresném a
megfelelő szavakat, amikor ő komoly arccal megszólal:
- Előbb hadd mondjak én valamit, Leo.
Őszintén remélem, hogy ugyanazt akarja mondani, mint én,
és akkor nem kell annyit vacakolnom, megöleljük egymást, és
kész.
- Nem akarom tovább magamban tartani ezt a titkot, mert
meghasad tőle a szívem.
Ez az. Silvia megint előre megmenti az életemet.
- Azért nem válaszolt soha Beatrice az üzeneteidre, mert én
soha nem adtam meg neked a számát.
Úgy bámulok Silviára, mint aki most jött a Marsról, és
először lát emberi lényt. Egyszerre ridegnek látom szép
arcának vonásait, üres papírmasé maszk lett az arca.
 - Tudom, Leo, sajnálom. Az én hibám. Nem értem.
- Amikor megkértél, hogy szerezzem meg a számát, csak
színleltem az egészet.
Hát ezért rémlett úgy, amikor Beatrice lediktálta a számát,
hogy más, mint ami nekem megvolt. Eltűnnek az annyit
próbálgatott szerelmes szavak, mint a tengerpart homokjába
rajzolt szívek. Jéghidegen cseng a hangom:
- Miért csináltad ezt?
Silvia nem válaszol.
- Miért csináltad, Silvia?
Könnyekkel keverednek a szavai:
- Féltékeny voltam. Azt szerettem volna, ha nekem küldenéd
az üzeneteket. Csak nem mertem megmondani. Hónapokig
őrizgettem a Beatricé-nek írt leveledet, és azt képzeltem, hogy
nekem szól. Szörnyen féltem, hogy elveszítelek. Bocsáss meg
nekem.

Olyan fehér csönd támad bennem, amilyen talán csak a

Holdon van. Ő a folyó vizét nézi, nem meri fölemelni a
tekintetét. Fölállok és otthagyom, mintha vadidegen volna.
Mostantól nem ismerek semmilyen Silviát. Árulásból nem
lehet szerelem.
- El akarlak felejteni, minél hamarabb.
Sírva hajtogatom. Az a valami, ami pár nappal ezelőtt
befészkelte magát a szívem csücskébe, most elszárad, kis
sókristállyá változik, a könnyeimbe oldódva kifolyik, és
örökre eltűnik.
Elegem van az árulásokból.

Úgy tele vagyok fájdalommal, hogy föl tudnám gyújtani az

egész világot. A szobafogság csak még jobban szítja a tüzet,
nem bírom tovább idehaza. Bemegyek apa dolgozószobájába,
és megmondom neki a frankót:
- Apa, ebből elég. Megértettem, bazmeg, de most már elég!
Némán néz rám. Egy szót se szól. Provokálom, csúnyán
beszélek, ő meg nem szól semmit. Hát így kell reagálni a
provokációra?
Becsapom az ajtót, visszamegyek a szobámba. Úgy
fölhangosítom a zenét, hogy beleremegnek az ablakok. Hadd
hallja mindenki, és senki ne tudjon hozzám szólni.
Bezárkózom a hangzavarba, mert ma nem az otthonom ez a
lakás, ahol élek. Terminátor vonítani kezd, ilyenkor mindig
ezt csinálja. Mindig vonít, ha teljes hangerővel bömböl a
Linkin Park, meg amikor anya lecsós csirkét főz. Mintha
fölébredne benne valami ősi ösztön, vagy egy rossz
kutyagyerekkori emlék. Fura egy kutya ez a Terminátor. Ha
újjászületek, remélem, nem Terminátorban öltök testet. Vajon
Terminátor ki lehetett az előző életében?
Még följebb nyomom a hangerőt, a Numb szövege mindjárt
betöri az ablakok üvegét, hadd hallja mindenki. Egyszer csak
bekiabál anya:
- Leo, elég legyen, nem tudok telefonálni!
Pont ezt akartam, csak te nem fogod föl, azt hiszed,
jókedvemből hallgatom ilyen őrült hangosan ezt a kibaszott
zenét. Érdekel is a zene! Csak el akarom árasztani a zajjal ezt a
füldugós világot.
Végül apa bejön a szobámba. Nem mond semmit.
Lehalkítom a zenét.
- Járjunk egyet...
Meghallotta. Apa meghallotta. Megértette, amit igazából
mondani akartam.
 Nem beszélgettünk semmiről. De ha apa velem van,
majdnem lenyugszom, mintha meghátrálnának a mindent és
mindenkit megingató kétségeim. Nem sajognak annyira a
sebeim. Apa, apám. Hogy lesz az emberből apa? El kell hozzá
olvasni egy csomó könyvet, csinálni legalább egy gyereket, és
majdnem olyan erősnek lenni, mint Isten.
Nekem sose fog menni.

Egymás mellett fekszünk csukott szemmel, ötpercnyi tömény

csönd után. Beatrice tanított meg erre a játékra. Némajáték:
pár percig némán, csukott szemmel figyeljük a szemhéjunk
alatt megjelenő színeket. Én időnként csalok, nézem Beatrice
pár centire lévő arcát, közben visszatartom a lélegzetemet,
nehogy rájöjjön, hogy elfordítottam a fejemet.
- Ne nyisd ki a szemedet - szól rám, mintha sejtene valamit.
- Nem nyitom ki.
- Mit láttál?
- Semmit.
- Koncentrálj.
- Te mit láttál? - kérdezem kíváncsian.
- Mindazt, amim van.
- Milyen színű?
- Vörös.
- És mi az?
- A másoktól kapott szeretet. A szeretettel mindig tartozik az
ember, ezért vörös.
Ezt nem értem. Amit Beatrice mond, az nekem magas.
Mindig.
- És te mit láttál, Leo?
- Fehéret.
- Csukott szemmel?
 - Csukott szemmel.
- És mi az?
- Mondd már!
- Mindaz, ami nem az enyém. A szerelemmel mindig
tartoznak az embernek, sose kapja vissza...
- Na ne... - nevet Beatrice, és puszit nyom az arcomra.
Mától nem mosok arcot.

Egy marék gólért. Elérkezett a leszámolás pillanata: a végső

összecsapás a Vandállal. A kupa sorsát eldöntő mérkőzés.
Egy ponttal vezetnek előttünk. Csak győznünk szabad. Csak
győznünk kell. Sokkal több forog kockán, mint a győzelem: a
megtorlás Niko betört orra miatt, a gólkirályság, a Kalózok
önérzete. Megfelelő hőfokon forr bennem a düh. Ez kell az
izzó lövésekhez, hadd perzselje a labda az ellenség bőrét, és
ettől lesznek kíméletlenek a Vandái lábszárán landoló
cseleim.
Mindent kockára teszünk. Egy év kemény munkáját. Ha
megnyered a kupát, minden lány tudja a nevedet, menő vagy.
„A Kalóz. Ott megy a Kalóz. A Kalózok kapitánya..." Már
hallom is a csajokat... De örülnék, ha Beatrice láthatná a
meccset. Érte akarok ma játszani, érte akarok győzni, gólt
rúgni, diadalmaskodni a Vandál fölött. Most koncentrálnom
kell. Fél óra van hátra, de én már legalább három órája kész
vagyok. Niko visz el motoron.
Üzenet. Biztos Niko szól, hogy menjek le a kapu elé, ne
kelljen csöngetnie. „Félek... fáradt vagyok, borzasztóan
fáradt. Egyedül vagyok... Beatrice." Fölhívom.
- Mi az, Beatrice, mi a baj?
Elcsuklik a hangja. Keservesen sír, ahogy még soha.
- Jövök!
 Lemegyek a ház elé, és amikor Niko befut, annyi időt se
hagyok neki, hogy megszólaljon:
- Vigyél hozzá. Most rögtön. Én majd később megyek,
remélem, odaérek...
Niko köpni-nyelni nem tud, megfordul és otthagy egyedül.
Nézek a gyorsan távolodó motor után, robaja azt zúgja: ez a
barát örökre elment.
És ez a zúgás átkozottul fáj nekem.

Beatrice kinyitja a vörösre sírt szemét, és kibontakozik a

karjaimból.
- Köszönöm, hogy eljöttél, ma nem bírtam volna ki
egyedül...
- Hogy érted?
- Félek.
- Mitől?
- Hogy mindent elveszítek, hogy belezuhanok a semmibe, a
csöndbe, hogy eltűnök, és kész, hogy nem lehetek azokkal,
akiket szeretek.
Semmilyen elfogadható mondat nem jut eszembe, egy szó
se. Így hát kimondom az egyetlen igazságot, ami még
megmaradt, hatalmas zöld tisztások közepén maradnak néha
ilyen magányos fák:
- Én itt vagyok.
Megszorítom a kezét, mintha a kezénél fogva kiragadhatnám
őt a félelem örvényéből, mint a légtornász, akitől a tátongó
mélység fölött, védőháló nélkül függeszkedő társa élete függ.
- Írd...
Alig értem a suttogását, a szájához kell tennem a fülemet,
hogy kivegyem a szavait. Meleg és érdes a lehelete, mint a
kövön súrlódó vasaló. Leírom a szavakat, Beatrice egy
sóhajtásra elsuttogott szavait. Amikor lediktálta, amit akart,
felém nyújtja a naplót:
- Vidd el. Őrizd meg. Mától nem írok többet. Neked adom.
Nem megy: megrázom a fejemet, és odateszem mellé a
naplót.
- Azt hittem, hogy magamnak írom. Rájöttem, hogy neked
szól. Ezt tudom és akarom ajándékozni neked, Leo.
Nem ellenkeztem.
- Beatrice, egy napon majd együtt fogjuk olvasni.
Rám mosolygott.
- Igen. Most menj. Késő van. Fáradt vagyok.
Szerettem volna én is ajándékozni neki valamit, de nem
hoztam magammal semmit. Nem mehetek el csak így.
Beletúrtam a zsebembe. Sehol semmi, kivéve... a kék ezerféle
árnyalatában játszó kavicsot, amit az ő nappalijukból emeltem
el. Micsoda égés! De nincs nálam semmi más. Beleteszem a
tenyerébe, mintha gyémánt volna:
- Ez a szerencsekövem, legyen nálad.
Beatrice szeméből az ég mosolyog rám.
- Köszönöm.
Csókot nyomok a vörös hajára, és egy pillanat alatt megtelik
az életem a vérével.
- Viszlát legközelebb.
- Viszlát legközelebb.

A szívemhez szorítom Beatrice naplóját, mintha a bőröm

volna. Megint eszembe jut, hogy az egyetlen dolgot, amit adni
tudtam neki, tőlük loptam el. Semmim nincs, amit ajándékba
adhatnék, hacsak nem a másoktól kapott vagy lopott szeretet.
Mielőtt elmegyek, kiveszek magamnak egy másik kék követ.
Nem maradhatok szerencsekavics nélkül...
 Az éjszaka a szavak ideje.

Beatrice naplójának szavai nappali világosságot gyújtottak

az álmatlanul eltöltött első éjszakámon, az élve eltöltött első
éjszakámon: az első éjszakámon. Mások ilyenkor
szerelmeskedni szoktak.

Ha van mennyország, engem Beatrice visz majd oda.

„A fájdalom kényszerít, hogy leengedjem a szemhéjamat,

hogy elrejtsem a szememet. Mindig azt hittem, hogy habzsolni
fogom a szememmel a világot, hogy a szemem, mint a
méhecskék, rászáll mindenre, és kiszívja belőle a szépséget.
Csakhogy a betegség miatt be kell csuknom a szememet. A
fájdalom miatt, a fáradtság miatt. Csak lassacskán jöttem rá,
hogy csukott szemmel többet látok, hogy a lezárt szemhéjam
mögött láthatóvá válik a világ minden szépsége, és ez a
szépség te vagy, Istenem. Ha te azt akarod, hogy lehunyjam a
szememet, annak csak az a célja, hogy jobban figyeljek majd,
amikor újra kinyitom."

Ezt írta a naplójába Beatrice. És én ma behunyom a

szememet, és az ő szemével nézem az életet. Ha az életnek
szeme volna, az Beatrice szeme volna. Mától úgy akarom
szeretni az életet, ahogyan még soha. Szinte szégyellem, hogy
nem kezdtem előbb.

Hazaérek a suliból. Anya nyit ajtót.

- Mi az ebéd?
 Úgy néz rám, ahogyan a kisgyerekre néz az anyuka, amikor
megüti magát.
- Jaj, ne, zöldségleves...
Elújságolom, hogy négyest kaptam filozófiából, de még ki
sem mondom a tantárgy nevét, anya erősen magához ölel, és a
vállam mélyedésébe fúrja az arcát.

Megcsap anya illata, kiskoromban megnyugtatott ez az illat:

rózsa és citrom keveréke. Légies. De nem az osztályzat miatt
ölelt meg, különben nem lenne nedves az arcom a könnyeitől.
Csak most értem meg.

Szeretnék elszaladni, de nem enged, én pedig

belemélyesztem az ujjaimat a húsába, hogy érezzem, igaz-e,
amit szavak nélkül mond.

Anyám az egyetlen nő, aki megmaradt nekem. Nincs más

menedék rajta kívül.

Beatrice meghalt.

Ezt így kell mondani. Kár kerülgetni a forró kását, ő sem

helyeselné. Az emberek azt mondják, itt hagyott bennünket,
elment, eltávozott közülünk. Egy frászt!

Beatrice meghalt.

Ez a szó, hogy „meghalt", olyan erős, hogy csak egyszer

mondhatja ki az ember, utána hallgatni kell.
 Silvia az egyetlen, akivel szívesen beszélnék, de nincs erőm
megbocsátani neki, hogy hazudott. Az élet egy feleltetés, ahol
olyan igazságot akarnak kicsikarni belőled, amit nem is tudsz,
csak úgy teszel, mintha eszedbe jutna, hogy ne kelljen tovább
kínlódnod... amíg el nem hiszed magad is, amit hazudtál, és el
is felejted, hogy te találtad ki.

Istenem, nem kell több csillag, oltsd ki mindet.

Vedd le a napot és csomagold el a holdat.
Az óceánt ürítsd ki, és csavard ki a fákat.
Nem fontos most már semmi.

Főleg pedig hagyj békén.

Zsúfolásig megtelt a templom, itt van az egész suli. Az ő

testét, kihunyt szemét rejtő fényes fakoporsó körül tolong
mindenki.
Az a Beatrice, akire én emlékszem, nincs többé, ez pedig, aki
a koporsóban fekszik, egy másik Beatrice. Íme a titok, amit
halálnak nevezünk. De amit szerettem benne, az nem tűnt el.
Nem illant tova, mint egy könnyű sóhajtás. A kezemben
szorítom a naplóját, második bőrömet.
A misét Gandalf mondja. Most is. A halál misztériumáról
beszél, egy Jób nevű emberről, akitől Isten mindent elvett, ő
mégis hűséges maradt hozzá, bár volt annyi bátorsága, hogy a
szemére hányja Istennek a könyörtelenséget.
- És amikor Jób sírva kiabál, Isten így szól hozzá: „Mikor a
földet alkottam, hol voltál? Ki zárta el kettős kapuval a
tengert? Adtál életedben parancsot a reggelnek? Jelölted ki
hajnalpír helyét? Vajon van-e az esőnek apja, és a
harmatcseppet ki hozhatja létre? A Fiastyúk szálait te fűzted
össze, s a Kaszás bilincseit te lazítottad fel? A hollónak ki ad
táplálékot? Bölcsességed szerint száll talán a sólyom, s
terjeszti szárnyait dél felé repülve? Mondd csak meg, ha
egyszer oly nagy a bölcsességed!"
Csönd támad a Gandalf felolvasta szavak után.
- Mi is neheztelőn kiáltunk ma Istenhez, mint Jób: nem
értünk egyet a döntésével, nem fogadjuk el, és ez emberi
dolog. Isten azonban azt kéri, hogy bízzunk benne. Ez az
egyetlen megoldás a fájdalom és a halál titkára: bíznunk kell
az Ő szeretetében. Ez pedig isteni dolog, Isten ajándéka. Nem
kell félnünk, ha most még nem sikerül. Sőt világosan meg kell
mondanunk Istennek: nem fogadjuk el!
Ez csak üres szövegelés. Gyűlölöm Istent, nemhogy bízzak
benne. Gandalf rendületlenül folytatja:
- Csakhogy mi tudunk valamit, amit Jób nem tudott.
Tudjátok, mit csinál a pelikán, amikor a kicsinyei éhesek, és
nincs mivel táplálnia őket? Hosszú csőrével sebet üt a mellén,
és tápláló vérét ontja ki fiainak, akik úgy nyelik, mintha
forrásból innának. Krisztus is ezt tette velünk, ezért ábrázolják
őt gyakran pelikán képében. Vérét ontotta, kiolthatatlan
szeretetét adta értünk, hogy legyőzze életre szomjazó fiai
halálát. És az ő ajándéka erősebb, mint a halál. Az ő vére
nélkül kétszer halunk meg...
Csönd támad bennem. Mint kővé vált fájdalom lebegek a
szeretet légüres terében. Semmi nem ér el hozzám.
- Csakis ez a szeretet győzi le a halált. Aki kapja és aki adja,
nem hal meg, hanem kétszer születik. Mint Beatrice...!
Csönd. Csönd. Csönd.
- Most pedig szólásra hívok mindenkit, aki szeretné
fölidézni az emlékét.
 Hosszú, zavart csönd támad, aztán fölállok. Minden tekintet
rám szegeződik. Gandalf kissé aggódva figyeli, ahogy
közeledem. Fél, hogy valami butaságot fogok mondani.
- Szeretném fölolvasni Beatrice naplójának utolsó sorait.
Ezeket a szavakat ő diktálta nekem, én írtam le. Biztos vagyok
benne, hogy ő maga is szerette volna, ha mindenki hallja, aki
most itt van.
Elcsuklik a hangom, és feltarthatatlanul csurognak lefelé a
könnyeim a torkomban, de csak olvasom.

- „Kedves Istenem! Ma Leo ír neked, mert én nem bírok.

Nagyon gyönge vagyok, mégis szeretném neked elmondani,
hogy nem félek, mert tudom, hogy te majd a karjaidba veszel,
és elringatsz, mint egy újszülött kisbabát. Nem gyógyultam
meg az orvosságoktól, mégis boldog vagyok. Boldog, mert
van egy titkom: tudom a titkát, hogy lássalak, hogy
megérintselek. Kedves Istenem, ha te a karjaidban tartasz,
akkor már nem félek a haláltól."

Fölnézek, és az az érzésem, hogy a templomot elöntötte a

könnyeim Holt-tengere, én pedig egy csónakban ülök, amit
Beatrice épített nekem. Elkapom Silvia tekintetét, merőn néz
rám, szeretne egyetlen pillantással megvigasztalni. Lesütöm a
szememet. Gyorsan ellépek a mikrofontól, mert úgy érzem,
hiába a bárka, én is mindjárt belefulladok a könnyeim
áradatába. Nem emlékszem másra, csak Gandalf szavaira:
- Vegyétek, és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én
vérem kelyhe. Ez a vér értetek és sokakért kiontatik...
Isten is hiába ontja a vérét. A vérvörös szeretet végtelen
esője hullik a világra nap mint nap, hogy életet adjon nekünk,
és mi mégis halottabbak vagyunk a halottaknál. Mindig is
izgatott, hogy miért egyforma a színe a szeretetnek és a
vérnek: most már tudom. Isten miatt van az egész.
Engem nem érint meg az az eső. Lepereg rólam. Halott
maradok.

Utolsó nap a suliban. Utolsó óra. Utolsó perc.

Megszólal a csengő: utoljára.
A szabadulás örömüvöltése nyomja el a csengő rekedt
kereplését, mintha életfogytiglani büntetésből szabadulnának
ki az elítéltek valami váratlan kegyelem folytán.
Egyedül maradok a teremben: olyan, mint egy temető. A
székeket meg a padokat egész éven át élettel töltötték meg a
félelmeink, az őrültségeink, ceruzával, tollal sebeztük őket,
most meg csak állnak mozdulatlanul, mint a sírkövek. Halálos
csönd telepszik mindenre. A táblán ott maradtak az Álmodozó
kezének sietős vonásai. A maga sajátos módján kívánt nekünk
jó vakációt.
„A várakozót eléri, amire várt, de a reménykedővel az
történik, amit nem remélt."
Hérakleitosz-idézet.
Hát az én esetemben ez egy átverés: mindent elveszítettem,
amiben reménykedtem.
Szóval vége a tanévnek, kihunyt, mint valami tűzijáték. Ez
az év olyan hosszú volt, mint egy élet. Az első tanítási napon
születtem, és alig kétszáz nap alatt felnőttem és meg is
öregedtem. Hamarosan elér az osztályzatok utolsó ítélete,
aztán, remélem, a vakáció mennyországa vár rám... Át fogok
menni mindenből, méghozzá egész jó jegyekkel.
De Beatricének hála egyvalamit megértettem: nem szabad
akár csak egyetlen napot sem elpazarolnom az életemből. Azt
hittem, mindenem megvan, pedig semmim se volt, pont
fordítva, mint Beatricének: neki nem volt semmije, mégis
minden az övé volt.
Nikóval meg a többiekkel azóta sem álltam szóba.
Elvesztettük miattam a bajnokságot. Soha nem magyaráztam
el, mi történt. Nem érdekel. Egyáltalán nem izgat. Silvia
ideadott egy levelet, de ki se nyitottam. Nem akarom
elolvasni. Nincs bátorságom az újabb szenvedéshez.

Benéz a Szakállas, a pedellus, meglát, ahogy magam elé

bámulva ücsörgök.
- Három év alatt egyszer nem láttalak utolsónak elmenni. Mi
van, csak nem húznak meg?
- Á, nem, csak gondolkodom...
- Na, akkor tényleg csoda történt!
Együtt nevetünk, megveregeti a vállamat, és ettől
visszazökkenek az életbe.
A folyosó végén visszafordulok, és odakiabálom neki:
- Ne tessék letörölni!
A suli fordított világ. Itt nem feketével fehéren vannak írva a
dolgok, hanem pont fordítva. A suliban minden arra van, hogy
elfelejtsük, mint az a kevéske krétapor.
A pedellus nem hallott meg, és a szivacs - oly sok csatánk
fegyvere - könyörtelenül átsiklik egy álmodozó reményein.

NYÁR UTÁN

Aztán zokogva intézem a szómat

Beatricéhez: „Holt vagy-é valóban?"
s így szólongatván megvigasztalódom.

Dante Alighieri: Az új élet, XXXI.

 Az ember a nyárért él. Csakhogy ez a nyár más volt. Nem a
harsány kiáltások évada, hanem a csöndé. Senkivel nem
találkoztam, senkivel nem beszéltem egész nyáron. Majdnem
három hónapot töltöttem a hegyekben, a szállodában, ahol
nyaralni szoktunk. Az idén először kedvem is volt hozzá.
Csöndre vágytam. Magányos sétákra. Arra vágytam, hogy ne
szerezzek új barátokat. Hogy ne keressek magamnak
mindenáron valami csajt, csak hogy legyen mit mesélnem
Nikónak a vakáció után. A szüleimre volt szükségem. Beatrice
naplójára volt szükségem, mert abban rejlett a boldogság
lehetősége. A lényegre vágytam, márpedig a hegyekben
könnyebben rátalál az ember a lényegre.
A hegyekben este úgy ragyognak a csillagok, mint sehol
másutt. Apa gyakran mesél nekem a csillagokról. Anya is
hallgatja, de inkább minket néz, mint a csillagokat. Egyik este
apa annak a csillagnak a történetet meséli el, amelyiket
Silviának ajándékoztam. Az apró, meleg fénysugár bevilágít
egy csücsköt a szívemben, amit annak idején ezer lakattal
zártam le.
Képtelen voltam kinyitni Silvia levelét, el sem hoztam
magammal. Továbbra is írok neki SMS-eket, de képtelen
vagyok elküldeni őket. Viszont elmentem mindet a
küldetlenek közé.
A Silviától kapott régi üzeneteket is mind elmentettem.
Képtelen vagyok kitörölni őket. Száznál is több van a
telefonomban, és időnként, amikor nincs jobb dolgom, amikor
nem gondolok semmire, amikor unatkozom, akkor találomra
olvasgatom őket. Átpörgetem a listát, és kiválasztom a
legszimpatikusabb számot. Harminchárom: „Te vagy a
legagyatlanabb srác, akit ismerek, de legalább nem vagy
unalmas..." Tizenkettő: „Ne felejtsd el a törikönyvet, te őrült!"
Ötvenhat: „Hagyd ezt a hülyeséget. Találkozzunk, és meséld
el az egészet." Huszonegy: „Hányas a lábad? Melyik a
kedvenc színed?" Száz: „Én is."
Ez a legjobb üzenet: azt gondoltam elé, amit csak akartam, és
mindig az volt rá a válasz: „én is". Soha nem éreztem magam
egyedül. Egy egész regényt tudnék írni SMS-ekből. Egyelőre
nem sok szereplő van: Silvia, Niko, Beatrice, az anyukája, az
Álmodozó, meg én. Bizony, az Álmodozó. Megvolt a
mobilszáma, és a nyáron írtam neki egy üzenetet, amiben
üdvözletemet küldtem, meg érdeklődtem, jobban van-e a
barátja, akinek az a problémája volt az apjával. Azt válaszolta,
hogy hála Beatrice naplójának, amit a temetésen fölolvastam,
a barátjának kezd begyógyulni a sebe. Erre én
visszakérdeztem, hogyhogy a barátja tud Beatricéről. Esetleg
meghívta őt a temetésre?
„Bizonyos értelemben igen... Köszönöm, Leo, örülök, hogy
megismerhettelek."
Mire én visszaírtam: „Mit köszön?"
Lehet ilyen dolgokról SMS-ben értekezni? Szerintem tutira
lehet.
„Hogy volt bátorságod fölolvasni azokat a szavakat.
Viszontlátjuk majd, akit szerettünk, és előttünk az egész élet,
hogy bocsánatot kérjünk."
Minimum százhuszonhétszer olvastam el ezt az üzenetet,
mert túl filozofikus volt, és százhuszonhetedszerre három
dolgot értettem meg:
Filozofikusnak hívom azokat a „dolgokat", amik tényleg
fontosak, és talán erre való a filozófia...
Az Álmodozó SMS-ére ezt kell válaszolnom: „Az érdem
Beatricéé, viszlát hamarosan!"
 Alig várom, hogy hazamenjünk, és elolvashassam Silvia
levelét.

Egész este az ő csillagát nézem, aztán az éjszaka közepén

anya odaül mellém, a hold fénye megvilágítja kipihent arcát, a
levegő fenyőillatú.

- Anya, hogy lehet az ember szerelmes, ha egyszer már nem

szerelmes?
Anya nem veszi le a szemét az égről, miközben leheveredik
mellém, én továbbra is a Fehér Törpe Vörös Óriás alias Silvia
nevű csillagot bámulom.
Leo, szeretni valakit, az nem főnév, hanem ige. Nem
olyasmi, ami egyszer s mindenkorra ugyanaz marad, hanem
fejlődik, növekszik, fölerősödik, elcsitul, leszáll a mélybe,
mint a föld alatti búvópatak, amely azért folytatja az útját
rendületlenül a tenger felé. Néha kiszárad fölötte a föld, de
odalent, a sötét üregekben tovább csordogál, aztán néha
fölbukkan, a felszínre tör, és megtermékenyít maga körül
mindent.
Az ég természetes erővel visszhangozza anya szeretetteli
szavait. Ezek a szavak csakis egy ilyen éjszakában nem
hangzanak szónokiasan.
- Akkor most mit csináljak?
Anya legalább két percen át hallgat, aztán úgy törnek elő a
szavai a csöndből, mint amikor a folyó végre eléri a tengert:
- Te csak szeress. Ezt mindig megteheted: a szeretet
cselekvés.
- Akkor is, ha az illető fájdalmat okozott nekünk?
- Ez természetes dolog... Két esetben okoz nekünk fájdalmat
valaki: ha szeret, vagy ha gyűlöl.
 - Ezt nem értem. Ha valaki szeret, akkor miért bánt?
- Mert a szerelemtől az emberek néha egészen bután
viselkednek. Netán rossz irányba indulnak el, pedig hozzád
igyekeznek... Olyankor aggódj, amikor egyszer csak nem bánt
többet, aki szeret, mert az azt jelenti, hogy már nem
próbálkozik, vagy éppen téged nem érdekel már...
- És ha mégsem képes szerelmet érezni az ember?
- Akkor nem iparkodott eléggé. Sokszor tévedünk, Leo. Azt
hisszük, hogy múlófélben van a szerelem, pedig esetleg
éppenséggel föl kell nőnünk hozzá... Olyan ez, mint a Hold,
csak egy karéjt látunk belőle, pedig mindig ott van az egész
Hold, az összes óceánjával meg hegycsúcsával, csak ki kell
várnod, amíg újra megnő, amíg a fény bevilágítja az árnyékos
részeit is... ehhez pedig idő kell.
- Anya, te miért mentél hozzá apához?
- Szerinted?
Anya elmosolyodik, és a holdfényben megcsillan fogainak
hibátlan vonala. Ez az arc mindig elcsitítja minden viharomat.
- Mert szeretni akartam őt.
Összekócolja a hajamat, hogy kirázza a benne maradt utolsó
komor gondolatokat is, mint kiskoromban, amikor féltem, és
az ölébe bújtam.
Aztán csönd lett, a holdat meg az eget néző emberek csöndje,
akik beszélgethetnek is bárkivel a csillagok mögül, akivel
akarnak.

Hová tehettem? Nem találom, nincs sehol. Ez katasztrófa.

Holnapután kezdődik a suli, és én nem találom Silvia levelét.
Búza, most az egyszer segíts! És ekkor fény gyúlt az
agyamban: a töri-könyv! Még jó, hogy nem adtam el, mint a
többi tankönyvet, csak hogy ne sértsem meg az Álmodozót,
aki szerint olyan sok minden van abban a könyvben, sokkal
több, mint ami bele van írva...
Hát persze, benne felejtettem a könyvben. De még nem
akarom elolvasni. Az én álmaim egy padon válnak valóra,
úgyhogy ott akarom kibontani, és nyugodtan akarok
gondolkodni rajta.
- Anya, leviszem sétálni Terminátort.
Rohanok, rohanok, rohanok. Úgy futok, mint még soha
életemben. Terminátornak földig lóg a nyelve, fölszedi vele a
világegyetem minden porát, nem bírja az iramot. Olyan,
mintha ő sétáltatna engem, mintha ő rángatna vissza a
pórázon.
Itt is van az én padom: üresen, magányosan, pirosan
várakozik rám meg az álmaimra. Elengedem Terminátort,
hadd intézze el a maga dolgait; itt ő is boldog, nyugisan elvan.
Kinyitom a levelet, megpillantom Silvia kézírását. Mindig
így szerettem volna írni én is, de sose fogok.

Kedves Leo!
Szeretnék neked elmesélni egy esetet, amiről te jutottál az
eszembe, úgyhogy muszáj volt tollat ragadnom és megírnom.
Tudom, hogy nagyon haragszol rám, és szóba se állsz velem.
Vedd úgy ezt a levelet, mint egy vallomást, amit csakis te
érthetsz meg.
A napokban kirándulni mentünk a szüleim barátaival.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy egyedül vagyok a
barátaink fiával. Andrea a neve, és belém van zúgva. Amikor
kettesben maradtunk, odajött hozzám, és meg akart csókolni.
Nem hagytam magam, és ő ezen teljesen kibukott. Sarkon
fordult, és otthagyott, pont úgy, mint te azon a bizonyos
napon. Csakhogy miközben Andrea hátát néztem, sehogy se
tudtam bánkódni miatta. Andrea semmit nem jelent nekem.
Aznap viszont, amikor a padon ülve néztem, hogy elmész, a
szívem szakadt bele. Rájöttem, hogy én csak veled együtt
tudom elképzelni a világot.
A görögök úgy tartották, hogy az ember eredetileg
gömbszerű lény volt, de Zeusz büntetésből félbehasította.
Azóta a két fél egymást keresve bolyong a világban. A hajdani
boldogság emléke arra készteti az embereket, hogy szüntelen
keresgéljenek, és amikor egymásra találnak, a két félgömb
újra gömbbé akar válni. Van ebben a sztoriban valami
igazság, de nem elég. A két félgömb a maga külön életét élte
egészen a találkozásig. Már nem ugyanazok, mint amikor
különváltak. Már nem illenek össze a széleik. Megvannak a
maguk hibái, gyengéi, sebei. Nem elég, hogy összetalálkoznak
és egymásra ismernek. Most már ragaszkodniuk kell
egymáshoz, mert a két félgömb nem illeszkedik tökéletesen.
Csakis a szerelem teheti elviselhetővé a szúrós kiszögelléseket,
és csak az ölelés csiszolhatja le őket, még ha fáj is. Leo, én
akkor rájöttem, hogy a félgömbjeink nem illenek össze
teljesen, és csak akkor válhatnak egy gömbbé, ha átöleljük
egymást. Nélküled üres a világ. Hiányzik minden porcikád: a
nevetésed, a nézésed, a kihagyott conjunctivusaid, az
SMS-eid, a beszélgetéseink... Az összes jelentéktelen apróság,
ami nekem minden, mert hozzád tartozik.
Csak ennyit akartam mondani. Soha senkitől nem fog úgy
fájni az elutasítás, mint tőled. Ha te hátat fordítasz nekem,
akkor az élet fordít hátat. Bocsáss meg. És ha tudsz, szeress a
hibáimmal együtt. Ölelj át így, ahogy vagyok. Mint én téged.
Ettől fogunk majd megváltozni. Én olyannak szeretlek,
amilyen vagy. Fogadj el te is, még ha nem vagyok is olyan
tökéletes, mint Beatrice. Azt szeretném, hogy a te padod a mi
közös padunk legyen. Két szív, egy pad. Amint látod, kevéssel
is beérem...

Fölnézek. A folyó a világ változásai iránt közömbösen folyik

tovább. Évszázadok örömének és fájdalmának könnyeit
gyűjtötte össze az a folyó, és vitte oda, ahová a könnyek valók:
a tengerbe. Ettől sós a tenger. Megszorítom a kabalámat, a
kavics kéken csillog a reggel kékjében, és érzem Beatrice
közelségét, olyan közelinek érzem, mintha két szívem volna,
az enyém meg az övé, két pár szemem, az enyém meg az övé,
két életem, az enyém meg az övé.

Csakis az élet nem téved sosem, ha neked, szívem, van

merszed elfogadni az életet...

Beesteledett. Tipikus szeptemberi este lett, amikor az

embernek az az érzése, hogy az illatok, a színek, a hangok
szivárványként köthetnék össze a földet az éggel. Beatrice a
csillagáról néz le rám. Kezemben gitár, a lábamnál egy
nyugdíjas tacskó. Terminátor volt ugyanis az ürügy, hogy
feltűnés nélkül elmehessek hazulról ilyen későn. Fölcsöngetek
a kaputelefonon, és megkérem őt, hogy nézzen le a szobája
ablakából.
- Ki az?
Amikor kihajol a mesebeli kastély második emeleti ablakán,
csak nagy nehezen vesz észre a rosszul kivilágított utca
sötétjében. De a hangomat hallja.
- Amikor megírtad helyettem a levelet, megígértem, hogy
eléneklek neked egy dalt...
Csönd. Mialatt hangolok, elmerülök az ég sötétkékjében, és
énekelni kezdek:
 Tudod, így születnek
ezek a mesék,
bárcsak mindig velük álmodnék...
Ha elmesélem őket,
Elröpítenek
Mennyei világok felé.
Nehéz meglenni
Királyfira váró tündérek nélkül,
Nem könnyű játszani,
Ha te nem vagy velem...

A sötétben magam elé képzelem Silvia arcát, ahogy figyel,

hallgatja a hangomat, és már nincs lámpalázam, mert csak
azért szól szépen a hangom, hogy neki énekeljek:

Vigyél magaddal
Angyali titkok és
Démoni mosolyok közé.
Én majd gyöngéd fénnyé
Varázsolok mindent.
Semmi baj el nem érhet,
Színek mélyére rejtőzöm érted...

A világ összes meséjében járok, és újraírom, városi mesévé

alakítom mindegyiket, hogy valóságossá váljanak. Újabb
arcok jelennek meg az elvarázsolt palota ablakaiban, mások is
kíváncsiak a szerenádra. De én nem zavartatom magam, én, a
világ legszabadabb embere, aki bátran szembeszáll akár az
egész világgal is, csak hogy el ne veszítse azt, ami igazán
számít.
 Levegő, legyen tiéd a csöndem,
Ne búcsúzz el tőlem,
De emeld föl a világot...

Hallom a hangomat: szabadon, mégis súlyosan száll.

Ránehezednek a múlt történései, csakhogy közben
szárnyakká, pihékké változtak át, ezért szárnyal most
könnyedén és mégis súlyosan. Csak most tudok repülni, most,
hogy nehéz lettem.

Levegő, ölelj át.

Szárnyalok, szárnyalok,
szárnyalok, Szárnyalok...

Csönd. Amikor fölnézek, Silvia már nincs az ablakban.

Valaki fütyül és hurrog. Másvalaki nevet, talán irigyen. Valaki
tapsol.

Kitárul az elvarázsolt palota kapuja. Egy árny jön felém

lassan. Merőn nézem a félhomályban a közeledő arcot.
- Silvia táncpróbán van... én szóltam neked odaföntről, de
nem hallottad... perceken belül itt kell lennie. Nagyon jó
voltál! Figyelmesen hallgattalak. Van egyéniséged...
Silvia anyukája rám mosolyog. Silviának néztem, pedig az
anyukája az. A sötétben szerencsére nem látszik az arcomat
elöntő vörösség. Bármelyik percben ezernyi darabra
robbanhat szét a fejem, mint valami rossz horrorfilmben.
- Nem jössz föl, míg haza nem ér?
- Nem, köszönöm, megvárom itt.
- Ahogy akarod. De... majd énekeld el neki még egyszer...
 Leülök a lépcsőre a kapu előtt, kezemben a gitárral, mint egy
koldus, aki alamizsnát kér a művészetéért, és közben az
éjszaka sötétje mögé rejti a szégyenét vagy a titkolnivalóját.
Terminátor életében először nyugodtan odakuporodik a
lábamhoz.
Behunyom a szemem, és énekelni kezdek. Szinte suttogva
énekelek, miközben az ujjaim a dallamot pengetik a húrokon,
a dallam repülő szőnyegként röppen föl, rajta a hangom
szabadon szárnyal a háztetők fölött, és meg sem áll az égig, az
ég végtelen partitúráján megannyi hangjegyként tündöklő
csillagokig.

Amikor kinyitom a szememet, egy arc néz rám.

Ez az arc, ez a figyelmes, égkék tekintet nagy nehezen, mint
amikor egy rozsdás ajtó tárul ki, rám mosolyog, és a feltáruló
ajtó résén át hirtelen megcsap, hirtelen felém árad az elfelejtett
boldogság, amire Beatrice halála óta gondolni sem tudtam.
Kitódul, körülvesz, eláraszt, és szinte énekelve suttogja:
„semmi baj el nem érhet, színek mélyére rejtőzöm érted..."

Úgy öleljük meg egymást, mint két fadarab.

- Szerintem tökéletesen összepasszolunk - suttogom Silvia
fülébe.
Válaszul Silvia még szorosabban átölel. Karja szorításában
érzem a kiszögelléseimet, a hibáimat, a tüskéimet. És érzem,
ahogy máris tompul, máris csiszolódik minden egyenetlenség,
és finoman belesimul Silvia mélyedéseibe.
Terminátor bűvös köröket írva futkos körülöttünk, így nem
bánthat semmiféle gonosz varázsló, mint a mesékben.
 Aztán a csók: piros híd épül kettőnk lelke közé, és az élet
szédítő, fehér szakadékának szélén táncolva már nem félünk,
hogy lezuhanunk.
- Szeretlek, Leonardo.
A nevem, a teljes nevem, az egyes szám első személyű
igealak és utána igazi nevem: ez a képlet ad végre
magyarázatot a világ minden titkára.
Leónak hív mindenki, pedig én Leonardo vagyok.

Silvia Leonardót szereti.

- Tudok egy játékot.
- Ugye, nem az őrült hősködéseid egyikére gondolsz?
- Dehogy, ezt a játékot Beatricétől tanultam. Az a neve,
hogy némajáték.
- Csak nem az, amit általánosban játszottunk?
- Nem, figyelj. Némán fekszünk egymás mellett. Öt percig
csukott szemmel, csöndben fekszünk, és a szemhéjunk alatt
megjelenő színekre koncentrálunk.
Két embernek szűk a hely a piros padon, de ha összehúzzuk
magunkat, elférünk, arccal az égnek, egészen szorosan
egymás mellett fekszünk. Lám, ez is a szerelem: együtt a
legszűkebb hely is tágas.
Kéz a kézben, behunyt szemmel, némán fekszünk, a
telefonon be van állítva az ötperces visszaszámlálás.
Amikor két perc múlva lopva kinyitom a szememet, és Silvia
felé fordulok, látom, hogy engem néz. Mérgesnek tettetem
magam, ránézek a kijelzőre, és közlöm vele, hogy még
legalább három perc van hátra.
- Mit láttál? - kérdezi.
- Az eget.
- Milyen volt?
 - Kék - mint a szemed, mondanám, de nem jönnek a számra a
szavak.
Silvia, mintha mégis meghallotta volna, tökéletesen
felhőtlenül mosolyog rám.
- És te?
- Az összes színt.
- Az meg mi volt?
- Arlecchino... vagyis te.
- Kösz... nagyon kedves... - mondom kissé bosszúsan.
Én az égre gondoltam, egy ilyen romantikus figurától nem is
igen lehet mást várni, de hát az ég mégiscsak az ég. Az ő
lehunyt szemében én viszont egy nevetséges farsangi maskara
vagyok.
Silvia fölnevet, aztán komoly arccal, a szemembe nézve
mondja:
- Arlecchino szegény fiú volt. Egy nap szomorúan ment
haza, és az édesanyja megkérdezte, miért búsul. Másnap
kezdődött a farsang, és ilyenkor mindenki új ruhát kap, csak
neki nem lesz mit fölvennie. Az édesanyja megölelte a fiút, és
biztatta, hogy nincs miért szomorkodnia. Arlecchino
megnyugodva ment aludni. Az édesanya, aki varrónő volt,
ekkor fogta a varrókosarát, ahol a többi ruhából megmaradt
tarka kelmedarabokat tartotta, és egész éjszaka csak varrta
egymáshoz a foltokat. Másnap Arlecchinónak volt a legszebb
és legeredetibb ruhája. Az összes fiú ámulva kérdezgette, hol
vette a ruháját, de ő csak hallgatott: nem árulta el édesanyja
titkát, aki egész éjjel varrta a színes maradékokat: fehér, piros,
kék, sárga, zöld, narancssárga, lila foltokat... így jött rá, hogy
nem is szegény, mert senki nem szereti úgy, mint az
édesanyja, és a ruha ennek a szeretetnek a megnyilvánulása.
Néhány másodpercre elhallgat Silvia.
 - Leonardo, te vagy közülünk a legszebb, mert tudtál
szeretetet kapni és adni, nem kímélted magad. És máig viseled
a nyomát.
- Mindez rád igaz, Silvia.
Szótlanul bámulom az eget, Silvia feje a nyakam meg a
vállam közti mélyedésben, ujjai az ujjaim közé fonódva, mint
egy tökéletes kirakójáték. Szinte magam előtt látom, ahogy
ezernyi tarka folt borítja be a bőrömet.
Végső soron ezt teszi velünk az élet: tarka ruhát szab ránk
sok-sok álmatlan éjszakán, más életekből megmaradt,
darabkákból összevarrott éjjeleken.
Éppen amikor a legszegényebbnek érezzük magunkat, az
élet, mint egy édesanya, a legszebb ruhát varrja nekünk.

Első nap a suliban. Negyven perccel korábban kelek. Nem

azért, mert ma van az első nap, hanem mert elhatároztam,
hogy beugrom Silviáért. Száguldok az új motoromon (a régi
reinkarnációja, csak ennek fékje is van...) az égkék
szeptemberi reggelben, ugyanilyen kék a szerencsekavics a
nyakamban. Mint Silver Surfer cikázok a kocsik közt.
Nevetek mindenre és mindenkire, még a rendőrökre meg a
piros lámpákra is, hiába próbálják fékezni a röptömet. Amikor
odaérek, Silvia már vár. Kettőnk közül ő a pontos, nem én.
Fölül a paripámra. Érzem a karját a derekamon. A kezében
vagyok.
Nem fél, mint régebben. Már csak azért sem, mert van
fékem. A motorom fehér paripává változott, és nem is nyargal,
hanem repül az aszfalton. Élek! Fölnézek az égre, és szinte
úgy érzem, hogy a még mindig fehéren világító hold Isten
mosolya... bezzeg Niko bősz tekintettel, kihívóan néz rám,
miközben elhúz mellettem. Nem futamodhatok meg.
Hagyom, hadd nyerjen, mert itt van mögöttem Silvia, de a
hősködés után váltott mosolyunk a legmelegebb kézfogással,
a legvörösebb öleléssel ér föl. A fiúkkal mindig minden
könnyebben megy.
Első nap a suliban. Silvia mellett ülve úgy érzem, a tanórák
is rövidek, csodálatosak, elevenek. Mintha a haldokló
világegyetem megkapta volna a várva várt vérátömlesztést, és
újra lélegezne.
Ma elkezdem az írást. Le kell írnom ezt az egészet, hogy el
ne felejtsem. Nem tudom, sikerülni fog-e, de most az egyszer
igyekezni akarok. Talán jobb, ha ceruzával írok. Vagy nem is,
inkább tollal. Piros tollal. Vérvörössel. Vörössel, mint a
szerelem, az élet hófehér lapjainak tintája. Szerintem semmi
mást nem érdemes megjegyezni, mint a vérrel megírt
történeteket. A vér nem téved, és nincs tanár, aki belejavíthat.
Már nem ijeszt meg a lapok fehérje, és ezt Beatricének
köszönhetem, annak a valakinek, aki fehér, mint a tej, és piros,
mint a vér.

Nézem Silvia szemének a kékjét: ezen a tengeren nem halok

bele, ha hajótörést szenvedek, ennek a tengernek a vize a
mélyben mindig nyugodt, még ha a felszíne viharos is. És
miközben ringatózom a tengeren, boldogan mosolygok. A
mosolyom azt mondja el szavak nélkül, hogy amikor az ember
igazán elkezd élni, amikor az ember szerelmes, akkor minden
nap az első, mindegyik nap egy új élet kezdete.

Akkor is, ha az a nap történetesen az első tanítási nap.

 Kedves Leo!
Visszaadom a kéziratodat. Egy szuszra olvastam el, egy
éjszaka leforgása alatt. Az a híres görög hadvezér jutott róla
az eszembe, aki mindössze hatszáz emberével a Parnasszosz
hegyre menekült a hegy lábánál körös-körül felsorakozott
hatalmas ellenséges hadsereg elől. Biztos halál várt rájuk, a
kicsiny sereg jósának azonban támadt egy ötlete: azt
javasolta, hogy a harcosok fegyverestül kenjék be magukat
krétával.
A kísértethad éjszaka támadt rá az ellenségre. A parancs az
volt, hogy öljenek meg mindenkit, akin nincs fehér kréta.
Amikor a hatalmas ellenséges sereg őrei meglátták a
támadókat, halálra rémültek. Azt hitték, valami különös csoda
történt, és üvöltve menekültek, amerre láttak. A hold fényében
fehérlőn közeledő kísértetsereg üldözőbe vette őket. Az
ellenség megbénult a rémülettől, így aztán végül a hatszáz
ember győzelmet aratott, körös-körül pedig négyezer véres
holttest feküdt a csatamezőn. A kísértetsereg harcosait és
fegyvereiket is beszennyezte a vér, s a hajnal fényében a fehér
és vörös katonák még félelmetesebb látványt nyújtottak.
Tudod, Leo, néha olyan ellenségtől félünk, aki sokkal
gyöngébb, mint hisszük. Csak az arcára kent fehér kréta miatt
látszik olyan félelmetesnek és titokzatosnak a fekete
éjszakában. Nem a krétás hadsereg az igazi ellenség, hanem a
félelem.
A fehérre szükség van.
Akárcsak a vörösre.
Talán nem hallottál róla, de a legújabb antropológiai
kutatások szerint a legtöbb civilizációban a legelső színnevek
a világost és a sötétet jelölik. Amikor egy nyelv már olyan
fejletté válik, hogy három színt is megnevez, a harmadik szó
szinte mindig a vöröset jelenti. A többi színnév általában csak
később alakul ki, amikor a vöröset jelentő szó már elterjedt a
mindennapi beszédben, és a „vörös" jelentésű szó gyakran a
vér fogalmához kapcsolódik.
A tudósok is alátámasztják, amit te az életből tanultál. A
műveltség, a kultúra évtizedek során dolgozta ki azt, amire te
egy tanév alatt rájöttél. Köszönöm, hogy megosztottad velem a
felfedezésedet.
Csak a rám vonatkozó részeket egészítettem ki valamelyest,
meg beírtam egy-két conjunctivust, de ettől eltekintve nem
nyúltam a szövegedhez. Mert az olyan lett volna, mintha az
életedbe avatkozom bele, ami pedig eszem ágában sincs.
Megtiszteltetésnek tartom, hogy részese lehettem ennek a
kalandnak, és büszke vagyok rád.

A menthetetlenül tanáros Álmodozó