Environmental Justice and Urban

Resilience in the Global South 1st

Edition Adriana Allen
Visit to download the full and correct content document:
https://textbookfull.com/product/environmental-justice-and-urban-resilience-in-the-glo
bal-south-1st-edition-adriana-allen/
More products digital (pdf, epub, mobi) instant
download maybe you interests ...

Urban Planning in the Global South Richard De Satgé

https://textbookfull.com/product/urban-planning-in-the-global-
south-richard-de-satge/

Demanding Justice in The Global South: Claiming Rights

1st Edition Jean Grugel

https://textbookfull.com/product/demanding-justice-in-the-global-
south-claiming-rights-1st-edition-jean-grugel/

Revitalizing Urban Waterway Communities Streams of

Environmental Justice Sharon Moran

https://textbookfull.com/product/revitalizing-urban-waterway-
communities-streams-of-environmental-justice-sharon-moran/

Urban Disasters and Resilience in Asia 1st Edition

Rajib Shaw

https://textbookfull.com/product/urban-disasters-and-resilience-
in-asia-1st-edition-rajib-shaw/
Sustainable Urban Development and Globalization: New
strategies for new challenges—with a focus on the
Global South 1st Edition Agostino Petrillo

https://textbookfull.com/product/sustainable-urban-development-
and-globalization-new-strategies-for-new-challenges-with-a-focus-
on-the-global-south-1st-edition-agostino-petrillo/

Digital Inequalities in the Global South Massimo

Ragnedda

https://textbookfull.com/product/digital-inequalities-in-the-
global-south-massimo-ragnedda/

Labour Questions In The Global South Praveen Jha

https://textbookfull.com/product/labour-questions-in-the-global-
south-praveen-jha/

COVID 19 The Global Environmental Health Experience The

Global Environmental Health Experience 1st Edition Day

https://textbookfull.com/product/covid-19-the-global-
environmental-health-experience-the-global-environmental-health-
experience-1st-edition-day/

Urban Utopias: Excess and Expulsion in Neoliberal South

Asia 1st Edition Tereza Kuldova

https://textbookfull.com/product/urban-utopias-excess-and-
expulsion-in-neoliberal-south-asia-1st-edition-tereza-kuldova/
ADRIANA ALLEN . LIZA GRIFFIN . CASSIDY JOHNSON

Environmental
Justice and Urban
Resilience in the
Global South
Environmental Justice and Urban Resilience
in the Global South
 Adriana Allen · Liza Griffin
Cassidy Johnson
Editors

Environmental Justice
and Urban Resilience
in the Global South
Editors
Adriana Allen Cassidy Johnson
The Bartlett Development Planning The Bartlett Development Planning
Unit (DPU) Unit (DPU)
University College London (UCL) University College London (UCL)
London, UK London, UK

Liza Griffin
The Bartlett Development Planning
Unit (DPU)
University College London (UCL)
London, UK

ISBN 978-1-137-47353-0 ISBN 978-1-137-47354-7 (eBook)

DOI 10.1057/978-1-137-47354-7

Library of Congress Control Number: 2017951528

© The Editor(s) (if applicable) and The Author(s) 2017

This work is subject to copyright. All rights are solely and exclusively licensed by the
Publisher, whether the whole or part of the material is concerned, specifically the rights
of translation, reprinting, reuse of illustrations, recitation, broadcasting, reproduction
on microfilms or in any other physical way, and transmission or information storage and
retrieval, electronic adaptation, computer software, or by similar or dissimilar methodology
now known or hereafter developed.
The use of general descriptive names, registered names, trademarks, service marks, etc. in this
publication does not imply, even in the absence of a specific statement, that such names are
exempt from the relevant protective laws and regulations and therefore free for general use.
The publisher, the authors and the editors are safe to assume that the advice and
information in this book are believed to be true and accurate at the date of publication.
Neither the publisher nor the authors or the editors give a warranty, express or implied,
with respect to the material contained herein or for any errors or omissions that may have
been made. The publisher remains neutral with regard to jurisdictional claims in published
maps and institutional affiliations.

Cover image: © Rita Lambert

Cover design: Fatima Jamadar

Printed on acid-free paper

This Palgrave Macmillan imprint is published by Springer Nature

The registered company is Nature America, Inc.
The registered company address is: 1 New York Plaza, New York, NY 10004, U.S.A.
 Acknowledgements

We would like to thank the team at Palgrave Macmillan publishing, in

particular Anne Schult, Ambra Finotello and Christina Brian for their
support and help in the commissioning and production of this book.
This book is the product of a collaboration between members of the
research cluster on Environmental Justice, Urbanization and Resilience
at The Bartlett Development Planning Unit (DPU), University College
London (UCL). Many of the book’s chapters were first presented at the
workshop “Resilience and Environmental Justice in the Urban Global
South” hosted at the DPU in September 2014. This workshop pro-
vided a stimulating and comparative context for starting to think criti-
cally about the relationships between environmental justice and resilience
in urban contexts. We are extremely grateful to all of the participants of
the workshop and to Professors Susan Parnell, Mark Pelling and Mark
Swilling for their role as discussants during the 2014 workshop and
whose inputs have helped us to deepen the analysis of the book.
We would like to thank Deena Khalil for her endless support in keep-
ing in touch with all authors and contributions to the volume and to
Nina Behrman for her diligent work on the content-editing.
We would also like to acknowledge the financial support of the UCL
Environment Institute and DPU Research cluster on Environmental
Justice, Urbanization and Resilience.

v
 Contents

1 Environmental Justice and Resilience in the Urban Global

South: An Emerging Agenda 1
Liza Griffin, Deena Khalil, Adriana Allen and Cassidy Johnson

Part I The Institutional Governance of Resilience

and Environmentally Just Practice

2 Top-Down, Bottom-Up and Beyond: Governance

Perspectives on Urban Resilience and Environmental
Justice in the People’s Republic of China 17
Linda Westman

3 Planning for Mobility and Socio-Environmental Justice:

The Case of Medellín, Colombia 37
Caren Levy and Julio D. Dávila

4 Institutional Discourses on Urban Water Poverty,

Considering the Example of Dar es Salaam, Tanzania:
Reconciling Justice and Resilience? 57
Pascale Hofmann

vii
viii    Contents

5 Post-disaster Institutional and Community Responses:

Uneven Outcomes on Environmental Justice and
Resilience in Chaitén, Chile 79
Vicente Sandoval, Claudia Gonzalez-Muzzio and
Cristian Albornoz

Part II Everyday Practices: Informal or Bottom-up Attempts

to Achieve Resilience and Environmental Justice

6 Justice, Resilience and Illegality: Energy Vulnerability in

Romani Settlements in Bulgaria 99
Rosalina Babourkova

7 The Resilient Agrocity Metabolism: Evidence from the

Neighbourhoods of Dondo, Mozambique 117
Céline F. Veríssimo

8 Pathways Towards the Resilient City: Presupposition of

Equality and Active Justice in Bangkok, Thailand 137
Camillo Boano

9 Adaptability of the Built Environment of Informal

Settlements to Increase Climate Resilience in Dhaka‚
Bangladesh 153
Huraera Jabeen

Part III Co-produced Governance

10 The Co-production of Water Justice in Latin American

Cities 175
Adriana Allen, Anna Walnycki and Étienne von Bertrab

11 Building Community Resilience to Recurrent Flooding:

Field Experience from the 2012 Assam Floods, India 195
Sneha Krishnan
 Contents    ix

12 Floods and Food in the City: Lessons from Collaborative

Governance Within the Policy Network on Urban
Agriculture in Bangkok, Thailand 215
Piyapong Boossabong

13 Mapping the Contradictions: An Examination of the

Relationship Between Resilience and Environmental
Justice 231
Rita Lambert and Adriana Allen

14 Urban Infrastructure and Energy Poverty in Maputo,

Mozambique 259
Diana Salazar, Vanesa Castán Broto and Kevin Adams

15 Urban Resilience and Justice: Exploring the Tensions,

Building upon the Connections 277
Adriana Allen, Cassidy Johnson, Deena Khalil and
Liza Griffin

Index 291
 Editors and Contributors

About the Editors

Adriana Allen is Professor of Urban Sustainability and Development

Planning (DPU) at the Bartlett Development Planning Unit (DPU),
University College London (UCL), where she is actively engaged in
various initiatives promoting trans-local learning and enhanced research
capacity, both within UCL and internationally. She has over 30 years
of international experience in research, postgraduate teaching and con-
sultancy undertakings in over 20 countries in Asia, Africa and Latin
America. Her work focuses on investigating and promoting transforma-
tive links between socio-environmental change and justice and sustain-
ability in urban and peri-urban contexts. Her most recent publications
include Untamed Urbanisms (2015) (co-edited with M. Swilling and A.
Lampis, published by Routledge) and Urban Water Trajectories (2016)
(co-edited by S Bell, P. Hofmann and T.H. Teh, published by Springer).

Liza Griffin is Lecturer at the Bartlett Development Planning Unit,

University College London and Co-director of the MSc in Environment
and Sustainable Development. Her research lies broadly within the
fields of critical governance studies and political ecology. She is inter-
ested in how we collectively manage socio-ecological problems and what
is at stake in the different political regimes and governing techniques
intended to address them.

xi
xii    Editors and Contributors

Cassidy Johnson is Senior Lecturer at the Bartlett Development

Planning Unit, University College London, where she researches and
teaches on topics related to urbanization and disaster risk, post-disaster
recovery and climate change adaptation. She has over 15 years experi-
ence working across Africa and Asia and co-leads an advisory group
on Urban Planning for the UN International Strategy for Disaster
Reduction.

Contributors

Kevin Adams is an undergraduate student currently studying at

Michigan State University. He is pursuing a dual degree in geological
physics and environmental sociology. For his graduate work, he intends
to explore linkages and relationships between the social and natural
spheres of environment, particularly in the urban context.
Cristian Albornoz is M.Sc. in governance of risks and resources
at the Ruprecht-Karls-Universität Heidelberg and research assistant
at the Research Centre for Vulnerability and Socio-natural Disasters
(CIVDES), Universidad de Chile. Geographer at the Universidad de
Tarapacá, he researches on resilience of Chilean highland communities.
Rosalina Babourkova is an urban geographer and planner. Her Ph.D.
research at the Bartlett Development Planning Unit UCL, explored
the politics of electricity access in ethnic minority settlements in
Bulgaria. Rosalina is currently a researcher with the Urban Management
Programme at TU Berlin.
Étienne von Bertrab is a Teaching Fellow at the Bartlett Development
Planning Unit at UCL and a consultant in the UK and Mexico, where he
has been a social activist for over 10 years. His research is focused in the
areas of urban mobility, water governance and energy transitions, having
done most of his work in Latin America. He is particularly interested in
social movements and in examining the potential of grassroots resistance,
of solidarity networks and of alternative justice mechanisms towards
enhancing environmental justice and sustainability.
Camillo Boano is an architect and urbanist. He is Professor of Urban
Design and Critical Theory at the Bartlett Development Planning Unit
(UCL), where he co-directs the M.Sc. in building and urban design
 Editors and Contributors    xiii

in development. He is also co-director of the UCL Urban Laboratory.

Camillo researches the encounters between radical philosophy and urban
and architectural design processes.
Piyapong Boossabong is a former doctoral student at UCL DPU and lec-
turer at the College of Politics and Governance, Mahasarakham University,
Thailand. He is also a researcher at the Centre for Metropolitan and Urban
Studies and the consultant of ‘Thai City Farm Programme’. He was a visit-
ing lecturer at NYU and a research fellow at the University of Kassel.
Vanesa Castán Broto was a senior lecturer at the Bartlett Development
Planning Unit until September 2017 and is currently a Professorial
Fellow at the University of Sheffield. Her research focuses on environ-
mental transformation and urbanization, and in particular, the possibili-
ties to advance citizen’s well-being through different forms of planning
interventions. She is currently leading an ESRC Future Research Leaders
project to study urban energy landscapes. She has recently co-authored
the book “An Urban Politics of Climate Change” (London: Routledge).
Julio D. Dávila is Professor of Urban Policy and International
Development and Director of the Development Planning Unit, a
research and postgraduate teaching department in University College
London (UCL). He has over 25 years’ research and consultancy experi-
ence in over dozen countries in Latin America, the Middle East, Africa
and Asia.
Claudia Gonzalez-Muzzio is an architect from Pontificia Universidad
Católica de Chile (1999) and MSc in environment, science and society,
University College London (2010). She specializes in territorial plan-
ning, risk studies and cultural heritage. Besides her job as a senior con-
sultant in Ambito Consultores, Claudia is also an independent researcher.
Pascale Hofmann is a Lecturer at the Bartlett Development Planning
Unit (DPU), UCL. Her work focuses on environmental planning and
management (EPM) and on exploring the scope for adequate and equi-
table access to water and sanitation and the sustainable use of resources
in urban and peri-urban areas. She has over 15 years of experience con-
ducting research, project work and postgraduate teaching.
Huraera Jabeen holds a Ph.D. in International Development and
Policy Management. She has more than 12 years of teaching and pro-
fessional experience in the built environment and urban poverty focus-
ing on empowerment and capacity-building through local partnerships.
xiv    Editors and Contributors

Her research interest includes climate change adaptation, gender and the
built environment.
Deena Khalil is a Ph.D. candidate at the Bartlett Development
Planning Unit, University College London, where she is researching his-
torical and contemporary processes of access to water infrastructure in
informal areas in Cairo, Egypt. She is currently Research and Advocacy
Unit Manager at Takween Integrated Community Development, an
Egyptian urban development consultancy and think tank.
Sneha Krishnan completed her doctoral studies at UCL Engineering
Department, while she was a Postgraduate Teaching Assistant on a mod-
ule on Development and Planning at the Bartlett Development Planning
Unit, also at UCL. Her research interests focus on resilience and post
disasters recovery processes, especially in understanding changes in
hygiene behaviour, water and sanitation. She has worked as a practitioner
dealing with various disaster emergencies across India.
Rita Lambert is a Teaching Fellow for the MSC in Environment and
Sustainable Development and a researcher at the Bartlett Development
Planning Unit (UCL). Originally trained as an architect, she has over 14
years of international experience in practice and academia. Her research
interest lies in mapping, as a tool adopted by ordinary citizens to navi-
gate institutional barriers. Her Ph.D. looks at the relationship between
planning and cartography with a focus on the implication of spatial
knowledge production and circulation in marginalized areas in the centre
and the periphery of Lima, Peru.
Caren Levy is Professor of Transformative Urban Planning at the
Bartlett Development Planning Unit at UCL. Originally trained as an
urban development planner, her research focuses on the institutionaliza-
tion of socio-environmental justice in planning, governance and commu-
nity-led development in cities of the Global South, with a special interest
in gender, transport, infrastructure, housing and land management.
Diana Salazar works as Graduate Teaching Assistant at the Bartlett
Development Planning Unit (UCL). Diana’s background is in Ecology.
She has several years of experience facilitating multi-stakeholder projects
in conservation, sustainability and education in various Colombian cit-
ies and in London. Her research interests include the concept of security
 Editors and Contributors    xv

and the strategies developed by social organizations to resist in areas of

conflict.
Vicente Sandoval completed his Ph.D. in Planning Studies at the
Bartlett Development Planning Unit, UCL and is a visiting researcher
at the Research Centre for Vulnerability and Socio-natural Disasters
(CIVDES), Universidad de Chile, and at the Disaster Research Centre
(DRU), Frei Universität Berlin. He holds an MSc in urban management
at the Technische Universität Berlin and BA Design at the UC-Temuco.
Céline F. Veríssimo is an architect, researcher and lecturer concerned
with the political dimension of cities’ challenges, environmental impacts
and social inequalities, taking the Outdoor Domestic Space as start-
ing point, specifically the urban context of Mozambique. Currently,
she is Visiting Professor at the Federal University of Latin American
Integration, Brazil.
Anna Walnycki is an anthropologist based in the Human Settlements
Group at the International Institute for Environment and Development.
Her research focuses on the provision, governance and rights to water
and sanitation services in low-income urban settlements across the global
South, and the role that communities can play in the production and co-
production of services.
Linda Westman completed her Ph.D. at the Bartlett Development
Planning Unit, (UCL) studying mechanisms of urban low-carbon devel-
opment. Her research uses a sociotechnical transitions approach, which
couples the Multi Level Perspective (MLP) framework with analysis of
governance arrangements, policy processes and the role of socioeco-
nomic factors in the development of industrializing cities in China.
 List of Figures

Fig. 2.1 Rizhao economic growth, 1978–2010 20

Fig. 2.2 Rizhao economic structure, 1978–2010 20
Fig. 2.3 Rizhao decision-making interactions 23
Fig. 2.4 Rizhao air pollution emissions 27
Fig. 2.5 Rizhao industrial energy use 27
Fig. 4.1 Map of informal settlements in Dar es Salaam 62
Fig. 4.2 Water collection at a private distribution point in Kombo 64
Fig. 4.3 Conception of a resilient system in an urban setting 67
Fig. 5.1 Map of Chaitén and the Blanco river before and after 2008 82
Fig. 5.2 Official designation of the areas of Chaiten, 2010 86
Fig. 5.3 Demolished housing units in southern Chaitén 90
Fig. 6.1 Satellite view of the Fakulteta neighbourhood
(left) and adjacent Krasna Poliana district (right)103
Fig. 6.2 The legal regulation of electricity access in Bulgaria 105
Fig. 6.3 An extended family’s living quarters in Fakulteta 106
Fig. 6.4 Raised electricity-metre boxes in Fakulteta 109
Fig. 7.1 Thermal comfort, environmental upgrading
and food security 123
Fig. 7.2 Self-organizing resilient and autonomous livelihoods 123
Fig. 7.3 Urban inclusion, security and community
urban management 124
Fig. 7.4 Outdoor domestic space transformation and livelihoods
self-organization in the neighbourhoods of Dondo 127
Fig. 7.5 The Agrocity metabolism: ODS interaction forming
neighbourhoods at local level and emergent behaviours
at global level 128

xvii
xviii    List of Figures

Fig. 7.6 Gender emancipation and empowerment in Dondo 131

Fig. 7.7 Participatory photography—samples from women’s group 132
Fig. 9.1 Cooking arrangement in the open-to-sky courtyard 162
Fig. 9.2 Non-visible interior from the entrance 163
Fig. 9.3 Location of window considering privacy 164
Fig. 9.4 Combination of work and living areas 164
Fig. 10.1 Overview of metropolitan Cochabamba 178
Fig. 10.2 New settlements beyond the reach of community providers 179
Fig. 11.1 Districts in Assam affected by the 2012 flooding 202
Fig. 11.2 Chang ghars: Houses on stilts, upper Brahmaputra, Assam 204
Fig. 11.3 Houses built on raised plinths in Morigaon by Oxfam
India after 2012 floods 205
Fig. 13.1 Location of Jose Carlos Mariátegui in Lima, Peru 233
Fig. 13.2 Map (2006) showing urban growth of Lima since 1940 235
Fig. 13.3 Portada de Belén 236
Fig. 13.4 Nueva Generación 237
Fig. 13.5 Ecological infrastructure map of Lima 239
Fig. 13.6 Scenario of risk from a seismic impact of high magnitude
on Metropolitan Lima and Callao 240
Fig. 13.7 Ecological infrastructure map of Lima delineating
the lomas costeras to be protected 242
Fig. 13.8 Certified map of Nueva Generación, 2009 245
Fig. 13.9 Inhabitants carving plots on the slopes of Jose
Carlos Mariátegui 246
Fig. 13.10 Map of Nueva Generación showing subdivision of lands
for the attainment of a certified map with existing
plots and boundary 247
Fig. 13.11 Staircases of Jose Carlos Mariátegui 248
Fig. 13.12 Dwelling on the slopes of Nueva Generación 251
Fig. 14.1 Percentage of households with electricity in Maputo
by district 263
 List of Tables

Table 7.1 Characteristics of ODS-Agrocity circular metabolism 126

Table 7.2 Average size of outdoor domestic space
multifunctional areas 129
Table 7.3 Households’ dependency on ODS for livelihoods:
Food security and income 130
Table 7.4 Production in the outdoor domestic space 130
Table 14.1 Total energy access in the sample of Chamanculo C 266

xix
 CHAPTER 1

Environmental Justice and Resilience

in the Urban Global South: An Emerging
Agenda

Liza Griffin, Deena Khalil, Adriana Allen

and Cassidy Johnson

1.1  Exploring the Assumptions

Although there is a wealth of work focusing on environmental justice in
urban areas, and on resilience in cities of the Global South, surprisingly few
studies have explored the (in)justices and power relationships produced by
governing efforts to realise resilience in this context. Through a series of
empirically informed case studies, this edited collection examines the rela-
tionship between environmental justice and urban resilience, exploring the
emerging connections between these two political aspirations and investigat-
ing the symbiosis, contradictions and tensions that develop between them as
they play out in the governance of different cities across the Global South.
The methodological premise of this book owes much to the work of
Bent Flyvbjerg (2006) who argues that, despite claims to the contrary,
case studies can be valuable for testing axioms, making broader theoretical

L. Griffin (*) · D. Khalil · A. Allen · C. Johnson

The Bartlett Development Planning Unit (DPU),
University College London (UCL), London, UK

© The Author(s) 2017 1

A. Allen et al. (eds.), Environmental Justice and Urban Resilience
in the Global South, DOI 10.1057/978-1-137-47354-7_1
2 L. Griffin et al.

claims, as well as exploring how ideas get taken up and refracted empiri-
cally (Griffin 2013). We also believe that interrogating the relationship
between environmental justice and resilience in practice can illuminate dis-
courses of power and thereby open new paths for transformative change.
While environmental justice and resilience as concepts and norma-
tive principles have garnered a significant amount of academic atten-
tion in the last fifty years, the relationship between them has been rather
assumed. For instance, as discussed below, much work has argued that
environmental justice has a positive relationship with resilience and vice
versa. However, the research in this book demonstrates that the relation-
ship between these two notions is more complicated and cannot be pre-
sumed ahead of empirical research and a sharper understanding of both
concepts as they are deployed in practice and defined in scholarship.
In response to this lacuna, this book contains a series of empirically
grounded case studies spanning Asia, Latin America, Africa and Eastern
Europe. This geographical focus is a response to burgeoning work on
resilience since the turn of the last century. As discussed in subsequent
chapters, many international initiatives have clearly targeted particu-
lar kinds of social and environmental vulnerability in the urban Global
South as in need of fresh governance responses that shore up regions and
communities from harm. Indeed, there is a substantial amount of litera-
ture in this nascent field that focuses on the urban poor and most mar-
ginalised social groups across southern cities, with which many of these
chapters are concerned (Chatterjee 2010; Satterthwaite et al. 2007).
An urban focus provides an interesting point of departure, as cities—
particularly cities of the Global South—can shed light on the tensions
between environmental justice and resilience through the multiple mani-
festations of socio-ecological processes. Southern cities offer us a platform
where multiple and contrasting cityscapes exist in different quarters of the
city, forcing us to acknowledge multiple environmental justices within the
same city, and to interrogate how this relates to the resilience of urban
regions as a whole.

1.2  The Resilience Turn

Despite its widespread use, work on resilience can suffer from conceptual
opacity. There are a plethora of definitions of and approaches to resilience
and each chapter here deploys and explains its own approach according
 1 ENVIRONMENTAL JUSTICE AND RESILIENCE … 3

to the empirical issues at stake. Resilience does, however, have its own
conceptual genealogy. It has widely referred to a system or material’s abil-
ity to bounce back after some sort of disturbance. For example, ecologists
might talk about a forest’s resilience if it is able to quickly re-establish
itself after a fire. The idea of ecological resilience has been around since
the 1970s and was first proposed by Crawford Stanley-Holling (1973) as
a measure of ecosystems’ capacity to withstand or absorb change.
However, since its emergence in the 1970s, the term has been taken
up by many disciplines, and has encompassed numerous and complex
meanings. For instance, within psychology, the study of resilience has
involved identifying protective factors that increase individuals’ ability to
face adversity without undergoing significant changes (Martin-Breen and
Anderies 2011). This perspective, that lasting changes are to be avoided,
is consistent with the understanding of resilience in the engineering field
where structures are seen to be resilient if they can face external shocks
such as an earthquake without incurring any significant or permanent
alterations.
However, this ‘resistance to change’ perspective is not one usually
applied to complex systems such as ecosystems or communities. Many
scholars have shown us that complex systems are in constant change,
and that resilience is a function of their adaptability and transformability
(Martin-Breen and Anderies 2011). Thus, there is a distinction in the
literature between resilience as robustness and resilience as adaptability;
where the former implies abilities to withstand shocks over the short
term, and the latter encompasses the former but also looks at abilities to
adapt and learn from shocks over the long term.
The idea of ‘bouncing back better’ after some adversity is a powerful
notion. Today, the term has been applied to the capacity of human popula-
tions and places to return to their original or better states after man-made
or natural disasters. For instance, it is now common to describe how a
community or city might be more or less resilient to a crisis like an earth-
quake, a flood or flu pandemic (Wilson 2012). Urban centres with pub-
lic services or transport networks resistant to bad weather, or that are able
protect themselves against terrorist attacks are now termed ‘resilient cities’.
Scholarship on urban resilience initially focused on the environmental
impacts of climate change, but today has expanded to take in the multi-
dimensionality of urban life, including infrastructure, emergency response
systems, healthcare, rule of law, and social inequalities (Leichenko 2011).
4 L. Griffin et al.

The urban and regional economies literature draws from planning and
economic geography and views environmental change as only one of
many potential shocks faced by urban regions (Martin and Sunley 2007;
Pendall et al. 2010; Pike et al. 2010). Indeed, hazards research considers
both natural and man-made disasters, thus including climate-related dis-
asters, economic shocks, and even terrorism (Coaffee 2008).
Some urban ecological resilience literature draws upon the traditional
ecosystems conception of resilience defined above (Ernstson et al. 2010).
It tends to view cities as a symbiotic human–environment system, and
resilience as the ability of these urban systems to absorb ‘shocks’ while
continuing to function. However, the notion of resilience adopted within
most of the urban resilience literature and much cited here, ­encompasses
not only the ability of a system to absorb shocks, but also its ­ability
to learn and adapt while continuing to maintain its core functions
(Birkmann 2006, Adger et al. 2005; Allenby and Fink 2005). As such,
resilience can be seen as a powerful pathway to adaptation; and there-
fore an attractive approach to development by governors and planners
working in the urban Global South. This collection too reflects widely
upon the issues faced by urban regions and takes in the analysis and
­governance of both so-called natural and human-induced stresses.

1.3  Planning for Urban Resilience

Concern over cities’ resilience, or lack of it, in the face of environmen-
tal change and political uncertainty has notably become a strategic topic
of concern for governors and planners in the early twenty-first century.
Countless policy commitments and schemes have been developed and
implemented at just about every scale of governance, from the UN 2015
‘Making Cities Resilient’ campaign (UNISDR 2012) to the Bangladesh
Climate Change Resilience Fund of 2011–2017. And the 1994 World
Conference on Disaster Reduction in Japan and its resultant Hyogo
Framework for Action, many policy commitments have highlighted the
need to integrate disaster risk reduction with better planning for resil-
ience (Birkmann 2006; Ainuddin and Routray 2012).
The exponential increase in discussions concerning how we might
govern for resilience in cities and other places is noteworthy. Why has it
apparently taken hold so quickly and ubiquitously? Perhaps the answer
lies with how we see disasters and threats nowadays. In Western contexts,
 1 ENVIRONMENTAL JUSTICE AND RESILIENCE … 5

the eighteenth to the twentieth century represented a period where the

natural and social worlds were thought to be controllable, predictable and
manageable. For instance, in the 1980s scientists developed the technol-
ogy to predict earthquakes well in advance, and architects have for many
decades been able to design buildings resilient to violent tremors high on
the Richter scale. Huge feats of engineering like the Thames barrier in
London have shown how communities seek to protect their cities from
threatening and potentially devastating natural occurrences like large tidal
surges. It is becoming apparent that while such technologies have helped
mitigate and prevent adversities like flooding, it is rarely possible to pre-
vent problems altogether. Complex threats like climate change show us
that it is not easy to predict how environmental change will affect human
populations. Mega projects for resilience or expensive technologies are
not always appropriate—especially in informal settlements or low-income
regions. What is more, dealing with tricky political dilemmas like terror
threats is far from easy. Perhaps the reason that the discourse of resilience
has taken hold so profoundly is to do with the increasing realisation that
physical and social environments are highly complex and require a new
approach to risk and disaster governance.
Changes in biodiversity, land use and land cover, the water cycle, and
climate change have potential and wide reaching impacts on urban life.
As discussed in many of chapters here, urban regions in the Global South
are particularly susceptible to environmental change. For instance, many
southern cities are located on low-lying coastal land and therefore are at
greater risk from flooding due to climate change induced sea level rise
or increased rainfall. Rising sea levels are assumed to intensify popula-
tion pressure and competition for land resources and the displacement
of populations, destruction of property and loss of livelihoods are also
impacts associated with natural disasters and rising sea levels. For exam-
ple, severe floods in the Yangtze Basin, China, in 1998 and 2002, caused
by a combination of climate variability and human-induced land-cover
changes, displaced millions of subsistence farmers and villagers (United
Nations Population Fund 2012). Clearly flooding can affect migration
and settlement patterns between rural and urban areas or within urban
areas. Prolonged and increasing droughts have jeopardised agricultural
production in many regions and have increased food prices paid by resi-
dents in cities. There is thus an implied relationship between resilience
and environmental justice underpinning how urban regions are man-
aged, planned and imagined.
6 L. Griffin et al.

As discussed above, on the one hand, social researchers including

planners might use resilience as a measure of a communitie’s or place’s
ability to withstand shock. On the other, policy-makers and practitioners
increasingly use this term as a normative principle to govern how a town,
community or energy network might be made more resilient to various
threats and failures. The latter is important because many organisations,
regions and governments today have a strategy outlining how they are
built to promote resilience through their policies, programmes, targets
and investments.
So resilience can not only be used analytically to describe how a sys-
tem or entity is more or less resilient, but also normatively, as a govern-
ance approach designed to make places and networks better able to deal
with problems, be they natural or man-made. Like resilience, governance
is a contested idea, but in sum, and for the purposes of this edited collec-
tion, we can refer to it as the multitude of ways—both formal and infor-
mal—in which spaces and institutions are managed; and the many actors
inside and outside the state involved in steering systems or making deci-
sions (Griffin 2013).
Research on resilience so far has not only brought to light the crucial
role of understanding the multiple processes that factor into how a city
responds to shocks, but also the multiple actors involved in its govern-
ance: urban populations, planners, bureaucrats, policy-makers, engineers
and scientists, to name a few. Trying to incorporate these various actors
and the governance processes they engage in into a single framework
on equal footing has been perhaps one of the greatest contributions of
resilience research. Today, however, it may be this apolitical orientation
that needs most to be reworked, particularly in contexts of the Global
South. While there have been many efforts to integrate the role of power
and politics into the uneven governance of resilience (Pike et al. 2010;
Essletzbichler 2007; Simmie and Martin 2010), this relationship could
still benefit from further development and conceptual depth—a gap that
an environmental justice approach fills quite nicely.

1.4   Justice as Analytical Lens

Disasters and environmental risk clearly exacerbate the conditions of
socially vulnerable groups. What is more, the urban poor in the Global
South may be more exposed to environmental disasters as they tend
to live in lower quality housing and unserved areas, disproportionately
 1 ENVIRONMENTAL JUSTICE AND RESILIENCE … 7

exposed to risk accumulation cycles which are structurally associated with

poverty and inequity traps (Allen et al. 2015). In addition, urban resi-
dents may be particularly sensitive to problems related to disruptions in
the supply and operation of public services, infrastructure and sanitation.
There is plenty of evidence to show that a city vulnerable to disas-
ters or environmental change—that is one with low resilience according
to the definitions above—appears to make poverty and inequality worse
(Fainstein 2015). This stems from the logic that hazards tend to affect the
poor more than the rich, and that the poor tend to be disproportionately
more vulnerable to disasters than the wealthy (Schilderman and Lyons
2011). If a disaster hits an entire community, it usually impacts its mem-
bers in uneven ways, as individuals have unequal abilities to cope with
impacts of disasters. Poor and marginalised communities not only have
to face greater threats, but also suffer greater impacts to their livelihoods,
in addition to coping with the often daily risks of living and/or working
in hazardous areas. For many urbanites, living at risk is not just the out-
come of the maldistribution of assets and services within cities but more
fundamentally of their curtailed right to the city. As Pelling (2003: 4)
argues, ‘power makes certain social groups within the city, and collec-
tively, certain cities, more disaster-prone than others’. It is no wonder that
many have argued that resilient cities are more environmentally just cities.
However, this often quoted axiom deserves further reflection. For
instance, what if the process of increasing the resilience of the city as a
whole occurs at the expense of the rights of certain already marginalised
groups? If urban resilience initiatives focus on the degree to which cities
are able to reorganise in creative ways and adapt to shocks, do perva-
sive inequalities in access to environmental services have an effect on this
ability? We believe that the environmental justice scholarship can shed
some light on these crucial questions.
Like the concept of urban resilience, environmental justice has also
undergone significant conceptual development. Environmental justice
began as a socio-environmental movement in the USA. The concept started
in the 1970s as a movement to resist ‘environmental racism’ where ques-
tions were raised about the disposal of toxic waste among predominantly
black communities. Today, the concept has travelled beyond its geographi-
cal origins, and has taken on much more complex interpretations often
refracted through political theory on justice (Schlosberg 2013). Academic
debates on environmental justice have focused on expanding it beyond
racism and the unequal distribution of environmental ‘goods’ and ‘bads’,
8 L. Griffin et al.

to address procedural and governance justice, intra-national and interna-

tional justice, and intergenerational justice (Walker et al. 2006).
Drawing on the work of Nancy Fraser, Allen and Apsan Frediani (2013)
argue for the need to go beyond the conceptualisation of environmental
justice as a distributional or procedural affair to capture the multiple ways
in which misrecognition and maldistribution actually co-produce each
other, reinforcing political asymmetries in the making and governance
of cities. This vicious circle not only affects the ability of those women
and men typically more exposed to multiple hazards and deprivations
to respond and prevent risk but also to overcome structural exclusion-
ary paths, whether with reference to water, food, energy or land. It is this
broader set of justice concerns that constitute the subject of this book.
Both through theoretical and empirical contributions, we witness
a powerful re-conceptualisation of the uneven geographies that shape
and reshape the search for just and resilient outcomes across the urban
Global South. Not only do these power-uneven terrains operate through
a complex machinery of socio-environmental regulation that governs
the production of cities (Allen 2014), they also largely function through
their engagement with the non-human world (Castree 2010). This
understanding has significant implications for how academic scholarship
and planning practice should engage with the governance of cities, of
urban nature and of socially constructed hazards. Recognising the une-
venness of this governance has both positive and normative inferences,
both of which could benefit from an environmental justice perspective.
But it is not only the resilience literature that can benefit from a jus-
tice approach, the justice research itself has faced significant methodo-
logical difficulties … ‘in establishing the nature and extent of impacts,
or cause effect relationships between environmental concerns and com-
munities’ (Walker et al. 2006: 24). We believe that these are all gaps that
can be effectively filled by an understanding of the governance of resil-
ience processes and outcomes.
As Pelling (2011) states, recognising that governance is central to any
enquiry on vulnerability and disaster risk in the city is important analyt-
ically because it can be used for the study of generic as well as hazard
specific vulnerability. To understand how this process takes place, it is
important to understand the different actors involved. By focusing on the
three modes of governance mentioned above, the aim here is to highlight
the multiple ways in which actors interact with each other and under what
governance frameworks to produce variegated justices of resilience.
 1 ENVIRONMENTAL JUSTICE AND RESILIENCE … 9

1.5  Structure of the Book

Given the multiplicity with which resilience and justice are used in this
collection and the geographical spread of cases studies, the chapters
have been organised in three parts each comprising four chapters which
address an approach to the governance of resilience and its resultant rela-
tionship with environmental justice. The first section considers the more
formal and institutional governance of resilience embedded, for example,
in policies and institutions drawn from all scales of policymaking which
might support or undermine environmental justice. The second section
examines more informal and everyday attempts to achieve resilience and
environmental justice by looking, for example, at the efforts and strate-
gies that various grassroots actors adopt for themselves, both collectively
and individually. The third and final section looks at the co-production
of resilience and environmental justice or, in other words, emerging
abridged efforts between grassroots actors and institutional agencies
to move towards more resilient and just outcomes. Each of these three
sections is preceded by a short discussion relating the four respective
chapters to the mode of governance being considered. The contribu-
tions from the various authors in this volume explore the central ques-
tions presented here through a myriad of thematic angles, ranging from
the governance of access to and control over food, transport, energy and
water, to the impacts and responses to multiple hazards and environmen-
tal threats, all paying particular attention to the political processes and
relations that seek to tame urban risk, crises and uncertainty, while inhib-
iting or promoting just and resilient urban futures.

References
Adger, W. N., Hughes, T. P., Folke, C., Carpenter, S. R., & Rockström, J.
(2005) Social-Ecological Resilience to Coastal Disasters. Science, 309(5737),
1036–1039.
Ainuddin, S. and Routray, J. K. (2012) ‘Community Resilience Framework for
an Earthquake Prone Area in Baluchistan.’ International Journal of Disaster
Risk Reduction 2: 25–36.
Allen, A. (2014) “Peri-urbanization and the Political Ecology of Differential
Sustainability.” In Parnell, S. and Oldfield, S. (Eds.) A Routledge Handbook on
Cities of the Global South. (London: Routledge), pp. 522–538.
Allen, A. and Apsan Frediani, A. (2013) ‘Farmers, not Gardeners: The Making of
Environmentally Just Spaces in Accra.’ City 17(4): 365–381.
10 L. Griffin et al.

Allen, A., Belkow, T., de los Ríos, S., Escalante Estrada, C., Lambert, R.,
Miranda, L., Poblet, R. and Zilbert Soto, L. (2015) Urban Risk: In Search
of New Perspectives. cLIMA sin Riesgo Policy Brief No 1. (London: UCL
Development Planning Unit).
Allenby, B. and Fink, J. (2005) ‘Toward Inherently Secure and Resilient
Societies.’ Science 309: 1034–1036.
Birkmann, J. (2006) Measuring Vulnerability to Promote Disaster-Resilient
Societies: Conceptual Frameworks and Definitions. In J. Birkmann (2006)
Measuring Vulnerability to Natural Hazards. Towards Disaster Resilient
Societies (New Delhi) pp. 7–54.
Castree, N. (2010) ‘Neoliberalism and the Biophysical Environment A Synthesis
and Evaluation of the Research’. Environment and Society: Advances in
Research 1: 5–45.
Chatterjee, M. (2010) Slum Dwellers Response to Flooding Events in the
Megacities of India. Mitigation and Adaptation Strategies for Global Change.
IIED Working Paper 15, pp. 337–353.
Coaffee, J. (2008) ‘Risk, Resilience, and Environmentally Sustainable Cities.’
Energy Policy 36: 4633–4638.
Ernstson, H., van der Leeuw, S., Redman, C., Meffert, D., Davis, G., Alfsen, C.
and Elmqvist, T. (2010) ‘Urban Transitions: On Urban Resilience and
Human-Dominated Ecosystems.’ AMBIO: A Journal of the Human
Environment 2010. 10.1007/s13280-010-0081-9 (Accessed 21 June 2016).
Essletzbichler, J. (2007) Diversity, Stability and Regional Growth in the United
States 1975–2002. In K. Frenken (ed.) Applied Evolutionary Economics and
Economic Geography (Aldershot: Edward Elgar Press), pp. 203–229.
Fainstein, S. (2015) ‘Resilience and Justice.’ International Journal of Urban and
Regional Research, 39(1): 157–167.
Flyvbjerg, B. (2006) ‘Five Misunderstandings About Case-Study Research.’
Qualitative Inquiry 12(2): 219–245.
Griffin, L. (2013). Good Governance, Scale and Power (London: Routlegde).
Holling, C. S. (1973) Resilience and Stability of Ecological Systems. Annual
Review of Ecology and Systematics, 1–23.
Leichenko, R. (2011) Climate Change and Urban Resilience. Current Opinion
in Environmental Sustainability, 3(3), 164–168.
Martin, R. and Sunley P. (2007) ‘Complexity Thinking and Evolutionary
Economic Geography.’ Journal of Economic Geography 7: 573–601.
Martin-Breen, P., & Anderies, J. M. (2011) Resilience: A Literature Review.
Bellagio Initiative, Institute for Development Studies, Brighton.
Pelling, M. (2003) The Vulnerability of Cities: Natural Disasters and Social
Resilience. Earthscan.
 1 ENVIRONMENTAL JUSTICE AND RESILIENCE … 11

Pelling, M. (2011) ‘The Vulnerability of Cities to Disasters and Climate Change:

A Conceptual Introduction.’ In H. Brauch, U. Spring, C. Mesjasz, J. Grin,
P. Kameri-Mbote, B. Chourou, P. Dunay, & J. Birkmann (Eds.), Coping with
Global Environmental Change, Disasters and Security: Threats, Challenges,
Vulnerabilities and Risks (New York: Springer), pp. 549–558.
Pendall, R., Foster, K. and Cowell, M. (2010) ‘Resilience and Regions: Building
Understanding of the Metaphor.’ Cambridge Journal of Regions, Economy and
Society 3: 71–84.
Pike, A., Dawley, S. and Tomaney, J. (2010) Resilience Adaptation and
Adaptability. Cambridge Journal of Regions, Economy and Society 3: 59–70.
Satterthwaite, D., Huq, S., Reid, H., Pelling, M. and Romero-Lankao, P.
(2007) Adapting to Climate Change in Urban Areas: The Possibilities and
Constraints in Low-and Middle-income Nations. International Institute
for Environment and Development (IIED). (http://www.iied.org/pubs/
pdfs/10549IIED.pdf, Accessed 15 June 2016).
Schilderman, T. and Lyons, M. (2011) ‘Resilient Dwellings or Resilient People?
Towards People-centred Reconstruction.’ Environmental Hazards 10 (3–4):
218–231.
Schlosberg, D. (2013) ‘Theorising Environmental Justice: The Expanding
Sphere of a Discourse.’ Environmental Politics, 22(1): 37–55.
Simmie, J. and Martin, R. (2010) ‘The Economic Resilience of Regions:
Towards an Evolutionary Approach.’ Cambridge Journal of Regions, Economy
and Society 3: 27–43.
United Nations Population Fund. (2012) In Mazur, L. (Ed.) A Pivotal Moment:
Population, Justice, and the Environmental Challenge (Washington D.C.:
Island Press).
UNISDR. (2012) Making Cities Resilient Report 2012, October.
Walker, G., Burningham, K., Fieldin, J., Smth, G., Thrush, D., Fay, H. (2006)
Addressing Environmental Inequalities: Flood Risk, Environment Agency
(No. SC020061/SR1). The Environment Agency, Bristol, UK.
Wilson, G. (2012) Community Resilience and Environmental Transitions
(London: Routledge).
 PART I

The Institutional Governance of Resilience

and Environmentally Just Practice

Written by researchers based in both the Global North and Global

South, the chapters in Part I examine attempts to govern environmental
challenges through formal mechanisms typically involving state institu-
tions. In doing so, they each map the manifold ways in which the resil-
ience of actors and places is either enhanced or undermined and how
environmental justice relations are played out. This is accomplished
through an evaluation of a variety of state-led initiatives, ranging from
an assessment of a mega project in the name of social urbanism, to a gov-
ernment’s response to a major catastrophe.
Chapter 2 by Linda Westman addresses the ways in which environ-
mental governance arrangements affect urban resilience and environ-
mental justice in the context of an industrializing city in China. Her case
study of the rapidly growing city of Rizhao demonstrates how top-down
management approaches can to some degree have a positive impact on
how responsive a city is to environmental pressures like pollution.
The chapter provides evidence for the ways in which Chinese state
initiatives can contribute towards adaptive and innovative capacity.
However, while Westman acknowledges that some dimensions of resil-
ience might be enhanced by formal governance practices, her research
here shows that a poor degree of procedural justice frequently results
in a negative impact on environmental justice—particularly in terms of
the distribution of risks with the city region. Westman also explains that
despite overt commitments to environmental protection, socio-economic
interests are often prioritized at the expense of environmental justice
14 PART I THE INSTITUTIONAL GOVERNANCE OF RESILIENCE ...

and, ultimately, this undermines the resilience of the city. Her work in
Rizhao does, however, offer a ray of hope. Westman posits that enhanc-
ing the procedural justice of formal urban governing arrangements,
through for example, legislating for greater transparency and the mean-
ingful participation of communities therein, may well ultimately contrib-
ute to the state’s capacity to legislate for urban resilience as well.
In Chap. 3, Caren Levy and Julio D. Dávila evaluate Medellín’s pio-
neering urban aerial cable-car public transport system; the first of its kind
in the world. They explain how the project embodies the city’s contra-
dictory imperatives of seeking to address spatial justice by providing an
inexpensive form of transport between and within poorer areas, while
simultaneously pursuing neo-liberal reforms in the name of economic
efficiency that result in unequal urban development.
In spite of these tensions, this transport initiative has catalysed a major
participatory neighbourhood upgrading process, comprising commit-
ments to new social housing, schools and other social infrastructure, as
well as supporting micro-enterprises. In line with the lofty ambitions
of Medellín’s ‘social urbanism’, these initiatives have helped to upgrade
parts of the city marked for decades by crushing poverty and violence.
The chapter reveals how the cable-car system and its associated projects
have apparently redressed spatial inequalities and improved the over-
all resilience of poorer neighbourhoods. However, a more nuanced and
multifaceted account of justice, that takes into account both procedural
and distributive forms of justice, evidences how inequalities have simply
been recast and reproduced. This, say the authors, has the potential to
undermine the overall resilience of Medellín’s social urbanism project.
In Chap. 4, Pascale Hofmann examines the institutional discourses
of water poverty in Dar es Salaam, Tanzania. She reminds us how the
process of urbanisation in the Global South are often characterised by
potent social and political struggles around water; and that the causes of
water poverty go beyond so-called technical and natural explanations.
In analysing the diverse institutional discourses of urban water poverty
in Dar es Salaam, Hofmann tracks the ways in which resilience and envi-
ronmental justice are frequently in tension, and investigates the scope for
their reconciliation. She concludes that while the prevailing discourses
which reproduce environmental injustices in the city offer little scope
for meaningful resilience, those radical critiques from the margins that
­call-out existing inequalities and dependencies do have the potential to
contribute towards resilience in a more encompassing way.
Another random document with
no related content on Scribd:
 Már nem tudom biztosan, hogyan akadtam akkor össze az ódon
kikötővárosban, a «Barlang»-ban Peninával és társaival. Amaz üres
éjjelek egyikén volt, amelyek sivárságban és vágyódásban és
végeszakadatlan, értelem és cél nélkül való nyugtalan ide-
odajárkálásban telhetnek el és amelyeket mindenki ismer, aki
idegenben ifjú évei tanácstalansága miatt szenvedett. Hogy
ifjúságunk magárahagyatottsága áldássá váljék, erő kell hozzá és
valami cél, a fejlődés tervtelen éveiben ez a magárahagyatottság a
legjobbak közül is nem egyre nézve végzetessé vált.
Kis Penina, virág az utca porában, nem foglak elfeledni, tündöklő
ékesség lelkem ruháján. Kedves a nap, amelyen megtaláltalak és
elhagytalak, hogy többé el ne veszítselek. Emlékezetem kertjében
tovább virulsz, pedig nem ápollak, nem is gondozlak. Sőt megtörtént,
hogy hosszú időre elvesztél emlékezetemből, jó napokban vagy
veszedelmes jólétben, amelyet mulandó dolgok adhatnak nekünk.
De hideg szélben, vészes és zord úton megnyugtatásomul,
békességemül ismét érzem illatodat a lelkemben. Vannak a léleknek
virágai, amelyek csak akkor nőnek, virulnak és illatoznak, ha a szél
és a fény áthatol az összetépett kabát rongyain, selyem és prém
alatt elhervadnak és ha ápolt kéz gondozza őket, elszárad a kelyhük.
Ilyen virágok kedvéért rohantam mindig újra a vándorlás
bizonytalanságába és békétlenségébe. A magányosság
elégedetlenségében lakozik a legtisztább remény, az egyik a
csendből hallja ki Isten szavát, a másik inkább a viharból, sőt van
ember, aki csak külső viharban leli meg belső nyugalmát. Sokaknak
a jelenségek értelmébe való hosszú szemlélődő elmerülés után
villan meg valamelyik életigazságuk fénye, másoknak ellenben
hirtelen egész lényük megrázkodtatásában nyilvánul meg, itt szelid
mosolynak enged az akadály, amott könnyek árja omlik és az
eltakart fenékről elmossa a zavarodottságot és lényünk szerint az
enyhe fény vagy az égő áram csábit bennünket. De nem mindig a
megismerés a végső cél? Ha másképpen tudjátok, oktassatok ki. Én
úgy láttam, hogy a világon minden nemes harc a megismerésért
folyik, mert ez ad erőt nagy áldozatra és biztositja az egyetértést.
 A késő éjben messziről halvány fényt láttam az utcán. Feléje
tartottam, mert magához csalogatott, de egyszersmind bizonyos
kellemetlen érzést is okozott. Akkoriban egy timármesternél
dolgoztam, aki nem mintha valóban szüksége lett volna reám,
hanem inkább szánalomból időnként alkalmazott, hogy végre némi
rendet teremtsen könyvei és irományai közt. Időközben meg kellett
látogatnom üzletfeleit, különböző megbizásokat végeztem és
bevásároltam a számára. Még nem voltam húsz éves.
Az a társaság, amelyet éjjel a «Barlang»-ban, ebben a legutolsó
lebujban találtam, sokáig lekötötte érdeklődésemet és ez betöltötte
életemet. Külsőleg kevéssé különbözhettem azoktól a fickóktól, akik
közé keveredtem, bár volt még valami pénzem, de a ruhám eléggé
szegényes volt. Minden akadékoskodás nélkül fogadtak maguk
közé, mint ahogyan azok az emberek szokták, akik egészen jól
tudják, hogy nem egykönnyen akad ember, akinek még nagyobb
elnézésre van szükségük, mint maguknak. Köztük ült Penina,
vérvörös kartonbluz volt rajta, világos haján színtelen kendő és
különös szeme szürke volt és kissé ferde. Nagy szája a sóvárgás és
szomorúság szenvedő kifejezésével, az ajak minden ivelése nélkül,
széles volt és egyenes, mintha erős ecsetvonással festették volna és
csaknem színtelenül illeszkedett bele keskeny állába. Arca, mint
egész lénye egyszerre megragadta az érzékeket és fájdalmas
édességében mégis valami elpusztított fönség volt, valami távoli,
világos ég tükröződött benne.
Félreismerhetetlen hajlandósággal az odaadásra ült, csaknem
feküdt egy karcsú legény mellett, akiről nem tudtam levenni a
szememet, bár gúnyosan lekicsinylő tekintete elárulta, hogy nem
akar rólam tudni és már rövid idő mulva leplezetlenül kimutatta
megvetését. De arca annyira tele volt gonosz, kemény élettel, olyan
komor, szép és hetyke egyszersmind, hogy majd gonosztevőnek tünt
föl, majd fiatal uralkodónak, aki itt romlásnak és megalázásnak tette
ki a méltóságát. Kubas volt a neve.
Egészen pontosan nem tudtam fölismerni, kikkel volt
tulajdonképpen dolgom ebben a társaságban, egyet azonban hamar
megláttam: könnyen vették az életet. Ámbár csupa fiatalember volt
együtt, a korán tapasztalatot szerzett emberek dacos fölsőbbségével
viselkedtek, szemtelen biztosságot mutattak, hallgatások ravasz volt
és öntudatos, egykedvűen vették gonoszságukat és vakmerőségük
tele volt megvetéssel a polgári társaság jogai iránt, amelyet
gyűlöltek. Mert az utca korán edz és érlel, nevelése senkit sem
kényeztet el és zavaros hullámaiban gyakorlottabb úszók vannak,
mint a biztosított életviszonyok csöndes árjában. Fiatalságában
tetterősebbnek, vakmerőbbnek és életrevalóbbnak bizonyult nem
egy ezek közül az elzüllött legények közül, mint sokan, akik hasznos
óvatosságuk szegénysége miatt sohasem lettek emberek, akik nem
mennek ugyan tönkre, de nem is állnak meg a maguk erejéből.
Néhány nap mulva, amikor egymagamban ültem, Kubas odajött
hozzám és ezt kérdezte:
– Mit akarsz itt nálunk?
– Nem tudom.
– Nekem mondod? Peninát akarod.
Rettenetesen megijedtem, de Kubas megrendíthetetlenül
nyugodt volt. Becsmérlőleg nevetett és kiváncsian nézett reám.
– Nem akarom őt, – feleltem.
– Dehogy nem akarod. Meg is kaphatod, de ne ajánljál neki
pénzt, nagyon érzékeny. A pénzt nekem adhatod.
Érzelmeimet nem tudtam rendezni, megrohantak, mint
vadászkutyák a vadat. Szeme észrevette legtitkosabb óhajaimat,
amelyeket magamnak sem mertem bevallani és megláttam benne,
hogy gyalázatosan visszaél velük és bepiszkolva
megszentségteleníti őket. Szeme egyszersmind fenyegetődzött,
csak az a kivánság lelkesítette, hogy beleegyezésemet hallja. Ez a
követelés volt a leghatalmasabb e pillanatban, nekem támadt és
védekeztem ellene, amikor ezt mondtam:
– Penina téged szeret.
 És hirtelen hatása alatt mindannak, amit szemem a legutóbbi
napokban forró csodálattal, szánalommal és haraggal látott,
folytattam:
– Tiéd ő egész szívével, lelke legmélyéből. Ha beszélsz, reszket
a figyelemtől, ha elmégy, elhal és föllélekzik, visszatér beléje az élet,
ha visszajösz. Az árnyékod ő, betakar a szeretetével, amely
áhitatosabb bármely imádságnál. Amikor egyszer megütötted,
reszketett meghatottságában, mert durvaságodban csak azt látta,
hogy törődsz vele … és most… azt mondod nekem…
Kubas kiváncsian vizsgált. Halvány, gonosz arcán semmi
elfogultság nem látszott. Ez az ember valóban gonosz volt,
gonosznak született, az volt hiúság és megbánás nélkül. Gonosz volt
legbelsőbb hajlamánál fogva csak magáért a gonoszságáért, nem
bánatból vagy bosszúérzetből, nem is csalódásból vagy
elkeseredésből, csak legsajátosabb énjének engedelmeskedett és a
gonoszságban egyszerű volt és erős. Megértettem, hogy Penina az
élettől való félelemtől megborzadva egészen odaadta magát neki.
Ezt a félelmet csak az ifjúság ismeri, amely még azt hiszi, hogy a lét
elemei valami titkos igazságosztás jóakaratától függnek. Most
értettem meg először a gonoszságot, amely eredetére és értelmére
nézve a napi jelenségek hiábavalóságától egészen a vallás
miszteriumáig örökre titok marad nekünk embereknek.
Kubas gondolkodott.
– Te bolond, hiszen ha nem úgy volna, ahogyan mondod, nem
ajánlhatnám föl neked. Azt hiszed különben, hogy valami ujság ez
neki? Utólag fizethetsz. Nos?
Az után, amit mondtam, biztos volt ellenszolgáltatásomról, mert a
gonoszok sokkal tisztábban ismerik föl az érzés őszinteségét vagy
hamisságát, mint ahogyan az érző emberek a gonoszság örvényeit
egész mélységükben csak megérteni merészelhetnék is.
Mivel hallgattam, Kubas hirtelen és anélkül, hogy megkötöttük
volna az üzletet, fölkelt. Amikor az ivószobából távoztam, láttam,
hogy szép, kemény, élesráncú arcával egy darab papirosra hajolva a
gázláng szegényes vilgításánál firkálgat valamit. Penina nem volt ott,
a sötét kapualjban a kijáratnál találkoztam vele.
– Gyere velem, – mondtam, – csak egy pillanatra.
– Benn van Kubas? – kérdezte alt hangján.
Kisebbnek láttam, mint máskor, az utcai halvány fény ráesett
szánandó gyermekvállára és úgy látszott, hogy fázott nyomorúságos
ruhájában, amely izgatóan mutatta testének formáit. Ősz is volt már
és az alkonyatban falevelet és papirdarabokat kergetett az utcán a
szél.
– Később is ott lesz még. Kérlek, gyere, kérlek.
Habozva jött velem, minden együttérzés nélkül. Egy lámpánál
megállott és kérdő tekintettel nézett föl reám. Összeszedtem
magamat:
– Penina, szegény kis Penina… ez a Kubas…
– Hallgass!
Szava ütött és úgy talált, mint valami kéz a sötét levegőből. Én
ostoba, aki szánalmat mertem mutatni a szeretetnek és megvetést a
tárgyának. Egyetlen szót sem tudtam többé mondani, se szegényt,
se gazdagot, megrendülve és tehetetlenül állottam az utcai szélben
és nem volt gondolatom. Csak az az egy tudat gyötört a
kínszenvedésig: nem fogom legyőzni az életet, nem fogok rajta
uralkodni.
Penina vizsgálódva, csaknem kutató szomorúsággal rám nézett
és hirtelen, mintha valami régen elvesztettet fedezett volna föl
arcvonásaimban, elfordította a fejét és lerázva a kezemet válláról,
homlokával nekidőlt a vas lámpaoszlopnak és sírt. Arcát nem takarta
el a kezével, sírt, mint ahogyan sötét felhőből zápor zuhog a földre.
– Hát így van, – mondta lassan, amikor lecsillapodott. – Ne gyere
többé közénk. Hallod? A te utad a világosságba vigyen.
 Elfutott és eltűnt a szemem elől a régi kapú sötét torkában, a
melyen korcsmacégér fölött kicsiny, vöröses fényű lámpa égett.
Soha sem láttam többé.
De míg mi el vagyunk telve becsületességünk látszólagos
gazdagságával, addig talán a világ örök lelkiismerete kimondta az
irgalom megváltó szavát Peninára, akinek tisztasága elvesztett
egéért omlott égő könnye minden bűnt kimosott lelke ruhájából.
Csak sokkal később életem folyamán, amikor megkezdődött
gondolataim harca az egyetlen, a nagy megváltás szóért, állott
Penina ismét mellém és könnyeit, mint valami fénylő követ,
odanyujtotta kétkedésem sötétségébe.
 NEGYEDIK FEJEZET.

Az első vacsora.

A szél ágról-ágra röpítette a virágport és megtöltötte vele a

kelyheket, megmozgatta a gyönge gabonaszálakat és a mezők
szőnyegébe világoszöld vándorló fényszigeteket varázsolt. Egész
reggelen át pacsirtadal kisért, úgy, hogy a kék ég mintha
hangosszavú csengőkkel lett volna tele.
Mekkora gazdagság a meleg földeken! A tavasz éltető ereje
behatolt keblem sötét börtönébe, ahol a szívem dobogott és a vér
mint a rét forrása és patakja csurgott a maga útján. Köröskörül
kankalinnak és erdei földnek a szaga terjengett, úgy hogy a szél
simogatása gyermeknapjaim emlékeivel töltötte meg érzékeimet és
gondolataimat, lengedezésével tarka világot keltett életre, mintha
színes képekkel telt átlátszó kendőket lobogtatott volna a szemem
előtt. Szabadon csapongtak gondolataim, mint a szél, majd azt a
tájékot keresték föl, majd ezt, egyik ritka órától a másikhoz röpültek,
embertől emberhez, a leirhatatlantól a megfoghatóhoz, pajkos
tréfáktól a vér biborvörös mélységeibe, ahogyan az akarat igája alól
fölszabadult gondolatok szokták és előttünk sürögnek-forognak,
tréfát űzve a hatalommal, amely máskor megfékezte őket, magukkal,
velünk, a világgal.
De most magamhoz szólítottam őket és villámgyorsan jöttek,
mint ezer nyíl, amely mindenfelől egy kis cél felé röpül. Valami
fontos, rendkivüli fontos dolog jutott az eszembe, de ekkor fölöttem a
magasban gólyákat láttam röpülni és a gondolatok ismét
megszöktek és magukkal vitték a tárgyat, amiért magamhoz
szólítottam őket és messzi künn, valahol a tavaszban csöndben és
gyorsan elejtették, mint ahogyan a kép sülyed el a szem elől, ha
kialszik a szobában a világítás. A gólyák az ég vakító kékjében
északnak röpültek és amikor szememmel követtem őket, a
szemhatáron a dombon malmot pillantottam meg és mögötte
templomtornyot. Ekkor tudatára ébredtem, hogy mily régen nem
ettem becsületesen és elhatároztam, bár nem volt pénzem, hogy
megteszem abban a faluban.
Valahányszor szeretettel és odaadással tettem, gondoltam vagy
éreztem valamit, közönbös voltam minden külső esemény iránt és
tele voltam bizalommal, ha ellenben nyomorúságosan, tétlenül és
szeretet nélkül teltek el az órák, az élelemért való gond mint sötét fal
állott előttem.
A faluba érkezve, elhatároztam, hogy a lelkészhez megyek.
Belsőmben nem éreztem magamat eléggé ellentállóképesnek arra,
hogy azzal a humorral tudtam volna rendelkezni, amely szükséges
lett volna ahhoz, hogy egy parasztot bírjak bizalomra, szánalomra és
bőkezűségre. Hogy az ilyesfajta bizalmatlankodókat, mint aminő
rendszerint a paraszt, magunknak meghódíthassuk, testben-
lélekben frissnek, erősnek és egészségesnek kell magunkat
éreznünk, de nekem e pillanatban az volt a gondom, hogy fáradság
és áldozat nélkül juttassam jogához a testemet. Fölkerestem tehát a
paplakot, amelyre fehérre festett kerítés és egy fenyőfasor mögött
hamarosan rá is akadtam. A kertiajtó nyitva volt, az út gyepes téren
át kissé hegynek vitt, láttam, hogy istállók és pajták tartoznak a
lelkészi hivatalhoz, az előtéren tyúkok sürögtek-forogtak és egyikük
az utam mellett levő biztos helyét elhagyva, előttem az útra ment,
hogy elmenekülhessen előlem. A tyúk néha kedvét leli ebben, valami
okból szívesen elmenekül előlünk, azért megy olyan helyre, ahol
erre lehetőség nyílik. A tyúk lelki életének legfontosabb részleteit
még nem fedezték föl és nem mondták el, most alkalom nyílnék,
hogy némi fölvilágosítást adjak, de máskorra kell halasztanom, mert
a lelkészről és házában való élményeimről akarok számot adni.
Mivel szaporán lépdeltem előre, az említett tyúk azt hitte, hogy
üldözöm, szárnyát lelógatta, nagyokat lépett és hogy mások
figyelmét fölhívja szorongatott helyzetére, hangosan kiáltozni
kezdett. Végre a ház nyitott ajtaján besurrant a paplak tágas
előcsarnokába, amely tisztára föl volt surolva és fapadlója fehér
homokkal volt behintve. A tyúk mivel ide is követtem, azt hitte, hogy
elvágom az útját vagy sarokba szorítom és az új helyzettel számolva
a lehető legnagyobb lármát csapva fölugrott az ablakdeszkára és
bátor szárnycsapással nekiment az ablaküvegnek.
A mezőkön és falvakon át folytatott vándorlásomban némi
tapasztalatot szereztem, hogyan kell a tyúkokkal bánni és ezért
tudtam, hogy az ilyen állatnak nem szabad a segítségére sietni, mert
a tyúkok visszautasítják az ügyeikbe való emberi beavatkozást. Hát
inkább az előcsarnokot vettem szemügyre, amely a tiszta fehér
ajtókkal és a régi állóórával nagyon tetszett nekem. Az óra
számlapja befuttatott acélból készült, a mutatók
cérnaszálvékonyságúak és ketyegése lassú volt, mint valami
különködő ember magányos beszéde. A számlap alsó felén kicsiny,
köralakú égboltozat volt látható aranyos félholddal, csillagokkal és a
nappal.
Balról kinyílt az egyik ajtó és egy tekintélyes külsejű idősebb
asszonyt láttam, aki egy pillanatra megállott, hogy azután a
gyanútlanul és bátran kinyitott ajtót gyors mozdulattal és halk ijedt
kiáltással ismét becsapja. Rövid időre megint üres és csöndes lett az
előtér, csak a tyúk lármázott tovább az ablakon, kis pihenőkkel,
amelyeket kotkodácsolással töltött ki. A padlón ide-oda surrant
árnyéka a napfényben. Azután az ajtó mögül a konyha zajával
egybeolvadó ijedten szólítgató hangot hallottam és megértettem a
szavakat:
– Ellop egy tyúkot!
Futkosás támadt, asszonyi hangok hallatszottak, a tűzhelyen
mintha kifutott volna a forró víz, mert sistergés támadt, mint valami
pályaudvaron. Majd becsapódott egy ajtó, utána még egy, úgy
látszott, hogy valaki szobáról-szobára haladva átmegy a ház másik
oldalára, míg csakugyan jobbról hallottam hangokat, egy heves és
suttogó nőit és egy megnyugtató basszust. Csoszogó lépteket
hallottam és az ajtó lassan kitárult. A küszöbön ott állott a lelkész.
Szeretetreméltó jelensége bizalommal töltött el, egészséges telt arca
körül kellemes szellőcske lengedezett és jóságos kék szeme
kiváncsian érdeklődött irántam.
– Mi lesz? – kérdezte férfiasan és gyors pillantást vetett a tyúkra.
A levegőt szimatolgatva ezt feleltem:
– Úgy érzem, valami tápláló lesz, de talán jobb, ha ezt a
feleségétől kérdezzük meg.
Nem felelt, hosszúszárú pipáját mint valami puskát tartotta
lebocsátott kezében, de megértvén, miképpen magyaráztam a
kérdését, hangosan és jóízűen az arcomba nevetett.
– Tehát az éhség hozott ide! Ez nem ujság a paplakban, lesz mit
enned és mindjárt meg is tudakolom, hogy mi. Van még valami
kivánságod? Gyere be.
Meglóbálta a pipáját és visszalépett, hogy bebocsásson. Ez
aztán pompás dolgozószoba volt! Fölteszem, hogy mindenki ismeri
és nem akarom részletes leírásával az időt vesztegetni, mert a
szokásos módon volt berendezve szürke és aranyosan fénylő
könyvállványokkal, túlterhelt íróasztallal, amelyen a prédikációk
készülnek, pipafüsttel és napsugarakkal, amelyek a virágzó
gyümölcsfákon át hatoltak be. A szoba közepén levő asztalon
virágcserép nagyságú hamútartó állott és az ajtó közelében faszék a
parasztlátogatók számára. Az egyik sarokban Thorwaldsen gipszből
készült és kissé füstös áldástosztó Krisztusa magaslott,
barátságosan fölemelt egyik karjára csak úgy futólag, valószínüleg,
mert hirtelen kellett kézből letenni, egy pamlagpárnát akasztottak.
Mert a lelkész azt kérdezte tőlem, van-e még valami kivánságom,
leülvén az ajtó mellett a faszékre, azt mondtam:
– Azután egy könyvet szeretnék becserélni.
– Egy könyvet? Becserélni…?
 – Igen, a batyumban van egy könyv, amelyet már kiolvastam,
szeretném, ha másikat adna helyette, amelyet még nem ismerek.
Az öreg úr figyelmesen vizsgált, de csak habozva nyilvánult meg
érdeklődése, mindamellett nyugodt volt és nem lehetett észrevenni,
hogy nem tetszik neki a viselkedésem, amely idegen volt neki. Csak
életének mindennapi tapasztalata tette idegenné a számára,
ellenben veleszületett hajlandósága révén igenis volt érzéke olyan
ember természetes szabadsága iránt, aki tehernek érez mindent,
ami nem természetes. Különös és kedvre derítő, ha észrevesszük,
hogy a legtöbb ember sokkal gyorsabban és szívesebben látja az
elfogulatlan kiméletlenség kendőzetlen megnyilvánulását, mint az
elfogult kimélet megszokott vonásait és akinek nem romlott a
gondolkodása, oly gyorsan belenyugszik ebbe, mintha haszontalan
és nehéz fölkapaszkodás után valami jóságos szellem megengedte
volna neki a visszatérést származásának meghitt völgyébe. Igaz,
hogy a lelkész nem kevéssé meglepődött, sőt megütközött
elfogulatlanságomon és határozottan észrevettem, hogy fontolgatja,
nem kell-e mint szemtelenséget kifogásolnia a viselkedésemet. De
senkisem tünik föl szemtelennek, akinek szívében szeretet lakozik,
még akkor sem, ha valóban az.
Kissé kétes határozottsággal rám mosolygott és kelleténél
hangosabban így szólt:
– Könyvet is kaphatsz tőlem, anélkül, hogy a tiedet ideadod.
– Ezzel nem segít rajtam, – mondám, – egy könyvet is elég
cipelnem.
–… elég cipelned. Igen, igen… – felelte.
– Igen. Mindig így teszek, ha egy könyvet kiolvastam, mert
vándorúton vagyok és eddig még mindig fáradság nélkül be tudtam
cserélni az enyémet. Azzal nem törődtem, hogy melyik drágább és
melyik van jobb állapotban, csak az vizsgáltam, hogy új-e nekem a
tartalma és szórakozást igér-e.
– Jó, ó… ez jó, igazán jó! Mintha bizony mindenki csak úgy egy
szóra odaadná könyvtárának egy darabját.
 – Hiszen éppen az imént maga ajánlotta föl nekem. De különben
is lehetetlen, hogy minden ember oly zárkózott lenne, mint ahogyan
az ön kétkedéséből következtethető. Könyörtelen eljárás az, ha
megtagadunk egy könyvet valakitől, aki nincs abban a helyzetben,
hogy vásárolhasson magának, ezt épp oly kevéssé szabad
megtenni, mint ahogyan nem tiltanók meg senkinek, hogy egy szép
képre tekintsen. És mindig legelőször azokat a legjobb könyveket
kellene odaadnia az embernek, amelyeket legjobban szeret. Aki
valami szellemi örömét magának tartja meg, annak lelke sötét pince,
amelybe véletlenül napsugarak jutottak be, de nem tudnak életet
kelteni nedves hüvösségében. Adjon hát egy könyvet, ime itt az
enyém.
Ezeket az utolsó szavakat csak azért mondtam, mert másfelé
akartam terelni a lelkész válaszát. Éreztem ugyanis és láttam, hogy
a válasz megszégyenített volna. Melegen rám nézett jóságos kék
szemével, fölkelt és kezet nyújtott.
– Mi az? – kérdeztem, – hiszen még nem ettünk.
– Nem akartam öntől elbúcsúzni, sőt most látom igazán
szívesen. Legyen a vendégem, ha úgy tetszik. Foglaljon újra helyet,
nem itt, itt, mondja el, kicsoda ön, mi vitte vándorútra, beszéljen az
életéről, arról szeretnék valamit megtudni.
– Mit mondjak az életemről? Élek, nem elég ez? Bárhová nézek,
mindenütt azt látom, hogy az emberek arcát fakóvá és fáradttá teszi
a gond életük értékeért és értelméért. Az én életem értelme
sohasem fog előttem az életemen való öröm árán megnyilvánulni.
Az öreg úr elgondolkozott és komolyan, csöndben sokáig maga
elé nézett. Meglepődése, ez az enyhe, ha mindjárt akaratlan
megsértődése megszűnt és őt figyelve, ezt gondoltam: hozzád jó
tudnék lenni. Nincs gondolat, amely valakivel szemben derűltebbé
tudna tenni bennünket, mint ez és boldogságunk tisztaságára nézve
teljesen mellékes, vajjon viszonozzák-e.
– Jól van, jól van, – mondta lassan a lelkész és tekintetemet
keresve rám nézett, – de hát annak idején mit szeretne mondhatni,
hogy miért élt?
Csaknem nevettem. Más felelet aligha elégítette volna ki, mint
az, amely valami szellemi vagy gyakorlati sikert mond életem céljául.
De érezve kérdésének jogosultságát és a benne rejlő jó szándékot,
ezt feleltem:
– Ha erre egy mondattal felelhetnék, olyan egyszerűen, mint
ahogyan a kérdést fölteszi, akkor aligha állanék ma ön előtt.
– Hogyan adhat ilyen bizonytalanság biztosságot, hacsak nem
könyelműség ez a biztosság?
– Az én biztosságom nem az, hogy ismerem a célomat, hanem
az, hogy feléje haladok, csakis abban a tudatban, hogy megtalálom,
ami az én részem.
– Bámulatraméltó önérzet ez fiatal barátom, amelyet meg kell
okolnia.
– Bizakodásom nem ezen az önérzeten nyugszik, hanem
hitemen.
– Hitén? Ugyan miben hisz oly bizakodva?
– Hiszek. Nem elég ez?
A lelkész úgy érezhette, hogy elsietve kényszerült kérdésre és
feleletre, arcán titkos aggodalom volt észrevehető.
– Mindez nem olyan egyszerű, – felelte kis idő mulva, – de talán
mégis – kezdet. A cél azonban az a bizonyosság, hogy Istenben
hiszünk, közösségünk van vele és hogy szeret bennünket.
Hallgattam.
– Ön hallgat, – mondta kisvártatva lassan és vizsgálódva. –
Bizonyára egy öreg falusi lelkészt lát bennem, aki egyházának
dogmái szerint beszél. Talán úgy is van, de egész életemben
fontosnak tartottam, hogy a józan ész szabadságát gyönge erőmhöz
képest megóvjam és ne homályosítsam el valami át nem gondolt
szabály kényszerével.
Erre habozva és a gondolatokat fáradságosan keresve, ezt
feleltem:
– Nem hiszem, hogy cél és maradandó vigasz az a bizonyosság,
hogy Isten szeret bennünket. Ez a kiskorúak előjoga. A szeretet
lényét, fényét, mindenhatóságát nem érezheti senki, aki maga nem
szeret. Isten csak az én szeretetemben elevenedik meg, de nem
abban, amit ön az ő irántam való szeretetének nevez. De ha szeretni
tudok, akkor Isten bennem él, őt magamban tudni: ez maradandó
vigasz, benne nagykorú leszek. Az az ember, aki szeret, sohasem
fogja magát istentelennek érezni. Ha azonban így áll a dolog, akkor
nem tudom azt kivánni, hogy Isten szeressen engem, mert Isten az
én szeretetem.
– Nem mondok önnek ellent, – mondta a lelkész, – de mi hiszünk
Istenben, mint minden dolog megteremtőjében, aki előttünk volt és
mindig lesz. Azzal, hogy ilyen vagy olyan módon megelevenedik
bennünk, bebizonyitja szeretetét; abban hogy úgy teremtett meg
bennünket, hogy képesek leszünk neki lakásul szolgálni, fölismerjük
irántunk való szeretetét, amelyre érdemessé lenni és amelyet mindig
tudni a mi célunk és bizodalmunk.
– Semmi más lény szeretete nem fog engem megváltani, csak az
enyém, – felelém. – A tűz világít és melegít, de egyetlen tűz sem ég,
hogy világítson és hogy melegítsen. Nem, az ön Istenében, akinek
szeretetét kérnem kell, nem hiszek többé, én nagykorú akarok lenni.
– A nagykorúak és a kiskorúak… – mondta elgondolkozva az
öreg ember, aki fölkelt és föl és alájárt a szobában. No most láthatja,
hogyan kerülhetnek szóba beszélgetés közben olyan dolgok,
amelyekre nézve az emberek sohasem tudnak megegyezni. És
mégis azt kell mondania az embernek, amit gondol; ha áhitattal és
megismerés vágyából teszi, sohasem történik hiába. E dolgokról
elhangzó minden állításban és minden ellenmondásban ugyanegy
szellem nyilvánul meg. Majd másképpen fog ön gondolkodni, most
azonban bizonyára joga van ahhoz, hogy úgy gondolkozzék,
ahogyan teszi. Ezt, higyje el, nem mindenkinek engedem meg, de
csekély lenne a bizalmam Isten vezérlő kezében, ha minden embert
ugyanegy útra akarnék küldeni. Talán igazán csak a kiskorúaknak
vagyunk rendelve. – De van-e, aki föléri ésszel, hogy mi kergeti önt
ebben a nyomorúságos ruhában az országútra! Önnek olvasnia,
tanulnia kellene…
Föl s alájárt a szobában, amíg az íróasztalán szemébe nem ötlött
a könyv, amelyet a batyúmból vettem ki. Legutóbbi szavaival való
eszmetársulás révén a kezébe vette, lapozgatott, olvasgatott benne
és óvatos ujjakkal belül-kivül megvizsgálgatta, azután a pápaszemét
kereste.
– Hát lehetséges ez? – kérdezte. – Ez akarja nekem fölajánlani,
ezt állítsam a könyveim közé?
Már alig gondoltam a könyvre, aminthogy azt az inditványomat is,
hogy cserélje be, első szavaim elfogódottságával elsietve tettem. A
könyvet az egyik szálláson egy kis púpos kárpitoslegénytől kaptam,
aki egy éjjelre hozzám csatlakozott és őszinte megindultsága akkora
volt, hogy megbántottam volna, ha amikor búcsúzáskor nekem
ajándékozta, visszautasítottam volna. Dróttal összetartott első tiz
füzete volt egy kitagadott grófkisasszonyról szóló regénynek, aki egy
ballépése után sokféle kaland közt vetődik a világban. Mindenik
füzetben valami új szörnyűség készülődött, amely a következőben
csaknem, az azt követőben majdnem és a negyedikben még mindig
nem következett be. Be kell vallanom, hogy érdeklődéssel kisértem
az eseményeket és lefolyásukat, mert nem tartoztam azok közé az
emberek közé, akik csak úgynevezett jó könyveket tudnak olvasni.
Még mindig inkább kötött le olyan könyv, amely az életet írta le, mint
az, amely szerzőjének bizonyos írói készségéről tett tanuságot, de
mással nem is szolgált. Az írásra való hajlandóság, mert azt hisszük,
hogy tudunk hozzá, dilletáns fáradozás, akinek igazán van mondani
valója, csak akkor aggódik tehetsége miatt, ha valami akadályozza
az írásban.
Körülbelül ezt mondtam mosolygó házigazdámnak a könyvekről,
de egyáltalán nem azért, hogy megvédjem az én könyvemet, mert
az bizony igazán rosz könyv volt. Ezt kertelés nélkül be is ismertem,
de azzal a mentséggel, hogy engem nagyon érdekelt.
Barátságosan és nekihevülés nélkül mondta:
– Hogyan érdekelhet valakit ilyen könyv?
– Attól függ, hogy ki olvassa, – feleltem, – a könyvekben a
legnagyobb élvezet magának az olvasónak a teljesítménye és a
legjobb könyv az, amely az olvasóval a saját gazdagságát érezteti.
Kopogtak és az óvatosan kinyitott ajtóban egy fiatal leány alakja
jelent meg, aki tisztességtudó határozottsággal, de nagyon félénken
azt a hírt hozta, hogy ebédhez várják az apját. A lelkész egy
pillanatra észrevehetőleg zavarba jött, közelebb intette a leányát és
egyszerre egy körülbelül húsz éves fiatal leánnyal állottam szemben.
Megmagyarázták neki, hogy úgy kell engem fogadnia, mintha nem
az lennék, amint akinek gondolnia kellett. Azt hitte, hogy fura tréfát
űznek vele és míg világos szeme szinte valószínűtlen
gyermetegséggel mosolygott, habozott, hogy mit tegyen. De
vonakodásféléről nem lehetett szó, itt céltudatos rend és pontos
engedelmesség volt az úr, úgy hogy egy alig érezhető pillanatra
csaknem élettelen kéz került hüvelykujjam és mutatóujjam közé. Az
üdvözlés tehát a kivánt rendben megtörtént, de lefolyása egy
lépéssel sem vitte előbbre a házigazdámat, aki úgy látszik
ráeszmélt, hogy a közvetetlenség szelleme az ő családi életének
házi szellemei közt tulajdonképpen idegen kísértet volt és hogy egy
idegen hozta a házába sokkal hirtelenebbül, semhogy övéit ne
kellene előbb erre előkészítenie.
– Majd értesítem a feleségemet és megmondom neki, hogy ön itt
van, – mondta elfogultan, leányát karon fogta és maga előtt kitolta az
ajtón, úgy hogy egyidőre magamra maradtam és kötelességszerűen
azon aggódtam, hogy itt alkalmatlanságot okozok. Ha kevésbbé
komolyan vettem volna a lelkészt, nagyon könnyen tetszetős hídat
verhettem volna, de nem vitt rá a lelkem, hogy leányával szemben
ugyanazt az elfogulatlanságot tanusítsam, mint amellyel őt nyertem
meg magamnak.
 Kis idő mulva hangokat hallottam, az egyik az ellenmondásé volt,
a másik mély basszus, amely csitítgatott és rábeszélt. Majd
nyomosabb és hatásosabb lett a basszus, amit hallgatás követett,
amelynek alázatossága közvetetlenül azután hangos
ajtócsapkodásban nyilvánult meg. Meglehetősen nagy idő mulva
kinyilt az előcsarnokba szolgáló ajtó és egy nagy szőke szakácsnő
jelent meg előttem. Tetőtől-talpig végigmustrált, ifjonti anyáskodással
aggódóan megrázta vörös fejét és gorombán rám szólt:
– Gyere velem, mosakodjál meg, az urasággal egy asztalnál
fogsz enni.
Előttem elhimbálódzott a konyha egyik sarkába, ahol faszéken
mosdótál állott, a szék támláján vastag törülköző lógott, mellette
pedig egy darab szappan feküdt, akkora mint egy kenyér.
Megtettem, amit kivántak és a szakácsnő kérdésére azt feleltem,
hogy tanult országútgázoló vagyok, de most hely nélkül.
– Mázoló?
– Nem, gázoló. Inkább enném itt künn veled, mint az urasággal.
– Azt elhiszem, – felelte. És tegez ez az ember… – Mi jutott az úr
eszébe.
– Ó, semmi rosszat nem forgatok a fejemben.
– A háziúrról beszélek, nem rólad, – jelentette ki
vendégszereplésem ellensége. – Siess!
Kikapta kezemből a törülközőt és kegyesen oldalba lökött, hogy
ne kelljen külön megmagyaráznia, mely irányban kell mennem.
Azt hiszem, hogy a lelkészné asszony, akihez most jutottam, jó
akarattal magának is, nekem is megkönnyíthette volna a helyzetet,
amelyet férjének kivánsága teremtett meg a számára, mert amikor
az ebédlőbe léptem, a család már asztalnál ült és én természetesen
betolakodónak éreztem magam. Derűlt nyugodtságom és
egykedvüségem elhagyott, mert nem tudtam magamat arra
kényszeríteni, hogy úgy tessem a ház nőinek, mint ahogyan a háziúr
nyilván kivánta és remélte. A lelkészné olyan nyilvánvaló, izgatott
ellenérzéssel volt irányomban, hogy semmisem csábított a
legyőzésére, hiszen csak olyan mozdulatok és szavak segítségét
használhattam volna, amelyek fölületesek, tetszeni vágyók és hiúk
lettek volna. De mert úgy éreztem, hogy ok nélkül aláztak meg,
elhatároztam, hogy ugyanazzal a pontossággal fogok fizetni ezért a
gyalázatért, mint amellyel velem szemben elkövették. Haragudtam
egészen az elkeseredésig, az élet áprilisában gyorsan változik a
lélek időjárása…
Belépve néhány szóval üdvözölni akartam a hölgyeket. Hárman
voltak, mert még egy másik, fiatalabb leány is volt a paplakban, de a
lelkészné asszony üdvözlő szavaimnak röviden véget vetett:
– Hát… csak üljön ott le.
Meg akartam fordulni, hogy távozzam, ekkor elfogtam az öreg
ember pillantását és leültem. Barátságosan szólt hozzám, de
egyszerűsége elfogult és kissé leereszkedő tartózkodássá változott,
amelytől ő maga szenvedett. Nyilván reám és segítségemre várt,
belsőleg neki is rugaszkodtam és kudarcot vallottam.
A ház asszonya föltünően sovány magas nő volt, arcvonásaiban
az élet gondjainak kínos kifejezésével, amely mellett a megdicsőülés
halvány lehelete sem volt található, pedig ezt még a legnagyobb
nyomor is megadja minden nő arcának, aki szerető feleség és anya
volt. Korlátolt nézetekben és kicsinyes szokásokban
meggyökeresedett természet képét mutatta, de a feszesség,
amelyet lénye elárult, olyan józan volt, hogy megfélemlítette az
embert. A virágocskákra tekintettem, akik e magabíráskodás pedáns
jótéteményei közt virultak föl és megnyugodtam, mert a két fiatal
leány bár kissé megfélemlített frissesége úgy hatott, mint a megujuló
természet megváltása. Bensőmben kissé kibékültem az anyával és
egészen kibékültem volna vele, ha csak a legcsekélyebb
előzékenységet mutatta volna.
Az öreg ember kedvéért, aki szeretettel szólt hozzám, azt
latolgattam magamban, nem lenne-e talán ajánlatos, hogy háza
hölgyeinek némi megértő engedményt tegyek; beszélhettem volna
apám állásáról és házáról és arról, hogy nem azért koborlok ilyen
ruhában a világban, mert elveszettnek hittem magamat, hanem mert
magamat kerestem. De lemondtam erről az előzékenységről a
fiatalság ama makacsságával, amelynek előjoga az engedmény
gyülölése. A fiatalság szenvedélyes tévedése meggyőződéseért
szebb, mint a fölnőttek szenvedélytelen erénye, még akkor is, ha a
tapasztalat ezeknek ad igazat. Hiába, már én csak eltökéltem, hogy
nem ismerek tiszteletet, csak ha az én személyemnek és
legsajátosabb javamnak szól.
Fehér abrosszal terített hosszú asztalnál ültünk világos
szobában, amelynek üvegajtaja a kert felé ki volt tárva. A két fiatal
leány terítéke nagyon közel volt a szüleikéhez, úgy hogy nekem
nagyon sok hely maradt. A lelkészné asszony erőszakosan és
hangosan gondoskodott rólam azzal a visszataszító
szolgálatkészséggel, amelyre csak azok az asszonyok képesek, akik
egyszerre engedelmesek és akaratosak és bosszús megadásuk
mellett meghúzódik az a kivánság, bárcsak minél előbb ostobának
bizonyulna be a férj parancsa. A látszat tehát az volt, hogy nagyon
tiszteli férje akaratát, a valóságban azonban mindent, amit a férje
akart úgy teljesített, hogy jó szándékainak érvényesülése lehetetlen
volt. Nagyon jól láttam és éreztem mindezt és beérhettem volna
azzal, hogy jól mulatok e titkos megfigyelésemen, de nagyon is
óhajtottam, hogy vendéglátó házigazdám egyszerű emberiessége
diadalmaskodjék feleségének szűkkeblű előitéletén. Tehát vagy el
kellett tűrnöm hallgatagon a megaláztatást, amely a ház asszonya
részéről ért, vagy pedig energikusan meg kellett kísérelnem, hogy
cselekvő akarattal és olyan szembetünően fogjam jóakarómnak a
pártját, hogy vele ellenfelünket látható és döntő vereség érje. Ez
azonban nem történhetett volna meg megszégyenítése nélkül, amit
pedig nem mertem megkockáztatni, mert attól tartottam, hogy ezzel
azonnal elvesztem pártfelem segítségét.
De mielőtt még véglegesen határoztam, a véletlen döntött és én
megszabadultam minden további fontolgatástól. Éppen azzal
próbáltam tisztába jönni, hogy az asztalnál levő pártok melyikéhez
húznak a fiatal leányok, amikor megjelent a szakácsnő és elvitte a
levest, hogy új ételt tálaljon föl. Tányért váltott, de az enyém
kivételével, amelyet a lelkészné asszony rosszaló
homlokráncolására ott hagyott előttem. A lelkész úr ezt csak akkor
vette észre, amikor már körbejárt a hús, a főzelék és a burgonya és
a szakácsnő valamennyiünk balszerencséjére már távozott volt a
szobából, amikor visszafojtott fölháborodással meglehetősen
hangosan így szólt a ház ura:
– Vendégünknek azonnal hozzanak másik tányért.
Az öreg ember ajka reszketett, mintha őt magát érte volna valami
megszégyenítés. De az asztalnál nem mozdult senki, a két fiatal
leány szinte parancsszóra egyformán elpirult és olyan feszesen és
szótlan és csöndben ültek, mintha vihar nyomta volna őket le és a
legcsekélyebb megmozdulásuk a villámot csalná elő. Nem, ebben
mégis csak az anyjuknak kellett igazat adniok, nagyon is sok lenne,
ha azt kivánnák tőlük, hogy ezt a csavargót még személyesen is
kiszolgálják.
– Ez igazán nem szükséges, – mondta a lelkészné kényszeredett
jóakarattal és olyan meggyőződéses magabiztossággal, hogy
ingerültsége csaknem erénnyé vált.
Ez ugyancsak kellemetlen barátságosság volt! Istenem,
gondolám, miért bántja meg így a férjét? Akkor még nem értettem
meg, hogy ő maga és csakis ő volt az oka, ha felesége lényében
ilyen viselkedés vert gyökeret. A férfiúi jóságnak és elnézésnek van
egy fajtája, amellyel visszaél minden asszony, mert a megélhetésére
és lelkének boldogságára való jogos igény egészen határozott,
legyőzhetetlen erő a férfi lelkében. Ha a férfiben ez az erő nincs
meg, gyöngeségét a felesége nemsokára súlyos szemrehányásként
fogja fölhasználni, amelyből kicseng tudatos vagy öntudatlan igénye
legfőbb és legszebb életjogára, korlátlan odaadására. Hiszem
ugyan, hogy alapjában véve egyedül a férfi szeretete és jósága az
előföltétele az őt szerető nő odaadásának, de nem hiszem, hogy a
nő ha bizalma e tenger dagadó hullámain nem ragaszkodik ahhoz a
kézhez, amely a kormányt tartja, ezt a szeretetet és jóságot annak
ismeri föl és annak veszi, a mi.