Mary Higgins Clark

Enyém az éjszaka

JLX KIADÓ
 A mű eredeti címe: Nighttime Is My Time

Copyright © 2004 by Mary Higgins Clark

Originál publisher: Simon and Schuster, Inc..

Fordította Sarlós Gábor

2005
 Mindig tetszett neki a bagolyról szóló meghatározás.
Éjszakai ragadozó madár… puha tollazata és éles karmai
hangtalan repülést tesznek lehetővé… Olyan emberre is
használjuk, aki rendszeresen él éjszakai életet. – Én
vagyok a Bagoly – szokta súgni magának, miután
kiválasztotta áldozatát – és enyém az éjszaka.
 1.

Abban a hónapban már harmadszor ment Los Angelesbe, hogy

megfigyelje a nő napi programját.
– Tudom, hogy mikor hol jársz – súgta magában, amíg a
fürdőépületben lapult. Egy perc múlva hét. A reggeli nap sugarai
átszűrődtek a fákon és csillogva táncoltak az úszómedence vizén.
Azon tűnődött, vajon Alison érzi-e, hogy már csak egy perc van
hátra földi életéből. Vajon nem tört-e rá valami nyugtalanság vagy
tudat alatti érzés, hogy mégse menjen úszni? Persze, ha így is lenne,
akkor sem menekülhetne már meg. Ahhoz már túl késő van.
A tolóajtó kinyílt és a nő kilépett a napozókertbe. A maga 38
évével összehasonlíthatatlanul vonzóbb volt, mint 20 évvel korábban.
Napsütötte, karcsú testére jól simult a bikini. Mézszőke haja keretbe
foglalta arcát és tompította hegyes állát.
A nő egy székre dobta a törülközőjét. A férfi dühe fokozódni
kezdett, de aztán gyorsan lecsillapodott. Elégedettség járta át a testét,
hiszen pontosan tudta, mire készül. Látott egyszer egy kaszkadőrrel
készült interjút, aki elmondta, hogy minden egyes ugrás előtt
leírhatatlan, remegő izgalom vett rajta erőt, mégis, ehhez az érzéshez
újra és újra ellenállhatatlanul vonzódott.
– Nálam ez másképp működik – gondolta. – Pont akkor jövök
izgalomba, mielőtt megmutatom magam előttük. Tudom, hogy
mindjárt meghalnak, és amikor meglátnak, akkor már ők is tudják.
Pontosan tudják, mit fogok velük csinálni.
Alison kilépett az ugródeszkára és nagyot nyújtózott. Óvatosan
rugózott egy párat a deszkán, majd előrehajolt és előrenyújtotta két
karját.
A férfi abban pillanatban nyitotta ki a fürdőépület ajtaját, amikor
a lány elrugaszkodott. Azt akarta, hogy a lány már repülés közben is
lássa. Észrevegye őt, mielőtt a vízbe ér. Azt akarta, hogy a lány
átérezze, valójában mennyire sebezhető.
 A nő szemei kitágultak. Döbbent arckifejezéssel ért a vízbe. A
tehetetlenség tudatától szinte megdermedt.
Mire a lány a víz tetejére ért, a férfi már a medencében volt. A
férfi magához kulcsolta és hangosan felnevetett, ahogy a nő
magatehetetlenül kapálózni kezdett.
– Pedig csak el kellene fogadnia az elkerülhetetlent – gondolta.
– Meg fogsz halni – súgta halkan a nő fülébe.
A nő haja a férfi szemébe lógott. Türelmetlenül lesöpörte
magáról. Nem akarta, hogy pont azt az örömöt szalassza el, amit a nő
élet-halál küzdelme jelentett.
Közeledett a vég. A nő, amint levegőért kapkodott, nagy adag
vizet nyelt. Hiába próbálta magát kétségbeesett, utolsó erőfeszítéssel
elrúgni. Egyre gyengülő rángásokkal a teste lassan görcsbe
merevedett. A férfi még jobban magához szorította, hátha így olvasni
tud a nő gondolataiban. – Vajon imádkozik? Istenhez fohászkodik,
hátha az majd megmenti? Látja-e vajon azt a világosságot, amiről
a halál előtti állapot kapcsán szoktak mesélni?
Még pontosan három percet várt, mielőtt engedett volna a
szorításból. Elégedett mosollyal szemlélte, ahogy a test lassan a
medence fenekére süllyed.
7 óra után 5 perccel kimászott a medencéből, pólót, sortot,
edzőcipőt és sapkát húzott, végül felvette a napszemüvegét. Már
korábban kiválasztotta azt a helyet, ahol az emlékeztetőjét hagyni
fogja: azt a kis valamit, amit eddig senki nem vett észre.
Hét óra hatkor lekocogott a csendes utcán és csatlakozott a kora
reggeli fitnesz-megszállottak csapatához.
 2.

Sam Deegan aznap délután eredetileg nem akarta kinyitni a Karen

Sommers-aktát. Az íróasztal legalsó fiókjában kotorászott és fejfájás
elleni gyógyszerét kereste. Ehelyett egy gyűrött borítós, fájdalmasan
jól ismert dosszié került a kezébe, egy pillanatig habozott, aztán egy
sóhajjal kivette. Ahogy az első oldalra lapozott, egyből rájött: tudat
alatt valójában meg akarta találni az aktát. Karen Sommers halálának,
Columbus napján, vagyis éppen jövő héten lesz 20 éve.
A dossziét már rég a lezáratlan ügyekhez kellett volna áttennie, de
három egymást követő Orange megyei ügyész is arra ösztönözte,
tartsa csak életben az ügyet. 20 évvel korábban Sam érkezett elsőként
a helyszínre, ahová egy zokogó anya telefonhívása nyomán riasztották
a nyomozókat. A hívásból az derült ki, hogy a nő leányát
késszúrásokkal megölték.
Amikor percekkel később megérkezett a Cornwall-on-Hudsonben
lévő Mountain Roadra, az áldozat hálószobája már tele volt
megdöbbent, sokkos bámészkodókkal. Az egyik szomszéd
mesterséges lélegeztetéssel próbálta életre kelteni a lányt. Többen a
hisztérikus állapotban lévő szülőket próbálták arrébb vonszolni a
brutálisan teleszurkált holttesttől.
Karen Sommers vállig érő haja szétterült a párnán. Amikor Sam
odébb tolta a segíteni akaró szomszédot, meglátta a lány mellkasát és
szívét ért késszúrások nyomait, a vértől átitatott lepedőt. Semmi
kétsége nem volt, hogy a lány azonnal meghalt.
Egyből arra gondolt, a lány valószínűleg nem is hallotta, hogy
valaki belép a szobájába. – Talán egy pillanatra sem ébredt fel –
gondolta, ahogy kinyitotta a dossziét. Az anya sikoltozása nemcsak a
szomszédokat riasztotta, hanem egy közeli kertészt és egy postást
is. Nem csoda, hogy a tett helyszínén alig lehetett értékelhető
nyomokat találni.
 Mindenesetre külső behatolásnak semmilyen jele nem volt, és a
szobából semmi sem hiányzott. A 22 éves orvosi egyetemista Karen
Sommers egy esti látogatásra jött haza a szüleihez. A nyilvánvaló
gyanúsított Cyrus Lindstrom, a Columbia Egyetem harmadéves
joghallgatója volt. Elismerte, hogy Karen arra akarta rávenni,
szakítsanak és ismerkedjenek meg másokkal, de azt is hozzátette,
hogy ő ezt a maga részéről jó ötletnek tartotta, mivel szerinte egyikük
sem kész még egy komolyabb kapcsolatra. Azt állította, hogy azon az
éjszakán három lakótársával együtt békésen aludt, és ezt a többiek is
megerősítették. Persze az is kiderült, hogy a többiek éjfél körül már
lefeküdtek, így tehát nem tudhatták, hogy Lindstrom esetleg elhagyta-e
később a lakást. Karen halálának időpontját egyébként éjjel 2 és 3
közé becsülték.
Lindstrom járt egy párszor a Sommers-házban. Tudta, hogy a
hátsó ajtónál egy nagyobb kő alatt ott lapul egy tartalék kulcs. Azt is
tudta, hogy Karen hálószobája a hátsó lépcsőtől jobbra az első ajtó.
De arra semmilyen bizonyíték nem volt, hogy Lindstrom 50 mérföldet
vezetett volna a manhattani Amsterdam Avenue és a 104. utca
sarkától Cornwall-on-Hudsonig csak azért, hogy a lányt megölje.
– ”Érdekember”… a Lindstrom-féle embereket manapság így
hívjuk – gondolta Sam. – Biztos, hogy ő volt a gyilkos. Soha nem is
értettem, vajon a Sommers család miért is áll ki érte. Mintha csak a
saját fiukat védték volna.
Aztán Sam türelmetlenül az asztalra dobta a dossziét, felállt és az
ablakhoz ment. Pont rálátott a parkolóra, és felidézte, amikor egy
gyilkosságért elítélt fogoly kitépte magát, kiugrott a bíróság ablakán,
átrohant a parkolón, kicibált egy férfit a kocsijából és elhajtott.
– Húsz percen belül elkaptuk – gondolta Sam. – Akkor hogyan
lehet, hogy azt az állatot, aki Karent ölte meg, húsz év alatt nem
tudtuk elfogni? Pedig fogadni mernék rá, hogy Lindstrom volt.
Lindstrom azóta neves ügyvéd lett New Yorkban. – Nagyon is ért
hozzá, hogyan ússzák meg a gyilkosok – gondolta Sam. – Naná,
hiszen ő is közülük való.
Aztán megvonta a vállát. Kora októberhez képest barátságtalanul
esős, nyirkos idő volt. – Valaha szerettem ezt a melót – gondolta. –
De ez ma már másképp van. 58 éves vagyok, nyugdíjba kellene
mennem. Életem jórészét a rendőrségnél töltöttem. Csak be kellene
adni a nyugdíjazási kérelmet. Aztán lefogyni egy kicsit.
Meglátogatni a gyerekeket, együtt lenni az unokákkal. Észre sem
veszem, és már egyetemre mennek.
Ahogy erősödött a fejfájása, ujjaival végigsimította gyérülő haját.
– Kate hányszor szólt, hogy hagyjam ezt abba. Szerinte így
gyöngítem a hajhagymákat – emlékezett Sam.
Halványan elmosolyodott, ahogy felidézte néhai feleségének a
kopaszodásról szóló elméletét, aztán visszament az asztalához és
rábámult a Karen Sommers-dossziéra.
Még mostanában is rendszeresen meglátogatta Alice-t, Karen
édesanyját, aki időközben egy többemeletes társasházba költözött.
Tudta, hogy Alice-t megnyugtatja, hogy nem adták fel a gyilkos
megtalálását, de ennél többről is szó volt. Abban reménykedett, hogy
hátha egy nap Alice megemlít valami olyan apróságot, ami ha nem is
tűnik fontosnak, végül is segít rájönnie, ki is járt aznap éjjel Karen
szobájában.
– Valójában évek óta csak ezért maradtam itt – gondolta. –
Annyira szerettem volna megoldani ezt az ügyet, de most már nem
tudok tovább várni.
Visszament az asztalához, kihúzta a legalsó fiókot, de még mindig
habozott. Mégis abba kéne hagyni. Egyszerűen csak át kellene tenni a
dossziét a megoldatlan ügyek közé. Pedig mindent megpróbált. A
gyilkosság után 12 éven át mindig elment a temetőbe a gyilkosság
évfordulóján. Egész nap egy kripta mögött lapult és Karen sírját
figyelte. Még be is poloskázta a sírkövet, hátha valamelyik látogató
mond valami fontosat. Volt már olyan, hogy a gyilkos az évfordulón
felkereste áldozatának sírját, és bevallotta tettét a halottnak.

***

Karen sírjához csak a szülei jártak ki. Torokfojtogatón

tolakodónak érezte, hogy kihallgatja visszaemlékezéseiket. Aztán
mikor Michael Sommers 8 évvel ezelőtt meghalt és Alice egyedül
járt ki lánya és férje sírjához, Sam ezt is abbahagyta. Nem akart többé
a gyász tanúja lenni. Soha többet nem is tért vissza.
Sam döntött, és hóna alatt a Karen Sommers-dossziéval felállt.
Nem nézi át újból. Jövő héten, Karen halálának 20. évfordulóján a
nyugdíjazási kérelemmel együtt átadja.
– Azért a temetőnél megállok. Csak azért, hogy elmondjam,
nagyon fáj, hogy nem sikerült.
 3.

Majdnem 7 órába tellett, mire Washingtonból Maryland, Delaware és

New Jersey államon keresztül Jean Sheridan eljutott Cornwall-on-
Hudson kisvárosig.
Jean nem igazán örült az útnak. Nem is annyira a távolság zavarta,
hanem az, hogy Cornwall, ahol felnőtt, tele volt számára fájdalmas
emlékekkel.
Megígérte magának, hogy bármennyire elbűvölően is próbálta
meggyőzni Jack Emerson, a 20 éves osztálytalálkozót szervező
bizottság elnöke, nem hagyja magát, és munkára, egészségi állapotára
vagy bármilyen más elkötelezettségére hivatkozva nem megy el a
találkozóra.
Semmi kedve nem volt ünnepelni a 20. érettségi évfordulót, még
ha hálás is volt azért a tudásért, amit a Stonecrofton szerzett. Még a
„Kiváló Öregdiák” kitüntetés sem érdekelte, pedig tény, hogy a
Stonecroft-ösztöndíj vezetett aztán a Bryn Mawr-ösztöndíjhoz, sőt
egészen a Princeton Egyetemen szerzett doktorátusig.
De most, hogy az Alisonról szóló emlékünnepség is a program
része lett, már nem tehette meg, hogy visszautasítja a részvételt.
Még most sem tudta elhinni, hogy Alison meghalt. Várta, hogy
megcsörren a telefon, megszólal a jól ismert hang, mintha mindent 10
másodperc alatt kellene elhadarni: – Jeannie. Az utóbbi időben nem
is hívtál fel. Elfelejtetted, hogy még élek. Utállak. Bocs, szeretlek,
sőt tisztellek.
Olyan baromi okos vagy. Jövő héten New Yorkban bemutató
lesz. Curt Ballard az egyik kliensem, és bár borzalmas színész,
senkit sem érdekel, mert olyan jól néz ki. Jön a legújabb barátnője
is. Elájulnál, ha megsúgnám a nevét! Na mindegy, átugrasz jövő
kedden? Hatkor koktél, aztán a film, utána pedig egy kis zártkörű
vacsora 20, 30 vagy 50 emberre.
Alison mindig képes volt arra, hogy egy ilyen üzenetet 10
másodperc alatt elhadarjon, aztán mindig csodálkozott, hogy az
esetek 90 százalékában Jean nem tudott csapot-papot otthagyni, és
New Yorkba rohanni.
Alison lassan egy hónapja halott. Ezt már önmagában sem lehetett
elhinni, de azt meg végképp iszonyú volt elképzelni, hogy bűntény
áldozata lett. Karrierje során persze rengeteg ellenséget szerzett.
Senki nem lehet úgy az ország egyik legnagyobb
színészügynökségének a vezetője, hogy ne gyűlölnék sokan. Alison
tőrdöféssel felérő megjegyzéseit és bántó szarkazmusát sokan a
legendás Dorothy Parker gyilkos kijelentéseihez hasonlították. –
Lehet, hogy olyan valaki ölte meg, akit nevetségessé tett vagy éppen
kirúgott? Jean elgondolkodott.
– Azt szeretném hinni, hogy egyszerűen rosszul lett, amikor a
vízbe ugrott – gondolta. – Nem akarok arra gondolni, hogy valaki a
víz alá nyomta.
Rápillantott a mellette lévő ülésen heverő válltáskára, és a benne
lapuló boríték jutott eszébe. „Mit tegyek? Ki küldte és miért? Hogy
tudhat bárki is Lilyről? Tényleg bajban van? Istenem, mit
csináljak? Mit tudok egyáltalán csinálni?” Hetek óta nem tudott
aludni, amióta csak kézhez kapta a laboratóriumi vizsgálat
eredményét.
Elért a Cornwallhoz vezető elágazáshoz. Cornwalltól nem messze
pedig ott van West Point. Bár gombóc volt a torkában, igyekezett az
októberi délután szépségeire koncentrálni. A fák az ősz
lélegzetelállító színeiben, aranyban, narancsban és sötétvörösben
pompáztak. Mögöttük méltóságteljesen sorakoztak a hegyek. A
Hudson River Highlands. – Már el is felejtettem, milyen gyönyörű is
erre – gondolta.
Óhatatlanul is a West Point-i vasárnap délutánok jutottak az
eszébe, ahogy az emlékmű lépcsőjén üldögéltek. Itt kezdte az első
könyvét is, a West Point történetéről szólót.
– Tíz év kellett a befejezéshez – gondolta. – Főleg, mivel az
elején egyszerűen nem tudtam írni róla.
Ifj. Carroll Reed Thornton kadét, Marylandből. – Ne gondolj
most Reedre – figyelmeztette magát Jean.
 Szinte észre sem vette, automatikusan fordult be a Walnut Streetre.
A kisváros egyik XIX. századi vendégházáról elnevezett szálloda volt
az érettségi találkozó színhelye. 90 diák volt az évfolyamon és a
visszajelzések szerint közülük 42-en el is jönnek, köztük sokan
férjükkel, feleségükkel vagy más hozzátartozóikkal, na meg a
gyerekeikkel együtt. Jean viszont egyedül jött.
Jack Emerson döntése volt, hogy június helyett októberben legyen
a találkozó. Amikor erről előtte megkérdezte a résztvevőket, sokan
írták, hogy júniusban a saját gyerekeik érettségijét ünneplik, és nehéz
lenne onnan elszakadniuk.
A szervezők névkitűzőt is küldtek, amin a név fölött a résztvevő
középiskolai fényképe díszlett. A borítékban benne volt a részletes
program is: péntek este koktélparti és svédasztalos fogadás,
szombaton a reggeli után a West Point meglátogatása, a hadsereg és a
Princeton futballmérkőzésének megtekintése, majd koktélparti és
ültetett vacsora. A vasárnapi program eredetileg Sönecrofti ebéddel
zárult volna, de az Alisonra emlékező szertartás miatt megváltoztatták
a programot. Az iskola melletti temetőben nyugodott, és a szertartásra
a sírja mellett kerül majd sor. A sebtében beiktatott szertatás oka nem
utolsósorban az volt, hogy Alison végrendeletében jelentős összeget
hagyományozott az iskolára.
– A Main Street nem sokat változott – gondolta Jean, ahogy
végighaladt az utcán. Sok éve nem járt erre. Azon a nyáron, amikor
érettségiztek, a szülei végre elváltak és külön utakra tértek. Apja
most Maui-n vezet egy szállodát, anyja pedig visszaköltözött
gyerekkora városába, Clevelandbe, és hozzáment gimnáziumi
szerelméhez. – Életem legnagyobb hibája, hogy nem harminc évvel
ezelőtt mentem hozzá Erichez – vallotta be az esküvőn.
– És akkor velem mi lenne? – futott át Jean agyán. De a szakítás
legalább a cornwalli megpróbáltatások végét is jelentette.
Megállta, hogy ne kanyarodjon be a Mountain Roadra és ne
vessen egy pillantást a régi házukra. – Lehet, hogy a hétvégén azért
valamikor mégis megteszem – gondolta. Három perccel később
megérkezett a Glen-Ridge House autófelhajtójára és a boy – arcán
begyakorolt mosollyal – kinyitotta az autó ajtaját: – Üdvözlöm újra
itthon – mondta. Jean felpattintotta a csomagtartót, a boy pedig már
nyalábolta is fel a ruhatáskát és a bőröndöt.
– Menjen csak a regisztráláshoz – mondta a boy –, a csomaggal
pedig ne legyen gondja.
A hotel aulája otthonosan barátságos volt, süppedő szőnyegekkel
és kényelmes székekkel. A recepciós pult balra volt, átlósan szemben
vele pedig a bárban már gyülekeztek a résztvevők.
A recepció fölött felirat köszöntötte a találkozó résztvevőit.
– Üdvözölöm itthon – mondta a hatvanas éveiben járó recepciós,
miközben kivillantotta fogait. Egyenetlenül festett haja megegyezett a
cseresznyefaasztal színével. Miközben Jean a hitelkártyáját adta oda,
felötlött benne: – nem lehet, hogy a fodrászának vitt mintát az
asztalból?
Jean úgy érezte, nincs még felkészülve arra, hogy az
osztálytársaival találkozzon, és remélte, hogy észrevétlenül
besurranhat a liftbe. Imádkozott, hogy zuhanyozásra és öltözködésre
jusson legalább egy nyugodt félórája, mielőtt kitűzőjén a riadt és
meggyötört 18 éves lány fényképével beleveti magát a koktélpartiba.
Ahogy elvette a szobakulcsot, a recepciós még utánaszólt. –
Elnézést, Ms. Sheridan, majdnem elfelejtettem. Van egy fax az ön
számára. Rápillantott a borítékra, aztán hozzátette: – Elnézést, tudom,
hogy Dr. Sheridannek kellene szólítanom.
Jean nem válaszolt, és egyből feltépte a borítékot. A fax a
titkárnőjétől érkezett Georgetownból. – Dr. Sheridan, elnézést a
zavarásért. Valószínűleg viccről van szó, de azért gondoltam,
továbbküldöm ezt. Az „ezt” egy papírlap volt, amit az irodájába
küldtek. Ez volt rajta: – Jean, gondolom, most már elhiszed, hogy
ismerem Lilyt. Van egy kis problémám. Megöljem vagy megöleljem?
Csak vicceltem. Majd később jelentkezem.
Jean ereiben megfagyott a vér. Megölni? De miért? Miért?

***
A férfi a bárban várta, hogy Jean belépjen. Az évek során a nő képe
visszaköszönt könyvei borítójáról, és a férfi minden alkalommal
elhűlt, hogy Jeannie Sheridan milyen stílusos nő lett.
Stonecrofton a nagyon okos, de nagyon csendes lányok közé
tartozott. Tulajdonképpen egyfajta hanyag módon még kedves is volt
hozzá a lány. Egészen addig kedvelte is Jeant, amíg Alison el nem
árulta, hogy szoktak rajta együtt szórakozni. A férfi pontosan tudta,
kik is voltak ezek: Laura, Catherine, Debra, Cindy, Gloria, Alison és
Jean. Ebédnél mindig egy asztalnál ültek.
– Hát nem voltak aranyosak? – somolygott magában. Catherine,
Debra, Cindy, Gloria és Alison már nincs többé. Laurát hagyta meg
utolsónak. A fura csak az volt, hogy még mindig nem tudta, mi legyen
Jeannel. Valami miatt bizonytalan volt. Még most is emlékezett arra,
amikor elsőévesként próbajátékon volt az egyetemi
baseballcsapatnál. Egyből elküldték és ő sírva fakadt – azok az
átkozott bébikönnyek, amit soha nem tudott visszatartani.
Síróbaba, síróbaba.
Kirohant a pályáról, aztán kis idő múlva Jeannie utánament. – Én
sem kerültem be a pom-pom lányok közé – mondta vidáman. – És
akkor mi van?
Tudta, hogy Jeannie azért követte, mert sajnálta őt. Talán ezért
súgta valami legbelül, hogy nem tartozik azok közé a lányok közé,
akik gúnyolták azért, hogy Laurát el akarta hívni a bálba. Később
viszont Jeannie másképp bántotta meg.
Laura volt mindig is a legcsinosabb lány az osztályban –
aranyszőke haj, porcelánkék szemek, jó alak, ez még a Stonecroft
egyenszoknyájában és blúzában is feltűnt. Laura mindig is tisztában
volt a srácok feletti hatalmával. Alig várták, hogy elrebegje: – Gyere
csak ide.
Alison mindig is undok volt. Az iskolaújság „Színfalak mögött”
rovatában gyakran talált arra alkalmat, hogy valakibe belerúgjon,
mint ahogy például az egyik iskolai színdarab kritikájában tette.
„Mindenki legnagyobb meglepetésére Rómeó, vagyis Joel Nieman,
a legtöbb sorra képes volt visszaemlékezni.” A vagányabb
kölyköknek ez akkor nagyon tetszett, a szolidabbak viszont igyekeztek
magukat távol tartani tőle.
– Az olyan unalmas alakok, mint én – gondolta, miközben
visszaidézte azt a rémült arckifejezést, amit Alison vágott, amikor a
medencénél meglátta: Jean népszerű volt, de más volt, mint a többi
lány. A diáktanács tagjának választották, ahol legtöbbször olyan
csendben volt, hogy azt hitték, meg se tud szólalni. Ha viszont akár
ott, akár az órán mondott valamit, mindig igaza volt. Már akkor is a
történelem rabja volt. A férfit igazából az lepte meg, hogy Jean most
mennyivel csinosabb, mint régen. Vékonyszálú, szőke haja helyett dús
barna, tincsek keretezték arcát. Még most is karcsú volt, de a régi
soványság teljesen eltűnt. Jól szabott nadrágkosztümöt viselt. Bár
sajnos Jeannie arckifejezését nem látta, de azt azért igen, ahogy a
faxot gyorsan bedugja a táskájába.
„Én vagyok a bagoly és a fán élek.” Fülébe csengett, ahogy
Laura utánozta: – „Meglestelek, öcskös” – visította Alison húsz
évvel korábban. – „ Tudom, hogy ijedtedben bevizeltél!” El tudta
képzelni, ahogy rajta szórakoznak. Hallotta, ahogy hullámokban
felharsan a nevetés.
Mindez sokkal korábban történt, még másodikban, amikor hétéves
volt. Csak ezt az egy sort kellett volna mondania az iskolai darabban.
De nem sikerült. Úgy dadogott, hogy a gyerekek a színpadon, sőt még
néhány szülő is sugdolózni kezdett.
Ennnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-la-lakom
aaaaaa….
Nem sikerült kimondania, hogy a „fa tetején”. Kirobbant belőle a
zokogás és a faággal a kezében lerohant a színpadról. Apjától kapott
egy nagy pofont, mert úgy viselkedett, mint egy kislány. Anyja
megpróbálta védeni: – Hagyd bár békén. Mindig is tökkelütött volt a
gyerek. Nézz csak rá, mit vársz tőle? Már megint vizes a nadrágja.
A megaláztatás emléke és a lányok vihogásának hangja kavargott
benne, ahogy Jean Sheridan belépett a liftbe.
– Miért is kímélnélek meg téged? Legyen először Laura és aztán
te. Így majd mindannyian együtt nevethettek egy jót – a pokolban.
 Valaki megszólította, odafordult. Dick Gormsley állt mellette, az
osztály baseballhőse. – De jó, hogy újra látlak – mondta Dick
szívélyesen.
Hazudsz – gondolta a férfi –, és téged egyáltalán nem jó látni.
 4.

Alighogy Laura az ajtóba dugta a kulcsot, a boy máris megjelent a

csomagjaival: egy ruhazsákkal, két nagy bőrönddel és egy
neszesszerrel. Laura szinte olvasott a boy gondolataiban:
„Asszonyom, a találkozó két napig tart, nem pedig két hétig…” A boy
megszólalt – Ms. Wilcox, a feleségem és én korábban minden este
néztük a Henderson Countryt. Maga óriási volt benne. Van esély a
folytatásra?
– Mondjuk annyi, mint hóviharnak a pokolban – gondolta Laura,
de a férfi nyilvánvaló őszintesége jólesett neki.
– Ha a Henderson Countryra nincs is, de a Maximum csatornának
most próbálunk egy sorozatot – mondta Laura. – Jövő év elején
kezdik majd vetíteni.
Ha nem is mondott teljesen igazat, azért nem hazudott. A
Maximumnak tetszett a próbafelvétel, és bejelentette, hogy elindítja a
sorozatot. Aztán a halála előtt két nappal Alison telefonált: – Laura
drágám, nem tudom, hogyan is mondjam el, de van egy kis probléma.
A Maximum valaki fiatalabbat szeretne Emmie szerepére.
– Fiatalabbat? – üvöltötte Laura. – Az isten szerelmére, Alison,
harmincnyolc éves vagyok. A sorozatban a nőnek van egy tizenkét
éves lánya! És tudod, hogy én jól nézek ki.
– Ne kiabálj velem! – rivallt rá Alison. – Mindent megteszek,
hogy meggyőzzem őket. Ami a kinézetet illeti, a lézeres műtétek, a
kenőcsök és a ráncfelvarrások korában mindenki baromi jól néz ki.
Ezért olyan nehéz ma bárkinek nagymamát játszania.
Még meg is beszéltük, hogy együtt jövünk erre a találkozóra –
ötlött fel Laurában. Alison úgy emlékezett, hogy Gordon Amory is azt
jelezte, részt vesz az osztálytalálkozón, márpedig ő éppen most
vásárolta meg a Maximum egy részét. Alison még azt is mondta, hogy
Amory hozzásegítheti Laurát ahhoz, hogy mégis jusson neki szerep a
sorozatban, feltéve, ha valaki erről meggyőzi.
 Laura állandóan nyaggatta Alisont, hogy vegye rá Gordie-t, hogy a
Maximum őt válassza a szerepre. Végül Alison megelégelte: –
Először is, ne hívd Gordie-nak, utálja, ha így hívják. Másodszor,
megpróbáltam taktikus lenni, ami tudod jól, elég ritkán fordul elő
velem. A szemedbe mondom. Te ma is gyönyörű nő vagy, de mint
színésznő meglehetősen gyatra. A Maximum emberei szerint ez a
sorozat nagyot szólhat, de csak nélküled. Talán Gordon meg tudja
változtatni a véleményüket. Ha el tudod bűvölni. Valamikor hajtott
rád, nem?
A boy időközben lement, hogy feltöltse a jégtartót. Most újból
kopogott az ajtón. Laura a tárcájába nyúlt és egy húszdollárost vett ki.
A boy szolgalelkű „Ó, köszönöm, asszonyom”-ja rádöbbentette, hogy
túllőtt a célon. Egy tízes bőven elég lett volna.
Gordie Amory tényleg egyike volt azoknak a srácoknak, akik a
Stonecrofton hajtottak rá. – Ki a fene gondolta volna, hogy ilyen
nagyágyú lesz belőle? – mélázott Laura. – Istenem, ezt soha nem
lehet előre tudni. Mindenkinek kellene egy kristálygömb, hogy
láthassa a jövőt.
A beépített szekrény kicsi volt. A szoba is. Sötétbarna szőnyeg,
barna kárpitozott székek, az ágytakaró pedig sárga és barna. Laura
türelmetlenül vette elő a ruhazsákból a koktélruháját és a kisestélyit.
Már korábban eldöntötte, hogy este a Chanelt fogja hordani.
Csillogni kell! Le kell őket venni a lábukról! Sikeresnek kell
látszanod, még ha tartozásod van is és az adóhivatal zárolta a
házadat.
Laura Alisontól tudta, hogy Gordie Amory elvált. Még most is
Laura fülébe csengett Alison utolsó tanácsa: – Nézd, drágám, ha nem
tudod rábeszélni arra, hogy bevegyen a sorozatba, még mindig el
tudod vetetni magad vele. Felejtsd el, milyen uncsi pasas volt a
Stonecrafton – ma már egy befolyásos alak.
 5.

– Segíthetek még valamiben, Dr. Sheridan? – kérdezte a boy.

Jean megrázta a fejét.
– Jól érzi magát, Dr. Sheridan? Nagyon sápadt.
– Minden rendben, köszönöm.
– Csak szóljon, ha bármiben tudunk segíteni.
A boy végre becsukta az ajtót maga mögött, Jean pedig lerogyott
az ágy szélére. Most előkotorta a táskája oldalzsebébe begyűrt faxot
és újraolvasta a rejtélyes üzenetet.

Jean, gondolom, most már elhiszed, hogy ismerem Lilyt. Van egy
kis problémám. Megöljem vagy megöleljem? Csak vicceltem. Majd
később jelentkezem.

Dr. Connors volt az az orvos, akivel húsz évvel ezelőtt

Cornwallban megosztotta, hogy terhes. Vonakodva bár, de az orvos
beleegyezett, hogy a lány szüleit nem szabad ebbe bevonni. – Nem
érdekel, mit szólnak, úgyis örökbe adom a gyereket. Tizennyolc éves
vagyok és ezt eldöntöttem. De ha megtudják, akkor még dühösek is
lesznek, és még jobban megkeserítik az életemet – szipogta Jean.
Dr. Connors akkor mesélt egy házaspárról, akik már feladták,
hogy saját gyerekük legyen, és az örökbefogadáson gondolkodtak. –
Ha biztos benne, hogy nem akarja megtartani a kisbabát,
megígérhetem, hogy csodálatos, szerető otthonra talál náluk.
Dr. Connors elintézte, hogy Jean egy chicagói bölcsödében
dolgozhasson a szülésig. A szülésre az orvos Chicagóba repült, majd
a kisbabát elvitte tőle. A rákövetkező szeptemberben kezdte Jean a
főiskolát. Dr. Connors tíz évvel később halt meg, amikor tűz tört ki a
rendelőjében és ő szívrohamot kapott. Jean azt is megtudta, hogy az
összes lelet és jelentés megsemmisült.
 – Lehet, hogy mégsem égtek el? – töprengett Jean. És ha nem,
akkor ki találta meg ezeket, és vajon az illető miért akar ennyi év után
kapcsolatba lépni velem?
Lily. Ezt a nevet adta a kisbabának, akit kilenc hónapig hordott a
szíve alatt, és akit aztán összesen négy óráig láthatott. Három héttel
azelőtt tudta meg hogy terhes, hogy Reed a West Pointot, ő pedig
Stonecroftot befejezte volna. Bár mindketten nagyon megijedtek, de
megegyeztek abban, hogy az érettségi után egyből összeházasodnak.
– A szüleim imádni fognak, Jeannie – mondta Reed. De a lány
tudta, hogy Reed valójában félt a reagálásuktól. Elmesélte, hogy az
apja figyelmeztette, ne kezdjen komolyabb kapcsolatot huszonöt éves
kora előtt. Reed végül soha nem szólt a szüleinek. Egy héttel az
érettségi előtt egy ámokfutó a West Point egyik keskeny útján
elgázolta. Ahelyett, hogy fiuknak tapsolhattak volna az érettségi
ünnepségen, Reed nyugalmazott tábornok és Mrs. Carroll Reed
Thornton megtört szívvel vették át annak diplomáját és emlékkardját.
Soha nem tudták meg, hogy van egy unokájuk. Még ha valaki
hozzá is fért volna az örökbefogadási jegyzőkönyvhöz, hogyan
kerülhetett volna Lily közelébe és hogyan szerezhette volna meg Lily
hajkeféjét az aranyszőke tincsekkel? – töprengett Jean.
Az első rémisztő küldeményben a hajkefe mellett ott volt az
üzenet: „Ellenőriztesd a DNS-t – a te gyerekedé.” Jean elküldte egy
DNS-laborba a mintát, hogy vessék össze a sajátjával és azzal a
hajtinccsel, amit még a kisbaba születése óta őrzött. A jelentés
egyértelműen azt igazolta, amitől legjobban félt: a hajkeféről
származó hajszálak az ő saját, tizenkilenc és fél éves lányától
származnak.
– Vagy lehet, hogy a csodálatos házaspár, aki örökbe fogadta a
kisbabát, megtudta, hogy ki vagyok és pénzt akarnak tőlem?
Tele voltak a nevével az újságok, amikor az Abigail Adamsról írt
könyve, majd az abból készült film kasszasiker lett.
– Bárcsak pénzről lenne szó és nem másról – imádkozott Jean,
majd felállt és nekilátott bőröndjét kipakolni.
 6.

Carter Stewart az ágyra dobta a bőröndjét. Az alsóneműkön és

zoknikon kívül főleg Armani zakók és néhány nadrág került elő
belőle. Aztán úgy döntött, mégis inkább abban a farmerben és
pulóverben megy a vacsorára, ami most is rajta volt.
Az iskolában ápolatlan, rendetlen kölyök volt, pont olyan
ápolatlan és rendetlen, mint az anyja. Ha az anyjának eszébe jutott,
hogy betegye a gépbe a mosnivalókat, éppen nem volt otthon
mosópor. Beszórt helyette fehérítőt, bármilyen ruha is legyen a
mosásban. Carter egy idő múlva elkezdte dugdosni a ruháit az anyja
elől, és inkább kimosta a saját holmiját, semmint hogy állandóan
koszos vagy éppen kifakult ruhákban járjon.
Ha most túlságosan elegánsan nézne ki, egyből felemlegetnék,
régen hogyan is öltözködött. Most vajon mit szólnak hozzá, ha
meglátják? Ma már nem az a kis törpe, aki egykor volt, hanem átlagos
magasságú és kidolgozott testű férfi. Másoktól eltérően, akiket a hotel
halljában látott, gondosan nyírt barna hajában egyetlen ősz hajszál
sem csillant meg. A kitűzőn lévő fényképről egy kócos hajú kissrác
hunyorgott rá. Az egyik újság nemrég úgy írt róla, hogy sötétbarna
szemei egy pillanat alatt képesek tüzes villámokat szórni.
Iskolás évei alatt nyáron ebben a szállodában dolgozott.
Valószínűleg ebben a szobában is számtalanszor megfordult és hozott
reggelit üzletembereknek, a környéket felfedező nőknek vagy éppen a
West Pointon tanuló gyerekeiket látogató szülőknek. Gyakran
megfordultak itt az otthon és a család elől bujkáló alkalmi párok is.
Ilyenkor rájuk vigyorgott és ártatlanul megkérdezte: – Ugye nászúton
vannak? A válasz helyetti zavart arckifejezés minden pénzt megért.
Akkor is utálta ezt a helyet és most is.
Megnézte, hogy nála van-e a szobakulcsot helyettesítő
műanyagkártya, és aztán elindult a lifthez.
 A koktélpartira a félemeleten lévő Hudson Valley teremben került
sor. Ahogy kilépett a liftből, meghallotta a háttérzenét és a hangokat,
amelyek megpróbálták túlharsogni a zenét. Negyven vagy ötven
ember volt már együtt. A bejáratnál két pincér borral várta az
újonnan érkezőket. Carter elvett egy pohár vöröset és belekortyolt. –
Gyenge merlot, gondolhattam volna.
Elindult a többiek felé, amikor valaki megkocogtatta a vállát. –
Mr. Stewart, Jake Perkins vagyok és a Stonecroft Gazette számára én
tudósítok a találkozóról. Feltehetnék egy pár kérdést?
Stewart bosszúsan fordult hátra, közvetlenül mögötte egy izgága
vörös kölyköt pillantott meg. – Az első dolog, amit meg kellene
tanulnod, az az, hogy ne másszál senki képébe – gondolta magában.
Hátrált egy lépést, válla már szinte a falat súrolta. – Azt javaslom,
menjünk egy csendesebb helyre, hacsak nem tudsz szájról olvasni,
Jake.
– Nem uram, ahhoz nem értek. Menjünk ki és keressünk egy
csendes zugot.
Pillanatnyi habozás után Stewart mégis megragadta a bort, és
elindult a diák után a folyosóra.
– Mr. Stewart, mielőtt elkezdjük, el kell mondanom, mennyire
szeretem a darabjait. Én is író akarok lenni. Persze már most is az
vagyok, de olyan sikeres akarok lenni, mint maga.
– Ó, istenem – gondolta Stewart, aztán hangosan így folytatta. –
Minden újságíró ezzel kezdi. Persze szinte senkinek nem jön be aztán.
Arra várt, hogy a srác dühös lesz, vagy zavarba jön. Ehelyett,
csalódására, a gyerekarcú Jake Perkins elvigyorodott.
– De nekem sikerülni fog, teljesen biztos vagyok benne. Mr.
Stewart, alaposan utánanéztem mindannyiuknak, akik most kitüntetést
kapnak. Egy dolog valamennyiükben közös. A három nő valamiben
kiemelkedett az iskolai évek alatt, viszont önök négyen, férfiak nem
sok vizet zavartak Stonecrofton. Például az ön esetében az évkönyv
egyetlen dolgot sem említ, a jegyei is közepesek voltak. Az iskolai
újságban sem írt vagy…
Kicsit szemtelen ez a kölyök – gondolta Stewart.
 – Az én időmben az iskolaújság még iskolai újságnak is gyatra
volt, és feltételezem ma is ilyen – riposztozott aztán. – A sport nem
volt az esetem, az írást pedig a személyes naplómra korlátoztam.
– Ez a napló lett a színdarabjainak az alapja?
– Talán.
– De hát a darabok meglehetősen sötétek.
– Már diákkoromban sem voltak illúzióim az életről.
– Ezek szerint a Stonecrofton töltött évek alatt nem volt boldog?
Carter Stewart belekortyolt a borba.
– Nem, nem voltam boldog – válaszolta kimérten.
– Akkor miért jött mégis el a találkozóra?
Stewart elvigyorodott.
– Hogy meginterjúvolhass. Most pedig, ha megbocsátasz, ott jön
Laura Wilcox, osztályunk csillogó királynője. Lássuk, vajon
megismer-e.
Ezzel félretolta azt a papírt, amit Perkins az orra alá akart dugni.
– Ha egy percre még feltarthatom, Mr. Stewart. Itt van egy lista,
ami szerintem nagyon is érdekelni fogja önt.
Perkins már csak Carter Stewart hátát látta, ahogy megpróbálja
utolérni a terembe éppen belépő csodálatos szőke nőt. – Undok
fráter – gondolta Perkins. – Farmer, pulcsi és sportcipő, csakhogy
mutassa a többiek iránti megvetését, akik kiöltöztek. Ez nem az a
fajta, aki eljön egy ilyen helyre, csak azért, hogy valami
értelmetlen kitüntetést átvegyen. Akkor meg mi hozta ide?
Ezt a kérdést már feltette cikke utolsó mondatában. Sokat olvasott
Carter Stewartról. A főiskola alatt kezdett írni, először olyan
darabokat, amiket a főiskola drámatagozata adott elő. Aztán innen
nyergelt át a Yale-re. Akkor változtatta meg a nevét is és hagyta el a
Howard – vagy ahogy akkor hívták – Howie-t. Még harmincéves se
volt, amikor a Broadway-n bemutatták első darabját. Magányos
harcosnak tartják, aki az ország különböző részein lévő négy házának
egyikében bujkál, amikor egy új darabon dolgozik. Visszafogott,
kellemetlen, maximalista, zseni – ilyen jelzőkkel illették a róla szóló
cikkekben. – Na, ehhez még hozzá tudnék tenni egy-két dolgot –
gondolta Jake Perkins. – Meg is teszem.
 7.

Mark Fleischmannak tovább tartott Bostonból Cornwallba autózni,

mint ahogy számította. Azt remélte, érkezés után lesz néhány órája,
hogy körbemászkálja a városkát, mielőtt a többiekkel találkozik.
Azon akart eltöprengeni, vajon ki is volt az a kisfiú, aki itt nőtt fel, és
mivé lett felnőttként valójában. – Lehet, hogy a démonokat akarom
elüldözni? – tűnődött magában.
Ahogy csigalassúsággal araszolt végig a Connecticut Turnpike-n,
azon gondolkodott, amit aznap reggel egyik kis páciensének az
apjától hallott.
– Doktor úr, ön is tudja, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek. Az
én időmben is ilyenek voltak, és ez nem változott. Olyanok, mint egy
oroszlánfalka a sebzett prédával. És most ezt csinálják az én
gyerekemmel. Pontosan ugyanazt, amit velem tettek ebben a korban.
Tudja, doktor úr, azóta sikeres ember lettem, de ha elmegyek
osztálytalálkozóra, tíz másodpercen belül már nem én vagyok a
legnagyobb cégek egyikének a vezérigazgatója. Úgy érzem, ugyanaz
az esetlen, unalmas alak vagyok, mint akin akkor mindenki
szórakozott. Őrület, nem?
Ahogy újból lassítani kellett, Marknak egy kórházi hasonlat ugrott
be: a Connecticut Turnpike a folyamatos intenzív ápolás állapotában
van. Valahol mindig építették az utat, ami azt jelentette, hogy a három
sávot egyre szűkítik, ami persze állandó dugókhoz vezetett.
Azon vette észre magát, hogy az út problémáit a betegei
problémáival hasonlítja össze. Az a fiú például, akinek az apja reggel
járt nála konzultáción, tavaly öngyilkosságot kísérelt meg.
Mark pszichiáterként a kamaszkori problémák megoldásával
foglalkozott. Nemrég indított tanácsadós, betelefonálós TV-műsora
egyre nagyobb siker volt. Magas, vidám, vicces és bölcs, Dr. Mark
Fleischman józan módon segít megoldani a kamaszkor fájdalmas és
jól ismert problémáit – írta róla az egyik kritikus.
 Hátha ezen a hétvégén mindezt magam mögött hagyhatom –
bizakodott Fleischman.
Nem jutott ideje ebédelni, így érkezés után egyből a bárba ment,
és szendvicset meg egy pohár világos sört rendelt. Ahogy a bár
elkezdett megtelni a találkozóra érkező vendégekkel, kifizette a
számlát és a szendvics felét hátrahagyva felment a szobájába.
Háromnegyed öt volt, odakint az árnyékok már jócskán
megnyúltak. Pár percig álldogált az ablaknál. Szívét súlyosan nyomta
annak terhe, ami itt rá vár. De utána mindezt magam mögött
tudhatom – gondolta. Tiszta lapot nyitok. Akkor tényleg vidám
leszek és vicces – még talán bölcs is.
Érezte, ahogy könny szökik a szemébe, és gyorsan elfordult az
ablaktól.

***

Gordon Amory, zsebében a kitűzővel lefelé ment a lifttel. – Majd

akkor tűzöm ki, ha ott leszek – mosolygott magában. Egyelőre
szórakoztatta, hogy minden emeleten egyre több régi osztálytárs száll
be, és ő úgy tudja őket felmérni, hogy azok nem is sejtik, hogy ő is
közéjük tartozik.
Jenny Adams szállt be utoljára. Az iskolában nagyon kövér volt,
és bár jócskán lefogyott, nagydarab nő lett belőle. Olcsó ruhájában és
valamelyik bevásárlóközpontból származó bizsujával hamisítatlan
kisvárosi levegőt árasztott. A vele lévő tagbaszakadt férfi karjain
majdnem szétrepedt a szűkre szabott zakó. Mindketten szélesen
mosolyogva köszöntek mindenkinek, ahogy beléptek a liftbe.
Gordon nem válaszolt. A többiek, vagy fél tucatnyian, kórusban
válaszoltak. Trish Canon, aki valaha az iskolai atlétikacsapat tagja
volt, és aki szemmel láthatólag még most sem szedett fel semmi
felesleget, felharsant:
– Jenny, csodálatosan nézel ki!
– Trish Canon! – fonódott Jenny két karja osztálytársa nyakára. –
Herb, Trish és én matekórán állandóan egymással leveleztünk. Trish,
hadd mutassam be a férjem, Herbet.
– Ez pedig az én férjem, Barclay! – mondta Trish.
A lift megállt a félemeleten. Ahogy kiléptek, Gordon kelletlenül
felvette saját kitűzőjét. A költséges plasztikai műtéteknek
köszönhetően már egyáltalán nem hasonlított a fényképről hunyorgó
szeplős fiúra. Orra most egyenesen állt, táskás szemei helyett
csodálkozó, nagy szemei lettek. Álla metszett, fülei pedig rálapultak
fejére. Ritkás, fakó barna haja helyett a beültetésnek köszönhetően
dús, gesztenyebarna haj fénylett. Tudatában volt annak, hogy vonzó
férfi lett. Az egykori meggyötört gyermek egyetlen megmaradt rossz
tulajdonságaként stresszes helyzetekben a mai napig rágta a körmét.
Az a Gordie, akit ti ismertetek, már nincs többé – mondta
magának. Ekkor valaki megkocogtatta a vállát.
– Mr. Amory – szólalt meg egy babaarcú, vöröshajú srác, kezében
jegyzetfüzettel. – Jake Perkins vagyok a Stonecroft Gazette-től. Az
újságnak én szólaltatom meg a kitüntetetteket. Lenne egy perce a
számomra?
Gordon nyájas mosolyt erőltetett magára:
– Hát persze.
– Hadd kezdjem azzal, hogy ön nagyon sokat változott a húsz
évvel ezelőtt készült fényképhez képest.
– Valószínűleg így van.
– Ma már négy kábeltévé-csatorna többségi tulajdonosa. Miért
vásárolt részesedést a Maximumban is?
– A Maximum közismerten erős családi programokkal
rendelkezik. Úgy éreztem, ezt a szegmenst is el kell érnünk ahhoz,
hogy teljes legyen a portfoliónk.
– Egy új sorozatról szólnak a pletykák és arról, hogy ebben az ön
egykori osztálytársa, Laura Wilcox is szerephez jut. Igaz ez?
– Még semmilyen szereplőválogatás nem volt ahhoz a sorozathoz,
amiről ön beszél.
– A bűnözéssel és bűnüldözéssel foglalkozó csatornáját sokan
túlságosan erőszakosnak tartják. Egyetért ezzel?
– Nem, egyáltalán nem. Mi a valóságot mutatjuk, nem pedig
azokat a nevetséges, kitalált helyzeteket, amelyekre a kereskedelmi
csatornák túlnyomó része építi a programjait. Most pedig, ha
megbocsát… – Még egy kérdést hadd tegyek fel. Vetne egy pillantást
erre a listára?
Gordon Amory türelmetlenül kivette Perkins kezéből a papírt.
– Felismeri ezeket a neveket? – kérdezte Perkins.
– Úgy látom, osztálytársaim vannak rajta.
– Ez öt olyan nő neve, akik az ön osztálytársai voltak, és akik az
elmúlt húsz év során eltűntek vagy meghaltak.
– Hát ez fel sem ötlött bennem.
– Én is megdöbbentem, amikor elkezdtem utánanézni – mondta
Perkins. – Catherine Kane-nel kezdődött tizenkilenc évvel ezelőtt.
Elsőéves volt a George Washington Egyetemen, amikor autója
belecsúszott a Potomac folyóba. Cindy Lang sízés közben tűnt el.
Gloria Martin öngyilkos lett, Debra Parker pedig éppen a saját
repülőjét vezette, amikor lezuhant. Egy hónappal ezelőtt pedig Alison
Kendall a saját úszómedencéjében fulladt meg. Azt hiszem, joggal
lehetne ezt az osztályt peches osztálynak nevezni, még talán egy
műsort is megérne az ön egyik csatornáján.
– Inkább tragikus sorsú osztálynak kellene nevezni, és
semmiképpen sem fogok erről műsort készíteni. Most pedig mennem
kell.
– Egy utolsó kérdést még, kérem. Mit jelent az ön számára, hogy
kitüntetést kap a Stonecrofttól?
Gordon Amory elmosolyodott. Azt, hogy végre beolvashatok az
iskolának. Bár végigszenvedtem az iskoláskort, mégis sokra vittem
– gondolta. Ehelyett ezt mondta: – Álmaim beteljesülését jelenti,
hogy osztálytársaim sikeresnek tekintenek.
 8.

Robby Brent csütörtök délután jelentkezett be a szállodába. Éppen

befejezte hatnapos fellépését Atlantic Cityben a Trump Casinóban.
Egyszemélyes komédiája kirobbanó sikert hozott, mint mindig. Nem
lett volna sok értelme hazarepülni San Franciscóba, és ahhoz sem
volt kedve, hogy Atlantic Cityben maradjon vagy átruccanjon New
Yorkba.
Bölcs döntés volt – gondolta, ahogy készülődni kezdett a
koktélpartira és felvette sötétkék zakóját. Kritikusan végigmérte
magát a tükörben. Bár a világítás gyatra, de még így is jól nézek ki
– gondolta magában. Don Rickles-hez szokták hasonlítani, nemcsak
azért, mert egyenletes, jó ritmusú darabokat írt, hanem a megjelenése
miatt is. Kerek arc, magas homlok, zömök alkat – valóban szembeötlő
volt a hasonlóság. Ráadásul kinézete ellenére is vonzotta a nőket.
Persze csak Stonecroft után, szigorúan csak utána.
Még volt egy pár perce, mielőtt lemenne. Az ablakhoz sétált és
kinézve azon töprengett, hogy tegnapi sétáján milyennek is látta
azokat a házakat, ahol a mostani kitüntetettek egykor laktak.
Elsétált Jeannie Sheridanék háza előtt. Eszébe jutott, hányszor is
hívták ki a szomszédok a rendőröket, amikor Jeannie szülei
egymásnak estek. Úgy tudta, évekkel később aztán elváltak.
Valószínűleg még ez volt a szerencsésebb eset, a városban ugyanis
mindig arról pletykáltak, hogy egyszer valóban kárt tesznek
egymásban.
Laura Wilcoxék háza közvetlenül Jeannie-ék mellett volt. Aztán
amikor már felsősök voltak, az apja örökölt valami pénzt, és a család
egy nagyobb házba költözött a Concord Avenue-n. Robby emlékezett
arra, hogy kölyökként hányszor sétált el Lauráék háza előtt abban
reménykedve, hogy Laura éppen kilép és szóba tudnak elegyedni.
Egy Sommers nevű család vette meg Lauráéktól a házat. Aztán a
lányukat abban a házban meggyilkolták, ők pedig a házat eladták. Az
emberek nem maradnak ott, ahol a gyereküket megölik. Az pont
Columbus Day napján történt – emlékezett Robby.
A találkozó meghívója az ágyon feküdt. Rápillantott. A
kitüntetettek nevei és életrajzai is mellékelve voltak. Carter Stewart.
– Vajon mennyi idővel Stonecroft után dobta el a Howie nevet? –
tűnődött Robby. Howie anyja művésznek tartotta magát, és a városban
mindig a vázlatfüzetével mászkált. Végül rávette a helyi
kiállítótermet, állítsák ki néhány művét. Borzalmasak voltak –
emlékezett Robby. Howie apja egy kötekedő fráter volt, állandóan
verte Howie-t. Nem csoda, hogy Howie színdarabjai olyan sötétek.
Howie gyakran elszaladt otthonról és elbújt valamelyik szomszéd
hátsó kertjében. Lehet, hogy aztán sokra vitte, de belül ugyanaz a
leselkedő kissrác maradt. Azt hitte, megúszhatja, de én egy párszor
rajtakaptam – mosolygott magában Robby. Szinte a pórusaiból is az
áradt, mennyire bukott Laurára. Mint ahogy én is – vallotta be
magának Robby. Tekintete Gordie Amory fényképére tévedt. – A
plasztikai műtét – kölyök. Címlap Úr maga. Tegnapi sétáján Gordie-
ék házát is megnézte, és látta, hogy teljesen felújították. Valaha a kék
valami furcsa árnyalatát hordozta, most viszont kétszer akkora lett
és vakító fehér – pont olyan, mint Gordie új fogsora – gondolta
Robby.
Gordie-ék első háza leégett, amikor alsósok voltak. A városban
azon poénkodtak, hogy csak így lehetett kitakarítani. Gordie anyja
kész disznóólat csinált a házban. Néhányan komolyan azt gondolták,
hogy Gordie szándékosan gyújtotta fel. Őszintén szólva ezt még én
sem zárnám ki – töprengett Robby. – Mindig is fura srác volt. Csak
este ne felejtsem el Gordonnak hívni, nem pedig Gordie-nak –
emlékeztette magát. Az utóbbi években egy párszor összefutottak,
feszült volt és talán még mindig odavan Lauráért.
Na, Mark Fleischman sem volt különb, és őt is kitüntetik –
gondolta Robby. Mark a légynek sem tudott volna ártani, miközben
érezted, hogy belül mennyi minden kavarog benne. Mindig is a
bátyja, Dennis árnyékában élt, aki mindenben jó volt. A Stonecroft
egyik legjobb diákja volt és a legjobb sportolók közé tartozott. A
városban mindenki ismerte. Az azelőtti nyáron halt meg, hogy ők
elkezdték volna a sulit. A két testvér úgy különbözött egymástól, mint
tűz és víz. A szülők, ha választhattak volna, hogy melyik fiúkat
tarthatják meg, biztos, hogy Dennist választották volna. Szegény
Marknak nagyon sokat kellett ezért szenvednie, kész csoda, ha ép
ésszel megúszta – töprengett Robby.
Végül elszánta magát, hogy beveti magát a többiek közé. Zsebébe
tette a szobakártyát és becsukta szoba ajtaját. Osztálytársaimat vagy
csak simán nem szerettem, vagy kifejezetten utáltam. Akkor miért is
jöttem el? – kérdezte magától. Megnyomta a lift gombját. Talán
sikerül egy csomó jó anyagot szereznem az új komédiához. – Persze
van még egy ok, de ezt gyorsan elhessegette magától. Nem megyek
oda – gondolta, miközben belépett a liftbe. Legalábbis még nem.
 9.

Ahogy megérkeztek a koktélpartira, Jack Emerson, a

szervezőbizottság elnöke megkérte a kitüntetetteket, hogy jöjjenek
vele a terem végén lévő kis beugróba. A sápadt férfi arca
egyértelműen az állandó italozásról árulkodott. Az iskola után
egyedül ő maradt Cornwallban, és így értelemszerűen ő tartotta
kézben a helyi szervezést.
– Amikor majd mindenki bemutatkozik, titeket akarlak a végére
hagyni – magyarázta.
Amikor Jean is odaért a többiekhez, éppen Gordon Amory szólalt
meg:
– Jack, ha jól értem, azt kell megköszönnünk, hogy mi vagyunk
azok, akiket kitüntetnek.
– Igen, és ez az én ötletem volt – mondta Emerson kedélyesen. –
és higgyétek el, ti egytől egyig megérdemlitek. Gordie, vagyis
Gordon, te például a kábeltelevíziózás egyik legkiemelkedőbb
személyisége vagy. Mark pszichiáterként a kamaszkori viselkedés
elismert szakértője. Robby népszerű komikus és parodista. Howie,
azazhogy Carter Stewart, jelentős színdarabíró. Jean Sheridan pedig,
ja, megjöttél, Jean, de jó, hogy látlak, szóval ő pedig a Georgetown
történelemtanára, dékán, és ráadásul egy sikerkönyv szerzője. Laura
Wilcox egy kirobbanó sikerű TV-sorozat sztárja volt, Alison Kendall
pedig az egyik legnagyobb színészügynökséget vezette. Ahogy
tudjátok, ő lett volna a hetedik kitüntetett. Majd elküldjük az
oklevelet a szüleinek. Nagyon büszkék arra, hogy a saját érettségiző
osztálya ilyen kitüntetésben részesíti.
A szerencsétlen sorsú osztály, gondolta fájdalmasan Jean,
miközben Emerson megpuszilta. Ez volt az a kifejezés, amit Jake
Perkins említett, amikor egy interjúra megállította. Jeant
elgondolkodtatta, amit a sráctól hallott. Tulajdonképpen Alison és
Laura kivételével senkivel nem tartottam a kapcsolatot az iskola után
– ötlött fel Jeanben. Amikor Catherine meghalt, éppen Chicagóban
dolgoztam. Debby Parker gépének lezuhanásáról hallottam, de nem
tudtam Cindy Lang és Gloria Martin haláláról. Alison pedig alig egy
hónapja halt meg. Istenem, valaha mindannyian egy asztal körül
ültünk. Ma már csak Laura és én maradtunk életben. Vajon milyen
sors lebeg fölöttünk?
Laura telefonált, hogy majd a partin találkoznak. – Jeannie, tudom,
hogy arról beszéltünk, találkozzunk korábban, de még nem vagyok
kész. Márpedig diadalmasan kell bevonulnom – magyarázta Laura. –
Le kell vennem Gordie Amoryt a lábáról, hogy az enyém legyen a
főszerep az új sorozatban.
Jean megkönnyebbült ettől a hívástól. Így mégis van ideje felhívni
Alice Sommerst, aki évekkel ezelőtt a szomszédjuk volt. Mrs.
Sommers ma már egy, a park melletti házban lakott. A Sommers
család két évvel azelőtt költözött Cornwallba, mielőtt lányukat,
Karent megölték. Jean soha nem felejtette el, amikor Mrs. Sommers
érte jött az iskolához és rávette, hogy menjenek el együtt vásárolni. –
Jean, azt hiszem, most nem kellene hazamenned – mondta.
Így valóban megmenekült attól, hogy lássa a rendőrautót a házuk
előtt és azt, hogy a szüleit bilincsbe verik. Karen Sommerst nem
ismerte valami jól. Karen Manhattanbe járt a Columbia Egyetem
orvosi karára, és a családnak volt is Manhattanben egy lakása. Karen
igazából nagyon ritkán járt Cornwallba.
Mindig is kapcsolatban maradtunk – gondolta Jean. Ha
Washingtonban jártak, mindig elhívtak vacsorázni. Michael Sommers
évekkel korábban meghalt, de Alice, ahogy a találkozóról hírt kapott,
egyből felhívta Jeant, hogy a West Point-i látogatás előtt feltétlenül
jöjjön el hozzá reggelire.
Jean közben eldöntötte: amikor holnap találkozik Alice-szal,
megmutatja neki a furcsa faxokat és elmeséli a levelet, a hajkefét és
hogy mi történt Lilyvel. Akárki is tudott a kisbabáról, biztos, hogy
látta Dr. Connors jelentését. Valaki olyannak kellett lennie, aki már
abból az időből ismert valakit, aki rátehette a kezét a leletekre. Hátha
Alice-nak van ötlete arra, a rendőrségnél kivel is lehetne beszélni.
Alice azt mondta, még mindig nem adták fel Karen gyilkosának
megtalálását.
– Jean, de jó, hogy újra látlak – szólalt meg Mark Fleischman, aki
eddig Robby Brenttel beszélgetett. – Gyönyörű vagy, de bosszúsnak
látszol. Az a riporterkölyök bosszantott fel?
– Igen – bólintott Jean. – Mark, engem ez tényleg megdöbbentett.
Debby kivételével senki haláláról nem tudtam, na meg persze
Alisonéról. A suli után nem érdekeltek már a Stonecroft ügyei, amíg
csak Jack Emerson nem jelentkezett. És tőled mit kérdezett Perkins?
– Az érdekelte, hogy mivel az öt haláleset egymástól teljesen
függetlenül következett be, én, mint pszichiáter nem gondolom-e azt,
hogy a csoport méretéhez képest ez kiugróan magas szám. Azt
válaszoltam, hogy ránézésre is látszik, a szám messze meghaladja a
statisztikai valószínűség határát.
Jack Emerson meghallotta az utolsó megjegyzést. Az állandó
mosoly eltűnt az arcáról és bosszúsnak látszott:
– Már megkértem azt a Perkins kölyköt, tüntesse el a listáját –
mondta.
Carter Stewart épp akkor ért oda Laura Wilcoxszal:
– Biztosíthatlak, hogy még mindig mutogatja azt a papírt –
morogta.
Jean félreállt és így Laura nem látta, amikor belépett.
– Csatlakozhatom, vagy ez itt a férfiak klubja? – kérdezte Laura.
Mosolyogva körbement és miközben mindenkinek megnézte a
kitűzőjét, egyenként arcon csókolta őket. – Mark Fleischman, Gordon
Amory, Robby Brent, Jack Emerson – na és persze Carter, akit eddig
Howie-nak ismertem, és aki eddig még nem csókolt meg.
Csodálatosan néztek ki. Látjátok, ez a különbség. Én 16 évesen
voltam a csúcson, azóta pedig csak lefelé csúszom. Ti négyen és
Howie, akarom mondani Carter pedig éppen akkor indultatok felfelé.
Aztán észrevette Jeant, odalépett hozzá és átölelte.
Ez a mozdulat megtörte a jeget. Mark Fleischman látta, ahogy
mindenki ellazult. Előkerültek a kitüntetetteknek félretett finomabb
borok is.
 Laura még mindig káprázatosan néz ki. Harmincnak sem
látszik, pedig ugyanúgy harmincnyolc vagy harminckilenc, ahogy
mi mindannyian. A rajta lévő koktélruha szemmel láthatólag
nagyon drága volt. A TV-sorozat, amiben játszott, már évek óta nem
fut. Vajon azóta miből él? – tűnődött Mark. Tudta, hogy túl van egy
zűrös váláson, ahol igények és viszontigények ütköztek egymással –
tele volt vele akkor a New York Post. Mosolygott magában, ahogy
Laura másodszor is megcsókolta Gordie-t.
– Valaha odavoltál értem – mondta incselkedve. Aztán rákerült a
sor. – Mark Fleischman – fordult hozzá Laura. – Esküszöm, féltékeny
voltál, amikor Barry Diamonddal jártam. Ugye így van?
Mark elmosolyodott.
– Igen, teljesen így volt. De az nagyon rég történt.
– Tudom, de azért nem felejtettem el – mondta Laura.
Nézte, ahogy Laura elfordul tőle.
– Laura, én sem felejtettem el – mondta halkan. – Soha egy percre
nem felejtettem el.
 10.

A férfit nagyon szórakoztatta, hogy Laura került a koktélparti

középpontjába, miközben ezt a kitüntetettek közül pont ő érdemelte
meg legkevésbé. Pályafutása egyetlen említésre méltó elemeként egy
felszínes szőke nőt alakított egy TV-sorozatban, akit senki más nem
érdekelt, csak a tükörből visszaköszönő saját maga. Telitalálat
szereposztás, az biztos – gondolta.
Kétség nem fért hozzá, még most is őrült jól nézett ki, de ez már a
változások előtti utolsó virágzás. Szája és szemei körül már halvány
vonalak látszottak. Az anyjának ugyanilyen vékony bőre volt, az a
fajta, ami aztán gyorsan öregszik. Ha Laura még tíz évet élne, már a
plasztikai sebészet se tudna sokat tenni érte.
De hát nem is fog tíz évet élni.

A Bagoly néha hónapokra magába zárkózott. Ilyenkor úgy érezte,

hogy csak álom mindaz, amit a Bagoly csinál. Máskor – és például
most is – határozottan érezte, hogy a Bagoly benne él. Látta a Bagoly
fejét, a sötét szemeit körülvevő sárga foltokat. Érezte, a karmai
hogyan tudják megragadni egy fa ágát. Belül szinte remegett tollának
puhaságától. Szárnyaival érezte a levegő suhanását, ahogy lecsapott
áldozatára.
Laura látványa kizökkentette a Baglyot gubbasztásából. Miért várt
ilyen sokáig erre a pillanatra? A Bagoly tudni akarta, de félt is a
választól. Vajon azért félt, mert ha Laurát és Jeant elpusztítja, akkor a
Bagolynak nincs többé hatalma élet és halál fölött? Laurának húsz
évvel ezelőtt meg kellett volna halnia. De az akkor elkövetett hiba
felszabadította a Baglyot.
Az a végzetes hiba az „Ennnn va-va-va-gyok a ba-baba-bagoly
és a ott la-la-lakom aaaaaa…” a síróbaba helyett az erős és
kegyetlen ragadozót hívta elő.
 Valaki szemüvegben, gyérülő hajjal a kitűzőjét bámulta. Aztán
kezet nyújtott: – Joel Nieman vagyok – mondta.
Ja, Joel Nieman. Ő játszotta Rómeót abban a darabban. Róla írta
Alison az újságban: „Mindenki legnagyobb meglepetésére Joel
Nieman a legtöbb sorra emlékezett”.
– Abbahagytad a színjátszást? – kérdezte mosolyogva a Bagoly.
Nieman meglepődött. – Nem semmi, hogy erre emlékszel. Hát
igen, rájöttem, hogy a színivilág meglesz nélkülem is.
– Emlékszem a kritikára, amit Alison írt rólad.
Nieman elnevette magát.
– Én is. Meg is akartam köszönni neki, nagy jót tett velem.
Átnyergeltem a könyvelésre, és az tényleg nekem való. Borzalmas,
ami vele történt, nem?
– Valóban szörnyű – helyeselt a Bagoly.
– Azt olvastam, hogy eredetileg gyilkosságra is gyanakodtak, de
azóta a rendőrség azt állítja, hogy valószínűleg a vízbe érés
pillanatában egyszerűen leállt a szíve.
– Akkor pedig a rendőrség hülye.
Joel Nieman szeme elkerekedett:
– Szerinted tényleg megölték volna Alisont?
A Bagoly rájött, hogy talán túl vehemensen reagált. Inkább
óvatosan azt mondta: – Valahol olvastam, meglehetősen sok
ellenséget szerzett magának az idők folyamán. De hát ki tudhatja? A
rendőrség biztosan érti a dolgát. Ezért is mondják mindig, hogy az
ember ne menjen egyedül fürdeni.
– Rómeó, egyetlen Rómeóm! – visította egy hang. Marcy Rogers,
aki Júliát alakította az iskolai darabban, ütött rá Nieman vállára.
Nieman hátrapördült.
Marcy gesztenyebarna haja változatlanul hullámosan omlott le, de
most arany csíkok is keveredtek bele. Marcy színpadiasan széttárta
karját: – És az egész világ szerelemben legyen ma este.
– Nem hiszem el, ez tényleg Júlia – kiáltott fel Nieman. Marcy
rápillantott a Bagolyra. – Ja, szia – mondta és elfordult. – Joel, hadd
mutassam be életem igazi Rómeóját, ott van a bárnál.
 – Átnézett rajtam – gondolta komoran a Bagoly. – Pont ugyanúgy,
mint a Stonecrofton. Marcy még a kitűzőmet sem nézte meg.
Egyáltalán nem érdekeltem.
A Bagoly körülnézett. Jean Sheridan és Laura Wilcox egymás
mellett állt a svédasztaloknál. Végigmérte Jean alakját. Laurától
eltérően ő az évek múlásával egyre jobban néz ki. A vonásai nem
változtak, testtartása, hangja, viselkedése azonban új volt. Jó, persze
a haja és a ruházata is sokat jelentett, mégis a változások inkább
belülről fakadtak. Az iskola alatt a szülei viselkedése állandó
kellemetlenséget jelentett. Néha annyira egymásnak estek, hogy a
rendőröknek kellett lecsitítaniuk őket.
A Bagoly átsétált a hidegtálakra várakozókhoz, és kezébe vett egy
tányért. Kezdett rájönni, miért is érez felemásan Jean iránt. A
Stonecroft-évek alatt Jean nem egyszer nagyon is kedves volt hozzá,
például akkor, amikor nem került be a focicsapatba. Sőt, a végzős év
tavaszán még az is felötlött benne, randizni hívja Jeant. Biztos volt
abban, hogy úgysem jár senkivel. Vasárnap esténként néha egy fa
mögül leste, hogy a mozi után hogyan ülnek be a szerelmes párok az
autóba. Jean soha nem volt köztük.
– Tegyük csak félre a pozitív gondolatokat, ehhez már késő van –
gondolta magában. Amikor néhány órája látta Jeant a szállodába
lépni, végképp eldöntötte, hogy őt is megöli. Most már azt is tudta,
miért határozta el magát. Az anyja gyakran emlegette: lassú víz partot
most. Lehet, hogy Jeannie néhányszor kedves volt hozzá, de a lelke
mélyén biztos, hogy ugyanolyan volt, mint Laura. Ő is jót mulatott a
szegény tökkelütött gyereken, aki bepisilt a nadrágjába, sírt és
dadogott.
Salátát vett magának. Na és akkor mi van, ha egyik fickóval sem
randizott az osztályból? Ehelyett „megalszik a tej a szájában” Jeannie
egy West Point-i kadétba volt szerelmes – a Bagoly mindent tudott
róluk.
A düh lassan átjárta a testét, érezte, hogy hamarosan szabadjára
kell engednie a Baglyot.
Az olasz tésztát kihagyta, vett egy kis füstölt lazacot, zöldbabot,
sonkát, és körülnézett. Laura és Jean épp leült a főasztalhoz. Jean
elkapta a Bagoly tekintetét, és intett neki, üljön melléjük. Lily pont
úgy néz ki, mint te. Tényleg döbbenetes a hasonlóság.
Ettől a gondolattól most már tényleg megjött az étvágya.
 11.

Éjjel 2-kor Jean megunta a forgolódást, felgyújtotta a lámpát és

olvasni próbált. Teste minden izma megfeszült, és érezte a közelgő
fejfájást. Az esti társalgás elfárasztotta, főleg hogy állandóan a Lilyt
fenyegető veszély járt a fejében. Már alig várta, hogy tízkor
találkozhasson Alice Sommersszel és mesélhessen neki Lilyről.
Állandóan ugyanazon forgott az agya. Az évek során soha
senkinek nem beszélt Lilyről. Az örökbefogadás titokban zajlott. Dr.
Connors meghalt és az iratok megsemmisültek. Akkor ki bukkanhatott
mégis Lilyre? Lehet, hogy az örökbefogadó szülők ismerik a nevem
és a nyomomra bukkantak? Lehet, hogy valakinek elmondták és az az
illető zaklat engem? De miért?
Az ablak, ami a szálloda hátsó frontjára nézett, nyitva volt és
egyre hűvösebb levegő jött be kintről. – Ha egyáltalán aludni akarok,
be kell csuknom – sóhajtott Jean. Kikászálódott az ágyból és
átbotorkált a szobán. Ahogy fázósan becsukta az ablakot,
kikukkantott. Leoltott lámpákkal egy autó araszolt be éppen a
parkolóba. – Fura – gondolta, ahogy egy férfi kiszállt, és gyorsan a
hotel hátsó bejáratához sietett.
Bár a férfi felhajtotta kabátja gallérját, az ajtón kiszűrődő fénynél
az arcát tisztán látni lehetett. Ahogy Jean visszament az ágyához, azon
töprengett, hogy vajon egyik asztaltársának milyen dolga akadt ilyen
késői órán.
 12.

Hajnali háromkor érkezett a riasztás a gosheni rendőrségre, hogy

Surrey Meadowsból eltűnt egy Helen Whelan nevű nő. A korai
negyvenes éveiben járó egyedül élő nőt egy szomszéd látta utoljára,
amint éjfél körül Brutus nevű német juhászkutyáját vitte sétálni.
Hajnali háromkor egy, a városi park szélén élő házaspár arra ébredt,
hogy egy kutya szakadatlanul ugat és vonít. Kiszálltak a rendőrök, és
találtak egy szerencsétlen német juhászkutyát, amelyik hiába próbált
lábra állni. A kutyát valamilyen nehéz tárggyal kegyetlenül fejbe
verték, nem messze az úton pedig egy harminchetes női cipőt találtak.

***

Hajnali négykor hívták fel Sam Deegant, hogy ő is csatlakozzon az

eltűnt nőt kereső detektívekhez. Útközben megállt Dr. Siegelnél, a
sérült kutyát kezelő állatorvosnál. – Az a gyanúm, hogy a kutya több
órán át eszméletlen volt a fejét ért ütéstől – mondta Deegannek
Siegel. – Valami olyasmi okozhatta, mint például egy kocsiemelő vas.
Sam pontosan el tudta képzelni a helyzetet. Helen Whelan kivitte
a kutyáját futkározni a parkba. Valaki látta, hogy a nő egyedül van, és
megpróbálta a kocsijába rángatni. A kutya észrevette, és meg akarta
védeni a gazdáját, mire eszméletlenre verték.
Másnap reggel Deegan autójával abba az utcába ment, ahol a
kutyát megtalálták, és sorra becsöngetett a házakba. A negyedikben
egy idős férfi azt állította, hallotta, ahogy fél egy körül egy kutya
veszettül ugat.
Helen Whelan a Surrey Meadows-i középiskola közkedvelt
tornatanára volt. Sam a nő tanártársaitól megtudta, hogy Whelan
minden este sétálni vitte a kutyáját. – Soha nem idegeskedett emiatt.
Mindig azt mondta, hogy Brutus inkább meghal, mintsem hagyja, hogy
gazdáját bántsák – mondta az iskolaigazgató.
– Sajnos igaza lett – válaszolt Sam. A kutyát ugyanis el kellett
altatni. Reggel tízre már sejtette, hogy ezt az esetet nem lesz könnyű
megoldani. A közeli Newburgh-ben lakó nővére szerint Helennek
nem voltak ellenségei. Évek óta járt egy másik tanárral, de az ebben a
szemeszterben Spanyolországba utazott. Eltűnt vagy meghalt? Sam
biztos volt abban, hogyha valaki ilyen brutálisan megver egy kutyát,
akkor egy nővel szemben sem könyörületesebb.
Gondolatai óhatatlanul Karen Sommersre siklottak. De az ő esetét
nem megoldani nehéz, hanem bizonyítani – gondolta Sam.
– Karen gyilkosa Cyrus Lindstrom, a kirúgott barát – ebben Sam
biztos volt. De a jövő héten, amikor beadom a papírjaimat, ezzel az
üggyel sem foglalkozom többet – emlékeztette magát Sam.
– És akkor már ez a mostani ügy sem az enyém lesz – gondolta
Sam, miközben a vörösesbarna hajú, kék szemű Helen Whelan
fényképét nézte. „Eltűnt, feltehetőleg meghalt” – szerepelt a
fényképen.
 13.

Laura eredetileg úgy tervezte, hogy szombat reggel nem kel föl korán,
és majd a West Point-i ebéden csatlakozik a többiekhez. Amikor
viszont szombat reggel felébredt, megváltoztatta a terveit. Gordie
Amoryt csak részben tudta levenni a lábáról a vacsora alatt. A
kitüntetettek közös asztalnál ültek, és Jack Emerson is melléjük
telepedett. Gordie az elején nagyon csendes volt, de aztán
feloldódott, sőt még bókolt is Laurának.
– Azt hiszem, nem volt olyan srác az osztályban, aki ne zúgott
volna beléd – mondta.
– Miért ez a múlt idő? – évődött Laura.
– Tényleg, miért is? – hangzott a sokat sejtető válasz. Aztán az
este egy váratlan lehetőséget is hozott. Robby Brent eldicsekedett a
többieknek, hogy a HBO megbízta egy folytatásos teleregény
forgatókönyvének elkészítésével. – A nézőknek kezd elegük lenni a
valóságshow-kból – magyarázta Robby –, és inkább nevetni
szeretnének. Gondoljatok csak a klasszikus vígjátékokra, azokban
igazi humor volt! Ideje ehhez visszatérni – mondta, miközben Laurára
pillantott. – Tudod Laura, meg kéne próbálnod a feleség szerepét, úgy
érzem, igazán jó lennél benne.
Laura nem tudta, Robby csak viccel-e vele, hiszen végül is
komikusként kereste a kenyerét. Másrészt viszont, ha nem csak viccelt
és netán Gordie-val nem jön össze a dolog, akkor még mindig maradt
egy esély az érvényesülésre – és lehet, hogy ez lesz az utolsó.
– Utolsó esély – suttogta akaratlanul is túl hangosan Laura. A
szavak szinte bizsergést okoztak. Ezek után egész éjjel zavaros álmai
voltak. Jake Perkinsről, a nyomulós újságíró kölyökről és az egykor
egy asztalnál ülő öt lányról álmodott. Catherine, Debra, Cindy,
Gloria és Alison. Azt álmodta, hogy valaki egy listáról húzza ki
egymás után a nevüket, amíg már csak az övé és Jeannie-é marad.
 – Állj – figyelmeztette magát Laura. – Most nem szabad átokra
vagy rossz sorsra gondolni. Ma és holnap meg kell ragadnom a
lehetőséget. Gordie Amory újonnan metszett ajkainak egyetlen
szavával szerepet szerezhet nekem a Maximumnál. Most pedig még
Robby Brent is beígért egy munkát. Ha Robby valóban nem csak
gúnyolódik ezzel a szereppel, hanem komolyan neki szánja, akkor ez
is megvalósulhat. Márpedig a komédiában verhetetlen vagyok –
mondta magának Laura.
Na és persze itt van még Howie, vagyis Carter. Ő is ki tud nyitni
bizonyos ajtókat. Persze nem a saját darabjaiban, azok szörnyen
komorak és követhetetlenek voltak. Művészi elvontsága ellenére
ahhoz mégis lehet hatalma, hogy a karrierjét egyengesse.
Jó lenne végre valami bomba darabban játszani – gondolta
sóvárogva. Bár most, hogy Alison meghalt, új ügynököt kell
keresnie.
Laura az órájára pillantott. Ideje felkelnie. Tudta, hogy nagy
szerencséje van az időjárással. A kék Armani-bőrruhát és a Gucci-
sálat pont az olyan hűvösebb napokra tervezték, mint amilyet a
meteorológia jósolt aznapra.
Bár a szabadtéri programok nem az én világom – gondolta Laura
–, de mivel mindenki ott lesz, el kell mennem.
Gordon – mondta magának, miközben a sálat terítette a nyaka
köré. – Gordon, nem pedig Gordie. Carter és nem Howie. Robby
legalább Robby maradt és Mark sem változtatott nevet. És Jack
Emerson sem akarja, hogy Jacques-nak hívják.
Amikor lement az étterembe, csalódva vette tudomásul, hogy csak
Mark Fleischman és Jeannie ül a főasztalnál.
– Épp csak bedobok egy kávét – mentegetőzött Jeannie. – Reggeli
meghívásom van, és csak ebédre érek majd vissza.
– Igaz, az egyik kadét, akit jól ismertél, pont az érettségi előtt halt
meg. Mi is volt a neve?
Mark Fleischman belekortyolt a kávéba és odapillantva látta,
ahogy Jeannie szeme könnyes lesz. Jeannie habozott és
összeszorította a száját. Mark éppen válaszolni akart helyett, de
Jeannie megelőzte. – Reed Thornton – suttogta –, ifjabb Carroll Reed
Thornton kadét.
 14.

Alice Sommers számára minden évben az a hét volt a legnehezebb,

amikor lánya halálának évfordulójára készülődött. Ebben ez évben ez
különösen fájdalmas volt.
– Húsz év, két évtized – gondolta. Karen most töltené be a
negyvenkettőt. Valószínűleg orvos lenne, talán kardiológus. Az orvosi
egyetem elején ennek készült. Alice abban nem hitt, amiben pedig
Sam Deegan teljesen biztos volt, hogy Cyrus okozta volna Karen
halálát.
És mi lenne, ha Karennek lánya született volna? Biztosan az
anyjára hasonlítana, vékony alkatú, kékeszöld szemekkel és egyenes,
fekete hajjal. Persze, ez mind már csak találgatás.
– Istenem, fordítsd vissza az időt! Töröld el azt a borzalmas
éjszakát! – Az évek során több ezerszer imádkozott ezért Alice. Sam
Deegan szerint Karen nem ébredt fel, amikor a betolakodó a szobába
lépett. És kinyitotta vajon a szemét? Érzékelte vajon egy idegen
jelenlétét? Látott egy kart az ágya fölé nyúlni? Az utolsó
pillanatokban érezte vajon a kés borzalmas hidegét?
Ezekről a dolgokról a férjével soha nem tudott beszélni, Sammel
viszont igen. Muszáj volt azt hinnie, hogy egyetlen gyermeke a halál
pillanatában nem szenvedett.
Ezek a gondolatok kavarogtak Alice Sommersben napok óta.
Szombat reggel viszont könnyű szívvel ébredt, mert tudta, hogy
Jeannie Sheridan jön hozzá látogatóba.
Pontosan tíz órakor csengettek. Kinyitotta az ajtót, és szeretettel
ölelte át Jeannie-t. Olyan jó volt ezt a fiatal nőt a karjaiba zárni. Jean
tudta, hogy ez a csók most Karennek is szól.
Az évek során látta, ahogy Jean a félénk kamaszlányból elegáns
nővé, sikeres történésszé és íróvá cseperedik.
Két évig laktak egymás szomszédságában, aztán Jean Chicagóba
ment dolgozni, majd a Bryn Mawr Egyetemre tanulni. Alice egyszerre
csodálta és sajnálta a fiatal lányt. Hihetetlen volt, hogy olyan szülők
gyerekeként nőtt fel, akiket csak az egymással való viaskodás kötött
le, és akik észre sem vették, hogy ez a lányuknak mennyi
szégyenkezést okoz.
– És mennyi méltósággal viselte a szenvedést ez a lány –
emlékezett Alice, ahogy megcsodálta, majd újból átölelte Jeant. –
Ugye tudod, hogy nyolc hónapja nem láttalak – korholta Alice. –
Jeannie, úgy hiányoztál.
– Te is hiányoztál nekem – mondta Jean ugyanolyan szeretettel.
Alice Sommers őszülő hajú, csinos asszony volt, de kék szemeiben
mindig szomorúság sejlett. De aztán melegen elmosolyodott.
– Nagyon jól nézel ki – mondta Jean.
– Végül is a hatvanhárom évemhez képest nem rossz – válaszolta
Alice. – Nemrég elhatároztam, hogy nem járok többé fodrászhoz,
úgyhogy amit látsz, az az igazi hajam. – Karjukat egymásba fonva
sétáltak be a nappaliba. – Jeannie, most esett le nekem, hogy még
soha nem jártál itt. Mindig New Yorkban vagy Washingtonban
találkoztunk. Hadd vezesselek körbe. Kezdjük talán a Hudsonra nyíló
kilátással.
Ahogy körbesétáltak a házban, Alice megszólalt. – Tudod, nem is
értem igazán, miért maradtunk olyan sokáig a régi házban. Annyival
boldogabb vagyok itt. Azt hiszem, Richard attól félt, ha elköltözünk,
akkor mintha elárulnánk Karent. Tudod, ő soha nem tudta elfogadni
Karen elvesztését.
Jeannek eszébe jutott a Tudor-stílusú ház, amit iskolás korában
annyira csodált. Úgy ismertem, mint a tenyeremet – gondolta. Sokat
jártam ott, amikor Lauráék ott laktak, aztán Alice és a férje is olyan
kedvesek voltak. Bárcsak jobban ismertem volna Karent.
– Valaki olyan vette meg a házat, akit én is ismerek? – kérdezte
Jean.
– Nem hiszem – válaszolta Alice. – Az új lakók csak akkor
költöztek a környékre. Aztán tavaly ők is eladták a házat. Az új
tulajdonos egy kicsit rendbe hozta, és most bérlőt keres. Sokan
gondolják azt, hogy Jack Emerson az igazi vásárló. Azt beszélik, hogy
a városban egy csomó ingatlant vett meg. Az biztos, hogy hosszú utat
tett meg onnan, hogy az iskolai évek alatt irodákat takarított. Sikeres
vállalkozó lett belőle.
– Ő a főszervezője az osztálytalálkozónknak is.
– És ő a motorja is. Soha húszéves évforduló körül nem volt még
ilyen felhajtás – töprengett Alice Sommers. – De legalább emiatt
idejöttél. Remélem, éhes vagy. Palacsintát és epret készítettem
reggelire.
A második csésze kávénál tartottak, amikor Alice elővette a
táskájából a faxokat és a borítékot a hajkefével. Elmesélte Alice-nak
Lily történetét. – Dr. Connors ismert egy házaspárt, akik gyereket
szerettek volna. Mivel a páciensei voltak, szerintem itt kellett lakniuk
a környéken. Alice, nem tudom, mit tegyek. Forduljak a rendőrséghez
vagy fogadjak egy magánnyomozót? Szerinted mit csináljak?
– Azt mondod, hogy tizennyolc éves korodban született egy
kisbabád, és soha senkinek nem mondtad el? – hitetlenkedett Alice.
Aztán átnyúlt az asztal fölött és megfogta Jean kezét.
– Ismerted a szüleimet – válaszolta Jean. – Valószínűleg
egymással ordibáltak volna, hogy ez most kinek a hibájából történt.
Ilyen erővel akár szétkürtölhettem volna a városban.
– És tényleg soha senkinek nem meséltél róla?
– Egy léleknek sem. Tudtam, hogy Dr. Connors foglalkozik
örökbeadással. El akarta mondani a szüleimnek, de én – mivel már
nagykorú voltam – megtiltottam. Akkor mondta, hogy van egy betege,
akinek nem lehetett saját gyereke. A férjével azt tervezték, hogy
örökbe fogadnak egy kisbabát. Azt mondta, hogy egy csodálatos
házaspárról van szó. Aztán beszélt velük és ők azt mondták, nagyon
boldogok lennének, ha a baba hozzájuk kerülne. Dr. Connors munkát
szerzett nekem Chicagóban, és így ott maradhattam egy évig, mielőtt a
Bryn Mawrre mentem volna.
– Emlékszem, mindenki milyen büszke volt, amikor megkaptad az
ösztöndíjat.
– Az érettségi után egyből Chicagóba mentem. El kellett innen
szabadulnom, és nem csak a baba miatt. Gyászoltam. Bárcsak
ismerted volna Reedet. Ő annyira különleges volt. Talán ezért sem
mentem aztán férjhez. – mondta Jean, szemében könnyekkel. – Soha
semmi hasonlót nem éreztem. Aztán kezébe vette megint a faxot. –
Arra gondoltam, felhívom a rendőrséget, de hát én Washingtonban
lakom. Mit tudnának tenni? Megöljem vagy megöleljem? Csak
vicceltem. Ugye nem biztos, hogy ez fenyegetés akar lenni? De abból
a szempontból viszont lehet alapja, hogy aki örökbe fogadta Lilyt, a
környéken élt, hiszen Dr. Connors kezelte. Ezért gondolom azt, hogy
itt a városban kellene a rendőrséghez fordulni. Alice, mit gondolsz?
– Azt hiszem, igazad van – bólintott Alice. – Sőt azt is tudom, kit
kellene felhívni. Sam Deegan a megyei nyomozóknál van. Ő jött ki
akkor reggel, amikor Karent megtaláltuk, és soha nem is zárta le az
ügyet. Jó barátok lettünk. Ő biztosan tud majd segíteni neked.
 15.

A West Point-i kirándulásra 10-kor indult a busz. Negyed 10-kor Jack

Emerson beült a kocsijába, hogy hazulról elhozza az otthon felejtett
nyakkendőjét. Felesége, Rita, akivel tizenöt éve élt házasságban,
éppen egy csésze kávé mellett az újságot olvasta. Amikor Jack
belépett, a nő közönyösen nézett fel.
– Na, hogy halad az a fantasztikus találkozó? – kérdezte gúnyosan.
– Azt mondanám, Rita, nagyon is jól – válaszolt Jack
barátságosan.
– Kényelmes a szobád, vagy ezt még nem is tudod?
– A szoba annyira kényelmes, amennyire a Glen-Ridgeben
általában kényelmesek a szobák. Miért nem csatlakozol te is, és
nézed meg magadnak?
– Azt hiszem, kihagyom – morogta Rita közönyösen, és újból
elmerült az újságban.
Egy pillanatig Jack még ott állt. Rita harminchét éves volt, de nem
az a típus, aki a korral megszépül. Rita mindig is visszafogott volt, de
mostanában már állandóan mogorván összepréselte az ajkait. Húszas
éveiben nagy, kibontott hajával igazán vonzó nő volt. Most viszont
hátra fogott haja és feszes bőre állandó szigorú arckifejezést
kölcsönzött neki. Igazából mindene a sértettséget és a dühöt tükrözte.
Ahogy Jack ott állt, ráeszmélt, mennyire elhidegült feleségétől.
Mérges volt magára, hogy magyarázkodik, miért is ugrott haza:
– Elfelejtettem elvinni a kedvenc nyakkendőmet. Ezért ugrottam
be.
Rita letette az újságot.
– Jack, amikor én ragaszkodtam ahhoz, hogy Sandy bentlakásos
iskolába kerüljön, ne pedig a te imádott Stonecroftodba, akkor
szerintem tudtad, hogy ez mire megy ki.
– Azt hiszem, igen – válaszolta Jack. Na, témánál vagyunk –
gondolta magában.
 – Visszaköltözöm Connecticutba – mondta kertelés nélkül Rita. –
Westporton már béreltem is hat hónapra egy házat, aztán meglátom,
szeretnék-e valami állandót venni. Sandy láthatásának ügyét majd
megbeszéljük. Annak ellenére, hogy rohadt egy férj voltál, de
Sandyvel mindig jól bántál, úgyhogy próbáljunk meg békében elválni.
Pontosan tudom, mennyi a vagyonod, úgyhogy ne fecséreljük a
pénzünket ügyvédekre – ezzel Rita felállt. – Jó kedélyű, vicces,
társaságkedvelő, emellett jó üzletember – ez te vagy, Jack Emerson.
Sokan ezt mondják rólad. De nemcsak nőcsábász vagy, hanem belül
velejéig rothadt. Csak úgy merő kíváncsiságból érdekelne, mi is van
benned legbelül.
Jack Emerson hidegen elmosolyodott.
– Persze hogy tudtam, amikor ragaszkodtál a bentlakásos
iskolához, hogy valójában ez az első lépésed vissza Connecticutba.
Vívódtam egy darabig, hogy megpróbáljalak-e erről lebeszélni. Ez
pontosan tíz másodpercig tartott. Utána ünnepeltem.
Magában pedig hozzátette: És nem hinném, hogy tudnád, mennyit
is érek.
– Mindig is azt akartad, tiéd legyen az utolsó szó – vonta meg a
vállát Rita. – Tudod mit, Jack? A máz alatt te még ma is ugyanaz a
nyomulós gondnok vagy, aki utálkozva tologatta a felmosórongyot. És
ha a válópernél esetleg be akarnál csapni, lehet, hogy el kell
mondanom a hatóságoknak, amit tőled tudok. Azt, hogy tíz évvel
ezelőtt te gyújtottad fel az orvosi rendelő épületét.
– Soha nem mondtam neked ilyet – bámult rá döbbenten Jack.
– De azért el fogják nekem hinni – mosolygott Rita. – Ott
dolgoztál az épületben, és minden egyes négyzetcentimétert jól
ismertél. Ráadásul iszonyúan akartál bevásárlóközpontot építeni azon
a helyen. A tűz után te vetted meg a telket, mégpedig fillérekért. –
Aztán megrántotta a vállát: – Szaladj és keresd csak meg a
nyakkendődet. Mire visszaérsz, én már nem leszek itt. Esetleg
felcsíphetsz valakit a régi osztálytársnőid közül, és egy igazi
találkozót szervezhettek itt a lakásban. Érezd csak itthon magad.
 16.

Az a tudat, hogy végre tesz valamit, jóleső érzéssel töltötte el Jeant.

Alice Sommers megígérte, hogy felhívja Sam Deegant, és vasárnap
délutánra megbeszél vele egy találkozót. – Amúgy is gyakran benéz
Karen halálának évfordulója körül – mondta Alice.
Nem kell holnap hazamennem – gondolta Jean. Akár egy hétig is
maradhatok a szállodában. Igazi kutatási feladatról van szó. Hátha
rábukkanok valakire, aki Dr. Connors rendelőjében dolgozott. Egy
ápolónő vagy egy titkárnő biztosan meg tudná mondani, hol
jegyeztette be az adoptált gyerekek születését Dr. Connors. De az is
lehet, hogy máshol tartotta a jelentéseket. Sam Deegan talán tud
abban segíteni, hogy megtaláljam ezeket – persze feltéve, hogy még
léteznek.
Dr. Connors Chicagóban vette át a gyereket. Lehet, hogy ott is
jegyeztette be a születést? Vajon az örökbefogadó anya Dr.
Connorsszal együtt utazott Chicagóba, vagy az orvos saját maga hozta
vissza Cornwallba a kisbabát?
Akik saját kocsival mentek a West Pointra, azok a Thayer
Szálloda melletti parkolóban hagyták az autójukat. Jean gombócot
érzett a torkában, ahogy behajtott az iskola kapuján. Akárcsak az
elmúlt napokban oly gyakran, most is arra az alkalomra gondolt,
amikor utoljára járt erre. Reed szülei jutottak az eszébe, akik fiúk
nevében vették át a bizonyítványt és a kardot.
Az osztálytalálkozó legtöbb résztvevője éppen az iskolát járta
körbe. A program szerint fél 1-kor kezdődik az ebéd a Thayer
Szállodában. Utána megnézik a kadétok felvonulását, és ezt követően
mennek a meccsre.
Jean először Reed sírját kereste meg a temetőben. Bár hosszú
sétát kellett ehhez megtennie, de örült annak, hogy így van ideje
gondolkodni. – Olyan békességre leltem itt akkor – töprengett
magában. – Milyen lett volna az életünk Reeddel, és milyen lenne,
ha velünk lenne a lányunk, nem pedig idegenekkel? Reed
temetésére akkor nem mert elmenni. Pontosan ugyanazon a napon
volt, mint az ő bizonyítványosztása a Stonecrofton. Apja és anyja
soha nem is találkozott Reeddel, sőt talán nem is tudtak róla semmit.
Sehogy nem lehetett volna azt kimagyarázni, miért nem tud elmenni a
saját iskolai ünnepségére.
Elsétált a Cadet Chapel mellett, és eszébe jutottak azok a
koncertek, amiken először egyedül, majd később Reeddel együtt részt
vett. Végigment a történelmi neveket viselőt emlékművek mellett,
majd a 23-as parcellánál megállt a Carroll Reed Thornton kadét
nevét viselő sír előtt. A sírkőnek támasztva egy szál rózsa
árválkodott, rajta egy hozzáerősített kis borítékkal. Jean lélegzete
elállt. A borítékon az ő neve szerepelt. Felvette a virágot, és a
borítékot letépte róla. Remegni kezdett, ahogy a borítékból kivette a
kis kártyát.
Jean, ez neked szól. Tudtam, hogy úgyis meg fogsz itt állni.
Jean megpróbálta összeszedni magát, ahogy a szállodához indult.
– Mintha valaki az osztálytársak közül pontosan tudna Lilyről, és
így játssza velem ezt a macska-egér harcot – töprengett Jean. Ki
más tudhatott arról, hogy ma idejövök és meglátogatom Reed
sírját?
Negyvenketten vannak itt az osztálytársak közül – számolta
Jean. Vagyis, úgy tűnik, közöttük van az az egy ember, aki üldözni
kezdett. Ki fogom deríteni, ki az és azt is, hogy Lily hol van. Lehet,
hogy nem is tudja, hogy őt örökbe fogadták. Nem akarok
beavatkozni az életébe, de akkor is meg kell tudnom, biztonságban
van-e. Legalább egyszer hadd lássam, ha csak messziről is.
Jean sietősre fogta a lépteit. Csak két napja maradt arra, hogy
mindenkivel találkozzon, és kiderítse, ki is járt a temetőben. Laurával
is beszélni fogok. Ő mindig mindent észrevesz. Ha volt a West Point-i
kiránduláson, lehet, hogy valamit észrevett.

***
Ahogy Jean belépett a szálloda éttermébe, Mark Fleischman odament
hozzá: – Igazán érdekes kirándulás volt a mai. Kár, hogy nem jöttél.
Szégyellem bevallani, de amikor Cornwallban laktam, csak kocogni
jártam errefelé. De te többször jártál erre, ha jól emlékszem. Még
cikkeket is írtál róla az iskolai újságnak.
– Igen, írtam – mondta Jean óvatosan, miközben emlékek tömege
rohanta meg. Felötlöttek a vasárnap délutáni, séták, melyek során a
Trophy Point valamelyik padjára leül, és írogatni kezd. Az 1939-ben
végzett évfolyam adományozta az iskolának a rózsaszín
gránitpadokat. Még most is emlékezett a gránitba bevésett szavakra:
Méltóság, fegyelem, bátorság, tisztesség, hűség. Szinte minden egyes
szó fájóan emlékeztette szülei kicsinyeskedő hétköznapjaira.
Aztán gondolatai visszazökkentek Markhoz. – Jack Emerson azt
kérte, hogy a kitüntetettek vegyüljenek el a többiekkel, úgyhogy
bárhová ülhetünk – mondta Mark. Ez persze Laurának gondot fog
jelenteni – folytatta. – Észrevetted, hogyan próbálja meg mindenkire
kiterjeszteni a csápjait? Először médiamogulunkkal, Gordie-val
flörtölt, aztán drámaírónk, Carter következett, végül komikus
barátunk, Robby zárta a sort. Most pedig a buszon Jack Emerson
mellett ült, és őt próbálta meg behálózni. Persze, ha jól értem, Jack
igazi ingatlancsászár lett.
– Mark, te vagy a kamaszkori viselkedés specialistája – próbált
Jean könnyednek hangzani. – Laura mindig a sikeres fiúkra hajtott.
Nem lehet, hogy ez a felnőttkorig elkísérte? És még talán jobb is, ha
négyükre koncentrál. Egykori barátai, mint például Doug Hannover,
vagy nincsenek itt, vagy a feleségük szoknyája szélén ülnek.
Mark mosolyogni próbált, de Jean látta, hogy arca megváltozik, és
a szeme összeszűkül. – Hát te is köztük voltál? – tűnődött Jean.
Lehangolta az a tudat, hogy Mark is azok közé tartozott, akik
bolondultak Lauráért, sőt talán még akár most is rámozdulnának. Jean
mindenképpen Laurával akart egy asztalhoz ülni, és úgy döntött, ha
Mark is akar csatlakozni, ám legyen. – Üljünk Laurához – javasolta.
– Az iskolában úgyis mindig együtt ebédeltünk. Felötlött benne a
stonecrofti közös ebédek képe, ahogy mindannyian ott ültek az asztal
körül. Catherine, Debra, Cindy, Gloria és Alison. – Na meg Laura és
én – tette hozzá. Laura és én.
 17.

A Bagoly biztos volt abban, hogy a Surrey Meadowsban lakó nő

eltűnése nem derül ki időben ahhoz, hogy a szombat reggeli
újságokban benne legyen, de annak viszont örült, hogy a hír a
rádióban és a TV-ben is megjelent. Reggeli előtt és után, amikor a
karját pihentette, nézte a TV beszámolóját. A fájdalom onnan eredt,
hogy egy kutya megharapta. A Bagoly ezt saját nemtörődömsége
büntetéseként fogta fel. Mielőtt megállítja az autóját és megragadja a
nőt, észre kellett volna vennie, hogy az pórázt tart a kezében. A
németjuhász a semmiből ugrott elő és támadta meg vicsorogva. Még
az a szerencse, hogy keze ügyében volt az első ülésen tartott
kocsiemelő vas.
Jean szemben ült vele az ebédlőasztalnál, arcáról lerítt, hogy
megtalálta a rózsát a síron. Tudta, hogy Jean abban reménykedik,
hátha Laura látta, hogy a csoportból kinél van virág vagy ki lépett le a
temetőlátogatás alatt. Ez a gondolat viszont cseppet sem
nyugtalanította, mivel tudta, hogy Laura semmit sem vett észre. Erre
bármit feltett volna. Laura túlságosan is el volt azzal foglalva, vajon
kit tudna legjobban használni a saját céljaira. – Laura le van égve és
végsőkig elszánta magát – gondolta a Bagoly diadalittasan.
Lilyről véletlenül szerzett tudomást sok évvel ezelőtt, és azóta
megtanulta, hányféleképpen is lehet hatalma mások felett. A mások
felett gyakorolt erő lehetősége néha még szórakoztatta is, máskor
pedig csak egyszerűen kivárt. Az adóhivatalnál három éve tett
névtelen bejelentése hozta Laurára az ellenőröket, most pedig már
jelzálog volt a házon. Elégedettséggel töltötte el az az érzés, hogy
mielőtt megölné, Laura a háza elvesztéséért aggódik. De hát
mindennek hamarosan már semmi jelentősége sem lesz.
Csak akkor ötlött fel benne, hogy Lily kapcsán megkeresi Jeant,
amikor találkozott a lányt örökbefogadó házaspárral. – Bár abban
bizonytalan vagyok, hogy megöljem-e, de azt egy cseppet sem
sajnálom, ha szenvednie kell – gondolta.
Zseniális húzásnak tartotta, hogy a síron hagyta a virágot. Az
ebédlőasztalnál látta, hogy Jean mennyire kétségbe van esve. A
meccs előtt még oda is ült mellé: – Csodálatos látvány, nemde? –
súgta Jeannek.
– De igen.
Tudta, hogy Jean közben Reedre gondol.
A kadétok éppen most masíroztak el a tribün előtt, ahol a nézők
ültek. – Jeannie, nézd csak jól meg őket – gondolta magában. A te
kölyköd is ott van, a második sor szélén…
 18.

Amikor visszaértek a Glen-Ridge House-ba, Jean ugyanabba a liftbe

szállt, mint Laura, és a folyosón is elkísérte.
– Laura, drágám, beszélnem kell veled – mondta.
– Jaj, Jeannie, muszáj egy forró fürdőt vennem és lepihennem. –
tiltakozott Laura. – Lehet, hogy amúgy jó ötlet a West Point
végiggyaloglása meg a focimeccs, de én nem szeretek órákon át a
szabadban lenni. Nem találkozhatnánk később?
– Nem, most kell beszélnünk – mondta határozottan Jeannie.
– Na jó, de csak azért, mert jó barátnőm vagy – sóhajtott Laura,
miközben becsúsztatta a zárba a műanyag lapot. – Üdvözöllek a
Tádzs Mahalban. Kinyitotta az ajtót és felgyújtotta a villanyt. Az
íróasztalon és az éjjeliszekrényen lévő lámpa fényei a beszűrődő
késő délutáni napsugarak ellenére homályban hagyták a szobát.
Jean leült az ágy szélére.
– Laura, ez most nagyon fontos. Ugye elmentél a
temetőlátogatásra? – kérdezte Jean.
Laura elkezdte kigombolni a kiskabátját.
– Igen. Tudom, te sokszor jártál arra, amíg a Stonecrofton voltunk,
de én most sétáltam először arrafelé. Istenem, ha belegondolok, hány
híres ember van ott eltemetve… Például Custer tábornok. Eddig úgy
tudtam, elszúrta az utolsó támadást, de most, gondolom a feleségének
köszönhetően, úgy döntöttek, mégis hős volt. Ahogy a sírját
megláttam, beugrott, mit mondtál róla sok évvel ezelőtt.
Az indiánok úgy hívták, hogy Sárga Haj főnök. Mindig ilyen
jópofa dolgokkal jöttél, emlékszel?
Jean felállt és Laura vállára tette a kezét.
– Laura, ez most nagyon fontos. A buszon nem volt valakinél egy
szál rózsa, illetve vitt valaki magával a temetőben virágot?
– Rózsa? Biztos, hogy nem volt. Persze láttam embereket, akik
virágokat vittek a sírokra, de nem a mi csoportunkból. Ki is ismert
volna bárkit is annyira, hogy most virágot vigyen neki?
Tudhattam volna – gondolta Jean. Laura nem figyel azokra, akik
nem fontosak neki. – Már megyek is – mondta. – Mikorra is kell lent
lennünk?
– Hétkor koktél, nyolckor pedig vacsi. Olyan tíz óra tájban kapjuk
meg a kitüntetéseinket. Aztán holnap lesz Alison gyászszertartása,
majd búcsúebéd a Stonecrofton.
– Laura, utána egyből visszamész Kaliforniába?
Laura hirtelen megölelte Jeant.
– Még nincs semmi sem eldöntve, mondjuk úgy, hogy van egy
jobb választás is. Szia drágám, akkor később találkozunk.
Ahogy Jean becsukta maga mögött az ajtót, Laura előszedte a
ruhazsákot. Amint vége a vacsorának, csendben lelépnek. Ahogy ő
mondta: – Laura, unom már ezt a szállodát. Készíts csak össze
mindent, ami éjszakára kell, én pedig még a vacsora előtt bedobom a
kocsiba. De pszt, senkinek egy szót sem. Senkinek sincs köze hozzá,
hol alszunk. Kárpótollak azért, hogy húsz évvel ezelőtt nem vetted
észre, milyen klassz srác vagyok.
Ahogy betette a kasmír pulóvert, Laura elmosolyodott. Mondtam
neki, hogy Alison emlékünnepségére mindenképpen vissza szeretnék
érni, még ha az ebéd nem is fontos. Aztán beleborzongott abba, ahogy
a férfi válaszolt.
– Időben visszaérünk…
 19.

Sam Deegan meglepődött, amikor délután háromkor megcsörrent a

telefonja és meghallotta Alice Sommers hangját. – Sam, lenne kedve
eljönni egy díszvacsorára? Sam nem tudta hirtelen, mit is mondjon.
– Tudom, hogy nem szóltam időben – szabadkozott Alice.
– Ugyan, semmi gond. Egyébként ráérek, ha kell, még szmoking is
lóg a szekrényemben, kitisztíttatva és kivasalva.
– Lesz egy esti gálavacsora néhány húsz éve végzett egykori
stonecrofti diák tiszteletére. A városban elég sokan vettek jegyet is,
hogy ott lehessenek. Valójában az egész egy olyan pénzgyűjtési
kezdeményezés az iskola bővítésére. Eredetileg én sem akartam
menni, de valaki olyat is kitüntetnek, akivel örülnék, ha találkozna.
Jean Sheridannek hívják. Valaha mellettünk lakott, és nagyon jóban
vagyunk. Van viszont egy igen súlyos problémája és tanácsra lenne
szüksége. Eredetileg arra gondoltam, beugorhatna hozzánk holnap,
hogy itt találkozzanak. Aztán rájöttem, milyen jó lenne, ha ott
lehetnénk, amikor Jean megkapja a kitüntetést… Sam érezte, Alice
annyira hirtelen döntötte el, hogy telefonál, hogy már szinte bánja is,
hogy felhívta.
– Alice, nagyon szívesen jövök – mondta barátságosan. Azt nem
mondta el Alice-nak, hogy hajnali fél öt óta dolgozik a Helen
Whelan-ügyön, és éppen most ért haza, hogy lefeküdjön. – Ha egy-
két órát tudok hunyni, akkor a nehezén már túlleszek – gondolta. –
Egyébként én magam is be akartam ugrani holnap – tette hozzá.
Alice Sommers pontosan tudta, miért is mondta ezt Sam. –
Sejtettem, hogy benéz hozzám. Úgyhogy ha tényleg nem gond, akkor
várom itt nálunk hét körül, iszunk valamit, utána pedig átmegyünk a
szállodába.
– Túl van tárgyalva, viszlát hamarosan – tette le a telefont Sam.
Valahogy örült a meghívásnak, bár egy kicsit zavarta, hogy ilyen
konkrét oka van. – Vajon milyen problémája lehet Jean Sheridannek?
– tűnődött Sam. Persze bármi is legyen, nem is lehet egy napon
említeni azzal, ami Helen Whelannel történt ma hajnalban
kutyasétáltatás közben.
 20.

– Ez aztán a felhajtás, nem, Jean? – kérdezte Gordon Amory.

Jean jobbján ült az emelvényen, ahová a kitüntetettek asztalát
tették. Közvetlenül előttük a környék kongresszusi képviselője,
Cornwall-on-Hudson polgármestere, a vacsora támogatói, Stonecroft
elnöke és jó néhány kuratóriumi tagja nézték elégedetten a báltermet.
– Valóban az – sóhajtotta Jean.
– Eszedbe jutott volna valaha is, hogy a szüleidet meghívjad erre
az eseményre?
Jean felhúzta volna magát, ha nem sejlik fel Gordon ironikus
hangsúlya. Jean kiérezte azonban a kérdésből a humort, és ő is így
válaszolt.
– Nem. Miért, neked igen?
– Persze hogy nem. Sőt, ha itt körülnézek, egyik ünnepelt sem
hozta büszke szüleit, hogy együtt sütkérezzenek a dicsőség fényében.
– Ha jól sejtem, legtöbbünk szülei elköltöztek innen. Az enyémek
például már azon a nyáron, amikor leérettségiztünk. Lehet, hogy
emlékszel: elmentek és elváltak – tette hozzá Jean.
– Akárcsak az enyémek. Ahogy így végignézem hatunkat, a húsz
évvel ezelőtt érettségizettek úgymond krémjét, úgy tűnik, csak Laura
volt boldog itt akkoriban. Ha jól sejtem, te meglehetősen boldogtalan
voltál, akárcsak én, Robby, Mark és Carter. Robby unatkozó diák volt
egy értelmiségi családban, akit mindig azzal fenyegettek, hogy
elveszíti az ösztöndíját. Inkább a humor álarca mögé bújt. Mark
szüleiről mindenki tudta, hogy azt kívánják, bárcsak Mark halt volna
meg és a bátyja maradt volna életben. Ezek után a kamaszkori
problémák kezelésére szakosodott. Azon tűnődöm, vajon nem a saját
magában meglévő kamaszt akarja így kezelni?
Az orvosok mindig magukat gyógyítják – gondolta Jean, és
magában igazat adott Gordonnak.
 – Howie, vagyis ahogy most már ő nevezi magát, Carter apja
állandóan verte őt és az anyját – folytatta Gordon. – Ha csak egy
módja volt, Howie messze elkerülte a saját házukat. Azt tudod, hogy
állandóan leskelődött mások ablakán? Vajon azt próbálta meglesni,
milyen is a normális élet? Lehet, hogy ezért ilyen sötétek a darabjai?
Jean inkább nem válaszolt.
– Vagyis akkor mi ketten maradtunk – mondta csendesen.
– Az én anyám nagyon slampos háziasszony volt. Lehet, hogy
emlékszel, amikor kigyulladt a házunk, a városban az járta, hogy csak
így lehetett kitakarítani. Egyébként most három helyen van házam, és
be kell vallanom, megrögzött tisztaságmániás vagyok. Lehet, hogy
ezért is vallott kudarcot a házasságom. Persze az már az elején is
hiba volt.
– Az én szüleim pedig állandóan nyilvánosan veszekedtek. Ugye
Gordon, rám így emlékszel? – Jean pontosan tudta, hogy Gordon erre
gondol.
– Én azt tudom, hogy egy kölyköt milyen könnyen lehet zavarba
hozni, és hogy Laura kivételével, aki az osztály sztárja volt,
mindannyiunknak hálátlan sors jutott. Egyikünknek sem hiányzott,
hogy a szüleink még nehezebbé tegyék a helyzetünket, de így vagy
úgy, a végén mindegyikük mégis azt tette. Nézd Jean, én annyira más
akartam lenni, hogy még az arcomat is átalakíttattam. De a nap végén
azt látom, hogy még mindig a lökött kis Gordie vagyok, bamba
szemekkel. A te neved akadémiai körökben forog, most meg egy
olyan könyvet írtál, amit mindenki bestsellernek tart. És tebenned
belül ki lakik?
Tényleg, ki is? Belül még ugyanaz a szeretetre éhes emberke
vagyok – gondolta Jean, de Gordonnak inkább semmit sem válaszolt.
Aztán Gordon hirtelen kisfiúsan elmosolyodott: – A vacsoránál nem
szabad túl sokat gondolkodni. Lehet, hogy ha a nyakamba akasztották
az érmet, másképp látom majd. Mit gondolsz, Laura? – fordult a
másik oldalán ülő asztal társához.
Jeant ekkor Jack Emerson szólította meg.
– Ez aztán komoly beszélgetésnek tűnt – mondta.
 Jean kíváncsiságot látott a férfi arcán. Semmiképpen sem akarta
folytatni azt a diskurzust, amit Gordonnal folytatott.
– Ó, csak a régi szép időkről dumcsiztunk – mondta Jean
könnyedén.
Annyira bizonytalan voltam magamban – gondolta Jean. Vékony
voltam és esetlen. A hajam mint egy szénaboglya. Mindig remegve
vártam, mikor ugranak egymásnak a szüleim. Amikor meg közölték,
hogy csak én miattam maradtak együtt, akkor aztán végképp bűnösnek
tartottam magam. Semmi másra nem vágytam, mint hogy felnőhessek
és minél messzebb kerüljek tőlük. És ez sikerült is.
– Jó volt Cornwallban felnőni – mondta Jack őszintén. – Soha
nem értettem, hogy az osztályból miért nem maradtak itt többen. Vagy
most, hogy ilyen sikeresek vagytok, legalább miért nem vesztek egy
kis vidéki házat magatoknak. Persze, ha valaha meggondolod magad,
Jeannie, van néhány ingatlan a tarsolyomban, olyan kis ékszerdoboz-
félék.
Jeannek eszébe jutott a pletyka, amit Alice Sommers mondott,
vagyis lehet, hogy Alice-ék régi házának Jack Emerson a tulajdonosa.
– Akad eladó ház a régi házunk környékén is? – kérdezte Jean
érdeklődve.
Jack a fejét ingatta.
– Nem, én olyan helyekről beszélek, ahonnan elképesztő kilátás
van a folyóra. Mikor vihetlek körbe megmutatni ezeket?
Soha – gondolta Jean. – Nem jövök vissza ide. Minél gyorsabban
szeretnék elmenni innen. De először meg kell tudnom, ki zaklatja
Lilyt. Lehet, hogy csak ostoba megérzés, de az életemet tenném rá,
hogy az az ember most is itt van a teremben. Minél hamarabb el
akarok szabadulni innen, hogy beszélhessek Alice-szel és azzal a
detektívvel, akit idehívott. Úgy érzem, ő tud segíteni abban, hogy
megtaláljam Lilyt-és megóvjam a fenyegetéstől. És ha már biztos
vagyok abban, hogy biztonságban van, vissza kell térnem a saját
világomba. Arra jöttem rá az elmúlt huszonnégy órában, hogy most
bármit is csinálok, annak gyökerei mind Cornwallban vannak, és
ezzel meg kell barátkoznom.
– Á, nem hiszem, hogy itt akarnék házat venni – mondta Jack
Emersonnak.
– Lehet, hogy most még nem – mondta kacsintva –, de lefogadom,
hogy egyszer majd találok neked egy olyan helyet, ahol ott ragadsz.
Ebben egész biztos vagyok.
 21.

Az ilyen vacsorákon a kitüntetetteket általában fontosságuk

sorrendjében mutatják be – gondolta gúnyosan a Bagoly, ahogy
Laura nevét említették először, majd megkapta az érmet Cornwall
polgármesterétől és a Stonecroft elnökétől.
Laura ruhazsákja és kisebb táskája már az autójában lapult. A
Bagoly úgy vitte le ezeket a hátsó lépcsőn, majd a személyzeti
bejáraton át az autójáig, hogy senki nem vette észre. A biztonság
kedvéért előtte azért a hátsó bejárat felett összetörte a lámpát, sapkát
vett fel és egy egyenruhaszerű kabátot dobott magára.
Ahogy előre sejteni lehetett, Laura gyönyörű volt. Gyönyörű arany
estélyit vett fel, ami, ahogy mondani szokták, „semmit sem bízott a
képzeletre”. Sminkje hibátlan volt. Gyémánt gyöngysora valószínűleg
hamis, de azért jól nézett ki. A fülében viszont igazi gyémánt
fülbevalók fityegtek. Talán ezek lehettek a második férjétől kapott
ékszerek utolsó darabjai. A kis tehetség és a látványos megjelenés
még pontosan tizenöt perc hírnevet kölcsönzött Laurának. Laura
ráadásul még elbűvölő is tudott lenni, persze csak akkor, ha nem rád
zúdította az összes lelki szemetét.
Most ő köszönte meg a polgármesternek, Stonecroft elnökének és
a vacsoravendégeknek a kitüntetést.
– Cornwall-on-Hudsonban nagyon jó volt felnőni. Ezek voltak
életem legboldogabb évei – vallotta meg Laura.
A Baglyon közben átfutott: ahogy megérkeznek majd a házhoz,
becsukja az ajtót Laura mögött, és a nő szemében azonnal észreveszi
a növekvő gyanakvást és félelmet.
Taps csattant, aztán a polgármester a következő díjazottat
szólította.
Végül a ceremónia befejeződött, és mindannyian szétszéledtek.
Érezte magán Laura tekintetét, de nem viszonozta. Úgy egyeztek meg,
hogy még egy kicsit beszélgetnek a többiekkel, majd amikor mindenki
a szobájába tér, ők külön-külön a kocsihoz mennek.
A többiek reggel jelentkeznek ki a szállodából és saját autóval
mennek Alison gyászszertartására, majd pedig az ebédre. Senki sem
fogja hiányolni Laurát, valószínűleg majd azt gondolják, elege lett a
találkozóból és hazaindult.
– Azt hiszem, gratulálhatunk egymásnak – szólalt meg Jean, és
kezét a Bagoly karjára tette, alig néhány centivel a csuklója fölé. Pont
oda nyúlt, ahol karját a kutya megharapta. A Bagoly érezte, ahogy
újból kiserken a vére, és félt, ha átüt a zakóján, akár még Jean
sötétkék estélyi ruháját is összevérezheti.
A Bagoly összeszorított fogakkal megállta, hogy ne mutassa ki
őrjítő fájdalmát. Szerencsére Jean semmit sem vett észre és
hátrafordult, hogy egy hatvanas évei elején járó párt köszöntsön.
A Bagoly eszébe jutott az a néhány csepp vér, ami az utcára
került, amikor a kutya megharapta. Zavarta, hogy életében először
bizonyítékot hagyott hátra maga mögött – persze leszámítva a
névjegyet, amit eddig senki nem vett észre. Egyrészt bántotta az
emberek figyelmetlensége, de másrészt örült is neki. Ha valaki
összekapcsolná azoknak a nőknek a halálát, neki is nehezebb lenne
folytatnia. Feltéve, hogy Laura és Jean után akarja még folytatni…
Persze ha Jean még észre is venné a vércseppeket a ruháján, akkor
sem lenne semmilyen ötlete, hogyan került az oda. Ráadásul még
Sherlock Holmesnak sem jutna eszébe összefüggést keresni egy
kitüntetett ruháján és egy onnan harminc kilométerre lévő városka
utcáján talált vérfolt között.
Soha az életben – gondolta a Bagoly, és elhessegette magától az
abszurd feltételezést.
 22.

Jean egyből megértette, Alice miért is tartja olyan sokra Sam

Deegant. Tetszett a férfi megjelenése: markáns arc, tiszta, sötétkék
szemek. Imponált a férfi meleg mosolya és kemény kézfogása is.
– Elmeséltem Samnek Lilyt és a tegnapi faxot – mondta Alice
halkan.
– Azóta még egy volt – súgta Jean. – Alice, annyira aggódom
Lilyért. Még a vacsorához is alig bírtam lemenni. Nagyon nehéz úgy
beszélgetni valakivel, hogy közben nem tudod, mi történik a
lányoddal.
Mielőtt Alice megszólalhatott volna, valaki hátulról megfogta
Jean vállát. – Jean Sheridan – rikkantotta egy vidám hang. – Istenem,
de örülök, hogy látlak! Emlékszel, te vigyáztál a gyerekeimre, amikor
13 éves voltál.
Jean mosolyra húzta a száját. – Mrs. Rhodeen, én is örülök, hogy
újra látom.
– Jean, sokan akarnak önnel beszélni – mondta Sam. – Alice-szel
lemegyünk a bárba. Jöjjön utánunk, amikor tud.
Legalább egy negyedórába telt, amíg el tudott szabadulni, annyian
akartak gratulálni és elmesélni, hogy olvasták a könyveit. De végül
mégiscsak ott ült Alice és Sam társaságában egy sarokasztalnál, ahol
csendben beszélgethettek.
Sam pezsgőt rendelt, belekortyoltak, aztán Jean elmesélte az
üzenetet, amit a temetőben talált. – A rózsa nemrég óta volt ott –
mondta idegesen. – Szinte biztos, hogy olyan valaki tette oda, aki ott
volt a találkozón, tudta hogy elmegyek West Pointra és meglátogatom
Reed sírját. De miért szórakozik így velem? Mire jók ezek a
megfoghatatlan fenyegetések? Miért nem mondja meg, hogy mit akar
tőlem?
– És én elmondhatom, mit akarok tőled? – kérdezte Mark
Fleischman kedélyesen. Az asztal mellett állt, kezében borospohárral.
 – Egy jó éjszakát koccintást szeretnék – magyarázta. – Kerestelek,
de sehol sem találtalak.
– Persze, ülj csak le – mondta Jean, miközben megpróbált
barátságos maradni. – Vajon mennyit kapott el a beszélgetésünkből?
– tűnődött magában, ahogy bemutatta Alice-nak és Samnek.
– Mark Fleischman – mondta Sam. – Dr. Mark Fleischman.
Láttam a műsorát és nagyon tetszett. Őrült jó tanácsokat ad.
Különösen azt csodálom, ahogy a tinédzsereket kezeli. Amikor ott
ülnek magánál a stúdióban, érezni, ahogy kiengedik a feszültséget és
megnyugodnak. Ha több srác tudna megnyílni és kapna használható
segítséget, arra is rájönnének, hogy nincsenek egyedül és a
problémák sem tűnnének olyan elkeserítőnek.
Jean látta, ahogy Mark Fleischman arca az őszinte dicséret
hallatán felderül. – Annyira csendes kölyök volt – gondolta Jean.
Mindig olyan félénken viselkedett. Soha nem gondoltam volna, hogy
saját TV-műsora lesz. Lehet, hogy Gordonnak igaza volt, és Mark
azért lett a kamaszok problémáival foglalkozó pszichiáter, mert a
saját problémáit nem tudta feldolgozni a bátyja halála után?
– Mark, tudom, hogy itt nőtt fel. Még mindig itt lakik a családja? –
érdeklődött Alice.
– Az apám igen. Ő soha nem ment el innen. Már nyugdíjas, de
sokat utazik, úgy tudom.
Jean meglepődött.
– Vacsoránál Gordonnal arról beszéltünk, hogy már egyikünknek
sincsenek itt gyökerei – mondta.
– Nekem sincsenek – mondta Mark csendesen. – Évek óta nem
tartjuk a kapcsolatot apámmal. És habár bizonyára hallott a mostani
találkozóról és arról, hogy a fia az egyik kitüntetett, mégsem adott
magáról életjelt.
Ahogy ezt keserűen kimondta, már bánta is. Miért nyílt meg két
idegen és Jean Sheridan előtt? – töprengett. – Nekem inkább
hallgatnom kell másokat. Magas, vidám, vicces és bölcs, Dr. Mark
Fleischman – a tévéből így ismernek.
– Lehet, hogy elutazott a papád – vetette fel Alice.
 – Akkor viszont pazarolja az áramot. Tegnap éjjel égtek a lámpái
– grimaszolt Mark, aztán elmosolyodott. – Elnézést. Nem akartam
kiöntetni a lelkemet. Eredetileg csak azért jöttem, hogy gratuláljak
Jeannek a beszédéhez. Szerencsére ő kedves volt és természetes, és
így mindenkit kárpótolt néhány más kitüntetett ostobaságaiért.
– Akárcsak ön – mondta Alice Sommers felderülve. – Robby
Brent abszolút nem ide illő dolgokat mondott, Gordon Amory és
Carter Stewart pedig nagyon keserű volt. De ha már gratulálni akar
Jeannie-nek, ne felejtse el azt sem, milyen csodálatosan néz ki.
– Nem hiszem, hogy Laura mellett engem bárki is észrevett volna
– jegyezte meg Jean, de azért örült Mark váratlan bókjának.
– Én viszont biztos vagyok abban, hogy mindenki észrevett téged
és látta, milyen csodálatosan nézel ki – mondta Mark, miközben
felállt. – Azt is el akartam mondani, hogy nagyon jó volt téged újra
látni. Jeannie, nem tudom, holnap találkozunk-e. Alison szertartására
elmegyek, de az ebédre már valószínűleg nem maradok. – Mark Alice
Sommersre mosolygott, aztán kezet nyújtott Sam Deegannek. –
Nagyon örültem a találkozásnak. Még átmegyek egy-két emberhez,
akiktől el akarok búcsúzni – mondta, aztán öles léptekkel átment a
termen.
– Nagyon vonzó férfi – szólalt meg Alice Sommers. És
nyilvánvalóan érdeklődik irántad.
– De nem biztos, hogy csak azért kukkantott be ide – töprengett
Sam Deegan. – A bárpulttól már nézett minket. Kíváncsi volt, miről
beszélgetünk. De vajon miért volt annyira kíváncsi…
 23.

A Bagoly már majdnem kijött a kalitkából. Most vált le róla. Mindig

érezte, amikor ez bekövetkezik. Saját kedves énje – amilyenné
egyébként más körülmények között válhatott volna – elkezdett
visszavonulni. Szinte kívülről látta és hallotta magát, ahogy
mosolyog, viccelődik, aztán a távozó nők búcsúképpen
megcsókolják.
Aztán mindez elröppent. Amikor húsz perccel később az autóban
ült és Laurára várt, már érezte tollainak selymességét. Nézte, ahogy a
nő kilép a szálloda hátsó bejáratán és körülnéz, nehogy valakibe
beleütközzön. Nagyon okosan még egy kapucnis esőkabátot is magára
vett.
Aztán kinyílt a kocsi ajtaja, és Laura az ülésre huppant. – Vigyél
el, drágám – nevetett felszabadultan Laura. – De jó kis kaland ez!
 24.

Jake Perkins későig fennmaradt, hogy a Stonecroft Academy Gazette

számára megírja beszámolóját az estélyről. A Riverbank Lane-n lévő
otthonából pontosan a Hudson folyóra látott, és ezt a kilátást
semmiért sem cserélte volna el. Tizenhat éves korára már egyfajta
filozófusnak, írónak és az emberi faj kutatójának tekintette magát.
Egyszer egy hirtelen megérzéstől vezérelve úgy döntött, hogy a
folyó hullámai és áramlása az emberi hangulatok és érzelmek
változását jelképezik. Szerette, ha cikkeiben is ez a fajta mélység
jelenik meg. Tudta, persze, hogy azok a cikkek, amelyeket a saját
szája íze szerint ír meg, soha nem jutnának túl Mr. Hollandon, az
angoltanáron, aki a Gazette tanácsadója és egyben legfőbb cenzora
volt. Jake pusztán a saját szórakoztatására megírta ezt a változatot is,
mielőtt belefogott a leadandó cikk elkészítésébe.

Az áporodott hangulatú Glen-Ridge House némileg lepusztult

báltermét alig dobták fel a fehér alapon kék betűs Stonecroft
feliratok. Az étel kiszámíthatóan borzalmas volt, kezdve az egykor
szebb napokat látott tenger gyümölcsei salátától a ropogós, de
majdnem hideg hússzeleteken át a kőkemény sült burgonyáig és a
fonnyadt zöldségekig. Csokoládészósszal nyakon öntött olvatag
fagylalt tette teljessé a szakács gálavacsora kísérletét.
A város lakói részvételükkel támogatták az eseményt, amelyen
olyanok kaptak kitüntetést, akik egykor Cornwall lakói voltak.
Közismert, hogy az egész találkozó motorja Jack Emerson, akinek
egykori osztálytársai megölelésén kívül más világos célja is van az
esemény megrendezésével, a díszvacsora szolgált ugyanis
Stonecroft bővítésének elindítására is. Az építkezés olyan területen
zajlik majd, ami jelenleg Emerson tulajdonában van, az építési
vállalkozó pedig közismerten Emerson embere.
 A főasztalnál a hat kitüntetettel együtt ült Walter Carlson
polgármester, Alfred Downes, a Stonecroft elnöke, a kuratóriumi
tagok… A neveik nem érdekesek ebben a változatban, döntött Jake.
Elsőként Laura Wilcox vehette át a „Kiváló Öregdiák”
kitüntetést. Aranyszínű ruhája hatására a teremben jelenlévő
férfiak többsége elfelejtette, miről is beszél Laura, beleértve azt is,
hogy mennyire boldog volt ebben a kisvárosban. Mivel azóta soha
nem tért vissza ide, és senki sem látta végigsétálni Cornwall
főutcáján vagy egy tetkóra betérni az újonnan megnyitott
tetoválószalonba, így mondókáját udvarias taps, illetve füttyszó
fogadta.
Dr. Mark Fleischman pszichiáter és showman visszafogott és
szimpatikus beszédben hívta fel a figyelmet arra, hogyan is bánjunk
a gyerekeinkkel. – A világ szívesen korlátozná őket – mondta – de
mint szülőknek az a feladatotok, hogy segítsetek nekik jobban
megérteni saját magukat úgy, hogy közben a szabályokat is
megtanulják.
Carter Stewart kettős értelmű beszédet tartott, amiben
megköszönte, hogy a város lakói és egykori diáktársai
„segítségével” mennyi szereplőjét tudta megmintázni. Azt is
hozzátette, hogy Dr. Fleischman megjegyzésétől eltérően az ő apja
abban hitt, hogy ha valaki nem használja a husángot, azzal
elkényezteti a csemetéjét. Stewart megköszönte az apjának, hogy
segítette abban, hogy az életről kellően komor képe alakuljon ki.
Stewart szavait ideges nevetgélés és sovány taps fogadta.
Robby Brent, a komikus megtörte a jeget azzal, hogy azokat az
egykori tanárait utánozta, akik ösztöndíja elveszítésével
rémisztgették. Egyikük jelen is volt, és mozdulatai, modorossága és
sajátos hangjának utánzása miatt Brent könyörtelen paródiájának
áldozata lett. A matematika vezető tanára, Ella Bender viszont
majdnem sírva fakadt, amikor Brent elképesztően élethűen utánozta
a tanárnő magas hangját és ideges vihogását.
– Én voltam a Brentek között a legutolsó és a legbutább – zárta
Robby. – Ezt önöknek köszönhetően soha nem is felejthettem el. A
humor lett az egyedüli védelmem, és ezt köszönöm.
Végül hunyorított egyet a szemével és csücsörített, pontosan
úgy, ahogy Downes elnök úr szokta, majd átnyújtotta
hozzájárulását az építéshez, egy egydolláros csekket. Erre a
közönség végképp nem kapott levegőt.
– Csak vicceltem – mondta, és másik zsebéből ünnepélyesen
átnyújtott egy 10000 dolláros csekket.
Néhányan utána azt mondták, életükben ilyen jót még nem
nevettek. Másokat, mint például Dr. Jean Sheridant, mélyen zavarta
Brent ripacskodása.
Ezután a kábeltévés mogul, Gordon Amory következett. – Soha
nem jutottam be egyetlen stonecrofti csapatba sem – mesélte. – El
sem tudjátok képzelni, hányszor imádkoztam azért, hogy végre
bekerüljek már valamilyen csapatba. Persze ez is a régi
bölcsességet igazolja: Vigyázz, miért imádkozol, a végén még
bekövetkezik! TV-függő lettem, aztán elkezdtem elemezni, mit is
látok. Nemsokára rájöttem arra, hogy meg tudom mondani, egyes
szappanoperák vagy dokudrámák miért sikeresek, mások meg miért
buknak meg. Így kezdődött tehát a karrierem, a visszautasításból, a
csalódásból és a fájdalomból építkeztem. Ja, és még valamit hadd
oszlassak el. Nem direkt gyújtottam fel a szüleim házát. Otthon
cigiztem, és miután elzártam a tévét és felmentem lefeküdni, nem
vettem észre, hogy a csikk becsúszott az anyám által otthagyott
pizzásdoboz mögé.
Mielőtt a közönség felocsúdhatott volna, Mr. Amory egy 100000
dolláros csekket adott át Downes elnök úrnak és gúnyosan
hozzátette: – Továbbra is ilyen sikerrel táplálják csak az agyakat és
a szíveket itt a Stonecrofton, mint eddig.
Ilyen erővel persze azt is mondhatta volna, eredj, ugorj a tóba –
gondolta Jake visszaemlékezve, ahogy Amory önelégülten az elnök
helyére ült a díszasztalnál.
Az utolsó kitüntetett, Dr. Jean Sheridan arról mesélt, milyen is
volt abban a Cornwallban felnőni, ami 150 éve a jómódúak és a
kivételezettek kisvárosa. – Akadémiai emberként tudom, hogy remek
oktatásban volt részünk. Az iskola falain kívül viszont egy másik
oktatást is kaptunk. Itt és a környéken megtanultam, hogy a
történelemnek milyen értéke van, és ez egész életemet és pályámat
meghatározta. Ezért örökké hálás leszek.
Dr. Sheridan egy szóval sem mondta, hogy boldog lett volna itt,
vagy hogy az itt élők egy része máig is emlékszik szüleinek a
kisvárost lázban tartó vitáira – gondolta Jake Perkins. – Arról sem
beszélt, hogy egy-egy viharosabb veszekedés után Jean gyakran
fakadt sírva az órákon.

Hát, holnapra vége az egésznek – gondolta Jake, ahogy kinyújtózott

és átsétált az ablakhoz. A Hudson túloldalán lévő városka, Cold
Spring fényei alig látszottak a lassan leereszkedő ködtől. –
Remélhetőleg, holnapra felszáll – kívánta Jake. Még elmegy Alison
gyászszertartására, hogy arról is be tudjon számolni, délután pedig
lehet, hogy beül a moziba. Azt hallotta, hogy a korábban meghalt négy
másik diák nevét is felolvassák majd a szertartáson.
Jake visszaért az asztalához, és újból az archívumból
előbányászott fényképre pillantott. A sors szinte hihetetlen fintora,
hogy nemcsak hogy meghalt az az öt lány, akivel Laura Wilcox és
Jean Sheridan egy asztalnál ül, hanem abban a sorrendben haltak
meg, ahogy a képen szerepelnek.
Ami azt jelenti, hogy Laura Wilcox a következő – töprengett Jake.
– Lehet ilyen elképesztő egybeesés, vagy valakinek érdemes lenne
ennek utánajárnia? De hát ez őrültség. Azok a nők az ország
különböző részein, különböző módokon és eltérő időpontokban
hunytak el. Egyiküket például sízés közben sodorta el egy lavina.
Sors, semmi más – zárta le Jake. Csakis a sors.
 25.

– Lehet, hogy maradnék még néhány napot – szólt le vasárnap reggel

Jean a recepciósnak. – Jelent ez bármilyen problémát?
Tudta, hogy ez nem okozhat gondot a szállodának. A találkozó
összes többi résztvevője az ebéd után bizonyára hazaindul, így
rengeteg szoba marad üresen.
Habár még csak negyed kilenc volt, már felöltözve kortyolta a
kávét és a narancslevet, közben pedig csipegetett a süteményből, amit
reggelire rendelt. Úgy beszélték meg, hogy az ebéd után visszamegy
Alice Sommershez. Sam Deegan is ott lesz, és végre zavartalanul
beszélgethetnek majd. Sam azt mondta, bármennyire is magánjellegű
volt az örökbefogadás, biztos, hogy bejegyzésre került, és ebben egy
jogásznak is közre kellett működnie. Megkérdezte, van-e olyan
nyilatkozata, amiben ő lemond a baba feletti szülői jogokról.
– Dr. Connors semmilyen papírt nem adott nekem – mondta Jean.
– De lehet, hogy én nem akartam, hogy legyen bármilyen
emlékeztetőm. Tényleg semmire sem emlékszem, mintha alvajáró
lettem volna. Amikor elvette tőlem a gyereket, mintha a szívemet
tépte volna ki…
A beszélgetésről azonban még valami eszébe ötlött. Még Alison
szertartása előtt el akart menni a 9 órás misére, abba a gyülekezetbe,
ahová valaha tartozott. Ahogy Sam Deegannel beszélt, eszébe jutott,
hogy Dr. Connors is oda járt. Ahogy álmatlanul forgolódott, beugrott,
hátha azok is ehhez a gyülekezethez tartoztak, akik a kisbabát örökbe
fogadták.
Az is felvillant, hogy egykor szólt Dr. Connorsnak, hogy örülne,
ha Lily katolikusként nőne fel. Ha pedig az új szülei is katolikusok és
netán a Szent Tamás-templomba járnak, akkor lehet, hogy a
keresztelőre is ott került sor. Ha beletekinthetne a március vége és
június közepe között megtartott keresztelők listájába, lehet, hogy Lily
nyomára bukkanna.
 Hatkor arra ébredt, hogy könnyek csorognak az arcán és hallja
saját magát imádkozni: – Ne hagyd, hogy bántsák! Kérlek, vigyázz rá!
Tudta, hogy vasárnap zárva van a plébániahivatal. Mégis, talán a
reggeli mise után tud a pappal beszélni és időpontot egyeztetni vele.
Muszáj éreznem, hogy csinálok. valamit – gondolta. Hátha akad egy
olyan pap, aki már húsz éve is ezt a gyülekezetet szolgálta és
emlékszik még olyan hívőre, aki kisbabát fogadott örökbe.
A növekvő bizonytalanság és fenyegetettség érzése egyre
erősebbé vált, és Jean érezte, hogy nem tudja átvészelni a napot, ha
semmit sem tesz.
Fél kilenckor lement a parkolóba és beült az autójába, aztán öt
perc alatt odaért a templomhoz. Arra gondolt, hogy a mise után lehet
leginkább beszélni a pappal, amikor kint áll és a hívektől búcsúzik.
Ahogy végigment a Hudson Streeten, rájött, hogy még legalább
húsz perce van, és ösztönösen befordult a Mountain Road felé, ahol
valaha laktak.
A ház a kanyargós utca közepénél volt. Amikor ott laktak, barna
ablakkereteik és bézsszínű redőnyeik voltak. A mostani lakók
nemcsak megnagyobbították a házat, hanem a kereteket fehérre, a
redőnyöket pedig zöldre festették. Az új tulajdonos megérezte, hogy
így a fák és a növények keretbe foglalják ezt a viszonylag szerény, de
gyönyörű házat. A kora reggeli párában ékszerdobozként csillogott az
épület.
A stukkókkal díszített téglaház, ahol valaha a Sommers család
lakott, szintén jó állapotban volt, bár az is látszott, hogy most senki
nem lakja. Az összes redőny le volt eresztve, de a kereteket frissen
festették, a sövényt nemrég vágták, a bejárattól az útig vezető
gránittal kirakott ösvényt pedig újonnan alakíthatták ki.
Mindig is szerettem ezt a házat – gondolta Jean, ahogy
megállította az autót, hogy jobban megnézze az épületet. – Laura apja
és anyja nagyon vigyázott a házra, akárcsak később a Sommers
család. Emlékszem, kilenc vagy tíz lehettem, amikor Laura közölte,
hogy szerinte a mi házunk ronda. Szerintem is nagyon csúnya szín
volt a barna, de mégsem szereztem meg neki azt az örömöt, hogy
igazat adjak neki. Kíváncsi lennék, vajon most mit szólna.
 Nem mintha érdekes lenne – Jean a kocsival megfordult és
visszaindult a Hudson Street felé. Laura soha nem akart megbántani
– gondolta Jean. Egyszerűen önzőnek nevelték, ami hosszú távon
nem sok jót hozott neki. Amikor utoljára beszéltem Alisonnal, azt
mondta, hogy éppen próbál Laurának szerepet szerezni egy új
szappanoperában, de nem lesz egy könnyű menet.
Azt is mondta, hogy Gordie – Jean emlékezett, ahogy Alison
elnevette magát és kijavította Gordonra – ezt simán elintézhetné, de
valószínűleg nem fogja. Laura volt mindig az arany lány. Szánalmas
volt látni, ahogy most a régi srácoknak akar a kedvében járni és
közülük is különösen Jack Emersonnak. Van valami kifejezetten
taszító benne – gondolta Jean, és szinte megremegett. Mitől olyan
biztos abban, hogy én egyszer házat vásárlok errefelé?
Korábban úgy nézett ki, hogy a pára felszáll, de – ahogy ezt
októbertől várni is lehet – befelhősödött és a pára helyett most már
nyirkos eső szemetelt. Jeannek eszébe jutott, hogy pontosan ilyen idő
volt azon a napon is, amikor rájött, hogy terhes. Szülei éppen
szokásos veszekedéseik egyikét tartották, bár ezúttal az szinte békés
véget ért. Már eldőlt, hogy Jean ösztöndíjjal főiskolára megy. Már
nem volt arra szükség, hogy kényszerből legyenek meg egymással.
Szülőként megtették kötelességüket, és eljött az ideje, hogy saját
életüket kezdjék élni.
– Meg kell hirdetni a házat és egy kis szerencsével augusztusra
már el is kel.
Jean emlékezett, ahogy csendben lelopózott a lépcsőn, kisurrant a
házból és csak sétált és sétált. Nem tudtam, Reed mit fog szólni –
idézte vissza Jean. Azt tudtam, hogy úgy érzi majd, nem tett eleget
apja elvárásainak.
Húsz évvel ezelőtt Reed apja altábornagyként a Pentagonban
dolgozott. – Ez volt az egyik ok, amiért soha nem jártunk össze Reed
osztálytársaival – gondolta Jean. Reed nem akarta, hogy apja fülébe
jusson, hogy a fia komolyan jár valakivel. És én sem akartam, hogy ő
az én szüleimmel találkozzon.
Ha életben marad és összeházasodunk, vajon együtt maradtunk
volna? Ezt a kérdést számtalanszor feltette magának az elmúlt húsz
évben, és mindig ugyanarra a válaszra jutott. Igen, kitartottak volna
egymás mellett. Még Reed családja ellenkezése ellenére is és még
akkor is, ha hosszú évekbe is telt volna, hogy elvégezzem a
tanulmányaimat, akkor is együtt maradtunk volna.
Olyan rövid ideig tudtunk csak együtt lenni – gondolta Jean,
ahogy a templom mellett leparkolt. – Előtte nem is jártam senkivel.
És aztán egyik nap, amikor a West Pointon az emlékmű lépcsőjén
üldögéltem, leült mellém. A nevem ott volt a jegyzeteimen.
Megszólalt: – Jean Sheridan. Szeretem Stephen Foster zenéjét és
tudod, melyik dalra gondolok most? Persze fogalmam sem volt,
mire ő így folytatta: – így kezdődik: Jeannie-ről álmodom, aki
világos barna hajjal… Jean kiszállt. – Három hónappal később
meghalt, én meg ott maradtam az ő gyerekével a szívem alatt. És
amikor megláttam Dr. Connorst a templomban, és azt hallottam,
hogy foglalkozik örökbeadásokkal, úgy éreztem, ajándékot kaptam.
Megint szükségem van egy ilyen ajándékra.
 26.

Jake Perkins úgy becsülte, hogy kevesebb, mint harmincan látogattak

el Alison Kendall sírjához. A többiek mind egyenesen az ebédre
mehettek. Nem mintha elítélte volna őket ezért. Az eső egyre jobban
rákezdett. Lába a sáros, puha fűbe süllyedt. Nincs annál rosszabb,
mint egy esős napon meghalni – gondolta, és csak remélte, hogy nem
felejti el később papírra vetni ezt a csöppnyi bölcsességet.
A polgármester nem volt jelen, de Downes elnök, aki már
korábban magasztalta Alison Kendall tehetségét és nagyvonalúságát,
most olyan buzgón imádkozott, hogy az – a megrögzött ateisták
kivételével – mindenkit ki kellett, hogy elégítsen.
Lehet, hogy tehetséges volt – gondolta Jake –, de most a
nagyvonalúsága miatt fenyeget minket a tüdőgyulladás. Egy embert
azért tudok, aki nem kockáztatott. A biztonság kedvéért még egyszer
körülnézett, de aztán látta, hogy Laura Wilcox egészen biztosan nincs
ott. Az összes többi kitüntetett megjelent. Jean Sheridan Downes
mellett állt, és kétségtelenül nagyon össze volt törve. Többször is a
szemét törölgette zsebkendőjével. A többieken inkább az látszott,
hagyja már abba Downes a szöveget és menjünk be inni egy Bloody
Maryt.
– Emlékszünk Alison osztálytársaira és barátaira is, akiket az Úr
magához szólított – mondta Downes kimérten. – Catherine Kane,
Debra Parker, Cindy Lang, Gloria Martin. Ez a húsz évvel ezelőtti
osztály jó néhány egyéni sikert hozott, de egyetlen más osztályt sem
ért hasonló veszteség.
Ámen – mondta magában Jake, és végképp elhatározta, hogy fel
fogja használni az asztal körül ülő hét lány fényképét a találkozóról
írt cikkéhez. Már meg is volt a cím – maga Downes nyújtotta át az
előbb: „Egyetlen más osztályt sem ért hasonló veszteség.” Az
ünnepség kezdetén a diákok minden egyes érkezőnek egy szál rózsát
nyújtottak át. Downes beszéde után a gyászolók egyenként a sírra
tették a rózsákat és aztán elindultak az iskolaépület felé. Ahogy egyre
messzebb kerültek, lépteik is egyre jobban felgyorsultak. Jake szinte
olvasott a gondolataikban: – Hála istennek, hogy vége. Már azt
hittem, ott fagyok meg.
Utolsóként Jean Sheridan lépett oda. Ahogy ott állt, nemcsak
szomorúnak tűnt, hanem nagyon el is gondolkodott valamin. Jake
észrevette, ahogy Dr. Fleischman megáll és vár rá. Sheridan lehajolt,
megérintette Alison nevét a sírkövön és elfordult. Jake látta, ahogy
megörül, amint meglátta Dr. Fleischmant. Az iskolához már együtt
sétáltak.
Mielőtt észrevette volna, a diáklány az ő kezébe is nyomott egy
szál rózsát. Bár Jake nem volt oda az ilyen ceremóniákért, de úgy
döntött, ő is a sírra helyezi a virágot. Ahogy lehajolt, hogy letegye,
valamit észrevett a földön. Lehajolt és felvette. Egy bagoly alakú,
alig két centi nagyságú kitűző volt. Jake egyből látta, hogy alig egy
pár dollárt érhet csak. A kitűző olyannak tűnt, mint amilyet egy
kisgyerek vagy egy bagolymentéssel foglalkozó ornitológus viselne.
Jake először el akarta dobni, aztán inkább zsebre vágta. Hamarosan
jön a Hálaadás ünnepe. Akkor odaadja majd az unokaöccsének és
megmondja neki, hogy az ő kedvéért ásta ki egy sírból.
 27.

Jeant nagyon bántotta, hogy Laura arra se vette a fáradságot, hogy

elmenjen Alison szertartására, de aztán rájött, hogy ezen nincs mit
csodálkozni. Laura soha nem törődött másokkal, és naivitás volt azt
hinni, hogy ez pont most változna meg. – Laura nem fog kint
álldogálni a hideg esőben, inkább majd az ebédhez csatlakozik.
Jean akkor kezdett nyugtalankodni, amikor Laura még az ebédnél
sem bukkant fel. Meg is kérdezte Gordon Amoryt – Gordon, láttam,
elég sokat beszélgettél tegnap Laurával. Mondott esetleg valami
olyat, hogy ma miért nem jön el?
– Tegnap ebédnél beszélgettünk, aztán a focimeccs alatt –
javította ki Gordon. – Állandóan azt duruzsolta, hogy ő szeretne az új
szappanoperánk főszereplője lenni. Megmondtam neki, hogy soha
nem avatkozom be azok munkájába, akiket pontosan azért veszek fel,
hogy a legjobb szereplőket kiválasszák. Amikor végképp nem szállt
le rólam, nyomatékosan megmondtam, hogy soha nem teszek kivételt,
különösen pedig tehetségtelen volt osztálytársaimért nem. Erre egy
nőtől meglehetősen durva kifejezést használt, majd pedig bájait
szervezőbizottságunk kibírhatatlan elnökére, Jack Emersonra kezdte
pazarolni. Lehet, hogy te is hallottad, amint Jack a jelentős
ingatlanvagyonával dicsekedett. Ráadásul tegnap este még
vigyorogva azt is bejelentette, hogy a felesége éppen most hagyta el,
így aztán, ha jól sejtem, remek préda lett Laurának.
– Laura tényleg nagyon fel volt dobva a vacsoránál – gondolta
Jean. – És még akkor is jól volt, amikor megpróbáltam vele vacsora
előtt a szobájában beszélgetni. Lehet, hogy tegnap éjjel történt valami
rossz? Vagy csak úgy döntött, hogy ágyban tölti a délelőttöt?
– Ennek még utána is tudok kérdezni – gondolta Jean. Gordon és
Carter Stewart mellett ült az ebédnél. – Mindjárt visszajövök – súgta,
és miközben gondosan ügyelt arra, hogy ne kelljen senki szemébe
nézni, az asztalok között kievickélt. Kicsusszant a folyosóra és a
szállodát tárcsázta.
Laura nem vette fel a szobájában a telefont. Jean egy pillanatig
töprengett, aztán a recepciót kérte. Bemutatkozott és aztán
megkérdezte, vajon Laura nem jelentkezett-e ki a szállodából. –
Kicsit aggódom – magyarázta. – Ms. Wilcoxnak a csoport többi
tagjával kellett volna találkoznia és nincs itt.
– Nem, egyelőre nem jelentkezett ki a hölgy – mondta a recepciós.
– Ha gondolja, Dr. Sheridan, felküldhetek valakit megnézni, hogy
nem alszik-e a szobájában. De ugye ön vállalja a felelősséget, ha a
hölgy mérges lesz?
Ez az a fickó, akinek a hajszíne megegyezik a pult színével –
gondolta Jean, ahogy felismerte a hangot. – Igen, én vállalom –
nyugtatta meg Jean.
Amíg a válaszra várt, Jean körülnézett a folyosón. Istenem, mintha
nem is mentem volna el – gondolta. Ms. Clemens volt az
osztályfőnök, amikor idekerültem és a negyedik sorban a második
szék volt az enyém. Hallotta, ahogy kinyílik a terem ajtaja és látta,
ahogy az iskolai újság riportere, Jake Perkins lép be.
– Dr. Sheridan – szólalt meg a recepciós hangja ismét, de ezúttal
sokkal szárazabban.
– Igen – ragadta meg erősen a telefont Jean. – Valami baj van,
érzem, valami baj van.
– A szobalány bement Ms. Wilcox szobájába. Abban az ágyban
ma éjjel nem aludt senki. A hölgy ruhái a helyükön vannak, de a
szobalány szerint a piperedolgok egy része hiányzik. Lehet, hogy
valami probléma van?
– Hát, ha elvitte magával a holmi egy részét, akkor nem hiszem.
Mindenesetre köszönöm.
– Tipikus Laura, eldöntötte, hogy elmegy valakivel – gondolta
Jean. Letette a telefont, de eltöprengett. – De kivel is lehet akkor
Laura? – tűnődött Jean. Ha igaz, amit Gordon mond, ő lerázta.
Gordon szerint Laura később Jack Emersonnal flörtölt, de biztos,
hogy Mark, Robby vagy Carter sem maradt ki a sorból. Tegnap
ebédnél Laura még azzal húzta Markot, hogy ha ennyire sikeres a
műsora, miért nem hívja be terápiára őt is. Carternek azt mondta,
megdöglene, ha egy Broadway-darabban szerepelhetne, aztán meg
Robbyval koccintgatott a bárban.
– Dr. Sheridan, beszélhetek önnel egy pár szót? Jean meglepődve
fordult hátra. El is feledkezett Jake Perkinsről. – Elnézést, hogy
zavarom önt – mondta Perkins fesztelenül –, de vajon meg tudná
mondani, hogy Ms. Wilcox szándékozik-e ma idejönni?
– Nem ismerem a terveit – mondta Jean hűvösen. – Most pedig
vissza kell mennem az ebédhez.
Laura biztosan összejött tegnap este az egyik sráccal, és felment
hozzá – gondolta Jean. – Ha pedig még nem jelentkezett ki a
szállodából, az azt jelenti, hogy később még felbukkan.

***

Jake Perkins vizsgálódva nézte Jean arcát, amint az elment mellette. –

Aggódik – gondolta. – Lehet, hogy azért, mert Laura Wilcox nem
bukkant fel? Úristen, lehet, hogy eltűnt? Elővette a mobilját és
felhívta a Glen-Ridge House. recepcióját. – Virágküldeményem van
Ms. Laura Wilcox számára – mondta –, de megkértek, hogy mielőtt
kiviszem, ellenőrizzem le, hogy ott van-e még.
– A hölgy nem jelentkezett még ki – mondta a recepciós –, de nem
aludt itt az éjjel. Szóval nem tudom, mikor jön vissza a csomagjaiért.
– Egész hétvégére marad Ms. Wilcox?– kérdezte Jake, miközben
megpróbált unottnak hangzani.
– Úgy tudjuk, kettőkor megy majd el. Kocsit rendelt negyed
háromra, hogy a reptérre menjen, úgyhogy nem tudom, mit mondjak a
virágaidra, fiam.
– Lehet, hogy előbb mégis a megrendelővel beszélek. Köszönöm.
Jake eltette a telefont. Most már azt is tudom, hol leszek kettőkor
- gondolta. A szálloda halljában várom majd, hogy Laura Wilcox
kijelentkezzen.
Elindult vissza a folyosón az előadó felé. Tegyük fel, hogy
egyáltalán nem bukkan fel – gondolta. Tegyük fel, hogy eltűnik. Ha
igen, akkor… Érezte, ahogy egy ideges remegés fut végig rajta.
Tudta, mi ez: lehet, hogy most igazi sztorira bukkant. Ehhez már a
Stonecroft Academy Gazette túl kevés – gondolta. De a New York
Post bukna rá. Kinagyítom az ebédlőasztalnál készült képet, és a
cikk mellett szerepel majd. Már látta is a főcímet: „A szerencsétlen
sorsú osztály újabb áldozata.” Egész jó lesz. Vagy akár azt is lehet,
hogy: „És akkor már csak egy maradt.” Ez még jobb.
Dr. Sheridanről egész jó képeket csináltam – örvendett Perkins.
Azt is összekészítem a Postnak.
Ahogy kinyitotta az előadóterem ajtaját, a vendégek éppen az
iskolai himnuszt énekelték. „Üdvözlünk drága Stonecroft, álmaink
színhelye.” A húszéves évforduló véget ért…
 28.

– Hát, azt hiszem, itt a búcsú ideje, Jean. Jó volt újra látni téged –
mondta Mark Fleischman névkártyával a kezében. – Odaadom, ha
cserébe megkapom a tiédet – mondta mosolyogva.
– Hát persze – nyúlt a táskájába Jean, és elővett a tárcájából egy
kártyát. – Örülök, hogy végül el tudtál jönni az ebédre.
– Én is örülök. Te mikor indulsz?
– Még itt maradok egy pár napig. Van egy kis kutatni valóm –
próbálta meg könnyedén odavetni Jean.
– Nekem holnap már Bostonban kell felvennem a következő
műsort. Különben szívesen maradnék, és meghívnálak egy csendes
vacsorára. – Habozott, aztán lehajolt és megcsókolta Jean arcát. –
Hát akkor még egyszer, jó volt látni téged.
– Szia, Mark – mondta Jean, aztán gyorsan hozzátette. – Hívjál
fel, ha Washingtonban jársz. – Kezeik egy pillanatra egymáshoz értek,
aztán Mark már el is ment.
Carter Stewart és Gordon Amory egymás mellett álldogáltak és
búcsúzkodtak a lassan szétszéledő osztálytársaktól. Jean átsétált
hozzájuk, de mielőtt megszólalhatott volna, Gordon megkérdezte: –
Hallottál valamit Lauráról?
– Még nem.
– Laura egy megbízhatatlan nő. Ez a másik ok, ami miatt zátonyra
futott a karriere. Mindig is megvárakoztatta az embereket. Alison
minden követ megmozgatott, hogy szerezzen neki egy jó állást. Kár,
hogy Laura erre ma nem tudott visszaemlékezni.
– Hát… – Jean félbeharapta és inkább nem mondott semmit.
Aztán Carter Stewarthoz fordult. – És te, Carter, egyenesen
visszamész New Yorkba?
– Hát, ami azt illeti, nem. A Glen-Ridge-ből kijelentkezem, a
város túloldalán a Hudson Valley Hotelbe pedig egyenesen be.
Pierce Ellison rendezi az új darabomat, és tíz percre lakik ide. Végig
kell néznünk az egész szöveget, és azt mondta, nála jól lehetne
dolgozni, ha maradnék még egy pár napot. De az biztos, hogy a Glen-
Ridge-ben nem maradok. Egy árva centet nem költöttek rá az utóbbi
ötven évben.
– Hát, ezt csak megerősíthetem – csatlakozott Amory. –
Túlságosan is jól emlékszem arra, hogy itt voltam kifutófiú, aztán
szobapincér. Átviszem a holmimat a klubba. Néhány emberem is
csatlakozik, körülnézünk a környéken, hátha találunk egy jó helyet a
központunknak.
– Talán beszélj Jack Emersonnal – mondta Stewart
szarkasztikusan.
– Bárki mással inkább, mint vele. Az embereim már egyébként is
összeszedtek egy csomó jó címet.
– Hát, akkor lehet, hogy nem is kell elbúcsúznunk. Még
összefuthatunk a városban. Akárhogy is alakul, jó volt újra veletek
lenni – mondta Jean.
Jean nem látta sem Robby Brentet, sem Jack Emersont, de nem
akart tovább várni. Sam Deegannel megbeszélte, hogy Alice
Sommersnél találkoznak kettőkor, és ideje volt indulni.
Aztán egy búcsúmosoly és egy eldünnyögött köszönés kíséretében
kiment a parkolóba. Ahogy beszállt az autóba, pillantása megint a
temetőre esett. – Alison halála még mindig elképzelhetetlen volt.
Annyira furcsa volt egy esős, hideg napon búcsúzni tőle. Mindig
mondtam neki, hogy Kaliforniában kellett volna születnie – ugrott be,
ahogy elfordította a slusszkulcsot. – Gyűlölte a hideget. Számára az
ébredés utáni úszás volt maga a mennyország. És pontosan azt
csinálta azon a reggelen is, amikor meghalt – forgott Jean fejében,
ahogy elindult Alice Sommers háza felé.
 29.

Carter Stewart a Hudson Valley Hotelben foglaltatott magának egy

lakosztályt. A hegy oldalába épített szállodából csodálatos kilátás
nyílt a Hudson folyóra. A középső épület a két toronnyal egy kitárt
szárnyú sasra emlékeztette. A sas az élet, a világosság, az erő és a
méltóság jelképe.
Új darabjának ideiglenes címe a „Sas és Bagoly” volt.
A bagoly. A sötétség és a halál üzenete, ragadozó madár. Pierce
Ellisonnak, a rendezőnek tetszett a cím. Én azért nem vagyok még
biztos a címben – gondolta Stewart, miközben a szálloda bejárata
előtt kiszállt az autójából. – Nem vagyok teljesen biztos.
Vajon túlságosan nyilvánvaló? A jelképek a gondolkodó típusú
embereknek valók, nem pedig a szerda reggeli bridzsklub tagjainak.
Nem azoknak, akik általában az ő darabjaira szoktak jegyet venni.
– Uram, adja ide a csomagját!
Carter Stewart egy ötdollárost nyomott a boy kezébe. Legalább
nem mondta, hogy üdvözöl újra itthon – gondolta.
Öt percre rá már a lakosztálya ablakánál álldogált, kezében a
minibárból elővett whiskyvel, és nézte, ahogy a Hudson
méltóságteljesen hömpölyög. Már a tél előszelét lehetett érezni, pedig
csak egy szokásos októberi délután volt. – De legalább az
osztálytalálkozónak vége van – sóhajtott Stewart. – Bár jó volt újra
látni egy pár embert, ha másért nem, hát azért, hogy lássam, milyen
nagy utat tettem meg.
Pierce Ellison szerint markánsabbá kellene tenni a darabban
Gwendolyn karakterét. – Keress egy igazán piszkos szőkét –
magyarázta –, nem pedig egy színésznőt, aki úgy csinál, mintha
piszkos szőke lenne.
Carter Stewart elvigyorodott, ahogy eszébe jutott Laura. – Hát
igen, milyen jó is lett volna erre – szólalt meg hangosan. – Na, erre
iszom, még akkor is, ha ilyesmi soha nem történhetne meg.
 30.

Robby Brent észrevette, hogy a beszéde után a volt osztálytársak egy

része kerüli. Néhányan azt mondták, hogy remekül utánozta a régi
tanárokat, de azért egy kicsit túl kemény volt velük. Az is a fülébe
jutott, hogy Jean Sheridan többeknek azt magyarázta, a humor nem
lehet kegyetlen.
Mindez elmondhatatlan örömet okozott Robby Brentnek. Ráadásul
állítólag Miss Ella Bender, a matektanár a vacsora után a női WC-
ben zokogott.
– Valahogy elfelejti Miss Bender, hogy milyen gyakran
emlékeztetett arra, tized annyi eszem sincs a matekhoz, mint a
bátyáimnak és a nővéreimnek volt – mosolygott magában Robby. – A
Brentek utolsója és legkevesebbje. Állandóan engem ostorozott. Most
meg képes megsértődni, amikor megmutatom a kis finomkodó
gesztusokat, meg hogy állandóan az ajkait nyalogatta. Nagy ügy.
Miután elejtette Jack Emersonnak, hogy esetleg érdekelné
valamilyen ingatlan a környéken, Emerson a búcsúebéd után nem
akart leszállni róla. – Iszonyú nagy dumás a pasas – gondolta
Robby, miközben a Glen-Ridge útra fordult –, de abban igaza volt,
amit a környékbeli ingatlanok értékéről mondott.
– A földdel itt semmi más nem történik, mint állandóan megy fel
az értéke – fejtegette Emerson. – Mivel még nincs kiépítve a környék,
alacsonyak az adók. Ülj csak rá a földre húsz évre és milliomos
leszel. Most hajts rá Robby, mielőtt mások teszik. Van néhány
gyönyörű kis telek, mindegyik a folyóra néz, sőt olyan is, ami
közvetlenül a vízparton van. Tuti, hogy nem fogsz tudni ellenállni.
Magam is megvenném, de nekem már rengeteg telkem van. Nem
akarom, hogy a srácom kapásból túl gazdag legyen. Maradj egy
napot, és holnap körbeviszlek.
– A föld, Katie Scarlett, a föld – vigyorgott Robby, miközben
azon mulatott, hogy Emersonnak fogalma sincs arról, hogy az
„Elfújta a szél”-ből idézett. Aztán elmagyarázta, hogy Scarlett apja
szerint is a föld volt a biztonság és a jólét alapja.
– Hú, erre emlékeznem kell. Ez óriási és totál igaz. A föld az
igazi pénz. A föld nem tűnik el.
Legközelebb Platónt fogok idézni neki – gondolta Robby, ahogy
a Glen-Ridge előtt leparkolta autóját. Vigyék csak be az autót a
parkolóba – gondolta –, ma már úgysem megyek sehova, holnap
pedig Emerson fog fuvarozni.
Ha Jack Emerson tudná, hogy mennyi ingatlanom van… C. W.
Fields-ről az járta, hogy mindenhol, ahol előadott, pénzt tett be a
helyi bankba. Én telkeket veszek szerteszét, és mindenhova kiteszem
a „Tilos az átjárás” táblákat.
Kiskoromban állandóan bérelt házban laktunk – emlékezett
Robby. – Az én drága értelmiségi szüleim még egy saját otthonra
valót sem tudtak összekaparni. Hát, most a vegasi otthonomon
kívül, építkezhetnék Santa Barbarában, Minneapolisban,
Atlantában, Bostonban, Hamptonsban, New Orleansban, Palm
Beachen vagy Aspenben, nem is beszélve a washingtoni mezőkről. A
föld az én kis titkom – mosolygott Robby, miközben besétált a
szállodába. A föld pedig megőrzi a kis titkomat.
 31.

– A temetőben voltam ma reggel – mondta Alice Sommers Jeannek. –

Láttam a stonecrofti csoportot a sírnál. Karen sírja nincs túl messze
attól, ahová Alison Kendallt temették.
– Nem voltak annyian a temetésen, mint ahányan gondoltam –
vallotta meg Jean. – Az osztály nagy része egyenesen az ebédre ment.
Alice Sommers házának melegségét élvezték. Alice begyújtott, és
a pattogó tűz nemcsak meleget adott, hanem a hangulatukat is
felderítette. Jean látta, hogy Alice Sommers jó ideig sírhatott. Szemei
duzzadtak voltak és táskásak, arcán viszont olyan lelki béke
tükröződött, amit tegnap nem látott.
Mintha csak olvasna Jean gondolataiban, Alice megszólalt: -
Ahogy tegnap is mondtam, Karen halálának az évfordulója előtt
mindig nagyon nehéz. Az utolsó nap minden egyes percét
számtalanszor átrágom és azon töprengek, tehettünk-e volna bármit is
Karen megmentéséért. Persze húsz évvel ezelőtt nem volt riasztónk.
Ma már szinte senki nem bújik be úgy az ágyába, hogy be ne
kapcsolná a biztonsági rendszert.
Alice a teáskannáért nyúlt és töltött mindkettőjüknek.
– De most már megint rendben leszek – mondta határozottan. –
Valójában úgy döntöttem, a nyugdíjba vonulás nem is olyan jó ötlet.
Az egyik barátomnak virágüzlete van, és elkel a segítő kéz. Megkért,
hogy hetente egy pár napot dolgozzak nála, és valószínűleg igent
mondok.
– Ez igazán remek ötlet – mondta Jean őszintén. – Emlékszem,
mindig is milyen szép volt a kertje.
– Michael szegény mindig azzal bosszantott, hogy ha annyi időt
töltenék a konyhában is, mint a kertben, akkor mesterszakács lenne
belőlem – válaszolta Alice, aztán kipillantott az ablakon. – Ó, épp
megjött Sam. Percre pontosan, mint mindig.
 Sam Deegan alaposan megtörölte a lábát, mielőtt becsöngetett
volna. Útközben még megállt Karen sírjánál, aztán rájött, hogy szinte
képtelen lenne azt mondani, hogy feladta a nyomozást. Valahogy nem
tudta azokat a szavakat kimondani a sírnál. Végül megszólalt: –
Karen, nyugdíjba vonulok. Valamelyik fiatal kollégámmal átbeszélem
az ügyet. Hátha egy nálam okosabb srácunk el tudja kapni azt a
gazembert.
Mielőtt megnyomta volna a csengőt, Alice máris kinyitotta az
ajtót. Sam észrevette Alice kisírt szemeit, de egy szót sem szólt, csak
erősen megszorította Alice mindkét kezét. – Egy pillanat, csak hadd
nézzem meg, hogy semmi sár nem maradt a cipőmön – mondta a férfi.
– Biztos a temetőben volt – gondolta hálásan Alice. – Jöjjön csak
be. Hagyja csak egy kis kosszal több nem fog ártani. – Valami olyan
erő és biztonságérzet árad Samből – gondolta, miközben elvette tőle
a kabátját. Ha valaki, akkor ő biztosan tud segíteni Jeannek.
Jegyzetfüzetet is hozott magával, és miután üdvözölte Jeant és
Alice-től kapott egy csésze teát, nekilátott a munkának. – Jean, egy
csomót törtem a fejem. Bárki is írja a leveleket, komolyan kell
vennünk, hogy bántani tudja Lilyt. Elég közel volt hozzá ahhoz, hogy
elvegye a hajkeféjét, tehát akár még az új családjából is lehet valaki.
Akár férfi, akár nő az illető, lehet, hogy pénzt akar kicsikarni
magától, amire ön azt mondta, legalább az megkönnyebbülést
jelentene. Egy ilyen helyzet akár évekig is eltarthat. Vagyis
egyértelmű, hogy minél hamarabb meg kell találnunk az illetőt.
– A Szent Tamás-templomba mentem ma reggel – mondta Jean –,
de a pap, aki a misét celebrálta, csak vasárnaponként van ott. Azt
mondta, menjek holnap a plébániahivatalba és kérjem meg a lelkészt,
hogy megnézhessem a keresztelők listáját. Azóta ezen töröm a fejem.
Lehet, hogy nem szívesen mutatja ezeket meg nekem. Lehet, hogy azt
hiszi, egyszerűen Lilyt akarom megtalálni.
Aztán egyenesen Samre nézett: – Biztos vagyok abban, ez az ön
fejében is megfordult.
– Ugyanez ötlött fel bennem is, amikor Alice elmesélte a
történetet – válaszolta Sam őszintén. – De miután találkoztam
magával, elhiszem, hogy valóban ez a helyzet. De igaza van, a lelkész
valószínűleg nagyon óvatos lesz, úgyhogy inkább nekem kellene
mennem. Bizonyára sokkal szívesebben beszél velem arról, hogy
ismer-e a környéken akkor adoptált kisbabát.
– Én is gondoltam erre – mondta Jean csendesen. – Húsz éve
tépelődöm azon, vajon nem kellett-e volna megtartanom Lilyt. Nem is
olyan régen az volt a természetes, ha egy 18 éves nőnek gyereke van.
Most, hogy mindenképpen meg kell találnom, rájöttem, az is elég
lenne, ha csak messziről láthatnám. Jean beharapta az ajkát. – Vagy
legalábbis azt hiszem, elég lenne – tette hozzá halkan.
Sam Jeanről Alice-re tekintett. Két olyan nőt látott, akik – bár
különböző módon – mindketten elvesztették a gyereküket. A kadét az
iskola befejezése előtt állt. Ha nem hal meg abban a balesetben, Jean
hozzáment volna és megtartja a gyerekét. Ha Karen nem jött volna
haza húsz évvel ezelőtt egy estére, még ma is élne és Alice-nek
valószínűleg unokái lennének.
Az élet soha nem igazságos – gondolta Sam –, de azért
megpróbálhatjuk jobbá tenni. Ha nem is tudta megoldani Karen
halálának rejtélyét, de Jeannek legalább tud most segíteni.
– Az örökbefogadási papírok intézéséhez biztos jogászt is igénybe
vett Dr. Connors – mondta. – Valakinek tudnia kell, ki volt az a
jogász. A felesége vagy valamilyen családtagja nem él errefelé?
– Nem tudom – mondta Jean.
– Próbáljunk meg ezen elindulni. A hajkefét meg a faxokat elhozta
magával?
– Nem.
– Szeretném azokat megkapni.
– A hajkefe olyan egész kicsi. Az a fajta, amit egy neszesszerbe
könnyen be lehet tenni – mondta Jean. – Illatszerboltban tucatjával
árulják az ilyet. A faxon sincs semmi, ami elárulná, honnan küldték
őket.
– Jó lenne, ha nálam lennének, amikor a lelkésszel beszélek.
Jean és Sam egy pár perccel később elmentek. Úgy egyeztek meg,
hogy Sam követi Jean autóját a szállodához. Alice az ablakból nézte
őket, aztán benyúlt a kardigánja zsebébe. Ma reggel Karen sírján
talált egy kis jelvényt, amit biztos egy kisgyerek hagyott el. Amikor
Karen kicsi volt, egy csomó plüssállata volt. Alice emlékezett, hogy
a bagoly volt Karen egyik kedvence. Alice egy szomorkás mosollyal
pillantott rá a tenyerében lévő bagoly kitűzőre.
 32.

Jake Perkins a Glen-Ridge House halljában ücsörgött és nézte, ahogy

az osztálytalálkozó utolsó résztvevői is kijelentkeznek és
visszaindulnak hétköznapi életükhöz. Az üdvözlő felirat már eltűnt, a
bár is üresen kongott. – Már az utolsó utáni búcsúzkodáson is túl
vannak – gondolta. – Valószínűleg már halálosan unják egymást.
Amikor a szállodába érkezett, első dolga az volt, hogy
ellenőrizze, vajon Ms. Wilcox nem jelentkezett-e ki. Mint megtudta,
nem, és a negyed háromra rendelt autót sem mondta le.
Pontban negyed háromkor egyenruhás sofőr lépett be az ajtón, és
odament a pulthoz. Jake odaosont és hallotta, amint a sofőr mondja,
hogy Laura Wilcoxért jött.
Fél háromkor a sofőr szemmel láthatóan bosszúsan elment.
Többek füle hallatára közölte, kár, hogy nem mondták le a fuvart,
mert emiatt egy másik melótól elesett, és hogy őt ne hívják, ha
ugyanez a nő kér autót.
Jake négykor még mindig a szálloda halljában volt. Akkor tért
vissza Dr. Sheridan azzal az idősebb férfivel, akivel vacsora után
beszélgetett. Egyenest a recepciós pulthoz mentek. – Biztos Laura
Wilcox után fog érdeklődni – jósolta Jake. A végén igaza lesz, és
tényleg kiderül, hogy Laura Wilcox eltűnt.
Úgy döntött, soha nem árt, ha Dr. Sheridantől szerez valami
hasznos információt. Épp időben ért oda ahhoz, hogy hallja, amint a
férfi azt mondja: – Jean, igaza van. Nekem se tetszik ez, de ne
felejtse, Laura felnőtt ember, akinek megvan a joga ahhoz, hogy
bármikor megváltoztassa a véleményét arról, hogy mikor megy el egy
szállodából vagy mikor száll fel egy repülőre.
– Elnézést, uram. Jake Perkins vagyok, a stonecrofti újság
riportere – szakította félbe Jake.
– Sam Deegan.
 Jake tudta, hogy sem Dr. Sheridan, sem pedig Sam Deegan nem
örül a megjelenésének. – Na, akkor csapjunk bele – gondolta.
– Dr. Sheridan, tudom, hogy aggódott, amiért Ms. Wilcox nem
volt ott az ebédnél, most pedig lekéste az iderendelt autót. Mit
gondol, lehet, hogy történt vele valami – persze annak a történetnek
az ismeretében, ami az önök egykori asztaltársaságával történt?
Látta Jean Sheridan döbbent arckifejezését, ahogy Sam Deeganre
néz. – Ezek szerint Jean nem mesélt neki az asztaltársairól – gondolta
Jake. Bár nem tudta, ki lehet ez a férfi, de azért Jake arra gondolt, jó
lenne tudni a reakcióját arról, amit most már bombasztorinak gondolt.
Előszedte a zsebéből a lányokról készült közös fényképet, és a férfi
elé tartotta. – Nézze, uram, ez volt Dr. Sheridan asztaltársasága az
iskola utolsó évében. Azóta húsz év telt el, ezalatt a múlt hónapig
öten haltak meg. Ketten közülük balesetet szenvedtek, egy öngyilkos
lett, egyet pedig feltehetően egy lavina sodort el. Egy hónappal
ezelőtt az ötödik lány, Alison Kendall a saját medencéjébe fulladt.
Amennyire tudom, nem kizárt, hogy ez az utolsó nem véletlen baleset
volt. Most pedig úgy tűnik, Laura Wilcox is eltűnt. Nem gondolja,
hogy ez különös egybeesés?
Sam elvette a képet és ahogy nézte, arca egyre komorabb lett. –
Nem hiszek az ilyen méretű véletlenben – mondta kurtán. – Most
pedig, ha megbocsát, Mr. Perkins.
– Ó, miattam ne aggódjon. Itt maradok és megvárom, hátha Laura
Wilcox felbukkan. Szeretnék egy interjút készíteni vele.
Sam szinte keresztülnézett Perkinsen, elővette a névkártyáját és a
recepciósnak adta. – Kérek egy listát azokról az alkalmazottakról,
akik az elmúlt éjjel szolgálatban voltak – mondta határozott, erős
hangon.
 33.

– Már úton kellene lennem – magyarázta Gordon Amory Jeannek –,

de kismillió üzenet várt itt az ebéd után. Éppen egy új sorozat egyik
epizódját forgatjuk Kanadában, és elég komoly gondok merültek fel.
Úgyhogy az elmúlt két órában a telefonon lógtam.
Gordon a csomagjaival éppen a recepciós pultnál állt, amikor a
recepciós odahozta Samnek a munkatársak jelenléti ívét. – Jean,
valami baj van? – kérdezte Gordon, miközben Jean arckifejezését
tanulmányozta.
– Laura eltűnt – mondta Jean, hangjában enyhe remegéssel. – Úgy
volt, hogy negyed háromkor indul a reptérre. Az ágyában az éjjel nem
aludt senki, a szobalány szerint pedig a piperecuccai egy része eltűnt.
Persze lehet, hogy egyszerűen csak úgy döntött, máshol tölti az
éjszakát, de annyira határozottan mondta, hogy reggel velünk lesz.
Iszonyúan aggódom.
– Amikor Jack Emersonnal beszélgetett tegnap este, határozottan
mondta, hogy az ebédre eljön – erősítette meg Gordon.
Sam belehallgatott a beszélgetésbe. Gordonhoz fordult és
bemutatkozott.
– El kell fogadnunk, hogy Laura Wilcox felnőtt nő. Minden joga
megvan arra, hogy máskor jelentkezzen ki egy szállodából, mint
ahogy korábban mondta. Ennek ellenére okos dolog lenne utánajárni,
hogy valamelyik barátja tudott-e valamit a terveiről.
– Mr. Amory, elnézést, hogy megvárakoztattam – mondta a
recepciós. – Elkészítettem a számláját.
Gordon Amory habozott, aztán Jeanhez fordult:
– Szerinted Laurával valami történt?
– Szerintem igen. Laura nagyon jóban volt Alisonnal. Magától
biztosan nem hagyta volna ki a gyászszertartást, bármi is volt a
programja előző éjjel.
– Szabad még a szobám? – fordult Amory a pultoshoz.
 – Természetesen.
– Akkor egyelőre maradok, amíg meg nem tudunk valamit Ms.
Wilcoxról. Jeanhez fordult, aki – még a Laura iránti aggodalom
közepette is – érzékelte, hogy Gordon Amory milyen jóképű férfi. –
Valaha sajnáltam őt – gondolta. – Örök vesztes volt, most meg
micsoda férfit varázsolt magából.
– Jean, tudom, hogy megbántottam Laurát tegnap este és ez ronda
dolog volt. Valahogy elégtételt éreztem mindazért, ahogy ő bánt
velem, amikor gyerekek voltunk. Valamilyen szerepet ígérhettem
volna a sorozatban, ha nem is a főszerepet. Nagyon el volt keseredve.
Talán ezért sem bukkant fel ma reggel. Fogadni mernék, hogy akár
épkézláb magyarázattal, akár anélkül, de fel fog bukkanni, és akkor
ajánlok neki munkát. Addig meg itt maradok, hogy ezt személyesen
tehessem meg.
 34.

Jake Perkins az előtérből figyelte, ahogy a Glen-Ridge alkalmazottai

egymás után bemennek a pult mögötti kis irodába, hogy Sam
Deegannel beszéljenek. Amikor kijöttek, annyit elkapott a
beszélgetésükből, hogy Deegan szisztematikusan végigmegy a listán,
és mindenkit behív, aki előző nap szolgálatban volt. Azt vette ki a
szavaikból, hogy egyikük sem látta Laura Wilcoxot kilépni a
szállodából. A boy és a parkolófiú teljesen biztos volt abban, hogy
Ms. Wilcox nem ment ki a főbejáraton.
Arra is rájött, hogy a most is szolgálatban lévő szobalány
takarította előző nap Laura szobáját. Amikor a lány kijött Sam
Deegantől, Jake követte és vele együtt ment fel a lifttel a negyedikre.
– A stonecrofti újság riportere vagyok – mondta, miközben elővett
egy névkártyát –, és szabadúszóként dolgozom a New York Postnak
is. Majdnem teljesen igaz – gondolta magában. – De nemsokára
tényleg az leszek.
Nem volt nehéz a lányt szóra bírni. Myrna Robinsonnak hívták. A
helyi főiskolára járt, és mellette a szállodában dolgozott. Kicsit naiv
szegényke – gondolta Jake nagyképűen –, és teljes izgalomban van
attól, hogy egy igazi detektív faggatta.
Jake kinyitotta a jegyzetfüzetét.
– Pontosan mit kérdezett magától Deegan nyomozó?
– Az érdekelte, biztos vagyok-e abban, hogy Laura Wilcox
pipereholmijának egy része hiányzik. Megmondtam neki, hogy egész
biztos. Mr Deegan, mondtam neki, el nem tudja képzelni, a hölgy
mennyi pipereholmit volt képes arra a kis polcra rámolni. Na, annak
pont a fele hiányzott. Olyanok mint például a bőrtisztító, a hidratáló
krém, a fogkefe és a toalett-táska.
– Ezek azok a holmik, amit egy nő akkor visz magával, ha máshol
tölti az éjszakát? – kérdezte Jake segítőkészen. – És mi a helyzet a
ruhákkal?
 Myrna elbizonytalanodott, és a blúza egyik gombjával kezdett
babrálni.
– Nem szóltam egy szót sem Mr. Deegannek a ruhákról. Azt
persze mondtam neki, hogy az egyik bőrönd eltűnt, de azt nem, hogy
nem volt ott a kék kasmír kardigán, a nadrág és a rövid szárú csizma
sem. Nem akartam, hogy olyan kíváncsinak tűnjek.
Myrna pont az a méret, mint Laura. Százat az egyhez, hogy
felpróbálta Laura ruháit. A hiányzó ruha és a nadrág pedig az lehet,
amit Laura a szertartáson és az ebédnél akart viselni. – De ugye a
bőröndről szólt Mr. Deegannek? – kérdezte Jake.
– Aha. Ms. Wilcox iszonyú sok csomagot hozott. Az ember azt
hihette, világkörüli útra indult. Mindenesetre ma reggel a kisebbik
bőrönd nem volt a helyén. Az más is volt, mint a többi, egy igazi
Louis Vuitton, azért is jegyeztem meg. Annyira szép mintája van,
olyan elegáns. A két nagyobb bőrönd krémszínű bőr.
– Myrna, tud nekem segíteni abban, hogy körülnézhessek Laura
szobájában? Esküszöm, semmihez sem nyúlok hozzá.
Túl messzire mentem – gondolta. Látta Myrna riadt
arckifejezését. Myrna a folyosót bámulta, és Jake szinte olvasni tudott
a gondolataiban. Ha a szobaasszony rajtakapja, hogy idegent visz be
egy szobába, azonnal kirúgja.
Jake egyből visszakozott. – Myrna, nem lett volna szabad ezt
kérnem. Felejtse el. Itt a névkártyám. Húsz dollárt is megér nekem, ha
ezt elrakja és felhív, ha bármit hall Lauráról. Mit szól ehhez? Így akár
maga is riporter lehet.
Myrna beharapta az ajkát, ahogy az ajánlatot mérlegelte. – Nem a
pénzről van szó – mondta végül.
– Persze hogy nem.
– Ha a Postnak eladja a sztorit, én csak névtelen forrásként
szerepelhetek benne.
Nézd csak, a lány okosabb annál, mint ahogy kinéz – gondolta
Jake és bólintott. Egyezségüket kézfogással pecsételték meg.
Már majdnem hat óra volt. A recepció környéke közben szinte
teljesen kihalt. Jake a pulthoz ment és megkérdezte, vajon Mr. Deegan
elment-e.
 A recepciós fáradt volt és levert.
– Nézd, fiacskám, ő már elment, és hacsak nem akarsz kivenni egy
szobát, akkor jobban tennéd, ha te is hazamennél.
– Biztos vagyok abban, hogy megkérte magát, szóljon neki, ha Ms.
Wilcox visszajön vagy hallanak róla – próbálta Jake. – Odaadhatom
én is a kártyámat? A hétvégén jóba lettem Ms. Wilcoxszal, és most
már én is aggódom érte.
A férfi elvette a kártyát és rápillantott.
– A Stonecroft Academy Gazette riportere és szabadúszó
újságíró, mi? Kettétépte a névkártyát, majd odavetette. – Öcsi, nem
nagy neked kicsit ez a mellény? Tégy egy szívességet és tűnj el innen,
de gyorsan!
 35.

Helen Whelan holttestét vasárnap délután 5.30-kor találták meg egy

Washingtonville melletti erdőben, mintegy húsz kilométerre Surrey
Meadowstól. Egy tizenkét éves kisfiú botlott bele, amikor egy
barátjához menet átvágott az erdőn.
Sam éppen befejezte a szállodai alkalmazottak kihallgatását,
amikor megkapta a Helen Whelanről szóló értesítést. Felszólt
telefonon Jean szobájába. Jean azért ment fel, hogy felhívja Mark
Fleischmant, Carter Stewartot és Jack Emersont, hátha valamelyikük
tudott Laura terveiről. Robby Brenttel már korábban találkozott a
bárban és ő azt mondta, fogalma sincs arról, hol lehet Laura.
– Most el kell mennem, Jean – mondta Sam. – Sikerült valakit
elérnie?
– Carterrel tudtam beszélni. Ő is nagyon aggódik, de nem tudja,
hol lehet Laura. Mondtam neki, hogy Gordonnal együtt vacsorázunk,
és hogy ő is csatlakozzon. Együtt hátha össze tudunk állítani egy olyan
listát, hogy Laurát kivel láttuk beszélgetni, hátha erről valami
beugrik. Jack Emerson nincs otthon, csak üzenetet tudtam hagyni a
rögzítőjén. Mark Fleischmannal ugyanez a helyzet.
– Valószínűleg ez a legtöbb, amit most tehet – mondta Sam. – A
törvény is megköti a kezünket. Ha holnapig se hallunk róla semmit,
akkor szerzek házkutatási parancsot és hátha valami nyomra
bukkanunk a szobájában, hova is mehetett. Addig pedig kérem, legyen
nyugodt.
– Elmegy a plébániahivatalba is holnap?
– Hogyne – ígérte meg Sam, majd letette a telefont és kisietett az
autójához. Semmi értelme nem lett volna elmondani Jeannek, hogy
éppen egy olyan helyszínre igyekszik, ahol egy másik eltűnt nő
holttestét találták meg.
– Helen Whelant hátulról vágták fejbe, és ezt követően többször
megszúrták. Feltehetőleg ugyanazzal a tárggyal ütötték le, mint a
kutyáját – mondta Samnek Cal Grey, az orvosszakértő. A holttestet
éppen akkor vitték el, és a rendőrség fényszórók mellett fésülte át a
terepet, hátha valamilyen használható nyomra bukkannak. – Addig
nem mondhatok semmi biztosat, amíg a boncolás meg nem történt, de
egyelőre úgy tűnik, az áldozat már a fejére mért ütés után elvesztette
az eszméletét. A szúrt sebeket azután ejtették, hogy az áldozatot
idecipelték. Csak remélni lehet, hogy nem tudta, mi történik vele.
Sam nézte, ahogy a törékeny testet a zsákba teszik. – A ruhája
viszonylag épnek tűnik – mondta.
– Pedig nem az. Az a feltevésem, hogy a gyilkos egyenesen
idehozta, és aztán itt ölte meg. A kutya pórázát még mindig a kezében
tartja.
– Várjanak csak egy pillanatot! – szólt Sam a férfinek, aki éppen a
hordágyat vette elő. Sam leguggolt, és érezte, ahogy a cipője
belesüllyed a sáros talajba. – Add csak ide az elemlámpád, Cal!
– Mit látsz?
– A nadrágja szárán vérfolt van. Nem hinném, hogy a nyakán vagy
a mellén lévő sebből származik. Az a gyanúm, a gyilkos erősen
vérzett, például egy kutyaharapástól. Sam felegyenesedett. – Ami azt
jelenti, lehet, hogy elsősegélyre szorult. Kiadok egy figyelmeztetést
minden kórháznak, hogy jelentsék, ha kutyaharapásos sebet kezeltek a
hétvégén, és figyeljenek erre az elkövetkező napokban is. Cal, a
laboratórium ellenőrizze le ezt a vérfoltot is! Majd később benézek
hozzád.
Ahogy Sam az orvosszakértő irodájába ment, Helen Whelan
értelmetlen halálának tudata hirtelen gyomorszájon vágta. Gyakran
érezte ezt, amikor az erőszak ilyen formájával találkozott. – El
akarom kapni azt a fickót, sőt én akarom rákattintani a bilincset –
gondolta magában. – Csak azért imádkozom, hogy bárhol is harapta
meg a kutya, nyomorultul szenvedjen.
Lehet, hogy a gyilkos okosabb annál, minthogy kórházba menjen,
de akkor is el kell látnia a sebet. Bár ez olyan, mint tűt keresni a
szénakazalban, mégis, a környék összes patikáját értesíteni kell,
figyeljenek azokra, akik jódot, sebfertőtlenítőt és sebkötözőt vesznek.
Persze ha elég okos ahhoz, hogy a kórházakat elkerülje, akkor ahhoz
is elég okos, hogy az ilyen dolgokat egy nagyobb üzletben vegye meg,
ahol akkora a sor a kasszánál, hogy senkinek nincs ideje megnézni, mi
is van a kosárban.
De azért egy próbálkozást megér – döntötte el keserűen Sam,
ahogy eszébe jutott a Helen Whelanről látott mosolygó kép. Húsz
évvel ezelőtt Karent ugyanilyen brutális módon késelték meg.
Az egész nap gomolygó pára most már szitáló esőre váltott. Sam
egy pillanatra megmerevedett, ahogy bekapcsolta az ablaktörlőt. –
Nem lehet összefüggés a két eset között – gondolta. – Karent a saját
házukban ölték meg, Helen Whelant pedig kutyasétáltatás közben a
szabadban.
Minden lehetséges – döntötte el Sam. – Hadd legyen csak
óvatlan. Hátha most nyomára bukkanunk valaminek. Remélhetőleg
meglesz a DNS-mintája. Az ő vére ott van a kutya pofáján és talán a
nő ruháján is.
Ahogy a szakértő irodájához ért, leparkolt, bezárta az autót és
bement. Hosszú éjszaka lesz és még hosszabb nappal. El kell mennie
a plébániára, és rá kell vennie a lelkészt, hogy mutassa meg neki a
húsz évvel ezelőtt kereszteltek listáját. Fel kell hívnia annak az öt
nőnek a családját, akik az egykori asztaltársaság tagjai közül
meghaltak, és minél több részletet meg kell tudni a halálukról. És ki
kell derítenie, mi történt Laura Wilcoxszal. – Ha nem lenne már öt
haláleset abban az osztályban, azt gondolnám, lelépett valakivel. Ha
jól értem, elég bővérű nőről van szó, aki nem sokáig bírja ki férfi
nélkül.
Az orvos szakértő és a mentősök másodpercekkel utána érkeztek.
Fél órával később Sam már a nőnél talált tárgyakat vizsgálta.
Mindössze egy karóra és egy gyűrű. Táska sem volt nála, a kulcsai és
a zsebkendője a kabátja jobb zsebében voltak.
A ház kulcsa mellett még egy apró tárgy feküdt: egy kis bagoly
kitűző, alig két centi nagyságú. Sam azzal a csipesszel, amit a segéd
is használt, megfogta a kitűzőt és közelről megnézte. A bagoly tágra
nyílt, hideg szemekkel visszanézett.
– A nadrágzseb mélyén volt – mondta a segéd. – Majdnem
elkerülte a figyelmemet.
 Sam emlékezett arra, hogy Helen Whelan kertjében már ott volt
egy nagyobb méretű tök, az előszobában egy dobozban pedig egy
papír csontváz, amit bizonyára valahova fel akart akasztani. –
Hálaadásra készült – mondta.
– Ez is valószínűleg oda tartozott. Csomagoljon be mindent, és
elviszem a laborba!
Negyven perccel később már azt nézte, ahogy Helen Whelan
ruhájának minden részét mikroszkóp alatt vizsgálják. Egy másik
asszisztens ujjlenyomatot keresett az autókulcson.
– Mindenhol csak az ő ujjlenyomata van – mondta. Aztán egy
kicsivel később megszólalt. – Ez aztán furcsa. Ezen viszont egy darab
ujjlenyomat sincs, sőt piszok sem. Ez meg hogy lehet? Nem
repülhetett be csak úgy a zsebébe. Valaki kesztyűvel kellett, hogy
betegye.
Sam egy pillanatra elgondolkodott. – Vajon a gyilkos direkt rakta
be a baglyot? Egész biztos volt benne. – Ezt titokban kell tartani –
mondta. Elvette újból a csipeszt, felemelte a baglyot és alaposan
megnézte. – Te fogsz engem a gyilkoshoz vezetni – mondta. – Még
nem tudom, hogyan, de te fogsz.
 36.

Abban maradtak, hogy este hétkor találkoznak az étteremben. Jean az

utolsó pillanatban úgy döntött, hogy a sötétkék nadrágját és egy
világoskék, széles galléros kardigánt vesz fel. Egész nap nem tudott
felmelegedni azután, hogy a temetőben reggel átfázott.
– Persze ez nevetséges – mondta magának, miközben
megigazította a sminkjét és megfésülködött. Állandóan az járt a
fejében, ki lehet az, aki annyira közel áll Lilyhez, hogy meg tudja
szerezni a hajkeféjét.
– Vagy lehet, hogy Lily rám talált, és most megbüntet azért, mert
nem tartottam meg? – kérdezte magától Jean. – Most tizenkilenc és fél
éves. Vajon milyen élete volt eddig? Vajon a szülei ugyanolyan
csodálatosak maradtak, mint ahogy Dr. Connors leírta őket, vagy
megváltoztak, amint megkapták a kisbabát?
De az ösztöne azt súgta, nem Lily játszadozik vele. – Valaki olyan
csinálja, aki engem akar bántani. Könyörgöm, pénzt akarjon –
gondolta Jean. – Minden pénzt megadok, csak őt ne bántsák!
Belenézett a tükörbe, és végigmérte saját magát. Jó néhányszor
mondták neki, hogy Kati Courkre, a Today műsorvezetőjére hasonlít,
és ezt Jean bóknak tekintette. És vajon Lily hasonlít rám? – tűnődött
Jean. – Vagy inkább Reedre ütött? Az a hajtincs, amit küldtek,
annyira szőke, és Reed állandóan azzal viccelt, hogy az anyja
szerint a haja olyan, mint a téli búzáé. Vagyis Lily az apja hajszínét
örökölte. A szemei biztosan kékek, hiszen mindkettőjüktől azokat
örökölhette.
De hát ezen már sokszor törte a fejét. Jean megrázta a fejét, a
hajkefét a polcra tette, eloltotta a villanyt és elindult, hogy
csatlakozzon a többiekhez az étteremben.
Gordon Amory, Robby Brent és Jack Emerson már ott üldögélt az
egyik asztalnál az amúgy meglehetősen üres étteremben. Ahogy
fölálltak, hogy őt üdvözöljék, Jean számára még szembeötlőbb volt,
hogy milyen különbözőképpen néztek ki és öltözködtek. Amory egy
kasmíringet és egy drága gyapjúzakót viselt. Minden ízében a jól
menő üzletembert sugallta. Robby Brent levette az ebédnél hordott
csavart mintás pulóverét, és most egy olyan garbó volt rajta, ami még
jobban kihangsúlyozta rövid nyakát és zömök alkatát. Jack Emerson
jól szabott kordbársony zakót viselt, de az ehhez felvett piros-fehér
kockás ing és a csicsás nyakkendő tönkretette az összhatást. Ahogy
Jean Emerson húsos arcát nézte, a régi Nixon-ellenes kampány jutott
eszébe: „Vásárolna használt autót ettől az embertől?” Jack
előzékenyen kihúzta a mellette lévő széket, és Jean karjára téve a
kezét maga mellé invitálta. Jean azonnal elhúzta a karját, de a
felkínált helyet elfogadta.
– Jeannie, mi már rendeltünk italt – mondta Emerson. Vállaltam a
kockázatot, és rendeltem neked egy chardonnay-t.
– Jól tetted. Ti jöttetek korábban, vagy én késtem el?
– Mi jöttünk egy kicsit előbb. Te pontos vagy, Carter pedig még
nincs itt.
Húsz perccel később, amikor éppen arról vitatkoztak,
rendeljenek-e vagy sem, befutott Carter is. – Bocs, ha vártatok, de
nem számítottam arra, hogy ilyen gyorsan újabb osztálytalálkozó lesz
– mondta ironikusan. Farmer és hosszú ujjú kapucnis póló volt rajta.
– Egyikünk sem így tervezte – mondta Gordon Amory. – Kérj
magadnak egy italt, aztán térjünk a tárgyra, ami miatt összejöttünk.
Carter bólintott, és Emerson martinis poharát felemelve rendelt
egy italt magának. – Folytasd csak, Gordon – mondta.
– Hadd kezdjem azzal, hogy némi gondolkodás után arra jutottam,
hogy Laura iránti aggódásunk valószínűleg felesleges. Hallottam,
amikor pár évvel ezelőtt elfogadott egy meghívást egy nagyágyútól –
a nevét fedje homály, elég arra utalni, hogy ez Palm Beachen történt
–, és az esti parti közepén egyszerre csak eltűnt. Állítólag a fickó
vitte el a privát repülőjén. Azt mesélik, akkor még fogkefe vagy
pipereholmi sem volt nála.
– Emlékeim szerint Stonecroftra senki nem jött magánrepülőn –
jegyezte meg Robby Brent. – Sőt, ahogy néhányukat elnéztem, mintha
hátizsákos turistaúton lettek volna.
 – Ugyan, Robby – tiltakozott Jack Emerson. – Jó néhányuknak
nagyon jól megy a sora. Pontosan ezért is vettek a környéken telket
maguknak.
– Jack, ma estére hagyjuk ezt az ügynökös dumát – vágott közbe
Gordon. – Nézd, neked sok pénzed van, ráadásul, ha jól sejtem, csak
neked van a városban saját házad, ahová elhívhattad Laurát egy kis
csendes találkozóra.
Jack Emerson arca elkomorult.
– Gordon, remélem, ezt viccnek szántad.
– Nem akarom elvenni Robby komédiás kenyerét – mondta
Gordon, miközben egy olajbogyóért nyúlt. – Laurával és veled
kapcsolatban persze vicceltem, de az értékesítési szövegről nem.
Jean úgy döntött, itt az ideje, hogy más irányba terelje a
beszélgetést.
– Hagytam üzenetet Mark mobilján. Épp az előbb hívott vissza.
Ha holnapig nem hallunk Lauráról, akkor lemondja a programjait és ő
is idejön.
– Mindig is érdekelte Laura – szólalt meg Robby. – Nem
csodálkoznék, ha ez még ma is így lenne. Tegnap este is direkt mellé
ült, pedig ehhez ki kellett cserélnie az ültetőkártyákat.
– Szóval ezért siet annyira vissza – gondolta Jean, miközben
rájött, hogy túl sokat akart belegondolni a telefonbeszélgetésükbe. –
Jeannie – mondta Mark. – Szeretném hinni, hogy Laura rendben van.
Ha netán mégis történt vele valami, akkor ez azt jelentheti, hogy
tényleg van valami szörnyű összefüggés a halálesetek között.
És én még azt hittem, hogy értem aggódik – bosszankodott
magában Jean. – Még Lilyről is akartam neki mesélni. Azt
gondoltam, hogy ő, mint pszichiáter, tud valami kapaszkodót adni
ahhoz, hogy ki próbál engem zaklatni.
Mindenki megkönnyebbülésére megjelent egy idősebb pincér, és
étlapot nyomott mindenki kezébe. – Ajánlhatok valami
különlegességet ma estére? – kérdezte.
Robby várakozó mosollyal a pincérre nézett.
– Alig várom… – morogta.
 – Hátszínszelet gombával, rákkal töltött naphal… Amikor
befejezte a felsorolást, Robby megszólalt: – Kérdezhetek valamit?
– Természetesen, uram.
– Vajon az tekinthető a hely specialitásának, hogy az előző estéről
megmaradt ételt kínálják másnapi különlegességnek?
– De uram, biztosíthatom, hogy erről szó sincs – kezdte a pincér
bocsánatkérően. – Negyven éve dolgozom itt, és nagyon is büszkék
vagyunk a konyhánkra.
– Hagyja csak. Csupán egy kis színt akartam vinni a
beszélgetésünkbe – mondta Robby. – Jean, akkor mit kérsz?
– Cézár salátát és báránybordát, közepesen átsütve – mondta Jean
csendesen. Robby nem szarkasztikus – gondolta magában –, hanem
kötözködő és kegyetlen. Azokra utazik, akik nem tudnak visszaütni,
mint például Miss Bender, a matektanár vagy most ez a szegény
fickó. Megjegyzést tesz, hogy Mark hajtott Laurára, miközben nála
jobban senki nem akarta megszerezni Laurát.
Hirtelen egy nyugtalanító gondolat ötlött föl benne. Robby gazdag
lett és híres. Ha elhívná valahová Laurát, az biztosan elfogadná,
ebben egész biztos vagyok. Jeannek elállt a lélegzete, amikor rájött,
komolyan szóba jöhet Robby, mint aki magához hívja és aztán
bántalmazza Laurát.
Utolsónak Jack Emerson rendelt. Visszaadta a pincérnek az
étlapot, aztán a többiekhez fordult:
– Megígértem a barátaimnak, hogy még az este beugrom hozzájuk,
úgyhogy vágjunk is bele, kivel töltött sok időt Laura a hétvégén.
Aztán Gordonra pillantott: – Persze téged leszámítva, Gordie. Te
álltál Laura listájának az élén.
Jesszusom – gondolta Jean –, ezek pillanatokon belül egymás
torkának esnek. Aztán Carter Stewarthoz fordult:
– Carter, miért nem kezded inkább te? Van valami ötleted?
– Azt láttam, hogy Laura egy csomót beszélgetett Joel Niemannal.
Eredetileg a felesége is ott volt, de aztán a pénteki vacsora után
hazament. Valami vezető a Targetnél, és szombat reggel Hongkongba
kellett repülnie.
– Jack, ők nem valahol errefelé laknak? – kérdezte Gordon.
 – Rye-ban van házuk.
– Az nincs messze ide.
– Péntek este beszélgettem Joellal – szólt közbe Jean. – Nem tűnik
olyannak, aki megvárja, hogy a felesége kitegye a lábát otthonról,
aztán egyből a lakására hívja Laurát.
– Lehet, hogy nem tűnik olyannak, de speciel tudok róla, hogy volt
néhány barátnője – mondta Emerson. – Sőt, azt is tudom, hogy a
könyvelő cége stiklijei miatt majdnem elmeszelték. Tulajdonképpen
ezért nem kapott ő is kitüntetést.
– Na és mit gondoltok a hiányzó kitüntetettről, Mark
Fleischmanról? – kérdezte Robby Brent. – Lehet, hogy magas, vidám,
vicces és bölcs, de állandóan ott lebzselt Laura körül. Szinte a nyakát
szegte azért, hogy a buszon mellette ülhessen.
Jack Emerson megitta a maradék martinit, aztán intett a pincérnek,
hogy kér még egy adagot. Egy pillanatra eltűnődött, majd megszólalt:
– Most jut eszembe, Marknak lenne hova meghívnia Laurát. Az apja
most éppen nincs a városban. A múlt héten a postán összefutottam
Cliff Fleischmannal és megkérdeztem, eljön-e a fia ünnepségére. Azt
mondta, hogy mindenképpen Chicagóba kell utaznia valami barátait
meglátogatni, de hogy feltétlenül fel fogja hívni Markot. Lehet, hogy a
házát is felajánlotta neki, mivel keddig távol lesz.
– Akkor Mr. Fleischman meggondolta magát – mondta Jean. –
Mark elment megnézni a régi házukat, és azt mondta, égtek a lámpák.
Egy szóval sem említette, hogy hallott volna az apjáról.
– Cliff Fleischman, ha elutazik, mindig égve hagy egy csomó
lámpát – felelte Emerson. – Úgy tíz éve, amikor nyaralni volt,
betörtek hozzá. Szerinte, ha égtek volna a lámpák, akkor ez nem
történik meg.
Gordon egy kenyérdarabot tört magának. – Én azt vettem ki, hogy
Mark nagyon eltávolodott az apjától.
– Ez így van, és azt is tudom, miért – mondta Emerson. – Mark
anyjának a halála után az apja elküldte a házvezetőnőt és ő átjött
hozzánk dolgozni. Nagy pletykafészek volt a nő, és egy csomó
szaftosat mesélt a Fleischman családról. Azt mindenki tudta, hogy az
idősebbik fiú, Dennis az anyja szeme fénye volt. A mama soha nem
tudta megemészteni Dennis halálát, és a balesetért Markot okolta. A
kocsi az autóbehajtó elején állt. Mark állandóan nyaggatta Dennist,
hogy tanítsa már meg vezetni. Mark még csak tizenhárom éves volt,
és egyedül nem indíthatta el az autót. Azon a délutánon viszont
elindította, és amikor kiszállt, elfelejtette behúzni a kéziféket.
Szegény Dennis nem vette észre, hogy az autó elindult lefelé a lejtón.
– És a mama hogyan jött erre rá? – kérdezte Jean.
– Ki tudja? A házvezetőnő szerint egyik este történt valami, és
utána teljesen Mark ellen fordult. Az örökségéből is kizárta, pedig a
saját családja révén komoly vagyona volt. Mark akkor már az orvosi
egyetemre járt.
– De hát csak tizenhárom éves volt akkoriban – szólalt meg Jean.
– És persze mindig féltékeny a bátyjára, az tuti – mondta
csendesen Carter Stewart. – De lehet, hogy beszélt az apjával, tudta,
hogy az öreg nem lesz itthon, ráadásul még a lakáskulcsa is
megmaradhatott.
Vajon Mark hazudott, amikor azt mondta, hogy Bostonba kell
mennie? – vívódott Jean. – Amikor Alice-szel és Sammel
beszélgettünk, vajon nem mesélte túlságosan is határozottan, hogy
elsétált az apja háza előtt? Lehet, hogy még mindig a városban van
Laurával?
– Ezt képtelen vagyok elhinni – gondolta Jean, de Gordon Amory
megszólalt. – Állandóan abból indulunk ki, hogy Laura valakivel
ment el. Pedig lehet, hogy valakihez ment. Nem vagyunk túl messze
Greenwichtől, Bedfordtól és Westporttól, ahol Laura híres barátai
közül sokaknak van háza.
Jack Emerson elővett egy listát, amin az összes résztvevő neve
szerepelt. Arra jutottak, hogy mindannyian végighívnak egy párat
közülük és megkérdezik tőlük, nincs-e ötletük, Laura hova mehetett.
Aztán a vacsora végén elbúcsúztak és megegyeztek, hogy reggel
telefonon keresik egymást. Stewart és Emerson az autójához indult,
Jean pedig szólt Amorynak és Brentnek, hogy még megkérdezi a
recepcióst, van-e valami hír.
– Akkor én elköszönök – mondta Gordon. – Még van egy pár
elintézendő telefonom.
 – De Gordie, vasárnap késő este van – mondta Robby Brent. – Mi
az, ami nem várhat holnap reggelig?
Gordon Amory Robby ártatlanul kíváncsi arcába bámult.
– Amint tudod, szeretném, ha Gordonnak hívnál – mondta
csendesen. – Jó éjszakát, Jean.
– Öntelt fráter – nézett Gordon után Robby, ahogy az elsétált a
lifthez. – Fogadni mernék, hogy felmegy és bekapcsolja a tévét, az
egyik csatornáján ma indul egy új sorozat. De az is lehet, hogy csak
az új ábrázatát akarja bámulni a tükörben. Istenemre mondom, Jean,
az a plasztikai sebész egy zseni lehet. Emlékszel, milyen ronda kis
kölyök volt Gordie?
Cseppet sem érdekel, miért megy fel a szobájába – gondolta
Jean. Csak meg akarom tudni, Laura nem telefonált-e, és aztán
bezuhanok az ágyba. – Szerintem inkább tiszteletreméltó, hogy képes
volt megfordítani az életét. Szörnyű gyerekkora volt.
– Mint a legtöbbünknek – vágta rá Robby. – Kivéve persze a
hiányzó szépségkirálynőnket – vonta meg a vállát. – Felkapom a
kabátom és kimegyek a levegőre. Hiányzik a mozgás, az itteni
konditerem pedig le van pukkanva.
– Van bármi ebben a városban, ami szerinted nincs lepukkanva? –
kérdezte Jean élesen.
– Hát, nem sok minden – mondta Robby vidáman. – Kivéve
persze téged, Jeannie. Sajnáltalak, hogy rosszul esett neked, hogy
Mark Laurával volt a hétvégén. Persze azt is láttam, hogy Mark
irántad is nyitott volt. Nem könnyű kiigazodni rajta, és mint a legtöbb
pszichiáter, ő is egy kicsit ütődöttebb, mint a páciensei. Ha valóban
Mark engedte ki a kéziféket, kíváncsi lennék, hogy ezt tudatosan tette-
e. Ráadásul az a bátyja vadi új kocsija volt, az érettségire kapta a
szülőktől. Gondolkozz csak rajta!
Kacsintott, és egy könnyed intéssel már úton is volt a liftek felé.
Jean a pulthoz sétált, miközben forrt benne a méreg, hogy ennyire
szemmel láthatóan rosszul viselte a Markra és Laurára vonatkozó
megjegyzést. Egy alacsony, halk szavú, őszülő nő, Amy Sachs volt az
ügyeletes. Nyakában lógott nagy méretű szemüvege.
 – Nem, semmit sem hallottunk Ms. Wilcoxról – mondta Jeannek. –
De önnek viszont faxa érkezett, Dr. Sheridan – mondta, és hátranyúlt
a polcra egy borítékért.
Jean érezte, ahogy a szája egy pillanat alatt kiszárad.
Kényszeríteni akarta magát, hogy csak fent olvassa el a levelet, de
nem bírta, és azonnal feltépte a borítékot.
Az üzenet pusztán nyolc szóból állt. „A hervadó liliom szaga
erősebb, mint bármilyen gyomnövényé.” Hervadó liliom? – döbbent
meg Jean. Halott liliom.
– Valami baj van, Dr. Sheridan? – kérdezte aggódva a recepciós.
– Remélem, nem kapott rossz hírt.
– Micsoda? Nem, nem, jól vagyok, köszönöm – Jean kábultan
feltámolygott a szobájába, és a táskájából elővette Sam Deegan
mobilszámát. Ahogy meghallotta a férfi hangját, rájött, hogy lehet,
hogy már aludt. – Sam, bizonyára felébresztettem… – Nem,
egyáltalán nem – vágott közbe Sam. – Mi történt, Jean? Hallott
valamit Lauráról?
– Nem, Lilyről van szó. Még egy fax érkezett.
– Olvassa be nekem.
Remegő hangon felolvasta a nyolc szót. – Sam, ez egy
Shakespeare-szonettből van, halott liliomokra utal. Akárki küldte,
azzal fenyeget, hogy megöli a gyerekemet.
Jean hallotta, ahogy a pánik lesz úrrá a hangján:
– Mit tudok tenni, hogy megállítsam? Mit tudok tenni?
 37.

Mostanra már meg kellett kapnia a faxot. Igazából még most sem
értette, miért rémisztgeti Jeant, különösen most, hogy elhatározta,
hogy úgyis megöli. Miért forgatja a tőrt benne azzal, hogy Meredith –
vagy ahogy Jean hívja, Lily – halálával fenyegetőzik? Majd húsz évig
szinte feleslegesnek tűnt számára, hogy tud a kislány megszületéséről
és az örökbefogadó szülőkről.
Csak azután kezdett komolyabban érdeklődni a szülők iránt,
amikor egy tavalyi ebéden megismerkedett velük és rájött, hogy
valójában kik is ők. Augusztusban meghívta őket és a szünidőre
hazalátogató Meredith-t egy hosszú hétvégére. Akkor ötlött fel benne,
hogy jó lenne valami olyan tárgyat megszerezni, ami egy DNS-
vizsgálatnál bizonyítékul szolgálhat.
A hajkefe ellopásának lehetőségét tálcán kínálta a sors. Éppen a
medence partján voltak, és a lány a haját fésülte, amikor megszólalt a
mobilja. A lány felvette és arrébb sétált, hogy ne zavarják. A férfi a
kefét közben a zsebébe csúsztatta, és visszament a vendégeihez. A
következő napon küldte Jeannek az első üzenetet és a hajkefét.
Az élet és a halál fölött dönteni… Eddig ezt az asztaltársaság öt
tagján és több, találomra kiválasztott nőn gyakorolta. Azon mélázott,
vajon mennyi időre van szükség ahhoz, hogy megtalálják Helen
Whelan holttestét. Hiba volt vajon a baglyot a zsebébe rejteni? Eddig
úgy elrejtette a kitűzőt, hogy ne lehessen észrevenni. Úgy, mint az
előző hónapban, amikor Alison házában a konyhafiókba rejtette.

***

A házban nem égett a villany. Felvette az éjjellátó szemüvegét,

kinyitotta a hátsó ajtót és bement a házba. Bezárta maga mögött az
ajtót és a konyhán át elment a hátsó lépcsőig, majd hangtalanul
felosont az emeletre.
Laura abban a hálószobában volt, amiben egészen tizenhat éves
koráig lakott. Keze és lába össze volt kötözve, szájába pedig rongyot
tömtek. Az ágyában feküdt, aranyszínű ruhája csillogott a sötétben.
Laura nem hallotta a férfit visszajönni, és amikor a férfi föléje
hajolt, a nő lélegzete fennakadt. – Visszajöttem Laura – suttogta. –
Hát nem örülsz?
Laura megpróbált távolabb kerülni tőle.
– Énnnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-lalakom
aaaaaa fa-fa te-te-te-tejénnn! – suttogta. – Azt hiszed, vicces dolog
volt engem utánozni? Most is azt hiszed? Most is?
Az éjszakai szemüveggel pontosan látta a nő szemében bujkáló
rettegést. Torkából csak nyöszörgő hangok jöttek elő, miközben fejét
jobbra-balra próbálta ingatni.
– Laura, nem jó válasz. Te még mindig azt hiszed, ez vicces volt.
Minden lány azt hitte. Mutasd meg nekem, milyen vicces. Mutasd
meg!
Laura elkezdett sűrűn bólogatni. A férfi kivette a rongyot a nő
szájából, de suttogva figyelmeztette Laurát. – Ne beszélj hangosan,
Laura! Senki nem fog meghallani, ha pedig kiabálni próbálnál, ezt a
párnát szorítom az arcodra. Értesz engem?
– Kérlek – suttogta Laura – kérlek…
– Nem, Laura, nem akarom, hogy te kérjél bármit is. Azt akarom,
hogy utánozz engem, aztán pedig nevess rajtam.
– Énnnn va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-lalakom
aaaaaa fa-fa te-te-tején.
A férfi helyeslően bólintott.
– Így kell ezt csinálni. Igazán jól utánzol. Most pedig csinálj úgy,
ahogy a lányokkal ültetek az asztal körül és vihogj, kacagj és nevess!
Látni akarom, milyen jól szórakoztatok rajtam.
– Nem tudom megtenni…. Ne haragudj!
A férfi felemelte a párnát és Laura arcához közelítette.
Laura kétségbeesetten elkezdett vonaglani és rángatózni, közben
pedig magas hangon vihogni. – Ha, ha, ha – de közben már könnyek
csorogtak az arcán. – Kérlek… A férfi kezét Laura szájára tette. – Ki
akartad mondani a nevem, pedig az tilos. Csakis úgy hívhatsz engem:
a Bagoly. Na, azért a lányok utánzását még gyakorolnod kell. Most
eloldozom a kezed és hagyom, hogy egyél. Levest és zsömlét hoztam.
Ugye, milyen jóságos vagyok? Utána még a fürdőszobát is
használhatod.
– Később a mobilodról felhívjuk a szállodát. Azt fogod mondani
a recepciósnak, hogy barátokkal vagy, a terveid még nem véglegesek,
és hogy tartsák fent a szobádat. Megértetted?
Laura alig hallhatóan mondta:
– Igen.
– Ha bármilyen módon segítséget kérsz, azonnal meghalsz. Ezt is
megértetted?
– Igen.
– Jól van.
Húsz perccel később megszólalt a telefon a Glen-Ridge House
recepcióján. Az ügyeletes szólt bele: – Recepció, itt Amy beszél.
Aztán elcsuklott egy pillanatra a hangja. – Ms. Wilcox, de jó hogy
hallom a hangját. Mindannyian aggódtunk magáért. Ó, a barátai
nagyon örülni fognak a hírnek. Természetesen fenntartjuk a szobáját.
Biztos benne, hogy jól van?
A Bagoly félbeszakította a beszélgetést.
– Jól csináltad, Laura. Volt egy kis stressz a hangodban, de ez
természetes, azt hiszem. Lehet, hogy mégiscsak jó színésznő vagy –
mondta, aztán visszatette a rongyot. – Hamarosan visszajövök.
Próbálj meg aludni egy kicsit. Megengedem, hogy rólam álmodjál.
 38.

Jake Perkins tudta, hogy az a portás, aki őt kirúgta, este nyolckor adta
át a munkát. Vagyis nyolc után nyugodtan visszamehet a szállodába és
kifaggathatja Amy Sachsot, történt-e valami.
Miután vége lett a vacsorának, ahol szüleit elképesztette a
szállodában zajló események történetével, végignézte a jegyzeteit,
amiből a Postnak cikket akar írni. Úgy döntött, csak reggel hívja fel
az újságot, addigra Laura Wilcox már egy teljes napja lesz távol.
Tíz körül lépett be a kihalt előtérbe. Átbattyogott a termen és Amy
Sachshoz lépett. Amy kedvelte a srácot, és ezt ő tudta is. Tavasszal,
amikor a szálloda egyik rendezvényéről tudósított, Amy Sachs
elejtette, hogy Perkins a saját öccsére emlékezteti. – Az egyedüli
különbség, hogy Danny negyvenhat, te pedig tizenhat vagy – mondta
nevetve. – Őt mindig is a kiadói szakma érdekelte, és ez úgy ahogy
sikerült is neki. Szállítmányozó cége van, és újságokat terjesztenek.
Jake azon tűnődött, vajon hány embernek tűnik fel, hogy Amy
félénk és szolgálatkész külseje mögött remek humorérzék és gyors
észjárás lapul.
Amy félénk mosollyal üdvözölte:
– Szia, Jake.
– Jó napot, Amy. Gondoltam, benézek, nincs-e valami hír Laura
Wilcoxról.
– Egy árva szó sincs – mondta, majd megcsörrent a pulton a
telefon. Amy felemelte. – Recepció, itt Amy beszél.
Jake látta, ahogy Amy arca teljesen megváltozik.
– Ó, Ms. Wilcox… Jake áthajolt a pulton és mutatta Amynek,
tartsa távolabb a kagylót a fülétől, hadd hallja ő is a beszélgetést.
Éppen elkapta, ahogy Laura elmondta, hogy a barátaival van, a tervei
bizonytalanok és hogy tartsák fent a szobáját.
– Mintha nem is ő beszélne – gondolta Jake. – Nagyon nyugtalan,
remeg a hangja.
 A beszélgetés talán húsz másodpercig sem tartott. Amikor Amy
letette a kagylót, egymásra néztek. Jake szólalt meg először:
– Bárhol legyen is, nem érzi ott jól magát.
– De az is lehet, hogy másnapos – szólalt meg Amy. – Tavaly
olvastam róla egy cikket az egyik magazinban, amely szerint nemrég
elvonókúrán volt.
– Ez talán megmagyarázná – bólintott Jake. Vállat vont: – Ennyit a
nagy sztoriról – gondolta. – Amy, van ötlete, hova mehetett? –
kérdezte. – Egész hétvégén bent volt. Látta valakivel úgy igazán
sokat?
Amy Sachs igazított túlméretezett szemüvegén.
– Párszor egymásba karolva elsétált itt Dr. Fleischmannal.
Ráadásul a doktor úr ment el elsőként vasárnap kora reggel. Lehet,
hogy valahol otthagyta Laurát kijózanodni.
Kinyitotta a fiókot és elővett egy névkártyát.
– Megígértem Deegan nyomozónak, felhívom, ha hallok valamit
Ms. Wilcoxról.
– Akkor én megyek. Viszlát, Amy – mondta Jake, és elindult
kifelé. Kisétált a parkolóba, de félútról visszafordult és visszament a
pulthoz.
– Elérte Mr. Deegant? – kérdezte.
– Igen. Elmeséltem, hogy Laura jelentkezett. Azt mondta, ez jó hír,
és szóljak neki, ha Ms. Wilcox visszajön a csomagjaiért.
– Pontosan ettől tartottam. Amy, add meg kérlek Sam Deegan
számát.
– De miért?
– Mert szerintem Laura Wilcox rémült volt, nem pedig másnapos.
Erről pedig Mr. Deegannek is tudnia kell.
– Ha bárki megtudja, hogy hagytam, hogy belehallgass a
beszélgetésbe, elvesztem az állásomat.
– Nem, nem fogod. Azt fogom mondani, kikaptam a kezedből a
kagylót, amikor meghallottam Laura Wilcox nevét, és én hallgattam
meg, mit mondott. Amy, Laura öt barátnője már halott. Ha akarata
ellenére fogva tartják, akkor neki sincs hátra sok ideje.
 ***

Sam Deegan rögtön azután beszélt a GlemRidge recepciósával, hogy

letette a kagylót Jeannel. Első reakciója az volt, hogy Laura Wilcox
meglehetősen önző teremtés, ha képes volt kihagyni a barátnője
gyászszertartását, és nem törődni sem a barátai aggódásával, sem
pedig a reptéri fuvar lemondásával. De Sam első reakcióját rögtön
elnyomta az az érzés, hogy valami különös dolog rejlik a furcsa
történet mögött. Ráadásul a recepciós véleménye szerint Ms. Wilcox
hangja vagy idegességet, vagy pedig másnaposságot tükrözött.
Jake Perkins telefonja még jobban megerősítette a sejtését,
különösen miután elmondta, hogy szerinte Ms. Wilcox rémült volt.
– Abban egyetért Ms. Sachsszal, hogy Laura Wilcox pontosan
10.30-kor hívta fel a szállodát? – kérdezte Sam.
– Pontosan így van – erősítette meg Perkins. – Arra gondol, hogy
lenyomoztatja a hívást, Mr. Deegan? Úgy értem, ha mobilt használt,
akkor a hívás körzetét meg lehet tudni, nem?
– Igen, ez igaz – válaszolt Sam kicsit ingerülten.
Ez a gyerek minden lében kanál. De mivel segíteni próbált, Sam
nem akarta megbántani.
– Szívesen leszek az ön szeme és füle itt a terepen – mondta
készségesen Perkins. Fontosnak érezte magát attól, hogy Laura
Wilcox bajban lehet, és ő maga a nyomozást segíti.
– Jól van, tedd azt – mondta, aztán vonakodva hozzátette –, és
köszönöm, Jake.
Sam letette a telefont és fölült az ágyában. Tudta, hogy az
elkövetkező néhány órában úgysem jut alváshoz. El akarta újságolni
Jeannek, hogy Laura jelentkezett, és hogy a bírótól engedélyt kell
szereznie a szállodai hívások listájának megszerzéséhez. Tudta, hogy
a szálloda rögzíti a bejövő hívások adatait. Ha megvan a szám, akkor
a telefontársaságtól megszerzi az előfizető nevét és azt, hogy melyik
körzetből történt a hívás.
Orange megyében talán Hagen bíró van a legközelebb. Miközben
a nyomozóhivatalt hívta, hogy adják meg Hagen bíró számát,
végigfutott rajta, szerencsés dolog-e felébreszteni egy közismerten
kötekedő bírót, nem lenne-e jobb inkább várni reggelig.
 39.

Jean a lehető leghangosabbra állította a mobiltelefonját, hogy alvás

közben meghallja, ha keresik. Ráadásul Sam elképzelhetőnek tartotta,
hogy akárki is üldözi Jeant, lehet, hogy személyesen is felhívja. –
Maradjunk egyelőre annál a verziónál, hogy „csak” pénzről van szó –
mondta. – Valaki azt akarja, hogy ön azt higgye, Lily veszélyben van.
Reméljük, hogy a következő lépése az lesz, hogy felhívja magát. Ha
igen, kinyomozzuk a hívást.
Samnek sikerült Jeant megnyugtatnia. – Jean, ha hagyja, hogy a
saját félelme megbénítsa, ezzel csak önmagának tesz rosszat. Maga
mondta, hogy senkinek nem szólt a babáról, és azt is, hogy
Chicagóban az édesanyja leánykori nevén jelentkezett be. Mindezek
ellenére ezt valaki – akár most, akár tizenkilenc évvel ezelőtt –
megtudta. Saját magának kell most segítenie. Próbáljon meg
visszaemlékezni, nem volt-e valaki, akár egy ápolónő vagy egy
titkárnő, aki rájöhetett, miért is járt Dr. Connorsnál, és aki volt
annyira kíváncsi, hogy utánaszagolt, mi lett aztán a babával. Ne
feledje, a legutóbbi remek könyvével híresség lett. Interjúkat adott
egy csomó újságnak. Nekem az a gyanúm, hogy valaki olyan kezdte el
zsarolni, aki Lily közelében van. Reggel elmegyek a plébániára, maga
pedig állítson össze egy listát mindazokról, akikkel akkortájt
ismerkedett meg és esetleg hozzáférhettek az anyagaihoz.
Sam józan gondolkodása egy pillanat alatt félresöpörte Jean
erősödő félelmét. Miután elköszönt a férfitől, az íróasztalhoz ült és
egy jegyzettömb első lapjának tetejére felírta: Dr. Connors rendelője.
Beugrott, hogy az ápolónő egy ötven körüli, vaskos nő volt.
Peggynek hívták. Ír vezetékneve volt, valami Kelly vagy Kennedy
vagy Keegan. – Mindjárt be fog ugrani – nyugtatta magát.
Kezdetnek nem rossz. Aztán hirtelen megszólalt a mobilja. Az
órájára nézett, majdnem tizenegy volt. – Ez Laura lesz – gondolta. –
Lehet, hogy visszajött.
 Sam hangját hallotta, aki elmondta, hogy Laura felhívta a
szállodát. Nyugodtnak próbált tűnni, de Jean hallotta az idegességet a
hangjában. – Nem igazán biztos ebben, ugye? – kérdezte.
– Hát, még nem, de legalább telefonált.
Vagyis hogy még életben van – gondolta Jean. – Ezt akarja
mondani. Jean óvatosan válogatta a szavait: – Úgy véli, hogy valami
miatt Laura nem tud visszajönni?
– Jean, meg akartam nyugtatni Laurával kapcsolatban, de muszáj
tisztán látnia. A helyzet az, hogy ketten is hallották a hangját, és azt
mondják, hogy zavartnak tűnt. Az asztaltársaságból csak Laura és
maga vannak életben. Amíg nem tudjuk hol és kivel van, addig
nagyon, nagyon óvatosnak kell lennie.
 40.

Laura tudta, hogy a Bagoly meg fogja ölni. Egyedül az volt kérdéses,
hogy mikor. Miután a férfi elment, Laura, egész hihetetlen módon
elaludt. Most viszont a lehúzott redőnyökön át fény szűrődött be.
Hétfő lehet vagy kedd? – tűnődött Laura, miközben megpróbált
teljesen felébredni.
Amikor szombat este idejöttek, a férfi pezsgőt töltött
mindkettőjüknek és koccintottak, aztán megszólalt: – Mindjárt itt a
Hálaadás. Akarod látni a maszkomat?
Bagoly-álarcot vett föl. A nagyra festett szemek fekete pupillái
körül sárgás volt a szemfehérje, ezt pedig szürkéből barnába hajló
tollazat vette körül egészen a hegyes csőrig. Először még nevettem –
emlékezett vissza Laura –, mert azt hittem, ezt várja tőlem. Pedig
már akkor éreztem, hogy valami megváltozott benne. Mielőtt
levette volna az álarcot és megragadta volna a kezem, már azelőtt
tudtam, hogy csapdába estem.
A férfi az emeletre vonszolta, a csuklójánál és a bokájánál
összekötözte, szájába rongyot tett, miközben ügyelt azért arra, hogy a
nő kapjon levegőt. Utána a dereka köré kötelet kötött, a másik végét
pedig az ágykerethez rögzítette. – Olvastad azt a könyvet, amiben az
anya éjjelre az ágyhoz kötözi a gyerekeit? – kérdezte a Bagoly. – Úgy
hívta: biztonságos alvás.
Utána arra kényszerítette Laurát, hogy az iskolai színdarabból a
bagoly egyetlen mondatát ismételgesse. Utána a lányok vihogását
kellett utánoznia. Laura látta, hogy a férfi szemében egyre fokozódik a
gyilkos düh. – Ti csak nevettetek rajtam – mondta. – Megvetlek,
Laura. Felfordul tőled a gyomrom.
Amikor otthagyta őt, mobilját direkt az öltözőszekrény tetején
hagyta. – Gondolj csak bele, Laura. Ha elérnéd a telefont, segítséget
tudnál hívni. De ezt meg se próbáld! Ahogy erőlteted, a kötelek egyre
jobban megszorulnak. A szavamat adom rá.
 Laura ennek ellenére megpróbálta, pedig a csuklóján és a bokáján
egyre jobban lüktetett a fájdalom. Szája kiszáradt, hiába próbálta
ajkait megnedvesíteni. Nyelve állandóan a szájába tömött rongyba
ütközött, és érezte, ahogy erősödik a hányingere. Ha nem tudom
visszatartani, akkor a végén megfulladok – monda magának. –
Istenem, most segíts – gondolta, és megpróbálta visszatartani
növekvő rosszullétét.
Fény szűrődött a szobába, amikor a férfi először jelent meg.
Vasárnap délután történhetett ez – emlékezett vissza Laura. –
Eloldozta a csuklómat és levest meg zsömlét adott, utána meg a WC-
re is kiengedett. Aztán jóval később jött vissza, már éjszaka lehetett.
Akkor vett rá arra, hogy telefonáljak. Miért csinálja ezt velem? Miért
nem öl meg egyszerűen, túl lennék az egészen.
Érezte, ahogy a feje elkezd tisztulni. Ahogy újból megpróbálta a
csuklóját és a bokáját mozgatni, a tompa lüktetés éles fájdalomba
csapott. Laura a mobilt bámulta. Semmilyen módon nem tudta elérni.
– Ha újból megengedi, hogy telefonáljak, próbáljam meg a
telefonba üvölteni a nevét? – töprengett Laura.
Pontosan el tudta képzelni, ahogy a párna eltompítja a hangját,
mielőtt a név végére jutna. Látta maga előtt, ahogy a párnát szájára és
orrára tapasztja a férfi, ő pedig az életéért küzd. – Nem tudom
megtenni – gondolta Laura. – Hátha valakinek eszébe jut, hogy
bajban vagyok és megpróbál megtalálni. A mobiltelefon-hívásokat
le lehet nyomozni, ezt tudom. Azt is kideríthetik, kié a telefon.
Ez volt az egyetlen esélye, de ez sem adott semmilyen
megnyugvást. Jeanre gondolt. Őt is meg akarja ölni. – Hátha igaz,
hogy létezik telepátia, megpróbálok Jeannek üzenni. Behunyta a
szemét és maga elé képzelte Jeant, ahogy a vacsoránál a sötétkék
estélyiben ült. A ragasztószalag alatt megpróbálta az ajkait mozgatni,
és hangosan mondta a férfi nevét. – Jean, vele vagyok. Ő ölte meg a
többi lányt. Minket is meg fog ölni. Jean, segíts rajtam! A régi
házunkban vagyok. Keress meg, kérlek! Aztán megállás nélkül a
fogvatartója nevét suttogta, újra és újra.
– Nem megtiltottam, hogy a nevemet használd?
 Nem hallotta, mikor jött vissza a férfi. Laura sikolya összetörte
gyerekkori szobájának csendjét.
 41.

Jean csak hajnalban tudott elaludni. Súlyos, nyomasztó álmai voltak,

melyekben sürgősen tennie kellett volna valamit, de nem tudta mit.
Amikor felébredt, döbbenten látta, hogy majdnem fél tíz van.
Először a szobapincért akarta hívni, de aztán úgy döntött, nem fog
a szobájában reggelizni. A szoba zsúfolt volt és nyomasztó, a tapéta,
az ágytakaró és a függöny sötét színei mellett fájt, hogy miért nincs
otthon, Alexandriában. Tíz évvel korábban egy árverésen vette meg
egy magányos öregember hetvenéves, egyemeletes házát. Bár a ház
piszkos volt és elhanyagolt, Jean egyből beleszeretett. A barátai
megpróbálták lebeszélni azzal, hogy egy ilyen vállalkozás
feneketlenül fogja nyelni a pénzt, de utólag belátták, hogy nem volt
igazuk.
Az egérpiszok, a foszladozó tapéta, a rongyos szőnyegek, a
csöpögő csapok és a koszos sütő helyett Jean mást vett észre. Ő a
magas mennyezetet, a hatalmas ablakokat és a tágas szobákat látta, na
meg a Potomacra nyíló kilátást, amit egyelőre eltakartak a
gondozatlan fák.
Majdnem minden pénze ráment a ház megvásárlására és a tető
teljes kicserélésére. Utána a többi javítást saját maga végezte: sikált,
festett és tapétázott. A parkettát is saját maga csiszolta újra, ami aztán
szebben ragyogott, mint új korában.
A ház rendbehozatala jobb volt, mint egy terápia – emlékezett
Jean, miközben zuhanyozott. Egy ilyen helyről álmodoztam egész,
gyerekkoromban. Anyja allergiás volt a virágokra és a növényekre.
Mosolyogva gondolt a konyhája melletti üvegházra, ahol most
mindennap friss virágok nyílnak.
A házban olyan színeket használt, amelyek számára melegséget és
vidámságot jelentettek: sárgát, kéket, zöldet és pirosat. – Itt nincs
egyetlen bézs színű fal sem – mondogatták a barátai. Számára a háza
maga a paradicsom volt, az elvonulás terepe, sikereinek bizonyítéka.
Mivel az otthona nem volt messze a Mount Vernontól, ezért elnevezte
Mount Vernon Juniornak.
A szálloda viszont azoknak az időknek a fájdalmas emlékeit
idézte, amikor itt élt Cornwallban. Megint annak a kislánynak érezte
magát, akinek a szülei állandó témát jelentenek a városnak.
Arra is fájóan emlékezett, milyen szerelmes is volt Reedbe, és
hogy a halála felett érzett fájdalmat senkivel nem oszthatta meg. –
Azóta állandóan azon rágom magam, hiba volt-e Lilyt örökbe adni –
töprengett Jean. – Most viszont érzem, hogy a szüleim segítsége
nélkül gyakorlatilag lehetetlen lett volna a kisbabát megtartani, és
gondját viselni.
Miközben a haját szárította, egyre jobban elhitte, hogy Sam
Deegannek igaza van: a fenyegetés pusztán a pénzről szól. – Jean,
gondoljon a következőkre – magyarázta Sam. – Adott-e bárkinek is
okot arra, hogy bántsa magát? Kapott-e valaha olyan állást, amire
más is hajtott? Kikészített valaha valakit?
– Soha – hangzott Jean őszinte válasza.
Sam meggyőzte, hogy bárkiről legyen is szó, hamarosan pénzt fog
követelni. – De ha pénzről szól az egész, akkor is, valaki tudott arról,
hogy terhes voltam és az illető azt is megtudta, kik fogadták örökbe a
kisbabát. Lehet, hogy az az ember pedig azért döntött úgy, hogy most
lép velem kapcsolatba, mert hallott a találkozóról és megtudta, hogy
én leszek az egyik kitüntetett.
Ahogy a fürdőszobatükörbe pillantott, meglátta, mennyire sápadt.
Bár általában nem sminkelte magát, de most púdert tett fel és a
szokásosnál erősebben kirúzsozta magát. Szerencsére több váltás
ruhát is bepakolt, így kedvenc áfonyaszínű garbóját és egy sötétszürke
nadrágot vette fel.
Elszánta magát, hogy megtalálja Lilyt, és ettől a döntéstől már
egyből kevésbé érezte magát kiszolgáltatottnak. Fülbevalót tűzött a
fülébe és még egyszer megigazította a haját. Ahogy letette a hajkefét,
észrevette, hogy pont olyan formájú és nagyságú, mint amit Lily
hajfürtjével együtt a postán is kapott.
Ebben a pillanatban beugrott a Dr. Connors rendelőjében dolgozó
nővér neve: Peggy Kimball. Azonnal kihúzta az éjjeliszekrény fiókját
és kivette a telefonkönyvet. Jó néhány Kimball szerepelt benne, de
úgy döntött, először azzal próbálkozik, ahol ez a név állt: Kimball,
Stephen és Margaret. A rögzítő kapcsolt be és egy női hangot hallott:
Hello. Steve és Peggy most nincs itthon. Kérlek, hagyd meg a neved
és a számod, amint tudunk, visszahívunk.
Húsz évvel később vissza lehet emlékezni egy hangra, vagy csak
azt szeretném hinni, hogy ez az ő hangja? – töprengett Jean, aztán
szavait egyenként válogatva mondta: – Peggy, Jean Sheridan vagyok.
Ha ön húsz évvel ezelőtt Dr. Connors rendelőjében dolgozott, akkor
nagyon fontos lenne, hogy visszahívjon. Kérem, amint lehet, hívjon
vissza a következő számon.
Ahogy letette a telefont, a C betűhöz lapozott. Dr. Edward
Connors legalább hetvenöt éves lenne, ha még élne, a felesége pedig
ugyanilyen idős lehet. Bár Sam Deegan is megígérte, hogy a
lelkésznél rákérdez, de talán a telefonkönyvben is rá lehet bukkanni.
Az orvos valaha a Winding Wayen lakott, Jean pedig talált egy
bizonyos Dorothy Connorst ebben az utcában. Jean tárcsázta a
számot, ahol egy idősebb női hang jelentkezett. Jean egy pár perccel
később elégedetten tette le a telefont: aznap fél tizenkettőkor
meglátogatja Dorothy Connorst.
 42.

Sam Deegan hétfő délelőtt fél 11-kor Rich Stevens, Orange megye
kerületi ügyészének irodájában ült, és éppen Laura Wilcox eltűnését,
illetve a Lilyt ért fenyegetést részletezte.
– A bírótól megszereztem az engedélyt a Glen-Ridge Szálloda
telefonlistájának átnézéséhez – mondta. – Mind a recepciós, mind
pedig a stonecrofti srác biztos abban, hogy Laura Wilcox telefonált és
hogy zavart volt a hangja. A szálloda híváslistájából látszik, hogy
mobilszámról érkezett a hívás. Persze a bíró meglehetősen kedvetlen
volt, amikor az éjszaka közepén felébresztettem. Sajnos az
engedéllyel a kezemben reggel 9-ig várnom kellett, a telefontársaság
csak akkor kezdett dolgozni.
– Na és mire jutott a listával? – kérdezte Stevens.
– Pontosan azt tudtam meg, hogy Wilcox bajban van. Olyan
telefont használt, amivel száz percet lehet beszélni, aztán eldobják.
– Amilyet a drogkereskedők és a terroristák használnak – vetette
közbe Stevens.
– Meg az emberrablók. Beacon körzetéből érkezett a hívás, de hát
ön is tudja, milyen nagy kiterjedésű az a terület. Már beszéltem a
technikusainkkal, azt mondják, ha érkezne egy újabb hívás, akkor
háromszögeléssel be tudnák lőni, honnan is telefonálnak. Ezt akkor is
meg lehetne tenni, ha a telefont bekapcsolva hagyták volna, de hát
sajnos nem ez történt.
– Én soha nem kapcsolom ki a mobilomat – szólalt meg Stevens.
– Én sem, sőt a legtöbb ember sem. Ez a másik ok, amiért azt
gondoljuk, Laura Wilcoxot erőszakkal vették rá arra, hogy
telefonáljon. Wilcoxnak egyébként saját telefonja van. Miért ne
használná a sajátját, és miért van az is kikapcsolva?
Aztán elmagyarázta Stevensnek a tervét. – Minden egyes
embernek utána akarok járni, aki ott volt az osztálytalálkozón.
Közülük sokan húsz éve nem jártak errefelé. Lehet, hogy valakinek a
múltjában rejlik a kulcs, például korábban is erőszakoskodott már,
vagy volt már börtönben. Kapcsolatba akarok kerülni mind az öt
elhunyt nő családjával, hogy megtudjam, volt-e a lányuk halálával
kapcsolatban bármilyen gyanús jel. Laura szüleivel is megpróbálunk
érintkezésbe lépni, bár ők éppen valami hajókiránduláson vesznek
részt.
– Öten meghalnak, a hatodik pedig eltűnik – mondta hitetlenkedve
Stevens. – Ha rajtam múlna, a legutolsóval kezdeném. Az annyira
friss még, hogy ha a Los Angeles-i rendőrök megtudják, mi történt a
másik öt nővel, még újra át tudják nézni ezt a fulladásos történetet.
Mindenesetre beszereztetem minden egyes esetnek a rendőrségi
aktáját. Az iskolának is szóltam már, elküldik az összes résztvevő
listáját – mondta Sam. – Mindenkihez van cím és telefonszám is.
Azok egy részét is megszereztem már, akik a városból vettek részt az
ünnepségen.
Rich Stevens csak annyit mondott:
– Állítson rá még néhány kollégát az ügyre. Innen most hová
megy?
– Egy pappal lesz találkozóm – mosolygott Sam –, és remélem,
ezúttal ő fog gyónni.
 43.

Helen Whelan holttestének megtalálása egyből a média

érdeklődésének homlokterébe került. Már a közkedvelt tanárnő
eltűnése is szinte minden híradásban szerepelt, de most a gyilkosság a
médiának újból sztorit, a Hudson-völgyben élő emberek számára
pedig félelmet jelentett.
A Bagoly megszakításokkal aludt vasárnap éjjel. Miután Laurát
fél 11-kor meglátogatta, aludt egy pár órát. Aztán a hajnali látogatása
azt az elégtételt hozta számára, hogy Laurát kegyelemért esdeklő
porszemmé alázhatta. Ugyanúgy kegyelemért remegett, mint ahogy
valaha, még az iskolában ő is tette, és amit akkor Laura megtagadott
tőle – és erre most emlékeztette is Laurát. A második látogatás után
hosszasan zuhanyozott, abban reménykedve, hogy a forró víz majd
tompítja a karjában lüktető fájdalmat. A seb, amit a kutyaharapás
okozott, szemmel láthatóan elfertőződött. Először annál a kis
drogériánál állt meg, ahol valaha gyerekkorában sokat vásárolt, de
aztán egyből ki is fordult. Jódot, antibiotikumot és kötözőszert akart
venni, de aztán arra gondolt, hogy a rendőrök nem feltétlenül hülyék.
Esetleg figyelmeztették a környékbeli patikákat, lehet, hogy egy
gyilkos ilyen szereket fog vásárolni.
Tehát inkább az egyik nagyáruházba ment és borotválkozó
eszközöket, vitamint, kekszet, üdítőt, majd egy hirtelen megérzés
nyomán kozmetikumokat, krémet, hidratálót és dezodort dobált a
kosárba. Csak ezt követően vette le a polcról a jódot, a kötözőszert és
a sebtapaszt.
Csak abban reménykedett, hogy nem lázasodik be. Érezte, hogy
meleg a teste, és tudta, hogy az arca is lángol. Miközben az „álca-
termékekre” koncentrált, elfelejtett aszpirint tenni a kosárba. – Azt
viszont bárhol biztonsággal megvehetem – gondolta.
Felhangosította a tévét, éppen a bűntény helyszínét mutatták. Most
vette észre igazából, mennyire mocsaras is volt az a rész. Ez
valószínűleg azt jelenti, hogy a bérelt autójának a gumija is tele van
azzal a sárral. Talán Lauráék házának garázsában kellene hagyni az
autót, és bérelni egy másik középkategóriás, átlagos gépkocsit.
Aztán amikor a Bagoly éppen zakót keresett magának a
szekrényben, új hír futott végig a képernyőn: „A Stonecroft iskola
fiatal riportere szerint Laura Wilcox színésznő eltűnése az
»asztaltársasági sorozatgyilkoshoz« köthető.”
 44.

– Atyám, nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy kérésünk mennyire

sürgős – mondta Sam Deegan Robert Dillon atyának. A két férfi a
plébánián beszélgetett egymással. Az ősz hajú, keret nélküli
szemüveget viselő atya az íróasztala mögött ült, előtte hevertek a
Jean nevére szóló faxok. Az asztal túloldalán ülő Sam éppen egy
nejlonzacskóba tette vissza Lily hajkeféjét.
– Ahogy ön is láthatja, a legutolsó fax arra utal, hogy Dr. Sheridan
lányát komoly veszély fenyegeti. Megpróbáljuk megtalálni az eredeti
születési anyakönyvi kivonatot, de még abban sem vagyunk biztosak,
hogy ezt itt, vagy Chicagóban adták ki – folytatta Sam.
Ahogy beszélt, Sam maga is érezte, itt hiába remél gyors áttörést.
Dillon atya a negyvenes évei elején járt. Egyértelmű volt, hogy húsz
évvel korábban, amikor Lilyt megkeresztelték, még nem szolgálhatott
itt.
– Tökéletesen megértem kérése sürgős jellegét, de önnek pedig
meg kell értenie, hogy óvatosan kell eljárnom – mondta megfontoltan
Dillon atya. – Sam, valójában az a legnagyobb probléma, hogy
manapság az emberek nem keresztelik meg a gyerekeiket azonnal a
megszületésük után. Régen az volt a szokás, hogy a születéstől
számított hat héten belül az újszülöttet keresztvíz alá tartották. Ma
már saját lábukon totyognak ide ugyanezért. Mi egyáltalán nem
helyeseljük ezt a szokást, de létezik, sőt már húsz éve is létezett.
– Ezt értem, de ha legalább a Lily születésétől számított három
hónapot átnézhetnénk, persze csak a kislányokra koncentrálva. A
legtöbb ember nem tartja titokban az örökbefogadást, nemde?
– Általában nem, sőt legtöbbször büszkék arra, hogy szülők lettek.
– Ebben az esetben viszont a szülők mindenképpen tudni
akarnának erről a lehetséges veszélyről, kivéve persze, ha ők állnak a
fenyegető faxok mögött.
 – Egész biztosan. Megkérem a titkárnőmet, állítsa össze azt a
listát, de remélem megérti, hogy mielőtt önnek átadom, minden
szülővel beszélnem kell, hogy elmagyarázzam, miért is van erre
szükség.
– Atyám, az sok időbe telhet, és mi pontosan ennek vagyunk
szűkében – ellenkezett Sam.
– Arella atya is segíthet ebben. A titkárnőm intézi a telefonokat,
és amíg valamelyikükkel beszélek, addig a következő hívást ő már
elő is készítheti. Nem fog ez olyan hosszú ideig tartani.
– És mi lesz azokkal, akiket nem tud elérni? Atyám, nagyon
komoly bajba kerülhet egy tizenkilenc éves lány.
Dillon atya újból a kezébe vette a legutolsó faxot, arca
fokozatosan elkomorodott. – Sam, igaza van, ez az utolsó fax valóban
nyugtalanító, de meg kell értenie, miért vagyunk ilyen körültekintőek.
Hogy megelőzzük a jogi problémákat, hozzon egy bírói végzést. Ha
ez itt van, abban a pillanatban át tudjuk adni a neveket. De
megígérem, addig is beszélek minél több családdal.
– Köszönöm, uram. Akkor nem is rabolom tovább az idejét.
Mindketten felálltak.
– Egyébként feltűnő, hogy aki a leveleket írja, mennyire ismeri
Shakespeare-t – tűnődött Dillon atya. – Nem sokan idézték volna ezt
a meglehetősen ismeretlen pár sort.
– Igen, ez nekem is feltűnt, atyám – válaszolta Sam, aztán némi
habozás után hozzátette. – Már az elején meg akartam kérdezni. Van-e
a lelkészei között esetleg olyan, aki már Jean kislányának
születésekor is itt szolgált?
– Doyle atya volt akkor itt, de ő néhány éve elhunyt. Sullivan atya
is itt szolgált, aztán a nővérével és annak férjével Floridába
költöztek. Megadhatom a legutolsó címét.
– Azt megköszönném.
– Itt kell lennie a fiókomban. Fel is írom akkor magának –
mondta. A fiókból elővett egy dossziét, belepillantott, aztán egy darab
papírra felírta a nevet, a címet és a telefonszámot. Miközben Samnek
átadta a papírt, hozzátette. – Dr. Connors özvegye is ebbe a
gyülekezetbe jár. Ha gondolja, felhívhatom, hogy fogadja magát.
Hátha emlékszik az örökbefogadásra.
– Köszönöm, de nincs rá szükség. Mielőtt idejöttem, beszéltem
Jean Sheridannel. A telefonkönyvben megtalálta Mrs. Connors nevét,
és már épp úton is van, hogy találkozzon vele.
Dillon atya kikísérte a vendégét, aztán az ajtóban megszólalt. –
Sam, még egy dolog jutott eszembe. Alice Sommers is hozzánk jár.
Nem ön az a nyomozó, aki a lánya ügyével foglalkozik?
– De igen.
– Sokat mesélt magáról. Nem is hinné, milyen biztonságot jelent a
számára, hogy maga nem adta fel Karen gyilkosának megtalálását.
– Örülök, ha így érzi. Alice Sommers bátor asszony.
– Még valami. Megdöbbentem, amikor reggel a rádió bemondta,
hogy megtalálták annak a kutyás nőnek a holttestét – mondta Dillon
atya. – Ezzel az üggyel is az ön irodája foglalkozik?
– Igen.
– Ha jól értem, Karen Sommers halálához hasonlóan itt is egy
ámokfutó késelt meg egy nőt. Tudom, hogy furcsának tűnhet a
kérdésem, de nem lehet, hogy a két gyilkosság között van valami
kapcsolat?
– Atyám, Karen Sommers húsz évvel ezelőtt halt meg – mondta
Sam óvatosan. Nem akarta elmondani, hogy ez a gondolat már az ő
fejében is megfordult, különösen amiatt, hogy a mellkas ugyanazon
részét érték a halálos késszúrások.
Dillon atya bocsánatkérően biccentett.
– A nyomozást talán önre kellene hagynom. Csak azért jutott
eszembe, hogy ezt elmondjam, mert ön foglalkozik a Sommers-üggyel
is – mondta, majd kezet nyújtott. – Isten áldja, Sam. Imádkozni fogok
Lilyért, a listának pedig egyből nekiállunk.
– Köszönöm, atyám. Imádkozzon Lilyért és közben gondoljon
Laura Wilcoxra is.
– A színésznőre gondol?
– Igen. Attól tartok, ő is bajban van. Szombat este óta senki sem
látta.
Dillon atya nézte, ahogy Sam kisétál, és hangosan tűnődött.
 – De hát Laura Wilcox ott volt ezen a stonecrofti találkozón. Vele
is történt volna valami? Teremtőm, mi zajlik itt?
Miközben magában Lily és Laura épségéért imádkozott, az
irodában a titkárnőjét hívta.
– Janet, kérem, tegyen félre mindent, amin dolgozik, és keresse
elő a tizenkilenc évvel ezelőtti keresztelők listáját, márciustól
júniusig. Amint Arella atya visszatér, mondja meg neki, hogy sürgős
feladatom van a számára, és hogy halasszon el mindent, amit mára
tervezett.
– Természetesen, atyám – válaszolt Janet, majd letette a telefont.
Aztán vágyakozva rápillantott a sonkás sajtos szendvicsre és a bögre
kávéra, amit éppen most hoztak ki neki. Majd felállt a székből és
magában azt morogta: – Édes Istenem, a hangjából ítélve azt
gondolnám, valami élet-halál kérdésről van szó…
 45.

Dorothy Connors a hetvenes éveiben járó törékeny asszony volt, aki

szemmel láthatólag ízületi gyulladásban szenvedett. Lassan mozgott
és ujj ízületei meg voltak dagadva. Arcára kiütközött az állandó
fájdalom, ősz haját pedig egész rövidre nyíratta, talán azért, mert
karjának puszta felemelése is komoly fájdalmat jelenthetett.
A ház a könyék egyik legfelkapottabb részén volt, közel a Hudson
folyóhoz. Dorothy Connors a nappaliból nyíló verandára invitálta
Jeant, ahol, amint mondta, a nap legnagyobb részét szokta tölteni.
Meleg barna szemei életre keltek, amikor a férjéről beszélt. –
Edward volt a legcsodálatosabb férfi, férj és orvos, aki valaha csak
élt a Földön. Az a borzalmas tűz ölte meg, az, hogy elvesztette a
rendelőjét és az összes anyagot. Akkor kapott szívinfarktust.
– Mrs. Connors, ahogy a telefonban is mondtam, többször
megfenyegették a lányomat. Most lenne tizenkilenc és fél éves.
Rettentően szeretném megtalálni az örökbefogadó szülőket, hogy
figyelmeztessem őket erre a veszélyre. Én magam idevalósi vagyok.
Kérem, segítsen. Esetleg beszélt rólam valamikor Dr. Connors?
Lehet, hogy annak kapcsán említett, hogy a szüleim állandóan
veszekedtek, és erről az egész város tudott. Csak addig maradtak
együtt, amíg főiskolára nem kerültem. Az ön férje megértette, hogy a
szüleimhez nem fordulhatok segítségért. Ő intézte el, hogy Chicagóba
utazhassak, és ehhez még jó ürügyet is talált. Chicagóban pedig ő
segített nekem világra hozni a kisbabát.
– Igen, sokaknak segített így. Azt akarta, hogy megőrizhessék a
magánéletüket. Jean, ötven évvel ezelőtt nem volt könnyű
leányanyának lenni. Azt tudja, hogy Ingrid Bergmant még a
Kongresszus is elítélte, mert törvénytelen gyereket hozott világra?
Manapság senki nem törődik azzal, ha egy egyedülálló nő gyereket
szül, de az én férjem régivágású volt. Húsz évvel ezelőtt annyira
fontosnak tartotta a terhes anyák védelmét, hogy még nekem se mesélt
róluk. Amíg maga nem mondta, nem is tudtam, hogy ön is az ő betege
volt.
– De a szüleimet ismerte, nem?
Dorothy Connors hosszan nézte Jeant.
– Igen, ismertem, és azt is tudtam, hogy problémáik vannak. A
templomban is találkoztam velük, sőt néhányszor beszélgettünk is. Az
a gyanúm, maga csak a rosszra emlékszik. Vonzó és intelligens
emberek voltak, sajnos nem illettek össze.
Jean övön alulinak érezte ezt a megjegyzést, és úgy érezte,
Dorothy Connors ok nélkül bántotta.
– Valóban, ők nem nagyon illettek egymáshoz – válaszolta, és
csak remélte, hogy düh nem érződik a hangjában. – Mrs. Connors,
köszönöm, hogy ilyen rövid idő alatt fogadott, de most hadd legyek
lényegre törő. Lehet, hogy a lányomat nagyon komoly veszély
fenyegeti. Tudom, hogy ön kitartóan védelmezi Dr. Connors emlékét,
de ha tud bármit, hogy hova helyezhette el a lányom, akkor tartozik
neki azzal, hogy ezt elmondja.
– De Teremtőm, Edward soha nem beszélte meg velem az ön
állapotában lévő betegeinek ügyét és az ön nevét soha nem említette!
– És itthon nem tartott semmilyen nyilvántartást, csak a
rendelőben?
– Pontosan így van. Az egész épület porig égett, sokáig
gyújtogatásra gyanakodtak, de nem lehetett bizonyítani. Semmilyen
anyag nem maradt meg.
Dorothy Connors nyilvánvalóan nem fog semmit sem segíteni –
döntötte el Jean, és ezzel felállt. – Emlékszem, Peggy Kimballnak
hívták a nővért, aki vele dolgozott. Hagytam neki üzenetet a
rögzítőjén, remélem visszahív. Hátha ő tud valamit. Köszönöm, Mrs.
Connors. Ne fáradjon, kitalálok egyedül is – mondta és ezzel kezet
nyújtott Dorothy Connorsnak. Megdöbbenve vette észre, hogy a nő
arca szemmel láthatólag riadalmat tükrözött.
 46.

Mark Fleischman egykor jelentkezett be a Glen-Ridge Szállodába,

ledobta a táskáját, majd egyből Jean szobájába telefonált. Senki nem
jelentkezett, így lement az étterembe. Meglepődött, de meg is örült,
hogy Jean az egyik sarokasztalnál egyedül ül, és egyből odasietett
hozzá.
– Vársz valakit? – kérdezte mosolyogva, és örömmel látta, hogy
Jean arca is felderül.
– Mark, igazán nem számítottam rá, hogy látni foglak. Persze, ülj
csak le. Éppen ebédet akartam rendelni… – Akkor vedd úgy, hogy
csatlakoztam – mondta Mark, és leült a szemben lévő székre. – A
mobilomat véletlenül a bőröndömbe tettem, azt pedig a kocsi
csomagtartójába, úgyhogy egészen addig nem is kaptam meg az
üzenetedet, amíg ki nem pakoltam. Reggel telefonáltam a szállodába,
és mondták, hogy Laura nem jött vissza és hogy a rendőrség éppen a
híváslistákat ellenőrzi. Erre gyorsan átszerveztem a programomat és
visszajöttem, a reptéren meg kocsit béreltem.
– Ez nagyon kedves volt tőled – mondta Jean őszintén. –
Mindannyian nagyon aggódunk Laura miatt. – Gyorsan beszámolt neki
arról, hogy mi minden történt a záróebéd óta, amikor is Mark
elköszönt.
– Azt mondod, hogy Sam Deegannel jöttél vissza a szállodába,
azzal a férfivel, akivel előző este a bárban voltál? És hogy nyomozni
kezdett, amikor kiderült, hogy Laura eltűnt?
– Igen – bólintott Jean, és közben rájött, hogy óhatatlanul
felkeltette Mark kíváncsiságát, miért is volt vele Sam Deegan. – Sam
azért jött ide a szállodába, hogy odaadjak neki valamit, amit a közös
barátunk, Alice Sommers is szeretne megnézni.
Alice-t tényleg érdeklik a faxok – gondolta magában Jean –,
úgyhogy nem teljesen légből kapott a történet. Ahogy Markot nézte és
szemeiben látta az aggódást, hirtelen mindent el akart mesélni Lilyről.
Meg akarta azt is kérdezni, hogy pszichiáterként szerinte valós
fenyegetésről van szó, vagy valaki egyszerűen zsarolni akarja.
– Választottak? – szólalt meg a pincérnő.
– Igen.
Mindketten egy nagy szendvicset és teát rendeltek. – Reggelire
kávé, ebédhez tea, vacsora előtt pedig egy pohár bor – mondta Mark.
– Jeannie, már megfigyeltem, hogy nálad ez a kialakult szokás.
– Hát akkor valószínűleg tényleg így van.
– Elég sok mindent megfigyeltem a hétvégén, és ezek a stonecrofti
éveinkre emlékeztetnek.
– Mint például?
– Nézd, te mindig nagyon okos voltál az iskolában. És nagyon
csendes is. És arra is emlékszem, hogy nagyon kedves voltál – ez
pedig egyáltalán nem változott. Arra is emlékszem, hogy egyszer
nagyon magam alatt voltam és te segítettél.
– Erre egyáltalán nem emlékszem.
– Én igen. És azt is nagyon becsültem, hogy akkor is tartottad
magad, amikor a szüleid teljesen kikészítettek.
– Hát, nem mindig – monda Jean halkan, és beugrottak azok az
emlékek, amikor az otthoni veszekedések miatt az iskolában sírni
kezdett.
Mark úgy folytatta, mintha csak olvasni tudna Jean gondolataiban.
– Egyszer megpróbáltam odaadni a zsebkendőmet, de te csak
ráztad a fejed és még dühösebben törölgetted a szemed a gyűrött
papírzsebkendőddel. Akkor is segíteni akartam, és most is segíteni
szeretnék. A reptérről jövet az autóban hallottam, hogy az a riporter
kölyök, aki a hétvégén üldözött minket, már az „asztaltársasági
sorozatgyilkosról” beszél. Engem kifejezetten aggaszt ez az
eshetőség. Laura eltűnésével te vagy itt egyedül az
asztaltársaságotokból.
– Ha még csak magam miatt kellene aggódom – mondta Jean.
– Miért, mi van még? Gyerünk, Jean, meséld el nekem. Én
hivatalból észreveszem a stresszt és ha valaki, akkor te igazán
stresszes voltál tegnap este, amikor azzal a nyomozóval beszélgettél.
 Jean egy pillanatig eltöprengett. Emlékszem, amikor Mark oda
akarta adni a zsebkendőjét – gondolta. – Magamra mérges voltam,
amiért sírok, rá pedig azért, mert ezt észrevette. Akkor segíteni
akart, és most azt mondja, hogy most is készen áll. Mondjam el
neki, mi van Lilyvel?
Jean megvonta a vállát és merően a férfira nézett:
– Olyan vagy, mint az egyik tanárom az egyetemen, aki, miután
kérdezett valamit, addig bámult, amíg választ nem kapott.
– Jean, pontosan ezt csinálom. Az egyik betegem ezt úgy nevezi, a
bölcs bagoly-pillantás.
A pincérnő közben meghozta a szendvicseket.
– Mindjárt hozom a teát is – mondta vidáman.
Jean várt, amíg ki nem töltik a teáját, azután megszólalt.
– A bölcs bagoly-pillantásod meggyőzött. Mark, mesélnem kell
valamit Lilyről.
 47.

Az irodába visszaérve Sam Deegan első dolga az volt, hogy Los

Angelesben felhívta a kerületi ügyészt és kérte, hogy hozza össze
azzal a nyomozóval, aki Alison Kendall halálát vizsgálta.
– Fulladásos véletlen halált állapítottunk meg, és ez biztosnak is
tűnik – mondta Carmen Russo, az ügyet vizsgáló nyomozó. – Barátai
szerint Alison Kendall minden reggel úszott egyet. A ház ajtaját
nyitva találtuk, de semmi sem tűnt el. Az öltözőszekrénye tetején
értékes ékszerek hevertek. A tárcájában ötszáz dollár készpénz és
több hitelkártya lapult. Semmi gyanús nem volt a házban vagy a
medencénél. A hölgy szíve rendben volt, alkoholt vagy drogot nem
fogyasztott.
– Erőszaknak volt bármi jele? – kérdezte Sam.
– Mindössze a vállán volt egy kis horzsolás. Ha nincs más
bizonyíték, ez önmagában kevés ahhoz, hogy gyilkosságra
gyanakodjunk. Persze mindent lefényképeztünk, de aztán hagytuk
eltemetni.
– Igen, ezt tudom. A hamvait a családi sírhelyre vitték – mondta
Sam. – Köszönöm, Carmen. Sam valahogy mégsem akarta még letenni
a telefont. – Vajon a házával mi történik?
– A lány szülei évek óta Palm Springsben élnek. Ha jól értem,
Alison Kendall házvezetőnője vigyáz addig a házra, amíg rá tudják
szánni magukat arra, hogy eladják. De nem lehetnek túlságosan
rászorulva a pénzre. Arrafelé egy olyan ház akár több millió dollárt
is érhet.
Sam csalódottan tette le a telefont. Minden ízében azt érezte, hogy
Alison nem természetes módon halt meg. Jake Perkins rátapintott
valamire, amikor arról az asztaltársaságról mesélt, ahol öt lány
meghalt. De ha Kendall halálában nem találni semmi gyanúsat, akkor
hogyan talál majd közös elemet további négy olyan halálesettel,
amelyek az elmúlt húsz év során történtek.
 Ebben a pillanatban megszólalt Sam telefonja. Rich Stevens volt,
a kerületi ügyész. – Sam, Perkins fene nagy szájának köszönhetően
sajtótájékoztatót kellett összehívnunk. Jöjjön ide, össze kell raknunk
valamit.
Pár percre rá már a lehetséges megoldásokat vitatták Stevens
irodájában. – Lehet, hogy valóban sorozatgyilkossal állunk szemben,
de most mégis az a dolgunk, hogy elaltassuk az éberségét – fejtegette
Sam. – Mondjuk azt, ami egyébként igaz is, hogy Alison Kendall
halála véletlen vízbefúlás eredménye volt. A rendőrség még akkor
sem lát sem gyanúsat a halálában, ha tudja, hogy a lány négy egykori
barátnője is meghalt. Laura Wilcox betelefonált a szállodába, hogy
bizonytalanok a tervei. Puszta feltételezés a szállodai alkalmazott
részéről, hogy Wilcox hangja idegesnek tűnt. Egy felnőtt nőről
beszélünk, akit ennek megfelelően is kell kezelni. Újból
megvizsgáljuk persze az asztaltársaság többi tagjának halálát, de az
teljesen nyilvánvaló, hogy az őket ért balesetekben semmiféle
ismétlődő elem nincs.
– Ha ezzel állunk ki, meglehetősen naivnak fognak minket
bélyegezni – mondta Rich Stevens szárazon.
– És én pontosan ezt akarom – válaszolt Sam. – Bárki van a dolog
mögött, higgye csak azt, hogy egy rakás idiótával van dolga. Ha Laura
még életben van, meg kell előznünk, hogy a férfi pánikba essen. Csak
így tudjuk Laurát kiszabadítani.
Kopogtak az ajtón. Egy fiatal nyomozó lépett be, szemmel
láthatóan izgatottan. – Uram, találtunk valamit Joel Nieman, az egyik
stonecrofti osztálytárs aktájában.
– Micsodát? – kérdezte Stevens.
– Felsős volt, amikor azzal vádolták, hogy megpiszkálta Alison
Kendall szekrényét. Az ajtót kicsavarozták, és amikor a lány
kinyitotta a szekrényt, az ajtó rázuhant és ő eszméletét vesztette.
Enyhe agyrázkódása lett.
– És miért vetődött gyanú Niemanre? – kérdezte Sam.
– Mert teljesen kiborult attól, amit Kimball írt róla az iskolai
újságban. A srác Rómeót játszotta a Shakespeare darabban és
belezavarodott a szerepbe: Kendall pedig ezt elég vitriolosan
megírta. Nieman egy csomó emberrel közölte, hogy legszívesebben
mit csinálna Kendallal. Rögtön ezt követően zuhant a lányra a
szekrényajtó. De van itt más is – folytatta a nyomozó. – Eléggé
lobbanékony természetű, több kocsmai bunyóban is benne volt.
Tavaly pedig hamis könyvelésért majdnem lecsukták. Mindezek
tetejébe a felesége sokat van távol.
– Dillon atyának és nekem is feltűnt, hogy a Jeant üldöző férfi egy
kevésbé ismert Shakespeare-szonettet idézett – ötlött fel Samben.
– Rómeó, Rómeó, hol jársz most, Rómeó? – szólalt meg Sam.
Rich Stevens és a fiatal nyomozó meglepődve bámulta. –
Pontosan ezt fogom kideríteni – magyarázta Sam.
 48.

Fél hétkor a Bagoly visszatért a házba, és felosont a lépcsőn. Laura

nyilvánvalóan már várta a visszatértét, és egész testében remegett,
amikor a Bagoly a szobába lépve elemlámpájával az arcába
világított.
– Hello, Laura – suttogta. – Örülsz, hogy visszajöttem?
Csak Laura szaggatott légzését lehetett hallani, és látszott, hogy
legszívesebben beleolvadna a matracba.
– Laura, muszáj válaszolnod. Gyere, szabaddá teszem a szád.
Hoztam neked ennivalót. Na, akkor örülsz, hogy megjöttem?
– I-i-igen – suttogta.
– Laura, te dadogsz! Most igazán megleptél: eddig kigúnyoltad
azokat, akik dadogtak. Mutasd csak meg, hogy gúnyolsz ki másokat!
Á, hagyjad. Nem tudok most maradni. Mogyoróvajas szendvicset és
egy pohár tejet hoztam neked. A suliban minden nap ezt etted.
Emlékszel?
– I-i-igen.
– Örülök, hogy emlékszel. Nagyon fontos, hogy a múltat ne
felejtsük el. Megengedem, hogy a fürdőszobát használd. Utána
megeheted a szendvicsedet és a tejet is megihatod.
A Bagoly ülőhelyzetbe rántotta Laurát és elvágta a csuklóján a
kötelet. A mozdulat annyira hirtelen jött, hogy Laura megbillent, és
ijedtében a Bagoly karjához kapott. A Bagoly a fájdalomtól
felnyögött, keze ökölbe szorult, készen arra, hogy megüsse Laurát, de
aztán fújt egy nagyot. – Nem tudhattad, hogy nagyon fáj a karom,
úgyhogy ezért nem büntetlek meg. De soha többet ne nyúlj a
karomhoz, világos? – Laura bólintott. – Állj fel! Ha visszajöttél a
fürdőszobából, a széken ülve megeheted a szendvicsedet.
Laura bizonytalan léptekkel elindult. A fürdőszobai éjszakai
lámpa fényénél megmosakodott, arcára vizet paskolt, haját
hátrasimította. Bárcsak sikerülne – gondolta. – Biztos, hogy már
keresnek. Könyörgöm, ne adják fel!
A fürdőszoba kilincs lenyomódott. – Laura, itt az idő… Idő?!
Most fog megölni? Istenem, könyörgök… Kinyílt az ajtó. A Bagoly a
székhez kísérte Laurát, ő pedig csendben leült.
– Gyerünk! Kezdjél enni! – sürgette. Zseblámpáját közben
Laurára irányította, és örömmel látta, hogy a nő ismét sírni kezd.
– Laura, hát te félsz? Fogadni mernék, azon töröd a fejed, honnan
is tudom, hogy kigúnyoltál. Elmondom. Már főiskolások voltunk,
amikor húsz évvel ezelőtt pontosan ezen a hétvégén többen
összejöttünk. Ahogy te is tudod, én soha nem voltam része a
„csapatnak”. Valami miatt mégis meghívtak, és te is ott voltál,
csodálatos Laurám. Azon az estén legújabb Don Juanod, a
baseballcsillag Dick Gormley ölében ültél. Majd bele pusztultam,
Laura, annyira szívesen cseréltem volna vele. Persze Alison is ott
volt, ráadásul eléggé be is szívott. Soha nem szerettem, őszintén
szólva, mindig attól féltem, hogy a csípős nyelvét majd rajtam
köszörüli. Odajött és felidézte, amikor egyszer megpróbáltalak
randira hívni. – Még hogy a bagoly elhívja Laurát… És aztán
megmutatatta, hogyan utánoztál abban a másodikos darabban: Énnnn
va-va-va-gyok a ba-ba-ba-bagoly és a ott la-la-lakom aaaaaa…
Biztos tökéletes volt a paródiád. Alison szerint a lányok visítva
nevettek, ahányszor csak eszükbe jutott. És még azt is elmondtad
nekik, hogy annyira lökött kölyök voltam, hogy még a gatyámat is
összepisiltem.
Laura eddig szótlanul majszolt a szendvicset. Most letette és azt
mondta: – Nagyon sajnálom.
– Laura, hát még mindig nem érted, hogy húsz évvel tovább éltél a
kelleténél? Na, akkor még valamit elmesélek. Azon az éjszakán én is
részeg voltam, ráadásul annyira, hogy elfelejtettem, hogy már
elköltöztetek. Azon az éjszakán idejöttem, hogy megöljelek. Tudtam,
hogy hol tartjátok a tartalék kulcsot. Az új lakók is ott tartották.
Bejöttem a házba, felosontam a lépcsőn és megláttam egy hosszú hajú
lányt, akiről azt hittem, te vagy. Laura, én véletlenül öltem meg Karen
Sommerst, téged akartalak elpusztítani! Másnap reggel homályosan
rémlett, hogy itt jártam. Amikor megtudtam, mi történt, arra is
rájöttem, hogy híres lettem.
A Bagoly hangja egyre izgatottabb lett.
– Nem ismertem Karen Sommerst, így senki nem is gondolt arra,
hogy kapcsolatba hozzon vele. Ez a hiba felszabadított, élet és halál
ura lettem. És ezt azóta is sok nő bánja, szerte az országban.
Ahogy a Bagoly felállt, Laura szemei a félelemtől tágra nyíltak. A
férfi fölé hajolt: – Most mennem kell, de gondolj rám. Gondolj arra,
milyen szerencsés vagy, hogy az élettől kaptál húsz extra évet.
Villámgyors mozdulatokkal újból összekötözte a kezeit, a pecket a
szájába gyömöszölte, és a kötéllel az ágyhoz kötözte.
– Ebben a szobában kezdődött minden és itt is fog befejeződni. A
terv utolsó része most bontakozik ki. Próbáld csak meg kitalálni, mi
lesz az.
A Bagoly elment, Laura pedig a hold átszűrődő fényénél szerette
volna kivenni az asztalon lévő mobiltelefon körvonalait.
 49.

Fél hétkor végre befutott a Jean által annyira várt hívás. Peggy
Kimball, Dr. Connors egykori asszisztense telefonált. – Elég
sürgősnek hangzott az üzenete, Ms. Sheridan – mondta lényegre
törően. – Miben tudok segíteni?
– Peggy, húsz évvel ezelőtt találkoztunk. Dr. Connors betege
voltam, és ő segített a kisbabám örökbefogadását elintézni. Erről
kellene beszélnünk.
Peggy Kimball jó ideig nem válaszolt, csak gyerekhangok
hallatszottak a háttérből. – Sajnálom, Ms. Sheridan – mondta Kimball
határozottan. – nem beszélhetek Dr. Connors örökbefogadásairól. Ha
ki akarja nyomozni a gyerekét, annak megvan a törvényes módja.
Jean érezte, hogy Kimball rögtön leteszi a telefont. – Már
beszéltem egy nyomozóval a kerületi ügyészi hivatalból, Sam
Deegannel – mondta sietve. – Egymás után három olyan üzenetet is
kaptam, amelyekben a gyerekemet fenyegetik. Muszáj figyelmeztetni
az örökbefogadó szülőket. Kérem, Peggy! Ön annyira kedves volt
hozzám. Könyörgöm, segítsen nekem!
Peggy Kimball kiáltása szakította félbe:
– Tommy, most szólok! Ne dobd el azt az edényt! – Rögtön ezután
üvegcsörömpölést lehetett hallani. – Nézze, Ms. Sheridan – sóhajtott
Peggy Kimball. – Most nem tudunk beszélni, éppen az unokáimra kell
vigyáznom.
– Peggy, és holnap nem találkozhatnánk? Megmutatom a fenyegető
faxokat. Közben leellenőrizhet, egyetemi tanár vagyok a
Georgetownon. Ha akarja, megadom az egyetem rektorának vagy a
nyomozónak a számát.
– Tommy, Betsy, ne menjetek az üveghez. Várjatok, mindjárt
jövök. Ms. Sheridan, nem ön véletlenül az a Jean Sheridan, aki az
Abigail Adamsról szóló könyvet írta?
– De igen.
 – Ó, istenem. Imádtam azt a könyvet. Akkor láttam is magát a
tévében. Holnap reggel ott lesz még a Glen-Ridge-ben?
– Igen, itt leszek.
– A kórház szülészetén dolgozom. A Glen-Ridge pont útba esik.
Bár nem hiszem, hogy tudok segíteni, de mit szólna egy kávéhoz
mondjuk tíz körül?
– Remekül hangzik – mondta Jean. – Peggy, ezerszer köszönöm.
– Majd a hallból felszólok – mondta Peggy Kimball sietősen,
aztán felerősödött a hangja. – Betsy, figyelmeztetlek! Ne húzd Tommy
haját! Ne haragudjon, Jean, de itt most pankráció lesz. Viszlát holnap!
Jean lassan letette a telefont. Bár pokolinak hallatszott, de
bizonyos szempontból irigylem Peggyt – gondolta Jean. Normális
embereknek normális gondjaik vannak. Vigyázni kell az unokákra,
pelenkát kell cserélni, feltakarítani a kiömlött ételt és összeszedni az
üvegcserepeket. Akkor láthatják a lányukat, amikor csak akarják.
Jean előtt hevertek azok a listák, melyeken a szülés idején
megismert emberek neveit próbálta összegyűjteni. Megmasszírozta a
homlokát, hátha ezzel elűzheti egyre erősödő tompa fejfájását. Egy
óra múlva a félemeleten egy különteremben várja Sam vacsorára. Ott
lesz még Gordon, Carter, Robby és Mark is, na és persze Jack, az
elátkozott találkozó főszervezője. Vajon Sam miért akar
mindannyiunkat összehívni?
Jean rájött, nem felhőtlen öröm, hogy kiöntötte a szívét Marknak.
A férfi szeme őszinte döbbenetet tükrözött, amikor Jeannek válaszolt:
– Azt akarod mondani, hogy tizennyolc éves korunkban, miközben
a pódiumon átvetted a bizonyítványt, benne a történelem-kitüntetéssel
és megkaptad a Bryn Mawrra az ösztöndíjat, tudtad, hogy babát vársz
és az apja pedig egy koporsóban fekszik?
– Nem várok ezért sem dicséretet, sem kritikát – mondta Jean.
– Jean, az isten szerelmére, hogyan is mondhatnék erre bármit is –
válaszolt Mark. – Micsoda megpróbáltatást jelenthetett ez neked. Egy
párszor láttalak titeket együtt, de fogalmam sem volt arról, hogy ez
több mint egy egyszerű barátság. És mit csináltál az ünnepség után?
– A szüleim elvittek ebédelni, igazi ünnepi ebéd volt. Megtették
keresztényi kötelességüket, és így már tiszta lelkiismerettel
elválhattak. Az étteremből egyenesen Reed friss sírjához mentem a
West Pointra. A szüleimtől kapott virágot a fejfájához tettem.
– És rögtön ezután találkoztál Dr. Connorsszal?
– Igen, a rákövetkező héten.
– Jeannie, mindig is azt éreztem, mi ketten túlélők vagyunk. De
eszem ágába sem jutott, hogy te ilyen szörnyűségeken mész keresztül,
és mindezt egyedül kell viselned.
– Nem teljesen egyedül. Az a gyanúm, valaki vagy már akkor is
tudott erről, vagy azóta tudomást szerzett róla.
Mark bólintott.
– A szakmai karrieredről tudok, a magánéletedről viszont semmit.
Van valakid, akivel mindezt meg tudod osztani?
– Eddig, ha akartam, akkor sem lett volna kivel beszélnem
például Lilyről. A munkámmal és az írással teljes az életem.
Rengeteg a barátom, férfiak is, nők is. De őszinte leszek. Mindig is
azt éreztem, van egy súlyos adósság az életben, amit meg kellene
oldanom. Most már kezdem is érteni, mi ez. Azon töprengek, nem
kellett-e volna megtartanom a kisbabát. Ráadásul most, hogy bajban
van, annyira tanácstalan vagyok. Legszívesebben visszaforgatnám az
idő kerekét, és akárhogy is, de megtartanám a lányom.
Jean Mark arcára pillantott. – Nem lehet, hogy abban
mesterkedsz, hogy eljuss Lilyhez? – ezt tükrözte Mark arckifejezése.
Ehelyett Mark azt mondta: – Jean, ezt az utat tovább kell járnod.
Örülök, hogy Sam Deegan segít ebben, mivel nyilvánvalóan egy
meghibbant személy áll a dolog mögött. Pszichiáterként viszont hadd
figyelmeztesselek. Ha végül a fenyegetések miatt bizalmas
információhoz jutsz, lehet, hogy egy olyan nő életébe törsz be, aki
nem feltétlenül készült fel arra, hogy veled találkozzon.
– Ugye azt hiszed, én küldözgetem azokat a faxokat? – rezzent
össze Jean, akit felbosszantott, hogy bárkinek is eszébe juthatott ilyen
feltételezés.
– Ugyan már – vágott közbe Mark. – De kérlek, válaszolj egy
kérdésemre. Ha most megszólalna a telefon, hogy találkozz Lilyvel,
elmennél?
– Igen, el.
 – Figyelj rám, Jean. Valaki, aki tud Lilyről, direkt fokozza a
feszültséget, hogy aztán egy pillantás alatt bárhova odamenj. Jean,
vigyáznod kell! Laura eltűnt, a többiek meg egymás után meghaltak.
Jean felállt, háromnegyed óra múlva már várják az étteremben.
Addig is jólesne egy forró fürdő, a közeledő fejfájásra pedig muszáj
bevennie egy aszpirint.
Amint kilépett a kádból, megszólalt a telefon. Egy pillanatig
habozott, felvegye-e, aztán a törülközőt magára tekerve beszaladt a
hálószobába.
– Szia, Jeannie – mondta egy vidám hang.
Laura hangja szíven ütötte Jeant. – Laura, hol vagy?
– Éppen egy buliban. Jeannie, mondd meg azoknak a rendőröknek,
hogy kapják össze a cuccukat és menjenek haza! Életem legjobb
partiján vagyok. Majd hívlak. Szia, drágám.
 50.

Sam hétfő késő délután ment el Joel Nieman irodájába. Nieman vagy
fél órán át várakoztatta a nyomozót, majd drágán berendezett privát
irodájában fogadta. Egész lénye azt sugározta, mennyire bosszantja,
hogy megzavarták.
– Hát, nem éppen kiköpött Rómeó – gondolta Sam, ahogy a festett
vöröses-barnás hajú, zömök embert végigmérte.
Nieman tagadta, hogy Laurával bármilyen találkozót beszélt volna
meg. – Én is hallottam a rádióban azt az ostobaságot a
sorozatgyilkosról. Az egészet az a Perkins gyerek kezdte. Vissza
kellene fogni azt a srácot, amíg nem nő be a feje lágya. Nézze, én egy
osztályba jártam azokkal a lányokkal, ismerem őket. Őrültség, hogy a
haláluknak bármi köze lenne egymáshoz. Vegyük például Catherine
Kane-t. Az autójával a folyóba rohant. Cath mindig is gyorsan
vezetett. Nézzen csak utána, hányszor büntették meg gyorshajtásért a
suli alatt!
– OK, elfogadom – válaszolta Sam. – De nem gondolja, hogy az
azért mégiscsak furcsa, ha a villám ötször egymásután ugyanoda csap
be?
– Persze, elég hátborzongató, hogy öt barátnő meghal. De van itt
nálunk egy fickó, aki a számítógépeinket tartja karban. Az anyja és a
nagyanyja pontosan ugyanazon a napon, karácsonykor kaptak
szívinfarktust, csak éppen harminc év különbséggel. Lehet, hogy
rádöbbentek, mennyit költöttek ajándékra, nem gondolja?
Sam visszataszítónak találta Niemant, és úgy érezte, a könnyedség
alatt bizonytalanság rejtőzik. – Ha jól tudom, a felesége szombat
reggel otthagyta az osztálytalálkozót és üzleti ügyben elutazott.
– Így van.
– És szombat este egyedül volt otthon, Mr. Nieman?
– Igen. Ezek a hosszúra nyújtott események elálmosítanak.
 Ez nem az a fickó, aki egyedül megy haza, ha nincs otthon a
felesége – gondolta Sam. – Mr. Nieman, látták, hogy egy nővel ült a
kocsiban, amikor elment a szállodából – próbálkozott Sam.
– Ha így is lenne, akkor sem lenne közel negyvenes az illető.
Nézze, Mr. Deegan, ha Laura eltűnése miatt most így találomra
próbálkozik, azt javaslom, hívja fel az ügyvédemet. Most pedig, ha
megbocsát, telefonálnom kell.
Sam felállt, és különösebb sietség nélkül az ajtó felé indult. A
könyvespolc előtt megállt. – Milyen szép kis Shakespeare-
gyűjteménye van.
– Mindig is élveztem a darabjait.
– Ugye maga játszotta Rómeót az iskolai darabban?
– Igen, én.
Sam minden egyes szó súlyát mérlegelve megszólalt: – Alison
Kendall nem volt nagyon kritikus az ön szereplésével kapcsolatban?
– Azt mondta, elfelejtettem a soraimat. Pedig nem ez történt,
egyszerűen leblokkoltam a színpadon. Ennyi.
– Egy pár nappal később Alisont valami baleset érte az iskolában.
– Ja, a szekrényajtaja ráesett. Az összes srácot kikérdezték, pedig
szerintem a lányokat se kellett volna kihagyni. Egy csomóan ki nem
állhatták. Nézze, így nem jut semmire. Ahogy mondtam, fogadni
mernék rá, hogy a négy lány halálát baleset okozta. Ami pedig Alisont
illeti, ő nagyon gonosz tudott lenni. Nagyon sokakat megbántott, ha jól
hallottam, később is. Végül is valaki gondolhatta úgy, hogy már épp
eleget úszkált. – Az ajtóhoz ment és kitárta. – Könnyebbé teszem a
távozást – mondta. – Ez is Shakespeare-től van.
Sam csak remélni tudta, hogy nem ül ki az arcára, mit is gondol
Niemanről és arról, ahogy Alison Kendall haláláról beszél. – Van egy
dán közmondás, ami szerint „a hal és a vendégek három nap után már
bűzlenek”. Különösen a halott vendégek – tette hozzá magában.
– Ezt a mondást aztán Benjámin Franklin tette híressé – vágta rá
Nieman.
– Ismeri azt a Shakespeare-idézetet, ami a halott liliomokról szól?
– kérdezte Sam. – Az is valahogy erre rímel.
 – Nieman kelletlenül felnevetett. – „A hervadó liliom szaga
erősebb, mint bármilyen gyomnövényé.” Valamelyik szonettből
származik. Igazság szerint gyakran gondolok erre a sorra. Az
anyósomat ugyanis Lilynek hívják.
Sam Niemantől meglehetősen gyorsan autózott át a Glen-Ridge
House-ba. Fél nyolcra beszélte meg a vacsorát a kitüntetettekkel és
Jack Emersonnal. Korábban biztos volt abban, hogy az öt férfi
valamelyike – Carter Stewart, Robby Brent, Mark Fleischman,
Gordon Amory és Emerson – áll Laura eltűnése mögött. A Joel
Niemannal történt találkozása után viszont már nem volt erről
meggyőződve. Sőt, Nieman kis híján beismerte, hogy a vacsora után
nem egyedül ment haza. Az iskolában ő volt az öltözőszekrényes
történet első számú gyanúsítottja. Egy kocsmai verekedés miatt
egyszer majdnem lecsukták. Ráadásul nem is rejtette véka alá azt,
hogy nem bánja Alison Kendall halálát. Mindenesetre jobban a
körmére kellene nézni – gondolta Sam.
Pont fél nyolc volt, amikor Sam a szállodához érkezett. Ahogy a
számukra fenntartott különterem felé ment, összefutott az egyik
karosszékben kényelmesen terpeszkedő Jake Perkinsszel. Perkins
felpattant:
– Van valami fejlemény, uram?
Ha még lenne is, te lennél az utolsó, akinek megmondanám –
gondolta magában Sam, de igyekezett úgy válaszolni, hogy hangján ne
érződjön a bosszúság.
– Semmi érdemleges, Jake. Miért nem mész haza?
– Hamarosan indulok. Hopp, pont ott jön Dr. Sheridan, egy szóra
szeretném megállítani.
Jean éppen a liftből lépett ki. Sam már messziről látta, hogy
valami történt vele. Jean sietősen átszelte az előteret, Sam pedig
utánaeredt. Pont a különterem ajtajában találkoztak. Jean egyből
megszólalt:
– Sam, hallottam… Aztán észrevette Jake Perkinst és összezárta a
száját.
Persze Perkins meghallotta a szavait.
– Kiről hallott, Dr. Sheridan? Lehet, hogy Laura Wilcoxról?
 – Menj innen! – mondta Sam határozottan, ezzel megfogta Jean
karját és egyenesen a különterembe vezette. Az ajtó becsukódott
mögöttük. Carter Stewart, Robby Brent, Mark Fleischman, Gordon
Amory és Jack Emerson már ott voltak, pohárral a kezükben a bárpult
előtt álldogáltak. Az ajtócsukódásra hátrafordultak, de Jean
arckifejezése láttán szinte még köszönni se tudtak.
– Éppen most hallottam Lauráról – szólalt meg Jean. – Éppen
most.
Aztán a vacsora alatt a kezdeti megnyugvást egyre inkább a
bizonytalanságérzet váltotta fel. – Annyira megdöbbentem, hogy
Laura hangját hallom – magyarázta Jean. – Mielőtt bármit
kérdezhettem volna, már le is tette a telefont.
– Nem tűnt idegesnek vagy nyugtalannak? – kérdezte Jack
Emerson.
– Nem, sőt inkább fel volt dobva. De nem engedte, hogy bármit is
kérdezzek.
– Biztos vagy abban, hogy Laurával beszéltél? – fogalmazta meg
azt a kérdést Gordon Amory, ami mindannyiuk agyában motoszkált.
– Azt hiszem, igen – mondta lassan Jean –, de eskü alatt ezt nem
merném vallani. Igazinak tűnt, de mégis… Van egy baráti házaspár
ismerősöm Virginiában. Már ötven éve házasok, és a hangjukat nem
lehet a telefonban megkülönböztetni. Ha azt mondom: hello, Jane,
akkor David elneveti magát, és azt mondja: na, próbáld meg még
egyszer. Aztán persze ha egy kicsit beszélünk, rájövök, melyikük is
az. Valami ilyesmit éreztem Laura telefonjával is. A hang ugyanolyan
volt, de lehet, hogy nem ugyanaz. Nem beszéltünk elég hosszan ahhoz,
hogy akár így, akár úgy, de biztosat mondhassak.
– Ha valóban Laura telefonált, és tudja, hogy keresik, akkor miért
nem mondott többet a terveiről? – kérdezte Amory. – Ki tudja, lehet,
hogy az a Perkins kölyök akarja egy ilyen trükkel életben tartani a
sztorit. Laura éveken át szerepelt a tévében, mindenki ismeri,
jellegzetes hangja van. Lehet, hogy Perkins megkérte valami színész
ismerősét, utánozza Laura hangját.
– Sam, maga mit gondolt? – kérdezte Mark Fleischman.
 – Ha rendőri választ akar, az az, hogy bárkinek a hangja volt is,
nem kerek ez így.
Fleischman bólintott:
– Én is hasonlóképp gondolom.
Carter Stewart közben határozott mozdulatokkal szeletelte a
tányérján lévő steaket.
– Van itt még valami. Laura egy lecsúszott színésznő. Tudom,
hogy gyakorlatilag még a háza is veszélyben van. – Körülnézett, és a
meglepett arcokra reagálva így folytatta: – Felhívott az ügynököm. A
mai L. A. Times-ban van egy szaftos kis történet. Az adóhatóság
jelzálogot tesz Laura házára. Ami azt is jelenti, hogy Laura nagyon
elszánt lehet. A kulcsszó a hírnév. Nem érdekes, hogy jó vagy rossz,
de kapjon publicitást a neve. Lehet, hogy ezt ő így csinálja.
Titokzatos eltűnés, titokzatos telefonhívás. Őszintén szólva, szerintem
csak pazaroljuk az időnket, ha aggódunk érte.
– Arra nem is gondoltam, hogy te aggódnál érte – szólalt meg
Robby Brent. – Szerintem Jeant leszámítva az egyetlen ember, aki
aggódhat, az Jack lehet.
– Hogyhogy? – kérdezte Sam.
Robby ártatlanul mosolyogva válaszolt:
– Jackkel találkoztam ma reggel, hogy megnézzem, érdemes-e
befektetni néhány ingatlanba, amit kínál. Érdemes is lenne, ha nem
lennének olyan irtózatosan túlárazva. Amikor odaértem, Jack éppen a
telefonon próbált valakit telekvásárlásra rávenni, így volt egy kis
időm körülnézni a kitett fényképek között. Volt egy kép Lauráról, úgy
két héttel ezelőttről, mégpedig egy meglehetősen romantikus
szöveggel: „Csókok és ölelések a kedvenc osztálytársamnak”.
Tudod, Jack, azon tűnődöm, hogy a hét végén vajon hány további
csókot és ölelést kaptál tőle, sőt netán még mindig adja neked?
Jean egy pillanatra azt hitte, Jack Emerson leüti Robby Brentet.
Emerson felállt, két kezével az asztalra csapott, merően Robbyra
bámult, majd magára kényszerített önuralommal sziszegte: –
Szerencséd, hogy egy hölgy is van a társaságban. Különben azt a
nyelvet használnám, amit te, hitvány féreg, a legjobban értesz. Lehet,
hogy jól megélsz abból, hogy kigúnyolod azokat, akik vitték valamire
az életben, de az én szememben ugyanaz a hígagyú féreg maradtál, aki
nem tudott az iskolában a WC-ig elmenni.
Jean megdermedt ettől a nyílt ellenségeskedéstől. Aztán
körülnézett, vajon Jack Emerson kitörését hallotta-e valaki más is.
Látta, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Kétsége sem volt, ki lapul az
ajtó másik oldalán és jegyez meg minden elhangzott szót. Jean Sam
Deeganre nézett. Sam felállt:
– Ha megbocsátanak, a kávét kihagyom. Utána kell járnom egy
telefonhívásnak.
 51.

Peggy Kimball hatvan körüli, meglehetősen testes asszony volt,

akinek megjelenése melegséget és intelligenciát sugárzott. Bőre sima
volt, csak szája és szeme körül húzódtak apró ráncok. Jean egyből
arra gondolt, nehéz lehet ezt az asszonyt kihozni a béketűréséből.
Kávét rendeltek, majd Peggy megszólalt.
– A lányom egy órája jött el a gyerekekért. Tegnap este biztos arra
gondolt, a végítélet érkezett el a vonal másik végén.
– A főiskolán tanítok elsőéveseket is – válaszolta Jean. – Az a
társaság nemcsak infantilisebb, hanem hangosabb is az apróságoknál.
A pincér mindkettőjüknek kávét töltött. Peggy Kimball alaposan
végigmérte Jeant.
– Igen, emlékszem magára, Jean – mondta. – Dr. Connors nagyon
sok lányanyának segített az örökbefogadásban. Azért sajnáltam magát,
mert maga mindig egyedül jött a rendelőbe. A legtöbb lányt
valamelyik aggódó szülője vagy néha akár a kisbaba apja elkísérte.
– Bárhogy is volt, most én vagyok az aggódó szülő, aki félti a
tizenkilenc éves lányát, akinek segítségre van szüksége – mondta Jean
csendesen.
Bár az eredeti faxokat Sam Deegan magával vitte, a másolatok
Jeannél voltak, akárcsak a DNS-vizsgálat eredménye, ami
megerősítette, hogy a hajkefe Lilyé. Megmutatta Kimballnak az
összes dokumentumot.
– Peggy, tegyük fel, hogy a maga lányáról van szó – mondta,
miközben Peggy szemébe nézett. – Nem nyugtalanítaná ez a helyzet?
Nem érezne komoly veszélyt?
– Természetesen igen.
– Peggy, tudja, hogy ki fogadta örökbe Lilyt?
– Nem, nem tudom.
– A papírmunkát jogásznak kellett intéznie. Arra emlékszik, hogy
Dr. Connors milyen ügyvéddel dolgozott?
 Peggy Kimball egy pillanatra elbizonytalanodott, aztán lassan
megszólalt. – A maga esetében kétlem, hogy bekapcsolt volna jogászt.
– Valamit nem mer elmondani – ötlött fel Jeanben. – Peggy, Dr.
Connors néhány órával a szülés után magával vitte Lilyt. Nem tudja,
Chicagóban vagy itt regisztráltatta a kisbaba születését?
Kimball a kávéscsészét bámulta, aztán Jeanre nézett. – Jean, a
maga esetét nem ismerem pontosan, de voltak olyan alkalmak, amikor
Dr. Connors egyenesen az örökbefogadó anyát jelölte meg a
természetes anyának.
– De hát ez törvénytelen! – vetette közbe Jean. – Ehhez nem volt
joga.
– Én is tudom.
– Tehát azt mondja, hogy lehet, hogy nincs is eredeti születési
anyakönyvi kivonat, és nem volt semmilyen ügyvéd? Így Lily azt
hiheti, hogy az örökbefogadó szülei a természetes szülei.
– Ez lehetséges, különösen, hogy Dr. Connors Chicagóba repült,
hogy ő vezesse le a szülést. Az évek során nagyon sok lányt küldött
abba az otthonba Chicagóban. Ez általában azt is jelentette, hogy nem
az igazi anya nevét jegyeztette be. És van még valami, Jean. Az sem
biztos, hogy itt vagy Chicagóban történt a regisztrálás. Lehet, hogy
otthonszülésként jegyeztette be például egy connecticuti vagy New
Jersey-i címen. Dr. Connors nagyon sok ilyen magán-örökbefogadást
szervezett meg. – Kimball átnyúlt az asztal fölött és megragadta Jean
kezét. – Jean, emlékszem, hogy mesélt akkor önmagáról. Emlékszem,
hogy azt mondta, szeretné, hogy a baba boldog legyen, és a szülei
imádják őt is, egymást is. Biztos vagyok benne, hogy Dr. Connorsnak
ugyanezt elmondta. Bízzon benne, hogy Dr. Connors a kérésének
megfelelően cselekedett!
Jean úgy érezte, éppen most csapták be a nagy vasajtókat az orra
előtt. – Kivéve, hogy most meg kell találnom – mondta Jean tagoltan.
– Értse meg, Peggy, meg kell találnom! Ugye azt mondta, hogy
nem minden örökbeadást intézett ilyen módon?
– Nem mindegyiket.
– És akkor igénybe vett jogászt?
 – Igen. Úgy hívják, Craig Michaelson. Még aktív, de pár éve
Highland Fallsbe költözött. Biztos tudja, az hol van.
Highland Falls a West Point utáni első városka volt.
– Igen, tudom hol van – válaszolta Jean.
Peggy kihörpintette a kávéját.
– Mennem kell, várnak a kórházban – mondta. – Bárcsak többet
tudtam volna segíteni.
– Még lehet, hogy tud – mondta Jean. – Valaki mindenképp
tudomást szerzett Lilyről. Lehet, hogy ez akkor történt, amikor terhes
voltam. Volt más is, aki akkortájt a rendelőben dolgozott és
hozzáférhetett az iratokhoz?
– Nem – mondta Peggy. – Dr. Connors azokat mindig elzárva
tartotta.
A pincér az asztalra tette a számlát. Jean aláírta, aztán együtt
kisétáltak. Az előtérben Jack Emerson üldögélt, újságot olvasott.
Miután Jean elbúcsúzott Peggytől, Jack odament hozzá. – Jean, van
valami híred Lauráról?
– Nincs – válaszolta. Kíváncsi volt, hogy Jack Emerson miért van
a szállodában. A tegnap esti összetűzés után nem biztos, hogy Robby
Brentbe akar botlani. Amikor Emerson megszólalt, Jeannek úgy tűnt,
mintha a férfi a ki nem mondott kérdésre válaszolt volna.
– Elnézést akarok kérni a Robbyval történt tegnapi kakaskodásért
– mondta Emerson. – Remélem, megérted, hogy aljas volt az a
célozgatás. Nem én kértem Laurától fényképet. Amikor írtam neki,
hogy ő lenne az egyik kitüntetett, akkor a levele mellé csatolta.
Szerintem ezrével küldi szét azokat a képeket, és mindegyikre azt
írja, hogy csókok és ölelések.
Vajon Jack Emerson most azért néz rám, mert meg akarja tudni,
bevettem-e ezt a magyarázatot? – tűnődött Jean. Nem volt biztos
benne. – Bizonyára így volt – mondta semlegesen. – Most pedig ne
haragudj, de futnom kell. Aztán mégis felülkerekedett benne a
kíváncsiság. – Úgy tűnik, vársz valakit.
– Gordie, akarom mondani Gordon, végül mégiscsak megkért,
hogy mutassak meg neki néhány eladó ingatlant. Nem tetszettek neki
azok, amiket a saját kollégái felhajtottak. Kizárólagosságom van
néhány olyan területre, ami ideális lenne egy cég székházának.
– Hát, sok szerencsét – mondta Jean. – Na már itt a lift. Viszlát,
Jack.
Jean a lifthez ment és megvárta, amíg kiszállnak. Utolsóként
Gordon Amory lépett ki.
– Hallottál valami újat Lauráról? – kérdezte.
– Nem.
– Szólj, ha van valami fejlemény!
Jean beszállt a liftbe és megnyomta a gombot.
– Craig Michaelson – gondolta. Amint felérek, felhívom.

***

Peggy Kimball beszállt az autójába és becsatolta a biztonsági övet.

Azon törte a fejét, ki volt az a férfi a szálloda halljában. – Megvan –
gondolta. – Jack Emerson volt, az az ingatlanügynök, aki megvette a
telket, miután a rendelő leégett.
Betette a slusszkulcsot és elfordította. – Tehát Jack Emerson –
gondolta. – Az a szóbeszéd járta, hogy köze volt a tűzhöz. Túl azon,
hogy nagyon vágyott arra a telekre, ráadásul még jól is ismerte az
épületet. Az iskolai évek alatt esténként ott takarított. Vajon lehet,
hogy egyik este meglátta Jeant? – tűnődött Peggy. Mindig úgy adtunk
időpontot, hogy a lányok ne ütközzenek bele senkibe, de lehet hogy
Emerson mégis észrevette. Onnan már nem lehetett nagy ügy
kitalálnia, hogy Jean miért is van ott. – Peggy elkezdett kitolatni a
parkolóból. – Jeant nagyon is érdekelte, ki dolgozott akkor a
rendelőben. Lehet, hogy szólni kéne neki Jack Emerson miatt, bár
egész biztos, hogy az iratokhoz sem ő, sem más nem juthatott hozzá.
 52.

A telefonhívások újabb jegyzéke megint csak nem segített Sam

Deegannak. Laura a második hívást pontosan ugyanolyan, egyszer
használatos, száz perces hívásra alkalmas telefonról bonyolította,
mint a korábbit. Kedden negyed 12-kor Sam már a kerületi ügyészt
tájékoztatta a legújabb fejleményekről.
– Ez nem ugyanaz a telefon, mint amit Wilcox vasárnap éjjel
használt – mondta Sam Rich Stevensnek. – Ezt Orange megyében
vették, 845-ös előhívóval. Eddie Zarro éppen most ellenőrzi le a
környéket, ahol ezeket árulják. Persze a hívás után ezt is kikapcsolták,
akárcsak az előzőt.
– És Jean Sheridan valóban nem teljesen biztos abban, hogy
Laura Wilcoxszal beszélt? – kérdezte az ügyész, miközben a tollával
játszadozott.
– Nem, uram.
– És a nővér, Peggy Kimball, ha jól emlékszem, azt mondta
Sheridannak, hogy lehet, hogy magán-örökbefogadás történt?
– Igen, ő legalábbis ezt gondolja.
– Jutottak-e valamire a kereséssel a lelkészi hivatalban?
– Egyelőre semmire. Beszéltek több olyan szülővel, akik abban az
időszakban kereszteltették meg a kislányukat, de mindannyian azt
mondták, hogy ők a vér szerinti szülők. Dillon atya azokkal is beszélt,
akik húsz évvel ezelőtt már ott szolgáltak, de egyikük sem emlékezett
akkortájt örökbefogadott lányra.
– És Dillon atya továbbra is rajta van az ügyön?
Sam megmasszírozta a homlokát, és közben eszébe jutott, hogy
Kate állandóan azt mondogatta, ezzel csak gyengíti a hajhagymákat. A
fáradtság jelének tartotta, hogy gondolatai Kate-re, majd Alice
Sommersre ugranak. Nem két napnak, inkább két hétnek tűnt, amikor
Alice-szel utoljára találkozott. De hát amióta Helen Whelan eltűnését
jelentették, szinte minden kicsúszott az ellenőrzése alól.
 – Szóval nem adta még fel Dillon atya? – ismételte meg a kérdést
Rich Stevens.
– Elnézést, Rich, kicsit elkalandoztak a gondolataim.
Természetesen nem, sőt föl is hívta néhány környékbeli gyülekezet
lelkészét, csendben ők is nézzenek utána a dolognak.
– Jean Sheridan pedig, gondolom, utánajár annak az ügyvédnek,
Craig Michaelsonnak, aki Dr. Connors örökbefogadásait intézte,
nemde?
– Igen, ma kettőkor találkoznak.
– És akkor mi lesz a következő lépése. Sam?
Mielőtt Sam válaszolhatott volna, megszólalt a mobilja. Arcáról
egyből eltűnt a fáradtság.
– Eddie Zarro az – mondta, és felvette a telefont. – Na, mit
találtál, Eddie? – kérdezte izgatottan.
A kerületi ügyész azt látta, hogy Sam fokozatosan elképed. – Te
viccelsz – mondta. – Hogy én erre miért nem gondoltam? De vajon
mit akar ez a kis vakarcs? OK, találkozzunk a Glen-Ridge-ben.
Reméljük, hogy még nem ment el.
Sam letette a telefont, és a főnökére nézett. – Tegnap este hét után
pár perccel a cornwalli főutca egyik kis üzletében vettek egy ilyen
százperces mobilt. Az eladó nagyon is emlékezett a férfira, mivel
látta őt a tévében. Robby Brent volt.
– Micsoda? A komikus? Maga szerint Laura Wilcox és ő együtt
vannak?
– Nem, uram. Az eladó látta, ahogy Brent kilép az üzletből, majd
onnan, a járdáról telefonálni kezd. Márpedig Jean Sheridant pontosan
ugyanekkor hívta fel az állítólagos Laura Wilcox.
– Vagyis azt akarja mondani, hogy…
– Igen – vágott közbe Sam. – Brent komédiásnak sem rossz, de
parodistának meg végképp elsőrangú. Az a tippem, hogy ez a fickó
utánozta Laura hangját a telefonban. Odamegyek a GenRidge-be és ha
megtalálom ezt a szemétládát, kisajtolom belőle az igazságot.
– Tegye csak azt – mondta Rich Stevens. – Ha Brentnek nincs egy
épkézláb magyarázata, akkor vádat emeltetünk ellene a nyomozás
akadályoztatása miatt.
 53.

– Mióta is vagyok itt? – őrlődött Laura féléber állapotban.

– Mikor járt itt utoljára a Bagoly?
Nem volt teljesen biztos. Előző éjjel, amikor sejtette, hogy a
Bagoly visszatér, hallott egy ismerős hangot.
– Ne csináld ezt! – kiáltotta a hang, majd mondta azt a nevet, amit
tilos volt kiejteni. A rémült hang Robby Brenté volt. – Csak nem
bántotta Robbyt a Bagoly? Mi történhetett vele?
Nem sokkal azután, hogy Laura hallotta Robby hangját, a Bagoly
feljött és hozott ennivalót. Iszonyatosan mérges volt, feldühítette,
hogy Robby utánozta Laura hangját.
– A vacsora alatt végig azon agyaltam, hogyan juthattál a
telefonhoz. De hát a józan ész azt mondta, hogy ha elérted volna a
telefont, akkor a rendőrséget hívod, nem pedig Jeant. Persze
gyanakodtam Robbyra, de hát ott volt az a mitugrász riporter gyerek
is, ő is kitalálhatott valami hülyeséget. Aztán Robby annyira ostoba
volt, de annyira. Követett, én nyitva hagytam az ajtót, ő meg utánam
jött. Laura, annyira ostoba volt!
– Ezt vajon álmodtam? – próbált Laura visszaemlékezni. – Vagy
csak kitaláltam az egészet?
Aztán valami megcsikordult. – Lehet, hogy az ajtó volt? Behunyta
a szemét, miközben egész testét páni félelem járta át.
– Ébresztő, Laura. Emeld fel a fejed, mutasd, hogy örülsz nekem.
Muszáj beszélnem veled, és azt akarom, hogy minden szavamra jól
figyelj! – A Bagoly beszéde hirtelen felgyorsult. – Robby gyanakodott
rám és megpróbált csapdába csalni. Lehet, hogy nem voltam elég
óvatos, de aztán elláttam a baját. Most Jean is kezd rájönni az
igazságra, de tudom, hogy őt mivel lehet lépre csalni. Akarsz nekem
segíteni, ugye? Ugye? – ismételte meg a Bagoly hangosabban.
– Igen – suttogta Laura, szájában a ronggyal.
A Bagoly elégedetten hátradőlt.
 – Laura, tudom, hogy éhes vagy. Hoztam neked enni valamit. De
először mesélek neked Jean lányáról, Lilyről és hogy miért is
küldözgettél Jeannek fenyegető üzeneteket. Ugye emlékszel ezekre az
üzenetekre, Laura?
– Micsoda? Jeannek lánya van? – szikráztak a kérdések Laura
szemében.
A Bagoly az éjjeliszekrényre tette az elemlámpát úgy, hogy az
Laura testére világítson, ő maga pedig Laura fölé tornyosult
mozdulatlanul. Aztán lassan felemelte a karjait.
– Emlékszem – suttogta Laura alig halhatóan.
A Bagoly lassan leengedte a karjait. Laura kicsit
megkönnyebbülve behunyta a szemét.
– Laura – suttogta a férfi. – Te még mindig nem érted. Én
ragadozó madár vagyok. Ha megzavarnak, csak egyféleképpen tudok
felülkerekedni. Ne tegyél próbára, ha jót akarsz! Szóval mit is fogsz
csinálni?
Laura torkát gombóc fojtogatta. Minden egyes porcikájában egyre
égetőbb fájdalmat érzett. Behunyta a szemét és lassan, minden egyes
szóra koncentrálva mondta: – Jean… lányáról… üzeneteket küldtem.
Mire kinyitotta a szemét, a Bagoly már eltűnt. Már nem
magasodott az ágya fölé. Laura mindössze a közelben gőzölgő kávé
illatát érezte.
 54.

Craig Michaelson ügyvédi irodája az Old State Roadon volt, alig két
sarokra attól a moteltól, ahol Jean és Reed együtt töltött néhány
éjszakát. Ahogy Jean elautózott a motel előtt, alig tudta visszatartani a
könnyeit.
Reed emléke azóta is nagyon erősen élt benne. Úgy érezte, ha
bemenne a 108-as szobába, Reed ott várná. – Annyira szerettük
egymást – gondolta Jean. – Kedves volt és okos, ráadásul huszonkét
éves koránál jóval érettebb. Bátorított, hogy író legyek. Azon
viccelődött, hogy ha ő tábornok lesz, én írhatom majd az önéletrajzát.
Amikor megtudta, hogy terhes vagyok, tartott attól, hogy az apja
ellenezne egy korai házasságot. De aztán azt mondta: – Csak
felpörgetjük egy kicsit a terveinket. Végül is a családunkban nem
ismeretlen az ifjúkori házasság. Nagyapám a diplomaosztás napján
vette el a nagyanyámat, aki még csak tizenkilenc éves volt.
– De a nagyszüleid kisgyerekkoruk óta ismerték egymást – mondta
Jean. – Rám úgy tekintenének, mint egy kisvárosi lánykára, aki direkt
teherbe esett, csak hogy elvegyék.
Reed Jean szájára tette a kezét.
– Ezt nem vagyok hajlandó hallgatni – mondta határozottan. – Ha
a szüleim megismernek, egyből megszeretnek. Ha már itt tartunk, te is
bemutathatnál a szüleidnek… – Bárcsak élne Reed… Ha pedig
fiatalon kellett meghalnia, legalább a házasodtunk volna össze. Így
megtarthattam volna Lilyt. És ha a szülei esetleg nehezteltek volna a
házasság miatt, de a kis unokáért biztos odalettek volna.
Régen volt, gondolta Jean, aztán rálépett a gázpedálra és elhajtott
a motel előtt.

***
Craig Michaelson irodája egy olyan épület egyik emeletét foglalta el,
ami az iskolaévek alatt még nem állt ott. A faborítású recepciós
területet jobbára kényelmes karosszékek foglalták el. Jeannek úgy
tűnt, az ügyvédnek, legalábbis a látszat alapján, jól megy.
Nem tudta igazából, mire számítson. Autózás közben arra gondolt,
hogy Michaelson nem lehet tisztességes, ha valóban Dr. Connors
gépezetének a része volt.
Tíz perc várakozás után Craig Michaelson személyesen jött ki
érte, és kísérte be saját irodájába. Hatvanas évei elején járó, magas
férfi volt. Dús, sötét színű haja alapján nemrég lehetett fodrásznál. Jó
szabású sötét öltönyt és szürke-kék mintás nyakkendőt viselt. A
megjelenése és az irodája egyaránt visszafogott, konzervatív férfira
utalt.
Jean rájött, lehet, hogy a legrosszabb megoldást választotta. Ha
kiderül, hogy Craig Michaelson nem vett részt Lily örökbeadásában,
akkor teljes zsákutcába kerül. Miközben Lilyről mesélt, és
megmutatta a faxok és a DNS-vizsgálat másolatát, merően nézte az
ügyvédet. Magáról is mesélt, s bár nem szívesen, de megemlítette
szakmai pályafutását, a különböző díjakat és azt is, hogy nagysikerű
könyvének köszönhetően köztudottan jó anyagi helyzetben van.
Michaelson csak addig vette le róla a szemét, amíg a papírokba
belepillantott. Jean tudta, hogy a férfi azt mérlegeli, igazat mond-e,
vagy az egész csak merő kitaláció.
– Peggy Kimballtól tudom, hogy a Dr. Connors által szervezett
örökbeadások egy része megkerülte a törvényt – mondta Jean. –
Viszont könyörgöm, mondja el, maga intézte-e a lányom
örökbefogadását, vagy esetleg tudja, hogy kik lettek a szülei?
– Dr. Sheridan, először is el kell mondanom, hogy soha nem
vettem részt olyan örökbefogadási folyamatban, ahol ne tartották
volna be a törvény minden betűjét. Ha Dr. Connors valaha is
megszegte a törvényt, azt tudtom és részvételem nélkül tette.
– Vagyis ha maga kezelte a kisbabám örökbefogadását, akkor a mi
kettőnk nevén lett bejegyezve a kisbaba?
– Én annyit mondtam, hogy én kizárólag törvényesen intéztem
ezeket az ügyeket.
 Hosszú évek tanítási tapasztalatával Jean megérezte, ha valaki
féligazságokat mond ki. Most is tudta, hogy erről van szó.
– Mr. Michaelson, lehet, hogy egy tizenkilenc éves lány bajban
van. Ha maga intézte az adoptációt, akkor azt is tudja, kik az
örökbefogadó szülők. Meg tudná védeni a lányt. Sőt, a véleményem
szerint, ez önnek erkölcsi kötelessége.
Ahogy kimondta, tudta, hogy rosszul tette. Craig Michaelson
szemei hideggé változtak: – Dr. Sheridan, ön azt követelte, hogy
azonnal fogadjam magát. Előáll egy történettel, aminek az
igazságtartalmát nem tudom megítélni. Először azt sugallja, hogy
lehet, hogy régebben megsértettem a törvényt, most meg arra akar
rávenni, hogy most szegjem meg. Van legális módja annak, hogy a
születési papírokat megszerezze. Menjen el a kerületi ügyészhez.
Ők elrendelhetik az iratok felkutatását. Ezt az ügyet csak így lehet
elintézni. Ahogy maga is mondta, lehet, hogy akkortájt valaki meglátta
Dr. Connors rendelőjében és megszerezte a dossziéját. Azt is mondta,
lehet, hogy az egész pénzről szól, sőt valószínűleg igaza is van.
Valaki ismeri a lányát, és abban bízik, hogy maga fizetni fog –
mondta, és ezzel felállt.
Jean egy pillanatig ülve maradt, aztán megszólalt.
– Mr. Michaelson, általában jók a megérzéseim. Úgy gondolom,
maga kezelte a lányom ügyét, ráadásul törvényesen. A másik
megérzésem az, hogy bárki is írogatja a leveleket, elég közel volt
Lilyhez ahhoz, hogy megszerezze a hajkeféjét, ez pedig veszélyt
jelent. Most elmegyek, megpróbálom megszerezni a papírokat. Ettől
viszont a tény tény marad: ha közben baja esik a lányomnak, akkor ez
maga miatt történt. Ha ez megtörténik, akkor idejövök és nem állok
jót magamért!
Jean nem tudta visszafojtani patakokban csorgó könnyeit.
Kirohant a szobából, át a várón, nem törődve az ott ülő, megdöbbent
emberekkel. Ahogy a kocsijához ért, feltépte az ajtót és zokogva a
kormánykerékre borult.
A következő pillanatban viszont teljesen ledermedt. Mintha csak a
kocsiból jönne a hang, Laura könyörgését hallotta:
– Jean, segíts nekem! Kérlek, segíts nekem!
 55.

Craig Michaelson irodája ablakából eltöprengve nézte, ahogy Jean

Sheridan beszáll az autójába.
– Ez e nő nem bolond – gondolta magában –, nem olyan, aki csak
azért talál ki vad történeteket, hogy megtalálja a gyerekét.
Figyelmeztessem Charlest és Ganót? Belepusztulnának, ha Meredith-
szel bármi történne. Persze Jean Sheridan személyazonosságát nem
tárhatja fel, de szólhat Charlesnak a lányukat fenyegető veszélyről.
Aztán már az ő döntésén múlik, hogy mit mond el Meredith-nek és
hogyan próbálja megvédeni. Ha igaz a hajkefés történet, Meredith
talán emlékszik, hogy hol vesztette el. Talán így rá lehetne bukkanni
arra, ki is küldözgeti a faxokat.
Jean Sheridan azt is mondta, hogy nem állna jót magáért, ha olyan
dolog történik a lánnyal, amit én megakadályozhattam volna –
folytatta Michaelson a töprengést. – Charles és Gano pontosan
ugyanígy gondolkodna.
Craig Michaelson végül elszánta magát, az íróasztalához lépett és
fejből tárcsázta a számot. – Micsoda elképesztő egybeesés –
gondolta. – Jean Sheridan egyáltalán nem lakik messze Charlestól és
Ganótól.
Már az első kicsengésnél felvették a telefont. – Buckley tábornok
irodája – mondta egy határozott hang.
– Craig Michaelson vagyok, Buckley tábornok közeli barátja.
Nagyon fontos ügyben kellene vele beszélnem. Tudná kapcsolni?
– Sajnálom, uram. A tábornok úr éppen külföldön van. Adhatok
valaki mást esetleg?
– Köszönöm, nem. A tábornok szokott jelentkezni?
– Igen, uram. Az irodája rendszeres kapcsolatban áll vele.
– Akkor kérem, mondják meg neki, hogy nagyon sürgős ügyben
hívjon vissza. – Michaelson lebetűzte a nevét, és meghagyta az irodai
és a mobilszámát. Habozott, de aztán nem mondta meg, hogy
Meredith-ről van szó. Charles úgyis visszahívja, amint tudja, ebben
biztos volt. Arról nem is beszélve, hogy Meredith a West Pointon
nagyobb biztonságban van, mint bárhol máshol.
Aztán átfutott rajta egy kellemetlen gondolat. Végül is a West
Point az igazi apja, Carroll Reed Thornton kadét halálát sem tudta
megakadályozni.
 56.

Amikor Carter Stewart fél négykor besétált a Glen-Ridge House-ba,

egyből meglátta Jake Perkinst, ahogy az egyik karosszékben
terpeszkedik. – Nincs ennek a gyereknek hol laknia? – tűnődött
Stewart, aztán odasétált a pulton lévő telefonhoz, és Robby Brent
szobáját tárcsázta. Semmi válasz. – Robby, abban maradtunk, hogy
fél négykor találkozunk – mondta dühösen a rögzítőre. – Még tizenöt
percet várok rád.
Ahogy letette, meglátta Sam Deegant, aki a pult mögötti irodában
üldögélt. Deegan is észrevette, és elindult, hogy beszéljen vele.
Határozottság volt a mozdulataiban, ami azt sugallta, ez nemcsak
olyan üres fecsegés lesz.
Amint Sam a pulthoz ért, megszólalt:
– Mr. Stewart, örülök, hogy látom. Hagytam magának a
szállodában üzenetet, és reméltem, hogy visszahív.
– Egész nap az új darabom forgatókönyvén dolgoztam a
rendezőmmel – válaszolta Stewart.
– Láttam, hogy a szállodai telefont használta. Találkozója van
valakivel?
Stewartot határozottan bosszantotta Sam Deegan kérdése. –
Semmi köze hozzá – akart mondani, de Deegan arckifejezése láttán
visszafogta magát.
– Fél négykor lett volna találkozóm Robby Brenttel. Megelőzve a
következő kérdését, ami úgyis az lenne, hogy miért, inkább
elmondom. Brent elvállalta egy új sitcom főszerepét. Elolvasta az
első néhány rész forgatókönyvét, és úgy érezte, meglehetősen
laposak. Azt kérte, olvassam el én is, és mondjam el, mit gondolok:
meg lehet-e ezeket menteni vagy sem.
– Mr. Stewart. Magát olyan neves írókhoz szokták hasonlítani,
mint Tennessee Williams vagy Edward Albee – mondta Sam
metszően. – Lehet, hogy nem értek hozzá, de ezek a sorozatok
többnyire gyengeelméjűeknek készültek. Csodálkozom magán, hogy
beszáll egy ilyenbe.
– Nem volt választásom – válaszolta Stewart hasonlóképp
hidegen. – Robby Brent tegnap a vacsora után megkért, hogy
olvassam el ezeket. Felajánlotta, hogy a szállodámba hozza a
kéziratot, de ezt én nem akartam. Sokkal egyszerűbb, ha megállok itt,
azután, hogy a rendezővel befejeztük a munkát. És ha nem is írok
ilyen sitcomokat, mások bármilyen írását meglehetősen jól meg
tudom ítélni. Nos, nem tudja Robby mikorra várható?
– Semmit nem tudok a terveiről – mondta Sam. – Én is azért
jöttem, hogy beszéljek vele. Nem válaszolt a hívásomra, aztán
kiderült, hogy egész álló nap senki sem látta. Megkértem az egyik
szobalányt, nézzen be hozzá. Senki nem aludt ott az éjjel, vagyis úgy
tűnik, Mr. Brent is eltűnt.
Sam nem volt biztos abban, hogy ennyi mindent el akart mondani
Carter Stewartnak, de az ösztönei azt súgták, hogy mondja el, és aztán
figyelje a másik reakcióját. Carter reagálása erősebb volt, mint amire
Sam számított.
– Micsoda? Eltűnt? Ne szórakozzon, Mr. Deegan! Nem gondolja,
hogy ez már egy régi lemez? Elmondom, mire gondolok. Ebben a
sorozatban szerepel egy szőke bombázó is, akire Laura Wilcox nem
kis mértékben hasonlít. A West Pointon az ebédnél Brent azt
magyarázta Laurának, hogy azt a szerepet pontosan neki írták. Egyre
inkább azt hiszem, hogy ez az egész eltűnősdi semmi más, mint
hírverés Laura körül. Most pedig, ha megbocsát, egyetlen további
percemet nem szeretném itt vesztegetni.
– Nem csípem ezt a fickót – gondolta Sam, ahogy Carter Stewart
után nézett. Stewart meglehetősen kopottas öltönyben és koszos
tornacipőben volt, ami Sam szerint feltehetően egy kisebb vagyonba
került. Eltekintve a saját érzéseimtől, benne lehetett-e valamiben? –
tűnődött Sam. Meglehetősen sokat töprengett az elmúlt három órában,
és egyre ingerültebb lett.
– Azt tudjuk, hogy Brent utánozta Laura hangját a telefonban. Vett
egy mobilt, és valószínűleg arról hívták fel Jeant. Az eladó pontosan
akkor látta őt telefonálni, amikor Jean azt mondta, hogy Laurával
beszélt. Lehet, hogy igaza van Stewartnak, és az egész semmi másról
nem szól, mint a figyelem felkeltéséről? Ha pedig az a helyzet, akkor
mit keresek itt, amikor egy őrült éppen megölt egy ártatlan nőt Orange
megyében?
Amikor a Glen-Ridge House-hoz érkezett, Eddie Zarro már várta.
Sam elküldte azzal, hogy felesleges Brentet ketten várniuk.
Amikor elővette a mobilját, hogy telefonáljon, észrevette, hogy
Amy Sachs közvetlenül mellette áll.
– Mr. Deegan – szólalt meg halkan a recepciós, szinte suttogva. –
Látom, délelőtt óta itt van, és még egy falatot sem evett. Hozathatok
egy szendvicset és egy kávét?
– Nagyon kedves, de mindjárt megyek – válaszolta Sam. Közben
azon tűnődött, vajon akkor is ilyen közel állt-e hozzá Amy Sachs,
amikor Stewarttal beszélt. A nő szinte nesztelenül járt és a hangját is
alig lehetett hallani. De miért vagyok abban biztos, hogy ő viszont
mindent tökéletesen hall? – töprengett Deegan, miközben látta, hogy a
nő Jake Perkinsszel vált pillantást. – És miért vagyok abban is
teljesen biztos, hogy amint kiteszem innen a lábam, részletesen
elmeséli Jake-nek, hogy Brentet nem találják és Stewart szerint az
egész egy feltűnési műbalhé?
Sam hátrament az irodába. Innen pont a bejáratra lehetett látni.
Pár percre rá észre is vette, amint Gordon Amory bejön és a lifthez
siet. Deegan még pont elérte, de Amory szemmel láthatóan nem akart
Robby Brentről beszélgetni.
– Nem beszéltem vele a tegnap esti meglehetősen vulgáris jelenet
óta – mondta Sam kérdésére. – Mivel maga is mindennek a tanúja
volt, szívesen meg is erősítem, hogy reggel tíztől telkeket nézegettünk
Jack Emersonnal. Meg kell hagyni, néhány igazán kivételes területhez
is exkluzív joga van. Olyan földeket is mutatott, amiket előzőleg már
Robby is látott. Meg kell mondanom, korrekt áron kínálta őket, és
nagyon jó befektetésnek tűnnek. Most pedig, ha megbocsát, el kell
intéznem egy pár telefont.
Kinyílt a liftajtó, de mielőtt Amory beléphetett volna, Sam
megszólalt:
 – Még egy pillanat, Mr. Amory. – Amory erőltetett mosollyal
hátrafordult. – Mr. Amory, Robby Brent nem aludt a szobájában az
előző éjjel. Azt gyanítjuk, ő utánozta Laura Wilcox hangját és hívta
fel Jean Sheridant. Mr. Stewart szerint Brent és Wilcox egyszerűen
felhajtást akarnak csinálni Mr. Brent új TV-sorozatához. Erről mi a
véleménye?
Gordon Amory egy pillanatra megdermedt, aztán mosoly öntötte
el az arcát.
– Hát persze! Ez abszolút lehetséges. Ha megnézi a New York
Post hatodik oldalát, Laura eltűnése kapcsán pont erről írnak. Most
Robby felszívódik, és kiderül, hogy tegnap este ő telefonált Jeannek.
Közben mi meg itt halálra aggódjuk magunkat.
– Vagyis maga szerint Laura miatt feleslegesen aggódunk?
– Egyáltalán nem feleslegesen, Mr. Deegan. Én bolond, már
annyira megesett a szívem Laurán, hogy mégis szerepet akartam
kínálni neki az új sorozatban. De hát így más a helyzet, sütögesse
csak tovább a saját pecsenyéjét. Most viszont már tényleg mennem
kell.
– Gondolom, hamarosan kijelentkezik – vetette közbe Sam.
– Nem, még van néhány telek, amit meg akarok nézni. De
gondolom, maga viszont elpályázik és visszatér az igazi
bűntényekhez. Na, viszlát.
Sam nézte, ahogy Amory beszáll a liftbe. – Még egy fickó, aki egy
nyomozónál többre tartja magát – gondolta. – Jól van, várjuk csak ki
a végét. Ahogy keresztülsétált a hallon, az idegei továbbra sem tudtak
megnyugodni. Ha igaz is, hogy Laura eltűnése csak egy megrendezett
jelenet, akkor is a tény tény marad: az asztaltársaság tagjai közül öten
halottak.
Remélte, hogy Jean még azelőtt visszaér, hogy ő elmenne, így
tényleg megörült, amikor meglátta a pultnál. Odasietett hozzá, hogy
minél hamarabb megtudja, mi volt az ügyvédnél.
Jean éppen az üzenetei iránt kérdezősködött.
Még mindig attól tart, hogy újabb faxot kap Lilyről – gondolta
Sam. De hát ki hibáztatná ezért? Kezét a nő karjára tette. Ahogy Jean
hátrafordult, látszott, hogy nemrég sírt. – Mit szólna egy csésze
teához? – kérdezte.
– Az jólesne.
– Ms. Sachs, ha Mr. Zarro visszajönne, kérem szóljon neki, hogy
a kávézóban vagyunk – mondta Sam.
Leültek, majd Sam megvárta, amíg Jeannek teát, neki pedig kávét
hoznak. Látta, hogy Jean még mindig nem szedte össze magát teljesen.
Végül megszólalt:
– Ha jól sejtem, nem ment minden simán Craig Michaelsonnal.
– Attól függ – mondta Jean töprengően. – Sam, egész biztos
vagyok abban, hogy Michaelson intézte Lily örökbeadását, és hogy
azt is tudja, hol van most. De sajnos goromba voltam, gyakorlatilag
megfenyegettem. Aztán visszafelé jövet felhívtam és elnézését
kértem. A lelkére kötöttem, hogy ha tudja, hol lehet Lilyt megtalálni,
akkor kérdezze meg tőle, hol vesztette el a hajkeféjét, hiszen így
eljuthatunk ahhoz, aki Lilyt fenyegeti.
– És Michaelson mit mondott erre?
– Furcsa volt. Azt mondta, hogy ez már neki is eszébe jutott. Szó
szerint azt mondta, hogy azonnal szerezzek egy keresetet a kerületi
ügyésztől, hogy egyből meg lehessen nyitni az aktát, és a szülőket
figyelmeztetni lehessen.
– Ezek szerint komolyan veszi, amit mondott neki.
Jean bólintott.
– Azt hiszem, az elején nem hitt nekem, de amikor kirobbantam és
úgy éreztem, mindjárt hozzávágok valamit, ez talán meggyőzte. Aztán
amikor húsz perccel később telefonon beszéltünk, már teljesen más
volt a hangja. Nézze csak, itt van Mark! – Mark Fleischman
igyekezett épp az asztalukhoz. – Mindent elmondtam neki Lilyről –
vetette oda sietősen –, úgyhogy nyugodtan beszélhet előtte.
– De Jean, miért tette? – kérdezte Sam meglepődve.
– Pszichiáterként hátha hozzá tud tenni valamit ahhoz, mi és ki
állhat a fenyegetések mögött.
Ahogy Mark közelebb lépett, Jean arcán széles mosoly jelent
meg. – Legyen óvatos, Jean – akarta Sam figyelmeztetni. – Ez a fickó
súlyos terheket cipel magában. Érzem, hogy a felszín alatt tele van
feszültséggel.
Sam azt is észrevette, hogy Fleischman egy pillanattal tovább
szorongatta Jean kezét, mint ahogy az illett volna.
– Nem zavarok? – nézett Mark Samre.
– Ellenkezőleg, örülök, hogy találkozunk – válaszolt Sam. – Úgyis
meg akartam kérdezni Jeant, hallott-e ma Robby Brentről. Így
legalább mindkettőjüket kérdezhetem.
– Én semmit – rázta Jean a fejét.
– Hál' istennek, én sem – mondta Fleischman. – Kellett volna
valamit hallanunk?
– Robby Brent tegnap este valószínűleg a vacsora után elment a
szállodából. Azóta nem jött vissza. Minden jel arra mutat, hogy Brent
hívta fel magát Laura hangján.
Jean meglepődve nézett Samre.
– De hát miért?
– Szombaton a West Point-i ebéden nem hallották, hogy Brent egy
lehetséges szerepről beszélget Laurával?
– De igen – mondta Fleischman. – De nem tudtam, hogy Brent
vajon nem csak viccből mondja-e.
– Én is hallottam valamit, hogy Brent új sorozatában jutna
Laurának egy szerep – szólalt meg Jean is.
– Stewart és Amory is úgy véli, hogy kettőjük eltűnése egyszerűen
átverés. Mit gondol erről? – nézett Sam szúrósan Mark Fleischmanra.
Mark elgondolkodott, aztán Samre nézett.
– Teljesen elképzelhető – mondta végül.
– Ezzel nem értek egyet – mondta Jean. – Egyáltalán nem. Laura
bajban van, ezt egész biztosan tudom. Egy pillanatra azon volt,
elmeséli nekik, hogy a kocsiban hallotta Laura könyörgését. – Kérem,
Sam, ne adja fel, hogy megtalálja Laurát. Azt nem tudom, Robby
Brent miben sántikál, de lehet, hogy csak el akarta terelni a
figyelmünket azzal, hogy azt mondta, Laura jól van. De nincs jól, ezt
tudom.
– Jeannie, nyugodj meg kérlek! – mondta Mark gyengéden.
Sam felállt.
 – Jean, reggel beszélnünk kell. Szeretném, ha eljönne az irodába,
hogy azt a másik dolgot megbeszéljük.
Tíz perccel később Sam bekászálódott az autójába, Eddie Zarro
pedig a szállodában várta, hátha felbukkan Robby Brent. Bekapcsolta
a motort, aztán pillanatnyi habozás után Alice Sommers számát hívta.
Jólesett, amikor meghallotta Sommers hangját.
– Van esetleg egy pohár sherryje egy fáradt detektív számára? –
kérdezte.
Fél órával később már egy süppedős bőrszékben, lábát keresztbe
téve üldögélt. Miközben a kandallót nézte, ivott egy korty sherryt.
Alice könnyedén meggyőzte, hogy hunyjon egy kicsit, amíg összeüt
valami vacsorát.
– Enni pedig kell – mondta határozottan. – Utána hazamehet, és
rendesen kialudhatja magát.
Sam utolsó pillantását a kandallópárkányra vetette, aztán elaludt,
anélkül, hogy igazán észrevette volna, mi is van a párkányon.
 57.

Amy Sachs négykor adta le a műszakot. Jake Perkinsszel úgy egyeztek

meg, hogy utána a McDonald's-ban találkoznak. Amy Sachs a
hamburgerezés közben részletesen beszámolt Sam Deegan dolgairól,
és arról a beszélgetésről, amit Deegan és „az az öntelt író, Carter
Stewart” folytatott.
– Mr. Deegan Mr. Brentet kereste a szállodában – magyarázta. –
Eddie Zarro meg ott várt rá. Mindketten elég idegesnek tűntek. Aztán
amikor felszóltak Brent szobájába és senki nem jelentkezett, akkor a
londinerrel felmentek körülnézni. A szobában senki sem aludt az
éjjel.
Jake evés közben is buzgón jegyzetelt.
– Azt hittem, Carter Stewart a találkozó után egyből kijelentkezett
– mondta. – Miért jött vissza? Kivel volt találkozója?
– Stewart azt mondta Mr. Deegannek, hogy megígérte Robby
Brentnek, átolvassa vele a kéziratot. Utána valami mobiltelefonról
beszéltek. Nem értetettem tisztán, mert Mr. Deegan elég halkan
beszél. Mr. Stewart sem beszél hangosan, de valahogy az ő hangját
jobban hallani. Aztán Mr. Deegan megkérdezte Mr. Stewartot, hogy
szerinte nem lehet-e, hogy Laura Wilcox és Robby Brent eltűnése
pusztán a felhajtás miatt van. Mr. Stewart ezt elképzelhetőnek tartotta.
Lehet, hogy valamiről lemaradtam, de tegnap este Laura Wilcox nem
hívta fel Jean Sheridant?
Jake alig bírt lépést tartani ezzel a váratlan információözönnel.
Egész délután úgy érezte, mintha némafilmet nézne. Bár a hallban ült,
de nem tudott a pult közelébe menni.
– Igen, Laura Wilcox tényleg felhívta Dr. Sheridant. Én is
hallottam, amikor erről a különteremben beszélgettek.
– Jake, akkor sem értem. Én sem mehetek túl közel, nem is hallok
meg mindent, de nekem úgy tűnik, azt hiszik, hogy Laura hangján
valójában Robby Brent telefonált tegnap este.
 Jake éppen nagyot akart harapni a hamburgerébe, de lassan letette
a tányérjára. Látszott, hogy a frissen hallottakat próbálja feldolgozni.
– Ha azt hiszik, hogy Robby Brent telefonált és most pedig nem
találják, akkor lehet, hogy az egészet egyszerűen csak egy átverésnek
gondolják, hogy híre menjen az új sorozatnak?
Amy bólintott.
– Tiszta valóságshow, nem? – kérdezte.
– Lehet, hogy a szállodában közben mindent filmeznek?
– Hát, ez is lehet – válaszolta Jake. – Észrevett mást is? – Van
még valami. Mark Fleischman, tudja az a jóképű pszichiáter…
– Tudom. Mi van vele?
– Esküszöm, hogy bele van zúgva Dr. Sheridanbe. Amikor
megjött, az első dolog az volt, hogy felhívta Dr. Sheridant. Hallottam
a beszélgetésüket.
– Na persze – vigyorgott Jake.
– Mondtam neki, hogy Dr. Sheridan a kávézóban van.
Megköszönte és megkérdezte, hogy Dr. Sheridan kapott-e ma is faxot.
Mondtam, hogy nem, mire elég csalódott lett, és megkérdezte, hogy ez
biztos-e. De ha még bele is van esve, azért túlzás, hogy így faggatózik
mások levelei után.
– Hát ez igaz.
– De azért nagyon kedves. Megkérdeztem tőle, jó napja volt-e,
mire azt felelte, hogy igen. Néhány régi barátjával találkozott a West
Pointról.
 58.

Miután Sam Deegan elment, Jean Sheridan és Mark Fleischman még

egy órát üldögélt a kávézóban. Ahogy Jean a Craig Michaelsonnal
történt találkozásról és meggondolatlan viselkedéséről beszámolt,
Mark átnyúlt és megfogta Jean kezét.
– Fölhívtam aztán, hogy elnézést kérjek – mesélte Jean. – Azt is
elmondtam neki, lehet, hogy Lily emlékszik arra, hogyan tűnhetett el a
hajkeféje. Ez közvetlenül elvezethet ahhoz, aki azt magával vitte.
Persze az is kiderülhet, hogy az egész mögött valójában az
örökbefogadó szülők állnak.
– Ez is egy lehetőség – bólintott Mark. – És megfogadod az
ügyvéd tanácsát, hogy az ügyészhez fordulj?
– Meg bizony. Sam Deegannel éppen emiatt találkozom holnap
reggel az irodájában.
– Jó ötlet. Egyébként Lauráról mit gondolsz? Ugye szerinted nem
valami feltűnési vágy áll a dolog mögött?
– Biztos hogy nem – mondta Jean, de aztán elbizonytalanodott.
Már majdnem fél öt volt, és a késő délutáni napsütés ferde
árnyékokat vetett a kávézó berendezésére. Markra nézett. A férfi
pólót és sötétzöld pulóvert viselt. – Mark azok közé a férfiak közé
tartozik, akik mindig is kisfiúsan fognak kinézni – gondolta Jean. – Ki
volt az a tanár, aki öreg komámnak hívott? – kérdezte Jean.
– Mr. Hastings. Miért, mi van vele?
– Azt mondta, hogy sokkal érettebb vagy a korodnál.
– Nem vagyok biztos benne, hogy bóknak szánta. Mire akarsz
kilyukadni, Jeannie?
– Arra, hogy akkor hívnak valakit öreg komámnak, ha érzik
bennük az empátiát. Majd szétvetett a düh, amikor az ügyvédnél
beszálltam a kocsimba. De képzeld el, Mark, az autóban mintha Laura
szólalt volna meg: „Jean, kérlek segíts! Segíts rajtam!” Jean merően
nézte Mark arckifejezését. – Ugye nem hiszel nekem? Azt gondolod,
őrült vagyok – mondta védekezően.
– Jeannie, ez nem igaz. Ha valaki hisz a gondolatátvitel
lehetőségében, az én vagyok. De ha Laura tényleg bajban van, akkor
hogyan kerül Robby Brent a képbe?
– Fogalmam sincs – rázta tanácstalanul a fejét Jean, aztán
körülnézett. – Ideje szedelőzködni. Már a vacsorához terítenek.
Mark intett a fizetőpincérnek.
– Bárcsak elhívhatnálak vacsorázni, de ma abban a kivételes
privilégiumban lehet részem, hogy apámmal költhetem el a
vacsorámat.
Jean nem tudott hamarjában mit mondani erre. Mark
arckifejezésén nem lehetett eligazodni, de végül megszólalt.
– Tudom, hogy eltávolodtatok egymástól. Ő hívott fel téged?
– Ma arra jártam és megláttam az autóját. Spontán módon
becsöngettem és beengedett. Hosszan beszélgettünk, de azért maradt
még egy csomó tisztáznivaló. Elhívott vacsorázni, amit én azzal a
feltétellel el is fogadtam, hogy néhány kérdésemre válaszolnia kell.
– És beleegyezett?
– Igen. Aztán majd meglátjuk, állja-e a szavát.
– Remélem, hogy el tudjátok simítani a dolgokat.
– Én is nagyon remélem, bár mérget nem vennék rá.
Együtt szálltak be a liftbe. Mark a negyedik és a hatodik emelet
gombját nyomta meg.
– Remélem, tőled szebb a kilátás – mondta Jean. – Tőlem csak a
hátsó parkolót látni.
– Akkor szebb – válaszolta Mark. – A szobám a bejáratra néz. Ha
jókor vagyok a szobában, pont látni lehet a naplementét.
– Ha pedig én vagyok jókor ébren, akkor látom, hogy ki tántorog
be hajnaltájt – mondta Jean, miközben a lift a negyedikre érkezett. –
Hát akkor jó éjszakát, Mark!
Ahogy a szobába lépett, egyből meglátta az üzenetrögzítő
villogását. Peggy Kimball kereste néhány perccel korábban. – Éppen
szünetem van a kórházban, úgyhogy sietnem kell. Miután
elbúcsúztunk, eszembe jutott, hogy Jack Emerson abban a
takarítóbrigádban volt, akik Dr. Connors rendelőjében dolgoztak. Azt
mondtam, hogy Dr. Connors mindig a zsebében tartotta az
iratszekrény kulcsát, de kellett lennie egy tartalék kulcsnak is, mert
akkor is ki tudta nyitni a szekrényt, amikor egyszer otthon hagyta a
kulcscsomóját. Úgyhogy lehet, hogy Emerson vagy valaki más
mégiscsak hozzáférhetett a dokumentumokhoz. Hátha ez fontos lehet.
Sok szerencsét!
– Jack Emerson – gondolta Jean, miközben leült az ágyra. – Lehet,
hogy ő csinálja velem mindezt? Mindig is a környéken lakott. Ha Lily
szülei errefelé élnek, akkor ismerheti is őket.
Jean ekkor zajt hallott, és meglátta, hogy egy barna borítékot
csúsztatnak be az ajtó alatt. Odarohant, feltépte az ajtót és majdnem
belebotlott az akkor felegyenesedő londinerbe.
– Dr. Sheridan, elnézést kérek, de véletlenül más vitt el egy önnek
szóló faxot. Belekeveredett az övéi közé és csak most hozta vissza.
– Semmi baj – mondta Jean csendesen, miközben egyre erősödő
félelem szorongatta. Becsukta az ajtót és feltépte a borítékot. – Biztos
Lilyről szól – gondolta.
Valóban Lilyről volt benne szó. A faxban ugyanis ez állt.

Jean, annyira szégyellem magam. Lilyről mindig is tudtam és

ismerem az örökbefogadó szüleit is. Csodálatos lány, elsőéves
egyetemista és nagyon boldog. Nem akartalak megijeszteni.
Sürgősen pénzre van szükségem, és azt gondoltam, így
megszerezhetem. Ne aggódj Lilyért! Kérlek, bocsáss meg nekem, és
mondd meg a többieknek is, hogy jól vagyok. Az eltűnés ötlete
Robby Brenttől származik ő is próbálja majd rendbe hozni. Először
a producerekkel akar beszélni, és csak utána áll ki a nyilvánosság
elé.
Laura

Jean remegő lábakkal rogyott az ágyra. Aztán könnyeit nyelve

Sam számát tárcsázta.
 ***

Sam még éppen Alice Sommersnél szundikált, amikor megszólalt a

telefonja.
– Tényleg, Jean, még egy fax? Nyugodjon meg és olvassa be
nekem a szöveget! Istenem – sóhajtott, amikor Jean a végére ért. –
Nem tudom elhinni, hogy ez a nő ezt csinálná magával.
– Ugye Jeannel beszél? Jól van? – kérdezte Alice.
– Igen. Laura Wilcox küldözgette azokat a faxokat. Bocsánatot
kért, és azt monda, soha nem tudná Lilyt bántani.
Alice átvette Samtől a telefont.
– Jean, hogy vagy? Tudsz azért vezetni? Akkor gyere át hozzám…
Amikor Jean megérkezett, Alice azt az örömöt látta Jean arcán
ragyogni, amit utoljára Karennél látott húsz évvel korábban. Átölelte
Jeant és azt mondta:
– Annyit imádkoztam érted.
Jean is erősen magához szorította. – Tudom – válaszolta. – Nem
tudom elhinni, hogy Laura erre képes, de abban biztos vagyok, hogy
Lilyt tényleg nem tudná bántani. Ezek szerint tényleg pénzről szólt az
egész. De nem értem, ha Laura ilyen bajban volt, miért nem szólt,
hogy segítsek. Fél órával ezelőtt még meg voltam győződve arról,
hogy Jack Emerson van a dolog mögött.
– Jean, gyere, ülj le és igyál egy pohár sherryt. Mi köze van Jack
Emersonnak az egészhez?
– Olyat tudtam meg, amiből arra gondoltam, ő van a háttérben –
Jean engedelmesen leült, és elmesélte Peggy Kimball üzenetét. – Jack
abban az időben takarítóként járt Dr. Connors rendelőjében. Az egész
találkozót ő ötlötte ki. A lakásán ott van Laura fényképe. Minden
egybevágott, egész addig, amíg ez a fax meg nem jött. Ja, azt nem is
mondtam, hogy a faxot délben küldte, de valaki máséhoz keveredett.
– Már délben meg kellett volna kapnia? – vágott közbe Sam.
– Igen, és ha akkor kaptam volna meg, akkor Craig Michaelsonhoz
sem mentem volna el. Most viszont fel akartam hívni, hogy egyelőre
semmi szükség arra, hogy Lily szüleit megijessze ezzel a történettel.
 – Említette másnak is ezt a Laurától kapott faxot? – kérdezte Sam
halkan.
– Nem. Akkor kaptam, amikor már felmentem a szobámba. Mark
és én vagy egy órát beszélgettünk még a kávézóban. Jut eszembe, fel
kell hívnom Markot, hogy ezt elmeséljem. Ő is teljesen átérzi,
mennyire odavoltam.
A fejemet tenném rá, hogy Jean elmondta Fleischmannak, hogy a
hajkefe révén el lehetne jutni a keresett személyhez – gondolta Sam
lemondóan, miközben Jean a mobiljáért nyúlt.
Ahogy Alice-ra pillantott, látta, hogy ugyanaz jár az ő fejében:
Valóban Laura küldte a faxot, vagy ez egy újabb fordulat ebben a
folytatódó rémálomban?
Aztán van még egy lehetőség – gondolta Sam. – Ha Jean
megérzése jó, és tényleg Craig Michaelson intézte az örökbefogadást,
akkor lehet, hogy már fel is vette a kapcsolatot Lily szüleivel. Most
viszont Lily már tényleg veszélyben van, hiszen az illető is rájöhetett,
hogy a hajkefe elvesztése egyenesen hozzá vezethet.
Egyáltalán nem valószínű, hogy ezek a faxok Laurától jöttek –
gondolta Sam. Jack Emerson, ha valóban Dr. Connors irodájában
dolgozott, simán jó barátságban lehet Lily örökbefogadó szüleivel.
Mark Fleischman Jean bizalmát elnyerhette, de az enyémet nem –
szögezte le magában Sam. Valamit rejteget az az ember, aminek
semmi köze ahhoz, hogy a tévében sikeres sorozata van és sérült
családoknak ad tanácsokat.
Jean csak üzenetet tudott hagyni Fleischmannak, aztán
hátrafordult.
– Csodás illatok. Nem maradhatok itt vacsorára? Istenem, annyira
boldog vagyok.
 59.

– Enyém az éjszaka – gondolta a Bagoly, miközben a sötétség beálltát

várta. Őrültség volt, hogy napközben visszajött a házhoz, hiszen
észrevehették volna. De nyomasztotta, hogy Robby Brent hátha
mégsem halt meg. Látta maga előtt, ahogy kikúszik az autóból és
kimegy az utcára vagy éppen felmegy a lépcsőn Laurához, és a
rendőrséget hívja. Annyira nyomasztotta ez a kép, hogy muszáj volt
visszamennie megnézni, hogy Robby halott, és hogy még mindig az
autója csomagtartójában van.
Minden kísértetiesen emlékeztetett arra, amikor először gyilkolt,
mégpedig ott, Laura házában. Memóriája mélyén rémlett, hogy
ugyanígy osont fel a hátsó lépcsőn, hogy benyisson a szobába, ahol
Laura alszik. Pontosan húsz évvel ezelőtt.
Nem volt nehéz becsapnia Robbyt előző éjjel, amikor észrevette,
hogy az a nyomában van. De aztán végig kellett kotorásznia Robby
zsebeit, hogy megtalálja a kocsikulcsot. A Bagoly első bérelt kocsija
foglalta el az egyik helyet a garázsban. A másik helyre állt be Robby
Brent autójával, hogy aztán levonszolja és a csomagtartóba tegye
Brent holttestét.
Valahogy elárulta magát Brent előtt. De vajon a többiek is rájöttek
ugyanerre? Lehet, hogy szorul körülötte a hurok, és nem fog tudni
éjjel elmenekülni? Nem szerette a bizonytalanságot. A
magabiztosságához az kellett, hogy uralkodhasson élet és halál fölött.
Tizenegy körül elindult az autójával. Ne legyen túl közel
Cornwallhoz – gondolta – és Washingtonville-hez sem, ahol Helen
Whelan holttestét találták meg. Highland Falls jó választás. Milyen
bizarr lenne például annak a motelnek a közelében találni valakit,
ahova valaha Jean Sheridan és a lovagja jártak.
Ahogy a motel melletti utcába hajtott, egy ostorlámpa alatt
észrevett két nőt, akik beszélgettek. Egy idő után az egyik visszament
a közeli házba, a másik pedig elindult a füvön át a járda felé. A nő
elmélyülten ment, maga elé nézett és meg sem hallotta, amikor a
Bagoly kiszállt az autóból és egy fa mögé bújt. Akkor lépett elő,
amikor a nő el akart menni mellette. Ahogy kezét a nő szájára
tapasztotta és a nyaka köré hurkolta a kötelet, érezte, hogy a Bagoly
kiszabadul a kalitkából.
Nagyon sajnállak – suttogta –, de téged választottalak.
 60.

Yvonne Tepper holttestét reggel hatkor találta meg az újságot kihordó

idős nő. Éppen rá akart kanyarodni a Tepper házához vezető
kihajtóra, hiszen a „mezítláb soha” elvét vallotta, vagyis egészen a
házig szerette kézbesíteni az újságot.
Bessie először nem is fogta fel a szeme elé táruló látványt. Éjjel
fagyott, és ahogy Yvonne Tepper a két bokor között feküdt, körös-
körül még csillogott a vékony jéghártya. Lábait behajlította, a kezeit
pedig kék anorákjának zsebeibe dugta. Úgy nézett ki, mintha csak
elesett volna.
Amikor Bessie rádöbbent, mit is lát, tövig taposott a fékbe, és
odaszaladt a földön fekvő Tepperhez. Egy pár másodpercig meg sem
tudott szólalni, annyira sokkolták a nő tágra nyitott szemei, kilátszó
nyelve és a nyaka köré tekert kötéldarab.
Segítségért akart kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán.
Visszabotorkált a kocsijába, beült és rádőlt a dudára. A környező
házakban kigyulladtak a lámpák és néhányan – legtöbbjük mezítláb –
kijöttek megnézni, mi történt.
Yvonne Tepper szomszédnőjének férje ért oda elsőként Bessie
autójához, és az idős asszony kezét lehúzta a dudáról. Bessie torkából
ekkor tört elő a rémült sikoly.
 61.

Sam Deegan végigaludta az éjszakát, bár a lelke mélyén tudta, hogy a

Jeannek küldött utolsó faxszal valami nincs rendben. Reggel hatkor
szólalt meg az ébresztőórája, de még egy ideg csukott szemmel
tovább hevert az ágyában. – Túl egyszerű így minden – gondolta. – A
fax látszólag mindenre választ ad. Viszont kérdéses, hogy ennek
fényében egy bíró vajon engedélyezné-e Lily aktájának megnyitását.
Lehet, hogy pont ezért született meg ez a fax? Valaki félt, hogyha Lilyt
az eltűnt hajkeféről faggatják, akkor a nyomok hozzá vezethetnek.
Ez a lehetőség aggasztotta Samet. Kinyitotta a szemét, felült és
széthúzta a függönyt. – Másrészt viszont – gondolta – Laura
megtudhatta, hogy Jean terhes volt. Jean említette Alice-nak és neki,
hogy Laura még az eltűnése előtt megemlítette Reed Thorntont. – Nem
vagyok benne biztos, hogy kimondta a nevét – mesélte Jean –, de
csodálkoztam, hogy egyáltalán tud arról, hogy egy kadéttal
randevúztam.
– Nem hiszek a faxnak, és továbbra sem lehet véletlen, hogy egy
asztaltársaság öt tagja sorban meghal – gondolta Sam. Eltöprengve
kiment, feltette a kávét és elindult zuhanyozni.
Mire felöltözve visszaért, a kávé már kifolyt. Narancslevet töltött
magának és egy muffint vett elő. Amíg Kate élt, Sam mindig
zabpelyhet reggelizett. Bár próbálta meggyőzni magát, hogy nem
nehéz elkészíteni – pusztán egyharmadig kellene zabpehellyel
megtölteni egy tálkát, felönteni tejjel és bedobni két percre a mikroba
–, valahogy mégsem sikerült sohasem. – Mennyivel jobb volt, amikor
Kate csinálta! Egy idő múlva egyszerűen feladta.
Kate alig három éve vesztette el a rákkal vívott csatát.
Szerencsére a ház nem volt túl nagy, így mikor a srácok felnőttek és
kiröppentek, nem kellett eladniuk. Kate imádta a házat. Ő varázsolt
belőle otthont, és így Sam, még ha nehéz nap állt is mögötte, mindig
örömmel tért haza.
 – Ez még mindig ugyanaz a ház – gondolta Sam, ahogy behozta az
újságot és leült reggelizni. De Kate nélkül az egész nagyon más.
Tegnap este, amikor Alice-nél elszundított, otthonosan, jól érezte
magát. A meleg, a konyhából beszűrődő zajok és a sült hús illata régi
emlékeket idézett.
Aztán felrémlett, hogy elalvás előtt Alice-nél észrevett valamit.
De mi is volt az? Alice szekrényén volt valami? Legközelebb
megnézi majd magának. Lehet, hogy a porceláncsészék tűntek fel,
valaha az anyja is tartott ilyeneket.
Tegyek vajon vajat a muffinra vagy nem? – tűnődött Sam. Végül
úgy döntött, szárazon fogja enni. – Tegnap este úgyis adtam a
diétának. Alice Yorkshire pudingja egészen remek volt, Jeannek is
nagyon ízlett. Érezni lehetett, hogy Jean kezd felengedni. Úgy tűnt,
mint aki eddig mázsás súlyokat cipel a vállán.
Ahogy kinyitotta az újságot, megszólalt a telefon. Eddie Zarro
volt.
– Sam, éppen most hívott minket a Highland Falls-i rendőrfőnök.
Megfojtva találtak egy nőt. Az ügyész azonnal látni akar
mindannyiunkat.
Sam érezte, hogy Eddie valamit visszatart.
– Mi van még? – kérdezte.
– A zsebében egy kis bagoly-jelvényt találtak. Sam, itt egy őrült
garázdálkodik. Ma reggel meg bemondták, hogy Laura Wilcox
eltűnése valójában egy hírverési trükk, amit Robby Brenttel közösen
talált ki. Rich Stevens meglehetősen boldogtalan, hogy Wilcoxszal
csak az időnket fecséreltük, amikor Orange megyében egy őrült
szabadon rohangálhat. Azt javaslom, ne hozd fel előtte Wilcox nevét!
 62.

Kilenc óra elmúlt, mikor Jean felébredt. Szinte remegett, ahogy

kikászálódott az ágyból, olyan hideg volt a szobában. Átsietett, hogy
az éjszakára résnyire nyitva hagyott ablakot becsukja. A napsugarak
éppen áttörték a felhőket, és Jean úgy érezte, ez jól tükrözi a
lelkiállapotát is. – Laura volt az, aki a Lilyvel kapcsolatos leveleket
írta, és ő soha nem tudná bántani Lilyt – gondolta Jean. – Az egész
csakis a pénzről szól.
– Akkor is azt remélem, hamarosan megint kapcsolatba lép velem
– tűnődött Jean. – El kellene ítélnem azért, amit tett, de tudom, hogy
nagyon el van keseredve. Emlékszem, milyen túláradóan viselkedett
szombat este. Amikor rákérdeztem, látott-e valakit a temetőben egy
szál rózsával, nyilvánvalóan le akart rázni, és szinte kidobott a
szobájából. Talán azért tette, mert látta, hogy mennyire fel vagyok
zaklatva, és így bűnösnek érezte magát ebben? Ezer százalék, hogy ő
hagyta ott a rózsát. Nyilván kitalálta, hogy úgyis meglátogatom Reed
sírját.
Eszébe jutott, hogy fel kell hívnia Craig Michaelsont. Ha ő
esetleg értesítette a szülőket a veszélyről, akkor most viszont azonnal
szólni kell, hogy minden rendben van. Odalépett az íróasztalhoz és
Michaelson irodáját tárcsázta. Az ügyvéd maga jelentkezett.
– Dr. Sheridan – mondta Craig Michaelson –, meggyőződött arról,
hogy ez az üzenet valóban Laura Wilcoxtól jött?
Jean szíve hevesen dörömbölni kezdett a kérdés hallatán. – Nem,
ez sajnos nem volt lehetséges. De teljesen meg vagyok győződve
arról, hogy ő küldte. Bevallom, megdöbbentem, hogy Laura tud
Lilyről meg Reedről. Ugyanakkor a hívás idejéből azt is tudjuk, hogy
Laura hangját utánozva Robby Brent hívott fel engem telefonon.
Úgyhogy szerintem két üggyel állunk szemben. Egyrészt Laura tud
Lilyről, és ezt megpróbálja kihasználni, mivel le van égve. Másrészt
Robby azért találta ki Laura eltűnését, hogy felhajtást csaphasson az
új sorozat körül. Ha ismerné Robbyt, akkor tudná, hogy ő pontosan az
a fajta, aki képes az ilyen aljas trükkökre és megtévesztő utánzásra.
Jean azt várta, hogy Craig Michaelson megerősíti a feltevését, de
ő ehelyett ezt mondta.
– Dr. Sheridan, én megértem a megkönnyebbülését. Valóban,
amikor tegnap eljött az irodámba, egyáltalán nem voltam benne
biztos, hogy nem puszta kitaláció az egész. Őszintén szólva, a
kitörése győzött meg arról, hogy igazat mond. Úgyhogy most én is
őszinte leszek magával.
Szóval ő kezelte az örökbeadást – gondolta Jean. – Tudja, hogy
kicsoda Lily és hogy most hol van.
– Eléggé súlyosnak ítéltem a helyzetet ahhoz, hogy kapcsolatba
lépjek á lányt örökbefogadó apával. Most éppen külföldön van, de
hamarosan fel fog hívni. Mindent elmondok neki, amit magától és
magáról tudok. Azt is elmondom neki, hogy megítélésem szerint maga
szavahihető és felelősen gondolkodó valaki.
– Köszönöm, ez így teljesen megnyugtató – mondta Jean –, de nem
akarom, hogy ezek az emberek ugyanazt a poklot járják végig, mint
amit én az elmúlt napokban. Most, hogy Lily már biztonságban van,
nem akarom, hogy továbbra is veszélyben higgyék.
– Remélem, hogy nincs is. De addig, amíg Ms. Wilcox
személyesen nem jelentkezik, ne vegyük félvállról a dolgokat.
Megmutatta ezt a legutóbbi faxot a nyomozónak is?
– Sam Deegannek? Igen, sőt ő el is tette.
– Megadná a telefonszámát?
– Persze – válaszolta Jean, és fejből bediktálta Deegan
mobilszámát. Mégsem hagyta nyugodni, hogy Michaelson hangjában
változatlan aggódást érzett.
– Mr. Michaelson, mintha szerepeket cseréltünk volna. Miért
aggódik ennyire, miközben én már megnyugodtam?
– Dr. Sheridan, a hajkeféről van szó. Ha Lily bármire is
emlékszik ezzel kapcsolatban, például arra, hogy hol és kivel volt,
amikor a hajkefe eltűnt, akkor a szálak egyenesen ahhoz az emberhez
vezetnek, aki magát zaklatja. Ha Lily azt állítja, hogy Laura
Wilcoxszal volt együtt, akkor elfogadom a legutolsó fax
valóságtartalmát. De ismerve az örökbefogadó szülőket, valamint
Ms. Wilcox közismerten nagyvilági életvitelét, nagyon meg kellene
magam erőltetni ahhoz, hogy elhiggyem, bármikor is együtt lehettek.
– Értem – mondta lassan Jean, megérezve, mennyire logikus, amit
Michaelson mond. Megegyeztek, hogy kapcsolatban maradnak, majd
Jean egyből Sam számát hívta, de ott senki nem válaszolt.
Ezután Alice Sommers számát ütötte be.
– Alice, kérem legyen őszinte – mondta Jean. – Lehet, hogy a fax,
amit Laurától kaptam, valójában átverés, hogy ne vegyem fel a
kapcsolatot Lily fogadott szüleivel és ne tudjam meg, hol tűnt el a
hajkefe?
Alice pontosan azt mondta, amit Jean nem akart hallani.
– Jeannie, egy percig sem hittem a levélnek. Ne kérdezd, miért, de
egyszerűen nem tűnt igaznak. Sam egyébként pontosan ugyanezt
gondolja.
 63.

Eddie Zarro nem hiába figyelmeztette Samet, a kerületi ügyész, Rich

Stevens kifejezetten dühös volt.
– Ezekre a lepukkant pojácákra fecséreljük az időnket, amikor egy
őrült garázdálkodik a környéken – kiabált Stevens. – Közölni fogom a
sajtóval, hogy Robby Brentet és Laura Wilcoxot a hatóság
félrevezetéséért bíróság elé idézzük. Laura Wilcox még el is ismerte,
hogy ő küldte a Dr. Sheridan lányát fenyegető faxokat. Egyáltalán nem
érdekel, hogy Dr. Sheridan éppen megbocsátó hangulatában van-e
vagy sem. Bűntett ilyen levelet küldeni, és Laura Wilcox ezért felelni
fog.
Sam megpróbálta lecsitítani Stevenst.
– Várjál, Rich. A sajtó nem tud arról, hogy Dr. Sheridan lányát
megfenyegették, és ezt nem is szabad nyilvánosságra hoznunk.
– Ezt magamtól is tudom, Sam – vágott vissza Stevens. – Csak
arra az eltűnési, vagy inkább feltűnési műbalhéra fogok utalni, amit
Wilcox az utolsó faxában maga is elismert. – Egy pillanatnyi szünet
után Stevens az asztalán heverő aktát odaadta Samnek. – Ezek a
legutóbbi gyilkosság helyszínén készített fotók – tette hozzá. – Joy ért
oda elsőként, miután a hívás befutott. Joy, mondd el Samnek, mit
mondott a szomszéd.
Samen és Eddie-n kívül további négy nyomozó volt a kerületi
ügyész irodájában. A csoport egyetlen női tagja, Joy Lacko alig egy
éve dolgozott itt, Sam mégis tisztelte éles eszéért és azért, ahogy a
leginkább megdöbbent szemtanúkból is képes volt használható
információt kiszedni.
– Az áldozat neve Yvonne Tepper, 63 éves, elvált, két fia
Kaliforniában él – mondta Joy, jegyzetfüzetével a kezében. – Saját
fodrászüzlete volt, mindenki kedvelte, és nem tudunk semmilyen
ellenségéről – folytatta Joy, aztán pillanatnyi szünetet tartott. – De
valószínűleg mindez teljesen érdektelen annak fényében, hogy Tepper
kabátja zsebében egy kis bagoly-kitűzőt találtunk.
– Gondolom, ujjlenyomat persze nem volt rajta – sóhajtott Sam.
– Nem bizony. Biztosak vagyunk abban, hogy ugyanaz az ember
volt, aki péntek éjjel megölte Helen Whelant.
– És melyik szomszéddal beszéltél?
– Az összessel, de valójában a lényegi dolgokat attól a nőtől
tudtam meg, akit Tepper előtte meglátogatott, és aki utoljára látta őt
élve. Rita Hallnak hívják, és közeli barátnők voltak Tepperrel.
Tepper olyan tíz körül ment át, hogy átvigyen egy pár kozmetikai
dolgot, amit a fodrászüzletből hozott Hallnak. A tizenegy órás híreket
még együtt nézték meg, de addigra Hall férje, Matthew már elment
lefeküdni. Aztán ő volt az, aki reggel a nagy dudálásra elsőként ért
oda. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy hívta a rendőrséget
és addig mindenkit távol tartott a holttesttől.
– Yvonne Tepper rögtön a hírek után hazaindult? – kérdezte Sam.
– Igen. Mrs. Hall kikísérte. Nem álltak kint együtt tovább egy
percnél. Mrs. Hall látott ugyan egy autót, ami nagyon lassan gurult
végig az utcán és félreállt, de nem nézte meg különösebben. Azt
mondja, a szemben lévő háznál, ahol két tinédzser korú gyerek lakik,
állandó a nagy jövés-menés.
– És mit mondott Mrs. Hall a kocsiról?
– Csak arra emlékszik, hogy egy közepes méretű, sötét színű
négyajtós autó volt.
– Szerintem Tepper alig egy perc múlva már halott is volt –
mondta Rich Stevens. – Biztos, hogy nem rablógyilkosság történt. A
tárcájában 200 dollár lapult, ráadásul gyémántgyűrűt és fülbevalót
viselt. Az a fickó semmi mást nem akart, csak gyilkolni. Megragadta,
bevonszolta a gyepre, megfojtotta, aztán elhajtott.
– De még annyi ideig azért ott maradt, hogy a bagolykitűzőt az
áldozat zsebébe tegye – tette hozzá Sam.
Rich Stevens egy darabig tűnődött, aztán megszólalt. – Azon
töprengek, hogy ezt a bagoly dolgot elmondjuk-e az újságoknak.
Végül is lehet, hogy valaki ismer valakit, aki megszállottja a
baglyoknak vagy például ilyeneket gyűjt.
 – Hát, a média biztosan végigcsámcsogná a sztorit – mondta Sam.
– Viszont ha ez az őrült a felhajtást keresi, akkor nagyon is alá adjuk
ezzel a lovat, arról nem is beszélve, hogy egy másik őrült is kedvet
kap ettől.
– Ráadásul még a nőkön sem segítünk – tette hozzá Joy Lacko –,
mert a tettes nem előtte adja oda a kitűzőket, hanem utána teszi a
zsebükbe.
A megbeszélés végén arra jutottak, hogy mindenképp felhívást
tesznek közzé, hogy magányos nők ne menjenek este az utcára, és
egyúttal elismerik, hogy a két gyilkosságot feltehetően ugyanaz a
személy követte el.
Ahogy felálltak, Joy Lacko halkan megszólalt.
– Igazából az rémiszt meg, hogy bárki más is áldozatul eshet
ennek az őrültnek, ha éppen a rossz pillanatban jár a rossz helyen.
– Nem értek ezzel egyet – vágta rá Rich Stevens.
– Sajnos én igen – sóhajtotta Sam.
 64.

Szerda reggel Jake Perkins bement az óráira, ám kihagyta a kreatív

írás szemináriumot, amiről úgy érezte, hogy a tanár helyett inkább
neki kellene tartania. Ebéd előtt elment az iskolaigazgatóhoz, Alfred
Downes-hoz, hogy a Stonecroft Gazette számára elkészítse a sikeres
osztálytalálkozóról szóló interjút.
Downes egyértelműen rossz hangulatban fogadta. – Jake, tudom,
megígértem az interjút, de ez most egy meglehetősen alkalmatlan
pillanat.
– Én ezt megértem – mondta Jake simulékonyan –, de gondolom,
ön is látta azokat a riportokat… Lehet, hogy két kitüntetett egykori
diákot feljelentenek.
– Ezt én is hallottam – válaszolta Downes metszően. Ha észre is
vette a ridegséget, Jake nem reagált rá. – Mit gondol, ez az egész
történet Stonecroftra is rossz fényt vet majd?
– Jake, ez nyilvánvaló – dörmögte Downes. – Ha ilyen hülye
kérdésekkel akarsz feltartani, jobb, ha most eltűnsz.
– Nem akartam hülye kérdésekkel feltartani – válaszolta Jake. –
Azt akartam valójában megtudni, hogy az elmúlt napok történéseinek
fényében most vajon visszautasítja azt a tízezer dolláros felajánlást,
amit Robby Brent tett?
Jake azt hitte, az igazgató felüvölt. Tudta, hogy Downes azt
szeretné, hogy az új szárny az ő vezetése idején épüljön meg.
Közismert volt, hogy mennyire támogatta Jack Emerson ötletét az
osztálytalálkozó megszervezésére. A hírverés és annak a
felvillantása, hogy a sikeres diákok mindegyike Stonecrofton szerezte
meg a tudását, együttesen hozzájárulhatott volna ahhoz, hogy a lehető
legtöbb pénzt lehessen összeszedni az építkezésre.
Most viszont minden újság azzal foglalkozik, hogy sorban egymás
után öt lány is meghalt az egyik osztályból. Jake tudta, hogy ezek után
senki nem akarja majd idejáratni a gyerekét. Laura Wilcox és Robby
Brent húzása csak újabb szög ebbe a koporsóba.
– Dr. Downes, nagyon sürget a leadási határidő, kérem, legalább
egy egymondatos összefoglalót adjon a találkozóról.
Alfred Downes hosszan nézett Jake-re.
– Írok egy rövid értékelést, és holnap reggel nézzél be érte.
– Igazgató úr, nagyon köszönöm – mondta Jake, miközben sajnálta
az asztal túloldalán ülő férfit.
Akár az állásába is kerülhet mindez – gondolta Jake –, ugyanis a
kuratóriumi tagok lehet, hogy kirúgják. Ők tisztában vannak azzal,
hogy Downes úgy ment bele a bővítés ötletébe, hogy tudta, a
szükséges földterület Jack Emerson birtokában van.
– Uram, arra gondoltam, hogy…
– Jake, ne gondolj semmire, hanem indulj!
– Máris indulok, de kérem, hallgasson meg! Tudom, hogy Dr.
Sheridan, Dr. Fleischman és Gordon Amory még mindig a Glen-
Ridge-ben vannak, és Carter Stewart sincs messze. Ha meghívná őket
egy vacsorára és készítenének néhány közös fényképet, az jó fényt
vethetne az iskolára. Az ő sikereiket senki sem kérdőjelezheti meg, és
ez ellensúlyozná a másik két ember szégyenletes viselkedését.
Az igazgató Jake Perkinsre bámult, és arra gondolt, hogy
harmincöt évnyi tanári pályája során nem találkozott még ilyen éles
eszű és ugyanakkor bicskanyitogató stílusú kölyökkel. Hátradőlt a
székében és megkérdezte: – Mondd csak, mikor fejezed be a sulit?
– Már idén év végére lenne elég kreditem. Tudja, igazgató úr,
minden évben extra tárgyakat vettem fel. De a szüleim még nem
akarják, hogy főiskolára menjek, úgyhogy maradok, és a saját
osztályommal fogok érettségizni.
Jake látta Dr. Downes arcán, hogy a hír nem váltotta ki osztatlan
lelkesedést.
– Uram, van még egy cikkötletem – folytatta gyorsan Jake. – Utána
olvastam Laura Wilcoxnak a Gazette-ben, a helyi lapban, sőt még a
New York Timesban is. Annak ellenére, hogy a szülei úsztak a
pénzben és ő volt mindig a figyelem középpontjában, ma mégis nehéz
helyzetben van. – Jake érezte, hogy az igazgató mindjárt közbevág. –
Egy ilyen cikk két célt is szolgálna – folytatta gyorsan. – Egyrészt az
itt tanuló kölyköknek megmutatná, hogy a siker útja soha nincs előre
kikövezve, és azt is, hogy a többiek, akik nehezebb helyzetből
indultak, mennyivel jobban megérdemelték a sikert. Itt a suliban
vannak ösztöndíjas diákok és olyanok is, akik a tanulás mellett
dolgoznak. Egy ilyen cikk mindenkit jobb teljesítményre sarkallna,
ráadásul az újságnak is jól jönne. Még az is lehet, hogy a mostani
felhajtás nyomán valamelyik nagy újság is ráharap erre a cikkre.
Miközben a falon lógó, őt ábrázoló portrét nézte, Downes lassan
bólintott.
– Igen, ez lehetséges.
– Elmegyek lefényképezni azokat a házakat, ahol Laura valaha is
lakott. Az első most üres, de nemrég felújították, és nagyon jól néz ki.
A második a Concord Avenue-n van és olyan kacsalábon forgó
palotaféle.
– Kacsalábon forgó palota? – kérdezte Downes meglepődve.
– Tudja, olyan ház, ami túl hivalkodó a környezetéhez képest.
McPalotának szokták ezeket hívni.
– Soha nem hallottam ezt a kifejezést – morogta Downes inkább
csak magának.
Jake felpattant.
– Nem is érdekes, uram. Egyre jobban tetszik ez az ötlet, hogy
Laura egész életét bemutassam, beleértve a róla és a házakról
készített fényképeket is. Akkor már megyek is, Dr. Downes. De még
egy dolgot hadd javasoljak. Ha összerántja ezt a vacsorát, szerintem
Mr. Emersont hagyja ki belőle! Úgy tűnik, a többiek ki nem állhatják.
 65.

Tízkor befutott az a hívás, amit Craig Michaelson már nagyon várt.

– Kapcsolom Önnek Buckley tábornokot – fuvolázta a titkárnője.
– Charles, hogy vagy? – kérdezte Michaelson.
– Én jól – válaszolta egy határozott hang. – De mi az a sürgős ügy,
ami miatt kerestél? Valami baj van?
Craig Michaelson sóhajtott. Tudhattam volna, hogy Charles
egyből a lényegre kíváncsi. Valószínűleg nem véletlenül lett
tábornok – gondolta magában.
– Mindenekelőtt lehetséges, hogy az egész miatt nem is kellene
különösebben aggódni. Valószínűleg sejted, hogy Meredith-ről van
szó. Tegnap Dr. Jean Sheridan látogatott meg. Ismerős neked ez a
név?
– Dr. Sheridan? A történész? Hogyne, a West Pointról írt könyvét
nagyon élveztem, és persze a többit is olvastam. Nagyon jó író.
– Hát, kicsit több is annál – mondta Michaelson. – Dr. Sheridan
Meredith igazi anyja, és egy olyan dolog miatt hívlak, amire ő hívta
fel a figyelmem.
– Jean Sheridan Meredith anyja?!
A tábornok figyelmesen végighallgatta, ahogy Michaelson
elmesélte, amit Jean Sheridan mondott, beleértve a Meredith-nek
címzett fenyegetést is. Csak egyszer-kétszer szakította félbe a
történetet, hogy pontosítsa a hallottakat. Aztán megszólalt. – Craig,
Meredith tisztában van azzal, hogy mi az örökbefogadó szülei
vagyunk. Tinédzser kora óta szeretné megtudni, ki a természetes
anyja. Az örökbeadásnál annyit mondtál el nekünk, hogy a kisbaba
apja balesetben meghalt, az anyja pedig egy tizennyolc éves,
főiskolára készülő lány. Meredith is ezt tudja.
– Jean Sheridan tisztában van azzal, hogy felfedem előttetek a
kilétét. Azt viszont húsz évvel ezelőtt nem árultam el, hogy a kisbaba
apját, egy ott tanuló kadétot a West Point területén ütötte el egy
cserbenhagyásos gázoló. Könnyen ki tudtad volna deríteni, ki lehet az
apja.
– Egy kadét volt? Nem, ezt tényleg nem mondtad.
– Ifjabb Carroll Reed Thorntonnak hívták.
– Ismerem az apját – mondta halkan Charles Buckley. – Soha nem
tudta feldolgozni a fia halálát. Nem is hiszem el, hogy ő Meredith
nagyapja.
– Pedig nyugodtan elhiheted. Na most, az a helyzet, hogy Dr.
Sheridan teljesen megnyugodott attól, hogy Laura Wilcox állt a
fenyegetések mögött. Az utolsó faxot készpénznek tekinti és elfogadta
Laura bocsánatkérését. Én viszont nem.
– El sem tudom képzelni, hogy Meredith találkozott volna Laura
Wilcoxszal – mondta a tábornok elgondolkodva.
– Pontosan ezt érzem én is. Ráadásul, ha esetleg mégis Laura
Wilcox áll a faxok mögött, akkor tudom, hogy a kerületi ügyész fel
fogja jelenteni.
– Jean Sheridan még mindig Cornwallban van?
– Igen. A Glen-Ridge-ben várja, hogy újból halljon Lauráról.
– Akkor felhívom Meredith-et és megkérdezem, találkozott-e
valaha Laura Wilcoxszal és emlékszik-e, hol hagyta el a hajkeféjét.
Sajnos ma egy csomó megbeszélésem van a Pentagonban, de holnap
reggel Ganóval odarepülünk Cornwallba. Nem kérdeznéd meg Jean
Sheridant, hogy nincs-e kedve holnap este a lánya örökbefogadó
szüleinél vacsorázni?
– Persze hogy megkérdezem.
– Bár nem akarom megijeszteni Meredith-t, de megkérhetem, hogy
péntekig ne hagyja el a West Point területét.
– És bízhatsz az ígéretében?
Buckley tábornok hangja most először tűnt nyugodtnak.
– Craig, nemcsak az apja vagyok, hanem a felettese is. Meredith
minden ízében katona-fióka és egyben West Point-i kadét is. Úgyhogy
a felettesének adott szavát biztosan nem fogja megszegni.
– Csak remélem, hogy így lesz – mondta Michaelson. – De azért
mondd majd el, mit szólt Meredith.
– Hát persze.
 ***

Buckley tábornok egy óra múlva hívta Michaelsont.

– Craig, attól tartok, igazad volt. Meredith száz százalékig biztos
abban, hogy soha nem találkozott Laura Wilcoxszal, de sajnos
fogalma sincs arról sem, hol veszíthette el a hajkeféjét.
Megpróbáltam valamit kiszedni belőle, de minden idegszálával a
holnapi vizsgájára koncentrál, úgyhogy nem akartam felidegesíteni.
Nagyon örült neki, amikor mondtam, hogy Ganóval meglátogatjuk.
Hétvégén akkor elmondjuk neki, ki is Jean Sheridan, és aztán, ha
akarják, akkor találkozhatnak is. Egyébként kinevetett, amikor
megkértem, hogy ne menjen az iskola területén kívülre. Pénteken van
a következő vizsgája, és azt mondta, annyi a tanulnivalója, hogy
amúgy sem tudná kidugni az orrát. Azért persze megígérte.
Ez így rendben is lenne – gondolta Michaelson, miközben letette
a telefont, de tény, hogy nem Laura Wilcox küldte a faxokat, és ezt
Jean Sheridannek is meg kell tudnia.
Jean névkártyáját a telefon közelében tartotta, úgyhogy egyből
tárcsázni kezdett. Aztán meggondolta magát és letette a telefont. –
Nem őt kellene hívnom, hanem azt a nyomozót. Némi keresgélés
után az íróasztalán megtalálta a kézzel firkantott nevet és
telefonszámot. – Sam Deegan, ez az – dörmögte, és már tárcsázta is a
számot.
 66.

Valamikor az éjszaka során a Bagoly egy takarót terített Laurára. –

Laura, te fázol – mondta közben. – Erre semmi szükség sincs, úgy
látszik, gondatlan voltam.
Törődik velem – gondolta Laura félálomban. – Lekvárt is hozott
a zsömléhez, sőt arra is emlékezett, hogy tejjel szeretem a kávét.
A Bagoly csendesnek tűnt, és ez Laurát is megnyugtatta. Laura
erre akart emlékezni, nem pedig arra, amit akkor mondott neki,
amikor a kávéját szürcsölgette.
– Laura, bárcsak tudnád, milyen érzés végiggurulni a csendes
utcákon és lesni a következő áldozatra. Ennek megvan a maga
tudománya. Soha nem szabad túl lassan menni. Egy rendőrautó ezt
éppúgy kiszúrhatja, mint a gyorshajtókat. Vannak, akik ha sokat ittak,
a biztonság kedvéért túl lassan araszolnak hazafelé – és ez éppen
olyan gyanús.
– Tegnap éjjel Jean emlékére Highland Fallsba mentem prédára
vadászni. Tudtad, Laura, hogy Jeanék ott tartották egykor a kis
légyottjaikat?
Laura rázta a fejét, erre a Bagoly méregbe gurult. – Laura, beszélj
hangosan! Tudtad, hogy Jean egy kadéttal randizgatott?
– Egyszer láttam őket, amikor egy koncertre mentem a West
Pointra. Jeannie soha sem beszélt róla. Azt gondoltuk, azért jár annyit
oda, hogy anyagot gyűjtsön ahhoz a könyvhöz, amit majd írni szeretne.
A Bagoly elégedetten bólintott.
– Én tudtam, hogy vasárnaponként ott üldögél jegyzetfüzettel a
kezében. Egyik vasárnap, amikor meglestem, egy kadét is csatlakozott
hozzá. Elmentek sétálni, és amikor kettesben maradtak, csókolózni
kezdtek. Rettentően igyekeztek, hogy erről senki se tudjon. Bárcsak
láttad volna, ahogy Jean egy pillanat alatt átalakul, amikor kettesben
maradhattak. Szinte kivirult a boldogságtól! A kis csendes Jean, az én
egyetlen szenvedő társam, aki otthon ugyanolyan boldogtalan volt,
mint én, kirekesztett a saját boldogságából!
Én meg azt hittem, rám hajt – gondolta magában Laura. –
Valójában bele volt zúgva Jeannie-be.
Laura egyre jobban remegni kezdett, ahogy lassan minden kocka
összeállt.
– Reed Thornton halálát nem véletlen baleset okozta – folytatta a
Bagoly. – Pont húsz évvel ezelőtt, május utolsó vasárnapján
elmentem a West Pointra, hátha megint együtt látom őket. A szőke
hajú, jóképű Reed ott sétál egyedül az út szélén. Meg akartam ölni?
Hát persze. Neki mindene megvolt, ami nekem nem: családi háttér, jó
megjelenés és a kikövezett jövő. És még Jean is imádta! Ez nem
igazságos! Laura, ugye, hogy ez nem igazságos!
Laura félelmében csak bólintott. Aztán a Bagoly elmesélte, előző
éjjel hogyan ölte meg az újabb áldozatát. – Bocsánatot kértem tőle –
magyarázta a Bagoly, de amikor ti következtek Jeannel, nem fogok
bocsánatért esedezni.
Azt is hozzátette, hogy Meredith lesz az utolsó áldozata. Úgy érzi,
ezzel teljesíti küldetését – legalábbis ezt reméli.
Vajon ki lehet az a Meredith? – tűnődött félálomban Laura. Utána
álomba merült, ahol rémisztő baglyok csapkodtak és röpködtek
fölötte, és ő nem tudott menekülni.
 67.

„Jean, segíts nekem, kérlek, segíts nekem!” Állandóan ez

visszhangzott Jean fejében, mintha csak erősíteni akarná azokat a
kételyeket, amiket az Alice-szal folytatott telefonbeszélgetés keltett.
Miután letette a telefont, perceken át csak ült az íróasztalnál és
próbálta eldönteni, hogy vajon Samnek és Alice-nak igaza lehet-e.
Lehet, hogy ő azért fogadta el a faxot egyből igazinak, mert Lilyt
biztonságban akarta hinni. Aztán bement a fürdőszobába és hosszú
perceken át állt a forró zuhany alatt. A sampont olyan erővel
masszírozta a fejbőrébe, mintha abban bízna, hogy szétoszlathatja a
fejében uralkodó zavart.
Muszáj sétálnom egyet – gondolta magában, miközben törülközőt
tekert magára és bekapcsolta a hajszárítót. Csak így tudom ismét
rendezni a gondolataimat. Megörült, hogy induláskor bedobta a
táskájába a kedvenc piros joggingját is. Aztán eszébe jutott, hogy
milyen hideg volt, amikor nyitva hagyta az ablakot, úgyhogy a
joggingfelső alá még egy vékony pulóvert is felvett.
Negyed tizenegy volt, még nem ivott kávét aznap reggel. – Nem
csoda, hogy a gondolataim ennyire kószák – mosolyodott el
magában. – Majd a kávézóban veszek egyet elvitelre és séta közben
megiszom. Éhesnek szerencsére nem vagyok éhes.
Ahogy felhúzta a cipzárt, felötlött benne, hogy ha nincs itt, akkor
Laura sem tudja telefonon elérni. – Dehát mégsem maradhatok itt
egész álló nap! De várjunk csak. Ezen a telefonon tudok kimenő
üzenetet hagyni.
Elolvasta a használati utasítást, majd felemelte a telefont és
rámondta az üzenetet. Lassan, tagoltan beszélt: – Ez itt Jean Sheridan
hangpostája. Ha sürgős ügyben keres, hívjon a mobilomon: 202-555-
5314. Aztán egy pillanatnyi habozás után hozzátette: – Laura, segíteni
akarok neked. Kérlek, hívj fel!
 Jean visszatette a kagylót és megdörzsölte a szemét. Bár teljesen
elmúlt az az öröm, hogy Lily biztonságban van, valami miatt mégsem
tudta elhinni, hogy nem Laura küldte a faxot. – A recepciós szerint
Laura hangja idegesnek tűnt, amikor először telefonált – töprengett
Jean. – Jake Perkins ezt még meg is erősítette Samnek. Robby Brent
egyszerűen csak szórakozott, amikor Laura hangján telefonálva azt
mondta, hogy minden rendben van. Valószínűleg ő vette rá Laurát
arra, hogy így csapjanak hírverést: Laura pedig egyszerűen fél
attól, hogy kiderül, az egész csak átverés volt. Abban is biztos
vagyok, hogy ha nem Laura fenyegeti Lilyt, akkor viszont pontosan
tudja, ki csinálja valójában. Ezért kell megértenie, hogy én valóban
segíteni akarok rajta.
Jean fölállt és a válltáskájáért nyúlt, de aztán rájött, hogy
kényelmetlen lenne ezt cipelni. Inkább eltett egy zsebkendőt, és a
mobilját meg a szobakulcsot zsebrevágta. Aztán még hirtelen egy
húszdolláros bankjegyet is magához vett. – így bárhol megállhatok
egy péksütire – gondolta magában.
Elindult, de még eszébe villant, majdnem otthagyta a
napszemüvegét. Bosszantotta, hogy ennyire dekoncentrált lett. A
napszemüveget is kivette a táskából, majd kilépett az ajtón, és egy
határozott mozdulattal behúzta maga mögött.
A hallban a Starbright cég száz legjobb értékesítési munkatársát
üdvözölték a feliratok. Vajon közülük hányan kapnak kitüntetést? –
tűnődött Jean. – Lehet, hogy mindannyian?
Az a recepciós volt ügyeletben, aki először beszélt Laurával. –
Én is akarok vele beszélni – gondolta Jean. A pulthoz lépett és
rápillantott a nő kitűzőjére.
– Amy – szólította meg barátságosan. – Laura Wilcox barátnője
vagyok, és a többiekhez hasonlóan én is rettentően aggódom érte. Ha
jól tudom, ön és Jake Perkins beszélt vele vasárnap este.
– Jake kikapta a kezemből a kagylót, amikor meghallotta, kivel
beszélek – mondta Amy Sachs védekezően.
– Értem – bólintott Jean. – Ismerem Jake-t és tudom, miket szokott
csinálni. Amy, örülök, hogy ő is hallotta Laura hangját. A srácnak vág
az esze és jók a megérzései. Tudom, hogy nem sokat találkozott Laura
Wilcoxszal, de azért mégis biztos benne, hogy vele beszélt?
– Egészen biztos – mondta Amy Sachs határozottan. – Ne felejtse,
éveken át minden héten láttam a Henderson Countyban. Mint az
óramű, minden kedden nyolckor anyámmal ott ültünk a TV előtt,
kivéve persze, ha akkor kellett dolgoznom. Bár mindig próbáltam
elkerülni a keddi műszakot, de ha például valaki helyett be kellett
ugranom, akkor anya felvette nekem videóra.
– Amy, ha tényleg biztos abban, hogy Laurával beszélt, akkor
milyennek tűnt a hangja?
– Dr. Sheridan, bevallom őszintén, fura volt. Először azt hittem,
másnapos lehet. Tudja, egy időben sokat cikkeztek arról, hogy Ms.
Wilcox iszik. De azt hiszem, inkább Jake Perkinsnek van igaza. Nem
italos volt, hanem inkább ideges. Nagyon is ideges. – Amy egészen
lehalkította a hangját. – Amikor hazamentem és anyának elmeséltem,
mi történt, azt mondta, hogy az én hangom is ilyen volt, amikor a
középiskolában az angoltanár állandóan azt akarta, hogy hangosabban
beszéljek. Attól rettegtem, hogy a hangom remegni kezd, ha
hangosabban kezdek beszélni. Valahogy ilyennek tűnt Ms. Wilcox
hangja is.
– Értem – mondta Jean. „Jean, kérlek segíts! Kérlek, segíts
rajtam!” Most már biztos – gondolta Jean. Laura tényleg bajban
van.
Amy egy pillanatra elégedetten mosolygott, aztán arca hirtelen
elkomorult. – Dr. Sheridan, azért viszont elnézést szeretnék kérni,
hogy tegnap a faxa véletlenül Mr. Cullen levelei közé keveredett.
Mindig vigyázunk arra, hogy a faxok időben jussanak el a
címzettekhez. Remélem, megérti, és ezt majd Dr. Fleischmannak is el
fogom mondani. – Dr. Fleischmannak? – lepődött meg Jean. – Ez
vajon miért érdekelné őt?
– Az a helyzet, hogy tegnap délután a sétája után idejött és
megpróbálta magát felhívni. Szóltam neki, hogy maga a kávézóban
van. Aztán megkérdezte, hogy érkezett-e önnek újabb fax, és
meglehetősen meglepődött, amikor mondtam neki, hogy nem jött.
Valószínűleg tudta, hogy maga faxot vár.
 – Értem és köszönöm – mondta Jean, miközben megpróbálta
leplezni csodálkozását. – Mark miért tenne föl ilyen kérdést? –
töprengett. Átsétált a hallon és kilépett az utcára, teljesen
elfeledkezve arról, hogy eredetileg kávét akart inni.
Bár hidegebb volt, mint amire számított, de a nap szerencsére
erősen sütött, úgyhogy Jean nekivágott a sétának. Felvette a
napszemüveget, és úgy vaktában elindult.
Azon töprengett, elképzelhető-e, hogy Mark küldözgeti a faxokat
Lilyről. Pedig Mark annyira együttérzőnek tűnt, elhitte neki, hogy
őszintén segíteni akar… Mark tudott arról, hogy Reeddel randiztam
– emlékezett vissza Jean. – Ő maga ismerte el, hogy kocogás közben
látott minket együtt. Lehet, hogy Lilyről is tudomást szerzett? Ha
nem ő küldte a faxokat, akkor miért izgatná, hogy délutánig nem
kaptam faxot? Ha tényleg ő van a dolgok mögött, valóban képes
lenne bántani Lilyt? Ezt nem tudom elhinni! De akkor miért a
recepcióst faggatja, miért nem kérdez meg engem?
Bár Jean nem figyelte, merre megy, óhatatlanul is arra a környékre
indult, amit gyerekként jól ismert. Úgy ment el a Városháza előtt,
hogy észre sem vette. Elsétált egészen az Angola Roadig, aztán
visszakanyarodva a Mountain Road végén bement egy
szendvicsbárba. A pulthoz ült és rendelt egy kávét. Azon kapta magát,
hogy a jó órányi séta ellenére sem jutott gondolatban előrébb. – Most
már végképp nem tudom, kiben bízhatok és kiben nem.
A pult mögötti ősz hajú férfit Duke Mackenzie-nek hívták, a
kabátjára tűzött névtábláról le lehetett olvasni. Szemmel láthatóan
beszélgetős kedvében volt.
– Maga új errefelé? – érdeklődött, miközben kitöltötte a kávét.
– Nem, itt nőttem fel.
– Akkor lehet, hogy maga is erre a huszadik évfordulós
osztálytalálkozóra jött?
A választ nem lehetett kikerülni.
– De igen.
– És merrefelé lakott régen?
Jean az üzlet hátsó része felé intett.
– Pontosan ott, a Mountain Roadon.
 – Komolyan mondja? Mi még akkor nem voltunk itt. Egy
vegytisztító volt itt korábban.
– Emlékszem – bólintott Jean, és bár a kávé tűzforró volt,
elkezdte szürcsölni.
– A feleségemmel beleszerettünk a városba, és úgy tíz évvel
ezelőtt vettük meg ezt a boltot. Persze teljesen fel kellett újítani.
Minden nap reggel hattól este kilencig vagyunk nyitva. Sue a
konyhában van, a salátákat készíti meg a süteményeket. Kemény meló,
el nem hinné, hogy hányan állnak meg egy gyors kávéra vagy kapnak
be egy szendvicset.
Jean bólintott, bár csak félig figyelt a szózuhatagra.
– A hétvégén néhány volt stonecrofti diák is benézett ide –
folytatta Duke. – Alig akarták elhinni, hogy menynyire felszaladtak
errefelé az ingatlanárak. Mit is mondott, hányas szám alatt lakott?
Vonakodva bár, de Jean megmondta a gyerekkori lakcímét. Aztán
türelmetlenül kihörpintette a maradék kávét, bár az még mindig
tűzforró volt. Fölállt és a húsz dolláros bankót a pultra tette.
– A második bögre ingyen lenne – mondta Duke reménykedve,
hogy nem veszíti el a hallgatóságát.
– Köszönöm, de sajnos már mennem kell.
Épp megszólalt Jean mobilja, amikor Duke a pénztárgépbe
beütötte az összeget. – De jó, hogy meghagyta a mobilszámát – szólalt
meg Craig Michaelson a telefonban. – Tudunk most nyugodtan
beszélni?
– Persze – válaszolta Jean, és egy lépéssel hátrébb lépett a
pulttól.
– Épp most beszéltem a lánya fogadott apjával. A feleségével
együtt holnap este szívesen látnák magát vacsorára. Lily, ahogy maga
a lányát hívja, tudja, hogy örökbefogadott gyermek. Mindig is szerette
volna megismerni az édesanyját, és természetesen ezt a szülők sem
ellenzik.
Még valami. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék,
gyakorlatilag lehetetlenség, hogy a lánya valaha is találkozott volna
Laura Wilcoxszal. A fax nagy valószínűséggel egyszerű hamisítvány.
De arról megnyugtathatom, hogy Lily jelenleg biztonságos helyen van.
 Jean egy jó ideig szóhoz sem jutott.
– Dr. Sheridan, itt van még?
– Itt – suttogta Jean.
– Ráér holnap este?
– Persze.
– Akkor hétre magáért jövök. Arra gondoltam, ha a vacsorát
nálam tartjuk, maguk zavartalanul beszélgethetnek. Aztán már akár a
hétvégén találkozhat is Meredithszel.
– Így hívják a lányom? Meredith-nek? – kérdezte Jean döbbenten.
Hamarosan látni fogom – gondolta. A szemébe nézhetek és
átölelhetem.
Egyáltalán nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei, és Duke
tágra nyílt szemekkel bámulja.
– Igen – mondta Michaelson barátságosan. – Akkor holnap este
hétkor ott leszek.
– Holnap este hétkor – ismételte meg Jean. Letette a telefont, de
meg sem tudott mozdulni. Aztán letörölte a könnyeit. – Meredith,
Meredith – gondolta.
– Úgy látom, jó hírt kapott – mondta Duke.
– Mi az hogy! De mennyire! – mondta Jean vidáman, és a
visszajárót zsebre vágva kisétált.
Duke Mackenzie elgondolkodva nézett Jean Sheridan után. –
Hogy le volt törve, amikor bejött, aztán meg a telefon után úgy
viselkedett, mint aki megnyerte a lottót – gondolta. – De hogy a
fenébe lehet, hogy telefonon tudja meg hogy hívják a lányát?
Ha nem rohant volna el ilyen gyorsan, biztos kifaggatta volna
arról a sötét szemüveges, baseballsapkás fickóról, aki az utóbbi
napokban reggel hatkor megjelenik, és mindig ugyanazt rendeli:
narancslevet, vajas zsömlét és egy kávét – mindezt elvitelre. Aztán
beül az autójába és elindul a Mountain Roadon. Tegnap késő este,
épp zárás előtt is szendvicset meg kávét rendelt.
Fura egy fickó, az biztos – töprengett Duke. – Amikor
megkérdeztem, ő is az osztálytalálkozóra jött-e, azt mondta, hogy ő
maga a találkozó. Ha holnap is bejön, lehet, hogy megkérem Sue-t,
vigye a boltot, én meg beülök az autóba és meglesem, hova is megy.
Lehet, hogy Margaret Millshez. Mindenki tudja róla, hogy a válás
óta nincs fiúja.
Duke töltött magának is egy bögre kávét. – Felgyorsult az élet,
amióta ez az osztálytalálkozó volt – gondolta. – Ha ez a szótlan
fazon ma este is benéz, kifaggatom erről a nőről. Ha ő is a
találkozón volt, ráadásul csinos is, akkor biztos tudja, hogy
kicsoda. Hátha ő tudja, hogyan lehetséges, hogy a nő telefonon
tudta meg a saját lánya nevét.
Sue mindig azt mondta a férjének, a kíváncsiság hamar meg fogja
öregíteni. – Pedig én nem is vagyok kíváncsi, csak szeretem tudni,
mi is történik – somolygott magában Duke.
 68.

Sam Deegan kopogott, majd anélkül, hogy megvárta volna a választ,

benyitott a kerületi ügyész irodájába. Rich Stevens éppen a jegyzeteit
és a gondolatait rendezgette, szemmel láthatóan bosszantotta, hogy
megzavarták.
– Rich, ne haragudj, hogy rád rontok, de nagyon fontos dologról
van szó – mondta Sam. – Nagyon nagyot hibázunk, ha nem vesszük
komolyan a Jean Sheridan lányára vonatkozó fenyegetéseket. Most
beszéltem Craig Michaelsonnal, azzal az ügyvéddel, aki az
örökbefogadást intézte. A mostohaapa a Pentagon egyik tábornoka. A
lány másodéves hallgató a West Pointon. A tábornok megkérdezte a
lányát, találkozott-e valaha Laura Wilcoxszal. A válasz egyértelműen
nem. És sajnos arra sem emlékszik, hol hagyta el a hajkeféjét.
Rich Stevens bosszúsága nyomban elpárolgott, és látszott, hogy
igazat ad Samnek.
– Na még csak ez hiányzott – mondta. – Pont egy tábornok lányát
fenyegeti egy őrült. Állítanak a lány mellé testőrt?
– Michaelson azt mondta, a lánynak két komoly vizsgája lesz, egy
holnap, egy pedig pénteken. Azt mondta az apjának, ha tudna se
akarna most elmenni. A szülők holnap iderepülnek, hogy Jean
Sheridannel találkozzanak, a tábornok pedig péntek reggel szeretne
veled találkozni.
– Ki ez a tábornok?
– Michaelson ezt nem akarta telefonon elmondani. Ma reggelig a
szülők egyébként nem tudták, ki a lányuk édesanyja. Jean Sheridan
állítja, egészen mostanáig soha senkinek nem szólt a kisbabáról.
Michaelson is biztos abban, hogy nem az ő irodájából ment ki az
információ. Vagyis szerintem van valaki, aki húsz éve tudta meg a
dolgot. Jean Sheridan szerint is lehet, hogy valaki az orvosi rendelő
környékén szerzett tudomást arról, hogy van egy lánya.
 – Ha viszont Laura Wilcox nincs benne az ügyben és nem is ő
küldte az utolsó faxot sem, akkor lehet, hogy túlságosan
elhamarkodottan gondoltam megrendezettnek az eltűnését is? –
mondta Rich Stevens keserűen.
– Ez még nem biztos, de az viszont igen, hogy nem Wilcox
fenyegeti a lányt. Ha pedig így van, és nem Laura küldte a faxot,
akkor lehet, hogy valaki azért küldte, hogy álljunk le a nyomozással.
– Ok, Sam. Akkor állj rá erre megint, és a gyilkossági ügyeket
viszik a többiek. Visszatérve, egész biztos a tábornok abban, hogy a
lány biztonságban van?
– Michaelson szerint igen. A vizsgák miatt ha nem a tanteremben
van, akkor tanul a szobájában. Megígérte az apjának, hogy nem lép ki
a West Point területéről.
– Értem. Ez legalább rendben van.
– Azért nem vagyok ebben olyan biztos. A West Point sem tudta
megvédeni a lány apjának életét – mondta Sam keserűen. – Ő is ott
tanult. Az érettségi előtt két héttel az egyetem területén elgázolták.
Soha nem találták meg a vétkes sofőrt.
– És felmerült valaha is, hogy nem baleset történt? – kérdezte
Stevens.
– Ahogy Jean Sheridantől tudom, ezt soha senki nem vetette fel.
Azt gondolják, hogy a sofőr iszonyatosan megrémülhetett, és ezért
nem is jelentkezett. De mindezek fényében, ami mostanában történik,
nem lenne rossz ötlet újból elővenni azt az aktát.
– Hát akkor rajta, Sam! El tudod képzelni, hogy ráugrik majd a
sajtó erre az ügyre? Valaki egy West Point-i diákot fenyeget, aki
történetesen éppen egy tábornok leánya. Kiderül, hogy az igazi apja
egykor egy rejtélyes baleset áldozata lett. Az édesanyja pedig egy jól
ismert történész és több bestseller szerzője.
– Még más is van – tette hozzá Sam. – Reed Thornton apja
nyugalmazott őrnagy. Ráadásul nem is tud arról, hogy van egy
unokája.
– Sam, még egyszer hadd kérdezzem meg. Teljesen biztos vagy
abban, hogy a lány biztonságban van?
 – El kell fogadnom a tábornok véleményét: igen. Ahogy Sam
fölállt, látta, hogy egy csomó jegyzetpapír hever Rich Stevens
asztalán. – Újabb adalékok az ámokfutóhoz?
– Sam, amíg távol voltál, pár óra alatt annyi telefont kaptunk,
hogy megszámolni nem tudom. Egy nő azzal hívott fel minket, hogy a
szupermarketben egy gyanús férfi követte. Még a pasas autójának a
rendszámát is felírta. Erre kiderül, hogy egy FBI-ügynökről van szó,
aki éppen az anyját látogatta meg. Ketten is telefonáltak azzal, hogy
egy iskola előtt gyanús autók állnak. Utánanéztünk, persze a
gyerekeikre váró apák ültek bennük. Van egy őrültünk is, aki
beismerte a gyilkosságokat. Az egyetlen gond az az, hogy börtönben
ült az elmúlt hónapokban.
– És orvos nem telefonált?
– Dehogynem, hárman is.
Megszólalt Stevens telefonja. Felvette, majd lassan felhúzta a
szemöldökét:
– A kormányzó az – súgta Samnek.
Ahogy Sam kilépett a szobából, még hallotta az ügyész hangját: –
Jó reggelt, kormányzó úr! Igen, valóban nagyon súlyos esetről van
szó, de folyamatosan rajta vagyunk… Minél hamarabb rács mögött
kell tudni ezt az őrültet – gondolta Sam. – Mielőtt halott nők
zsebében további bagoly-kitűzőket találunk. Beleértve akár egy
tizenkilenc éves West Point-i diáklányt is – borzongott bele.
 69.

– Lily… Meredith… Lily… Meredith – suttogta Jean, ahogy a

Mountain Roadon fölsétált. Kezeit zsebébe rejtette, napszemüvege
pedig jótékonyan takarta az arcán végigcsorgó könnyeket.
Nem is tudta igazából, miért pont errefelé sétál, csak annyit tudott,
hogy semmi kedve nincs visszamenni a szállodába. Vajon hányan
laknak még itt azok közül, akiket egykor a környékről ismert?
Remélte, hogy nem botlik ismerősbe.
Egykori házukhoz ért. Amikor vasárnap reggel autóval jött ide,
nem volt igazán alkalma alaposabban megnézni, mit is kezdtek a
házzal az új tulajdonosok. Körülnézett, hogy nem látja-e valaki.
Megállt és kezét a vaskorlátra tette.
Mintha még két szobát alakítottak volna ki – tűnődött Jean. –
Amikor itt laktunk, három hálószobánk volt, apa és anya külön
aludtak. Laura mindig nyaggatott is: „A szüleid miért nem
alszanak együtt? Nem szeretik egymást?” Egy magazin egyszer azt
írta, hogy egyetlen nőt sem szabad arra kényszeríteni, hogy együtt
aludjon egy horkoló férjjel. Laura akkor erre azt mondta: – Apa
horkol, de ettől még egy ágyban alszanak. Mire én azt mondtam: az
enyéim is – néha. Pedig ez nem is volt igaz.
Felnézett a két középső ablakra az emeleten. Az volt a szobám –
emlékezett vissza Jean. – Hogy utáltam azt a ronda virágmintás
tapétát! Könyörögtem apának, hogy takarjuk már el valami
könyvespolccal. Nagyon jó keze volt és bár anya ellenezte, a
kedvemért mégis megcsinálta. Onnantól fogva csak könyvtárnak
hívtam a szobámat.
Ma is élesen emlékszem arra, amikor a vérzésem csak nem
akart megjönni. Istenhez fohászkodtam, és mindent megígértem,
csak ne legyek terhes. Most viszont már örülök, hogy így alakult.
Lehet, hogy hamarosan találkozom Lilyvel, vagyis Meredith-szel.
Lehet, hogy nem tudom majd Meredith-nek hívni? Kíváncsi vagyok,
milyen magas. Reed majdnem két méteres volt, és azt mesélte, hogy
az apja és a nagyapja még nála is magasabb.
Lily biztonságban van, és ezt most a legfontosabb dolog a
világon. De Craig Michaelson viszont biztos abban, hogy Lily soha
nem találkozott Laurával. Akkor meg honnan tud Laura a faxokról?
Jean vissza akart fordulni, mégis tovább ment, egészen Lauráék
egykori házáig. Megállt és végigmérte az épületet. Azt már vasárnap
is látta, hogy a házat és a kertet gondosan karban tartják. A házat
nemrégiben festethették, a gyalogutat őszi virágok keretezték és a
füvön sem hevertek lehullott falevelek. De mégis, a ház a lehúzott
redőnyökkel barátságtalannak tűnt. De miért újítana fel valaki egy
házat, ha nem is akar itt lakni? Hallotta azt a pletykát, hogy a ház Jack
Emersoné lett. – Lehet, hogy szerelmi fészeknek használja? Most,
hogy a felesége Connecticutba költözött, talán nincs is már
szüksége a búvóhelyre.
Nem mintha ez egy cseppet is érdekelne – zárta le magában Jean
a gondolatot és visszafordult. Megpróbált nem Lilyre gondolni,
hanem arra, hogy valójában mi is lehet Laurával.
Lehet, hogy tényleg Robby Brent van a faxok mögött? Lehet,
hogy ő tudta meg, hogy terhes lettem. Az is lehet, hogy rájött,
megbüntethetik a fenyegetésekért, és most megpróbálja a gyanút
Laurára terelni. Sőt, ez egész valószínűnek tűnik – gondolta Jean,
miközben elsétált a szendvicsbár előtt. Duke észrevette, és az
ablakon át integetett neki. Robby Brent van annyira kegyetlen, hogy
ezeket a faxokat remek viccnek tekinti. Ő akár ismerheti Lily új
családját is. Robby teljesen gátlástalan, ez már akkor is látszott,
amikor a vacsoránál a tanárokat kigúnyolta. Még az is sértés volt,
ahogy átadta a csekket.
Egyre hihetőbbnek tűnt a sztori. Ha Robby küldte a faxokat,
akkor most van mitől tartania. Ha ő tervelte ki az eltűnést
Laurával, akkor az most kudarcnak bizonyult. Akkor pedig
kapcsolatba kell lépnie a producerével, hogy valami értelmes
magyarázattal tudjanak előállni. A média üldözni fogja őket.
 Másrészt viszont Jack Emerson takarított esténként Dr. Connors
rendelőjében és hozzáférhetett az iratokhoz. Azt is meg kell tudnom,
hogy Mark miért kérdezősködött az én faxaimról és miért volt
csalódott, amikor megtudta, hogy nem kaptam újabbat.
Jean belépett a szállodába és rájött, hogy átfázott a hosszú séta
során. Muszáj becsobbanom egy kád forró vízbe – gondolta. Előbb a
pulthoz lépett és a telefonhoz nyúlt, de aztán meglátta, hogy Amy
Sachs van ügyeletben. – Nem érkezett levél a nevemre? – kérdezte.
– Nem, biztosan nem – válaszolta Sachs. – Bízhat bennünk, Dr.
Sheridan, többé nem fordul elő olyan baki, mint a múltkor.
Jean bólintott, aztán Mark szobáját kérte.
– Annyira aggódtam érted – szólalt meg Mark a vonal túlsó
végén.
– Én is aggódtam miattad – mondta Jean kimérten. – Ma még
szinte semmit nem ettem, úgyhogy a kávézóban leszek. Örülnék, ha
csatlakoznál hozzám, de felesleges megkérdezned a recepción,
érkezett-e faxom. Nem jött.
 70.

Jake Perkins, ígéretéhez híven, egyből az újság szerkesztőségének

otthont adó osztályterembe ment. Előkereste azokat a képeket,
amelyeket az iskolai évek alatt készítettek Laura Wilcoxról. Párat már
korábban talált, de most olyanokra lett volna kíváncsi, amelyek
eltérnek az évkönyvekben szereplő beállított képektől. A rákövetkező
órában néhány nagyon jó képre bukkant. Laura jó néhány iskolai
darabban szerepelt. Az egyik fénykép egy musical-előadáson készült,
ahol Laura magas sarkú cipőben és csábító mosollyal énekel a
kórusban. Kész bombázó volt az a lány – gondolta Jake. – Ha ma
járna ide, most is minden pasi az ő kegyeit keresné. Vajon akkor
egy srác hogy próbált meg egy nőt levenni a lábáról? Felajánlotta,
hogy cipeli a könyveit? – kuncogott magában Jake. Ma biztos azzal
próbálkozna, hogy hazaviszi a Corvette-jén.
Jake-nek leesett az álla, amikor meglátta Laura osztályának
érettségi képét. Nagyítóval, egyenként nézte meg az arcokat. Leomló
dús hajával Laura a szokásos módon gyönyörű volt. Annak ellenére
vonzó volt, hogy azt a szörnyű érettségiző tökfödőt viselte. Igazából
Jean Sheridan képénél döbbent meg. A lány kezeit összekulcsolva,
könnyes szemekkel álldogált. – Ez a lány rettentően szomorú –
gondolta Jake. – Nem úgy néz ki, mint aki kitüntetéssel végzett és
éppen ösztöndíjat nyert a Bryn Mawr Egyetemre.
Olyan az arckifejezése, mint aki tudja, hogy már csak két napja
van hátra az életből. Bár lehet, hogy csak azért volt szomorú, mert
vége lett a sulinak. Tudja a fene!
Jake sorban egymásután megkereste a most kitüntetett diákokat. –
Mindegyikük nagyon megváltozott – gondolta magában. – Néhányan
tiszta lúzernek tűntek. Gordon Amoryt például fel sem lehet
ismerni. De rondán nézett ki! Jack Emersonról mintázhatták volna
a Kövér Fiút. Carter Stewartra ráfért volna egy hajvágás, vagy
még inkább egy plasztikai műtét. A tömzsi nyakú Robby Brent már
akkor elkezdett kopaszodni. Mark Fleischman olyan, mint egy
nagyfejű giliszta. Joel Nieman állt Fleischman mellett. Ilyen
Rómeó láttán önként megöltem volna magam, ha én vagyok Júlia.
Aztán még valamit észrevett. A legtöbb diáknak pont olyan arca
volt, mint amilyet csoportfényképnél szoktak vágni. A legnagyobb
vigyor annak a srácnak az arcán volt, aki a kamera helyett Jean
Sheridant nézte merően. Ez aztán a kontraszt! Sheridan úgy néz ki,
mint aki most vesztette el a legközelebbi barátját, ez meg itt álldogál
fülig érő vigyorral.
Jake megrázta a fejét, ahogy ránézett az asztalon heverő képekre.
Elég volt – gondolta. Beszélnem kell Jill Ferris-szel, a Gazette
kiadásáért felelős tanárnővel. A nő jó fej, remélem megengedi,
hogy Laura táncolós képe kerüljön a címlapra, az érettségi kép
pedig a hátsó oldalra. Közte meg hadd bontakozzon ki a sztori – a
lányról, akinek valaha minden megvolt és a nyomi srácokról, akik
azóta sokra vitték.
Jake utána átment a stúdióba, hogy magához vegye azt a régi
vágású fényképezőgépet, amit imádott a riportokhoz használni.
Szerinte ezzel olyan élességet lehetett produkálni, amit egyetlen
digitális fényképezőgéppel sem. Az a tény sem tántorította el, hogy a
régi kamera cipelésétől általában leszakadt a háta. Úgy érezte, ezt a
sztorit, amit ő hajtott fel, csakis ezzel a géppel lehet feldobni.
Persze azt is elismerte magában, hogy amióta megvan a jogsija, és
a szüleitől kapott egy tízéves Subarut, a kameracipelés sem volt már
olyan nehéz. Pedig nem is olyan régen még biciklivel száguldott az
események után.
Jake fényképezőgéppel a vállán, zsebében pedig jegyzettömbbel
és tollal elindult. A biztonság kedvéért egy diktafont is vitt magával,
hátha belebotlik valakibe.
– Alig várom, hogy lefényképezhessem azt a házat, ahol egykor
Laura Wilcox lakott. Elölről és hátulról is le fogom kapni – gondolta.
– Végül is ez az a ház, ahol megölték Karen Sommerst. A rendőrség
meg mindig is biztos volt abban, hogy a gyilkos a hátsó ajtón ment be
a házba. Jó kis sztori lesz ebből!
 71.

Carter Stewart a szerda reggel nagy részét az apartmanjában töltötte a

Hudson Valley Hotelben. Délután új darabjának rendezőjével, Pierce
Ellisonnal volt találkozója. Stewart még egyszer alaposan végig
akarta olvasni a darabot, mielőtt megbeszélik azokat a változásokat,
amiket a rendező tart fontosnak.
– Köszi, Laura – gondolta vigyorogva, miközben néhány dolgot
beleírt a darabban szereplő szőke bombázó szövegébe. –
Kétségbeesés, igen, ez hiányzott eddig - gondolta magában. –
Csillog a felszínen, de éreznünk kell azt is, valójában mennyire
rémült. Bármit megtenne azért, hogy mentse a bőrét.
Tizenegykor telefoncsengés zavarta meg az alkotás csendjét.
Carter utálta, ha írás közben félbeszakítják és ezt az ügynöke, Tim
Davis is jól tudta, mégis Tim volt az. Szabadkozva kezdte.
– Carter, tudom, hogy dolgozol, és nem is zavarnálak, ha nem
lenne életbevágó az ügy… – Ajánlom is, hogy az legyen, Tim –
morogta Carter. – Robby Brent ügynöke, Angus Schell hívott fel az
előbb. Az őrület határán van. Robby azt ígérte, hogy legkésőbb
tegnapra elküldi az új TV-sorozat szövegének javításait, de még
mindig nem tette meg. Angus vagy féltucat üzenetet hagyott a
rögzítőjén, de Robby még csak vissza se hívta. A szponzort már
amúgy is majd szétveti a méreg emiatt az eltűnési balhé miatt. Azzal
fenyegetőznek, hogy kiszállnak az ügyből.
– Mindez engem teljesen hidegen hagy – közölte metsző hangon
Carter Stewart.
– De hát te mondtad, hogy Robby meg akarja neked mutatni a
javításait.
– De nem tette. Amikor átmentem hozzá, csak azért, hogy azokat a
hülye javításokat megnézzem, nem volt a szállodában. Azóta sem
hallottam róla. Most pedig, ha nem gond, folytatnám a munkám, amit
az imént miattad szakítottam félbe.
 – Carter, kérlek. Szerinted Robby megcsinálta azokat a
módosításokat, amiket ígért?
– Elmondom még egyszer. Feltételezem, hogy igen, megcsinálta.
Nekem legalábbis ezt mondta. Azt kérte, nézzem meg azokat. Aztán
nem volt ott, amikor emiatt átmentem. Vagyis szerintem a javítások
megvannak, engem viszont teljesen feleslegesen rángatott oda.
– Carter, ne haragudj rám – esdekelt Tim Davis. – Joe Dean és
Barbara Monroe lesz a sorozat két főszereplője, és ez a lehetőség
iszonyú sokat jelent nekik. Ha hinni lehet az újságoknak, akkor Laura
Wilcox és Robby mindent a szállodai szobájukban hagytak.
Könyörgöm, nem tudnád megnézni, hogy nem hagyta-e véletlenül ott a
kéziratokat? Amikor utoljára beszéltem Robbyval, azzal dicsekedett,
hogy most már könnyesre fogják magukat nevetni a nézők. Nagyon
ritkán használta ezt a szót, és ha igen, akkor ezt okkal tette. Ha még
ma meg tudnánk szerezni a kéziratot, akkor meg lehetne menteni a
darabot. A szponzor garantált sikert akar, és Robby képes erre.
Carter Stewart nem válaszolt.
– Carter, nem szívesen mondom ezt, de amikor tizenkét évvel
ezelőtt az írásaiddal házaltál, én leszerződtettelek és összehoztam az
első darabodat. Ez a kapcsolat mindkettőnknek sok sikert hozott.
Most nem magam miatt hívlak, hanem Joe és Barbara miatt. Kérlek,
add meg nekik ugyanazt az esélyt, amit akkor én adtam neked.
– Tim, ne folytasd, mert mindjárt könnyek szöknek a szemembe –
válaszolta gunyorosan Carter. – Tudom persze, hogy Angus barátod
és a két fiatal tehetség iránti segítőkészségeden túl valami más
motivációd is van, csak azt nem tudom, mi az. Egy nap azért mondd
majd el nekem! Na mindegy, ha már úgyis elrontottad az alkotás
örömét, akkor rendben. Átmegyek Robby szállodájába és megnézem,
be tudok-e valahogy jutni a szobájába. Addig akár fel is hívhatnád
őket, mondjuk azzal, hogy te vagy Robby ügynöke, és Robby engem
küld a kézirataiért.
– Carter, nem is tudom, hogyan… –… köszönjed meg. Hát, majd
találd csak ki! Na viszlát, Tim!
Carter Stewart farmert és pulóvert viselt, erre kabátot vett és a
sapkájáért nyúlt. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon. Downes
elnök volt a vonal túlsó végén, és koktélra, meg vacsorára invitálta.
Na még csak ez hiányzott – gondolta Carter. – Ó, nagyon
sajnálom, de már van egy vacsorameghívásom mára – válaszolta.
Persze magamtól – tette hozzá belül.
– Hát akkor legalább egy koktélra jöjjön át – kérte Downes. –
Nagyon lekötelezne, ha el tudna jönni. Hívtam egy fotóst is, és itt lesz
a többi kitüntetett is, akik még a városban vannak.
Ez jó. Akik még a városban vannak – vigyorgott magában Carter.
– Sajnos attól tartok…
– Kérem, Carter. Megígérem, nem tart majd sokáig, de az utóbbi
napok fejleményei tükrében muszáj egy olyan képet csinálni, ahol a
négy, valóban arra érdemes kitüntetett szerepel. Le kell cserélnem azt
a képet, amit a vacsorán készítettek. Bizonyára megérti, hogy ez az új
építkezés szempontjából is mennyire fontos.
Na, úgy látszik, ma életem összes bűnét jóvátehetem –
somolygott magában. – Hányra legyek ott? – kérdezte.
– Jaj, hét óra tökéletes lenne – válaszolta hálásan Downes.
– Rendben, ott leszek.

***

Egy órára rá Carter Stewart már a Glen-Ridge Hotelben volt. Az

ügyeletes portás, Justin Lewis és helyettese, Jerome Warren is
felkísérte Stewartot Brent szobájába. Mindketten szemmel láthatóan
idegesek voltak, attól tartottak, hogy bármit is visz el Stewart, az
rossz fényt vethet a szállodára. Stewart belelapozott abba a köteg
papírba, ami az íróasztalon hevert.
– Ez lesz az – mondta. – Ahogy ezt maguk is láthatják, ezek itt Mr.
Brent kéziratai, benne saját kezű javításaival. A produkciós cégnek
erre van azonnal szüksége. Én egy pillanatra sem veszem ezeket
magamhoz. Azt javaslom, a köteget maga emelje fel – mutatott Justin
Lewisra – a borítékot pedig maga tartsa – mondta Jerome Warrennek.
– Aztán eldönthetik, hogy melyikük címzi meg a borítékot. Remélem,
elégedettek.
 – Természetesen, uram – válaszolta Lewis idegesen. – Remélem,
ön is megérti, mennyire kényes a mi helyzetünk.
Carter Stewart nem válaszolt semmit, hanem azt a jegyzetet nézte,
amit Robby Brent firkantott a telefon melletti tömbre. „Howie-val
kézirat megbeszélés kedden háromkor.” Az ügyeletes is meglátta a
feljegyzést, aztán megszólalt.
– Mr. Stewart, ha jól értem, magával találkozott volna Mr. Brent,
hogy a kéziratot átnézzék, nem?
– Így van.
– Akkor pedig megkérdezhetem, ki az a Howie?
– Mr. Brent rám céloz. Ez egy vicc volt köztünk.
– Értem.
– Ebben nem vagyok biztos. Mr. Lewis, hallotta már azt a
mondást, hogy az nevet, aki utoljára nevet?
– Persze – bólintott Justin Lewis.
– Akkor jó – kuncogott Carter Stewart. – Most pontosan ez a
helyzet. Akkor megadom a címet, ahová a borítékot küldeni kellene.
 72.

Sam kijött Rich Stevens irodájából, majd lement az épület

kávézójába és kávét meg sajtos-sonkás szendvicset rendelt. Mindezt
a szobájába vitte, az asztalra tette, majd bekapcsolta a számítógépet.
Egy órával később, miután végzett a szendviccsel és a kávéval,
összeállt minden, amit Laura Wilcoxról tudni akart.
Nagyon sok mindent meg lehet találni az interneten – gondolta
magában –, csak rengeteg időbe telik.
Azokat a dolgokat kereste, amiket az ember nem talál meg a
hivatalos életrajzokban. Rettentő sok utalás volt Laura Wilcoxra, így
a legígéretesebbeket nézte meg először. Laura huszonnégy éves
korában ment először férjhez, mégpedig egy Dominic Rubirosa nevű
hollywoodi plasztikai sebészhez. „Laura annyira gyönyörű, az ő
esetében semmi esélyem munkára” – idézték a házasságkötés után a
férjet.
Milyen megható – vigyorgott Sam –, főleg annak fényében, hogy
a házasság pontosan tizenegy hónapig tartott. Mi lett aztán
Rubirosával? Lehet, hogy még mindig tartják a kapcsolatot?
Rákeresett a férfi nevére és megtalálta a második házasságáról szóló
hírt. „Monica annyira gyönyörű, az ő esetében semmi esélyem
munkára” – hangzott az idézet az újdonsült férjtől.
– Micsoda ökör! – mondta Sam hangosan, majd visszakattintott
Laura első házasságának képeihez. Az egyik fotón ott voltak Laura
szülei: William és Evelyn Wilcox. Amikor hétfő reggel Laura nem
bukkant fel, Eddie Zarro üzenetet hagyott a rögzítőjükön. Miután nem
jelentkeztek, egy Palm Beach-i rendőr kiment a házukhoz. Az egyik
szószátyár szomszéd szerint valamilyen hajóútra indultak, de azt nem
tudta, hogy melyikre. A szomszéd azt is hozzátette, hogy az öregek
olyan „lökött figurák”, akiket valószínűleg bosszantott mindaz, ami
Laura zavaros válásakor terjedt el.
 Pedig a hajókra is eljutnak a hírek – tűnődött Sam. – Azt hinné
az ember, hogy az öregeknek jelentkezniük kellett volna. Szólok a
Palm Beach-ieknek, próbálják meg kideríteni, pontosan hova
mentek Laura szülei. Persze az is lehet, hogy már letettek arról,
hogy Laura dolgai miatt aggódjanak.
Joy Lacko lépett be az irodába.
– A főnök levett a gyilkossági ügyekről – mondta Joy. – Azt
akarja, hogy veled dolgozzam, és majd te elmagyarázod, miért – tette
hozzá. Látszott rajta, hogy nem örül ennek az utasításnak. Mérge
lassan mégis elpárolgott, ahogy Sam elmesélte mindazt, amit Jean
Sheridanről és lányáról tudott. Az már önmagában felkeltette Joy
érdeklődését, hogy egy tábornok fogadott lányáról van szó, az meg
még jobban, hogy Laura Wilcox nem lehet a fenyegető faxok mögött.
– Még most sem tudom elhinni, hogy az asztaltársaság tagjai közül
öten pontosan abban a sorrendben haltak meg, ahogy egykor ültek –
mondta Sam. – Hacsak nem valami elképzelhetetlen sorscsapások
sorozatáról van szó, akkor most Laura következik.
– Tehát, van két eltűnt híresség, egy West Pointon tanuló
megfenyegetett diáklány, aki mellesleg egy tábornok fogadott lánya és
öt halott nő, akik abban a sorrendben haltak meg, ahogy egykor
egymás mellett ültek – összegezte Joy a hallottakat. – Nem csoda,
hogy Rich szerint elkel a segítség – mondta Joy tárgyilagosan.
– Igen, segítségre van szükségem – ismerte el Sam. – Mindenáron
meg kell találnunk Laurát. Egyrészt azért, mert ha bebizonyosodik,
hogy az öt nőt meggyilkolták, akkor most az ő élete forog kockán,
másrészt tudhatott Lilyről, és ezt esetleg másnak is elmondhatta.
– És mi a helyzet Laura családjával? Mi van a barátaival?
Beszéltél-e az ügynökével? – kérdezte Joy, jegyzetfüzettel a kezében.
– Jók a kérdések. Hétfőn felhívtam az ügynökségét, kiderült, hogy
Alison Kendall saját maga kezelte Laura ügyeit. Bár Alison már egy
hónapja meghalt, mégsem vette át senki sem Laura dolgait.
– Ez eléggé szokatlan – töprengett Joy. – Azt hinné az ember, hogy
valaki egyből átveszi.
– Úgy tűnik, Laura meglehetősen sok pénzzel tartozik. Többször
fizettek előleget, és bár Alison így is hajlandó volt foglalkozni vele,
az új ügyvezető elzárkózott ez elől. Megígérték, hogy szólnak, ha
hallanak valamit Lauráról, de nekem az a gyanúm, igazából nem
érdekli őket.
– Ha jól emlékszem, a Henderson County óta semmilyen
emlékezetes alakítása sem volt, annak pedig már jó néhány éve.
Szerintem a most futó húszéves sztárok mellett Laura már afféle
veteránnak számít Hollywoodban – jegyezte meg Joy.
– Igazad lehet – folytatta Sam. – Próbáltuk a szüleit is elérni,
megtudni, hogy Laura esetleg nem jelentkezett-e náluk. Aztán
beszéltem azzal a fickóval is, aki Alison Kendall halála ügyében
nyomozott, de semmilyen gyanús körülményt nem találtak. Ez azért
nem nyugtat meg teljesen. Aztán amikor Richnek említettem ezt az
asztaltársaság-dolgot, szólt, hogy küldjék el mind az öt lány halálának
vizsgálati aktáit. A legrégebbi húsz éve történt, úgyhogy még
beletelik egy pár napba, mire ezeket megkapjuk. Aztán nagyítóval
végig kell böngésznünk az összes részletet, hátha rábukkanunk
valamire.
Sam megvárta, amíg Joy egy pár dolgot felír magának. – A neten
meg akarom nézni azoknak a helyi újságoknak az archívumát, ahol a
három úgynevezett baleset történt. Az elsőnél egy autó letért az útról
és a Potomac folyóba zuhant, a második lányt egy lavina sodorta el a
hegyekben, a harmadik pedig lezuhant a repülőjével. Alison ugye a
negyedik, végül utána akarok nézni, mit írtak arról a lányról, aki
állítólag öngyilkos lett.
Sam már várta Joy következő kérdését. – Megvannak a nevek, az
időpontok és a helyszínek – mutatott az asztalon heverő papírra. – Ha
akarod, lemásolhatod. Aztán azt is meg akarom nézni, mit dob ki az
internet Robby Brentről. Az biztos, hogy ez még kettőnknek is sok
lesz.
Sam felállt és kinyújtózott. – Ha pedig mindezzel megvagyunk, fel
kell hívnom Dr. Connorsnak az özvegyét, és megkérni, hogy
találkozhassunk. Ez az orvos hozta világra Jean Sheridan kisbabáját.
Jean a minap találkozott ugyan az özveggyel, de úgy érezte, hogy a
hölgy valami fontos információt visszatart. Hátha én ki tudom belőle
szedni.
 – Sam, ami az internetet illeti, valószínűleg százszor gyorsabb
vagyok nálad. Hadd vegyem ezt át én, te pedig menj csak el a doktor
feleségéhez.
– Özvegyéhez – javította ki Sam, bár maga sem tudta, miért tartja
ezt fontosnak. Talán azért, mert Kate gyakran járt az eszében. Én sem
vagyok Kate férje, hanem az özvegye. Nem ugyanaz, sajnos –
gondolta.
Joy nem mutatta, hogy bántja-e, hogy kijavították.
– Megnézem, mit találok, aztán majd beszéljünk.
Amikor Sam felhívta Dorothy Connorst, az idős nő csökönyösen
hajtogatta, hogy nem tud mit mondani.
– Mrs. Connors, nekem kell eldöntenem, hogy tudja-e segíteni a
nyomozást, vagy sem – mondta Sam eltökélten. – Csak tizenöt percet
kérek magától.
Mrs. Connors nagy nehezen kötélnek állt. Alighogy Sam letette a
telefont, az újból megszólalt. A cornwalli rendőrfőnök, Tony Gomez
kereste, akivel régóta ismerték egymást.
– Sam, ismered ezt a Jake Perkins gyereket? – kérdezte Tony.
– Hogy ismerem-e? – szentségeit Sam. – Igen. Miért, mi van vele?
– A városban mászkál, és házakat fényképez. Többen telefonáltak
attól tartva, hogy biztos betörést készít elő.
– Á, ugyan. Perkins teljesen ártalmatlan, csak azt képzeli magáról,
hogy oknyomozó újságíró.
– Itt sajnos többről van szó. Azt állítja, hogy a te
asszisztensedként dolgozik a Laura Wilcox-ügyön. Valóban így van?
– Micsoda? Asszisztens? – nyerített Sam. – Dugjátok a srácot
rács mögé, aztán dobjátok el a kulcsot!
 73.

– Jean, nagyon is jó okom volt arra, hogy megkérdezzem, jött-e faxod

– mondta Mark csendesen, amint leültek az asztalhoz.
– Hallgatlak – válaszolta Jean egykedvűen.
Ugyanannál az asztalnál ültek, ahol pár nappal korábban, most
mégsem volt az a bensőséges viszony kettőjük között.
Lily, vagyis Meredith biztonságban van, és hamarosan
találkozom vele – gondolta Jean. Most csak ez a fontos! De Markkal
minden megváltozott. Mintha megpróbálnánk egymást felmérni. És
én még azt hittem, megbízhatok benne. Annyira megértő volt,
amikor Lilyről meséltem. Lehet, hogy csak szórakozott velem?
Mark sötétzöld sportruhában volt, ami jól kiemelte barna szemét.
De most gondterhelt volt az arckifejezése.
– Jean, pszichiáter vagyok – szólalt meg Mark. – Azzal
foglalkozom, hogy megpróbálom megérteni mások gondolkodását.
Tudom, hogy megjártad a poklot az utóbbi napokban. Őszintén szólva
abban reménykedtem, hogy továbbra is hallasz híreket attól, aki a
faxokat küldözgeti.
– De miért?
– Azért, mert ez azt jelentené, hogy az illető kapcsolatban akar
maradni veled. Lauráról tudjuk; hogy nem tudná bántani Lilyt. De
amikor a recepciós azt mondta, hogy nem jött faxod, aggódni kezdtem
miattad és Lily miatt is.
Mark ránézett a nőre, aztán hitetlenkedve megkérdezte: – Jean,
csak nem azt gondoltad, hogy én küldözgetem a faxokat és éppen ezért
tudtam arról, hogy kellett volna egy újabbat kapnod? Tényleg ezt
hitted?
Jean nem szólt egy szót sem. – Higgyek neki? – őrlődött magában
Jean. – Nem tudom.
– Ha jól emlékszem, a telefonban azt mondtad, hogy ma még nem
ettél semmit sem – szólalt meg Mark. – Valaha szeretted a sült sajtos-
paradicsomos szendvicset. Még mindig szereted?
Jean bólintott.
– Két sült sajtos-paradicsomot szendvicset és két bögre kávét
kérünk – szólt Mark a pincérnek. Megvárta, amíg az elmegy, aztán
Jeanhez fordult.
– Jeannie, még mindig nem válaszoltál nekem. Most ez azt jelenti,
hogy nem bízol bennem? Ha így van, akkor megértem, bár
meglehetősen elkeserít. Csak egyet mondj meg, kérlek. Még mindig
elfogadod, hogy Laura küldte a faxokat és hogy Lily biztonságban
van?
Nem fogom elmondani, amit Craig Michaelsonnal beszéltem.
Senkiben sem bízhatok – gondolta Jean, majd ennyit mondott. – Azt
gondolom, Lily biztonságos helyen van.
Mark figyelmét nem kerülte el Jean óvatos fogalmazása.
– Jeannie, nem tudod igazából, kiben bízhatsz. Nem hibáztathatlak
ezért. És most mihez kezdesz? Megvárod, amíg Laura megint
felbukkan?
– Hát, egy pár napig még biztosan itt leszek – válaszolta Jean,
ügyelve arra, hogy továbbra is minél kevesebbet mondjon. – És mik a
te terveid?
– Péntek reggelig tudok maradni, utána muszáj visszamennem,
várnak a betegeim. A TV-műsorból szerencsére több adást is előre
felvettünk, de most már neki kell fogni az újabbaknak is. A szobámat
péntekre már amúgy is kiadták másnak, valami nagy konferencia lesz
itt. Jut eszembe, gondolom, ott leszel azon a koktélon, amit Downes
szervez?
– Semmit sem hallottam erről – válaszolta Jean.
– Lehet, hogy a rögzítődön hagyott üzenetet. Downes eredetileg
vacsorát akart rendezni, de Carternek és Gordonnak már volt
programja. Ja, és nekem is. Apám azt akarja, hogy megint nála
vacsorázzak.
– Ezek szerint megválaszolta a kérdéseidet – emlékezett Jean.
– Igen. Jeannie, te csak a történet egyik felét ismered, de szívesen
elmondom a többit is. Dennis bátyám egy hónappal azután halt meg,
hogy a Stonecrofton leérettségizett. A Yale-re ment volna ősszel.
 – Tudok a balesetről, Mark – mondta Jean.
– Valamit tudsz róla – javította ki Mark. – Én akkor fejeztem be az
általánost és kezdtem volna ősszel a Stonecroftot. A szüleim érettségi
ajándékként autót vettek Dennisnek. Nem hiszem, hogy tudod, de ő
mindenben kitűnt. Az osztály legjobb tanulója volt, a baseballcsapat
kapitánya, a diákönkormányzat vezetője, ráadásul egy jó megjelenésű,
klassz srác. Anyámnak Dennis születése előtt egyébként négy vetélése
volt.
– Nehéz lehetett versenyre kelned a bátyáddal – jegyezte meg
Jean.
– Dennis mindig is irtó rendes volt velem. Igazi klassz bátyként
viselkedett.
Jeannek úgy tűnt, hogy Mark főleg magának mesél.
– Teniszezett velem és golfozni tanított. Gyakran elvitt kocsikázni,
és annyit nyúztam, hogy megtanított vezetni is.
– De hát alig lehettél tizenhárom-tizennégy éves!
– Tizenhárom voltam. Persze az utcán soha nem vezethettem, és
amúgy is mindig ott ült mellettem. A baleset délutánján is nyaggattam
Dennist, hogy menjünk vezetni. Végül olyan négy óra körül odaadta a
kocsikulcsot, és azt mondta. „Jól van, na, ülj csak be, én is mindjárt
ott leszek”.
– Beültem és csak vártam. Aztán beállított egy csomó haverja, és
Dennis szólt, hogy kosaraznak egy kicsit. – Egy óra múlva el tudunk
menni – mondta. – Kapcsold ki a motort és húzd be a kéziféket!
– Irtóra el voltam keseredve és nagyon dühös lettem. Berobogtam
a házba és közöltem anyámmal, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha
Dennis autója elindulna a lejtőn és csak a kerítésnél állna meg.
Negyven perccel később pedig ez be is következett. A kosárpalánk
pont a garázslejáró előtt volt. A többi srác még félre tudott ugrani,
Dennis azonban már nem.
– Mark, te pszichiáter vagy. Akkor tudnod kell, hogy nem a te
hibád volt.
A pincér ekkor hozta a szendvicseket meg a kávét. Mark harapott
egyet, ivott egy korty kávét, de közben szemmel láthatólag erősen
küszködött az érzelmeivel.
 – Persze hogy tudtam, de attól fogva a szüleim másképp
viselkedtek velem. Anyám szemében Dennis egy szent volt. Teljesen
megértem, hiszen a bátyám tényleg nagyon tehetséges volt. Azt is
hallottam, amikor anyám közölte apámmal, hogy biztos direkt nem
húztam be a kéziféket.
– Mit mondott erre az apád?
– Mit nem mondott inkább. Azt vártam, hogy kiálljon mellettem,
de nem tette. Aztán az egyik srác hallotta, hogy az anyám azt kérdezte,
hogy a jó isten miért Dennist vette el, ha már egyik gyerekét fel kellett
áldoznia.
– Ezt én is hallottam – bólintott Jean.
– Te is, én is úgy nőttünk fel, hogy el akartunk szakadni a
szüleinktől. Mindketten belevetettük magunkat a tudományos életbe,
és igyekeztünk nem gondolni a szülőkre. Tényleg, te szoktál
találkozni a szüleiddel?
– Apám Hawaiin él, tavaly meg is látogattam. Van ugyan
barátnője, de fennhangon hirdeti, hogy többször nem lép abba a
csapdába, amit házasságnak hívnak. Karácsonykor meg anyámmal
töltöttem egy pár napot, nagyon boldognak tűnt. Én elég furán éreztem
magam, amikor hozzábújt egy számomra idegen pasihoz, pedig ezt az
apámmal is megtehette volna. De hát túl vagyok már azon, hogy ezért
őket elítéljem.
– Az én anyám akkor halt meg, amikor az orvosira jártam. Senki
nem szólt, hogy szívrohamot kapott és semmi esélye a gyógyulásra.
Egyből repülőre pattantam volna, hogy elbúcsúzhassak tőle. De nem
üzent, sőt nem is akart látni. A temetésére sem mentem el. Aztán
tizennégy évig még a házunk környékén se jártam, és apámmal is
megszakítottam minden kapcsolatot. Talán ezért is lettem a végén
pszichiáter.
– Na és miket kérdeztél az apádtól? Azt mondtad, megválaszolt
mindent.
– Az első az volt, hogy miért nem szólt, amikor anyám a halálán
volt. Azt mondta, hogy anya soha nem tért már igazából magához. A
szívroham előtt nem sokkal elment egy orvoshoz, aki arra jutott, hogy
a kisebbik fiú bizonyára direkt hagyta üresben az autót. Anyám eddig
is így gondolta, de az orvos megállapítása sokkolta őt. Akár ez is
okozhatta a szívrohamot. Akarod tudni a másik kérdést is?
– Igen – bólintott Jean.
– Apám szeretett délutánonként iszogatni, anyám meg ezt ki nem
állhatta. Ilyenkor az öreg lement a garázsba, ahol a festékek mögött
volt egy kis dugi ital, és úgy csinált, mintha az autót tisztogatná. Volt
olyan is, hogy Dennis autójában rendezett magának egy kis
koktélpartit. Én biztos voltam abban, hogy a kéziféket behúztam,
Dennis meg nem is járt az autó közelében. Úgyhogy apámat
megkérdeztem, nem lehet-e, hogy italozgatás közben véletlenül ő
engedte ki a féket.
– Na és mit válaszolt?
– Azt, hogy alig egy perccel azelőtt szállt ki a kocsiból, hogy az
legurult a lejtőn. Soha nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy ezt
anyámnak elmondja, még akkor sem, amikor az a doki bemesélte
anyámnak, hogy én voltam.
– Akkor meg most miért vallotta be ezt neked?
– Hamarosan nyolcvanéves lesz és nincs valami jó állapotban.
Huszonnégy éven át hazugságban élt. Szinte patetikusan emlegette,
hogy most hogyan fog velem mindent bepótolni. Ezt persze már nem
lehet, de talán mindketten le tudjuk zárni magunkban ezt az ügyet.
Abban igaza van, hogy ha anyám megtudta volna, hogy ivott és ez
okozta a balesetet, abban a minutumban kihajította volna otthonról.
– Ehelyett téged utált el magától.
– Ami aztán teljesen félrevitt a középiskolában. Olyan akartam
lenni, mint Dennis, csak éppen nem voltam se jóképű, se sportos, se
vezető típus. Csak akkor éreztem valami összetartozást a többiekkel,
amikor esténként együtt dolgoztunk és utána beültünk valahová enni
egy pizzát. Annyi haszna lett csak az egésznek, hogy sokkal inkább
megértem a gyerekek problémáit, és felelősséget érzek azért, hogy
megpróbáljak segíteni rajtuk.
– Ahogy hallom, nem is kis sikerrel teszed.
– Hát, remélem. A producerek azt szeretnék, ha a műsor New
Yorkba költözne, engem pedig meghívtak az ottani kórházba. Azt
hiszem, készen állok a váltásra.
 – Új élet? – kérdezte Jean.
– Pontosan. Amit nem lehet elfelejteni vagy megbocsátani, azt
legalább le lehessen zárni. Na erre igyunk – emelte fel Mark a
bögréjét.
– Rendben – válaszolta Jean. Ha nekem rossz volt, akkor neked
még rosszabb lehetett – gondolta. – Az én szüleim túlságosan el
voltak foglalva egymás szekálásával, semmint hogy rám figyeljenek.
A te szüleid egyértelműen megmondták, hogy a bátyád mennyivel
sikerültebb gyerek, és apád sem tett semmit azért, hogy anyád
megbocsásson.
Jean ösztönösen át akart nyúlni és megfogni Mark kezét, de
valami visszatartotta. Még mindig nem tudott teljesen bízni benne.
Aztán felötlött egy elejtett félmondat, amire vissza akart kérdezni.
– Mark, mi is volt pontosan a munkátok a suli alatt?
– Egy olyan irodaházat takarítottunk, ami azóta leégett. Jack
Emerson apja szerezte a melót. Nem voltál ott, amikor a minap azon
nevettünk, hogy az összes kitüntetett srác egykor ott söpört és padlót
mosott.
– Mindenki? – kérdezte Jean. – Carter, Gordon, Robby és te?
– Pontosan. Ja, és Joel Nieman is. Persze Jack is velünk volt. Ne
felejtsd, egyikünk sem játszott semmilyen csapatban sem, úgyhogy ez
a meló pont ránk volt szabva – mondta Mark, aztán egy pillanatra
szünetet tartott. – Na várjunk csak, neked ismerned kell azt az
épületet, hiszen Dr. Connors betege voltál.
Jean úgy érezte, a föld megmozdul alatta.
– Mark, ezt én soha nem említettem neked!
– Pedig biztosan mondtad. Különben honnan tudnám?
– Tényleg, honnan is? – tűnődött Jean, miközben felállt. – Mark,
telefonálnom kell – mondta. – Ugye nem baj, ha nem várom meg,
amíg kifizeted a számlát?
 74.

Ms. Ferris éppen a stúdióban volt, amikor Jake visszaért az iskolába.

– Na, hogy sikerült, Jake? – kérdezte, miközben Jake óvatosan
próbálta egyszerre egyensúlyozni a kamerát és becsukni maga mögött
az ajtót.
– Kész kaland volt, Jill – mondta Jake lelkesen. – Akarom
mondani, Ms. Ferris. Egy olyan „bölcsőtől a jelenig” összeállítást
akartam csinálni Laura Wilcoxról. Sikerült a St. Thomas-templomról
egy remek képet elkapnom, úgy, hogy egy igazi babakocsi állt a
bejárat előtt.
Miközben levette a kabátját, előhalászta a zsebéből a diktafont is.
– Irtó hideg van kint, kivéve az őrszobát, ott jó meleg van.
– Őrszoba? – kérdezte Jill Ferris óvatosan.
– Aha, de azért haladjunk csak időrendi sorrendben. Aztán a
templom után csináltam egy pár képet csak úgy az emberekről, hogy
aki nem lakik itt, az is egy kicsit ide tudja képzelni magát. Tudom,
hogy a cikk alapvetően a Gazette-nek készül, de szerintem nagyobb
újságok is át fogják venni.
– Jake, nem akarlak siettetni, de éppen indulófélben vagyok.
– Jó, akkor sietek. Szóval utána lefényképeztem Lauráék második
házát, azt a McPalotát. Nagyon látványos, főleg ha valakinek tetszik a
csiricsáré pompa. Hatalmas előkertje van és a gyepre elszórtak egy
pár görög szobrot. Szerintem úgy, ahogy van, idétlenül néz ki az
egész, de ebből az olvasó legalább megérti, hogy Laurának nem volt
olyan nehéz gyerekkora. Szóval a képek alapján Laura családja az
erős középosztályhoz, de inkább a felső-középosztályhoz tartozott –
magyarázta Jake, de aztán elkomorult az arca. – Ezután
keresztülmentem a városon, hogy lefényképezzem a Mountain Roadon
lévő első házukat. Nagyon kellemes az egész utca, és a ház is sokkal
közelebb áll az ízlésemhez, mint az a görög szobros. Szóval alighogy
elkezdtem fényképezni, odagurult egy járőrautó és egy agresszív zsaru
leállított, hogy mégis, mit csinálok itt. Amikor elmagyaráztam neki,
hogy éppen azt az állampolgári jogomat gyakorlom, hogy az utcán
fényképeket készítek, beültetett az autójába és bevitt az őrszobára.
– Jajce, lecsuktad téged? – döbbent meg Jill Ferris.
– Hát azért nem egészen. Mivel azt hittem, hogy nélkülözhetetlen
szolgálatot tettem Deegan nyomozónak, amikor elmondtam, hogy
Laura Wilcox hangja nagyon idegesnek tűnt a telefonban, ezért azt
mondtam a kapitánynak, hogy Deegan nyomozó asszisztense vagyok.
Hiányozni fog ez a srác, ha egyszer leérettségizik – gondolta
magában Jill Ferris. Aztán úgy döntött, egy pár percet a fogorvos is
várhat. – Na, és a kapitány elhitte, amit mondtál?
– Felhívta Deegant, aki nemcsak hogy nem állt ki értem, hanem
még azt is javasolta, hogy dugjanak börtönbe és dobják el a kulcsot –
mondta Jake, aztán Jill Ferrisre bámult. – Dehát ez cseppet sem
vicces, Ms. Ferris! Deegan megszegte az egyezségünket, de
szerencsére a kapitány sokkal inkább megértő volt. Még azt is
mondta, hogy ha nem végeztem a fényképezéssel, akkor holnap akár
vissza is mehetek, csak arra vigyázzak, hogy ne lépjek
magánterületre. Úgyhogy előhívom, amit ma fotóztam, holnap pedig,
ha megengedi, újból kikölcsönözném a kamerát és befejezném a
fotózást.
– Rendben van, Jake, csak ne felejtsd, hogy ezeket az öreg
kamerákat ma már nem gyártják. Vigyázz rá nagyon, különben én
kerülök bajba. Most pedig muszáj futnom.
– Akár életem árán is megvédem – szólt még utána Jake. – De
komolyan – tette hozzá magában, miközben nekiállt visszatekerni a
filmet. – Persze a jó sztori érdekében muszáj lesz civil
engedetlenséget elkövetnem, és másnak a telkére lépni. Muszáj
Lauráék házát hátulról is lefényképeznem, de mivel úgysem lakik
ott senki, nem fogják észrevenni.
Jake a sötétkamrába ment és nekiállt előhívni a képeket. Nagyon
szeretett ezzel bíbelődni, izgalmas és kreatív dolognak tartotta, hogy
az ismerős emberek és tárgyak hogyan jelennek meg. A képeket egy
ruháskötélre akasztotta száradni, aztán nagyítójával alaposan
végignézte őket. Úgy látta, mindegyik jól sikerült, de az lett a
legérdekesebb, amit a rendőr megérkezése előtt készített Lauráék
házáról.
Valami van ezzel a házzal – gondolta Jake. – Látszólag minden
rendben van vele. Minden olyan rendezett, talán túlságosan is –
tűnődött Jake. Aztán közelebbről is megnézte a képeket. – Ez az, a
rolókkal van valami! A ház végén lévő hálószoba rolói eltérnek a
többitől. A képen látszik is, hogy sokkal sötétebbek Nappal nagyon
világos volt, ezért nem tűnt fel. De várjunk csak – állt meg a
lélegzete. – Ha jól emlékszem az internetről, Karen Sommerst a ház
jobb oldalán lévő hálószobában gyilkolták meg. A neten volt valami
kép is, ahol a szoba ablakát be is karikázták. A cikkben akár be is
mutathatnám a két ablakot. Látszana, hogy sötét kisugárzása van
annak az ablaknak, ahol valaha meggyilkoltak egy fiatal nőt. Jó kis
borzongás!
Aztán amikor kinagyította a képeket, csalódott lett. Kiderült, hogy
a színkülönbséget valószínűleg egyszerűen a rolók elé húzott belső
árnyékolók okozhatták, és az utca felől ettől látszott sötétebbnek ez az
ablak.
Vagy ne is legyek csalódott? – kérdezte magától Jake. – Tegyük
fel, hogy valaki van bent, aki nem akarja, hogy a fény kiszűrődjön.
A házat nemrég újították fel, és remekül el lehetne benne bújni.
Vajon most kié lehet? Jó kis buli lenne, ha kiderülne, hogy a ház
Laura Wilcoxé, és Robby Brenttel befészkelték magukat. Nem is
biztos, hogy ez olyan hülyeség. Vessem fel vajon Mr. Deegannek?
Egy fenét! Lehet, hogy őrültség, de ha van benne ráció, a sztori
akkor is az enyém! Deegan azt mondta a kapitánynak, hogy dugjon
rács mögé. Hát ő meg elmehet zabot hegyezni! Én nem segítek neki
többet!
 75.

Sam pontosan tizenöt percig maradt Dorothy Connorsnál, úgy, ahogy

megígérte. Egyből látta, hogy az idős asszony a néhai férje hírnevét
félti. Így viszont már könnyebben tudott a tárgyra térni.
– Mrs. Connors, Dr. Sheridan beszélt Peggy Kimballlel, aki
valaha az ön férje mellett dolgozott. Ms. Kimball azt mondta, hogy
Dr. Connors esetenként eltért az örökbefogadás szabályos módjától.
Ha ön amiatt aggódott, akkor szeretném megnyugtatni, hogy Dr.
Sheridan már a lánya nyomára bukkant és az örökbeadása teljesen
legálisan történt. Sőt, Dr. Sheridan ma este az örökbefogadó
szülőkkel fog vacsorázni és hamarosan a lányával is találkozik.
Úgyhogy a nyomozásnak ez a része már véget ért.
Az idős asszony szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Olyan csodálatos ember volt a férjem! – mondta. – Borzalmas
lett volna, ha a halála után tíz évvel az emberek elkezdenek azon
sustorogni, hogy valami rosszat vagy törvénytelen dolgot csinált.
Pedig azt csinálta – gondolta magában Sam – de nem ezért
vagyok most itt.
– Mrs. Connors, megígérem, hogy bármit mond is el nekem, nem
fogja bemocskolni a férje nevét. De kérem, válaszoljon nekem
őszintén. Van bármilyen elképzelése arról, hogy ki férhetett hozzá
Jean Sheridan papírjaihoz?
Dorothy Connors teljesen nyugodtan válaszolt.
– A becsületszavamat adom, hogy nem ismerek ilyen embert, és
ha ismerném, megmondanám önnek.
Abban a télikertben beszélgettek, ahol Sam feltételezése szerint
Mrs. Connors napjai nagyobb részét töltötte. A beszélgetés
végeztével Mrs. Connors az ajtóhoz kísérte Samet, de aztán egy
pillanatra megállt. – A férjem több tucat örökbeadást intézett az alatt
a negyven év alatt – mondta. – Viszont minden kisbabáról csinált
fényképet, a fénykép hátára pedig ráírta a születési dátumot és – ha az
anya egyből nevet is adott a kicsinek – a nevet is. Jöjjön csak velem a
könyvtárszobába – mondta, miközben becsukta az ajtót. – Itt őrzöm a
fotóalbumokat. Miután Dr. Sheridan elment, kikerestem a képet,
aminek a hátára Lily nevét írták. Bevallom, rettenetesen aggódtam,
hogy ez az örökbeadás ne olyan legyen, amit nem lehet pontosan
visszakeresni. De most, hogy Dr. Sheridan rátalált a lányára, biztos
vagyok benne, hogy örülne a kis Lily fényképének.
A polcon sorakoztak a fotóalbumok, a gerincükön negyven évre
visszamenő dátumokkal. Mrs. Connors kiemelt közülük egyet és egy
könyvjelzőnél kinyitotta. A lapon lévő fotót a tokjával együtt kivette,
és Samnek adta.
– Kérem, mondja meg Dr. Sheridannek, mennyire örülök én is –
tette hozzá.
Amikor Sam beszállt az autójába, a kisbaba fényképét gondosan a
zakója belső zsebébe tette. – Micsoda szépség – gondolta, ahogy
eszébe jutott a nagyra nyílt szemű, hosszú hajú kisbaba. – Ha Jean a
szállodában van, most odaadom neki. Úgyis valószínűleg a
vacsorára készülődik.
Jean valóban a szobájában volt, amikor Sam felszólt. – Tíz percet
kérek – mondta Jean. – Éppen most léptem ki a kádból. De ugye
minden rendben van? – kérdezte.
– Minden – válaszolta Sam. – Legalábbis pillanatnyilag – tette
hozzá magában, mert továbbra sem érezte magát teljesen nyugodtnak.
Arra számított, hogy Jean repked a boldogságtól, hogy hamarosan
láthatja a lányát, de ezzel szemben látszott, hogy valami nyomasztja. –
Üljünk le ott egy kicsit – mutatott Sam a hall hátsó részében lévő
székre és kanapéra.
Jean nem bírta sokáig magában tartani a dolgot.
– Sam, egyre inkább azt hiszem, hogy Mark küldözgeti a faxokat –
bökte ki végül.
– Miből gondolja? – kérdezte Sam halkan.
– Elkottyintotta, hogy tudott arról, hogy Dr. Connors betege
voltam, pedig én ezt soha nem említettem neki. De ez nem minden.
Tegnap a recepción kérdezősködött, hogy jött-e faxom, és
egyértelműen csalódott volt, amikor mondták neki, hogy nem. Ő sem
tudhatta, hogy az egyik faxot tévedésből másnak a leveleihez tették.
Azt is elmesélte, hogy az iskolai évek alatt Dr. Connors rendelőjében
dolgozott. Ha mindez nem lenne elég, tudott Reedről is és arról, hogy
jártunk.
– Jean, megígérem, hogy utánanézünk Mark Fleischmannak.
Őszintén szólva nem voltam túl boldog, amikor láttam, mennyire
megbízik benne. Remélem, azt nem mesélte el, amit Michaelson ma
reggel mondott.
– Nem, azt nem.
– Nem akarom felzaklatni, de óvatosnak kell lennie. Biztos
vagyok abban, hogy a volt osztálytársak közül küldözgeti valaki a
faxokat. Bárki legyen is az, ez már biztosan nem a pénzről szól.
Szerintem egy elmebeteg és veszélyes emberrel van dolgunk. Pedig,
ha jól gondolom, kezdtek elég jóba lenni Fleischmannal?
– Igen – bólintott Jean. – Éppen ezért olyan nehéz elhinnem, lehet,
hogy teljesen más ember lakozik benne, mint ami a felszínen látszik.
– Azért ez még nem olyan biztos. Van viszont nálam valami, ami
szerintem fel fogja dobni – mondta Sam, és a zsebéből elővette a
fényképet tartó kis tokot és azt is hozzátette, hogyan került hozzá.
Ebben a pillanatban észrevette, hogy Gordon Amory és Jack Emerson
lép be a bejáraton. – Inkább vigye fel, és ott nézze meg a képet!
Amory és Emerson éppen most lépett be, és ha meglátják magát,
egész biztos, hogy idejönnek.
– Köszönöm, Sam – súgta oda Jean, és gyorsan a lifthez indult.
Sam látta, hogy Gordon Amory észrevette és megpróbálja még a lift
előtt utolérni. Sam felállt és gyorsan elvágta Amory útját. – Mr.
Amory, eldöntötte már, hogy mennyi ideig marad?
– Legkésőbb a hétvégén elutazom. De miért kérdi?
– Mert ha a közeljövőben nem hallunk Ms. Wilcoxról, akkor
eltűnt személyként kell majd kezelnünk. Ebben az esetben pedig
mindenkit ki kell hallgatnunk, aki az eltűnése előtt vele volt.
Gordon Amory megvonta a vállát.
– Jelentkezni fog – legyintett. – Ha viszont hivatalosan is
szükséges közölnöm, akkor tájékoztatom, hogy a hétvége után is egy
darabig a környéken maradok. Itteni ügynökünkön, Jack Emersonon
keresztül egy nagyobb földterület megvásárlására kívánunk ajánlatot
adni, hogy aztán itt építhessük fel az új székházat.
Jack Emerson eddig a pultnál beszélgetett valakivel, de most ő is
csatlakozott.
– Van valami hír a varangyról?
– Varangy? – kérdezett vissza Sam, bár pontosan tudta, hogy
Emerson Robby Brentre céloz.
– Ügyeletes humoristánkra, Robby Brentre gondolok. Nem tudja,
hogy egy vendég – még akkor is, ha eltűnt – három nap után már
bűzlik, mint a rothadó hal? – felelte Emerson, aki aznap már szemmel
láthatóan túl volt néhány whiskyn.
– Mr. Emerson, mivel Cornwallban lakik, feltételezem, hogy ha
szükséges, tudok önnel Laura Wilcoxról beszélni. Amint éppen Mr.
Amorynak említettem, ha Ms. Wilcox rövid időn belül nem kerül elő,
akkor eltűnt személynek nyilvánítjuk.
– Lassan a testtel, Mr. Deegan – válaszolta Emerson. – Ahogy
Gordie-val, akarom mondani Gordonnal nyélbe ütöttük az üzletet,
már el is megyek innét. St. Bartban van egy kis házam, és ideje
meglátogatnom. Ez az osztálytalálkozó azért nagyon sok erőmet vitte
el. Ma este még koccintunk egy párat Downes elnök házában, és
akkor már tényleg vége az egésznek. Ki a francot érdekel, hogy Laura
Wilcox és Robby Brent valaha is felbukkan-e?! Az új szárny
építéséhez nincs szükség az ilyen hírverésre.
Gordon Amory egyre szélesebb vigyorral hallgatta Emersont. –
Jack nagyon is jól mondta, Mr. Deegan. Az előbb megpróbáltam
elkapni Jeant, de nem sikerült. Nem tudja véletlenül, mik a tervei?
– Nem – válaszolta Sam. – Most pedig, ha megengedik,
visszamegyek az irodámba. – Egyiküknek se mondanám el, mit
csinál Jean – gondolta magában –, és remélem, Jean is megfogadja
a tanácsomat.
Éppen akkor szólalt meg a mobilja, amikor beszállt az autójába. –
Találtam valamit – újságolta Joy Lacko. – Először Gloria Martin
öngyilkosságának néztem utána. Találtam is egy jó nagy cikket a helyi
újságban. Gloria Martin állítólag úgy lett öngyilkos, hogy a fejére
nejlonzacskót húzott. De ezt hallgasd meg, Sam: amikor rátaláltak,
egy kis bagoly-kitűzőt szorongatott a kezében!
 76.

Ahogy Duke MacKenzie remélte, kilenc előtt egy pár perccel

beállított a stonecrofti osztálytalálkozó hallgatag résztvevője. A férfi
grillezett sajtos-sonkás szendvicset és tejeskávét rendelt. Amíg a
szendvics a vaslapon sült, Duke megszólította a férfit.
– Itt járt egy nő az osztálytalálkozóról. Azt mesélte, valaha a
Mountain Roadon lakott.
Bár a férfi tekintetét a sötét napszemüveg elrejtette, testének
rándulásából látni lehetett, hogy nagyon is érdekli, amit hallott.
– A nevét is tudja? – kérdezte a látogató.
– Nem, uram. Csinos, barna hajú, kék szemű nő, a lányát meg
Meredith-nek hívják.
– Ezt ő mondta magának?!
– Nem, uram. Nem értettem, hogyan lehetséges, de a telefonból
tudta meg a lánya nevét. Szemmel láthatóan meg volt döbbenve.
Elképzelni sem tudom, hogy valaki ne ismerje a saját lánya nevét.
– Lehet, hogy az osztálytársak közül beszélt valakivel –
morfondírozott az idegen. – Nem említette véletlenül, hogy kivel
beszélt?
– Nem. Viszont mondott valami olyat, hogy akkor holnap este
találkozik velük, de nem tudom, ezt kire értette.
Duke hátat fordított és leszedte a szendvicset a grillről, így nem
láthatta, amint a férfi hideg mosollyal az arcán maga elé suttogja: –
Nem fog találkozni velük, Duke, nem fog.
– Már kész is vagyok, uram – mondta Duke mosolyogva. – Látom,
tejjel szereti a kávét, azt mondják ez így egészségesebb is. De én már
csak maradok a tejszínnél.
A Bagoly a pultra tette a pénzt, és búcsúzásképp morgott valamit.
Ahogy a kocsijához sétált, érezte magán Duke tekintetét. Ez az ürge
mindenbe beleüti az orrát – gondolta a Bagoly. De talán nem
veszélyes. Mindenesetre nem jövök ide többet, különben is
holnapra már mindennek vége.
Lassan végiggurult a Mountain Roadon, de úgy döntött, nem
kanyarodik rá Lauráék házának behajtójára. – Fura, hogy még
mindig így nevezem a házat – mosolygott magában. Továbbhajtott és
a visszapillantóból figyelte, nem követi-e valaki. Aztán megfordult és
lassan visszament, miközben minden szembejövő autót megnézett
magának. Aztán amikor a házhoz ért, hirtelen rákanyarodott a
behajtóra, és a zárt hátsó udvarra gurult.
Csak most gondolt igazán bele abba, amit hallott. Jean ismeri
Meredith nevét! Valószínűleg a Buckley házaspárral találkozik holnap
este. Meredith egész biztosan nem jött rá, hol veszíthette el a hajkefét,
különben Deegan nyomozó már rég az ajtó előtt állna. Vagyis
gyorsabban kell cselekedni, mint tervezte, ráadásul napközben is
többször ki kell mozdulnia. Az autót viszont nem hagyhatja kint. Egy
szomszéd még a hátsó udvaron is észreveheti és értesítheti a
rendőrséget, hiszen Lauráék házában elvileg senki sem lakik.
Robby autója – benne tulajdonosa holttestével – foglalta el a
garázs egyik felét. A másik oldalon pedig az a bérelt autó állt,
amelyik árulkodó keréknyomokat hagyott a Whelan-gyilkosság
helyszínén. Az egyik autótól muszáj megszabadulnia, és az nem
lehetett a bérelt autó, hiszen a szálak éppen hozzá vezetnének.
Ha idáig eljutottam, most már nem állhatok meg – töprengett a
Bagoly, miközben ránézett a Laurának hozott szendvicsre és kávéra. –
Én nem vacsoráztam, Laurának meg édes mindegy, hogy eszik-e
vagy sem. Úgysem kell már sokáig éheznie.
Kivette a szendvicset és lassan elkezdte majszolni. Belekortyolt a
kávéba is, bár ő tej nélkül szerette. Amikor befejezte, bement a
házba. Ezúttal nem a Laura hálószobájához vezető lépcsőn ment föl,
hanem a konyhán át a garázsba. Az ajtót jó hangosan bevágta, a
kezére gumikesztyűt húzott.
Laura bizonyára meghallotta a zajt, és minden ízében remeg, attól
tartva, hogy most fog végezni vele. A félelem – és a remény
kettősségében addig hagyja őrlődni, mígnem Laura már bármit kész
lesz megcsinálni.
 Robby autójának kulcsa az önindítóban volt. Különösebben nem
taszította a tudat, hogy Robby lepedőkkel letakart élettelen teste a
kocsi csomagtartójában hever, gyorsan beszállt és kitolatott.
Örökkévalóságnak tűnő hosszú percek után a másik bérautó is végre a
garázsba került.
A Bagoly leoltott lámpákkal elindult a pár kilométerre lévő
Hudson folyó felé, negyven perccel később pedig már
dolgavégeztével sétált vissza a szobájához. Az autó elsüllyesztése
nem okozott gondot, ám a holnap nem veszélytelen. Még napfelkelte
előtt átsétál Lauráék házához és ráveszi a nőt, hogy hívja fel
Meredith-t azzal, hogy ő az anyja. Meg kell kérnie, hogy reggeli után
egy pár percre találkozzanak a West Point előtt. Meredith tudja
magáról, hogy örökbefogadott gyerek, és nincs olyan tizenkilenc éves
lány, aki ne ugrana az első szóra, ha végre találkozhat a
szülőanyjával. Aztán amikor Meredith már nála lesz, akkor Laura
Jeant fogja felhívni.
Persze Sam Deegant sem ejtették a fejére. Biztos most is az öt
lány halálát vizsgálja, valóban baleset történt-e mindegyiküknél. – A
névjegyemet Glóriánál hagytam ott először – emlékezett vissza a
Bagoly –, és a röhej az, hogy Gloria saját magának vásárolta.
– Tényleg sokra vitted, és fura belegondolni, hogy mindannyian
Bagolynak csúfoltunk – nevetgélt Gloria kissé kapatosan. – A
hipermarketben találtam ezt egy olyan kócerájban, ahol minden
szemetet árulnak – mutatta a nő a nejlonba csomagolt bagoly-kitűzőt.
– Aztán amikor felhívtál, hogy itt vagy a városban, visszamentem és
megvettem. Gondoltam, jót nevetünk majd rajta.
Csomó oka volt arra, hogy hálás legyen Glóriának. Miután a nő
meghalt, a Bagoly vett egy tucatot ebből az ötdolláros bagoly-
kitűzőből. Mostanra már csak három maradt. Laura, Jean és Meredith.
A Bagoly öt órára állította az ébresztőóráját és lefeküdt aludni.
 77.

Jean nem tudott aludni, csak forgolódott egyik oldaláról a másikra.

Végül nem bírta tovább és felkelt. Nagyon meleg volt a szobában, az
ablakhoz ment és kitárta. – Hátha így el tudok aludni – gondolta.
A kisbabáról készített fénykép az éjjeliszekrényen állt. Jean az
ágy szélére ült és kezébe vette a fényképet. – Miért is adtam másnak
a gyerekemet? – őrlődött magában. Úgy érezte magát, mint aki egy
érzelmi hullámvasúton ül. – Ha ma este találkozom azokkal, akik a
jog szerint Lily szülei, vajon mit mondjak nekik? – tűnődött Jean. –
Hogy hálás vagyok nekik? Igen, az vagyok, de legalább annyira
féltékeny is. Én is szerettem volna átélni mindazt, amit ők átéltek.
Mi van akkor, ha megváltoztatják a véleményüket, és mégsem
találkozhatok Lilyvel? Muszáj látnom őt, de aztán haza kell térnem.
Torkig vagyok már a stonecrofti ismerősökkel. Borzalmas volt a
tegnap esti koktélparti is Downesnál. Mindenki másképp tűnt
feszélyezettnek Vajon mi zajlódhat Mark lelkében? Egész este
nagyon csendes volt, és nyilvánvalóan került engem. Carter
Stewart nyomott hangulatban volt, állandóan azon morgott, hogy
egy napja ment rá Robby kéziratainak keresgélésére. Jack Emerson
dupla whisky-sorozattal oldotta a feszültségét. Gordon addig
rendben volt, amíg Downes nem akarta mindenáron megmutatni
neki az új épület tervrajzát, akkor viszont majd felrobbant.
Hangosan kiabált, hogy ő százezer dolláros csekket adott át a
vacsorán. Egész elképesztő volt, ahogy emelt hangon szóvá tette,
hogy minél többet ad valaki, annál többre akarják még
megpumpolni. Carter is nagyon udvariatlan volt. Közölte, hogy
mivel ő soha semmilyen célra nem adományoz, ezért neki most
sincs semmilyen problémája. Az egészre Jack Emerson még rátett
egy lapáttal, amikor bejelentette, hogy félmillió dollárral
támogatja a Stonecroft technológiai fejlesztését.
 Csak Mark és én nem szóltunk semmit – gondolta Jean. – Én is
fogok adományozni, de nem épületeket, hanem ösztöndíjakat
támogatok.
Jean nem akart többet Markra gondolni. Az órájára nézett, látta,
hogy hamarosan öt lesz. – Mit vegyek fel ma este? Nem hoztam
olyan sok ruhát magammal. Fogalmam sincs, Lily fogadott szülei
milyen emberek. Vajon közvetlenek, vagy inkább hivatalosak
lesznek? Talán nadrág és – a barna gyapjúkabát lesz a legjobb
választás. Ez se nem ilyen, se nem olyan.
Tudom, hogy borzalmasak lesznek azok a képek, amiket tegnap
este készítettek Downesnál – ugrott be újból egy friss emlék. – Nem
hiszem, hogy bármelyikünk is mosolyogni próbált volna. Aztán
amikor az a tenyérbe mászó képű Perkins kölyök is felbukkant,
hogy a Gazette-nek készítsen rólunk képet, akkor azt hittem,
Downes elnök menten szívinfarktust kap. Szegény Perkinst úgy
kihajította onnét… Remélem, Jake nem fogja a választott
egyetemek között megjelölni Georgetownt, bár tény, hogy nélküle
kevésbé szórakoztató az élet.
Jean feszültsége oldódott, ahogy Jake-re gondolt, szinte el is
szálltak az estével kapcsolatos aggodalmai. De aztán a halvány
mosoly ugyanolyan hirtelen el is illant, ahogy jött. Laura jutott
eszébe. Már öt napja, hogy eltűnt.
Nem maradhatok itt a végtelenségig – gondolta. – Óráim lesznek
a jövő héten. Miért hiszem még mindig azt, hogy hallani fogok
róla?
Most már úgysem tudok visszaaludni – döntötte el végül Jean. –
Ha felkelni korán is van, legalább olvasok egy kicsit. Azt sem
tudom, mi történt a világban. Az íróasztalhoz sétált az újságért, majd
visszafeküdt az ágyba. Olvasni kezdett, de a szemei lassan
lecsukódtak. Az újság kicsúszott az ujjai közül és mély álomba
zuhant. Háromnegyed hétkor telefoncsengésre riadt. Ez csak rossz hír
lehet – gondolta azonnal. Vagy Laurával, vagy Lilyvel történt
valami.
– Jeannie – én vagyok az.
 – Laura?! Hol vagy? És mi van veled?
Laura olyan hangosan hüppögött, hogy alig lehetett érteni, mit
mond. – Jean, segíts rajtam… Annyira félek… Egy olyan… bolond…
dolgot csináltam. A… faxok Lilyről.
Jean megmerevedett.
– Laura, soha nem is találkoztál Lilyvel. Ebben biztos vagyok.
– Robby vitte el… a… hajkefét. Az ő… ötlete volt.
– Hol van Robby?
– Úton… Kaliforniába… Ő engem… vádol… Jeannie…
találkoznod kell velem. De egyedül… gyere.
– Laura, hol vagy most?
– Egy motelben. Valaki… észrevett… most mennem kell.
– Laura, hol tudunk találkozni?
– Jeannie… a kilátóban.
– A Storm King kilátóra gondolsz, Laura?
– I… igen.
Laura sírása felerősödött.
– Megölöm… magam.
– Laura, hallgass rám – kiabálta Jean. – Húsz percen belül ott
leszek. Minden rendben lesz, megígérem.
A vonal túlsó végén a Bagoly letette a telefont.
– Édes Laurám – mondta. – Te mégiscsak jó színésznő vagy. Ez az
alakításod Oscart érdemelne!
Laura feje visszahanyatlott a párnára és légzése kezdett újból
egyenletessé válni.
– Csak azért csináltam, mert megígérted, hogy akkor nem bántod
Jean lányát.
– Ezt mondtam volna? – mondta a Bagoly. – Laura, nagyon éhes
lehetsz már. Tegnap reggel óta egy falatot sem ettél. Sajnos kávét nem
tudok ezentúl hozni. A szendvicses fickó túlságosan is kíváncsi lett,
úgyhogy másik helyre kellett mennem. De nézd, mit hoztam neked… –
Laura nem válaszolt. – Laura, fordult ide! Nézz rám!
A nő kényszeredetten engedelmeskedett. Könnyben úszó
tekintettel is látta, hogy a Bagoly három nejlonzacskót tart a kezében.
A Bagoly nevetni kezdett.
 – Három ajándékot hoztam, egyet neked, egyet Jeannek és egyet
Meredith-nek. Laura, tudod mi történik majd velük? Ki tudod találni?
Válaszolj, Laura! El tudod képzelni, mi lesz a sorsuk?
 78.

– Már megbocsáss, Rich, de senki nem mondhatja komolyan, hogy az

egyik halott stonecrofti lány, Gloria Martin kezébe véletlenül került
egy bagoly-kitűző – mondta Sam.
Ismét egy álmatlan éjszaka volt mögötte. Miután Joy Lacko
felhívta, egyenesen az irodába ment. Együtt nézték át az aktát, ami
időközben a betlehemi rendőrségtől befutott. Minden egyes szót,
minden egyes részletet tüzetesen megnéztek.
Rich Stevens nyolckor ért be az irodájába, és egyből hívatta őket.
Joyhoz fordult, miután meghallgatta Sam monológját.
– És ön mit gondol? – kérdezte a nyomozónőtől.
– Először arra gondoltam, teljesen nyilvánvaló, hogy a Bagoly,
aki korábban az egykori stonecrofti diáklányokat ölte meg, visszatért
a környékre – mondta Joy. – De most viszont már nem vagyok annyira
biztos ebben. Beszéltem azzal a zsaruval, aki Gloria Martin
öngyilkosságát vizsgálta nyolc évvel ezelőtt. Rudy Havermannak
hívják és nagyon alapos nyomozást végzett. Szerinte Martin nagyon is
kedvelte az ilyen csecsebecséket. Kifejezetten gyűjtötte az állatos
kitűzőket, mint amilyet a halálakor is a kezében tartott. Haverman azt
az árust is megtalálta, aki a kitűzőt korábban eladta Martinnak. Az
eladónak úgy rémlett, mintha Martin azt említette volna, hogy valami
viccre készül.
– Mit mutatott ki aztán a vizsgálat? Nem volt például alkohol a nő
vérében? – kérdezte Stevens.
– Mi az hogy! Totál be lehetett rúgva. Állítólag a válása után
kezdett el inni, és a barátai szerint mindig arról beszélt, nincs is miért
élnie.
– Joy, a többi halott nő aktáiban talált bármilyen utalást arra, hogy
ilyen bagoly-kitűző lett volna a kezükben, vagy a zsebükben, amikor
rájuk bukkantak?
– Még nem, uram.
 – Engem nem érdekel, vajon Gloria Martin saját maga vette-e
meg a kitűzőt, vagy sem – vágott közbe Sam. – Ha a kezében
szorongatta, az nekem azt jelenti, hogy megölték. És mi van akkor, ha
a barátai szerint depressziós volt? A válás után a legtöbb ember
depressziós lesz, még ha ők kezdeményezték is a dolgot. Martinnak
állítólag fontos volt a család, és tudta, mennyire lesújtana mindenkit,
ha ő megölné magát. Nem hagyott hátra semmilyen üzenetet, ráadásul
az alkoholmennyiségéből ítélve elképzelni nem tudom, hogy közben
egy nejlonzacskót húz a fejére és még a jelvényt is szorongatja.
– Joy, osztja ezt a véleményt? – kérdezte Rich Stevens.
– Igen, uram. Bár Haverman meg van győződve arról, hogy
öngyilkosság történt, de hát nem ő találkozott két másik olyan
áldozattal, akiknél bagoly-kitűzők voltak.
Rich Stevens hátradőlt és megropogtatta az ujjait. – Tegyük fel,
hogy Helen Whelan és Yvonne Tepper gyilkosa állhat –
hangsúlyozom, ez csak feltételezés – legalább az egyik stonecrofti
lány megölése mögött is.
– És ne felejtsük, az egykori asztaltársak közül öt halott, a
hatodik, Laura Wilcox pedig eltűnt – szólt közbe Sam. – Éppen ezért
figyelmeztettem a hetedik társukat, Jean Sheridant, hogy senkiben se
bízzon meg. Nem tudom, nem kellene-e védelmet biztosítani neki.
– Most hol van Dr. Sheridan? – kérdezte Stevens.
– A szállodájában. Tegnap este kilenc tájt felhívott és
megköszönte, hogy odaadtam neki valamit. Akkor ért vissza egy
koktélpartiról, amit az iskola elnöke adott. Azt mondta, a szobájában
megvacsorázik és lefekszik. Ma este pedig a lánya örökbefogadó
szüleivel van találkozója.
Sam, elhallgatott, aztán folytatta. – Rich, néha hallgatnunk kell az
ösztöneinkre. Joy nagyon jó munkát végez a dossziék átnézésével.
Jean Sheridannak viszont védelmet kellene kínálnunk. Biztos
visszautasítaná, ha egy testőrt adnánk mellé, de szerintem azt
elfogadná, hogy mindig vele tartok, ha elmegy a szállodából.
– Nem rossz ötlet, Sam – mondta Stevens. – Még csak az kellene,
hogy Dr. Sheridannel is történjen valami..
 – És még valami – tette hozzá Sam. – Szeretném, ha az
osztálytalálkozó egyik résztvevőjét megfigyelés alá lehetne vonni.
Mark Fleischmannak hívják, és még itt van a városban.
Joy meglepetten nézett Samra.
– Dr Fleischman? A pszichiáter? A lehető legjózanabb ember, akit
valaha csak láttam. Pár hete is volt a TV-ben, és a szülőknek próbálta
elmagyarázni, hogy mi játszódik le azokban a gyerekekben, akiket
kiutálnak otthonról. Épp elég ilyen esetet látunk minden nap, nem?
– Persze. De ahogy bennem összeáll, Mark Fleischman
gyerekkorában maga is rengeteg sértést kapott otthon és az iskolában
is. Lehet, hogy az egész valójában róla szól.
– OK, megnézem, kit lehetne ráállítani – mondta Stevens. – Még
egy dolog. Ugye egyetértünk, hogy Laura Wilcoxot hivatalosan is
eltűnt személynek tekinthetjük?
– Ha nagyon őszinték vagyunk magunkhoz, akkor tekintsük halott
személynek – válaszolt Sam keserűen.
 79.

Ahogy letette a telefont, Jean gyorsan megmosta az arcát,

megfésülködött, felkapta a joggingját, és a mobilját és egy
jegyzetfüzetet zsebrevágva kisietett a szobából. A Storm King kilátó
csak tizenöt percre volt a szállodától. Kicsi volt a forgalom, és Jean,
szokásával ellentétben, jól rálépett a gázpedálra. A kilométeróra száz
fölé kúszott.
– Laura rettentően el van keseredve – gondolta magában. – Miért
akar találkozni velem? Kárt akar okozni magában?
Jean attól félt, hogy Laura ér oda elsőként és átveti magát a
korláton, egyenesen az örvénylő Hudson vízébe. Jean a parkolóhoz
ért, és meglehetősen nagy sebességgel vette be az utolsó kanyart. Alig
bírta az úton tartani a kifaroló autót. Meglátott egy másik kocsit, és
azért rimánkodott, hogy az Lauráé legyen. Odarohant és felrántotta az
ajtaját. – Laura – kezdte volna szinte sikítva, de a szó lefagyott az
ajkáról. Egy férfi ült a volánnál, vonásait bagolyálarc fedte. A
kezében puskát tartott.
Jean megrémült és el akart rohanni, de egy ismerős hang
megállította. – Jean, azonnal szállj be a kocsiba, ha nem akarsz itt
meghalni! És ki ne mondd a nevem! Tilos!
Csak egy pár méterre állt a saját autója. Elrohanjak? Utánam
lőne? – cikázott át Jean agyában. De félelmében mozdulni sem mert.
Aztán hogy időt nyerjen, az egyik lábát lassan a kocsiba tette. – Hátra
fogok ugrani. Neki ki kell ahhoz szállnia, hogy utánam tudjon lőni.
Talán eljutok az autómig – gondolta Jean. De ebben a pillanatban a
Bagoly egy villámgyors mozdulattal megragadta a karját és berántotta
a kocsiba, majd bevágta az ajtót. A Bagoly egyből gázt adott és
Cornwall felé indult. Letépte magáról a maszkot és Jeanre vigyorgott.
– Én a Bagoly vagyok – mondta. – A Bagoly vagyok és tilos a másik
nevemet valaha is kimondanod. Megértetted?
 Ez teljesen őrült! – gondolta Jean és bólintott. – Most nem jön
szembe senki sem. Ha szembejönne egy autó, megpróbálhatnék
áthajolni, és megnyomni a dudát. Még mindig jobb az úton
kitalálni valamit, mint ha egy olyan helyre kerülök, ahol nincs
segítség.
– Én va…va… vagyok a ba… ba… bagoly és itt… itt… é. é…
é… lek a fa… fa – kántálta a Bagoly. – Emlékszel, Jeannie,
emlékszel?
– Emlékszem – válaszolta Jean. Már éppen ki akarta mondani a
nevét is, aztán ajkára fagyott a szó. – Megfog ölni. Muszáj valahogy
megragadnom a kormányt, és még ha karambolozunk is, de
megállítani a kocsit.
A férfi odafordult és Jeanre mosolygott, látszottak a szénfekete
pupillák.
De hát a mobilom itt van a zsebemben – jutott Jean eszébe.
Hátradőlt és a zsebében kotorászva megpróbálta elővenni és a
fedőlapot elcsúsztatni, hogy a rendőrséget tárcsázhassa. Ebben a
pillanatban a Bagoly rárivallt és a jobb kezével megragadta Jean
nyakát. Jean hiába próbált kiszabadulni a szorításból. Utolsó erejével
a mobilt még bedugta az üléstámla és a párna közé.
Amikor magához tért, egy székhez kötözve találta magát, szájába
pedig valami rongyot gyömöszöltek. A szobában teljesen sötét volt,
de azt azért ki tudta venni, hogy egy női test fekszik valami csillogó
ruhában az ágyon.
Mi történt velem? – próbált meg visszaemlékezni Jean. Hasogat
a fejem és egyetlen tagomat sem tudom mozgatni. Miféle álom ez?
– Jeannie, ébren vagy? – szólalt meg egy hang. Megpróbált a hang
irányába fordulni. Egy alakot látott az ajtóban.
– Megleptelek, mi? Emlékszel az iskolai darabra? Mindenki
rajtam nevetett. Te is. Ugye emlékszel?
Én nem – gondolta magában Jean. – Inkább sajnáltalak téged.
– Jean, válaszolj nekem!
A rongyot annyira szorosan tömték a szájába, hogy nem volt biztos
abban, bármilyen hang is kijön a torkán. – Emlékszem – mondta és a
biztonság kedvéért hevesen bólogatni is kezdett.
– Úgy látom, okosabb vagy Lauránál. Most viszont el kell
mennem, magatokra hagylak titeket. Amikor visszajövök, velem lesz
még valaki. Akiért akár kész is lennél meghalni! Ha-ha-ha! Na, kiről
lehet szó?
Ezzel a Bagoly elment. Jean suttogó hangot hallott az ágy felől, de
alig lehetett érteni, mit is mond az illető. – Jeannie… azt ígérte….
nem bántja… Lilyt… de most… őt is… meg fogja ölni.
 80.

Nincs túl korán a telefonhoz – gondolta Sam, miközben

háromnegyed kilenc tájt a Glen-Ridge House felé autózott. Először a
szállodai számot próbálta, de a szobában senki nem vette fel a
telefont. Sam csalódott volt, de nem aggódott. Arra gondolt, hogy
Jean valószínűleg épp a kávézóban reggelizik.
A rossz érzés akkor fogta el, amikor sem a kávézóban, sem a
szobában nem találta Jeant. A recepciós azt állította, nem látta, hogy
Jean kiment-e. – Nem azt mondom, hogy nem ment ki, csak azt, hogy
én nem láttam kimenni. Nagyon nagy ilyenkor a forgalom –
magyarázta.
Gordon Amory lépett ki éppen a liftből. Inget, nyakkendőt és egy
szemmel láthatóan drága, sötétszürke öltönyt viselt. Samhez ment és
megkérdezte:
– Nem beszélt ma reggel Jeannel? Úgy volt, hogy együtt
reggelizünk, de aztán mégsem jött. Arra gondoltam, lehet, hogy
elaludt, de a szobájában sincs.
– Nem tudom, hol lehet – válaszolta Sam, miközben növekvő
félelmét igyekezett palástolni.
– Az biztos, hogy jó fáradt volt, amikor este visszajöttünk. Lehet,
hogy csak egyszerűen elfelejtette a reggelinket – mondta Amory. –
Majd később úgyis találkozom vele, azt mondta, holnapig még itt
marad.
Sam elővette a tárcáját, de Jean mobilszámát nem találta. –
Egyvalaki biztosan tudja, ez pedig Alice Sommers – jutott eszébe.
Ahogy Alice számát tárcsázta, rájött, menynyire vágyik arra, hogy
hallja Alice hangját.
Alice megadta Jean számát. – Sam, Jean tegnap felhívott és
elmondta, hogy milyen izgatottan készül a mai vacsorára. Az is lehet,
hogy a lányával is tud találkozni a hétvégén. Ez csodálatos, nem?
 – Tényleg nagyon jó. Alice, most rohannom kell. Ha hall valamit
róla, és én még nem beszéltem vele, kérje meg, hogy feltétlenül
hívjon fel. Nagyon fontos!
– Valami baj van vele?
– Egy kicsit aggódom érte. Valószínűleg csak sétálni ment.
– Akkor viszont Sam, maga is szóljon, ha hall felőle.
– Feltétlenül.
Sam letette a telefont és a pulthoz sétált. – Megmondaná, hogy Dr.
Sheridan felvitetett-e reggelit a szobájába?
– Nem, nem kért semmit – hangzott a válasz.
Ebben a pillanatban Mark Fleischman lépett be a bejárati ajtón.
Észrevette Samet és odament hozzá. – Mr. Deegan, beszélnem kell
magával. Jean Sheridanről van szó. Aggódom érte.
Sam hűvösen nézett a férfira. – Ezt miért mondja, Dr. Fleischman?
– Azért, mert bárki legyen is, aki a faxokat küldözgeti, veszélyes
lehet rá. Laura eltűnésével Jean az egyetlen az asztaltársaság egykori
tagjai közül, aki él és épségben van.
– Erre már én is rájöttem.
– Jean mérges rám és nem bízik meg bennem. Teljesen
félreértette, hogy miért kérdeztem meg, jött-e faxa. Egyáltalán nem
hallgat már rám.
– Honnan tudta, hogy Jean Dr. Connors betege volt? – kérdezte
kertelés nélkül Sam.
– Jean ugyanezt kérdezte, és automatikusan rávágtam, hogy tőle
hallottam. Aztán utólag rájöttem, hogy valójában honnan is. Amikor a
többi kitüntetettel – Carterrel, Gordonnal és Robbyval –
felemlegettük Jack Emersonnak, hogy együtt takarítottunk az apjának,
akkor említette egyikük. Csak arra nem emlékszem, melyikük is volt
az.
Vajon Fleischman igazat mond? – tűnődött Sam. Ha igen, akkor
eddig rossz nyomon jártam.
– Dr. Fleischman, próbálja meg visszaidézni azt a beszélgetést.
Rettentő fontos lenne.
– Rendben. Egyébként lehet, hogy Jeannie ma reggel is elment
sétálni. A szobájában nincs és a reggelizőben sincs. Kicsit
körbeautózok, hátha meglátom valahol.
Sam tudta, hogy nem jött még meg a Fleischman megfigyelésére
kijelölt kollégája.
– Miért nem vár inkább egy kicsit? – mondta Fleischmannak. – Ha
elmegy, jó esélye van, hogy elkerülik egymást.
– Nem tudok ölbe tett kézzel itt ülni, amikor lehet, hogy bajban
van – zárta le Fleischman. – Egyébként itt a névkártyám, és nagyon
megköszönném, ha értesítene, ha megtud valamit Jeanről.
Sam nézte, ahogy a férfi átsétál az előtéren és kilép a szállodából.
Őrlődött, hogy vajon Fleischman igazat mond, vagy csak pokoli jó
színész. Látszólag rettentőn aggódik, Sam számára ez nem volt
kétséges.
Sam úgy döntött, vár még egy kicsit. Hátha Jean valóban csak
sétálni indult.
 81.

Jeant a fal melletti, az ablakhoz közel álló székhez kötözték, szemben

az ággyal. A szoba maga valahogy ismerősnek tűnt a számára.
Legjobban mégis az a hang nyomasztotta, ami az ágyon szinte
öntudatlanul fekvő Laura felől érkezett. Laura összefüggéstelenül
motyogott, ráadásul amit mondott, azt a szájába tömött rongy miatt
alig lehetett érteni.
Laura soha nem mondta ki a férfi nevét, mindig Bagolynak
szólította. Néha a folyamatos beszéd véget ért, és csak Laura
szaggatott légzését lehetett hallani.
Laura azt mondta, hogy a Bagoly meg fogja ölni Lilyt –
tépelődött Jean. De hát Lily biztonságban van, Craig Michaelson
ezt megígérte. Lehet, hogy Laura hallucinál? Megvan – jutott Jean
eszébe, amit Duke, a szendvicsüzlet eladója mondott. – Mesélt
valami férfiról, aki részt vett az osztálytalálkozón és aki
rendszeresen megáll szendvicset venni. Duke akkor róla beszélt!
Megpróbálta elforgatni a kezeit, hátha lazítani tud a köteléken, de
az túl szorosnak bizonyult. Lehet, hogy Karen Sommerst is ebben a
szobában ölte meg? Lehet, hogy Reedet is ő gázolta el? Sőt, lehet,
hogy mindannyian, Catherine, Cindy, Debra, Gloria és Alison, sőt
még az a környékbeli két nő is a Bagoly áldozata? De hát még
láttam is, amikor szombat hajnalban leoltott lámpákkal beállt a
szálloda parkolójába. Ha elmondtam volna Samnek, lehet, hogy ő
megállíthatta volna.
A mobilom viszont a kocsijában maradt – ötlött fel Jeanben. –
Ha megtalálja, úgyis eldobja. Ha viszont nem veszi észre, akkor
lehet, hogy Sam megpróbálja beméretni. Csak könyörgöm, siess,
Sam, mielőtt Lilynek bármi baja esne!
Laura légzése még egyenetlenebbé vált, aztán alig hallható szavak
formálódtak.
 – Ruhatisztítós zsákok… ruhatisztítós zsákok… nem… nem… A
sötét árnyékolók ellenére valami fény beszűrődött a szobába. Jean
látta, hogy az éjjeliszekrény mellett fogasokon ruhatisztítós zsákok
vannak felakasztva, és azt is látta, hogy valami írás van rajtuk. A
félsötétben azonban nem tudta kivenni, mi lehet az. A válla éppen
hozzáért a sötét árnyékoló széléhez. Jean a székét elkezdte jobbra-
balra himbálni és lassan néhány centit előrébb tudott jönni, miközben
az árnyokolót magához szorította. Néhány másodperc múlva az
árnyékoló egy reccsenéssel kiszakadt. A fénynél most már pontosan
ki lehetett venni, hogy egy név szerepel a nejlonzsákon: Lily
Meredith.
 82.

Jake nem tudott ellógni az első óráról, de amint annak vége lett,
egyből a stúdióba rohant. Úgy látta, hogy az előző nap készített
fényképek nappali fényben még jobban mutatnak, mint amilyennek
késő délután látta őket. Miközben a képeket nézte, gratulált magának a
jól végzett munkáért.
A Concord Avenue-n lévő McPalota annyira hivalkodónak tűnt. A
Mountain Roadon lévő ház épp az ellentéte: kellemes, visszafogott,
ízléses, miközben belengi valami misztikum. Este utánanézett az
interneten, és Karen Sommerst valóban az emeleti sarokszobában
ölték meg. Gyerekkorában Dr. Sheridan is valahol a közelben lakott
– tűnődött Jake. – A szállodában majd megkérdezem tőle, hogy
melyik volt Laura szobája. Valószínűleg az emeleten lévő másik
szoba lehetett az övé. Logikus lenne, hiszen egy szem gyerekként
biztos a legnagyobb szobát kapta. Dr. Sheridan biztos segíteni fog
nem úgy, mint a „Dutyiba vele!” Deegan.
Jake a hátizsákjába dobta a tegnapi képeket, meg egy extra tekercs
filmet. A fotókat azért vitte magával, hogy szükség esetén kéznél
legyenek, ha össze akarja hasonlítani a képeket a látvánnyal.
Kilenc körül ért a Mountain Roadra. Úgy döntött, nem az utcában
áll meg, mert a járókelők könnyen kiszúrhatják az autóját. Néha bánta,
miért festette zebramintásra az autóját.
Beugrom a szendvicsüzletbe, aztán otthagyom az autómat, és
onnan gyalog megyek fel Laura házához – gondolta Jake. –
Besétálok Lauráékhoz és lefényképezem hátulról a házat. Remélem,
hogy a garázsnak van valamilyen ablaka, hogy látni lehessen,
parkol-e bent autó.
Kilenc óra tízkor már a szendvicsbár pultjánál üldögélt, és Duke-
tól már az üzlet teljes történetét hallotta. – Cornwall csendes
városka, de nagyon kedves. Szóval azt mondod, hogy a Stonecroftra
jársz? Ez klassz. Voltak itt közülük egy páran mostanában. Ott megy
éppen az egyikük – mondta Duke, a Mountain Road felé eső ablakon
kibámulva.
– Már hogy ki megy ott? – kérdezte Jake.
– Az a fickó, aki kora reggel vagy késő este ugrik be. kávéért és
pirítósért vagy szendvicsért.
– És azt tudja, hogy ki lehet? – kérdezte Jake unottan.
– Nem, csak annyit, hogy ő is az osztálytalálkozón volt. Ma egész
reggel jött-ment az autójával.
– Értem – mondta Jake, miközben néhány gyűrött bankjegyet vett
elő a zsebéből. – Na rám fér, hogy kinyújtóztassam a lábam. Nem
gond, ha itt hagyom az autóm egy negyedórára?
– Persze hogy nem, de utána gyere érte. Igazából nincs elég
parkolóhelyünk.
– Ne aggódjon, amúgy is dolgom van.
Nyolc perccel később Jake már Lauráék egykori házának hátsó
udvarán kattintgatott. Lefényképezte a ház hátsó részét és a konyhát.
Bár rács fedte az üveget, azért valamit be lehetett látni. – Mintha csak
egy áruházi katalógusból húzták volna elő – gondolta. Semmi nem
volt a konyhában, se pirítós készítő, se kávéfőző, se tányérok, se óra,
se rádió. – Hát, úgy látszik most viszont tévedtem – ismerte el Jake
kényszeredetten.
Aztán a bejárónál lévő guminyomokat kezdte el vizsgálni. – Jó
sok kocsi járt itt – konstatálta magában. – Valószínűleg az a fickó
csinálta, aki a faleveleket söpörte össze.
A garázsnál semmilyen ablakot nem talált, így nem is tudott
belesni. Aztán kisétált a behajtón és az utca felől még készített pár
képet a házról az utcafront felől. – Hát, ezzel meg is volnánk –
gondolta. – Megyek, és egyből előhívom ezeket. Aztán el ne
felejtsem megkérdezni Dr. Sheridant, melyik is lehetett Laura
hálószobája. Persze az még izgalmasabb lenne, ha Laura Wilcox és
Robby Brent szerelmi fészkére bukkantam volna. De hát nincs mit
csinálni. Egy sztorit megírni lehet, de kitalálni nem szabad.
 83.

Meredtih Buckley az első óra után a szobájába sietett, hogy minél

hamarabb folytathassa a készülést a legnehezebb vizsgára, a lineáris
algebrára.
Mintegy negyedórája tanulhatott, amikor megszólalt a telefonja.
Először arra gondolt, nem is veszi fel, de aztán eszébe jutott, hátha az
apja akar sikert kívánni a vizsgához. Mielőtt bármit mondhatott
volna, egy ismerős hang szólalt meg vidáman. – Meghívhatom
Buckley kisasszonyt és kedves szüleit, hogy töltsenek velem egy
újabb kellemes hétvégét Palm Beachen?
– Ez fantasztikusan hangzik – kezdte Meredith, miközben beugrott,
milyen remek hétvégéjük volt a szülei barátjánál. – Bármikor
szívesen jövök, kivéve, amikor a West Point is igényt tart rám. Ez
viszont sajnos elég gyakran előfordul. Éppen most is egy vizsgára
készülök.
– Meredith, csak öt, vagy inkább három percet kérek. Most
voltam Cornwallban egy osztálytalálkozón. Talán említettem, hogy
menni fogok.
– Igen, említetted. Ne haragudj, de most tényleg mennem kell.
– Gyors leszek. Meredith, az egyik volt osztálytársam a
szülőanyád közeli barátja, és Jean, az édesanyád, írt neked egy pár
sort. Azt ígértem, személyesen adom át neked. Mondd meg, mikorra
tudsz kijönni a múzeum parkolójába, és ott foglak várni, ezzel a
levéllel a kezemben.
– Az édesanyámtól? Találkoztál valakivel, aki ismeri őt? –
Meredith szíve nagyot dobbant. Az órájára nézett, muszáj volt
indulnia. – Háromnegyed tizenkettőkor végzek a vizsgával. Tizenegy
ötvenre a parkolóba érek.
– Remek! Akkor egy kalappal, tábornokom!
Meredith Buckley kadétnak minden erejére szükség volt ahhoz,
hogy el tudja terelni a figyelmét arról, amit hallott. Alig egy óra
múlva kézzelfogható dolgot tud meg arról a nőről, aki egykor
megszülte őt. Eddig csak annyit tudott róla, hogy akkortájt lett terhes
vele, amikor éppen az érettségire készült, az apjáról pedig csak
annyit, hogy még a születése előtt meghalt egy cserbenhagyásos
gázolásnál.
A szülei meséltek neki az édesanyjáról. Megígérték, hogy a West
Point befejezése után megpróbálják kideríteni, ki is volt az
édesanyja, és talán sikerül egy találkozót is összehozni vele. –
Fogalmunk sincs, ki lehet az, Meri – mondta az apja. – Az orvostól
tudjuk, hogy az édesanyád rettentően szeretett téged és élete
legnehezebb döntését hozta, amikor téged örökbeadott.
Ezek a gondolatok cikáztak Meredith agyában, miközben az
algebravizsgára kellett volna már koncentrálnia. De mégis állandóan
az járt az eszében, hogy minden egyes perccel közelebb kerül az
édesanyjához, Jeanhez.
Miközben beadta a dolgozatot és sietősen a múzeum felé indult,
Palm Beach kapcsán eszébe jutott a válasz arra a kérdésre, amit az
apja előző nap tett fel a telefonban. – Ott vesztettem el a hajkefémet –
ugrott be a válasz hirtelen.
 84.

Carter Stewart tízkor lépett be a szállodába, arca meglehetősen

sápadt volt. Sam észrevette és a pultnál utol is érte.
– Mr. Stewart, válthatnánk egy pár szót?
– Egy perc, Mr. Deegan.
A bútorfa hajszínű recepciós volt éppen szolgálatban.
– Hívja ide a főnökét, be kell jutnom Mr. Brent szobájába –
közölte Stewart. – A producerek tegnap megkapták a csomagot, de
állítólag egy nagyon fontos kézirat hiányzik, és persze megint engem
kértek meg arra, hogy jó tündér legyek. Mivel a kézirat nem volt az
asztal tetején, így most a fiókjait is meg kell néznem.
– Máris szólok Mr. Lewisnak – mondta a recepciós kicsit
idegesen.
Stewart Samhez fordult.
– Az sem érdekel, ha végül nem engednék végigtúrni Robby
asztalát. Már túl is teljesítettem a szívességet, amivel az ügynököm
szerint tartozom.
Milyen undok fráter – gondolta Sam, aztán metsző hangon
megkérdezte. – Mr. Stewart, kérem, válaszoljon nekem. Ha jól tudom,
egy pár nappal ezelőtt ön, Mr. Amory, Mr. Brent, Mr. Emerson, Dr.
Fleischman és Mr. Nieman felemlegette, hogy az iskolai évek alatt
Mr. Emerson apjának takarítottak egy irodaépületben.
– Ez így igaz. Ez az utolsó év tavaszán volt. Újabb csodálatos
emlékfoszlány azokból az évekből.
– Mr. Stewart. Említette-e bárki is, hogy Dr. Connors, akinek
rendelője volt az épületben, Dr. Sheridan orvosa lett volna?
– Nem hallottam ilyesmit. De hát miért is hallottam volna, hiszen
Dr. Connors szülész volt, nem? – kérdezte Stewart, aztán lassan
felderült az arca. – Nézze meg az ember, hát egy kis titok jött
napvilágra. Talán csak nem volt Jeannie is Dr. Connors egyik
páciense?
 Sam mérgesen nézett Stewartra. Magára is mérges volt, hogy
ilyen ügyetlenül tette fel a kérdést, a gúnyos válasz miatt pedig
legszívesebben képen törölte volna Stewartot.
– Azt kérdeztem, mondott-e ott bárki ilyesmit. Egy pillanatig nem
állítottam, hogy ez igaz lenne.
Justin Lewis lépett hozzájuk.
– Mr. Stewart, ha jól értem, újból szeretne Mr. Brent szobájába
bejutni és ezúttal az íróasztalát szeretné végignézni. Attól tartok, ez
nem lesz lehetséges. Beszéltem tegnap erről az ügyről a jogászunkkal
és ezt a jövőre nézve kizártnak tartjuk.
– Szóval így állunk – mondta Stewart, majd Lewisnak hátat
fordítva folytatta. – Mr. Deegan, úgy látom, itt lezárhatom az
ügyeimet. A rendezővel végigbeszéltük az általa felvetett javításokat,
a szállodai életből meg amúgy is elegem van. Ma délután
visszarepülök Manhattanbe, maga meg ne adja fel, hátha Laura és
Robby hamarosan felbukkan.
Sam és a szálloda igazgatója figyelte, ahogy Stewart kimegy.
– Furcsa egy fickó ez – szólalt meg Justin Lewis. – Nyilvánvalóan
utálja Mr. Brentet.
– Mire alapozza ezt? – kérdezett vissza Sam.
– Volt egy üzenet Mr. Brent asztalán, amiben Howienak szólította
Mr. Stewartot, és ez őt szemmel láthatóan bosszantotta. Mr. Stewart
szerint ez egy olyan Brent-féle vicc volt. Aztán azt is hozzátette, hogy
„az nevet, aki utoljára nevet”.
Mielőtt Sam bármit mondhatott volna, megszólalt a mobilja. Rich
Stevens volt az.
– Sam, most hívtak a cornwalli rendőrségről. Egy autót találtak a
Hudson folyóban. Nem tudott teljesen elsüllyedni, mert fennakadt
valami sziklán. A csomagtartóban egy holttest feküdt, mégpedig
Robby Brenté. Úgy tűnik, már több napja halott lehetett. Jó lenne, ha
egyből ide tudnál jönni.
– Máris indulok, Rich – tette le Sam a telefont. „Az nevet, aki
utoljára nevet”, meg „hátha Laura és Robby hamarosan
felbukkan”. – Lehet, hogy Carter Stewart nemcsak ünnepelt író,
hanem pszichopata gyilkos is egyben? – ötlött fel Samben.
 85.

Este tízre jutott el Jake addig, hogy az iskolai sötétszobában előhívja

a legutolsó képeket. A ház hátsó részéről készített képek semmi újat
nem mondtak – gondolta Jake. – Még talán a konyháról készített
kép volt a legsikerültebb, de kit érdekel egy üres konyha? Kár volt
ezért a reggelért, akár itt is maradhattam volna a suliban – tűnődött
Jake. Ahogy az utolsó, a ház utcai frontjáról készített képet kezdte
előhívni, látta, hogy kicsit életlenre sikerült. – Na, ezt sem fogom
tudni a cikkhez felhasználni.
Hallotta, ahogy valaki kint a nevét a kiabálja. Jill Ferris hangja
volt, és meglehetősen idegesnek hallatszott. – Máris jövök, Ms.
Ferris – kiabált vissza.
Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy valami nagyon felzaklatta a
tanárnőt. Köszönés nélkül nekiszegezte: – Ugye készítettél interjút
Robby Brenttel?
– Igen, méghozzá egész jót – válaszolta. – Jaj, csak nem akarja
kivenni az újságból? – bosszankodott magában. – Lehet, hogy az
öreg Downes szólt le, hogy Brent és Laura Wilcox minden nyomát
el kell tüntetni?
– Jake, éppen most mondták a hírekben, hogy Robby Brent
holttestét egy autó csomagtartójából halászták ki a Hudsonból.
– Robby Brent meghalt?! – döbbenten bámult Ferrisre, aztán
felkapta a kamerát. – Még van egy csomó kockám – gondolta. Kösz,
Jill! – kiáltotta, és már el is rohant.
 86.

A park, amivel szemben az autót találták a folyóban, most rendőrségi

nyüzsgéstől volt hangos. A padokkal és szomorúfűzfákkal
szegélyezett területet kordonnal elkerítették, hogy távol tartsák az
egyre növekvő számban odatóduló bámészkodókat és főleg a médiát.
Sam fél tizenegyre ért oda, addigra Brent holttestét már a
halottaskocsiba tették.
– Feltehetően már több napja halott volt – adott rövid értékelést
Samnek az orvos szakértő, Cal Grey. – A mellkasába szúrtak,
egyenesen a szívébe. Nem mondhatok még biztosat, de úgy tűnik,
ugyanolyan fűrészes élű késsel szúrták le, mint Helen Whelant. Bárki
is ölte meg Brentet, vagy jóval magasabb volt nála, vagy pedig
feljebbről, például lépcsőn állva döfött. A szúrás ugyanis ferde
szögben érte a testet.
– Mark Fleischman magas termetű. Ugyanakkor kézenfekvő
magyarázatot adott arra, miért is érdeklődött Jean faxa után és arról
is, hogyan szerzett tudomást arról, hogy Jean Dr. Connors betege volt.
Vajon tényleg őszinte, vagy csupán meggyőző a beszéde? – töprengett
Sam.
Amikor Sam a gyilkosság helyszínére indult, még útközben
megpróbálta Jeant a mobilján elérni, de hiába. Csak üzenetet tudott
hagyni, hogy egyből hívja majd vissza, utána pedig Alice Sommers
számát tárcsázta. Alice részben meg tudta nyugtatni Samet.
– Jean említette, hogy nem tud mit felvenni a ma esti vacsorára.
Nem csodálkoznék, ha elment volna valahová ruhát vásárolni
magának.
Bár ez a lehetőség részben megnyugtatta Samet, mégis érezte,
hogy valami nem stimmel. Ösztönei azt súgták, meg kell próbálnia
azonnal megtalálni Jeant.
– Nem a pénz miatt ölték meg – hallotta újra Cal Grey hangját. –
Brent drága órát viselt, a tárcájában meg hatszáz dollár és vagy fél
tucat hitelkártya lapult. Mikor is látták utoljára?
– A hétfői vacsorán még együtt volt másokkal – mondta Sam.
– Szerintem azután már nem sokáig lehetett életben. Persze a
boncolás után pontosabbat tudok majd mondani.
– Ott voltam azon a vacsorán – mondta Sam. – Milyen ruhát
viselt, amikor a csomagtartóból előkerült?
– Bézsszínű zakót, barna nadrágot és egy barna garbót.
– Ugyanez volt rajta, úgyhogy valószínűleg hétfő este halt meg.
Közben a fotósok a kordonon kívülről próbálták lefényképezni a
folyóból kihúzott autót. Az autóból helyenként még most is csöpögött
a víz, a technikusok rögzítettek minden értékelhető nyomot.
Egy helybéli rendőr tájékoztatta Samet a már meglévő
részletekről. – Tegnap este tíz körül süllyeszthették el az autót. Egy
házaspár háromnegyed tíz körül kocogott erre, és látták, hogy az autó
a folyó szélén áll és ül benne valaki. Aztán amikor visszafelé
ugyanerre futottak, az autó sehol sem volt, viszont egy férfit láttak
egyedül gyalogolni a parton.
– Alaposan megnézték?
– Nem.
– Nem mondtak olyat, hogy nagyon magas lett volna a férfi?
– A férj szerint a férfi átlagos magasságú lehetett, a felesége
szerint viszont magas volt. Mindketten szemüvegesek, és nem tudják
pontosan leírni a fickót. Abban viszont egyetértenek, hogy az autó
eltűnt, és akit utána láttak, az nagyon igyekezett valahova.
Istenem, adj kérlek egy igazi szemtanút! – gondolta Sam.
Megfordult, és Jake Perkinsen akadt meg a szeme, aki egy olyan
kamerát cipelt, mint amit a II. világháború idején Robert Capa
használt. – Ez a srác mindenhol ott van? – tűnődött Sam. A tekintetük
találkozott, de Jake egyből elfordult. – Biztos dühös, amiért nem
álltam ki mellette. Végül is mondhattam volna, hogy nekem próbál
segíteni. El kell ismerni, ő mondta meg, hogy Laura hangja milyen
ideges volt.
Sam habozott, hogy odamenjen-e Jake-hez és beszéljen-e vele,
amikor a zsebében megszólalt a telefon. Joy Lacko volt. – Sam, most
hívtak minket a rendőrségi ügyeletről. Dr. Sheridan BMW-je órák óta
a Storm King kilátónál parkol. Egy kereskedő telefonált, akinek
feltűnt, hogy a kocsi órák óta ott áll. Kiderült, hogy a kulcs bent van
az autóban, Dr. Sheridan jegyzetfüzete pedig az anyósülésen hever.
– Hát ezért nem veszi fel a telefonját! – vágta rá Sam. – Istenem,
miért nem állítottam mellé egy testőrt? Most is ott van még az autó?
– Igen. Rich gondolta, hogy meg akarod nézni, mielőtt
elszállíttatjuk – mondta Joy megértően.
Közben a Robby Brent holtestét szállító autó elindult. Három
holttest alig néhány nap alatt – gondolta Sam. – Csak nehogy Jean
Sheridan legyen a következő! Istenem, ne hagyd, hogy Jeannek baja
essen!
 87.

Jake Perkins utólag már sajnálta, hogy nem köszönt rá Sam Deeganre,
amikor meglátták egymást. Egy dolog visszatartani tőle az
információt, de teljesen más dolog minden kapcsolatot meg is
szakítani vele. – Még ha vérig sértették is, egy igazán profi riporter
soha nem tenne ilyet – határozta el.
Rettentően szerette volna megkérdezni Deegant arról, mit is
gondol Robby Brent meggyilkolásáról. Tudta, hogy csak a hivatalos
szöveget kapná: „ismeretlen tettes vagy tettesek által elkövetett
gyilkosság áldozata lett”. Bár a halál okát nem hozták nyilvánosságra,
Perkins mégis biztos volt abban, hogy nem öngyilkosság történt.
Senki sem mászik be a saját autója csomagtartójába, miközben az a
folyó felé gurul.
Viszont Deegan tudhatja, hogy hol lehet Dr. Sheridan – gondolta
Jake. Bár megpróbálta felhívni, de a nő szobájában senki sem
jelentkezett. Rá akart arra kérdezni, hogy valóban a nagy hálószoba
volt-e valaha Laura Wilcox szobája. A fényképezőgépet a hátán
cipelve áttörte magát a fotósok és újságírók hadán, és pont el tudta
kapni Samet, mielőtt az a kocsijába szállt volna. – Mr. Deegan,
sajnos nem tudom elérni Dr. Sheridant. Nem tudja véletlenül, hogy
hol lehet?
– Mikor próbáltad elérni? – kérdezte élesen.
– Olyan fél tíz körül.
Éppen akkor, amikor én is – gondolta Sam.
– Nem tudom, hol lehet – válaszolta, majd egyből be is szállt az
autójába. Becsukta az ajtót és a szirénát bekapcsolva elindult.
Valami nem stimmel – szögezte le Jake. – Aggódik Dr.
Sheridanért, mégsem fordul vissza a szálloda felé. Ahhoz túl gyorsan
megy, hogy lépést tudjak tartani vele. Akkor már inkább
visszamegyek a suliba, és rendet rakok a sötétkamrában. Aztán a
Glen-Ridge-nél kiderül, történt-e valami érdekes.
 88.

A kilátó felé autózva Sam útközben felhívta a Glen-Ridge Szállodát.

– Nézze, Mr. Lewis, ha szükséges, tudok bírósági végzést szerezni,
de most egy perc időnk sincs – mondta határozottan. – Most találtuk
meg Dr. Sheridan autóját, ő viszont eltűnt. Azonnal szükségem van
arra a listára, hogy tegnap este tíz és ma reggel hét között honnan
futott be hívás Dr. Sheridan szobájába.
Fel volt készülve arra, hogy az igazgató ellenkezni fog, de nem
így történt.
– Kérem, adja meg a számát. Azonnal visszahívom – válaszolta
Lewis.
Sam a mellette lévő ülésre tette a mobilt, és gázt adott. Az utolsó
kanyarnál már látta Jean kék cabrióját, mellette egy rendőr álldogált.
Mögé parkolt, majd jegyzettömbbel és ceruzával a kezében kiszállt.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, Lewis volt az. – Dr.
Sheridannek hét hívása volt ma reggel – mondta szárazon. – Az első
háromnegyed hétkor érkezett, mégpedig egy mobilról és ebből a
körzetből. Az előfizető nevét nem tudjuk, a számát viszont igen…
Sam hitetlenkedve jegyezte fel azt a számot, amiről Robby Brent
hétfő este Laura hangját utánozva felhívta fel Jeant.
– A többi hívás egy bizonyos Alice Sommers, illetve Jake Perkins
számáról érkezett, valamint ön is megpróbálta kétszer elérni Dr.
Sheridant.
– Nagyon köszönöm, rengeteget segített – zárta le Sam a
beszélgetést.
Robby Brent napok óta halott – gondolta –, közben meg valaki
az ő mobiljáról hívja fel Jeant, hogy elcsalja a szállodából. Biztos
egyből el is indult, hiszen az autójáról a bejelentés háromnegyed
nyolckor érkezett. Kivel akart találkozni? Jean megígérte, hogy
óvatos lesz, és Sam biztos volt abban, hogy csak két olyan ember
van, akik miatt habozás nélkül bárhová elindult volna.
 Érezte, hogy a Jean kocsija mellett álldogáló rendőr furcsán nézi,
de nem érdekelte. Jean csakis Lily vagy Laura kedvéért indult volna
így el – gondolta Sam, miközben a szemben lévő hegyeket bámulta.
Vajon fegyverrel kényszerítették, hogy egy másik autóba beszálljon,
vagy magától ült át? Bárki is legyen ez a pszichopata, most fogva
tartja Jeant. Vajon Jean lánya tényleg biztonságban van? – döbbent
rá Sam az azonnali veszélyre. Kinyitotta a tárcáját és gyorsan
előkereste Craig Michaelson mobilszámát, majd egyből tárcsázta. Öt
kicsengés után az üzenetrögzítő jelentkezett. Sam halkan káromkodva
Michaelson irodáját hívta.
– Nagyon sajnálom – mentegetőzött a titkárnője –, de Mr.
Michaelson éppen egy másik ügyésznél van megbeszélésen és nem
lehet félbeszakítani.
– Márpedig félbe kell! – rivallt rá Sam. – Élet-halál kérdéséről
van szó!
– Uram, nagyon sajnálom, de… – kezdte újból a finomkodó hang.
– Na, figyeljen, kisasszony, de nagyon! Érje el Michaelsont és
mondja meg neki, hogy Sam Deegan telefonált! Mondja meg neki,
hogy Jean Sheridan eltűnt, és hogy azonnal beszéljen West Pointtal,
hogy Dr. Sheridan lánya mellé állítsanak testőrt! Megértette? –
Természetesen megpróbálom elérni, de… – Nincs semmi de! Érje el!
– üvöltötte Sam, majd letette a telefont, és kiszállt a kocsiból. Le kell
nyomoztatni Robby Brent hívásait, bár feltehetőleg nem sok értelme
lesz. Csak egy dologban reménykedhetek… – gondolta Sam.
Félretolta a rendőrt, aki éppen elkezdte volna magyarázni, hogy
ismeri azt a kereskedőt, aki a bejelentést tette, és hogy nagyon
megbízható ember. Sam meglátta az ülésen Jean táskáját.
– Semmit nem vettek ki belőle? – kérdezte Sam.
– De uram, persze hogy nem! – válaszolta a rendőr, érezhető
sértettséggel a hangjában.
Samnek nem volt energiája elmagyarázni, hogy nem
személyeskedő kérdésnek szánta. Végigtúrta Jean táskáját, majd a
kesztyűtartót és az összes zsebet. – Ha nem késtünk el, akkor talán
nyomon vagyunk. Nála kell, hogy legyen a mobilja.
Fél tizenkettő volt.
 89.

Craig Michaelson háromnegyed tizenkettőkor hívta vissza Samet, aki

addigra már a Glen-Ridge Szállodában volt. – A titkárnőm
megpróbált elérni, de sajnos elfelejtettem visszakapcsolni a mobilom
– magyarázta Michaelson. – Most értem vissza. Mi a helyzet?
– Az a helyzet, hogy Jean Sheridant elrabolták! – mondta Sam
pattogó hangon. – Egy szemernyit sem érdekel, ha a lányát West
Pointon egy egész hadsereg veszi körül, azt akarom, hogy legyen saját
testőre! Egy elmebeteg gyilkos mászkál a környéken. Az egyik
stonecrofti kitüntetett holttestét most húzták ki a Hudsonból, őt is
megölték!
– Jean Sheridan eltűnt?! A tábornok és a felesége éppen most
ülnek a repülőn, hogy este vele vacsorázzanak. Most nem tudom őket
elérni.
Sam kirobbant. – Dehogynem tudja! – kiabálta. – A pilótán
keresztül tud üzenni, bár lehet, hogy most már úgyis mindegy. Adja
meg Jean Sheridan lányának a nevét, és felhívom én a West Pointot.
De most, azonnal!
– Meredith Buckleynak hívják, másodéves a West Pointon. A
tábornok úr biztosított arról, hogy Meredith nem hagyja el az egyetem
területét, márcsak azért sem, mert csütörtökön és pénteken is vizsgái
vannak.
– Imádkozzunk, hogy ez így is legyen. Mr. Michaelson, arra a
valószínűtlen esetre, ha akadékoskodnának velem a West Pointon,
kérem, ön is maradjon telefonközelben.
– Itt leszek az irodámban.
– Ha pedig elmegy, hagyja bekapcsolva a mobilját! Sam a
recepciós pult mögötti irodában ült, ott, ahol Laura Wilcox
eltűnésével kapcsolatban elkezdett nyomozni. Eddie Zarro is vele
volt.
 – Inkább az én mobilomról telefonáljunk, a tiéd maradjon
készenlétben – javasolta Eddie.
Miközben Eddie a West Pointot hívta, Sam kétségbeesetten
próbálta felidézni, maradt-e bármi olyan szál, amit nem vizsgált meg.
A technikusok már dolgoznak Jean telefonjának bemérésén, pár perc
múlva várhatóan meg is lesznek vele. A mobil megtalálása sokat
segíthet – reménykedett Sam –, főleg, ha nem egy szemeteskukában
van.
– Sam, most kapcsolják az ügyeletes tiszt irodáját – adta át Eddie
a telefont. Sam egy cseppet beszélt csak halkabban, mint az előbb
Michaelsonnal, szavait sem különösebben cizellálta. – Deegan
nyomozó vagyok az Orange megyei kerületi ügyészi hivatalból.
Meredith Buckley növendékük életét feltehetőleg egy elmebeteg
gyilkos fenyegeti. Azonnal beszélnem kell az ügyeletes tiszttel!
Néhány másodperc múlva már kapcsolták is a tisztet.
Meghallgatta Sam rövid magyarázatát, aztán megszólalt. – Meredith
Buckely valószínűleg éppen vizsgázik. Amint végez, idekísértetem az
irodámba.
– Megvárom, mert biztos akarok lenni abban, hogy minden
rendben van – mondta Sam.
Vagy öt percig kellett várni, aztán újból a tiszt jelentkezett, ezúttal
kevésbé határozott hangon.
– Mintegy öt perce látták, ahogy Buckley növendék kimegy a
kapun és átsétál a katonai múzeum parkolójába. Azóta nem jött
vissza, és nincs sem a parkolóban, sem pedig a múzeum épületében.
Sam nem akart hinni a füleinek.
– De hát azt ígérte az apjának, hogy nem megy ki West Pointról! –
kiabálta Sam. – Biztos, hogy kiment a kapun?
– A növendék nem szegte meg a szavát – válaszolta a tiszt. – A
múzeum a West Point része, noha nyitva áll a nagyközönség számára
is.
 90.

Jill Ferris épp a stúdióban volt, amikor Jake visszaért a suliba.

– Mire odaértem, Robby Brent holttestét már a hullaszállítóba
tették – mondta. – Az autóját a folyóból húzták ki, ő meg a
csomagtartóból került elő. Fogadni mernék, hogy Downes elnök úr
menten szívinfarktust kap. El tudja képzelni, mi lesz, ha ennek híre
megy?
– Az elnök már most is teljesen kivan – mondta Jill Ferris. – Jake,
a fényképezőgéppel végeztél?
– Azt hiszem, igen. Tudja Jill, illetve Ms. Ferris, nem lepődtem
volna meg, ha Laura Wilcox is ott lett volna a kocsi
csomagtartójában. Mert végül is vele mi történt? Fogadni mernék,
hogy már ő sem él, akkor pedig már csak Dr. Sheridan maradt. Az ő
helyében biztos, hogy testőrt fogadnék.
Jake már úton is volt a sötétkamra felé. Azon tűnődött, mit
csináljon majd a gyilkosság helyszíneiről készített fényképekkel. Az
iskolai újság feltehetően soha nem fogja lehozni őket. Mégis érezte,
el tudja majd helyezni a képeket, még akkor is, ha egyelőre a New
York Post nem ajánlott neki egy szabadúszó állást.
Érezhető elégedettséggel nézte az újonnan előhívott képeket. Jól
látszik például a sérülésnyom a kihúzott autón, és az is jól mutat,
ahogy csöpögő csomagtartóval áll a parkolóban.
A Mountain Roadon lévő házról készített reggeli képek még a
szárítókötélen lógtak. Pillantása az utolsóra esett, ami meglehetősen
életlenül mutatta a ház elejét. Ahogy a képet nézte, szemei egyre
jobban elkerekedtek. Felkapta az asztalról a nagyítót, még egyszer
megnézte a képet, aztán kirohant vele. Szinte átesett Jill Ferrisen, aki
éppen papírokat válogatott. – Ms. Ferris, nézze meg kérem a képet és
mondja meg, ha valami nem stimmel rajta!
– De Jake!
– Kérem, Ms. Ferris!
 – Jake, tényleg megőrjítesz! – mondta, aztán egy nagy sóhajjal
kezébe vette a nagyítót. – Gondolom, arra célzol, hogy itt az emeleten
az egyik árnyékoló félrecsúszott, nem?
– Pontosan! – vágta rá Jake. – Tegnap még nem így állt! Még ha
üresen kong is a konyha, valaki lakik abban a házban!
 91.

Sam egyre biztosabb volt abban, hogy a kitüntetettek, Jack Emerson

és Joel Nieman közül áll valaki a fenyegetések mögött. – Valaha
együtt dolgoztak abban az épületben, ahol Dr. Connors rendelője
működött. Valamelyikük még el is szólta magát, hogy abban az
időben Jean Dr. Connors betege volt, de hogy melyikük lehetett, az
nem derült ki. Fleischman azt állítja, mástól hallotta, persze
hazudhatott is. Stewart úgy tett, mint aki most hall erről először,
ami szintén lehet hazugság – tépelődött Sam. Itt a szállodában
legalább Gordon Amoryt és Mark Fleischmant továbbra is szemmel
tudja tartani. Jean eltűnését meg pillanatok alatt felkapja a sajtó,
úgyhogy Jack Emerson is hamarosan be fog állítani. Rich Stevensszel
már azt is megbeszélte, hogy mindhármukat figyeltetni fogja.
Tizenkettő tízkor végre megszólalt a telefonja.
– Sam, bemértük Jean Sheridan telefonját.
– Hol?
– Egy mozgó autóban, a Storm King kilátó közelében és Cornwall
irányába halad.
– Akkor most jön a West Pointról – mondta Sam. – Biztos, hogy a
diáklány is vele van. Ne veszítsétek el!
– Nem fogjuk!
 92.

– Kérem, forduljunk vissza! – rimánkodott Meredith. – Nem szabad

elhagynom az egyetem területét. Amikor azt mondta, üljek be az
autóba, azt hittem, csak egy percről van szó, amíg a levelet odaadja.
Kérem, forduljunk vissza, Mr… – Majdnem kimondtad a nevem,
Meredith! Ezt soha ne tedd! Bagolynak hívnak.
Meredith rábámult, a félelem egyre görcsösebbé vált benne.
– Nem értem. Kérem, vigyen vissza! – próbálkozott Meredith, és
megragadta az autó kilincsét. Ha pirosat kapunk, kiugrom –
gondolta. – Olyan másképp néz most ki, sőt, nem is másképp, inkább
őrültnek tűnik. Lehet, hogy apa ezért kérte, hogy ne hagyjam el az
egyetem területét? De mi köze ennek a hajkefémhez? És mi köze
van ehhez az édesanyámnak?
Az autó lényegesen gyorsabban haladt a megengedettnél. Istenem,
csak hadd lássak meg egy rendőrt! Ha ráugranék a kormányra, le
tudnám szorítani az útról, de lehet, hogy összeütközünk valakivel.
– Hová akar vinni? – kérdezte, miközben érezte, hogy valami
nyomja a hátát. Kicsit fészkelődött, de még mindig ott volt. – Mi lehet
az?
– Meredith, hazudtam, amikor azt mondtam, hogy az édesanyád
egyik barátjával találkoztam. Nem, én valójában vele találkoztam, és
most odaviszlek, hogy te is megismerd.
– Az édesanyámhoz? Jeanhez? Odavisz hozzá?
– Igen. Aztán meg csatlakoztok az édesapádhoz – már a
mennyekben. Biztos csodálatos találkozás lesz. Egyébként nagyon is
hasonlítasz az apádra, legalábbis ahogy azelőtt kinézett, mielőtt
elütöttem volna. És tudod ez hol történt, Meredith? Azon az úton, ami
a West Pointon a piknikterülethez vezet. Bárcsak lett volna alkalmad
a sírját is felkeresni. Carroll Reed Thorntonnak hívták, és pontosan
egy hétre rá diplomázott volna. Kíváncsi vagyok, téged és Jeannie-t
mellé temetnek-e. Az lenne csak a szép dolog!
 – Az apám a West Pointra járt és maga megölte?
– Helytelen dolog, hogy Jeannel ketten olyan boldogok voltak, én
meg magamra maradtam. Hol itt az igazság?
Meredith felé fordult, szemei eszelősen csillogtak. Ajkait olyan
erővel préselte egymáshoz, hogy szinte eltűntek.
Ez teljesen megőrült – gondolta Meredith.
– Nem, uram, ez tényleg nem igazságos – válaszolta, miközben
megpróbált nyugodtnak tűnni.
A férfi kicsit lecsillapodott.
– Ez aztán a West Point-i drill. Igen, hölgyem! Nem, uram! Nem
azt mondtam, hogy urazzál, hanem azt, hogy Bagolynak hívjál!
Elhagyták a Storm King kilátó felé vezető leágazást és Cornwall
első házai közé értek. Hová megyünk? – járt kétségbeesetten
Meredith agya. – Tényleg az édesanyámhoz visz? Hogyan tudom
megállítani? Csak ne essek kétségbe – csitította magát. Van-e itt
bármi, amivel meg tudom védeni magam? Vagy hátha ki tudom
rántani a slusszkulcsot. Az is elég, ha másik autóból észreveszik,
hogy itt dulakodunk – cikáztak a lehetőségek Meredith agyában. De
ahogy körülnézett, semmit sem látott, amit használni tudna.
– Meredith, pontosan tudom, min jár az agyad. Ne próbálj meg
ellenállni, különben nem hagyod el élve az autót! Puskám van, és ha
kell, használni is fogom. Azt az esélyt kínálom, hogy találkozhass a
szülőanyáddal. Ne légy bolond és ne szalaszd el ezt az alkalmat!
De mi nyomja a hátamat? – próbált rájönni Meredith. Hátha
olyan dolog, amivel magamat is és Jeant is megmenthetem. Jobb
kezével nagyon lassan hátranyúlt. Kicsit előredőlt és a kezét a háta
mögé csúsztatta. Egy ismerős tárgyat tapogatott ki, egy mobilt!
Óvatosan le kellett húznia az előlapot, de a Bagoly nem vett észre
semmit. Közben beértek Cornwallba és a Bagoly idegesen nézegetett
jobbra-balra, nehogy valami miatt meg kelljen állnia. Meredith a
billentyűzetet tapogatva elkezdte nyomogatni a gombokat: 9.1.
Nem is vette észre, mikor lendült át a Bagoly keze, csak a nyakára
kulcsolódó szorításra riadt fel. Néhány másodperc múlva eszméletét
vesztve dőlt el, a Bagoly meg a mobilt menetközben kihajította az
útra. A készülék néhány másodperc múlva egy teherautó kerekei alatt
ripityára tört.

***

Sam, elvesztettük a jelet – mondta Eddie Zarro. – Itt kell lennie

Cornwallban, de már nem tudjuk bemérni.
– Hogyan veszthettük el? – kiabálta Sam, bár ő is tudta, hogy
értelmetlen a kérdés. A telefont nyilvánvalóan észrevették és
tönkretették.
– Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Zarro.
– Imádkozzunk – válaszolta Sam. – Imádkozzunk.
 92.

Jake újból beállt a szendvicsüzlet parkolójába, és megkérte Duke-ot,

hogy otthagyhassa az autóját. Duke beleegyezett, de kíváncsiságát
nem tudta türtőztetni.
– Kiről csinálsz ennyi fényképet, fiacskám? – kérdezte.
– Csak a környékről. A Stonecroft Academy Gazettenek készítek
egy kis összeállítást. Majd adok egy példányt, ha befejeztem –
mondta, aztán egy hirtelen ötlettel rávágta. – Ja, és magát is
megemlítem benne.
– Hú, az nagyon klassz lenne. Duke és Sue Mackenzie, a
Mackenzie-ben nincs nagy „K”.
– Vettem.
Ebben a pillanatban megcsörrent Jake telefonja. Amy Sachs hívta
a szállodából.
– Jake – suttogta egész halkan –, most kéne itt lenned. Elszabadult
a pokol. Dr. Sheridan eltűnt, az autóját a Storm King kilátónál találták
meg. Mr. Deegan itt van az irodában és üvöltözik, mert valamit
elvesztettek.
– Köszönöm, Amy, mindjárt ott leszek – válaszolta Jake, aztán
Duke-hoz fordult. – Lehet, hogy most mégsem kell a parkoló, de azért
kösz.
– Hé, ott megy az az osztálytalálkozós pasas, akiről meséltem
neked – mutatott Duke az utcára. – Úgy látom, elég sietős lehet a
dolga. Ha így folytatja, gyorshajtásért le fogják meszelni.
Jake még éppen meg tudta nézni a sofőr arcát.
– Itt szokott kaját venni? – kérdezte.
– Aha. Ma reggel ugyan nem jött, de majd minden reggel beugrott
kávéért és pirítósért, esténként meg kávét és szendvicset vitt magával.
Lehet, hogy ezeket Laurának vette? – tűnődött Jake. – Ha pedig
Dr. Sheridan is eltűnt, fel kell hívnom Sam Deegant. Át kellene
nézniük Lauráék régi házát. Én meg addig a ház előtt megvárom
őket.
A szállodát tárcsázta.
– Amy, kapcsolja nekem Mr. Deegant, nagyon fontos!
Amy hamarosan visszatért.
– Mr. Deegan azt mondta, hogy hagyjad békén!
– Amy, mondja meg neki, hogy tudom, hol van Laura Wilcox!
 93.

Jean felkapta a fejét, amikor belökték a hálószoba ajtaját. A Bagoly

volt az, karjaiban egy szürke egyenruhás vékony alakot cipelt.
Elégedett mosollyal átsétált a szobán, és Meredith öntudatlan testét
Jean lábaihoz fektette. – Íme, a lányod! – mondta diadalmasan. –
Nézz rá, ugye ismerősek a vonásai? Hát nem gyönyörű?
Reed, tiszta Reed! – döbbent meg Jean. – Mintha Reed támadt
volna fel. A vékony orr, a széles metszésű szemek, a szőke haj.
Úristen, csak nem ölte meg? Nem, hál’ istennek lélegzik!
– Ne bántsd őt! Ne merjed bántani! – üvöltötte volna Jean. A
szájába gyömöszölt rongytól azonban csak nyöszörgések szűrődtek ki.
Az ágy felől Laura riadt légzését lehetett hallani.
– Ugyan, Jeannie, nem fogom bántani. Csak megölöm, te pedig
végignézed. Aztán Laura következik, a végén pedig te. Egyébként is,
szerintem szívességet fogok neked tenni. Nem hiszem, hogy egy
percig is tovább szeretnél élni a lányod halála után.
A Bagoly komótos léptekkel átsétált a szobán és levette azt a
fogast, amin a Lily/Meredith feliratú nejlonzsák lógott. Letérdelt
Meredith mellé, és a fogast kivette a zsákból. – Jean, nem akarsz
imádkozni? Szerintem a XXIII. zsoltár lenne a legmegfelelőbb… Jean
elborzadva látta, hogy a Bagoly a nejlonzsákot kezdi Lily fejére
húzni.
– Neeeeem! – üvöltötte Jean, és minden erejét megfeszítve
kibillentette a széket úgy, hogy testével megpróbálja saját gyerekét
megvédeni. A szék a Bagoly karjára zuhant, aki fájdalmában
felordított. Miközben megpróbálta kiszabadítani beszorult karját, már
hallani lehetett, ahogy a földszinten betörik a bejárati ajtót.
 94.

Sam Deegan egyből átvette a telefont, amint Amy Sachs kimondta,

hogy Jake állítólag tudja, hol tartják Laurát. Sam nem hagyta, hogy
Jake elmondja azt a rövid monológot, amit tervezett. Jake eredetileg
azzal akart indítani, hogy „Mr. Deegan, annak ellenére, hogy ön
nyilvánosan visszautasította a segítségemet és köznevetség
tárgyává tett, a magam részéről nagyvonalúan készen állok arra,
hogy segítsem a nyomozás folyamatát, különös tekintettel arra,
hogy aggódom Dr. Sheridan sorsa miatt”.
Az „annak ellenére” szavakig jutott, amikor Sam közbevágott.
– Ide figyelj, Jake! Jean Sheridan és Laura Wilcox egy mániákus
sorozatgyilkos kezében vannak. Nincs időm szórakozni. Tudod, hol
van Laura, vagy sem?!
Jake rádöbbent, hogy most tényleg nincs sok idő, azonnal a
lényegre tért.
– Valaki lakik Lauráék régi házában a Mountain Roadon, pedig
állítólag üresen áll. Az egyik kitüntetett minden nap a ház közelében
lévő üzletben vesz reggelit. Éppen most ment el arra, valószínűleg a
házba igyekezett. Ez Mr… Abban a pillanatban, ahogy Jake kimondta
a nevet, Sam már le is csapta a telefont. Úgy látszik, ez tényleg
felkeltette Mr. Deegan figyelmét – gondolta Jake, miközben átsétált
Lauráék háza elé. Alig öt percre rá már csikorgó kerekekkel
kanyarodott be Deegan és Zarro, szorosan mögöttük pedig két
járőrautó.
Jake még oda tudott szólni Samnek, hogy szerinte a sarkon lévő
emeleti hálószobában van a tettes, miközben a nyomozók már be is
törték a bejárati ajtót. Sam még visszaüvöltött Jake-nek, hogy
maradjon kint.
– Márpedig ezt nem lehet kihagyni – döntötte el Jake. A
fényképezőgéppel a vállán felment a lépcsőkön, majd ajtócsapódást
hallott. – Valaki van a másik hálószobában! – döbbent rá Jake.
 Sam Deegan jött ki a sarki hálószobából, kezében csőre töltött
pisztollyal. – Azonnal menj le, Jake! Egy gyilkos bujkál itt fent.
Jake a folyosó másik vége felé mutatott:
– Ott van bent.
Sam, Zarro meg még néhány rendőr rohant el mellette. Jake a
nyitva hagyott ajtajú hálószobához sietett, benézett, majd miután
felocsúdott, elkezdett kattintgatni.
Laura Wilcox az ágyon hevert, hálóinge összegyűrve, haja
csomókban. Egy rendőr próbált cseppenként vizet adni neki.
Jean Sheridan a földön ülve egy fiatal, egyenruhás lányt tartott a
karjaiban, és sírva csak azt hajtogatta: – Lily, Lily, Lily.
Jake először arra gondolt, hogy a lány halott, de aztán látta, hogy
lassan magához tér. Jake-nek sikerült azt a pillanatot megörökítenie,
amikor Lily, a születése óta először az édesanyja szemeibe nézhetett.
 95.

– Már csak néhány másodperc, és rám törik az ajtót – gondolta a

Bagoly. – Pedig annyira közel kerültem ahhoz, hogy elvégezzem a
küldetésemet – sóhajtott, és ránézett a kezében szorongatott bagoly-
kitűzőkre, amiket Laura, Jean és Meredith holtteste mellé akart tenni.
– Most már soha nem lesz erre lehetőségem.
– Azonnal adja meg magát! – dörgött Sam Deegan hangja. – A
játszmának vége, ezt maga is tudja. Innen nem tud elmenekülni!
– Ó, dehogynem – gondolt a Bagoly, és a zsebéből elővette a
maszkot. A kitűzőket az öltözőasztalra tette.
– Bagoly vagyok és a fa tetején élek – kiáltotta hangosan.
Előrántotta a pisztolyát, és a homlokához szorította. – Enyém az
éjszaka – súgta, majd behunyta a szemét és meghúzta a ravaszt.
A lövés hangjára Sam azonnal betörte az ajtót. Nyomában
Zarróval és a többi rendőrrel berohant. Az élettelen test a földön
feküdt, mellette hevert a pisztoly. A férfi hátrazuhant, de a maszk még
mindig a helyén volt, miközben vér csorgott ki alóla. Sam lehajolt,
lehúzta az álarcot és megnézte magának azt az embert, aki annyi
ártatlan életet oltott ki. Közelről jól látszottak a plasztikai műtét
hegei, és az egész arc visszataszítóvá vált.
– Fura – szólalt meg végül Sam. – Gordon Amory lett volna az
utolsó, akire a Bagolyként gondoltam volna…
 96.

Aznap este Jean Craig Michaelson házában Charles és Gano

Buckleyvel vacsorázott. Meredith már vissza is tért az akadémiára. –
Miután az orvos megvizsgálta, ő ragaszkodott ahhoz, hogy még ma
visszamegy – mondta Buckley tábornok. – Nagyon aggódik a holnapi
vizsgája miatt. Nagyon fegyelmezett kölyök, jó katona lesz belőle.
Buckley nem akarta mutatni, őt mennyire megrázta, hogy Meredith
milyen közel került a halálhoz.
– Reed pontosan ugyanezt tette volna – szólalt meg Jean, aztán
elhallgatott. Még minden ízében annak a pillanatnak az örömét érezte,
amikor eloldozták a székből, és végre átölelhette a lányát. Hallotta,
ahogy Lily egyre csak azt suttogja: Jean… mama… A kórházban Jean
Meredith ágya mellett ült.
– Mindig sokat ábrándoztam azon, hogy is nézhetsz ki – mondta
Lily. – Pont ilyennek képzeltelek!
– Én pedig téged képzeltelek ilyennek. Csak azt kell megtanulnom,
hogy Meredithnek hívjalak. Gyönyörű név.
Amikor az orvos végül kiengedte őket, búcsúzóul ennyit mondott.
– Más nők ilyen megpróbáltatás után nyugtatókat kérnének. De látom,
magukat igazán kemény fából faragták.
Kifelé menet benéztek Laurához. A kiszáradás miatt infúzióra volt
kötve, és éppen mélyen aludt.
Sam értük jött, hogy a szállodába vigye őket. De ahogy az
előcsarnokba értek, a Buckley házaspár toppant be az ajtón. – Anya,
apa – kiáltotta Meredith. Jean szomorúan látta, Lily milyen szeretettel
röpül a karjaikba.
– Jean, te adtál neki életet és most te mentetted meg – mondta
Gano Buckley csendesen. – Mostantól fogva örökre az élete része
leszel.
Jean rápillantott az asztal túloldalán ülő rokonszenves, hatvan
körüli házaspárra. Charles Buckley szürke haját, kemény tekintetét és
határozott vonásait jól ellensúlyozta meleg mosolya és udvariassága.
Gano Buckley finom csontozatú, csinos asszony volt, aki rövid ideig
tartó zongoraművészi pályáját adta fel a katonafeleségi feladatok
érdekében. – Meredith gyönyörűen játszik – mesélte Jeannek. – Alig
várom, hogy te is halljad játszani.
Hárman együtt mentek Meredith-t meglátogatni szombat délután. –
Ők azok, akik felnevelték, és akiknek köszönhetően ilyen csodálatos
fiatal nő lett a lányomból – révedezett Jean. – De mostantól nekem
is lesz szerepem az életében. Szombaton szeretném elvinni Reed
sírjához és mesélni neki róla. Tudnia kell, milyen csodálatos ember
volt az édesapja.
A Buckley házaspárral töltött este egyszerre volt boldog és
szomorkás, így aztán a kávé után kimerültségére hivatkozva el is
búcsúzott tőlük. Craig Michaelson visszavitte a szállodába, ahol Sam
Deegan és Alice Sommers várta.
– Arra gondoltunk, biztosan szívesen inna velünk egy pohárral –
mondta Sam.
Jean úgy érezte, ez a két ember szavak nélkül is pontosan érti,
milyen érzésekkel küzd. Aztán észrevette, hogy Jake Perkins a
recepciós pult mellett álldogál. Jean odasietett hozzá.
– Jake, nem tudom, hogy igazából megköszöntem-e neked, amit
értem tettél. Ha te nem lettél volna, sem Meredith, sem Laura nem
élne már – mondta, és két oldalról megpuszilta.
Jake szemmel láthatóan meghatódott.
– Dr. Sheridan – kezdte –, csak azon tépelődöm, miért nem voltam
egy kicsit okosabb. Amikor megláttam Mr. Amory holtteste mellett
azokat a bagoly-kitűzőket, akkor jutott eszembe, hogy Alison Kendall
sírján is találtam egy ilyet. Ha ezt elmondtam volna Mr. Deegannek,
lehet, hogy azonnal állított volna testőrt maga mellé.
– Soha ne bánkódj, Jake – lépett oda Sam. – Nem tudhattad, hogy
a bagoly bármit is jelenthet. Dr. Sheridannek teljesen igaza van. Ha te
nem jössz rá arra, hogy Laura ott van abban a házban, mostanra
mindannyian halottak lennének. Na, menjünk beljebb, mielőtt mások
elfoglalják az asztalunkat! – javasolta Sam, aztán egy kis szünet után
hozzátette. – Jake, te is tarts velünk!
 Alice nem mozdult, Sam látta, hogy megdöbbent azon, amit Jake
mondott.
– Sam, a múlt héten, amikor Karen halálának az évfordulóján kint
voltam a sírjánál, én is találtam egy bagolykitűzőt – szólalt meg Alice
halkan. – Haza is vittem, ott áll a kandalló mellett.
– Ez az! – csapott a homlokára Sam. – Próbáltam
visszaemlékezni, mi volt az, amin elalvás előtt megakadt a szemem.
Most már tudom, mi lehetett.
– Ezek szerint Gordon Amory tette a sírra – mondta Alice
szomorúan.
Sam átkarolta Alice-t, ahogy beléptek a bárba.
– Neki is borzalmas lehetett ez a nap – konstatálta Sam. – Most
tudta meg, hogy a Bagoly beismerte Laurának, hogy Karent
tévedésből ölte meg. Alice-t porig sújtotta, hogy Karennek azért
kellett meghalnia, mert aznap este otthon aludt. Utána Alice
hozzátette, hogy legalább így a gyanú árnyéka többé nem vetődik
Cyrus Lindströmre, Karen barátjára, és le tudja zárni magában ezt az
ügyet.
– Ma, amikor hazaviszem, kiveszem a vitrinből azt a baglyot –
mondta Sam. – Nem akarom, hogy valaha is lássa.
– Akkor ezt a dossziét most maga is le tudja zárni, nem? –
kérdezte Alice Samtől. – Tudom, hogy húsz év alatt soha nem adta
fel, hogy megtalálja Karen gyilkosát.
– Valóban le tudom zárni az ügyet, de remélem, nem gond, ha
azért néha bekukkantok magához.
– Ajánlom is, Sam! Ha ezt a húsz nehéz évet végigcsinálta velem,
akkor most nem hagyhat magamra.
– Nem zavarok? – szólalt meg egy hang.
Mark Fleischman lehuppant a Jeanhez legközelebb eső székre. –
Útközben benéztem Laurához. Jobban érzi magát, persze nagyon
megrázta az egész történet. De rendbe fog jönni – mondta Fleischman,
aztán vigyorogva hozzátette. – Azt is mondta, hogy nagyon szívesen
járna hozzám terápiára. Egyébként ha valami, ez a borzalmas
esemény biztosan fordulópontot jelent az életében. Ráadásul a
felhajtással még egy csomó ajánlatot is kap majd. Ilyen a
showbiznisz.
Sam Fleischmanra nézett. Valószínűleg igaza van – gondolta,
aztán úgy döntött, hogy bor helyett inkább egy dupla whiskyt rendel.
Jean Samtől hallotta, hogy Mark az egész várost keresztül-kasul
bejárta, hogy a nyomára bukkanjon. Aztán amikor Sam rátelefonált,
egyből a kórházba rohant. Akkor nem tudtak beszélni, Mark pedig
csak akkor volt hajlandó elmenni, amikor az orvosok megnyugtatták,
hogy Jeant hamarosan kiengedik. Ahogy most Mark gyengéden nézte,
Jean elszégyellte magát, hogy nem bízott benne.
– Annyira sajnálom, Mark, nagyon sajnálom. Ugyanazzal a
mozdulattal, mint néhány napja, Mark a kezét Jean kezére tette. Jean
érezte, ahogy egész teste felvillanyozódik és melegség önti el.
– Jeannie – válaszolt Mark mosolyogva –, sose bánd! Rengeteg
lehetőséged lesz még jóvátenni, ezt megígérem.
– Gyanakodtál valaha is Gordonra? – kérdezte Jean.
– Jean, valójában mindannyiunknak nagyon kemény sorsa volt.
Lehet, hogy Jack Emerson jó üzletember, de egy pillanatig nem
tudnék megbízni benne. Apám szerint az egész város nőcsábásznak és
alkoholistának tartja, bár fizikai értelemben agresszívnak senki soha
nem látta. Az iroda leégését mindenki az ő számlájára írja. Azon az
éjjelen egyébként az egyik éjjeliőr az egész épületet bejárta,
valószínűleg Emerson biztatására, hogy senki ne sérülhessen meg. Ez
is arra utal, hogy Emerson nem akarna bántani másokat. Aztán sokáig
azt hittem, hogy Robby Brent ölte meg a lányokat. Emlékszel, már
kölyökkorában is milyen goromba tudott lenni? Aki a gálavacsorán
ilyeneket tud mondani, az akár fizikai erőszakra is vetemedhet.
Utánakerestem az interneten, és kiderült, volt vele egy beszélgetés,
ahol elmondta, az ország különböző sarkaiban vett telket magának és
ott pénzt ásott el, ráadásul mindezt kitalált nevek alatt tette. Azt is
beismerte, hogy egy okos család buta sarja volt, és a suliban
mindenki unalmas fráternek tartotta. Azt mondta, onnan tanult meg
kigúnyolni másokat, hogy egykor ő volt mindenki céltáblája.
Gyakorlatilag mindenkit gyűlölt a városban. – Mark széttárta a kezeit.
– De hát mire biztos lettem abban, hogy ő a Bagoly, eltűnt.
 – Valószínűleg gyanakodott Gordonra és a házig követte – szólt
közbe Sam. – A lépcsőfeljárón vérnyomokat találtunk.
– Carterbe meg annyi düh szorult, hogy azt hittem, akár ő is tudna
ölni – mondta Jean.
Mark a fejét rázta.
– Én valahogy nem tudtam elképzelni. Carter undok és a
darabjaiból árad a gonoszság. Ő valószínűleg így állt bosszút
másokon.
Jean észrevette, hogy Sam, Alice és Jake is issza Mark szavait. –
Vagyis csak te és Gordon Amory maradt – mondta Jean.
Mark elmosolyodott.
– A kételyeid ellenére, Jeannie, én tudtam magamról, hogy nem
vagyok bűnös. Viszont minél jobban figyeltem Gordont, annál
gyanúsabb lett. Egy dolog egy törött orrot helyre tetetni, vagy a táskás
szemeket felvarratni, de azt különösnek tartom, ha valaki a teljes
ábrázatát átszabatja. Azt sem hittem el, amikor Laurát azzal hitegette,
hogy szerepet ad neki az egyik sorozatban. Tudtam, hogy megveti
Laurát ezért a hízelgésért, s pontosan tisztában volt azzal, hogy Laura
csak ki akarja használni. Aztán amikor ma reggel Gordont a
szállodában megláttam, te pedig már eltűntél, elbizonytalanodtam,
hátha tévedek. Iszonyúan megijedtem, amikor a városban próbáltalak
megtalálni. Attól féltem, valami nagy baj történt veled.
Jean Samhez fordult.
– Tudom, hogy beszélt Laurával a kórházban. Gordon nem
mesélte el, hogy mi történt a többi lánnyal?
– Dehogynem, sőt még dicsekedett is azzal, hogyan cserkészte be
mindegyiküket. Catherine Kane kocsija attól zuhant a Potomacba,
hogy Gordon előtte meglazította a féket. Cindy Langot nem a lavina
sodorta el, hanem Gordon a lejtőn elkapta, aztán a holttestet egy
gleccserhasadékba dobta. Mindenki azt hitte, hogy a lányt az aznap
délután Iezúduló lavina ölte meg. A holttest soha nem került elő. –
Sam kortyolt egyet a whiskyből, aztán folytatta. – Gloria Martini
felhívta és megkérdezte tőle, hogy benézhet-e hozzá egy italra.
Martini tudta, hogy Gordon időközben milyen sikeres lett, így
beleegyezett. De nem bírta megállni, hogy ne froclizza Gordont, és
ezért gyorsan elszaladt megvenni azt a kis bagoly-kitűzőt. Gordon
leitatta, majd amikor elaludt, nejlonzacskót húzott a fejére, a baglyot
meg otthagyta a kezében.
Alice szinte levegőt sem kapott.
– Istenem, ennyi gonoszságot!
– Igen, az volt, elképesztően gonosz – felelt Sam, majd folytatta. –
Debra Parker éppen pilótaiskolába járt az egyik kis reptérre. A
biztonsági előírásokat elég lazán vették. Gordonnak magának is volt
pilótavizsgája, pontosan tudta, mit kell a gépen megbütykölni, mielőtt
Parker egyedül felszáll. Alison halála meg egyszerű történet,
belefojtotta a saját úszómedencéjébe.
Sam együtt érzően nézett Jeanre, miközben hozzátette.
– Azt meg tudom, hogy magának és Meredith-nek is elmondta,
hogy Reed Thorntont is ő gázolta el.
Mark egyre csak Jeant nézte.
– Laurától hallottam, hogy Gordon három zsákot készített elő,
rajta a ti neveitekkel. Ha belegondolok ebbe, szinte megőrülök. Nem
tudnám elviselni, ha bármi is történne veled! – mondta Mark, aztán
lassan magához vonta Jeant és hosszan megcsókolta.
Ebben a pillanatban vaku villant, és ők meglepetten
felpillantottak. Jake még mindig a rájuk szegezett fényképezőgéppel
álldogált. – Sajnos csak digitális – mondta vigyorogva –, de azért egy
jó témát nem szabad elszalasztani.
 Epilógus

– El se tudom hinni, hogy Meredith már két és fél éve része az

életemnek – mondta Jean Marknak. Csillogó tekintettel követte, ahogy
a frissen avatott kadétok egyenruhájukban végigmasíroznak előttük:
szürke kabát, arany gombok, vakító fehér nadrág, kesztyű és sapka.
– Hát, elég sok minden történt azóta – ismerte el Mark.
Gyönyörű júniusi reggel volt, a stadiont megtöltötték a végzős
hallgatók családtagjai. Charles és Gano Buckley épp előttük ült. Jean
másik oldalán Reed Thornton nyugalmazott tábornok és felesége
büszkén figyelte, ahogy unokájuk elmasírozik előttük.
– Ennyi fájdalom után kell ez a boldogság – áradt szét Jean
testében. Markkal éppen most ünnepelték második házassági
évfordulójukat, és kisfiúk, Mark Dennis első születésnapját. Elmúlt
mindaz a fájdalom, amit amiatt érzett, hogy Meredith-szel nem
törődhetett gyerekkorában, és helyét a kisbabával való foglalatosság
határtalan öröme vette át. Meredith rajongott a kisöccséért, még
akkor is, ha – ahogy bevallotta – sok ideje nem jut majd a kicsire
vigyázni. A ceremónia után ugyanis hadnagyként szolgál majd az
amerikai hadseregben. Ő és Jake lettek Mark keresztszülei. Jake
büszkesége abból is kiderült, hogy a Columbia Egyetemről
kilószámra küldözgette a babagondozásról szóló cikkeket.
Sam és Alice néhány sorral ült csak arrébb.
– Annyira boldog vagyok, hogy ők is egymásra találtak! –
gondolta Jean.
Álmában néha előtört az osztálytalálkozó hetének borzalma. De
ébredés után mindig az jutott eszébe, hogy ez hozta össze Markkal.
Minden a West Pointon kezdődött – gondolta Jean, miközben a
zenekar rázendített. A ceremónia alatt gondolatai mindig
visszakanyarodtak arra a tavaszi délutánra, amikor Reed
megszólította, és leült mellé a padra. – Ő volt az első szerelmem –
gondolta gyengéden. – Mindig helye lesz a szívemben.
 Aztán amikor Meredith Buckleyt szólították a diploma átvételére,
Jean úgy érezte, Reed is ott van most velük.
 Szerkesztette Walter Béla
Kiadási és fordítási jogok fenntartva!
©2005, JLX Kiadó

Főszerkesztő Laux József

ISBN 963 305 233 5
Belív nyomdai előkészítése: Szinesztézia Bt., Budapest
Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János.
JLX Kiadó